Korbács

Ötödik rész

MULATSÁGOK

Szökj velem az elfeledett éjbe, és légy
A holdfényű társam a végtelen sötétben;
Jöjj velem, túl akár az Édenen,
És ott, túl az emlékezésen,
Ott legyen otthonunk.

Walter de la Mare
A találka

I. CAL A CSODÁK KÖZÖTT

    Az igazi öröm - éppúgy, mint az igazi bánat - mélységes emlékezés.
    Így hát amikor a száguldó porvihar lecsillapodott, és Cal meglátta a Fúgát, úgy érezte, hogy a megvilágosodás néhány röpke pillanata, ami élete huszonhat éve során megadatott neki - megadatott, de mindig elvétetett -, itt most egyesült és kiteljesedett. E boldogság töredékeit már korábban is érezte. Erről álmodott az anyja méhében, erről mesélt a szerelem, erről szóltak az altatódalok. Az egészet, a teljes történetet viszont csak most ismerte meg.
    Itt még a halál is szép lenne, gondolta Cal.
    És még szebb lenne, ha élhetne, most, amikor oly sok minden tárult elé.

    A porvihar egy dombtetőre sodorta Calt. A domb nem volt magas, de így is nagyszerű kilátás nyílt a Fúgára. Cal felállt, és szemügyre vette a vidéket.
    A szőnyeg még korántsem bomlott ki teljesen; a Szövőszék bonyolult csodatettei nem adták meg magukat egykönnyen. De az alapozás már megtörtént: készen álltak a hegyek, a mezők, az erdők és még sok minden.
    Cal legutóbb madártávlatból látta ezt a vidéket, és onnan meglehetősen változatosnak tűnt. De most ebből a perspektívából szinte elviselhetetlennek látszott a táj gazdagsága. Olyari volt, mintha egy sebtiben összepakolt bőröndöt borítottak volna ki, tartalma kétségbeejtő rendetlenségben hevert szanaszét. A földrajz híján volt bármiféle rendszernek; a látólények egyszerűen összehajigáltak mindent, amit meg akartak menteni a pusztulástól. Szertelen csalitot és szerény réteket, barlangot és szentélyeket, vártornyokat, folyókat és menhirt.
    A legtöbbjük forgács és szilánk volt csak, a Birodalom darabkái, amit az emberek háta mögött csentek be a Fúgába. A Kakukkok nem fogják sem hiányolni, sem siratni az ismerős szobák kísértetjárta szegleteit, ahol talán szellemeket vagy angyalokat láttak a gyerekek; ahol a menekült, ki tudja, miért, vigaszra talált; ahol az öngyilkosjelölt mégis úgy döntött, hogy nem adja fel.
    Ez a rendetlenség dúskált a legkülönösebb képtelenségekben. Emitt egy híd, amit elválasztottak az alatta tátongó szakadéktól, és most pipacsok között ível a mezőn; ott meg egy obeliszk egy tavacska közepén, a víztükörben nézegeti magát.
    Cal figyelmét azonban valami más ragadta meg.
    Egy domb, ami szinte függőlegesen emelkedett fakoronázta csúcsa felé. A domb oldalában fények cikáztak, a faágak között táncoltak. Calnek fogalma sem volt, mit hol talál, jobb híján elindult hát a domb felé.
    Zeneszó hallatszott valahol az éjszakában. Szaggatottan érkezett Cal füléhez, ahogy a szellő diktálta. Dobok és hegedűk, Strauss és Sioux keveréke. És időnként jelt adtak magukról a Fúga-lakók is: suttogó hangok a fák között, alakok az árnyékban, egy sátorlap alatt, a derékig érő gabonatábla közepén. De a teremtmények mindig elillantak; olyan gyorsan jöttek és mentek, hogy Cal csak egy-egy pillanatra látta őket. Majd kiderül, hogy a Kakukkot ismerték-e fel benne, vagy egyszerűen szégyenlősek voltak. Az viszont biztos, hogy Cal egyáltalán nem félt, annak ellenére, hogy bizonyos értelemben birtokháborítást követett el. Tökéletes nyugalmat érzett - békében a világgal és önmagával. Olyannyira, hogy a többiekért - Suzannáért, Apolline-ért, Jerichauért, Nimrodért - érzett aggodalma is majdnem teljesen elmúlt. Amikor eszébe jutottak, akkor is csak úgy gondolt rájuk, mint akik ugyanitt barangolnak, a csodák között. Semmi bajuk nem eshet, itt nem. Itt nincs baj, rosszakarat és
irigység. Aki itt sétálhat ebben az eleven csodában, ugyan mit kívánhatna vagy irigyelhetne még?
    Cal úgy száz méterre lehetett a dombtól, és elképedve nézett felfelé. A fények, amiket az imént a távolból látott, ember formájú szentjánosbogarak voltak; könnyed táncot lejtettek a domb körül a levegőben, de szárnyuk nem volt. Nem kommunikáltak egymással - legalábbis nem olyan formában, hogy Cal hallhatta volna -, vakmerő mozdulataik mégis hihetetlenül pontosak voltak: mindig egy hajszálon múlott csak, hogy nem ütköztek össze.
    - Te Mooney vagy, igaz?
    Halkan szólították meg, de a hang felrázta Calt a táncoló fények okozta révületből. Jobbra fordította a fejét. Két alak állt egy boltozat árnyékában, arcukat eltakarta a sötétség. Cal csak az arcok kékesszürke oválisát látta, mint lámpások függtek a boltozat alatt.
    - Igen, így hívnak - mondta Cal. „Gyertek elő!"-tette hozzá gondolatban. - Honnan tudjátok a nevemet?
    - Itt gyorsan terjednek a hírek - hangzott a válasz. Fuvolázó hang volt, és talán egy kicsit lágyabb, mint az előző, de Cal nem esküdött volna meg rá, hogy nem ugyanaz az alak beszél. - A levegő miatt - tájékoztatta az ismeretlen. - Mindig pletykál.
    A páros egyik tagja most kilépett az árnyékból. A dombról érkező halvány fényben táncolt az arca, és ettől nagyon furcsa lett, de Cal tudta, hogy ha nappal látja meg ezt az arcot, akkor sem felejti el soha. A férfi fiatal volt; de teljesen kopasz, arcáról a púder eltüntette a bőr színét, szája és szeme valahogy túlzottan nedves, túlzottan esendő a különös álarcban.
    - Én Boaz vagyok - mondta. - Üdvözöllek, Mooney!
    Megfogta Cal kezét, és megszorította, közben társa is felbontotta az árnyékkal kötött jegyességét.
    - Látod az Amadou-kat? - kérdezte.
    Néhány másodpercnyi tűnődés után Cal úgy döntött, hogy ez a második alak nő. Következtetése viszont megkérdőjelezte Boaz nemét, ugyanis majdnem teljesen egyformák voltak, mintha egypetéjű ikrek lennének.
    - A nevem Ganza - mondta a második alak. Ugyanolyan egyszerű fekete nadrágban és bő zubbonyban volt, mint a testvére, vagy kedvese, vagy akárkije, és a nő is kopasz volt. Kopaszságuk és bepúderezett arcuk érvénytelenítette a nemekre vonatkozó összes sablont. Arcuk esendő volt, mégis kérlelhetetlen; gyengéd, mégis szigorú.
    Boaz a domb felé nézett, ahol a szentjánosbogarak még mindig f cánkoltak.
    - Az ott az Első Szerencsétlenség Sziklája - magyarázta Calnek. - Az Amadou-k találkozóhelye. Ott haltak meg a Korbács első áldozatai.
    Cal a szikla felé nézett, de csak egy pillanatra. A páros jobban érdekelte. Minél tovább figyelte, annál különösebbnek találta őket.
    - Mit csinálsz ma este? - kérdezte Ganza.
    Cal vállat vont.
    - Fogalmam sincs. Tulajdonképpen azt sem tudom, hol vagyok.
    - Dehogynem - mondta Ganza. - Nagyon is jól tudod.
    Miközben beszélt, szórakozottan összefonta az ujjait, aztán újra szétnyitotta, vagy legalábbis így látta Cal. Amikor jobban szemügyre vette a gyakorlatot, látta, hogy Ganza a tenyerén fűzi keresztül az ujjait, jobb kezét a balon, balt a jobbon, hanyagul mellőzve a szilárd halmazállapot ismérveit. A mozdulat olyan magától értetődő, az illúzió - ha egyáltalán illúzió - olyan gyors volt, hogy Cal korántsem lehetett biztos benne, hogy helyesen értelmezi.
    - Milyennek látod őket? - kíváncsiskodott Ganza.
    Cal ismét az arcát nézte. Vajon megfigyelő képességét tesztelte az ujjtrükkel Ganza? A kérdés azonban nem a kezére vonatkozott.
    - Az Amadou-k - mondta Ganza. - Szerinted milyenek?
    Cal a szikla felé pillantott.
    - ...mint az emberek - felelte.
    Ganza halványan elmosolyodott.
    - Miért kérdezed? - érdeklődött Cal. De választ nem kapott, mert Boaz átvette a szót.
    - Összehívták a Tanácsot - mondta. - Capra házában üléseznek. Azt hiszem, a visszaszövődésről.
    - Ez nem lehet igaz - mondta Cal. - Visszazárják a Fúgát?
    - Ezt beszélik - mondta Boaz.
    Úgy tűnt, hogy egészen friss a hír; csak nem most hallotta a pletykáló levegőtől?
    - Azt mondják, hogy túlságosan veszélyes idők járnak - mondta Calnek. - Ez igaz?
    - Én nem ismerek más időket - mondta Cal. - Úgyhogy nem tudok mihez viszonyítani.
    - Az éjszaka még a miénk? - kérdezte Ganza.
    - Egy része - felelte Boaz.
    - Akkor látogassuk meg Lót, jó?
    - Nekem mindegy - mondta Boaz. - Velünk tartasz? - kérdezte a Kakukkot.
    Cal ismét az Amadou-k felé nézett. Csábító volt a gondolat, hogy még egy kicsit maradjon, és nézze őket, de félt, hogy nem talál más idegenvezetőt, aki megmutatná neki a nevezetességeket. Okosan kell kihasználni, ha valóban ilyen rövid idő áll a rendelkezésére.
    - Igen, megyek.
    A nő abbahagyta az ujjai fűzögetését.
    - Kedvelni fogod Lót - mondta, aztán megfordult, és elindult, bele az éjszakába.
    Cal követte, és bár rengeteg kérdése lett volna, tudta, hogy nem szabad erre fecsérelni az időt, ha valóban csak néhány órája van, hogy belekóstoljon Csodaországba.

II. A TÓPARTON ÉS AZUTÁN

    Volt egy pillanat, még Shearman házában, amikor Suzanna azt hitte, vége az életének. Miközben Apolline-t segítette lefelé a lépcsőn, a falak ropogni kezdtek, és fülrepesztő robajjal összedőlt a ház. Fogalma sem volt, hogyan úszhatták meg élve, és hogyan került a tópartra. Az oldószer valószínűleg közbenjárt az érdekében, bár Suzanna nem emlékezett, hogy utasította volna. Sok tanulnivalója volt még erről az örökölt erőről. Nem utolsósorban az, hogy milyen mértékben függ az erő tőle, és ő az erőtől. Ha megtalálja Apolline-t, akit a felfordulásban elvesztett, megkéri majd, hogy mondjon el mindent, amit erről tud.
    Egyelőre azonban be kellett érnie a cipruskoronás szigetekkel és a köveket nyaldosó hullámok megnyugtató csobogásával.
    - Mennünk kell!
    Jerichau zavarta meg merengését, a lehető legfinomabban, hátulról megérintve Suzanna nyakát. A tóparti házban váltak el egymástól, ahol Jerichau ezer éve nem látott barátokkal találkozott. Olyan emlékeket idéztek fel, amelyekhez Suzannának semmi köze nem volt, és úgy érezte, nem is akarják beavatni őt. Pusmogjatok csak, cinkosok, gondolta Suzanna, és sértődötten magukra hagyta őket. Akárhogy vesszük is, Jerichau tolvaj volt.
    - Miért jöttünk ide? - kérdezte Suzanna.
    - Itt születtem. Minden egyes követ úgy ismerek, mint a tenyeremet. - Jerichau keze még mindig Suzanna vállán volt. - Legalábbis ismertem. Gondoltam, érdemes megmutatni...
    Suzanna a tóról Jerichaura nézett. - De nem maradhatunk itt - mondta Jerichau gondterhes képpel.
    - Miért nem?
    - Várják Capra házában.
    - Engem?
    - Maga keltette életre a szőttest.
    - Nem tehettem mást - mondta Suzanna. - Meg akarták ölni Calt.
    Jerichau homlokán elmélyült a barázda.
    - Felejtse el Calt - mondta nyersen. - Mooney Kakukk. Maga nem az.
    - De igen - ellenkezett Suzanna. - Legalábbis annak érzem magam, és ez a fontos...
    Jerichau elrántotta a kezét Suzanna válláról. Elkomorult.
    - Jön vagy nem?
    - Persze hogy jövök.
    Jerichau sóhajtott egyet.
    - Nem így kellett volna történnie - mondta, hangja valamelyest visszanyerte korábbi gyengédségét.
    Suzanna nem értette igazán, hogy mire utal: a Fúga kiszabadítására, a tóhoz való visszatérésre vagy a kettejük beszélgetésére. Talán mindháromra egy kicsit.
    - Lehet, hogy nem kellett volna életre kelteni a szőttest - mondta Suzanna kissé mentegetőzve -, de nem egyedül tettem. Az oldószer is hibás.
    Jerichau összeráncolta a homlokát.
    - Hiszen a maga ereje - mondta szemrehányón. - Miért nem irányítja?
    Suzanna egy fagyos pillantást küldött felé.
    - Milyen messze van Capra háza?
    - A Fúgában semmi nincs messze - felelte Jerichau. - A Korbács szinte mindent elpusztított. Csak ez az apró terület maradt.
    - A Birodalomban is van még?
    - Egy kevés, talán. De minden itt van, ami igazán kedves a számunkra. Ezért kell újra elrejtenünk; még a reggel megérkezte előtt.
    Reggel. Suzanna majdnem elfelejtette, hogy hamarosan kelni kezd a nap, és vele együtt az emberlények. Nem volt egy szívderítő gondolat, hogy Kakukk-társai - az állatkertek, liliputi előadások, orgiák hívei - nemsokára megszállják a területet.
    - Tényleg sietnünk kell! - mondta Suzanna, és a tópartról elindultak Capra háza felé.

    Útközben Suzanna megválaszolt magának néhány kérdést, ami a szőttes életre keltése óta foglalkoztatta. Először is: mi történt a Birodalom azon részével, amit a Fúga elfoglalt? Igaz, egyáltalán nem volt sűrűn lakott környék - Thurstaston Common tetemesebb része Shearman háza mögött húzódott, és szántóföldek terültek el mindkét oldalán -, de lakatlannak azért mégsem nevezhető. Jócskán akadtak házak errefelé is, Irby Heath irányában pedig még ennél is több. Mi történt ezekkel a házakkal? És mi történt a lakóikkal?
    A válasz meglehetősen egyszerű volt: a Fúga a házak körül sarjadt ki, ötletesen alkalmazkodott a körülményekhez. Az utcai lámpákat például, mint az antik oszlopokat, virágzó indák díszítették; egy autónak csak az orra kandikált ki a domboldalból, másik kettő felágaskodott, és összedugták a fejüket.
    A házak kíméletesebb elbánásban részesültek. Többségük sértetlen volt, de a Fúga növényzete egészen a küszöbükig nőtt, mintha bebocsáttatásra várna.
    Ami pedig a Kakukkokat illeti: Suzanna és Jerichau találkozott ugyan néhánnyal, de azok inkább tanácstalannak látszottak, mint ijedtnek. Az egyik férfi, egy szál nadrágban és nadrágtartóban, arról panaszkodott, hogy elvesztette a kutyáját - „Átkozott hülye korcs! - szitkozódott. - Nem látták valahol?" -, és látszólag teljesen hidegen hagyta az a tény, hogy a világ megváltozott körülötte. Már rég elment, csak a hangja hallatszott, ahogy a szökevényt szólongatja, amikor Suzannának eszébe jutott, hogy a fickó talán nem is ugyanazt látja, amit ő; lehet, hogy most is ugyanaz a szelektív vakság működik, ami a Lord Streeten eltakarta a glóriákat a járókelők szeme elől. Lehet, hogy a kutyatulajdonos az ismerős utcákon kóborolva észre sem veszi azt, ami ellentmond az elképzeléseinek? Vagy csak egy futó pillantást vet a Fúgára, és öregkorában majd eszébe jut, és visszasírja ezt a dicsőséges ragyogást?
    Jerichautól nem kapott választ a kérdéseire. Azt mondta, hogy nem tudja, és nem is érdekli.
    Suzanna egyre elképesztőbb helyeket és tárgyakat fedezett fel. Döbbenten figyelte, mi mindent mentettek meg a látólények a tűzvész elől. Várakozása ellenére a Fúga nem kísértetjárta ligetek és bozótok gyűjteménye volt. Ebben a szent demokráciában jól megfért együtt mindenféle részlet: a meghitt és a nagyszabású, a természetes és a mesterséges. Minden egyes szegletnek és résnek megvolt a maga jellegzetes varázsa.
    A mentés körülményei indokolták, hogy ezeket a részleteket, mint egy könyvből a lapokat, kiszakították a környezetükből. Széleik most is magukon viselték az erőszakos eltávolítás nyomait, és véletlenszerű összehajigálásuk még jobban kiemelte az egyenetlenségeket. A hiányosságokat azonban ellensúlyozta valami más. Az össze nem illő részletek - hogy egymásba ért az intim és a nyilvános, a közhelyszerű és a mesés - új talányokat teremtettek; a kitépett oldalak eddig ismeretlen történetekkel kecsegtettek.
    Útjuk során a részletek olyan képtelen kombinációit látták, hogy minden igyekezetük ellenére sem sikerült megtalálni összetartozásuk alapját. Kutyák rágcsálták a füvet egy sír mellett, közben a sír repedezett kőlapjából tűz szökőkút tört elő; egy földbe ágyazott ablakból a függönyt az ég felé lobogtatta a szellő, ami a tenger morajlásától visszhangzott. Ezek a megmagyarázhatatlan talányok mély nyomot hagytak Suzannában. Ismerős volt minden részlet - a kutyák, a sír, az ablak, a tűz -, de ebben az állandó mozgásban minden újjászületett, Suzanna szeme előtt történt a varázslat.
    Azt követően, hogy Jerichau egyszer már megtagadta a választ, Suzanna csak egyetlen dologról faggatódzott tovább: a Gyűrűről; felhőtakaróját mindenhonnan látták, legfényesebb villámkitörései megvilágították a dombot és a fákat.
    - Ott van a Szövőszék temploma - mondta Jerichau. Minél - inkább megközelítik, annál veszélyesebb.
    Suzannának rémlett, hogy azon az első éjszakán, amikor a szőnyegről beszéltek, már szó volt erről, de többet akart tudni.
    - Miért veszélyes?
    - A szőttes elkészítése példátlan csodatetteket követelt. Óriási áldozatkészség, óriási tisztaság kellett az irányításukhoz és az összekapcsolásukhoz. Mindannyian erőnkön felül teljesítettünk. A Gyűrű most villámokkal és viharokkal védi magát. És bölcsen teszi. Ha oda behatolnak, a szőttes széthullik. Elpusz,tul minden, amit megmentettünk.
    - Elpusztul?
    - Ezt mondják. Nem tudom, hogy igaz-e. Nekem ez magas.
    - De csodatetteket, ugye, maga is tud?
    Ez a megjegyzés mintha zavarba hozta volna Jerichaut. - Ez még nem jelenti azt, hogy el is tudom magyarázni. Csak csinálom.
    - Például mit? -kérdezte Suzanna. Úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki trükköket kunyerál egy bűvésztől, de kíváncsi volt, hogy mire képes Jerichau.
    Jerichau furcsa képet vágott, arca csupa ellentmondásos érzést fejezett ki. Volt benne félénkség, kihívás, együgyűség.
    - Lehet; hogy egyszer majd megmutatom - mondta. - Valamikor. Én nem tudok énekelni vagy táncolni, de azért nekem is megvannak a magam dolgai. - Elhallgatott, és megállt.
    Ha Jerichau nem jelez, Suzanna akkor is meghallotta volna a levegőben csilingelő harangokat. Nem templomi harangszó volt, annál sokkal könnyedebb és dallamosabb, de célját így is elérte.
    - Capra háza - mondta Jerichau, és nagy léptekkel elindult. A harangok, tudva, hogy értő fülekre találtak, mutatták nekik az utat.

III. KÁPRÁZAT

    A közlemény, amit Hobart részlege adott ki az anarchisták szökéséről, eljutott az illetékesekhez. Csakhogy a figyelmeztetés valamivel tizenegy óra előtt érkezett, és a járőrök a szokásos éjszakai bunyókkal voltak elfoglalva, az ittas vezetőkkel és a lopásokkal, amik éppen ilyentájt tetőztek. Ráadásul a Seel Streeten halálos kimenetelű késelés történt, a Dock Roadon pedig az egyik kocsmában kisebbfajta zendülés tört ki egy transzvesztita miatt. Így hát mire valaki is komolyabb figyelmet fordított a riasztásra, a szökevények már messze jártak: átjutottak a Mersey-alagúton, és Shearman háza felé tartottak.
    A folyó túlsó partján viszont, Birkenhead hátárában, egy Downey nevű szemfüles rendőr felfigyelt rájuk. Egy kínai étteremben faképnél hagyta társát a szárnyas-szójás rizs és a pekingi sült kacsa rendelése közben, és a nyomukba eredt. A rádiójelentés figyelmeztetett, hogy rendkívül veszélyes bűnözőkről van szó, és hogy semmilyen körülmények között sem szabad fegyvertelenül megközelíteni őket. Downey járőr ezért elővigyázatosan tartotta a távolságot - ebben segítségére volt a környék alapos ismerete.
    Amikor azonban a gonosztevők elérték úti céljukat, rájött, hogy itt nem mindennapi üldözésről van szó. Kiderült ez abból, hogy amikor a helyszínről bejelentkezett a részleghez, azt mondták neki, hogy elég nagy a felfordulás - csak nem zokogást hallott a háttérben? -, és hogy ezzel az üggyel Hobart felügyelő foglalkozik személyesen. Downey azt az utasítást kapta, hogy várjon és figyeljen.
    Várakozás és figyelés közben észlelte a második jelét annak, hogy valami kellemetlen van a levegőben.
    Úgy kezdődött, hogy a ház második emeleti ablakaiban pislákolni kezdtek a fények. Aztán egy óriási robbanás után falak és ablakok röpültek a levegőbe.
    Downey kiszállt a kocsiból, és elindult a ház felé. Jelentésekhez szokott agya a jelzőket kereste, amikkel majd leírja, mit látott; egyre közelebb ért a házhoz, fegyvertelenül. Soha nem látott, nem is álmodott még ilyen ragyogást, ami most a házból áradt kifelé.
    Nem volt babonás ember. Azonnal világi magyarázatot keresett arra, amit látott, vagy majdnem látott maga körül. És aki keres, az talál: UFO-tevékenység, igen, semmi kétség. Olvasott már beszámolókat hasonló eseményekről, amik teljesen hétköznapi emberekkel történtek, mint amilyen ő maga is volt: Szó se lehet Istenről vagy elmebajról - látogatók egy szomszédos galaxisról.
    Elégedetten, hogy valamelyest tisztázta magában a helyzetet, visszásietett a kocsihoz, hogy jelentést tegyen a központnak. Nem sikerült. Minden hullámhosszon csak recsegést hallott. Nem számít: bemondta, hogy hol található. Biztos rögtön jön az erősítés. Addig pedig az a feladata, hogy figyelje a helyet, mint egy sólyom.
    A feladat végrehajtása egyre komolyabb nehézségekbe ütközött, mert a látogatók különleges illúziókkal ostromolták őt, nyilván azért, hogy működésüket elrejtsék az emberi megfigyelők elől. Erőhullámok törtek elő a házból, és felborították a kocsiját (a szeme legalábbis ezt látta; nem kell azért mindent szentírásnak venni), aztán bizonytalan alakzatok kezdtek kavarogni körülötte. Lába alatt az aszfaltból mintha virágok sarjadtak volna, állatszerű alakok akrobatamutatványokat végeztek a feje fölött.
    Downey látta, hogy többen is elképedve figyelik a jelenségeket. Volt; aki az ég felé bámult, voltak, akik letérdeltek, és imádkoztak, hogy ne bolonduljanak meg.
    De nem volt megállás. Downey járőrnek erőt adott az a tudat, hogy az egész csak a képzelet játéka. Azt mondogatta magában, hogy amit lát, az nem igazi, és a j elenségek fokozatosan megadták magukat a meggyőződésének: elhalványultak, végül majdnem teljesen eltűntek.
    Bemászott a felborított kocsiba, és újra megpróbálkozott a rádióval, bár fogalma sem volt, hallja-e őt egyáltalán valaki. Furcsa, de ez nem nagyon izgatta. Leküzdötte a káprázatokat, és ez a tudat megédesítette virrasztását. Ha most rátámadnának a szörnyetegek, akik ma éjjel a Földre érkeztek, nem félne tőlük. Inkább kikaparja a saját szemét, de nem hagyja, hogy megint elkábítsák.

    - Van valami?
    - Semmi, felügyelő úr - mondta Richardson. - Csak recsegés.
    - Hagyja a fenébe! - mondta Hobart. - Csak vezessen. Kiszimatoljuk őket, ha rámegy az egész rohadt éjszakánk is. ,
    Útközben Hobart gondolatai visszatértek a képre, amit maga mögött hagyott. Az emberei gagyogó idióták lettek, szarral és imádsággal piszkították be a cellákat. Lesz miről elszámolni ezekkel a sötét erőkkel.
    Hajdanában nem vetette bele magát ilyen készségesen a bosszúálló szerepébe. Viszolygott a személyes indulatoknak még a látszatától is. De a tapasztalat becsületes embert faragott belőle. Most már - legalábbis az emberei előtt - nem tett úgy, mintha nem érintenék őt az éppen aktuális ügyek. Vállalta a gyomrában fortyogó haragot.
    Az üldözés és a büntetés végül is csak annyi, hogy szembeköpöd azt, aki korábban téged szembeköpött. A törvény, más szóval bosszú.

IV. ENGEDELMESSÉG

    Nyolc évtized - plusz-mínusz öt év -telt el azóta, hogy a nővérek utoljára a Fúga földjén jártak. Nyolcvan év száműzetés a Kakukk Birodalomban, amit hol áldottak, hol átkoztak; néha már úgy érezték, megbolondulnak az Ádám-ivadékok között, mégis elviseltek minden elképzelhető gyötrelmet, hogy végül megkaparintsák Szőttesföldet, és beteljesítsék bosszújukat.
Most a levegőben úsztak a megmámorosodott táj fölött - érintése elviselhetetlen lett volna -, és tekintetükkel bekalandozták az egész Fúgát.
    - Nem bírom ezt a tömény életszagot - mondta Magdalena, és fejét belefúrta a szélbe.
    - Nyugalom, nemsokára vége - mondta Immacolata.
    - És Shadwell? - kérdezte a Boszorkány. - Hol van Shadwell?
    - Biztos az ügyfeleit keresi - felelte a varázslónő. - Meg keíl találnunk őt. Nem örülök, hogy egyedül bóklászik errefelé. Kiszámíthatatlan.
    - És mi lesz a Fúgával?
    - Hagyjuk, hogy minden menjen a maga útján - mondta Immacolata, és a lévegőben ringva megfordult, hogy lássa a szent hely minden egyes négyzetméterét. - Hagyjuk, hogy szétrombolják a Kakukkok.
    - És az árverés?
    - Nem lesz árverés. Elkéstünk.
    - Shadwell rá fog jönni, hogy kihasználtad.
    - Ő is engem, már amennyire sikerült neki.
    Magdalena foszladozó teste megremegett.
    - Miért nem fekszel le vele? - kérdezte halkan. - Legalább egyszer.
    - Nem! Soha!
    - Akkor majd én. Add őt nekem. Képzeld csak el a gyerekeit.
    Immacolata kinyújtotta a kezét, és megmarkolta nővére törékeny nyakát.
    - Ne merészelj hozzányúlni! Egy ujjal sem, megértetted?!
    A bűntudat paródiája volt, ahogy a kísértet arca képtelen hosszúságúra nyúlt.
    - Igen, tudom. Shadwell a tiéd. Testestül-lelkestül.
    A Boszorkány felkacagott:
    - Nincsen annak lelke.
    Imrnacolata eleresztette Magdalena nyakát, testének rostjai bűzölögve szétfoszlottak a levegőben.
    - Sajnos, van - mondta Immacolata, és hagyta, hogy a gravitáció lehúzza. - De inkább nem kérek belőle. - Leérkezett a földre. - Ha vége ennek az egésznek, ha a látólények a Kakukkok kezébe kerülnek, útjára engedem Shadwellt. Sértetlenül.
    - És velünk mi lesz? - kérdezte a Boszorkány. - Mi is elmehetünk?
    - Ebben állapodtunk meg.
    - Megsemmisülhetünk?
    - Ha akartok.
    - Csak ezt akarom - mondta a Boszorkány. - Ezt és semmi mást.
    - Pedig a létezésnél is vannak rosszabb dolgok.
    - Igen? Tudnál mondani egyet? - kérdezte a Boszorkány.
    Immacolata gondolkodott egy kicsit.
    - Nem - ismerte be, és szomorúan sóhajtott. - Azt hiszem, neked van igazad.

    Néhány másodperccel az után, hogy Cal és Nimrod eltűntek, az ablakon át Shadwell is kijutott az összeomló házból, de őt is majdnem elragadta az a felhő, ami elnyelte Devereaux-t. A földön hasalt, szája tele volt homokkal és a vereség keserű ízével. Azt hitte, rögtön sírva fakad, amikor belegondolt, hogy hosszú évek munkája után csak kudarc és megaláztatás lett az árverésből.
    De nem sírt. Egyrészt, mert természeténél fogva optimista volt: amit rna itthagytak, majd megveszik holnap. Másrészt, mert a Fúga születése kitűnően elterelte a figyelmét a bánatról. Harmadrészt pedig talált valakit, aki még nála is nyomorultabb állapotban volt.
    - Mi a franc van itt? - A kérdést Norris, a Hamburgerkirály intézte hozzá. Arcán vér és vakolat versengett a maszatolási elsőbbségért; a kavarodásban valahol elveszítette a felöltője hátát és nadrágja nagyobbik részét, sőt, elegáns olasz cipője fél párját is. A megmaradt felét a kezében szorongatta.
    - Szétrúgom a valagad! - üvöltötte. - Te rohadt seggfej! Nézz rám! Rohadt seggfej!
    Cipőjével püfölni kezdte Shadwellt, de annak nem nagyon ízlett a verés. Jókorát taszított támadóján. Egymásnak estek, mint két részeg, mit sem törődve a körülöttük sarjadó rendkívüli dolgokkal. Csak annyit értek el, hogy még elcsigázottabbak és véresebbek lettek, de a tusakodás nem rendezte a nézeteltéréseket.
    - Miért nem tettél óvintézkedéseket? ! - szitkozódott Norris.
    - Mire jó ez a számonkérés? A Fúga életre kelt, ezen már nem segíthetünk - mondta Shadwell.
    - Ha hozzám kerül, én is életre keltettem volna - mondta Norris. - De óvatosan és körültekintően. Erőket vittem volna bele, amik irányítják. De ez? Ez káosz! Azt sem tudom, hol van a kijárat.
    - Mindenhol. Nem egy nagy terület. Ha ki akarsz menni, csak indulj el, mindegy, hogy merre.
    Ez az egyszerű megoldás mintha valamelyest megnyugtatta volna Norrist. A zsendülő tájra fordította a tekintetét.
    - Bár, nem is tudom. . . - mondta - ...lehet, hogy jobb így. Legalább meglátom, hogy mit vettem volna meg.
    - Na és, hogy tetszik?
    - Nem ilyennek képzeltem. Valami... szelídebbre számítottam. Komolyan mondom, már nem is vagyok biztos benne, hogy tényleg kellene ez nekem.
    Amikor elhallgatott, a fonaláradatból előugrott egy állat (kizárt dolog, hogy állatkertben volna ilyen). Köszönés gyanánt rámordult a világra, aztán elszaladt.
    - Láttad? - kérdezte Norris. - Mi volt ez?
    Shadwell a vállát vonogatta:
    - Fogalmam sincs. Vannak itt olyan jószágok, amik rég kihaltak, mire mi megszülettünk.
    - Az is olyan volt? - kérdezte Norris, és a hibrid állat után bámult. - Még könyvekben sem láttam ehhez hasonlót. Megmondom őszintén, nekem nem kell ez a rohadt hely. Vigyél ki!
    - Sajnos, nem tehetem - mondta Shadwell. - Dolgom van.
    - Azt majd én mondom meg, hogy mi a dolgod. - Norris meglóbálta cipőjét Shadwell orra előtt. - Szükségem van egy testőrre. És te leszel az!
    Szórakoztató látvány volt az idegroncs Hamburgerkirály. Shadwell jót mulatott, sőt - bármilyen különös -, valahogy biztonságban érezte magát.
    - Ide figyelj - mondta Shadwell, és udvariasabbra vette a figurát. - Mi itt mind a ketten nyakig benne vagyunk a szarban...
    - Benne, a kurva életbe!
    - Van valamim, ami talán segítene - mondta, és kigombolta a zakóját -, ami megédesítheti a keserű pirulát.
    Norris gyanakodva figyelt.
    - Tényleg?
    - Kukkants csak ide! - mondta Shadwell, és megmutatta a zakó bélését. Norris letörölte a vért, ami a bal szemébe csurgott, és a bélés ráncaiba bámult.
    - Mit látsz?
    Shadwell egy pillanatra elbizonytalanodott, és azon tűnődött, hogy vajon működik-e még a zakó. Aztán egy mosoly bomlott ki Norris arcán, és szemébe belopózott az a tekintet, amit Shadwell oly jól ismert a számtalan csábítás után.
    - Látsz valamit, ami tetszik? - kérdezte.
    - Igen, látok.
    - Akkor vedd el! A tiéd. Ingyen van, díjtalan, nem kell fizetni érte.
    Norris szégyenlősen mosolygott.
    - Hol találtad meg? - kérdezte, és remegő kézzel a zakó felé nyúlt. - Ennyi év után...
    A bélés ráncai közül óvatosan előhúzta a csábító holmit. Egy felhúzhatós játék volt: egy doboló katona, amire olyan nagy szeretettel és olyan pontosan emlékezett egykori tulajdonosa, hogy a káprázat, amit most a kezében tartott, minden egyes horpadás és karcolás erejéig megegyezett az eredeti játékszerrel.
    - A dobosom - mondta Norris, és örömkönnyek szöktek a szemébe, mintha a világ nyolcadik csodáját találta volna meg . - Ó, az én kis dobosom! - Forgatta. - Nincs meg a kulcsa. Nálad van?
    - Lehet, hogy majd megkeresem neked. De nem most - felelte Shadwell.
    - Az egyik karja eltört - mondta Norris, és a dobos fejét simogatta. - De azért tud dobolni.
    - Boldog vagy?
    - Ó, igen. Igen, köszönöm.
    - Akkor tedd zsebre, hogy tudjál vinni engem - mondta Shadwell.
    - Vinni? Téged?
    - Elfáradtam. Szükségem van egy lóra.
    Norris egy szóval sem tiltakozott, pedig Shadwell termetesebb és nehezebb volt nála, és jókora terhet jelentett. Az ajándék azonban teljesen elszédítette és a hatalmába kerítette - inkább törjön el a gerince, de az ajándékozó kérését akkor sem tagadja meg.
    Shadwell elégedetten mosolygott, és felmászott Norris hátára. Igaz, az árverés kudarcba fulladt, de amíg az emberek elveszett emlékeket siratnak titokban, a lelküket még mindig megvásárolhatja.
    - Hová vigyelek? - kérdezte a ló.
    - Valahová magasra! - utasította Shadwell. - Vigyél valahová magasra!

V. LEMUEL LO KERTJE

Sem Boaz, sem Ganza nem volt bőbeszédű idegenvezető. Szótlanul mutatták az utat, és csak akkor törték meg a csendet, ha veszélyes útszakaszra figyelmeztették Calt, vagy kérték, hogy ne maradjon le - egy oszlopcsarnokon mentek keresztül, ahol mintha kutyák lihegtek volna. Cal tulajdonképpen örült a csendnek. Semmi kedve nem volt a szokványos országjáráshoz, legalábbis egyelőre nem. Amikor először megpillantotta a Fúgát a kerítés tetejéről, tudta, hogy nem lehet térképet készíteni róla, mint ahogy a helységeket nem lehet megjegyezni és felsorolni, mint szeretett menetrendjeit. Szőttesföldet másképpen kell megérteni: nem úgy, mint a tényeket, hanem mint egy érzést. Az újonnan felfedezett világ és agya között lassan eltűnt a szakadék. Helyébe hang és visszhang kapcsolata lépett. Egymás gondolatai voltak, ő és ez a világ; ez a tudat, amit meg sem próbált szavakkal kifejezni, az utazást egyszerre saját életének felfedezésévé tette. Bolond Mooneytól hallotta, hogy a költészet mindenki számára mást jelent. Ilyen a költészet. Cal most rájött, hogy ugyanez vonatkozik a földrajzra is.

    Hosszú emelkedőn kapaszkodtak felfelé. Cal úgy érezte, hogy tücskök szökdécselnek a lábuk előtt; úgy érezte, hogy él a föld.
    A domb tetejéről egy mezőt pillantottak meg, a túlsó végén pedig egy kertet.
    - Mindjárt megérkezünk - mondta Ganza, és elindult a kert felé.
    Eddig ez volt a legnagyobb tereptárgy, amit Cal a Fúgában látott; harminc-negyven fából állt, sorba voltak ültetve, olyan sűrűn, hogy gondosan nyesett ágaik majdnem összeértek. A lombsátor alatt bársonyos fényfoltok tarkították a pázsitot.
    - Ez Lemuel Lo kertje - mondta Boaz, amikor a széléhez érkeztek. Lágy hangját alig hallhatóvá tompította az áhítat. - Minden mesés dolog közül a legmesésebb.
    A fák között Ganza ment elöl. A levegő nyugodt volt, meleg és illatos. Cal tanácstalanul meredt az ágakra, melyeknek gyümölcse ismeretlen volt a számára.
    - Júdás-körte - világosította fel Boaz. - A Kakukkoknak ebből soha nem adtunk.
    - Miért nem?
    - Jó okunk volt rá - mondta Boaz. Körbenézett, Ganzát kereste, de az már eltűnt a fák között. - Kóstold meg! - mondta, és társa keresésére indult. - Lem nem fog megharagudni.
    Cal azt hitte, a fák között ellát egészen a folyosók végéig, de szeme megcsalta. Boaz mindössze három lépést tett, és már nem látszott.
    Cal az egyik lehajló ág felé nyúlt, és megérintett egy gyümölcsöt. A fában óriási mozgolódás támadt, az ágban a keze felé tolult valami.
    - Ne azt!
    Mély basszus hang figyelmeztette. Egy majom.
    - Följebb édesebbek vannak - mondta, barna szemét az ég felé emelve. Aztán visszaszaladt oda, ahonnan elindult, levélesőt zúdítva Cal fejére. Cal megpróbálta követni az útját, de túl gyorsan mozgott. Néhány másodperc múlva visszaérkezett, kezében két gyümölccsel. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik ágon, és a gyümölcsöt ledobta Calnek.
    - Hámozd meg! - mondta a majom. - Egyet magadnak, egyet nekem.
    Neve ellenére a gyümölcs nem hasonlított a körtére. Akkora volt, mint egy szilva, de a héja vastagabb volt. Húsának illatát azonban még ez a vastag héj sem tudta elrejteni.
    - Mire vársz?! - követelődzött a majom. - Hámozd már meg! A kerge körte nagyon finom, majd meglátod.
    Egy héttel korábban talán még megdöbbentette volna, hogy egy majom beszél, most egyszerűen csak tudomásul vette, mint a helyi sajátosságok egyikét.
    - Kerge körte, így hívják? - kérdezte Cal.
    - Júdás-körte vagy kerge körte. Belül ugyanaz.
    A majom Cal kezét nézte, hogy hámozná már meg végre a gyümölcsöt. Cal nekilátott. Soha nem vesződött még ennyit egy gyümölcs hámozásával; rájött, hogy miért üzletel vele a majom: A felhasított héj alól ragadós lé buggyant elő, és végigcsorgott Cal kezén. Illata hihetetlenül étvágygerjesztő volt. Még meg sem hámozta, a majom elmarta a kezéből, és bekapta.
    - Finom - mondta csámcsogva.
    Öröme a fa tövében visszhangra talált: valaki csettintett a nyelvével. Szorgalmas fáradozását megszakítva, Cal a hang irányába nézett. Egy férfi guggolt a fa törzsének támaszkodva, cigarettát sodort. Cal a majomra nézett, aztán megint a férfira, és megoldódott a rejtély.
    - Ügyes - mondta.
    A férfi Calre nézett, szánalmas mongoloid arcán széles és kissé idióta mosoly.
    - Mi ügyes? - hangzott az ágak közül.
    Bár a férfi arca nyomasztotta, Cal kitartott a feltételezése mellett, és nem a bábunak, hanem a bábosnak válaszolt.
    - Ez a trükk, hogy kölcsönadod a hangodat.
    A férfi továbbra is vigyorgott, de szemmel láthatóan fogalma sem volt, hogy miről beszél Cal. A majom viszont felkacagott.
    - Edd meg a gyümölcsöt! - mondta a magasból.
    Cal észre sem vette, hogy közben meghámozta a körtét. Az agyában azonban felsejlett valami hiedelem a lopott gyümölcsről, és nem mert beleharapni.
    - Kóstold meg! - biztatta a majom. - Nem mérges...
    Az illat túlságosan gyötrő volt, Cal nem tudott ellenállni. Beleharapott.
    - ...nekünk legalábbis nem árt - fejezte be a majom, és felnevetett.
    A gyümölcs íze még jobb volt, mint amit az illata ígért. A húsa zamatos, a leve erős, mint a pálinka. Cal lenyalta az ujjairól és a két tenyeréről.
    - Na, milyen?
    - Fenséges.
    - Étel és ital egyszerre. - A majom a fa alatt kuporgó férfira nézett. - Kérsz egyet, Smith?
    A férfi meggyújtotta a cigarettát, és beleszívott.
    - Hallasz?
    A majom nem várta meg a választ, felcsörtetett a fa csúcsa felé.
    Cal közben a körtét majszolta, és megtalálta a közepén a magot. Összerágta. Az enyhe kesernyés iz jól kiegészítette a többi rész édességét.
    A fák közül zeneszó hallatszott. Lendületes riunusa időnként őrületre váltott.
    - Kérsz még? - kérdezte a majom, ezúttal több gyümölcsöt tartott a markában.
    Cal lenyelte az utolsó falatot.
    - Adok; ha nekem is meghámozod - egyezkedett a majom.
    Cal rögtön hármat vett el mohóságában, és hámozni kezdte a gyümölcsöt.
    - Vannak itt mások is - mondta a bábosnak.
    - Persze hogy vannak - mondta a majom. - Ez mindig is egy találkahely volt.
    - Miért az állaton keresztül beszélsz? - kérdezte Cal. A majom közben elcsent a kezéből egy meghámozott körtét.
    - Az állat neve Novello - mondta a majom. - De honnan veszed, hogy beszél?
    Cal nevetett, legalább annyira magán, mint a mutatványon.
    - Az a helyzet - mondta a majom -, hogy szinte teljesen egybeforrtunk. De hát ilyen a szeretet, nem igaz?
    Fejét hátravetette, és kifacsarta a gyümölcsöt; leve lecsorgott a torkán.
    Egyre mámorítóbb lett a zene. Cal kíváncsian fülelt, és próbálta kitalálni, milyen hangszereket hall. A hegedűt felismerte, a sípokat és a dobokat is. De néhány hangot egyszerűen nem tudott hova tenni.
    - Mit szólnál egy bulihoz? - kérdezte Novello.
    - Világraszóló reggelizés folyik, ha jól sejtem.
    - Így igaz. Meg akarod nézni?
    - Igen.
    A majom végigszaladt az ágon, és a fa törzsén lecsúszott Smithhez. Második kerge körtéje magját rágcsálva Cal megtömte a zsebét, hogy az éhség később se érhesse felkészületlenül, és meghámozott még egy gyümölcsöt.
    Majomhangokat hallott, és lenézett a fa tövébe. Novello a férfi mellén ücsörgött, érthetetlen kotyvaléknyelven társalogtak. Cal Smithről a majomra nézett, aztán újra Smithre. Nem tudta volna megmondani, hogy. melyik beszél melyikhez és mit.
    Az eszmecsere hirtelen véget ért; a majommal a vállán a férfi felállt, és elindult a fák között. Nem hívták ugyan, de Cal követte őket, útközben tovább hámozott és táplálkozott.
    A kertben egybegyűltek egy része ugyanazt tette, amit Cal: álltak a fák alatt, és Júdás-körtét majszoltak. Volt, aki felmászott a fára, és az illatos levegőben fürdőzve a lombfüggöny mögött lakmározott. Mások, akik vagy nem szerették a körtét, vagy elteltek már vele, a fűben hevertek, és beszélgettek. Mindenütt tökéletes nyugalom uralkodott.
    A mennyország egy kert, gondolta Cal, Isten pedig a bőség.
    - A gyümölcs beszél belőled - mondta Novello. Cal észre sem vette, hogy hangosan gondolkodott. A majmot kereste a tekintetével - kissé elveszettnek érezte magát.
    - Csak módjával! -mondtá a majom. - Megárthat, ha túl sokat eszel.
    - Jó gyomrom van - mondta Cal.
    - Ki beszél a gyomrodról? - kérdezte a majom: - Mit gondolsz, miért hívják kerge körtének?
    Cal rá se hederített. Idegesítette a majom tudálékoskodása. Megszaporázta a lépteit, megelőzte a férfit és az állatot.
    - Azt csinálsz, amit akarsz - mondta a majom.
    Cal előtt valaki elsuhant a fák között, nevetés úszott a nyomában. Cal egy pillanatra látta a nevetést; látta, ahogy fényfoltok formájában a hangok felszállnak és leereszkednek, aztán széthullanak, mint a pitypang gömbje erős szélben. Minden csupa varázslat. Útközben leszakított és meghámozott még egyet Lo csodálatos gyümölcsei közül, és sietett a zene irányába.
    Egyszer csak feltárult előtte a látvány. Kék és okkersárga szőnyegeket terítettek a földre, szélükön olajos kanócok pislákoltak, és ott álltak mellettük a zenészek, akiket a távolból hallott. Öten voltak: három nő és két férfi, elegáns ruhában és öltönyben. A sötét szövet szálai csillogó mintákat rejr,ettek, és a táncoló lángok fényében a ráncok legapróbb rezdülése is olyan ragyogást idézett elő; ami a trópusi lepkék pompáját juttatta Cal eszébe. Ennél is megdöbbentőbb volt azonban, hogy a kvintett egyetlen tagjánál sem volt semmilyen hangszer. Énekelték a hegedűk, sípok és dobok hangját, és ehhez olyan hangok társultak még, amilyenre semmiféle hangszer nem képes. Ez a zene nem imitálta a természetes hangokat - sem a madarak, sem a bálnák, sem a fák vagy a folyó hangját-, hanem olyan élményeket fejezett ki, amelyek a szavak között rejlenek; a szív muzsikája volt ez, ami az értelem számára megfoghatatlan.
    Cal beleborzongott a gyönyörűségbe.
    Az előadást körülbelül harminc látólény hallgatta, ehhez a közönséghez csatlakozott Cal. Egypáran felfigyeltek a jövevényre, és kíváncsi pillantásokat vetettek felé.
    A hallgatóságot figyelve Cal megpróbálta a négy Család valamelyikéhez sorolni őket, de ez szinte lehetetlennek bizonyult. A kórus tagjai bizonyára az Aia családhoz tartoztak; Apolline mintha azt mondta volna, hogy az Aia ősöknek köszönheti szép énekhangját. De a többiek mifélék lehettek? Melyikük tartozott például Jerichau családjához, a Babukhoz? És vajon ki volt Ye-me vagy Lo? Cal látott közöttük négereket és fehéreket, akadt néhány keleties arc is; egyesek külsejében nem egészen emberi jellegzetességeket figyelhetett meg - például aranyszínű szemet, mint amilyen Nimrodé (az illetőnek nyilván ugyanúgy farka is volt); az egyik páros arcát és fejbőrét szimmetrikus rájzok díszítették; megint másokat - vagy a divat, vagy valamilyen vallás követelményeinek megfelelően - aprólékosan kidolgozott tetoválások és frizura. A ruhákat is ugyanilyen elképesztő változatosság jellemezte: a késő tizenkilencedik századi elegáns öltözeteket a tulajdonos egyéniségéhez igazították. És a szoknyák, öltönyök és mellények szövetében az ismerős és nehezen titkolható ragyogás, a színek mögött a szálak csillogó orgiája.
    Cal csodálkozó tekintete egyik arcról a másikra vándorolt, és úgy érezte, hogy minden jelenlévőt a barátjává szeretne fogadni, szeretne mindenkit megismerni, sétálni velük, és rájuk bízni jelentéktelen titkait. Volt egy olyan homályos sejtelme, hogy megint a gyümölcs beszél belőle. Ha igen, akkor bölcs gyümölcs volt.
    Bár éhsége csillapodott, kivett még egy körtét a zsebéből, és éppen hámozni kezdte, amikor a zene elhallgatott. Taps és fütyülés következett, a zenészek meghajoltak. Ekkor egy szakállas férfi, arca sűrűn barázdált, mint a dióhéj, a szőnyeg szélén lévő székéről felállt. Calre nézett, és ezt mondta:
    - Barátaim... barátaim... egy ismeretlen jövevény érkezett közénk...
    A taps elcsendesedett. Minden arc Cal felé fordult; érezte, hogy elpirul.
    - Lássuk Mooneyt! Calhoun Mooneyt!
    Ganza nem hazudott: a levegő tényleg pletykált.
    A férfi intett, Cal tiltakozásul morgott valamit.
- Rajta! Szórakoztass bennünket egy kicsit!
    Cal szíve vadul kalimpált.
    - Én nem tudok - mondta.
    - Dehogynem - mondta a férfi széles vigyorral az arcán. - Igenis tudsz!
    A taps ismét felerősödött. Az arcok mosolyogva biztatták. Valaki megérintette Cal vállát. Novello volt az.
    - Ez Mr. Lo - mondta a majom. - Nem szabad visszautasítani!
    - De hát én semmit nem tudok...
    - Valamit mindenki tud - mondta a majom. - Lehet, hogy csak fingani, de az is valami.
    - Ugyan, ugyan - mondta Lemuel Lo. - Ne szégyenlősködj !
    Sehogyan sem fűlött hozzá a foga, Cal mégis elindult lassan a kanócok keretezte szőnyeg felé.
    - Tényleg nem - mondta Lónak. - Nem hiszem; hogy...
    - Szabadon lakmároztál a gyümölcsömből - mondta Lo, neheztelés nélkül. - Cserébe legalább szórakoztass egy kicsit.
    Segítség után kutatva Cal körülnézett, de csak várakozó arcokat látott.
    - Nem tudok énekelni, és két bal lábam van - mondta, és még mindig reménykedett, hogy képességeinek alábecsülésével kinyafoghat magának valami vészkijáratot.
    - A dédapád költő volt, igaz? - kérdezte Lemuel szinte szemrehányóan, hogy Cal erről eddig mélyen hallgatott.
    - Igaz - felelte Cal.
    - Nem létezik, hogy ne ismernéd a saját dédapád verseit - mondta Lemuel.
    Cal ezen elgondolkozott egy kicsit. Egyértelmű volt, hogy addig innen nem mehet el, míg legalább meg nem kísérli valamivel viszonozni a nagy zabálást, és Lemuel ötlete nem is volt rossz. Sok-sok évvel ezelőtt Brendan megtanította neki Bolond Mooney verseinek egy-két részletét. Nem igazán értette, hogy miről szólnak - Cal akkor hatéves lehetett -, de a rímek nagyon érdekesek voltak.
    - Tiéd a terep - mondta Lemuel, és félrehúzódott, hogy Cal odamehessen a színpadhoz. Még össze sem szedte fejében a sorokat - két évtized telt el azóta, hogy megtanulta a verseket; vajon eszébe jutnak-e? -, és már ott állt a szőnyegen. A pislákoló fényben a közönséget nézte.
    - Lemuel Lo igazat mondott... - kezdte tétovázva - ...a dédapám...
    - Hangosabban - szólt közbe valaki.
    - ...a dédapám költő volt. Megpróbálom elmondani az egyik versét. Nem tudom, emlékszem-e még, de igyekszem.
    Szórványos tapsot hallott, amitől csak még jobban feszengett.
    - Mi a címe a versnek? - kérdezte Lemuel.
    Cal törte a fejét. Amikor megtanították neki, a cím még kevesebbet mondott, mint a sorok, de - jó papagáj módjára - azért megtanulta azt is.
    - Hat közhely - felelte. Szája gyorsabban mondta ki a szavakat, mint ahogy az agya letakarította róluk a port.
    - Halljuk, barátom! - mondta a kerttulajdonos.
    A közönség lélegzet-visszafojtva várta a produkciót, csak a lángok mozogtak a szőnyeg szélén.
    Cal elkezdte a szavalatot.
    - Aki szeret...
    Egy rettenetes pillanatra teljesen kiürült az agya. Annyira, hogy még a nevét sem tudta volna megmondani. Két szó után egyszer csak elnémult.
    A pánik e pillanatában rádöbbent, hogy az égvilágon semmire nem vágyik jobban, mint hogy csodálatos közönségének örömet szerezzen; hogy bebizonyítsa, milyen boldog, hogy köztük lehet. De az az átkozott nyelve...
    Tarkója tájékán megszólalt a poéta: „Folytasd, fiam! Mondd el, amit tudsz. Ne is próbálj emlékezni. Csak beszélj!"
    Cal ismét elkezdte, és most nem torpant meg, hanem határozottan mondta, mintha tökéletesen tudná a sorokat. És hogy, hogy nem: tényleg tudta. Könnyedén áradtak belőle a szavak, ráadásul olyan hangon, amiről soha nem hitte volna, hogy az övé. A dalnokok hangján szavalt:

Aki szeret, ártatlan,
aki szeret, vétkezik.
Aki szeret, azé a bánat,
mely hasztalan érkezik.
Aki szeret, lelke vágyát érzi,
és vágyakozik teste is.
Aki szeret, előre érzi,
hogy por volt, s porrá lesz megint.

    Nyolc sor volt az egész, Cal gyorsan a végére ért; a végére ért, és csak állt, fejében zsongtak a sorok, és örült, hogy sikerült, nem zavarodott bele, ugyanakkor sajnálta, hogy ilyen hamar véget ért. A közönségre nézett. Már nem mosolyogtak, hanem furcsa zavarodottsággal a tekintetükben Calt nézték. Egy pillanatig azt hitte, talán megbántotta.őket. Aztán a kezek a magasba emelkedtek, felhangzott a taps. Kiabáltak, fütyültek.
    - Nagyon szép vers volt! - mondta Lo, miközben lelkesen tapsolt. - És nagyon szépen mondtad el!
    Aztán kilépett a közönség soraiból, és melegen megölelte Calt.
    „Hallod? -kérdezte Cal a poétát a fejében. - Tetszettél nekik."
    Ekkor eszébe jutott egy másik részlet, mintha egyenesen Bolond Mooney súgta volna. Ezt nem szavalta el, de tisztán hallotta:

Bocsásd meg műveimet, térden állva kérlek!
Megvallom: gyönyörködtetni szeretnélek.

    És ez valami nagyszerű dolog volt, ez a gyönyörködtetés. Cal is megölelte Lemuelt.
    - Egyél bátran, Mooney - mondta a kerttulajdonos -, amennyi gyümölcs csak beléd fér.
    - Köszönöm - mondta Cal.
    - Ismerted a költőt? - kérdezte Lemuel.
    - Nem - felelte Cal. - Már nem élt, amikor én megszülettem.
    - Pedig ma is él az, akinek a szavai megnyugtatnak, akinek az érzései megindítanak .bennünket - mondta Lo.
    - Igen, igazad van - mondta Cal.
    - Persze hogy igazam van. Éppen most hazudnék?
    Lemuel valakit szólított a tömegből: újabb előadót hívott a szőnyegre. Irigység fogta el Calt, amikor látta, hogy a következő szereplő átlép a rivaldalángokon. Visszakívánta a lélegzetelállító pillanatot: érezni akarta, hogy szavai rabul ejtik a közönséget, megindítják őket, és nyomot hagynak bennük. Agyába véste, hogy - amennyiben visszatér apja házába - meg kell tanulnia még néhány Bolond Mooney-verset, hogy legközelebb is legyen mivel elbűvölnie a látólényeket.
    Számtalan gratulációt és ugyanannyi csókot kapott, ahogy lejött a szőnyegről, és újra elvegyült a tömegben. Amikor a szőnyeg felé fordult, meglepődve látta, hogy Boaz és Ganza lesznek a következő előadók. Kétszeresen is meglepődött, ugyanis mind a kettő meztelen volt. Meztelenségük egyáltalán nem volt szexuális jellegű, sőt, a maga módján ugyanolyan ünnepélyes volt, mint a ruhák, amit levetettek. A közönség részéről sem érződött semmiféle feszélyezettség: ugyanolyan komoly és várakozó tekintettel nézték a párost, mint az imént Calt.
    Boaz és Ganza a szőnyeg két szemközti oldalára mentek, ott egy pillanatra megálltak, megfordultak, aztán elindultak egymás felé. Lassan közeledtek, míg végül a szájuk és orruk összeért. Cal agyán átvillant, hogy talán mégis erotikus bemutató következik, ezzel együtt viszont rögtön felül kellett vizsgálnia az „erotikus" fogalmát. Boaz és Ganza ugyanis továbbmentek egymás felé - szeme legalábbis erről tudósította Calt -, egymásba nyomultak, arcuk eltűnt, testük összeforrt, végtagjaik is, míg a kettőből egy test, a fejekből jellegtelen golyó lett.
    Az illúzió tökéletes volt. De még nem ért véget, a társak ugyanis egyre haladtak előre, arcuk kitüremkedett a másik koponyájából, mintha a csont puha lenne, mint a vattacukor. És még mindig mentek előre, úgy néztek ki, mint a hátuknál összenőtt sziámi ikrek, közös koponyájuk most meglazult, és két arc körvonalazódott rajta.
    Mintha még ez sem volna elég, újabb fordulat következett: az állandó mozgásban valahogy nemet cseréltek, és a végén, ismét kettéválva, a társak egymás testébe költöztek.
    Ilyen a szeretet, mondta a majom nem is olyan régen, és íme az eleven illusztráció.
    Amikor kitört a tapsvihar, és a szereplők meghajoltak, Cal kivált a tömegből, és visszaballagott a fák közé. Több homályos gondolat foglalkoztatta egyszerre. Az egyik az volt, hogy nem töltheti itt az egész éjszakát - el kellene indulni, hogy megkeresse Suzannát. Azon is gondolkodott, talán okosan tenné, ha szerezne maga mellé egy idegenvezetőt. Kérje meg a majmot?
    Egyelőre azonban a roskadozó ágak elterelték a figyelmét. Megint leszedett néhány körtét, és hámozni kezdte az egyiket. A háttérben még mindig tartott Lo rögtönzött varietéműsora. Cal nevetést hallott, aztán taps következett, és ismét felcsendült a zene.
    Érezte, hogy végtagjai elnehezülnek, ujjai már alig bírnak a gyümölccsel, szemhéja elernyed. „Jobb lesz, ha leülök, mielőtt még összeesnék!" - gondolta Cal, és letelepedett az egyik fa alá.
    Hatalmába kerítette az álmosság, és nem volt ereje ellenállni. Ha kicsit szunyókál, abból nem lehet baj. Biztonságban érezte magát, elringatta a taps és a csillagok ragyogása. Szeme lecsukódott. Mintha látta volna, hogy közeledik felé az álom, egyre fényesebben, egyre hangosabban. Cal mosolyogva köszöntötte.
    Régi életéről álmodott.
    Feje egy elsötétített terem volt: Cal állt és nézte, ahogy az elmúlt napok, mintha odavetítenék, megjelennek a falon; kiragadott pillanatok egy kupacból, amit már meg sem ismert. Hihetetlennek tűntek a jelenetek - a bekezdések élete befejezetlen regényéből -, amelyek most elvonultak előtte. Az a regény fikció volt. Csak akkor volt köze a valósághoz, amikor Cal egy-egy pillanatra kiugrott a száraz történetből, és megpillantotta a várakozó Fúgát.
    A taps felrántotta őt az álom felszínére, kinyitotta a szemét. A csillagok még mindig ott ücsörögtek a kergefák ágain, a nevetés és a lángok fénye még mindig ott hullámzott a közelében - minden rendben volt újonnan felfedezett hazájában.
    Ez idáig nem is éltem, gondolta Cal, ahogy a vetítés folytatódott. Most születtem meg.
    Megelégedéssel töltötte el ez a gondolat; lelki szemeivel látta, hogy Lo édes gyümölcsét hámozza, és a szájához émeli.
Valahol, valaki megtapsolta. Cal hallotta, és meghajolt. De most nem ébredt fel.

VI. CAPRA HÁZA

    Capra háza éppen olyan óriási meglepetés volt Suzanna számára, mint minden, amit a Fúgában látott. Az alacsony épület meglehetősen rozoga állapotban volt, falairól mállott a hajdan fehér vakolat, és kilátszottak alóla a nagy, vörös házi készítésű téglák. A veranda felett a palatetőt alaposan megtépázta az időjárás, az ajtót csak a lélek tartotta a csuklópántokon. Mirtuszfák vették körül a házat, ágaikon a szellő legenyhébb leheletére is megkondult az ezernyi harang, amit idefelé jövet már messziről hallottak. A harangok hangját most szinte teljesen elnyomta a házból kihallatszó lárma, ami inkább tűnt zendülésnek, mint civilizált tanácskozásnak.
    A küszöbön egy őr guggolt, templomot épített kavicsokból. Amikor meglátta Suzannát és Jerichaut, felállt. Jó két méter magas volt.
    - Mi dolgotok van itt? - förmedt Jerichaura.
    - Találkoznunk kell a Tanáccsal...
    Suzanna egy tiszta és erős női hangot hallott bentről.
    - Nem akarok megint aludni! - mondta, és helyeslő moraj követte a kijelentést.
    - Életbe vágóan fontos, hogy beszélhessünk a tanácscsal - mondta Jerichau.
    - Lehetetlen - jelentette ki az őr.
    - Ez itt Suzanna Parrish - mondta Jerichau. - Ő...
    Nem kellett folytatnia.
    - Tudom - mondta az őr.
    - Ha tudja, hogy ki vagyok, azt is tudnia kell, hogy én keltettem életre a szőttest - mondta Suzanna. - És feltétlenül beszélnem kell a Tanáccsal.
    - Igen - mondta az őr. - Ezt belátom.
    Hátrapillantott. A lárma, ha lehet, még nagyobb volt.
    - Bolondok háza van odabenn! - figyelmeztette Suzannát. - Örülhet, ha egyáltalán meghallják.
    - Én is tudok kiabálni - mondta Suzanna.
    Az őr bólintott.
    - Azt elhiszem - mondta. - Egyenesen előre! - Félreállt, és egy rövid folyosóra mutatott; a végén egy félig nyitott ajtó volt.
    Suzanna nagy levegőt vett, Jerichaura nézett, hogy lássa, nincsen egyedül, aztán végigment a folyosón, és belökte az ajtót.
    A tágas terem tömve volt emberekkel. Egyesek ültek, mások álltak, és akadtak olyanok is, akik felkapaszkodtak a székekre, hogy jobban lássák a főszereplőket. Öten voltak a vita középpontjában: Egyikük egy nő volt, kusza hajjal és még kuszább külsővel. Ő Yolande Dor, mutatta be Jerichau. Tábora köréje gyűlt, és biztatta. Két férfi állt vele szemben, az egyik egy hosszú orrú, akinek céklavörös volt a feje az üvöltéstől, a másik egy idősebb, aki a társa karján tartotta a kezét, hogy valamelyest visszafogja. Egyértelmű volt, hogy e két fél között folyt a leghevesebb vita. Ott állt még egy néger nő is, aki mindkét felet buzdította, és egy kifogástalan eleganciával öltözött keleti férfi, aki mintha fékezni próbálta volna az indulatokat. Ha valóban erre törekedett, akkor csúfosan megbukott. Pillanatok kérdése volt, hogy a nézetek összecsapását az öklök harca váltsa fel.
    A jövevényekre néhányan felfigyeltek a gyülekezetből, de a vezéregyéniségek tovább dühöngtek, meg sem hallgatva egymás érveit.
    - Hogy hívják azt a férfit középen? -kérdezte Suzanna Jerichautól.
    - Tung - felelte Jerichau.
    - Köszönöm.
    Suzanna elindult a vitázók felé.
    - Mr: Tung - mondta.
    A férfi Suzannára nézett, és arcán a harag félelemmé változott.
    - Ki maga? - kérdezte.
    - Suzanna Parrish.
    A név nyomban lecsendesítette a vitát. Egyszerre minden arc Suzanna felé fordult.
    - Egy Kakukk! - mondta az idős férfi. - Capra házában!
    - Pofa be! - förmedt rá Tung.
    - Szóval ő az - mondta a néger nő. - Ő tette!
    - Tessék?
    - Tudja, hogy mit művelt?
    A kérdés újabb dühkitörést eredményezett, ami ezúttal nem korlátozódott a főszereplőkre. Mindenki üvöltött. Tung, akinek csillapító felszólításait mintha meg sem hallották volna, odahúzott egy széket, felállt rá, és elkiáltotta magát:
    - Csendet!
    A módszer bevált, a lárma elcsendesedett. Tung egészen meghatódott, annyira elégedett volt magával.
    - Na - mondta önelégülten csücsörítve. - Azt hiszem, most valamivel jobb. Tehát... - az idős férfihoz fordult. - Van valami kifogása, Messimeris?
    - De még mennyire! - hangzott a válasz. Ízületes ujjával Suzanna felé bökött. - Ő egy betolakodó. Követelem, hogy azonnal távolítsák el a teremből!
    Tung éppen válaszolni készült, de Yolande megelőzte.
    - Ez nem a legmegfelelőbb alkalom az ügyrendi apróságokra - mondta. - Tetszik vagy sem, életre keltünk.
    Suzannára nézett.
    - És ezért ő a felelős.
    - Én ugyan nem maradok egy helyiségben egy Kakukkal - mondta Messimeris, és minden egyes szavából csöpögött a megvetés. - Azok után, amit velünk tettek. - Vörös képű társára nézett. - Jössz, Dolphi?
    - Jövök bizony - felelte az.
    - Várjanak! - mondta Suzanna. - Nem akarok megszegni semmilyen szabályt...
    - Már megszegte - mondta Yolande -, és nem dőlt össze a ház.
    - Egyelőre - mondta a néger nő.
    - Capra háza szent hely - motyogta Messimeris. Látszott, hogy nem komédiázik: valóban mélységesen sértette Suzanna jelenléte.
    - Én ezt megértem - mondta Suzanna. - És tiszteletben tartom. De felelősnek érzem...
    - Még szép-mondta Dolphi, és ismét haragra gerjedt. - De ezzel, ugyebár, nem sokra megyünk. Életre keltünk, a franc vigye el! És elvesztünk.
    - Tudom - mondta Suzanna. - Igaza van.
    Ez lelohasztotta Dolphi haragját: ellenkezésre számított.
    - Igazat ad nekem?
    - Természetesen. Jelenleg mindannyian veszélyben vagyunk.
    - De most, hogy életre keltünk, most legalább megvédhetjük magunkat - mondta Yolande. - Ahelyett hogy csak feküdnénk a szőnyegben.
    - És az Őrök? - kérdezte Dolphi. - Mi történt velük?
    - Meghaltak - mondta Suzanna.
    - Mind?
    - Ugyan mit tudhat ez a nő? - szólalt meg Messimeris. - Nem szabad hinni neki.
    - Mimi Laschenski unokája vagyok - mondta Suzanna.
    Amióta Suzanna belépett a terembe, a dühöngő Messimeris most nézett először egyenesen a szemébe. Ez a férfi tudja, hogy mi a boldogtalanság, gondolta Suzanna; tengernyi bánatot látott a szemében.
    - És? - kérdezte Messimeris.
    - És megölték őt - mondta Suzanna, állva Messimeris tekintetét -, maguk ölték meg őt.
    - Az lehetetlen! - mondta Messimeris, és egy szemernyi kétség nem volt a hangjában.
    - Ki ölte meg? - kérdezte Yolande.
    - Immacolata.
    - Ő nem közülünk való! - tiltakozott Messimeris. - Ő nem tartozik közénk!
    - De nem Kakukk, az is biztos! - vágott vissza Suzanna, és érezte, hogy fogytán a türelme. Lépett egyet Messimeris felé, aki erősebben megmarkolta társa karját, mintha pajzsként maga elé akarná rántani, ha netán elmérgesedik a helyzet.
    - Veszély fenyeget mindannyiunkat - mondta Suzanna -, és ha ezt nem képes felfogni, az összes szent hely - nemcsak Capra háza, hanem az összes - a földdel lesz egyenlő. Belátom, minden oka megvan rá, hogy ne bízzon bennem. De legalább hallgasson meg!
    Síri csend telepedett a teremre.
    - Mondja el, amit tud - kérte Tung.
    - Túl sokat nem tudok - ismerte be Suzanna. - De azt igen, hogy ellenségeik vannak itt a Fúgában, és csak Isten tudja, még mennyi a Fúgán kívül.
    - Mit tanácsol, mit tegyünk? - kérdezte egy új hang valahonnan Dolphi táborából.
    - Harcoljunk - mondta Yolande.
    - Az egyértelmű vereség - mondta Suzanna. A másik nő arca megkeményedett.
    - Maga is ilyen kishitű? - kérdezte.
    - Csak realista. Nem tudják megvédeni magukat a Birodalommal szemben.
    - Vannak csodatetteink - mondta Yolande.
    - A varázserejükből akarnak fegyvert kovácsolni? - kérdezte Suzanna. - Mint Immacolata? Ha erre képesek, akkor semmivel sem különbek a Kakukkoknál.
    Ez az érv némi egyetértésmorajt váltott ki az egybegyűltekből és maró pillantásokat Yolande-ból.
    - Vagyis vissza kell szőnünk magunkat - mondta Messimeris, nem kevés elégedettséggel. - Én is ezt mondtam kezdettől fogva.
    - Egyetértek - mondta Suzanna.
    A tömeg erre ismét robbant, Yolande hangja mindenkit túlharsogott.
    - Tiltakozom! - kiabálta. - Nem alszom tovább!
    - Akkor elpusztulnak mindannyian! - kiabálta vissza Suzanna.
    A lárma egy kicsit csillapodott.
    - Ez egy kegyetlen század - mondta Suzanna.
    - A múlt század is az volt! - jegyezte meg valaki. - És az azelőtti is!
    - Nem rejtőzhetünk örökké - fordult Yolande az egybegyűltekhez. Felhívása számottevő támogatásra talált, hiába Suzanna közbeavatkozása. És valóban nehéz volt nem egyetérteni Yolande álláspontjával. A hosszú alvás után senkit nem vonzott a szőttes álomtalan ágya.
    - Én nem mondtam egy szóval sem, hogy a szőttesben kell maradniuk örökre - mondta Suzanna. - Csak addig, amíg egy biztonságos...
    - Ezt már hallottuk - vágott közbe Yolande. - Várni fogunk, akkor is ezt mondtuk, meghúzódunk, amíg a vihar elvonul.
    - Más sincs, csak vihar vihar után - mondta egy férfi valahol a terem végében. Hangja könnyedén áthatolt az ordítozáson, bár alig volt hangosabb a suttogásnál. Ez önmagában elég volt ahhoz, hogy a vita elüljön.
    Suzanna a hang felé fordult, de a beszélőt még nem látta. A férfi folytatta:
    - Ha a Birodalom elpusztít bennünket. .. -így a hang - ...akkor hiábavaló volt az én Mimim minden gyötrelme...
    A tanácstagok utat nyitottak, ahogy a férfi elindult a terem közepe felé. Végre látni lehetett őt. Beletelt néhány másodpercbe, míg Suzanna rádöbbent, hogy látta már ezt az arcot, aztán még egy pillanat, és rájött arra is, hogy hol: az arcképen, Mimi hálószobájában. A megfakult fénykép azonban csak sejtetni engedte a férfi alakját, mi több, testi szépségét. Villogó szemét és koponyája vonalát kiemelő rövid haját látva nem volt nehéz megérteni, hogy miért az ő tekintete alatt aludt Mimi egész magányos életén keresztül. Ez volt a férfi, akit szeretett. Ez volt...
    - Romo - mondta a férfi Suzannának. - Nagyanyád első férje.
    A szőttesben rejtőzve hogyan tudhatta, hogy Mimi feleségül ment egy emberlényhez? A levegő mondta el ma éjjel?
    - Mit akar? - kérdezte Tung. - Ez nem átjáróház.
    - A feleségem nevében kívánok szólni. Jobban ismertem a szívét, mint bárki.
    - Azóta hosszú évek teltek el, Romo. Életek.
    Romo bólintott.
    - Igen... - mondta. - Elmúlt, tudom. Mimi is. Annál több okom van, hogy a nevében szóljak.
    Senki nem próbálta elhallgattatni őt.
    - A Birodalomban halt meg - mondta Romo -, miközben bennünket őrzött. Meghalt, és nem keltette életre a Fúgát. Miért nem? Minden oka megvolt rá, hogy felébresszen bennünket: hogy megszabaduljon a feladatától, és velem lehessen.
    - Ez nem olyan biztos - jegyezte meg Messimeris.
    Romo elmosolyodott.
    - Mert újra férjhez ment? Ezt el is vártam tőle. Vagy mert elfelejtett? Nem. Soha. - Olyan határozottan beszélt, és mégis olyan gyengéden, hogy a szavain csüngött az egész gyülekezet. - Nem felejtett el bennünket. Egyszerűen csak tudta, amit az unokája is tud. Hogy nem biztonságos.
    Yolande majdnem félbeszakította, de Romo felemelte a kezét.
    - Még egy pillanatot kérek! - mondta. - Aztán megyek. Dolgom van.
    Yolande becsukta a száját.
    - Jobban ismertem Mimit, mint bárki. Én most is úgy érzem, hogy csak tegnap váltunk el. Tudom, hogy addig védte a szőttest, míg bírta erővel és ésszel. Ne tékozoljuk el a gyötrelmeit azzal, hogy ellenségeink kezére adjuk magunkat, csak azért, mert megcsapta az orrunkat a szabadság illata.
    - Könnyen beszél - mondta Yolande.
    - Én is szeretnék újra élni, mint maga - mondta neki Romo. - A gyerekeim miatt maradtam itt, mert azt gondoltam - mint mindannyian -, hogy egy-két év múlva életre kelhetünk. Nézzenek körül. Mit látnak? A világ megváltozott. Az én Mimim megöregedett, és meghalt, most a gyerekének a gyereke áll itt előttünk, hogy figyelmeztessen: soha nem fenyegette még ekkora veszély a népünket. Hiszem, hogy Mimi megáldotta őt. Bíznunk kell benne.
    - Mit tanácsol? - kérdezte Tung.
    - Hogy mit tanácsol?! - fortyant fel Yolande. - Egy oroszlánszelídítő fogja megmondani, hogy mit tegyünk?
    - Azt javaslom, hogy szőjük vissza magunkat! - mondta Romo, elengedve a füle mellett Yolande kirohanását. - Mielőtt beférkőznének közénk a Kakukkok. Aztán majd találunk egy biztonságos helyet, ahol nem állnak lesben a Kakukkok, ahol újra életre kelhetünk, ha eljön az ideje. Yolande-nak igaza van - mondta Romo, és a nőre nézett. - Nem rejtőzködhetünk örökké. De ha most, ebben a zűrzavaros állapotban megvárjuk a reggelt, az nem bátorság, hanem öngyilkosság.
    Romo minden érve megfontolt volt, és látszott, hogy sokakat meggyőzött.
    - És ha visszaszőjük magunkat? - kérdezte valaki Yolande csapatából. - Ki őrzi majd a szőnyeget?
    - Ő - mondta Romo, és Suzannára nézett. - Mindannyiunknál jobban ismeri a Birodalmat. És állítólag az oldószert is megkapta.
    - Ez igaz? - kérdezte Tung.
    Suzanna bólintott. A férfi egy fél lépéssel hátrább húzódott. Megjegyzések és kérdések záporoztak a teremben, legtöbbjüket Romóhoz intézték. Ő azonban egyikre sem válaszolt.
    - Mindent elmondtam, amit akartam - jelentette ki Romo. - Nem várakoztathatom tovább a gyerekeimet.
    Ezzel megfordult, és visszament a helyére. Suzanna követte, a vita közben ismét felparázslott.
    - Romo! - kiáltott utána Suzanna.
    Romo megállt, és megfordult.
    - Segítsen nekem! - kérte Suzanna. - Maradjon velem!
    - Nincs időm - mondta Romo. -Találkozót beszéltem meg a nagyanyád ügyében.
    - De olyan sok mindent nem értek.
    - Mimi nem látott el utasításokkal? - kérdezte Romo.
    - Elkéstem. Mire odaérkeztem már nem... - Suzanna elhallgatott. Torka összeszorult, fojtogatta a bánat, hogy elvesztette Mimit. - ...nem tudott beszélni. Csak egy könyvet kaptam tőle.
    - Akkor fordulj ahhoz - mondta Romo. - Mimi tudta, hogy miért adja neked.
    - Elvették tőlem - mondta Suzanna.
    - Akkor vissza kell szerezned. És ha nincsenek benne a válaszok, tedd bele magad.
    Ez az utolsó megjegyzés teljesen összezavarta Suzannát, de mielőtt rákérdezhetett volna, Romo ismét megszólalt:
    - Helyezkedj közé! - mondta. - Ennél jobbat nem tanácsolhatok.
    - Mi közé?
    Romo a homlokát ráncolta.
    - Egyszerűen közé - mondta, mintha ez magától értetődő volna. - Tudom, hogy képes vagy rá. Mimi gyermeke vagy.
    Suzannához hajolt, és megcsókolta.
    - Hasonlítasz rá - mondta Romo, ahogy remegő keze megérintette Suzanna arcát. Egy pillanatra úgy tűnt Suzannának, hogy Romo érintése több mint barátságos, és maga is érzett valami tagadhatatlant iránta: valamit, ami nem helyénvaló ő és a nagyanyja férje között. Érzéseiktől megriadva mindketten hátrahőköltek az érintéstől.
    Romo elindult az ajtó felé, a hátával kívánva jó éjszakát Suzannának. Suzanna követte, de egy-két lépés után megállt, nem akarta feltartani őt. Azt mondta, dolga van. Ahogy Romo kitárta az ajtót, üvöltés hallatszott a sötétből, és Suzanna szíve összeszorult, mert vadállatokat látott Romo körül. Az állatok nem támadták meg. Romo a gyerekeiről beszélt, és íme itt voltak: fél tucat vagy több oroszlán. Morgással üdvözölték Romót, aranyszemüket feléje fordították, miközben igyekeztek a lehető legközelebb kerülni hozzá. Az ajtó becsapódott, és elnyelte őket.
    - Azt akarják, hogy távozzunk.
    Jerichau állt Suzanna mellett a folyosón. Suzanna egy pillanatig már a becsukódott ajtót bámulta, a halkuló oroszlánbőgést hallgatta, aztán Jerichau felé fordult.
    - Ki vagyunk dobva? - kérdezte.
    - Nem. Csak szeretnék megvitatni a kérdést - mondta Jerichau. - Nélkülünk.
    Suzanna bólintott.
    - Addig talán sétáljunk egyet.
    Amikor kinyitották az ajtót, már nem látták Romót és az állatokat. Elmentek a találkozóra, Mimi ügyében.

    Sétáltak.
    Jerichau hallgatott, hallgatott Suzanna is. Oly sok érzést kellett tisztázniuk magukban. Suzanna Mimire gondolt, és az áldozatra, amit a nagyanyja hozott, tudva, hogy Romo, az ő szép oroszlánszelídítője ott alszik a közelében, és mégsem láthatja őt soha. Suzanna azon tűnődött, hogy Mimi vajon megérintette-e a csomókat, amelyekben Romo rejtőzött; vajon letérdelt-e, hogy szerelmeséhez suttogjon a szőttesbe? A gondolat is elviselhetetlen volt. Nem csoda, hogy Mimi olyan szigorú volt, olyan szenvtelen. A mennyország kapujánál őrködött, egyedül; képtelen volt elmondani, amit tudott; félt az őrülettől, félt a haláltól.
    - Ne félj ! - szólalt meg Jerichau.
    - Nem félek - hazudta Suzanna, aztán amikor rájött, hogy sápadt arca úgyis elárulja, hozzátette: - Vagyis... csak egy kicsit. Én nem lehetek Őr, Jerichau. Én erre nem vagyok képes.
    A mirtuszcserjék közül egy mezőre érkeztek. A térdig érő fűben hatalmas márványszobrok álltak, kitalált vagy kihalt állatok, minden részletük - agyar, bunda és apró szem - féltő gonddal kidolgozott. Suzanna nekidőlt az egyik állat oldalának, és a földet nézte. Sem a vita lármája, sem az ágak harangjátéka nem hallatszott el idáig, csak az éjszakai rovarok sündörögtek az állatok árnyékában.
    Suzanna érezte, hogy Jerichau őt nézi, de nem bírta felemelni a fejét, hogy találkozzon a tekintetük.
    - Én azt hiszem, hogy..: - kezdte Jerichau, aztán elhallgatott.
    A rovarok tovább kopogtak, kigúnyolva Jerichau küzdelmét a szavakkal.
    Jerichau ismét nekirugaszkodott.
    - Csak azt akartam mondani: tudom, hogy mindenre képes vagy.
    Suzanna rnajdnem elmosolyodott a bókon.
    - Nem. Nem ezt akartam mondani. - Jerichau mély lélegzetet vett, és közben így folytatta: - Veled akarok menni.
    - Velem?
    - Ha visszamégy a Birodalomba. A szőnyeggel vagy anélkül, de veled akarok maradni.
    Suzanna felemelte a fejét. Jerichau arca, mint az ítéletet váró vádlotté, kétségbeesetten kapaszkodott Suzanna szempillájának legapróbb rezdülésébe.
    Míg a választ kereste, Suzanna elmosolyodott.
    - Persze. Persze. Én örülnék - mondta végül.
    - Tényleg? - pihegte Jerichau. - Tényleg örülnél?
    Arcán az aggodalmat sugárzó vigyor váltotta fel.
    - Köszönöm - mondta. - Olyan nagyon szeretném, ha barátok lennénk.
    - Akkor barátok leszünk - mondta Suzanna.
    A kő hideg volt a háta mögött, Jerichau előtte meleget árasztott. És Suzanna most pontosan ott volt, ahol Romo tanácsa szerint lennie kell: között.

VII. SHADWELL A MAGASBAN

    - Tegyél le! - mondta Shadwell elgyötört hátaslovának. Egy meredek hegyre kapaszkodtak fel, a legmagasabbra, amit Shadwell talált. Lenyűgöző kilátás nyílt a csúcsról.
    Norrist azonban nem nagyon érdekelte. Zihálva leült, melléhez szorította félkarú dobosát, és hagyta, hogy Shadwell a hegytetőről gyönyörködjön az eléje táruló holdfényes tájban.
    Útjuk során rengeteg rendkívüli dolgot láttak. A terület lakóit, bár láthatóan rokonságban álltak a Fúgán kívüli fajokkal, valahogy újjászabta a varázslat. Mi mással magyarázhatta volna Shadwell a tenyerénél ötszörte nagyobb lepkéket, amik úgy nyivákoltak a fák tetején, mint a párzó macskák? Vagy a csillámló kígyókat a sziklák repedéseiben? Vagy a bokrot, ami tüskéiből saját virágjára csorgatta nedvét?
    Csupa újdonság mindenfelé. Shadwell nem fukarkodott a jelzőkkel, amikor az árverésre csábította az ügyfeleket, a valóság azonban messze meghaladta a várakozását. A Fúga jóval különösebb volt annál, ahogy a leendő vevőknek lefestette; különösebb és elszomorítóbb.
    Ezt érezte, amikor letekintett a hegytetőről: a szomorúságot. Fokozatosan kerítette a hatalmába. Eleinte csak annyit vett észre, hogy a gyomra mintha renyhélkedne, ez aztán a rettegésig fokozódott. Shadwell egy ideig nem vett tudomást róla. De az érzés olyan erős volt, hogy nem tagadhatta tovább.
    A sóvárgás született meg a gyomrában; az az érzés, amit egy igazi kereskedő soha, semmilyen körülmények között nem érezhet. Shadwell úgy próbálta leküzdeni a fájdalmat, hogy szigorúan kereskedelmi szempontok szerint vizsgálta a tájat és minden elemét: mennyit kérhetne azért a kertért? és a tóban fekvő szigetékért? és a lepkékért? A módszer azonban nem vált be. Ahogy lenézett a Fúgára, minden kereskedelmi megfontolása szertefoszlott.
    Semmi értelme nem volt hadakozni ellene. El kellett ismernie a keserű igazságot: szörnyű hibát követett el, amikor el akarta adni ezt a földet; nincs olyan vásárló, legyen bármilyen gazdag, aki ezt megfizethetné.
    Shadwell csak állt, előtte a csodák leghatalmasabb gyűjteménye, amit valaha is látott a világ. Ez idáig minden igyekezetével azon volt, hogy az elmenekült hercegek igájába kényszerítse ezt a vidéket.
    Célja ezennel megváltozott. Ő maga lesz a herceg. Sőt annál is több.
    Egy ország terült el előtte. Miért ne lehetne ő a királya?

VIII. A MEGTÉPÁZOTT SZŰZ

    Immacolata nem tudta igazán, mi a boldogság, de voltak olyan helyek, ahol ő és nővérei valami ahhoz hasonlót éreztek. Halottasházakban és síremlékekben; a harctéren este, amikor Immacolata ha levegőt vett, az valakinek az utolsó lélegzetét jelentette. Felszabadultnak érezték magukat mindenütt, ahol a halál járt; holttestek között játszadoztak, és oda jártak kirándulni.
    Most is, amikor beleuntak Shadwell keresésébe, a Rekviemlépcsőre mentek. A Fúgában ez volt a halál egyetlen szent helye. Gyerekkorában Immacolata mindennap eljött ide, hogy megmártózzon mások bánatában. Nővérei megint valami szerencsétlen apajelölt után kutattak; Immacolatát a lépcsőnél hagyták, olyan sötét gondolatok társaságában, hogy az éjszakai égbolt azokhoz képest vakítóan fényes volt.
    Immacolata lerúgta a cipőjét, és lesétált a folyóhoz, a fekete sárba. A halottakat itt adták át a víznek. Itt volt a leghangosabb a zokogás, itt rettent meg a túlvilágba vetett hit a hűvös ténnyel szembesülve.
    Sok-sok év telt el azóta, hogy ezek a szertartások divatban voltak. Később felhagytak a szokással, hogy a halottakat a folyónak adják; a Kakukkok túl sok holttestet találtak meg. A hamvasztás lett az új temetési módszer, Immacolata nagy bánatára.
    A lépcső az igazságot jelenítette meg, ahogy a sár felé ereszkedett. A sárban állva, előtte a sebesen áramló folyó, Immacolata arra gondolt, milyen könnyű lenne belevetni magát a vízbe, és a halottak útjára lépni.
    De túl sok befejezetlen dolgot hagyna hátra. A Fúga megmenekülne, ellenségei életben maradnának. Ilyen butaságot nem csinálhat.
    Nem, még nem halhat meg. Látnia kell a Családok megalázását, romba dőlt házaikat és reményeiket, játékszerekké nyomorított csodatetteiket. Halálával a látólények dolgát könnyítené meg. Csak egy pillanatig kínozta a vágy, aztán elmúlt. Rabigába hajtani a látólényeket - ezért érdemes még élni.
    A folyó zúgása megnyugtatta. Nosztalgiával gondolt az árban alámerülő holttestekre.
    A folyó zúg csak, vagy valami mást is hall? Immacolata elfordította a fejét a sötét hullámokról. A lépcső tetején egy rozoga ház állt, vagy inkább egy tető, amit oszlopok támogattak: Itt várakozott a gyásznép egy része, amíg a folyóparton a közeli hozzátartozók végső búcsút vettek halottjuktól. Immacolata mozgást látott a tákolmányban, foglyokat az árnyak között. A nővérei? Nem érezte, hogy a közelében lennének.
    Kimondatlan kérdése válaszra talált, amikor a sárban odament a legalsó lépcsőfokhoz.
    - Tudtam, hogy itt leszel!
    Immacolata, fél lábbal a lépcsőn, megtorpant.
    - Hol is téhetnél... ha nem itt.
    Immacolata megborzongott. Nem a férfi miatt, aki most előjött az oszlopok közül, hanem a kísérői miatt: a férfi mögött ballagtak az árnyékban, hullámzó oldaluk selymesen csillogott. Oroszlánok! A férfi oroszlánokkal jött.
    - Jól látod - mondta Romo, amikor a varázslónő öszszerezzent. - Én nem vagyok egyedül; mint ő volt. Ez alkalommal te vagy a kiszolgáltatott.
    Igen, ez így volt. Az oroszlánok nem gondolkodnak. Immacolata trükkjei nem tévesztik meg őket. És nem hatna a gazdájukra sem, akire ugyanaz az állati közömbösség volt jellemző.
    - Nővéreim... - suttogta Immacolata. - Gyertek ide!
    Az oroszlánok kiléptek a holdfénybe. Hatan voltak: három hím és három nőstény. Szemüket a gazdájukra szegezték, várták az utasításokat.
    Immacolata hátralépett. Talpa alatt csúszós volt a sár. Majdnem elvesztette az egyensúlyát. Hol van Magdalena és a Boszorkány? Immacolata utánuk küldött még egy gondolatot, de a kapkodás és a félelem eltompította a riadót.
    Az oroszlánok felsorakoztak a lépcső tetején. Immacolata nem merte levenni róluk a szemét, bár gyűlölte, amit látnia kellett: az állatok hanyag méltóságát. Bármennyire visszataszító volt a gondolat, Immacolata tudta, hogy menekülnie kell. Az oldószerrel majd felemelteti magát, mielőtt elérnék az állatok. De amilyen zavarodott volt, az oldószernek idő kellett, míg felgyülemlik a testében. Immacolata megpróbálta késleltetni a támadást.
    - Nem kellene megbíznod bennük...
    - Az oroszlánokban? - kérdezte Romo halvány mosollyal.
    - A látólényekben. Becsapták Mimit, és becsaptak engem is. Otthagyták a Birodalomban, ők meg közben elrejtőztek. Gyávák és csalók.
    - És te? Te mi vagy?
    Immacolata érezte, hogy szellemteste telítődik az oldószerrel. Most, hogy menekülése biztos volt, mepengedhette magának, hogy elmondja az igazságot.
    - Semmi - mondta olyan halkan, hogy hangját majdnem elnyelte a folyó zúgása. - Csak addig élek, amíg az irántuk érzett gyűlölet életben tart.
    Az oroszlánok mintha megértették volna az utolsó mondatát, mert hirtelen Immacolata felé rontottak.
    Az oldószer hullámzott a teste körül, Immacolata lassan a levegőbe emelkedett. Magdalena közben feltűnt a folyó felől, és elkiáltotta magát.
    Immacolata lába néhány centire volt a földtől, amikor a kiáltás elterelte a figyelmét. Az egyik oroszlán rögtön kihasználta az alkalmat. A lépcsőről Immacolata felé lendült, és mielőtt az elháríthatta volna a támadást, mancsaival lerántotta a levegőből. Immacolata hanyatt a sárba zuhant.
    Romo átfurakodott a falkán, és hívta vissza az állatot, mielőtt még Immacolata összeszedné az erejét. A figyelmeztetés elkésett: az oldószer az állat körül gyűrűzött, tépte a fejét, az oldalát - innen már nem volt visszaút. A védekezésre Immacolata nem tartalékolt az oldószerből, és az oroszlán könyörtelenül mérte rá az ütéseket, mindegyik súlyos sebeket ejtett. Immacolata üvöltött, és vergődött a vércsíkozta sárban, de az oroszlán nem kegyelmezett.
    Amikor mancsaival felszakította Immacolata arcát, az oroszlán hörögve felbőgött, és támadása véget ért. Egy pillanatig csak állt Immacolata fölött, gőz szállt fel a két test közül, aztán az oroszlán megtántorodott. Hasa a torkától az ágyékáig szétnyílt. Ezt nem az oldószer művelte, hanem a kés, ami most kihullott Immacolata kezéből. Az állat, maga után vonszolva beleit, támolyogva tett még egypár lépést, aztán a sárba rogyott:
    A többi oroszlán fájdalmasan morgott, de Romo parancsának megfelelően nem mozdultak.
    Ami Immacolatát illeti, nővérei most már a segítségére siettek, de az megvető szavakat zúdított feléjük, és nagy nehezen térdre kapaszkodott: Sebeibe egy ember, sőt még egy látólény is rögtön belehalt volna. Felsőtestét teljesen szétmarcangolta az oroszlán, húsa undorító cafatokbán csüngött. Ennek ellenére sikerült felállnia, és megkínzott arcát, amely egyetlen tátongó seb volt, Romo felé fordította.
    - Elpusztítok mindent, amit valaha is szerettél... - mondta. Hangja lüktetett a fájdalomtól, kezét az arcához szorította: ömlött a vér az ujjai között. - A Fúgát. A látólényeket. Mindent! Szétmorzsolom. Ezt megígérem neked. Sirni fogsz!
    Ha lett volna hozzá ereje, Romo ott helyben és lelküsmeret-furdalás nélkül végzett volna a varázslónővel. De Immacolata túlvilágra küldése meghaladta mind az oroszlánok, mind az oroszlánszelídítő erejét; ahogy az ellenség fölénye csökkent, Immacolata és a nővérek biztos, hogy megölnék a többi állatot is; mielőtt még a varázslónő közelébe érnének. Romo kénytelen volt beérni a váratlan támadás eredményével és a reménnyel, hogy nyugvóhelyén Mimi értesül róla, hogy kínzóján bosszút álltak.
    Romo a leterített állat felé indult, közben gyengéd szavakat suttogott. Immacolata nem törődött vele, hanem elindult felfelé a lépcsőn, két oldalán nővéreivel.
    Az oroszlánok várták a parancsot, hogy megmozdulhassanak. De Romo a bánatával volt elfoglalva. Fejét a haldokló állat fejére hajtotta, és suttogott hozzá. Aztán a vigasztaló szavaknak vége szakadt, és tragikus kifejezés jelent meg Romo arcán.
    Az oroszlánok meghallották a csendet, és értették, hogy mit jelent. Romo felé fordították a fejüket. Immacolata pedig, a sár sebzett angyala, közben a levegőbe emelkedett, nyomában a kísértetnővérek, mint romlott szeráfok.
    Romo nézte, ahogy felemelkednek a sötétségbe, vérzápor hullott kopogva a földre. Az éjszaka már majdnem elnyelte őket, amikor Romo látta, hogy Immacolata feje előrecsuklik, és a nővérei a segítségére sietnek. Ez alkalommal nem utasította vissza őket; hagyta, hogy vigyék.

IX. SOHA! ÉS MÉGIS...

    A templomépítő, aki Capri háza előtt őrködött, a mező széléről kiáltott feléjük, udvariasságból nem akart közelebb menni.
    - A házban várják magukat! - kiáltotta.
    Ahogy a mirtuszfák között visszafelé sétáltak, látták, hogy jelentős események vannak készülőben. A Tanács tagjai már jöttek kifelé Capra házából, mozdulataikban és arcukon türelmetlenség. A fákon zúgtak a harangok, bár szellő sem rezdült, és fények világítottak a ház fölött, mint óriási szentjánosbogarak.
    - Az Amadou-k - mondta Jerichau.
    A fények aprólékosan kidolgozott mozgással emelkedtek és ereszkedtek a levegőben.
    - Mit csinálnak? - kérdezte Suzanna.
    - Jeleket adnak - felelte Jerichau.
    - Milyen jeleket?
    Míg Jerichau válaszolni készült, Yolande Dor jelent meg az ajtóban, és megállt Suzanna előtt.
    - Bolondok, hogy bíznak magában - mondta nyersen. - De én most kijelentem: én nem fogok aludni. Megértette? Jogunk van élni! Átkozott Kakukkok, azt hiszik, hogy övék a föld! - Ezzel távozott, útközben Suzannát szidta.
    - Ez annyit jelent, hogy Romo nyert - mondta Suzanna.
    - Ezt adják hírül az Amadou-k is - erősítette meg Jerichau, még mindig az eget kémlelve.
    - Nem vagyok biztos benne, hogy én ezt meg tudom csinálni.
    Tung állt az ajtóban, befelé tessékelte Suzannát.
    - Legyen szíves igyekezni! Drága az a kevés idő, ami hátravan.
    Suzanna a tétovázott. Az oldószer most nem adott bátorságot: gyomra olyan volt, mint egy kihűlt kályha: hamu és üresség.
    - Én veled vagyok - emlékeztette Jerichau, látva Suzanna aggodalmát.
    Ez némi vigaszt jelentett. Bementek mind a ketten. Amikor a terembe lépett, Suzannát szinte áhítatos csend fogadta. Minden szem felé fordult. Minden arcon kétségbeesés tükröződött. Legutóbb, mindössze néhány perccel ezelőtt még betolakodónak tartották. Az életben maradás halvány reményeivel most mind Suzannába kapaszkodtak. Suzanna igyekezett leplezni félelmét, de a keze remegett, ahogy ott állt előttük.
    - Döntöttünk - mondta Tung.
    - Tudom - felelte Suzanna. - Yolande Dor elmondta.
    - Nem nagyon tetszik a megoldás - mondta valaki. Suzanna emlékezett, hogy Yolande táborához, az ellenzőkhöz tartozik. - De nincs más választásunk.
    - A széleken máris zavargások vannak-mondta Tung. - A Kakukkok tudják, hogy itt vagyunk.
    - És harnarosan megvirrad - mondta Messimeris.
    Igen. Kilencven perc ha volt még hajnalhasadtáig. Aztán még egy óra, és a környék minden kíváncsi Kakukkja a Fúgában téblábol majd. Ha nem is látja, akkor is tudja, hogy itt valamit meg kell bámulni, valamitől félni kell. És vajon mennyi idő kellene, hogy megismétlődjön a Lord Street-i jelenet?
    - A visszaszövéshez megkezdődtek az előkészületek - mondta Dolphi.
    - Nehéz lesz?
    - Nem - mondta Messimeris. - A Gyűrűnek óriási az ereje.
    - Mennyi ideig fog tartani?
    - Körülbelül egy óra áll a rendelkezésére - mondta Tung -, hogy mindent megtanuljon a szőttesről.
    Egy óra! Mire elég egy óra?
    - Csak annyit mondjanak el, amennyit feltétlenül tudnom kell: a biztonságuk érdekében - mondta Suzanna. - Annyit és csak annyit. Amit nem tudok, azt legalább soha nem szedik ki belőlem.
    - Értettem - mondta Tung. - Elég a formaságokból. Lássunk neki!

X. CALT HÍVATJÁK

    Cal felriadt.
    A levegő kicsit hűvös volt, de nem ez ébresztette fel, hanem Lemuel Lo. Calt szólongatta:
    - Calhoun... Calhoun...
    Cal felült. Ott volt mellette Lemuel, és a szakálla sűrűjéből mosolygott rá.
    - Téged keresnek - mondta.
    - Mi?
    - Nincs sok időnk, kedves költőm - mondta Lemuel, miközben Cal feltápászkodott. - A szőnyeget visszaszövik. Még néhány perc, és itt minden újra aludni fog. Velem együtt.
    - Ez nem lehet igaz - mondta Cal.
    - Pedig igaz, barátom. De én nem félek. Vigyázol majd ránk, ugye?
    Erősen megszorította Cal kezét.
    - Álmodtam valamit... - mondta Cal.
    - Mit?
    - Azt álmodtam, hogy ez itt a valóság, és nem a másik.
    Lemuel arcáról eltűnt a mosoly.
    - Bárcsak igaz lenne, amit álmodtál! De a Birodalom, sajnos, nagyon is valóságos. Egyszerűen arról van szó, hogy ha valami túlságosan magabiztos lesz, akkor rögtön hazugsággá válik. Ezt álmodtad. Hogy az a másik hely a hazugságok földje.
    Cal bólintott. Még erősebben szorították egymás kezét, mintha szerződést kötnének.
    - Ne add meg magad, Calhoun! Emlékezz rám, jó?! Meg a kertre! Megígéred? És akkor találkozni fogunk.
    Lemuel megölelte Calt.
    - Emlékezz! - súgta a fülébe.
    Cal viszonozta a medveölelést, már amennyire Lo derékbősége ezt lehetővé tette. Aztán a kerttulajdonos elvált tőle.
    - Menned kell! A látogatód azt mondta, hogy fontos dologról van szó. - Ezzel elindult arra, ahol feltekerték a színpadszőnyeget, és még egy utolsó melankolikus dalt énekeltek.
    Cal nézte, ahogy a fák között haladva Lo minden egyes törzset megérint az ujjával. Bizonyára édes álmot küldött rájuk.
    - Mooney?
    Cal körülnézett. Egy alacsony, határozottan keleties arcú nő állt kétfányira tőle. Egy lámpát tartott a kezében, és ahogy közeledett, felemelte, hosszasan és leplezetlenül bámulta Calt.
    - Igen, igaza volt - mondta dallamos hangon -, tényleg jóképű vagy. Csalafinta módon, de jóképű.
    Kicsit megemelte a fejét, mintha jobban fel akarná mérni Cal ábrázatát.
    - Hány éves vagy?
    - Huszonhat. Miért?
    - Huszonhat - mondta a nő. - Számolni azt viszont nem tud.
    „Én sem" - mondta majdnem Cal, de ennél fontosabb kérdései voltak. Az első például így hangzott:
    - Te ki vagy?
    - Chloe - felelte a nő. - Érted jöttem. Sietnünk kell! A megbízóm türelmetlen.
    - És ki a megbízód?
    - Azt nem mondhatom meg, és különben sincs idő a csevegésre - mondta Chloe. - De annyit elárulhatok, hogy nagyon vár téged. Nagyon.
    Megfordult, és elindult kifelé a fák közül. Még mindig beszélt, de Cal nem értette, hogy mit. A nő után eredt, és az egyik mondat végét sikerült elkapnia.
    - ...nem gyalog...
    - Mit mondtál? - kérdezte, amikor utolérte a nőt.
    - Sietnünk kell!
    A kert széléhez érkeztek, ahol - hogy, hogy nem - egy riksa állt. Szikár, középkorú férfi támaszkodott a rúdjának, és vékony, fekete cigarettát szívott. Világoskék nadrág és rongyos mellény volt rajta, a fején cilinder.
    - Ez Floris - mondta Chloe. - Szállj be!
    Cal szót fogadott, elhelyezkedett egy halom párna kőzött. Lehet, hogy az életébe kerül, de akkor sem utasíthatta vissza ezt a kalandot. Chloe beszállt mellé.
    - Igyekezz! - mondta Florisnak, aki szélsebesen vágtatni kezdett.

XI. A KILÁTÓNÁL

    Cal megfogadta, hogy nem néz vissza, és ezt be is tartotta a legutolsó pillanatig, de akkor elgyengült, és hátrapillantott, mielőtt az éj teljesen elnyelte volna a kertet. Csak a fénygyűrűt látta, amelyben Bolond Mooney versét szavalta, aztán a riksa befordult egy sarkon, és a látvány eltűnt.
    Floris úgy tett, ahogy Chloe parancsolta: igyekezett. A jármű ringott és gördült, kő sem, fű sem fogott ki rajta, utasai viszont rettegve lesték, hogy mikor röpülnek ki. Cal belekapaszkodott a riksa oldalába, és az elsuhanó Fúgát nézte. Dühös volt magára, hogy alvásra fecsérelte az éjszakát, ahelyett hogy felderítette volna a vidéket. Amikor először meglátta, azt hitte, ismeri Szőttesföldet - most úgy érezte magát, mint a turista, aki szemeivel falja a látnivalókat egy idegen országban.
    - Furcsa egy hely ez - mondta, miközben elhaladtak egy szikla alatt, ami olyan volt, mint egy óriási, aláhulló hullám.
    - Mire számítottál? - kérdezte Chloe. - Hogy olyan lesz, mint otthon az udvar?
    - Nem erről van szó. De azt hittem, hogy valamenynyire ismerem. Legalábbis az álmaimból.
    - A Mennyországnak furcsábbnak kell lennie, mint amire számítottál, nem? Különben elvesztené a varázserejét. És te most el vagy varázsolva.
    - Igen - mondta Cal. - És félek.
    - Azt meghiszem - mondta Chloe. - De ez tart ébren.
    Cal nem nagyon értette ezt a megjegyzést, de nem volt ideje, hogy eltöprengjen. Lépten-nyomon újabb látvány követelte a figyelmét. És a legbámulatosabb mind közül: a Gyűrű kavargó felhőfala.
    - A Gyűrűhöz megyünk? - kérdezte Cal.
    - A közelébe - felelte Chloe.
    Egy hirtelen lejtő nyírfaligetbe vezette őket - a fák ezüstös kérge csillogott a felhő villanásaitól -, aztán felfelé kaptattak egy kis emelkedőn: Floris révén mindezt lenyűgöző sebességgel. A nyíresen túl a táj teljesen megváltozott. A föld itt sötét volt, majdnem fekete, és a növényzet inkább illett volna egy melegházba, mint a szabad ég alá. Amikor pedig felértek az emelkedő tetejére, és a gerincen haladtak tovább, Cal észrevette, hogy különös hallucinációi vannak. Az út mindkét oldalán csupa olyan dolgot látott, ami mintha nem lenne igazán ott; mint az elmosódó és újra kiéleződő képek egy rosszul beállított tv-képernyőn. Látott egy házat, ami kilátótoronyra hasonlított, körötte lovak legelésztek; nevető asszonyokat látott habselyem ruhában. Sok egyebet látott még, de mindent csak egy-két másodpercig.
    - Nyugtalanítónak találod? - kérdezte Chloe.
    - Mi történik itt?
    - Ez egy rejtélyes terület. Ami azt illeti, nem is volna szabad itt lenned. Tele van veszélyekkel.
    - Miféle veszélyekkel?
    Chloe válaszát - ha válaszolt egyáltalán - elnyelte a Gyűrű gyomrából érkező dörgés, amit egy lila villám előzött meg. A Felhő alig négyszáz méterre lehetett; Cal karján és tarkóján felállt a szőr, lágyéka sajgott.
    De Chloet nem a Lepel érdekelte. Az Amadoukat nézte, az égbolton táncoltak mögöttük.
    - Elkezdődött a visszaszövés - mondta. - Azért ilyen nyugtalan a Gyűrű. Kevesebb időnk van, mint gondoltam.
    Floris értett a szóból: megszaporázta lépteit, nyargaló talpa alól rögök repültek a riksába.
    - Nagyon helyes! -mondta Chloe. - Így legalább nem lesz idő érzelgésre.
    Még hárompercnyi utazás, és még egypár zúzódás után egy kis kőhídhoz érkeztek, ahol Floris porfelleget kavarva megállította a riksát.
    - Itt kiszállunk - mondta Chloe, és néhány jól kitaposott lépcsőn felvezette Calt a hídra. A híd egy szűk és mély szakadékon ívelt át, amelynek oldalait moha lepte és páfrány díszítette. Az alant csobogó víz egy tavacskát táplált, halak fickándoztak benne.
    - Gyorsan, gyorsan! - sürgette Chloe Calt.
    Egy ház állt előttük, ajtajai és ablaktáblái kitárva. A cseréptetőn rengeteg madárürülék, a fal mellett hatalmas fekete disznók szundikáltak. Az egyik felállt, ahogy Cal és Chloe a küszöb felé közeledtek, megszagolta Cal lábát, aztán visszatért disznószendergéséhez.
    A házban nem volt világítás, az egyetlen fényforrás a villámlás volt, ami itt, a Gyűrű közvetlen közelében szinte állandósult. A villám fényénél Cal megnézte a szobát, ahová Chloe betessékelte. Bútor alig volt benne, minden létező felületet papírlapok és könyvek borítottak. A földön kopott szőnyegek egy halomban, a kupac tetején egy rettenetesen nagy - és valószínűleg rettenetesen öreg - teknős. A szoba túlsó végében egy óriási ablak, ami a Lepelre nézett. Az ablaknál egy férfi ült egy óriási, de egyszerű széken.
    - Itt van - mondta Chloe. Cal számára nem volt világos, hogy kit mutatott be kinek.
    Vagy a szék, vagy a gazdája recsegett, ahogy a férfi felállt. Öreg volt, de annyira azért nem, mint a teknős; körülbelül olyan idős lehet, mint Brendan, gondolta Cal. Arca, bár kétségtelenül ismerte a nevetést, fájdalmat tükrözött. Egy füstfoltra emlékeztető jel húzódott a homloka felső szélétől az orrnyergéig, ahol az arca jobb oldalára kanyarodott. Nem csúfította el, hanem - ami a vonásaiból hiányzott - inkább tekintélyt kölcsönzött az arcnak. A folyamatos villámlás beleégette Cal agyába a férfi körvonalait. A házigazda nem szólalt meg, csak nézte, egyre nézte Calt. Öröm látszott az arcán, bár Cal nem tudta, hogy minek örül. Megkérdezni sem akarta, legalábbis addig nem, míg vendéglátója meg nem töri a csendet. Könnyen lehet, hogy erre viszont hiába várt. A férfi továbbra is csak nézte őt.
    A villámlás izzásában minden nagyon bizonytalan volt, de Calnek úgy tűnt, hogy valahonnan ismeri a férfit. Sejtve, hogy órákig állnak még így egymással szemben, ha nem kezdeményezi ő a társalgást, Cal kimondta a kérdést, amit agya már megfogalmazott:
    - Találkoztunk már valahol?
    Az öregember szeme összeszűkült, mintha a látását élesítené, hogy hajszálpontosan megjelölje, és átfúrja Cal szívét. Szóbeli válasz azonban nem érkezett.
    - Nem szólalhat meg - magyarázta Chloe. - Akik ilyen közel élnek a Gyűrűhöz... - Chloe itt elhallgatott.
    - Mi van azokkal? - kérdezte Cal.
    - Nincs idő, hogy elmagyarázzam - mondta Chloe. - De higgyél nekem!
    A férfi egy pillanatra sem vette le Calről a szemét, még csak nem is pislogott. Egészen jóindulatú volt a tekintete, talán még szeretetteljes is. Calt hirtelen erős vágy fogta el, hogy itt maradjon; hogy elfelejtse a Birodalmat, és aludjon a szőttesben; disznók, villámlás meg minden.
    De Chloe megfogta á karját.
    - Mennünk kell! - mondta.
    - Máris? - ellenkezett Cal.
    - Ne felejtsd el, már azzal is nagy kockázatot vállaltunk, hogy egyáltalán idehoztunk - mondta Chloe.
    Az öregember elindult feléjük, határozott léptekkel, határozott tekintettel. De Chloe megállította.
    - Nem szabad! - mondta.
    A férfi a homlokát ráncolta, száját összeszorította. De nem ment közelebb.
    - Indulnunk kell! -mondta neki Chloe. -Tudja, hogy muszáj !
    A férfi bólintott. Könnyes volt a szeme? Cal úgy látta, hogy könnyezett.
    - Nemsokára itt leszek! - mondta Chloe. - Csak elviszem őt a szegélyhez. Sietek.
    Ismét egy bólintás.
    Cal felemelte a kezét, mint aki integet.
    - Hát.. . mondta. Soha életében nem volt még ennyire zavart.
    - Nagy... nagy megtiszteltetés...
    A férfi arcát halvány mosoly ráncolta össze.
    - Tudja - mondta Chloe Calnek. - Hidd el, hogy tudja.
    Odavezette Calt az ajtóhoz. A villámlás beragyogta a szobát, a dörgéstől megremegett a levegő.
    Cal a küszöbről még egyszer a házigazdára pillantott, és döbbenten - ugyanakkor örömmel - látta, hogy az öregember szélesen és kicsit cinkosan mosolyog.
    - Vigyázzon magára! - mondta Cal.
    Könnyek csorogtak az öregember arcán, közben mosolygott; búcsúzóul Cal felé intett, és visszafordult az ablakhoz.

    A riksa a híd túlsó végén várta őket. Chloe betuszkolta Calt a helyére, a rojtos párnákat kihajigálta, hogy kisebb legyen a teher.
    - Fürge légy! - mondta Florisnak. Alighogy kimondta, már indultak is.
    Hajmeresztő utazás volt. Minden és mindenki lázasan sietett, ahogy a Fúga fokozatosan visszaváltozott szőnyeggé. Fenn, a sötét ég madárlabirintus volt, a föld állatoktól hemzsegett. Óriási készülődés folyt mindenütt, mint valami jelentős alámerülés előtt.
    - Szoktál álmodni? - kérdezte Cal Chloetól útközben. Calt is meglepte a kérdés, de egyszeriben nagyon fontosnak érezte.
    - Álmodni?
    - A szőttesben.
    - Talán igen - mondta Chloe. Úgy látszott, másfelé járnak a gondolatai. - De soha nem emlékszem, hogy mit. Nagyon mélyen alszom... - elhallgatott, és elfordította a fejét, mielőtt befejezte a mondatot - ...mintha halott lennék.
    - Nem kell sokáig aludnod - mondta Cal, átérezve Chloe szomorúságát. - Csak néhány nap, aztán újra életre kelsz.
    Igyekezett magabiztosnak hangzani, de érezte, hogy nem sikerült igazán. Nagyon keveset tudott az éjszaka eseményeiről. Vajon él-e még Shadwell? És a nővérek? És ha igen, hol?
    - Segíteni fogok - mondta Chloenak. - Ebben biztos lehetsz. Most már én is idetartozom.
    - Igen - mondta Chloe komoran. - Ez igaz, Cal. De.. . - Chloe a szemébe nézett, megfogta a kezét, és Cal úgy érezte, hogy barátság, sőt gyöngédség fűzi össze kettejüket, amit maga sem értett, hiszen oly rövid ideje ismerték egymást. - A jövő kiszámithatatlan.
    - Ezt nem értem.
    - Olyan könnyű kitörölni a dolgokat - mondta Chloe. - Örökre. Hidd el, hogy így van. Örökre. Egész életek merülnek feledésbe, mintha nem is lettek volna.
    - Elhibáztam valamit? - kérdezte Cal.
    - Csak ne gondold, hogy biztosra mehetsz.
    - Nem gondolom - mondta Cal.
    - Jó. Akkor jó. - Ez mintha megnyugtatta volna Chloe-t. - Te nagyszerű ember vagy, Cal. De el fogod felejteni.
    - Mit fogok elfelejteni?
    - Ezt az egészet. A Fúgát.
    - Soha - mondta Cal nevetve.
    - De, sajnos, igen. És lehet, hogy ennek így is kell lennie. Vagy meghasad a szíved.
    Calnek eszébe jutott Lemuel, és hogy mivel búcsúzott el tőle. Emlékezz, ezt mondta. Tényleg olyan nehéz lenne?
    Ha volt még valami mondanivalójuk ezzel kapcsolatban, arra már nem jutott idő, Floris ugyanis hirtelen megállt.
    - Mi baj van? - kérdezte Chloe:
    Floris egyenesen előremutatott. A riksától alig száz méterre a táj minden egyes darabkája átadta magát a szőttesnek, a szilárd anyag színfelhővé változott, amiből a szőnyeg szálait fonják majd.
    - Ilyen hamar? - mondta Chloe. - Szállj ki, Calhoun! Nem vihetünk tovább.
    A szőttes széle sebesen közeledett, mint egy erdőtűz: felfalt mindent, ami az útjába került. Döbbenetes volt. Bár Cal pontosan tudta, hogy mi történik - és azt is, hogy nem kell félnie -, a látvány szinte megdermesztette. A szeme láttára oszlott szét egy világ.
    - Most már egyedül kell boldogulnod! - mondta Chloe. - Fordulj meg, Floris! És röpülj!
    Floris megfordította a riksát.
    - És velem mi lesz? - kérdezte Cal.
    - Te Kakukk vagy! -kiáltotta Chloe, miközben Floris neküramodott. - Egyszerűen kisétálhatsz a másik végén!
    Chloe kiáltott még valamit, de Cal azt már nem értette.
    Csak remélte, hogy nem imádkozott.

XII. PUSZTULÓ FAJ

    Hiába Chloe szavai - a látvány nem vigasztalta Calt. A szőttes kíméletlenül közeledett, és nem kegyelmezett semminek. Cal ösztöne azt súgta, meneküljön, de tudta, hogy fölöslegesen kísérletézne. A mindent átalakító áradat teljesen bekerítette. Csak pillanatok kérdése, és már nem lesz hová menekülnie.
    Úgy döntött, nem várja meg, amíg az áradat magával ragadja, inkább elébe megy, és bátran szembenéz vele. Az első bizonytalan lépés után úgy érezte, hogy a levegő reszket körülötte. Lába alatt vonaglott és rángott a föld. Alig tett meg néhány métert, és a talaj valóban elmozdult: az áramlat kavicsokat rántott maga felé, a fákról és a bokrokról letépte a leveleket.
    „Ez fájni fog!" - gondolta Cal.
    Körülbelül tíz méterre lehetett a határtól, és megdöbbentő élességgel látta a folyamatot: a Szövőszék szálakra hasogatta a Fúga anyagát, a szálakat felhúzta a levegőbe és megcsomózta. A csomók, mint számtalan rovar, betöltötték a levegőt, aztán a végső csodatett mindegyiket belehelyezte a szőnyegbe.
    Calnek csak másodpercei voltak, hogy ezen elmerengjen, mert a csoda őt is elérte; szálak fakadtak körülötte, mint szivárvány színű szökőkutak. Még elbúcsúzni sem volt ideje: a Fúga egyszerűen eltűnt a szeme elől, ő pedig ott állt a Szövőszék munkálatainak kellős közepében. Az emelkedő szálak hálójában úgy érezte, hogy zuhan, mintha a szálak a mennybe tartanának, ő pedig, az elkárhozott lélek, a mélybe. De nem a Mennyország, hanem a minta volt fölötte. Egy kaleidoszkóp, ami meghazudtolta az agyat és a szemet, motívumai kialakultak, aztán átalakultak, ahogy megtalálták helyüket társaik mellett. Cal még mindig biztosra vette, hogy ő is ugyanígy átváltozik majd, húsa és csontja jelekké lesznek, és teste beleszövődik a fenséges mintába.
    De Chloe imája, ha egyáltalán ima volt, megvédte Calt. A Szövőszék elutasította a Kakukk-kacatot, és elhaladt mellette. Az egyik pillanatban még a szőttesben volt - a következőben a gyönyörűséges Fúga eltűnt, és Cal ott állt a kopár mezőn.

    Nem volt egyedül. Egész sereg látólény döntött úgy, hogy kinn marad a Birodalomban. Voltak, akik egyedül ácsorogtak, és nézték, ahogy otthonukat elnyeli a szőttes, mások csoportokba verődtek, és hevesen vitatkoztak, megint mások rögtön nekivágtak a sötétségnek, még mielőtt az Ádám-ivadékok meglátnák őket.
    A szőttes ragyogásában Cal ismerős arcra bukkant az ácsorgók között: Apolline Dubois. Odament hozzá. Apolline észrevette, de nem üdvözölte őt.
    - Nem látta Suzannát? - kérdezte Cal. Apolline nemet intett.
    - Elhamvasztottam Fredericket, és a magam ügyeit intéztem - felelte.
    Ezzel le is zárta a témát. Egy kipirosított arcú, elegáns egyén jelent meg mellette. Ordított róla, hogy selyemfiú.
    - Menjünk, Cica! Rögtön itt lesznek a vademberek.
    - Tudom - mondta neki Apolline. Aztán Calnek: - Meggazdagszunk a Kakukkokból. Megtanítjuk őket a szerelemre.
    Társa épületesnek aligha nevezhető vigyorral helyeselt. Fél fogsora aranyból volt.
    - Eljött a mi időnk - mondta Apolline, és megpaskolta Cal arcát. - Nézzen majd be hozzám! Nem fogja megbánni.
    Belekarolt a selyemfiúba.
    - Bon chance! - mondta Apolline, és a páros távozott. A szőttes széle most már viszonylag messze volt Caltől, a hátramaradó látólények száma pedig jócskán meghaladta a százat. Cal elvegyült a tömegben, még mindig Suzannát kereste. Senki nem figyelt rá. Volt épp elég gondjuk ezeknek a látólényeknek, akik belecsöppentek a huszadik századba, és csak a csodatetteikkel védekezhettek ellene. Cal nem irigyelte őket.
    A menekültek között Cal megpillantott három vevőt: kábán és porosan meredtek maguk elé. Cal kíváncsi lett volna, vajon mire jutottak az éjszaka eseményeit boncolgatva. Elmesélik a barátaiknak, és elviselik a fejükre zúduló hitetlenkedést és megvetést? Vagy magukba fojtják, és hagyják, hogy a történet elkorhadjon? Cal gyanította, hogy az utóbbi.

    Közeledett a hajnal. A halványabb csillagok már el is tűntek, és a legfényesebbek is elbizonytalanodtak.
    - Vége... - motyogta valaki Cal közelében. Hátranézett a szőttes felé; már majdnem bevégezte csillogó munkáját.
    Egyszer csak kiáltás hallatszott az éjszakában, és egy szemvillanásnyi idővel később Cal három fénylő pontot látott-három Amadou-t-, ahogy óriási sebességgel az ég felé törnek a szőttes parazsából. Röptükben egymás felé közeledtek, aztán, magasan az utcák és a mezők fölött, összeütköztek.
    Találkozásuk fénye beragyogta a tájat, ameddig csak a szem ellátott. Cal észrevette, hogy a látólények futásnak erednek a szélrózsa minden irányába, és a ragyogástól elfordítják a fejüket.
    Aztán a fény kihunyt, és a hajnál előtti homály most olyan áthatolhatatlannak tűnt, hogy egy percig vagy még annál is tovább Cal gyakorlatilag semmit nem látott. Ahogy lassan, fokozatosan újra összeállt előtte a világ, Cal rájött, hogy az Amadou-tűzijáték és utóhatása korántsem volt véletlen.
    A látólények eltűntek. Körülötte, ahol másfél perccel ezelőtt még tanácstalan alakok ácsorogtak, most üresség volt. A fény fedezékében elmenekültek.

XIII. AJÁNLAT

    Hobart is látta az Amadou-k ragyogását, bár négy kilométerre járt a helyszíntől. Katasztrofális egy éjszaka volt. Richardson, aki a központban történtek után még mindig reszketett az idegességtől, két álló járműbe is belerohant, és a kocsit zsákutcából zsákutcába vezette.
    De végre egy jel, hogy üldözöttjük közel van.
    - Mi volt ez? - kérdezte Richardson. - Mintha felrobbant volna valami.
    - Fogalmam sincs - mondta Hobart. - Én ezekből mindent kinézek. Főleg a nőből.
    - Kérjünk bentről erősítést, felügyelő úr? Ki tudja, hányan vannak.
    - Teljesen mindegy - mondta Hobart, és kikapcsolta a recsegő rádiót, ami órákkal ezelőtt elnyelte Downey kollégát -, nem szellőztetjük ezt az ügyet, amíg nem tudunk többet. Kapcsolja le a fényszórót.
    Richardson lekapcsolta, és hajtottak tovább a hajnali homályban. Hobartnak úgy tűnt, hogy alakok mozognak az útszéli szürke növényzet mögött. A felderítésre azonban nem volt idő. Ösztönére hagyatkozott, ami azt súgta, hogy a nő még valahol messzebb van.
    Egyszer csak ott állt előttük valaki az úttesten. Richardson szitkozódva félrerántotta a kormányt, de az alak mintha felpattant volna a kocsira, aztán leugrott a másik oldalán.
    A kocsi felszaladt a járdára, és megtett egypár métert, mire Richardson magához tért.
    - A rohadt életbe! Látta ezt?
    Hobart látta, és ugyanaz a kínzó nyugtalanság kerítette a hatalmába, amit benn a központban is érzett. A csirkefogók olyan fegyverekkel rendelkeznek, amelyek megváltoztatták az ember valóságérzékelését. - Hobart pedig jobban szerette a valóságot, mint a tulajdon tökét.
    - Látta? - kérdezte Richardson. - Az a nyavalyás repült.
    - Nem - mondta Hobart. - Nem repült. Világos?
    - Igen, felügyelő úr.
    - Ne a szemének higgyen! Nekem higgyen!
    - Igen, felügyelő úr!
    - És ha megint az útjába kerül valami, tapossa el.

    A fény nemcsak Calt, hanem Shadwellt is elvakította. Leesett a hátas emberéről, és négykézláb tapogatódzott a földön, amíg újra össze nem állt előtte a világ. Két dolgot látott. Az egyik Norris volt: a földön feküdt, és zokogott, mint egy gyerek. A másik Suzanna, aki két látólény társaságában Shearman házának maradványaiból kászálódott elő.
    És nem üres kézzel. A szőnyeget vitték. Igen, a szőnyeget! Shadwell körülnézett - a varázslónőt kereste -, de senki nem volt a közelében, kivéve a lovát, az viszont nemhogy máson, de magán sem tudott segíteni.
    „Nyugalom - mondta magában Shadwell -, a zakó még megvan." Letakarította magáról a mocsok nagyját, megigazította a nyakkendőjét; és elindult, hogy útját állja a tolvajoknak.
    - Nagyon szépen köszönöm - mondta, amikor a közelükbe ért -, hogy megmentették a szőnyegemet.
    Suzanna egy pillantást vetett felé, aztán így szólt a társaihoz:
    - Nem kell odafigyelni!
    Mentek tovább az út felé. Shadwell utánuk sietett, és megragadta a nő karját. Elhatározta, hogy ameddig csak lehet, megőrzi az udvariasságát; az mindig megzavarja az ellenséget.
    - Valami baj van talán? - kérdezte.
    - Nem, semmi - mondta Suzanna.
    - A szőnyeg az enyém, Miss Parrish. Ragaszkodom hozzá, hogy tegye le.
    Suzanna Jerichaut kereste a tekintetével. Capra házában látta utoljára, amikor Messimeris félrevonta, hogy ellássa néhány eligazító tanáccsal. Messimeris még javában magyarázott, amikor a szőttes elérte Capra házának küszöbét, az utolsó szavait már nem is hallotta.
    - Kérem szépen... - mondta mosolyogva Shadwell. - Egészen biztos, hogy meg tudunk mi egyezni. Ha kívánja, megvásárolom a darabot. Mennyiben állapodjunk meg?
    Széttárta a zakóját, és már nem is Suzannának, hanem a szőnyeget cipelő két látólénynek duruzsolt. Az is lehet könnyű préda, aki erős. Már bámultak is a zakó redőibe.
    - Látnak netán valamit, ami megnyeri a tetszésüket?
    - Csaló - mondta Suzanna.
    - Odanézz! - mondta az egyik, és Suzanna bizony ösztönösen odanézett. Ha az éjszaka nem meríti ki anynyira, talán lett volna ereje, hogy azonnal elfordítsa a fejét, de már nem volt elég éber. Valami csillogott a gyöngyházszínű bélésben, és Suzanna nem tudta levenni róla a szemét.
    - Tudom, hogy lát valamit - mondta Shadwell. - Valami szépet a szép hölgynek.
    Tényleg látott. A zakó csodatettei két röpke másodperc alatt a hatalmukba kerítették, és képtelen volt ellenállni a csalafintaságnak.
    Valahol a fejében a nevén szólította egy hang, de Suzanna nem figyelt oda. A hang ismét megszólalt. „Ne nézd!" - mondta, de a zakó bélésében alakot öltött valami, és ez megbénította.
    - Ne, az istenért! - kiáltotta ugyanaz a hang, és egy elmosódó alak jelent meg Shadwell és Suzanna között. Suzanna kihullott a zakó vigasztaló öleléséből, révülete megtört, és Calt látta maga előtt, aki ökölcsapások tüzét zúdította az ellenségre. Shadwell jóval termetesebb volt, mint támadója, de Cal dühe egy pillanatra megijesztette.
    - Takarodjon innen! - ordította Cal.
    Közben Shadwell felocsúdott, és Calre vetette magát, aki megtántorodott az ellentámadástól. Tudta, hogy pillanatok alatt elvesztené a mérkőzést, elhajolt Shadwell ökle elől, és átnyalábolta őt. Birkóztak még néhány percig, és Suzanna kihasználta ezt az értékes időt: a szőnyegcipelőkkel együtt eltűnt a romok közeléből.
    Az utolsó pillanatban menekültek el. Amíg a zakó lekötötte a figyelmét, majdnem megvirradt. Hamarosan könnyű célpontok lesznek Immacolata számára - illetve mindenki számára, aki meg akarja állítani őket.
    Mint például Hobart. Suzanna őt látta meg, amikor Shearman telkének széléhez érkeztek: egy kocsiból szállt ki az út szélén. Ebben a bizonytalan hajnali fényben is - és ilyen messziről is - tudta Suzanna, hogy ő az. Érezte a gyűlölt Hobart szagát. És tisztában volt azzal is - valami jóstehetség révén, amit az oldószernek köszönhetett -, hogy hiába csúsznak ki a kezei közül, az üldözésnek ezzel nem lesz vége. Hobart személyében örök ellenségre tett szert.
    Nem nézte sokáig a felügyelőt. Fölöslegesen fárasztotta volna magát. Tökéletesen emlékezett csupasz arcának mindén egyes pórusára, és ha az emlék esetleg megfakulna, csak hátra kell néznie.
    Az átkozott Hobart ott lesz mögötte.

    Cal ugyan egy öszvér makacsságával csimpaszkodott Shadwellbe, a kereskedő súlyfölénye hamar eldöntötte a csatát. Cal bezuhant a téglák közé, Shadwell ott tornyosult fölötte. Nem kegyelmezett. Dühöngve rugdalta Calt, és közben ordított.
    - Kibaszott kurva csirkefogó!
    A rúgásokat úgy időzítette, hogy Cal ne tudjon felállni.
    - Összetöröm az összes kurva csontodat! - ígérte Shadwell. - Kitaposom a nyavalyás beledet!
    Talán meg is tette volna, de ekkor megszólalt valaki:
    - Maga ott...
    Shadwell egy pillanatra tüzet szüntetett, és Cal a kereskedő lába mellett meglátta a közeledő férfit. Sötét szemüveg. A rendőr a Chariot Streetről.
    Shadweell most a férfira támadt.
    - Ki a franc maga? ! - kérdezte.
    - Hobart felügyelő - hangzott a válasz.
    Cal szinte látta maga előtt, ahogy Shadwell arcát előnti az ártatlanság. A hangjában is ez érződött.
    - Felügyelő. Ó, igen. Igen.
    - És maga? - kérdezett vissza Hobart. - Maga kicsoda?
    Cal nem hallotta a beszélgetés folytatását. Arra koncentrált, hogy összevert testét sikerüljön átvonszolni a romokon, és közben reménykedett, hogy a jó szerencse, ami megőrizte az életét, Suzannát is elkísérte.
    - Hol van?
    - Ki hol van?
    - A nő - mondta Hobart. Levette a szemüvegét, hogy a félhomályban jobban megfigyelhesse ezt az újabb gyanúsítottat. „Veszélyes szeme van - gondolta Shadwell. Olyan, mint egy veszett rókának. És ő is Suzannát keresi. Milyen érdekes!”
    - A neve Suzanna Parrish - mondta Hobart.
    - Igen - mondta Shadwell.
    - Ismeri?
    - Igen, ismerem. Tolvaj.
    - Annál sokkal rosszabb.
    „Mi lehet rosszabb egy tolvajnál?" - gondolta Shadwell. De ezt mondta:
    - Valóban?
    - Körözés alatt áll. A vád: terrorizmus.
    - És azért jött, hogy letartóztassa?
    - Igen.
    - Nagyszerű - mondta Shadwell. Ennél jobbat nem is kívánhat, gondolta: egy derék, elvhű, törvényszerető zsarnok. Soha nagyszerűbb szövetségest ilyen zavaros időkben!
    - Szolgálhatok némi bizonyítékkal - mondta -, aminek esetleg hasznát veheti. De csak szigorúan négyszemközt.
    Hobart utasítására Richardson egy kicsit távolabb ment.
    - Nem vagyok játékos kedvemben - figyelmeztette Hobart Shadwellt.
    - Higgye el - mondta Shadwell -, az anyám életére esküszöm: ez nem játék.
    Széttárta a zakóját. A felügyelő döbbent tekintete rögtön belefúródott a bélésbe. „Ki van éhezve - gondolta Shadwell -, nagyon ki van éhezve. De mire? Hobart pajtás vajon mire vágyik a legjobban széles e világon? Mindjárt kiderül."
    - Talán... lát valami érdekfeszítőt?
    Hobart elmosolyodott és bólintott.
    - Igen? Akkor vegye el, kérem. A magáé.
    A felügyelő a zakó felé nyúlt.
    - Csak nyugodtan! - bátorította Shadwell. Soha nem látott ilyen arckifejezést, ilyen leplezetlen és tömény rosszindulatot.
    Fény gyúlt a zakó belsejében, és Hobart tekintete még jobban elvadult. Aztán kihúzta a kezét a zakóból, és Shadwell majdnem felkiáltott a meglepetéstől, amikor meglátta, hogy mit talált Hobart. Fakó tűz lobogott a tenyerében, sárga és fehér lángokkal. Magasra szöktek a lángok, mohón faltak volna valamit, ragyogásuk visszatükröződött Hobart szemében.
    - Ez az - mondta Hobart. - Ez a tűz kell nekem...
    - A magáé, barátom.
    - ...és elégetem őket.
    Shadwell elmosolyodott.
    - Elégetjük, mi ketten - ajánlotta Shadwell.

Így kezdődött a Pokolban köttetett házasság.