GIANLUIGI ZUDDAS
Az utolsó istenek
(Tartalom)
I.
A Bronne-hágóról a Jenisei sziklás dombjai közé vezető úton lefelé Balthis megállapította, hogy ez az elhagyatott vidék még csúnyább, mint ahogy hallotta. A nap vakító lámpaként függött a kék égen, és sugarai alatt olyan volt a táj, mint a hőségben agonizálva heverő óriási, sárga lovak gerince.
A kislány tizenkét éves lehetett; foltozott tunikája éppolyan homokszínű volt, mint kócos haja. Kis kocsit húzott maga után, amin szünet nélkül zötyögtek a rárakott üres kosarak. Négy napja indult el Dendrából, ahol hulladék- és rongykereskedése volt, s az, hogy a kocsit vissza is kell húznia, olyan gyűlöletes volt számára, hogy inkább nem is gondolt rá. Azonban csak itt, a Jenisei napjától hevített sziklák között lehetett fogni értékes csillagos baziliszkuszgyíkot, amelynek darabjáért a dendrai mágusok és sarlatánok harminc piasztert fizettek, s ez a mesés összeg bármi áldozatot megért.
Útközben egy lélekkel sem találkozott, s ez megnyugtatta. Tudta, hogy nem sokan mernek baziliszkuszra vadászni, mert szembekerülni az ezüstszínű gyík csillagos homlokával veszélyesebb volt, mint skorpiót fogni. Azonban valahol a dombok között nyíltak a Hore Katél barlangjaiba vezető lejáratok, ahol a titokzatos Bunta-hívők éltek, s akikről Balthis azt hallotta, hogy az idegenekkel kiszámíthatatlanok és ellenségesek. Az a hír is járta, hogy a Jenisei a titkos székhelye Sabra Gwenaura istennőnek, annak a hatalmas és rettegett égi személynek, aki az egész Magasföld felett uralkodik, amelynek Dendra a fővárosa.
A baziliszkuszvadászok eddigi módszere abból állt, hogy bekötött szemmel járkáltak a sziklák között, remélve, hogy előbb-utóbb lelankad valamelyik gyík figyelme, és hagyja magát megfogni – így a vadász nem kockáztatja, hogy a gyík szemébe nézzen. Ám Balthis rájött, hogy az óvatosság hatékonysága jelenti egyszersmind e módszer eredménytelenségét is, és szerette volna kipróbálni a maga fortélyát.
Előzőleg már személyesen is tapasztalta, hogy mit jelent a csillagos baziliszkusz prédájává válni. A mágus, akinek egy halom rongyot adott el, azzal szórakozott a boltjában, hogy egy gyíkot tett elébe, s Balthis még mindig emlékezett a gyík szemének kápráztató forgására, amely egy pillanat alatt meghipnotizálta őt. Pár nappal később, miután sokáig gondolkodott a dolgon, kis tükörrel felfegyverkezve tért vissza a mágus boltjába; odament a baziliszkusz ketrecéhez, felemelte róla a fekete takarót, és a csúszómászó elé tette a tükröt. A következő pillanatban a baziliszkusz elájult, lenyűgözve saját visszatükröződő tekintetének erejétől. A sikeres próba vette rá Balthist, hogy ezzel az új eljárással hívja ki a sorsot.
Leért egy bokros völgyecskébe, egy szikla- és kaktuszcsoport mögé állította a kocsit, majd egy kicsit odébbment, hogy könnyítsen magán. Már előzőleg észrevette, hogy itt-ott cressafű nő, a baziliszkusz egyetlen tápláléka, így aztán úgy döntött, hogy onnan kezdi a vadászatot.
Letett a földre egy dobozt, izzadt kézzel kivett belőle egy halom drága üvegtükröt, és gondosan megtisztogatta őket. Ötven ilyen tükröt hozott magával, mert azt tervezte, hogy körülrakja velük a cressabokrokat. Biztos volt benne, hogy ez a módszer meghozza a sikert. A régi ház, ahol apjával, a vízárus Gothrával lakott, s amely vala Cheefe Burnabas tirannus egyik versenylóistállójaként szolgált, düledezőfélben volt. Talán ennek a vállalkozásnak a nyereségéből vehetnek egy új házat.
E gondolatokból erőt merítve megindult fölfelé egy sziklahasadékban, és kezdte szétrakni a tükröket a cressabokrok mellé. Mondták neki, hogy a baziliszkuszok a szemükkel teszik ártalmatlanná zsákmányukat, és csak sötétben párosodnak, nehogy elkábítsák egymást; de most, ha csak egy is felbukkan élelem után kutatva, saját pusztító erejének áldozatává válik.
Két klepszidra alatt valamennyi tükröt elhelyezte a domboldalon, s úgy döntött, hogy elindul visszafelé. Az első tükröknél azt hitte, hogy valami baj van a módszerrel, amivel nem vetett számot, mert az a huszonöt, amely mellett elhaladt, nem ejtett zsákmányt. Ám a huszonhatodiknál megdobbant a szíve: két gyík hevert előtte a földön mozdulatlanul, mintha agyonütötték volna őket. A tükör jó ötven lépés távolságból intézte el őket, éppen amint barlangjukból a cressabokor felé igyekeztek. Balthis izgatottan ragadta meg őket a farkuknál fogva, és a kocsi felé indult.
Megelégedésére lefelé menet még ötöt talált a felállított tükör csapdákban. Bedobálta őket egy kosárba, s közben egyre nőtt a lelkesedése: csak annyi fáradságba kerül, hogy lerakosgassa a csapdákat, és határtalanul sok zsákmányt ejthet. Gazdag volt!
Alkonyatra már annyi baziliszkuszt fogott, hogy kezdte azt hinni: nincs is több a környéken. A kosarakban legalább hetven darab volt; sok kezdett magához térni, és mocorgott a tető alatt. Éppen ágak után nézett, hogy új kosarakat fonjon, amikor az egyik dombon mozgást vett észre. Erősen figyelt, s mintha a sziklák között lobogó köpönyeget látna. Mi lehet az?
Elhatározta, hogy utánajár az ismeretlen szándékainak, elindult hát fölfelé, ügyelve, nehogy ostobán egy baziliszkusz szemének áldozatává váljék. Mivel nem tudta biztosan, hogy merre menjen, megkerült néhány sziklát, amikor a háta mögül hangzó rekedt köhögésre összerezzent. Néhány lépésnyire egy beburkolózott lány állt egy óriási kaktusz mellett, s égő, megszállott szemekkel bámulta. Sovány, csontvázszerű arca volt; egyik kezével a tüskés növényt markolászta mazochista eltökéltséggel. Balthis nagyot nyelt.
– Jó... jó napot, úrnőm! Ki vagy te?
Az ismeretlen elengedte a kaktuszt. A vér a könyökéig csurgott, ahogy felemelte a kezét, és szenvtelenül vizsgálgatta a tenyerébe fúródott tüskéket. Aztán gyíkszerű tekintetét Balthiséba mélyesztette.
– Nyomorult teremtmény, aki a felszín barbár síkságain élsz – szólt megvetően –, abban a nem remélt megtiszteltetésben részesülsz, hogy láthatod Caladé úrnőt, magát a Basilissát, aki a tündöklő Buntán lovagolt a Zöld Fájdalom Órájában. Hajts fejet, add meg a nekem kijáró tiszteletet!
Balthis azonban kis híján elszaladt. Mégis maradt, pusztán azért, mert a megdöbbenés odaszögezte és megbénította a gondolatait. Ezeknek az egzaltált szemeknek egyetlen fenyegető pillantása meggyőzte, hogy nem lenne okos ellenszegülni, így hát meghajolt. Caladé úrnő, aki ráérősen szedegette a tüskéket a húsából, s akin látszott, hogy nagyon értékel minden egyes fájdalmas szúrást, jeges pillantást vetett Balthisra.
– Mi a neved, ha ugyan nektek, a nyílt földeken élő vadaknak van nevetek? – kérdezte.
– Balthis, ó, úrnőm. – Balthis jobban szemügyre vette Caladét, sejtve, hogy sápadtságának csak egy magyarázata lehet. – A barlangvárosban élsz?
– Hát hol másutt?! – fakadt ki a másik. – Csak nem képzeled, hogy egy Bunta Basilissa a felszín faragatlan koldusai között tölti idejét, te kis ostoba. Hanem te! Téged miféle kaland vezérelt ide, erre a nyomasztó és egészségtelen tájra? Bizonyára undorító férgeket és kígyókat keresel, hiszen azzal táplálkoztok.
Balthis elmondta, hogy mi járatban van a Jenisein, de a barna hajú lány önhitt arcára halálos unalom ült ki.
– Egy csöppet sem érdekelnek az ostoba üzleteid. Súlyos gondok gyötörnek. Az a helyzet, hogy olyan helyre száműztek, amelynek puszta látásától csüggedés lesz rajtam úrrá, s ami a legszomorúbb, hogy mindez egy olyan nemes személlyel esik meg, mint én. Érted, amit mondok, kislány?
– Nem egészen, ó, úrnőm – vallotta be Balthis, azon töprengve, ki lehet ez a nő. – Talán arra gondolsz, hogy elhagyod a Hore Katélt?
– Amire gondolok, az immár nem egyéb, mint a jogos vérbosszú – jelentette ki a másik. – S ez akkor teljesedik be, ha kezemet az áruló Bambolisa torkára szorítom. Csak nem hiszed, hogy önként lemondok helyemről és kiváltságaimról?
– Elüldöztek? Udvari összeesküvés áldozata lettél?
– Nincsenek udvarok a barlangokban, itt e csúf és elhagyatott dombok mélyén. De a többi vadhoz hasonlóan neked is vannak primitív megérzéseid, és felfogtad tragédiám lényegét. Igen, kicsim, néhány perverz összeesküvő fondorkodásának eredményeként gazul megfosztották tisztségétől Basilissa Caladé úrnőt. Álnok cselfogásokat kitervelve eltorzították Bunta ítéletét, s jóindulatát az én káromra nyerték meg. Így most a különös képességű idegen, az alávaló Bambolisa lovagol a gyönyörűségen. Csalás, féltékenység, gaz mesterkedés... Jaj nekem! Ok nélkül elüldöztek, és még a tévedhetetlen istennő, a Titokzatos Sabra Gwenaura sem nyújtotta nagy hatalmú segítségét.
Balthis csak a magyarázat lényegét értette, mivel el sem képzelhette, milyen megdöbbentő dolgokat rendeznek a föld alatti város Bunta-hívői. Annyi azonban kiderült a nő szavaiból, hogy a Hore Katél barlangjait gondosan kerülnie kell, mert nincs ott semmi, ami egy normális emberi lényt érdekelhetne, hacsak nem az az elégtétel, hogy tulajdon rémálmait látja testet ölteni.
Bunta egyféle élő bálvány lehetett, s ha a volt Basilissa azt állítja, hogy lovagolt rajta, talán egy kevésbé ismert istenség. Ami a Fájdalom Zöld Óráját illeti, az kétségkívül valami nem túl szívderítő vallási ceremónia. Balthis egyetlen dolgot értett meg a föld mélyének lakóiról: úgy tűnt, hogy a felszíni politikusokhoz hasonlóan ők is hajlamosak összeesküvést szőni, hogy hatalomra tegyenek szert, s erkölcsileg éppoly egyenesek lehettek, mint egy kiéhezett krokodil.
– Sajnálom, úrnőm – szólt. – Szomorú, hogy elüldöztek otthonról, és nem térhetsz vissza.
– Talán mégis visszatérek, s nem is oly sokára, alattomosan és halált hozón, akár az áspiskígyó, hogy megkeressem Larimani testvért és Bambolisa úrnőt, viszek magammal egy éles pengét is. A tomboló vérbosszú lehet csak gyógyír a tőlük kapott sebeimre.
– Rendben van. Addig van egy kis vizem és kenyerem, ha kérsz.
A nő elfintorodott.
– Nem kell az undorító ételed; nem vagyok olyan durva és faragatlan, mint a hozzád hasonló koldusnép. Megvárom inkább a szenvedést és az édes szomjhalált, hiszen ezeket a kínokat egész lelkemmel értékelni tudom.
– Hát akkor én megyek, még mielőtt besötétedik. Ég áldjon!
– Várj! – Caladé úrnő végighúzta állán egyik zöldre festett körmét. Úgy tűnt, valami frissen támadt ötleten gondolkodik, szemei zavarosak lettek.
– Ha jól emlékszem, valami ostoba trükköt említettél, amivel baziliszkuszt lehet fogni. Sok zsákmányt ejtettél?
Meghallván, hogy mintegy hetven gyík van a kosarakban, a lány szemében olyan fény csillant, ami egy csöppet sem tetszett Balthisnak.
– Nagyszerű! A baziliszkuszokat fogom felhasználni abban a ravasz tervben, amellyel elpusztítom Bambolisa úrnőt és elvetemült cinkosát, Larimanit. Elkobozom tehát a gyíkokat, mivel vitathatatlan előjogom, hogy elvegyem, amit megkívánok. Gondoskodj arról, hogy haladéktalanul megkapjam őket!
– De... de úrnőm – hátrált Balthis –, mire kellenek neked az én baziliszkuszaim? Keményen megdolgoztam értük.
– Hagyd abba a siránkozást! Egy ilyen közönséges származású taknyoshoz, mint te, jobban illik a tiszteletteljes megalázkodás és a legteljesebb engedelmesség... Állj meg! Hová szaladsz?
A lányka hátat fordított, és a szakadékos dombhát felé menekült.
– Más dolgom is van, mint hogy veled foglalkozzam, ó, úrnőm. Ha bosszút akarsz állni, intézd egyedül! – kiabálta.
Balthis addig szaladt, míg úgy nem gondolta, hogy elég messze maga mögött hagyta az úrnőt, aztán lihegve, fürgén haladt tovább. Amikor egyedül maradt a gondolataival, csak nehezen tudta elhinni, hogy miféle teremtménnyel is találkozott. Caladé úrnőben kevés volt az emberi, inkább ahhoz a síron túli szférához tartozott, amely a ködös túlvilágot elválasztja a valóságtól, szellemkép, amely tébolyát magával cipeli az emberek földjére, idegen a hasonlók között.
Napszálltakor ért oda a kocsihoz, s éppen azon töprengett, hogy ha tüzet gyújt, nem vonz-e oda hívatlan látogatókat, amikor a sárgás porban egyszer csak lábnyomokat vett észre, a magáénál kétszer nagyobbakat. Még meg sem vizsgálhatta az ijesztő nyomokat, amikor egy hangtól összerezzent.
– A fájdalom kísérjen utadon, kicsim. Eltévedtél?
Balthis megfordult, s egy magas, piros köpenybe burkolózott alakot pillantott meg. A gúnyosan mosolygó, szakállas arcot csuklya keretezte. A férfi határozott léptekkel közeledett, mulatva Balthis rémületén.
– Tudom, hogy miért vagy itt. A szenvedésben keresel megváltást, ugye? Nagyszerű! Gyakran a felszín vad gyermekei a legfogékonyabbak Bunta tanításaira. Kövess, ne félj!
– Nem! – Balthis megrettenve hátrált.
– Ne menekülj, te semmirekellő! Hadd kapjalak csak el! – kiáltotta a másik, és párducként vetette magát utána.
A kislány nem tudott egérutat nyerni – egy lökés a földre terítette, majd két erős kar fonódott köré. A következő pillanatban Balthis erőtlenül vergődött, míg a férfi rongycsomóként a vállára vetve vitte a sziklák között, amelyeket már uralmukba vettek az est árnyai. Még a lélegzetét sem nyerte vissza, hogy ijedten kiáltozni kezdjen, amikor még tömörebb sötét vette körül. Elrablója belépett egy barlangba, amely meredeken hatolt a domb belsejébe. Ekkor döbbent rá Balthis, milyen iszonyú sors vár rá: nem volt még ember, aki élve és épeszűen jutott volna ki a Hore Katél föld alatti üregeiből.
– Mit gondolsz, Larimani testvér, meg fog felelni Bambolisa úrnő osztályába? – kérdezte a Konno nevű illető. Olajlámpások vetettek halvány fényt a súlyos, szúrágta asztalra, amely mögött Larimani elgondolkodva harapdálta egy tintafoltos írópálca végét. Kövér arcán nem sok érdeklődés látszott.
– Vidd csak a konviktusba, Konno testvér – morogta végül. – Holnap kezdődik az Elemi Szenvedések tanfolyama, aztán majd meglátjuk.
A másik komolyan bólintott.
– Fürge eszű, értelmes lányka. Bambolisa úrnő nagyszerű Fájdalom-udvarhölgyet farag majd belőle.
Larimani testvér dünnyögött valamit, aztán odafordult, hogy szemügyre vegye Balthist, aki lehajtott fejjel állt az íróasztal előtt, és reszketett, mint a nyárfalevél.
– Hogy hívnak, ostoba fajankó? Tisztességesen válaszolj!
– Ba... Balthis a nevem, uram – nyögte ki.
– Légy engedelmes, másként egy álló hónapig nem lesz részed szenvedésben. Megértetted? Tudsz írni és olvasni?
– Igen, uram, ismerem az írás művészetét – sietett válaszolni.
– Szóval igen. – A másik hitetlenkedve húzta el a száját, felragadott egy kézzel fűzött könyvet, és a lány elé csapta. – Lássuk! Olvasd a címet!
Balthis tudta, hogy akkor jár jól, ha engedelmesnek mutatkozik. Ezt olvasta a papírborítón: Bevezetés a kegyetlenségbe. Irta Loridia úrhölgy. Első kötet.
– És ez? – Larimani egy másik könyvet nyújtott oda.
– A testi büntetések, azok eszközei és módszerei. Tanfolyam felsőbb osztályok számára.
– Nem rossz! – A férfi elégedett pillantást váltott társával. – Nem sok felszíni barbár ismeri az ábécét. Azt hiszem, hogy mostantól tíz évre kiváló Fájdalom-udvarhölgy válik belőled. Beleegyezel? Hiszel a fájdalom iránti fogékonyságodban?
– Igen, uram – mormogta Balthis. Nem értette ugyan a kérdést, de jól tudta, hogy hasonló választ várnak tőle.
– Akkor csatlakozol a társaidhoz. Sose feledd: a jó udvarhölgy értéke a fizikai fájdalom feltétel nélküli elismerése. Zokszó nélkül kell tűrnöd azon időszakokat, amikor nem élvezheted a testi kínzást, de ha tanáraid elégedettek lesznek veled, a legválogatottabb szenvedésekkel tüntetünk ki.
– Köszönöm, uram – mondta alig hallhatóan Balthis.
Konno testvér kivezette őt. A Hore Katél föld alatti járatok szövevénye volt, amelyet a felfüggesztett olajlámpások szurokszaggal árasztottak el. A tartózkodó, szótlan emberekről első látásra nem volt könnyű megállapítani, hogy milyen neműek; mindegyik csuhát viselt, amelynek színe a rangot jelölte. Annyi derült ki a szűkszavú Konno magyarázatából, hogy a novíciusok és a Fájdalom-udvarhölgyek ruhája fehér, míg a Bunta-testvérek és a Hét Kín úrnői pirosba öltöznek. Balthis arról is tudomást szerzett, hogy ez utóbbiak előtt tiszteletteljes üdvözlést mormolva fejet kell hajtani. Mivel vége felé járt már a nap, a formulák a „Gyötrelmes éjszakától” az általánosabb „Kellemes szenvedésig” terjedtek, s ezek többnyire mélyen, alig hallhatóan hangzottak el. Akik mellett elhaladtak, ügyet sem vetettek Balthisra, de ő észrevette, hogy arcuk furcsán össze van zsugorodva, mintha perverz és néma elszántsággal szenvednének. Konno belökte egy hosszú, keskeny helyiségbe, aztán odább ment, és kinyitott egy rozsdás szekrényt.
– Vetkőzz! – morogta. – Vezeklőövet és növendékruhát kell felvenned.
Balthis azt vette észre, hogy kezébe nyomnak egy több száz kaktusztüskével kivarrt vastag kötelet, s tudta, hogy maga köré kell tekernie. Engedelmeskedett. A szürke ruhában, amely jelezte, hogy rang nélküli növendék, igyekezett minél kevesebbet mozogni. Noha lazára engedte a vezeklőövet, a tüskék minden egyes lélegzetvételnél túl mélyre fúródtak a húsába. Lassanként számot vetett azzal, hogy mindez csak a kezdet: a Hore Katél méltó a híréhez, egy fanatikus szekta menedéke volt, amelyben nyoma sem maradt az egészséges életfelfogásnak.
– Igyekezz! Bambolisa úrnő osztálya épp most ment be a refektóriumba. Velük vacsorázol.
Az egymásba nyíló, alacsony barlangokban, ahová Konno vezette, néhány novícius némán szedte le az asztalt. Meleg volt, a levegőt a konyhából áradó főtt zöldségszag bűze töltötte meg. Csak az utolsó teremben ültek az asztalnál, s Konno odalökte Balthist, hogy üljön le egy hosszú asztal végéhez, amely körül vagy húsz fiú és lány fogyasztotta szerény vacsoráját. A férfi elébe tolt egy tál gőzölgő párolt húst, és ráparancsolt, hogy egyen. Balthis végigtekintett az Elemi Szenvedések tanfolyamának gyermekein, remélve, hogy szemükben együttérzés villan fel. Ám csalódnia kellett, mert a válasz csak hideg kíváncsiság és megvető közöny volt.
A férfi odament az asztalfőn ülő csodaszép, de barátságtalan kinézetű szőke nőhöz, aki a volt Basilissa Caladé úrnőhöz hasonlóan zöld ruhát viselt. Bambolisa úrnő tekintete elárulta, hogy vegyes érzésekkel fogadja Balthis érkezését; világoskék szemeiből olyan szadizmusra való hajlamot lehetett kiolvasni, amitől egyszeriben összerándult a lányka gyomra. Miután Konno távozott, a jelenlevők figyelme Balthisra irányult, ami bosszantotta, s magában a pokolba kívánta valamennyit. Hogy uralkodjék magán, megragadta a fakanalat, és a szájához emelt egy kis ételt.
A következő pillanatban összeszorította a szemét, a falat pedig megbénult ajkáról az asztalra hullott. Az, amit párolt húsnak vélt, húson kívül jó adag apróra vágott tüskét is tartalmazott, amiből sok az ínyébe szúródott.
A szemben ülők pillantásától kísérve nyögdécselve és vért köpködve szedegette ki őket. Végül lehajtott fejjel, kifulladva ült ott, s tudta, hogy mindenki őt bámulja a fagyos, ellenséges csöndben. Az asztal lapján határozott kopogás hallatszott.
– Mindenki folytassa a vacsorát! A kislány a felszínről érkezett vad, még nem ismeri az illemet, de hamarosan meg fogja tanulni. Hogy hívnak?
– Balthis, asszonyom... azaz úrnőm.
– Rendben van, Balthis. Talán nem ínyedre való a párolt aszandkóró? Inkább férgeket és mindenféle mocskot ennél, amivel a kinti puszták barbárjai táplálkoznak?
– Finom a párolt hús, úrnőm. De... szúr! – motyogta Balthis.
– Nézd csak a társaidat, hogy ízlik nekik! Végy példát róluk, ha finomabb és műveltebb akarsz lenni!
A kislány nekilátott az ételnek. Megpróbált egészen kicsi falatokat lenyelni, hogy jobban elviselje a fájdalmat, de a szeme megtelt könnyel. Valaki oldalba bökte, erre megfordult.
– Idd meg ezt! – suttogta a balján ülő kislány. – Segít, hogy könnyebben le tudd nyelni.
Balthist, látva, hogy a másik egy kancsót és egy agyagkorsót tol elébe, eltöltötte a hála. Mégiscsak volt legalább egyvalaki, aki megszánta, mondta magában megkönnyebbülten, s történhet bármi, talán mégis sikerül élve kikerülnie. De miután ivott egy kortyot, keserűen látta be, hogy tévedett: társa, akit barátnőjének hitt, sókból és mákléből készült, rettenetesen fanyar kotyvalékot itatott meg vele, amelytől érzéketlenné vált a szájpadlása, a nyelve pedig olyan lett, mint egy darab fa. Azt azonban el kellett ismernie, hogy ekképp érzéstelenített szájjal akár tengeri sünt vagy sárgabarackot is ehetne, nem tudná megkülönböztetni őket.
– Kifelé! – szólt Bambolisa úrnő az étkezés végén. – Egy klepszidrátok van az esti korbácsolásra, aztán mindenki ágyba. Te, a nyílt földek lánya, velem jössz!
A lánykának szaladnia kellett, hogy lépést tudjon tartani az asszonnyal, aki kisietett a refektóriumból, s egyszer sem pillantva hátra fölment egy hosszú, sziklába vájt csigalépcsőn, végül belépett egy csodaszép, festett falú barlangba. Mindenfelé olajlámpák égtek.
– Ez a lakosztályom – szólt az asszony. – Kapsz tőlem füzetet és ceruzát, mert megkövetelem, hogy a növendékek jegyzeteljenek, főleg élveboncolás- és kísérletikínzás-órákon.
Bevezette egy kis szobába, amelynek közepén furcsa, szíjakkal ellátott keskeny asztal állt, rajta forgatható henger, egyik szélén pedig fogaskerékrendszer. A polcokon szépen megmunkált tárgyak sorakoztak, amelyekről Balthis először azt hitte, keleti kézműves termékek. De hamarosan rájött, hogy az egyik csecsebecse nem más, mint hüvelykszorító, s hogy kínzóeszközök gyűjteményét bámulja. Megdermedt. Bambolisa úrnő úgy rakta őket maga köré, mint más nő a toaletthez szükséges dolgokat. Félénk csöndben állt, míg a másik egy irkákkal megrakott polcon kutatott.
– Ahogy látod, sok könyvem van. A megismerés azonos a fájdalommal, a fájdalom maga az igazság, és az igazság teszi képessé az embert a mártíromság elviselésére. Tessék, fogd ezt: A szorongás alapelvei. És itt egy másik, első osztályosoknak készült.
Balthis két bőrkötésű könyvet kapott, a második A hóhérinas címet viselte. Kapott még egy silány papírból készült füzetet, egy üveg piros tintát, amelynek színe túlságosan a vérre emlékeztette, és írópálcát.
– Most menj! – hangzott végül a parancs. – Kövesd társaidat a konviktus hálójába! Holnap reggel az ötödik klepszidra idején van az ébresztő.
Még mielőtt elkerülhette volna, Bambolisa úrnő olyan erősen meglökte, hogy az ajtóig tántorodott. Az asszony felkacagott.
– Ez a jutalom, amiért jól viselkedtél. Légy továbbra is igyekvő, s meglátod, mennyi fájdalomban lesz részed. Kívánom, hogy ezernyi kín között aludj!
Balthis megértette ennek a beteges gondolkodásnak a lényegét. Ugyanazt a köszönést elismételve távozott, kezében a kapott holmival. Ha itt a fájdalom számít jutalomnak, gondolta, az a kérdés, mi jár büntetésként.
Azt azonban helyesen tette, hogy engedelmesen viselkedett, mert már szabadon járkálhatott, s ezt az előnyt teljesen ki akarta használni. Mielőtt a csigalépcsőhöz ért volna, bebújt egy falmélyedésbe, levette a vezeklőövet, és megszabadult a könyvektől. Éppen öltözködött, amikor lépteket hallott. Kidugta a fejét, és a kövér arcú Larimani testvért látta belépni Bambolisa úrnő lakosztályába.
Rövid ideig halkan beszélgettek, majd kijöttek, a lányka pedig egy félig nyitott ajtó mögé bújt.
– Teljesen értelmetlen megkínozni azt a szukát – mondta a férfi. – Már az is szép teljesítmény, hogy rajta tudtunk ütni, de most mintha tudata a semmibe zuhant volna, s ha nem lenne halhatatlan, az egyetlen megoldásként el kéne pusztítani.
– Az elpusztításáról majd később gondoskodunk Cromer Granarth repülő gömbjével. De beszélnie kell! Addig tartjuk az elektromos fűrész alatt, amíg meg nem mondja, hová rejtette a Telekront az átkozott! – kiáltotta a szőke nő.
– Nem bírom tovább itt a föld alatt! – vicsorgott a másik.
Hangjuk elhalt a távolban, s míg Balthis várt, hogy végleg elmenjenek, arcára határtalan döbbenet ült ki. Átgondolta az imént hallottakat, megpróbálta kihámozni az értelmét, de az „elektromos fűrész” és a „Telekron” továbbra is rejtélyes maradt számára. Miféle összeesküvést szőnek ezek ketten? Az örök életű, akiről szó volt, csak Sabra Gwenaura istennő lehetett, aki ötvenezer évvel ezelőtt megalapította Dendra városát, s aki egyedül uralkodott a Magasföld felett, s mindez igazolja a feltevést, hogy a Hore Katél a Titokzatos rejtett székhelye. De senki nem lehetett olyan őrült, hogy az elpusztíthatatlan isteni lényt saját székhelyén hívja ki, vagy egyenesen megtámadja. Ha csak nem... A gondolatra libabőrös lett: csak most jutott az eszébe, hogy a Stelaire-i Négyes Uralom Istenét Darth Larimaninak hívják, míg a Garbari hercegség egy szőke, örök életű asszonyt imádott, akinek Bambolisa Grenth a neve. Mindketten ősidőktől fogva Sabra Gwenaura ádáz ellenségei. Talán azért szövetkeztek, hogy elragadják tőle a Magasföld feletti uralmat?
Az egyetlen azon istenek közül, akik egy örökkévalósággal ezelőtt harminckét hatalmi zónára osztották fel maguk között Haurasiát, Felső- és Alsó-Mericát és a többi kontinenst, csak ez a barna hajú nő nem kívánt az emberek előtt mutatkozni. Amikor utoljára megtette, évszázadokkal korábban, arany álarc mögé rejtőzött; de még mindig emlegették a Vörös templombeli történelmi jelentőségű párbaját Bambolisa Grenthszel, amikor is a szolgálatukban álló több tucat halandót gyilkoltak le.
Miután megalapította Dendra városát, hagyta, hogy a nép és a Tirannusok dinasztiája kedve szerint cselekedjen, s csak azt ellenőrizte, hogy a társadalom se technikai, se kulturális tekintetben ne fejlődjék. De immár több mint ötezer éve visszavonult, kétségbeesésbe taszítva híveit, s azóta semmi érdeklődést nem mutat az emberek ügyei iránt.
Folyamatosan érkeztek róla hírek, bár csak másodkézből, Haurasia és Effrikan többi istenének a papokkal és udvari emberekkel folytatott beszélgetései révén, s bár mindez nem volt több pletykánál és rágalmazásnál, ami a vele szembeni általános ellenségeskedést tanúsította. Az égiek gyakran nyílt beszélgetéseket rendeztek, melyek során gúnyosan célozgattak rá, szóba hozták állítólag botrányos nemi szokásait, mintha csak az örök életűek a nép előtt közönséges érzésekkel akarnának hivalkodni.
Közismert volt tehát, hogy a virágzó és harcias Stelaire-i Négyes Uralom istene, Darth Larimani Bambolisa Grenthszel együtt Sabra Gwenaura legkérlelhetetlenebb ellenségei közé tartozik, akárcsak a perverz Bradhar Onnerix a Throna-Ylla Köztársaságból. Cromer Granarth, akit a szomszédos Costa Tauranán imádtak, rettentő gőgös volt a hozzá hasonlókkal. A Yanessa szigetvilágon a szép, de kegyetlen Harlja Fenhora istennő, aki szeretett gladiátorként cirkuszban küzdeni, minden száz évben nyilvános kihívást intézett Sabra Gwenaurához, birkózóversenyre provokálva őt, s mivel ez utóbbi figyelemre se méltatta, bosszúból arra biztatta kalózfejedelmeit, hogy portyázzanak a Magasföld déli partjainál. Ez volt a helyzet a szomszédos országokban, legalábbis Kelet-Haurasiában.
Alsó- és Felső-Mericáról, a Nyugati tengeren túl, évezredek óta nem lehetett tudni semmit, hacsak azt nem, hogy ezen a két kontinensen is a többivel nagyjából azonos a társadalmi helyzet. Sabra Gwenaura hatszáz évvel ezelőtt rövid üzenetben adta tudtul, hogy egyedül Haldan Zoharét tekinti barátjának, akit az északi Ousa Nau matriarchátusban imádtak, s akit arra kért, hogy nagyköveteit és kereskedőit fogadja szívélyesen. Akarata és tettei azonban mindig érthetetlenek maradtak az emberek előtt.
A Magasföldön is akadt, aki gonosznak, őrültnek vélte, s a templomokban hit nélkül hódoltak neki. Így vált Dendra kétkedők és istenkáromlók városává, s aki a kultuszhelyeket látogatta, vakbuzgónak számított. Cheefe Burnabas tirannus mindennél nagyobb figyelmet fordított arra, nehogy eltérjen bizonyos alapszabályoktól: néhány ezer éve őseit, akik megpróbálták megfosztani a népet szabadságától és elemi jogaitól, Sabra Gwenaura iszonyú módon büntette meg, s ez elég volt, hogy nyilvánvaló legyen: az istennő szemmel tartja népét és földjét. Balthis soha nem törődött azzal, hogy többet is megtudjon róla, s a Vörös templomot is csak azért látogatta, hogy a hátsó udvarban rongy után kutasson.
Ha jól meggondoljuk, valójában senki nem tudott sokat arról a harminckét istenről, akik az ősök rég elfelejtett ideje óta uralják a Föld nevű bolygót, legfeljebb annyit, hogy halál vár arra, aki útjukat keresztezi, örökkévalók és elpusztíthatatlanok, a leghiúbb királyok is földig hajtják előttük a fejüket. Elég egy ujjukat felemelni, s városokat és palotákat döntenek romba, hadseregeket pusztítanak el, felforgatják a világot. Vagyis ők a világmindenség urai, még akkor is, ha egyesek szerint titokzatos gépezeteiknek nincs több ereje és hatása, mint egy közönséges emberi lénynek.
Egy pillanatra felötlött Balthisban, hogy miként segíthetne Sabra Gwenaurán, s becsületére legyen mondva, hogy e rövid ideig tartó önfeláldozás még a legkiválóbb harcosban sem merült volna fel, ám tudta, hogy vágya meghaladja képességeit. Csupán haza szeretett volna térni, lement hát a csigalépcsőn, s elindult, hogy megkeresse a kijáratot.
Lábai reszkettek, érezte a hosszú nap erőfeszítésének súlyát. Hamarosan, mivel senkivel sem találkozott, felvette az egyik, még égő lámpást, s végighaladt egy csöndbe borult folyosón, összevissza kóborolt a föld alatti járatok szövevényében, tudta, hogy eltévedt, s képtelen volt megjegyezni, hogyan helyezkednek el a folyosók. A lámpás végül már a falakat sem világította meg, ekkor Balthis megállt.
Nem maradt más hátra, mint hogy keressen egy biztos sarkot, ahol alhat egy kicsit, másnapra halasztva a kijárat keresését. Tapogatózva haladt néhány száz lépést, végül egy terembe ért, amelyet a visszhang után ítélve szokatlanul tágasnak gondolt. Keze vakon kitapogatott valamit, ami erős faládának bizonyult. Felemelte a tetejét: a láda üres volt, és hívogató. Félig megkönnyebbült, félig fáradt sóhajjal belebújt a menedékhelybe, s megpróbálta nem túl magányosnak és elveszettnek érezni magát. Könnyen ment a dolog, mert szinte azonnal becsukódtak a szemei, és álomba merült.
II.
Balthis álmában csillagos homlokú gyíkokat, tükröket, piros köpönyeges testvéreket, a Jenisei gerincén üvöltve rohangáló Basilissákat látott, ő maga sötét útvesztőkön át menekült, keresve a fényt, ám Bambolisa úrnő karmai között végezte, aki elkezdett énekelni, énekelni.
De miféle gyászkórus harsogja túl zavaros álomképeit? Kelletlenül mocorogni kezdett: hiába próbálta kiűzni agyából a megkülönböztethetetlen hangokat, a levegőt hasító női trillákat és a barbár kántálásra emlékeztető vonító hátteret. Kábultan próbált felülni, mire beverte a láda tetejébe a fejét.
Mi folyik itt? Mintha pokoli lármát csapó holdkórosok gyülekezetébe csöppent volna. Amikor felfigyelt az éneklés rituális ütemére, rájött, hogy a barlang bizonyára templom, ahol a Hore Katél fanatikusai ceremóniára gyűltek össze. Felemelte a súlyos ládatetőt, s zöldes fényben úszó helyiséget és legalább száz, görcsösen vonagló kísértetfigurát pillantott meg. Ugyanakkor fájdalmas és megmagyarázhatatlan zsibbadást érzett tagjaiban, mintha ezernyi hangya futkározna rajta. Amikor visszabújt a sötétbe, a fájdalom megszűnt, de alighogy megint ki akart pillantani, ismét kínozni kezdte. Még néhány próbát kellett tennie, míg rájött, hogy a fájdalomérzet a kísérteties zöld fénnyel van kapcsolatban: ha felnyitotta a láda tetejét, a fluoreszkáló fény elárasztotta a ládát, s a fájdalmat is magával hozta. Balthist megdermesztette a rémület. Mi okozhatja ezt a fájdalmas varázslatot? S honnan ered ez a síron túli fény?
Összeszorított foggal ismét felemelte a láda tetejét, megpróbált gyorsan körülnézni, hogy a fájdalmas zsibbadást a minimálisra csökkentse. A templomhajó végén, a megszállottként vonagló testek felett óriási, hosszú nyakú állat lebegett kísérteties lassúsággal. Balthis elképedve látta, hogy nem más ez, mint egy döbbenetesen nagy, fején koronát viselő gyík, amelyen egy nő lovagol. Ebben a pillanatban a hatalmas csúszómászó megfordult, s láthatóvá váltak smaragdos fényt árasztó, tányér nagyságú szemei. Mielőtt elgondolkodhatott volna a felfedezésén, Balthis remegve bújt vissza a sötétbe, pihenni egy kicsit.
Nem voltak kétségei, hogy a ló nagyságú gyík, amelynek tekintete az őrjöngőkben beteges vágyat lobbantott, valódi Királybaziliszkusz volt, a csillagos baziliszkuszok mitikus testvére. A nő pedig, aki a nyeregben ült, Garbari félelmetes istennője volt, Bambolisa Grenth, az, aki elüldözte Caladé úrnőt, hogy befurakodhasson a szervezetbe, amelyet ellenfele, Sabra Gwenaura teremtett meg, hogy megvédje magát az idegenektől. Úgy tűnt, hogy egyre lelkesebben éli bele magát a fájdalom őrült papnőjének szerepébe.
Balthis tovább kuksolt a sötétben. Hallott már a Királybaziliszkuszról, a mesebeli pejről, akiről azt regélték, hogy éjjel vadászik, és zsákmányát félelmetes zöld tekintetével teszi ártalmatlanná, de Balthis soha nem hitt az ilyen szörnyek létezésében. Mindenre inkább számított volna, semmint hogy itt, a barlangvárosban akadjon rá, amint elképesztő dolgokat visz végbe azokkal, akiket másutt istenként tisztelnek.
A Zöld Fájdalom Órájának befejezéseként az összegyűltek fékevesztett ordítozásban törtek ki, egy-egy üvöltést még egy sakálfalka is megirigyelhetett volna. Balthis nagy bátran megint körülnézett, s látta, hogy a fény csökkent: a Királybaziliszkusz az oltár mögötti kijárat felé távolodott, hátán Bambolisa Grenthszel. A testvérek, a Fájdalom-udvarhölgyek, a novíciusok és a Hét Kín hölgyei mezítelenül, összegabalyodva párzottak.
Az orgia a legteljesebb sötétben zajlott, így senki nem tudta megállapítani, ki az a pimasz kis ismeretlen, aki az elnyújtózott testeken keresztül menekült, vaktában testrészekre és arcokra taposva, belerúgva azokba, akik megragadták, míg végül egy mellékfolyosón elinalt.
E mozgalmas menekülés főszereplője Balthis volt, akinek a ládáját egy nő és egy férfi rohamozta meg, aki Balthis számára jól ismert hangon trágárságokat suttogott; jobbnak látta meglépni, még mielőtt Konno tapogatózó mancsai őt találják meg pucér társnője helyett.
Valamivel később, nem messze a templomtól egy természetes barlangba bújt, de hiába próbált aludni néhány klepszidrát. A közeli folyosókon hamarosan gyalogosok kezdtek nyüzsögni: a Hore Katél megkezdte napi tevékenységét. Bosszúsan és tettre készen fejére húzta a zsávolycsuklyát, és nagy merészen közéjük vegyült.
Akárcsak előző nap, most sem törődött vele senki. Lehajtott fejjel elmormolta, hogy „a fájdalom kísérjen utadon”, így haladt el a maguk dolga után járó emberek mellett. Már vagy századszor kérdezte magában, hogy merre lehet a kijárat, amikor egy jól kivilágított helyiségből nyöszörgő női hangokat és lánccsörgést hallott, s a szíve hevesebben kezdett verni. Remélve, hogy Sabra Gwenaurát tartják ott fogva, hogy hazája istennőjét szemtől szembe láthassa, odaszaladt és belépett. De a fogoly nem a Magasföld égi úrnője volt. Már ismerős lány ült a kényelmes selyemvánkosokon, puha szőnyegek és illatozó ételekkel megrakott tálak vették körül. A láncok valószínűleg arra szolgáltak, hogy ne tudjon elmenekülni ebből a szokatlanul kényelmes helyzetből.
– Caladé úrnő! – döbbent meg Balthis. – Szóval elkaptak!
– Ó, a kis baziliszkuszvadász! Nagyszerű! Látom, növendékruhát viselsz; örülök, hogy a hétköznapi, fájdalmas élet mellett döntöttél. De jaj nekem... nézd, az aljas összeesküvők béklyóba vertek, csupán az én túlzott igazságvágyam miatt! A vágy, hogy kiszúrjam a gaz Bambolisa úrnő szemét, óvatlanná tett, így kerültem a hitványok kezei közé.
– Hogy történt?
– Sötét éjjel léptem a Hore Katélba, hogy a templomba menjek, s a Zöld Fájdalom Óráján lepjem meg Larimanit és cinkosát, elvetemültségük közepette. Azt terveztem, hogy nyilvános vérbosszút állok. De későn érkeztem, fogaimat nem tudtam a gonosz mellébe vájni, mert már távozott.
– Aztán?
– Nos, elhatároztam, hogy egy időre elbújok egy nagy ládába, s kivárom, hogy a szertartás végeztével szabad legyen előttem az út a lakosztályok felé. De bizonyára szellem lapult a rejtekhelyen, mert ahogy bele akartam bújni, felcsapódott a teteje, és állon vágott. A gonosz ütéstől kábultan a földre estem, a démon pedig undokul addig tolakodott, míg végül az arcomra lépett, aztán meg Konno testvér és Isalonne úrnő zuhant rám.
Balthis szánakozva sóhajtott.
– Sajnálom! Ha csak sejtettem volna, hogy te vagy az... De most már mindegy! Látom viszont, hogy a történtek után nem bánnak veled rosszul. Azt hittem, kegyetlenebbek.
– Tréfálsz?! – a másik dühösen meredt rá. – Nem látod, hogy puha párnákon kell hevernem, s olyan ételeket eszem, amiket le lehet nyelni, és még a szájpadlást sem sértik fel? Ó, milyen méltatlan sors! Hogy is fogom túlélni, hogy még a legkisebb szenvedésben sem lehet részem! Hát nem érted, micsoda kegyetlen sorsra vagyok ítélve?
A lányka kipillantott az ajtón, s mivel senkit nem látott, egy kicsit megkönnyebbült. Halványan rámosolygott a lányra.
– Én mondom, nincs okod panaszra, ó, úrnőm. Végül is éppen azt kaptad Larimanitól és cinkosától, amit kerestél.
– Elég lassan jár az agyad, kis tudatlan! Hogy mondhatsz ilyen ostobaságot?
– Csak az eszemet használom. Azt állítod, hogy csak a fájdalomban lelsz gyönyörűséget, s ha nincs benne részed, akkor szenvedsz. Következésképpen most szenvedsz, s ettől boldognak kéne lenned. Világos, nem?
– Mit locsogsz, te fajankó! Amit mondasz, túl nyakatekert ahhoz, hogy megértsem, ezért butaság is! – fakadt ki a másik.
– Talán az a baj, hogy értelmesen próbálok végiggondolni valamit, aminek nincs értelme, ó, úrnőm – ismerte el Balthis. – De szerintem, tekintve, hogy a fájdalom hiánya rettentő szenvedés a számodra...
Caladé úrnő azonban már bizonyára más gondolatokat forgatott a fejében, mert szomorúan és ingerülten felemelte a kezét, szeme ismét haraggal telt meg.
– Ó, az a perverz Bambolisa! – mormolta magában. – A sötétben alattomosan kúszó kígyó! Te nevetsz hát utoljára, te, aki ártatlan fejemre rágalmakat szórtál? S most megláncoltad a kezemet, amelyet – megesküdtem rá – bosszúállóan a nyakadra akartam szorítani, jaj nekem!
– Hogy jutottak be ezek ketten a Hore Katélba?
– Nem tudom, kicsim. De az biztos, hogy az oltár mögötti vaskapun át, amelyet kizárólag a nemes Sabra Gwenaura istennő nyithat ki. Sok különös dolog van itt a föld alatt eltemetve, rejtélyes tárgyak, az ősök gépezetei. De egyikünknek sincs sem engedélye, sem hatalma, hogy kinyissuk az istennő búvóhelyére vezető szent kaput, vagy hogy rejtekhelyeire behatoljunk.
Balthis elkomorult.
– Bejutottak az istennő lakosztályába?
– Igen, kislány. Bambolisa úrnő arra vetemedett, hogy Sabra Gwenaurának adja ki magát, és a testvérek hittek neki. Én árulással és hazugsággal vádoltam, mert még Fájdalom-udvarhölgy koromban hallottam, hogy Sabra Gwenaurának éjfekete haja van. Hiába ellenkeztem, mert még Konno is csatlakozott hozzájuk. Magamra maradtam, s nyomorultul száműzetés lett a sorsom, így kerekedett felül az a csaló.
– Értem. De ne gyötörd magad, úrnőm! Amíg életben vagy, reménykedhetsz.
– Perceim meg vannak számlálva. Ma éjjel a gazemberek a templom oltárára terítenek, s Bunta színe előtt szívembe hideg pengét döfnek. Még szent mártíromságban sem lehet részem.
– Sajnálom – csak ennyit tudott kinyögni Balthis.
A nő kis ideig csendben vizsgálgatta őt, végül színpadias mozdulattal a kijáratra mutatott.
– Most menj, kicsi! Térj vissza a konviktusba, és tanuld meg mindazt, amiért érdemes élni! S ha bármikor a jövőben Caladé úrnőről hallasz, akit a Hore Katélban Basilissa rangra emeltek, meséld el mindenkinek méltatlan elárultatásom és elüldöztetésem, s hogy milyen büszkén kívántam bosszút állni az elvetemült Bambolisán. Meséld el azt is, milyen rettenthetetlenül vártam a halált, miután arcába köptem az összeesküvőknek, akik így megaláztak!
– Így fogok tenni – ígérte Balthis, akit akarata ellenére is magával ragadott ez a méltóságteljes viselkedés. Már menni akart, amikor egy hirtelen támadt ötlet visszatartotta. – Mondd csak, úrnőm, mire is akartad volna használni a baziliszkuszaimat?
– Nagyon kíváncsi vagy – szólt a másik. – De nem bánom! Tudd meg hát, hogy hathatós fegyver lett volna a kezemben. Elég lett volna egy is, amit úgy tartok, hogy szemét előreszegezze, s végighaladva ellenségeim között, egymás után kábultan zuhantak volna a földre. Aztán amikor ahhoz a kettőhöz érek...
– Valóban azt hiszed, hogy meg tudtad volna őket ölni?
– Nem tudom. De azt beszélik róluk, hogy rettentően félnek a csillagos baziliszkusz hatalmától. Sőt, még az a szomorú gyanú is él bennem, hogy így győzték le Sabra Gwenaurát is, akinek se tűz, se víz nem árthat. Ó, a gyalázatosok!
Balthis az ajtó felé indult, feszélyezték a gyűlölettől izzó szemek.
– Mennem kell, ó, úrnőm. Én... Nos, a fájdalom legyen veled! – köszönt el.
A néhai Basilissa válasz nélkül hagyta, s Balthis fürge léptekkel távozott. Szerencséjére errefelé néptelenek, bár rosszul világítottak voltak a folyosók. Egy szélesebb folyosón megállt; a levegőben gabonaszag érződött, mert oldalt raktárként használt üregek nyíltak. Belépett az elsőbe, amelyről úgy vélte, hogy alkalmas egy kis pihenőre, s végignyúlt a maggal teli zsákokon. Arra gondolt, hogy megvárja, amíg a Hore Katél lakói ismét nyugovóra térnek. A föld alatti város labirintus volt, s Balthis tisztában volt azzal, hogy időre és mozgásszabadságra van szüksége, hogy a legkevesebb kockázattal találjon rá a felszínre vezető útra.
Nem számolt viszont az utóbbi napokban felgyülemlett fáradtsággal, s mély álomba zuhant, amelyből csak jó néhány klepszidra elteltével tért magához összeragadt szemmel és lepedékes szájjal. Felnyögött, és bár alig jutott eszébe, hogy hol is van, szinte azonnal félelem kerítette hatalmába: a meglehetősen közeli lábdobogásból és beszédből arra következtetett, hogy a föld alatti város e részén lázas tevékenység folyik.
A külső folyosókon zsákokkal és kosarakkal megrakott emberek járkáltak, s Balthis igyekezett eltűnni egy sor amfora mögött, hogy kikerüljön a munkások lámpáinak fényéből. Nyilvánvaló volt, hogy ezeknek az embereknek veteményeseik vannak a felszínen, s most éppen raktárba helyezik a megtermelt zöldséget. Balthis főleg arra figyelt ebben a sürgés-forgásban, hogy jobbra menjen, amerről a többiek jöttek, mert ott kijáratot talál.
Megtermett novíciusok egy négykerekű járművel fordultak be a raktárajtón, s Balthis meglepve látta, hogy a saját kocsija az, még az összes fűzfakosár is rajta van. Lehajtott fejjel várta, hogy azok ketten távolabb vigyék.
A novíciusok kimentek, a szemközti barlangba jelentős mennyiségű kaktuszkérget vittek, majd távoztak. Balthis megvárta, hogy a folyosók elnéptelenedjenek, aztán észrevette, hogy a baziliszkuszok idegesen mocorognak a kosarakban, s ellenőrizte, hogy a fedelek jól le vannak-e zárva. Vajon miért hozták ide az ő holmiját? Talán meg akarják enni a szemüket forgató, bűverejű gyíkokat? Félretette ezeket a kérdéseket, de egyvalamiben biztos volt: az állatok legalább kétezer piasztert jelentettek neki, s hogy semmi kedve, hogy a Bunta-hívők elvegyék őket, ami egyben azt is jelentette, hogy nem mehetett el a kocsija nélkül.
Megmarkolta a rúdjait, s maga előtt tolva ellenőrizte, tiszta-e a levegő. Jobbra indult, megpróbált minél kevesebb zajt csapni. Fáradtságáról tudomást sem véve elhaladt néhány elágazás mellett, míg végül észrevette, hogy az út lejt, ahelyett, hogy fölfelé tartana. Széles folyosón állt, a falak belevesztek a mélybe, s az út olyannyira lejtett, hogy a kocsi teljes súlyával előrehúzta Balthist. Valahonnan elölről, a távolból ének visszhangját hallotta. Merre haladjon?
Egyre kevésbé hitte, hogy ez a járat kifelé vezet, s az út egyre lejtősebbé vált. A fülét hegyezte, remélte, hogy a távoli zsolozsmázás nem azt jelenti, hogy a folyosó egyenesen valami gyülekezőhelyre vezet, de a sötétségen kívül mást nem látott.
Ebben a pillanatban durva hangra rezzent össze:
– Merre tartasz, mocskos kölyke?! Meg akartál szökni, mi?
Balthis megfordult, s látta, hogy egy piros csuklyás testvér áll mögötte, aki bizonyára valamelyik oldalfolyosóról bukkant elő. Ereiben meghűlt a vér, amikor felismerte a szakállas Konnót, aki még mogorvább és dühösebb volt, mint előzőleg. Halkan felnyögött, elerőtlenedett kezéből elszabadult a kocsi.
– Nem tettem semmi rosszat – szólt elakadó lélegzettel.
– Te szerencsétlen! Kapd el azt az izét! – parancsolt rá a férfi, és a kocsi után futott. – Állítsd meg, azt mondtam!
De túl késő volt: a fékevesztett kocsi egyre sebesebben rohant a lejtős úton. Konno oldalba lökte Balthist, majd átkozódva ő is nekiiramodott. A testvér ordítozása és a jármű kerekeinek zaja beleveszett a folyosó sötétjébe, Balthis pedig ott feküdt a fal mellett, remegve a félelemtől. Nem sokkal később bizonytalan távolból éles hangok hallatszottak, rögtön utána valami nagyot csattant, amit halk, alig kivehető kiáltozás követett.
Balthis még azzal sem törődött, hogy hová zuhant a kocsi, annyira letörte a tény, hogy kétezer csengő, muzsikáló piasztere szétszóródott a Hore Katél valamelyik megközelíthetetlen üregében. Annyi számolgatás és tervezgetés után – összegezte a helyzetet – mindenét elvesztette, még azt is, amije volt, amikor elindult erre a vállalkozásra. Teljesen összeomlott.
Eltökélten, hogy mindent egy lapra tesz fel, elindult fölfelé a folyosón. Valahol csak ráakad arra, amely kivezet innen – gondolta magában.
Időközben elült a lárma, léptei visszhangzottak a boltíves mennyezet alatt. Meglátta, hogy a folyosó széles, nyitott kapuban végződik, amelyen túl a tágas helyiséget gyenge fény világítja meg. Az emberi tevékenység hiánya megnyugtatta, s eltöprengett, vajon milyen sorsra jutott a kocsija. Csábította a lehetőség, hogy visszaszerezze, ha Konno és társai eltisztultak a környékről.
Amikor a kapuboltozat alá ért, rémülten látta, hogy ez ugyanaz a templom, ahová előző éjjel is jutott. Óvatosan haladt, két távoli lámpás halvány fénye felé meresztgette a szemét, amikor az elébe táruló döbbenetes látványtól kővé meredt.
A templomajtóban legalább ötven férfi és nő állt mozdulatlanul és némán, a legkülönfélébb testtartásokban, mindet egy csillagos baziliszkusz gyilkos tekintete szögezte oda a helyéhez. E hipnózisba merevedett emberek mögött, egy márvány oltár alapzatán összezúzódva megpillantotta a fajármű roncsait, körülötte darabokra tört deszkák és felborult kosarak. Oldalt a földön feküdt a hatalmas Királygyík, zöld szeme immár élettelen; Bunta hosszú nyaka természetellenes szögben félrebillenve. Nyomasztó volt a helyiség légköre. Balthis elindult az oltár felé, arcát kezével eltakarva, de a baziliszkuszokat lefoglalta, hogy szemeikkel mozdulatlanságban tartsák áldozataikat, róla tudomást sem vettek, ősi ösztönök vezérelték a gyíkokat, hogy megvárják, míg zsákmányuk élettelenül a földre dől, hogy aztán felfalhassák őket.
Konnónak semmi nyoma nem volt, sem Darth Larimaninak, sem Bambolisa Grenthnek, hiszen aki csak tehette, rohanva menekült a templomból. Caladé úrnő is hiányzott, s Balthis rájött, hogy a volt Basilissa kivégzését épp a közepén szakította félbe a nagy sebességgel érkező kocsi. Mintha csak az lett volna a közjáték célja, hogy meghiúsítsa a ceremóniát, s ráadásul előidézze a Királybaziliszkusz váratlan kimúlását.
Ahogy a földön elnyúló undorító test közelébe ért, észrevette, hogy a koponyájára erősített korona csodaszép aranytárgy, finoman megmunkált, drágakövekkel kirakott domborműves munka. Erőteljes mozdulattal letépte az állat homlokáról, s elégedetten felnevetett. Aztán az oltár mögül induló folyosó felé ment, mert úgy döntött, hogy megkeresi a helyet, ahol Sabra Gwenaurát fogva tartják. Értékes szolgálatot tenni egy istennőnek sokkal többet ér az aranynál, és Balthis nem volt az a fajta, aki elszalasztja a könnyű lehetőségeket.
A folyosó alját nagy téglák borították, elegáns, fényesen kivilágított termek nyíltak belőle. Éppen túljutott egy éles kanyaron, amikor egy nő jelent meg előtte: Caladé úrnő. Az ő sápadt, könyörtelen arcát látta utoljára, mert amint a csillagos baziliszkusz rettentő szemei, amit Caladé a kezében tartott, Balthiséiba mélyedtek, nyomban a hatalmukba kerítették. Hang nélkül zuhant a sötétségbe, s úgy érezte, mérhetetlenül sokáig ott is maradt.
– Nézz rám, te kis buta! Térj magadhoz!
A bosszús hang ezer mérföld távolságból jutott el a füléhez, miközben erőteljesen pofozgatták. Az ötödik pofonra már képes volt kinyögni, hogy elege volt a verésből, s kérte, hogy könyörüljenek rajta.
– Na, végre! Talpra kislány, sajnálom, hogy elkábítottalak.
– Mit? – nyöszörgött Balthis kábultan. – Mi történt?
Caladé úrnő feltámogatta. Még mindig a kezében tartotta a baziliszkuszt, de alattomos pofáját a föld felé fordította. Idegesen elmosolyodott, tekintetében őrült fény villant.
– Ma éjjel még a barlangok szikláit is rémület hatja át – jelentette ki nyomatékosan. – Sötét, rejtélyes dolgok történtek. Annyira boszorkányosak, hogy először még téged is összetévesztettelek az egyik szörnnyel, amelynek kis híján magam is áldozatul estem a templomban.
– Te is ott voltál?
– Persze, kicsim. Konno testvér, Larimani elvetemült talpnyalója vezetett ki a börtönből, hogy feláldozzanak, ahogy meséltem. De szörnyű tettük arra ítéltetett, hogy meghiúsuljon. A Túlvilág urai megátkozták a hóhérokat, akik a halálomat kívánták.
– Aha! Négykerekű átok – bólintott Balthis.
– Pokolbeli varázslat volt, véres és dörgedelmes, mint a villám, amely félelmetesen csap le vihar idején a felhőkből. Larimani testvér éppen az oltárra taszított, a bitorló Bambolisa a Gyönyörűségen lovagolva közeledett, amikor kitárultak az ég kapui, és egy dühödten tomboló démon rohant a templomba. Semmit nem láttam, mert Larimani magával sodort, mindketten legyőzötten hevertünk a földön, de azért hallottam Bunta halálhörgését. A sátáni lény felette is diadalt aratott, izzó agyarral marcangolva őt. Hiszel nekem?
– Igen, úrnőm. – Balthis fölvette a földről a Királybaziliszkusz koronáját, amelyet leejtett. – Bizonyára valami földöntúli lény sietett a segítségedre.
– Félelmetes túlvilági őrangyal – szögezte le a nő. – Ezer és ezer csillagos baziliszkuszt hozott magával, amelyek pánikot és varázslatot keltettek a szemükkel. Láttam, hogy a zűrzavarban Bambolisa úrnő és cinkosa gyáván menekül. Megértettem, hogy a Sors bronzhangja vérbosszúra szólít, és sietve követtem őket.
– Hová mentek? – kérdezte Balthis nyugtalanul.
– Amikor látták, hogy egy baziliszkuszt suhogtatok a kezemben, rémülten elmenekültek az érckapun át, orvul bezárták, így gátolva meg, hogy pengém a szívükbe hatoljon. – Caladé úrnő tőrt húzott elő a zsebéből, és ádáz tekintettel Balthis orra elé dugta. Aztán felé nyújtotta a baziliszkuszt. – Fogd ezt a varázsgyíkot, de ha a szemébe nézel, véged van. Most pedig csatlakozom a hozzám hű testvérekhez, és bosszút állok mindazokon, akik átpártoltak az összeesküvőkhöz. A Gyönyörűséges sajnos halott... De Basilissa Caladé úrnő vérrel vési haragját a Hore Katél szikláira!
Megfordult, és a templom felé sietett, a tőrt drámaian magasba emelve.
Balthis viszont nemigen tudta, mihez is fogjon; úgy érezte, izzó parázson jár. A folyosóról fényűzően berendezett helyiségek nyíltak. Odébb rábukkant a teremre, ahol a kegytárgyakat tartották – szép kivitelű ruhákat, kínzószerszámokat, különös gépezeteket, amelyek talán még az ősöktől származtak, és ékszeres ládikákat, amelyektől káprázott a szeme. Habozás nélkül, izgatottan vágott zsebre kétmaroknyi aranygyűrűt és brosstűt. Aztán arra gondolt, hogy semmibe sem kerül a nyakába akasztani pár nyakéket is, ám ekkor mintha a fejére dőlt volna a világ a már jól ismert hangtól. A küszöbön Konno állt.
– Szégyentelen! Csak nem remélted, hogy arannyal megtömött zsebekkel menekülhetsz el, miután ilyen borzalmas szentségtörést követtél el?! – ugatta a férfi. – Hiú ábránd. Sorsod beteljesedett, hitetlen!
A lányka nem tétovázott; felemelte a baziliszkuszt, és Konno orra alá dugta, éppen amikor az nyakon akarta ragadni. A testvér abban a pillanatban megmerevedett, tekintete üvegessé vált. Balthis a kezébe nyomta a gyíkot, arra kényszerítve, hogy saját maga tartsa a szeme előtt. Aztán futásnak eredt, szíve vadul vert, ahogy maga mögött hagyta a szobormerev Konnót.
Hamarosan rábukkant az érckapura. Bronzból készült, domborművein rajtahagyta nyomát az idő. A jobb kapuszárny közepén, éppen a kilincs fölött, kerek címer vonta magára a figyelmét: olyan volt, mint egy nagy, fehérarany érme, a rajta levő dombormű hat lándzsával átdöfött oroszlánt ábrázolt. A lányka fölemelte a koronát, s látta, hogy ugyanilyen címer ékesíti azt is, de ellenkezőleg megmintázva, úgy, hogy az előbbi dombormű kiemelkedő részeibe beleillenek az utóbbi mélyedései. Mit jelenthet ez az egybeesés?
Hirtelen indíttatástól vezérelve, összeérintette a kapu és a korona domborműveit, s látta, hogy pontosan egybeillenek. Gyenge zaj hallatszott, s a kapu szárnyai feltárultak, Balthis legnagyobb ámulatára. Nyilvánvaló volt, hogy puszta véletlenből egy titokzatos zárat sikerült kinyitnia.
A kapun túl mély, négyszögletes kút állott, amelyből rejtélyes zümmögés hallatszott. Visszatért, utolsó pillantást vetett a korona hat lándzsával átdöfött oroszlánjára, aztán eltöprengett, hogy ez az egész az ősök hagyatéka, olyasmi, amivel épeszű embernek jobb nem is törődni. Otthagyta a földön a koronát, megragadott egy olajlámpást, és óvatosan a kút fölé hajolt: hatalmas kövekből rakták, mélyen a sötétbe veszett. Oldalt két erős vastraverz állott, pontosan a közepén pedig merev kötél lógott. Eddig még soha nem látott hasonlót.
A kaput vizsgálgatva az egyik félfán két, eltérő színű gombot vett észre. Kíváncsian megnyomta az egyiket. Már maga ez a mozdulat meglehetősen különös volt, hiszen egy dendrai kislány nemigen tudhatta, mi is az a nyomógomb, sem azt, hogy meg kell nyomni, ha valami eredményt el akar érni. Balthis azonban így tett; érintésétől a kötél előbb lefelé, majd váratlanul fölfelé indult. A kútba pillantva megállapította, hogy jó hosszú lehet a kötél, a zümmögés pedig most mintha felülről jönne.
Aztán ingerült hangokat hallott: egy nő és egy férfi beszélgetett, szitkozódtak, veszekedtek. A következő pillanatban négyszögletes kabin haladt el a kapu előtt, s eltűnt a magasban. Balthis kővé dermedt: a kötélen függő bizarr fülkében Darth Larimanit és cinkosát, a szőke istennőt, Bambolisa Grentht pillantotta meg, akik a lány láttán döbbenten elnémultak.
Hamarosan abbamaradt a zümmögés, és vagy fél klepszidráig semmi hang nem hallatszott. Balthis összeszedte minden bátorságát, s elszánta magát a következő lépésre. Benyomta a gombot, aztán elbújt a folyosón, és biztonságos távolságból várta, hogy mi fog történni. A kabin visszatért, üresen, és éppen a kút nyílása fölött állt meg.
Balthis gyanította, hogy az égiek a Jenisei sziklái közé menekültek ezzel a soha nem látott eszközzel. Azt is megértette, hogy mivel az istenek sebezhetetlenek, nincsenek hozzászokva a fizikai fájdalomhoz, mint a halandók, sokkal védtelenebbek a baziliszkusz hipnotikus erejével szemben. Hogy megtudja, mire készülnek a föld mélyében, egyetlen módszer létezett: belépett a kabinba, megérintette a lefelé vivő színes gombot, s imát mormolva erősen megkapaszkodott.
A fülke egy rándulással megállt, vagy százölnyi mélységben, s Balthis egy furcsa, gömb alakú lámpákkal megvilágított folyosón találta magát. Halkan füttyentett, mert tudta, hogy ezek az ősök rejtélyes lámpái, aztán megdermedt. A falak megrepedeztek, a padlót borító porban lábnyomok látszottak, s titokzatos zümmögés töltötte be a levegőt. Arra gondolt, hogy őrültség volt idejönnie, mert itt a föld alatt szinte tapintani lehetett a halál bűzét. A földre tette az olajmécsest, és lábujjhegyen ment tovább, érezte, hogy félelmetesen közel jár valami embertelenhez, ijesztőhöz; minden porcikája arra figyelmeztette, hogy meneküljön ebből a pokolból, amíg nem késő.
Nagyot nyelve megállt egy csukott, hámló festékű ajtó előtt, amely mögül az ismeretlen eredetű zümmögés hallatszott.
Látta, hogy van kilincs, de keze nem mozdult. Libabőrös volt. Tétován körülnézett, s arra gondolt, hogy valamikor földrengés pusztíthatott itt. Régi, nagyon régi hely volt ez, ősi energiák lüktetését lehetett érezni. Sóhajtva lenyomta a kilincset, és lassan kinyitotta az ajtót.
A tágas, fényesen kivilágított helyiség közepén fémasztal állt. Lapja egy meglehetősen nagy gépezethez volt rögzítve, amelyre fogaskerekeket és gépkarokat szereltek, s amelynek elülső részén hat láb széles fénylő kerék forgott szédítő gyorsasággal. Balthis ismét az asztalra pillantott: leszíjazott végtagokkal, teljesen ruhátlan fiatal nő feküdt rajta. Nem lehetett más, mint Sabra Gwenaura istennő.
Fel sem fogta még, mit lát, amikor a függőleges kerék mozgásba lendült, s egy vágatban az asztal egyik végétől a másikig haladt. A vér a plafonig spriccelt, ahogy a lány teste ágyékától a feje tetejéig kettéhasadt.
Balthis rekedten felnyögött, és ájultan a földre bukott.
Jeges rémület térítette magához az eszméletlenségből. A földet irtózatos bűzt árasztó lágy, piros szőnyeg borította. A körfűrész nagyjából negyven szívdobbanásnyi időnként tovább folytatta útját előre és hátra, fáradhatatlanul és vakítón, ördögien. A lányka kifulladva négykézlábra tápászkodott. Ijesztően tudatában volt annak, hogy a lucskos pép, amiben csúszkál, Sabra Gwenaura húsa. Némi időbe telt, hogy felfogja: amit lát, nem álom, s hogy a pokol lehet ehhez a helyhez hasonló.
Mikor elég erősnek érezte magát, ismét a gépet kezdte nézni. Látszólag magától működött; gyors iramban átszelte az asztalt, majd hosszabb ideig nem mozdult. Ismét látta, ahogy a rettentő forgó penge behatol a vágatba, aztán... Lehunyta a szemét. Meleg vérpermet hullott az arcára, aztán a zümmögés halkult. Amikor kinyitotta a szemét, akár egy álomban, az ifjú istennő testét épen és egészségesen látta maga előtt. Alighogy kettészelték a fűrész fogai, csontszilánkok és húscafatok röpködtek a levegőben – s íme, Sabra Gwenaura ott feküdt egyben, csodálatosképp sértetlenül. Balthis nemigen törődött azzal, hogy az örök életű, akár a hozzá hasonló harminckét társa, sérthetetlen, rejtélyes és bűverejű; reszketett és megdermedt, ahogy várta, hogy visszatérjen az ereje, és elmenekülhessen.
A forgó penge ismét felvillant. A vonagló hús véresővel keveredve a mennyezetre freccsent, majd visszahullott a földre, s elvegyült a többi, legalább tízembernyi súlyú anyaggal. A fűrész nyugvópontra siklott... és Sabra Gwenaura testének két fele ismét összeforrott. Balthis látta, mint termelődnek hihetetlenül gyorsan új szövetek, miképp egyesülnek csodálatos és rettenetes erővel, hogy néhány pillanat alatt a félelmetes vágásnak nyoma se maradjon. A fiatal nő mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, majd levegőért kapkodott, és felköhögött egy visszamaradt vérrögöt.
Balthis csak ekkor jött rá, hogy Sabra Gwenaura nem is eszméletlen, és nem is alszik. Szemei félig nyitva voltak, s mintha bizonyos fokig tudatában lett volna annak, ami történik vele. Míg a fűrész pihent, a gyors regenerációnak köszönhetően feléledt és magához tért. De talán éppen ez jelentette számára a borzalmat: eléggé ébren lenni ahhoz, hogy lássa, amint a fűrész föléje ér, s érezze, amint lágyékától a koponyacsontjáig kettévágja. Nem is beszélve magáról a fizikai fájdalomról, amellyel szemben még az istenek sem érzéketlenek.
A lányka körbejárta a gépezetet, s egy kapcsolótáblán színes lámpácskákat és egy tucat gombot vett észre. Mindegyiket benyomta, mire a fények kialudtak, a szerkezet zümmögése abbamaradt, a fogaskerék megállt, s a helyiségre csend borult. Reszketve közeledett az asztalhoz. Megvizsgálta a lányt, de nem talált rajta sérülést, csak bemocskolódott, alvadt vér borította. A szoba mészárszékhez hasonlított. Honnan van ez a rengeteg emberi szövet és vér? Lehetséges, hogy teste ilyen ütemben új sejteket állítson elő, ugyanolyan sebesen, ahogy a fűrész szétmarcangolta, széttépte? Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet. Még a haja és a szeméremszőrzete is kinőtt e rendkívül rövid idő alatt.
– Sabra Gwenaura... Istennő! – dadogta. – Hallasz engem? Kérlek, térj magadhoz! Nézz rám, asszonyom!
A nő szeme továbbra is a mennyezetre szegeződött. Szemmel láthatóan azt sem vette észre, hogy Balthis kioldozta a szíjakat, és erővel felültette. Tagjai erőtlenek voltak, tekintete üres, mint egy babáé, egy marionetté, amelynek madzagját elvágták.
– Figyelj rám, itt vagyok! Nem látsz?! – kiáltott rá Balthis, eredménytelenül.
Később, ahogy pofonokkal és csipkedéssel próbálta magához téríteni, Balthis észrevette, hogy legalább a teste reagál az ingerekre. Levonszolta az asztalról, s látta, hogy meg tud állni a maga lábán, bár nyilvánvaló volt, hogy nincs tudatánál. Akkor kézen fogta és elindult vele.
Sabra Gwenaura tehetetlenül, szófogadóan, erőtlenül engedelmeskedett. Érzéseknek semmi jelét nem mutatta, mintha agya kiürült volna, s már nem is létezne többé.
III.
A Jenisei kihalt hegyláncain kevés növény nőtt. Egy sziklás csúcs közelében mozgás támadt, néhány cserje megrezzent, s egy sötét üreg vált láthatóvá, amelyből két emberi alak bukkant elő, majd megindult lefelé a köves lejtőn. Egyikük Balthis volt, hóna alatt a Hore Katélban összeszedett takarókból és ruhákból álló batyuval, a másik Sabra Gwenaura, aki a Fájdalom-udvarhölgyek tunikáját viselte, s kifejezéstelen tekintetét mereven előreszögezve haladt. Mindkettőn spárgasaru volt; piszkosnak, elgyötörtnek tűntek.
Balthis el sem tudta képzelni, hová tűnhetett a lány két ellensége, de sejtette, hogy hamarosan felbukkannak, talán egy szakasz katona élén. A Stelaire-i Négyes Uralom határai csak hatvanmérföldnyire voltak Északra, s ott Darth Larimani kisujja intésére mozgásba lendülne az egész katonai gépezet. Balthis végül úgy döntött, hogy Sabra Gwenaura kizárólag Haldan Zohare mellett lehet biztonságban, aki tudomása szerint egyetlen barátja volt. Ám Ousa Nau matriarchátusa messze volt, Haurasia északi partjainál, s a terv, amely lassanként kirajzolódott benne, olyan merész volt, még ő maga is alig hitte el. Megborzongva nyelt egyet.
– Gyere, Gwen! – szólt, s kézen fogta. – Nem ismerem az utat, de azt hiszem, a part felé kell mennünk. Jobban vagy?
A másik nem válaszolt, úgy tűnt, nem is hallja, de engedelmesen követte Balthist. Megkerültek néhány kerek dombot, amikor a lányka felbuggyanó forrást pillantott meg, s elhatározta, hogy pihennek egy kicsit. Ivott, társát is megitatta, aztán levetkőztette és bevezette a vízbe.
– Jót fog tenni egy kis fürdés, Gwen! – szólt neki az általa kitalált becenéven.
Míg törülgette, észrevette, hogy a lány mosolyog, kicsit tán üresen, mintha eltompult érzékeinek jólesne, ami történik vele. Balthis szeméből patakzott a könny. Sabra Gwenaura nagyon szép, karcsú lány volt, nem látszott huszonöt évesnél többnek, örök életű testén nem hagyott nyomot a pusztítás, de vajon az elméje?
Ki tudja, hány napon át látta maga előtt a forgó pengét, látta, amint széttárt lábai közé csapódik, érezte, mint mar bele a húsába végeérhetetlenül, szabályos időközönként. Végül beleőrült, a semmibe zuhant. Felbukkan-e valaha is?
– Add a kezed, Gwen! – mondta Balthis, miután felöltöztette. – Majd én gondoskodom rólad, ne törődj semmivel! Meglátod, boldogulni fogunk!
Dél körül, sík területen haladva, közeledő lovast vett észre, s szíve a félelemtől kalapálni kezdett. De rögtön megnyugodott, mert látta, hogy csak egy lovag az, akit könnyű volt megkülönböztetni a közönséges útonállóktól, nem is annyira a ruhája, mint inkább a körülötte lebegő atmoszféra alapján. Térdig érő páncélinget viselt, és rézsisakot, amely alól rövid, szőke fürtök kandikáltak elő. Övén hatalmas, kétélű kard függött. Délcegen ült a koromfekete lovon, az igazságtevők büszkeségével, akik számára a világ leküzdésre váró akadályokból áll. A lányka rögtönzött ítélete helyesnek bizonyult.
A lovag érdeklődve nézte őket, közvetlenül mellettük megállt, és kiszállt a nyeregből. Lehetett vagy két méter magas, bivalyerős volt, kék szeme öntelten csillogott, ahogy megpödörintette szőkés bajuszát.
– Nemes úrhölgy, fogadd tiszteletem – szólt Sabra Gwenaurához fordulva. – Kimondhatatlanul meglepő, hogy ezen az elhagyatott tájon egy olyan bájos, minden bizonnyal előkelő származású lánnyal találkozzam, mint te.
– Két lánnyal – helyesbített Balthis, akit bosszantott, hogy a férfit túl nyilvánvalóan lenyűgözte társnője. – Ketten vagyunk, uram.
Az ifjú zavartan pillantott rá.
– Persze, persze... két lányka, hát persze. – Ismét a másikat kezdte bámulni. – Megtisztelő, hogy bemutatkozhatom: Valthur di Garbari vagyok, Cayyali dell'Orda degli Zumaraga, szolgálatodra. Semmit nem jelent, hogy kicsit poros vagyok, és az öltözékem sem a rangomnak megfelelő, de éppen Délnek tartok, és errefelé megesik, hogy rablókra vagy orgyilkosokra bukkan az ember. Katona vagyok, kötelességem hát, hogy az ilyen aljanépet eltakarítsam az útból, s nemegyszer harcba kell bocsátkoznom.
Sabra Gwenaura üres tekintettel bámult, tudomást sem vett róla. Ismét Balthis szólalt meg:
– Mindez rendkívül érdekes, Cayyali úr. A kisasszony neve Gwen, s köszönetét fejezi ki. Pillanatnyilag kissé gyengélkedik, nem tud beszélni, de minden bizonnyal el van ragadtatva, hogy találkozhatott veled.
Valthur di Garbari elkomorult.
– Azt mondod, nem tud beszélni?
– Nos, egy kissé zavarodott. Tudd meg hát, hogy Gwent néhány hónapja elrabolta édesanyjának, az Ousa Nau-beli Yrleth város matriarchájának egyik ellensége. A férfi a Hore Katél föld alatti barlangjába hurcolta, s megkínozta, mert nem tett eleget a mocskos hóhér vágyakozásának. Az elszenvedett kegyetlenkedés hatására szelleme elhagyta testét. Csak reménykedhetünk, hogy hamarosan meggyógyul.
Az ifjú elborzadt.
– Hát lehetséges, hogy bárki ilyen ocsmányságra vetemedjék? Mondd hát a nevét! Tudnod kell, hogy előlem nem menekülhetnek a gyengék és a védtelen nők bántalmazói.
Balthis kénytelen volt valami hihető történetet kitalálni, mert a másik egyre újabb részleteket akart tudni. Némileg elferdített változatát adta elő annak, hogy került ő a Hore Katélba, és menekítette meg a lányt. Nagyon vigyázott, nehogy felfedje társa valódi kilétét, s óvatosan szólt az örök életűekről is, akik megtámadták őket. A szőke harcos szemmel láthatóan odaadó híve volt Garbari istennőjének, sőt mi több, e nagy sziget többi Cayyalijához hasonlóan talán egyenesen a testőre volt. Nem lehet tudni, hogyan reagált volna, ha megtudja, hogy Bambolisa Grenth régi ellensége került a kezei közé. Valthur közelről, figyelmesen vizsgálgatta Sabra Gwenaurát, s Balthis minden füllentését első hallásra elhitte.
– De hisz ez rettenetes! – szólt végül. – Egy ilyen csodálatra méltó kisasszonyt... Amint megpillantottam, máris tudtam, hogy előkelő származású, ezért nem is meglepő, hogy ilyen elvetemült ellenségei vannak. Nincs más hátra, mint hogy megkérjük Bambolisa Grentht, könyörüljön meg rajta, és gyógyítsa meg.
Balthis bólintott.
– A bölcs tudja, hogy mindig érdemes az istenekhez fohászkodni.
– Jól mondod, kicsim. Kétségtelenül Garbari szőke Istennője vezérelt erre a találkozásra, hogy abban a kiváltságban részesülhessek, hogy védelmembe vegyelek benneteket. Immár biztonságban vagytok, kedves Balthis, légy nyugodt!
– Nagy megkönnyebbülés ez. – Balthis mosolyogva megszorította a férfi kezét. – Mondd csak, nem láttál úgy hajnal előtt két távolodó személyt? Azt hiszem, lovon mehettek.
– Valóban találkoztam két ismeretlennel a hajnal első sugarainál. Bő fekete köpönyeget viseltek, villámsebesen Észak felé vágtattak. Az egyikük nő volt. Kiáltottam nekik, hogy álljanak meg, és mutassák meg az utat Dendrába, de a szégyentelen válogatott sértésekkel és ocsmány szavakkal válaszolt, s még hátra sem fordult. A szajha! Ismered?
Balthis elfojtott egy mosolyt, s elmagyarázta, hogy ők felelősek a történtekért, de arra ügyelt, nehogy felfedje a lovag előtt, miféle bajba is keveredtek. Azt is elmondta, hogy a lány, mielőtt jelenlegi állapotába jutott volna, kifejezte óhaját, hogy hazatérhessen.
– Nagyon helyes – bólintott a lovag. – Szerencsétlen kisasszony, védelemre szorul. S ha ellensége ismét ártani merészel neki, valóban megtisztelő lesz számomra, hogy méltó büntetésben részesítsem. Mit is mondtál, hol laknak az övéi?
– Ousa Nau matriarchátusában. – Balthis hangja határozottan csengett. Csak ekkor fogta fel, hogy ezzel a döntéssel saját életét is kockára teszi.
– De hát az rettentő messze van! – fintorodott el Valthur. – A matriarchátus legalább kétezer mérföldnyire fekszik Északra. Egészen biztos, hogy nincsenek a hölgynek rokonai vagy barátai könnyebben elérhető helyen?
– Esküszöm, hogy erre csak ellenségei vannak. – Beletúrt a zsebébe, ahová a Hore Katélból lopott gyűrűket rejtette, s átnyújtott neki néhány aranyfoglalatú, zafírokkal díszített darabot. – Engedd meg, hogy ezeket neked ajándékozzam, Valthur úr. Valódi ékszerek, nagyjából háromezer piasztert kaphatsz értük. Yaya Lagún fürdőinél élelmiszert és felszerelést kell majd vennünk, hogy a Nyugati-tengerhez jussunk, Costa Taurananában csatlakoznunk egy arrafelé haladó karavánhoz, hajót pedig minden bizonnyal találunk Kirriben vagy Strysében.
– Várj! Várj! Costa Tauranába akarsz menni? Hogyhogy? – a férfi nem nagyon lelkesedett az ötletért.
– Két okból is, uram. Először is azért, mert Északon összetalálkozhatunk Gwen ellenségeivel, akik, mint mondtam, Stelaire hatalmasságai. Így tehát, ha ki akarjuk játszani a Négyes Uralmat, fel kell szállnunk egy Észak felé haladó hajóra, amely áthalad Garbari szigete és a Haurasia közötti szoroson. A tengeri út gyors és kényelmes, ha megvan rá a pénz. A másik ok az, hogy Yaya Lagún fürdőinél meglátogathatom az apámat, aki Dendra és a fürdők között jár tartálykocsijával. Ásványvízzel kereskedik. Vagy legalább találok valakit, akivel üzenhetek neki. Ezenkívül pedig, uram, az a legközelebbi hely, ahol szállás és boltok találhatók. Most már érted?
– Hm... – Valthur hosszan töprengett az ötleten, végül bólintott. – Az lesz a legjobb, ha te és a kisasszony a lovamon utaztok tovább. Máris indulunk, hogy megfelelő szállást találjunk. A sok szomorú esemény után pihenésre és felüdülésre van szükségetek.
Az ifjú nyeregbe segítette Sabra Gwenaurát, felültette mögé a lánykát, figyelmeztetve, hogy tartsa szorosan a másikat, aztán megragadta a kantárt.
A Jenisei hegyei lankás tájban végződtek, ahol nyájaikkal a hegyekbe igyekvő pásztorokkal találkoztak. Valthur három tallérért sajtot vett tőlük, és megtöltette tejjel a kulacsát. Balthis megfigyelte, hogy Sabra Gwenaura nem utasítja vissza a szájába tett ételt. Tudta, hogy istenek evés vagy akár levegő nélkül is megvannak, bár messze volt még az a nap, amikor megtudta, hogy miféle gépezet is teszi őket képessé erre. Mindazonáltal közismert volt, hogy normálisan táplálkoznak, s szeretik a finom falatokat. Gyermeke egyiknek sem volt, noha nem kevés éppen féktelen nemi vágyáról volt ismert.
– Hamarosan odaérünk a fürdőktől Dendrába vezető útelágazáshoz – szólt Balthis. – Tavaly jártam erre apámmal, onnan tudom, hogy olykor útonállók rejtőznek itt. Lefizetik a Tirannus őrszemeit, hogy kifoszthassák a zarándokokat.
Valthur hangosan felnevetett.
– Az még a jobbik eset! Garbariban maguk az őrszemek állnak lesben az utak mentén. De ne félj semmit, kicsim, már hozzászoktam, hogy letiporjam az utakat bemocskoló csőcseléket. Ilyen a dolgát végző igaz ember méltatlan, de elkerülhetetlen mestersége.
Balthis aggodalma hamarosan megalapozottnak bizonyult, mert alighogy az útelágazáshoz értek, három, karddal felfegyverkezett férfit pillantottak meg, akik egy fa árnyékában ültek. Amikor közelebb jutottak, a legmagasabb az út közepére állt, s felemelt kézzel megállította őket.
– Jó napot, idegen! – szólt, s Valthurt egy farkas gyanakvásával méregette, amely azt vizslatja épp, hogy fűevővel, vagy magához hasonló ragadozóval áll-e szemben. – A vámőrség díjszedő kapitánya vagyok. Meg kell fizetned az előírt vámot, hogy Dendrába vagy Yaya Lagúnba árut vihess.
– Ez így van rendjén, jó uram – helyeselt a lovag. – De nekem nincsen semmiféle árum.
A férfi társaira hunyorított, akik jól láthatóan felemelték a kardjukat, aztán így folytatta:
– Nem viszel árut, tisztelt úr? Van viszont lovad, két fiatal rabszolgád, ruhád és cipőd, mindenféle holmid, és bizonyára némi pénzed is. Ez talán nem áru? A törvény szerint alaposan át kell kutatnunk mindazt, amit szállítasz, hogy kiszámolhassuk a megfelelő vámot, igaz, barátaim?
Háta mögött a másik kettő megerősítette, hogy a törvénnyel nem lehet tréfálni. De a következő pillanatban egyszeriben megváltozott a tekintetük, mert Valthur kinyújtotta a kezét, és megragadta a kapitány mellét. Ijesztő erővel felemelte a hatalmas férfit a földről, és úgy elhajította, hogy az begurult a kövek közé. Csont reccsenése hallatszott, s a szerencsétlen nem mozdult többé. A másik kettő szitkozódva hátrált.
– Nos, gazfickók! Továbbra is utamba álltok, vagy nektek is fizessem meg a vámot? – kérdezte az ifjú.
Szó nélkül, óvatosan félrehúzódtak, közben ádáz tekintettel méregették őt, foguk között pedig trágárságokat sziszegtek. Valthur ügyet sem vetett rájuk, mintha egyszeriben még a létezésüket is elfelejtette volna; a kereszteződésben jobbra fordult, s gyors léptekkel haladt tovább, maga mögött vezetve a lovat. Balthisból viszont hiányzott ez a lenéző gőgösség, s egészen addig szemmel tartotta az embereket, amíg eléggé távol nem jutottak. Amikor később megkérdezte Valthurt, hogy miért nem húzta elő a kardját, a válasz hallatán elszégyellte magát tapasztalatlanságáért.
– Te talán fejszével fejtesz babot? Ne feledd, nemesi származású Cayyali vagyok! Az ilyen patkányok bemocskolnák a kardomat.
A délután közepe táján végre Yaya Lagúnba értek. Tiszta, pálmákkal teli kis város volt ez, zarándokok célja, akik még Stelaire-ből és Costa Tauranából is eljöttek, hogy a fürdőkben kúrálják magukat. Központja a templom volt, egy Sabra Gwenaura tiszteletére emelt méltóságteljes építmény, amely Balthis tudomása szerint virágzó bevételi forrás volt, hiszen a gyógyulni vágyók a papok hasznára kóstolgatták a gyógyvizeket. A fürdők fő tevékenysége mellett több, nem kevésbé jelentős született még: élénk forgalmat bonyolítottak le a fogadók és az étkezdék, a kereskedelem és a szolgáltatások.
– Álljunk meg – szólt Balthis a főúton. – Van itt egy pénzváltó, amely arannyal és ékszerekkel is foglalkozik. Várj meg, néhány perc az egész, uram!
Leszállt a lóról, és odament az út túloldalán egy felirathoz, amelyen ez állt: „Becsületes Gosman, a zarándokok barátja”, semmi más. Bent egy márványpult, fölötte meggyújtott lámpás, rajta mérlegek, aranypróba és kiállított ékszerekkel teli polcok. Gosman elősietett egy függöny mögül, amely a boltot elválasztotta a hátsó helyiségektől, ám amikor megpillantotta Balthist, becsmérlőn elfintorodott.
– Takarodj innen! – mordult fel. – Nem tűrök koldusokat az üzletemben!
Balthis elébe tartotta a bal kezét, amelyre két, neki szemmel láthatóan nagy gyűrűt húzott, s közölte, hogy szeretné őket felbecsültetni. Gosman egyetlen pillantással felbecsülte és megmérte őket, s fillérre pontosan még az árukkal is tisztában volt. De hangosan csak ennyit mondott:
– Áh!... Csak az időmet pazarolom, te taknyos! Nem érdekelnek az ócska vackok, csak ékszerekkel és drágakövekkel foglalkozom. Hol találtad ezt a színes ablaküveget?
– Balthis kisasszony a nevem – vágott vissza a lány. – S ha nem vagy hajlandó tisztességesen beszélni velem, Gosman úr, átmegyek a vetélytársadhoz, Becsületes Gaberonhoz. – Ezzel sarkon fordult.
– Nocsak, nocsak! – dünnyögte a férfi. – Micsoda önteltség! Mi az ördögöt képzelsz magadról? Várj csak egy percet... Azt mondtam, várj egy percet, Balthis kisasszony!
A lány megállt a küszöbön.
– Csak az ostoba ítél látszat után. Nos, érdekel az üzlet?
Gosman rekedten nevetve bólintott.
– Ma jókedvemben találtál, kicsi... akarom mondani, Balthis kisasszony. Kíváncsi természetű vagyok, és a tréfát is értem. Gyerünk, halljam, honnan szerezted a hamis smaragdokat! Érdekelnek a jó utánzatok.
– Valódi kövek. A nagyapám két hónapja meghalt Templomfürdőn, s nem hagyott rám más örökséget, csak ezt. A papok mostanáig őrizgették nekem a gyűrűket.
A férfi hitetlenkedve bámult.
– A papok két gyűrűt őrizgettek... neked! Hülyének nézel? Ismerem őket, azokat az agyafúrtakat.
Balthis nem tágított, ez a mondat pedig végleg meggyőzte, hogy Gosman szerint eredetiek a smaragdok. Elmesélte, hogy Gemuth Pojroke, a templom főkenője az unokafivére, és ismét megkérdezte, mennyit érnek a kövek.
– Szerencsés vagy, kisasszony. Ma nem nagyon megy az üzlet, s lehet, hogy erre téved valami nyomorúságos zarándok, aki értéktelen holmit keres, amit nálam nemigen talál. Add hát ide az ékszert!
A lány elébe tette a pultra, a másik pedig igyekezett hozzá sem érni, nehogy bepiszkítsa vele a kezét.
– Hm... Aranyozott rézfoglalat, kezdetleges kidolgozás, nem is divatos. Értéktelen, durván bekeretezett üveg. Még utánzatnak is ócska. Rászedett a nagyapád, vagy a papok cserélték ki az eredetit hamisítványra. Van egy veled egyidős lányom, úgy beszélek veled, mintha az apád volnék, hidd el nekem!
Balthis nem válaszolt. Gosman megszólaltatott egy kis ezüstcsengőt, aztán rászánta magát, hogy kézbe vegye a gyűrűket. Eközben a függöny mögül előjött valaki, elhaladt Balthis mellett, és testével eltorlaszolta a kijáratot. A lány úgy tett, mintha ügyet sem vetne a nem túl biztató eseményekre, s mozdulatlanul, csendben állt a pult előtt.
Gosman egy lencsén keresztül megvizsgálta a köveket, aztán türelmetlenül és lekicsinylőn felhorkant.
– Egy piaszter, legfeljebb másfél, s még így is hiába rongáltam a szemem ezzel a szeméttel.
– Én pedig hiába vesztegetem az időmet – sóhajtott Balthis. – Nos, legyen, add őket vissza, hadd menjek Becsületes Gaberonhoz!
– Visszaadni, micsodát? Kicsikém, meleg van ma, s a szavaid után ítélve napszúrást kaphattál. – Gosman vigyorogva mutatta a fogait. – Mi a véleményed, Isekof? Ez a nyomorult napszúrást kapott, amíg a sarkon élelmet koldult, aztán bejött ide, és azt követeli, hogy valamit adjak vissza neki.
– Kínos eset – röffentette az ajtóban őrködő férfi. – Szerencsére a törvény megvédi a hozzánk hasonló becsületes polgárokat. Nem gondolod, hogy hívni kéne az őrséget, hogy vessék börtönbe?
– Nem, nem vagyok ilyen kegyetlen. Végül is lehet, hogy a kislány ápolásra szorul. Mit szólsz hozzá, kölyök?... Beéred egy piaszter ajándékkal, csak mert jószívű ember vagyok, vagy jobb szeretnéd, ha fizetség gyanánt kipenderítenélek az utcára? Gyűlölöm az erőszakoskodó koldusokat.
– Értelek, Gosman úr – bólintott Balthis. – Mégis, ha társad kipillantana, szemügyre vehetné a barátomat.
– Kiről beszélsz? – komorult el a kereskedő, s nyomban utasította Isekofot, hogy nézzen ki az utcára.
– Arról a kétméteres ifjúról beszélek, akinél kard van. Mondd csak el a gazdádnak, Isekof, milyennek találod?
Gosman nógatására a férfi bevallotta, hogy az utcán várakozó fickó meglehetősen veszélyesnek látszik. Gosman zavartan kacarászott, a fejét csóválta.
– Nos, te kis tak... Balthis kisasszony, láthattad, mennyire kedvelem a tréfát. Mint mondtam, jó kedélyű ember vagyok, s veled olyan kellemesen el lehet nevetgélni, amúgy barátok módjára.
– Hálás vagyok érte, Gosman úr – mosolygott Balthis. – De nem térnénk vissza az üzletre? Ha jól emlékszem, kétezer-nyolcszáz piasztert mondtál az előbb.
A másikat a guta kerülgette.
– Kétezerny... Te megőrültél!
– Hibátlan smaragdok, Volaroth-csiszolású, kétnyolcados kövek – folytatta szenvtelenül Balthis. – Vedd ki a foglalatukból, és vizsgáld meg őket úgy, ahogyan kell! Fogadok, hogy legalább két nyolcadot és negyedet nyomnak a mérlegen, akkor is, ha kiállított súlyaid már megismerkedtek a reszelővel.
Beletelt még egy kis időbe, míg Gosman felhagyott a trükkjeivel, hogy elüsse a komoly tárgyalásokat. Balthis helyzete csak akkor fordult jobbra, amikor Valthur bekukkantott, hogy megkérdezze, minden rendben van-e. Fél klepszidra elteltével sikerült megállapodniuk ezernyolcszáz piaszterben. Balthis látta, hogy nem is kaphatott volna többet, mert Gosman elkezdett átkozódni, és rá akarta venni, hogy hasonlítsák össze az ő becslését Becsületes Gaberonéval. Az üzletet mindkét fél megelégedésével megkötötték, bár a férfi kiszaladt a boltból, és az utcán az isteneket kezdte átkozni, mindenki szeme láttára tépte a haját, és azt üvöltötte, hogy bolondot csinált magából, s hogy a családja éhen fog halni.
Valthur hamarosan kiderítette, hogy melyik a legdrágább fogadó; a lovat egy istállófiúra bízta, és bekísérte a két lányt. A Binothris fogadó földszintje egyetlen hatalmas terem volt, nagyjából ötven ággyal, a nők és a férfiak hálóhelyét szép fehér függöny választotta szét. A másik fényűzés abból állt, hogy tilos volt juhot vagy bármi más állatot bevinni. Balthis, aki az előző évben a Pajute hálóteremben szállt meg, beérte volna ezzel is, de Valthur csak fintorgott.
Az ifjú Sabra Gwenaurába karolva odament a pulthoz, megvetően végigpillantott a jelenlevőkön, végül zsörtölődésére maga az öreg Elzer Binothris is felfigyelt.
– Tiéd ez a tetűfészek? Szedd a lábad, uram, ha magát Cayyali degli Zumaragát látod belépni! Két egyágyas szobát kérek, egyet magamnak, egyet pedig a hölgyeknek, akiket van szerencsém kísérni. És két szolgálót, akik megfelelően el tudnak látni bennünket.
– Szobákat? – morgott a férfi. – Ebben a fogadóban nem szokás szolgálatára állni... – hangja elcsukott, ahogy Valthur néhány piasztert tett a pultra. – Mindazonáltal persze megkérhetem az unokahúgaimat. Ám mindössze két egyágyas szobánk van, amelyekben pillanatnyilag egy gazdag földbirtokos lakik a feleségével.
– Zavard el őket! Én háromszor annyit fizetek. Ráadásként húsz piasztert kapsz, ahányszor csak Valthur méltóságos úrnak szólítasz.
– Ahogy kívánod, méltóságos Valthur! Haladéktalanul kiüríttetem a szobákat, méltóságos Valthur. S biztosítalak, hogy rangodnak megfelelő kiszolgálásban fogsz részesülni, méltóságos Valthur.
– Csak egyszer mondok mindent, úgy vigyázz magadra! – figyelmeztette Valthur. – Most pedig ajánlj nekünk egy ruhaüzletet! Később küldj a szobánkba elsőrendű vacsorát és meleg vizet, hogy megmosakodhassunk!
A férfi hajlongva szaladt utánuk a kijáratig.
– Nem messze találhatod az Oiseblou csarnokot, amely a vőmé. Ott minden megvan, amire csak neked és a nemes kisasszonyoknak szüksége lehet – fegyverektől a ruhákig és a luxuscipőkig. Remélem, meg leszel elégedve... méltóságos Valthur.
Balthis nem örült túlságosan, hogy ilyen nyilvánosan mutatkoznak, s csak azért követte a lovagot, mert nem akarta, hogy idegen kezek öltöztessék Sabra Gwenaurát. Még zárás után is a csarnokban voltak, ruhákat, lábbeliket válogattak. Valthur nehéz úti ruhákat próbálgatott, megvizsgálta a fegyvereket és felszereléseket, különféle cikkeket kiválasztott, végül csizmát és övet próbált. Egy függöny mögött a tulajdonos felesége nem győzött ámuldozni Sabra Gwenaura szépségén, s Balthis segítségével különféle ruhákat próbált fel rá, miután együttérzéssel végighallgatta a lány szokatlan elmeállapotára vonatkozó magyarázatokat.
Balthis csak vacsoraidő után tudott elszabadulni. Kimerült volt, és későre is járt, de valamit még el kellett intéznie. Átvágott a házak között, míg végül odaért a vízárusok céhének székhelyéhez. Csak az őrt találta ott, aki a hátsó kis udvarban a családjával vacsorázott. Balthis bemutatkozott, és az apja felől érdeklődött. Megtudta, hogy aznap reggel indult egy vízszállítmánnyal Dendrába, s legkorábban három nap múlva tér vissza. Aztán Balthis megtudakolta, hol lakik Holgam Lupato, a céh vezetője, mire az utca vége felé irányították.
Lupato apjának gyermekkori barátja volt, de csak nagy nehezen ismert rá Balthisra, aki utolsó találkozásuk óta igencsak megnőtt, megváltozott. Kedvesen fogadta, itallal kínálta. Elbeszélgettek egy klepszidráig, majd Balthis sietve indult vissza a fogadóba. Míg Yaya Lagún sötét utcáin haladt, súlyos gondolatok kínozták: magányosnak érezte magát, kitéve az események hatalmának; tudta, hogy a reggel hozott döntésével lezárult addigi élete és munkája, s olyan kalandba keveredett, amelytől visszarettent.
Hitetlenkedve borzadt össze, azon töprengett, hogyan is jutott eddig. Erősen vonzódott Sabra Gwenaurához, mert emberinek és kiszolgáltatottnak érezte. Legyen isten vagy ember, s akarjanak bármit az ellenségei, leküzdhetetlenül vágyott arra, hogy segítsen rajta. S ha valóban csak Haldan Zoharéhoz fűzik baráti szálak, mi mást tehetne, mint hogy elvezeti őt Ousa Nauba.
Az első emeleten ott találta Valthurt, aki türelmesen kérdezgetve, kezét a kezében tartva megpróbálta szóra bírni a lányt.
– Mintha valami ördögi varázslat alatt állna – állapította meg a szőke lovag. – Strysében majd megvizsgáltatom egy mágussal, s ha az sem segít, elviszem a legjobb boszorkánymesterekhez, hogy űzzék ki belőle az ördögöt.
– Ahogy gondolod. Időközben elintéztem a keleti utat. Holnap reggel zarándokkaraván indul vissza Costa Tauranába, s az egyik szekéren lefoglaltam három helyet.
– Arra gondoltam, szerzünk egy hintót, hogy Gwen kisasszony kényelmesen utazzon. Számára a legjobb sem lehet elég jó.
– A biztonságunkra is gondolnunk kell, uram. Ne feledd, Gwen ellenségei talán már a nyomunkban vannak, s itt a városban is kérdezősködhetnek utánunk. Holnap néhány barátom elhinti a hírt, hogy Dendrába indultunk, csak hogy a nyomokat összezavarjuk. Egyszerű taur divat szerinti ruhákat kell felvennünk, s azt mondjuk majd, hogy azért jöttünk a fürdőkbe, hogy Gwen kigyógyuljon a némaságból. Innen Stryséig hat nap az út, s csak akkor érezhetjük magunkat biztonságban, ha már hajóra szálltunk.
Az ifjú felnevetett.
– Miért aggódsz annyira? Ha a gazfickók megtudják, hogy a kisasszony az én védelmem alatt áll, rögtön elmegy a kedvük attól, hogy bántani akarják, hidd csak el! Mint minden kislány, te is könnyű prédája vagy az ostoba félelmeknek. Meglátod, mostantól senki sem fog zaklatni bennünket.
– Meglehet. – Balthis elkapta tekintetét Sabra Gwenauráról, aki szobormereven ült az ágyon. – Azt is megtudtam viszont, hogy az a három ember, akivel a város előtt találkoztunk, tényleg a vámintézethez tartozott, s ha nem tűnünk el a lehető leggyorsabban, fülön csípnek a Tirannus katonái. Sürgősen és titokban át kell jutnunk a határon!
Miután Valthur visszavonult a szobájába, Balthis, bár látta, hogy a lányon sem fáradtság, sem álmosság jelei nem mutatkoznak, lefektette a fátyolból készült szúnyogháló védelmébe, de az továbbra is csak a mennyezetet bámulta.
– Szegény Gwen! – suttogta megindultan, és megsimogatta az egyik kezét.
Melléje feküdt. Éppen megfordult, hogy elfújja a lámpát, amikor a másik váratlanul felült. Arcát harag torzította el, s nyers, dühös hangon így szólt;
– Egyetlen céljuk az volt, hogy az utolsó szálig könyörtelenül kiirtsanak bennünket. Ezért nem áltathatjátok többé magatokat azzal, hogy istenek vagytok! Vissza fognak térni... Higgyétek el!
– Gwen... – szólongatta. – Mi történt? Miket beszélsz?
A lány továbbra is csak bámult, de szeme szikrázott a felindulástól. Akárkihez is beszélt, vagy álmodta, hogy beszél, az nem volt jelen.
– Ki fogjuk játszani űrhajóik felderítőgépeit – folytatta izgatottan. – Az életben maradt törzseket arra fogjuk kényszeríteni, hogy meneküljenek föld alatti barlangokba, míg el nem hitetjük velük, hogy a Földön nem maradt több élő emberi lény. Több ezer évig tartó pusztítás után a támadások megszűnnek, és az idegenek nem térnek vissza többé. Akkor ismét a felszínen fogunk élni azzal a kevéssel, akik megmaradtak az emberiségből.
Balthis szíve őrülten vert. Kezét Gwen vállára tette, érezte, hogy teste megállás nélkül reszket.
– Nem vagy jól? Hogy érzed magad? – suttogta. – Kérlek, Gwen, ne csináld ezt... Ne csináld ezt!
A lány feléje fordította a fejét, de kitágult, fekete korongként csillogó szeme nem azt látta, ami előtte volt.
– Az ember olyan állat, amit nehéz kiirtani! – kiáltott fel. – De mégis, mennyi időnk maradt? Lássátok: az évezredek során gondolkodásra képtelen idiótává váltunk! Csúf és nevetséges, haszontalan bábu lett belőlünk!
A lány váratlanul visszafeküdt, arca kifejezéstelenné vált, lélegzete megnyugodott. Míg Balthis aggódva harapdálta a szája szélét, és az arcát vizsgálta, Sabra Gwenaura szeme lecsukódott és nyugodtan elaludt.
Másnap reggel, mire Balthis felöltöztette a lányt, Valthur már elment, hogy megállapodjon a karaván vezetőjével, s az előző nap vásárolt holmit két nagy úticsomagba pakolták. Az ifjú egy zárt szekérrel tért vissza, a kocsis mellett ülve. A szekéren mintegy tucatnyi, többnyire idősebb, a Costa Taurana divatja szerint öltözött nő és férfi foglalt helyet. Kirribe vagy Strysébe akartak visszatérni, s hatalmas agyagkorsókban drága gyógyvizet szállítottak. A harcos elrendezte a csomagokat, nagy figyelemmel felsegítette Sabra Gwenaurát, aztán megszidta Balthist, amiért csak egy egyszerű köpenyt terített rá, mint valami hétköznapi nőre.
– Jobb lesz így, ez kevésbé feltűnő – morogta Balthis.
Valthur egy sisakot tett a fejére, amelyet négy, lefelé álló ökörszarv díszített, övére akasztott meztelen kardja eredeti fensjei acélból készült. Hatásos külseje miatt a többiek nagy örömmel fogadták, hiszen egy ilyen útitárs biztosíték a zsiványokkal szemben. A férfi a szekér végéhez kötözte a lovát, s jelezte a vezetőnek, hogy indulhatnak.
Az út első öt napja során semmi nem igazolta Balthis sötét előérzeteit. A karaván döngölt, jó úton haladva átszelte a dombos síkságot, majd elhagyta a Magasföld határait. Sabra Gwenaura elmeállapota végig egyforma maradt, egyetlen éjszaka kivételével, amikor olyan izgatottan viselkedett, mint aki fenyegető rémeket lát. Balthis sokat töprengett azon, amit a fogadóban hallott tőle, de semmi okosat nem tudott kisütni belőle.
A hatodik napon alkonyattájt lovasok érték utol a szekeret, s egyikük üzenetet adott át a karavánvezetőnek. A férfi Balthis után kiáltott, aki a tűz mellett ülve éppen Sabra Gwenaurát etette türelmesen, s egy négyrét hajtott pergament nyújtott át neki.
– Holgam Lupato, apám barátja küldte – közölte bánatosan Valthurral.
– Remélem, nem rossz hírek!
– A lehető legrosszabbak. Lupato megtudta, hogy Dendrában betörtek a házunkba, és összezúzták a berendezést. Apámat leütötték, hét fogát elveszítette. Azt mondják, hogy Stelaire-i katonák voltak, s utánam kérdezősködtek. – Rövid szünet után így folytatta: – Az, hogy Dendrában kerestek, kedvező. De a fejemet teszem rá, hogy holnap vagy holnapután ellenőrizni fogják a karavánutakat. Még szerencse, hogy itt a lovad, uram.
Valthur a szemöldökét ráncolta.
– Arra gondolsz, hogy éjjel szökjünk meg, és magunkban folytassuk az utat?
– Ezt kéne tennünk. A karavánvezetőnek majd azt mondom, hogy az üzenetben arra kértek, sürgősen térjünk vissza Yaya Lagúnba, így legalább tud mit válaszolni, ha bárki felőlünk kérdezi.
Valthur fejcsóválva elmosolyodott, és kijelentette, hogy ezek a kibúvók nem méltók egy erős harcoshoz. De valami mégis aggaszthatta egy kicsit, mert végül egyetértett a tervvel.
Másnap hajnalban elváltak a karavántól, és a földes dombok között haladtak tovább, az úttal párhuzamosan. Valthur a két utazókosarat elcserélte egy nagy, kerekekkel felszerelt ládára, amelyet szíjakkal a nyereghez erősített, s miután elrendezte a csomagokat, gyalog indult tovább, míg Balthis és Sabra Gwenaura lóháton követte.
– Arrafelé vizet és füvet látok – szólt a délelőtt közepe táján az ifjú. – Amíg pihentek, megitatom a lovat.
Szürkés dombok közé zárt völgyecskében álltak meg, talán negyvenmérföldnyire a Nyugati-tengertől. A levegő tiszta volt, a hőség nagyobb, mint másutt. Balthis egy lándzsaszerű homokhúrbokor alá ültette a társát, aztán elemózsiát szedett elő a kerekes kocsiból. Éppen evett, amikor Valthur kiáltása megriasztotta. A férfi az ég felé mutogatott.
A lányka kővé meredten árnyékolta be a szemét: a kék égen, legalább kétezer méter magasan valami egyáltalán nem madárszerű, soha nem látott dolog lebegett. Ezüstös gömb volt, amit mintha három vékony, meglehetősen hosszú, aranysárga láb tartott volna fenn az űrben. Függőlegesen haladt a Strysébe vezető út fölött, le-fel a dombok között.
– Cromer Granarth bűvös madara! – kiáltott Valthur. – ő Costa Taurana istene, láttam két hónapja Garbariban. A gömb úgy lebeg a nap sugarain, mint gólyalábakon. Jobb lesz félrehúzódni. Ebben az istenben sose lehet bízni!
Balthis is így gondolta, de nem mozdult. Aztán mintha távoli mennydörgés robaja visszhangozna. A földön történt valami, a dombokon túl, úgy tűnt, talán éppen a repülő gömb alatt.
– A karaván... – suttogta. – Valthur úr, gondolod, hogy Cromer Granarth isteni fegyverrel támadt a karavánra?
Az ifjú vállat vont. Éppen válaszolni akart, amikor Sabra Gwenaura előrelépett, és éles hangon kiabálni kezdett:
– Atomrobbanások a Himaláján és az egész Brahmaputra-fennsíkon! Haldan, figyelmeztesd a törzseket, hogy térjenek vissza a barlangokba! Ismét visszajöttek az átkozottak... most is elektromos gázzal támadnak!
Mindketten tátott szájjal bámulták, mert egy szót sem értettek abból, amit mondott, s látták, hogy a szó szoros értelmében reszket. Bár szemét a repülő gömbre szegezte, kétségtelenül saját rémálmait látta.
– Nyugodj meg, Gwen! – csillapította Balthis, és megragadta a kezét.
– Teljesen nyugodt vagyok, uraim! – felelte ő. – Számolnunk kell azzal is, hogy az ellensugárzás a sarki övekre is kiterjed... és csak harmincketten vagyunk! De népünk nem élhet még ezer évig a föld alatt!
Valthur váratlan gyöngédséggel átölelte a derekát.
– Gwen kisasszony nagyon beteg – szólt csüggedten. – Rémálmai feldúlják a lelkét. Rejtőzzünk el, kicsim!
Visszahúzódtak a sziklák közé. A varázslatos repülő jármű nem messze félkört írt le, és visszatért a dombok fölé, közeledve feléjük. Látszólag három láb tartotta fenn a gömböt, s most Balthis megpillantotta az egyiknek az alját: aranyos fényoszlop volt, amely a napsugár könnyedségével érintette a talajt. Néhány mérföldnyire tőlük váratlanul kisebb, sötét tárgy hullott alá a magasból, s földet érve vakító villanással felrobbant. Hatalmas porfelhő kavarodott fel.
– Fekete mágia! – nyögte Balthis döbbenten. – Cromer Granarth, talán épp miattunk, felrobbantotta a karavánt... s most az egész környéket átfésüli, hogy megbizonyosodjon, elpusztított bennünket!
– Ostobaság! – szögezte le Valthur. – Miért foglalkozna pont velünk egy isten?
A kislány nem tudott mit válaszolni. Biztos volt abban, hogy Cromer Granarth Sabra Gwenaurát akarta megölni, vagy legalábbis a segítőtársait, de soha nem hallotta, hogy ő is Darth Larimani és Bambolisa Grenth szövetségese lenne. Sőt, mindenki tudta, mennyire lebecsüli a hozzá hasonlókat. Balthis azért döntött úgy, hogy Costa Tauranán szállnak hajóra, mert számított Cromer Granarth semlegességére, ám a történtek meghiúsították reményeit. S még valamit kezdett sejteni: Sabra Gwenaura ellen kegyetlen vadászat indult, s kitartani mellette egyenlő a halállal.
– Mintha valaki lenne ott lenn – szakította félbe Balthis gondolatait Valthur. – Az isteni madár a robbanó tojással egy vándort akart agyonütni, aki, úgy látszik, megmenekült.
A repülő tárgy sebesen távolodott nyugat felé, mint valami óriási, háromlábú, fénytestű paripa, hátán csillogó ezüstgömbbel, s hamarosan eltűnt. Balthis és Valthur előbújtak, és elhatározták, hogy megnézik, hátha segítségre szorul a robbanás túlélője.
IV.
Valthur a poros síkság felé vezette a lovat, s a robbanás dúlta vidéken hamarosan egy felborult szekeret pillantottak meg. A rudak közé szorult öszvér megdöglött, s a szekeret elfoglaló terjedelmes hordó félig levált a talpfáról. Oldalt egy kövön őszes hajú, jól öltözött öregember ült, s közönyösen bámulta, hogy pusztul el mindene. Sőt, amikor megpillantotta őket, úgy tűnt, hogy lemondón elmosolyodik, mint aki tudja, hogy sokkal nagyobb baj is érhette volna.
– Üdv nektek, jó emberek! – köszöntötte őket. – Éreztem, hogy a sors idejében segítséget küld ennek a vénembernek. Micsoda szerencse: a mindig tettre kész Garbari erős és bátor harcosát, egy kislányt, aki a boldog Dendra városának szülötte, és egy... ó! Egy ifjú hölgyet, aki közelebb jár a szellemek világához, semhogy üdvözölhetném. Jó napot, barátaim!
– Egy mágus! – suttogta Balthis, és lesiklott a lóról. – Mind egyforma. Minden alkalmat kihasználnak, hogy tudományukkal meghökkentsék az embert.
Valthur elsorolta az összes címét, aztán bemutatta a lányokat, közben az öreg úgy bólogatott, mint aki régóta tisztában van a kilétükkel.
– Fioreste Saviodoro mágus – mutatkozott be ő is. – Alkimista vagyok, és tenyérjós, Yanessában végeztem az iskoláimat. Mesterségemet a nagy és mozgalmas Stryse városában űzöm, ahová ti is igyekeztek, hogy szerencsét próbáljatok, és elmeneküljetek gonosz ellenségetek elől. Meglepődtök, hogy ezt is tudom rólatok?
Balthis lesegítette az istennőt a lóról.
– Egy cseppet sem, ó, mágus. Hogy valaki a vesztünket kívánja, kitalálhattad abból, hogy az utat elkerülve tartunk nyugatra. Arra sem nehéz rájönni, hogy szerencsét akarunk próbálni Strysében, mert a szerencsétlenséget ugyan kevesen keresik, s a környéken ez az egyetlen város. Te viszont olyan valakit keresel, aki felállítja a szekeredet.
Az emberke felnevetett.
– Íme, egy fürge eszű lányka, aki azt képzeli, mindenen átlát, holott, jaj nekem, nagyon is keveset tud. Nos, te kis szemfüles, Fioreste Saviodoro neked is jó napot kíván!
Valthur nyögve felállította az oldalra dőlt szekeret, s kérdés nélkül elvágta az öszvér szíjait. Az öreg elégedetten rámosolygott, aztán Balthisra kacsintott.
– Nesze, egy kis ajándék, te kis szemfüles, egy szép fél tauros ezüst – mondta, de a pénz kiugrott a kezéből. – Hopplá! Mi minden megtörténik manapság! Ó, a pénz átváltozott cukrozott gyümölccsé! Szereted a cukrozott gyümölcsöt?
Balthis nem tudta megállni nevetés nélkül. A dendrai mágusok, akikkel üzleti kapcsolatban volt, a gonosz tréfákat kedvelték, amelyek inkább ijesztőek voltak, semmint ámulást keltők. Egyikük például svábbogarat nyomott a markába. Fioreste Saviodoro viszont azért mutatta be szemfényvesztői tudományát, mert kedveskedni akart. Megköszönte neki.
Az öreg segített Valthurnak, közben az iménti eseményekről beszélgettek. Ő is úgy vélekedett, hogy Cromer Granarth gonoszsága rejlik a dolgok mögött, s elmondta, hogy jól ismeri a varázsrepülő pusztító erejét. Viszont látszólag nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy célpontként szolgált, s nem is találgatta, hogy mi rejtőzhet a történtek mélyén, csupán hálát adott a sorsnak, hogy még életben van. Olyan békésen és nyugodtan viselkedett, hogy Balthis egészen elcsodálkozott. Mikor a szekeret rendbe tették, a hordóval kezdtek foglalatoskodni, hogy jól odarögzítsék. Közben tovább beszélgettek, s mindketten úgy vélték, hogy a karaván utasai biztosan csúfos véget értek.
Balthis Sabra Gwenaura mellett maradt, csak távolról hallgatta őket. Már tudta, mikor mire van szüksége a lánynak, s most főleg azzal törődött, hogy megóvja a heves napsütéstől, és hogy távol tartsa tőle a bogarakat. Saviodoro egykettőre kiolvasta a tekintetéből, hogy valami nincs rendben vele, csupán szánakozó pillantást vetett rá, de nem szólt hozzá egy szót sem, mint aki egy pillanat alatt átlátta szellemi állapotát. Balthis kénytelen volt elismerni, hogy az emberke nem lebecsülendő.
A két férfi hamarosan visszatért hozzájuk; arról beszélgettek, hogy együtt kéne folytatni az utat. Valthurnak nem volt ellenére az ötlet, hogy a lovat a szekér elé fogják, a mágus pedig felajánlotta, hogy vendégül látja őket strysei házában. Beszélgetés közben teljesen megfeledkeztek a repülő gömb támadásáról, visszazökkentek a normális kerékvágásba, hiszen ami történt, az az „istenek ügye”, vagyis olyasmi, amitől az ember, amennyire csak lehet, távol tartja magát.
Balthis meghányta-vetette magában a tervet, s legalább egy előnyét el kellett ismernie: ha a mágusnál szállnak meg, elkerülhetik a fogadókat, a kocsmákat és más nyilvános helyeket, ahol nyomozhatnak utánuk.
– Ha már itt vagyunk – szólt Saviodoro –, töltsük meg a hordót a forrásnál! Nincs messze, és elkel a segítségetek.
– Hogyhogy idejössz vízért? – tudakolta Balthis. – Talán valami varázserejű vízről van szó?
Az öreg felemelte az ujját.
– Te mondtad, kislány. Pontosan, pontosan így van. De ne feledd: a vendéglátásért cserében meg kell őriznetek a forrás titkát! Ha hallgattok róla, nem fogjátok megbánni. Most pedig tegyétek fel a szekérre hallgatag társnőtöket, és induljunk!
Valthur lova mintegy két klepszidráig húzta a szekeret a legváltozatosabb tájon. Egy sziklás domb lábánál a mágus kijelentette, hogy megérkeztek, de amikor Balthis körbepillantott, sehol nem látott se bokrokat, se köveket: a közelben egy csepp víz sem volt!
Leszállt a szekérről.
– Biztos, hogy erre van a forrásod, Fioreste?
A mágus víg kedélyű kis ember volt. Hangos kacagásban tört ki, mintha mulatságosnak találná ezt az ámulatot.
– Hát nem látod, ott van az orrod előtt! Figyelj jól, te nagyokos, és meglátod, hogy van még, amit nem tudsz!
Balthis a szemét meresztgette: a talaj ritka száraz és terméketlen volt. Csak akkor vette észre a hajszálvékony, függőleges ezüstszálat, amikor a mágus egy bokor mellett fölfelé mutatott. Közelebb ment, de még mindig csak egy fémszálat látott, amelynek alsó vége egy lyukon át eltűnt a földben, felül pedig egyenesen az égbe veszett.
– Ne érintsd meg! – figyelmeztette az öreg mágus. – Nagyon nagy erővel tör a magasba. Olykor erősebben áramlik, olykor egészen kicsi cseppekben, de mindig rettenetes energiával. Jaj neked, ha csak hozzáér a kezedhez!
– Miféle dolog ez? – ámult Balthis.
Mellette Valthur ugyanolyan csodálkozó arccal állt.
– Kedves barátaim, az általam repülő varázsnedűnek vagy rövidebben repülő víznek elnevezett forrást látjátok magatok előtt. A föld méhének rendkívül ritka és szinte alig föllelhető eszenciája. Sőt, amennyire tudom, ez az egy létezik belőle.
– Repülő víz? Hát az meg mi fán terem?
– Ez azt jelenti, hogy ha megtöltesz vele egy jól lezárt amforát, kiszökik a kezedből, mégpedig nem lefelé, hanem fel, a magasba, mivel úgynevezett ellensúlyt tartalmaz. Akkora erővel hat felfelé, hogy ha megfürdesz benne, jóval könnyebb less a tested.
Mindketten hitetlenkedve hallgattak, a mágus pedig nevetgélve visszatért a szekérhez, és a helyes irányba állította. Elmagyarázta, hogy mielőtt az alul lévő csapon át megtöltik a hordót, nehezékkel kell ellátni a szekeret, máskülönben lovastul, mindenestül a magasba repülne. Míg köveket keresgéltek, elmondta, hogy szerinte a repülő víz az ősök titokzatos alkímiai machinációja vagy más boszorkányság, amely évezredeken át a föld alá volt temetve. Bármi legyen is, létezése ellentmond a természet törvényeinek, ezért nem gondolhatott mást, mint hogy mesterségesen állították elő.
– Akármi is – fejezte be –, nem hiszem, hogy Cromer Granarth tud a repülő vízről, én pedig egy ideig nem akarom nyilvánosságra hozni a forrás létezését. Gyerünk, lássunk munkához!
Addig hátráltak a szekérrel, amíg a vízsugár a hordó csapja alá nem került, amely kezdett megtelni. A folyadék emelő hatása akkora volt, hogy egy drámai pillanatban a szekér egy arasznyira fölemelkedett a földről, mire gyorsan még több követ dobáltak rá. A hordó végre megtelt, a mágus pedig bedugaszolta. Pihentek egy kicsit, aztán kényelmes tempóban elindultak nyugat felé.
Este egy kis tó partján álltak meg aludni, s a rákövetkező napon délnek tartottak a tenger mentén. Stryse, ahová alkonyattájt értek, a Costa Taurana legnépesebb városa volt, kikötőjében mindig a legkülönbözőbb országok hajói horgonyoztak. Kirri, a főváros, a kormányzó székhelye, délebbre helyezkedett el, s alig húszezer lakója mezőgazdasági központ volt. A mintegy kétszázezer lakosú Stryséhez még egy apró szigetekkel tarkított öböl is tartozott, amit a földrész mentén hajózók szinte kötelező kikötőnek tekintettek.
A város hírnevéhez hozzájárultak Cromer Granarth hatalmas függőkertjei is, amelyek egy hegyoldalon helyezkedtek el, s zsúfolva voltak szökőkutakkal és ritka növényekkel, lépcsősorokkal és festői épületekkel. A hegytetőn állt az isten palotája, amely lényegében egy másik udvart alkotott. Alatta helyezkedtek el azok az építmények, ahol a gyógyítással foglalkozó papok munkaadójuk anyagi jólétéről gondoskodtak. Az örök életű kizárólagos jogot élvezett hazájában a gyógyítás terén, s magánál a kormányzónál is ezerszer gazdagabb volt.
A kocsi, amit Valthur hajtott, végighaladt a városfalak és terecskék elcsöndesedett útvesztőin, végül egy emberekkel zsúfolt, rendkívül festői, nyüzsgő negyedbe ért. Balthis szerint a fáklyafénynél lármázó gyerekek sokkal egészségesebbek és vidámabbak voltak a dendraiaknál, s láttukra elbúsult: milyen kevés ideje és kedve volt életében, hogy együtt játsszon a maga korabeliekkel; mindig azzal kellett törődnie, hogy előkerítse a másnapi kenyeret. Hogy fog megélni most, hogy felhagyott a tevékenységével? Nyomasztotta a bizonytalanság.
Megtapogatta az egyik zsebét. A Hore Katélban szerzett gyűrűk kisebb vagyont jelentettek, de nem fog sokáig tartani, ha úgy folytatják, ahogy Valthur di Garbari képes a pénz elköltésére. Maga a harcos is gondot jelentett, mert szemmel láthatóan egyéni terveket forgatott a fejében Sabra Gwenaurával kapcsolatban. Talán helyesebb lenne felfedni előtte valódi kilétét, hogy óvatosabban viselkedjen, de ez vajon tisztességes lenne-e a Titokzatos elnevezést kiérdemlő tartózkodó, zárkózott lánnyal szemben? Rájuk pillantott, felsóhajtott, aztán későbbre halasztotta a döntést.
– Megérkeztünk! – az öregember vidám hangja térítette magához.
– Lefelé a szekérről, barátaim! Bevisszük a raktárba, aztán utánanézünk, mit lehet enni. Ma este lakomát csapunk!
Házigazdájuk boltján fa tábla hirdette a járókelőknek: Fioreste Saviodoro – okleveles alkimista és tenyérjós. Alább az árak és a leggyakoribb termékek következtek az ötvenfilléres szerelmi bájitaltól a szemmel verés elleni leghatékonyabb, húsztauros talizmánokig. Egy másik felirat különféle szolgáltatásokról tájékoztatott: bűvészmutatványok, fogamzásgátló árusítása, saját gyártású illat- és szépítőszerek.
Oldalt nagy kapu nyílt az udvarba vezető átjáróra, ide, erre az áruval zsúfolt folyosóra állította Valthur a szekeret. Saviodoro bevezette Balthist az első emeleten lévő füstös konyhába, és felszólította, hogy érezze magát otthon. Mint hamarosan kiderült, ez azt jelentette, hogy neki kell gondoskodnia ennivalóról.
Leültette Sabra Gwenaurát, aki engedelmesen és kifejezéstelen arccal el sem mozdult onnan, s az öregre kezdett figyelni, aki azt magyarázta, hol találhatók az edények. Egy ládában rohadt húst, fonnyadt zöldséget és babot talált – ebből a nyersanyagból akart a mágus lakomát rendezni. Saviodoro azzal védekezett, hogy az a legfinomabb étel, amit jókedvvel fogyasztunk el, mire Balthis azt dünnyögte, hogy a jókedvet a finom étel hozza meg.
A mágus felkacagott.
– Te meg én nagyon jó barátok leszünk! – kiáltotta. Aztán odament a másik lányhoz, felemelte az állát, és a szemébe nézett. – Fizikailag nem egészen bénult. Talán valami nagy ijedtség tette így tönkre... Ha így van, főleg pihenésre van szüksége.
Balthis nem válaszolt. A mágusnak a történetnek ugyanazt a módosított változatát adta elő, amelyet Valthurnak, s ő is készpénznek vette.
– Valthur azt mondja, hogy Cromer Granarth papjaival akarja kiűzetni belőle az ördögöt, de hálás lennék, ha rávennéd, hogy senkinek ne mutassa meg. Gwennek ellenségei vannak, el kell őt rejteni.
Saviodoro elkomolyodott.
– Ha ezek az ellenségek azok, akikre gyanakszom, mindannyian veszélyben vagytok. Talán egy karavánra való ártatlan ember pusztult el, kis híján magam is otthagytam a fogam. Nem nehéz összerakni a tényeket, és levonni a következtetést.
Az öreg átölelte Balthis vállát.
– Ne hidd, hogy meg tudsz etetni, kis szemfüles! Hatalmas erők léptek működésbe ez ellen a fekete hajú, hallgatag lány ellen, istenek és fegyveres harcosok. S egyedül te ismered a titkukat, ugye? Nem kérdem tőled őket... De miért reszketsz, kis buta?
A férfi szeretetteljes szavai Balthis lelkének éppen abba a zugába hatoltak, ahová megpróbálta száműzni félelmeit, s nehogy összeomoljon, a szemét elöntötték a könnyek. Saviodoro kopott tunikájához szorította a lányka fejét, megsimogatta a haját, s várt, míg egy kicsit megnyugszik. Csillapítgatta, biztosította arról, hogy az őrség nem meri betenni a lábát az ő házába, mert félnek a mágiától, s hogy meg fogja őt védeni. Egyszer csak különös mozdulatokat tett; megérintette a lány fejét és zsebeit.
– S mi ez? A zsebeid cukrozott gyümölccsel és grillázzsal vannak tele, egy titokzatos manócska pedig két rézkarkötőt fűzött a csuklódra! És a hajadban... íme! Hihetetlen: ezüstpénz záporozik a kis Balthis hajából a földre! Fölösleges a tenyeredből olvasni, hogy megjósoljam, nagy szerencse vár rád.
Balthis felkacagott, feledte a könnyeket, amelyek még fel sem száradtak az arcáról, amikor látta, hogy milyen csodálatos dolgok kerülnek ki Fioreste Saviodoro ügyes kezei közül. Ebben a pillanatban belépett Valthur, és kigúvadt szemekkel bámulta a padlón szétguruló fél taurosokat. Lehajolt, hogy felvegyen néhányat.
– Éppen jókor – helyeselt. – A közelben láttam egy fogadót, ahol élelmet is árulnak. Azt hiszem, jó lenne venni valamit. Holnap majd keresek egy boltot, ahol finom ennivalót árulnak, amilyent Gwen kisasszony gyenge egészsége megkíván. De ma este be kell érnünk azzal, amink van!
Másnap Balthis nagyon korán ébredt. Zavartan és álmosan pillantott Sabra Gwenaurára, aki nyugodtan aludt mellette az ágyban, amelyet Saviodoro a második emeleten helyezett el a számukra. Ránézésre lehetetlen volt megállapítani, hogy isteni, örök életű teremtmény, akinek megháborodott az elméje.
Csendben felöltözött, és lement a földszintre. Meglehetősen nagy ház volt, az apró helyiségekbe alig hatolt be a fény; a mágus egyedül élt itt. Körülszimatolt a félhomályos boltban, amely zsúfolva volt a kliensek lenyűgözésére szolgáló tudományos műszerekkel és áruval töltött polcokkal, aztán kiment az udvarra, és felhúzott egy vödörnyi vizet a kútból, hogy megmosakodjon.
Hamarosan Saviodoro is lejött, és ellenőrizte a raktárban az értékes repülő vizes hordót. Jó reggelt kívánt Balthisnak, miközben öregkori nyavalyáira panaszkodott. Aztán tudni akarta, mik a lány aznapi tervei.
Balthis utána ment a boltba.
– Máris indulok a kikötőbe, Fioreste úr. Tudakozódni akarok az északra induló hajók felől.
– Valthur már említette – dünnyögte az öreg, s kezdte kinyitni az utcára nyíló ajtót. – Nem lenne jobb rábízni, hogy egyezzen meg valamelyik hajó kapitányával?
Balthis türelmetlenül elfintorodott.
– Valthur harcos, túlságosan szembeötlik. Feltűnően öltözködik, senkitől sem fél, olyan gőgösen járkál, mint egy uralkodó. Kérlek, nem tudnád rávenni, hogy legyen egy kicsit óvatosabb? Téged tisztel, hallgat rád.
– Ahhoz, kislányom, hogy meggyőzzem, viselkedjen megfontoltabban, sokkal többet kéne tudnom róla, az ellenségeitekről, arról, hogy miért üldöznek benneteket. Hogyan segíthetnék másként?
Balthis habozott, aztán vállat vont, és félénken beszélni kezdett:
– Az istenekről van szó... főleg kettőről, de lehet, hogy sokkal többről. Talán mindről.
– Az égiek? – a mágus röviden felnevetett, majd bólintott. – Szóval mégiscsak a ti életeteket akarta Cromer Granarth. Különös. Olyan nőgyűlölő, fukar és kicsinyes, mint kevesen. Szeretői irigylik Kirri kurtizánjait, akik náluk sokkal fényűzőbben élnek, s gyakran meg is csalják őt. Nem igen érdekli más a pénzen kívül. És kik a többiek?
– Bambolisa Grenth és Darth Larimani. Több ízben is megpróbálták elpusztítani Gwent, ők tették így tönkre, a kínvallatással.
– A Hore Katélban? Sabra Gwenaura földjén? Megáll az eszem! Évezredek óta kering a hír, hogy az égiek rettegnek a Titokzatostól, de az okát senki nem tudja. Darth Larimani hitvány gazember. Nem merné betenni a lábát Sabra Gwenaura földjére.
– A saját szememmel láttam. De ugye nem mondod el Valthurnak? Ő csodálja Bambolisa Grentht, s ha tudná, hogy ő üldöz bennünket, habozás nélkül kiszolgáltatna neki.
– De hát mit akar olyan nagyon a barátnődtől Garbari istennője és Stelaire istene? Mivel vívhatta ki az égiek haragját? Ha jól értettem, legalább hárman szövetkeztek, hogy elkapják, s bárki megmondhatja, hogy ilyesmi még soha nem történt.
– Nézd, Fioreste... Nos, hát ő Sabra Gwenaura. Érted már?
Az öreg felpattant, pár pillanatig tágra nyitott szemmel bámult rá. Rettentően sápadt volt. Megfordult és szaladt, hogy bezárja a bolt ajtaját, aztán nekivetette a hátát.
– Mit mondtál? – suttogta. – Sabra Gwenaura? Biztos vagy benne?
Reagálása megijesztette Balthist, aki már bánta, hogy fölfedte előtte a titkot. A szája szélét harapdálta.
– Ugye nem mondod el Valthurnak? – ismételgette. Úgy tűnt, Fioreste Saviodoro nem is hallja őt. Fel-alá kezdett járkálni a boltban, azt sem nézte, hová rakja a lábát, sóhajtozott, érthetetlenül motyogott, és a fejét csóválta.
– Talán Sabra Gwenaura a legveszélyesebb nálam. A zodiákus valamennyi csillagára! És legalább hárman eredtek a nyomába! Ha itt találják, mi is búcsút mondhatunk az életünknek! Igazat mondtál, Balthis? – erősen megragadta a vállát. – Ugye nem akarsz egy öreg mágust halálra rémíteni, kislányom!
A férfi az utóbbi napok minden eseményét elmondatta vele. Kint már nagy volt a jövés-menés, behallatszott az emberek zsivaja és a kocsik zörgése, de a mágus boltja zárva maradt.
Néhány klepszidrával később Balthis a mágusra bízta a lányt, és a kikötő felé indult. Életében először volt rendesen felöltözve, s tudta, hogy ha nem szólal meg, senki meg nem mondaná, hogy idegen. Az egész földön ugyanazt a nyelvet beszélték, de számtalan dialektusban, s Costa Taurana lágy, vontatott nyelvjárását nehéz volt utánozni.
Keresztülvágott egy zsúfolt kis piacon, majd a tengerparton rátért egy útra, amely az egész öböl mentén végighaladt. Hosszú famólók nyúltak be az éppen viharos vízbe, számos két- vagy háromárbocos hajó árut rakodott. A révben még több, különböző nagyságú és nemzeti hovatartozású hajó horgonyzott, s legalább tíz dereglye járt ide-oda köztük és a part között. A halászkikötő délebbre volt, szemben vele hajójavítók és raktárak.
Balthis már az első percben rémülten látta, hogy a környék nyüzsög a kormányzó katonáitól. A piros egyenruhás alabárdosok szemmel láthatóan azt a parancsot kapták, hogy alaposan figyeljenek meg mindent: egyetlen bárka vagy hajó sem távolodhatott úgy el a parttól, hogy előzőleg aprólékosan átvizsgálják. Más katonák a szálláshelyeket és a bordélyházakat fésülték át, természetesen azért, hogy ellenőrizzék a vendégeket.
Rögtön feladta a reményt, hogy hajóval menjenek tovább. Sietve visszafelé indult a bűzös sikátorokban. Fogadni mert volna, hogy valamennyi környező utat sorompóval torlaszolták el, s rádöbbent, hogy öngyilkosság lenne elhagyni a várost. Egyszóval itt rekedtek, s addig nem is mozdulhatnak Saviodoro házából, amíg az őrséget vissza nem vonják.
Amikor hazaért, látta, hogy a mágus kinyitotta a boltot, s éppen néhány hölgyecskét szolgált ki. A pult mögött állva, nagy hangon éppen a hűtlen férjek számára ajánlott bájital előnyeit részletezte, amelytől a bűnös dadogni kezd, amint más nőt érinteni merészel. A tenyérjósasztalnál idősebb férfi várta, hogy a mágus kártyát vessen neki, közben vidáman fecsegett a vevőkkel. Az igazat megvallva kárhozatos találmány volt az a bájital, mert ha valóban ilyen hatása lett volna, Stryse valószínűleg dadogók városává változna. Ügyet sem vetettek Balthisra, aki elhaladt mellettük, és felment az emeletre.
Amikor fölért, Sabra Gwenaura nem volt a szobában, de az ablakon át megpillantotta a hátsó udvarban Valthurral, a kút mellett, a kúszónövények árnyékában. Lement, hogy csatlakozzon hozzájuk.
– Beszéltél a vendéglátónkkal, Valthur úr? – kérdezte.
– Igen, kicsim. Kikértem tudós véleményét Gwen kisasszony szomorú állapota felől. Úgy véli, hogy Gwent egy szellem tartja hatalmában, aki elrabolta a lelkét, bezárta egy holttest körme csücskébe, amit aztán Yu-Yarn mocsárvidékén egy barlangba rejtett. Nagy erejű, borzalmas varázslat ez, de írva vagyon, hogy ha egy erős lovag visszaszerzi, azzal megmenti a kisasszonyt, és megnyeri a szívét!
– Micsoda?! – ugrott talpra Balthis. – Azt mondom, tréfálsz velem, Cayyali úr!
A harcos dölyfösen megpödörintette hatalmas bajszát, s Balthisra tekintett.
– Tudd meg, kislány, hogy én magam láttam azt a barlangot a mágus varázsgömbjében. Holnap hajnalban indulok, hogy végrehajtsam a vállalkozást, kardom egyetlen csapásával kettészelem a szellemet, hogy minél előbb föloldozhassam a szerencsétlen lány lelkét. Addig pedig hozzá méltón gondoskodsz róla, s biztos lehetsz benne, hogy érdemed szerint foglak megjutalmazni!
– De hát Yu-Yarn mocsarai több mint ötszáz mérföldre vannak! – kiáltotta Balthis.
– Ismerem az utat. Egy hónapja éppen arra jártam, mert tudomásomra jutott, hogy egy sötét lelkű bandita ott tart fogva egy előkelő származású lányt. Nem messze rejtőzött a mocsár szélétől.
– És kiszabadítottad a lányt, uram?
– Nos... Hát ez természetes. – Valthur bizonytalan mozdulatot tett. – Megöltem a banditát. Mindazonáltal utóbb kiderítettem, hogy könnyű erkölcsű nőről volt szó a valóságban, s a kupleráj tulajdonosa, ahonnan a nő megszökött, irigységből és féltékenységből terjesztette a hírt. A kaland háttere nem egy kislány füleinek való. De a megfelelő tanulságot levontam.
Balthis a fejét csóválta.
– Tele van a világ csalókkal, akik csak kihasználják és hitvány üzelmekbe keverik a nemes célokat szolgáló nagylelkű embereket. Meglepő, hogy egy harcost ilyen könnyen aljas kalandokra rá tudnak venni!
Valthur a magáéban tartotta Sabra Gwenaura egyik kezét. Ismét a szemébe nézett, s mint annyiszor, félénken néhány bátorító szót súgott a fülébe. Balthis visszatért a boltba, megvárta, hogy a kliens, aki rizsport és körömlakkot vett, távozzék, aztán csípőre tette a kezét.
– Tisztelt lókötő mágus, tényleg azt hiszed, hogy a szellemek a halhatatlanok lelkét a holtak körme csücskébe zárják? – fakadt ki.
– Hát, van, aki hisz benne – kacsintott az öreg. – Főleg, miután látta is az én régi jó üveggömbömben.
– De úgy látom, hogy Valthur di Garbari meg is győződött arról, hogy emiatt a sületlenség miatt el kell mennie... Elküldted, hogy szappanbuborékokra vadásszon, hogy feleslegesen vásárra vigye a bőrét. Hogy hazudhattál neki ilyen szemenszedett módon?
– Halkabban! – intette a férfi. – A te határozott utasításodat követtem. Nem te kértél rá, hogy távolítsam el egy időre? Nézd csak, ma reggel is hogy kicicomázta magát: alig kelt fel, máris a fejébe csapta azt az ijesztő, négyszarvú sisakot, felvette a páncélingét, fogta a kardját, és bejelentette, hogy őrködni fog a kapu előtt. Nem az a fajta, akit halaskofának lehetne nézni! Ha Cromer Granarth katonáinak van róla személyleírásuk, nem tehetünk mást, mint hogy néhány hónapra eltávolítjuk, ennyi biztos kell neki, hogy visszaérjen a mocsaraktól.
Balthis beszámolt arról, hogy ellenőrzés alatt tartják a várost. Úgy vélte, az istenek gyanítják, hogy Strysében tartózkodnak.
– Igazad lehet. Szólok Valthurnak, hogy éjjel induljon útnak. Te és Gwen itt maradtok, amíg el nem ül a vihar. Azt mondom majd, hogy az unokahúgaim vagytok, akik nemrég érkeztetek vidékről. Pillanatnyilag úgyis elkel egy magadfajta kislány, hogy nyitva tartsa a boltot. Törődhetnél a bájitalokkal és az amulettekkel, meg elláthatnád a kisebb munkákat, amíg a vitorlásommal foglalkozom. Mit gondolsz, ki tudnád tanulni a mesterséget?
– Bájital és amulett az ostobáknak – dünnyögte Balthis letörten. Hirtelen felfogta az öreg szavait, és összerezzent. – Neked van hajód, Fioreste?
– Persze. De még nem áll készen az indulásra. Fel kell szerelni, de mindenekelőtt a rakteret kell átalakítani, hogy elférjen benne legalább ötven hordó repülő víz. Többször el kell mennem a forráshoz, végeznem kell a munkámat és minden egyebet. Hasznomra lehetnél, Balthis!
– Hajóra akarod rakni a repülő vizes hordókat?
– Hát persze! – Az öreg elégedetten kacarászott. – És amint készen áll a hajó az indulásra, szélnek fordítom a vitorlát, és... irány a tágas, kék ég, a madaraknál és a felhőknél is magasabbra! Most már érted?
A lányka csak kábultan, tátott szájjal bámult.
V.
– Igyekezz! Az istenekre kérlek, ne húzd az időt! – kiáltotta a patkolókovács lánya a kezét tördelve. – A bátyám szóval tartja, de addig kell a borába öntenem a bájitalt, amíg még nálunk van. Sose lesz még egyszer ilyen alkalmam!
A pult mögött Balthis kis papírt helyezett a mérleg serpenyőjére, s különböző amforákból öntött rá. A lányra mosolygott, aki hadonászott a boltban, és úgy riszálta magát, mint egy párzó macska.
– A kormányzó őrségének az egyik tisztje, érted? A barátnőim a földön fognak fetrengeni az irigységtől, ha sikerül magamba bolondítanom.
– Semmit ne félj! Az Eromorfico-kivonat borba keverve csalhatatlan – biztosította Balthis. – Tessék: repülő ló szarva összezúzva, alkímiai só, egy csipet boszorkányszív és lótuszpillangó könnyei. Mindez pontosan egy taur és tíz fillér. Aztán majd ha szépítkezni akarsz a fiatalember kedvéért, remek rizsporunk van, amit én magam készítek, és újfajta pirosítónk hat színben, amit Wa-Yssa királyságából kaptunk.
– Tudom, tudom – a lány felkapta a kis papírzacskót, fizetett, és már szaladt is.
– És ne felejtsd, hogy körömlakkunk és oldhatatlan szemfestékünk is van! – kiáltotta még utána Balthis.
Időközben új vevő lépett a boltba, egy elegáns, középkorú úr, aki tudálékosan vigyorgott.
– Ezek a nők! – kiáltotta. – Csak a hiúság és az ábrándok járnak a fejükben. Amikor húszéves voltam, szépségem, legalább hárman vagy négyen tették velem ugyanezt. Nem tudtam meginni egy pohár bort anélkül, hogy a legundorítóbb ocsmányságokat ne találtam volna benne. A feleségem likőröket kotyvasztott nekem, mintha egyezséget kötött volna egy vendéglőssel. De mióta feleségül vettem... részeg disznónak nevez, ha csak rápillantok egy kocsmára!
– Ha sikerült elvetetnie magát, uram, azt jelenti, hogy bájitalai végül is nem mondtak csődöt. Miben lehetek szolgálatodra?
– Hm... – A kliens bizalmas arcot vágott. – Itt van Saviodoro? Inkább vele beszélnék, ő már tudja, mire van szükségem.
– A gazdám a kikötőben van ma. A hajóján dolgozik. De ha csak talizmánt vagy valami hasonlót akarsz vásárolni, biztosíthatlak, hogy minden igényednek eleget tudok tenni, uram.
– Hm, hm! – köhécselt idegesen a férfi. – Valóban nem olyasmiről van szó, amit egy hozzád hasonló kislánnyal kéne megbeszélnem. Érted, ugye?
Balthis ártatlanul mosolygott.
– Nagyon is, uram. De ne aggódj: Fioreste mágus boltjában a legteljesebb titoktartásra számíthatsz. Csak a kielégített vevő tér vissza.
A kislány lehajolt a pult, alá, és elkezdett kutatni a dobozokban. Pár pillanat múlva előbukkant, és a kliens kezébe nyomott egy sárga papírcsomagot.
– Tíz elegendő lesz? Fenjsei selyemből készült, garantáltan szakadásmentes, normál méret. Két taur.
A férfi azt dünnyögte, hogy rendben van, gyorsan zsebre vágta az óvszert, és kifizette a két ezüstpénzt, aztán köszönt és elsietett. Balthis jó napot kívánt neki. Aztán, mivel nem jött új vevő, fogott néhány cserépedényt, és nekilátott piros körömlakkot keverni. Lassanként szakértő lett mindenféle kozmetikai termék és talizmán elkészítésében.
Két hónap telt el, amióta Strysébe érkeztek, vége felé járt a nyár. Valthur di Garbari elment északra, s ez idáig nem adott hírt magáról. Késedelme elgondolkoztatta Balthist. Talán veszélyben forgott volna az ifjú élete, ha Costa Tauranában marad, de ahogy Balthis megpróbálta őt elképzelni, amint Yu-Yarn végtelen mocsárvidékén bolyong a lován, egy nem létező barlang után kutatva, miközben rovarokkal, útonállókkal és állandó csalódásokkal küzd, összeszorult a szíve.
Aggodalmán Fioreste Saviodoro csak nevetett, mert szerinte helyénvaló, hogy ilyen férfiak teljesen fölösleges vállalkozásoknak szenteljék az energiájukat. Ily módon Valthur azt hiheti, hogy létezése rettentő fontos.
Az öreg mágust teljesen lefoglalta terve, hogy felszerel egy repülő hajót, s gyakran két-három napig is távol maradt az üzlettől. Balthis eddig négy gyűrűt adott oda neki, amin többek között új szekeret és egy pár lovat vett. Folyton ide-oda járt a varos és a repülő víz forrása között, hordókat töltött tele, aztán a hajó rakteréhez rögzítette őket. A pénz rövid ideig tartott azért is, mert felfogadott három ácsot, és rengeteg anyagot kellett beszereznie, s hogy előbbre jussanak, Balthis eladott még két kis rubinbrossot.
A bolt bevétele alaposan megcsappant, de Saviodoro ezzel már egyáltalán nem törődött. Esténként csodálatos utazásokról fecsegett lázasan, amelyeket tervezett, ellensúlyról és ballasztról beszélt, rajzokat készített, és számításokat végzett, fantasztikus és veszélyes léghajózási módokat talált ki. Szakszerűen oktatgatta Balthist a repülő víz rettentő, felfelé ható erejének megzabolázására, a belső egyensúlyra, a kormányzásra, s csak nevetett, amikor a lány azt jósolta, hogy a mágus oda fog veszni a hajón.
– Az úttörőket, kedves Balthis, mindig értetlenül fogadják – fejtette ki. – De egy szép napon a repülő hajózás éppen olyan mesterség lesz, mint a többi. Az egyetlen gond az...
– Az egyetlen gond az, hogyan kerüljük el a börtönt, mert maga Cromer Granarth fogja meghiúsítani a dolgot – fejezte be a mondatot Balthis.
– Ostobaság! Nagyon jól tudom, hogy az istenek gátolják az alkalmazott tudományok fejlődését. Látszólag még a legőrültebbek is egyetértenek ezzel a szerintem vitatható elvvel. De a repülő víz nem találmány, hanem felfedezés! Nyugodt lehetsz, nem vádolhatnak azzal, hogy valami újat találtam fel.
Időközben Cromer Granarth és a két másik isten lemondott arról, hogy a városban keressék Sabra Gwenaurát, s talán már elveszettnek is hitték. Többször látták, hogy a repülő gömb a dombok fölé emelkedik az isten palotájának hátsó udvarából, aztán nyugat felé eltűnik. Cromer Granarth alárendeltjei azt a hírt terjesztették, hogy Bambolisa Grenth immár két hónapja állandó vendég a függőkert egyik villájában, s úgy tűnik, hogy kizárólag lustálkodással tölti az idejét. Darth Larimaniról egy szót sem lehetett hallani.
A Balthis szívét marcangoló feszültség enyhült. Sabra Gwenaura egészséges volt, s bár az értelem szikrája nem csillant fel a szemében, nyugodtnak látszott. Balthis minden reggel gondosan megmosdatta, megfésülte, aztán kivezette az udvarra, leültette a kúszónövények árnyékába, s a nap jó részére magára hagyta. Gyakran kiment a boltból, hogy ellenőrizze, milyen állapotban van, megitatta, vagy elvezette az udvar sarkában álló árnyékszékre. Olyan könnyű volt kezelni az istennőt, mint egy babát. Nem fordult elő többé, hogy láthatatlan ellenséggel viaskodjon, de egyre gyakrabban megmerevedett, mintha valamitől megrettent volna.
Vajon miért támadtak rá az égiek? Miféle sötét viszály állította őket szembe? És milyen veszélyeket látott az emberiség fölé tornyosulni Sabra Gwenaura? Néhány elejtett szavából Balthis arra következtetett, hogy valamikor, réges-rég elfelejtett időben az istenek rettenetes ellenséggel álltak harcban, amely kis híján elpusztította az emberi fajt. A többi csak feltételezés volt, válasz nélkül maradt kérdés. Az emberiség múltjáról nem sokat tudott Balthis, bár néha vette magának a fáradságot, s megkérdezett egy írnokot vagy egy papot, hogy érdemlegesen kielégítsék a kíváncsiságát. De még a tanult emberek sem voltak tisztában a pontos adatokkal, az idegenekről pedig, akik még mindig gyötörték Sabra Gwenaura elméjét, senki sem tudott.
Fioreste Saviodoro boltjának falán függött egy kézzel rajzolt térkép, amely a Föld öt kontinensét és a két jég borította pólust ábrázolta, s amelyen fel voltak tüntetve a legfontosabb városok, az útvonalak és az országhatárok. Majdnem minden város múltja legalább hatvanezer évre nyúlt vissza. Az égiek itt-ott elhullatott nyoma jelezte, hogy már százezer évvel ezelőtt is gondját viselték az egyes népeknek, ez volt minden, amit az átlagember a világ történelméről tudni szándékozott. Hogy az isteneket milyen kapcsolat fűzte az ősökhöz, ahhoz a néphez, amelynek nyomai olykor napvilágra kerültek, tisztázatlan maradt.
Fiatal kora ellenére Balthis meglepődött azon, hogy az istenek nem tűrik meg az iskolákat és a tanulást, s hogy a fejlődés minden jelét csírájában elfojtották. Tanulásra csak annak nyílt módja, aki gyakorolhatta mesterségét, miután tanoncként alkalmazták, a többi ember számára az ismeretek hiánya a dolgok természetes rendjéhez tartozott.
Mire a lányka végzett a lakk kikeverésével, dél lett, a zárás és az ebéd ideje. Ám két libériás szolga hordszéket tett le a bejárat előtt, s Balthis felsóhajtott: ez eltelt két hónap során már jól megismerte ezt a járművet. Feltűnése azt jelentette, hogy legalább egy klepszidrát a város egyik leggonoszabb nyelvű asszonya pletykáinak kell szentelnie, aki sajnálatos módon a szárnyai alá vette őt. Éppen annyi ideje maradt, hogy letisztítsa a kezét, és mosolyt erőltessen az arcára, amikor kislányosan csacsogva, nagy csipkefelhőben belibbent Ansilobe Theacre.
Az asszony, egy gazdag kurtizán, akinek a férje Cromer Granarth udvari szabója volt, odarángatta Balthist a tenyérjósló asztalhoz, lenyomta egy székre, s a legkülönfélébb dolgokról lamentált egyszerre: a nagy meleg, a hordárok lustasága, a reggelente érzett nyakfájdalom, hogy nehezen talál jó minőségű organzát, az imént meglátogatott hölgy ostobasága, a languszta drágasága. Emberfeletti ügyességgel mindezt még azelőtt mondta el, hogy belevetette volna magát a kis karosszékbe.
A nő tíz, legfeljebb tizenkét naponként eljött, és egy huszonhat tauros talizmánt vásárolt, amelyet a Fehér Főnix számításai alapján készítettek, s amelynek különös hatalma abban állt, hogy lehetővé tette két szerelmes együttlétét anélkül, hogy rajtakapják őket. További két jelentős tulajdonsága volt a bűvös valaminek: először is az, hogy csak egyetlen találkozás erejéig hatott, másodszor pedig az, hogy le kellett nyelni, hogy a párocska szerencséje tovább nőhessen. Noha nem lehetett valami kellemes, ez utóbbi részlet jelentette a biztosítékot a mágusnak, hogy a felhasználó nem fogja megvizsgálni a talizmánt, amely valójában egy ezüstszínűre festett aszalt szilva volt. Ansilobe valaki másnak vásárolta őket, és a legteljesebb diszkrécióra szólította fel Balthist, mielőtt az egész ügyletet feltárta volna előtte, tekintettel a dolog pikantériájára.
Röviden szólva, minden Cromer Granarth függőkertjének egyik pavilonjában bonyolódott, ahol tucatnyi titkos ügyködés, intrika és szövetkezés közepette kapcsolat szövődött az isten jelenlegi szeretője és Ansilobe Theacre unokaöccse között. Az ifjú egy vízvezetéken át jutott be a tiltott területre, amit ő maga fedezett fel, amikor megbízták, hogy hozza rendbe az egész csatornahálózatot. Az utóbbi hat hónapban bére nagy részét talizmánokra költötte, mivel tíznaponta találkozott a szép Isahuelával. Ansilobe volt az isten házasságszerzője és hivatalos krónikása, de mivel senki nem merte volna figyelmeztetni Cromer Granartht, hogy fésülködéskor ügyeljen a szarvaira, a két szerető biztonságban volt.
Balthis tudta, hogy ebből a pénzből Fioreste mágus nagy összegű havi csúszópénzt fizet a függőkert főőrének, aki szintén a kliense volt, csak azért, nehogy alabárdosok törjenek be a párocska szerelmi fészkébe, rontva a talizmán hatását. Balthis álmában sem hitte volna, hogy ez a fecsegés pár nap múlva az aranynál is értékesebb lesz a számára.
Amikor Ansilobe Theacre távozott, bezárta az üzletet, és a hátsó udvarba ment, hogy ellássa Sabra Gwenaurát. A rémülettől bénultan torpant meg: a lány nem volt ott, eltűnt. Tekintetével végigpásztázta a téglafalakkal körbezárt térséget, el sem tudta képzelni, mi történhetett. Az apró árnyékszék felől halk nyikorgás hallatszott, s közelebb menve látta, hogy az ajtó be van zárva.
– Egek! – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Gwen, odabenn vagy? – Amikor odaért, és kinyitotta a festetlen cédrusfa ajtót, megpillantotta az ülőkét magasra emelő Sabra Gwenaurát, aki szemében az őrület sötét lángjával üvöltötte:
– Nem kaptok el, hitványok! – ezzel a súlyos tárgyat Balthis fejéhez vágta, aki ájultan a földre rogyott.
Futó lábak dobogtak, valamit felborítottak, távolabb egy ajtót vágtak be nagy erővel: mindezt kábultsága ellenére is érzékelte. Amikor feje búbját tapogatva felállt, reszketett a hullámokban rátörő fájdalomtól.
Átment a bolt hátsó részén.
– Gwen! Hol vagy? – kiáltotta.
Az utcára nyíló ajtó félig nyitva volt. Szívdobogva kirohant, szétnézett, de a barna hajú lány eltűnt.
Odafutott egy talicskát toló emberkéhez, s megkérdezte, hogy nem látott-e egy fiatal, fehér tunikás lányt. A férfi elmondta, hogy egy ehhez hasonló gyönyörű lány sebesen, mintha menekülne, a kikötő irányába fordult. Balthis minden keresztutcába bekukkantva a nyomába eredt. Mivel nem talált rá, végül egyenesen a tengerpartra ment, s találomra nekiindult az öblöt övező napsütötte útnak, lihegve és izzadságban fürödve.
Mivel nem tudta, hogy merre is menjen, még érdeklődött néhány embertől, de senki nem látott semmit. Egy klepszidráig kereste eredmény nélkül, aztán úgy döntött, hogy számba veszi a legrosszabb eshetőséget: nagyot nyelt, ujjaival letörölte a könnyeit, aztán a külvároson átvágva eljutott a függőkert bejárata előtti őrig.
Cromer Granarth szentélye, ahol szinte megfizethetetlenül magas áron gyógyítottak, a magas hegy lábánál elterülő partszakaszt foglalta el. Hatalmas oszlopsorokat és jól ápolt kertekre nyíló kis kapukat lehetett itt látni, s mindenfelé zöld nadrágot és narancssárga zubbonyt viselő papok cirkáltak, kétélű tőrrel felfegyverkezve, ami rendjük ismertetőjele volt. Beljebb, a hegy tetejéig vezető, végeláthatatlan lépcsősoron tisztviselők és kertészek járkáltak. A függőkerteket mintegy tíz lépcsőzetes terasz alkotta, közülük nem egy öt mérföld hosszú volt, a fák között pedig zárdákat és élénk színű, apró kastélyokat lehetett megpillantani.
A domb tetején különféle paloták álltak, amelyeket pavilonok és óriási kristálykupolák tettek még pompázatosabbá. Az egész területet egy őrkülönítmény tartotta ellenőrzés alatt, amely elvileg a Kirriben székelő kormányzó irányítása alá tartozott, gyakorlatilag azonban, mint Costa Tauranában annyi más különítmény, az isten parancsainak engedelmeskedett.
Balthis úgy harminclépésnyire megállt a főbejárat előtt, amelyet hat, piros egyenruhás alabárdos őrzött, s megpróbálta kifigyelni, hogy a két kis szélső épületben zajlik-e valami szokatlan tevékenység. Semmit nem látott. Várt, és lihegett egy kicsit, aztán észrevette, hogy szinte az orra előtt van egy elegáns bordélyház, ahol egy vörös hajú, nyilvánvalóan Gran Saban-i származású néger nő íróasztalnál ülve fogadta a klienseket. Balthis megkérdezte tőle, hogy nem látta-e, amint az őrök egy barna hajú, fehér tunikás lányt hoztak, mert tudta, hogy az alabárdosok mozgása nem kerüli el a kurtizán figyelmét, s a nő valóban bólintott.
– Az őrjárat épp az imént vett őrizetbe egy ilyesmi lányt – állította, súlyos effrikan kiejtéssel. – Forest Halloy, az őrség kapitánya a palotába vitette. Úgy nézett ki, mint aki kábítószertől bódult, vagy részeg lenne. A barátnőd?
Balthis dermedt szívvel bólintott. Csöndben a kikötő felé indult, megpróbált semmire sem gondolni, üresnek érezte magát. Minden a lehető legrosszabbul végződött, minden erőfeszítése, hogy megvédelmezze a Magasföld szerencsétlen sorsú istennőjét, kárba veszett, mert a lány, akinek agyát köd és rémálmok uralják, most ellenségei keze közé került. Mi történhet vele? Balthis nem tudta, s nem is mert rágondolni, de egyvalamit szomorúan véglegesen és világosan látott: az ő egyéni kalandja itt véget ért.
Fioreste Saviodoro ugyanígy vélekedett, amikor Balthis odaért az öböl déli csücskében fekvő hajójavítóhoz. Az öreg mágus átkarolta a vállát, és a szárazra vont halászbárkák között leültette egy sószagú vitorlagöngyölegre.
– Nyugodj meg, kislányom, nem tehetünk semmit. Ezt a játékot óriások, rejtett és kifürkészhetetlen célú hatalmas teremtmények irányítják. Te gyalog voltál az ő nagy, évezredes mérkőzésükben, jelentéktelen és erőtlen gyalog. De vigasztalódj meg: az égiek halhatatlanok, s jól láttad, hogy Sabra Gwenaurát nem lehet fizikailag elpusztítani. Nehezen tudnának valóban ártani neki.
Balthis az ajkát harapdálta. Könnyei végigfolytak az arcán.
– Ezek nem istenek, Fioreste, hanem undorító ördögök. Gyilkolnak, őrült tetteket visznek végbe, szolgának tekintik az embert. Hatalmasok és halhatatlanok, de nem normálisak. Hogyhogy te ezt nem veszed észre?
Az öreg keserűen nevetett.
– Ki mondta neked, hogy az isteneknek jóknak kell lenniük? És végül is miért kéne jónak lenniük? Harlja Fenhorát a cirkuszi viadalok teszik boldoggá, és arra használja a sebezhetetlenségét, hogy megtermett, erős embereket öljön meg, miközben hahotázik, mint egy őrült. Cromer Granarth gonoszul rászedi a betegeket, akik gyógyulást keresve jönnek ide, s akik istenüknek tekintik és tisztelik őt. Bambolisa Grenth korbáccsal a kézben járkál csodálói között, szíjat hasít ki a bőrükből, ők mégis szeretik. Haldan Zohare kéjenc, s ha az isteneknek lehetnének gyermekeik, az egész Ousa Nau matriarchátus az ő ágyékának a gyümölcse volna. Sawar Zarlok minden évben vízbe fojt egy szüzet, s állítólag a lányok ezt kitüntetésnek veszik. Egyszóval... az istenek istenek!
– Sabra Gwenaura más, mint a többi!
– Mit számít az neked? Ő még akkor is fiatal és szép lesz, amikor belőled már por sem marad. A folyók el fogják árasztani a szárazföldet, a szél elpusztítja a hegyeket, a kontinensek a tengerbe fognak merülni, helyettük újak születnek majd, s ő még mindig éppoly friss lesz, mint egy húszéves lány. Bízd az istenek dolgát az istenekre, kicsi Balthis!
– Gwen a barátnőm!
– Na, menj már! Te magad mondtad, hogy soha nem láttad, mielőtt lélektelen marionettet csináltak belőle. Ha egy napon magához térne, azt sem tudná, ki vagy. Nem ismer téged. S mit gondolsz, mit törődne veled? Térj észre, az ég szerelmére!
– Jól van, nem ismer engem. Akkor mondjuk úgy, hogy én vagyok az ő barátnője – makacskodott a másik. – Ha látod, hogy egy kisgyerek fuldoklik a kikötőben, megpróbálod partra húzni. Egy pillanatig sem kérded magadtól, hogy ezért hálás lesz-e neked, vagy hogy egy hónap múlva felismeri-e megmentőjét. Nem igaz? Ahhoz hogy segíts rajta, talán tudnod kell, hogy később jó barátok lesztek-e?
Fioreste Saviodoro megborzolta Balthis haját.
– S talán ez a valódi különbség a halandók és a halhatatlanok között: te tudod, hogy van szenvedés, hiszen ezért van szíved, ők nem érzik a kínt a húsukban, ezért nem törődnek mások fájdalmával sem. Nem vagyunk egyformák.
Balthis megcsóválta a fejét, és beletörődő egyetértést mormogott, az öreg pedig azt tanácsolta, hogy ne eméssze magát. Hamarosan megérkeztek a munkások, és Balthis követte a mágust a hajóhoz. Időközben nagy bakokra emelték, és gerincét több helyen megnyitották. Ezenkívül, mivel tudta, hogy már nem bocsátják vízre, Saviodoro hat nagy kereket szerelt rá fel. Senki, még az ácsok sem tudták, hogy mit tartalmaznak a raktérhez csavarozott nagy hordók, a környéken pedig már hóbortos hírében állt a mágus. Tengerészek és ácsok jöttek, hogy közelről megvizsgálják a hihetetlen változtatásokat, aztán szánakozó fejcsóválással vagy nevetve távoztak.
A hajón volt még több mint háromszáz öl homok, amely a rakteret az orrtól a farig megtöltötte, mert Saviodoro a biztonság kedvéért többet vitt fel a szükségesnél, hogy a hajót a földön tudja tartani. A farban, a kormány helyére emelő és öt csiga volt szerelve, a ballaszt és a repülő víz kiengedésének kezeléséhez, ami a függőleges mozgáshoz és a hajótest egyensúlyban tartásához elengedhetetlen volt. Az előrehaladást a vitorlázat biztosította volna, s a mágus úgy tervezte, hogy szélcsend esetén a hajót nagyjából egy méter magasan tartva, nem túl fáradságos módon, póznával lehetne előrehajtani.
Egy pillanatig arra gondolt a lányka, hogy az egész terv hiábavaló és nem is érdekes. Úgy érezte, hogy a nap eltűnt, a föld pedig alámerül egy sötét burokba. Gyűlöletesnek látta az emberke lelkesedését a hajó iránt, s rájött, hogy az ő számára pusztán megkönnyebbülés, hogy Sabra Gwenaura nincs többé a házában. Elköszönt tőle, és otthagyta, mert hasznavehetetlennek és tehetetlennek érezte magát.
Két napig a legteljesebb apátiába süllyedt, nem nyitotta ki a boltot, csupán magának és a mágusnak főzött. Sokat aludt, kedvetlenül eljárt bevásárolni, a többi időt pedig ellustálkodta az udvaron. A harmadik napon Fioreste Saviodoro egész délelőtt kliensekkel foglalkozott, akikkel előre megbeszélte, de nemigen kötötte le a dolog, és ki is jelentette Balthisnak, hogy felhagy ezzel a tevékenységgel. Fejébe vette, hogy körbejárja a világot, mert úgy vélekedett, hogy egy utazó mágus bizonyára híressé válna.
– Ki más dicsekedhet azzal, hogy repülő, hajója van? Hercegek és uralkodók fognak sorban állni a szolgálataimért, kedves Balthis.
– Villámsebesen meg kell majd győznöd az embereket, hogy nem boszorkányság a repülőtudományod, másként földre szállásaid mozgalmasabbak lesznek, mint hinnéd! – dohogott a lány.
– Persze te is velem jössz! A segédem leszel. Pár év múlva olyan gazdaggá teszlek, amilyent nem is álmodtál. Színarany cipőt fogsz viselni, és ékköveket a hajadban. A világ minden tájáról egymást fogják taposni a nemes urak egyetlen mosolyodért. Sőt, szólok majd Ansilobe Theacrénak, hogy indulás előtt vigyen el a saját fodrászához és szabójához. Mit szólsz hozzá?
– Nemrég valami adósságokról beszéltél – figyelmeztette a lány.
– Ó, igen! Kölcsön tudsz adni még egypár fülbevalót? Biztosítalak, hogy kamatostul visszafizetek mindent. A mester azt mondja, hogy új árbocra lenne szükség, és a repülő vizes hordók csapjai is sokba kerülnek.
– Még ott van a szobámban, a tégla alatt – nyugtatta meg Balthis.
Amikor az öreg elment, a lányka az udvaron maradt, és a jövőjén gondolkodott, miközben hideg bort iszogatott az amforából, amelyet a kútban hűtöttek. Fioreste Saviodoro szavai távoli évek látomásait villantották fel benne, s a javaslat alternatívájaként nem tehetett volna mást, mint visszatér Dendrába a rongy- és hulladékkereskedéshez. De mindkét lehetőséget hiábavalónak és értelmetlennek látta: egyikhez sem érzett valóban kedvet. Még napnyugta előtt rájött, hogy egyetlen megoldás maradt a számára; az öreg utalása Ansilobe Theacréra némi reménysugarat jelentett a sorompók között, amelyeket a sors rakott körébe. Még ha az életébe kerül is, kötelessége megpróbálni.
VI.
Éjfél múlhatott, az eső szemerkélt. Balthis előtt a hegy, amelyen Cromer Granarth palotája magaslott, óriási, sötét, alaktalan tömbként meredezett, tőle jobbra pedig a tavat tápláló folyócska csörgedezett. Egész napját azzal töltötte, hogy körbejárja a hegyet, mely mögött széles víztükröt fedezett fel. A hegyoldalba hosszú, ezernyi amforával ellátott drótkötélpályát szereltek a függőkertek öntözésére, de most minden csendes volt, és mozdulatlan. Nem táplált illúziókat a rá váró nehézségekkel szemben, de kezei már a falat tapogatták, amely alatt őrszemek járkáltak, hogy azonnal végezzenek a betolakodókkal.
Egészen a fal mellett haladt. Ansilobe Theacre elmondása alapján a körfalon kívül kis téglaépületre kell lelnie, amelynek pincéjéből a magaslat tetejéig vezető ösvényre lehet jutni. Éppen rákezdett az eső, amikor megpillantotta az épületet. A sötétben lerakta a földre a táskáját, és egy olajmécsest vett elő; meggyújtotta a kanócot, és megpillantotta a pincébe vezető rövid lépcsőt.
Fejére rögzítette a mécsest egy álla alatt megkötött spárgával, hogy a keze szabad maradjon. A vezeték, amelyen Alvarise Theacre végighaladt, hogy a kívánatos Isahuelához jusson, négyszögletes, enyhén emelkedő út volt, amely rettentő hosszúnak tűnt. Négykézlábra ereszkedett, s még az út felét sem tette meg, amikor belátta, hogy vannak férfiak, akik azért, hogy asszonyi testet érinthessenek, akár a poklon is keresztülvergődnének. A dombok tetejére feljutni a függőkertek szép kis lépcsősorain is kimerítő lehetett, de ezen a föld alatti csatornán végeérhetetlen vállalkozás volt. Váratlanul elmosolyodott, mert eszébe jutott a fiatalember, aki, mielőtt nekivágott volna az emelkedőnek, lenyelte az ezüstszínűre festett szilvát. Balthis is szerette volna, ha van egy védelmező talizmánja, de még inkább egy megvesztegethető őrparancsnoknak örült volna, aki szemet huny, ha látja, hogy tiltott helyeken járkál.
Az átjáró üres ciszternába torkollott, ami nagyjából harminc lépés széles lehetett, és olyan mély, hogy hágcsó kellett volna a feljutáshoz. Közepén hatalmas, kör alakú, sötét tárgyat vett észre, amely fémesen csillant meg a mécses fényében. Ostobán eltátotta a száját, gerincén jeges borzongás futott végig, mintha egy hulla keze simította volna végig: Cromer Granarth repülő gömbje állt ott mozdulatlanul, az esőben.
Alvarise Theacre soha nem említette a nagynénjének, hogy szerelmi utacskái a bűvös légi jármű kikötője mellett vezetnek el, s alighogy elég bátorságot gyűjtött, elhatározta, hogy közelebbről megvizsgálja. A gömb három zömök hengeren nyugodott, s Balthis rájött, hogy ezekből bocsátja ki fénylábait. Körülsétálta, s egy kis lépcsőt vett észre, amely egy nyitva álló, ovális ajtóhoz vezetett. Ha a bejárat zárva lett volna, minden bizonnyal továbbáll, így azonban a kíváncsiság győzött, és belépett. A mécses halvány fényében titokzatos műszerekkel teli kis helyiség tárult elébe. Egy nyomógombokkal borított irányítópult elé helyezett karosszék tetszett neki a legjobban, mert körbe lehetett forgatni, de az összes többi értelmetlen volt a számára.
Átment a fülkén, hogy megpróbálja kinyitni a végében levő ajtót, de sikertelenül. A kilincs, bár eltért a megszokottól, normálisan nyílt, alatta kerek nyílás volt. A gépekkel kapcsolatos ismeretei alapján nem tudta megállapítani, hogy kulcslyuk-e, vagy valami más, mindenesetre kulcs nem volt benne.
Visszatért az irányítópulthoz, rákönyökölt, és érdeklődéssel vizsgálgatta az üvegablakocskákat. Parányi tűket látott, amelyek a fokokra osztott félkörök mentén látszólag maguktól mozogtak, mintha a szerkezet belsejében mágikus erők rejlenének, amelyek mozgásba hozzák őket. Megnyomta és felengedte a gombokat, álmélkodva füttyentett, amikor három, cseresznye nagyságú körte kigyulladt. De nyomban az ajtóhoz szaladt, mert megijedt valami bugyborékoló hangtól: szuroknál is feketébb, olajnál is sűrűbb folyadék áradt bőségesen a gömb hasán levő nyílásból, s hamarosan annyi kifolyt, hogy teljesen elfedte a ciszterna alját. Balthis látta, hogy valami olyasmihez nyúlt, amihez nem kellett volna, de ez egy csöppet sem zavarta. Éppen tovább akart indulni a föld alatti úton, amikor meghallotta, hogy a repülő jármű belsejéből valaki segítségért kiált:
– Segítség! Azonnal kinyitni! Hallasz?! – kiáltozott a hang.
Visszatért a belső ajtóhoz. Bármire inkább számított volna, mint hogy egy foglyot talál bezárva. De az a tény, hogy Costa Taurana istene nem vetné börtönbe, mint valami hétköznapi bűnözőt, felbátorította a kísérletre.
– Van ott valaki?! Segítség! – üvöltötte az ismeretlen.
– Ki van ott? – kérdezte Balthis nem túl hangosan.
– Engedj ki! Fogd a kulcsot, és szabadíts ki! – parancsolta a férfi haragtól és elkeseredéstől reszkető hangon.
– De hát zárva van – felelte Balthis bizonytalanul.
– Tudom, hogy zárva van, te ostoba! Fogd akkor a másik kulcsot! Nézd meg a szék alatt, igyekezz!
A karosszék ülése alatt valóban volt egy kulcs, bár Balthis soha nem ismerte volna fel: egy kilyuggatott kis vashenger volt. Beledugta a kilincs alatti nyílásba, s az ajtó halk kattanással magától feltárult.
Bekukkantott. Egy ágyat látott, rajta egy sonkaként összekötözött, elegánsan öltözött férfival. Kövérkés volt, krumpliorrú, haja szőke, vörös arcát rettentő harag torzította el.
– Szabadíts ki! Azonnal oldozz el, te ostoba! – parancsolta. – Mit állsz ott, mint akit odaszögeztek?!
– Ki vagy te? – Balthis nem mozdult. Egy csöppet sem tetszett neki a férfi.
– Nem ismersz, te idióta állat? Azonnal oldozz el, istened parancsolja ezt! – ugatta a másik.
Balthis kővé dermedten bámulta.
– Te vagy... te vagy Cromer Granarth?
– Hát ki lennék! Gyerünk, rajta! A Földet idegen istenek szállták meg, s egyikük az arany álarcom mögé rejtőzve járkál, engem pedig már hat hónapja bezártak ide. Riadót kell elrendelni. Ne rabold tovább az időmet, mert különben a kannibálhalak közé vettetlek, te idióta!
Balthisnak esze ágában sem volt engedelmeskedni, hanem kiment, és újból bezárta az ajtót, úgy, ahogy találta, s leszaladt a lépcsőn. Ment az esőben, a gömb tartályaiból kiömlött szurokban csúszkálva, s látta, hogy a folyadék lefolyókban tűnik el. Egy másik, magasabban fekvő út indult a ciszternából vízszintesen, ide kapaszkodott fel lihegve. Félt, és azt kívánta, hogy minél távolabb kerüljön Cromer Granarthtól, bármennyire is össze van kötözve.
Néhány kanyar után megpillantotta a kivezető nyílást, s a földre tette a mécsest. Képtelen volt rájönni, hogy milyen események következtében végezte Costa Taurana istene különös vasmadarának fogságában, s az ijedtségtől még találgatni sem tudott. Azt viszont tudta, hogy az istenek arany álarcot viselnek, amikor hatalmuknak isteni és hivatalos hangsúlyt kívánnak adni, így nem lehetetlen, hogy a nép ellenőrzésében Darth Larimani lépett a helyébe. Nyilvánvaló, hogy távol kell tartania magától a borbélyát, a szabóját és mindenki mást, aki csak kétségbe vonhatja személyazonosságát.
Ansilobe Theacre elmondta, hogy az unokaöccse és Isahuela között hat hónapja folyik a dolog, vagyis amióta Cromer Granath rabságban van. Azaz, még mielőtt támadásba lendültek volna Sabra Gwenaura ellen, ellenségei sietség nélkül körbehálózták, s tervük egy része az lehetett, hogy ártalmatlanná teszik Costa Taurana istenét is, talán hogy megkaparinthassák a repülő gömböt. A fő kérdés továbbra is az volt, hogy vajon a két örök életű vajon miért tette mindezt?
Vállat vont, és kilépett rejtekhelyéről. Vakon tapogatózott egy üres fürdőmedence alján, amelyet egzotikus növények vettek körül, s az esőben, ami a haját is átáztatta, olyan kicsinek és védtelennek érezte magát, mint óriás talpa alatt a hangya.
Egy kolostorba jutott, amelyet teljesen körülzártak egy kivilágítatlan kastély belső falai. Beszaladt egy oszlopsor védelmébe, és a kijáratot kezdte keresni. Azt tervezte, hogy behatol Cromer Granarth rezidenciájába, és addig leselkedik, amíg fel nem fedezi, hová zárták Sabra Gwenaurát. Ám amikor maga mögött hagyta a kolostort, rájött, hogy szembe kell néznie a felderítendő épületekkel teli hatalmas függőkertekkel, ami legalább még egy éjszakát vesz igénybe.
A dombtető sötétségbe veszett. Egy ösvényről az egyik palota tetőteraszának óriási kristálykupolájában világosságot vett észre. Hálát adott az égnek az esőkopogásért, majd befordult egy tavirózsával teli tavacska mellett, míg egy keskeny úton az épület főbejáratáig nem ért.
A kaput ráccsal torlaszolták el, de nagy fintorgások közepette sikerült átbújnia rajta. Odaszaladt egy márványlépcsőhöz, és halkan, mint egy párduc, felment rajta. Az első emeleten sötét csarnokban találta magát, amit szobrok és dísznövények árnyai töltöttek meg. Tudta, hogy az életét kockáztatja, mégis elhatározta, hogy elmegy a csarnok végéig. Ahogy a folyosók útvesztőjében bolyongott, bátorító zaj ütötte meg a fülét: a közelben hortyogott valaki.
A majdnem harminc lépés széles hálószoba bejáratát a kapuéhoz hasonló rács zárta le. Átbújt a rudak között, félrehúzott egy átlátszó függönyt, s egy szokatlan, félkör alakú medencét pillantott meg. A mélyedés védőárokként nagy, baldachinos alkóvot vett körül, s Balthis arra gondolt, hogy meg kéne nézni, ki alszik a habkönnyű csipkefüggöny mögött. A helyiségben furcsa szurokszag terjengett; Balthis beleszimatolt a levegőbe, és rájött, hogy ugyanilyen szaga volt a gömbből kiömlő folyadéknak is. Látszólag a fürdőmedencéből áradt, s Balthis eltöprengett, hogyan is juthatott az anyag egy magasabban fekvő helyre. Aztán félretolta a kérdést, belemerült a vízbe, és átgázolt a nagyjából öt láb széles medencén. Ahogy kifelé mászott, arra lett figyelmes, hogy erősen ráncigálják a ruháját, a lába között pedig valami nyálkás siklott át. Csuromvizesen, ijedten kalapáló szívvel ugrott a szárazra: ruhájának széle lógott, mintha kutya támadott volna rá. Csak most jutott az eszébe, amit Cromer Granarth a kannibálhalas medencéről mondott, s rémülten felnyögött. Meg kell őriznie a nyugalmát! Felment a három vörösmárvány lépcsőfokon, és bekukkantott a függöny mögé. Zöld selyempaplanon csodaszép szőke nő feküdt, olyan lenyűgözően a maga meztelenségében, hogy egy süket ember azonnal beleszeretett volna. Normális hallású embert azonban kiábrándította volna a puha ajkak közül előtörő, orrhangú füttyel kísért erős horkolás. Balthis látta már ezt az arcot: Bambolisa Grenth volt az.
A gyönyörű, varázslatos nő nem egyedül aludt. Mellette, hason fekve, izmos, barnára sült ifjú hevert, nyilvánvalóan szeretkeztek. Míg azonban a formás istennő mély álomban pihente ki az ölelkezés fáradalmát, a férfi véglegesebb nyugalomban ünnepelte a szerelmi aktus végét: véres hátából egy tőr markolata állt ki.
Balthis nem vesztegette az időt azzal, hogy a nő különös ízlésén töprengjen. Tisztán érezte, hogy hibát követett el, amikor bejött ide, mert a távozás kérdése meghaladta képességeit. Ha nem akar ismét belegázolni a medencébe, ott kell megvárnia a hajnalt a holttest és Bambolisa Grenth társaságában.
Semmi okosat nem tudott kisütni, leült hát az alkóv lépcsőjére, és tenyerébe támasztotta a fejét. Az éjszakai kirándulás minden izgalmát, ha ugyan ezt izgalomnak lehet nevezni, kimerültség váltotta fel, kedve lett volna sírni.
Hamarosan el is kezdett pityeregni, ám egyszeriben fény gyúlt, és súlyos léptek zaja közeledett a külső folyosó felől. Gyorsan bebújt a hatalmas ágy alá, összetekeredve, akár a kígyó, míg a legsötétebb sarokba nem ért. Valaki megállt a kiskapu előtt, és lámpával bevilágított a szobába.
– Ébredj, te átkozott! Ébredj! – kiáltotta a férfi dühödt, fenyegető hangon. – A szellemekre, Bambolisa! Nyisd ki az ajtót!
Balthis azonnal felismerte Larimani hangját, amelyet bosszús nyögdécselés követett, amint a szőke nő abbahagyta a horkolást.
– Mi bajod van?! Mi az ördög folyik itt?! – elégedetlenkedett álomittasan.
A lányka érezte, hogy megmoccan, valami fémesen csikordult az ágy mellett, aztán látta, hogy kitárul a kapu. Darth Larimani lábai megálltak a medence szélén.
– Ide is behatolt ez az ocsmányság. Átkozott vezetékek! A lakosztályomban már a csapból is csöpög. Nézd csak, milyen: ezek a szaros halak mind felfordultak tőle.
– Mi? Miről beszélsz? – Bambolisa Grenth lábai lehaladtak a márványlépcsőn, és megálltak a fürdőmedence mellett. – Éreztem már ezt a szagot. Ugyanez lengi körül a varázsgömböt is. Talán Cromer egy ördög cimborája szabadult ki a gömbből.
– Csak a te fejedben léteznek ördögök, ostoba tyúk! – rikácsolta Darth Larimani. – Ezerszer megmondtam, hogy a gömbben sem manók, sem varázslók nincsenek.
– Ó, tényleg? Hát akkor hogyan repül? Erre válaszolj nekem, te ocsmány, bűzös hólyag! Hogyan repül az égen? Én mondom neked, hogy Cromer elbújtatott benne egy ördögöt. Azonnal menj, és nézd meg, mi történt, ahelyett hogy úgy járkálsz itt, mint egy eszement kakas!
A férfi nem válaszolt; meggyújtott néhány kandelábert, és kiment. Rejtekhelyéről Balthis látta, hogy Bambolisa Grenth a medence fölé hajol, és egyik kezével a vízben kotorászik.
– Döglöttek... mind megdöglött, kiszáradt, utálatos halak. Ohó! Ez a kis kurva még mozog! – sikoltott fel, és visszakapta a kezét. – Jaj de undorító! Jaj de undorító!
Pár perc múlva megint bele merte dugni a kezét a vízbe, s nagy, legalább egy méter hosszú, ezüstös színű halat húzott ki.
Dühödten fújtatva a szoba túlsó végébe röpítette, s leverte az egyik lámpát, amit a társa meggyújtott. Amíg Darth Larimani visszaérkezett, még legalább tíz-tizenkét halat halászott ki, s azzal szórakozott, hogy hozzácsapdosta őket a bútorokhoz. Aztán fölment az alkóvba, kilökdöste belőle a barna bőrű fiatalembert, és belegörgette a medencébe.
Ebben a percben tért vissza lihegve a másik.
– Gyerünk, öltözz gyorsan! Az egész moslék kiömlött a gömb csöveiből. Olaj, minden bűzlik tőle odalenn. Jobb, ha azonnal kitisztítjuk a ciszternát.
– Nekem ne mesélj, te tehetetlen hülye! – a nő ordított, mint egy állat. – Ilyen későn fölébresztesz ezzel a baromsággal. Nem vagyok a szeretőd, érted? Garbari istennője vagyok, érted? Mit gondolsz magadról, hogy éjszaka idejössz, és felbosszantasz, te hülye bunkó!
Darth Larimani lehajolt, felvette az egyik halat, és tiszta erőből az alkóv felé hajította. Balthis lent hallotta, hogy Bambolisa Grenth felüvölt a fájdalomtól.
– Te hülye! Nem érted, hogy a vasmadár nem tud felrepülni, mert kifolyt az olaj? Épp most kérdeztem meg Cromertől, és az a fattyú összehugyozta magát a röhögéstől. Most hogy szabadulunk meg tőlük, a fiútól és ettől a kis ringyótól?
A nő megvadult macskaként fújtatott. Elfordított egy kart, s Balthis látta, hogy a medencéből átjáró emelkedik ki. Bambolisa Grenth fürgén átszaladt rajta, aztán pofonok és ütlegek zaja hallatszott, összekapaszkodva a földre estek, majd veszett kutyaként nyüszítve istenigazából ellátták egymás baját.
Larimaninak sikerült elkapnia ellenfele torkát, s arccal a falhoz csapta. A rettenettől bénult kislány látta, hogy vér- és agyvelőpermet mocskolja be a falat. De Bambolisa Grenth feje csodálatosképpen nyomban sértetlenné változott, s sérülési nyomok nélkül talpra ugrott. Rekedten felkacagott.
– Üss csak, rajta, te kurvafajzat! Üss csak! – kiáltotta. Hangja hirtelen könyörgőre váltott: – Üss meg, könyörgöm! Négyelj fel, tépj darabokra!
Balthis nem tudta kivenni, mit csinálnak. Mintha szorosan átölelnék egymást. A nő csupasz lábán patakokban folyt a vér, s hangosan, élesen nevetett. Darth Larimani tőrdöfései némák, kegyetlenek voltak.
Bambolisa Grenth ismét a földre rogyott, a férfi pedig, állati kéjjel az arcán, rávetette magát. A tőrdöfés, amit a fekvő testbe mélyesztett, áthaladt a húson, és a padlóban akadt meg. A szőke istennő sebei azonnal begyógyultak, ő pedig vinnyogott. Nyilvánvaló volt, hogy érzi a fájdalmat, sőt minden pillanatát kiélvezi; a végén saját testét figyelte, amelyből dőlt a vér, s ettől szinte eksztázisba esett.
– Még, még! – vonyította a bíborvörös tócsában fetrengve.
– Elég! – a férfi kimerülten lihegett. – Elég... büdös kurva! Most öltözz, szedd össze magad! – Imbolyogva állt talpra.
Bambolisa Grenth viszont megperdült, s izgatottan csillogó szemmel a sarkába harapott. A férfi dühösen addig rugdosta a fejét a másik lábával, amíg a nő tekintete üvegessé vált.
– Megöllek, kurva, megöllek! – átkozódott kifelé menet Darth Larimani.
Amikor magára maradt, a nő kiköpdöste a nyelőcsövében maradt, összecsomósodott, pirosas nyálat. Egy marok vízzel megmosakodott, fölvett egy köntöst, és követte a társát.
Balthis előbújt menedékhelyéről, és az ajtóhoz óvakodott. Az izgalomtól képtelen volt elgondolkodni a két isten viselkedésén. Szavaikból egy fontos részletet mégis megértett: sátáninak, bűvösnek tekintették a repülő gömböt, akár a tudatlan emberek, ennek ellenére úgy határoztak, hogy valamiképpen azzal fogják végleg eltenni láb alól Sabra Gwenaurát és Cromer Granarthot. De miképp pusztíthatják el a fizikailag elpusztíthatatlan, örök életű lényeket?
Lábujjhegyen elszaladt a folyosó végéig, ahonnan a terasz fölé magasló hatalmas, színes kristálykupola nyílt, ezernyi lobogó kandeláberrel megvilágítva. Az ajtófélfához tapadva meghallotta a még mindig vitatkozó Bambolisa Grenth és Darth Larimani hangját:
– Képtelen voltál kiszedni belőle, hol vannak azok az amforák?! – üvöltötte a nő. – Egy kicsit meg kellett volna kínoznod. Cromer egyáltalán nem olyan, mint ez a hülye itt, aki még akkor sem szólal meg, ha belerúgsz.
– Ne akarj lyukat beszélni a hasamba, ostoba szuka! A tartalék benzines kannák a pincében lesznek. Holnap megtöltjük a tartályt, aztán mindkettőt örökre a csillagok közé repítjük.
– Nem biztos, hogy ez tetszeni fog neki. Azt parancsolta, hogy tudjuk meg Sabrától, hol van a Telekron. Nem mintha bárki is parancsolgathatna nekem.
– Mivel nem beszél, jobb szeretném eltenni láb alól – vicsorgott a férfi.
Balthis kinyújtotta a nyakát, és belesett. A pavilon, amelyet márvány oszlopsor vett körül, fonott székekkel és asztalokkal, dísznövényekkel és szobrokkal volt berendezve. Közepén, karosszékhez kötözött kézzel és lábbal Sabra Gwenaura ült, aki, bár jelen volt a veszekedésen, szemmel láthatóan egy szót sem hallott. Álmosnak tűnt, tekintete üresebb volt, mint valaha.
Ebben a pillanatban Bambolisa Grenth hátrafordult, és észrevette Balthist. Szeme elkerekedett az ámulattól.
– Ő az! – kiáltotta. – Ő az az átkozott taknyos, megismerem! Hívasd az őrséget, zárják körül a palotát!
Az utolsó szavakat Balthis már a folyosó túlsó végéről hallotta, mert még mielőtt a másik kinyithatta volna a száját, szélsebesen eliramodott. Amikor leért a lépcsőn, visszhangzó gongütések ütötték meg a fülét. Rémülten átbújt a kapu rácsai között, és elinalt a sötétben. Háta mögött a pavilon a felhők alján lebegő világító kupolának látszott, az eső elállt. Izgatott zajok és hangok hallatszottak, őrök érkeztek, kérdéseket és parancsokat ugatva. A lány nyaktörő iramban szaladt végig a lépcsőn és a szentély felé vezető ösvényeken.
A riadó hallatán sok őrszem bújt elő rejtekhelyéről, s bár a függőkertek zsúfolva voltak növényekkel, alacsony falakkal és apróbb építményekkel, észrevették Balthist. Kisvártatva, amikor lihegve, elakadó lélegzettel a domb aljára ért, legalább harminc férfi volt a sarkában. Előtte a szentély és külső falak meredeztek, a tágas tér túloldalán pedig az őrtestület fényei villóztak. A kövezetről öt-hat nyílvessző pattant vissza, a kiáltozások egyre fenyegetőbben és közelebbről hallatszottak, s egy túl messziről elhajított dárda a lába közé vágódott, mire Balthis felnyögött.
– Balthis! – kiáltotta valaki. – Balthis... Erre, kislányom!
A félelemtől vakon csak ekkor vette észre, hogy a főkapu mellett néhány alabárdos fekszik a földön, kicsavarodott végtagokkal. A fáklyák fényében egy lovas alakja rajzolódott ki, ahogy harciasan egy óriási kardot suhogtat, s Balthis hitetlenkedve ismerte fel Valthur di Garbari négyszarvú sisakját. A lovag ügetésre fogta a lovát, és megindult Balthis és üldözői felé.
– Nyomorult gazemberek! – kiáltotta őrjöngve. – Costa Taurana söpredéke! Rettegjetek, parasztok!
A lovag végigszáguldott a lépcsőt és a kerteket határoló térség mentén, iszonyatos vágásokkal fenyegetve a gyalog érkező őröket. Az óriási kard tompán pufogott sisakokon és fegyvereken, ahogy darabokra zúzta őket. Élő húst hasított, sisakot és csontokat roncsolt szét. Az izgatott parancsokat félelem- és jajkiáltások váltották fel.
– Most rajtatok a sor, csőcselék! – a harcos megfordította hátaslovát, és az éppen odaérkező alabárdosok felé ügetett. – Valthur di Garbarit látjátok magatok előtt, patkányok! Halál és pusztulás vár rátok! Gyertek, koldusok, melyikőtök áll ki Cayyali degli Zumaragával!
A bokrok közül leselkedő őrök azonban hamarosan íjat kezdtek használni, Valthur pedig a kapu felé indult, tucatnyi holttestet hagyva maga mögött a földön. Gyorsan lehajolt Balthisért, megragadta, és felrántotta maga elé a nyeregbe, aztán fekete lovát ügetésre fogva Stryse külvárosa felé vette útját.
– Bambolisa istennő szemeire! – kiáltotta méltatlankodva. – Fegyveres férfiak egy kislányra vadásznak! Ha nem félnék, hogy egy nyílvessző eltalálja a lovamat, ma éjjel szívesen itt maradnék, hogy még néhányat eltegyek láb alól ebből a söpredékből.
– Valthur! – nyögte remegve Balthis. – Uram, hogyan értél ide éppen most?!
Az ifjú komoran elmosolyodott.
– Napszálltakor értem be a városba, s a jó Saviodoro elmesélte, hogy elmentél bajt keresni. De honnan szedtél annyi bátorságot, hogy ezek közé a pribékek közé bemerészkedj? Meg kell mondanom, hogy sok harcosnál merészebb vagy!
Balthis kapkodva, félbehagyott és összefüggéstelen mondatokban beszámolt az eseményekről. A végéről csak annyit mondott, hogy rátalált a barna hajú lányra, a két fogva tartó kilétét azonban nem fedte fel.
Valthur mérgesen felmordult:
– Cromer Granarth holnap rá fog jönni, hogy hibát követett el, amikor elrabolta Gwen kisasszonyt! Halhatatlan-e vagy sem, megkapja tőlem, amit megérdemel.
Néptelen negyedeken haladtak át, a ló patája trombitaként harsogott a kövezeten. A tengerpartra érve a harcos azt dünnyögte, hogy ebben az útvesztőben ő nem tud eligazodni.
– Uram, egyetlen módon szabadíthatjuk ki őt – határozott Balthis. – És azonnal kell cselekednünk, mert amennyire hallottam, holnap reggelre már meg is ölhetik. Van kedved megpróbálni... felülről?
Az ifjú kérésére Balthis elmagyarázta, hogy a függőkertekbe többé lehetetlen a földön bejutniuk. Megismételte, hogy a lány percei meg vannak számlálva, de hallgatott a két égi tervéről, hogy a másik örök életűvel együtt a csillagok közé repítsék őket egy dereglyén, hogy az idők végezetéig az űrben keringjenek. Az ötletet elképzelhetőnek tartotta, mert volt benne logika; de úgy tűnt, hogy Bambolisa Grenth és Darth Larimani valaki más parancsait követi, ami meglehetősen bonyolította a dolgot, ezért nem is foglalkozott vele túl sokat.
– Az egyetlen eszköz, amellyel a palotába hatolhatunk, Fioreste Saviodoro repülő hajója – szögezte le. – Éppen tegnap fejezte be, elküldte az ácsokat, és azt mondta, hogy hajnalban, földi széllel kipróbálja. Azt hiszem, könnyű kezelni.
Valthur elmondta, hogy már ismeri a mágus szándékait, aki vacsora közben megmutatta neki a terveket, és lelkesen beszélt a hajó képességeiről, de szerinte mindez őrültség.
– Végül rátaláltál Yu-Yarn mocsaraiban arra a barlangra?
– Barlang? Miféle barlang? Ó, hát persze, emlékszem! De nem oda mentem. Shoga-Montejolban, egy kis faluban találkoztam egy vén bölccsel, aki jelenleg lovászinas egy kocsmában. Elmesélte, hogy fiatal korában óriási hatalommal rendelkező sámán volt Singában, Nyugat-Kharbotóban. Csekély harminc piaszterért kikérdezte számomra a varázscsontocskáit. Ő sugallta azt a feltevést, hogy Gwen kisasszony lelke valójában a Hore Katél föld alatti barlangjaiban maradt, ahol olyan borzalmasan megkínozták, s úgy véltem, ez igaz lehet. Így visszatértem oda, hogy megkeressem.
– Lementél a Hore Katélba? – ámult el Balthis.
– Pontosan, kislányom. Odalenn megismerkedtem egy Basilissa nevű nemes hölggyel, aki belém bolondult, s rá akart venni, hogy maradjak ott az után is, amikor már biztos volt, hogy a keresett lélek nincs a Hore Katélban. Neked bevallhatom, hogy olyan elragadó lány, hogy női boszorkánysággal akárkit képes behálózni; s több mint egy hónapig magánál tartott. Caladé úrnőnek hívták. Olyan hölgy, akivel találkozni csak keveseknek adatott meg, higgy nekem!
– És mostanáig vele voltál?
– Elismerem, hogy megragadott a kedvessége, kicsi Balthis. De te túl fiatal vagy, nem ismerheted még a szerelmes szív dobogását. Aztán, amikor, hogy úgy mondjam, közelebbi kapcsolatba kerültem vele, kiderült, hogy furcsa elképzelései vannak a hálószobai örömökről. Hogy rövid legyek, Caladé úrnő rávett, hogy egy különös hálóhelyet osszak meg vele, szíjakkal lekötözte a végtagjaimat. Darabokra kellett törnöm az egész gépezetet, hogy megszabadulhassak, aztán inkább eljöttem. De most foglalkozzunk magunkkal: biztos vagy benne, hogy a mágus hajója úgy tud repülni, ahogy dicsekszik vele?
– Ó, persze...! – Balthis csak nehezen tudta elhessegetni gondolataiból, mi minden történhetett a lovag és az őrült Basilissa között a barlangvárosban. Fogadni mert volna, hogy az események sokkal mozgalmasabbak voltak, mint ahogy Valthur bevallotta.
Míg a ló a halászbárkák kis kikötője felé poroszkált, Balthis elmagyarázta társának a hajó legfontosabb működési elveit, majd megegyeztek, hogy elkeseredett kísérletet tesznek.
– Egyébként – fűzte még hozzá –, holnap alabárdosok százai forgatják fel a várost utánunk, hogy megöljenek. Teljesen ki vagyok merülve, még nem is ettem, de nem tehetünk mást.
Valthur, bár nem valami lelkesen, láthatóan azonos véleményen volt. A hajóépítő műhelynél leszálltak, az ifjú kikötötte a lovat, búsan a fülébe súgott néhány szót, aztán otthagyta.
– Talán soha többé nem látom viszont – jósolta, s követte Balthist a szárazra vont hajók között. – Igazi barátom volt, remélem, jó gazdára talál. Ó... ez Saviodoro mágus hajója? Nem hittem, hogy ilyen nagy. De az Igazságos Bambolisára! Nem jól látok, vagy tényleg kerekei vannak?
Balthis sürgette, hogy szálljon már fel. Hirtelen izgalmat érzett, még azt is elfelejtette, hogy vizes és fáradt. Felhúzta a hídra a kis falépcsőt, és a mellvédre rögzített kötélre mutatott.
– Ez a felhúzókötél, uram. Húzd fel a keresztárbocot, aztán rögzítsd a feszítőkötelet a farkasfoghoz! A tengeri szél jó nekünk, ha kitart.
A harcos fölmászott egy kötéltekercsre, és átkozódott, hogy semmit se lát. Balthis meggyújtott két lámpást a hajó farában, odaszaladt a ballasztot szabályozó karokhoz, s valamennyit előrelökte. A hajó gerince alól hallatszott a kiömlő homok suhogása.
– Mi az ördög az a vitorlafeszítő kötél? Beszélj úgy, hogy megértse az ember, kislány!
– Az a kötél, ami a bumfáról lóg, uram. Fioreste mágus mindent elmagyarázott. Bátorság, zöldfülű hajósinas, bogozd ki a középvitorlát! Gyerünk azokkal az oldalkötelekkel, pokolravalók! Őrszemek az árbockosárba! Horgonyokat felszedni, mert nyakunkon a tájfun!
A harcos morogva, fejcsóválva végre rájött, hogyan kell felhúzni a vitorlát. Mikor megtudta, mi az a farkasfog, odakötözte a kötelet, aztán a mellvédhez ment, hogy lássa, mi a helyzet odalenn.
– Léket kaptunk, nem is egyet. Homok ömlik ki a hajóból – mondta. – Pusztuljak el, ha láttam már ehhez hasonlót.
– Pofa be, tengerész! – üvöltötte torkaszakadtából Balthis. – Embereket a tőkecsörlőhöz! Rögzítsd a szélfogót, cápafattya, és igyekezz csökkenteni az erős szelet! Mozgás, mielőtt a kalózok a tengerfenékre küldenek bennünket!
Valthur éppen rá akart szólni, hogy ne ordítozzon ilyen ostobaságokat, amikor a hajó megreccsent, és remegés futott át rajta. A far hirtelen felemelkedett a fabakokról, amelyek felborultak, s alighogy a szél megdagasztotta a vitorlákat, a hajóorr beszakított egy szerszámos kunyhót. Balthis kiáltva elzárta a farból kiáramló homok útját, s hamarosan az orr is felemelkedett a földről.
– Majdnem repülünk, uram! – kiáltotta rettentő lelkesen.
A hajó orra valójában alig emelkedett fel húsz centiméterre, s bő két méterre a far, ráadásul még jobbra is dőltek. Egy erős széllökés egyenesen egy javítás alatt álló halászcsónaknak taszította őket, aztán ismét a kunyhónak, amely ez alkalommal a földig lerombolódott. Valthur azt kiáltotta, hogy itt fognak pusztulni. Balthis ügyet sem vetett rá. Homokot engedett ki az orr és a bal oldal csapjain, óriási puffanással ismét a halászcsónaknak ütköztek, lelökték a támasztékokról, amelyek átfúrták a gerincét. A híd lassanként egyenesbe jött, s amint Balthis látta, hogy teljesen vízszintesen fekszik, a hajótest alján fokozatosan elhelyezett összes ballasztnyílást kitárta, s felemelte az irányítókart.
– Indulás, kormányos! – kiáltotta. – Embereket a kormánylapáthoz! Oldalt haladunk. Menj az ormányárbochoz, uram, az ormánysudárhoz! Bontsd ki az orrvitorlát, vagy körbefogunk forogni. Két kibontott vitorla kell ahhoz, hogy a szelet a farban tartsuk. Igyekezz!
– A pokolba veled, állítsd meg a hajót! Állítsd meg ezt az ördöngösséget! – Valthur megkapaszkodott az oldalkötélben, mert dülöngélt a szélben imbolygó hajón. A bumfa tenyérnyire süvített el a feje fölött, a vitorla pedig elfordult.
– Nem tudom megállítani, uram. A kikötő fölött vagyunk – figyelmeztette Balthis. Reccsenés hallatszott, s egy kis hajó árboca, amely a mólóhoz kötve lebegett, belezuhant a tengerbe, mert a repülő hajó gerince letörte. A hajó mintegy tíz méter magasan lebegett, aztán maga körül forogva megindult a kis kikötő partja mentén, további két halászbárka árbocát ledöntve. A ballaszt egyfolytában ömlött kifelé a tíz, szélesre nyitott tárolóból, s a hajó egyre emelkedett. Húsz méter magasságban Balthis elzárta a szelepeket.
– Repülünk. A repülő víz fenntart bennünket, a szél pedig a város felé visz.
A férfi nem válaszolt. Sisakját elvesztette, legurult a hídról; a háromszögű kis orrvitorlát próbálta kibontani: kifeszítette, megkötötte a felhúzókötelet, aztán odaszaladt a mellvédhez, és lenézett. A második vitorla megállította a hajó imbolygását, és továbbhaladtak a tengerpart felé, farral a nyugati szélnek.
– Figyeld az irányt, hajómester! Az ég felhős, nem látom az Északi Csillagot. Merre megyünk? – kérdezte Balthis.
– Egyenest neki a házaknak, hogy az Igazságos Bambolisa verjen meg érte!
Balthist meglepte, hogy lassanként elérik a szél sebességét. Orrvitorla-feszítő kötelet sajnos nem lehetett felszerelni a hajóra, amely így légbuborékként követte a szél irányát. Alig vette észre ezt a kellemetlenséget, Balthis látta, hogy a tengerparti házak hamarosan alájuk kerülnek. Sietve előretolta megint valamennyi kart, és újra kinyitotta a nehezékes raktárakat. Valthur rémülten felkiáltott. A kerekek száraz, durva reccsenéssel egymás után törtek le, a gerinc pedig súrolta az egyik háztetőt. Az egész hajótest a magasba ugrott, az épület mögötti konyhakertbe nagy zörejjel cserépzápor hullott, s hallották a lakók átkozódását. Balthis megfordult, s látta, amint egy téglakémény megdől, majd különös lassúsággal eltűnik egy sötét sikátorban.
– Akadály szemből! – kiáltotta izgatottan. – Tengerbe a kormánylapáttal, mihaszna! Túlságosan jobbra tartunk.
Valthur odaugrott hozzá, megragadta a vállát, felemelte és megrázta, mint egy rongybabát.
– Ne csinálj több őrültséget, kölyök! Nem látod, hogy a vesztünkbe rohanunk?
A szőke harcos véletlenül a farkabinra pillantott, és elképedt. Elengedte a lányt, aki tiltakozón morogva a hídra gurult.
A raktárba vezető kis helyiség küszöbén sápadtan, karomszerű ujjaival az ajtófélfába kapaszkodva Fioreste mágus állt. Szó nélkül a mellvédhez ment, és kihajolt, hogy szemügyre vegye a hajó alatt elhaladó házakat, aztán hátrahúzta az irányítókarokat, és vállat vont.
– Valami azt súgta, hogy jól tenném, ha ma este a fedélzeten aludnék – jelentette ki nyugodtan. – És bár... Vond be a vitorlát, aztán menj a farba, barátom! Hogy a palota fölé érjünk, kevesebb szél kell, vagy ki tudja, hogy végezzük.
VII.
A hegyvonulat tetején húzódó kőburkolatos utat tengeri fenyők határolták, amelyek koronái hajladoztak a sötétben. Felettük haladt a léghajó, Cromer Granarth palotájának kivilágított kupolája felé. Fioreste Saviodoro olykor kinyitotta a repülő vizes hordók raktárát, hogy a hajógerincet legfeljebb méteres magasságban tartsa a talaj fölött. Amikor elmozdította az oldalsó karokat, tízüvegnyi varázsfolyadék áradt ki vízszintesen, a sugarak ívbe hajoltak, és rettentő erővel azonnal a felhők irányába törtek. A mágus folyvást arról panaszkodott, hogy mennyire összeverte magát az imbolygó hálófülkében, ahol az éjszakát szándékozta tölteni, s bár átkozódva azzal vádolta a másik kettőt, hogy meg akarták ölni, láthatóan kész volt, hogy mindenben a segítségükre legyen.
Valthur a farban állt, és egy póznával taszigálta előre a hajót, ami könnyen ment, mert a hajó súlytalan volt, és nem is súrlódott. Minden lökésre jó darab utat tettek meg, mivel egyáltalán nem kellett a széllel küzdeniük, amely egészen elcsendesedett.
– Balra a kormányrúddal, szerencsétlen! – kiáltotta Balthis, aki nem hagyott fel a tengerészkifejezésekkel. – Enyhén lejtő útkereszteződés.
A harcos a hajó közepére szaladt, és oldalra döfve a póznát új irányba taszította a hajót, Saviodoro pedig további folyadékot engedett ki, hogy egy kicsit magasabbra, emelkedjenek. A lányka érdeklődéssel figyelte, ahogy egy alacsony kőfalra állított virágcserép repülő vízzel megtelve lassan a levegőbe emelkedik, bizonyára azért, mert a folyadék elég volt ahhoz, hogy súlyától megszabaduljon.
Hamarosan észrevették, hogy céljukhoz képest túl alacsonyan repülnek, s a mágus azt javasolta, hogy húzzák fel a vitorlákat. Mikor végrehajtották a manővert, emelkedni kezdtek a domboldal mentén, súrolva egy csigavonalú tornyocskát, majd az orr előtt feltűnt a palota. De váratlanul megváltozott a szél, kiszámíthatatlan lett, s a hajó körbe kezdett forogni. Valthur rémülten azt üvöltötte, hogy meg kell próbálniuk a kertben leszállni, mielőtt még a homlokzatnak ütköznek.
– Figyelem! Felfelé, felfelé! – fohászkodott azonban Balthis.
Saviodoro éppen az egyik kar felé nyúlt, amikor a hajógerinc nekiütközött egy pálma koronájának, s a lökéstől mindannyian a hídra estek. A következő pillanatban a hajó hozzácsapódott a terasz márványbalusztrádájának, és ledöntötte. A hajóorr elfordult, és egyenesen a nagy üvegkupola felé tartott, majd szerteszét spriccelő kristályszilánkok közepette a hajó megállt a pavilon romjai között, az összezúzódott váz fémszövevényeibe szorulva.
Balthis kábultan és ijedten, de sértetlenül állt talpra. A fal felé támolyogva tekintetével végigpásztázta a pavilont, amit még mindig tucatnyi kandeláber világított meg. Hol van Sabra Gwenaura? Saviodoro megragadta a karokat, a farból repülő víz áramlott ki, s a hajógerinc lepuffant a cseréppel teli padlózatra.
– Gwen kisasszony! – kiáltotta Valthur, kiugorva a hajóból.
A harcos sietve félrelökött egy felborult dísznövényt, odébb tolt egy asztalkát, amely mögött egy fehér ruhás alak feküdt a hátán, és fölé hajolt. Már majdnem a karjai közé kapta, amikor a hálószobák felől feltűnt Bambolisa Grenth, teljesen meztelenül, a kegyetlen méregtől magából kikelve.
– Átkozott kutyák, élve nyúzlak meg benneteket! – sikította. – Őrök, hozzám! Kapjátok el ezt a csőcseléket!
A nő kést szorongatott. Odalépett Valthurhoz, és őrjöngve felé döfött, de csak azt az eredményt érte el, hogy a penge darabokra tört az egyik bronz váll-lapon. A harcos elengedte Sabra Gwenaurát, megfordult, és döbbenten felkiáltott, amikor támadója arcát megpillantotta.
– Bambolisa istennő! – kiáltotta villámsújtottan. Térdre vetette magát a lába előtt. – Nemes úrnő, szolgád bocsánatért esedezik. Részesülök abból a kiváltságból, hogy tisztelhetlek, Garbari földjének szent uralkodója!
A nő megvadult hiúzként morgott. Egy pillanatig úgy tűnt, ismét felé sújt a penge csonkjával. A palotából még nem hallatszott a közeledő őrök zaja, bár odakinn már némi mozgolódás támadt. Bambolisa Grenth a térdével könnyedén megbökte a harcos homlokát, s megparancsolta, hogy emelje fel a fejét.
– Ó, téged ismerlek! Te Cayyali vagy az egyik déli rendből. Mit művelsz itt, istennőd ellenségeivel? Felelj, átkozott! – üvöltötte, és belemarkolt Valthur hajába.
A lovag sápadtan felállt. Balthis, aki a hajóhídról figyelte, látta, hogy rettentő érzések marcangolják. A szőke nő az arcába köpött, és néhányszor erősen pofon ütötte, de Valthur láthatóan észre sem vette.
– Cayyali Valthur vagyok, hatalmas égi úrnőm – nyögte ki végül. – Parancsolj, és én engedelmeskedem!
– Igen? Hát akkor nyomban fojtsd meg a kislányt és ezt a mocskos vénembert! Veled majd aztán számolok, te hülye. Nézd, mit műveltetek idebenn! Mozogj, idióta, teljesítsd a parancsaimat!
– Öljem meg a kislányt? – dadogta Valthur hátrahőkölve.
– Ssss! Holtan akarom látni a kis ringyót! – sikította Bambolisa toporzékolva. – Holtan, megértetted? Fojtsd meg!
Fioreste Saviodoro odébb tolta Balthist, kinyitotta az ajtót a mellvéden, és leengedte a lépcsőt. Amikor ő is lenn állt a pavilon romjai között, a hajó könnyebbé válva felemelkedett. A lányka a karokhoz szaladt, kinyitotta a repülő vizes nyílásokat, hogy lejjebb engedje a hajót, s az egyik vízszintesen előtörő sugár telibe találta Bambolisa Grentht, aki ocsmányul káromkodni kezdett.
Garbari formás istennője amúgy vizesen fölemelkedett a földről, és lassan a félig beomlott mennyezet felé lebegett. Valthur megsemmisülten bámulta, ahogy vonaglik és sikítozva jajveszékel. Saviodoro elhaladt a nő alatt, talpra állította Sabra Gwenaurát, és a hajó felé taszigálta, közben oldalba bökte a harcost.
– Föl kell szállnunk, uram! Az őrség közeledik.
Szemeit a magasba emelve Valthur tovább bámulta az egyre följebb szálló Bambolisa Grentht, aki láthatatlan zsinórra fűzött rózsaszínű halként lógott a levegőben. A nő lassan emelkedve odaért a pavilon bezúzott rácsozatához, teljes erőből megragadta, és őrült rémülettel a hangjában sikítozni kezdett.
– Szállj fel, uram, gyorsan! – könyörgött Balthis.
Az ifjú részegként támolyogva tért vissza a hajóra. Káprázó szemmel, mintha először látná és félne tőle, Sabra Gwenaurára pillantott, aztán megint a mennyezet felé fordult.
– Bambolisa úrnő...! – tört föl belőle.
Fioreste Saviodoro lihegett, minden erejével a bumfát igyekezett megfordítani. Amikor a keresztárboc a helyén volt, Balthis előrelökte a karokat, és a hajó emelkedni kezdett. Egy szélfuvallat megduzzasztotta a vitorlát, aztán a légi hajó eltávolodott a pavilon romjaitól, átrepült a külső terasz felett. Hamarosan maguk mögött hagyták az épületet. Alattuk, a kertekben a katonák abbahagyták a kiáltozást, és a babonás félelemtől nyüszíteni kezdtek, amikor a nagy, sötét tömeg elrepült a fejük felett.
– Bocsáss meg, ó, istennőm! – suttogta Valthur. – Méltatlan szolgád elárult... Micsoda borzalom! Micsoda szerencsétlenség!
– Hé, te ott, uram! – szólította Balthis. – Húzd fel az orrvitorlát! Körbejárunk, mint a pörgettyű, nem látod?
A lányka elhelyezte Sabra Gwenaurát a farkabinban, aztán söprűvel felszerelve visszatért a hídra, hogy megtisztítsa az üvegszilánkoktól.
– Mindenki a kötélzethez, az ezerfejű medúzára! Kormányosok az ormányárbochoz! Föl az első szárnyvitorlákat! Le a zsákmányt a raktérbe, söpredék...! Véres szakállú Fioreste megtámadta és elsüllyesztette Cromer Granarth palotáját. Irány a látóhatár, bontsátok ki a vörös kalózlobogót!
A két férfi olyan tekintettel bámult rá, hogy Balthis mukkanni sem mert többé. A hajó hamarosan átrepült a dombok mögötti tó fölött hatszáz láb magasságban, s a széltől hajtva a szárazföld felé vitorlázott. Még nem bukkant fel a nap.
Jóval később, a következő nap délutánján, a különös légi hajó már megismerkedett a hófehér felhők nedves simogatásával és a felhajtó áramlatok dühével. Vadkacsa csapatok húztak el alattuk, rekedt üdvözlést kiáltozva, s nagy, mozdulatlan szárnyú albatroszok fürkészték őket lustán, gyanakodva.
Balthis a legnagyobb hőségben álomittasan bukkant elő a kabinból, ahol Sabra Gwenaurával aludt, s mezítláb végigment a felforrósodott hídon. A hajón csönd uralkodott, a vakító fényben csak a kötélzet nyikorgása hallatszott. Egy kancsó bort vitt Valthurnak, aki az irányítókarok mellett lustálkodott. Amíg a lovag ivott, Balthis kihajolt és lenézett.
– Hát tengeren vagyunk? – ámult el. – Merre tartunk, uram?
– Amerre a szél fúj – morogta amaz kedvetlenül. – És a szél ma éjjel megfordult. Mit számít ez?
– A Nyugati-tenger! A szél pedig dél felé visz... Rettenetes! Tenni kell valamit! – tágra nyílt szemmel bámulta az azúrkék végtelenséget, s úgy számolta, nagyjából kétezer méter magasan lehetnek. – Uram, ahhoz, hogy Ousa Nau matriarchátusába jussunk, északkeletnek kell tartanunk. Északkeletnek, érted?!
A férfi keserűen felnevetett, bólintott.
– Hát persze, úgy tervezted, oda viszed az örök életű teremtményt, aki most betakargatva alszik, a barátjához, Haldan Zoharéhoz. Már mindent tudok. A jó Fioreste mágus elmondta, miféle kalandba is keveredtem. Meg kell mondanom, elég sokat hazudtál! Büszke vagy rá, mi?
Balthis szótlanul megrázta a fejét, a másik pedig gyűlölettel nézte.
– Gúnyt űztél a becsületességemből. Meggyűlöltetted velem hazám istennőjét, s többé haza sem térhetek. Még Saviodoro elől is eltitkoltad, hogy valójában mennyi veszély leselkedik rá, hontalan számkivetettet csináltál belőle, akit üldöznek az istenek. Alig tudom elhinni, hogy mindezt a szerencsétlenséget egyetlen kislány okozta. Hallgass... Ne merj hozzám szólni! Azon a napon, amikor megismertelek, átok ülhetett rajtam.
Balthis szeme megtelt könnyel. Visszatért a kabinba, egy percig bámulta az alvó istennő szépséges arcát, aztán bebújt a takaró alá. A rakodótér plafonjához csavarozott repülő vizes hordók és az alját megtöltő rengeteg homok között volt egy kis szabad hely, ahol a gyenge fényben a takaróba bugyolált, horkoló Fioreste Saviodorót pillantotta meg. Előző este úgy találta, hogy meglehetősen ellenséges vele, s kénytelen volt eltűnődni, hogy vajon ő és Valthur joggal hibáztatja-e. Rettentő szomorúság vett rajta erőt.
Élelemmel, főleg kétszersülttel és füstölt hússal bőven el voltak látva, s Balthis étvágytalanul evett néhány falatot. Használta a latrinaként szolgáló lyukat, amennyire csak tudta, megvarrta a ruháját, aztán a hídon át az orrba ment, hogy egy kicsit magában lehessen. A magasból megpillantotta a mély, határtalan tengert, a morajló végtelenséget, amelyhez mérten ő maga semmi sem volt. Még az isteneket és civódásaikat is másképp látta ebben a szédülésben, a határtalan kékségben való lebegésben.
Hallotta beszélni, hogy a tengeren túl, Felső-Mericában az emberek majdnem úgy élnek, mint Haurasiában. Hajók azonban nem jártak arra soha, s az ottani földekre vonatkozó értesülések homályosak, évszázadokkal korábbiak voltak. Ha a szél továbbra is délnyugat felé hajtja őket, töprengett, Alsó-Mericában kötnek ki.
Nem sokkal később látta, hogy Fioreste Saviodoro a hídon beszélget Valthurral. Egy köteg kézzel rajzolt térkép volt nála, és a mágnestűs doboz, amelyért – Balthis látta – legalább háromszáz taurt fizetett. Nehézkesen számolgatni kezdtek, amiből látszott, hogy meglehetősen zavaros elképzeléseik vannak a navigálásról. Úgy döntött, hogy nyugton marad, ha másért nem, legalább hogy elkerülje a szemrehányásokat.
Talán fél klepszidra múltán meglepett kiáltásokat hallott, és megfordult: Sabra Gwenaura elhagyta a kabint.
A lány csípőre tett kézzel állt előttük, egész alakjából elszántság áradt, és beszélt. Amikor Balthis meghallotta a szárazon, ingerülten remegő hangot, először attól félt, hogy a lány ismét hallucinál, de amikor megpillantotta a szemében csillogó nyugodt öntudatot, izgatottan rádöbbent, hogy végre felébredt a hosszú tetszhalálból.
– Gwen! – kiáltotta felé szaladva.
Az istennő hideg érzéketlenséggel nézte.
– Sabra Gwenaurának hívnak, nem Gwennek. – Összeráncolt szemöldökkel fűzte még hozzá: – Nos, elárulnátok végre, mi a csodát keresek én itt? S legelőször is, kik vagytok?
Balthis válaszra nyitotta a száját, de Fioreste Saviodoro félretolta, és tisztelettudóan bemutatkozott, összes tudományos címét elsorolta, istennőnek szólítva Gwent. Aztán Valthurra került a sor, aki mogorván fedte fel kilétét.
Az öreg mágus kiterített egy térképet, hosszan magyarázta, hol vannak, és mennyi utat tettek meg, amióta elindultak, de Sabra Gwenaura komoran és türelmetlenül hallgatta. Látszott, hogy igen rossz kedvű, egy kicsit még kábult, és egy cseppet sem örül, hogy velük van. Ferdén Valthurra nézett, mintha csak őt tenné felelőssé a helyzetért, s így szólt:
– Halljuk csak, uram! Garbariból jössz, Bambolisa hívője vagy. Merre jártál, amikor Larimani és az istennőd rám támadt? Milyen részed volt az ügyben? Ne próbálj hazudni, tartsd szem előtt, kivel beszélsz!
– Én, hazudni neked? – az ifjú méltatlankodva pödörte meg a bajszát. – Hát akkor tudd meg, úrnőm, hogy már két ízben szabadítottalak ki az ellenségeid kezei közül! Sok katonájukat megöltem. Kardomat nem kevesebb, mint három istennel szemben a te szolgálatodba állítottam, s fáradozásaimért jutalmul elveszítettem a hazámat, most pedig hazugsággal gyanúsítasz. De nem számít! Szabad vagy, ellenségeid nyögik a vereséget, teljesítettem a feladatomat. Fogadd hódolatomat, nemes istennő! – Így szólva mereven meghajolt, hátat fordított, sértett arccal a mellvédhez ment, és lenézett.
A lány Fioreste Saviodoróhoz fordult.
– Mi történt egész idő alatt? Semmire nem emlékszem.
– Nos, gondoltam, hogy emlékezeted nem lesz a segítségedre, amikor egészen visszanyered a tudatod, örömmel elmesélem az eseményeket, asszonyom.
Balthis meg sem szólalt. A lány viselkedése megrémítette, s látszólag egyébként sem vette őt tudomásul. A mágus belefogott ugyanabba a történetbe, amiről a lányka számolt be neki, kiszínezte saját fantáziájának részleteivel és feltételezésekkel, s Balthis felháborodva hallgatta, hogy az ő szerepét az eseményekben a minimálisra csökkenti vagy teljesen elhallgatja.
Ezért aztán a mágus néhányszor hazugságokra kényszerült a Hore Katélt és a rákövetkező hónapokat illetően, Sabra Gwenaura pedig gyakran Balthis felé fordult csöndes figyelemmel. A beszámoló végén a mágus hangsúlyozta a repülő hajó fontos szerepét, taglalta az egyedülálló folyadék eredetét és tulajdonságait, és részletekbe menően ismertette a taktikát és stratégiát, amivel ő és Valthur betört Cromer Granarth palotájába.
A lány egyszer sem szakította félbe, de az egész történethez pusztán ennyi kommentárt fűzött:
– Most már mindent tökéletesen értek.
Kis ideig csöndben maradt, tekintetének józan értelme mintha elkomorult volna a másutt járó gondolatoktól. Tudatának visszatértével arca megtelt élettel, megszínesedett, elveszítette azonban édes lágyságát. Hosszan töprengett, végül a férfiakhoz fordult.
– Nagyon köszönöm, uraim! Megfelelő időben gondoskodom arról, hogy kellőképpen megjutalmazzalak benneteket.
Valthur és Saviodoro még egyszer könnyedén, mosolyogva meghajolt, mert egy istennő hálája aranyat és hatalmat, vagy akár mindkettőt jelenthette. A mágus köhécselt, mintegy mellékesen emlékeztette, hogy Balthis is jutalmat érdemel. Erre a mondatra azonban Sabra Gwenaura tekintetéből minden szívélyesség eltűnt.
– Felesleges kiigazítás, uram. Hiszen, veletek ellentétben, barátnőm nem köszönetre és kárpótlásra számítva gondoskodott rólam. Most törődjetek azzal, hogy a hajót magasan tartsátok. Lehet, hogy néhány napon belül megpillantjuk a Yanessa szigetvilágot, s megpróbálunk leszállni. Bármit is gondoljanak rólam, Harlja Fenhora istennő nem az ellenségem, és kiváló vendéglátásban fog részesíteni minket. – Aztán Balthishoz fordult, és kézen fogta. – Gyere, kedvesem, üljünk le a kabinban! Sok mindent csak te tudsz tisztázni.
Ez volt az első alkalom, hogy Balthis valóban az örök életű, némileg titokzatos lánnyal beszélt. Eddig csak egy élettelen bábuhoz szólt, aki most még kimértebbnek és kifürkészhetetlenebbnek tűnt, mint ahogy a történelem és a legendák állították. Lassanként mégis felengedett. Mosolygott, egyes részleteken elcsodálkozott, másokról több részletet szeretett volna hallani. Végül ismét eltöprengett. Határozottan megrázta a fejét, amikor Balthis kérte, hogy legyen barátságosabb Valthurhoz és a mágushoz.
– Nem bízhatok senkiben. Az istenek jól értenek ahhoz, hogy kell kábítószerrel és hipnózissal gonosz parancsokat elültetni az emberek agyába. Ez a Valthur például becsületes ember, de nem gátolhatja meg, hogy tudatalattiját ilyen hatás érje. S ha így van, eljön az a pillanat, amikor engedelmeskedik a hipnotikus parancsnak, még saját akarata ellenére is. Már az a tény, hogy Garbariból jött az én földemre, nagyon gyanús. Értesz?
– De miért akarnak megsemmisíteni téged, istennő?
– Mert elérkezett az idő, hogy szembenézzünk a valósággal. Társaim továbbra is istenek akarnak maradni, elrekeszteni az emberiség elől a fejlődés útját. Jó ideje mondogatom nekik, hogy az emberiséget már nem szolgálja a stagnáló civilizáció. Sőt, küldetésünk legalább ötvenezer éve a végéhez ért... a feladatot, amely miatt örök életűvé tettek bennünket, teljesítettük, és nincs többé szükség istenekre.
– Küldetés? Mire gondolsz? – lepődött meg Balthis.
Válaszul a lány kiteregette Saviodoro egyik térképét, amely Nyugat-Haurasiát ábrázolta. Rámutatott az ujjával.
– Nos, itt van Dendra, a te városod. Valamikor, régen elfelejtett időkben ez a hely egészen más volt, és az Ibér-félsziget déli részén feküdt. Keletre, a középső síkság helyén terült el a Földközi-tenger, körülötte civilizált, élenjáró nemzetekkel, az ősök nemzeteivel. Például az, amit te Fenjsei hercegségnek ismersz, akkoriban egy Itália nevű félsziget volt, én is ott születtem kb. százezer évvel ezelőtt. Itt északon viszont, Ousa Nau matriarchátusának helyén csak tengerágy volt, amely később emelkedett ki. Garbari pedig... Angliának hívták, ha nem tévedek. Annyi idő telt el, hogy sok dologra nem is emlékszem. Azt is elfelejtettem, hogy milyen volt az élet a Nagy Összeomlás előtt.
Az istennő a semmibe révedt, mintha csodálkozna, és csalódással venné tudomásul, hogy örökre elveszítette fiatalkori emlékeit.
– Az emberi agy véges – dünnyögte. – Hogy ilyen régmúlt időket elevenen tartsunk, feledni kell, akár egy papírlap, amelynek első sorai eltűnnek, amikor az utolsókhoz érsz, hogy újabb szavakat írhass le. Furcsállod, amit mondok?
Balthis lenyűgözve bólintott. Soha nem hitte, hogy valamikor egy istennő vallomásait fogja hallgatni. A másik ismét a térképre pillantott.
– Százezer éve rettenetes események történtek. A bolygót maga az emberiség tette tönkre, kockáztatva a kipusztulást. De a Nagy Összeomlás csúcspontján, amikor a környezet pusztulása a halak és a növények létezését is majdnem lehetetlenné tette, egy tudóscsoport hosszú lejáratú tervbe kezdett, hogy a bolygót egészségessé tegyék. Egy maroknyi technikus létrehozott egy gépet, amely halhatatlanná tett minket, és azóta is életben tart. Évezredeken át kellett munkálkodnunk. Lehetetlen feladat várt ránk, senki nem tudta, hogy képesek leszünk-e végrehajtani... s aztán előre nem látott tragikus események még nehezebbé tették a dolgunkat. De ahogy körülnézek, látom, hogy végül is jól teljesítettük a küldetésünket mi, őrzők.
– Őrzők! Így neveztétek el magatokat?
– Igen. Az első ötezer évben valóságos genetikai harcot vívtunk, hogy meggátoljuk, hogy deformált gyerekek és torz mutációk szülessenek. Több millió tonna magot vetettünk el, hogy ismét kizöldüljenek a földek, aztán rovartojásokkal és a legkülönfélébb állatokkal népesítettük be, végül olyan vírusokkal és baktériumokkal, amikről te nem is hallottál. Elkeseredetten dolgoztunk egyszerre több dolgon is, aztán vártuk, hogy az élet motorja ismét erőre kapjon és működni kezdjen. Tizenkétezerben kezdtek kedvező, reményt adó eredmények mutatkozni. Te isteneket ismersz, és különösnek, kegyetlennek, embertelennek találod őket. Valóban felismerhetetlenül megváltoztak... Mégis nekik köszönheted az életedet, mert ők azok, akik legyőzték a káoszt, és szenvedtek attól, hogy távoli őseidet darabokra szaggatva kellett látniuk. Hihetetlen bátorsággal és semmihez sem fogható kitartással küzdöttek azokban az időkben, amikor még emlékeztek arra, kik ők, és milyen célokért harcolnak.
– Most százezer-kétszázkettő van – töprengett Balthis. – Tehát kilencvenezer év telt el azóta. Később mi történt?
– Éppen akkor, amikor úgy tűnt, célhoz értünk, jöttek a bajok. A Föld tengelye elhajlott, és megkezdődött a jégkorszak. Megváltozott a kontinensek éghajlata és arculata, s a bolygó hosszú-hosszú téli álomba merült. Az emberek visszaváltoztak vadakká, pásztor- és nomád vadásztörzsekbe szerveződtek. Ebbe belenyugodhattunk, mert hatalmas technikai háttér állt még a rendelkezésünkre, s gondját viselhettük a szétszóródott csoportoknak. Hála nekünk, erős férfiak és nők maradtak életben, akiket nem támadtak meg az oly sok népet kipusztító betegségek. Bíztunk abban, hogy amikor a jég visszahúzódik, újra benépesíthetjük a bolygót. Csak várni kellett. De huszonegyezer-kétszáztizenhatban... jól emlékszem erre a dátumra! Akkor kezdődött mindaz, amit Borzalomnak hívtunk.
– Mi történt? – suttogta Balthis lenyűgözve.
– A jégkorszak kellős közepén megérkeztek az idegenek, Földön kívüli lények, akiket soha senki nem látott közelről. S velük évezredekig tartó rettegés és halál vette kezdetét. Néha még mindig álmodom azokról az eseményekről... az apokaliptikus pusztulás képei, menekülés... a nagy, sötét barlangok a Himalája alatt, az atomrobbanások, a halálos gázfelhők. Hogy életben maradhassunk, el kellett bújnunk, menedékhelyeket kellett keresnünk. Szinte megszakítás nélkül vittük az embereket a rejtekhelyekre, mert a kozmikus hajók néhány századnyi szünetekkel újból és újból visszatértek, hogy iszonyatos fegyverekkel pusztítsák a bolygót, aztán megint elmentek. Műszereink kimutatták, hogy a Bereniké hajának egyik csillagáról érkeznek, és csupán azt tudtuk róluk, hogy az emberek halálos ellenségei, s egyetlen céljuk elpusztítani őket, bárhol is találjanak rájuk. Hogy miért tették, csak arra lehet gondolni, hogy ezek a lények valahol a Galaxisban már megismerkedtek a mi nem túl rokonszenves, s nem is könnyen kezelhető fajtánkkal. Vagy talán attól rettegtek, amire az ember képes lehet, talán a saját bőrükön tapasztalták, hogy ha az ember ma csak egy kovakővel felfegyverzett vad, holnap váratlanul a csillagok közé repülhet, nagyravágyón és hatalmasan. Minden eszközt felhasználtak, hogy kiirtsanak minket.
Sabra Gwenaura komor tekintettel folytatta:
– Amikor felfedezték, hogy a Föld jeges vidékein embertörzsek élnek, váratlanul és iszonyatosan támadtak: bakteorológiai és kémiai háború, hidrogénbomba és halálsugárzás... Kilencezer évvel a jegesedés kezdetétől maga a Borzalom zúdult rá ezekre a történelem előtti időkbe visszavetődött vadászokra. Az űrhajók emberi települések után kutatva a bolygó egén röpködtek: elmentek és visszatértek, mintha rovart irtanának, amit időről időre meg kell ismételni. Ó igen... tudták, hogy pontosan ismétlődve kell támadásokat intézni az emberiség ellen, harcmódjuk azt bizonyította, hogy nagyon jól ismernek minket. Mi, őrzők viszont tisztában voltunk a rémisztő fegyverek hatásával.
– Azt akarod mondani, hogy már az ősöknek is voltak hasonló fegyvereik?
– Pontosan. Különféle trükkökkel arra használtuk őket, hogy megvédjük a nomád törzseket: megóvtuk őket a sugárzásoktól és a mesterséges járványoktól, a külvilágtól teljesen elzárt barlangokba rejtettük, és arra kényszerítettük őket, hogy vakondként éljenek. És végül elhitettük az idegenekkel, hogy a Földön egyetlen élő emberi lény sem maradt. Hatezer év rémálom után az ismétlődő támadások megszűntek, s az űrhajók nem tértek vissza többé. A barlangokból ekkor előbújtak a törékeny, rémült, kétlábú teremtmények, és feltekintettek az égre, amit még soha nem láttak. Nem emlékeztek a Napra és a csillagokra sem. Olykor fölmerül bennem, hogy az idegenek kíméletlen pontossága nem volt ok nélkül... Amint látod, még itt vagyunk, s ez azt bizonyítja, hogy az ember nehezen elpusztítható állatfaj.
Balthis tátott szájjal hallgatta.
– És te mit tettél?
– Parancsokat kellett végrehajtanunk. A jégkorszak negyvenötezer körül véget ért, a Föld ismét virágba borult, s az emberek szétszéledtek. Kijelöltük fennhatósági területeinket, s nekem az jutott, amit még te is Magasföld néven ismersz. A Nagy Összeomlás rémségei a homályba merültek, a bolygó megfiatalodott és kizöldült, az emberek, bár a korábbiakhoz képest hátrább tartottak, egészségesek voltak, készek az újrakezdésre. A legpesszimistább jóslatokhoz képest is óriási késéssel megvetettük a társadalom alapjait, amelynek nem volt szabad fejlődnie, legalábbis a mostani állapotot túlhaladnia. Aztán hatvanezer esztendő béke következett. Csodálatos volt az eredmény, tudod, Balthis? Az embernek még soha nem volt része ilyen hosszú viszonylagos nyugalomban, mentesen a tudatlanságot és fájdalmat is magával hozó haladástól. Látva a mesésen gazdag ökológiai környezetet, abban az időben elégedettek voltunk magunkkal... De micsoda őrület! Ha odafönn valóban létezik Mindenható, bizonyára kinevette önhittségünket.
– Mire gondolsz?
– Hatvan, munka nélkül töltött évezred hosszú, s a semmittevés az őrzőket is megváltoztatta: elkényeztetett és megbízhatatlan, ostoba és gonosz zugistenekké lettünk. Bambolisa Grenth például, azt mondtad, hogy boszorkányosnak találja a repülő gömböt, ugye? Nos, a terror idején saját kezűleg irányított és javított hasonló léghajókat, a Glóbusz minden sarkába elrepült, hogy embereket gyűjtsön össze. Ma szellemileg olyan, mint egy visszamaradott kislány.
Balthis azonban máson töprengett.
– Dendrában azt tanítják a papjaid, hogy a megismerés bűn. S ha valóban az vezetett a Nagy Összeomláshoz, tényleg lehet benne valami.
– Persze, persze. A kegyetlen valóság az, hogy az ember a fejlődést önmaga ellen fordítja. Ez azonban a félelemben élők igazsága, márpedig az ember nem arra született, hogy féljen. Bebizonyosodott, hogy csak a bátorsághoz hasonlítható ostobasággal soha nem fog tanulni, hogy ugyanazokat a hibákat ismét el fogja követni... Ezerszer próbálja megmászni az Olimposzt, s ezerszer bukik arccal a porba. De nem adja föl! S nem tudom, vajon meg lehet-e fosztani attól a jogtól, hogy újra megpróbálja. Mert ez az emberiség sorsa, Balthis. Mindig az ég felé törni, mindig a látóhatárig jutni, bármi áron is. S a csillagok között nyílt számlánk van: a kihívás.
– Az idegenek? – nyelt nagyot Balthis.
– Igen. Nem kétlem, hogy az embernek egyszer ismét szembe kell néznie a Bereniké hajáról érkező lényekkel... Talán barátin védelmező kezet talál, s talán tiszteletet és életteret kér majd, senki nem tudhatja biztosan. Valami azonban biztos: ha az idegenek el akartak minket pusztítani, az azt jelenti, hogy egy cseppet sem jobbak nálunk, ezért jogunkban áll, hogy a nagy játékasztalhoz üljünk, és megtegyük a magunk lépését. Senki nem alázhat meg minket büntetlenül, legalábbis addig, amíg fogunk van, hogy harapjunk, és körmünk, hogy karmoljunk. Így gondolom én. Továbbá fennáll az a lehetőség is, hogy előbb-utóbb visszatérnek, hátha irtómunkájuk nem volt elég alapos, és azt akarom, hogy azon a napon egyetlen átkozott bombát se tudjanak kioldozni a mezők felett, ahol az emberek gyermekei játszanak. Föl kell készülnünk rá, s a torkukba verni a bombákat, ha mégis megpróbálják.
Sabra Gwenaura mérgesen, ökölbe szorított kézzel beszélt. Erővel elűzte a felindultságát, megrázta a fejét.
– Ám volt kollégáimnak ezek az érvek semmit nem számítanak. Mindnek megvan a maga palotája, csodálatos kertje, hódolhatnak gyengeségeiknek, s minden parancsuk törvény. Néhány ezer éve észrevettem, hogy Bambolisa Grenth meg van győződve arról, hogy istennek született, öröktől fogva égi lény. Megpróbáltam neki elmondani, ki is valójában, de őrültnek nézett. Bradhar Onnerix a Thorna-Ylla Köztársaságból már vagy húszezer éve kijelentette a gyűlés előtt, hogy emlékszik, amikor a Nagy Őstojásból megteremtettük a világegyetemet. Lute Sharjoz, az eszelős, aki arra kényszeríti a Tucán Birodalom lakóit, hogy mázolják magukat olyan feketére, amilyen ő, azt állítja, hogy ő teremtette az első nőt és az első férfit. A nagyszerű szellemi adottságú és hihetetlenül bátor Vergine Albarose, aki valaha csoportunk vezetője volt, a kannibalizmusnak hódol. Nemtörődömség, fejetlenség, őrület... nem maradt más. Műszereink már régen darabokra hullottak. Amikor a Telekron is felmondja a szolgálatot, mindnyájan eltűnünk, s ez áldás lesz az emberiség számára. De mikor következik ez be? Húszezer év múlva? Nos, akkor már túl késő lenne.
– Mi az a Telekron? Az egyik különös gépezetetek?
– Ez az a szerkezet, amelyhez az őrzők hozzá vannak kötve. Végtelen nagy távolságokba is láthatatlan erőt sugároz, amelynek révén testünk sértetlen marad. Ne kérdezd, hogy működik! Valaha talán tudtam, de ma már nekem is csak valami varázslatos dolog. Neve a Tele-Cross-Linking összevonása, annyit jelent, hogy „Sejtkötés-Keresztező Átvitel”. A kötéskeresztezés egykori eljárás volt, amivel az emberi testet meg lehetett védeni, de azt már nem tudom megmondani, hogy miféle különös tudomány lehetett. Ezt is elfelejtettem. Viszont egyedül én tudom, hol található a gép. Olyan helyen van elrejtve, ahová most nekem is el kell majd mennem.
– El akarod pusztítani?
– Hogy? Nem, nem... – Sabra Gwenaura arca töprengővé vált, s elfordult, hogy kinézzen a kabin ablakán. – Nem a szó szoros értelmében, kedvesem. Az az igazság, hogy van odalenn egy csomó szerkezet, amiből új, biztonságosabb menedéket akarok magamnak összeállítani.
– Azt hittem, hogy Haldan Zoharéhoz, a barátodhoz fordulsz segítségért.
A másik összeráncolta a szemöldökét.
– Még álmomban sem. Haldannak és nekem is mások az elképzeléseink, s már régen ki akarja deríteni, hol a Telekron. Ki tudná megmondani, miféle tervei vannak? Nem szándékozom sem őt, sem másokat beavatni egy ilyen fontos titokba. És most, kisasszony, ideje lenne enni, aztán pihenni egy kicsit. Később pontosan megállapítom, merre járunk, mert a barátaid meglehetősen ügyetlennek tűnnek.
Estére a szél veszélyesen megerősödött, a hajó oldalra dőlt, ami meglehetősen rossz hatással volt a négy utas gyomrára. Sabra Gwenaura megparancsolta, hogy csökkentsék a magasságot, míg nagyjából húsz méterre a hullámoktól a szél enyhe légmozgássá gyengült. Egész éjjel gyors iramban, hánykolódás nélkül haladtak az egyre viharosabbá váló tenger fölött.
Másnap reggel Balthis, amikor fölébredt, látta, hogy a hajót borzalmas szélvihar tépi. A kötélzetén átsüvített a szél, az egész Nyugati-tengert vihar korbácsolta.
– Ne menj közel a mellvédhez! – üvöltött rá az öreg mágus. – Ez a szél még a hullámoknál is jobban dobálja a hajót. Eredj vissza!
– Próbáljunk meg lejjebb ereszkedni! – ordította torkaszakadtából Balthis.
A férfi felmutatott az égre, ahol sötét fellegek tornyosultak.
– Már megpróbáltam. De odalenn borzasztó hideg van, azonnal föl kellett emelkedni.
Hamarosan Sabra Gwenaura is előbukkant, hogy körülnézzen. Számításai szerint a Yanessa-szigetvilág nem lehetett messze, bár a látóhatárt köd borította, a látótávolság csökkent. Az istennő gondterhelten kijelentette, hogy ha elkerülik a szigetvilágot, egy hónapig nem látnak földet, s arra kérte Valthurt, hogy maradjon az árbockosárban.
A levegőt sós permet árasztotta el, s az elemek dühöngése közben nem vették észre a madarakat, amelyek jelzik, hogy nyílt tenger felett járnak. A hajót egész nap dobálta a szél, és egyikük sem tudta megállapítani, merre hányja őket a vihar.
Napnyugtakor Balthis felment a fedélzetre, hogy megnézze, mit csinálnak a többiek, s megkérdezze, nem akarnak-e enni. A csuromvizes Fioreste Saviodoro az irányítókarokba csimpaszkodva utasította, hogy gyújtsa meg a fáklyákat, mire Balthis, kezében a tűzszerszámmal fölment a hídra. Már koromsötét volt. Hunyorgott, hogy a víz ne spricceljen a szemébe, s a bumfánál megpillantotta a hevesen vitatkozó Sabra Gwenaurát és Valthurt. A lány dühödten rázta a mágneses dobozt, a lovag pedig azt válaszolta, hogy szerinte ez a holmi gonosz szellem, amely eltéríti őket a helyes úti iránytól.
A lányka odébbment a jobb mellvéd mellett, aggódva figyelve, hogy olyan alacsonyan repül a hajó, hogy súrolja az óriási hullámokat. Ebben a pillanatban hatalmas fekete árny bukkant elő a ködből a hajóorr előtt, mintha hullám emelkedett volna ki a tengerből, s fojtottan felkiáltott. Ezután minden olyan gyorsan történt, hogy meg sem tudott kapaszkodni: rettenetes ütést lehetett érezni, a hajó recsegve oldalra billent, a híd meredek szögben megdőlt. Néhány nyomasztó pillanatig úgy érezte, mintha a semmibe zuhannának, mindent homály és köd borított, a környező világ többször is tótágast állt. Aztán belerepült a tengerbe, és a víz összecsapódott a feje fölött.
Ösztönösen a felszín felé rúgta magát. Tapogatózott, valami szilárdat érzett a lába alatt, s bár érzékeit eltompította a félelem, tudta, hogy homokot érint.
– Segítség! Segítség...! – kiáltozott rekedten, nyelve a vizet.
Egy óriási kézhez hasonló hullám algával és hordalékkal teli partra taszította, ahol Balthis erőtlenül hevert.
A következő hullám megperdítette önmaga körül. A magasban, úgy száz méterre jobbra, a repülő hajó vihar tépte, sötét tömegét sebesen elnyelte az éjszaka.
Balthis a homokba mélyesztette a kezét, s még arra sem volt képes, hogy felnyögjön: valami ismeretlen sziget elhagyott partján végezte, míg a hajó, barátaival a fedélzetén, ki tudja, merre tűnik el a szelek hatalmában, melyek egyre távolabb sodorják.
VIII.
A hangya fáradhatatlanul mászott fölfelé Balthis rózsás arcán, a bőréhez tapadt homokszemcséket kerülgetve. Sok időbe telt, míg odaért, mióta a hajnal őt és millió társát kikergette a hangyabolyból, de most egy csöppet sem tetszett neki ez a meleg, kietlen vidék. Végigszaladt az ívelt ajkak mentén, és antennáit körbeforgatva megállt az egyik sötét orrlyuk előtt, ám egy léghuzat eltérítette attól, hogy ezt a helyet is földerítse. Még mindig forgó antennákkal türelmesen fölkapaszkodott az orra, hogy kiderítse, honnan származik az a szerves illat, amely ide vonzotta. Ekkor az alvó kislány elfintorodott és tüsszentett, amitől lerepült arcáról a rovar. Balthis alvástól dagadt szemei világoskék, vakító égboltra nyíltak.
Nyögve, orrát dörgölve felült. A homokos talajt sűrűn borító bokrok levelei, ahová előző éjjel behúzódott, úgy összekarmolászták és megszurkálták, mint a csalán. Nem messze tőle lágyan morajlottak a hullámok, s csak a fövenyre sodródott rengeteg kagyló és alga jelezte a nemrég véget ért nagy vihart. A lányka kábán és álmosan végighaladt a parton, remélve, hogy megpillantja a horgonyzó repülő hajót. Ám nem volt ott más, mint egy üres homoksáv és a sziget belseje felé, eléggé közel, néhány zöldellő domb.
A látóhatáron tucatnyi apró szigetet vett észre, a távolabbiak sem voltak messzebb néhány mérföldnyinél, még odébb egy meglehetősen nagy, sziklával borított sziget is feltűnt. Az, amelyre a hajótöréskor került, olyan kicsinek látszott, hogy fél nap alatt is körbe lehetett volna járni. A nyomasztó csend az élet hiányáról árulkodott, úgy tűnt, hogy se madarak, se fókacsapatok nincsenek. Csüggedten megmosta az arcát. A homokpad egy sárga, sziklás hegyfokot került körbe, ebbe ütközött bele előző este a bárka, aztán szemközt egy sűrű bozótos mentén futott tovább. Hátat fordított a sziklának, és végigsétált a hullámveréstől kemény homokon; hagyta, hogy lábát simogassák a hullámok, felvett néhány kagylót.
Délre az egész szigetet körbejárta, s egyre jobban elkomorult. Vonzó volt ugyan ez a csepp tengeri oázis, de elhagyatott, és széles nyílt tenger választotta el magától a Yanessa-szigetvilágtól. Egy gyakorlott úszó néhány óra alatt átért volna a legközelebbi szigetre, de Balthis úgy tudta, hogy az úszás csak akkor hasznos, ha valaki szerencsétlenül belepottyan az árokba, és a lehető leggyorsabban ki akar kerülni a vízből; nem tudta, hogy egyik helyről a másikra úszva is át lehet jutni.
Megszomjazott, s rádöbbent, hogy ha a sziget belsejében nem talál ehető bogyót és ivóvizet, rettenetes haldoklás, aztán pusztulás vár rá. Nem ringatta magát abban a hitben, hogy társai vissza fognak térni érte: a repülő hajónak mindenképpen a szél irányát kellett követnie, s a legjobb esetben is csak hónapok múltán találnának rá. Az algák között nem várna rájuk más, csak egy kicsiny, só fehérítette csontváz.
Balthis elszomorodott tulajdon érzelgős látomásaitól, és nagyot sóhajtott: egy napon talán kalandorok vagy erős kalózok vetődnek erre a partra, hogy mesés kincset ássanak el, vagy mert útjukról egy kegyetlen, de csodálatosan szép szirén eltérítette őket, s ők lelnének rá a lányka kagylók között heverő csontvázára. Akkor azt kérdeznék maguktól, hogy vajon miféle különös sors vezérelte őt, hogy itt haljon meg, ezen az elhagyatott szigeten, s megindultan kicsi sírt ásnának tiszteletteljes csendben, miközben férfiasan visszafojtják könnyeiket.
Képzelgését hirtelen valami félbeszakította. Egy homokba szúrt karón nagy fatáblát pillantott meg. Odaszaladt, hogy közelebbről szemügyre vegye, s elámult a figyelmeztetés kifakult betűin: „Királybábu szigete. Halál a betolakodóra!” Még néhányszor elolvasta a mondatokat, de jelentésük továbbra is homályos maradt. Ki vagy mi lehet az a királybábu? És miért akarna bárki is behatolni a tiltott területre? Töprengve odébb sétált, végül úgy döntött, hogy a feliratnak semmi értelme nincs. Talán halászok állították fel, hogy saját területükről távol tartsák az idegeneket. Közelebb ment a parthoz, és néhány percig a tengert fürkészte, hátha a távolban észrevesz egy bárkát. De mivel semmit nem látott, úgy gondolta, ideje lesz forrás után kutatni.
Eltávolodott a parttól, s egyszerre a szíve a torkában kezdett dobogni: emberi lábnyomokat pillantott meg a homokban. Az örömtől szinte elakadó lélegzettel nézett körül, aztán figyelmesen kezdte őket vizsgálgatni. Egy gyerek lábnyomai voltak, s a part mentén haladtak, éppen arra, amerre ő tartott; de lelkesedése úgy hunyt ki, mint a tűz egy vödör jeges víztől, amikor rájött, hogy a tulajdon reggeli lábnyomait látja, és átkozódni kezdett. Letörten, rosszkedvűen indult tovább, ám gondolatai ismét összekuszálódtak. Valamit nem értett: a sárgás sziklák, amelyeket maga mögött hagyott, amikor nekivágott a szigetnek, most előtte voltak, s az övéivel azonos nyomok a köves magaslatok közé vezettek, amerre ő soha nem járt, így nem is lehettek az övéi. A lányka izgatottan torpant meg. A szigeten tehát mégiscsak volt valaki, talán halászok, de legalábbis egy vele egykorú gyerek, aki nem is olyan régen errefelé haladt.
Szaladni kezdett, fölmászott a kis hegycsúcsra. Pár száz lépésnyire megpillantotta a bokrokat, ahol az éjszakát töltötte. A lábnyomok utolérték az övéit, és mellettük haladtak, mintha az ismeretlen követte volna őt. E gondolatra a lányka megdermedt, s a hirtelen rémülettől a szeme elé kapta a kezét: megfordult, s még éppen megpillantott egy kis alakot, amint a sziklák közé menekült.
Rövid ideig csak mozdulatlanul állt, a dolog annyira meglepte. Anélkül hogy gyanította volna, az ismeretlen gyerek egész reggel követte és leskelődött utána, vigyázva, nehogy Balthis észrevegye. De miért tette vajon? Talán félénkségből? Vagy Balthis ellen forralt valamit? Elhatározta, hogy utánajár a dolognak, elindult hát visszafelé. A hegycsúcs lábánál a hullámok szűk átjárókat vájtak, amelyek a magas, meredek falak közé vezettek. Ágakon és nádon keresztültörve hatolt előre az egyiken, de senkit sem látott.
– Itt vagy? – szólt óvatosan. – Válaszolj! Ki vagy te?
A csendet semmi nem törte meg. Húsz lépéssel később egy kis barlang bejáratánál szobrot vett észre, látszólag préselt homokból, ami bizonyára a titokzatos gyerek műve lehetett, de olyan tökéletes és egyedi volt, hogy még egy művész is csak bámult volna. A következő pillanatban Balthist kirázta a hideg: a homokszobor őt ábrázolta, s készítőjének ügyessége minden képzeletet felülmúlt.
– Szent ég! – csak sóhajtani tudott. – Hát hogy lehetséges ez?
Ahogy közelebb ment, valami varázslatosat vett észre abban a tökéletességben, amellyel a legkisebb arcvonását is reprodukálták. Megtapintotta, s érezte, hogy sima, mint a márvány. A haj rendkívül finom szemcsékből készített szálakból állt, amelyek selymes, valódi haj benyomását keltették. Az öltözék láthatóan nem tartozott a szoborhoz; éppen olyan, bár homokból készült ruha volt, amilyent Balthis viselt. A lányka többször körüljárta, mert tudta, hogy valami olyant lát, ami egyszerűen képtelenség, hogy létezzék. Hogy megbizonyosodjon, nem álmodik, ismét megérintette. Miféle ismeretlen ragasztó tudta így összetartani a finom homokot, amelyből megalkották a képmását?
– Na, ne csiklandozz! – kiáltott fel a szobor.
Balthis látta, hogy a szobor szája mosolyra húzódik. A homokszemek vidáman tekintettek rá. Az egyik homokkéz fölemelkedett, és az övé felé indult. A valószerűtlen teremtmény felkacagott.
– De mókás vagy, amikor félsz! – mondta.
Balthis sarkon fordult, és rémülten menekült, amilyen gyorsan csak bírt. Átjutott a szűk sziklahasadékon, a nyílt tengerpart felé szaladt, mintha rémálmainak legijesztőbb teremtményei üldöznék. Zúgott a feje, homályosan gyanította, hogy valami egyáltalán nem emberibe botlott. Hátrapillantott, és amikor látta, hogy a szobor szalad utána, felnyögött. Megbotlott, s arccal belebukott egy nedves, csúszós növénycsomóba, amelytől a szája tele lett apró algával. A szobor lihegve kacagott, és elkanyarodott, hogy kikerülje Balthist.
– Olyan vak vagy, mint a vakond! – kiáltotta vígan a teremtmény. – Buta Balthis! Buta Balthis! Kapj el! Fogadjunk, hogy nem tudsz utolérni!
Balthis föltápászkodott. Szemével követte a hasonmását, aki valamivel odébb ugrabugrált, s úgy látta, kineveti őt. Azt lehetett volna hinni, hogy teste húsból és csontból van, halványsárga bőre alatt fürge, erős izmok dolgoznak, a szellősen röpködő haja és szövetnek látszó ruhája valódi. Hihetetlen, gondolta Balthis hátrálva. Vagy talán démonnal találkozott?
– Játsszunk! – javasolta a teremtmény. – Gyere, fussunk versenyt!
A lányka még mindig hátrált, s a másik elveszítette a türelmét. Néhány ugrással mellette termett, aztán lehuppant a meleg homokba.
– Csak játszani akartam veled. De ha nincs hozzá kedved, csinálj, amit akarsz! Én itt maradok. Menj csak! Nem szeretlek! – sértegette szemtelenül.
– Ki vagy te? – nyögte ki végül Balthis.
– Én én vagyok – szögezte le a teremtmény. Aztán szemmel láthatóan elkomorult. – De... nevem még nincsen. Talán engem is hívhatnának Balthisnak, mint téged. Bizonyos szempontból azonos vagyok veled.
– Inkább ne – szólt nagyot nyelve Balthis.
– Ó, nekem mindegy. – A másik vállat vont. – De akkor sem igazságos, hogy nincs nevem.
– Nem, nem igazságos – ismerte el Balthis, továbbra is biztonságos távolságból. Még mindig erősen kalapált a szíve.
– Nézzük csak... Mit szólnál a Berenicéhez?
A homok kislány az ajkát harapdálta, aztán bólintott.
– Nekem tetszik a Berenice. Ma reggel bukkantam erre a névre a gondolataid között, amikor mintát vettem rólad. Mielőtt megérkeztél, nem léteztem, tudod?
Balthis nézte, ahogy lustán leheveredik, elnyújtózik, aztán belemarkol a meleg homokba, és hagyja, hogy kifolyjon az ujjai közül.
– Berenice, Berenice, Berenicének hívnak! – énekelte. Felült és felkacagott. – Olyan boldog vagyok, hogy megérkeztél. Tegnap este lökést éreztem: bang! Pontosan a sziklán. Micsoda vihar volt! Aztán... paccs! Beleestél a vízbe. Meg is ijedtem. Ki tudja, hogy végezte a repülő hajó! És Sabra Gwenaura és Fioreste Saviodoro és Valthur... Ó, szomorúak lesznek. Azt fogják hinni, hogy meghaltál.
– Honnan... honnan tudod mindezt?
– Mondtam, hogy mintát vettem rólad. – Berenice megvakarta a fejét. – Szóval ez úgy van, hogy egyszer csak valaki lesz belőled, aztán amikor kész, akkor kész. Kár, hogy itt csak homoktestem lehet. Így teljesen egyszínű vagyok, s ez nem tetszik nekem.
– Mintát vettél rólam? – Balthis figyelmesen körüljárta, minden oldalról szemügyre vette. – Te itt laksz?
– Igen. Elég magányos hely, ugye? De most már szerencsére te is itt vagy, játszhatunk együtt. Még kunyhót is fogunk építeni! – Berenice széles mozdulattal a part felé mutatott. – Mielőtt jöttél, mindig itt voltam, a homokban. De unalmas! Képzeld el, azt sem tudtam, hogy létezem! De amint megpillantottalak, te észre sem vettél semmit, éreztem, hogy te lettél belőlem. Nagyon boldog vagyok!
– Nem értem – mondta Balthis, aki legnagyobb ámulatára érdeklődéssel hallgatta a lényt. Odament hozzá, kíváncsian megérintette, s érezte, hogy tagjai olyan lágyak, mintha húsból lennének.
– Soha nem jött ide senki – magyarázta a másik –, ezért nem tudtam, hogy én is létezhetnék. Voltak itt halak, olykor madarak, de amikor kinyújtóztam, hogy megérintsem őket, éreztem, hogy csak félig élnek... alig jobbak a növényeknél meg a rovaroknál.
– És már régóta itt vagy?
Berenice bizonytalanul pislogott.
– Ez tényleg különös. Csak most értem, hogy mi is az idő. Előbb olyan volt, mintha az ablakban állnék, és az eget nézném... Nem tudom megmagyarázni: várakozás volt, és kész.
– De honnan jössz? Vagy itt születtél, ezen a szigeten?
– Dendrában születtem, apám Gothra, a vízárus – jelentette ki Berenice. – Ne nézz ilyen döbbenten! Nem raboltam el az emlékeidet. Csak egy kicsit kölcsönvettem őket. Egyébként hogy válhattam volna önmagammá?
Balthisnak torkán akadtak a szavak. A másik vidáman talpra ugrott, néhány tánclépést tett, aztán összecsapta a tenyerét, és lelkesen kijelentette:
– Hát nem furcsa? Most, hogy van testem, ugrálni és szaladgálni akarok. Beszélni is nagyon érdekes. Ugyanolyan a hangom, mint a tiéd.
– Hát... – dünnyögte Balthis. – Azt hiszem, hogy most jobban teszem, ha keresek egy forrást. Nagyon szomjas vagyok. – Hitetlenkedve a lényre pillantott, alig tudta elhinni, hogy nem álmodik.
– Veled megyek. Én tudom, hol van. És legalább kipróbálom, hogy tudok-e inni. Olyan nagyon szeretnék enni és inni tudni. Mit gondolsz, fog sikerülni? – Berenice a lányka mellett haladt, s a sziget belseje felé intett. – Arra menjünk! A domb lábánál van.
Balthis még napnyugta előtt új erőre kapott az elrágcsált magoktól, s a tengerparton talált, használható állapotban lévő fadézsát megtöltötte tartalék ivóvízzel. A parton Berenicével együtt megfürdött, aki levette szokatlan ruháját, és vele pancsolt a hullámokban. A furcsa lény úgy mozgott, mint egy kislány, mintha, miközben Balthis mintájára megalkotta önmagát, magába szívta volna annak összes ismeretét és gondolatát, bár sokkal gyerekesebb és vidámabb egyéniség volt, s rendkívüli módon lelkesedett mindenért.
A vízből kifelé Balthis figyelte őt. Ha nem homokszíne lett volna, Berenice jobban hasonlított volna rá, mint egy ikertestvér. Ruhája nem változott vissza formátlan homokká, miután levette, hanem teljesen sértetlenül ott feküdt a szövetruha mellett. Amikor beesteledett, elmentek lefeküdni a sziklák közötti szélvédett kis barlangba, amelynek alját száraz homok borította. Berenice azt mondta, hogy megpróbál aludni, ugyanazzal az igyekezettel, amivel délután a vadgyümölcsöt dobálta a szájába. Izgatottan törekedett megmutatni, hogy emberi lény. De Balthis az éjszaka közepén felébredt, s látta, hogy céltalanul járkál a parton, és a tengert figyeli.
A kislány másnap rájött, hogy csak úgy tud elszabadulni a szigetről, ha vitorlás tutajt eszkábál össze. Ám azt sem tudta, hogy kell ehhez a munkához hozzáfogni, amely különben is túl sokáig tartana. Rosszkedvűen ágakat és nádat kezdett gyűjteni, hogy valami kunyhófélét állítson fel a sziklák között. Fél délelőtt segített neki Berenice is, aki sokat fecsegett, s minden fizikai tevékenység iránt lelkesedett. Dél körül azonban a homoklény eltűnt, s Balthis a hegycsúcson talált rá, amint a fatáblát bámulta. Odament hozzá.
– Tudod, mit jelent ez? – kérdezte tőle. – Mi az a „Királybábu”?
Berenice összerezzenve fordult hátra.
– Nem tudom! – kiáltotta. Rettentő izgatottnak tűnt. – Nem tudom, és nem is akarom tudni, mert biztosan valami rossz dolog. Nagyon rossz!
Ez az érzelmi kitörés meglepte Balthist.
– Miről beszélsz? Ki tűzte ide ezt a feliratot?
– Ők voltak azok! – kiáltotta Berenice. Hirtelen megragadta a karót, s dühösen nekiállt kiráncigálni a homokból. Amikor sikerült kitépnie, a tengerhez szaladt, és beledobta.
A lányka látta, hogy arcát érthetetlen harag torzítja el, ezért inkább nem ment közelebb. Szóval „ők” voltak; a gyűlölet, amellyel Berenice a távolabbi kis szigeteket figyelte, meggyőzte Balthist, hogy a lény fél valakitől. De kitől és miért? Most azonban nem mert többet kérdezni tőle. Visszatért a kunyhóhoz, és újból munkához látott, közben azon töprengett, milyen sors vár rá, s hol végezték útitársai. Nem sokkal később a homoklény odament hozzá, és kijelentette, hogy el akar menni a szigetről.
– Építünk egy nagy vitorlás bárkát – mondta. – Visszatérünk Dendrába. Az apánk biztosan boldog lesz, hogy viszontláthat bennünket, nem? A hulladék- és rongykereskedés tisztességes munka, s nem tudunk mást csinálni. Végül is élni kell.
– Hát persze – suttogta alig hallhatóan Balthis. El volt képedve.
– Segíteni fogsz nekem! Veled megyek, és nem találnak rám többé. Gonoszak. Így... így majd megtanulják! – kiáltott fel a másik, a kezét tördelve.
Ágak után kutatva felindultan eltávolodott.
A következő naptól Balthis kedélye csak a szép idő miatt nem vált a legsötétebbé. Azonnal kiderült, hogy a legapróbb szerszám nélkül tutajt készíteni felülmúlja képességeit. Belátta, hogy meg kell elégednie azzal, hogy apránként, mindig a legközelebbi szigetig lebegve, megmunkáláshoz száraz ágakat gyűjt össze. Amikor Berenice is számot vetett azzal, hogy nem tudják észrevétlenül elhagyni a Yanessa-szigetvilágot, viselkedése kezdett megváltozni. Egyre kedvetlenebb és hallgatagabb lett, végül némaságba süppedt, s még Balthist sem kísérte el kóborlásain, hogy ehető bogyókat gyűjtsenek. Amikor a kilencedik napon a lányka hiába kereste őt a parton, megértette, hogy az élő homoklény szándékosan kerüli őt. Este messziről megpillantotta a szikla csúcsán, amint a végtelen tengert és a szigetvilágot bámulja, mint akit, ki tudja miféle szomorú gondolatok gyötörnek.
Másnap, amikor visszatért a bokroktól, ahol kesernyés, sárga színű, apró gyümölccsel töltötte meg a dézsát, látta, hogy Berenice félig lerombolta a kunyhót, és egy óriási, lombos ágakból készült, baldachinnal ellátott fa trónt épített magának. Kiállította a part közepére, és ott ült, a tengerre szögezett szemmel. A lánykát elgondolkodtatta ez a fura viselkedés, s távolról elkerülve őt, a sziklák közé ment nézni. Valamivel később, kétségektől gyötörve elhatározta, hogy odamegy a lényhez, és megtudja, mit forgat a fejében. Trónján ülve Berenice egy pillantásra sem méltatta. Mereven tartotta magát, szinte gőgös nyugalommal, s úgy tűnt, hogy vár valamire. Balthis rögtön észrevette, hogy felületének színe enyhén elváltozott, a homoksárgából halványzöld lett. Sokkal simább is volt, s ha rózsaszínű lett volna, nem lehetett volna megkülönböztetni az emberi bőrtől. A lányka, csodálkozását leplezve, megszólalt:
– Berenice... Mi történt veled? Miért viselkedsz így?
A másik keresztülnézett rajta.
– Ó, te vagy, kislány? Meg kell mondanom, nagy merészség, hogy megjelensz előttem, amikor nem is engedélyeztem a kihallgatásodat. Arra is figyelmeztetlek, hogy ne szólj hozzám ilyen közvetlen szavakkal. Nemesi származású, magas rangú udvarhölgy vagyok. Ne feledd!
– Cím? Rang? Mifélék? – dadogta Balthis, akit teljesen elképesztettek ezek a szavak.
– Micsoda unalmas, bosszantó kérdések! – Berenice ingerült mozdulatot tett. – Értsd meg, félbeszakítottad a meditációmat! Azonkívül undorodom az ostoba képedtől! Ezentúl királyi udvarhölgynek szólíts, megadva a kellő tiszteletet!
– Úgy veszem észre, nagyon megváltoztál, királyi udvarhölgy – szólt Balthis.
Berenice bágyadtan felsóhajtott:
– Méltatlan sors, hogy egy ilyen kietlen helyen kell sorvadoznom, és nincs más társaságom, csak egy rongyos lányka. Vajon tartogat-e még a sors vidámabb napokat a számomra?
– Mik a terveid? – kérdezte óvatosan Balthis.
– Ó, még nem tudom pontosan – méltóztatott válaszolni a másik. – Épp azért jöttem ide, hogy gondolkodjam. Szükségét érzem, hogy új ismeretségeket kössek, és gazdagítsam személyiségemet. Te vajon nem úgy véled, hogy nemes szülők gyermekének joga van ahhoz, hogy maga körül érdekes embereket lásson?
– De, persze! A magam részéről akár kalózokat is szívesen látnék – szögezte le komoran a lányka.
– Kalózokat? Milyen borzalmas! – kiáltotta Berenice. – Kétlem, hogy az efféle emberek tisztességtudóan viselkednének egy szép, elragadó, fiatal lánnyal. Bizonyára rettenetes dolgokat művelnének velem, még a gondolatától is reszketni kezdek. Mondd csak, úgy véled, felbukkanhatnak?
– Remélem, hogy nem! Bár legalább elvihetnének máshová, akár a szigetvilág legnagyobb szigetére! Még mindig jobb, mint nyomorultul itt pusztulni.
– Kalózok! – ismételte a másik. – Durva, szőrös vadak, akik szégyentelen tetteket visznek véghez a védtelen lányokkal. Mondd, te ismersz kalózokat?
– Nem – vallotta be Balthis.
– Ha idevetődne egy csürhe, én annyira megijednék, hogy még ahhoz sem lenne erőm, hogy ellenálljak nekik. Gondold csak el, milyen rémisztő módon tepernének le... De emelt fővel esnék áldozatul ezeknek a tisztátalan férfiaknak, hogy megmutassam nekik, hogy ártatlan, szűz lány létemre a legalantasabb tetteket is büszkén tűröm el. Minden bizonnyal bőszen vágyakoznának rám. Nem így véled te is?
A lányka valami válaszon törte a fejét, amikor felfigyelt, hogy Berenice lágyan mosolyog, és a látóhatárt kémleli, mintha csak remélné, hogy kalózhajó bukkan fel. Viselkedése megzavarta Balthist, nem tudta, mit válaszoljon.
– Bátor szívvel nézek a sorsom elé – jelentette ki a másik. – S ha a durva tengeri rablók bujaságuk rabszolgájává akarnak tenni, rangomhoz méltón nézek szembe a veszéllyel.
– Hát persze – mondta Balthis. – Bár az is előfordulhat, hogy egyszerű halászok jönnek. De mindenképpen erőszakos és szőrös férfiakról van szó.
Berenice feléje fordult.
– És habozás nélkül megfosztanának becsületétől egy gyenge lányt?
– Ne aggódj! A legszégyentelenebb dolgokra fognak kényszeríteni – nyugtatta meg Balthis.
– Egyelőre azonban nem látom őket közeledni. Furcsa! Talán nem tudják az ostobák, hogy itt lehet halászni? Egyébként nem lennék oda a társaságuktól, de ez a magány egyre inkább nyomaszt. – Berenice érdeklődéssel vizsgálgatta Balthist. – De míg azon gondolkodom, hogyan lehetne orvosolni ezt az állapotot, mit szólnál ahhoz, hogy a szolgám legyél? Bár egyszerű származású vagy, úgy vélem, megfelelően gondoskodni tudnál szükségleteimről, s végül is rajtad kívül nem áll más a rendelkezésemre.
– Most dolgom van, Berenice... királyi udvarhölgy. Majd később beszélünk róla.
– Hát persze, szegény kicsikém! Tudnod kell, hogy nagyon is tisztában vagyok hétköznapi szükségleteiddel. Türelmes leszek hozzád, s holnap vagy holnapután részletesebben elmondom, melyek azok a feladatok, amelyeket elvárok tőled. Engedélyezem, hogy távozz... Mi van? Más kérdést is fel akarsz tenni?
– Igen. Ki tiltotta meg, hogy erre a szigetre lépjen bárki? És mi az a Királybábu?
Berenice hirtelen felugrott.
– Szemtelen vagy! Azonnal takarodj innen... Takarodj, és ne is lássalak, amíg nem hívatlak!
– Csak azért kérdezem, mert nagyon megváltoztál. A bőröd majdnem teljesen zöld – dünnyögte Balthis. – Nem értem.
– Nem vagyok zöld! Nem vagyok zöld, te ostoba! – sikította a másik.
– Mitől félsz, Berenice? Nem mondhatod meg?
A homoklény magából kikelve rázta az ökleit, s feléje lépett.
– Gonoszok! Gonoszok! Nem bánthatnak engem, érted? Én nem vagyok Királybábu! – kiabálta.
Aztán hátat fordított, és elszaladt a part mentén, míg el nem tűnt a sziklakanyarban. Balthis tátott szájjal bámult utána.
Hamarosan, míg a kunyhót próbálta helyrehozni, megmagyarázta magának, hogy a bizarr lény valami fejlődésen ment keresztül: bár megőrizte a hozzá való fizikai hasonlóságát, teljesen lemondott arról, hogy személyiségét utánozza, s valaki mássá kezdett válni. Az is világos volt, hogy korábbi létezésének és a szigettulajdonosokkal való kapcsolatának emlékei támadtak fel benne. Balthis biztosan érezte, hogy kifürkészhetetlen céljaik voltak, amelyekbe Berenice belebonyolódott, mint a pókhálóba. Bosszantotta ez az egész. Balthist gyakorlatias ösztönök mozgatták, olyan vágyak, amelyek szorosan kapcsolódtak közvetlen földi szükségleteihez, s nem nagyon törődött ezzel a lénnyel. Az sem érdekelte, hogy milyen vita választja el Sabra Gwenaurát a többi istentől, s a leglényegesebb vonatkozása azon eseményeknek, amelyek idáig juttatták, véleménye szerint az az ékszerekben fekvő jelentős összeg volt, amely valamikor az ő kezében volt, később mások zsebébe vándorolt. Ideje jó részét azzal töltötte, hogy átkozza a sorsot, amely ide vezette őt, ahol halálra unja magát, és arra vágyik, hogy hazatérhessen.
A délután közepe táján bosszantó gondolatai között turkálva, lustán játszadozott néhány szorgoskodó ganajtúró bogárral, amikor a szeme sarkából mozgást vett észre a part mentén, s gyorsan odafordult: nem messze éppen horgonyt vetett egy kis vitorlás. Az első pillanat heves izgalma után a bokrok közé bújva a kötélzettel foglalatoskodó legénységet figyelte, s azonnal megállapította, hogy nem kalózokról van szó. Oldalt vidám piros-sárgára mázolt tutajt bocsátottak le, amelyen két rendkívül elegáns nő foglalt helyet. Egyikük az evezőket megragadva erőteljesen a part felé kezdett evezni, míg a másik a tutaj orrában összegörnyedt, mintha rosszul lenne és hányna.
A tutaj partra ért, s a két gazdag hölgy kiszállt. Aztán, Balthis megdöbbenésére, az a nő, aki evezett, durván a homokba lökte a másikat, és rugdalni kezdte.
– Eredj! – üvöltötte. – Tűnj el, ostoba teremtés! És ne feledd: öt év múlva itt akarlak látni újjászületve!
A lányka el sem tudta képzelni, mit jelent mindez, közben még valamin elámult: a hölgynek, aki négykézláb csúszott a homokban, sötétzöld bőre volt, s úgy hasonlított a másikra, aki bántalmazta, mint egyik vízcsepp a másikra. Csak egyvalamire tudott következtetni a jelenetből, ez pedig aggasztó kérdéseket vetett fel benne.
A zöld teremtmény panaszosan siránkozva mászott a homokban, majd óvatosan felállt. Társnője rá sem hederített, ötven év körüli energikus, akaratos nő volt, egy rakás ékszert viselt. A bokrokat figyelte, aztán gyötrődő arckifejezéssel megfordult.
– Bittibitti! – kiáltotta. – Hol vagy, Bittibitti?! Én kész vagyok.
A lányka úgy vélte, hogy ez a cseppet sem bizalomgerjesztő nő a kiskutyáját szólongatja; erőszakos arca egyáltalán nem tetszett neki. Tovább figyelte, ahogy türelmetlen léptekkel fel-alá járkál, aztán mély sóhajjal úgy döntött, hogy ideje előmerészkednie. Akárki is legyen ez, még mindig jobb az ő kezei közé kerülni, mint megvárni az éhhalált és a hamarosan beálló telet. De alig lépett a partra, már meg is bánta, mert a nő dühödt visítással fogadta.
– Ki vagy te? Hogy a démonok szaggassanak szét! Hogy merted betenni ide a lábad? Semmirekellő!
Az ismeretlen nő vércseként vijjogva feléje iramodott, mire Balthis döbbent habozás után hátat fordított, és a sziklák felé rohant.
– Megnyúzlak, te mocsok! – sikította a nő a nyomában haladva. Hamarosan azonban megtorpant, és ismét kiáltozni kezdett a sűrű felé: – Bittibitti! Tudom, hogy ott vagy. Azonnal gyere elő! Hallod?!
Bittibitti nem válaszolt. A nő pillanatnyilag lemondott arról, hogy elkapja Balthist, visszatért a partra, és harsányan a hajón maradt férfiakat kezdte szólongatni. Hamarosan újabb tutaj ért partot, s mintegy tíz ember szállt ki belőle, akik egyenruhás udvaroncok vagy tisztek lehettek. A nő gőgösen, mérgesen közeledett feléjük.
– Tönkre vagyok téve! – jajgatott. – Egy kis ágrólszakadt tönkretette Bittibittit. Keressétek elő a szerencsétlent, és hozzátok ide!
Balthis egy szikla mögé bújt, nem messze a zöld nőtől, aki fáradságot nem kímélve követte őt. Amikor az egyik katona egy intéssel közelebb parancsolta magához, nem mert engedetlenkedni: rémült volt, s ereje sem maradt az ellenkezéshez. A felékszerezett nő megragadta az egyik fülét, és addig cibálta, amíg Balthis sírva nem fakadt, aztán kérdések özönét zúdította rá, hogy hogyan, miért és mióta van a szigeten.
– Tíz nap nem is olyan sok, őszüzessége – szólt közbe egy alacsony, kövér udvaronc. – Még orvosolhatjuk. Két vagy három hónap a higanyfürdőben, és a nemes bábu ismét készen áll a mintafölvételre, amely...
– Három hónap Bittibitti nélkül?! – dühöngött a nő. – És mit gondolsz, fajankó, hogyan fogom eközben teljesíteni házastársi kötelességemet?
– Vissza lehetne vinni a nemes izé... A nemes Muccina Muccinát. – Az alacsony férfi a nő hasonmására mutatott. – Három hónappal több szolgálatot az uralkodó férjének ágyában el tud még viselni, legalábbis azt hiszem.
– Egy fenét! Muccina Muccina nem használható már, a hercegnek pedig egy szinte teljesen új bábja van. Aztán nézz csak rá: már majdnem széthullik, öt év múlva visszatérek, és felveszi az alakomat. Most kerítsétek elő a másikat! Mozgás!
– Ott van! – szólt az egyik katona.
Berenice éppen akkor bukkant elő az egyik bokorból, és lassú léptekkel feléjük tartott, mintha valami arra kényszerítené, hogy akarata ellenére tegye meg ezt az utat.
– Bittibitti! – A nő tárt karokkal repült feléje. – Nézzétek, milyen rosszul néz ki! Szegényke, annak az undok lánynak az alakját vette fel.
Berenice azonban az utolsó pillanatban kirántotta magát a nő kezei közül, és elmenekült.
– Nem! Nem akarok többé zöld bábu lenni! – kiabálta elkeseredetten, s fürgén, mint egy nyúl, eltűnt a bokrok között. – Gonoszok! Gonoszok! Hagyjatok békén!
A katonák utána eredtek, s kisvártatva megjelentek, ölben hozva őt. Felrakták az egyik tutajra.
– Nem! Nem akarom a higanykádat! – kiáltozott hánykolódva Berenice. – Azzá válok, akivé akarok! Segítség, Balthis!
Míg a két tutaj a hajó felé tartott, az alacsony, kövér udvaronc gyűlölködve nézett Balthisra, mintha valami gonosztettért vádolná, amelynek legsúlyosabb következményei az ő vállára nehezednek.
– Mi legyen a kislánnyal, őszüzessége? A kiejtése alapján külföldinek mondanám. Honnan jössz?
– Dendrából, uram – dadogta alig hallhatóan Balthis.
– Fojtsátok meg! – parancsolta a nő szárazon.
– Őszüzessége, engedd meg! – szólt közbe az egyik tiszt békítően. – Nem helyes így ítélkezni egy kislány felett... Legalább a legénység előtt. Azt javaslom, inkább helyezzük el a palota mosodájában, ahol mindig kevés az ember. Helyrehozza az okozott kárt, ha egész életében robotol, és hasznos munkát végez.
A nő elégedetlen fintorral fogadta az ajánlatot, de végül tompán felmordult, amit a reszkető Balthis beleegyezésként értelmezett.
IX.
– Ne nyúlj a szemedhez, mert megvakulsz! – morogta Rozine. Kivett egy takarót a vízből, és kivörösödött kezével elkezdte kicsavarni. – Úgy égeti a szemet, mint a tűz. Megértetted?
Balthis bólintott, majd beleborított az óriási kádba egy kosárnyi mocskos, büdös lepedőt. Feltűrte a ruháját, s a vízbe nyomkodta a fehérneműt, hogy ázzon. A folyadékból felszálló maró szagú gőz ingerelte az orrát, és könnyeket csalt a szemébe.
Balthis láttán Rozine elnevette magát.
– Meg fogod szokni. A sav eleinte bemegy a köröm alá, és az fáj, aztán lehámlik a karodról a bőr, de hamarosan észre sem veszed az egészet.
A kislány megpróbált rámosolyogni, aztán elfordult, hogy ne spricceljen az arcára a víz, ahogy a másik erősen a kád peremére csapta a takarókat. A helyiség, ahol a legdurvább holmikat mosták, legalább száz lépés hosszú és húsz lépés széles volt, s a magasan elhelyezett, félkör alakú ablakokon csak kevés fény jutott be, már csak azért is, mert odakinn vihar tombolt. Nagyjából ötven asszony dolgozott a félhomályban, a mosó- és öblítőkádak mellett. A sovány, kiéhezett parasztnők csak arra vágytak, hogy elkerüljék az ügyelő korbácsát. A levegőben visszhangzott a beáztatott holmik puffanása, ahogy a mosónők megállás nélkül csapkodták őket, de akadtak olyanok is, akik még elég erősek voltak, és népdalokat dúdolgattak. A gránitfolyosón túl egy ugyanilyen helyiségben az udvaroncok fehérneműit mosták szappannal, míg a harmadik helyiségben a legszerencsésebbek az egész finom ruhákat kezelték.
A mosodakomplexus a nagy palota alagsorában volt, ahol Zella di Thera őszüzessége, az Üvöltő Szüzek templomának Aranyhangja élt. Balthist meglepte, hogy a nép jóságos uralkodónak tartja, bár ez az ítélet Harlja Fenhorával összehasonlítva született, aki szintén Therában székelt, s aki híres volt utolérhetetlenül látványos, szadista megnyilvánulásairól.
– Hagyd csak, eredj pihenni! – hunyorított rá Rozine. – Ma Horbuk az ügyelő. Nem fog szólni még akkor sem, ha csak ebédidőben jössz vissza.
Balthis megkönnyebbülten felsóhajtott. Megragadta a kifacsart ruhákkal telerakott kocsi rúdjait, és a helyiség végében lévő rámpára lökte. A földszinten elhaladt a vasaló- és varrószobák mellett, aztán kilépett a sáros udvarra. Szakadt az eső. Lihegett, ahogy a kocsival odaért az alacsony, hosszú faépülethez, és teregetni kezdett a karókra akasztott kötelekre. Az északra néző ablakokból látni lehetett a város fölé magasodó sziklát, afölött pedig Harlja Fenhora mesébe illő márványpalotáját és a sötét felhőkön kirajzolódó kupolákat. Amióta négy napja Therába ért, a lányka megtudta, hogy a sziklacsúcsra csak egy boszorkányos gépezettel, egy kabinban lehet feljutni, amely egy hatszáz öl magasnyi függőleges sínen kúszik fel. Az istennő különös módszerrel ereszkedett alá, akárhányszor rémületbe kergetve a lakosságot.
A szikla alatt hatalmas stadion terült el, ahol tízévenként véres gladiátorviadalokat rendeztek. Harlja Fenhora, aki maga is részt vett a játékokon, úgy jelent meg, hogy a magasból levetette magát, és szemkápráztatóan meredek zuhanás után összezúzta magát a tribünön, általában két-három nézőt ütve agyon. A helyszínen csontszilánkok és belsőrészek freccsentek szét, de az ő sérthetetlen teste nyomban összeforrott, s már indult is, hogy gladiátornak beöltözve az arénában küzdjön.
A stadiontól jobbra látszott az Üvöltő Szüzek templomának a tornya, ahonnan Balthis az első éjszaka olyan őrült üvöltözést hallott, hogy végigfutott hátán a hideg. Wadja Tarman, az a lány, akinek a vacka az övé mellett volt a szolgák hálótermében, elmesélte a lánykának, hogy az előkelő hölgyek ott gyűlnek össze, hogy a nemi vágyaikat valamiféle szertartás keretében éljék ki, aminek a lényege a görcsös sikítozás. Kívülállók nem vehettek részt a ceremóniákon, de tudott dolog volt, hogy a kiáltozástól egy bizonyos virág fényleni kezd.
Az Üvöltő Szüzek temploma vonzotta Balthis figyelmét már négy napja, mert fölötte a levegőben ott függött Fioreste Saviodoro repülő hajója, legalább tíz vastag kötéllel lehorgonyozva. A hajó orrán tátongó résen keresztül az összes homok kizúdult, s egy hasadék a kupolán elárulta, hogy a bárka beleütközött, ahogy a szél a város fölött repítette.
Wadja Tarman azt is hallotta, hogy a hajótörés az éjszaka kellős közepén történt, s hogy a hajót a horgonykötél tartja ott, amely beleakadt az épület tetejébe. Az utasokról csak azt tudta a kis szolgáló, hogy egyikük, egy öregember a tetőre zuhant, és mindkét lábát eltörte, s most a Könyörület Szanatóriumban fekszik, ahol a magukra hagyott betegek vagy meggyógyulnak, vagy meghalnak. Balthis kérdezősködött a többi utas felől is, de azt mondták neki, hogy a fedélzeten csak ez az egyetlen ember volt. Rozine ugyanezt állította.
A lányka az ablakpárkányra támaszkodva figyelte a roncsot, s vagy ezredszer kérdezte magától, vajon hogy végezte Valthur és Sabra Gwenaura. Elszomorodott a mágus sorsán, s szerette volna meglátogatni, de hogy elhagyhassa a palotát, nagyon erős indokkal kellett volna az őrséghez fordulni. Elégedetlen sóhajjal tért vissza a munkájához.
Kevéssel dél előtt elállt az eső, s egy másik szolgáló egy kosár finom fehérneművel lépett be. Éppen csak halványzöld bőrű nőnemű bábu követte csodálatos nyersselyem ruhában, kényeskedő fintorral körülnézett, és megparancsolta a nőnek, nézze meg, hogy valami intim ruhadarabja megszáradt-e.
Balthis a többi szolgálót követve érkeztére tiszteletteljesen fejet hajtott. Később egyikük elmondta, hogy ez Vanille, Karleme Quebey hercegnő bábuja és egyben pontos testi mása. Karleme Udezio kalózfejedelemnek, Zella házastársának az unokahúga volt, s szintén a palotában élt, további ötven udvaronccal. Ennek az összes nőnek és férfinak megvolt a maga bábuja, akit ugyanúgy tiszteltek, mint az embert, akit megformáltak. A szigetvilágban mintegy négyezer létezett belőlük, ennek a felét apró szigeteken pihentették, ahol testüket elveszítették, és felfrissült az energiájuk, így tehát minden előkelőségnek kettő volt belőle, s ötévenként cserélték őket. Vanille tipikus képviselője volt fajtájának: gőgösebbnek mondták még Karleme Quebeynél is, s az a hír járt róla, hogy imádja a fényűzést, és olyan szexuális rafináltságokra képes, hogy ágya ocsmány történetek és viccek forrásává vált. Gyakran sétálgatott a kertben más bábukkal vagy húsvér udvaroncokkal, akikkel a faji különbségeket nem bánva, udvaroltatott magának, csak hímneműek legyenek.
Balthis még nem látta tisztán, hogy is áll a helyzet a bábukkal és az emberekkel, de Berenicével kapcsolatos tapasztalata révén tudta, hogy ezek a lények képesek emberi érzésekre és érzékelésre. Ha valakit megmintáztak, nemcsak az emlékeit, hanem értékeit és hiányosságait is felhasználták, s rendelkeztek ezen túlmenően valamely egyéni vonással is, amely önálló, tulajdonosuktól független lénnyé tette őket. Meglepte, hogy Berenicét mennyire vonzza a nemiség, s ez érvényes volt minden egyes bábura. Ezzel szemben Thera előkelő köreiben szennyesnek, tabunak tekintették, olyannyira, hogy még a házastársak is kerülték egymás érintését, hacsak nem azzal a határozott céllal, hogy gyermeket nemzzenek. A két dolog tehát összefüggött, s bár a lányka eltöprengett rajta, semmi eredményre nem jutott.
Határozottabb elképzelést alkothatott másnap reggel, amikor Gorvaj Porcaj nyakon csípte, amint belépett a mosodába, s egy szerszámoskamra felé taszigálta. A férfi ráparancsolt, hogy fogjon seprűt és lapátot, s tisztítsa ki az egyik nagy szökőkutat a kertben. A szóban forgó szökőkutat szenteltvizes tartály táplálta, amelynek megvolt az a képessége, hogy elűzi a démonokat. Gorvaj Porcaj dünnyögéséből annyit lehetett kihámozni, hogy éjjel az udvarhölgyek valami pokolbéli állat panaszos üvöltését hallották a palota mélyéről, s ezt a sajnálatos eseményt a szökőkút ideiglenesen elégtelen működésének tulajdonították.
Balthis egész délelőtt a szökőkút alját tisztogatta, térdig vízben állva. Dél körül elegánsan öltözött dámák és nemesurak kezdtek feltünedezni, akik a virágágyások között sétálgatva, pletykálgatva kezdték a napot. Négyen Balthis közelében telepedtek le. Bikti Yosafer udvarhölgy és Sardal Baléf nemesúr volt az, akik egyébként a mosónők állítása szerint hivatalosan is el akarták egymást jegyezni, aztán megjelentek a bábuk is, Fiorbella és Merisio.
A két emberi lény letelepedett egy-egy padra, és lustán az eget kezdte bámulni, tudomást sem véve egymásról. Merisio és Fiorbella viszont édesen összeölelkezett, suttogva turbékoltak egymás fülébe, s úgy simogatták egymást, mintha fékezhetetlen nemi vágy hevítené őket. A lányka, amíg a sáros vízben pancsolt, őket is felvette azon személyek listájára, akiket ettől a naptól szenvedélyesen gyűlölt. Ritkán érzett ilyen haragot a körülötte lévők iránt, de nevetségesnek tűnt, hogy az udvarhölgy és széptevője az udvarlás finomságait a bábukra bízta.
Merisio és Fiorbella hamarosan abbahagyták a csókolózást, leültek hús-vér hasonmásaik mellé, s csekély lelkesedéssel, halkan beszélgetni kezdtek. Balthis döbbenten hallotta, hogy a bábuk részletesen beszámolnak uraiknak az elsuttogott szavakról és a titkos érzésekről. Bikti Yosafer és Sardal Baléf kuncogott, és részletesebb magyarázatot kért vagy tanácsokat adott. Amikor Fiorbella és Merisio teljesítette kötelességét, ismét gyöngéden gügyögni kezdtek, és merészen fogdosták egymást, mialatt a két emberi lény úgy tett, mintha észre sem venné őket.
Összerakva mindazt, amit ezekben a napokban megtudott, Balthis rájött, hogy a szerelmi aktus ugyanígy zajlik, még férj-feleség esetében is. Külön szobában alszanak, míg egy harmadikban Fiorbella és Merisio teljesíti a házasság legnemtelenebb részét. Bikti pár naponként ellátogat az Üvöltő Szüzek templomába, hogy őrült sikítozás formájában szabaduljon meg a zsigereit gyötrő frusztrációtól. Olyan értelmetlen és hihetetlen volt az egész, hogy Balthis még akkor is ezen töprengett, amikor azok négyen már régen elmentek.
Ezen a délutánon legalább száz pár durva katonai zoknit kellett savban kimosnia. Este megette a szokásos tányér répalevest, aztán könyékig vörös kézzel és sötét kedéllyel követte társait a hálóterembe. Egyetlen szál gyertya világította meg könyörületesen az óriási, döngölt földpadlójú helyiséget, ahol bűzös rongyokba burkolózva legalább kétszáz nő aludt. Balthis hullafáradtan dőlt le poloskával teli vackára, míg mellette Wadja Tarman térdelt néhány áldozati edény előtt, és hangosan Harlja Fenhorához imádkozott.
Ezen az éjjelen, mikor minden elcsendesedett és sötétbe borult, Balthis és a poloskák viadala az utóbbiak győzelmével ért véget, mire Balthis fölkelt, és megállapította, hogy Zella palotájában való tartózkodása kezd túl hosszúra nyúlni. Tudta, hogy a külső fal két kapuját őrzik, s azon gondolkodott, hogy szabaduljon meg innen. De később észrevette, hogy a kert mélyén a falon kúszónövények nőnek, s máris azt kérdezte magától, hogy vajon mennyire ellenállók e növények – a kérdés megválaszolását határozott kötelességének érezte.
Odakinn szemerkélt az eső. A nagy kertet árnyak népesítették be, amelyeket Balthis egyenként megvizsgált, ahogy nesztelen léptekkel haladt a palota fala mentén. Amíg az ösvény végéhez ért, semmi mozgást nem észlelt, ám egyszer csak panaszos, fájdalmas hang hallatszott a sötétben; olyan vérfagyasztó kiáltás volt, mintha valakit a kelleténél előbb koporsóba tettek és eltemettek volna a virágágyások közé. A hang elérte Balthis fülét, visszhangzott az agyvelejében, amely elsötétedett, kiürült tőle, végigszaladt az idegein, végül libabőrössé tette a lánykát. Visszatért a falhoz, aztán még kétszer, elhalkulva, távolról hallotta az üvöltést.
Valami azt súgta Balthisnak, hogy emberi hang volt, nem a szél mozgatta fák vagy éjjeli madár. S ha szellem, ahogy az udvarhölgyek hitték előző éjjel, akkor bizonyára nem sokra értékeli a takarítást, mert úgy döntött, hogy továbbra is csúfot űz a szenteltvízből. A lányka végül rájött, hogy valaki a palota mélyén szenved.
Hamarosan felfedezte, hogy az üvöltés a talajjal egy szinten található, félkör alakú ablak mögül hallatszik, s fürkészve elhaladt előtte néhányszor. A sarokablakból pislákoló fény szűrődött ki, s ahogy bekukucskált, egy föld alatti helyiséget pillantott meg, ahol mintegy tíz hasas hordó sorakozott fedő nélkül, mert valami fémes folyadék a szájukig megtöltötte őket. Rettentő izgalom fogta el a felfedezéstől: nem lehetett más, mint a higanykádak, ahová Berenicét is tették az alacsony, kövér udvaronc tanácsára. De hogyan képes az a lény hangot kiadni egy higannyal teli hordóból? Balra kis mellékbejáró nyílt, amelynek Balthis már ismerte a túlsó oldalát: a mosoda egyik üres helyiségének a mélyén volt, amit soha senki nem nyitott ki, mert állandóan nagy halom szennyes torlaszolta el.
Hamarosan már a mosodában járt, félrelökött több tucat katonai takarót, aztán rátalált az ajtóra. Kiakasztotta a láncot, és belépett. Biztosan tudta, hogy tiltott helyiségben jár, mert ha idebenn bábuk vannak, akkor a megszületés előtti állapotban vegetálnak, arra várva, hogy váljanak valakivé. S ha ismét elkövetné azt a bűnt, hogy róla vesz mintát egy bábu, Zella őszüzessége nem engedné, hogy büntetés nélkül megússza. Körülnézett. A túlvilági üvöltést most nem lehetett hallani.
A hordókra rá volt írva, ki tartózkodik bennük. Elolvasta a legközelebbit: Babis Halloy, Betella. Odébb a nemes Gemuth Balerne Ermeziója, Cloto Atabark herceg Amorosoja, Coralla Corbao kisasszony Dolcinája volt még higanyban, a többi bábu neve tulajdonosa becenevének tűnt. Minden egyes hordó szájához egy kötél volt erősítve, amely elmerült az ezüstösen fémes folyadékban. A sor utolsó tartályára ez volt írva,: Zella őszüzessége, Bittibitti, s Balthis megállt.
Az egyetlen lámpás gyér fényénél kis padot vett észre, azt odahúzta a hordóhoz. Felmászott rá, megragadta a kötelet, és elkezdte kifelé vonszolni a rákötött testet. Rögtön érezte, hogy a szerencsétlen teremtményhez bizonyára nehezéket kötöttek, nehogy felemelkedjen a higany felszínére. Az erőlködéstől minden izma megfeszült. Végül előbukkant a fej, amelyet zöldes haj borított, s amely ugyanilyen színű nyakra hullott alá. A bábu fölemelte a fejét, higanyt köpdösött, s Balthis Therai Zella őszüzessége tökéletes hasonmásának arcába pillantott, aki dühöngve üvöltötte:
– Te mocskos kis ringyó, most megöllek! – gágogta a zöld teremtmény.
Horgas kéz bukkant elő a fémes folyadékból, és torkon ragadta a lánykát.
Balthis rémült kiáltással hátraugrott, begurult a hordótámaszok közé, és fájdalmasan beverte a halántékát, amitől elkábult. A bábu visszazuhant a tartály mélyére, miután hiábavalón megpróbált felkapaszkodni a peremére. Rugdosás és ökölcsapások gyenge puffanásai hallatszottak, ahogy a hordó belső falát püfölte, aztán teljes lett a csend.
Amikor már nem zúgott a feje, Balthis észrevette, hogy valaki az arcába szuszog. Kinyitotta a szemét, és megpillantotta egy bambuszcső végét, amely végigfutott az egyik hordó oldalán. A túlsó végéről jött az, ami ritmusa és szaga alapján ítélve enyhén kapkodó emberi lélegzés lehetett. De Balthis alig vett róla tudomást, annyira meg volt rémülve.
Elsősorban azért jött ide, hogy segítsen Berenicének, hogy megmentse a szerinte nagyon fájdalmas sorstól. S most látta, hogy Berenice nincs többé! Teste visszaváltozott azzá, ami előző reinkarnációi során lehetett, engedelmeskedve valami titokzatos memóriának, amely az őt éltető energiában rejtőzhetett; a tengerparton játszadozó homok kislány, aki felfedezte a világot, megsemmisült. Helyét ismét Bittibitti foglalta el, a gyűlöletes Zella zsarnoki és kegyetlen alakmása, egy bábu, akit öt év múlva kitesznek a parton, ahol most társa, Muccina Muccina bolyong testetlenül. A különös létezési ciklus, amit Balthis megzavart, visszatért a rendes kerékvágásba. A lányka csak hosszas álmélkodás után, púppal a fején vált cselekvőképessé.
A bambuszcsövön át továbbra is lélegzett valaki. A lányka keservesen talpra állt, és meglátta, hogy a cső a hordó peremén meghajlik, s belemerül a higanyba. Talán emberi lény rejtőzik odabenn? S ha igen, hogyan élhette túl a higanybörtönt, csupán a szájához illesztett cső segítségével? Egy pillanatra elakadt a lélegzete a rémülettől. Megütögette a hordót, amire a bambuszból azonnal hörgés érkezett válaszként, amit mély, tompa jajgatás követett.
Balthis habozás nélkül a tartály mellé állította a padot, felmászott rá, és erősen húzni kezdte a kötelet. A higanyból egy szőke fiatalember feje bukkant elő, arcát a tarkóján összekötött kaucsuk álarc fedte. Kitágult szemmel bámulta Balthist, mintha kísértetet látna. A lányka minden erejét összeszedve megragadta a hónaljánál fogva, aztán észrevette, hogy a szerencsétlen csuklóját a bokájához kötözték, és egy nagy cementkockát erősítettek a térde közé. Fogcsikorgatva, a megerőltetéstől nyögve sikerült kiráncigálnia a kád peremére az egész mellkasát. Az ifjú hörögve igyekezett megkapaszkodni, és addig lökdöste magát, amíg súlyos puffanással földet nem ért. Balthis gyorsan leszedte arcáról a lélegzőmaszkot, aztán igyekezett kibontani a csomókat a kötélen, ami megbénította az ifjút. Amikor már fel tudott ülni, nekidőlt az egyik hordónak, s jó ideig csak lihegett. Bársonyruhát viselt, amely ahhoz képest, hogy mennyire megviseltnek látszott fizikailag ő maga, egészen jó állapotban volt.
– Szar! – ez volt az első szó, amit kiejtett, amikor visszanyerte lélegzetét. Végigsimított az arcán. – Soha nem volt még részem hasonlóban. Milyen nap van ma?
– A Halak hónapjának hetedik napja. Jobban vagy, uram?
– Igen, hála neked. – Az ifjú figyelmesen megszemlélte. – A Magasföldről jössz, ugye? Itt a szigetvilágban a Sirályok havának nevezik. Az ördögbe... akkor tizenhárom napig voltam a fürdőben. Sokkal többnek hittem. Hogy hívnak, kisasszony?
– Balthisnak, uram. – Csodálta, hogy a férfinak még van ereje mosolyogni. – Hogy bírtad ki? A helyedben más már rég elpusztult volna.
– Igazad van, kedvesem. Hétköznapi ember nem bírná tovább fél napnál a higany nyomása alatt. De engem nem könnyű megölni. – Ráhunyorított. – Jó lesz, ha bemutatkozom: akit megmentettél a bajból, az Haldan Zohare, Ousa Nau matriarchátusának istene. Hálás vagyok neked, Balthis.
Balthis szeme elkerekedett.
– Haldan Zohare?
– Személyesen. – A szőke ifjú elnevette magát. – S ha nem jössz, ki tudja, meddig benn maradtam volna. Századokig vagy talán évezredekig, s akár meg is bolondulhattam volna.
– De hát ki zárt be, isteni uram?
A másik körülnézett, vizsgálgatta a helyiséget, figyelte a kívülről jövő hangokat, mielőtt válaszolt volna. Amikor megállapította, hogy nem égetően fontos menekülni, felengedett. Határozatlan mozdulatot tett.
– Bizonyára tudod, hogy az égiek között is vannak nézeteltérések. Éppen Harlja Fenhora palotájában vendégeskedtem, amikor bizonyos eseményekre fény derült, s összeesküvés áldozata lettem. Harlja elárult. Megölni nem tudott, így hát megparancsolta öt nagydarab pribékjének, akadályozzák meg, hogy ártani tudjak. De ki gondolta volna... az a két hiéna! Mindenkivel elhitették, hogy esküdt ellenségük vagyok, s a tények ellenére szövetkeztek ellenem. Sajnos, csak későn ébredtem rá.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy Sabra Gwenaura is a palotában van? De hát akkor azóta vagy itt, hogy ő a városba érkezett. És a te rovásodra szövetkezett Harlja Fenhorával?
Haldan Zohare bólintott.
– Olykor azt kérdem magamtól, mit gondolhattok rólunk ti, halandók. Legtöbben rettentő ostobaságokat viszünk véghez, akárcsak a buta, gonosz gyerekek. Hazád istennője klasszikus eset. Szereti a magányt, okkult tudományokkal foglalkozik, s egy percre sem képes nyugton maradni. Éppen miatta kellett a szigetvilágba jönnöm, hogy bizonyos cselszövéseit tisztázzam. Szerencsétlen módon váratlanul éppen Harlja Fenhora palotájára zuhant; nem is értettem, honnan és miként került ide, s még azon az estén ő és a vele egy húron pendülő elhatározták, hogy elintéznek. De biztos kíváncsi vagy, hogy miről beszélek, ugye? – Egyik kezét kinyújtotta, és kedvesen megsimogatta a lányka haját.
Balthis már nyitotta a száját, hogy megadja a jól ismert választ, de azonnal be is csukta. Haldan Zohare gyakorlatilag bevallotta, hogy ő Sabra Gwenaura ellenfele, Darth Larimani és Bambolisa Grenth megbízója. Ő meg már majdnem elárulta a lányt, aki a barátnőjének hitte. Rögtön eszébe jutott, hogy haladéktalanul értesítenie kell Sabra Gwenaurát.
– Látom, este van – mondta a férfi. – Egyébként mit keresel itt? Hallottad a kiabálásomat?
Balthis elmesélte, hogyan történtek a dolgok, azt sem titkolta, hogy meg akar szökni. Aztán amikor látta, hogy az ifjú érdeklődik az ő személyes ügyei iránt, elmondta, hogy került Zella őszüzessége szolgái közé. Azt mondta, hogy a kalózfejedelem, aki elrabolta a kontinens partjairól, hajótörést szenvedett, így került a Királybábu szigetére, majd e füllentés után pontosan beszámolt a kalandjairól, attól kezdve, hogy Berenicével találkozott. Haldan Zohare együttérzéssel végighallgatta, aztán körbejárta a helyiséget, rátapasztotta a fülét a bejárati ajtóra, és a mellékajtón át bepillantott a mosodába is. Elgondolkodva figyelte a higanyos hordókat.
– Valóban egyedülállók ezek a teremtmények – szólt. – Semmi emberi nincs bennük, de ha mintát vesznek valakiről, a maguk módján férfiakká és nőkké változnak, méltóvá arra, hogy így nevezzük őket. Mi, istenek, sokáig gondolkodtunk, hogy lehet őket elpusztítani, aztán meggyőződtünk róla, hogy ártalmatlanok.
– Nem tudtam, hogy meg akartátok semmisíteni őket, uram – mondta Balthis.
– Ó, az már több ezer éve volt! Ma senki nem emlékezhet rá, de volt idő, amikor ezek a tiszta energiából alkotott lények hadat üzentek az emberiségnek. Neked olyan ez az egész, mint egy mese, nem igaz? Kegyetlen ellenség voltak. Gondold csak el, hogy úgy nyolcvanezer évvel ezelőtt hatalmas és különös repülőgépekkel érkeztek a Földre. Anélkül, hogy provokáltuk volna őket, félelmetes fegyvereikkel harcot indítottak ellenünk, s addig nem távoztak, amíg meg nem győződtek, hogy kiirtottak bennünket.
– A terror! – kiáltott fel a lányka. – Szent ég...! Akkor hát a bábuk idegenek? De hát az hogy lehet?
Haldan Zohare gyanakodva méregette.
– Hol hallottál az idegenek terrorjáról? – akarta tudni.
– Dendrában, a Vörös templomban – hazudta Balthis.
– Értem. Egy pillanatra megijesztettél: ezeket a kifejezéseket Sabra Gwenaura használta, az egyetlen rajtam kívül, aki emlékszik arra a korra. Bizonyára a papjainak mesélt róla. És még mit tudsz az idegenekről?
– Azt hittétek, hogy örökre elmentek – morogta Balthis, és kerülte a másik tekintetét.
– Kozmikus hajóik valóban nem tértek vissza többé! De a Földön megfigyelőket hagytak, hogy ellenőrizzék, nem maradt-e életben valaki. Ha igen, hívniuk kellett volna a társaikat, hogy fejezzék be a pusztítást. Akkoriban nem emberi formában léteztek: óriási, sáskaszerű rovarként jelentek meg, egyszerűen azért, mert saját világukban azokról vettek mintát, mint ma az emberekről.
– De miért öltöttek rovar alakot? – ámult el Balthis.
– Ó, gyönyörűm! Nyilvánvalóan azért, mert ott, ahol éltek, nem találtak jobb modellt. Tiszta intellektusból álló lények, de a legfontosabb, hogy testileg létezzenek, így aztán ösztönösen az első arra vetődött állatok után öltöttek formát. Az volt a legrosszabb, hogy miként Berenice tette veled, magukba szívták azoknak a rovaroknak a viselkedésmódját is, ami meglehetősen kegyetlen lehetett, ha arra vezette a lényeket, hogy olyan nagy elszántsággal harcoljanak ellenünk. De azt sem lehetne állítani, hogy az egészben ők voltak csak a hibásak: ha egy bárányról vesznek mintát, a jóság bajnokaivá válnának. Tudod követni?
– Nem nagyon – vallotta be Balthis. – És mi történt azokkal, akik itt maradtak a Földön?
Az ifjú a körülöttük lévő hordókra mutatott.
– Mint tudod, mesterséges testük öt évig életképes, aztán ugyanennyi ideig tartó feltöltődésre van szükségük. Még ma sem ismert okok miatt társaik elhagyták őket, s miután kezdeti rovartestük kimerült, ismét elveszítették formájukat. Később, sok ezer évvel később eljutottak a szigetvilágra az első, ember irányította vitorlások. A két faj találkozott, s íme, ma itt van Dolcina, Fiorello, Coccolina, Cicamica, Amoroso, Pucci és Bittibitti. Több mint négyezren vannak, s egy szóval sem panaszkodnak. Sőt, megvan a maguk, hogy úgy mondjam, sajátos érdeklődési köre.
– Tudom. Megőrülnek a szexért – nevetett fel Balthis.
– Az udvaroncok és a kalózfejedelmek a gyermekeknek várakozási listát állítottak össze, s ha valamelyikük meghal, gazdátlanul hagyva két bábut, elhozza a kisfiút vagy a kislányt, hogy mintát vegyenek. Miután ez megtörtént, hazaviszik a gyermek zöldes ikertestvérét, kiköpött mását, aki semmit nem akar tudni, és azonnal beleveti magát az életbe. S ha tudnád, hogy kedveskednek nekik, hogy kényeztetik őket! Van mindenféle bábu: Harlja palotájában megismertem egyet, egy tavaly meghalt nemesi származású lány zöld másolatát. Az istennő azért tartja maga mellett, mert csodálatosan fest, de naponta hazaengedi a szüleihez... jobban mondva, azokhoz, akiket a lány valódi szüleiként szeret és tisztel. Könyörületes, de egyedi eset. Harlja azt mondta, már megfordult a fejében, hogy készíttet egy másik bábut, hogy ezt ne veszítse el, amikor kimerül a testi energiája.
– Furcsa, úgy hallottam, hogy az istennő kegyetlen szörnyeteg.
– Valóban nem kívánom, hogy megismerd. Nézd, velem is mit tett! Szerencsére sem ő, sem az a másik nem sejthette, hogy egy nagyszerű kisasszony ki fog szabadítani. – A férfi megsimogatta őt. – Jól van! Azt hiszem, most már mennünk kéne. Therában van egy barátom,, egy kalózfejedelem, aki szívesen lát a házában. Néhány napig el kell rejtőznöm.
A férfi visszaeresztette a hordóba a cementnehezéket, és visszahelyezte a csövet úgy, ahogy eredetileg volt.
– Így azt fogják hinni, hogy még benne vagyok – magyarázta. – Gyere velem, s ha minden rendben lesz, megígérem, hogy visszaviszlek Magasföldre. Mit szólsz hozzá? Ki akarom egyenlíteni a tartozásomat.
Balthis egy pillanatig hajlott arra, hogy visszautasítsa az ajánlatot, de fáradt volt és éhes, Haldan Zohare pedig olyan kedvesen viselkedett vele. Elfogadta hát a javaslatot, aztán előadta a fal mentén növő kúszónövényekkel kapcsolatos tervét. Könnyebb volt felmászni rájuk, mint gondolták, s hamarosan egyre távolabb jutottak Thera sikátorain, míg el nem nyelte őket a sötétség.
Bojane Corweil kalózfejedelem a város külterületén, az öbölbe torkolló folyó partján élt. A hat nagy, fekete faépületből álló komplexumot magas fal vette körül. A kapuban két fegyveres őrködött, akik első látásra felismerték Haldant, mélyen meghajoltak, aztán egy földszinti szalonba vezették őket. Meggyújtották a lámpásokat, és bort hoztak, aztán az egyik ember azt mondta, hogy már elmentek felkelteni a ház urát.
A lányka figyelte, amint új barátja jóízűen iszik, megtörli a száját, majd kijelenti, hogy alig várja, hogy egy jó puha ágyban kinyújtózhasson. Gyakran elámult azon, hogy az isteneknek ugyanolyan testi szükségleteik vannak, mint az embereknek. De Haldan Zohare bebizonyította azt is, hogy egy isten képes meglenni evés és ivás nélkül, érzéketlen a betegségekkel és a sérülésekkel szemben, hála a Telekronnal való rejtélyes kapcsolatának. Rendes körülmények között azonban a leghétköznapibb szükségletei és testi reakciói voltak.
– Még egy kortyocskát, kincsem? – Az ifjú rákacsintott, és ismét teletöltötte Balthis poharát. – Tudod, hogy egyáltalán nem vagy csúnya kislányka? Holnap felöltöztetlek úgy, ahogy az egy isten kis barátnőjéhez illik.
A lányka ivott, aztán váratlanul elpirult, és zavartan lesütötte a szemét. Mit akar jelenteni mindez? Haldan Zohare, a halhatatlan isten valóban pont neki teszi a szépet, amit egy romantikus kamasz lány házassági ajánlatnak is felfoghatott volna?
A férfi megfogta az egyik kezét, és maga mellé vonta.
– Hány éves is vagy, Balthis?
– Majdnem tizenhárom.
– Komolyan? Esküdni mertem volna, hogy legalább tizenöt. Magas vagy a korodhoz képest – mondta az ifjú mosolyogva. – Fogadjunk, hogy kedveled a fiúkat, ugye? Figyelj csak rám: nem lenne kedved szép palotában lakni, prémekbe öltözni, ékszereket viselni, előkelő helyeket és ünnepségeket látogatni? Ne mondd, hogy nem, mert úgysem hiszem el. És én... tetszem neked?
– Ó, igen, uram. Nagyon. – A lányka lesütötte a szemét, és a férfi bal kezét figyelte, amelyet az az egyik térdére rakott.
– Lenne kedved Ousa Nauba jönni velem? A nők kiváltságos jogokat élveznek a matriarchátusban. Egy szigeten van a palotám, egy zöld tó közepén. Ott lakhatnál, s megízlelhetnéd az élet legédesebb oldalait. Nagyon sokkal tartozom neked, Balthis, amit meg akarok hálálni. Azonkívül... nem mondták még, hogy nagyon csinos vagy?
Az ifjú maga felé fordította Balthis arcát, s már majdnem megcsókolta, amikor jelentették, hogy Bojane Corweil fejedelem a szobájában várja. Haldan Zohare cinkosan rákacsintott Balthisra, és azt mondta neki, hogy várjon rá. A lányka némán bólintott. Maga is meglepődött, hogy az ifjú viselkedése és szavai mennyire megdobogtatják a szívét, egészen elkábult. Mi történik vele? Soha nem sejtette, hogy ilyesmit is érezhet, s egészen másként képzelte, milyen, amikor egy férfi udvarol neki.
Hiába próbált megnyugodni, ahogy magára maradt. A józan ész azt súgta, hogy új barátjának homályos célzásai mögött valami téves, lehetetlen rejlik: Haldan Zohare isten, akinek a lába előtt a világ legszebb asszonyai heverhetnének, s palotájában bizonyára valóságos háremet tart. Ő pedig csak egy rongyos, cingár kamasz, akit bárki koldusnak nézhetett volna. De sokkal könnyebb és édesebb volt még tapasztalatlan érzéseinek szavára hallgatni.
Pohárral a kezében odasétált az egyik ablakhoz, és kibámult a sötétbe, ahol a folyó csillogott a hold fényében.
Tudta, hogy a helyében mindenki szerencsének tartotta volna, hogy Haldan Zohare kedveli a gyereklányokat: égi volt, egy egész ország fölött uralkodott, ahol szeszélyei parancsnak számítottak, s mindennek a tetejébe még jóképű is! Legmerészebb álmaiban sem hitte volna, hogy az isten vonzónak találja! Csak nem vette oltalma alá a jó sors? Szokatlan eufória fújta el egy csapásra a fáradtságát, és feledtette vele minden gondját.
Ekkor pillantotta meg Cromer Granarth repülő gömbjét: sötét árnyként nyugodott az egyik ösvényen, mozdulatlanul, fenyegetőn. A pohár kiesett a kezéből, és darabokra tört a padlón. Kis ideig csak bámult, gondolatai összevissza kavarogtak. Aztán a háta mögött megszólalt egy hang.
– Jól ismered ezt a járművet, ugye?
Megfordult. Haldan Zohare a küszöbről figyelte, ellenségeskedés nélkül, sőt barátságosan mosolyogva. Odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
– Már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor elmondtad, hogy a bábu, Berenice, a te emlékeidből merítette a nevét. Tudtál az idegenekről, s tudtad, hogy a Bereniké hajáról jöttek... Túl sok véletlen. Én pedig úgy értesültem, hogy valószínűleg errefelé tartózkodik egy dendrai kislány, aki oly sok bosszúságot okozott az elmúlt hónapokban. De ne rémülj meg! Hidd el, a barátod akarok lenni!
A lányka megpróbált nyugodt maradni. A biztató, édeskés szavaknak csak a tónusát fogta fel, de szívdobogása nem csillapodott, s továbbra is leginkább elszaladt volna.
– Te... te már tudod, hogy Sabra Gwenaurával jöttem ide a repülő hajón, uram? – kérdezte bátran.
– Kezdetben alighogy gyanítottam, most viszont biztos vagyok benne. – Megsimogatta Balthis haját. – Ne félj! Sok mindent tudok rólad, kedves Balthis, mégis azt akarom, hogy a barátnőm légy. Hát mondd csak, gonosznak látszom?
– Ó, nem, uram! Nem, esküszöm! – felelte reszketve Balthis.
– Tényleg nem vagyok az. Nézz a szemembe: talán hazugnak látszom? Felelj őszintén, ne félj semmitől!
– Te, hazug? – Balthis láthatólag elrettent a feltételezéstől. – Hogy lehetne hazug egy isten? Én igazhívő vagyok, uram, és soha nem mernélek azzal gyanúsítani, hogy...
A férfi szélesen elmosolyodott.
– Kedvemre vagy, komolyan! S remélem, hogy érzéseim viszonzásra találnak. Gyere! – Előzékenyen odavezette egy kis fakerevethez, leültette, s vállát fél kézzel átölelte. – Nem kell félned tőlem, kedvesem! Egyenrangúként akarok veled beszélni, mint egyik ember a másikkal. Értesz, ugye? Aztán meg valóban nagyon bájos vagy, tényleg! Néhány év múlva csodaszép nő lesz belőled, s akkor te meg én... ki tudja! Mit szólsz hozzá?
– Te meg én, uram! – Balthis a szempilláit rezegtette. – Azt akarod mondani, hogy te... velem?!
A másik végigsimított a lányka állán.
– Pontosan. Ne döbbentsen meg, hogy ilyen nyíltan beszélek róla, de a szívnek nem lehet parancsolni, s én szeretek őszinte lenni ahhoz, aki megérdemli. Persze te, gyakorlatias ember, bizonyára megveted a fényűzést és a hiúságot. De belátod majd, hogy egy isten barátnőjének értékes ruhákat és drága ékszereket kell viselnie, másképp az isten maga sem tűnik fel jó színben. És áldozat lehet az is, hogyha valaki nagy, fehér márványpalotában lakik. Az előkelő társaság kötelességei terhesek, már most megmondom.
– Soha nem akarok fájdalmat okozni neked – vallotta be a lányka szemlesütve. – Ígérem, hogy az összes drága ékszert fölveszem, amit csak akarsz! Nagyon nagy a palotád, uram? Márványból?
– Tíz tornya van – bólintott a másik. Ujjával mosolyogva cirógatta végig Balthis nyakát. – Az egészet kékre festetem, amilyen a szemed. Feltéve, hogy a barátnőm akarsz lenni... ez csak természetes. Hát akkor, beszélhetünk barátokként?
– Az én szemem zöld – javította ki a lányka hevesen.
– Mit mondasz?
– Zöld. – Szemét tágra nyitotta, hogy Haldan Zohare jobban megnézhesse. – De ha süt a nap, kékeszöld.
– Hát, nem figyeltem eléggé. Most pedig hallgass rám, kedvesem! Őszintének, becsületesnek kell lennünk egymáshoz. S te becsületes vagy, igaz?
– Ó, persze! – bólintott többször is Balthis.
– Nagyszerű. Akkor hát figyelj rám! Az utóbbi időkében olyan dolgokról szereztél tudomást, amik a közönséges halandó emberek előtt nem ismertek. Sabra Gwenaura bizonyára sok mindenről beszélt neked, s egy kicsit tán a bizalmába is avatott, igaz? Bizalmat keltesz. Tudnod kell, hogy nagyon szeretem Sabrát, és segíteni akarok neki. Tudom, hogy nagyon nagy bajban van. Azt is tudom, szeretnéd, ha semmi baja nem esnék. Így van?
– Sabra a barátnőm. Komolyan segíteni akarsz neki?
A másik a szívére tette a kezét.
– Ebben soha nem szabad kételkedned, Balthis. De szükségem van az együttműködésedre. Arra gondolok például, hogy te talán tudod, hová készül. Igaz?
– Igen, uram. A titkos barlangba akar menni, ahová elrejtette a Telekront. De fölösleges olyan nagyon átalakítani.
A férfi megdermedt.
– Át akarja alakítani a Telekront? Ő maga mondta ezt? Igyekezz mindenre emlékezni!
– A palotádra gondoltam. Nem fontos, hogy kékre festesd. A fehér is nagyon fog tetszeni.
– Hagyd most a palotát! Rendben van, fehér marad. De nagyon fontos, hogy emlékezz, hová akar menni Sabra Gwenaura, másként hogyan hiúsítsuk meg ellenségei tervét?
– Tényleg meg tudjuk akadályozni, hogy bántsák? – kérdezte aggódva Balthis.
– Persze. Elég megmondanod, hová akar innen menni.
Haldan Zohare erősen figyelve feléje hajolt. Balthis az ajkát harapdálta.
– Gonosz ellenségei vannak, tudod?
– A barlang – makacskodott a férfi. – Egy barlangról beszéltél. Hol van? Megmondta?
– Igen, uram. A Telekron abban a barlangban van. Sabra azt mondja, hogy csak ő tudja, hová rejtette a varázsgépet.
– Talán az Alahár-sivatagban van a barlang?
– Ó nem! Nem ott van.
– Akkor Cay Huela hegyei között? Délen?
– Ott sem – jelentette ki határozottan Balthis.
Haldan Zohare néhány pillanatig hallgatott, majd halványan elmosolyodott és bólintott.
– Gondoltam. Sabra nyakatekerten gondolkodik... azt akarom mondani, hogy intelligens és előrelátó. Greena királyságában rejtette el a gépet, nem így van?
– Nem – vágta rá Balthis.
– Ez azt jelenti, hogy te tudod, hol van. Igaz?
– Nem, uram. Nem tudom. – Balthis a fejét rázta.
A férfi arcáról egy pillanatra minden szívélyesség eltűnt, kifejezéstelen maszkká merevedett. De rögtön nevetésre fakadt, és morcos elégedettséggel összeborzolta Balthis haját.
– Nagyszerű! – helyeselt. – Sabra megparancsolta, hogy őrizd meg a titkot, s te engedelmeskedni akarsz neki. Ezt szeretem: sírig tartó hűség a barátainkhoz. – Sóhajtva felállt, és járkálni kezdett a szobában. – Sabra Gwenaura mesélt neked rólam?
– Úgy emlékszem, hogy nem – hazudta.
– Hm! Gyanakvó, az is nehezen tud segíteni rajta, aki valóban a javát akarja. Most figyelj rám! Talán meglep, amit mondani akarok, de értelmes kislány vagy. Lehetséges, hogy Sabra maga sem tudja, hová dugta a Telekront. Értesz? Vagy lehet, hogy szándékosan elfelejtette, mintha nem bízna önmagában, hogy meg tudja őrizni a titkot.
Balthis pislogott néhányat, a másik pedig türelmesen folytatta:
– Tudnod kell, hogy nyolcvanezer éve, amikor az idegenek el akarták pusztítani a Földön az életet, a Telekront biztonságosabb helyre kellett vinni, mert fegyvereik megrongálták volna. Sabra vette a gondjaiba. Sötét, zavaros, borzasztó időszak volt, így több mint száz évszázad telt el, amíg észrevettük, hogy nincs ott, ahová állítólag elhelyezte.
– Azt akarod mondani, hogy becsapott benneteket, uram?
– Azt akarom mondani, hogy attól kezdve az orrunknál fogva vezet, mert azzal fenyegetőzik, hogy elpusztítja a gépet vagy egy részét. De én soha nem hittem el, hogy igazán megtenné. Ha a Telekron nem működne tovább, ő is megöregedne, mint bármely nő, és néhány évtized múlva meghalna.
– De azt mondta, hogy nem akarja elpusztítani – árulta el Balthis.
– Ennek ellenére, mivel a barátja vagyok, aggódom. Nézd csak! Tudod, mi égiek mindnyájan a Telekronhoz vagyunk kötve, különálló szerkezetekkel. Egyszerűbben nem tudom elmagyarázni, de elég is tudnod annyit, hogy ha valaki arra ítélne egy istent, hogy visszaváltoztatja halandóvá, elég lenne kihúznia ezt a szerkezetet a gépből. Ha Sabra ellenségei megtalálnák a Telekront, életünk az ő kezükben lenne.
– De nem tudják, hol van!
– Valóban. De képzeld csak el, hogy rátalál valaki; ha gonosz, az összes csatlakozót kihúzhatja a magáé kivételével, ugyanis mindegyikre rá van írva a nevünk, így ő maradna a Földön az egyetlen örök életű. Az egyetlen, elpusztíthatatlan és mindenható Isten. S ez nem történhet meg. Érted már, miért kell megvédenünk Sabrát?
Balthis igent mormolt, s a másik folytatta:
– Ahogy mondtam, nagyon óvatos, s biztosan arra gondolt, hogy egy napon valaki megpróbálhatja belőle kiszedni a titkot kínzással vagy kábítószerrel, amitől az ember nagyon fecsegő lesz. Ezért elintézte, hogy teljesen elfeledkezzen róla. Ez nem nehéz, biztosíthatlak. Azonban, mivel nem ostoba, egy utat nyitva hagyott, hogy ő maga rátalálhasson a Telekronra, s mint tudod, ez az út innen indul.
Balthis ugyan nem tudott semmit, de azért bólintott.
– A Yanessa-szigetvilágból, persze.
A férfi szelesen elmosolyodott.
– Látod, csak eljutunk valahová. Nagyszerű, kedvesem! A repülő hajó véletlenül hozott benneteket ide, de ez a véletlen egyáltalán nem érintette kellemetlenül a mi Sabránkat, mert ha a gépet meg akarja találni, a szigetvilágból kell indulnia. Itt van a rejtély kulcsa.
– De uram – jegyezte meg Balthis –, ha Sabra most azért akarja megkeresni a Telekront, hogy kihúzza belőle az istenek csatlakozásait, akik rátámadtak, az az ő bajuk. Ő nyugodtan éldegélt otthon, és...
– Ne törődj ezzel, kincsem! A kérdés lényege a következő: mi ez a kulcs? Emlékezz csak, mit mondtunk: kölcsönös őszinteség és becsületesség. S ne feledd az ígéretemet! A lánynak, aki egy isten barátnője, tisztában kell lennie társadalmi kötelezettségeivel és felelősségével. Ezen kívül segítenünk kell Sabra Gwenaurán is.
Balthis lehunyta a szemét. Hirtelen úgy érezte, vége.
– Ahogy te mondod, úgy nehéz lesz segíteni rajta, uram. S nem hiszem, hogy sokáig életben maradnék, ha Sabra higanykádba ültetne.
– Mitől félsz?
– Szerintem meglehetősen furcsa, hogy téged bezárt oda, ha olyan jó barátok vagytok. Nagyon kedves vagy, uram, de elfáradtam, és szeretnék lefeküdni.
– Egy pillanat, kisasszony! – Haldan Zohare megragadta a karját. – Előbb még beszélnünk kell!
– A pokolba! Nem veszed észre, hogy hülyét csinál belőled?! – csattant fel e pillanatban egy női hang.
Az ajtón kívül némi zűrzavar támadt, aztán ketten beléptek a szobába. Darth Larimani és Bambolisa Grenth vérmes tekintettel közeledett.
– Mocskos disznó! – acsarkodott a nő. – Túl sokat hízelegsz neki, Haldan. Bánj vele keményebben! Ezzel a hasában úgy fog énekelni, mint egy fülemüle tavasszal. Darth, nyisd ki a száját!
Balthis egy korsót pillantott meg Garbari szőke istennőjének kezében. Váratlan felbukkanásuktól szinte megbénult. Még sikítani sem tudott, amikor a két férfi kérlelhetetlenül lefogta, és kifeszítette a száját. Édeskés folyadék csúszott le a torkán. Gondolatai kezdtek összezavarodni, egyre bizonytalanabbak és homályosabbak lettek, végül úgy érezte, hogy a semmiben lebeg. Hangokat hallott, ahogy türelmetlenül kérdéseket tesznek fel neki, de képtelen volt rájönni, hogy ez a valóság vagy csak álom.
Sokáig tartott az öntudatlansága. Többször is magához tért, de nem tudta, hol van. Szája kicserepesedett, aludni vágyott, nem emlékezett semmire. Maga alatt hideg, poros padlót érzett, újból elaludt, és ismét ugyanazon a rideg, sötét helyen ébredt fel. Túl kába volt ahhoz, hogy féljen; addig feküdt, amíg el nem múlt a kábítószer hatása. Csak ekkor érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy kinyissa a szemét.
Egy tágas helyiségben feküdt, hason, arccal a piszokban és a faltörmelékben. A magasra helyezett ablakon át behulló fényben férgeket pillantott meg, ahogy az arca előtt heverő szemetet kutatják. Félénk nyögéssel talpra állt, és a poros kosarak felé dülöngélt. Mindenfelé pókháló borította, rendszertelenül bedobált ládák és régi holmik foglalták el a pincét. Alig gyűjtött elég erőt, hogy megvizsgálja az erős ajtót, máris megbizonyosodott arról, amit már tudott: Haldan Zohare és társai kulccsal zárták be őt.
X.
A céltáblába fúródó nyíl pengésére megremegett Djeliza élénkzöld kezében az ecset. Smaragdszínű szemhéja lecsukódott, szép szája gyötrődő fintorra húzódott. Sóhajtva ismét a festményt kezdte tanulmányozni, de már nem tudott koncentrálni. Megfordult, és nézte, ahogy Alvario íjjal a kezében visszatér.
– Kérlek, hagyd egy kicsit abba! – szólt olyan hangon, mintha nehéz felfogású gyermekkel beszélne.
– Nem is rossz találat! – Shepse Waserkef herceg bábuja felvette a nyílvesszőt, és büszkén elmosolyodott. – Nem értem, miért panaszkodsz. Mindketten tönkretettünk valamit: én a céltáblát, te egy értékes fatáblát. Mit akarnak ábrázolni ezek a festékfoltok?
A zöldes bőrű fiatal nő meg sem hallotta a kérdést.
– Nézd, nem tudok úgy dolgozni, hogy azok az átkozott nyilak a fejem fölött röpködnek. Pedig megígértem az istennőnek, hogy a napéjegyenlőség bálja előtt befejezem a képet.
Alvario vigyorgott.
– Ostobaság! Egy értelmes bábunak egészen mással kell foglalkoznia. És ha nem hanyagolnád el annyira az ágyat, nekem sem kéne íjjal a kezemben töltenem az időt... Kisbabám!
– Hagyj! – Djeliza bosszankodva lökte el a kezét. Mérgesen a terpentines korsóba dugta az ecsetet, és felállt. – Harlja Fenhora nem azért tart a palotában, hogy veled szórakozzam! Ne gyötörj!
Alvario utánapillantott, ahogy távolodott.
– Nem értem, mit lát az istennő a tarka mázolmányaidban! – kiáltotta. – És ami az elhunyt Cherjta kisasszonyt illeti, akiről sajnálatos módon mintát vettél, szerintem átkozottul frigid nőszemély lehetett!
Djeliza egy szökőkút mellett befordult, és elhagyta a parkot, aztán sietve haladt tovább a nagy kristályveranda felé. Felment a széles márványlépcsőn, végighaladt egy hosszú folyosón, s megindult a tágas belső lépcső felé. Ahogy a lakosztályába tartott, egy szolga tájékoztatta, hogy Harlja Fenhora beszélni kíván vele, s alázatosan a faragott alabástromajtóra mutatott, amely a nyugati szárnyra nyílott. A küszöbön tíz pár mozdulatlanul figyelő őr állott, valóságos emberfolyosót alkotva a párok alabárdjai keresztezték egymást, s hogy a zöld lány áthaladhasson köztük, a férfiak hirtelen felemelték a fegyvereket, mögötte pedig nyomban vissza is engedték őket, mégpedig nem csekély időérzékkel és esztétikai hatással. A lányt egy elképesztően elegáns inas meghajolva fogadta, és a hátsó teraszra nyíló szalonba kísérte.
Djeliza tágas, rendkívül fényűző termeken haladt át: szobrok, művészi virágvázák, becses fából készült bútorok, arany- és ezüsttárgyak díszítették pazarul őket. Mindenfelé általa festett nagy méretű képek lógtak, s itt-ott elegáns uniformist viselő őrök álldogáltak. Harlja Fenhora egy idegen istennő társaságában várt rá, s Djeliza agyán átfutott, hogy talán ő akar magáról arcképet festetni. Semmi más okát nem látta, hogy hívatták. Harlja Fenhora észrevette, és mosolyogva közelebb intette. Magas nő volt, nagyon hosszú, vörös hajjal, s olyan ruhát viselt, amit értékesnek nevezni nevetséges eufémizmus lenne. Felékszerezett kezének egy másik mozdulatára eltűntek a komornyikok, akik a közelben várták a parancsait.
– Kedves Djeliza! Gyere, gyere, kincsem! Láttam, hogy az az idióta Alvario megzavart. Eltávolítom, ha akarod. Már ismered Sabrát, ugye?
– Fogadd hódolatomat, istennő! – A zöld lány könnyedén meghajolt a barna előtt. Tudta, hogy úgy tizenöt napja ő és Harlja Fenhora mást sem csinált, csak sétál és beszélget, de még soha nem találkozott vele közelebbről. A terasz egyik sarkában két mezítelen, tíz év körüli kisfiú kuporgott pórázra kötve, mellettük aranydíszes, tüskés korbács. Jelenlétüket az magyarázta, hogy az istennőnek gyakran voltak idegrohamai, s ilyenkor kizárólag az csillapította a kedélyét, ha bármilyen eszközzel emberhúst érint.
– Djeliza különös tehetségű művész – mutatta be Harlja. – Példátlan eset a bábuk között. Rendszerint nem mutatnak más hajlamot, mint az az emberi lény, akiről mintát vettek, de ahogy én tudom, Cherjta Gritzel még az ecsetet sem tudta megkülönböztetni a hajkefétől.
Djeliza észrevette, hogy a Magasföld istennője különös figyelemmel nézi, ezért hozzáfűzte:
– Az érzékszervekkel van kapcsolatban. Olykor megesik. Amikor a kisasszonyt elhozták, hogy mintát vegyek róla, elektromos kisülésekkel teli rettenetes vihar dúlt, ami megnehezítette a helyzetemet. Sokkal tovább tartott, amíg magamba szívtam személyiségét, s talán ezért is értettem meg, hogy érzékszerveimmel alaposabban meg kell ragadnom a fizikai világot, hogy pontosan egyezzen Cherjta emlékeivel. Nem sok bábu képes érzékelni az emberi világ összes színárnyalatát.
– Érdekes – jegyezte meg Sabra Gwenaura. – Úgy működik a szemed, mint a miénk, valódi érzékelőidegekkel. Nem találkoztam még hasonló jelenséggel. Szeretném, ha lenne időm, hogy alaposabban tanulmányozhassalak. – A másik istennőhöz fordult: – Töprengtem már azon, hogy ha e lényekhez megfelelő kémiai anyagokat adnánk, testük ugyanolyanná válna, mint a miénk. De általában beérik az első, kezük ügyébe kerülő anyaggal, mint például a homok. Ha elektromágneses térben lassítanánk a mintafelvétel folyamatát, talán sikeresebb lenne az eljárás. Hm! Ki tudja!
Harlja Fenhora pislogott.
– Túl érthetetlen, amit mondasz. Semmit nem tudok az elektromágnesességről és a hasonló boszorkányságokról.
A másik rá se hederített. Rápillantott a kezében tartott papírdarabra, és a homlokát ráncolta.
– Nos, Djeliza! Az energiaregenerálódási periódusokat Graa szigetén töltöd, felváltva a téged helyettesítő bábuval, így van?
– Így, asszonyom.
– Régi írásokat tanulmányozva megbizonyosodtam, hogy néhány millió évvel ezelőtt Graa szigetét hosszú homoknyelv kapcsolta egy másikhoz, Varauthhoz, amit szintén két bábu foglal el, pontosabban azok, amelyek ma a Haliotis család tulajdonában vannak. Lehetséges, hogy valami csere ment végbe?
– Milyen csere, asszonyom? – kérdezte Djeliza meglepve.
– Hogy átkerültél egyik szigetről a másikra, miközben nem volt tested. A homokpad évezredeken át összekapcsolta Graát és Varauthot, aztán eltűnt. Okkal feltételezem, hogy ez alatt az idő alatt szigetet cseréltél, anélkül hogy észrevetted volna.
A zöld lány még mindig nemigen értette.
– Lehet, asszonyom. De hidd el, alig emlékszem valamire azelőttről, hogy három éve mintát vettem Cherjta Gritzelről. A kisasszony visszavitte a bábut Graa szigetére, amit a megelőző öt évben otthon tartott. Tizennyolc éves volt akkor. Én két évet töltöttem vele, aztán valami betegségben meghalt.
– Nem kérem, hogy bármire is emlékezz! – szólt a másik türelmetlenül. – Csak azt akarom tudni, hogy átkerülhettél-e egyik szigetről a másikra, vagy sem.
Djeliza bólintott.
– Nagyon elmosódott emlékeim vannak a tiszta energia állapotában eltöltött periódusokról, asszonyom. De azt tudom, hogy a víz akadályt jelent. Nagyon kellemetlen közeg. Ha viszont valaha létezett egy homoknyelv, nem kizárt egy ilyen helyváltoztatás. Elkövettem... elkövettem valami hibát?
– Hogy? Nem, nem! – Sabra Gwenaura ismét a papírra pillantott. – Számításaim szerint nagyjából nyolcvanezer éve Varauth szigetén voltál, aztán kerülték Graára. Tíz napot vesztegettem el arra, hogy kiderítsem ezt, miután hiába kérdezgettem Haliotis bábuját. Így tehát te vagy az, akit keresek.
A zöld lány kíváncsian rápillantott.
– Én, asszonyom? S miért?
A két istennő egymásra nézett, aztán Sabra úgy döntött, hogy részletesebben elmagyarázza a dolgot:
– Nyolcvanezer éve, amikor a szigetvilágon még nem éltek emberek, partra szálltam Varauth szigetén. Akkoriban nem úgy helyezkedtetek el, mint ma, mindegyikőtöknek külön szigete volt. Alighogy partot értem, felöltötted az alakomat, öt évig megőrizted, s egészen addig velem maradtál, amíg el nem határoztam, hogy visszahozlak, így te voltál az első bábu, aki emberi formát vettél magadra, jóval megelőzve a többit, amelyekkel később foglalkoztam. Zárójelben jegyzem meg, hogy éppen ezen utam során jutott a tudomásunkra, hogy a bolygón vagytok. Ma persze már nem emlékszel minderre.
– A gömb! – suttogta Djeliza.
– Miről beszélsz, kedves? – Harlja Fenhora kérdőn nézett rá.
– A repülő gömb! – ismételte. – Néha, amikor a többi bábuval beszélgetek, elmondják, hogy halványan emlékeznek, hogyan érkeztek az emberek a szigetvilágra. De azt állítják, hogy hajóval. Én azonban egy repülő gömb képét látom magamban, amint leereszkedik a partra.
– Nagyszerű! – Sabra kurtán felnevetett. – Most már egészen biztos, hogy te voltál az a bábu! Minden további nélkül folytathatjuk. Jól figyelj a következő szavakra: a Telekron titkos barlangja. Ismétlem: a Telekron titkos barlangja.
Djeliza jelezte, hogy érti.
– Igen, asszonyom.
A Magasföld istennője feléje hajolt, mintha megmagyarázhatatlan feszültség lenne rajta úrrá, ajka keskeny, fehér vonallá vált.
– Azt mondtam: a Telekron titkos barlangja! – kiáltotta ismét.
A zöld lány hátrahőkölt.
– De asszonyom... Mit jelent ez? Mit akarsz tőlem?
– A pokolba is! Csak ezt tudod hajtogatni?! – fakadt ki Sabra Gwenaura, s megragadta a vállát. – Semmi más nem jut az eszedbe?!
Djeliza többször megrázta a fejét, rémülten. A másik kettő komor pillantást váltott. Hosszú hallgatás után Sabra Gwenaura gombóccá gyűrte a papírfecnit, és átkozódva a földre hajította.
– Ha nem válaszol, bajban vagyunk! – jelentette ki. – Minden tervünk dugába dől. Magamnak köszönhetem. Túlságosan féltem, hogy kábítószerrel kiszedik belőlem a koordinátákat... Sőt, biztos vagyok, hogy Haldan Zohare meg is próbálta jó néhányszor. Esküdni mernék, hogy legutóbb Darth Larimani és Bambolisa Grenth is beadott valamit, hogy szóra bírjanak, amikor a Hore Katélban a kezük közé kerültem. De nem mentek semmire, mert már nem volt a tudatomban az adat. – Élesen Djelizára pillantott. – S most az övéből is eltűnt. Ne kérdezd, miért!
Harlja Fenhora összeszorította a fogát.
– Majd én megmondom neked, hogy miért: túlságosan körülményes vagy. Csak neked juthatott az eszedbe, hogy poszthipnotikus parancsot adj egy bábunak, ahelyett hogy emberi agyba ültetted volna a koordinátákat. Mostanáig nyolcvanezer év telt el, és Djeliza elfelejtette őket, éppúgy, ahogy te is elfelejtetted, hová rejtetted azt az átkozott gépet.
– De akkor sem értem, Harlja. Működnie kellene! Más kísérleteket is végeztem a bábukkal, s tudom, hogy az embernél is fogékonyabbak a hipnózisra. Djelizának az volt az utasítása, hogy egy bizonyos mondatra egyetlenegyszer eldaráljon egy számsort, aztán örökre felejtse el. Poszthipnotikus parancs ellen nem lehet védekezni.
– Talán nem pontosan mondtad a mondatot!
– Leírva hordtam magamnál. Nem volt veszélyes. Kulcs volt, amiről csak én tudtam, melyik kulcslyukba kell beilleszteni. És a bábu ő. Ezt bizonyítja, hogy emlékszik a repülő gömbre, amivel idejöttem. A poszthipnotikus parancsnak működésbe kellett volna lépnie!
– És most mit tegyünk? Hogy akarod megtalálni azt a helyet?
Sabra Gwenaura vállat vont.
– Képzeld el, pontosan kétezer évvel a Telekron elrejtése után sikerült teljesen elfelejtenem a helymegjelölést. Azt sem tudom, melyik kontinensen keressük. Gondolkodnom kell, mi legyen a megoldás. De ne aggódj, van időnk!
– Bambolisa és Darth a nyomunkban vannak. A városban tartózkodnak, és talán gyanítanak valamit. Haldan nélkül nem fognak elmenni.
– Dehogynem! Ma reggel üzentem nekik: vagy eltűnnek, vagy embereink darabokra szedik a gömböt. Aztán felrakjuk őket egy hajóra. Ettől meg fognak rettenni.
– Mindig szerettem volna megkaparintani a repülő gépet! – morgott Harlja Fenhora. – Miért nem foglaljuk le?
Sabra bosszúsan elfintorodott.
– Nagyon kevés üzemanyaga van. Inkább hagyjuk veszni! Az a lényeg, hogy Haldant kihagyjuk a játékból. Ez sokévnyi lélegzetvételhez juttat. Ami pedig ezt a két idiótát illeti, ha nem találnak valakit, aki gondolkodik helyettük, nem ütőképesek.
– Ártalmatlanok? De hiszen megpróbáltak elveszejteni, fel akartak küldeni, hogy örökre a csillagok között röpködj a varázsgömbben! – vetette ellen a másik.
– No igen. Ez is azt mutatja, hogy milyen hülyék. A Hore Katél barlangjaiban megbizonyosodtak, hogy kábítószerrel semmire sem mennek. Így arra jutottak, hogy akár félbe is vághatnak. Fogadok, hogy Haldan ebbe nem ment volna bele. S azzal, hogy biztos helyre tettük, súlyos csapást mértünk rájuk, Harlja. Ebben bízom.
Djeliza végighallgatta ugyan a beszélgetést, de egy szót sem értett belőle. E két nő elég hatalmas volt ahhoz, hogy félreállítsa őt, pedig nagyon zavarban volt, amikor arról az időszakról kellett beszélnie, amikor elveszítette emberi formáját. Néhány év múlva ismét szét fog oszlani, aztán pedig bárki elmehet Graára, hogy mintául szolgáljon neki. Személyisége elképzelhetetlenül megváltozna, s talán soha nem festene többé. A puszta gondolat, hogy lemondjon a festésről, rettenetesen elszomorította; ijesztőnek látta, rosszabbnak bármely sorsnál.
Váratlanul egy emlék bukkant fel benne:
– Cherjta kisasszony nagymamája! – kiáltotta gondolatai mélyére ásva.
– Mit mondtál? – bámult rá Harlja. – Hogy jön ez ide?
– Nem tudom... – Az ajkát harapdálta. – Mielőtt Cherjta meghalt, a Gritzel-házban laktam, asszonyom. A nagymamája, Krenella Gritzel úrasszony édesanyja többször jött hozzánk látogatóba. Még él, sőt gyakran, mióta Cherjta nincs többé, nála ebédelek. Úgy hívják, hogy Kherna Greeta Tehal-Krom.
– Tréfálsz?! – üvöltötte a Yanessa-szigetvilág istennője.
– Kísérteties! – Sabra Gwenaura hevesen megragadta a zöld lány karját. – Kherna Greeta Tehal-Krom... Caverna segreta del Telekron! Majdnem ugyanaz a mondat. Ha valaki kiejtette előtted ezt a nevet, bizonyára a poszthipnotikus parancs számsorával válaszoltál. Ez megmagyarázhatná, hogy miért felejtetted el teljesen ugyanis a parancs egyetlenegy alkalomra volt érvényes. Hogy történt? Mikor történt? Beszélj, a mindenségit!
– Nem emlékszem – vergődött. – Azt hiszem, régen történt. Nem sokkal azután, hogy mintát vettem a kisasszonyról, amikor Gritzelék hazavittek.
– Próbálj meg emlékezni, kedvesem! – szólt szárazon Harlja Fenhora. – Amikor először hallottad ezt a nevet, ki kellett ejtened a számokat. Így van, vagy nem?
– Talán. – Djeliza a fejét rázta, kezével teljesen emberi mozdulattal végigsimított a homlokán, amely elárulta, micsoda zavarral küzd.
– Emberi másodpéldányának nagyanyja! – kiáltott fel Harlja Fenhora, és a két meztelen gyermekre pillantott. – Muszáj vért látnom, a pokolba! El lehet képzelni ennél szerencsétlenebb véletlent? A nagyanyja neve... és mindent megevett a fene!
– Csillapodj! – intette Sabra. – Djeliza még emlékezhet a számokra. Ha nem is tökéletesen, a koordináták mégis mutathatnak valami utat.
– Én... festettem azon a napon – szólt közbe Djeliza. – Az egyik első képemet. Hallottam, hogy valaki kiejti ezt a nevet, és akkor...
– És akkor? – kérdezték mindketten egyszerre.
– Mintha írtam volna valamit. Számokat. Igen, hangosan kimondtam őket, anélkül hogy tudtam volna, miért, aztán leírtam. De nem figyeltem oda.
– Tehát ecset volt a kezedben, te pedig leírtad vele a számokat – összegezte Sabra Gwenaura, nyugalmat erőltetve magára. – És emlékszel, hová?
Djeliza rögtön bólintott.
– A sarok és a talp közé, oda, ahol nem érinti a talajt. – Látva a nő értetlen arcát, hozzáfűzte: – Éppen Gherjta egyik cipőjére festettem virágokat. Biztos vagyok benne. Meg kell még lennie valamelyik szekrényben.
Az istennő mélyet sóhajtott.
– Nagyszerű! Ha így van, meg kell szereznünk azt a cipellőt. Elintézed, Harlja? Küldj fegyvereseket, nem akarok kockáztatni. – Összeráncolta a szemöldökét. – Hozzád beszélek! Ne bámuld azokat a gyerekeket! Mondtam már, hogy ha velem akarsz tartani, meg kell változnod. Nem tetszenek az undorító hajlamaid!
– Miért? Mit árt egy kis korbácsolás?! – fújt mérgesen a vörös hajú. – Annak a cipőnek maga Djeliza is utánajárhat minden hajcihő nélkül. Az az ő otthona. Ugye ma is lemész a városba, kedvesem?
– Igen, asszonyom, és magam fogom megkeresni – ígérte ő megkönnyebbülten, hogy a dolog hamarosan lezárul. – Csak ebédre maradok Gritzeléknél, aztán már jövök is.
De a sors úgy határozott, hogy a zöld lány ezen a napon ne lelje meg a festéshez szükséges nyugalmat. Azon a vasgépezeten hagyta el az istennő palotáját, amely magától haladt a függőleges sínen, s amely az egyetlen szigorúan őrzött kapcsolat volt a város és a hegycsúcs között. Leérve egy mozdulattal magához intett egy hordszéket, s Therába vitette magát. Bekukkantott a boltba, ahol egy mesterember a festékeket és az ecseteket készítette neki, majd belépett Gritzelék szép, háromemeletes házába. A kapuban őrködő szolga kifizette a hordszéket, és átvette a vásárok holmit, Djeliza pedig rögvest a hátsó udvarba sietett, hogy üdvözölje Krenella úrasszonyt, aki az orchideáiban gyönyörködött.
Az elhunyt Cherjta kisasszony anyja elmúlt ötvenéves, s csak két dolog maradt meg neki az életben: a virágok és Djeliza. Lánya halála óta megindító módon ragaszkodott hozzá, mert a művészi hajlamtól eltekintve Djeliza élő és gondolkodó képmása volt a mintául szolgáló lánynak, s legnagyobb szomorúsága az volt, hogy nem tarthatta maga mellett egész nap. Férje és kisebbik lánya ugyanígy éreztek iránta, akárcsak a fia, aki tiszt volt Bojane Corweil kalózfejedelem egyik hajóján. Ami Djelizát illeti, mivel alteregójának minden emlékét magába szívta, Gritzeléket a saját családjának, villájukat egyetlen, valódi otthonának érezte. A család bábui azonban bosszantották, jobb szeretett hús-vér emberek között lenni.
Ebéd közben sokat fecsegtek; Djeliza fásultan vett részt a beszélgetésben. Később a családtagok áttelepedtek a kertbe, ő pedig ezt kihasználva a szobájába ment. Miután ott, Cherjta szobájában és néhány más helyen körülnézett, megállapította, hogy a kisasszony majdnem minden személyes holmiját bizonyára összecsomagolták és elraktározták. Gyorsan bepillantott a folyosón álló nagy ruhásládákba is, eredménytelenül, elhatározta hát, hogy megkérdi Krenella úrasszonyt.
– Az az ócska kis cipő? – dünnyögte a nő. – Azt hiszem, emlékszem. De mindent összecsomagoltunk. Olyasmit, amit néhány év múlva jó lesz Daphnellának... Azt hittem, neked túl sok is a holmid, kedvesem. Tudom, hogy az istennő majdnem naponta küldi hozzád a szabóját.
Djeliza végül megtudta, hogy a cipőt kék rongyba csavarva a többivel együtt egy nagy vesszőkosárba tették, amit más csomagokkal és ruhásládákkal egyetemben Bojane Corweilhez szállítottak, az alagsorba. A férfi Krenella úrasszony első fokú unokatestvére volt, és szoros kapcsolatot tartott Gritzelékkel, akiknek nem volt pincéjük. Djeliza meglehetősen gondterhelten hordszéket hívatott, s hamarosan meg is érkezett a fejedelem rezidenciájához.
A kapuban ügyelő négy őr látásból ismerte, de ha nem így lett volna, akkor is mély meghajlással fogadták volna. Egy bábut akadályozni vagy felbosszantani éppen olyan volt, mint tulajdonosát megsérteni, néha még rosszabb. Közismert volt, hogy az udvaroncok, a hajóskapitányok és a nemesek a legenyhébb sértésért is vérontással álltak bosszút. Egy libériás szolga nyomban szaladt, hogy értesítse Zefinust, a fejedelem bábuját, de előbb közölte a lánnyal, hogy a háziak nincsenek otthon. Djeliza idegesen járkált az előtérben. Brokát háziköntöst viselve hamarosan lejött Zefinus, s alighogy üdvözölték egymást, invitálta, csatlakozzon hozzá és egy therai nőhöz, egy hármas közjátékhoz. Más körülmények között Djeliza elfogadta volna az ajánlatot, mert Zefinus udvarias és mulatságosan méltóságteljes volt az ágyban is, de elmagyarázta, hogy most máson jár az esze.
Épp ekkor lépett az átriumba két ember, akiket a zöld lány nem ismert, egy meglehetősen kövér férfi és egy éles tekintetű, szőke nő. A fejedelem bábuja úgy mutatta be őket, mint Ut-Quemés diakónusából való Ganavir Lauth és felesége, Taomira. Djelizát nagyon meglepte, hogy úgy viselkednek, mintha otthon lennének, arra kérték Zefinust, hogy térjen vissza a maga dolgához, vele pedig elmondatták látogatásának okát.
– Csak néhány személyes dolgot szeretnék visszakapni elhunyt úrnőm, Cherjta Gritzel holmijából – felelte, s bosszantotta érthetetlen viselkedésük.
– Ó, hát persze! S ha jól értettem, ezek a csomagok az alagsorban vannak – szólt a férfi mézesmázosan, míg a a nő szívélyessége egyre csökkent.
– Pontosan, uram. De majd én utánajárok. Nem szeretnék alkalmatlankodni a fejedelem vendégeinek. – Djeliza kihívóan és ingerülten jól megnyomta a „vendégek” szót.
– De az ég szerelmére, egy csöppet sem zavarsz! – mosolygott a férfi. – Sőt, boldogan odakísérünk. Veszélyesek lehetnek ezek az öreg lépcsők. Világítunk neked, ha megengeded.
Djeliza közönyösen vállat vont, s hagyta, hogy a másik kettő egy olajmécsessel kövesse a pincébe. Már észrevette, hogy valami nincs rendben velük, ha más nem, az, hogy egyiküknek sincs ut-quemési akcentusa. A kontinensről valók, Stelaire-ből vagy talán Garbariból, s fel sem tudta fogni, mit keresnek itt. De be kellett látnia, hogy nem az ő dolga kérdéseket feltenni Bojane Corweil vendégeinek. Átkísérték néhány sötét szobán, majd bevezették egy kis, pókhálóval teli helyiségbe.
– Ez az a holmi, ugye? – kérdezte a férfi. – Egy kicsit rendetlenség van. De azért ne zavartasd magad! Itt várunk.
Djeliza körülnézett. Az egyik fal mellett ott állt a négy nagy faláda és a vesszőkosár, de valaki kinyitotta őket, és szétszórta Cherjta ruháit, amelyek most összevissza hevertek a poros, mésztörmelékkel borított padlón. Döbbenten és mérgesen sarkon fordult a rendetlenségben, míg a nő és a férfi halkan beszélgetett az ajtó túlsó felén. Nagyon keveset, néhány gyűlölködő szót tudott csak kivenni az elhangzottakból:
– ...és mintha ez nem lett volna elég, az a kis vipera mindent szétdobált, mielőtt megszökött! Te vagy az oka, hogy... – mondta a nő.
– ...kivájta, de nem törődöm vele. Inkább azon gondolkodom... ez az ostoba szajha... Ezt kell tennünk. Érted? – ennyit kapott el a férfi válaszából.
Djeliza lehajolt, hogy átnézze a vesszőkosár tartalmát, s már biztosan tudta, hogy Bojane Corweil fejedelem házában piszkos ügyletek folynak. Az is nyilvánvaló volt, hogy a pincéből tényleg elmenekült valaki, ahogy a nő mondta, mert az egyetlen ablak kezdetleges vasrácsa a földön feküdt. Közelebb lépve látta, hogy a habarcs nedves, szétmállott az ujjai között, ami bizonyára nevetségesen könnyűvé tette a kijutást. Amikor azonban megtalálta a padlón üresen a kék rongyot, villámcsapásként érte a fölismerés, hogy ezeknek az embereknek az üzelmei őt is hátráltatják, mert a cipőcske eltűnt. Reményvesztetten keresgélt még, de bele kellett nyugodnia: aki elillant a pincéből, megfelelő ruhával és cipővel látta el magát, s a bajt csak tetézte, hogy éppen azt a párt választotta, amelyért őt küldték.
Undorodó, gőgös kifejezést erőltetett az arcára.
– Túl nagy itt a piszok és a rendetlenség. Nem ismerem ki magam. Holnap vagy holnapután elküldök egy szolgát, hogy csináljon rendet – jelentette ki, és a lépcső felé indult.
A másik kettő a beszélgetést folytatva követte őt, s továbbra is az volt az érzése, hogy csak azért kísérték el, mert szemmel akartak tartani mindent, ami vendéglátójuk rezidenciájában történik. Köszönés nélkül távozott, és beszállt a kapu előtt várakozó hordszékbe. Az istennő palotájába menet megpróbálta rendezni a gondolatait, hogy jobban beszámolhasson a történtekről, de egy valamiben biztos volt: bármi legyen is a két kifürkészhetetlen nő terve, füstbe ment.
A sáros zöldségeskert sarkában Balthis beleharapott a hagymába, ötöt szedett ki és tisztított meg, s most nem volt bátorsága kimerészkedni a külváros csúf utcácskáira, amíg a nap teljesen le nem nyugszik. Szemmel tartva a mocskos parasztviskó hátulját, tovább tömte a hasát, kezével olykor letörölte a könnyeit. Fázott. Miután kimenekült a pincéből, az egyik bokáját kificamította, ahogy a folyó menti köveken szaladt, s most sajgott az egész bal lába. De nem testi állapota, s nem is a hagyma szaga okozta az arcát szántó könnyeket: délután a Könyörület Szanatóriumában megtudta, hogy Fioreste Saviodoro öt napja belehalt a baleset során elszenvedett sérüléseibe.
Azért ment oda, mert elhatározta, hogy segíti és bátorítja őt. Sokáig keresgélte a mocskos folyosók útvesztőjében, ahol része lehetett az emberi nyomorúság és fájdalom szánalmas látványában. A betegek piszkosan és félig mezítelenül, bolhával teli rongyvackokon hevertek szanaszéjjel, ürülék és sebek bűze nehezítette a levegőt. A szolgák nem tettek mást, minthogy elvonszolták a holttesteket, és őrizték a tüzet a gödörben, ahol elégették őket. Csak egy öregasszony jelentett segítséget, aki a szenvedők között járkálva ópiumkeveréket öntött a szájukba, hogy legalább a fájdalmat elfelejtsék. Ő tájékoztatta Balthist az öreg mágus haláláról. Balthis rettenetesen elkeseredett, s ahogy a város körüli mezőkön bolyongott, átkozta a sorsot, amely a szigetvilágra vezérelte, és magányosabbnak érezte magát, mint valaha.
Mióta tudta, hogy Magasföld istennője Harjla Fenhora palotájában vendégeskedik, ura testének és akaratának, gyakran, eltöprengett, hogy vajon miért nem küldött hajót a szigetekre, hogy kutassák fel őt. Sabra Gwenaura okos volt, tudnia kellett, hogy Balthis az egyik zsebkendőnyi földdarabon kötött ki, mégsem tett semmit, hogy megtudja, életben maradt-e. Ugyanígy arra sem vette a fáradságot, hogy segítsen Fioreste Saviodorón. Szegény öreg szavai az égieknek az egyszerű halandókkal szembeni közönyéről most a keserű igazság fényében tűntek fel előtte, s haraggal töltötték el.
Mielőtt kilehelte volna a lelkét, az öreg kifejezte kívánságát, hogy vágják el a repülő hajó horgonyköteleit, nehogy olyan emberek kaparintsák meg, akik méltatlan kalózvállalkozásokra használnák. Akármilyen fáradt is volt, Balthis kötelességének érezte, hogy megnézze az Üvöltő Szüzek templomát, hogy lássa, fel lehet-e kapaszkodni a tetőre, hogy a hajót örökre az ég végtelenjébe küldje. Amint lebukott a nap, átugrott a palánkon, és az elnéptelenedett sikátorokon a tekintélyes épület felé indult.
Thera nagyon régi város volt, kerek kövekkel kirakott utcái közepén nyitott csatornákkal. Az alacsony, zömök, északi oldalukon nedves házaknak különös, olykor bizarr formája volt – nem építészeti meggondolásokból, hanem mert az évszázadok során a tulajdonosok különféle anyagokkal átépítették, javítgatták őket, hozzájuk toldottak. Közös jellemzőjük a szegénység szaga volt, az azon átütő lemondás, míg a gazdagok házai a nyomorral szembeni sértésként ötlöttek szembe. A ritka járókelők irigységgel és ellenségeskedéssel vegyes pillantásokkal méregették a lányka ruháját, aki hamarosan meg is bánta, hogy az öltözékek közül, amiket szétdobált a pincében, épp ilyen feltűnőt lopott el. Túl hosszú is volt neki, alja a köveket borító sárban úszott utána.
A templom fáklyákkal élesen megvilágított téren állt, a bejárati kapu fölött öt, számszeríjjal felfegyverzett katona őrködött. Láttukra Balthis a végeérhetetlen külső fal mellett továbbszaladt, így fedezte föl az épület mögötti hatalmas, növényekkel zsúfolt kertet vagy parkot, amely beleveszett a sötétbe. A holdfénynél hamarosan észrevette, hogy a fal egy darabon leomlott, helyette cölöpkerítést emeltek. A lába alatt ügyetlenkedő macska panaszos nyávogása miatt bosszankodva, nyílást keresett a kerítésen. Logikája azt súgta, hogy egy gyerekekkel zsúfolt kerületben a palánkon résnek kell lennie, amit a mérges felnőttek újra és újra kijavítanak, szilaj, kalandvágyó kezek pedig ismét szétszednek. Egy meglazult cölöp kézzelfogható módon tanúsította, hogy a természet törvényei itt is érvényesek, s Balthis a macska kíséretében belépett a kertbe.
– Hallgass! – súgta az állatnak, és megragadta a nyakszirtjét. Odabenn volt valami, ami nem nagyon tetszett neki, s megtorpant.
Körülötte a sötétség különös formájú növényekkel volt zsúfolva, a párás levegőben tyúktrágya és repülő spórák nehéz szaga érződött. Hatalmas, víztől terhes levelek lógtak majdnem a földig, mások lándzsaként meredeztek, vagy nyalábokban csüngtek a tüskés ágakról. Soha nem látott virágok nyújtogatták az éjszakába illatozó pártájukat és bibés íriszüket, áthatolhatatlan növények fontak körül sima, fénylő fatörzseket, húsos gombák nőttek a talajon, különös, hatalmas páfrányok között. Balthis elfintorodott a fojtó szagoktól, majd kíváncsian, hogy miféle kert lehet ez, óvatosan megindult, hogy keressen egy ösvényt.
Hamarosan olyan helyre ért, ahol a növények ritkábban és alacsonyabbra nőttek, s látta, hogy mindegyiken fehér tábla lóg. Találomra megfordított egyet, erőltette a szemét, hogy ki tudja silabizálni az írást: „Légyölő mimóza”. A szóban forgó növénynek nagy, kagylószerű szirmai voltak, mint egy száj, amely azonnal becsukódik a zsákmány körül. A következő, amit szemügyre vett, a „Hóhérborostyán” volt, hurokszerűen gabalyodó indákkal, amelyektől inkább távol tartotta magát. Nem túl megnyugtatóan az volt a benyomása, hogy a növények feléje nyújtják ágaikat, mintha rejtélyes megérzésektől hajtva vonzaná őket az emberi test melegsége. Borzongva elindult egy ösvényen, s megpróbálta kilesni, hogy a templom mögött van-e őr. Számos ablaka volt az épületnek, az egyikből halvány fény derengett.
Éppen a kupola melletti tetőt vizsgálgatta, amely fölött ott horgonyzott a légi jármű, amikor a macska felnyávogott, puffanás hallatszott, mire odakapta a tekintetét: egy jól megtermett, buzogány formájú növény telibe találta a macskát, aztán nagy erővel feldobta a levegőbe. Az állat, a váratlan támadás áldozata, visítva röpült át a palánk fölött; minden udvariaskodás nélkül kipenderítették a kertből, ahová tilos volt behatolni. Balthis meglepetten fölkiáltott, hátralépett, és lehuppant a földre. A következő pillanatban ismeretlen kezek kővel kezdték hajigálni. Az egyik süvítve szállt el a feje mellett, és derékba tört egy kis fát Balthis mögött, aztán odébb pattant, a sötétbe. Néhány bokorszerű formátum lassan, lusta növényi tropizmusoktól hajtva araszolt előre, Balthis pedig a félelemtől bénultan azon töprengett, hová is került.
Amikor már uralkodni tudott magán, világos lett számára, hogy mielőbb el kell innen tűnnie, mert nem egy növény, úgy tűnt, megfelelően fel van szerelve ahhoz, hogy akár egy embert is megtámadjon. De vajon miért nevelik őket az Üvöltő Szüzek templomának kertjében? Mi közük volt Zellához és az őt követő dalos madárkákhoz? A válasz meghaladta értelmi képességeit.
Lélegzetvisszafojtva közeledett a növényhez, amely oly kegyetlenül elbánt a macskával. Céduláján ez állt: „Ütő glicínia”, semmi egyéb. Ütni üt, gondolta Balthis, s el sem tudta képzelni, mire lehet jó egy ilyen növény.
A másik, amely egy tojás nagyságú kővel célba vette a fejét, a „Parittyafűz” nevet viselte. Megérzése azt súgta, hogy a fa a kiáltásra reagált, amikor megcélozta a lövedékkel, amely csodálattal határos módon nem loccsantotta szét az agyvelejét. Bármilyen szisztéma szerint találjanak rá a zsákmányra, mindkettő hihetetlenül pontosan és indulatosan válaszolt az idegenek jelenlétére.
Elámultan figyelte, hogy a parittyafűz egyik gyökere lassan felemelkedik. A zöld csáp rátámaszkodott a talajból kigörgetett kő peremére, s azon igyekezett, hogy valami porcos, csőszerű képződménybe belapátolja. Az új lövedék pontosan oda pottyant, ahová az előző, aztán valami megfeszülhetett az ágban, s a növény soha nem látott karja ismét lövőhelyzetbe került. A lányka lábujjhegyen tovasiklott, ügyelve, nehogy zajt csapjon, ami megint céltáblává tenné. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a ragadozó növények keresztezéseit, hibridjeit és mutációit tartalmazó botanikus kert ötlete Zella őszüzessége torz agyvelejéből pattant ki.
Odébb nem látott több parittyafüzet. A kertben egyetlen virágot neveltek, ami a derekáig ért, s hatalmas kelyhe olyan átlátszó volt, mint egy üvegbúra. Egy feliratból kiderült, hogy ez a „Lámpaorchidea”, s több száz van belőle.
Balthis fölugrott egy alacsony kőfalra, és a templom nagy tömegének a hátába került, csak ekkor vette észre, hogy homlokán jeges izzadság gyöngyözik. Fioreste Saviodoro nem is gondolta volna, hogy utolsó akaratának teljesítéséhez valaki vásárra viszi a bőrét. Vagy azt hitte, hogy mivel haldoklik, joga van bármit kérni? A lányka megfogadta, hogy ha eljön az ő órája, csak ennyit mond: „Éljetek, legyetek boldogok!”, senkit nem hoz zavarba teljesíthetetlen kérésekkel.
A megfeketedett kőfalon két nagy üvegezett ablak nyílt. Odanyomta az orrát, s tágas, sötét helyiséget pillantott meg, talán a templom főhajóját. A másik ablakot fatáblák fedték, amelyeken ujjai számtalan zúzódást tapogattak ki. A földet kövek borították. Meglepve jött rá, hogy bizonyára a parittyafűz hajigálta oda őket: ha a gonosz növény reagál az emberi hangra, mint ahogy Balthis feltételezte, természetes, hogy lövedékeit főleg arra repíti, ahol a therai nők végezték esti trillázásaikat. A földszinten valaki meggyújtott egy lámpást, s az ablakból kiszűrődő két női hang vonta magára Balthis figyelmét.
Szolgálók voltak, akik hamarosan söprűvel és vödörrel felfegyverkezve eltávolodtak a folyosón. A lányka behatolt a terembe, s kinyitott egy meleg puliszkával teli papírzacskót, amit az asszonyok hagytak ott. Az utolsó morzsáig felfalta. Aztán egy szekrénykében cipót és mézes köcsögöt vett észre, s addig nem mozdult, amíg még az ujjait is tisztára nem nyalogatta. Némileg felfrissülve a folyosókon kezdett bóklászni; nézegette a templomot, amelyet most már néhány hatalmas kandeláber világított meg. A nők a padlót takarították, s miközben ide-oda tologatták a söprűiket, vidáman locsogtak. A hajóban legalább háromszáz váza sorakozott, mindegyikben egy szál lámpaorchidea. De milyen célt szolgálhatnak ezek a felsorakoztatott nagy, húsos virágok? A kérdés éppen csak felvillant a lánykában, akinek pillanatnyilag az volt a gondja, hogyan tudna észrevétlenül átmenni a kapu előtti üres térségen. Óvatosan ismét belesett a tágas helyiségbe.
– Halkabban beszélj! – szólt az idősebbik szolgáló. – Ezek az átkozott virágok még meghallják, és fényleni kezdenek, tudod, őszüzessége azt akarja, hogy egyik se világítson, amikor megérkezik. És nemsokára itt vannak a hölgyek.
– Én mondom, hogy őszüzességét inkább őszégyentelenségének kéne hívni – felelte a másik, egy barna hajú, talpraesett, szemtelen asszonyka. – Az a kéjnő és az Aranyhang! Azt hiszed, nem tudom, mi jár annak, aki meggyújtja az orchideát?
– Mondtam, hogy beszélj halkabban! – sziszegte a társa. – Nem látod, a kelyhek kezdenek világítani?
Balthis csodálkozva a virágokra pillantott. Néhányuk szinte állati hangon zümmögni kezdett, és átlátszó kelyhükben sárgás fény derengett. A fiatalabb szolgáló a legközelebbi fölé hajolva felsóhajtott: a bibék nyomban mozdulatlan lángra lobbantak, mint a gyertya.
– Hagyd abba, ostoba! – szidta a másik. – Mit gondolsz, mire mész a repedtfazék-hangoddal? Egy kicsi piros lángocska, semmi más, nem látod? A hölgyek is, akik torkuk szakadtából kiabálnak, csak egy sárga fényt képesek kicsiholni, az aranyfény fellobbantására pusztán őszüzessége képes. Nem véletlenül ő az Aranyhang.
– Egész nap halolajat iszik, hogy kenegesse a torkát, amitől olyan büdös lesz a szája, mint a pöcegödör. Aztán négy trillával meggyújtja a maga orchideáját, és már megy is, hogy bezsebelje a jutalmát. A többiek pedig itt maradnak száraz torokkal.
– Nem ránk tartozik – felelte az idősebbik szolgáló.
– Ó, én is a munkámmal törődöm. De azért van szemem, hogy lássak, és esküszöm neked, hogy ezektől a nyálas nőktől felfordul a gyomrom. Nem az a fontos, hogy Aranyhanggá válasszák meg őket, csak a tiltott gyümölcsöt akarják megkóstolni. Mint Zella.
– Irigyled? Neked ott van Velajra, a halász, akitől kaphatsz a tiltott gyümölcsből anélkül is, hogy megnyernéd az üvöltőversenyt. Sőt, jobb szereti, ha csendben vagy.
A kis szolgáló felvihogott.
– Képzelheted! Aztán meg Zella féltékeny is. Emlékszel, amikor három hónapja Mellva Ranabelnek sikerült fellobbantani az orchidea aranylángját? őszüzessége elfeketedett a méregtől. Aztán Mellva asszony furcsa módon elveszítette a hangját. Most csak azért jön a templomba, hogy elhozza a lányát, aki viszont csak ugatni képes.
– Fogd be a szádat! Hamarosan nem is lesz szükség gyertyára idebenn. Aztán meg nem is túl okos erről beszélni.
– Senki nem hall minket. Egy szép napon valaki Zella levesét is megmérgezi, akkor aztán tényleg szűz lesz... és rekedt, mint egy vén varangyos béka!
Így szólva a fiatalabb lány csípőre tette a kezét, és különböző hangfekvésekben éles trillázásba fogott, dicsekedve, hogy ha akarná, belőle is válhatna Aranyhang. Vagy húsz orchidea kelyhe izzott fel sárgásan. Hamarosan léptek közeledtek a főbejárat felől, mire a kis szolgáló nyomban elnémult. A két nő megragadta a söprűket, és lázasan söprögetni kezdte a padlót, a lámpaorchideák pedig, amiket nem ingereltek többé a kiáltások, lassanként elhalványultak.
– Mi folyik itt? – vicsorgott egy magas férfi, fenyegető arccal lépve be.
Balthis ezt a pillanatot kihasználva átszaladt a nyitott térségen, s a lépcső felé iramodott. A legfelső emeleten tetőkijáratot kezdett keresni. A központi kupolával határos épület meglehetősen terebélyes volt, s Balthis pislákoló olajmécsessel a kezében több helyiségbe is belépett. Fából készült falak, súlyos kék-sárga bútorok, drapériák, deszkapadló és csikorgó tölgyfa lépcsők, amelyek közül egy sem a tetőre vezetett. Az egyik, térre nyíló ablakból meglátta, hogy közelednek a hordszékek, amelyek előtt lámpást tartó szolgák haladnak, s ebből arra következtetett, hogy a botanikának hódoló nemesasszonyok szertartása hamarosan elkezdődik.
Aggódott, hogy végül még felfedezik, ezért visszatért az épület hátsó felébe. Egy fém mellvéddel ellátott teraszon kötélhágcsót vett észre, amely a sötétben lógott. Kihajolt, hogy egy pillantást vessen a magasba, s meglátta, hogy a hágcsó felső vége a repülő hajó farépítményéhez van kötve. Csak ekkor figyelt fel arra, hogy a hajó már nem függőlegesen lebeg a levegőben: bizonyára munkások rögzítették vízszintes helyzetbe aznap délután, hogy Zella vagy valamelyik kalózfejedelem birtokba vehesse. Balthis lepillantott az alatta elterülő botanikuskertre, s sóhajtva eltöprengett, hogy vajon honnan merítsen bátorságot, hogy a sötétben felmásszon a lépcsőn. A bárka kötélzetét még nappal is kétes kimenetelű és veszélyes vállalkozás lett volna megközelíteni. Kissé elbizonytalanodva tért vissza a szobába, és leült, megpróbálta kitalálni, milyen sors várhat rá, ha felfedezik, hogy itt van. Nem tudott dönteni a korbácsolás és a halálbüntetés között, bár őszüzessége minden bizonnyal az utóbbi ítélet felé hajlana Balthis előző bűntette miatt. Ebben a pillanatban nyikorgás ütötte meg a fülét a szomszéd helyiségbe vezető ajtó túlfeléről. Egerek, gondolta fintorogva. Aztán valaki köhögni kezdett a sötétben.
A lányka halálosan megrémülve talpra ugrott, a magasba emelte a lámpást, s csak annak a biztos tudata tartotta vissza a meneküléstől, hogy sorsa ebben a percben megpecsételődött, a lehető legértelmetlenebb módon. De mivel semmi nem történt, lassan megnyugodott. Fülét hegyezte, nagyokat nyelt, és várt; aztán megmarkolta a kését, kilökte az ajtót, és bevilágított a szobába, ahonnan a hangot hallotta. Az ablak mellett, az ágyhoz kötözött kézzel és lábbal Valthur di Garbari feküdt.
A szőke lovag teljesen meztelenül, tátott szájjal aludt, végtagjai kereszt alakban szétvetve. Balthis hitetlenkedve, izgatottan letette a lámpást, és erősen rázni kezdte a férfit.
– Uram, ébredj! Én vagyok az! – suttogta.
Valthur álmosan, haragosan felnyitotta a szemét, s erőlködött, hogy felismerje.
– Démonok teste! – suttogta aztán. – Tényleg te vagy az, Balthis? Vagy csak a szerencsétlen szelleme vagy, s azért jöttél, hogy engem gyötörj?
Balthis nekilátott, hogy késével elvágja a férfit gúzsba kötő szíjakat, közben összefüggéstelen mondattöredékekkel beszámolt az eseményekről, amelyek ide vezették. Valthur a földre tette a lábát, végigsimított szőkés pihével borított arcán, s néhányszor szomorúan felsóhajtott.
Aztán tétován felállt, kinyitott egy kis szekrényt, amelyből rövid bőrnadrágot és ujjatlan bőringet vett elő. Öltözködés közben tudomást szerzett Fioreste Saviodoro haláláról és további részletekről, amelyek hallatán kék szeme megvillant.
– Ah, micsoda kegyetlen sors! – sóhajtotta. – De ne gyötörd magad, Balthis. Fioreste Saviodoróért bosszút állunk. Azzal, hogy elvágtad a kötelékeimet, nem egy gazembert halálra ítéltél, kislány! Nem láttad valahol a kardomat?
– Nem, uram. Pedig sok őr van odalenn, jó lesz óvatosnak lenni. Miért kötöztek az ágyhoz?
Valthur összeszorította a száját, és a plafon felé intett. A kis helyiségnek nem volt ablaka, csak egy tetővilágítója, amelyen át ki is lehetett jutni a tetőre. A vastag olajos papír és a tartólécek beszakadtak, s látszott, hogy a lehető legjobban helyreállították.
– Amikor a bárka nekiütközött a kupolának, kizuhantam, keresztül ezen az ablakon, egyenesen rá az alatta álló ágyra. Hidd el, valóságos csoda, hogy nem hagytam ott a fogam. Elvesztettem az eszméletemet, s amikor magamhoz tértem, láttam, hogy valami kegyetlen gazember lekötözte a kezem és a lábam. Azóta itt feküdtem, csak egy öreg cseléd törődött a testi szükségleteimmel – magyarázta haragosan.
– Azt akarod mondani, hogy megkínoztak, uram?
– Nem egészen. De az elszenvedett méltánytalanságok nem egy kislány fülének valók, inkább nem is beszélek róluk. Elég annyit tudnod, hogy jobb szeretnék egy kiéhezett oroszláncsordával szembenézni, semmint hogy tovább tűrjem annak a boszorkánynak a perverzitását. Ha kitekerem a nyakát, olyan igazságot szolgáltatok, amilyent még nem látott a világ.
Balthis csodálkozva nézett rá.
– Csak nem Zelláról beszélsz? Őszüzessége e pillanatban odalent tartózkodik a templomban. Hallod? Ő az Üvöltő Szüzek Aranyhangja, az, amelyik a leghangosabban kiáltozik.
Valthur a szolmizálni kezdő kórusra fülelt, a főhajó felé, aztán ismét mérgesen felmordult:
– Éppen idejében szabadítottál meg a béklyóimtól! – dünnyögte. – Hamarosan feljön a hiéna, de egészen mást fog találni, mint amire számít. Bújj el valahová, Balthis. Amint vele végeztem, indulok vért ontani és csontot zúzni. Ezekben a napokban annyi harag gyűlt bennem össze, hogy úgy érzem, képes lennék egész Thera városát elpusztítani, s köveit egyenként a tengerbe hajigálni.
A lányka kénytelen volt felnevetni marcona képe láttán. Aztán elkomolyodott.
– Zella kegyetlen. De most el van foglalva lent a templomban. Soha nem hinnéd, ha elmesélném, minek jön ide ő meg a város többi asszonya.
– Ah! Fogalmam sincs, miféle pogány rítusokat tartanak itt, de annyit elmondhatok, hogy nagyon jól megismertem azt, akit nevetséges módon őszüzességeként emlegetsz. Soha nem hittem volna, hogy egy nő paráznaságától még egy halálmegvető harcos is reszkessen. A vágyakozását még el is viseltem volna, ha nem üvöltözött volna olyan iszonyatosan, amikor szabadon engedtem. Olyan hangja van, hogy ha beszabadítanád a sivatagba, megfutamodnának a nomád törzsek, és kiszáradnának a kaktuszok.
– Azt akarod mondani... – a lányka lesütötte a szemét. – Egyszóval a füledbe sikítozott, amíg azt a dolgot csinálta? Értem már. Mintha te is orchidea lennél. Így működtetik az úrnők a virágjaikat.
Valthur hátat fordított neki, és kinézett a folyosóra.
– Hány katona őrzi a templomot? Megszámoltad őket?
– Talán hét vagy nyolc, uram. De lenn van az összes szolga, akik ide kísérték a hölgyeket. A tér százszámra tele van hordszékekkel és férfiakkal.
– Százszámra, mi? Nagyszerű! Gondolom, hogy a fegyvereim még a bárkán vannak, az orrfülkében. Ma egy csomó szolgát láttam felmenni, úgyhogy valahol kell lennie egy lépcsőnek a tetőre. Fegyverrel nyitok utat a kikötőig, és megszállok egy hajót. Még hajnal előtt elhagyjuk a szigetvilágot, kedves Balthis. Biztos lehetsz benne.
E merész kijelentések eszébe juttatták Balthisnak, hogy miért is van itt. Valthur egy csöppet sem érdeklődött Fioreste Saviodoro utolsó kívánsága iránt; elmondta viszont, hogy teljesen egyetért vele, mert Udezio herceg másnap szándékozik kipróbálni a bárka kezelését.
– Úgy vettem ki, hogy a vénasszony férje a levegőben akar portyázni a partok fölött – mondta.
– De ballaszt nélkül fölszállni a hajóra kész öngyilkosság – jegyezte meg Balthis. – A raktérből az egész homok kifolyt a lyukon át, így még kormányozni is lehetetlen. Amint a herceg elvágja a köteleket, megindul egyenesen fölfelé, és soha senki nem látja viszont a földön.
A harcos kijelentette, hogy túl sok időt elfecséreltek. A kötélhágcsó felé intett, és azt mondta Balthisnak, hogy várjon rá, amíg előkeríti a kardját; aztán fürgén kapaszkodni kezdett a legalább tizenöt méter magasan horgonyzó bárka mellvédje felé. Az ég derült volt, friss szellő lebegtette a fővitorla maradványait. Hogy állva tartsák a hajót, két meglehetősen vastag kenderkötelet szereltek fel, egyet a bal, egyet a jobb oldalra, pontosan a mellvéd közepén, szabadon hagyva az orr- és a farrészt. A raktér mennyezetéhez csavarozott repülő vizes hordók felhajtó ereje olyan erős volt, hogy teljesen megfeszítette a kötelet. Balthis megragadta a kötélhágcsót, hogy szilárdan tartsa, közben megpróbálta kitalálni, hogy a tetőnek vajon melyik részére rögzítették a köteleket. Végül belátta, hogy felmászni az épületre és elvágni a köteleket, meghaladja az erejét.
Amikor Valthur eltűnt a szeme elől, otthagyta a teraszt, és visszatért a folyosóra, hogy belső lépcsőt vagy tetőnyílást keressen, de semmit nem talált. A templomból felhallatszott az egyre hangosabb kiáltozás, s a sikítozó kórus kellemetlen, félelmetes érzéseket váltott ki belőle. Hirtelen olyan hevesen vágyott arra, hogy kikerüljön innen, hogy egészen úrrá lett rajta az indulat. Idegesen és türelmetlenül visszatért a balkonra, és a hajó felé emelte a tekintetét. A harcos lassan jött lefelé, közben magában átkozódott. Láthatóan nem találta meg sem a kardot, sem más harci felszerelését.
Balthis megdermedt a folyosóról hallatszó léptek zajától, a haja égnek meredt, amikor egy jól ismert hang édeskésen megszólalt:
– Valthur, illatos virágszálam! Ébren vagy? Az éjszaka lágy és édes, s a vágy törékeny szárnyai röpítenek hozzád, íme, itt vagyok!
A lányka visszaszaladt a szobába, s mint a gyík, olyan fürgén ugrott be egy szekrénybe, behúzva maga után az ajtót. A következő pillanatban hallotta, hogy Zella elhalad előtte, és megáll a szomszédos helyiség küszöbén.
– Ébredj, izmos orchideám, készülj... Valthur! Hol vagy?! – kiáltotta a nő, a meglepetéstől elcsukló hangon.
Balthis a szekrény belsejében hallotta, ahogy átmegy a szobán, ki a teraszra. Óvatosan kinyitotta az ajtót. A lovag még mindig a kötélhágcsón függeszkedett, s Zella őrjöngő tekintettel nézett fel rá.
– Valthur! – sikította elkékülve. – Így mutatod ki a háládat? Áruló! Katonák, hozzám! Riadó, riadó!
Balthis nem hitte, hogy Zella kiáltását meghallották az emberek a téren, az épület túlsó felén; meghallották viszont merőben más fülek, s a botanikus kert árnyai között a csöndben valami megmozdult. Közvetlenül ezután valami átsüvített a levegőben, s úgy tűnt, Zella jókedvűen oldalra lép. Egy kavics gurult be a szobába, megállt a szekrény előtt, amelyben a lányka rejtőzött, s a kő útját jelző vörös csík láttán Balthis megértette, hogy a parittyafűz embertelenül gyilkos pontossággal célzott. A nő péppé zúzott halántékkal és véres hajjal a balkon korlátjára dőlt, átfordult rajta, és a sötétbe zuhant, összezúzva a lámpaorchideákat, amelyek kelyhe a hang hallatára fölizzott.
Valthur lába a teraszon csattant, s a férfi eleresztette a létrát, hogy a mélybe pillantson.
– Ördög és pokol! – suttogta. – Mi történt a döggel, Balthis? Te lökted ki őt? – Megfordult és bement. – Nem a legrózsásabb a helyzet, kislány. Udezio herceg szolgái telerakták a kabint zsákokkal és ládákkal, sehol nem találom a fegyvereimet.
Éppen valami máson törte a fejét, amikor a kertből sírást és kiáltozást hallottak. Az Üvöltő Szüzek kórusa hamarosan véget ért, a földszinten visszhangzott az őrök ugatása, aztán a lépcsőn fölfelé rohanó lábak dübörgése hallatszott. Valthur megragadta és a balkonra cipelte Balthist, kényszerítette, hogy kapaszkodjon a kötélhágcsóra.
– Gyerünk! – parancsolta. – Ha egy pillanatig késlekedünk, itt veszünk. Előre, ne bámulj ilyen ostobán! Ezek a gazemberek sóbálvánnyá merednek, hogy a levegőn át elmenekültünk. Mozogj, a pokolba is!
A lányka inkább hagyta volna magát elkapni, minthogy az életét kockáztassa egy ballaszt híján irányíthatatlanná vált hajón, de néhány nyakleves után leküzdötte a félelmét, és felkapaszkodott a fedélzetre. A hold gyenge fényétől megvilágított hídon lába összecsuklott a kiállt izgalmaktól.
Valthur lehajolt a főárboc mellett, ahol a két vastag horgonykötél egy bronzgyűrűhöz volt kötve, s Balthis figyelte, amint a férfi felnyög, háta megfeszül, ahogy teljes erőből rángatja őket. A gyűrű váratlanul szétnyílt, és Valthur hátragurult. A kenderkötelek felbőszült kígyókként hasították a levegőt, aztán a mellvéden túl eltűntek a mélyben. Most, hogy már semmi nem tartotta vissza, a hajó az ég felé szökkent, olyan hirtelen, hogy a visszacsapódástól Balthis hasra esett.
Nyögdécselve feltápászkodott, odaszaladt a repülő vizet szabályozó karokhoz, és mindet előreállította. Tudta, hogy a hordókban még sok folyadék maradt, s abban reménykedett, hogy ha mindet kiengedi, majd csak földre szállnak valahogy. Hamarosan azonban rájött, hogy nem is olyan sürgős a leszállás; elég annyi vizet kiengedni, hogy egy kevés azért maradjon, így a hajót állandó magasságban lehet tartani.
– Kelet felé hajt a szél – szólalt meg mellette Valthur. – Lemegyek, megnézem, van-e pótvitorla. Figyeld az irányt!
A lányka bólintott. Még egy kicsit engedett ki a repülő vízből, amíg úgy nem látta, hogy emelkedési sebességük csökken. Nagyjából ezerötszáz-kétezer láb magasságban elzárta a csapokat, odament a mellvédhez, és kinézett: alattuk sötétség honolt, Thera városa sehol nem látszott.
Másnap délben Balthis még mindig a farkabinban aludt, egy prémekből és súlyos selymekből készített nyoszolyán. Körülötte zsákokat, ládákat, kosarakat, batyukat, táskákat és rengeteg más holmit zsúfoltak össze, amit Udezio kalózfejedelem hordatott a fedélzetre. Volt enni- és innivaló is. Amikor fölkelt, első dolga az volt, hogy egy cipót füstölt hússzeletekkel megtöltsön, aztán fölment a hídra, s a kinti fényben behunyta még mindig alvástól duzzadt szemét.
Az éjjel Valthur új vitorlát erősített a bumhoz, és a kis ormányárbocra egy háromszögű vitorlát is felhúzott, amelybe most belekapaszkodott a szél, és a derült égen hajtotta a bárkát. A lányka, a mellvéden kihajolva, alattuk nagyjából hatszáz méterre, megpillantotta a tengert. Elégedetten figyelte, ahogy ezerkétszáz méter magasságban megállapodnak; a hajóorr felé pillantva hegy borította, nagy szigetet vett észre. Gondolatai egyszerre megbénultak, agyát elhomályosította a megdöbbenés, mert éppen azon a parton, amely fölött átrepülni készültek, terült el Thera, a Yanessa-szigetvilág fővárosa.
– Valthur! – kiáltotta. – Hová megyünk?
A szőke lovag a farépítményen lustálkodva, tehetetlen, bizonytalan mozdulatot tett.
– Arra, amerre a sors kijelölte az utunkat. Hajnal előtt úgy tűnt, hogy a szél a Costa Tauranára, keletre visz, de aztán irányt változtatott, és ismét visszafelé repít.
Balthis lement a lépcsőn, és odaállt mellé.
– Rettenetes! – szólt. – Kénytelenek leszünk leszállni egy szigeten, s ha a hajó egyszer földet ér, nem tud megint fölemelkedni.
– Ez természetes, kicsim. Ahogy megfelelő helyet találunk, ki kell engedni az összes repülő vizet, az utolsó csöppig. Nagyon körültekintően kell eljárni, de légy nyugodt, minden rendben fog menni. Bízzál bennem!
– Miféle helyről beszélsz, uram? Zella meghalt, és a szigetvilágon vérdíjat tűznek ki a fejünkre. Minden egyes szigeten ránk fognak vadászni.
Valthur keserűen elmosolyodott.
– Jól mondod, kislány! Tehát nem marad más, mint elhagyni a szigetvilágot, nyugat felé. – Balthis arckifejezése láttán folytatta: – Jól van, én is tudom, hogy Yanessán túl csak a végtelen Nyugati-tenger vár ránk. De azt mondják, nyugaton is vannak civilizált helyek, mint Baade-Falaise, az Alarane hercegség, Sharnia szép és nagy városa, Saunde végtelen síkságai, a gazdag Vellameer és más földek, ahol egy magamfajta lovag könnyen szerezhet megbecsülést és pénzzel teli erszényt.
– De én haza akarok menni, uram! – ellenkezett Balthis.
– Ostobaság! Azt súgja a megérzésem, hogy másutt legyőzendő ellenfelek, korallpiros ajkú, édes lányok, megszerzendő arany és drágakövek várnak rám, és városok, amelyeknek meg kell ismerniük a nevemet. Nagy és nemes vállalkozásokban lesz részed, kedves Balthis. Örülnöd kéne, hogy velem utazhatsz, nem gondolod? – A férfi megsimogatta Balthis fejét. – Emlékszel, hogyan rohantam le Cromer Granath palotáját? Az isten csak egy hajszál híján menekült meg. És már megnyertem Caladé úrnő, a Hore Katél rejtélyes uralkodójának szívét. Tízesével öltem a katonákat és az útonállókat. Végül magamra haragítottam még az isteneket is, beleértve a szép Bambolisát és Darth Larimanit, meghiúsítottam mesterkedéseiket. Azzal mérik az embert, hogy milyen hatalmasak és számosak az ellenségei, ne feledd el ezt a bölcs mondást!
– Vagyis biztonságosabbnak tartod más égtájra költözni – dadogta Balthis. – Igazad van, persze.
A hajó egy idő múlva Thera északi része felé sodródott, közeledve a szirtfokhoz, amelyre Harlja Fenhora palotája épült. A kikötő környékén és a város utcáin az emberek izgatottan szaladgáltak, kezükkel fölfelé mutogattak, érthető ámulattal kísérték a bárka útját. Valthur nekilátott, hogy kihajigáljon mindent, ami nem volt feltétlen szükséges, mert látta, hogy ha nem akarnak nekiütközni valaminek, növelni kell a magasságot, míg Balthis a mellvédre könyökölve, búsan figyelte a közeledő nagy épületet.
Harmincölnyi mélységben szolgák és udvaroncok nyüzsögtek a hatalmas kertekben, a lányka pedig grimaszokkal és obszcén mozdulatokkal válaszolt szájtátó kiabálásukra. Aztán a bárka egy nagy márványterasz fölé ért. A balusztrád mellett, elegáns szófán fiatal, barna hajú nő aludt nyugodtan az enyhe délutáni napfényben.
– Sabra Gwenaura! – sóhajtott fel Balthis. Hangja kiabálásba csapott: – Ébredj, istennő! Én vagyok az, itt vagyok... Hallasz? Sabra!
De torkaszakadt kiabálása és hadonászása teljesen eredménytelen maradt. Végül, nem tudva, mit is csináljon, még mielőtt a szél túl messzire sodorná a hajót, a lányka lehúzta az egyik cipőjét, és teljes erőből feléje hajította. A tárgy hosszú ívet leírva egyenesen a pihetakarónak csapódott, amit a halhatatlan teremtés a lábára terített, de e pontosság dacára is zavartalanul aludt tovább. A szellő a belső dombok felé hajtotta a bárkát, Thera városa elmaradt mögöttük, de a kócos, szőke hajú kis figura mintha odagyökerezett volna a farhoz. Csalódottan leeresztette a kezét, és abbahagyta a kiabálást.
Csak jóval később, amikor a legélesebb szem sem tudta volna kivenni a nyugat homálya felé tartó fehér vitorlát, fintorodott el és ébredt föl Sabra Gwenaura. Pár pillanatig elképedve bámulta a kék virágokkal telefestett cipellőt, aztán izgatottan megragadta, és a talpát kezdte vizsgálgatni. A sarok közelében alig kivehető festéknyomokat és friss karcolásokat vett észre. A lány átkozódott. Felemelte a tekintetét, s néhány lépésnyire Djelizát pillantotta meg. A nem emberi, mégis hihetetlenül fogékony zöld bőrű festő szokatlan aggodalommal figyelte őt. Feszült csend támadt.
– Nos, legyen! – Sabra összeszorított szájjal bólintott. – Feltételezem, hogy akarsz valamit cserébe a számokért, amiket eltüntettél. Így van?
– Igen, asszonyom – felelte Djeliza szilárd, magabiztos hangon.
XI.
– Te beszél furcsán, barátom. Jön tengerpartról? – kérdezte Commaroy.
– Nem. A Yanessa-szigetvilágról indultunk, a Nyugati-tengeren túlról, keletről – morogta Valthur.
– Yarneex? Van hajók országa, ugye? Mi, Korah sose utaz az az irány. Mi utaz meleg hónapban észak, hideg hónapban dél, mi mindig vándorol. – Commaroy elmosolyodott. – Nektek szőke haj, mint Yarneexban, én láttam. Mondjad, barátom, te lányod? Gonosz szellem belebújt?
Valthur Balthis felé fordult, aki nagy prémbe burkolózva egy kövön ült, kezét a hasára szorította, rázta a hideg.
– Nem a lányom, és csak a hasa fáj egy kicsit – magyarázta. – Negyven álló napig aszalt szilvát és kétszersültet ettünk. De most térjünk az üzletre, ha nem bánod!
Chalpa Commaroy elvigyorodott.
– Én nem kereskedő, barátom. Fortuner megbíz, én tart szemmel a Korah-karavánt. Nagy bajt én tart távol, nekem egyedül van jog beszélni idegennel, aki piszkos földet érint lábbal. Ti nagy bajt jelent.
– Uram, szeretném eladni a faanyagot. Látom, hogy hasznotokra lenne a kocsikhoz, s én akár az egész bárkát eladom, ha van kedvetek szétszedni. De jobban szeretnék a vezetővel, Bozarral beszélni.
– Bozar nem beszél a piszkos földről érkezővel, neked már megmagyaráztam. Bajt hoz. Az egyetlen ok, amiért ő beleegyez, hogy a Korah-karaván megáll, hogy senki nem értette, hogyan csináltad, hogy repült a hajód. Mondjad, ez egy szerencsét vagy nagy bajt hozó varázslat?
Valthur immár harmadszorra vagy negyedszerre magyarázta el, hogy ő nem mágus, és a hajó roncsaiban semmiféle ártó szellem nem lakozik. Aztán sikerült rávennie Commaroyt, hogy hozzon egy kis vizet Bozar szekeréből Balthisnak, aki szomjas volt. A férfi eltávolodott egy mágikus szimbólumokkal telefestett, rendkívül hosszú szőnyegen, amelyet azért terítettek le, hogy ne kelljen lábbal a puszta földet érinteni.
A nagy, száraz vidék, ahol letették a hajót, a Hekke-síkság volt, amely nem messze nyugat felé a hatalmas Missis folyó partjain ért véget. Commaroy elmondása szerint a Missisen túl végtelen sztyepp terült el, amit Saundénak hívtak, míg északra Cayresse termékeny, népes tartománya feküdt. A karaván délnek tartott, hogy Vellameerben teleljen.
A Korahok hatalmas szekerei valamivel odébb sorakoztak: mintegy ötszáz, háromszintes, megrongálódott és kijavítgatott, számos kerékkel fölszerelt jármű; mindet vagy egy tucat bivaly húzta. Az ablakokból, a kis teraszokról vagy a napszítta fatetőkön megbújva a legkülönfélébb korú, toprongyos embersokaság bámulta a repülő hajót, amely oldalára dőlve feküdt egy sziklás domb tövében. A gyerekek a látványosságtól izgatottan lármáztak, rongyos asszonyok ócska ruhákat teregettek a mellvédekre száradni, vagy más házimunkával foglalkoztak, a férfiak egyik kocsiról a másikra átkiabálva tárgyalták a dolgot. A földre Chalpa Commaroy kivételével egyikük sem szállt le.
Balthis, akit a hasfájás miatt nem vonzottak túlzottan a furcsaságok, a Korah-karavánt babonás, megbízhatatlan, ágrólszakadt népségnek látta. Maga Bozar, egy nagydarab, szürke szakállas férfi, aki mozgó házának hátsó verandáján tartózkodott, barbár zsoldoskatonának tűnt előtte, akinek az emberi élet egy garast sem ér.
Commaroy visszatért egy korsó vízzel, és átnyújtotta Balthisnak, gondosan ügyelve, nehogy lelépjen az ördögűző szőnyegről.
– Bozar mondja, hogy mi adni nektek tizenkét arany a bárkáért – mondta. – Becsületes kereskedő. Nem könnyű szétszedni deszkákra.
Valthur tudni akarta, hogy mi egy arany vásárlóértéke, s megtudta, hogy a Vellameerben érvényes pénzrendszer szerint ez megfelel tizenkét ezüstnek vagy hatvan rézgarasnak, amin Felső-Merica mind az öt államában tíznapi élelmet és ellátást lehetett megfizetni egy elfogadható fogadóban, így az ajánlat nem volt valami bőkezű, de nem is lebecsülendő. Valthur azt válaszolta, hogy elfogadja, ha Balthisszal együtt felszállhat az egyik szekérre.
– Lehetséges – bólintott Commaroy. – Az a feltétel, hogy ő és te a Fortunerek szekerén utazni. Egyetlen más Korah sem beszél vagy érintkez a piszkos földről jövővel. Túl sok veszély. Te elfogad az ajánlatot, fizet tizenkét ezüst, mert nekem varázslatot kell csinálni, hogy megvédjem magunkat.
Balthis alig figyelt Valthur és Chalpa Commaroy beszélgetésére, mert tudta, hogy az agyafúrt varázsló minden lehetséges és lehetetlen módon azon van, hogy rászedje és kirabolja őket. Nem sokat törődött vele. Már napok óta lehangolt volt, és szomorú, biztosan érezte, hogy a jövőben ismeretlen bajok leselkednek rá, s mikor bárkájukkal a kietlen nyugati táj fölé sodródtak, minden kedvét elveszítette.
Harmincnyolc napon és harmincnyolc éjjelen át csak a szél és a tenger kísérte őket. Olykor felhők homályosították el az eget, és hideg eső zúdult a hídra. Máskor dél felé sodorta őket a szél, vagy teljesen elült, aztán ismét nyugatra kezdett fújni. De a tenger mindig ugyanolyan változatlan maradt, távolság, amely látszólag még a horizonton sem ér véget. A repülő hajó utazási magassága folyton ötszáz és kétezer méter között váltakozott, aminek az okát sem Valthur, sem Balthis nem tudta kitalálni. A tenger határtalansága láttán Balthisnak erővel kellett emlékeznie saját létezésére, mert valahányszor alátekintett a mellvédről, létét irreálisnak, fantasztikusnak érezte. Csak az a különös érzés, hogy mindezt csupán az álom gátolta meg, hogy esténként végleg hatalmába kerítse a szorongás, amikor a kabinban egy mécses fényénél összekuporodva reszketett a félelemtől, hogy a bárka a hullámok közé zuhan.
Útban Felső-Merica ismeretlen kontinense felé az a bizonyosság gyötörte, hogy emlékeit és múltját úgy hagyja maga mögött, akár életének hulladékát vagy a levetett ruhákat, míg előtte csak végtelen űr tátongott. Szinte mindennap gondolt Fioreste Saviodoróra, aki emlékezetében szeretetteljes, bölcs nagybácsivá alakult, akit immár örökre elveszített. Emlékére sóhajtozni kezdett, s csak nehezen tudott belenyugodni, hogy soha nem láthatja többé. Az istenek egymás közötti civódásai és a Sabra Gwenaura miatt átélt kalandok lassanként megfakultak emlékezetében, s meg volt győződve, hogy a dolgok logikája és a sors egyszer s mindenkorra eltávolította őt az örök életűek ügyeitől. Egy csöppet sem bánta ezt, sőt némileg meg is könnyebbült.
– Jobb lesz, ha megyünk – dörmögte Valthur, és fölsegítette őt. – Ennek a Commaroynak a szekere az utolsó a sorban. Ha jól értettem, holnap este előtt nem indulunk tovább, a Korahok addigra végeznek a hajó szétszedésével.
A szőke harcos vállára vetette a súlyos bőrzsákot, amiben fegyverek és a hajóról származó ruhák voltak. Balthis megkérdezte, mihez akar fogni, ha Vellameerbe érnek,
– Majd meglátjuk – felelte Valthur. – Kezdetben talán a nagyherceg szolgálatába állok, ahogy Commaroy tanácsolta. Annak, aki a harctéren jól bánik a fegyverrel, nagy kincs van a kezében, kicsikém, akár a nőnek, akit a sors szép külsővel áldott meg. Rövidesen gazdag leszek, nevemet becsülni fogják a barátaim, s félni fognak tőle az ellenségeim.
Balthis nem válaszolt. A Fortunerek szekere háromszintnyi kalitkák és verandák tömege volt, ahol Commaroy lakott tizenöt társával és egy Cassirina nevű vén, mocskos nőszeméllyel, aki a takarítást és a mosást látta el. A szúette deszkafalakat még inkább szúette gerendák tartották; mindent átizzadt zoknik bűze töltött be, s elég volt fél kézzel a vackokra csapni, máris poloskák hordái rajzottak elő. Az egyik Fortuner egy keskeny falépcsőn felkísérte őket a harmadik szintre, meglóbált egy amulettet egy háromszor két lépés nagyságú helyiségben, s mielőtt beengedte volna őket, a hátukra néhány csepp varázsfolyadékot hintett.
– Ez varázslat, elűzni nagy bajt, amit ti hoztok – jelentette ki. – Két ezüst az ára, piszkos földről érkezettek.
– Takarodj, mert lehajítalak, te koldus! – vicsorgott Valthur, ujja hegyével a másik vállát ütögetve. Sajnálatos módon a Fortuner bizonytalanul állt a lépcső tetején: néhányat csapkodott a karjaival, tágra nyílt szemmel a lovagra bámult, majd tompa puffanással egy vízszintes pallóra zuhant. Egy ketrec öt tyúkkal és egy hordó átfordult a külső korlátra, s a síkságon kötött ki darabokra hullva.
Valthur gúnyos mosollyal becsukta az ajtót, majd elfintorodott a bútorzatot alkotó két nyomorúságos ágy láttán.
– Micsoda disznóól! De fel a fejjel, Balthis! Megtalálom a módját, hogy egykettőre elfogadható szállást kapjunk. Bambolisa istennőre, hamarosan megismer bennünket ez a népség!
– Ami annyit jelent, hogy hamarosan szedhetjük a lábunkat, feldühödött tömeggel a sarkunkban – törődött bele Balthis. Sóhajtva leült a vacokra, és letörölte homlokáról az izzadságot. – Légy kedves hozzájuk, Valthur! Nem érzem jól magam, egy kis pihenésre van szükségem.
A férfi a másik ágyra tette a zsákot, türelmetlenül végigsimított Balthis haján, aztán felöltötte a magával hozott fegyvereket.
– Te csak maradj itt, és ne törődj semmivel, Balthis! Felmegyek a hajóra a pajzsért és a többi prémért, még mielőtt ezek a tolvajok eltüntetnék őket. Aztán beszélek Commaroyjal és talán Bozárral is.
– Szerezz húst és főzeléket vacsorára! Friss ételre van szükségünk, s ennék egy kis húslevest is! – kérte Balthis az indulófélben lévő harcostól.
Később, a délután közepe táján Balthis zsebkendőt kötött a fejére a tetvek ellen, s megpróbálta egy kicsit kitakarítani az apró helyiséget. Az egyik ablakból látta, hogy a Korahok hosszú szőnyeget terítettek egészen a roncsig, s kezdték szétszedni baltával, kalapáccsal. Valthurt sehol sem látta. Lement a szekér első emeletére, s miután a bűzös szobák sötét útvesztőjében bolyongott, a konyhában lyukadt ki. Itt összeismerkedett Gassirinával, aki juhot készült főzni, s hagymát aprított a Fortunerek vacsorájához. A lányka örömmel fedezte fel, hogy az öregasszony nemcsak hogy nem volt babonás az idegenekkel szemben, de szerette a sikamlós történeteket, a pletykákat és az indiszkrét témákat. Kapott tőle egy kis húslevest, s miután felhajtotta, úgy érezte, hogy újjászületett.
– Vellameer földjén, kicsi Balthis, óvakodnod kell Vergine Albarose istennő gonosz papjaitól – figyelmeztette őt az asszony. – Azok a tisztátalan földi férfiak megkeresik a kislányokat, és viszik az úszó palotába. Az olyan szegények, mint te, az elsők, akiket az istennő felfal.
– Megeszi őket? – ámult el Balthis. – De hát hogy lehetséges ez, Cassirina?
– Lehetséges? Mondom neked, hogy egy évvel ezelőtt két lányt a Zeoloj családból és egyet a Pjorka családból elraboltak a szekerükről. És a papok egy bárkán vonszolták őket a tavon a palotáig éjjel. Senki sem látta őket élve. Az istennő megette az ő húsukat, ahogy teszi mindig.
Balthis emlékezett, hogy Sabra Gwenaura beszélt neki Vergine Albarose kannibalizmusáról, s megborzongott.
– És a papok a szegény lányokat kapják el, ugye? – kérdezte.
Cassirina felnevetett.
– Hát mikor kerülnek bajba a szépek és gazdagok? Ha neked van hatalmas apád, a papok csúsznak a porban, és megcsókolják a cipőd! Ha neked van bolhád, elvisznek. Ha te fizetsz sok ezüstöt, élni engednek.
Balthis aggodalmát látva az öregasszony egy faliszekrényből elővett egy zöldre festett nyúlcsontot, amely lószőrrel bevont, fából készült karkötőhöz volt erősítve.
– Te szerencsés vagy. Nekem van egy varázsszerem a papok ellen, ami megvéd téged az ő elrablásuktól. Csak három ezüstbe kerül. Azért adom el neked, mert te a barátnőm vagy.
– Nem, köszönöm – utasította vissza Balthis.
– Ah! – Cassirina ráhunyorított. – Te tudod, hogy a nyúlcsont kis varázsszer, ugye? Akkor hát van nekem egy másik a számodra. Ez olcsó, öt ezüst és két réz – javasolta, s egy élénkebbre pingált talizmánt húzott elő. – Azok ellen a papok ellen soha nem téved, garantáltan!
A lányka még vagy öt-hat hasonló tárgy láttára is a fejét rázta, pedig úgy tűnt, ilyesmivel tömve vannak Cassirina dobozai. Végül az öregasszony felhagyott a próbálkozással.
– Én értelek téged. Neked van egy erős harcosod, aki megóv. De biztos jobb volna, ha ti utaztok észak felé, az édes, zöld Cayresséba. A tartományban az isten Finegar Alman, aki csak a zenei versenyekkel törődik, és nem akarja a vérét senkinek sem.
– Hát akkor ti, Korahok, miért mentek délre? Ti miért menni dél felé? – kíváncsiskodott.
– Mert Vellameerben ez az alma évszakja. Mi dolgozni a fákon, nem érint a piszkos földet. Aztán, a másik tavaszon visszatérni észak felé, hogy dolgozni narancsfákon.
– Értem. – Balthis ivott még egy kis gőzölgő húslevest.
– Most te mondod nekem – szólt az öregasszony. – Igazán van Haurasia országaiban, a nagy tenger túlsó felén egy istennő aranyhajjal, akinek a neve Bambolisa Grenth? És ő csodákat csinál a nagy baj ellen?
– Nem, csodákból egyet sem csinál – felelte Balthis. – Sőt, bajkeverő inkább, mint a többi isten. Aki egyedül jó, az Sabra Gwenaura.
Cassirina szeme elkerekedett.
– A Titokzatos! Senki Felső-Merica istenei közül nem a barátja. Ha te az ő híve, nem mondani soha! De mondjad, igazából van egy kiszáradt tenger, a középső síkság, ahol találni eltemetve sok holmit az ősöktől és nagy varázslatú dolgokat?
Balthis elmesélte, hogy a középső síkságon valóban sok emlékre lehet bukkanni, régi hajókra, amelyeknek még a farészei is szétporladtak. Cassirina izgatottan egy megsárgult lapot mutatott neki, amelyről kiderült, hogy vörös tintával rajzolt, elnagyolt térkép.
– Vellameerben is van egy kincse az ősöknek, Balthis. Az én nagyapám hagyta rám örökségképpen. Ez egy ritka és értékes dokumentum. Egy ezüstért és öt rézgarasért neked eladni. Garantált, hogy eredeti.
A lányka megvizsgálta, aztán megrázta a fejét.
– Láttam már jobbat is. Általában eltemetett csontvázak és utasítások, hogy kell teliholdas éjszakán megkeresni őket az elszáradt fák árnyékában, koponya formájú sziklák és így tovább.
– Eltemetett csontvázak? – Cassirina hátrafordult, és tovább kutatott egy ládában egy csomó hasonló iromány között, végül szélesen mosolyogva előhalászott egyet. – Ezen a térképen itt van egy csontváz is. Garantáltan eltemetve. Nagy mesés kincs Vellameer mellett. Két ezüstért a tied. Ez egy tisztességes üzlet, esküszöm!
Balthis türelmesen elmagyarázta, hogy a leghalványabb szándékában sem áll ilyesmit vásárolni, de az öregasszony erősködött, hogy valahol kell lennie egy térképnek utasításokkal és koponya formájú heggyel, s megígérte, hogy másnapra előkeresi.
A Hekke-síkságot vörös fénybe vonta az alkony, a bárka körüli munkát abbahagyták, s a Fortunerek visszatértek az óriási, recsegő-ropogó kocsiba. Balthis szerzett egy olajmécsest, s ahogy fölfelé haladt a harmadik emeletre, Valthur érte utol, aki jókedvűnek, elégedettnek tűnt. A harcos hátizsákot pakolt le, amelyben a roncsról származó ruhaneműk és egyéb holmik voltak, aztán elmondta, hogy együtt vacsorázott Bozarral az első kocsin.
– Jó híreim vannak, kislány! Általában nem alacsonyodom le, hogy kapzsi kereskedőként alkudozzam, de az okos férfi alkalmazkodik a körülményekhez. Száz aranyban állapodtunk meg – mondta, s csengő pénzzel teli erszényt nyújtott Balthis felé.
– Szent ég, uram! Hogyan szerezted?
– Nem volt nehéz. Észrevettem, hogy minden hordóban maradt egy kis repülő víz. Alig valamicske, de ahhoz elég, hogy egy férfit magasba emeljen a földről, s mint tudod, ezek a Korahok iszonyodnak attól, hogy a földhöz érjenek. Amikor Bozar felfogta, miről van szó, lámpaként csillant fel a szeme.
– Hordónként két aranyért eladtad neki? Gratulálok... De hogy vetted rá, hogy szóba álljon veled?
Valthur vállat vont.
– Hála Commaroy közbenjárásának. Hosszú és bonyodalmas ördögűzést hajtott végre, ami huszonkét aranyamba került. De azt hiszem, megérte a fáradságot, Balthis. Most negyvennyolc arany tőkénk van. Mit szólsz hozzá?
A lányka a szemöldökét ráncolta.
– Uram, száz aranyból huszonkettő, az hetvennyolc. Hová tetted a többi harmincat?
A harcos mélyet sóhajtott, és leült az egyik ágyra. Balthisra hunyorított.
– Még nem mondtam el mindent. Ma szerencsés napunk van. Vacsora alatt többet itattam Bozarral, mint amennyit bírt, így vettem rá, hogy egy felbecsülhetetlen értékű dokumentumot nyomorult harminc aranyért eladjon.
– Csak nem a nagyapja örökségként ráhagyott kincses térképét?! – kiáltott fel Balthis.
A lovag összevonta a szemöldökét.
– Persze hogy nem. Azt hiszed, olyan ostoba vagyok, kislány? – Gondosan összehajtogatott pergament húzott elő, és megmutatta Balthisnak. Díszes címerekkel, aláírásokkal és mutatós kacskaringókkal volt tele. – Nézd csak: annak a földnek az adásvételi szerződése ez, ahol Vellameer hercegi palotája áll. A jelenlegi nagyherceg valamelyik elődje írta alá, s most már az enyém.
– És az mit jelent, uram? Csak nem azt akarod mondani, hogy bérleti díjat fogsz szedni a nagyhercegtől ezért a földért?
– Pontosan erről van szó. És biztosíthatlak, jobban teszi, ha fizet.
A kislány bólintott.
– Azt meghiszem! Szinte azt kívánom, hogy bárcsak valami értéktelen térképet sóztak volna a nyakadba! Mert így Bozar tőrt döfött a hátadba.
– Ostobaság! Egyébként is, mit gondolsz, hogy boldogulunk a nagyhercegségben? Remélhetőleg nem akarod újrakezdeni a hulladék- és rongygyűjtést? Ne feledd: kockázat nélkül semmire nem mész ezen a világon!
A férfi visszatette a zsákba a dokumentumot, Balthis pedig bűnbánóan nézte őt.
– Nem akartalak kritizálni, uram. Végül is, mielőtt alkudozni kezdtél volna ezzel a népséggel, üresek voltak a zsebeink, s azt sem tudtuk, mihez fogjunk. Ha valóban hasznos dolgokat cselekedtél, köszönöm, uram.
Valthur megsimogatta.
– Most feküdj le. Elmegyek gyümölcsért és borért. Hozok valami ennivalót. Vigyázz, nehogy ellopjanak valamit, nem bízom ezekben a Fortunerekben.
Másnap Balthis későn ébredt. Magasan állt a nap, amikor ásítva, meztelenül kiment a szűk deszkateraszra. Nemtörődömségét azonban egykettőre megbánta, mert a két férfi, aki a szekerek mellé terített szőnyegen közeledett, ijesztően megbámulta őt. Visszament hát, és kapkodva felöltözött. Ez az esemény számára eddig nem ismert ösvényre terelte gondolatait. Mióta elkerült otthonról, jó pár hónap telt el; most késő ősz volt, s bár nem tudta a pontos dátumot, ekkoriban töltötte be tizenharmadik évét. Teste megnyúlt, s a belsejében munkálkodó fáradhatatlan erők lassan nővé formálták. Ha elvileg ez nem is érte váratlanul, gyakorlatilag észre kellett vennie, hogy új érzések születnek benne. Aggódó érdeklődéssel, csodálkozva töprengett egyre gyakrabban, hogy vajon kivé, mivé válik, ha felnő?
Az utolsó negyven napban, amit Valthurral összezárva töltött, gyakran meztelenül aludt, vagy teljesen ruhátlanul járkált a repülő hajó hídján – tökéletesen ártatlanul, s a szőke lovag sem vetett rá ügyet a legkevésbé sem. Mindketten olyan társadalomból származtak, ahol nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget a meztelenségnek vagy a felöltözöttségnek. A Korahok viszont egészen más pillantással lesték őt, s a vackára ülve be kellett látnia, hogy talán igazuk is volt: a férfiak immár nem kislánynak nézték, hanem meglátták egyáltalán nem lebecsülendő, kialakulóban lévő női formáit. Az, hogy korához képest magas volt, felgyorsította e lélektani állapot kifejlődését, amelyhez hamarosan hozzá kell szoknia.
Balthis logikus, egyenes észjárású kislány volt, arra nem is gondolt, hogy mindez miként fogja befolyásolni jövőjét, sem arra, hogy milyen páratlan ügyességgel fogja kezelni életének ezen vonatkozását. Így volt ez most is: amikor hamarosan előbújt, hogy megnézze, mit csinálnak a Korahok, máris más gondolatok és érzések kezdték foglalkoztatni.
Az ördögűző szőnyegeket mindenfelé leterítették, hogy a Korahok el tudják látni az ökröket, és áthordhassák a kocsikra a hajó deszkáit. Bár a nagy járműveket átjárók kapcsolták össze, Balthis ott maradt a Fortunerekén, és kifeküdt a napra, mint egy gyík, lustán azon töprengve, vajon hová ment Valthur. Délben, Cassirinával beszélgetve megtudta, hogy az ökröknek vízre van szükségük, s Bozar alig várja, hogy elindulhassanak. A karaván azért haladt a Hekke-síkságon keresztül, hogy lerövidítse az utat a Missis két kanyarja között, de a nomádok soha nem távolodtak el szívesen a hatalmas folyam iszapos áramától, amelynek partjai mentén száz nemzedék óta vándoroltak észak és dél között. A délután egyetlen mozgalmasabb pillanata az volt, amikor az éhség rákényszerítette, hogy ételt csenjen a szekér konyhájából. Cassirina a legifjabb Fortunert gyanúsította a lopással, s egy darabig úgy dühöngött, mint valami fúria. Másnap hajnalban továbbindultak dél felé.
Tizenhat napig tartott az út Felső-Merica középső déli részébe; a Korahok karavánja egyre népesebb és hívogatóbb tájra jutott. A falvakban szívélyes, szorgos emberek éltek, akik Balthis meglepetésére szinte a stryseivel azonos dialektusban beszéltek, s egyre gyakrabban álltak meg.
Akár az öreg Cassirina, a törzs nagy része a homályos babonákat meglovagolva sajtolta ki a pénzt az idegenekből, így aztán Balthis tanúja lehetett, miként lesz nomádból vándor árus, kikiáltó, becsületes munkaadó és furfangos csaló. A parasztok kíváncsian fogadták az érkezésüket, s bár gúnyos és becsmérlő megjegyzéseket tettek a szétteregetett szőnyegekre, végül ott tolongtak a térképes amulettárusok apró pultjainál, az asztrológusok, tenyérjósok és a távoli észak különféle áruival kereskedő vándorok körül. A varázspálcás jósokat kérdezte, aki kutat akart ásatni, betegségek ellen gyógyitalokat vettek, mulattak a szemfényvesztő szekerénél, aki egy kövér matrónát két ifjú, kívánatos ikerlánnyá változtatott, késeket és szerszámokat hoztak élesíteni, s szívesen hagyták pénzüket annál, aki mindent elkövetett, hogy felvidítsa őket.
Balthis eleinte fogadni mert volna, hogy az üzletek vajmi kevés hasznot hajtanak a Fortunereknek, akik látszólag csupán közvetítő szerepet játszottak a karaván és az idegenek között, de be kellett ismernie, hogy tévedett: minél több piszkos földről származó emberrel kerültek kapcsolatba a nomádok, annál többet költöttek ördögűzésre, hogy megszabaduljanak a pokol bűzétől. Commaroy és társai üzlete virágzott.
Ami Balthist illeti, a második napon megkapta Cassirina egyik levetett ruháját, s Korahként beszélve és öltözve járt-kelt a szekerek között. A törzs ötszáz kocsiján több mint tizenkétezer lélek élt, így nem volt nehéz annak kiadnia magát. Meglepte, hogy ez a tudatlan, goromba népség mennyire tetszik neki. A Korahokban megvolt a nyomorultak, a hontalanok, az önellátás művészeinek emberi melegsége; az örökre számkivetettek bája és a föld gyermekeinek csípős szaga.
De amikor elhatározta, hogy ő is dolgozni fog, Valthur helytelenítette a tervet.
Egy Seleth nevű városka központi utcácskáin sétálgatott, úgy háromszáz mérföldnyire Vellameertől. Egyre inkább arra vágyott, hogy önálló életet éljen, így nyomban a szemébe ötlött, hogy az asszonyok és a fiatal lányok nem használnak körömlakkot, csak az arcukat festik. Gyors látogatást tett a piacon, s bebizonyosodott, hogy a hiány oka egyszerű és csábító, ugyanis ilyesmi nem volt forgalomban, s így igény sem jelentkezett rá. Miután ezt kiderítette, Balthis futva tért vissza a karavánhoz, szinte szárnyakat kapott a lelkesedéstől.
Két napjába tellett, hogy átvizsgálja a kereskedéssel foglalkozó Korahok áruit, s mindössze három aranyért be tudta szerezni a négy alapanyagot, továbbá mintegy száz apró tartályt és sörteecsetkéket. Amint szükségessé vált, a vonakodó, nem túl lelkes Cassirina segítségével olyan terméket kevert ki, amely majdnem elérte annak a minőségét, amit ő maga árult a régi szép napokban Fioreste Saviodoro boltjában. A piros lakk alapanyaga a henna volt, amit itt az emberek csak kelmefestékként ismertek. A száraz, skarlátvörös, porrá tört hennalevelek némi fenyőgyantával és kloroformmal összekeverve fémesen csillogó körömlakkot eredményeztek, amit lemosószerrel együtt, kis edény tiszta kloroformmal árult. A kék lakk alapjául viszont az indigó szolgált, ugyanígy gyantával és kloroformmal vegyítve, úgy, ahogy azt Haurasia asszonyai ősidők óta vásárolták. Lelkesedése végül megfertőzte az öreg Cassirinát és három-négy társnőjét is, akiknek a festék annyira megtetszett, hogy maguk is felékesítették a körmüket mindkét színnel, aztán elmentek, hogy megmutassák a férjeiknek és az ismerőseiknek.
Tizenkét nappal azután, hogy átkeltek a Hekke-síkságon, a Missis partján Balthis készen állt, hogy a többi nomáddal együtt kis asztalkával és paddal kiálljon a térre. Szép rendben kirakott ötven üvegcsét a két különböző színű lakkal, felállított egy fa táblát, amely tudatta a nézelődőkkel, mit árul és mennyiért, majd leült, és várta az első vásárlót. A nagy, homokos piacra, ahol a Korahok elhelyezték a pultokat, parasztok és asszonyaik, béresek és helyi boltosok jártak, így Balthis egész délelőtt egyetlen üvegcse lakkot sem tudott eladni.
– Talán az, hogy nincs módszered – szólt oda gúnyosan Rongo Ommelix, aki a „királyi gyógyász” címmel büszkélkedhetett, s fényes üzleteket bonyolított le az „Ommelix Univerzális Tyúkszemirtóval”.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Balthis.
A férfi elmagyarázta, hogy az a lehető legrosszabb módszer, ha csöndben az asztal mögött kuksol, ő úgy adott túl a tyúkszemirtón, hogy kis csengettyűt rázott, szellemességeket kiabált, amikkel rászedte a nézelődőket, és egy kis szőnyegen egy virgonc nyolcvanéves öregember táncolt mezítláb, élő bizonyítékaként a termék gyógyító hatásának. Valamivel odébb egy másik Korah impotencia elleni elixírt és szerelmi bájitalokat árult két lengén öltözött lány közreműködésével, akik kihívó mozdulatokkal és merész szavakkal csalogatták a klienseket. Balthis kénytelen volt belátni, hogy e téren mennyire tapasztalatlan, de valójában meg volt győződve, hogy ezek az emberek azt sem tudják, mi fán terem a körömlakk, nemhogy azt, mire való.
Dél felé egy meglehetősen pimasz kinézetű lány figyelt fel rá. A teremtés kifakult rongyokat viselt, fekete haja borzasan hullott az arcába, s legalább tízszer körüljárta a piacot, de csak Balthis áruja iránt mutatott érdeklődést. Vállán átvetve vagy tucatnyi, spárgára fűzött törpeharcsa lógott, mezítláb járkált a porban, turkálta az orrát, senkivel nem állt szóba, és rafinált szemérmetlenséggel riszálta a csípőjét, amit sok férfi figyelemre méltónak talált. Amikor Balthis látta, hogy ismét megáll az asztala előtt, biztatón rámosolygott.
– Üdv! – mondta. – Fogadok, hogy szívesen befestenéd a körmödet, ugye? Mindössze hat rézgarasért olyan gyönyörűek lesznek a kezeid, hogy még a városi dámák is megirigylik. A kis kefe és a lemosó is benne van az árban.
A másik halványan elfintorodott, felemelte az egyik tartályt, minden oldalról alaposan szemügyre vette, aztán visszatette, és megvonta a vállát.
– Mi ez? – kérdezte.
– Körömlakk. Csak Haurasiában készítik, a Nyugati-tengeren túl. – Balthis a kiterített térképre mutatott. – Csak hat réz, kék vagy piros tetszés szerint. Tíz napig is eltart.
– Áh! Én nem tudok olvasni. De különben sem vehetem meg.
Balthisban hirtelen feltámadt a gyanú, hogy lehetnek errefelé tabuk, babonák, amikkel nem vetett számot, s előrehajolt.
– Miért nem?
– Nincs pénzem. Aztán meg az apám és a testvéreim feketére vernének. Azt mondanák, hogy egy férfitól kaptam ajándékba.
– Aha! Értem. – Balthis megkönnyebbült.
A barna hajú lány irigykedve nézte.
– Te nem vagy Korah. Nem olyan rosszul beszélsz, mint ők, és a hajad is szőke. A karavánnal utazol? Én is szeretnék vándorolni, városba menni. Gyűlölöm ezt a helyet – mondta.
– Láttam már rosszabbat is. Csak kár, hogy nem tudok sokat eladni. Miért? A nőknek tetszeni kéne, hogy szép, festett körmük van.
– Áh! Miért pingálnák a körmüket ezek a parasztok? Egész nap a mezőn dolgoznak, vagy a sarat tapossák, horgásznak. Ha Vellameerben laknék, lenne egy szép, piros ruhám és egy nyakláncom. Én aztán tudnám, hogy ajándékoztassam meg magam. Itt falun a férfiak a ruhád alá nyúlnak a trágyás kezükkel, aztán még jó, ha két hitvány szalagot adnak érte.
Balthis bólintott. Mivel nem volt más dolga, bemutatkozott, megkérdezte a lány nevét, és megtudta, hogy Joranne Polandernek hívják. Tizenhat éves volt, egy halász tizenharmadik gyereke, és egy cölöpházban lakott a Missis partján, a falun túl. Reggel küldték el azzal, hogy vigye el valakihez a törpeharcsákat, de Jorannénak nem volt kedve odamenni, sőt arra gondolt, hogy két-három napig csavarog a környéken, bár ezért botozás jár neki.
Dél után egy klepszidrával a lány elköszönt tőle, és odébbállt. Ám hamarosan visszatért, a halakat egy papírzacskóban hozta, s elmondta, hogy egy ismerősénél járt, ahol megsüttette őket.
– Nem vagy éhes? – Leült a földre, az asztal mögé, és Balthis felé nyújtotta a csomagot. – Együnk együtt! Azt is tudom, honnan lehet bort szerezni.
Balthis hálásan elfogadta a kínálást. Beszélgetés közben megváltozott előbbi véleménye: Joranne piszkos volt és rongyos, de nagyon is tudatában volt annak, hogy mit tesz közszemlére ebben az alig összevarrt, ócska ruhában, mindazonáltal őszinte volt és nagylelkű, tekintete gyakran meghazudtolta azt az erőfeszítést, amellyel közönségesnek akart látszani. Egyszóval szimpatikusnak találta őt. A kora délutáni órákban a nép szétszéledt, néhány Korah leszedte a pultokat, és a karavánig terített ördögűző szőnyegeken elment. Balthis elmesélte új barátnőjének, hogyan érkezett Felső-Mericába, s mulatott a másik ámulatán, de nem fejezhette be a történetet, mert a téren feltűnt Valthur di Garbari. A lovagra terített prémet derékban széles öv fogta össze, amelyről tőr lógott, csizmát és bőrsisakot viselt. Közömbösséget színlelve Balthis asztalkája felé közeledett.
– Hogy megy az üzlet, kicsi? – kérdezte körülnézve.
– Nos... éppen kliensekre várok, uram. De ez nem a legjobb időpont a kozmetikai szereknek – vallotta be.
– Aha! Hm! Esküdni mertem volna rá. Nem megfelelő hely ez. A barátnőd viszont, ez a Cassirina nevű csúfság, ő aztán szép pénzt zsebel be. A szekere előtt legalább harminc méter hosszú sorban állnak az asszonyok.
Balthis meglepődött.
– Cassirina? De hat mit árul, uram?
– Ó, szépségem! Nem is sejted? – Valthur megpödörte szőke bajszát, és Jorannéra pillantott, aki csodálattal bámulta őt. – Azt hiszem, hogy egy nőnek eladott a körömlakkodból, ha jól tudom, a pirosból, öt bronzért. Az a nő éppen akkor ért vissza a szekeréhez, amikor az unokahúga, aki vajúdott, fiúikreket hozott a világra. Rögtön ez után az esemény után, csak az istenek tudják, hogyan, elterjedt az az ostoba hír, hogy a piros köröm szerencsét hoz a vajúdónak. Majdnem lázadás tört ki: a karaván minden átkozott asszonya rohant a barátnődhöz üvöltve, mint eszement boszorkányok, s az a vénasszony mindnek befesti a körmét, fejenként egy aranyat présel ki belőlük. El kell ismerni, van érzéke az üzlethez.
Balthis felpattant.
– Mit? De... meglop engem!
Jorannéra bízta a pultot, és szaladt a folyó menti síkság felé, ahol a Korahok letelepedtek a szekereikkel. Az utolsó szekér körül vagy kétszáz türelmetlen, hangoskodó nő várakozott, s a tolongás még nagyobb lett volna, ha félelmük nem tartja őket a közelben leterített szőnyegeken. A hátsó kis verandán Cassirina buzgólkodott, hogy megfelelően és gyorsan befesse a kliensek körmét, s amikor Balthis felbukkant a lépcsőn, sokkal bűntudatosabbnak és aggodalmasabbnak látszott, mint ahogy a lányka várta.
Az igazat megvallva Balthis semmit nem tehetett, s ha az öreg Korah elzavarta volna, akkor is csak szomorúan elkulloghat. De amikor látta, hogy szinte teljesen üres a nagy edény, amibe a tartalék piros lakkot tette, ami időbe és fáradságba került neki, szemében rémület csillant, amit a másik nő ijedtében dühnek vélt.
– Csillapodj, Balthis, ne dühöngj! – szólt rögtön. – Mi rossz van a társak üzletében? Megosztjuk: három nekem, egy neked.
– Fele-fele! – kiáltotta ő.
Cassirina Valthurra pillantott, aki éppen ekkor ért vissza a szekérhez, és dühösnek látszott.
– Beleegyezem, elfogadom – bólintott.
Amikor Balthis tudni akarta, mennyi pénzt folyt be, a nomád elégedetlenül morgott valamit, s egy kosárra mutatott.
– Hat-nyolcszáz ezüst, nem tudom, és talán kilencszáz arany.
– Kilencszáz arany! – ámult el Valthur a pénzeskosarat bámulva. – Úgy hallottam, hogy a nagyherceg gárdájának tisztje húszévi pályafutás után legfeljebb ötszázat keres. Micsoda kereskedő patkány... Hát nem csoda, hogy a tisztességes emberek utálják bemocskolni a kezüket a kereskedelemmel!
Balthis nem is hallotta, mert a pénzt számolta. Napnyugtára elfogyott a piros lakk, a kívül rekedt asszonyok csalódottan távoztak, a Fortunerek pedig dühöngtek, hogy vacsorázni akarnak. Cassirina több mint ezer Korahnak festette be a körmét, s miután magukkal vitték a bevétel felét, Balthisnak ötszáznegyven aranya maradt.
A lelkesedéstől és a gondterheltségtől, hogy biztos helyre kell tennie a nem mindennapi összeget, teljesen megfeledkezett Joranne Polanderről, úgyhogy egészen meglepődött, amikor az késő este megjelent a szekér mellett.
– Nézd, Balthis! – A lány lent hagyta az asztalkát és a padot, fürgén felment a harmadik emeleti kis teraszra, s büszkén egy marék pénzt mutatott neki. – Eladtam két üveg lakkot a Zellvar nővéreknek, azoknak a kikent kényeskedőknek. Aztán megmondtam nekik, hogy itt legfeljebb a seggüket mázolhatják be, s hogy én Vellameerbe megyek, és gazdagabb leszek annál a nagypofájú apjuknál!
– Tartsd csak meg a pénzt, ha megkerested! Komolyan a városba akarsz jönni, Joranne? Örülnék neki.
A másik leült a padlóra, keresztbe tette poros lábait, beletúrt az orrába, és a holdfényben a kocsikat bámulta.
– Elegem volt abból, hogy egy iszapos folyó közepén éljek azzal a büdös, tetves apámmal, aki minden átkozott este elver. Még a gondolattól is irtózom, hogy elbúcsúzzam tőle és azoktól a prosztó testvéreimtől. Felőlem aztán meg is dögölhetnek! Uraim, Joranne távozik!
– Nagyszerű! – szólt Balthis. – A szekerek holnap hajnalban indulnak. Szólok a Fortunereknek, hogy velünk tartasz.
Hamarosan megérkezett Valthur és Chalpa Commaroy. Ez utóbbi észre sem vette, hogy Joranne is itt van, rögtön Balthishoz fordult. Megszidta, hogy olyasmit adott el, amiből még nem űzték ki a gonoszt, s kijelentette, hogy a következő naptól a bevétel tíz százalékába fognak kerülni az amulettek és a varázsigék.
– Neked még van a lakkból eladni? – kérdezte aztán.
– Nincs, elfogyott. És nem is akarok többet árulni, sem holnap, sem holnapután – felelte Balthis.
– Miért? – kérdezte Valthur csodálkozva. – Commaroy nem akarja megtiltani. Szerintem nagyon is méltányos a maga módján.
– Így van, uram. Én pedig hálás vagyok ezért. De így határoztam.
– Hm! Hm! – dünnyögte a Fortuner. – Senki nem mondhatja, hogy én nem nagylelkű. És a bevétel öt százaléka elég. Ezek a mi asszonyaink festést akarnak a körmön.
– Sajnálom, befejeztem. Nem is tudok újat csinálni, amíg Vellameerbe nem érünk. Azt hiszem, pultot fogok bérelni a piacon. A nők odajöhetnek majd vásárolni, ha egész télen ott maradtok.
– És miért te nem csinálhat másikat? Ha te megmond nekem az alkotórészeit a lakknak, én hozom azokat biztosan. Semmi probléma, kedves Balthis. – Commaroy szélesen elmosolyodott. – Mi téged segít szívesen az üzletben. Lássuk: fakivonat, por piros krétából, halenyv... és aztán még más?
A lányka állhatatos maradt.
– Cassirina csak erre a háromra emlékezett, igaz?
– Cassirina? – Úgy tűnt, a Fortuner zavarban van. – Hm! Hogy mondjam neked az igazság, igen. De Cassirina egy vén tökfej, ő nem tud mondani semmi, ami használ. Akkor határoztam én, hogy segít neked csinálni lakkot.
– Cassirina hibátlanul emlékezett az anyagokra, amiket mondtam neki – tájékoztatta Balthis a férfit. – Pontosan ezek azok!
– Nem lehetséges! – kiáltotta határozottan a másik.
– Beszéljünk nyíltan, uram! Te megpróbáltál ezekből az anyagokból lakkot csinálni. De csak valami pacsmagot kaptál. És most a receptet akarod. Igaz? Rendben van, semmi ellenvetésem nincs, de ha versenyezni akarsz, fizetned kell!
Fortuner végigsimított az állán.
– Te ravasz. A receptet, igen. És akkor mit van tenni egy szegény nomádnak? Fizetni... Mennyit akarod, hogy fizet neked? Gyerünk, mondjad!
– Huszonkétezer aranyat – jelentette ki nyugodtan Balthis.
A szekérverandán csönd támadt, aztán Chalpa Commaroy előrehajolt.
– Huszonkét arany, te mond? Nem kevés, de talán megtalálom őket. Csak mert te az én barátom.
– Huszonkétezer, uram! Alku nincs – ismételte Balthis.
A férfi idegesen felnevetett, majd Valthurhoz fordult.
– Tetszenek neki tréfák, vagy láza van. Te magyarázod neki, jobb az én ajánlatom. Jó éjt!
A másik visszatért az első emeletre, Valthur pedig a fejét csóválta.
– Megbolondultál, kislány! Mibe kerülne elárulni neki a receptet, és zsebre vágni a húsz aranyát? Huszonkétezer, gondolj csak bele! Meg kell mondanom, semmi érzéked nincs a pénzhez, kedvesem!
Balthis szó nélkül vállat vont. Másnap a Korahok a hajnal első sugarainál indultak, s egy alacsony domblánc mellett nyugat felé haladtak. Chalpa Commaroy nem mutatkozott. Valthur összekülönbözött Bozárral a repülő vizes hordókon, amiket eladott neki, s rettentő mérgesen tért vissza a szekérhez. Bosszúsan beszámolt arról, hogy pár nomád megkísérelt repülni egészen kezdetleges technikával, úgy, hogy a hordót a hátukra kötötték. Szerencsétlen módon, Fortuner lelkiismeretes ördögűzése ellenére, közülük öten egyenesen felröpültek az égbe, s hamarosan eltűntek a felhők között. Bozar visszakövetelte a pénzét, Valthur pedig azzal vágott vissza neki, hogy mások ostobaságaihoz semmi köze; a nomádok ettől kezdve ellenségesen kezdtek viselkedni.
A tizenhatodik napon a karaván végül megállt egy tónál, ahová a Missis sebes vize ömlött. Nyugati partján a fából felépített Vellameer olyan elbűvölőnek tűnt fás tereivel és széles útjaival, hogy Balthis azonnal beleszeretett. Esett és hideg volt, amikor végleg otthagyták a Korahokat, és gyalog vágtak neki a külvárosnak. A tó közepén Vergine Albarose úszó palotája emelkedett hatalmasan és rejtélyesen.
XII.
Az első tíz napon Vellameer városában Balthis és Valthur a Helyettesítés fogadóban, az egyik legelőkelőbben szállt meg. A lovag csinosan akart megjelenni, ezért rögtön vásárolt magának egy gazdag udvaroncruhát, s Balthist is rávette, hogy költsön néhány aranyat megfelelő öltözékre. A nagyhercegség fővárosa híres volt takaros utcáiról, elegáns asszonyairól és az itt megforduló pénz nagyságáról. Végtelen, termékeny síkság északi szélén feküdt, amely a Nagy-öbölig terjedt, s a Missis virágzó mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozó területeket locsolt. E békés táj termékei Vellameerbe áramlottak, gazdagságot és jólétet biztosítva lakóinak; virágzottak a művészetek és a céhek, a törvény felett vasmarokkal őrködött a Hercegi Gárda, s a köznép viselkedése megfelelt a szokásoknak és az erkölcsi értékeknek. A kényelemszeretet és a hagyománytisztelet egységes arculatot öltött.
Az első dolog, amin Balthis a legjobban elcsodálkozott érkezésük óta, a tó közepét elfoglaló hatalmas jégfal volt. Az istennő palotája, amelyet körülölelt, háromemeletes tortának tűnt, amelyet a váratlan fagy képtelen módon éppen akkor ért utol, amikor a tó vizén lebegett. Miféle furcsa valóság, miféle misztikus tények magyarázhatták e sarkvidéki jéghegydarabot – kimondottan langyos vizű tó közepén? A lányka felvilágosítást kért a parton sétálgató ottaniaktól, akik türelmesen elmagyarázták, hogy a dolgok mindig így voltak, vagyis mindez a természet tényei közé tartozik, amelyeket magyarázgatni felesleges: a szél fúj, az eső esik, az életet a halál követi, Vergine Albarose székhelyét pedig jégfal övezi. Elvileg meg lehetett volna kérdezni, hogy miért fúj a szél, hiszen lehetne-e szélnek nevezni, ha nem fújna. Balthis belátta, hogy nem. Így aztán nem kapott választ a kérdésére: honnan ered a jég?
Egy öregember, aki a többinél kevésbé volt hajlamos a felszínes okfejtésre, elmondta, hogy az istennő vagy a papjai olykor csinálnak valamit, hogy csökkentsék a jéghegy terjedelmét, amely hajlamos volt a növekedésre. A jég kizárólagos funkciója az volt, hogy a palotát a tó aljához rögzítse, mert nélküle az épületet valószínűleg a folyó felé hajtaná a Missis erős sodra. A partról olykor látni lehetett, mivel nagyon csekély volt a távolság, az istennő karcsú alakját, amint a teraszon napozik. A hajóknak állandó érvényű parancsuk volt, hogy maradjanak távol.
A kislány végül úgy döntött, hogy nem foglalkozik vele tovább, annál is inkább, mert más terveket forgatott az agyában. Vellameer városát megbízhatónak, szilárdnak és szorgalmasnak látta, s több mint háromszázezer lakosának kulturált külseje kellemes biztonságérzettel töltötte el. Bizalommal vegyes, aggódó félelemmel kezdte keresni, amire szüksége volt. A fogadóstól megtudta, hogy a város gazdagsága a Hercegi Bank szolgálatain nyugszik, amely kölcsön- és takarékszervezetet a Nagy Helyettes pénztárai szavatolták, így az volt az első dolga, hogy a főpénztárban, a Fehér Hajnal Vitorlái téren letéti számlát nyisson.
Pénze ellenében a tisztviselő egy pecsétekkel és aláírásokkal teli agyaglapocskát adott át neki, amiről kiderült, hogy Balthis, Gothra leánya ötszáz aranyig hitelképes. A férfi tudni akarta a címét, születési helyét, és hogy mivel foglalkozik. Kíváncsiskodásáért cserébe elmondta, hogy bármilyen tevékenységbe is fog, előbb el kell mennie a kereskedők céhébe. Balthis követte a javaslatot, s egyenesen egy szép, zöld faépület felé indult, amely az Yrthis Kislány Hiúsága úton volt. Meglepődött, amikor átirányították egy szobába, ahol egy sárga bársonyba öltözött ember mosolyogva fogadta.
– Már vártalak! – kiáltotta. – Örülök, hogy megismerhetlek, Balthis, Gothra leánya. A helyettes kincstárnok, Halvagar éppen most juttatott el hozzám egy feljegyzést, amely szerint Haurasiából jössz. Ez rettentően érdekes, kedvesem! Én Junis Lugabek vagyok, a céh helyettes igazgatója. Ülj le, és mesélj egy kicsit magadról!
A lányka jobb szerette volna, ha nem törődnek vele ilyen sokat, de megértette, hogy ezek az emberek mohón vágynak a legkisebb hírre is, ami a másik kontinensre vonatkozik, tekintve, hogy a Nyugati-tengert még százévente sem szeli át egyetlen egy hajó sem. Lugabek nagyon kedves volt, frissítővel kínálta, a Magasföld és a Costa Taurana gazdagságának különböző részleteiről kérdezgette, majd gratulált a pontos válaszokért. Mint mondotta, nem várt volna ilyen hozzáértést egy tizenhárom éves kislánytól. Délben rávette, hogy ebédeljen nála; bemutatta a családtagjainak, és összeismertette két fontos hivatalnokkal is, akiket ez alkalommal hívott meg. Egész délután az ő tudásszomjukat kellett Balthisnak kielégítenie, amely főleg az uralkodók közötti viszályokat és a tengeren túli országok társadalmi helyzetét érintette. A lányka kénytelen volt azon eseményeket is érinteni, amelyeknek ő maga volt a főszereplője. Hallgatói csak úgy itták a szavait. Junis Lugabek még napszállta után sem engedte el, ott tartotta vacsorára is. Este Balthis kimerülten tért vissza a fogadóba, s bosszankodott, hogy úgy kifacsarták, mint egy citromot; ugyanakkor képet alkothatott magának Vellameerről és arról, mi várna rá, ha úgy dönt, hogy itt telepszik le.
Másnap elment a Művészet Öröme közbe, felmutatta hitelkártyáját egy asztalosnak, s megrendelt egy piaci kereskedőpultot. Az iparosnak már voltak kész darabjai, s azt mondta, hogy néhány napon belül összeszereli őket.
A délelőtt hátramaradt részét a kereskedők céhénél töltötte, ahol Lugabek már várta, hogy kiállítsa számára az iratokat. A férfi átnyújtott neki egy pergamenre írott kereskedői engedélyt, egy igazolást, hogy a piacon kijelöltek számára egy helyet és egy elismervényt hat különféle adó befizetéséről. Balthis egyszeriben csak azon kapta magát, hogy máris elköltött százhúsz aranyat, de cseppet sem bánta, mert Lugabek mindent gyorsan elintézett. Végül kapott egy kis nyakba akasztható ezüsthengert, amely a saját, hamisíthatatlan pecsétje volt, s amivel az agyaglapocskákat kellett aláírnia azoknak, akik nem fizettek készpénzzel, mert módjuk volt bankhitelre.
Balthis már megfigyelte, hogy több helyen árultak valami lágy anyagból készült golyócskákat, amit először némiképp össze kellett gyúrni, korong alakúra formálni, majd néhány percig hagyni, hogy megszilárduljon. Akinek volt pecséthengere, pálcával rájegyezte az összeget, amivel másnak tartozott, az pedig a Hercegi Bank legközelebbi kirendeltségénél megkapta a pénzét. Nagyon jól bevált eljárás volt ez, főleg azok számára, akik nem szerettek sok pénzzel a zsebükben járkálni. Balthis az egészet praktikusnak, újnak és izgalmasnak találta. Lugabek megígértette vele, hogy aznap is nála vacsorázik. A lányka innen az Éjszakai Védelmi Ügynökséghez ment, megállapodást kötni – ez az őrséggel ellátott boltok szervezete volt, ahol a kereskedők a munkanap végén elhelyezték a pultjukat. Nemsokára visszatért a fogadóba, és Valthurral költötte el az ebédjét a hátsó kertecskében.
– Nagyon csalódott vagyok, Balthis! – dörmögte a harcos. – Csalódott és kiábrándult, tudod? Egy csöppet sem tetszik ez az ország. Lehet, hogy továbbmegyek nyugatra, a Saundén túlra. Baade-Falaisében állítólag több lehetősége van egy ügyes, határozott Legyőzhetetlen hercegnek.
– Hercegnek? – A lányka szeme elkerekedett. – Nemesi címet vásároltál, uram? Minek?
Valthur kedvetlenül egy sárga pergament tolt elébe.
– Okosnak láttam, kislány. Reggel elmentem abba a boltba, itt a sarkon, ahol a tulajdonos megígérte, hogy szerény áron az igényeimnek megfelelő nemesi címet szerezhetek. Kicsit haboztam a Lovas báró és a Csaták fejedelme között, aminek darabja hatvan aranyba kerül. Végül ezt választottam. Ha lett volna kétszáz aranyam, most Nagyméltóságú császár lennék, de le kellett mondanom róla. Végül is törvényes jogom van, hogy Legyőzhetetlen hercegnek nevezzem magam, ide van írva.
– Hát a semminél ez is jobb, az biztos – szólt Balthis. – Arról nem is beszélve, hogy még mindig eladhatod a pergament, ha ráunsz erre a címre. Tegnap a tóparton csekély húsz aranyért egy Hegyek márkinőjét akartak rám sózni.
– Megéri – felelte a férfi. – Nyomorult hulladék- és rongykereskedőből márkinővé válhattál volna. Miért nem vetted meg?
– Mert nem volt pontosan feltüntetve, melyik hegyeké! Szerintem csalás az egész, uram. Itt még a Korahok sem tudnák rászedni az embereket, óvatosnak kell lenni! De mondd csak, nem jártál a nagyherceg palotájában abban a föld- és bérleményügyben?
– Hogy jártam-e? Éppen onnan jövök – húzta el a száját Valthur. – Rossz híreim vannak, kedvesem. Minden jel arra utal, hogy meglehetősen kevés hasznát fogom venni a földnek, ami pedig törvényesen az enyém. Először is megtudtam, hogy most a Nagy Helyettes palotájának hívják. Úgy hiszem, hogy néhány évszázada forradalom törhetett ki, és a nagyhercegnek menekülnie kellett, de helyettest hagyott a maga helyén, aki viszont nem adta ki többé a kezéből a hatalmat, ami mellesleg érthető is, így nyerte el a Nagy Helyettes címet. Most harminc vagy negyven nagyhercege van a városnak, ami meglehetősen sok, ha figyelembe vesszük, hogy a pergamen, amely a rangjukat bizonyítja, jó háromszáz aranyba kerül. Egyszóval úgy tűnik, hogy a hatalmat ténylegesen ez a Nagy Helyettes tartja kézben. Az ő székhelyére mentem el.
Balthis elmosolyodott.
– Legalább élve kerültél vissza. Ha Dendra tirannusának adtál volna elő ilyen vakmerően egy földbirtoklási igényt, biztosan a börtönben végezted volna.
– Nem sokan mernének engem börtönbe vetni, kicsim. S jóval több kell egy kormányzónál és a pribékjeinél ahhoz, hogy megijedjek. Ma reggel sokan fejet hajtottak, amikor beléptem a palotába. És okosan tették. Csak az irántam mutatott tiszteletük tartott vissza attól, hogy eltapossam őket, mint a férgeket, mielőtt eljöttem volna! – fakadt ki Valthur.
– Megmutattad az írást, uram?
– Miért, mit gondoltál? Nemes udvaroncok kezdték azonnal tanulmányozni, majd egy fontos hivatalnok az irodába kísért. Azt mondták, hogy a Nagy Helyettes sajnos távol van, így ezzel a bornyilvántartóval kellett tárgyalnom, ez a címe.
– Furcsa – jegyezte meg Balthis. – Úgy tudom, hogy a bornyilvántartó feladata az, hogy a borlistát napra készen tartsa. Biztos, hogy hozzá irányítottak?
– Mondtam már, hogy nagy ceremóniával kísértek oda. Az igazat megvallva különösnek találtam, hogy abban a környezetben akarjon tárgyalni velem, egy üvegekkel tapétázott helyiségben, de mindezt annak tulajdonítottam, hogy rendkívüli módon vonzódik az italokhoz. Nem egy udvaronc adja ivásnak a fejét, ha megfosztják a gerincétől. El kellett ismernem a szerződésekben való jártasságát, amikor megvizsgálta a papírt.
– És nem találta érvényesnek?
– Ellenkezőleg, az istenfáját! A dokumentum a lehető legérvényesebb, és nekem tulajdonítja a hercegi palotát az utolsó kavicsig. – Valthur sötét arccal egy egész korsó sört hörpintett föl, aztán hívta a pincért, és másikat hozatott.
– Akkor nem értem, hol a baj, uram – szólt Balthis.
– Ezt a szerződést körülbelül hatszáz éve Zojan Osselao nagyherceg fogalmazta és írta alá saját kezűleg. A lehető leghitelesebb tulajdonjogi szerződés, ami valaha is létezett, csakhogy arra a helyre vonatkozik, ahol akkoriban állt a hercegi palota. A helyettesítőt megelőzően az udvar egy erődben székelt, húszmérföldnyire a városon kívül. Az egykori palotából már csak esőverte romhalmaz maradt. A szellemek farkára, harminc aranyat fizettem egy halom omladékért!
Balthis semmit nem tudott kitalálni, hogy megvigasztalja. Valthur megjegyzése, hogy talán tovább megy nyugatra, nyugtalanította, s erősen uralkodnia kellett az érzésein, főleg azért, mert nem értette tisztán: Valthur azt javasolta, hogy tartson vele, vagy ott akarja őt hagyni. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy egy ilyen nagy, ismeretlen városban magára maradjon.
Az utóbbi napokban megtudta, hogy bármit is suttogjanak, Vellameer istennője egyáltalán nem olyan kegyetlen, ahogy Cassirina lefestette. Maguk a Korahok is biztosra vették, hogy a három lány, aki az előző évben eltűnt a szekerekről, helybéli fiatalemberekkel távozott, ami pedig Vergine Albarose papjait illeti, Balthis még egyet sem látott közülük. Egyszóval ez nem fenyegette a biztonságát. Ám Valthur di Garbari, bár kissé hebehurgya és túl nagyravágyó volt, jelentette számára az egyetlen biztos pontot. Joranne Polander még a megérkezésük hajnalán kölcsönkért öt aranyat, aztán felszívódott, azzal, hogy egy asszonynál keres munkát, akinek megtudta a címét. Ha Valthur odébbállna, egyetlen ismerős arc sem várna rá, amikor esténként hazatér.
Az étkezés végén megkockáztatott egy javaslatot:
– Uram, Lugabek házában megismerkedtem egy Garvan nevű tiszttel a Hercegi Gárdából. Beszéltem neki rólad is, elmeséltem, hogy erős harcos vagy. Ha meg akarnád próbálni...
– Garvan? A Gárda Helyettes Parancsnokát valóban Garvannak hívják. Már tájékozódtam. Azt lehetne mondani, hogy ebben a különös városban minden tényleges hatalommal rendelkező embernek helyettes a címe, ami nem olyan, amivel kereskednek, mint ezzel itt – lengette meg a sárgás pergament.
– Elmagyarázták, hogy az egészet tapintatból csinálják – mondta Balthis. – Hogy hatalmukkal ne nyomasszák az alattuk állókat, úgy tesznek, mintha valami képzeletbeli lény helyettesei lennének, aki a hivatalt és az irányítást képviseli, amit ténylegesen ők gyakorolnak.
– Értem, mire gondolsz. De ahhoz, hogy beléphessek a Hercegi Gárdába, száz aranyat kéne lefizetnem. Ezzel az összeggel jogot szerzek a Törvény Erős Védelmezője címre. További kétszáz arany kell lóra és uniformisra. Nem kevés, összesen legalább ezerötszáz magasföldbeli piaszternek felel meg, hogy értsük egymást.
– Ez nem probléma, uram! Nekem maradt több mint négyszáz aranyam. Odaadom, amennyi szükséges, s még mindig marad elég, hogy elindítsam az üzletemet.
Valthur elgondolkozva pödörgette a bajszát.
– Komolyan megtennéd értem, Balthis? Hát... természetesen visszafizetném, ez magától értetődik. A gárdában nem sokat törődnék a karrierrel. Egy szép napon talán megvehetem a Saunde uralkodója címet, s lesz egy váram és sok szolgám. Persze nem valami nagy cél egy magamfajta lovagnak, de egyedül képes...
– Áll az alku, uram! – kiáltotta Balthis, s szélesen mosolyogva megszorította a kezét. – Holnap pedig keresünk egy kiadó házat, ami elég nagy, és istálló is van a lónak, így nem kell kaszárnyában laknod, és megfelelő környezetben láthatnád vendégül a katonatársaidat.
Azon a délutánon Balthis tíz mérföldet tett meg a külvárosban. Az Elrepült Fülemüle kerületben rábukkant egy iparosra, aki fát és kelméket festett, s akitől, legalábbis remélte, tudna por alakú hennát vásárolni. A Téli Sóhajok utcájában egy fiatal üvegfújó házaspár arra kérte, rajzolja le nekik a kívánt üvegcsét, majd egy fadugókat készítő barátjukkal tárgyaltak. Amikor tisztázódott, hogy a lakkos ecsetet a dugó belsejébe kell rögzíteni, amiről soha nem hallottak még Vellameerben, kijelentették, hogy zseniális találmány, és nyomban nekiláttak az elkészítésének. A növénygyűjtő, akinél fenyőgyantára bukkant, azt javasolta, hogy megdarálja az Indigofern Cerulea leveleit, így Balthis paszta alakban kapná az indigófestéket. Valamivel odébb egy kis műhelyben az orvosok céhének állítottak elő mészacetát és alkohol vegyítésével kloroformot. A tulajdonos megvizsgálta Balthis iratait, s beleegyezett, hogy tíznaponként egy amforával növeli a termelést. Magas árat kért: amforánként öt aranyat, ami elkeserítette Balthist. Ennek ellenére elámult a periférián hemzsegő iparosboltok és apró műhelyek virágzásán. Akár meg is esküdött volna, hogy csak Vellameerben több van, mint Haurasia összes nyugati államában; a kereskedelmi vállalkozások is élénken zajlottak. Amikor pontosan megérkezett Junis Lugabekhez vacsorára, kimerült volt, de meglehetősen elégedett és bizakodó.
Másnap, miközben Valthurral és más vendégekkel a fogadó hátsó kertjében ebédelt, a bejárat felől hangos női hangra figyeltek fel, ahogy meglehetősen obszcén sértéseket kiáltozott. Joranne Polander bukkant elő, drámaian támolyogva, reménytelenül széttárt karral. Egészen valószínűtlen, mindenfelé lógó kék ruhát viselt, de mezítláb volt, és haja az arcába hullott.
– Balthis, segítség! – sikította, és ájultan elterült a földön. A fogadó két szolgája, akik őt hajkurászták, belebotlottak.
Valthur a segítségére sietett. A lányt leültették, valaki likőrt öntött a szájába, a tulajdonos pedig mentegetőzött a zűrzavarért a körbegyűlt vendégek előtt.
– Majd én kikészítem a képedet, te púderezett disznó! – sikította Joranne feléje rúgva, s megpróbált belekarmolni. – Ez a szaros paraszt nem akart beengedni, hogy meglátogassam a barátaimat. Valthur, mondd meg neki, hogy tévedett. Ocsmány vénember! Szakállas kecske!
Amikor Balthis és Valthur lecsillapította, a szobájukba vitték és elmeséltették, mi történt vele. Úgy tűnt, munkavállalása rosszul végződött.
– Ó, Balthis! – dadogta. – Azt mondták, hogy az a nő lányokat alkalmaz, de el sem tudod képzelni, milyen borzasztó dolgok történtek velem abban a házban. Egy ablakon kellett elmenekülnöm! A ruhát, ami rajtam van, tőle loptam.
– Miért? Miféle hely volt az? – kérdezte Balthis elcsodálkozva.
Valthur közbelépett.
– Ugorjuk át a részleteket! Már az egészet el tudom képzelni; s ez nem való egy magadfajta kislány füleinek, Balthis! Sajnos itt nem ritkák az olyan házak, ahol egy tapasztalatlan lány elindulhat a romlás útján.
Balthis lefektette a barátnőjét az egyik ágyra, és megfogta a kezét.
– Tudom, uram! De Joranne biztosított, hogy előkelő és tiszta bordélyba megy dolgozni, ahol jól bánnak a lányokkal. Meg voltam győződve, hogy megtalálta a helyét, máskülönben megkerestem volna.
– Bordély! – panaszolta a másik. – Én is azt hittem, hogy kedvemre van az a munka. De azt mondja az a boszorkány: nagyszerű, éppen olyan lányt kerestem, mint te, és kezembe nyomott egy seprűt, aztán rám parancsolt, hogy térden állva fölsikáljak egy székekkel teli helyiséget. Akkor megkérdeztem, hol a többi lány, és mikor jönnek a kliensek. Erre azt felelte, a lányok hamarosan itt lesznek, addig te csak takaríts, s otthagyott, mint egy hülyét. Aztán amikor szép ruhát és illatszert kértem tőle, s mondtam neki, hogy azt hittem, hogy itt a városban jobban bánnak a kurvákkal, pofon vágott. Engem!
Valthur teljesen értetlenül bámulta. Joranne felsóhajtott, és folytatta:
– Hogy rövid legyek, ott vártam, hogy legalább egy istenverte klienst lássak bejönni, ehelyett csupa kiöltözött lány érkezett, és bementek a székes szobába. Akkor azt mondtam magamban, jó, ha te is tanulsz valamit, hiszen a mesterséget tanulni is kell, nem? És én is odaültem, hogy barátkozzam. De azok csak kényeskedtek, és rám se néztek. Végül az egyik, amelyiktől megkérdeztem, hogy mennyit hoz a konyhára a kurválkodás, elkezdett sikítozni. Hívták az úrnőt, aki jól elvert, és bezárt egy szobába. Következő reggel megint jön, odaadja a söprűt, és azt mondja, hogy derék lány vagyok, és hogy egyetértés van. Akkor kérdezem, miféle egyetértés, ő meg azt feleli, nem fontos, és csak törődjek a takarítással és a renddel, aztán kapok két szkudót. Így azt válaszoltam, hogy rendben van, de falun még a tímár is adott két szkudót egy gyors menetért a bolt hátsó részében, mire ő megdühödött és kiabált, hogy az ő házában nem beszélhetek szemérmetlenül. Álló nap szó nélkül dolgoztam, kliens egy sem. Ebéd után megint jöttek a lányok, bezárkóztak a terembe, de a pokol nyeljen el, ha értem, mit műveltek odabenn.
– Talán valami vallási gyülekezet volt – találgatta Balthis. – Nem hallottad őket imádkozni vagy kórusban énekelni?
– Nem. Viszont egy lyukon meglestem őket, és láttam, hogy egy fura asztal körül ülnek. Aztán a kezükkel le-fel húzkodtak valami fadarabokat, ütögették és tologatták őket, s az a nő mérges lett, ha valamelyik eltévesztette a mozdulatot. Az egyiknek azt mondta, hogy ha nem figyel, soha nem lesz belőle, tudom is én milyen jégkirálynő. Ekkor jöttem rá, hogy bolondok, és elszöktem. Veled maradhatok, Balthis?
– Rendben. Szükségem lesz segítségre a pultnál. De ne számíts arra, hogy annyit fogsz keresni, mint egy előkelő bordélyban!
A lány beleegyezett. Másnap részben fény derült a rejtélyre, amint az Örök Élet sugárúton a piac felé tartottak. A kapun, amit Joranne mutatott, fatábla hirdette: „Istennő Iskola, Goze Bovelia vezetésével”. Balthis nem tudta pontosan, mit jelent az „iskola” szó, s hiába töprengett, mi is lehet az a jéghercegnő. Talán a befagyott tóval van kapcsolatban a dolog? De vajon miért támogatna Vergine Albarose istennő egy olyan iskolát, ahol a lányok ezt a nemesi címet nyerik el? Arra jutott, hogy az egésznek semmi gyakorlati jelentősége nincsen, s csak azért szervezték, hogy a jó családból származó kislányok ne lustálkodjanak és ne fecséreljék az időt a fiatalemberekkel. De felébredt benne a gyanú, hogy Vellameerben sötét dolgok folynak, amiről az emberek nem szerettek nyíltan beszélni.
A hőmérséklet tovább csökkent, a várostól keletre fekvő hegyeket porhó borította, amit az eső nyomban el is mosott. Balthis és Valthur megnézett egy házat a Szűz Lith hercegnő utcában; a házat sárga fából építették, hátsó kertekre nézett, és volt egy nagy barakkja is, aminek a felét istállónak rendezték be. Régi, de előkelő, egyemeletes épület volt, két magasabb ház közé beszorítva, az udvaron két fügefa és három gránátalmafa támaszkodott a falnak. Balthisnak megnyerte a tetszését, ő maga tárgyalt a tulajdonossal, s büszkén nyomta rá az ezüsthengert a bérleti szerződés pecsétviaszára. Egy asztalos használt bútorokat szerzett nekik, s még többet ígért; a kerület lakberendezési vállalkozói elküldték a kifutófiúkat, hogy megrendeléseket szerezzenek a lószőr matractól az olajmécsesig. Balthis pénze egyre csappant. Az eljárás, hogy a korong alakú táblácskára rányomja az aláírását, nagyon hasznos volt a tolvajok és a zsebmetszők ellen, de arra csábított, hogy veszélyes könnyelműséggel költekezzen. És egyszer csak azt vette észre, hogy az egyik kereskedőnek kilenc arannyal többel tartozik, mint amennyit letétbe helyezett.
A félelemtől torkában dobogó szívvel már látta, amint a Hercegi Gárda beállít hozzájuk, s szaladt a Fehér Hajnal Vitorlái térre, hogy bevallja a történteket a helyettes kincstárnoknak, Halvagarnak. A férfi megdorgálta, s elmondta, hogy ha fedezetlen számlával ír alá, rövid úton börtönbe kerülhet; beszélt neki a törvény szigoráról és kérlelhetetlenségéről, hangsúlyozta, hogy az ezüsthenger használata nem kevés kötelezettséget és felelősséget jelent. A neve már sok iraton szerepel, az anyakönyvtől kezdve az adópapírokig, a kereskedők céhétől a Polgári Segélyegyletig. Talán nem számolt azzal, hogy mielőtt aláírt valamit a hengerrel, kizárólag Junis Lugabek vállalja magára a kétségbevonhatatlan becsületesség és megbízhatóság garanciáját? Talán nem tudja felfogni, milyen szerencsés helyzetbe került, noha még csak kislány, s ajánlások nélküli idegen? És most hogyan akarja kiegyenlíteni a tartozását a Hercegi Bankkal?
– Dolgozni fogok, Halvagar úr – hebegte Balthis könnyes szemmel. – Már holnap megnyitom a pultot, majdnem az összes árum kész. Az első kilenc aranyat elhozom önnek, esküszöm!
– Az esküdözés nem ér valami sokat, ha számlát kell kiegyenlítened – dörmögte a férfi némileg megenyhülve. – Különben tudom, hogy Lugabek nagyra becsül téged, s még néhány magas beosztású személy is jó szemmel néz rád. Úgy hallottam, hogy nemrég együtt ebédeltél Seth Garvannal és más rangos hivatalnokkal, és egészen különös dolgokat meséltél nekik. – Halvagar élesen figyelte. – Történeted a Yanessa-szigetvilág királynőjéről már az egész várost bejárta. Korah Bozar is megerősítette, hogy azzal a lovaggal együtt tényleg egy hihetetlen repülő hajón érkeztél. Már a Nagy Helyettes udvarában is kezdenek beszélni róla. Tudtad?
– Nem, uram – válaszolta Balthis aggódva.
– Nagyon titokzatos kis figura vagy te, Balthis. Furcsa dolgokat meséltél arról, ami Haurasiában történt, olyasmiket, amik magukat az égieket érintik. Itt Vellameerben nemigen van tudomásunk az örök életűek terveiről, mivel Vergine Albarose istennő már évezredek óta senkit nem enged közel magához. Így aztán minden velük kapcsolatos hír nagyon érdekel bennünket.
– Sose látom a papjait – ragadta meg az alkalmat Balthis a kérdezősködésre. – Igaz, hogy lányokat rabolnak, s hogy az istennő... felfalja őket?
A másik idegesen kacarászott.
– Nem így mondanám. Meg aztán annyi mindent beszélnek! Tudod, milyen az együgyű nép! Az emberek szeretnek hátborzongató meséket kitalálni.
– De azt mondják, uram, hogy legalább tizenöt ifjú nő tűnik el otthonról évente.
– Tizenöt? Ezt még nem hallottam. Természetesen túlzás ez a szám. Meg aztán annyi ember tűnik el nyomtalanul a nagyvárosokban!
– De nem múlik el hónap, hogy ne találnának egy-két csontvázat a Mennydörgés vízesésnél, alig kétmérföldnyire a völgytől. Egy paraszt azt mesélte, hogy van egy lejtős partszakasz, ahova a Missis sodrása biztosan elviszi a tóba fulladtak testét. Majdnem a vízesés alatt van. Ha egy lány eltűnik otthonról, a szülei elmennek arra a partrészre, s előbb-utóbb felbukkannak a szétszórt, hús nélküli csontok. Akkor eltemetik őket. Úgy hívják azt a helyet, hogy a Könnyek partja.
Halvagar vállat vont.
– Ostobaságok! Én is jártam ott egyszer. Tele volt tehén- és birkacsonttal. Képzeld el, láttam egy idiótát, aki egy kecske lábszárcsontját csókolgatta, és esküdözött, hogy az az unokahúgáé. Megmondom én, hogy is áll a dolog: olykor-olykor egy szélhámos bajba kever egy lányt, akit a szülei a terhesség idejére falura küldenek, s azt mesélik az ismerősöknek, hogy eltűnt. Ez az igazság, Balthis! Nem gondoltam volna, hogy ilyen hiszékeny vagy.
– De miért nem látja soha senki az istennő papjait?
– Ó, gyönyörűm! Ki tudja, hánnyal találkozol, és hányat látsz nap mint nap! De nem hordanak karikát az orrukban, hogy meg lehessen különböztetni őket másoktól. Azok között is, akiket ismersz, bárki lehet Vergine Albarose papja. Ne gyötörd magad ezekkel az ostoba félelmekkel, kedves!
Halvagar rövid szünet után folytatta:
– Ahogy mondtam, nagy érdeklődést keltettél. Akik hallották, miket meséltél Lugabeknél, egyesek úgy vélik, hazudsz, mások arra gyanakszanak, hogy csak egy részét mesélted el annak, amit tudsz. Mondd csak, igazán viszálykodnak az istenek? Valóban rettentő viadal folyik Sabra Gwenaura és a többi égi között?
Balthis annak a cenzúrázott, kevésbé tragikus változatát adta elő, amit tudott az istenek tetteiről, a maga szerepét alig említette az ellenségeskedésükben. Ám a kereskedők céhe helyettes igazgatójánál töltött öt este során sokat kellett beszélnie, s az asztal körül mindig mások ültek.
– Hát, nagyjából igaz, uram – ismerte be.
Halvagar felsóhajtott:
– Mi, emberek, tehetetlenek vagyunk az istenekkel szemben. Gyakran összekapnak, kibékülnek, aztán újra hadat üzennek egymásnak. Ki érti őket? De térjünk vissza a te ügyedre! Milyen árut bocsátasz forgalomba?
– Egy Haurasiában használatos körömfestéket.
– Újabb táplálék a női hiúságnak, igaz? Ha így van, nagy sikert jósolhatok. Számítok rá, hogy a lehető leghamarabb kártalanítod a Bankot. Addig is ugyanígy írhatsz alá, majd én elintézem, hogy fizessék ki a pénzt. Majd levonjuk a jövőbeli letétjeidből. Bízni szeretnék benned. De ne vidd túlzásba a költekezést. Megértettél?
A lányka könnyű szívvel távozott. Másnap Joranne segítségével átvette a pultot, és kivitte a piacra, a Becsületes Polgár Erényének terére. A szomszédos kereskedők megjegyzésein mulatva izgatottan feszítették ki a vízhatlan ponyvát, szép rendben elhelyezték a lakkos üvegeket, felakasztották a táblát, amelyre lakkozott körmű női kezeket pingáltak, aztán várni kezdték az érdeklődőket. Mindketten drága, elegáns szabású ruhát viseltek, körmüket kifestették, hogy jobban meg tudják mutatni a vásárlóknak a kétféle lakkot. Balthis üvegenként tíz bronzkrajcárban állapította meg az árat, mivel a kloroform sokba került, s Jorannénak is fizetnie kellett.
Az első napon tizenhét üveg piros és öt üveg kék lakkot adtak el. Másnap hasonlóan, akárcsak a következő héten. Kereskedelmi vállalkozás indulásához elég szerény volt, mégis volt benne valami zseniális, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. A lányka felfigyelt arra, hogy Vellameerben gyártanak valami pergamenhez hasonló, érdes anyagot, amelyre nem lehetett írni, csak csomagolásra használták. Rettentő silány papír volt, mindazonáltal ezt a találmányt másutt nem ismerték. Balthis felkereste a gyártót, és javasolta, hogy készítsenek az anyagból akkora dobozokat, hogy két üvegcse beleférjen a csomagba.
Néhány próbálkozás után a kézműves egy sűrűbb papírral kielégítő eredményt ért el, s nem is gondolt arra, hogy megvetette a papírdoboz-készítő ipar alapjait, s hogy pár éven belül gazdag ember lesz belőle. Balthis ezer darabot rendelt. Másnap reggel újabb ötlettel állt elő, ami éjjel pattant ki az agyából; mi lenne, ha a dobozkát a következő felirattal látnák el: Haurasia Lakk, alá pedig: Vellameer, Balthis kisasszony. A férfi egy kicsit szokatlannak találta az ötletet, de amikor a Becsületes Polgár Erénye téren megjelentek az első csomagolással és felirattal ellátott termékek, a forgalom ugrásszerűen megnőtt.
Amikor Valthur di Garbari belépett a Hercegi Gárdába, havi húsz arany fizetségért, vett egy nagy testű, fehér lovat. Az estéket az istállóban töltötte, és a lovat csutakolta, vagy elment egy kocsmába, ahová csak tisztek jártak. Kedélye komor és zsémbes maradt, kevésnek tartotta az időt, amit a két lány a háznak és a konyhának szentel. Több ízben eldörmögte, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha szolgálót fogadnának, mivel rangja megkövetelte, hogy csizmája mindig fényes, öltözéke pedig tiszta legyen. Joranne minden alkalmat megragadott, hogy látványosan riszálja előtte a csípőjét, vagy félmeztelenül mutogassa magát. Egy este Balthis meglehetősen szokatlan pózban talált rájuk az istállóban, de úgy tett, mintha semmit se látott volna. Pár nap múlva hallotta, ahogy fojtott hangon veszekednek, s kezdte azt hinni, hogy van valami kettőjük között. Ettől kezdve csoszogott, és egyéb figyelmeztető zajokat keltett, mielőtt belépett egy helyiségbe, ahol egyedül találhatta őket.
A Levelek havának utolsó napján Joranne ötven kis üveggel ment ki a piacra, és délig eladta mindet, még mielőtt Balthis megérkezett volna, hogy felváltsa őt. Vevőik között voltak udvaroncok, nemesi családból származó hölgyek, s több elegáns prostituált. A legtöbben mindkét lakkból vásároltak, s megkérdezték Balthistól, hogy ő-e az az idegen, akiről oly sok érdekeset mesélnek; néha felkiáltottak: „Ah!” vagy „No, nézd csak!” vagy akár „De furcsa!”
Gyakran lehetett látni Valthurt is lóháton, egy társával, ahogy a piac közepén komoly, szigorú arccal ügyelt a kocsik és a gyalogosok forgalmára. Amikor ömlött az eső, kétszer vagy háromszor olyan sokáig állt ott mozdulatlanul, s arcáról le lehetett olvasni a viharral szembeni teljes közönyét.
Az udvar végén álló, félig istállónak berendezett barakk lett a laboratórium, ahol a lakkot keverték, s beállítottak egy fafűtésű kemencét is. Junis Lugabek olykor szolgát küldött Balthisért, hogy vacsorára invitálja, ő pedig nekiállt öltözködni és fésülködni, mint egy jól nevelt kislány. Már éppen kezdte elhinni, hogy a szerencse és a béke nem elérhetetlen életcél, amikor egy délután a piaci forgatagban Haldan Zoharét pillantotta meg.
XIII.
Harminc piros, esőáztatta szőrmébe burkolózott lovas haladt át a piacon a tópart felé. Nagy bőrcsuklyát viseltek, súlyos áruval rakott batyuk függtek a nyergeken, nyakukban számszeríj.
Balthis összerezzent, sötét képek villantak át az agyán.
A harminc férfi az esős keleti dombok felől lovagolt a ködfátylon túl, ami hirtelen elhomályosította Balthis tekintetét. Megkerülték a pultokat és a piac többi részét, s a lányka felismerte a Laranából jött kereskedőket. A negyedik volt a sorban.
A lakkos üvegekkel zsúfolt pult mögött Balthis szinte jéggé dermedt. Még mindig az emlékek és a sötétség, még egy reszketés.
A lovasok visszatükröződtek a szemében, a retináján mozogtak, mint szőrmékbe öltözött hallucináció, a retináról a képek az agyába vetítődtek, az agyában pedig csak űr tátongott, ahol a harminc vörös kereskedő értelmetlenül csúszkált a tó irányába. Felső-Merica keleti partjáról jöttek, bizonyára most érkeztek a városba, s a negyedik lovas csuklyája Haldan Zohare arcára hullott alá.
A lányka bénult aggyal bámulta. Aztán érezte, hogy oldalba bökik; és Joranne idegesítő hangja fölülkerekedett az üres optikai érzékelésen és a megdöbbenésen.
– Tudod mit? Torkig vagyok, hogy folyton kiszolgáljalak! – A lány bosszúsnak látszott. Éppen most érkezett a ponyva menedékébe, vizes haja az arcába hullott.
– Itt a cipód és a visszajáró két bronzkrajcár. Joranne menj ide, Joranne menj oda, és Joranne siess, és Joranne ne veszítsd el a pénzt, és szaladj, és csináld, és mindig parancsolgatsz! Kényelmes, igaz? Nekem mondod!
A világ visszaváltozott színpaddá, amit Balthis a pult mögül figyelt, s erőlködnie kellett, hogy uralkodni tudjon magán. De a perspektíva, ahonnan csak az imént látta a világot, váratlanul megváltozott. Alig hallotta a barátnője szavait. Egész figyelmét a Nyugati-tenger partjáról jött utasokra összpontosította, akik egyre távolodtak, s azon töprengett, vajon Haldan Zohare látta-e és felismerte-e. A szőke ifjú feléje fordult, amint hosszú, közönyös pillantással mérte végig a pultokat.
– Nézd csak, úgy megáztam, mintha idáig úsztam volna. Szolgáld ki a kisasszonyt, egy csomag kéket akar – figyelmeztette Joranne Balthist. – Átkozott eső! Majdnem beleléptem egy rakás lószarba.
Balthis oda sem figyelve elintézte a vevőt, betette a ládikába a pénzt, s tovább bámulta a kereskedőket, akiknek már csak a hátuk látszott. Aztán behunyta a szemét, és azt dünnyögte:
– Lehetetlen! Ez nem lehet igaz!
– Mi nem igaz? – Joranne a cipóra mutatott, amit a pultra tett. – Nézd, az igazat megvallva leejtettem. De nem a trágyába, esküszöm! Meg aztán be is volt csomagolva. Min rágódsz, talán kísértetet láttál?
Balthis a fejét rázta. Mit keres itt Ousa Nau matriarchátusának istene? Minden arra utal, hogy átkelt a Nyugati-tengeren, Laranában partra szállt, és az egész utat álöltözetben, inkognitóban, közönséges halandóként tette meg. Haldan Zohare nem ember volt, aki cél nélkül cselekszik, az utazás futó öröméért, s jelenléte Felső-Mericában bizonyára összefügg a cselszövéssel, amin már hónapok óta dolgozott. Csak abban lehetett reménykedni, hogy Vellameerben csupán átutazóban van, hogy hamarosan odébbáll, főleg hogy Darth Larimani és Bambolisa Grenth nincsenek vele. Balthis első késztetése az volt, hogy meneküljön, hagyja el a várost, és vágjon neki a lehető legtávolabbi célnak.
– Ezek között a laranai kereskedők között van egy, akinek nem szabad észrevennie engem – mormogta. – Joranne, kérlek, kövesd, és nézd meg, hová megy! Tudni akarom, hol száll meg, s hogy nincs-e vele egy szőke nő meg egy kövér férfi.
A másik bocsánatot kérve ellenkezni próbált, hogy tönkremegy a cipője, vagy megbetegszik, sóhajtozott és nyögdécselt, hogy nincs kedve, de végül engedett Balthis könyörgésének. Balthis leírta neki Haldan Zohare külsejét, és arra kérte, siessen. Aztán magára maradt a tépelődéseivel, míg barátnője lassú léptekkel a lovasok nyomába eredt, átkozva az esőt, amely csak nem akart elállni.
Joranne egész délután nem került elő. Napszálltakor elült a vihar, s kezdett kiderülni, a vásári őrök meggyújtották a központban az olajlámpákat, Balthis pedig belökte a pultot az éjjeli raktárba. Aggódott, meg volt rémülve. Kenyeret és zöldséget vett, aztán a sötét kis utcákon hazafelé sietett. Otthon meglepve hallotta, hogy Joranne és Valthur a lány szobájában, az első emeleten veszekszik. A vita a vacsora miatt robbant ki; a lovag felhánytorgatta, hogy még a nyomait sem látja, mire a lány a szemére vetette, hogy kapcsolata van valami nővel, aki a város túlsó felén lakik. Úgy tűnt, hogy megcáfolhatatlan bizonyítékai vannak, mivel délután követte Valthurt. Balthis leült a konyhában, és szomorúan arra gondolt, milyen ostoba is volt, hogy megbízott Joranné-ben.
Valthur hamarosan lejött hozzá, vicsorogva köszönt, és az ajtót bevágva távozott. Joranne is lejött – piros, túl kihívó ruhát viselt, de izzadt volt és kócos, mint mindig. Rettentő ingerült és izgatott volt, kezében remegett az olajlámpás.
– A disznó! Minden férfi egyforma! – visította. – Először behálóznak, aztán rávesznek, hogy szolgáld ki őket, végül arra kell rájönnöd, hogy szereztek maguknak egy púderezett kurvát! Ajánlom figyelmedbe a te Valthurodat!
Balthis, aki éppen lehajolt, hogy tüzet gyújtson a kályhában, pont ekkor fordult hátra:
– Az ágynyikorgatáshoz ketten kellenek. Különben is azt hittem, hogy te már ismered a férfiakat.
– Na, nézd csak, a nagyokos! Mit akarsz te tudni a férfiakról? Azt se tudod, hogy néznek ki. De majd én megmutatom annak a ringyónak! – Joranne fölragadott egy kést a ládából, és hadonászni kezdett vele a levegőben, mintha láthatatlan ellenségbe mártogatná. Szeme elégedetten villogott.
– Szétszabdalom a képét, így, így, annak a kikent nőstényecskének!
– Követted a laranai kereskedőket?
– Mit?! Mi?! – kérdezte Joranne fogvicsorítva. – Miféle kereskedőket?
– A lovasokat. Nem arra kértelek, hogy tudd meg, hová mennek?
– Aha, a szőke ifjú – dadogta Joranne. Az ételt vizsgálgatta, amit Balthis vett, és elfintorodott. – Örökké spenót és káposzta! Ide figyelj, ha meg akarod enni, mosd meg magad a spenótot! Igen, követtem őket. Volt, aki megállt a Zolod fogadóban, a többiek továbbmentek az Ironauba. De hogy mi történt azzal a fickóval, azt nem tudom.
– Hogyhogy? Nem mentél utána?
– De igen, utána menteni – fakadt ki a másik. – Ott volt a többivel az Ironauban. Aztán viszont egyedül elment, gyalog. Akkor hazajöttem. Mi van, nem elég? Vagy azt vártad, hogy egész este mögötte álljak?
Balthis egy sor türelmes kérdéssel egyéb részleteket is kiszedett belőle, s megállapíthatta, hogy Haldan Zohare nem hozta magával a másik két égit. Továbbra sem látta azonban tisztán a helyzetet, az egyik feltételezés éppen annyit ért, mint a másik. Csak egy volt biztos: ha az örök életű, elpusztíthatatlan személy venné a fáradságot, hogy nyomozni kezdjen, akár futtában is, a hír, hogy ő és Valthur a városban van, szinte azonnal a fülébe jutna. És akkor mihez fogna? Balthis nem félt Ousa Nau szőke istenétől. A Yanessa-szigetvilágon ugyan álnokul és kegyetlenül bánt vele, azt mégis megakadályozta, hogy Bambolisa Grenth kezébe kerüljön. Amikor pedig kiszabadult a higanyfürdőből, kifejezetten szimpatikus és kedves volt. Ennek ellenére a lányka már régen belátta, hogy távol kell maradnia az istenek magánügyeitől, ő nem örök életű, s Haldan Zohare olyan mérkőzést vívott Sabra Gwenaura ellen, amelynek tétje valószínűleg a bolygó fölötti uralom. Mindkettő képes lett volna eltenni bárkit az útból, aki megakadályozza céljuk elérését, legyen az barát vagy ellenség.
Másnap azt mondta Jorannénak, hogy kivesznek egy kis szabadságot, és nem vitte ki a piacra a pultot. Csak ennivalóért ment el otthonról, csuklyás köpenybe burkolózva, s megfordult a fejében, hogy jó lenne elköltözni. Talán még a haját is befesthetné, és hamis személyi adatokat vásárolhatna. Vagy venni kéne egy lovat meg egy szekeret, és eltűnni észak felé? Mindenki azt állította, hogy a Cayresse őrgrófságban nyugodt és könnyű az élet. Nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy üldözik, hogy veszélyben van.
– Sápadtnak látszol – mondta aznap este Valthur. – Holnap szabadnapos vagyok. Lenne kedved velem jönni? Viszünk valami harapnivalót, és alkonyatig a szabadban leszünk.
– Kirándulni akarsz, uram? Nagyszerűen hangzik – állt rá nyomban Balthis boldogan, hogy elmehet hazulról.
– Meg akarom nézni azt az öreg romot. Végül is az enyém, s azt mondják, meglehetősen nagy. Ha eladnám a földet, talán kapnék érte valamit. Úgy húsz mérföldre van a várostól, a hegyek lábánál. Azt hiszem, holnap szép idő lesz.
– És Joranne?
Valthur ráhunyorított.
– Csak mi ketten, kislány. Hadd főjön a saját levében a boszorkány. Az egyik pajtásom a tó túlsó felén, a Korahok táborában látta. Gyakran jár oda. Szerintem van valami közte és a között a szélhámos Chalpa Commaroy között. Te tudtad, hogy vele volt, már mielőtt Vellameerbe értünk?
– Nem én! – kiáltott fel meglepve Balthis.
Másnap alig hajnalhasadta után útnak eredtek, s a városból kiérve a hihetetlenül dús keleti táj felé indultak. A lányka Valthur mögött ült a nyeregben, az övébe kapaszkodva, s a nagy ló egyenletes ritmusban ügetett, megtáncoltatva az oldalán lógó táskákat. Kápráztatóan vakított a kék ég, de hideg volt, s a hegyeket, amelyeket maguk mögött hagytak, kevés hó fedte.
A régi hercegi palota egy meglehetősen terjedelmes erődítmény központi részét alkotta; az erőd málladozó, félig beomlott falait kisebb sziklás dombok ölelték körül. A magaslat csúcsán két, szinte még sértetlen őrtorony állt, de a gyom teljesen benőtte az ösvényeket és a védelmi állásokat, amelyek maradványai majdnem az egész domboldalt elfoglalták. A főépületeket a nyugati lejtőre építették, szemközt egy mérföldnyi kiterjedésű, tágas térséggel, amelyet átszelt a régi út, s mielőtt a bástyákra vezető masszív boltívhez értek volna, Balthis már tudta, hogy mindez teljesen értéktelen rom csupán.
– Úgy látom, hogy csak a főfalak maradtak épségben – jegyezte meg. – A lépcsők és tetők mind leomlottak, s biztosan az egész tele van patkánnyal. Fogadok, hogy a parasztok már ötszáz éve elhordtak minden épen maradt téglát.
– Nyomorult tolvajok! – vicsorgott Valthur, és a hatalmas oszlopokra pillantott, amik egykor a főkaput tarthatták. – Nézd, mekkora udvar: valamikor az egész ki lehetett kövezve. Még a köveket is kiásták a földből!
A lovat kikötötték egy szeméttel teledobált, hatalmas szökőkút rozsdás kávájához, s járkáltak egy kicsit a nagyobb épületek körül. Az egykor gazdag és fényűző építmények belsejében alig találtak mást, mint egymásba omlott felső szinteket. A dúsan díszített ablakok az űrbe nyíltak, a töredezett márványlépcsők a semmiben végződtek, a szép mozaikpadlózatot mindenütt szemét borította. Nyárfák vertek gyökeret az omladékban, a szalonok sarkaiból nőttek ki, vagy elfoglalták az ablakokat, melyekből hétszáz évvel ezelőtt nemes urak és hölgyek hajoltak ki. A csupasz falakon itt-ott kerámiadarabok csillantak meg, amiket talán még fényesebbé tett az eső, amely a többit elpusztította. Látszott, hogy a falborítást a kavicsokat dobáló gyerekek tették tönkre, akik generációk során át a romok között játszadoztak.
– Az egyik társam azt mondta, hogy a pince gyakorlatilag érintetlen – dünnyögte Valthur. – Később majd fáklyát gyújtunk, és megnézzük. Ha nem nedves, borraktárként bérbe adhatom a parasztoknak. Rosszabbra számítottam.
– Ezt hogy érted, uram? Ha a vár csak egy kicsit is rosszabb állapotban lenne, meg sem találtuk volna.
A lovag vállat vont.
– Figyeld csak a bástyákat! A mellvéd nem is olyan romos. Némi munkával talán védhetővé lehetne tenni az erődöt. Így van. Nem tudod katonai szemmel nézni a dolgokat, kislány. Egy jó állapotban lévő erődítmény mindig hasznos lehet egy katonaembernek.
– Igazad van, uram. Valamikor még jól jöhet neked egy erődítmény. Akadhatna-e megfelelőbb hely, ahol a Legyőzhetetlen herceg bátran visszaverjen egy ostromot, vagy akár kettőt vagy hármat is? Nyugatról vagy a síkság felől várnád a támadást?
Valthur elszánt arccal tett néhány hosszú lépést.
– Természetesen nyugatról. Bolondok lennének a síkságon át rohamozni. Ide kőhajító gépeket állítanék, oda az őrtorony közé íjászokat, és szétszórnám az ellenséget. Aztán balról egy váratlan kirohanással a folyóig űzném őket. De a dombot minden oldalról meg kell erősíteni. Igen, minden oldalról.
– Hová mégy, uram?
– Átkutatom a bástyákat. Maradj itt, és vigyázz, nehogy beleess valami gödörbe!
Valthur kritikus, aggódó tekintettel vizsgálgatva a repedéseket elindult a falmaradványok mentén, Balthis pedig megpróbálta kitalálni, melyik lehetett a tényleges hercegi palota. Hamarosan rábukkant egy épületre, amely akár trónteremnek is beillett volna. Húsz lépés széles és háromszor olyan hosszú terem volt, a padlózatot sár borította. A tető hiányzott, bizonyára kiváló minőségű fából készült, s valaki elhordta a gerendákat.
Balthis belépett, lépteinek elhaló visszhangját figyelve e történelemtől terhes falak között. Az ablak nélküli keleti fal a hegy északkeleti szikláinak támaszkodott; közepén terjedelmes, négyszögletes mozaik az ikertrónon ülő nagyherceget és feleségét ábrázolta, körülöttük tarka ruhába öltözött udvaroncok és fegyveres férfiak.
Micsoda vakmerő hercegek, micsoda nemes, bronzba öltözött harcosok lépdelhettek büszkén ebben a teremben azokban a régmúlt időkben, amikor az erődökön még zászlókat lobogtatott a szél? A lányka felsóhajtott, mert szinte maga előtt látta az ifjú hercegnő rajongó s egyben aggódó arcát, ahogy trónjáról feláll, amikor az őrparancsnok támolyogva, sebesülten belép. Felsikolt, és szalad, hogy támogassa, míg a falakon túl egyre erősödik az ellenséges hordák üvöltése, s szorongva a férjéről kérdez. A parancsnok térdre hullik, hogy könnyezve megcsókolja a fehér kezet, s azt suttogja, hogy a nagyherceg éppoly vitézül halt meg, ahogyan élt, hívei élén. Balthis a fejét rázta, ahogy meghatottan elképzelte, milyen bátran fékezte meg a várúrnő a kebléből feltörő sikolyt. Aztán híveihez fordul, és szilárdan csengő hangon így kiált: nem, még nincs veszve minden, hiszen megvan a joga, hogy a nagyherceg feleségéhez méltón haljon meg.
– Add a tőröd! – kiáltotta Balthis, beleélve magát a szerepbe, s kezét egy láthatatlan szolgáló felé nyújtotta. – Ó, nyújtsd hát a pengét, amit apám hagyott rám a halálos ágyán, s én belemártom a szívébe annak a... – Hirtelen elhallgatott, száját ostobán eltátotta. Tekintete megmerevedett.
A nagyherceg koronája elülső részén a mozaiklap helyét fémesen csillogó, kerek érme foglalta el, amelybe egy hat lándzsával átdöfött oroszlán volt belevésve.
– Irgalmas Isten! – suttogta, és közelebb ment. A fém dombormű kulcslyuk volt, ugyanolyan, mint amilyen a Hore Katél kapuján látott. De miféle ajtó kulcslyuka? A falon nem látszott ajtófélfa nyoma, hacsak nem a mozaik szövevényei közé bújtatták el. Azon túl pedig a hegy tömör sziklái vannak csak. Még ha lenne is valami rejtett ajtó, kinyitásához megfelelő kulcsra is szükség volna, s olyan neki nincsen. Régebben már volt alkalma használni egyet, a királybaziliszkusz koronájába belefoglalt fehérarany domborművet, de minden bizonnyal több is volt belőle, hiszen Sabra Gwenaura és a többi isten kedvére nyitogatta ezeket a kapukat. Tehát lejárat vezet itt a föld alá, talán Vergine Albarose egykori búvóhelyére.
Megvizsgálta a mozaikot, és megállapította, hogy ha ajtót rejt, az álcázás tökéletes. Pár lépéssel jobbra függőleges, bizonyára földrengés okozta repedés húzódott a falban. Majdnem a mennyezetig ért, s a padló szintjén annyira kitágult, hogy a lányka bele tudta dugni két ujját. Kiderítette, hogy pince van alatta. Hozott néhány fáklyát és tűzszerszámot, s nekilátott, hogy megkeresse a lejáratot.
Fél klepszidra múltán százlépésnyire a trónteremtől rábukkant a pincébe vezető rozsdás lépcsőre és három alagútra, amelyek különböző irányban belevesztek a sötétbe. Meglehetősen vonakodva néhány lépést tett a jobb oldaliban, magasra emelte a fáklyát, és erősen megmarkolta a lombos ágat, amit azért hozott magával, hogy elzavarja az egereket. A döngölt földpadló tele volt pocsolyával, hepehupával; a bal oldali fal és a plafon téglái itt-ott megfeketedtek. A jobb oldali fal viszont maga a hegy csupasz sziklája volt, ami arra buzdította a lánykát, hogy egy kicsit odébb a trónterem alá jut. Jól gondolta. Végül odaért egy kőből és kavicsból épített falszakaszhoz, amin ugyanaz a repedés húzódott végig, mint a trónterem falán. Nagyjából éppoly széles is maradt, alul jobbra kanyarodott. Balthis bármibe lefogadta volna, hogy e mögött termek sorakoznak, de ahogy szemét a repedésbe meresztgette, csak annyit tudott megállapítani, hogy legalább egy láb széles, s hogy odaát a legteljesebb a sötétség. A fáklya fényében azonban valami halványan megcsillant.
Balthis letépte a leveleket a botról, az egyik végén hagyott csak meg egy kis ágcsonkot, mintha kampó lenne, bedugta a repedésbe, s megpróbálta megkaparintani a fénylő tárgyat. Ily módon sikerült a látómezejébe ráncigálni valami puha, lágy dolgot, ami nem volt más, mint öt merev, poros ujj, s a váratlan rémülettől élesen felsikított.
Némi időbe tellett, hogy elég bátorságot gyűjtsön, s ismét bedugja a repedésbe az ágat. A fal mögötti hulla nem régen halhatott meg, mert még nem indult bomlásnak. E szürkés kéz ujjai között egy fémláncot pillantott meg a lányka, amiről többszöri próbálkozás után kiderült, hogy egy nyaklánc darabja. Amikor sikerült megragadnia, minden nehézség nélkül kihúzta, de még mindig remegtek a lábai, s alig tudott erőt venni magán, hogy el ne meneküljön.
A nyaklánc szemei tömör aranyból készültek, s apró fehér fémfüggők díszítették, amelyekbe különböző ékköveket foglaltak. A középső, piaszter nagyságú függő volt az emeleten elrejtett ajtó kulcsa: a hat lándzsával átdöfött oroszlán domborművet ugyanolyan aprólékos műgonddal vésték, mint amiket már látott a lányka. Balthis szinte futva hagyta el az alagutat, és várta, hogy kijusson a napfényre, hogy rendbe szedhesse a gondolatait.
Valthurt semerre se látta. Hogy némileg lecsillapodjon, kivezette a lovat a falon túlra, és otthagyta, hadd legelésszen. Egy cipót megtöltött sózott hússal, evett és ivott, közben figyelmesen nézegette a láncot. Felbecsülhetetlenül értékes lehetett, de ez egy csöppet sem izgatta. Azonban egyre inkább hatalmába kerítette a kíváncsiság, a fékezhetetlen vágy, hogy kinyissa azt az ajtót, s lássa, mi van mögötte. Végül torkában dobogó szívvel ismét ott állt a nagyherceget és udvarát ábrázoló mozaik előtt, s felemelte az érmét. A dombormű és a vésett kép pontosan illeszkedett, amikor egymásba helyezte őket. Aztán az egész mozaik elmozdult, mint egy ajtószárny, a bal oldalra szerelt tengelyen.
Balthis fél kézzel rátámaszkodott a magas küszöbre, amelyet át kellett lépnie, ha be akart jutni, bevilágított a fáklyával, de csak egy rövid, poros, nem túl meredek lépcsőt látott, amely szűk pihenőben végződött. Vett néhány lélegzetet, átlépte a falba épített korlátot, és óvatosan megindult lefelé, fokról fokra, a fülét hegyezve. Tökéletes volt a némaság, de Balthist ez egyáltalán nem nyugtatta meg, s amikor a lépcsőpihenőre ért, észrevette, hogy remeg a lába. Nagyon jól tudta, hogy valamivel lejjebb mi vár rá, s csöppet sem volt biztos abban, hogy látni akarja. Visszatért, és megpróbálta kitalálni, hogyan működik ez a furcsa ajtó.
Az ajtószárny könnyedén mozgott a sarkakon, amik közönséges vasnál különb anyagból készülhettek, mert az idő a legkevésbé sem rongálta meg őket. Egész belső felülete is fémből volt, egyetlenegy lemez, közepén éppen olyan kulcslyukkal, mint a külső. Mivel képtelen volt rájönni a gépezet működésének nyitjára, a lányka ismét lement a lépcsőfordulóra, minden hidegvérét összeszedte, és az alatta lévő lépcsősorra pillantott.
A falrepedés melletti lépcsőn rézsút feküdt oldalra fordított arccal és az utolsó hörgéstől még mindig tátott szájjal Bambolisa Grenth, Garbari örök életű és sérthetetlen, szőke istennője, aki mindennek ellenére vitathatatlanul halott volt és élettelen. A testből áradó bűz után Balthis úgy ítélte, hogy már több mint egy hónapja beállt a halál.
Odament hozzá. A mellkas és a nyaktő táján félelmetes mennyiségű rászáradt vér borította a holttestet, és bár nem mert hozzányúlni, látta, hogy több késszúrással ölték meg a nőt. De vajon ki? És főleg hogyan halhatott meg valaki, akinek a teste sértetlenné válik, vágják darabokra akár ezerszer is? A lépcsőt borító porban megfeketedett vérfoltok és cseppek látszottak, amiből a lányka arra következtetett, hogy amikor a végzet utolérte, Bambolisa Grenth megpróbálta az ajtó felé vonszolni magát, hogy kulccsal a kezében kijusson a föld alól. Csak találgatni lehetett, hogy támadója addigra már elment, a halálra bízva őt, és maga mögött becsukta a mozaikajtót.
A lépcső alján négyszögletes folyosó kezdődött, amelynek csupasz és sima sziklafalai rózsaszínűen tükrözték vissza Balthis fáklyájának a fényét. A végén enyhén balra kanyarodott, még mélyebbre hatolva a hegy belsejébe. A kanyaron túl tágas, nagyjából húsz öl magas terembe ért; ahol szép rendesen tizenöt szokatlan, különös formájú gépezet sorakozott. Néhányra kerekek voltak szerelve, másokra vas hernyótalpak, felületükön üvegből vagy csillogó anyagból készült bütyköket és hengereket lehetett látni. A legtöbbre bonyolult mozgatható karok is voltak szerelve, s összességükben úgy hatottak Balthisra, mint alvó szörnyetegek; gépezetek, amelyek évezredek óta kábultan várják, hogy gazdájuk érintése újból életre keltse őket. Egyszóval ahhoz a különös termékkategóriához tartoztak, amelyet a lányka az „ősök holmija” átfogó néven ismert, s ami iránt nem mutatott túlzott érdeklődést.
Egy lejtő újabb óriási, föld alatti helyiségbe vezette, amit a mennyezetig sziklába vájt könyvespolcok borítottak. Kis terjedelmű tárgyak sorakoztak rajtuk, amelyeknek a rendeltetését Balthis csak találgatni tudta: fémdobozok, látszólag közönséges kötéltekercsek, vaslemezbe vagy bőrbe kötött jegyzetfüzetek, ez utóbbiak eléggé elrohadva. Az egyik sarokban sötét, olajos folyadékot tartalmazó, átlátszó kannák sorakoztak. Mindent vastag por fedett. A földön több lábnyomot vett ki. Odébb egy egyenes folyosóról négy oldalsó szobába lehetett jutni, amelyek asztalokkal, székekkel, ágyakkal és szekrényekkel voltak berendezve, de az összes bútor felborult, eldőlt, mert a valaha fából készített falak szétporladtak. Balthis ekkor fogta fel, hogy évezredek óta senki nem tette be ide a lábát. A falakon merev anyagból készült vezetékek, talán csövek futottak, amelyekből helyenként kristálygömbök bújtak elő, amelyek Balthis elképzelése szerint lámpák lehettek. Egy vakelágazásban három szűk szobácskát fedezett fel, az egyik közönséges árnyékszék volt; aztán visszatért, és megindult a szemközti folyosón. Pár lépés után a legutolsó helyiségbe jutott, de alig lépett be, megpillantott valamit a földön, amitől ijedten hátraugrott: Darth Larimani hevert ott hanyatt, szétvetett karokkal, élettelenül. Elegáns, fehér bársonykabátját vér mocskolta be a mellén, ahol ugyanaz a penge, amely végzett az istennővel, a szíve után kutatva belehatolt. És bűzlött.
Balthis lélegzet után kapkodva nekidőlt a falnak. Amit látott, meghazudtolta az emberiség vallásos hitét, a hihetetlen határán járó, abszurd tény volt. A nemzedékek a legrégebbi idők óta néhány vitathatatlan igazság fényében éltek, amelyek szilárdabbak és kézzelfoghatóbbak voltak még magánál a földnél is, az istenek, a harminckét égi vezérelte az embert születésétől fogva; örök életűek voltak, és elpusztíthatatlanok, ők jelentették azt a biztos pontot, amely körül zajlott minden tevékenység, minden törekvés, minden emberi élet. Meg lehetett őket érinteni, részt vehettek apróbb hétköznapi ügyeikben, akadt, aki beszélt velük, aki az ügyeiket intézte, aki veszekedett, és aki szerelmeskedett velük, s mindenki tudta, hogy ötven és százezer évvel ezelőtt ugyanezek a személyek az őseikhez ugyanezekkel a szavakkal szóltak. Sokan úgy gondolták, hogy az istenek az a mag, amelyből fakadt és életre kelt az emberiség, s halhatatlanságukat ezért akkor is tisztelték, ha ezernyi lényegtelen dologban elítélték őket. S most mi történt?
A lányka fel volt dúlva. Gyűlölte ezt a két égit, és félt tőlük, és semmi más nem tehette volna boldoggá, mint hogy holtan látja őket; de mindez ellentmondott a természet törvényeinek, amelyeket alapvetőnek és megváltoztathatatlannak fogadott el. Ha el kellett hinnie, hogy az istenek meghalhatnak, el kellett volna hinnie azt is, hogy a föld vízzé válhat, hogy a magas az mély, hogy a jég tűzzé alakulhat, s hogy a világ egyik percről a másikra a fejére szakadhat. Mi maradt tartós és valódi, amiben meg lehet kapaszkodni?
E gondolatok homályosan kavarogtak a fejében, komor, töprengő lett tőlük. A holttestből áradó, émelyítő, undorító bűz betöltötte a levegőt. Felemelte a fáklyát: az egész hátsó falat üvegből és fémből készült gépezet foglalta el, elején ezüstösen fénylő lap emelkedett ki. A földön, a fallal szemközt, két kristálycső összetört maradványai hevertek; a csövek egy méternél is hosszabbak lehettek, tartalmuk pedig aranyozott spirálra és fekete magocskákra emlékeztetett. A többi csőnek csak az egyik vége lógott ki a falból, amelybe sorban, egymástól úgy kéttenyérnyi távolságban bele voltak rögzítve. Mindegyikből halvány, zöldes fény áradt. Balthis lélegzetvisszafojtva, lábujjhegyen elindult a Telekron felé.
Először a neveket látta meg, tisztán olvasható írással bevésve minden egyes cső fémkupakjába. Egészen különös és régi hangzású nevek voltak, s csak többszöri olvasás után tudta összetársítani őket az istenekkel, akiket ismert. „Luthor Schwartz” meglehetősen hasonlított Lute Sharjozra, a Tucan Birodalom istenére. „Rosalba de Vierge” Vergine Albarose lehetett. „Dimitri Mikhailov” talán Mitra Calveesének felelt meg, Baade-Falaiséből. „Serge Lebrun” a legkisebb kétely nélkül Zargo Lebrun volt, akiről az a hír járta, hogy életkorát tekintve a legidősebb az égiek között, s aki Australeend egész kontinensén uralkodott. Volt egy „Nora Hartman”, akinek a hasonlósága Harlja Fenhora nevével elég csekély volt, de nem mellőzhető.
Hirtelen összerezzent: az utolsó előtti cső kupakjára „Sabrina Granieri” volt vésve. Szóval ez volt a Magasföld istennőjének egykori neve, a név, amit talán még ő maga is elfelejtett.
Balthis homályosan sejtette, hogy minden cső valamiféle kulcsot tartalmaz, az emberi test belső struktúrájának kivonatát, amelynek a gép örökkévalóságot biztosított. Arra is rájött, hogy a Telekron a csövek tartalmát felhasználva teremti újjá a testeket, akárhányszor baleset vagy betegség fenyegeti épségüket.
Amikor a kezdeti ámulata csökkent, észrevett egy megmagyarázhatatlan részletet: a falhoz csak két csövet csaptak hozzá, de a panelből három hiányzott. A darabokra tört csövek kupakján elolvasta, hogy az egyik „Elisabeth Grant”-é volt, a másik „David Larriman”-é. A nem túl bizalomgerjesztő párosból most csak két holttest maradt, és néhány kicsavarodott spirál, amelyeken milliónyi fekete szemcse emlékeztetett fizikai létezésük csodálatos hasonmására. A további nyomozás során Balthis megállapította, hogy a gépben maradt huszonkilenc cső közül egyiken sincs olyan név, amely Haldan Zoharéra emlékeztetne.
Tehát igazat mondott az ifjú, amikor azt állította, hogy elég tönkretenni az egyik ilyen műszert, s az isten, akihez hozzá volt kapcsolva, visszaváltozik közönséges halandóvá. Mit szólna, ha tudná, hogy az ő csövét kihúzták a sejtből, és elvitték? Bizonyára nem fakadna nevetésre.
Balthis megpróbálta összegezni, amit megtudott. Bár ezer mérföldnyire volt attól, hogy megértse, mi történt ezen a helyen, nem volt nehéz elképzelnie, hogyan halt meg Bambolisa Grenth és Darth Larimani: az egyik isten álnokul és jól időzítve megelőzte őket a föld alatt, összetörte a kristálycsöveiket, és tőrrel a kezében várt rájuk. Talán gúnyosan mosolyogtak a tőr láttára, támadójuk pedig bizonyára éppen erre a közönyös viselkedésre számított. Ki tudná megmondani, mennyire meglepődtek, amikor látták, hogy ezúttal a tőr valóban a halált jelenti a számukra.
Aggasztotta, hogy ezek ketten éppen akkor bukkantak fel Vellameerben, amikor ő és Valthur is ideért. De hogy fedezték fel ezt az elhagyatott helyet? Feltehetően Vergine Albarose sugallta nekik az utolsó értékes nyomot. Vagy talán ő maga vezette ide őket. Vagy, gondolta végül, egyszerűen követték azt, aki kelepcébe csalta őket, s aki talán még hagyta is, hogy a nyomában járjanak. Rengeteg kérdés maradt nyitva, s a lányka tudta, hogy mielőbb meg kell találnia rájuk a választ, nehogy ismét belekeveredjen a harcba, amelyben az ő élete csak annyit ér, mint egy légyé.
A fáklya leégett. Balthis megfordult, és elhagyta a föld alatti helyet, anélkül hogy bármihez hozzányúlt volna. A romos trónteremben helyrehúzta az ajtót, amely alig hallhatóan kattant, és visszaváltozott mozaikká, amelynek tarka lapocskái egyáltalán nem látszottak olyan réginek, mint amilyenek valójában voltak.
A hercegi palota egykori udvarán zsebre tette a láncot, aztán Valthurt keresve körbenézett. Hamarosan meg is érkezett, komoran, rosszkedvűen.
– Hát itt vagy! Hová tűntél? Már jó ideje kereslek.
Balthis eldobta a fáklyacsonkot.
– Megtaláltam a pincebejárót, uram, s látni akartam, hogy milyen állapotban van. Mindent víz és sár borít.
– Rosszul tetted! Fürge kislány vagy, de túl kíváncsi. És tudod, mi történt a túl kíváncsi macskával?
– Igen. Így szólt a macska: nagyon éhes vagyok, jólesne egy jókora cipó és egy kancsó bor. – Balthis mindkét kezével megragadta a lovag egyik kezét, ránevetett, és a kapu felé húzta. – Kikötöttem a lovat oda, a friss fűre. Te mi szépet láttál?
– Hát! Semmi nincs itt, aminek hasznát lehetne venni! – dohogta Valthur, követve a lánykát. – Az erődítményeket kontárok építették, így a kastélyt csak úgy lehetne megvédeni, ha belül több az ember, mint kinn az ostromlók.
– Akkor ez azt jelenti, hogy tettünk egy szép kirándulást – összegezte filozofikusan Balthis.
Később, miközben a ló lustán ügetett a falusi utakon, s Vellameer fényei reszkettek az alkonyban, Balthis úgy látta, hogy az est árnyai egyre rejtelmesebbek és fenyegetőbben veszik körül. Valthur megnyugtató közelségére vágyakozva karjával szorosan átfonta derekát, arcát pedig a hátára fektette. Egy szót sem mert szólni neki a felfedezéséről, nem azért, hogy önmagának tartsa meg a titkot, vagy mert nem bízott benne: érezte, hogy ha beszél róla, őt is maga után rántja a homályos függöny mögé, amely a fényt elválasztja a sötéttől, az élet napmelegét a lélek éjszakájától. Valthur pedig az erőt jelentette neki, a termékeny földet égető napsugarakat, a súlyos és szilárd gránitbástyát, amely mögött minden baj elől oltalmat találhat. Azt akarta, hogy Valthur maradjon ki ebből a históriából, érintetlenül és készen arra, hogy bármikor megvigasztalja őt, ha valamitől könnyekre fakadna.
Joranne nem volt otthon, s Valthur megjegyezte, hogy egy csöppet sem sajnálja, hogy nem várt rájuk. Amikor kinyitották az istálló ajtaját, hogy bevezessék a lovat, kellemetlenül meglepve néhány törékeny tárgyat hallottak a földre esni. Valaki három nagy, kloroformos amforát és két edény elkészített lakkot felrakott az ajtószárnyakra, s értékes tartalmuk most eltűnt a padlót borító szalmában. Balthis a fejéhez kapott, még átkozódni sem tudott. Huszonöt arany értékű anyag, az egész tartalék készlet kárba ment.
– Ő volt az! – vicsorgott Valthur. – Fogadok, hogy ő rakta fel őket. Nincs rosszabb egy bosszúálló, dühöngő nőnél.
– Lehetetlen! – A lányka hitetlenkedve csóválta a fejét. – Joranne hiú, de nem gonosz. Aztán meg miért csinálta volna?
A lovag azt morogta, hogy ő tudja a magyarázatot. Hamarosan elment otthonról, azt mondta, hogy a kaszárnyában vacsorázik. Balthis nem takarította fel a földet, mert a boltok zárni készültek, inkább elment egy aranyműveshez az Őszi színek utcába, hogy megvizsgáltassa vele a kulcsérmét. A férfi levette a láncról, és hosszan nézte, a felszínét és a súlyát próbálgatta.
– Fehéraranynak tűnik – szólt. – Arany és ezüst ötvözete. De nem esküdnék meg rá. A súlya és a keménysége is nagyobb, mint kéne.
– Tudnál egy ugyanilyent önteni, Ezzeluf? Egy tökéletes másolatot szeretnék csináltatni.
A szerszámokkal zsúfolt pult mögött az aranyműves odament egy lámpáshoz, és ismét vizsgálgatni kezdte a holmit.
– Sokba fog kerülni. Kizárólag fehér aranyból lehet megfelelő másolatot készíteni. Persze az, hogy a hátsó fele teljesen sima, megkönnyíti a dolgot, mivel elég egy formába önteni az ötvözetet. Viszont kézzel kell kidolgozni, ötven aranynál kevesebbért nem tudom megcsinálni.
A lányka megmutatta neki a Hercegi Bank által kibocsátott lapocskát, bizonyítva, hogy száztíz aranya van letétben, s kérdezte, mikorra lenne készen.
– Az nem gond. Ha mindkét felét meg kéne csinálni, gipszmásolatra lenne szükség, azt elvinni az égetőbe, legalább tíz-tizenöt napba tellene. Így viszont itthon is elkészíthetem az ötvözetet, és a kidolgozással egy délelőtt megvagyok. Gyere át holnap délután, talán már kész is lesz. Remélem, nem tiltott helyről származik!
Balthis lehunyta a szemét.
– Nem. Nem lopott holmi.
Ezzeluf elmosolyodott.
– Rengeteget ér ez a nyaklánc. Szokatlan formájú, talán valami dúsgazdag emberé, Alsó-Merica egyik királyáé. Ha a láncról kértél volna másolatot, értesítenem kellett volna a gárdát. Megértesz, ugye?
– Persze, uram.
– Csak azért nem hívom őket, mert egyetlen tolvaj sem kérne egy ötven aranyat érő másolatot az eredeti helyett. Meg aztán... – A férfi rákacsintott. – Az emberek a környéken azt mondják, hogy Balthis kisasszonyka olyan, amilyennek lennie kell. És nekem nincs okom az ellenkezőjét állítani.
A lányka visszabugyolálta a nyakláncot a zsebkendőbe, és hazament. Meggyújtotta a tüzet a kemencében, feltette főni a tojást és a krumplit, s azon tűnődött, hová mehetett Joranne. Szobájában a szokásos rendetlenség uralkodott, de mikor kinyitotta a szekrényt, látta, hogy minden ruhája eltűnt. A ládából hiányzottak a cipői, a személyes holmija és a ládikó, amelyben értéktelen ékszereit tartotta. Így aztán megállapította, hogy a lány úgy döntött, ismeretlen okok miatt lakást változtat, s még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy egy szót szóljon róla. Ez fájt a lánykának, elszomorította.
Késő éjjel, ahogy a takaró alatt fészkelődött álmatlanul, meghallotta a hazatérő Valthur lépteit a földszinten. Kitapogatta a tűzszerszámot, és meggyújtotta a sercegő mécsest. A falra akasztott vízóra szintje a huszonhatodik – a nap utolsó klepszidrájáig süllyedt alá. A szőke lovag fölment a lépcsőn, és szokás szerint bedugta a fejét, hogy ellenőrizze, ágyban van-e.
– Holnap vidéki szolgálatba megyek. Nem ebédelek itthon, és csak későn jövök meg – szólt mosolyogva.
XIV.
– Sajnálom, kicsim – dünnyögte Munk, az éjjeliőr. – Nem az én hibám volt. Este mindig nagy a fölfordulás, mert az összes kereskedő egyszerre jön. Valaki elejtett egy égő fáklyát, és túl későn vettem észre, hogy elharapóznak a lángok, már nem tudtam megmenteni a holmidat.
Balthis alig hallotta a férfi szavait. A magasan elhelyezett ablakokon beáradó vakító reggeli fényben lehangolóan nyomorúságosnak és mocskosnak tűnt a nagy, szinte üres raktár. A lányka előtt, a falnak támasztva ott álltak pultjának a tűzben megfeketedett roncsai, amiket jelképnek látott, képnek, erőfeszítéseinek és reményeinek meghiúsulását olvasva ki belőlük.
– Szerintem véletlen volt. A helyedben bizonyíték nélkül nem gyanúsítanék senkit – javasolta Munk. Aztán együttérzőn folytatta: – Ugyan, ugyan...! Ne sírj, kedvesem! Mindenre van orvosság, fel a fejjel!
A lányka észre sem vette, hogy két kövér könnycsepp gördül végig az arcán. Kezével letörölte őket, aztán vállat vont.
– Nem számít – motyogta, s megpróbálta elhitetni magával, hogy tényleg így van. – Még ma csináltatok egy másikat.
Elhagyta az éjjeli raktárat, s lassú léptekkel, határozott cél nélkül megindult a Csillag közön. Körülötte zajlott az élet; a boltok már kinyitottak, a kövezeten igavonó állatok és fiúk zörgő kocsikat húztak, az ablakokon nők hajoltak ki, valaki házimunka közben dalolt. Magányosnak érezte magát, mint akit kitaszítottak e békés és dolgos emberek sürgés-forgásából. Felsóhajtott, és a kavicsokat kezdte rugdosni, lehajtott fejjel, sértődötten kerülgette a járókelőket. Átment az Yser, a tóba ömlő kis folyó fahídján, végül belépett a Falagod kifőzdébe, ami a napnak ebben a szakában néptelen volt. Leült egy padra, a kemence mellé, és várta, hogy Ghasmar Falagod, a tulajdonos befejezze a beszélgetést a tejeslánnyal; aztán kenyeret, egy darab főtt csirkét és egy pohár meleg tejet rendelt. Amikor megtöltötte a gyomrát, nagyobb kedvet érzett, hogy szembenézzen a nappal, s egyenesen a piacra indult.
A Becsületes Polgár Erénye téren a szokott nyüzsgés fogadta. Az árusok kiáltozásától és az emberek zsivajától derűs volt a légkör. Balthis attól tartott, hogy elszomorodik, amikor üresen megpillantja a számára fenntartott helyet, azonban valami egészen elképesztő dologra figyelt fel: a tér túlsó felén egy Korah öltözékű férfi tíz öl magasságban röpködött a föld felett, rövid kötelékkel hozzákötve az egyik repülő vizes hordóhoz, amit eredetileg Bozar vásárolt meg. Egy hosszú póznával lökdöste el magát a földről, s kiabált, hogy odacsalogassa a vevőket.
– Üssenek agyon, ha ez nem Chalpa Commaroy! – suttogta magában.
Amikor közelebb ment, látta, hogy az emberek csak úgy tolonganak a férfi alatt, ám ismét elállt a lélegzete, amint megpillantotta a repülő hordó oldalán a feliratot: Szép körmök lakk – Elegáns – Vásároljatok Commaroynál! A Korah alatt pedig, aki a bámészkodók felé kiáltozva repkedett a levegőben, egy piros pult mögött ott állt Joranne Polander, aki arra vágyott, hogy kedvesebb, tehetősebb vevőket szolgáljon ki.
Balthis elvegyült a tömegben; még nem tudta, hogy haragszik-e, vagy a bánat kerítette hatalmába. Egy pillantást vetett a pultra rakott árura: a kétféle lakkos csomag ugyanolyan volt, mint amit ő árult, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a címkén a hordón látott felirat állt. Az ár hihetetlenül alacsony volt, mindössze öt bronzkrajcár, s minden csomag egy szerencsehozó talizmánt is tartalmazott ajándékba. Tekintete találkozott a tágra nyílt szemmel bámuló Joranne tekintetével. A két lány pár pillanatig némán farkasszemet nézett; végül Balthis vállat vont, és hitetlenkedve, megsemmisülten továbbindult, azt sem nézte, hová lép.
Hamarosan az Örökélet sugárúton találta magát, s megpróbálta elűzni gondolataiból azokat a képeket, amelyekkel egészen eddig mérgezte magát. Elképzelte, amint nekiugrik Jorannénak, és a fejére borítja a lakkos üvegeket; látta magát, ahogy felugrik a pultra, és szónokol az embereknek, pontról pontra elmeséli a hitetlenkedő nézőknek, miféle gaztettnek esett áldozatul; arról ábrándozott, hogy megszégyeníti Jorannét, bebizonyítja a vevőknek, hogy a Szép körmök lakk silány minőségű. Végül visszatért a földre, és belátta, hogy az égvilágon semmit sem tehet. Arra is meg mert volna esküdni, hogy Commaroy lakkja ugyanolyan, mint az övé, s mintha mindez nem lenne elég, pontosan a felébe kerül.
Amikor hazaért, keserűen állapította meg, hogy Joranne azzal, hogy vele szemben Korah Fortunerrel társult, lehetetlenné tette számára a kereskedést. Ő sose lett volna képes hét bronzkrajcárnál kevesebbért kínálni egy csomagot, s még ez az ár is minimális hasznot jelentett, éppen a megélhetéshez volt elegendő. Hogy árulhatja Commaroy ötért? Az anyagárakat ismerve teljesen érthetetlen volt előtte a dolog.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy az aranyműves boltja előtt meg sem hallotta a bentről jövő hangot.
– Hé, álmodozó kisasszony! – Ezzeluf vidáman állt ki a küszöbre. – Gyere be, van a számodra valamim!
A kézműves éppen elkészült a medál fényezésével, amivel egész délután foglalkozott. Mosolyogva kérte, hogy válassza külön az eredetit és a másolatot, Balthis pedig elismerte, hogy az ügyes aranyműves munkája több a tökéletesnél.
– A súly és a keménység némileg eltér – szólt a férfi. – Az eredetiben magasabbak ezek az értékek. Nem ismerem ezt a fémet, soha nem láttam ilyent. Nézd csak, erről a parányi horpadásról felismerheted, ez hiányzik a másolatról.
– Jól van – felelte Balthis. Kért egy viaszlabdát, meggyúrta egy kicsit, és lelapította. Mielőtt megkeményedett volna, nagy betűkkel belevéste „ötven arany”, s rányomta a hengerpecsétet.
Szokás szerint vártak egy kicsit, hogy az anyag egészen megszilárduljon, hogy ne lehessen meghamisítani. Ezzeluf becsomagolta a két érmét. Aztán fejcsóválva így szólt:
– Figyelj csak, nem mintha bele akarnám ártani magam a dolgaidba, de nem az ősök holmija ez?
– Nem tudom – hazudta Balthis. – Miért gondolod?
– Egészen hihetetlen! Mielőtt a mintát elkészítettem, vízbe tettem, hogy megtisztítsam. Akkor hideg volt, biztos vagyok benne, mert éppen hogy kivettem a ládából, és a kezemben tartottam. De amint beletettem a tálba, a víz forrni kezdett, mintha tűz égne alatta. Mintha mennykő csapott volna belém.
Balthis bevallotta, hogy fogalma sem volt, hogy ilyesmi van a tulajdonában, s töprengve távozott. Otthon a kulcsérmét az egyik padlólap alá rejtette, amíg valami biztonságosabb helyet nem talál, a másolatot ráakasztotta a láncra, közben azon gondolkodott, hogy talán hiába adta ki a pénzét, hiszen ha ellenőrizni akarja, hogy eredeti-e a medál, elég ráköpni és figyelni, hogy felforr-e a nyál. Még drágán megfizethet azért, hogy ebben a helyzetben kidobott ötven fáradságosan megtakarított aranyat.
Délután útnak indult, hogy elölről kezdje kereskedelmi tevékenységét. Biztos volt abban, hogy Commaroy hamarosan felemeli a lakk árát, ha nem akar ő maga is tönkremenni, s akkor az egyenlőség elve alapján fognak versenyezni. Először a Megszökött poszáta kerületbe ment, a kézműveshez, aki por alakban szállította neki a hennát, az iparos az előbbiekhez hasonlóan heti öt zsákot ígért neki.
– De van egy kis gond – mondta Balthisnak. – Mostantól zsákonként hat ezüstöt kell kérnem.
– Hogyan? – képedt el Balthis. – De hát eddig kettőért adtad!
A másik kertelt, hogy az árak emelkednek, panaszkodott, hogy egyre nehezebb hennát találni, s hogy télen sokkal költségesebb kiszárítani a leveleket, végül pedig beismerte, hogy egy vevő ezt az árat ígérte neki, ha az egész készletet megkapja.
– Egy vevő? Csak nem egy Korahról van szó, egy bizonyos Chalpa Commaroyról?
– Pontosan. De tisztázzuk! Én azonnal megmondtam neki, hogy veled van dolgom, s hogy soha nem tartanám vissza előled az árut. Szótartó ember vagyok. Csak... nos, nem adhatom olcsóbban. Remélem, megértesz! Nem lenne méltányos vele szemben.
– Értem – motyogta Balthis. – Hát akkor majd a napokban benézek.
A házaspár, amely az üvegcséket és a dugókat készítette neki, meglehetősen komor ábrázattal fogadta a boltban.
– Tessék – dadogta Dorise, az ifjú asszonyka –, tudtam, hogy eljössz és tiltakozol. Mit mondtam neked, Cazemir? Ez a derék kislány fogja meginni a levét mindennek.
Balthis, aki eddig még ki sem nyitotta a száját, megkérdezte, hogy mit jelentenek ezek a szavak, de már sejtette a választ. Így jutott tudomására, hogy Chalpa Commaroy megkaparintotta a házaspár egész termelését, darabonként majdnem a duplájáért annak, amit ő fizetett. Nem tudtak nagyobb mennyiségben üveget gyártani; tízszer is bocsánatot kértek, elmondták, hogy gyermeket várnak, s hogy tisztában vannak a Korah aljasságával, sajnálkoztak, s azt tanácsolták, forduljon más üvegfújóhoz.
Ugyanez a beszélgetés hangzott el, némi eltéréssel, Balthis és a dobozkészítő, a kloroformos, valamint a gyanta- és indigóárus között. Már sötét volt, mire hazaért; étvágytalanul evett valamit, de amikor Valthur hamarosan hazaért, egy szót sem szólt a gondjairól.
Az éjszaka közepén, amikor már minden sötét volt és csöndes, egy kéz tapadt erősen a szájára, mire Balthis megrázkódva felriadt.
– Hallgass! Ne félj, én vagyok! – hallotta Sabra Gwenaura hangját.
A lány leült az ágy szélére, s néhány pillanatig szótlanul rágta a szája szélét. Szemében töprengően derűs mosoly bujkált, mintha számított volna Balthis érzelmi reakciójára, s most türelmesen várná, hogy a lányka heves szívdobogása csillapodjon. Világoskék, nyakig zárt köpenyt viselt, haját arannyal átszőtt pánt szorította a homlokához. Balthis gyönyörűnek, leírhatatlanul szépnek látta, ezermérföldnyire attól az öntudatlan teremtéstől, akivel a nyáron együtt utazott. Mintha hideg, elgondolkodó viselkedését is maga mögött hagyta volna, amilyennek aztán ismerte meg a repülő hajón, s bár egyre kedvesebb, egyre távolibb is lett. Vagy mindezt csak a lámpás tette, amely szétválasztotta a kis szobában az árnyakat és a fényt? Az istennő nem volt egyedül.
Egy másik fiatal, köpönyeges nő állt az ajtóban, akiben zöldes bőréről és hajáról a lányka egy női bábut ismert fel.
– Ne takarózz ki, hideg van! – szólt Sabra Gwenaura, és kezét a vállára tette. – És beszélj halkan! Nem akarom, hogy az a nagydarab ökör barátod felébredjen. Ő Djeliza.
– Örülök, hogy látlak, istennő! – nyögte ki végre Balthis.
– Valóban? Pedig elég rémültnek látszol! Sajnálom, hogy így kellett jönnünk, éjszaka, de Djeliza nem mehet ki nappal, nem akarom, hogy meglássák. Hamarosan továbbmegyünk Haurasiába, a Magasföldre.
A zöld lány közelebb jött, megszorította Balthis kezét, és azt mondta, örül, hogy megismerheti.
– Köztem és Djeliza között van egy megállapodás – magyarázta az istennő. – Arra köteleztem magam, hogy mintát vetetek róla egy másik bábuval, így jelenlegi személyisége tovább élhet az energiapihenő idején. Tudod, miről beszélek, ugye?
– Igen, értem.
– Nem lesz könnyű! A bábuk általában emberekről vesznek mintát. Azt hiszem, sokkal jobb eredményeket is el lehetne érni, ezért ki akarok kísérletezni egy megfelelő módszert. Ők is örök életű, elpusztíthatatlan lények. Még újféle istenekké is válhatnak a mostani alkalmatlan kollégáim helyett.
A lányka csak kábultan bólintott.
– De most beszéljünk rólad! – Sabra Gwenaura tekintete figyelmes, éles lett. – Sok bajt kevertél, tudod? Azon az estén, amikor beleestél a tengerbe, azt hittem, meghaltál. Azt sem volt könnyű kideríteni, ki repült el nyugat felé Fioreste Saviodoro hajóján. Te dobtad le nekem föntről azt a cipellőt?
– Miféle cipellőt? – Balthis lehunyta a szemét. – Ó... tényleg! El is felejtettem. Nem volt más a kezem ügyében.
Djeliza előrelépett.
– Azt akarod mondani, hogy nem voltál tisztában a fontosságával? – Jelentőségteljesen az istennőre pillantott. – Pontosan úgy van, ahogy mondtam neked, Sabra. Véletlenek hihetetlen sorozata.
Az istennő kuncogva a fejét rázta.
– Véletlenek? Nem, kedvesem! Valami egészen más húzódik meg a dolgok mögött, csak képtelen vagyok rájönni, mi. Jobb lesz, ha Balthis pontosan elmondja, mi történt Therában.
A lányka fölült. Sabra Gwenaura kérdései mindazt felidézték benne, ami a szigetvilágon történt, Djeliza pedig többször félbeszakította, mert pontosabban, részletesebben akart tudni mindent. Egy klepszidrával később, amikor a két nő már az összes eseményt ismerte, abbahagyták a kérdezősködést, de ahelyett hogy elégedettek lettek volna, még aggodalmasabbnak tűntek. Balthis nem merte megkérdezni, hogy miért kutatták fel őt, s azt sem, mi szél hozta őket Vellameerbe. Amit sejtett, az is elég volt ahhoz, hogy reszkessen.
– Olyan az egész, mint valami titokzatos rajz, mintha egy rejtélyes lény előre elrendezné az eseményeket – mormolta az istennő. – Csak most kezdem gyanítani, s ez meglep.
– Nem hiszem. – Djeliza megvonta a vállát. – Balthis mindig véletlenszerűen cselekedett. Ide csak a szél hozta, s ez a szó szoros értelmében igaz. A repülő hajó ugyanígy bárhol másutt kiköthetett volna. Aztán meg mit számít, hogy itt van? Semmit.
– Mondod te! Ugyanabba a hibába esel, mint én és még néhány társam. De ha végignézed, merre járt a kislány az utóbbi hónapok során, láthatod, hogy akár a sors, a véletlen vezette, pusztulás, halál, káosz követte őt. – A nő összeszorította a száját, aztán folytatta: – Így volt a Hore Katélban, Strysében, a Yanessa-szigetvilágon... Mintha valaki színdarabot rendezne, amelyben én és Haldan papírbábként mozgunk, míg Balthis olyan nyomot hagy maga után, mint ekevas a szántóföldön. És most itt van.
– Túlzol – állapította meg Djeliza.
– Lehet. Mindenesetre el kell döntenünk, hogy magunkkal vigyük-e a Magasföldre. Te szeretnéd?
Az utolsó mondat Balthisnak szólt, aki még soha nem érezte magát ennyire boldogtalannak és kiszolgáltatottnak.
– Azt teszem, amit parancsolsz, istennő – dadogta.
Sabra Gwenaura akaratának szó szerint lehetetlen lett volna ellenszegülni.
– Haldan Zohare Vellameerben van – szólt a nő. – Nem hinném, hogy a barátjának tekintene téged. Meg akarom akadályozni, hogy ártson neked! Érted? Ha gyanítaná, hogy ellene segítesz engem, ami végül is nem egészen valótlan, megölne.
– Még mindig a gépedet, a Telekront keresi?
Sabra Gwenaura szárazon felnevetett.
– Nem, azt sajnos már megtalálta. Ügyes volt. Pillanatnyilag előnyben vagyok vele szemben, de hálát kell adnom a szerencsének. Valószínűleg kompromisszumot kell kötnünk.
– És a Telekron... nagyon messze van innen? – kérdezte Balthis, és megpróbált közönyösnek látszani.
– Igen. Nagyon messze. – Az istennő arca egy pillanatra megmerevedett, mint egy csodaszép, kegyetlen bálvány maszkja. – De tudod, hogy nem mondatom meg, hol. Egy szigeten van, délen.
– Ah! – súgta Balthis, s bólintott.
Sabra Gwenaura hirtelen ismét kedvesen elmosolyodott. Kezét Balthis vállára tette.
– Nem arról van szó, hogy nem bízom benned, kedves. Éppen onnan jövök, s csak azért álltam meg itt Djelizával, hogy üdvözöljük Vergine Albarosát. Pár napon belül csatlakozunk egy Larana felé tartó karavánhoz, ahol vár a hajó, amellyel Felső-Mericába jöttünk. Meglepett, hogy itt laksz.
– Jól érzem magam ebben a városban – Balthis köhécselt, hogy kitisztítsa a hangját. – De veled megyek, ha úgy parancsolod!
– Azt hiszem, jó lenne! Ha sikerül megegyezésre jutnom Haldannal, talán enyhül a helyzet, és itt maradhatsz. Majd meglátjuk. De most válságos a helyzet, Haldan kétségbe van esve. Ilyenkor kiszámíthatatlan.
– Hogy találta meg a szigetet, ahová a Telektront rejtetted? Követett egy másik hajón?
– Ördögi fondorlat volt. Úgy tettem, mintha a repülő gömbbel indulnék tovább Bambolisával és Darthtal, de a földön maradtam. A gömb kelet felé tűnt el, és senki nem volt a fedélzetén. Aztán annak a három kígyónak sikerült feljutnia a saját hajómra úgy, hogy lefizették az embereket, akik elbújtatták őket a raktérben. Jól rászedtek. Mintha vak lennék, úgy vezettem őket a célig, arra a szigetre a Felső-Mericától délre fekvő tengereken. Amint odaértünk, Haldan megölte Bambolisa Grentht és Darth Larimanit.
– Megölte őket! – Balthis nyelt egyet. – De miért?
– Egyszerű! Ő maga mondta el neked az okát, amikor elmesélte, hogy azt tervezem, egyedüli istennője leszek a bolygónak. Valójában ő is erre törekedett. Amint sikerült behatolniuk a Telekronhoz, Haldan összezúzta két társa Cellarját, aztán leszúrta őket. Ám ekkor fordult a szerencse kereke.
– A Cellarok azok a szerkezetek, amelyekről Haldan Zohare beszélt nekem? – kérdezte a lányka.
– Igen. A név a mesterséges sejtekre utal, vagyis az emberi test kicsiny alkotórészeire, amelyek azonban nem húsból, hanem egyéb anyagokból állnak. Minden egyes ilyen sejt egy élő sejt tökéletes mesterséges másolata, amely változatlan modellként működik, így tudja a gép biztosítani az emberi test örök ifjúságát. Mivel ma nem tudunk új Cellart létrehozni, ha egyszer elromlik, vége mindennek. Haldan azért irtotta ki azt a két svábbogarat, mert nem akarta, hogy ők is tudják, hol található a Telekron.
– De téged is könnyen elintézhetett volna – vetette ellen Balthis. – Miért nem tette?
– Ha csak megpróbálja, az egész Telekront darabokra zúzom. Haldan nem őrizheti éjjel-nappal a barlangot, s el sem viheti máshová a gépet, anélkül hogy rá ne jöjjek. Sőt, azt mondhatnám, hogy az összes Cellar között az enyémre vigyázott a legjobban, nehogy megsérüljön, mert ezzel a fegyverrel sarokba szoríthat.
– És hol rontotta el?
Sabra Gwenaura mosolygott.
– Előre nem látott akadály. Haldan célja az volt, hogy a saját Cellarját előre kihúzza a gépből, mert félt, hogy tönkre akarom tenni. Az a dolog jelenti az ő életét, érted? Tehát kihúzta, azzal a szándékkal, hogy majd másutt elrejti. Addigra már leszúrta a másik kettőt. Hanem ahogy diadalmasan kifelé tartott a barlangból, kellemetlen meglepetésként lecsapott rá az a dög Bambolisa, aki még nem halt meg. A küszöbön dulakodtak, s míg Haldan arra ügyelt, nehogy leejtse a Cellart, hagyta, hogy kitépjék a kezéből az ajtó kulcsát. Bambolisának sikerült visszajutnia és becsuknia az ajtót, aztán meghalt. Haldan a Cellarral a kezében kívül rekedt, mert kulcs nélkül nem tudott bejutni. Elrejtőzve néztem végig az egészet.
– És mit tettél?
– Volt velem néhány férfi. Valójában nem akartam közbelépni, mert féltem, hogy az én Cellarom is nála van, s megfenyeget, hogy eltöri. Azt vártam, hogy két szerkezettel a kezében bukkan elő, amit tennie kellett volna, ha van egy csöpp esze. Így viszont meg kellett küzdenie az embereimmel, a Cellarral a kézben, ami olyan törékeny, hogy egy kisebb botütéstől szilánkokra hasadt volna. Amikor kértem, hogy adja ide nekem, mert megígértem, hogy nem töröm el, szinte a földön csúszott előttem.
Balthis összehúzta a szemöldökét.
– Akkor... abban a pillanatban megölhetted volna.
– Igen. Megölhettem volna, de nem öltem meg. Azt tanácsoltam neki, hogy csillapodjon le, és pihenjen egy kicsit, mire farkát behúzva eloldalgott. Az az igazság, hogy Haldanra élve van szükségem. Az összes isten között egyedül neki van valami sütnivalója, s terveim vannak vele... feltéve, hogy észre tér, és hajlandó együttműködni velem. Érted?
– Igen, értem. – A lányka nagyot sóhajtott.
Sabra Gwenaura felállt, és föl-alá kezdett járkálni.
– Te is segíthetsz nekem, ha akarsz. Sok a tennivaló, tudod? Mindenekelőtt iskolákat kell építeni. Visszaállítani az embert a haladás útjára. Elsöpörni az idejétmúlt, ostoba elveket. Szükségem lesz emberekre, akik nekem dolgoznak. Emlékszel, mit mondtam az idegenekről? Nos, valóban visszatérhetnek.
Balthis Djelizára pillantott, s meglepve látta, hogy aggodalmasan bólint.
– Borzasztó lenne! – suttogta. – Borzasztó!
– Látod? – mosolyodott el az istennő. – Ő is biztos benne. Djeliza az élő bizonyíték, hogy ezek a teremtmények tényleg léteznek, elvegyülnek köztünk, s olyan veszélyt jelentenek, amelyet felkészülten és egységesen kell várnunk.
– De hát olyanok, mint ő! – ellenkezett a lányka álmélkodva.
– Egyáltalán! Ki hitette el veled ezt a mesét? Aha, persze, Haldan. Te meg elhitted, mi? A helyzet úgy áll, Balthis, hogy a bábuk valaha az idegenekről vettek mintát, mint ma az emberekről, s bár jó ideig együtt éltek velük, az ő gondolkodásukkal és testi mivoltukkal, mégis egy egészen más fajhoz tartoznak.
– Én sose voltam olyan visszataszító kreatúra, mint ahogy most sem vagyok nő – egészítette ki a zöld lány. – A puszta gondolattól, hogy egykor úgy néztem ki, mint egy... óriási sáska, s hogy megszálltam a bolygónkat, elájulok. Szerencsére mindent elfelejtettem, ahogy a régi rémálmokat szoktuk.
– Haldan Zohare azt mondta, hogy őrszemeknek hagytak benneteket a Földön.
– Ostobaság! Az idegenek egyszerűen meg akartak szabadulni a bábuktól, és kirakták őket az űrhajóikból. Másként fogalmazva: elhatározták, hogy megsemmisítik, kiirtják őket – helyesbített az istennő. – Azt hiszed, nem tudták, hogy öt év múlva tiszta energiává változnak vissza? Így aztán mennyit értek volna őrszemként? A bábuk a világegyetem talán legmagasabb fokú szimbiózisát képviselik. Arról mindenképpen meg vagyok győződve, hogy az emberekhez jobban alkalmazkodnak, mint előző gazdáikhoz. A két faj között hihetetlenül termékeny együttműködés bontakozhat ki, amelynek a lehetőségeit még fel kell tárni.
Balthis nem tudta, mit válaszoljon, s egyáltalán nem volt biztos abban, hogy megértette-e ezeket a magyarázatokat, már csak azért sem, mert Sabra Gwenaura túl nehéz szavakat használt olykor. A nő hazudott a Telekron rejtekhelyével kapcsolatban, ami azt jelentette, hogy másban is füllenthetett. Vele viszont kedves volt, előzékeny; tudni akarta, hogy boldogul a munkájával, miféle nehézségei támadtak az utóbbi négy hónapban, s megkérdezte, van-e szüksége pénzre. Balthis kénytelen volt elfogadni egy ötszáz aranyat tartalmazó erszényt, Djeliza pedig egy széles arany karkötőt ajándékozott neki, ami legalább a dupláját érte.
– Biztos, hogy itt akarsz maradni Vellameerben? – kérdezte az istennő, bár Balthis többször hangsúlyozta ezt az óhaját.
– Jól megvagyok – vallotta be félénken Balthis.
– A Nagyhercegség a bolygó legfejlettebb állama. Lehet, hogy ez lesz terveim gyémánttűje, amint Haurasiában helyre tettem a dolgokat. Csak azért jöttem ide, hogy lássam, milyen. Majd még beszélünk róla. Időközben arra is figyelnem kell, hogy Haldan lelke lecsillapodjon, s jobb belátásra térjen. Tudom, hogy ismét megpróbálja visszaszerezni a Cellarját. De biztos helyen tartom. – Sabra Gwenaura ráhunyorított. – Vergine Albarosénál van, a palotában.
– Mennünk kell – jegyezte meg Djeliza. – Iparkodj, s ne törődj semmivel. Hamarosan tudatjuk, mikor indulunk Laranába, ahol a hajót és a legénységet hagytuk.
A látogatók mosolyogva búcsúztak tőle, megszorították a kezét, Balthis pedig igyekezett nyugodtnak látszani. De alighogy elhaltak a lépteik, nyugtalanul felkelt. Úgy érezte, hogy a beszélgetés szándékoltan félreérthetően zajlott le, és bár az istennőt megértette, amiért nem akarta elárulni a Telekron rejtekhelyét, nem bocsátotta meg magának, hogy elhallgatta, amit tudott, ösztönösen tette, mert félt, hogy felbosszantja, s egy kicsit talán bizalmatlanságból is.
Azt viszont semmiképp nem értette, hogy hagyhatta a lány őrzés nélkül a barlang lejáratát. A rom egy csöppet sem volt biztonságos, s Haldan Zohare felbérelhetett volna néhány ácsot, hogy törjék be a falat. Lehetséges, hogy az istennő tudott arról, hogy ő, Balthis járt odalenn, mégis úgy tett, mintha semmi nem történt volna? Ha így van, azt is tudnia kell, hogy magával hozta a kulcsot a barlangból.
Amikor kinyitotta a szekrényajtót, hogy ellenőrizze a ruhája zsebét, ujjai rögtön kitapintották a zsebkendőbe csavart nyakláncot. Megkönnyebbült. Feltételezése nem volt helytálló, Sabra nem a kulcsért jött, nem is gyanakodott rá, s nem valami titkos céllal rendezte meg a komédiát, mint ahogy egy pillanatig hitte. Elmosolyodott, s megszidta magát, milyen nyakatekerten gondolkodik.
Leült a lámpás mellé, és az értékes nyakékkel játszadozott, amelynek kövei szikrázva csillogtak. Letette a láncot az asztalra, és sóhajtozva inni ment. Az istennő becsületes volt hozzá, amennyire a helyzete engedte, ezért nagyobb becsületességet érdemelt volna tőle is. Talán jobb lett volna odaadni neki a kulcsot, bízva a megértésében. Míg ezeken a gondolatokon rágódott, néhány csepp víz kilöttyent a túltöltött korsóból. A piciny patak ráfolyt az ezüstfehér fémre, s a levegőbe vízgőz szállt fel.
Először azt hitte, hogy délután összecserélte az eredetit és a másolatot. Fölemelte a padlólapot, és kiemelte rejtekhelyéről a másik érmét is. Vizsgálgatta, hasonlítgatta őket, vizet spriccelt a láncon függőre és arra is, amit levett róla, s mindkettőn fölforrt a víz.
Furcsa nyugalom szállta meg, ahogy ezen a megmagyarázhatatlan jelenségen töprengett. Ezzeluf, az aranyműves azt állította, hogy soha nem látott ilyen különös tulajdonsággal rendelkező fémet, aztán mégis olyan másolatot készített neki, amely ebből a szempontból is azonos volt az eredetivel.
Mintha kívülről szemlélné önmagát és a világot, szenvtelen szemlélődő gyanánt, aki számára az emberek és a hangyák tevékenysége egyformán jelentéktelen. Egy estén Balthis hangyához elment két másik hangya. Beszélgettek és gesztikuláltak, aztán újból eltávolodtak. Felsőbb, egyetemes összefüggésekben szemlélve olyan nyomorúságos volt az esemény, hogy Balthis elmosolyodott, szánakozva az emberek kicsinységén az örökkévalósággal szemben. Fél klepszidra elteltével eszmélt föl, hogy szokása szerint ismét álmodozik, ahelyett hogy értelmes következtetéseket vonna le az előtte álló rejtélyből.
A vízóra, amely magától ürült ki az alatta lévő kis medencébe, most a hajnali harmadik klepszidrát mutatta. Balthis teletöltötte a tartályt, és lefeküdt. Megpróbálta elhessegetni szorongásait, bár tudta, hogy másnap újra hatalmukba kerítik.
A szokásosnál jóval később ébredt. Valthur már elment, a kapu melletti kis táblán rövid üzenetet hagyott, hogy aznap a városon kívül lesz. Balthis fogta a pénzt, amit Sabra Gwenaura hagyott ott, beletette egy bőrerszénybe a karpereccel együtt, és elment otthonról. Azt tervezte, hogy Ezzelufnak eladja a nyakéket, az árát beteszi a Hercegi Bankba, aztán nekilát, hogy talpra állítsa az üzletét. A birtokában lévő összeg lehetővé tette volna, hogy néhány évig munka nélkül éljen, de nem volt kenyere a tétlenség.
Éppen befordult a Zokogó Szerelmesek közbe, amikor valaki erősen meglökte a vállát, betaszítva egy szekér kerekei alá. Fejében vakító villám hasított át, aztán minden elsötétedett.
Fokozatosan, kábán és sajgón tért magához. Aggódó arcok hajoltak fölébe, zavaros lármát hallott. Egy nő a fejét tartotta. Nagyon halványan sejtette, hogy megsebesült, de úgy elgyöngült az izgalomtól és az ijedtségtől, hogy még a kezét sem tudta megmozdítani. Megitatták vízzel, aztán egy férfi a karjába vette, és bevitte egy magkereskedésbe, ahol néhányan addig sürgölődtek körülötte, amíg életjelt nem adott. Az egyik alsó karja csuklótól könyékig végighorzsolódott, vágás volt a térdén, egy másikból pedig, a homloka közepén, vér öntötte el az arcát.
– Semmiség, kedveském, semmiség! – bátorította vagy századszor a nő, aki még mindig tartotta őt. – Csak egy kis ijedség. Most már jobban vagy, ugye?
– Igen – válaszolta Balthis gyenge hangon.
– A ruhád tiszta sár, de az a fontos, hogy élsz! – szólt a bolt tulajdonosa. – A zúzódások gyorsan be fognak gyógyulni. Most elmegyünk a felcserhez, itt nem messze, az majd tesz rá egy kis kenőcsöt. Egy szép kötés, és holnapra már el is felejted az egészet.
– Az a gonosztevő! – kiáltotta egy férfi mérgesen. – Szándékosan lökte a szekér alá. Láttam. Előbb kitépte a kezéből a táskát, aztán meglökte. A gazfickó!
– Egy Korah volt, biztos vagyok benne – fűzte hozzá egy kis nő izgatottan. – Ketten követték. Remélem, utolérik őket, és megkapják, amit érdemelnek. Ezek a nomádok egytől egyig útonállók, mindig mondtam.
A felháborodott hozzászólások elhalkultak. Balthis szorosan tartotta a vászondarabot, amivel a homlokán lévő sebet szárítgatta, a többiek pedig bátorították, hogy próbáljon meg talpra állni. A két hercegi őr, akiknek időközben beszámoltak az esetről, elsietett arra, amerre a tolvaj eltűnt. Valaki megjegyezte, hogy túl gyorsan elmenekült ahhoz, hogy utol lehessen érni, és már valószínűleg biztonságban van.
A felcser kitisztította a lányka sebeit. Alkarját és térdét bekente és bekötözte, homloka köré látványos, turbánszerű kötés került. Az orvoscéh tagja elégedetten mosolygott, és azt mondta, hogy Balthis úgy néz ki, mint egy Alsó-Mericából származó bennszülött. Amikor kifizette neki a két ezüstöt a szolgálataiért, a lányka rádöbbent, hogy a tolvaj majdnem koldusbotra juttatta őt. Alig maradt több pénze ötven aranynál, s az sem biztos, hogy ez az összeg elég lesz az új pultra és némi lakk elkészítéséhez szükséges alapanyagokra. Azt bebizonyítani pedig, hogy a tolvaj Chalpa Commaroy cinkosa volt, lehetetlennek látszott.
– Áh, jó, hogy jössz! – fogadta Halvagar, a helyettes kincstárnok, amint Balthis belépett a Hercegi Bankba. – Éppen küldeni akartam érted. De mi történt veled?
– Elestem. Semmi komoly.
– Nos, nem lehet elmondani ugyanezt a helyzetedről. Ma reggel a számfejtő arról tájékoztatott, hogy ismét fedezetlen vagy, ezúttal három arannyal.
– De még ötvennégynek kéne lenni! – képedt el Balthis. Megmutatta a hitelkönyvecskéjét. – Ebből a száztízből tegnap és ma ötvenhatot költöttem el, eggyel sem többet!
– Tudom. Már kifizettük a hitelezőknek, és levontuk a letétedből. De megbíztál, hogy egy összegben fizessem ki háromhavi illetékeidet. Emlékszel? Tessék, az elismervények. Összesen ötvenhét arany és három ezüst, beleértve az új útra és a csatornázásra vonatkozó adókat is. Mi a véleményed?
– Én... – a lányka nyelt egyet. – Kiegyenlítem a tartozásomat, Halvagar úr.
– Ajánlom is! – dörmögte a másik. – Nem akarlak siettetni, de azért nem vagyunk közjóléti intézmény. Ne írj alá több hitelkártyát, amíg fedezetlen vagy, máskülönben bevonjuk az aláíróhengert, és nehezen juthatsz másikhoz.
Balthis lelkileg teljesen összetörve hagyta el az irodát. Csak arra tudott gondolni, hogy még két rézgarasa sincs, hogy egy cipót vegyen magának. Lábai, anélkül hogy akarta volna, a piactérre vitték, s bár messze elkerülte Joranne pultját, látta, hogy szerény forgalmat bonyolít le. Chalpa Commaroy felette lebegett egy repülő vizes hordóhoz kötve, s szabályok nélküli nyelvén szónokolt, hogy ébren tartsa az emberek figyelmét. Kétségtelen, hogy több százan esküvel tanúsították volna, hogy már hajnal óta itt van, ennek ellenére Balthis olyan biztos volt a bűnösségében, hogy belereszketett. Már éppen indulni akart, mérgesen és keserűen, amikor egy hang megállította.
– Megengedsz egy szót, Balthis kisasszony?
Madel Gothrián, egy testes kereskedő közeledett feléje, aki gyakran járt nézelődni a piacra. Nagyon gazdag ember hírében állt, azzal büszkélkedett, hogy ékkövekkel díszített csipke- és bársonyruhákat ad el. Balthis tudta, hogy kozmetikai szerekkel is kereskedik, s az utóbbi két hónapban néhányszor látta őt a pultnál.
– Hogy van az én kis konkurensem? Remélem, jól – köszönt mosolyogva a férfi.
– Baleset ért, Gothrián úr – dünnyögte Balthis.
– Néhány napja nem látni téged. Bár némi fantáziával ki lehet találni, kinek köszönheted az arcodat bevilágító szomorú fényt.
– Helyesen képzeled, ha arról a jómadárról beszélsz ott fenn.
A kereskedő tovább szellemeskedett.
– Tehát nyomorba döntöttek. Ha megvigasztal, elmondhatom, hogy ennek a Korahnak a mesterkedései nem maradtak észrevétlenek a mi köreinkben, és általános felháborodást váltottak ki. Persze senki nem tudja, mi történt, de az, hogy így bekötözve jössz ide, míg egész üzleted más kézbe került, magáért beszél.
Mivel Balthis nem válaszolt, Gothrián így szólt:
– Szerintem Commaroy szerencsétlen idióta. Azt mondják, hogy Lugabek és Seth Garvan barátságát élvezed, s azok ketten úgy eltaposhatják, mint egy svábbogarat. Elegendő lenne az egyiket fölkeresned.
– Egyetlen árva bizonyíték nélkül? Meg aztán Commaroy mögött ott áll Bozar, akitől az egész gyümölcsbetakarítás függ.
– Ez igaz. De ha ez valóban így van, akkor neked véged. Megtudtam, hogy Commaroy bejegyeztette a Hasznos Találmányok Hivatalában a lakk receptjét, és most csak neki van törvényes joga a gyártásra és az eladásra. Naiv és elővigyázatlan voltál. Be kellett volna jegyeztetned, még mielőtt ellopják a titkot.
– Erre nem is gondoltam. – Balthis rosszkedvűen ráncolta a szemöldökét.
– Kár. Képzeld, én magam is hasznosítottam az egyik ötletedet! Beindítottam egy üzemet, amely papírdobozokat és kártyákat gyárt, s a dolog nagyszerűen halad. Az ötleted pénzt hoz nekem.
– Boldog vagyok, Gothrián úr.
A lányka elbúcsúzott tőle, és egy kis mellékutca felé indult, azonban meg kellett állnia, mert a kereskedő fürgén mellette termett.
– Ahogy mondtam, nem tudom megemésztem, hogy így kifosztottak. Jó híred kezdett lenni. Tudod, hogy a feleségem toalettasztalkáján a te lakkod is ott van a többi, általam gyártott kozmetikum között? Azok mellett a szép kis üvegvázák mellett az enyéim csomagolása valósággal csúfnak hat. A kis kártya a neveddel, azon túl, hogy eredeti, szinte egyet jelent a becsületes üzlettel és a jó minőséggel. Ez érdekel engem.
– Ah! – jegyezte meg Balthis.
– Nem ebédelnél nálam? Elbeszélgetnénk, aztán meglátjuk, nem foghatnánk-e közösen valamibe – javasolta a férfi. – Nézd, nem akarom kihasználni a pillanatnyi szerencsétlenségedet. Jó emberismerő vagyok, és még az utolsó fityingemet is rátenném, hogy mostantól legfeljebb három hónapon belül újra talpra állsz, s tönkreteszel minden konkurenciát.
– Te Felső-Marica mind az öt államában kereskedsz, Gothrián úr. Csak nevetnél az én konkurenciámon, még ha úgy is döntenék, hogy továbbra is kozmetikumokkal akarok kereskedni.
A másik elgondolkodva fürkészte Balthist.
– Nem vagyok benne annyira biztos. Haurasiából jössz, ahol köztudottan jobban értenek a szépítőszerekhez, mint nálunk. Szeretnék beszélni erről, ha nincs más terved.
Balthis elfogadta az ebédmeghívást. Madel Gothrián rezidenciája fényűző, parkkal körülvett villa volt a város távoli, csendes kerületében, ahonnan a tóra nyíló kilátásban is gyönyörködni lehetett. A kiszolgáló személyzet, szolgák és egyéb alkalmazottak létszáma meghaladta a húszat. Egy szép szalonban ebédeltek, a kereskedő felesége és négy gyermeke társaságában, és senki nem csinált ügyet abból, ahogyan Balthis ruhája és ő maga is kinézett. Amikor elmesélte a lopást, sajnálkoztak, és őszintén érdeklődtek a részletek iránt. Az étkezés végeztével Gothrián egy kisebb szalonba kísérte át.
– Térjünk a tárgyra, kedvesem – kezdte rögtön. – Commaroy bejegyeztette a jogait a Nagyhercegségre, de a többi négy államban a miénk lehet a piac. A cégem mindenfelé árusít. Javaslatom a következő: te elmondod a lakk receptjét, én pedig fix évi összeget adok neked.
– Miért nem az eladás utáni százalékot? – vetette ellen Balthis.
– Megmondom: a helyzet úgy áll, hogy soha nem tudnád ellenőrizni, hogy valódi számokat mondok-e. Érted már? Lehet, hogy így kevesebbet fogsz keresni, de nem kísért az a gondolat, hogy becsaplak.
– Az az összegtől függ.
– Évente kétezer arany – vágta ki Gothrián.
– Háromezer előre, és egy ötévente meghosszabbítandó szerződés – vágott vissza Balthis.
– Kétezer-ötszáz, és még ma megkötjük.
Balthis beleegyezett. A férfi fogott egy gipszlabdát, és tenyérnyi széles táblát formált belőle. Belevéste az összeget, ezüsthengerével lepecsételte, és feléje tolta. Aztán vastag sárga pergamenre megírta a szerződést, és két másolatot készített róla. Mindketten rányomták aláíróhengerüket a pecsétviaszra. Végül Balthis írásba foglalta a lakk-készítés instrukcióit, s azt is aláírta. A kereskedő felesége saját kezűleg szolgálta fel az innivalót, s a megállapodás kapcsán azt mondta a lánykának, hogy most aztán csúnyán rászedték. Balthis nevetve bólintott.
– Beszéljünk egy kicsit a szépítőszereidről, Gothrián úr! Magam is azokat használom, és tudom, hogy itt, Vellameerben a legjobbak.
A másik füstkarikákat eregetve a pipájából elmosolyodott.
– Tizenöt éve a semmiből kezdtem. Ezek egy élet eredményei. Eredeti holmik, jól vásárolják.
– Mondjuk, hogy kelendők. Mindig arra gondoltam, hogy ha lenne bátorságom versenyezni veled, még egy egészen kicsi szappant sem árulnék, legalábbis itt a városban.
– Ne túlozzunk! – dünnyögte bosszúsan a másik.
– Vegyük akkor a szappant. Az biztos, hogy kiváló fehér szappant gyártasz. De a fiatal lányok nem szeretik, ha az arcuk kivörösödik, miután megmosakodtak. Ha pálmaolajat adunk hozzá, tízszer lágyabb lesz a szappan. És az illat! Ezt az ötletet ajándékba adom.
– Illatos szappan? – Gothrián a fejét csóválta.
– Illatos szappan? – kiáltotta a felesége felcsillanó szemmel. – Figyeld csak meg, hogy fognak tolongani a barátnőim, ha elmondom nekik!
– Úgy gondolod? – dörmögött a kereskedő. – Hát, meg lehet próbálni. De nem kérem ajándékba. Írásos megállapodást kötünk, ha beéred az eladás hét százalékával.
– Mehet! – állt rá a lányka.
– Egyéb ötlet?
– Az arcfestékek. Nem tudom, milyen keverékeket használsz, de a nőknek naponta háromszor kell kifesteniük magukat, ami azt jelenti, hogy nem megfelelők az alapanyagok.
– Tudod, mennyit adok el abból a holmiból?! – mordult fel a férfi. – Nem azzal szereztem ezt a villát, hogy mogyorót árultam az utcasarkon. A szépítőszerek a legfontosabb áruim. És ha egy nőnek naponta háromszor kell magát kifestenie, az azt jelenti, hogy több pénzt keresek.
– Szent igaz! De ha valaki olyan szempillafestékkel, pirosítóval és púderrel jelenne meg a piacon, ami egész nap tart, mit gondolsz, mi történne?
– Ha komolyan beszélsz, habozás nélkül a szemétbe dobnám a szépítőszereket, amiket ez a kövér csirkefogó ajánl nekem – kuncogott a felesége.
– Strysében a lakkal együtt arcfestékeket is árultam, és tudom, hogy keverik a legfontosabbakat. Aztán ott vannak az éjszakai és a nappali bőrvédő krémek. Haurasiában a nők bármi pénzt megadnak, csakhogy a bőrük rózsás legyen, és sima, még ha odakünn északi szél dühöng is.
– Nagyszerű bőrolajat árulok – szólt Gothrián.
– Butaság! Ti még soha nem hallottatok az alapozó krémről, amit a festék alá kell felrakni, hogy kímélje a bőrt. És beszélhetnénk a hajfestékekről is. Még kamillafőzetet sem árulnak itt a szőkítéshez. Tudom, hogy a haj szőkítésére Alsó-Mericából hozzák a tevehúgyot, amit te illatosított vízzel hígítva árulsz. De hadd mondjak neked valamit, Gothrián úr: a nők nem szeretnek tevehúggyal hajat mosni. Létezik két-három ásványi só, amivel feketére, szőkére vagy barnára lehet befesteni a hajat. Nem emlékszem az arányokra, de néhány próba után könnyen megfelelő eredményt lehetne elérni.
– Vessünk papírra egy általános megállapodást, Balthis: egészen új, a te felügyeleted alatt gyártott kozmetikai cikksorozat, tízszázalékos jutalékkal a vellameeri és ötszázalékos jutalékkal a többi állambeli forgalom után. A szerződéseket letétbe helyezzük a kereskedők céhénél – javasolta a férfi.
A tárgyalás még néhány klepszidráig eltartott, végül Balthis három megállapodást tartott kézben. Később újabb frissítőket hoztak, s a beszélgetés más témákra váltott. Gothrián töprengő arccal egy pohárka édes likőrt töltött a lánykának.
– Az igazat megvallva, pillanatnyilag nem az üzleten jár az eszem – vallotta be. – A Nagyhercegségben meglehetősen furcsa dolgok történnek, néhány igen hatalmas személy ide tette át működési helyét. Nagyon jó a fülem, s hallottam, hogy hazád istennője, Sabra Gwenaura a városban van. Nem tudod véletlenül, mit keres errefelé?
– Látogatóban van a másik örök életűnél, a Nagyhercegség istennőjénél.
– És ki az a különös, zöld bőrű lány, aki vele utazik?
Balthis elmesélte, hogy a Yanessa-szigetvilágról származó női báburól van szó, mire a kereskedő azt válaszolta, hogy hallott már ezekről a teremtményekről.
– Furcsa lények – csóválta meg a fejét. – Az egyik ismerősöm valami szokatlant látott a kezében, valami kristálycsőszerűt. Azt állítják, hogy ördögi fegyver, s az emberek félnek, hogy halált és pusztulást hoz Vellameerre.
A lányka a szemét dörgölte, mert kissé szédült a likőrtől, amivel a kereskedő felesége egyre csak kínálgatta.
– Nem fegyver, hidd el! Az ősök holmija, semmi boszorkányság nincs benne.
– Hát akkor Sabra Gwenaura miért hozta magával a hegyek közé, ha nem azért, hogy a gonosz hatalmakat rászabadítsa a városra?
– Miféle hegyek? Vergine Albarosénak adta oda. Semmitől sem kell félned, Gothrián! Az istenek magánügyei ezek.
– Azt akarod mondani, hogy az a holmi az úszó palotában van? Biztos vagy benne? Akkor sokkal nyugodtabb vagyok. Úrnőnk soha nem ártana nekünk.
Alkonyodott. Balthis összetekerte a három pergament, zsebre rakta a kétezer-ötszáz aranyról szóló hiteltáblácskát, és elbúcsúzott. Áthaladt a parkon, majd az impozáns főkapun keresztül nekivágott a városba vezető útnak. De alig tett néhány lépést, eszébe jutott, hogy nem állapodott meg a kereskedővel, hol és mikor kezdik a munkát. Feledékenységén elcsodálkozva megindult visszafelé a virágágyások közötti kis ösvényen, hogy előbb érjen oda. Ekkor egy férfit pillantott meg kijönni a villa oldalsó verandájáról, nyomában Madel Gothrián. Halkan váltottak néhány szót, aztán kezet szorítottak, és elváltak.
Balthis ösztönösen lehúzódott egy bokor mögé, éppen abban a pillanatban, amikor fölismerte a látogatót; fejlehajtva, reszketve állt ott, amíg meg nem bizonyosodott, hogy Haldan Zohare eltávozott.
Fájt a térde. Sántikálva hazafelé tartott. El sem tudta hinni, hogy valóban szemtanúja volt a jelenetnek. Rájött, hogy Gothrián csak azért fecsegett, hogy az információt kiszedje belőle, s hogy Ousa Nau szőke istene most már tudja, hol tartják a Cellarját. De nemcsak ez aggasztotta. Meg mert volna esküdni, hogy előző este, miközben Sabra Gwenaura látszólag oda sem figyelve számos titokba beavatta, már számított arra, hogy Haldan Zohare ki fogja szedni Balthisból, amit tudni akar. Gyalogként használták egy hazugságokból, cselszövésekből és előre megfontolt gyilkosságokból álló játszmában.
Nos, gondolta fáradtan, ha Haldan Zohare így bekapta a horgot, s elmegy az úszó palotába, nem sejtheti, hogy többé nem sérthetetlen hátára késpenge vár. Sabra Gwenaurának mit számít az egész? Tulajdonképpen nem valami sokat.
A Szűz Lith hercegnő utcában járt, amikor benyúlt az egyik zsebébe, s fölfedezte, hogy a kereskedő hitellapocskája egy rakás porrá változott. Az egyik sarki lámpa fényénél megállapította, hogy mindez nem fájdalmas érzékcsalódás: kétezer-ötszáz aranya szétmorzsolódott. Széthajtotta a pergameneket, s még egy kellemetlen meglepetés érte: még nyoma sem volt rajtuk írásnak!
Gothrián rászedte, csúnyán behúzta a csőbe, s hogy mindez ugyanazon a napon történt vele, hogy megsérült és kirabolták, túl sok volt neki. Néhány pillanatig azt sem tudta, mit tegyen, mire gondoljon; aztán összeszedte kevés, még a lábában maradt erejét, és végre hazaért.
Befelé menet egy szomszédjától megtudta, hogy Jaronne Polander járt nála, és felőle kérdezősködött. A lány már tudott a támadásról, és Balthis egészségi állapota érdekelte.
A lányka a tükörben megvizsgálta a homlokán a vágást. Annyira összezáródott, hogy a kötést felcserélhette egy hímzett kendőcskével, ami valamit javított a közérzetén. A közeli házakból áthallatszott a vacsorázó emberek neszezése, s erről eszébe jutott, hogy éhes, de hamarosan rájött, hogy a láda üres, s hogy az egész házban egy fillér sincs.
Lámpást gyújtott, és kiment az istállóba. Az alapanyagok közül csak egy kis üveg kloroform maradt épen, amit eredetileg arra akart használni, hogy a padlóra száradt lakkot felszedje vele. Délelőtt látta, hogy a felcser készlete majdnem elfogyott, az ő üvegében pedig volt még két bő adag, amiért a férfi legalább három ezüstöt fizetne. Zsebre tette, és átment a sötét udvaron.
A hátsó kapun ebben a pillanatban lépett be a helyettes kincstárnok, Halvagar és Chalpa Commaroy, ez utóbbi kötelet tartott a kezében, és fenyegetően vigyorgott. A két férfi szemből közeledett Balthis felé, Halvagar megragadta a karját.
– Nagy megtiszteltetés vár rád, kedves Balthisom. Mint Vergine Albarose papja, van szerencsém tudatni veled: kiválasztattál, hogy Jéghercegnő váljék belőled. Önként velünk jössz, vagy Commaroy inkább használja a kötelet és kendőt? Odakünn kocsi vár ránk.
A lányka a félelemtől bénultan bámult rá.
XV.
A bárka orránál, az iszapba süllyedő csizmával Goze Bovelia papnő állt a tóparton. Kitágult orrlyukkal, jólesően szívta be a fűből áradó nehéz illatot; a mocsári bűz az évek során tudatában összefonódott éjszakai működésével, a titkos cselszövésekkel, a hétköznapi emberek számára ismeretlen élményekkel, de mindenekfölött azzal az izgató tudattal, hogy nagyobb, hatalmasabb mindenkinél. A hatalomnak is van szaga, amit számára rejtélyes képessége és rajongása jelentett. Elégedetten nagyokat szippantott, aztán lenéző pillantást vetett a mellette ülő lányra.
– Hagyd már abba ezt az idétlen tüsszögést! – szidta. – Megtiltom, hogy éppen most fázz meg!
A másik keserves képet vágott.
– Miért nem jön már Halvagar? Sötét van, fázom, átázott a lábam, és felfordul a gyomrom ettől a bűztől.
– Bűztől?! – vicsorgott Bovelia. – Ez a tó természetes vegetációjának illata, te taknyos. Koncentrálj inkább arra, amit az iskolában tanítottam, mert a palotába érve alkalmaznod kell. A jéghercegnői cím a megtiszteltetésen túl odaadást és elkötelezettséget is jelent.
– A fenéket illat! – morogta a lány. – Éppen mögöttünk van a város legnagyobb csatornája, s több mint százezer árnyékszék bűzét lélegezzük be. Bokáig merülünk a szarba!
Goze Bovelia az istennő két mérföldre fekvő úszó palotájának fényeit bámulta, és nem látszott rajta, hogy e szavak eljutnának az agyáig. De a gondolatra mégis homlokát ráncolva kezdte vizsgálgatni a mocsarat, mérgesen a levegőbe szimatolt, s arcára hitetlenkedés ült ki: a mocsár illata, a szag... csak nem azt a dolgot hitte az ő illatának? Hirtelen úgy érezte, hogy mindörökre megfosztották valami jótól és rendjén valótól, hogy a világ fenyegetővé válik, ahol semmiben nem lehet bízni, s gyűlölni kezdte a lányt, aki minderre ráébresztette,
Bovelia néhány pillanatig ízlelgette a gyűlöletet, hagyta, hadd növekedjék benne, amíg olyanná nem vált, mint egy vörös felhő: az iskolában addig verte volna ezt a hitvány teremtést, amíg szemét el nem öntik a könnyek, amíg a pofonoktól és a rúgásoktól nem marad más belőle, csak egy dühtől reszkető rongycsomó. Keze ökölbe szorult, ahogy elképzelte, mint zuhan a földre tompa puffanással a teste az ütlegektől. A harag cikázó, bíborszínű villámokként vakította el a látását. Hirtelen fölfigyelt a másik szavaira.
– Mit? Mi az ördögöt akarsz már megint?
– Azt kérdeztem, hogy jól érzed-e magad, asszonyom. Olyan különösen morogtál. Talán egy rák csípett beléd?
Bovelia váratlanul elmosolyodott, polipszemét óriásira nyitotta:
– Kedves, kedves kis Izalor... Egészen odáig vagyok az örömtől, ha magasztos megbízatásodra gondolok. És biztosíthatlak, hogy hamarosan te is... feloldódsz a boldogságtól. Megértem a türelmetlenségedet. Figyeld csak, megállt egy kocsi!
A mocsaras partra végre megérkezett a kocsi, amire Balthist kevéssel azelőtt felrakták. A nyirkos tetőn ülve a lányka egyre azon győzködte magát, hogy ami történik vele, valóság, nem rémálom. Zavartnak és kábának érezte magát. Commaroy erősen megpenderítette, mire belehuppant a sárba, aztán hallotta, hogy a férfi valami bárkáról ugat, meg hogy igyekezni kell.
Valamivel később a bárka farában két ismeretlen nő mellett kuporgott, akik még egy pillantásra sem méltatták. Halvagar és társa pedig teljes erőből Vergine Albarose úszó palotája felé evezett. Bár látta, hogy teljesen fölöslegesen kérdezősködne, hogy miféle rémségek várnak rá amott, nem tudott úrrá lenni nyöszörgésén. Majdnem teljesen sötét volt. A testes nőszemély váratlanul felemelte a karját, és brutálisan halántékon vágta.
– Hagyod abba végre ezt a vonítást, te ostoba nyomorult! – szidta. – Egy Jéghercegnő nem viselkedik így.
Chalpa Commaroy vidáman dörmögte:
– Hagyod te sírni, Bovelia! A palotában majd nevetni fog. Igaz, Balthis?
A lányka nem mert ellenkezni, így hát csendben maradt. Beszélgetésükből kivette, hogy az ingerlékeny nőt Goze Boveliának hívják, s nem más, mint akivel Jorannénak is dolga akadt az „Isteniskolában”, s aki papnői címet viselt. Izalor, a gőgös lány alig szólt valamit, és egyáltalán nem látszott, hogy aggódna. Nagyjából egy klepszidra múltán a bárka orra halkan nekipuffant valami akadálynak, Goze Bovelia pedig fenéken billentette Balthist, amit a lányka úgy értelmezett, hogy ki kell szállnia. Lába vastag jégtakarót ért, a fehér síkság a holdfényben lapos szigetnek tűnt, amit alaposan legyalultak. Az istennő palotáját körös-körül legalább százlépésnyi szélességű jégfal vette körül, s a közepébe zárt épület olyan volt, mint valami hatalmas, kör alakú bárka, amire három hidat szereltek fel. A kerek ablakokból erős fény vetült ki, amelyet Balthis szerint csak az ősök titokzatos gépezetei állíthattak elő, a levegőt és a monumentális építményt pedig halk, ismeretlen eredetű sistergő hang töltötte be.
– Iparkodjunk! – szólt Halvagar. – Még sose láttam ilyen vastagnak a jeget, nem tetszik ez nekem. Haladéktalanul végre kell hajtanunk a szertartást.
– Ne félj! – dohogta a nő. – A palota váza vasból van. A jég már máskor is megropogtatta, mégse dőlt össze soha.
– Reméljük! Biztos vagy benne, hogy a lány tudja a feladatát?
– Hülyének nézel? – ugatta Goze Bovelia. – Izador tökéletesen elsajátította az Imádkozó Kapcsolótábla kezelését. S ha a szertartás végén belezavarodik is, itt van, aki helyettesítheti.
Balthis egészen az épületig e szavak értelmén töprengett, de hiába. A jégből áradó hideg még jobban fokozta az agyát megbénító zsibbadást, de néhány érdekes részletre azért felfigyelt. A jég alatt a palota fejgerendájából induló csőrendszer derengett át. A jéghegyet a Missis egyáltalán nem hideg árama folyta körül, ennek ellenére a jég sem meg nem olvadt, sem meg nem repedezett. Vergine Albarosénak nyilván van valami gépezete, ami a víz alatti csőrendszerrel jéggé dermeszti a vizet – töprengett Balthis. Hallott már arról, hogy a jég horgonyozza a tó fenekéhez a palotát, de most látta, hogy a dolognak vannak veszélyei is, főleg az, hogy ha túl sok halmozódik fel, maga a jég roppantja össze a palotát.
Másrészt viszont, ha a sarki szigetecske kiterjedése lényegesen csökkenne, leszakadna a tó fenekéről, s az áramlat a folyó felé sodorná Vergine Albarosét minden vagyonával együtt. Szemmel láthatóan tehát az volt papjainak a feladata, hogy felügyeljenek a palota biztonságára és a jég mennyiségére. De a helyzet lényegét, amelybe belekeveredett, nem érzékelte a lányka, aki inkább a félelemtől, mint a hidegtől reszketett.
Felvezették egy hosszú, rozsdás vaslépcsőn, majd lelökték egy szűk, sötét folyosóba, amelynek fémfalaiból ajtócskák nyíltak, és ahol avas zsír, szemét és túlfűtött gépek kellemetlen szaga terjengett. Az istennő székhelyének alsó régiója olyan volt, mint egy bűzös, kanyargós hajófenék, ahol egerek rejtőznek a csúszós fémpadlózat réseiben. Balthis ügyetlen menekülési kísérletét Commaroy nyomban meghiúsította, addig csavarva a lányka karját, amíg az fel nem kiáltott; Halvagar kincstárnok pedig erősen belerúgott, hogy futásra kényszerítse.
A lányka elkeseredetten, könnyes szemmel követte a csapatot egy legalább ötven lépés széles terembe, amelyet erős fényű üveggömbök világítottak meg. A falakon rozsdás vascsövek futottak végig, a mennyezetről hajlékony vezetékek lógtak, nem egy töröttnek látszott. Olykor a padlóra esett egy, s ilyenkor az érintkezés helyén pattogó szikrák keletkeztek. A helyiség mélyén Balthis egy megfeketedett, nyomógombokkal borított fémoltárt pillantott meg, ahová két széles lépcsőfokon lehetett feljutni. Oldalt pusztulófélben lévő, ismeretlen célú gépezetek sorakoztak, amelyeknek eredeti kinézetükre még következtetni sem lehetett, annyira beborította őket a szemét és a sok javítgatás nyoma. Meleg volt, s az évszázadok vagy évezredek óta tartó elhanyagoltság érződött a levegőben.
Amikor megérkeztek, egy kövér, kopasz férfi bukkant elő egy rozsdás gépezet mögül, kezét ronggyal tisztogatva.
– Üdv, Halvagar! – mondta, és lustán feléjük lépett. – Hm! Ez a két hercegnő?
– Üdv, Feterne! Hogy állunk?
– Nem kell kapkodni. – Feterne két ujja között kifújta az orrát, és a többiekre mosolygott.
– A Hajtókaros Isteni Sátánűzőnek még melegednie kell, és a Szent Olajégetőnek lötyög az egyik rugója. Még meg kell néznem. Addig igyatok, és szívjatok el egy pipát, helyezzétek magatokat kényelembe!
– Mindig van valami, ami nem működik – morogta Goze Bovelia. – Ha az istennő szólhatna, és le tudna szállni a trónjáról, örök életű kezével itt helyben kitekerné a nyakad, te idióta!
Feterne dühödten meredt rá.
– Igen?! Hát akkor jusson eszedbe, hogy ha én nem lennék, már harminc éve minden szarrá ment volna, amikor az a korlátolt, híg agyú bátyád kicsinálta az imamérőt. Ami pedig téged illet, te bűzös, felfuvalkodott hólyag...
– Elég! – kiáltotta Halvagar. – Miféle viselkedés ez? Nem tűrök ocsmány szavakat a palota szentélyében, főleg nem két előkelő kislány előtt, akiket azért hívtunk, hogy véghezvigyék a szertartást. – Negédesen Balthisra és Izalorra mosolygott. – Kérlek, tartsatok velünk, hercegnők!
Mind az öten helyet foglaltak a helyiség szalonnak berendezett sarkában, ahol pecsétes párnák és szőnyegek között óriási nargilé trónolt.
Feterne eltűnt, Chalpa Commaroy pedig nekilátott, hogy működésbe hozza a füstölőszerszámot. Goze Bovelia kelletlenül osztogatta szét az édeskés löttyel teli pohárkákat. Balthis is kapott belőle.
– Nem kell levetkőznöm, asszonyom? – kérdezte Izalor nyűgösen.
– Majd később, kedvesem. Amint az a semmirekellő ellenőrzi az Áldás Oltárát. Addig ismételd át a tennivalókat. Láthatod, hogy az Imádkozó Kapcsolótábla itt is olyan, mint ahogy a rajzon tanulmányoztad. El ne felejtsd, milyen sorrendben kell benyomni a gombokat! A szertartás végén megragadod az oldalsó nagy kart, és teljes erőből lenyomod.
– Ezt a rongyost minek hoztuk magunkkal? – panaszkodott a másik, és Balthisra mutatott.
– Ne aggódj! Csak akkor lép közbe, ha nem lesz elég erőd teljesen lenyomni a kart. Aztán elvezetlek az istennőhöz, és bemutatlak neki. Gondolj erre a megtiszteltetésre!
– Azt hittem, az istennő jelen lesz a szertartáson.
– Lehetetlen! Tudod, hogy soha nem hagyja el a tróntermet.
Izalor nem szólt többet. Utálkozva Balthisra pillantott, aztán elfintorodott a hordó nagyságú nargiléból áradó füsttől, amely betöltötte a helyiséget. A szerkentyű tetejéből négy vékony, szopókában végződő, hajlékony cső meredt ki. Commaroy egyet Halvagarnak, egy másikat Goze Boveliának nyújtott, fogai közé kapta a magáét, aztán mindhárman ünnepélyes arccal leszívták a füstöt.
A levegőben az illatosítás nélküli, vegyes dohány kellemesen csípős szaga kezdett terjengeni.
– Akarsz szívni? – kérdezte a Korah Fortuner Balthistól, meglepő szívélyességgel.
A lányka válaszra nyitotta a száját, de olyan száraz volt a torka, hogy egy hangot sem tudott kinyögni. Könnyes szemmel megrázta a fejét, és nyelt egyet.
– Szerintem túl kesernyés a füst – mondta Halvagar. – Mit szólnál, Bovelia, ha a fejbe egy kis enciánkivonatot öntenénk?
– A gondolataimban olvasol, Halvagar. Semmi nem lehet kellemesebb egy kis enciánnál a jó cayressei dohányban – helyeselt a nő, és felállt. Kinyitotta a nargilét, és néhány csepp folyadékot öntött bele a nyílásba.
– Tökéletes! – jelentette ki Commaroy. – Bovelia, szent kezed van a nargilével. Te egy szakértője vagy a művelt élés gusztusának.
– Túlságosan is, kedves Commaroy – örvendezett szerényen a nő, és ismét a füstöt kezdte szívni.
Balthis megpróbálta elrendezni a gondolatait, de csak kérdéseket tudott feltenni, amikre képtelen volt meglelni a választ. Mi az oka, hogy Vergine Albarose se beszélni, se a trónjáról leszállni nem tud? Miféle szertartást fog véghezvinni Izalor? És hová lett Sabra Gwenaura, Haldan Zohare és a zöld bőrű lány, Djeliza? Egyáltalán nem tetszett neki ez a hely. Feterne a nagy oltár mögött hatalmas kalapácsütéseket mért valami üllőként visszhangzó tárgyra, s csak azért hagyta abba, hogy káromkodjon. Ha ebből állt a javítási munkálat, a férfi a lehető legalkalmasabbnak tűnt rá, hiszen szakértelmének hiánya közel járt a bűnözők elvetemültségéhez. A helyiségben minden azt sugallta, hogy ha a toldott-foldott kötések, csomók, szögecselések kiesnének, az egész palota lángra lobbanna, és az örök életű Vergine Albarose nem tehetne mást, mint hogy úszva távozzon.
Feterne elégedetten, kivörösödve tért vissza. Ledobta a kalapácsot, megragadta a nargilé negyedik szárát, és lassan megszívta.
– Minden készen áll! – jelentette be. – Az Égi Megvilágosodás keverőjének elgörbült az egyik fogaskereke, de némi kalapálással visszahelyeztem belé az isteni kegyet. A szertartás után egy klepszidrával legalább százezer köbméter jég olvad fel, talán nyugtunk lesz egy hónapig.
Véleményt cseréltek néhány egyre gyakrabban szeszélyeskedő szerkezetről, így Balthis megértette a lényegét az eseményeknek, amikbe belekeveredett. Úgy tűnt, a szertartás abból áll, hogy az Imádkozó Kapcsolótáblát működtetik, s ha a végrehajtás megfelelő, a jég gyors ütemben olvadni kezd. Az olvadás folyamata nagyjából egy klepszidráig tart, s ez alatt az idő alatt a jéghegy, amelybe a palota bele van ágyazva, megfelelő méretűre csökken, de ezt havonta meg kell ismételni.
– Nemes Izalor, érintetlen és méltóságos Jéghercegnő, szent feladatod kezdetét veszi: az Istennő nevében, állj fel! – kiáltotta Bovelia vibráló vallásos hévvel.
E mondat elhangzása után csak Balthis maradt ülve, s szótlanul nézte, hogyan öltözik át Izalor egy feltűnő, piros-fehér négyszögekkel díszített ruhába. Ünnepélyesen odakísérték a fémoltárhoz, aztán Halvagar hosszasan megrázott egy ezüstharangot.
– Kezdd a szent rítust! – parancsolta.
Izalor felemelte a fejét, előrelépett, és méltóságteljes, jól begyakorolt mozdulatokkal működésbe hozta az Imádkozó Kapcsolótáblát. Ujjai érintése nyomán olyan dolgok történtek, amiket Balthis aggódó érdeklődéssel figyelt: az oltár üvegezett ablakocskáiban színes fények villóztak, a csapágyakból kiáradó füst kíséretében forgásba lendült egy kristályspirál, a terem jobb oldalán álló, láda nagyságú gépből pedig mély zümmögés hallatszott, és oldalából szikraeső fröccsent a kis csoport lábaihoz.
– Semmiség! – Feterne egy kézmozdulattal lecsillapította Izalort, aki félreugrott. – Csak az Áldástartály folyik egy kicsit. Folytasd bátran, hercegnő!
A lány tovább nyomkodta a gombokat, és húzkodta a karokat, szemmel láthatóan kívülről megtanult sorrendben. A terem fényei váratlanul úgy elhalványultak, mint a csonkig égett gyertyák.
– Most! – kiáltotta Bovelia, és a nagy karra mutatott.
Izalor két kézzel megragadta a fogantyút, és lefelé kezdte nyomni. De soha nem fejezte be a műveletet. Az oltár mögül recsegő zajjal vörös fény tört elő, a levegőt égésszag töltötte meg, s a lány merev testtel a földre zuhant. A helyiségben pár pillanatig feszült csönd uralkodott.
– Éreztem! – morogta végül fejcsóválva Feterne. – Csak félig nyomta le. Tíz esetből kilenc így végződik.
Halvagar a lány fölé hajolt.
– Vigyük ki, még mielőtt itt a padlón felolvad.
Balthis egy kispárnán ült a nargilé mellett, bénultan a döbbenettől; képtelen volt elhinni azt, amit pedig a saját szemével látott. Bensőjét dermesztő félelem árasztotta el, mert Izalor teste jéggé változott. Átlátszó lett, kívülről látni lehetett a csontvázát, ám a helyiség hőmérsékletétől kezdett megolvadni a tetem, ruhájából lassú patakok csörgedeztek elő.
Karját-lábát fogva mind a négyen felragadták a szobormerev holttestet, s egy oldalsó kisajtó felé indultak.
– Egy pillanat – szólt Goze Bovelia. – Nem biztonságos egyedül itt hagyni a kislányt.
Halvagar vigyorgott.
– Hová tudna menekülni? Ne aggódj! Amint visszajöttünk, füstölünk egy kicsit, iszunk egy pohárkával, aztán a mi kis barátnőnk befejezi, amit a derék Izalor félbehagyott. Igaz, Balthis?
– Kedves Balthis, gondolj a megtiszteltetésre! – tódította Feterne, s rámosolygott, mielőtt kimentek volna.
Balthis hamarosan megpillantotta őket egy kis ablakon át, ahogy a holdfényben a jégen haladnak. A tó vizében Izalor, immár minden porcikájában Jéghercegnővé válva, néhány percen belül feloldódik. Csontvázát a folyó elviszi a völgybe, széthullott csontjaira pedig a Mennydörgés vízesés mélyén bukkannak rá, két mérfölddel délebbre. Balthis ismét a gépeket kezdte bámulni, a titokzatos, lüktető energiát, amely képes jéggé változtatni az emberi húst. A legkevésbé sem kételkedett, hogy ha neki is le kellene nyomni a nagy kart, ugyanígy végezné.
Vergine Albarose palotája hatalmas, ósdi épület volt, ahol számos búvóhelyet lehetett találni, de Halvagar igazat mondott: a szigetről nem tudna elmenekülni. Kényszeríteni fogják, hogy nyomja le a kart. Agya üresen forgott a félelmetes gondolat körül, míg meg nem hallotta a visszatérők hangját. Csak ekkor jutott eszébe, hogy még mindig a zsebében van a kloroform, amit az istállóból vett magához, hogy eladja a kerületi felcsernek. Odaszaladt a nargiléhoz, kinyitotta az illatosító rekeszt az égőfejen, és beleöntötte az üveg egész tartalmát. Aztán visszaült a kispárnára, és várta, hogy a többiek bejöjjenek.
– Derék – dicsérte Halvagar elégedetten, hogy ott találja. – Tudtam, hogy nyugodt szívvel és szilárd lélekkel méltányolni fogod a megtiszteltetést, hogy az istennőt szolgálhatod.
– A siránkozás különben sem ért volna semmit – dohogott Goze Bovelia, és mellé telepedett. – Add csak az almaboros kancsót, Feterne! Fázik a kezem.
Ittak. Balthis pohárkájában is maradt még likőr, ivott egy kortyot, de alig érezte az ízét. Rázta a hideg, és hányingere volt. Ezeknek az embereknek a szívélyes mosolya jobban megrémítette, mintha csupasz agyarral vicsorgó farkascsorda vette volna körül.
– Kipróbáljuk a tamarinduszt? – javasolta Feterne, és társainak nyújtotta a nargilé hajlékony csöveit.
– Nem fontos – utasította el Commaroy. – A Cayresse dohánnyal a legjobb az encián.
Mindnyájan a szájukba vették a csővéget. A széles pipafejben csak úgy gomolygott és kavargott a füst, ahogy mélyen leszívták. Szemük félig lecsukódott a szippantás élvezetétől, ami elbódította őket. És bódultak is maradtak. Pár pillanat múlva Feterne szájára elragadtatott mosoly ült ki, teste oldalra dőlt, és halántékával a földre puffant.
– Mi... De hát mi... – hörögte Halvagar, s határtalanul csodálkozva kiejtette kezéből a pipaszárat. A torkához kapott, dülöngélt, mint egy részeg, aztán hanyatt vágódott.
– Árulás! – Goze Bovelia szemei kiguvadtak, s hirtelen elájult.
Chalpa Commaroyt is leterítette a kloroformszippantás. Előredőlt, homlokával a földet érintette, s így is maradt. Balthis fölállt. Hevesen vert a szíve, azt sem tudta, mit is csináljon, merre induljon. Keresztüllépett a hortyogó Halvagaron, aztán megállt, hagyta, hogy a gépek zümmögése még a bőre alá is behatoljon. A felsőbb szintekről semmi zaj nem hallatszott. Amikor félelme és kábultsága elmúlt, rájött, hogy csak úgy tudja elhagyni a szigetet, ha megtalálja a bárkát.
– Méregkeverő! – vinnyogott Goze Bovelia a háta mögül.
A lányka megrettenve vette észre, hogy a nőnek sikerült talpra tápászkodnia, s most kezeit karomként meresztgetve feléje dülöngél.
– Te kis ringyó... Eltaposlak, mint egy svábbogarat!
Balthis a fémoltárig hátrált, Goze Bovelia lépésről lépésre, fáradságosan ment utána, s csak az a vágy tartotta talpon, hogy megölje Balthist. A nő lihegett, egy utolsó erőbedobással a lányka felé vetette magát, aztán nekicsapódott a gépezetnek. Egyensúlyát vesztve botladozott, kezei rákulcsolódtak az emelőkarra; aztán, ahogy oldalra dőlt, teljesen lenyomta. Az ócskavas hátulja füstöt és vörös szikrákat bocsátott ki, az üvegezett ablakok mögött villóztak a fények. A gépek erősebben kezdtek zümmögni.
Goze Bovelia Balthis lábai elé zuhant a földre, aki úgy bámulta, mintha kísértetet látna. A nő arcán sejtelmesen, száz csiszolt kristályként tükröződtek a helyiség fényei. Haja fehér, harmat gyöngyözte pókháló volt, jéggé dermedt koponyája gonoszul vigyorgott.
A lányka elhagyta a helyiséget. Többször is eltévedt, míg végül kiért a külső erkélyre, amely úgy övezte a palota földszintjét, mint hajót a mellvéd. Maga előtt kis lépcsőt látott, távolabb pedig, valahol a sötétben, ott horgonyzott a bárka, amellyel visszatérhetne Vellameerbe. De nem mert lemenni a lépcsőn: a jégsziget felszíne alatti csőhálózat titokzatos, vöröses fényben kezdett izzani, a szélein gomolygó, sűrű ködtől pedig még a város fényei sem látszottak. A köd hamarosan még tömörebb lett, eltűnt mögötte a Hold, s csak néhány lépésnyire lehetett látni. Balthis tüdejében minden lélegzetvételre olyan súlyos nedvesség hatolt be, hogy szinte fájt.
Végül lemondott arról, hogy a ködben csatangoljon, s felment a vaslépcsőn. Az épület második szintjét is erkély övezte, amely keskenyebb volt ugyan az alatta lévőnél, de elég széles ahhoz, hogy legalább tíz helyiség elférjen rajta. Találomra kóborolt, aztán odaért egy ajtóhoz; belépett rajta, és becsukta maga után. A helyiségben nem volt teljesen sötét. Egy rövid átjáró kényelmesen berendezett kis szobába torkollott, amelynek a falára világító gömb volt szerelve. Továbbment, fülelt, aztán belesett egy másik, keresztbe futó folyosóra. Egyáltalán nem nyugtatta meg a süket csönd, sokkal jobban örült volna az ellenkezőjének. Azt képzelte, hogy a fenyegető csendben szakállas óriások, szörnyek és szellemek lesnek rá, a sarokban lapulva. Lábujjhegyen ismét elindult.
A félig nyitott ajtókon egy szalonba és fényűző hálószobákba kukkantott be. A berendezés egészen különös volt, arra emlékeztette, amit hónapokkal azelőtt a Hore Katél barlangjaiban ismert meg, ám itt látszott, hogy a helyiségekben laknak, naponta használják őket.
Még odébb belső lépcső vezetett a legfelső emeletre, ahol bármely nemesi palotába beillő bútorok és felszerelési tárgyak között találta magát. Ahogy kipillantott egy kerek kis ablakon, csüggedt sóhajjal állapította meg, hogy a köd már falként veszi körül az épületet. A jégolvasztó gépezetek bizonyára teljes intenzitással működtek, s a sziget egészen addig kisebbedik, amíg útját nem állják az istennő palotájának falai. S ez be fog következni, ha időben magához nem tér a három férfi. Mi lesz, ha kialusszák a kloroform hatását?
Eltöprengett, aztán úgy módosította a kérdést: vajon miféle intézkedéseket hoztak, hogy Balthis ne leplezhesse le egész Vellameer előtt titkos mesterkedéseiket? Egyetlen választ tudott elképzelni. Már meglehetősen belefáradt a magányos kóborlásba, amikor egy konyhaféléhez ért. Bement és leült. Itt is volt egy üveggömb, ami legalább húsz olajmécses fényével világított. Kíváncsiság nélkül pillantott körbe. Kimerült volt, fájt a sérült térde. Erőlködnie kellett, hogy ne gondoljon Valthurra, a házukra, a rettentő távoli Dendrára, ahol apja biztosan azon töpreng, mi is történhetett vele – hogy elűzze agyából mindazt, aminek emlékétől sírva fakadt. – A konyha végében két ajtó nyílt. Abban a reményben, hogy illemhelyet talál, kinyitotta az egyiket, egy söprűkkel, szerszámokkal és porcelántégelyekkel teli fülke ajtaját. Becsukta, és a másikat is kinyitotta. Ez szintén félhomályos raktárféleség volt, amelynek felső részét lábasokkal és cserépedényekkel zsúfolt polcok borították. Ahogy lepillantott, a vér hirtelen kifutott arcából, felnyögött, és eszméletlenül a földre zuhant.
Balthis olykor elképzelte, milyen is lenne, ha váratlanul szembekerülne a Dologgal. Élénk fantáziája volt, így hát könnyen, rémisztő könnyen el tudta képzelni, amint a nyálkától csöpögő, vonagló, kocsonyás testek féregcsápjaikkal ízekre szaggatják őt. Azt viszont soha nem hitte volna, hogy a rémülettől ájultan esik össze két világoskék női szem láttán, amelyekben tébolyult nevetés ül.
Levegő után kapkodva félrehúzódott. Később, amikor már eléggé erősnek érezte magát, megkapaszkodott egy kemence oldalában, és feltápászkodott. Libabőrös volt, gondolatai úgy összegubancolódtak, mint egy macskáé, amelyik éppen leesett a kerítés tetejéről. A Dolog még mindig ott volt, mozdulatlanul ült egy széken a félhomályban, s talán arra várt, hogy az ajtót ismét rácsukják. Mióta lehetett ott, a semmibe mosolyogva, csupán a sötétbe meredve, mint egy hulla, amelynek a koporsóban tágra nyílnak halott szemei? Mert hogy a szőke lány ijesztően hullakinézetű volt, azt Balthis azonnal észrevette. A holtak fagyos érdeklődésével bámulta a világot. A lányka az egyik térdét és az egyik lábát látta a rejtekhelyéről.
A fiatal nő, aki odabenn ült, csodálatosan szép volt, vagy legalábbis bizonyára az volt, mielőtt ez az obszcén kifejezés el nem torzította az arcvonásait. Valaki bezárta a kamrába, akár egy söprűt, ő pedig ott maradt mozdulatlanul, gondolatok nélkül, mint egy tárgy. Talán egy napon se szó, se beszéd feláll a karosszékről, és elkezd gyilkolni, de a mosoly nem hagyja el az arcát. Balthis a fal mellett az ajtóig hátrált, és az ijedtségtől sápadtan kiosont.
Valamivel később, ahogy a külső erkélyen járkált, hangokat vélt hallani a ködből, ezért bement az épületbe. Rövid folyosók útvesztőjében kóborolt, végül habozva megállt a harmadik szint középső részét elfoglaló hatalmas terem bejáratában. Bedugta a fejét. Valódi trónterem volt, mélyén dús intarziával díszített, magas támlájú ezüstszék állt, amelyen egy nő ült. Arcát és haját aranymaszk fedte, keze a karfán nyugodott, ezüsttel hímzett selyemruhát viselt. A lányka nyomban visszahúzta a fejét. Éppen tovább akart indulni, amikor közeledő súlyos léptek zaja hallatszott, s a folyosón felbukkant Haldan Zohare és Madel Gothrián, a kereskedő. A férfiak döbbenten bámulták.
– Mit keresel itt, Balthis? – kérdezte Ousa Nau istene.
Megrettenve lapult a falhoz.
– Uram, én... Vergine Albarose papjai elraboltak, és meg akartak ölni. De elmenekültem. Könyörgöm, ne bánts!
Haldan Zohare összepillantott Gothriánnal. Mindketten karddal és tőrrel voltak felfegyverkezve. Arcukon kíméletlen, elszánt kifejezés ült, mint akik gyilkolni is készek. A lánykát figyelemre se méltatva továbbmentek, és beléptek a terembe, ő pedig félénken követte őket.
A kereskedővel a nyomában Haldan Zohare a trón felé haladt, nagyjából tízlépésnyire tőle megállt, és csípőre tett kézzel, hangosan így szólt:
– Felismersz, Vergine Albarose? Rég nem láttuk egymást. Csaknem ötvenezer éve.
– Megismerlek Ousa Nau-i Haldan Zohare – felelt a nő, akinek a hangját az arany álarc méllyé és kissé színtelenné tette. – Igazi öröm, hogy itt láthatlak. Már hallottam, hogy átkeltél az óceánon, és Vellameerben tartózkodsz.
– Persze hogy hallottál róla. – Haldan hangja gúnyosan csengett. – Hiszen te is benne vagy annak a szuka Sabrának a mocskos és veszélyes játékaiban. De összedőltek a terveitek! Csodálkozom rajtad, Vergine. Okosabbnak hittelek. Azt gondoltad, hogy büntetlenül megteheted?
– Nagyon kemény szavakat használsz, kedves Haldanom! Aztán meg, hogy őszinték legyünk, úgy tudom, megpróbáltad ok nélkül eltenni láb alól Sabrát. Rátámadtál, feláldoztad a parasztjaidat, csak azért, hogy megkaparintsd a hatalmat... az abszolút hatalmat. Vagy tagadod?
A férfi megrázta a fejét.
– Sabra túl sokáig a markában tartott mindnyájunkat a fenyegetéssel, hogy szétzúzza a Telekront, és már legalább kétezer éve azt hajtogatja, hogy el kell tűnnünk. Most megölte Bambolisa Grenthet és Darth Larimanit... Tudom, hogy megölte őket, biztos vagyok benne. Azt is tudom, hogy kivette a gépből a Cellaromat, mert egy hónapja nem gyógyulnak be rajtam a vágások. Tudod, hogy ez mit jelent?
– Megöregszel és meghalsz – felelte az aranyálarcos nő.
– Lehet, Vergine. De nemcsak én. Már tudom, hol a Telekron. És ne hitegesd magad: egyikünk sem fogja tűrni, hogy sértetlen maradjon a gép, ha csak te, Sabra és Harlja Fenhora húzhattok belőle hasznot. Vagy mindenki, vagy senki. Ezért hát dönts: hol a Cellarom? Tudom, hogy Sabra idehozta.
A nő pár pillanatig csendben, mozdulatlanul ült. Aztán megszólalt:
– Add oda neki, Djeliza!
Balthis az ajtó mellett állva hallgatta a beszélgetést, s végig az a furcsa érzése volt, hogy valami nincs rendben, de nem tudta pontosan, mi az. Egy nő bukkant elő a trón mögül, akiben a lányka Djelizára ismert, a bábura. A szép, zöld bőrű teremtés karhosszúságú kristálycsövet tartott a kezében, s néhány lépésnyiről Haldan Zohare felé dobta. A férfi fürgén elkapta röptében. Ám ahogy a fény felé tartotta, hogy megvizsgálja, fájdalmas nyögés szakadt fel belőle: a tárgy belseje apró, porfinomságú szilánkokkal volt tele.
– De hiszen darabokra van törve! Átkozott ringyók! Eltörtétek! – lihegte.
A nő levette az aranymaszkot, s előbukkant Sabra Gwenaura arca.
– Te akartad, Haldan! Csak magadat okolhatod.! Azt kerested, amivel engem vádoltál: a hatalmat. Egyikünknek magához kellett ragadnia.
– Te! – suttogta megsemmisülten Haldan. – Megvártad, míg idejövök, hogy az arcomba vágd az ítéletemet, csak hogy élvezhesd ezt a pillanatot, ugye? Kár... Azt hittem, van lelked is e mögött a szép babaarc mögött. Ki tudja, mennyire örültél már előre ennek a jelenetnek! Nem érzek mást, csak fájdalmat.
Sabra Gwenaura összeharapta a fogát.
– Gondolj a bűneidre, Haldan, amiket egymás után követtél el!
– Hol van Vergine Albarose? Őt is elintézted?
– Olyan, mintha meghalt volna. A Cellarjában valami meghibásodott, több mint tízezer éve, azóta katatóniás. Te pedig visszatérsz Ousa Nauba. Még harminc-negyven évig játszhatod az isten szerepét. A Telekron felé pedig ne merészelj közeledni, megöllek, még mielőtt hozzáérhetnél. Ez az állam az én uralmam alá tartozik. Személyesen fogok meggyőződni, hogy hajóra szállsz-e Laranában.
Haldan Zohare a kezében forgatta a kristálycsövet, és a belsejét megtöltő szemcséket vizsgálgatta. Pár pillanatig szótlanul állt, aztán dühösen úgy csapta a falhoz, hogy a szilánkok szétspricceltek a helyiségben. Fenyegetően kardjának markolatára tette a kezét, és Sabra Gwenaurát bámulta.
– Van más megoldás is – mondta. – Téged nem lehet megölni. De jobbat is ki tudok találni: be foglak zárni, Sabra. Élve eltemetlek valahová, ahonnan milliónyi év alatt sem szabadulhatsz ki. Tudod, hová? A Telekron barlangjába, hogy mindig szemed előtt legyen a gép, amely a sírkamrádban tart élve. Azt akarom, hogy elátkozd, amiért nem engedi, hogy meghalj. Igen... Vagy kitalálom, hogy tehetném halhatatlanságod vég nélküli haldoklássá. Egy lánccal, amely meggátolja, hogy szétzúzd a Cellarodat, vagy valami más, mulatságos eljárást. Kapjuk el, Gothrián!
– Hívd az embereket, Djeliza! – szólt szenvtelenül a nő.
A zöld lány meghúzta a falon függő csengő zsinórját.
– Csak nem hitted, hogy egyedül vártam rád, Haldan – mondta az istennő. – A Yanessa-szigetvilágról magammal hoztam egy csapat hűséges, engedelmes fegyverest. Az, amiket elmondtál, meggyőzött, hogy hibát követnék el, ha életben hagynálak. Sajnálom.
Balthis egészen eddig félrehúzódott, a jelenlévők tudomást sem vettek a létezéséről. Amikor meghallotta a lábdobogást, odalapult a falhoz, az ajtó mellett, s megvárta, amíg húsz férfi, a szigetvilág kalózainak öltözetében, belép a terembe. Aztán kiszaladt, és a külső erkélyen sietve lemászott a földszintre. Csak ekkor vette észre, hogy a palotát körülölelő köd már nem jég fölött lebeg: Haldan Zohare csónakja egy kis lépcsőhöz kötve a vízen ringott.
A palota is hatalmas tutajként lebegett, és néhány métert süllyedt, ahogy a jéghegy, amely fenntartotta, eltűnt. A csövek a vízbe sugározták hőjüket. De még valami történt.
– Szent ég... – suttogta, és a sötétbe meresztgette a szemét. – Ez már nem Vellameer tava!
A köd szétoszlott, és úgy ötszáz méter távolságban fák fala rajzolódott ki az ég sokkal világosabb hátterén. A fakoronák mintha észak felé haladnának. A lányka becsukta és megint kinyitotta a szemét, s merőben másként látta a világot: nem a fák mozogtak, hanem az úszó palota, amely a Missis sodrától hajtva elhagyta a tavat, és a főcsatorna közepe felé tartott. A következő gondolat megdermesztette: a Mennydörgés vízesés közel, nagyon közel van, az áramlás pedig egyre erősebb.
Balthis rekedten nyöszörögve a lépcsőhöz kötött bárkához szaladt, eloldotta, és felkapta az evezőket. Néhány bizonytalan kísérlet után tudta, hogyan kell irányítani, s teljes erővel a part felé igyekezett. Távolról már hallotta a dübörgő zajt, és rémülten felsikoltott.
A lányka könnyektől vakon az evezésre összpontosította a figyelmét, mert bár távolodtak, a palota fényeit ugyanolyan közelinek látta, ami azt az ijesztő érzést keltette fel benne, hogy az épülettel együtt a pusztulásba rohan. Aztán, talán százméternyire a parttól, a csónak belekerült a folyó egy sokkal lassúbb ágába. Végül az orr egy sziklának ütközött.
Itt még tömörebb volt a sötét, mint másutt. Amint Balthis megpillantotta a növényzet fekete szövevényét, belevetette magát a vízbe, és elkeseredetten a part felé kezdett úszni. Kezei iszapot és köveket tapintottak. Reszketve és kábán bevonszolta magát a bokrok közé a szárazra, még a tüskéket és a beledöfő ágakat sem érezte. Robajlott a vízesés. Balthis egy sziklának támaszkodva arrafelé nézett, s megpillantotta a nagy, kör alakú építmény fényeit, talán negyedmérföldnyire a torkolattól. A fények hirtelen elhalványultak, majd eltűntek. Balthison lelki zsibbadtság lett úrrá, amelyet csak nagy sokára váltott fel a megkönnyebbülés, hogy ő túlélte.
Sokáig vakon bolyongott az erdőben, míg az éjszaka közepe táján rá nem lelt egy nyugat felé vezető ösvényre, nekivágott, bár rázta a hideg. Hajnalban még mindig a mezőkön haladt Vellameer külvárosa felé.
XVI.
– Látogatód van – dörmögte Valthur, ahogy belépett Balthis kis szobájába.
A lányka rámosolygott az álláig húzott takarók alól. A szőke lovag szabadnapot kért, hogy ápolhassa, s meglepő figyelmességgel gondoskodott róla. Félreállt az ajtóból, s belépett Joranne Polander jól fésülten, komoly, jómódú polgárként öltözve. Félénk pillantást vetett Balthisra, és közelebb ment hozzá.
– Hogy vagy? – motyogta.
– Jól. Csak megfáztam. – Balthis az ágy melletti székre mutatott. – Ülj le! Örülök, hogy meglátogattál.
Valthur kiment, a lány pedig leült, és idegesen tördelte a kezeit.
– Tudod, Balthis, már tegnapelőtt is eljöttem, amikor értesültem arról, mit tett veled Commaroy. Az az állat... – Hangja elcsuklott, sírva fakadt. Hüppögve folytatta. – Ó, Balthis...! Amikor elmondták, hogy az utcán rád támadt, és hogy megsérültél, meg tudtam volna ölni! A piszok disznó! Csak nevetett, miközben becsapott, mert csak neked akart ártani. Az egésznek én vagyok az oka.
– Dehogy! – Balthis megszorította Joranne kezét. – Neked ehhez semmi közöd, tudom, hogy őszintén beszélsz.
Joranne a fejét rázta.
– Nem úgy viselkedtem veled, ahogy barátnőhöz illik. Elhoztál abból a mocskos faluból, segítettél rajtam, én pedig hálaképpen elgáncsoltalak. A szégyentől el kéne ásnom magam a szarba, ahelyett hogy ide jövök hozzád! – megszívta az orrát.
Kis ideig még döngette a mellét, elmondta magát hülyének, gyalázatosnak, átkozta Chalpa Commaroyt, és kérte Balthist, hogy bocsásson meg neki. Balthis megvárta, hogy lecsillapodik, aztán megkérdezte, hogy megy a munka.
– A pultod kérded? Két napja nem nyitottam ki. Nem tudok többé a Korahokkal lakni, a bűzös kocsijaikban, körülöttem folyton azzal a vén tehén Cassirinával, aki vég nélkül hajtogatja, hogy ezt ne tegyem, azt tegyem. Balthis, vissza akarok jönni hozzád! Visszafogadsz?
– Rendben – bólintott a lányka. – Együtt kezdjük újra.
Joranne ismét szipogni kezdett, megölelte Balthist, és azt kiáltotta, hogy nem érdemel semmit, nemhogy ennyi megértést egy olyan lánytól, mint Balthis. Meghatódott a tulajdon gonoszságán és a gondolaton, hogy van emberi lény, aki képes megbocsátani neki. Kényszerítette Balthist, hogy hivatalosan ismerje el a hibáit, amelyeket az ujjain sorolt elő, egyiket a másik után, aztán könyörgött, hogy mindegyikért oldozza fel. Ünnepélyesen megesküdött, hogy a jövőben egészen más Jorannét fog megismerni, és kötelezte magát, hogy egy álló hónapig egyedül, Balthis segítsége nélkül fog felmosni és vacsorát főzni. Balthis hagyta, hadd mondja csak a magáét, mert látta a lány megindultságát, s tudta, hogy ki kell beszélnie magát. Fél klepszidra múltán Joranne letörölte a könnyeit, és szólt Valthurnak, hogy elmehet, ha akar, mert majd ő gondoskodik a bevásárlásról és a többi tennivalóról.
– Voltál a vízesésnél? – kérdezte Balthis.
Joranne rámeredt.
– Hihetetlen! Ettől aztán tátva marad az ember szája, mi? Nem, nem voltam, de ma reggel félig kihalt volt a város. Azt beszélik, hogy tegnap legalább százezren mentek arra a partra... Hogy is hívják?
– A Könnyek partja.
– Aha. Éppen a Mennydörgés vízesés alatt. Mintha mindenki megőrült volna. A boltok majdnem mind zárva vannak. A fél város odament, hogy csónakokkal kutassák a folyót, vagy a parton keresgéljenek. Vergine Albarose palotája darabokra hullott. A Nagy Helyettes tízezer aranyat ígért annak, aki megtalálja az istennőt. Hihetetlen dolog, én mondom! Soha nem láttak még ilyet itt, Vellameerben.
– És még nem találták meg? – kérdezte Balthis, és eszébe jutott a szőke lány, akinek arcáról a lélek halálát olvasta le.
– Nem. De Vergine Albarose halhatatlan, mindenki tudja. Talán a folyó mélyebben besodorta a torkolatba. Előbb-utóbb kifogják. Viszont több holttestet is találtak a Könnyek partján. Akik visszajöttek a városba, a legeltérőbb dolgokat mesélik. Talán az istennő papjai voltak, talán voltak köztük idegenek is. Azt is hallottam, hogy az egyik halott Halvagar, a barátod. Aztán egy Feterne nevű ember, akit Goze Bovelia iskolájában ismertem meg. – Joranne elcsodálkozott. – Ki tudja, mi dolga lehetett a palotában!
Balthis egy szót sem szólt. Még Valthurnak sem mondta el az igazat, nehogy elterjedjen a hír, és mások is kérdezősködni kezdjenek. A maga részéről befejezettnek tekintette a kalandot. Vellameerben nem lesz többé semmiféle istennő, legalábbis addig, amíg Sabra Gwenaura be nem jelenti, hogy ő a Föld egyedüli istennője.
A palota pusztulását csak ő és Djeliza élhette túl, akinek a testét örök életű energia működtette. Haldan Zohare és Madel Gothrián biztosan meghalt. Ami Vergine Albarosét illeti, lehetséges, hogy a folyó a tengerig elvigye, ha még a Telekronhoz van kapcsolva, de ebben nem hitt Balthis.
Másnap beigazolódott a gyanúja, mert egy hír szerint a katasztrófa áldozatai között találtak egy szőke, ismeretlen lányt is. Gothrián és Chalpa Commaroy holttestét azonosították, s a nép úgy vélekedett, hogy mindnyájan az istennő papjai voltak. Balthis és Joranne visszatértek a piacra, és azt a lakk-készletet kezdték árulni, amit Joranne az öreg Cassirinával készített.
Aznap délután Joranne elment a szállítókhoz, hogy üvegeket, dobozokat és alapanyagokat rendeljen, így Balthisra maradt a pult. Ebédidő után néhány klepszidrával, amikor a tér még félig kihalt volt, a lánykát, aki éppen rendet rakott a pult alatti ládákban, jól ismert hang riasztotta meg.
– Körömlakkot szeretnék venni, Balthis kisasszony.
Balthis felegyenesedett, s elámultan megpillantotta Sabra Gwenaurát, aki elegáns, prémszegélyes téli útiruhában hanyagul a pultnak támaszkodott. A barna hajú istennő barátságosan rámosolygott.
– Meg sem szólalsz? Meglepődtél? – kérdezte. – Tudtam, hogy itt talállak, és meglátogattalak. El akarok búcsúzni tőled. Indulok.
– Visszatérsz a Magasföldre? – motyogta a lányka.
– Igen. Laranában szállok hajóra néhány napon belül, megállok a Szigetvilágon is. De még találkozunk! Néhány éven belül vissza akarok jönni, miután Haurasiában rendbe tettem a dolgokat. Nagy terveim vannak, Balthis, tudod? Az emberiségre új jövő vár, amely végre haladást és civilizációt hoz. Nem fogom elfelejteni, hogy segítettél rajtam! Itt, Vellameerben is meg fog változni minden, s szeretném, ha ebben neked is részed lenne.
– Én... köszönöm, istennő!
– Ne nézz ilyen rémülten! – A lány rávillantott egy mosolyt. – Ha kedved van, dolgozhatsz nekem. Tehetséges emberekre lesz szükségem, és te fürge eszű, értelmes kislány vagy. Ismered már a céljaimat: iskolák, gyárak, társadalmi rend, jobb életkörülmények mindenkinek. A népek túl sokáig éltek nyomorban és tudatlanságban. De majd beszélünk róla bővebben! Ugye tényleg itt akarsz maradni?
– Igen. A lakkot jól veszik, aztán meg Joranne... a lány, aki segít nekem, és én arra gondoltunk, hogy mi lenne, ha másféle szépítőszert is gyártanánk. Valthur is jól érzi magát. És itt van a házunk.
– Nagyszerű! Sok szerencsét!
– Djeliza veled megy?
– Ah, Djeliza! Nem, szegényke nem tudta elviselni a megrázkódtatást, ahogy a palota a vízesésbe zuhant. A félelemtől szétoszlott a teste. Egy szép napon az első arra járó emberi lény alakját magára fogja ölteni. – Sabra Gwenaura Balthis arcát fürkészte. – Ahogy ismerlek, te is kivetted a részed abból, ami a palotával történt. Így van?
A lányka kusza mondatokkal beszámolt az eseményekről attól kezdve, hogy elrabolták. Az istennő elkacagta magát, mikor megtudta, hogyan használta fel Balthis a kloroformot, s megjegyezte, hogy az emberek nem is sejtik, micsoda kalamajkába keverednek, ha összeakasztják a bajszukat ezzel a kis ördögfiókával.
– Helyesen ítéltelek meg, Balthis – mondta. – Bárhová menj is, baj és pusztulás jár a nyomodban. Mintha valami hatalmas erőt vonzanál, ami képes egyszerre rombolni és építeni. Különös. – Töprengve csóválta a fejét.
A lánykának összeszorult a szíve, mert eszébe jutott, hogy sok-sok hónappal előbb Strysében szinte ugyanezt mondta Fioreste Saviodoro is, amikor a tenyeréből jósolt. Ám valójában nem hitte el ezeket a szavakat. Még beszélgettek egy kicsit, aztán a szép lány búcsút vett, és ismét megígérte, hogy néhány év múlva visszatér. Balthis a tekintetével kísérte, ahogy eltűnt a külváros felé, ahonnan egy kereskedőkaraván indul útnak estefelé a keleti partra. Sokáig kedvetlen volt, nyomasztó gondolatok jártak a fejében.
Másnap reggel megbízta Jorannét, hogy menjen ki a piacra, ő pedig egész napra bérelt egy kocsit, s kifelé indult a városból egy keletre vezető, hepehupás, elhagyott úton. Indulás előtt a nyakába akasztotta az aranyműves készítette medálkulcsot, a másikat pedig zsebre tette. Egész éjjel azokon a hazugságokon rágódott, amiket az a lány mondott neki, akit barátnőjének hitt, és aki talán mindennek ellenére valóban a barátnője. A legfontosabb kérdés az volt, hogy vajon mire lenne képes Sabra Gwenaura, csak hogy megőrizze titkait és hatalmát? Minden egyes lépését körültekintően kiszámította, s minden cselekedete mögött rejtett szándékok és célok húzódtak.
Szinte teljesen biztos volt, hogy akkor este az istennő pontosan meghatározott okból kereste fel: Sabra Gwenaura tudta, hogy Balthis megszerzett valahogy egy medált, és ki akarta cserélni egy másikkal, ami külsőleg teljesen azonos volt. Nem egyszerűen elvenni tőle, ami még érthető lett volna, hanem kicserélni. Magával vitte a fehérarany másolatot, s otthagyott helyette egy ugyanolyant, aminek megvolt az a tulajdonsága, hogy felforr rajta a víz, akár az eredetin. Balthis el sem tudta képzelni, mire volt jó ez a mesterkedés. S bár nem nagyon tetszett neki az ötlet, hogy visszatérjen a Telekron barlangjába, mindenféleképpen tudnia kellett, hogy Sabra Gwenaura maradt-e a világ egyedüli, örök és halhatatlan ura. Amit a lányka a barlangban látott, világosan megmutatta, milyen jövő vár az emberiségre.
Dél előtt ért a völgyecske torkolatához, amelynek szélén az egykori hercegi palota romjai álltak. A kocsit a ledőlt falakon kívül hagyta, s belépett a belső udvarra. De alig tett húsz lépést, a torkában kezdett dobogni a szíve: egy félig leomlott fal mögül botladozó, nyomorúságos alak bukkant elő. Horzsolások és vágások borították a testét, s égő szemekkel közeledett a lányka felé.
– Haldan Zohare! – suttogta Balthis döbbenten.
A szőke ifjú vérfagyasztóan elmosolyodott.
– Szóval te élsz és virulsz. De nem rád vártam. Hol az a hiéna? Találkoztál vele? Beszélj már, te kis majom! – Erősen megragadta a vállát.
– Tegnap este Laranába indult – szólt elakadó lélegzettel Balthis.
– Elment? Biztos? – A férfi megrázta. – Tudni akarom az igazat!
– Vissza akar térni Haurasiába, uram. Esküszöm, igaz!
Haldan Zohare elengedte.
– Elment! Három napja kérem az eget, hogy a kezem közé kaparinthassam. Halhatatlan vagy sem, biztos lehetsz benne, hogy el tudnám intézni. És most elment! Laranába, azt mondtad? Akkor sincs veszve semmi: utolérhetem, bújjon akár a világ végére.
– Hogy élted túl, uram?
– Mi? Ó, a vízesést érted? Merő véletlenből! A külső erkélyen álltam, és egy pillanattal azelőtt, hogy a palota belezuhant volna a pokolba, levetettem magam róla. Száztíz métert zuhantam, és végül két szikla közé estem. De a sors nem akarta, hogy meghaljak. Te meg minek jöttél ide? Mi az ott a nyakadban? Istenek Istene, a kulcs! A kulcs! Hol találtad?
Balthis nem válaszolhatott, mert az ifjú erőszakos mozdulattal letépte a nyakáról a láncot, mire Balthis előrebukott és felnyögött fájdalmában. A férfi arca eltorzult.
– A kulcs! – ismételte, és az izgalomtól csillogó szemmel vizsgálgatta a holmit. – Most a markomban vagy, Sabra! Ó, mit nem adnék, ha a saját szemeddel láthatnád, átkozott vipera! Hogy ugyanazt érezd, amit én, amikor felmutattad előttem a halálomat. De nem számít, kicsi, édes, gonosz Sabra! Magadtól is rá fogsz jönni, hogy mit tettem, amikor a tükörbe pillantva észreveszed szép arcodon a ráncokat. És aztán lassacskán úrrá lesz rajtad a rettegés.
Balthisra ügyet sem vetve a férfi megfordult, és a sziklafallal szomszédos épület felé sietett, a lányka pedig követte. Amikor odaértek a nagyherceget és udvarát ábrázoló mozaikhoz, Haldan győzedelmesen a lánykára pillantott, fölemelte a medált, s beleillesztette a tükörképbe, majd benyomta a mélyedésbe. A következő pillanatban a dombormű mögül lilás láng csapott ki, félelmetes hévvel körülnyaldosta a férfi testét, valóságos élő fáklyává változtatta őt. Haldan Zohare a szó szoros értelmében hanyatt vágódott, s görcsös haláltusában a földön fetrengett. Balthis az arca elé kapta a kezét, hátat fordított a rettenetes jelenetnek, és sokáig állt így, mozdulatlanul.
Később meggyújtott egy olajmécsest, és visszatért a föld alatti folyosó bejáratához. Az ifjú mozdulatlan testét elégett ruhájának vékony rétege fedte, s az egész nem volt más, mint egy vörös seb. Egyik keze még mindig a medálkulcsot szorította, amelynek Balthis most már ismerte a titkát, a kegyetlen elővigyázatosságot, amiről Sabra Gwenaura gondoskodott, amikor úgy ítélte, hogy Balthis túl sokat tud. Sabra Gwenaura valójában választás elé állította őt: ne fürkészd a titkaimat, és életben maradsz, de meghalsz, ha ártani próbálsz nekem. A maga szempontjából még nagylelkű volt egy egyszerű kislánnyal, akit egyetlen ökölcsapással is eltehetett volna az útból. Balthis mégsem tudta gyűlölni; megértette őt.
Kivette a zsebéből a másik medált, amit egyszer már baj nélkül használt; a hat lándzsával átdöfött oroszlán tükörképei egymásba illeszkedtek, és az ajtó feltárult. Az előző alkalomnál még súlyosabban terjengett az oszlás szaga a föld alatt. Bambolisa Grenth holtteste még mindig a lépcsőn hevert, de más helyzetben. Balthis arra gondolt, hogy bizonyára átkutatták a ruháját, ahogy a kulcsot keresték. A lámpák fényét követve odaért, ahol Darth Larimani holtteste őrizte a Telekront.
Valamennyi Cellart kitépték és a falhoz csapták, kivéve jobbra az utolsó előttit, amely a lyukba illesztve zöldesen világított. A lányka közelebb ment, és elolvasta a fémkupak végén álló nevet: Sabrina Granieri. Néhány pillanatig kifejezéstelen tekintettel bámulta. Aztán megragadta a végét, és kihúzta a gépből. Még meleg volt. Kezében tartva elhagyta a helyiséget.
A romos trónteremben behúzta maga után a mozaikot, és az ajtó halk kattanással bezárult. A magasban felhők borították az eget, néhány esőcsepp hullott a padló porába. Hamarosan vihar zúdul az erődpalota omladékaira.
– Balthis... – suttogta egy elhaló hang.
Ijedten összerezzenve hátrafordult. Haldan Zohare meggyötört arcából tágra nyílt szemek néztek rá; a nyers, összezsugorodott húsban csak a szemek fehérlettek.
– Balthis! – A férfi kínlódva felemelte reszkető kezét, s könyörögve széttárta az ujjait.
– Uram, te élsz? – dadogta a lányka, és lehajolt hozzá. Ajkát harapdálta. – Sajnálom! Sajnálom!
– Add nekem! – Hangja csak sóhajtás volt. – Tedd a kezembe. Én akarom...
Balthis nagyot nyelt. Habozott pár pillanatig, aztán az összeégett tenyérbe helyezte Sabra Gwenaura Cellarját. A férfi ujjai ráfonódtak. Lassan, görcsös erőfeszítéssel felemelte a karját. Elgyengülten elengedte, s a kristálycső, amely egy istennő életét jelentette, a földnek ütődött és kettétört.
– Eltört? – nyögte hosszú csend után, behunyt szemmel.
– Igen, uram. Kétfelé törted. – Úgy látta, hogy a férfi szája sarkában mosoly bujkál.
– Nem kell... félned... magad miatt. – Rettentő kínnal ejtette ki a szavakat. – Nemrég Laranában jártam... Amikor megtudtam, hogy Bambolisa és Darth meghaltak... Elhelyeztem egy szerkezetet a hajón. Egy bombát.
– Sabra Gwenaura hajóján? – Balthis emlékezett arra a napra, amikor látta az ifjút visszatérni a partról a vörös bundás emberekkel. – Egy bombát, uram?
– Egy bombát. A Nyugati-tenger közepén fog robbanni. És nem marad több isten, aki az emberiséget kormányozza. De jobb így... az ember sorsa az, hogy egyedül találjon rá a maga útjára. Véget ért a küldetésünk. Egy napon... valaki majd megírja, hogy az őrzők végül eleget tettek a feladatuknak. Ugye, így van?
– Igen, uram – suttogta Balthis.
Haldan Zohare kinyitotta a szemét, és néhány percig az eget bámulta, de már nem látta. Aztán hosszú sóhaj hagyta el a tüdejét. Tekintete megmerevedett, kihunyt benne az élet.
Balthis felállt, megszívta az orrát, s ruhája ujjával letörölte a könnyeit. Megfordult, átment a belső udvaron a leomlott kapuboltozat alatt. Alig volt tudatában annak, hogy mit tesz; felszállt a kocsira, s a szelíd lovacskát kifelé irányította a völgyből.
Egyetlen, újból és újból visszatérő jelenetet látott maga előtt, mintha a képek meghipnotizálták volna: a végtelen, szürke tengert látta, és egy kelet felé vitorlázó hajót; hirtelen villanás, a gerendák széthasadnak, néhány rövid percnyi füst és káosz, aztán semmi.
– Ó, Sabra... Sabra! – mormogta. Üresnek, kábultnak érezte magát.
Az égből sűrű téli eső kezdett hullni, amely arcán összekeveredett a langyos, kesernyés könnypatakokkal. A vihar erősödött.
Balthis átkozódva zsebkendőt kötött a fejére, a ló hátán megcsattintotta a gyeplőt, hogy ügetésre nógassa; egyre gyorsabban haladtak az úton, amely néhány mérfölddel odébb Vellameer mezői és veteményeskertjei közé jutott. A lányka alig várta, hogy hazaérjen.