tartalom
Hetedik rész

A NÉPVEZÉR


Csigalépcső vezet
minden magas tisztséghez.

Sir Francis Bacon
Esszék

(Julow Viktor fordítása)

I. A HÍRNÖK

1.

    Ködös márciusi nappalok, dércsípte éjszakák - a tavasz késlekedett. Néha úgy tűnt, hogy soha nem ér véget a tél, hogy a világ eztán mindig ilyen lesz: szürke szürke hátán, míg az entrópia teljesen megszünteti az életet.
    Nehéz időszak volt ez Suzanna és Jerichau számára. Nem Hobart miatt; Suzannának még az is megfordult a fejében, hogy egy kis veszély akár hasznos is lehet - felrázza őket tespedtségükből.
    Ám míg Suzanna a letargiától és a kedvetlenségtől szenvedett, Jerichau sokkal riasztóbban reagált ezekre a hetekre. A Birodalom kicsinyessége, amin korábban mindketten jót mulattak, Jerichau számára szórakozásból megszállottsággá fajult. Nyugodtsága - Suzanna eredetileg ezt találta Jerichau egyik legvonzóbb tulajdonságának - elpárolgott. Jerichau újabban tele volt hamis energiával, megállás nélkül szajkózta a reklámszövegeket és versikéket, amiket - lévén Babu - magába szívott, mint egy szivacs; a tévében látott krimikből és vetélkedőkből ráragadt a sekélyes beszédstílus. Gyakran vitatkoztak, néha egészen élesen. A heves szóváltások közepén Jerichau általában felállt és távozott, mint aki nem hajlandó a haragra fecsérelni az erejét, és valamilyen zsákmánnyal - rendszerint itallal - tért vissza, amelyet aztán morcosan és - ha Suzannát nem sikerült megbékítenie - egyedül elfogyasztott.
    Suzanna azzal igyekezett kielégíteni Jerichau nyughatatlanságát, hogy állandóan úton voltak, de ez csak súlyosbította a kórt.
Amikor egyedül volt, Suzanna elkeseredve gondolt arra, hogy íme, két generációval később a történelem megismétli önmagát; most ő játszotta Mimi szerepét.
    És ekkor, talán az utolsó pillanatban, tavaszodni kezdett, és Suzanna is lassan jókedvre derült. Dédelgetni kezdte magában a reményt, hogy talán már nem is üldözik őket; a kopók feladták, és hazamentek. Még egy hónap, és esetleg el is indulhatnak menedéket keresni, ahol nyugodtan megkezdhetik a szőttes életre keltését.
    És ekkor meghallották a jó hírt.

2.

    Coventry közelében voltak egy városkában; megtetszett nekik a neve - „Félárva Pajta" -, és ez éppen elegendő indok volt, hogy megálljanak. Sütött a nap, majdnem melegített, és úgy döntöttek: megkockáztatják, hogy a szőnyeget otthagyják a szálláshelyükön, és sétálnak egyet.
    Jerichau éppen egy édességboltból jött ki, miután zsebeit jól megtömte fehér csokoládéval - ez volt a legújabb szenvedélye -, amikor valaki elsurrant Suzanna mellett, és odasúgta neki: „Balra és megint balra", aztán hátra sem nézve továbbsietett.
    Jerichau is meghallotta, és azonnal követte az utasítást, na meg az idegent. Suzanna utánakiáltott, de Jerichaut nem lehetett megállítani; az első kereszteződésnél balra fordult. Suzanna a nyomába szegődött, átkozva őt a meggondolatlanságáért, ami máris feltűnést keltett. Balra és megint balra kanyarodva Suzanna egy nagyon szűk utcába érkezett, amely aligha látott napfényt. Ott állt Jerichau, és - mint egy rég nem látott testvért - megölelte az idegent.
    Nimrod volt az.

3.

    - Nagyon nehezen találtalak meg benneteket-mondta Nimrod, amikor visszaérkeztek a szállásukra. Útközben tettek egy kis kitérőt, hogy Jerichau beszerezhesse az ünnepi pezsgőt. - Hullban majdnem sikerült, de eltűntetek. Szerencsére emlékezett rátok valaki a szállodában. Azt mondta, hogy berúgtál, Jerichau. Ez igaz? És hogy le kellett fektetni téged.
    - Nincs kizárva - mondta Jerichau.
    - Lényeg, hogy itt vagyok, méghozzá egy óriási hírrel.
    - Milyen hírrel? - kérdezte Suzanna.
    - Nemsokára hazamegyünk.
    - Ezt ki mondta?
    - Capra.
    - Capra? - kérdezte Jerichau. A név hallatára még a pezsgőjéről is megfeledkezett. - Az hogy lehet?
    - A Prófétával üzent. Már mindent előkészítettek. Capra beszélt vele...
    - Egy pillanat! - szakította félbe Suzanna. - Miféle Prófétáról van szó?
    - Azt mondta, hogy terjesszük a hírt - folytatta Nimrod határtalan lelkesedéssel. - Keressünk meg mindenkit, aki kinn maradt a szőttesből, és mondjuk meg nekik, hogy közel a szabadulás. Elmentem mindenfelé, és elmondtam mindenkinek. Véletlenül bukkantam rátok. Ez aztán a szerencse, igaz? Senki sem tudta, hol vagytok...
    - És úgy volt jó - mondta Suzanna. - Nekem kellett volna jelentkeznem, amikor én úgy érzem, hogy eljött az ideje, hogy kihűlt a nyom.
    - De hát kihűlt - mondta Nimrod. - Jéghideg. Nem igaz, hogy nem érzed! - Suzanna hallgatott. - Az ellenségeink feladták az üldözést - folytatta Nimrod. - A Próféta tudja. Ő azt mondja, amit Capra, és Capra szerint vége az elnyomásnak.
    - Ki ez a Próféta? - kérdezte Suzanna.
    Nimrod izgatott szóáradata itt megakadt. Fintorogva nézett Suzannára.
    - A Próféta az Próféta - mondta. Úgy látszott, fölöslegesnek tart minden további információt.
    - Még a nevét sem tudod?
    - A Gyűrű mellett élt - mondta Nimrod. - Ezt tudom. Remete volt, a szövés előtt remete volt. Azon az éjszakán, múlt nyáron, Capra magához hívatta. Elhagyta a szőttest, hogy tanításait terjeszthesse. A Kakukkok kényuralma hamarosan véget ér...
    - Hiszem, ha látom - mondta Suzanna.
    - Majd meg is látod - mondta Nimrod egy igaz hívő megingathatatlan odaadásával. - Most a mi időnk következik. Ezt mondja mindenki. Túl sok van a Kakukkok rovásán. Az ő koruknak vége.
    - Legalábbis ezt szeretnénk.
    - Kételkedhetsz...
    - Azt teszem.
    - ...de én láttam a Prófétát. Hallottam a szavait. És azok Capra szavai. - Szeme hittérítői buzgalomtól csillogott. -Nyomorult senki voltam, amikor eljött a Próféta. Teljesen lepusztultan, kiszolgáltatva mindenféle Kakukk-kórnak. Akkor meghallottam a hangját, és odamentem hozzá. És nézzetek csak rám!
    Suzannának már volt szerencséje fanatikusokhoz - a testvére huszonhárom éves korában újjászületett, és életét Krisztus szolgálatába állította -, és tapasztalatból tudta, hogy a vakbuzgó hittel nem érdemes vitába szállni. Tulajdonképpen maga is szeretett volna csatlakozni a hívők boldog csapatához, amit Nimrod lefestett; szerette volna lerázni a terhét, a szőnyeget, és útjára engedni a Fúgát. Belefáradt, hogy félelem nélkül nem nézhet senkinek a szemébe, hogy soha meg nem állhat. Már rég megkeseredett az öröme, amelyet mint csodálatos titokkal rendelkező kívülálló érzett. Szeretett volna újra az agyaggal babrálni vagy a barátaival csevegni. De bármilyen csábító is volt, nem tudta elfogadni ezt az ámító szózatot, nem tudott hallgatni. Valami nem stimmelt.
    - Honnan tudod, hogy nem a vesztünket akarja ez Próféta? - kérdezte Nimrodtól.
    - Vesztünket? A vesztünk volna, ha szabadok lennénk? Vissza kell adnod a szőttest, Suzanna! Elviszlek a Prófétához... - Megragadta Suzanna kezét, mintha máris indulni akarna. Suzanna kiszabadította az ujjait.
    - Mi bajod van? - kérdezte Nimrod.
    - Nem fogom odaadni a szőnyeget, csak mert meghallottad az Igét - mondta harcosan.
    - Oda kell adnod! - mondta Nimrod, értetlenséggel és dühvel a hangjában.
    - Mikor beszcl legközelebb ez a Próféta? - kérdezte Jerichau.
    - Holnapután - felelte Nimrod, még mindig Suzannát nézve. -Az üldözésnek vége. Vissza kell adnod a szőnyeget!
    - Mert ha nem adom, akkor jön és elveszi? - kérdezte Suzanna. - Erre célzol?
    - Ti Kakukkok! - sóhajtott Nimrod. - Mindig mindent agyonbonyolítotok. Eljött a Próféta, elhozta Capra bölcsességét. Miért nem érted ezt meg? - Egy pillanatra elhallgatott. Amikor folytatta, harsányságát egy kicsit visszafogta. - Tiszteletben tartom a kételyeidet. De be kell látnod, hogy a helyzet megváltozott.
    - Szerintem meg kellene nézni ezt a Prófétát - mondta Jerichau. Suzannára pillantott. - Igazam van?
    Suzanna bólintott.
    - Igen! - mondta Nimrod vigyorogva. - Igen, és mindent meg fogtok érteni.
    Suzanna szerette volna, hogy valóban így legyen.
    - Holnapután - mondta Nimrod - mindenféle üldözésnek vége lesz.
 


II. FÉNYÁR

1.

    Aznap éjjel, miután Nimrod elment, Jerichau pedig pezsgőmámorát aludta ki a másik szobában, Suzanna valami olyasmit csinált, amit még soha: felkeltette magában az oldószert, egyszerűen azért, hogy ne legyen egyedül. Az elmúlt hetekben sok mindent megmutatott neki az oldószer, megmentette Hobarttól és gonoszságától, de Suzanna még mindig nem bízott egészen ebben a varázserőben. Még mindig nem tudta biztosan, hogy vajon ő irányítja-e az oldószert, vagy fordítva. Aznap éjjel azonban rájött, hogy így csak a Kakukkok gondolkodnak, minduntalan éles határvonalakat ékelve a dolgok közé: a látó és a látott, az őszibarack és az íze közé.
    Az efféle elkülönítések eszközként hasznosak lehetnek ugyan, egy bizonyos ponton túl azonban értelmetlenek. Suzanna és az oldószer egyszer s mindenkorra összefonódtak; Suzanna volt az oldószer, és az oldószer Suzanna, egymástól immár elválaszthatatlanul.
    Ezüstös fényében fürdőzve Suzanna ismét Mimire gondolt, akinek várakozás volt az egész élete, éveire por telepedett, miközben egyre várta a csodát, ami elkésett. Ahogy ez eszébe jutott, Suzanna csendesen sírni kezdett.
    Nem elég csendesen, mert Jerichaut felébresztette. Hallotta közeledő lépteit, aztán kopogását a fürdőszobaajtón.
    - Úrnőm! - Jerichau olyankor használta ezt a megszólítást, ha bocsánatkérésre készülődött.
    - Nincs seinmi baj - mondta Suzanna.
    Suzanna elfelejtette bezárni az ajtót, Jerichau benyitott. Egy szál hosszú alsóing volt rajta, amiben aludni szokott. Látva Suzanna bánatát, Jerichau elkomorodott.
    - Miért vagy ilyen szomorú? - kérdezte.
    - Minden rossz. - Suzanna csak ennyit tudott mondani zavarodottságában.
    Jerichau meglátta az oldószer maradékát, a földön mozgott kettejük között, fényessége elhalványodott, ahogy távolodott Suzannától. Jerichau tisztelettudó távolságban maradt.
    - Elmegyek Nimroddal meghallgatni a beszédet - mondta Jerichau. - Te meg itt maradsz a szőttessel, jó?
    - És ha követelni fogják?
    - Akkor majd döntenünk kell - mondta Jerichau. - De előbb meg kell nézni ezt a Prófétát. Lehet, hogy csak egy szélhámos. - Jerichau elhallgatott; nem nézett Suzannára, a földet bámulta.
    - Sok szélhámos van közöttünk - mondta egy kis idő múlva. - Én is az vagyok.
    Suzanna az ajtóban álló Jerichaura meredt. Rájött, hogy nem az oldószer kihunyó ragyogása tartotta őt viszsza. Megszólította őt, nagyon halkan.
    - Te nem vagy az - mondta.
    - De igen - mondta Jerichau.
    Újabb gyötrelmes csend következett.
    Aztán Jerichau megszólalt:
    - Bocsásson meg, úrnőm!
    - Nincs mit megbocsátanom.
    - Megbuktam - mondta Jerichau. - Nagyon fontos akartam lenni a számodra, de látod, megbuktam.
    Suzanna felállt, és odament Jerichauhoz. Végtelen bánatában még a fejét sem tudta felemelni. Suzanna megfogta a kezét, és megszorította.
    - Nélküled nem éltem volna túl ezeket a hónapokat - mondta Suzanna. - Te vagy a legdrágább barátom.
    - Barátod - mondta Jerichau csüggedten. - Én nem a barátod akartam lenni.
    Suzanna érezte, hogy Jerichau keze reszket, és ez eszébe juttatta a Lord Streeten történteket, amikor ott álltak a tömegben, és ugyanazt látták, ugyanúgy rettegtek..Azóta az ágyuk is közös volt, és kellemes élményekben volt részük, de semmi több. Suzanna túlságosan is el volt foglalva a sarkukban lihegő vadállatokkal, szinte semmi másra nem figyelt; Jerichau nagyon közel volt, és mégis nagyon messze, hogy Suzanna észrevehette volna, mennyire szenved. Most észrevette, és megijedt.
    - Szeretlek, úrnőm - motyogta Jerichau, torka majdnem elnyelte a szavakat, ahogy kimondta. Aztán kihúzta a kezét Suzanna kezéből, és elhúzódott tőle. Suzanna utánament. Sötét volt a szobában, de Suzanna látta Jerichau fájdalmas arcát, reszkető tagjait.
    - Én ezt nem tudtam - mondta Suzanna, és megérintette Jerichau arcát.
    Amióta ismerték egymást, Suzanna soha nem gondolt arra, hogy Jerichau nem ember; ezt a tényt csak még jobban feledtette vele, hogy Jerichau olyan mohón falta a Birodalom kicsinyes dolgait. Most eszébe jutott. Egy másik fajt, egy másik élettörténetet látott maga előtt. A gondolattól Suzanna szíve zakatolni kezdett. Jerichau megérezte - vagy meglátta - Suzanna izgatottságát, és korábbi tétovasága elpárolgott. Közelebb ment, míg nyelvével elérte Suzanna száját. Suzanna megcsókolta és átölelte őt. A titokzatos lény viszonozta ölelését.
    Előző közösülésük megnyugtató volt, de nem figyelemre méltó. Most - mintha megkönnyebbült volna a vallomástól - Jerichau erőre kapott, szinte szertartásosan vetkőztette le Suzannát, csókolta, ahol érte, és a csókok között egy olyan nyelven suttogott, amiről tudnia kellett, hogy Suzanna nem érti, ám hangja oly végtelenül leleményes volt, hogy Suzanna, bár nem ismerte jelentésüket, megértette a szavakat. A szerelem szavai voltak ezek, erotikus versikék és ígéretek, amelyekben Jerichau vágya őltött testet.
    Fallosza - egy szó, magja - egy szó. Suzanna hüvelye, melybe verseit öntötte - egy tucatnál is több szó. Suzanna becsukta a szemét, és érezte, hogy Jerichau szavalása elemészti. Válaszolt neki, ahogy tudott: sóhajokkal és értelmetlenségekkel, amelyek beleillettek Jerichau hömpölygő varázslatába. Amikor újra kinyitotta a szemét, Suzanna látta, hogy társalgásuk a levegőt is lángra lobbantotta, szavaik - és az érzések, amiket kifejeztek - meztelen testükről áradozó fénylexikont írtak köréjük.
    Olyan volt, mintha a szoba hirtelen megtelt volna lámpásokkal, füst- és papírlámpásokkal. A készítők testének a forrósága emelte őket a magasba, fényük a szoba minden pontját csodás életre keltette. Suzanna látta a párnára hullott göndör szőrszálakat, ahogy betűkké állnak össze; látta, ahogy a lepedő egyszerű szövése megdicsőül; mindenütt a formák érzékeny érintkezését látta: a falak találkozását a közéjük szoruló térrel, a függönyök szenvedélyes ragaszkodását az ablakhoz, a székét a ráterített kabáthoz és a cipőhöz alatta.
    De leginkább Jerichaut látta, és ő csoda volt. Suzanna észrevette Jerichau szivárványhártyájának apró hullámzását, ahogy tekintete sötét hajáról a párnára siklott; látta szívverését ajka lüktetésében és a torkán. Mellkasán a bőr már-már kísértetiesen sima volt, de kemény izmokat takart; karja erős, és egy pillanatra sem lazult el, szorosan ölelte Suzannát, ahogy Suzanna is Jerichaut. Szorításában nem volt erőszakos férfiasság, csak türelmetlen sürgetés, Suzanna részéről szintúgy.
    Kinn sötétség borult a féltekére, de ők ketten fényesek voltak.
    Jerichau kifulladt ugyan, és abbahagyta a szavalást, de gyengédségük tovább táplálta a fényeket, azok tovább ringatták őket, és nem halványodtak, csak utánozták a szerelmeseket: szín színnel, fény fénnyel egyesült, míg a szoba vakítóan ragyogott.
    Szeretkeztek, aludtak, aztán megint szeretkeztek; a szavak virrasztottak körülöttük, játékuk simogató reszketéssé tompult, ahogy a szerelmesek újra elaludtak.
    Amikor Suzanna felébredt, és elhúzta a függönyt egy újabb zaklatott nap reggelén, úgy emlékezett az elmúlt éjszakára, mint a tiszta szellem megnyilatkozására.

2.

    - Én már kezdtem felejteni, úrnőm - mondta aznap Jerichau. - Te mindig mindent tisztán megőriztél, de én hagytam, hogy kiessen az emlékezetemből. A Birodalom nagyon erős. Megzavarta a fejemet.
    - Biztos, hogy nem felejtetted volna el - mondta Suzanna.
    Megérintette Jerichau arcát, ujja hegyével megsimogatta a fülét.
    - Te nem.
    Később Jerichau azt mondta:
    - Szeretném, ha együtt mehetnénk megnézni a Prófétát.
    - Én is szeretném, de nein lehet.
    - Tudom.
    - Itt várlak, Jerichau.
    - Sietek vissza hozzád.
 

III. A PRÓFÉTA VARÁZSA

    Nimrod a megbeszélt helyen várta Jerichaut. Úgy látszott, hogy az időközben eltelt két nap alatt csak tovább nőtt a lelkesedése.
    - Ez lesz az eddigi legnagyobb találkozó.. . - mondta. - A táborunk egyre gyarapodik. Közel a nap, Jerichau. Mindenki készenlétben áll és vár.
    - Hiszem, ha látom.
    És látta.
    Miközben beesteledett, Nimrod egy bonyolult útvonalon egy hatalmas romhoz vezette őt, amit a jelek szerint réges-rég nem használtak már semmire. Az épület fénykorában öntöde volt, de az ínséges esztendők alaposan megtépázták. Falait feltehetőleg egészen más forróság fűti majd hamarosan.
    Ahogy közelebb értek, fényeket pillantottak meg, de semmiféle hang vagy jel nem utalt a Nimrod által beígért nagyszabású összejövetelre. A szolgáltatóépületek kövei közt néhány magányos alak bóklászott; ettől eltekintve a hely elhagyatottnak látszott.
    Amikor azonban beléptek az ajtón, Jerichaunak döbbenetes élményben volt része (amit aznap éjjel még több hasonló követett): a hatalmas épület telis-tele volt látólényekkel. Minden törzs képviseltette magát, a Babu és a Ye-me, a Lo és az Aia; látott öreg férfiakat és asszonyokat, látott karon ülő gyerekeket. Volt, akire emlékezett a szőttesből; ők nyilván úgy döntöttek a múlt nyáron, hogy szerencsét próbálnak a Birodalomban. Mások, Jerichau feltevése szerint, azoknak a leszármazottai voltak, akik még a kezdet kezdetén kinn maradtak a szőttesből; lerítt róluk, hogy saját hazájukban is idegenek. Sokan egészen messze álltak hívőtársaiktól, mintha attól félnének, hogy nem fogadják be őket.
    Zavaró volt a legújabb divat szerint kiöltözött és kifestett sereglet; a látólények jellemző vonásait viselő testvérei farmerban és bőrdzsekiben, mintás ruhában és magas sarkú cipőben jelentek meg. Külsejükből ítélve némelyiküknek egészen jó sora lehetett a Birodalomban, talán meg is gazdagodtak. Mégis eljöttek ide. Rejtekhelyükön a Kakukkok között hozzájuk is elért a szabadulás híre, és eljöttek, elhozták gyerekeiket és imáikat. Eljöttek azok is, akik csak szóbeszédből és hallomásból ismerhették a Fúgát; idehozta őket a remény, hogy megláthatják azt a helyet, amit szívük soha nem felejtett el.
    Korábbi cinizmusa ellenére, a néma és reménykedő sokaság láttán Jerichau meghatódott.
    - Ugye, megmondtam? - suttogta Nimrod, ahogy átvezette Jerichaut a tömegen. - Előremegyünk, amennyire csak lehet, jó?
    A hatalmas terem végében egy emelvény állt, teleszórva virággal. Fények táncoltak fölötte - Babu-csodatettek -, vibráló foszforeszkálás hullott a színpadra.
    - Mindjárt jön - mondta Nimrod.
    Ezt Jerichau is sejtette. Már látszott is valami mozgolódás a terem túlsó végében; néhány alak, egyforma sötétkék öltözetben, hátrébb parancsolta a tömeget az emelvény szélétől. A hívek szó nélkül engedelmeskedtek a felszólításnak.
    - Kik ezek? - kérdezte Jerichau az egyenruhás alakok felé mutatva.
    - A Gárda - felelte Jerichau. - Éjjel-nappal a Prófétával vannak, őrzik őt.
    Jerichau nem kérdezősködhetett tovább. A dobogó végén, a csupasz téglafalban kinyílt egy ajtó, izgatott remegés járta át a tömeget. Az egybegyűltek az emelvény felé nyomultak. Jerichaut is megfertőzte a felindulás; bármennyire igyekezett is megőrizni ítélőképességét, érezte, hogy szíve izgatottan kalapál.
    A Gárda egyik tagja jelent meg az ajtóban, kezében egy egyszerű szék. Letette az emelvér;y elejére. A tömeg Jerichau hátának feszült, nyomták jobbról, nyomták balról. Minden arc, kivéve Jerichauét, a színpad felé fordult. A várakozás feszültsége némelyek számára elviselhetetlen volt: könnyek csorogtak az arcukon. Mások csendben imádkoztak.
    A Gárda két újabb tagja lépett ki az ajtón, közöttük egy sárgába öltözött alak: a tömeg felmorajlott, amikor megpillantotta. Nem volt üdvrivalgás, ahogy Jerichau várta, csak felerősödött a korábbi morajlás; a halk, vágyakozó hang a szívébe markolt.
A dobogó fölött a lebegő lángok fényesebben világítottak. A moraj egyre mélyült és visszhangzott. Jerichaunak nagy erőfeszítésébe került, hogy ne csatlakozzon.
    A fények már fehéren izzottak, de a Próféta nem lépett elő, hogy megmártózzon a dicsőítő ragyogásban. Mozdulatlanságával ingerelte az egybegyűlteket, akik nyöszörögve könyörögtek, hogy mutassa meg magát. A Próféta továbbra is ellenállt, a tömeg továbbra is kérlelte őt, a szótlan fohász egyre lázasabb lett.
    A Próféta csak három-négy percnyi mozdulatlanság után adta meg magát a könyörgésnek, kilépett a fénybe. Termetes férfi volt - biztos ő is Babu, gondolta Jerichau -, de határozatlanság érződött a lépteiben. Vonásai kellemesek, sőt talán kicsit nőiesek: haja - selymes, mint egy csecsemőé - fehér sörény.
    Odaért a székhez, leült-úgy tűnt, fájdalmaí vannak-, és végignézett a tömegen. A moraj lassacskán elhalkult, de a Proféta csak akkor szólalt meg, amikor teljes lett a csend. Jerichau metsző, megszállott hangra számított, de csalódnia kellett: a Próféta vékony, erőtlen hangon, gyengéden, sőt bátortalanul beszélt.
    - Barátaim. . . - mondta. - Capra nevében gyűltünk ma össze...
    - Capra... - Az egész tömeg a nevet suttogta.
    - Hallottam Capra szavait. Azt mondta, hogy nagyon-nagyon közel az idő.
    „Olyan kelletlenül beszél - gondolta Jerichau - mintha terhére lenne ez a tolmácsmegbízatás."
    - Ha sok a kételkedő közöttetek - mondta a Próféta -, dobjátok félre kételyeiteket.
    Nimrod egy pillantást vetett Jerichau felé, mintha azt mondaná: rólad beszél.
    - Napról napra nő a táborunk... - folytatta a Próféta. - Capra szava mindenkihez elér, megtalálja az utat az elfelejtetthez és a feledékenyhez. Az alvót felrázza. Táncra perdíti a haldoklót. - Nagyon halkan beszélt, a retorika helyettesítette a hangerőt. Gyülekezete gyermekként csüggött a szavain. - Hamarosan otthon leszünk. A szeretteink között leszünk, ott, ahol apáink és anyáink éltek. Nem kell tovább rejtőzködnünk. Ezt Capra mondja nekünk. Felemelkedünk, barátaim. Felemelkedünk, és ragyogni fogunk.
    Alig elfojtott zokogás hallatszott mindenfelől. A Próféta is hallotta, és elnéző mosollyal csitította a sírókat.
    - Ne sírjatok! - ruondta. - Látom, hogy vége szakad minden sírásnak. Vége szakad minden várakozásnak.
    - Igen - mondta egy emberként a tömeg. - Igen. Igen.
    Jerichau érezte, hogy a helyeslés hulláma őt is elragadja. Nem kívánt ellenállni. Hiszen ő is ehhez a néphez tartozott, közös a tragédiájuk, és a vágyuk is közös.
    - Igen... - hallotta Jerichau a saját hangját -, igen... igen. . .
    - Most már elhiszed? - kérdezte mellette Nimrod, aztán ő is csatlakozott a kántáláshoz.
    A Próféta felemelte kesztyűbe bújtatott kezét, hogy lecsendesítse a zúgást. A tömeg most nehezebben csillapodott le, de amikor a Próféta újra megszólalt, hangja erősebb volt, mintha az együttérzés megnyilvánulása táplálta volna.
    - Barátaim! Capra, mint mi is mindannyian, szereti a békét, de ne áltassuk magunkat. Ellenségeink vannak. Ellenségeink az emberlények, és igen, a látólények között is sokan vannak, akik elárultak bennünket. Szövetkeztek a Kakukkokkal, hogy álomban tartsák földjeinket. Ezt Capra látta, a saját szemével. Árulás és hazugság, barátaim, mindenütt. - Egy pillanatra lehajtotta a fejét, mintha minden erejét össze kellene szednie a következő szavakhoz. - Mit tegyünk? - kérdezte kétségbeesett hangon.
    - Vezess bennünket! - kiáltotta valaki.
    A Próféta erre felemelte a fejét, arca gondterhelt volt.
    - Én csak az utat tudom megmutatni - tiltakozott.
    A kiáltáshoz azonban többen csatlakoztak a teremben, a követelés egyre erősödött.
    - Vezess bennünket! - kiabálták. - Vezess bennünket!
    A Próféta lassan felállt. Ismét felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a gyülekezetet, de ez most már nem ment könnyen.
    - Csendet! - mondta a Próféta; immár kénytelen volt kiabálni. - Csendet! Csendet kérek!
    - Követni fogunk! - kiáltotta Nimrod. - Követünk!
    Képzelte csak Jerichau, hogy a fények felragyognak a dobogó fölött, hogy a Próféta haja glóriaként övezi jóságos vonásait? Az arcáról ítélve nyomasztotta őt a hadba szólítás; a nép röbbet akart bizonytalan ígéreteinél.
    - Hallgassatok meg! - kérte a tömeget. - Ha azt akarjátok, hogy vezesselek benneteket...
    - Igen! - üvöltötte ötszáz torok.
    - Ha ezt akarjátok, figyelmeztetnem kell benneteket, hogy nem lesz könnyű. Félre kell tennünk a kíméletességet. Kőkeménynek kell lennünk! Vérontás lesz.
    Figyelmeztetése egy cseppet sem riasztotta meg az egybegyűlteket. Sőt csak fokozta lelkesedésüket.
    - Ravasznak kell lennünk - mondta a Próféta -, mint ravaszak voltak azok is, akik összeesküdtek ellenünk.
    A tömeg és vele együtt Jerichau eget verő lármát csapott.
    - A Fúga hazavár bennünket!
    - Hazavár! Hazavár!
    - És mi meghallgatjuk hívó szavát. Mennünk kell!
    A dobogó végében résnyire nyitva hagyták az ajtót, valószínűleg azért, hogy a Próféta kísérete hallja a beszédet. Jerichau felfigyelt egy mozdulatra. Valaki állt az ajtóban, és az árnyékban lévő arc mintha ismerős lett volna...
    - Együtt megyünk a Fúgába - mondta a Próféta; hangjában már nyoma sem volt a korábbi gyengeségnek, kelletlenségnek.
    Jerichau a szónok mögé figyelt; igyekezett kihámozni a sötétségből az ajtóban álló alakot.
    - Capra nevében visszaszerezzük a Fúgát az ellenségeinktől.
    A férfi az ajtóban megmozdult, és egy menekülő fénysugár megvilágította az alakját. Jerichau gyomra görcsbe rándult, ahogy halkan nevet társított az archoz. A férfi éppen mosolygott, de Jerichau tudta, högy a mosolynak semmi köze nincs a jókedvhez, mert a férfi azt nem ismerte. Ahogy a szeretetet sem; ahogy a könyörületet sem...
    - Kiálts, népem! Kiálts!
    Hobart állt az ajtóban.
    - Hadd halljanak bennünket álmukban! Halljanak, és rettegjék ítéletünket!
    Jerichau egészen biztos volt benne. Örökre bevésődött az emlékezetébe az az idő, amit a felügyelő társaságában töltött. Igen. Hobart volt az.
    A Próféta hangja minden szótaggal egyre erősödött. Valami alig látható módon mintha az arca is megváltozott volna. A jóságos álarc eltűnt, és csak a meggyőződéses düh maradt.
    - Terjesszétek a hírt! - mondta. - A kitaszítottak viszszatérnek!
    Jerichau egészen más szemmel figyelte az előadást; a lelkesedés látszatát megőrizte, miközben kérdések zakatoltak a fejében.
    Mindenekelőtt: ki ez az ember, aki a szabadulás ígéretével felkavarja a látólényeket? Egy remete, ahogy Nimrod állította, egy ártatlan, akit Hobart a saját céljaira használ? Ez volt a legjobb, amit remélhetett. A legroszszabb pedig az, hogy ő és Hobart egy húron pendülnek; látólény és emberlény bűnszövetsége, amit kettejük közös célkitűzése hozott létre: hogy megkaparintsák és talán elpusztítsák a Fúgát.
    Fülsiketítő lárma volt a teremben, de árja már nem lelkesítette Jerichaut, hanem megfulladt benne. Abrak volt itt mindenki: Hobart balekjai. Jerichau rosszul lett, ha belegondolt.
    - Álljatok készen! -mondta a Próféta a gyülekezetnek. - Álljatok készen! Közel az óra.
    Ezzel az ígérettel a fények kihunytak a dobogó fölött. Néhány pillanattal később, amikor újra kigyulladtak, Capra tolmácsa már cltűnt, csak cgy üres szék maradt, és egy gyülekezet, amely kész volt bárhová követni őt.
    A teremből kiáltások hallatszottak, kérték a Prófétát, hogy beszéljen még, de a színpad végében becsukódott az ajtó, és nem nyílt ki többé. A tömeg lassacskán megértette, hogy vezetőjét nem tudja meggyőzni, és oszlani kezdett.
    - Ugye, mondtam? - kérdezte Nimrod. Bűzlött az izzadságtól, mint mindenki. - Ugye, megmondtam?
    - Igen, megmondtad.
    Nimrod megragadta Jerichau karját.
    - Gyere! - mondta csillogó szemmcl. - Odamegyünk a Prófétához. Megmondjuk neki, hogy hol van a szőnycg.
    - Most?
    - Most, rögtön! Miért adjunk időt az ellenségeinknek, hogy felkészüljenek?
    Jerichau sejtette, hogy erre a beszélgetésre sor kerül majd. Készen állt a mentségeivel.
    - Előbb meg kell győzni Suzannát - mondta. - És én tudom csak elhitetni vele, hogy ezt kell tennie. Bennem megbízik.
    - Akkor elmegyek veled.
    - Nem. Majd én egyedül.
    Nimrod bizalmatlannak látszott, talán gyanút is fogott.
    - Vigyáztam rád - emlékeztette Jerichau -, amikor karon ülő gyerek voltál. - Ez volt az adu. - Emlékszel?
    Nimrod nem tudta visszatartani a mosolyt.
    - Ó, azok az idők! - mondta.
    - Bíznod kell bennem, ahogy akkor bíztál bennem - mondta Jerichau. Nem volt a hazugság híve, de most nem volt helye az erkölcsi aggályoknak. - Hadd menjek el én Suzannához; és majd együtt idehozzuk a szőnyeget. És akkor odamegyünk a Prófétához, mind a hárman.
    - Igen - mondta Nimrod. - Azt hiszem, így jó lesz.
    Elindultak a kijárat felé. A rajongó hívők már szétszóródtak a sötétségben. Ígéretei után Jerichau elköszönt Nimrodtól, és útnak eredt. Amikor eléggé messze járt már, a sötétség leple alatt nagy ívben visszakanyarodott az épület felé.
 

IV. LEHULL AZ ÁLARC

    Esni kezdett az eső, miközben Jerichau az öntöde mögött leselkedett, de húsz perc elteltével várakozása eredménnyel járt. Nyílt az ajtó, és a Próféta két testőrgárdistája lépett ki rajta. Az eső elől a kocsijukba menekültek - több is parkolt az épület mögött-, és sietségükben nyitva felejtették áz ajtót. Jerichau várt még egy kicsit a csöpögő bozótban, és amikor a kocsi elhajtott, gyorsan az ajtóhoz futott, és bement az épületbe.
    Egy piszkos, téglával kirakott folyosón találta magát, amelyből több kis átjáró ágazott el. A folyosó sötét volt, csak a bejáratnál világított egy lámpa.
    Ahogy egyre messzebb jutott az ajtótól - és az eső kopogásától -, Jerichau beszélgetésre lett figyelmes. Elindult a hangok irányába, a villanykörtétől távolodva egyre sötétebb lett a folyosón. Szavakat hallott.
    - ...a szaguk... - mondta valaki. Nevetés. A zajt kihasználva Jerichau megszaporázta lépteit. Erőlködő szeme ekkor újabb, bár tompa fényt pillantott meg.
    - Bolondot csinálnak belőled - mondta egy másik hang. Hobart felelt:
    - Mindjárt vége. Mindjárt a kezem között lesz a nő.
    - Kit érdekel a nő... - hangzott a válasz. Lehet, hogy ez a Próféta hangja volt, bár másképpen csengett. - ... nekem a szőnyeg kell! Megbaszhatjuk a világ öszszes hadseregét, ha nincs mit meghódítani.
    A szóhasználat kevésbé volt választékos, mint az imént az emelvényen: a hadvezéri teendőket illetően semmi vonakodás; semmi álszerénység nem érződött. Jerichau az ajtóhoz lapult, aminek a túlsó oldaláról a beszélgetés hallatszott.
    - Szedjétek le rólam ezt az ocsmányságot - mondta a Próféta.
    Szinte még be sem fejezte a mondatot, amikor hirtelen megszakadt a társalgás. Jerichau visszafojtotta a lélegzetét, nehogy elmulasszon valami suttogást. De semmit nem hallott.
    Aztán ismét megszólalt a Próféta:
    - Ne titkolózzunk! - mondta, látszólag minden apropó nélkül. - Hiszem, ha látom, igaz?
    Erre kitárult az ajtó. Jerichaunak nem volt ideje viszszalépni, betántorodott a helyiségbe. Hobart rögtön elkapta őt, hátracsavarta, majdnem eltörte a karját, közben Jerichau fejébe is belekapaszkodott, hogy mozdítani sem bírta.
    - Igazad volt - mondta a Próféta. Anyaszült meztelenül állt a helyiség közepén, terpeszben, széttárt karokkal, és csöpögött róla az izzadság. Egy csupasz villanyégő kíméletlenül megmutatta gőzölgő, fehér testét.
    - Megérzem a szagukat - mondta egy ismerős hang, és előlépett Immacolata varázslónő. Szorult helyzete ellenére Jerichau némi megelégedettséget érzett, amikor meglátta Immacolata megcsonkított areát. Megkínozták. Ennek csak örülni lehetett.
    - Mióta hallgatóztál? - kérdezte a Próféta Jerichautól. - Megtudtál valami érdekeset? Halljuk!
    Jerichau a férfira nézett. Három gárdista foglalatoskodott a testével, törülközőkkel sikálták. Nem csak az izzadságot távolították el, hanem húsdarabokat is a nyakáról és a válláról, a karjáról, a kezéről. Ez volt az a fojtogató szemét, amiről az imént panaszkodott. A Próféta vedlett. A levegő megtelt a mérgező csodatettek bűzével: Immacolata gonosz varázslatával.
    - Felelj! - mondta Hobart, és csavart egyet Jerichau karján, hogy a csontja ropogott.
    - Semmit nem hallottam - sziszegte Jerichau.
    A gőzölgő férfi elvette a törülközőt egyik szolgájától.
    - Jézusom! - mondta, miközben az arcát dörzsölte. - Szörnyű ez a szenny.
    Húscafatok potyogtak a törülköző alól, és sisteregve hullottak a földre. A férfi eldobta a mocskos törülközőt, és Jerichaura nézett. Arcvonásaiban itt-ott még felderengett a Próféta, de a színész jól felismerhető volt: Shadwell, a kereskedő, pucéran, ahogy a világra jött. A fehér parókát is levette és elhajította, aztán csettintett az ujjaival. Egy meggyújtott cigarettát tettek a kezébe. Mélyen beleszippantott, közben hüvelykujjával letörölt egy ektoplazmacsomót a szeme alól.
    - Itt voltál a találkozón? - kérdezte.
    - Persze hogy itt volt - mondta Immacolata, de egy éles pillantással Shadwell elhallgattatta. A kereskedő a fitymáját huzigálta szórakozottan.
    - Jól csináltam? - kérdezte. - Á, hát persze, hogy jól csináltam.
    Fénylő hasán át a nemi szervére pislogott.
    - Ki a franc vagy te? !
    Jerichau hallgatott.
    - Kérdeztem valamit - mondta Shadwell. A cigarettát a szájába tette, és felemelte a karját, hogy szolgái befejezhessék a toalettjét. Arcáról és testéről ledörgölték a maradék ektoplazmát, aztán mindenütt bepúderezték.
    - Én ismerem - mondta Hobart.
    - Igen?
    - A nővel van. Suzanna cinkosa.
    - Tényleg? - kérdezte Shadwell. - Azért jöttél, hogy megegyezzünk: erről volna szó? Hogy megkérdezd, mennyit adnánk érte?
    - Nem találkoztam vele... - mondta Jerichau.
    - Dehogynem találkoztál - mondta Shadwell. - És mindjárt elmondod nekünk, hogy hol van.
    Jerichau becsukta a szemét. „Ó, istenek, vessetek véget ennek - fohászkodott magában -, ne hagyjátok, hogy megkínozzanak! Nem vagyok erős. Nem vagyok erős."
    - Nem fog soká tartani - motyogta Shadwell.
    - Beszélj ! - mondta Hobart. Jerichau felkiáltott, ahogy a csontjai recsegtek.
    - Hagyd abba! - mondta Shadwell. Hobart szorítása lazult egy kicsit. - Nem vagyok kíváncsi a brutalitásodra! - kiabálta a kereskedő. - Világos?! Értetted?! Megértetted?!
    - Igen, uram.
    Shadwell elégedetten morgott valamit, aztán Immacolata felé fordult - hirtelen támadt haragja ugyanolyan hirtelen elpárolgott.
    - Talán bízzuk a nővéreidre - mondta. - Hívd ide őket!
    A varázslónő szétroncsolt szájával elsuttogta a parancsot; olyan volt, mint a lehelet egy fagyos reggelen. Miközben öltözködött, Shadwell ismét Jerichauhoz fordult.
    - Fogalmad sincs, micsoda szenvedés vár rád - mondta könnyedén -, ha nem árulod el, hol van a szőnyeg.
    Felhúzta a nadrágját, begombolta a sliccét, közben egy pillantást vetett Jerichau felé.
    - Mire vársz? - kérdezte a fogolytól. - Alkudni akarsz, vagy mi van?
    Feltette a nyakkendőjét, szolgái megkötötték a cipőfűzőjét.
    - Arra hiába vársz, barátom. Újabban nem foglalkozom árucserével. Hamarosan elhagyom a kereskedői pályát.
    A szolgától elvette a zakót, és belebújt. A bélés csillogott. Suzanna elbeszéléseiből Jerichau ismerte a zakó hatalmát, de úgy tűnt, hogy Shadwell nem ezzel a módszerrel óhajtjá kicsikarni a vallomást.
    - Mondd meg, hogy hol van a szőnyeg - mondta Shadwell -, különben idegszálanként fognak szétcincálni a nővérek! Szerintem elég könnyű a választás.
    Jerichau nem válaszolt.
    Fagyos szél érkezett a folyosóról.
    - Ó, megjöttek a hölgyek! - mondta Shadwell. És az ajtón beúszott a Halál.
 

V. MÚLNAK AZ ÓRÁK

1.

    És Jerichau még mindig nem tért vissza.
    Hajnali fél négy volt. Suzanna az ablaknál állt, nézte a verekedő részegeket és a két szánalmas kurvát, ahogy elkeserítő mesterségüket űzik; egy rendőrautó elvitte - letartóztatta vagy foglalkoztatta - őket. Az utca kiürült, egyetlen látnivaló maradt: a közlekedési lámpa - zöld, piros, sárga, zöld - a kereszteződésnél; jármű nem haladt semmilyen irányba. És Jerichau még mindig nem tért vissza.
    Suzanna többféle magyarázatot is kitalált. Hogy a találkozó még nem ért véget, és Jerichau nem tudott elszabadulni anélkül, hogy gyanút ne keltett volna. Hogy öszszetalálkozott a barátaival, és a régi időkről beszélgetnek valahol. Hogy ez történt, hogy az történt. De egyik magyarázat sem volt igazán meggyőző. Valami baj van. Suzanna és az oldószer is tudta ezt.
    Semmit nem beszéltek meg arra az esetre, ha netán előre nem látott események adódnának, és ez nagy butaság volt a részükről. „Hogy lehettünk ilyen ostobák!" mergelődött Suzanna. Fel-alá járkált a kicsi szobában, és nem tudta, hogy mitévő legyen. Nem akart elmenni, mert hátha egy perccel később megérkezik Jerichau, és hűlt helyét találja, ugyanakkor félt ott maradni, mert az is lehet, hogy Jerichaut elfogták, és épp most próbálják kiverni belőle, hogy hol van a társa.
    Szerette volna hinni, hogy az idő mindent megold. Nyugtatgatta magát, hogy Jerichau biztos nemsokára megérkezik, csak várjon türelmesen. De tapasztalatai szerint a dolgok nem így működtek. Az élet ennél sokkal szigorúbb.
    Negyed ötkor Suzanna csomagolni kezdett. Amikor belátta, hogy valami nincs rendben, hogy ő és a szőttes veszélyben vannak, idegrendszere rögtön riadót fújt. Fél ötkor nekilátott, hogy a szőnyeget lecipelje a földszintre. Ez hosszadalmas és fáradságos munka volt, de a közelmúlt eseményeinek köszönhetően Suzannán nem maradt egy grammnyi súlyfölösleg sem, ugyanakkor tudomást szerzett olyan izmairól, amikről eddig fogalma sem volt. És ismét vele volt az oldószer, ez az akarat- és fénytömeg, amelynek segítségével percek alatt sikerült elvégezni azt, ami különben órákba tellett volna.
    Így is a hajnal derengett már az égen, amikor Suzanna bedobta a táskákat a kocsiba (Jerichau holmiját is összepakolta). „Most már biztos, hogy Jerichau nem jön vissza - mondta magában Suzanna -, és ha nem sietek, engem is foglyul ejtenek."
    Könnyeivel küszködve Suzanna elindult, újabb kifizetetlen számlát hagyva maga mögött.

2.

    Némi elégtételt jelenthetett volna Suzanna számára, ha látja Hobart arcát, amikor a felügyelő megérkezett a fogoly által megnevezett szállodába, alig húsz perccel Suzanna távozása után.
    Jerichau sok mindent elhullajtott, miközben a szörnyetegek szórakoztak vele, vért és szavakat egyaránt. A szavak azonban összefüggéstelenek voltak, inkább csak dadogás, amiből Hobart igyekezett valami értelmet kihámozni. Zokogva és makogva Jerichau természetesen emlegette a Fúgát és Suzannát is. Ó, úrnőm, ismételgette, ó, úrnőm, aztán ismét zokogás. Hobart hagyta, hogy a fogoly sírjon és vérezzen, és sírjon tovább, míg el nem ért a halál küszöbéhez. Akkor feltette az egyszerű kérdést: hol van az úrnőd? A bolond pedig válaszolt, hisz agya már rég nem tudta, hogy ki kérdezi, vagy hogy egyáltalán válaszol.
    És ott, azon a helyen, amit a fogoly megnevezett, ott állt most Hobart. De hol van álmai hölgye? Hol van Suzanna? Ismét eltűnt; elröppent, bár a kilincs még meleg volt, és a küszöb az árnyékát siratta még.
    Ez alkalommal azonban nagyon kevésen múlott. Majdnem elkapta őt. Meddig kell még várnia, hogy rejtélyét mindörökre a hálójába kerítse, ezüstös fényét ujjai közé szorítsa? Órákat. Legfeljebb napokat.
    „Már majdnem az enyém" - mondta magában Hobart. A meséskönyvet szorosan a melléhez szorította, hogy egyetlen szó se surranhasson ki, aztán elhagyta hölgyének szobáját, hogy újult erővel folytassa a vadászatot.

VI. SZIA, IDEGEN!

1.

    Suzanna gyűlölte, hogy el kell mennie a városból, és kénytelen magára hagyni Jerichaut, de bármit is érzett iránta - ami már önmagában is meglehetősen bonyolult volt -, nagyon jól tudta, hogy nem maradhat. Mennie kell, mégpedig gyorsan.
    De egyedül? Meddig fogja, meddig tudja ezt elviselni? Egy kocsi, egy szőnyeg és egy nő, aki időnként már abban sem biztos, hogy emberi lény...
    Voltak barátai szerteszét az országban, rokonai is, de egyet sem ismert annyira, hogy igazán megbízott volna benne. Ráadásul nyilván kérdezősködnének, ennek a történetnek pedig nem volt olyan részlete, amit nyugodt szívvel elmesélhetne. Eszébe jutott, hogy esetleg visszamehetne Londonba, vissza a battersea-i lakásba, ahol régi élete - Finnegan és idejétmúlt üdvözlőlapjai, a fazekak, a nyirkos fürdőszoba - várja. De ott is csak kérdezősködnének, kíváncsiskodnának. Olyan valakire volt szüksége, aki elfogadná őt úgy, ahogy van, a hallgatásával együtt, mindenestül.
    Ez a valaki csak Cal lehetett.
    Ahogy eszébe jutott, Suzanna jókedvre derült. Már látta is maga előtt Cal mohó vigyorát, gyengéd tekintetét, hallotta még gyengédebb szavait. Ha most elindul megkeresni őt, az valószínűleg veszélyesebb, mint ha visszamenne Londonba, de elege volt már a kockázatok latolgatásából. Az ösztöneire fog hallgatni, ösztönei pedig ezt súgták.

2.

    - Cal?
    A vonal másik végén hosszú csend következett; Suzanna már azt hitte, hogy megszakadt a vonal.
    - Cal, ott vagy?
    Aztán Cal hangja:
    - Suzanna?
    - Igen, én vagyok.
    - Suzanna...
    Suzanna majdnem elsírta magát, amikor hallotta, hogy Cal a nevén szólítja.
    - Találkoznunk kell, Cal!
    - Hol vagy?
    - A város közepén. Valami szobor van itt, Viktória királynő.
    - Az a Castle Street vége.
    - Biztos. Idejössz? Nagyon fontos!
    - Igen, hogyne. Itt vagyok a közelben. Most rögtön ellógok. Tíz perc múlva a szobornál.

    Hét perc múlva megérkezett. Hamuszürke öltönyben, gallérja felhajtva a szitáló esőben; ugyanúgy nézett ki, mint a többi száz fiatalember - könyvelők és kezdő menedzserek -, akiket Suzanna látott, míg Viktória parancsoló tekintete alatt várakozott.
    Cal nem ölelte meg, még csak meg sem érintette. Megállt Suzannától két méterre, zavart örömmel nézte, és azt mondta:
    - Szia!
    - Szia!
    Az eső egyre erősödött.
    - Üljünk be a kocsiba, jó? - mondta Suzanna. - Nem szívesen hagyom egyedül a szőnyeget.
    A szőnyeg említésére Cal arca még zavartabb lett, de nem mondott semmit.
    Homályosan fel tudta idézni, hogy egyszer egy piszkos üzletben valamilyen szőnyeg után kotorászott, ez után a szőnyeg után, valószínűleg, de az összefüggésekre nem nagyon emlékezett.
    Egy köpésnyire a szobortól, a Water Streeten állt a kocsi. Az eső dobolt a tetején, ők pedig csak ültek egymás mellett. Az értékes szállítmány, amit Suzanna olyannyira vonakodott egyedül hagyni, a kocsi hátsó ülésén volt, kettéhajtva és úgy-ahogy letakarva egy lepedővel. Bármennyire is igyekezett, Cal nem tudott rájönni, hogy miért olyan fontos Suzannának a szőnyeg, vagy hogy ez a nő - akivel, emlékei szerint néhány órát töltött mindössze - miért olyan fontos a számára. Miért rohant rögtön a megbeszélt helyre, amikor meghallotta a hangját a telefonban? Miért rándult görcsbe a gyomra, amikor meglátta őt? Abszurd volt, és zavarba ejtő, hogy ilyen sokat érez, és ilyen keveset tud.
    „Majd minden világossá válik - biztatta magát Cal -, ha elkezdünk beszélgetni."
    Ebben tévedett. Minél többet beszélgettek, Cal annál zaklatottabb lett.
    - Szükségem van a segítségedre - mondta Suzanna. - Nem tudok mindent megmagyarázni, erre most nincs idő, de feltűnt valami Próféta, aki a Fúgába való visszatéiést hirdeti. Jerichau elment az egyik találkozóra, és nem jött vissza...
    - Várj! - mondta Cal, és felemelte a kezét, hogy megállítsa az információáradatot. - Várj egy kicsit! Nem értem. Jerichau?
    - Emlékszel Jerichaura, nem?
    Szokatlan név, nehéz lett volna elfelejteni. De Cal nem tudott arcot társítani hozzá.
    - Ismernem kellene? - kérdezte.
    - Jó ég. Cal...
    - Hogy őszinte legyek... sok minden... homályos.
    - De rám ugye emlékszel?
    - Igen. Persze. Hogyne emlékeznék.
    - És Nimrodra? Apolline-ra? A Fúgában töltött éjszakára?
    Cal még ki sem mondta, hogy „nem". Suzanna látta, hogy nem emlékszik semmire.
    Lehet, hogy ez egy természetes folyamat volt; az agy egyik módszere, amellyel azokat a tapasztalatokat kezelte, amelyek ellentmondtak a valóság természetéről kialakult beidegződéseknek. Az emberek egyszerűen felejtettek.
    - Különös álmaim vannak - mondta Cal, teljesen öszszezavarodott képpel.
    - Miért, miről szoktál álmodni?
    Cal a fejét rázta. Tudta, hogy szókincse siralmasan alkalmatlannak fog bizonyulni.
    - Nehéz elmondani - kezdte. - Valami olyasmiről, hogy gyerek vagyok, érted? Csakhogy nem gyerek mégsem. Sétálok valahol, ahol soha nem jártam. Mégis tudom az utat. Ó, a rohadt... - Feladta, mérgelődve a szerencsétlenkedésén. - Nem tudom elmondani.
    - Egyszer ott voltunk - mondta Suzanna nyugodtan. - Te meg én. Ott voltunk. Amiről álmodsz, az létezik, Cal.
    Cal hosszú percekig bámult Suzannára. A zavarodottság nem tűnt el az arcáról, de most meglágyította egy nagyon erőtlen mosoly.
    - Létezik? - kérdezte.
    - Igen. Létezik.
    - Mesélj róla! -mondta Cal halkan. -Kérlek! - Óriási vágyakozás volt a hangjában, óriási szüksége volt rá, hogy tudja.
    - A szőnyeg...
    Cal hátrapillantott a szőnyegre.
    - A tiéd? - kérdezte.
    Suzanna nem tudta megállni, hogy ne nevessen.
    - Nem - felelte. - A hely, amiről álmodni szoktál... itt van benne. Ebben a szőnyegben van benne.
    Suzanna látta, hogy a bizalom és a kétkedés viaskodik Calben.
    - Itt? - kérdezte.
    Néha már Suzannában is feltámadt a kétely, hogy ez igaz lehet, de előnyben volt Callel, sőt talán még szegény Jerichauval szemben is: neki ott volt az oldószer, mint egy bizonyíték, hogy a csoda valóban létezik. Nem hibáztatta Calt a kételyeiért.
    - Bíznod kell bennem! - mondta Suzanna. - Bármilyen képtelenségnek hangzik is, amit mondtam.
    - Tudom - mondta Cal elszorult torokkal. - Valahol belül tudom.
    - Persze hogy tudod. És emlékezni fogsz. Segítek majd, hogy emlékezz. De most nekem van szükségem segítségre.
    - Segítek. Mindenben.
    - Üldöznek, Cal.
    - Kik? És miért?
    - Majd mesélek róluk, ha lesz rá alkalom. Arról van szó, hogy el akarják pusztítani azt a helyet; amiről álmodni szoktál. A szönyegben rejtőző világot. A Fúgát.
    - Nálam akarsz elbújni?
    Suzanna megrázta a fejét.
    - Telefonáltam a lakásodra, hogy megtudjam a munkahelyi számodat. Lehet, hogy már ott vannak.
    - Geraldine nem fog elárulni.
    - Ezt nem kockáztathatom meg.
    - Akkor menjünk el Deke-hez, Kirkbybe. Ott soha nem találnak meg.
    - Megbízol benne?
    - Maximálisan.
    Suzanna beindította a motort.
    - Majd én vezetek. Csak mondd, hogy merre menjünk!

3.

    Amikor kikanyarodtak a James Streetre, az eső már monszunszerűen dühöngött. Nem jutottak messzire. Néhány méterrel előttük leállt a forgalom.
    Cal letekerte az ablakot, és kidugta a fejét, hogy megnézze mi történt. Az esőfüggönyön keresztül alig látott valamit, de úgy tűnt, hogy karambol miatt torlódtak öszsze a kocsik. Néhány türelmetlenebb autós megpróbált átevickélni a városközpont felé vezető sávba, és ettől még nagyobb lett a kavarodás. Megszólaltak a dudák. Egy-két vezető kiszállt a kocsiból - kabátjuk alkalmi ernyő a fejük fölött -, hogy rnegnézze mi van.
    Cal csendesen nevetett.
    - Mi olyan mulatságos? - kérdezte Suzanna.
    - Egy órája még az Igénylési Osztályon ültem, nyakig a nyomtatványokban...
    - Most pedig itt vagy egy szökevény társaságában.
    - Azt hiszem, jól jártam - vigyorgott Cal.
    - Mi a francért nem mozdulunk?!
    - Megyek, megnézem - mondta Cal, és mielőtt Suzanna megakadályozhatta volna, már ki is szállt. Zakóját a fejére húzta, hogy megvédje az esőtől - naiv egy kísérlet volt.
    Suzanna nézte, ahogy Cal a kocsik labirintusában tekereg, ujjaival a kormányon dobolt. Nem tetszett neki ez a helyzet. Túlságosan látható volt, és akit látnak, az kiszolgáltatott.
    Amikor Cal átért az úttest másik oldalára, Suzanna villogó kék fényt látott a visszapillantó tükörben. Hátranézett: a kocsisor mellett motoros rendőrök navigáltak a baleset helyszíne felé. Suzanna szívverése felgyorsult.
    Calt kereste, remélve, hogy már jön visszafelé, de az még mindig a forgalmat tanulmányozta. „Gyere már vissza, a fene egyen meg - sugallta neki Suzanna -, itt a helyed mellettem!
    Újabb rendőrök érkeztek, most gyalog, és minden kocsi mellett megálltak. Terelő útvonalat javasolnak, világos: ez eléggé ártalmatlan. Csak mosolyogni kell, és kész!
    A sor eleje elindult. A motoros rendőrök a baleset helyszíne mellett irányították a kocsikat, a szembejövő forgalmat leállították. Suzanna Cal felé nézett, aki most az utcát bámulta. Kiszálljon, visszahívja? Ahogy Suzanna a lehetőségeket mérlegelte, egy rendőr jelent meg a kocsi mellett, megkocogtatta az üveget. Suzanna letekerte az ablakot.
    - Várjon a jelzésre! - mondta a rendőr. - És ne türelmetlenkedjen!
    Suzannára bámult, sisakjáról és orráról csöpögött az eső.
    Suzanna rámosolygott.
    - Igen - mondta. - Vigyázok.
    Bár az utasításokat már elmondta, a rendőr nem mozdult a kocsitól, csak bámult Suzannára.
    - Láttam már valahol - mondta.
    - Tényleg? - kérdezte Suzanna; csak képzelte, hogy könnyedén és kacéran.
    - Hogy hívják?
    Suzanna egy alkalmas álnéven gondolkodott, amikor egy másik rendőr valamit kiabált a vallatójának. Az felegyenesedett, Suzannának így alkalma nyílt Cal irányába pillantani. Suzanna egy kicsit megrázta a fejét, remélve, hogy Cal az esőtől párás ablakon keresztül is megérti a jelet. A rendőr észrevette a figyelmeztetést.
    - Valami baj van? - érdeklődött.
    - Nem - mondta Suzanna. - Seinmi.
    Egy másik rendőr közeledett a kocsi felé, valamit kiabált az eső és az üresen járó motorok zajában. Minél tovább várok, annál rosszabb lesz, gondolta Suzanna, és tekert egyet a kormányon. Az ablaknál álló rendőr rákiáltott, hogy álljon meg, de a kocka el volt vetve. Ahogy a kocsi előrelódult, Suzanna gyorsan Cal felé pillantott. Kétségbeesetten látta, hogy Calt teljesen leköti a kocsik kerülgetése. Hiába kiáltotta a nevét, Cal nem figyelt rá. Suzanna kiáltott még egyszer, Cal felnézett, de már késő volt. Szemből egy rendőr a kocsi felé futott. Cal még félúton sem volt, amikor a rendőr már a kocsihoz ért: Suzanna nem tehetett mást, mint hogy mentse, ami menthető.
    Beletaposott a gázba; csak néhány centiméteren múlott, hogy a rendőrnek sikerült elugrania az útjából. Suzannának arra sem volt ideje, hogy visszanézzen Calre. Elrobogott a baleset helyszíne mellett, remélve, hogy Cal kihasználja ezt a kis közjátékot, és eliszkol.
    Suzanna úgy négyszáz méterre lehetett, amikor meghallotta, hogy szirénáznak mögötte.

4.

Öt másodperc kellett, hogy Cal felfogja, mi történt, és újabb kettő, hogy elátkozza lomhaságát. Völt egy percnyi zűrzavar, amikor egyik rendőr sem tudta, hogy utasításokat várjon, vagy elkezdje az üldözést; ez alatt a szünet alatt Suzanna eltűnt a sarkon túl.
    A rendőr, aki az imént Suzannát faggatta, sietős léptekkel rögtön elindult Cal felé. Cal úgy tett, mintha nem látná, és gyorsan a szobor felé vette útját. Hallotta, hogy a rendőr utánakiált, aztán azt is, hogy üldözi. Cal futott, hátra sem nézett. Hála az esőnek; a rendőr nagyon be volt öltözve, Cal sokkal fürgébben mozgott. Balra fordult a Lower Castle Streetre, megint balra a Brunswick Streetre, aztán jobbra a Drury Lane-re. Ő is hallotta a szirénák zúgását, ahogy a motorosok Suzanna nyomába eredtek.
    A Water Streeten Cal megkockáztatott egy pillantást hátra: nem látta az üldözőjét. De csak akkor lassított, amikor már fél kilométerre járt a helyszíntől. Leintett egy taxit, és hazavitette magát. Kérdések kavarogtak a fejében, és egyre csak Suzanna arcát látta maga előtt. Túl gyorsan érkezett, túl gyorsan távozott. Cal máris siratta, hogy elszakadtak egymástól.
    Hogy megőrizze az emlékét, keresgélni kezdte a neveket, amiket Suzanna mondott, de a rohadt életbe, már el is felejtette mindet.
 

VII. HIÁBA MINDEN

1.

    A vakító eső Suzanna szövetségesének bizonyult, sőt talán még az is, hogy nem ismerte a várost. Minden lehetséges sarkon bekanyarodott, csak a zsákutcákat kerülte el, és az értelmetlen útvonal mintha zavarba ejtette volna üldözőit. Az Upper Parliament Streeten Suzanna nagyobb sebességre kapcsolt. A szirénák elhalkultak mögötte.
    Tudta, ez a megkönnyebbülés csak átmeneti. A hurok rövidesen ismét szorulni kezdett.
    Az esőpocakos felhők fel-felszakadoztak, és a nap sugarai kibújtak a réseken, aranyló ragyogást hintve a háztetőkre és az úttestre. De csak pillanatokra. A felhők sebei hamar behegedtek, és az áldás véget ért.
    A délután lassan estébe fordult, Suzanna pedig csak hajtott tovább, ismét egyedül.

2.

    Cal belépett a konyhaajtón. Geraldine felnézett a hagymapucolásból, és megkérdezte:
    - Itthon felejtetted az esernyődet?
    Cal pedig azt gondolta: „Nem tudja, ki vagyok, mi vagyok, és hogyan is tudhatná? Hiszen, Isten az Atyám, magam sem tudom. Elfeledkeztem önmagamról. Ó, Jézusom, miért feledkeztem el önmagamról?!"
    - Jól vagy? - kérdezte Geraldine. Letette a hagymát és a kést, és .elindult Cal felé. - Hogy nézel ki? Teljesen eláztál.
    - Bajban vagyok - közölte Cal.
    Geraldine meghökkent. - Mi történt, Cal?
    - Azt hiszem, hamarosan itt lesz a rendőrség.
    - Miért?
    - Ne kérdezd! Hosszú.
    Geraldine arca egy kicsit megkeményedett.
    - Egy nő keresett ma délután telefonon - mondta -, a munkahelyi számodat kérte. Elért?
    - Igen.
    - És van valami köze ehhez a dologhoz?
    - Igen.
    - Mondd el, Cal!
    - Nem tudom, hol kezdjem.
    - Viszonyod van vele?
    - Nem - mondta Cal. Gondolatban hozzátette: Legalábbis nem emlékszem.
    - Akkor mondd el!
    - Majd máskor. Most nem lehet. Majd máskor.
    Kilépett a konyhából és a hagymaszagból.
    - Hová mégy? - szólt utána Geraldine. - Teljesen eláztam.
    - Cal!
    - Át kell öltöznöm.
    - Nagy bajban vagy?
    Cal félúton megállt a lépcsőn, a nyakkendőjét ráncigálta lefelé.
    - Nem emlékszem - mondta, de a fejében megszólalt egy hang - egy hang, amit régóta nem hallott már: „Bizony, fiam, nagy bajban vagy!" Cal tudta, hogy ez a keserű igazság.
    Geraldine egészen a lépcső aljáig követte. Cal bement a hálószobába, és lehámozta magáról vizes ruháit. Geraldine közben egyre nyaggatta, de Cal nem tudott válaszolni a kérdéseire. Érezte a hangjából, hogy Geraldine már majdnem sír, és tudta, hogy másnap (másnap? az is csak egy újabb álom) rohadt disznónak érzi majd magát, de most akkor is el kellett tűnnie - bármelyik pillanatban itt lehet a rendőrség. Persze az ő kérdéseikre sem tudna válaszolni - nem emlékezett semmire. De ezeknek megvoltak a módszereik, hogy szóra bírják az embert.
    A szekrényben turkált, inget, farmert, kabátot keresett, és nem válogatott. Ahogy magára kapta a kopott zakót, kipillantott az ablakon. Éppen akkor kapcsolták be az utcai lámpákat, fényüknél ezüstös zuhatag volt az eső. Nem kifejezetten kiránduló idő, de ezen kár lett volna keseregni. Vizes öltönyéből kihalászta a tárcáját, magához vette, és máris útra készen állt.
    Geraldine még mindig ott volt a lépcső aljában, felfelé nézett Calre. Sikerült visszatartania könnyeit.
    - És mit mondjak a rendőrségnek, ha keresnek?
    - Mondd azt, hogy megjöttem, aztán rögtön elmentem. Az igazságot.
    - Lehet, hogy addigra már nem leszek itt - mondta Geraldine. Úgy látszott, megtetszett neki az ötlet. - Igen. Azt hiszem, addigra már nem leszek itt.
    Calnek nem volt sem ideje, sem ereje a vigasztaló szavakra.
    - Kérlek, bízzál bennem! - csak ennyire tellett tőle. - Magam sem tudom jobban, hogy mi történik.
    - Lehet, hogy el kellene menned az orvoshoz, Cal - mondta Geraldine, ahogy Cal jött lefelé a lépcsőn. - Lehet, hogy... - hangja megenyhült - :.. beteg vagy.
    Cal megállt.
    - Mesélt nekem Brendan... - folytatta Geraldine.
    - Apát ebbe ne keverd bele!
    - Nem, de hallgass meg! - erősködött Geraldine. - Beszélgetett velem. Bizalmas dolgokat is elmondott. Olyan dolgokat, amiket látni vélt.
    - Nem érdekel.
    - Azt mondta, hogy valami nöt megöltek a kertben. Látta. És hogy valami szörny volt a síneken. - Geraldine elnézően mosolygott ezen az eszelős ötleten.
    Cal lenézett rá a lépcsőről, hirtelen rosszullét fogta el. Ezt már ismerem - gondolta magában.
    - Lehet, hogy neked is hallucinációid vannak.
    - Mesélt mindenfélét, hogy szórakoztasson - mondta Cal. - Szerette eltúlozni a dolgokat. Hiszen ír volt.
    - Te is túlzol, Cal? - kérdezte Geraldine, megnyugtatásért esedezve. - Mondd, hogy csak viccelsz!
    - Adja Isten, hogy úgy legyen!
    - Ó, Cal... - Cal lement a lépcsőn, és gyengéden megsimogatta Geraldine arcát.
    - Ha bárki keresne...
    - Akkor elmondom az igazságot. Én semmiről nem tudok.
    - Köszönöm.
    Cal elindult az ajtó felé, Geraldine utánaszólt:
    - Cal!
    - Tessék.
    - Ugye, nem vagy szerelmes abba a nőbe? Kérlek, mondd meg, ha szerelmes vagy belé!
    Cal kinyitotta az ajtót. Az eső a küszöböt csapdosta.
    - Nem emlékszem - mondta, és a kocsi felé iramodott.

3.

    Félóra vezetés után az átvirrasztott éjszaka és a nap eseményei kezdték legyűrni Suzannát. Elmosódott előtte az út. Tudta, csak idő kérdése, és el fog aludni a kormánynál. Az első pihenőhelynél lekanyarodott az autópályáról, leállította a kocsit, és elindult, hogy feltöltse magát koffeinnel.
    A kávézó és környéke tele volt emberekkel, és Suzanna ennek szívből örült. Senki nem veszi őt észre ekkora tömegben. Egy pillanatra sem hagyta egyedül a szőttest, ha nem volt muszáj; most is inkább az automatában vette meg a kávét, nem állt be a kígyózó sorba. Az üzletben csokoládét és kekszet vásárolt, aztán visszament a kocsihoz.
    Bekapcsolta a rádiót, és nekilátott szükségvacsorájának. Ahogy kibontotta a csokoládét, ismét eszébe jutott Jerichau, a csodatolvaj, aki minden zsebből kivarázsolta a zsákmányt. Vajon hol lehet most? Kávéspoharát Jerichau köszöntésére emelte, és üzente neki, hogy vigyázzon magára.
    Nyolckor híreket mondtak. Suzanna fülelt, hátha hall valamit magáról is, de nem volt semmi. A hírek után zenét sugároztak. Suzanna megitta a kávét, behabzsolta a csokoládét és a kekszet, aztán lecsúszott az ülésen, és az andalító dzsesszmuzsikára lehunyta a szemét.
    Alig néhány másodperccel később valaki kopogtatott az ablakon. Suzanna hirtelen azt sem tudta, hol van, de pillanatok alatt magához tért, és kétségbeesetten bámulta az egyenruhát az esőrácsos ablaküveg másik oldalán.
    - Kérem, nyissa ki az ajtót! - mondta a rendőr. Úgy látszott, egyedül van. Indítson, és egyszerűen induljon el? Mielőtt Suzanna bármiféle elhatározásra juthatott volna, kívülről feltépték az ajtót.
    - Szálljon ki! - mondta a rendőr.
    Suzanna engedelmeskedett. Hallotta, hogy körülötte léptek csikorognak a kavicson.
    A neonfényben egy férfi körvonalai látszottak.
    - Igen - a férfi csak ennyit mondott, mire minden irányból rendőrök indultak Suzanna felé. Próbálta volna előkeríteni az oldószert, de a neonfényből a férfi közeledett, valamit tartott a kezében. Letépték a ruhája ujját, és Suzanna érezte, hogy a karjába szúrnak. Az oldószer érzékeny tömege gyülekezett, de nem elég gyorsan. Suzanna akaratereje eltompult, látása, mintha egy kút mélyén, nyalábnyira szűkült. A mélyben Hobart száját látta. Suzanna a férfi felé támolygott, ujjai a kút nyálkás oldalát szántották, a vadállat pedig a sötétből hozsannát harsogott.
 

VIII. MADÁRTÁVLAT

    A Mersey sebesen áramlott medrében; vize piszkosbarna, habja szürke. Cal - a sétány korlátjára támaszkodva - az elhagyatott kikötőt nézte a túlsó parton. Hajdanában ez a folyó nyüzsgött a hajóktól: súlyos rakományokkal érkeztek, és megkönnyebbülten indultak hosszú útjukra.
    Most üres volt a kikötő. A dokkok eliszaposodtak, a Móló és a raktárak tétlenül ácsorogtak. Kísértetváros; a szellemek otthona.
    Cal is szellemnek érezte magát. Testetlen vándornak. És fázott, ahogy talán csak a halottak fáznak. Zsebre dugta a kezét, hogy felmelegedjen. Ujjai puha tárgyakba ütköztek; egy közeli kámpa fényénél Cal megvizsgálta, mi lehet az. .
    Fonnyadt szilvára hasonlított, de a héja sokkal vastagabb volt-akár a régi cipőbőr. Valamilyen gyümölcs lehetett, de Cal el nem tudta képzelni, milyen. Hol és hogyan került a zsebébe? Megszagolta az egyiket. Enyhén erjedt szaga volt, mint valami mámorító bornak. És étvágygerjesztő, sőt csábító volt. Az illatról Calnek eszébe jutott, hogy ebéd óta semmit nem evett.
    A szájához emelte a gyümölcsöt; foga könnyen áttörte a ráncos héjat. Az illat nem csalta meg: a gyümölcsnek valóban alkoholos íze volt, leve, mint a konyak, égette a torkát. Még le sem nyelte az első falatot, Cal máris újra beleharapott, megrágta, és magostul, mindenestül pillanatok alatt elpusztította a gyümölcsöt.
    Rögtön nekilátott a következőnek. Hirtelen úgy érezte, hogy meghal az éhségtől. A szél csapkodta a lámpaoszlopot; Cal a táncoló fénytócsában állt, és úgy tömte magát, mint aki nem evett legalább egy hete.
    Már csak egy gyümölcs volt hátra, amikor Calnek eszébe jutott, hogy a táncoló fényeket nem írhatja teljesen a szélringatta lámpa számlájára. A kezében lévő gyűmölcsre nézett, de nem látta igazán élesen. Jóságos Istenl Lehet, hogy megmérgezte magát? A maradék gyümölcs kihullott a kezéből, és már éppen le akarta dugni az ujját a torkán, hogy kihányja az egészet, de hirtelen egy rendkívüli érzés kerítette a hatalmába.
    Teste a magasba emelkedett - legalábbis részben. Lába még a betonon volt, érezte a szilárd talajt, ugyanakkor fenn lebegett a magasban - alatta világított a lámpa, jobbra és balra látta a sétányt, és látta a folyót, ahogy a partot verdesi bőszen és sötéten.
    A racionális bolond rögtön magyarázattal szolgált: részeg vagy, berúgtál a gyümölcstől.
    Cal azonban nem érzett hányingert, és teljesen magánál volt; tisztán látott - csak épp többszörösen. Látott a szemével is, és egy magasan a feje fölötti pontból is. De ez még nem minden: együtt görgött a szeméttel lenn a sétányon, és a folyó fölött lebegett, onnan nézte a partot.
    A nézőpontok burjánzása nem zavarta össze Calt: a képek egybefolytak és egyesültek a fejében; minták emelkedtek és zuhantak, előre és hátra, közelre és távolra látott egyszerre.
    Cal megsokszorozódott.
    Az apja fia, az anyja fia, a férfiban rejtőző gyermek, egy magát madárnak álmodó férfi - ez mind ő volt.
    Madár!
    Hirtelen minden eszébe jutott; hihetetlen pontossággal visszatért minden csoda, amit elfelejtett. Ezer és ezer pillanat és pillantás és szó.
    A galamb, az üldözés, a ház, a kert, a repülés (és ő volt a madár, igen! igen!); aztán az ellenségek és a barátok; Shadwell, Immacolata, a szörnyetegek - és Suzanna, az ő szép Suzannája, most ő is beilleszkedett a történetbe, ami visszatért Cal emlékezetébe.
    Eszébe jutott minden. A megelevenedő szőnyeg, a földig rombolt ház, a Fúga és az ott töltött éjszaka gyönyörei.
    Újra felfedezett érzékszervei kétségbeesetten kapaszkodtak az emlékekbe, de sikerült megőrizni őket. Olyan volt, mintha Cal most egyszerre álmodná mindet, egy kimondhatatlanul drága pillanatig újra vele voltak: a hősies emlékezésben egyesült a valóságos és a titkos Cal.
    Amikor ezt megértette, könnyek szöktek a szemébe; felfakadt a fájdalom, hogy elvesztette azt az embert, aki megtanította neki a Lo kertjében elszavalt verset; hogy elvesztette az apját, aki soha nem ismerhette meg azt, amit fia most megtudott.
    A bánat és a könnyek egy pillanatra lerántották a földre, látása visszaszűkült; Cal újra ott állt a lámpa homályos fényében, megfosztva...
    Aztán ismét szárnyalni kezdett a lelke, a magasba, egyre magasabbra törekedett eszeveszett sebességgel.
    És Cal hirtelen fenn volt, fenn, Anglia fölött.
    Alatta holdfény hullott ragyogó felhőkontinensekre, amelyek óriás árnyéka, mint egy paplan, alvó hegyoldalakra és külvárosokra simult. A szélben Cal együtt siklott a felhőkkel. Földsávok fölött, ahol villanyoszlopok meneteltek duruzsoló sorokban; a városok kihalt utcái fölött, ahol csak gonosztevők és kóbor kutyák mászkáltak az éjszakában.
    És ez a repülés, ahogy Cal a mélybe tekintett, mint egy lusta sólyom, körülötte csillagok, alatta a szigetország, ez a repülés ugyanolyan volt, mint az a másik, amikor a szőnyeg, a Fúga fölött repült.
    Alighogy eszébe jutott Szőttesföld; máris érezte a szagát - mintha pontosan tudná, merre keresse. Látása nem volt elég éles, nem látta a szőnyeget, de tudta, hogy enélkül is képes lesz megtalálni, ha sikerül sértetlenül megőrizni magában ezt az új érzést, amikor majd visszatér a földön maradt testbe.
    A szőnyeg a várostól észak-északnyugatra volt - Cal ezt biztosan érezte; a várostól sok-sok kilométerre, és egyre távolodóban. Suzanna viszi vajon? Valami eldugott hely felé menekül, ahol nem találhatják meg az ellenségei? Nem, ennél rosszabb volt a helyzet. Cal megérezte, hogy Szőttesföldet és Suzannát szörnyű veszély fenyegeti ott, valahol a mélyben, alatta...
    Cal ekkor visszaérkezett a testébe. Érezte maga körül a melegét, a súlyát, és hálás volt ezért a szilárdságért. A szárnyaló gondolatok nagyon szépek, de mire jutna csont és izom nélkül?
    Egy pillanattal később Cal újra a lámpa alatt állt; a folyó még mindig hömpölygött, a felhők, amelyeket az imént fölülről látott; néma seregként vonultak, nyomukban a tengerszagú széllel. Cal sós ízt érzett a szájában, de ez nem a tenger, hanem a könnyek íze volt; a könnyeké, amit apja halála és a felejtés miatt hullatott, az anyjáért is talán - mert minden veszteség ugyanaz a veszteség, minden felejtés ugyanaz a felejtés.
    Cal új bölcsességre talált a magasban: megértette, hogy az elfelejtett dolgokat fel lehet idézni, az elvesztett dolgokat meg lehet találni.
    Ez a világ értelme: keresd, és megtalálod.
    Cal észak-északnyugat felé nézett. Látása ugyan újra emberivé szűkült, tudta, hogy így is meg fogja találni a szőnyeget.
    A szívével látta. És elindult, hogy megkeresse.
 

IX. TITKOS HELY

    Suzanna nagyon lassan tért magához a kábulatból. Először csak néhány másodpercre tudta nyitva tartani a szemét, eszmélete vaktában tapogatózott. Teste azonban lassacskán megszabadult attól a valamitől, amit Hobart az ereibe fecskendezett. Csak türelmesen ki kellett várnia, hogy végleg kitisztuljon belőle.
    Annyit máris tudott Suzanna, hogy Hobart kocsijában van. Ellensége az elülső ülésen, a sofőr mellett ült. Egyszer hátranézett, és látta, hogy Suzanna ébredezik, de nem szólalt meg. Csak bámulta őt egy rövid ideig, aztán visszafordult, és újra az utat figyelte. Valami idegesítő tunyaság volt a tekintetében; mintha pontosan tudná, hogy mit hoz a jövő, nem kell sürgetni az eseményeket.
    Suzanna még mindig félálomban volt, nem tudta kiszámítani, mennyi lehet az idő, de biztos, hogy órák óta úton voltak már. Egyszer, ahogy kinyitotta a szemét, alvó várost látott - fogalma sem volt, hogy melyik város lehet -, de a maradék kábítószér újra a hatalmába kerítette. Amikor felébredt, egy kanyargós úton haladtak, mindkét oldalon sötét hegyek magasodtak. Suzanna most vette csak észre, hogy Hobart kocsija egy konvojt vezet; a mögöttük haladó járművek fényszórói bevilágítottak a hátsó ablakon. Minden erejét összeszedve Suzanna hátrafordult. Egy rabomobil jött utánuk, néhány további jármű követte.
    Az álom időtlen időre ismét legyűrte Suzannát. Hideg levegő ébresztette fel. A sofőr letekerte az ablakot, Suzanna karja libabőrös lett. Felült, és egy nagyot szippantott a levegőből, hogy a hideg elűzze a kábultságot. Hegyek között haladt a konvoj. A Skót-felföld, találgatta Suzanna; ugyan hol láthatna havas hegycsúcsokat tavasz közepén? Lekanyarodtak egy kövés útra, ami jelentősen csökkentette a kocsi sebességét. Az út kanyarogva emelkedett. A rabomobil motorja küszködött mögöttük, az út pedig egyre rázósabb és meredekebb lett, míg végül felertek a hegy tetejére.
    - Ott vannak - mondta Hobart a sorfőrnek. - Megtaláltuk. Ott vannak!
    Suzanna kinézett az ablakon. Nem világított sem a hold, sem a csillagok; a hatalmas hegyeket látta csak körös-körül, és mélyen az egyik völgyben fényeket.
    A konvoj a hegy tetején haladt vagy fél kilométert, aztán kezdett leereszkedni a völgybe.
    A fények, amiket Suzanna látott, autók fényszórói voltak: óriási körben álltak, középen egy arénát alakítva. Nyilvánvaló volt, hogy várták a konvojt; ötven méterre lehetett, amikor a körből alakok váltak ki, hogy üdvözöljék az érkezőket.
    Hobart kocsija megállt.
    - Hol vagyunk? - motyogta Suzanna.
    - Végállomás - hangzott Hobart kimerítő válasza. - Hozza! - szólt a sofőrhöz.
    Suzanna úgy érezte, gumiból van a lába; egy ideig a kocsiba kellett kapaszkodnia, míg rávette a csontjait, hogy viselkedjenek. A sofőr a karjába markolt, és az aréna felé vitté őt. Suzanna most fedezte csak fel, hogy kikből is áll a gyülekezet. Több tucat kocsi alkotta a kört, és hátrébb a sötétben is állt még jó néhány. A sok száz sofőr és utas nem ember, hanem látólény volt. Alkatukból és tarkaságukból ítélve a Birodalom számkivetettjei lehettek.
    Suzanna az arcokat pásztázta, ismerősöket, pontosabban egy bizonyos arcot keresett. De Jerichau nem volt közöttük.
    Hobart belépett a fénykörbe, vele együtt az aréna túlsó oldaláról egy másik alak is, akit Suzanna a Prófétának vélt. A Látólények halk morajjal köszöntötték. Voltak, akik előretolakodtak, hogy jobban lássák a Megváltót, mások térdre borultak.
    „Valóban lenyűgöző" - nyugtázta magában Suzanna.
    A Próféta mélyen ülő szeme Hobartra szegeződött, és egy halvány helyeslő mosoly jelent meg az arcán, amikor a felügyelő meghajtotta a fejét mestere előtt. Szóval így áll a dolog. Hobart a Prófétát szolgálja; ez meglehetősen rossz fényt vet az utóbbira. Néhány szót váltottak - leheletük látszott a hideg levegőben. Aztán a Próféta Hobart vállára tette kesztyűbe bújtatott kezét, a tömeghez fordult, és bejelentette a visszatérést Szőttesföldre. Udvrivalgás fogadta a hírt.
    Hobart a rabomobil felé nézett, és intett a fejével. Két csapat elindult a szőnyeggel. Beléptek a fénykörbe, és a felügyelő utasítására a Próféta lába elé helyezték a szőnyeget. A tömeg teljesen elnémult, amikor megpillantotta alvó otthonát; a Prófétának nem kellett felemelnie a hangját.
    - Tessék - mondta hanyagul. - Ugye, megígértem? - és közben a szőnyegre tette a sarkát. Egy rúgással széttekerte. A tömeg továbbra is néma volt; minden szem a mintára szegeződött, minden agy ugyanarra gondolt...
    Szezám, tárulj... - kérlelték a türelmetlen látogatók, zárt ajtók előtt áhítozva a bebocsáttatásra.
    Nyílj ki, mutasd meg magad...
    Suzanna nem tudta, vajon a közös akarat műve-e, vagy a Próféta mindent előre megszervezett - tény, hogy a szétszövődés elkezdődött. Nem a szőnyeg közepén, mint annak idején Shearman házában, hanem a széleken.
    A legutóbbi szétszövődést inkább a véletlen, mint az elhatározás irányította: az a szálak és a színek vad kitörése, a Fúga hirtelen és kaotikus megelevenedése volt. Most szemmel láthatóan valamilyen rendszer szerint zajlott a folyamat, a csomók előre meghatározott sorrendben fejtették fel motívumaikat. A szálak tánca most is ugyanolyan bonyolult volt, de végtelen kecsességgel, rendkívül elegáns mozdulatokkal törtek a magasba, élettel népesítették be a levegőt. Test- és tollruhát öltöttek a vonalak, folyt a kő, fák száguldtak gyökereik felé.
    Suzanna korábban már látta ezt a gyönyörűséget, és bizonyos fokig tudta, mire számíthat. De a látólényekben és még irikább Hobart izompacsirtáiban a látvány félelmet és megilletődést keltett.
    Suzanna őrzője teljesen megfeledkezett a feladatáról, úgy állt ott, mint egy gyerek élete első tűzijátéka előtt nem tudta, hogy maradjon vagy elszaladjon. Suzanna kihasználta a kínálkozó alkalmat, és ellopózott az árulkodó fény közeléből. Sokáig nézett hátrafelé - nézte a Prófétát, ahogy ott áll középen, haja fehér tűzként lobog a fején, a Fúga pedig életre serken körülötte.
    Nehezen tudta elfordítani a tekintetét, de közben futott, ahogy a lába bírta, a sötét hegyek felé. Húsz, harminc, negyven méterre járt már az arénától. Senki nem üldözte.
    Egy mindennél fényesebb fakadás, mint egy hulló csillag, egy pillanatra beragyogta körülötte a terepet. Durva, megműveletlen föld volt, itt-ott kőkupacok; nyilván elhagyatottsága miatt szemelték ki éppen ezt a völgyet. Az emberlények itt nem zavarhatják meg az ébredő Fúgát. Kérdéses persze, hogy mennyi ideig lehet rejtegetni egy ilyen csodát, hiszen közeledett a nyár; a kíváncsiskodók megtévesztésére is kidolgoztak volna valamilyen tervet?
    Egy pillanatra ismét felragyogott a terep, és Suzanna megpillantott egy alakot. Felvillant, aztán olyan gyorsan eltűnt, hogy Suzanna azt hitte, káprázott a szeme.
    Egy méterrel odébb azonban fagyos levegő csapott az arcába, és nem szél volt, ez egészen biztos. Ahogy meglegyintette, Suzanna rögtön tudta, hogy kitől származik, de nem volt ideje meghátrálni, vagy felkészülni, mert a sötétségből kilépett és útját állta az éjszaka asszonya.
 

X. HALÁLOS ÁLDOZATOK

1.
Arcát a felismerhetetlenségig eltorzították, de a testéből sugárzó hidegnél is dermesztőbb hang Immacolata hangja volt, eltéveszthetetlenül. Nem egyedül jött: elkísérték a nővérei, a sötétségnél is sötétebb szellemek.
    - Miért szaladsz? - kérdezte a varázslónő. - Nincs hová menekülnöd.
    Suzanna megállt. Útját állta a három hölgy.
    - Nézz csak hátra! - folytatta Immacolata, közben egy újabb ragyogás a szőttesből kiméletlenül megvilágította megcsonkított arcát. - Látod, hol áll Shadwell? Még egy pár pillanat, és ott lesz a Fúga.
    - Shadwell? - kérdezte Suzanna.
    - A szeretett Próféta - hangzott a válasz. - A szent jelmez alatt, amit tőlem kapott, a kereskedő szíve dobog.
    Tehát Shadwell a Próféta. Micsoda elképesztő irónia, hogy a lexikonárus végül a reménnyel házaljon.
    - Az ő ötlete volt - mondta a varázslónő -, hogy adjunk nekik egy Messiást. Igazságtevő hadjárat kezdődik, ahogy Hobart nevezi. Visszakövetelik az ígéret földjét. És közben szépen elpusztítják.
    - Ennek nem dőlnek be.
    - Már megtörtént, testvér. A te fajtád vagy az enyém könnyebben indít el egy szent háborút, mint egy ártalmatlan pletykát. A Próféta minden szavát elhiszik mintha ezen múlna az életük. És bizonyos értelemben valóban ezen múlik. Összeesküdtek ellenük, és becsapták őket, most pedig képesek darabokra szaggatni a Fúgát, csak hogy kézre kerítsék a tetteseket. Hát nem tökéletes? A Fúgát ugyanazok fogják elpusztítani, akik a megmentésére törekednek.
    - És ezt akarja Shadwell?
    - Shadwell férfi: csodálókra vágyik. - Suzanna válla fölött Immacolata a szétszövődés felé pillantott, a kereskedő felé, aki még mindig ott állt középen. - És most megkapta. Így hát boldog.
    - Szánalmas figura - mondta Suzanna. - Ezt te éppolyan jól tudod, mint én. És mégis hatalmat adtál neki. A te hatalmadat. A mi hatalmunkat.
    - Csak a saját céljaim érdekében, testvér.
    - Odaadtad neki a zakót.
    - Igen, azt tőlem kapta. Bár néha magam is megbántam.
    Immacolata megtépázott arca már nem tudott csalni. Ahogy beszélt, nem tudta eltitkolni a bánatát.
    - Vissza kellett volna venned - mondta Suzanna.
    - Egy csodaajándékot nem lehet kölcsönbe adni - mondta Immacolata -, csak odaadni, odaadni örökre. A nagyanyád nem tanított meg semmire? Ideje, hogy megtanuld. Majd én megtanítalak.
    - És te mit kapsz cserébe?
    - Eltereli a figyelmemet Romo ajándékáról. - Megérintette az arcát. - És az emberek bűzéről. - Elhallgatott. Megnyomorított arca elsötétült. -El fognak pusztítani az erőd miatt, Hobart meg a hozzá hasonlók.
    - Egyszer meg akartam ölni őt - mondta Suzanna, és eszébe jutott a gyűlölet, amit Hobart iránt érzett.
    - Ezt ő is tudja. Ezért álmodik rólad. Halál a hajadonra! - Immacolata felnevetett. - Ezek mind őrültek, testvér.
    - Nem mind - mondta Suzanna.
    - Hogyan győzhetnélek meg? - kérdezte a varázslónő. - Mivel bizonyíthatnám, hogy el fognak árulni? Hogy máris elárultak?
    Nem látszott, hogy megmozdulna, mégis valahogy távolabb került Suzannától. Szikrázó fénysávok haladtak el mellettük, ahogy a Fúga egyre terjeszkedett elhagyva rejtekhelyét. De Suzanna ezt most szinte észre sem vette. Tekintete arra a képre szegeződött, ami Immacolata helyén elé tárult.
    Magdalenát látta, pazar ektoplazmacsipkékben: kísértetmenyasszony. Szoknyája redői alól egy szánalmas alak bukkant elő, arcát Suzanna felé fordította.
    - Jerichau...
    Homályos volt a tekintete. Suzannát nézte, de mintha nem ismerte volna meg.
    - Látod? - kérdezte Immacolata. - Elárultak.
    - Mit tettél vele? - kérdezte Suzanna.
    Semmi nem maradt abból a Jerichauból, akit Suzanna ismert. Olyan volt, mint egy halott. Ruhái cafatokban lógtak, bőre foltos volt, és számtalan szörnyű seb szivárgott rajta.
    - Meg sem ismer - mondta a varázslónő. - Új asszonya van.
    Magdalena Jerichau felé nyújtotta a kezét, úgy simogatta a fejét, akár egy ölebet.
    - Önszántából választotta a nővéremet - mondta Immacolata.
    - Hagyd békén! - ordított Suzanna Magdalenára. A kábítószer elgyengítette, önuralma vészesen megfogyatkozott.
    - De hát ilyen a szerelem - bosszantotta tovább Immacolata. - Nemsokára gyerekeik lesznek. Sok-sok gyerek. Jerichau vágya féktelen.
    Suzanna megborzongott, ahogy elképzelte Jerichau és Magdalena közösülését. Ismét megszólította őt. Jerichau szája most válaszra nyílt, nyelve mintha szavakat próbálna formálni. De nem. Csak a nyála csorgott, beszélni nem tudott.
    - Látod, milyen gyorsan talált magának új örömöket? - kérdezte Immacolata. - Jóformán hátat sem fordítottál, ez meg máris új barázdát szánt.
    Suzanna haragra gerjedt, a düh még az undorát is felülmúlta. De nemcsak haragot érzett. Bár a kábítóinjekció még mindig nehezítette az összpontosítást, Suzanna érezte, hogy gyomrában mozgolódik az oldószer.
    Immacolata is észrevette.
    - Ne légy konok! - mondta, hangja mintha Suzanna fülében suttogott volna, pedig méterekre álltak egymástól. - Hiszen sorstársak vagyunk.
    Jerichau közben a földről Suzanna felé nyújtotta a kezét, és Suzanna most rájött, hogy az imént miért nem ismerte meg őt. Jerichau nem látott. Magdalena megvakította hitvesét, hogy magához láncolja. De Jerichau tudta, hogy Suzanna ott van: hallotta a hangját, és segítséget kért.
    - Testvér - szólt Immacolata Magdalenának -, fékezd meg a férjedet!
    Magdalena azonnal engedelmeskedett. Keze, amit Jerichau fején tartott, megnyúlt, ujjai végigcsorogtak az arcán, be a száján és az orrlyukain. Jerichau védekezni próbált, de Magdalena rántott egyet rajta; Jerichau hanyatt vágódott, és eltűnt a dögvészes alsószoknyák között.
    Suzanna érezte, hogy testéből az oldószer hirtelen Jerichau kínzója felé lövell. Abban a pillanatban már látta is. Magdalena arca hosszúra nyúlt az üvöltéstől; aztán az ezüstös fényár belecsapott. A szellem sikolya darabokra hullott, hangfoszlányok gyűrűztek felfelé - zokogó panasz, dühödt üvöltés -, ahogy a támadás a levegőbe röpítette.
    Az oldószer, mint mindig, egy pillanattal megelőzte Suzanna gondolatait. Suzanna még nem is tudta pontosan, hogy mit csinál, de a fény már tépte a kísértetet, tátongó lyukakat hasított testetlen alakjába. Magdalena visszavágott, az oldószer Suzanna arcába csapódott. Érezte, hogy nyaka vérbe borul, de az ellentámadás csak tovább szította haragját; úgy tépdeste az ellenséget, mintha egy darab selyempapír lenne.
    Immacolata nem nézte tétlenül a harcot, ő is Suzannának rontott. A föld megremegett Suzanna lába alatt, aztán köréje emelkedett, mintha élve el akarná temetni, de az érzékeny oldószer visszalökte a földtömeget, aztán hatványozott dühvel tört Magdalenára. Úgy tűnt ugyan, hogy az oldószernek külön élete van, de ez csak illúzió volt. Suzanna rendelkezett fölötte, ezt most már biztosan tudta. Az ő haragja táplálta, az ő haragja tette kegyetlenné és könyörtelenné: ő volt az, aki nem nyughatott, míg Magdalena életben volt.
    Aztán hirtelen elült a harc. Magdalena elnémult. Örökre.
    - Elég! - parancsolta Suzanna. Az oldószer még megvárta, hogy a rohadt ektoplazma utolsó csomói az összefröcskölt földre hulljanak, aztán visszavonult asszonyába. A támadástól az ellentámadásig, majd a kegyelemdöfésig úgy tizenkét másodperc telhetett el.
    Suzanna Immacolata szétroncsolt arcára nézett. A varázslónő elképedve meredt nővére maradványaira. Egész testében remegett, mintha ájulás kerülgetné. Suzanna kihasználta az alkalmat. Nem tudhatta, vajon túlélné-e a varázslónő újabb támadását, és egyáltalán nem volt kisérletező kedvében. Miközben a harmadik nővér Magdalena mocska fölé borult, és siratni kezdte, Suzanna futásnak eredt.
    A Fúga áradata most már mindent ellepett körülöttük, a csillogó levegő segítette a menekülő Suzannát. Már tíz méternél is messzebb járhatott, amikor magához tért, és eszébe jutott Jerichau. A halott Magdalena közelében nem látta őt, remélte, hogy kitalált a csatatérről. Suzanna futott tovább, a távolból még mindig hallotta a Boszorkány szívfacsaró jajveszékelését.

2.

    Futott, futott, a tarkóján érezte a Szűz fagyosságát. Úgy tűnt azonban, hogy csak képzeli az üldözést, mert egy kilométert is megtett már, és senki nem állt az útjába. A völgyből felért a hegygerincre, a terjeszkedő szőttes fénye elhalványult mögötte.
Suzanna tudta, hogy a Fúga hamarosan utoléri őt, és hogy addigra ki kellene dolgoznia valamilyen stratégiát. De először is levegőhöz kell jutnia.
    A homály megnyugtatta egy kicsit. Állt a hegytetőn, és próbált nem gondolni arra, amit tett. De akaratlanul is büszkeséget érzett. Megölte Magdalenát, elpusztította a Hármas egyik tagját: ez nem kis teljesítmény. Mindig ilyen veszedelmes volt az ereje?; érlelődött a tudta nélkül, egyre bölcsebb, egyre kíméletlenebb lett?
    Eszébe jutott Mimi könyve, ami valószínűleg most is Hobartnál van. Suzanna még soha nem remélte ennyire, hogy a könyvből majd mindent megtud önmagáról és erejéről. Vissza kell szereznie Mimi ajándékát, akkor is, ha ezért újra össze kell csapnia Hobarttal.
    Miközben erre gondolt, hallotta, hogy valaki a nevét mondja, vagy valami hasonlót. A hang irányába nézett, és néhány méterrel odébb meglátta Jerichaut.
    Tehát sikerült elmenekülnie Magdalena markából, bár arcát összekarmolták a szellemnővér ujjai. Elgyötört teste majdnem összecsuklott; ahogy másodszor is kimondta Suzanna nevét, és feléje nyújtotta összeaszott karjait, lába felmondta a szolgálatot, és Jerichau arccal a földre zuhant..
    Suzanna odaszaladt, letérdelt, és megfordította Jerichaut. Alig volt súlya. A nővérek mindent kiszívtak belőle, de az akaraterő szikráját, hogy meg kell találnia Suzannát, nem tudták kürtani belőle. A vérét elvehették; a magját, az erejét is. De a szerelmet Jerichau megőrizte.
    Suzanna magához szorította; Jerichau feje a mellén nyugodott. Légzése szapora és erőtlen volt, hideg teste görcsöktől rángott. Suzanna megsimogatta a fejét; a glória halványodó fénye az ujjai között táncolt.
    Jerichau azonban nem érte be a ringatással, látni akarta Suzannát. Kicsit elhúzódott, hogy megérinthesse az arcát. Nyakán lüktettek az erek, ahogy beszélni próbált. Suzanna csitította, hogy majd később még lesz idő beszélgetni. Jerichau megrázta a fejét, és Suzanna, ahogy a karjaiban tartotta, érezte, milyen közel a vég. Ezt nem is titkolta, mert értelmetlennek tartotta a hamis vigasztalást. Jerichau tudta, hogy meg fog halni, és Suzanna karjaiban akart elbúcsúzni az élettől.
    - Ó, drága... - mondta Suzanna, szíve sajgott a fájdalomtól. - ...drága Jerichau...
    Jerichau küszködve ismét beszélni próbált, de a nyelve cserbenhagyta. Suzanna csak értelmetlen, halk hangokat hallott.
Közelebb hajolt. Jerichau most már elfogadta a vigasztalást. Suzanna vállába kapaszkodott, magához húzta, hogy hallja a szavait. Suzanna most megértette, hogy mit mond, bár alig volt hangosabb a sóhajtásnál.
    - Nem félek - mondta Jerichau utolsó leheletével, ami olyan volt, mint egy búcsúcsók.
    Aztán keze erőtlenül lecsúszott Suzanna válláról, szeme lecsukódott, és Jerichau elment örökre.
    Keserű gondolat jutott Suzanna eszébe: Jerichau utolsó mondata egyszerre volt kijelentés és könyörgés. Ó volt az egyetlen, akinek Suzanna elmesélte, hogy az oldószer hogyan támasztotta fel Calt a bútorüzletben. A „Nem félek" vajon azt jelentette: hagyj rneghalni?, nem szeretném, ha feltámasztanál?
    Bármit akart is mondani ezzel, Suzanna most már soha nem fogja megtudni.
    Óvatosan a földre fektette Jerichaut. Szerelmes szavai, a beszéddel dacolva, egyszer fénnyé váltak. Ismert vajon olyan szavakat is, amelyek a Halállal dacolnának, vagy már elindult oda, ahová Mimi is távozott, minden kapcsolatot megszakítva ezzel a világgal?
    Igen, úgy tűnt, hogy elindult. Suzanna Jerichaut nézte, a szeme már belefájdult, de barátja néma volt. Jerichau a földnek adta a testét, és elhagyta Suzannát.
 

XI. CAL, ÚTBAN ÉSZAK FELÉ

1.

    Cal egész éjjel utazott, de nem fáradt el. Talán a gyümölcs tartotta ilyen emberfölöttien tisztán az érzékeit; vagy ez, vagy az újonnan felfedezett cél hajtotta őt. Elemzőképességeit féken tartotta, az útirányról mindig ösztönösen határozott.
    Vajon ugyanez az érzék irányította a galambokat is? Egy álomérzék, az értelem vagy az ész határán túl: a tájolás? Cal pontosan ezt érezte. Hogy madár lett, aki nem a csillagok segítségével tájékozódik (a felhők ezt most különben is megakadályozták), nem is a mágneses sarok segítségével, hanem a hazatalálás ösztönös vágya irányítja; hogy visszajusson a kertbe, ahol megértő társak között Bolond Mooney verseit szavalta.
    Menet közben az emlékezetében kotorászott, hogy majd valami új produkcióval szórakoztathassa a hallgatóságot. Rövid versikék jutottak eszébe a gyerekkorából, furcsa sorok, amelyeket inkább a zenéjük, mint az értelmük miatt jegyzett meg.
A meztelen Ég jön és megy,
tengert dagaszt, rózsát fest.
Eső és szél - görgeti,
gondol egyet - elnyeli.
    Némelyik sort ma sem értette jobban, mint gyerekkorában, de új ízeket fedezett fel bennük, biztos ritmusukban és rímeikben. Voltak keserű sorok is:
A családi fertőzés
nem ragályos betegség;
léptek, melyek követik
ősapáink nyomait.
    Eszébe jutottak olyan töredékek is, amelyek többi részét vagy elfelejtette, vagy nem is tudta soha.
Mennyire szeretem a tarkán foltos csikókat!
A legeslegjobban a tarkán foltos csikókat!
    Ez valaminek a befejező része lehetett, de fogalma sem volt, hogy minek.
    Rengeteg egyéb részlet is eszébe jutott. Újra és újra elmondta mindet; csiszolgatta az előadást, itt egy új hangsúlyra, amott más ritmusra bukkant.
    Tarkója tájékán teljes csend honolt; a poéta hallgatott. Vagy ő és Bolond Mooney most már egy és ugyanazon hangon szólaltak meg?

2.

    Hajnali fél háromkor érkezett meg Skóciába, és folytatta útját észak felé. A táj egyre dombosabb és egyre kihaltabb lett. Éhes volt, és izmai sajogtak a többórás szakadatlan vezetéstől, de csak egy Armageddonhoz fogható ütközet fékezhette vagy állíthatta volna meg. Minden egyes méterrel közelebb került Csodaországhoz, ahol az oly sokáig halasztgatott új élet várta.
 

XII. ELSZÁNTSÁG

1.

    Suzanna még sokáig ült Jerichau mellett - gondolkodott, miközben egyfolytában arra törekedett, hogy ne gondolkodjon. A hegy lábánál a szétszövődés még mindig tartott, a Fúga árja egyre közeledett. De Suzanna nem tudott erre a gyönyörűségre figyelni, egyelőre nem. Amikor a szálak már csak ötven méterre voltak tőle, Suzanna elindult, ott hagyta Jerichaut a földön.
    Közeledett a hajnal, kifakította a felhőket. Suzanna felfelé kapaszkodott a hegyen, hogy mindent jól lásson majd, ha felkel a nap, Minél magasabbra ért, annál jobban fújt a szél: csípős szél, északról. De megérte a didergést, mert nagyszerű kilátás nyílt a völgyre, és ahogy kivilágosodott, Suzanna észrevette, hogy Shadwell milyen ravaszul választotta ki ezt a helyet. Minden oldalról magas hegyek fogták közre a völgyet, a hegyoldalakon sehol, semmilyen épület. Az emberi beavatkozás egyetlen jele a kezdetleges út volt, amelyen a konvoj feljutott a hegyre; nagyon valószínű, hogy megépítése óta összesen nem volt akkora forgalma, mint az elmúlt huszonnégy órában.
    Ezen az úton látta meg Suzanná a kocsit, miközben a hajnal szép lassan kipingálta a hegyeket. A jármű a hegy gerincén lopakodott, aztán megállt. A vezető - parányi pont a távolból - kiszállt, letekintett a völgybe. Az ilyen alkalmi szemlélő nyilván nem láthatta a Fúgát; a vezető rögtön visszaült a kocsiba, mintha rájött volna, hogy rossz irányba kanyarodott. Csakhogy nem hajtott tovább, mint Suzanna hitte, hanem elrejtette a kocsit az út menti rekettyebokrok között. Aztán ismét kiszállt, és elindult felfelé a hegyen, a sziklatömböket kerülgetve.
    Suzanna most ismerte csak fel; remélte, hogy szeme nem csapja be, és valóban Cal közeledik felé.
    Vajon ő is látta Suzannát? Valószínűleg nem, mert megfordult, és elindult lefelé. Suzanna is lefelé szaladt, megpróbálta utolérni, útközben felmászott egy sziklára, és kalimpálni kezdett a karjával. Egy ideig hiába integetett, aztán a férfi véletlenül arrafelé nézett. Megállt, a szeméhez emelte a kezét. Aztán megfordult, és újra elindult felfelé, és igen! Cal volt az. Suzanna még mindig félt, hogy csak képzelődik, de hamarosan meghallotta Cal lihegését és cipője nyikorgását a harmatos füvön.
    Az utolsó néhány métert Cal inkább támolyogva, mint futva tette meg, már csak egy pillanat választotta el őket, amikor Suzanna elindult kitárt karjai felé, és magához szorította Calt.
    Most Suzanna mondta, hogy „szeretlek", és csókokkal borította el Cal mosolygó arcát.

2.

    Nagyjából elhadarták, hogy időközben mi történt velük, de a részleteket nyugodtabb időkre hagyták.
    - Shadwell már nem akarja eladni a Fúgát - mondta Suzanna. - Magáénak akarja.
    - És örökké a Prófétát fogja játszani? - kérdezte Cal.
    - Nem hiszem. Erre már nem lesz szüksége, ha övé a hatalom.
    - Akkor meg kell akadályoznunk, hogy megszerezze a hatalmat! - mondta Cal. - Le kell leplezni!
    - Vagy.egyszerűen meg kell ölni - mondta Suzanna.
    Cal bólintott.
    - Ne késlekedjünk!
    Felálltak, és letekintettek a világra, ami most már széltében-hosszában elfoglalta a völgyet. A szétszövődés még mindig nem ért véget; fényfoszlányok surrantak a fűben, növények és állatok serkentek a nyomukban.
    A Birodalom és Szőttesföld találkozásán túl az ígéret földje ragyogott. Olyan volt, mintha a Fúga magával hozta volna álmából az egyetlen évszakot: az örök tavaszt.
    Fény játszott a szikrázó lombokon, a mezőkön, a folyókon, és nem föntről, a komor égből érkezett, hanem a harmatcseppekből fakadt, a bimbókból. Most a legősibb kődarab is újjászületett. Mint a versek, amiket Cal szavalt ütközben. Régi szavak, új varázslat.
    - Ránk vár - mondta Cal.
    Elindultak, újra együtt.
következő rész