Korbács

Tizenegyedik rész

ÁLOMÉVSZAK

Festékfoltként sötétlik az ég,
Valami esni fog - nem eső, nem jég
És nem virágok.

W. H. Auden:
Kettő

I. IFJÚKORI KÓRKÉP

Mi történhetett Cal Mooneyval? - találgatták a szomszédok. Micsoda furcsa fickó lett: az a sejtelmes mosolygás, azok a huncut pillantások. Na persze, ez mindig is különös család volt. Állítólag még valami költő is akadt az ősök között, azok meg, ugye, mind lököttek egy kicsit. A gyerek meg biztos örökölte. Szegény! Hogy meg tudnak változni az emberek!

    A szóbeszédben természetesen volt egy csipetnyi igazság. Cal is tudta, hogy megváltozott. Amikor reggelenként belenézett a tükörbe, furcsa zabolátlanságot látott a tekintetében. Nem csoda, hogy aggodalommal figyelte őt a pénztáros a boltban, vagy az a hölgy, aki pletykaszag után szimatolt, míg sorban álltak a bankban.
    - Szóval egyedül lakik?
    - Igen - mondta Cal.
    - Nagy az a ház egy embernek. Nehéz lehet takarítani.
    - Nem, nem nehéz.
    Vallatója még várt valamit.
    Megkapta:
    - Szeretem a port. - Cal tudta, hogy ezzel csak a pusmogást táplálja, de képtelen volt hazudni a kedvükért. Akármit mondott is, látta, hogy titokban megmosolyogják, és minden megjegyzését elraktározzák, hogy a mosodában majd legyen mit felöklendezni. Bizony Bolond Mooney volt a velejéig.

2.     A feledékenység ezúttal nem fenyegette. Gondolatai teljesen hozzánőttek Csodaországhoz: féltve őrizte a legapróbb részleteket is. A Fúga vele volt mindennap, egész nap, még éjszakánként is.
    Az emlékezés azonban cseppet sem volt örömteli. Elviselhetetlen fájdalom kínozta, hogy örökre elveszett az a világ, amire egész életében vágyott. Soha nem léphet már varázslatos földjére.
    A pusztulás okai és körülményei kicsit homályosak voltak, különösen, ami a Gyűrűben történteket illeti. A Fénypallón vívott csatára egész jól emlékezett; még ara is, hogy átverekedte magát a Lepel felhőjén. De ami ezután következett, abból csak összefüggéstelen részletek maradtak. Sarjadó dolgok, fonnyadó dolgok: a karján önfeledten patakzó vér; a téglák, ahogy reszketnek a háta mögött...
    Körülbelül ennyi. A többi olyan homályos volt, hogy egyáltalán fel sem tudta idézni.

    Cal tudta, hogy muszáj valahogy elterelni a figyelmét abánatáról, különben belesüpped a melankóliába, amiből aztán soha az életben nem kecmereg ki. Elkezdett munkát keresni, és július elején talált is: beállt egy pékségbe. A fizetés szegényes volt, a munkaidő antiszociális, de élvezte, amit csinál - a biztosítótársaságnál végzett robot gyökeres ellentétét. Alig kellett beszélnie, vagy a munkahelyi mesterkedésekkel törődnie. Itt nem volt ranglétra, csak a tészta és a kemence egyértelmű elvárásai. Teljesen kielégítette a munkája. Izmai megacélosodtak, és reggelire mindig volt meleg kenyér.
    A figyelemelterelés azonban csak egy rövid ideig működött. Gondolatai egyre gyakrabban tértek vissza szenvedése okához, amitől ismét szenvedett. Ez a mazochizmus talán az emberi faj természetéhez tartozott. Ezt látszott alátámasztani az a tény is, hogy július közepén feltűnt Geraldine. Egyszer csak megjelent az ajtóban, és úgy lépett be a házba, mintha semmi nem történt volna kettejük között. Cal örült neki.
    Geraldine most nem költözött hozzá. Megegyeztek, hogy visszafelé tett lépés lenne, ha helyreállítanák a családi status quót. Geraldine inkább egész nyáron ingázott, szinte mindennap jött, néha ott aludt a Chariot Streeten, de jobbára nem.
    Majdnem öt hétig semmit nem kérdezett a tavasszal történtekről, Cal pedig végképp nem hiányolta a magyarázkodást. Amikor Geraldine mégis felvetette a témát, Calt meglepte, hogy ez milyen formában és összefüggésben történt.
    - Deke azt híreszteli, hogy valami zűröd van a rendőrséggel... de én mondtam neki, hogy az nem létezik.
    Cal Brendan karosszékében ült az ablaknál, a nyárvégi eget bámulta. Geraldine a heverőn egy magazint lapozgatott.
    - Megmondtam neki, hogy te nem vagy bűnöző. Tudom. Bármi történt is veled... az másmilyen zűr volt. Valami mélyebb, igaz? - Geraldine Calre nézett. Válaszra várt? Nem valószínű, mert Cal még ki sem nyithatta a száját, amikor Geraldine folytatta: - Fogalmam sincs, mi történt, Cal, és talán így a jobb. De... - Az ölében lévő magazinra bámult, aztán újra Calre. - Korábban soha nem beszéltél álmodban.
    - Miért, most beszélek?
    - Egyfolytában. Valakihez. Néha még kiabálsz is. Néha meg csak rnosolyogsz. - Geraldine kicsit zavarba jött, ahogy elmondta. Figyelte Calt álmában. És hallgatta is. - Te jártál valahol, igaz? És valami olyasmit láttál, amit senki más.
    - Erről szoktam beszélni?
    - Tulajdonképpen igen. De én nem ebből gondolom, hogy láttál valamit. Hanem abból, hógy megváltoztál. Abból, ahogy néha kinézel...
    Itt, úgy tűnt, megakadt, mert figyelmét ismét a magazinra fordította. Lapozgatta, de nem nagyon nézte, hogy mit.
    Cal sóhajtott. Geraldine olyan jó volt hozzá, oly sokat törődött vele: muszáj, hogy mondjon neki valamit, bármilyen nehéz is.
    - Akarod, hogy elmeséljem? - kérdezte Cal.
    - Igen. Igen, akarom.
    - Nem fogod elhinni - figyelmeztette Cal.
    - Akkor is meséld el!
    Cal bólintott, és elkezdte a történetet, amit tavaly, amikor először járt a Rue Streeten, már majdnem elmondott.
    - Láttam Csodaországot...

    Háromnegyed óráig tartott, míg az eseményeket nagyvonalakban felvázolta, egészen onnantól kezdve, hogy a galamb megszökött. További egy órán keresztüí a részleteket finomította. Ha már egyszer belevágott, nemigen akaródzott semxüit kihagynia: a lehető legpontosabban szerette volna elmondani, a saját és Geraldine érdekében egyaránt.
    Geraldine figyelmesen hallgatta, időnként Calre nézett; de jobbára az ablakon bámult kifelé. Egyetlenegyszer sem szakította félbe.
    Amikor Cal befejezte - a meséléssel feltépve a sebeket -, Geraldine nem szólt semmit, jó ideig csak hallgatott.
    Végül Cal szólalt meg:
    - Nem hiszed el. Tudtam, hogy nem fogod elhinni.
    Ismét csend. Aztán Geraldine megkérdezte:
    - Számít az neked valamit, hogy elhiszem vagy sem?
    - Számít. Persze hogy számít.
    - Miért, Cal?
    - Mert akkor nem lennék egyedül.
    Geraldine elmosolyodott, felállt, és odament Caíhez.
    - Nem vagy egyedül - mondta, aztán ismét csak hallgatott.

    Később, amikor bebújtak az ágyba. Geraldine megkérdezte:
    - Szereted őt? ... Mármint Suzannát.
    Cal biztosra vette, hogy ez a kérdés előbb-utóbb elhangzik majd.
    - Igen - mondta halkan. - Nem tudom elmondani, hogyan, de szeretem.
    - Akkor jó - motyogta Geraldine a sötétben. Cal nagyon sajnálta, hogy nem látja az arcát; leolvashatta volna róla, hogy őszintén beszélt-e. De inkább nem bolygatta a témát.
    Ezután az egész szóba se került. Geraldine viselkedése nem változott: mintha elhatározta volna, hogy nem foglalkozik Cal beszámolójával. Továbbra is jött, aztán elment. Ugyanolyan ad hoc alapon. Néha szerelmeskedtek, néha nem. És néha boldogok voltak. Vagy majdnem boldogok.
    A nyár szép lassan elballagott, a hőmérő tán észre sem vette: a szeplők még alig bukkantak elő Geraldine arcán, és máris szeptember volt.

    Angliában mindig szép az ősz, de az idei - amit, mint később kiderült, az utóbbi ötven év legkeményebb tele követett - még a megszokottnál is ragyogóbb volt. A fürge szelek meleg esőt hoztak, szálkáik között napfény csillogott. A város hajdani pompájában tündökölt. Palaszürke felhőkupacok a napsugaras háztetők mögött, tengerszagú szellők, a magasban csapkodó és köröző sirályok.
    Cal érezte, hogy egyre jobb lesz a hangulata - a Kakukk Birodalom ragyogott, fölötte pedig a felhők mintha titkos jeleket küldtek volna neki. A felhőfoszlányok között arcokat látott, és üzeneteket vett ki az ablakpárkányon kopogó esőcseppek ritmusából. Valami készülődött, valami közeledett.
    Gluck is eszébe jutott. Anthony Vergilius Gluck, az anomáliás jelenségek kutatója. Még az is megfordult Cal fejében, hogy felhívja, és meg is tette az első lépést: az egyik nadrágzsebből előkotorta a férfi névjegykártyáját. Itt azonban megakadt a dolog. Talán azért, mert tudta Gluckról, hogy az égvilágon mindent hajlandó elhinni, ha csak egy szikrányi csodát sejt is a dologban. Cal meggondolta magát.
    Inkább tovább fürkészte az eget. Még egy messzelátót is beszerzett, és a csillagképeket kezdte tanulmányozni. Megnyugtató egy elfoglaltság volt. Jó érzése támadt, ha napközben felnézett az égre, abban a tudatban, hogy ha nem is látja, a csillagok ott vannak a feje fölött. Ez nyilván így volt az összes többi csodávál is: szüntelenül ragyogtak, de a világ még fényesebben ragyogott, és eltakarta őket Cal elől.

Aztán október közepén (egészén pontosan október tizennyolcadikán, illetve a tizenkilencedikére virradó éjszaka) elkezdődtek a rémálmok.

II. AGYAGBA GYÚRT JÓSLAT

    Nyolc nappal a Fúga elpusztulása után a Négy Család életben maradt tagjai - összesen száz fő vagy talán még annyi sem - összegyűltek, hogy megbeszéljék, mitévők legyenek. A katasztrófát túlélték ugyan, de örömre nemigen akadt okuk. Szőttesföld szétrombolásával odavesztek az otthonaik, a javaik és szeretteik többsége is. Egy maroknyi csodatett maradt csak - emlékeztetőül hajdani boldogságukra -, de erejük alaposan megcsappant a Fúga halála miatt. Kevés vigaszt jelentettek. A halottakat még a csodatettek sem tudják feltámasztani, és a Birodalom gonoszságait sem tarthatják féken.
    Mit tegyenek hát? Egy hangos kisebbség - Balm de Bono vezetésével - azt hajtogatta, hogy nyilvánosságra kell hozni a történetüket, vagyis ügyet kell csinálni népük sorsából. Bizonyos szempontból igazuk volt. Talán valóban az lett volna a legbiztosabb, ha felfedik kilétüket az emberek előtt. Ez a megoldás azonban jelentős ellenállást váltott ki, melynek alapja a büszkeség volt - ettől a tulajdonságuktól semmilyen körülmények nem foszthatták meg a látólényeket. Az ellenzők kereken kijelentették, hogy inkább meghalnak, mint hogy a Kakukkok kényére-kedvére bízzák az életüket.
    De Bonóék elképzelésével kapcsolatban Suzannának is aggályai voltak. Tegyük fel, hogy embertársai elhiszik a látólények történetét, és együttéreznek velük - de vajon meddig tartana a megértésük? Hónapokig? Legfeljebb egy évig. Aztán találnának maguknak valami más tragédiát. A látólények megunt áldozatokká válnának: egy ideig ünnepelnék, aztán elfelejtenék őket.
    Suzanna érvelése és a kiszolgáltatottságtól való rettegcs az ellenzők álláspontját vitte diadalra. De Bono - a vereségben is megőrizve méltóságát - elfogadta a többség akaratát.
    A kulturális vita ezzel véget is ért, az indulatok ugyanis hamarosan elszabadultak. A helyzet akkor kezdett elmérgesedni, amikor egy sápadt, zaklatott arcú férfi kijelentette, hogy a fényes jövő tervezgetése helyett inkább a bosszún kellene törni a fejüket.
    - Mindenünk odalett - mondta. - Nekünk már csak egyetlen örömünk lehet: ha megöljük azt a gazember Shadwellt.
    Többen megpróbálták, letorkolni elkeseredett kishitűsége miatt, de a férfi ragaszkodott hozzá, hogy hallgassák végig.
    - A Birodalomban a halál vár ránk - mondta elgyötört arccal. - Csak néhány perc áll a rendelkezésünkre... hogy elpusztítsuk a Fúga gyilkosait.
    - Szerintem felejtsük el a vérbosszút - mondta Nimrod. - Semmi értelme, hogy a múlton rágódjunk. Inkább tervezzük meg a jövőnket.
    Egy-két gúnyos kacaj hallatszott, de a bosszút forraló férfi mindenkit túlharsogott.
    - Miféle jövőnket? - kérdezte szinte megmámorosodva a kétségbeesettségtől. - Hát nézz már ránk! - Sokan lesütötték a szemüket; maguk is tudták, milyen szánalmasan néznek ki. - A kevesek közül is az utolsók vagyunk. Nincs folytatás, és ezt mindannyian tudjuk. - Nimrod felé fordult. - Ne beszélj nekem a jövőről! Nincs jövő, csak keserűség.
    - Ez nem igaz! - mondta Suzanna.
    - Te könnyen beszélsz! - förmedt rá a férfi.
    - Fog be a szád, Hamel! - mondta Nimrod.
    - Nem fogom be!
    - Suzanna segíteni akar! - kiabálta Nimrod.
    - Mi meg beledöglünk a segítségébe! - ordította Hamel.
    Pesszimizmusa a többiekre is átragadt.
    - Mit keres itt egy Kakukk?! -fakadt ki valaki. - Miért nem megy vissza a fajtájához?
    Suzanna már éppen azon volt, hogy ezt teszi. Semmi kedve nem volt eljátszani a bűnbakot. Bántotta, hogy őt vádolják. Ugyanakkor kételyei is támadtak. Félt, hogy talán mégsem tett meg értük mindent, vagy hogy rosszul csinált valamit. De nem mehetett el. Maradnia kellett de Bono miatt. Nimrod miatt és a többiek miatt, akik a segítségére szorultak a Birodalomban. Hamelnek azonban bizonyos fokig igaza volt. Suzanna is érezte, hogy igenis erőt adna mindenkinek a Shadwell iránti gyűlölet, és elterelné a figyelmet a veszteségekről. Ők persze sokkal többet veszítettek: Suzannának elsősorban ezt kellett szem előtt tartania. Ő egy álmot veszített el, amiben néhány gyönyörű pillanatig gyönyörködhetett. A látólények viszont a világukat.
    Egy új hang szólalt meg a vitában: Apolline hangja. Suzanna nem is tudta, hogy itt van. Meglepődött, amikor Apolline kiemelkedett egy dohányfüstfelhőből, hogy ő is hozzászóljon.
    - Én ugyan meg nem halok senki kedvéért - mondta. - A te kedvedért meg főleg nem, Hamel.
    Tiltakozása Yolande Dorra emlékeztette Suzannát. Úgy látszik, mindig a nők védelmezik legelszántabban az életet.
    - Akkor most mi legyen Shadwell-lel? -- kérdezte valaki.
    - Hogyhogy mi legyen? Meg akarod ölni, Hamel? Menj csak! Veszek neked egy íjat - mondta Apolline. A megjegyzésre egyesek felkacagtak, az ellenzők azonban még jobban bedühödtek.
    - Gyakorlatilag kihaltunk, kedvesem. Kicsit termékenyebb is lehettél volna - mondta Hamel leplezetlen megvetéssel.
    Apolline-ról lepergett a gúnyos szemrehányás.
    - Akarod, hogy megpróbáljuk, Hamel? - kérdezre. Hamel egy fintorrai intézte el az ötletet.
    - Én nős ember voltam... - mondta.
    Apolline, aki továbbra is élvezte a sértegetősdit, megrázta a fenekét, mire Hamel köpött egyet. Rosszul tette. Appoline visszaköpött, de sokkal ügyesebben. A lövedék ártalmatlan volt ugyan, Hamel azonban úgy reagált, mintha legalábbis hasba szúrták volna: dühödt üvöltéssel Apolline felé vetette magát. Valaki az útjába állt - ő kapta meg az Apolline-nak szánt pofont. A civilizált vitának ezzel még a látszata is szertefoszlott: az egész társaság veszekedni és ordibálni kezdett, miközben Hamel és a békítő folytatták ökölharcukat a felborított székek között. Apolline selyemfiúja választotta szét őket. A verekedés nem tartott tovább egy percnél, de mindkét férfi kitett magáért: orrukon, szájukon dőlt a vér.
    Suzanna szomorúan nézte, ahogy Nimrod megpróbálja csillapítani a kedélyeket. Olyan sok mindenről akart beszélni a lényekkel: szerette volna kikérni a tanácsaikat, szerette volna megosztani velük kényes és bonyolult titkait. De tartott tőle, hogy ebben az ingatag helyzetben mondandója csak a széthúzást táplálná.
    Hamel elindult kifelé, átkozva Suzannát, Apolline-t és mindenkit, aki - idézet Hameltől - „a szarok pártjára állt". Nem egyedül távozott. Több mint húszan csatlakoztak hozzá.
    Ez után a robbanás után meg sem próbálták folytatni a vitát: a gyűlés tulajdonképpen véget ért. Megfontolt döntésekre senki nem volt képes, és egy ideig valószínűleg nem is lesz. Ezért csak annyiban egyeztek meg, hogy szétszóródnak, és mindenki megpróbál találni magának egy biztonságos rejtekhelyet. Olyan kevesen maradtak, hogy az elvegyülés nem jelentett különösebb nehézséget. Kivárják a tél végét. Addigra talán megnyugodnak a kedélyek.

    A gyűlés után Suzanna elbúcsúzott Nimrodtól, meghagyva neki a londoni címét. Nagyon elfáradt; pihenésre volt szüksége.
    Két hét után azonban rájött, hogy a semmittevéstől 'nemhogy erőre kap, hanem biztosan halad a téboly felé. Elkezdett hát dolgozni, ami bölcs elhatározás volt. A r munka ritmusának a kialakítása elterelte a figyelmét a közelmúlt kudarcairól és fájdalmairól. Végre valami kézzelfoghatót csinált - ha csak fazekakat és tányérokat is -, és életébe visszatért a rendszeresség. Még mindig csak edényeket tudott csinálni, emberi alakokat nem, de a világoknak valahol el kell kezdődniük. Hosszú órákon keresztül dolgozott, társasága csak a rádió és az agyag szaga volt. Melankóliája nem múlt el, de gondolatai még így is sokkal vidámabbak voltak, mint remélni merte.
    Finnegan megtudta, hogy Suzanna visszatért Londonba; egyik délután megjelent - kicsípve, mint mindig -, és elvitte Suzannát vacsorázni. Furcsa és megható volt belegondolni, hogy miközben ő kalandozott, Finnegan egyfolytában várt rá. Suzanna elfogadta a meghívást, és soha ennyire nem bűvölte még el Finnegan társasága. Finnegan - a tőle megszokott szókimondással - kijelentette, hogy ők ketten egymásnak vannak teremtve, és azonnal házasodjanak össze. Suzanna erre az felelte, hogy bankárokkal elvből nem köt házasságot. Másnap virágot kapott Finnegantól, és .egy rövid levelet, amiben csak annyit írt, hogy otthagyja a szakmáját. Rendszeresen találkoztak. Finnegan melegsége és könnyedsége tökéletes kikapcsolódást jelentett Suzanna számára: ilyenkor nem fenyegették azok a borús gondolatok, amik rögtön felbukkantak, ha egyedül volt.
    A nyár folyamán és kora ősszel olykor-olykor kapcsolatba lépett a lényekkel - bár a lehető legritkábban, a biztonság érdekében. Egészen jó híreket kapott. A túlélők többsége visszatért oda, ahol annak idején elődeik laktak, és ahol most megbújhattak.
    Ennél is jobb hír volt, hogy Shadwellnek és Hobartnak nyoma veszett. Hamel állítólag kutatni kezdett a kereskedő után, de semmire nem jutott, és feladta. Ami Shadwell seregének a maradványait illeti: azok a látólények, akik magukévá tették a Próféta látomásait, saját maguk szabták ki büntetésüket, amikor felébredtek evangéliumi rémálmukból, rádöbbentek, hogy elpusztult minden, ami kedves volt a számukra.
    Voltak, akik a megbocsátás reményében szégyenkezve és kétségbeesetten megjelentek azon a nevezetes gyűlésen. Másokat teljesen lezüllesztett a lelküsmeret-furdalás - legalábbis ez a hír járta. Olyanok is akadtak, akik öngyilkosok lettek. Megint mások - ahogy Suzanna hallotta -, a legelvetemültebbek, semmit nem bántak meg, és a Birodalomban néztek további erőszak után. Nyilván nem kellett sokáig keresgélniük.
    A szóbeszédektől és a feltételezésektől eltekintve azonban nem volt semmi hír. Miközben a látólények új életük kialakításán munkálkodtak, Suzanna tovább rendezgette magában régi életét. A Liverpoolba vetődött lényektől megtudta, hogy Cal átképezte magát. Suzanna nem lépett vele kapcsolatba, részint gyakorlati megfontolásból: okosabbnak találták, ha egymástól messze vannak, míg nem tudják biztosan, hogy az ellenség valóban eltűnt. A szándékos hallgatásnak azonban érzelmi oldala is volt. A Fúgában és a Fúgán kívül sok közös élményben volt részük. Túl sok ahhoz, hogy egymás kedvesei lehetnének. Kettejük között egészen az elejétől fogva ott feszült Szőttesföld. Ez a megmásíthatatlan tény elképzelhetetlenné tette a romantikus vagy a családi kapcsolatot. Együtt látták meg a Poklot és a Mennyországot. Ezek után nyilván semmi érdemleges nem következhet.
    Cal feltehetőleg ugyanezt érezte, mert ő sem kereste Suzannát. Nem mintha erre szükség lett volna. Bár nem látták egymást és nem beszélgettek, Suzanna állandóan érezte a jelenlétét. Testi szerelmüket még csírájában elfojtotta, s ezt néha már bánta. De ami összkötötte őket, az volt valószínűleg minden szerelmes leghőbb vágya: ők ketten egy egész világot őriztek.

    Október közepén Suzanna munkája új és teljesen meglepő fordulatot vett. Minden különösebb ok nélkül a fazekak és tányérok helyett emberi alakokat kezdett csinálni. Szobrai nem találtak ugyan lelkes fogadtatásra, de valami leküzdhetetlen belső késztetést elégítettek ki.
    Finnegan közben kitartóan ostromolta, vacsorákkal és virágokkal. Suzanna újra és újra udvariasan elutasította, de ezzel csak szította Finnegan odaadását. Suzanna már kezdte azt hinni, hogy túlteng benne a mazochizmus: ha kizavarták az ajtón, visszajött az ablakon.
    Amióta Suzanna megismerkedett a Fúgával, bizonyos szempontból ez az időszak volt a legizgalmasabb; fejében ádáz csatát vívott Szőttesföld és jelen élete: a „valóság" címért versengtek. Suzanna tudta, hogy ez Kakukk-gondolkodásmód; tudta, hogy mindkettő valóság. Agya azonban valahogy nem tudta egyesíteni a kettőt, sem Suzannát a két világgal. Mi köze volt Finnegan szerelmének - a mosolygós, agyagos körmű Suzannának - ahhoz a nőhöz, aki a Sárkánnyal állt szemben? Suzanna nem bánta volna, ha a mesés idők emlékei valamivel ritkábban látogatják, amikor ugyanis eszébe jutottak, rosszul lett hétköznapi önmagától.
    Ugyanebből a megfontolásból gondosan ápolta magában az oldószert, ami nem volt nehéz. A hajdan kiszámíthatatlan erő megszelídült, valószínűleg a Fúga pusztulása miatt. De nem hagyta el teljesen Suzannát. Időnként nyugtalankodni kezdett, megpróbált kinyújtózni, legtöbbször valamilyen környezeti hatásra (beletelt egy kis időbe, míg Suzanna erre rájött). A Birodalomban voltak telített területek: olyan helyek, ahol Suzanna forrást érzett a föld alatt. Az oldószer minden ilyen helyet megismert. Ez néha a Kakukkokkal is előfordult, akik rögtön szentesítették is felfedezésüket, a maguk rövidlátó eszközeivel: tornyokkal és szökőkutakkal. De legalább ugyanannyi hely még feltáratlan volt. Gyanútlanul sétálva az utcán Suzanna gyakran érezte a mozgolódást a gyomrában, és tudta, hogy a mélyben hatalom lakozik.
    Suzanna ez idáig a politikával vagy a pénzzel kapcsolta össze a hatalom fogalmát, de titkos önmaga sok mindenre megtanította. A képzelőerő az igazi hatalom: olyan változásokat képes előidézni, amit a gazdagság vagy a befolyás még csak nem is remélhet. Suzanna Finneganban is észlelte a képzelőerő működését. Amikor nagy ritkán sikerült rávennie őt, hogy beszéljen a múltjáról, a gyerekkoráról, Suzanna látta, hogy feje körül megerősödnek és megélénkülnek a színek - a képzelet révén Finnegan egyesült régi önmagával. Ezekben a pillanatokban mindig eszébe jutott a sor Mimi könyvéből:

Amit, elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani.

Ilyenkor Suzanna még boldognak is érezte magát.

Aztán december harmadik hetében a jobb idők minden halvány reménye hirtclen szertefoszlott.
Hidegre fordult az idő. Nem egyszerűen kemény, hanem sarki hidegre. Hó még nem volt, csak olyan erős fagy, hogy az idegvégződések akár perzselő tűznek is vélhették. Suzanna tovább dolgozott. Nem akarta abbahagyni az alkotást, bár a petróleumkályha jó ha nulla fokra felfűtötte a kis lakást; kénytelen volt két pulóvert és három zoknit magára húzni. Úgy belemerült a munkába, hogy szinte észre sem vette a hideget. Csak gyúrta az agyagot, és sorra megformázta a lelki szemei előtt elvonuló alakokat.

    Aztán tizenhetedikén, teljesen váratlanul, beállított Apolline. Az örök özvegy, tetőtől talpig feketébe bugyolálva.
    - Beszélnünk kell! - mondta, amint az ajtó becsukódott mögötte.
    Suzanna beljebb invitálta, és kerített neki egy helyet a rendetlenségben. Apolline azonban nem bírt leülni, fel-alá járkált a szobában, végül a befagyott ablaknál állapodott meg. Kifelé bámult, miközben Suzanna leöblítette kezéről az agyagot.
    - Követtek? - kérdezte Suzanna.
    - Nem tudom - felelte Apolline. - Lehet.
    - Kérsz egy kávét?
    - Inkább valami erősebbet. Mi van itthon?
    - Egy üveg konyak.
    - Egy üveg konyak elég lesz.
    Apolline leült. Suzanna előkotorta az üveget, amit néha-néha maga háborgatott, és jókora adagot töltött egy bögrébe. Apolline felhajtotta, újra teletöltötte, aztán megkérdezte:
    - Te is álmodtál?
    - Miről kellett volna álmodnom?
    - Amiről mindannyian - mondta Apolline.
    Sárgás arca és szeme körül a sötét karikák inkább azt sugallták, hogy hetek óta nem aludt.
    - Borzalmas dolgokról - folytatta az özvegy -, mintha a világ vége közelegne.
    - Ki álmodja ezeket?
    - Ki nem? - helyesbítette Apolline. - Mindenki. Mindenki ugyanazt. Ugyanazt a rettenetes dolgot.
    Másodszor is kiürítette a bögrét, és elvette a padról az üveget, hogy még azt is meghúzza.
    - Valami rossz fog történni. Mindannyian érezzük. Ezért jöttem, hogy elmondjam.
    Suzanna nézte, ahogy Apolline újra tölt magának, közben két kérdés fogalmazódott meg az agyában. Az első: a látólények rémálmai vajon csak az átélt szörnyűségek elkerülhetetlen következményei, vagy valami több? És ha az utóbbi: ő vajon miért nem álmodja?
    Apolline zavarta meg a gondolatait, az italtól egy kicsit elmosódott hangon.
    - A többiek szerint ez a Korbács lesz. Felébredt, és jön, hogy elpusztítson bennünket. Ami azt illeti, annak idején ugyanígy jelent meg. Előbb az álmokban.
    - És szerinted is a Korbács jön?
    Apolline hunyorogva lenyelt egy újabb löket konyakot.
    - Akármi jön is, nem hagyhatjuk magunkat.
    - Gondolod, hogy... támadnunk kellene?
    Apolline vállat vont.
    - Mit tudom én. Lehet. De hát gyalázat, hogy mindenki milyen passzív. Rossz rájuk nézni. Csak elvetik magukat, és minden úgy van jól, ahogy van. Mint a szajhák.
    Elhallgatott, sóhajtott egy nagyot. Aztán folytatta:
    - A fiatalabbak a fejükbe vették, hogy felélesztik az ótudományt.
    - Miért?
    - Hogyhogy miért? Hogy elpusztítsuk a Korbácsot. Mielőtt ő pusztítana el bennünket.
    - Szerinted milyenek az esélyeink?
    - Valahol a nulla körül - mondta Apolline. - Istenem, nem tudom! De legalább megéreztük, hogy jön. Ez is valami. Egy páran már visszamentek azokra a helyekre, ahol valamilyen erő volt. Hátha sikerül összekaparni valamit.
    - Ilyen hosszú idő után?
    - Mi nem méricskélünk - mondta Apolline. - A csodatettek nem öregednek.
    - Tehát mit kell keresni?
    - Jeleket. Jóslatokat. Tudom is én.
    Letette a bögrét, és visszakóválygott az ablakhoz. Kesztyűs kezével egy kémlelőlyukat vakart a jégvirágok közé. Kikukucskált, töprengett, aztán felmordult, mielőtt újra Suzanna felé fordította összeszűkült szemét.
    - Tudod, mi az érzésem? - kérdezte.
    - Mi?
    - Hogy valamit eltitkolsz előlünk.
    Suzanna nem mondott semmit, mire Apolline megint felmordult:
    - Sejtettem! - mondta. - Ugye azt gondolod, hogy saját magunk ellenségei vagyunk? Akikre nem lehet titkokat bízni. - Tekintete feketén ragyogott. - Lehet, hogy igazad van - mondta. - Bedőltünk Shadwellnek, igaz? Legalábbis a többség.
    - Te nem?
    - Jobb dolgom is akadt - felelte Apolline. - A Birodalomban. Erről jut eszembe, most is akadna... - Hangja elúszott. - Tudod, azt hittem képes leszek hátat fordítani nekik. Elfelejtem őket, és vígan élek. De nem ment. Végül is... azt hiszem hozzájuk tartozom. Igen, hozzájuk tartozom.
    - Majdnem elveszítettünk mindent - mondta Suzanna.
    - Nemcsak majdnem.
    - De. Majdnem.
    A vallató szemek kikerekedtek. Suzanna ingadozott, hogy elmondjon-e mindent, ami a Gyűrűben történt vele és Callel. Apolline azonban jól látta: tényleg nem merte rájuk bízni saját varázslatukat. Ösztöne azt súgta, hogy ;egy kicsit még őriznie kell a Szövőszék titkát. Ugyhogy "inkább csak ennyit mondott:
    - Hiszen életben maradtunk.
    Apolline, aki tisztában volt vele, hogy egy lényeges vallomás közelébe került, de megtagadták tőle, a földre köpött.
    - Sovány vigasz - mondta. - A Birodalmat túrjuk az orrunkkal, mint valami állatok, hogy hátha kiszimatolunk valamit. Szánalmas.
    - Miben segíthetek?
    Apolline harapós kedvében volt. Látszott rajta, hogy legszívesebben bohócot csinálna a fondorkodó Kakukkból.
    - Nem vagyunk ellenségek - mondta Suzanna.
    - Nem?
    - Tudod, hogy nem. Mindent megteszek, amivel segíthetek.
    - Nagyszerű - felelte Apolline kevés meggyőződéssel. - Az ablak felé nézett; nyelve egy udvarias szó után kutatott. - Jól ismered ezt a nyomorult várost? - kérdezte végül.
    - Elég jól.
    - Tudnál esetleg te is keresni? Mindenfelé, amennyit csak lehet.
    - Persze. Feltétlenül.
    Apolline előhalászott a zsebéből egy darab papírt, egy kitépett füzetlapot.
    - Van itt egypár cím - mondta.
    - És te hol leszel?
    - Salisburyben. Volt ott egy mészárlás, még a szőttes előtt. Az egyik legszörnyűbb, száz gyerek halt meg. Remélem, találok valamit.
    Figyelme hirtelen a polcok felé fordult, ahol Suzanna a legutóbbi munkáit tartotta. Odament: szoknyája az agyagos földön csúszott utána.
    - Mintha azt mondtad volna, neked nincsenek rémálmaid - jegyezte meg Apolline.
    Suzanna végignézte a szobrokat. Annyira elmélyedt a munkában, hogy meg sem figyelte a kész művek hatását vagy a mögöttük munkáló következetes rögeszmét. Most felfedezte. Emberi alakok voltak, de teljesen eltorzítva, mintha (a gondolatra bizseregni kezdett a fejbőre) valami emésztő tűzben kínlódnának, az utolsó pillanatban, mielőtt a lángok szétégetnék az arcukat. Az utóbbi időben egyáltalán nem használt mázt: ezeken a szobrokon sem volt, és csak elnagyoltan munkálta meg őket. Talán azért, mert a tragédiát még nem írták meg? Mert egyelőre csak egy ötlet volt a jövő lázas agyában?
    Apolline levette az egyik figurát, ujjával végigsimította eltorzult vonásait.
    - Te ébren álmodtál - mondta, és most már Suzanna is tudta, hogy pontosan ez történt.
    - Élethű - mondta az özvegy.
    - Ezt hogy érted?
    Apolline visszatette a polcra a szenvedő figurát.
    - Ezek mi vagyunk.

III. RIADÓ

    Az első rémálom éjjelén Cal egyedül aludt.
    A Vénusz-dombon kezdődött: ott bolyongott holtfáradtan, álmosan. A katasztrófa előérzete - amit csak az álmok képesek ilyen bizonyossággal megsúgni - azonban figyelmeztette, hogy ne aludjon el. Nem hunyta hát le a szemét, hanem csak állt a meleg földön, és nézte a körötte mozgó alakokat. Mintha egy hegy mögé leereszkedett nap fénye világította volna meg őket. Egy férfi táncolt mellette, szoknyája mint az élő selyempapír. A magasban egy lány repült el, női illat úszott mögötte a levegőben. A fűben egy pár szerelmeskedett, egyikük felsikoltott. Cal nem tudta, vajon az öröm vagy a rettenet sikolya volt-e, de rohanni kezdett a domboldalon, és valami üldözte - valami hatalmas és könyörtelen:
    Futás közben kiabált, hogy riassza a szerelmeseket, a madárlányt és a táncost, de hangja - akár egy egér cincogása - szánalmasan vékony és halk volt. A fű hamvadni kezdett. A szerelmesek teste lángba borult; egy pillanattal később a lány lezuhant a levegőből, és őt is elemésztette a tűz. Cal ismét felkiáltott, most a rettenettől, és megpróbálta átugrani a lángokat, ahogy a fűben közeledtek felé. Nem volt elég fürge: sarkába belekapott a tűz. Érezte, hogy a forróság kúszik felfelé a lábszárán.
    Üvöltve száguldott, de már nem a Vénusz-dombon, hanem ismerős, gyerekkora óta ismert utcákon. Éjszaka volt, és sötét; a lámpákat összetörték, meztelen talpát felszedett utcakövek hasították.
    Üldözője ott loholt a nyomában, elszenesedett sarkai szagát követve.
    Cal tudta, hogy előbb-utóbb beéri őt, ezért futás közben valami menedéket keresett, de az ajtókat - még a gyerekkori barátok házánál is - beszegezték, az ablakokon táblák.
    Semmilyen segítségre nem számíthatott. Nem tehetett mást, mint hogy rohant, rohant, azt a hiú reményt táplálva, hogy a szörny esetleg talál magának valami csábítóbb zsákmányt.
    Megpillantott egy kis keresztutcát, azon futott tovább. A sarkon befordult, a következőn újra befordult. Az utca végén egy téglafalat látott, benne egy ajtó. Cal berontott. Csak ekkor vette észre, hogy elkerülhetetlen útja hová vezetett.
    Rögtön felismerte az udvart, bár a kőkerítés kétszer olyan magas volt, mint amikor először itt járt. A kapu, amin egy perccel ezelőtt belépett, bezáródott. Mimi Laschenski házának udvarán állt. Egyszer, egy másik életben ezen a kőkerítésen állt, erről esett le, és került zuhanása végén a Mennyországba.
    Most nem volt szőnyeg az udvarban, és nem volt semmilyen élőlény, madár vagy ember, aki vigasztalhatta volna. Csak ő, az udvar négy sötét sarka, és üldözője hangja, ahogy rejtekhelye felé közeledett.
    Behúzódott az egyik sarokba, és leguggolt. Sarkát nem érezte - nem volt mit -, a rémületet annál inkább. Rosszul lett a félelemtől.
    A szörny közeledett; búvóhelyéről Cal érezte a melegét. Nem az élet melege volt - nem izzadság vagy lehelet -, hanem száraz, kialudt tűz; ősrégi, könyörtelen; egy kemence, amelyben a világ összes jósága elhamvasztható. És most már közel volt: a fal másik oldalán.
    Cal visszafojtotta a lélegzetét. Bénító fájdalmat érzett a hólyagjában. Reszkető kezeivel a lába közé markolt. Add, hogy elmenjen, könyörgött a sötétségnek; add, hogy ne bántson, és megígérem, hogy nagyon jó leszek; esküszöm, jó leszek.
    Cal maga sem hitte, hogy ekkora szerencséje lehet: könyörgése meghallgattatott - a szörny feladta az üldözést, és visszafordult. Cal megkönnyebbült, de nem mozdult, míg álomérzéke meg nem súgta, hogy üldözője végleg elvonult. Csak ekkor mert felállni, ízületei ropogtak.
    Most már hólyagja követelődzésének is engedhetett. A fal felé fordult, lehúzta a cipzárját. A szörny tüze felforrósította a téglát, sistergett rajta a vizelete.
    Hirtelen kisütött a nap, fénye elárasztotta az udvart. De nem, nem a nap ragyogott: üldözője jelent meg újra, a , fal fölé emelkedett. Feje forróbb volt száz nyári napnál, kemencepofája kitátva.
    Cal nem állhatta meg, hogy ne nézzen a képébe, bár tudta, megvakítja. Ezer és ezer szemet látott szorosan egymás mellett, hatalmas kerekeken; az idegszálak megannyi fényes fonál - kilógtak, majd a szörny gyomrában összecsomózódtak. Rengeteg, rengeteg szeme volt, de Cal nem nézhette tovább: a forrósag felgyújtotta a testét, tetőtől talpig lángba borult.
    Üvöltött.
    Egyszer csak eltűnt az udvar, és Cal újra a Vénusz-dombon volt, de most nem földet és köveket látott, hanem húst és csontokat. Saját teste felett repült, egy világ felett, ami lángolt, és porrá égett. Üvöltése a világ üvöltése volt - egyre hangosodott és hangosodott, ahogy mindkettejüket elemésztette a tűz.
    Elég!
    Cal felébredt - az ágy közepén összegabalyodva egy kínlódó emberkupac. A hihetetetlen mennyiségű izzadság talán még tűz eloltásához is elég lett volna.
    Vagy mégsem? Lelki szemei előtt még hosszú percekig égett a tűz, lángjai lobogtak.

    Cal tudta, ez több volt egy rémálomnál - látomás volt. Egy éjszaka kimaradt, aztán újra visszatért, és aztán még egyszer. A részletek kicsit módosultak (másik utca, más könyörgés), de lényegét tekintve ugyanaz a figyelmeztetés volt. Vagy jóslat.
    Eltelt néhány nap, míg negyedszer is ugyanezt álmodta. Ekkor Geraldine-nal aludt. Bár mindent megtett, hogy felébressze Calt - azt mondta, ordított -, nem lehetett felrázni őt, míg az álom véget nem ért. Amikor Cal végre kinyitotta a szemét, Geraldine rémülten zokogott mellette.
    - Azt hittem, haldokolsz - mondta Geraldine, és Cal érezte, hogy majdnem ez történt. Úgy érezte, szíve nem bír már el több borzalmat, bele fog roppanni.
    A látomás azonban nemcsak Cal halálát ígérte: elpusztultak azok is, akiket - mint saját teste részeit - a Vénusz-dombon látott. Katasztrófa közeleg, és kürtja az utolsó látólényeket is, akik, a maguk módján, olyan közel állnak hozzá, mint a saját teste. Cal így értelmezte a látomást.
    Egész novemberben rettegett az alvástól és az álmoktól. Az éjszakák egyre hosszabbak lettek, a világosságból egyre kevesebb jutott egy napra. Olyan volt, mintha az év is álomba süppedne, és Cal álma az éjszaka agyában alakulna ki. December első hetében - amikor alighogy lehunyta a szemét, az álom rögtön megérkezett - Cal tudta, beszélnie kell Suzannával. Meg kell találnia őt, és el kell mondania, mit látott.
    De hogyan? Levelében világosan megírta: majd megkeresi őt, ha lehet. Cal nem tudta sem a címét, sem a telefonszámát.
Kétségbeesésében az egyetlen hírforráshoz fordult, aki minden csodát nyilvántartott.
    Elővette Vergidius Gluck névjegykártyáját, és tárcsázta a számot.
    Nem felelt.

IV. A HALANDÓK SZENTÉLYE

    Egy nappal Apolline látogatása után - az egész országban tomboló sarki hidegben, amikor óráról órára csökkent a hőmérséklet - Suzanna elindult, hogy felkeresse a listán szereplő címeket. Az első helyen csalódnia kellett: a kérdéses ház helyén és környékén csak romokat talált, az épületeket bontották. Megnézte a térképet, hogy jó helyen jár-e. Az egyik munkás felállt a megboldogult tetőszerkezet maradványaiból rakott tűz mellől, és odaballagott Suzannához.
    - Már nem látszik semmi - mondta. Undor ült ki az arcára, amit Suzanna nem tudott mire vélni.
    - Itt állt a hetvenkettes számú ház? - kérdezte Suzanna.
    - Maga nem olyannak néz ki - felelte a férfi.
    - Ne haragudjon, én...
    - Nem olyan bámészkodós fajtának.
    Suzanna megrázta a fejét. A férfi arckifejezése megenyhült, rnintha rájött volna, hogy tévedett.
    - Nem a gyilkosság miatt jön? - kérdezte.
    - Milyen gyilkosság?
    - Itt lakott az a pasas, aki kinyírta a gyerekeit. Mind a hármat. Egész héten jöttek az emberek, vitték a téglákat..
    - Én erről nem tudtam.
    Suzannának felderengett valami szörnyű újságcikk: egy látszólag egészséges férfi - és szerető családapa megölte alvó gyerekeit, aztán öngyilkos lett.
    - Bocsánat - mondta a férfi. - Csak kiakadtam ezeken a szuvenír-gyűjtögetőkön. Szerintem nem normálisak.
    Elfintorodott, aztán sarkon fordult, és visszament őrizni a tüzet.
    Nem normális. Suzannának eszébe jutott, hogy a Rue Streeten Violet Pumphrey ugyanezt mondta Mimi házáról. Vannak házak, amelyek nem egészen normálisak. Igaza volt. A gyerekek, akik itt meghaltak, talán ugyanannak a megnevezhetetlen félelemnek lettek az áldozatai. Gyilkosuk vagy a házban működő erőktől akarta megkímélni őket, vagy a saját félelmétől akart vérükkel megszabadulni. Bárhogyan történt is, gondolta Suzanna, semmi értelme, hogy itt vesztegesse az idejét - füstből és törmelékből egyelőre nem tud jósolni.

    A következő helyszín nem ház volt, még csak nem is rom, hanem egy templom a városközpontban - Szent Philomena és Callixtus temploma. A nevek semmit nem mondtak Suzannának; valami sokadrangú vértanúk lehettek. Modern irodaházak között állt a jelentéktelen, vörös téglából készült épület, mellette egy elhanyagolt; szemetes temető. Ez sem volt biztatóbb, mint az előző címen a gyilkos ház romjai.
    Suzanna még be sem lépett, amikor az oldószer jelezte, hogy ez az egyik telített hely. A templom belseje is ezt sugallta: a hideg, nyugalmas utcáról Suzanna rejtélyek közé érkezett. Nem kellett hívőnek lennie, hogy a gyertyafény és a tömjénillat elbűvölje, hogy meghatódjon a Madonna és a gyermek Jézus láttán. Tudományos szőrszálhasogatás, hogy történeti vagy kitalált személyek voltak-e - ezt a Fúgától Suzanna már megtanulta. Csak az számít, hogy megindítsák a képzeletét, ez pedig megtörtént: Suzanna az élet és az életen túli élet reményét látta bennük.
    Öt-hat ember ücsörgött a padokon. Imádkoztak; vagy egyszerűen egy szusszanásnyi pihenőre tértek be. Tűnődésüket tiszteletben tartva Suzanna a lehető leghalkabban lépkedett az egyik oldalhajóban az oltár felé. A szentély korlátjához közeledve egyre biztosabban tudta, hogy jó helyen jár. Érezte, hogy valaki figyeli. Körülnézett. Egyik hívő sem őt nézte. Amikor visszafordult az oltár felé, talpa alatt a kő vékonyodni kezdett, aztán teljesen eltűnt. Suzanna a levegőben állt, és a mélyben megpillantotta a templom labirintusszerű gyomrát. Katakombák voltak a föld alatt. Onnan sugárzott az erő.
    Két-három másodperc múlva a látvány szertefoszlott. Suzanna szédült; a korlátba kapaszkodott, aztán amikor magához tért, keresni kezdte a kriptába vezető lejáratot.
    Választási lehetőség nem volt: egyetlen ajtót látott, az oltártól balra. Elindult felfelé a lépcsőn, és éppen odaért az ajtóhoz, amikor kilépett rajta egy pap.
    - Segíthetek valamiben? - kérdezte egy parányi mosoly kíséretében.
    - A kriptát keresem - mondta Suzanna.
    A mosoly elpárolgott.
    - Itt nincs kripta - mondta a pap.
    - De van. Láttam! - vágta rá Suzanna. Nyerseségéért az oldószer volt a felelős: felbolydult és elernyesztette Suzanna testét, ahogy elhaladt Krisztus tekintete előtt.
    - Kérem, oda nem lehet bemenni. A kripta zárva van.
    - Muszáj bemennem! - mondta Suzanna.
    Makacssága szinte áhítatot váltott ki a papból. Amikor újra megszólalt, suttogó hangjában izgatottság érződött.
    - Engedélyt kell kérnem - mondta.
    - Megadom - mondta Suzanna. Hangja nem a torkából, a gyomrából jött.
    - Nem tudna várni egy kicsit? - motyogta a pap. Ez volt az utolsó próbálkozása. Amikor Suzanna válaszra sem méltatta, elállt az útjából, és hagyta, hogy bemenjen az ajtó mögött lévő helyiségbe.
    - Mutassam az utat? - kérdezte. Hangja alig hallatszott.
    - Igen.
    Egy függönyhöz vezette Suzannát. A függöny mögött egy ajtó volt. A pap elfordította a kulcsot a zárban, kitárta az ajtót. Száraz, áporodott levegő csapta meg Suzannát, és előtűnt egy meredek lépcső. Suzanna nem félt. Vonzotta, susogva csalogatta lefelé az erő. Ez nem sír volt. Vagy ha igen, a halottak agya nemcsak a rothadással foglalkozott.

    Amikor a templomban feltárult előtte, Suzanna nem tudta megállapítani, hogy a kripta milyen mélyen van a föld alatt. A keresztelőkápolnából kiszűrődő feny csak a lépcsősor töredékét világította meg. Húsz lépcsőfok után Suzanna már egyáltalán nem látta az előtte haladó papot.
    - Meddig megyünk még? - kérdezte.
    A pap meggyújtott egy gyertyát. A láng erőlködve kapkodott egy kis levegő után, de tétova fényénél Suzanna látta, hogy a pap rémülten nézi őt. Háta mögött folyosók, a falakban mélyedések.
    - Nincs itt semmi - mondta szomorkásan. - Sajnos már nincs.
    - Akkor is meg kell néznem.
    A pap bágyadtan bólintott, mint aki már meg sem próbál ellenállni, és a gyertyával a kezében elindult Suzanna előtt: A falakban a mélyedések nem voltak üresek: koporsók sorakoztak bennük a földtől a mennyezetig. „Egészen kellemes lehet így a nemlét - gondolta Suzanna - fejtől-lábtól mindenütt cimborák." A kulturált környezet csak fokozta a folyosó végén elé táruló látvány hatását.
    - Ugye, ezt akarta látni? - kérdezte a pap, amikor kinyitotta a helyiség ajtaját.
    Suzanna belépett, a pap követte. A terem olyan hatalmas volt, hogy a csenevész gyertyaláng szinte semmit nem ért. Annyi azért kiderült, hogy itt nem koporsók vannak, hanem csontok - ezer és ezer csont végig a falakon és a mennyezeten.
    A pap meggyújtotta a combcsont és koponya, gyertyatartókban lévő kanócokat. A lángok fényénél megmutatkozott a csontrajongó nagyszabású alkotása. Több száz ember földi maradványaiból álltak össze az óriási szimmetrikus minták: sípcsont és borda cikornyás alakzatai, középen koponya fürtökkel; lábfej- és ujjcsontokból készült különleges mozaikok, fogakkal és körmökkel díszítve. A legapróbb részletet is gondosan kidolgozták, amitől csak még rettenetesebb lett - egy morbid lángész remekműve.
    - Ez mi? - kérdezte Suzanna.
    A pap értetlenül meredt Suzannára.
    - Hogyhogy mi? A szentély.
    - ...szentély?
    A pap közelebb ment a látogatóhoz.
    - Maga nem tudja?
    - Nem.
    Düh és félelem lobbant a pap arcán.
    - Becsapott! - mondta. Leheletétől a lángok megremegtek. - Hazudott! Takarodjon! - Megragadta Suzanna karját, és az ajtó felé lökdöste. - Ide tilos...
    Suzannának fájt, ahogy a pap megszorította a karját. Az oldószer támadásra készülődött, alig lehetett visszafogni. Mint kiderült, nem is kellett: a pap figyelme a gyertyákra terelődött. A lángok fényesen, eszeveszetten lobogtak. A pap elengedte Suzanna karját, és hátrálni kezdett a Szentély ajtaja felé. A tüzek a falon most már fehéren izzottak. A pap haja szála a szó szoros értelmében az égnek állt, tátott szájában bénán hevert a nyelve.
    Suzanna egyáltalán nem ijedt meg. Nem tudta, mi történik, de élvezte; lubickolt az erőben, ami a feje körül lebegett. A pap közben kijutott az ajtón; már a folyosón rohant a lépcső felé. Közeledtére a koporsók zörögni kezdtek a mélyedésekben, mintha így köszöntenék a szentélyben készülődő eseményt. A helyiség közepén egy alak kezdett testet ölteni, a poros levegőből és a földön elszórt csontokból toborozva tagjait. Suzanna érezte, hogy az ő karjából és arcából is ki-kicsippent néhány darabkát. Most vette észre, hogy nem is egy, hanem három alak állt össze. A középső Suzanna fölé tornyosult. A józan ész talán a menekülést javasolta volna, de - bármilyen képtelenségnek tűnik is - itt, a halál társaságában, Suzanna teljes biztonságban érezte magát.
    Kíváncsian figyelte a fejleményeket. Lassú, inkább megnyugtató, mint ijesztő táncot járt előtte a por - a két szélső alak önfeláldozóan a harmadiknak ajánlotta félkész testét. Az még így is csak egy porszellem volt; alig bírta egybetartani magát. A kialakuló vonásokban Suzanna azonban felfedezte Immacolatát.
    Szentélyének soha nem találhatott volna tökéletesebb helyet. Mindig is a halál volt a szenvedélye.
    A pap reszketve imádkozott a folyosón, de a szürke, csillogó port nem indította meg. A szellemarcon egyesültek a három nővér vonásai: a Boszorkány szenilitása, Magdalena érzékisége és Immacolata arcának különleges szimmetriája. Hihetetlen, de a szintézis működött: az ellentmondások feszültségét finommá és rugalmassá tette az érzékeny szerkezet. Suzanna úgy érezte, hogy ha riagyobb lélegzetet venne, az egész szétrepülne.
    A szellem megszólalt. A hang minden kétséget kizáróan Immacolata hangja volt, bár valamelyest megenyhült. Lehetséges, hogy még egy kis vidámság is érződött benne?
    - Örülünk, hogy eljöttél - mondta. - Megkérnéd az Ádám-ivadékot, hogy távozzon? Beszélnem kell veled!
    - Miről kell beszélned?
    - Semmiről, amíg őt itt van - mondta a szemcsés szellem. - Kérlek, vezesd ki! És nyugtasd meg, hogy nincs semmi baj! Olyan babonásak ezek a férfiak...
    Suzanna szót fogadott: a dörömbölő koporsók között odament a kucorgó paphoz, felsegítette.
    - Legyen szíves kimenni! - mondta neki. - A hölgy így kívánja.
    A pap rettegve nézett Suzannára.
    - Soha... soha nem hittem el...
    - Nyugodjon meg! Nincs semmi baj - mondta Suzanna.
    - Maga is jön?
    - Nem.
    - De én már nem tudok visszajönni - figyelmeztette Suzannát. Arcán könnyek csorogtak.
    - Persze, megértem. Menjen csak. Miattam ne aggódjon.
    Nem kellett biztatni - rohant felfelé a lépcsőn, mint akit puskából lőttek ki. Suzanna visszament a folyosón - a koporsók továbbra is zörögtek -, és megállt Immacolata előtt.
    - Azt hittem, meghaltál - mondta.
    - Mi az, hogy „meghaltál"? Egy szó, egy Kakukk-szó a test kudarcára. Semmit nem jelent. Ezt te is tudod, Suzanna.
    - Miért jöttél ide?
-     Hogy törlesszem az adósságomat. A Szövőszék templomában nem hagytad, hogy a földre zuhanjak. Emlékszel?
    - Igen.
    - Én is. Az ilyesmit soha nem szabad elfelejteni. Most már tudom. Most már sok mindent tudok. Látod, milyen nagyszerűen megvagyunk a nővéreimmel? Soha el nem választhatnak bennünket. Egy agy, hármas egység. Én vagyok mi: Beláttuk, hogy gonoszok voltunk. És megbántuk.
    Ha Suzanna kételkedett volna a vallomás őszinteségében, az oldószer - szemébe és torkába tolulva - meggyőzte, hogy elhiheti. A kísértetben - és erejében - már nem volt gyűlölet. De vajon mit akarhat? Suzannának nem kellett megkérdeznie - a kísértet tudta, min gondolkodik.
    - Figyelmeztetni akarlak - mondta.
    - Mire? Shadwellre?
    - Ő most már csak egy apró része a veszélynek. Egy töredéke.
    - A Korbácsnak?
    A szellem beleborzongott a névbe, bár jelen állapotában nyilván nem fenyegette őt semmilyen veszcly. Suzanna nem várta meg a válaszát. Fölösleges lett volna szépítgetni a tényeket.
    - Shadwellnek mi köze van a Korbácshoz? - kérdezte.
    - Ő keltette fel.
    - De miért?
    - Mert úgy érzi, bemocskolta őt a varázslat - mondta a por. - Megrontotta ártatlan kereskedőlelkét. És nem nyughat, míg ki nem irtott minden csodatevőt.
    - És a Korbács lesz a fegyvere?
    - Legalábbis ezt hiszi. Valójában a dolog ennél sokkal... összetettebb.
    Suzanna végigsimította a homlokát; gondolkodott, vajon mit is kellene megtudnia. Egy nagyon egyszerű kérdés jutott az eszébe:
    - Miféle teremtmény ez a Korbács?
    - A válasz talán csak egy újabb kérdés - mondták a nővérek. - Azt gondolja magáról, hogy ő Uriel.
    - Uriel?
    - Egy angyal.
    Suzanna majdnem elnevette magát ezen a képtelenségen.
    - Ezt hiszi magáról, a Biblia alapján.
    - Én ezt nem értem.
    - Tulajdonképpen mi sem nagyon, de amit tudunk, azt elmondjuk. A Korbács egy szellem. Hajdanában valahol őrködött, a varázslatot őrizte. Egy kertben, bár egyesek szerint ezt is csak ő találta ki.
    - És miért akarja elpusztítani a látólényeket?
    - A látólények ott, abban a kertben születtek elrejtve az emberlények elől, mert varázserejük volt. És egyszer csak elszöktek.
    - Uriel pedig...
    - Uriel pedig ott maradt egyedül. Őrizte a semmit. Évszázadokon keresztül.
    Suzanna gyanította, hogy ő ezt az egészet nem nagyon fogja elhinni, de azért kíváncsi volt a történet végére.
    - És? Mi történt vele?
    - Megőrült, mint mindenki, aki a szolgálat rabja, és egyszer csak nem kap több utasítást. Elfelejtette, hogy ki ő és mi a dolga. Egy jó ideje nem tudott már semmiről, csak a homokról, a csillagokról és az ürességről.
    - Ugye, megértitek... Ezt elég nehéz elhinni. Nem vagyok keresztény.
    - Mi sem - mondta a hármas egység.
    - De szerintetek igaz ez a történet?
    - Szerintünk van benne igazság is.
    A válaszról Suzannának eszébe jutott Mimi könyve és minden, ami benne volt. Azt gondolta, Tündérország csak a mesében létezik. Aztán amikor bejutott a könyv lapjaira, és közös álmaik rengetegében összecsapott Hobarttal, rájött, hogy tévedett. Abban a történetben is volt igazság: ebben miért ne lehetne? A különbség csak annyi, hogy a Korbács ugyanabban a való világban él, ahol ő. Nem metafora, nem álom - valóság.
    - De ha egyszer nem tud semmiről, akkor hogyan emlékezhet? - kérdezte Suzanna a szellemtől.
    - Nem biztos, hogy emlékszik - mondta Immacolata. - Az Édent keresték, akik rátaláltak, még száz évvel ezelőtt. A Korbács pedig kiolvasta fejükből a Paradicsomról szóló történetet, és beleélte magát, hogy az róla szól. Még nevet is adott magának. Uriel, Isten lángja. Az elveszett Éden kapuit őrző angyal.
    - És tényleg az Édent őrizte?
    - Ez nekem éppoly hihetetlenül hangzik, mint neked. Urielnek viszont nem. Bármi legyen is az igazi neve - ha egyáltalán van neki -, azt rég elfelejtette. Angyalnak képzeli magát. És ha így képzeli, akkor így van.
    Suzanna ebben igazat adott Immacolatának. Ha ő Sárkánynak képzelte magát a könyvben, miért ne képzelhetné magát angyalnak egy megtébolyodott?
    - Természetesen megölte azokat, akik rátaláltak - mondta Immacolata -, aztán elindult, hogy megkeresse a szökevényeket.
    - A látólényeket.
    - Illetve az utódaikat. És majdnem el is pusztította őket. Csakhogy túljártak az eszén. Bár nem értették, miért üldözi őket, elrejtőzni viszont nagyon tudtak. Innentől kezdve már ismered a történetet.
    - Na és Uriel? Mit csinált, amikor eltűntek a látólények?
    - Visszatért az erődjébe.
    - Ahol Shadwell mégtalálta.
    - Pontosan.
    Suzanna ezen eítűnődött egy kicsit, aztán rákérdezett az egész történet leglényegesebb pontjára:
    - És Isten?
    A hármas egység nevetett; bukfencezve szállingóztak a porszemek.
    - Ez Isten nélkül is érthető. De ha volt is egy Teremtő - egy erő, amelynek Uriel a része -, elhagyta a derék őrt.
    - Most már csak azt mondd meg, mitévők legyünk. Felmerült, hogy esetleg az ótudomány...
    - Igen, hallottam.
    - Az legyőzheti? - kérdezte Suzanna.
    - Nem tudom. Egy biztos: nekem annak idején volt egy két csodatettem, aminek biztos, hogy nem örülne.
    - Akkor segíts!
    - Arra már képtelenek vagyunk, Suzanna. Te is látod az állapotunkat. Csak por és akaraterő maradt, semmi más. Vissza-visszajárunk ide, a szentélybe, ahol istenítenek bennünket, aztán majd jön a Korbács, és ezt is szétrombolja.
    - Biztos vagy benne, hogy megteszi?
    - Ez a szentély a varázslat szent helye. Shadwellnek az lesz az első dolga, hogy ezt elpusztíttassa. Mi pedig védtelenek vagyunk. Figyelmeztettünk, mindössze ennyit tehetünk.
    - Köszönöm.
    A kísértet kimerült, ingadozni kezdett.
    - Valamikor... nagyszerű csodátetteink voltak - mondta Immacolata. A por lassan elszállt, a csontszilánkok a földre hullottak. - Valamikor varázslat volt minden leheletünk, és nem féltünk semmitől.
    - Talán visszajön még az az idő.
    Néhány másodperc alatt a hármas annyira megritkult, hogy már alig látszottak. Hangjuk azonban még hallatszott:
    - Rajtad múlik, testvér... - mondták.
    Aztán eltűntek.

V. NYÍLT LÁNG

    Két hónappal Mimi Laschenski halála után eladták a házat, ahol több mint fél évszázadon keresztül lakott. Az új tulajdonosok potom pénzen jutottak hozzá, tekintettel a ház rozzant állapotára. Hetekig tartott a felújítás, végül beköltöztek. Aztán - nem sajnálva a ráfordított időt és pénzt - egy hét múlva kiköltöztek, pontosabban kimenekültek. Azt állították, hogy a házban szellemek járnak. Hogy az üres szobák morognak, a sötétben valami nagy testű alakok mászkálnak, és - ami a legborzasztóbb - átható macskaszagtól bűzlik az egész ház, hiába sikálják, súrolják. Ezt mondták, pedig úgy ránézésre egészen értelmes embereknek látszottak.
    A Rue Street tizennyolc kiürült, és úgy is maradt. A városnak ebben a végében az ingatlanok különben is rosszul mentek, és a házról keringő pletykák még azt az egy-két érdeklődőt is elriasztották. A házat végül megszállták a hajléktalanok, akik ott-tartózkodásuk hat napja alatt sikeresen eltüntették a többhetes felújítás nyomait. A huszonnégy órán át folyó orgiáknak azonban a hatodik éjszaka közepén hirtelen vége szakadt. A házfoglalók reggelre ismeretlen helyre távoztak, méghozzá - a lépcsőkön szanaszét heverő holmijaik alapján - meglehetősen sietve.
    A háznak ezután nem akadt lakója - sem törvényes, sem egyéb -, és a róla szóló pletykákat is kiszorították az elevenebb témák. Ott éktelenkedett tovább az utcában: ablakait beszögezték, a falakról mállott a vakolat.
    Egészen addig a decemberi éjszakáig, amelynek eseményei teljesen megváltoztatták az utcaképet, és végleg eldöntötték, hogy a házban, ahol Mimi Laschenski leélte magányos életét, soha többé nem lakhat senki.

    Ha netalán Cal látta volna az öt alakot, akik azon az éjszakán belopakodtak Mimi Laschenski házába, vezetőjükben nehezen ismerte volna fel Balm de Bonót. A kötéltáncos haja olyan rövidre volt nyírva, hogy szinte kopasznak látszott; arca lesoványodott, vonásai megkeményedtek. Talán még ennél is jobban megváltozott Toller külseje. Cal őt Starbrock birtokán látta utoljára, fenn a kötélen. Találkozásuk után néhány órával Toller kötéltáncosi pályafutásának váratlanul vége szakadt. A Próféta emberei jól elbántak vele: eltörték a lábát, bezúzták a koponyáját - csoda, hogy életben maradt. Starbrock harmadik tanítványa, Galin hősi halált halt, miközben mestere birtokát védte a barbároktól.
    De Bono indítványozta, hogy menjenek el a Laschenski-házba - ahol oly sokáig hevert a szőttes -, hátha maradt ott valami az ótudományból. Tolleren kívül még három társa volt; Baptista Dolphi, akinek az apját lelőtték Capra házában; kedvese: Otis Beau és az a lány Ilyennincsből, akit egy ablakpárkányon látott meg Cal, és papírszárnyai voltak. A Vénusz-dombon is találkoztak: a lány csodálatos papír- és fényvilágot tárt Cal elé, amelynek emléke megmentette őt a teljes kétségbeeséstől a következő nehéz órákban. Leah volt a lány neve.
    Ötük közül Leah csodatettei voltak a legerősebbek, és ő érzékelte legjobban más csodák jelenlétét. A Laschenski-házban is ő nyomozta ki, hogy melyik szobában feküdt Szőttesföld: a második emeleti utcára néző szobába vezette a kis csapatot.
    - A ház tele van visszhangokkal - mondta. - Az őr és valamilyen állatok hangját hallom. Kell egy kis idő, míg eligazodom közöttük. .. - Letérdelt a szoba közepén, és a földre fektette a tenyerét. - . .. de itt volt a szőttes, ez biztos.
    Otis odament hozzá. Leguggolt, és ő is letette a kezét a földre.
    - Én semmit nem érzek - mondta.
    - Itt volt, hidd el - mondta Leah. - Itt volt.
    - Szedjük fel a szőnyeget - javasolta Toller. - Úgy talán tisztább jeleket kapunk.
    Az elmenekült tulajdonosok bolyhos, plüss padlószőnyegét a házfoglalók derekasan összemocskolták, de Bonóék pedig - miután lehordták róla a bútorroncsokat most fel is szaggatták. Teljesen elcsigázta őket a művelet, az expedícióra való felkészülés során ugyanis - mestere módszereire hivatkozva - de Bono csak minimális alvást és evést engedélyezett az utóbbi napokban. Fáradozásuk azonban nem volt hiábavaló: amikor a lecsupaszított deszkákra helyezték tenyerüket, kifinomult érzékeik azonnal jeleztek. Most már Otis is érezte a visszhangokat.
    - Én szinte magam előtt látom a szőttest - mondta Baptista.
    Így voltak ezzel a többiek is.
    - És most mit csinálunk? - kérdezte Otis Leahtól, de az meg sem hallotta a kérdést, annyira elmerült a visszhangokban. Otis de Bonóhoz fordult. - Te tudod?
    De Bono nem tudta. Bár mindenkivel hajlandó volt hosszasan elbeszélgetni a témáról, az igazság az volt, hogy vaktában tapogatoztak. Tudomása szerint nem létezett semmilyen biztos módszer, amelynek segítségévél meg lehetett volna közelíteni a felidézett csodatetteket. Titokban azt remélte, hogy majd az erők szellemei jönnek ide, ha ráébrednek a keresgélők szorongatott helyzetére. Ha ujjaikból ezt nem érzik meg, nincs mit tenni. Kénytelenek lesznek csodatettek nélkül, védtelenül várni, hogy a rémálmok jóslata bekövetkezzék. Ez pedig - de Bono efelől nem kételkedett - egyenlő a halállal.

    Hajnali háromkor Cal felriadt. Álma hasonlított ugyan az előző éjszakák borzalmaihoz, mégis volt néhány jelentős eltérés. Egyrészt nem egyedül, hanem de Bonóval volt a Vénusz-dombon;. együtt menekültek a szörny elől. Valami utcalabirintusba jutottak, amely - ha a megszokott módon folytatódik az álom - a Laschenski-ház udvarába kellett, hogy vezessen. Most nem ez történt. Az utcában egyszer csak elváltak, és Cal, teljesen megzavarodva, egészen más irányba futott.
    Ott mintha nem érezte volna annyira, hogy üldözik, viszont egy másik félelem kerítette a hatalmába. Álombéli önmaga tudta, hogy ő most csak tehetetlen szemlélő: a szörny de Bono mellett döntött. Az utca tele volt rejtekhelyekkel - kapualjakkal és kerítésekkel -, ki tudja, melyikben bujkált a szörny, tüzét táplálva. Cal azonban megint tévedett: üldözője egyáltalán nem bujkált - felbukkant az utca végén. Ráadásul nem is egyedül. Ketten jöttek: egy lomha, esetlen exnberi alak és egy hatalmas, toronymagas valami; felhőhöz hasonlított, a belsejében tűz ropogott. Cal lassan hátrálni kezdett: óvatosan, nehogy észrevegyék. Hiú remény. A kiszemelt menedék zárva volt, és ahogy ujjaival Cal a falat kaparászta, a szörny észrevette.
    De Bonót már felfalta: Cal látta barátja hamvait a felhőben, amelynek lángszeme most őt nézte.
    Nem akarok elégni! - üvöltötte, de a tűz jött felé. - Istenem, segíts!
    Mielőtt a szörny elérte volna, Cal felriadt. Aznap éjjel Geraldine nem aludt nála. Cal az ágy közepén feküdt, mínden porcikája reszketett. Amikor elmúlt a hányingere, Cal felállt, odament az ablakhoz, és elhúzta a függönyt.
    A Chariot Streeten néma csend honolt-az egész város dermedten hallgatott. Esni kezdett a hó; álmatagon, lustán potyogott. Calt azonban nem nyugtatta meg sem az utca, sem a hó, sem a lámpafény. Nem véletlen, hogy a rémálom éppen ma éjjel módosult: ma éjjel már nemcsak álom volt. Cal érezte, hogy valahol a közelben, egy ugyanilyen utcában - csupa lámpafény és nyugalom - a rémálom valósággá vált.

    A Laschenski-ház második emeletén néma, de érezhető nyüzsgés támadt: de Bonóék hívását meghallották. Lassan kezdődött: a szőttes visszhangjai között fény cikázott, ahogy az ótudomány előbújt rejtekhelyéről, és elindult megidézői felé. Ez utóbbiak keményén dolgoztak: egy pillanatra se lazíthattak, mert félő volt, hogy megszakad a kapcsolat. Szerencsére fel voltak készülve a megerőltető munkára; ahogy tenyerük alatt gyülekezett az erő, örömükben nem tudták visszafojtani a halk, hálálkodó szavakat. A múlt elindult, hogy magával vigye őket.
    De Bono zajt hallott lentről. Vigyázva, hogy a többieket ne zavarja meg a munkában, lábujjhegyen kisurrant a szobából.
    A zaj nem ismétlődött meg. De Bono felment a lépcső tetejére, és onnan fürkészte a lenti árnyékokat. Semmi nem mozdult. „Képzelődtem" - gondolta. A biztonság kedvéért azért átment az egyik hátsó hálószobába, és lenézett az udvarra. Esett a hó, a pelyhek halkan koppantak az ablaküvegen. Semmi mást nem látott, nem hallott.
    Levette a szemüvegét, és megdörgölte a szemét. A siker első jeleire felélénkült, de most megint nagyon fáradt volt. Mindent megadott volna egy kis alvásért, a munka neheze azonban még hátravolt. Az ótudomány felélesztése csak a kezdet, utána még fel is kell használni. Elfordult az ablaktól, és elindult vissza a többiekhez. Ekkor megpillantott két alakot: a szőttes szobája felé közeledtek. Lehet, hogy őt keresik a társai? De Bono feltette a szemüvegét, hogy jobban megnézze az alakokat.
    Meglátta és felkiáltott, de társai nem hallhatták a figyelmeztetést: mire elhangzott, már belesükeltek saját sikoltásukba. Hihetetlenül gyorsan történt - még el sem kezdődött, és már vége volt. A gyilkosok berontottak a szobába. Az elszabadult erő kifordította az ajtót a sarkából. Egy test sodródott sebesen az olvadt tűzfolyón, aztán - mint akit felnyársaltak - hirtelen megállt: széttépték a lángdárdák. De Bono látta, hogy Toller volt a szerencsétlen áldozat. Testét hólyagcsomóvá zsugorította a tűz.
    A régi de Bono a tűzbe vetette volna magát - mint Lemuel Lo kertjében annak idején-, nem mérlegelte volna a következményeket. A nehéz idők azonban megtanították őt az óvatosságra. Az öngyilkosság nem érdem. Ha megpróbál szembeszegülni a szobában tomboló erővel, ugyanúgy végzi, mint a többiek, és nem lesz, aki beszámoljon erről a rémtettről. Jól tudta, miféle erő szorgoskodásának lehetett a szemtanúja. A látólények szörnyű megérzése beigazolódott: megjelent a Korbács.
    A szobában újabb robbanás - újabb lángok csaptak elő. Meggyulladt a mennyezet és a padló, a korlát és a lépcső is. Pillanatok kérdése, és a tűz eltorlaszolja előtte az utat. Meg kellett kockáztatnia, hogy átrohan a tűzön; a füst talán elrejti őt a gyilkos tekintet elől. Az útvonal megtervezésére nemigen volt idő. Arcát eltakarva de Bono nyílegyenesen a lépcső felé rohant.
Majdnem el is érte, de az utolsó pillanatban megbotlott. Karját előrenyújtotta, hogy megkapaszkodjon - az égő korlátba markolt. Fájdalmában felkiáltott, aztán felpattant, és rohant tovább, lefelé a lépcsőn a kijárat felé.
    A Korbács a nyomába szegődött. Két másodperccel ezelőtt de Bono még ott állt, ahol a Korbács lángcsapására most megolvadt a tégla. Szemét az ajtóra szegezve, teljes gőzzel száguldott lefelé; és már csak öt lépésre volt az előszoba, amikor egy hörgő hangot - mint valami óriási lélegzetvételt - hallott a háta mögött. Miért fordult meg? Őrültség volt, de nem bírta megállni, hogy ne nézze meg a Korbácsot - a gyilkosát.
    Nem a tűzokádót látta, hanem a szolgáját. De Bono nem ismerte Shadwell kereskedőalakját, így nem is tudta, hogy ő az. Csak egy feldúlt, izzadó arcot látott, ami inkább kétségbeesetten, mint gonoszan nézett vissza rá. Miközben de Bono az arcot figyelte, a Kakukk félreállt, és feltűnt mögötte a Korbács.
    De Bono rengeteg szemet látott, csupasz csontokat és űrt. És természetesen a tüzet: a nap gyomrának a tüzét, a pusztítás szerelmesét. És a kínokat.
    Mindkettő - a tűz és a kín is - elérte volna de Bonót, ha ebben a pillanatban nem szakad le a mennyezet, lángfüggönyt eresztve a szörny elé. Az izzó törmelékekből de Bonónak is jutott: érezte, ég a bőre. Mielőtt azonban teljesen lángba borult volna, leért a lépcsőn, és-három vagy négy rémült lépéssel - kijutott az utca dermesztő hidegébe.
    Az árokban egy test égett; az emeleti ablakból hajították ki, a Korbács tüzétől teste csecsemő méretűre zsugorodott. Felismerhetetlen volt.
    De Bono elkeseredett dühében a ház felé fordult, és a vadállatokra üvöltött:
    - Gazemberek! Gazemberek!
    Aztán futásnak eredt, mielőtt a tűz utolérné.
    A házakban felkapcsolták a villanyokat, és egymás után nyíltak az ajtók: a Kakukkok megnézték, mi zavarta meg éjszakai nyugodalmukat. Mindig ezek a kíváncsi szemlélők: tátott szájjal, értetlenül. Pusztító erő szabadult közéjük, kiolthatja az életüket - nem igaz, hogy ne vennék észre! De ezek csak bámészkodnak, és még az űrben is képesek gyönyörködni, ha elég nagy csinnadrattával csinálja, amit csinál. De Bono dühösen és elkeseredetten motyogott magában: jöjjön csak, jöjjön! Nincs hová menekülnie. Nincs mivel védekeznie.
    Jöjjön hát a legrosszabb, ha jönnie kell. Jöjjön az űr, és vessen véget a remény önkényuralmának!

VI. TOMBOL A HALÁL

    Lassan ballagtak a néma éjjeli órák, és egyre sűrűbben esett a hó. Cal az apja karosszékében ült, a kertre néző ablaknál, és a hulló hópelyheket nézte. Tudta magáról, hogy fölöslegesen próbálkozna az alvással, ezért úgy döntött, szép nyugodtan kivárja, míg a kert aljában feldübörög az első korai vonat. Aztán még egy óra, és megérkezik a hajnal, bár a súlyos hófelhők alól biztos nehezen vergődik majd elő a világosság. Fél nyolc körül újra megpróbálja elérni Gluckot, mint az utóbbi napokban már annyiszor; hívta otthonról, hívta a pékségből, de mindig ugyanazzal az eredménnyel: vagy fel sem vették, vagy nem volt otthon. Cal még a vonalat is ellenőriztette, hátha hibás. A kudarcoknak azonban nem technikai, hanem sokkal egyszerűbb oka volt: a vonal másik végén nem volt senki, aki felvette volna a kagylót.
    Egyszer csak kopogtattak az ajtón. Cal felpattant, az órára pillantott: fél négy múlt. Ki a fene jöhet ilyenkor?
    Kiment az előszobába. Súrlódó hangot hallott az ajtó túlsó oldaláról. Be akarná nyomni valaki?
    - Ki az? - kérdezte.
    Nem kapott választ. Közelebb ment az ajtóhoz. A súrlódást már nem hallotta, de megint kopogtak - most jóval halkabban. Cal elhúzta a reteszt, kiakasztotta a láncot. Most már teljes csend volt a másik oldalon. A kíváncsiság legyőzte az óvatosságot: Cal kinyitotta az ajtót. Hó és Balm de Bono hullott a küszöbre.
    Cal leguggolt, és csak ekkor látta meg barátja elkínzott arcát. De Bono egyszer már megszökött a tűz elől - másodszorra nem sikerült. A hajdani vesztes kegyetlen bosszút állt.
    Cal megérintette de Bono arcát.
    - Cal... - mondta deBono, amikor kinyitotta a szemét.
    - Hívom a mentőket!
    - Ne! Itt veszélyben vagyunk.
    Tekintetéből Cal megértette, hogy ellenvetésnek itt semmi helye.
    - Hozom a kocsikulcsot - mondta, és már indult is. A kulccsal a kezében az előszoba felé tartott, amikor mintha össze akarná csomózni magát - hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Ismerős érzés volt: mostanában oly sokszor érezte álmában. A szörny közeleg - álmában ezt jelentette.
    Kinézett a hópettyezte feketeségbe. Ameddig csak ellátott, az utca kihalt volt, és olyan csendes, hogy hallatszott a fehér kucsmás lámpák zümmögése. Gyomra kapkodása a szívére is átragadt: vadul kalapált.
    Cal letérdelt de Bono mellé; most mintha kevésbé háborgatták volna a fájdalmai. Arca kifejezéstelen, hangja fakó volt, amitől szavai még erőteljesebben hatottak.
    - Jön... - mondta - ...követett...
    Az utca végében felugatott egy kutya. Nem a hidegre panaszkodott - riasztott.
    - Mi jön? - kérdezte Cal, és ismét kinézett az utcára.
    - A Korbács.
    - ... Jesszusom!
    Az egész házsoron minden ólban rázendítettek a kutyák. Ahogy álmában, Cal most ébren is tudta: a szörny közeleg.
    - Menjünk! - mondta Cal.
    - Én nem tudok.
    Cal becsúsztatta a karját de Bono háta alá, és óvatosan felültette. Sebei súlyosak voltak, de egyik sem vérzett - a tűz betapasztotta mindet, feketére égetve a bőrt a karján, a vállán és az oldalán. Arca sápadt volt, testének melege leheletével és izzadságával távozott.
    - Kiviszlek a kocsihoz - mondta Cal, és talpra állította de Bonót. Lábában még volt annyi erő, hogy nem kellett cipelni őt, féje azonban Cal vállára csuklott, ahogy a kocsi felé vonszolta magát.
    - Utolért a tűz... - suttogta de Bono.
    - Meggyógyulsz, ne félj!
    - El fog égetni...
    - Fogd be a szád, és gyere!
    A kocsi kinn állt az utcán, néhány méterre a háztól. Cal az ajtónak támasztotta de Bonót, és az utcát fürkészte, miközben a kulccsal szerencsétlenkedett. A sűrű, egyre sűrűbb hóesés az utca mindkét végét elrejtette.
    Végül csak sikerült kinyitnia a kocsiajtót. Cal beültette de Bonót, aztán ő is beszállt.
    A kutyák hirtelen elhallgattak. De Bono felnyögött tudta, hogy ez mit jelent. Cal elfordította a slusszkulcsot. A motor erőlködött, de nem indult be.
    - ...mindjárt ideér... - mondta de Bono.
    Cal ezt magától is tudta. Indított újra, de a motor csak hörgött.
    - Kérlek! - rimánkodott Cal. - Nagyon szépen kérlek...
    Könyörgése meghallgattatott: a harmadik próbálkozásra a motor begyulladt.
    Ösztönei arra sarkallták, hogy szélsebesen tűnjön el az utcából, de a sűrű hó - ami ráadásul többnapos jégpáncélra hullott - a szélsebességnél jóval lassúbb haladásra kényszerítette őket. A kérekek minduntalan megcsúsztak; a kocsi újra és újra kifarolt. Méterről méterre kúsztak előre a hófelhőbén, ami most már olyan sűrű volt, hogy a kocsi elejéig sem lehetett ellátni. Csak a Chariot Street vége felé vették észre, miről is van szó. A hó nem egyedül akadályozta őket: köddel szövetkezett.
    A Chariot Street mintha már nem is a Birodalom része lett volna. Cal úgy ismerte az utcát, mint a tenyerét, most mégis az volt az érzése, hogy soha életében nem látta ezt a helyet. Pusztasággá változott; a Korbács felségterületévé, és eltévedtek benne. Calnek fogalma sem volt, van-e előttük kereszteződés: az ösztönei súgták csak, hogy kanyarodjon jobbra. Ahogy eltekerte a kormányt, de Bono ráordított:
    - Vissza!
    - Mi bajod?
    - Menj vissza! Nem érted?! Vissza!
    Sebes kezével a műszerfalba kapaszkodott, és a ködbe meredt.
    - Ott van! Ott van!
    Cal is meglátta: a ködben valami hatalmas alak haladt el a kocsi előtt. Csak egy pillanatig látszott, de ennyi is elég volt, hogy Cal rádöbbenjen: álmában alábecsülte a szörnyet. A valóságban sokkal nagyobb volt, sokkal sötétebb és sokkal üresebb.
    Megpróbált megfordulni a kocsival; rémült és kapkodó mozdulatai a cirkuszba illettek volna. A kocsi jobb oldalán a köd összezárult. Vagy szétnyílt? Melyik irányból jön a szörny? Vagy lehetséges, hogy mindenütt ott van körülöttük, és a köd nem más, mint az ő gyűlölete?
    - Calhoun!
    De Bonóra nézett, aztán a szélvédőn keresztül megpillantotta, hogy barátja mitől dermedt meg. Az oszladozó ködben a Korbács alakja derengett.
    Cal azt hitte, megzavarodott. A homályból nem egy, hanem két alak emelkedett ki, groteszk együttest alkotva.
    Az egyik Hobart volt, bár a borzalom, ami megszállta, alaposan megváltoztatta a külsejét. Arca fehér volt, testéből pedig vér folyt a lyukakból, ahol az erősugarak tűzkerekekkel és ívekkel egymáshoz kapcsolódó sugarak - belefúródtak: keresztüldöfték a testét, és pörögve kötődtek a másik alakhoz: a Hobart teste fölött tornyosuló óriási szörnyhöz.
    A szörny maga volt a megtestesült paradoxon. Színtelen, mégis fekete: üres, mégis túltelített: tökéletes szépség, mégis mérhetetlenül csúf, amilyen csúf élő ember soha nem lehet. Eleven szem- és fényfellegvár; kimondhatatlanul romlott és irgalmatlanul büdös.
    De Bono az ajtónak esett, ráncigálni kezdte. Az ajtó kinyílt, de mielőtt utasa kiugorhatott volna, Cal visszarántotta, és beletaposott a gázba. A kocsi előtt fehér lángtakaró lobbant, és elfedte a Korbácsot.
    A megkönnyebbülés azonban csak másodpercekig tartott. Öt métert sem tolatott a kocsi, amikor a Korbács újra nekirontott.
Ahogy közeledett, Hobart kitátotta a száját, és valami idegen hangon megszólalt:
    - Látlak!
    A következő pillanatban - mintha a föld taszított volna rajta - a kocsi az oldalára borult.
    Belsejében teljes zűrzavar támadt, ahogy a műszerfalról és a kesztyűtartóból különböző kacatok záporoztak az utasokra. Aztán de Bono újra cibálni kezdte az ajtót, végül kilökte. Sérülések ide vagy oda, a kötéltáncos nem tagadta meg önmagát: két fürge mozdulat, és máris kinn volt a feldöntött a kocsiból.
    - Igyekezz! - ordított Calre, aki még mindig azon töprengett, merre van a kifelé. Amikor végre rájött, és kimászott a kocsiból, két dolgot látott. Az egyik de Bono volt, ahogy belevész az ezerszemű ködbe. A másik a ködből rámeredő ismerős alak. Ez egy ilyen éjszaka volt: csupa találkozás, csupa ismerős, de a körülmények hatására megváltozott arc. Először de Bono, aztán Hobart, most pedig - Cal alig hitte el - Shadwell.
    Cal sok alakítását látta már. Adakozó kereskedő, mosolygó és hitegető; kínzó és csábító; a Próféta, a szabadulást hozó. Most, hogy megvált szerepeitől, csak a jellegtelen színész maradt. Arca a játék nélkül olyan volt, mint a mocskos vászon. Csak a szeme - ami mindig is kicsi volt, most azonban mintha teljesen elsorvadt volna -, csak az őrzött még egy szikrányi szenvedélyt.
    Calt figyelte, ahogy a kocsiból a csúszós úttestre huppan.
    - Vége, Mooney! - mondta. Hangja elmosódott, mintha álmos lenne. - Akárhová rejtőzöl, mindenhol meglát. Angyal. Olyan a szeme, mint Istennek.
    - Angyal? Kicsoda?
    A köd remegett körülöttük, mintha élne. A Korbács bármelyik pillanatban megjelenhet. Cal azonban képtelen volt elindulni: Shadwell és az új talány visszatartotta. És még valami, amit nem tudott volna megnevezni, de Shadwell külsejével volt kapcsolatos.
    - Urielnek hívják - mondta Shadwell. - Isten lángja. És azért jött, hogy kürtsa a varázslatot. Ez az egyetlen célja: a csodatettek kiirtása. Mindörökre.
    A köd ismét remegett, Cal azonban továbbra is Shadwellt bámulta; még mindig azon törte a fejét, hogy mi olyan különös a külsejében. Eléggé csökönyösnek kell lenni ahhoz, hogy egy angyali méltóság közelében az ember ilyen jelentéktelen apróságokon rágódjon. De hát a Mooneyk mindig is csökönyösek voltak.
    - Ez lesz az én ajándékom a világnak - mondta Shadwell. - A varázslók elpusztítása. Elpusztul mind. Látod, : már nem kereskedem. Szívességből csinálom.
    A kereskedésről Cal rájött, mi az a változás Shadwell külsejében. Az öltözetében. Másik zakó volt rajta. A régi, amelyik összetörte Brendan és sok más sorstársa szívét, eltűnt. Egy új, kifogástalan szabású, de varázserővel nem rendelkező zakó volt Shadwellen.
    - Kiirtjuk a csalásokat és a csábításokat. Kiirtjuk az összes...
    A köd ismét megremegett, és egy sikoly hallatszott a távolból, aztán hirtelen elhallgatott. De Bono hangja volt - élet és halál között.
    - ...te rohadék... - mondta Cal.
    - Becsaptak - mondta Shadwell, elengedve a füle mellett Cal kevéssé hízelgő megjegyzését. - Csúnyán becsaptak. Alattomosságuk megtévesztett. Még gyilkoltam is, hogy enyém legyen, amivel gyötörtek...
    - És most mit csinálsz?! - vágott közbe Cal. - Most nem gyilkolsz?!
    Shadwell előrenyújtotta a karját.
    - Én üres kézzel jöttem, Calhoun. Ez az én ajándékom. Az üresség.
    - Kell a francnak a tetves ajándékod!
    - Neked is kell. A szíved mélyén csak erre vágyol. Téged is megtévesztettek a bohóckodásukkal. De most vége a gyalázatnak.
    Félelmetes józanság volt a hangjában. Egy politikus józansága, ahogy népét meggyőzi a bomba áldásos hatásáról. Ez a lélektelen önbizalom ijesztőbb volt, mint az őrjöngés vagy a gonoszság.
    Cal rájött, hogy első benyomása téves volt: Shadwell nem vált meg szerepeitől. Csak a túlzás és a fecsegés helyett egy olyan végtelenül egyszerű játékstílust vett fel, hogy az már szinte nem is volt alakítás. És mégis az volt. Shadwell, a Csupasz - átütő siker.
    A köd újult erővel kezdett kavarogni. Uriel közeledett.
    Cal még egyszer Shadwellre pillantott, hogy egy életre agyába vésse az álarcot, aztán megfordult, és futásnak eredt.
    A Korbácsot nem látta, hallotta azonban, hogy a kocsi felrobban; érezte a forróságlöketet, ami langyos, szitáló esővé olvasztotta a hópelyheket. Shadwell hangját is hallotta - hangosan szólt a hideg levegőben:
    - Látlak!
    Hazudott. Nem látta, mert nem láthatta. A köd pillanatnyilag Calt segítette. Rohant, azt sem tudta, merre, de most nem is ez volt a fontos; csak minél gyorsabban, minél messzebbre a vadállattól.
    Egy ház sejlett fel a homályban. Cal nem ismerte fel az utcát, de továbbhaladt a járdán az első sarokig. Az útkereszteződésnél már eligazodott, és elindult vissza, a Chariot Street felé. Összevissza kanyargott, hogy megtévessze üldözőit.
    Shadwell nyilván kitalálja, hová igyekszik Cal - az eleven köd és benne a Korbács talán már oda is ért a Chariot Streetre. Cal szinte látta maga előtt - gyorsított az iramon. Be kell jutnia a házba, lehetőleg még a tűz előtt. Muszáj megmenteni Suzanna könyvét.
    A jeges úton kétszer elhasalt, kétszer felpattant, és futott tovább. A vasúti hídnál átmászott a drótokon, aztán fel a töltésre. Itt szinte alig volt köd, csak a hó hullott a néma sínekre. Futás közben számolta az épületeket, míg megérkezett apja házának hátsó kerítéséhez. Bemászott. A galambdúc mellett elrohanva eszébe jutott, hogy lesz még egy dolga, mielőtt továbbmenekülne. De előbb a könyv.
    Átbotorkált a lepusztult kerten, és a hátsó ajtón bement a házba. Szíve eszelősen dörömbölt a bordáin. Bármelyik pillanatban megérkezhet a Korbács, és a ház - az otthona - a Fúga sorsára jut. A kedves tárgyakat azonban nem szedhette össze; csak másodpercek álltak a rendelkezésére, hogy magához vegye a legszükségesebb dolgokat, vagy talán még azokat sem. Felkapta a könyvet, egy kabátot, aztán elindult, hogy megkeresse a pénztárcáját. Egy pillantást vetett az ablak felé, és látta, hogy az utca teljesen eltűnt - a köd az üveghez nyomta nyírkos képét. Megtalálta a pénztárcát, és már rohant is kifelé. Ugyanazon az útvonalon távozott, ahonnan jött: ki a hátsó ajtón, át a kusza kerten, a bokrok között, amit anyja ültetett réges-rég, még az idők kezdete előtt.
    A galambdúcnál megállt. A 33-ast és a párját nem viheti magával, de legalább segít nekik, hogy elmeneküljenek, ha akarnak. Akartak. Ide-oda röpködtek a fagybiztos kalitkában, amit Cal fabrikált nekik; teljesen tisztában voltak a veszéllyel. Alighogy Cal kinyitotta az ajtót, kirepültek, fel a magasba, a hópelyhek között egyre magasabbra, míg el nem érték a biztonságos felhőket.
    Amikor Cal elindult a töltésen - nem a híd felé, hanem az ellenkező irányba -, eszébe jutott, hogy talán soha többé nem látja a házukat. A gondolat olyan erős fájdalmat okozott, hogy a fagyos levegőt ahhoz képest gyengéd cirógatásnak érezte. Megállt, megfordult, és igyekezett emlékezetébe vésni a képet: a tetőt, szülei szobájának az ablakát, a kertet, az üres galambdúcot. Ebben a házban nőtt fel; ebben a házban nevelték olyanná, amilyen lett; ehhez a házhoz fűzőcíik minden emléke Brendanról és Eileenről. De akkor is csak tégla és vakolat - a gonosz ugyanúgy elpusztíthatja, ahogy a Fúgát elpusztította.
    Amikor biztos volt benne, hogy rögzítette emlékezetében a képet, Cal folytatta útját a hóban. Húsz métert sem haladt, amikor egy fültépő robajból inegtudta, hogy nincs többé otthona.