Korbács

Nyolcadik rész

A VISSZATÉRÉS

Valamit mondani akartál, gyermekem -
de elnémultál, pedig még el sem kezdted.

William Congreve
A vén agglegény

1. HADÁSZAT

    Shadwell felszabadító hadserege három fő zászlóaljból állt. Az első - és a legnagyobb - a Próféta követőinek a tömege volt, a megtérítettek, akiknek a lelkesedését Shadwell már-már fanatikus méretekig korbácsolta, és akiknek az odaadása a Próféta és a megígért új kor iránt nem ismert határokat. Shadwell figyelmeztette őket, hogy vérontás lesz, óriási vérontás lesz, és az ő vérük is folyni fog. De a tömeg készen állt erre az áldozatra; sőt, a vadabbik tábor - főleg a Ye-me, a Családok közül a leghevesebb - viszketve várta a csontropogást.
    Ezt a lelkesedést Shadwell már kihasználta - igaz, körültekintően -, amikor gyülekezetének egyes tagjai megkérdőjelezték tanításait, és habozás nélkül újra kihasználja majd, ha netán lazulást fedezne fel a sorokban. Természetesen igyekezett retorikával féken tartani a Fúgát, amíg csak lehetett, de az esélyekkel nem nagyon foglalkozott. Követőit nagyon könnyű volt rászedni: a Birodalomban annyira hozzászoktak a féligazságokhoz, hogy minden ötletnek bedőltek, ha azt megfelelően reklámozták. Azokat a látólényeket, akik a Fúgában maradtak, már nehezebb volt félrevezetni. Ilyenkor jó szolgálatot tettek a gumibotok és a pisztolyok.
    Shadwell hadseregének második részét Hobart szövetségesei alkották, az osztag válogatott legénysége, akiket a felügyelő szorgalmasan és hiába készített fel az angol forradalomra. Shadwell bevezette őket a zakó rejtelmeibe, és a bélésben mindegyikük talált valami olyasmit, amiért hajlandó volt eladni a lelkét. A Gárda most már Shadwell élcsapata volt; akár az életük árán is megvédték volna a Prófétát, ha a helyzet úgy kívánja.
    A harmadik és utolsó zászlóalj kevésbé volt látható, mint az előző kettő, de jelentősége és ereje ettől egyáltalán nem lett kisebb. A harmadik zászlóalj katonái a fattyak voltak, Magdalena fiai és lányai: egy számolatlan és rendezetlen gyülevész had, akik alig hasonlítottak az apjukra, és a holdkórostól az őrültig mindenféle torz alak képviseltette magát soraikban. Shadwell gondoskodott róla, hogy a nővérek - illetve a későbbiekben a Boszorkány - a háttérben maradjanak, hiszen romlottságukhoz egy Prófétának kevés köze lehetett. Kaparászták a hálót, amit Immacolata rájuk terített, és várták, hogy elszabadulhassanak, ha a hadjárat ilyen borzalmak bevetését követelné.
    Shadwell napóleoni precizitással dolgozta ki a támadást.
    Az első akció, amelynek virradat előtt egy órával kellett megtörténnie, Capra házának az elfoglalása volt, még mielőtt a Családok Tanácsa megvitathatná a kialakult a helyzetet. A tucatnyi járműből álló konvoj diadalmenetként közeledett a ház felé, elöl a Próféta kocsija, amelynek füstüveg ablakai elrejtették az utasokat a kíváncsi tekintetek elől. Shadwell hátul ült a kocsiban, mellette Immacolata. A kereskedő kifejezte részvétét Magdalena halála . miatt.
    - Rendkívül elkeserít. . . - mondta halkan. - . .. értékes szövetségest vesztettünk el.
    Immacolata nem szólt semmit.
    Zakója zsebéből Shadwell elővett egy gyűrött cigarettás dobozt, és rágyújtott. A cigaretta és az a mohóság, ahogyan szívta, mint aki fél, hogy bármelyik pillanatban kivehetik a szájából, egyáltalán nem volt szinkronban a bölcs álarccal.
    - Azt hiszem mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez sok mindent megváltoztat.
    - Miért változtatna meg bármit is? - kérdezte Immacolata. Shadwell elégedetten nyugtázta a varázslónő zavarát.
    - Te sebezhető vagy - emlékeztette Immacolatát. - Jobban, mint valaha. Ez aggaszt.
    - Semmi bajom nem lesz - erősködött Immacolata.
    - És ha mégis? - folytatta halkan Shadwell. - Nem tudhatjuk, hogy mekkora lesz az ellenállás. Azt hiszem, okosan tennéd, ha teljesen visszavonulnál.
    - Nem! Látni akarom, ahogy elégnek.
    - Ez érthető - mondta Shadwell. - De célpont leszel. És ha téged elveszítünk, akkor Magdalena gyerekeihez sem férhetünk majd hozzá.
    Immacolata Shadwellre nézett.
    - Most már értem, miről van szó. A fattyakat akarod, igaz?
    - Hát... szerintem taktikailag...
    - Tiéd - szakította félbe Immacolata. - Vidd, tiéd mind. Ajándékba adom. Csak örülök, ha megszabadulok tőlük. Legalább nem emlékeztetnek a nővérem undorító üzelmeire.
    Shadwell elmosolyodott.
    - Köszönöm - mondta.
    - Nincs mit. De látni akarom, ahogy elégnek a látólények, mindössze ennyit kérek.
    - Ó, hogyne. Természetesen.
    - És keressétek meg a nőt. Suzannát. Keressétek meg, és adjátok nekem.
    - A tiéd - mondtz Shadwell, mintha mi sem lenne egyszerűbb. - De mcg valami. A gyerekek. Van valamilyen speciális szó, amivel magamhoz hívhatom őket?
    - Van.
    Shadwell beleszippantott a cigarettájába.
    - Talán áruld el! Ha egyszer nekem adtad őket.
    - Csak a nevüket kell mondanod, ahogy az anyjuk szólította őket. Erre hallgatnak.
    - És mik azok a nevek? - kérdezte Shadwell, és benyúlt a zsebébe egy tollért.
    A cigarettásdoboz hátára lefirkantotta a névsort, hogy el ne felcjtse. Miután az üzlet megköttetett, csendben folytatták útjukat.

II. HALOTTI TOR

    Suzanna és Cal először is megkeresték Jerichau testét. Kereken fél óráig kellett nyomozniuk, mert a Fúga időközben elfoglalta azt a területet, ahol Suzanna hagyta Jerichaut. Inkább a véletlennek, mint az átgondolt kutatásnak köszönhették, hogy végül rábukkantak.
    A véletlennek és a gyerekzsivajnak, Jerichaut ugyanis népes társaság vette körül. Két nő és öt-hat csemetéjük kétévestől hétévesig - álldogált (és játszott) a holttest közelében.
    - Ki ez a férfi? - tudakolózott az egyik nő, amikor meglátta Suzannáékat.
    - Jerichaunak hívják - mondta Suzanna.
    - Hívták - helyesbített az egyik gyerek.
    Cal kérdése elkerülhetetlen és kényes volt:
    - Mit szoktak csinálni a halottakkal? Úgy értem... hova vigyük?
    A nő elvigyorodott, felfedve fogatlan ínyét.
    - Ne vigyék sehova - mondta. - Neki már úgyis mindegy, nem igaz? Itt is el lehet temetni.
    Szerető tekintettel legkisebb gyermekére nézett, aki meztelen és maszatos volt, a haja tele levelekkel.
    - Szerinted? - kérdezte a kisfiától.
    A gyerek kivette a hüvelykujját a szájából, és kiabálni kezdett:
    - Temessük el!
    A többiek rögtön csatlakoztak, és kórusban ismételgették:
    - Temessük el! Temessük el! - Egyikük már le is térdelt, és kaparni kezdte a földet, mint egy korcs kutya, amelyik csontot keres.
    - De hát biztosan vannak valamilyen előírások - erősködött Cal.
    - Aha, szóval te Kakukk vagy - mondta az egyik anya.
    - Igen.
    - És ő? - Jerichaura mutatott.
    - Ő nem - feleltc Suzanna. - Ő Babu, és nagyon jó barátunk.
    Most már minden gyerek ásott, nevettek, és földdel hajigálták egymást.
    - Ahogy elnézem szegényt, éppen ideje volt, hogy meghaljon - mondta a nő Suzannának.
    - Igen - motyogta Suzanna.
    - Be kell tenni a sírba, és kész - folytatta a nő. - Ezek már csak csontok.
    Cal összerezzent, de Suzannát, úgy látszott, meghatották a nő szavai.
    - Tudom - mondta. - Igen, tudom.
    - A gyerekek majd segítenek kiásni a gödröt. Szeretnek ásni.
    - Tényleg ennyi az egész? - kérdezte Cal.
    - Igen - mondta Suzanna hirtelen határozottsággal. Igen, ennyi. - Letérdelt Callel együtt a gyerekek mellé, és ásták a gödröt. .
    Nem volt könnyű munka. A föld súlyos és nedves volt; csupa sár lettek pillanatok alatt. De a fáradozás és a gondolat, hogy azzal a földdel birkóznak, ami majd betakarja Jerichaut, egészségessé és furcsán örömtelivé tette a munkát. Sokáig tartott; a nők közben nézték őket, tanácsokat osztogattak a gyerekeknek, és erős illatú pipadohányt szívtak.
    Munka közben Cal azon merengett, hogy a Fúga és lakói micsoda meglepetésekkel szolgálnak. Kuncogó gyerekek között sírt ásnak; álmai alapján nem gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet vele. Valahogy mégis mindennél valóságosabb volt: a piszok a körme alatt, a taknyos orrú kisgyerek, ahogy kukacot rágcsál önfeledten. Ez egyáltalán nem álom volt - ébredés volt ez.
    Amikor a gödör már elég mély volt, hogy Jerichau kényelmesen elférjen benne, elindultak, hogy odahozzák a testét. Cal nem engedte, hogy a gyerekek ebben is segédkezzenek. Elküldte őket, amikor fel akarták emelni a holttestet.
    - Miért nem engeded? Annyira örülnének! - kérlelte az egyik nő Calt.
    Cal a gyerekcsapatra nézett; nyakig sáros volt mindegyik. Sóvárogva ácsorogtak, látszott, hogy mennyire szeretnének koporsóvivőt játszani, kivéve a legkisebbet, aki a sír szélén ült, lábát a gödörbe lógatta.
    - Ez nem gyerekeknek való - mondta Cal. Kicsit megütközött azon, hogy az anyákat teliesen hidegen hagyja csemetéik morbiditása.
    - Nem? - kérdezte az egyik nő, közben ikszedik alkalommal újra megtömte a pipáját. - Vagyis te többet tudsz a dologról, mint ők?
    Cal szigorúan a nőre nézett.
    - Rajta! - biztatta Calt. - Mondd el nekik, hogy mit tudsz!
    - Semmit - vallotta be Cal vonakodva.
    - Akkor meg mitől félsz? - kérdezte szelíden. - Ha nincs mitől félni, miért ne játszhatnának?
    - Lehet, hogy igaza van, Cal - mondta Suzanna, kezét Cal kezére tette. - És szerintem Jerichaunak is tetszene. Soha nem szerette a komor emelkedettséget.
    Nem győzte meg Calt, de illetlenség lett volna, ha most elkezdenek vitatkozni. Cal vállat vont, és a gyerekek már nyújtották is apró kezüket, hogy felemeljék és betegyék a sírba Jerichau testét. Semmiféle hamis körülményeskedés vagy ünnepélyesség nem volt a mozdulataikban, csak kedves gyengédség. Az egyik kislány pihekönnyű érintéssel letörölt valamilyen piszkot a halott arcáról, társai közben elrendezték a végtagjait a földágyban. Aztán szó nélkül hátrább húzódtak. Suzanna megcsókolta Jerichaut; most, az utolsó pillanatban elsírta magát.
    Cal egy marék földet szórt a sírba. A gyerekek tudták, hogy mi a dolguk: elkezdték betakarni a testet. Ügyesen végeztek. Az anyukák is odamentek a sírhoz, ők is rádobtak egy-egy marék földet, búcsúzóul attól a fickótól, akit csak vitatéma minőségben ismertek.
    Calnek eszébe jutott Brendan temetése: a koporsó eltűnik a kopott függönyök között, a fiatal, sápadt pap elcsépelt énekbe kezd. Ez egy jobb befejezés volt; a gyerekek mosolya sokkal inkább illett az alkalomhoz, mint az imák és az üres szólamok.
    Amikor véget ért a temetés, és Suzanna újra meg tudott szólalni, megköszönte a sírásóknak és az anyáknak a segítséget.
    - Ha már ennyit ástunk, remélem, hogy legalább kinő - mondta a legidősebb kislány.
    - Ez egészen biztos - mondta az anyja a legnagyobb természetességgel. - Mindegyik kinő.
    Ez után a képtelen megjegyzés után útbaigazították Calt és Suzannát, akik elindultak Capra háza felé. Nem is sejtették, hogy ott a döglegyek már lakomára készülődnek.

III. A HÁTASLÓ MEGBOKROSODIK

    Norris, a Hamburgerkirály, már rég elfelejtette, milyen is az, amikor valakit emberszámba vesznek. Shadwell bánásmódját ugyanis aligha lehetett emberinek nevezni. Eleinte, a szőttes első életre kelését követően, a lovának használta. Később, amikor ló és lovasa visszatértek a Birodalomba, és elkezdődött Shadwell Próféta-korszaka, Norris a zsámolya, ételkóstolója és udvari bolondja lett, a kereskedő megalázó hóbortjainak állandó célpontja. Norris nem tiltakozott. Teljesen megszűnt létezni, amióta a zakó csodái a hatalmukban tartották.
    Shadwell asonban egy idő múlva beleunt szerencsétlen szolgájába. Új vazallusok vették körül, és a hajdanvolt mágnás gyötrése már nem szórakoztatta. A szétszövődés előtt átpasszolta Norrist a gárdistáknak: az ő inasuk lett. De a kereskedő kíméletlensége ezzel korántsem merült ki: egyúttal megvonta Norristól az illúziót is, amellyel annak idején elnyerte engedelmességét.
    Norris nem volt buta ember. Amikor feleszmélt, és látta, hogy tetőtől talpig összeverték, gyorsan összerakta a közelmúlt eseményeinek darabjait. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el azóta, hogy bedőlt Shadwell cselének (szülővárosában, Texasban már halottnak nyilvánították, felesége összeházasodott a bátyjával), és a szolgasága idején rázúduló kényelmetlenségekre és megaláztatásokra is csak nagyon halványan emlékezett. De két dolgot egészen biztosan tudott. Az egyik az volt, hogy Shadwell rántotta őt jelen nyomorúságába, a másik, hogy ezért még megfizet.
    Norris először is megszabadult új gazdáitól, ami, hála a szétszövődés elképesztő látnivalóinak, nem volt nehéz. Észre sem vették, hogy elosont. A következő cél az volt, hogy megtalálja a kereskedőt, és ennek érdekében a különös ország valamilyen rendőrségi erejét kívánta igénybe venni. Norris megpillantott egy látólénycsoportot, és rögtön megkérte őket, hogy vigyék el valamilyen hatásági személyhez. A lényeket szemmel láthatóan hidegen hagyta az idegen követelőzése, viszont gyanúsnak találták. Azt mondták rá, hogy Kakukk, amit Norris kikért magának, aztán megvádolták, hogy betolakodó. Az egyik nőben még az is felmerült, hogy esetleg kém; és javasolta, hogy azonnal vigyék őt valamilyen hatósági személy elé, mire Norris emlékeztette a nőt, hogy maga is pontosan ezzel kezdte.
    Elvitték hát.

    Így került egy kis idő múlva Shadwell kiszuperált lova Capra házához, ami éppen jelentős mozgolódás központja volt. A Próféta már félórája várakozott diadalmenetének végállomásán, a tanácstagok ugyanis nem bocsátották be a szent helyre, míg meg nem beszélték annak etikai vonatkozásait.
    A Próféta kijelentette, hogy hajlandó elfogadni metafizikai megfontolásaikat (hiszen Capra szószólója volt; éppen ő ne értette volna a kényes helyzetet?), és visszavonult a kocsi fekete ablaküvege mögé, míg a tanácstagok megtárgyalták a dolgot.
    Hatalmas tömeg verődött össze, hogy teljes életnagyságban láthassák a Prófétát, és jobb híján egyelőre a kocsikat csodálták. Jámbor izgatottság uralkodott a ház körül. Küldöncök hozták és vitték az üzeneteket a bentiek és a konvoj vezetője között, aki a küszöbön várakozott. Végül megszületett a döntés, hogy a Próféta beléphet Capra házába, azzal a feltétellel, hogy ezt mezítláb és egyedül teszi. A Próféta nyilván elfogadta a kikötéseket, a határozat bejelentése után pár perccel ugyanis kinyílt a kocsi ajtaja, kilépett rajta mezítláb a nagy ember, és elindult a küszöb felé. A tömeg előrenyomult, hogy jobban lássa őt - a Megváltót, aki elhozta a biztonságot.
    Norris, aki hátul állt a tömegben, épp csak egy pillanatra látta az alakot, az arcát egyáltalán nem. De a zakót nagyon is jól látta, és rögtön felismerte. Ugyanaz a ruhadarab, amivel a kereskedő tőrbe csalta. Hogy is felejthette volna el a színjátszó szövetet? Ez Shadwell zakója. Következésképp, aki viseli, az Shadwell.
    A zakó felidézte Norrisban a Shadwell kezei közt elszenvedett megaláztatásokat. Eszébe jutott a rugdosás és a szidalmazás; eszébe jutott a megvetés. Norrist elöntötte a harag; kiszabadította magát a mellette álló férfi szorításából, és a népes nézőközönségen keresztül Capra háza felé furakodott.
    Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor ismét megpillantotta a zakót és a kereskedőt; éppen akkor lépett be a házba. Norris követte volna, de a bejáratnál egy őr megállította és hátrataszította. A tömeg, amilyen hülye volt, azt hitte, Norris bohóckodik: mindenki tapsolt és röhögött.
    - Ismerem ezt az embert! - kiabálta Norris. Shadwell közben eltűnt a szeme elől. - Ismerem!
    Feltápászkodott, és másodszor is az ajtó felé rontott, de az utolsó pillanatban irányt változtatott. Az őr bekapta a csalit, és üldözni kezdte Norrist. Inaskodása alatt jol kitanulta a hadviselést; az őr hiába kapkodott utána, Norris a szabadon hagyott ajtó felé iramodott, és már benn is volt a házban, mielőtt az őr megállíthatta volna.
    - Shadwell! - üvöltötte Norris.
    A teremben Shadwell ajkára fagyott a hamis szózat. Szavaiból csupa békítő szándék, csupa megértés áradt, de a vak is látta, hogy a név hallatára harag villan a szelíd békeharcos szemében.
    - Shadwell!
    Az ajtó felé fordult. Háta mögül hallotta a tanácstagok suttogását. Kintről, a folyosóról dulakodás zaja szűrődött be, aztán felpattant az ajtó, és ott állt Norris - a kereskedő nevét üvöltötte.
    A ló meginogott, amikor meglátta a Prófétát. Nem erre az arcra számított. Shadwell észrevette, hogy elbizonytalanodik. Talán megmenekülhet még, talán nem leplezik le maskaráját.
    - Azt mondta, Shadwell? - kérdezte a Próféta. - Attól tartok, nem ismerek ilyen nevű egyént. - A tanácstagok felé fordult. - Önök ismerik ezt az urat?
    A teremben lévők leplezetlen gyanúval figyelték a Prófétát - különösen egy idős férfi, aki le nem vette róla fenyegető tekintetét, amióta belépett a házba. Kétségeivel a többieket is megfertőzte, a fene egye meg!
    - A zakó... - mondta Norris.
    - Ki ez a férfi? -kérdezte a Próféta. - Lenne szíves valaki eltávolíttatni? - Próbálta tréfára venni a közjátékot. - Azt hiszem, egy kicsit ütődött.
    Senki nem mozdult; senki, csak a ló. Norris üvöltve a Próféta felé indult.
    - Tudom, hogy mit műveltél velem! Ne hidd, hogy nem tudom! Iiát most meglakolsz, Shadwell! Vagy hogy a francba hívnak!
    A bejárati ajtó felől ismét dulakodás hallatszott, és amikor Shadwell odanézett. Hobart két kiválóságát látta, amint éppen félrelökik az őrt, hogy uruk segítségére siessenek. Shadwell közölni akarta velük, hogy egyedül is boldogul, de mielőtt megszólalhatott volna, Norris dühtől eltorzult képpel rávetette magát ellenségére.
    A gárdistákat szigorú előírásokkal látták el az ehhez hasonló esetekre. Senki, senki egy ujjal sem nyúlhatott szeretett vezérükhöz. Egy másodpercig sem tétováztak: kirántották a pisztolyukat, és lelőtték Norrist.
    Norris összecsuklott Shadwell lába előtt, sebeiből spriccelt a vér.
    - Jézus Isten! - mondta Shadwell összeszorított fogakkal.
    A gyilkos lövések visszhangja tovább élt, mint Norris. Mintha a falak nem hitték volna el a dörrenést, oda-viszsza, oda-vissza pattogott közöttük, míg meggyőződtek, hogy valóban törvényszegés történt. Kinn a tömeg teljesen elnémult; elnémult a terem is. Shadwell érezte a hátán a vádló tekinteteket.
    - Ez butaság volt - motyogta a gárdisták felé. Aztán széttárt karokkal a tanácstagokhoz fordult. - Elnézésüket kell kérnem ezért a szerencsctlen...
    - Semmi keresnivalója itt! - mondta az egyik tanácstag. - Halált hozott Capra házába.
    - Félreértés történt - mondta halkan Shadwell.
    - Nem.
    - Követelem, hogy hallgassanak végig.
    Ismét:
    - Nem.
    Shadwell elmosolyodott.
    - Bölcsnek tartják magukat - mondta. - Ha ez így van, meg kell hallgatniuk, amit mondani akarok, higgyek el. Nem egyedül jöttem ide. A népem - a látólények, az önök népe - velem jött. Szeretnek engem, mert én is azt akarom, amit ők: hogy a Fúga virágozzék. Nos... kész vagyok megosztani önökkel a látomásomat, az eljövendő diadalt, ha akarják. De higgyék el nekem, felszabadítom a Fúgát, akár segítenek, akár nem. Világosan fogalmaztam?
    - Tűnjön el innen! - mondta az idős férfi, aki végig Shadwellt figyelte.
    - Óvatosan, Messimeris - súgta az egyik társa.
    - Azt hiszem, nem értik miről beszélek - mondta Shadwell. - Szabadságot hozok a népüknek.
    - Maga nem látólény - mondta Messimeris. ~ Maga Kakukk.
    - És ha az vagyok? .
    - Hazudik! Nem is hallja Capra hangját!
    - Ó, hát hogyne hallanék hangokat! - mondta Shadwell. - Hangos és tiszta hangokat. Azt mondják, hogy a Fúga védtelen. Hogy vezetőik túl sokáig rejtőzködtek. Hogy gyengék és félnek.
    Végignézett az arcokon, és kénytelen volt elismerni, hogy nyoma sincs rajtuk a gyengeségnek vagy a félelemnek; csak bölcs nyugalmat látott, amit szép szóval, sajnos, nem sikerült megbolygatni, az idő pedig sürgetett. Norris gyilkosaira nézett.
    - Úgy látszik, nincs más választásunk - mondta.A gárdisták pontosan tudták, hogy ez mit jelent. Kimentek. Shadwell ismét a tanácstagokhoz fordult.
    - Azt akarjuk, hogy távozzon! - ismételte meg Messimeris.
    - Ez az utolsó szavuk?
    - Igen - mondta a másik.
    Shadwell bólintott. Teltek a másodpercek, és senki nem mozdult. Aztán nyílt a bejárati ajtó, visszatértek a fegyveresek. A Gárda négy másik tagját hozták magukkal, hatfős kivégzőosztagot alkotva.
    - Utoljára kérem - mondta Shadwell, miközben két oldalán felsorakozott az osztag -, ne ellenkezzenek!
    A tanácstagok arcán inkább hitetlenkedés, mint félelem tükröződött. A csodák világában éltek, sok mindent láttak már, de értetlenül szemlélték ezt a végtelen önteltséget. Nem mozdultak, és egy szóval sem tiltakoztak, még akkor sem, amikor a gárdisták rájuk fogták fegyvereiket. Messimeris megkérdezte:
    - Ki az a Shadwell?
    - Kereskedő volt - mondta a pompás zakós férfi. - De ő már nincs, meghalt.
    - Nem - mondta Messimeris. - Maga Shadwell.
    - Nevezzen, ahogy akar - mondta a Próféta. - Csak hajtsák meg előttem a fejüket, és minden meg van bocsátva!
    Még mindig nem mozdultak. Shadwell a balján álló fegyvereshez fordult, és elvette a pisztolyát. Messimeris szívére célzott. Alig négy méterre voltak egymástól; a vak sem hibázta volna el a lövést ilyen közelről.
    - Ismétlem: hajtsák meg a fejüket!
    A teremben lévők közül egypáran mintha megértették volna a helyzet komolyságát, megtették, amit Shadwell kért. A többség azonban csak nézett, a büszkeség, a butaság vagy egyszerűen a hitetlenkedés meggátolta, hogy engedelmeskedjenek.
    Shadwell tudta, hogy ez a tetőpont. Vagy azonnal elsüti a fegyvert, és ezzel megvásárolja az áhított világot, vagy örökre el kell hagynia a boltot, még vissza sem nézhet. Ekkor eszébe jutott a Fúga, ahogy a hegytetőről látta. Ez az emlék kibillentette a mérleg nyelvét. Lőtt.
    A golyó Messimeris mellébe fúródott, de a férfi nem vérzett, nem esett össze. Shadwell másodszor is rálőtt, harmadszor is, ráadásnak. Minden lövés talált, de Messimeris még mindig nem esett össze.
    A kereskedő érezte, hogy a hat fegyveres rémülten reszket körülötte. A kérdés számukra is ugyanaz volt: miért nem hal meg az öreg?
    Shadwell negyedszer is elsütötte a fegyvert. Ahogy a golyó eltalálta, az áldozat lépett egyet gyilkosa felé, karját felemelte, mintha a füstölgő pisztolyt akarná kitépni Shadwell kezéből.
    Ez a mozdulat volt az utolsó csepp a pohárban: az egyik fegyveres elvesztette az önuralmát, és üvöltve a tanácstagok közé lőtt. Hisztériája azonnal átterjedt a társaira is. Az egész osztag lövöldözni kezdett, hogy minél előbb megszabaduljanak az elviselhetetlen vádló tekintetektől. A termet pillanatok alatt elborította a füst és a lárma.
    Shadwell észrevette, hogy Messimeris befejezi a sortűz után elkezdett mozdulatot. Aztán holtan összecsuklott. A fegyvereket ez nem hallgattatta el, tovább szikráztak. Néhány tanácstag térdre ereszkedett, lehajtott fejjel, ahogy Shadwell követelte; mások a terem sarkaiba menekültek. Legtöbbjüket a helyükön kaszabolták le.
    Aztán az egész véget ért, ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdődött.
    Shadwell eldobta a fegyvert, erőt vett magán, és - bár soha nem rajongott a vágóhidakért - végignézett a hullákon. Tudta, hogy aki istennek készül, az soha nem engedheti meg magának, hogy elfordítsa a tekintetét. Az emberek számára lehet végső menedék a szándékos tudatlanság, de ő ezt az állapotot hamarosan meghaladja.
    Ahogy a terepet tanulmányozta, rájött, hogy nem is olyan elviselhetetlen. Az egymás hegyén-hátán heverő holttesteket üres tömlőknek tekintette, mint ahogy azok is voltak.
    Ám amikor indult volna kifelé, valamitől mégis összerezzent. Egy emléktől: Messimeris utolsó mozdulatától. A lépés, a felemelt karok. Most döbbent csak rá, hogy mindez mit jelentett: a férfi fizetséget kért. Bármennyire is igyekezett, Shadwell nem talált más magyarázatot.
    Shadwell, a valamikori kereskedő, végül vásárló lett; utolsó mozdulatával Messimeris ezt véste az eszébe.
    El kell indítani a hadjáratot. Megtörni az ellenállást és bejutni a Gyűrűbe, amilyen gyorsan csak lehet. Ha egyszer bepillant a felhőfüggöny mögé, Isten lesz. És az istenekre nem vonatkozik a hitelezők követelése, sem az élőké, sem a holtaké.

IV. A KÖTÉLTÁNCOSOK

    Cal és Suzanna fürgén haladtak, már amennyire kíváncsiságuk ezt lehetővé tette. Sietős volt a dolguk, de a rengeteg látnivaló lassította lépteiket. A körülöttük lévő világ hihetetlen gazdagsága, a formák bámulatos változatossága minduntalan arra késztette őket, hogy megálljanak, és valami csodálatosra újra és újra rácsodálkozzanak. Egy idő múlva már meg sem szólaltak, csak mentek, és közben nézelődtek. A növény- és állatfajok tulajdonképpen ismerősek voltak a Kakukk Birodalomból, de mindent - kavicstól a madárig, és persze azt is, ami a kettő között volt - újjáteremtett valami átalakító varázslat.
    Olyan teremtményekkel találkoztak, amelyek a rókák, nyulak, macskák és kígyók távoli - de csak távoli - rokonai voltak. Átalakításukkor a varázslat cseppet sem fukarkodott a találékonysággal. Az állatok nem ijedtek meg az idegenektől; megnézték Calt és Suzannát, hanyagul tudomásul vették létezésüket, aztán mentek a dolgukra.
    Az egész olyan volt, mint az Éden - vagy egy ópiumos álom az Édenről -, míg egy recsegő rádió meg nem törte az illúziót. Zene- és beszédfoszlányok, közben fülsiketítő fütyülés és zúgás, időnként egy-egy kurjongatás hallatszott egy kis ezüstös nyírfaliget felől. A kurjongatást egyszer csak kiabálás és veszekedés lármája váltotta fel, és egyre erősödött, ahogy Cal és Suzanna a fák között haladtak.
    A ligetből egy mezőre érkeztek, ahol a magas, fonnyadt fűben három ifjút pillantottak meg. Egyikük egy lazán lógó kötélen egyensúlyozott két oszlop között, onnan nézte veszekedő társait. A marakodás tárgya egyértelmű volt: a rádió. A páros alacsonyabb tagja - haja olyan szőke volt, hogy már szinte fehér - a testesebb ellenféltől próbálta megvédeni, kevés sikerrel, a tulajdonát. A támadó kitépte a kezéből, és elhajította. A rádió nekivágódott az egyik viharvert szobornak, ami alig látszott ki a fűből, és a zene hirtelen elhallgatott. A tulajdonos dühösen kiabálva vandál társának rontott.
    - Te hülye! Elrontottad! Teljesen tönkretetted!
    - Kakukk-szemét volt, de Bono - mondta a társa, könnyedén hárítva az ökölcsapásokat. - Ilyen szarokkal nem szabad foglalkozni! Anyukád erre nem tanított meg?
    - Az enyém volt! - kiabálta de Bono. Tüzet szüntetett, és elindult, hogy megkeresse a rádiót. - Bemocskoltad a hitvány kezeddel!
    - Ó, mily fennkölt vagy ma!
    - Pofa be, seggfej ! - mordult rá de Bono. A térdig érő fűben nem találta a rádiót, és ez csak tovább szította haragját.
    - Galinnak igaza van-vetette közbe a kötélen tanyázó. De Bono az inge zsebéből előhalászott egy drótkeretes szemüveget, és guggolva folytatta a kincskeresést.
    - Romlás! - mondta az ifjú, és ugrálva, szökellve bonyolult produkcióba kezdett a kötélen. - Starbrook szétrúgná a valagad, ha megtudná.
    - Starbrook nem tudja meg.
    - De bizony megtudja - mondta Galin a kötéltáncosra pillantva. - Mert megmondod neki, ugye, Toller?
    - Lehet - hangzott a válasz, és egy önelégült mosoly kísérte.
    De Bono megtalálta a rádiót. Felvette és megrázta. A zene nem szólalt meg.
    - Te szarházi! - mondta Galinnak. - Nézd meg, mit csináltál!
    Lehet, hogy újra támadásba lendült volna, de ekkor Toller a kötélről észrevette a nézőket.
    - Hát ti kik vagytok? - kérdezte.
    Mind a hárman Suzannára és Calre néztek.
    - Ez itt Starbrook birtoka - mondta Galin vészjósló hangon. - Nem szabad itt lennetek! Nőknek tilos a bemenet.
    - Vigyázzatok, Starbrook nem normális - mondta de Bono; ujjával a hajában turkált, és Suzannára vigyorgott. - Ezt is megmondhatod neki, ha egyáltalán visszajön.
    - Légy nyugodt, megmondom! - mondta komoran Toller.
    - Ki az a Starbrook? - kérdezte Cal.
    - Hogyhogy ki az a Starbrook? Mindenki ismeri... - Galin hangja elhalkult; derengett a felismerés. - Ti Kakukkok vagytok - mondta.
    - Így igaz.
    - Kakukkok? -kérdezte Toller olyan döbbenten, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. - Starbrook birtokán?
    De Bono vigyora csak ragyogóbb lett ettől a fordulattól.
    - Kakukkok - mondta. - Akkormeg tudjátok javítani a gépemet...
    A rádiót odavitte Calhez és Suzannához.
    - Megpróbálhatom - mondta Cal.
    - Ne merészeld! - mondta Galin, .vagy Calnek, vagy de Bonónak, vagy mindkettőnek.
    - De hiszen ez csak egy rádió, az isten szerelmére! - ellenkezett Cal.
    - Kakukk-szemét - mondta Galin.
    - Romlás - jelentette ki ismét Toller.
    - Honnan van? - kérdezte Cal de Bonótól.
    - Semmi közöd hozzá - mondta Galin. Elindult a betolakodók felé. - Már mondtam egyszer: semmi keresnivalótok itt.
    - Azt hiszem, ez elég világos. Cal - mondta Suzanna. - Menjünk!
    - Sajnálom - mondta Cal de Bonónak. - Neked kell megjavítanod.
    - Én nem tudom, hogy kell - felelte az ifjú elszontyolodva.
    - Dolgunk van - mondta Suzanna, a szeme sarkából Galint figyelve. - Menjünk.
    Megrántotta Cal karját.
    - Gyere már!
    - Erről van szó~- mondta Galin. - Rohadt Kakukkok.
    - Szeretném betörni az orrát - mondta Cal.
    - A vérontás nem a mi dolgunk. Mi azért jöttünk, hogy megakadályozzuk a vérontást.
    - Igen, tudom.
    Egy bocsánatkérő vállrándítással de Bono felé, Cal megfordult, és Suzannával elindultak a liget irányába. A nyíres túlsó végében jártak, amikor lépéseket hallottak a hátuk mögött. Mind a ketten megfordultak. De Bono jött utánuk, még mindig a rádióját szorongatta.
    - Veletek megyek - mondta, nem várt meghívást. - Útközben megjavíthatjátok a gépemet.
    - És Starbrook? - kérdezte Cal.
    - Starbrook nem jön vissza - felelte de Bono. - Hadd várjanak csak, míg belepi az ülepüket a fű, úgysem jön vissza. Eszem ágában sincs i.tt maradni.
    Elvigyorodott.
    - Hallottam, hogy mit mondott a gép: szép napunk lesz!

    De Bono hasznos útitársnak bizonyult. Minden témáról hajlandó volt eltársalogni, és lelkesedése segített felrázni Suzannát abból a melankóliából, ami Jerichau halála után telepedett rá. Cal hagyta, hadd beszélgessenek. Éppen elég dolga volt azzal, hogy igyekezett egyszerre lépést tartani velük, és rádiót is javítani. Közben még sikerült a kérdését is megismételni; hogy honnan szerezte de Bono a rádiót.
    - A Próféta egyik emberétől - mesélte de Bono. - Ma reggel kaptam. Rengeteg ilyen volt nála.
    - Tényleg? - kérdezte Cal.
    - Megvesztegetés - mondta Suzanna.
    - Azt hiszed, nem tudom? - mondta de Bono. - Tudom én, hogy semmit nem adnak ingyen. Az viszont nem igaz, hogy minden csak romlás lehet, amit egy Kakukk ad. Ezt tanítja Starbrook. Éltünk mi a Kakukkok között, és mégis itt vagyunk... - Elhallgatott. Cal felé fordult. - Sikerült?
    - Egyelőre nem. Kifognak rajtam ezek a drótok.
    - Lehet, hogy találok majd valakit Ilyennincsben, aki meg tudja csinálni. Már csak egy köpésre vagyunk.
    - Mi Capra házába megyünk - mondta Suzanna.
    - Én is. Csak átmegyünk a városon.
    Suzanna vitatkozni kezdett:
    - Egy férfinak muszáj ennie - mondta de Bono. - A gyomrom már azt hiszi, hogy elvágták a torkomat.
    - Nem szabad kerülnünk - mondta Suzanna.
    - Ez nem kerülő - mondta de Bono sugárzó mosollyal. - Útba esik. - Szeme sarkából Suzannára pillantott. - Ne légy gyanakvó! - mondta. - Rosszabb vagy, mint Galin. Nem csaplak be. Bízzál bennem.
    - Nincs időnk városnézésre. Sürgős dolgunk van.
    - A Prófétával?
    - Igen...
    - Na, az egy igazi Kakukk-szemét - jegyezte meg Cal.
    - Kicsoda? A Próféta? - kérdezte de Bono. - A Próféta Kakukk?
    - Sajnos, igen - mondta Suzanna.
    - Látod, Galinnak részben mégis igaza volt - mondta Cal. - A rádió egy darabka romlás.
    - Én biztonságban vagyok - mondta de Bono. - Rajtam nem fog.
    - Nem?
    - Itt nem - felelte de Bono, a mellkasát tapogatva. - Le vagyok zárva.
    - Ez most már mindig így lesz? - kérdezte Suzanna sóhajtva. - Te bezárva a magad világába, mi a miénkbe?
    - Miért ne lenne így? - mondta de Bono. - Nincs szükségünk rátok.
    - És a rádió? Arra ugye szükséged van? - kérdezte Suzanna.
    De Bono bosszankodva válaszolt:
    - Nem igazán. Nem fogom megsiratni, ha elveszítem. Értéktelen. Mint minden Kakukk-holmi.
    - Ezt Starbrooktól tanultad? - érdeklődött Suzanna.
    - Na, most aztán nagyon okosat mondtál - felelte de Bono kicsit fanyarul.
    - Én álmodtam erről a helyről - Cal megszakította a vitát. - És azt hiszem, sok Kakukk álmodik róla.
    - Lehet, hogy ti álmodtok rólunk - mondta de Bono barátságtalanul. - De mi rólatok soha.
    - Ez nem igaz - mondta Suzanna. - A nagyanyám szerelmes volt egy látólénybe, és az is szerette őt. Ha szeretni tudtok bennünket, akkor álmodni is tudtok rólunk. Ahogy mi álmodunk rólatok, már amikor.
    Cal rájött, hogy Suzanna Jerichaura gondol: általánosságban beszél, de Jerichaura gondol.
    - Így gondolod? - kérdezte de Bono.
    - Igen, így gondolom! - mondta Suzanna harciasan. - A történet ugyanaz.
    - Miféle történet? - kérdezte Cal.
    - Amit mi élünk, és amit ők élnek - mondta Suzanna, és de Bonóra nézett. - Ami arról szól, hogy megszületünk, hogy félünk a haláltól, és hogy a szeretet megment bennünket. - Óriási meggyőződéssel beszélt, mint aki megszenvedett ezért a következtetésért, és rendíthetetlenül hiszi, hogy ez az igazság.
    Az ellenfelet egy időre elnémította ez a kijelentés. Mind a hárman szótlanul haladtak tovább, azután úgy két perc múlva de Bono megszólalt:
    - Igazad van.
    Suzanna de Bonóra nézett.
    - Gondolod? - kérdezte őszintén meglepődve.
    De Bono bólintott.
    - Ugyanaz a történet? Igen, szerintem is így van. Végül is, ugyanarról szól nektek is, mint nekünk, csodatettek ide vagy oda. Ahogy te mondtad. Születés, halál és a kettő között a szeretet. - Helyeslően motyogott magában, aztán azt mondta: - Arról az utolsóról te nyilván többet tudsz - nem tudta visszatartani a kuncogását -, hiszen te vagy az idősebb.
    Suzanna nevetett, és - mintha csak ezt ünnepelné - a rádió felharsogott, tulajdonosa örömére és Cal meghökkenésére.
    - Jó ember vagy - ujjongott de Bono. - Jó ember!
    Kivette a rádiót Cal kezéből, és beállította; zenei kísérettel érkeztek meg Ilyennincs rendkívüli városába.

V. ILYENNINCS

    De Bono figyelmeztette őket, hogy a várost amúgy kutyafuttában hordták össze, és egyáltalán ne számítsanak a várostervezés mintapéldányára. A figyelmeztetés ellenére az élmény minden várakozásukat felülmúlta. A városban a rendszeresség legapróbb jelét sem lehetett felfedezni, a legnagyobb igyekezettel sem. A házak szerencsétlen összevisszaságban egymásnak préselődtek, közöttük az alagutak - az utca kifejezés túlságosan hízelgő lenne - olyan szűkek voltak, és úgy nyüzsögtek a járókelőktől, hogy bármerre is tekintett a szem, mindenütt a primitívtől a túlcicomázottig terjedő homlokzatokat és arcokat látott.
    Ennek ellenére egyáltalán nem volt sötét a városban. a kövek vibrálva fénylettek, a járda is a lábuk alatt; megvilágították a sikátorokat, és a legszerényebb falat is a fényes vakolat és a fényesnél is fényesebb tégla véletlen mesterművévé avatták.
    A város pompájához a lakosok is hozzájárultak. Öltözetükben a szigorú és a szédítő ugyanazon ötvözetét fedezték fel a látogatók, mint ami, meglátásuk szerint, a látólények legalapvetőbb jellemzője volt; ezt a stílust azonban a legmerészebb túlzásókig feszítették itt, a Fúga egyetlen nagyvároshoz hasonlítható településén. Szokatlan ruhákat és kiegészítőket láttak mindenütt. Elegáns mellényt, amelyen számtalan parányi csengő csilingelt. Egy nőt, aki meztelennek látszott, hiába volt állig begombolkozva, ruhája és bőre színe ugyanis tökéletesen megegyezett. Fiatal lány ült keresztbe tett lábbal egy ablakpárkányon, tarka szalagok röpködtek arca körül, pedig szellő sem rebbent. Ugyanebben az utcában egy férfi, akinek puha kalapját mintha a hajából készítették volna, a lányaival beszélgetett, míg az egyik szomszédos kapualjban egy másik férfi a kutyájának énekelt. A stílus, természetesen, ellenstílust teremtett: elsüvített mellettük két nő: egy néger és egy fehér, akik valóban meztelenek voltak, ha nem számítjuk madzaggal felkötött nadrágjukat.
    Bár mindannyian örömüket lelték külsejükben, a városban nem divatbemutató zajlott. Mindenkinek dolga volt ezen az új reggelen, nem lazsált senki sem.
    Az egyetlen látványosság, amely némileg nagyobb figyelmet keltett, az a néhány késő huszadik századi kacat volt, amellyel egy-két városlakó játszadozott. Ezek az ajándékok is nyilván a Próféta gárdistáitól származtak. Hitvány játékszerek, amelyek napok alatt szétfoszlanak majd, akárcsak a Próféta ígéretei. Arra most nem volt idő, hogy megpróbálják meggyőzni a csillogó csecsebecsék tulajdonosait: dobják el kincseiket; hamarosan maguk is rájönnek majd, hogy milyen mulandóak ezek a kétes forrásból származó ajándékok.
    - Elviszlek benneteket a Hazudósba - mondta de Bono, és már mutatta is az utat a tömegben. - Eszünk valamit, aztán megyünk tovább.
    A Kakukkok a fejüket kapkodták a város forgatagában. Beszédfoszlányokat hallottak küszöbről és ablakból, muzsikát (rádióból is) és nevetést. Csecsemő bömbölt anyja karján; valami ugatott a fejük fölött, és amikor Cal felnézett, egy pávát látott az egyik erkélyen masírozni.
    - Hol van már megint, az Isten szerelmére?! - panaszkodott Suzanna, amikor de Bonót immár harmadszor vagy negyedszer vesztették el szem elől. - Hihetetlen, hogy milyen fürge.
    - Bíznunk kell benne. Szükségünk van egy vezetőre - mondta Cal. Meglátta de Bono szőke kobakját. - Ott van...
    Befordultak egy sarkon. A zsúfolt utcából egy kiáltást hallottak: velőtrázó és fájdalmas kiáltás volt, mintha valakit megöltek volna. A tömeg nem némult el, de annyira azért elhalkult a lárma, hogy Cal és Suzanna megértette a szavakat, amikor az üvöltés visszhangja elült.
    - Felgyújtották Capra házát!
    - Az lehetetlen - mondta valaki, és ugyanígy vélekedtek a többiek is, amikor meghallották a hírt. De a hírnököt nem lehetett letorkolni.
    - Felgyújtottákl - ismételgette. - Megölték a tanácstagokat
    Cal átfurakodott a tömegen, hogy lássa a férfit, aki va lóban úgy nézett ki, mint egy katasztrófa szemtanúja. Korom és sár tapadt az arcára, könnyek szántották a mocskot, ahogy újra elmesélte a történteket, legalábbis, amit tudott. A hírnök meggyőzte a kétkedőket; látszott rajta, hogy igazat beszél.
    Suzanna tette fel az egyszerű kérdést:
    - Ki gyújtotta fel?
    A férfi ránézett.
    - A Próféta! - sóhajtotta. - Igen, a Próféta.
    A tömeg kifakadt, átkok és szitkok röpködtek a levegőben.
    Suzanna Calhez fordult.
    - Elkéstünk - mondta, szemében könnyek csillogtak. - Istenem, ott kellett volna lennünk, Cal!
    - Nem értünk volna oda - mondta mellettük egy hang. De Bono volt az. - Ne hibáztassátok magatokat! - mondta. Aztán hozzátette: - Vagy engem.
    - Most mit csinálunk? - kérdezte Cal.
    - Megkeressük és megöljük a gazembert - mondta Suzanna. Kezét de Bono vállára tette. - Megmutatod, merre juthatunk ki?
    - Persze.
    Megfordult, és elvezette őket a zokogó férfit körülvevő kis csoporttól. Útközben kiderült, hogy a hír minden utcába és mindenkihez eljutott. A muzsika és a nevetés teljesen elhallgatott. Néhányan a tetők között kibukkanó égre bámultak, mintha villámlást várnának. Arcuk a Chariot Street lakóinak arcára emlékeztette Calt, a forgószél után: csupa kimondatlan kérdés.
    A beszédfoszlányokból ítélve megoszlottak a vélemények, hogy mi is történt pontosan. Voltak, akik azt állították, hogy mindenkit megöltek Capra házában; mások azt mondták, hogy vannak túlélők. De bármilyen eltérések voltak is a részletekben, a lényeget tekintve mindenki egyetértett: a Próféta hadat üzent mindenkinek, aki nem ismeri el hatalmát, és hívei máris kutatják az ellenszegülőket.
    - Ki kell jutnunk a városból! - mondta Suzanna. - Mielőtt ideérnek.
    - Ez egy kicsi világ - jegyezte meg de Bono. - Pillanatok alatt megtisztítják, ha elég hatékonyak.
    - Azok lesznek - mondta Cal.
    A városban pániknak nyoma sem volt; senki nem csomagolt, senki nem menekült. Üldözésben vagy ahhoz hasonló élményekben, a látólényeknek már korábban is részük volt, vagy legalábbis ezt sugallta barázdált homlokuk. És valószínűleg ismét kezdődik elölről. Ugyan min lepődtek volna meg?
    A trió egy-két perc alatt kijutott a városból a nyílt térre.
    - Sajnálom, hogy ilyen hamar el kell válnunk - mondta Suzanna de Bonónak, amikor megálltak a város szélén.
    - Miért kellene elválnunk?
    - Mert mi azért jöttünk ide, hogy megállítsuk a Prófétát - mondta Suzanna -, és most mennünk kell.
    - Megmutatom nektek, hogy hol találjátok őt.
    - Hol? - kérdezte Cal.
    - Az Égboltnál - felelte de Bono határozottan. A régi palotánál. Erről beszéltek az utcán, nem hallottátok? És ez nagyon is elképzelhető. Az Égboltot kell elfoglalnia, ha király akar lenni.

    Nem jártak messze Ilyennincstől, amikor de Bono megállt, és a völgyön túl egy füstfelhőre mutatott.
    - Valami ég - mondta.
    - Reméljük, hogy Shadwell - mondta Cal.
    - Igazán mondhatnátok már valamit erről a gazemberről - mondta de Bono. - Hiszen azt sem tudom, hogy kinek tekerem ki a nyakát.
    Elmondták neki, amit tudtak, és maguk is elcsodálkoztak, milyen szegényesek az ismereteik.
    - Furcsa ez - mondta Cal. - Olyan, mintha ismerném őt, amióta élek. Pedig csak egy éve, hogy először láttam.
    - Az árnyék minden irányba vetődik - mondta de Bono. - Ebben biztos vagyok. Starbrook azt mondta, hogy a Gyűrű közelében még olyan helyek is vannak, ahol öszszefolyik a múlt és a jövő.
    - Azt hiszem, én voltam egy ilyen helyen - mondta Cal -, nem is olyan rég, amikor utoljára itt jártam.
    - És milyen volt?
    Cal megrázta a fejét.
    - Könnyebbet kérdezz!
    Mocsaras területre értek. Kőről kőre lépegetve haladtak, mindennemű beszélgetést meghiúsított a békák lármája a nádasból. Félúton jártak, amikor kocsizúgást hallottak. Félretéve az óvatosságot, kirohantak a szilárd terepre, bokáig süllyedve a lucskos talajban, miközben száz és száz béka - gyűszűnyi és pipacspiros - ugrált a lábuk előtt.
    Cal felmászott egy fára. A magasból egy konvojt látott, a város felé tartott. Útra nem volt szüksége: a kerekek és a lóerők segítségével épített egyet magának. Madárcsapatok rebbentek fel, állatok - már amelyik eIég gyors volt - szaladtak szerteszét.
    Suzanna megkérdezte Calt:
    - Mit látsz?
    - Hobart bandáját, ha minden igaz.
    - Hobart?
    Suzanna egy pillanat alatt fenn volt a fán Cal mellett, egy ágon egyensúlyozott kifelé a lomb sűrűjéből.
    - Ő az - suttogta Suzanna. - Istenem, ő az!
    Calhez fordult, akinek nem nagyon tetszett az elszántság Suzanna tekintetében. .
    - Nélkülem kell továbbmennetek - mondta Suzanna. Lemásztak a fáról, és csak a földön kezdték el a vitát. - Valamit el kell intéznem Hobarttal. Ti menjetek tovább! Én is megyek utánatok, ha végeztem.
    - Nem várhatna az a dolog? - kérdezte Cal.
    - Nem - mondta Suzanna határozottan. - Nem várhatna..Hobartnál van a könyv, amit Mimitől kaptam. Vissza kell szereznem.
    Suzanna látta Cal arcán a megrökönyödést, és még ki sem mondta, hallotta ellenérveit: Shadwell az igazi cél, nem engedhetjük meg, hogy bármi is eltántorítson. A könyv megvár, miért lett olyan fontos hirtelen? Mindez persze igaz volt. De valahol a gyomrában Suzanna érezte, hogy Hobart nem véletlenül ragaszkodik olyan csökönyösen a könyvhöz. A sok Egyszer volt, hol nem volt talán rejteget valami olyan tudást, aminek Suzanna hasznát vehetné a jövendő összecsapások során. Egészen biztos, hogy Hobart is így gondolta, és amit az ellenséged hisz rólad, az valószínűleg igaz, különben miért lenne az ellenséged?
    - Vissza kell mennem - mondta Suzanna. - Ennyit erről.
    - Akkor én is visszamegyek.
    - Egyedül is elbánok vele, Cal - mondta Suzanna. -Ti ketten inkább menjetek el az Égbolthoz. Ha megszereztem a könyvet, megkereslek benneteket.
    Rendíthetetlen meggyőződéssel beszélt; Cal érezte, hogy fölöslegesen vitatkozna.
    - Vigyázz magadra! - mondta, és átölelte Suzannát. - Légy óvatos!
    - Te is, Cal. A kedvemért.
    Ezzel Suzanna elindult a város felé.
    De Bono, aki a rádiójával szórakozott, és nem vett részt a beszélgetésben, most megkérdezte:
    - Mi nem megyünk vele?
    - Nem - mondta Cal. - Egyedül akar menni.
    - De Bono kaján képet vágott.
    - Csak nem szerelem van a dologban?
    - Valami olyasmi.

    Suzanna maga sem értette igazán sietségét, sőt lelkesedését, ahogy a város felé igyekezett. Csupán arról lett volna szó, hogy egyszer s mindenkorra túl akart lenni ezen az összecsapáson? Vagy talán valóban látni kivánta Hobartot, mintha valami tükör lenne, amelyben jobban megismerheti magát?
    Amikor visszaérkezett a városba - ami szinte teljesen kihalt, a lakók bezárkóztak házaikba -, Suzanna remélte, hogy Hobart érzi a közelségét. Remélte, hogy egy kicsit szaporábban ver a szíve, és izzad a tenyere.
    Ha nem így lenne, Suzanna majd tesz róla.

VI. GYARLÓ A TEST

    Bár Shadwell már régen kiszemelte magának az Égboltpalotát - az egyetlen épületet a Fúgában, ami méltó volt az isteni ranggal kacérkodó földi halandó számára -, amikor végül bevette magát, nyugtalanító egy rezidenciának találta. Minden egyes fejedelem és fejedelemasszony, aki a palotában lakott az évszázadok folyamán, saját látomásaival gazdagította a termeket és a várószobákat egyetlen céljuk az előző uralkodó huncutságainak a túlszárnyalása volt. Ambícióiknak köszönhetően az Égbolt részben labirintusra, részben szellemvasútra emlékeztetett.
    Nem Shadwell volt az első Kakukk, aki meglátta az Égbolt csodálatos folyosóit. Az évek során több emberlény is megfordult a palotában, melynek korábbi lakói nem háborgatták a kíváncsiskodókat, nem akarták durvasággal megkeseríteni a hely nyugalmát. A palota rengetegében kóborolva a kiválasztott kevesek olyan dolgokat láthattak, amit soha életükben el nem felejtettek. Volt például egy szoba, amelynek falait tizenkét oldalú csempék borították, és az oldalak megállás nélkül pörögtek; minden kristálylap egy örökmozgó freskóba illeszkedett, de hogy mit ábrázolt, az soha nem derült ki, éppen nyughatatlansága miatt. Egy másik szobában állandóan esett az eső, meleg tavaszéji eső, és a padlónak hűvös járdaillata volt. Akadt egy olyan szoba is, ami első látásra egészen hétköznapinak tűnt, de szédítő geometriája révén az ember egyik pillanatban úgy érezte, hogy a feje az egész helyiséget betölti, olyan hatalmasra dagadt, a következő pillanatban pedig mintha bogárméretűre zsugorodott volna.
    Egy óra vagy egy nap bóklászás után egy láthatatlan vezető az ajtóhoz vitte a betolakodót, aki úgy távozott a csodák közül, mintha álomból ébredt volna. Később hiába próbálta elmondani, hogy mit látott, az emlékezet és a nyelv általában összeesküdtek ellene, és igyekezete dadogásba fulladt. Sokan visszamentek, és kétségbeesetten kutatták a korábbi önkívületet. De az Égbolt olyan, mint a vándorünnep: egy idő múlva elhurcolkodik.
    Shadwell volt hát az első Kakukk, aki sajátjának tekintette a csodás termeket. De nem telt benne nagy öröme. Az Égboltpalota ennél elegánsabban nem is állhatott volna bosszút a hívatlan lakón.

    Késő délután, még sötétedés előtt, a Próféta felment az őrtoronyba, hogy a magasból megtekintse birodalmát. Az utóbbi hetek megpróbáltatásai - a komédiázás, a gyűlések, a folytonos politizálás - ellenére egyáltalán nem érzett fáradtságot. Minden valóra vált, amit híveinek és magának megígért. Mintha az eljátszott szerep valóban prófétai erővel áldotta volna meg. Megtalálta a szőttest, ahogy megjósolta, és élvette őrzőitől; harcosait elvezette egészen a Fúga közepéig, és szinte természetfölötti gyorsasággal elnémított mindenkit, aki ellenszegült. Dicsőséges pályafutásának egy állomása volt még: az isteni rang, és az őrtoronyból most jól látta ennek az előrelépésnek az eszközét.
    A Gyűrűt.
    Kavargott és dörgött körötte a Lepel, titkait ködfátyollal takarta el mindenki, még Shadwell szeme elől is. Sebaj! Holnap, ha Hobart és zászlóalja végzett a bennszülöttekkel, majd elkísérik a Prófétát a Gyűrű bejáratához, arra a helyre, amit látólények Fénypallónak neveznek, és végre belép.
    És akkor? Ó, akkor...
    Hűvösséget érzett a nyakszirtjén, és felriadt tűnődéséből.
    Immacolata állt a toronyszoba ajtajában. A fény most sem kímélte. Megmutatta a sebeit teljes gennyedő pompájukban, megmutatta gyengeségét, megmutatta haragját is. Shadwell undorodott tőle.
    - Mit akarsz? ! - förmedt Immacolatára.
    - Csak idejöttem hozzád. Nem tetszik nekem az a hely. Bűzlik az ótudománytól.
    Shadwell rándított egyet a vállán, aztán hátat fordított.
    - Tudom, mit forgatsz a fejedben, Shadwell - mondta Immacolata. - És ostobaság, hidd el!
    Shadwellt már régen szólították a nevén; nem örült, hogy újra hallja. A név visszaidézte azt az életet, amiről már szinte el sem hitte, hogy az ő életé volt.
    - Mi ostobaság? - kérdezte.
    - Behatolni a Gyűrűbe.
    Shadwell nem felelt.
    - Erre készülsz, igaz?
    Immacolata még mindig belelátott Shadwellbe, túlságosan is könnyedén.
    - Talán - mondta Shadwell.
    - Katasztrofális hiba lenne.
    - Csakugyan? - kérdezte Shadwell, közben le sem vette a szemét a Lepelről. - És vajon miért?
    - Maguk a Családok sem értik, hogy mit alkottak, amikor a Szövőszéket beindították - mondta Immacolata. - Megismerhetetlen.
    - Semmi sem megismerhetetlen! - dörmögte Shadwell: - Nekem nem. Már nem.
    - Ember vagy, Shadwell - emlékeztette Immacolata. - Halandó.
    - Fogd be a szád! - mordult rá Shadwell.
    - Shadwell...
    - Fogd be a szád! - ismételte, és Immacolata felé fordult. - Elegem van a kishitűségedből. Bejutottam ide, ugye? Én hódítottam meg a Fúgát.
    - Mi hódítottuk meg.
    - Rendben van, mi. Mit akarsz azért a kis szolgálatodért?
    - Nagyon jól tudod, hogy mit akarok - felelte Immacolata. - Amit eddig. Lassú népirtást.
    Shadwell elmosolyodott. Sokáig várt a válasszal, végül kimondta, nagyon lassan:
    - Nem. Nem. Én másképp gondolom.
    - De hát miért üldöztük őket ennyi éven át? Azért, hogy te haszonhoz juss, én pedig bosszút álljak.
    - A dolgok megváltoztak - mondta Shadwell. - Ezt be kell látnod.
    - Uralkodni akarsz. Ugye, erről van szó?
    - Ennél is többről - felelte Shadwell. - Bele akarok kóstolni a teremtésbe. A Gyűrűt akarom.
    - Darabokra fog szaggatni.
    - Kétlem - mondta Shadwell. - Soha nem voltam még ilyen erős.
    - A Szentélyben azt mondtad, hogy együtt fogjuk elpusztítani őket.
    - Hazudtam - mondta Shadwell könnyedén. - Azt mondtam, amit hallani akartál, mert szükségem volt rád. Most viszont undorodom tőled. Új nőim lesznek, ha isten leszek.
    - Isten? Ez a legújabb? - Immacolata jót mulatott a képtelen ötleten. - Kereskedő vagy, Shadwell. Rongyos kis kereskedő. Engem istenítenek.
    - Ó, hogyne - mondta Shadwell. - Láttam a híveidet. Csontok meg egy maroknyi herélt.
    - Nem fogsz átverni, Shadwell - mondta Immacolata, és elindult felé. - Te aztán főleg nem.
    Shadwell jó ideje tudta már, hogy előbb-utóbb eljön ez a pillanat, amikor Immacolata rádöbben, hogy kihasználták. Készült a következményekre: lassan és szisztematikusan megfosztotta Immacolatát a szövetségeseitől, a saját védelmi erejét pedig növelte. De még mindig ott volt neki a rettenetes oldószer, amit soha senki nem vehet el tőle. Shadwell látta, hogy már gyülekezik is Immacolata szemében, és szégyen, de szeretett volna meghátrálni.
    Sikerült azonban megfékeznie ösztönét; szépen, lassan odament Immacolatához, megérintette az arcát, megsimogatta a sebeket és hegeket.
    - Ugye... - dünnyögte Shadwell - . .. soha nem ölnél meg?
    - Nem fogsz átverni - ismételte meg Immacolata.
    - De ha meghaltam, akkor meghaltam - próbálta nyugtatgatni Shadwell. - Én csak egy Kakukk vagyok. Tudod, hogy milyen gyengék a Kakukkok. Nekünk nincs feltámadás.
    Egyre erősebben simogatta az arcát. Tudta, hogy Immacolata mennyire gyűlöli ezt. Immacolata, az örök szűz; Immacolata, a csupa jég és megbánás. Korábban valószínűleg leégette volna Shadwell ujjáról a bőrt ezért a szégyenletes érintésért. De Genny mama meghalt, a Boszorkány őrült és használhatatlan. A hajdan hatalmas varázslónő erőtlen és elgyötört volt, és ezt tudták mind a ketten.
    - Hosszú évekig, kedvesem... - mondta Shadwell - ...hosszú évekig kiszabtad a szabadságomat, kiszabtad a csábítást...
    - Megegyeztünk - mondta Immacolata - együtt...
    - Nem! - mondta Shadwell, mintha egy gyereket intene csendre. - Kihasználtál, nekem kellett a Kakukkok között járni, mert ha kiderül az igazság, téged megijesztenek. - Immacolata megpróbált közbeszólni, de Shadwell megfogta a torkát. - Ne szakíts félbe! - mondta. Immacolata engedelmeskedett. - Mindig megvetettél. Tudom. De hasznos voltam, mindig megtettem, amit kértél, még csak meg sem érinthettelek.
    - Szóval ezt akarod? - kérdezte Immacolata.
    - Valamikor... - folytatta Shadwell, szinte gyászolva, hogy elmúlt az az idő - ...valamikor ölni tudtam volna azért, hogy érezhessem a nyakad lüktetését. Mint most. - Keze egy kicsit összeszorult. - Vagy hogy megsimogathassam a testedet...
- Másik tenyerét Immacolata melléhez nyomta.
    - Ne csináld ezt! - mondta Immacolata.
    - Magdalena halott - emlékeztette Shadwell. - Ki gyártja eztán a gyerekeket? A vén szuka biztosan nem, az meddő. Nem, kicsikém. Nem. Azt hiszem kénytelen leszel te. Kénytelen leszel végül szétrakni a drágalátos lábaidat.
    Immacolata ellökte magától Shadwellt, és talán halálra sújtotta volna, de pimaszsága egy időre teljesen megbénította. Immacolata gyorsan visszanyerte önuralmát. A gyilkos erő ismét gyülekezett a szemében. Shadwell most már nem halogathatta a bosszút. Immacolata hülyének nézte őt, pedig megvoltak a módszerei, hogy megbüntesse önteltségéért. Ahogy Immacolata felemelte a fejét, hogy Shadwellre köpje az oldószert, a kereskedő elsorolta a neveket, amiket alig néhány órával ezelőtt felírt a cigarettásdobozra.
    - Sousa! Vessel! Fairchild! Divine! Loss! Hannah!
    A fattyak már jöttek is a hívásra, a lépcsőn tülekedve. Már nem azok a szánalmas, szerelmetes apróságok voltak, akiket Magdalena szoptatott. A rendelkezésére álló rövid idő alatt Shadwell gyengéden bánt velük; etette őket, hatalmassá tette őket.
A fény kihunyt Immacolata arcán, amikor kintről meghallotta a tolakodást. A fattyak beözönlöttek az ajtón! Immacolata megfordult.
    - Te hagytad rám őket - mondta Shadwell. Immacolata felkiáltott, amikor meglátta a hájas, dagadt fattyakat. Vágóghídszagtól bűzlöttek.
    - Vért adtam nekik tej helyett - mondta Shadwell. - Megszerettek.
    Csettintett a nyelvével, mire a fattyak odaballagtak hozzá, maguk után húzva céltalan szerveiket.
    - Figyelmeztetlek - mondta Shadwell -, hogy rossz néven veszik, ha bántják a gazdájukat.
    Miközben beszélt, észrevette, hogy Immacolata magához hívta a Boszorkányt az Égbolt hűvösebb régióiból. A nyugtalan árnyék a varázslónő vállánál lebegett.
    - Hagyd őt! - súgta Immacolata fülébe. Shadwell egy pillanatig sem gondolta, hogy Immacolata megfogadja a tanácsot, mégis ez történt. A kereskedő lába elé köpött, aztán megfordult. Shadwell alig akarta elhinni, hogy ilyen könnyen megnyerte a esatát. Immacolatát jobban elcsüggesztette a bánat és a csonkítás, mint Shadwell remélni merte. A leszámolás véget ért, még mielőtt elkezdődött volna.
    Az egyik fattyú csalódottan felnyüszített. Shadwell ránézett, hogy elhallgattassa. Ez a mozdulat majdnem végzetesnek bizonyult. Abban a pillanatban, hogy Shadwell elfordította a tekintetét, a kísértetnővér nekirontott: száját kitátotta, fogai hatalmasra nőttek, hogy menten kitépje Shadwell hazug szívét.
    Immacolata visszafordult áz ajtóból, testéből előtört az oldószer.
    Shadwell segítségért kiáltott, de a Boszorkány már lecsapott rá. A lclegzete is elállt, ahogy a falnak csapódott, a Boszorkány a mellébe vájta a karmait.
    A fattyak nem nézték tétlenül, hogy véradójukat leterítették. Nekiestek a Boszorkánynak, mcg mielőtt teljesen szétszaggathatta volna Shadwell zakóját, és elvonszolták, hiába sikoltozott. A Boszorkány volt a bába, amikor ezek a szörnyetegek megszülettek; mindegyiket ő segítette erre az őrült és sötét világra. Talán éppen ez volt az oka, hogy a fattyak most nem kegyelmeztek neki. Megállás és aggodalom nélkül tépték a Boszorkányt.
    - Állítsd meg őket! - üvöltötte Immacolata.
    A kereskedő a zakó szakadásait vizsgálgatta. Egy hajszál híja volt, hogy a Boszorkány nem tépte ki a szívét. - Hívd vissza őket, Shadwell! Kérlek!
    - Már úgyis halott - mondta Shadwell. - Hadd játszszanak!
    Immacolata segíteni akart a nővérének, de alighogy megmozdult, elindult felé a legtermetesebb fattyú, apró, fehér szeme akár egy mélytengeri halé, szája, akár egy seb. Immacolata egy oldószertüskét röpített lüktető mellkasába, de a fattyú fel sem vette, csak totyogott tovább Immacolata felé.
    Shadwellnek már volt szerencséje egy fattyúviadalhoz, amikor csak úgy kedvtelésből öldökölték egymást. Tudta, hogy borzalmas sérüléseket képesek elviselni, és meg sem rezzennek. Ez a legnagyobbik például, Vessel, több száz ilyen fullánkot is vígan kibírna. És buta sem volt. Jól megtanulta a leckét. Ráugrott a varázslónőre, karjait a nyaka, lábait a csípője köré kulcsolta.
Shadwell tudta, hogy ez az intim póz megőrjíti Immacolatát. És valóban, ahogy a fattyú az arcához préselte az arcát, és csókolgatta, már amennyire torz feje ezt lehetővé tette, Immaculata visított, minden önuralma és megfontoltsága végleg szertefoszlott. Az oldószer szanaszét spriccelt a testéből, a mennyezeten és a falakon tékozolta el erejét. Az a néhány tövis, ami eltalálta, csak serkentette támadóját. Bár anatómiailag a fattyú nem volt felfegyverkezve a nemi életre, Shadwell kiképezte őt az alapvető mozdulatokra. Mint egy tüzelő kutya, úgy dörgölőzött Immacolata testéhez, az arcába vonított.
    Hibát csak ott követett el, hogy kinyitotta a száját; az oldószer egy cseppje lecsúszott a torkán, és kettéhasította. Nyaka szétrepedt, támaszték nélkül maradt feje zsíros cafatokon csüngve hátracsuklott.
    Még ekkor is kapaszkodott Immacolatába, teste szaggatott lökésekben tovább mozgott. Szorítása azonban eléggé ellazult ahhoz, hogy Immacolata kiszabadítsa a testét, ami a küzdelemtől csurom vér volt.
    Shadwell magához hívta a fattyakat bosszúszomjas játszadozásukból. A kupac, ami a Boszorkányból maradt, olyan volt, mint egy piaci pulton a kibelezett halak hulladéka.
    A maradványokat látva Immacolata - arca petyhüdt, akár egy gyengeelméjűé - nyöszörögve siratta elvesztett nővérét.
    - Vigyétek el innen! - mondta Shadwell. - Látni sem akarom azt a nyomorult arcát. Vigyétek a hegyekbe, és hagyjátok ott.
    Két fattyú odament a varázslónőhöz, és megfogta a karját. Immacolatának a szeme sem rebbent, a kisujját sem mozdította tiltakozásképpen. Mintha nem is látná őket. Vagy egyetlen nővérének a lemészárlása, vagy a fattyú erőszakoskodása, vagy mindkettő, valamit szétrombolt benne. Megfosztotta minden hatalmától, a varázslattól, a gonoszságtól. Egy zsák volt csak, amit a fattyak kicipeltek az ajtón, le a lépcsőn. Még csak hátra sem pillantott Shadwell felé.
    Shadwell hallgatta, ahogy a fattyak cammogó léptei elhalkulnak a lépcsőn. Valamelyest még mindig arra számított, hogy Immacolata visszajön egy utolsó támadásra. De nem. A csatának vége volt.
    Odament a Boszorkány mocskához. Rothadás szaga volt.
    - Tiétek - mondta az ott maradt szörnyeknek, akik civakodva rögtön nekiestek a maradéknak. Shadwell undorodott az ízlésüktől, tekintetét inkább újra a Gyűrű felé fordította.
    Hamarosan leereszkedik az éjszaka a Fúgára; az utolsó függöny egy mozgalmas nap végén. A hajnallal pedig új felvonás veszi kezdetét.
    A felhőfátyol mögött egy olyan tudás rejtőzött, ami hamarosan átalakítja Shadwellt.
    És onnantól kezdve csak akkor lesz éjszaka, csak akkor lesz hajnal, ha ő parancsolja.

VII. NYITOTT KÖNYV

    A törvény eljött Ilyennincsbe.
    Eljött, hogy kiirtsa az ellenállást: ellenállásnak nyoma sem volt. Gumibotokkal, rohampajzsokkal és pisztolyokkal érkezett, hogy leverje a fegyveres lázadást: fegyveres lázadásnak sem volt semmi jele. Sötét utcákat talált csak, azok is jórészt üresek voltak, kivéve azt a néhány járókelőt, akik az egyenruhák láttán lehajtották a fejüket.
    Hobart rögtön elrendelte, hogy minden házat át kell kutatni. Az intézkedés legfeljebb szúrós pillantásokat váltott ki. A felügyelő csalódott; szívesen vette volna, ha valamilyen megtorló akcióval éreztetheti a tekintélyét. Tisztában volt vele, hogy a látszólagos nyugalom óriási veszélyeket rejteget; az ember nagyon könnyen elkényelmesedik, ha elmarad egy várt összecsapás. Éberség, állandó éberség - ilyenkor ez a legfontosabb.
    Éjszakai szálláshelynek éppen ezért egy olyan házat választott, amelynek az emeletéről az egész várost áttekinthette. Holnap lesz a nagy menet a Gyűrű ellen, ami egészen biztosan ellenállásba ütközik majd. Illetve, tudja a fene - ez a népség egyszerűen küsmerhetetlen. Kezes bárányok; a nagyobb erő láttán egyszerűen a másik oldalukra fordulnak.
    A ház, ahová Hobart bevette magát, a kilátáson kívül semmi mással nem szolgált. Szobák útvesztője, megfakult és a felügyelő számára érdektelen falfestmények, egy-két nyikorgó bútordarab. A szegényes berendezés nem zavarta Hobartot, szerette a spártai körülményeket. A ház hangulata azonban aggasztotta. Az volt az érzése, hogy az elűzött lakók ott vannak, csak nem látszanak. Szellemek járnak a házban - mondta volna, ha hisz a szellemek létezésében. De nem hitt, úgyhogy aggodalmait magába fojtotta, amitől persze csak sokasodtak.
    Leszállt az este, az utcák sötétségbe borultak. Az ablakból alig látott valamit, de lentről nevetést hallott. Hobart engedélyezte az embereinek, hogy lazítsanak egy kicsit, természetesen emlékeztette őket, hogy a város ellenséges terület. A nevetés felerősödött, aztán elhalt. Hadd szórakozzanak, gondolta Hobart. Holnap azt a területet kell elfoglalniuk, amit az itteniek szentnek tartanak; ha máshol nem is, ott biztos, hogy ellenállást tanúsítanak majd. Hobart a Fúgán kívüli világban is ezt tapasztalta: egy ember, aki a kisujját sem mozdítja, ha felégetik a házát, képes az utolsó csepp véréig oltalmazni azt a mütyürkét, amit ő szentnek nevez. A holnap mozgalmas és véres napnak ígérkezett.
    Richardson nem vette igénybe az esti kimenőt. Otthon maradt, és szokása szerint lejegyezte magának a nap eseményeit. Apró, gondos betűivel minden egyes lépését beírta a naplójába. Most is ezen munkálkodott, miközben Hobart a halkuló nevetést hallgatta az ablaknál.
    Richardson egyszer csak letette a tollat.
    - Felügyelő úr!
    - Mi van?
    - Ezek az itteniek, felügyelö úr. Ezek mintha... - Richardson elhallgatott. Bajban volt, hogy hogyan is kellene megfogalmazni a kérdést, ami megérkezésük óta nyugtalanította. - . . . mintha nem lennének igazán emberek.
    Hobart a beosztottját tanulmányozta. Kifogástalanul vágott haj, kifogástalanul borotvált arc, kifogástalanul vasalt egyenruha.
    - Lehet, hogy igaza van - mondta.Hobart.
    Szorongás suhant át Richardson arcán.
    - Én ezt nem értem... felügyelő úr.
    - Ne higgyen semminek, amit ebben a városban lát!
    - Semminek, félügyelő úr?
    - Abszolút semminek - mondta Hobart. Ujjaival megérintette az ablaküveget. Hideg volt; testének melege párás köröket rajzolt az ujjak köré. - Az egész város csak egy illúzió. Csupa csel és csapda. Ne dőljön be semminek!
    - Nem valóságos? - kérdezte Richardson.
    Hobart a képtelen városka háztetői fölött a semmibe meredt, és elgondolkozott ezen a kérdésen. A valóságos szó jelentésével korábban nem volt problémája. Valóságos az, ami a világot mozgatja, az, ami megfogható és igaz. A másik oldala, a nem valóságos pedig az, amiről egy őrült üvöltözött hajnal négykor az egyik cellában; nem valóságos a hatalomvágy, ami álmaiban gyötri, a hatalomvágy, ami megfoghatatlan és súlytalan.
    Hobart nézetei azonban valamelyest módosultak, amióta megismerte Suzannát. Soha senkit nem akart még ennyire elfogni, és az üldözés folyamán rengeteg furcsa dolgot tapasztalt, míg a végén annyira kimerült, hogy már azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Valóságos? Mi a valóságos? Talán (ez a gondolat fel sem merült volna a Suzannával való találkozás előtt) a valóságos csak attól valóságos, hogy annak mondja. De Hobart volt a tábornok, és a katonának válaszra van szüksége, hogy megőrizhesse józan eszét. Egyszerű válaszra, hogy nyugodtan alhasson.
    Hobart megadta a választ.
    - Itt csak a törvény valóságos - mondta. - A törvényhez kell ragaszkodni. Mindannyiunknak. Érti?
    Richardson bólintott.
    - Igen, felügyelő úr.
    Hosszú csend következett. Az utcán valaki kurjongatott, mint egy részeg indián. Richardson becsukta a naplóját, és odament a másik ablakhoz.
    - Azon gondolkodom...
    - Hogy?
    - Hogy talán mégis ki kellene mennem a városba. Legalább egy rövid időre. Hogy saját szememmel lássam ezeket az illúziókat.
    - Igen, lehet, hogy hasznos volna.
    - Most, amikor már tudom, hogy hazugság az egész - mondta Richardson -, biztonságban vagyok, nem?
    - A lehető legnagyobb biztonságban - mondta Hobart.
    - Akkor, ha a felügyelő úr nem bánja...
    - Menjen csak! Nézze meg!
    Richardson elindult lefelé a lépcsőn. Néhány pillanat múlva Hobart már látta is az utcán homályos alakját.
    A felügyelő nyújtózott egyet. Rettenetesen fáradt volt. A másik szobában volt egy matrac, de Hobart elhatározta, hogy nem enged a csábításnak. Ha lefekszik, szinte feltálalja magát a házban maradt lakóknak.
    Leült az egyik székre, és zsebéből elővette a meséskönyvet. Egy pillanatra sem vált meg tőle, amióta elkobozta: már maga sem tudta, hányszor lapozta végig. Most is ezt tette. De a sorok összefolytak, és hiába erőlködött, szemhéja egyre nehezebb és nehezebb lett.
    Richardson még meg sem találta az első valamirevaló illúziót, amikor Ilyennincsben a törvény elszenderedett.

    Suzannának nem okozott nehézséget, hogy a városban elkerülje Hobart embereit. Igaz, lépten-nyomon egyenruhásokat látott, de a szűk utcácskákban olyan sötét volt, hogy mindig sikerült észrevétlenül elsurrannia. Tudta persze, hogy Hobart megközelítése még így sem lesz gyerekjáték. Suzanna szeretett volna minél előbb végezni, ugyanakkor elsietni sem akarta a dolgot. Kétszer már sikerült kiszabadulnia Hobart fogságából; nem kockáztathatja meg, hogy harmadszor is letartóztassák. Bár hajtotta őt a türelmetlenség, úgy döntött, hogy megvárja, míg teljesen besötétedik. Mindössze egy-két óráról lehetett szó - a napok szerencsére rövidek így év elején.
    Betelepedett egy üres házba, a kongó szobákban sétálgatott - közben megkínálta magát a fellelhető ennivalóval -, és várta, hogy besötétedjen. Jerichau járt az eszében, és a halála. Próbált visszaemlékezni a külsejére; a szemét és a kezét valamelyest sikerült is felidéznie, de ennél többre nem nagyon emlékezett. Nyomasztotta ez a kudarc. Milyen hamar elfelejtette Jerichaut...
    Éppen arra gondolt, hogy elég sötét van már, végre kimerészkedhet, amikor a ház elől hangokat hallott. Lement a lépcsőn és kikukucskált. Két alak körvonalait látta a küszöbön.
    - Ne itt... - suttogta egy női hang.
    - Miért ne? - kérdezte a másik, egy férfi, elmosódó hangon. Hobart embere, ez egész biztos. - Miért ne? Itt se rosszabb, mint máshol.
    - Itt már vannak - mondta a nő, a házra meredve.
    A férfi felröhögött.
    - Mocskos baszó népség! - kiáltotta. Aztán durván megmarkolta a nő karját. - Keressünk egy másik helyet! mondta, és elindultak.
    Suzanna eltűnődött, hogy Hobart vajon engedélyezte-e az ilyen jellegű barátkozást. Aligha.
    Itt az ideje, hogy ne csak gondolatban lebzseljen körülötte; ítt az ideje, hogy végre rendezzék ügyeiket. Suzanna kilopakodott a házból, felmérte a környéket, aztán kilépett az éjszakába.
    Kellemes volt a levegő. A házakban csak elvétve égett fény, az is halvány gyertyaláng; az ég ragyogott, a csillagok mint harmatcseppek a bársonyon. Suzanna menet közben egy ideig az eget nézte, elbűvölte a látvány. Az már kevésbé bűvölte el, hogy nem érezte Hobart közelségét. Pedig itt kell lennie valahol. De hol? Értékes órákat vesztegethet el, ha most sorra járja a házakat.
    Ha valamit nem tudsz, kérdezz meg egy rendőrt. Erre tanította az anyja, és íme, a nagyszerű alkalom. Néhány méterrel arrébb Hobart csordájának az egyik tagja vizelt a fal mellett, közben a Remény és Dicsőség Földjét kornyikálta.
    Remélve, hogy részegségében nem ismeri majd fel, S uzanna odament hozzá, és megkérdezte, hogy hol találja Hobartot.
    - Sose keresd! - mondta a férfi. - Inkább gyere be! Mulatság van.
    - Majd később, esetleg. Beszélnem kell a felügyelővel.
    - Hát ha muszáj - mondta a férfi. - Ott van abban a nagy házban, abban a fehérben. - Arrafelé mutatott, ahonnan Suzanna jött, közben levizelte a cipőjét. - Valamerre jobbra.
    Az útbaigazítás, a férfi állapota ellenére, helyes volt. Jobbra.egy csendes utca következett, és a második sarkon egy jókora ház állt, falai sápadtan fehérlettek a csillagfényben. Senki nem őrködött a bejáratnál. A katonák nyilván átadták magukat a város kínálta örömöknek. Suzanna belökte az ajtót, és akadálytalanul belépett.
    Rohampajzsokat látott a falnál, de nem volt szüksége megerősítésre, hogy valóban jó helyen jár. A gyomrában érezte, hogy Hobart ott van valamelyik szobában az emeleten.
    Elindult felfelé a lépcsőn. Még nem tudta, mit csinál majd, ha meglátja ellenfelét. Hobart üldözése megkeserítette az életét, és Suzanna meg akarta büntetni ezért. Megölni nem fogja, ez biztos. Magdalena elintézése is elég borzalmas volt: egy ember halálát már nem bírná el a lelkiismerete. Az lesz a legjobb, ha egyszerűen elveszi tőle a könyvet, és odébbáll.
    A lépcső tetején egy folyosót, annak a végén egy félig nyitott ajtót látott. Suzanna odament, és belökte az ajtót. Ott volt, ott volt az ellenség. Egyedül, lecsúszva egy széken, szeme csukva. Ölében a meséskönyv. Alighogy meglátta, Suzanna idegei izgatottan reszketni kezdtek. Egy percig sem tétovázott, a csupasz padlódeszkákon elindult a szunyókáló Hobart felé.
    Álmában Hobart egy ködös vidéken lebegett. Lepkék röpködtek a feje körül, a szemét csapkodták poros szárnyaikkal, de Hobart nem tudta felemelni a kezét, hogy elhajtsa őket. Valahol a közelben veszélyt sejtett, de merről fog érkezni?
    A köd jobbra, aztán balra úszott.
    - Ki...? - motyogta Hobart.
    Suzanna megdermedt. Már csak egy méterre volt a széktől. Hobart megint morgott valamit - Suzanna nem értette, hogy mit. Morgott, de nem ébredt fel.
    Szemhéja mögött Hobart egy elmosódó alakot látott a ködben. Próbálta lerázni a ránehezedő álomkórt; küzdött, hogy felébredjen és védekezhessen.
    Suzanna még egy lépést tett az alvó felé. Hobart megint nyöszörgött.
    Suzanna reszkető kézzel a könyv után nyúlt. Amikor elérte, Hobart szeme felpattant. Mielőtt elvehette volna, Hobart erősen megmarkolta a könyvet. Felállt.
    - Nem! - kiáltotta.
    Hobart felébredése annyira megrázta Suzannát, hogy majdnem elengedte a könyvet. De nem, most már nem mond le a kincsről: a könyv az övé. Egy pillanatig huzakodtak, aztán... aztán hirtelen egy sötét fátyol szállt fel a kezükből, illetve inkább a könyvből, amit maguk között szorongattak.
    Suzanna Hobart szemébe nézett. A férfi is megdöbbent az összefonódó ujjaik közül elszabaduló erő láttán. A sötét fátyol füstként terjengett körülöttük, a mennyezetnek csapódott, aztán alábukott, mindkettejüket éjszakába zárva az éjszakában.
    Suzanna hallotta, hogy Hobart felüvölt félelmében. A következő pillanatban pedig mintha a szavak előjöttek volna a könyvből, fehér formák rajzolódtak a füstfátyolra, és ahogy felfelé szálltak, átváltoztak a jelentésükké. Vagy ez történt, vagy Suzanna és Hobart zuhantak lefelé, és ők váltak jelekké, a könyv pedig kinyílt, hogy befogadja őket. Bármi történt is, a végén mindannyian eggyé váltak.
    Felfelé szállva vagy lefelé zuhanva, jelekként vagy testekként, Suzanna és Hobart bekerültek Meseországba.

VIII. A SÁRKÁNY AZ EMBERBEN

    Sötétségbe érkeztek; sötétségbe és sustorgásba. Suzanna az orra hegyéig sem látott, de hallotta a halk suttogást; meleg, fenyőillatú levegő hozta felé. Simogatta a bőrét a suttogás és a szél is. Tudták, hogy megérkezett; Mimi könyvének a lakói tudták, hogy megérkezett. Hobart és Suzanna ugyanis oda, a könyvbe kerültek.
    A huzakodás közben valamiképpen általakultak - a gondolataikkal legalábbis ez történt. Beléptek a szavak hétköznapi életébe.
    Ott ácsorogva a sötétben, a suttogásokat hallgatva, Suzanna nem találta különösebben érthetetlennek ezt a dolgot. Hiszen ugyanezt tette a szerző is: amikor leírta, gondolatait szavakká alakította, abban a tudatban, hogy olvasói majd megfejtik, újra gondolatokká alakítják a szavakat. Sőt: képzeletbeli életté változtatják a jeleket. Itt volt most Suzanna, ebben a képzeletbeli életben. A Geschichten der Geheimen Orte között bolyongott; eltévedt vagy éppenséggel hazatalált.
    Észrevette, hogy apró fények cikáznak körülötte. Vagy lehet, hogy ő mozog: szalad, repül? Itt minden lehetséges: ez a mesék birodalma. Suzanna erősen koncentrált, hogy megértse, mi ez a villogó fény és a sötétség, amikor egyszer csak rádöbbent, hogy fák között, ősöreg fák között száguld szélsebesen, a felsejlő fény pedig egyre közeledik.
    Valahol a távolban Hobart várt rá, vagy arra a valakire, akivé átváltozott, míg a könyv oldalain keresztül repült előre.
    Mert ő már nem Suzanna volt, illetve nem csak Suzanna. Nem lehetett csak önmaga, és ugyanilyen módon Hobart is több volt önmagánál. Mesebeli lényekké váltak ebben a végtelen erdőben. Magukba olvasztották ennek a csodálatos birodalomnak az álmait; a vágyakat és a reményeket, amik a mesékben megfogalmazódtak, hogy aztán új vágyakat és reményeket ébresszenek.
    Számtalan szereplő kóborolt a Rengeteg Erdőben; előbb-utóbb minden mese eljutott ide. Ez volt az a hely, ahol az árva gyerekeket sorsukra hagyták; ahol a leányok a farkasoktól rettegtek, és a szerelmesek a szív hatalmától. Ez volt az a hely, ahol megszólaltak a madarak, és a békák a trónra áhítoztak; ahol minden berek egy tavat vagy egy forrást rejtett, és minden fa egy kaput a Másvilágra.
    És hogy mi volt Suzanna? Ő volt a Hajadon, természetesen. Gyerekkorától fogva ő volt a Hajadon. Érezte, hogy a Rengeteg Erdő hirtelen felragyog körülötte, mintha lángba borítaná ez a gondolat.
    Én vagyok a Hajadon... - suttogta Suzanna - ...és Hobart a Sárkány.
    Igen, így volt. Persze, csakis így lehetett.
    Suzanna egyre sebesebben repült, a lapok pörögtek előtte. Egyszer csak fémes csillogást pillantott meg a fák között: ott feküdt a Hatalmas Féreg. Csillámló farka egy ezeréves fa köré tekeredett, óriási, lapos pofája vérpiros pipacsok között nyugodott, ahogy lustán elnyúlva várta a rettenetes pillanatot.
    Bármilyen tökéletes volt is a legutolsó pikkelyéig, Suzanna Hobartot is ott látta. Összefonódott a fénnyel és az árnyékkal, miként - hihetetlen, de igaz - a SÁRKÁNY szó is. Együtt jelent meg Suzanna fejében ez a hármas: a férfi, a szó és a szörnyeteg alkotta eleven szöveg.
    Hobart, a Hatalmas Féreg kinyitotta ép szemét. A másikból egy törött nyílvessző állt ki, nyilván valamelyik hős ifjú műve, akit a könyvjelző és az a hit vezérelt erre az útra, hogy megöli a vadállatot. Nehéz volt ám elpusztítani. Még mindig lélegzett, a sebhelyek alig viselték meg szörnyű testét, a pikkelyek csillogása sem fakult. És az ép szeme? Ép szemében olyan végtelen gonoszság látszott, hogy egy egész sárkánycsordának elég lett volna.
    Meglátta Suzannát, egy kicsit felemelte a fejét. Olvadt kő bugyogott a szájából, és megölte a pipacsokat.
    Suzanna visszahőkölt a levegőben. Érezte, hogy belehasít a szörnyeteg pillantása. A sötét földre hullott, mint egy agyoncsapott lepke. A földön szavak hevertek szanaszét. Vagy csontok? Bármelyik is, Suzanna közéjük esett, hadonászó karjai körül zagyvaságszilánkok pattogtak.
    Felállt és körülnézett. Az erdő oszlopsorai üresek voltak: sehol egy hős ifjú, aki segítene, vagy az anyja, aki vigasztalná. Egyedül volt a Féreggel.
    A Sárkány felemelte a fejét, és ettől a kis mozdulattól lavinaként megindultak a tekervémyei.
    Szép féreg volt, ez tagadhatatlan, csillogtak szivárványszín pikkelyei; gonoszságának eleganciája lenyűgözte Suzannát. Ahogy nézte, ugyanazt a vágyakozással vegyes szorongást érezte, amire nagyon jól emlékezett gyerekkorából. A szörny felizgatta, erre az érzésre nem volt jobb szó. Mintegy válaszul a vallomásra; a Sárkány elbőgte magát. A hangja forró és mély volt, mintha a beleiből indult volna, végigtekeregve a testén, hogy aztán a számtalan tűhegyes fog közül előtörjön egy még nagyobb forróság ígéretével.
    A fák között kihunyt minden fény. A madarak nem énekeltek, nem beszéltek; az állatok - ha egyáltalán élt valamilyen állat a Sárkány közelében - a bajuszukat sem merték megmozdítani az aljnövényzet sűrűjében. Még a csontszavak és a pipacsok is eltűntek, magukra hagyták a két szereplőt, a Hajadont és a Szörnyeteget, hogy eljátszszák történetüket.
    - Itt minden véget ér - mondta Hobart a Sárkány lávanyelvével. Minden szótag egy parányi tűz volt, ami elhamvasztotta a porszemeket Suzanna feje körül. Suzanna nem félt, sőt, inkább izgalomba jött. Eddig mindig csak megfigyelője volt ezeknek a rítusoknak, most végre maga is résztvevő lett.
    - Semmit nem akarsz mondani nekem - kérdezte a Sárkány, sűrű fogai közül kipréselve a szavakat. - Nincs áldás? Nincs magyarázat?
    - Nincs! - mondta Suzanna harciasan. Mivégre tárgyalnának, mikor olyan tökéletesen átlátták egymást? Tudták, hogy ki kicsoda. Tudták, hogy mit jelentenek egymás számára. Egy igazán nagyszabású történet végső összecsapásában fölösleges a beszéd. Nem volt mit mondaniuk, csak a cselekvés maradt: halál vagy házasság.
    - Értem én - mondta a Sárkány, és elindult Suzanna felé, elcsökevényesedett mellső lábain vonszolva hosszú testét.
    Meg akar ölni, gondolta Suzanna; gyorsan kell cselekednem. Vajon mit csinált ilyenkor a Hajadon, hogyan védte meg magát? Elszaladt, vagy megpróbálta egy altatódallal álomba ringatni a vadállatot?
    Ott tornyosult fölötte a Sárkány. De nem támadott, hanem hátravetette a fejét, felfedve nyaka halvány, lágy húsát.
    - Kérlek, siess! - dörögte.
    Suzanna meghökkent.
    - Siessek? - kérdezte.
    - Ölj meg, legyen már vége! - magyarázta a Sárkány.
    Bár Suzanna agya nem értette ezt a hirtelen fordulatot, a teste annál jobban. Érezte, hogy változni kezd a felhívás hallatára, újfajta telítettséget érzett a testében. Suzanna mind ez idáig azt gondolta, ártatlan maradhat ebben a világban; most rájött, hogy nem lehet ártatlan. Felnőtt nő volt; felnőtt nő, aki megváltozott az utóbbi hónapok folyamán; maga mögött hagyta hosszú évek téves nézeteit; felfedezte a varázslatot; veszteségeket szenvedett el. A Hajadon-szerep - csupa báj és röpke sóhaj - nem illett neki.
    Hobart ezt nála is jobban tudta. Nem gyermekként, hanem meglett férfiként érkezett ezekre a lapokra, és itt egy olyan szerepet talált, ami megfelelt legtitkosabb és tiltottabb álmainak. Itt nem lehetett színlelni. Suzanna nem volt ártatlan leány, Hobart nem volt vérszomjas féreg. Hobart, saját elképzelései szerint, az ostromlott hatalom volt, akit elcsábítottak, és végül - fájdalom, de igaz - feláldoztak. A Sárkány ezért tartotta most Suzanna elé puha nyakát.
    - Ölj meg, legyen már vége! - mondta, és leeresztette a fejét, hogy Suzannára nézzen. Ép szemében Suzanna most meglátta, hogy mennyire szenved, hogy micsoda kínt jelent a számára a rögeszme, ami egyre csak hajszolta őt Suzanna után. A rögeszme, amelynek rabja lett, amely nyomorult kutyaként űzte őt Suzanna nyomában, egyre jobban gyűlölve üldözöttjét a kudarcok miatt.
    A másik valóságban - a szobában, ahonnan kiléptek, és ami szintén egy nagyobb Birodalom része volt (világ a világban) - Hobart könyörtelenül leszámolt volna Suzannával. Az első adandó alkalommal megölte volna, mert. rettegett attól az igazságtól, amit csak álmai szent berkében ismert be. De ezen a helyen csak az igaz történetet lehetett eljátszani. Ezért emelte most lüktető nyakát Suzanna felé, az égre pislogva súlyos szemhéjával. Hobart volt az ártatlan leány, rémült és kiszolgáltatott, aki inkább meghal, mint hogy feláldozná megtépázott erényét.
    És hogy mi volt Suzanna? A vadállat, természetesen. Suzanna volt a vadállat.
    Mihelyt rájött, már érezte is.
    Erezte, hogy egyre nő a teste, nő és még mindig nő. Ereiben a vér hidegebb volt, mint egy cápáé. Gyomrában egy forró kályha tüze lobogott.
    Hobart összezsugorodott. A sárkánybőr selymesen gyűrődve lehullott róla, és ott állt meztelenül és fehéren: egy férfi, tele sebekkel. Egy szemérmes lovag gyötrelmes útja végén, érőtlenül és hitetlenül.
    Suzanna elvette tőle a levedlett bőrt; érezte, hogy megkeményedik körülötte, páncélja csillogott. Élvezte, hogy hatalmasra nőtt. Gyönyörűséggel töltötte el, hogy ilyen félelmetes, hogy ilyen valószerűtlen. A szive mélyen mindig is ilyennek álmodta magát; ilyen volt az igazi Suzanna. Ő volt a Sárkány.
    Most, hogy ezt felismerte, mit kell tennie? Fejezze be a történetet úgy, ahogy az előtte álló férfi kívánta? Égesse el? Egye meg?
    Ahogy ágaskodó magasából lenézett a gyenge férfira, ahogy érezte mocskos teste izzadságszagát, nem esett volna a nehezére, hogy elvégezze sárkányi feladatát - hogy felfalja. Könnyű lett volna.
    Elindult Hobart felé, árnyéka elborította. A férfi zokogott, és hálásan mosolyogva nézett fel rá. Suzanna kitárta hatalmas száját. Lehelete megperzselte Hobart haját. Egyetlen gyors mozdulattal megsüti és lenyeli. De elkésett. Eppen, amikor be akarta kapni, megzavarta egy hang a közelből. Volt még valaki rajtuk kívül az erdőben? A hang biztos, hogy a könyv oldalairól érkezett. Emberi hangra egyáltalán nem hasonlított, bár mintha szavak próbáltak volna az ugatás és röfögés fölébe kerekedni. Disznó, kutya, ember: a három keveréke volt a rémült hang.
    Hobart lovag kinyitotta a szemét, és most valami más is volt a tekintetében a könnyeken és a kimerültségen kívül. Ő is hallotta a hangot, és erről eszébe jutott a Rengeteg Erdőn túli terület.
    A Sárkány elszalasztotta a diadal lehetőségét. Csalódottan üvöltött, de semmit nem tehetett. Suzanna érezte, hogy elhullatja pikkelyeit, mesebeliből valóságossá zsugorodik, miközben Hobart összekarmolt teste reszket, mint a láng a szélben, aztán eltűnik.
    Suzanna tudta, hogy ezért a tétovázásért még drágán megfizet. Nem sikcrült befejezni a történetet, nem sikerült kielégíteni az áldozat halálvágyát, és ezzel nyilván megerősítette Hobart gyűlöletét. Vajon milyen változást vésett volna Hobartba, ha álmában felfalja a Sárkány? ; ha bekerül a Fcreg hasába, amíg újra meg nem születik erre a világra?
    Elkésett, a fene egye meg; elkésett. Az oldalak nem tarthatták őket ott tovább. Dolguk végezetlenül, írásjelek robbanása közepette Suzanna és Hobart kiszakadtak a szavak életéből. Az állati hang elkísérte őket, sőt egyre hangosabb lett, ahogy oszlott a Rengeteg Erdő sötétsége.
    Suzanna egyetlen gondolata a könyv volt. Most újra érezte a kezében, erősebben szorította. Hobart szintúgy. Ahogy a szoba megjelent körülöttük teljes valójában, Suzanna érezte, hogy Hobart karmolja, tépi a bőrét elszántan, hogy visszaszerezze a kincset.
    - Miért nem ölt meg?! - sziszegte Suzanna felé. Suzanna az arcába nézett. Most még betegesebbnek látszott, mint lovagkorában, izzadság csorgott sárgás képén, kétségbeesés tükröződött a tekintetében. Aztán, mint aki hirtelen magához tért, szemébe visszaköltözött a jéghideg gyűlölet.
    Dörömböltek az ajtón, és kintről még mindig hallatszott az elkeseredett állati hangzavar.
    - Várjon! - kiáltotta Hobart a látogatónak, bárki volt is az. Közben egyik kezével elengedte a könyvet, belső zsebéből előrántott egy pisztolyt, és Suzanna hasának szegezte.
    - Engedje el a könyvet, vagy lövök!
    Suzanna kénytelen volt engedelmeskedni. Mire az oldószer ártalmatlanná tenné, Hobart.már rég meghúzta volna a ravaszt.
    Ahogy Suzanna elhúzta a kezét a könyvről, kinyílt az ajtó, és a küszöbön látható kép minden más gondolatot feledtetett.
    Ez a négyes valamikor Hobart osztagának a büszkesége volt: a legügyesebbek, a legerősebbek. De az ivászattal és cicázással töltött éjszaka nemcsak a sliccüket - az elméjüket is megbontotta. Olyan volt, mintha a ragyogás, amit Suzanna először a Lord Streeten látott, a glóriák, amelyek ember- és látólényt egyaránt megkoronáztak, most valahogy belülre kerültek volna: a férfiak keze, lába és arca feldagadt, durva bőrük alatt - mint patkányok a ponyvák alatt - sötét buborékok futkároztak.
    A betegségtől való rémületükben a férfiak megszaggatták ruháikat, eltorzult testük izzadságtól és vértől csillogott. Az ő torkukból érkezett az a lárma, amely a Sárkányt és a Lovagot visszaparancsolta a könyvből: az állatok hangja az állatok testéből. Egyiknek a feldagadt képén ormány lógott; a másiknak olyan kövér volt a keze, mintha mancsa lenne.
    Így tiltakoztak hát a látólények otthonuk megszállása ellen, gondolta Suzanna. Passzivitást színleltek, miközben az ellenséget elvarázsolták csodatetteikkel, és íme az eredmény: ez a rémséges állatsereglet. Bármennyire találó volt is, elborzasztotta Suzannát.
    A falka egyik tagja betántorgott a szobába, ajka és homloka olyan dagadt volt, mintha szét akarna pattanni. Látszott, hogy Hobarthoz akar szólni, de elvarázsolt szája csak panaszos nyávogásra volt képes, mint valami kitekert nyakú macska.
Ahelyett hogy megpróbálta volna megfejteni a nyivákolás értelmét. Hobart a tántorgó roncsra irányította a fegyverét.
    - Ne gyere közelebb! - figyelmeztette.
    A férfi érthetetlenül könyörgött, tátott szájából csorgott a nyál.
    - Kifelé! - hangzott Hobart válasza. A négyes felé lépett.
    Vezetőjük visszahőkölt, akárcsak az ajtóban álló társai. Nem a pisztolytól félnek, gondolta Suzanna, hanem a gazdájuktól. Új külsejük csak megerősítette, amit a kiképzés során beléjük vertek: hogy bárgyú állatok, a törvény rabszolgái.
    - Kifelé! - üvöltötte megint Hobart.
    Kihátráltak a folyosóra, lármájukat elfojtotta Hobarttól való rettegésük.
    Suzanna tudta, hogy pillanatok kérdése csak, és Hobart újra feléje fordítja figyelmét. Támadni fog, ha Suzanna elfecsérli a kis közjáték kínálta alkalmat.
    Az ösztöneire kell bíznia magát; nem szabad elszalasztani ezt a lehetőséget.
    Kihasználva a pillanatot, Suzanna Hobartnak ugrott, és kitépte a kezéből a könyvet. Hobart felkiáltott, Suzannára nézett; pisztolya még mindig az üvöltő négyesre szegeződött. Ahogy elfordította a fejét, az állatok ismét zajongani kezdtek.
    - Nincs más kijárat - mondta Hobart -, csak ezen az ajtón keresztül. Biztos; hogy ki akar menni?
    Az állatok érezték, hogy valami van a levegőben, mire még hangosabban lármáztak. Olyan volt, mint etetéskor az allatkertben. Suzanna tudta, hogy két lépést sem tehetne a folyosón, rögtön nekirontanának. Csapdába esett.
    Ahogy felismerte a veszélyt, az oldószer lélegzetelállító gyorsasággal gyülekezni kezdett a testében.
    Hobart azonnal látta, hogy Suzanna az erejét szedi össze. Az ajtóhoz sietett, és rácsapta az üvöltő falkára. Aztán ismét Suzanna felé fordult.
    - Láttunk egyet s mást, igaz? De nem éli meg, hogy elmesélhesse.
    Pisztolyával megcélozta Suzanna fejét.
    Hogy ekkor mi történt, azt lehetetlen elmondani. Talán Hobart rálőtt Suzannára, és a lövés csodával határos módon célt tévesztett, darabokra törve az ablakot Suzanna mögött. Egy biztos: Suzanna érezte, hogy az éjszakai levegő beáramlik a szobába; hogy tetőtől talpig elborítja az oldószer, megpenderíti, aztán hogy az ablak felé szalad, nem mérlegelve, hogy ez a menekülési útvonal helyes vagy sem, végül felpattan az ablakpárkányra, és kiugrik.
    Harmadik emeleti ablak volt, de ílyen apróságokra most nem volt ideje. Suzanna már elszánta magát az ugrásra vagy a zuhanásra vagy a - repülésre!
    Az oldószer a tenyerébe vette, a szemközti ház falának támaszkodott. Suzanna pedig hűvös hátán az ablaktól a háztetőig siklott. Nem volt igazi repülés, de az érzés nagyon hasonló volt.
    Az utca forgott a mélyben, ahogy a szilárd levegőn bukdácsolt a következő ház ereszéig, aztán az oldószer újra felkapta, és átlendítette a tető fölött. Hobart kiabálása elhalkult a háta mögött.
    Sajnos, nem maradhatott sokáig a levegőben, de izgalmas utazás volt, ha rövid is. Egy másik háztetőn bucskázott éppen lefelé, amikor a dombok között megpillantotta a hajnali fény egy keskeny sávját, aztán oromzatok, kéménysorok között csúszva végül egy térre huppant, ahol a madarak már hangoltak az aznapi hangversenyre.
    Amikor Suzanna leesett, a madarak szétrebbentek, elképedve az evolúció ficamán, ami ilyen madarat produkált. Suzanna földet érése ékesen bizonyította, hogy ezen a típuson még van mit finomítani. Egy darabig a köveken csúszott - az oldószer szerencsére tompította az ütéseket -, aztán egy mozaikkal kirakott faltól néhány centire véget ért az utazás.
    Remegve és kicsit émelyegve Suzanna felállt. Az egész repülés nem tartott tovább húsz másodpercnél, de a szomszédos utcában máris hallotta a riadót kiáltó hangokat.
    Magához szorítva Mimi ajándékát, óvatosan elindult kifelé a városból, meglehet, az útvonal nem volt igazán tökéletes: egyszer visszajutott ugyanarra a térre, ahonnan elindult, és kétszer is majdnem üldözői karjaiba rohant. Minden egyes mozdulat újabb zúzódásról tudósította, de kesergésre semmi oka nem volt, hiszen életben maradt, és bölcsebb is lett az éjszakai kaland után.
    Élet és bölcsesség.
    Kell-e ennél több?

IX. A TŰZ

    Miközben Suzanna Ilyennincsben és a Rengeteg Erdőben Hobartra vadászott, Cal és de Bono is igen figyelemreméltó helyeken jártak. Nekik is kijutott a bánatból és a felfedezésből; ők is közel kerültek a halálhoz, közelebb, mint szerették volna.
    Miután elváltak Suzannától, egy ideig szótlanul baktattak az Égboltpalota felé, aztán egyszer csak, ki tudja miért, de Bono azt kérdezte:
    - Szereted őt?
    Furcsa módon ugyanez járt Cal fejében is, de nem válaszolt. A kérdés ugyancsak zavarba ejtő volt.
    - De hülye vagy! - mondta de Bono. - Ti, Kakukkok, miért féltek annyira az érzéseitektől? Suzanna méltó a szerelmedre, ezt még én is látom. Akkor miért nem mondod ki?
    Cal dünnyögött valamit. De Bonónak igaza volt. Cal mégis igazságtalannak érezte, hogy egy siheder oktassa ki.
    - Félsz tőle, igaz? - kérdezte de Bono.
    Ez a megjegyzés ráadásul sértéssel tetézte az igazságtalanságot.
    - Dehogy, az Istenért! - mondta Cal. - Ugyan mi a franctól félnék?
    - Hatalma van - mondta de Bono. Levette a szemüvegét, és megvizsgálta az előttük fekvő területet. - Persze, majdnem minden nőnek van. Starbrook ezért nem engedi őket a birtokára. Mindig csak kibillentették az egyensúlyából.
    - És nekünk, férfiaknak mi van? - kérdezte Cal egy kavicsot rugdalva maga előtt.
    - A pöcsünk.
    - Ezt is Starbrook mondja?
    - Ezt de Bono mondja - hangzott a válasz, és az ifjú felnevetett. - Figyelj, tudok egy helyet...
    - Szó sem lehet kitérőről.
    - Ugyan már, mi az az egy-két óra? -mondta de Bono. - Hallottál már a Vénusz-dombról?
    - Mondtam, hogy semmi kitérő. Menj, ha menni akarsz!
    - Jesszusom, de unalmas vagy - sóhajtott de Bono. - A végén még tényleg itt hagylak.
    - Ne hidd, hogy nagyon hiányolnám az idióta kérdéseidet - mondta Cal. - Úgyhogy ha virágot akarsz szedni, menj nyugodtan. Csak mutasd meg, merre van az Égbolt.
    De Bono egy időre elhallgatott. Mentek tovább. Amikor újra beszélgetni kezdtek, de Bono a Fúgában való jártasságával villogott, nem annyira a tájékoztatás öröméért, mint hogy útitársával éreztesse tudatlanságát. A pocskondiázást megszakítva kétszer is el kellett rejtőzniük, mert Cal megpillantotta Hobart járőreit. A második alkalommal két órán keresztül lapultak, miközben az osztag néhány méterrel arrébb szép lassan lerészegedett.
    Amikor végre folytathatták útjukat, sokkal lassabban haladtak. Zsibbadt lábukat ólomsúlyúnak érezték, éhesek voltak, szomjasak voltak, és mindkettejüket idegesítette a másik jelenléte. És ami a legrosszabb: kezdett sötétedni.
    - Milyen messze van még? - érdeklődött Cal. Valamikor; Mimi kertjcnek kerítéséről nézvc a Fúgát, a táj zűrzavara ígéretes kalandokkal kecsegtetctt. Most, ennek a zűrzavarnak a kellős közepén Cal mindent megadott volna egy jó térképért.
    - Hát egy kicsit még odébb - felelte de Bono.
    - Tudod egyáltalán, hogy hol a fenében vagyunk?
    De Bono gúnyosan elhúzta a száját.
    - Igen, én tudom.
    - Akkor mondd meg!
    - Mi bajod?
    - Mondd meg!
    - Eszem ágában sincs! Bízzál bennem, Kakukk!
    Az utóbbi félórában feltámadt a szél, és most kiáltásokat hozott feléjük, ami megfékezte az elmérgesedő szópárbajt.
    - Tábortűz van valahol - mondta de Bono. Igaza volt. A fájdalmas kiáltások súlyával együtt a szcl égő fa szagát is hozta. De Bono már pattant is, hogy felkutassa eredetét. Cal szíve repesett az örömtől, ha arra gondolt, hogy végre megszabadul a kötéltáncostól, ugyanakkor - bármenynyire kételkedett is de Bono megbízhatóságában - szüksége volt egy idegenvezetőre. Cal követte hát a sűrűsödő sötétségben, fel egy kis dombra, ahonnan - egy boltívekkel teli földsávon keresztül - nagyszerű kilátás nyílt a tűzre. Valami csalitféleség égett, a szél legyezgette a lángokat. A jókora, lobogó tűz szélén kocsik álltak, tulajdonosaik - ismét csak Shadwell felszabadító katonái - fejvesztetten rohangáltak.
    - Gazemberek! - mondta de Bono, ahogy egy pár katona letepert és botokkal vert, rugdosott valakit. - Kakukk gazemberek!
    - Ezek nemcsak Kakukkok - kezdte Cal, de mielőtt befejezhette volna népének védőbeszédét, torkára fagyott a szó, mert felismerte a helyet, amit a szeme láttára pusztítottak el.
    Nem csalit volt, ami égett. A fák nem összevissza, hanem rendezett sorokban voltak ültetve. Egyszer ezeknek a fáknak a lombsátra alatt szavalta Bolond Mooney verseit. Lemuel Lo kertje most lángokban állt.
    Cal elindult a dombról, le a tűz felé.
    - Hová mégy? - kérdezte de Bono. - Calhoun! Megőrültél?
    De Bono utánament, megragadta Cal karját.
    - Calhouni Figyelj rám!
    - Eressz el! - mondta Cal, és megpróbálta lerázni de Bonót. Az erőszakos mozdulattól a talaj megcsúszott a lába alatt, Cal elvesztette az egyensúlyát, és magával rántotta de Bonót is. Lebukfenceztek a dombról, sár- és kőeső hullott rájuk, végül derékig érő vízben, egy árokban álltak meg a domb aljában. Cal megpróbált kimászni, de a kötéltáncos belekapaszkodott az ingébe.
    - Ne hősködj, Mooney! - mondta.
    - Kopj le!
    - Bocsánatot kérek azért az előbbi megjegyzésért, jó?! Beismerem, nemcsak a Kakukkok lehetnek vandálok.
    - Ugyan, nem erről van szó - mondta Cal még mindig a tüzet bámulva. - Én ismerem ezt a helyet - mondta. Nem hagyhatom, hogy elpusztuljon!
    Kitornászta magát az árokból, és elindult a lángok felé. Megöli a gazembereket, akik ezt művelték. Megöli, bárki legyen is az. Az életükkel fizetnek ezért.
    - Elkéstél! - kiáltotta utána de Bono. - Már nem segíthetsz!
    A kötéltáncosnak megint igaza volt. A kertből holnapra csak hamu marad. De akkor is tennie kell valamit azért a helyért, ahol először belekóstolt a Fúga csodáiba. Cal sejtette, hogy de Bono ott kutyagol mögötte, de ez most tehesen hidegen hagyta; konokul ment tovább a kert felé.
    Ahogy kicsit kitisztult előtte a kép, Cal észrevette, hogy a Próféta serege (ez így talán túl hízelgő: a Próféta csőcseléke) ellenállásba ütközött. A tűz körül több helyen is ádáz kézitusa folyt. De a kert védelmezői könnyű prédát jelentettek a gyújtogatóknak, akiknek ez a vérengzés nem volt több testedzésnél. Olyan fegyverekkel jöttek a Fúga ellen, amelyek néhány óra alatt meg tudták tizedelni a látólényeket. Cal éppen odanézett, amikor egyiküket leterítette egy pisztolylövés. Valaki a sebesült segítségére sietett, de azt is rögtön lelőtték. A katonák végigjárták a terepet, hogy ellenőrizzék, milyen munkát végeztek. Az első áldozat még nem halt meg. Kezét gyilkosa felé emelte, az megcélozta és szétlőtte a földön fekvő férfi fejét.
    Cal gyomra felfordult a füst és az égő testek bűzétől. Képtelen volt leküzdeni undorát. Megroggyant a térde, öklendezve a földre zuhant. Soha nem érezte még magát ilyen nyomorultul: a vizes, jéghideg ruha a hátára tapadt; hányadék ízét érezte a szájában; az Édenkert lángokban állt. A Fúga borzalmai éppolyan mélységesek voltak, mint amilyen felemelőek a gyönyörei. Cal úgy érezte, hogy semmi nem lehet ennél szörnyűségesebb.
    - Gyere el innen, Cal!
    De Bono megfogta a vállát. Egy marék frissen tépett füvet tett Cal elé.
    - Töröld meg az arcodat - mondta halkan. - Itt már nincs mit tenni.
    Cal az orrához nyomta a fűcsomót, beszívta édes-hűs illatát. Lassan múlt az émelygés. Még egy pillantást vetett az égő kert felé. Szeme könnybe lábadt; először nem is hitte, hogy igaz lehet, amit lát. Szipogva megtörölte a kezével, aztán újra kinyitotta a szemét. A füstben, a tűzben Lemuel Lo lépkedett.
    Cal a nevét suttogta.
    - Kicsoda? - kérdezte de Bono.
    Cal remegő lábakkal feltápászkodott.
    - Ott van - mondta, és Lo felé mutatott. A kerttulajdonos az egyik test mellett guggolt, kezét a halott arca felé nyújtotta. Vajon a szemét csukta le, áldását adva rá?
    Calnek tudatnia kellett vele, hogy itt van; beszélnie kellett a Lemuellel, ha csak annyit is, hogy ő is látta a borzalmakat, és hogy bosszút áll ezért a gyalázatért. De Bonóhoz fordult. A tűz, ahogy visszatükröződött a szemüvegében, eltakarta a szemét, de arca elárulta, hogy a kötéltáncost is megrendítették a látottak.
    - Várj meg itt! - mondta Cal. - Beszélnem kell Lemmel.
    - Elment az eszed, Mooney?
    - Lehet.
    Cal elindult a tűz felé, közben Lem nevét kiabálta. A csőcselék mintha belefáradt volna a vadászatba. Többen már a kocsijuknál álltak; volt, aki a tűzbe pisált; volt, aki csak a lángokat bámulta, bárgyún az italtól és a rombolástól.
    Lem befejezte az áldását, és kifelé indult kertje romjaiból. Cal megint a nevét kiáltotta, de a tűz ropogása elnyomta a hangját. Meggyorsította lépteit, és ekkor Lem meglátta őt a szeme sarkából. Valószínűleg nem ismerte meg, mert a közeledő alak láttán rémülten futásnak eredt. Cal utánakiáltott, a férfi felfigyelt a hangra. Megállt, a füstön és a kormon keresztül hunyorogva nézett hátra.
    - Lem! Én vagyok az! - kiabálta Cal. - Mooney!
    Lo maszatos arca egy időre elfelejtette a mosolyt, de karját kitárta Cal üdvözlésére, aki sietve tette meg az utolsó néhány métert; félt, hogy a füstfüggöny ismét elválasztja őket. Megölelték egymást, mint két testvér.
    - Ó, drága költő! - mondta Lo, szemét vörösre marta a füst és a könnyek. - Hát itt kell találkoznunk.
    - Mondtam, hogy nem felejtelek el. Ugye megmondtam?
    - Megmondtad, igen.
    - Miért tették ezt, Lem? Miért gyújtották fel?
    - Nem ők gyújtották fel - felelte Lem. - Én.
    - Te?
    - Gondolod, hogy átengedném ezeknek a gazembereknek a gyümölcs gyönyöreit?
    - De hát, Lem... a fák. Ez a sok fa...
    Lo a zsebeiben kotorászott, és több marék Júdás-körtét halászott elő. Volt közöttük sérült, ütődött is, a levük csillogva csorgott Lo ujjain. Az illat átjárta a mocskos levegőt, felidézve a múlt emlékeit.
    - Mindegyikben van egy mag, kedves költőm - mondta Lo. - És minden magból fa lesz majd. Keresek nekik egy helyet, ahol elültethetem.
    Bátor szavak voltak, de Lo zokogott, ahogy kimondta.
    - Nem fognak legyőzni bennünket, Calhoun - mondta. - Bármilyen isten nevében jöttek is, nem borulunk térdre előttük.
    - Nem is szabad - mondta Cal. - Különben mindennek vége.
    Miközben beszélt, észrevette, hogy Lo a csőcselékre pillant, a kocsik felé.
    - Menjünk! - mondta, és a gyümölcsöket visszatömte a zsebeibe. - Velem tartasz?
    - Nem tehetem, Lem.
    - A verseidet megtanítottam a lányaimnak - mondta. - Emlékeztem mindegyikre, ahogy te is emlékeztél rám...
    - Nem az én verseim - mondta Cal. - A dédapámé.
    - Most már mindannyiunké - mondta Lo. - Jó földbe vannak ültetve...
    Lövés dörrent. Cal megfordult. A három tűzbe bámuló meglátta őket, és feléjük tartottak. Fegyver volt náluk.
    Lo megfogta Cal kezét, búcsúzóul megszorította. Aztán hirtelen elengedte, mert újabb lövések következtek. Lo belevetette magát a sötétségbe, de a talaj göröngyös volt, és néhány lépés után elesett. Cal utánaszaladt, a fegyveresek közben újabb sorozatot adtak le.
    - Hagyj ! - kiáltotta Lo. - Menekülj, az Isten szerelmére!
    Lo megpróbálta összeszedni a zsebéből kihullott gyümölcsöket. Amikor Cal odaért hozzá, egy lövés eltalálta a kerttulajdonost. Felkiáltott, az oldalához kapott.
    A fegyveresek már majdnem elérték célpontjaikat. Abbahagyták a lövöldözést, hogy közelebbről majd jobban szórakozhassanak. Öt méterre lehettek, amikor vezetőjüket leterítette egy lövedék. A fejét találta el, és jókora sebet nyitott rajta. A fővadász arcát elborította a vér, összerogyott.
    Cal jól látta a lövedéket: egy rádió volt. A sötétből de Bono alakja bontakozott ki; mint egy ősember, üvöltve közeledett a fegyveresek felé. Rálőttek, de elhibázták. De Bono elviharzott a vadászok mellett, a tűz felé rohant.
    A vezető, fejéhez szorított kézzel, imbolyogva talpra állt, készen az üldözésre. De Bono ugyan megzavarta a vérengző vadászokat, taktikája azonban öngyilkos volt. Beszorították őt az égő fák közé. Cal látta, ahogy a füstben a tűz felé nyargal, a gyilkosok üvöltve a nyomában. Sortűz következett; de Bono táncoshoz méltóan kerülte ki a golyókat. De az előtte lévő poklot nem kerülhette ki. Egyszer még hátrafordult, hogy jól megnézze magának az üldözőit, aztán - a hülyéje - a lángok közé vetette magát. A legtöbb fa már csak izzó oszlop volt, a föld pedig valóságos mennyország egy parázson járó fakírnak - forró hamu és faszén. A levegő reszketett a hőtől, eltorzította de Bono alakját, míg el nem veszett a fák között,
    Gyászolásra nem volt idő. De Bono vakmerősége egy kis haladékot adott Calnek, de ez már nem tarthatott soká. Cal visszafordult, hogy segítsen Lemuelnek. A kerttulajdonos azonban eltűnt, mindössze néhány vérfolt és elveszített gyümölcs maradt a helyén. A tűz szélén a fegyveresek még mindig várták de Bonót, hogy amint előbukkan, lekaszabolhassák. Cal felállt, és a kötéltáncos nyomait kereste a lángok között. Semmit nem talált. A máglyától elindult vissza a domb felé, ahol de Bonóval civakodott. Közben egy halvány remény ébredt benne. Úgy döntött, hogy megváltoztatja az útvonalat: a kert túlsó vége felé futott.
    A levegő itt tisztább volt, a szél az ellenkező irányba sodorta a füstöt. Végigfutott a kert szélén, a kilátástalan helyzet ellenére is remélve, hogy de Bono esetleg gyorsabb volt a lángoknál. Félúton egy pár égő cipőbe botlott. Elkeseredésében belerúgott, aztán kutatta tovább a cipők gazdáját.
    Amikor hátat fordított a lángoknak, egy alakot látott a magas fűben, kétszáz méterre a kerttől. Még ilyen meszsziről is fel lehetett ismerni de Bono szőke fejét. Aztán már közelebbről elégedett mosolyát is.
    A szemöldöke és a szempillája leégett, haja alaposan megpörkölődött. De élt és mozgott.
    - Ezt hogy csináltad? - kérdezte Cal, amikor már hallótávolságon belül volt.
    De Bono vállat vont.
    - Ha tehetném, minden nap parázson sétálnék, nem kötélen.
    - Megmentetted az életemet - mondta Cal. - Köszönöm!
    Látszott, hogy de Bono nem tud mit kezdeni a hálálkodással. Egy kézlegyintéssel elintézte, aztán hátat fordított a tűznek, és belegázolt a fűbe. Cal követte.
    - Tudod az utat? - kérdezte Cal. Úgy tűnt, hogy most mintha az ellenkező irányba haladnának, mint az imént, amikor meglátták a tüzet, de Cal erre nem esküdött volna meg.
    De Bono válaszolt valamit, de a szél elsodorta, Cal pedig túlságosan fáradt volt, hogy újra megkérdezze.

X. FÖLDÖNTÚLI ÖRÖMÖK

    Az út innentől kezdve kínszenvedés volt. A kertben történtek elapasztották Cal utolsó erőtartalékait is. Lábizmai vonaglottak, mintha minden pillanatban görcsbe akarnának rándulni; gerinccsigolyái - mintha nem lenne bennük porc - csikorogva egymásnak súrlódtak. Cal inkább nem is gondolt bele, hogy mi lesz, ha egyszer tényleg megérkeznek az Égbolthoz. Ebben az állapotukban, finoman fogalmazva, könnyű préda lesznek Shadwell számára. Abrak a fenevadnak.
    A csillagfényben előbukkanó csodákra - a kőgyűrűre, amit suttogó ködszalagok fűztek össze; a csendes vízesés mögül üdvözülten mosolygó, sápadt arcú babacsapatra - Cal egy-egy futó pillantást vetett mindössze. Jelen pillanatban csak egy valami csalhatott volna örömöt az arcára: egy pehelypaplan.
    De egy idő múlva a rejtélyek is megfogyatkoztak, ahogy de Bono egy sötét hegyoldalra vezette fel Calt. Lábuk körül lágy szellő futkosott a fűben.
    A hold egy gomolyfelhőtarajon fúrta magát keresztül, szellemet csinált de Bonóból, aki teljes gőzzel haladt tovább a meredek emelkedőn. Cal, mint egy bárány, a nyomában. Ahhoz is túl fáradt volt, hogy az útvonal felől erdeklődjön.
    Lassacskán azonban rájött, hogy a sóhajok, amiket hall, nem csak a széltől származnak. Valami távoli muzsikát fedezett fel a hangokban; egy dallamot, ami egyszer felhangosodott, aztán elhalkult.
    De Bono egyszer csak megállt.
    - Hallod őket, Cal?
    - Igen, hallom.
    - Tudják, hogy vendégeik érkeztek.
    - Ez az Égbolt?
    - Nem - mondta de Bono halkan. - Az Égbolt majd holnap lesz. Ahhoz már túl fáradtak vagyunk. Ma éjjel itt alszunk.
    - Hol itt?
    - Találd ki! Nem érzed a levegő illatát?
    Enyhe illat szállt a levegőben; lonc és éjjelijázmin illata.
    - Nem érzed a földön?
    A föld meleg volt a lábuk alatt.
    - Ez, barátom, a Vénusz-domb.

    Tudhatta volna, hogy nem szabad de Bonóra hagyatkoznia; minden hősiessége ellenére a fickó teljesen megbízhatatlan volt. És most elvesztegetik a drága időt.
    Cal hátrapillantott, hogy látszik-e vajon az útvonal, amelyen jöttek. Nem látszott. A hold elbújt egy felhőtaraj mögé, és a hegyoldalt sötétség borította. Mire visszafordult, de Bono eltűnt. Cal nevetést hallott a közelben, de Bono nevét kiabálta. Ismét csak nevetés. Túlságosan könnyed volt, hogy de Bono lehetett volna, Cal azonban ebben sem volt biztos.
    - Hol vagy?! - kiabálta, de nem jött válasz, úgyhogy elindult a hang irányába.
    Meleg levegőáramlat csapott az arcába. Ijedten viszszahőkölt, de a trópusi meleg követte, ugyanakkor erős mézillatot is érzett. Szédült, sajgó lába majd összecsuklott alatta, az elernyedés puszta öröméért.
    Egy kicsit feljebb a domboldalon Cal egy alakot látott, nyilván de Bono alakját, ahogy mozog a homályban. Ismét a nevét kiabálta, és ezúttal választ is kapott. De Bono megfordult, és azt mondta:
    - Ne félj, Kakukk!
    Álomszerű volt a hangja.
    - Nincs időnk! - makacskodott Cal.
    - Nem tudok... semmi mást nem tudok ma éjjel... - de Bono hangja be-, aztán elúszott, mint egy gyenge rádiójelzés. - Semmi mást nem tudok ma éjjel csinálni... csak szerelmeskedni...
    Az utolsó szó elmosódott, ahogy de Bono alakja is beleolvadt a sötétségbe.
    Cal sarkon fordult. Biztos volt benne, hogy de Bono valahonnan a domb tetejéről beszélt, úgyhogy ha megfordul, és elindul, akkor abba az irányba fog menni, ahonnan jöttek.
    Callel együtt fordult a melegség is. Majd keresek egy másik vezetőt, gondolta bizonytalanul; keresek egy vezetőt, és eljutok.az Égbolthoz. Ott kell találkoznom valakivel! De kivel? Gondolatai abba az irányba tartottak, ahonnan de Bono hangját hallotta. Hát persze: Suzannával.
    Ahogy gondolatban kimondta Suzanna nevét, a melegség és a lába mintha összeesküdtek volna ellene: lehúzták Calt a földre. Nem tudta pontosan, hogy mi történt - nem esett el, nem lökték meg -, de egy pillanat múlva a feje a földön volt, és ó, mily kellemes! Olyan volt, mintha szerelmese mellé bújt volna egy dércsípte reggelen. Kinyújtózkodott, és közben azzal nyugtatgatta magát, hogy csak addig marad, míg némi erőt gyűjt az előtte álló megpróbáltatásokhoz.
    Talán el is aludt, de hallotta, hogy valaki a nevét . mondja.
    Nem Calt, mégcsak nem is Calhount, hanem így:
    - Mooney...
    Ez nem de Bono hangja, ez egy női hang volt.
    - Suzanna!
    Cal megpróbált felülni, de olyan nehéznek, olyan ólomsúlyúnak érezte magát az út porától, hogy moccanni sem tudott. Szerette volna lerázni ezt a súlyt, ahogy egy kígyó levedli a bőrét, de csak feküdt, az ujját sem bírta megmozdítani, a hang pedig egyre csak szólongatta őt, újra és újra, egyre halkabban, ahogy most már magasabb régiókban kutatta kiválasztottját.
    Cal szerette volna követni a hangot, és egyszer csak érezte, hogy vágya valóra válik: ruhái lehullanak, és teste siklani kezd a fűben, hasa a föld hasát súrolja. Fogalma sem volt, hogy hogyan utazott, mert a végtagjai nem mozogtak, és a légzése sem gyorsult fel az erőfeszítéstől. Valójában olyan távol érezte magát az érzékeléstől, mintha testét és légzését is otthagyta volna a ruháival együtt.
    Egyvalamit vitt magával: fényt. Gyenge, hűvös fényt, ami megvilágította a füvet és a fűben fészkelő apró hegyi virágokat; fényt, ami olyan közel haladt Calhez, mintha egyenesen belőle áradt volna.
    Néhány méterrel arrébb de Bono feküdt a fűben, tátott szájjal, mint egy hal. Cal az alvó alak felé igyekezett, hogy kikérdezze, de ekkor valami más ragadta meg a figyelmét. De Bonótól alig egy-két méterre fénynyalábok törtek elő a sötét földből. Cal elhaladt útitársa fölött, fénye majdnem felébresztette őt, aztán ment tovább az új rejtély felé.
    Hamar rájött a megoldásra. A földben gödrök voltak. Cal odament az egyik széléhez, és bekukucskált. A hegy belül üreges volt. Egy hatalmas barlangot látott a belsejében, fénylő pontok mozogtak benne. Nyilván ezek azok a láthatatlan lények, akikről de Bono beszélt.
    Cal gyanúja, miszerint a testét útközben valahol elhagyta, most beigazolódott: átsiklott a gödrön - amin a feje is alig fért volna be, a válláról nem is beszélve -, és beesett a barlangba.
    Ott lebegett a barlang kupolájában, miközben alant egy szertartás zajlott:
    A résztvevők első látásra fényes gázgömbökhöz hasonlítottak, körülbelül negyvenen lehettek. Voltak köztük nagyok, voltak parányiak, színük a hűvöspasztelltől az élénksárgáig és pirosig terjedt. Ahogy Cal lefelé sodródott - nem a gravitáció, hanem a puszta tndásvágy vonzásában -, rájött, hogy a gömbök korántsern üresek. Alakokat látott a belsejükben; olyanok voltak, mint a mértani pontossággal megalkotott szellemek. A látvány egy-két másodpercig tartott mindössze, aztán elillant; halvány felhő fátyolozta el, majd új alak bukkan: fel mögüle. Ez a néhány röpke pillanat arra azért elég volt, hogy Cal meglássa, kik azok az alakok a belsejükben.
    Több gömbben is emberi magzatra emlékeztető alakokat látott, óriási fejjel és cérnavékony végtagokkal, ami a testük köré fonódott. Egy pillanat alatt el is tűntek, helyükön mintha világoskék folt jelent volna meg, amitől a gömb most úgy nézett ki, mint egy hatalmas szengolyó. Volt egy olyan gömb is, amelynek belsejében a gázok osztódtak, egyre csak osztódtak, mint egy önmagába szerelmes sejt. Megint egy másikban a felhők hóviharrá változtak, a pelyhek egy erdőre és egy hegyre hullottak.
    Cal biztos volt benne, hogy a gömbök tudnak róla, bár egyik sem változtatott a mozgásán, a látogatót üdvözlendő. Cal ezen nem sértődött meg. A gömbök tánca rendkívül bonyolult volt, és nem kis zavart okozott volna, ha valamelyikük letér a pályájáról. Mozgásukban valami felemelő szükségszerűség érvényesült. Néhány gömb többször is csak hajszálnyira kerülte el az összeütközést, de az utolsó pillanatban egy nagy lendülettel kitért társa elől, és a katasztrófa veszélye átmenetileg elhárult. Más gömbök csoportokban mozogtak, bonyolult utakat jártak be egymás körül, egyidejűleg azon a nagy pályán is haladva, amelynek tengelye a barlang középpontjában volt.
    A tánc nyugodt fenségességén kívül volt valami más is, ami elkápráztatta Calt: az egyik nagyobb gömbben kétszer is megpillantott egy olyan képet, amelynek rendkívül erotikus hatása volt. Egy meztelen nő - akinek a végtagjai minden létező anatómiai törvényt megszegtek - lebegett egy felhőpárna fölött hihetetlenül izgató pózban. Alighogy Cal megíátta, a kép el is tűnt, csak a nő csalogató emléke maradt: ajkai, combja, feneke. Magamutogatása egyáltalán nem volt szemérmetlen; a bűnt a szégyenérzet jelentette volna, ami viszont ismeretlen volt ebben az elbűvölő társaságban. Ezek a láthatatlan lények túlságosan rajongtak a létezésért, hogy ilyen badarságokkal foglalkozzanak.
    A halált is szerették, ez kiderült. Az egyik gömb belsejében egy hulla látszott, rohadt és legyek lepte hulla, aki ugyanolyan örömmel mutogatta magát, mint társai.
    A halál nem érdekelte Calt, a nő viszont annál jobban. Semmi mást nem tudok ma éjjel csinálni - mondta de Bono -, csak szerelmeskedni.
    És most már Cal is belátta, hogy milyen igaza van. De az a szerelem, amit a barlangon túlról ismert, az nem illett ide. A gömbben lebegő nőnek nem kellett hízelegni, társaságát teljesen önzetlenül ajánlotta fel. A kérdés most már csak az volt, hogy Cal hogyan fejezze ki a vágyakozását. Testével az erekciót is kinn hagyta a Vénusz-dombon.
    Fölöslegesen aggódott: a nő már tudta, mire gondol. Ahogy Cal harmadszor is megpillantotta, a nő tekintete szinte behúzta őt a tánc közepébe. Lassan, végtelen lassan bukfencet vetett, és ott találta magát a hölgy mellett.
    Amikor elhelyezkedett, rádöbbent, hogy mi is a szerepe.
    A dombon a hang Mooneynak szólította, és ez nem volt véletlen. Cal volt itt a fény, a holdfény, ami föntről érkezett, és megtalálta pályáját a bolygók és a bolygók holdjainak táncában.
    Persze az is lehet, hogy ezt csak Cal gondolta így. Lehet, hogy a barlangban működő rendszer mozgatóerői ugyanúgy rendelkeztek a szerelem és a hóviharok, mint a csillagok felett. Ilyen csodák között amúgy sem ért semmit a találgatás. Ezen az éjszakán csak a létezés számított.
    A láthatatlan lények újabb kört tettek. Cal pedig, elmerülve a rendezett mozgás gyönyöreiben, forgott, egyre csak forgott (itt nem volt lenn és fenn, csak a mozgás puszta öröme), és egy pillanatra eltávolodott a nőtől. Hatalmas ívet leíró pályája azonban ismét a nő bolygója felé sodorta őt. Feltűnt a nő alakja, aztán rögtön ködbe veszett. Vajon Cal is ugyanezt a szertartást végezte a nő számára, emberből absztrakcióvá változva, újra visszatérve á lágy felhő habjaira? Oly keveset tudott magáról, erről a keringő Mooneyról!
    Egyedül a gömbök árulhatták el, hogy kicsoda is Cal valójában. Talán minden holdnak ez volt a sorsa. Talán túl sok is volt, amit Cal most megtudott. Megtudta, hogyan szerelmeskednek a holdak: megigézik a bolygók éjszakáját, felkavarják óceánjaikat, megáldják a vadászt és az aratót. Ezernyi módon, de ehhez a fény és a tér felszabadult testére van szükség.
    Amikor Cal erre gondolt, a nő megnyílt, hogy megfűrödjön Cal fényében: széttárta combjait, hogy Cal fénye örömet szerezhessen neki.
    Ahogy belehatolt, Cal ugyanazt a forróságot, ugyanazt a bírvágyat, ugyanazt a hiúságot érezte, ami mindig is jellemezte a benne rejlő állatot, de erőlködés helyett itt könnyedség volt; a kínzó veszteségérzet helyett táplálék; türelmetlenség helyett az az érzés, hogy ez mindörökké így maradhat, illetve, hogy száz emberöltő a holdak életében csak egy pillanat; ezen az égi körhintán értelmezhetetlenné vált az idő fogalma.
    Erre a gondolatra elviselhetetlen fájdalom hasított Calbe. Amit kinn hagyott a dombon, az vajon mind elfonnyadt és elpusztult, miközben ezek a csillagképek nyugodtan tették a maguk dolgát?
    A bolygórendszer középpontja felé nézett, ahonnan mindannyiuk pályája - különleges vagy szabályos, messzi vagy közeli - kündult. Ott, azon a helyen, ahonnan Cal holdfénye származott, látta magát, ahogy alszik egy domboldalon.
    „Álmodom" -gondolta Cal, és hirtelen felpattant, mint egy buborék az üvegben. A barlang kupolája - ami most mintha egy koponya belsejére hasonlított volna - sötét volt fölötte, és úgy érezte, rögtön nekivágódik, és halálra zúzza magát, de az utolsó pillanatban világosság támadt körülötte; Cal kinyitotta a szemét, és a fénycsíkozta eget látta maga fölött.
    Hajnalodott a Vénusz-dombon.

    Cal álma részben igaz volt. Valóban levedlett két réteget, mint egy kígyó. Az egyik, a ruhái, a fűben hevertek szanaszét. A másikat, a kalandjai fakasztotta mocskot, lemosta a harmat vagy az eső az éjszaka folyamán. Teste száraz volt; a föld melegétől (ez sem álom volt) megszáradt és illatozott. Jóllakottnak és erősnek érezte magát.
    Cal felült. A jószagú de Bono már talpon volt, a tökét vakarászta, és az eget bámulta; üdvözítő kombináció. Hátán és fenekén látszott a fűszálak nyoma.
    - Na, volt öröm? - kérdezte Calre kacsintva.
    - Öröm?
    - A láthatatlan lények. Szép álmokat hoztak?
    - Igen.
    De Bono kajánul vigyorgott.
    - Elmeséled? - kérdezte.
    - Nem tudom, hogy...
    - Jaj, hagyd már ezt a szemérmességet.
    - Nem, csak arról van szó... azt álmodtam, hogy... hogy én vagyok a Hold.
    - Micsoda?
    - Azt álmodtam, hogy...
    - Elhozlak egy helyre, ami leginkább megfelel a ti bordélyházaitoknak, te meg azt álmodod, hogy Hold vagy? Fura egy alak vagy, Calhoun.
    De Bono a fejét csóválta ezen a képtelenségen, közben felvette a trikóját.
    - És te? Te miről álmodtál? - kíváncsiskodott Cal.
    - Majd egyszer elmesélem - mondta de Bono. - Majd ha nagy leszel.

Szótlanul felöltöztek, aztán a lankás dombon elindultak lefelé.

XI. EGY SZEMTANÚ

Igaz, a Hobarttól való csodálatos megmeneküléssel a nap jól,kezdődött Suzanna számára, a dolgok azonban hamarosan rosszra     fordultak. Az éjszaka mintha valami biztonságos védőburkolat lett volna, a hajnal viszont megnevezhetetlen félelmeket hozott.
    A félelmek között akadt olyan is, amit meg tudott nevezni. Például azt, hogy elveszítette a vezetőjét. Suzannának csak nagyon halvány elképzelése volt arról, hogy hol van az Égbolt-palota, ezért úgy döntött, a Gyűrű felé indul el - azt mindig, mindenhonnan jól lehetett látni -, és útközben, amennyire lehet, majd kérdezősködik.
    Aggodalmának másik forrása: számtalan jel utalt arra, hogy a Fúgában a helyzet egyre rosszabb. A völgy fölött óriási füstfátyol lebegett; az éjszakai eső ellenére még mindig lángokban állt egy jókora terület. Útközben több csatatérre bukkant. Egyhelyütt, mint valami acélmadár, egy kiégett autó gubbasztott egy fa tetején; felrobbant vagy felszállt? Suzanna nem tudhatta, hogy milyen erők csaptak össze az éjszaka folyamán; azt sem, milyen fegyverekkel harcoltak, de az egyértelmű volt, hogy borzalmas küzdelem zajlott. Prófétai szózataival Shadwell megosztotta ennek a valaha békés földnek a ncpét - testvért testvér ellen fordított. A történelem bebizonyította, hogy éppen az ilyen konfliktusok a legvéresebbek. Így hát nem lepődött meg igazán, amikor lépten-nyomon temetetlen holtakba botlott; rókák és madarak lakmároztak a testeken.
    Ha mégis valami vigasztalót akart kierőszakolni ezekből a képekből, az csak annyi lehetett, hogy Shadwell hadjárata ellenállásba ütközött. A Próféta alaposan elszámította magát, amikor lerombolta Capra házát. Ezzel a zsarnoki tettel eljátszotta minden esélyét, hogy a Fúgát kizárólag a szavak erejével hódítja majd meg. Többé nem reménykedhetett abban, hogy csalással és csábítással megszerezheti ezeket a területeket. Fegyveres elnyomáscsakis ez következhetett.
    Suzanna tisztában volt vele, hogy a látólények csodatettei micsoda károkat képesek okozni, és a szíve mélyén reménykedett, hogy ez talán meghiúsíthatja Shadwell terveit. De mekkora - talán helyreállíthatatlan - károk érhetik magát a Fúgát, míg lakói kiharcolják a szabadságot! Ezek az erdők és mezők bele fognak pusztulni a rémtettekbe: varázserejük - részint - éppen abban rejlik, hogy ismeretlen számukra a kegyetlenség.
    Egy ilyen - valaha ártatlan, azóta meggyalázott - helyen találkozott Suzanna aznap az első élő látólénnyel. A Fúga bővelkedett a talányos építészeti alkotásokban, itt is egy ilyen állt: egy sekély medence, amit oszlopok vettek körül. Az egyik oszlop tetején rongyos kabátban egy szikár, középkorú férfi ücsörgött, nyakában egy nagy távcső lógott. Valamit körmölt egy jegyzetfüzetbe.
    - Keres valakit? - kérdezte, amikor meglátta Suzannát.
    - Nem.
    - Azt jól teszi, mert mindenki meghalt - mondta szenvtelenül. - Nézze csak! - A medence körül a beton tele volt vérfoltokkal. Az áldozatok a medence fenekén feküdtek, arccal felfelé, sebeiket kiszívta a víz.
    - Saját munka? - kérdezte Suzanna.
    - Hogy én? Isten ments! Én csak egy szemtanú vagyok. És maga melyik félhez tartozik?
    - Egyikhez sem - mondta Suzanna. - Én egyedül vagyok.
    A férfi leírta.
    - Nem feltétlenül hiszek magának - mondta írás közben. - De egy jó szemtanú feljegyez mindent, amit lát és hall, még ha kételkedik is benne.
    - És mi mindent látott? - kérdezte Suzanna.
    - Felfordulást - felelte a férfi. - Rengeteg embert, akik maguk sem tudták, hogy ki kicsoda. És olyan vérontást, amilyenről soha nem hittem volna, hogy itt megtörténhet. - Suzannára nézett. - Maga nem látólény - mondta.
    - Nem.
    - Csak véletlenül idetévedt, igaz?
    - Valahogy úgy.
    - Hát, a maga helyében én szépen visszatévednék. Itt senki sincs biztonságban. Sokan összecsomagoltak, és kimentek a Birodalomba, mielőtt még lemészárolnák őket.
    - Akkor ki harcol?
    - A vademberek. Tudom; tárgyilagosságra kellene törekednem, mégis ez a véleményem. Barbárok. Őrjöngenek.
    Suzanna kiabálást hallott. Befejezvén a reggelizést, a vademberek újra munkához láttak.
    - Mit lát onnan? - kérdezte Suzanna.
    - Romokat - mondta a férfi. - Szétszórt csapatokat. Szeméhez emelte a távcsövet, és végigpásztázta a területet; időnként megállt, ha megpillantott valami érdekes részletet. - Egy órával ezelőtt egy alaposan megviselt zászlóaljat láttam Ilyennincs alatt. A Lépcsőknél lázadók vannak, egy másik csapat tőlünk északnyugatra. A Próféta nemrég hagyta el az Égboltot, nem tudom pontosan megmondani, mikor; ellopták az órámat, és evangélistáinak több osztaga halad előtte, hogy biztosítsa az utat.
    - Milyen utat?
    - A Gyűrűhöz vezető utat, természetesen.
    - A Gyűrűhöz?
    - Véleményem szerint kezdettől fogva ez volt a Próféta célja.
    - Nem Próféta - mondta Suzanna. - Shadwell a neve.
    - Shadwell?
    - Igen, írja csak le! Kakukk és kereskedő.
    - Ez biztos? - kérdezte a férfi. - Mondjon el mindent!
    - Nincs időm - mondt Suzanna a férfi nagy bánatára. - Oda kell érnem hozzá.
    - Á, szóval a barátja.
    - Épp ellenkezőleg - mondta Suzanna, tekintete közben visszatévedt a medencében fekvő halottakra.
    - Lehetetlen megközelíteni, ha ezt forgatja a fejében - mondta a férfi. - Éjjel-nappal őrzik.
    - Bízza csak rám! - mondta Suzanna. - Maga azt sem tudja, hogy mekkora az ereje.
    - Ha valóban Kakukk, és megpróbál bejutni a Gyűrűbe, akkor végünk, ezt viszont tudom. Egy utolsó fejezetnek mindenesetre megteszi, nem?
    - És ki fogja elolvasni?

    Ezzel a kérdéssel Suzanna otthagyta a férfit, elmélkedjen csak az oszlop tetején, mint valami magányos vezeklő. A beszélgetés után Suzanna még sötétebbnek látta a helyzetet. A testében lévő oldószer ellenére nagyon kevesett tudott a Szőttesföldet irányító erők működéséről, ahhoz azonban nem kellett lángésznek lennie, hogy megértse: ha Shadwell belép a Gyűrű varázslatos területére, az katasztrófát jelent. Shadwell testesítette meg mindazt, amit ez a páratlan világ és alkotói megvetettek: ő volt a Romlottság. Lehet, hogy a Gyűrű inkább elpusztítja önmagát, de nem hagyja, hogy Shadwell hozzáférkőzzön a titkaihoz. De ha a Gyűrű elpusztul, vajon fennmaradhat-e a Fúga, amit a Gyűrűben lévő erők tartanak össze? Suzanna tartott tőle, hogy a szemtanú erre célzott kijelentéseivel: ha Shadwell behatol a Gyűrűbe, vége a világnak.
    Amióta elhagyta a medence környékét, nem látott egyetlen élő állatot vagy madarat sem. A fák és a bokrok elhagyatottak voltak, az aljnövényzet sűrűjében néma csend honolt. Suzanna készenlétbe helyezte az oldószert, hogy megfelelően védekezhessen, ha erre szükség lenne. Nem fog válogatni. Megöl mindenkit, aki megpróbálja megakadályozni, hogy utolérje Shadwellt.
    Egy romos fal mögül zajt hallott. Megállt, és felszólította a leselkedőt, hogy jöjjön elő. Nem kapott választ.
    - Utoljára kérdezem! - mondta Suzanna. - Ki van ott?
    Téglatörmelék omlott a földre, és a fal mögül előmászott egy négy-öt év körüli mocskos kisfiú; meztelen volt, leszámítva a zokniját.
    - Ó, Istenem! - mondta Suzanna megszánva a gyereket. Abban a pillanatban, hogy az oldószer elapadt a testében, mozgolódás támadt a rom mögött, és fegyveres férfiak hevenyészett csapata kerítette körül Suzannát.
    A gyerek panaszos arckifejezése megváltozott, ahogy az egyik férfi maga mellé szólította. A férfi piszkos kezével megsimogatta a kisfiú fejét, munkáját elismerő mosollyal jutalmazta.
    - Nevezze meg magát! - követelte az egyik fegyveres. Suzannának fogalma sem volt, hogy melyik félhez tartozik ez a csapat. Ha Shadwell hadseregéhez, akkor a neve egyenlő a saját halálos ítéletével. De bármilyen kétségbeejtő volt is a helyzet, képtelen volt olyan férfiakra - és gyerekekre - zúdítani az oldószert, akikről nem tudta biztosan, hogy ellenségek vagy szövetségesek.
    - Lelőni! - mondta a gyerek. - Ellenség.
    - Ne merészeljétek! - szólalt meg valaki hátulról. - Én ismerem.
    A férfi a nevén szólította. Suzanna a hang irányába fordult: megmentője - micsoda meglepetés! - Nimrod volt. Legutóbbi találkozásukkor még Shadwell gyalázatos hadjáratát támogatta, a dicsőséges jövőről szónokolt. De az idő és az események megszelídítették. Szánalmasan nézett ki: ruhája csupa rongy, arca tele sebhelyekkel.
    - Ne ítélj el! - mondta Nimrod, mielőtt Suzanna megszólalhatott volna.
    - Nem - mondta Suzanna. Valamikor átkozta őt, de az már a múlté. - Tényleg nem.
    - Segíts! - fakadt ki Nimrod, és odament Suzannához. Suzanna megölelte. Nimrod elrejtette a könnyeit, míg társai csendben visszatértek búvóhelyükre.
    Nimrod csak ekkor kérdezte meg:
    - Tudsz valamit Jerichauról?
    - Meghalt - felelte Suzanna. - A nővérek ölték meg.
    Nimrod elhúzódott Suzannától, és tenyerébe temette az arcát.
    - Nem a te hibád - mondta Suzanna.
    - Tudtam... - mondta halkan Nimrod. - Rögtön tudtam, amikor rosszra fordultak a dolgok. Tudtam, hogy valami borzalmas dolog történt vele.
    - Nem a te hibád, hogy nem láttad az igazságot. Shadwell nagyszerű színész. És azt adta elő, amit a közönség látni akart.
    - Várj ! - mondta Nimrod, és Suzannára nézett. - Azt akarod mondani, hogy Shadwell a Próféta?
    - Igen, azt.
    Nimrod megrázta a fejét.
    - Egy Kakukk - mondta elképedve. - Egy Kakukk.
    - Ez nem jelenti azt, hogy nem erős! - figyelmeztette Suzanna. - Megkaparintott néhány csodatettet.
    - El kell jönnöd a táborunkba - mondta Nimrod türelmetlenül. - Beszélned kell a parancsnokkal, mielőtt elindulnánk a Gyűrűhöz.
    - Akkor menjünk gyorsan! - mondta Suzanna. Nimrod azonnal elindult; a sziklás területre vezette Suzannát, ahol a lázadók rejtőztek.
    - Már csak ketten maradtunk, Apolline és én - mondta útközben - az első felkeltettek közül. A többiek mind meghaltak. Az én drága Liliám. Aztán Freddy Cammell. Most pedig Jerichau.
    - Hol van Apolline?
    - Kiment a Birodalomba, ez volt az utolsó hírem róla. És Cal? Cal veled van?
    - Azt beszéltük meg, hogy az Égboltnál találkozunk. De Shadwell már eljött onnan, a Gyűrű felé tart.
    - Ez lesz az utolsó útja - mondta Nimrod. - Akármilyen csodatetteket lopott is el, akkor is csak emberlény. Az emberlények pedig halandók.
    „Mindannyian azok vagyunk!" - gondolta Suzanna, de nem mondta ki.

XII. VÉGZETES CSAPÁS

    Nimrod bizakodását kevéssé indokolta a táboruk, ami inkább volt kórház, mint katonai létesítmény. A sziklák között rejtőző mintegy ötven katona - férfiak, nők vegyesen - jó háromnegyed része sebesült volt. Akadtak ugyan harcképesek is, de a többség már a halál küszöbén állt, halk szavakkal vigasztalták őket utolsó perceikben.
    A tábor egyik sarkában, ahol a haldoklók nem láthatták, egy tucat holttest feküdt ideiglenes szemfödél alatt. Egy másik szegletben a zsákmányolt fegyvereket szortírozták. Dermesztő látvány volt: géppuskák, lángszórók, gránátok. A bizonyíték, hogy Shadwell és követői felkészültek a pusztításra, ha a Fúga lakói ellenszegülnének a felszabaditóknak. A szörnyű fegyverekkel és katonák buzgalmával szemben a legbámulatosabb csodatett is csak csekély védelmet jelentett.
    Lehet, hogy ezek a kételyek Nimrodban is megfogalmazódtak, de ha igen, akkor igyekezett leplezni Suzanna előtt. Megállás nélkül beszélt, az elmúlt éjszaka sikereit ecsetelte, mintha az árulkodó csendet akarná elkerülni.
    - Még foglyokat is ejtettünk- dicsekedett, és a sziklatömbök közé vezette Suzannát. Egy sáros gödörben körülbelül egy tucat fogoly ült, bokájuk és kezük összekötözve; gépfegyverrel őrizte őket egy lány. Szánalmas egy társaság volt. Akadtak közöttük sebesültek is; és mindegyik rettegett; sírtak és magukba motyogtak, mintha rádöbbentek volna, hogy Shadwell rászedte őket, és szörnyű tetteiken keseregnének. Suzanna sajnálta őket, hogy most megvetik magukat. Nagyon is jól ismerte Shadwell ámításait - egyszer maga is majdnem bedőlt neki. Shadwellnek csak áldozatai voltak, nem szövetségesei; megvásároltak egy hazugságot, mert túl csábító volt. Most, hogy ráébredtek Shadwell próféciáinak hamisságára, nem maradt más a számukra, mint a kétségbeesés és az önmarcangolás a kiontott vér miatt.
    - Beszélt velük valaki? -kérdezte Suzanna Nimrodtól. - Talán ismerik Shadwell legsebezhetőbb pontjait.
    - A parancsnok megtiltotta - mondta Nimrod. - Betegek.
    - Ugyan, micsoda badarság! - mondta Suzanna, és bemászott a gödörbe a foglyokhoz. Többen feléje fordították elgyötört arcukat; az egyik fogoly a megbocsátás legapróbb jelére felzokogott.
    - Nem akarok senkit elítélni - mondta Suzanna. - Csak beszélgetni akarok veletek.
    Megszólalt mellette egy férfi, arcát vastagon borította a vér.
    - Megölnek bennünket?
    - Nem - felelte Suzanna. - Nem, ha rám hallgatnak.
    - Mi történt? - kérdezte egy másik fogoly, elmosódó és álomittas hangon. - Megjött a Próféta? - Valaki megpróbálta elhallgattatni, de a fogoly tovább makogott. - Mindjárt itt kell lennie, nem? Jön, és elvisz bennünket Caprához.
    - Nem jön - mondta Suzanna.
    - Tudjuk - mondta a véres arcú. - Legalábbis a többség tudja. Becsapott. Azt mondta...
    - Tudom, hogy mit mondott - szakította félbe Suzanna. - És azt is tudom, hogy becsapott benneteket. Most jóvá kell tennetek, amit elkövettetek; segítenetek kell.
    - A Prófétát nem lehet legyőzni - mondta a férfi. - Varázsereje van.
    - Fogd be a szád! - mondta egy másik fogoly, aki olyan erősen szorította a rózsafüzért, hogy majd szétrepedt a bőre. - Ne árulkodj! Meghallja.
    - Hadd hallja! - vágott vissza az előbbi. - Öljön meg, ha kedve tartja. Mit bánom én. - Suzannához fordult. Démonok vannak vele. Láttam. Megeteti velük a halottakat.
    Nimrod, aki Suzanna háta mögött hallgatta a tanúk vallomását, most megszólalt:
    - Démonok? Láttad a démonokat?
    - Nem - mondta a sápadt férfi.
    - Én láttam - mondta egy másik.
    - Hogy néznek ki? Mondd el! - követelte Nimrod.
    „A férfi nyilván az éktelen nagyra dagadt fattyakat látta" - gondolta Suzanna. Miközben elkezdte leírni a külsejüket, Suzanna felfigyelt egy fogolyra, akit eddig nem vett észre: a gödör legmocskosabb zugában kuporgott, arccal a sziklafal felé. A háta közepéig omló hajból ítélve nő lehetett, és nem kötözték meg, mint a többieket, hanem csak belökték a piszokba.
    Suzanna.elindult feléje. Amikor közelebb ért, motyogást hallott, és látta, hogy a nő a sziklafalhoz tapasztja a száját - a sziklához beszélt, mintha ott keresne vigasztalást. Ahogy Suzanna árnyéka a falra vetődött, a nő abbahagyta a könyörgést, és megfordult.
    Suzanna az arcára száradt vér és ürülék mögött is rögtön felismerte a nőt: Immacolata. Megcsonkított arca olyan volt, mint egy tragikus színészé. Szeme megduzzadt a sírástól, és egy újabb könnyáradat készült kitörni belőle; haja kócos és a sártól összetapadt. Melle fedetlen, és minden egyes porcikájában rettenetes rémület. Korábbi erejének nyoma sem maradt. A saját piszkában fetrengő, őrült nő volt.
    Ellentmondó érzések hadakoztak Suzannában. Itt reszketett most előtte az a nő, aki megölte a beteg Mimit; aki a Fúgában történt borzalmak egyik kiagyalója volt. A Shadwell trónja mögött álló hatalom, számtalan csalás és bánat forrása; az Ördög múzsája. Suzanna most mégsem érezte azt a gyűlöletet, amit Shadwell vagy Hobart iránt. Vajon azért nem, mert-ha véletlenül is - a varázslónőnek köszönheti, hogy felfedezte magában az oldószert? Vagy mert - ahogy Immacolata mindig is állította - ők ketten valamilyen módon testvérek voltak? Más csillagzat alatt talán Suzannának jutott volna ez a sors: a kitaszítottság és az őrület?
    - Ne. .. nézz... rám - mondta halkan a nő. Véraláfutásos szemében nem látszott, hogy felismerte völna Suzannát. a
    - Tudod, hogy ki vagy? - kérdezte tőle Suzanna.
    A nő arckifejezése nem változott. Néhány pillanat múlva válaszolt:
    - A szikla tudja - mondta.
    - A szikla?
    - A sziklából nemsokára homok lesz. Ezt azért mondom, mert ez az igazság. Homok lesz.
    Immacolata elfordította a tekintetét faggatójáról, és tenyerével simogatni kezdte a sziklát. Suzanna most látta csak, hogy jó ideje csinálhatta már ezt. A szikla véres volt, ahol lehorzsolta Immacolata bőrét, mintha a vonalakat akarná kitörölni a tenyeréből.
    - Miért lesz homok? - kérdezte Suzanna.
    - Mert el fog jönni - mondta Immacolata. - Láttam. A Korbács. Eljön, és akkor mindenből és mindenkiből homok lesz. - Dühösebben simogatta a sziklafalat. - Elmondtam a sziklának.
    - És nekem elmondod?
    Immacolata előbb körbehordozta, majd ismét a szikla felé fordította a tekintetét. Suzanna már azt hitte, hogy megfeledkezett róla, amikor Immacolata újra beszélni kezdett, szaggatottan:
    - Eljön a Korbács - mondta. - Mindent tud, még álmában is. - Abbahagyta tenyere gyötrését. - Néha már majdnem felébred. És ha egyszer tényleg felébred, mindenkiből homok lesz...
    A véres sziklának nyomta az arcát, felzokogott.
    - Hol van a nővéred? - kérdezte Suzanna.
    A zokogás erre megszakadt.
    - Itt van?
    - Nincs... nővérem - mondta Immacolata. Kételynek semmi jele nem volt a hangjában.
    - És Shadwell? Shadwellre emlékszel?
    - A nővéreim meghaltak. Homok lett belőlük. Mindenből. Homok lett mindenből.
    Immacolata ismét zokogni kezdett, az eddiginél is keservesebben.
    - Mit törődsz vele? - kérdezte Nimrod, aki egy ideje már Suzanna mellett állt. - Ez is csak egy őrült. A hullák között találtuk. A szemüket ette.
    - Tudod, hogy ki ez a nő? - mondta Suzanna. - Nimrod... ez Immacolata.
    Nimrod arca megnyúlt a döbbenettől.
    - Shadwell barátnője. Esküszöm!
    - Ez nem lehet igaz - mondta Nimrod.
    - Megtébolyodott, de esküszöm, hogy ő az. Két napja sincs, hogy találkoztunk.
    - De hát mi történt vele?
    - Talán Shadwell...
    A sziklafalnál á nő halkan elismételte a nevet.
    - De bármi történt is, nem maradhat itt, ilyen körülmények között...
    - Menjünk, beszéljünk a parancsnokkal. Ezt mind mondd el neki.

    Úgy látszott, ez a találkozások napja. Először Nimrod, aztán a varázslónő, most pedig a vert sereg vezére, Yolande Dor; az a nő, aki olyan hevesen ellenezte a visszaszövést, hajdanában, amikor még állt Capra háza.
    Ő is megváltozott. Kevély magabiztossága elpárolgott. Arca sápadt és ragacsos, hangja és viselkedése visszafogott volt. Nem fecsérelte az időt udvariaskodásra:
    - Nyögje már ki, ha mondani akar valamit!
    - Az egyik fogoly...
    - Rimánkodásra nincs időm - hangzott a válasz. - A magáéra meg főleg nincs.
    - Ez nem rimánkodás.
    - Akkor sem vagyok rá kíváncsi.
    - Muszáj, hogy kíváncsi legyen, és az is lesz! -csattant fel Suzanna. - Felejtse el, amit irántam érez...
    - Semmit nem érzek - vágta rá Yolande. - A tanácstagok kimondták maguk felett az ítéletet. Maga csak arra kellett, hogy valakire rásózhassák a felelősséget. Ha nem maga lett volna ott, akkor találnak valaki mást.
    Mintha fájdalmat okozott volna neki ez a kifakadás. Kigombolt kabátja alá csúsztatta a kezét, látszott, hogy egy sebet próbál csillapítani. Keze véres volt, amikor előhúzta. Suzanna kitartott, de egy kicsit megenyhült.
    - Az egyik fogoly - mondta - Immacolata.
    Yolande Nimrodra nézett.
    - Ez igaz?
    - Igaz - mondta Suzanna. - Jobban ismerem őt, mint bármelyikőjük. Ő az. Teljesen... elveszett; az is lehet, hogy őrült. De ha sikerülne valamit kiszedni belőle, talán hasznosíthatnánk Shadwell kézre kerítésében.
    - Shadwell?
    - Shadwell a Próféta. Valamikor egymás szövetségesei voltak, ő és Immacolata.
    - Én nem közösködöm a Romlottsággal - mondta Yolande. - Felakasztjuk, ha eljön az ideje.
    - Akkor csak annyit engedjen meg, hogy beszélgessek vele. Talán megtudok tőle valamit.
    - Ha egyszer elment az esze, miért hinnénk el egyetlen szavát is? Nem! Rohadjon el!
    - Elszalasztott lehetőség lenne.
    - Maga nekem ne beszéljen elszalasztott lehetőségekről - mondta Yolande keserűen. Semmi remény nem volt, hogy meg lehetne győzni. - Egy órán belül indulunk a Lepelhez - közölte Suzannával. - Ha be akar állni közénk, semmi akadálya. Ha nem, menjen a dolgára.
    Ezzel mindkettejüknek hátat fordított.
    - Gyere! - mondta Nimrod, és elindult. Suzanna nem mozdult.
    - A magam részéről - mondta - remélem, hogy lesz még alkalmunk beszélgetni, ha vége ennek az egésznek.
    Yolande nem fordult meg.
    - Hagyjon békén! - mondta.
    Suzanna pontosan ezt tette.

    Amikor Suzanna kiment a foglyok közül, Immacolata néhány percig csak ült a feledés homályában. Időnként sírva fakadt, időnként a néma sziklafalra meredt.
    Shadwell gyalázatos tette az Égboltpalotában, megtetézve nővérei halálával, egy kietlen vidékre űzte Immacolata ép elméjét. De nem volt egyedül a pusztaságban. Ott, azon a senki földjén újra rátalált a kísértetre, aki az utóbbi időben oly gyakran látogatta: a Korbácsra. Immacolata, aki akkor volt a legboldogabb, ha térdig gázolt a pusztulásban; aki zsigerekből fűzte a nyakláncait; aki a halottak játszópajtása volt - ott, annak az irtózatnak a közelében olyan szörnyűségeket látott, amitől még ő is elborzadt.
    A Korbács még mindig aludt - ez valamelyest enyhítette az iszonyatot -, de nem alhat örökké. Befejezetlen munkákat hagyott maga mögött, célját még nem érte el. Hamarosan felébred, és eljön, hogy elvégezze a dolgát. És akkor?
    - ...homok lesz minden... - mondta Immacolata a sziklának.
    Most nem kapott választ. A szikla durcáskodott, mert Immacolata fecsegett: a szürke szemű nőnek elárulta a titkukat.
Immacolata guggolva ringatta magát, kínozták a nő szavai. Nagyon kevésre emlékezett abból, amit a nő mondott: egy-egy szóra, névre. Illetve egy bizonyos névre. A fejében visszhangzott.
    Shadwell.
    Mint valami viszketés a fejbőre alatt, valami fájdalom a koponyájában. Immacolata legszívesebben átszakította volna a dobhártyáját, hogy a visszhangot kirángassa a fejéből, és összetapossa. Gyorsabban ringatta magát, hogy kiűzze a nevet, de az egyre csak dörömbölt a fejében.
    Shadwell, Shadwell.
    Aztán újabb nevek bukkantak elő a feledés homályából: Magdalena.
    A Boszorkány.
    Immacolata most maga előtt látta őket, tisztán, mint a sziklát; egyre tisztábban: a nővéreit, szerencsétlen, kétszer meggyilkolt nővéreit.
    Halott lábuk alatt pedig egy vidéket látott; valamilyen földet; amit oly régóta, hihetetlenül régóta igyekezett elpusztítani. Most ennek a földnek a neve is az eszébe jutott, és halkan kimondta:
    - A Fúga. . .
    Igen, így nevezték, az ellenségei nevezték így. Menynyire szerették! Mennyire küzdöttek a földjükért, és közben megsebezték Immacolatát.
    Megérintette a sziklát, és érezte, hogy megremeg. Im-macolata felpattant; a név, ami elindította ezt az áradatot, most betöltötte a fejét, és elsöpörte a feledést.
    Shadwell.
    Hogy is felejthette el az imádott Shadwellt?! Csodatetteket ajándékozott neki. És mit kapott értük cserébe? Shadwell elárulta és bemocskolta őt. Kihasználta, amíg céljainak megfelelt, aztán eltaszította, ki a pusztaságba.
    De nem taszította elég messzire. Immacolata ma megtalálta az utat, és iszonyú hírekkel elindult visszafelé.

    Hirtelen óriási hangzavar támadt, és egyre erősödött. Értetlen sikolyok, aztán a rettenet üvöltései, amilyenhez foghatót Suzanna még soha nem hallott.
    Nimrod már rohant is, hogy megnézze, mi történt; Suzanna utána. Elképesztő felfordulás képe fogadta.
    - Megtámadtak bennünket! - ordította Nimrod, miközben társai - sokan közülük friss, vérző sebekkel - öszszevissza rohangáltak. A föld már tele volt áldozatokkal, számuk percről percre gyarápodott.
    Mielőtt Nimrod belevethette volna magát a küzdelembe, Suzanna elkapta a karját.
    - A mieink ölik egymást! - kiabálta Suzanna, igyekezve túlharsogni a hangzavart.
    - Mi van?
    - Nézd csak meg! - mondta Suzanna.
    Nimrod egy pár pillanat alatt maga is meggyőződhetett róla, hogy szó sem volt külső támadásról. A lázadók estek egymás torkának. Senkinek nem kegyelmeztek. Egymást gyilkolták azok a harcosok, akik néhány perce még megosztották egymással az utolsó cigarettájukat. Volt, aki a halálos ágyáról tápászkodott fel, és ápolóját püfölte.
    Nimrod a csatatérre lépett, és az egyik őrültet elráncigálta társa torkától.
    - Az Isten szerelmére, mit csinálsz? ! - kérdezte Nimrod. A férfi még mindig kapálózott, hogy elérje áldozatát.
    - A gazember! - üvöltötte a férfi. - Megerőszakolta a feleségemet!
    - Mit beszélsz?
    - Láttam! Itt csinálta! - Maga elé mutatott. - Itt, előttem!
    - A feleséged nincs itt! - üvöltötte Nimrod, és megrázta a férfit. - Nincs itt!
    Suzanna a csatateret nézte. Ugyanaz a káprázat vagy majdnem ugyanaz kerített hatalmába mindenkit. A harcosok sírva és átkozódva verekedtek. Azzal vádolták a másikat, hogy eltiporták a szüleiket, elcsábították a feleségüket, lemészárolták a gyerekeiket; bosszút akartak állni a tetteseken. A kollektív káprázat láttán Suzanna a valódi tettest kereste, és meg is találta: Immacolata egy magas szikláról szemlélte a vérengzést. Haja ugyanolyan kócos volt. Melle még mindig fedetlen. De látszott rajta, hogy kitalált a homályból, és magára ismert.
    Suzanna elindult a varázslónő felé. Bízott benne, hogy az oldószer nem engedi majd, hogy ez a szörnyű csodatett az ő eszét is elvegye. Nem engedte. Igaz, fürgének kellett lennie, hogy megmeneküljön az őrjöngőktől, de végül sértetlenül elérte a sziklát.
    Úgy látszott, Immacolata nem vette észre. Fejét hátravetve, vérfagyasztó kegyetlenséggel vicsorítva állt a sziklán, és teljesen lekötötte a műve: az öldöklés.
    - Hagyd őket! - kiáltotta Suzanna.
    A hangra megrezzent Immacolata feje: Suzanna érezte, hogy megtalálja őt a varázslónő tekintete.
    - Miért csinálod ezt? - kérdezte Suzanna. - Ők nem bántottak.
    - Nem kellett volna kirángatnod az ürességből! - felelte a varázslónő. - A te műved, hogy újra emlékezem.
    - Akkor a kedvemért - mondta Suzanna-hagyd békén őket.
    Háta mögött a lárma csillapodott; felváltotta a haldoklók nyöszörgése és azoknak a jajveszékelése, akik magukhoz tértek, és rádöbbentek, hogy megölték barátaikat.
    Nem lehetett tudni, hogy a csodatett azért ért-e a végére, mert Immacolata gonoszságából nem futotta többre, vagy azért, mert meghallgatta Suzanna kérését. A halálgépezet mindenesetre leállt.
    De csak egy pillanatig volt nyugalom: a zokogás közepette lövés dörrent. A golyó Immacolata csupasz lába alatt a sziklának csapódott. Suzanna megfordult, és Yolande Dort látta, ahogy a tetemek - néhai kis screge - között gázol, újra megcélozva a varázslónőt.
    Immacolata nem kedvelte a célpontszerepet. Amikor a második lövés is a szikla felé süvített, Immacolata a levegőbe emelkedett, és Yolande felé szállt. Gyilkos árnyéka, mint egy dögkeselyűé, végigsöpört a csatamezőn. Érintésére a sebesültek, akik képtelenek voltak elmenekülni, a vér áztatta földre buktak, és kilehelték a lelküket. Yolande nem várta tétlenül, hogy az árnyék őt is elérje; újra és újra a varázslónőre lőtt. Az erő, ami Immacolatát a magasban tartotta, egyszerűen visszalökdöste a golyókat.
    Suzanna ordított, hogy vonuljon vissza, de figyclmeztetését Yolande vagy nem hallotta, vagy nem törődött vele. A varázslónő lecsapott rá, felkapta - az oldószer fénye mindkettejüket elborította -, és messzire hajította. Yolande egy rémes puffanással ugyanahhoz a sziklához csapódott, ahol az előbb még Immacolata állt, aztán öszszetört csontokkal a földre zuhant.
    Egyetlen lázadó sem próbált segíteni a parancsnokán. Mozdulatlanná dermedtek a rémülettől, miközben a varázslónő egy méter magasan a porond fölött lebegett, és árnyéka végzett azzal a néhány harcossal, akik kimaradtak az odafelé vezető útja során.
    Immacolata az imént talán még hajlott volna a könyörületre, de Yolande támadása után erre már semmi esély nem volt. Suzanna tudta, hogy a varázslónő most már senkinek nem kegyelmez valamikori fogvatartói közül. A védekezéssel most nem törődve Suzanna az oldószer élő villanásával Immacolatára támadt. Ereje parányi volt Immacolata erejéhez képest, de Yolande meggyilkolása után a varázslónő ellankadt, és ez a váratlan támadás kcszületlenül érte. A veséjét érte a lövés, és taszított egyet rajta. Néhány másodperc alatt azonban újra visszanyerte az egyensúlyát, és - még mindig a levegőben lebegve, mint valami romlott angyal - támadója felé fordult. Arcán nem volt harag, csak elnéző csodálkozás.
    - Meg akarsz halni? - kérdezte.
    - Nem. Természetesen nem.
    - Ugye, figyelmeztettelek, hogy mi vár rád? Emlékszel? Csupa bánat, azt mondtam. Csupa veszteség. Igazam volt?
    Suzanna bólintott, és nemcsak azért, mert Immacolata kedvébe akart járni. A varázslónő nagyot sóhajtott.
    - A te műved, hogy újra emlékezem - mondta. - Köszönöm. Cserébe - kinyitotta a kezét, mintha valami láthatatlan ajándékot nyújtana át - tessék, az életed. - Keze ökölbe szorult. - És ezzel törlesztettem az adósságomat.
    Miközben beszélt, lassan ereszkedett lefelé, míg lába földet ért.
    - Eljön az idő - mondta, a halottakat nézve maga körül -, amikor majd örömöd leled az ilyen társaságban. Ahogyan én is örömöm leltem. Lelem.
    Ezzel hátat fordított Suzannának, és elindult. Senki nem mozdult, hogy megállítsa, ahogy felmászott a sziklára, és eltűnt. A túlélők csak nézték, és hálaimát mondtak az istenüknek, hogy a pusztaságból visszaérkezett nő őket kifelejtette.

XIII. FUTÓ PILLANTÁS

    Shadwell nyugtalanul aludt, no de ezen aligha lehet csodálkozni: az istenjelöltekkel ez már csak így van. Óriási terhet, óriási felelősséget készült magára vállani. Ugyan miért lepődött volna meg a zaklatott éjszakákon?
    Azóta, hogy a toronyszobából a Gyűrűt övező Lepelt tanulmányozta, már biztosan tudta, hogy nincs mitől félnie. Érezte, hogy a felhőfátyol mögött rejtőző erő szólítja őt, hívja és várja, hogy istenné tegye.
    Kevéssel napfelkelte előtt azonban, amikor el akart indulni az Égboltpalotából, aggasztó híreket kapott. Ilyennincsben Hobart csapatát súlyos veszteség érte, a helybéliek csodatetteitől a katonák nagy része megbolondult. A felügyelő sem volt kivétel. Amikor megérkezett, a hírnök után egy órával, úgy nézett ki, mint aki már maga sem tudja, hogy kicsoda.
    A máshonnan érkező hírek jobbak voltak. A Próféta seregei mindenütt győzedelmeskedtek, ahol normális hadviselésről volt szó. Minden azon múlott, hogy katonái elég fürgén cselekedjenek, megelőzve a látólényeket. Ha a látólények voltak a fürgébbek, a harc kimenetele ugyanolyan volt, mint Ilyennincsben: az emberek vagy meg bolondultak, vagy szertefoszlott igehirdetői buzgalmuk, és átálltak az ellenséghez.
    A látólények a pletykáló levegő vagy valamilyen csodatett útján értesültek a Próféta szándékairól, és most a Fénypallónál gyülekeztek, hogy ha kell, az utolsó csepp vérükig védelmezzék a Gyűrűt. Több százan voltak, de hadseregnek aligha lehetett nevezni őket. Minden jelentésből az derült ki, hogy az elszánt tömeg nem más, mint öregek, nők és gyerekek fegyvertelen, szervezetlen gyülekezete. Lerohanásuk csak etikai szempontból jelenthetett problémát. Útban a Gyűrű felé Shadwell azonban úgy döntött, hogy az efféle erkölcsi előírások őrá már nem vonatkoznak. Bűnt, sokkal súlyosabb bűnt akkor követne el, ha nem hallgatna a Lepel mögül érkező felszólításra.
    Nem fog meghátrálni. Ha eljön a pillanat, mint ahogy hamarosan eljön, majd beveti a fattyakat, és felzabáltatja velük az ellenséget, gyerekestül, mindenestül.
    Szólították, ő pedig szapora léptekkel elindult az oltár felé, ahol saját magát isteníti majd.

    A testi és lelki frissesség, amit Cal a Vénusz-dombon való ébredéskor érzett, nem csökkent, miközben de Bonóval az Égbolt felé igyekeztek. Nagyszerű közérzetét azonban hamarosan elrontotta a táj nyugtalansága: a nyomasztó, bár megfoghatatlan zaklatottság, amelyet a levelekben és a fűszálakban érzett. Ha volt is madárdal, sértette a fülét; inkább riadónak hangzott, mint muzsikának. Még a levegő is zúgott, mintha most fogná csak fel, hogy micsoda híreket szállít.
    Rossz híreket, ez kétségtelen. Bizonyítékokat azonban alig láttak. Egy-két kialvófélben lévő tűz, jóformán ennyi volt az egész, és a viszály e jelei is lassan elfogytak, ahogy egyre közelebb értek az Egboltpalotához.
    - Ez az? - kérdezte Cal, amikor a fák közül kibukkant egy magas és meglehetősen különleges épület.
    - Ez - mondta de Bono.
    Minden ajtaja nyitva volt; hangnak és mozgásnak semmi jele. Gyorsan megvizsgálták kívülről, hátha árulkodik valami Shadwell jelenlétéről, de semmit nem találtak.
    Miután egyszer körbejárták az épületet, de Bono kimondta, amire Cal gondolt:
    - Semmi értelme, hogy kinn mászkáljunk. Menjünk be.
    Szívük a torkukban dobogott, ahogy felmentek a lépcsőn, és beléptek.
    Cal valami varázslatosra számított, és nem csalatkozott. Minden egyes helyiség, ahová bekukkantott, új csempe-, tégla- és színcsodával szolgált. Csoda csoda hátán, ennyi.
    - Sehol senki-mondta de Bono, miután végigkutatták az alsó szintet. - Shadwell már elment.
    - Még megnézem az emeleten - mondta Cal.
    Felmentek a lépcsőn, aztán, hogy gyorsabban haladjanak, elváltak. A folyosó végén Cal talált egy szobát, amelynek a falai olyan ravaszul voltak tükördarabkákkal burkolva, hogy amikor belépett, a falak mögött látta magát; valami párás és ködös helyen a téglák közül kandikált elő. Ez már önmagában is eléggé furcsa volt, de valami további titokzatos csel révén - amelynek nyitja Cal képességeit messze meghaladta - ráadásul úgy tűnt, hogy abban a másik világban nem egyedül van, hanem mindenféle és fajta állatokkal - macskákkal, majmokkal és szárnyas halakkal -, akik mindannyian az ő képét öltötték magukra. Cal ezen jót mulatott, és a többi arca is - természetesen a halakkal együtt - vele nevetett.
    A nevetéstől nem is hallotta, hogy de Bono valamit kiabál. Cal szívesen kacarászott volna még, de aztán csak elindult, hogy megkeresse a kötéltáncost.
    A türelmetlen kiabálás föntről, egy emelettel magasabbról hallatszott.
    - Jövök már! - kiabált vissza Cal, ahogy mászott felfelé. Hosszú és meredek volt a lépcsősor, és egy toronyszobába vezetett. Fény áradt be az ablakokon, de a világosság nem tévesztette meg Calt: érezte, hogy itt borzalmas dolgok történtek - és nem is olyan régen. Nem tudhatta, hogy mi, de Bono azonban annál is nagyobb és frissebb borzalmak hírével fogadta.
    - Megtaláltam Shadwellt - mondta, és odaintette az ablakhoz Calt.
    - Hol?
    - A Fénypallónál.
    Cal kinézett egy másik ablakon.
    - Ne azon! - mondta de Bono. - Ez közelebbről mutatja.
    Teleszkópos ablak volt; amikor Cal kinézett, felgyorsult a szívverése. A háttér: a kavargó Lepelfelhő; előtte: mészárlás.
    - Be fog hatolni a Gyűrűbe - mondta de Bono. Látszott rajta, hogy nem is annyira a tett, mint inkább a következmények miatt sápadt el.
    - Miért tenné?
    - Shadwell Kakukk, vagy nem? - hangzott a válasz. - Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz.
    - Meg kell állítanunk! - mondta Cal. Tekintetét elkapta a bénító látványról, és már rohant is a lépcső felé.
    - A csatát már elvesztettük - mondta de Bono.
    - Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy a Fúga minden áldott négyzetcentiméterét elfoglalja. Ha bemegy a Gyűrűbe, utánamegyek, engem nem érdekel.
    De Bono Calre nézett, arcán harag és félelem tükröződött.
    - Nem mehetsz be! - mondta. - A Gyűrű tiltott terület, még nekünk is. Olyan titkokat rejt, amiket még a látólényeknek sem szabad meglátni.
    - De Shadwell bemegy.
    - Úgy, ahogy mondod. Shadwell bemegy. És akkor tudod mi lesz? A Gyűrű fellázad. Elpusztítja magát.
    - Jézusom...
    - És ha a Gyűrű elpusztitja magát, a Fúga darabokra hullik.
    - Megállítjuk őt, vagy meghalunk.
    - Mondd, miért gondolják a Kakukkok, hogy ilyen pofonegyszerű választási lehetőségekkel mindent megoldhatnak?
    - A kérdés jogos. Nem tudom. De ha már úgyis morfondírozol, légy szíves, oldj meg még egy kérdést: jössz vagy maradsz?
    - A franc vigyen el, Mooney!
    - Vagyis jössz?

XIV. A FÉNYPALLÓNÁL

    Yolande csapata szinte teljesen megsemmisült: a lázadók közül körülbelül tízen tudtak lábra állni és elindulni a Gyűrű felé. Suzanna velük tartott - ezt Nimrod kérte tőle -, bár nem titkolta, hogy teljesen értelmetlennek tartja a vállalkozást. Az ellenség számbeli fölénye eleve kilátástalanná tette a fegyveres összecsapást. Suzanna csak abban reménykedhetett, hogy esetleg sikerül megközelítenie Shadwellt, és akkor saját kezével végezhet vele. Nimrod és társai esetleg annyit tehetnének, hogy fedezik őt, amíg valahogy megpróbál a Próféta közelébe férkőzni. Ha ezt nem vállalják, akkor már csak az a feladatuk, hogy mentsék az életüket, és reménykedjenek, hogy talán mégsem jött még el a világ vége.
    Kétszáz méterre lehettek a csatatértől, a lövések, az ordibálás, a motorok zúgásának fülsiketítő zajától, amikor Suzanna megpillantotta Shadwellt. Új lova volt - egy hatalmas, hitvány szörnyeteg; nyilván Magdalena valamelyik utálatos csemetéje -, annak a nyakából szemlélte a küzdelmet.
    - Őrzik őt - mondta Nimrod Suzanna mellett. Emberi és kevésbé emberi formájú szörnyek vették körül a Prófétát. - Megpróbáljuk elcsalogatni őket.
    Ahogy közeledtek a Gyűrű felé, Suzanna egy pillanatra furcsa örömöt érzett, a körülmények ellenére. Vagy talán éppen a körülmények miatt: bizonyára ez lesz a végső összecsapás, az utolsó csata, amely örökre eldönti a háborút, és véget vet a gyötrelmes álmokat hozó éjszakáknak. De az öröm hamar szertefoszlott. A füstön keresztül az ellenségére meredve Suzanna inkább csak elkeseredettséget érzett.
    És ez az érzés egyre erősödött. A látvány szánalmas és undorító volt, bármerre nézett. Egyértelmű volt, hogy a csatát elvesztették. A túlerő - a katonák és a fegyverek szempontjából egyaránt - összeroppantotta a Gyűrű védelmezőit. Szinte mindenkit lekaszaboltak; Shadwell szörnyetegei a hullákon lakmároztak. A maroknyi túlélő, bármilyen hősiesen küzdött is, már nem akadályozhatta meg, hogy a kereskedő elérje áhított célját. .
    Egyszer sárkány voltam, gondolta Suzanna, miközben a Prófétát bámulta. Ha fel tudná idézni, hogy milyen érzés volt, talán megint sárkány lehetne. Most biztos, hogy nem tétovázna; egy pillanatra sem torpanna meg. Most egyszerűen felfalná.

    A Gyűrűhöz vezető út ismerős volt Cal számára, még a riksás kirándulás idejéből. A táj titkai azonban mintha elmenekültek vagy elbújtak volna a megszálló hadsereg elől.
    És vajon hol lehet az öregember, akivel a kilátónál találkozott? Ő is a martalócok áldozatául esett? Megölték, miközben a maga kis szegletét vcdte Csodaországban? Cal fölöslegesen töprengett; valószínűleg soha nem fogja megtudni, mi történt az öreggel. Az elmúlt néhány órában ezer és ezer szörnyűség roncsolta a Fúgát - az öregember sorsa a tragcdia egyik apró részlete mindössze. Porrá és hamuvá vált egy egész világ.
    És Cal most meglátta a borzalmak atyját: a kereskedő diadalittas képpel a csatatér közepéről szemlélte a vérengzést. Az életveszéllyel mit sem törődve Cal a harc sűrűjébe vetette magát, de Bono a nyomában.
    A holttestek szinte elborították a földet; a vér és az égő testek bűze egyre erősebb lett, ahogy Cal közeledett Shadwell felé. De Bonót elvesztette valahol a kavarodásban, de most ezzel sem törődött. Elszántan törtetett a kereskedő felé; semmi és senki más nem létezett. Talán éppen ez a céltudatosság segítette át élve a harctéren, bár körülötte golyók röpködtek a levegőben, mint megannyi döglégy. Cal közömbössége maga volt az isteni gondviselcs: ámit nem volt hajlandó észrevenni, az cserébe nem vette észre őt. Így sikerült egyetlen karcolás nélkül átverekednie magát a csatatéren, míg végül tíz méterre megközelítette Shadwellt.
    Körülnézett, és a hullák között talált magának egy géppuskát. Shadwell lekászálódott a lováról, és háttal a harcnak a Lepel felé fordult. Alig egy maroknyi harcos tartotta még magát, lassan azok is elhullottak. Már csak másodpercek kérdése, és övé a Gyűrű. Cal felemelte a puskát, és megcélozta a Prófétát.
    Mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, valami nekirontott. A Magdalena egyik lakmározó fattya - húscafatok csüngtek a fogai között. Cal könnyen belelőhetett volna, de a felismerés megbénította: ugyanaz a szörny csavarta most ki a kezéből a puskát, aki a bútorüzletben egyszer már az életére tört - a saját gyereke.
    A kicsike azóta jó nagyra nőtt: másfélszer akkor volt, mint Cal. Hatalmas termete ellenére olyan fürgén mozgott, mint egy gyík, és csak hajszál híja volt, hogy nem sikerült elkapnia Calt. Cal a holttestek közé vetette magát; a fattyú nyilván ugyanezt a helyet szemelte ki a számára, de örökre.
    Cal kétségbeesetten kereste a földre hullott puskát, de mielőtt megtalálta volna, a szörny újra támadt, péppé zúzva a testeket, ahogy átgázolt rajtuk. A földön gurulva Cal megpróbált kiszabadulni az irtózatos súly alól, de a szörny a hajánál és a torkánál fogva megragadta. Cal megpróbált a hullákba kapaszkodni, de keze lecsúszott a széthasított arcokról, ahogy a szörny felrántotta őt a földről. Apa és gyerek szerepet cseréltek: most Cal volt a tehetetlen gyermek borzalmas rokona karjaiban.
    Rémült tekintete egy pillanatra a Prófétára tévedt. A Lepel utolsó oltalmazói is meghaltak. Shadwell már csak egy-két méterre volt a felhőfaltól. Cal csontjai ropogtak, ahogy megpróbált kiszabadulni a szörny ölelő karjaiból, de hiába küzdött. A szörnyszülött elszánta magát az apagyilkosságra. Cal szinte érezte, ahogy préseli ki belőle az életet, mar alig kapott levegőt.
    Egy utolsó mozdulattal még torz tükörképe felé kapott, és homályosan látta, hogy a gyerek testéből nyálkás csomók szakadnak ki. Dermesztő, kékes folyadék - mint az anyja testéből - ömlött Cal arcára, és ettől valamelyest magához tért. Ujjait belevájta a szörny képébe, aminek méretével fordított arányban fejlődött a lágysága. Koponyája vékony volt, mint az ostya. Cal az arcábá markolt, aztán egy nagyot rántott rajta. A szörnyeteg felüvöltött, és leejtette Calt; fejéből spriccelt a mocskos lé.
    Cal feltápászkodott, és ekkor meghallotta, hogy de Bono a nevét kiabálja. A hang irányába nézett, közben érezte, hogy lába alatt remeg a föld; akik még tudtak, menekültek a harctérről. De Bono egy fejszét tartott a kezében. Cal felé hajította, ahogy a kivájt fejű szörnyeteg újra elindult felé.
    A fegyver kicsit arrébb esett a földre, de a holttesteken bukdácsolva Cal pillanatok alatt odaért, felemelte és fordultában a nyomában lihegő szörnyeteg felé suhintott. Az oldalán hasított sebből bűzös lé buggyant elő, de nem esett össze. Cal mcg egyet suhintott, a hasadék tágabbra nyílt; suhintott még egyet. A szörnyeteg erre a sebhez kapta a kezét, és lehajtotta a fejét, hogy megnézze. Cal nem tétovázott. Felemelte a fejszét, és lesújtott vele a fattyú koponyájára. A fejsze éle kettéhasította a fejét, a szörnyeteg összerogyott.
    Cal körülnézett, de a kötéltáncosnak nyoma veszett. Mint ahogy eltűnt minden élőlény is, Kakukk és látólény egyaránt. A csata véget ért. Akik életben maradtak, mind elvonultak, és jó okuk volt rá. A föld egyre erősebben remegett - mintha szét akarna nyílni, hogy elnyelje a harcmezőt.
    Cal a Lepel felé nézett. A felhőt átszakították. Sötétség látszott a repedés mögött. Shadwell természetesen eltűnt. Egy pillanatig sem mérlegelve a következményeket, Cal átbotorkált a romokon, és belépett a felhő sötetjébe.

    Suzanna messziről látta Cal harcát és győzelmét, és talán időben oda is ért volna hozzá, hogy ne egyedül kelljen bemennie a Gyűrűbe, de a Fénypallót rázó rohamok annyira megrémítették Shadwell katonáit, hogy fejvesztett menekülésük közben még kegyetlenebbül törtek-zúztak, mint a csata folyamán. Suzanna az árral szemben nyomult előre a füstben és a felfordulásban. Mire kitisztult a levegő, és Suzanna betájolta magát, Shadwell már leszállt a lováról, és eltűnt a Gyűrűben, Cal a nyomában.
    Suzanna hiába kiabált felé, a föld dübörgése elnyomta a hangját. Annyit látott még, hogy Nimrod egy sebesültet vonszol el a Palló közeléből, aztán a felhőfal felé iramodott, ami éppen akkor nyelte el Calt.
    Fejbőre bizsergett; végtelen az erő, ami felé közeledett. Több mint valószínű, hogy már el is pusztította a meggondolatlan betolakodókat, de Suzanna nem tudhatta biztosan, és amíg egy szikrányi remény volt az ellenkezőjére, cselekednie kellett. Cal bement, és ha él, ha nem, utána kell mennie.
    Cal nevét mormolva, mint valami emléket vagy imát, Suzanna követte őt Csodaország eleven szívébe.