Korbács

Tizenkettedik rész

MENEKÜLŐ MENNYORSZÁG

Szelíd szél ha fújnál már,
Enyhe záport ha hoznál!
Kedvesem úgy ölelhetném,
Ágyamban végre megpihennék.

Ismeretlen szerző,
XVI. század

I. VÉLETLENEK SOROZATA

    A következő nap eseményeit a véletlen szeszélye határozta meg: meghiúsította vagy éppen - nagylelkűen - létrehozta a találkozásokat.
    Előző este Suzanna úgy döntött, elutazik Liverpoolba, és megkeresi Calt. Vétek lett volna halogatni a találkozást. Az események a végkifejlet felé közeledtek. Figyelmeztetnie kell őt, és meg kell tervezniük - feltétlenül négyszemközt -, hogyan védjék meg Mimi könyvét, na meg az életüket. Megpróbálta felhívni Calt - körülbelül éjfélig kísérletezett -, de nem sikerült.
    Reggel telefonált Apolline-nak - aki éppen akkor érkezett meg Salisburyből -, hogy beszámoljon a Halandók szentélyében látottakról és hallottakról. Biztosra vette, hogy Apolline - a hírforrás iránti megvetés miatt - nem fogja elhinni az Immacolata szellemétől származó információkat. Tévedett.
    - Miért ne hinnénk el? - mondta. - Jól néznénk ki, ha még a halottak is hazudnának! Mellesleg csak megerősítette, amit eddig is tudtunk.
    Suzanna elmondta Apolline-nak, hogy Liverpoolba készül, Calhez.
    - Nem leszel egyedül - tájékoztatta Apolline. - Egypáran elmentek a nagyanyád házába, hátha találnak valamit. Esetleg megtudhatnád, mire jutottak.
    - Igen, feltétlenül. Felhívlak, ha beszéltem velük.
    - Hívj csak, de ne reméld, hogy józan leszek!
    Indulás előtt Suzanna még egyszer odatelefonált a Chariot Streetre. Most még csak ki sem csörgött. Felhívta a központot, de ők sem tudták, mi történhetett. A reggeli hírekből megtudhatták, a tévében még meg is nézhették a Mooney-ház helyén éktelenkedő letarolt telket. Suzanna azonban csak a hírek végét hallotta: az időjárás-jelentést, ami havazást ígért, még több havazást.
    Tudta, hogy ha kocsival indul útnak, az felér egy öngyilkossági kísérlettel. Ehelyett inkább taxival kiment Eustonba, és felszállt a délelőtti vonatra. Miközben Suzanna berendezkedett a négyórás - ez esetben hatórás - utazásra, Cal a nyolc húszas vonattal már félúton járt Birmingham felé (Runcornon és Wolverhamptonon keresztül).

    Cal a kikötőből is megpróbálta felhívni Gluckot. Maga sem gondolta volna, hogy az éjszaka folyamán még itt is megfordul majd, de kedve támadt lemenni a folyóhoz felszállt az utolsó buszra. Megmenekült a Korbács elől, legalábbis egyelőre. Még azzal a gondolattal is elkacérkodott, hogy a szörny talán beéri az eddigi pusztítással. Sajnos tudta, hogy ez nem így van. Az angyal - Isten lángja, ahogy Shadwell mondta - soha nem lakik jól a halállal. Étvágya majd csak akkor csillapodik, ha mindenkit elhamvasztott - remélhetőleg Shadwellt sem hagyja ki. Cal azzal vigasztalta magát, hogy az éjszaka borzalmai között azért akadt egy kellemes élmény is: a kereskedő búcsúelőadása.
    Csípős szél fújt a folyóparton; a hópelyhek mint megannyi tűszúrás. Cal a korlátra támaszkodva nézte a folyót, amíg zsibbadtra fagyott a keze és az arca. Aztán - amikor a Liver Building toronyórái jelentették, hogy hat óra felé jár - elindult valami élelem után. Szerencséje volt. Talált egy kis kávézót, ahol a korai buszok sofőrjei reggeliztek. Cal is rendelt egy jókora adag pirítóst és tojást - közben lassan föloldódott-, és egyre azon töprengett, mitévő legyen. Fél hét körül felhívta Gluckot. Már maga is lemondott róla, hogy sikerül elérnie, de most szerencséje volt: éppen le akarta tenni a kagylót, amikor a vonal másik végén megszólalt egy álmos hang:
    - Halló! - Cal alig ismerte Gluckot, de soha senkinek nem örült még ennyire.
    - Mr. Gluck? Itt Cal Mooney. Nem hiszem, hogy emlékszik rám, de...
    - Már hogyne emlékeznék! Mi újság a Mersey partján?
    - Beszélnünk kell! Nagyon sürgős!
    - Csupa fül vagyok.
    - Ezt telefonon nem lehet...
    - Akkor látogasson meg. Tudja a címemet?
    - Tudom. Megőriztem a névjegykártyát.
    - Szeretettel várom.
    Az éjszaka veszteségei után Calnek túl sok volt ez a kedvesség. Érezte, hogy könnybe lábad a szeme.
    - Máris indulok.
    - Várom!
    Cal a telefonfülkéből kilépett a fagyos szélbe. Mcg mindig nem világosodott ki; a havas utcák szinte teljesen üresek voltak, ahogy Cal a pályaudvar felé kutyagolt. A homályban feltűnt egy teherautó: homokot szórt a jeges úttestre; egy gyanús kapualjban a reggeli újságokat pakolták - ennyi volt az összes mozgás. Szinte hihetetlen - gondolta Cal menet közben -, hogy valaha is tavasz lehet Kísértetvárosban.

    Suzanna a Chariot Streeten állt, és a tömeget figyelte. Nem tudott, de nem is akart továbbmcnni: az egyenruhákról rossz emlékei voltak, a népes Kakukk-seregről szintúgy. Ahol állt, onnan is látta, hogy a Mooney-ház már nem létezik: a szó szoros értelmében a földdel vált egyenlővé. A tűz, ami elpusztította, a szomszéd házakban is károkat okozott. Éjszaka itt járt a Korbács.
    Reszketve indult el a Rue Streetre - elkészült a legrosszabbra. Nem érte meglepetés. Mimi háza leégett. Most mit csináljon? Menjen vissza Londonba, és - feltéve, hogy életben maradt - hagyja magára Calt? Itt hiába keresi, ki van zárva, hogy megtalálná. Csak abban bízhatott, hogy Cal ügyesebb lesz, és egyszer majd felbukkan nála. Minden olyan zavaros volt: a lények szanaszét az országban. Cal sehol, a könyv. . . - Suzanna inkább bele sem gondolt. Hátat fordított a romoknak, és elindult a Rue Streeten. A látottak után maradék optimizmusa is elhagyta.
    Amikor befordult a sarkon, lelassított mellette egy kocsi, és az ablakon kiszólt egy kerek képű, napszemüveges férfi:
    - Meg fogsz fázni!
    - Hagyjon békén! - mondta Suzanna, és megszaporázta a lépteit. A kocsi haladt mellette.
    - Hagyjon békén, nem hallotta?! - mondta Suzanna, és úgy nézett a férfira, hogy az - Suzanna szándékai szerint legalább.is - belesántult. A férfi az orrára csúsztatta a szemüvegét. Aranylott a szeme.
    - Nimrod?
    - Ő bizony.
    Ha nem látja a szemét, Suzanna meg sem ismerte volna. Nimrod meghízott, hajdani vonzó külsejéből szinte semmi nem maradt.
    - Meghalok éhen - mondta. - Együnk valamit, jó?

    Nimrod étvágya mintha egyenes arányban nőtt volna az életüket fenyegető veszéllyel. Suzanna csak nézte, ahogy végigfalja az egész étlapot, és ráadásnak még Suzanna adagját is magába tömi.
    Gyorsan tájékoztatták egymást legfrissebb híreikről. Suzanna nem sok újat tudott mondani. Hogy a Korbács eljött, azt mindenki tudta. Nimrod azonban - hallgatózva, kérdezősködve - összeszedett egy-két hasznos információt. A Chariot Streeten - értesülései szerint - nem találtak holttesteket, tehát majdnem biztos, hogy Cal nem égett benn a házban. A Rue Streeten viszont voltak áldozatok.
    - Én egyiket sem ismertem személyesen - mondta Nimrod. - De attól tartok, te igen.
    - Kit?
    - Balm de Bonót.
    - ... de Bono?
    - Tegnap éjjel ő is ott volt a Rue Streeten.
    Suzanna felidézte rövid ismeretségüket, vitáikat. De Bono nincs többé. És a többiek vajon meddig lesznek még?
    - Mit tegyünk, Nimrod? - motyogta Suzanna. - Próbáljunk meg elrejtőzni? Még egy szőttes?
    - Egy imaszőnyegre se vagyunk elegen! - mondta Nimrod komoran. - Ráadásul most már csodatetteink sincsenek. Alig maradt erőnk.
    - Szóval várjuk ölbe tett kézzel a Korbácsot? Ezt javaslod?
    Nimrod végigsimította az arcát.
    - Én, azt hiszem, mindent megtettem... - mondta. - Mindannyian igyekeztünk.
    Zsebéből dohányzacskót vett elő, és sodort magának egy cigarettát.
    - Tudom, tévedtem is. Bedőltem Shadwell hazugságainak... Aztán még szerelmes is lettem.
    - Szerelmes?
    Nimrod elmosolyodott - a régi, ellenállhatatlan önmagára emlékeztette Suzannát.
    - Ó, igen... - mondta Nimrod. - Volt egy-két kalandom a Birodalomban. De egyik sem tartott sokáig. Valahogy mindig a Fúgában éltem. Még most is ott élek. Meggyújtotta a gyufaszálvékony cigarettát. - Ha belegondolok, ez elég nevetséges - mondta. - Hiszen az a hely már nem létezik:
    Ahogy, a pincér elment, Nimrod levette a sötét szemüveget. Aranyszemét Suzannára szegezte, hátha felcsillan benne egy reménysugár.
    - Emlékszel rá? - kérdezte Suzanna.
    - A Fúgára? Persze hogy emlékszem.
    - Én is. Legalábbis, azt hiszem. Úgyhogy talán mégsem veszett el.
    Nimrod a fejét csóválta.
    - Jaj, ez az érzelgősség! Mire megyünk az emlékekkel?
    Suzanna ebbe most nem akart belebonyolódni. Nimrod a bánatáról beszélt - a közhelyek és a metafizika nyilván nem vigasztalnák meg.
    Suzanna azon gondolkodott, elmondja-e Nimrodnak, amit tud: hogy igenis van remény; hogy a Fúga talán újra létezhet. Csekély remény van rá, Suzanna tudta, de Nimrodot talán ennyi is megmenti.
    - Nem veszett el - mondta Suzanna.
    - Álmodozz csak nyugodtan! Akkor is vége.
    - Mondom, hogy nem.
    Nimrod Suzannára meredt a cigarettafüstből.
    - Miről beszélsz?
    - A Gyűrűben... használtam a Szövőszéket.
    - Használtad a Szövőszéket? Az mit jelent?
    - Lehet, hogy a Szövőszék használt engem. Vagy esetleg használtuk egymást.
    - Hogyan? Miért?
    - Hogy megőrizzük a Fúgát.
    Nimrod már szinte ráhasalt az asztalra.
    - Én ebből semmit nem értek - mondta.
    - Én sem túl sokat - mondta Suzanna. - De valami történt. Valamilyen erő...
    Suzanna sóhajtott. Nem lehetett elmesélni azokat a pillanatokat, nem talált rá szavakat. Tulajdonképpen maga sem volt biztos benne, hogy egyáltalán megtörtént. Egy valamiben azonban biztos volt:
    - Én nem adom meg magam, Nimrod. Nem érdekel, hogy kiféle, miféle ez a kurva Korbács! Nem vagyok hajlandó meghalni a kedvéért!
    - Neked nem is kell - mondta Nimrod. - Te Kakukk vagy. Szépen kisétálhatsz az egészből.
    - Remélem, tudod, mekkora hülyeséget mondtál - mondta Suzanna nyersen. - A Fúga azoké, akik az életüket is odaadnák érte. Mint Cal... vagy én...
    Nimrod elszégyellte magát.
    - Igazad van - mondta. - Ne haragudj!
    - Nemcsak neked hiányzik a Fúga, Nimrod. Mindannyiunknak.
    Suzanna az ablakra pillantott. A bambuszredőny résein látta, hogy újra nekiveselkedett a hóesés. - Soha nem hittem az Édenben - mondta halkan. - A bibliai Édenben. Az eredendő bűnben meg a többi marhaságban. De ez a történet talán mégis az igazságot tükrözi.
    - Milyen igazságot?
    - Talán tényleg így kezdődött minden. Egy kertben, a varázslat kertjében. De amikor a Korbács elhitte az Éden-mesét, az igazságot már eltorzították azzal a sok marhasággal.
    - Számít ez valamit?! - sóhajtott Nimrod. - Hogy angyal vagy sem; hogy az Édenből jött vagy máshonnan, változtat ez a lényegen? Ha Uriel, ha nem, éppen elég, hogy annak képzeli magát. És el fog pusztítani bennünket.
    Nimrod érvelése cáfolhatatlan volt. Ha a világ vége közeleg, mit számítanak a nevek?
    - Azt hiszem, jobb lenne, ha mindannyian egy helyen lennénk - mondta Nimrod egy kis idő múlva. - Ha együtt vagyunk, talán sikerül összehozni valamit.
    - Lehet, hogy igazad van.
    - Szanaszét szóródtunk, és szép sorban majd mindenkit megtalál a Korbács.
    - De hol lehetnénk együtt?
    - Volt egy hely... - mondta Nimrod -, amit annak idején nem talált meg. Valami rémlik. Apolline biztos tudja.
    - Milyen hely?
    - Egy hegy. Igen, azt hiszem, egy hegy... - mondta Nimrod, a fehér papírterítőre meredve. - Valamilyen hegy...
    - Megkeressük, és elrejtőzünk, jó?
    - Jó. Ha már úgyis meghalunk, haljunk meg ott.

II. POR ÉS HAMU

    A Szent Philomena- és Szent Calixtus-templom homlokzatán a szobrok arcát réges-rég elmosta az eső. A szentek nem láthatták a látogatókat, akik december 21-én a kora esti órákban érkeztek a templom kapujához; a lépcsőn folytatott vitát sem hallhatták. Hiába látták és hallották volna őket; hiába szálltak volna le a talapzatról, hogy figyelmeztessék Angliát a rettenetes angyalra - intő szavukra senki nem figyelt volna. Anglia nem kért a szentekből, sem aznap, sem másnap: épp elég vértanúja volt.
    Hobart a küszöbön állt; a torkában világított, szája sarkából sugárzott a Korbács fénye. Shadwell karját fogta, és nem hagyta, hogy belépjen a templomba.
    - Ez egy templom... - mondta, ezúttal nem Uriel, hanem a saját hangján. Az angyal olykor-olykor visszaadta neki önrendelkezési jogát, de rögtön rövidebbre fogta a pórázt, ha szállásadója rakoncátlankodni kezdett.
    - Így van, ez egy templom - mondta Shadwell. - És most leromboljuk.
    Hobart megrázta a fejét.
    - Nem! Ezt nem tehetem!
    Shadwell fáradt volt, alig tudott gondolkodni. A Chariot Street-i pusztítás óta bejárták az egész országot, követve a Korbácsot azokra a helyekre, ahol a legutóbbi népirtás alkalmával - emlékezete szerint - megbújtak a látólények. Minden utazásuk kudarcba fulladt: a megnevezett helyeken - már amelyiket egyáltalán felismerték nem találtak sem varázslatot, sem varázslókat. Hó borított mindent, a tél egyre jobban dühöngött. Dermesztő és kimerítő volt a nyomozás. A sikertelenség aggasztotta Shadwellt. Aggasztotta azért is, mert félt, hogy ha Uriel elveszti a türelmét, képtelen lesz kordában tartani a szörnyet. Ezért hozta most ide, ahol biztosan tudta, hogy találnak varázslatot vagy talán a maradványait. Immacolata itt idézte meg a Gereblyét, ebben sírszentélyben. Itt Uriel kitombolhatja magát, legalábbis ma estére.
    - Be kell mennünk! - mondta Uriel szállásadójának. - A Korbácsnak dolga van itt.
    Hobart még mindig nem volt hajlandó átlépni a küszöböt.
    - Nem rombolhatjuk le... - mondta - ...ez Isten háza.
    Az irónia netovábbja volt, hogy Shadwell - a katolikus neveltetésével - és Uriel - Isten lángja - nyugodt szívvel elpusztították volna a nyomorúságos templomot, és éppen Hobart - aki csak a törvény iránt érzett vallásos áhítatot -, egyedül ő tiltakozott. Hobart, aki nem Bibliát, hanem egy meséskönyvet őrzött a szíve felett. Mi ez a hirtelen finnyásság? Csak nem a halál közeledtét érzi? Meg akarja bánni hitetlenségét? Lehet, de Shadwellt ez nem hatotta meg.
    - Te vagy a Sárkány, Hobart - mondta. - Te mindent megtehetsz.
    Hobart a fejct rázta; az ellenkezésre felizzott a fény a torkában.
    - Tüzet akartál, megkaptad - folytatta Shadwell.
    - Már nem akarom - mondta Hobart fulladozva. - Vedd... el... tőlem...
    Az utolsó szótagokat vacogó fogakkal préselte ki. A gyomrából füst tört fel. Aztán megszólalt Uriel:
    - A vita lezárva.
    Úgy tűnt, sikerült megzaboláznia Hobartot, bár az még egy darabig küzdött önmagáért. Egész teste vonaglott, amely nyilván kínos feltűnést kelt, ha nem tűnnek el gyorsan a templom küszöbéről.
    - Látólények vannak benn - mondta Shadwell. - Az ellenségeid.
    A csalogatást nem hallotta meg sem Uriel, sem Hobart. Vagy csökkent az angyal hatalma a porhüvely felett, vagy Hobart fejlesztett ki új ellenállási technikát - tény, hogy Uriel keményen megdolgozott, míg visszanyerte fennhatóságát. Hobart - vagy Uriel - az oszlopot verte az öklével, talán azért, hogy elterelje ellenfele figyelmét. A test - ember és angyal harcának a színtere - megrepedezett és vérzett.
    Shadwell próbálta elkerülni, hogy összefröcskölődjön, de a felügyelő erősen szorította a karját, magához rántotta. Elkínzott arca Shadwell felé fordult. Szája füstös üregéből Hobart hangja hallatszott.
    - Vedd... ki... belőlem! - könyörögte alig érthetően.
    - Késő - mondta Shadwell, miközben szabad kezével letörölt az ajkáról egy vércseppet. - Már semmit nem tehetek.
    - Ő is tudja - hangzott a válasz. Uriel hangja volt. - Örökre Sárkány lett!
    Hobart felzokogott; a takony és a könny elpárolgott, ahogy szája izzó kemencéjéhez érkezett.
    - Ne félj! - mondta Uriel. - Hallod, Hobart?
    Hobart bólintott - feje előrebukott, mintha elmetszették volna a nyakát.
    - Bemegyünk? - kérdezte Shadwell.
    Ismét ugyanaz a kificamodott bólintás. A test már nem rángatódzott, az arc megfakult. Az angyal diadalának végső bizonyítékaként Hobart elengedte Shadwell karját, aztán megfordult, és a kereskedő előtt bement a templomba.
    A templom üres volt. Nem égtek a gyertyák, a tömjén illata megsavanyodott.
    - Varázslatot érzek - mondta Uriel.
    - Jól érzed - mondta Shadwell, miközben követte a szörnyet az oltár felé. Kíváncsi volt, az angyal vajori hogy reagál majd a feszületre, de az rá se nézett, csak ment tovább a keresztelőkápolna felé. Hobart törött kezét az ajtóhoz nyomta. A deszka felizzott, az ajtó kitárult. A következő ajtónál ugyanígy. Uriel - Hobart testében - leereszkedett a kriptába.
    Nem voltak egyedül: a folyosó túlsó végén, feltehetőleg a szentélyben - ahonnan annak idején Immacolata jött Shadwell elé -, fény pislákolt. Uriel szó nélkül haladt tovább, meg-megérintve a kedves, néma koporsókat. Félúton járt a lépcső és a szentély között, amikor az egyik oldalfolyosóból egy pap lépett elé. Arca sápadt volt, mintha bepúderezte volna, homloka közepén egy kék paca.
    - Ki maga? - kérdezte.
    - Félre az útból! - mondta Shadwell.
    - Ide tilos bejönni! - vágott vissza a pap. - Távozzon!
    Uriel egy-két méterre állt a paptól. Hirtelen elkapta az egyik koporsó peremét, a másik kezével belekapaszkodott Hobart hajába, és a fal felé rángatta, mintha szét akarná verni a saját koponyáját. Shadwell rájött, hogy ezt nem az angyal, hanem Hobart csinálja. Kihasználva a pap megjelenését, ismét megpróbálta legyőzni magában az angyalt. A felbolydult test azon nyomban rángatódzni kezdett, fojtott kiáltás szakadt fel a torkából. Talán a papot akarta figyelmeztetni, de az meg sem mozdult. Uriel visszacsavarta Hobart fejét - hallatszott, hogy a csont és a porc egymásnak őrlődik. Egy pillanatig így álltak - pap és angyal egymással szemben. Aztán Hobart szájából kicsapott Uriel lángja.
    A szűk folyosón sokkal lenyűgözőbb volt a hatás, mint a Rue Streeten, pedig ott is történt egy-két cifra dolog. Egy lökés hanyatt vágta Shadwellt, aki rögtön felugrott - világjáró lelke bele is pusztult volna, ha elmulasztja ezt a látványt. A pap teste a mennyezetnek csapódott, és-mint akit odaszegeztek - ott is maradt, amíg fel nem falták a lángok.
    Az egész nem tartott tovább egy-két másodpercnél. A füstben Shadwell látta, hogy Uriel már el is indult a szentély felé; Hobart - elborzadva saját tettén - keservesen ordított. Az izzó hamuesőben Shadwell követte őket.
    A szentély ajtajához közeledve Shadwell lassított. Ez Immacolata tartománya, itt ő a mindenható; férfiatlanná tett férfiak imádják és istenítik, megtagadva Krisztus és Szűz Mária iránti engedelmességüket. Shadwell soha nem tartotta istennőnek Immacolatát. De akkor mi ez a hirtelen félelem? A megszentségtelenítéstől fél?
    Belépett a szentélybe, és megkapta a választ. Végignézett a csontokon, és tudta, ahogy csak egy szerető tudhatja, hogy az imádott és végül elárult nő még mindig ott lakozik. A halálnak nincs hatalma felette. Immacolata ott volt a falban vagy a levegőben: nagyon közel.
    - Istennő... - mormolta Shadwell.
    - Mit tettél?! - szólalt meg Immacolata hangja, gyengéden, szinte szerelmesen suttogva.
    Shadwell Urielre nézett, aki a csontok kísérteties szimmetriájában gyönyörködött. Úgy tűnt, nem hallotta a varázslónő hangját.
    - Mit tettél?! - ismételte meg a kérdést Immacolata. - Ez nem ismer könyörületet.
    Shadwellnek nem kellett kimondani a választ - elég volt a gondolat.
    - Ezt épp te mondod?
    - Magamat sem ismertem - felelte Immacolata. - Azt hiszem, ez a Korbács is ilyen.
    - Urielnek hívják - javította ki Shadwell. - Angyal.
    - Mindegy, hogy mi! Akkor sincs hatalmad felette.
    - Én szabadítottam ki - felelte Shadwell. - Engedelmeskedik nekem.
    - Miért hazudsz? - kérdezte Immacolata. - Úgyis tudom, hogy félsz.
    Recsegés szakította félbe a társalgást. Shadwell kizökkent a gondolataiból, és látta, hogy Uriel - indáival a falnak feszülve - lesöpri a csontokat, mint egy megpakolt asztalról az agyagedényeket. Ötven ember poros maradványai hullottak a földre.
    Uriel - a trükköt Shadwelltől leste el - erőltetetten nevetett; élvezte a játékot. Amikor az elsővel végzett, a második falat is leborotválta, és már kezdte is a harmadikat.
    - Állítsd le! - suttogta Immacolata szelleme, miközben kicsi és nagy csontok miriádja zuhogott a földre. - Mutasd meg, hogy nem félsz: állítsd le!
    Shadwell azonban csak nézte, ahogy az angyal egyetlen mozdulattal a negyedik falat is megkopasztja, aztán kiszemeli magának a mennyezetet.
    - Te leszel a következő - mondta Immacolata.
    Shadwell az egyik üres falhoz lapult.
    - Nem... - motyogta.
    Elállt a csonteső - csupasz volt az összes fal és a menynyezet is. Lassan kezdett leszállni a por. Uriel Shadwellhez fordult.
    - Miért suttogsz a hátam mögött? - érdeklődött szelíden.
    Shadwell az ajtóra pillantott. Milyen messzire jutna, ha most futásnak eredne? Talán egy-két méterre. Nincs menekvés. Uriel mindent hallott. Mindent tudott.
    - Hol van? - kérdezte. Néma csend telepedett a feldúlt szentélyre. - Mondd, hogy jöjjön elő!
    - Becsapott - mondta Shadwell. - Neked is hazudni fog. Hogy szerettem a csodatetteket. Nem igaz. Hidd el, nem igaz!
    Érezte magán az angyal millió szemét. A tekintet elnémította Shadwellt.
    - Semmit nem rejthetsz el előlem! - zengte az angyal. - Ismerem kicsinyes vágyaidat, de nem kell félned.
    - Nem?
    - Nem. Kedvellek, te porhüvely, kedvelem a jelentéktelenségedet, értelmetlen vágyaidat. De az a másik - az a nő, aki bűzlik a varázslattól - az meg fog halni. Megölöm. Mondd meg neki, jöjjön elő! Legyünk túl rajta!
    - Már halott.
    - Akkor meg miért bújik el?
    - Nem bújtam el - szólalt meg Immacolata hangja; a csontok zúgtak, akár a tenger, ahogy a szellem kiemelkedett közülük. Nem is annyira közülük, mint inkább belőlük - csúfot űzve Uriel pusztításából -, Immacolata parancsára összeálltak a csontok. Az eredmény jóval több volt, mint pusztán a részek egysége. Shadwell észrevette, hogy nem is egy, hanem három alak állt össze - a három nővér alakja vagy közös lelkük árnyképe.
    - Miért bújnék el? - kérdezte a torony. Testében keringtek a csontszilánkok. - Most boldog vagy? - kérdezte.
    - Az mit jelent? - érdeklődött Uriel.
    - Miért mocskolod be az ártatlanságodat? - kérdezte a kísértet. - Te is tudod, hogy nem ehhez a világhoz tartozol.
    - Jártam már itt.
    - És visszamentél. Tedd most is ezt!
    - Majd ha végeztem - mondta Uriel. - Ha kiirtottam a varázslókat. Ez a dolgom.
    - Dolgod? - kérdezte Immacolata, és kacagtak a csontjai.
    - Min mulatsz?
    - Óriásit tévedtél! Azt hiszed, egyedül vagy...
    - Egyedül vagyok.
    - Nem. Csak elfeledkeztél magadról, ezért mások is elfeledkeztek rólad.
    - Uriel vagyok. Én őrzöm a kaput...
    - Nem vagy egyedül. Senki, semmi nincs egyedül. Valami nagyobbnak a része vagy te is.
    - Uriel vagyok. Én őrzöm a kaput!
    - Nincs mit őrizni - mondta Immacolata. - A dolgodon kívül.
    - Uriel vagyok. Én...
    - Nézz magadba! Miért félsz? Dobd el ezt a szerencsétlen maskarát, és nézz magadba!
    Uriel nem mondta - ordította a választ:
    - NEM!
    És a válasszal együtt a dühét is a csonttestre zúdította. Ahogy a tűz belemart, a torony összeomlott; égő darabjai a falhoz vágódtak. Uriel lángja ide-oda futkosott a szentélybem, hogy a varázslónő alakját teljesen megsemmisítse. Alapos munkát végzett: minden sarkot átkutatott, míg az utolsó sértegető szilánk is porrá nem hamvadt.
    Csak ekkor tért vissza az a hirtelen nyugalom, amit Shadwell annyira gyűlölt. Az angyal egy csontkupacra ültette Hobart megkínzott testét. A feketére égett kezek felvettek egy koponyát.
    - Nem volna tisztább... - mondta az angyal, minden szavát megfontolva - ...ha az összes élőlényt eltüntetnénk a föld színéről?
    Olyan finoman adagolta, olyan tökéletesen utánozta Shadwell „Józan Ember"-alakítását, hogy beletelt egy kis időbe, míg mestere felfogta a nagyszabású javaslatot.
    - Nem? Mit szólsz?
    Shadwellre nézett. Arcán fel lehetett ismerni Hobart vonásait, a férfi mégis nyomtalanul eltűnt. Uriel minden porcikája ragyogott.
    - Kérdeztem valamit. Nem volna nagyszerű?
    - De, az volna - motyogta Shadwell.
    - Micsoda tűz, képzeld csak el! - mondta. Felemelkedett csonttrónjáról, és elindult az ajtó felé.
    - Ó... - mondta vágyakozva. - ...micsoda tűz!
    Aztán - hogy egy percig se késlekedjen - folytatta útját a lépcső felé: az alvó Birodalom felé.

III. A REJTELMES SZIGET

    A vonat egyórás késéssel érkezett Birminghambe. A hó még mindig esett; égen-földön sehol egy taxi. Cal megtudakolta, hogyan juthat el Harborne-ba, aztán huszonöt percen keresztül állt sorba, míg végre feljutott a buszra. A busz lassan kúszott megállóról megállóra, újabb és újabb didergő utasok szálltak fel, míg egyszerűen nem fért fel több. A központban megbénult a forgalom, a külvárosban csúszós volt az út - a vezető a világért sem hajtott volna tizenöt kilométernél gyorsabban. Mindenki vidámságot erőszakolt az arcára, de a tekinteteket gondosan elkerülte, nehogy beszélgetni kelljen A Cal mellett ülő nő egy skótkockás gyapjúkabátba bújtatott, szánalmas kinézetű terriert szorongatott a karjában. Cal többször is észrevette, hogy a kutya bánatos szemével őt figyeli, és vigasztaló tekintettel nézett vissza rá.
    A vonaton evett ugyan, de még mindig szédűlt a feje; csak bámulta, de nem látta az ablakon túl vánszorgó nyomorúságos külvárost. A szél azonban felrázta merengéséből, amikor leszállt Harborne Hillnél. A kabátos kutya gazdája útbaigazította őt a Waterloo Road felé, váltig hajtogatva, hogy legfeljebb háromperces séta az egész. Ehhez képest Cal majdnem félóráig bolyongott - a hideg átrágta magát a ruháján, be a csontjaiba.
    Gluck egy nagy, kétszárnyú házban lakott, amelynek homlokzatát araukáriafenyő uralta, az eresszel incselkedve. Cal teljesen összefagyott, mire végre becsöngetett. Nem hallotta, hogy a csengő szólt volna, úgyhogy hangosan, aztán még hangosabban kopogott. Az előszobában felgyulladt a villany, aztán - egy örökkévalóságnak tűnt- kinyílt az ajtó. Nyálas szivarvéggel a kezében Gluck mosolyogva biztatta Calt, hogy kerüljön beljebb, mielőtt befagy a feneke. Calt nem kellett biztatni. Gluck becsukta az ajtót, a huzatot kirekesztendő, alátömött egy rongyot, aztán mutatta az utat Calnek a folyosón. Volt mit mutatni rajta: az út fejmagasságig egymásra hajigált dobozok labirintusában tekergett.
    - Költözködik? - kérdezte Cal, amikor elérték az idillien meleg konyhát, ami szintén dobozok, táskák és papírkötegek lerakata volt.
    - Isten ments! - mondta Gluck. - Vegye le a nedves holmiját! Hozok egy törülközőt.
    Cal lehántotta magáról az átázott kabátot és az ugyanolyan csatakos inget. A cipőjénél tartott - úgy teleszívta magát, hogy egy szivacs is megirigyelhette volna -, amikor megjelent Gluck, nemcsak törülközőt, hanem egy pulóvert és egy kopott bársonynadrágot is hozott.
    - Ez talán jó lesz - mondta, és Cal ölébe dobta a ruhákat. - Főzök egy teát. Szereti a teát? - Nem várta meg a választ. - Én teán élek. Tea cukorral és szivar.
    Megtöltötte a kannát, és feltette az ósdi gáztűzhelyre. Aztán a radiátorról levett egy pár sízoknit, és odaadta Calnek.
    - Na, felolvadt már?
    - Lassacskán.
    - Szívesen megkínálnám valami töménnyel - mondta, miközben a szekrényből teásdobozt, cukrot és egy csorba bögrét szedett elő. - De soha semmit nem tartok itthon. Az apámat az alkohol vitte el. - Kimérte a teafüvet. - Bevallom - mondta a füstfelhőből -, nem hittem volna, hogy találkozunk még. Cukrot?
    - Igen, köszönöm.
    - Hozza a tejet, legyen szíves! Átmegyünk a dolgozószobába.
    A teával, cukorral és a bögrével elindult kifelé a konyhából, fel a lépcsőn az első szintre. Ott is ugyanolyan állapotok uralkodtak, mint a földszinten: a falak elhanyagolva, a villanykörték csupaszan, és mindenütt papírok tömkelege, mintha valami őrült irodakukac Gluckra hagyta volna életművét.
    Belökte az egyik ajtót, és egy nagy, zsúfolt szobába - újabb dobozok, újabb papírkötegek közé - vezette Calt. Orchideákat lehetett volna termeszteni, olyan meleg volt a szobában, és vágni lehetett a füstöt. A fél tucat asztal egyikére letette a teát, egy papírhalom mellől odavitte a bögréjét, aztán két széket húzott a villanykandalló elé.
    - Üljön le - mondta.
    Cal az egyik dobozt bámulta: telis-tele volt kiszáradt békákkal.
    - Ó, nyilván nem érti...
    - Így van - vallotta be Cal. - Nem értem. Miért éppen békák?
    - Tényleg, miért? - tűnődött Gluck. - A számtalan kérdés közül ez az egyik. Természetesen nem csak békákról van szó. Macskák, kutyák, rengeteg hal. Teknősök is voltak. Aiszkhüloszt egy teknős ölte meg. Ez az első feljegyzett esés.
    - Esés?
    - Az égből - mondta Gluck. - Hány cukorral issza?
    - Békák? Az égből?
    - Rendkívül gyakori. Cukor?
    - Kettő.
    Cal ismét a dobozra nézett, és kivett belőle három békát. Mindegyiken volt egy cédula, rajta egy dátum és egy helyszín. Az egyiket Utah-ban, a másikat Drezdában, a harmadikat County Corkban találták.
    - Döglötten esnek?
    - Nem mindig - mondta Gluck, és odaadta Calnek a teát. Van, amikor sértetlenül. Máskor meg darabokban. Nincs benne rendszer. Illetve van, csak még nem fedeztük fel. - Hangosan szürcsölte a teát. - De hát nem azért jött, hogy a békákról beszélgessünk.
    - Nem, valóban nem.
    - Hanem miért?
    - Nem tudom, hol kezdjem.
    - Mindig ezek a legjobb történetek - mondta Gluck csillogó szemmel. - Kezdje a leghihetetlenebbel.
    Cal elmosolyodott: emberére akadt.
    - Hát... - Vett egy mély lélegzetet és elkezdte.
    Igyekezett a lehető legrövidebbre fogni a beszámolót, de Gluck minduntalan félbeszakította, újabb és újabb részletekről faggatózva. Eltartott egypár óráig, míg a történet végre elérkezett Gluck házának küszöbéig. Aztán pár percig szótlanul ültek. Gluck még csak nem is nézett Calre - a hamutartóban felhalmozódott szivarvégeket és gyufaszálakat tanulmányozta. Végül Cal törte meg a csendet.
    - Elhiszi? - kérdezte.
    Gluck hunyorgott és fintorgott, mintha valahol egészen máshol jártak volna a gondolatai.
    - Iszunk még egy teát?
    Fel akart állni, de Cal megragadta a karját.
    - Elhiszi?
    - Persze hogy elhiszem - mondta némi szomorúsággal a hangjában. - Azt hiszem, kénytelen vagyok elhinni. Józan, értelmes, félelmetesen következetes. Igen, elhiszem. De meg kell értenie, Cal, hogy ezzel halálos csapást mérek a legkedvesebb elméleteimre. Egy gyászoló férfi áll maga előtt. - Felvette az asztalról a teáskannát, aztán visszatette. - Jöjjön, átmegyünk a másik szobába.
    Átmentek. Az ablakon nem volt függöny - Cal látta, hogy a hóesés időközben hóviharrá fajult. A kert, az utca végtelen fehér pusztasággá változott.
    Gluck azonban nem a kilátást akarta megmutatni: a falakra irányította Cal figyelmét. A padlótól a mennyezetig térképek borították, némelyik mintha még az özönvíz előtt került volna oda. A szivarfüsttől megbarnultak, tele voltak firkálásokkal és különböző színű gombostűkkel, amelyek nyilván valamilyen anomáliás jelenség előfordulási helyét jelölték. A térképek szélén pedig fényképek garmadája tanúskodott a rendellenes eseményekről. Némelyikről Cal el sem tudta dönteni, mit ábrázol, némelyik teljesen megfakult. De egytől egyig ugyanazt a tételt támasztották alá: hogy a világ sokkal különösebb, mint az emberlények többsége valaha is gondolná.
    - Ez csak a jéghegy csúcsa - mondta Gluck. - Több tízezer ilyen fényképem van. Bizonyítékok ezrei.
    Cal észrevette, hogy bizonyos képektől színes madzagok vezetnek a gombostűkhöz.
    - Gondolja, valamilyen rendszer van ezekben?
    - Meg vagyok győződve róla. De azok után, amit elmondott, gyanítom, hogy rossz helyen keresgéltem. A rendelkezésemre álló anyag egy része beleillik a hallottakba. Az elmúlt három hétben - miközben hasztalanul próbált elérni - Max barátommal Skóciában voltunk, egy új helyszínre bukkantunk a Felföldön. Találtunk néhány különös tárgyat. Valamilyen idegen bolygóról érkezett látogatók nyomainak véltem. Az az érzésem, tévedtem. Valószínűleg abban a völgyben jártunk, ahol a szétszövődés zajlott.
    - És mit talált?
    - A szokásos vackokat. Pénzt, ruhadarabokat, kűlönböző használati tárgyakat. Összeszedtük és elhoztuk mindet, hogy üres óráinkban majd tanulmányozhassuk. Nyilván sikerült volna beleilleszteni dédelgetett elméleteinkbe... de azt hiszem, azoknak búcsút mondhatunk.
    - Szeretném megnézni azokat a vackokat.
    - Rögtön előszedem - mondta Gluck. Amióta megismerte Gal történetét, arcán mélységes zavar tükröződött. Szinte kétségbeesetten nézegette a térképeket. Az elmúlt néhány órában egész világképe összeomlott.
    - Ne haragudjon! - mondta Cal.
    - Miért haragudnék? - kérdezte Gluck. - Mert csodákról beszélt? Ugyan. A maga rejtelmeit ugyanolyan készségesen elhiszem, mint a magamét. Csak kell egy kis idő, míg áthangolódom. Lényeg, hogy valóban létezzen az a rejtély.
    - Létezik - mondta Cal. - Létezik, higgye el! Csak tudnám, hol!
    Gluck arcáról az ablakra és a kihalt tájra vándorolt a tekintete. Egyre jobban aggódott a kedves kitaszítottakért. A sötétség, a Korbács és a hó mintha bűnszövetséget kötöttek volna elpusztításukra.
    Cal odament a befagyott ablakhoz; megcsapta a hideg.
    - Meg kell találnom őket! - mondta. - Ott kell lennem mellettük!
    Eddig sikerült féken tartania a bánatát, most felzokogott. Hallotta, hogy Gluck odajön hozzá, de képtelen volt uralkodni patakzó könnyein. Gluck vigasztalólag a vállára tette a kezét.
    - Jó érzés, hogy valakinek ennyire szüksége van a csodákra - mondta. - Megtaláljuk a látólényeket, Mooney. Bízzon bennem! Ha valaki tudhat róluk, akkor az én vagyok.
    - Sietnünk kell! - mondta halkan Cal.
    - Tudom. De megtaláljuk őket. Nemcsak maga miatt, miattam is. Látni szeretném elveszett népét.
    - Nem az én népem.
    - De igen. Bizonyos fokig hozzájuk tartozik. És ők is magához. Látom az arcán. Különben el sem hinném az egészét: .

    - Hol kezdjük? - kérdezte Cal tanácstalanul. Pincétől a padlásig szinte más se volt a házban, csak feljegyzések. Lehet, hogy akadt közöttük valahol egy utalás - egy sor, egy fénykép - a látólényekre, de hol? Hány papírlapot kell átkutatni, hogy esetleg kiderüljön valami a látólények rejtekhelyéről? Feltéve persze, hogy egyáltalán van ilyen, hogy egy helyre gyűltek az életveszélyben. Ha nem - ha még mindig szétszóródva élnek -, teljesen reménytelen a helyzet: különben csak majdnem teljesen reménytelen.
    A dolgozószobát nevezték ki főhadiszállásnak. Gluck letakarította a legnagyobb íróasztalt, és kiterített egy Nagy-Britannia-térképet; akkora volt, hogy a széle lelógott, mint valami abrosz.
    - Íme a Szellemsziget - mondta Calnek. - Nézegesse egy kicsit. Talán ismerős lesz valamelyik helyszín, amit az évek során megvizsgáltunk.
    - Megnézem.
    - Én addig kiválogatom a feljegyzéseket, és felhozom a dobozokat, amiket Skóciából hoztunk.
    Elindult a dolgára, Cal pedig szemügyre vette a térképet. Ezen még több megjegyzés volt, mint a másik szobában lévő térképeken: az összevissza huzigált vonalak és pontcsomók mellett titokzatos rövidítések álltak. Az UFO nem okozott fejtörést, de vajon mi lehetett a Gyanított TMD vagy a Tapogató VS? Cal úgy döntött, inkább figyelmen kívül hagyja a megjegyzéseket - úgysem ért belőlük semmit -, és szisztematikusan, milliméterről milliméterre átvizsgálja a térképet: Land's Endtől kezdve fel egészen az északi csücsökig, aztán vissza. Hálálkodott magában, hogy csak a szárazföldet kell átfésülnie, a térkép alapján ugyanis a környező vizeknek is kijutott a csodákból. Teljesen érthető. Ha a városra tintahaleső hullik, az Északi-tengeren talán gumiabroncs- vagy kéményzáporok vannak. Cal már hatodszor böngészte végig a térképet, amikor megjelent Gluck.
    - Van valami?
    - Egyelőre semmi.
    Gluck lerakott a székre egy legalább tízkilós papírköteget.
    - Ezzel talán nagyobb szerencsénk lesz - mondta. - A Kísértetvárosban történtektől kezdve minden feljegyzést összeszedtem. Az lesz a kiindulópont.
    - Igen, ez elég logikus.
   - Akkor rajta! Tegyen félre mindent; ami egy kicsit is gyanús: Maga csak olvasson, én majd gondoskodom az utánpótlásról.
    Gluck visszatette a falra a térképet, és otthagyta Calt az első papírkupac társaságában. Koncentrálni kellett volna, de ez most nem nagyon ment Calnek. Fél tizenegy volt, majd leragadt a szeme.
    Éppen egy kis pihenőt engedélyezett magának, amikor Gluck közölte vele, hogy kipakolta a skóciai szerzeményeket, és ha Cal úgy gondolja, megnézheti. Átmentek a térképszobába, ahol - gondosan felcímkézve, megjelölve - ott hevert a völgyből származó kollekció. Eléggé szegényes volt; vagy a túlélők, vagy a természeti folyamatok semmisítették meg a többit. Néhány szomorú emlék maradt csak a tragédiából: érdektelen használati tárgyak és egy-két fegyver. Mindkét kategóriát képviselte az a darab, amitől Calt kirázta a hideg. Az egyik doboz tetejére Shadwell zakója volt kiterítve. Cal nyugtalanul nézte.
    - Felismer valamit? - kérdezte Gluck.
    Cal elmondta, mit és honnan ismer.
    - Atyaisten! - mondta Gluck. - Tényleg ez az a zakó?
    Kétkedése érthető volt: a csupasz villanykörte fényében teljesen jelentéktelennek tűnt a ruhadarab. Calnek mégis össze kellett szedni minden bátorságát, hogy hozzá merjen nyúlni. A bélés - ami fénykorában száz és száz áldozatot szedett r most egészen közönségesnek látszott. Nagyon halványan talán még csillogott, de erejének semmi más nyoma nem volt. Az is lehet, hogy megszűnt a varázsereje, amikor tulajdonosa eldobta, de Cal nem merte vállalni a kockázatot: a bélést eltakarva visszadobta a zakót a dobozra.
    - Majd elvisszük magunkkal - mondta Gluck. - Ha elindulunk.
    - Hová indulunk?
    - A látólényekhez.
    - Nem. Nem visszük el.
    - De hát az övék - mondta Gluck.
    - Egyelőre azt sem tudjuk, hová kellene vinni.
    - Dologra hát!
    Hajnali háromnegyed négyre Cal átrágta magát a feljegyzéseken: Gluck közben szundított egyet az egyik karosszékben. Cal felrázta, és átadta neki azt a kilenc jelentést, amit kulcsfontosságúnak tartott.
    - Ennyi az egész? - kérdezte Gluck.
    - Volt még egy pár, amin gondolkodtam. Félretettem, de szerintem inkább megtévesztenének.
- Értem - mondta Gluck. Odament a térképhez, és a kilenc kérdéses helyre beszúrt egy-egy gombostűt. Teljesen rendszertelenül helyezkedtek a térképen, egymástól több mint hetven kilométerre.
- Semmi - mondta Cal.
- Lassan a testtel - intette le Gluck. - Idő kell, hogy kiderüljenek az összefüggések.
- De nekünk nincs időnk - emlékeztette őt Cal elcsigázottan. Az átvirrasztott órák teljesen kimerítették; sebesült válla sajgott - sőt, tulajdonképpen az egész teste.
    - Nem jutunk semmire - mondta.
    - Hadd tanulmányozzam egy kicsit! - mondta Gluck. - Lehet, hogy felfedezem a rendszert.
    Cal elkeseredetten legyintett.
    - De ha egyszer nincs bennük rendszer! Nincs más hátra, végig kell járnom mind a kilenc helyet. (Ilyen időben? - gondolta rögtön -, örülj, ha az ajtót ki tudod nyitni.)
    - Menjen, pihenjen egy-két órát. A vendégszobában megvetettem az ágyat. Az első lépcsőfordulónál balra, második ajtó.
    - Borzasztó, milyen hasznavehetetlen vagyok!
    - Ha nem alszik egyet, még inkább az lesz. Menjen!
    - Igen, azt hiszem, muszáj. Aztán reggel rögtön...
    Felment a szobába. Hideg volt, látszott a lehelete. Le sem vetkőzött, csak magára húzta a takarót.
    A jégvirágos ablakon nem volt függöny, kintről a hó kékes fénnyel bevilágította a szobát, akár olvasni is lehetett volna. Calt azonban cseppet sem zavarta a világosság: fél perc sem telt bele, és már aludt.

IV. REMÉNYSUGÁR

    Meghallották a hívást, és eljött mindenki, kivétel nélkül mindenki. Jöttek egyedül vagy kettesével, családjukkal vagy barátaikkal - jöttek. Csomagjuk alig volt (ugyan mi érdemelné meg a Birodalomban, hogy cipekedjenek vele?); az egész vagyonuk emlékek a Fúgából: kavicsok, magvak, a lakáskulcs - elfért a zsebükben.
    Elhozták természetesen a csodatetteiket, megcsappant varázserejüket. Elhozták arra a helyre, ami halványan rémlett Nimrodnak, de a nevét nem tudta. Apolline megmondta. Ez volt az a hely, amit - még a szőttes előtt - a Korbács soha nem talált meg.
    Rayment's Hill volt a neve.

    Suzanna tartott tőle, hogy időközben a Kakukkok esetleg teljesen megváltoztatták a vidéket: feltúrták vagy legyalulták. De nem. A hegy érintetlen volt, lábánál a cserjés - ahol a Családok töltötték azt a réges-régi nyarat - erdővé növekedett.
    Aggódott amiatt is, hogy ilyén rémes időben - a szakértők máris kikiáltották az évszázad legkeményebb telének - mi lesz velük a szabad ég alatt. A lények azonban megnyugtatták, hogy ilyen egyszerű problémákat még most is játszva megoldanak.
    Az együttlét okozta megkönnyebbülés szinte tapintható volt. Igaz, a legtöbben egész jól megéltek a Birodalomban, de bánatukat nyilván titokban kellett tartani. Most, társaik között, végre beszélhenek a régi időkről, ami nem kis vigaszt jelentett. És nem is voltak teljesen védtelenek. Erejük jelentősen csökkent ugyan - hisz nem volt már a Fúga, ami táplálta volna-, de egy-két csodatett azért még mindig bevetésre készen állt. Félő volt, hogy a Chariot Street-i szörnnyel szemben ezek édeskeveset érnek majd, de hát - ajándék lónak ne nézd a fogát.
    Amikor végre együtt voltak a fák között, Suzanna érezte, hogy csakis ez lehetett a helyes döntés. Ha a Korbács mégis megtalálja őket, a végső pillanatban legalább együtt lesznek.
    Ketten hiányoztak mindössze, de nagyon. Az egyík természetesen Cal volt. A másik a könyv, amit Suzanna rábízott, a könyv, amelynek élő lapjain Suzanna járt már egy hasonló erdőben. Remélte, hogy mind a ketten biztonságban vannak valahol - a könyv is és őrzője is. Remélte, hogy élnek. És álmodnak.

    Talán elalvás előtti utolsó gondolatának (hogy a hó fényénél akár olvasni is lehetne) köszönhette Cal az álmot. Azt álmodta, hogy felébred, és kabátja zsebéből - ami végtelenül mély - előhúzza a Chariot Streeten megmentett könyvet. Megpróbálja kinyitni, de az ujjai zsibbadtak, sokáig szerencsétlenkedik. Amikor nagy sokára mégis sikerül végrehajtani a műveletet, megrázó élményben van része: a lapok üresek, mind egy szálig; üresek, akárcsak a világ az ablakon túl.
    És továbbra is hull a hó - betemeti a házakat és az utcákat, a gyárakat és a katedrálisokat: egészen a hegycsúcsokig feltölti a völgyeket, eltorlaszolja a folyókat, betakarja a fákat, míg Szellemsziget végül ugyanolyan üres lesz, mint Suzanna könyvében a lapok.
    Álmában Cal tökéletesen értette, miről van szó: a könyv és a világ ugyanannak a történetnek a részei. Egymásba fonódó szálak. Egy világ; egy és oszthatatlan.
    Ijesztő volt a látvány. Üresség kívül és belül. Cal pedig tehetetlen.
    - Suzanna... - motyogta álmában: szerette volna megölelni, magához szorítani.
    - Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna - suttogta valaki a múltból. Cal a nevére nem emlékezett, csak arra, hogy már rég meghalt. Hátramenetbe kapcsolta az álmot, hogy megtudja a nevet. Újra ugyanazt hallotta, most hangosabban.
    - Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna.
    Emlékezete most visszahozta a nevet, az arcot is: Lilia Pellicia. Az ágynál áll, de nem ennél, amelyikben Cal feküdt. Sőt, a szoba is más.
    - Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna - mondta megint Lilia.
    - És az a hegy? - ez most Apolline hangja volt
    „Milyen hegy?" - töprengett Cal. Lehet; hogy valamikor tudta, de most fogalma sem volt róla.
    - Hogy is hivták? - kérdezte. - ...ahol az utolsó...
    Apolline hangja elúszott.
    - Folytasd! - biztatta Cal. Az álombéli meleg szoba azonban kezdett kihűlni. A jelen fagyos levegője megérintette Calt, és megdermesztette a kellemes augusztusi éjszaka emlékét. Cal még mindig fülelt, szíve a fejében íüktetett. Agya nem véletlenül játszotta vissza ezt a párbeszédet: valamilyen terve volt Callel. Valamilyen titkot fog elárulni, ha Calnek lesz elég ereje tovább álmodni.
    - Hogy is hívták? - ismételte meg Apolline elelbicsakló hangja. - ...ahol az utolsó nyáron laktunk. Most is magam előtt látom, mintha csak tegnap lett volna...
    Apolline Liliára nézett a válaszért. Cal is.
    - Válaszolj! - unszolta Cal.
    A fagyos levegő azonban egyre erőszakosabban rángatta Calt a múltból vissza a sivár jelenbe. Cal azonban feltétlenül magával akarta vinni a titkot, amí Lilia ajkán lebegett.
    - Most is magam előtt látom... - mondta megint Apolline, minden szótagot egyre fakóbb hangon. - ... mintha csak tegnap lett volna.
    Cal Liliára nézett, sürgetve a választ. Lilia alakja már olyan áttetsző volt, mint a cigarettafüst.
    - Könyörgöm, válaszolj! - rimánkodott Cal.
    Lilia alakja már szinte teljesen szertefoszlott, amikor kinyitotta a száját. Egy pillanatra úgy tűnt, a hang is elveszett, de végtelenül halkan - Cal füle belefájdult, hogy meghallja - Lilia kimondta a választ:
    - Rayment's Hill...
    Ezzel eltűnt.
    - Rayment's Hill!
    Cal kiabálva ébredt. Álmában a takaró lecsúszott róla, keze teljesen elfagyott. Viszont kicsikarta a titkot a múltból - semmi más nem érdekelte.
    - Gluck! Gluck?!
    Sietségében lerúgott a lépcsőről egy papírköteget. Gluckot ugyanabban a székben találta, ahonnan a történetet végighallgatta. Aludt.
    Cal megrángatta a karját, de Gluck mélységes mély álmából nem volt hajlandó felébredni.
    - Virgil - mondta Cal, mire Gluck szeme azonnal felpattant.
    - Mi? - hunyorogva nézett Calre. - Ja, maga az. Azt hittem... az apám szólt...
    Végigsimította gyűrött arcát.
    - Hány óra van?
    - Nem tudom. Reggel.
    - Kér egy teát?
    - Gluck! Azt hiszem, tudom hol vannak.
    Gluck erre rögtön felébrcdt.
    - Mooney! Biztos? Hol?
    - Ismer egy Rayment's Hill nevű helyet?
    - Sose hallottam róla.
    - Na, hát ott vannak.