Egy halotti lepel vallomásai
Clíve Barker
Valaha hús-vér ember volt. Hús, vér és ambíció. De az már nagyon régen volt, vagy legalábbis úgy tűnt, és az áldott állapot emlékei gyorsan halványultak.
Korábbi életének néhány nyoma azért megmaradt benne: az idő és a kimerültség nem tudta mindenétől megfosztani. Gyötrelmes tisztasággal képzelte maga elé azok arcát, akiket szeretett és akiket gyűlölt. Egyenesen rá meredtek a múltjából, tisztán és fénylően.
Még mindig látta azt az édes, jóéjszakát kifejezést gyermekei szemében. És ugyanazt a nem annyira édes, de nem kevésbé jóéjszakát kifejezést azoknak a vadállatoknak a tekintetében, akiket meggyilkolt.
Az emlékek némelyike kis híján megríkatta, csak hogy nem pereghettek már könnyek megkeményedett szemeiből. Különben is túl késő volt már a megbánáshoz. A megbánás olyan luxus, mely csakis az élőknek van fenntartva, akiknek még van idejük, lélegzetvételük és energiájuk az ilyesmire.
Ő már túl volt mindezen. Ő, anyja kicsi Ronnie-ja (ó, bárcsak láthatná, mi lett belőle), már majdnem három hete halott volt. Messze túl a megbánáson.
Megtett mindent, hogy kijavítsa azokat a hibákat, melyeket vétett. Megtett mindent, ami csak tő1e tellett, néha még azon túl is; értékes időt rabolva el saját magától, hogy felvarrja elfoszlott életének laza szálait. Anya kicsi Ronnie-ja mindig takaros volt: a kellem mintaképe. Ez volt az egyik oka, amiért mindig is élvezte a könyvelést. A néhány hiányzó fillér utáni hajtóvadászat a számok erdejében nagyon is ínyére való játék volt; és mekkora kielégülés, amikor a nap végén lezárhatta a könyveket. Sajnos az élet kevésbé volt kiszámítható, ahogy arra most, ideje lejártával ráébredt. Mégis megtett mindent, amire futotta, és ez, ahogyan anyja szokta mondani, több volt, mint amit bárki is elvárhat. Nem maradt más hátra, csak a gyónás, hogy azután üres kézzel és bűnbánóan járuljon az Ítélőszékhez. Ahogyan ott ült, lágyan ráomolva a Szent Mária Magdolna templom gyóntatószékének használattól kifényesedett felületére, leginkább az nyugtalanította, hogy bitorolt testének alakja nem tart ki elég soká ahhoz, hogy kiönthesse rongy szívének valamennyi bűnét. Még erősebben kezdett koncentrálni, hogy egyben tartsa testét és lelkét ezekben az utolsó, ám létfontosságú pillanatokban.
Rooney atya nemsokára itt lesz. Leül majd a gyóntatófülkét kettéválasztó rács túlsó felére, hogy felajánlja a részvét, a megértés és a bűnbocsánat szavait; majd, eltolvajlott létének utolsó perceiben, Ronnie Glass feltárja történetét:
Azzal kezdi majd, hogy visszautasítja a jellemét beszennyező legszörnyűbb foltot: a pornográfia vádját.
Pornográfia.
Még a gondolat is képtelen. Nem volt egyetlen pornográf idegszál sem a testében. Bárki, aki ismerte őt harminckét éve alatt, tanúsíthatta ezt. Jesszusom, hiszen még a szexet sem szerette túlzottan. Épp ez volt az egészben az ironikus. Ennyi ember közül éppen őt vádolták meg annak a mocsoknak a terjesztésével. Amikor úgy tűnt, hogy körülötte mindenki úgy kérkedik házasságtöréseivel, mintha harmadik lába nőtt volna, ő makulátlan életet élt. A test tiltott gyönyöreinek, akárcsak az autóbaleseteknek, mások estek áldozatul, nem ő. A szex nem volt más egyszerű hullámvasútnál, melyre minden egy-két évben felült. Kétszer még elviselhető volt, háromszor már émelyítő. Csoda tehát, hogy egy jó katolikus lánynak ezzel a jó katolikus fiúval, kilencévnyi házassága alatt mindössze két gyermeke született?
A maga szenvedélytelen módján azért szerető férj volt, és felesége, Bernadette is osztozott szex iránti érdektelenségében, így közömbös szerve soha nem képezte kettejük között vita tárgyát. A gyermekekben is sok örömük telt. Samantha maga volt a megtestesült udvariasság és kellem, Imogen pedig (bár alig volt kétéves) máris örökölte anyja mosolyát.
Az élet szép volt, mindent egybevetve. Már kis híján teljesen az övék lett egy jellegtelen ikerház DélLondon egyik dús lombozatú külvárosi negyedében. Volt egy apró kertje; vasárnap gondozta azt is, akárcsak a lelkét. Amennyire meg tudta ítélni, igazi mintaéletet élt: szerényet és mocsoktalant.
És ez így is maradhatott volna, ha a kapzsiság férge ki nem kezdi a természetét. A pénzsóvárság végzett vele, semmi kétség.
Ha nem lett volna olyan mohó, kétszer is megnézi azt az állást, amit Maguire felajánlott neki. Az ösztöneire kellett volna hallgatni; vetni egy pillantást a szűk, füstös irodára - ami egy magyar pékség felett feküdt a Sohóban -, azután sarkon fordulni. Féktelen vágya a gazdagságra azonban elfedte előle az egyszerű igazságot - hogy könyvelőként minden képességét csupán azért veti latba, hogy a hitelképesség mázával vonjon be egy olyan vállalkozást, mely bűzlik a korrupciótól. A szíve mélyén persze tudta mindezt. Tudta, hogy a morális felfegyverkezésrő1 szóló szüntelen beszédei, a gyermekei iránt mutatott kedvessége, a bonsai iránti - úriemberhez méltó - megszállottsága ellenére a férfi egyszerűen egy patkány. Az aljasok legalja. Sikerült azonban még maga elő1 is elrejtenie ezt a tudást, és az előtte fekvő munkának áldozta magát: írta a könyveket. Maguire nagylelkű volt, és ez könnyebbé tette fenntartani az önkéntes vakságot. Még meg is kedvelte a férfit és munkatársait. Kezdte megszokni a csoszogó hájtömeget, ami Dennis "Dork" Luzzati volt, kinek húsos ajkai körül mindig ott játszadozott egy friss krémes sütemény nyoma; a kis három ujjú Henry B. Henryt, kártyatrükkjeivel és vállon veregetésével - egy újabb mindennapos rutin. Nem voltak ugyan a legkifinomultabb társalkodók, és bizonyosan nem fogadták volna szívesen őket a Tennis Clubban sem, de mindent egybevetve ártalmatlannak tűntek.
Micsoda sokk volt ezért, micsoda rettenetes sokk, amikor végül lehullott a lepel, és ő meglátta, micsoda vadállat Dork, Henry és Maguire valójában.
A megvilágosodás véletlenül adódott.
Egy késő este, amikor befejezte az adótételek könyvelését, Ronnie elkapott egy taxit a raktár felé, azt tervezve, hogy személyesen adja át a jelentést Maguire-nek. Még soha életében nem járt a raktárban, bár elég gyakran hallotta emlegetni. Maguire néhány hónapja itt halmozta fel a könyveket; jobbára szakácskönyveket, Európából, vagy legalábbis neki ezt mondták. Aznap éjjel, az ártatlanság utolsó éjszakáján azonban megismerte az igazságot, a maga meztelen valójában.
Maguire persze ott volt, az egyik csupasz téglafalú szobában, a székében üldögélve, melyet különféle csomagok és dobozok vettek körül. A lámpabúra nélküli csupasz villanykörte dicsfényt rajzolt erősen kopaszodó fejbőre köré; homlokán sápadt fényfolt csillant meg. Dork is ott volt, belefeledkezve egy süteménybe. Henry B. éppen pasziánszozott. A triót minden oldalról egymáson sorakozó magazinok halmai vették körül; ezrével nőttek ki a padlóból, fénylően szűzies és valahogy testes címlapjaikkal.
Maguire felnézett számításaiból.
- Glassy - mondta. Mindig így szólította.
Ronnie a szobára meredt, már ebbő1 a távolságból is azt latolgatva, hogy mik lehetnek ezek a felhalmozott kincsek.
- Gyere csak be - hívta Henry B. is. - Van kedved játszani egyet?
- Ne legyél már olyan morcos - nyugtatgatta Maguire. - Ez csak a jó öreg üzlet.
Ronnie dermedt irtózattal húzódott közelebb az egyik magazinköteghez, és kinyitotta a legfelső példányt.
Az erotika csúcsa, olvasta a címlapon, Pornográfia a kiváló ízlésű férfiaknak, teljesen színesben. Angol, német és francia szöveggel. Képtelenül arra, hogy visszatartsa magát, lapozgatni kezdte a magazint, miközben arca égni kezdett a szégyenkezéstő1, és csak fél füllel hallotta a durva tréfálkozást és fenyegetőzést, amit Maguire feléje intézett.
Obszcén képek rajzottak elő a lapokról, visszataszító bőségben. Még soha életében nem látott ilyesmit. Az összes lehetséges szexuális tett, ami csak elképzelhető volt felnőttek között (sőt némelyikük talán csak elcsábított akrobaták bevonásával), páratlan részletességgel került megörökítésre. Az elmondhatatlan cselekedetek részesei üveges tekintetükkel Ronnie-ra mosolyogtak, miközben a nemiség nedveiben úsztak, és se szégyen, se mentegetőzés nem tükröződött vágytól eltorzult arcukon. Testük valamennyi nyílása és hasadéka, redője és pattanása feltárulkozott; meztelenebbek voltak a meztelennél. Az eltúlzott élvezet és kéj mértéktelensége fenekestő1 felfordította Ronnie gyomrát.
Becsukta a magazint, és a mellette magasodó másik halomra nézett. Más arcok, ugyanaz az elfajultság. A kínálkozó összes perverzió. Már a magazinok címoldala is rendkívüli gyönyört ígért. Bizarr lányok láncra verve; olvasta egyikükön. Rabszolgává alacsonyítva, ígérte egy másik. Labrador szerető, harsogta a másik, ráközelítve egy nedves, szőrös tagra.
Michael Maguire cigarettától elgyötört hangja lassan áttörte Ronnie kábult tudatának falát. A hang behízelgő volt - vagy legalábbis az próbált lenni -, miközben a maga árnyalt módján gúnyt űzött a tudatlanságából.
- Előbb-utóbb úgyis meg kellett volna tudnod, nem? - kérdezte. - Hát most ennek is eljött az ideje, mi? Sebaj. Nincs ebben semmi rossz. Csak egy kis szórakozás.
Ronnie hevesen rázni kezdte a fejét, miközben eszelősen próbálta elűzni a képeket, melyek gyökeret vertek az agyában. A képek máris osztódásnak indultak, megszállva tudatának területeit, melyek oly gyanútlanul álltak az ilyen lehetőségek előtt. Képzeletében már Labradorok szaladgáltak bőrökbe öltöztetve, és megkötözött szajhákat nyalogattak. Rettenetes volt nézni, ahogyan ezek a képek elburjánzottak az agyában. Úgy érezte, azok maguk alá temetik, ha nem tesz ellenük valamit.
- Rettenetes. - Mindössze ennyit tudott kinyögni. - Rettenetes. Rettenetes. Rettenetes.
Belerúgott a Bizarr lányok láncra verve rakásba, amitő1 az elborult, a címlapok pedig megsokszorozódva szétterültek a koszos hajópadlón.
- Ne csináld ezt - suttogta Maguire nagyon csendesen.
- Rettenetes - ismételte Ronnie újra. - Ezek mind rettenetesek.
- Pedig sokan odavannak érte.
- De nem én! - kiáltott fel, mintha Maguire azt sugallta volna, hogy személy szerint őt is érdekli az ilyesmi.
- Oké, akkor neked nem tetszik. Figyelj csak, Dork, nem tetszik neki.
Dork egy finom zsebkendővel éppen a tejszínhabot törölgette tömzsi ujjairól.
- De hát miért nem?
- Túl mocskosak neki.
- Ez rettenetes - motyogta Ronnie újból.
- Pedig most már te is nyakig benne vagy, fiam - mondta Maguire. Maga a Sátán beszélt belő1e. A Sátán hangjának kellett lennie. - Úgyhogy nagy vigyort, és mehet tovább a móka.
Dork nagyot röhögött. - Vigyort, és mehet a móka; ez tetszik, Mike, ez tényleg tetszik.
Ronnie felnézett Maguire-re. A férfi negyvenöt éves lehetett, talán ötven, de barázdált, repedezett arca évekkel előtte járt korának. A fátyol lehullt; ez az arc már alig emlékeztetett emberre Ronnie szemében. Verítékezése, pofaszakállának szálai, felráncolódott szája már csak egy bővérű szajha felkínált hátsójára emlékeztette, az egyik magazin címlapjáról.
- Mi itt valamennyien hétpróbás gazemberek vagyunk - mondta a szerv -, úgyhogy nincs mit vesztenünk, ha megint elkapnak.
- Nincs - ismételte Dork.
- Bármennyire is profi vagy a szakmában, fiam, amennyire én látom, ha megpróbálsz kiugrani ebbő1 a mocskos üzletből, el fogod veszíteni a hírnevedet, mint becsületes és megbízható könyvelő. Még azt is megkockáztatnám, hogy soha az életben nem kapsz még egyszer munkát. Érted már, mire gondolok?
Ronnie meg akarta ütni Maguire-t, így hát meg is tette; jó keményen. Azonnal meghallotta a kielégítő reccsenést, amikor ökle találkozott Maguire fogsorával, és a vér ömleni kezdett az ajkak közül. Iskolás kora óta ez volt az első alkalom, hogy verekedésbe keveredett, így túl lassú volt ahhoz, hogy elkerülje a szükségszerűen bekövetkező megtorlást. Az ökölcsapás, amit Maguire-tól viszonzásként kapott, véresen és kiterülve azonnal a Bizarr Lányok közé küldte. Mielőtt még felkecmereghetett volna, Dork cipősarka máris az arcába csapódott, elmorzsolva orrában a porcogót. Mialatt Ronnie-t teljesen elvakította a vér, Dork talpra rángatta a testét, hogy megtartsa Maguire számára. A felékszerezett ujjak ökölbe szorultak, és az elkövetkezendő öt percben Maguire homokzsákként használta Ronnie-t, övön alulról indulva, végighaladva egész testén.
Ronnie különös módon megnyugtatónak érezte a fájdalmat; úgy tűnt, inkább ad gyógyírt bűnös lelkének, mint egy sor Üdvözlégy Mária. Amikor a verés véget ért és Dork engedte, hogy belezuhanjon a sötétségbe, már nem maradt benne szikrányi harag sem, csak a vágy, hogy befejezze a megtisztulást, amit Maguire elkezdett.
Amikor aznap este hazament Bernadette-hez, előadott egy hazugságot arról, hogy kirabolták az utcán. Az asszony olyan részvétteli volt, hogy szinte beteggé tette, amiért becsapta, de nem volt más választása. Aznap éjjel, és az azt követő éjjel képtelen volt elaludni. Ott feküdt saját ágyában, csak néhány lábnyira szépreményű hitvesétől, és megpróbált értelmet verni az érzéseibe. Nagyon is jól tudta, hogy az igazságnak előbb-utóbb a nyilvánosság elé kell kerülnie. Legjobb lesz, ha elmegy a rendőrségre, és tisztára mossa magát. Ehhez azonban bátorság kellett volna, és ő még soha nem érezte ennyire gyengének a szívét. Így sikerült elodáznia a döntést egész péntekig, azután pedig már csak hagyta, hogy a sebek megsárguljanak, a sérelmek pedig feledésbe merüljenek.
Azután vasárnap a szar beborult a ventillátorba. Még a legmocskosabb vasárnapi szennylap is az ő arcképét közölte; felette a harsogó szalagcímmel: "Ronald Glass szex-birodalma". Odabent semmitmondó fényképek, melyek most egyszerre bűnössége mellett tanúskodtak. Glass, amint hajszoltnak látszik. Glass, amint körmönfontnak látszik. Szőrének természetes burjánzása hirtelen rosszindulatúan borostássá tette; takaros frizurája a bűnös testvériségek által favorizált börtön-esztétikává aljasult. Lévén rövidlátó, sokszor hunyorgott; hunyorogva pedig olyannak tűnt, mint egy kéjvágyó patkány.
Csak állt az újságospavilon előtt, saját arcképére meredve, és már tudta, hogy személyes világvégéje most tűnik fel a horizonton. Reszketve olvasta a lapok borzalmas hazugságait.
Valaki - soha nem tudta meg, hogy ki - előállt az egész történettel. Pornográfia, orgiák, szexboltok, mozik. Az ocsmány és titkos világ, amit Maguire a háttérben felépített, most minden ízében kivesézésre került. Csakhogy Maguire nevét még csak meg sem említették. Szó sem esett Dorkról. Se Henry B.-ről. Csak Glassról; Glass volt ott mindenütt: a bűnösségéhez kétség nem férhetett. Bepalizták, annak rendje és módja szerint. Gyermekek megrontója lett, aki a kisfiúk nyomorúságán zsírosodott meg.
Túl késő lett volna tagadni bármit is. Mire hazaérkezett, Bernadette már elment, és magával vitte a gyerekeket is: Valaki már biztosan tudatta vele az újságot; feltehető1eg összenyálazva a telefont és tiszta kielégülést lelve a mocsok dobálásában.
Ott állt a konyhában, ahol az asztalon még mindig ott volt a családi reggeli, amit félbehagytak, és amit most már soha, senki sem fog megenni, és zokogott. Nem volt nagy ügy - könnyek csak korlátozott mértékben álltak a raktáron -, de ahhoz elég volt, hogy ezt a kötelességét letudottnak érezze. Hogy szabad folyást engedett bűntudatának, leült, mint bármelyik tisztességes ember, akivel ennyire kibaltáztak, és elkezdte tervezgetni a gyilkosságot.
Sok szempontból a pisztoly megszerzése nehezebb volt, mint bármi, ami azután következett. Körültekintő gondolkodásra, néhány megválogatott szóra, és rengeteg készpénzre volt hozzá szükség. Másfél napjába került, míg fellelte a fegyvert, amire szüksége volt, és amíg megtanulta használni azt.
Majd amikor elérkezettnek látta az időt, elindult elintézni az ügyet.
Henry B. halt meg elsőként. Ronnie saját fenyőlambériás konyhájában lőtte le, Islingtonban. Három ujjú kezében éppen egy frissen lefőtt csésze kávét tartogatott, és szinte már szánalomra méltó maszkként fagyott arcára a rémület. Az első lövés az oldalán érte, mely átszakítva ingét, némi vért is felszínre hozott. Ez sokkal kevesebb volt, mint aminek az elviselésére Ronnie addigra már megacélozta akaratát. Önbizalmat nyerve ebből, ismét tüzelt. A fegyver csöve a nyakra irányult; ennek kellett a gyilkos lövésnek lennie. Henry B. előrebukott, mint egy komikus a némafilmekben, és nem engedte el a csészéjét, Csak miután a padlóra zuhant. A csésze, benne a kávé és az élet elkeveredett nedveivel, még egy ideig csörögve pörgött a padlón, azután elnémult.
Ronnie átlépett a holttesten, és egy harmadik lövést eleresztett Henry B. tarkójába. Laza, szinte hétköznapi mozdulat volt: gyors és pontos. Ezután könnyedén kisiklott a hátsó bejáraton, szinte örömmámorban úszva a tett egyszerűsége miatt. Olyan volt, mintha sarokba szorított és megölt volna egy patkányt a pincéjében: kellemetlen kötelesség, de meg kellett lennie.
Az eufória csak öt percig tartott. Azután már gyötörte a bűntudat.
Akárhogy is, mégiscsak Henry volt. Hiába is győzködi magát.
Dork halála már jócskán érdekfeszítőbbre sikerült. Dork odakint volt az ügetőn; sőt, boldogan mutatta Ronnie-nak nyertes szelvényét, amikor érezte, hogy a hosszú penge befurakszik negyedik és ötödik bordája közé. Alig tudta elhinni, hogy éppen most gyilkolják meg; édességeken felhizlalt arca tökéletes értetlenségrő1 árulkodott. Ide-oda kapkodta fejét a körülöttük örvénylő tömegben, mintha arra számított volna, hogy egyikük hirtelen felé mutat és elkezd nevetni, majd közli vele, hogy az egész csak tréfa, egy elkésett születésnapi meglepetés.
Ronnie ezután megforgatta a pengét (valahol olvasta, hogy ez biztosan halálos), és Dork rádöbbent, hogy nyertes szelvény ide, nyertes szelvény oda, ez mégsem az ő szerencsenapja.
Nehéz testét még így is jó tízméternyire sikerült elvonszolnia a tömegben, míg az be nem szorult egy forgókeresztbe. Csak akkor érezte meg valaki, hogy Dork még meleg vére a ruhájára lövell, és felsikított.
Ronnie ekkorra már messze járt.
Elégedetten az eltelt órával, tisztábbnak érezve magát, hazafelé vette az irányt. Bernadette-et is otthon találta, éppen a ruhákat és kedvenc dísztárgyait pakolta el. Szólni akart hozzá, hogy vigyen magával mindent, ez már számára semmit sem jelent, de az asszony kisiklott az útjából, és ismét eltűnt, mint egy valaha volt feleség kísértete. A konyhaasztalon még mindig meg volt terítve a vasárnapi reggelihez. A gyerekek tányérjában már por telepedett a kukoricapehelyre; az avas vaj nehéz, zsíros szaga kezdte megülni a levegőt. Ronnie végigücsörögte a délutánt, a szürkületet; ott ült egészen másnap hajnalig, és frissen szerzett hatalmát kóstolgatta élet és halál felett. Ezután ruhástól befeküdt az ágyba - többé már nem érdekelte a takarosság - és szinte édes álomba zuhant.
Maguire számára nem okozott túl nagy nehézséget kitalálni, hogy ki altatta el Dorkot és Henry B. Henryt, még ha ezt a tényt különösen is nehéz volt megemészteni. A bűnözőtársadalom jó része hallott Ronald Glassról, és jót nevetett Maguire-rel azon a kis átejtésen, amit az az ártatlannal szemben elkövetett. Azt azonban senki sem gondolta volna, hogy Ronnie ilyen szélsőséges szankciókat képes alkalmazni ellenségei ellen. Többen úgy tartották, hogy üdvözölni kellene, amiért ennyi vér van a pucájában; mások, köztük Maguire is, úgy tartották, túl messzire merészkedett ahhoz hogy maguk közé fogadják, mint afféle megtévedt bárányt., Az általános vélekedés szerint gyorsan rendezni kellett az ügyet, mielőtt a hatalom nagyon is kényes egyensúlyát bármiféle károsodás érné.
Így hát Ronnie napjai megszámláltattak. Henry B. csonka kezének három ujján meg lehetett volna őket számolni.
Szombat délután jöttek el érte, és gyorsan lefogták, mielőtt bármilyen fegyvert foghatott volna saját védelmében. Egy húsraktárba vitték, be a hideg hűtőkamra jégfehér elszigeteltségébe, ahol felakasztották egy húskampóra, és alaposan megkínozták Bárki, akinek fenntartásai voltak Dork vagy Henry. B. halálával kapcsoltban, most kifejezésre juttathatta gyászát. Késekkel, kalapácsokkal, hegesztőpisztollyal. Szilánkokra törték a térdét és a könyökét. Átszúrták a dobhártyáját, leégették a húst a talpairól.
Végül, úgy tizenegy óra körül kezdték elveszíteni az érdeklődésüket. A klubok ekkortájt kezdtek lendületbe jönni, a játékasztalok körül már zajlott az élet; ideje volt végezni az igazságtétellel, és beruccanni a városba.
Ekkor érkezett meg Micky Maguire, tetőtő1 talpig kirittyentve a jeles eseményre. Ronnie tudta, hogy valahol a ködben neki is ott kell lennie, de az érzékei már régen magára hagyták, így nem láthatta, ahogy a pisztoly a homlokára irányul, és nem hallhatta, ahogy a lövés döreje ide-oda pattog a fehér csempés helyiségben.
Egyetlen makulátlanul irányított lövés, mely nyomán egy lövedék belépett az agyába, a homloka közepén. Olyan takaros lövés, amilyet csak kívánni lehet; mintha egy harmadik szem nyílt volna a nyomában.
A test egy pillanatra összerándult a kampón, majd elernyedt.
Maguire férfiként fogadta a tapsot, megcsókolta a hölgyeket, megköszönte drága barátainak, hogy magukra vették az igazságszolgáltatás terhét, majd elment ő is játszani. A holttestet egy fekete plasztikzsákban kitették az Epping Forest szélén; vasárnap kora reggel, miközben a hajnali kórus már hangolt a kőrisfák és fügefák között. És ezzel, józan emberi számítás szerint, elérkezett a vég. Csakhogy ez még csak a kezdet volt.
Ronnie hulláját egy kocogó találta meg, valamivel hét óra előtt, a rákövetkező hétfőn. Az egy nap alatt, ami a lerakása és a megtalálása között eltelt, a holttest máris oszlásnak indult.
A kórboncnok azonban már látott sokkal, sokkal rosszabbat is. Részvétlen tekintettel figyelte, ahogy a két segéd levetkőzteti a testet, összehajtogatja a ruhákat, és egy műanyag zsákba teszi őket. Türelmesen várakozott, mialatt az elhunyt feleségét bekísérték visszhangzó birodalmába; hamuszürke arccal, könynyektől duzzadt szemekkel. A nő minden érzelem nélkül tekintett le férjére, érzéketlenül meredve a sebekre és a kínzás nyomaira. A patológus előtt egész közös életük képe kirajzolódott ebbő1 az utolsó találkozásból a Szexkirály és felesége között. Szeretet nélküli házasságuk, vitáik a férfi alávaló életvitelén, a nő kétségbeesései a férfi brutalitása, és most a végső megkönnyebbülés, hogy a gyötrelmeknek vége, és az asszony új életet kezdhet, megszabadulva a zsarnokságtól. A patológus magában azt is feljegyezte, hogy alkalomadtán utánanézzen a bájos özvegy címének. Milyen elragadóan közömbös maradt a csonkítások láttán; a szája is kiszáradt, ahogy az asszonyra gondolt.
Ronnie tudta, hogy Bernadette eljött, majd elment; és azokat az arcokat is érzékelte, melyek néha megjelentek a bonckamra ajtajában, hogy vessenek egy pillantást a Szexkirályra. Érdeklődés tárgya volt még halálában is; bár érzett egyfajta borzadályt is, amire nem számított, és ami még mindig ott keringett az agytekervényeiben - mint egy bérlő, akit még a végrehajtó sem tudott elűzni -, látva a világot ott lebegni maga körül, ugyanakkor képtelenül arra, hogy bármit is kezdjen vele.
A halála óta eltelt napokban nem kínálkozott fel előtte egyetlen lehetőség sem, hogy elszökjön nyomorúságos állapotából. Csak ült saját halott koponyájában, erőtlenül ahhoz, hogy utat találjon az élők világába; ugyanakkor valami azt sem engedte, hogy mindenestő1 feladja az életet, és elinduljon megkeresni a Mennyeket. Még mindig élt benne a bosszúvágy. Szellemének egy része, mely képtelen volt megbocsátani, felkészült rá, hogy addig halogassa a Paradicsomot, míg be nem fejezi a munkát; amit elkezdett. A könyvelést egyensúlyba kellett hozni, és amíg Michael Maguire él, addig nem kezdheti meg vezeklését.
Kerek börtönében ülve figyelte a kíváncsiakat, és közben megacélozta akaratát.
A kórboncnok egy gyakorlott halfiléző részvéttelenségével végezte munkáját Ronnie testén; előbányászva a lövedéket a koponyából, és az összezúzott csontokból, porcogókból álló pépet piszkálgatva, mely valaha a térde és a könyöke volt. Ronnie egyáltalán nem szerette ezt az embert. Nagyon is sokatmondóan szemezett Bernadette-tel; és most, hogy megjátszotta a szakértőt, lelketlensége még tenyérbe mászóbb volt. Bárcsak tényleg lenne egy tenyere, egy ökle, egy teste, amit használhatna egy darabig. Akkor megmutatná ennek a böllérnek, hogyan kell bánni a holttestekkel. A gondolat azonban önmagában nem volt elég; összpontosításra és a szökés eszközére volt szüksége.
A boncmester befejezte jelentését és a durva összefércelést; ledobta fénylő gumikesztyűjét és beszennyezett eszközeit a kézikocsira, a mocskos rongyok és az alkohol mellé, majd hátrahagyta a testet asszisztenseinek.
Ronnie hallotta, ahogyan a lengőajtó becsapódott, amint a férfi elhagyta a helyiséget. Valahol egy csapból ömlött a víz, és a mosdótálhoz csapódott, a hang irritálta.
Az asztal mellett, melyen feküdt, a két technikus a cipőkrő1 beszélgetett. Annyi lehetséges téma közül éppen a cipőkrő1. Milyen banális, gondolta Ronnie; milyen banális ez az egész élet.
- Mutattam már azokat a pótsarkakat, Lenny? Minek kellett feltennem ezeket a barna antilop Cipőmre is? Semmit sem érnek. Nem jók az égadta világon semmire.
- Nem vagyok meglepve.
- És micsoda pénzeket elkérnek érte. Ezt nézd meg, most nézd meg. Egy hónap alatt így elkopott.
- Papírvékony.
- Az, Lenny, papírvékony. Vissza is fogom vinni nekik.
- Igazad van.
- Vissza én.
- Igazad van.
Ez az értelmetlen beszélgetés - a gyötrelmes órák és a hirtelen halál, majd a boncolás után, amit most kellett elszenvednie - szinte elviselhetetlen volt. Ronnie szelleme zúgva repkedett körbe-körbe agyában, mint egy befőttesüveg alatt foglyul esett dongó, mely elhatározta magát, hogy ki fog törni és csak csíp és csíp...
Körbe-körbe, mint ez az agyatlan beszélgetés. - Papírvékony
- Nem vagyok meglepve.
- Rohadt külföldiek. Micsoda vacak. Abban a rohadt Koreában készült. -
- Koreában?
- Ezért olyan papírvékony.
Ez megbocsáthatatlan volt: ezeknek az embereknek a kipihent baromsága. Ők bezzeg élhetnek, cselekedhetnek, létezhetnek; mialatt ő csak repked körbe-körbe, és majd felrobban a méregtő1. Hát hol itt az igazság?
- Szép lövés, mi, Lenny?
- Micsoda?
- A faszi. A Szexkirály, vagy hogy hívják Egyenest a szeme közé. Látod? Lőttek a görénynek.
Lenny társa úgy látszik még mindig a papírvékony sarkával foglalatoskodott. Nem válaszolt. Lenny kíváncsian félrehajtotta a leplet Ronnie homlokáról. A fűrész és a boncszike nyomait az elnagyolt varrat csak alig fedte el, de maga a golyó ütötte lyuk tényleg takaros volt.
- Ezt nézd meg.
A másik is rápillantott a halott arcra. A sebet kitisztították, miután mintákat vettek belőle. A perem fehér volt és gyűrődött.
- Én meg azt hittem, hogy általában a szívre mennek - jegyezte meg a technikus.
- Ez nem szokványos utcai balhé volt. Kivégzés, méghozzá szertartásos - dugta be Lenny a kisujját a sebbe. - Tökéletes lövés. Egyenesen a szeme közé. Mintha három szeme lenne.
- Ja...
A leplet visszalökték Ronnie arcára. A dongó zümmögve tovább keringett, körbe-körbe.
- Te hallottál már a harmadik szemről, he?
- Miért, te igen?
- Stella olvasott valami olyasmit, hogy az a test közepe.
- Az a köldököd. Hogyan lehetne az ember homloka a testének a közepe?
- Hát...
- Az a köldököd.
- Nem, úgy értem, amolyan szellemi központ.
A másik válaszra se méltatta.
- Pont ott, ahol a golyó bement - magyarázta Lenny, még mindig csodálattal adózva Ronnie gyilkosa előtt.
A dongó hallgatott. A golyó ütötte lyuk csak egy volt az életén tátongó számtalan lyuk közül. Lyuk volt ott is, ahol a feleségének és a gyermekeinek kellett volna lennie. Lyukak kacsintottak felé, mint világtalan szemek, a magazinok lapjairól is: rózsaszínek, barnák, szőrrel körülvéve. Lyukak jobbra, lyukak balra...
Nem lehetne, hogy végre találjon egy olyan lyukat is, aminek hasznát tudja venni? Miért ne szabadulhatna egy lyuk segítségével?
Szelleme megfeszítette magát, és a szemöldök felé indult, átfurakodva az agykérgen, telve a félelem és az izgalom keverékével. Maga előtt érzékelte a kijáratot, mint pislákoló fényt a hosszú alagút végén. A lyuk mögött a lepel ráncai és görbületei úgy fénylettek fel, mint az ígéret földje. Irányérzéke nem hagyta cserben, a fény egyre erősödött, mialatt továbbhajtotta magát, és a hangok is egyre hangosabbak lettek. Ronnie szelleme harsonaszó nélkül tört fel a külső világba, mint a lélek parányi szivárgása. A folyadék finom szemcséi, melyek akaratát és tudatát továbbították, mint a részvét könnyei, lassan felszívódtak a lepedőben.
Teste immár valóban elhagyatott lett, fagyos hústömeg, mely már csak arra jó, hogy a lángok felfalják. Ronnie Glass egy új világban létezett: egy fehér vászonvilágban, melynek korábban még a létét sem feltételezte volna.
Ronnie Glass vált saját halotti leplévé.
Ha Ronnie kórboncnoka nem lett volna feledékeny, nem kellett volna visszajönnie a hullakamrába ugyanabban a pillanatban, hogy megpróbálja megkeresni határidőnaplóját, melybe felírta Glass özvegyének telefonszámát; és ha nem jött volna vissza, életben maradhatott volna. Így azonban...
- Még el sem kezdték? - csapott le azonnal asszisztenseire.
Azok elmormoltak valami mentegetőzésfélét. A doktor az estének ebben a szakaszában mindig is ingerlékeny volt, hozzászokhattak már a dühkitöréseihez.
- Kapják össze magukat - morogta, lerántva, majd bosszúsan a földre hajítva a leplet -, mielőtt ez a szarházi unalmában ki nem sétál innen. Maguk sem akarhatják, hogy rossz híre menjen a mi kis hotelünknek, nem igaz?
- De igen, uram. Mármint, nem, uram.
- Akkor ne ácsorogjon ott, kapja fel. Az özvegy minél előbb túl akar már lenni az egészen. Épp eleget láttam már én is belőle.
Ronnie összegyűrt halomban feküdt a földön, majd lassan elkezdte kiterjeszteni befolyását frissen felfedezett birtokán. Jó érzés volt, hogy ismét van egy teste; még akkor is, ha az steril volt, és négyszögletes. Bevetve minden akaraterejét, melynek nagyságáról korábban fogalma sem volt, Ronnie lassan átvette az uralmat a teljes lepedő felett.
Az kezdetben visszautasította az életet. Mindig is passzív volt, ez volt számára a természetes. Nem szokott még hozzá, hogy szellemek tanyázzanak benne. De Ronnie-t most már nem lehetett megállítani. Az akarata elsöpört minden akadályt. A természetes állapoton felülkerekedve lassan élettel kezdte megtölteni a vászon valamennyi szálát és csomóját.
A lepel felemelkedett.
A kórboncnok megtalálta kis fekete könyvecskéjét, és éppen zsebre akarta rakni, amikor az a fehér anyag elterült az útjában, kinyújtózva, mintha csak valami mély álomból ébredne.
Ronnie beszélni is próbált, de az egyetlen hang, amit talált, a levegőt hasító anyag hangja volt; túlságosan halk, túlságosan súlytalan ahhoz, hogy hallható legyen a megrémült emberek jajszavaitól. És azok valóban megrémültek. A kórboncnok segítségért kiáltott, de az nem érkezett meg. Lenny és társa inkább a lengőajtó félé csusszant, s közben mindannyian megállás nélkül fohászokat motyogtak bármelyik helyi istenséghez, aki hajlandó volt meghallgatni őket.
A patológus nekihátrált a boncasztalnak, kifogyva az istenekbő1.
- Tűnj már el innen - kiáltotta kétségbeesetten. Ronnie erősen magához ölelte.
- Segítség - suttogta a patológus, inkább csak magának. A segítség azonban már távol járt. Végigrohant a folyosókon, még mindig fohászokat motyogva, hátat fordítva a csodának, ami a bonckamrában bontogatta szárnyait. A boncmester egyedül maradt, foglyul esve a kikeményített ölelésben, elmormolva az utolsó bocsánatkérést is, amire büszkesége romjai alatt bukkant.
- Sajnálom, akárki is vagy. Akárki vagy. Nagyon sajnálom.
De Ronnie-ban olyan harag munkált, amit nem lehetett már megváltani: se bocsánatkérés, se könyörgés nem segíthetett. Ez a gülüszemű rohadék, a szikéjével úgy vagdosta fel és vizsgálgatta a testét, mintha az csak egy hátszínszelet lett volna. Szinte kifehéredett a dühtő1, amikor rágondolt, hogy ez a kripli milyen átkozottul hideg maradt, hogy nem indította meg sem élet, sem halál, sem Bernadette. A rohadék itt fog megdögleni, itt, az ő földi maradványai mellett, érzéketlen hivatása mementójaként.
A lepel sarkai durván formált karokká alakultak, ahogy Ronnie emlékei utat találtak hozzájuk Természetesnek tűnt, hogy korábbi valóját ölti fel ebben az új közegben is. Először a kezeket alakította ki, azután az ujjakat; még egy kezdetleges hüvelykre is futotta erejébő1. Mint egy morbid Ádám, vászonból megteremtve.
Még csak formálódtak a kezei, de azok máris a patológus nyaka köré szorultak. Miután a tapintása még nem alakulhatott ki, nem érzékelhette, milyen erővel feszül neki a lüktető bőrnek - ezért nemes egyszerűséggel szorította, ahogy csak bírta. A férfi arca elfeketedett, nyelve - szilvakékre elszíneződve úgy türemkedett elő szájából, mint egy lándzsa éles és kemény hegye. Lelkesedésében Ronnie még a nyakát is eltörte. Hirtelen reccsenés hallatszott, és a férfi feje természetellenes szögben hátrabicsaklott. A hiábavaló könyörgés már régen abbamaradt.
Ronnie leejtette a testet a fényesre polírozott padlóra, és frissen megformált kezeire meredt; a szemeivel, melyek még mindig nem voltak egyebek két tűszúrásnál a vérrel szennyezett lepedőn.
Mekkora magabiztosság öntötte el ebben a testben, és Istenem, micsoda erő lakozott benne: eltörte ennek a rohadéknak a nyakát, anélkül, hogy megerőltette volna magát. Betöltve ezt a különös, vértelen fizikumot, furcsamód megkönnyebbülést érzett, amiért megszabadult az emberi test kötelékeitől. Hirtelen ráébredt az életadó levegő jelenlétére; érezte, ahogy az megtölti és feldagasztja. Szállni is tudna; akár a lepedők a szélben; és ha úgy akarja, ököllé csomózhatja testét, hogy ronggyá verje a világot is. A kilátások határtalannak tűntek.
És mégis... megérezte, hogy uralma a legjobb esetben is csak időleges. Előbb vagy utóbb a lepel vissza akarja majd kapni korábbi életét, melyet gondtalan rongydarabként töltött, és igazi, passzív természetének kell ismét birtokba vennie. A test nem lett az övé, mindössze kölcsönbe kapta; rajta állt, hogy legjobb képességei szerint felhasználja azt bosszújához. Tisztában volt a követendő sorrenddel. Az első és legfontosabb: megtalálni és elintézni Michael Maguire-t. Ekkor, ha még marad rá ideje, elmehet meglátogatni a gyerekeket. Nem lenne azonban bölcs dolog lepedő képében mutatkoznia előttük. Jobban teszi, ha továbbfejleszti az emberi megjelenés illúzióját, és megpróbálja minél kifinomultabbá tenni a hatást.
Korábban is láthatta, mi mindenre nem képesek az anyag gyűrődései: arcokat formáznak az összegyűrt párnákon, vagy az ajtón lógó kabátokon. Ennél is rendkívülibb volt a Torinói-lepel, melyen csodálatos módon megjelent Jézus Krisztus testének és arcának lenyomata. Bernadette egyszer látott egy képeslapot a Lepelrő1, melyen az összes lándzsa- és szeg ütötte seb a helyén volt. Ő miért ne lenne képes hasonló csodára, az akarata erejével? Hát nem ő volt az, akinek még a feltámadás is sikerült?
Odament a bonckamra mosdójához, és elzárta a csapot, majd a tükörre meredt, hogy nyomon kövesse, amint akarata alakot ölt. A lepel felszíne máris görcsösen rángott és örvénylett, megadva magát lakója erejének. Kezdetben csak primitív körvonalak látszottak arcából, durván felvázolva, mint egy hóember vonásai. Két lyuk a szeme helyén, nagy, ellapult orr. De ő tovább összpontosított, rákényszerítve az anyagot, hogy szakítószilárdsága végső határáig feszüljön. És lőn! Működött, valóban működött! A szálak siránkoztak, de meghajoltak a vasakarat előtt, megformázva a finom metszésű orr vonalát, majd a szemhéjakat, az alsó, és a felső ajkakat. Emlékeiben úgy pásztázta végig arcát, mint egy imádott szerető vonásait, és teljes részletességgel alkotta őket újjá. Ekkor nekilátott a nyakszirtnek, mely - bár csak levegő töltötte ki - rnáris csalókán tömör benyomást keltett. Lejjebb a lepedő férfi torzóvá dagadt. A karok már megformálódtak, hamarosan követték őket a lábak is. És akkor elkészült.
Megformálta saját magát, önnön képére.
Az illúzió persze így sem lehetett tökéletes. Egyrészrő1 tetőtő1-talpig fehér volt, kivéve a vérfoltokat, és bőrévé az anyag textúrája lépett elő. Az arcát alkotó gyűrődések talán kissé szigorúak lettek, mintegy kubista benyomást kölcsönözve; ráadásul képtelen volt rábírni az anyagot, hogy újraalkossa haját, illetve körmeit. A megmutatkozásra azonban így is készen állt, legalábbis amennyire ezt egy lepedőtő1 el lehet várni.
Ideje volt hát elindulni, hogy találkozzon közönségével.
- Nyertél, Micky.
Maguire csak ritkán vesztett pókeren. Ahhoz túlságosan is agyafúrt volt, és elhasználódott arcából sem lehetett semmit kiolvasni: fáradt, véreres szemei soha nem árulkodtak gondolatairól. Pedig - bár kártyajátékosként és nyerőként óriási hírnevet szerzett, egyszer sem csalt. Ezt megfogadta magának. Abban nem lett volna poén. Az úgy nem egyéb tolvajlásnál, az pedig a bűnözőknek való. Ő pedig üzletember volt; egyszerű és tiszta.
Ma este, mindössze két és fél óra leforgása alatt tekintélyes összeg vándorolt a zsebébe. Az élet szép. Dork, Henry B. és Glass halála óta a rendőrség csakis a Gyilkossággal foglalkozik, és nem fordít figyelmet a Bűn alacsonyabb kasztjai felé. Amellett rendesen zsírozta is a tenyerüket, úgyhogy nem volt okuk a panaszra. Wall nyomozó, aki már hosszú évek óta ivócimborája is volt, még védelmet is ajánlott Maguirenek a holdkóros gyilkos ellen, aki láthatóan elszabadult a városban. A felvetés iróniája roppant mód szórakoztatta Maguire-t.
Kis híján hajnali három óra volt. Ilyenkor bújnak a rossz kislányok és kisfiúk az ágyba, hogy megálmodják a holnapi bűntettüket. Maguire is felemelkedett az asztaltól, jelezve ezzel az aznap esti parti végét. Begombolta felöltőjét, és gondosan újrakötötte limonádé színű selyemnyakkendőjét.
- Újabb parti, egy hét múlva? - vetette fel.
A legyőzött partnerek beleegyeztek. Hozzászoktak már, hogy a főnök elszedi tőlük a pénzüket, ezért nem is nehezteltek érte. Volt ugyan árnyalatnyi szomorúság a légkörben: hiányzott Dork és Henry B. A szombat esték azelőtt mindig olyan jókedvűen teltek. Mostanában már jobbára csak az üzletrő1 volt szó.
Perlgut indult el elsőként, elnyomva maniláját a csordulásig teli hamutálban.
- Jó éjt, Mick.
- Jó éjt, Frank Csókold meg a kölyköket Mick bácsi helyett is, he?
- Úgy lesz, Mick.
Perlgut elcsoszogott, dadogós testvérével a sarkában.
- Jó-jó-jó éjt.
- Jó éjt, Ernest.
A testvérpár lecsattogott a lépcsőn. Norton indult el utoljára, mint mindig.
- Holnap jön a szállítmány? - kérdezte.
- Holnap vasárnap van - felelte Maguire. Vasárnap sohasem dolgozott: az a nap a családé volt.
- Nem, ma van vasárnap - javította ki erőltetett természetességgel Norton, aki próbált nem túl pedánsnak látszani. - Holnap hétfő van.
- Igen.
- Akkor hétfőn jön a szállítmány?
- Remélem.
- Bemégy a raktárba?
- Azt hiszem.
- Akkor majd felveszlek, és együtt beugrunk.
- Jól van.
Norton jó ember volt. Savanyújóska, de megbízható.
- Akkor jó éjt.
- Jó éjt.
A férfi cipőjének háromhüvelykes sarkait acélvasalás borította; úgy kopogtak a lépcsőn, mint egy női tűsarkú cipő. Az ajtó végül odalent is becsapódott.
Maguire megszámolta a bevételt, kiitta maradék Cointreau-jét, majd leoltotta a lámpát a játékszobában. A füst máris áporodott volt. Holnap fel kell küldenie valakit, aki kinyitja az ablakot, és beenged egy kis friss Soho-illatot: szalámi és kávébab, üzlet és mocsok keverékét. Imádta, méghozzá szenvedélyesen: ahogyan egy kisbaba a cickót.
Miközben leereszkedett a lépcsőkön az elsötétített szexboltba, odakintrő1 még hallotta a búcsúzkodást, melyet a kocsiajtók becsapódása és a drága autók finom dorombolása követett. Egy jó haverokkal eltöltött kellemes este; mi másra is vágyhatna még egy férfiember?
A lépcsősor alján megtorpant egy pillanatra. A kinti pislákoló neonfények eléggé bevilágították a boltot ahhoz, hogy ki tudja venni a magazinok sorait. A fóliába burkolt arcok felcsillantak; a szilikonnal dúsított mellek és duzzadt fenekek úgy kellették magukat a polcokon, mint a túlérett gyümölcsök. Sminktől csöpögő arcok fintorogtak felé, felajánlva minden magányos kielégülést, amit csak egy darab papír kínálni tud. A bájak nem indították meg, régen elmúltak már azok az idők, amikor bármi érdekeset is talált bennük. Számára csupán árucikkek voltak; se undort, se izgalmat nem érzett a láttukra. Végtére is boldog házasember volt, olyan feleséggel, akinek a képzelete alig terjedt túl a Kúma Szutra második oldalánál, és olyan gyerekkel, aki hatalmas nyaklevest kapott, ha csak egyetlen megkérdőjelezhető szó elhagyta az ajkát.
Az üzlet sarkában, ahol a szado-mazo anyagot tartotta, valami felemelkedett a padlóról. Maguire csak nehezen tudott összpontosítani a folyton váltakozó fényben. Piros, kék. Piros, kék. De az biztos, hogy nem Norton volt, de a Perlgutok egyike sem.
Az arc mégis ismerősnek tűnt a számára, ahogy rá mosolygott a "Megkötözve és megerőszakolva" magazinok hátterében. Most ismerte csak fel: Glass volt az, egészen biztosan, aki a színes fények ellenére is lepedőfehérnek tűnt.
Nem próbálta ésszel felfogni, hogyan nézhet farkasszemet egy halott emberrel, hanem hagyta leesni a kabátját és az állát, majd rohanni kezdett.
Az ajtó zárva volt, tucatnyi kulcsa közül az egyik nyitotta. Jesszus, minek is kellett neki ennyi kulcs? Kulcsok a raktárházhoz, kulcsok az üvegházhoz, kulcsok a bordélyházhoz. És csak a pislákoló fény mellett keresgélhetett. Piros, kék, piros, kék.
Megcsörgette a kulcsokat, és valami égi csoda folytán a legelső darab könnyedén beszaladt a zárba, és úgy elfordult, mint mutatóujj a forró zsírban. Az ajtó nyitva állt, mögötte az utca.
Glass azonban hangtalanul mögéje siklott, és mielőtt még átléphette volna a küszöböt, valami rongyot dobott az arcába. A rongynak kórházszaga volt: éter vagy fertőtlenítő, esetleg mindkettő. Maguire megpróbált felüvölteni, de a lepel keze letüremkedett a torkán. Fuldokolni kezdett, az öklendezési reflextő1 az egész gyomra felfordult. Támadója válaszként tovább fokozta a szorítást.
Az utca túlsó felén egy Maguire által csak Natalieként ismert lány (modell érdekes állást keres, francia nyelvtudással) nézte a küzdelmet a bolt ajtajában, jellegtelen arcán elkábult tekintettel. Látott már egy-két gyilkosságot korábban is - nemi erőszakot meg éppen bőséggel -, és esze ágában sem volt beavatkozni. Amellett túl késő volt már, és sajgott a combjai között. Hátat fordított hát az eseményeknek, és elindult a rózsaszín fényekkel megvilágított folyosón. Maguire fel is jegyezte magában, hogy valamelyik nap ne felejtse el egy kicsit megszabdalni ezért az arcát. Már ha életben marad, ami minden pillanattal egyre valószínűtlenebb lett. A piros-kék, piros-kék már nem különült el egymástól, miután levegőtlen agya színvakká tette, és - bár úgy tűnt, sikerül végre fogást találni támadóján - csak a levegőt markolászta, az üres rongyokat, mely úgy szaladt át ujjai között, mint a selyem.
Ekkor valaki megszólalt. A szavak nem mögötte hangzottak fel; nem a támadótól jöttek, hanem elölrő1. Az utcáról, Nortontól. Itt volt Norton. Valamiért visszajött, áldassék a neve, most szállt ki éppen a kocsijából, jó tízméternyire felfelé az utcán, és közben Maguire nevét ordította.
Az orgyilkos halálos szorítása engedett, és a gravitáció magáénak követelte Maguire-t. Súlyos teste a kövezetre zuhant, arca bíborszínben játszott a rikító neonfények alatt.
Norton a főnök felé rohant, pisztoly után kotorászva zsebében a sok vicik-vacak között. A fehérbe öltözött támadó már az utcán menekült, nem volt felkészülve rá, hogy még egy férfival elbánjon. Norton szemében leginkább egy kiugrott Klu Klux Klan tagnak tűnt, csuklyájával, köntösével. Gyorsan fél térdre ereszkedett, két kézzel megmarkolta a pisztolyt, majd célba vette az alakot, és tüzelt. A hatás lenyűgöző volt. A figura felfúvódni látszott, teste elveszítette alakját, és egy fehér lepedő ide-oda csapkodó tömegévé vált, melyre mintha egy arc körvonalait nyomták volna. Olyan hang hallatszott, mint amikor a kikeményített anyag elreped, ez a hang nagyon idegenül hangzott ebben a mocskos sikátorban. Nortont egy pillanatra teljesen megbénította zavarodottsága, és ez alatt az emberforma lepel felemelkedett a levegőbe, majd elillant.
Norton lábánál Maguire nagyokat nyögve kezdett öntudatra térni. Megpróbált beszélni, de sebesült gégéje és torka miatt komoly nehézséget okozott számára, hogy megértesse magát. Norton közelebb hajolt hozzá. Megérezte a hányadék és a félelem szagát.
- Glass - nyögte ki a férfi.
Ennyi elég is volt. Norton bólintott, csitítgatva társát. Hát persze, az volt az az arc a lepedőn: Glass, az oktalan könyvelőcske. Látta, amint a férfi talpát sütögetik, végignézte az egész gonosz rituálét, és egyáltalán nem volt ínyére.
Lám csak, lám csak: Ronnie Glassnak mégiscsak vannak olyan barátai, akiktő1 nem áll távol a bosszú gondolata.
Norton felnézett, de a szél addigra már régen elrepítette a szellemet a háztetők felé, és azon túl.
* * *
Szörnyű tapasztalat volt: először ízlelte meg a kudarcot. Ronnie még most is emlékezett rá; annak az éjszakának a vigasztalanságára. Lefeküdt - összetekeredve egy patkányjárta sarokban, egy régóta elhagyatott gyárépületben a folyótól délre -, és megpróbálta csillapítani a szövetében eláradó pánikot. Mi értelme volt az egész trükknek, ha elveszíti teste felett az uralmat, amint fenyegetve érzi magát? Sokkal gondosabban kell terveznie, és addig feszíteni akaratát, míg semmi sem állhat neki ellen. Máris érezte, hogy lankadófélben van az energiája, másodszorra már nem ment olyan könnyedén testének újbóli felépítése. Nem vesztegethetett több időt ügyetlen próbálkozásokra. Olyan sarokba keli szorítania a férfit, ahonnét nem szökhet el.
A rendőrségi vizsgálatok már fél napja tartottak, és most kezdtek belenyúlni az éjszakába is. Wall nyomozó a Yardtól megpróbálkozott az összes technikával, amit csak ismert. Nyájas szavak, kemény szavak, ígéretek, fenyegetések, csábítások, meglepetések, sőt pofonok. Lenny mégis egyre ugyanazt a történetet hajtogatta, azt a nevetséges történetet, melyet szerinte kollégája is meg fog erősíteni, ha felépül abból a sokkos állapotból, ahol menedéket, keresett. Nem volt az az isten, hogy a nyomozó komolyan vegyen egy ilyen történetet. Egy járkáló lepedő? Hogyan festene ez egy jelentésben? Nem, valami konkrétumra volt szüksége, még akkor is, ha az csak hazugság.
- Kaphatnék egy cigarettát? - kérdezte Lenny ezredik alkalommal. Wall megrázta a fejét.
- Hé, Fresco... - szólt oda jobbkezének, A1 Kincaid-nak. - Azt hiszem, ideje újra átkutatni a fickót. Lenny nagyon jól tudta, mi következik az átkutatásból, virágnyelven ez jelentette az újabb verést. Neki a falnak, lábakat terpeszbe, kezek a fejre, bamm! Gyomra nagyot ugrott a gondolatra.
- Figyeljen... - próbálkozott.
- Igen, Lenny?
- Nem én tettem.
- Dehogynem - felelte Wall az orrát piszkálgatva. Mi csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy miért. Nem szerette a vén szarost? Biztos mocskos megjegyzéseket tett a barátnőivel kapcsolatban, mi? Errő1 volt híres, ahogy hallottam.
Fresco önelégülten elvigyorodott. - Ezért kellett elaltatnia?
- Az Isten szerelmére - kiáltotta Lenny -, azt hiszi, elmondanám ezt az egész kibaszott szarságot, ha nem a két szememmel láttam volna?
- Micsoda beszéd - korholta Fresco.
-A lepedők nem repkednek-jelentette ki Wall, érthető meggyőződéssel.
- Akkor most hol van az a lepedő, mi? - érvelt Lenny.
- Elhamvasztotta, megette, én honnan a szarból tudhatnám?
- Micsoda beszéd - morogta Lenny csendesen.
A telefon megcsörrent, mielőtt Fresco megüthette volna. Felvette a kagylót, beleszólt, majd átadta Wallnak. Csak ezután ütötte meg Lennyt; barátságos pofon csattant, nyomában kevéske vérrel.
- Figyeljen - vicsorgott Fresco, halálos közelségben ott zihálva Lenny orra előtt, mintha el akarná szívni előle a levegőt. - Tudjuk, hogy maga tette, világos? Maga az egyetlen élő ember ebben a hullaházban, aki tehette, világos? Mi csak azt akarjuk megtudni, hogy miért. Ez minden. Hogy miért.
- Fresco. - Wall eltakarta a hallgatót, mialatt társához beszélt.
- Igen, uram.
- Mr. Maguire az.
- Mr. Maguire?
- Micky Maguire.
Fresco bólintott.
- Nagyon zaklatott.
- Igen? És miért?
- Úgy gondolja, hogy megtámadták A férfi a hullaházból. A Szexkirály.
- Glass - szólalt meg Lenny - Ronnie Glass.
- Ronald Glass, ahogy az úr mondja - közölte Wall, Lenny-re mosolyogva.
- Ez nevetséges - mondta Fresco.
- Hát, én úgy gondolom, hogy ennyit igazán megtehetünk közösségünk e kimagasló tagjáért, nem? Ugorj le a hűtőkamrába, és bizonyosodj meg róla...
- Megbizonyosodni?
- Hogy az a rohadék még mindig ott van...
- Aha.
Fresco elindult; összezavartan, de engedelmesen. Lenny az egészbő1 egy kukkot se értett, de már túl volt azon, hogy érdeklődjön. Mi a franc köze van neki az egészhez. A bal zsebében tátongó lyukon át elkezdett játszani a golyóival. Wall utálattal méregette.
- Ne csinálja ezt - szólalt meg. - Annyit játszadozhat magával, amennyit csak tetszik, ha egyszer bedugták egy helyes, meleg cellába.
Lenny megrázta a fejét, majd előhúzta kezét a zsebéből. Ez egész egyszerűen nem az ő napja volt. Fresco ekkor ért vissza a hűtőkamrából, némileg kifulladva.
- Ott van - mondta, láthatóan felvillanyozva a feladat könnyűségén.
- Hát persze hogy ott van - felelte Wall.
- Halott, mint a pinty - nyugtázta Fresco.
- Milyen pinty? - kérdezte Lenny
Fresco üres tekintettel fordult felé.
- Csak egy szófordulat - válaszolt mogorván. Wall nyomozó ismét füléhez emelte a kagylót, és Maguire-ral beszélt. A férfi a vonal túlsó végén nagyon beijedtnek tűnt, és a megnyugtató szavak csak nagyon kevés eredményt hoztak nála.
- Itt van, és minden a legnagyobb rendben, Micky. Biztos tévedtél.
Maguire félelme elektromos töltésként szaladt vég a vonalon.
- A saját szememmel láttam, hogy az isten verje meg.
- Hát, idelent fekszik, egy takaros lyukkal a homloka közepén, Micky. Mondd már meg, hogyan láthattad akkor?
- Nem tudom - felelte Maguire.
- Hát akkor...
- Figyelj... ha van egy kis időd, ugorj már be, rendben? Ahogy szoktuk. Tudnék neked egy testhezálló munkát.
Wall nem szeretett üzletrő1 beszélni a telefonban, ezért nagyon kényelmetlenül érezte magát.
- Később, Micky
- Oké. Majd hívsz?
- Rendben.
- Megígéred?
- Meg.
Wall visszatette a kagylót, és a gyanúsítottra meredt. Lenny közben visszatért a zsebbiliárdhoz. Micsoda egy bunkó, szinte kikönyörgi, hogy megint átkutassák.
- Fresco - szólalt meg szinte turbékoló hangon -, elmagyaráznád Lennynek, hogy rendőrtisztek előtt nem illik magával játszadoznia?
Richmondi erődjében Maguire úgy zokogott, mint egy kisgyermek.
Glasst látta, efelő1 semmi kétség. Akármit is mond Wall arról, hogy a hulla még mindig ott van a hűtőkamrában, ő jobban tudta. Glass odakint volt, az utcákon, szabadlábon és gondtalanul, annak ellenére, hogy ő személyesen lőtte szét azt a rohadék agyát.
Maguire istenfélő ember volt, és hitt a halál utáni életben, bár mostanáig nem vetődött fel benne, hogy ez miként valósul meg. Hát most itt volt a válasz: ez a jellegtelen arcú, étertő1 bűzlő szemétláda; ilyen a halál utáni élet. Emiatt kellett zokogni, ezért féltette életét és rettegett a haláltól.
Mostanra azonban már jócskán megvirradt, békés vasárnap reggel köszöntött rá. Semmi sem történhet vele itt, ebben a ragyogó napsütésben. Ez volt az ő menedéke, az ő kastélya, amit nehezen megkeresett pénzébő1 épített fel magának. Norton is itt volt, tetőtő1-talpig felfegyverkezve. Kutyák őriztek minden bejáratot. Senki - se élő, se holt - nem kérdőjelezheti meg az ő felsőbbrendűségét ezen a birtokon. Itt, szíve hőseinek portréi között - Louis B. Mayer, Dillinger, Churchill -, családja, jó ízlése, pénze, műtárgyai körében önmaga lehetett. Ha az a tébolyodott könyvelő itt próbálkozik, leszedi érte a fejét, akár szellem, akár nem. Ennyi.
Végtére is, hát nem ő Michael Roscoe Maguire, egy birodalom megépítője? A semmibő1 küzdötte fel magát, egy tőzsdealkusz arcával és egy világfi szívével. Némelykor talán - de akkor is csak szigorúan kézben tartott körülmények között - engedte sötétebb oldalát is érvényesülni; mint Glass kivégzésekor. Őszinte örömét lelte abban a kis jelenetben: övé volt a kegyelemdöfés, övé a halálos csapás. De az erőszakkal teli élet immár mögötte van. Most már igazi burzsoá, erődítménye biztonságában.
Raquel nyolckor kelt, és azonnal elfoglalta magát a reggeli előkészületeivel.
- Akarsz valamit enni? - kérdezte Maguire-tő1.
A férfi megrázta a fejét. A torka túlságosan is fájt még.
- Kávét?
- Igen.
- Itt akarod meginni?
Maguire bólintott. Szeretett az ablak előtt ücsörögni, mely a gyepszőnyegre és az üvegházra nézett. A nap fenn ragyogott; kövér, bolyhos bárányfelhők úsztak az égen, árnyékuk áthaladt a tökéletesre nyírt füvön. Talán neki is festegetnie kellene, gondolta, mint Winstonnak. Vásznon örökíthetné meg a szívének oly kedves tájképeket: talán egy kép a kertrő1, egy akt Raquelról, mely halhatatlanná tehetné, mielőtt a didkói úgy meg nem ereszkednek, hogy már semmi se támaszthatja fel őket.
Az asszony már ott is duruzsolt körülötte, kezében a kávéjával.
- Minden rendben? - kérdezte.
Micsoda érzéketlen fapicsa. Hát persze, hogy semmi sincs rendben.
- Persze - felelte.
- Látogatód van.
- Micsoda? - Azonnal felült a bőrfotelben. - Kicsoda?
Az asszony elmosolyodott.
- Tracy - felelte. - Be akar jönni, hogy adjon egy hatalmas puszit.
A férfi fütyülve engedte ki a levegőt szája két oldalán. Micsoda hülye, hülye liba.
- Akarod látni Tracyt?
- Hát persze.
A kis bajkeverő, ahogy hívni szerette, már ott állt az ajtóban, még mindig pizsamában.
- Szia, apu.
- Szia, szívecském.
A lány odasasszézott hozzá a szobán keresztül; anyja mozgása kicsiben.
- A mami mondta, hogy beteg vagy.
- Kezdek jobban lenni.
- Annyira örülök neki.
- Hát még én.
- Elmegyünk ma valahová?
- Talán.
- Megnézzük a farsangot?
- Talán.
A lány lebiggyesztette ajkát, tökéletesén uralva az effektust. Mindenhol Raquel trükkjei köszönnek vissza. Csak remélni lehetett, hogy felnőve nem lesz olyan reménytelenül ostoba, mint az anyja.
- Hát, majd meglátjuk - mondta, remélve, hogy szavai igennek hangzanak, még ha nemet is jelentenek. A lány befészkelte magát az ölébe, és a férfi hagyta egy ideig, hogy ötéves csacskaságaival szórakoztassa, majd elküldte rendet rakni. A beszédtő1 megint sajogni kezdett a torka, és egyre kevésbé érezte jól magát a szerető apuka bőrében.
Amikor ismét magára maradt, tovább figyelte az árnyjátékot a füvön.
* * *
A kutyák valamivel tizenegy után kezdtek el ugatni. Ezután rövid időre minden elnémult. Felkelt, hogy megkeresse Nortont, akire végül a konyhában bukkant rá: éppen kirakójátékot játszottak Tracyvel. "A szénagyűjtés", kétezer darabban. Raquel egyik kedvence.
- Megnézted a kutyákat, Norton?
- Nem, főnök.
- Akkor eredj, baszd meg.
Nem szokott a gyerek előtt káromkodni, de most úgy érezte, mindjárt felrobban a feszültségtől. Norton késedelem nélkül felpattant. Ahogy kinyitotta a hátsó ajtót, Maguire megérezte a nap illatát. Óriási kísértést érzett, hogy kilépjen a házból. De a kutyák ismét felvonyítottak, amitő1 azonnal lüktetni kezdett a feje, és viszketni a tenyere. Tracy fejét lehajtva összpontosított a kirakójátékra; teste megfeszült, ahogy apja újabb dühkitörésére várakozott. A férfi nem szólt semmit, hanem egyenesen visszament a nappaliba.
Foteljébő1 láthatta, ahogy Norton átvág a gyepen. A kutyák már nem zajongtak. Norton eltűnt a szeme elő1 az üvegház mögött. Sokáig elvolt. Maguire már éppen kezdte izgalomba lovallni magát, amikor ismét megjelent, majd felnézett a házra, és beszélni kezdett Maguire-hoz. Maguire kinyitotta a tolóajtót, és kilépett a teraszra. A nap ismét megcsapta, balzsamosan.
- Mit mondtál? - kiáltott oda Nortonnak.
- A kutyák rendben vannak - válaszolt Norton. Maguire érezte, ahogy a teste elernyed. Hát persze hogy rendben vannak, miért is ne ugathatnának egy kicsit, hiszen azért vannak. Átkozottul közel volt hozzá, hogy bolondot csináljon magából; majd összeszarta magát, csak mert a kutyák felugattak. Bólintott Norton felé, és kilépett a teraszról a gyepre. Micsoda gyönyörű nap, gondolta. Meggyorsítva lépteit átvágott a füvön az üvegház felé, ahol dédelgetett bonsaifái már virágba borultak. Az üvegház ajtaja mellett a hűséges Norton várta, a zsebében kotorászva.
- Akarod hogy itt legyek, főnök?
- Nem.
- Biztos?
- Biztos - felelte Maguire nagylelkűen. - Menj csak, és játssz a kölyökkel.
Norton bólintott.
- A kutyák rendben vannak - mondta újból.
- Ja.
- Talán a szél zavarhatta meg őket.
A szél valóban fújt. Melegen, de erővel. Csak úgy rázta a kertet határoló bükkfákat. A fák vibrálni látszottak, amint levelük hasát mutatták az égbolt felé; a mozdulat könnyedsége és kecsessége valahogy megnyugtatta.
Maguire kinyitotta az üvegházat, és befutott menedékébe. Ez volt az ő mesterséges Édenkertje, melyet igaz szerelmei népesítettek be, a legnemesebb trágyákon nevelkedve. A Sargent borókafenyő, mely túlélte még a zord Ishizuchi-hegyet is; virágba borult birsalmája; a Yedói lucfenyő (Picea jesoensis); kedvenc gyalogbodzája, melyet ő maga nevelt, és csak többszöri próbálkozás után tudott rábeszélni, hogy kapaszkodjon bele az egyik sziklába. Az ő gyönyörűségei: a göcsörtös törzsek és leomló levelek legapróbb csodája is érdemes volt a figyelmére.
Elmerült a növények szépségében, egy időre megfeledkezve a zord külvilágról.
A kutyák úgy marakodtak Ronnie birtoklása felett, mintha csak egy darab rongy lett volna. Akkor kapták el, amikor áthatolt a fal egyik hasadékán, és pillanatokon belül körbevették, mielőtt még elszökhetett volna; vicsorogva marták el, tépték szét, majd köpdösték ki a testét. Csak azért menekülhetett meg, mert Norton felbukkant, és elvonta a figyelmüket.
Teste jó néhány helyen kiszakadt a támadás alatt. Zavarában - mialatt arra összpontosított, hogy megpróbálja megőrizni formáját - kis híján engedte, hogy Norton felfedezze.
Csak most kúszott elő menedékébő1. A küzdelem megcsapolta energiáit, a lepedőn pedig hatalmas seb ásítozott; az anyag illúziója máris foszlásnak indult. Gyomrán hasadék tátongott, bal lábára alig lehetett ráismerni. A szennyfoltok is megszaporodtak: nyál és kutyaszar keveredett a vérhez.
De az akarat, az akarat volt a minden. Oly közel volt a cél, most már nem engedhette, hogy a természet visszavegye tőle, ami a sajátja. Természetellenes lázadásnak köszönhette létét; ez volt az ő természete, és életében (halálában) első alkalommal büszkeség töltötte el emiatt. Természetellenesnek lenni: dacolni a rendszerrel és az épelméjűséggel, hát mi rossz van ebben? Szaros volt és véres; meghalt és feltámadott egy darab koszos lepedőben; léte maga volt a képtelenség. Mégis létezett. Senki sem tagadhatta ezt, amíg megvolt a kellő akarat ehhez a léthez. A gondolat fenséges volt: mint új érzékre találni egy vak, süket világban.
Meglátta Maguire-t az üvegházban, és figyelte egy darabig. Ellensége teljesen belefelejtkezett hobbijába; még a nemzeti himnuszt is elfütyülte, mialatt növényeit dédelgette. Ronnie közelebb mozdult az üveghez, majd még közelebb, a levegőt hasító anyag halk susogásával.
Maguire nem hallotta a vászon sóhaját az ablaknál, míg Ronnie arca neki nem préselődött az üvegnek, elmosva és alaktalanná téve vonásait. Eldobta a Yedói lucfenyőt. A cserép darabokra tört a padlón, az ágakkal együtt.
Maguire megpróbált felsikoltani, de hangszálaitól csak egy szánalmas nyüszítésre tellett. Az ajtó felé rohant, mialatt az arc, hatalmassá dagadva a bosszúvágytól, áttört az üvegen. Maguire nem is igazán volt tudatában mindannak, ami ezután következett. Hogy a fej és a test átsuhant a betört ablaktáblán, dacolva a fizika törvényeivel, és az ő szentélyében öltötte fel ismét emberi lény alakját.
Nem, nem volt egészen emberi alak. Olyan volt, mintha szélütés érte volna: a fehér maszk és a fehér test megereszkedett a jobb oldalára, a láb félig leszakadva csüngött testérő1.
Kinyitotta az ajtót, és kihátrált a kertbe. A lény követte, hozzá beszélve, felé tárva ki karjait.
- Maguire...
Olyan halkan suttogta a nevét, mintha csak képzelte volna. De mégsem, a hang újra megszólalt:
- Felismersz, Maguire? - kérdezte.
Persze hogy felismerte: még az elferdült, szélben dagadozó vonásokban is felismerte Ronnie Glasst.
- Glass - mondta ki.
- Igen - felelte a szellem.
- Nem akarok... - kezdte Maguire, majd elnémult. Mi is az, amit nem akart? Beszélni ezzel a borzalommal, igen. Tudni, hogy létezik És mindenekelőtt, meghalni.
- Nem akarok meghalni.
- Pedig meg fogsz - mondta a szellem.
Maguire érezte a széllökést, ahogyan a lepedő beborította az arcát, vagy talán éppen a szél volt az, ami belekapott ebbe az anyagtalan szörnyetegbe, hogy a karjaiba taszítsa.
Akárhogy is, az ölelés étertő1, fertőtlenítőtő1 és haláltól bűzlött. A vászonkarok megfeszültek körülötte; az ásító száj az övére préselődött, mintha a teremtmény meg akarta volna csókolni.
Maguire ösztönösen átkarolta támadóját, és kezei rátaláltak a repedésre, amit a kutyák ütöttek a szöveten. Ujjai rákulcsolódtak a peremére, és megrántották az anyagot. Elégedetten hallotta, hogy a vászon a varrás mentén végigreped, és a szorítás is megenyhült a teste körül. A lepedő vonaglani kezdett a kezei között, az alaktalan száj néma sikolyra nyílt.
Ronnie olyan gyötrelmet érzett, amirő1 már azt hitte, hús és vér testével együtt maga mögött tudta. De az mégis ott volt újra: kín, kín és kín.
Arrébb lebbent kínzójától, torkaszakadtából felüvöltve, miközben Maguire hátrébb botladozott a füvön, kerekre nyílt szemekkel. Közel járt már a tébolyhoz, az agy láthatóan teljesen gallyra ment. De ez nem elég. Meg kellett ölnie a rohadékot, ezt az ígéretet tette magának, és ezt be is akarta tartani.
A fájdalom nem hagyott alább, de megpróbálta kirekeszteni a tudatából, és minden erejével Maguire nyomába eredt, a kerten át a ház felé. Nagyon gyenge volt: a szél kis híján magával sodorta, átsüvítve hasadékain, belekapva elfoszlott zsigereibe. Olyan volt már, mint egy tépett harci lobogó, félig felismerhetetlen, készen rá, hogy megadja magát.
Csakhogy, csakhogy... még itt volt Maguire.
Maguire elérte a házat, és becsapta az ajtót. A lepel nekipréselődött az ablaknak, nevetségesen repkedve a szélben, szinte arcát veszítve a bosszúvágytól.
- Engedj be - fenyegetődzött -, vagy betöröm. Maguire a szobából tántorogva behátrált a nappaliba.
- Raquel...
Hol lehet az asszony? - Raquel...?.
- Raquel...
Az asszony nem volt a konyhában. A kisszobából Tracy énekhangja szűrődött ki. Bekukkantott a helyiségbe. A kislány egyedül volt. A szoba közepén ücsörgött, fülén fejhallgatójával, és valamelyik kedvenc dalát énekelte.
- A mami? - kérdezte tőle.
- Az emeleten - felelte a lány, anélkül, hogy levette volna a fejhallgatót.
Odafent. Mialatt a felfelé vezető lépcsőket rótta, újra meghallotta a kutyák ugatását. Mit csinál? Mivel próbálkozik az a rohadék?
- Raquel...? - Hangja olyan halk volt, hogy szinte ő maga sem hallotta. Mintha idejekorán kísértet vált volna belőle is a saját házában.
A lépcsőfordulóban tökéletes csend honolt. Bebotorkált a barnacsempés fürdőszobába, és fellökte a kapcsolót. A fények hízelgőek voltak, és ő mindig is szerette mellettük nézegetni az arcát. A bársonyos sugárzás elmosta a kor nyomait. De most még ez sem próbálta áltatni. Egy rémült és tébolyult öregember arca nézett vele szembe.
Kivágta a szellőztető szekrényének ajtaját, és kutatni kezdett a meleg törülközők alatt. Ott volt a pisztoly, illatos magányában, végszükség esetére. A kontaktustól még a nyála is kicsordult. Megmarkolta a pisztolyt, és gyorsan ellenőrizte. A világ visszatért a rendes kerékvágásba. A fegyver, ami egyszer már elaltatta Glasst, újra meg fogja tenni ugyanezt. És újra. És újra.
Kinyitotta a hálószoba ajtaját. - Raquel...
Az asszony az ágy peremén ült, Nortonnal a lábai között. Még fel voltak öltözve, de Raquel egyik pazar melle már kikandikált melltartójából, hogy Norton mohó szája rápréselődjön. A nő ugyanolyan ostobának tűnt, mint mindig is, mint aki nem is tudja, mit cselekszik
Gondolkodás nélkül tüzelt.
A lövedék a száján hatolt be, mely ugyanúgy kifejezéstelenül tátva állt, mint mindig, és tekintélyes méretű lyukat nyitott a nyakán. Norton - lévén nem volt nekrofiliás - azonnal lepattant róla, és az ablak felé kezdett rohanni. Hogy ezzel pontosan mit is akart, nem volt világos. Repülni semmiképp sem tudott volna.
A következő lövedék a háta közepébe csapódott, majd áthaladva testén az ablaktáblába fúródott. Csak ekkor, hogy szeretője is meghalt, bukott le Raquel az ágyról, vérpettyes mellel, sarkig tárt lábakkal. Maguire figyelte zuhanását. A házias obszcenitás nem taszította; mindez egész elviselhető volt. Didkók, vér, kitárt száj, elveszett szerelem meg minden; mindez egész, egész elviselhető volt. Talán kezd egy kicsit túlérzékeny lenni.
Leejtette a fegyvert.
A kutyák abbahagyták a csaholást.
Kicsusszant a szobából a lépcsőfordulóra, majd halkan betette maga mögött az ajtót, hogy ne zavarja meg a gyereket.
Emiatt kár volt aggódnia. Ahogy rálépett a felső lépcsőfokra, meglátta, hogy lánya bájos arca tekint fel rá.
- Apu.
A férfi zavart arckifejezéssel meredt lányára.
- Van valaki az ajtónál. Láttam, ahogy elment az ablak előtt.
Bizonytalan léptekkel megindult lefelé a lépcsőkön, egyesével szedve azokat. Csak szép nyugodtan, gondolta.
- Kinyitottam az ajtót, de nem volt ott senki.
Wall. Biztosan Wall az. Wall mindig tudja, mikor kell felbukkanni.
- Magas ember volt?
- Nem láttam rendesen, apu. Csak az arcát. Még nálad is sápadtabb volt.
Az ajtó! Szerelmes Krisztus, az ajtó! Ha nyitva hagyta... Túl késő volt már.
Az idegen megjelent a nappaliban, arca afféle mosolyra gyűrődött, és Maguire tudta, hogy ennél borzalmasabb dolgot még nem látott életében.
Nem Wall volt az.
Wall hús-vér ember, a látogató pedig csak rongybaba. Wall vérmesen komoly, ez itt mosolyog. Wall volt az élet, a törvény és a rend. Ez itt nem volt egyik sem.
Persze, hogy Glass volt az.
Maguire megrázta a fejét. A gyermek, nem látva a háta mögött lebegő teremtményt, félreértette a helyzetet.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte.
Ronnie elsuhant mellette a lépcsők felé, sokkal inkább árnyékként, mint homályos emberalakként, ruhafoszlányokat húzva maga után. Maguire-nek nem maradt rá ideje, hogy ellenálljon, sem ereje, hogy így tegyen. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit élete védelmében, mire Ronnie karjának maradékát, mely göcsörtös kötéllé csomósodott össze, lenyomta a torkán. Maguire öklendezni kezdett, de Ronnie elszántan tört előre, túl a tiltakozó gégefedőn, végig a nyelőcsövön, egészen a férfi gyomráig. Maguire érezte a jelenlétét - a teltség érzését, mintha túl sokat evett volna -, csakhogy a vonaglás a gyomrában egyre erősebb lett, míg el nem érte a gyomorfalat és meg nem ragadta. Mindez túl gyorsan zajlott ahhoz, hogy Maguire fulladásos halált halhasson. Ami azt illeti, bárcsak úgy mehetett volna el, bármilyen fájdalmas halál is az. Ehelyett érezte, hogy Ronnie ujjai belekapaszkodnak a zsigereibe, egyre mélyebbre fúrva magukat, hogy fogást találjanak a vastagbelén, a nyombélnél. És amikor biztonsággal belemarkolt, a rohadék hátrarántotta a karját.
A távozás gyorsan megtörtént, de Maguire számára az a pillanat felért egy örökkévalósággal. Összegörnyedt, ahogyan a kibelezés megkezdődött, mindvégig érezve, ahogyan zsigerei feltörnek a torkán keresztül, ahogyan a belseje kifordul. A belekkel együtt testnedvek, kávé, vér és gyomorsav hömpölygő árja tört fel a torkán.
Ronnie egy erőteljes rántással talpra állította Maguire-t, de a kiürített torzó magába roskadt, és a lépcsősor felé borult. Saját zsigereinek kötelén addig tántorgott a legfelső fokon, míg Ronnie meg nem akadályozta, hogy alázuhanjon, fejére tekeredett beleivel, egyenesen a lépcsősor aljára, ahol a lány még mindig ott ácsorgott.
Arckifejezése alapján egyáltalán nem tűnt rémültnek, de Ronnie tudta, hogy a gyerekek oly könnyen becsaphatók.
A munka befejeződött, letántorgott hát ő is a lépcsőkön, szétbontva karjait és megrázva fejét, miközben megpróbálta visszanyerni emberközeli megjelenését. Az erőfeszítés ezúttal is meghozta az eredményét. Mire elérte a gyermeket a lépcső alján, már arra is képes volt, hogy egy emberinek tetsző mozdulattal megsimogassa. A lány nem reagált, így nem maradt más hátra, mint távozni, és reménykedni, hogy egy napon majd megfeledkezik az egészrő1.
Miután elment, Tracy elindult az emeletre, hogy megkeresse az anyját. Raquel nem válaszolt a kérdéseire, ahogyan a szőnyegen fekvő bácsi sem. Rajta azonban volt valami, ami határozottan lenyűgözte a lányt. Egy kövér, vörös kígyó türemkedett elő a nadrágjából. Ezen muszáj volt nevetnie, ezen a csacsi kis dolgon.
A kislány még akkor is kuncogott, amikor Wall a Yardtól megérkezett. Bár nem ugrott ki a bőréből attól, amit a házban talált, mindent egybevetve, határozottan boldog volt, hogy ezen a napon későn ért ide.
A Mária Magdolna templom gyóntatófülkéjében Ronnie Glass halotti leple már a felismerhetetlenségig elváltozott. Csak nagyon kevés érzés maradt benne, csak a vágy - melynek, tudta, már nem lesz képes sokáig ellenállni -, hogy elengedje ezt az ezer sebből vérző testet. Alaposan kiszolgálta, igazán nem lehet oka panaszra. De mostanra végképp kifogyott már a szuszból. Nem tudta tovább életre bírni az élettelent.
Gyónni azonban mindenképpen akart; ó, mennyire vágyott rá. Elmondani az Atyának, elmondani a Fiúnak és elmondani a Szentléleknek, mindazokat a bűnöket, melyeket elkövetett, és amelyek elkövetésére vágyott. Nem maradt más hátra: ha Rooney atya nem jön el hozzá, neki kell elmennie Rooney atyához.
Kinyitotta a fülke ajtaját. A templom szinte teljesen kihalt volt. Mostanra beesteledett, gyanította, és ugyan kinek lenne ideje gyertyákat gyújtogatni, amikor meg kell főzni az ételt, össze kell bújni az ágyban, élni kell az életet? Csak a görög virágkertész látta, aki a mellékhajóban imádkozott fia felmentéséért -, ahogy a lepel a gyóntatófülkétő1 elindul a sekrestye felé. Az ő szemében eszement tinédzsernek tűnt, aki egy koszos lepedővel takarja el a fejét. A virágkertész gyűlölte az ilyen istentő1 elrugaszkodott viselkedést - nézzék meg, hová jutott az ő gyermeke is -, kedve lett volna eltángálni azt a kölyköt, és megtanítani neki, hogy ne játssza meg a koldust az Úr házában.
- Hé te - szólt oda neki, egy kicsit túlságosan is hangosan.
A lepel megfordult, hogy a virágkertészre nézzen; szemei, mint két, még friss tésztába nyomott mélyedés. A szellem arca olyan vigasztalan volt, hogy a szavak a virágkertész ajkára fagytak.
Ronnie rázni kezdte a sekrestye ajtajának gombját. A zörgetéssel nem jutott előre. Az ajtó zárva volt. Belülrő1 egy elhaló hang szólalt meg:
- Ki az? - Rooney atya volt az.
Ronnie megpróbált válaszolni, de nem jött ki hang a torkán. Képtelen volt másra a zörgésen kívül, ahogyan valamirevaló szellemhez illik is.
Ki az? - kérdezte ismét a jó atya, némi türelmetlenséggel a hangjában.
Gyóntass meg, akarta Ronnie mondani, gyóntass meg, mert vétkeztem.
Az ajtó zárva maradt. Odabent Rooney atya éppen el volt foglalva. Fényképeket készített személyes kollekciójába; modellként pedig egyik kedvencét használta, egy Natalie nevű lányt. A bűn gyermeke, mondta neki valaki, de ő nem hitt neki. Túlságosan is engedelmes volt, túlságosan is angyali, és hetyke keblein mindig ott fityegett a rózsafüzér, mintha csak most került volna ki a zárdából.
A fogantyú csörgése végre abbamaradt. Hálistennek, gondolta Rooney atya. Majd később visszajön, akárki is volt. Semmi sem lehet olyan sürgős. Rooney atya a lányra mosolygott. Natalie ajkait biggyesztette viszonzásul.
A templomban Ronnie felvonszolta magát az oltárig, és térdre borult.
Három sorral hátrébb a görög virágkertész felemelkedett imájából, felháborodva a gyalázaton. A fiú nyilvánvalóan részeg volt, amennyire tántorgott, és tévedett, ha azt hitte, ráijeszthet egy ilyen piszlicsáré halotti maszkkal. Zamatos görögséggel átkozódni kezdett, majd megragadta a szellemet, ahogyan az az oltár előtt térdelt.
Nem volt semmi a lepedő alatt, semmi az égadta világon.
A virágkertész érezte, ahogyan az élő anyag vonaglik a kezében, és apró sikoly kíséretében elenged
te. Ezután lassan hátrálni kezdett a padsorok közti folyosón, hányva magára a kereszteket, előre-hátra, előre-hátra, mint egy eszét vesztett özvegy. Néhány méternyire a templom főbejáratától hirtelen megpördült és rohanni kezdett.
A lepedő csak feküdt a földön, ahogy a virágkertész ledobta. Ronnie, még mindig ott időzve a ráncok között, az összegyűrt halomból feltekintett a magasztos oltárra. Az csak úgy sugárzott, még a templomhajó gyertyafényes homályában is, és a szépsége olyan mélyen megindította, hogy elszánta magát az illúzió levetkőzésére. Gyónás nélkül ugyan, de mégsem rettegve a megítéltetéstő1, a szellem eltávozott.
Egy jó óra elteltével Rooney atya kinyitotta a sekrestye ajtaját, kikísérte a szűzies Natalie-t a templomon kívülre, majd bezárta utána az ajtót. Menet közben bekukkantott a gyóntatófülke ajtaján is, elbujdokolt gyermekeket keresve. Üres volt, ahogyan az egész templom is. Szent Mária Magdolna elfeledett asszonnyá vált.
Ahogy fütyörészve arra bolyongott, megakadt a szeme Ronnie Glass halotti leplén. Ott feküdt kiterülve az oltár lépcsőin: egy mocskos vászonlepedő szánalmas halma. Éppen megfelelő, gondolta magában, és felvette a földről. Maradt néhány árulkodó folt a sekrestye padlóján. Ezzel majd feltörölheti.
Megszagolta az anyagot, imádott szaglászni. Ezernyi dolog szagát érezte a lepedőben. Éter, veríték, kutyák, zsigerek, vér, fertőtlenítő, elhagyatott szobák, összetört szívek, virágok és veszteségek. Lenyűgöző. Éppen ez a sohói egyházközség pikantériája. Mindennap valami új. Rejtelmek a küszöbökön, rejtelmek az oltár lépcsőin. Bűnök olyan tömkelege, hogy egy óceánnyi szenteltvíz sem tudná tisztára mosni valamennyit. Bűnöket árulnak minden sarkon, ha tudja, hol keresse az ember.
Hóna alá csapta a lepedőt.
- Lefogadom, hogy lenne mit mesélned - mondta, majd ujjaival elkoppintotta a fogadalmi gyertyák lángját, de azok túl forróak voltak ahhoz, hogy érezzék a lángokat.