Korbács

Hatodik rész

ÚJRA A VILÁGTALANOK KÖZÖTT

Ha valaki egyszer álmában
a Paradicsomban járna,
és emlékeztetőül
lelke egy szál virágot
kapna ajándékba, és ha felébredne,
kezében a virágot ott találná - mondd,
akkor mi volna?

S. T. Coleridge:
Anima Poetae

I. MÚLT IDŐ

    A Chariot Street lakói ritka jeleneteknek lehettek tanúi a közelmúltban, de bámulatra méltó buzgalommal állították vissza a status quót. Amikor reggel nyolc óra előtt néhány perccel Cal leszállt a buszról, és elindult a Mooney-ház felé, az utcában mindenütt a szokásos otthoni tevékenységek zajlottak. A nyitott ajtókon és ablakokon kiszűrődött, ahogy a rádióban felolvasták a reggeli híreket: holtan találtak egy parlamenti képviselőt szeretője karjaiban; a Közel-Keleten bombáznak. Öldöklés és botrány, botrány és öldöklés. És nem volt túl gyenge a tea, drágám? és a gyerekek megmosták a fülüket?
    Cal bement a házba, és újra végiggondolta, mit is mondjon Brendannak. Ha eltitkol valamit, azzal csak kíváncsibbá teszi az apját, de hogy mindent elmeséljen... egyáltalán el lehet ezt mesélni? Létezik olyan szó, ami legalább halványan érzékeltetni képes, hogy mit látott, mit érzett?
    A házban néma csend fogadta, és ez aggasztó volt. Brendan mindig korán kelő volt, még azóta, hogy a kikötőben dolgozott; mostanában, ezekben a nehéz időkben is már hajnalban felkelt, hogy üdvözölje bánatát.
    Cal Brendan nevét kiáltotta.
    Nem jött válasz.
    Átment a konyhán. A kert olyan volt, mint egy csatatér. Kiáltott még egyszer, aztán elindult felfelé, hogy tovább keresse Brendant.
    Apja hálószobájának ajtaját zárva találta. Lenyomta a kilincset, de az ajtót belülről bekulcsolták, amire még soha életében nem volt példa. Halkan bekopogott.
    - Apa! Itt vagy?
    Várt néhány másodpercet, fülelt, aztán megismételte a kérdést. Halk sírás hallatszott a szobából.
    - Hála Istennek! - sóhajtott Cal. - Apa! Én vagyok az. - A sírás csendesedett. - Beengedsz?
    Rövid szünet után meghallotta apja lépéseit: az ajtó felé közeledett. A zárban fordult a kulcs, az ajtó soványka tíz centire kinyílt.
    A résben feltűnő arc inkább árnyékra, mint élő emberre emlékeztetett. Látszott, hogy Brendan nem mosdott, nem borotválkozott egy napja.
    - Te jó ég:.. apa!
    Brendan leplezetlen gyanúval pislogott a fiára.
    - Tényleg te vagy az?
    A kérdésről Calnek eszébe jutott, hogy nézhet ki: az arca csupa vér és horzsolás.
    - Semmi bajom, apa - mondta mosolyogva. - És te hogy vagy?
    - Be vannak zárva az ajtók?
    - Az ajtók? Igen.
    - És az ablakok? - Azok is.
    Brendan bólintott.
    - Egészen biztos?
    - Mondtam, hogy igen. Valami baj van, apa?
    - A patkányok - mondta Brendan, szemével a lépcsőt pásztázta Cal mögött. - Egész éjszaka hallottam őket. Feljöttek a lépcsőn, feljöttek. A lépcső tetején ültek. Hallottam őket. Mint egy macska, akkorák voltak. Ültek, és várták, hogy kinyissam az ajtót.
    - Na, most már nincsenek itt.
    - A kerítésen jöttek be. A folyópartról. Rengetegen . voltak.
    - Gyere, menjünk le a konyhába! - javasolta Cal. - Csinálok valami reggelit.
    - Nem. Nem megyek le. Ma nem.
    - Akkor összeütök valamit, és felhozom, jó?
    - Nekem mindegy - mondta Brendan.
    Cal elindult lefelé a lépcsőn, és hallotta, hogy apja megint kulcsra zárja az ajtót.

    A reggel kellős közepén kopogtak az ajtón. Mrs. Vallance volt az, a szemközti házból.
    - Éppen erre jártam - mondta, de a papucs a lábán elárulta őt -, gondoltam, benézek. Hogy van az édesapja? Azt mondják, nagyon furcsán viselkedett a rendőrökkel. Mi történt az arcával?
    - Semmi, semmi.
    - Engem egy nagyon udvarias rendőr hallgatott ki - mondta a nő. - Megkérdezte... - lehalkította a hangját - ...hogy normális-e az édesapja.
    Cal lenyelte a megjegyzését.
    - Magával is akartak beszélni, természetesen - mondta Mrs. Vallance.
    - Itt vagyok - mondta Cal. - Megtalálnak, ha akarnak tőlem valamit.
    - A fiam, Raymond, azt mondta, hogy látta magát a síneknél. Hogy maga szaladt, azt mondta.
    - Viszontlátásra, Mrs. Vallance!
    - És a Raymondnak nagyon jó ám a szeme.
    - Azt mondtam, viszontlátásra! - mondta Cal, és becsapta az ajtót a nő önelégült képe előtt.

    Nem Mrs. Vallance volt az egyetlen látogató aznap; többen is benéztek, hogy minden rendben van-e. Egyértelmű volt, hogy az utcában sok pletyka kering Mooneyékról. Valami fényes szikra talán megvilágította a számukra, hogy a Mooney-ház volt a tragédia középpontja.
    Cal minden egyes kopogás alkalmával arra számított, hogy Shadwellt találja majd az ajtóban. De a kereskedőnek, úgy látszik, fontosabb dolga akadt, mint hogy bevégezze a munkát, amit Shearman házának maradványai között elkezdett. Vagy az is lehet, hogy a csillagok kedvezőbb állására várt csupán.
    Kevéssel déli tizenkettő után, amikor Cal kiment a galambházba, hogy megetesse a madarakat, csöngött a telefon.
Berohant a házba, és felkapta a kagylót. Nem kellett megszólalnia, hogy Cal tudja: Suzanna az.
    - Hol vagy?
    Suzanna alig kapott levegőt, nagyon izgatott volt.
    - El kell mennünk a városból, Cal. A nyomunkban vannak.
    - Shadwell?
    - Ő is. Meg a rendőrség is.
    - Nálad van a szőnyeg?
    - Igen.
    - Mondd meg, hogy hol vagy! Jövök és...
    - Nem lehet! Telefonon nem lehet!
    - De hát nem hallgatják le, ne hülyéskedj!
    - Honnan tudod?
    - Találkoznunk kell! - mondta Cal, egyszerre kérve és követelve.
    - Igen... - mondta Suzanna, hangja elhalkult. - Igen, hogyne...
    - Hol?
    Hosszú csend következett. Aztán Suzanna válaszolt:
    - Ahol vallomást tettél.
    - Mi?
    - Nem emlékszel?
    Cal elgondolkodott. Miféle vallomást tett Suzannának? Hát persze: Szeretlek. Hogy felejthette el?
    - Tudod már? - kérdezte Suzanna.
    - Igen. Mikor?
    - Egy óra múlva.
    - Ott leszek.
    - Nincs sok időnk, Cal.
    „Tudom" - mondta volna Cal, de a vonal megszakadt.
    A beszélgetés után csodálatos módon enyhült csontjaiban a fájdalom; lépte könnyű volt, amikor felment, hogy megnézze Brendant.
    - Apa, el kell mennem egy rövid időre.
    - Bezártál minden ajtót?
    - Igen. Semmi nem jöhet be. Van még valamire szükséged?
    Brendan egy percig fontolgatta a kérdést.
    - Innék egy whiskyt! - mondta végül.
    - Van itthon?
    - A könyvszekrényben - mondta az apja. - Dickens mögött.
    - Rögtön hozom.
    Cal az üveget bányászta elő a rejtekhelyéről, amikor ismét csöngettek. Éppen arra gondolt, hogy most nem nyit ajtót, de a látogató erőszakos volt.
    - Egy perc, és jövök! - kiáltott Cal az apjának, aztán kinyitotta az ajtót.
    A sötét szemüveges férfi megkérdezte:
    - Calhoun Mooney?
    - Igen, én vagyok.
    - Hobart felügyelő. Ez itt Richardson. Néhány kérdésünk van magához.
    - Most rögtön? - kérdezte Cal. - Éppen indulni készültem.
    - Sürgős dolga van? - kérdezte Hobart.
    „Jobb, ha letagadom" - gondolta Cal.
    - Nem igazán - felelte.
    - Akkor engedje meg, hogy elraboljunk egy kis időt magától - mondta Hobart, és pillanatok alatt mind a ketten benn voltak az előszobában.
    - Csukja be az ajtót - utasította a kollégáját. - Zavartnak látszik, Mooney. Csak nem rejteget valamit?
    - Dehogy... Miért?
    - A rendelkezésünkre álló információk ennek az ellenkezőjéről tanúskodnak.
    Brendan a whiskyjét követelte az emeletről.
    - Ki az?
    - Az apám - mondta Cal. - Várja, hogy felvigyem az italát.
    Richardson kivette Cal kezéből az üveget, és elindult a lépcső felé.
    - Ne menjen fel! - mondta Cal. - Megijeszti őt.
    - Zaklatott egy család - jegyezte meg Richardson.
    - Az apám rosszul érzi magát - mondta Cal.
    - Az embereim szelídek, mirit a bárányok - mondta Hobart. - Míg valaki meg nem szegi a törvényt.
    Ismét Brendan hangja hallatszott fentről:
    - Cal! Ki van itt?
    - Engem keresnek, apa - mondta Cal.
    A nyelvén volt egy másik válasz, de nem mondta ki: Pedig az volt az igazabb válasz.
    A patkányok, apa. Mégis bejöttek.

    Teltek a percek. A kérdés újra és újra visszatért, mint egy körhintán. Hobart faggatódzásából kiderült, hogy hosszasan elbeszélgetett Shadwell-lel, úgyhogy Cal fölöslegesen tagadott volna mindent. Az igazság egy bizonyos szeletét kénytelen volt elmondani. Igen, ismer egy Suzanna Parrish nevű nőt. Nem, nem tud semmít az előéletéről, és a politikai meggyőződéséről sem beszélgettek. Igen, találkoztak az elmúlt huszonnégy óra folyamán. Nem, nem tudja, hogy jelen pillanatban hol tartózkodik.
    Miközben a kérdésekre válaszolt, Cal próbált nem gondolni arra, hogy Suzanna várja a folyónál; várja, hiába várja, aztán elmegy. De minél inkább igyekezett elhessegetni a gondolatot, annál gyakrabban tért vissza.
    - Nyugtalan, Mooney?
    - Nem, csak egy kicsit melegem van.
    - Randevúja van, igaz?
    - Nem.
    - Hol van a nő, Mooney?
    - Nem tudom.
    - Semmi értelme, hogy védje őt. Az a nő a legszemetebb szemét. Higgye el, Mooney! Láttam, mi mindenre képes. Maga is csodálkozna, ha elmondanám. Felfordul a gyomrom, amikor eszembe jut.
    Hobart teljes meggyőződéssel beszélt. Calnek semmi kétsége nem volt afelől, hogy amit mondott, azt úgy is gondolta.
    - Maga micsoda, Mooney?
    - Hogyhogy micsoda?
    - A barátom vagy az ellenségem? Nincs középút, ugye, tudja? Nincs esetleg. Barát vagy ellenség. Melyik?
    - Nem vétettem a törvény ellen.
    - Azt majd én döntöm el - mondta Hobart. - A törvényt én ismerem. Ismerem és szeretem. És nem tűröm, hogy leköpjék, Mooney. Sem maga, sem más. - Nagy levegőt vett. Aztán kijelentette: - Mooney, maga hazudik. Nem tudom, hogy miért és milyen mértékben vesz részt ebben az ügyben, de hazudik. - Szünet. Aztán: - Talán kezdjük elölről.
    - Mindent elmondtam, amit tudok.
    - Az elejéről kezdjük. Hogyan ismerte meg a terrorista Suzanna Parrisht?

    Harminc-negyven perc után Hobart végül beleunt a karikázásba, és kijelentette, hogy egyelőre végeztek. Nem emel vádat, de Cal vegye úgy, hogy gyanúsítottnak minősül.
    - Két ellenséget szerzett ma magának, Mooney - mondta Hobart. - Az egyik én vagyok, a másik a törvény. Ezt meg fogja bánni.
    A patkányok távoztak.
    Cal öt percig üldögélt a hátsó szobában, megpróbálta összeszedni a góndolatait, aztán felment, hogy megnézze, mi újság Brendannel. Az öreg elaludt. Az álmaira bízva apját, Cal elindult a saját álmai után.

    Suzanna persze réges-rég elment.
    Cal bóklászott egy ideig a környéken; a raktárak között mászkált, remélve, hogy Suzanna talán hagyott vaIami üzenetet, de semmit nem talált.
    Kimerülten a nap eseményei után, elindult hazafelé. Ahogy a kapun kilépett a Dock Roadra, észrevette, hogy figyelik őt egy parkoló kocsiból. Talán Hobart bandájából valaki, valamelyik törvényszerető. Lehet, hogy Suzanna mégis itt volt valahol a közelben, csak nem mutatkozhatott, mert félt, hogy meglátják. Calt nyomasztotta, hogy nem találkoztak, a fájdalmat azonban valamelyest tompította a gondolat, hogy Suzanna ott volt a közelében.
    Biztos telefonál majd megint, ha biztonságosabb lesz a helyzet, és megbeszélnek egy másik találkát.
    Az éjszaka folyamán a szél felerősödött, és dühöngött egész éjjel, még másnap is; elhozta az ősz hidegét. Híreket azonban nem hozott.

II. KÉTSÉGBEESÉS

    És így telt el két hét: semmi hír. Apja betegségével indokolva korábbi hiányzását, Cal űjra munkába állt, és folytatta, ahol abbahagyta: az igénybejelentő nyomtatványok között. Ebédidőben hazament, hogy megmelegítse az ételt Brendannek, és megetesse a galambokat. Esténként neki-nekirugaszkodott, hogy rendet rakjon a kertben; még a kerítést is megjavította. De ezek a munkák figyelmének csak töredékét kötötték le. Bármennyi elterelő műveletet állított is maga és türelmetlensége közé, minden tíz gondolatából kilenc Suzannára és drága poggyászára irányult.
    Ám minél több idő telt el utolsó jelentkezése óta, Cal annál többször gondolt arra, ami szinte elképzelhetetlennek tűnt: hogy Suzanna nem fog telefonálni. Vagy azért nem, mert fél a kapcsolatteremtés esetleges következményeitől, vagy - ami még rosszabb - mert már nem tud telefonálni. A második hét vége felé Cal úgy döntött, hogy megpróbálja megtalálni a szőnyeget az egyetlen rendelkezésére álló eszközzel: elengedte a galambokat.
    Ujjongva emelkedtek a magasba, és a ház fölött köröztek. A látvány arra a bizonyos első napra emlékeztette Calt, és ettől jókedvre derült.
    - Menjetek! - unszolta a galambokat. - Menjetek!
    Körbe-körbe keringtek, mintha betájolnák magukat: Cal szívverése mindig felgyorsult egy kicsit, amikor úgy látta, hogy valamelyik madár kiválik a raj ból. Nyúlcipőjét készenlétbe helyezte; várta, hogy indulhasson a madár után.
    De alig telt el néhány perc, és a madarak mintha belefáradtak volna a szabadságba. Egyik a másik után ereszkedett le - még a 33-as is - a kertbe, az ereszcsatornára.
    Sőt volt, amelyik egyenesen visszarepült a mádárházba. Az ülőrudak kényelmetlenek voltak, az éjszakai vonatok nyilván zavarták a nyugalmukat, ám legtöbbjük számára mégis ez volt az egyetlen ismerős hely.
    Biztos; hogy a magasban voltak csábító szelek; szelek, amelyek a sínek melletti galambdúcnál bujább helyek illatát hozták, a madarak azonban nem vágytak arra, hogy szárnyaikat ilyen áramlatokon tegyék próbára.
    Cal szidta a madarakat, hogy semmi vállalkozó szellem nincs bennük, aztán megetette, megitatta őket, és csüggedten visszatért a házba, ahol Brendan ismét a patkányokról beszélt.

III. FELEDÉKENYSÉG

    Szeptember utolsó hete esőt hozott. Nem dagadt felhőkből kiszakadó augusztusi záporokat, hanem szitálást és szemerkélést. A napok szürkébbek lettek, és szürkébbnek látszott Brendan is. Cal hiába próbálta mindennap lecsalogatni őt a földszintre, apja már nem volt hajlandó megmozdulni. Cal még arra is tett egy-két merész kísérletet, hogy elmesélje neki, mi történt egy hónappal ezelőtt, de Brendant egyszerűen nem érdekelte. Mint aki nem is érti a szavakat, tekintete elködösödött, és ingerült lett, ha Cal noszogatta.
    A hozzáértők azt mondták, hogy Brendan öregkori elmebajban szenved, ami visszafordíthatatlan folyamat, és Cal egy idő múlva képtelen lesz ellátni az apját. Mindkettejük számára az volna talán a legjobb, tanácsolták, ha Cal elhelyezné őt egy szociális otthonban, ahol Brendant egész nap ápolnák.
    Cal nem fogadta meg ezt a tanácsot. Biztos volt benne, hogy az egyetlen dolog, ami megóvja Brendant a teljes összeroppanástól, az a ragaszkodás az ismerős szobához; a szobához, ahol oly sok éven át együtt lakott Eileennal.
    Cal nem egyedül ápolta az apját. Két nappal az után, hogy a galambok röptetése kudarcot vallott, megjelent Geraldine. Tíz perc bizonytalan mentegetőzést és magyarázkodást követően szóba került Brendan állapota, és Geraldine jó érzéke győzedelmeskedett. Felejtsük el a nézeteltéréseket, mondta; segíteni akarok. Calnek nehezére esett volna visszautasítani az ajánlatot:
    Brendan úgy reagált Geraldine megjelenésére, mint a gyerek, aki végre megtalálta a mellbimbót. Dédelgették, kényeztették, és ahogy Geraldine elfoglalta a házban Eileen megüresedett helyét, Cal azon vette észre magát, hogy ő is visszarázódik a dolgok megszokott menetébe. Az érzés, amit Geraldine iránt táplált, semmi fájdalommal nem járt, ami egyben a legbiztosabb jele volt az érzés jelentéktelenségének. Amikor ott volt, örült neki. Ha nem volt ott, ritkán vagy egyáltalán nem hiányzott.
    Ami a Fúgát illeti, Cal minden erejével azon volt, hogy az emlékek ne kopjanak, de ez korántsem volt könnyű. A Birodalom számtalan, rendkívül kifinomult módon altatta az ember éberségét; Cal szinte észre sem vette, hogy felejt.
    Amikor egy sivár nap folyamán valami - egy illat, egy hang - eszébe juttatta azt a másik helyet, a levegőjét, a lakóit, csak akkor döbbent rá, hogy mennyire megfakultak az emlékei. És minél inkább igyekezett megtartani a feledésbe merülő részleteket, annál halványabbak lettek.
    A Fúga gyönyörei már csak szavakban léteztek, amelyek mögött a valóságot nem tudta felidézni. Amikor egy kertre gondolt, az egyre kevésbé jelentette azt a rendkívüli helyet, ahol aludt (aludt, és azt álmodta, hogy ez a mostani élete az álom), és egyre jobban a szokványos almafákat.
    A csodák elsodródtak tőle, és Cal képtelen volt visszatartani őket.
    Biztosan ilyen a haldoklás, gondolta; a drága dolgok elvesznek, és tehetetlenek vagyunk, nem tudjuk megakadályozni elmúlásukat.
    Igen, ez is egyfajta haldoklás volt.

    Brendan, amennyire tudott, kitartott. Néhány hét után Geraldine-nek sikerült rávennie őt, hogy jöjjön le közéjük a földszintre, de Brendant nemigen érdekelte más, mint a tea és a televízió, beszélgetés gyanánt pedig néha dörmögött valamit. Cal időnként az apja arcát figyelte, ahogy székébe süppedve a televízió előtt ül - arckifejezése nem változott, függetlenül attól, hogy a képernyőn tudósokat vagy komédiásokat látott -, és azon töprengett, vajon hova lett az az ember, akit ismert. Vajon ott rejtőzködik még a régi Brendan azok mögött a zavaros szemek mögött, vagy mindvégig csak egy ábránd volt, a fiú álma a soha nem változó apáról, ami, mint Eileen levele, egyszer csak szertefoszlott? Talán így a jobb, gondolta Cal, hogy apja most meg van védve a fáj dalomtól - erre a gondolatra rögtön el is szégyellte magát. Akkor mondták ezt, amikor elhaladtak Eileen koporsója mellett: talán így a legjobb. De Brendan még nem halt meg.
    Ahogy telt az idő, Geraldine jelenléte Cal számára is ugyanolyan megnyugtató érzés lett, mint az apja számára. Geraldine mosolya volt a legragyogóbb esemény azokban a nyomorult hónapokban. Jött és ment, minden nappal egyre nélkülözhetetlenebbé vált, míg december első hetében azzal az ötlettel állt elő, hogy talán mindannyiuk számára kényelmesebb lenne, ha odaköltözne. Teljesen természetes fejlemény volt.
    - Nem akarok feleségül menni hozzád - közölte Callel. Theresa nővére házassága kiábrándító képet mutatott öt hónapos, és máris ingatag -, és megerősítette a házastársi kapcsolatra vonatkozó alapos gyanúját. - Valamikor akartam - mondta. - De most boldoggá tesz az is, hogy veled lehetek.
    Geraldine kellemes társaságnak bizonyult; gyakorlatias, józan - társ és szerető egyszerre. Ő gondoskodott róla, hogy a számlákat mindig időben kifizessék, és hogy mindig legyen otthon tea. Ő vetette fel azt is, hogy Cal adja el a galambokat.
    - Édesapádat már nem érdeklik a madarak - mondta többször. - Észre sem venné, ha nem lennének.
    Ebben tökéletesen igaza volt. De Cal még a gondolatot is visszautasította. Nagyon is elképzelhető, hogy a tavasz és a jó idő meghozza Brendan kedvét a galambokhoz.
    - Te is tudod, hogy ez nem igaz - mondta Geraldine erre az érvre. - Miért ragaszkodsz ennyire a galambokhoz? Csak nyűg a nyakadban. - Egypár napig pihentette a témát, míg valaminek az apropóján később ismét szóba hozhatta.
    A történelem ismételte önmagát. Az egyre hevesebb szóváltások mintha a szüleit visszhangozták volna: ugyanazokon az utakon jártak most a fiatalok. Cal pedig, csakúgy, mint az apja - bár szinte minden más kérdésben befolyásolható volt -, ebben az egy dologban nem engedett. Nem volt hajlandó eladni a madarakat.
    Csökönyösségének igazi oka természetesen nem az apja felépülésébe vetett hit volt, hanem az, hogy a galambok voltak az egyetlen konkrét kapocs Cal és az elmúlt nyár eseményei között. .
    A Suzanna eltűnését követö hetekben Cal mindennap megvett egy tucat újságot, és minden egyes oldalt végigböngészett, hátha talál valami hírt Suzannáról, a szőnyegről vagy Shadwellről. De nem talált semmit, és mivel nem bírta elviselni a mindennapos csalódást - végül abbahagyta a kutatást. Hobart és legényei sem jöttek többet - tulajdonképpen ez is rossz hír volt. Cal lényegtelen lett a számukra: A történet - ha még mindig írták - nélküle folytatódott.
    Cal rettenetesen félt, hogy elfelejti a Fúgát, és még azt a kockázatot is vállalta, hogy leír mindent, amire emlékszik az ott töltött éjszakából. Amikor nekiállt, rájött, hogy rengeteg dolgot elfelejtett. Leírta a neveket is: Lemuel Lo, Apolline Dubois, Frederick Cammell...; beírta mindet a naptára végébe, ahol a telefonszámok voltak, azzal a különbséggel, hogy ezekhez a nevekhez nem tartozott cím és telefonszám. Csak a szokatlan nevek, amelyekhez egyre kevésbé tudott arcokat társítani.

Cal néha felriadt éjszaka, arca könnyben úszott. Geraldine igyekezett megvigasztalni őt, bár Cal mindig azt állította, hogy nem tudja elmondani, mit álmodott. Ez bizonyos mértékig igaz volt. Cal semmire nem emlékezett, amit szavakba zárhatott volna, csak a gyötrő szomorúságra. Geraldine ott feküdt mellette, simogatta a fejét, és azt mondta, hogy bár ez nehéz időszak, a dolgok sokkal rosszabbul is állhatnának. Persze ebben is igaza volt. És az álmok egyre ritkábban jöttek, míg végül teljesen megszűntek.

Január utolsó hetében, amikor a karácsonyi számlák még mindig kifizetetlenül halmozódtak, és kiegyenlítésükre nem volt elég pénz, Cal eladta a galambokat, a 33-as és a társa kivételével. Ezt a párt megtartotta, bár egyre nehezebben emlékezett, hogy milyen megfontolásból. A következő hónap végére pedig teljesen elfelejtette.

IV. A NOMÁDOK

    Kétségtelen, hogy a tél gyötrelmesen telt Cal számára, ám Suzanna számára az unalomnál és a rossz álmoknál jóval nagyobb veszélyeket rejtegetett.
    Ezek a veszélyek a Fúga éjszakáját követő napon kezdődtek, amikor Suzanna és a Peverelli fivérek hajszál híján ugyan, de megmenekültek Shadwelltől. Suzanna a Shearman telke mögötti utcán találkozott Jerichauval, és azóta állandóan veszélyben volt az életük.
    Capra házában figyelmeztették Suzannát ezekre a veszélyekre, és még sok másra is. Ám mindabból, amit elmondtak neki, a Korbács volt rá a legnagyobb hatással. A tanácstagok a félelemtől sápadtan ecsetelték, hogy a Családok milyen közel járnak a pusztuláshoz. Bár a sarka után kapkodó ellenségek - Shadwell és Hobart - egészen másfélék voltak, Suzanna meg volt győződve róla, hogy ők és a Korbács ugyanabban a mérgező talajban gyökereznek. Az élet ellensége volt, a maga módján, valamennyi.
    És egyformán irgalmatlanok voltak. Kimerítő volt egy lépéssel a kereskedő és új szövetségese előtt járni. Az első napon, amikor a Peverelli fivéreknek köszönhető hamis nyom megzavarta a kopókat, Suzanna és Jerichau néhány óráig tartó kegyelemben részesültek, de délre Hobart ismét szimatot fogott. Suzanna kénytelen volt elhagyni a várost még a délután folyamán; vett egy használt kocsit, és lecserélte a lopott rendőrautót. Tudta, hogy ha a saját kocsiját használja, az olyan, mintha füstjelekkel irányítaná üldözőit.
    Egy dolog meglepte Suzannát: a visszaszövés óta Immacolatának nyoma sem volt. Lehetséges, hogy a varázslónő és a nővérei úgy döntöttek, hogy a szőnyegben maradnak, vagy hogy akaratuk ellenére ott ragadtak? Ez olyan szép lenne, hogy Suzanna remélni sem merte. Az oldószer azonban - amit egyre jobban tudott irányítani és használni - rezgéseivel soha nem jelezte Immacolata jelenlétét.
    Az első hetekben Jerichau tisztelettudó távolságot tartott kettejük között; talán az zavarta, hogy Suzanna figyelmét teljesen leköti az oldószer, és ő nem lehet segítségére a tanulási folyamatban. Suzanna ereje rejtély volt a számára, amitől ő, a férfi, a rettegett. Suzanna azonban lassacskán meggyőzte, hogy nem neheztel rá sem ő, sem az oldószer (ha egyáltalán külön lehet választani kettejüket), és Jerichau egy kicsit felszabadult. Később még azt is elmesélte neki, hogyan került hozzá az oldószer, és hogyan élesztette fel Calt. Suzanna hálás volt a lehetőségért, hogy beszélhetett ezekről a dolgokról - túl sokáig kellett magába zárnia az érthetetlen eseményeket. Jerichau nem sok magyarázattal szolgált, de amikor végre elmondhatta, rögtön enyhült Suzanna aggodalma. És minél kevésbé félt tőle, az oldószer annál inkább megmutatta, hogy mi mindenre képes. Olyan hatalmat adott Suzannának, ami felbecsülhetetlen értékű volt azokban a hetekben: veszélyérzékelő képességgel ruházta fel, olyan módon, hogy elévetítette a jövő szellemképeit. Suzanna meglátta Hobart arcát a lépcsőn, a rejtekhelyük előtt, és megtudta, hogy nemsokára Hobart valóban ott fog állni az ajtó előtt. Néha Shadwellt is látta, de legtöbbször Hobartot; elszánt tekintetét és Suzanna nevét formáló száját. Ez természetesen azt jelentette, hogy azonnal menni kell, lett légyen bármilyen órája a napnak; összeszedni a holmit, a szőnyeget, és indulás.
    Az oldószertől más képességeket is kapott. Látta például a fényköröket, amit először Jerichau mutatott meg neki a Lord Streeten, de meglepően rövid idő alatt teljesen clvesztették a jelentőségüket: egy újabb információval szolgáltak csupán - mint az arckifejezés vagy a hangszín -, amelynek segítségével egy ismeretlen ember lelki alkatát megállapította. És volt még egy látomásos képessége, valahol a veszélyérzékelő jelek és a glóriák között: látta a természetben zajló folyamatok következményeit. Nemcsak a bimbót, hanem a tavasszal kinyíló virágot is, és ha egy kicsit megerőltette a szemét, akkor a bimbóban meglátta a gyümölcsöt is. A potenciális e megragadása több következménnyel járt. Az egyik az volt, hogy Suzanna nem evett többé tojást. A másik pedig, hogy észrevette magán: küzd a fatalizmus csábítása ellen, ami, ha nem áll ellen neki, az elkerülhetetlen események tengerére sodorta volna őt, és vitte volna abba az irányba, amerre a jövő akarta.
    Ettől a veszélyes sodrástól Jerichau mentette meg Suzannát, határtalan lelkesedésével az élet és a tettek iránt. Igaz, hogy a bimbó hervadása elkerülhetetlen, de az emberlények és a látólények élete tele van választási lehetőségekkel: eldönthetik, mely utakon járnak, és mely utakra nem lépnek soha.
    Az egyik ilyen választási lehetőség az volt, hogy ők ketten társak maradjanak, vagy szeretők legyenek. Szeretők lettek, és ez olyan természetesen történt, hogy Suzanna nem tudta megjelölni a döntés pillanatát. Az biztos, hogy soha nem tárgyalták meg, bár valószínűleg mindig is ott volt a levegőben, amióta Capra házánál a mezőn először felvetődött. Egyszerűen helyesnek látszott, hogy ezt a segítséget elfogadják egymástól. Jerichau fennkölt szerelmi partner volt, érzékeny az apró hangulatváltozásokra; ha kellett, egyik pillanatban harsányan kacagott, a másikban végtelenül szomorú volt.
    Suzanna nagy örömére Jerichau tolvajnak is szenzációs volt. A menekülő életforma viszontagságai ellenére úgy étkeztek (és utaztak), mint a királyok - hála Jerichau tehetségének és enyves kezének. Suzanna nem tudta, hogy mi volt Jerichau sikerének a titka - hogy valami apró csodatettet alkalmazott-e az őrök figyelmének elterelésére, vagy egyszerűen született tolvaj volt. Akármilyen módszert alkalmazott is, Jerichau mindent el tudott csenni, méretre való tekintet nélkül, és jóformán egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne ettek volna valami drága csemegét, vagy ne áldoztak volna Jerichau újsütetű szenvedélyének, a pezsgőivászatnak.
    Jerichau tehetségének gyakorlati haszna is volt: megkönnyítette a menekülést, hogy akkor váltottak kocsit, amikor kedvük tartotta; elhagyott járművek jelezték útvonalukat.
    Ez az útvonal nem tartott semmilyen határozott irányba; egyszerűen arra mentek, amerre az ösztöneik súgták. A határozott cél, mondta Jerichau, a legbiztosabb módja, hogy az embert elkapják. Soha nem szándékozom ellopni valamit, magyarázta egyszer Suzannának; a szándékomról magam is csak akkor értesülök, amikor már elloptam. Senki nem jöhet rá, hogy mire készülök, hiszen magam sem tudom. Suzannának tetszett ez a filozófia, imponált a humorérzékének. Ha egyszer visszakerül Londonba - vissza az agyaghoz és az égetőkemencéhez -, meg fogja próbálni, hogy az elv alkalmazható-e az esztétika területén is, vagy csak a bűnözésben. Lehet, hogy a szabadon engedés az egyetlen helyes irányítási mód. Vajon milyen fazekakat csinálna, ha egyszer nem gondolná ki előre?
    A csel azonban nem tüntette el az üldözőket, csak egy bizonyos távolságon kívül tartotta őket. És ez a távolság többször is aggasztóan kicsire zsugorodott.

    A második napot töltötték Newcastle-ban, egy kis szállodában a Rudyard Streeten. Egy hete megállás nélkül esett, és Suzannáék arról beszélgettek, hogy valami naposabb tájra kellene költözni Angliából. Ez a megoldás azonban komoly akadályokba ütközött. Az egyik, hogy Jerichaunak nem volt útlevele, és feltűnést keltett volna, ha megpróbálnak szerezni. A másik gond az volt, hogy Hobart valószínűleg riasztotta a kikötőket és a repülőtereket. Végül, ha kettejük utazása megoldódik, a szőnyeg szállítása akkor is bonyodalmakat okozott volna. Majdnem biztos, hogy egy időre meg kellett volna válniuk tőle, és Suzanna erről hallani sem akart.
    Érvek és ellenérvek követték egymást, közben ették a pizzájukat, és pezsgőt ittak, az eső pedig az ablaküvegen dobolt.
Suzanna egyszer csak reszketést érzett a gyomrában, amit intő jelként értelmezett. Az ajtóra nézett, és egy pillanatra megbénult: úgy érezte, hogy az oldószer elkésett a figyelmeztetéssel; látta, hogy nyílik az ajtó, belép rajta Hobart, és egyenesen a képébe bámul.
    - Mi van? - kérdezte Jerichau.
    Szavai döbbentették rá Suzannát, hogy tévedett. A szellemkép minden eddiginél élesebb volt, és ez valószínűleg azt jelentette, hogy az előrevetített esemény rendkívül közel áll.
    - Hobart - mondta Suzanna. - Én azt hiszem, nagyon kevés időnk van.
    Jerichau fájdalmas képet vágott, de nem kételkedett Suzanna értesüléseiben. Ha azt mondta, hogy Hobart a közelben van, akkor az úgy is volt. Suzanna időközben jós lett, boszorkány lett; a levegőből olvasott, és mindig rossz híreket talált.
    A szőnyeg miatt bonyolult művelet volt a kiköltözés. Minden egyes szálláshelyen meg kellett győzni. a tulajdonost vagy az igazgatót, hogy a szőnyeget ők vitték a szobába. Induláskor be kellett gyömöszölni az aznapra kiszemelt kocsiba.
    Ténykedésükkel nemkívánatos figyelmet keltettek, de hát mit tehettek? Soha senki nem állította, hogy a Mennyország könnyű poggyász.

    Alig harminc perccel később Hobart belökte a szállodai lakosztály ajtaját. A szobában még érezte a nő leheletének melegségét. De ő és a néger már nem voltak ott.
    Megint! Hányszor állt már a hátrahagyott szemetükben az elmúlt néhány hónap során, hányszor szívta be ugyanazt a levegőt, amit a nő, hányszor látta alakjának a nyomát az ágyban! De mindig elkésett. Mindig megelőzték, és eltűntek, Hobartnak pedig csak egy újabb kísértetjárta szoba jutott.
    Nem lesz egy nyugodalmas éjszakája, sem békés nappala, amíg meg nem kapja, le nem igázza a nőt. Az elfogása és a megbüntetése lett Hobart rögeszméje.
    A felügyelő nagyon jól tudta, hogy ebben a dekadens világban, ahol minden perverziónak megvan a maga védelmezője, akadna olyan is, aki ékes szavakkal mentegetné a nőt. Azért üldözte őt, néhány emberével, személyesen, hogy majd megmutathassa neki a töivény igazi arcát, mielőtt még a liberálisok oltalmazni kezdenék. A nőnek meg kell szenvednie azért, amit hős legényei ellen elkövetett. Kegyelemért fog kiabálni, de Hobart erős lesz, és meg sem hallja a könyörgését.
    Volt persze szövetségese: Shadwell.
    A rendfenntartók közül senkiben nem bízott annyira, mint Shadwellben; mintha ikrek lettek volna. Hobart ebből merített erőt.
És bármilyen furcsa, a könyvből is, a kódokat tartalmazó könyvből, amit elvett a nőtől. Aprólékosan végigtanulmányozta; a papírját, a kötését, mindent átkutatott a rejtett jelentés reményében. Semmit nem talált. Maradtak hát a szavak és a képek. Ezeket is szakértők elemezték. A történetek, úgy tűnt, egészen egyszerűen mesék voltak. Az illusztrációk, mint a szöveg is, ártatlanságot színleltek.
    De Hobart nem dőlt be nekik. Egy másodpercig sem kételkedett benne, hogy a könyv többet jelent, mint az egyszer volt, hol nem volt. Ha végre a keze közé kaparintja a nőt, semmitől sem retten vissza, és ki fogja égetni belőle, hogy mi az a rejtett jelentés.

    A Newcastle-i „majdnem-kudarc" után Suzanna és Jerichau óvatosabbak lettek. A nagyvárosok helyett, ahol szép számmal akadtak rendőrök, kisebb helységekben szálltak meg. Ennek természetesen megvoltak a maga hátrányai. A két idegen és a szőnyeg kíváncsiságot és kérdéseket szült.
    Az új taktika azonban bevált. Kihűtötte mögöttük a nyomot, hogy ezután sehol nem töltöttek harminchat óránál hosszabb időt; és hogy rendszertelenül váltogatták a tartózkodási helyeket, egyik városból a másikba, egyik faluból a másikba. Eleinte csak napok, majd hetek, végül hónapok teltek el a kopók nélkül, és már-már azt hitték, hogy üldözőik feladták a harcot.
    Ebben az időszakban Suzanna gyakran gondolt Calre. Oly sok minden történt azóta, hogy a Mersey partján szerelmet vallott. Suzanna gyakran eltöprengétt azon, hogy Cal érzései vajon mennyiben írhatók az oldószer számlájára, mekkora hatással lehetett rá, hogy megérintette, és átáramlott a testébe, vajon mennyire volt ez a hagyományos értelemben vett szerelem. Néha nagyon szerette volna felhívni és beszélni vele; ami azt illeti, többször meg is kísérelte. A téboly akadályozta meg, hogy megszólaljon, vagy - ahogy az ösztönei súgták - a vonalban valóban volt valami idegen, aki figyelte a hívást? A negyedik vagy ötödik alkalommal nem is Cal, hanem egy nő vette fel a kagylót, aki tudni akarta, hogy kivel beszél, és amikor Suzanna nem felelt, azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti. Suzanna többé nem telefonált; egyszerűen nem érte meg a kockázatot.
    Jerichau kifejtette a véleményét a dologról.
    - Mooney egy Kakukk - mondta, amikor Cal szóba került. - Felejtsd el őt!
    - Ha valaki Kakukk, akkor semmit nem ér? Ezt akarod mondani? Na és én?
    - Te most már hozzánk tartozol - mondta Jerichau. - Látólény vagy.
    - Jóformán semmit nem tudsz rólam - mondta Suzanna. - Hosszú-hosszú évekig egyszerű lány voltam...
    - Te soha nem voltál egyszerű lány.
    - De igen - mondta Suzanna. - Hidd el, hogy az voltam! Még most is az vagyok. Itt. -A homlokára mutatott. - Néha felébredek, és nem tudom elhinni, ami történt... történik... velem. Amikor arra gondolok, hogy milyen voltam.
    - Semmi értelme, hogy hátrafelé tekingess - mondta Jerichau. - Semmi értelme azon töprengeni, hogy „mi lett volna, ha".
    - Te bezzeg nem foglalkozol ezzel, igaz? Észrevettem. Nem is emlegeted a Fúgát.
    Jerichau elmosolyodott.
    - Miért emlegetném? Boldog vagyok így is. Veled. Lehet, hogy holnap másképpen lesz. Lehet, hogy tegnap másképpen volt, nem emlékszem. De ma, most boldog vagyok. Kezdem megszeretni a Birodalmat.
    Suzannának eszébe jutott, amikor Jerichau elveszett a tömegben a Lord Streeten; mennyire megváltozott.
    - És mi lenne, ha soha többé nem látnád a Fúgát?
    Jerichau egy pillanatra elmerengett.
    - Ki tudja? Inkább nem is gondolok erre.
    Valószínűtlen egy románc volt az övék. Suzanna új látásmódot tanult a benne rejlő erőtől. Jerichaut mindjobban elkábította az a világ, amelynek a kicsinyességét Suzanna egyre világosabban látta. És ezt felismerve - ami sokkal mélyebb tudás volt, mint azok a leegyszerűsítések, amelyek korábban irányították őt - Suzanna egyre biztosabban érezte, hogy számára a szőnyeg jelenti az egyetlen és utolsó reményt; míg Jerichau - akinek az otthona a szőttesben volt - egyre közömbösebb lett a szőnyeg sorsa iránt, a pillanatban és a pillanatnak élt, és nem érzett szinte semmi reményt vagy megbánást. Jerichau már alig beszélt arról, hogy valami biztonságos helyet kellene találniuk a Fúgának, és egyre többet valamilyen szívfacsaró dologról, amit az utcán vagy a televízióban látott.
    Bár Jerichau ott volt mellette, és azt mondta, hogy mindig számíthat rá, Suzanna gyakran érezte úgy: egyedül van.

És valahol a nyomában Hobart is egyedül volt; még az emberei között, még Shadwell társaságában is egyedül. A nőről álmodott, és az illatról, amit hátrahagyott, hogy kigúnyolja őt; a kínról álmodott, amiben majd része lesz.
Ezekben az álmokban lángolt a keze - mint egyszer, nem is olyan régen -, és ahogy a nő vergődött, a lángok a szoba falába martak, felkúsztak a mennyezetre, míg a helyiség végül olyan volt, mint egy sütő. Hobart felriadt, eltakarta az arcát, és a keze nem lángolt, hanem verítékben úszott. Örült, hogy a törvény megvédi őt a félelemtől, és örült, hogy az angyalok oldalán áll.

V. CSONTASSZONYUNK

    Shadwell nehéz napokat élt meg.
    Emelkedett hangulatban - új, nagyratörő céllal - került ki a Fúgából, de a világot, amelynek uralkodója akart lenni, kitépték a kezéből. Ráadásul Immacolata, akihez segítségért folyamodhatott volna, minden jel szerint bennmaradt a szőttesben. Végül is látólény volt, még ha kitagadták is. Tulajdonképpen semmi meglepő nem volt abban, hogy amikor visszakerült arra a földre, amit valamikor magáénak követelt, feltámadt benne a vágy, hogy ott maradjon.
    Shadwell azért nem volt teljesen egyedül. Norris, a Hamburgerkirály még mindig a parancsait leste, még mindig elégedett volt a szolgasággal. És természetesen ott volt Hobart. A felügyelő valószínűleg megbolondult, de ez most csak kapóra jött. Volt egy bizonyos célkitűzése, amit Shadwell egyszer még talán a saját szolgálatába állíthat. Ez - ahogy Hobart fogalmazott - egy igazságtevő hadjárat volt.
    Ám hiába akart hadjáratot vezetni, ha nem volt mi ellen. Öt hosszú hónap telt el, és nem találták meg a szőnyeget: ShadweIl kétségbeesése minden sikertelen nap után egyre nőtt. Eltérően a többiektől, akik ugyanazon az éjszakán léptek ki a Fúgából, Shadwell a legapróbb részletekig emlékezett az élményre. A zakó - amely a Fúga csodatetteit rejtette - elevenen őrizte az emlékeket. Túlságosan is elevenen. Nem volt olyan óra, hogy Shadwell ne vágyakozott volna vissza a Fúgába.
    Már nem csak arra vágyott, hogy övé legyen a Fúga. A várakozás hosszú heteiben ennél jóval komolyabb cél érlelődött Shadwellben. Ha egyszer visszatalál arra a földre, olyan tettet visz véghez, amit soha, egyetlen látólény sem kísérelt meg: bemegy a Gyűrűbe. Amióta megfogant az agyában, minden percét ez a kínzó gondolat kötötte le. A behatolásért talán büntetés jár, de hát nem éri meg a kockázatot? A felhőfátyol, a Lepel mögött gyűlt össze az összes varázslat, ami mindent felülmúlt a látólények történetében -, és így a világ történetében.
    A teremtés lakozott a Gyűrűben. Ha besétál, és meglátja titkait, nem lesz-e Isten ő maga is?

Shadwell éppen egy olyan helyen volt, ami kitűnően illett ezekhez a gondolatokhoz: a Szent Philomenának és Szent Callixtusnak ajánlott kis templomban, a londoni City betonrengetegében. Nem azért jött, hogy a lelkét ápolja; a pap hívta ide, aki most a déli misét celebrálta egy maroknyi hivatalnoknak. Shadwell nem ismerte a férfit, de a levelében azt írta, hogy fontos hírei vannak a számára; olyan hírek, amelyeknek Shadwell hasznát veheti. A kereskedő gondolkodás nélkül eleget tett a meghívásnak.
Shadwell katolikus nevelésben részesült, és bár régóta hanyagolta a hitét, a gyerekkorban megtanult szertartást soha nem felejtette el. Hallgatta a Sanctust, szája mozgott a szavak ritmusára, hiába telt el húsz év; amióta utoljára énekelte. Aztán az Áldozati ima - röviden és tömören, hogy a könyvelők mielőbb visszatérhessenek a számoláshoz -, és rögtön utána a Megszentelés:

... Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan! Mert ez az én testem, mely értetek adatik...

    Régi szavak, régi szertartás. Kereskedelmi jelentésük azonban mit sem kopott.
    A hatalomról és a mindenhatóságról szóló beszéd mindig vonzani fogja a közönséget. Az istenek mindig divatban lesznek.
    A gondolataiba mélyedt Shadwell csak akkor vette észre, hogy a mise véget ért, amikor a pap megjelent mellette.
    - Mr. Shadwell?
    Shadwell felemelte a tekintetét borjúbőr kesztyűjéről. Mindenki elment, csak ő és a pap maradtak a templomban.
    - Már vártuk magát - mondta a pap, mielőtt megerősítették volna, hogy ahhoz beszél, akihez kell. - Rendkívül örülök.
    Shadwell felállt.
    - Miről van szó?
    - Legyen szíves, velem jönni! - hangzott a válasz.
    Shadwellben fel sem merült, hogy ne engedelmeskedjen. A főhajón keresztül a pap egy fával burkolt helyiségbe vezette, aminek olyan szaga volt, mint egy bordélyháznak: izzadság és parfüm keveréke. A helyiség túlsó végében a pap elhúzott egy függönyt, és előbukkant egy ajtó.
    Mielőtt elfordította a kulcsot, így szólt:
    - Mr. Shadwell, maradjon szorosan mögöttem, és ne közelítse meg a Szentélyt...
    A Szentélyt? Shadwell most kezdte csak sejteni, hogy miért hívták ide.
    - Igen - mondta.
    A pap kinyitotta az ajtót. Meredek kőlépcső sor volt előttük, amit csak a hátuk mögül kiszűrődő gyenge fény világított meg. Harmincnál Shadwell abbahagyta a számolást; az első tíz lépcsőfok után szinte teljes sötétségben ereszkedtek lefelé. Shadwell a száraz és hideg falnak tapasztotta a kezét, hogy ne veszítse el az egyensúlyát.
    Egyszer csak fényt pillantott meg a mélyben. A pap arca - fakó golyó a homályban - hátranézett.
    - Maradjon mögöttem! - mondta. - Veszélyes!
    Amikor leértek, a pap megfogta Shadwell karját, mintha nem bízna benne, hogy a vendég betartja az utasításokat. Egy labirintus közepébe érkeztek; árkádok nyíltak minden irányba, kiszámíthatatlanul kanyarogtak és tekeregtek. Némelyikben gyertya égett, a többi sötétségbe burkolózott.
    Amikor vezetője végigvitte az egyik folyosón, Shadwell csak akkor vette észre, hogy nincsenek egyedül. A falakban mélyedések voltak, mindegyikben egy-egy koporsó. Shadwell megborzongott. Halottak mindenűtt: az ő porukat érezte a nyelvén. Shadwell tudta, hogy ki az az egyetlen személy, aki élvezi ezt a társaságot.
    Miközben ez eszébe jutott, a pap elengedte a karját, és eltűnt egy átjáróban, imát mormolva útközben. Távozásának oka: az egyik alagútban egy lefátyolozott alak közeledett Shadwell felé, tetőtől talpig feketében, mint egy gyászoló, aki eltévedt az urnák között. Nem kellett megszólalnia vagy felemelnie a fátylát, hogy Shadwell megismerje: Immacolata.
    Shadwelltől egy kis távolságra megállt, hallgatott. Légzése megremegtette a fátyol redőit.
    Aztán csak ennyit mondott:
    - Shadwell.
    Hangja elmosódott volt, erőlködve beszélt.
    - Azt hittem, hogy a szőttesben maradtál - mondta Shadwell.
    - Majdnem bennragadtam - felelte Immacolata.
    - Bennragadtál?
    Shadwell hallotta a háta mögött a pap lépteit; távozott.
    - A barátod? - kérdezte.
    - Az egyik hívem - mondta Immacolata. - Istennőnek neveznek, az Éj Szűzanyjának. Kasztráltatják magukat, hogy ezzel is tanúsítsák szolgálatukat. - Shadwell elfintorodott. - Ezért nem engednek téged a Szentély közelébe. Megszentségtelenítésnek tartják. Ha istennőjűk nem kéri, eddig sem jöhettél volna.
    - Hogy bírod elviselni őket?
    - Rejtekhelyet adtak, amikor szükségem volt rá. Egy helyet, ahol gyógyulhatok.
    - Miért kellene gyógyulnod?
    A fátyol lassan megemelkedett, bár Immacolata nem nyúlt hozzá. Shadwell gyomra felfordult a látványtól: Immacolata hajdan különleges arca a felismerhetetlenségíg el volt torzulva, egy merő nyers hús és szivárgó seb.
    - ...hogy...? - hüledezett Shadwell.
    - Az őr férje - felelte Immacolata, szétroncsolt szája alig tudta megformálni a szavakat.
    - Ezt ő tette?
    - Az oroszlánjai - mondta Immacolata. - Figyelmetlen voltam.
    Shadwell nem volt kíváncsi a további részletekre.
    - Bánt, ugye? - kérdezte Immacolata. - Te érzékeny férfi vagy.
    Az „érzékenyt" némi iróniával mondta.
    - De el tudod takarni, nem? - kérdezte Shadwell, undorral gondolva Immacolata képességeire. Ha másokét tudta, saját hibátlan külsejét miért ne tudná lemásolni?
    - Kurvának tartasz talán? - kérdezte Immacolata. - Hogy kipingáljam magam hiúságból? Nem, Shadwell. Viselni fogom a sebeimet. Jobban illik hozzám, mint a szépség. - Szörnyű mosoly jelent meg az arcán. - Nem gondolod?
    Makacssága ellenére remegett a hangja. Shadwell úgy érezte, hogy befolyásolható, sőt kétségbeesett. Az elmeháborodástól való félelem ismét a hatalmába kerítheti.
    - Hiányoztál - mondta Shadwell. Megpróbált határozottan az arcába nézni. - Jó volt veled dolgozni.
    - Vannak új szövetségeseid - mondta Immacolata.
    - Hajlottál róluk?
    - A nővéreim néha ott voltak körülötted. - Shadwell nem nagyon lelkesedett a gondolatra. - Bízol Hobartban?
    - Megfelel a célnak.
    - És mi a cél?
    - Megtalálni a szőnyeget.
    - Amit nem talált meg.
    - Nem. Még nem. - Shadwell igyekezett egyenesen Immacolatára nézni, próbált szeretettel tekinteni az arcára. - Hiányzol - mondta. - Szükségem van a segítségedre.
    Immacolata valami sziszegő hangot hallatott, de nem válaszolt.
    - Nem ezért hívattál ide? -kérdezte Shadwell. - Hogy újrakezdhessük?
    - Nem - mondta Immacolata. - Ahhoz túl fáradt vagyok.
    Bármennyire vágyott is Shadwell a Fúga földjére, őt sem villanyozta fel a gondolat, hogy folytatni kell az üldözést, városról városra követve a szél suttogását a szőttesről.
    - Ráadásul... - mondta Immacolata. - . . . megváltoztál.
    - Nem - tiltakozott Shadwell. - Még mindig a szőttest akarom.
    - Csak nem azért, hogy eladd - mondta Immacolata. - Hanem hogy urald.
    - Ezt honnan veszed? - kérdezte Shadwell jámbor mosollyal. Az előtte álló roncsból nem tudta elég jól kiolvasni, hogy színlelése működött-e. - Megállapodást kötöttünk, istennő. Hogy porrá zúzzuk őket.
    - És még mindig ezt akarod?
    Shadwell habozott, mert tisztában volt vele, hogy mindent kockára tesz a hazugsággal. Immacolata jól ismerte őt - talán még a koponyájába is belátott, ha akart. Shadwell tudta, hogy nemcsak a társaságáról kell lemondania, ha Immacolata rájön, hogy becsapják. De hát megváltozott a varázslónő, vagy nem? Romlott áru lett belőle. Szépsége-az egyetlen hatalom, amellyel szemben Shadwell tehetetlen volt - elmúlt. Most Immacolata volt, aki könyörgött, bár viselkedésével igyekezett leplezni ezt. Shadwell mcgkockáztatta a hazugságot.
    - Most is azt akarom, amit mindig - mondta. - A te ellenségeid az én ellenségeim.
    - Akkor elpusztítjuk őket - mondta Immacolata. - Egyszer s mindenkorra.
    Arca labirintusában fény gyulladt, és felkavarta a halottak porát maga körül.

VI. A TÖRÉKENY SZERKEZET

    Február másodikán reggcl Cal halva találta Brendant az ágyban. Az orvos megállapította, hogy napkelte előtt egy órával állt be a halál: a test egyszerűen leállt, és az élet elszökött.
    Brendan elméje rohamos gyorsasággal tompult, körülbelül karácsony óta. Előfordult, hogy Geraldine-t a felesége nevén szólította, Calt pedig a testvérének nézte. A prognózis rossz volt, de ilyen hirtelen távozásra senki nem számított. Magyarázkodásra és meghitt búcsúzkodásra nem maradt idő. Brendan egyik nap még közöttük volt, másnap már csak gyászolni lehetett.
    Bármennyire szerette is az apját, Calnek nehézségei voltak a bánattal. Kettejük közül Geraldine sírt, Geraldine szolgált a megfelelő érzelmekkel, amikor a szomszédok részvétüket nyilvánították. A gyászoló fiú szerepét Cal csak eljátszani tudta, átérezni nem. Kényelmetlenül érezte magát, mindössze ennyire tellett tőle.
    Ahogy közeledett a hamvasztás napja, ez az érzés csak erősödött. Cal egyre közönyösebben szemlélte magát, hihetetlen volt, hogy semmit nem érez. Mintha hirtelen megkettőződött volna: Az egyik Cal a nyilvánosság előtt gyászolt, és a halált úgy kezelte, ahogy az illendőség megkívánta. A másik Cal az előző sziporkázó kritikusa volt, aki belátott minden elkoptatott szólam mögé. Ez utóbbi Bolond Mooney hangja volt, a hazugok és képmutatók ostora. „Egyáltalán nem vagy hiteles - suttogta a poéta. - Nézz már magadra, te pojáca!"
    Ez a ficam furcsa mellékhatásokkal járt, amelyek közül a legjelentősebb az volt, hogy Cal éjjelente ismét álmodott. Azt álmodta, hogy kristálytiszta levegőben lebeg; aranyló gyümölcsöktől roskadozó fákról álmodott; emberi nyelven beszélő állatokról álmodott, és emberekről, akik bőgtek, mint az állatok. A galambjairól is álmodott, többször is egy éjszaka folyamán, és gyakran felriadt, mert biztosan érezte, hogy a 33-as és párja beszélnek hozzá, a maguk madárnyelvén, de nem értette a tanácsaikat.
    Ez az álom nappal is vele volt, és - bár tudta, hogy nevetséges az ötlet - amikor etette a madarakat, azon vette észre magát, hogy félig tréfálkozva a titkaik felől faggatja őket. De a galambok csak pislogtak, és híztak.
    A temetésen gyorsan túlestek. Eljöttek Eileen rokonai Tyneside-ból és Brendan rokonai Belfastból. Volt whisky, volt barna sör Brendan testvéreinek, volt sonkás szendvics, és amikor az összes pohár és tányér kiürült, a gyásznép hazament.

    - El kellene utaznunk valahová! -vetette fel Geraldine egy héttel a temetés után. - Kimerültnek látszol.
    Cal az ebédlő ablakánál ült, a kertet nézte.
    - Kicsit rendbe kell tennünk a házat - mondta. - Nyomaszt.
    - Esetleg el is adhatnánk - mondta Geraldine.
    Cal tompa agya erre nem is gondolt, pedig egyszerű megoldás volt.
    - Ez baromi jó ötlet - mondta. - Vennénk egy másikat, ahol a kert végében nem mászkálnak vonatok.
    Rögtön nekiláttak a keresésnek, még mielőtt a jó idő felverné az árakat. Geraldine elemében volt, áradtak belőle a megfigyelések és az ötletek, amikor megtekintettek egy-egy.ingatlant. Wavertree-ben találtak is egy szerény házat, ami mindkettejüknek tetszett, és az árajánlatukat is elfogadták. De a Chariot Street-i házon sehogy sern sikerült túladni. Két érdeklődő már majdnem aláírta a szerződést, aztán mégis meggondolta magát. Ahogy teltek a hetek, még Geraldine lelkesedése is megcsappant.
    A Wavertree-ben kiszemelt házat március elején elvesztették, és kénytelenek voltak elölről kezdeni mindent. Felbuzdulásuk addigra már alaposan megfogyatkozott, és nem találtak semmi kedvükre valót.
    A madarak pedig még mindig beszéltek az álmokban. És Cal még mindig nem értette bölcs tanácsaikat.

VII. TÖRTÉNETEK KÍSÉRTETVÁROSRÓL

    Öt héttel az után, hogy Brendan hamvait elszórták az Emlékezés Mezején, Cal egy fanyar és vöröses képű férfinak nyitott ajtót: ritka haját fültől fülig keresztbe fésülte, hogy eltakarja a koponyáját, ujjai közt méretes szivarvég.
    - Mr. Mooney? - kérdezte, és meg sem várva a választ, már folytatta is: - Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Gluck. - A szivart áthelyezte jobb kezéből a balba, és erősen megrázta Cal kezét. - Anthony Gluck. - A férfi arca valahonnan ismerős volt. „De honnan?" - töprengett Cal. - Szeretnék beszélni Önnel.
    - A Munkáspártra szavazok - mondta Cal. - Nem korteskedem.
    - A ház érdekelne.
    - Ó! - mondta Cal, és az arca felderült. - Akkor kerüljön beljebb. - Bevezette a férfit az ebédlőbe. Az egy pillanat alatt az ablaknál termett, és a kertet vizsgálgatta. - Szóval ez az a kert.
    - Pillanatnyilag elég nagy a rendetlenség - mentegetőzött Cal.
    - Érintetlenül hagyta? - kérdezte Gluck.
    - Érintetlenül?
    - A Chariot Street-i események óta.
    - Tényleg meg akarja venni a házat? - kérdezte Cal.
    - Megvenni? Ó, bocsánatot kérek, nem. Nem is tudtam, hogy eladó.
    - Azt mondta, hogy a ház...
    - Igen, a ház érdekel. De nem akarom megvenni. Azért érdekel, mert ez volt a múlt augusztusi bonyodalmak középpontja. Igaz?
    Calnek csak szórványos emlékei voltak arról a napról. Természetesen emlékezett a rettenetes szélre, ami óriási károkat okozott a Chariot Streeten. Egészen tisztán emlékezett a Hobarttal való beszélgetésre is, és hogy az hiúsította meg a találkozást Suzannával. De sok minden - a Gereblye, Lilia halála, tulajdonképpen mindaz, ami a Fúgából sarjadt - kihullott az emlékezetéből.
    Gluck lelkesedése azonban kíváncsivá tette.
    - Az nem a természet műve volt - mondta a férfi. - Egyáltalán nem. Tökéletes példája annak, amit a szakma anomáliás jelenségnek nevez.
    - A szakma?
    - Tudja, hogy egyesek hogy nevezik mostanában Liverpoolt?
    - Nem.
    - Kísértetváros.
    - Kísértetváros?
    - És higgye el, minden okuk megvan rá.
    - Mit értett azon, hogy a szakma?
    - Tulajdonképpen nagyon egyszerű. Olyan eseményeket dokumentálok, amelyek megmagyarázhatatlanok; olyan eseményeket, amelyeket a tudományos körök nem tudnak értelmezni: amelyeket az emberek nem hajlandók meglátni. Rendellenes jelenségeket.
    - Ez mindig is egy szeles város volt - jegyezte meg Cal.
    - Higgye el - mondta Gluck -, ami itt történt a múlt nyáron, az sokkal több volt, mint egy erős szél. A folyó másik partján egy ház egyetlen éjszaka leforgása alatt porrá zúzódott. Fényes nappal tömeges hallucináció fordult elő. Emberek százai fényeket, ragyogó fényeket láttak az égén. Mindez és sok minden egyéb ennek a városnak a közelében történt, két-három nap alatt. Ön szerint ez merő véletlen?
    - Nem. Ha biztos benne, hogy mindez valóban...
    - Valóban megtörtént? Igen, Mr. Mooney, mindez valóban megtörtént. Több mint húsz éve gyűjtöm az ilyen jellegű anyagot. Gyűjtöm és vizsgálom, és ezekben a jelenségekben rendszert fedeztem fel.
    - Ezek szerint nemcsak itt történnek?
    - De nem ám. Egész Európából kapom a jelentéseket. Egy bizonyos idő elteltével összeáll valamilyen kép.
    Ahogy Gluck beszélt, Calnek eszébe jutott, honnan ismerős az arca: egy tévéműsorból, ami - ha jól emlékszik - arról szólt, hogy a kormány elhallgatja az idegen bolygóról érkező nagykövetek látogatásait.
    - Ami a Chariot Streeten és a város más pontjain történt - folytatta Gluck -, egy olyan képbe illeszkedik, amely teljességgel nyilvánvaló a számunkra, akik tanulmányozzuk ezeket a dolgokat.
    - Ez mit jelent?
    - Ez azt jelenti, hogy figyelnek bennünket, Mr. Mooney. Egész áldott nap megfigyelés alatt állunk.
    - Kik figyelnek?
    - Egy másik világ lényei, akik olyan technikával rendelkeznek, ami messze felülmúlja a miénket. A tárgyaiknak csak darabjait láttam, óvatlan látogatók felejthették itt. De azokból is kiderül, hogy a háziállataik is értelmesebbek, mint mi vagyunk.
    - Tényleg?
    - Ismerem ezt a tekintetet, Mr. Mooney - mondta Gluck nyugodtan. - Ön azt hiszi, tréfálok. De a saját szememmel láttam a bizonyítékokat. Az elmúlt évben minden eddiginél többet. Ezek a lények vagy egyre figyelmetlenebbek, vagy nem bánják, hogy tudunk róluk.
    - Ami mit jelent?
    - Ami azt jelenti, hogy velünk kapcsolatos terveik a végső stádiumba jutottak. Hogy berendezéseiket elhelyezték, és mielőtt észbe kaphatnánk, már le is győztek bennünket.
    - Meg akarnak támadni bennünket?
    - Hiába gúnyolódik...
    - Nem gúnyolódom. Tényleg nem. Igaz, elég nehéz elhinni, de. .. - Hosszú hónapok óta először jutott eszébe Bolond Mooney. - ...érdekel, amit mond.
    - Nos - Gluck harcias arckifejezése megenyhült -, ez igazán üdítő fordulat. Általában azt gondolják, hogy szórakoztatni akarom az embereket. De hadd mondjam el: alaposan utánajártam mindennek.
    - Elhiszem.
    - Semmi értelme, hogy csinosítgassam az igazságot - mondta büszkén. - Elég meggyőző, úgy, ahogy van.
    A legfrissebb vizsgálataival folytatta, és hogy milyen eredményre vezettek. A jelek szerint Nagy-Britannia hemzseg az elképesztő és bizarr eseményektől. Hallott-e például - érdeklődött Gluck - a mélytengeri halesőről Halifax fölött? és arról a wiltshire-i faluról, amely saját északi fénnyel büszkélkedhet? vagy Blackpoolban arról a hároméves gyerekről; aki születése óta tökéletesen érti a hieroglifákat? Ez mind igaz történet, állította Gluck; mind bizonyítható. És ez még semmi. A szigetország bokáig jár a csodákban, legtöbb lakója azonban meg sem látja.
    - Az igazság majdnem kiszúrja a szemünket - rnondta Gluck. - És mégsem vesszük észre. A látogatók itt vannak. Angliában.
    Vonzó elgondolás volt - a halak és bölcs gyerekek apokalipszise, amint felforgatja Angliát; és bármennyire képtelennek is tűntek a tények, Gluck meggyőződése határozott és hiteles volt. De elmélete valahogy mégsem stimmelt. Cal nem tudta megfogalmazni, hogy miért - és nyilván nem volt abban a helyzetben, hogy vitába szállhatott volna vele -, de valami azt súgta neki, hogy útközben Gluck valahol rossz irányba kanyarodott. A legnyugtalanítóbb pedig az a folyamat volt, amit ez a mesebeli litánia Cal fejében elindított; valami tény után kutatott, amit egyszer tudott, de elfelejtett. Ott volt valahol, mégsem érte el.
    - Természetesen hivatalos vizsgálat is történt - mondta Gluck. - Itt, Kísértetvárosban.
    - Vizsgálat?
    - Igen. Nemcsak házak tűntek el. Emberek is. Akiket idecsalogattak, legalábbis az én információim szerint. Gazdag embereket, befolyásos barátokkal rendelkező embereket, akik idejöttek, és soha nem hagyták el a várost. Legalábbis önszántukból nem.
    - Hihetetlen.
    - Ó, tudnék én olyan történeteket mesélni, hogy egy pénzember eltűnése ahhoz képest kismiska. - Gluck meggyújtotta a szivart, ami minden egyes alkalommal kialudt, amikor valamilyen új szálon elindult. Pöfékelése füstfátyolt borított rá. - Sajnos, nagyon keveset tudunk - mondta. - Ezért kutatok, ezért kérdezősködöm tovább. Már rég felkerestem volna önt, de nagyon felpörögtek az események.
    - Sajnos, nem tudok igazán segíteni - mondta Cal. - Az az egész időszak valahogy homályos nekem...
    - Igen - mondta Gluck. - Ez várható volt. Többször tapasztaltam. A tanúk egyszerűen elfelejtik. Véleményem szerint ezt a barátaink - a szivar nyálas végével az ég felé bökött - idézik elő. A feledékenységet. Volt valaki más is a házban aznap?
    - Az apám. Azt hiszem.
    Cal még ebben sem volt egészen biztos.
    - Beszélhetnék vele?
    - Meghalt. A múlt hónapban.
    - Bocsánatot kérek. Fogadja őszinte részvétem. Hirtelen halállal halt meg?
    - Igen.
    - Ön pedig eladja a házat. Itthagyja Liverpoolt?
    Cal vállat vont.
    - Nem hiszem. - Gluck a füst mögül bámulta Calt. - Mostanában mintha nem nagyon tudnék dönteni - vallotta meg Cal. - Olyan, mintha álomban élnék.
    „Soha nem mondtál még ennél nagyobb igazságot!" szólalt meg egy hang a tarkója tájékán.
    - Igen - mondta Gluck. - Megértem önt.
    Kigombolta a zakóját; és kitárta. Cal szívverése eszeveszetten felgyorsult, de a férfi csak a névjegye után kotorászott a belső zsebben.
    - Tessék - mondta. - Kérem, tegye el!
    A. V. Gluck, ez állt a kártyán, a birminghami cím alatt pedig egy idézet, pirossal:
    Amit ma bebizonyítanak: hajdan csak képzelték.
    - Ez kitől származik?
    - William Blake-től - felelte Gluck. - Menny és Pokol házassága. Megőrzi a névjegyemet? Ha eszébe jut valami, bármi... rendellenes... kérem, keressen meg!
    - Feltétlenül - mondta Cal. Ismét a névjegykártyára nézett. - A V. mit jelent?
    - Vergilius - mondta Gluck. - Valamilyen apró titka mindenkinek van, nem igaz?

    Cal megőrizte a névjegykártyát, inkább a találkozás emlékére, mint abban a reményben, hogy valaha használni fogja. Élvezte a férfi társaságát szokatlansága miatt, de az előadást nem kívánta vissza. Az ismétlés valószínűleg megtörné különleges vonzerejét.
    Amikor Geraldine megérkezett, Cal mesélni kezdett neki a látogatásról, aztán meggondolta magát, és egészen más irányba terelte a beszélgetést. Tudta, Geraldine kinevetné, hogy egyáltalán meghallgatta a fickót, és bármilyen különös is volt Gluck és az elmélete, nem akarta, hogy Geraldine kicsúfolja, ha mégoly szelíden is.
    Lehet, hogy a férfi valahol rossz irányba kanyarodott, de akkor is rendkívüli utakon járt. Cal nem emlékezett ugyan, hogy miért, de gyanította, hogy ebben megegyeznek.