Eltelt két nap, és Shadwell állapota semmit nem javult. Nem volt hozzászokva a betegségekhez, de ha nagy ritkán mégis megbetegedett, mindig elvonult, és magában szenvedett. A faluban azonban ez szinte lehetetlen volt. A helybéliek egész nap a viskó körül tolongtak, mindenki látni akarta a nyöszörgő idegent. Amikor pedig beteltek a látvánnyal, még mindig ott voltak a beteg áporodott izzadságát szürcsölő legyek. Shadwell hamar belátta, hogy teljesen fölöslegesen hessegeti őket. Hagyta, hadd lakomázzanak, csak feküdt mozdulatlanul, miközben lázas agya hűvösebb tájakon kóválygott.
    A harmadik napon Hobart felvetette, hogy halasszák el az utazást, fizessék ki Talakot és Jabirt, és térjenek vissza a civilizált világba. Ott Shadwell majd összegyűjtheti az erejét egy újabb próbálkozásra. Shadwell tiltakozott, bár az ő fejében is többször megfordult ez a lehetőség. Mire a fertőzés kitombolja magát, teste végképp alkalmatlan lesz az expedíció komoly megpróbáltatására.
 
Éjszaka azonban megváltozott a helyzet. Egyrészt feltámadt a szél. Nem szórványos széllökések érkeztek, hanem egyenletes, erőteljes légmozgás kerekedett; az ajtó alatt és az ablak repedésein homokpatakok csordogáltak a viskóba.
    Napközben Shadwell aludt egy kicsit, és jót tett a pihenés, de a szél nem hagyta, hogy ismét elszenderedjen. A levegő nyugtalansága megbolygatta a gyomrát, és Shadwell a fél éjszakát a vödör fölött kuporogva töltötte, miközben belei szabad folyást engedtek tartalmuknak.
    Egyszer csak - két hascsikarás között, a vödör tetején trónolva - felfigyelt cgy hangra. A sivatag felől jött, elhalkult, aztán újra felerősödött, mint valami pokolbéli özvegy jajveszékelése. Shadwell soha nem hallott még ehhez foghatót.
    Reszkető tagokkal, a lábát közben bepiszkítva, feltápászkodott a vödörről.
    A Korbács üvöltött, ez egész biztos. A hang tompa volt, dc csakis a Korbács hangja lehetett. A bánat és a hatalom szólalt meg, és szólított. Most már legalább van valamilyen tájékozódási pont; nem kell vakon, a szerencsére hagyatkozva keresgélniük. A szél valahonnan hozta a hangot; ha követik a szél útját, előbb-utóbb a Korbácshoz kell érkezniük.
    Shadwell felhúzta a nadrágját, kinyitotta az ajtót. A szél homokvihart kavart az apró faluban, tébolyodottan tekergett a viskók között, akár egy veszett kutya. Shadwell a Korbács hangjára fülelt, remélve, hogy nem az éhségtől hallucinált. Nem. Ismét hallotta a fájdalmas üvöltést.
    Az egyik falubéli rohant el Shadwell viskója előtt. A kereskedő kilépett az ajtóból, és elkapta a férfi karját.
    - Hallod? - kérdezte.
    A férfi Shadwell felé fordította forradásos arcát. Az egyik szeme hiányzott.
    - Hallod? - kérdeztc ismét Shadwell, és a fülére mutatott.
    A férfi kiszabadította magát Shadwell markából.
    - Al hival... - mondta lihegve.
    - Mi?
    - Al hival... - ismétclte meg a férfi, közben az övébe bújtatott késre tette a kezét, és hátrált, mint valami veszélyes őrült elől.
    Shadwell nem akarta zaklatni a férfit: mosolyogva felemelte a kezét, és hagyta, hadd menjen.
    Furcsa izgatottság szállta meg Shadwellt, elgyötört agya zsibongani kezdett. A pokolba azzal a bolond gyomrával: reggel nckivág a sivatagnak. Ülni még tud, és amíg nem fordul le a nyeregből, igenis kibírja az utazást.
    A nyomorúságos utca közepén állt, szíve vadul kalapált, lába reszketett.
    - Hallottalak - mondta. A szél fclkapta a hangját, mintha valami démoni, kizárólag z sivatagi szelek birtokában lévő tudás révén képes lenne megtalálni a visszafelé vezető utat, és most elindulna, hogy Shadwell üzenetét átadja a címzettnek - az ismeretlen erőnek, ami a pusztaságban várt rá.

    Sem a könyvek, sem a szemtanúk beszámolói, de még a szélben az előző éjjel meghallott szenvedő hang alapján sem hitte volna Shadwell, micsoda sivárság fogadja majd a Rub al Khaliban. A könyvek hiába igyekeztek a lehető legérzékletesebben leírni a sivatag végtelen kihaltságát, a valóságot meg sem közelítették. Emerson hol visszafogott, hol szenvedélyes elbeszélése rendkívül meggyőzően hangzott ugyan, a csupasz tényekhez, mint kiderült, kevés köze volt.
    Irgalmatlan órák, egyik a másik után, közben csak a forróság és a csupasz látóhatár, fenn a bárgyú ég, lenn, a tevék patái alatt a holt homok - ebből állt az utazás.
    Shadwellnek nem maradt ereje beszélgetésre, Hobart pedig mindig is szűkszavú volt. Ibn Talak és a fiú a két pogány előtt haladt, néha sutyorogtak valamit, de jobbára ők is hallgattak. Mivel a figyelmet semmilyen látnivaló nem kötötte le, az utazók gondolatai a test, az érzékelés rögeszmés megfigyelésére korlátozódtak: a nyereghez súrlódó combok ritmusára, az aljukból vagy az ínyükből szivárgó vér ízére. A gyászos közérzet teljesen eltompította az agyukat; a hányattatások értelmével egyáltalán nem foglalkoztak.
    Hetvenkét óra telt el, minden esemény nélkül: mindig ugyanaz a tikkasztó forróság és a paták egyhangú, tunya ritmusa a homokban, ahogy követték a szél útmutatását a Korbács hangja felé. Egyik arab sem tudakolózott a pogányok céljai felől, de ők sem tájékoztatták utasaikat. Csak mentek, mentek, előre a végeláthatatlan semmiben.
    Ha megálltak, hogy pihentessék a tevéket, vagy hogy egy nyelet vízzel leöblítsék homoktól eldugult torkukat, az még a menetelésnél is szörnyűbb volt. Ilyenkor döbbentek rá igazán a néma csend roppant végtelenségére.
    „Miféle teremtmény lehet az, aki a természet összes törvényével dacolva ezt az esztelen pusztaságot választotta otthonául - töprengett Shadwell. - És mekkora akaraterővel rendelkezik, hogy elviseli ezt a kietlenséget? Lehetséges - és ez a gondolat újra és újra visszatért -, hogy ez a teremtmény maga is űr: a némaság és az üresség része?" Shadwell gyomra összerándult erre az eshetőségre: hogy az erő, amit keres, elválaszthatatlan a sivatagtól - homokdomb az ágya, szikla a párnája. Most kezdte megérteni, hogy Immacolata miért rettegett a Korbács emlékétől: rémálmaiban félelmetes tisztasággal találkozott, amely mellett az övé elhalványult.
    Shadwell azonban semmitől nem félt, illetve csak egy dologtól: a kudarctól. Meg kell ismérnie azt a teremtményt, meg kell tudnia tisztasága eredetét, mert csak ez jelentheti számára a gyógyulást. Ennél jobban semmire nem vágyott.
    És ahogy a vidékre negyedszer is leszállt az éj, ez a vágya egy nappal ismét közelebb került a beteljesüléshez.

    Jabir éppen tüzet rakott, amikor meghallották a kiáltást. Aznap éjjel alig fújdogált a szél, de a panaszos hang így is határozottan kivehetö volt; gyásza megrontotta a levegőt.
    Elsőként Ibn Talak pattant fel, félbehagyva a puskapucolást. Szeme tágra nyílt a rettenettől, és valamit - esküt vagy imát? - mormolt. Hobart is felugrott. Jabir pedig megpróbálta megnyugtatni a tevéket, akik pányváikat tépték rémületükben. Csak Shadwell maradt a tűz mellett, és a lángokra meredt, miközben az üvöltés - végtelenre nyülva, mint valami hatalmas lélegzetvétel - betöltötte az éjszakát.
    Mintha percek teltek volna el, míg végre elhallgatott. Az állatok nyöszörögtek, a férfiak elnémultak. Ibn Talak mozdult meg elsőnek; visszatért a tűzhöz és a puskapucoláshoz. Aztán a fiú, végül Hobart is letelepedett.
    - Nem vagyunk egyedül - mondta Shadwell egy kis idő múlva. Még mindig a lángokba bámult.
    - Mi volt az? - kérdezte Jabir.
    - Al hival - felelte Ibn Talak.
    A fiú összerezzent.
    - Mi az az al hival? - kérdezte Shadwell.
    - Így hívják a homok hangját - mondta Hobart.
    - A homok? Gondolod, hogy ez a homok volt? - kérdezte Shadwell.
    A fiú megrázta a fejét.
    - Hát persze hogy nem - mondta Shadwell. - Ez annak a hangja, aki miatt idejöttünk.
    Jabir egy marék csontfehér gallyat dobott a tűzre. Egy pillanat alatt elhamvadtak.
    - Érted? - kérdezte Shadwell.
    Ibn Talak a puskáról Shadwellre nézett.
    - Értik - mondta Hobart.
    - Féltem, hogy esetleg berezelnek.
    - Rub al Khali - mondta Ibn Talak, mint aki megértette Shadwell megjegyzését -, mi ismerjük. Teljesen. Mi ismerjük.
    Shadwell felfogta, hogy mit akar mondani. Vezetőik a , Murra törzs tagjai voltak, akik a sajátjuknak tartották a sivatagot. Ha megriadnak az Üres Vidék rejtelmeitől, azzal a népüket tagadják meg.
    - Messze vagyunk még? - kérdezte Hobart.
    - Mit tudom én. Nekem is csak két fülem van. Talán nagyon is közel vagyunk.
    - Tudja vajon, hogy jövünk? - kérdezte Hobart.
    - Lehet - felelte Shadwell. - Miért, számít valamit?
    - Tulajdonképpen nem.
    - Ha még nem tudná, akkor holnap majd megtudja.

    A síkságon képtelenség volt megállapítani a távolságot. Hátuk mögött a homokfelhő hamar elfedte a dombokat, előttűk ugyanolyan függöny takarta el az utat. A szél kitartóan keringett, de semmit nem enyhített a nap gyilkos tüzén; a gyötrelmeket tetézte csak: olyan harciasan ostromolta a vándorok lábát, hogy minden lépés kínszenvedés volt. Shadwellt azonban semmi nem állíthatta meg. Megszállottként nyomult előre, míg-egy órai pokoljárás után - hirtelen megállt, és a forróságtól reszkető levegőbe bökött.
    - Ott.
    Hobart odaért mellé. Hunyorogva kutatta a messzeséget, de csak porfelhőt látott.
    - Nincs ott semmi.
    Shadwell megragadta a karját.
    - A rohadt életbe, megvakultál?!
    Hobart rájött, hogy tévedett. Egy kicsít távolabb valóban kiemelkedett valami a földből.
    - Mi az?! - kérdezte Hobart, igyekezve túlharsogni a szelet.
    - Egy fal - mondta Shadwell.
    Inkább összefüggő homok, gondolta Hobart, a valami ugyanis az egész horizontot átszelte előttük. Igaz, helyenként megszakadt, de az egységességéből ítélve talán mégis Shadwell látta jól. Igen, tényleg egy fal.
    Nem tanácskoztak tovább, elindultak.
    Semmilyen építmény nem látszott a másik oldalon, de bármit vett is körül, az építők számára rendkívül értékes lehetett - legalábbis erre utalt a fal félelmetes mérete. Ötven méter magas volt, vagy még annál is több, de a kőművesek valamilyen fortélya révén semmi nem árulta el, hogy hogyan építették.
    Húsz méterre voltak a faltól, amikor a csoport megállt. Shadwell természetesen ment tovább. Kinyújtotta a kezét, megérintette a falat: forró volt, és szinte selymesen sima. Mintha megolvadt kőből emelték volna a szakértő kezek, akik úgy bántak a lávával, mint a hideg agyaggal. Egyetlen mélyedés vagy repedés sem látszott rajta, úgyhogy képtelenség lett volna megmászni - arról nem is beszélve, hogy erejük sem volt hozzá.
    - Valahol biztos van egy bejárat-mondta Shadwell. - Addig megyünk, míg meg nem találjuk.
    A nap már lemenőben volt, kezdett hűvösödni. A szél azonban egy percnyi nyugtot nem hagyott az utazóknak. Mintha a falat őrizné, a lábukat csapkodta, hogy majd eldőltek. De ennél többet is kibírtak, míg idáig eljutottak, és félelmeiket most felváltotta a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet a fal túlsó oldalán. Az araboknak megeredt a nyelvük: megállás nélkül karattyoltak, nyilván arról, hogy az otthoniaknak hogyan dicsekednek majd el felfedezésükről.
    Félórán át gyalogoltak, de bejáratnak híre-hamva sem volt. Egy-két repedést találtak ugyan - jó magasan, úgyhogy mászásról továbbra sem lehetett szó-, a fal tetején is láttak néhány törést, de sehol egy ablak vagy ajtó; se kicsi, se nagy.
    -. Ki építette ezt? - kérdezte Hobart kutyagolás közben.
    Shadwell a falra vetődő árnyékokat nézte, ahogy lépést tartanak velük.
    - Az ókoriak - mondta.
    - Hogy kizárják a sivatagot?
    - Vagy hogy bezárják a Korbácsot.
    Az utóbbi néhány percben a szél alig észrevehetően, de megváltozott. Már nem kapkodott a lábuk után; komolyabb teendője akadt. Ibn Talak vette észre, hogy mi az.
    - Ott! Ott! - kiabálta.
    Pár száz méterrel előttük porfelhő úszott bömbölve a levegőben. Amikor közelebb értek, kiderült, hogy nem kapu, hanem egy hasadék tátong a falban. Hevenyészett kőhegy tornyosult előtte. Shadwell ért oda először, és rögtön mászni kezdett a köveken - némelyik akkora volt, mint egy ház -, míg megpillantotta a védett területet.
    Hobart kiabált a háta mögött:
    - Mi van benn? !
    Shadwell nem válaszolt. Csak nézett, és nem hitt a szemének; a szél közben mindent megtett, hogy letaszítsa őt a kilátóról.
    A fal túlsó oldalán nem voltak sem paloták, sem sírok, sem oszlopok, sem folyosók; az emberi kéz múnkájának semmilyen, a lehető legapróbb nyomát sem látta. Csak homokot és homokot, végtelen homoktengert. Egy újabb sivatag hullámzott előtte, ugyanolyan üresen, mint a másik a háta mögött.
    - Semmi.
    Ezt nem Shadwell, hanem Hobart mondta. Ő is felkapaszkodott a köveken, és most ott állt Shadwell mellett.
    - Jézusom... semmi!
    Shadwellnek nem volt hozzáfűznivalója. Leereszkedett a hasadék másik oldalán; és behúzódott a fal árnyékába. Minden jel arra utalt, hogy Hobartnak igaza van: nem volt itt semmi. Miért érezte mégis olyan biztosan, hogy szent helyre érkeztek?
    Átevickélt a homokkupacokon, amit a szél hordott a falból kivájt kövek mellé, és a dombokat bámulta. Lehetséges, hogy a homok alatt van a titok, amit keresnek? Hogy élve eltemette a Korbácsot, és a föld alól hallatszott az üvöltés? Ha így van, akkor egyáltalán hol keressék?
    Megfordult, és hunyorogva a fal tetejére nézett. Aztán egy hirtelen ötlet késztetésére elkezdett mászni a hasadékon. A szél sok-sok éves munkája simára csiszolta a falat, Shadwell elgyengült lába meg-megcsúszott rajta, de végül csak felért a tetejére.
    Először úgy tűnt, hogy fölöslegesen fáradozott. Erőlködésének összes jutalma a szép kilátás volt: jobbra és balra tőle a fal szép lassan a végtelenbe veszett.
    Amikor azonban lenézett a mélybe, a homokdombok között egy mintát fedezett fel. Nem azokat a természetes hullámokat, amiket a szél alakít ki, hanem valami bonyolultabb mintát - óriási geometriai formákat -, ösvényekkel vagy utakkal a homokban. Előzetes kutatásai során olvasott róla, hogy Dél-Amerika pusztáin hatalmas ábrákat, madarakat vagy isteneket mintázó rajzokat találtak, amelyekben csak a mennyei közönség gyönyörködhet, a földi halandó számára értelmetlenek. Vajon itt is erről lenne szó? Ezek a barázdák és sáncok az égieknek üzennek? És ha igen, ki az, aki üzen? Egy egész ország lakossága kellene, hogy ennyi homokot megmozgasson, és amit egyik nap megcsináltak, azt a szél másnapra szétrombolná. De akkor kinek a műve ez?
    Az lesz a legokosabb, ha alszik rá egyet.
    Shadwell lemászott a falról. Hobart és a többiek a kövek között várakoztak.
    - Ma éjjel itt alszunk - mondta Shadwell.
    - A falon kívül vagy a falon belül? - érdeklődött Hobart.
    - A falon belül.
 

    Mint valami súlyos függöny, az éj leereszkedett. A szél irgalmatlan zaklatásai elől a vándorok a fal tövébe húzódtak, ahol Jabir tüzet rakott, és megvacsoráztak. A kimerültség megbénította a nyelvüket. Némán, a lángokra meredve rágcsálták a kenyeret, szürcsölték kávéjukat.
    Bár csontjai sajogtak a fáradtságtól, Shadwell nem tudott elaludni. A tűz lassan leégett, útitársai sorban álomba ájultak, csak Shadwell virrasztott. Az éjszaka folyamán a szél is megnyugodott valamelyest, bömbölése nyöszörgéssé csendesedett. Olyan volt, mint egy altatódal; Shadwell szeme lecsukódott. Fejében még egy ideig kavarogtak a képek, aztán azok is nyugovóra tértek.

    Jabir hangjára riadt fel, valahonnan a sötétségből érkezett. Shadwell megpróbált visszaaludni; oly édes volt a pihenés. De ismét ugyanaz a hang: egy rémült sikoly. Shadwell kinyitotta a szemét.
    A szél teljesen elült. A tiszta égen reszketve ragyogtak a csillagok. A tűz már kialudt, de a csillagok fénye elég volt, hogy Shadwell észrevegye: Ibn Talak és Jabir eltűntek. Felállt, odament Hobarthoz, és felrázta.
    Hobart fejétől nem messze valamit megpillantott a földön. Bámult, és nem hitt a szemének.
    A földből virágok nőttek ki, rengeteg virág, dús levelek között; legalábbis Shadwell így látta. Felemelte a fejét, kiszáradt torkából döbbent kiáltás szakadt fel.
    A homokdombok eltűntek. Dzsungel volt a helyükön. Hatalmas, a falnál is magasabb, virágzó fák, ember nagyságú levelekkel. A lombsátor alatt buja bokrok, kúszónövények és pázsitfüvek.
    Egy pillanatig Shadwell azt hitte, megbolondult, de ekkor megszólalt mellette Hobart:
    - Jesszusom!
    - Te is látod? - kérdezte Shadwell.
    - Látom... - mondta Hobart - ...egy kert.
    Első látásra egyáltalán nem annak tűnt. De amikor jobban megnézte, megfontolt rendszert fedezett fel a látszólagos fejetlenségben. Az óriási, virágoktól roskadozó lombkoronák alatt gondosan kialakított sétányokat és tisztásokat látott. Tényleg valami kertféleség volt, bár a legkevésbé sem üdítő: a változatos növényfajták - a legkülönbözőbb méretű és formájú virágok és cserjék - kivétel nélkül mind színtelenek voltak. Az összes ág, levél és gyümölcs és színtelen volt a legparányibb fűszál is.
    Miközben Shadwell ezen csodálkozott, a sűrűből újabb kiáltás hallatszott: Ibn Talak kétségbeesett sikoltása. Shadwell elindult a hang irányába. A süppedős föld lelassította lépteit, a sikoltás azonban nem szűnt, egy-egy hörgés szakította csak meg, Shadwell futva, a férfi nevét kiabálva haladt tovább. Egy szemernyi félelmet sem érzett, csak mérhetetlen kíváncsiságot, hogy végre megpillantsa Ibn Talak titokzatos kínzóját.
    Ahogy az egyik árnyas ösvényen loholt - körötte ugyanaz a sápadt növénysereg -, Ibn Talak hirtelen elnémult. Shadwell egy pillanatra elbizonytalanodott. Megállt, és a növényeket fürkészte, de semmi nem mozdult. A szellőben egyetlen levél sem rezdült, és - hogy a rejtély még teljesebb legyen - a temérdek virág ellenére semmilyen, a leghaloványabb illat sem érződött.
    Hobart motyogott a háta mögött, óvatosságra intette. Shadwell megfordult, hogy leteremtse őt, de ekkor megpillantotta saját lábnyomait. A Gyűrűben életet fakasztottak a léptei. Itt elpusztították az életet. Ahová csak lépett, a növények mind elhervadtak.
    A virágok és a fű hűlt helyére meredt, és rájött a bámulatos növekedés nyitjára. Hobart megregulázása most már egyáltalán nem érdekelte. Odament a legközelebbi bokorhoz, melynek ágairól virágok csüngtek, mint megannyi füstölő. Megérintette az egyiket, mire az - szirmokból porzápor - rögtön lehullott. Hüvelykujját most egy másik virághoz érintette: lehullott az is, ágastul-levelestül; egyetlen érintésre porrá vált minden.
    A homokdombok nem vesztek el: átváltoztak. Belőlük lett a kert; valami ismeretlen kertész belőlük alkotta ezt a sivár látomást. Szemfényvesztés volt csupán, ami a termékenység tündöklő csodájának tűnt. Homok és homok. Színtelen, szagtalan, élettelen: egy halott kert.
    Undor fogta el Shadwellt. Ez a csel nagyon is olyan volt, mint a látólények praktikái: valami csaló csodatett. A bokrok közé vetette magát, dühében jobbra-balra csapkodott, hogy kürtsa mindet egy szálig. Keze nyomán, mint valami kikapcsolt szökőkút, lehanyatlott egy fa. Érintésére a legpompásabb virágok is lehullottak. Shadwell őrjöngött: Addig hadonászott, míg a növények sűrűjében egy tisztás kerekedett.
    - Csodatettek! - ordította a porzivatarban. - Csodatettek!
    Ki tudja, meddig tombolt volna, ha a Korbács üvöltése - ugyanaz a hang, amit néhány nappal ezelőtt a szarban kuporogva meghallott - nem szakítja félbe. Ez a hang biztatta őt a sivárságban és ürességben, de minek? Hogy még több sivárságot, még több ürességet mutasson neki? Shadwell dühét cseppet sem csillapította a rombolás.
    - Honnan jön? - kérdezte Hobartot.
    - Nem tudom - felelte Hobart, és közben hátrált. - Mindenhonnan.
    - Hol vagy? - ordította Shadwell. - Gyere elő!
    - Ne! - mondta Hobart reszkető hangon.
    - Itt van a Sárkányod! - mondta Shadwell. - Ezért jöttünk.
    Hobart a fejét rázta. Egyáltalán nem volt kíváncsi a titokzatos kertészre. Shadwell azonban nem engedte, hogy elmenjen.
    - Velem jössz! - mondta. - Hisz téged is becsapott!
    Hobart megpróbált kiszabadulni Shadwell markából, de az rémületében magától is elengedte, amikor megpillantotta a sétány végén feltűnt alakot.
    Huszonöt méter magas volt, vagy talán annál is több; hosszú, csontfehér feje körül homokszirmok potyogtak, ahogy a faágak között nyomult előre.
    Még mindig üvöltött, bár szája nem volt. Egész arcát szemek borították, félelmetesen sok, szemhéj és szempilla nélküli rés. Úgy száz szeme lehetett összesen, de egy életen keresztül is bámulhatta volna az ember, akkor sem tudja megszámolni, az alak ugyanis, bár szilárd volt, megállás nélkül kavargott. Vajon a szíve körül pörgő kerekek - amiket tűzcsíkok kötöztek számtalan további formához -, vajon azok határozták meg lüktető teste körvonalait? Szárnyak verdestek rajta, és fény ragyogott a belsejében, mintha lenyelte volna a csillagokat...
    Nem lehetett tudni. Egyik pillanatban mintha éles fénykardok közé ágyazódott volna, akár egy állványzat, amibe belecsapott a villám: a másik pillanatban olyan volt, mint valami lángoló konfettik keretezte idom, aztán azok is kihunytak. Egyszer levegő, aztán ismét a gyilkos erő.
    Üvöltése egyszer csak elhallgatott, ugyanolyan hirtelen, ahogy felhangzott.
    A Korbács megállt.
    Shadwell ellökte maga mellől Hobartot; gatyája bűzlőtt a szartól. Hobart zokogva összerogyott, de Shadwell nem törődött vele. A Korbács labirintusszerű feje a kertet háborgató teremtmények felé fordult.
    Shadwell nem hátrált. Mi értelme volna? Körötte mindenütt csak a végtelen pusztaság - nincs hová menekülnie. Nem tehetett mást; mint hogy összeszedi magát, és elmondja ennek a borzalomnak, milyen híreket hozott.
    Mielőtt megszólalhatott volna, lába alatt elindult a homok. Shadwell először azt hitte, hogy a Korbács élve eltemeti. Ehelyett azonban csak felemelte a portakarót, és az ágyban - Shadwelltől alig egy méterre - ott feküdt a halott Ibn Talak. Meztelen teste szörnyű kínzások nyomait viselte. Kezei leégtek: mindkét karja fekete csonkban végződött, törött csont meredt ki belőle. Lágyéka szétroncsolva, szemei kiégetve. Egyértelmű volt, hogy nem a holttestet csonkították meg: Ibn Talak száján látszott, hogy üvöltve halt meg.
    Shadwell irtózott a látványtól, elfordította a fejét, de a Korbács még nem mutatott meg mindent. A föld ismét megindult, és Shadwelltől jobbra egy másik holttest bukkant elő a homok alól: Jabir. Hason feküdt, feneke csontig égve, törött nyaka teljesen hátracsavarva, arca az égnek fordítva. Száját szétégették.
    - Miért? - akarta kérdezni Shadwell.
    A Korbács rámeredt, amitől felfordult gyomra, de azért sikerült kinyögnie a kérdést.
    - Miért? Mi semmit nem rosszat nem akarunk.
    A Korbács mintha meg sem hallotta volna. Lehet, hogy a pusztaságban eltöltött sok-sok év alatt elvesztette kommunikációs képességét, és csak egyetlen módon, az üvöltéssel képes reagálni a létezés gyötrelmére?
    Ekkor - a temérdek szem között valahol - felvillant egy fény, amit a lángoló kerekek felkaptak, és Shadwell felé löktek. Shadwellnek csak annyi ideje maradt, hogy gyors halált kérjen magának, aztán a fény elérte. Érintése kimondhatatlan fájdalmat okozott: Shadwell összecsuklott. A földre zuhant, koponyája majd szétrepedt. De a gyors halál csak nem érkezett meg. Ehelyett hirtelen megszűnt a fájdalom, és Shadwell lelki szemei előtt megjelent a lángoló kerék. A Korbács beköltözött a fejébe, ereje az agyában keringett.
    Aztán a kerék eltűnt, és egy látomás vette át a helyét, nyilván a Korbács jóvoltából.
    Shadwell a kertben lebegett, magasan á fák között. „Azt látom, amit a Korbács - döbbent rá Shadwell -, benn ül a szemem mögött." Közös tekintetüket a föld felé fordították, ahol valami mozgott.
    A homokban Jabirt látták - négykézláb állt, meztelenül -, Ibn Talak hátulról gyömöszölte fújtatva, nyöszörögve. Shadwell kissé kényesnek, de ártalmatlannak találta a műveletet. Látott ő ennél cifrábbat is, sőt, csinált is. De a Korbács nemcsak a látását, hanem a gondolatait is megosztotta vele, így Shadwell megtudta, hogy az üzekedést bűnnek tartja, amiért nézete szerint halál jár.
    Shadwellnek már módjában állt megtekinteni a büntetés végeredményét, a végrehajtást nem kívánta végignézni. Csakhogy ez nem rajta múlott. A Korbács rendelkezett a látásával, kénytelen volt hát azt látni, amit ő akar.
    Fényesség ereszkedett a párosra, és szétszakította őket. Aztán átjárta a cinkos testrészeket - a szájat, a szemet, a lágyékot, a feneket -, és tüzével elemésztette. Lassan, módszeresen. Hagyott időt a férfiaknak, hogy szenvedjenek - Shadwell ismét hallotta a sikolyokat - és könyörögjenek. A tűz azonban nem ismerte a megbocsátást. Shadwell zokogva kérlelte, hogy hagyja abba. Dolga végeztével a Korbács ráhúzta a testekre portakarót. Amikor befejezte, végre kivonult Shadwell szeméből. Shadwell újra meglátta maga alatt a földet; bűzlött a hányásától.
    Ugyanott feküdt, ahol összecsuklott. Reszketett. Amikor úgy érezte, képes elviselni a látványt, a Korbácsra emelte a tekintetét.
    Megváltozott az alakja. Már nem volt óriás. Békésen ücsörgött egy homokdombon, amit magának emelt, és számtalan szemével a csillagokat bámulta. A bíró és hóhér pillanatok alatt merengőre váltott.
    A Shadwell fejében tobzódó .képek elhalványultak ugyan, de a Korbács továbbra is jelen volt az agyában. Érezte gondolatai tüskéit. Shadwell egy hal volt csupán, aki horogra akadt.
    A Korbács az égről most Shadwellre nézett.
    Shadwell...
    Ennek az új testének sem volt szája, valahogy mégis kimondta Shadwell nevét. Persze, aki képes belekontárkodni az ember agyába, annak nyilván semmi szüksége szájra.
    Látlak - mondta. Illetve ezt a gondolatot helyezte Shadwell fejébe, ahol azt szavakba öntötte. - Látlak. És tudom a neved.
    - Pontosan ezt szeretném - mondta Shadwell. - Hogy ismerj! És bízzál bennem! Hogy higgyél nekem!
    Kereskedőként több mint egy fél életen keresztül alkalmazta ezeket a szívhez szóló fogásokat; önbizalmat adtak neki.
    Nem te vagy itt az első - mondta a Korbács. - Jöttek már mások is. Aztán elmentek.
    Shadwell sajnos nagyon is jól tudta, hová mentek el. Egy pillanatra látta - nem tudni, hogy a Korbács parancsára vagy a saját erejéből - a halott kert homokja alá temetett testeket. Talán félnie illett volna, de az arabok kínzása és halála közben minden félelmét kiélte. Most szépen, érthetően beszélni fog, és reménykedni, hogy hírei elhárítják feje felől a halált.
    - Megvan az oka, hogy miért jöttem ide - mondta.
    Mi légyen az az ok?
    Most, ez az a pillanat. A vásárló kérdezett, és választ várt. Semmi értelme a köntörfalazásnak vagy a szépítgetésnek a jobb üzlet reményében. Az alku alapja ezúttal kizárólag a színtiszta igazság lehetett. Vagy megveszik, vagy nem. Mindenesetre először ki kell mondani.
    - A látólények.
    Shadwell érezte, hogy a név hallatára a tüskék az agyába szúrnak, de ez volt az összes válasz. A Korbács hallgatott. Talán még a lángkerekek is elhalványultak, minthaa motor le akarna állni.
    Aztán agyában hihetetlenül halkan meghallotta a szavakat.
    Látó. Lények.
    A szavakkal együtt pedig, mint a villámcsapás, egy erő rándította görcsbe az agyát. A Korbács belsejében is látszott a villám, ahogy felvillan a testének megfelelő valamiben. A szemeiben futkosott.
    Látólények
    - Tudod, kik azok?
    Shadwell lábánál sistergett a homok.
    Elfclejtettem.
    - Régen volt.
    Csak ennyit akartál mondani?
    - Emlékeztetni akarlak!
    Miért?
    A tüskék újra szurkálták Shadwellt. „Bármelyik percben megölhet - gondolta. - Ideges, és ilyenkor veszélyes. Csak óvatosan, ravaszul. Mint egy kereskedő.”
    - Elrejtőztek előled - mondta.
    Tényleg?
    - Réges-régen. Elrejtőztek, hogy soha meg ne találd őket.
    És?
    - És most előbújtak. Az emberek között élnek.
    Elfelejtettem. De most már emlékszem. Igen, emlékszem. Drága Shadwell!
    A tüskék megnyugodtak, és csodálatos gyönyör futott végig Shadwell testén: szinte rosszul lett az élvezettől. Szóval örömöt is tud szerezni ez a Korbács. Van egyáltalán olyan hatalom, amivel nem rendelkezik?
    - Kérdezhetek valamit?
    Kérdezz!
    - Ki vagy te?
    A Korbács felemelkedett homoktrónjáról, és egy pillanat alatt vakítóan fényes lett.
    Shadwell eltakarta a szemét, de a fény átsütött még a csonton is, bevilágított a fejébe, ahol felhangzott a Korbács örök neve.
    Uriel a nevem - mondta. - Uriel, a hatalmasságok közül.
    Shadwell ismerte ezt a nevet, ahogy a Szent Philoména-templomban látott szertartást is ismerte - mindkettőt ugyanabból a forrásból. Gyerekkorában kívülről megtanulta az összes angyal és arkangyal nevét; a hatalmasok között is Uriel volt a leghatalmasabb. A megváltás arkangyala, Isten lángja. Shadwellnek eszébe jutott a két kivégzés: ahogy a testeket elemészti az irgalmatlan tűz egy angyal tüze. Mivel érdemelte ki, hogy ekkora hatalom közelébe léphetett? Hogy megláthatta Urielt, a hatalmasságok közül...
    Eszébe jutott még valami az angyalról, és egyszerre mindent megértett. Uriel volt az az angyal, aki az Éden kapuját őrizte.
    Éden.
    Erre a szóra a Korbács fellángolt. Bár az évek szomorúságba és feledékenységbe taszították, akkor is még mindig angyal volt: tüze kiolthatatlan. Testében a kerekek forogni kezdtek, lényének látható matematikája begerjesztette, és új borzalmakra sarkallta.
    A többiek, akik itt jártak - mondta a szeráf -, Édennek nevezték ezt a helyet. De én ezt a szót nem ismerem.
    - Miért, te hogy hívod?
    Paradicsom, mondta az angyal, és erre a szóra egy új kép jelent meg Shadwell agyában. Ugyanez a kert, egy másik kórból. Amikor nem homokból voltak a fák, hanem olyan buja dzsungel állt itt, mint amilyen a Gyűrűben a sarjadt: ugyanaz a tékozló termékenység, ugyanazok a megnevezhetetlen fajták, amelyek már-már saját állapotukkal is dacoltak. Olyan virágok, amelyek bármelyik pillanatban megszólalhatnak: gyümölcsök, amelyek szárnyra kelhetnek. Ebben a kertben azonban nem érző
dött az a türelmetlenség, ami a Gyűrűben: itt az elkerülhetetlen felemelkedés határozta meg a hangulatot, az állandó, de megfontolt törekvés egy magasabb állapotba, ami csakis a fény lehetett, mert a fák között ragyogó testek lebegtek, mint élő szellemek.
    Ez a teremtés helye volt - mondta az angyal. - Örökkön-örökké. Ahol a dolgok létrejöttek.
    - Létrejöttek?
    Kialakultak, és innen indultak a világba.
    - Ádám is és Éva is?
    Rájuk nem emlékszem - felelte Uriel.
    - Az emberiség ősszülei.
    Az emberiség bárhol létrejöhetett, de itt ilyesmivel nem foglalkoztunk. Itt a magasabb szellemek születtek.
    - A látólények? - kérdezte Shadwell. - Ők magasabb szellemek?
    Az angyal horkantott egyet. A Paradicsom képe megrázkódott, és Shadwell alamuszi alakokat látott, ahogy a fák között lopakodnak, mint a tolvajok.
    Igen, ők is itt kezdték - mondta az angyal. Shadwell lelki szemeivel látta, hogy a föld megnyílik, és emberarcú növények emelkednek ki belőle, a ködfátyol megdermed... De történt egy-két szerencsétlen véletlen. Valamilyen cseppek, amik itt életre keltek. Mi, a szellemek, nem tudtuk, mi az. Mi emelkedettebb dolgokkal voltunk elfoglalva.
    - És azok a cseppek megnőttek?
    Megnőttek. És megbokrosodtak.
    Shadwell már kezdte érteni.
    - Megcsapta őket a világ szaga.
    Az angyal megborzongott - Shadwell agyát újabb képek árasztották el. A látólények őseit látta: meztelen volt mind, testük különböző színekben és méretekben pompazott. Egy sereg torz alak - farok, aranyszínű szem, kakastaréj, fényes párducbőr, elcsökevényesedett szárnyak -, mind a fálra kapaszkodott felfelé, hogy kijusson a világba.
    - Megszöktek.
    Előlem senki nem szökhet meg - mondta Uriel. - A szellemek elmentek, de én itt maradtam, hogy őrizzem a kertet, amíg visszájönnek.
    A Teremtés könyvével ennyiben egyezett a történet: egy őr a kapunál. Ennyiben, de úgy tűnt, semmi másban. Annak a könyvnek az írói vettek egy képet, amit az emberek a szívük mélyén őriztek, és egy történetet kerítettek köré a maguk morális elképzeléseinek megfelelően. Hogy itt Istennek milyen szerepe volt - ha volt neki egyáltalán -, az ugyanúgy az értelmezéstől függött, mint bármi más. A Vatikán vajon elismerné a Korbács angyali voltát? Shadwell gyanította, hogy nem.
    - És a szellemek? - kérdezte. - Azokkal mi lett?
    Én vártam - mondta az angyal.
    Várt, várt, és egyre várt, míg megőrjítette a magány, gondolta Shadwell. Egyedül a pusztaságban, a fonnyadó és rothadó kert közepén, a falon is áthatoló homokban...
    - Eljössz velem? - kérdezte Shadwell. - Elviszlek a látólényekhez.
    Az angyal ismét Shadwellre nézett.
    Gyűlölöm a világot -mondta. - Egyszer már jártam ott.
    - De ha elvezetlek hozzájuk - mondta Shadwell -, befejezheted a munkádat, és örökre nyugtod lesz.
    Uriel gyűlölete a Birodalom iránt fizikailag is megnyilvánult: megfagyasztotta Shadwell fejbőrét. Az angyal azonban nem utasította vissza az ajánlatot, csak egy ideig még rágódott rajta. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy vége legyen már a várakozásnak. De méltósága undorodott az emberi világgal való érintkezés gondolatától. Mint minden tiszta lény, ő is hiú volt, és féltette tisztaságát.
    Talán... - mondta.
    Tekintetét Shadwellről a falra emelte. A kereskedő is odanézett, és meglátta Hobartot: kihasználta az alkalmat, és a beszélgetés közben megpróbált elosonni. Nem sikerült.
    ...ezúttal... - folytatta az angyal, és szemei rengetegében villódzott a fény - ...inkább... - a fényt megragadták a kerekek, és Hobart felé hajították - ...álruhában megyek.
    Ezzel az egész szerkezet szétpattant, és nem egy, de ezer és ezer fénydárda repült Hobart felé. Uriel tekintete a földhöz szegezte őt: lehetetlen volt elkerülnie a támadást. A dárdák a feje búbjától a talpáig az egész testét elborították, és beléhatoltak, bár bőre sértetlen maradt.
    Az angyal egy szempillantásnyi idő alatt nyomtalanul eltűnt a dombról. Emberi testbe költözött, és ez a kertre is kihatott. A faltól, ahol Hobart állt, egészen a kert végéig megremegett a föld. A homoknövényzet pusztulni kezdett: a temérdek virág porrá vált, a fasorok meginogtak és összeomlottak, mint a boltozatok a földrengésben. A dühöngő pusztítás láttán Shadwellnek eszébe jutott a homok mintája, amikor először megpillantotta a fal tetejéről. Talán mégis jól gondolta: lehet, hogy valóban a csillagoknak szólt az üzenet. Uriel szánalmas igyekezete, ahogy megpróbálta újjáteremteni a pompás kertet, abban a reményben, hogy egyszer majd betér egy szellem, és felidézi hajdanvolt dicsőségét.
    A rombolás katasztrofális méreteket öltött. Shadwell okosabbnak látta, ha odébbáll, mielőtt eltemetné a homokvihar.
    Hobart már nem a hasadék kert felőli oldalán állt, hanem felmászott a kövekre, és onnan nézte a sivatag üres végtelenjét.
    Semmilyen jel nem utalt rá, hogy megszállta őt Uriel. Kívülről ugyanaz a Hobart volt. Barátságtalan arca most is ugyanolyan komor volt, és ugyanazon a gyenge hangon szólalt meg. Kérdése azonban sok mindent elárult.
    - Most én vagyok a Sárkány?
    Shadwell Hobartra nézett. Észrevette, hogy szeme mélyén ismét ott van az a csillogás, amit akkor látott utoljára, amikor a tűz ígéretével elcsábította őt.
    - Igen - felelte Shadwell. - Te vagy a Sárkány.

    Nem vesztegették az időt. Szedték a sátorfájukat, és elindultak visszafelé a sivatagból. Az Üres Vidék üresebb lett, mint valaha.