(Tartalom)
Hatalmas, narancssárga nap ragyogott előttük; sugárzásának erejét csak a nagy távolság és az űrhajó automatikus védőpajzsa csökkentette valamelyest. Körülöttük a világűr sötét, végtelen mélységében szétszórva parányi fehér csillagok milliárdjai izzottak. Közvetlenül a hajó alatt a Myrkr bolygó Északi Nagyerdőjének nyugati szegélyén már közeledett a hajnal.
Az erdő néhány lakójának utolsó hajnala.
Pellaeon, a Chimera birodalmi csillagromboló kapitánya az irányítótorony ablakából figyelte, ahogy a felszíni csapatok arcvonala egyre közelebb húzódik a célterülethez. Tíz perccel korábban a gyűrű bezárult, és jelentés érkezett odalentről, hogy az előkészítő hadmozdulatokat befejezték. A Chimera egy órája biztosította az ostromzárat, mindenki a támadási parancsot várta.
Lassan, szinte lopva, Pellaeon oldalra fordította a fejét. Mögötte, kissé jobbra, Thrawn főadmirális a parancsnoki székben pihent; kékes árnyalatú arca kifejezéstelennek tűnt, ragyogó, vörös szeme a beérkező jelentéseket tanulmányozta, melyek papírcsomói már halomba gyűltek széke körül. Szótlanul, szinte mozdulatlanul ült a felszíni csapatok utolsó jelentése óta, dacára annak, hogy a parancsnoki híd személyzete már nyugtalankodott.
Pellaeon régen felhagyott a meddő kísérletezéssel, hogy megkísérelje Thrawn döntéseinek lényegét előre kitalálni. A tény, hogy a császár Thrawnt nem teljesen humán származása ellenére is a tizenkét főadmirális egyikévé nevezte ki, már önmagában is bizonyította képességeit, annál is inkább, mert a császár közismerten erős faji előítéletekkel viseltetett a hasonló ügyekben. Sőt, mióta Thrawn a Chimera parancsnoka lett, és tevékenységét rögtön a Birodalmi Flotta újraszervezésével kezdte; nos, Pellaeon nemegyszer tapasztalta a főadmirális hihetetlen stratégiai képességeit. Bármi célja legyen is a támadás késleltetésével, Pellaeon biztosan tudta, jó oka van rá.
Lassan visszafordította fejét, mozdulata azonban így sem kerülte el a főadmirális figyelmét.
– Van kérdése, kapitány? – Thrawn kellemesen zengő hangja egy pillanatra félbeszakította a parancsnoki híd személyzetének pusmogását.
– Nincs, uram.
A ragyogó szempár végigmérte, Pellaeont, aki felkészült a büntetésre Azonban Thrawn nem élt afféle kegyetlen módszerekkel, amelyek a legendás Nagyurat; Darth Vadert jellemezték.
– Bizonyára csodálkozik, miért nem támadunk – kérdezte udvarias hangon a főadmirális.
– Valóban, uram. Minden egységünk készen áll.
– A katonai erőink igen – bólintott Thrawn. – Ám a megfigyelők, akiket Hyllyard Citybe küldtem, még nem.
– Hyllyard Citybe? – pislogott Pellaeon.
– Igen. Valószínűtlennek találtam, hogy egy olyan ravasz ember, mint Talon Karrde felépítsen egy bázist az erdő közepén anélkül, hogy komoly kapcsolatot tartana fenn a környezetével. Hyllyard City túl messze fekszik ahhoz, hogy ott bárki is közvetlenül tudomást szerezhessen a támadásunkról, a városban tapasztalható bármily feltűnő tevékenység elvezet minket a titkos távközlési rendszerhez, ezen keresztül nyomára bukkanhatunk Karrde kapcsolatainak, s felgöngyölhetjük a szálakat, végül megtalálhatjuk őt magát is.
– Értem, uram – felelte Pellaeon összeráncolt homlokkal. – Ezek szerint nem kívánja Karrde egyetlen emberét sem élve elfogni.
A főadmirális elmosolyodott.
– Éppen ellenkezőleg. Azt szeretném, ha az embereink elhagyott, üres bázist találnának.
Pellaeon futó pillantást vetett a félig megvilágított bolygóra.
– Ebben az esetben, uram minek támadjuk meg?
– Három okból, kapitány. Először is, mert mint minden ember, Talon Karrde is elkövethet néha hibákat. Remélhetőleg a gyors kiürítés izgalmában hátrahagy egynéhány fontos nyomot. Másodszor, mint említettem a bázis elleni támadás elvezet bennünket a Hyllyard Cityben kiépült kapcsolatához. Harmadszor pedig, lehetőséget ad csapatainknak a felszíni hadmozdulatok gyakorlására.
A ragyogó szempár Pellaeonra meredt.
– Ne felejtse el, kapitány, már nem az a célunk, hogy az ellenség utóvéd egységeivel csatározgassunk, mint azt az elmúlt öt év során. Mióta megszereztük a Tantiss-hegyet és a néhai császár Spaarti hengerkészletét ismét miénk a kezdeményezés. Hamarosan megindítjuk a harcot, hogy bolygókat szerezzünk vissza a lázadóktól, ehhez pedig legalább annyira képzett felszíni haderőre van szükségünk, mint amilyen a flotta állománya.
– Megértettem, főadmirális úr – hajtott fejet Pellaeon.
– Helyes. – Thrawn ismét a monitor fölé hajolt. – Elérkezett az idő. Adjon jelet Covell tábornoknak a támadás megkezdésére.
– Igen, uram – vágta rá Pellaeon, és visszatért a helyére. Ellenőrizte a műszereket; bekapcsolta a kommunikátort – szeme sarkából látta, hogy Thrawn is aktiválja a magáét. Talán a kémeinek küld üzenetet Hyllyard Citybe.
– Itt a Chimera – tagolta Pellaeon. – Kezdjék meg a támadást!
– Értettem, Chimera – felelte Covell tábornok sisakmikrofonján keresztül. Vigyázott, hogy a megvetés, amit érez, ne csendüljön ki hangjából. Megint a szokásos eset, ahogyan előre sejtette is. Az ember végigcserkészi az erdőt, mint valami hülyegyerek, lehozza a felszínre a csapatait meg a járműveket, azután vár, amíg a flotta tisztjei makulátlan egyenruhájukban a csillogó űrhajójuk átkozottul tiszta felszínén befejezik végre a teázást és kiadják a támadási parancsot.
Nos, helyezzék magukat kényelembe, gondolta gúnyosan a magasban lebegő csillagrombolóra tekintve. Vajon Thrawn főadmirális igazi eredményt vár, vagy csak showműsort szeretné látni a pénzéért: Közelebb hajolt a műszerfalhoz és helyi frekvenciára kapcsolta a kommunikátort.
– Covell tábornok valamennyi egységnek: megkaptuk a zöld jelzést, indulunk.
A visszajelentések nyomban megérkeztek; az AT-AT lépegető acélváza enyhén megremegett, és a jármű nehézkés mozdulatokkal megindult az erdőn keresztül a tőlük nagyjából kilométernyire elhelyezkedő tábor felé. Előttük olykor feltűnt egyik vagy másik apró AT-ST felderítő-lépegető; ezek kettesével, egymást biztosítva cirkáltak az AT-AT előtt; rejtőzködő ellenséget, és csapdákat kutatva.
Nem mintha az efféle gyerekes trükk bármit is segíthettek volna Karrdénak. Covell a birodalmi haderőknél leszolgált évei során több száz felszíni támadást vezetett, tökéletesen ismerte az általa irányított harci gépezetek lehetőségeit.
A monitoron felragyogott a hadmozdulatok modellje, a vörös, fehér és zöld pontok az AT-AT, AT-ST és egyéb harci járművek helyzetét jelezték, amint egyenletesen nyomultak előre Karrde tábora felé. Jó, de mégsem tökéletes. Az északi AT-AT egység, és a hozzá tartozó harci járművek kissé elmaradtak a támadó éktől.
– Kettes egység, zárkózzon fel! – utasított.
– Mindent elkövetünk, uram – hangzott a válasz gyengén, mintha jóval távolabbról érkezne; mivel a Myrkr magas fémtartalmú növényzete jelentősen leárnyékolta az adást. – Vastag indákkal átszőtt terepen haladunk, és ez sajnálatosan lassítja a felderítőinket.
– Az AT-AT-k haladását nem gátolja?
– Nem, uram; de szeretném összetartani az egységet. – A zárt alakzat kitűnő szempont az akadémián végrehajtott manővereknél őrnagy – vágott közbe Covell –, de nem veszélyeztetheti egy átfogó hadmozdulat sikerét. Ha az AT-ST-k nem képesek lepést tartani, hagyja hátra őket.
– Értettem, uram.
Covell megszakította a kapcsolatot. A főadmirálisnak legalább egy dologban igaza volt: a csapatoknak rengeteg harcászati gyakorlatra lesz még szükségük, hogy megfeleljenek az elvárásoknak: egyelőre tapasztalatlanok. Közben az északi egység alakzata átszerveződött, néhány harci jármű előrenyomult, őket követték a lépegetők; az AT-ST-k pedig a hátvédet alkották.
A műszerfal figyelmeztető jelzése tudtukra adta, hogy a tábor közelében járnák.
– Jelentést kérek! – parancsolta a jármű legénységének.
– Minden fegyver bevetésre készén – jelentette a lövegkezelő a célkereső képernyőre meredve.
– Ellenállásnak nyomát sem látom – tette hozzá a vezető.
– Legyen óvatos! – figyelmeztette Covell, majd, átállította a frekvenciát, és kiadta a parancsot: – Minden egységnek: rajtaütés!
És áttörve a sűrű növényzeten, az AT-AT előrenyomult a tábort övező tisztásra.
Lenyűgöző látvány volt, amint az erdőt borító hajnali félhomályból egyszerre négy AT-AT tört elő, lábaik körül AT-ST-k és más kisebb harci járművek sürgölődtek; fürgén körbevéve a sötét épületeket.
Covell tekintete végigfutott az érzékélők kijelzőin. A bázison két energiaforrás továbbra is működött; az egyik a központi épületben, a másik valamelyik külsőbarakkban. Ennék ellenére célfelderítő sugaraknak, fegyvereknek vagy erőtérnek nyoma sem látszott. A műszerek jelezték, hogy a külső épületben nincs élőlény. Ezzel szemben a központiban...
– Húsz nyüzsög a fő épülettömbben, tábornok úr – jelentette a négyes számú AT-AT parancsnoka. – Mindannyian a központi részben.
– Azt persze nem jelentik, hogy emberi lények-e – mormogta Covell járművének vezetője.
– Talán álcázó berendezésük is akad – morogta. Covell kibámulva az ablakon: Még mindig nem észleltünk mozgást a táborban. – Nézzük meg közelebbről! Támadó egység, előre!
A csapatszállító járművek ajtaja kivágódott, mindegyikből nyolc katona ugrott elő, sugárfegyvereiket testpáncéljukhoz szorítva. Felük azonnal megfordult, hogy hátulról biztosítsa a többiek előrenyomulását a sötét épületek közé. Mindannyian fedezékbe húzódtak, várták, míg társaik is elfoglalják helyüket. Jó évszázados taktika volt ez, Covell mégis előszeretettel alkalmazta dzsungelharc esetén. Most itt a lehetőség, hogy a katonák is alaposan kitanulják minden fortélyát. Egymást váltva fedezéktől fedezékig szaladtak, így közel érve meg a főépületet. Közben kisebb csoportok kettéváltak, és átkutatták azt a terepszakaszt, amit a többiek maguk mögött hagytak. Az elöl haladók elérték a központi épületet; vakító fények világították be az erdőt, amikor betörték az ajtót. Apró zavar támadt, amikor a katonák egymást akadályozva behatoltak a szűk bejáraton.
Azután néma csend, amit csak az alegység parancsnokok rövid utasításai szakítottak meg. Covell a műszereket figyelte... végül megérkezett a jelentés.
– Covell tábornok, itt Barse hadnagy. Átkutattuk a célterületet, uram. Nincs itt egy lélek sem.
Covell bólintott.
– Rendben van, hadnagy. Mi az ábra?
– Úgy tűnik, sietve távoztak. Rengeteg holmit itt felejtettek, de főleg mindenféle szemetet.
– Ezt majd a kutatócsoport meghatározza – utasította rendre Covell. – Csapdáknak nincs nyoma?
– Egyáltalán nincs, uram. Ja, és az élőlények, amelyeket a műszerek jeleztek, hosszú szőrű kis állatok voltak. Azon a fán élnek, amelyiknek a törzse keresztülnőtt a főépület tetején.
Covell ismét bólintott: Ysalamiriknek hívják őket Thrawn az utóbbi hónapokban meglehetősen sokat foglalkozott ezekkel az ostoba teremtményekkel, de, hogy mi közük a háborús erőfeszítésekhez, arra Covell nem tudott rájönni. Remélte, hogy a flotta tisztjei egyszer majd őt is beavatják a titkokba.
– Biztosítsák a terepet, amíg a kutatócsoport végzi a munkáját! – parancsolta a hadnagynak. – Helyezzék kényelembe magukat, a főadmirális ugyanis alaposan át akarja vizsgáltatni ezt a helyet.
– Nagyszerű, tábornok! – mondta a hang a nagy teljesítményű erősítőberendezések ellenére is alig hallhatóan. – Folytassák a kutatást!
Mara Jade, aki a Wild Karrde pilótaülésében foglalt helyet, most oldalt fordult, hogy láthassa a mögötte álló – Azt, hiszem, ez az – vélte a lány.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Talon Karrde nem hallotta a szavakat, csak állt ott szótlanul, és az űrhajó ablakán át a távoli bolygót figyelte. A Wild Karrde a kékesfehér aszteroida közelében vesztegelt, mely ebből a szögből félhold alakúnak látszott. Mara éppen azt fontolgatta, hogy megismétli a szavait, amikor a férfi megszólalt.
– Igen. Azt hiszem, ez az – mondta. Hangja nem árulta el a lelkében dúló érzelmeket.
Mara pillantása találkozott a másodpilóta székében ülő Avesével, majd megint Karddéra nézett.
– Nem kéne továbbmennünk? – kérdezte a lány. Karrde mély lélegzetet vett, és Mara megértette, hogy a Myrkr nem csak a bázist jelentette a férfinak, hanem az otthonát is.
Igyekezett másra gondolni: Tehát Karrde elveszítette az otthonát, ez szomorú dolog, azonban élete során ő ennél már sokkal többet is elveszített, mégis kibírta valahogy. Majd Karrde is túlteszi magát rajta...
– Az előbb azt kérdeztem, továbbmenjünk-e:
– Igen, hallottam – biccentett Karrde. A szomorkás kifejezés eltűnt az arcáról. – Azt hiszem, várnunk kellene még, hátha otthagytunk valami nyomot, ami elvezetheti őket a rishi bázisunkhoz.
Mara megint Avesre pillantott.
– Nagyon alapos munkát végeztünk – közölte Aves. Nem hiszem, hogy bármi utalás lett volna Rishire, kivéve a főkomputert, de azt az első csoport magával vitte.
– Egyetértek – felelte Karrde. – De... hajlandó vagy rábízni az életed egy feltételezésre?
Aves ajka megrándult. – Nem nagyon.
– Én sem. Ezért várunk még.
– Mi lesz, ha észrevesznek bennünket? – kérdezte Mara. – A legrégibb trükk, hogy valaki az aszteroidák között próbál elbújni.
– Nem fognak észrevenni – jelentette ki Karrde magabiztosan. – A legtöbb ember olyan messzire menekül Thrawn főadmirális vendégszeretete elől, amennyire csak lehet.
Hajlandó vagy rábízni az életed egy feltételezésre? – ismételte magában Mara az elhangzott szavakat. Ám véleményét inkább lenyelte; a férfinak valószínűleg igaza van; ha a Chimera vagy valamelyik TIE vadász véletlenül felfedezi őket, lesz még annyi idejük, hogy fénysebességre kapcsoljanak, és eltűnjenek innen.
Logikus és világos taktika. Mara mégis érzett valami ösztönös ellenvetést a gondolatai mélyén: Mintha valami nem lenne rendben.
Összeszorította fogait, és nagy gondossággal ellenőrizte a hajtóművek készenléti állapotát jelző műszereket. Aztán tovább várakozott.
A kutatócsoport gyors, de alapos és hatékony munkát végzett; mindössze harminc percre volt szükségük, hogy mindent átvizsgáljanak.
– Nos, kár volt a felhajtásért – fintorodott el Pellaeon, ahogy átfutotta a semmitmondó jelentéseket. Hasznos hadgyakorlatot jelentett a szárazföldi csapatoknak, de ezen kívül nem hozott különösebb eredményt. – Hacsak a Hyllyard Cityben bevetett megfigyelőknek nem sikerült valami nyomra bukkanniuk – tette hozzá Thrawn felé fordulva.
A főadmirális ragyogó vörös szeme a monitort figyelte.
– Észleltünk egy gyenge jelzést, amely abbamaradt mielőtt bemérhettük volna. Úgy vélem, ez lesz az. Legalább valami halvány eredmény.
– Értem, uram. Intézkedjem a terület további biztosításáról?
– Türelem, kapitány! – intette le Thrawn. – Talán nem is lesz rá szükség. Végezzen el egy középtávolságú vizsgálatot ebben az űrszektorban, és számoljon be arról, mit tapasztalt!
Pellaeon visszasietett a helyére, és bekapcsolta a műszereket. A képernyőn megjelent a Myrkr és a Chimera körül röpködő TIE vadászok felhője. Az egyetlen objektum, amely a megadott távolságon belül esett, nem más volt, mint...
– Arra a kis aszteroidára gondol?
– Pontosan – bólintott Thrawn. – Ezen kívül semmi figyelemre méltót nem lát, igaz? Nehogy ráirányítsa a célkereső lokátort! – mondta, mielőtt Pellaeon keze elérhette volna a kapcsolót. Nem akarom, hogy a zsákmányunk gyanút fogjon.
– A zsákmányunk? – ismételte meg Pellaeon. – Elvégeztük az aszteroidán a rutinszerű radarvizsgálatokat három órával ezelőtt, de nem találtunk semmit, azóta pedig folyamatosan szemmel tartjuk. Nem hiszem, uram, hogy bármi is akadhatna ott a közelében.
– Én sem hiszem – mondta Thrawn: – De ez az egyetlen megfelelő méretű égitest, amely a Myrkrtől tízmillió kilométeres távolságon belül helyezkedik el. Nem maradt más hely, ahonnan Karrde figyelemmel kísérhetné a tevékenységünket.
Pellaeon megnyalta az ajkát.
– Engedelmével, uram, én kétlem, hogy Karrde olyan bolond lenne, hogy itt lapít valahol a közelben arra várva, hogy észrevegyük.
A ragyogó vörös szempár egy pillanatra összeszűkült. – Elfelejti, kapitány – mondta lágy hangon –, hogy én már találkoztam ezzel az emberrel. Sőt, ami még fontosabb, láttam a műkincs-gyűjteményét. Itt van most is, valahol, a közelben. Biztos vagyok benne. Talon Karrde nem holmi egyszerű csempész; sőt, alapvetően nem is az. Őt nem érdekli a vagyon, a pénz, csak az információk. A galaxis valamennyi kincsénél jobban keresi a tudást... és ez a tudás; amit nekünk nem sikerült megtalálnunk, itt van valahol, ő pedig nem hagyja el egykönnyen.
Pellaeon csendesen nézte a főadmirálist. Szép eszmefuttatásnak találta az elhangzottakat, de ugyanebből kiindulva sok, egészen más következtetést is le lehetett volna vonni.
– Parancsot adjak a TIE vadász egységnek, uram, hogy vizsgálja át a térséget?
– Türelem, kapitány, mint mondottam a hajtóműveiket bizonyára kikapcsolták, nehogy érzékelhessük őket, ám startra készen állnak, hogy egy pillanat alatt elmenekülhessenek, mielőtt elkaphatnánk őket – gondolkodott hangosan, és Pellaeonra mosolygott: – Vagy mielőtt a Chimera lecsaphatna rájuk.
A kapitány emlékezett Thrawn ugyanabban a pillanatban húzta maga elé távközlőberendezésének mikrofonját, mikor ő kiadta a felszíni csapatoknak a támadási parancsot.
– Ön üzenetet küldött a flotta többi hajójának – mondta. – Pontosan a támadási parancsommal egyidőben, nehogy lehallgathassák az üzenetet.
Thrawn kékesfekete szemöldöke felemelkedett.
– Figyelemreméltó észrevétel, kapitány. Valóban figyelemreméltó.
Pellaeon érezte, hogy elpirul. A főadmirális igen ritkán dicsért.
– Köszönöm, uram.
Thrawn bólintott.
– Pontosabban, csak egyetlen hajónak, a Constrainernek üzentem. Tízpercen belül ideér, és akkor meglátjuk, mennyire sikerült Karddét kiismernem.
A Wild Karrde irányítófülkéjében tökéletesen hallották a kutatócsoport egyre szórványosabbá váló jelentéseit:
– Úgy tűnik, nem találtak semmit – jegyezte meg Aves.
– Ahogy mondtad, alapos munkát végeztünk – emlékeztette Mara, alig hallva saját szavait. A tudata mélyén rejtőző különös gondolat egyre jobban gyötörte.
– Kijutunk innen valaha? – kérdezte Karrde felé fordulva.
A férfi haragos tekintettel pillantott rá.
– Próbálj megnyugodni Mara! Nem tudják, hogy itt vagyunk. Nem észleltünk közvetlenül az aszteroidára nyitott keresősugarat sem, anélkül pedig képtelenség észrevenni a hajót.
– Hacsak a csillagromboló érzékelői nem tökéletesebbek, mint gondolod – aggódott Mara.
– Mindent tudunk az érzékelőikről – nyugtatta meg Aves – Ereszd el magad, Mara, Karrde tudja, mit csinál. A Wild Karrde a legmodernebb érzékelőberendezésekkel rendelkezik.
Ekkor kivágódott az irányítófülke ajtaja, és Mara látta, amint Karrde két kedvenc vornskrja nyargal be a helyiségbe.
Gondozójukat szó szerint vonszolták maguk után. – Mit keresel itt, Chin? – faggatta Karrde.
– Sajnálom, Főnök – szuszogta Chin, sarkát a küszöbben megvetve, miközben hátradőlt, hogy a feszes pórázt visszábbhúzza. Erőfeszítése nem hozta meg a várt sikert: a ragadozók tovább vonszolták.
– Nem bírom megállítani őket. Azt hittem, téged akarnak látni.
– Mi lelt benneteket? – kérdezte Karrde leguggolva az állatokhoz. – Sok a dolgunk, nem érünk rá veletek foglalkozni.
A vornskrok rá se pillantottak, úgy látszott, tudomást sem vesznek a jelenlétéről. Csak mereven bámultak mindketten ugyanabba az irányba.
Marát bámultak.
– Hé! – jegyezte meg Karrde gyengéden megveregetve az egyik állat orrát. – Hozzád beszélek, Sturm. Mi ütött beléd? – követte az állatok tekintetét.
Egy pillanatig elgondolkodva nézett a lányra. – Csináltál valamit Mara?
Mara megrázta a fejét; hideg borzongás futott végig a hátán. Találkozott már egyszer a vad vornskrok félelmetes nézésével; amikor három napon át barangoltak Luke Skywalkerrel a Myrkr erdeiben, és belebotlottak néhányba.
Csakhogy a vornksr pillantások akkor nem őt vették célba, hanem Skywalkert. Félelmetes nézésüket pedig rendszerint hirtelen támadás követi.
– De hát ez itt Mara, Sturm! – tagolta Karrde türelmesen az állatnak; mintha egy kisgyerekhez beszélne. – Ne bolondozz; számtalanszor találkoztál már vele.
Lassan, kelletlenül Sturm beszüntette a póráz rángatását, és figyelmét végre gazdája felé fordította. Karrde az állat szemébe meredt.
– Mara jó barát – ismételte. – Hallottad, Drang? – tette hozzá, és megveregette a másik vornskr orrát. – Jó barát. Megértettétek?
Úgy tűnt, Drang fontolóra veszi a dolgot. Azután vonakodva, akárcsak Sturm, ő is leeresztette fejét és megnyugodott.
– Így mindjárt más – motyogta Karrde, és megvakargatta az állatok füle tövét, majd felállt. – Jobb lesz, ha visszavezeted őket a helyükre, Chin. Vagy sétáltasd őket egy kicsit a folyosón, hadd mozogjanak szabadon.
– Ha legalább találnék szabad helyet a sok holmi között... – morogta Chin, és kivonszolta az állatokat. Gyertek, kicsikéim, sétálunk egyet!
A két vornskr pillanatnyi habozás után engedelmeskedett, s hagyták, hogy kivezesse őket az irányítófülkéből. Karrde megvárta, amíg becsukódik mögöttük az aj tó, majd elgondolkodva pillantott Marára.
– Kíváncsi vagyok, mi ez az egész.
– Nem tudom – felelte a lány, érezve, hogy hangja remeg az izgalomtól. Ahogy ijedtsége alábbhagyott, a különös, gyötrő érzés megint visszaköltözött a tudatába. Visszafordult a műszerekhez, szinte vágyott rá, hogy egy csapat TIE vadász megtámadja őket.
Azonban semmi sem történt. Csak a Chimera látszott a távolban, amint lassan, méltóságteljesen megkerüli a Myrkret. A Wild Karrde műszerei nem jeleztek veszélyt. Ám a nyugtalanító érzés egyre erősebb és erősebb lett. Eztán már nem volt képes tovább tétlenül ülni. Előrenyúlt, és készenléti állapotba billentette a hajtóművek kapcsolóját.
– Mara! – kiáltotta Aves, és felugrott, mint akit darázs csípett. – Mit csinálsz...?
– Jönnek! – csattant fel Mara; hangja különösen csengett a tudatában kavargó sokféle érzelemtől. A kocka el volt vetve: a Wild Karrde hajtóműveinek aktiválását érzékelték a Chimera műszerei. Most már mindegy, hová, de el innen.
Felpillantott Karrdéra; hirtelen félelem fogta el a férfi arckifejezése láttán: De az csak nézte őt, egy darabig szótlanul, szemében a haragon kívül csak enyhe csodálkozás tükröződött.
– Semmi jelét nem látom a közeledésűknek – jelentette ki csendesen.
A lány megrázta fejét, könyörgő tekintettel pillantott Karrdéra.
– Hinned kell nekem – erősködött. Hirtelen elbizonytalanodott, mert még ő maga sem hitt igazán a megérzésében. – Felkészültek a támadásra.
– Hiszek neked – bólintott a férfi. Vagy talán időközben ő is rájött, hogy nincs más lehetőségük.
– Aves, fénysebességre felkészülni! Határozd meg a legegyszerűbb röppályát, ami nem vezeti őket Rishi nyomára! Később majd megállunk valahol és módosítjuk az irányt.
– Karrde...
– Mara a parancsnokhelyettes – szakította félbe Karrde – Ezáltal joga, sőt kötelessége, hogy fontos döntéseket hozzon.
– Igen, de... – Aves elharapta szavait. – Rendben van – mondta összeszorított fogakkal. Dühös pillantást vetett Marára, majd a navigációs komputerhez fordult, és dolgozni kezdett.
– Induljunk lassan, Mara – folytatta Karrde, odasétált a rádiós üres székéhez, és leült. – Amíg lehet, olyan irányt tartsunk, hogy az aszteroida a Chimera és köztünk maradjon.
– Igen, uram – felelte Mara. Különös érzése eltűnt, helyét harag és zavarodottság töltötte be. De megint sikerült! Ha engedi, hogy a különös érzés elárassza tudatát, olyan, dolgokra képes, amelyekről korábban azt gondolta, nem tudja végrehajtani. Ám ez az érzés most olyan döntésre kényszerítette, amelyből később még kellemetlensége származhat.
Itt van például Karrde kijelentése, hogy ő a parancsnokhelyettes: Aves látszólag belenyugodott; de ha majd kettesben maradnak, pokolian vissza fog fizetni érte. Örülhet, ha ép bőrrel megússza. A Wild Karrde éles szögben elfordult, s maga mögött hagyva az aszteroidát, a mély űr felé lendült.
Azután a másodperc tört része alatt hatalmas tömegű űrhajó szakadt ki a hipertérből alig húszmérföldnyire tőlük.
Birodalmi elfogóhajó!
– Társaságot kaptunk! – kiáltotta riadtan Aves.
– Látom – motyogta Karrde hűvös nyugalommal, de Mara kiérezte hangjából a meglepetést. – Mennyi idő múlva kapcsolhatunk fénysebességre?
– Még hatvan másodperc – felelte Aves mereven. Egy csomó szemét lebeg a külső űrben, és a komputernek idő kell, hogy mindent figyelembe vegyen.
– Akkor versenyfutás következik – sóhajtott Karrde. – Mara?
– Hajtóművek készültsége hét egész háromtized – felelte a lány, fokozatosan terhelve a még mindig lusta motorokat. A férfinak igaza lehet: kemény verseny áll előttük. Négy hatalmas generátoruk akkora gravitációs teret tud létrehozni, akár egy bolygó. Ezzel szemben a birodalmi elfogó képes addig fogva tartani egy kisebb hajót a normális űrben, míg a TIE vadászok kényelmesen ronccsá lőhetik. Szerencsére a csatahajó épp most lépett ki a hipertérből, ezért legalább egy percre lesz szüksége, hogy a gravitációs erőteret létrehozó generátorait aktivizálja. Ha addigra a Wild Karrde-nak sikerülne a hatótávolságán kívülre kerülnie...
– Újabb látogatók – jelentette be Aves. – Néhány TIE vadász raj közeledik a Chimeráról.
– Hajtóművek készültsége nyolc egész hat – olvasta be, Mara. – A hajtóművek készen állnak majd a fénysebességre ugráshoz; mire a komputer megadja a pályaadatokat.
– A csatahajó helyzete?
– A gravitációs generátorokat aktiválták – jelentette Aves. Mara képernyőjén kísérteties fénykúp jelent meg, amely azt mutatta, milyen irányban közeledik feléjük a csatahajó által kibocsátott erőtér. Óvatosan változtatott a hajó irányán, hogy kikerülje a vonónyalábot. Majd oldalra tekintett, hogy egy futó pillantást vessen a navigációs komputer képernyőjére. Mindjárt kész. A navigációs erőtér halvány fényfoltja rohamosan közeledett feléjük...
A komputer sípoló hangon jelezte, hogy a pályaadatok elkészültek. Mara erősen megszorította a műszerfal közepén virító hiperűr-kapcsolót, majd lágyan maga felé húzta: A Wild Karrde enyhén remegett, és egy másodpercig úgy látszott, hogy a csatahajó nyerte a halálos versenyt. Aztán a csillagok hirtelen fényes csíkokká alakultak.
Sikerült. Aves megkönnyebbülten sóhajtott, amikor az űrhajó fénysebességre ugrott.
– Meleg helyzet volt az biztos. Vajon honnan jöttek rá, hogy ott bujkálunk?
– Fogalmam sincs – felelte Karrde csendesen. – Mara?
– Én sem tudom. – Mara mereven bámulta a képernyőt, kerülve társai tekintetét. – Talán Thrawn megérzése vezette nyomra őket. Ez már máskor is előfordult.
– Még szerencse, hogy nemcsak neki akadnak efféle előérzetei – jegyezte meg Aves különös hangon: – Igazad volt, Mara. Sajnálom, hogy az előbb kiabáltam.
– Igen – tette hozzá Karrde –, valóban remek munka volt.
– Köszönöm – suttogta a lány, és nem merte levenni a szemét a képernyőről, mert hirtelen potyogni kezdtek a könnyei. Megint megrohanták az emlékek. Eszébe jutott, mennyire várta, hogy Luke Skywalker X-szárnyú gépe megtalálja őt a végtelen világűrben. Végül sikerült, és ebben nagyobb szerep jutott Luke ösztöneinek, minta szerencsének.
Az elmúlt öt év során ez az emlék számtalanszor visszatért: A megérzések és a belső kényszer pedig egyre inkább részévé vált tudatának.
Dühösen kitörölte szeméből a könnyeket, s igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Most is a régi érzések öntötték el... de mégis más volt minden. A hangok az agyában, melyek ellen nem tehetett semmit, s melyek elviselhetetlen, gyötrő szenvedést okoztak. Mindenáron szabadulni akart ettől az érzéstől, még azon az áron is, ha el kell szakadnia megszokott környezetétől.
Azonban ő nem a Phorliss kantin felszolgálónője, nem is a Caprioril motoros bandáinak menekülő áldozata. Parancsnokhelyettes a galaxis egyik legügyesebb csempészének űrhajóján, és olyan belső erőkkel rendelkezik, amilyeneket senki sem látott a császár halála óta.
Ezek a belső képességek pedig ismét elvezetik őt Luke Skyvalkerhez. És akkor megöli.
Talán azután megszűnnek a tudatát gyötrő hangok.
A parancsnoki hídon Thrawn főadmirális szótlanul nézte a távoli aszteroidát és a közelében veszteglő csatahajót. Nagyon hasonlít ahhoz az esethez, gondolta Pellaeon, amikor nemrégiben Luke Skywalker szökött meg a főadmirális csapdájából. Lélegzet visszafojtva figyelte Thrawnt, azon tűnődött, vajon a Chimera személyzetéből ki milyen büntetésre számíthat a kudarc okán.
Thrawn körbefordította tekintetét, és szinte társalgási hangon kezdte.
– Roppant érdekes, kapitány. Megfigyelte pontosan az események menetét?
– Igen, uram – felelte Pellaeon óvatosan. – Az űrhajó hajtóműveit aktiválták, mielőtt a Constrainer megérkezett volna.
– Valóban – bólintott Thrawn: – És ezt csak három dologgal lehet megmagyarázni. Egy: Karrde, mondjuk, éppen akkor készült indulni; kettő: valamitől pánikba esett... – a vörös szempár felvillant –, vagy három: valaki figyelmeztette.
Pellaeon érezte, hogy a hátán feláll a szőr.
– Remélem, uram nem gondolja, hogy valamelyik emberünk leadta nekik a drótot.
– Persze, hogy nem. – Thrawn ajka megrándult: – A Chimera legénységének hűségéhez nem férhet kétség, a Constrainer pedig a hipertérben tartózkodott, és egyébként sem adhatott volna le jelzést anélkül, hogy észleltük volna. – Odasétált parancsnoki székéhez, és leült.
– Érdekes probléma, kapitány. Később majd alaposabban átgondolom. De mindenekelőtt újabb hadihajókat kell szereznünk. Érkezett mostanában válasz a felszólításunkra?
– Semmi figyelemre méltó, főadmirális – felelte Pellaeon, miközben még egyszer átfutotta az üzeneteket, hogy felfrissítse memóriáját.
– Ötven csoportnak küldtem üzenetet, ezek közül nyolc válaszolt, de egyik sem akarja végérvényesen elkötelezni magát. Még várunk a többiek reagálására.
Thrawn bólintott.
– Adjunk nekik még néhány hetet. Ha akkor sem válaszolnak, majd kissé meggyőzőbbé tesszük a felszólítást.
– Igen, uram. – Pellaeon habozott. – Jomarkból újabb üzenet érkezett.
Thrawn Pellaeon felé fordította ragyogó vérvörös szemét:
– Nagyra értékelném, kapitány – mondta minden szót hangsúlyozva –, ha megmagyarázná C'baoth Jedi mesternek, hogy mindent elront, ha állandóan Jomarkból hívogat bennünket. Ha a lázadók megtudják, hogy kapcsolatban állunk, lemondhat róla; hogy Skywalkerrel még egyszer találkozik.
– Már megmagyaráztam neki, uram – fintorodott el Pellaeon. – Nem, egy alkalommal. De mindig azt válaszolta, hogy Skywalker előbb-utóbb úgyis megjelenik valahol. Ezenkívül pedig azt követeli, hogy Skywalker testvérét adjuk át neki.
Hosszú másodpercekig Thrawn nem szólt semmit. – Azt hiszem, addig nem tudjuk befogni a száját semmivel, amíg meg nem kapja, amit akar – döntött végül. Sőt, addig a munkájára sem igen számíthatunk.
– Igen, már akkor is háborgott, amikor a támadás koordinátáit kértük tőle – bólintott Pellaeon. – Többször is felhívta a figyelmemet arra, hogy nem képes előre megjósolni, mikor érkezik Skywalker Jomarkba.
– Ez azt jelenti, hogy súlyos következményekkel járhat, ha ő éppen akkor nem tartózkodik ott – mordult fel Thrawn. – Én sem ma kezdtem a játékot, és lassan kezdek belefáradni. – Mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta a levegőt. – Nos, kapitány, ha C'baoth legközelebb hív bennünket, tájékoztassa, hogy a Taanab akció lesz az utolsó megbízatása a közeljövőben. Skywalker két hétien belül biztosan nem érkezik Jomarkba; az a kis zavargás, amit a lázadók főhadiszállásán keltettünk, jóidőre leköti a figyelmét. Ami pedig Organa Solót és a még meg sem született Jedit illeti... közölje vele, hogy mostantól én veszem kezembe az ügyet.
Pellaeon gyors pillantást vetett a válla fölött abba az irányba; ahol a főadmirális testőre, Rukh állt szótlanul, közvetlenül az ajtó mellett.
– Ez azt jelenti, uram, hogy a Noghrit is kihagyja a számításaiból?
– Van valami kifogása ellene, kapitány?
– Nem, uram: Csak szeretném felhívni a figyelmét, hogy a Noghri sohasem szeretett félmunkát végezni.
– A Noghri bolygón a birodalomhoz hű alattvalók élnek – felelte hűvösen Thrawn. – És ami a legfontosabb, velem szemben is lojálisak; azt fogják tenni; amit mondunk nekik. De figyelembe fogom venni a javaslatát. Mindenesetre a feladatunkat befejeztük itt a Myrkren: Adjon parancsot Covell tábornoknak a felszíni haderő visszavonására.
– Igen, uram – felelte Pellaeon, és intett a rádiós tisztnek, hogy továbbítsa az üzenetet.
– Három óra múlva várom a tábornok jelentését – folytatta Thrawn. – Tizenkét óra múlva pedig külön jelentést kérek arról, ki volt a három legügyesebb gyalogos katona, és a két legjobb harci járművezető. Ezt az öt embert azonnal készítsék fel a tantiss-hegyi hadműveletre, és vigyék őket haladéktalanul Waylandbe!
– Értettem – bólintott Pellaeon, és kötelességtudóan feljegyzett minden szót Covell iratgyűjtőjére. Már hetek óta válogatták a legjobb embereket a Tantiss-hegyi hadművelethez. Thrawn különösen szívén viselte ezt a kérdést, és gyakran személyesen hívta fel a tisztek figyelmét, hogy próbálják a legjobb emberanyagot összeállítani; mert csak így lehet csapást mérni a lázadókra.
Thrawn az alattuk húzódó bolygót nézte az irányítóterem ablakából.
– És amíg a tábornok visszatér a csapataival, lépjen érintkezésbe a Hyllyard Cityben bevetett ügynökeinkkel is – mondta, és elmosolyodott – A galaxis valóban hatalmas, de még Talon Karrde is felhagy egyszer a meneküléssel és megpihen valahol.
Az építmény nem érdemelte ki a Jomark Kastélya elnevezést. Még Jorus C'baoth értékrendje szerint sem. Alacsony, piszkos, viharvert épületekből állt, amelyeket valami rég letűnt, idegen faj épített, és amelyek egy kialudt vulkán közepén emelkedtek Mégis, a szunnyadó vulkán peremét alkotó hegycsúcsok, és a kráter közepén megbúvó szigetet körülvevő gyűrű alakú tó, olyan festői környezetet varázsoltak a kastély köré, hogy C'baoth megértette, miért építették éppen ide az idegenek. Annak idején valóban kastély, vagy talán templom lehetett; és pompásan megfelelt egy Jedi mester lakhelyéül. Annál is inkább, mert a helybéli lakosság ösztönös félelemmel viseltetett iránta, a tó közepén megbújó sziget pedig nagyszerű leszállóhelyet kínált Thrawn főadmirális űrhajóinak.
C'baoth a kastély teraszán állt, és a tavat bámulta. Gondolatait mégsem a táj szépsége, vagy Birodalommal kapcsolatos problémák töltötték ki. Hanem a tény, hogy nemrégiben apró zavart érzett az Erőben.
Olyat, amilyet már korábban is tapasztalt. Vagy legalábbis azt hitte. A múlt eseményéit nehéz nyomon követni; a jelen kavargó eseményei pedig bizonytalanná tették. Saját emlékképei is mintha csak képernyőn villantak volna fel; a történelem eseményeire pedig úgy gondolt vissza, mintha az ok-okozati összefüggéseket valaki más magyarázná neki, és ezen magyarázat lényege már tovatűnt volna a távoli múltban.
Ám ez mit sem számít. Az emlékek nem olyan lényegesek, még saját múltjának emlékképei sem. Még mindig vele az Erő, és ez a legfontosabb. Mindaddig, amíg ez így lesz, senki sem árthat neki, és senki sem veheti el tőle azt, ami az övé.
Pedig ezt már Thrawn főadmirális is megpróbálta. Vagy mégsem?
C'baoth végigpillantott a teraszon: Ez a hely nem az igazi otthona. Nem Wayland, amit a Sötét Jeditől zsákmányolt, miután a császár azzal a feladattal bízta meg, hogy őrizze a Tantiss-hegyet. Ez a hely Jomark, ahol ő csak várakozik... valakire.
Ujjaival beletúrt hosszú, ősz szakállába, és kényszerítette magát, hogy koncentráljon. Luke Skywalkerre vár, ezt tisztán látta. És Luke Skywalker valamikor el fog jönni hozzá, és akkor őt is, meg a húgát is, sőt az asszony még meg nem született ikreit is a maga oldalára állítja. Thrawn főadmirális neki ígérte őket, ha segít visszaszerezni a Birodalmat.
Hirtelen megrémült a gondolattól. Nem kis dolog, amit Thrawn főadmirális a fejébe vett. Minden lépésüket alaposan meg kell gondolni. Waylanden persze nem kellett ennyit körülményeskednie; különösen, miután megküzdött a Császár testőrével.
Elmosolyodott. Óriási küzdelem volt. De minél erősebben igyekezett visszagondolni, annál inkább kiestek emlékezetéből az apró részletek. Túl régen történt mindez...
Túl régen... mint azok a zavargások az Erőben.
Ujjai elengedték ősz szakállát, és a nyakában csüngő medállal játszottak. A meleg fémet szorongatva igyekezett áthatolni a múlt emlékeit borító homályon. Nem téved, ugyanez a gyenge zavar támadt az Erőben már korábban is, három alkalommal. Mint amikor valaki egy hirtelen vészhelyzetben véletlenül rájön, hogyan használhatja fel az Erőt, hogy aztán nyomban el is feledje, mi és hogyan történt.
Nem értette tökéletesen, de abban biztos volt, hogy ártalmatlan dolog, ezért nem is foglalkozott vele tovább.
Érezte, hogy a birodalmi csillagromboló megjelent az égen, magasan a felhők fölött, hogy a bolygó lakói ne lássák. Az éjszaka beálltával űrkomp fog érkezni, és elviszi őt valahová, talán a Taanabra, hogy segítsen koordinálni egy hadmozdulatot.
Előre látta a fájdalmas erőfeszítést, de tudta, hogy megéri. Ha majd a kezében lesz a Jedi, átformálhatja saját elképzelésének megfelelően, és őt szolgálja majd élete végéig.
Akkor aztán rájön Thrawn főadmirális, hogy Jorus C'baoth kezében összpontosul az igazi hatalom.
– Sajnálom, Luke – hallatszott Wedge Antilles hangja a kommunikátorból. Szavait időnként halk kattogás szakította meg – Mindent meg próbáltam. Felhasználtam valamennyi kapcsolatomat, semmi eredmény. A parancs értelmében a javítási munkálatokat csak a Sluissi védelmi rendszeréhez tartozók személyzete láthatja el. Amíg meg nem találjuk a fickót, aki a parancsot kiadta, senki sem fog az X-szárnyúdhoz hozzányúlni.
Luke Skywalker elhúzta arcát; érezte, ha az órák óra tartó értelmetlen várakozás kezd az idegére menni. Értékes órákat vesztegetnek el, ugyanakkor pedig az Új Köztársaság jövőjét jelentő Coruscant még nagyon messze van.
– Megtudtad, hogy hívják az illetőt? – kérdezte.
– Még ezt sem sikerült kiderítenem – felelte Wedge – Minden adat eltűnt, még a számítógépekből is törölték. Tovább próbálkozom, de nem sok reményt fűzők hozzá.
– Egy komoly birodalmi támadás biztosan felrázná őket – sóhajtott Luke. Alapvetően értette: miért ragaszkodik Sluissi annyira az előjogaihoz, de azt mégsem tehette meg, hogy elköt egy másik hajót. A Coruscant még jó hatnapi repülés, és minden óta késés növeli az ellenzéki politikusok esélyét, hogy megakadályozzák Ackbar admirálist a helyzet megszilárdításában.
– Próbáld tovább, oké? Én pedig igyekszem kijutni innen.
– Rendben – felelte Wedge. – Tudom, mennyire aggódsz amiatt, hogy mi történik a Coruscanton, de egyetlen ember úgysem tehet túl sokat. Még egy Jedi sem.
– Tudom – ismerte el Luke vonakodva. De Han is sietne vissza; Leia pedig már ott van... – Egyszerűen csak utálok itt ülni tétlenül, és arra gondolni, hogy kimaradok az egészből.
– Én is – mondta Wedge. – De akad egy másik lehetőség is. Ne felejtsd el!
– Tudom – válaszolta Luke. Az a lehetőség, hogy felhasználja valamelyik barátja segítségét. Azonban Luke hivatalosan nem tartozott az Új Köztársaság katonai kötelékébe. Ráadásul ebben a térségben még hadiállapot uralkodott, ilyen körülmények között nem kérhette meg egyik régi pilótatársát sem; hogy adja kölcsön X-szárnyúját egy civilnek. Borsk Fey'lya tanácsos és az Ackbar-ellenes hívek pedig szóba sem álltak egy alacsony beosztású vadászpilótával.
Wedge persze mindezt még jobban tudta, mint Luke. – Így ajánlata sokkal nagyobb segítőkészséget és önfeláldozást jelentett.
– Nagyon rendes tőled – mondta Luke. – De, amíg a dolgok nem válnak elkeserítővé, azt hiszem, jobb lesz, ha várok a javításra.
– Rendben. Mi a helyzet Calrissian tábornokkal?
– A gépe nagyjából úgy járt; mint az enyém – felelte Luke. – A térségben fellelhető összes orvos és egészségügyi robot a háborús sebesülteket látja el. Mindenkiből fém- és üvegdarabokat operálnak ki, és akiből nem ömlik a vér, az a sürgősségi listájuknak csak a legvégén szerepel.
– Remélem, elégedett az ellátással!
– Láttam már boldogabbnak is. Hamarosan megint benézek hozzá. Ha végeztél a sluissi bürokráciával; összefuthatnánk valahol.
– Nagyszerű – örvendezett Wedge. – Legalább eldumálunk egy kicsit a régi időkről.
A kommunikátor egy utolsó kattanással elhallgatott. – Sok szerencsét – tette hozzá Luke, és kilépett az utcai fülkéből, majd egyenesen a kórház felé vette útját.
Ha a Sluissin minden ennyire megrongálódott, mint a kommunikációs rendszer, akkor elég sokat kell várnia míg kicserélik X-szárnyújában a hiperhajtóművet.
De talán nem jó ilyen sötéten látnia a dolgokat, gondolta, és igyekezett átvergődni a kavargó, lökdösődő tömegen. Akadt itt néhány hajója az Új Köztársaságnak is. Hátha azoknak a tisztjei nem olyan vaskalaposak egy volt pilótával szemben, mint a sluissiek. Viszont ha ott is kudarcot vall; legfeljebb felhívja Mon Mothmát a Coruscanton, hogy próbáljon közbenjárni az érdekében.
Az a tény azonban, hogy felülről kér segítséget; gyengeséget árulna el. És a jelenlegi körülmények között ennek még a látszatát sem szabad mutatni Fey'lya tanácsos előtt.
Másrészt viszont megmutatná milyen magas kapcsolatai akadnak az Új Köztársaság vezetésében. Ez pedig hatalmat és magabiztosságot árulna el, s talán különleges elbánásban részesítenek.
Luke komoran megrázta a fejét. Egy Jedi számára fontos, hogy az adott helyzet lehetőségeit több szemszögből is meg tudja ítélni. Csakhogy a politika most még sokkal bonyolultabbnak tűnik, mint valaha. Ezért is szerette Leiára hagyni.
A kórház éppoly zsúfoltnak bizonyult, mint a hatalmas sluissi űrkikötő. Ám itt legalább az emberek jelentős része csendesen üldögélt, vagy hordágyon feküdt, ahelyett, hogy ész nélkül rohangálna. Luke végigbotorkált a székek és tábori ágyak között a hatalmas teremig, ahol a kevésbé súlyos betegeket helyezték el. Lando Calrissian egy távoli sarokban ült, egyik kezével gézcsomót szorított a mellkasához, a másikkal pedig valami orvosi műszert egyensúlyozott. Arckifejezése széles skálán váltakozott a türelmetlenség és a dögunalom között.
– Rossz hírek? – kérdezte Luke, amikor odaért.
– Nem rosszabbak, mint ami velem történt – felelte Lando, és letette a műszert maga mellé egy üres székre. – A hfredium világpiaci ára megint leesett. Ha pár hónapon belül nem emelkedik, több százezret veszítek.
– Hát ez szomorú – sóhajtott Luke megértően. – Ugye, ez Nomád City komplexumának fő terméke?
– Igen; az egyik fő termékünk – felelte Lando fájdalmas arccal. – Rengeteg pénzt öltünk bele, ezért normális körülmények között nem lehet veszteséges a termelés. Csak az a baj, hogy nemrégiben felhalmoztam a készletet, mert azt reméltem, hogy emelkedni fog az ár. Sajnos. Épp az ellenkezője történt.
Luke elfojtott egy mosolyt. Ez az igazi Lando. Becsületes és törvénytisztelő, de azért mindig a kiskapukat keresi. Remélem jót tesz a közérzetednek, ha hallasz néhány jó hírt: A Birodalom hajói most már az Új Köztársaság fennhatósága alá tartoznak, és bár eddig képtelenek voltunk kiharcolni a sluissi bürokráciánál, hogy visszaadják a vakondbányászaidat, de a legutóbbi megegyezés értelmében a Köztársaság katonai parancsnoka el fogja őket vinni innen.
Lando arcán a ráncok mintha kissé megenyhültek volna.
– Ez nagyszerű, Luke – mondta. – Tényleg értékelem ezt a dolgot. Nem tudod elképzelni, mennyit fáradoztam, hogy visszaszerezzem a vakondbányászokat. Szinte lázálmok gyötörtek amiatt, hogy hogyan pótoljam őket.
Luke elhárította a köszönetet.
– Örülünk, hogy tehettünk valamit.
– Mi a helyzet az X-szárnyúddal?
– Ugyanúgy áll, ahogy eddig. Azt mondják; hogy pár órára meg szükségük van...
Lando hirtelen felegyenesedett, megszorította Luke karját, és szimatolni kezdett a levegőben.
– Mit csinálsz? – kérdezte Luke. Lando nem szólt semmit, csak erősen koncentrált valamire.
– Hol jártál az előbb?
– A kommunikációs központban – felelte Luke, és észrevette, hogy Lando nem a levegőt szaglássza, hanem az ő kabátujját.
– Miért?
Lando végre elengedte Luke karját.
– Ez carababba dohány – mondta lassan. – Valami adalékkal összekeverve. Nem éreztem már ki tudja mióta... – Arca hirtelen megmerevedett. – Ez csak Niles Ferrier lehet, senki más.
– Ki ez a Niles Ferrier? – kérdezte Luke, érezte, hogy szíve hevesebben kezd dobogni. Lando is kényelmetlenül fészkelődött.
– Hatalmas, vaskos fickó, fekete haj, szakáll. Hosszú, vékony szivarokat szív. Láttad már valaha?
– Várj csak! – Luke lehunyta szemét. Yoda megtanította, hogyan képes egy Jedi lovag visszaemlékezni a közelmúlt apró részleteire. Tudatában visszaperegtek a képek amint a kórház felé sétált, Wedge-dzsel folytatott beszélgetése, majd még ezek előtt, amikor nyilvános telekomm berendezést keresett.
És akkor megismerte az alakot. Pontosan olyan volt, mint amilyennek Lando leírta. Alig háromméternyire ment el mellette.
– Megvan – mondta Landónak, miközben igyekezett még erősebben koncentrálni a részletekre.
– Merre ment?
– Uh... – Luke még egyszer visszapergette magában az eseménysort. Az alak hol eltűnt, hol megjelent emlékezetében, amint Luke végre talált egy szabad kommunikátort.
– Úgy tűnik, mintha a Hatos Folyosó felé igyekezne.
Lando feldöntött egy kis üvegedényt; ami az orvosi műszer tartozéka lehetett.
– Hatos Folyosó... a fenébe! – Azzal felállt, és az összes orvosi holmit lehányta a székére. – Gyere, ezt ki kell derítenünk!
– Mit akarsz kideríteni? – firtatta Luke, és igyekezett az ülő- és fekvőbetegek labirintusában utolérni Landót.
– Ki a csoda ez a Niles Ferrier?
– Az egyik legügyesebb űrhajótolvaj a galaxisban – kiáltotta vissza Lando a válla fölött. – A Hatos Folyosó pedig a javítás alatt álló hajókhoz vezet. Jobb lesz, ha odamegyünk, mielőtt elköt egy koréliai cirkálót.
Visszaértek a térre, majd továbbsiettek a Hatos Folyosó felé. Luke legnagyobb meglepetésére az egész bolygóra jellemző emberáradat itt szűk erecskévé apadt. Sőt, a folyósón már kettesben maradtak.
– Azt mondtad, ez vezet a javítási szektorhoz, ugye? – kérdezte Luke, és Jedi képességével alaposan átvizsgálta a környezetüket. Az irodák és műhelyek világítása üzemelt, a közelben néhány droid dolgozott, de tőlük eltekintve a hely tökéletesen kihaltnak tetszett.
– Hármas és az Ötös Folyosó is a javítási szektorba vezet, de ott jóval sűrűbb a forgalom – mondta Lando.
Gondolom nincs nálad sugárfegyver?
Luke megrázta a fejét.
– Már nem hordok sugárfegyvert. Gondolod, hogy kellene a szektor biztonsági őrségét?
– Ha meg akarjuk tudni, hogy Ferrier miben sántikál, inkább nem. Mostanra már biztosan bejutott a szektor komputer- és kommunikációs rendszerébe; ha értesítenénk a biztonságiakat, azonnal eltűnne. Régi trükkje, hogy rákapcsolódik a hivatalos kommunikációs rendszerre, és azon keresztül intézkedik.
– Várj csak! – szakította félbe Luke. A tudatában a kép. – Azt hiszem megtaláltam őket Hat ember és két idegen... kétszáz méternyire lehetnek tőlünk.
– Miféle idegenek?
– Nem tudom, ezzel a két fajjal még sohasem találkoztam.
– Nézzük csak meg őket! Az idegeneket Ferrier bandájában általában az izmaikért fizetik. Menjünk!
– Jobb lenne, ha maradnál – javasolta Luke, és kihúzta övéből a fénykardját. – Nem biztos, hogy meg tudlak védeni, ha harcra kerül a sor.
– Meg kell kockáztatnom – felelte Lando. – Ferrier ismer engem. Talán megakadályozhatom a harcot. Sőt, van egy jó ötletem.
Húszméternyire lehettek a legközelebbi emberhez, mikor Luke megérezte a gondolataikban beállott változást.
– Észrevettek bennünket – súgta Landónak, és megszorította fénykardját. – Akarsz beszélni velük?
– Nem is tudom – töprengett Lando, és végignézett a látszólag üres folyosón. – Egy kicsit közelebb mehetnénk...
Valami mozdult a közeli ajtóban, és az Erőben hirtelen változás állt be.
– Fedezékbe! – kiáltotta Luke, és bekapcsolta fénykardját. Halk szisszenéssel szökkent elő a zöldes színben játszó penge.
És szinte ugyanabban a pillanatban elhárított egy sugárvetőlövedéket.
– Húzódj mögém! – harsogta Luke, amint a második sugárnyalábot is kivédte. Hagyta, hogy mozdulataiban szétáradjon az Erő. A sugárvető lövései egymást követték; kinyílt egy távolabbi ajtó, és újabb fegyveres vetette magát a küzdelembe.
Luke nem hátrált, érezte magában az Erő hatalmát. Előre látta, mikor, honnan fog érkezni a lövedék, minden más szinte sötétségbe burkolódzott körülötte. Lando amennyire tudott, a háta mögé húzódott Luke tompán érzékelte, hol áll a barátja, és Ferrier többi ember is csak nagyon halványan jelent meg a tudatában. Fogait összeszorította, teljesen átengedte magát az Erő irányításának. Minden idegszálával a folyosót figyelte, hogy honnan várható újabb támadás.
Ekkor a falból sötét árnyék bújt elő, és feléjük közeledett. Első pillanatban nem akart hinni a szemének: Az árnyalaknak nem voltak végtagjai, sem határozott körvonala. Az egész hatalmas fekete masszának látszott, egyre közelebb jött.
– Lando! Te is látod? Mi lehet ez?
– Még sohasem találkoztam ilyesmivel. Visszahúzódjunk?
Figyelmének töredékét elvonta a védekezéstől, és a különös jelenségre koncentrált. Úgy gondolta, hogy egyik idegen lény lehet azok közül, akiket korábban Ferrier mellett látott.
– Maradj itt! – mondta Landónak. Bár elég kockázatos megoldásnak látszott; – az sem lett volna kevésbé veszélyes, ha hátat fordítanak, és elkezdenek rohanni. Luke elszántan a közeledő árnyalak elébe lépett.
Az idegen azonnal megtorpant, nyilván szokatlan volt számára, hogy valaki szembeszáll vele, ahelyett hogy fejvesztetten menekülne. Luke kihasználta helyzeti előnyét, és az ajtó felé lépett. Az árny követte mozdulatát, ezáltal eltakarva őket az egyik fegyveres elől; a lövések abbamaradtak. Luke tovább helyezkedett, míg a második fegyveres is kénytelen volt beszüntetni a tüzelést.
– Szép munka – kiáltotta Lando. – Most már engedd át nekem a terepet!
– Ferrier! – kiáltotta. – Lando Calrissian vagyok. Figyelj ide: ha azt akarod, hogy az embereid egészben ma maradjanak, hívd elő őket! Ez itt Luke Skywalker, Jedi lovag. Ő végzett Darth Vaderrel is.
Bár ez nem felelt meg tökéletesen a valóságnak, legalább közel járt hozzá. Luke valóban legyőzte Vadert párviadalban, de nem ölte meg.
– Mit mondtál, mi a neved? – kérdezte egy hang.
– Lando Calrissian. Gondolj vissza a tíz évvel ezelőtti Phraetiss akcióra!
– Emlékszem. Na és... mit akarsz?
– Üzletet akarok kötni veled. Gyertek elő, és beszéljük meg.
Rövid habozás után a nagydarab fickó kilépett a fal mellett sorakozó néhány láda mögül.
– Mindannyian – utasította Lando. – Gyerünk, Ferrier, hívd elő az embereidet! Csak nem hiszed, hogy elrejtőzhetnek egy Jedi elől.
Ferrier Luke-ra pillantott.
– A Jedik titokzatos ereje szerintem túlzás – morogta.
Ám ajkai halk szavakat suttogtak, és azonnal előlépett öt ember, meg egy magas, vékony, zöldes színű, leginkább rovarra emlékeztető teremtmény.
– Így mindjárt más – vigyorodott el Lando, és előbújt Luke háta mögül – Nicsak, egy verpine – intett a rovarszerű élőlény felé. – Gyorsan dolgozol, Ferrier. Még nincs harminc órája, hogy a birodalmi csapatok elhúztak innen; és te már javában tevékenykedsz. Ráadásul egy verpine is van a csapatodban. Hallottál már a verpine-ekről, Luke?
Luke bólintott. A faj képviselőit még sohasem látta, de a név ismerősnek tűnt.
– Azt hiszem; rendkívüli tehetséggel tudják megjavítani és tökéletesíteni a bonyolult szerkezeteket.
– Igen, erről híresek. Azt beszélik, hogy ők segítettek Ackbar admirálisnak a B-szárnyú vadászgépek tervezésében. Úgy látszik, mostanában profikat szerződtetsz, Ferrier? Vagy ez a verpine csak véletlenül került ide?
– Azt mondtad üzletet ajánlasz – recsegte Ferrier.
– Először is azt akarom tudni, hogy itt tartózkodtál-e a Sluissin a támadás kezdetétől; mert ha a Birodalomnak dolgozol: akkor nincs üzlet.
Eközben a banda egyik tagja mély lélegzetet vett, mintha készülne valamire. Luke felé fordította fénykardját, amitől a férfi hősiessége gyorsan lelohadt. Ferrier az emberére nézett, majd megint Lando felé fordult.
– A Birodalom számtalan hajónak küldött üzenetet, főleg hadihajóknak, hogy csatlakozzanak hozzájuk.
Óriási jutalékot lehet leszakítani.
Luke és Lando egymásra pillantottak.
– Különös – mondta Lando. – Talán elfelejtették, hol vannak a hajógyáraik, vagy mi az ördög?
– Ők nem mondtak semmit, én nem kérdezősködtem – tette hozzá Ferrier cinikusan. – Üzletember vagyok; megszerzem, amire a vevőnek szüksége van. De üzletet akarsz kötni, vagy csak beszélgetni jöttél?
– Üzletet kötni – nyugtatta meg Lando. – De talán kezdjük azzal, hogy te most egy kicsit pácban vágy.
Ugyanis tetten értünk, amikor megpróbáltad ellopni az Új Köztársaság egyik hadihajóját. Azt sem kell bizonygatnom, hogy Luke minden nehézség nélkül elbánik vetetek. Csak füttyentek a biztonságiaknak, és ti valamelyik kényszermunka-táborban töltitek a következő néhány évet.
Az árnyék, amely eddig mozdulatlanul állt, most fenyegetőn közelebb húzódott.
– A Jedi talán túléli – morogta Ferrier sötéten –, de te semmiképpen sem.
– Talán igen, talán nem – válaszolta Lando könnyedén. – A könyörtelenség nem jellemző egy üzletemberre.
Tehát hallgassátok meg az ajánlatomat: most rögtön eltűntök innen, mi pedig megvárjuk, amíg elhagyjátok a Sluissi rendszert, és csak utána adjuk le a drótot a hatóságoknak.
– Milyen nagylelkű vagy – mondta Ferrier gúnyosan. – Valóban azt akarod, hogy szakítsuk félbe az akciót? Vagy inkább egy kis kenőpénz kellene?
Lando megrázta a fejét.
– Nincs szükségem a pénzedre. Csak azt akarom, hogy eltűnjetek innen.
– Fenyegetéssel nem mégy semmire.
– Akkor tekintsd baráti jó tanácsnak a régi ismeretségünkre való tekintettel – módosított Lando, majd a megkeményedett. – De vedd komolyan!
Hosszú másodpercekig a folyosón csak a távoli gépek zaja hallatszott. Luke továbbra is készenlétben állt, Ferriert figyelte.
– Az ajánlatod túl sok pénzünkbe kerülne – jegyezte meg Ferrier, szája egyik sarkából a másikba tolva a szivart.
– Tisztában vagyok vele – felelte Lando. – És akár elhiszed, akár nem, sajnálom. De jelenleg az Új Köztársaság nem engedheti meg magának, hogy egyetlen hajója is elvesszen. De, meg kéne próbálnotok az Amorris rendszerben. Nemrég hallottam, hogy a Cavrilhu kalózbanda telephelyet létesített ott; és bizonyára hasznát vennék néhány ügyes műszaki szakembernek – mondta gyanakvó pillantást vetve az árnyalak felé. – Meg az extra izmoknak is.
Ferrier követte a tekintetét.
– Ó, tetszik a kísértetem?
– Kísértet? – kérdezte Luke.
Ők defelnek nevezik magukat – felelte Ferrier –, de szerintem a kísértet elnevezés találóbb. A testük minden fényt elnyel, biztosan a faj fennmaradásához bizonyult szükségesnek, hogy a szervezetük kialakítsa ezt a mechanizmust. Na de Önnek mi a véleménye az alkuval kapcsolatban, figyelembe véve a törvény előírásait?
Luke számított a kérdésre.
– Eltulajdonítottak bármi mást? – kérdezte – Vagy elkövettek egyéb bűncselekményt azon kívül, hogy behatoltak a bázis központi komputerébe?
Ferrier arca megrándult.
– Rálőttünk néhány alakra, akik olyasmibe ütötték az orrukat, ami nem tartozott rájuk – mondta cinikusan. Számít ez valamit?
– Semmit, ha nem találták el egyiket sem. Ami engem illet, felőlem távozhatnak.
– Igazán kedves öntől – morogta Ferrier. – Csak így egyszerűen?
– Igen – bólintott Lando – Illetve előtte még ideadjátok a komputer-csatlakozókat.
Ferrier rámeredt, majd intett a mögötte álló verpine-nek. A magas, rovarszerű idegen átnyújtott két aprócska műszert.
– Köszönöm – bólintott Lando. – Rendben van. Kaptok egy órát, hogy eljussatok a hajótokhoz és elhagyjátok a rendszert, mielőtt értesítjük a hatóságokat. Jó utat!
– Rendben, elmegyünk – mondta Ferrier. – Örülök, hogy találkoztunk, Calrissian. Remélem, legközelebb viszonozhatom a szívességedet.
– Próbálkozzatok Amorrisban – biztatta őket Lando. – Fogadni mernék, hogy találtok néhány öreg sienar járőrhajót, és azoktól aztán nyugodtan megszabadíthatjátok a tulajdonosukat.
Ferrier nem szólt semmit. A csoport csendben elindult az üres folyosón.
– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet volt említeni nekik az Amorris rendszert? – morogta Luke, figyelve a távolodó alakokat. – A Birodalmat hozzásegítik egy-két járőrhajóhoz.
– Még mindig jobb, mintha egy csatahajót kötnének el. Ferrier elég ügyes ahhoz, hogy véghez vigye. Csak azt nem értem, mi történik a Birodalomban. Semmi logikát nem látok abban, hogy magas árat fizetnek ócska hajókért, amikor újakat is előállíthatnak.
– Talán gondjaik vannak – vélte Luke, és visszacsúsztatta fénykardját az övébe. – Lehet, hogy megsemmisült az egyik csillagrombolójuk; de a legénységét sikerült megmenteni, és most hajókat keresnek alájuk.
– Lehetséges – vont vállat Lando. – Bár nehéz elképzelni, hogy egy hajó megsemmisül, a legénység pedig életben marad. Hátha Coruscantban választ kapunk minderre. Vagy majd az okos fiúk a titkosszolgálatnál kiderítik.
– Hacsak nincsenek túlságosan elfoglalva a politikai csatározásokkal – tette hozza Luke – És most mit teszünk? Megvárjuk, amíg letelik a Ferriernek juttatott óra, aztán visszaadjuk a komputer-csatlakozókat a hatóságoknak?
– Igen – felelte Lando elgondolkodó arccal –, az egy órát megkapták, az rendben van. De a csatlakozók... az más kérdés. Az jutott eszembe, hogyha Ferriernek már is sikerült ezek révén eltávolítania ebből a szektorból az összes embert; akkor mi is szerezhetnénk neked egy X-szárnyút.
– Ó! – mondta Luke.
– Nem kimondottan az a törvényes eljárás, amit egy Jedinek követnie kell, de az adott körülmények között... Főleg, mert minél előbb Coruscantra kell érnie, a megoldás ez egyszer elfogadható lesz.
– Mikor kezdjük?
– Most rögtön – felelte Lando megkönnyebbülten, mert attól félt, hogy Luke bizonyos etikai szabályokra fog hivatkozni a javaslattal kapcsolatban.
– Kis szerencsével el is repülhetsz, mielőtt ezeket visszajuttatom a hatóságokhoz. Gyere, keressünk egy komputer-terminált.
– A leszállást engedélyezzük, Millennium Falcon – hallatszott a kommunikátoron át a Császári Palota leszállás-irányítójának hangja. – A nyolcas állást tettük szabaddá önnek. Organa Solo tanácsos már várja.
– Köszönöm – nyugtázta Solo, és lejjebb ereszkedett, miközben rossz előérzettel figyelte a sűrűsödő felhőket. Nem volt babonás, de a felhők mindig lehangolták.
És rossz hangulatban tárgyalni... Előrehajolt, bekapcsolta a hajó belső kommunikátorát.
– Készülj a leszállásra! – adta ki az utasítást. – Hamarosan megérkezünk.
– Köszönöm, Solo kapitány – hallatszott Thripio fontoskodó hangja, ami kissé mintha kimértebb lett volna, mint egyébként. Biztosan sértette valami az önérzetét, vagy azt, amit így lehet nevezni egy droidnál.
Han kikapcsolta a készüléket. Sohasem kedvelte túlságosan a droidokat. Néha használta őket, de csak amíg szükséges volt. Igaz, Thripio közelebb állt hozzá, mint a többi droid, amelyekkel korábban dolgozott, de... még egyikkel sem töltött hat napot a hipertérben.
Belefáradt. Leia valóban kedvelte Thripiót, és kérte Solót, hogy hozza magával. Az első nap, miután Sluissiről elindultak Thripio mellette ült a pilótafülkében, és ő kénytelen volt hallgatni a droid okoskodó hangját, míg ő csak nagy ritkán mondott egy-egy szót, s az egészhez olyan képet kellett vágnia, mintha kellemesen társalognának. Másnap ez már szinte kizárólag Thripio monológjaiból állt. Han javítással foglalatoskodott valamely szűk járatban, ahol két embernek nem jutott hely, Thripio pedig odakinn állt, és vidáman mondta a magáét.
A harmadik nap délutánján aztán végképp elhajtotta maga mellől a droidot.
Leia biztosan nem örül majd, ha megtudja, de ha azt akarja, hogy ő is el tudja viselni ezt a gépet, akkor legalább szereltessen rá hangtompítót.
A Falcon keresztüljutott a felhőkön, s elébük tárult a császári Palota monumentális épülete. Han meggyőződött róla, hogy a nyolcas leszállóhely valóban szabad, majd lassan aláereszkedett.
Leia bizonyára a bejáratnál várakozott, mert amint Han kinyitotta az ajtót: ő máris az űrhajóban járt.
– Han! – kiáltotta izgatottan –, hála legyen az Erőnek, hogy visszatértél.
– Kedvesem – ölelte meg az asszonyt, vigyázva, nehogy erősen megszorítsa. – Én is örülök, hogy látlak.
Egy percig szótlanul, egymást átölelve álltak.
– Gyere, mennünk kell – mondta végül.
Csubakka a bejárat túloldalán várta őket, hatalmas sugárvetője a vállán lógott.
– Helló, Csubi! – köszöntötte Han őszinte örömmel, a vuki pedig felmordult üdvözlésképpen. – Kösz, hogy vigyáztál Leiára.
A Csubakka morgott még néhányat. Han felnézett rá, de úgy döntött; nincs most idő a régi emlékek felelevenítésére.
– Miről maradtam le? – kérdezte Leiát.
– Nem sok mindenről – válaszolta a nő, miközben elhagyták a leszállópályát, és a palota belseje felé sétáltak.
– Az első heves viták után Fey'lya kicsit visszafogta magát; később rábeszélte a Tanácsot, hogy ő vegye át Ackbar admirális belbiztonsági hatáskörét. De továbbra sem képes úgy viselkedni, ahogyan az egy kormányképviselőhöz méltó. Nyíltan utalt rá, hogy a Katonai Főparancsnok posztjára ő lenne a legalkalmasabb, a javaslatát szerencsére senki sem támogatta ebben.
– Egyenlőre nem kell pánikba esni – vont vállat Han. – Egy olyan fontos személyt, mint Ackbar, hazaárulással vádolni, ez nevetséges.
– Én is így gondolom. Legalább lélegzetvételnyi időhöz jutunk, azzal hogy kivizsgáljuk ezt a bank-ügyet.
– Igen, mi is a helyzet ezzel kapcsolatban? – kérdezte Han. – Nekem mindössze annyit mondtál, hogy az egyik bank rutinellenőrzést végzett, és hihetetlenül nagy összeget találtak Ackbar számláján:
– Gyanítom, hogy nem is rutinellenőrzés volt – vélekedett Leia. – Hatalmas kiterjedésű áramszünetet észleltek Coruscanton a Sluissit ért támadással egyidőben; és rengeteg bank adattárolója meghibásodott. A vizsgálat kiderítette, hogy pontosan aznap reggel utalták át az összeget Ackbar számlájára a Palanhi központi bankjából. Ismerős neked a név?
– Palanhit mindenki ismeri – felelte Solo. – Jelentéktelen kis bolygó, nagyon büszke a fontos szerepére.
– Erősen hisznek abban, hogy semlegesnek kell maradniuk, és akkor mindkét harcoló félből hasznot húzhatnak. Mindenesetre a palanhi bank azt állítja, hogy a pénz nem tőlük származik, hanem rajtuk keresztül utalták át. A vizsgálat egyelőre nem derített ki ennél többet.
Han bólintott.
– Fogadni mernék, hogy Fey'lya sejti, honnan ered a pénz.
– Nagyon valószínű – sóhajtott Leia –, ő volt az első, aki vádaskodni kezdett.
És, gondolom, rögtön hozott néhány számlát Ackbar kiadásairól is – morogta Han. – Hol van most Ackbar, a régi börtönblokkban?
Leia megrázta a fejét.
– A vizsgálat végéig házi őrizetben lesz. Ez még inkább azt bizonyítja, hogy Fey'lya nem kíván nagyobb kockázatot vállalni, mint amennyi feltétlenül szükséges.
– Ezen a bank-ügyön kívül van még valami a kezében Ackbar ellen?
Leia elmosolyodott.
– Csak a sluissi kudarc, és az a tény, hogy Ackbar küldte oda az összes hadihajót.
Han igyekezett visszaemlékezni, hogy milyen szabályok vonatkoztak a régi Szövetség katonatisztjeire a vizsgálati fogság ideje alatt. Egy tiszt házi őrizetben látogatókat is fogadhat, anélkül, hogy annak egy hivatalt végig kellene talpalnia az engedélyért.
De lehet, hogy ez már megváltozott azóta; a katonai szabályok egyébként sem érdekelték soha.
– A Tanács tagjai közül hányan állnak Fey'lya oldalán?
– Ha úgy érted, hogy szilárdan, akkor csak néhány. De ha arra gondolsz, hányan hajlanak abba az irányba... nos jobb, ha magad ítéled meg.
Han meglepődött; azt sem figyelte, merre vezeti Leia, és most mire észbe kapott, már a nagy tanácsteremhez vezető folyosón jártak.
– Most, azonnal? – ellenkezett Han.
– Sajnálom – sóhajtott Leia –, de Mon Mothma ragaszkodott hozzá. Gyakorlatilag te vagy az első, aki visszatértél a Sluissi összecsapásból, és számtalan kérdést szeretnének feltenni.
Han körülnézett a folyosón: a hatalmas faragott oszlopokat, a festett mennyezetet, a metszett üveg ablakokat mind-mind maga a császár tervezte. Han sohasem szerette ezt a helyet.
– Ha ezt tudom, Thripiót küldöm előre – morogta.
Leia megfogta a karját.
– Előre, katona! Mély lélegzet, azután bele a sűrűjébe. Csubi, jobb lesz, ha te itt maradsz.
A Tanácsterem általában úgy festett, mint valami kisebb tárgyalószoba: középen ovális asztal, körülötte székek, melyeken a tanácsosok foglaltak helyet; mögöttük további széksorok, ahol a tanácsosok segédei és asszisztensei ültek. Han legnagyobb meglepetésére a termet most átrendezték. A székeket félkör alakú sorokba állították. A tanácsosok és asszisztenseik egymás mellett foglaltak helyet. Velük szemben, kis íróasztal mögött ült Mon Mothma, akár a tanárnő az iskolában.
– Kinek az ötlete ez? – súgta Han, miközben Leia az íróasztal melletti székhez vezette, ami mintha a tanúk padja lett volna egy bírósági tárgyaláson.
– Tulajdonképpen Mon Mothma rendelte el – suttogta Leia –, de fogadni mernék, hogy az ötlet Fey'lyától származik.
Han elfintorodott. Mon Mothma egyébként is megkülönböztetett szerepet töltött be a tanácsban, még jobban kihangsúlyozni, talán ez volt, amire Fey'lya legkevésbé vágyott.
– Nem értem, miért csinálta.
– Egyrészt, meg akarta nyugtatni Mon Mothmát, hogy nem pályázik a Tanácsban betöltött helyére. Másrészt pedig a tanácsosok és segédeik így kis csoportokban foglalnak helyet, ezáltal a tanácsosok nem tudnak érintkezni egymással.
– Szunnyadó pöfeteggomba.
– Teljesen ki akarja használni a sluissi eseményeket.
– Légy óvatos!
Leia leült az első széksorban Winter mellé, Han pedig tovább lépett, a "tanúk padjához".
– Kívánja, hogy esküt tegyek, vagy ilyesmit?
Mon Mothma megrázta a fejét.
– Nincs rá szükség, Solo kapitány – felelte kissé fáradt hangon. – Kérem, foglaljon helyet. A Tanács szeretne néhány kérdést feltenni önnek a Sluis Van-i eseményekkel kapcsolatban.
Han lezökkent a székre. Fey'lya és bothan kísérői a félkör egyik oldalán helyezkedtek el, míg Leia csoportja a másikon. A tanácsosok az első széksort foglalták el.
Sehol sem látott üres széket, amely Ackbar admirális távollétére utalt volna. Még egy ok, amiért Fey'lya így rendeztette a termet, gondolta Han. Az ovális asztalnál Ackbar helye üresen árválkodott volna.
– Elsőként, Solo kapitány – kezdte Mon Mothma – azt szeretném kérdezni, milyen szerepet töltött be a Sluis Van-i támadás idején. És mi történt, amikor megérkezett?
– Éppen akkor érkeztünk, amikor a csata megkezdődött – felelte Han. – A csillagrombolók szembe jöttek velünk. Rádióüzenetet kaptunk Wedge-től... Wedge Antillestől, a Zsivány vadászraj parancsnokától, hogy TIE-vadászok cirkálnak az orbitális dokkoknál...
– Bocsásson meg – szakította félbe Fey'lya –, de mit jelent pontosan a többes szám első személy.
Han a bothan szemébe nézett. Az ibolyaszínű szemek és a sima, krémszínű szőr lágy külsőt kölcsönzött a teremtménynek.
– A legénység Luke Skywalkerból és Lando Calrissianból állt. – Mint azt Fey'lya eddig is pontosan tudta. A kérdést csak azért tette fel, hogy kizökkentse Hant a gondolatmenetből. – Ja, és két droid. Akarja a gyári számukat?
Halk kuncogás futott végig a termen, és Han elégedetten látta, hogy a krémszínű szőrzet kicsit összeborzolódik.
– Köszönöm, nem – válaszolta Fey'lya.
– A Zsivány vadászraj mintegy negyven TIE vadásszal harcolt, és volt ott még ötven lopott vakondbányász amelyeket sikerült az orbitális dokkokhoz csempészniük. Gyorsan beszálltunk az ütközetbe, mert láttuk, hogy a Birodalom a vakondbányászok segítségével akarja elrabolni a csatahajókat. Végül is sikerült elhárítanunk ezt a veszélyt. Ennyi az egész.
– Túl szerény, Solo kapitány – szólalt meg ismét Fey'lya – A hozzánk érkezett információk szerint kizárólag Ön és Calrissian akadályozták meg a Birodalom tervének sikerét.
Han nagyot sóhajtott. Szóval megint ez következik. Lando és ő valóban megakadályozták a Birodalom tervét...de azon az áron, hogy szétégették több, mint negyven csatahajónak az agyközpontját.
– Sajnálom, hogy megrongáltuk a hajóinkat – mondta egyenesen Fey'lya szemébe nézve –; de jobb lett volna, ha sértetlenül a Birodalom kezébe kerülnek?
– Igazán, Solo kapitány – mondta a bothan negédesen –, nem akarok önnel erről vitatkozni. Az adott lehetőségeken belül ön azt tette, amit tudott. És cselekedete csak dicséretet érdemel.
Han egy pillanatra elbizonytalanodott. Arra számított, hogy Fey'lya felelősségre vonja a történtekért.
– Köszönöm, tanácsos – makogta, mert hirtelen nem jutott más az eszébe.
– Ez persze nem azt jelenti, hogy a Birodalom kísérlete és kevésen múlott sikere lényegtelen. Éppen ellenkezőleg. Ami a legfontosabb, az katonai parancsnokaink tévedése... amely már szinte hazaárulásnak nevezhető.
Han ajka megrándult. Tehát erről van szó. Fey'lya továbbra is ezeket firtatja. Csak egyszerűen nem hajlandó olyan jelentéktelen figurával bajlódni, mint Han Solo.
– A legnagyobb tisztelettel kérdezem önt, tanácsos úr – csattant fel Han –, hogy mi a vétke Ackbar admirálisnak a Sluis Van-i eseményekkel kapcsolatban? Az egész hadművelet...
– Bocsásson meg Solo kapitány – szakította félbe Fey'lya – és én is a legnagyobb tisztelettel kérem önt, mondja el nekünk, vajon miért vesztegeltek azok a csatahajók minimális személyzettel, teljesen védtelenül a Sluis Van-i orbitális dokkokon, Ha nem azért, mert Ackbar admirális odaküldte őket!
– Ez még nem hazaárulás – jegyezte meg Han kitérően – Már tudjuk, hogy a Birodalom lehallgatta egyik csatornánkat.
– És ezért ki a felelős? Megint csak Ackbar admirálisnak róható fel.
– Ön nagyon könnyen megtalálja mások hibáit – vetette oda Han. Szeme sarkából látta, hogy Leia megrázza a fejét, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy fegyelmezze magát. – És, ha már itt tartunk, kíváncsi lennék, vajon mit tett volna ön egy császári főadmirális ellen.
A teremben egyre erősödő pusmogás hirtelen elcsendesedett.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Mon Mothma.
Han átkozta elhamarkodottságát. Nem akarta senkinek elmondani addig, amíg a palota archívumában nem ellenőrizte. De most már késő:
– A Birodalmat egy főadmirális irányítja – motyogta. – Saját szememmel láttam.
Nyomasztó csend következett. Mon Mothma eszmélt először.
– Lehetetlen – mondta olyan hangon, mint aki nem hisz valamit, amiről érzi, hogy igaz. – Hiszen megtaláltuk valamennyi főadmirálist.
– Saját szememmel láttam – ismételte Han.
– Hogy nézett ki? – kérdezte Fey'lya.
– Nem emberi lény – felelte Han. – Legalábbis nem teljesen. Nagyjából humán testfelépítésű, de a bőre halványkék, kékesfekete a haja és ragyogó vörös szeme van. Nem tudom milyen fajhoz tartozik.
– Tudjuk, hogy a császár nem szerette az idegen fajba tartozókat.
Han Leiára nézett. A lány arca sápadt volt, ijedt szemmel meredt rá. Ő tudta, mit jelent ez.
Fehér egyenruhát viselt – folytatta Han – A Birodalom semmilyen más tisztje nem visel ilyet. És hallottam, hogy főadmirálisnak szólították.
Biztosan holmi önjelölt diktátor – vágta rá Fey'lya gyorsan –, valamelyik katonai egység parancsnoka lehetett, és most megkísérli összegyűjteni a Birodalom maradványait.
– Nézze, tanácsos – erőltette tovább Han –, ha valóban egy főadmirális tevékenykedik szabadon...
– Ha az – szakította félbe Mon Mothma –, akkor hamarosan megbizonyosodunk róla. Addig viszont felesleges erről vitatkozni. Megbízunk egy kutatócsoportot, hogy derítse ki, életben lehet-e még valamelyik főadmirális Míg a kutatást befejezik, folytassuk megbeszélésünket a sluissi eseményekkel kapcsolatosan. – Hanra nézett, majd Leia felé fordult.
– Organa Solo tanácsos, kérem, tegye fel kérdéseit.
Ackbar admirális lazacszín feje oldalra billent, miközben hatalmas szeme élénken mozgott kocsányszerű üregében. Leia nem tudta, mit jelent ez az arckifejezés, talán meglepetést.
– Tehát egy főadmirális – ismételte végül Ackbar. Hangja még szomorúbban csengett, mint máskor. – Császári főadmirális. Igen, ez sok mindent megmagyaráz.
– Még nem tudjuk biztosan, hogy valóban az-e – folytatta Leia, és egy pillantást vetett merev arccal ülő férje felé. Han persze biztos benne, és természetesen Leia sem kételkedett. – Mon Mothma megbízott egy kutatócsoportot az ügy kivizsgálásával.
– Nem fognak találni semmit – rázta meg a fejét Ackbar. Ez már inkább hasonlított az emberi mozdulatokra. Az admirális kezdte visszanyerni lelki egyensúlyát. – Én is alaposan átnéztem a császári irattárat, amikor elfoglaltuk Coruscantot. A főadmirálisoknak csak a neve szerepelt, és néhány szó a megbízatásukról.
– Kitörölték az adatokat, mielőtt hozzáférhettünk volna – értett egyet Han.
– Vagy talán nem is akadt ott több adat soha – folytatta Leia. – Gondoljunk csak arra, hogy ők nem csupán a császár legragyogóbb katonai szakértől voltak, hanem részét képeztek az uralkodó azon tervének, hogy a Birodalom katonai erőit a személyes irányítása alá vonja.
– A Halálcsillag megépítése is ezt a célt szolgálta – bólogatott Ackbar. – Egyetértek. A főadmirálisokkal valószínűleg személyes kapcsolatot tartott fenn, így kilétüket titokban lehetett tartani.
– Tehát zsákutca – vélte Han.
– Úgy tűnik, igen. Információt csak általános forrásból szerezhetünk.
Leia Hanra pillantott.
– Azt mondtad, kapcsolatba kerültél a főadmirálissal, de nem beszéltél róla bővebben.
– Valóban – bólintott Han: – És nem is akarok, legalábbis még nem.
Leia a férfi kifejezéstelen arcát figyelte, és igyekezett összeszedni rejtett Jedi képességeit, hogy belelásson Han gondolataiba, érzelmeibe. Nem jutott messzire. Bárcsak több időm lenne a gyakorlásra!, gondolta mérgesen. De a Tanács most minden idejét lefoglalta.
– Mon Mothma tudni akarja majd. – Végül majd elmondom neki – felelte Han. – Annak a néhány embernek a nevével, akik révén sikerült, a Tanács most úgysem menne sokra. Az egész csoport valószínűleg elásta magát a föld alá. Hacsak a Birodalom el nem kapta őket.
– Nem tudnád felkutatni őket? – faggatta Leia.
Han megvonta a vállát.
– Megpróbálhatom.
– Kérem, kövessen el mindent – mondta Ackbar. – Az imént azt mondta, Organa Solo tanácsos fivére is önnel járt a Sluis Vanon.
– Igen, uram. A hiperhajtóműve javításra szorult, de nem sokkal utánam valószínűleg ő is elindult. Lando hajóját vissza kell juttatnunk a Sluis Vanra.
Ackbar halk sípoló hangot hallatott, ami a kalamariaknál a morgásnak felelt meg.
– Mindkettőjüknek tanúvallomást kell tennie, és Antilles kötelékparancsnoknak is. De mindenekelőtt azt kell kiderítenünk, hogyan sikerült a Birodalomnak olyan jelentős mennyiségű szenzort átcsempésznie.
– Wedge szerint egy üresnek vélt teherhajó belsejében.
Ackbar szeme megint forgott.
– Üresek? A műszereknek akkor is érzékelniük kellett volna.
– De nem érzékelték – mondta Solo.
– Üres – Ackbar belesüppedt a székbe. – Ezek szerint Birodalomnak sikerült kifejlesztenie valami hatásos álcázó-berendezést.
– Ezt kell hinnünk – motyogta Leia komoran – Remélem, hagytak ott néhány poloskát, különben legközelebb Sluissi Van egész légierejét leárnyékolják, és darabokra szedik, mire észrevesszük.
– Nem – Ackbar megrázta hatalmas fejét –, ilyesmitől nem kell tartanunk. Az álcázó-berendezés nem csak előnyt jelent használója számára, hanem veszélyt is. Hiába saját érzékelősugarai éppoly hatástalanok, mint az ellenség kereső sugarai, így teljesen vakon kell repülnie. Sőt, az ellenség esetleg megtalálhatja a hajtóművek kisugárzása alapján.
– Ó, ezt nem tudtam – mondta Leia.
– Pár évvel ezelőtt olyan rémhírek terjedtek el, hogy a császár ki akar fejleszteni egy tökéletes álcázó-berendezést – folytatta Ackbar. – Ilyen berendezés egy főadmirális kezében veszélyes fegyver lehet. Ő megtalálja a módját, hogyan használja fel ellenünk.
– Már meg is találta – tette hozzá Han.
– Nyilvánvalóan, igen. – Ackbar Leia felé fordult. – Tisztáznia kell a nevetséges vádak alól, tanácsos; amilyen gyorsan csak lehetséges, mert óriási ambíciói és önuralma ellenére Fey'lya nem rendelkezik azzal a taktikai képességgel, amely a fenyegető veszély elhárításához szükséges.
– Kijuttatjuk innen, admirális – ígérte még Leia, és komolyan is gondolta. – Azonnal hozzálátunk.
Bátortalan kopogtatás hallatszott, és Leia mögött kitárult az ajtó.
– Elnézésüket kérem – mondta gépies hangon a 2RD droid –, de az idejük lejárt.
– Köszönjük – válaszolta Leia, leküzdve csalódottságát, és felállt. Szeretett volna még többet beszélni Ackbarral a fenyegető veszélyről és a politikai stratégiáról egyaránt, azonban a droiddal amúgy is felesleges volna vitatkozni, csak azt érte volna el, hogy máskor nem engedélyezik a látogatást. A droid őröknek be kell számolniuk mindenről, és a 2RD típusok különösen kötelességtudók.
– Hamarosan visszajövök, admirális. Ma délután vagy holnap.
– Minden jót, tanácsos – köszönt el Ackbar, majd pillanatnyi habozás után hozzátette: – és önnek is, Solo kapitány. Köszönöm, hogy eljött.
– Viszontlátásra, admirális – biccentett Han.
Kiléptek a szobából, és elindultak a folyosón. A 2RD ismét elfoglalta posztját az ajtó előtt.
– Ez egy kicsit rosszul esett – jelentette ki Han.
– Mire gondolsz?
– Mikor megköszönte, hogy eljöttem.
Leia felhúzta a szemöldökét, de a férfi arcán komorság látszott.
– Ne butáskodj már, csak azért tette, mert lemondtál a rangodról.
– És ezért szinte árulónak tart – fejezte be Han a mondatot.
– Ackbar sohasem lett volna képes ilyesmit csinálni.
Han megrázta a fejét.
– Elhiszem, de kérdezd meg Landót, hogy vele szemben is ugyanígy viselkedik-e. Ha valaki elhagyja a hadsereget, az Ackbar szemében többé annyit sem ér, mint egy tauntaun köpete.
– Próbáld megérteni a mon kalamariakat – sóhaj Leia. – Nem harcos faj, de azután a Birodalom kifosztotta hazájukat, és rabszolgává tette őket. Azok a csodálatos űrhajóik eredetileg utasok szállítására készültek, mi segítettünk átalakítani őket hadihajókká. Biztosan nem haragudnál rá, ha tudnád, hogy számukra a hazájukért folytatott harc a legfontosabb, annak ellenére is, hogy a háborút bűnnek tekintik.
– Még akkor is, ha belekényszerítették őket?
Leia megvonta a vállát.
– Szinte senki sem vonul hadba a bizonytalan érzés nélkül, hogy talán akad más megoldás. Én is éreztem ezt, amikor a felkeléshez csatlakoztam. És hidd el, olyan emberek, mint Mon Mothma, vagy Bail Organa már mindent megpróbáltak. Egy békés faj számára, mint a mon calimari, ez az érzés még rosszabb.
– Nos... lehetséges – egyezett bele Han. – De remélem, minél előbb kikaparják maguknak a gesztenyét, minket pedig kihagynak belőle.
– Úgy lesz – nyugtatta meg Leia. – Csak időt kell hagynunk a számukra.
– Még nem mondtad el, miért jöttek vissza Csubival Kashyyykból.
Leia összeszorította a hüvelyk és a mutató ujját. Tudta, hogy előbb-utóbb úgyis mindent el kell mondania Hannak, azt is, hogy milyen egyezséget kötött a noghri kommandóval. De ahogy sétálgattak a császári palota folyosóján, úgy érezte, nem alkalmas a hely és az időpont.
– Nem láttam semmi értelmét, hogy maradjunk – mondta. – Meg a másik támadás...
– Miféle támadás?
– Nyugodj meg, kivágtuk magunkat – mondta gyengéden. – És elintéztem, hogy még jó pár hétig biztonságban lehetek. Később majd mindenről beszámolok; ha valami nyugodtabb helyen leszünk.
Érezte a férfi pillantását, és benne a gyanakvást, hogy történt valami, amit nem akar elmondani. De Han megértette, hogy nyilvános helyen nem tanácsos titkos dolgokról beszelniük.
– Jól van – mondta Han –, de remélem, tudod, mit csinálsz!
Leia megborzongott, amint a méhében szunnyadó ikrekre gondolt. Hatalmas Erő lakozik benne... mégis olyan védtelen.
– Én is remélem – suttogta.
JORUS C'BAOTH. HUMÁN. SZÜLETETT: REITHCAS, BORTRAS RENDSZER, 4/3/112, BIRODALOM ELŐTTI IDŐSZÁMÍTÁS SZERINT.
Luke elfintorodott, ahogy ezeket a szavakat olvasta a régi szenátusi könyvtár komputerének képernyőjén.
Miért kell mindig új időszámítást kezdeni, és az összes többi adatot ennek megfelelően módosítani? A Galaktikus Birodalom is ezt tette, és a Régi Köztársaság is. Remélte, hogy az Új Köztársaság ebben nem követi az elődeit. A történelmet enélkül is nehéz nyomon követni.
A MIRNIC EGYETEMRE JÁRT 6/4/95-TŐL 4/32/90-IG B.E.
JEDI KIKÉPZÉSBEN VETT RÉSZT A KAPARASON 2/15/90-TŐL 8/33/88-IG B.E. PRIVÁT JEDI KÉPZÉS 9/88-TÓL B.E.: AZ OKTATÓ NEVE ISMERETLEN. JEDI LOVAGI CIMET KAPOTT 3/6/86 B.E. HIVATALOSAN ELISMERT JEDI MESTER 4/3/74 B.E. TOVÁBBI RÉSZLETEK A TANULMÁNYOKKAL ÉS A KIKÉPZÉSSEL KAPCSOLATBAN?
– Nem – felelte Luke. Szóval C'baoth kinevezte magát Jedi Mesternek? Ezt a címet csak a Jedi közösség adományozhatta valakinek.
– Fussuk át nagyvonalakban a jedi tevékenységét!
MEGFIGYELŐKÉNT VETT RÉSZT AZ ANDO KATONAI LESZERELÉSÉNÉL 8/82-TŐL 7/81-IG B.E. TAGJA A SZENÁTUS FAJKÖZI TANÁCS BIZOTTSÁGÁNAK 9/81-TŐL 6/79-IG B.E. PALPATINE SZENÁTOR SZEMÉLYES JEDI TANÁCSADÓJA 6/79-TŐL 5/77-IG...
– Állj! – mondta Luke, hirtelen hideg futott végig a hátán. Palpatine szenátor Jedi tanácsadója? – Részleteket kérek C'baoth Palpatine szenátornak tett szolgálatairól!
A komputer mintha mérlegelte volna a kérdést; majd kiírta: AZ ADATOKAT ZÁROLTÁK.
Luke elhúzta a száját. De pillanatnyilag nem tehetett semmit.
– Tovább!
TAGJA VOLT ANNAK A JEDIKBŐL ÁLLÓ CSOPORTNAK, AKIKET AZÉRT GYŰJTÖTTEK ÖSSZE HOGY MEGFÉKEZZÉK A SÖTÉT JEDI LÁZADÁSÁT A BPFASSH-ON 7/77-TŐL 1/74-IG B.E. RÉSZT VETT AZ ALDERAAN JOGHÁBORÚJÁNAK MEGOLDÁSÁBAN 11/70 B.E. RÉSZT VETT A TRA'S M'INS DUIUOGWUIN-GOTAL KONFLIKTUS RENDEZÉSÉBEN 1/68-TÓL 4/66 B.E. A SZENÁTUS ÁLTAL TELJHATALOMMAL FELRUHÁZOTT HELYTARTÓ VOLT A XAPPYH SZEKTORBAN 8/21/62 B.E. NAGY SZEREPET JÁTSZOTT A SZENÁTUS DÖNTÉSHOZATALÁBAN, HOGY FOLYTASSÁK A TOVÁBBI TERJESZKEDÉST A GALAXISBAN. A FELADAT VÉGREHAJTÁSÁNAK IRÁNYÍTÁSÁVAL MEGBÍZOTT HÉT JEDI MESTER EGYIKE 7/7/65 B.E. A YAGA ELHAGYÁSA UTÁNI IDŐRŐL NINCS TÖBB ADAT. TOVÁBBI INFORMÁCIÓ?
Luke hátradőlt, és a képernyőt nézte. Tehát C'baoth nem csak tanácsadója volt valamikor annak az ember, aki később császárának nevezte magát, hanem részt vett a Sluis szektorból származó Sötét Jedi elleni támadásban is, amiről Leia már beszélt. És egyike azoknak, akik olyan hosszú ideig éltek, hogy még találkozhattak Yodával a Dagoba rendszerben.
A folyosóról halk lépések nesze hallatszott:
– Parancsnok?
– Üdvözlöm Winter – köszöntötte Luke az asszonyt meg sem fordulva. – Engem keres?
– Igen – felelte Winter; amint megállt mellette. – Leia hercegnő szeretné látni, ha itt végzett. – A képernyőre pillantott, miközben selymes fehér haját hátrasimította. – Újabb Jedi-kutatás?
– Olyasmi – felelte Luke, és utasítást adott a komputernek.
– Teljes másolatot kérek a Jorus C'baoth-Jedi mesterrel kapcsolatos adatokról.
– Jorus C'baoth – ismételte Winter elgondolkodva. – Nem ő játszott szerepet az Alderaan belső jogi harcának megoldásában?
– Az adatok szerint ő az – bólintott Luke. – Tud valamit róla?
– Nem többet, mint bármelyik alderaani – felelte Winter. Bár erősen fegyelmezte magát, hangjában mégis érződött a mélységes fájdalom. Luke tudta, hogy az Alderaan pusztulásával Leia elvesztette szeretteit. Bár az idő múlásával enyhült fájdalma, ezek a gondolatok mégis örökre ottrekedtek a tudata mélyén. Winter viszont, tökéletes memóriája miatt, sohasem tudta az emlékeit elfelejteni.
– Az alapvető kérdés az volt, hogy Bail Organa apja legyem-e az alkirály, vagy egy másik család tagja. Nem sikerült egyezségre jutniuk, ezért a szenátushoz fordultak. A szenátus bizottságot küldött, amelynek egyik tagja C'baoth volt. Egy hónapon belül megállapították, hogy az Organa család követelése jogerős.
– Látott valaha képet C'baothról? – kérdezte Luke.
Winter elgondolkodott.
– Láttam egyszer az archívumban egy hologramot; amelyen az egy bizottság szerepelt. C'baoth középtermetű és átlagos testfelépítésű embernek látszott. Nem tűnt különösebben izmosnak sem, ez szokatlan egy Jedinél. – Az asszony Luke-ra nézett, és enyhén elpirult. – Ne haragudjon, nem akartam megsérteni.
– Semmi baj – nyugtatta meg Luke. Már sokszor találkozott azzal a téveszmével, hogy a Jedik ereje hatalmas termetükben és duzzadó izmaikban rejlik.
– Emlékszik még valamire?
– Őszülő haj és gondosan nyírt szakáll – mondta Winter. – Fehér ruhát, fölötte pedig barna köpenyt viselt, mint általában a Jedik.
Luke megvakarta az állát:
– Hány évesnek látszott a képen?
– Olyan negyven körüli lehetett, plusz-mínusz öt év – felelte Winter. – A képeken nehéz megállapítani az emberek korát.
– Mindez egybevág a komputer adataival – bólintott Luke, és felállt. – De ha az adatok helyesek... Azt mondta, Leia látni szeretne.
– Ha önnek is megfelel – bólintott Winter. – Az irodájában várja.
– Menjünk.
Kiléptek a könyvtárból, és végigsiettek a hosszú folyosókon.
– Hallott már a Botras bolygóról? – kérdezte Luke. Különösen arról, milyen sokáig élnek az ottani emberek?
Az asszony gondolkodott néhány másodpercig. – Nem tudok róla semmit. Miért?
Luke habozott; a birodalmiak rengeteg információt kapnak az Új Köztársaság legbelsőbb berkeiből is, de Winter minden gyanú felett állt.
– Ha a Jomarkon az az állítólagos Jedi Jorus C'baoth, akkor most már jóval több, mint száz éves. Tudom, hogy egyes fajok nagyon hosszú életűek, de ő ember.
Winter megvonta a vállát.
– Mindig akadnak egyedek, akik a faj átlag életkorát meghaladjak. És egy Jedi birtokában lehet azon módszereknek, melyek ezt elősegítik.
Luke elgondolkodott. Lehetséges. Yoda nagyon sokáig élt, csaknem kilencszáz évig. Azonban Luke mindeddig nem tudta megállapítani, hogy Yoda milyen fajhoz tartozott. Talán azt se ártana kideríteni, hány évig élt az uralkodó.
– Szóval azt gondolja, hogy Jorus C'baoth él? – kérdezte Winter.
Luke körülnézett. Elérték a Központi Folyosót, amely általában zsúfolásig telt különböző fajú lényekkel, most mégis szinte üres volt. Néhány kisebb csoport beszélgetett itt csak.
Rövid mentális kapcsolatba kerültem egy másik Jedivel, amikor a Nkllonon jártam – mondta halkan. – Később Leia elmondta, hogy hallott néhány kósza hírt arról, hogy C'baoth-ot látták Jomarkban. Mindebből lehetetlen más következtetést levonni.
Winter nem szólt semmit.
– Mi a véleménye? – faggatta Luke.
– Minden, ami a Jedikkel és az Erővel kapcsolatos, távol áll tőlem, parancsnok. Ezért nem is akarok állást foglalni ebben a kérdésben. De... úgy érzem, el kell mondanom, hogy C'baoth az alderaani történelemben betöltött szerepét illetően kicsit elbizonytalanodtam.
– Miért?
– Ez csak megérzés, hozzá kell tennem – hangsúlyozta Winter –, és el sem mondtam volna, ha nem kérdezi. De utólag végiggondolva az akkori eseményeket, úgy érzem, C'baoth olyan ember, aki bár segíteni akar a lehetőségeken belül, szeret visszahúzódni a háttérbe.
Bíbor törzsű ch'hala fák ágai hajoltak be a folyosóra, és amikor elhaladtak mellettük, Luke jól látta a vékony bőrszerű kéreg alatt húzódó számtalan, színes hólyagot.
– Ez alapvetően nem mondd ellent a komputer adatainak – egyezte meg Luke, és körmével kipukkasztotta az egyik hólyagot. Hirtelen mélyvörös szín jelent meg a fa törzsén, és körkörös csíkként egyre nagyobb teret hódított. Aztán egy idő után a terjeszkedés megtorpant, a folt halványulni kezdett, végül visszatért az eredeti szín.
– Azonban bizonyára nem tud róla, hogy önhatalmúlag nevezte ki magát Jedi lovagból Jedi Mesterré. Ez önteltségre vall.
– Ezt nem vitatom – bólintott Winter. – Viszont ha olyan ember lenne, aki szereti a nyilvánosságot, akkor nem maradt volna ki teljesen a birodalmi harcokból.
– Ezt is el kell ismernem. – Luke hátranézett, hogy lássa a fa utolsó színváltozását. Kapcsolatba lépése a titokzatos Jedivel meglehetősen különösnek tűnt. Rövid felvillanás a tudatában, ami aztán nyomtalanul elenyészett. Lehet, hogy C'baoth már nem ura tökéletesen az Erőnek?
– Tud valamit arról a titkos tervről, amely a Régi Köztársaság terjeszkedésévet kapcsolatos?
– Nem sokat. Feltételezések szerint új életformák után készültek kutatni a galaxis határain túl. De az egészet annyira titokban tartották, hogy szinte semmi sem szivárgott ki. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán elindultak-e.
– A komputer szerint igen – mondta Luke megérintve a következő ch'hala fát, és figyelve a mélyvörös folt terjeszkedését. – Az adatok arról is beszámolnak, hogy C'baoth részt vett a kutatásban. Vajon azt jelenti ez, hogy személyesen? Hogy ő is felszállt egy hajóra, és elindult?
– Nem tudom – felelte Winter. – Azt híresztelték, hogy néhány Jedi mester elhajózott, de hivatalosan nem erősítették meg. Arra gondol, hogy a felkelés alatt itt sem volt?
– Lehetséges – tűnődött Luke. – Ez persze felvet egy sor újabb kérdést. Mi történt velük, és hogyan került ő vissza?
Winter megvonta a vállát.
– Úgy vélem, akad egy módja, hogy megtudja.
– Igen – Luke megérintette az utolsó fát. – Menjek el Jomarkba, és kérdezzem még tőle. Azt hiszem, ezt fogom tenni.
Leia irodája a Belső Tanácsterem közelében helyezkedett el. Amint Luke és Winter beléptek az iroda előterébe, ismerős alakot pillantottak meg.
– Helló, Thripio! – üdvözölte Luke.
– Luke gazda! Módfelett örülök, hogy látom, uram – válaszolta az aranyszínű droid. – Remélem, jól van!
– Igen, köszönöm. Art megkért, hogy adjam át üdvözletét. Ott kellett maradnia az űrkikötőben, hogy segítsen elvégezni némi kis javítást az X-szárnyúmon, de hamarosan itt lesz.
– Nagyszerű, uram. – Azután eszébe jutott, hogy őt most portási feladattal bízták meg, ezért sietve hozzátette – Leia hercegnő és a többiek már várják. Kérem, fáradjon be!
– Köszönöm – bólintott Luke. Bármennyire nevetség volt is Thripio körülményes, és fennkölt szólamaival, mégis érződött a viselkedésében valami sértett büszkeség. És szólj be, ha jön valaki! – tette hozzá Luke.
– Természetesen, uram.
A szobában Han és Leia halkan beszélgetett a komputer képernyőt figyelve. Csubakka magányosan üldögélt az ajtó melletti széken – hatalmas sugárvetője a térdére fektetve – és morgott valami üdvözlésfélét, amikor beléptek.
– Ó, Luke, köszönöm, hogy eljöttél – mondta Leia, és Winter felé fordult – Egyenlőre ennyi, Winter.
– Igen, felség – bólintott az asszony a rá jellemző büszkeséggel, majd távozott.
Luke Hanra nézett.
– Hallom, tegnap extra méretű hődetonátort robbantottál fel a Tanácsban.
Han elhúzta a száját.
– Megpróbáltam, de igazából senki sem hitt nekem.
– Egyszerűen nem merik elhinni, hogy a császár valamelyik főadmirálisa még életben lehet.
– Meglehetősen ostoba szemlélet, vagy talán meg tudják magyarázni másvalamivel a Sluis Van-i csapdát?
– Néhányan azt állítják – szólt közbe Leia –, hogy Ackbar árulása adott rá lehetőséget.
– Ó! – mordult fel Luke. Szóval ezt eszelte ki Fey'lya.
– Nem hallottam semmit a részletekről.
– Fey'lya roppan ügyesen keveri a kártyát – vélte Han.
Luke érezte, hogy valami motoszkál barátja fejében.
– Hová akarsz kilyukadni? – kérdezte.
Han és Leia egymásra néztek.
– Talán – folytatta Han –, te is észrevetted; hogy a Sluis Vanon lejátszódott eseményeket követően Fey'lya milyen bámulatos gyorsasággal húzta rá Ackbarra a vizes lepedőt. Szerintem ő a világ legügyesebb köpönyegforgatója.
– Igen, ezt már tudjuk – helyeselt Leia.
– Vagy – fejezte be a gondolatot Han komoran –, mindig előre tudja mi fog történni.
– Tisztában vagy vele, hogy mit beszélsz? – mondta Luke csendesen – Azzal vádolod a Tanács egyik tagját, hogy birodalmi ügynök.
Leia tudatán pillanatnyi remegés futott át, Han azonban szikrányit sem riasztotta a gondolat.
– Igen, tudom, de ő nem ugyanezzel vádolja Ackbart?
– A legnagyobb probléma az idő, Han – vetette közbe türelmetlenül Leia. – Már próbáltam megmagyarázni.
Ha most Fey'lyát bármivel vádoljuk úgy fog tűnni mintha ezzel csak Ackbart akarnánk kimenteni a vád alól. Mindenki olcsó trükknek tartaná.
– Talán ezért sietett annyira Ackbart hűvösre tenni – találgatott Han. – Tehát egyenlőre nem tudunk visszavágni, igaz?
– Egyenlőre nem – felelte Leia. – Szerencsére ez semmit sem változtat a helyzeten. Előbb Ackbart kell tisztáznunk a vádak alól, és csak azután támadhatjuk meg Fey'lyát.
Han elfintorodott.
– A politikai csatározások nagyon szépek a maguk nemében, de itt most az Új Köztársaság léte forog kockán.
– És az egész széthullhat anélkül, hogy bárki egyetlen lövést leadna – folytatta Leia. – Lásd be, Han, hogy az Új Köztársaságot a remény és a kölcsönös bizalom tartja össze. Ha mindenféle vádaskodás szárnyra kap, az széthúzást szül, és ez a sok különböző faj, mind nekilát a maga útját járni.
Luke megköszörülte a torkát.
– Szólhatok valamit...?
Mindketten felé fordultak. A feszültség egy kicsit enyhült.
– Persze, öcskös. Miről van szó?
– Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy bárkinek dolgozik Fey'lya, tervez valamit és mindenekelőtt azt kéne kiderítenünk, hogy mit? Leia, mennyit tudunk Fey'lyáról?
– Kétségtelenül bothan. A Kothlison nőtt fel, amelyet bothánok gyarmatosítottak, de később sokáig élt a Bothawuin is. A yavini csata után csatlakozott a felkeléshez, és jelentős létszámú bothan csapatot hozott magával. Főleg a karbantartó vagy a felderítő egységeknél helyezkedtek el, de sokan közülük csatákban is részt vettek. Mielőtt a felkeléshez csatlakozott, rengeteg csillagközi üzletben vett részt, mint például hajókereskedelem, bányászat, meg különféle spekulációk. Szerintem megint felvette a kapcsolatot néhány régi üzlettársával, csak azt nem tudom milyenekkel.
– Akad ezekről névsor? – firtatta Luke.
Leia megrázta a fejét.
– Már többször ellenőriztettem a kapcsolatait, de nem találtam semmit.
– Pedig itt kellene kezdenünk – értett egyet Han lelkesen.
Leia türelmetlen pillantást vetett rá.
– Hatalmas ez a galaxis, Han. Azt sem tudjuk merre induljunk.
– Azt hiszem, ezt kitalálhatjuk – bíztatta a férje. – Azt mondtad, a Yavin után részt vettek néhány összecsapásban. Hol?
– Számtalan helyen – válaszolta Leia kedvetlenül, de azért betáplálta a komputerbe a kérdést. – Lássuk csak...
– Azokat az ütközeteket nyugodtan kihúzhatod a listáról, ahová küldték őket – mondta Han. – Továbbá azokat is, amelyekben kisebb létszámmal képviseltették magukat, és más fajokból álló haderő részét képezték.
Azok a helyek érdekelnek minket, ahol csak Fey'lya katonái harcoltak.
Leia arcán látszott, hogy nem érti, hová akar kilyukadni Han, de azért szó nélkül betáplálta a korlátozó paramétereket is.
– Nos... azt hiszem az egyetlen, amely megfelel a feltételeknek, egy rövid, de heves küzdelem volt ami, New Cov közelében zajlott le, a Churba szektorban. Négy bothan hajó felvette a harcot egy arra haladó Victory osztályú csillagrombolóval, és addig tartották magukat, amíg egy csatahajó a segítségükre nem sietett.
– New Cov, hm – ismételte Han elgondolkodva. – Ez a rendszer nem szerepel Fey'lya üzleti adatai közt?
– Nem.
– Nagyszerű – bólintott Han –, akkor ott fogjuk kezdeni.
Leia kérdőn nézett rá.
– De, Leia, csak nem gondolod, hogy négy kisebb hajó megtámad egy Victory osztályú csillagrombolót pusztán a tréfa kedvéért. Annak komoly oka lehetett. Meg akartak védeni valamit.
– Szerintem csak találgatsz – vélte Leia.
– Lehet, de tegyük fel, hogy nem a birodalmiak, hanem Fey'lya utaltatta át a pénzt Ackbar számlájára. A Churba szektorból sokkal könnyebben lehet átutalni Palanhira, mint a birodalmi területről.
– De ez megint ahhoz a vádhoz vezet bennünket, hogy Fey'lya birodalmi ügynök – figyelmeztette Luke.
– Talán nem. Az időzítés lehetett véletlen is, vagy valamelyik bothan fülest kapott, hogy mikor akarja kezdeni a Birodalom a támadást, és Fey'lya rájött, hogyan állíthatja félre Ackbart.
Leia megrázta a fejét.
– Ez még mindig kevés ahhoz, hogy a Tanács elé terjesszük.
– Nem is azt akarom – vont vállat Han – Fogjuk magunkat Luke-kal, és elmegyünk New Covra, hogy utánajárjunk a dolgoknak.
Leia Luke-ra nézett, és talán kérdezni is akart valamit, de nem volt már rá szükség.
– Itt most úgysem tudok segíteni – mondta Luke. Hasznosabb lesz, ha inkább utánanézünk ennek az ügynek.
– Rendben van – sóhajtott Leia –, de tartsátok titokban.
– Bízhatsz bennem – vigyorodott el Han, majd Luke felé fordult. – Indulhatunk?
– Úgy érted, most rögtön?
– Persze, miért ne? Leia majd intézi a politikai ügyeket.
Luke érezte, hogy Leia tudata feszültté válik valamitől. Szemük találkozott, s gondolatai Luke felé áradtak, szinte könyörögve, hogy maradjon csendben. Mi a baj? – kérdezte némán Luke.
De a választ sohasem tudhatta meg, mert Csubakka hangosan felmordult a sarokban.
Han szigorúan az asszonyra nézett.
– Ígéretet tettél?
Leia nagyot nyelt.
– Han, nem volt más választásom.
– Más választás... Majd én megmondom, mit fogsz csinálni, nem mégy sehova!
– Han...
– Bocsássátok meg – szólt közbe Luke, és felállt –, de még át kell néznem az X-szárnyúmat. Majd később találkozunk.
– Rendben, öcskös – dünnyögte Han oda sem nézve.
A Jedi az ajtóhoz sétált, pillantása találkozott Csubakkáéval, a vuki felállt, nyilván ő is hasonló megoldásra jutott. Hatalmas tappancsaival Luke után eredt.
Az ajtó becsukódott, de a bent maradók sokáig mégsem szóltak egymáshoz. Végül Leia törte meg a csendet.
– El kell mennem, Han – mondta gyengéden. – Megígértem Khabarakhnak, hogy találkozom vele. Nem érted?
– Nem. Nem értem. – Han próbálta csillapítani magát. Gyomra görcsbe rándult. Féltette Leiát és az ikreket. A fiát és a lányát. – Ezek az akárkik...
– Noghrik – mondta Leia.
– ...ezek a noghrik hónapok óta vadásznak rád. Emlékszel, amikor a Bimmisaarin megtámadták. Ha nincs ott Luke meg Csubakka, darabokra, szednek bennünket. Ezek a fickók komolyan gondolják, Leia. Te pedig oda akarsz sétálni egyedül a bolygójukra? Akkor már egyszerűbb, ha átadod magad a Birodalomnak, időt takarítasz meg vele.
– Khabarakh tudja, hogy Darth Vader lánya vagyok és úgy tetszik ez valamiért nagyon fontos nekik. Talán ezt kihasználhatom, hogy átállítsam őket a mi oldalunkra. Legalábbis meg kell próbálnom. Han elhúzta a száját.
– Mi ez, valami hülye Jedi szöveg? Luke is mindig ilyeneket mond, mielőtt bajba keveri magát.
Leia megszorította a férfi karját.
– Han... Tudom, hogy kockázatos. De ez az egyetlen lehetőség, hogy végérvényesen megoldjuk a kérdést. A noghriknak segítségre van szükségük, ezt Khabarakh beismerte. Ha segítek, ha sikerül meggyőznöm őket, hogy csatlakozzanak hozzánk, eggyel kevesebb ellenségünk lesz. – Majd hozzátette: – És nem menekülhetek örökké.
– Mi lesz az ikrekkel?
Hirtelen bűntudatot érzett, amikor látta az asszony szenvedését.
– Gondoltam rá – felelte Leia, és borzongás futott át rajta, amikor megérintette a hasát. – De milyen más lehetőség maradt? Zárjuk be őket a palota egyik tornyába és vukik gyűrűje őrizze őket? Sohasem élhetnek normális életet, amíg a noghrik el akarják rabolni őket tőlünk.
Han összeszorította a fogait. Tehát tudja. Leia tudja, hogy a Birodalom minden mesterkedése egész idő alatt a meg-nem-született gyermekeikért történt.
És ebben a tudatban mégis találkozni akar a birodalom ügynökeivel.
Hosszú ideig nézte felesége arcát, a lányos mosolyt, amelybe annak idején beleszeretett, és a kedves vonásokat, amelyeket megszokott az együtt töltött évek során. Eszébe jutott az a fiatalos elszántság, ahogy kivette Luke kezéből a sugárfegyvert, szétlőtte vele a Halálcsillag börtönblokkjának rácsát, és a lövések kereszttüzében egy pillanat alatt kimenekítette őket... a hulladékzúzóba. Vagy a hangja, mikor Jabba palotájában, a hibernáció utóhatásától még vakon meghallotta, és ez öntött lelket Han Solóba az űrkalandorba. Vagy amikor sebesülten feküdt az Endoron a bunker bejáratánál, s az utolsó pillanatban lelőtte a Han mögött álló két katonát...
Azután elszomorodott, mert rájött, hogy minden szeretete ellenére, minden akarata ellenére sem képes megvédeni egymaga a lányt az egész galaxissal szemben.
– Legalább veled mehetek? – kérdezte halkan.
– Megígértem, hogy egyedül megyek – suttogta az asszony és megsimogatta férje arcát. – Ne félj, nem lesz semmi baj.
– Persze – Han hirtelen felállt. – Ha el kell menned, hát menj! De, segítek előkészíteni a Falcont.
– A Falcont? De, hát azt hittem, hogy New Covba mész.
– Majd Lando hajójával megyek. Úgyis vissza kell vinnem neki.
– De...
– Ne ellenkezz! – szakította félbe az asszonyt. – Ha ezek a noghrik mást is forgatnak a fejükben, mint hogy beszéljenek veled, akkor jobb esélyed lesz a Falconnal, mint a Lady Luckkal. Kinyitotta az ajtót, és kilépett az előtérbe.
És ott hirtelen megtorpant. Hatalmas, szőrös vihar tornyosult előtte: Csubakka morgott valamit a maga szokásos módján.
– Nekem sem tetszik a dolog – mondta Han. – Igazad van, lehet, hogy be kéne zárni valahová.
Érezte, hogy Leia ott áll mögötte.
– Nem lesz semmi baj, Csubi – nyugtatta meg a vukit, megígérem.
Csubakka megint morgott.
– Mit javasolsz, halljuk – nógatta Han. Várható volt, hogy mit akar.
– Csubi, sajnálom – mondta Leia –, megígértem Khabarakhnak, hogy egyedül megyek.
Csubakka hevesen rázta a fejét, és kivillantotta éles fogait, hogy kifejezze véleményét az üggyel kapcsolatban.
– Tényleg nem, tetszik neki – tolmácsolta Han diplomatikusan.
– Köszönöm, de a lényeget én is értem. És most figyeljetek ide ti ketten...
Csubakka hatalmas üvöltéssel félbeszakította. Amitől az asszony ijedtében jó egy méternyit ugrott hátra.
– Tudod, kedvesem, azt hiszem, tényleg jobb, ha magaddal viszed. Amúgy is szükséged lesz egy jó pilótára. Egy pillanatra látta az asszony szemében felvillanni az ellenkezést: ő maga is tökéletesen el tudja vezet Falcont. De ez csak egy pillanatig tartott.
– Rendben van – sóhajtotta. Remélem Khabaraknak nem lesz kifogása ellene. De amint elérjük a találkozó helyét, azt teszed, amit mondok, akár tetszik, akár nem. Megértetted?
Csubi rövid gondolkodás után rábólintott:
– Jó – mondta Leia megkönnyebbülten: – Thripio?
– Igen, felség – felelte a droid bizonytalanul. Jobbnak látta, ha csendben meghúzódik az asztal mögött, és kimarad a vitából. Jelen viselkedése határozottan tetszett Hannak. Hagyni kéne máskor is, hogy Csubi felmérgesítse magát.
– Azt akarom, hogy te is velem gyere – mondta Leia a droidnak. Khabarakh elég jól beszéli a basicet, de nem biztos, hogy a többi noghri is, és nem akarom az ő tolmácsukra bízni magam.
– Természetesen, felség – felelte Thripio oldalra billentve a fejét.
– Helyes – Leia megint Hanra pillantott. – Azt hiszem az lesz a legjobb, ha minél előbb elindulunk.
Millió dolog akadt, amit mondhatott volna az asszonynak. Millió dolog, amit mondani akart. De csak ennyit tudott kinyögni:
– Azt hiszem, az lesz a legjobb...
– Remélem, nem fogsz megharagudni – mondta Mara kellemes, társalgási hangon, amikor befejezte a műszerfal javítását –, de nekem ez a rejtekhely büdös.
Karrde vállat vont, és letette maga mellé az érzékelő blokkot, amit a falból szerelt ki.
– Abban egyetértek veled, hogy ez nem Myrkr – válaszolta –, de ennek is akadnak előnyei. Kinek jutna eszébe egy csempészt a mocsárvilág közepén keresni?
– Nem a kényszerleszállásra gondoltam – folyatta Mara, és megigazította övében a kis sugárvetőt. – Hanem erre a helyre.
– Oh, ez a hely – Karrde kinézett az ablakon. – Nem is tudom. Talán egy kicsit zsúfolt, de ez sem feltétlenül hátrány.
– Kicsit zsúfolt? – ismételte Mara, és ő is az ablak felé fordult. Alacsony, fehér épületek sora húzódott tőlük alig öt méternyire. A tarka ruhákba öltözött emberek és egyéb lények közvetlenül mellettük sürögtek-forogtak.
– Ezt nevezed te egy kicsit zsúfoltnak?
– Halkabban, Mara – intette Karrde – Ha egy bolygón csak a mélyen fekvő völgyekben lehet élni, akkor azok nyilván zsúfoltak. Az ittlakó emberek megszokták, és megtanulták, hogyan biztosítsák társaiknak a nyugalmat. Mindenesetre, ha valamelyik túl sokat kíváncsiskodik, majd elvesszük tőle a kedvét.
– A tükör nem csapja be az érzékelő szondát – mondta Mara. – A tömegben pedig könnyen megbújhatnak a Birodalom kémei.
– A birodalmiak nem sejtik, hogy itt vagyunk. – Egy pillanatra elhallgatott, és különös tekintettel meredt a lányra. – Bár lehet, hogy te másképp tudod...
Mara elfordult. Megint a szokásos helyzet. Korábbi munkaadói is hasonlóképpen reagáltak, amikor tudomást szereztek különös megérzéseiről: mindegyiket félelem, harag, vagy gyűlölet szállta meg. Karrde legalább továbbra is igyekezett udvariasan viselkedni.
– Ez nem olyan, mint: valami érzékelő berendezés, amit ki-be lehet kapcsolni – közölte a lány.
– Érdekes. Talán egy korábbi Jedi kiképzés eredménye?
A lány a szemébe nézett.
– Beszélj nekem a hajókról!
– Miről?
– A hajókról – ismételte meg a lány. – A csatahajókról, amelyeket gondosan eltitkoltál Thrawn főadmirális elől, amikor a Myrkren járt. Megígérted, hogy később ismerteted velem a részleteket. Elérkezett a később.
Nézte egy darabig a lányt, aztán elmosolyodott.
– Rendben van – mondta: – Hallottál már a Katana flottáról?
A lány az emlékezetében kutatott.
– Ezt a hadsereget nevezték Sötét Haderőnek? Mintegy kétszáz nehéz csatahajóból álló flotta, amely tíz évvel a Clone elleni háború kitörése előtt nyomtalanul eltűnt. A hajókat különlegesen kifejlesztett automata berendezésekkel szerelték fel, és amikor a rendszer meghibásodott, az egész flotta örökre eltűnt a hipertérben.
– Majdnem pontos – bólintott Karrde. – Egy ilyen méretű hadihajó kezelőszemélyzete tizenhatezer főből áll. A Katana hajók különleges automata berendezései lehetővé tették, hogy a személyzetet kétezer főre csökkentsék.
– Elég sokba kerülhetett egy efféle hajó.
– Igen – bólintott Karrde. – Különösen azért, mert kizárólag katonai célokra készült. A hajók külsejét matt fekete festékkel vonták be, talán innen ered a Sötét Haderő elnevezés. Mások szerint a kis létszámú legénység miatt a belső tér nagyrésze sötétben maradt, és erre utal a név. Mindenesetre ez volt a Régi Köztársaság utolsó demonstrációja, amellyel megmutatta a világnak, hogy milyen legyőzhetetlen hadiflottát képes felállítani.
– Demonstráció....
– Valóban – mondta Karrde szárazon. – De a probléma nem az automata rendszer meghibásodásában állt. Kevés az utalás, mert az akkori kormány igyekezett a legnagyobb titoktartással kezelni az ügyet. Valószínűleg a legénység az első út során, valamelyik kikötőben felszedett egy ismeretlen vírust, melynek olyan hosszú volt a lappangási ideje, hogy a flotta kétezer hajójának teljes állományát sikerült megfertőznie, mielőtt a járványt észlelték volna.
Mara megborzongott. Hallott vírusokról, amelyek elpusztították egész bolygók lakosságát, még a Clone elleni háborút megelőző időkben, mielőtt a Régi Köztársaság, később pedig a Birodalom tudományos erőinek sikerült volna a megfelelő ellenszereket kifejleszteniük.
– Tehát elpusztította a legénységet, mielőtt segítséget kaphattak volna.
– A későbbi kutatások szerint a tünetek megjelenése néhány óra leforgása alatt robbanásszerűen jelentkezett. A vírus az idegrendszert támadta meg, így a legénység a halál előtti órákban megtébolyodott. Haldokló emberekkel a fedélzetén a flotta összes hajója eltűnt a hipertérben.
– Most már emlékszem – bólintott Mara. – Ezután kaptak lábra azok a törekvések, hogy decentralizálják a hajók irányítórendszerét, és hatalmas komputerek helyett inkább több kisebb droidot építsenek be.
– Igen, a Katana hajók balszerencséje kihatott a rákövetkező időkre – vélte Karrde. – Hosszú évekig keresték őket, aztán belátták, hogy értelmetlen a további kutatás. A világegyetem végtelen mélységében lehetetlen megtalálni egy elveszett flottát, meg aztán a Régi Köztársaságnak akadtak más jellegű problémái is, így a Sötét Haderő lassan feledésbe merült. És, ha az az illető nem igyekezett volna rád sózni azt a régi térképet, akkor te sem hallottál volna soha a dologról.
Most már nyilvánvaló volt, hová akar kilyukadni Karrde.
– Hogyan bukkantál rá?
– Teljesen véletlenül. Eleinte nem is tudtam, mi is ez valójában.
Karrde elgondolkodva meredt maga elé.
– Mindez tizenöt évvel ezelőtt történt – mesélte réveteg hangon. – Abban az időben navigátorként dolgoztam egy csempészhajón. Egy alkalommal megzavartak bennünket, és nem volt elég időm pontosan kiszámolni a pályaadatokat, így jó fél fényévnyivel arrébb léptünk ki a hipertérből. Elképzelheted a meglepetésünket, amikor láttuk, hogy hatalmas hadihajók vesznek körbe bennünket.
– Sok-sok éve legénység nélkül – szúrta közbe Mara.
– A dolog nem úgy festett; hiszen az automata rendszerek továbbra is üzemeltek, azonnal érzékeltük a kereső sugaraikat. Azt hittük, az a társaság lohol a nyomunkban, akiktől az árut szajréztuk. Ezért a kapitány úgy döntött, hogy haladéktalanul hajtsunk végre még egy ugrást, előzetes számítások nélkül...
– Nem hangzik jó ötletnek.
– Két rossz közül ez tűnt a tűrhetőbbnek – mondta Karrde fanyarul. – De nem, jártunk szerencsével. Amint kiértünk a hipertérből meteornak ütköztünk, a hajó csaknem széttört, és az egyik hiperhajtómű megsemmisült. A legénység öt tagja az ütközés következtében azonnal meghalt, még hárman pedig belehaltak sérüléseikbe, mielőtt civilizált területre érhettünk volna.
Szomorú csend következett.
– Hányan maradtatok életben – kérdezte végül Mara.
Karrde a lányra pillantott, arcán cinikus mosoly fogant.
– Más szóval: rajtam kívül hányán tudnak még az elveszett flotta helyéről?
– Ha így fogod fel...
– Hatan maradtunk. De szerintem a többiek nem jöttek rá, hogy mit is találtunk. Én is csak akkor fogtam gyanút, amikor utólag elemeztem az adatokat, és megtudtam, hogy valójában hány hajó vesztegelt abban a térségben.
– És a komputer adatai?
– Kitöröltem őket. Persze, miután megjegyeztem a koordinátákat.
Mara bólintott.
– Azt mondtad, mindez tizenöt évvel ezelőtt történt.
– Valóban. Sokszor gondoltam rá, hogy visszamegyek, és kezdek valamit a hajókkal, de sohasem akadt időm, hogy megszervezzem. Kétezer hadihajót nem lehet csak úgy lenyúlni. Ehhez először a dolog tulajdonjogi oldalát kell rendezni, aztán meg találni kell rá vevőt. És ez meglehetősen nehéz feladat.
– Legalábbis eddig az volt.
Karrde felhúzta a szemöldökét.
– Arra gondolsz, hogy adjam el őket a Birodalomnak?
– Éppen hadihajókat akarnak venni – emlékeztette Mara. – És rengeteget fizetnének értük.
– Azt hittem téged nem érdekel a Birodalom.
– Nem is – felelte a lány. – Ha neked az jobban tetszik, akkor add el az Új Köztársaságnak. Hosszú távon ez még jobb befektetés is lenne.
Mara keze ökölbe szorult, gyomra görcsbe rándult a gondolatra, hogy az elveszett flottát megkaparinthatja az Új Köztársaság, annak a Felkelők Szövetségének utódja, amely tönkretette az életét. De a Birodalom mai maradványa, a császár nélkül oly gyenge erőt képviselt, hogy nyomába sem léphetett elődjének. Nekik adni az elveszett flottát, annyi lenne, mint gyöngyökét szórni a disznók elé.
Vagy mégsem? Egy ütőképes flotta a főadmirális irányításával talán visszaállíthatná a hajdani birodalom dicsőségét...
– Mit akarsz tenni? – faggatta a lány.
– Egyenlőre semmit – felelte Karrde. – Megint a régi problémával állunk szemben: a Birodalom azonnal megtorolja, ha megpróbálunk ellene tenni, és végül úgyis az Új Köztársaság győzedelmeskedik Ha Thrawnnak juttatjuk a Katana flottát, csak késleltetjük elkerülhetetlen vereségét. A legokosabb, ha egyenlőre semlegesek maradunk.
– Ha Thrawnnal kötünk üzletet, akkor beszünteti az üldözésünket – tette hozzá Mara. – És ez sem utolsó szempont.
Karrde halványan elmosolyodott.
– Oh, Mara, a főadmirális taktikai zseni, de nem mindentudó. Fogalma sincs róla hol lehetünk. És minden bizonnyal sok fontosabb dolga akad, mint sem, hogy minket keressen.
– Azt hiszem, igazad lehet – morogta Mara. De nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy annak idején a császár bármennyi gonddal küzdött is, mindig megtalálta a módját, hogy megbüntesse azokat, akik akadályozták tervei végrehajtását.
A kommunikátor jelzőgombja felvillant.
– Igen? – szólt bele Mara, miután bekapcsolta a készüléket.
– Itt Lachton – hangzott ismerős hang. – Karrde ott van a közelben.
– Itt vagyok – felelte Karrde a mikrofonhoz lépve. Hogy haladtok az álcázással?
– Már majdnem elkészültünk – válaszolta Lachton –, de elfogyott a fényelnyelő hálónk. Tudtok még adni?
– Majd átadom Marának, hogy hozzon még a raktárból. Ide küldesz érte valakit?
– Persze, az nem probléma. Majd Dankin érte megy. Neki most különben sincs túl sok munkája.
– Rendben. A háló készen lesz, mire ideér.
Karrde intett, és Mara kikapcsolta a készüléket.
– Tudod, hol a Hármas Számú Raktár? – kérdezte a lányt.
Mara bólintott.
– A Wozwashi utcában.
– Igen – hagyta jóvá Karrde, és kinézett az ablakon. – Korán reggel még semmiféle járművet nem szabad használni az utcákon, gyalog kell menned.
– Rendben – egyezett bele Mara boldogan, hogy végre magára maradhat a gondolataival. – Két doboz elég lesz?
– Ha el tudsz hozni annyit – felelte a férfi, és tetőtől talpig végigmérte. Alkatra pontosan olyannak látta, mint bármelyik rishi nőt. De azt nem tudhatta, hogy Marába a császár belenevelte azt az elvet, hogy mindig tegyen meg minden tőle telhetőt. – Ha mégsem bírod, Lachton beéri eggyel is.
– Jó, később találkozunk.
Az utcát éppoly hatalmas háztömbök sora alkotta, mint amilyenben ők laktak. Közöttük szétszórtan alacsony üzlethelyiségek százai húzódtak még. Mara kilépett a járókelők forgatagába, és körülpillantott. A város völgyben feküdt, de a távolban látni lehetett a hihetetlenül magas, meredek falu hegycsúcsokat. Ott fent éltek a bolygó őslakói, akik kíváncsian tekintettek le a népes völgyekre, és nem értették, hogyan választhatták azok az élőlények odalent lakóhelyüknek a párás, meleg levegőjű szurdokokat.
Mara ismét az utca felé fordította figyelmét. Tekintete végigfutott a magas háztömbökön, a mindent visszatükröző ablakokon, majd a színes ruhákba öltőzött kavargó tömegen.
Szeme megakadt egy mozdulatlan alakon, aki az utca túloldalán állt. A férfi zöldmintás tunikát, és hosszú kék sálat viselt.
Őt figyelte.
Mara elkapta tekintetét, és úgy tett, mintha nem vette volna észre, ám szíve hevesebben dobogott. Megindult az üzletek felé, igyekezett elvegyülni a járókelők között.
Amikor úgy érezte, hogy látótávolságon kívülre került, átvágott az utca túlsó oldalára, majd tovább haladt az üzletek között. Ezután többször irányt változtatott. Ha az az illető Karrde után kutat, akkor mindenképpen le kell ráznia.
Elérte a háztömb sarkát, és visszafordult, hogy látja-e még a férfit. Azon gondolkodott, hogy mit tegyen. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy követték őket Myrkr óta, és a különös érzés sem jelentkezett, de mint ahogy Karddénak mondta nem olyan képesség volt ez, amit ki-be lehet kapcsolni, tetszés szerint.
Visszatért arra a helyre, ahol a férfi állt, és megvizsgálta a járdát A porban két halvány lábnyom jelezte, hogy az illető hosszabb ideig álldogált itt. Egy sor további pedig arról árulkodott, hogy a férfi a nyugati háztömbök irányában indult tovább.
Mara a jelzett irányba nézett, és ajka megrándult. A nyomok annyira tisztán látszottak, mintha csak szándékosan csinálták volna őket. Így is történt. Száz méterrel arrébb ott állt a zöld tunikát és kék sálát viselő férfi. Elég különös invitálás. Jól van, barátom, gondolta, és elindult a másik férfi után. Ha játszani akarsz, akkor játsszunk!
Meggyorsította a lépteit, és csökkentette a kettőjük közti távolságot mintegy kilencven méterre, amikor kereszteződéshez értek, és észak felé fordultak.
Ekkor Mara már veszélyesnek találta a játékot. Tudta, hogy a férfi olyan helyre akarja csalni, ahol nincs forgalom, és ahol elbánhat vele szemtanúk nélkül. Úgy gondolta, némi helyzeti előnyhöz juthat, ha ő ér oda elsőként. A bolygóra érkezesük után alaposan áttanulmányozta a város térképét, az eddigi útvonalból, és a város elhelyezkedéséből meghatározta hol a legközelebbi ilyen hely. Ellenőrizte a tunika alatt elrejtett parányi fegyvert, majd a következő sarkon hirtelen irányt változtatott.
Meggyorsította léptéit, és továbbra is észak felé haladt a háztömbök, és üzletsorok között. Végül elérte az utolsó épületet.
Persze annak is volt esélye, hogy a férfi nem pontosan ide akarta csalni, és így nem is találja meg. Akkor legalább lerázta, és kerülő úton visszatér Karrde háztömbjéhez. Amikor azonban óvatosan befordult a háztömb sarkánál, rájött, hogy helyesen gondolkodott. Az épülettől nem messze halomba rakott hordók mellett mozdulatlanul állt a férfi, és az utcát kémlelte. Kezében szorongatott valamit, ami nyilván fegyver lehetett. Amatőr, gondolta Mara. Elhatározta, hogy megkísérel óvatosan mögé kerülni. Befordult a sarkon és tovább lopakodott.
– Állj! – szólalt meg mögötte egy különös lejtésű hang. Mara szinte kővé dermedt. A férfi nyilván rájött, hogy tervez valamit, ezért, megkerülte a hordókat, és a lány hátába került.
Mara lassan, széttett kezekkel megfordult. A férfi középtermetű volt, zömök testalkatú, hatalmas fekete szemekkel. Tunikája alatt könnyű testpáncélt viselt. A kezében pedig természetesen sugárfegyvert szorongatott.
– Lám, lám, mit találtam. Már kezdtem azt, hinni, hogy eltévedtél, vagy ilyesmi.
– Kicsoda maga? – kérdezte Mara.
– Ó, nem, Vöröske – rázta a fejét, utalva a lány vöröses szőke hajára –, itt most én kérdezek.
Néhány méternyire egy holttest feküdt a földön. Mara nagy levegőt vett, igyekezett uralkodni magán.
– Mit akar? – kérdezte.
– Azt, amit minden férfi: ...nagy halom pénzt.
A lány megrázta a fejét.
– Akkor azt hiszem nem a megfelelő személyt választotta. Nálam ugyanis alig akad valamennyi.
A férfi elvigyorodott.
– Agyafúrt, Vöröske, csak az idődet vesztegeted. Pontosan tudom, hogy ki vagy. Te meg a haverod gazdaggá teszték engem, Na gyerünk!
Mara nem mozdult.
– Talán üzletet köthetnénk – javasolta, és érezte, ahogy a verejték végigfolyik a hátán. Karja alatt ott lapult a pisztoly, amely elég kicsi volt ahhoz, hogy jól el lehessen rejteni. A férfi nyilván nem gondolta, hogy ilyesmi is lehet nála, és szerencsére elég ostobán, nem kutatta át.
Ám ahhoz, hogy a fegyvert kirántsa tokjából, és használja, idő is kell. Pár pillant elég, de a férfi most éberén figyelte. El kellene vonni a figyelmét.
– Üzletet? Milyen üzlet jár a fejedben?
– Maga milyet akar? – firtatta a lány. Ha legalább egy doboz lenne a közelben, amit feléje rúghatna. Rengeteg szemét hevert körülöttük, de ott, ahol álltak, semmi alkalmas tárgyat nem látott. A cipőjét ugyan használhatta volna – az egyiken már úgyis elromlott a kapocs – ám lehetetlennek tetszett úgy kibújni belőle, hogy a férfi ki ne szúrja. Gyorsan végiggondolta, milyen ruhadarabok, tárgyak akadnak nála, amik megfelelőek lehetnének, de semmire sem jutott.
A császár intenzív kiképzése során arra is megtanította, hogyan használja az Erőt közvetlenül a tárgyak mozgatására, éppúgy, mint kapcsolatteremtésre távoli személyekkel. Azonban a császár halálának pillanatában az ő képességei is megszűntek.
Bár ezek a különös megérzések, amik az utóbbi időben egyre erősödtek... azt jelentik, hogy tudománya talán visszatér. Hátha a tárgyak mozgatása is sikerülne...
– Mit szólna ahhoz, ha a dupláját ajánlanánk annak mint amit mások ígértek – kockáztatta meg. – Sőt, talán egy kicsivel még is toldanánk.
Gonosz vigyor futott át a férfi arcán.
– Igazán nagylelkű ajánlat, Vöröske. Bárki örömmel elfogadná – bólintott, és feljebb emelte a fegyvert. – Csakhogy én jobban szeretem a biztos ügyleteket.
– Még akkor is, ha csak a felét keresi? – Két méterre a férfi mögött, a fal mellé hordva rakásnyi ócskavas hevert, a kupac tetején egy csődarabot látott, amit valószínűleg nagy egyensúlyérzékkel helyezték oda, nehogy leessen.
Összeszorította a fogát, és minden idegszálával a csőre koncentrált.
– Nekem az az elvem, hogy jobb a fél biztos, mint a dupla semmi – filozofált a fickó. – Bár azt sem hiszem, hogy túl licitálhatnátok a Birodalmat.
Mara nagyot nyelt. Első perctől fogva gyanította, hogy erről lehet szó, de a bizonyosságtól végig futott hátán a hideg.
– Meglepődne, ha tudná mekkora anyagi forrásaink vannak – válaszolta. Érezte, hogy a csőnek már csak néhány millimétert kellene odébbcsúsznia.
– Nem hiszem – felelte a férfi gúnyosan. – Na, gyerünk!
Mara a holttestre mutatott.
– Előbb elmondja, mi történt itt!
A férfi vállat vont.
– Mit is mondhatnék? Rossz időben és rossz helyen tartózkodott. Ennyi az egész. No de elég a szóból!
Mara mélyet lélegzett, és csak a csőre öszzpontosított. Tudta, hogy ezen múlik az élete.
Ekkor az hatalmas csattanással a földre zuhant.
A férfi rendkívüli reflexekkel bírt, mert a cső szinti földet sem ért, máris térdre ereszkedett, és lőtt. A másodperc töredéke alatt felismerte, hogy hibát követet el, és fürgén visszaperdült. Ám ez a villanásnyi idő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Mara előrántsa fegyverét, és szétlője a fickó fejét.
Azután egy ideig csak állt ott, nagyokat sóhajtva, és reszketve a kimerültségtől. Majd körülnézett, hogy akadt-e szemtanúja az eseménynek. Pisztolyát visszahelyezte tokjába, és letérdelt a tetem mellé.
Ahogy sejtette is, meglehetősen kevés információra bukkant, Egy igazolvány – nyilván hamis – Dengar Roth névre kiállítva, tartalék tárak a fegyverhez, komputer kulcs, bicska, pénz.
Mara eldugta tunikájába az igazolványt, és a komputerkulcsot, a többi holmit ellenben otthagyta.
– Tied a dupla semmi – mormogta, és végigpillantott a holttesten. – Használd ki!
Azután megakadt a szeme a földön heverő csődarabon. Igaza volt. Egyre inkább érzi magában az Erőt. És talán álmai nemsokára valóra válnak.
Csak a nyomasztó, rettenetes érzésék ne jöjjenek többé elő. Igyekezett másra terelni figyelmét. Még egyszer körülnézett, aztán elindult vissza.
Karrde és Dankin rendkívül izgatottan várták a lányt. Dankin fel-alá sétált.
– Hol a pokolban voltál...? – kérdezte; amikor Mara belépett a szobába.
– Akadt egy kis problémám – felelte, és átnyújtotta az igazolványt Karddénak, majd visszament a kommunikációs szobába. Elővette zsebéből a mágneslemezt, és belehelyezte a nyílásba.
– Miféle probléma? – firtatta Karrde, és belépett a lány után.
– Egy fejvadász – felelte Mara, és megmutatta neki a mágneslemezt. A képernyőn megjelent az összeg: 20.000
– Szóval húszezret érek Thrawn főadmirálisnak. Nagyon hízelgő.
– Csak ennyit tudsz mondani.
Karrde a lányra meredt.
– Mit kéne mondanom? Hogy igazad volt, és én tévedtem, a Birodalom valóban el akar kapni bennünket?
– Nem akarok szemrehányást tenni neked. Azt szeretném tudni, hogy most mihez kezdünk.
Karrde újból a mágneslemezre pillantott.
– Csak egyet tehetünk: tovább menekülünk. Dankin, hívd fel a fiúkat a titkos csatornán! Szólj Lachtonnak, hogy bontsa le az álcázó hálókat. Azután mondd meg Chin csapatának, hogy pakoljanak vissza minden felszerelést. Még ma éjjel eltűnünk innen.
– Rendben – bólintott Dankin, és máris hozzáfogott a titkos kód betáplálásához.
Karrde visszaadta a mágneslemezt Marának.
– Jobb lesz, ha igyekszünk.
A lány megfogta a férfi karját.
– Nem menekülhetünk örökké.
Pillantásuk találkozott.
– Nem adjuk át a hajókat kényszerből – szögezte le az, majd szinte suttogva folytatta – sem Thrawnnak, sem másnak.
– Talán jobb lenne úgy...
– Talán – vélte Karrde – de sohasem tesszük meg. Világos?
– Igen – morogta Mara.
– Nagyszerű – elnézett a lány válla fölött; és látta, hogy Dankin már szaporán intézkedik. – Rengeteg dolgunk van. Lássunk hozzá!
Mara fogadni mert volna, hogy nem lesznek képesek huszonnégy órán belül összeszedni a felszerelést. Legnagyobb meglepetésére éjfélre mégis mindennel elkészültek. Azután elintézték a rishi űrkikötőben a szükséges formaságokat, és felszálltak. Egy órával a felszállás után fénysebességre kapcsoltak.
Késő éjszaka, mialatt a Wild Karrde a hipertérben száguldott, a lázálmok megint előjöttek.
Ebből a távolságból egy hatalmas teherhajónak tűnt. Öreg volt, lassú, gyengén felfegyverzett, a harcra szinte semmi sem tette alkalmassá borzalmas méretét kivéve. De a hadviselésben nem célszerű pusztán a látszatra hagyatkozni. És ha Thrawn főadmirális nem állt volna a Chimera fedélzetén közvetlenül mellette, Pellaeon bizonyára hangot ad meglepetésének.
Ám Thrawn a hajóhídon volt, és azonnal rájött mennyire valószínűtlen, hogy a lázadók stratégái egy efféle fontos konvoj kísérőjéül ezt az ócska bárkát küldjék. És valóban a hajó zsilipei kitárultak, és három teljes raj A-szárnyú vadász özönlött elő. Mivel a Chimera TIE vadászai is készenlétben álltak, a harc nyomban kezdetét vette.
– Érdekes taktika – vélte Thrawn, amikor a konvoj és a Chimera közti távolságot teljesen betöltötték a lézersugarak. – Bár nem eredeti. Az ötletet, hogy teherhajót használjanak vadászgépek szállítására, már húsz évvel ezelőtt is alkalmazták.
– Én még sohasem hallottam róla – felelte Pellaeon, és bizony kényelmetlenül érezte magát a képernyőt figyelve. Az A-szárnyúak gyorsabbak, mint az X-szárnyúak, és nem tudta biztosan, vajon a TIE vadászok boldogulnak-e majd velük.
– Micsoda jó kis gépek ezek az A-szárnyúak – jegyezte meg Thrawn, mintha csak Pellaeon gondolataiban olvasott volna. – Persze nekik is megvannak a maguk korlátaik. Gyors összecsapásban nagyszerűen alkalmazhatóak, de nem megfelelőek konvojok kíséretéül; itt elveszítik a gyorsaságuk adta előnyt. – Felvonta kékes-fekete szemöldökét. – Íme: tapasztalhatjuk Ackbar admirális eltávolításának eredményét!
– Talán. – A TIE vadászok lekötik az A-szárnyúakat, miközben a Chimera könnyedén elbánik az öreg bárkával. A konvoj pedig az egész harc folyamán igyekszik együtt maradni, nem mintha ebből bármi előnyük is származhatna. – Ackbar emberei még mindig szolgálatban vannak.
– Mi is itt vagyunk ám, kapitány. – mondta halkan Thrawn. A bizonyítékok hatására hamar félreállították Ackbart, és ez óriási zavart okozott a lázadók soraiban. Elfoglalják magukat a politikai csatározásaikkal, és ezalatt mi végrehajtjuk a tantiss-hegyi hadjáratot. Az majd végképp szétzúzza a Szövetséget. Ackbar, persze pótolható, de az Új Köztársaság politikai egységének mindörökre vége.
– Értem mindezt, admirális – mondta Pellaeon – csak abban nem vagyok biztos, hogy az a bothan ott a Tanácsban valóban az ön elképzeléseinek megfelelően fog cselekedni.
– Efelől nyugodt lehet – felelte a másik gúnyos mosollyal, miközben a konvoj körüli harcosokat figyelte. – Sokat tanulmányoztam a bothan művészetet, és elég jól megismertem a fajt. Fey'lya tanácsos legjobb tudása szerint fogja végezni a munkáját. Nekünk csak annyi dolgunk lesz, hogy megrántsuk néha a zsinórt.
Lenyomott egy gombot a műszerfalon.
– Thrawn főadmirális a harcálláspontnak: az egyik fregatt támadó állásba fordul. Vonják tűz alá, és tegyék harcképtelenné.
– És mi történik, ha Fey'lya győz, még mielőtt a fejetlenség elharapódzna – folytatta Pellaeon. Az ön megítélése szerint egy bothan, ha ilyen magas pozícióba kerül, meglehetősen intelligens.
– Intelligens, de nem feltétlenül veszélyes. Nem hiszem, hogy komoly stratégiai ellenfélnek bizonyulhat. Elkövet majd néhány baklövést, és újabb politikai viszály alakul ki a leváltásával kapcsolatban.
– Igen, uram – remélte, hogy a főadmirálisnak igaza lesz.
– Bízzon bennem, kapitány. Ackbar hívei most nem merik elhagyni Coruscantot, ebben a válságos helyzetben, hacsak éppen nem valami felmentő bizonyíték után indulnak.
Pellaeon felhúzta a szemöldökét.
– Arra gondol, hogy Solo kapitány, és Organa Solo elindultak a Palanhi rendszer felé?
– Csak Solo, azt hiszem – mormolta Thrawn elgondolkodva. – Organa és a vuki pedig keresnek valami biztonságos helyet, ahol elbújhatnak a noghrik elől. Solo minden bizonnyal a Palanhira utazik, hogy kiszimatolja, honnan utalták át a pénzt. A Death's Head már szintén elindult oda.
– Értem – bólintott Pellaeon, bár csodálkozott, miért vonja ki a harcokból ezért a főadmirális az egyik legjobb csillagrombolót. – Remélem megéri; Solo és Skywalker sok borsot törtek már az orrunk alá.
– Nem hiszem, hogy Skywalker is a Palanhira megy – folytatta Thrawn. – Ő minden bizonnyal a Jomarkra fog utazni.
Pellaeon tágra meresztette a szemeit.
– Biztos ebben, admirális? A titkosszolgálat nem küldött erre utaló információt.
– Az információ nem a titkosszolgálattól ered, hanem a Delta Hírforrástól.
Pellaeon érezte, hogy nagyon bamba képét vág. A Delta Hírforrás hónapok óta küldi meglehetősen pontos értesüléseit a császári palotából közvetlenül a főadmirálisnak.
A titkosszolgálatnak még azt sem sikerült kiderítenie, hogy a Delta Hírforrás személy, vagy droid, vagy valamilyen különleges lehallgató berendezés-e És ez nagyon bosszantotta őket, éppúgy, mint ahogy Pellaeont is. Thrawn mindig is személyesen irányította a Delta Hírforrás tevékenységét.
– Azt hiszem C'baoth elégedett lesz. Gondolom, ön szeretné közölni vele a hírt – mondta Pellaeon; és közben arra gondolt jobban kéne lepleznie C'baoth iránti gyűlöletét.
– Még mindig nem tudta elfelejteni a Taanabot ugye? – emlékeztette Thrawn, és megint a csata eseményeit figyelte.
– Igen, uram – felelte Pellaeon. – Számtalanszor végiggondoltam az eseményeket, és mindig ugyanarra a következtetésre jutottam. C'baoth a csata során megtagadta az engedelmességet. Engem nem érdekel, kicsoda ő, de amit tett az nyílt lázadás.
– Ebben igaza van – mondta csendesen Thrawn –, de mit tegyek, fokozzam le, vagy zárjam ki a birodalmi haderőből?
Pellaeon rámeredt a főadmirálisra: – Én komolyan beszéltem, uram.
– Én is, kapitány. Jól tudja, mi a helyzet. Minden eszközt meg kell ragadnunk, ha le akarjuk gyűrni a lázadókat. C'baoth különleges képességeire szükségünk van; ha ő nem hajlandó betartani a katonai, és protokoll szabályokat, akkor ezt kénytelenek leszünk elnézni neki.
– És mi lesz, ha annyira nem tartja be a játékszabályokat, hogy egyszer csak hátba szúr bennünket? A Taanabon megtagadta az engedelmességet, legközelebb megint megteszi, aztán így tovább, végül azt teheti, amit csak akar. Mi fogja megállítani?
– Az ysalamirik – mutatott Thrawn a híd körül szétszórtan elhelyezett hengerekre, amelyek képesek voltak olyan zavart kelteni az Erőben, amitől C'baoth Jedi trükkjei haszontalanná válnak. – Végül is ezért vannak itt.
– Ez mind nagyon szép, de hosszabb távon...
– Hosszabb távon én fogom megállítani – vágott a szavába Thrawn, majd megérintett egy gombot a műszerfalon: – C-3-as egység! Vigyázzanak, a fregatt felső részé az egyik lövegtorony nyomban felrobban!
A TIE vadászok igyekeztek eltávolodni a fregattól, de egy pillanattal később bekövetkezett a robbanás. A közelben lévőket még éppen elérték a szerte repülő szilánkok, és a találatok következtében azok is megsemmisültek. A robbanás hatósugarán túl lévőknek viszont sikerült megúszniuk.
Thrawn ragyogó szemével Pellaeonra pillantott.
– Megértem az aggályait, kapitány – mondta csendesen. – De nem képes felfogni, hogy egy efféle ember, mint C'baoth; már nem árthat nekünk. Igaz, hatalmas erő birtokában van, és elpusztíthat néhány embert, vagy gépezetet, de nem képes hosszabb ideig használni az Erőt. A koncentrálás, és a fegyelem különbözteti meg a harcost a vagdalkozó paraszttól. És erre C'baoth már nem képes.
Pellaeon bólintott. Nem győzték meg teljesen, de úgy érezte nincs értelme a további ellenvetéseknek. Legalábbis most nem.
– Igen, uram – mondta, majd rövid habozás után hozzátette: – C'baoth Organa Solóról is tudni akar?
Thrawn szeme felvillant, de Pellaeon kitalálta, hogy a főadmirális haragja nem őrá irányul.
– Mondja meg C'baoth mesternek, hogy adjon a noghriknák meg egy lehetőséget az asszony elfogására! Amint itt végeztünk; személyesen küldök neki üzenetet.
Pellaeon egy pillantást vetett a bejárat felé, ahol Rukh, a noghri estőr állt szótlanul.
– Uram, összehívjam a noghri parancsnokokat? – kérdezte borzongva. Egyszer már részt vett egy hasonló megbeszélésen és a csendes, szürke bőrű bérgyilkosok látványából egy életre elege volt.
– Azt hiszem, az ilyen összejövetel már nem elég – felelte Thrawn. – Adjon utasítást a navigációs tisztnek; hogy készítsék fel a hajót. A Honoghr rendszerbe fogunk menni Az egész noghri népnek meg kell mutatnunk, hogy kit is szolgálnak.
Megint a csata felé fordította a figyelmét.
– Általános parancs valamennyi TIE vadásznak: térjenek vissza a hajóra!
Pellaeon rosszalló arccal figyelte a képernyőt. Az öreg bárka, és a fregatt már szinte roncs volt, de a konvoj többi hajója sértetlennek látszott.
– Hagyjuk őket továbbmenni?
– Szükségtelen elpusztítanunk őket – mondta Thrawn. – Szétvertük a védelmüket, ezzel egyenlőre elég leckét kaptak. Lenyomott egy gombot, és megjelent előttük a térség holografikus képe. Kék vonalak jelezték a lázadók és szövetségeseik fontosabb kereskedelmi útvonalait, vörös pontok a birodalmi erők támadásait.
– A rajtaütésék nem pusztán az ellenség zaklatására szolgálnak, kapitány. Az áldozatok elmesélik mi történt velük, akik hallották továbbadják. Végül a kereskedelmi hajók parancsnokai azt követelik majd a lázadóktól, hogy biztosítsanak számukra jelentősebb védelmet. Ők pedig kénytelenek lesznek erőik egy jelentős részét a kereskedelmi konvojok védelmére fordítani. Így a tantissi hadjárat megindításakor haderejük legnagyobb része a galaxis különböző részein lesz szétszórva. – Elmosolyodott – Stratégia és pszichológia, kapitány. A támadások túlélői mindenfelé a Birodalom erejéről fognak regélni. A pusztítással még várhatunk. Érkezett valami hír Talon Karddéról?
– Rishi óta semmi – felelte Pellaeon. – A fejvadászt; akit utána küldtünk, megölték.
– Folytassák az üldözést! – parancsolta Thrawn. Karrde túl sokat tud arról, mi folyik a galaxisban. Ő az egyetlen, aki tudja, hol rejtőznek az eltűnt hajók.
– Előbb-utóbb elkapjuk.
– Helyes – addig is minden egység folytassa a kereskedelmi konvojok zaklatását! – Vörös szemei Pellaeonra villantak. – És természetesen továbbra is figyeljék a Millennium Falcont és a Lady Luckot! Miután a noghrikat alaposan felkészítettük a feladatra, szeretném, ha megkapnák a prédájukat.
C'baoth hirtelen felriadt, és elméjében tudatosult, hogy valaki közeledik.
Néhány másodpercig csendesen feküdt a sötétben; hosszú szakálla a mellére simult. Tudata görcsösen igyekezett magába szívni az Erőt, melynek segítségével kifürkészhette volna, hogy mit akar a látogató, aki már a kastély közelében járt. Nehezen tudott koncentrálni, mégis összeszedte minden erejét. Magányos alak száguldott az úton, talán hírt hoz számara a faluból. Fontos hírt, amit mesternek tudnia kell.
Mester. A szó kellemesen visszhangzott agyában. A császári hadvezérek, akik könyörögtek neki, hogy vezesse csatáikat, szintén Mesternek szólították. És Wayland népe is, akiket vezetett; míg Thrawn főadmirális csábítóbb ajánlatot nem tett.
Azonban a főadmirális is bizonyára tisztában volt azzal, hogy a Birodalom háborúja sokkal bonyolultabb annál, semhogy egyetlen Jedi Mester képes lenne sikerre vinni.
C'baoth elmosolyodott a sötétben. És, ha a ragyogószemű főadmirális valóban így látja a dolgokat, akkor nagyon meg fog lepődni. Mert amikor Luke Skywalker végül eljön hozza, ő megvalósítja élete legnagyobb lehetőségét: átformálja az ifjú Jedi tudatát a saját elképzeléseinek megfelelően, úgy, hogy senki sem fogja észre venni a beavatkozást.
És mikor ez sikerült, már ketten lesznek... és ki tudja, mi mindent vihetnek majd végbe együtt.
A hírnök leszállt járművéről, és megtorpant a kapu előtt; türelmesen várta, hogy mestere tudomást szerezzen érkezéséről, bármeddig tart is az. Ez a magatartás tetszett C'baothnak. Magára öltötte köpenyét, s végigsietett a sötét szobák labirintusán, hogy megtudja, vajon milyen híreket hozott a látogató.
Csubakka, behemót testét meghazudtoló kecsességgel állította orbitális pályára a Falcont az Endor élénkzöld holdja körül. Hangos mormogás közepette kikapcsolta a hajtóműveket is.
A másodpilóta ülésében helyet foglaló Leia nagyot sóhajtott fájdalmában, mikor az ikrek valamelyike odabent jól hasba rúgta.
– Úgy látszik, Khabarakh még nincs itt – mondta, majd rájött, milyen felesleges megjegyzés volt. Hiszen még a hipertérből előre küldtek egy érzékelőt, és az jelezte, hogy az egész rendszerben nincs egyetlen űrhajó sem. Amint a hajtóműveket leállították, nyomasztó csend nehezedett a tájra.
Csubakka kérdésfélét morgott.
– Várnunk kell, azt hiszem – felelte Leia. – Csaknem egy egész nappal érkeztünk korábban gyorsabban repültünk, mint terveztem.
Csubakka visszafordult a műszerfalhoz, miközben a noghrik távollétéről dünnyögött valamit.
– Nyugodj meg! – bíztatta Leia. – Ha csapdát akartak volna állítani, várt volna bennünket néhány csillagromboló.
– Felség! – hallatszott Thripio hangja a kommunikátorból –, elnézését kérem a zavarásért, de azt hiszem, megtaláltam a hibát a Carbanti visszacsatolásnál. Lenne szíves megkérni Csubakkát, hogy fáradjon ide egy percre?
Leia csodálkozó arccal pillantott Csubakkára. Amint elindultak a Coruscantról, rögtön meghibásodott néhány apró alkatrész, bár ez a Falconnál általános jelenségnek számított. Csubakka elindult, hogy segítsen Thripiónak a javításban.
– Kész szerelő lesz ebből a Thripióból nemsokára – jegyezte meg a vukinak.
Csubakka morgott néhányat, nemtetszését fejezve ki aziránt, hogy el kell hagynia a kényelmes pilótaülést. Mégis lement, hogy megnézze, mit talált Thripio.
A pilóta fülke elcsendesedett.
– Látjátok, kis drágáim azt a bolygót odalenn? – mondta Leia, és lágyan végigsimította a hasát. – Ez az Endor, ahol a Felkelők Szövetsége diadalt aratott a Birodalom felett, és ahol megalakulhatott az Új Köztársaság.
Az endori csata után a Birodalom összeomlott, pusztán kisebb csatározások folytak egyes túlélő részeivel. És már öt éve tartanak. A dolgok jelenlegi állása szerint pedig még további húsz évig is elhúzódhatnak. Nézte a csodás zöld felszínt, és azon gondolkodott, miért éppen ezt a helyet választotta a találkozás színhelyéül. Bár a galaxisban mindenki ismeri ezt a bolygót, mégis békésnek látszott ahhoz, hogy a két űrhajó találkozóhelyéül szolgáljon.
Csubakka lentről ordított valamit.
– Várj, mindjárt ellenőrzöm – kiabált le Leia, és elfordított egy kapcsolót. – Akarod, hogy...
Ebben a pillanatban, valami fekete lepelként borította el a tudatát.
Lassan eszmélt arra, hogy egy hang ismételgeti:
– Felség! Felség! Hall engem?
Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Csubakka hajol fölébe, mögötte pedig Thripio rikácsol, akár egy kotlós.
– Jól vagyok – felelte. – Mi történt?
– Segítségért kiáltott – felelte Thripio, mielőtt, Csubakka vakkanthatott volna.
Megint erősödött az érzés, mint ha csak a holdat lassan felhő takarná el. Harag, gyűlölet; kétségbeesés keveréke.
– Te nem éreztél semmit? – kérdezte Csubakkát.
A vuki megrázta a fejét.
– Én sem éreztem semmit – fűzte hozzá Thripio.
– Nem tudom, mi lehetett. Az egyik pillanatban még itt ültem, a következőben...
Hirtelen szörnyű gondolata támadt.
– Csubi, merre halad ez az orbitális pálya? Áthalad azon a ponton, ahol a Halálcsillag felrobbant? Csubakka egy pillanatig bambán meredt rá, majd mély torokhangon felmordult. Ellenőrizte az adatokat, és a válasz egy pillanat alatt megérkezett.
– Tehát öt perccel ezelőtt haladtunk át azon a helyen – mondta Leia. – Akkor erről lehet szó.
Csubakka ismét morgott valamit.
– Valójában nem tudom – felelte Leia. – Olyasmi lehetett, mint amit Luke érzett a Dagoba rendszerben. Csakhogy ő víziót látott, én pedig... Nem tudom. Harag és elkeseredés keveréke volt. Szeme hirtelen megtelt könnyekkel. – Nem tudom. De most már jól vagyok. Visszamehettek a munkátokhoz.
Csubakka halkan morgott, de aztán félretolta Thripiót és kisietett.
Leia Thripióra tekintett.
– Te is – mondta neki. – Menj, folytasd a javítást! Jól vagyok. Tényleg.
– Nos... rendben, felség – felelte a droid. – Ha biztos benne.
– Igen, menj csak.
Thripio tétovázott néhány másodpercig, aztán engedelmesen kicsattogott a fülkéből.
Visszatért a csend, amely nyomasztóbbnak tűnt, mint valaha.
Leia összeszorította a fogait.
– Nem tudsz megfélemlíteni – mondta hangosan – sem itt, sem másutt.
A csend nem felelt.
Az irányítópult felé fordult, és állított a pályaadatokon, hogy a következő körnél ne keresztezzék a Halálcsillag helyét. Megtagadni a félelmet más, mint szándékosan keresni a bajt.
Ezután már semmit sem kellett tenniük, pusztán várni. Kíváncsi volt, Khabarakh valóban eljön-e.
Ilic városának falai kiemelkedtek a dzsungelből, akárha ezüstszín droidok állnának a zöld óceánban.
– Van ötleted, hogy hol szálljunk le? – kérdezte Han.
– Talán azok a nyílások az épület tetejénél arra szolgálnak – felelte Lando a monitort figyelve. – Elég nagynak látszanak ahhoz, hogy a Lady Luck beférjen.
Han bólintott, és kényelmesen elhelyezkedett a másodpilóta székében. Kevés dolog idegesítette, de nyugodtan ülni, és nézni, amint másvalaki manőverezik, az ezek közé tartozott.
– Ez még bolondabb hely, mint a te Nomad City-d – morogta.
– Nem vitatom – értett egyet Lando, és csökkentette a magasságot, pusztán néhány másodperccel később, mint ahogy Han tette volna. – De a Nkllonon legalább nem kellett attól tartanunk, hogy véletlenül megeszünk valami egzotikus növényt. Ez egy új kolónia lehet. Nyolc várost látok, és kettő még csak most épül.
Han elhúzta a száját.
– Ezek tényleg bolondok – morogta. – Mágneses zárral védik a bejáratokat.
Lando türelmes képpel nézett rá.
– Nyugton maradnál? Nem most vezetek először űrhajót.
– Ja – nyögte ki Han, és felkészült a leszállás további gyötrelmeire.
Aztán nem is volt olyan rossz, mint ahogyan várta. Lando leszállási engedélyt kért a toronytól, majd bevitte a Lady Luckot a kijelölt nyíláson. Ezután már csak követni kellett a kivilágított járat kanyarulatait, és hamarosan megérkeztek a leszállópályára. A város különféle növények exportjával foglalkozott, így a vámvizsgálat gyors és formális jellegű volt. Szívesen látott vendégnek tekintették őket, merthogy mindenki mosolygott rájuk. Megkapták a mágneslemezeket, a térképeket a városról, és környékéről.
– Egész könnyen ment – vélte Lando, miközben a csigavonalban haladó lejáraton sétáltak a központ felé. Sugárirányban mindenütt széles folyosók nyíltak; szállodák, hivatalok; bevásárlóközpontok felé.
– Hol találkozunk Luke-kal?
– Három szinttel lejjebb egy szórakozó központban – felelte Han – A császári könyvtárban elég kevés adat állt rendelkezésre a várossal kapcsolatosan. Egyedül egy Mishra nevű kávéházról tettek említést. Állítólag ide járnak a város nagykutyái.
– Jól hangzik – helyeselt Lando, majd Hanra sandított. – Szóval, mi a dörgés?
– Milyen dörgés? – értetlenkedett Han.
– Ne tetesd magad, te vén kálóz! – erőltette tovább Lando. – Felszedsz a Sluis Vanon, megkérsz hozzalak el New Covba, ahol Luke-kal lesz randevúd, hogy aztán érzékeny búcsút vegyél tőlem, és visszamenjek Nkllonba.
– Lando, tényleg...
– Halljuk, mi a dörgés!
Han nagyot sóhajtott.
– Bármikor visszamehetsz Nkllonba, de örülnénk, ha velünk maradnál, ha van hozzá kedved. Talán még valami üzletet is összehozhatsz itt. Hátha rábukkansz egy kis hfrediumra, vagy hasonlóra.
– Luke beszélt neked erről?
Han vállat vont.
– Lehet, hogy említette.
– Ezért megfojtom – sziszegte Lando – Jedi, vagy nem, de akkor is megfojtom.
– Jól van. Lando, nyugodj meg – csillapította Han. – Ellófrálsz itt velünk pár napot, közben fülelsz, mit beszélnek az emberek, hátha sikerül kiderítenünk, mi köze Fey'lyának ehhez a bolygóhoz. Azután visszatérsz a bánya üzletedhez, és többé nem háborgatunk.
– Ezt már azelőtt is hallottam. De miből gondoljátok, hogy Fey'lyának valami kapcsolata akadhat New Covval?
– Mert a háború során ez volt az egyetlen hely, ahol a bothanoknak eszükbe jutott védekezni...
Hirtelen elhallgatott. Megragadta Lando karját, és maga után vonszolta az egyik oszlop mögé.
– Mi történt? – kérdezte Lando.
– Csend! – suttogta. – Látod azt a bothant egy szinttel lejjebb?
– Mi van vele?
– Tav Breil'lya. Fey'lya egyik legközvetlenebb munkatársa.
– Tréfálsz – rázta meg fejét Lando az idegent figyelve. – Honnan tudod?
– Nézd csak meg jobban azt a nyakláncot, amit visel. Biztosan családi ékszer; számtalanszor láttam már a Tanács megbeszélésein. – Han erősen gondolkodott. Ha ez az alak valóban Breil'lya, ki kellene fürkészniük, mi járatban van. Rengeteg időt megtakaríthatnának; viszont Luke már biztosan várja őket...
– Én követem a fickót – mondta, és átadta Landónak a térképet. – Menj el a Mishrába, keresd meg Luke-ot, aztán gyertek utánam.
– De...
– Ha egy órán belül nem találkozunk, akkor hívlak benneteket a kommunikátoron. Ti ne hívjatok engem, hátha éppen olyan helyen leszek, ahol kellemetlen lenne a csipogás.
– Sok szerencsét! – szólt utána Lando.
Rengeteg idegen lény vegyült el az emberek között, de a bothan krémszínű bundája messziről virított. Ez hasznosnak bizonyult, mert ha Han felismerte a Bothant, az is bizonyára felismerné őt, ha túl közel merészkedne.
Szerencsére az idegennek eszébe sem jutott, hogy esetleg követik. Egyenletes léptekkel haladt az utcákon, szinte körül sem nézve. Han a nyomában maradt, és kezdte már bánni, hogy odaadta Landónak a város térképét. Abból esetleg következtetni tudna rá, hogy merre igyekszik a bothan.
Végül nem messze a városfaltól raktárhoz hasonló épületekhez érték. Breil'lya egyenesen az egyikhez sétált, és belépett az ajtón.
Han elrejtőzött az egyik kapualjban a raktártól jó harminc méternyire. Az épület bejárata fölött, ahol Breil'lya eltűnt; kopott tábla díszelgett: "Ametiszt Kereskedés és Raktározás" felirattal.
– Remélem, rajta lesz a térképén... – morogta, és előkotorta a kommunikátort.
– Rajta van! – szólalt meg mögötte egy kellemesen csengő női hang.
Han megdermedt.
– Helló – mondta bambán.
– Helló – köszönt vissza a nő. – Forduljon meg, de csak szép lassan!
Han megfordult, a kommunikátort még mindig a kezében szorongatta.
– Mi ez, rablótámadás?
– Ne legyen nevetséges! – Az asszony karcsú volt, körülbelül tíz évvel lehetett idősebb Hannál, enyhén őszülő, haját rövidre vágatta, arca pedig a körülmények ellenére is barátságosnak tűnt. Kezében fegyvert tartott, melynek csöve egyenesen Hanra szegeződött. A Blais-Tech-18-as ugyan nincs olyan hatásos, mint az ő DL-44-ese, de a csövébe bámulni mindenképpen kellemetlen érzés.
– Tegye a kommunikátort a földre – folytatta a nő –, no meg a fegyverét is!
Han lassan előhúzta tokjából a DL-44-est, és amíg az asszony figyelmét lekötötte a mozdulat, másik kezének hüvelykujjával bekapcsolta a kommunikátort. Azután mindkettőt a földre tette, és hátrább lépett, hogy az asszony láthassa, tisztában van az efféle helyzetek illemszabályaival.
Az imént úgy láttam érdeklődik a benti összejövetel iránt – állapította meg a nő, és lehajolt a fegyverért, és a kommunikátorért. – De lehet, hogy csak útbaigazítást keresett?
– Az jól jönne – felelte Han, és remélte, hogy az asszony nem pillant a kommunikátorra mielőtt zsebre teszi.
Nem tette... Egyszerűen csak kikapcsolta.
– Sértőnek találom, hogy ilyen ósdi trükkökkel próbálkozik – rázta a fejét kedvesen.
Han vállat vont, és elhatározta, hogy legalább a büszkeségét megőrzi.
– Sajnálom, nem volt időm kitalálni legújabbakat.
– Elfogadom a mentséget. Menjünk! És eressze le a kezét, nem akarom, hogy a járókelők kíváncsiskodjanak, vagy ön igen?
– Persze, hogy nem. – bólogatott Han egyetértően.
Félúton járták az Ametiszttől, amikor a távolban felvijjogott egy sziréna.
Luke belépett a Mishrába, és az az érzése támadt, mintha a Mos Eisley űrkikötő kantinjában lenne, a Tatooinon.
Bár a Mishra sokkal kifinomultabb helynek látszott, mint az az ócska csehó; itt is ugyanolyan szedett-vedett társaság lebzselt. A helyiség zsúfolt és füstös volt, a sarokban zenekar játszott.
Abban is különbőzött, hogy helyet kapott a bárpultnál, anélkül, hogy belekötött volna valaki. Megkóstolta a forró csokoládét, amit még valamikor Lando ajánlott neki. Han és Lando néhány órával utána indult, úgyhogy bármelyik percben betoppanhatnak. Legalábbis remélte. Hannak igaza volt: jobb, ha a két hajó különböző helyről indul Ilicbe. Túl sok ellensége akad a Köztársaságnak, és azt sem engedhették meg maguknak, hogy tovább késlekedjenek. Még egyet kortyolt, azután...
A háta mögül haragos bömbölés hallatszott. Nyomban megpördült, fénykardját előrántotta az övéből. Látta, amint egy szék felborul; öt méternyire, a riadt vendégektől övezve állt szemben egymással egy barabel és egy rodi. Mindkettőjük kezében pisztoly.
– Tegyék el a fegyvert! Tegyék el a fegyvert! – kiáltozta egy SE4 típusú felszolgáló droid, miközben karját lengetve, feléjük szaladt. A barabel szemvillanásnyi idő alatt szétlőtte a droidot; és megint a rodira irányította fegyvere csövét.
– Hé! – kiáltotta a csapos. – Ezt ki fogod fizetni...!
– Kuss! – szakította félbe a barabel. – A rodi fizeti. Miután nekem fizetett.
A rodi kihúzta magát, de még így is jó félméterrel alacsonyabb maradt a barabelnél, és ismeretlen nyelven röfögött valamit.
– Te hazudsz! – vágott vissza a barabel. – Tudom, hogy, csaltál.
A rodi mondott valamit.
– Nem tetszik? – kérdezte dölyfösen a barabel. – Akkor majd a Jedi igazságot tesz!
A vendégek feszülten figyelték a jelenetet. Most hirtelen minden szempár Luke felé fordult.
– Micsoda? – kérdezte Luke óvatosan.
– Azt akarja, hogy maga döntse el a vitát – tanácsolta a csapos.
– Én? – és amit Luke érzett, attól talán a megkönnyebbülés állt legtávolabb.
A csapos különös tekintettel vizsgálgatta.
– Maga Luke Skywalker, a Jedi lovag, nem? – kérdezte, és a fénykardra mutatott.
– Igen – ismerte be Luke.
– Nos, akkor? – vonta le a csapos a következtetést.
Luke tudta, hogy itt nincs hatósági jogköre. Éppen ezt akarta elmagyarázni, amikor pillantása követte a csapos tekintétét.
Lassan megfordult, a magyarázat a torkán akadt. A vendégek feszülten figyelték a vita lefolyását, de most már mindenki őt nézte. Az arcokról bizalom, és várakozás sugárzott.
Bíztak a Jedi igazságtételben.
Mélyet sóhajtott, és odalépett az asztalhoz. Szíve hevesen dobogott. Ben Kenobi megismertette vele az Erőt, Yoda megtanította, hogyan használja önkontrollra és védelemre. Viszont senki sem mutatta meg neki, hogyan kell igazságot tennie.
– Rendben van – kezdte, amikor az asztalhoz ért. – A legelső az, hogy mindketten elrakják a fegyverüket.
– Először ki? – kérdezte a barabel. – A rodik mind született orgyilkosok, nyomban lelő, ha elteszem.
Jól kezdődik, gondolta Luke Kivillantotta fénykardja zöldes színű pengéjét, és a két fél közé tartotta.
– Senki sem fog lőni. Tegyék el a fegyvert!
Rövid habozás után mindketten engedelmeskedtek. Luke inaktiválta a fénykardot.
– Most pedig meséljék el, mi a hiba.
– Ez az alak megbízott egy munkával – kezdte a barabel hatalmas kezével a rodira mutatva. – Én megcsináltam, ő pedig nem fizet.
A rodi felháborodottan röfögött:
– Egy pillanat – vetette közbe Luke. – Először az egyik felet hallgatjuk végig. Milyen jellegű munkáról volt szó?
– Az állatok sok kárt okoznak a kisebb hajóknak. Megrongálják a burkolatukat. Azt mondta készítsek neki egy elektromos védőhálót. Megcsináltam, de ő valami ócska pénzzel akar fizetni. – Az asztalon szétszórt aranyszínű fémdarabkákra mutatott.
Luke kezébe vette az egyiket. Háromszög alakú pénzérme volt, a középére bonyolult jeleket rajzoltak, minden sarkában pedig számokkal tűntették fel: 100.
– Látott már valaki ilyen fizetőeszközt? – kérdezte, és a magasba tartotta az érmét.
– Új birodalmi pénz – állította egy jól öltözött ember. – Csak a Birodalom fennhatósága alá tartozó bolygókon használható.
Luke elfintorodott. További bizonyítéka, hogy még mindig nem dőlt el a galaxis további sorsa.
– Megállapodtak előzőleg, hogy ilyen pénznemben kéri a fizetségét?
A rodi mondott valamit a saját nyelvén. Luke körülnézett, hogy akad-e valaki a társaságban aki tolmácsolna.
– Azt mondja, vitatkoztak ezen, de ő közölte, hogy nem tud mással fizetni. – Szólalt meg egy ismerős hang. Luke megfordult, és Landót látta keresztülfurakodni a tömegen.
– Így intézi az üzleteket a Birodalom mostanában – ágált valaki a tömegből. – Legalábbis errefelé.
– Nem érdekel a véleménye – szólt rá a barabel – Csak a Jedi tehet igazságot.
– Jól van na, csillapodjék! – nyugtatta Luke; azon gondolkozott, mit tegyen. – Nem lehet ezeket valami más pénznemre váltani? – kérdezte a rodit.
A választ Lando tolmácsolta:
– Azt mondja, nem. Csak a Birodalom területén használható.
– Jó – vágta rá Luke szárazon. – Akkor feketén mi az átváltási kulcs?
– Úgy látom, senki sem tudja – nézett körül Lando. Van itt valaki, aki mind a Birodalommal mind a Köztársasággal is üzleti kapcsolatban áll?
Bizonyára akadtak néhányan, de ezek mélyen hallgattak.
– Talán félnek beismerni? – kérdezte Luke.
– Beismerni egy Jedinek, hogy a Birodalommal kereskednek. – fűzte hozzá Lando – Még én se merném.
Luke bólintott, és bizonytalanság fogta el, ahogy nézte a rodi tapírszerű fejét, és az apró, nyugodt szemeket. Azt remélte, hogy higgadtan megbeszélik a problémát, és nem lesz szükség semmiféle igazságtételre. Most pedig nincs más választása: ki kell derítenie, hogy a rodi valóban becsapta-e partnerét.
Luke behunyta szemét, és átengedte tudatát az érzéseinek. Stressz hatása alatt valamennyi faj pszichikumában apróbb változások következnek be. Ha a rodi valóban becsapta barabelt, akkor most rendkívül feszültnek kell lennie, és ezt észlelni lehet.
Azonban Luke figyelmét mégis valami más keltette fel. A carababba dohány illata. Ugyanaz, mint amit a Sluis Vanon érzett.
Kinyitotta szemét, és körbehordozta tekintetét a helységen.
– Niles Ferrier! – mondta. – Lenne szíves idejönni, kérem.
Hosszú csend következett, amit csak Landó felszisszenése szakított meg a név hallatán. Azután hatalmas, testes figura furakodott át a tömegen.
– Mit akar? – kérdezte, és kezét fegyverének közelében nyugtatta.
– Szeretném megtudni a Birodalom és a Köztársaság pénznemei közti nemhivatalos átváltási kulcsot – felelte Luke – Gondoltam, hátha ön tud segíteni.
– Ez a maga problémája, Jedi. Engem hagyjon ki!
A tömeg hangos morajlással fejezte ki nemtetszését, Luke nem szólt, de Ferrier érezte, hogy kínos helyzetbe került, így hát mégis válaszolt a kérdésre.
– Amikor legutóbb a másik területen jártam, öt a négyhez arányban váltottuk a birodalmi pénzt köztársaságira.
– Köszönöm – bólintott Luke, majd a rodihoz fordult. – Ez elég méltányosnak tűnik, nem? Tehát fizesse ki az összegét ennek megfelelő köztársasági pénzben, ezeket pedig rakja el, és használja fel őket, amikor legközelebb odaát jár.
A rodi felröffent.
– Hazugság! – vágta rá a barabel.
– Azt mondja, hogy nincs elég köztársasági pénze – tolmácsolta Lando. De ahogy a rodikat ismerem, hajlok rá, hogy a barabellel értsek egyet.
– Lehetséges – biccentett Luke, és a rodi csillogó fekete szemébe nézett – De lehet, hogy nem. Talán akad más megoldás is. – Kérdőn nézett Ferrierre.
– Erről ne is álmodjon, Jedi! – rázta a fejét Ferrier.
– Miért ne? Ön a határ mindkét oldalán tevékenykedik. Biztosan könnyebben fel tudja használni a birodalmi pénzt, mint a barabel.
– De tegyük fel, hogy nem akarom, mivel nincs szándékomban többször oda utazni. Tartsa meg maga.
A barabel rámordult:
– Több tisztelettel beszéljen! A Jedinek kijár a tisztelet. A tömeg helyeslőn felmorajlott.
– Jobb, ha hallgatsz rá – tanácsolta Lando. – Nem hiszem, hogy meg akarsz küzdeni egy barabellel.
Mivel Ferriet érezte, hogy a tömeg a Jedi mellett áll, kénytelen volt engedni.
– Rendben van, beváltom – morogta –, de csak őt a háromhoz arányban. Az őt a négyhez váltás nekem is csak egyszer sikerült.
– Ez csalás! – kiáltotta a barabel. – Akkor sokkal kevesebbet kapok a munkámért.
– Igaz – ismerte el Luke –, de figyelembe véve a körülményeket, szerintem ez a legjobb megoldás. És azt se felejtse el, hogy módjában áll figyelmeztetni a társait, ne kössenek többet üzletet a rodival. Így hosszabb távon ő fog rosszabbul járni, mint maga.
A barabel tülökforma arca heves mozgásba kezdett, ami valószínűleg a nevetésnek felelt meg.
– A Jedi igazat szólt – állapította meg – ez megfelelő büntetés lesz.
Ám a neheze még hátra volt, aminek a barabel nem fog őrülni.
– Viszont a droid javítási költségeit önnek kell meg fizetni. Mindegy, mit tett, vagy mondott a rodi, ő ezért nem felelős.
A barabel Luke-ra meredt. Luke viszonozta fagyos tekintetét, és felkészült a védekezésre.
– A Jedinek igaza van – ismerte el végül vonakodva a barabel. – Elfogadom a döntést.
Luke megkönnyebbülten sóhajtott.
Akkor az ügyet lezárhatjuk – jelentette ki. Fénykardját tisztelgésképpen homlokához emelte.
– Szép munka volt – dicsérte meg Lando. Amikor a tömeg oszlani kezdett.
– Kösz – dünnyögte Luke.
Azonban tudta, hogy a szerencse játszotta az ügyben a legnagyobb szerepet. Ha Ferrier nincs ott, el sem tudta képzelni hogyan tesz igazságot. Leia, a maga diplomáciai jártasságával biztosan ügyesebben megoldotta volna a kérdést. Még Han is, hiszen az alkudozás terén óriási tapasztalatokkal rendelkezett.
– Han követi Fey'lya egyik bothan cimboráját a négyes szinten – mondta Lando, amikor a kijárat felé mentek – A központi lejáratnál vette észre.
Hirtelen elhallgatott. Odakintről sziréna hangja hallatszott.
– Mi lehet ez? – kérdezte rossz előérzettel.
– Riadó jelzés – felelte a kávéház egyik vendége, miközben a hangot figyelte. A sziréna hangja periodikussá változott. – Légiriadó...
– Légiriadó? – kérdezte Luke csodálkozva. Nem tudott kalóztevékenységről ebben a térségben. – Ki támadna meg bennünket?
– Ki más? – válaszolta a férfi –, a Birodalom.
Luke Landóra tekintett.
– Hoppá!
– Gyere, menjünk – tanácsolta az.
Végigsiettek a hosszú sugárúton, de pánikot sehol sem tapasztaltak. Éppen ellenkezőleg, Ilic lakói továbbra is a megszokott nyugalommal végezték napi tevékenységüket.
– Mintha nem tudnák, hogy mi fog történni.
– Vagy titkos megállapodást kötöttek a Birodalommal. Elismerik az Új Köztársaságot, de azért titokban a Birodalommal is kiépítik a kapcsolataikat.
– Remélem, nem veszik észre a Lady Luckot, meg az X-szárnyút!
– Én is. Mit mondtál, hol jár Han?
– A négyes szinten váltunk el, nyugat felé tartott – felelte Lando, és előszedte a kommunikátort. – Azt mondta, ne hívjuk, de azt hiszem, hogy a váratlan körülmények mégiscsak indokolják.
– Várj egy pillanatra! Ha Fey'lya nyomára akadt, és Fey'lya valóban kapcsolatban áll a Birodalommal...
– Igazad van – mondta Lando, és eltette a kommunikátort. – De mit tegyünk?
Közben elérték a központi lejárót.
– Én meg keresem Hant – folytatta Luke –, te pedig menj a leszállópályához, és nézd még mi a helyzet. Ha a birodalmiak még nem szálltak le, akkor szedd ki Artut az X-szárnyúból, keressetek egy komputer csatlakozást, és töröld a nevünket a nyilvántartásból.
– Megpróbálom.
– Oké.
Hirtelen eszébe jutott valami.
– Nem azt mondtad, hogy a Lady Luck el van látva automatairányító áramkörökkel?
Lando megrázta a fejét.
– Csak egy házilag összebarkácsolt berendezés. Kisebb manőverekre képes. Nem tud önállóan átvergődni egy, ekkora városon.
De, ha sikerülne is, csak a külső falba vágott hatalmas lyukon át tudnának kimenni innen.
– Csak eszembe jutott – vonta meg vállát Luke.
– Itt váltunk el Hannal, abba az irányba indult.
– Lando, nemsokára találkozunk. Légy óvatos!
– Te is!
Az ősz hajú asszony az Ametiszt épület egyik apró irodahelyiségébe vezette Hant, majd néhány őrre bízta, míg ő elvitte valahová a fegyvert, a kommunikátort, és az ID kártyát. Han többször próbált beszélgetést kezdeményezni az őrökkel, de azok nem válaszoltak, így egykedvűen üldögélt tovább, és hallgatta a kinti szirénázást, míg az asszony vissza nem jött.
Magas, méltóságteljes nő kísérte, viselkedéséből érződött, hogy fontos állami hivatalnok.
– Jó napot! – köszönt a magas nő. – Ön Han Solo kapitány, ugye?
Mivel Han ID kártyáját a kezében tartotta, felesleges lett volna tagadni.
– Így van.
– Megtisztel minket a látogatásával – mondta kissé ironikus hangon, de kissé meglepett.
– Nem értem, miért, a látogatás az önök ötlete volt – felelte Han. – Minden járókelőt elkapnak, és behoznak ide?
– Csak néhányat – felelte a magas asszony – De bizonyára szeretné elmondani, hogy kicsoda ön, és ki küldte.
– Miért kérdezi, hogy ki vagyok, amikor ott az ID kártyám a kezében?
– Valóban – bólintott az asszony, a kártyát az ujjai között forgatva –, de szeretném öntől hallani.
Ekkor kinyílt az ajtó, és Tav Bieil'lya lépett be.
– Igazam volt – mondta a bothan – amikor megnéztem az ID kártyáját, és azt mondtam önnek, hogy ez az ember birodalmi ügynök.
– Micsoda? – meredt rá Han. Megfigyelte a bothan nyakláncát, és látta, hogy valóban Tav Breil'lya az. – Minek nevezett?
– Maga birodalmi ügynök! – ismételte a bothan. – Azért jött, hogy megöljön bennünket. De nem fog visszajutni a megbízóihoz. – A magas asszonyhoz fordult – Azonnal megölni őt, Sena! Mielőtt idehozna többi ellenséget is.
– Ne kapkodjunk el semmit, Breil'lya segédtanácsos – mondta, és Hanhoz fordult. – Kíván felelni a segédtanácsos vádjaira?
– Nem érdekel bennünket egy birodalmi ügynök magyarázkodása – vágott közbe Breil'lya, mielőtt Han válaszolhatott volna.
– Éppen ellenkezőleg, segédtanácsos – jelentette ki Sena. – Minket nagyon sok dolog érdekel. – Megint Hanhoz fordult, felmutatva az ID kártyát. – Ezen kívül tudja mással is bizonyítani, hogy ön valóban ez a személy?
– Nem számít, hogy ki ő – erőltette tovább Breil'lya. – Látta magukat, és nyílván azt is sejti, hogy valamilyen megállapodást kötöttünk. Mindegy, hogy a Birodalomhoz, vagy az Új Köztársasághoz tartozik, mindkettő ellenségük, és mindkettő felhasználhatja az információt önök ellen.
Sena felhúzta a szemöldökét.
– Tehát már nem számít, hogy hová tartozik – ismételte hűvösen. – Ez azt jelenti ön már abban sem biztos, hogy valóban ügynök-e.
Breil'lya hallhatóan nem tudta olyan ügyesen forgatni a szavakat, mint főnöke.
– Mindenesetre nagyon valószínű – felelte –, de minél előbb ki kellene deríteni, hogy kicsoda is ez az ember.
Sena elmosolyodott: Han hirtelen rájött, hogy a vita során nem csak őt vizsgáztatták, hanem Breil'lyát is. És a bothan, az arckifejezéséből ítélve, megbukott a vizsgán.
Az ősz hajú asszony kommunikátora felcsipogott. Felemelte, és halkan beszélt valakivel.
– Egy másik férfi közeledik – mondta végül Senának. – Középtermetű, haja sötétszőke, fekete ruhát visel, valami tárgyat tart a kezében, ami minden bizonnyal fénykard.
Sena a bothanra pillantott.
– Azt hiszem, ez eldönti a vitát. Irenez, intézkedj, hogy kísérjék ide a fiatalembert! Közöljék vele, hogy ez kérés nem utasítás. Valamint adják vissza Solo kapitánynak a holmiját – Han felé fordult, és átnyújtotta neki az ID kártyát. – Elnézést kérem, kapitány, de bizonyára megérti, hogy óvatosnak kell lennünk. Ez a véletlen egybeesés – mutatott odakintre.
Han nem értette, mire gondol, de aztán felfigyelt a sziréna hangjára.
– Mi ez a szirénázás?
– Birodalmi támadás – felelte Irenez, és átnyújtotta neki a fegyvert és a kommunikátort.
– Támadás? – ismételte döbbenten Han.
– Nem nagy dolog – nyugtatta meg Sena. Minden hónapban idejönnek, és elviszik az exportra készített biomolekulák egy részét. A kormány kötött erről megállapodást velük. Ne aggódjon, sohasem jönnek beljebb a leszállópályáknál.
– Attól tartok, most kivételt fognak tenni – vélekedett Han, és bekapcsolta a kommunikátort.
– Luke!
– Itt vagyok, Han – hallatszott a válasz – A kísérőm azt mondta, hogy hozzád visznek. Jól vagy?
– Csak egy kis félreértés történt. Siess, ahogy tudsz társaságot kaptunk.
– Rendben.
Kikapcsolta a műszert. Sena és Irenez közben halkan tárgyaltak valamit.
– Ha valóban nincsenek jó kapcsolatban a Birodalommal, ahogy Breil'lya említette, akkor alighanem el kell tűnniük – tanácsolta Han.
– Már megszerveztük a menekülésünket, csak az a kérdés, mit tegyünk önnel és a barátjával.
– Neme engedheti őket szabadon! – szólt közbe Breil'lya. – Gondolom, nem kell megmagyaráznom, mi történik, ha az Új Köztársaság tudomást szerez önökről...
– A parancsnokot tájékoztattuk – vágott a szavába Sena. – Ő fog dönteni.
– De...
– Erről ennyit, segédtanácsos. Csatlakozzon a többiekhez, és siessen a hajómra.
Breil'lyá dühösen tekintett Hanra, majd szó nélkül kiment.
– Ki az önök parancsnoka? – kérdezte Han.
– Ezt nem árulhatom el – felelte Sena, és Han szemébe fúrta tekintetét – Nincs oka aggodalomra. Annak ellenére, amit Breil'lya mondott, nem vagyunk az Új Köztársaság ellenségei. Legalábbis jelenleg nem.
– Oh, nagyszerű.
Odakintről lépések nesze hallatszott. Néhány másodperccel később Luke lépett be a szobába és két fiatalember, akik őt kísérték.
Han üdvözölte barátját, majd bólintott az asszonynak.
– Jól vagy?
– Remekül – nyugtatta meg Han. – Mint mondtam, csak apró félreértés történt A hölgy itt Sena... – várakozással telt szünetet tartott.
– Egyelőre maradjunk annyiban, hogy Sena – mondta az asszony.
Han abban bízott, hogy kiszedi belőle a vezeték nevét is, de nem sikerült.
– Szóval Sena azt hitte, hogy birodalmi ügynök vagyok. És a birodalmiak...
– Tudom – bólintott Luke. – Lando megpróbálja törölni a hajók nevét a nyilvántartásból.
– Nem fog sikerülni – rázta meg a fejét Han. – Nem lesz rá ideje. A birodalmiak pedig biztosan végignézik a nyilvántartást.
– Akkor jobb, ha mi is odamegyünk.
– Hacsak nem akarnak inkább velünk jönni – ajánlotta fel Sena. – Bőven akad hely a hajómon, és olyan jól elrejtettük, hogy soha nem találhatják meg.
– Köszönjük, nem – rázta a fejét Han. Nem akart ezekkel az emberekkel menni, alig tudott még valamit róluk – Lando úgysem hagyná itt a hajóját.
– Nekem meg a droidomat kell visszaszereznem – tett hozzá Luke.
Irenez lépett a szobába.
– Már mindenki elindult a hajóhoz – közölte Senával, és átnyújtott neki egy mágneslemezt Sikerült beszélnem a parancsnokkal.
Sena bólintott, és Hanhoz fordult.
– Van itt a közelben egy szerviz-folyosó, amely a leszállópályák nyugati széléhez vezet. Nem valószínű, hogy a birodalmiak tudnak róla, mivel a térképeken sem szerepel. Irenez elvezeti önöket, és mindenben a segítségükre lesz.
– Erre igazán semmi szükség – szabadkozott Han.
Sena felmutatta a mágneslemezt.
– A parancsnoktól azt az utasítást kaptam, hogy adjak meg önöknek minden segítséget – mondta szigorú arccal. – Remélem megengedik, hogy végrehajtsam a parancsot.
A két férfi egymásra pillantott, Luke vállat vont. Ha az ajánlat mögött valami csapda rejlik, Jedi képességei úgyis idejében figyelmeztetik.
– Rendben van, induljunk – válaszolta.
– Sok szerencsét – felelt Sena, és kiment a szobából. Irenez intett nekik, hogy kövessék.
A szerviz-folyosót lépcsők, és szállítókocsik alagútjai alkották. A járat a külső városfal aljában indult, bejárata szinte láthatatlan maradt a tarka falfestésektől. A szállítókocsit sehol sem látták. Irenez vezetésével elindultak felfelé az egyik lépcsőn.
A leszállópályák mindössze három szinttel feljebb helyezkedtek el, de tekintve a város hatalmas méreteit, ez a három szint jó pár lépcső megmászását jelentette.
Han egy darabig számolta őket, aztán megunta. Mire a leszállópályákhoz értek, már reszketett a lába a fáradtságtól. Meglepetten tapasztalta, hogy Irenez még csak nem is liheg. A hatalmas, hibaanalizáló-berendezés mögött ügyesen elrejtett titkos ajtón át kijutottak a folyosóról.
– És most? – kérdezte Luke, kikukucskálva az analizátor mögül. Ő sem szedte gyorsabban a levegőt.
– Keressük meg Landót. – Han bekapcsolta a kommunikátort. – Lando?
– Igen – jött azonnal a suttogó válasz. – Hol vagytok?
– A nyugati oldalon, húsz méterre Luke X-szárnyújától. És te?
– Tőletek kissé délebbre – felelte Lando. – Elbújtam néhány láda mögé, de itt nem messze áll egy rohamosztagos, úgyhogy nem tudok kijutni.
– Mekkora erőkkel állunk szemben?
– Három hajót láttam leszállni, de lehet, hogy a többi már landolt, mire ideértem. Körülbelül százhatvan, vagy kétszáz fő lehet. A legtöbbjük a reguláris haderőhöz tartozik, de sok rohamosztagos is akad közöttük. Ezek nagyrésze az előbb indult el a lejárókon a város felé.
– Biztosan minket keresnek – vélte Luke.
– Ja. – Han is kitekintett az analizátor fölött. Luke X-szárnyújának tetejét éppen csak látni lehetett egy W 23-as orra mögött. – Úgy tűnik, mintha Artu még mindig a gépben lenne.
– Igen, de az előbb láttam, hogy manipuláltak ott valamit – figyelmeztette őket Lando. – Lehet, hogy mágneszárat szereltek rá.
– Az nem akadály – mondta Han, és körbepillantott. – Azt hiszem, eljuthatunk az X-szárnyúig, anélkül, hogy észrevennének. Azt mondtad, hogy a Lady Luckra szereltetek automata távhívót.
– Igen, de az nem segít rajtam. Annyira körülrakták dobozokkal, hogy lehetetlen innen kijutnom.
– Oké – mondta Han, és elmosolyodott. Luke-kal itt az Erő, Irenez nagyon ügyesen tud lépcsőt mászni, ő maga ugyan talán kicsit nehézkes, de sokkal dörzsöltebb, mint ők ketten együttvéve.
– El kell jutnunk az X-szárnyúhoz – jelentette ki, és megigazította a pisztolyát. – Készen álltok?
Mindketten bólintottak. Han még egyszer alaposan körülnézett, majd odalopakodott a legközelebbi géphez. Minden nehézség nélkül elérte, azután megállt, hogy bevárja a többieket.
– Ssh! – pisszegett Luke.
Han ereiben megfagyott a vér. A közelben egy rohamosztagos őrködött, és most egyenesen abba az irányba indult, amerre ő lapult.
Összeszorított fogakkal felemelte fegyverét. De szemesarkából látta, hogy Luke int, és a rohamosztagos máris másik irányba indul.
– Azt hiszi, zajt hallott onnan – suttogta Luke. – Menjünk!
Han bólintott. Néhány másodperccel később az X-szárnyúnál álltak.
– Artu? Ébresztő öreg cimbora! – üdvözölte Han. Halk, bátortalan csipogás hallatszott az X-szárnyúból. Ez azt jelentette, hogy a birodalmiak mágneszára nem bénította meg teljesen a droidot, csak elvágta a vadászgép irányításától.
– Oké – mondta a droidnak.
– Most mit teszünk? – kérdezte Irenez.
– Előkerítjük azt az elveszett bárányt. – Bekapcsolta a kommunikátort. – Lando, készen állsz?
– Készen, amennyire ez jelen helyzetemben lehetséges.
– Amikor jelt adok, indítd be a távirányítót, s hozd mozgásba a Lady Luckot, aztán, ha szólok, állítsd le megint! Fogtad agyilag?
– Fogtam Remélem, tudod, mit csinálsz!
– Bízzál bennem! – Han Luke-ra nézett. – Gondolom, te is tudod, mi lesz a dolgod.
Luke bólintott, és előhúzta a fénykardot.
– Készen állok.
– Oké, Lando, kezdd el!
Egy hosszú percig semmi sem történt, azután a háttérzajokat elnyomta a hajtómű bőgése, és a Lady Luck lágyan felemelkedett.
Valahonnan a közelből kiáltás hallatszott, és rögtön, utána lövés dördült. További három fegyver is tüzelni kezdett, miközben a hajó lassan elfordult, és elindult Lando rejtekhelye felé.
– Sohasem jut el oda – mondta Irenez. – amint rájönnek, hová tart a hajó, a barátjukat azonnal elkapják.
– Épp ezért nem is oda megy – válaszolta Han, és továbbra is a hajó mozgását figyelte. Még néhány másodperc, és a környék valamennyi rohamosztagosa a szökevény hajót fogja hajkurászni... Készen állsz, Luke?... Rajta!
Luke egyetlen ugrással az X-szárnyú tetején termett, aktiválta fénykardját majd gyors mozdulatot tett vele.
– Megszüntettem a mágneszárat – kiáltott le. – Kezdjük?
– Még ne! – válaszolta Han. A Lady Luck már megtette az út negyed részét a falig, a sugárnyalábok buzgón nyalogatták páncélozott oldalát. – Szólok, mikor készülj a hajó visszahívására.
– Most!
Luke beugrott a pilótafülkébe, és a vadászgép lassan emelkedni kezdett, a halk sípoló hangot a zűrzavarban senki sem hallotta. A Lady Luck ekkorra már megtette az út felét...
– Oké, Lando, kapcsold ki! – üzente Han. – Te jössz, Artu. Hívd vissza ebbe az irányba! A droidnak nem okozott nehézséget, hogy utánozza a hívójelet. A Lady Luck megállt elfordult az új irányba, és megindult az X-szárnyú felé.
A birodalmiak erre végképp nem számítottak. A fegyverek egy pillanatra elhallgattak, de aztán a katonák tovább üldözték a hajót. A Lady Luck azonban már csaknem elérte az X-szárnyút.
– Mehet? kérdezte Luke.
– Most! – kiáltotta Han. – Csinálj nekünk utat!
Artu újabb jelt adott, a Lady Luck megállt, finoman leereszkedett a földre. A katonák diadalordításban törtek ki, de örömük nem tarthatott soká mert az X-szárnyú a levegőbe emelkedett, és pusztító tüzet zúdított rájuk. Luke ügyesen megtisztította a másik hajó körül a terepet, és sikeresen távol tartotta tőle a katonákat.
Tudták, hogy a rohamosztagosok előbb-utóbb rendezik soraikat, ezért igyekezniük kellett.
– Gyerünk! – kiáltotta Han, és mielőtt bárki rájuk lőhetett volna, a hajóhoz szaladtak, és beszálltak. – Maradjon itt a bejáratnál! – kiáltotta vissza Ireneznek, miközben a pilótafülke felé igyekezett. – Megyek, felszedem Landót.
Luke még mindig hevesen lőtte a katonákat, mialatt Han bemászott a pilótaülésbe, és egy pillantással felmérte a műszerek állását. Úgy látszott a teljes rendszer üzemképes.
– Kapaszkodjon valamibe! – kiáltott hátra Ireneznek és máris felemelkedtek.
A rohamosztagos, akit Lando említett nem látszott sehol. Han a láda és doboz halmaz fölé vitte a gépet, leereszkedett, amennyire csak tudott, majd kinyitotta a bejáratot. Szeme sarkából már látta a közeledő ellenséget.
– Fenn van – kiáltotta Irenez. – Menjünk! Han megfordította a hajót, növelte az energiát, máris a tekervényes folyosóban száguldottak. Fényvillanás jelezte, amikor a mágneses zárószerkezeten áthaladtak, s kiértek a bolygó felszínére.
Négy TIE-vadász cirkált folyamatosan a város fölött, figyelték, hátha valami probléma adódik. Azt azonban álmukban sem gondolták, hogy ilyen rövid ideig kell várakozniuk. Luke hármat leszedett belőlük, a negyedik elmenekült.
– A találatok nem tettek komoly kárt a rendszerben – mondta Lando, és leült a másodpilóta székébe. – Mi a helyzet?
– Még néhány gép közeledik – felelte Han. – Te mi csinálsz?
– Végigfuttatok egy multiszenzoros levegőáramlási analízist a külső burkolaton. Jelzi, ha oda nem illő tárgy rejtőzik valahol. Nem szeretném, ha poloskát helyeztek volna el a hajómon és hazáig követnének.
Hannak eszébe jutott szökésük a Halálcsillagról. Egészen a Yavinig utaztatták a jeladót, és az ellenség így tudta meg, hol a lázadók főhadiszállása.
– Kár, hogy a Falconon nincs ilyen műszer.
– Úgysem működne – mondta Lando szárazon. – Azon az öreg bárkán már annyi a horpadás, hogy fel se lehetne térképezni. – Kikapcsolta a berendezést. – Oké, tiszták vagyunk.
Han kipillantott a baloldali ablakon.
– Azoktól is tiszták vagyunk – mutatott néhány kisebb gépre, amelyek tisztes távolból követték őket. – Nem mernek közelebb jönni.
– Lehet, de az valószínűleg igen – mutatott Irenez egy távolabbi pontra.
Birodalmi csillagromboló volt, amely éppen pályamódosítást hajtott végre, hogy üldözőbe vette őket.
– Fenébe! – fakadt ki Han mérgesen. A fő hajtóművet bekapcsolni ilyen közel a felszínhez nem tanácsos. A New Cov növénytakarójának sem tenne jót, de Hant ez zavarta volna legkevésbé. – Luke?
– Látom – bólintott Luke. – Nincs valami jó ötleted azon kívül, hogy pucoljunk el innen?
– Azt hiszem, ez a lehető legjobb gondolat, amit életemben hallottam – felelte Han. – Lando?
– A pályaadatokat kalkulálom az ugráshoz – válaszolta serényen programozva a navigációs komputert. Valószínűleg készen lesz, mire kiérünk innen.
– Még egy hajó közeledik, lentről – mondta Luke. – Közvetlenül a dzsungelből.
– Az a miénk – szólt közbe Irenez. – Álljanak vele párhuzamos pályára.
A csillagromboló növelte a sebességét, és a monitoron látszott, hogy TIE vadászók özönlenek elő a gyomrából.
– Jobb, ha szétválunk – jelentette ki Han.
– Nem! Maradjanak a hajónk közelében! – erőltette tovább Irenez. – Sena azt mondta, hogy segítségét kapunk.
Han nézte a másik hajót ahogy az űr felé kúszik. Egy pillantás a TIE vadászókat mutató monitorra...
– Lőtávolba érnek mielőtt az ugrást végre tudnánk hajtani – mondta ki Landó hangosan Han gondolatait.
– Luke! Itt vagy még?
– Igen. Azt hiszem, Landónak igaza van.
– Tudom. Meg tudnánk ismételni azt a trükköt, amit a Nkllonon alkalmaztunk? Tudod, mikor megzavartad egy kicsit a pilóták agyát:
Luke sokáig nem válaszolt.
– Nem hiszem – felelte végül. – Nem hiszem, hogy jól járnék vele. Ha érted, mire gondolok?
Han eleinte nem értette. De be kellett látnia, hogy nem a Falcont vezeti, amit felszereltek lézerágyúkkal, erős páncélzattal, térerő pajzsokkal. Ez itt a Lady Luck. Lando hajója, és minden módosítás ellenére még egy TIE vadásszal sem tud elbánni.
– Rendben – morogta Luke. – Remélem, Senának igaza lesz, és tényleg jön a segítség.
Vakító zöld fény villant a Lady Luck pilótafülkéje mellett.
– Ide értek a TIE vadászok – állapította meg Lando.
– Megpróbálnak elvágni bennünket egymástól – figyelmeztette őket Luke. – Szabaduljunk meg tőlük!
Azzal minden bejelentés nélkül X-szárnyújával áttért a Lady Luck bal oldalára, hogy ő fogadja a TIE vadászok támadását.
– Légy óvatos! – figyelmeztette Han. Az üldöző falka vészesen közeledett.
– Az önök hajójának nincs fegyverzete? – kérdezte Irenez.
– Nincs, de erősen páncélozott, és hárítópajzsokkal is ellátták. – mondta az asszony. – Talán mehetnének előttük, így a lövések nagy részét ők fognák fel.
– Jó, majd gondolkodom rajta – vágta rá Han, és fanyarul elmosolyodott az asszony tudatlanságán a kérdést illetően. A TIE vadász pilóták igazán nem sokat törődnek azzal, ki halad a menet élén és ki a végén. Ráadásul, ha valaki meghúzódik egy másik hajó hárítópajzsainak védelmeiben, elveszíti a manőverezés adta előnyöket.
Luke teljes tűzerejét bevetve igyekezett a TIE vadász rajt kisebb-egységekre szétszabdalni. Csakhogy az első raj mögött feltűnt a támadók második-hulláma, így a fordulat után ezek a hátába kerültek. Igyekezett felzárkózni az elsők mögé, keresztezték a Lady Luck pályáját, de mégsem sikerült lerázni a második rajt.
– Szép kis csapatot küldtek ránk – jegyezte meg Irenez.
– Akkor mit szóljon Luke? – kérdezte Lando. – Luke, jól vagy?
– Egy kicsit magamra maradtam, de még mennek a dolgok valahogy – válaszolta Luke. – Nem hiszem, hogy vissza tudok jutni hozzátok.
– Ne is erőltesd – felelte Han. – Amint lélegzethez jutsz, kapcsolj fénysebességre, és tűnj el innen!
– És mi lesz veletek?
Luke utolsó kérdését alig lehetett hallani, valami különös jelzés zavarta.
– Ez a jel – ujjongott Irenez. – Jönnek!
Han elfintorodott. Akármennyire meresztette a szemét, a csillagokon kívül nem látott semmit.
De hirtelen, tökéletes összhangban, három hajó szakadt ki a hipertérből az orruk előtt.
– De hisz ezek régi csatacirkálók – kiáltott fel Lando.
– Őket vártuk – biccentett Irenez. – Menjünk a közelükbe, hogy fedezhessenek bennünket.
– Jó – bólintott Han, és igazított néhány fokot a Lady Luck vektorán, majd megpróbálta fokozni a hajtóművek teljesítményét. Az Új Köztársaság sok csatacirkálóval rendelkezett, ezek is ilyen hatszáz méter hosszú, karcsú, gyönyörű hadihajók voltak. Azonban még három csatacirkáló számára is kemény diót jelenthet egyetlen csillagromboló.
Ezzel nyilván a csatacirkálók parancsnoka is tisztában volt. A Lady Luck nyomában haladó romboló azonnal aktiválta turbólézereit. A csatacirkálók szétszóródtak, és találataikkal az ellenség tűzerejét igyekeztek gyengíteni.
– Megkaptad a választ a kérdésedre? – hívta Han Luke-ot.
– Azt hiszem, igen. – felelte Luke szárazon. – Oké, én odébbállok. Hol találkozunk?
– Sehol – felelte Han. Sajnálta, hogy ezt kellett válaszolnia, és bizonyára Luke sem örült neki, de ennyi ellenséges gép között, nem lehet az ilyesmit rádión megbeszélni. Nyílt invitálást jelentene a birodalmiak számára, akik nyilván lehallgatják őket.
– Lando és én befejezzük a küldetésünket. Ha bajba kerülünk, Coruscanton keresztül hagyunk üzenetét neked.
– Rendben – nyugtázta Luke, de a hangja nem tűnt túl vidámnak. Be kellett látnia, hogy ez a legbiztonságosabb út. – Legyetek óvatosak!
– Viszlát – búcsúzott Han, és kikapcsolta a rádiót.
– Szóval már az én küldetésem, mi? – morogta Lando a másodpilóta ülésében. Hangjában csalódottság és beletörődés keveredett. – Tudtam előre, hogy így lesz.
Sena transzportja már a csatacirkálók fedezékébe húzódott. Han is igyekezett a közelükben tartani a Lady Luckot.
– Kellene valami helyet keresnünk, ahol átszállhat a másik hajóra – fordult Han Irenezhez.
Az asszony az ablakon át nézte a mellettük elúszó csatacirkálót.
– A parancsnok szeretné, ha elkísérnének bennünket a bázisra – mondta végül.
Han Landóra pillantott. Bujkált valami az asszony hangjában, ami arra utalt, hogy több ez egyszerű invitálásnál.
– És mennyire erősen szeretné ezt a parancsnok? – firtatta Lando.
– Nagyon erősen. – Szemeit lesütötte. – De ne gondolják azt, hogy kényszer. Amikor beszéltem vele, a parancsnok úgy érezte, hogy szívesen találkozna megint Solo kapitánnyal.
– Megint? – kapta fel a fejét Han.
– Ezeket a szavakat használta.
A két férfi bambán meredt egymásra.
– Valami régi barátod lehet, akiről sohasem beszéltél. – vigyorgott Lando ironikusan.
– Nem emlékszem olyan barátomra, aki saját csatacirkálókkal rendelkezett. Te mit gondolsz, Lando?
– Azt hiszem, kicsit mellékvagányra terelődtünk – töprengett Lando. – Emellett, ez a bizonyos parancsnok kapcsolatban áll a bothanokkal. Ha meg akarjuk tudni, hogy Fey'lya miben sántikál, az lesz a legjobb, ha őt kérdezzük meg.
Han alaposan átgondolta. Landónak igaza van, de lehet az egész régi barát szöveg mögött csapda rejtőzik.
Mindenesetre Irenez itt ül mögötte fegyverrel az ölében, ami még érdekesebbé teszi a kérdést.
– Oké – kérdezte Han – milyen útvonalon induljunk?
– Erre nem lesz szükség – felelte Irenez, és kinézett az ablakon.
Han követte az asszony tekintetét. Az egyik csatacirkáló most párhuzamos pályán haladt velük. Sena hajója egy jól kivilágított dokk felé haladt.
– Hadd találjam ki! – mondta Han.
– Csak pihenjenek, és bízzák ránk a repülést! – Irenez hangjában enyhe irónia érződött.
– Rendben – sóhajtott Han.
S míg előttük javában dúlt a harc, a Lady Luck kényelmesen elindult a legutolsó csatacirkáló szabad dokkja felé.
Luke visszagondolt a városban lezajlott eseményekre, de semmi rossz szándékot nem tapasztalt sem Sena viselkedésében, sem a többi emberében.
Különös emlék jutott az eszébe. Annak idején a Bimmisaarin sem érzett semmi furcsát, közvetlenül a noghri támadás előtt.
Az első csatacirkáló, fedélzetén a transzport hajóval és a Lady Luckkal, fénysebességre kapcsolt, és eltűnt a hipertérben. Néhány perccel később a másik két hajó ionágyúi is befejezték a tüzelést, és követték társukat.
Luke egyedül maradt. Eltekintve attól a TEI vadász rajtól, amelyik még mindig üldözte.
Artu türelmetlen csipogása hallatszott a háta mögül.
– Jól van, megyünk már – nyugtatta a kis droidot. Megragadta a hiperhajtómű indítókarját, és maga felé húzta. A csillagok fénylő csíkokká alakultak; biztonságba kerültek.
Luke megkönnyebbülten sóhajtott. Han és Lando is elmentek a titokzatos parancsnokhoz, és nincs rá mód, hogy megkeresse őket. Amíg hírt nem adnak magukról, addig ő kimarad a játékból.
Talán jobb is így.
Egy régi érzés tört rá, vagy legalábbis úgy tűnt, mintha már tapasztalt volna hasonlót.
– Nem, Artu, nem megyünk a Coruscantra. Egy jelentéktelen, kis bolygót keresünk fel, a Jomarkot. Találkozni fogunk egy Jedi mesterrel.
– Maga az Khabarakh? – kérdezte Leia, és leült Csubakka mellé a másodpilóta székébe.
– Igen, Lady Vader – hallatszott a noghri udvarias macskanyávogás-szerű hangja. – Egyedül jöttem, ahogy megígértem. Ön is egyedül van?
– A pilótám, Csubakka és egy protokoll droid kísért el. Szeretném a droidot magammal vinni, hogy szükség esetén tolmácsoljon. Csubakka természetesen itt marad.
A vuki elégedetlen morgással fogadta a hírt.
– Nem – mondta Leia határozottan. – Sajnálom, de megígértem Khabarakhnak. Itt maradsz a Falconon, és ez parancs.
Csubakka tovább morgott, még állhatatosabban, Leiának megborzongott a háta, mert eszébe jutott valami, amit az évek során gyakran tapasztalt, de amire igazán sohasem figyelt fel. Történetesen, hogy a vuki csak azokat a parancsokat hajtja végre, amelyekkel egyetért.
– Egyedül kell mennem, Csubi – mondta csendesen. Tudta, hogy a parancs szó nem használ; észérvekkel és logikával többre jut. – Nem érted? Ebben állapodtunk meg.
Csubakka bömbölt.
– Nem – Leia megrázta a fejét. – A biztonságomat nem az Erő szavatolja. Az egyetlen lehetőségem, ha bebizonyítom a noghrinak, hogy hinni lehet a szavamban. Ha megígérek valamit, akkor azt be kell tartanom.
– A droid nem probléma – jelentette ki Khabarakh. – Odaviszem a hajómat az önéhezi hogy összekapcsolódhassanak.
– Rendben. Táskát is szeretnék magammal vinni, amibe ruhákat és az egyéb személyes holmijaimat csomagoltam. Valamint egy kisebb műszert, amely a levegő hőmérsékletét, összetételét és páratartalmát méri, hogy tudjam, nem veszélyes-e.
– A levegő és a páratartalom biztonságos lesz.
– Hiszek önnek – válaszolta Leia –, de nemcsak magamra kell vigyáznom. Két új életet hordozok, magamban, és meg kell védenem őket.
A noghri felszisszent.
– Lord Vader utódai?
Leia habozott. Bár filozófiai értelemben nem igaz, mégis, genetikailag megfelel a valóságnak.
– Igen.
Újabb szisszenés hallatszott.
– Hozzon bármit, amit jónak lát. De engednie kell, hogy minden holmiját átvizsgáljam. Fegyver lesz önnél?
– Csak a fénykard. Remélem nincsenek a bolygón veszélyes fenevadak, és nem lesz szükségem sugárfegyverre.
– Már nincsenek – felelte Khabarakh komor hangon. – De a fénykardot hozhatja.
Csubakka továbbra is morgott, miközben körmeivel kaparászott a műszerfalon. Leia rémülten látta, hogy a vuki kezdi elveszíteni az önuralmát, és vajon akkor mit fog csinálni azokkal a sütőlapát nagyságú mancsaival...
– Mi a baj? – kérdezte Khabarakh?
Leia gyomra görcsbe rándult. Csak őszintén, jutott eszébe.
– A pilótámnak nem tetszik az ötlet, hogy egyedül menjek – válaszolta. – Tudja, ő... nos, eredetileg a férjem barátja volt, de most már hozzám is nagyon közel áll, és fél, hogy bajom eshet.
– És ugyanezt érzi a gyermekek iránt is?
Leia Csubakkára nézett.
– Igen.
Egy hosszúnak tűnő percig a komm néma maradt. A járőrhajó pedig lassan közeledett. Leia elfehéredett ujjakkal szorította az ülés karfáját, és azon töprengett, vajon mi járhat a noghri fejében.
– A vuki ön iránti érzései ugyanolyan tiszták, akár a mieink – állapította meg végül Khabarakh. – Velünk jöhet.
Csubakka mély torokhangot hallatott meglepetésében. Azután hirtelen gyanakvóvá vált.
– Jobban örültél volna, ha azt mondja, hogy itt kell maradnod? – faggatta Leia. Őt is meglepte a noghri döntése, de egyben megkönnyebbülést is érzett. Hátha valóban nem lesz semmi baj. – Döntsd el végre, mit akarsz!
A vuki még egyszer hangot adott gyanakvásának, de inkább besétált volna az asszonnyal egy biztos csapdába, mintsem hogy hagyja, egyedül menni.
– Köszönöm, Khabarakh – mondta Leia. – Készen állunk. Amint ideér, indulhatunk. Meddig tart az út az önök bolygójáig?
– Négy napig. – felelte Khabarakh. – Megtiszteltetésnek érzem, hogy vendégül láthatom a hajómon.
A komm elnémult. Négy nap, Leia megborzongott. De ezalatt mindent megtudhat Khabarakhról és a noghri népről.
Készen állt élete legfontosabb diplomáciai küldetésére.
Azonban Leia nem sokat derítetett ki a noghri kultúráról az utazás során. Khabarakh ideje nagy részét a zárt pilótafülkében, vagy a kabinjában töltötte. Néha váltottak néhány szót, de a társalgás mindig formális, és rövid volt. Leia végig érezte, hogy a noghri nem tudja helyesen döntött-e, amikor meghívta bolygójára. Amikor annak idején a vuki bolygón, Kashyyykban felmerült ennek az utazásnak a terve, Leia azt javasolta, hogy beszéljék meg barátaikkal, vagy tanácsadóikkal, mielőtt végleg döntenek. Később belátta, hogy ő valójában mindvégig kényszerhelyzetben volt, a döntés sohasem rajta múlott.
Mivel házigazdájuk az utazás folyamán elzárkózott előlük ők is saját szobájukba kényszerültek. Csubakka műszaki érdeklődése nem hagyta nyugodni, így ő sokat kószált a fedélzeten, és mindenbe beleütötte az orrát, Leia szinte végig a szobájában maradt Thripióval; meg próbálták visszavezetni, honnan eredhet a Mal'ary'ush, az egyetlen noghri szó, amelyet Leia ismert, hátha ezáltal azt is kideríthetik, hogy a galaxis melyik tájára tartanak. Szerencsére Thripio hatmillió nyelvet ismert, és a nyelvészkedés érdekes időtöltésnek bizonyult, még ha, gyakorlati haszna nem is sok akadt. A negyedik napon elérték a noghrik világát... Leia, megdöbbenve tapasztalta, hogy a látvány szörnyűbb, mint várta. – Hihetetlen – suttogta, és gombócot érzett a torkában. Közelebb húzódott Csubakkához; mindketten az ablakon át figyelték az alattuk futó tájat. Néhány felhőfoszlányon és kisebb tengeren kívül a teljes felszín egyöntetű barnának látszott. Sehol egy zöld folt, amely növényzetre utalt volna. Kétségtelen, hogy ez egy halott bolygó. Csubakka morgott valamit.
– Igen, tudom, Khabarakh elmondta, hogy háború pusztította el. De nem hittem, hogy az egész felszín sivataggá változott. – Megrázta a fejet; rossz érzés fogta el.
Vajon ki a felelős ezért a szörnyűségért? Khabarakh bolygóját a Világűrben lezajlott csata során pusztították el. Bármi történt is itt, a Felkelők Szövetsége nem kerülhette el, hogy bűnrészességgel vádolják.
– Nem csoda, hogy a császár és Vader ellenünk tudták fordítani őket – vélte Leia. – Meg kell találnunk a módját, hogyan segíthetnénk rajtuk.
Csubakka felmordult, és a kinti tájra mutatott. Ekkor érték el a bolygónak azt a felét, ahol éppen kelt a nap. A hajnali félhomályban halványzöld folt, látszott odalenn.
– Látom – bólintott Leia. – Arra gondolsz, hogy mindössze ennyi maradt?
A vuki vállat vont, és morgott valamit.
– Igen, az lenne a legegyszerűbb módja, hogy megtudjuk. De nem szívesen kérdezném meg őt. Várjunk, amíg közelebb nem érünk, és többet nem látunk.
Azután olyasmit pillantottak meg, amitől megfagyott ereikben a vér. A bolygó görbületét követve egy csillagromboló közeledett.
Tehát elárulták őket!
– Nem! – sóhajtotta Leia.
De semmi kétség: világosan látszott s csillagromboló jellegzetes alakja.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt Khabarakh tetté volna.
Hirtelen arra eszmélt, hogy Csubakka már nincsen mellette. Még látta, amint végigszalad a folyosón a pilótafülke felé.
– Ne! – kiáltotta, majd szaladni kezdett a vuki után. – Csubi, ne.
Tudta, hogy kiáltozásának semmi értelme. A vuki elkapja Khabarakhot, még akkor is, ha puszta kézzel kell betörnie a pilótafülke ajtaját.
Az első csattanást akkor hallotta, amikor a folyosói felénél járt. A másodiknál már csak pár méternyire volt, azután látta, hogy Csubakka megint felemeli a kezét...
Ekkor legnagyobb meglepetésére az ajtó kinyílt, de Csubakkát a meglepetés nem bénította meg, mert máris benyomult a fülkébe.
– Csubi – kiáltotta Leia, és ő is beszaladt.
Meglepő kép tárult s szeme elé. A pilóta székében ülő Khabarakh egyetlen gyors karmozdulatától Csubakka hatalmas lendülettel zuhant a falnak.
Leia nem akart hinni a szemének.
– Nem én hívtam őket – mondta noghri. – Sohasem szegem meg a szavam.
Csubakka félelmetes morgással tápászkodott fel.
– Állítsa meg! – Khabarakh túlkiabálta a vukibömbölését. – Csendesítse le! Válaszolnom kell a jelzésükre, különben végünk.
Leia a távoli csillagrombolóra nézett; összeszorította fogait. Árulás..., de ha ezt Khabarakh tervelte ki, miért engedte, hogy a vuki is velük jöjjön. Bármilyen ügyes is harci technikát alkalmazott is az előbb Csubakka esztelen támadásával szemben, másodszor aligha fog beválni.
Leia Khabarakh szemébe nézett. A noghri állta a tekintetét, még azzal sem törődött, hogy a háta mögött a vuki fenyegetőn közeledik felé. Türelmetlen hívó jelzés hallatszott a műszerfal felől.
– Én nem árultam el önt Lady Vader – ismételte meg Khabarakh, enyhe türelmetlenséggel a hangjában – Hinnie kell nekem.
Leia összeszedte magát.
– Csubi maradj nyugton! – parancsolta.
– De a vuki nem hallgatott rá. Megint rárontott Khabarakhra, és megragadta a torkát. A noghri igyekezett lefejteni nyakáról a hatalmas mancsokat.
Ám ebben a harcmodorban Csubakka jobbnak bizonyult.
– Csubi! Azt mondtam maradj nyugton – próbálkozott Leia. – Használd az eszed! Ha tőrbe akar csalni minket, számtalan alkalma lett volna rá, amikor alszunk.
Csubakka odavetett egy morgást, de kezei továbbra sem engedtek.
– Ha nem válaszolunk a hívásukra, tudni fogják, hogy valami nincs rendben – folytatta Leia.
– Lady Vadernek igaza van – nyögte erőlködve Khabarakh. – Én nem árultam el önöket, de ha most nem jelentkeznek a hívásra, akkor saját magukat árulják el.
– Csubi, ha idejönnek megnézni, hogy miért nem jelentkeztünk, az a mi hibánk lesz.
A vuki fenyegető morgással megrázta a fejét.
– Akkor más megoldásra kényszerítesz – mondta Khabarakh.
Hirtelen kékes színű fényvillant, és Csubi a földre zuhant, mint holmi hatalmas liszteszsák.
– Mit csinált vele? – sikoltotta Leia, és letérdelt a vuki mellé.
– Csak kábító fegyver – felelte a noghri zihálva a kimerültségtől. – A műszerfalba építettem be gondolva az efféle esetekre.
Leia szigorú arccal nézett rá, de haragja lassan elszállt, ahogy átgondolta az eseményeket. Csubakka a fejébe vette, hogy kipréseli a lelket Khabarakhból, és saját tapasztalatból tudta, hogy milyen nehéz megfékezni a vukit.
Khabarakh először meg próbált beszélni vele.
– Most mi lesz? – kérdezte Leia, miközben ellenőrizte Csubakka szívverését. Úgy tűnt, valóban csak elkábult más kárt nem tett benne a lövés.
– Egy kicsit maradjon csendben – kérte Khabarakh. Noghri nyelven kezdett beszélni valamelyik társával. Leia Csubi mellett térdelt, és arra gondolt, bárcsak ide, hívta volna Thripiót; akkor most tudná, miről is beszélnek.
De a társalgás nem tartott soká, és Khabarakh kikapcsolta a készüléket.
– Most már biztonságban vagyunk – mondta. – Megmagyaráztam nekik, hogy műszaki hiba miatt késtem a bejelentkezéssel.
– Remélem, elhitték.
– Nem árultam el önt, Lady Vader – mondta csendes, szinte könyörgő hangon. – Hinnie kell nekem. Azt ígértem, hogy megvédem, és így is fog történni. Még az életem árán is.
Talán az Erő segítségével, talán kifinomult diplomáciai érzékével Leia átérezte Khabarakh helyzetet. A csillagromboló váratlan megjelenésével csorbát szenvedett a becsülete, és most neki kell bizonygatnia ártatlanságát.
– Hiszek önnek, – mondta Leia, és felállt, majd helyét foglalt a másodpilóta székében. – Most mit teszünk?
– Eredetileg úgy terveztem, hogy sötétedés után leviszem önt Nystao városába, és bemutatom az uralkodónak. De ez egyenlőre lehetetlen. Császári urunk jött el, és megbeszélést tart az uralkodóval.
– A császári úr a főadmirálist jelenti? – kérdezte Leia óvatosan.
– Igen – válaszolta Khabarakh. – Az ott a zászlóshajója a Chimera. Emlékszem arra a napra, amikor Lord Darth Vader először elhozta őt hozzánk, és azt mondta, hogy a császár ellenségeivel vívott harca minden idejét lefoglalja, ezért ettől kezdve a főadmirális lesz urunk, és parancsolónk. A hír nagyon sokunkat elszomorította. A császár szerette a noghri népet, és Lord Vader volt az egyetlen, aki megvédhette őt. A császár reményt és célt adott nekünk.
Célt, hogy menjenek, és haljanak érte, gondolta Leia szomorúan. De nem kívánt ezekről a dolgokról beszélni, legalábbis egyenlőre nem.
– Igen – mormolta halkan.
Csubakka mocorogni kezdett.
– Hamarosan magához tér – figyelmeztette Khabarakh. – Nem akarom még egyszer elkábítani. Le tudja csillapítani?
– Azt hiszem, igen.
Pályájuk a csillagromboló alatt vezetett.
– Remélem, nem állítják ránk az érzékelőiket. Ha rájönnek, hogy hárman vagyunk a fedélzeten, elég sokat kell majd magyarázkodnia.
– Teljes energiával haladunk, így a mágneses tér megakadályozza az érzékelést – nyugtatta meg Khabarakh.
– És ezt nem találják gyanúsnak?
– Nem. Azt mondtam, hogy ugyanaz a műszaki probléma okozza, ami a rádió meghibásodását.
Csubakka halk morgást hallatott, lassan teljesen magához tért, de testét még mindig nehéznek érezte.
– Nem állítottak meg bennünket – nyugtatta Leia. – Tovább megyünk... Hová is megyünk, Khabarakh?
A noghri nagyot sóhajtott.
– Oda, ahol lakom. Kis falu a Tiszta Föld peremén. Ott elrejtem önöket, amíg a főadmirális távozik.
Leia elgondolkodott. Egy kis falu biztonságos helynek látszik, nem valószínű, hogy felkelti a birodalmiak érdeklődését. Ezzel szemben, ha egy kis faluban idegen tűnik fel, arról perceken belül mindenki tud.
– Megbízhatunk a falu lakóiban, nem jár el a szájuk?
– Ne aggódjon – nyugtatta meg Khabarakh –, megvédjük.
Azután elérték az atmoszférát, és Leia rádöbbent, hogy a noghri nem válaszolt a kérdésre.
Az uralkodó és a mögötte álló tucatnyi főméltóság még egyszer meghajolt, hogy tiszteletét fejezze ki. Thrawn helyet foglalt egy ragyogó trónuson Honoghr Nagytermében. Komor arccal üdvözölte a klánok főnökét, és intett, hogy jöjjön közelebb. A klánfőnök táncszerű lépéseket tett, majd megállt, és földig hajolt a főadmirális előtt.
Pellaeon néhány méterrel a főadmirális trónja mögött várakozott, elfojtott egy ásítást, és azon töprengett, vajon mikor lesz vége a ceremóniának. Korábban azt gondolta, azért jönnek ide, hogy lelkesítsék a kommandó csapatokat, de egyenlőre a testőrökön, és a helyi főméltóságokon kívül nem láttak más noghrit. Thrawnnak nyilván nyomós oka lehet rá, hogy végigszenvedje az unalmas szertartást, de Pellaeon már csak abban bízott, hátha nem tart sokáig. A galaxis jelentős részét visszahódították a Birodalom számára. Ezek után itt állni, és néhány szürke bőrű idegen fontoskodását figyelni, nevetséges időpocsékolásnak tetszett.
– Kapitány? – súgta a fülébe Tschel hadnagy. – Bocsásson meg, uram, de Thrawn főadmirálistól azt az utasítást kaptam, hogy minden szokásostól eltérő eseményt a azonnal jelentsek.
Pellaeon bólintott.
– Miről van szó?
– Nem látszik veszélyesnek, uram, sem különösen fontosnak – mondta Tschel. – Egy noghri járőrhajó gyanúsan sokáig nem válaszolt a hívásunkra.
– Műszaki probléma lehetett.
– Ezt felelte a pilóta is. A különös csak az, hogy nem szállt le Nystaóban. Ön is tudja, ha valakinek műszaki problémái akadnak az űrhajóján, azonnal szerelőhöz fordul.
– Egy hibás rádióadó még nem életbevágó ügy – mondta Pellaeon.
Azonban Tschel tovább erőltette.
– Csakhogy Nystao az egyetlen hely a Honoghron, ahol egy űrhajót meg tudnak javítani.
– Ismerjük a pilóta személyi adatait?
– Igen, uram. A neve Khabarakh, a Kihm'bar klánból.
Pellaeon nem tudta, mit tegyen. A főadmirális azt az utasítást adta, hogy minden rendellenességről, ami a naprendszerben történik, azonnal tájékoztassák. De megszakítani a ceremóniát egy ilyen apróság miatt, nem biztos, hogy olyan jó ötlet.
Szerencsére Thrawn mindig egy lépéssel az események előtt haladt. Felemelte kezét, amivel megállította a noghri klánfőnök üdvözlő beszédét, és ragyogó vörös szemét Pellaeonra emelte.'
– Történt valami, kapitány? – kérdezte.
– Csak egy kisebb hajóról van szó, uram – felelte Pellaeon, és a főadmirális mellé lépett.
– Egy járőrhajó tért vissza valahonnan, és későn válaszolt a hívásra. Ezután nem szállt le a nystaói űrkikötőben. Talán egyszerű műszaki hiba.
– Talán – bólintott Thrawn. – Ellenőrizték a hajót, hogy valóban műszaki hibáról volt-e szó?
– Hm... – Pellaeon ellenőrizte az adatokat. – A keresősugár nem derített ki semmit. A hajó mágneses tere olyan erős volt.
– Teljes energiával működő hajó az atmoszférában? – szakította félbe Thrawn, és élesen a szemébe nézett.
– Igen, uram.
A főadmirális szó nélkül kinyújtotta a kezét, Pellaeon pedig átadta neki az adattárat.
– Khabarakh, a Kihm'bar klánból. Érdekes – mondta, majd megint Pellaeonra nézett. – Merre tart az a hajó? Pellaeon Tschel felé fordult.
– A legutóbbi jelentések szerint dél felé halad – jelentette a hadnagy. – Még elérhetjük a vonósugarunkkal, uram.
– Megállítsuk őket, főadmirális – kérdezte Pellaeon tettre készen.
Thrawn erősen koncentrált.
– Nem – mondta végül – Hagyják leszállni, de kövessék nyomon. Arra a helyre, ahol leereszkednek, küldjön egy csapat technikust. Ott fogunk találkozni velük. – Végignézett a klánfőnökökön, majd magához intette az egyiket. – Ir'khaim, Kihm'bar klán vezetője! Lépj közelebb!
– A noghri buzgón teljesítette a parancsot.
– Mit óhajtasz, nagyuram?
– Az egyik embered hazatért – mondta Thrawn. – Elmegyünk a falujába, hogy üdvözöljük őt.
– Ahogy kívánod, nagyuram – hajolt meg Ir'khaim.
Thrawn felállt.
– Készítsék elő a gépünket, kapitány! – parancsolta Pellaeonnak. – Azonnal indulunk.
– Igen, uram.
– Nyilván önnek is ismerősen csengett a pilóta neve. Khabarakh, egy huszonkét tagú kommandó parancsnoka. Nem jut erről semmi az eszébe?
Pellaeon gyomra összeszűkült.
Ez volt az a különítmény, amelyiket Leia Organa Solo után küldtük Kashyyykba.
– És ebből az egységből csak Khabarakh marad életben – bólintott Thrawn. – Azt hiszem, érdemes lesz meghallgatni annak a balszerencsés akciónak a részleteit. És megtudni, miért tartott ennyi ideig, míg hazatért – Thrawn szeme felvillant. – És hogy miért került minket, ilyen sokáig.
Már éjszakai sötétség borult a falura amikor Khabarakh letette a gépet a kivilágított ablakú kis házak közelében.
– Gyakran szállnak le itt hajók? – kérdezte Leia, és a közelben pihenő űrhajó szürke kör vonalaira mutatott. A leszállópálya mellett kerek, kúpos tetejű épület állt. A kerek épület vázát függőleges faoszlopok alkották, melyek között deszkák képezték a falakat. Az eresz alatt fémpánt ölelte körül az egész épületet.
– Nem mindennapos esemény, az biztos – felelte Khabarakh, és kikapcsolta a hajó navigációs fényeit.
Ez azt jelentette, hogy meglehetősen nagy érdeklődésre lehet számítani.
Csubakka már annyira összeszedte magát, hogy odatámolygott a pilótafülke egyik utasüléséhez, és leült.
– A falubeliek mind ugyanahhoz a klánhoz tartoznak. Ők ugyanúgy védeni fogják önöket, mint én. Menjünk.
Leia felállt, segített Csubakkának is feltápászkodni, majd követték a noghrit a hátsó kijárat felé. Útközben Thripiót is felszedték.
– Én megyek előre – mondta Khabarakh, amikor a kijárathoz értek. – Az a szokás, hogy egyedül menjek a dukhához, amikor megérkezem. A törvény szerint a látogatókat be kell jelentenem a család vezetőjének.
– Értem, – mondta Leia némi rossz érzéssel. – Mi itt maradunk, amíg visszajön.
– Sietek – ígérte még Khabarakh, és kilépett a hajóból. Csubakka felmordult.
– Hamarosan itt lesz – mondta Leia, de nem tudott rájönni, mi nyugtalanítja a vukit.
– Biztos vagyok benne, hogy igazat mondott – tette hozzá Thripio. – Ezek a rituális szokások nagyon is elterjedtek a primitív viszonyok közé visszasüllyedt társadalmaknál.
Leia idegesen szorongatta fénykardja markolatát. Bárcsak Khabarakh nyitva hagyta volna az űrhajó bejáratát, hogy lássák, amikor visszajön.
De hátha nem akarta, hogy lássák.
Thripió folytatta bonyolult eszmefuttatását, de Leia félbeszakította, amikor észlelte, hogy a vuki elindul az űrhajó belseje felé.
– Hová mész? – kiáltott utána. Csubi dünnyögött valamit arról, hogy a Birodalom nem fogja őt elkapni.
– Csubi, gyere ide, Khabarakh mindjárt visszatér.
De a vuki már nem válaszolt. Leia nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Ha Khabarakh visszajön, és látja, hogy Csubakka elment... vagy ha azt látja, hogy mindketten elmentek...
– Ugye megmondtam, hogy ezek a goromba vukik nem tudnak udvariasan viselkedni, és megsértik a helyi szokásokat – kezdte megint Thripió. – A dukha biztosan valami klán központ, vagy ilyesmi, ahol összegyűjtik a családi ereklyéket, és itt tartják a hivatalos eseményeket.
– Az Alderaanon én is láttam egy régi királyi mauzóleumot – emlékezett vissza Leia, de szemét le nem vette a folyosóról. Úgy döntött, hogy ott maradnak az ajtónál, és megvárják Khabarakhot. – A galaxis lakói mégsem tekintettek primitívnek minket – mondta Thripiónak.
– Nem, természetesen nem – szabadkozott a droid kissé zavartan. – Ilyesmire gondolni sem mertem.
– Tudom – nyugtatta meg Leia.
– Ekkor kinyílt az ajtó.
– Jöjjenek – mondta Khabarakh. Fekete szeme gyorsan átvizsgálta a helyiséget. – Hol a vuki? – kérdezte.
– Visszament a hajóba – felelte Leia. – Nem tudom, miért. Akarja, hogy megkeressem?
– Erre most nincs idő. A maitrakh vár bennünket. Menjünk.
Azzal elindult.
– Mennyi idő alatt lennél képes megtanulni ezt a nyelvet? – kérdezte Leia Thripiót, miközben elindult a noghri után.
– Fogalmam sincs róla, felség.
Piszkos udvaron vezette őket végig Khabarakh. Elmentek amellett a kerek épület mellett, amit már az űrhajóból láttak. Nyilván az a dukha; valószínűleg a mögötte lévő kisebb ház az úticéljuk, gondolta Leia.
– Nagyon nehéz megtanulni egy teljesen új nyelvet – folytatta Thripio: – Mindamellett, ha valami hasonlóságot mutat a hatmillió nyelv valamelyikével, amelyekben perfekt vagyok...
– Értem – szakította félbe Leia. Már a ház közelében jártak, néhány noghri állt a bejáratnál, szélesre tárva előttük az ajtót. Leia mély lélegzetet vett, majd Khabarakh után belépett az épületbe.
– Az ablakokon kiszűrődő fényből arra lehetett következtetni, hogy a ház belsejében vakító világosság uralkodik. Belépve viszont kellemes félhomály fogadta őket, aminek az lehetett a magyarázata, hogy a világító paneleket az ablakokra szerelték, és kifelé sugározták a fény nagyobb részét.
A szoba közepén öt noghri állt mozdulatlanul, és komor arccal őt bámulták.
Leia nagyot nyelt, várta, hogy ők szólaljanak meg elsőként. Khabarakh odalépett a középső noghri elé, letérdelt előtte, homlokát a földhöz érintette, kezeit széttárta. Leiának eszébe jutott, hogy a noghri ugyanezzel a szertartásos mozdulattal fejezte ki tiszteletét előtte is a kashyyyki cellában.
– Ilyr'ush mir lakh svoril'lae – mondta: – Mir'lae karah siv Mal'ary'ush vir'ae Vader'ush.
– Érted, mit mond? – kérdezte Leia Thripiót.
– Bizonyos mértékben – válaszolta a droid. – Úgy tűnik, mintha egy ősi kereskedelmi dialektust beszélnének.
– Ku'sssh! – szólt rá Thripióra a középen álló noghri.
– Azt mondta, "csendet" – fordította Thripio feleslegesen.
– Felfogtam a lényegét – mondta Leia, és kihúzta magát, igyekezett olyan méltóságteljesen viselkedni, mintha az Alderaan királyi udvarában állna. De ő Lord Darth Vader lánya, és az előbbi oltári sértő magatartást tapasztalt, amit személye nem tűrhet el.
– Így beszélnek a Mal'ary'ushsal? – kérdezte felháborodottan.
– Valamennyi noghri feléje fordult. Az Erő segítségével megpróbált olvasni a gondolataikban, de a tudatuk zárva maradt előtte.
– Kérdeztem valamit – törte meg a csendet.
A középső noghri előrelépett. Leia most vette észre először az idegen mellkasán a két domborulatot. Egy asszony?
– Maitrakh? – súgta Thripiónak azt a szót, amelyet Khabarakh korábban használt.
– Olyan asszony, aki valamelyik klán egyik vezetője – magyarázta Thripio alig hallható hangon.
– Köszönöm – bólintott Leia, majd a noghri felé fordult – Ön a család maitrakhja?
– Én vagyok – felelte a noghri furcsa, de érthető akcentussal. – Mivel tudja bizonyítani, hogy ön a Mal'ary'ush?
Leia csendesen kinyújtotta a kezét. A maitrakh habozott, majd odalépett hozzá, és megérintette a felé nyújtott kezet.
– Nem mondtam igazat? – kérdezte Khabarakh.
– Maradj csendben harmadszülött! – szólt rá a maitrakh. – Üdvözlöm önt, Lady Vader. De nem látom szívesen.
Leia a szemébe nézett. Továbbra sem tudott semmit kiolvasni az idegenek gondolataiból. Ám amikor érzékelését kiterjesztette, megtudta, hogy Csubakka kiszállt az űrhajóból, és errefelé tart. A falu lakói ellenséges szemmel nézik közeledését.
– Megkérdezhetem; hogy miért nem?
– Szolgálta ön valaha a császárt? Vagy szolgálja-e a mi mostani urunkat, a főkormányzót?
– Mindkét kérdésre nem a válaszom.
– Akkor ön viszályt és gyűlöletet hoz közénk – szögezte le komoran a maitrakh. – Viszályt, ami régen volt, és most is kezd erősödni. Nem akarunk több ellenségeskedést Honoghron, Lady Vader.
A szobában hirtelen csend támadt, amikor kinyílt az ajtó és Csubakka lépett be.
A maitrakh megdöbbent a vuki hatalmas méreteitől. Csubakka morgott valamit.
– Biztos vagy benne, hogy birodalmiak? – kérdezte Leia, és érezte, hogy szíve hevesebben dobog. Nem, mondta magában. Most nem. Még nem.
A vuki jelentése egyértelmű volt: két Lambda-osztályú űrsikló közeledik. Az egyik közvetlenül a csillagrombolóról indult, a másik Nystaóból.
Khabarakh a maitrakh-hoz lépett, és noghri nyelven mondott neki valamit.
– Azt mondja, megesküdött rá, hogy szavatolja a biztonságunkat – tolmácsolta Thripio – Kéri, hogy tartsák tiszteletben az ígéretét.
Egy pillanatig Leia azt hitte, hogy a maitrakh elutasítja a kérést. Azonban egy mély sóhaj után bólintott.
– Jöjjenek velem! – intett Khabarakh, és az ajtó felé vezette őket – A maitrakh beleegyezett, hogy elrejtsem önöket a főadmirális elől, legalábbis egyelőre.
– Hová megyünk? – kérdezte Leia a noghrit követve a sötétben.
– A droidot elrejthetem a mi droidjaink között, amelyeket éjszakára egy külső épületben helyeztünk el. Azonban ön és a vuki nagyobb problémát jelentenek. Ha a birodalmiak műszeres érzékelőket hoznak magukkal, azonnal észreveszik, hogy az önök biológiai felépítése különböző.
– Tudom – bólintott Leia, és az eget kémlelte, ahol két kivilágított űrsikló tűnt fel. Közben azon töprengett, milyen fizikai elv alapján műkődnek az érzékelők, milyen paraméterek szerint lehet megkülönböztetni egymástól az élőlényeket. Szívritmus, kilélegzett gázok összetétele, molekulaszerkezet EM polarizációs hatása. De a legfontosabb...
– Egy hőforrást kell keresnünk – mondta Khabarakhnak. – Amilyen meleget csak lehet.
– A pékkemencék – felelte a noghri, és egy ablak nélküli épületre mutatott, melynek hatalmas kéménye füstöt okádott.
– Úgy tűnik, ez a legjobb lehetőségünk – vélte Leia. Khabarakh, maga vigye Thripiót a droidokhoz, Csubi te meg gyere velem!
A noghrik már vártak őket, amikor kiszálltak az űrsiklóból, s nagy tisztelettel a dukha felé invitálták őket.
Thrawn tekintete fürgén végigsiklott a noghrikon, és a környezeten, aztán a főadmirális Pellaeonhoz fordult.
– Várjon itt, amíg a technikus csoport megérkezik kapitány! Legelőször vizsgálják át a hajókommunikációs rendszerét, majd jöjjenek utánam.
– Igen, uram.
Thrawn Ir'khaimhoz fordult; s intett a noghrinak. Az rögtön meghajolt, és odasietett hozzá. Az asszonyok bevezették őket a dukhába.
A Chimeráról küldött űrsikló néhány perc múlva érkezett. Pellaeon eligazította a technikus csoportot, majd ő is belépett a dukhába.
Rengeteg noghri gyűlt össze uruk és parancsolójuk fogadására, szinte az egész falu ott sürgölődött. Thrawn helyet foglalt a trónuson, Ir'khaim pedig állt mellette.
Az egyik oldalt félkörben az öregek helyezkedtek el, másik oldalon az asszonyok. Közvetlenül mellettük egy acélszürke bőrű fiatal noghri állt.
Pellaeon semmire sem vágyott kevésbé, mint végigszenvedni az ostoba rituális fogadásokat. Elhaladt a sorok mellett, és megállt a főadmirális másik oldalán. Ekkor a fiatal noghri előlépett, és letérdelt a trónus előtt.
– Légy üdvözölve, nagyuram! – mondta széttárt karokkal. – Megtiszteled családunkat, és a Kihm'bar klán tagjait jelenléteddel.
– Felkelhetsz – mondta Thrawn. – Te vagy Khabarakh a Kihm'bar klánból?
– Én vagyok, nagyuram.
– Nemrégiben egy huszonkét főből álló birodalmi kommandó tagja voltál – folytatta Thrawn. – A kommandó megsemmisült egy akció során a Kashyyykon. Meséld el, hogyan történt!
Khabarakh arca megrándult.
– Elküldtem a részletes jelentésemet, nagyuram, amint a bolygót elhagytam.
– Igen, olvastam a jelentést – felelte Thrawn hűvösen. – Alaposan áttanulmányoztam, és akadt benne néhány megválaszolatlan kérdés. Mindjárt az első, hogyan maradhattál te életben, ha az egész csoport odaveszett. Azután, hogyan sikerült megszöknöd, amikor az egész bolygó tudott a jelenlétedről. És miért nem jöttél vissza azonnal Honoghrra, vagy kerested fel valamelyik bázisunkat a balszerencsés akció után?
A noghri arca ismét megrándult.
– Az első összecsapás után eszméletlenül feküdtem a földön; és a vukik otthagytak – mondta Khabarakh. – Később magamhoz tértem, és visszamentem az űrhajóhoz.
Hallgattam a rádióadásaikat és megtudtam, hogy mi történt a társaimmal. Gondolom, nem számítottak rá, hogy valaki életben maradt. A meglepetést kihasználva sikerült megszöknöm. A továbbiakat illetően, nagyuram... – habozott a válasszal. – Elküldtem a jelentésemet, és egy időre visszavonultam.
– Miért?
– Magányra volt szükségem, hogy gondolkozhassak.
– Miért nem jött vissza ide, a dukhába?
– Egyedül akartam maradni a gondolataimmal, nagyuram.
Thrawn elgondolkodva nézte a noghrit.
– A felszín közelében késve jelentkezett a hívásunkra. Azután nem szállt le Nystaóban.
– Nem kaptam utasítást, hogy szálljak le, nagyuram.
– Ez igaz – mondta Thrawn szárazon. – De miért jött egyenesen ide?
– Beszélni szerettem volna a maitrakhkal, hogy még bebocsátást nyerjek a balsikerért.
– És megkapta? – kérdezte Thrawn, a maitrakh felé fordulva.
– Csak az imént kezdtük el – felelte az asszony. – Még nem fejeztük be.
A dukha ajtaja kinyílt, és az egyik technikus lépett be.
– Jelenteni akar, zászlós? – kérdezte Thrawn.
– Igen, admirális – felelte az altiszt, és keresztülment a szobán a noghrik sorfala között. – Elvégeztük a vizsgálatainkat a hajón, az utasításoknak megfelelően.
– Megtaláltuk a hiba okát, uram. A fő transzmitterben túlhevült egy tekercs, és rövidzárlatot okozott. Ennek következtében néhány áramkör megsérült. A hibaelhárító komputer egy idő után kijavította az áramköröket; de a túlterhelést nem sikerült megszüntetnie, ami az erős mágneses teret gerjesztette.
– Érdekes véletlen – tűnődött Thrawn, és éles pillantást vetett Khabarakhra. – Természetes üzemzavar történt, vagy mesterségesen idézték elő? – kérdezte az altisztet.
– Ezt lehetetlen megállapítani, uram – válaszolta a technikus. – Egy hozzáértő szakember képes előidézni ilyen hibát, de nem lehet bizonyítani, hogy így történt.
– Köszönöm – bocsátotta el Thrawn. Bizonyára bosszankodott, hogy nem sikerült Khabarakhot hazugságon fognia, de szobormerev arca ezt nem árulta el. – Vigyék vissza a hajót Nystaóba, és javíttassák meg!
– Igen, uram. – A technikus tisztelgett, majd távozott.
Thrawn Khabarakh felé fordult.
– Mivel az egysége megsemmisült, másik csoportba fogják beosztani. Ha a hajója elkészül, menjen a Glythe szektor Valrar bázisára és ott jelentkezzen!
– Igen, nagyuram – hajtott fejét Khabarakh.
Thrawn felállt, majd a maitrakhhoz intézte szavait.
– Büszke lehet a hazájára és a családjára. A Birodalom sokáig fog emlékezni hűségükre és önfeláldozásukra.
– Éppúgy, ahogy a noghri nép is mindig nagy tisztelettel gondol vezetőjére és védelmezőjére. Thrawn a kijárat felé indult. Rukh és Ir'khaim mögötte lépdelt, végül Pellaeon zárta a sort. Az űrsikló a közelben várakozott, további ceremónia nélkül beszálltak, és máris indult a gép. Pellaeon az ablakon át nézte a dukha távolodó épületét.
– Ez kellemes volt – motyogta.
Thrawn ránézett.
– Időpocsékolásnak tartja, igaz, kapitány? – kérdezte barátságosan.
Pellaeon egy pillantást vetett Ir'khaimra. A noghri az űrsikló elülső részében foglalt helyet, így szavaikat nem hallhatta.
– Diplomáciailag minden bizonnyal nagyon fontos, uram megmutatni a noghri népnek, hogy gondjukat viseli – fejtegette. – De ha a járőrhajón valóban üzemzavar történt, akkor nem sok eredményt értünk el.
– Ebben nem vagyok biztos, kapitány. Valami nincs rendben az ügy körül. Rukh, mit állapítottál meg Khabarakh viselkedéséből?
– Nagyon nyugtalannak tűnt – felelte a testőr – Legalábbis a kézmozdulatai és az arca erről árulkodtak.
Ir'khaim megfordult székével.
– Ez természetes reakció, ha valaki a noghrik urával beszél.
– Különösen egy balsikeres akció után – tette hozzá Rukh.
A két noghri farkasszemet nézett. Klánjaik ősidőktől fogva ellenségek.
– A balsikert sok minden okozhatta – oldotta fel Thrawn a feszült csendet.
– Khabarakh még fiatal – kelt a védelmére Ir'khaim.
– Igen, valóban – mondta Thrawn. – Bizonyára azért olyan rossz hazudozó. Rukh, azt hiszem, Ir'khaim dynast szeretné megtekinteni a panorámát az űrsikló elülső szektorából. Légy szíves, vezesd őt oda.
– Igen, uram – felelte Rukh, és felállt. – Ir'khaim dynast?
A noghri egy pillanatig habozott. Majd vonakodva felállt.
– Nagyuram – mondta lehajtott fejjel, és elindult az ajtó felé.
Thrawn megvárta, amíg az ajtó becsukódik a két idegen mögött.
– Khabarakh rejteget előlünk valamit; kapitány – mondta felvillanó szemmel. – Biztos vagyok benne.
– Igen, uram – felelte Pellaeon, és azon töprengett, vajon a főadmirális hogyan jutott erre a következtetésre. – Elrendeljem a falu műszeres átvizsgálását?
– Nem így értettem – rázta meg Thrawn a fejét. – Ha bármit elrejtett volna a Honoghron, a falusiak hamarosan úgyis tudni fognak róla Nem, úgy érzem elhallgatnak előlünk valamit az akcióval kapcsolatban. Magányra vágyott. Nevetséges.
– Hátha a hajón találunk valami nyomot – vélte Pellaeon.
– Egyetértek – bólintott Thrawn – Küldjön oda egy nyomozó csoportot mielőtt a javítást megkezdik. Minden négyzetmillimétert vizsgáljanak át! És Khabarakhra is állítson rá valakit!
– Igen, uram. Az egyik emberünket, vagy még egy noghrit?
Thrawn felhúzta a szemöldökét.
– Igaza van. Próbáljuk ki a harmadik megoldást. Van a Chimerán kémdroid?
– Nem hiszem, uram – felelte Pellaeon, de azonnal betáplálta a komputerbe a kért adatokat. – Nincs. Csak néhány Arakyd Vipera típusú nyomozó droidunk van.
– Akkor ki kell találnunk valamit – mondta Thrawn. – Ültessék be a Vipera motivátorát egy decon droidba, valamint lássák el a legtökéletesebb érzékelő- és felvevő berendezésekkel. Aztán tegyék abba a szállítmányba, amelyik Khabarakh falujába indul.
– Igen, uram. Szereljük fel adó-vevő készülékkel is?
– Nem szükséges. A felvevő megfelel a célnak. Az antennát nehéz lenne elrejteni. Kínos lenne, ha egy kíváncsi noghri belekukkantana, vajon miben különbözik ez, a droid többitől.
Pellaeon bólintott.
– Intézkedem – uram, hogy azonnal lássanak hozzá a szereléshez.
Thrawn elgondolkodva nézett ki az ablakon.
– Különös ez a nyugalom, amit ma tapasztaltunk. Mint a vihar előtti csend. Gondoskodnunk kel róla, hogy a Jedi Mester hajlandó legyen bármikor segíteni nekünk.
– Ez azt jelenti, hogy Leia Organa Solót el kell vinnünk hozza?
– Pontosan. És ha a noghrik arra vágynak, hogy személyes jelenlétemmel lelkesítsem őket, akkor megkapjak, amit akarnak.
– Meddig? – kérdezte Pellaeon.
– Ameddig szükséges.
– Han! – hallatszott Lando hangja az interkommból. – Kelj fel!
– Fenn vagyok – felelte Han a szemét dörzsölve. Ha volt valami, amit gyűlölt, az ilyen ébresztés ezek közé tartozott, amikor egyik pillanatban még húzza a lóbőrt, a másikban pedig totál ébernek kellett lennie. – Mi a helyzet?
– Megérkeztünk – jelentette be Lando. – Azt nem tudom, hová, de ide értünk.
– Rögtön felmegyek.
Mire felöltőzött, már a bolygó közelében jártak.
– Hol van Irenez? – kérdezte, és csodálattal figyelte a bolygó zöldeskék felszínét. Sokkal szebb látványt nyújtott, mint sokezer társa.
– A rádiós fülkébe ment. Szerintem lead néhány üzenetet, anélkül, hogy a válla fölött belekukkantanánk.
– Nem sejted, hol lehetünk?
– Nem nagyon – válaszolta Lando. Az utazás negyvenhét órát vett igénybe, de ezzel még nem megyünk sokra.
Han bólintott.
– Figyelembe véve a csatacirkálók hatalmas tömegét nem lehetünk messzebb New Covtól százötven fényévnél.
– Szerintem még annyira sem – felelte Lando. – Mindenesetre ahhoz túl messze vagyunk, hogy folyamatos kapcsolatot tartsanak fenn.
– Hacsak New Cov nem az ő ötletük, hanem Breil'lyáé.
– Lehetséges. De talán csak azért hoztak ide bennünket, hogy félrevezessenek.
Han felnézett a csatacirkálóra, amely két napon át szállította őket.
– Vagy, hogy addig összeállíthassák a fogadóbizottságot.
– Tudod, amikor elnézést kértek, és üzembe helyezték a mágneses rögzítőket, azonnal felmentem, és kinéztem.
– Ezt nem említetted, de én is ugyanezt tettem – bólintott Han. – Kicsit furcsának találtam, hogy elnézést kérnek, amiért így szállítanak, ahelyett, hogy behívnának és körbevezetnének a hajón.
– Nem is sejted, ki lehet az a bizonyos parancsnok?
– Fogalmam sincs. De hamarosan megtudjuk.
– Lady Luck, itt Sena – hallatszott a kommból az ismerős hang. – Megérkeztünk.
– Igen, észrevettük – felelte Lando. – Gondolom azt akarja, hogy kövessük.
– Úgy van – mondta az asszony. – A Peregrine kioldja a mágneses kapcsokat; amint felkészültek.
Han a mikrofont bámulta, azt sem hallotta, Lando mit válaszol. Egy hajó, amelyet Peregrinenek neveznek...?
– Itt vagy még velünk? – kérdezte Lando.
Han a barátjára nézett. Csodálkozott, hogy a rádiókapcsolat Senával véget ért.
– Persze, figyelek, csak ez a Peregrine név régi emlékeket kavart fel bennem.
– Hallottál már róla?
– Nem erről a hajóról – rázta meg Han a fejét. – Régi koréliai legenda, amit gyerekkoromban gyakran elmeséltek. Néhány fazonról szólt, akik elindultak szerencsét próbálni és egész életükben bolyongtak, de sohasem találtak haza. Mindig borzongással töltött el.
Koppanó hang hallatszott a fejük felett, és a mágneses kapcsolat megszakadt.
– Próbálj meg visszaemlékezni, biztos, hogy csak legenda?
Han felnézett a távolodó csatacirkálóra.
– Biztos – mondta. – Én csak tudom.
Sena hajóját követve elérték a bolygó felszínét, ahol gyönyörű, hatalmas sziklákkal övezett völgy tárult elébük. Ideális hely, hogy az ember elrejtse a szajrét, gondolta Han, amint felszínre tört benne a régi csempész virtus. Néhány perc múlva sejtése beigazolódott, mert a szorosban tábort fedezett fel.
Ám akkor túl nagynak látszott, hogy egyszerű csempésztanya legyen, ahol az árut gyorsan kicserélik, és mindenki már tovább is áll. A völgy tele volt erős, jól álcázott épületekkel, amelyek alighanem mélyen benyúltak a sziklafalak barlangrendszerébe. A völgy mindkét bejáratát erősen felfegyverzett őrtornyok védték, s egy magasabban fekvő párkányon két vadászgép pihent.
Lando elismerően füttyentett.
– Láttad őket? – kérdezte Lando. – Mi ez, valami magánhadsereg?
– Úgy fest – válaszolta Han, és felállt a hátán a szőr.
Már azelőtt is találkozott magánhadseregekkel, de abból soha még semmi jó nem származott.
– Kezd nem tetszeni az egész – jegyezte meg Lando, és lejjebb ereszkedett. Sena hajója előtte haladt, és lassan megközelítette a leszállópályát. – Biztos, hogy végig akarod csinálni?
– Jókor kérdezed, három csatacirkálóval a fejünk felett.
– Igazad van. Mit tegyünk?
Sena hajója éppen akkor landolt.
– Szerintem menjünk, és viselkedjünk úgy, akár a meghívott vendégek – vélekedett Han.
Lando Han pisztolya felé intett.
– Nem gondolod, hogy meghívott vendégek részéről az egy kissé különös viselet. Biztosan ellenezni fogják.
– Először ellenezzék – mondta Han –, azután majd, megvitatjuk.
Lando letette a Lady Luckot Sena hajója mellé, az után Hannal együtt elindultak a kijárat felé. Irenez is végzett az adásokkal, ott várta őket a kijáratnál. Mivel a szállítóhajó már előttük leszállt, Sena és emberei odacsődültek a Lady Luck köré. Mindenki egyenruhát viselt, csak Sena feszített színes polgári ruhában.
– Köszöntöm önöket a támaszpontunkon – kezdte a táborra mutatva. – Jöjjenek velem, a parancsnok már várja önökét.
– Elég mozgalmas helynek látszik – jegyezte meg Han útközben Talán háborúra készülnek?
– Mi nem kezdünk háborút – felelte Sena hűvösen.
– Tudja – kezdte Lando – ez a hely a Szövetség bázisaira emlékeztet, csak azokat a felszín alá építették. Kapcsolatban állnak a Szövetséggel?
Sena nem válaszolt. Lando Hanra nézett, aki vállat vont. Úgy látszik, nem túl bőbeszédűek errefelé.
Egy épülethez érkezték, amelynek bejáratát katonák őrizték; tisztelegtek, amikor Senát megpillantották.
– A parancsnok szeretne először négyszemközt beszélni önnel, Solo kapitány – szólította meg Sena. – Mi addig idekinn várakozunk Calrissian tábornokkal.
– Rendben – felelte Han. Mély lélegzetet vett, és belépett. Hatalmas terembe érkezett, ami leginkább egy fegyverraktárra emlékeztetett. A falakon műszerek, és az egyik sarokban egy KDY v-150 típusú ionágyú állt, olyan amilyeneket a Szövetség a Hoth rendszerben használt. A szoba közepén a galaxis egy részének hatalmas holografikus képét látta, az egyes csillagokat sokszínű jelzések kötötték össze.
A hologram mellett egy férfi várakozott. Arcvonásait eltorzította a képernyő fénye, és bár ezt az arcot Han csak képeken látta, mégis azonnal felismerte.
– Bel Ilbis szenátor... – motyogta.
– Isten hozta, Solo kapitány! Jólesik, hogy még emlékezik rám. Nem hiszem, hogy bármelyik koréliai elfelejtheti önt, uram – mondta Han, és arra gondolt, hogy kevés ember akad a galaxisban, akit ő uramnak szólítana. – De hiszen ön...
– Meghaltam? – fejezte be a mondatot szomorú mosollyal Bel Ilbis.
– Nos... igen. Úgy értem, mindenki azt hiszi, hogy ön meghalt Anchoronban.
– Bizonyos értelemben igen – felelte halkan, és a mosoly eltűnt az arcáról.
Han döbbenten látta, mennye szenvedésről árulkodik ez az arc.
– A császár nem tudott megölni Anchoronban, bár talán jobb lett volna úgy. Mindenemet elpusztította, a családomat, a hivatásomat, a kapcsolatomat Koréliával. Törvényen kívülivé váltam, és újra kellett kezdenem mindent.
A mosoly visszatért az arcára.
– Arra kényszerített, hogy lázadó legyek. Azt hiszem, ismeri ezt az érzést.
– Sajnos, igen – felelte Han. – Kár; hogy nem találkoztunk hamarabb. Nagy hasznát vettük volna ennek a hadseregnek a háború alatt.
Árnyék futott végig a szenátor arcán.
– Nem sokat segíthettünk volna. Rengeteg időbe telt, amíg megszereztük mindazt, amit itt lát. De később még beszélhetünk erről. Úgy veszem észre, az a gondolat foglalkoztatja, hogy mikor találkoztunk.
– Valóban nem tudok rájönni. Talán a háború után történt, és ön akkor elváltoztatta a külsejét.
Bel Iblis megrázta a fejét.
– Nem. De valami könnyítést adok: ön mindössze tizenegy éves volt.
Han meglepetten pislogott.
– Tizenegy?
– Igen. Az iskolában előadást tartottam politikai kérdésekről.
Han egy kicsit elpirult; egész életében ki nem állhatta a politikusokat.
– Ne haragudjon, de még mindig nem emlékszem – mondta.
– Elég régen történt, nem csodálkozom rajta – folytatta Bel Iblis. – Az előadás végén ön két nagyon komoly kérdéssel fordult hozzám: Az egyik: igaz-e, hogy az idegenellenes hangulat egyre erősödik a Köztársaságban, a másik pedig a szenátorok megvesztegethetőségével állt kapcsolatban...
Han emlékei kezdtek kitisztulni.
– Igen, most már rémlik valami – motyogta. – Úgy emlékszem, az egyik haverom beszélt rá, hogy feltegyem a kompromittáló kérdéseket; abban reménykedett, hogy megbüntetnek érte. És be is jött neki.
– Mindenesetre ezek meglepő kérdések egy tizenegy éves gyerektől. Érdeklődtem a tanárainál, és azóta is figyelemmel kísérem az életét.
Han az ajkába harapott.
– Nem sok jót hallhatott rólam...
– Őszintén szólva kicsit bántott, amikor otthagyta a Birodalmi Akadémiát; de később megértettem, mert akkor már a Birodalom is olyan mértékben militarizálódott, amelybe nem mindenki tudott belenyugodni.
Han végignézett a szobán.
– Mióta állomásoznak itt?
– Nem lehet sokáig egy helyen maradni – felelte Bel Iblis, és Han vállára tette a kezét. – A birodalmiak előbb-utóbb felfedeznek minden rejtekhelyet. De, később majd beszélgetünk. A barátja már biztosan nyugtalankodik. Jöjjön, mutasson be neki!
Lando valóban idegesnek látszott, amikor Han és Bel Iblis kilépett az ajtón.
– Minden rendben – nyugtatta meg Han. – Barátok között vagyunk. Szenátor úr, ez itt Lando Calrissian, a Felkelők Szövetségének egykori tábornoka. Lando, bemutatom Garm Bel Iblis szenátort.
Han sejtette, hogy Lando számára a hajdani koréliai politikus neve semmit nem mond. Így is volt.
– Bel Iblis szenátor – bólintott Lando, közömbös hangon ejtve ki a szavakat.
– Örülök, hogy találkozhattunk Calrissian tábornok. Sokat hallottam önről.
– Csak Calrissian – ellenkezett Lando, és Hanra pillantott. – A tábornok megszólítás túlságosan hivatalos.
– Akárcsak a szenátor – tette hozzá Bel Iblis. – A hölgyet már ismerik; Sena Leikvold Midanyl fő tanácsadóm, és nagykövetem. És... – körülnézett – Úgy tudtam, Irenez önökkel jött.
– Vissza kellett térnie, a hajóra, uram – mondta Sena –, hogy a másik vendégünket megnyugtassa.
– Igen, Breil'lya segédtanácsos... Az ügy kellemetlen.
– Talán nem kellett volna idehoznom, uram – szabadkozott Sena –, de az adott helyzetben nem találtam más megoldást.
– Igen, egyetértek – nyugtatta meg Bel Iblis – Ha ott hagyják a bolygón, a birodalmi támadás idején, az több lett volna, mint egyszerűen kellemetlen.
Han hirtelen megborzongott. A találkozás Bel Iblis szenátorral annyira lenyűgözte, hogy teljesen megfeledkezett küldetésükről.
– Úgy látom, jó kapcsolatot tartanak fenn Brel'lyá-val, szenátor úr – mondta óvatosan.
– És szeretné tudni, hogy ez milyen kötelezettségekkel jár, igaz?
– Hát... tulajdonképpen, uram... valóban szeretném megtudni.
A szenátor elmosolyodott.
– Megint az ösztönös lázadás a rendszer ellen, ugye? Nos, jól van. Menjünk a szobámba, és elmondok mindent, amire kíváncsi. Azután pedig én fogok feltenni néhány kérdést.
Az ajtó halk szisszenéssel félresiklott, és Pellaeon belépett Thrawn parancsnoki szobájának előterébe. A helyiség sötét volt; és látszólag üres.
– Fontos információkat hoztam a főadmirálisnak. Nincs időm az ostoba játékaidra!
– Ezek nem játékok – hallotta Rukh hangját, mintha közvetlenül a fülébe súgta volna a szavakat. Pellaeon ijedtében majdnem hátraugrott.
– A hangtalan járás olykor létkérdés lehet.
– Máson gyakorold! Nekem dolgom van itt.
Tovább ment, közben halkan szidta Rukhot, és az egész noghri fajt. Hasznos eszközei a Birodalomnak, de a szertartásaikat és a fanatizmusukat már annyira túlzásba viszik, hogy hosszabb távon csak gondot okoznak. Kitárult a belső ajtó is.
A szobát néhány gyertya világította meg. Pellaeon emlékezetében megjelent a waylandi kripta, ahol sokezer gyertya jelezte a halottak sírjait, akik más világokból érkeztek a bolygóra a hosszú évek során; Jorus C'baoth mindegyiket lemészárolta.
– Ne gondolja, hogy megbízhatatlan Jedi mesterünk befolyása alá kerültem – mondta Thrawn. – Lépjen közelebb!
Néhány lépés után Pellaeon észrevette, hogy a gyertyák pusztán hologramok.
– Szépek, ugye? – kérdezte a főadmirális.
A fények kialudtak, és a szoba közepén megjelent három csatacirkáló térbéli képe.
– Ezeket a felvételeket az Adamant csillagromboló készítette New Cov közelében két nappal ezelőtt. Figyelje meg jól a részleteket, kapitány!
A csatacirkálók a szokásos háromszög alakú formációban közeledtek, majd iónágyúikkal tüzét nyitottak a rombolóra. A csata hevében szinte észrevétlenül, a kép bal sarkában megjelent egy kisebb teherhajó, mögötte pedig egy parányi jacht. Mindkettő biztonságba helyezkedett a csatacirkálók között. Nem sokkal ezután azok visszavonultak, és eltűntek a hipertérben. A hologram eltűnt, a szoba kivilágosodott.
– Nos, mi a véleménye? – firtatta Thrawn.
– Úgy tűnik, mintha régi barátunk tért volna vissza, hogy megint borsot törjön az orrunk alá.
– Ez most több, mint apró kellemetlenkedés. A menekülő kis jacht a Lady Luck volt, a fedélzetén Han Solóval és Lando Calrissiannal.
– Solo és Calrissian? – ismételte csodálkozó hangon Pellaeon. – De...
– Azt hittük, hogy a Palanchi rendszerbe mennek – fejezte be Thrawn a mondatot. – Igen, tévedtem. Nyilván fontosabb dolguk akadt, mint hogy Ackbart tisztázzák.
– Újabb szövetségesre leltek – mondta Pellaeon.
– Nem hiszem, hogy máris csatlakozna hozzájuk. Bár ki tudja, a koréliaiak kiszámíthatatlanok.
Pellaeon agyában felvillant egy emlék.
– Solo is koréliai, nem?
– De igen – bólintott Thrawn – Most minden bizonnyal tárgyalásokat folytatnak. Gondolom, könnyebben szót ért egy másik koréliaival, mint a Felkelés vezetőivel.
Thrawn mellett felvillant a komm.
– Thrawn főadmirális? Kapcsolatot teremtettünk az Adamanttal.
– Köszönöm – válaszolta Thrawn. Elfordította a kapcsolót, és egy idősebb tiszt háromdimenziós képe jelent meg előttük.
– Főadmirális – bólintott komor arccal a tiszt.
– Üdvözlöm, Dorja kapitány. Elfogták azt az embert?
– Igen, uram. A neve Niles Ferrier – válaszolta Dorja; nagy darab szakállas férfi jelent meg a képen. – A New Cov-i támadás során kaptuk el az embereivel együtt.
– Amikor Skywalker, Solo és Calrissian elmenekültek – tette hozzá Thrawn.
– Igen, uram – felelte ijedt hangon Dorja.
Thrawn Ferrierhez fordult.
– Ferrier kapitány, úgy tudtam, hogy ön űrhajók kereskedelmére specializálódott. Mégis New Covban egy hajórakomány biomolekulával fogták el. Tud erre magyarázatot adni?
– Hajót nem lehet minden nap szerezni – felelte az. – Meg kell várni az alkalmat, mindent pontosan megszervezni.
– De azt bizonyára tudja, hogy a biomolekulák kereskedelme szigorú engedélyekhez kötött.
– Igen, Dorja kapitány már a tudomásomra hozta. Higgye el, ha tudtam volna, hogy tiltott áruval kereskedem...
– Biztos vagyok benne, hogy tudta – szakította félbe Thrawn. – És a törvény értelmében ezért nem csak a rakományt kobozhatjuk el, hanem a hajóját is.
Ferrier természetesen ezzel is első perctől fogva tisztában volt.
– Admirális úr, tudja, hogy mindig igyekeztem a Birodalom hasznára válni. Rengeteg csempészárut szállítottam önöknek az Új Köztársaságból. Nemrégiben pedig három Sienar típusú járőrhajót kerítettem.
– Mindezért busásan megfizettük – emlékeztette rá Thrawn. – Tehát, ha arra akar célozgatni, hogy milyen sokkal tartozunk önnek, akkor ne fáradjon. De... talán egyezségre juthatnánk. Látta azokat a hajókat, amelyek az Adamantot megtámadták, amikor maga éppen kereket oldani igyekezett?
– Persze, hogy láttam. Rendili StarDrive csatacirkálók voltak – jelentette ki büszkén. Elég régi konstrukció, de ügyesen mozogtak. Belső rendszerüket biztosan felújították.
– Biztosan – mosolygott Thrawn. – Akarom őket.
Ferrier levegő után kapkodott.
– Úgy érti, hogy én...?
– Problémát jelentene?
– Huh... – Ferrier nagyot nyelt – Admirális úr, tisztelettel....
– Három hónapot kap rá, hogy megszerezze azokat a hajókat, vagy a pontos tartózkodási helyüket. – Dorja kapitány!
Dorja előbbre lépett.
– Uram?
– Engedjék szabadon Ferrier kapitányt, és a legénységét! Adjanak nekik egy járőrhajót, az ő űrhajójuk pedig maradjon az Adamant fedélzetén, amíg küldetésüket végre nem hajtják.
– Értettem.
– Még valami Ferrier kapitány. Arra az esetre, ha felrúgná az egyezségünket, és el akarna menekülni a járőrhajónkkal; figyelmeztetem, hogy a gépen automata jelzőberendezést helyezünk el, amely folyamatosan tájékoztat bennünket a jármű pozíciójáról. Remélem megértette.
Ferrier arca a szakáll alatt kissé elfehéredett.
– Igen – motyogta kedvetlenül.
– Helyes – Thrawn megint Dorja felé fordult. – A részleteket önre bízom, kapitány. Folyamatosan tájékoztasson az eseményekről!
Megnyomott egy gombot, és a hologram eltűnt.
– Mint mondtam, nem szívesen kötök egyezséget a Lázadókkal.
– És Ferrier?
– Neki ez lehetőség – mondta Thrawn. – Hátha kikaparja nekünk a gesztenyét. Mindamellett mi is nagyjából sejtjük, merre lehet a csatacirkálók bázisa. De egyenlőre nem kívánok komoly erőket bevetni.
– Értem, uram – bólintott Pellaeon, és eszébe jutott, hogy tulajdonképpen miért is jött. – A nyomozó csoport átvizsgálta Khabarakh hajóját.
– Találtak valamit? – kérdezte Thrawn, és ragyogó vörös szeme felvillant.
– Vukiszőröket; a hajó minden részén – felelte Pellaeon.
A főadmirális néhány másodpercig gondolataiba merült.
– És mi a véleménye? – kérdezte végül.
– Szerintem Khabarakh nem szökött meg a Kashyyykról. A vukik elfogták, majd később szabadon engedték.
– Egyhónapi fogság után. Alaposan kikérdezhették.
– Minden bizonnyal – mondta Pellaeon. – Az a kérdés, mennyit árult el nekik.
– Nagyon egyszerű módja adódik annak, hogy megtudjuk. – Megnyomott néhány gombot. – Itt Thrawn admirális. Készítsék elő az űrsiklómat, lemegyek a felszínre. Egy szakasz rohamosztagos is kövessen.
Kikapcsolta a kommot.
– Talán kezdik elfelejteni a noghrik, hogy kinek tartoznak hűséggel – mondta Pellaeonnak. – Azt hiszem, az ideje, hogy megmutassuk nekik a Birodalom hatalmát. Menjen vissza a hídra, és készüljenek fel egy erődemonstrációra!
– Igen, uram – Pellaeon habozott – Csak egy kis leckét akar adni nekik, de nem kerül sor komoly pusztításra igaz?
– Úgy van – bólintott Thrawn. – Legalábbis egyelőre. Azt akarom, hogy mindannyian könyörögjenek, nehogy meggondoljam magam.
Amint Leia lassan felébredt, jellegzetes illatot érzett: fadarabok égtek a nyílt tűzön. Az Endoron érezte ugyanezt, az ewok-ok között.
Azután eszébe jutott, hol van. Hirtelen kinyitotta a szemét.
A noghri pékség egyik sarkában feküdt. A főadmirális előző esti látogatása után azt kellett volna hinnie, hogy a csillagromboló börtöncellájában ébred. Gyomra korgott, és ő arra gondolt, hogy milyen régóta nem evett. Az ikrek egyike nagyot rúgott a hasába, hogy figyelmeztesse, eljött a reggeli ideje.
– Jól van – mondta gyengéden –, értem a célzást.
Leemelt egy kiflit a polcról, és nagyot harapott belőle. Azután körülnézett az épületben. Csubakka helyét üresen találta. Hirtelen félelem fogta el, de azután rájött, hogy nem fenyegeti közvetlen veszély; Csubakka itt kóborolhat valahol a közelben A noghrik primitív, de becsületes emberek, nem adták ki őket a Birodalomnak... Legalábbis egyenlőre nem.
Bekapta a kifli csücskét, megigazította ruháját, majd kilépett az épületből.
Az ajtó előtti füves részen három noghri gyerek labdázott. Testük verejtékezett a szikrázó napfényben. De a nap körül már gyülekeztek a sötét felhők – Leia nem bánta, hogy beborul az ég, a csillagromboló kereső sugarai így nem tudnak áthatolni a vastag felhőrétegen, s egy darabig még biztonságban lehetnek.
A három gyerek hirtelen abbahagyta a játékot. Megálltak előtte, és a legidősebb térdre borult ugyanazzal a szertartásos mozdulattal, amit a felnőttektől látott.
– Mal'ary'ush – motyogta –, Miskh'ha'ra isf chrak'mi'sokh: Mir'es kha.
Leia arra gondolt, bárcsak Thripio ott lenne vele. Éppen hívni készült a kommon, amikor a gyerek megint beszélni kezdett.
– Nagy tisztelettel köszöntlek, Mal'ary'ush. A maitrakh vár a dukhában.
– Köszönöm – bólintott Leia. Úgy látszik a noghri gyerekek korán megismerik a rituális szokásokat.
– Kérlek, vezess hozzá.
A gyerek megint meghajolt, majd felállt, és büszke tartással indult el Leia előtt. Az asszony követte, a két kisebb gyerek pedig egy lépessel mögötte haladt. Látta, hogy menet közben egy-egy pillantást vetnek rá; bizonyára csodálkoznak bőrének világos színén. Khabarakh bőre acélszürke volt, a maitrakhé még sokkal sötétebb.
Lehet, hogy a noghri nép is különböző embertípusokra tagozódik? Vagy a sötét szín az öregedés jele? Elhatározta, hogy megkérdezi majd Khabarakhot.
Amikor a dukhához értek, a hátul lépkedő gyerekek előreszaladtak, és kitárták a kétszárnyú ajtót. Az épület belsejében rengeteg gyereket pillantott meg a földön ültek, és nagy figyelemmel hallgatták Thripio történeteit.
Leia csak egy-egy mondatfoszlányt kapott el, de rögtön rájött, hogy a történetek a Birodalom elleni harcokról szólnak, kidomborítva bennük a bátorságot, hősiességet és önfeláldozást.
Kicsivel arrébb Csubakka és Khabarakh üldögélt egymással szemben, és valami ügyességi játékkal szórakoztak. A vuki észrevette Leiát, és kérdőn nézett rá. Az asszony intett neki, hogy minden rendben. Kíváncsi volt, mit játszanák, és örömmel látta, hogy már nem esik Khabarakh torkának.
– Lady Vader – szólalt még mögötte egy jellegzetes noghri hang Leia megfordult, és a maitrakhot látta közeledni. – Üdvözlöm. Jól aludt?
– Igen, köszönöm – válaszolta Leia – Vendégszeretetük elismerést érdemel. – Thripióra nézett, vajon magához hívhatná-e, ha tolmácsolásra lenne szüksége.
A maitrakh félreértett a mozdulatot.
– Ez a gyerekek történelem tanulásának az ideje. Az ön gépembere vállalkozott rá, hogy elmondja nekik a mi urunk, Darth Vader utolsó történetét.
Vader önfeláldozását, amikor elpusztította a császárt, hogy megmentse Luke életét? Igen, végül sikerült kiszabadulnia az uralkodó gonosz hatása alól.
– Jöjjön velem, Lady Vader! – mondta a maitrakh.
A dukha falai mellett sétáltak, és Leia felfigyelt arra, hogy a falakat mindenütt domborművek, faragások díszítik, nyilván történelmi eseményeket örökítve meg.
– Harmadszülött fiam ma arra kért, hogy a vukit is megkülönböztetett vendégszeretettel kezeljük. Ő nem az ön családjának vagy klánjának a tagja, mégis megbízik benne, mint a legjobb barátjában.
Leia mély lélegzetet vett.
– Sohasem ismertem az apámat, Lord Vadert, amíg felnőttem. Születésem után az Alderaanra vittek, ahol az alkirály gyerekeként neveltek fel. Az Alderaanon is nagyon fontos volt a családi összetartás, úgy mint itt önöknél. Meg kellett tanulnom az összes nagynénim és nagybácsim nevét, akik pedig akkor már régen meghaltak. Csubi csak egy jó barát, mégis a családunkhoz tartozik, mint a férjem, vagy a bátyám.
– Miért jött ide? – kérdezte a maitrakh.
– Khabarakh azt mondta, hogy a noghriknak segítségre van szükségük. Azt reméltem, tehetek értük valamit.
– Sokan azt mondják, azért jött, hogy viszályt keltsen közöttünk.
– Tegnap este meg ön is ezt mondta. Higgye el, nincsen bennem rossz szándék, nem akarok viszályt kelteni.
– A cél és az eredmény nem mindig azonos Lady Vader.
– Miért szolgálják a Birodalmat?
– A mi népünket számtalan klán alkotja, amelyek között sokszor viszály dúl. Azonban a Birodalom összefog bennünket – mondta a maitrakh. Látja a történelmünket, Lady Vader?
Leia a faragott falra nézett, amely az egyes klánok kialakulását ábrázolta.
– Nem akarok több viszályt és ellenségeskedést – folytatta a maitrakh. – Még Lord Darth Vader lánya miatt sem.
– Megértettem – felelte csendesen Leia. Eszébe jutott a Yavin, a Hoth, az Endor és a többi bolygó, ahol harcoltak. – Én is éppen elég harcot és halált láttam életemben. Nem akarok többet.
– Akkor el kell mennie – mondta határozottan a maitrakh. – El kell mennie és sohasem szabad visszajönnie amíg a Birodalom létezik.
– Nincs más megoldás? – kérdezte Leia. Mi történne ha meggyőzném a bolygó valamennyi lakóját, hogy ne szolgálja többé a Birodalmat? Ettől még nem alakulna ki önök között konfliktus.
– A császár megmutatta nekünk az egyetlen igaz utat.
– Mert mi nem tudtuk, hogy segítségre van szükségük.
– Ez csak féligazság, gondolta Leia, de érezte, hogy Mon Mothma, vagy a Felkelés többi vezetője módot keresett volna, hogy segítsen. – Most már tudunk önökről, és felajánljuk a segítségünket.
– Nem tudom, ez a segítség önzetlen-e, vagy csak azt akarjak, hogy mi is szövetségeseik legyünk a Birodalom elleni harcban. Nem szeretnénk a csont szerepét betölteni két marakodó kutya között.
– A császár kihasználta magukat, éppen úgy, mint most a főadmirális. Mit kaptak azért cserébe, hogy fiaikat elküldték meghalni?
– A fiaink elmennek, és az ő szolgálataik révén élhetünk mi. Ön az űrből jött, tehát látta ezt a bolygót a magasból. Látta, mi maradt belőle.
– Igen, meg sohasem láttam ekkora pusztítást...
– Az élet mindig nehéz volt ezen a bolygón. A megélhetésért keményen kellett dolgozni. De az űrben lezajlott csata után...
Leia megborzongott.
– Úgy tűnt, mintha istenek csatáztak volna egymással. Most már tudjuk, hogy egy hatalmas légi jármű haladt el magasan a felszín felett. Azóta sem láttunk ilyet járművet. Fényei ott ragyogtak az égen egész éjszaka és még másnap is. Nem hallottunk égzengést, csak egyszer. Azután minden elcsendesedett, és mi reménykedni kezdtünk, hogy az istenek elmentek, és máshol folytatják csatájukat.
– Addig, míg a földrengést nem érezték.
– A fények az istenek haragját jelentették. A földrengést harci kalapácsaik okoztak. Egész városok tűntek el, amikor megnyílt alattuk a föld. Tűzoszlopok emelkedtek a magasba, és a füst eltakarta az eget. Az erdők és a mezők égtek, éppúgy, mint a városok és falvak, amelyeket nem pusztított el a földrengés. Halottak hevertek mindenütt, és a túlélőket tovább tizedelték a járványok. És amikor azt hittük, hogy vége a pusztításnak, jött a különös szagú eső.
Leia bólintott. Már tudta mi történt. Egy sérült hadihajó a felszínre zuhant, és felrobbant. A robbanás okozta a földrengéseket, majd a kiáramló vegyi anyagok a toxikus esőt. A régebbi hadihajókon meglehetősen sok vegyi anyag akadt a fedélzeten. Ilyen hadihajókat használt a Szövetség a felkelés kezdeti szakaszában.
Hirtelen belémart a felismerés: Mi tettük ezt, a mi hajónk. A mi hibánk.
– A növényeket az eső ölte meg?
– A Birodalom emberei megmondtak, milyen anyag volt az esőben – mesélte a maitrakh. – De én nem tudom a nevét.
– Darth Vader és az emberei, gondolom, nem sokkal a katasztrófa után idejöttek.
– Igen. Akik életben maradtak, azok mind idejöttek Erre a helyre. Lord Vader itt talált ránk. Sokan istennek vélték, ahogy leszállt az égből fényes hajóján. Féltek tőle, de haragudtak is rá, mert azt hitték, azokhoz az istenekhez tartozik, akik a világunkat elpusztítottak. Huszegynéhány harcos rájuk támadt.
– Ők pedig mindet lemészároltak – mondta Leia komoran. Elképzelte, hogy a modern sugárfegyverek hogyan végeznek a fegyvertelen vademberekkel.
– Nem mészárolták le őket – felelte a maitrakh nem kis büszkeséggel. – Csak hárman haltak meg az összecsapásban. Ezzel szemben ők rengeteg katonát megöltek hiába volt fegyverük. Azután Lord Vader véget vetett a küzdelemnek. Békét ígért, és felajánlotta, hogy szolgáljuk a császárt.
– És milyen segítséget adott? – kérdezte Leia.
– Mindent, amire szükségünk volt: élelmiszert, gyógyszereket és szerszámokat. Később, amikor a különös eső tovább pusztította az embereinket, robotokat hozatott, hogy megtisztítsák a földet a mérgező szennyeződésektől. Az egyetlen növény, amely megmaradt, a kholmfű.
– És az állatok? Maradt néhány?
– Néhány faj fennmaradt. Azok, amelyek megeszik a kholmfüvet, és amelyek ezeket a fűevőket eszik. De nagyon kevesen vannak.
A maitrakh felemelte fejét, és a kopár hegyeket nézte.
– Ennek a földnek sohasem volt gazdag élővilága, Lady Vader. De nézze meg, mi maradt. – Gondolataiba mélyedt, majd folytatta. – Lord Vader más módon is segített. Tanárokat küldött ide, hogy tanítsák fiainkat, és lányainkat. Megparancsolta, hogy valamennyi klánnak békében kell élnie egymás mellett a Tiszta Földön. Most is békében élünk, Lady Vader, és ezt neki köszönhetjük.
A szoba másik sarkában Thripió befejezte meséit. A gyerekek kitódultak az utcára.
– Szünet van? – kérdezte Leia.
– A történelem tanulásnak mára vége – felelte a maitrakh. – A gyerekeknek is ki kell venni részüket a munkából. A tanulást este meg folytatják, hogy hasznos alattvalói lehessenek a Birodalomnak.
Leia megrázta a fejét.
– Ez nincs rendben. Az emberek nem adhatják el a gyerekeiket, hogy ők maguk élhessenek.
– Ez benne foglaltatik az egyezségben. Mi mással tudnánk fizetni?
Leia zavartan tördelte az ujjait. Tényleg, mivel? A Birodalom pedig örül az egyezségnek, hogy rendkívül ügyes noghri kommandókat küldhet a piszkos munkák elvégzésére.
Leia szeme megakadt Csubakkán, amint elkapta Khabarakh csuklóját. Nem látszott haragosnak.
– Mit csinálnak? – kérdezte a maitrakhot.
– A vuki megkérte harmadszülött fiamat, hogy tanítsa meg a noghri harci technika néhány fogására. A vuki hihetetlen testi erővel rendelkezik, de hiányzik belőle a mozdulatok összehangolásának képessége.
Csubakka ezzel bizonyára nem értett volna egyet, gondolta Leia, pedig már ő is megfigyelte a vuki harcmodorát: először jól felbőszíti magát, majd brutális erejében bízva leszegett, fejjel ront az ellenségre.
Leia egy darabig nézte őket. A harci technika egyik eleme, amit Khabarakh éppen bemutatott, a kéz ízületeinek csavarásából és fájdalmas pontok szorításából állt.
– Meg kell értenie bennünket, Lady Vader. Ezen a kis zöldterületen nem tudjuk megtermelni az élelmiszereinket. Rászorulunk a Birodalom segítségére.
– Fizetségként pedig fiaik harci szolgálatait ajánlják fel.
– Ha a Birodalom nem viszi el őket, itthon enni se tudnánk nekik adni.
Leia bólintott.
– Sohasem tudnak kiszakadni ebből az ördögi körből.
– Ameddig a főadmirális úgy érzi, hogy szüksége van a noghri harcosokra, addig nem tehetnek semmit.
– Igen – bólintott a maitrakh. – Nagyon hosszú időnek kell eltelnie, amíg ez megváltozik, de én hiszek benne. És sok noghri hisz meg benne, hogy valamikor talán másként lesz.
– Ám a legtöbb noghri meg mindig azt hiszi, hogy a Birodalom a barátjuk.
– Nem mindenki hisz ebben, de nagyon sokan. Szereti nézni a csillagokat, Lady Vader?
– Igen, nagyon szeretem.
– A noghrik mindig szerették a csillagokat, és arra vágytak, hogy eljuthassanak más csillagrendszerekbe. Sok fiatal nem törődött az egyezséggel, azért mentek el Lord Vaderrel, hogy eljuthassanak a csillagokba.
– A galaxis valamennyi népe így érez. Ebből is látszik, hogy mind egyformák vagyunk. Szeretnék beszélni a noghri vezetőkkel.
– Mit mondana nekik?
Leia az ajkába harapott. Valóban, mit is mondhatna nekik? Azt, hogy a Birodalom kihasználja őket? Szándékosan tudatlanságban tartja a népet, nehogy öntudatra ébredjenek? És az Új Köztársaság majd önzetlenül minden segítséget megad. Senki sem hinne neki.
– Látja, Lady Vader, talán egyszer majd minden megváltozik. Ám addig ön csak veszélyt jelent számunkra. Nem adom ki soha a főadmirálisnak, de arra kérem távozzon, amint lehet.
– Elmegyek – motyogta Leia, és a szó szinte égette a torkát. Olyan sok reménnyel jött a bolygóra, szeretett volna segíteni a noghri népen. Ki akarta vezetni őket a Birodalom rabigájából, hogy új, boldogabb életet kezdhessenek.
Mi az ördögre számítottam, amikor ide jöttem? gondolta erőtlenül.
– Elmegyek – bólintott –, mert nem kívánok bajt okozni sem önnek, sem a családjának. De eljön majd a nap amikor, saját maguk jönnek, hogy mit tett önökkel a Birodalom. És, ha ez bekövetkezik, jusson eszébe, hogy én mindenkor a segítségére leszek.
A maitrakh meghajolt.
– Remélem, hogy ez a nap hamarosan eljön, Lady Vader.
Ekkor kivágódott az ajtó, és egy gyerek szaladt be.
– Maitrakh! Mira'kh saar khee hrach manivher ahk!
Khabarakh azonnal felugrott.
– Mi történt? – kérdezte Leia.
– A főadmirális repülő szerkezete közeledik – közölte a maitrakh.
Egy szívdobbanásnyi időre Leia a maitrakhra meredt, izmai a hirtelen megrázkódtatástól megdermedtek, agya próbálta elűzni a gondolatot. Nem, ez nem lehet. Egyszerűen nem lehet. A főadmirális tegnap este járt itt – biztos, hogy nem jönne vissza újra. Legalábbis nem ilyen hamar.
És aztán a távolból meghallotta a közeledő hajtóművek halk morajlását, és bénultsága szertefoszlott.
– El kell tűnnünk innen! – motyogta. – Csubi?
– Nincs időnk – kiáltotta Khabarakh. Feléjük rohant, Csubakkával a sarkában.
– A hajó már látótávolságon belül jár, csak a felhők takarják.
Leia gyorsan körbepillantott a szobában, s csöndben átkozta magát a határozatlansága miatt elvesztegetett pillanatokért. Nincsenek ablakok, sehol egy másik ajtó, nincs fedezék, kivéve azt a kis bódét, mely a fal felé néz. Nincs menekvés.
– Biztos benne, hogy ide jönnek? – kérdezte Khabarakhot, és ahogy kimondta, rögtön rájött, hogy felesleges kérdést tett fel. – Mar úgy értem, hogy ide a dukhába?
– Hova máshová jönnének? – vágott vissza komoran Khabarakh, szemét a maitrakhra szegezve. – Lehet, hogy nem is olyan ostobák, mint gondoltuk.
Leia újra körbehordozta a tekintetét a dukhán. Ha a hajó a dukhaajtó mellett landol, lesz pár másodperce a Birodalmiak belépése előtt, hiszen az épület hátulját elvesztik szem elől. Ha ezalatt a néhány másodperc alatt fénykardjával lyukat vágna a hátsófalon, azon keresztül elmenekülhetnének.
Csubakka valami hasonló javaslatot dörmögött.
– Igen, de nem az a probléma, hogyan vágjunk lyukat. – mutatott rá Leia. – Hanem, hogy utána hogyan tapasszuk be.
A vuki újra morgott valamit, s hatalmas, szőrös mancsával a bódé felé bökött.
– Hát, legalább belülről eltakarja a nyílást – egyezett bele a kétkedő Leia. – Jobb, mint a semmi.
A maitrakhra pillantott, s hirtelen tudatára ébredt, hogy a klán ősi dukhájának megsértése akár szentségtörésnek is minősülhet.
– Maitrakh...
– Ha meg kell tenni, hát legyen! – szakította félbe nyersen a noghri.
Az idős asszonyt is alaposan megrázta az esemény, de miközben Leia figyelte, láthatóan összeszedte magát – Nem találhatják itt magát. – szögezte le.
Leia az ajkába harapott. Számos alkalommal látta már ugyanezt a kifejezést Khabarakh arcán az Endortól megtett úton. Ez a kifejezés mintha azt jelezné, hogy megbánta azon döntését, miszerint megvédi őt.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt – biztosította a maitrakhot, miközben fénykardját előhúzta az övéből. És amint a főadmirális elmegy, Khabarakh visszaszerezheti a hajóját és elvihet bennünket innen... – Elhallgatott, mert Csubakka rájuk mordult, hogy csöndesebben legyenek. A távolból a közeledő hajó egyre erősödő zúgását hallottak, aztán hirtelen egy másik, igencsak erős, sivító hang remegtette meg a dukhát.
– Bombázók – suttogta Leia, aki a sivító hangban rögtönzött tervének összeomlását hallotta. Birodalmi bombázókkal a fejük fölött, lehetetlen lenne úgy kióvakodniuk a dukhából, hogy ne fedeznek fel őket.
Mindössze egyetlen lehetőségük maradt.
– A bódéban kell elrejtőznünk – mondta Csubakkának, s gyorsan felmérte a méretét, miközben odasietett.
Ha a bódé rézsútosan emelkedő teteje nem csak díszként szolgálna, jutna elég hely mindkettőjüknek.
– Felség, azt akarja, hogy én is bebújjak oda?
Leia megtorpant, és döbbenten sarkon fordult. Thripio – róla teljesen megfeledkezett.
– Nincs elég hely – sziszegte a maitrakh. – Az ön jelenléte, Lady Vader, mindannyiunk vesztét okozza.
– Csendet! – csattant fel Leia, kétségbeesetten tekintett körül ismét a dukhában. De még mindig nem látott más rejtekhelyet. Hacsak... A szoba közepe fölé lógó csillagtálra pillantott.
– Oda kellene felraknunk a droidot – mondta Csubakkának. – Mit gondolsz...?
Nem kellett befejeznie a kérdést, Csubakka már meg is ragadta Thripiót, teljes lendülettel a legközelebbi fatörzs-oszlop felé vetette magát, miközben a kétségbeesetten tiltakozó droidot menetközben a vállára vetette.
A vuki két méterről felugrott az oszlopra, s maszókarmai belemélyedtek a fába. Három gyors fogással felért a fal tetejére, és a félig-meddig hisztérikus droiddal óvatosan egyensúlyozva fogás fogás után végigsietett a láncon.
– Nyugalom, Thripio! – kiáltott fel Leia, majd bekukkantott a bódé ajtaján, gyorsan felmérte a belsejét. A plafon követte a lejtős tetőt, így a bódé hátulja kifejezetten magasabb volt, mint az eleje, és egy alacsony, lócaszerű ülőalkalmatosság húzódott végig a házfal mellett.
Ha szorosan is lesznek, valahogy meg kell oldaniuk.
– Jobb lesz, ha most bezárkózunk. Lehet, hogy már bekapcsolták az érzékelőket – tette hozzá.
Bár ha így van, az egész játszma máris végetért. A közeledő repulzorliftek sivító hangját hallgatva csak abban reménykedhetett, hogy az elmúlt éjjeli érzékelő-letapogatás negatív eredménye után nem vesződnek vele, hogy újabbat csináljanak.
Csubakka időközben elérte a középrészt. Felhúzódzkodott a láncra, és minden teketória nélkül beledobta Thripiót a csillagtálba. A droid egy utolsó tiltakozó visítást hallatott, mely hirtelen megszakadt, mivel a vuki lenyúlt, és kikapcsolta. Tompa puffanással leugrott a talajra, és a bódéhoz rohant, miközben odakinn már elült a hajtóművek morajlása.
– Siess! – sziszegte Leia, nyitva tartva az ajtót. Csubakka keresztülsuhant a dukhán, és egyetlen ugrással bevetette magát a szűk nyílásba. Felugrott a padra, és megfordult, arccal előre a lejtős falhoz szorult és lábait szélesre terpesztette a pad fölött. Leia becsusszant mögötte, és a lábai közötti keskeny helyre telepedett le.
Épp csak annyi idejük maradt, hogy bezárják az ajtót, mielőtt a dukha falának negyedét elfoglaló dupla a szárnyú kapu feltárult volna.
Leia a bódé hátsó falához és Csubakka lábaihoz préselődött, kényszerítve magát, hogy lassan nyugodtan lélegezzen, és megpróbálkozott azokkal az érzékelést fokozó technikákkal, melyekre Luke tanította. Fentről Csubakka reszelős légzését hallotta, és a vuki testének melege a fejére és a vállaira áramlott. Leia hirtelen élesen tudatára ébredt hasa súlyának, terjedelmének és az ikrek apró mozdulatainak ott belül, a pad keménységének, a vuki szőrének, az idegen fa és saját izzadtsága kevert szagának. Mögüle, a dukha falán túlról céltudatos léptek zaja hallatszott és apró kis csörrenések, ahogy lézerfegyverek verődtek a rohamosztagosok páncéljához. Gondolatban hálát adott a sorsnak, hogy lemondott korábbi tervéről és nem próbált a dukha hátsó falán lyukat vágva menekülni.
Ekkor a dukha belsejéből hangokat hallott.
– Jó reggelt, maitrakh! – hallatszott egy hűvös, szenvtelen hang – Látom, a harmadszülött fiad, Khabarakh is veled van. Milyen kényelmes ez így.
Leia összerázkódott, köpenyének súrlódását borzasztó hangosnak hallotta. A mondat egy Birodalmi parancsnok jellegzetes hanghordozásában hangzott el. Érződött rajta a mögötte álló hatalom súlya. Egy olyan hatalomé, mely túltesz azon az önelégült leereszkedésen, mellyel Tarkin Kormányzónál a Halálcsillagon találkozott. Ez csak a főadmirális lehet.
– Üdvözlöm, uram – nyávogta a maitrakh mereven ügyelve a hangjára. – Megtisztel bennünket a látogatásával.
– Köszönöm – válaszolta a főadmirális még mindig udvariasan, de mintha némi él csendült volna a hangjában. – És maga, Khimbar törzséből való Khabarakh? Maga is örül a jelenlétemnek?
Leia lassan, óvatosan jobbra fordította a fejét, abban a reményben, hogy megpillantja az újonnan érkezetteket a bódé ablakainak homályos hálóján keresztül. Nem sikerült, mindannyian a dupla ajtónál álltak, és ő nem merte az arcát túl közel emelni az ablakhoz. Ám amint visszafordult előző helyzetébe, kimért léptek zaja hallatszott... és egy pillanattal később a dukha közepén feltűnt a főadmirális.
Leia hátán jeges borzongás futott végig. Hallotta Han leírását arról a férfiról, akit a Myrkren látott – halvány kék bőr, izzó, vörös szempár, fehér Birodalmi egyenruha. Fey'lya véleményét is hallotta, melyben csalónak nevezte ezt a férfit, mondván, hogy ő maga nevezte ki magát főadmirálisnak. És Leia, bár akkor nem adott hangot gondolatainak, szinten úgy vélte, hogy Han tévedett.
Most már biztosan tudta, hogy nem.
– Természetesen, uram – felelte Khabarakh a főadmirális kérdésére: – Miért ne örülnék?
– Ilyen hangon szólsz az uradhoz, a főadmirálishoz? – szólalt meg egy ismeretlen noghri hang.
– Bocsánatot kérek – válaszolta Khabarakh. – Nem állt szándékomban tiszteletlenül viselkedni.
Leia összerándult. Kétségtelen, hogy nem, de a hibát már elkövette. A szavak még az ő fülének is túlságosan gyorsnak és védekezőnek tűntek, pedig ő járatlan a noghri beszéd finomságaiban. A főadmirális pedig, aki sokkal jobban ismeri a fajt...
– Akkor mi állt szándékában? – kérdezte a főadmirális úgy fordulva, hogy a maitrakhot és Khabarakhot egyaránt szemmel tarthassa.
– Én... – Khabarakh belezavarodott a mondandójába.
A főadmirális csak csendben állt és várt.
– Sajnálom, uram – bökte ki végül Khabarakh. – Úgy összezavart a látogatása a mi kis egyszerű falunkban.
– Kézenfekvő mentség – biccentett a főadmirális. – Talán hihető is lenne... ha tegnap este is ugyanilyen megszeppenten fogadta volna a látogatásom. – Kérdőn fel vonta a szemöldökét. – Talán azért ideges, mert nem várta, hogy ilyen hamar újra találkozunk?
– Uram...
– Miféle büntetést rónak ki manapság egy noghrira, aki hazudik az urának? – szakította félbe a főadmirális. Nyugodt hangja hirtelen nyerssé vált. – Halált, mint a régi időkben? Vagy nem becsülik többé a noghrik az olyan idejétmúlt fogalmakat, mint a becsület?
– Uram, nincs joga ahhoz, hogy ilyen vádakat hozzon fel a Khim'lar klán szülötte ellen – szólalt meg hűvösen a maitrakh.
A főadmirális pillantása a maitrakhra szegeződött.
– Jobban tenné, ha a tanácsait megtartana magának A Khim'lar klán ezen fia hazudott nekem, és az ilyesmiben nem ismerek tréfát. – A tüzes pillantás visszasiklott Khabarakhra. – Mesélje csak el nekem, Khim'lar klánbeli Khabarakh, miként esett bebörtönöztetése Kashyyykon!
Leia keményen megmarkolta fénykardját, a markolat hűvös fénye a tenyerébe vágott. Épp e rövid bebörtönzés alatt beszélték rá a noghrit, hogy vigye el őt Honoghrra. Ha Khabarakh kifecsegi...
– Nem értem – felelte Khabarakh.
– Igazán? – vágott vissza a főadmirális. – Akkor engedje meg, hogy felfrissítsem az emlékezetét. Nem menekült el Kashyyykról, amint azt a jelentésében állította, illetve tegnap este a jelenlétemben, a családja klánja uralkodóinak jelenlétében mesélte. Valójában a küldetése meghiúsulása után a vukik fogságába esett, és azt a hiányzó hónapot nem meditálással töltötte, hanem egy vuki börtönben, ahol kihallgatásnak vetették alá. Ez segít valamit az emlékezésben?
Leia vett egy óvatos lélegzetet, nem akarta elhinni amit hallott. Bár a főadmirális tudomást szerzett Khabarakh fogságba eséséről, teljesen hibás következtetést vont le. Újabb lehetőséget kaptak. Ha Khabarakh kitart még egy kicsit.
Talán a maitrakh sem bízott fia kitartásában.
– Harmadszülött fiam nem hazudna ilyen dolgokban, uram – mondta, mielőtt meg Khabarakh válaszolni tudott volna – Mindig is tisztában volt a kötelességeivel és tettei következményeivel.
– Talán most is? – vágott vissza a főadmirális – Egy noghri kommandós, akit az ellenség kihallgatás céljából elfog és mégis életben van? Ilyen hát a becsületes kötelességtudat?
– Nem estem fogságba, uram – szögezte le hűvösen Khabarakh. – Úgy menekültem el Kashyyykból, ahogy mondtam.
Féltucat szívdobbanásnyi ideig a főadmirális csak szótlanul bámulta.
– És én azt mondom, hogy hazudik, Khim'lar klánbeli Khabarakh – mondta halkan. – De nem számít. A közreműködésével vagy anélkül megtudom az igazat a kérdéses hónapjáról... és, hogy miféle árat fizetett a szabadágáért. Rukh?
– Uram – felelte a harmadik noghri hang.
– Khim'lar klánbeli Khabarakhot ezennel a Birodalom nevében letartóztatom. Te és a szakasz a csapatszállítóhajóra kíséritek, és elviszitek a Chimerára kihallgatásra.
Valaki hangosan felszisszent.
– Uram, ez törvénysértés...
– Maradjon csöndben, maitrakh – vágott a szavába a főadmirális –, vagy maga is osztozik a sorsában.
– Nem fogom be a szám – morogta a maitrakh. – Azt a noghrit, akit árulással vádolnak, az ősi szabályok szerint át kell adni kihallgatásra és ítélkezésre a klán uralkodóinak. Ez a törvény.
– Engem nem kötnek noghri törvények – felelte fagyosan a főadmirális. – Khabarakh a Birodalom árulója. A Birodalom törvényei szerint ítéljük el, aszerint is bűnhődik.
– A klán uralkodói követelni fogják...
– A klán uralkodói nincsenek abban a helyzetben, hogy bármit is követeljenek – kiáltotta a főadmirális, megérintve a kommlink hengert a köpenyén, a jelvény mellett. – Óhajt talán emlékeztetőt arról, mit jelent a Birodalom ellen szegülni?
Leia hallotta a maitrakh halk sóhaját.
– Nem, uram – motyogta, és hangja elárulta vereségét.
A főadmirális alaposan tanulmányozta egy darabig.
– Mindenesetre kis emlékeztető nem fog ártani.
Újra megérintette a kommlinket. És hirtelen a dukha belsejében vakító zöldes fény lobbant, fel.
Leia hátrakapta a fejét, neki, Csubakka lábának, s összepréselte szemhéjait a rátörő égető fájdalom, ellen, mely szemébe és arcába hasított. Egy borzasztó pillanatig azt gondolta, hogy a dukha közvetlen találatot kapott, turbólézer lökést, melynek elegendő ereje lett volna, hogy az egész építményből lángoló romhalmazt teremtsen. De az utókép, mely beleégett a retinájába, azt mutatta, hogy a főadmirális még mindig büszkén, mozdulatlanul áll ugyanazon a helyen, és Leia ha késve is – megértette, mi történt.
Kétségbeesetten igyekezett elfojtani korábban felerősített érzékelését, s szinte mennykőcsapásként hatott, amikor a mérges vuki megpaskolta a fejét.
Később bizonytalanul emlékezett arra, hogy számos újabb turbólézer lövés csapódott be a közelben, miközben az agyát borító köd elhomályosította a képeket és tompította a robbanásokat. A fölöttük lebegő csillagromboló újra és újra tüzelt a falut körülvevő hegyekre. Mire Leia fejében elmúlt a lüktetés a főadmirális erődemonstrációjának is vége szakadt. Az utolsó mennydörgés elhalt a távolban.
Óvatosan kinyitotta a szemét, bár kissé hunyorított a fájdalom miatt. A főadmirális még mindig ott állt, ahol annak előtte, a dukha középen, és amint az utolsó mennydörgés is elült, beszélni kezdett.
– Most én vagyok a törvény Honoghron, maitrakh – jelentette be nyugodt, fakó hangon. – Ha azt választom, hogy ősi törvények szerint járok el, úgy lesz. Ha azt, hogy mellőzöm, akkor elfeledjük őket. Világos?
Amikor a hang megszólalt, túlságosan is idegenszerűen hangzott ahhoz, hogy rögtön felismerje. Ha a főadmirális demonstrációjának az volt a célja, hogy a maitrakhot megfélemlítse, az sikerült.
– Igenis, uram.
– Jó.
A főadmirális hagyta, hogy a törékeny csönd kis ideig köztük lebegjen.
– A Birodalom hűséges alattvalóival azonban készen állok egyezséget kötni. Khabarakhot kihallgatjuk a Chimera fedélzetén, de előtte engedélyezem, hogy a kihallgatás törvényének első szakaszát a klánbelijei gyakorolják. – Kissé elfordította a feje.
– Rukh, Nystao központjába viszed a Khim'lar klánbeli Khabarakhot, ás átadod klánfőnökeinek. Három nap nyilvános megszégyenítés elegendő lesz arra, hogy emlékeztesse a noghri népet, hogy még mindig háborúban állunk.
– Igenis, uram.
Lépések zaja hallatszott, aztán a dupla ajtó nyílt, majd bezáródott. A plafon alá görnyedő Csubakka izgalmában halkan dörmögött magában. Leia elég keményen összekoccantotta a fogat ahhoz, hogy a fájdalom még mindig zavaros fejébe jusson. Nyilvános megszégyenítés... és valami, amit a kihallgatás törvényének hívnak.
A Lázadók Szövetsége akaratlanul is elpusztította Honoghrt. Most úgy tűnt, hogy ugyanezt teszi Khabarakhkal.
A főadmirális még mindig a dukha közepén állt.
– Nagyon csöndben van, maitrakh – jegyezte meg.
– Uram parancsolta, hogy legyek csendben – válaszolt az asszony.
– Ó, persze! – A főadmirális alaposan végigmérte. – A hűség a családhoz és a klánhoz rendben lévő és jó dolog. Ám ezt a hűséget egy árulóra pazarolni ostobaság lenne. És potenciálisan végzetes is a család és a klán számára.
– Nem hallottam bizonyítékot elhangzani arra vonatkozólag, hogy az unokám áruló lenne.
A főadmirális ajka megrándult.
– Majd fog – ígérte csöndesen.
A dupla ajtó felé sétált, kiért Leia látóteréből. Nyíló ajtó hangja hallatszott, a léptek abbamaradtak, vártak és egy pillanat múltán a maitrakh csöndesebb léptei csatlakoztak hozzájuk. Mindketten kiléptek, az ajtó újra bezárult. Leia meg Csubakka magukra maradtak egyedül az ellenséges területen, miközben egyetlen szövetségesüket épp most vetik alá birodalmi kihallgatásnak.
– Azt hiszem – motyogta halkan Leia –, nagy bajba kerültünk, Csubi.
A csillagközi utazások egyik alapigazsága, melyre bármelyik figyelmes utazó hamar rájöhet, az, hogy egy bolygó az űrből nézve szinte sohasem fest úgy, mint a hivatalos térképeken. Szétszabdalt felhőtakaró, hegygerincek árnyékai, nagy növénnyel borított területek kontúrváltoztató hatása és fénytörések általában mind-mind közrejátszanak annak érdekében, hogy elrejtsék a valóságot és eltorzítsák a szép, tiszta, számítógéppel szerkesztett vonalakat, melyeket a térképészek megrajzoltak. Afféle hatás ez, mely valószínűleg sok keserű pillanatot szerez az újonc navigátoroknak, és amely ezen újoncok rovására kifogyhatatlan utánpótlást jelent tapasztaltabb társaiknak számtalan durva viccre.
Ezért aztán bizonyos fokig meglepő, hogy ezen a napon és ebből a szögből nézve a Jomark legnagyobb szárazföldje szinte csaknem ugyanolyannak látszott, mint a részletes térkép. Persze, az igazság kedvéért hozzá kell még fűzni, hogy egy meglehetősen kicsiny szárazföldről van szó.
Valahol ezen a képszerűen tökéletes kontinensen él egy Jedi Mester.
Luke finoman dobolt ujjaival a műszerfalon, és a nagy zöldesbarna földet bámulta. Érezte a másik Jedi jelenlétét – képes volt rá, hogy megérezze, – tulajdonképpen azóta, hogy kilépett a hipertérből – de ezidáig nem sikerült közvetlen kapcsolatot létesítenie vele. C'baoth Mester? – hívta újra gondolatban. Itt Luke Skywalker. Hallasz engem?
Nem érkezett válasz. Vagy Luke nem csinálta jól, vagy C'baoth képtelen válaszolni...vagy csak szándékosan tesztelte Luke képességeit.
Nos, ő eddig állta a próbát.
– Artu, a fő kontinensre koncentráld az érzékelőket! – kiáltotta. A kijelzőket nézte, és igyekezett magát egy olyan Jedi Mesternek a helyébe képzelni, aki egy ideje már kiesett a világ politikai körforgásából. Jomark leszállóhelyeinek legnagyobb része ezen a kicsiny földrészen helyezkedett el, valójában nem is volt nagyobb egy túlméretezett szigetnél, amit ezernyi még kisebb sziget övez szétszórtan szerte a végtelen óceánban. Mindez együtt közel háromezer négyzetkilométernyi szárazföldet adna ki, és ez bizony borzasztóan nagy terület, ha rossz helyen kezd keresni az ember.
– A technikát tapogasd le, és próbáld kiválasztani a főbb lakossági központokat.
Artu halkan füttyentett, amint az érzékelő adatait átfuttatta beprogramozott életforma algoritmusán.
Egész sor csipogást hallatott, és szétszórt pontok jelentek meg a terület térképén.
– Kösz. – mondta Luke, és szemügyre vette az adatokat. Úgy tűnt, a lakosság nagyobb része a part mentén él. Akadt azonban egy maréknyi kisebb központ a kontinens belsejében is; meg egy csoport falu egy csaknem tökéletesen kör alakú tó déli partja közelében.
Luke feszülten figyelte a képet, és növelte a monitoron a felbontást. Nem egyszerű tó volt ez, most már látta, hanem olyan, mely egy kúp alakú, kialudt vulkán kráterében alakult ki, és amelynek közepén egy kisebb kúp szigetet alkotott.
Hegyektől szabdalt, ősi vadon, melynek közepén egy Jedi Mester hosszú ideig magányban élhet, míg a közeli falvak lehetővé teszik, hogy kilépjen az elszigeteltségből, ha már készen áll rá.
Ez legalább olyan jó helynek látszott a kutatás elkezdéséhez, mint bármely másik.
– Oké, Artu, itt szállunk le – mutatta a droidnak a képen. – Én leviszem a hajót, te pedig figyeled az érzékelőket. Tudasd, ha valami érdekeset észlelsz!
Artu valamiféle ideges kérdést csipogott.
– Igen, akkor is ha bármi gyanúsat – helyesbített Luke. Artu sosem hitte el teljesen, hogy a Birodalomiak támadása, amikor legutóbb idejöttek, csupán véletlen volt.
Behatoltak az atmoszférába, bekapcsolták a fékező hajtóművet, ereszkedésük vízszintes repüléssé szelídült a legmagasabb hegy csúcsa alatt. Közelről szemlélve a terület eléggé egyenetlennek tűnt, de nem olyan sivárnak, mint ahogy Luke azt eleinte gondolta.
A növényzet gazdagon burjánzott a hegyek közötti völgyekben, bár a hegyek sziklás oldalában már ritkássá vált. A legtöbb szorosban, melyek fölött átrepültek, úgy tűnt, legalább egy tucatnyi házikó fészkelte be magát és alkalomszerűen egy-egy falu is megjelent. Ezek túl aprók voltak ahhoz, hogy az X-szárnyú érzékelője észlelje őket.
Délnyugat felől közeledtek a tóhoz, amikor Artu felfedezte a kastélyt, mely a hegygerinc peremén emelkedett a magasba.
– Sosem láttam még ilyesfajta tervezést – jegyezte meg Luke. – Észlelsz valami életjelet belülről?
Artu tanácstalanul csicsergett egy pillanatig.
– Hát, próbáljuk meg – döntötte el Luke, és bepötyögte a leszálló programot. – Ha tévedtünk, legalább lefele kell majd sétálnunk, bárhova is akarunk menni.
A kastély aprócska udvar közepén emelkedett, kerítés övezte, mely inkább dekorációs, semmint védelmi célokat szolgált. Luke nullára csökkentette az X-szárnyú sebességét, a hajót a kerítéssel párhuzamosra állította, és pár méterre az egyetlen kaputól kívül tette le. Épp lekapcsolni készült a rendszert, amikor Artu figyelmeztető csicsergésére kapta fel a fejét.
A kapun kívül egy férfi álldogált, és őket figyelte. Luke ránézett, a szíve gyorsabban kezdett verni. Az illető idősnek tűnt, szürkésfehér haja és hosszú szakálla is, melyet a hegyvidéki szél keresztbe fújt ráncos arcán, ezt látszottak bizonyítani. A szeme azonban szúrósan, éberen villogott egyenesen, büszkén tartotta magát, nem törte meg a legkeményebb szélroham sem, és a félig nyitott köpeny alatt izmos mellkas tárult fel.
– Fejezd be, Artu – utasította Luke a droidot, és érezte, hogy hangja enyhén remeg. Kibújt a sisakjából, hátratolta az X-szárnyú pilótafülkéjének tetejét. Felállt, könnyedén leugrott a vezetőülés oldalán a talajra. Az öregember nem mozdult. Luke mélylélegzetet vett, és odasétált hozzá.
– C'baoth Mester – mondta, s fejével biccentett egy aprót. – Luke Skywalker vagyok.
A másik halványan elmosolyodott.
– Igen – bólintott. – Tudom. Üdvözöllek Jomarkban.
– Köszönöm – válaszolta Luke halk sóhajjal. Végre. Hosszú és körülményes utazásban volt része, előre nem tervezett megszakításokkal Myrkren és Sluis Vanon. Végül mégis célhoz ért.
Lehet, hogy C'baoth olvasott a gondolataiban. Elképzelhető.
– Sokkal korábbra vártalak – jegyezte meg szemrehányóan.
– Igen, uram – felelte Luke. – Sajnálom. A körülmények mostanság kicsúsztak az irányításom alól.
– Miért? – vágott vissza C'baoth.
A kérdés meglepte Luke-ot.
– Nem értem?!
A másik szeme kissé összeszűkült.
– Mit akarsz azzal mondani, hogy nem érted? – követelte a választ. – Most Jedi vagy, vagy sem?
– Nos, igen...
– Akkor pedig neked kellene irányítanod a körülményeket – jelentette ki határozottan C'baoth. – Úrra kellene lenned magadon, az embereken és a körülötted zajló eseményeken. Mindig.
– Igenis, Mester – válaszolta óvatosan Luke, próbálva zavarát leplezni. Eddig egyetlen Jedi Mestert ismert, Yodát. Yoda pedig sosem beszélt így.
C'baoth kurtán végigmérte. Arcáról hirtelen eltűnt szigorú kifejezés.
– De eljöttél – mondta, és arcának ráncai összeszaladtak, ahogy mosolygott. Ez a lényeg. Nem tudtak megállítani.
– Nem – felelte Luke. – Bár megpróbáltak Négy birodalmi támadáson is átestem, mióta útnak indultam.
C'baoth metszőn bámult rá.
– Most már túl vagy rajta. Kifejezetten ellened küldték őket?
– Az egyiket igen – bólintott Luke – A többiek esetében éppen csak az történt, hogy rossz helyen jártam, rossz időben. Vagy talán a megfelelő helyen a megfelelő időben – javította ki magát.
A szigorú kifejezés eltűnt C'baoth arcáról, átadva a helyet valamiféle távolba révedő pillantásnak.
– Igen – motyogta, a távolba a szirt és a kör alakú tó felé merengve. – Rossz helyen, rossz időben. Oly sok Jedi sírfeliratán állhatna ez. – Visszapillantott Luke-ra. – A Birodalom pusztította el őket, tudod?
– Igen, tudom – fűzte tovább a szót Luke. – A Császár és Darth Vader végzett velük.
– És egy-két másik Sötét Jedi, aki őket követte – tette hozza C'baoth zordan, és pillantása befelé fordult. – A Sötét Jedik mind olyanok, mint Vader. A legutolsó, akivel megmérkőztem... Félbeszakította a mondatot, és lassan megrázta a fejét. – Oly régen történt...
Luke kényelmetlenül bólintott, mert nem érzett szilárd talajt a lába alatt. Ezeket a különös témákat és hangulatváltozásokat nehezen tudta követni. Talán C'baoth elszigeteltségének eredménye? Vagy talán egy újabb próba, mely ez alkalommal Luke türelmét méri.
– Régen – ismerte el. – Azonban a Jedik ismét élhetnek. Akad lehetőségünk, hogy újra felépítsük a szervezetünket.
C'baoth figyelme visszatért hozzá.
– A leánytestvéred – sóhajtott. – Igen. Jedi ikreknek fog életet adni hamarosan.
– Legalábbis nagyon valószínű – vélte Luke kissé meglepődve azon, hogy C'baoth hallott Leia terhességéről. Az Új Köztársaság publicistái széleskörűen terjesztik a híreket, de úgy gondolta, hogy Jomark túl messze fekszik a főáramlattól ahhoz, hogy ilyen értesülések ide eljussanak. – Valójában épp az ikrek miatt jöttem.
– Nem – felelte C'baoth. – Azért jöttél, mert én hívtalak.
– Nos... igen. De...
– Nincsenek de-k, Skywalker Jedi – szakította félbe élesen C'baoth – Jedinek lenni annyit tesz, mint az Erőt szolgálni. Az Erőn keresztül hívtalak, és amikor az Erő szólít, engedelmeskedned kell.
– Értem – bólintott ismét, Luke, azt kívánva, bárcsak tényleg értené. Jelképesen beszél C'baoth? Vagy ez olyasmi, amit nem tanítottak meg neki? Megismerte az Erő általános irányvonalait, ezek tartották életben, valahányszor a fénykardját ágyútűzzel mérte össze. Azonban egy szó szerinti "hívás" valami teljesen másfajta dolog. – Mikor azt mondod, hogy az Erő révén szólítottál C'baoth Mester, arra gondolsz...?
– Két oka van, amiért hívtalak – szakította félbe ismét C'baoth. – Először is, hogy befejezzük a kiképzésedet. És másodszor... mert szükségem van a segítségedre.
Luke pislogott meglepetésében.
– A segítségemre?
C'baoth erőtlenül mosolygott, tekintete hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.
– Közeledem életem végéhez, Skywalker Jedi. Nemsokára megteszem a hosszú utat ebből az életből oda, ami ezen túl található.
Gombóc formálódott Luke torkában.
– Sajnálom.
Ennyit tudott csak kinyögni, ennyi jutott eszébe.
– Ez a rendje minden életnek – vonta meg a vállát C'baoth. – A Jediknek csakúgy, mint más csekélyebb halandókénak.
Luke emlékezetében felrémlett az a kép, ahogy Yoda a halálos ágyán feküdt dagobai otthonában, és eszébe jutott, milyen tehetetlennek érezte magát, hogy nem képes segíteni, csak áll és nézi. Nem olyan érzés ez, amit ismét meg kívánt volna tapasztalni.
– Hogyan segíthetnék? – kérdezte csöndesen.
– Azzal, hogy tanulsz tőlem – felelte C'baoth. – Nyílj meg számomra, idd magadba a bölcsességemet, tapasztalataimat és az erőmet. Így továbbviszed életemet és munkámat.
– Értem – bólintott Luke, s azon töprengett, vajon milyen munkára utalhatott a másik. – Megérted, ugye, hogy nekem is vannak saját elintéznivalóim...
– És felkészültél rá, hogy elintézd azokat? – kérdezte C'baoth felvonva szemöldökér. – Teljesen készen állsz? Vagy úgy jöttél ide, hogy semmit nem kérsz tőlem?
– De igen, kérek – ismerte be Luke. – Az Új Köztársaság érdekében jöttem, hogy a segítségedet kérjem a Birodalom elleni küzdelemhez.
– Mi célból?
Luke összeráncolta a szemöldökét. Eddig úgy gondolta, hogy az indok magától értetődő.
– A Birodalom zsarnoki hatalmának megdöntése végett. Hogy meghonosítsuk a szabadságot és az igazságot a galaxis minden élőlénye számára.
– Igazság? – C'baoth elhúzta a száját. – Ne keress az alábbvalók számára igazságot Skywalker Jedi. – Ujjhegyének két gyors mozdulatával kétszer mellbe ütötte magát. – Mi vagyunk ebben a galaxisban az igazi bírák. Mi ketten, és mi alkotjuk meg a Jedik új hagyományait azoknak, akik majd követnek bennünket. Hagyd csak a kicsinyes csatákat másra, és készülj a jövőre.
– Én... – Luke habozott, nem jutott eszébe megfelelő válasz.
– Mi az, amire a húgod meg nem született ikreinek szüksége lesz? – érdeklődött C'baoth.
– Szükségük lesz... izé, valamikor majd szükségük lesz egy oktatóra – hebegte Luke, és a szavak valamiféle különös idegenkedéssel buktak ki a száján. Az első benyomás mindig csalóka, de most már tudta, hogy ez a férfi olyasfajta ember, akit szívesen elfogadna megszületendő unokatestvérei tanítójának. – Feltehetőleg én fogom őket tanítani, amikor már elég idősek lesznek hozzá, mint ahogy majd Leiát is tanítom. A probléma csak annyi, hogy azért, mert valaki Jedi, nem szükségszerűen jó tanár is. – Egy pillanatig habozott – Obi-van Kenobi magát vádolta, amiért Vader a sötét oldalra állt át. Nem akarom, hogy Leia gyermekeivel is ez történjen. Úgy gondolom, talán te megtaníthatnál a helyes Jedi oktatási módszerre.
– Időpocsékolás – felelte C'baoth, s ösztönösen vállat vont. – Hozd ide őket. Én magam vállalom a tanításukat.
– Igen, Mester – bólintott Luke, gondosan megválogatva szavait. – Méltányolom az ajánlatodat. De amint mondtad, akad saját munkád. Igazából nekem csak néhány jó tanácsra lenne szükségem...
– És veled mi a helyzet, Skywalker Jedi? – szakította ismét félbe C'baoth. – Neked nincs szükséged további tanulásra? Az ítélőképesség terén esetleg?
Luke a fogát csikorgatta. Ez az egész beszélgetés kiszolgáltatottabbá tette, mint amennyire igazából szerette volna.
– Igen, hasznát vennem némi okításnak ezen a területen – egyezett bele. – Úgy gondolom, az a Jedi Mester, aki tanított, azt várta, hogy majd magamtól jövök rá.
– Ez csupán attól függ, mily mértékben vagy képes odafigyelni az Erőre – jelentette ki C'baoth, Egy pillanatig úgy tűnt, tekintete bizonytalanná válik, aztán újra visszatért belé az élet. – Gyere, bemegyünk a faluba, megmutatom neked.
Luke érezte, hogy felszalad a szemöldöke.
– Most rögtön?
– Miért ne? – vonta meg a vállát C'baoth: – Idehívtam egy sofőrt, az úton találkozunk vele. – Tekintete megállapodott valamin Luke válla fölött. – Ne... mozdulj! – reccsent rá.
Luke megfordult. Artu kászálódott ki az X-szárnyú droid-aljzatából.
– Ez csak a droidom – magyarázta C'baothnak.
– Maradjon, ahol van! – förmedt rá C'baoth. – A droidok undorítóak... nem részei az Erőnek.
Luke rosszalló pillantásokat vetett rá. A droidok tényleg különlegesek ebből a szempontból, de ez aligha szolgálhat indokként, hogy undorítónak bélyegezze őket. Bár ez nem a megfelelő hely és pillanat ennek megvitatására.
– Megyek, segítek neki visszacihelődni – nyugtatta meg C'baothot, és a hajóhoz sietett. Az Erőt használva felugrott a hajótörzsére Artu mellé.
– Sajnálom, Artu, de itt kell maradnod – magyarázta a droidnak. – Gyerünk, hadd tegyelek vissza!
Artu méltatlankodva bippegett.
– Tudom és sajnálom – felelte Luke, s a zömök hengerszerű droidot visszatuszkolta az aljzatba. – C'baoth Mester nem akarja, hogy velünk gyere. Itt is ugyanúgy várhatsz ránk, mint ott lent a földön, így legalább itt az X-szárnyú számítógépe, akivel beszélgethetsz.
A droid újra csicsergett, ez alkalommal panaszos és enyhén ideges hangon.
– Nem, nem hiszem, hogy bármiféle veszély fenyegetne – biztosította Luke. – Ha aggódsz, szemmel tarthatsz az X-szárnyú érzékelőivel. – Hangját suttogóra fogta. – És ha már itt maradsz, azt akarom, hogy indíts meg egy teljes érzékelő-letapogatást a térségről. Nézd meg, akad-e bármiféle olyan növény, amely olyan torz, mint az a kifacsarodott fa ott a sötét barlang fölött a Dagobán. Oké?
Artu némiképpen meglepett csipogással nyugtázta.
– Oké. Viszlát! – búcsúzott Luke, és leugrott a földre. – Készen állok – szólt oda C'baothnak.
Az idegen bólintott.
– Erre! – mondta, és hosszú léptekkel megindult egy lefelé tartó ösvényen.
Luke sietett, hogy utolérje. Tudta, hogy elég nagy a távolság, s ha a hely, amit keres, Artu érzékelőinek látó távolságán belül esik is, nincs rá garancia, hogy a droid képes az egészséges idegen növényeket megkülönböztetni a betegektől. Egy próbát azonban megér. Yoda már régóta gyanította, hogy csupán azért maradhatott rejtve a Császár és Vader elől, mert a sötét barlang az otthona közelében valamiféleképpen leárnyékolta saját hatását az Erőre. Mivel C'baoth is észrevétlen maradhatott, ebből az következik, hogy a Jomarkon is kell lennie valahol egy hasonló, sötét erőket összegyűjtő pontnak. Már amennyiben észrevétlennek kellett maradnia.
Lehet, hogy a Császár mindent tudott róla, de szándékosan békén hagyta. Ami viszont arra utalna... Mire is? Luke nem tudta. Ez azonban valami olyasmi, amit tanácsos lesz alaposan végiggondolni.
Alig kétszáz métert tettek meg gyalog, amikor a sofőr és jármű, amit C'baoth odarendelt, megérkezett, magas, sovány férfi, és egy öreg SaroSuub sportmotor, mely egy gondosam megmunkált, kerekes kocsit húzott maga mögött.
– Ez csak egy átalakított mezőgazdasági taliga, de nincs jobb – jegyezte meg C'baoth, miközben betessékelte Luke-ot a kocsiba és beszállt mellé. A jármű legnagyobb része fából készült, ám az üléseket kényelmes párnák borították. – Chynoo lakosai készítettek számomra, amikor először közéjük jöttem.
A sofőr megfordította a járművet a keskeny ösvényen – nem csekély ügyességről téve tanúbizonyságot –, és elindult lefelé.
– Menny időt töltöttél azelőtt egyedül? – kérdezte Luke.
C'baoth a fejet rázta.
– Nem tudom – válaszolta. – Az idő múlása nem igazán érdekel. Élek, gondolkozom és meditálok. Ennyi az egész.
– Emlékszel, mikor jöttél ide? – faggatta tovább Luke. – Úgy értem a Kirepülés-tervet követően.
C'baoth lassan felé fordította arcát, és jeges tekintettel meredt rá.
– A gondolataid elárulnak, Skywalker Jedi – szólalt meg hűvösen. – Megnyugvást keresel, hogy nem a Birodalmat szolgálom.
Luke kényszerítette magát, hogy a szemébe nézzen. – A Mester, aki tanított, azt mondta nekem, hogy én vagyok az utolsó Jedi – felelte. – Nem számolta bele Vadert és a Császárt.
– És attól tartasz, hogy én is olyan Sötét Jedi vagyok, akár ők?
– Az vagy?
C'baoth elmosolyodott, és Luke meglepetésére még kuncogott is. Különös hang egy ilyen feszült arcból.
– Ugyan már, Skywalker Jedi – jött a válasz. – Igazán azt hiszed, hogy Jorus C'baoth. Jorus C'baoth... valaha is a sötét oldalra állna?
A mosoly elhalt.
– A Császár nem pusztított el, Skywalker Jedi, azon egyszerű okból, hogy uralkodásának legnagyobb ideje alatt nem tudott elérni. És miután visszatértem...
Határozottan megrázta a fejét.
– Van egy másik is, tudod. Egy másik a húgodon kívül. Nem Jedi, még nem az. De éreztem a fodrozódást az Erőben. Egyszer felemelkedett, aztán elhalt.
– Igen, tudom kiről beszélsz – biccentett Luke. – Találkoztam vele.
C'baoth csillogó szemmel fordult felé.
– Találkoztál vele? – suttogta.
– Nos, legalábbis azt hiszem, hogy találkoztam – helyesbített Luke. – Feltételezem, lehetséges, hogy létezik valaki más a világban, aki...
– Mi a neve?
Luke feszülten figyelte C'baoth arcát, de sikertelenül próbált a gondolataiban olvasni. Látott benne valamit, ami egyáltalán nem tetszett neki.
– Mara Jade-nak hívta magát – mondta végül.
C'baoth hátradőlt az ülés párnái közé, szeme a semmibe révedt.
– Mara Jade – ismetelte halkan a nevet.
– Mesélj nekem meg a Kirepülés-tervről! – kérte Luke, elhatározva, hogy nem hagyja elterelni a szót. – Yaga Minorról szálltatok fel, emlékszem, másfajta létformákat keresve a galaxisban. Mi történt a hajóval és a többi Jedi Mesterrel, aki veled tartott?
C'baoth tekintete ismét a messzeségbe révedt.
– Természetesen meghaltak – felelte elhaló hangon. – Mindannyian meghaltak. Én éltem túl egyedül, hogy visszatérjek. – Hirtelen Luke-ra pillantott. – Alaposan megváltoztatott, tudod?
– Értem – szólalt meg Luke csendesen. Szóval emiatt tűnik C'baoth olyan különösnek. Valami történt vele azon az úton.
– Mesélj róla!
Egy hosszú pillanatig C'baoth csöndben tűnődött. Luke várt, miközben az egyenetlen talajon haladó kerekek egyre rázták.
– Nem – szólalt meg végül C'baoth a fejét rázva. – Most nem... Talán majd később. – A szekér eleje felé bökött a fejével. – Megérkeztünk.
Luke körülnézett. Előttük féltucatnyi kicsiny házacska állt, és még több vált láthatóvá, ahogy járművük kiért a fák takarásából. Ötven kicsiny, takaros kunyhó, melyekben a természetes építőanyagokat a legmodernebb technológia gondosan válogatott elemeivel ötvözték. Jó húsz lakos végezte különféle feladatait, legtöbbjük azonnal abbahagyta, amit csinált, mikor a motoros kocsi feltűnt. A sofőr a falu központjába hajtott, és egy trónszékszerű ülőalkalmatosság előtt állt le. Valami fényes fából készült és az időjárás viszontagságaitól apró, kupolaszerű tető védte.
– A Magas Kastélyból hozattam le – magyarázta C'baoth, a székre mutatva. – Úgy sejtem, hogy a hatalom jelképe lehetett azon lények számára, akik kifaragták.
– Most mire használják? – kérdezte Luke. A gondosan megmunkált trónszék valahogyan nem illett ebbe a hétköznapi, durva környezetbe.
– Rendszerint innen osztok igazságot az emberek között – magyarázta C'baoth, majd felállt, és kilépett a kocsiból – Azonban ma nem leszünk ilyen formálisak. Gyere!
Az emberek még mindig mozdulatlanul álltak, és őket figyelték. Luke amint lelépett C'baoth mellé az Erő segítségével feléjük tapogatózott, próbált általános képet nyerni az érzéseikről. Várakozónak, talán egy kissé meglepettnek, de határozottan tiszteletteljesnek tűntek. Nem tapasztalt félelmet, de ugyanakkor szeretetnek a legcsekélyebb jelét sem.
– Mióta jársz ide? – kérdezte C'baothot.
– Alig egy éve – válaszolt a Jedi Mester, és találomra elindult az utcán. – Lassan fogadták el a bölcsességemet, de végül is meggyőztem őket, hogy jobb, ha így tesznek.
A falusiak kezdtek visszatérni a munkájukhoz, ám tekintetükkel továbbra is a látogatókat követték.
– Mit értesz a meggyőzésen? – érdeklődött Luke.
– Bebizonyítottam nekik, hogy saját jól felfogott érdekük, hogy rám hallgassanak. – C'baoth az előttük álló házra mutatott. – Nyúlj ki az érzékeiddel, Skywalker Jedi. Mondd el, amit arról a házról és a lakóiról észlelsz.
Egy pillanat alatt megvilágosodott, mire céloz C'baoth.
Luke-nak nem is kellett különösebben koncentrálnia, hogy érezze a házból áradó haragot és ellenséges érzelmeket. Mintha gyilkos szándékot is észlelt volna...
– Hohó – mondta. – Mit gondolsz, nekünk...?
– Persze, hogy bemegyünk – vágott közbe C'baoth. – Gyerünk! – Odalépett a kunyhóhoz, és betaszította az ajtót. Kezét fénykardján tartva Luke is követte.
Két férfi állt a szobában, az egyik hatalmas késsel hadonászott a másik felé. Mindketten mozdulatlanná dermedtek, amint megpillantották a belépőket.
– Tedd le a kést, Tarm! – szólt rá C'baoth nyugodt hangon, de a felszín alatt érződött az indulat. – Most pedig magyarázzátok el, mi történt!
A történetet egyszerre hadarták el mindketten, s csak hangos és zavaros formában bontakozott ki a történet a vádakból és viszontvádakból, mely szerint valami üzleti ügy körül pattant ki a veszekedés. C'baoth csöndben figyelt, látszólag nem okozott gondot neki, hogy a szóözönben nyomon kövesse a tényeket, feltevéseket és vádakat. Luke mellette várakozott, s azon töprengett, hogyan fogja az öreg valaha is kibogozni az igazságot. Amennyire értette, mindkét férfi azonos súlyú érveket sorakoztatott fel, mígnem mindketten kifogytak a szóból.
– Jól van – bólintott a Jedi Mester. – C'baoth ítélete a következő: Svan kifizeti Tarmnak a teljes összeget, amiben megegyeztek. – Sorban biccentett mindkettőjük felé – Az ítélet azonnal végrehajtandó.
Luke meglepődve meredt C'baothra.
– Ennyi az egész? – kérdezte.
C'baoth kemény pillantást vetett rá.
– Van valami hozzáfűznivalód?
Luke visszapillantott a két falusira. Tisztában volt vele, hogyha a jelenlétükben vitatnák meg a döntést, az aláásná C'baoth tekintélyét.
– Csak arra gondoltam, hogy egy kompromisszumos megoldás helyénvalóbb lett volna.
– Nem lesz kompromisszum – felelte C'baoth határozottan. – Svan a hibás, és fizetni fog.
– Igen, de...
Luke fél másodperccel ezelőtt már észlelte a gyilkos szándékot, hogy Svan a golyóvető felé vetette volna magát. Olajozott mozdulattal húzta ki övéből a fénykardot, és bekapcsolta. C'baoth azonban még gyorsabbnak bizonyult. Luke zöldesfehér pengéje még fel sem villant, C'baoth már emelte is a kezét, és ujjainak hegyéből kék villám nagyon is ismert, sistergő tüze csapott elő.
Svant fején és mellén érte a csapás, kínjában felsikoltva vágódott hátra. Földre zuhant, és újra felsikoltott, amikor C'baoth egy második villámot küldött rá. A golyóvető kiesett kezéből, karját egy pillanatra elektromos kisülés kékesfehér szikrája övezte. C'baoth leengedte kezét, és egy hosszú pillanatig csak a padlón vergődő férfi nyöszörgését lehetett hallani. Luke elborzadva nézte, és az ózon illata a gyomrába mart.
– C'baoth...!
– Mesternek fogsz szólítani! – szakította félbe nyugodt hangon a másik.
Luke mély lélegzetet vett, nyugalmat erőltetett magára és hangjára egyaránt. Inaktiválta fénykardját visszatolta a tokjába, odalépett a földön heverő, nyögdécselő emberhez, és mellé térdelt. Azt láthatóan kínzó fájdalmak gyötörték, de a mellén és a karján éktelenkedő néhány égő vörös folttól eltekintve nem látszott komolyan sérültnek. Luke óvatosan a legcsúnyább sebre helyezte kezét, és az Erő segítségével megtette, ami tellett, hogy a másik fájdalmát enyhítse.
– Skywalker Jedi – szólalt meg C'baoth mögötte. Nem sérült maradandóan, Menjünk tovább!
Luke nem mozdult.
– Fájdalmak gyötrik.
– Úgy kell lennie – bólintott C'baoth – Leckére volt szüksége, és a fájdalom olyan tanár, akire olykor szükség lehet. Most pedig induljunk!
Luke egy pillanatig azt fontolgatta, hogy nem engdelmeskedik. Svan arca iszonyú kínról árulkodott.
– Vagy jobban szeretnéd, ha Tarm feküdne itt holtan? – tette hozzá C'baoth.
Luke a földön heverő golyóvetőre nézett, aztán Tarmra, aki mereven, tágra nyílt szemmel állt ott, arca piszkos rózsaszínné sápadt.
– Lett volna más módja is, hogy megállítsd – jegyezte meg Luke, és felegyenesedett.
– Azonban egyikre sem emlékezne jobban, mint erre – szögezte Luke-ra a tekintetét C'baoth. – Jegyezd meg ezt, Skywalker Jedi; jól vésd az eszedbe, mert ha megengeded, hogy igazságtételed semmibe vegyék, arra kényszerülsz, hogy ugyanazt a leckét ismételd újra és újra a végtelenségig.
Néhány pillanatig még összekapcsolódott a tekintetük, mielőtt C'baoth az ajtó felé fordult.
– Itt végeztünk. Jöjj!
A csillagok káprázatosan ragyogtak az égen, amikor Luke kinyitotta a Magas Kastély kiskapuját, és kilépett az udvarról. Artu észlelte a közeledését, mert a kaput épphogy bezárult Luke mögött, a droid felkapcsolta az X-szárnyú leszállófényeit, hogy megvilágítsa előtte az ösvényt.
– Üdv, Artu. – szólt oda Luke. Felkapaszkodott a rövid létrán, és fáradtan bezökkent a pilótafülkébe. – Csak kiugrottam megnézni, hogy mi újság veled és a hajóval.
Artu csipogva biztosította róla, hogy minden rendben.
– Jó – felelte Luke, de azért bekapcsolta az érzékelőket, és helyzet jelentést leért. – Sikerrel jártál az érzékelő-letapogatással kapcsolatban?
A válasz ez alkalommal kevésbé optimistán hangzott.
– Ennyire siralmas a helyzet? – Luke kimerülten bólintott, ahogy Artu válaszának fordítása végigfutott az X-szárnyú számítógépének monitorán. – Hát ez van, ha az ember ilyen magasra mászik a hegyek közé.
Artu kifejezetten levert hangokat hallatott, aztán egy gyors kérdést csipogott.
– Nem tudom – válaszolta Luke. – Pár napig még biztosan. Lehet, hogy tovább is, ha szükséges.
– Felsóhajtott. – Nem is tudom, Artu. Úgy értem, sosem az történik, amire számítok. Abban a reményben mentem a Dagobába, hogy egy nagy harcost találok ott, és Yoda Mesterrel akadtam össze. Itt valaki olyanra számítottam, mint Yoda Mester... és ehelyett itt van C'baoth Mester...
Artu némileg becsmérlő gügyögést hallatott, és Luke-nak nevethetnékje támad a fordítás láttán.
– Igen, nos, ne felejtsd fel, hogy Yoda Mester is igen megkeserítette az életedet azon az első estén – emlékeztette a droidot, s az is eszébe jutott, hogy az a találkozás számára sem volt túl könnyű. Yoda azt vizsgálta, hogyan viselkedik az ifjú Jedi az idegenekkel.
És Luke megbukott a vizsgán. Igen szánalmas eredményt ért el.
Artu elcsipogta a két Mester közti különbséget.
– Igazad van – ismerte be Luke. – Yoda sohasem volt olyan ideges, mint C'baoth, még akkor sem, ha csak tesztelt bennünket.
Hátradőlt, fejét a fejtámasznak döntötte, a nyitott fülke-tetőn keresztül a hegycsúcsokat és a távoli csillagokat bámulta. Kimerültnek érezte magát – fáradtabbnak, mint valaha. Csak annyi erőt érzett magában, hogy kijöjjön ide utánanézni Artunak.
– Nem is tudom, Artu. Ma megsebesített valakit. Súlyosan. Beleártotta magát egy vitába anélkül, hogy felkérték volna rá, aztán önkényes ítéletet erőltetett a szenvedő felekre, és... – Tehetetlenül legyintett. – Sem Bent, sem Yoda Mestert soha nem láttam így viselkedni? Most aztán melyik példát kövessem?
Úgy tűnt, a droid megemészti a hallottakat. Aztán majdhogynem vonakodva újra felcsipogott.
– Ez nyilvánvaló kérdés – helyeselt Luke. – De miért fárasztaná magát egy Sötét Jedi C'baoth erejével azzal, hogy ilyen játékot játszik? Miért nem öl meg egyszerűen, és...?
Artu saját nyelvén válaszolt, és a képernyőn végigsorjáztak a lehetséges okok. Meglehetősen hosszú lista – a droid nyilván egy csomó időt töprengett már a kérdésen.
– Nagyra értékelem a gondoskodásodat, Artu – nyugtatta meg Luke. – De tényleg nem hiszem, hogy Sötét Jedi lenne. Szeszélyes és kiszámíthatatlan, de nem veszi körül olyasfajta gonosz aura, mint amilyet Vader és a Császár esetében éreztem. – Habozott egy pillanatig. Nem volt könnyű kimondani, amit akart. – Szerintem C'baoth mester elmebeteg.
Valószínűleg most először történt meg, hogy Artu nem tudott mit válaszolni Luke szavaira. Egy hosszú percig csak a Magas Kastélyt körülvevő, nyurga fák ágai rejtőzött kergetőző hegyvidéki szellő susogása hallatszott.
Luke a csillagokat bámulta, és várta, hogy Artu visszanyerje a hangját. Végül is a droid törte meg a csendet.
– Nem, nem tudom biztosan, hogy ilyesmi hogyan eshet meg – ismerte be Luke, amint a kérdés megjelent a képernyőn. – Azonban van egy elképzelésem.
Nyújtózkodott, majd összekulcsolta az ujjait a tarkóján, a mozgás enyhítette a fájdalmat a mellkasában. Úgy tűnt, mintha az agyát elborító tompa kín hasonló érzéssel párosult volna az izmaiban. Olyasfajta fájdalom ez, melyet akkor érez az ember, ha különösen kimerítő edzésen vesz részt. Kíváncsi volt, vajon nem akad-e a levegőben valami, amit az X-szárnyú bioérzékelői nem képesek észlelni.
– Ki tudja, hogyan, de miután Bent megölték... az Első Halálcsillagon... rájöttem, hogy néha hallom a hangját valahol az agyam hátsó rekeszében. Mire a Szövetségeseket kiűzték Hothból már láttam is őt.
Artu csiripelt.
– Igen, ő az akihez a Dagobán néha beszéltem – erősítette meg Luke. – És aztán közvetlenül az endori csata után nemcsak Bent voltam képes látni, hanem már Yodát és apámat is. Bár a másik kettő sosem beszélt hozzám, és azóta nem is láttam őket többet. Úgy hiszem, hogy egy haldokló Jedi számára akad valamiféle mód, hogy... ó, nem is tudom... hogy valahogyan rögzítse magát egy hozzá közel álló Jedihez.
Artu nyilván fontolóra vette ezt, és egy lehetséges hibára mutatott rá a következtetésben.
– Nem állítottam, hogy ez a leghelytállóbb feltételezés az egész galaxisban – mormogta Luke, árnyalatnyi bosszúsággal a hangjában, mely egy pillanatra elnyomta fájdalmát. – Lehet, hogy messze járok a valóságtól. De ha nem, elképzelhető, hogy a Kirepülés-tervben részt vevő másik öt Jedi Mester valahogy kapcsolatban maradt C'baoth Mesterrel.
Artu elgondolkozva füttyentett.
– Igaz – helyeselt Luke szomorún. – Csöppet sem zavart, ha Ben megjelent nekem... sőt, azt kívánom, bárcsak minél gyakrabban beszélne hozzám. C'baoth Mester azonban sokkal erősebb, mint én. Lehet, hogy nála ez másképpen hat.
Artu kissé felnyögött, és egy másik, meglehetősen aggodalmas javaslat villant fel a képernyőn.
– Nem tudom csak úgy itthagyni, Artu – rázta meg a fejét fáradtan Luke. – A jelenlegi állapotában semmiképpen sem, hátha tudok segíteni rajta valahogy.
Arca grimaszba rándult, mert e szavakban a múlt fájdalmas visszhangját hallotta. Darth Vadernek is szüksége volt segítségre, és Luke a mostanihoz hasonlóan magára vállalta, hogy megmenti őt a sötét oldaltól Eközben majdnem megölette magát. Mit csinálok? – tűnődött csöndben. Nem vagyok gyógyító. Miért próbálok azzá válni?
Luke?
Luke erőszakkal visszaterelte gondolatait a jelenbe.
– Mennem kell – közölte kikászálódva a pilótaülésből. – C'baoth Mester hív.
Lekapcsolta a műszerekét, de mielőtt megtette volna, Artu aggodalmas csicsergésének fordítása futott végig a komputer képernyőjén.
– Nyugi, Artu – válaszolta neki Luke. Visszahajolt a nyitott pilótafülke fölött, hogy bátorítóan megveregesse a droidot. – Ne félts, rendben lesz minden. Ne feledd, hogy Jedi vagyok. Te csak tartsd nyitva a szemed, figyeld, mi történik idekinn! Rendben?
A droid szomorú trillát eresztett meg, Luke pedig lesietett a létrán a földre. Ott egy pillanatra megállt a sötét kastélyra pillantva, melyet csak az X-szárnyú visszaverődő leszállófényei világítottak meg. Azon tűnődött, vajon. Artunak nincs-e igaza abban, hogy el kellene tűnniük innen.
Mert egy dologban igazat kellett adnia a droidnak. Tehetsége nemigen hajlik az Erő gyógyító oldala felé – ez egészen biztos. C'baothon segíteni hosszú, időt rabló folyamatnak ígérkezik, melynek a végén nem garantált a siker. Így, hogy a Birodalmat egy főadmirális irányítja és az Új Köztársaságot belső politikai csatározások gyengítik, s az egész galaxis sorsa pusztán egy hajszálon függ, valóban ez-e a leghasznosabb időtöltés a számára.
Tekintetét a kastélyról a tavat övező hegyvonulat sötét árnyékára emelte.
Helyenként hófedte csúcsokat látott, melyeket alig-alig világított meg Jomark három aprócska holdja, s ezek valamiféleképpen emlékeztették a Coruscanton fekvő Birodalmi Várostól délre elterülő Manarai-hegységre. Az emlékképhez egy másik is társult: Luke, amint a Birodalmi Palota tetején állva azt a másik hegységet bámulja és bölcsen magyarázza Thripiónak, hogy egy Jedi nem lehet annyira elfoglalt a galaktikus méretű ügyekkel, hogy ne törődjön többé az egyes emberekkel.
A szavak fennköltnek és nemesnek tűntek, akkor amikor megformálta őket. Itt a lehetőség, hogy bizonyítsa, nemcsak puszta szavak voltak.
Mélyet lélegzett, és a kapu felé vette útját.
– Tangrene volt a legfőbb sikerünk – jelentette ki Bel Iblis szenátor. Felhajtotta maradék italát, és magasan feje fölé emelte a poharat. Túloldalt a drága, de túlnyomórészt üres társalgóban a mixer csöndes bólintással nyugtázta az üzenetet, és italadagolója fölé hajolt.
– Akkor már jó három éve bele-belecsíptünk a birodalmiakba – folytatta Bel Iblis. – Rajtaütöttünk a kisebb bázisokon meg a hadianyag-szállítmányokon, és annyi zűrzavart okoztunk nekik, amennyit csak tudtunk. Azonban egészen Tangrenéig nem szenteltek jelentős figyelmet ránk.
– Mi történt Tangrenében? – faggatta Han.
– Egy nagyobb Ubiqtoratus központot robbantottunk fel – mesélte Bel Iblis látható elégedettséggel –, és aztán kitáncikáltunk három Csillagromboló orra előtt, melyeknek az volt a feladatuk, hogy őrizzék a helyet. Véleményem szerint ez volt a pont, amikor végül is rádöbbentek a tényre, hogy többre vagyunk képesek, nem csak apró kellemetlenségekre. Hogy olyan csoport ez, amit komolyan kell venni.
– Le merném fogadni, hogy komolyan is vették – helyeselt Han, a fejét rázva elragadtatásában. Már az nagy ügyességet igénylő feladat, hogy valaki egy Birodalmi Hírszerző Ubiqtoratus bázishoz látótávolságon belülre kerüljön, nemhogy még fel is robbantsa azt, utána elpucoljon. – Milyen árat fizettek érte?
– Éppen eleget – felelte Bel Iblis. – Mind az öt hadihajónk tropára ment. Meglehetősen súlyos károk estek mindegyikben, és az egyik majdnem két hónapig teljesen kiesett a forgalomból. De akkor is megérte.
– Mintha múltkor azt mondta volna, hogy hat csatacirkálójuk volt – szólt közbe Lando.
– Most már hat van – bólintott Bel Iblis. – Akkor még csak öt volt.
– Aha – mondta erre Lando, és ismét hallgatásba süllyedt.
– Szóval ezután kezdték költöztetni a bázisukat? – kérdezte Han.
Bel Iblis egy pillanatig még nézte Landót, mielőtt odafordult volna Hanhoz.
– Igen, a mozgékonyság ekkor nyert különleges jelentőséget – igazította ki. – Bár azelőtt sem csak ücsörögtünk a fenekünkön. Ez a hely a... hányadik is... a tizenharmadik helyünk hét év alatt. Igaz, Sena?
– Tizennegyedik – válaszolta Sena. – Ha beleszámolja Warikot és a Mattri aszteroidán alapított bázist is.
– Akkor tizennégy – bólintott Bel Iblis. Valószínűleg észrevették, hogy itt minden épület kettős állapotú emlékező-műanyagból készült. Ez viszonylag megkönnyíti az összehajtogatást és a szállítást. – Kuncogott. – Bár megesett már, hogy visszafelé sült el a dolog. Egyszer a Lelmrán heves vihar kapott el bennünket, a villámok közel csaptak be, és az áramerősség azt idézte elő, hogy számos barakképület és célkereső központ összecsomagolódott. Olyan kis csinosra összehajtogatódtak, mintha születésnapi ajándékcsomagok, lennének, és majd ötven ember rekedt bennük.
– Csuda klassz móka volt – vetette közbe Sena szárazon. – Szerencsére senki sem halt meg, de az éjszaka nagy része ráment, mire mindannyiukat kiszabadítottuk. A vihar ráadásul mindvégig tombolt körülöttünk.
– A dolgok végül is hajnal felé rendeződtek el – vette át a szót újból Bel Iblis. – Másnap este mentünk tovább. Hát, igen.
A csapos kihozta a következő kört. Bel Iblis Bélcsavarónak nevezte az italt: egyfajta koréliai brandy valamiféle azonosíthatatlan, de nagyon fanyar gyümölcskivonattal. Nem olyasfajta ital, amire Han számított volna egy katonai táborban, de azért meg lehetett inni. A szenátor leemelt két poharat a tálcáról, és Han meg Sena felé nyújtotta, majd nyúlt a másik kettőért is.
– Nekem még van – hárította el Lando, mielőtt Bel Iblis felajánlhatta volna neki az egyiket.
Han haragos tekintettel bámult barátjára az asztal felett. Lando kifejezéstelen arccal, mereven ült a foteljében, és pohara félig telve állt mellette. Az első pohara. Han hirtelen rájött, hogy Landónak nem töltöttek már fél óra óta, mióta Bel Iblis idehozta őket. Elkapta Lando pillantását, és kérdőn felvonta szemöldökét. Lando visszanézett rá, még mindig rezzenéstelen arccal, aztán elkapta a pillantását, és kortyolt egyet az italból.
– Megközelítőleg egy hónappal Tangrene után történt – folytatta Bel Iblis –, hogy először találkoztunk Borsk Fey'lyával.
Han némi bűntudattal fordult vissza. Olyannyira belemerült Bel Iblis történeteinek hallgatásába, hogy teljesen megfelejtkezett arról, miért is indultak erre a küldetésre ő meg Lando. Talán ezért vetett Lando jeges tekinteteket az irányába.
– Igen... Fey'lya – mondta. – Milyen összeköttetésben áll vele?
– Határozottan kisebb mértékűben, mint amilyet Ő szeretne, efelől biztosíthatom – közölte Bel Iblis. – Fey'lya tett nekünk néhány szívességet a háborús évek nehéz perceiben, és úgy tűnik, azt hiszi, hálásnak kellene lennünk ezért.
– Miféle szívességeket? – firtatta Lando.
– Aprókat – felelte Bel Iblis. – A korai szakaszban segített egy ellátóvonalat kiépíteni New Covon keresztül, és egyszer előre jelzett néhány csatacirkálót, amikor a birodalmiak alkalmatlan pillanatban szaglásztak a rendszer körül. Ó, még némi botban tőkét is felhajtott nekünk, mely lehetővé tette, hogy hamarabb megvásároljuk a felszereléseket, mint ahogy egyébként tudtuk volna. Ilyesféle dolgokat.
– Szóval, mennyire hálásak neki? – folytatta rendületlenül Lando.
Bel Iblis halványan elmosolyodott.
– Vagy más szavakkal, mit akar tőlem Fey'lya?
Lando nem mosolygott vissza rá.
– Kezdetnek megteszi – bólintott.
– Lando! – szólt rá Han figyelmeztetőleg.
– Semmi baj, minden rendben – intette le Bel Iblis, de arcáról eltűnt a mosoly. – Bár mielőtt válaszolnék, szeretném ha beszélnének nekem az Új Köztársaság hierarchiájáról. Mon Mothma helyéről az új kormányban. Milyen kapcsolatban áll vele Fey'lya... ilyesfélékről.
Han vállat vont. – Ezek közismertek.
– Csak a hivatalos változat – felelte Bel Iblis. – Én viszont azt firtatom, milyenek a dolgok valójában.
Han Landóra pillantott.
– Nem értem – mondta.
Bel Iblis kortyolt egyet a Bélcsavarójából.
– Nos, akkor hadd legyek még közvetlenebb – mondta.
A folyadékot tanulmányozta a pohárban.
– Miben sántikál Mon Mothma valójábam?
Han érezte, amint harag szorítja össze a torkát.
– Erről beszélt Breil'lya? – érdeklődött. – Hogy Mon Mothma készül valamire?
Bel Iblis felemelte tekintetét a pohár szegélyéről.
– Ennek semmi köze a bothanokhoz – jelentette ki nyugodt hangon. – Most Mon Mothmáról van szó. Ennyi.
Han visszapillantott rá, és kényszerítette magát, hogy összeszedje a gondolatait. Akadt néhány dolog, amit nem szeretett Mon Mothmában – az igazat megvallva, nem is kevés. Kezdve például azzal, hogy Leiát szinte félholtra hajtotta, annyi diplomáciai munkát bízott rá. Mintha csak nem akarta volna, hogy a Jedi kiképzésre koncentráljon. És átadtak még egyéb dolgok is...
– Amennyire én tudom – felelte őszintén Bel Iblisnek. – Most semmi mással nem foglalkozik, csak az új kormány összeállításával.
– Melynek ő áll majd az élén?
– Talán nem kellene?
Valamiféle árnyék suhant át Bel Iblis arcán, aztán a férfi újra a poharára meredt. – Gondolom, ez elkerülhetetlen – motyogta. Egy pillanatig hallgatott. Aztán újra felpillantott, és úgy tűnt, lerázta magáról előbbi hangulatát. – Szóval azt állítják, hogy nemcsak névleg, de a valóságban is köztársasággá válnak?
– Igen, így mondanám – bólintott Han. – Mi köze ennek Fey'lyához?
Bel Iblis vállat vont.
– Fey'lya úgy véli, hogy Mon Mothma túl sok hatalmat gyűjt össze a kezében. Feltételezem, maguk nem értenek egyet ezzel a megállapítással.
Han habozott egy pillanatig.
– Nem is tudom – ismerte be. – De az biztos, hogy ne egyedül vezényli a parádét, mint ahogy a háború alatt tette.
– A háború még tart – emlékeztette Bel Iblis.
– Igen. Nos...
– Mit gondol Fey'lya, mit kellene tenni? – szólt közi Lando.
Bel Iblis ajka megrándult.
– Ó, Fey'lyának akad néhány meglehetősen egyéni, igencsak nem meglepő elképzelése a hatalom újra elosztásáról. Engedni kell, hogy beleszippantsanak a leveses tálba, és egymást taposva tolonganak a merítőkanál közelében.
– Különösen, ha azt állítják, hogy becses szövetségeseik vannak a nyertes oldalon – szögezte le Lando. – Ellentétben azokkal, akiket nem kívánok megemlíteni.
Sena felemelkedett a székéből, de mielőtt bármit is visszavághatott volna, Bel Iblis leintette.
– Kíváncsi rá, miért nem csatlakoztam a Szövetségesekhez? – kérdezte nyugodt hangon. – Miért választottam inkább a saját háborút a Birodalom ellen.
– Igen – válaszolt Lando, a másikhoz igazítva beszédét. – Kíváncsi vagyok.
Bel Iblis lassan, alaposan végigmérte.
– Számos okot sorolhatnék, amiért úgy éreztem, hogy jobb, ha független maradok – kezdte végül. – Elsőnek mindjárt itt a biztonság kérdése. Roppant sűrű kommunikáció folyik a Szövetség különféle egységei között; jelentős esélyt kínálnak a Birodalomnak, hogy elfogjon bizonyos lényeges információkat. Egy ideig úgy tűnt, hogy minden ötödik bázis pusztán a biztonsági intézkedések felületes betartása miatt került a Birodalmiak kezére.
– Akadtak problémáink – ismerte be Han. – De megoldottuk őket.
– Valóban? – vágott vissza Bel Iblis. – Mi van az információ-szivárgással, mellyel értesüléseim szerint jelenleg is szembe kell nézniük a Császári Palotában?
– Igen, tudunk róla – válaszolta Han. Furcsán érezte magát, akár egy gyerek, akit leszidták, mert nem fejezte be házi feladatát. – Akadnak embereink, akik kivizsgálják.
Jobban tennék, ha nem csupán kivizsgálnák – figyelmeztetett Bel Iblis. – Ha a birodalmi hivatalos közlemények elemzései helyesek, ennek az információforrásának saját neve van. Delta Forrás... és ráadásul közvetlenül a főadmirálisnak jelent.
– Oké – vágott közbe Lando. – Ennyit a biztonságról. Halljuk a többi indokot!
– Nyugi, Lando! – szólt rá Han szigorú tekintettel. – Ez nem kihallgatás és nem is...
Bel Iblis kézmozdulata félbeszakította.
– Köszönöm, Solo, de képes vagyok magam indokolni a cselekedeteinket – közölte a szenátor. – És szíves örömest meg is teszem... amikor úgy érzem, hogy az idő alkalmas rá.
Landóra, majd az órájára pillantott.
– Viszont most éppen egyéb kötelességeimnek kell eleget tennem. Későre jár, és tudom, hogy mióta földet értetek, nem jutott időtök kipihenni magatokat. Irenez egy üres tiszti barakkba vitette a csomagjaitokat a leszállóhely közelében. Attól tartok, nem túl tágas, de bízom benne, hogy elég kényelmesnek fogjátok találni. – Felállt. – Talán később, vacsora után folytathatjuk a beszélgetést.
Han Landóra pillantott. Milyen nagyszerű időzítés, sugározta a másik arckifejezése, de megtartotta magának a gondolatait.
– Jól hangzik – felelte Han Bel Iblisnek mindkettőjük nevében.
– Helyes – mosolyodott el Bel Iblis. – Szükségem van Senára, de kifelé menet megmutatjuk az utat a szállásotokhoz. Hacsak nem óhajtjátok, hogy vezetőt adjak mellétetek.
– Meg fogjuk találni – biztosította Han.
– Rendben. Valaki majd értetek megy vacsora előtt. Addig is viszlát.
A szállásukig vezető út felét hallgatásba burkolózva tették meg, végül Lando szólalt meg.
– Folytatni akarod ezt a szarakodást?
– Miféle szarakodást? – morogta Han.
– Hát, hogy keményen megszólsz, amiért nem hajbókolok a cimborád, a szenátor előtt – válaszolta Lando. – Fejezd be, kérlek, beszélnünk kell!
Han egyenesen előreszegezte a pillantását.
– Te, pajtás nemcsak, hogy nem hajbókoltál, de egyenesen modortalanul viselkedtél – szólalt meg csípős hangon. – Láttam én már Csubit rossz hangulatban, de még ő is udvariasabban viselkedik nálad.
– Igazad van – ismerte be Lando. – Dühöngsz még egy darabig, vagy hajlandó, leszel meghallgatni az indokaimat?
– Ó, ez igazán érdekesen hangzik – jegyezte gúnyosan Han. – Jó okod van rá, hogy faragatlan légy a korábbi Birodalmi Szenátorhoz, mi?
– Hazudott nekünk, Han – jelentette ki komolyan Lando. – Legalábbis nem a teljes igazságot mondta el.
– Úgy?! – vágott vissza Han. – És ki mondta, hogy mindenről be kell számoljon az idegeneknek?
– Ő hozott ide bennünket – csattant fel Lando. – Miért tette, ha utána hazudozik?
Han a szeme sarkából haragos pillantást vetett barátjára... és felháborodásában csak most vette észre a feszültség ráncait Lando arcán. Bármire is céloz, komolyan gondolja.
– Oké – bólintott, és kicsit nyugodtabb hangon folytatta. – Miről hazudott?
– Ez a tábor például – mondta Lando; a legközelebbi épületre mutatva. – A Szenátor azt állította, hogy sokszor költözködtek... Tizennégy táborhelyre hét év alatt, emlékszel? De ez a tábor már több mint fél éve itt áll?
Han szemügyre vette az épületet, amint elhaladtak mellette. Látta a kisimult éleket, ott ahol az emlékező-műanyag összehajlik, és az alap megviselt állapotát...
– Van itt még más is – folytatta Lando. – A főhadiszállás társalgója, ahonnan jövünk... Észrevetted, miféle dekorációikat alkalmaznak? Tucatnyi szobor szétszórva a bokszok közötti párkányokon, plusz rengeteg fénycső. És ez még mind semmi ahhoz képest, amit a falakra aggattak. Egy valódi, antik ismétlőegység lóg a bárpult fölött, és egy hajónapló a bejárat mellett...
– Én is láttam – szakította félbe Han. – Mit akarsz mindezzel mondani?
– Azt, hogy a hely nem ügy néz ki, mint amit az észleléstől számított három percen belül fel lehet pakolni és eltűnni vele – szögezte le nyugodt hangon Lando. – Többé már nem. Az ember nem válik ilyen puhánnyá és kényeskedővé, ha még mindig jelentős támadásokat indít birodalmi támaszpontok ellen.
– Talán úgy döntött, hogy elrejtőzködik egy kicsit. – töprengett Han. Védenie kellett Bel Iblist, és ez, a szerep kezdett egy kicsit kényelmetlenné válni.
– Lehetséges – vont vállat Lando, – Ebben az esetben az a kérdés, hogy miért?
Han belülről harapdálta az ajkát. Megértette, hova akar Lando kilyukadni, és rájött, hogy igaza van.
– Úgy gondolod, igaz, hogy egyezséget kötött Fey'lyá-val?
– Ez a nyilvánvaló válasz – helyeselt józanul Lando. – Hallottad, hogyan beszélt Mon Mothmáról... mintha bármelyik nap arra számítana, hogy az Császárrá kiáltatja ki magát. Fey'lya hatása talán?
Han átgondolta a dolgot. Még mindig őrült elgondolásnak tűnt, de már csöppet sem annyira, mint első hallásra. Bár ha Fey'lya azt gondolja, hogy hat csatacirkálóval puccsot hajthat végre, akkor kellemetlen meglepetésben lesz része.
Másrészt viszont...
– Álljunk csak meg egy pillanatra, Lando, ez egyszerűen őrültség! – mondta. Ha összeesküvést szőnek Mon Mothma ellen, akkor miért hoztak ide bennünket?
Lando halk sziszegéssel engedte ki a levegőt a fogai között.
– Nos, ezzel elérkeztünk a dolog legrosszabb részéhez, Han, öreg cimbora. Nevezetesen, ahhoz, hogy a barátod, a szenátor tökéletes hamisítvány... és az, hogy minket idehoztak, csak egy nagyszabású birodalmi svindli.
Han félig lehunyta a szemét.
– Nem tudlak követni.
– Gondold csak végig! – noszogatta Lando, lehalkítva hangját, amint az egyik épület sarkán egyenruhás férfiak fordultak be és indultak a másik irányba. – Garm Bel Iblis, akit halottnak hittek, hirtelen visszatért a halálból? És nemcsak hogy élve tért vissza, de saját hadserege élén? Egy olyan seregnek az élén, melyről egyikünk sem hallott sohasem?
– Igaz, de Bel Iblis nem volt éppen remete – mutatott rá Han. – Rengeteg hologram és feljegyzés készült róla, miközben felnőttem. Rengeteg erőfeszítésbe kerülne, hogy egy hozzá ennyire hasonló külsejű és viselkedésű embert szerezzenek.
– Ha meglennének azok a felvételeid, könnyű lenne azonosítani – érvelt Lando. – De most csak az emlékképeidre támaszkodhatsz. Nem kerülhet túl nagy erőfeszítésbe egy meglehetősen hasonlító másolatot szerezni. Tudjuk, hogy ez a támaszpont több mint egy éve áll már itt, lehet, hogy másvalakik elhagyták, és így nem lehetetett nehéz az álhadsereget összehozni. Legalábbis nem a Birodalom számára.
Han a fejét rázta.
– Hamis nyomón jársz, Lando. A Birodalom nem lenne hajlandó ekkora erőfeszítésekre csupán a mi kedvünkért.
– Talán nem – mondta Lando. – Lehet, hogy Fey'lya érdekében cselekszenek, és mi csak véletlenül keveredtünk bele.
Han a homlokát ráncolta.
– Fey'lya érdekében?
– Naná – felelte Lando. – Kezdve a Birodalom ravasz fogásával, Ackbar bankszámlájával. Ez gyanúba keverte Ackbart és megérlelte a helyzetet, hogy valaki letaszítsa őt magas pozíciójából. Itt lép be Fey'lya; meggyőzve, hogy a legendás Garm Bel Iblis és a mögötte álló magán-hadsereg támogatását élvezi. Fey'lya igyekszik hatalomra jutni, az Új Köztársaság hierarchiája összekuszálódik, és míg senki sem figyel, a Birodalom megindul, egy-két területet visszaszerez. Gyors, tiszta és egyszerű.
Han felhorkant:
– Ezt hívod te egyszerűnek, mi?
– A főadmirálissal van dolgunk, Han – emlékeztette Lando. – Bármi lehetséges.
– Igaz, nos az, hogy lehetséges, még nem jelenti azt, hogy valószínű – vágott vissza Han. – Ha cinkelt kártyával játszanak, miért hoztak ide bennünket?
– Miért ne? A jelenlétünk abszolút nem sérti a terveiket, Még lehet, hogy segíti is kissé. Megmutatják nekünk a felállást, visszaküldenek bennünket, mi elmondjuk, mit hallottunk Fey'lyáról, Mon Mothma pedig hajókat rendel vissza, hogy kivédjen egy olyan puccskísérletet, mely sosem történik meg. Még nagyobb lesz a felfordulás, még több szektor marad védelem nélkül, melyet a birodalmiak bekebelezhetnek.
Han a fejét rázta.
– Szerintem te csak képzelődsz.
– Lehetséges – mondta komoran Lando. – És az is lehet, hogy te fektetsz túlzott bizalmat egy halott koréliai szenátor szellemébe.
Elérték a szálláshelyüket: a barakk a két sorban sorakozó 5x5 méter alapterületű épületek közé tartozott.
Han beütötte a Senától kapott zárkombinációt, és beléptek.
A szállásukat olyan csupaszon és egyszerűen rendezték be, hogy a legszükségesebb igényeket is csak alig-alig elégítette ki. Egyetlen szobából állt, egyik oldalán főzőfülkével, a másikon pedig ajtóval, mely valószínűleg a fürdőszobába nyílt. Egy barna összecsukható asztal, egy híradós állvány és két divatjamúlt, hatalmas, szürke szövettel behúzott szék foglalta éra helység nagy részét No meg két doboz, amelyek összehajtogatott ágynak tűntek, és amelyeket éjszakára csak az asztal helyére lehetett fektetni.
– Barátságos – jegyezte meg Lando.
– Jól látható: össze lehet pakolni és kihajózni három percen belül – vágta rá Han.
– Egyetértek – bólintott Lando. – Ez pont olyan, mint amilyennek a klubnak kellene lennie. Csakhogy egyáltalán nem ilyen!
– Esetleg kitalálták, hogy berendeznek legalább olyan épületet, amely nem úgy fest, mintha a Clone Háborúból került volna ide – vetette fel Han.
– Esetleg – vont vállat Lando. Leguggolt az egyik mellé, és alaposan szemügyre vette a kárpitrész szegélyét. – Valószínűleg valamelyik csatacirkálóból szed ki őket. – Próbaképpen bedugta az ujját a szürke borítás alá. – Úgy tűnik, mégcsak nem is párnázták ki jobban mielőtt ráhúzták volna ezt a... – Hirtelen elnémult, az arca megkeményedett.
– Mi a baj? – kérdezte Han.
Lando lassan megfordult, hogy szembenézzen vele.
– Ez a szék – suttogta – alul nem szürke. Kék-arany színű.
– Oké – mondta rosszalló hangsúllyal Han. – És akkor?
– Hát nem érted? A flotta nem kék-arany színűre festi a katonai gépek belsejét. Soha nem is volt kék-arany színű. Sem a Birodalom, sem az Új Köztársaság, sem a Régi Köztársaság idejében... egyetlen időszakot kivéve.
– Melyik az? – sürgette Han.
Lando mély lélegzetet vett.
– A Katana Flotta idején.
Han csak bámult rá, és mellkasát jeges érzés szorította össze. A Katana Flotta...
– Ez nem lehet igaz, Lando – motyogta. – Biztosan tévedsz.
– Nem tévedek, Han – rázta a fejét Lando. Mélyebbre nyúlt az ujjával, és eléggé felhajtotta a szürke anyagot ahhoz, hogy megmutassa az alatta megbúvó borítást.
– Egyszer teljes két hónapot töltöttem a Sötét Erő tanulmányozásával, Ez az, semmi, kétség.
Han rámeredt a fakó kék-arany anyagra, és hitetlenkedés töltötte el. A Katana Flotta. A Sötét Erő. Mely több mint félévszázada eltűnt... és most hirtelen rábukkantak.
Lehetséges.
– Valami kézzelfoghatóbb bizonyítékra lenne szükségünk – morogta Landónak. – Ez önmagában még nem elég.
Lando bólintott, félig-meddig továbbra is a megrázkódtatás hatása alatt állt.
– Ez megmagyarázná, miért tartottak minket egész ideúton a Lucky Lady fedélzetén – mondta. – Nem lettek volna képesek elrejteni a tényt, hogy a csatacirkálójuk csupán kétezer főnyi legénységgel üzemel a normális tizenhatezer helyett. A Katana Flotta.
– Körül kellene néznünk az egyik hajó belsejében – vetette fel Han. – Az azonosítókód, amit Irenez küldött... feltételezem, nem vetted fel?
Lando mély lélegzetet vett, és úgy tűnt rögtön szétrobban.
– Talán tudnánk rekonstruálni – közölte. – Azonban ha egy csöpp eszük is akad, a beléptető kódjuk különbözik a kiléptetőtől. Azt azonban nem gondolom, hogy fel kellene jutnunk magára a hajóra; elég ha közelebbről szemügyre vehetem a főhadiszállás társalgójának falán függő ismétlőegységet.
– Oké – bólintott Han zordan. – Menjünk, és találjunk ki valamit, hogy megnézhesd.
Csupán néhány percbe tellett, mire újra visszaértek a főhadiszállás társalgójába. Han fél szemmel a gyalogosokat és az elhaladó járműveket figyelte, és reméli hogy elég korán érnek oda ahhoz, hogy a helyiség még üres legyen. Meglehetősen trükkös dolog lesz közelebbről megvizsgálni az ismétlőpanelt anélkül is, hogy a bárban egy rakás ember üldögél, akinek nincs jobb dolga, mint figyelni, mi történik körülöttük.
– Mit keresünk pontosan? – kérdezte, amint megpillantották az épületet.
– A hátulján lennie kell néhány csatlakozónak – mondta Lando. – És ott vannak a gyártási számok is.
Han bólintott. Szóval le kell venniük a falról. Óriási.
– Honnan tudsz ennyi mindent a flottáról?
– Mint mondtam, rengeteget tanulmányoztam a történetét – súgta vissza Lando. – Ha mindenáron tudni akarod, egy üzletben átvertek egy odavezető térképpel... még amikor használt hajókkal kereskedtem. Arra gondoltam, ha eleget megtudok róla ahhoz, hogy szakértőnek tűnjek, talán el tudom sózni a térképet valaki másnak és így visszakapom a pénzemet.
– És sikerült?
– Tényleg tudni akarod?
– Azt hiszem, nem. Készülj, jelenésünk van.
Szerencséjük volt. A bárpultoson és néhány hatástalanított, a bárpult mögött ácsorgó, kiszolgáló droidon kívül a helység kihalt volt.
– Legyenek ismét üdvözölve, uraim – köszöntötte őket a bárpultos. – Mivel szolgálhatok?
– Valami olyasmit kérünk, amit magunkkal vihetnénk a szállásunkra – felelte Han, egy gyors pillantással felmérvén a férfi mögötti polcokat. Bő választékban sorakoztak ott az italok: jó százféle különböző formájú és méretű üveg kellette magát. De akadt ott egy ajtó is oldalt, mely talán valami apró raktárba nyílt. Ez a legjobb esélyük.
– Biztos nincs kéznél valamilyen Vistulo konyakja...
– Azt hiszem, akad valahol – válaszolta a bárpultos hátrapillantva a választékra. – Igen, ott van.
– Milyen évjáratú? – érdeklődött Han.
– Hát... – A csapos odavitte az üveget.
– Negyvenkilences.
Han grimaszt vágott.
– Nincsen negyvenhatos, igaz? Esetleg valahol a hátsó szobában elrejtve?
– Nem hinném, de megnézem – felelte beleegyezően a csapos, és az ajtó felé vette az irányt.
– Megyek én is – ajánlotta fel Han. Átbújt a bárpult alatt. – Ha nincs negyvenhatos, talán lesz valami más ami ugyanúgy megteszi.
Egy pillanatig úgy tűnt, a csapos ellent akar mondani de mivel mindkettőjüket látta már, amint korábban barátságosan iszogattak magával Bel Iblissel, nem tiltakozott. És egyébként is, Han már félúton járt a raktár felé.
– Gondolom, semmi akadálya – motyogta.
– Nagyszerű – felelte Han, kitárta az ajtót, és maga elé engedte a mixert.
Nem volt tisztában azzal, mennyi időre lehel szüksége Landónak, hogy levegye az ismétlőpanelt a falról, átvizsgálja és vissza is akassza. Abból az elgondolásból kiindulva, hogy jobb, ha biztosra megy, a negyvenhatos Vistulo utáni kutatást sikerült ötpercesre nyújtania, Végül aztán jóindulatúan beérte helyette egy negyvennyolcas Kibsháéval. A csapos elgondolkozva indult meg kifelé, és Han követte.
Lando ugyanazon a helyen állt, ahol Han és a csapos hagyta, kezét a pulton nyugtatta, arcán feszültség tükröződött. És erre jó oka volt. Néhány lépéssel mögötte kezét a fegyvere tusán tartva Irenez állt.
– Nocsak, helló, Irenez – szólalt meg Han, próbálván a legártatlanabb arckifejezést ölteni. – Vicces, hogy épp itt találkozunk.
Ám fáradozása feleslegesnek bizonyult.
– Nem is olyan vicces – vágott vissza csípősen az asszony. – Sena megbízott, hogy tartsam magukon a szemem. Megtalálták, amiért jöttek?
Han Landóra pillantott, látta az apró biccentést.
– Igen, azt hiszem – válaszolta.
– Örömmel hallom. Menjünk ki!
Han odanyújtotta az üveg Kibsháét a csaposnak.
– Tartsa meg – mondta neki. – Úgy tűnik, a partit lefújták.
Kívül egy ósdi ötszemélyes lánctalpas várt rájuk.
– Befelé! – reccsent rájuk Irenez a jármű hátsó ajtajára mutatva.
Han és Lando engedelmeskedtek. Belül az egyik utasülésen rá nem jellemző merevséggel Sena Leikvold Midanyl üldögélt.
– Uraim – szólalt meg komolyan, amikor beszálltak. – Üljenek le, kérem. – Han helyet foglalt az egyik széken, és Sena felé fordította.
– Már itt a vacsoraidő?
– Irenez, ülj a vezetőfülkébe! – utasította Sena, mit sem törődve a megjegyzéssel. – Vezess körbe a táborban! Mindegy, hogy merre.
Irenez csöndben előrement, és egy enyhe rándulással már el is indult a lánctalpas.
– Nem maradtak valami sokáig a szobájukban – kezdte Sena.
– Nem emlékszem, hogy a szentár említett volna olyasmit, hogy bezárkózva kell üldögélnünk – vágott vissza Han.
– Valóban nem – ismerte el Sena. – Másrészt viszont egy jól nevelt vendégnek tudnia kellene, hogy kíséret nélkül nem illik kóborolni az ilyen kényes területen.
– Elnézést – védekezett Han, igyekezett minden szarkazmust száműzni a hangjából. – Nem sejtettem, hogy a szeszesital titkos hadianyag. – Kipillantott az ablakon. – Ha a szállásunkra szíveskedik visszavinni bennünket, rossz úton haladunk.
Seria a férfi arcát tanulmányozta egy pillanatig.
– Azért jöttem, hogy szívességet kérjek maguktól.
Erre aztán Han végképp nem számított, és beletelt kis időbe, mire visszanyerte a hangját.
– Miféle szívességet?
– Azt szeretném, ha beszélnének Mon Mothmával. Megkérnék őt és a Tanácsot, hogy szólítsák fel Bel Iblist, hogy csatlakozzon az Új Köztársasághoz.
Han vállat vont. Ezért hozták volna ide őt és Landót.
– Nincs szüksége speciális felszólításra a csatlakozáshoz. Mindössze annyit kell tennie, hogy felveszi a kapcsolatot valakivel a Tanácsból és felajánlja a szolgálatait.
Egy izom megrándult Sena arcán.
– Attól tartok, hogy a szenátor ecetében nem lenne ilyen egyszerű a dolog – vélte. – Nem a csatlakozás a probléma, hanem az újracsatlakozás.
Han fölvont szemöldökkel Landóra pillantott.
– Nocsak – jegyezte meg óvatosan.
Sena felsóhajtott, félig elfordult, és kibámult az ablakon.
– Régen történt – kezdte. – Mielőtt még a Birodalom ellen harcoló különféle ellenállócsapatok hivatalosan a lázadók Szövetségébe tömörültek volna. Tudnak valamit a történelemnek erről az időszakáról?
– Csak ami a hivatalos feljegyzésekben áll – felelte Han. Mon Mothma és az alderaani Bail Organa összeszedték a három legnagyobb csapatot, és meggyőzték őket arról, hogy szövetségbe tömörüljenek. Ezután már az egész dolog lavinaszerű növekedésnek indult.
– Hallottak valaha az első egyezményről?
– Persze. Koréliai Szerződés a neve. – Han elhallgatott. – A Koréliai Szerződés?
– Igen – bólintott – Sena. – Bel Iblis szenátor volt az és nem Mon Mothma aki meggyőzte a lázas ellenálló csapatot, hogy üljenek össze egy találkozóra. És az is ő volt, aki a védelmüket szavatolta.
A lánctalpasban egy hosszú pillanatig csak a hajtóművek zümmögése hallatszott.
– Mi történt akkor? – kérdezte végül Lando.
– Őszintén szólva... Mon Mothma kezdte átvenni dolgok irányítását – folytatta Sena. – Bel Iblis Szenátor viszont sokkal jobb stratéga és taktikus volt nála meg a többi lázadó generálisnál és admirálisnál is. De Mon Monthma lelkesítően tudott beszélni, és könnyen együttműködésre bírta a különféle csapatokat és fajokat. Fokozatosan ő lett a Lázadás legszembetűnőbb alakja, míg Organa és a Szenátor egyre inkább háttérbe szorultak.
– Kemény megpróbáltatást jelenthetett ez egy olyan embernek, mint Bel Iblis – vélte Lando.
– Valóban – bólintott Sena. – De értsék meg, nem csupán a büszkeség vezette rá, mikor megvonta támogatását. Bail Organa erős mérséklő hatást gyakorolt Mon Mothmára, egyike volt azon keveseknek, akiket tisztelt és akikben eléggé bízott ahhoz, hogy komoly figyelmet szenteljen rájuk. Miután a Halálcsillag támadásakor Bail Organa az Alderaanon elesett, nem maradt senki, aki átvette volna helyét és szembe szállt volna Mon Mothmával. Egyre több és több hatalmat ragadott magához, és a Szenátor kezdett gyanakodni, hogy csak azért vágyik a Császárt elűzni, hogy saját maga álljon a helyébe.
– Így aztán kilépett a Szövetségből, és megkezdte saját háborúját a Birodalom ellen – fejezte be Lando. – Te tudtál erről, Han?
– Sosem hallottam róla – rázta a fejét Han.
– Nem vagyok meglepve – jegyezte meg Sena. – Talán maguk nagy hírverést csapnának egy ilyen jelentősegű szövetséges elveszítésekor? Különösen a háború közepén?
– Valószínűleg nem – ismerte be Han. – Inkább az a furcsa, hogy több csapat nem lépett ki magukkal együtt. Mon Mothma elég erőszakos tud lenni, ha akar.
– A háború alatt soha nem is volt kétséges, hogy ki a főnök – tette hozzá szárazon Lando. – Egyszer láttam, hogyan táncoltatja vissza Ackbar admirálist és Madine tábornokot azok kedvenc tervétől, csak mert úgy döntött, hogy neki nem tetszik.
Han Senára pillantott, hirtelen eszébe jutott valami.
– Ezért szüntették be támadásaikat a Birodalom ellen? Hogy készen álljanak Mon Mothma ellen, ha az Új Köztársaságot diktatúrára változtatná?
– Pontosan – felelte Sena. – Nem egészen három éve költöztünk ide Peregrine Nestbe, felfüggesztettünk mindenfajta akciót, kivéve az utánpótlásszerző rajtaütéseket, és minden eshetőségre számolva hozzáláttunk a taktikai, tervek kidolgozásához. És vártuk a Szenátor győzedelmes visszatérését. – Az arcán újra megrándult az izom. – Elég hosszú ideje várunk.
Han kipillantott az ablakon a mellettük elmaradó táborra, és tompa érzés járta át. A legendás Bel Iblis szenátor... aki vár, hogy visszatérjen a hatalomba, és ez sosem fog bekövetkezni.
– Erre nem fog sor kerülni – mondta Senának csendesen.
– Tudom. Mélyen a lelkében a Szenátor is így érzi.
– Csak éppen nem tudta félretenni a büszkeségét, elmenni Mon Mothmához és megkérni, hogy fogadják vissza – bólintott Han. – Így aztán rávette magát, hogy maga kérjen meg bennünket.
– A Szenátornak ehhez semmi köze – szakította félbe élesen Sena. – Azt sem tudja, hogy beszélek magukkal. Ez egyedül az én felelősségem.
Han habozott egy pillanatig.
– Persze – mondta aztán. – Rendben.
Sena a fejét rázta.
– Sajnálom – mentegetőzött. – Nem akartam magára förmedni.
– Nem történt semmi – nyugtatta meg Han, némi rokonszenvvel. A nő a lehető legnagyobb jóindulattal jár el, tette logikus, mégis úgy érzi, árulást követ el. Egy kósza emlékkép ugrott be: Luke arckifejezése közvetlenül Yavin és az első Halálcsillag csatája előtt. Amikor azt gondolta, hogy Han meglép és cserben hagyja őket...
– Han – szólt oda csöndesen Lando.
A pilóta a barátjára pillantott, és lerázta magáról a múlt képeit. Lando emlékeztetőül enyhén felvonta a szemöldökét...
– Alkut kötünk magával, Sena – jelentette ki Han visszafordulva. – Beszélünk Mon Mothmával az szenátorról, maga pedig a Katana flottáról mesél nekünk.
Sena arca megkeményedett.
– A Katana Flottáról?
– Ahonnan a hat csatacirkálójuk származik – tette hozzá Lando. – Ne is fárassza magát tagadással... jól megnéztem az ismétlőpanelt, amely a társalgóban lóg a bár fölött.
Sena mély lélegzetet vett.
– Nem, erről semmit sem mondhatok.
– Miért nem? – firtatta Lando. – Mindannyian azon vagyunk, hogy újra szövetségesek legyünk nem?
Kellemetlen bizsergés futott végig Han gerincén.
– Hacsak nem ígérték oda Fey'lyának a flottát.
– Semmit sem ígértünk Fey'lyának – utasította el határozottan Sena. – Nem mintha nem kérte volna.
Han grimaszt vágott.
– Szóval puccsra készül.
– Egyáltalán nem – rázta a fejét Sena. – Fey'lya akkor sem tudná, hogy mit kezdjen holmi katonai puccsal, ha azt szépen becsomagolva, tálcán nyújtanák át neki. Meg kell érteniük, hogy a bothanok politikai és meggyőző hatásban gondolkoznak, nem katonai erőben. Legfőbb céljuk, hogy úgy éljék le az életüket, hogy mind több és több ember figyeljen arra, amit mondanak. Fey'lya azt hiszi, hogyha ő lesz az, aki a Szenátort visszahozza az Új Köztársaságba, az hatalmas lépést jelent számára.
– Különösen akkor, ha Ackbar nem fáradozik azon, hogy szembehelyezkedjen vele – tette hozzá Han.
Sena bólintott.
– Igen, ez egy másik jellegzetes bothan lépés. Azt a bothan vezetőt, aki hibázik, mindig megtámadják azok, akik át akarják venni a helyét. A régmúltban a támadást szó szerint kellett érteni... kések meg ilyesmik, és a összecsapás rendszerint halállal végződött. Most már ez inkább szóbeli párbajra módosult. Úgy vélem, ez haladás.
– Csakhogy Ackbar nem bothan – jegyezte meg Lando.
– A módszer más fajokra is könnyedén adaptálható.
Han felmordult.
– Micsoda nagyszerű szövetségesek: csak leszúrják a bűnbakot, vagy be is segítenek a ballépésébe?
– A banki átutalásra gondol? – Sena a fejét rázta. – Nem, kétlem, hogy az Fey'lya műve lenne. A bothanok többnyire nem vállalják annak a kockázatát, hogy saját maguk terveljenek ki összeesküvést. Szeretnek más emberekből hasznot húzni.
– Inkább dögevők, mintsem vadászok – jegyezte meg Han keserűen. Valószínűleg ez a magyarázata, hogy miért nem kedvelte, sosem Fey'lyát és csapatatát. – Szóval, akkor mit csinálunk vele?
Sena vállat vont.
– Mindössze annyit kell tenniük, hogy tisztázzák Ackbart. Amint sebezhetetlenné válik, Fey'lya visszakozni fog.
– Remek – morogta Hah. – A probléma csak annyi, hogy a főadmirális ott a Birodalom élén nemigen hagy nekünk időt.
– És ha nekünk nem, akkor maguknak sem – tette hozzá Lando. – A sértett méltóságot félre kell tenni, Sena, a Szenátor jobban tenné, ha szembenézne a valósággal. Maguk kicsiny, elszigetelt csapatot alkotnak, kezükben a Katana Flottával, és a közelben a Birodalom leskelődik új csatahajókra éhesen. Abban a pillanatban, ahogy a főadmirális rájön, hogy önök mivel bírnak, magukra hozza az egész Birodalmi Flottát, mielőtt kettőt pislantanának. Hozzák át a Katana Flottát az Új Köztársaságba, és hősökké válnak. Ha túl sokáig várnak, mindent elveszíthetnek.
– Tudom – felelte Sena alig hallhatóan.
Han elgondolkozva fűzte össze az ujjait, és várt...
– Tulajdonképpen nem tudjuk merre rejtőzik a flotta. – folytatta a nő. – A csatacirkálóink egy furcsa embertől származnak, aki azt állítja, hogy olyan tizenöt évvel ezelőtt bukkant rájuk. Vékony, az átlagosnál alacsonyabb termetű, olyan menyétképű. Rövid, őszes hajú és mélyen barázdált arcú, bár gyanítom, hogy ezek a jegyek inkább valamiféle múltbeli betegségnek vagy sérülésnek tudhatok be, semmint tulajdonképpeni életkorának.
– Hogy hívják? – kérdezte Han.
– Nem tudom. Sosem említette. – Újra elhallgatott, aztán folytatta. – Szereti a szerencsejátékokat. Az összes találkozónk a Coral Vanda fedélzetén történt, rendszerint játékasztaloknál. Úgy tűnt, a személyzet ismeri, bár az, ahogy a pénzt szórta, nem mindennapi. A krupiék rendszerint gyorsan felismerik a veszteseket.
– A Coral Vanda fedélzetén? – kérdezte Han.
– Egy tenger alatti luxuskaszinó a Pantolominon. – vágta rá Lando. – Három- és hétnapos körutakat tesz a északi kontinens mentén elterülő zátonyok között. Mindig is szerettem volna eljutni oda, de sosem akadt rá lehetőségem.
– Hát akkor most lesz – nyugtatta meg Han. Senára nézett. – Azt hiszem, a következő kérdés az, hogyan jutunk ki innen.
– Ez nem jelent problémát – sóhajtott a nő némi feszültséggel a hangjában. Majd második szándékkal hozzátette: – Elintézem, hogy a Harrier visszavigye magukat New Covra. Mikor akarnak indulni?
– Azonnal – vágta rá Han, és látva Sena arckifejezését, így folytatta: – Nézze, bármikor indulunk is, maga úgyis némi magyarázattal tartozik majd a Szenátornak. Versenyt futunk a Birodalommal, néhány óra is sokat jelenthet.
– Azt hiszem, igazuk van – ismerte be kelletlenül Sena. – Irenez, vigyél a hajójukhoz! Ott majd elrendezem a dolgokat.
Kiderült, hogy nem szükséges át szólni engedélyért a Lady Luckra. A hajó feljárójánál ott állt Bel Iblis Szenátor, nyilvánvalóan rájuk várva.
– Hello, Solo, Calrissian – elmosolygott, amint Han és Lando kiléptek a járműből. – Nem találtam magukat a szállásukon, és úgy gondoltam, biztos idejöttek. Látom, jól gondoltam.
Pillantása Han válla fölött Senára vetődött; aki ekkor bukkant elő a lánctalpasból. Újra Hanra pillantott... és a könnyed mosoly nyomban eltűnt az arcáról.
– Sena? Mi folyik itt?
– Tudnak a Katana Flottáról, parancsnok – szólalt meg halkan a nő, és Han mellé lépett. – És... és beszéltem nekik a kapcsolatunkról.
– Értem – biccentet Bel Iblis. – Így aztán távoznak. Megpróbálják rávenni a Sötét Erőt, hogy segítse az Új Köztársaságot.
– Így van, uram – felelte Han ugyanolyan hangon. – Szükségünk van azokra a hajókra... égető szükségünk. De legalább annyira szükségünk van jó harcosokra is. És jó parancsnokokra!
Egy hosszú pillanatig Bel Iblis csak bámult rá.
– Nem fogok koldusként Mon Mothmához oldalogni és könyörögni, hogy fogadjon vissza – jelentette ki végül.
– Jó oka volt rá, hogy otthagyja az egészet – folytatta kitartóan Han. – Ugyanígy vissza is térhetne. A Bel Iblis újból Senára pillantott.
– Nem. – A Szenátor a fejét rázta. – Sokan tudják, mi történt közöttünk. Vén bolondnak néznének. Vagy koldusnak.
Pillantása Han mögé esett, és tekintetével lassan végigpásztázta a Peregine Nest épületeit.
– Nincs semmim, amivel előhozakodhatnék, Solo – mondta, és hangjában mintha megbánás csengett volna.
– Egykoron olyan flottáról ábrándoztam, mely versenyre kelhetett volna a legjobbakkal az Új Köztársaságban. Egy flottáról meg egy sorsdöntő győzelemről a Birodalom felett. Mindezzel magam mögött, talán tiszteletben és méltósággal térhettem volna vissza. – Megrázta a fejét. – De amivel mi itt rendelkezünk, azt aligha lehetne támadóerőnek minősíteni.
– Lehet, hogy így van, de hat csatacirkáló nem olyasvalami, amit egy kézlegyintéssel el lehet intézni. – vetette közbe Lando. – Sem az eddigi harci teljesítményük. Felejtse el egy percre Mon Mothmát... az Új Köztársaság minden katonai személyisége örömmel üdvözölné a maga visszatérését.
Bel Iblis felhúzta a szemöldökét.
– Talán így van. Azt hiszem, érdemes elgondolkodni a dolgon.
– Különösen azért, mert egy főadmirális áll a Birodalom élén – mutatott rá Han. – Ha elkapja önt itt egyedül, nem ússza meg.
Bel Iblis feszülten mosolygott.
– Ez nekem is eszembe jut, Solo. Naponta többször is.
Felegyenesedett.
– A Harrier fél óra múlva indul, hogy Breil'lyát visszaszállítsa New Covba. Utasítom őket, hogy vigyék magukkal önöket és a Lady Luckot is.
Han és Lando összenéztek.
– Gondolja, hogy biztonságos lenne New Covba visszamenni, uram? – kérdezte Han. – Lehet, hogy a birodalmiak még a közelben ólálkodnak.
– Nem lesznek ott. – Bel Iblis magabiztosnak hangzott. – Hosszú ideje tanulmányozom a birodalmiak taktikáját. Nem számítanak arra, hogy ilyen hamar újra felbukkanunk, és ettől függetlenül sem engedhetik meg, hogy bárhol sokáig időzzenek. Ráadásul mindenképpen; oda kell mennünk... Breil'lya ott találkozik a hajójával.
Han bólintott, és eltöprengett azon, vajon miféle jelentést ad majd Breil'liya a főnökének, amikor visszaér Coruscantba.
– Rendben. Nos... azt hiszem, jobb lesz, ha felkészítjük a hajót.
– Örömömre szolgált, hogy láthattam, Solo. Remélem, találkozunk még.
– Biztos vagyok benne, uram – erősítette meg Han, és megrázta a feléje nyújtott kezet.
A Szenátor Lando felé biccentett. – Minden jót, Calrissian – köszönt el. Elengedte Han kezét, megfordult, és elsietett a barakkok irányába.
Han figyelte, és közben igyekezett rájönni, hogy vajon csodálja-e a Szenátort vagy pedig sajnálja. Hiábavaló feladat volt.
– A poggyászunk a szálláson maradt – emlékeztette Senát.
– Idehozatom, amíg maguk felkészítik a hajót. – A nő Hanra pillantott, a szeme parázs tűzzel izzott fel. – Azonban szeretném, ha egyvalamit nem felednének – szólalt meg halálos komolysággal. – Most távozhatnak. De ha bármiképpen elárulják a Szenátort, meghalnak. Ha szükséges, saját kezűleg ölöm meg mindkettőjüket.
Han állta a nő tekintetét, de nem tudta, mit válaszoljon. Említse meg esetleg, hogy támadták már meg fejvadászok, birodalmi rohamosztagok és kínozták már a nagy Darth Vader utasítására. Egy fenyegetés olyasvalaki szájából, mint Sena, kissé nevetséges ahhoz, hogy komolyan vegye.
– Tudomásul vettem – felelte ünnepélyesen. – Nem fogom átejteni.
Mögülük a hátsó zsilipnyílás felől egymáshoz súrlódó fém nyikorgása hallatszott. A Lady Luck pilótafülkéjének tetején keresztül ott ahol a csatacirkáló hatalmas teste körül látszottak a csillagok hirtelen sok-sok külön álló fénycsík töltötte be az eget.
– Újra úton – szólalt meg Lando, hangjában beletörődéssel. – Hogy hagyhattam, hogy rávegyél ilyen őrültségekre?
– Mert kettőnk közül te vagy a tisztességes – vont vállat Han, és tekintetét végigfuttatta a Lady Luck műszerein. Nem sok néznivalója akadt, mivel a hajtóművek és a legtöbb rendszer csupán készenléti állapotban várakozott. – És mert te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy meg kell tennünk. Előbb-utóbb a Birodalom rájön, hogy a Katana flottát megtalálták, és ők is elkezdik keresni. És ha előttünk találnak rá, akkor nagy bajba kerülünk.
Csend lett: jól tudták két napot fognak kuksolni a hiperűrben, míg a Harrier New Cov felé repíti őket. Nem mintha oda szándékoztak volna menni. Bel Iblis nem volt hajlandó elárulni annak az ostoba Peregrine Nest bázisnak a pozícióját...
– Aggódsz Leiáért, igaz? – törte meg a csendet Lando.
– Nem lett volna szabad elengednem – morogta Han. – Valami baja történt. Érzem. Az a hazug kis idegen átadta a Birodalomnak; vagy a főadmirális ismét túljárt az eszükön. Nem tudom, de valami történt.
– Leia tud vigyázni magára. – jegyezte meg csendesen Lando. – És még a főadmirálisok is hibázhatnak néha.
Han a fejét rázta.
– Már hibázott Sluis Vannál, Lando. Nem fog még egyszer. A Falconba mernék fogadni, hogy nem. Lando vállon veregette.
– Ugyan már, pajtás, nem segít, ha ezen tépelődsz. Két napot kell agyon ütnünk valahogy. Nyissunk ki egy csomag kártyát!
A főadmirális kétszer is átolvasta a jelentést, mielőtt a csillogó szemét Pellaeonra emelte volna.
– Jótáll a jelentés a megbízhatóságáért, kapitány?
– Amennyire egy olyan jelentésért tenném, amelyik Birodalmi ügynöktől származik – válaszolta kitérően Pellaeon. – Ez a bizonyos csempész az elmúlt tíz évben ötvenkét jelentést küldött, melyből negyvennyolc helytállónak bizonyult. Azt mondanám, hogy hihető.
Thrawn tekintete visszavándorolt Pellaeonra.
– Endor – mormolta, mintegy magának. – Miért épp az Endor?
– Nem tudom, uram – felelte Pellaeon. – Talán szükségük volt egy helyre, ahol elrejtőzhetnek.
– Ewokok között? – horkant fel gúnyosan Thrawn. – Ez lenne csak az igazi elszántság. Nem számít. Ha a Millennium Falcon ott van, akkor Leia Organa Solo is. Riadóztassa a navigációt és a gépházat: azonnal indulunk az Endor felé.
– Igenis, uram. – bólintott Pellaeon, és máris bepötyögte a parancsokat. – Hozassam ide Khabarakhot Nystaóból.
– Igen. Khabarakhot. – Thrawn elgondolkozva ejtette ki a nevet. – Figyelje csak meg az érdekes időzítést, kapitány. Khabarakh egyhónapi távollét után tér vissza Honoghra, ugyanakkor indul el Solo és Organa Solo titkos küldetésre. New Cov és Endor felé. Véletlen lenne csupán?
Pellaeon feszülten figyelt.
– Nem tudom követni, uram.
Thrawn halványan elmosolyodott.
– Úgy vélem, kapitány, hogy ellenségeink körében újkeletű fortélyosság bukkant fel. Tudták, hogy a kudarcot vallott kashyyyki akció egyetlen életben maradottjának visszatérése magára vonja majd a figyelmemet. Ezért úgy rendezték a szabadon bocsátását, hogy egybeessen saját küldetésükkel, abban a reményben, hogy én túlságosan elmerülök az ügyben ahhoz, hogy őket észrevegyem. Kétségem sincs afelől, hogyha megtörjük Khabarakhot, számos olyan dolgot hallunk majd tőle, mely számtalan óránkat rabolja majd el, mire bebizonyítjuk, hogy nem helytálló. – Thrawn újra felhorkant. – Ne hozassa! Hagyja csak ott, ahol van. Tájékoztassa a noghri uralkodót azon döntésemről, miszerint engedélyezem számukra a kétnapos nyilvános megszégyenítést, azután tetszésük szerint végrehajthatják a kihallgatás szertartását. Lényegtelen, hogy milyen haszontalan információkat ismer, Khabarakh kínhalálával a Birodalmat fogja szolgálni. Kézzelfogható leckeként szolgálhat fajának.
– Igenis, urain. – Pellaeon habozott. – Ha szabadna megjegyeznem, úgy vélem, hogy az efféle drasztikus pszichológiai agymosás igencsak távol esik a Lázadók eddig megszokott mentalitásától.
– Egyetértek – felelte Thrawn zordan. – Mely még inkább arra utal, hogy bármit is keressen Organa Solo az Endoron, sokkal fontosabb a Lázadók háborús erőfeszítései számára, semmint csupán egyszerű rejtekhely biztosítása Organa Solónak.
Pellaeon a gondolataiba merült, igyekezett rájönni, mi lehet az Endoron, ami akárkinek jól jönne.
– A Halálcsillag-tervből visszamaradt anyagok talán? – kockáztatta meg.
– Annál sokkal értékesebb – rázta fejét a főadmirális. – Talán olyan információ, amit a Császár vitt magával a sírba. Információ, amiről azt hiszik, hogy visszanyerhetik.
És ekkor Pellaeon megértette.
– A tantiss-hegyi raktárház pozíciója.
Thrawn bólintott.
– Ez az egyetlen dolog, ami szerintem megér ennyi erőfeszítést. Mindenesetre, olyan kockázat ez, amit nem engedhetünk meg magunknak. Még nem.
– Egyetértek – Pellaeon visszajelző táblája felcsipogott, jelezve, hogy a navigáció és a gépház készen állnak.
– Induljunk?
– Amint önnek megfelel, kapitány.
Pellaeon a kormányos felé biccentett.
– Vigyen ki minket innen. Az irányt a navigáció adja meg.
Alattuk a bolygó beleveszett a messzeségbe, miközben elsődleges prioritású jelentés érkezett. Pellaeon kihúzta, és beleolvasott.
– Főadmirális? Jelentés az Adamanttól az Abregado rendszerből. Elfogták Talon Karrde egyik teherhajóját. Az előzetes kihallgatás átirata rögtön érkezik. – Összevonta szemöldökét miközben a végét nézte. – Eléggé rövid, uram.
– Köszönöm – bólintott Thrawn csendes elégedettséggel, miközben átkapcsolta saját monitorára a jelentést. Még olvasta, mikor a Chimera fénysebességre ugrott; Nagyon, nagyon gondosan olvasta.
Mara sohasem járt még ezelőtt az Abregado-rae Űrrepülőtéren, azért miközben az utcán sétált, megállapította, hogy teljes mértékben megérdemli azt a rossz hírnevet, amelyet kivívott.
Nem mintha egyből látszott volna rajta. Épp ellenkezőleg, a hely maga rendesnek, majdhogynem fájdalmasan tisztának mutatkozott, bár az antiszeptikus tisztaságot kormányzati rendelet eredményezte, nem pedig a lakosok őszinte óhaja. Meglehetősen békésnek is tűnt, akár az űrkikötők általában, lévén, hogy rengeteg egyenruhás őrjáratozott a leszállóhelyek körül.
A csillogó felszín alól azonban előbukkant a rothadás. Megmutatkozott ez a helyiek alattomos viselkedésében, az egyenruhás biztonságiak lelketlen magatartásában és a civilruhás, de nyilvánvalóan biztonsági feladatokat ellátó fickók sóvár pillantásaiban. Az egész űrteret – talán az egész bolygót – szögesdrótokkal és robbanóanyagokkal tartották össze.
Egy kicsinyes, totalitárius rezsim és az előle elszántan menekülő néptömeg. Olyasfajta hely, ahol bárki elárul bárkit egy menetjegy áráért, csakhogy szabadulhasson innen. Ami azt jelenti, hogyha bárki a lakosok közül rájönne arra, hogy a biztonságiak orra előtt egy csempészhajó csücsül, Mara tíz lépést sem tenne meg, és máris az egész hely a nyakába szakadna.
Egy kopott ajtó felé tartott, mely fölött megviselt, tábla jelezte, hogy ez a 21-es leszállóhely. Remélte, hogy nem csapdába sétál. Igazán nem szívesen fejezné be földi pályafutását egy efféle ocsmány helyen. Az ajtó nyitva állt.
Mély lélegzetet vett, és a látótávolságon belül császkáló két őrre pillantva belépett.
Igen, az Etherway várakozott itt; ugyanolyan kopottnak és elaggottnak tetszett, mint amikor Fynn Torve itt hagyta ugyanennek a kikötőnek a 63-as dokkjában. Mara fürgén körbepillantott, ellenőrizte a dokk minden rését és szögletét, felfegyverzett, lesben álló egységet keresve. Végül tekintete megállapodott a sötét hajú fiatalemberen, aki a teherhajó leeresztett rámpája mellett egy széken ücsörgött. Fesztelen viselkedése ellenére sem tudta magát teljesen függetleníteni az őt körülvevő katonás légkörtől.
– Hello! – kiáltotta a fickó, és leeresztette az adattárat, amit olvasott. – Szép az időnk a repülésre. Hajót óhajt bérelni?
– Nem – válaszolta Mára, és úgy közeledett az illetőhöz, hogy igyekezett egyszerre minden irányba figyelni.
– Inkább vásárló kedvemben vagyok. Különben is, miféle járgány ez a repülő kalapdoboz?
– Egy Harkners-Balix 903-as – válaszolta a másik rosszul eljátszott sértett büszkeséggel. – Tényleg repülő kalapdoboz.
Nem volt valami nagy színész, de láthatóan élvezetét lelte a romantikus kalandban. Mara összeszorított foggal csöndes átkot szórt Torve fejére, amiért épp ezt a nevetséges azonosító-eljárást dolgozta ki.
– Inkább úgy fest, mint egy 917-es – morogta el a jelszó további részét kötelességtudóan. – Vagy még inkább mint egy 922-es.
– Nem, ez egy 903-as – tartott ki állítása mellett a férfi. – Higgyen nekem... ezekhez a típusokhoz a bácsikám készítette a leszállóegység tömítéseit. Kerüljön beljebb, és megmutatom, miről lehet megkülönböztetni.
– Ó, az nagyszerű lenne – mormolta Mara alig hallhatón, követte a férfit a feljárón.
– Örülök, hogy végre ideért – jegyezte meg a férfi a válla fölött, amint a feljáró tetejére értek. – Már kezdtem azt hinni, hogy elkapták.
– Ez még mindig megtörténhet, ha nem fogja be a száját – mordult rá Mara. – Csak csöndesen, értette?
– Oké, oké – biztosította a lányt. – Az összes MSE droidját elküldtem takarítómunkára a külső burkolat mellé. Ez kizárja az audióletapogatást.
Elméletileg, gondolta a lány. Ami viszont a gyakorlatot illeti... nos, ha a helyiek megfigyelés alatt tartják a területet, már amúgy is bajban vannak.
– Nem akadt semmi probléma, amikor kihozta a hajót a zárolt területről? – kérdezte.
– Szinte semmi – vont vállat a férfi. – Az űrkikötő főadminisztrátora közölte, hogy az egész eljárás módfelett szabálytalan, de ez engem nem hatott meg. – Elvigyorodott. – Bár szerintem attól a csúszópénztől, amit kapott, neki is elmúlhatott az okvetetlenkedő kedve. Apropó, a nevem Wedge Antilles. Solo kapitány barátja vagyok.
– Örülök, hogy megismerhettem – udvariaskodott Mara. – Azt hittem, Solo fog várni személyesen. Antilles a fejét rázta.
– Különleges megbízatással Coruscantra kellett mennie, így aztán engem kért meg, hogy ugorjak ide magáért. Úgyis kísérőfeladatot róttak ki rám, amit innen pár rendszernyire kell végrehajtanom, így aztán nem okozott problémát az ügy.
Mara gyorsan végigmérte a férfit. Testalkatából és stílusából ítélve...
– Maga B-szárnyú pilóta? – kockáztatta meg.
– X-szárnyú – igazította ki Wedge. – Vissza kell érnem, mire a konvojom bejezi a rakodást. Akarja, hogy kikísérjem innen?
– Kösz, nem – felelte Mara, és valahogy leküzdötte a késztetést, hogy gunyoros megjegyzést tegyen. A csempészet első szabálya, hogy észrevétlennek kell maradni, amennyire csak lehetséges, és ha ezt a harmadrangú űrkikötőt egy csillogó Új Köztársaság-i X-szárnyú csillaghajóval a sarkában hagyná el, nem minősülne túlságosan feltűnést kerülő viselkedésnek.
– Adja át Solónak a köszönetemet.
– Rendben. Ja, még valami – tette hozzá Antilles, mikor a lány már el akart lépni mellette. – Han rám bízta, hogy kérdezzem meg, nincs-e kedvük a társainak információkat eladni fürkész barátaikról?
Mara éles pillantást vetett rá.
– Fürkészbarátaikról?
Antilles vállat vont.
– Han mondta így. És azt is, hogy maga érteni fogja mit jelent ez.
Mara ajka megremegett.
– Pontosan értem. Mondja meg neki, hogy továbbítom az üzenetet.
– Oké. – Wedge habozott egy pillanatig. – Úgy hangzik, mintha igencsak fontos...
– Azt mondtam, továbbítom az üzenetet.
A férfi ismét vállat vont.
– Oké, csak a saját dolgommal törődöm. Jó utat!
Barátságos biccentéssel lesétált a rámpán. Félig-meddig még mindig csapdát sejtvén, Mara bezárta a hátsó zsilipet, és a hídra sietett.
Jó negyedórába került, mire lefuttatta a repülést megelőző teszteket, s majdnem ugyanennyi időbe, mire a légikikötő irányítója visszaigazolta a felszállást. A tolóhajtóművek segítségével simán kiemelkedett a dokkból, és kiröppent az űrbe.
Már csaknem elérte a szükséges magasságot ahhoz, hogy a fénysebesség alatti meghajtásra kapcsoljon, amikor a tarkója bizseregni kezdett.
– Ú-Óh – mormolta hangosan, futó pillantást vetve a kijelzőkre. Semmit sem látott, de a bolygóhoz ennyire közel ez semmit sem jelentett. Bármi ólálkodhat a horizonton túl egyszerű TIE-vadásztól kezdve egészen a birodalmi csillagrombolóig.
De talán nem állnak még teljesen készen...
A hajtóműveket a legnagyobb teljesítményre állította, érezte, ahogy belepréselődik az üléskárpitjába arra a pár másodpercre, míg a gyorsítást kiegyenlítő szerkezet működésbe nem lépett. Felháborodott kiáltás hallatszott az irányítótól a kommunikációs rendszeren keresztül. Mara nem foglalkozott vele, beprogramozta a számítógépet, s remélte, hogy Torve Karrde szabványos eljárását követte, amikor az Abregadóról startolt.
Így volt. Az innen kivezető ugrás tervét már kiszámították és betáplálták a navigációs komputerbe, mely csak arra vart, hogy aktiválják. Mara elindította a programot, s elvégezte mindazokat az apró módosításokat, amelyek az eltelt hónapok galaktikus elmozdulása szükségessé tett, aztán ismét kipillantott az előtéri hajóablakon.
Közvetlenül előtte épp ekkor emelkedett ki a horizont mögül egy Victory-osztályú csillagromboló masszív teste.
Egyenesen feléje tartott.
Egy hosszú pillanatig Mara csak ült, agya sorra vette a lehetőségeket, ám egész idő alatt tisztában volt azzal, milyen hiábavaló erőfeszítés is ez. A csillagromboló parancsnoka rendkívüli ügyességgel tervezte meg az elfogást: precízen számolta ki a relatív irányokat, az Etherway bolygótól mért távolságát; egyáltalán nem kínálkozott lehetőség arra, hogy Mara hosszabb ideig elkerülje a nagyobb hajó fegyvereit és a vonósugarát, vagy hogy fénysebességre gyorsítva elmeneküljön. Egy röpke pillanatig eljátszott a gondolattal, hátha a birodalmiak nem is őt üldözik, hogy valójában Antillesre vadásznak, aki a bolygón maradt. Ám a remény hamarosan szertefoszlott. Egyetlen X-szárnyú pilóta sem lehet annyira fontos, hogy egy Victory-osztályú csillagrombolót küldjenek utána. És ha mégis, nem lennének olyan amatőrök, hogy idő előtt lezárják a csapdát.
– Etherway teherhajó – reccsent egy hűvös hang a hangszóróból. – Itt az Adamant csillagromboló. Utasítom, hogy kapcsolja ki hajtóműveit, és készüljön fel bevontatásra.
Szóval erről van szó. Valóban őt keresik. Igen rövid időn belül a foglyuk lesz.
Hacsak...
– A mikrofonért nyúlt, és bekapcsolta.
– Adamant csillagromboló, itt az Etherway. – Gratulálok az éberségéhez! Már attól tartottam, át kell kutatnom a következő öt rendszert is, hogy találjak végre egy birodalmi hajót.
– Kapcsolja le az összes eltérítő rendszerét... – A hang a szabványszöveg felénél megakadt, mintha csak megkésve jutott volna el a beszélő tudatáig, hogy ez valami felettébb szokatlan válasz volt egy normális birodalmi fogolytól.
– Amint a fedélzetre érek, azonnal beszélni akarok a kapitánnyal! – folytatta Mara. – Össze kell hoznia egy találkozót Thrawn főadmirálissal, és el kell szállítania a Chimerához, bárhol található is az ebben a pillanatban. Ja, és tartsanak készenlétben egy vonónyalábot... semmi kedvem ezzel a monstrummal a magam erejéből landolni a hangárrekeszükben.
Ez már túl gyorsnak bizonyult a másik számára.
– Izé... Etherway teherhajó – próbálkozott újra.
– Tudja, mit... most rögtön adja a kapitányt! – szakította félbe Mara. Most ő kezdeményezett, és elhatározta, hogy ezt folytatja is, ameddig csak lehetséges. – Nincs senki a környéken, aki lehallgathatná a beszélgetést?
Egy pillanatig csend uralkodott. Mara folytatta útját a nagyobb hajó felé, halvány kétség furakodott gondolataiba. Nincs más mód, mondogatta magának makacsul.
– Itt a kapitány – reccsent egy új hang a hangszóróból.
– Ki beszél?
– Valaki, aki fontos információval kíván szolgálni Thrawn főadmirálisnak – felelte Mara áttérve az enyhén fennhéjázó hangsúlyra. – Jelen pillanatban önnek csupán ennyit szükséges tudnia.
Azonban a kapitányt nem lehetett olyan könnyedén megfélemlíteni, mint a fiatal tisztet.
– Úgy bizony – mondta szárazon. – Forrásaink szerint maga Talon Karrde csempészbandájának tagja.
– És úgy gondolja, hogy egy ilyen személy nem tud hasznos információt közölni a főadmirálissal? – vágott vissza a lány, hangjának fagyos színezetet adva.
– Ó, hát persze, hogy tud – válaszolta a kapitány. – Egyszerűen nem látom okát, miért kellene a főadmirálist egy egyszerű rutinkihallgatással zaklatnunk.
Mara ökölbe szorította a bal kezét. Mindenáron el kell kerülnie azt a fajta komplett agymosást, amire a kapitány utalt.
– Nem tanácsolnám – felelte, s hangjába beleszőtte a régi birodalmi udvartartás félig-meddig elfelejtett méltóságát és hatalmát. – A főadmirális rendkívül elégedetlen lenne magával. Rendkívül elégedetlen.
Pillanatnyi szünet. A kapitány nyilván felismerte, hogy többről van itt szó, mint amire gyanakodott. Arra ellenben mégsem szánta el magát, hogy meghátráljon.
– Engem parancsok kötnek – jelentette ki határozottan, – hogy kivételt tegyek magával, nem elégedhetek meg bizonytalan célzásokkal.
Mara összeszedte gondolatait. Elérkezett az idő, ennyi évig rejtőzködött a Birodalom és mindenki más elől, de most végül elérkezett az idő.
– Akkor továbbítson egy üzenetet a főadmirálisnak – javasolta. – Mondja meg neki, hogy az azonosító kódom: Hapspir, Barrini, Corbolan, Triaxis.
Pillanatnyi csend támadt, és Mara gyanította, hogy sikerült megtörnie a kapitány ellenállását.
– És a neve? – kérdezte a kapitány, hirtelen tisztelet teljessé váló hangon.
Az Etherway enyhen megrázkódott, amint az Adamant előgerendáihoz kapcsolódott. Fogoly lett; egyetlen út vezetett innen ki, hogy végigcsinálja, amit elkezdett.
– Mondja meg neki, hogy az a személy kíván beszélni vele, akit úgy ismer, mint a Császár Jobb Keze.
Őt meg az Etherwayt a fedélzetre vették, és kétkedő belenyugvással az egyik idősebb tiszt szállásán helyezték el... aztán úgy elhúztak Abregadóból, mint valami égő farkú mynock.
Marát magára hagyták a kabinjában; a nap hátralévő részében senkit sem látott, senkivel sem beszélt Az ételt egy SE4-es szolgáló droid hozta, ettől eltekintve az ajtót zárva tartották. Hogy a kényszerű egyedüllétet a kapitány parancsolta-e, vagy felsőbb utasítás rendelkezett efelől, azt Mara nem tudta megállapítani – legalább időt nyert, hogy megfelelő terveket szőjön.
Ugyancsak nem tudta azt sem, merre tartanak. A hajtóművek erőltetett hangjából úgy ítélt, hogy a 0,45-ös támadósebességénél jóval gyorsabban haladnak. Akár 05-tel is, ami azt jelenteni, hogy 127 fényévet tesznek meg egyetlen óra alatt. Mara egy ideig azzal foglalta le magát, hogy igyekezett kikövetkeztetni a csillagrendszert, amely fejé háládnak, de az idő múlásával a lehetőségek száma túlságosan is nehezen követhetővé vált, így felhagyott a játékkal.
Huszonnégy órával azután, hogy Abregadót maguk mögött hagyták, megérkeztek a találkozóra. Egy olyan helyre, amire Mara a legkevésbé sem számított. A legeslegutolsó helyre az egész galaxisban, ahová menni kívánt volna. Arra a helyre, ahol Mara életének értelme egyik másodpercről a másikra kihunyt.
Az Endorra.
– A főadmirális fogadja önt – közölte a rohamosztagosok vezetője. Félrelépett a nyitott ajtóból, és maga elé invitálta a lányt. Mara egy pillantást vetett a hallgatag noghri testőrre, aki a bejárat másik oldalán állt, majd belépett.
– Óh – szólalt meg csöndesen a szoba közepéin díszelgő parancsnoki központból egy hang, amelyre jól emlékezetett. Thrawn főadmirális a dupla vezérlőpult közepén ült, a ragyogó fehér egyenruha fölött vörös szemei a lányra villantak. – Lépjen beljebb!
Mara maradt, ahol állt.
– Miért hozatott az Endorra? – tudakolta.
A szúrós szempár összeszűkült.
– Tessék?
– Hallotta, mit mondtam – ismételte a lány. – Miért épp az Endorra? Ahol a Császár meghalt. Miért ezt a helyet választotta a találkára?
Úgy tűnt, a másik eltöpreng ezen.
– Jöjjön közelebb, Mara Jade.
A szavak parancsolóan hangzottak, és Mara megindult feléje, mielőtt még rájött volna, hogy mit is cselekszik.
– Ha tréfa akart lenni, akkor rossz ízlésre vall – Vágta Thrawn arcába. – Ha pedig próba, akkor essünk túl rajta.
– Egyik sem – felelte Thrawn. Kilépett a külső kör szerére, ott megállt. – A választást egy mindettől független ügy kényszerítette ránk. – Az egyik kékesfekete szemöldök kissé felemelkedett. – Vagy talán nem is teljesen független. Ezt majd még meg kell vizsgálni. Mondja csak, tényleg érzi itt a Császár jelenlétét?
Mara mélyen beszívta a levegőt, s érezte a borzongást, ahogy a levegő végigszaladt a tüdején, és a fajdalmát, amely egyidejűleg tűnt valóságosnak és képzeletbelinek. Látja vajon Thrawn, hogy ez a hely mennyire bántja őt? Kíváncsi volt rá. Mennyire telítik az Endor rendszert még mindig az emlékezés az érzések? Törődik egyáltalán azzal, ha igen?
Thrawn látja a kínját, ez biztos: Mara kiérezte abból, ahogyan a férfi ránézett. Hogy mit gondol róla, azzal nem igen törődött.
– Kézzelfoghatóan érzem a halálát – ismerte el – Nem kellemes. Essünk túl a dolgon, hogy elmehessek innen.
Thrawn szája sarka gúnyosan felhúzódott, mintegy válaszként a feltételezésre, miszerint Mara azt hiszi, hogy valaha is elhagyhatja majd a Chimerát.
– Jól van. Kezdjük talán néhánybizonyítékkal a kilétét illetően.
– Az Adamant kapitányának megadtam az azonosítási kódomat – emlékeztette.
– Ennek köszönheti, hogy itt van, nem pedig egy kihallgató cellában – válaszolta Thrawn, – A kód önmagában még semmit sem bizonyít.
– Rendben – szólt Mara. – Találkoztunk egyszer a Coruscanton a Birodalmi Palota új Nagytermének avatásán. Akkor az Uralkodó úgy mutatott be, mint Liannát, egyik kedvenc táncosnőjét. Később, a zárt körű rendezvényen felfedte kilétemet.
– És mi volt ez a zárt körű rendezvény?
– Magát léptette elő titokban főadmirálissá.
Thrawn elhúzta száját, de szemét egy pillanatra sem vette le Maráról.
– Mindkét ünnepségen fehér ruhát viselt – mondta –, amit egyetlen ékszer díszített. Mi volt az?
Marának vissza kellett gondolnia.
– Egy apró válldísz – motyogta lassan. – A bal vállamon. Ha jól emlékszem, egy Xyquine modell.
– Úgy van. – Thrawn előrehajolt, és megérintett egy gombot a vezérlőpulton. A szoba hirtelen megtelt válldíszek hologramjaival. – Itt van ezek között. Keresse meg.
Mara nyelt egyet, és lassan körbenézett. Mivel az Uralkodó kíséretéhez tartozott, szó szerint több száz ruhája akadt, amiben álcázhatta magát. Arra az egyetlen darabra visszaemlékezni...
Megrázta a fejét, igyekezett elhessegetni azt a kellemetlen bizsergő érzést az elméjéből. Valamikor csodálatos memóriával rendelkezett, és az Uralkodó ezt még csak tovább fejlesztette. A hely nyugtalanító légköre ellenére megkísérelte gondolatait a kívánt irányba terelni, erősen koncentrált...
– Az volt – mutatott az egyik arany és kék színű finom ötvösmunkára.
Thrawn arca rezzenéstelen maradt, de mintha nyugodtabban ült volna székében.
– Üdvözlöm az Uralkodó Kezét. – Még egyszer megérintette a gombot, és a vetített képek eltűntek. – Sokáig volt távol.
A fénylő szempár fürkészőn figyelte, a kimondatlan kérdés ott lebegett a levegőben.
– Miért jöttem volna vissza korábban? – kérdezte Mara. – Az egy szál főadmirálison kívül ki hitte volna el a kilétemet?
– Ez az egyetlen ok?
Mara elbizonytalanodott, érezte a bizalmatlanságot, Thrawn most már egy éve uralkodott, és ő mostanáig nem közeledett.
– Más oka is volt – mondta –, de erről most inkább nem beszélek.
Thrawn arca megmerevedett.
– Gondolom, arról sem akar beszélni, miért segített Skywalkernek elszökni Talon Karrdétól?
MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT.
Mara megmerevedett, nem volt biztos benne, hogy tényleg hallotta-e a hangot, vagy csak az agyában visszhangzottak a szavak. A furcsa bizsergés erősödött, és egy pillanatra látta az Uralkodó ráncos arcát. A kép egyre élesebb lett, a helyiség többi része elhomályosodott előtte.
Mély levegőt vett, és nyugalmat erőltetett magára.
Nem omolhat össze. Különösen nem itt, a főadmirális előtt.
– Nem az én ötletem volt, hogy futni hagyjuk – közölte.
– És nem tudta befolyásolni a döntést? – kérdezte Thrawn, felhúzva a szemöldökét. – Maga, az Uralkodó Jobb Keze?
– Ez a Myrkren történt – tiltakozott komoran Mara. – Egy bolygónyi ysalamiri fejtette ki rám a hatását. – Thrawn válla fölött a teremben elhelyezett ysalamirire pillantott. – Azt hiszem, tudja, milyen hatással vannak az Erőre.
– Ó, én azzal teljesen tisztában vagyok – bólintott Thrawn. – Éppen az a tény, hogy leárnyékolják az. Erőt bizonyítja, hogy valaki segített Skywalkernek. Tudnom kell, hogy maga Karrde volt-e az, vagy valamelyik embere.
Hogy tudja, kin kell bosszút állnia. Mara belenézett a fénylő, vörös szempárba, és most már emlékezett, miért csinált az Uralkodó főadmirálist ebből az emberből.
– Nem számít, hogy ki a felelős – váltott témát Mara. – Azért jöttem, hogy olyan üzletet ajánljak, ami kiegyenlíti a számlát.
– Hallgatom – bólintott Thrawn közömbös arccal.
– Azt akarom, hogy ne zaklassa tovább Karrdét és a szervezetét. Továbbá, vonja vissza a fejükre kitűzött vérdíjat minden Világban, ahol maga diktál. – Egy pillanatra elbizonytalanodott, de most nem szerénykedhet. – Valamint utaljon át három milliót Karrde nevére, amiből Birodalmi árucikkeket vásárolhat.
– Hm – szólt Thrawn, és ajkai szórakozott mosolyra húzódtak. – Attól tartok, hogy Skywalker nekem messze nem ér ennyit. Vagy nemcsak őt, de a Coruscantot is tálcán kínálja nekünk?
– Nem Skywalkerről vagy Coruscantról van szó – felelte Mara. – Én a Katana flottát ajánlom fel magának.
A szórakozott mosoly eltűnt.
– A Katana flottát? – ismételte csendesen Thrawn, és villogott a szeme.
– Igen, a Katana flottát – válaszolta Mara. – Vagy a Sötét Erőt; ha így jobban tetszik. Gondolom, hallott róla?
– Igen, hallottam. Hol van?
Megint a parancsoló hangon szólt; de ezúttal Mara felkészült rá. Nem mintha bármit is számított volna.
– Nem tudom – felelte. – Karrde viszont igen.
Egy hosszú percen át Thrawn némán figyelte.
– Honnan? – kérdezte végül.
– Egy csempészakciója rosszul sikerült – magyarázta a lány. – És néhány birodalmi osztag elől menekült. Nem maradt ideje az ugrás helyes kiszámítására. Belerohantak egy flottába, azt hitte, hogy csapda és megint ugrottak; majdnem tönkrement a hajó. Csak később jött rá, hogy mit is találtak.
– Érdekes – motyogta a főadmirális. – Mikor történt ez?
– Csak ennyit mondok, míg meg nem kötjük az üzletét – makacskodott Mara. Észrevette Thrawn arckifejezését – Ha arra gondol, hogy kihallgattat, kár a fáradtságért. Tényleg nem tudom, hol a flotta.
Thrawn kutatón meredt rá.
– És maga úgyis ellenállna a végsőkig – egyezett bele a férfi. – Rendben. Akkor azt mondja meg, hol van Karrrde.
– Hogy a Hírszerzés Őt vegye kezelésbe? – rázta meg a fejét Mara. – Nem. Visszamegyek hozzá, és megszerzem én az információt. Akkor aztán megállapodhatunk. Feltéve, ha tetszik a dolog.
Sötét árnyék borult Thrawn arcára.
– Ne higgye, hogy parancsolgathat nekem, Mara Jade – mondta csendesen. – Még magunk között sem.
Mara megremegett. Igen, tudta, miért lett Thrawnból főadmirális.
– Én az Uralkodó Jobb Keze voltam – emlékeztette, és megpróbált egy kis acélos keménységet vinni a hangjába, de maga is hallotta, hogy nem igazán sikerült. – Az ő nevében beszéltem... és még a főadmirálisoknak is meg kellett hallgatniuk.
Thrawn gúnyosan elmosolyodott.
– Tényleg. A memóriája nem működik igazán jól. Uralkodó Jobb Keze. Ha már megszületett a döntés, maga nem volt több, mint holmi különleges futár.
Mara rámeredt.
– Talán a maga memóriáját kellene felfrissíteni, Thrawn főadmirális – vágott vissza. – Az egész Birodalmat keresztülutaztam az ő nevében, fontos politikai döntéseket hoztam, ami kormányok sorsát változtatta meg...
– Az Ő akaratát hajtotta végre – szakította félbe Thrawn élesen. – Semmi több. Hogy maga tisztábban hallotta a parancsait, mint a többiek, az már nem számít... Akkor is csak az Ő döntéseit továbbította.
– Mit jelent az, hogy a többiek? – prüszkölt Mara. – Egyedül én voltam...
Elhallgatott. Thrawn arcára pillantott... és egyre növekvő dühe hirtelen elpárolgott.
– Nem, ez nem lehet.
Thrawn megvonta a vállát.
– Azt hisz, amit akar, de ne akarjon másokat félrevezetni a felnagyított emlékeivel arról, hogy maga milyen fontos szerepet töltött be. – A vezérlőpulthoz nyúlt, és lenyomott egy billentyűt. – Kapitány? Mi a helyzet a fedélzetre küldött csoporttal?
A válasz nem hallatszott, de Marát nem is érdekelte, mit csinálnak Thrawn emberei. A főadmirális téved. Nem lehet igaza. Hát nem maga az Uralkodó adta neki az Uralkodó Jobb Keze címet? Nem ő maga hozta Coruscantra és foglalkozott vele, tanította meg, hogyan állítsa szolgálatába gyenge képességeit?
Nem hazudott neki. Nem tette volna meg.
– Nem, ennek semmi értelme – mondta Thrawn. Felnézett Marára. – Nem tudja véletlenül, miért jöhetett Leia Organa Solo az Endorra?
Mara nagy nehezen elterelte gondolatait a múltról.
– Organa Solo itt van?
– A Millennium Falcon, legalábbis – felelte komoran Thrawn. – És fogalmunk sincs, hogy ő hol lehet. Ha itt van egyáltalán. – Visszafordult a pulthoz. – Jól van, kapitány. Hozzák a hajót a fedélzetre! Talán ha közelebbről megvizsgáljuk, okosabbak leszünk.
A kapitány vette a parancsot, és kijelentkezett.
– Rendben, Uralkodó Jobb Keze – mondta, és ismét Marára pillantott. – Megegyeztünk. A Sötét Erőt cserébe Karrde életéért. Mennyi időbe telik, hogy visszaérjél Karrde bázisára?
Mara egy pillanatra elbizonytalanodott; de ez az információ nem sokat mondhat a főadmirálisnak.
– Az Etherway-en nagyjából három nap. Két és fél ha belehúzok.
– Tanácsolom, hogy húzzon bele – felelte Thrawn. – Mivel pontosan nyolc nap áll rendelkezésére, hogy még szerezze az információt és visszahozza nekem.
Mara rámeredt.
– Nyolc nap? De hát...
– Nyolc nap. Vagy én keresem meg, és a saját módszereimmel csikarom ki belőle az adatokat.
Egy sor lehetséges válasz futott át Mara agyán, de még egy pillantás a piros szemekbe, és inkább csendben maradt.
– Megteszem, amit tudok – bólintott. Megfordult és elindult kifelé a teremből.
– Biztos vagyok benne – szólt utána a főadmirális. – És aztán leülünk és hosszasan elbeszélgetünk azokról az évekről, amit a Birodalomtól távol töltött... és arról, hogy miért tartott olyan sokáig a visszatérése.
Pellaeon mereven nézte parancsnokát, szíve hangosan vert.
– A Katana flotta? – ismételte meg óvatosan.
– Így mondta az Uralkodó ifjú Jobb Keze – válaszolta Thrawn. Szeme mereven figyelte az egyik kijelzőt. – Természetesen elképzelhető, hogy hazudik.
Pellaeon mechanikusan bólintott, a lehetőségeket latolgatta.
– A Sötét Erő – motyogta a régi becenevet, és figyelte milyen visszhangot keltenek benne a szavak. – Tudja, hogy valaha arról álmodtam, hogy én fogom megtalálni?
– A maga korában majdnem mindenki ezt tette – válaszolta Thrawn szárazon. – Rendesen beszerelték azt a nyomsávjelzőt?
– Igen, uram. – Pellaeon tekintete végigfutott a szobán, és érdeklődve pihent meg a szobrokon, amiket ma állított ki Thrawn. A Sötét Erő. Majdnem ötvenöt éve, hogy elveszett. És most elérhető közelségbe került...
Hirtelen összevonta a szemöldökét. A szobrok közül néhány nagyon ismerősnek tűnt.
– Ezek azok a darabok, amik a Rendili StarDrive irodáit és Flotta tervezőrészlegét díszítették, amikor a Katanán dolgoztak – válaszolta Thrawn a kimondatlan kérdésre.
– Értem – felelte Pellaeon. Mély levegőt vett, és kelletlenül terelte vissza gondolatait a valósághoz. – Gondolom, tudja, uram, milyen valószínűtlen, amit Jade állít.
– Hát persze, hogy valószínűtlen – bólintott Thrawn, és fényes szemével Pellaeonra pillantott. – Mégis igaz.
Megnyomott egy gombot, és a kiállítás egy része eltűnt.
– Nézze!
Pellaeon odafordult. Ugyanaz a kép látszott, amit Thrawn néhány nappal korábban mutatott neki: az a három csatacirkáló, ami a Lady Lucknak és annak az azonosítatlan teherszállítónak a New Cov-i menekülését fedezte...
Hirtelen levegő után kapkodott, amint a gyanú bele hasított.
– Azok a hajók?
– Igen – felelte Thrawn komor hangon. – Egy közönséges és egy távirányítható csatacirkáló között nem sok különbség akad, de ha tudjuk, mit kell keresni, akkor könnyű észrevenni.
Pellaeon a hologramra meredt, azon erőlködött, hogy összerakja a részleteket.
– Engedelmével, főadmirális, annak semmi értelme sincs, hogy Karrde eladja ezeket a hajókat annak a hitehagyott koréliainak.
– Egyetértek – bólintott Thrawn. – Nyilvánvaló, hogy azon a csempészhajón még valaki más is rájött, mibe botlottak. És mi meg fogjuk találni azt a valakit.
– Lehet valami támpont?
– Néhány. Jade szerint birodalmi osztagok elől menekültek egy elfuserált akció alkalmával. Valahol rögzítve van minden ilyen eset; összevetjük azzal, amit Karrde múltjáról tudunk, és meglátjuk, mi sül ki. Jade azt is elmondta, hogy a második ugrás alkalmával súlyosan megsérült a hajó. Ha valamelyik nagyobb kikötőbe kellett vinniük megjavíttatni, akkor erről is akad adatunk.
– Azonnal ráállítom a Hírszerzést – bólintott Pellaeon.
– Jó. – Thrawn tekintete egy pillanatra elkalandozott. – És azonnal lépjen kapcsolatba Niles Ferrierrel.
Pellaeon kutatott az emlékezetében.
– Ő az a hajótolvaj, akit azzal bízott meg, hogy a koriéliai bázisát felkutassa?
– Igen, ő az – helyeselt Thrawn. – Mondja meg neki, hogy hagyja a koréliait, és inkább Solóra meg Calrissianra figyeljen. – Felhúzta a szemöldökét. – Különben is, ha a koréliai tényleg csatlakozni akar a Lázadókhoz, milyen jobb ajándékot hozhatna, mint a Katana flottát?
A komm megszólalt.
– Igen? – szólt bele Thrawn.
– Uram, a célpont fénysebességre ugrott – jelentette a hang. – A nyomsávjelző tiszta jeleket ad; elvégezzük a közelítést.
– Jól van, hadnagy – felelte Thrawn. – Még ne bajlódjanak a közelítéssel. – Legalább még egyszer irányt változtat, mielőtt az igazi cél felé fordulna.
– Igen, uram.
– Viszont azt sem hagyhatjuk, hogy nagyon elhagyjon bennünket – magyarázta Thrawn Pellaeonnak, miközben a kommon babrált. – Jobban teszi, ha visszatér a hajóhídra, kapitány, és mozgásba lendíti a Chimerát.
– Igenis, uram. – Pellaeon habozott. – Azt hittem, hagyunk neki időt, hogy megtalálja számunkra a Katana helyét.
Thrawn kifejezése megkeményedett.
– Ez a lány már nem tartozik a Birodalomhoz, kapitány – mondta. – Csak el akarta hitetni velünk, hogy visszatér... talán még ő maga is elhitte. Erről azonban szó sincs. Nem számít. Elvezet bennünket Karrdéhoz, és az a fontos. És akkor vele meg azzal a koréliai renegáttal már két nyomunk is lesz a Katana flottához, így vagy úgy, de megtaláljuk.
Pellaeon bólintott, és érezte ahogy újra elhatalmasodik benne az izgalom, bárhogyan erőlködik is, hogy elfojtsa. A Katana flotta. Kétszáz csatacirkáló várja valahol, hogy a Birodalom rátegye a kezét...
– Az az érzésem, főadmirális – jegyezte meg –, hogy a végső csapásunk a Lázadókra nem várat már magára sokáig.
Thrawn elmosolyodott:
– Úgy hiszem, kapitány, nem fog csalatkozni az érzéseiben.
Már kora reggel óta az asztal mellett ültek a maitrakh házában, térképeket és ábrákat tanulmányozva. Olyan terven törték a fejüket, ami több, mint egy újabb ötlet arra nézvést, hogy hogyan adják meg magukat. Végül nem sokkal dél előtt, Leia megálljt parancsolt.
– Én ezt nem bírom tovább nézni – mondta Csubakkának, szorosan behunyta a szemét, és hüvelykujjával sajgó halántékát dörzsölgette. – Menjünk ki egy kicsit.
Csubakka dörmögve ellenkezett.
– Természetesen veszélyes lehet – ismerte el Leia fáradtan. – De az egész falu tudja, hogy itt vagyunk, és még senki sem jelentette a hatóságoknak. Nyugi, minden rendben lesz...
Odalépett az ajtóhoz, kinyitotta, és kilépett. Csubakka dörmögve követte.
Ragyogó idő volt, csak egy-egy felhő homályosította el néha a napot. Leia felnézett a tiszta égre, és hirtelen önkéntelenül is összerezzent, mert teljesen meztelennek érezte magát. Tiszta ég, fel, egészen az űrig... de aztán elmúlt a kellemetlen érzés. Kevéssel éjfél előtt a maitrakh a csillagromboló távozásának hírét hozta. Leia és Csubakka távcsövön keresztül nézték a felszállást, Khabarakh letartóztatása óta ez volt az első lehetőségük; már-már úgy festett a dolog, hogy előbb-utóbb lebuknak, amikor a főadmirális hirtelen távozott.
Váratlan ajándék, amit Leia nem is tudott másképpen fogadni, mint gyanakodva. Abból, ahogy a főadmirális a dukhában beszélt, arra következtetett, hogy addig marad itt, amíg Khabarakh megalázása véget nem ér, utána pedig a hajón hallgatják ki a szerencsétlen sorsú noghrit. Talán meggondolta magát, és a helyi hagyományokkal mit sem törődve korábban vitte vissza Khabarakhot. A maitrakh azonban azt állította, hogy Khabarakh még mindig ott raboskodik közszemlére kitéve Nystao közepén.
Lehet, hogy hazudott. Vagy neki hazudtak. Ha azonban a főadmirális gyanakodott, és ezért hazudott a maitrakhnak, akkor miért nem rohanták már le őket a birodalmi csapatok?
Thrawn azonban főadmirális, és rendelkezik mindazzal a ravaszsággal, kifinomultsággal és taktikai zsenialitással, amit a rang megkíván. Lehet, hogy egy agyafúrt, gondosan felállított csapdáról van szó, és ha valóban az, nagy az esélye, hogy egészen addig nem veszi észre, amíg be nem zárul körülötte.
Abbahagyni! – parancsolt magára határozottan. Semmi jóra sem vezet, ha elhiszi a főadmirálisok tévedhetetlenségéről alkotott meséket. Még egy főadmirális is követhet el hibát, különben is számos oka lehet annak, hogy miért hagyta el Honoghrot. Talán az Új Köztársaság ellen indított hadjárat során Valami rosszul alakult, ezért máshol akadt rá szükség. Az is lehet, hogy egyszerűen egy rövid küldetésre ment, és néhány napon belül visszatér.
Akárhogyan is, most kell támadniuk. Csak találnának valamit, amire lecsaphatnának.
Csubakka valami javaslatot dörmögött mellette.
– Nem – rázta meg a fejét Leia: – Semmivel sem lenne jobb, mintha nyíltan megtámadnánk a repülőteret. A lehető legkevesebb kárt kell tegyük Nystaóban és a lakosokban!
A vuki türelmetlenül morgott.
– Nem tudom, mi mást tehetnénk – vágott vissza Leia. – Csak azt tudom, hogy az öldöklés és a rombolás nem oldana meg semmit, ugyanott tartanánk, mint amikor idejöttünk. Semmi esetre sem győzné meg a noghrikat, hogy mellénk kell állniuk.
Kinézett. A házakon túl a távoli hegyeket és a szélben hajladozó barna kholmfüvet látta. Egy tucatnyi fertőtlenítő droid keményen dolgozott odakinn, zömök, dobozszerű testük csillogott a napfényben. Negyed köbméternyi földet lapátoltak, fel egy-egy harapásra, keresztülvezették a belsejükben valamilyen furcsa szerkezeten, majd hátul kiengedték immár, mint megtisztított anyagot. Ily módon hárították el lassan, de biztosan Honoghr feje fölül a pusztulás fenyegető veszélyét... és állandóan emlékeztették a népet – ha egyáltalán szükség volt még erre, – a Birodalom jóindulatára.
– Lady Vader – szólalt meg egy recsegő hang közvetlenül mögötte.
Leia felugrott.
– Jó reggelt, maitrakh – szólt megfordulva, és egy bólintással köszöntötte a noghrit. – Remélem, jól érzi magát ma reggel?
– Nem vagyok beteg – hangzott a rövid válasz.
– Remek – felelte Leia kicsit sután.
A maitrakh annál udvariasabb volt, semhogy, egy sértő szót is kimondjon, de érezni engedte, hogy nem érzi magát nyerő helyzetben. Megvetés, sőt talán halál is vár a családjára, ha a főadmirális megtudja, mit követett el Khabarakh. Leia tudta, pusztán idő kérdése és az idős nő rájön, hogy a legkisebb rossz, amit tehet, ha az idegeneket kiadja a Birodalomnak.
– A tervükkel – kérdezte a maitrakh – hogy állnak?
Leia Csubakkára nézett.
– Haladunk – válaszolta. Bizonyos értelemben igazaj volt: a felmerülő ötletek elvetése is tekinthető, egyfajta haladásnak. – Azonban még sok minden hátravan.
– Igen – bólintott a maitrakh. Kinézett az épületeken túlra. – A droidja sok időt tölt a többi géppel.
– Kevesebb munkája akad, mint számítottam – magyarázta Leia. – Maga és sokan a népéből sokkal jobban beszélik a közös nyelvet, mint vártam.
– A főadmirális megtanított bennünket.
– Ahogyan apám, Lord Darth Vader tette valamikor – emlékeztette Leia.
A maitrakh egy pillanatig hallgatott.
– Igen – ismerte be végül.
Leia érezte, hogy borzongás fut végig a gerincén. Az árulás első lépése: elfeledtetni a noghrikkal hajdani Lordjukat.
– Azt a területet hamarosan befejezik – mondta a maitrakh a munkálkodó droidok felé mutatva. – Ha tíz napon belül végeznek, akkor már ide is vethetünk az idén.
– Ezzel a többlet területtel elegendő lesz a termés? – kérdezte Leia.
– Sokat jelent, de nem elég.
Leia bólintott. Újabb kudarcélmény. Teljesen tisztán látta, a Birodalom tervét: a munka gondos szervezésével a noghrikat az önállóság küszöbén tarthatják, anélkül, hogy esélyt adnának nekik annak a bizonyos vonalnak az átlépésére. Ő tudta ezt; sőt a, maitrakh is gyanakodott, no de bebizonyítani...
– Csubi, ismered valamennyire a fertőtlenítő droidokat? – kérdezte hirtelen. A gondolat már korábban is felötlött benne, de soha nem fontolta meg komolyan. – Mármint annyira, hogy még tudd határozni, menyi időbe telik a Honoghron állomásozó droidoknak ekkora területet megtisztítani?
A vuki igent dörmögött, és azonnal nekiült, hogy előhívja a megfelelő adatokat. Látszott, hogy benne is felmerült már a kérdés.
– Nincs szükségem a teljes elemzésre – szakította félbe Leia a számítások, közelítések és szabályok egész láncolatát. – Van végeredmény?
Volt. Nyolc év.
– Értem – motyogta Leia. A remény apró sugara kialudt. – A háború be fog fejeződni ennyi idő alatt, nem?
– Még mindig azt hiszi, hogy a főadmirális becsapott bennünket? – kérdezte a maitrakh.
– Tudom, hogy becsapja magukat – válaszolta Leia – Csak nem tudom bizonyítani.
A maitrakh egy percig hallgatott.
– És ön mit tesz?
Leia mély lélegzetet vett, majd csendesen kifújta a levegőt.
– El kell hagynunk Honoghrot. Azaz be kell törnünk a nystaói reptérre és ellopni egy hajót.
– Lord Darth Vader lányának ez nem okozhat gondot.
Leia elhúzta a száját, eszébe jutott milyen könnyedén feledkezett meg róluk a maitrakh egy perccel azelőtt. A reptéren az őrök sokkal fiatalabbak és sokkal jobban képzettek. Ezek a lények bizonyára csodálatos vadászok voltak, mielőtt a Birodalom Ura a saját gyilkológépeivé változtatta őket.
– Nem lesz nehéz elemelni egy hajót – mondta a maitrakhnak. Persze tudta, mennyire elrugaszkodik a valóságtól.
– A nehézséget az okozza, hogy magunkkal kell vinnünk Khabarakhot.
A maitrakh megdermedt.
– Mit beszél? – sziszegte.
– Ez az egyetlen megoldás – magyarázta Leia. – Ha Khabarakh a Birodalom kezében marad, rá fogják kényszeríteni, hogy mindent elmondjon, ami itt történt. Már pedig ha ez bekövetkezik, ő is és maga is halottak. Talán még a családot is kiirtják. Ezt nem engedhetjük meg.
– Akkor maguk is életveszélybe kerülnek – jegyezte, meg a maitrakh. – Az őrök nem fogják olcsón odaadni.
– Tudom – válaszolta Leia, és közben nem feledkezett meg a két aprócska életről, amit a hasában hordozott, de vállalni kell a kockázatot.
– Semmi felemelő nem lesz az ilyen áldozatban – morogta az Öreg noghri. – A Kihm'bar klán nem fogja kőbe vésni a nevüket. A noghri nép sem fog sokáig emlékezni magukra.
– Nem a noghri nép hálájáért csinálom – sóhajtott Leia, hirtelen belefáradva, hogy mindenhol az értetlenség falába ütközik, mindig zárt kapukat dönget. Úgy tűnt, ilyen vagy olyan formában, de egész életében ezt tette. – Azért csinálom, mert nem vagyok képes nézni, hogy emberek halnak meg miattam. Én kértem Khabarakhot, hogy hozzon Honoghrra, minden, ami történt, az én hibám. Nem szaladhatok el egyszerűen, az egészet a főadmirális nagylelkűségére bízva.
– A mi lordunk, a főadmirális nem bánik szigorúan velünk.
Leia odafordult, és egyenesen a maitrakh szemébe nézett.
– A Birodalom egyszer már elpusztított miattam egy egész világot – mondta csendesen. – Nem akarom, hogy ez még egyszer előforduljon.
Még egy pillanatig állta a maitrakh tekintetét, aztán elfordult. Az agyában ellentétes gondolatok és érzelmek kavarogtak. Vajon helyesen cselekszik-e? Korábban számtalanszor tette már kockára az életét, de akkor mindig valamelyik felkelő társáért, olyan ügyért, amelyben hitt. Más, ha ezt a Birodalom egyik szolgájáért teszi, még akkor is, ha történetesen csalással vették rá a szolgálatra. Csubakkának egyáltalán nem tetszett a dolog, tudta, mert ismerte a vuki esze járását, no meg látta abból, hogy olyan mereven állt mellette, mintha karót nyelt volna. De vele tartana, egyrészt a tisztelet miatt, amit iránta érez, másrészt Hannak tett fogadalma okán.
Visszafojtotta hirtelen előtörő könnyeit, kezét kidudorodó hasára szorította. Han megértené. Egyébként már azt sem engedte volna, hogy egyáltalán idejöjjön.
Ha nem tér vissza, biztosan önmagát fogja okolni.
– A megalázást még további négy nappal meghosszabbították – mormolta mellette a maitrakh. – Két nap múlva adja a hold a legkevesebb fényt. Jobb lenne várni addig.
Leia összevont szemöldökkel nézett rá. A maitrakh keményen állta a pillantását, arca mozdulatlan maradt. – Felajánlja a segítségét? – kérdezte Leia.
– Magában van méltóság, Lady Vader – mondta a maitrakh halk hangon. – A harmadfiam életéért és becsületéért magával megyek. Lehet, hogy együtt halunk meg.
Leia fájó szívvel bólintott.
– Lehet.
Ő nem fog meghalni. Lehet, hogy a maitrakh és Khabarakh igen, és talán Csubakka is velük együtt. De ő nem. Lady Vadert élve fogják majd el, és mint ajándékot nyújtják át uruknak, a főadmirálisnak.
Thrawn mosolyogni fog, udvariasan bánik vele, és elveszi a gyerekeit.
Kinézett a mezőre, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha Han erre járna. Talán sohasem tudja meg, mi történt vele.
– Jöjjön – sürgette a maitrakh. – Térjünk vissza a házba. Még sok mindent kell megtudnia Nystaóról.
– Örülök, hogy hívtál végre – hallatszott kissé torzan Winter hangja a Lady Luck hangszórójából. – Már kezdtem aggódni.
– Minden rendben, csak egy kicsit csendben... kellett maradnunk – nyugtatta meg Han. – Valami baj történt?
– Csak annyi, mint amikor elmentél – hangzott a válasz. – A Birodalmiak még mindig támadják a hajóinkat és még senki sem jött rá, mit kellene tenni. Fey'lya igyekszik meggyőzni a Tanácsot, hogy jobban meg tud védeni bennünket, mint Ackbar emberei, de Mon Mothma mindeddig nem vette komolyan az ajánlatot. Azt hiszem, a Tanács jónéhány tagjának hátsó gondolatai támadtak Fey'lya szándékait illetően.
– Jó – morogta Han. – Remélem, befogják a pofáját és visszahelyezik Ackbart a helyére.
– Sajnos, Fey'lyának még mindig túl sok támogatója akad. Ezt nem szabad teljesen figyelmen kívül hagyni – mondta Winter. – Különösen a hadseregnél.
– Ja, igen – szedte össze magát Han. – Nem hallottál valamit Leiáról?
– Még nem. – válaszolta Winter; és Han érezte a feszültséget a hangjában. Ő is aggódik. – Viszont hallottam Luke-ról. Valójában ezért akartam kapcsolatba lépni veled.
– Bajban van?
– Nem tudom, ilyesmi nem állt az üzenetben. Azt akarja, hogy találkozz vele a New Covon.
– A New Covon? – Han összevont szemöldökkel tekintett le az alattuk forgó felhőborította bolygóra. – Miért?
– Nincs benne az üzenetben. Csak annyi, hogy találkozzatok az... idézem: a pénzváltó központnál.
– A minél? – fordult most Landóhoz. – Mit akar ez jelenteni?
– Az ilici Mishra kávéházról beszél, ahol akkor találkoztunk, amikor te Breil'lyát követted – válaszolta Lando. – Közös emlék, majd beavatlak.
– Akkor biztos, hogy Luke küldte az üzenetet? – kérdezte Winter.
– Várj egy kicsit – vágott közbe Han, amikor Lando válaszolni akart. – Hát nem beszéltél vele személyesen?
– Nem, az üzenet írásban érkezett – mondta Winter. – Még csak nem is kódolón.
– Az X-szárnyúján nincs is kódoló, vagy igen? – kérdezte Lando.
– Nem, de az Új Köztársaság bármelyik diplomata postáján kódoltathatta volna az üzenetet – dörmögte Han. – Ez a közös emlék valami olyan dolog, amiről csak ti ketten tudtok?
– Mi ketten, meg talán még száz bámészkodó – felelte Lando. – Úgy gondolod, hogy csapda?
– Lehet. Oké, Winter, kösz. Mostantól sűrűbben jelentkezünk.
– Rendben. Legyetek óvatosak.
– Úgy lesz.
Kijelentkezett, és Landóra pillantott.
– A te hajód, haver! Döntsd el, hogy le akarsz menni körülnézni, vagy hagyjuk a csodába és elhúzunk a te úszó kaszinódba?
Lando a fogai közt szívta be a levegőt.
– Nem hiszem, hogy túl sok választásunk lenne, – morogta. – Ha az üzenet Luke-tól jött, akkor biztosan fontos.
– És hanem?
Lando gyengécske mosolyt küldött felé.
– Hé, találkoztunk már máskor is birodalmi csapatokkal. Gyerünk, szálljunk le!
Azok után, ahogy néhány nappal korábban kitörtek az Iliéről, nem biztos, hogy a hatóságok túláradó örömmel fogadják a Lady Luck visszatértét. Szerencsére Lando, hasznosan töltötte a két nap kényszerpihenőt; és amikor leszálltak, a reptér számítógépe kötelességtudóan jelentette a Tamar's Folly luxushajó érkezését.
– Szörnyű érzés ide visszajönni – jegyezte meg Han szárazon, amikor Lando elindult a hídon lefelé. – Lehet, hogy nem ártana szétnézni egy kicsit, mielőtt lemegyünk a Mishrához.
Lando egyszer csak megmerevedett mellette.
– Nem hiszem, hogy foglalkoznunk kellene a Mishrá-val – súgta.
Han egy gyors pillantást vetett társára, és mintegy, véletlenül, kezét a fegyveréhez emelte, amikor arra pillantott, amerre Lando. A Lady Luck hídjától ötméternyire hatalmas termetű ember állt díszes tunikában, és egy szivarvégét rágcsálva, sunyi ártatlansággal mosolyt vágott feléjük.
– Egy barátod? – suttogta Han.
– Azt azért nem mondanám – suttogott vissza Lando. – A neve: Niles Ferrier. Hajótolvaj és alkalmi csempész.
– Gondolom ott járt a Mishrában?
– Az egyik kulcsfigura.
Han bólintott, és körbehordozta tekintetét a reptéren: a több tucatnyi ember között, akik mind buzgón végezték dolgukat, kiszúrt három vagy négy olyat is, akik csak úgy lődörögtek.
– Hajótolvaj, mi?
– Igen, de nem foglalkozik ilyen piti bárkákkal, mint amilyen a Lady Luck – nyugtatta meg Lando.
– Azért csak figyeld – dörmögte Han.
– Úgy lesz.
Elérték a híd lábát, és valami ki nem mondott megállapodás értelmében mindketten megtorpantak és vártak. Ferrier még szélesebb mosolyra húzta a száját, és feléjük indult.
– Hello, Calrissian – szólt oda. – Állandóan egymásba botlunk, nem igaz?
– Hello, Luke – szólalt meg gyorsan Han, mielőtt még Lando kinyithatta volna a száját. – Megváltoztál. Ferrier ostobán vigyorgott.
– Vagy úgy... sajnálom. Tudtam, hogy nem jönnél el, ha a saját nevemet írnám alá.
– Hol van Luke? – firtatta Han.
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Ferrier. – Ugyanakkor kavart el innen, amikor ti... akkor láttam utoljára.
– Mit akarsz?
– Üzletet akarok kötni az Új Köztársasággal – felelte Ferrier leeresztve a hangját. – Üzletet, néhány új csatahajóra. Érdekel?
Han figyelte a férfi arcát, hátha elárulja magát. Han némi bizsergést érzett a tarkóján.
– Lehet – mondta vigyázva, nehogy a hangja bármit is eláruljon. – Milyen hajóról van szó?
Ferrier a hídra mutatott.
– Mi lenne, ha ezt odabent beszélnénk meg?
– Mi lenne, ha mégis inkább itt kinn beszélgetnénk? – vágott vissza Lando.
Ferrier kissé meglepődött.
– Nyugi, Calrissian – mondta nyájasan. – Azt hiszed, a hajóddal a zsebemben akarok innen kisétálni?
– Milyen hajók? – ismételte Han.
Ferrier nézte egy pillanatig, aztán körbemutatott.
– Nagy hajók – közölte hangját leeresztve. – Csatacirkáló méretűek. – Még lejjebb eresztette a hangját. – A Katana flotta.
Nehezen ugyan, de Hannak sikerült közömbös arcot vágnia.
– A Katana flotta. Rendben.
– Nem viccelek – erősködött Ferrier. – A Katana hajókat megtalálták... és én ismerem a fickót, aki tudja, hol rejtőznek.
– Igazán? – csodálkozott Han. Volt valami Ferrier arcán...
Hirtelen megfordult, félig-meddig, arra számítva, hogy valaki éppen a hídra próbál felmászni. Azonban a lámpák okozta árnyékokon kívül semmit sem látott.
– Van valami? – kérdezte Lando.
– Nem, semmi – fordult vissza Han Ferrierhez. Ha a tolvaj tényleg kapcsolatban áll Bel Iblis ellátójával, akkor egy csomó időt megtakaríthatnának. Ha azonban csak a mendemondákról tud, és így akar valami kézzel foghatóbbra szert tenni, akkor...
– Miből gondolja, hogy ennek a fickónak van valamije? – kérdezte.
Ferrier sunyin elmosolyodott.
– Ingyenes információ, Solo? Na, ne... ennél jobban ismersz!
– Rendben – mondta Lando. – Mit akarsz tőlünk és mi az, amit tudsz?
– Tudom a fickó nevét – jelentette ki Ferrier ismét elkomolyodva, de nem tudom, hol van. Gondoltam, összefoghatnánk és megkereshetnénk, mielőtt a Birodalom találja meg.
Han érezte, hogy összeszorul a torka.
– Miből gondolod, hogy a Birodalom is benne van a játékban?
Ferrier megvető pillantást vetett rá.
– Thrawn főadmirálissal az élen? Azok mindenben benne vannak.
Han ferde mosolyra húzta a száját. Legalább most már tudják a hófehér egyenruhához tartozó nevet is.
– Thrawn, azt mondtad? Kösz, Ferrier.
Ferrier arca hirtelen megdermedt, ahogy rádöbbent, mit is kotyogott ki.
– Semmiség. – szűrte a fogai között.
– Még mindig nem tudjuk, hogy mit nyerünk az üzleten – emlékeztette Lando.
– Tudjátok, hogy hol található?
– Akadnak elképzeléseink – válaszolta Lando. – Mit ajánlasz?
Ferrier töprengve bámult hol egyikre, hol másikra.
– A hajók fele a tiétek – jelentette ki végül. – Plusz, elővételi jog az Új Köztársaságnak a maradék hajók megvásárlására, persze elfogadható áron.
– Mit jelent az elfogadható ár? – kérdezte Han.
– Az természetesen attól függ, hogy milyen állapotban vannak – kontrázott Ferrier. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni.
– Hm. – Nézett Han Landóra. – Mit szólsz?
– Szó sem lehet róla – felelte Lando kemény hangon.
– Meg akarod mondani a nevét, jó... ha tényleg ő az, és megszerezzük a hajókat, gondunk lesz rá, hogy busásan megfizessünk. Különben, semmi.
Ferrier visszavonult.
– Jól van – mondta, hangja inkább sértődöttnek, mintsem bosszúsnak tűnt. – Ha mindent magatok akartok csinálni, csak tessék. De ha mi szerezzük meg előbb a hajókat, a ti kis Új Köztársaságotok sokkal többet fog fizetni értük. Sokkal többet.
Sarkon fordult, és elvonult.
– Gyere, Han, tűnjünk innen. – motyogta Lando, miközben Ferrier visszavonulását figyelte.
– Jó – bólintott Han, és körbenézett, azokat a fazonokat kutatva, akiket korábban szúrt ki. Azok is elszállingóztak. Úgy tűnt, minden rendben van, de azért kezét a fegyverén tartotta, míg be nem jutottak a Lady Luckba, csukott ajtók mögé.
– Én felkészülök a felszállásra – mondta Lando útban a pilótafülke felé. – Te pedig beszélj az irányítóközponttal, hogy biztosítsanak egy kijáratot.
– Rendben – felelte Han. – Tudod, ha egy kicsit alkudozunk.
– Nem bízom benne – vágott közbe Lando, és ujjait végigfuttatta az indítógombokon.
– Túl sokat mosolygott. És túl hamar feladta.
Ezekkel az érvekkel szemben nem lehetett mit felhozni. Egyébként pedig, ahogy Han már korábban is megállapította, a hajó Landóé. Magában bosszankodva hívta az irányítóközpontot.
Tíz perc múlva már ott sem voltak, ismét sok kellemetlenséget okozva a forgalomirányítóknak.
– Remélem, utoljára jártunk itt – dörmögte Han, haragos pillantást vetve Lando székének irányába. – Azt hiszem, épp eléggé kimerítettük a vendégszeretetüket.
Lando felé fordult.
– Nicsak, nicsak. Mióta foglalkozol vele, hogy mások, mit gondolnak rólad?
– Amióta egy hercegnő a feleségem, és amióta kormánytisztviselő vagyok – morgott Han. – Különben meg azt hittem, hogy neked is tiszteletre méltón kell viselkedned.
– Egyszer fenn, egyszer lenn. Ha-ha – mosolygott fanyarul Hanra. – Úgy tűnik, mintha valaki odaosont volna a hajóhoz, míg mi Ferrierrel beszélgettünk, és mintha valamit tett volna a hajótestre. Tíz az egyhez, hogy egy nyomsávjelzőt.
– Minő meglepetés – dörmögte Han, miközben megkísérelte képernyőjével megtalálni azt. Hátul, a hajótörzs alsó részén akadt valami, közel a hídhoz, ahol a legkevésbé éri a felszálláskor légáramlat a borítást. – Mit akarsz tenni?
– A Terrijo rendszer nagyjából útba esik a Pantolomin felé – latolgatta Lando, a képernyőt figyelve. – Arra kanyarodunk, és ott ledobjuk.
– Rendben – ráncolta Han a szemöldökét a képernyőre. – Kár, hogy nem tudjuk most azonnal áttenni egy másik hajóra. Akkor fogalma se lenne róla, hogy merre megyünk.
Lando megrázta a fejét.
– Tudni fogja, hogy észrevettük, ha most leszállunk a New Covon. Hacsak nem itt fenn akarod levenni és átlökni egy másik errejáró hajóra.
Ránézett Hanra, majd méricskélte még egy kicsit.
– Nem fogjuk megpróbálni, Han – vetette el a lehetőséget határozottan. – Verd ki a fejedből!
– Rendben – morgott Han. – Pedig úgy végleg megszabadulnánk tőle.
– No meg bele is halhatsz a dologba – vágott vissza Lando. – Aztán mehetnék vissza egyedül és magyarázhatnám Leiának, hogy mi történt. Felejtsd el.
Leia, szívta a fogat Han. – Igen – mondta végül nagyot sóhajtva.
Lando ismét rápillantott.
– Na szedd össze magad, pajtás. Lazíts! Ferriernek esélye sincs, hogy legyőzzön bennünket. Higgy nekem... ezt a menetet mi nyerjük.
Han bólintott. Nem pont Ferrier járt az eszében. Mégcsak nem is a Katana flotta. – Tudom – mondta.
A Lady Luck lassan eltűnt az egyik kijáraton keresztül, Ferrier pedig szája egyik csücskéből a másikba tolta a szivart.
– Biztos vagy benne, hogy a másik érzékelőt nem találják meg? – kérdezte.
Mellette, egy halom láda árnyékában hirtelen megmozdult valami.
– Nem fogják – szólalt meg egy hang, ami leginkább csobogó jeges vízre emlékeztetett.
– Ajánlom, hogy igazad legyen – figyelmeztette Ferrier, és fenyegetés bujkált a hangjában. – Már csak az kéne, hogy kiderüljön, fölöslegesen álltam itt és nyeltem le tőlük azt a sok szemétséget. – Az árnyékra meredt. – Tudod, hogy majdnem elrontottad az egészet? – mondta vádlón. – Solo egyszer egyenesen rád nézett, amikor hátrafordult.
– Semmi veszély nem volt – mondta egyszerűen a kísértet. – Az emberek csak akkor látnak meg valamit, ha az mozog. A mozdulatlan árnyékokkal nem foglalkoznak.
– Most az egyszer megúsztuk a dolgot – engedett Ferrier. – Azért mégis szerencséd volt, hogy Solo fordult hátra és nem Calrissian... ő már látott téged, ne feledd. Legközelebb óvatosabban lépkedj azokkal a hatalmas tappancsaiddal!
A kísértet egy szót sem szólt.
– Jól van, menj vissza a hajóhoz – parancsolta Ferrier. – Mondd meg Abricnak, készüljön az indulásra. Most megfoghatjuk az Isten lábát!
Még egy pillantást vetett felfelé.
– És lehet – tette hozzá fanyar elégedettséggel – hogy egy csípős nyelvű szerencse játékosét is.
Az Etherway most már tisztán látszott. Úgy zuhant lefelé az égből a kijelölt leszállóhely felé, akár valami alaktalan kődarab. Karrde a kijárati folyosó árnyékában állt és figyelte közeledését. Ujjai hegyével finoman simogatta fegyverének markolatát, és igyekezett nem foglalkozni az agyának egyik hátsó zugában tanyázó rossz előérzettel. Marának már több mint három nappal ezelőtt vissza kellett volna térnie a fehérhajóval az regadóról. Normál körülmények között ez nem számít jelentős késésnek, de ezt az utazást nem lehetett normálisnak tekinteni. A hajó azonban semmilyen más hajót nem vontatott, amikor pályára állt, és leadta az összes "minden rendben" jelzést, mielőtt megközelítette volna a leszállóhelyet. Különben pedig, az irányítók idétlenségét leszámítva, hogy szokatlanul hosszú idő alatt sikerült eldönteniük, hova is szálljon le, eddig semmi rendhagyó dolog nem történt.
Karrde kényszeredetten mosolygott. Az elmúlt három nap alatt nem egyszer jutott eszébe az a gyűlölet, amit Mara érzett Luke Skywalker iránt; sokat töprengett azon, vajon a lány úgy döntött-e, hogy éppúgy rejtélyesen eltűnik az életéből, mint ahogyan belecsöppent. Most azonban úgy tűnt, helyesen ítélte meg: Mara Jade nem az a fajta ember, aki könnyedén elkötelezi magát akárkinek is, de ha már egyszer döntött, ahhoz tartja magát. Ha valaha is nekitámad, azt nem egy lopott hajóval teszi. Legalábbis nem azzal, amit tőle loptak.
Az Etherway az utolsó manővereket végezte és közeledett a kijárati folyosóhoz. Természetesen Kardde Han Solóról alkotott véleménye is helyesnek bizonyult. Még ha a többiek nem is voltak elég hiszékenyek, hogy egy Mon Gal csillagcirkálót küldjenek a Myrkrre, de legalább megtartotta az ígéretét, és kiszabadította az Etherwayt a zárlat alól. Karrde fölöslegesen aggódott az elmúlt három napban.
A rossz előérzet azonban nem múlt el.
Az Etherway sisteregje ereszkedett a kövezetre. Szemét a csukott fedélzeti lejáróra szegezve, Karrde elővette övéből az adóvevőt, és felderítőjét hívta.
– Dahkin? Látsz valami gyanúsat?
– Semmit – hangzott azonnal a válasz. – Minden csendesnek tűnik.
Karrde bólintott.
– Rendben. Maradj ott, ahol vagy, de légy résen.
Visszatette az adóvevőt az övébe. Az Etherway rámpája lassan ereszkedett lefelé, és ő a fegyveréhez emelte kezét, ha ez csapda, akkor most fog bezáródni.
A lejáró ajtaja kinyílt és Mara jelent meg. Ahogy elindult lefelé, körbenézett a csarnokban, és azonnal kiszúrta az árnyékban ácsorgó Karrdét.
– Karrde? – szólította meg.
– Isten hozott, Mara – mondta a férfi, és kilépett a fénybe. – Kicsit késtél.
– Egy kis kitérőt kellett tennem – mondta zordan a lány, és közelebb jött.
– Előfordul az ilyesmi – jegyezte meg Karrde a homlokát ráncolva. A lány tekintete még mindig a csarnokot pásztázta, arca feszültséget árult el.
– Baj van? – kérdezte csendesen Karrde.
– Nem tudom – motyogta Mara. – Azt hiszem...
Sohasem fejezte be a mondatot. Karrde övén az adóvevő hirtelen felvisított, rövid ideig recsegett, mintha zavarták volna, majd elhallgatott.
– Gyerünk! – csattant fel Karrde, előhúzta a fegyverét, és visszafordult a kijárat felé. A folyosó végén mozgó alakokat látott; felemelte sugárvetőjét, és tüzelt.
Hangrobbanás rázta meg a levegőt, a roppant mennydörgés kemény ütést mért a fejére és majdnem a földre döntötte. Zúgó fejjel pillantott fel, éppen amikor két lassúbb mozgású TIE vadász húzott el fölötte lézertüzet okádva a ki járati folyosó szája felé. A kövezet félig megolvadt kerámiakockai gőzölögtek a találatok hatására elzárva a menekülés útját abban az irányban. Karrde önkéntelenül is tüzet nyitott a TIE vadászokra, bár teljesen fölöslegesen. Figyelmét ismét a folyosón mozgó alakokra fordította: tucatnyi rohamosztagos tűnt fel a csarnok felső részén és csúszott lefelé.
– Hasra! – kiáltott Marára, de meggyötört hallásával szinte a saját hangját sem hallotta. A földre vetette magát, súlyosan megütötte a bal karját, de közben a legközelebbi rohamosztagosra célzott. Lőtt, de jó fél méterrel elhibázta... csak ekkor vette észre, hogy különös módon a birodalmiak nem viszonozzák a tüzet. Valaki hirtelen kiütötte a fegyvert a kezéből.
Félig hanyatt fordult, úgy nézett fel hitetlenkedve Marára.
– Micsoda...
A lány ott állt fölötte, és arcát annyira eltorzították az érzelmek, hogy Karrde alig ismert rá. Ajkai szavakat formáltak, de nem értette őket.
Nem is volt már szükség magyarázatokra. Különös módon nem érzett haragot a lány iránt; sem azért, amiért egész idő alatt eltitkolta birodalmi múltját, sem pedig azért, amiért most visszatért övéihez. Egyedül azon bosszankodott, hogy ilyen könnyen hagyta magát átverni... és valami furcsa sajnálkozásfélét érzett, hogy ilyen ügyes társat veszített el.
A rohamosztagosok talpra rángatták, és durván az űrkomp felé lökdösték, ami az Etherway mellett állt a kövezeten. Miközben botorkált előre, felötlött benne egy gondolat.
Elárulták, elfogták és lehet, hogy halál vár rá... de most már legalább részben tudja a választ arra a rejtélyre, hogy miért akarta Mara megölni Luke Skywalkert.
Mara a főadmirálisra meredt, keze ökölbe szorult, egész testében remegett a dühtől.
– Nyolc nap, Thrawn – morogta Mara és hangja furcsa visszhangot keltett a Chimera óriási csarnokában. – Azt mondta, nyolc nap. Nyolc napot ígért nekem!
Thrawn nyugodt udvariassággal nézett vissza rá, amitől Mara vére szinte felforrt.
– Meggondoltam magam – jelentette ki hűvösen a főadmirális. – Eszembe jutott, lehet, hogy Karrde nemcsak, hogy nem fogja elárulni, hol rejtőzik a Katana flotta, de elhiteti magával, hogy hajlandó üzletet kötni velünk.
– Félrevezetett – vágott vissza Mara. – Az elejétől kezdve így tervezte.
– És sikerült is elérni, amit akartunk – felelte lassan a piros szemű szörnyeteg. – Csak ez számít.
Mara belsejében valami elpattant. Ügyet sem vetve a mögötte álló fegyveres rohamosztagosokra, rávetette magát Thrawnra, ujjai mint egy ragadozó madár karmai kaptak a torka után.
Egy pillanat múlva azonban hirtelen, és fájdalmas megállásra kényszerült, amikor Thrawn noghri testőre két méter távolból közbelépett, átkulcsolta a lány nyakát és vállát.
Mara megragadta a torkát szorító vaskeménységű kart, és ugyanakkor jobb könyökével hátra ütött a testőr felsőtestére. Célt tévesztett; és igaz, hogy immár két kézzel kapaszkodott a nyakára szorított karba, mégis fehér foltok villództak a szemei előtt. Az őr alkarja erősen szorította nyaki verőerét, így közel járt az ájuláshoz.
Semmire sem ment volna azzal, ha tovább erősködik. Abbahagyta tehát a küszködést, és nyomban érezte is, hogy a szorítás enged. Thrawn még mindig csak állt és élvezettel szemlélte az eseményeket.
– Ez nagyon szakszerűtlen volt az Uralkodó Jobb Kezétől – jegyezte meg szemrehányó hangon.
Mara dühödt pillantást vetett rá, és ismét nekilendült. Ez alkalommal már segítette az Erő. Thrawn kicsit összevonta szemöldökét, és kezével olyan mozdulatot tett, mintha egy láthatatlan pókhálót akarna lesöpörni a nyakáról. Mara mindent beleadott a szorításba és Thrawn még egyszer felemelte a kezét.
– Jól van, most már elég – mondta érezhetően ingerültebb hangon. – Hagyja abba, vagy kénytelen leszek magára uszítani Rukhot.
Mara nem vett tudomást a parancsról, igyekezet olyan mélyen a másik nyakába vájni, amennyire csak tudott. Thrawn szemrebbenés nélkül bámult vissza rá, nyakizmai mozogtak az erőlködéstől. Mara összeszorított fogakkal várta, hogy parancsot, vagy jelt adjon a noghrinak a közbeavatkozásra, vagy a rohamosztagosoknak a tüzelésre.
Thrawn azonban nem szólt és nem is intett... egy perccel később Marának be kellett ismernie, hogy veszített.
– Remélem, felmérte csekélyke ereje határait – utasította rendre Thrawn a nyakát tapogatva. De legalább már nem volt olyan jó a kedve. – Kapott egy leckét az uralkodódtól, hm?
– Sok leckét kaptam már – vetette oda Mara, mit nem törődve a halántékában lüktető fájdalommal. – Többek közt arról, hogy hogyan kell elbánni az árulókkal.
Thrawn csillogó szeme megvillant.
– Vigyázzon, Jade – mondta lágyan. – Most én vagyok a Birodalom ura, nem pedig holmi régóta halott uralkodó, és különösképpen nem maga. Az árulás az, ha valaki nem engedelmeskedik a parancsaimnak. Hajlandó vagyok visszahelyezni magát jogos tisztségébe, mondjuk kinevezem első tisztnek az egyik Katana hajóra De még egy ilyen kitörés, és visszavonom az ajánlatomat.
– És meg is ölet, gondolom – morogta Mara.
– Az én Birodalmamban nem szokás elpocsékolni az értékes erőforrásokat. – vágott vissza a másik. – Inkább átadjuk C'baoth Mesternek, mint külön ajándékot. Azt hiszem, nem tévedek ha azt állítom, hogy rövidesen azt kívánja majd, bárcsak megöltük volna.
Mara döbbenten nézett rá, és önkéntelenül is összerezzent.
– Ki ez a C'baoth?
– Jorus C'baoth, őrült Jedi Mester – mondta Thrawn sötéten. – Beleegyezett, hogy segít bennünket háborús törekvéseinkben, ha cserébe olyan Jediket kap, akiket kifacsart roncsokká változtathat, mert neki ez tetszik. – A maga barátja, Luke Skywalker már a karmai közé került, reméljük hamarosan követi a testvére is, Organa Solo. – A főadmirális arca megkeményedett. – Nem örülnék, ha magának is csatlakoznia kellene hozzájuk.
Mara mély levegőt vett.
– Megértettem – kényszerítette magát a nyugodt beszédre. – Világosan fejezte ki magát. Nem fordul elő többet.
Az uralkodó egy percig méregette még, aztán bólintott.
– A bocsánatkérést elfogadom. Engedd el, Rukh! Szóval, vehetem úgy, hogy ismét csatlakozni szeretne a Birodalomhoz?
A noghri elengedte a lány nyakát. Nem túl szívesen tette, állapította meg Mara, és hátrébb lépett.
– És mi lesz Karrde embereivel? – firtatta.
– Ahogy megegyeztünk, azt tesznek, amit akarnak. Már visszavontam az ellenük kiadott letartóztatási parancsot. Pellaeon kapitány éppen most beszél a fejvadászokkal.
– És Karrde?
Thrawn kutatón fürkészte Mara arcát.
– Ő itt marad a hajón, amíg csak el nem árulja, hol a Katana flotta. Ha rövid időn belül beadja a derekát és nem kell különösebb erőfeszítéseket tennünk, akkor megkapja a három milliót, amiben az Endoron megállapodtunk. Ha nem... akkor lehet, hogy nem sok marad belőle, akinek végül fizethetnénk.
Mara érezte, hogy a szája megrándul. A főadmirális nem blöffölt. Látta, mi minden történik egy-egy ilyen kihallgatás során.
– Beszélhetnék vele? – kérdezte.
– Minek?
– Talán rá tudnám venni az együttműködésre.
Thrawn halványan elmosolyodott.
– Vagy legalábbis biztosíthatná róla, hogy maga tulajdonképpen nem is árulta el őt.
– Attól még ugyanúgy ott marad a börtönödben – emlékeztette Mara, és nagyon igyekezett, hogy a hangja nyugodt maradjon. – Akkor meg miért ne tudhatná az igazságot?
Thrawn felhúzta a szemöldökét.
– Éppen ellenkezőleg – mondta. – A teljes elhagyatottság érzése az egyik legjobb pszichikai fegyverünk. Néhány, csak a gondolataival együtt eltöltött nap, anélkül is jobb belátásra bírhatja, hogy keményebb eszközöket kellene bevetnünk.
– Thrawn... – szakította félbe Mara, de aztán erőt vett hirtelen támadt indulatán.
– Jobb így – mondta a főadmirális, és közben állandóan Mara arcát fürkészte. – Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a másik lehetőség az, hogy nyomban átadom a kihallgató droidnak. Ezt akarja?
– Nem, főadmirális – felelte a lány, és kissé csalódottnak érezte magát. – Én csak... Karrde segített nekem amikor nem volt hová mennem. – Megértem az érzéseit – bólintott Thrawn ismét elkomorodó arccal. – Azonban itt most nincs helye érzelmeknek. A több irányú elkötelezettség olyan fényűzés, amit a Birodalmi Flotta egyetlen tisztje sem engedhet meg magának. Különösen akkor nem, ha az a tiszt egyszer majd parancsnok akar lenni.
Mara ismét teljes magasságában kihúzta magát.
– Igen, uram. Nem fordul elő többé.
– Bízom benne, hogy nem. – Thrawn elnézett a lány válla fölött és bólintott. Az őt kísérő rohamosztag csörömpölve visszavonult. – A fedélzetmester állomáshelye pontosan a vezérlőtorony alatt helyezkedik el – mutatott az átlátszó acélgömb felé a sérült TIE vadászok között, a hangár hátsó falának háromnegyed részénél. – Ő majd ad maga mellé egy pilótát, aki felviszi a felszínre.
Ez egyértelműen elbocsátás volt.
– Igen, főadmirális – felelte Mara, és elindult a kijelölt ajtó felé. Egy pillanatig magán érezte a másik tekintetét, aztán hallotta lépteinek halk kopogását, ahogy a lift felé fordult az ajtón túl.
Igen, a főadmirális teljesen világosan fejezte ki magát. Azonban nem pont azt a hatást érte el, amit szeretett volna. Azzal, hogy becsapta Marát, az utolsó reménysugarat is elpusztította a lányban arra nézvést, hogy a Birodalom valamikor megint olyan hatalmas lehet, mint amilyent Luke Skywalker elpusztított.
Az a Birodalom, amit egykor olyan büszkén szolgált, eltűnt. Örökre.
Fájdalmas felfedezés volt ez, és nagyon sokba került. Egyetlen pillanat alatt lerombolt mindent, amit fáradtságosan építgetett magának az elmúlt évek során.
Még Karrde életébe is kerülhet a dolog. És ha így lesz, akkor abban a tudatban fog meghalni, hogy Mara Jade szánt szándékkal árulta el Thrawnnak.
Mintha egy forró, kést forgattak volna a gyomrában erre a gondolatra. Összekeveredett benne a Thrawn iránt érzett harag, amiért az hazudott neki, és a saját hiszékenysége felett érzett szégyen, hogy egyáltalán megbízott benne. Mindegy, hogy honnan nézi a dolgot, csakis ő tehet mindenről.
Rá vár tehát, hogy helyre is hozza a dolgokat.
A fedélzetmester irodájának ajtaja mellett hatalmas boltív vezetett a hangárból a szerelőműhelybe, onnan pedig az előkészítési területre. Menetközben Mara hátrapillantott a válla fölött, és látta amint Thrawn belépett az egyik turbóliftbe oldalán az engedelmes noghrival. Az őt kísérő rohamosztagosok is eltűntek, bizonyára visszatértek szálláshelyeikre, hogy jelentést készítsenek az éppen imént végrehajtott küldetésükről. Húsz vagy harminc másik ember tartózkodott a csarnokban, de úgy tűnt, egyikük sem szentel különösebb figyelmet neki.
Valószínűleg nem adódik több ilyen lehetőség. Hegyezte a fülét, hogy mikor hallja meg a kiáltást – vagy a lövést – ami azt jelenti, hogy észrevették. Elhaladt a fedélzetmester irodája és az automata ajtó mellett az előkészítési területre.
A boltív belsejében számítógép-terminál húzódott meg a fal mellett, amit könnyen el lehetett érni mind az előkészítési terület első részéből, mind pedig a hangár csarnok hátsó feléből. Már a helye miatt is biztos célpontja lehet az illetéktelen behatolásoknak, ezért kétségtelenül védi valami belépési kód. Ha jól ismeri Thrawnt, akkor óránként változtatják, de talán még a főadmirális sem tudja, hogy az Uralkodó minden csillagromboló központi számítógépébe beépítetett egy kiskaput. Ez volt a biztosíték, először a hatalom megszilárdításának idején, később a lázadás alatt, hogy egyik parancsnok sem zárhatja ki őt egyetlen hajójából sem. Sem őt, sem főembereit. Mara begépelte ezt a kódot, s közben kurta mosolyt engedett meg magának. Lehet, hogy Thrawn csak holmi különleges futárnak gondolja. Ő azonban tudja magáról, hogy ki volt. A kód kattant, és Mara már be is lépett a rendszerbe.
Lehívott egy tartalomjegyzéket, és közben az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a rohamosztagosok azonnal rárontanak. A kiskapu kódját alaposan beleszőtték a rendszerbe, lehetetlen megszűntetni, de ha Thrawn gyanította a létezését, berakathatott egy jelzőprogramot, ami riasztóba a kód használatára valaha is sor kerül. És ha így történt, már nem lesz elegendő hűséget színlelnie, hogy életben maradjon.
Azonban amikor a tartalomjegyzék megjelent nem érkeztek a rohamosztagosok. Beütötte az őrizetes részleg kódját, tekintetét végigfutatta a listán, és buzgón óhajtotta, bár lenne egy ugyanolyan R2-es droidja, mint annak idején Skywalkernek, hogy megrövidítse információkeresés idejét. Mégha Thrawn nem is tud a kiskapu-kódról, nyilván ellenőrizni fogja a fedélzetmesternél, hogy Mara Jade jelentkezett-e. Ha valaki a toronyból észleli, hogy a terminállal babrál, és ideküld valakit...
Végre ráakadt: a legfrissebb fogolylista. Beütötte a kódját. S közben kirajzoltatta az egész börtön alaprajzát. Szolgálati beosztás jelent meg, különös tekintettel a váltási időkre, aztán a napi parancsok, majd a Chimera úticélja és útiránya az elkövetkező hat napra. Thrawn célzott arra, hogy néhány napig még nem kezdi meg a kihallgatást, hadd törje meg az unalom és a feszültség Karrde ellenállását. Mara csak remélni tudta, hogy visszaér, mielőtt a puhító időszak letelik.
Egy izzadtságcsepp futott végig a gerincén, miközben törölte a képernyőt. Most érkezett el a legkínosabb részhez. Tucatszor is végiggondolta már magában a dolgokat, miközben a hangárcsarnok fedélzetre tartott, és mindahányszor ugyanarra a válaszra jutott. Karrdénak kellett hogy legyen egy megfigyelője a háttérben, aki látta az Etherway közeledését, s aki páholyból nézhette végig a rohamosztagosok támadását. Ha Mara most tisztán és szabadon tér vissza a Chimeráról sosem tudja majd meggyőzni Karrde embereit, hogy nem ő árulta el a főnöküket a birodalmiaknak. Még szerencsésnek mondhatja magát, ha nem ölik meg, amint megpillantják.
Egyedül nem képes kiszabadítani Karrdét. Nem várhat segítséget a szervezetétől. És ez azt jelenti, hogy mindössze egyetlen személyre számíthat az egész galaxisban, akit maga mellé állíthat. Csak egyetlen személy akad, aki úgy érezheti, hogy némi hálával tartozik Karrdénak.
Fogát csikorgatva kérte le egy bizonyos Jorus C'baoth nevű Jedi Mester lakhelyének koordinátáit.
Úgy tűnt, a komputernek szükségtelenül hosszú időbe kerül előásni az információt, és Mara hátán már égnek állt a szőr, mire a kívánt adatok végre megjelentek a képernyőn.
Első pillantása a bolygó nevére esett. Jomark –, és máris törölte az adatokat, majd ezt követően minden tőle telhetőt megtett, hogy eltűntesse a lekérdezésnek még a nyomát is. Máris túl hosszan időzött itt, és ha így találják a komputernél, valószínűleg megtudja azt, amit eddig nem sikerült: hogy hol található Karrde cellája. Testközelből.
Épp hogy sikerült kilépnie. Alig törölte a képernyőt és hátrált el a folyosó felé, amikor egy fiatal tiszt és három rohamosztagos bukkant fel a hangárcsarnok felől, tekintetük esetleges kihágások után kutatott, kezük a fegyverükön. Az egyik katona kiszúrta Marát, és odaszólt valamit a tisztjének.
– Elnézést – kiáltotta feléjük Mara, amint mind a négyen feléfordultak – Meg tudnák mondani, merre találom a fedélzetmestert?
– Én vagyok a fedélzetmester – jelentette ki a fiatal tiszt, és homlokráncolva meredt a fiatal nőre, ahogy a csoport megállt előtte. – Ön Mara Jade?
– Igen – felelte Mara, felvéve legártatlanabb, leghétköznapibb arckifejezését. – A főadmirális azt mondta, hogy a maga irodája itt van valahol, de sehol sem találtam.
– A fal túloldalán – morogta a tiszt. Megkerülte lányt, és egyenesen a terminálhoz lépett. – Babrált ezzel? – kérdezte, és beütött néhány parancsot.
– Nem – biztosította Mara. – Miért?
– Mindegy... a kód érintetlen – motyogta a tiszt az orra alatt. Egy pillanatig körülnézett a folyosón, mintha azt kutatná, vajon mit kereshetett itt Mara. Azonban semmit sem talált, és szinte vonakodva bár, de visszafordult a lányhoz. – Azt a parancsot kaptam, hogy juttassam le a bolygóra.
– Tudom – bólintott Mara. – Készen állok.
Az űrsikló felemelkedett, elfordult, és az ég felé suhant. Az Etherway rámpájánál állva, a megolvadt kövezettől még mindig bűzös levegőben Mara nézte, ahogy a birodalmi jármű eltűnik a landoló dokk teteje fölött.
– Aves? – kiáltotta. – Gyere elő, Aves, tudom, hogy itt vagy valahol.
– Fordulj meg, és emeld fel a kezed! – hallatszott egy hang a hajó rámpájának árnyékából. – Még feljebb! És ne feledd, hogy tudok arról a kis zsebpisztolyról.
– Most már a birodalmiaknál van – közölte Mara hátat fordítva, és felemelte a kezét. – Különben sem harcolni jöttem, hanem segítségért.
– Ha segítség kell, menj az új barátaidhoz odafenn – vágott vissza a férfi. – Bár lehet, hogy mindig is a barátaid voltak, mi?
Mara tudta, hogy csak hecceli, lehetőséget keres rá, hogy saját mérgét és csalódottságát vitában vagy tűzharcban vezesse le.
– Nem árultam el Karrdét, Aves – védekezett. – Összefutottam a birodalmiakkal, és lódítottam nekik egy keveset, mert azt hittem, hogy így időt nyerünk elmenekülhetünk. Nem sikerült.
– Nem hiszek neked – felelte Aves nyíltan. Tompa zörgés hallatszott, ahogy óvatosan lelépdelt a hídon.
– Nem mondasz igazat – rázta meg a fejét Mara. – Nem jöttél volna ide, ha így lenne.
Érezte a férfi leheletét a nyakán, amikor mögé lépett.
– Ne mozdulj! – szólt rá Aves. Óvatosan a bal karjához nyúlt, felhúzta a ruha ujját, míg meg nem találta az üres pisztolytáskát. Ellenőrizte a másik ujját is, aztán Végigfuttatta kezeit a lány testének mindkét oldalán.
– Rendben van, fordulj meg! – szólt ismét hátralépve.
Mara engedelmeskedett. Egy méternyire álltak egymástól, Aves arca feszült volt, fegyverét a lány gyomrának szegezte.
– Fordítsuk meg a kérdést, Aves – javasolta. – Ha elárultam Karddét a birodalmiaknak, akkor miért jöttem volna vissza ide? Pláne egyedül?
– Lehet, hogy meg kellett szerezned valamit az Etherwayről – válaszolta élesen a férfi. – De az is lehet, hogy csak egy újabb trükk, amivel bennünket is elfoghattok.
Mara összekulcsolta az ujjait.
– Ha tényleg így gondolod – mondta csendesen, – akkor miért nem lősz le? A segítségetek nélkül nem tudom kiszabadítani Karrdét.
Aves némán állt ott egy hosszú percen át. Mara az arcát figyelte, és igyekezett nem törődni a fegyvert szorongató kézzel.
– A többiek nem fognak neked segíteni, azt tudod, – mondta Aves. – Többségük szerint te manipuláltad Karrdét attól a perctől fogva, hogy találkoztatok. Másoknak meg az a véleménye, hogy olyan vagy, aki évente kétszer cserél köpönyeget...
Mara elhúzta a száját.
– Ez valamikor igaz is volt – ismerte el. – De többé nem az.
– Be tudod bizonyítani?
– Igen, azzal, hogy kiszabadítom Karrdét – vágott vissza Mara. – Nézd, nekem nincs időm trécselni. Segítesz, vagy lősz?
Aves tétovázott néhány pillanatig, aztán szinte kényszeredetten eresztette le a fegyvert, míg csak csöve a föld felé nem nézett.
– Lehet, hogy most írtam alá a halálos ítéletemet. – morogta. – Mire lenne szükséged?
– Először is egy hajóra – mondta csendesen kieresztve lélegzetét, amit mindeddig visszatartott, bár maga sem vette észre. – Kisebbre és gyorsabbra, mint az Etherway.
Az egyik lebegő, amit a Vagranról hoztunk be, tökéletesen megfelelne. Kellene még egy azok közül a ysalamirik közül, amiket a Wild Karrdén hordtunk ide-oda. Lehetőleg egy hordozható tápkereten.
Aves összevonta a szemöldökét.
– Mire kell neked egy ysalamiri?
– Egy Jedivel fogok beszélni – felelte tömören a lány. Biztos akarok lenni abban, hogy meghallgat.
Aves egy pillanatig Mara arcát figyelte, aztán megvonta a vállát.
– Azt hiszem, igazából nem is érdekel. És még?
Mara megrázta a fejét.
Aves összehúzta a szemét.
– Ennyi?
– Ennyi. Mikorra tudod ezeket megszerezni nekem?
Aves elgondolkodva biggyesztette le az ajkát.
– Mondjuk egy óra – jelentette ki. – Ismered a nagy mocsarat a várostól úgy ötven kilométerre északra?
Mara bólintott.
– Van egy vizenyős sziget közel a keleti csücskéhez.
– Úgy van. Odahozod az Etherwayt és ott hajtjuk végre a cserét. – Felnézett a föléje tornyosuló teherszállítóra. – Már amennyiben úgy gondolod, hogy nem túl veszélyes elvinni innen.
– Most még nem kéne annak lennie – állította Mara. – Thrawn azt mondta, hogy töröltette a csoport ellen kiadott kutatási és letartóztatási parancsokat. De azért jobb, ha eltűnsz, miután elmentem. Az egész Flottát rátok uszítja megint, ha kiszabadítom Karrdét. Jó lesz, ha alaposan átkutatod az Etherway-t, mielőtt bárhova is igyekeznél vele, mert biztos, hogy elrejtettek egy nyomsávadót a fedélzeten, ha Thrawn így le tudott rám csapni. – Érezte, hogy az ajka megrándul. – És ismerve Thrawnt, biztosan állított rám valakit. Meg kell szabadulnom tőle, mielőtt elhagyom a bolygót.
– Ebben segíthetek – ajánlkozott Aves komoran. – Mindenképp eltűnünk, nem?
– Oké. – Mara hallgatott egy darabig, azon gondolkodott, van-e még valami, amit el kell mondania. – Azt hiszem, ez minden. Induljunk.
– Rendben. – Aves habozott. – Még mindig nem tudom, kinek az oldalán állsz, Mara. Ha a miénken... akkor sok szerencsét!
A lány bólintott, és érezte, hogy egy gombóc gyűlik a torkába.
– Köszönöm.
Két órával később a lebegő pilótaüléséhez szíjazva száguldott az űr egy távoli pontja felé. Épp ilyen, hajóban cikázott a Myrkr vadon fölött, amikor egy szökevény foglyot üldözött. És most, a történelem fura ismétléseképpen ismét Luke Skywalkert hajszolja.
Csakhogy ez alkalommal nem elfogni vagy megölni akarja, Hanem a segítségét kérni.
Az utolsó pár is kivált a hátsó falnál csoportba gyűlt falubeliek közül, és elindult a bírói szék felé. C'baoth ott ült a székében, és figyelte a közeledőket. Ekkor, – Luke Skywalker tudta, hogy így lesz – Jedi Mester felállt.
– Skywalker Jedi – mondta a szék felé intve. – A mai utolsó ügy a tied.
– Igen, C'baoth Mester – válaszolta Luke karját összekulcsolva. Odalépett, és óvatosan leült. Szerinte a szék borzasztóan kényelmetlen volt: túl meleg, túl nagy, és túlságosan díszes. Emellett idegen szagot árasztott, még sokkal inkább, mint a C'baoth házában fellelhető egyéb tárgyak. Nagyon zavaró aura vette körül. Luke ezt csak azokkal az órákkal tudta magyarázni, amiket a Jedi Mester az emberei fölötti ítélkezéssel töltött el ebben a székben.
És most Luke volt soron, hogy ezt tegye.
Mély lélegzetet vett, és igyekezett visszaszorítani azt az állandó álmosságot, ami mostanra már lénye részévé vált. A két falubelire bólintott.
– Készen állok – mondta, – Kezdjétek el.
Viszonylag egyszerű eset volt, ahogy ez lenni szokott. Az egyik falubeli állatai átmentek a másik kerítésén, és fél tucat gyümölcsbokrot letaroltak, mielőtt észrevették és visszavitték volna őket. Az állatok gazdája hajlandó lett volna kártérítést fizetni a tönkretett bokrokért, de a másik ragaszkodott ahhoz, hogy a kerítést is építse újjá. Az első azzal érvelt, hogy egy jó állapotban levő kerítést nem tudtak volna ledönteni az állatok, mi több, az ő jószágai is sérüléseket szenvedtek a hegyes drótoktól, amikor keresztülgázoltak azokon. Luke csendben hallgatta őket, megvárta amíg az utolsó érv és ellenérv is elhangzik.
– Jól van – mondta. – A gyümölcsbokrok ügyében az ítéletem a következő. Te – intett az első paraszt felé – kifizeted a tönkretett bokrok pótlásának az árát, plusz az állatok által megevett vagy elpusztított termés árát is? Erről az utóbbi összegről a falutanács dönt.
C'baoth mocorogni kezdett, és Luke megdöbbent, mert a Jedi Mester, rosszallását érezte. Egy pillanatra zavarba jött, azon meditált, visszavonja-e, amit mondott, hogy más megoldást keressen. Azonban nem tűnt jó stratégiának gyökeresen megváltoztatni ítéletét. Különben sem akadt semmi jobb ötlete.
De hát mit keres ő itt?
Körbenézett a szobán, és közben a hirtelen rátörő idegességgel küzdött. Mindenki őt nézte: C'baoth, a két segéd, a falubeliek, akik a Jedi ítéletét jöttek meghallgatni. Mindenki azt várta tőle, hogy helyes döntést hoz.
– Ami pedig a kerítést illeti, azt holnap reggel megnézem – folytatta. – Látni akarom, mennyire sérült, meg, mielőtt döntenék felőle.
A két paraszt meghajolt és visszavonult.
– Ezennel az ülést berekeszteni – harsogta C'baoth. Hangja méltóságteljesen visszhangzott az egyébként apró szobában. Érdekes hatás – gondolta Luke, és elmerengett, hogy vajon a szoba akusztikája teszi-e vagy egy újabb Jedi fogás, amit Yoda Mester sohasem tanított meg neki. Azonban azt, hogy miért lenne szüksége ilyen trükkökre, el sem tudta képzelni.
Az utolsó falusi is kimasírozott a szobából. C'baoth megköszörülte a torkát és Luke szinte ösztönös mozdulattal fonta össze a karját.
– Néha elgondolkodom azon – mondta lassan az öregember –, hogy figyeltél-e egyáltalán rám az elmúlt napokban.
– Sajnálom, C'baoth Mester – felelte Luke, és ismerős gombócot érzett a torkában. Bárhogy is próbálkozott, nem tudott megfelelni C'baoth elvárásainak.
– Sajnálod? – húzta fel C'baoth gúnyosan a szemöldökét. – Sajnálod? Skywalker Jedi, a kezedben volt minden. Sokkal hamarabb félbe kellett volna szakítanod a fecsegésüket – a te időd sokkal többet ér annál, semhogy apró-cseprő vitákra pazarold. Neked magadnak kell meghoznod a döntést a kártérítés összegére vonatkozóan, de te ehelyett átadod a jogot annak az idétlen szervezetnek, amit falutanácsnak csúfolnak. És ami a kerítést illeti... – méla undorral csóválta a fejét. – Egyáltalán semmi okod nem volt, hogy elhalaszd a döntést. Minden ott rejtőzött az agyukban, amit csak tudnod kellett az okozott kárról. Meg neked sem okozhatott volna gondot, hogy kiolvasd onnan.
Luke nyelt egyet.
– Igen, C'baoth Mester – motyogta. – Azonban így olvasni a mások gondolataiban nem helyes...
– Amikor ezt a tudást arra használod, hogy segíts nekik? – vágott vissza C'baoth. – Már miért lenne helytelen?
Luke ügyefogyottan emelte fel a kezét.
– Próbálom megérteni, C'baoth Mester, de mindez annyira új nekem.
C'baoth felhúzta bozontos szemöldökét.
– Valóban, Skywalker Jedi? Komolyan? Úgy érted, te még sohasem éltél vissza más ember személyes indulataival, hogy segíthess neki? Sohasem hagytál figyelmen kívül apróbb előírásokat, ami közted és a feladatod között állt?
Luke érezte, hogy arca elvörösödik, mert eszébe jutott, amikor Lando jogtalanul használta az egyik kódot, hogy megjavíthassa az X-szárnyúját a Sluis Van kikötőben.
– De igen, néha előfordult – ismerte el. – De ez valahogy más. Ez olyan... nem is tudom. Mintha sokkal jobban beleavatkoznék ezeknek az embereknek az életébe, mint kellene.
– Megértem az aggályaidat – mondta C'baoth most, már kevésbé szigorúan. – Éppen ez a bökkenő. Éppen ez, az elfogadása és gyakorlása annak a felelősségnek, ami a Jedit megkülönbözteti mindenki mástól a galaxisban.
– Mélyet sóhajtott. – Soha ne feledd, Luke, hogy végső soron ezek az emberek primitívek. Csakis a mi irányításunkkal remélhetik, hogy valaha is eljutnak a fejlettség egy magasabb fokára.
– Azt azért nem mondanám, hogy primitívek, C'baoth Mester – érvelt bizonytalanul Luke. – Modern technológiákat, használnak, viszonylag hatékony kormányrendszerük van...
– Csak a civilizáció külsőségei, minden tartalom nélkül – vetette közbe C'baoth megvetően. – A gépek használata és a modern társadalmi szerkezet még nem jelentik azt, hogy az adott kultúra fejlett lenne, Skywalker Jedi. A fejlettséget egyedül az Erő értése és használata jelenti.
Az öreg szemek elmerengtek, mintha a múltba kalandoztak volna.
– Létezett egyszer egy igazán nagy társadalom, Luke – mondta lágyan. – Hatalmas és virágzó példája mindannak, amit az ember csak elérhet. Több ezer nemzedéken át kiemelkedtünk a galaxis népei közül, mi voltunk az igazság és a rend őrei. Az igazi civilizáció megteremtői. A Szenátus törvényeket vitatott meg és fogadott el, de a Jedi volt az, aki ezeket a törvényeket megvalósította.
Ajkai megremegtek.
– És cserébe a galaxis elpusztított bennünket.
Luke összeráncolta a szemöldökét.
– Én azt hittem, hogy az Uralkodó és néhány Sötét lovag irtotta ki a Jediket.
C'baoth keserűen mosolygott.
– Te tényleg azt hiszed, hogy akár az Uralkodónak sikerülhetett volna egy ilyen feladatot végrehajtani, ha nem áll mögötte az egész galaxis? – Megrázta a fejét. – Nem, Luke. Utáltak bennünket... az összes alacsonyabb-rendű lény. Gyűlöltek, mert hatalmasak voltunk, irigyelték a tudásunkat és a bölcsességünket. Gyűlölték, hogy olyan fejlettek vagyunk. – A mosoly tovatűnt az arcáról. – És ez a gyűlölet még mindig él. Csak arra vár, hogy a Jedik újból felbukkanjanak, és ismét fellángol.
Luke lassan csóválta a fejét. Mindez valahogy nem állt összhangban azzal a néhány dologgal, amit ő tudott a Jedik pusztulásáról. Másrészt viszont ő nem élt abban a korban. C'baoth ellenben igen.
– Nehéz elhinni – motyogta.
– Higgy nekem, Skywalker Jedi – dörögte C'baoth tekintetével rabul ejtette Luke pillantását, és szeme hideg fénnyel felizzott.
– Ezért kell összetartanunk, neked meg nekem. Ezer nem szabad soha letennünk a kardot az univerzum előtt, ami el akar bennünket pusztítani. Érted?
– Azt hiszem – mormogta Luke, szeme sarkát dörzsölgetve. A gyötrő fáradtságtól annyira lassúnak érezte az agyát. És mégis, amikor C'baoth szavain töprengett, akkor is emlékképek bukkanták fel előtte. A mogorva, ám bátor Yoda Mester képe, akiben nyoma sem látszott a keserűségnek vagy a haragnak senki iránt, bár látta társai pusztulását. Ben Kenobié Mos Eisley kantinjában, akivel tartózkodó tisztelettel bántak, miután arra kényszerítették, hogy két bajkeverőt megleckéztessen.
És a legtisztábban a New Cov-i kávéházbeli találkozás emléke. Barabelé, aki egy idegen beavatkozását kérte, és elfogadta Luke döntésének azon részét is, ami ellene szólt. A tömegre, akik reménykedve és várakozva figyelték, megkönnyebbülve, hogy ott egy Jedi, aki majd kézbe veszi a dolgokat.
– Én nem tapasztaltam semmiféle gyűlöletet.
C'baoth rámeredt bozontos szemöldöke alól.
– Majd fogod – jósolta sötéten. – Akárcsak a húgod. No meg a gyerekei.
Luke szíve összeszorult.
– Meg tudom védeni őket.
– Tanítani is tudod majd őket? – kérdezett vissza C'baoth. – Elég bölcs és ügyes vagy ahhoz, hogy mindent megtaníts nekik az Erőről?
– Azt hiszem, igen.
C'baoth horkantott.
– Ha csak hiszed, de nem tudod, akkor az életükkel játszol – vetette oda. – Öntelt szeszélyeiddel kockára teszed a jövőjüket.
– Ez nem szeszély – erősködött Luke. – Leia és én együtt, képesek leszünk rá.
– Ha megpróbálod, azt kockáztatod, hogy a sötét oldalnak juttatod őket – mondta C'baoth egyszerűen. Sóhajtott, elvonta tekintetét Luke-ról, és végigpillantott a szobán.
– Nem kockáztathatjuk meg, Luke – mondta csendesen. – Olyan kevesen maradtunk. A hatalomért folytatott végtelen háború még dúl... az egész galaxis nyugtalan. Nekünk, akik megmaradtunk, össze kell fognunk azok ellen, akik mindent el akarnak pusztítani. – Hirtelen ismét Luke-ra emelte a szemét. – Nem, nem kockáztathatjuk meg még egyszer a megosztottságot és azt, hogy elsöpörjenek. El kell hoznod a húgodat és a gyerekeit nekem.
– Azt nem tehetem – mondta Luke. C'baoth arca megváltozott. – Legalábbis nem most – helyesbített fürgén Luke. – Leiának most nem lenne biztonságos az utazás. A birodalmiak hónapók óta üldözik, és a Jomark egyáltalán nem esik messze az ő területüktől.
– Kételkedsz benne, hogy meg tudom védeni?
– Én... nem, én nem kételkedem – válogatta meg Luke gondosan a szavait. – Csak egyszerűen...
Elhallgatott. C'baoth egészen megmerevedett, szeme a semmibe révedt.
– C'baoth Mester? – kérdezte. – Jól van?
Semmi válasz. Luke mellé lépett, kinyúlt felé az Erővel, és azon töprengett, vajon beteg-e az öreg? Azonban mint mindig, a Jedi Mester elméje zárva maradt előtte.
– Gyere, C'baoth Mester – mondta, és megfogta a karját. – A szobádba vezetlek.
C'baoth kettőt pislantott, és erőlködve Luke-ra emelte tekintetét. Mély levegőt vett, és ismét olyan volt, már mint máskor.
– Fáradt vagy, Luke – motyogta. – Hagyj magamra és menj feküdj le a szobádban.
Luke tényleg fáradt volt, ezt el kellett ismernie.
– Jól vagy?
– Remekül – állította C'baoth, furcsa zord éllel a hangjában.
– Mert ha szükséged lenne a segítségemre, akkor...
– Azt mondtam, hagyjál! – csattant fel C'baoth. – Én Jedi Mester vagyok, senki segítségére nincsen szükségem.
Luke két lépéssel hátrább állt, mint az előbb, de nem emlékezett, hogy hátralépett volna.
– Sajnálom, C'baoth Mester – mondta. – Nem akartam tiszteletlen lenni.
A másik arca meglágyult kissé.
– Tudom, hogy nem – mondta. Még egyszer mély levegőt vett, majd csendben kifújta. – Hozd el nekem a testvéredet, Skywalker Jedi. Megvédem a Birodalomtól, és akkora hatalmat adok a kezébe, amekkorát el sem tudsz képzelni.
Luke agyának egyik rejtett zugában megszólalt a vészcsengő. Bujkált valami azokban a szavakban... vagy talán abban, ahogyan mondta...
– Most pedig térj vissza a szobádba – parancsolta C'baoth. Tekintete ismét elmerült a semmiben. – Pihenj és reggel majd folytatjuk a beszélgetést.
Ott állt előtte, arcát félig eltakarta a csuklya, sárga szemei bántó fénnyel meredtek rá a távolból. Ajkai mozogtak, de szavait elnyelte a riasztócsengők vijjogása, és Marában ez olyan érzést keltett, ami vészesen hasonlított a pánikhoz. Közte és az Uralkodó között két alak jelent meg: a sötét és impozáns Darth Vader, és az alacsonyabb, fekete ruhás, Luke Skywalker. Ott álltak az Uralkodó előtt egymással szemben, kivont fénykarddal. A pengék találkoztak, a ragyogó piros-fehér, a ragyogó zöld-fehérrel szemben. Csatára készültek.
És ekkor, minden figyelmeztetés nélkül a pengék elváltak egymástól... a riasztók hangját is túlharsogó gyűlölködő üvöltéssel fordultak mindketten az Uralkodó ellen.
Mara hallotta saját kiáltását, és küszködött, hogy mestere segítségére siethessen, A távolság azonban túl nagy volt, a teste túl lassú. Kihívóan kiáltott fel, hogy legalább a figyelmüket elterelje. Azonban úgy tűnt, sem Vader, sem pedig Skywalker nem hallotta a kiáltását. Előretörtek, hogy bekerítsék az Uralkodót... és amint a magasba emelték fénykardjukat, meglátta, hogy az Uralkodó őt nézi.
Visszanézett rá. Elkeseredetten igyekezett hátat fordítani a közelgő katasztrófának, de nem volt képes mozdulni. Ezernyi gondolat és érzés áramlott felé abból a tekintetből, fájdalom, félelem és harag fénylő kaleidoszkópja, túlságosan mély ahhoz, hogy ő befogadhassa. Az Uralkodó felemelte kezét, kék-fehér villámok egész zuhatagát küldvén az ellenségre. Mindketten megrogytak a támadás súlya alatt, és Marában beteges remény fogant, hogy ez alkalommal talán másképpen végződik a küzdelem. De nem így történt. Vader és Skywalker kiegyenesedtek, újonnan támadt dühvel emelték magasba kardjukat...
MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT!
A zökkenéstől, ami a szíjakhoz lökte Marát, felébredt.
Egy percig csak ült levegő után kapkodva és a csapásra emelt kardok látványa ellen küzdött. A lebegő apró pilótaülésének szíjai olyan szorosan tartották, hogy az már-már pillanatnyi klausztrofóbiát okozott. Repülős ruhájának nyaka és háta izzadtságtól nedvesen tapadt a bőrére. Egy közelgő tárgyat jelző riasztó visított a távolból.
Megint az az álom. Ugyanaz az álom, ami már öt éve elkíséri őt a galaxisban. Ugyanaz a helyzet, ugyanaz a borzasztó befejezés: ugyanaz az elkeseredett, utolsó pillantás.
Azonban most másképpen alakulnak majd a dolgok. Most már hatalmában áll majd megölni Luke Skywalkert.
Kinézett a lebegő mennyezete körül forgó mintázatra, és agyának leghátsó csücske is eszméletre ébredt. Nem, ez nem így van. Ő egyáltalán nem akarja megölni Luke Skywalkert. Ő a segítségét szeretné kérni.
Az epe keserű ízét érezte szájában, nagy nehezen lenyelte. Semmi vita, mondta magának határozottan. Ha meg akarja menteni Karrdét, akkor ezen túl kell esni.
Skywalker tartozik ennyivel Karrdénak. Később, ha már visszafizette a tartozását, akkor is lesz majd idő megölni.
A riasztó hangja megváltozott, már csak harminc másodperc volt hátra. Megragadta a kormánykarokat, figyelte, ahogy a kijelző nullára áll, aztán finoman visszanyomta őket. A fénycsíkokból csillagok lettek, és fekete űr vette körül, közvetlenül előtte egy bolygó körvonalai bontakoztak ki sötétjéből.
Megérkezett a Jomarkra.
Gondolatban keresztbetett ujjakkal megérintette a kommot, begépelte az útközben beprogramozott kódot. Szerencséje volt: legalábbis ebben. Thrawn emberei még mindig a hagyományos birodalmi tájékozódási transzpondereket használták. A lebegő képernyőin megjelelt a felszín, egy sziget, ami valami gyűrű alakú tónak éppen a közepén helyezkedett el. Még egyszer előhívta a képet, csak hogy biztos legyen a dolgában; aztán beprogramozta a fénysebesség alatti vezérlőt, és elindult lefelé. Igyekezett elhessegetni az Uralkodó arcát...
A hajó riasztóinak visítása térítette magához.
– Micsoda? – kiáltotta az üres pilótaülésnek, álmos tekintete végigfutott a monitorokon, hogy fellelje a hiba okát. Nem bizonyult nehéznek megtalálnia: a lebegő félig az oldalára fordult, a vezérlőpultok visítottak a nyomás alatt, ahogy a számítógép igyekezett megakadályozni, a lezuhanást. Valamilyen oknál fogva, már mélyen benn járt a légkörben, jóval túl azon a ponton, ahol át kellett volna kapcsolnia a fékezőhajtóművekre.
Fogait összeszorítva végrehajtotta az átkapcsolást, aztán gyors pillantást vetett a térképre. Csak egy-két percig nem figyelt, de ilyen sebesség mellett néhány másodpercnyi figyelmetlenség is végzetes lehet. Öklével keményen megdörzsölte a szemét, küzdött a rátörő álmosság ellen, és érezte, hogy ismét izzadtságcseppek gyöngyöznek a homlokán. Félig alva repülni, figyelmeztette öreg tanára az öngyilkosság leggyorsabb módja.
És ha lezuhan, senkit sem hibáztathat, csakis saját magát.
Vagy mégsem?
Kiegyensúlyozta a hajót, ellenőrizte, hogy nincsenek-e hegyek az útjában, és rábízta a vezetést az automata pilótára. Az ysalamiri és a hordozható tápkeret amiket Aves adott neki, ott hevertek hátul a hajónyílás hátsó részében, a motor bemeneti paneljéhez erősítve. Mara kioldotta magát, és elindult hátra...
Mintha valaki megnyomott volna egy kapcsológombot. Ahol ült, ott úgy érezte magát, mintha éppen most fejezett volna be egy négynapos csatát; fél lépéssel előrébb, pedig minden fáradtsága elpárolgott.
Elmosolyodott magában. Tehát jól sejtette: Thrawn őrült Jedi Mestere, nem kedveli a látogatókat.
– Szép volt – kiáltotta a levegőbe. Leoldotta az ysalamiri keretét a panelről, visszacipelte a pilótaüléshez, és odarögzítette a széke mellé.
A tavat körülvevő hegyek gyűrűje most már láthatóvá vált az elektromágneses keresőn. Az infravörös kereső lakott területet jelzett a távolabbi csücsökben. Valószínűleg ott bujkál Luke Skywalker és az őrült Jedi Mester, döntötte el. Feltételezését egy pillanattal később az érzékelők is megerősítették, ugyanis kisméretű űrhajót jeleztek az egyik ház előtt. Nem akadtak érzékelhető fegyverállások, vagy védőpajzsok, sem a szigeten, sem annak peremén. Talán C'baoth úgy gondolta, hogy nincs szüksége afféle primitív fegyverekre, mint a turbólézer, hogy megvédje magát.
Lehet, hogy igaza is volt. Mara a vezérlőpultra hajolva, minden veszélyre figyelve haladt előre.
Már majdnem a kráter közepénél járt, amikor a támadás bekövetkezett. Hirtelen ütés érte a lebegő alját, s néhány centivel feljebb dobta a hajót. A második lökés közvetlenül az első nyomában érkezett, ezúttal a függőleges vezérsíkra irányítva. Ez letérítette a pályájáról. Még a harmadik ütést is megkapta, mielőtt azonosítani tudta volna a fegyvert: nem rakéták vagy lézersugarak voltak, hanem apró, gyors mozgású szikladarabok, amiket a lebegő bonyolult szenzorai nem képesek érzékelni.
A negyedik ütés a fékezőhajtóművet találta el, és a lebegő zuhanni kezdett.
Mara keményen szitkozódott magában. A felszíni vezérlőket vitorlázó üzemmódba állította, és képet kért peremépület alatti sziklák felszínéről. Most már vitán felül állt, hogy a peremen fog landolni. Talán megoldható lett volna, hogy a meghatározott területen szálljon le –, még a fékezőhajtóművek nélkül is –, de nem úgy, hogy egy Jedi Mesterrel kell harcolnia útközben. Választhatná az alatta elterülő sötét szigetet is, ahol több lehetősége lenne a manőverezésre, de aztán gondot okozna ismét feljutni a peremre. Ugyanez lenne a helyzet, ha landolásra alkalmas területet keresne valahol a hegy lábánál.
Esetleg beismerhetné, hogy veszített. Beindítaná a fővezérművet, eltűzne az űrbe, és egyedül menne Karrde után.
Fogcsikorgatva figyelte a képernyőt. A negyedik találat után a kővihar abbamaradt. Semmi kétség, a Jedi Mester most arra vár, hogy lezuhan-e további bátorítás nélkül, vagy sem. Kis szerencsével talán elhitetheti vele, hogy vége van, anélkül, hogy valóban tönkretenné a hajót. Bárcsak rálelne a megfelelő helyre...
Megvan, a lefelé vezető út harmadánál: nagyjából félgömb alakú bemélyedés, ahol az erózió lepusztította a puhább kőzetréteget. A horpadás mélye viszonylag lapos, kényelmesen elfér benne a lebegő. Most már csak annyi dolga volt, hogy odavigye a gépet. Képzeletben keresztbe tett ujjakkal felemelte a hajó orrát, és lejjebb vette a fő fénysebesség alatti hajtóművet.
A hajtómű csóvájának vakító fénye megvilágította a peremhegység innenső oldalát. A gép először fellendült, majd előre, aztán, amikor Mara megint lejjebb engedte az orrát, kicsit stabilizálódott. Veszélyesen közel járt a felboruláshoz, de pilótája állított a felszíni vezérlőkön, s így még idejében visszanyerte egyensúlyát. Ilyen terepen manőverezni igen kényes feladat. A nő érezte, hogy megint folyik róla a víz a hirtelen megbokrosodott hajóval folytatott küzdelemtől. Ha C'baoth rájött, hogy mit tervez, nem sok fáradtságába kerül, hogy végleg elintézze. Fogait összeszorítva koncentrált egyszerre a képernyőre, a környező területre és a kátyúra, amibe a hajót vitte.
Kishíján nem sikerült. A lebegő még mindig tíz méterre volt a horpadás szélétől, amikor a hajtómű csóvája egy sziklának vágódott, s felgyújtotta a rajta lévő növényzetet. Egy pillanattal később a hajót szivárványszínű lángok nyaldosták. Mara tartotta az irányt, nem törődött a figyelmeztető szirénák vijjogásával. Erőlködött, hogy lásson valamit a közte és a cél között elterülő tűzfüggöny ellenére. Nem volt idő alapos fontolgatásra – ha csak egy pillanatig is habozik, a fúvóka túl sokat éget le a horpadásból ahhoz, hogy biztonságosan letehesse a hajót. Öt méter volt hátra, és a kabin hőmérséklete emelkedni kezdett. Aztán három, már csak egy...
Sziklához súrlódó fém rémisztő hangja hallatszott, mikor a lebegő függőleges vezérsíkja a horpadás széléhez dörzsölődött. Mara kiengedte a hajtóművet, és összefonta karját. A hajó hatalmas zökkenéssel ért földet, mintegy méternyi magasságból zuttyanva le. Először a farka ért talajt, s egy pillanatra úgy tűnt, úgy is marad. Aztán könnyed eleganciával mégis egyenesbe billent.
Pilótája kitörölte szeméből az izzadtságot, és helyzetjelentést kért. A légducolásos manőverezést mint végső megoldást tanították neki. Most már tudta, miért.
Azonban szerencséje volt. A függőleges vezérsík és a leszállótalpak tropára mentek, ám a motorok, a hiperhajtómű, a légkondicionálás és a hajótest épségben maradt. A rendszereket tartalékra állította, vállára vette az ysalamir keretet, és elindult hátra. A főbejárat használhatatlanná vált. Volt azonban egy másik kijárat is a hordozható lézerágyú mögött. Felmászni a létrán és kibújni a nyíláson, nagy mutatványnak bizonyult, néhány sikertelen próbálkozás után mégis kijutott, A hajótest felső része elviselhetetlenül felmelegedett, ám a tó felől jövő, kellemesen hűvös szél enyhülést hozott a kabin forró levegője után. Kinyitotta az ajtót, hogy meggyorsítsa a hajó lehűlését, majd felpillantott.
Legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy igencsak elszámította magát. Ahelyett, hogy tíz-tizenöt méterrel lett volna a kráter széle alatt, ahogyan tervezte legalább ötven méterre ereszkedett alá. A kráter hátáig más mérete és a nagy leszállósebesség sebesség igencsak megtréfálta érzékeit.
– Nincs jobb egy kis testmozgásnál ilyen hosszú lazsálás után – motyogta magában, elővette övéből a fényrudat. A mászás nem volt egyszerű dolog, különösen nem a súlyos ysalamir kerettel a hátán, de nem tűnt lehetetlennek. Ruhája vállához erősítette a fényrudat, előszedte az első készlet fogódzót, és elindult felfelé.
Alig tett meg két métert, mikor az előtte levő szikla váratlanul felizzott.
A meglepetéstől egészen a hajóval szemközti szirtig csúszott vissza, de mire leért, a fegyver már a kezében volt, tüzelésre készen. Felpillantott a rábámuló ikerfényekre, és lőtt. A bal oldalit el is találta, a másik azonban viszonozta a tüzet. Mikor a nő megpróbálta kipislogni a látását zavaró lila foltokat, egy halk, de mással összetéveszthetetlen hangot hallott.
Egy R2 droid sípolását.
– Hé! – szólt oda lágyan. – Te, droid! Nem Skywalker, asztromechanikus egysége vagy véletlenül? Ha igen, akkor ismersz engem. Találkoztunk a Myrkren, emlékszel?
A droid emlékezett, semmi hiba. Azonban méltatlankodó hangja arra engedett következtetni, hogy nem sorolja a kellemes emlékek közé.
– Felejtsük el – mondta Mara keserűen. – A gazdád veszélyben van. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem.
Újabb elektromos sípolások hallatszottak, ezúttal meglehetősen gúnyosan csengtek.
– Igazat beszélek – erősködött a nő. Megzavart látása most már kezdett tisztulni, és ki tudta venni egy közelében lebegő X-szárnyú sötétlő alakját. Két fedélzeti lézerágyúja egyenesen felé irányult.
– Azonnal beszélnem kell vele – folytatta. – Mielőtt a Jedi Mester rájön, hogy még életben vagyok és megpróbál változtatni a helyzeten!
Még több gúnyt várt, vagy a Mester céljainak egyértelmű helyeslését, ám a droid nem szólt. Lehet, hogy végignézte a rövid csatát a lebegő és C'baoth repkedő szikladarabjai között.
– Igen, ő akart megölni – ismételte Mara. – Szép csendesen, hogy a gazdád semmit se vegyen észre, nehogy kellemetlen kérdéseket tegyen fel.
A droid kérdőn füttyentett.
– Azért jöttem, mert Skywalker segítségére van szükségem – mondta Mara, tippelve a kérdés tartalmát illetően. – Karrdét elfogták a Birodalmiak, és egyedül nem tudom kiszabadítani. Ha netán elfelejtetted volna, Karrde az, aki segített a barátaidnak csapdát állítani a rohamosztagosoknak, akik mindkettőtöket fogva tartottak a Myrkren. Tartozol neki.
A droid horkantott.
– Rendben – mondta Mara. – Akkor ne Karrdéért tedd, és ne is értem. Végy fel azért, mert különben a te drága gazdád túl későn tudja csak meg, hogy új mestere, C'baoth a Birodalomnak dolgozik.
A robot végiggondolta. Ekkor az X-szárnyú lassan elfordította róla a lézerágyukat, és a sérült lebegő felé irányította. Mara eltette fegyverét és várt. Azon gondolkodott, hogyan jut be a pilótaülésbe a hátára szíjazott ysalamirivel.
De felesleges volt aggódnia. Ahelyett, hogy elérhetővé tette volna számára a pilótaülést, a droid egy leszállótalpat nyújtott felé.
– Te viccelsz – tiltakozott a nő a talpat figyelve, ami csípőmagasságban lebegett előtte. Eszébe jutott a hosszú zuhanás az alattuk húzódó tóba. A droid azonban komolyan gondolta: és egy perc múlva Mara kelletlenül felmászott.
– Oké – szólt, amikor már olyan biztonságosan ült, amennyire ez lehetséges. – Menjünk! Aztán figyelj a repülő szikladarabokra!
Az X-szárnyú könnyedén felszállt. Mara összekulcsolt karral várta, hogy C'baoth ott folytassa a támadást, ahol abbahagyta, de minden gond nélkül elérték a csúcsot. Amikor a robot biztonságosan letette a gépet a földre, a nő egy homályos, csuklyás alakot pillantott még a kerítés mellett. – Te bizonyára C'baoth vagy – szólt oda neki, amikor leszállt a talpról, és előhúzta fegyverét. – Mindig így köszöntöd a vendégeket?
A csuklyás nem válaszolt. Mara közelebb lépett. Hátborzongató érzés futott rajta végig, amikor megpróbálta alaposabban szemügyre venni a homályos arcot a csuklya alatt. Az Uralkodó is hasonlóan nézett ki, amikor először találkoztak...
– Nekem Thrawn főadmirális szolgáin kívül nincsenek más látogatóim. Ezért aztán mindenki más betolakodó! – reccsent a Mester hangja váratlanul.
– Miből gondolod, hogy én a Birodalom ellensége vagyok? – kérdezett vissza Mara. – Ebben az esetben elkerülte a figyelmedet, hogy birodalmi jelzéseket használtam afölött a sziget fölött, ahol leszedtél.
A halvány csillagfényben úgy tűnt C'baoth mosolyog a csuklyája alatt.
– És mit bizonyít ez? – kérdezte. – Csak azt, hogy mások is játszhatnak a főadmirális apró játékaival.
– És mások is hozzájuthatnak a főadmirális ysalamirijéhez? – intett a nő a hátán lévő keret felé. – Ebből elég. A főadmirális...
– A főadmirális a te ellenséged – vágta oda hirtelen C'baoth. – Ne bosszants a gyerekes hazugságaiddal, Mara Jade! Mindent kiolvastam az agyadból, míg ide tartottal. Tényleg azt hitted, hogy el tudod venni tőlem a Jedimet?
Mara nyelt egyet. Remegett a hűvös éjszakai széltől, és a bensőjét dermesztő még nagyobb hidegtől. Thrawn azt mondta, hogy C'baoth őrült, és Mara hallotta hangjában az őrültség jeleit. Ám ennél többről volt szó. Kemény acél csengett e hangban. Kegyetlenség és számítás, tudata a hatalomnak, melyet takart.
Olyan volt, mintha az Uralkodót hallotta volna beszélni.
– Szükségem van Skywalker segítségére – mondta a lány, nyugalmat erőltetve hangjára. – Csak kölcsön akarom venni egy kis időre.
– És aztán visszahozod, ugye? – kérdezte C'baoth gúnyosan.
Mara összeszorította a fogát.
– Segíteni fog, C'baoth. Akár tetszik neked, akár nem.
Most már egész biztos, hogy a Jedi Mester elmosolyodott. Fakó, kísérteties mosolya volt.
– Nem, Mara Jade – motyogta. – Tévedsz! Valóban azt hiszed, hogy azért, mert egy üres tér közepén állsz, nincs hatalmam fölötted?
– Itt van még ez is – húzta elő tokjából a sugárvetőt a lány, és egyenesen a férfi mellének szegezte. C'baoth nem mozdult, de Mara hirtelen nyomasztó feszültséget érzett maga körül a levegőben.
– Senki sem szegezheti rám büntetlenül a fegyverét – jelentette ki a Jedi Mester csendes gyűlölködéssel. – Egyszer még megfizetsz ezért!
– Nekem is lesz hozzá egy-két szavam – vágta rá Mara, egy lépést hátrálva, hogy hátát nekivethesse az X-szárnyúnak. Balra fölötte az R2 droid füttyögött elgondolkodva.
– Félreállsz és utamra engedsz, vagy a kevésbé békés megoldást választod? – emelte meg a sugárvetőt.
Úgy tűnt, C'baoth a lány arcát tanulmányozza.
– Tudod, ugye, hogy elpusztíthatnálak – mondta. A gyűlölet mostanra eltűnt a hangjából, mondhatni társalgási stílust hagyva maga után.
– Azon a helyen, ahol állsz, mielőtt még észrevennéd, hogy egyáltalán támadás készül. De nem teszem. Most nem. Éreztem a jelenlétedet az évek során, Mara Jade, erőd növekedését és fogyását, azóta, hogy az Uralkodó halála teljesen legyengített. És most láttalak meditálás közben. Egyszer majd a saját akaratodból fogsz eljönni hozzám.
– Azért ahhoz is lesz egy-két szavam – felelte Mara.
– Nem hiszel nekem – folytatta C'baoth újabb kísérteties mosoly kíséretében. – Majd fogsz. A jövő előre, megíratott! Az én fiatal, leendő Jedim lesz a végzeted. Egy nap előttem fogsz térdepelni. Láttam, hogy így lesz.
– Én a te helyedben nem bíznék ennyire a Jedik jövőbe látásában – vágott vissza a lány, és egy pillantást kockáztatott meg a sötét épület irányába. Töprengett, hogy vajon mit tenne C'baoth, ha Skywalker nevét kiáltaná. Az Uralkodó is bízott benne. És végül nem sokat segített neki.
– Lehet, hogy én bölcsebb vagyok, mint az Uralkodó volt – jegyezte meg C'baoth. Kissé elfordította a fejét. – Mondtam, hogy menj a szobádba! – szólt kissé hangosabban.
– Azt tettem – hallatszott egy ismerős hang, és az árnyékból egy alak indult feléjük a kerten át. Skywalker.
– Akkor miért vagy itt? – kérdezte C'baoth.
– Zavart éreztem az Erőben – felelte a fiatalember a kerítésen át, és kijött a csillagfénybe. Arca kifejezéstelen volt a fekete ruha fölött, tekintetét Marára szegezte.
– Mintha csata folyt volna a közelben. Hello, Mara.
– Skywalker – nyögte a lány kiszáradt ajkakkal. Mindazzal együtt, ami azóta történt vele, hogy belépett a Jomark rendszerbe, csak most kezdett megvilágosodni előtte, milyen hatalmas fába vágta a fejszéjét. Ő, aki nyíltan megmondta Skywalkernek, hogy egy napon megöli, most arról akarja meggyőzni, hogy sokkal megbízhatóbb, mint egy Jedi Mester.
– Nézd... Skywalker...
– Biztos, hogy jó helyen kopogtatsz? – kérdezte Luke lágyan, – Azt hittem, meg akarsz engem ölni.
Mara már-már megfeledkezett a C'baothra szegezett fegyverről.
– Nem azért jöttem, hogy megöljelek – sóhajtott. Még a saját fülében is erőtlenül és hamisan csengtek a szavak, – Karrdénak gondjai támadtak a Birodalommal. Szükségem van a segítségedre, hogy kiszabadíthassam.
– Értem. – Skywalker C'baoth-ra nézett. – Mi történt itt, C'baoth Mester?
– Mit számít az? – kérdezett vissza a Jedi. – Állítása ellenére, azért jött, hogy megöljön. Szívesebben vetted volna, ha nem állítom meg?
– Skywalker... – kezdte Mara.
Skywalker felemelte a kezét, és félbeszakította. Tekintete még mindig C'baothon csüggött.
– Megtámadott téged? – kérdezte. – Vagy megfenyegetett valamilyen módon?
Mara C'baoth-ra nézett... és a vér is meghűlt ereiben. A Mester korábbi magabiztossága eltűnt, helyette valami hideg és halálos kifejezés jelent meg arcán. Ez azonban már nem neki, hanem Skywalkernek szólt!
Mara hirtelen megértette. Skywalkert nem kell meggyőzni C'baoth árulásáról! Hiszen már tudja!
– Mit számít az, hogy pontosan mit tett? – kérdezte C'baoth, és hangja még arcánál is hidegebb volt. – Csak az számít, hogy ő eleven példája annak a veszélynek, amelytől megérkezésed óta óvlak. A veszély, amivel minden Jedinek szembe kell néznie egy olyan galaxisban, amely gyűlöl bennünket és fél tőlünk.
– Nem, C'baoth Mester – felelte Skywalker szinte gyengéden. – Meg kell értened, hogy az eszközök majdnem annyira fontosak, mint a célok. A Jedik a tudás megszerzésére és védekezésre használják az Erőt, sohasem támadásra.
C'baoth felhorkant.
– Elkoptatott frázis gyengeelméjűek számára. Vagy azoknak, akikben nincs elég bölcsesség, hogy maguk döntsenek. Én felülemelkedtem ezeken a dolgokon, Jedi Skywalker. Ahogyan majd te is teszed, ha úgy döntesz, hogy maradsz.
Skywalker megrázta a fejét.
– Sajnálom – mondta. – Nem tehetem. – Megfordult, és elindult Mara felé...
– Akkor hátat fordítasz a galaxisnak – kiáltotta utána C'baoth, és hangja most őszintének tűnt. – Csak a mi irányításunkkal és hatalmunkkal fejlődhetnek! Éppen olyan jól tudod, mint én.
Skywalker megállt.
– Nem te mondtad, hogy gyűlölnek bennünket? – fordult vissza. – Hogyan taníthatnánk olyanokat, akik nem akarják, hogy vezessük őket?
– Meggyógyíthatjuk a galaxist, Luke – motyogta csendesen C'baoth. – Ketten, te meg én. Képesek vagyunk rá! Nélkülünk nincs remény! Semmi remény!
– Talán nélküled is boldogul – szólt közbe hangosan Mara, hogy megtörje a varázst; amit C'baoth szavai keltettek. Látta, hogy Skywalker szemhéja elnehezült – mint az övé, amikor a Jomark felé közeledett – és felismerte a Mester trükkjét. Az Uralkodó is alkalmazta nem egyszer...
Ellépett az X-szárnyútól és Skywalker felé indult.
C'baoth tett egy apró mozdulatot, mintha meg akarná állítani. Mara felemelte a fegyvert, és úgy tűnt, a Jedi Mester erre feladja.
Anélkül, hogy ránézett volna, tudta mikor éri el Skywalkert az ysalamir Erőmentes zónája. Luke mély levegőt vett, vállai kiegyenesedtek, mintha nagy tehertől szabadult volna meg hirtelen. Bólintott, mint aki egy eddig megoldatlan rejtély kulcsát találta meg.
– Így akarod meggyógyítani a galaxist, C'baoth Mester? – kérdezte, – Erőszakkal és csalással?
C'baoth váratlanul hátravetette a fejét, és felnevetett. Ez volt az a reakció, amire a nő egyáltalán nem számított, és a döbbenet egy pillanatra megbénította.
És abban a pillanatban a Jedi Mester lecsapott.
Csak egy apró kő volt, de a semmiből jött, és hihetetlen erővel ütötte ki a fegyvert Mara kezéből. A sugárvető pörögve tűnt el a sötétben, és a lány kezébe erős, de gyorsan múló fájdalom nyilallt.
– Vigyázz! – figyelmeztette Skywalkert. Levetette magát a földre, és a fegyver után kutatott, amikor egy második kavics is elzúgott a füle mellett. Energia surrogását hallotta, és a területet hirtelen bevilágította Skywalker fénykardjának zöld-fehér fénye.
– Menj a hajó mögé! – parancsolt rá Luke. – Majd én feltartom!
Marának Myrkr jutott eszébe, de mielőtt kinyithatta volna a száját, hogy figyelmeztesse, milyen gyenge az Erő nélkül, Luke már ki is lépett az ysalamir hatásköréből. A fénykard oldalra csapott, és hallotta a kettős koppanást, amint a csodálatos penge két újabb követ hárított.
C'baoth – még mindig nevetve – felemelte a karját, és egy kék villámot küldött feléjük.
Skywalker elfogta a villámot a fénykarddal, egy pillanatra a penge zöld fényét kék-fehér udvar vette körül. Egy másik villám elzúgott mellette, és szertefoszlott a Marát körülvevő üres zóna határán; a harmadik megint csak a kard köre fonódott.
Mara remegő ujjai végre megtapintottak: a fegyverét. Felegyenesedve C'baoth-ra célzott...
És egy csodálatos lézertűz az egész képet szétrobbantotta.
Megfeledkezett az X-szárnyún ücsörgő droidról, úgy tűnt C'baoth sem volt figyelmesebb.
– Skywalker? – kérdezte a szeme előtt táncoló lila foltokra pislogva, és fintorogva az ózon kellemetlen szagától. – Hol vagy?
– Itt vagyok, C'baoth mellett – hallatszott Skywalker hangja. – Még él.
– Azon könnyen segíthetünk – morogta Mara. Óvatosan haladt keresztül a lézerágyú által földbe vájt, gőzölgőhasadékokon.
C'baoth a hátán feküdt. Eszméletlen volt, de még lélegzett. Skywalker mellette térdelt.
– Meg csak meg se pörkölődött – motyogta Mara. – Hihetetlen.
– Artu nem akarta megölni – nézett fel Skywalker, és gyengéden megcirógatta az öreg arcot. – Valószínűleg a hangrobbanás kapta el.
– Vagy az, vagy a keletkező hullámok döntötték le a lábáról – helyeselt a nő, fegyverével a mozdulatlan alakra célozva. – Állj félre az útból. Elintézem.
Skywalker ismét felpillantott.
– Nem fogjuk megölni – közölte. – Legalábbis nem így.
– Inkább vársz, amíg magához tér és vissza tud ütni? – csattant fel a lány.
– Egyáltalán nem kell megölni – erősködött Skywalker. – Már rég elhagyjuk Jomarkot, mire magához tér.
– Ne hagyj ellenséget a hátad mögött – mondta a lány keményen. – Már ha kedves az életed.
– Nem biztos, hogy ellenség, Mara – vitatkozott Skywalker szokásos makacsságával. – Beteg. Talán meg lehet gyógyítani.
Mara ajkai megremegett.
– Te nem hallottad, hogyan beszélt, mielőtt idejöttél –, mormogta. – Igazad van, őrült, de nemcsak erről van szó. Sokkal erősebb és még sokkal veszélyesebb. – Habzott egy pillanatig. – Olyan volt, mintha, az Uralkodót vagy Vadert hallottam volna.
Skywalker arcán megrendült egy izom.
– Vader is a sötét oldalon állt – vágott vissza. – Mégis képes volt szakítani vele és visszajönni. Talán C'baoth is képes lesz rá.
– Én nem mernék erre megesküdni – felelte Mara, de azért eltette a fegyvert. Nincs idő sokat vitázni a dolgon és amíg szüksége van Skywalker segítségéire, addig az ő szava dönt.
– Ne feledd, a te hátadba fúródik a kés, ha tévedtél – tette még hozzá.
– Tudom.
Luke még egyszer lenézett C'baothra, aztán ismét fel Marára.
– Azt mondtad, Karrde bajban van.
– Igen – bólintott Mara, boldogan, hogy témát váltottak. Az Uralkodó és Vader emlegetése túlságosan is tisztán idézte emlékezetébe azt a visszatérő álmot. – A főadmirális elfogta. Szükségem van a segítségedre, hogy kiszabadíthassam.
Karba fonta kezét, felkészült a vitára és az alkudozásra. Legnagyobb meglepetésére azonban Luke egyszerűen biccentett, és felállt.
– Rendben – mondta. – Menjünk.
Egy utolsó gyászos, elektromos feljajdulással Artu felszállt; és az X-szárnyú a szokásos villanással eltűnt.
– Hát, nem túlzottan örül neki – mondta Luke, és lezárta a lebegő adóvevőjét. – De azt hiszem, sikerült meggyőznöm, hogy egyenesen haza menjen.
– Örülnék, ha nemcsak hinnéd, hogy meggyőzted – figyelmeztette Mara a pilótaülésből, szemét a számítógép kijelzőin tartva. – Besurranni egy birodalmi ellátó raktárba, akkor is elég meredek dolog, ha nincs egy Új Köztársasági X-szárnyú a farkunkra ragadva.
– Jól van – mondta Luke. Oldalpillantást vetett a lányra, és azon töprengett, vajon normális döntés volt-e, hogy egy hajóba ült vele. Mara a lebegő hátsó részében helyezte el az ysalamirit, így Luke érezte a lány felszín, alatt fortyogó gyűlöletet. Kellemetlen emlékeket ébresztett benne az Uralkodóról, Mara tanítójáról. Komolyan elgondolkodott, vajon nem egy agyafúrt ötletről van-e szó, és a lány valójában csak bosszúját kívánja bevégezni. Azonban úgy tűnt, Mara tökéletesen tud uralkodni gyűlöletén, és Luke semmi jelét nem észlelte, hogy be akarna csapni.
Ámbár C'baoth színészkedésén sem látott át, csak akkor, amikor már majdnem késő lett.
Feszengett székében, és arca elvörösödött a szégyentől, hogy ily könnyen megtévesztette C'baoth viselkedése. Ám nem minden volt csupán játék, emlékeztette magát. A Jedi Mester érzelmi ingadozásai őszintének tűntek – erről meg volt győződve. Bár ezek a kilengések nem érték el az őrültség határát, – amire Mara utalt, elég komolyak voltak ahhoz, hogy C'baothot betegnek lehessen tekinteni.
És mi van akkor, ha C'baoth valóban a Birodalomnak dolgozik...
Luke megremegett. Olyan hatalmat adok a kezébe, amit te el sem tudsz képzelni, mondta Mester Leiáról. A szavak ugyan különböztek azoktól, amiket Vader mondott Luke-nak az Endoron, de ugyanúgy a sötét oldal állt mögöttük. Bárhol állt is egykor C'baoth, most a sötét oldalon halad, ebben Luke nem kételkedett.
És mégis, Vadernek tudott segíteni visszatalálni a helyes útra. Csak ámítja magát, ha azt hiszi, hogy ugyanez sikerül C'baoth-tal is?
Elhessegette a gondolatot. Még akkor is, ha C'baoth sorsa valóban összekapcsolódik az övével, a találkozás olyan messze van még, hogy nincs értelme terveket szőni ezzel kapcsolatban. Az adott pillanatban a legsürgősebb feladatra kell koncentrálnia, a jövő alakítását pedig rábízni az Erőre.
– Hogyan találta meg a főadmirális Karrdét? – kérdezte Marától.
A lány egy pillanatra összeszorította ajkait, és Luke némi önvádat látott a szemében.
– Egy nyomsávadót helyeztek el a hajómon – felelte Mara. – Egyenesen a rejtekhelyre vezettem őket. Luke bólintott. Leia kiszabadítására gondolt, a szívszorító menekülésre az első Halálcsillagról, a Falcon fedélzetén.
– Velünk is megcsinálták ezt a trükköt – mondta. – Így találták meg a Yavin bázist.
– Figyelembe véve, hogy mibe került ez nekik, nem hiszem, hogy okod lenne panaszra – válaszolt Mara gúnyosan.
– Nem hiszem, hogy az Uralkodó örült – motyogta a férfi.
– Valóban nem – ismerte el Mara, és hangja emlékektől volt sötét. – Vader majdnem meghalt emiatt a kis hiba miatt. – A Jedi karjára pillantott. – Akkor vesztette el a jobb kezét is.
Luke megfeszítette műkezét, és izzó fájdalom emléke hasított lelkébe. A fájdalomé, melyet akkor érzett, mikor Darth Vader kardja a húsába, csontjába mart. Egy régi tatooini aforizma jutott eszébe: valami olyasmiről szólt, hogy a gonosz egyik generációról a másikra száll....
– Mi a terved? – kérdezte a lánytól, hogy feledhessenek végre.
Mara mély levegőt vett, és Luke látta, milyen nehezére esik félretenni a múltat.
– Karrdét a főadmirális zászlóshajóján tartják fogva, a Chimerán – felelte. – A repülési terv szerint négy nap múlva töltik fel a készleteiket a Wistril rendszerben. Ha igyekszünk, odaérhetünk néhány órával hamarabb. Eltűntetjük a lebegőt, megszerzünk egy ellátás kompot és a többi holmival együtt a csillagrombolóra megyünk.
A férfi végiggondolta. Cselesnek tűnt, de nem volt túlságosan meggyőző.
– És mi lesz, ha már a csillagrombolón vagyunk? – érdeklődött.
– Az ellátós komp személyzete rendszerint saját hajóján marad, míg a Chimera legénysége bepakol – magyarázta Mara. – Legalábbis öt évvel ezelőtt így volt. Ki kell tehát találnunk valamit, hogy kiszállhassunk a kompból!
– Kockázatosnak hangzik – rázta meg a fejét Luke. – Nem kellene felhívni magunkra a figyelmet.
– Van valami jobb ötleted?
Luke vállat vont.
– Még nincs. De van négy napunk, hogy kitaláljunk valamit.
Mara kikapcsolta a fékezőhajtóműveket, és a teherszállító komp halk, fémes koppanássál leszállt a Chimera hangárcsarnokának hátsó részében.
– 37-es komp leszállt – jelentette Luke. – Várjuk a további utasításokat.
– 37-es komp, vettem – hallatszott az irányító hangja a fülhallgatón. – Állítson tartalékra minden rendszert, és készüljön a kirakodásra.
– Értettem.
Luke nyúlt volna, hogy kikapcsolja a kommunikációs rendszert, de Mara megállította.
– Irányítóközpont, ez az első utam – szólt Mara, hangjában éppen a megfelelő hanyag érdeklődéssel. – Mennyi időnk van visszaindulásig?
– Jobb, ha kényelembe helyezik magukat – felelte az irányító szárazon. – Minden hajót kipakolunk, mielőtt bármelyikőjük is visszaindulna. Gondolom, pár óra, legalább.
– Ó – jegyezte meg Mara kissé döbbenten. – Hát... köszönöm. Lehet, hogy alszok egyet.
Kijelentkezett.
– Remek – mondta. Kicsatolta magát, és felállt. – Ennyi idő alatt visszaérhetünk a börtönöktől!
– Reméljük, nem szállították el Karrdét a hajóról – jegyezte meg Luke, és követte a lányt a parancsnoki híd hátsó részébe, majd le a csigalépcsőn a raktérbe.
– Nem hinném – válaszolta Mara, miközben lefelé lépkedtek a lépcsőn. – Az egyetlen veszély az, hogy már elkezdték a teljes kezelést.
Luke homlokráncolva nézett le rá.
– Teljes kezelést?
– A vallatást. – A nő leért a raktárhelyiségbe, és méregetni kezdte a termet. – Jól van. Nagyjából... ott kellene csinálni – mutatott a lába előtt a fedélzetre. – Távol a kutató pillantásoktól, és semmi fontosat nem kell megbolygatni.
– Rendben. – Luke előhúzta a fénykardját, és nekilátott, hogy nyílást metsszen a padlóba. Már majdnem elkészült, amikor egyszer csak szikrák csaptak ki a lyukból, és a teremben kialudt a fény.
– Semmi baj – szólt oda Luke Marának, aki valami káromkodásfélét morgott az orra alatt. – A penge elég fényt ad, hogy lássunk.
– Inkább attól tartok, hogy a vezeték a hangárba vezet. – felelte a lány. – Ha megszűnik az áramszolgáltatás, az kissé feltűnő lesz!
Luke megállt, és Jedi érzékeire koncentrált.
Úgy tűnik, a közelben senki sem vett észre semmit – közölte végül.
– Reménykedjünk. – A lány a megkezdett rés felé intett. – Folytasd!
Luke úgy tett. Egy perccel később mágneses emelő segítségével kiemelték a kivágott darabot, és a raktérbe húzták. Néhány centivel alatta, a kard fényében a hangár padlója látszott. Mara hozzáerősítette a mágneses emelőt, Luke pedig lenyúlt a lyukba. Addig várt, amíg üresnek nem érezte a Hangár padlója alatt futó folyosót.
– Ferdén vágd! – emlékeztette Mara, amint a fénykard belefúródott a kemény fémbe. – A mennyezeten tátongó lyuk még egy katonában is gyanút kelt.
Luke bólintott, és kimetszette a második nyílást is. Mara készen állt az emelővel, s mire a férfi kikapcsolta a fénykardot, már be is emelte a kivágott darabot. Fegyverrel kezében óvatosan leült a vágat még meleg szélére, és kikandikált a lenti folyosóra. Egy másodpercnyi csend, míg körbenézett...
– Minden rendben. – suttogta aztán.
Luke is leült a nyílás szélére, majd ellenőrizte az emelő vezérlőszerkezetét. Az Erő segítségével átállította a gombot, és követte Marát lefelé.
A folyosó mélyebb volt, mint amilyennek látszott, de Luke Jedi izomzata könnyedén vette a megpróbáltatást.
A fémdugó épp akkor került a helyére, mikor egyensúlyát visszanyerve felpillantott.
– Egész jól néz ki – motyogta a nő. – Nem hiszem, hogy bárki is észre fogja venni.
– Amíg egyenesen fel nem néz – helyeselt Luke. – Merre vannak a börtönök?
– Arra – mondta Mara fegyverével bal fele mutatva – Ebben a ruhában azonban nem jutunk el odáig. Gyere!
Végigsiettek a folyosón, aztán egy keresztúton egy másik, szélesebb folyosóra jutottak. Luke éber érzékekkel figyelt, csak ritkán észlelt élőlényt.
– Borzasztóan csendes itt lenn – súgta.
– Nem sokáig – felelte Mara. – Ez az egyik raktár területe, s az itt dolgozók nagy része most egy szinttel feljebb, a kirakodásnál segédkezik. Egyenruhát, vagy valami repülős szerelést kell szereznünk, mielőtt messzebb mennénk.
Luke-nak eszébe jutott az első alkalom, amikor birodalminak próbálta álcázni magát.
– Rendben, de lehetőleg ne rohamosztagos ruhákat vegyünk fel – mondta. – Azokon a sisakokon nehéz átlátni.
– Azt hittem, egy Jedinek nincs szüksége a szemére – vágott vissza Mara savanyúan. – Nézd... itt vagyunk. Az a személyzet szálláshelye, ott.
A Jedi érezte ahogy a közelben hirtelen felerősödött az emberi jelenlét.
– Nem hiszem, hogy ennyi ember között elsurranhatunk – figyelmeztette a lányt.
– Nem is akartam. – Mara egy másik folyosó felé mutatott, ami tőlük jobbra nyílt. – Arra társalgók vannak a TIE pilóták számára. Nézzük meg, hátha találunk egy üreset néhány szabad ruhával együtt.
Ám ha a Birodalom oly felelőtlen volt is, hogy őrizetlenül hagyta a raktárterületet, a pilóták társalgóival már más volt a helyzet. Hat szoba is akadt a turbólift kereszteződése körül a folyosó végén; és a mondatfoszlányokból ítélve mindegyikben legalább két ember üldögélt.
– És most mi legyen? – súgta oda Luke Marának.
– Na, mit gondolsz? – kérdezett vissza a lány, és fegyverét visszatéve a tokjába megropogtatta ujjait. – Csak azt mondd meg, melyik szobában vannak a legkevesebben, aztán tűnj el! A többit én elintézem.
– Várj egy kicsit – állította le Luke, és gondolkodott. Nem akarta hidegvérrel megölni azokat az embereket ott az ajtó mögött; de magát sem kívánta oly veszélyes helyzetbe hozni, mint néhány hónappal ezelőtt, amikor a birodalmiak megtámadták Lando bányáit a Nkllonon. Ott sikeresen használta az Erőt, hogy megtévessze a TIE pilótákat, de közben veszélyesen közel került, a sötét oldal határához. Ezt az élményt nem kívánta még egyszer átélni.
Ám ha finoman meg tudná érinteni a birodalmiak agyát, ahelyett, hogy megragadja és megkötözi őket...
– Ezt próbáljuk meg – mondta Marának az egyik szoba felé mutatva, amelyben csak három embert érzett. – Ne nem bonyolódunk küzdelembe. Azt hiszem, el tudom fojtani annyira az érdeklődésüket, hogy besétálhatok és kihozhatok két ruhát.
– És mi van, ha nem? – kérdezte Mara – Elveszítettük az, előnyt, amit a meglepetéssel szerezhetnénk.
– Menni fog – nyugtatta meg a Jedi.
– Készülj!
– Skywalker...
– Különben is, mégha meg is lepődnek; kétlem, hogy ki tudod hozni mind a hármat anélkül, hogy zajt ütnél – tette hozzá. – Vagy tévedek?
A lány szemei lézersugarakat lövelltek, de fejével az ajtó felé intett. Luke az Erő felhasználására hangolta agyát és indult. A nehéz fémajtó feltárult előtte. Belépett.
Valóban három ember tartózkodott a szobában, a monitorasztal körül ültek középen. Ketten a közlegénység barna egyenruhájában, a harmadik a Flotta tisztjeinek fekete ruháját viselte. Mindhárman felnéztek, amikor az ajtó kinyílt, és Luke megérezte a hanyag kíváncsiságot. Feléjük nyúlt az Erővel, és gyengéden megérintette agyukat, elsöpörve az érdeklődést. A két közlegény végigmérte, aztán nem foglalkozott véle tovább; a tiszt tovább nézte, de inkább változatosságképpen, a társai helyett. Olyan nyugodtnak és nemtörődömnek próbált látszani, amennyire csak tudott. Odament a fal mellett álló fogashoz, amin a ruhák lógtak, és kiválasztott hármat. Az asztal mellett tovább folyt a beszélgetés, még akkor is, amikor a karjára vette az egyenruhákat, és kisétált a szobából. Az ajtó becsukódott mögötte.
– Nos? – suttogta Mara.
Luke bólintott, némán kifújva a levegőt. – Gyerünk, bújj bele! – sürgette a lányt. – Én megpróbálom még egy percig visszafogni a kíváncsiságukat Amíg csak el nem felejtik, hogy valaha is jártam ott.
Mara bólintott, és elkezdte magára húzni a ruhát, a sajátja fölé.
– Ügyes trükk, el kell ismerni – dünnyögte közben.
– Legalábbis most bevált – biccentett Luke. Óvatosan ismét megérintette a birodalmiak agyát, és nekikészült, hogy feledtesse a látogatást. Azonban semmi mást nem érzékelt, csak a hanyag beszélgetést. Belépésének halvány emléke sem maradt.
A trükk bevált. Ez alkalommal legalábbis.
Mara talált egy turbólift fülkét, amikor elfordult a társalgótól.
– Gyere már – nógatta türelmetlenül a férfit. Már rajta volt a repülős ruha; a másik kettőt a vállára vetette. – Útközben is felveheted!
– Remélem, senki sem állít meg bennünket közben – motyogta Luke, miközben beszállt a fülkébe. – Kicsit nehéz lenne megmagyarázni.
– Senki sem száll be a fülkébe – szólt a nő. A turbólift ajtaja becsukódott, és elindultak. – Úgy programoztam be, hogy ne álljon meg. – Ránézett Luke-ra. – Még mindig így akarod csinálni?
– Nem hiszem, hogy igazából választhatnánk – mondta a férfi, miközben belebújt a repülős overallba. Kényelmetlenül szűk volt így, hogy a ruhájára kellett húznia.
– Hannal egyszer már megpróbáltuk a szemtől szembeni támadást a Halálcsillagon. Nem arattunk osztatlan sikert.
– Igen, de akkor nem tudtál belenyúlni a központi számítógépbe – tiltakozott Mara. Ha babrálhatok az adatokkal és megváltoztathatom a parancsokat, biztosan ki tudjuk hozni, mielőtt rájönnének, hogy rászedtük őket.
– Még akkor is hagynál hátra szemtanúkat, akik tudják, hogy kijött – figyelmeztette Luke. – Ha akármelyiküknek is eszébe jut, hogy szóban is ellenőrizze a parancsot, abban a pillanatban vége mindennek. És nem hiszem, hogy az a trükk amit a társalgóban használtam; ezeken az őrökön beválna... sokkal éberebbek annál.
– Rendben – bólintott Mara, és visszafordult a vezérlőpulthoz. – Nem túlságosan tetszik nekem a dolog, de ha így akarom, ám legyen.
A börtönök a hajó leghátsó részében voltak, néhány szinttel a parancsnoki és vezérlő részlegek alatt, pontosan a gépészek és a hajtómű fölött. A fülke vízszintesen és függőlegesen is többször változtatott irányt. Luke túlságosan komplikáltnak találta az útvonalat, és ismét felötlött benne, vajon nem Mara játszik-e, kettős játékot De semmi sem árulkodott arról, hogy a lány félrevezeti; talán azért választotta ezt útvonalat, mert meg akarta téveszteni a Chimera belső biztonsági rendszerét.
Végül a fülke megállt, az ajtó kinyílt. Hosszú folyósóra jutottak, ahol a személyzet néhány tagja, valamint karbantartók végezték munkájukat.
– A bejárati ajtó arra található – mormolta Mara a folyosó felé biccentve. – Három perced van.
Luke bólintott, és megindult, oly magabiztosan lépkedve, mintha otthon lenne. Léptei visszhangzottak a fémpadlón, rossz emlékeket ébresztettek benne arról a látogatásról, amikor majdnem rajtavesztettek az első Halálcsillagon.
Akkor azonban meg riadt szemű kölyök volt, akit elkápráztatott a dicsőség és a hősiesség képe, túl naiv ahhoz, hogy felfogja a halálos veszélyt, ami az ilyen dolgok velejárója. Most már öregedett valamennyit, tapasztaltabb lett, s tudta, mibe sétál.
És mégis belesétált, tudata mélyén fontolgatta, vajon mennyivel teszi nyugtalanabbá a tapasztalat.
Elérte az ajtót, megállt előtte és úgy tett, mintha a zsebében talált adathordozót vizsgálgatná. Megvárta, amíg a folyosó teljesen kiürül. Aztán nagy lélegzetet vett, kinyitotta az ajtót, és belépett.
A bűz még visszatartott lélegzettel is valósággal orrba vágta. Bármiféle fejlődésen ment is keresztül a Birodalom az elmúlt néhány évben, a hajó belső szeméttárolói jobban bűzlöttek, mint valaha.
Hagyta, hogy az ajtó becsukódjon mögötte, és hallotta, ahogy a belső relék kattannak. Mara már bizonyára aktiválta a kompressziós ciklust. A száján keresztül lélegezve várt... és egy pillanattal később fojtott kattogással a hidraulika nyomására a falak lassan megindultak egymás felé.
Luke nagyot nyelt, szorosan markolta fénykardját, miközben próbált megmaradni a szemét és hulladékhalom tetején, mely állandóan a lába köré tekeredett. A börtönszint megközelítésének e különös módja az ő ötlete volt, igen keményen és meggyőzően kellett érvelnie, mire Mara elfogadta. Ám most, hogy az akció megkezdődött és a falak kezdtek összezárulni körülötte, már nem is tartotta olyan remek gondolatnak. Ha a lány véletlenül rosszul vezérli a falak mozgását... vagy ha megzavarják e tevékenység közben...
Netán egy pillanatra hatalmába keríti az iránta érzett vad gyűlölet...
A falak egyre közelebb jöttek, csikorogva préselték össze a szemetet útjuk során. Luke próbált felül maradni, és egyfolytában arra gondolt, hogyha Mara árulást tervez, neki már nem lesz módja menekülni. Az összezáródó falak túl gyorsan mozognak ahhoz, hogy fénykardjával lyukat vághasson rajtuk, és lába alatt az egyre emelkedő zúzalék már elrekesztette az ajtótól is, Hallgatta az összesajtolódó fém és műanyag csikorgását, s figyelte, ahogy a falak közti hézag egyre csökken... Két méter... aztán másfél, végül egy.
Alig maradt fél méter, mikor a recsegés abbamaradt.
Luke mélyet lélegzett, már szinte nem is érezte az undorító bűzt. Mara mégsem árulta el, és tökéletes időzítéssel hajtotta végre feladatát. Most ő következik. Hátát nekitámasztotta a falnak, megvetette a lábát, és elrugaszkodott.
A talaj bizonytalan volt, a szemétzúzó falai rendkívül magasak. Még a Jedi kiképzés segítségével is csak félútig jutott. Azonban ahogy keze a falnak nyomódott, tekert egyet a törzsén, és megvetette a lábát; szilárdan a túlsó falnak préselte, s így beékelte magát a két fémláp közé.
Egy pillanatra megpihent, hogy visszanyerje lélegzetét és szilárd támaszt keressen, azután mászni kezdett.
Könnyebben ment, mint várta. Gyermekkorában rengeteget mászkált a Tatooinon, legalább fél tucatszor felkapaszkodott a kőkéményre is, bár igazából sosem lelkesedett érte. A sima fém a szemétzúzóban kevesebb fogódzkodót kínált, mint a kémény köve, bizonyos szempontból mégis kényelmesebbnek bizonyult, mintha kövek vágnának a hátába. Pár percen belül elérte a szemétzúzó tetejét, és megtalálta a karbantartó nyílást, ami – remélhetőleg – az őrizetesek szintjére vezet. Ha Mara jól olvasta le az adatokat, körülbelül öt perc áll rendelkezésére az őrségváltásig. Összeszorított foggal tuszkolta testét a karbantartó alagút, a tiszta levegő, felé.
Eltelt az öt perc mire sikerült, így tapasztalhatta, hogy Mara jól tudta az őrségváltás idejét. Az alagút egy nyílását borító rácson keresztül beszélgetés foszlányait hallotta. Léptek közeledtek a vezérlőhelyiség irányából, szabályos időközönként a nyíló turbólift ajtók jól ismert szisszenése hangzott fel. Tart az; őrségváltás, az elkövetkezendő néhány percben a leváltottak és a leváltok egyaránt a vezérlőhelyiségben lesznek. Ez a legideálisabb idő gyorsan kisurranni egy fogollyal közvetlenül az orruk előtt.
Egy kézzel megragadta a rácsot, a másikkal a fénykardot húzta elő, és aktiválta. Meggyőződve arról, hogy a penge hegye nem nyúlik ki a folyosóra, elvágta a rács tartóelemeit, és beemelte a kiszolgáló alagútba maga mellé. Kivett egy kampót a ruhájából, hogy a darabot a megmaradt rácsra akassza, majd átmászott a résen.
A folyosó üres volt. Tájékozódásképp Luke megnézte a legközelebbi cella számát, majd elindult a Mara által megjelölt felé. A vezérlőszobában a beszélgetés kissé megélénkült, közeledett a váltás ideje. Érzékeit résen tartva Luke lekanyarodott egy keresztfolyosóra, ahol a csempész cellája volt, képzeletben keresztbe tette ujjait, és bedugta a kártyát.
Talon Karrde jól ismert gunyoros mosolyával az arcán nézett fel az ajtónyitásra. Szemét a belépő egyenruhás arcára szegezte, és a mosoly hirtelen eltűnt.
– Nem hiszem el – mormolta.
– Én sem – felelte Luke, és gyors pillantást vetett a cellára. – Készen állsz az útra?
– Tökéletesen – vágta rá Karrde talpra ugorva, és elindult az ajtó felé. – Szerencsére még mindig csak a puhításnál tartanak. Éheztetés, kialvatlanság... ismered a rendszert.
– Hallottam róla. – Luke kipillantott a folyosóra. Még mindig senki. – Erre van a kijárat, gyere.
Baj nélkül elérték a rácsot.
– Ugye, csak viccelsz – döbbent meg Karrde, amikor társa leküzdötte magát a lyukba, hátai és lábait a falnak feszítve.
– A többi kivezető út végén őrök állnak – hangzott odabentről.
– Jogos – ismerte el Karrde, és kelletlen pillantást vetett a nyílásra. – Gondolom, hiú remény, hogy kötél is van.
– Sajnálom. Egyedül a rácshoz köthetnénk, és azt azonnal észrevennék. – Luke összevont szemöldökkel nézett rá. – De nem félsz a magasságtól, ugye?
– A magasságtól nem, csak attól, hogy lezuhanok onnan – felelte szárazon Karrde. De már mászott is be a nyíláson, igaz a keze fehér volt, ahogy a rácsot szorította.
– A szemétzúzóba fogunk leereszkedni – magyarázta Luke. – Csináltál már ilyet ezelőtt?
– Még nem, de gyorsan tanulok – válaszolta Karrde. A válla fölött szabadítójára pillantott, és hasonló testtartást vett fel. – Gondolom, ezt a lyukat el kell tűntetni – tette hozzá, miközben a rácsot behúzta, és helyére illesztette. – Bár senkit sem téveszt meg, aki közelebbről is megnézi.
– Kis szerencsével még azelőtt visszajutunk a hangárcsarnokba, hogy ez megtörténik – nyugtatta meg Luke. – Induljunk. Csak lassan, könnyedén... gyerünk.
Komolyabb gond nélkül visszajutottak a hulladékprésbe.
– A Birodalom azon része, amit a látogatok sohasem látnak – jegyezte meg Karrde szárazon, miközben Luke keresztülvezette a szemétkupacon. – Hogy jutunk, ki innen?
– Azon az ajtón át – mutatott társa egy ajtóra a szemét alatt, amiben gázoltak.
– Mara néhány percen belül kinyitja a falakat és leenged bennünket.
– Ah – szólt Karrde. – Szóval ő is itt van!
– Útközben elmondta, hogyan fogtak el – közölte Luke, és megpróbált Karrde gondolataiban, olvasni. Ha Karrde haragudott Marára, akkor jól titkolta. – Azt mondta, nem volt benne abban a csapdában.
– Ó, ebben biztos vagyok – mondta a csempész. – Ha másért nem, hát azért, mert vallatóim komoly erőfeszítéseket tettek, hogy elhitessék velem az ellenkezőjét. – Elgondolkodva nézett Luke-ra. – Mit ígért a segítségedért?
Az ifjú Jedi a fejét rázta.
– Semmit. Csak emlékeztetett, hogy tartozom neked egy szívességgel, amiért nem adtál a birodalmiak kezére a Myrkren.
Torz mosoly jelent meg Karrde ajkán.
– Valóban. Nem említette, miért kellettem a főadmirálisnak?
Luke összevonta szemöldökét. A másik kutatón nézett rá... és most, hogy jobban odafigyelt, Luke rájött, hogy Karrde valamit titkol előle.
– Azt hittem, bosszúból, amiért segítettél nekem megszökni. Ennél többről van szó?
Karrde levette róla a tekintetét.
– Elégedj meg annyival, hogyha sikerül megmenekülnünk, az Új Köztársaság nagy fogást csinálhatott.
Utolsó szavait tompa döngés nyelte el; a szemétprés falai hatalmás rándulással lassan távolodni kezdtek egymástól. Luke segített Karrdénak megőrizni egyensúlyát, mialatt arra vártak, hogy az ajtó szabaddá váljon. Aztán Jedi érzékeivel a folyosóra figyelt. Elég sok ember mozgott odakinn, de sem gyanakvást, sem különösebb éberséget nem érzett.
– Ezt Mara irányítja? – kérdezte Karrde.
A másik bólintott.
– Bele tud nyúlni a hajó számítógépébe.
– Érdekes – motyogta Karrde. – Az egészből azt szűrtem le, hogy a múltban valami kapcsolata lehetett a Birodalommal. Nyilván magasabb rangja volt, mint gondoltam.
Luke rábólintott. Eszébe jutott, amikor a myrkri erdőben a nő leleplezte magát előtte. Mara Jade, az Uralkodó Jobb Keze.
– Igen – közölte Karrdéval hűvösen. – Így van.
A falak elérték szélső helyzetüket, és megálltak. Egy pillanattal később zár kattanása hallatszott Luke várt, míg a folyosó üres nem lett a közvetlen közelükben, aztán kilépett, Néhány, karbantartó munkás dolgozok vagy tíz méternyire egy nyitott panelen. Hanyag érdeklődéssel pillantottak az újonnan felbukkanókra. Luke hasonló nemtörődöm pillantást vetett rájuk, elővette az adathordozót, és úgy tett, mintha jelentést tenne. Karrde volt a súgó. Mellette állt, és egy halom szakkifejezést mormolt a fülébe, miközben Luke szabályosan jelentett. Hagytak, hogy az ajtó bezáródjon mögöttük. Luke visszatette az adathordozót a zsebébe, és elindultak a folyosón.
Mara a turbóliftnél várt rájuk karján a harmadik overallal.
– A fülke úton van – mormolta. Amikor tekintete találkozott Karrdééval, arca egy pillanatra megmerevedett.
– Tudja, hogy nem te árultad el – súgta oda neki halkan Luke.
– Nem kérdeztem – morgott a lány.
A férfi azonban érezte, hogy feszültsége kissé oldódott.
– Erre – mondta aztán Mara, Karrde kezébe nyomva a ruhát. – Egy kis álca.
– Kösz – felelte Karrde. – Hova megyünk?
– Egy ellátós kompon jöttünk be – válaszolta a nő. – Bejáratot vágtunk a csarnok aljába, de légmentesen vissza kell forrasztanunk, mielőtt felküldenek bennünket a felszínre.
Visszatette az adathordozót a zsebébe, és elindultak a folyóson.
A turbólift fülkéje meg is érkezett, mire Karrde meghúzta a szíjakat a kölcsönruhán. Két férfi állta el előttük az utat egy villogó mágneszárral.
– Hová? – kérdezte az egyik technikus az olyan ember üres udvariasságával, akinek sokkal fontosabb dolgok járnak a fejében.
– A 33-29-T pilóta társalgóba – felelte Mara ugyanazzal a hangsúllyal.
A technikus bevitte az adatokat a panelbe, és az ajtó becsukódott; Luke most először lélegzett fel nyugodtan, mióta a lány leszállt a lebegővel a Wistrilre öt órával. Azelőtt. Még tíz vagy tizenöt perc, és visszaérnek a kompra.
Minden nehézség ellenére, sikerrel jártak.
Megérkezett a jelentés a hangárcsarnokból, hogy a munka a felénél jár, és Pellaeon a védőpajzs vezérlőjének szereléséről erre fordította figyelmét. Ragyogó; a kirakodás a tervezetthez képest majdnem nyolc perccel gyorsabban halad. Ilyen tempó mellett rengeteg ideje marad a Chimerának, hogy találkozzon a Stormhawkkal és csapdát állítson a Corfainál gyülekező Lázadó hajóknak. Aláírta a jelentést, ahogyan kell, és visszaküldte a tárolóba. Figyelmét ismét a pajzsvezérlő szerelésére fordította, amikor lépteket hallott a háta mögött.
– Jó estét, kapitány – biccentett Thrawn Pellaeon széke mellé lépve, és kényelmesen végigpillantott a hídon.
– Főadmirális – bólintott vissza Pellaeon, és megfordult, hogy szembe legyen főnökével. – Azt hittem, már visszavonult, uram.
– A parancsnoki szobában voltam – közölte Thrawn, és elnézett Pellaeon mellett a képernyőkre. – Gondoltam, még egyszer ellenőrzőm, a hajó állapotát mielőtt pihenni térnék. A védőpajzs vezérlőjét szerelik?
– Igen, uram-felelte Pellaeon, és eltöprengett, vajon melyik faj munkáját tűntette ki figyelmével ma a főadmirális. – Eddig minden rendben. A Hátsó Kettes Csarnokban a kirakodás a tervezettnél gyorsabban halad.
– Remek – bólintott a főadmirális. – Van valami további hír az Endorra küldött őrjáratról?
– Csak egy kiegészítés a korábbi jelentéshez, uram. – felelte Pellaeon. – Egyértelműen megerősítették, hogy a térségbe behatolt hajó csak egy csempész, aki megint megpróbál átcsúszni a Birodalmi bázis romjai között. Folytatják a legénység lenyomozását.
– Figyelmeztesse őket, hogy alapos munkát végezzenek, mielőtt továbbengedik a hajót – mondta Thrawn szilárdan. – Organa Solo nem hagyja ott csak úgy a Millennium Falcont. Előbb vagy utóbb visszamegy érte... és ha így tesz, akkor el akarom kapni.
– Igen, uram – bólintott Pellaeon. Az Endorra küldött őrjárat vezetőjét, ebben biztos volt, nem kell erre figyelmeztetnie. – Ha már a Millennium Falconról van szó, el döntötte már, uram, hogy kutassuk-e át még egyszer?
Thrawn megrázta a fejét.
– Nem hiszem; hogy lenne valami értelme. A kutatócsoportnak nagyobb hasznát vesszük, ha a Chimera karbantartásánál segédkezik. A Millennium Falcont parkolják le, amíg nem tudjuk valami hasznát venni.
– Igen, uram – hajtott fejet Pellaeon, visszafordult, és továbbította a parancsot. – Ó, és volt még egy furcsa jelentés, ami pár perce érkezett. Az ellátó bázis határán az egyik őrjárat talált egy lezuhant lebegőt.
– Lezuhant? – vonta össze Thrawn a szemöldökét.
– Igen, uram – felelte Pellaeon, és előhívta a jelentést.
Az alja kimondottan rossz állapotban van, és az egész hajótest megpörkölődött. A lebegő megjelent a képernyőn. Thrawn Pellaeon válla fölött áthajolva tanulmányozta.
– Embereket találtak rajta?
– Nem, uram – válaszolta Pellaeon. – Az egyetlen dolog, amit találtak... és ez a különös az egészben... egy ysalamir, tápkerettel.
Érezte, hogy Thrawn megmerevedik.
– Mutassa!
Pellaeon előhívta a következő képet. Egy közeli felvételt az ysalamiriről és a keretről.
– A keretet nem mi terveztük – jelentette ki a kapitány. – Nem tudni, honnan származik.
– Lehet azt tudni – nyugtatta meg Thrawn. Felegyenesedett és mély lélegzetet vett. – Kapcsolja be a behatoló riasztót, kapitány. Látogatóink vannak a fedélzeten.
Pellaeon döbbenten nézett fel rá, remegő ujjakkal megkereste a riasztót, és bekapcsolta.
– Látogatók? – kérdezte, amikor a riasztó vijjogni kezdett.
– Igen – felelte Thrawn, és fénylő piros szeme hirtelen lángot vetett. – Adja ki a parancsot, hogy azonnal ellenőrizzék Karrde celláját. Ha még mindig ott van, akkor haladéktalanul vigyék el onnan és közvetlenül a rohamosztagosok őrizete alá helyezzék. A rohamosztagosok alkossanak még egy gyűrűt az ellátó kompok körül, és azonnal kezdjek meg a legénység személyazonosságának ellenőrzését. Aztán – egy pillanatra megállt – zárják le a Chimera központi számítógépét.
Pellaeon ujjai megálltak a billentyűk fölött.
– Lezárni...?
– Hajtsa végre a parancsokat, kapitány! – reccsent rá Thrawn.
– Igen, uram – felelte Pellaeon száraz ajakkal. Szolgálati évei alatt még sohasem látta, hogy egy hadihajó központi számítógépét szándékosan lezárták volna, legfeljebb, amikor dokkban tartózkodott. Az ilyesmi egyenlő a személyzet megvakításával és megbénításával. Behatolókkal a fedélzeten borzasztó következményei lehetnek.
– Elismerem, hogy kissé megnehezíti a dolgunkat – magyarázta Thrawn, mintha csak olvasott volna Pellaeon gondolataiban. – De még jobban hátráltatja majd az ellenségeinket. Tudja, egyetlen módon tudhatták meg a Chimera útvonalát és úticélját, mégpedig úgy, hogy Mara Jade belepillantott a számítógépbe, amikor őt és Karrdét a fedélzetre hoztuk.
– Az lehetetlen – erősködött tovább Pellaeon, és összerezzent, amikor a számítógép képernyői kialudtak. – Ami kódot ő tudhatott, az már évek óta megváltozott.
– Hacsak nincsenek tartósan rögzített kódok a rendszerben – jegyezte meg Thrawn. – Kimondottan az Uralkodó és környezete számára. Jade biztosan számít erre a menekülésnél Ezért hát megfosztjuk tőle!
Egy rohamosztagos lépett hozzájuk.
– Igen, parancsnok? – szólította meg Thrawn.
– Üzenet jött a börtönből – jelentette az elektronikusan szűrt hang. – Talon Karrde rab már nincs a cellájában.
– Nagyszerű – vágta rá a főadmirális sötéten. – Riadóztasson minden egységet! Kutassák át a börtönök és a hátsó hangárcsarnokok közti területet. Karrdét élve kell elfogni... nem feltétlenül ép bőrrel, de élve! Ami a megmentőket illeti, őket is élve akarom, ha egy mód van rá. Ha nem... – egy pillanatra megállt –, akkor azt is megértem.
A fejük felett fel visított a riasztó, és néhány másodperccel később a turbólift fülkéje hirtelen megállt.
– A pokolba is! – motyogta a két tüzér közül az egyik, aki átvette a technikusok helyét a fülkében, és egy apró ID kártyát halászott elő az övéből. – Hát soha nem unják meg ott fönn a hídon a gyakorlatoztatást?
– Ha így beszélsz, könnyen egy rohamosztagos különítménnyel találhatod magad szembe – figyelmeztette a társa egy oldalpillantást vetve Luke-ra és a többiekre. Ellépve társa mellett, becsúsztatta azonosítási kártyáját a nyílásba, és begépelte a rögzítő kódot.
– Sokkal rosszabb volt, mielőtt a főadmirális átvette a hatalmat. Különben is, mit akarsz, jelentsék be előre a váratlan gyakorlatokat?
– Az egész marhára fölösleges, ha engem kérdezel – vitatkozott, az első, és ő is bedugta kártyáját. – Mit várnak, ki jön a fedélzetre? Valami szaros kalózbanda, vagy mi?
Luke kérdőn nézett Karrdéra, és a lehetőségeken törte a fejét. Mara azonban máris a két tüzér felé indult, kezében a kölcsönruhából kivett ID kártyával. Közéjük lépett, és a kártyával a nyílás felé nyúlt.
Aztán a tenyere élével keményen az első tüzér nyakára ütött.
A férfi feje oldalra bicsaklott, és a fickó hang nélkül eldőlt. A másik tüzérnek is csak arra maradt ideje, hogy valami értelmetlenséget hörögjön, aztán Mara őt is a padlóra fektette.
Gyerünk, tűnjünk innen! – csattant fel a lány, és a vonalra mutatott, ahol az ajtó a fülke testéhez csatlakozott. – Bezárult. Gyerünk, Skywalker, dolgozz egy kicsit.
Luke előhozta fénykardját.
– Mennyi időnk van? – kérdezte, miközben keskeny nyílást vágott az ajtóba.
– Nem sok – felelte Mara komoran. – A turbólift fülkéknek van egy érzékelőjük, amivel számon tartják az utasokat. Talán még egy percet ad, hogy azonosítsuk magunkát, azután jelent bennünket a számítógépes, rendszernek. Egy terminálhoz kell érnem, mielőtt letelik az idő és ránk hozza a rohamosztagosokat!
Luke befejezte a vágást, és kikapcsolta a fénykardot miközben Mara és Karrde felemelte és elvitte a kivágott darabot. Mögötte ott tátongott egy alagút, nem teljesen egy vonalban a lyukkal.
– Jó – mondta Mara, és befurakodott a résen. – Fordulni kezdtünk, amikor a rendszer befagyott. Van elég hely, hogy bejussunk a csatornába.
A többiek követték. A turbólift alagútjának keresztmetszete nagyjából négyszög alakú volt, fénylő útjelző nyilakkal a falakon, a mennyezeten és a padlón. Luke elektromos mezők vibrálását érezte, amikor a jelzőnyilak mellett elhaladt, meg is jegyezte magának, hogy nem ajánlatos megérinteni őket.
– Hova megyünk? – szólt előre Marának halkan.
– Ide – suttogta vissza a lány, és megállt egy falhoz rögzített, piros keretes lap előtt, két nyíl között.
– Bejárati alagút... vissza kell vezetnie a szerelt droidok szobáihoz és egy számítógép terminálhoz.
A fénykard gyorsan végzett a panel biztonsági zárával. Mara fegyverrel kezében beugrott, majd eltűnt a sötét alagútban. Luke és Karrde deaktivált karbantartó droidok kettős sora közt követte. A szerkezetek végtagjaiban szerszámok egész armadája sorakozott, mintha ellenőrzésre készülődnének. A droidokon túl az alagút egy kis szobává szélesedett, ahol csövek és kábelek között egy terminál terpeszkedett. Mara már fölé is hajolt, de ahogy belépett a szobába, Luke megérezte a lány döbbenetét.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Lezárták a központi számítógépet – felelte Mara, és arcán meglepett kifejezés ült. – Nem csak egyszerűen tartalékra állították. Lezárták.
– A főadmirális biztosan rájött, hogy be tudsz jutni – vélte Karrde, és Luke háta mögé lépett. – Jobb, ha indulunk tovább. Van fogalmad róla, hol vagyunk?
– Azt hiszem, valahol a hátsó hangárcsarnokok fölött – saccolta Mara. – Azok a szerelőtechnikusok éppen a központi személyzeti részleg előtt szálltak ki, és még nem kerültünk sokkal mélyebbre.
– A hangárcsarnokok fölött – ismételte Karrde elgondolkodva. – Azaz, közel a gépparkhoz?
A nő összevonta szemöldökét.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy kössünk el onnan egy hajót?
– Miért ne? – kérdezett vissza a csempész. – Nyilván azt várják, hogy egyenesen valamelyik hangárcsarnokba megyünk. Hátha nem számítanak arra, hogy egy leparkolt járműben bukkanunk fel.
– És ha mégis, akkor csapdába kerülünk – ellenkezett Mara. – Egy parkolóból kivágni magunkat...
– Hallgass – szakította félbe Luke, Jedi érzékei veszélyt jeleztek. – Jön valaki!
Mara halk szitkot mormolt, és lebukott a számítógépterminál mögé. Karrde, még mindig fegyvertelenül, beleveszett a szerelőalagút félhomályába, a felsorakoztatott droidok között. Luke az ajtónál a fal mellé simult, fénykardját készenlétben tartotta, de még nem húzta ki. Hagyta, hogy az Erő végigáramoljon testén, miközben felkészült a cselekvésre. Hallgatta a csendet, érezte ahogy a rohamosztagosok közelednek. Sajnálattal vette tudomásul, hogy itt gyengéd agysimogatásokkal semmire sem megy. Szorosan megmarkolta a kardot, és várt...
Hirtelen, egy figyelmeztető szisszenés után az ajtós kinyílt, és két rohamosztagos lépett a szobába, lövésre emelt fegyverekkel. Luke felemelte fénykardját, hüvelykujja a kapcsológombon...
És ekkor az alagútból, ahol Karrde eltűnt, váratlanul fény tört elő, zajos fémcsikorgás kíséretében. A két rohamosztagos, aki a szobába ugorván az ajtó jobb és bal oldalán helyezkedett el, fegyverét automatikusan a fény és hang felé fordította. Két feketeruhás matróz lépett be utánuk. A rohamosztagosok végre észrevették a terminál mögött megbújó Marát, és sugárvetőiket most már ráirányították. Azonban a lány gyorsabb volt. Négyszer sütötte el a fegyvert; mindkét rohamosztagos két-két golyót kapott. Karjukat szétvetve zuhantak hátra, egyikük fegyvere még gazdája halála után is működött. A matrózok fedezéket kerestek, vadul tüzeltek támadójukra.
A fénykard egyetlen, széles ívű vágása szinte egyszerre végzett velük. Luke kikapcsolta a fegyvert, és kidugta fejét az ajtón, hogy gyorsan körülnézzen.
– Tiszta a levegő – mondta Marának, amikor visszajött.
– Legalábbis egyelőre – kötözködött a lány. Visszatette fegyverét a helyére, majd felvett két pisztolyt a földről. – Gyerünk!
Karrde a bejárati panel mellett várta őket.
– Nem úgy tűnik, mintha a turbólifteket újra aktiválták volna – mondta. – Biztonságosabb lenne még egy ideig az alagútban haladni. Valami baj van a kutatócsoporttal?
– Nem – nyújtotta át Mara az egyik fegyvert. – Eredményes likvidálást hajtottunk végre.
– Kösz – szólt Karrde. – Hasznos, ha az ember karbantartó droidokkal van körülvéve. A parkolóba?
– A parkolóba – egyezett bele Mara nagy nehezen. – De ajánlom neked, hogy igazad legyen.
– Előre is bocsánatot kérek, ha netán tévednék. Induljunk.
Lassanként kezdtek beérkezni az első jelentések.
Nem voltak túlzottan biztatóak.
– Semmi nyomukat nem találták a börtönöknél – jelentette a rohamosztag vezetője Pellaeonnak olyan hangon, mint aki megpróbál fenntartani egy beszélgetést, miközben másra figyel. – A börtönben az egyik hulladékcsúszda rácsát kivágták, valószínűleg azon át vitték ki Karrdét.
– Ne azzal foglalkozzon, hogyan szöktették meg – morogta Pellaeon. – Az eset felderítése ráér később is. Most az a fontos, hogy megtaláljuk őket!
– A biztonsági őrök a turbólift riasztás helyszínét ellenőrzik – mondta a másik. Hangsúlya kifejezte, hogy amit egy rohamosztag parancsnok mond, az csak fontos lehet. – Egyelőre még nincs hírünk róluk.
Thrawn elfordult a két híradóstól, akik az utasításait közvetítették a hangárcsarnokba és vissza.
– Hogyan vágták ki a rácsot? – kérdezte.
– Arról nincs információnk – válaszolta a parancsnok.
– Szerezze meg! – reccsent rá Thrawn jeges hangon. – Valamint tudassa a kutatócsoportokkal, hogy két karbantartó technikus látott egy embert a hulladékgyűjtő közelében. Figyelmeztesse az őröket a hátsó hangárcsarnokban is.
– Igen, uram – tisztelgett a parancsnok.
Pellaeon Thrawnra nézett.
– Nem értem, miért érdekes az most, hogyan menekült el Karrde, uram. Nem lenne jobb, ha arra fordítanánk a figyelmünket, hogy megtaláljuk?
– Csak nem azt akarja javasolni, hogy minden emberünket küldjük a hangárcsarnokokba? – kérdezte Thrawn lágyan. – Tételezzük fel, hogy a madárka nem akar máshol is kárt okozni, mielőtt megpróbálkozik a szökéssel?
– Nem, uram – válaszolta Pellaeon, és érezte, hogy elvörösödik. – Tudom, hogy az egész hajót kell védelmeznünk. Csak éppen úgy gondolom, hogy ez a keresés legkevésbé fontos vonala.
– Bocsásson meg, kapitány – mondta csendesen Thrawn. – Ez csak egy megérzés, de...
– Főadmirális – szakította félbe a rohamosztag parancsnoka. – A 20T-es kutatócsoport jelenti, a 326-KK nexus 98-as fedélzetéről. – Pellaeon ujjai automatikusan a billenjek felé nyúltak; csak akkor jutott eszébe, hogy nincs számítógép. – Holtan találták az egész 102-es csoportot – folytatta a parancsnok. – Kettőt fegyverrel öltek meg; a másik kettőt... – A hangja elbizonytalanodott. – Mintha egy kis gond lenne a másik kettővel.
– Semmi gond nincs, parancsnok – felelte Thrawn, és hangja hirtelen megkeményedett. – Mondja meg nekik, hogy szinte mikroszkopikus vágásokat keressenek, részleges égési nyomokkal.
Pellaeon rámeredt. Hideg fény gyűlt a főadmirális szemében.
– Részleges égési sebek? – ismételte ostobán.
– Aztán tudassa velük, hogy a behatolók egyike Jedi – Luke Skywalker.
Pellaeon szeme elkerekedett.
– Skywalker? – kapkodott levegő után. – Az lehetetlen. Hiszen ő a Jomarkon van C'baothtal.
– Csak volt, kapitány – javította ki Thrawn fagyosan. – Most itt van! – Mély lélegzetet vett, benntartotta; majd amikor kieresztette, pillanatnyi haragja mintha elpárolgott volna. – Nyilvánvaló, hogy a mi magasztalt Jedi Mesterünknek nem sikerült ott tartania, bár esküdözött, hogy képes rá. És nyugodtan mondhatjuk, hogy Skywalker szökése a Myrkrről nem pusztán hirtelen támadt ötlet volt.
– Úgy gondolja, hogy Karrde és a Lázadók kezdettől fogva együttműködtek? – kérdezte Pellaeon.
– Időben megtudjuk – felelte Thrawn, közben hátranézett.
– Rukh?
A néma, szürke alak Thrawn mellé lépett;
– Igen, uram?
– Vegyél magadhoz egy szakász tartalékost – parancsolta Thrawn. – Gyűjtsék össze az összes ysalamirit a műszakiaktól meg a rendszervezérlőktől, és vigyék a hangárcsarnokokba. Messze nincs annyi, hogy az egész területet lefedje, hagyatkozz a vadászok ösztöneire az elhelyezésüknél. Minél inkább korlátozzuk Jedi Skywalkert a trükkjeiben, annál kevesebb gondot tud nekünk okozni.
A noghri bólintott, és elindult a híd kijárata felé.
– Használhatnánk a hídon levő ysalamirit is... – kezdte Pellaeon.
– Hallgasson, kapitány – szakította félbe Thrawn, fénylő szeme az oldalsó ablakokon át az alattuk forgó bolygó csücskére meredt. – Gondolkoznom kell. Azt hiszem, megpróbálnak rejtve maradni, ameddig csak lehetséges. Ez most a turbólift aknáját jelenti. – A két híradós felé mutatott, akik még mindig a széke mellett álltak. – Rendeljék el a turbólift beindítását, kivéve a 326-KK nexusban a 98-as fedélzet és a hátsó hangárcsarnokok között – adta ki az utasítást. – Azon a területen minden fülkét vigyenek a legközelebbi kereszteződésig, és maradjanak ott lezárva a további utasításig.
Az egyik tiszt bólintott, és megkezdte a parancs továbbítását.
– Megpróbálja a hangárcsarnokok felé terelni őket? – kockáztatta meg Pellaeon.
– Egy bizonyos irányból próbálom őket odaterelni, igen – bólintott Thrawn. Elgondolkodva ráncolta a homlokát, tekintete még mindig a semmibe révedt. – Az a kérdés, mit csinálnak, ha ezt észreveszik. Feltehetőleg megpróbálnak kitörni a nexusból, de melyik irányba?
– Nem lesznek olyan ostobák, hogy visszamenjenek az ellátó komphoz – próbálkozott Pellaeon. – Én azt hiszem, teljesen elkerülik a hátsó hangárokat és megpróbálnak szerezni egy hadihajót az elülső csarnokokban!
– Lehet – bólintott lassan Thrawn. – Ha Skywalker vezeti őket, akkor ez igen valószínű. De ha Karrde dönt. – Elhallgatott, és ismét gondolataiba merült. Legalább volt honnan elindulni.
– Állítson még őröket a hadihajók mellé – adta ki a parancsot Pellaeon a rohamosztag kapitányának. – Még jobb, ha állít néhány embert a hajókra is, hátha eljutnak odáig.
– Nem, nem a hadihajók felé mennek, ha Karrde vezeti őket – motyogta Thrawn. – Ő inkább valami kevésbé kézenfekvő helyet választ. Talán a TIE vadászokat. Esetleg mégis visszamegy a komphoz, arra gondolván, hogy erre mi nem számítunk. Vagy...
Hirtelen megfordította fejét, és Pellaeonra nézett.
– A Millennium Falcon – kiáltott fel. – Hol van most?
– Ó... – Pellaeon keze ismét a billentyűk felé lendült. – Utasítást adtam, hogy vigyék le a parkolóba. Nem tudom, végrehajtották-e már.
Thrawn a rohamosztag parancsnokára mutatott.
– Kerítsen valakit a hangárcsarnok számítógépénél, és találja meg azt a hajót!! Aztán menjen oda egy szakasszal!
A főadmirális Pellaeonra nézett... és most először mosolyodott el, amióta elrendelte a riasztást.
– Elkapjuk őket, kapitány.
Karrde félrehúzta a kábelt, amit Luke kivágott, és óvatosan kinézett a lyukon.
– Senkit sem látok – motyogta a válla fölött. Hangját alig lehetett hallani a másik teremből átszűrődő zaj miatt. – Azt hiszem, most nyertünk.
– Ha egyáltalán jönnek – tette hozzá Luke.
– Jönnek – morogta Mara. – Fogadni mernék. Ha valamit jobban csinál Thrawn, mint a többi főadmirális, az ellenség taktikájának kitalálása.
– Van ott vagy fél tucat gép – folytatta Karrde. – Megjelöletlen felderítő hajók. Valószínűleg bármelyik megfelel.
– Tudja valaki, hol vagyunk? – kérdezte Luke, és megpróbált kinézni a csempész mellett. A hajók körül jókora szabad teret látott, előttük pedig egy megvilágított nyílást, amit a teherlift aknája lehetett. Ellentétben a Halálcsillag hangárcsarnokával, itt a mennyezeten is volt egy nyílás, hogy a hajókat feljebb tudják vinni a csillagromboló belsejébe.
– Közel vagyunk a parkoló aljához, azt hiszem – vélte Karrde. – Egy vagy két fedélzettel a hátsó hangárcsarnokok fölött. A gond csak az lesz, ha a lift egy szinttel lejjebb van, és elzárja az utat a kijárat felé.
– Menjünk be és nézzük meg – javasolta a lány idegesen tapogatva fegyverét. – Semmi értelme itt ácsorogni!
– Egyetértek – fordította oldalt a fejét Karrde. – Úgy hallom, lift kötelezik. Lassú, és elég rejtekhely van a hajók között. Skywalker.
Luke ismét kihúzta a fénykardot, és kimetszett egy akkora lyukat, amin kiférhettek. Karrde ment elől, utána Luke, Mara volt a sereghajtó.
– A hangárcsarnok számítógép-csatlakozója ott van – mutatott Mara jobbra, egy szabadon álló szekrényre, miközben egy megviselt teherhajó mellett másztak el. – Amint a lift elmegy, megnézem, be tudunk-e jutni.
– Rendben, de ne tölts vele túl sok időt – figyelmeztette a csempész. – Egy hamis utasítással nem nyerünk annyit, mint amennyit a további késleltetéssel elveszíthetünk.
Egy hajó teteje jelent meg a nyílásban, lassan emelkedett az alsóbb hangárcsarnokból. Egy meglepően ismerős hajó...
Luke-nak leesett az álla meglepetésében.
– Nem, ez nem lehet!
– De igen – vágta rá a nő. – Teljesen kiment a fejemből... A főadmirális említette, amikor az Endoron beszéltem vele, hogy felhozzák a fedélzetre.
Luke csak bámult, és érezte, hogy gombóc keletkezik a torkában, ahogy a Millennium Falcon komótosan előbukkant az aknából. Leia és Csubakka is ott voltak azon a gépen...
– Foglyokról nem beszélt? – kérdezte rekedten.
– Nekem nem – válaszolta Mara. – Az volt az érzésem, hogy elhagyatottan találta a bárkát.
Ami azt jelentette, hogy bárhová is ment Leia meg Csubakka, oda vannak láncolva. Most azonban nem volt idő ezen aggódni.
– Ezt visszük – szólt a többieknek, ruhája alá rejtve a fénykardot. – Fedezzetek!
– Skywalker... – sziszegte Mara. A férfi azonban már az akna felé kocogott. Ekkorra már a lift tányérja is felemelkedett. Két embert hozott a Falcon mellett: egy matrózt és egy technikust, aki valami vezérlőegység-félét tartott a kezében. Meglátták a pilótaruhás alakot...
– Hé! – kiáltotta oda nekik Luke, amint feléjük sietett. – Várjatok!
A technikus babrált valamit a vezérlőegységen, és a lift megállt. Luke érzékelte a matrózban felmerülő gyanút.
– Új parancsok érkeztek – hadarta, miközben odaügetett hozzájuk. – A főadmirális azt akarja, hogy vigyék vissza! Talán csaléteknek akarja használni.
A technikus szemöldökráncolva nézett le a vezérlőre. Nagyon fiatal volt még, húszévesnél nem lehetett több.
– Itt semmi jele, hogy új parancsot adtak volna ki – tiltakozott.
– Én sem hallottam róla semmit – morogta a matróz. Előhúzta fegyverét, és Luke-ra fogta, miközben körbenézett a csarnokban.
– Csak egy perccel ezelőtt érkezett – erősködött Luke, és hátraintett a számítógépes doboz felé. – Valami miatt lelassult a kommunikáció!
– Nem rossz mese – vágott vissza a matróz. Sugárvetője most már egyenesen a gyanús idegenre szegeződött. – Mi lenne, ha azonosítaná magát, hm?
Az ifjú Jedi megvonta vállát; kinyúlt az Erővel, és kiragadta a lézerpisztolyt a matróz kezéből.
A férfi még csak meg sem állt, hogy elcsodálkozzon fegyvere hirtelen elvesztésén. Előrevetette magát, ellenfele nyaka után kapott...
A Luke felé tartó fegyver hirtelen irányt változtatott. Tusa keményen vágódott a fickó gyomrába, az felnyögött és mozdulatlanul elterült a földön.
– Azt elkérném – szólt oda Luke a technikusnak, miközben intett Karrdénak és Marának, hogy csatlakozzanak hozzánk. A szürkére vált arcú technikus szó nélkül átadta a vezérlőszerkezetet.
– Szép munka volt – dicsérte Karrde, amikor társa mellé lépett. – Nyugi, nem akarunk bántani – szólt a technikushoz, majd leguggolt, és elvette a ziháló matróz adóvevőjét. – Feltéve, hogy jól viseled magad. Fogd a barátodat, és zárkózzatok be abba az elektromos szekrénybe! A technikus ránézett, majd ismét Luke-ra, aztán gyorsan bólintott. Felnyalábolta a matrózt és elvonszolta.
– Ellenőrizd, hogy kényelembe helyezik-e magukat, aztán gyere utánunk a hajóra – szólt oda Karrde Luke-nak. – Felkészítem a hajót az indulásra. Van valamilyen biztonsági kód, amiről tudnom kellene?
– Nem hiszem. – Luke körbenézett a teremben, és látta, hogy a nő már a számítógépnél szorgoskodik. – Elég nehéz lesz a Falconnal elindulni, amilyen gyatra állapotban van!
– Rendben. Figyelmeztesd Marát, hogy ne sokat babráljon azzal a vacakkal.
Karrde bebújt a hajó alá, majd eltűnt a feljárón: Társa megvárta, amíg a technikus magukra zárja az ajtót, aztán követte.
– Fantasztikusan gyors indítórendszere van – jegyezte meg Karrde, amikor a másik csatlakozott hozzá a pilótaülésben. – Két perc, talán három, és indulhatunk. Még mindig nálad van az a vezérlőegység?
– Itt van – nyújtotta át Luke. – Megyek, szólok Marának. – Kinézett a pilótafülke ablakán.
Épp ekkor egy széles ajtó nyílt ki a túloldalon, és egy csapat rohamosztagos vonult be a csarnokba.
– Ohó – motyogta Karrde, amikor a nyolc állig felfegyverkezett birodalmi katona egyenesen a Falcon felé indult.
– Tudják, hogy itt vagyunk?
Az ifjú Jedi kiterjesztette érzékeit, megpróbálta felmérni a rohamosztagosok gondolatait.
– Nem hiszem – suttogta vissza. – Pillanatnyilag őrként gondolkodnak, nem harcosként!
– Remélem, elég nagy itt a zaj ahhoz, hogy elnyomja a hajtóművünk hangját! – mondta Karrde, lebukva az ülés alá. – Marának igaza volt a főadmirálissal kapcsolatban; de úgy tűnik, egy lépéssel előtte járunk.
Luke-nak hirtelen eszébe jutott valami, és gyors pillantást vetett kifelé. A lány a számítógép doboz mellett guggolt, ami egy időre elrejtette a rohamosztagosok elől.
Azonban nem sokáig maradhat észrevétlen... és ismerve Marát, nem fogja karba tett kézzel megvárni a birodalmiak érdeklődni kezdjenek iránta. Ha lenné valami mód, amivel türelemre inthetné...
Talán van is. Mara, üzente némán, a lány arcát idézve magában. Várj, míg jelet nem kapsz a támadásra!
Választ nem kapott; de látta, hogy a nő gyors pillantást vet a Falconra, majd visszabújik rejtekébe.
– Visszamegyek a feljáróhoz – szólt oda Karrdénak. – Megpróbálom kereszttűz alá venni őket Marával. Maradj itt, ne mutatkozz.
Óvatosan végigsietett a rövid folyosón. Épp időben érkezett; a feljáró már remegett a nehéz csizmák léptei alatt. Négyen jöttek befelé, s érezte, amint a többiek a hajó alatt helyezkednek el, hogy figyelhessék a közeledőket. Még egy pillanat, és észreveszik őt, s rögtön utána a lányt is – Mara; most.
Torkolattűz csapott fel a számítógép-konzol irányából, oly gyorsan a parancs után, hogy Luke-nak az volt az érzése, Mara ekkorra tervezte a támadást, akár megkapja az engedélyt, akár nem. Kivonta kardját, és a hídra ugrott. Akkor csapott le a rohamosztagosokra, amikor azok a hátuk mögött tüzelő Mara felé fordultak. Első csapásra az élen haladó birodalmi fegyverének csövét hasította le. Majd előrenyúlt az Erővel és keményen hátralökte a fickót, úgy, hogy az egész egység lebukfencezett a hídról a lift tányérjára. Utánuk ugrott, eltérített egy felé tartó sugárnyalábot, majd a mozdulatsor végén levágta az egyik lövészt. Még vagy fél tucat golyót hárított, mire Mara leszedte a következőt. A másik kettővel pillanatokkal korábban már végzett a lány.
Némi zavar támadt az Erőben körülötte, jelezvén, hogy a híd aljára húzódott csoport kezdi magát összeszedni. Éles kiáltással vonta magára figyelmüket, kardját széles ívben forgatva várta, hogy Mara kihasználja az alkalmat, míg nem rá figyelnek. A lány azonban nem lőtt. Annál inkább a birodalmiak, így az ifjú Jedinek nem sok választása maradt. Négyszer villant a fénypenge, s a fegyverek elhallgattak. Zihálva tette el a fénykardot, és döbbenten látta miért is nem léphetett közbe Mara. A Falcont szállító lift lassan haladt lefelé az alattuk lévő hangárba, és így kikerült a nő lővonalából.
– Mara – kiáltotta Luke, és felnézett.
– Mi van? – kiabált vissza a lány, az akna szélére lépett, ami már öt méterrel volt magasabban, mint a lift.
– Mit csinál Karrde?
– Gondolom, indulunk – válaszolta Luke. – Ugorj, elkaplak.
Zavart kifejezés jelent meg Mara arcán, de Falcon gyorsan süllyedt, ezért habozás nélkül ugrott. Luke kinyúlt az Erővel, és egy láthatatlan szorítással elkapta, lelassította zuhanását, majd a Falcon feljárójára helyezte. A lány azonnal felszaladt a hídon, és három hosszú lépéssel máris a hajóban termett. Mire Luke bezárta a feljárót és maga is felment, Mara már Karrde mellett terpeszkedett a pilótaülésben.
– Jobb lesz, ha beszíjazod magad – szólt oda a válla fölött Luke-nak.
Luke leült mögé, és visszafojtotta az ingert, hogy kiparancsolja a másodpilóta székéből. Igaz, jobban ismerte a Falcont, mint akár Karrde, akár Mara, de mindketten többet vezettek már ilyen típusú hajót.
És ahogy most állnak a dolgok, igencsak érdekes út elé néznek. A pilótaülés ablakán keresztül látta, hogy nem hangárba érkeznek, hanem egy kétoldalt fékezőpárnákkal ellátott széles folyosóra.
– Mi van a számítógéppel? – kérdezte Marát.
– Nem tudtam bejutni – válaszolta a lány. – Bár nem sokat számított volna az, se, ha sikerül. A rohamosztagnak rengeteg ideje maradt, hogy segítséget hívjon. Hacsak nem zavartad a komlinkjüket – tette hozzá Karrdéra nézve.
– Ejnye, Mara – tett szemrehányást Karrde. – Természetesen zavartam az adásukat. Sajnos még sincs pár percnél több időnk, mivel azt a parancsot kapták, hogy jelentsenek, ha elfoglalták a helyüket.
– Arra van a kijárat? – ráncolta a homlokát Luke, amint végigpillantott a folyosón. – Azt hittem, egyenesen a hangárcsarnokba visz a lift.
– Úgy látszik, ez a lift nem megy le egészen addig – vélte Karrde. – Ez csak leágazás a hangárcsarnok liftjének aknájáról. Biztosan az a fényes lyuk lesz az a folyosó végén.
– És akkor?
– Megnézzük, hogy ez a vezérlő működteti-e – felelte Karrde arra a vezérlőegységre mutatva, amit a technikustól vettek el. – Kétlem. Már csak a biztonság miatt.
– Nézd! – csattant fel Mara, és a folyosó vége felé mutatott.
Egy másik lifttányér is felbukkant, lefelé mozgott a fényes nyílás felé, amit Karrde mutatott korábban. Ha tényleg az a kijárat a hangárcsarnok felé... és az a lift megáll és elzárja az utat...
Karrdénak is ugyanez a gondolata támadt. Luke hirtelen beleragadt az ülésbe, ahogy a Falcon őrült tempóban előrelendült a lifttányér felé. Egy pillanatig vadul rángatott előre-hátra, veszélyesen közelsodródva a folyosó falához. A hajó fékezőpárnái nekiütődtek a fedélzetbe építetteknek. Luke fogait összeszorítva figyelte amint a lift tányérja mind jobban megközelítette a nyílást és ugyanazt a keserű, tehetetlen ízt érezte a szájában, mint amit a Rancor veremben érzett Jabba tróntermében. Az Erő most is vele volt, akár akkor, de nem tudta, hogyan használhatná a hatalmát. Közben a Falcon a süllyedő tányér felé száguldott – Luke felkészült a látszólag elkerülhetetlen összeütközésre...
És hirtelen, rövid, csikorgó hang kíséretében keresztüljutottak a nyíláson. A Falcon vetett egy bukfencet, ahogy bevágódott a hatalmas csarnokba.
És amikor Karrde újra egyenesbe hozta a hajót, ott kínálkozott közvetlenül előttük a széles hangárbejárat; azon túl pedig a sötét és mély űr.
Vagy fél tucat fegyver meredt rájuk, ahogy keresztülszáguldottak a hangárcsarnokon, a különféle várakozó hajók fölött. Ám a leadott lövések pontatlanok voltak, és legtöbbször célt tévesztettek. Az egyik már átlyukasztotta a pilótafülke ablakát; aztán máris kijutottak, és a légköri pajzson zötykölődtek keresztül az alattuk elterülő bolygó felé vitorlázva.
Ekkor Luke TIE vadászokat pillantott meg az első hangárcsarnokokban: épp felszállásra készültek.
– Gyere, Mara! – szólt, és kicsúszott a szíjak szorításából. – Tudod, hogyan kell a négyes lézerágyút kezelni?
– Nem, rá itt van szükségem – mondta Karrde. A Falcon a csillagromboló alá irányította, és most a hajó bal oldala felé tartottak. – Menj egyedül, és a hátsó állást használd... Azt hiszem, tudom úgy intézni a dolgot, hogy főleg arról az oldalról támadjanak.
Luke-nak fogalma sem volt róla, hogyan oldja meg, de nem jutott idő megvitatni. A Falcont találatok érték. Tapasztalatból tudta, hogy ezt még elhárítja a hajó védőpajzsa. Felállt, a létrához sietett, felugrott rá, és felmászott. Bekötötte magát, bekapcsolta az ágyúkat, és amikor körülnézett, megértette, mire gondolt Karrde. A Chimera bal oldala mögött a Falcon felkanyarodott, végigszáguldott a hajó teteje mentén, és most az űr felé haladt közvetlenül a csillagromboló roppant méretű fénysebesség alatti hajtóművének fúvókája fölött. Még túl közel is haladt hozzá, legalábbis Luke véleménye szerint; de az egyszer biztos, hogy TIE vadász nem jön alulról egy darabig.
Az adóvevő sípolt a fülében.
– Skywalker? – hallotta Karrde hangját. – Már csaknem itt vannak. Készen állsz?
– Készen – nyugtatta meg Luke. Ujjait könnyedén a tüzelő gombokra helyezte, és koncentrált. Hagyta, hogy szétáramoljon testében az Erő.
A csata heves, de rövid volt, bizonyos szempontból arra emlékeztette Luke-ot, amikor a Falcon annak idején a Halálcsillagról menekült. Akkor Leiának feltűnt, hogy túlságosan könnyen elszabadulták; és most ahogy a TIE vadászok ott nyüzsögtek körülötte, Luke kényelmetlenül feszengett, hogy vajon nem valami hasonlóan ördögi dolgot fundáltak-e ki most is a birodalmiak.
És ekkor az ég megtelt fénycsíkokkal. Tehát megszabadultak.
Luke mély lélegzetet vett, és kikapcsolta az ágyút.
– Szép repülés volt – szólt az interkommba.
– Kösz – hallátszott Karrde száraz hangja. – Úgy tűnik, mindenkit leráztunk, de megsérült valami az áramátalakító körül. Mara elment megnézni.
– Megvagyunk anélkül is. – vélte Luke. – Han annyira összehuzalozta az egész hajót, hogy akkor is működik, ha a rendszer fele rossz. Merre tartunk?
– Coruscant felé – felelte Karrde. – Hogy kitegyünk, és hogy teljesítsem egy korábban tett ígéretemet. Luke kutatott az emlékezetében.
– Arra gondolsz, amit az Új Köztársaság nyerhet a menekülésedből?
– Arra bizony – helyeselt Karrde. – Ha jól emlékszem Solo elárusítóhelyére a Myrkren, az embereidnek elkelne egynéhány szállítóhajó. Jól gondolom?
– Nagy szükségünk lenne rá – ismerte be Luke. – Neked maradt pár hajód biztos helyen?
– Nem egészen biztos helyen, de nem lesz túl nehéz megszerezni őket. Mit gondolsz, mit szólna az Új Köztársaság mintegy kétszáz Clone Háborúk előtti régi csatacirkáló típusú nehéz hadihajóhoz?
Luke-nak tátva maradt a szája. A Tatooine-on nőtt fel, kissé elszigetelten, de nem teljesen elszigetelten.
– Csak nem a... Sötét Erő?
– Gyere le, és megbeszéljük – invitálta Karrde. – Ja, és én még nem szólnék Marának.
– Azonnal ott leszek. – Kikapcsolta az interkommot, visszaakasztotta a fejhallgatót a helyére, lemászott a létrán... és most először nem vette észre, hogy vált irányt a gravitációs mező.
A Millennium Falcon gyorsan távolodott a Chimerától, sorra cselezte ki vagy szedte le az üldöző TIE vadászokat. Pellaeon ökölbe szorított kézzel ült a helyén, tehetetlenül, és csendben figyelte a drámát. Tehetetlenül, ugyanis a központi számítógép még mindig csak részben üzemelt, és a Chimera komplikált fegyverrendszerei és követősugarai semmit sem értek az efféle kicsiny, gyors és távoli hajó ellen. Csendben, mert a katasztrófa értékelése meghaladta szókincsének határait.
A hajó felvillant, eltűnt... és Pellaeon felkészült a legrosszabbra.
A legrosszabb azonban váratott magára.
– Hívja vissza a TIE vadászokat az állomásaikra, kapitány! – mondta Thrawn, és hangja semmiféle feszültséget vagy haragot nem árult el. – Állítsa le a riasztást és a vezérlőrendszer kapcsolja be ismét a központi számítógépet. Ja, és a kirakodást folytathatják.
– Igen, uram – hajtott fejet Pellaeon, és lopva felettesére pillantott. Thrawn nem fogja fel az események jelentőségét?
A fénylő piros szempár megvillant, amikor Thrawn ránézett.
– Elveszítettünk egy menetet, kapitány – mondta. – Semmi több.
– Nekem úgy tűnik, főadmirális, hogy ennél sokkal többet veszítettünk – morogta Pellaeon. – Most már elkerülhetetlen, hogy Karrde a felkelőknek adja a Katana flottát.
– Ó, nem fogja csak úgy egyszerűen nekik adni – javította ki lustán Thrawn. – Karrde olyat sohasem tenne, hogy valamit ingyen odaajándékozzon bárkinek is. Megpróbál majd alkudozni, olyan feltételeket szabni, amik elfogadhatatlanok lesznek a Felkelőknek. A tárgyalások elhúzódnak majd, különösen a Coruscanton uralkodó bizalmatlan légkörben, amit olyan fáradhatatlanul megteremtettünk. És nekünk éppen erre van szükségünk.
Pellaeon megrázta a fejét.
– Abban bízik, hogy Ferrier, a hajótolvaj még azelőtt megtalálja a koréliai csoport szállítóját, mielőtt Karrde és a Felkelők megegyeznének.
– Én nem bízom semmiben – közölte Thrawn lágyan.
– Ferrier most Solo nyomában liheg, és már ismeri is az úticélját... hála a felderítők kitűnő munkájának, amit Kradde múltjának feltárásában végeztek, már tudjuk, hogy ki áll az út végén.
Kinézett az ablakon a visszatérő TIE vadászokra.
– Utasítsa a Navigációs központot, hogy tervezze meg az útvonalat a Pantolomin rendszerbe, kapitány! – mondta elgondolkodva. – Amint a kirakodást befejezték, indulunk.
– Igen, uram – bólintott Pellaeon, és kiadta a parancsot; majd gyors fejszámítást végzett. Mennyi időre lehet szüksége a Millennium Falconnak hogy elérje Coruscantot, és mennyire a Chimerának, hogy eljusson a Pantolomin rendszerbe...
– Igen – szakította meg a gondolatmenetet Thrawn. – Most versenyt futunk.
A nap halvány piros és lila fényekkel festette a felhőket, amikor lebukott Honoghr barna hegyei mögé. Leia figyelte a halványuló színeket a dukha ajtajából, és ugyanaz a jól ismert ideges rettegés fogta el, ami soha nem maradt el, ha veszélyes vállalkozásba fogott. Néhány perc, és Csubakkával meg Thripióval elindulnak Nystaóba, hogy kiszabadítsák Khabarakhot, és elmeneküljenek. Vagy legalábbis megkísérlik. Felsóhajtott, és visszatért a dukhából miközben azon gondolkodott, hol rontotta el ezt az egészet. Olyan logikusnak tűnt, hogy a Honoghrra jöjjön –, egy jóindulatú és merész gesztusnak a noghrik irányába. Még mielőtt elhagyta Kashyyyket akkor is meg volt győződve, hogy az ötlet nem teljesen tőle származott, hanem az Erő finom irányítása sugallta.
És talán így is történt. Csak nem feltétlenül az az oldal, amire ő gondolt.
Hideg szél fütyült be az ajtón, és Leia megborzongott. Az én családomban nagyon erős az Erő. Luke mondta neki ezeket a szavakat az Endori Csata előestéjén. Először nem hitt neki, egészen addig nem, amíg a türelmes gyakorlás eredményeként fel nem bukkantak a képesség nyomai. Csakhogy az apja is ugyanazt a képzést kapta és ugyanazokkal a képességekkel... és mégis átállt a sötét oldalra.
Az ikrek egyike megrúgta. Megtorpant, hogy gyengéden megsimogassa a két apró teremtést a hasában és ahogy ezt tette, emlékek árasztották el. Az anyja feszült és szomorú arca, amint kiemeli a láda sötétjéből, ahova a kutató szemek elöl rejtették. Ismeretlen arcok hajoltak fölé, és az anyja olyan hangon beszélt hozzájuk, ami megrémítette és sírásra késztette. Akkor is sírt, amikor az anyja meghalt, és abba az emberbe kapaszkodott, akit megtanult apjának szólítani.
Fájdalom, gyötrődés és félelem... mindez az igazi apja miatt, amiatt az ember miatt, aki megtagadta az Anakin Skywalker nevet, hogy helyette Darth Vadernek hívassa magát.
Halk, csoszogó hangot hallott az ajtó felől.
– Mi az, Thripio? – kérdezte Leia a droid fejé fordulva.
– Felség, Csubakka említette, hogy hamarosan távozik – kezdte Thripio, és hangjában aggodalom érződött.
– Remélhetem, hogy én is elkísérem?
– Természetesen – Válaszolta Leia. – Bármi történik is Nystaóban, nem hiszem, hogy itt vágynád bevárni a következményeket.
– Egyetértek. – A droid habozott, és Leia látta rajta, hogy aggodalma még nem szállt el teljesen. – Akad azonban még valami, amiről tudnia kell – folytatta. – Az egyik fertőtlenítő droid nagyon különösen viselkedik.
– Tényleg? – kérdezte Leia. – Miből áll ez a különösség?
– Túlságosan kíváncsi mindenre – felelte Thripio. – Egy csomó kérdést tett fel nemcsak önről meg Csubakkáról, de felőlem is érdeklődve. Láttam a falu környékén, azután, hogy már ki kellett volna kapcsolnia éjszakára.
– Lehet, hogy egyszerűen rosszul törölték a memóriáját a legutóbbi alkalommal – vélte Leia, nem volt abban a hangulatban, hogy droidok személyiség-ferdüléséről társalogjon. – Meg tudnék nevezni egy-két másik droidot is, akibe sokkal több kíváncsiság szorult, mint azt az eredeti programban tervezték.
– Felség! – tiltakozott Thripio sértődötten. – Artu egészen más eset.
– Nemcsak Artura céloztam. – Leia felemelte a kezét, hogy elejét vegye a további társalgásnak. – De megértem az aggodalmadat. Megmondom, mi legyen: tartsd rajta a szemed azon a droidon. Rendben?
– Természetesen felség – felelte Thripio. Meghajolt, és kisietett a sűrűsödő homályba.
Leia felsóhajtott, és körülpillantott. Nyugtalan vándorlása a dukha körül a családfához is elvitte, Egy hosszú percen keresztül csak nézte: a történelem iránti mély tisztelet sugárzott abból a faragott fából; tisztelet és nem hivalkodó, bár erős családi büszkeség. Pillantása végigkövette a kapcsolatokat a nevek között; és azon töprengett, vajon mire gondolnak és mit éreznek a noghrik, amikor ránéznek. Látják-e bukásukat is, vagy csak a sikereiket? Mindkettőt, döntötte el. A noghrikat olyan népnek tartotta, akik nem vakok meglátni a valóságot. – Látja családunk végzetét a fában, Lady Vader?
Leia felugrott.
– Néha azt kívánom, bárcsak ne tudnának ilyen nesztelenül lopakodni – motyogta maga elé, amikor visszanyerte egyensúlyát.
– Bocsásson meg – kert elnézést a maitrakh, talán egy kicsit szárazon. – Nem kívántam megijeszteni. – Az ábrára mutatott. – Látja a végzetünket, Lady Vader?
Leia megrázta a fejét.
– Én nem látok a jövőbe, maitrakh. Sem a magáéba, de még a sajátomba sem. Csak a gyerekekről gondolkodtam. Megpróbáltam elképzelni, milyen is lehet felnevelni őket. Azon töprengtem, mennyire alakítja a személyiségüket a család és mennyi lakozik bennük magukban. – Elbizonytalanodott. – Hogy a család történetében felbukkanó gonoszt el lehet-e törölni, vagy öröklődik-e az újabb generációkra.
A maitrakh kicsit oldalra billentette fejét, és hatalmas szemével Leia arcát tanulmányozta.
– Úgy beszél, mint aki gyermekáldás elé néz.
– Igen – ismerte el Leia, kezével gyengéden megsimogatta a hasát. – Nem tudom, hogy Khabarakh említette-e magának, de itt hordozom az első két gyermekemet.
– És aggódik miattuk.
Leia érezte, hogy arcában egy izom megrándul.
– Jó okom van rá. A Birodalom el akarja ragadni őket tőlem.
A maitrakh lágyan faggatta:
– Miért?
– Nem tudom biztosan. De csakis valami gonosz cél érdekében lehet.
A maitrakh lesütötte szemét.
– Sajnálom, Lady Vader. Segítenék, ha tudnék.
Leia a noghri vállára helyezte a kezét.
– Tudom.
A maitrakh felnézett a családfára.
– Mind a négy fiamat veszélybe küldtem, Lady Vader. Az Uralkodó háborújába. Soha nem szokik hozzá az ember, hogy végignézze, amint elmennek a halálba.
Leiának eszébe jutottak szövetségesei és társai, akik mind meghaltak a hosszú háború során.
– Én barátokat küldtem a halálba – mondta csendesen. – Az is nehéz volt. Nem tudom elképzelni, hogy a gyerekeimet is odaengedjem.
– Hárman meghaltak – folytatta a maitrakh, mintha csak magának beszélne. – Messze az otthonuktól, és nem volt, aki elsirassa őket, csak a társaik. A negyedik nyomorék lett, és hazajött, hogy itt élje le megkurtított életét elkeseredetten, gyalázatban, míg csak a halál meg nem szabadította.
Leia elfintorodott. És most, azért mert neki segített, Khabarakhra is gyalázat és halál vár...
A gondolatmenet megszakadt.
– Egy pillanat. Azt mondta, hogy mind a négy fia elment a háborúba? És azóta mind a négy fia meghalt?
A maitrakh bólintott.
– Úgy van.
– Akkor mi a helyzet Khabarakhkal? Ő nem a maga fia?
– Ő az én harmadfiam – mondta a maitrakh, és különös kifejezés tűnt fel az arcán. – Az első fiam fiának a fia.
Leia rámeredt, és hirtelen borzalmas felfedezés villant át az agyán. Ha Khabarakh nem a fia, hanem a dédunokája; és ha a maitrakh személyesen látta a csatát, ami a pusztulást hozta a Honoghrra...
– Maitrakh, mióta ilyen a világotok? – lihegte. – Hány éve?
A noghri rámeredt, észlelte a hangulat gyors változását.
– Lady Vader, mit mondtam?
– Hány éve?
A maitrakh elhúzódott mellőle.
– Negyvennyolc noghri éve – válaszolta. – Az Uralkodó időszámítása szerint negyvennégy.
Leia ráfektette kezét a sima családfára, és érezte, hogy térdei elgyengülnek a meglepetéstől. Negyvennégy év. Nem öt, nyolc vagy akár tíz, ahogyan ő hitte. Negyvennégy.
– Nem a Lázadás idején történt – hallotta saját hangját. – A Clone háborúk idején történt. – És a meglepetés hirtelen átváltozott fehéren izzó haraggá.
– Negyvennégy év – hörögte. – Negyvennégy éve tartják magukat ilyen sorban?
Odafordult az ajtóhoz.
– Csubi! – kiáltotta, és nem foglalkozott vele, hogy ki hallja meg a hangját. – Csubi, gyere ide!
Kéz ragadta meg a vállát, és amikor hátrapillantott, látta, hogy a maitrakh bámul rá, megfejthetetlen idegen arcával.
– Lady Vader, mondja, mi a baj.
– Negyvennégy év, maitrakh, ez a baj – felelte Leia. – Dühének tüzes heve már múlóban volt, és csak fagyos elszántságot hagyott maga mögött.
– Majdnem fél évszázadon keresztül tartották magukat rabszolgasorban. Hazudtak, becsapták magukat, megölték a fiaikat. – Ujjával a talpuk alatt nyugvó föld fele mutatott. – Ennek nem kell negyvennégy év, hogy fertőtlenítsék. És ha nemcsak megtisztítják a földet...
Nehéz léptek hallatszottak az ajtó felől, és Csubakka rontott be fegyverrel kezében. Megpillantotta Leiát, egy kérdést üvöltött, és fegyverét a maitirakhra szegezte.
– Nem vagyok veszélyben, Csubi – felelte Leia. – Csak nagyon dühös lettem. Szükségem lenne mintára a fertőtlenített területről. De most nem földre: hanem kholmfűre.
Látta a meglepetést a vuki arcán. Azonban Csubakka csak egyetértően morgott, és kisietett.
– Miért akarja megvizsgálni a kholmfüvet? – kíváncsiskodott a maitrakh.
– Maga mondta, hogy más volt a szaga az esők előtt –, emlékeztette Leia. – Úgy gondolom, lehet itt valami kapcsolat, amit figyelmen kívül hagytunk eddig.
– Milyen kapcsolat?
Leia megrázta fejét.
– Erről most nem akarok többét mondani, maitrakh! Addig nem, amíg bizonyságot nem kapok.
– Még mindig el akar látogatni Nystaóba?
– Jobban, mint valaha – felelte Leia komoran. – De nem azért, hogy lecsapjak és elszaladjak. Ha Csubi mintái azt mutatják, amire számítok, akkor egyenesen a dinasztákhoz megyek.
– És mi történik, ha nem hajlandóak meghallgatni?
Leia mély levegőt vett.
– Nem utasíthatnak el – válaszolta. – Már a fiaik három generációját veszítették el. Nem engedhetik meg, hogy ez így menjen tovább.
Egy pillanatig a noghri csendesen figyelte.
– Igazat mond – szólalt meg végül. Halkan sziszegett tűfogai között, és kecses mozdulataival az ajtó felé indult. – Egy órán belül visszajövök – szólt vissza a válla fölött. – Készen lesz az indulásra?
– Igen – bólintott Leia. – Hova megy?
A maitrakh megállt az ajtóban, és sötét szemével Leiára nézett.
– Maga igazat beszél, Lady Vader: meg kell, hogy hallgassák. Visszajövök.
A maitrakh húsz perc múlva visszatért, öt perccel Csubakka előtt. A vuki kétmaroknyi kholmfüvet gyűjtött különböző helyekről, és előkotorta a rejtekhelyről az analizáló egységet. Leia pár ronda barna növényt helyezett a gépbe, beindította, aztán elindultak Nystaóba.
De nem egyedül. Leia legnagyobb meglepetésére egy noghri asszony ült a nyitott tetejű terepjáró kormánynál, amit a maitrakh szerzett nekik, és ahogy áthaladtak a falun, egy helyen még vagy tucatnyi noghri csatlakozott hozzájuk, mindkét oldalról körülfogták a terepjárót, mint valami díszkíséret. A maitrakh maga is a jármű mellett haladt, arca kiolvashatatlan volt a halvány fényben. A hátsó ülésen, az analizáló gép mellett Csubakka markolta fegyverét, és bizalmatlanul morgott; mögötte, a csomagtérben, a kocsi leghátsó részében, Thripio tőle szokatlan csendben kuksolt. A faluból kiértek a környező gabonamezőre, kivilágítatlanul haladtak, a noghrik kis csoportja pedig szinte észrevehetetlenül masírozott mellettük a csillagfényben. A csoport egy újabb faluba érkezett, amit szinte meg sem lehetett különböztetni a gabonaföldektől, most, hogy már kialudtak éjszakára a fények. Minden gond nélkül haladtak át; Aztán megint gabonaföld; megint egy falu és ismét gabonaföld következett. Néha-néha Leia megpillantotta Nystao fényeit, messze előttük, és azon merengett, hogy valóban jó ötlet volt-e egyenesen a dinaszták elé állni. A Birodalom segítségével, vagy legalábbis engedélyével uralkodnak, és azzal vádolni őket, hogy hazugságban segédkeztek, nem valami biztonságos dolog egy efféle büszke nép esetében.
És ekkor északkeleten előbukkant a felhők mögül a, Honoghr holdjai közül a legnagyobb... és Leia meglepetten látta, hogy kíséreté már megszaporodott. Körülöttük homályos alakok egész tengere hullámzott, áramlott, mint valami csendes ár a terepjáró mellett.
Mögötte Csubakka is meglepetten mordult fel. Vadászösztöneivel már korábban megérezte, hogy kíséretük minden faluban növekszik, ahol csak áthaladnak. Azonban még ő sem mérte fel a csapat valódi méreteit, és még nem döntötte el, hogy egyáltalán kedvére való-e mindez, vagy sem. Leia ellenben úgy érezte, megszabadult a lelkét nyomó teher egy részétől, amikor visszadőlt a terepjáró párnáira. Bármi történik is Nystaóban, már csak a kíséret számossága miatt is lehetetlen, hogy a dinaszták egyszerűen letartóztassák és letagadják, hogy valaha is náluk járt. A maitrakh megteremtette a lehetőséget, hogy beszéljen. A többi már az ő dolga...
Napkelte előtt érték el Nystao határát... ott is terjedelmes csapat noghri várakozott rájuk. – A hír már előttünk ideért – mondta a maitrakh Leiának, ahogy közeledtek. – Azért jöttek, hogy lássák Lord Vader lányát, és hogy hallják az üzenetét.
Leia a tömegre pillantott.
– És mit mondtál, mi az az üzenet, amire számíthatnak?
– Az, hogy a Birodalom felé minden adósságunkat visszafizettük – közölte a maitrakh. – Az, hogy maga azért jött, hogy új életet ajánljon fel a noghri népnek.
Sötét szemét kérdőn emelte Leiára, aki erre hátrafordult Csubakkához, és kérdőn felvonta szemöldökét. A vuki egyetértőn morgott, és felemelte az analizáló egységet, hogy megmutassa az eredményt.
Az egység még az éjszakai út során befejezte a munkát... és, amikor Leia leolvasta az eredményt, újra feltámadt korábbi haragja azért, amit a Birodalom művelt ezzel a néppel.
– Igen – nyugtatta meg a maitrakhot. – Valóban be tudom bizonyítani, hogy leróttátok az adósságotokat.
Immár közelebb a várakozó tömeghez, a homályos fényben jól látta, hogy azok többségükben asszonyok. A kevés férfinek, aki köréjük vegyült, bőre vagy nagyon világos volt akár a gyerekeké, vagy nagyon sötét, mint az öregeké. Azonban a terepjáró vonalában akadt vagy tíz férfi, kiknek a bőre a fiatal férfiak acélos szürkéjében pompázott.
– Látom, a dinaszták is hallották a hírt – jegyezte meg.
– Ez a mi hivatali őrségünk – felelte a maitrakh. – Ők fogják magát a Nagy Dukhához kísérni, ahol a dinaszták várnak bennünket.
A hivatali kíséret – őrök vagy katonák; Leia nem volt teljesen bizonyos abban, hogy minek is tartsa őket – tökéletes csendben haladtak a terepjáró előtt, nyílhegyalakzatot tartva. A tömeg nagyobbik része társalgott, főleg a vidékiek és a városiak közt alakultak ki élénk beszélgetések. Leia nem értette hogy miről folyik a szó, de valahányszor rájuk pillantott, elhallgattak, és látható elégedettséggel bámultak vissza rá.
A város kisebbnek bizonyult, mint amilyenre Leia számított; főleg ha figyelembe vesszük, mennyire korlátozott területtel rendelkeztek a noghrik. Néhány perc alatt elérték a Nagy Dukhát.
A neve után Leia egy közönséges dukha nagyobb kiadására számított. Valóban nagyobb is volt; de annak ellenére, hogy kétségtelenül akadtak hasonlóságok, teljesen más hatást keltett, A falak és a tető ezüstszürke fémből készültek, nem pedig fából, és semmiféle faragás nem díszítette a felületüket. A támasztó oszlopokat fekete fémből vagy csiszolt kőből faragták, Leiának nem sikerült eldönteni, melyikből. Széles fekete-piros márványlépcső vezetett a dupla ajtók előtti szürke kőteraszra. Az egész épület hidegnek és távolinak tűnt nagyon különbözött a képtől, amit magában a noghri ízlésről az elmúlt néhány nap tapasztalatai alapján kialakított. Futólag felmerült benne a kérdés, vajon tényleg a noghrik építették ezt, és nem a birodalmiak?
A lépcsők tetején tizenhárom középkorú férfi sorakozott, olyan túlságosan is díszes ruhában, ami egy vállkendő és egy mellény keresztezéséhez hasonlított leginkább. Mögöttük ott árválkodott Khabarakh, keze, lába egy függőleges oszlophoz láncolva a terasz közepén.
Leia a dinaszták sora felett ránézett, és együttérző fájdalom nyilallt belé. A maitrakh elmesélte, hogyan folyik a noghri megszégyenítés; de csak most, hogy ránézett, most érezte át igazán a szégyent, amit a szertartás jelent.
Khabarakh arca elgyötörtnek és sápadtnak tetszett, fáradtan lógott a csuklóját és bokáját szorító láncokon; fejét ellenben felszegte, sötét szemei riadtan és éberen figyeltek.
A tömeg kettévált, és utat nyitott mikor a terepjáró a dukha közelébe ért. A hivatali kíséret felsietett a lépcsőn, és felsorakozott a tömeg meg a dinaszták közé.
– Ne feledd, nem azért jöttünk ide, hogy harcoljunk – suttogta Leia Csubakkának; majd minden udvari ismeretét összeszedve kilépett a terepjáróból, és fellépdelt a lépcsőn.
Az utolsó beszédfoszlányok is elhaltak, mikor elérte a lépcső tetejét.
– Üdvözlöm a noghri nép dinasztáit – szólt hangosan – Leia Organa Solo vagyok, annak Lord Darth Vadernek a lánya, aki eljött magukhoz a szenvedések idején és enyhülést hozott. – Kézfejét kinyújtotta a középen álló noghri felé.
Az egy pillanatig mozdulatlanul nézett rá. Aztán, szemmel láthatóan kelletlenül odalépett, és óvatosan megszaglászta a feléje nyújtott kezet. Kétszer is megismételte a tesztet, mielőtt felegyenesedett volna.
– Lord Vader halott – jelentette ki. – Új urunk, a főadmirális azt parancsolta, hogy vigyük hozzá magát, Leia Organa Solo. Velünk jön, és megvárja az utazás előkészületeit.
A lépcső alján Csubakka figyelmeztetően felmordult. Leia egy mozdulattal elhallgattatta, és megrázta a fejét.
– Nem azért jöttem ide, hogy megadjam magam a főadmirálisnak – mondta a dinasztáknak.
– Akkor is azt fogja tenni – válaszolta az előbb szóló.
Jelt adott, két őr kilépett a sorból, Leia felé indult.
Leia nyugodtan állt a helyén, és újból jelzett Csubakkának, hogy ő se mozduljon.
– Akkor most a Birodalmat szolgálják vagy Honogr népét?
– A becsületes noghri mindkettőt szolgálja – válaszolta a dinaszta.
– Tényleg? – kérdezett vissza Leia. – Honoghr népének szolgálata azt jelenti, hogy fiatalemberek generációit küldik egymás után meghalni a Birodalom háborúiba?
– Maga itt idegen – jelentette ki megvetően a dinaszta. – Semmit sem tud a noghrik becsületéről. – Intett az őröknek, akik most már Leia oldalán álltak. – Vigyétek a dukhába.
– Ennyire fél egy magányos, idegen asszonytól? – kérdezte Leia, amikor a két noghri keményen megragadta a karját. – Vagy attól tart, hogy hatalma összeomlik a jövetelem miatt?
– Nem mondhat viszálykeltő, mérgezett szavakat! – hörögte a dinaszta.
Csubakka megint felmordult, és Leia érezte, arra készül, hogy felugorjon a lépcsőre, és a segítségére siessen.
– Az én szavaim nem viszályt keltenek – emelte fel hangját a hercegnő, hogy az egész tömeg halhassa. – Az én szavaim árulásról szólnak.
A tömeg hirtelen felhördült.
– Csendben fog maradni – erősködött a dinaszta. – Vagy én hallgattatom el.
– Én meghallgatnám, amit mondani akár – szólt közbe lentről a maitrakh. – Maga is elhallgat! – vakkantotta oda a dinaszta, pedig a tömeg helyeselte a maitrakh követelését. – Semmi keresnivalója itt, maitrakh a Kihm'bar klánból. Nem hívtam össze népgyűlést.
– A népgyűlés mégis itt van – vágott vissza a maitrakh. – Lady Vader eljött, és meg akarjuk hallgatni szavait...
– Akkora börtönben fogja meghallgatni.
A dinaszta intett, és a lépcsők felé is indult két őr.
Leia úgy ítélte meg, hogy itt a kedvező pillanat. Lenézett az övére, kinyúlt az Erővel, amennyire csak az a birtokában volt. A fénykard kicsusszant, és felugrott elé. Szemével és agyával meglelte a kapcsolót: hirtelen szisszenéssel csapott ki a ragyogó zöld-fehér fény, és függőleges vonalat képezett közte és a dinaszták között.
A tömeg sziszegni kezdett. A két noghri, aki a maitrakh felé indult, félúton dermedten torpant meg... és amikor a suttogás néma csendé vált, Leia tudta, hogy végre figyelnek rá.
– Nem csak Lord Vader lánya vagyok – mondta, és dühödt él remegett a hangjában. – Én vagyok a Mal'ary'ush: ennek a címnek és hatalomnak az örököse. Sok veszélyen keresztül jöttem el ide, hogy leleplezzem az árulást, amit a noghri nép ellen követtek el.
Annyi koncentrációt vont el a lebegő kardtól, amennyit csak kockázat nélkül tehetett, és lassan a dinasztákra emelte tekintetét.
– Meghallgatnak? Vagy inkább a halált választják?
Egy hosszú percen át senki sem törte meg a csendet. Leia saját szívverését hallgatta s a kard zizegését, és azon meditált, meddig képes még mozdulatlanul tartani a levegőben, mielőtt elveszítené az uralmat fölötte. És ekkor, kicsit lentebb Leia balján, az egyik dinaszta előrelépett.
– Én meghallgatom a Mal'ary'ush szavait – közölte.
Az első dinaszta rámordult.
– Ne add beleegyezésedet, Ir'khaim – figyelmeztette.
– Csak az utolsó lehetőséget látod, hogy megmentsd a Kihm'bar klán becsületét.
– Talán a noghri nép becsületének megmentésére látok lehetőséget, Vor'corkh – vágott vissza Ir'khaim. – Én meghallgatnám a Mal'ary'usht. Egyedül állok ezzel? Még egy másik dinaszta is csatlakozott hozzá. Aztán még egy; és még egy; és még egy, amíg a tizenháromból már kilenc Ir'khaim mellett állt. Vor'corkh a fogai között sziszegve ugyan, de visszalépett a sorba.
– Honoghr dinasztái döntöttek – morogta. – Beszélhet.
A két őr elengedte a Leia karját. Várt még néhány másodpercet mielőtt a kardért nyúlt volna, aztán inaktiválta, és eltette.
– Kétszer fogom elmondani a történetet – fordult a tömeg félé. – Egyszer úgy, ahogy a Birodalom mesélte el, egyszer pedig az igazságot követve. Ti magatok döntsétek el, hogy visszafizettétek-e az adósságotokat. Mindannyian ismeritek a történetet, hogyan pusztult el a világotok egy csatában. Hány és hány noghri halt a vulkánok a földrengések az áradások miatt, míg a túlélők erre a helyre nem érkeztek. Eljött hozzátok Lord Darth Vader és felajánlotta segítségét. Elpusztult minden növény a furcsa szagú eső után, kivéve a kholmfüvet; és a Birodalom azt mesélte, hogy a föld az elpusztult hajóról idekerült vegyszerekkel mérgezett, és felajánlott gépeket, hogy azok megtisztítsák a talajt. És azt is mindannyian tudjátok, milyen árat kért a gépekért.
– A talaj viszont tényleg mérgezett – mondta az egyik dinaszta. – Én és még sokan mások is próbálkoztunk azzal, hogy élelmet termeljünk a földeken, ahol a gépek még nem jártak. A mag kárba veszett, semmi sem termett.
– Így van – bólintott Leia. – Csakhogy nem a talaj mérgezett. Vagy legalábbis nem közvetlenül.
Jelt adott Csubakkának, aki visszatért a terepjáróhoz, kiemelte az analizáló egységet, és egy csomó kholmfüvet. Felvitte a lépcsőn, és átadta Leiának.
– És most elmondom az igaz történetet – folytatta Leia, amikor Csubakka visszaért a helyére. – Miután Lord Darth Vader hajója távozott, újabb hajók jöttek. Magasan röpködtek a világotok fölött, és annak, aki megkérdezte, hogy mit csinálnak, azt felelték, hogy újabb túlélők, vagy lakható területek után kutatnak. De ez nem volt igaz. A valódi céljuk az volt, hogy egy új növénnyel vessék be a világotokat. – Felemelte a kholmfüvet. – Ezzel.
– A maga igazsága csak mese – vágott közbe. – Vor'corkh. – Amióta világ a világ a Honoghron mindig nőtt kholmfű.
– Én azt nem mondtam, hogy ez kholmfű. – vágott vissza Leia. – Olyan mint a kholmfű, amire ti emlékeztek, még a szaga is hasonló. De nem ugyanaz. Valójában ez a Birodalom azon aprócska trükkjének eszköze, hogy megmérgezze a világotokat.
A csend megtört, és a tömeg döbbent beszélgetésbe kezdett. Leia hagyott nekik időt, és tekintete végigpásztázta a területet, mialatt várt. Úgy számolta, közel ezer noghri zsúfolódott össze a Nagy Dukha körül, és még mindig újabbak érkeztek. Terjed a hír, hogy itt van, gondolta, és fürkészte, hogy honnan jönnek.
Balra, fémes csillogás ragadta meg a tekintetét. Jóval távolabb a Nagy Dukhától félig elrejtve a kora hajnali árnyékoktól, egy másik épület oldalánál egy fertőtlenítő robot szögletes alakját fedezte fel.
Leia rámeredt, és borzongás futott végig rajta. Egy szokatlanul kíváncsi fertőtlenítő droid – Thripio említette, de akkor túlságosan elfoglalt volt, hogy foglalkozzon vele. De hogy egy fertőtlenítő droid Nystaóban járjon, több mint ötven mérföldnyire a kijelölt munkaterülettől, ez már több mint túlfejlett kíváncsiság. Ez már...
Leguggolt, és szidta magát, amiért ilyen gondatlan volt. Hát persze, hogy nem megy el csak úgy hirtelen a főadmirális, anélkül, hogy itt ne hagyna valakit vagy valamit, aki vagy ami ügyel a dolgok menetére.
– Csubi... ott a jobb oldaladon. – sziszegte. – Olyan, akár egy fertőtlenítő droid, de azt hiszem, hogy kém.
A vuki valami gorombaságot morgott, és igyekezett abba az irányba furakodni. De mégha a noghrik utat engednek is neki, Leia tudta, akkor sem sikerülhet. A kémdroidok nem valami lángelmék, de elég eszesek ahhoz, hogy ne vesztegeljenek hosszasan ott, ahol felfedezték a kilétüket. Jóval azelőtt, hogy Csubakka odaérhetett volna, már el is menekült. Ha van nála transzmitter és akad a közelben egy birodalmi hajó, akkor...
– Honoghr népe! – kiáltotta. – Bebizonyítom nektek, hogy amit mondok az igaz. Ott az Uralkodó egyik fertőtlenítő droidja – mutatott rá. – Hozzátok ide.
A tömeg arra fordult, és Leia érezte a bizonytalanságukat. Azonban mielőtt bárki megmozdulhatott volna, a droid hirtelen eltűnt a sarok mögött, ahol rejtőzött. Egy másodperccel később Leia két távolabbi épület között pillantotta meg, amint menekült.
Taktikai szempontból ez volt a legrosszabb, amit a droid csak tehetett. Elszaladni annyit jelent, mint beismerni a bűnösséget, különösen olyan emberek előtt, akik vele nőttek fel és tudják, mit várhatnak az efféle robottól. A tömeg felüvöltött és hátul vagy ötven felnőtt férfi vetette magát a droid után.
Ekkor a Leia mellett álló egyik őr tenyerét a szájához emelte, és éleset kiáltott. Leia elhúzódott, csengett a füle a kiáltástól. Az őr megint kiáltott, és amikor válasz is érkezett valahonnan a közelből, átváltott olyan hangokra, amik leginkább különböző madárhangok bonyolult keverékére emlékeztettek. Rövid válasz érkezett, aztán mindkét fél csendben maradt.
– Segítséget hívott – közölte a maitrakh Leiával.
– A hercegnő bólintott, és keze ökölbe szorult, amint figyelte, hogyan tűnnek el egy sarok mögött a droid nyomában. Ha a droidnak van transzmitterje, akkor most eszeveszetten továbbítja az információit...
Ekkor azonban megint feltűntek az üldözők, újabb fél tucatnyi felnőtt férfival együtt. Magasra emelve hozták a hiába kapálódzó droidot, mint valami vadászzsákmányt. Leia mélyet sóhajtott.
– Hozzátok ide a gépet! – szólt, amikor a társaság a közeibe ért. Úgy is lett, hat férfi vonszolta fel a teraszra és fektette a hátára. Leia kihúzta a fénykardot, szeme kutatón fürkészte a robotot, de nem látott rajta rejtett antennát. Ez azonban semmit sem bizonyít. Felkészülve a legrosszabbra, egy függőleges nyílást hasított a droid külső burkolatán. Még két keresztirányú vágás, és mindenki számára láthatóvá vált a belseje.
Csubakka már ott térdelt a droid mellett, mire Leia kikapcsolta a fénykardot, ujjaival finoman kotorászott a huzalok és vezetékek dzsungelében. A doboz felső részében talált egy kis szürke dobozt. Jelentőségteljes pillantást vetett Leiára, és kihúzta belőle a csatlakozókat. Leia nagyot nyelt, amikor letette maga mellé a földre. Azonnal felismerte, számos, és néha igen keserű tapasztalat után: rögzítőegység a Birodalmi robotszondákból, viszont az antenna csatlakozó szerencsére hiányzott. A szerencse, vagy az Erő, még mindig velük tartott.
Csubakka most már az alsó részben kotorászott, Leia figyelte, ahogy különböző hengereket emel ki, megnézi a jelzéseiket, majd visszahelyezi őket. A tömeg megint sutyorogni kezdett, amikor Csubakka egy elégedett mordulás kíséretében kiemelt egy testes hengert vékony tűvel a tetején. Leia óvatosan fogta a hengert, Nem jelenthetett veszélyt számára, de semmi értelme nem volt kockáztatni.
– A dinasztákat kérem, igazolják, hogy valóban a droid belsejéből vettük ki ezt a hengert – fordult a tömeghez.
– Ez a bizonyíték? – kérdezte Ir'khaim, és kétkedve nézte a holmit.
– Ez – bólintott Leia. – Már mondtam, hogy ez a növény nem az a kholmfű, amire ti emlékeztek a katasztrófa előttről. Azt azonban még nem mondtam, hogy miben különbözik attól. – Felvett egy növényt, és felemelte, hogy mindenki láthassa. – Az Uralkodó tudósai fogták a kholmfűvel, és megváltoztatták. Olyan különbségeket hoztak létre, ami igazán csak több generáció után ütközik ki. A megváltozott szagot, amit ti is észrevettetek egy vegyi anyag okozza, amit a szár, a gyökerek és a levelek tartalmaznak. Egy olyan vegyi anyag, amelynek csak egyetlen célja van, hogy meggátoljon minden más növényi életet. Azok a gépek, amikről a főadmirális azt állítja, hogy a talajt tisztítják, valójában nem tesznek mást, mint hogy elpusztítják ezt a különleges kholmfüvet, amit a Birodalom ültetett.
– Ez megint csak mese – jelentette ki kötekedő hangon Vor'corkh. – A droidoknak csaknem kétszer tíz napra van szükségük, hogy egyetlen pirkhaföldet megtisztítsanak. A mi lányaink egyetlen nap alatt elvégeznék ezt a munkát.
Leia komoran mosolygott.
– Talán a gépeknek sincs annyi időre szükségük, mint ahogy az látszik. Próbáljuk ki. – Maga elé tartotta a kholmfüvet, egy cseppnyi halvány folyadékot nyomott a tű végére, és hozzáérintette a növény szárához.
Éppen olyan drámai hatású bemutató volt, amilyenről csak álmodhatott. A folyadék beszívódott a növény, belsejébe, és pár pillanatig úgy tűnt, hogy semmi sem történik. Halk, sistergő hangot lehetett hallani, aztán váratlanul a növény elfeketedett és hirtelen elfonnyadt. A tömegnek elállt a lélegzete, amint a katalitikus pusztulás végigterjedt a száron a levelek és a gyökerek felé. Leia még egy pillanatig feltartotta, aztán ledobta a teraszra. Ott feküdt, és akár valami tűzbe dobott száraz ágacska, egyre jobban szenesedett, mígnem csak apró, fekete, felismerhetetlen kupac nem maradt belőle. Leia gyengén megérintette cipője orrával, mire az finom porrá hullott szét.
Még egy kitörést várt a tömegtől, de a halotti csend a maga módján még sokkal elkeserítőbb volt, mint bármilyen, lárma lett volna. A noghrik tökéletesen megértették a bemutató jelentőségét.
És amikor végigtekintett az arcokon, tudta, hogy győzött.
Lehelyezte a hengert a teraszra az elpusztított növény mellé, és a dinaszták felé fordult.
– Megmutattam a bizonyítékot – közölte. – Döntsék el maguk, hogy megfizették-e a noghrik az adósságukat.
Vor'corkhra nézett, és egy hirtelen ötlettől vezérelve – előhúzta a fénykardot, és a dinaszta kezébe helyezte. Ellépett mellette, és odasietett Khabarakhhoz. – Sajnálom – mondta lágyan. – Nem hittem, hogy ezen kell majd keresztül mennie miattam. Khabarakh széles noghri mosolyra húzta a száját.
– A Birodalom már régen megtanított bennünket arra, hogy a harcos kötelessége és büszkesége, hogy szenvedjen uráért. Miért tennék én kevesebbet Lord Vader Mal'aiy'usháért.
Leia megrázta a fejét.
– Én nem vagyok az ön ura, Khabarakh, és nem is leszek soha. A noghri nép szabad nép. Csak azért jöttem, hogy visszaadjam ezt a szabadságot.
– És, hogy a maguk oldalatokra állítson bennünket a Birodalom ellen – szólalt meg Vor'corkh csípősen a háta mögött.
Leia megfordult. – Úgy van, ezt szeretném. – ismerte el. – De nem kérem magukat erre.
Vor'corkh egy pillanatig figyelte, aztán kelletlenül visszaadta neki a kardot.
– Honoghr dinasztái nem hozhatnak és nem is hoznak ilyen fontos döntést egyetlen nap alatt – felelte. – Sok mindent kell átgondolni, és az egész noghri népet össze kell hívni tanácskozásra.
– Hát akkor tegye! – sürgette Khabarakh. – Lord Vader Mal'ary'usha itt van.
– És meg tud védeni bennünket a Mal'ary'ush a Birodalom haragjától, ha úgy döntünk, hogy szembe fordulunk vele? – vágott vissza Vor'corkh.
– De...
– Nem, Khabarakh, igaza van – mondta Leia. – A Birodalom inkább elpusztítaná magukat, semhogy hagyja, hogy átálljanak a másik oldalra vagy akár hogy semlegesek maradjanak.
– Hát elfelejtették a noghrik, hogyan kell harcolni? – gúnyolódott Khabarakh.
– És Khabarakh, a Kihm'bar klánból elfelejtette, mi történt Honoghrral negyvennyolc évvel ezelőtt? – vitatkozott Vor'corkh. – Ha most megtagadjuk a Birodalmat nem lenne más választásunk, mint hogy elhagyjuk a világunkat és elrejtőzzünk.
– Ez pedig a Birodalmat szolgáló kommandósok azonnali kiirtását eredményezné – magyarázta Leia Khabarakhnak. – Hagyná, hogy úgy haljanak meg, hogy nem tudnák, miért teszik? Abban semmi tisztesség nincs.
– Bölcsen beszél, Lady Vader – értett egyet Vor'corkh, és most először, mintha valami tiszteletféle csillant volna a szemében. – Az igazi harcosok tisztában vannak a türelem értékével. Most elhagy bennünket?
– Igen – bólintott Leia. – A jelenlétem veszélyt jelent magukra. Kérnék azonban egy szívességet: hadd vigyen vissza Khabarakhot a hajómra.
Vor'corkh Khabarakhra pillantott.
– Khabarakh családja összefogott, hogy kiszabadítsa őt – mondta. – Sikerült nekik és elmenekültek az űrbe. A három kommandós csapat üldözte őket. Az egész Kihm'bar klánt gyalázat övezi, amíg meg nem mondják a bűnösök nevét. Leia bólintott. Ez is éppolyan jó mese, mint akármelyik másik.
– Ne felejtsék el figyelmeztetni a kommandósokat, akiket elküldenek, hogy legyenek óvatosak, amikor kapcsolatba lépnek a társaikkal. Ha ebből bármi kiszivárog, a Birodalom elpusztítja magukat.
Ne merészelje egy harcosnak megmondani, hogy mi a dolga! – vágott vissza Vor'corkh. Elbizonytalanodott. – Tudna nekünk szerezni még ebből? – kérdezte a hengerre mutatva.
– Igen – felelte Leia. – Először az Endorra kell mennünk, a hajómhoz. Khabarakh elkísérhet vissza a Corusantra, és akkor szerzek neki.
A dinaszta még mindig habozott. – Nem lehetne hamarabb?
Egy beszélgetés részlete bukkant fel Leia emlékezetében: amikor a maitrakh arról szólt, hogy az idei termény vetési ideje mindjárt lejár.
– Talán – válaszolta. – Khabarakh, mennyi időt takarítunk meg, ha egyenesen a Coruscantra megyünk?
– Nagyjából négy napot, Lady Vader – felelte a noghri.
Leia bólintott. Han megöli, ha megtudja, hogy csak úgy otthagyta imádott Falconját az Endoron, de nem tehet mást.
– Rendben – bólintott – Akkor ezt tesszük. Azért jól gondoljak meg, hogy hol használják... nem kockáztathatják, hogy a belépő Birodalmi hajók kiszúrják az új vetéseket.
– A farmereknek se merészelje megmondani, mi a dolguk – közölte Vor'corkh; most azonban egy árnyalatnyi száraz humor vegyült a hangjába. – Nagyon várjuk már, hogy megkapjuk. – Akkor jobb, ha azonnal indulok – bólintott Leia. Lepillantott a maitrakhra, és hálásan mosolygott felé. Végre – végül – minden elindult a maga útján. A korábbi kétségek ellenére, az Erő egyértelműen vele volt.
Visszafordult Khabarakhhoz, kihúzta a fénykardot, és levágta róla a láncokat.
– Jöjjön, Khabarakh. – szólt. – Ideje indulni.
A Coral Vanda szeretett azzal dicsekedni, hogy a legszebb kaszinó az egész galaxisban... és ahogy Han körbepillantott a hatalmas és díszes Tralla Teremben, megértette, hogy miért nem hallott még senkiről, aki ezt vitatta volna.
Legalább egy tucat sabacc asztal állt szétszórtan a teremben, valamint számos lugjack bár, tregald fülke, holosakk táblák, sőt még néhány patkó alakú warp-top is, a kemény fejű crinbid fanatikusok részére. Bár választotta két részre a termet, mindennel felszerelve, amire csak a kedves vendég torka szomjazhat, akár azért, hogy megünnepeljen egy nyereményt, akár azért, hogy elsirassa a veszteségeket. Sőt akadt még egy felszolgáló ablak is a hátsó falon, azok számára, akik még az evés kedvéért sem akarták abbahagyni a játékot.
És amikor már belefáradt lapjainak vagy a pohár fenekének látványába, ott a csodálatos kilátás az üvegfalakon keresztül. A hullámzó kék-zöld víz, tele csodálatos színes halakkal és apró tengeri emlősökkel; és az egészet körülölelik a híres Pantolomin korallzátonyok tekervényés hurkai és legyezői.
Röviden: a Tralla Terem a legcsodálatosabb kaszinó volt, amit Han valaha is látott... és a Coral Vandában még hét ilyen szoba akadt.
– Ott ült mellette a bárpultnál Lando, lenyelte az utolsó korty italt, és eltolta maga elől a poharat.
– Na és most mi legyen? – kérdezte.
– Itt kell lennie – felelte Han. Levette tekintetét a zátonyról, és még egyszer körülpillantott a kaszinóban. – Valahol.
– Én azt hiszem, kihagyta ezt az utat – tiltakozott Lando. – Talán elfogyott a pénze. Emlékezz vissza, mit mondott Sena... a fickó két kézzel szórja.
– Igaz, de akkor megpróbálna még egy hajót elsózni nekik – magyarázta Han. Ő is kiitta italát, majd felállt. – Gyerünk... hátra van még az utolsó szoba.
– És aztán kezdjük elölről az egészet – morgott Lando. – Aztán megint és megint. Egyszerű időpocsékolás.
– Van jobb ötleted?
– Hát, ami azt illeti, van – mondta Lando, mialatt a kijárat felé tartottak és egy hatalmas herglicet kerültek ki, aki két gondosan összetolt széket foglalt el. – Ahelyett, hogy itt kóválygunk fel-alá, mint az elmúlt hat órában, leülhetnénk egy sabacc asztal mellé valahol, és elkezdhetnénk nagyobb összegeket veszíteni. Hamar elterjedne, hogy akad itt egy pár palimadár tele pénzzel, akik csak arra várnak, hogy valaki megkopassza őket. Ha az a fickó tényleg olyan tempósan és módszeresen veszít, ahogy Sena mondja, akkor biztosan megragadja az alkalmat, hogy legalább egy részét visszanyerje.
Han meglepődve pillantott barátjára. Ugyanez az ötlete támadt órákkal ezelőtt, de nem hitte, hogy Lando belemenne.
– Gondolod, hogy hivatásos szerencsejátékos büszkeséged eltűrné az ilyesfajta vereséget? – Lando egyenesen a szemébe nézett.
– Ha így kijuthatok innen, vissza a bányámhoz, akkor a büszkeségem mindent elvisel.
Han elhúzta a száját. Néha megfeledkezett róla, hogy ő Landót úgy szólván belerángatta.
– Értem – mondta. – Sajnálom. De ajánlok én neked valamit. Vetett még egy pillantást a Saffkin Teremre, ha nincs ott, akkor visszajövünk ide, és...
Félbe hagyta. A bárpulton egy üres szék előtt ott állt egy hamutartó egy égő szivarral. Egy szokatlan, de ismerős illatú szivarral...
– Ohó – szólt Lando csendesen.
– Nem hiszem el – morogta Han, s fegyveréhez nyúlt, gyorsan körbepillantva a zsúfolt teremben.
– Hidd el, haver – erősítette meg Lando. Megérintette az üres szék párnáját. – Még meleg. Nem lehet... ott van.
Semmi kétség, Niles Ferrier állt az egyik díszes, boltíves kijárat előtt, szájában az elmaradhatatlan szivarral. Rájuk vigyorgott, gúnyosan szalutált, és kiment.
– Hát ez remek – dörmögte Lando. – Most mit csináljunk?
– Azt akarja, hogy kövessük – felelte Han gyorsan körülpillantva. Senki ismerőst nem látott, de ez nem jelentett semmit? Ferrier emberei bizonyára ott nyüzsögnek körülöttük...
– Nézzük meg, mit akar.
– Lehet, hogy csapda – figyelmeztette Lando.
– Vagy csak üzletet akar kötni – ellenkezett Han. – Tartsd készenlétben a fegyveredet.
– Ez nem vicc.
Félúton jártak a boltív felé, amikor meghallották a rövid, mély puffanást, mintha csak távoli mennydörgés lett volna. Egy második, hangosabb is követte, majd egy harmadik. A kaszinóban elült a beszélgetés zaja, mások is fülelni kezdtek; és ekkor a Coral Vanda enyhén meg remegett.
Han Landóra pillantott.
– Arra gondolsz, amire én? – motyogta.
– Turbólézer sugarak csapódtak a vízbe – mormolta komoran Lando. – Ferrier üzletet kötött. Csak éppen nem velünk.
Han bólintott, és érezte, hogy görcs keletkezik a gyomrában. Ferrier üzletet kötött a Birodalommal... és ha a Birodalom ráteszi a kezét a Katana flottára, akkor, a háborúban fennálló erőegyensúly az ő javára billen. És a főadmirális parancsnoksága alatt...
– Meg kell találnunk azt a hajókereskedőt, mégpedig gyorsan – súgta a kijárat felé igyekezve Han. – Talán egy vészkijáraton ki tudjuk csempészni, vagy valahogy, mielőtt még megszállnák a hajót.
– Remélhetőleg még azelőtt, hogy az utasok pánikba esnének – tette hozzá Lando. – Siessünk.
A boltívig jutottak, mikor kifutottak az időből. Hirtelen mennydörgés hallatszott, ez alkalommal nem a távolból, hanem közvetlenül a fejük fölül, és egy pillanatra haragos zöld fény világította be a korallzátonyt. A Coral Vanda megingott, akár valami hatalmas sérült állat; Han a boltív szélébe kapaszkodott, hogy el ne veszítse az egyensúlyát...
Valami megragadta a karját és keményen megrántotta, kivonszolta a boltív alól. Ösztönösen a fegyveréhez kapott, de mielőtt előhúzhatta volna, erős, szőrös karok tekeredtek mellére és arcára, karját az oldalához szorították, és eltakarták előle a világot. Megpróbált kiabálni, de a kar száját is betömte, akárcsak a szemét. Hiába küszködött, nem volt képes szabadulni. Káromkodások közepette vonszolták végig a folyosón, miközben újabb két mennydörgés hallatszott – a második majdnem feldöntötte mindkettőjüket, a támadóját is őt is. Irányt változtattak – könyökét beütötte egy ajtóba... Még egy erős lökés, és kiszabadult. Levegő után kapkodott. Egy apró, italtároló helyiségbe került, melynek három fala mentén szinte a plafonig sorakoztak az üvegek. A Coral Vanda rázkódásai során már több lesodródott a padlóra, az egyikből sötétvörös folyadék szivárgott.
Az ajtó mellett Ferrier ácsorgott vigyorogva.
– Hello, Solo – köszöntötte. – Szép tőled, hogy benéztél.
– Ilyen szívélyes hívásnak nem lehet ellenállni – válaszolta Han keserűen, és körbetekintett. Fegyvere két méternyire lebegett egy halom rekesz előtt egy vastag és különösen tömör árnyék közepén.
– Ugye emlékszel az én kísértetemre? – kérdezte Ferrier udvariasan az árnyak felé mutatva. – Ő az, aki felosont a Lady Luck feljáróján, és elhelyezte a nyomsáv-jelzőt. Azt, amelyik a hajó belsejében volt.
Tehát így tudott Ferrier ilyen hamar ideérni. Mennydörgés rázta meg a Coral Vandát, és egy újabb rekesz került a földre. Han hátraugrott az útjából, és közelebbről is megnézte magának az árnyékot. Most már kivette a szemeket és a fehér agyarak csillogását. Mindig azt hitte, hogy a kísértetek csak legendák. Ezek szerint nem.
– Még nem késő üzletet kötni – ajánlotta Ferriernek.
A másik döbbenten nézett rá.
– Ez a te üzleted, Solo – mondta. – Mit gondolsz, mi másért vagy itt, és nem odakinn, ahol már folyik a lövöldözés. Itt tartunk, kényelemben, biztonságban, míg el nem csendesednek a dolgok odafönn. – Felhúzta a szemöldökét. – Hát, ami Calrissiant illeti... vele egészen más a helyzet.
Han a homlokát táncolta.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy már unom, hogy mindig beleköp a levesembe – mondta lágyan Ferrier. – Tehát amikor a Coral Vanda végül feladja és felemelkedik, gondoskodni fogok róla, hogy ott legyen és hősiesen védelmezze szegény Hoffner kapitányt a gonosz rohamosztagosok ellen. Egy kis szerencsével... – Széttárta a karját, és elmosolyodott.
– Hoffnernek hívják a fickót, mi? – kérdezte Han, és igyekezett leküzdeni haragját. Ha felbosszantja magát, az semmit sem segít Landón. – Mi van, ha nincs is a fedélzeten? A birodalmiak örülnek majd!
– Ó, itt van ő a fedélzeten – nyugtatta meg Ferrier. – Talán csak egy kicsit ideges. Az indulás után úgy egy órával mondhatni bezártuk a kabinunkba.
– Biztos, hogy ő az az ember?
Ferrier megvonta a vállát.
– Ha nem, akkor a főadmirális csakis önmagát okolhatja. Ő adta meg nekem a nevet.
– Találat rázta meg a hajót.
– Kellemesen elbeszélgettünk, Solo, de most ha megbocsájtasz intéznem kell az üzleti ügyeimet – közölte Ferrier, és egyensúlyát visszanyerve kitárta az ajtót. – Hamarosan találkozunk.
– Kétszer annyit kapsz, mint amennyit a Birodalom ajánlott – kísérletezett még egyszer Han.
Ferrier válaszra sem méltatta. Még egyszer rámosolygott, majd kilépett az ajtón, és bezárta maga mögött.
Han ránézett a kísérletre.
– És te? – kérdezte. – Nem akarsz gazdag lenni? A kísértet fogát vicsorította, de nem válaszolt. Még egy mennydörgés hallatszott, és keményen a falhoz vágódtak. A Coral Vanda jól megépített tengeralattjáró volt, de Han tudta, hogy ilyen erejű támadásnak nem sokáig tud ellenállni. Előbb-utóbb fel kell adnia és felemelkednie... és akkor jönnek a rohamosztagosok. Addigra ki kell szabadulnia innen.
A Chimera turbólézer ágyúja ismét tüzelt, és a híd holo-kijelzőjén rövid piros vonal hatolt a tengerbe annak a keskeny, fekete hengernek a közelében, ami a Coral Vanda helyzetét jelezte. Egy pillanatra a piros jelzést beborította a hirtelen gőzzé alakuló tengervíz halvány zöldje, aztán ez minden irányban terjedni kezdett, és a Coral Vanda szemmel láthatóan megrázkódott.
– Kitartóak, elismerem – jegyezte meg Pellaeon.
– Rengeteg gazdag ember tartózkodik a fedélzeten – emlékeztette Thrawn. – Közülük jó néhányan inkább megfulladnának, semhogy odaadjak a pénzüket az erőszaknak engedve.
Pellaeon a kijelző adatait nézte.
– Nem kell sok idő hozzá, és valóban választhatnak. A főhajtóművet kilőttük, és a külső burkolaton az illesztések mentén törések keletkeztek. A számítógép szerint ha tíz percen belül nem emelkednek a felszínre, akkor soha többé nem is fognak.
– Egész hajónyi szerencsejátékossal van dolgunk, kapitány – felelte Thrawn. – Addig hazardíroznak a hajó lehetőségeivel, amíg csak valami megoldást nem találnak.
Pellaeon szemöldökét ráncolva figyelte a képernyőt.
– Milyen lehetőségük lehet?
– Nézze csak! – Thrawn megnyomott egy gombot, és apró fehér kör tűnt fel a holón a Coral Vanda előtt, hátrafelé terjedve. – Úgy látszik, van itt egy folyosó a zátony alatt, ahol megbújhatnak, legalábbis egy ideig. Azt hiszem, oda igyekeznek.
– Nem fog sikerülni nekik. – döntötte el Pellaeon. – Nem, ha így egyensúlyoznak odalenn. Azért jobb biztosra menni. Egy jólirányzott lövés a folyosó bejáratára elég is lesz.
– Igen – helyeselt Thrawn elgondolkodó hangon, – Azért kár, hogy el kell pusztítani ezeket a zátonyokat. Csodás művészi alkotások, talán egyediek is, abban az értelemben, hogy élő, mégis érzéketlen lények alkotják őket. Szerettem volna közelebbről is megvizsgálni.
Ismét Pellaeonhoz fordult, és bólintott.
– Tüzelhet, ha ön is úgy gondolja.
Újabb robbanás hallatszott, a birodalmi hajó ismét felforralta a vizet körülöttük... és amint a Coral Vanda oldalra billent, Han is nekilendült.
Hagyta, hogy a hajó mozgása oldalra dobja, félig keresztültáncolt, félig pedig keresztülzuhant a szobán, hogy aztán egy rakás, rekeszbe ütközzön. Az utolsó pillanatban sikerült megfordulnia, így a hátát érte az ütés. Keze a magasba lendült – mintha csak az egyensúly megőrzése végett tenné – megtalálta a legfelső rekesz alsó csücskét, és az ütközés erejétől a doboz szinte a kezébe csúszott. Elkapta, és olyan erővel vágta a kísértet felé, amennyire csak képes volt. Az idegen egyenesen a felsőtestére kapta az ütést, elvesztette egyensúlyát, és hanyatt vágódott a padlón.
Han egy másodperc alatt ott termett, kirúgta a kezéből a fegyvert, és utána ugrott. Sugárvetővel a kezében állt fel, de már a másik is kiszabadította magát a láda maradványai közül, és azon igyekezett, hogy a Menkooro whiskytől csúszós padlón újra talpra álljon.
– Állj! – kiáltott rá Han a fegyverrel hadonászva. Akárha a falnak beszélt volna. A kísértet folytatta a tápászkodást.
Mivel Han egyetlen lehetősége az lett volna, hogy, agyonlövi, inkább leeresztette a fegyver csövét és a whisky tócsába lőtt. A szoba közepét hirtelen kékes színű lángok nyaldosták.
Az idegen hátraugrott a tűzből, és kiabált valamit a saját nyelvén. Han nem túlzottal bánta, hogy nem érti. A kísértet rárohant, egy halom rekeszhez vágta Hant, aki kis híján lebontotta az egész kupacot. Han kétszer lőtt bele az idegen feje fölötti rekeszbe, ami két alkoholsugarat indított el és folyatott végig a fickó fején és vállán. Az idegen ismét felüvöltött, visszanyerte egyensúlyát...
Egy utolsó lövéssel Han meggyújtotta az alkohol sugarakat.
A kísértet üvöltése éles jajgatássá alakult, amint eltáncolt a tűztől, fejét és vállát lángok borították. Han azonban tudta, hogy inkább mérgében, mintsem fájdalmában jajveszékel – az alkohol lángja egyáltalán nem olyan forró. Ha elég ideje akad, a kísértet kioltja a tüzet, és akkor igen valószínű, hogy kitekeri Han nyakát.
De nem jutott neki elég idő. A jajgatás kellős közepén a raktár automata tűzoltó rendszere működésbe lépett, a szenzorok egyenesen a kísértet képébe irányították a habot. Han nem várta meg, mi lesz az eredmény. Elrohant a pillanatnyilag megvakított idegen mellett, és kisurrant az ajtón.
A folyosó, amit pánikbaesett emberek töltöttek meg, amikor Hant idehurcolták, most teljesen elnéptelenedett, az utasok a mentőcsónakok vagy szobájuk képzelt biztonsága felé tartottak. Han belelőtt a raktár zárjába, hogy így csukja be, majd elsietett a hajó főbejárata felé. És reménykedett, hogy még időben megleli Landót.
Az ijedt utasok kiabálása, sikongatása közepette Lando hallotta a mélyben működő szivattyúk zaját. A Coral Vanda süllyedni kezdett. Hamarabb, mint Lando várta.
Keményen káromkodott magában, és még egy pillantást vetett a háta mögé. Hova a fenébe tűnhetett Han? Lehet, hogy Ferriert hajkurássza, hogy megtudja, mit is akart a ravasz hajótolvaj. Hanra aztán lehet számítani! Amint valami munka akadna, ő rögtön eltűnik és mással van elfoglalva.
A Coral Vanda legénységből vagy egy tucatnyian éppen védekező állásba helyezkedtek a főbejáratnál, amikor odaért. – Azonnal beszélnem kell a kapitánnyal vagy egy másik tiszttel – szólt nekik.
– Menjen vissza a szobájába! – vetette oda egyikük hátra sem fordulva. – El akarják foglalni a hajót.
– Tudom – felelte Lando. – És azt is tudom, hogy mit akarnak a birodalmiak.
A másik gyors pillantást vetett rá.
– Tényleg? Mit?
– Az egyik utasukat – vágta rá Lando. – Akad valamije, amit a Birodalom...
– Hogy hívják?
– Nem tudom. De van róla személyleírásom.
– Remek – mordult vissza a legény, és ellenőrizte sugárvetője energiaszintjét – Megmondom, mit tegyen, menjen és kezdje végigjárni a szobákat, ajtóról ajtóra. Szóljon, ha megtalálta.
Lando a fogát csikorgatta.
– Komolyan beszélek.
– Én is – vágott vissza a másik. – Menjen, tűnjön innen!
– De...
– Mozgás. – Fegyverét Landóra szegezte. – Ha a maga utasának megvan a magához való esze, akkor már elmenekült egy mentőcsónakban.
Lando visszaindult a folyosón, és megkésve ugyan, de összeállt a kép. Nem, a hajók kiárusítója nincs egyik mentőcsónakban sem, még csaknem is a szobájában tartózkodik. – Ferrier itt van, és nem mutogatta volna magát olyan feltűnően, ha nem nyerte volna már meg a játszmát.
A padló kicsit megremegett Lando lába alatt: a Coral Vanda feljutott a felszínre. Calrissian megfordult, és elsietett. Akadt egy számítógép terminál az utasok számára néhány folyosóval arrébb. Ha szerezhetne egy utaslistát és megtalálná rajta Ferrier szobáját, akkor talán oda tudna érni, mielőtt még a birodalmiak elfoglalnák a hajót. Futásnak eredt, és befordult egy keresztfolyosóra...
Egyenesen felé tartottak: négy hatalmas termetű ember, kezükben fegyverrel, egy alacsony fehér hajú férfi haladt a csoport közepén, félig takarva. A vezetőjük Landóra mutatott, felemelte a fegyverét, és tüzelt. Az első lövés jócskán mellé talált. A második a falba fúródott, ahogy Lando visszaugrott a sarok mögé.
– Akkor ennyit Ferrier szobájának felkutatásáról – motyogta Lando. Még pár lövés fütyült el a rejtekhelye mellett, de aztán legnagyobb meglepetésére a lövések, abbamaradtak, és ő fegyverrel a kezében a falhoz simulva visszaosont a sarokhoz, és óvatosan kikémlelt.
Elmentek.
– Remek – motyogta, és alaposabban is körbenézett. Tényleg elmentek, biztos az egyik személyzeti lejárón, ami a hajó belsejébe vezet. Ismeretlen terepen üldözni valakit, általában nem jó ötlet, de most nem akadt sok választási lehetősége. Száját elhúzva, befordult a sarkon.
És hirtelen felkiáltott, amikor lövedék zúgott el a jobb karja mellett. Lando bevetette magát a keresztfolyosóba, és esés közben még három embert pillantott meg, akik felé közeledtek a főfolyosón. Elég szoros kapcsolatba került a vastag szőnyeggel ahhoz, hogy csillagokat lásson, aztán az oldalára fordult, és a lábát is elhúzta onnan, ahol még eltalálhatták. Ezenközben tökéletesen tudatában volt annak, ha az eredeti csoport egy rejtekhelyről figyeli, akkor ő halott. Az új fiúk újabb sortüze csapódott a falba, és Lando tudta, hogy ez csak az előrehaladásukat fedezi. A futástól lihegve talpra szökkent, és elindult a folyosó közepén álló boltíves ajtóhoz. Ez nem sok fedezéket nyújtott, de jobbat most nem talált.
Már éppen odaért volna, mikor a támadók irányából szitkozódást hallott, és néhány lövést adtak le valami más típusú fegyverből.
Aztán csend lett. Lando összevont szemöldökkel töprengett, vajon most mire készülnek. Lépéseket hallott közeledni; mélyen befúrta magát az ajtónyílásba, és felemelte fegyverét.
A lépések a kereszteződés előtt abbamaradtak.
– Lando?
Lando halk megkönnyebbült sóhajjal eresztette le a fegyverét.
– Itt vagyok, Han – szólt. – Siess... Ferrier emberei elkapták a fickót.
Han befordult a sarkon, és hozzáfutott.
– Ez nem minden, haver – lihegte. – Ferrier emberei rád is vadásznak.
Lando elhúzta a száját; nem sokkal vétették el.
– Velem ne foglalkozz – ajánlotta. – Azt hiszem elmentek a hajó belsejébe. Utol kell érnünk őket, mielőtt eljutnak a főbejárathoz.
– Megpróbálhatjuk – felelte Han komoran, és körbepillantott. – Arra... az személyzeti lejárónak tűnik.
Az is volt. Méghozzá zárva.
– Ferrier emberei bejutottak – morogta Lando, és a félig nyitott panel fölé hajolt, hogy megvizsgálja. – Igen. Itt... Szétégették. Nézzük csak...
Óvatosan kipróbálta a rendszert kisujja hegyével; az ajtó megnyugtató kattanással tárult fel.
– Indulhatunk – közölte ismét felegyenesedve. És gyorsan hátraugrott a nyílástól, mivel tüzeltek a túloldalról.
– Valóban indulhatunk – szólt Han. A fal mellett állt az ajtó másik oldalán, fegyverrel a kezében, de semmi esélye sem akadt, hogy lőni tudjon.
– Úgy egyébként hány embere lehet Ferriernek ezen a hajón?
– Sok – morogta Lando. Az ajtó úgy határozott, hogy mivel senki sem kíván átmenni rajta, hát becsukódik. – Azt hiszem, a nehezebb utat választottuk. Gyerünk vissza a főbejárathoz, és próbáljuk meg ott elkapni őket. Han megragadta a vállát.
– Túl késő – dörmögte. – Figyelj!
Lando szemöldökráncolva hegyezte a fülét. A hajó halk berregésén keresztül is hallatszott a távolból a rohamosztagosok lézer pisztolyainak sivítása. – Már a fedélzeten járnak – motyogta.
– Igen – bólintott Han. A talaj erősen megremegett a lábuk alatt, és hirtelen a lézertűz is megritkult. – Hanggránát – azonosította Han. – Menjünk.
– Menjünk, de hova? – firtatta Lando, amikor Han elindult lefelé a keresztfolyosón.
– Hátra a mentőcsónakokhoz – hangzott a válasz. – Eltűnünk innen.
Landónak leesett az álla. Aztán rámeredt a barátjára, és nem tiltakozott. Han arcán megfeszültek az izmok, szeme dühödten és elkeseredetten villogott. Jól tudta, hogy ez mit jelent. Talán még Landónál is jobban.
A mentőcsónak a tenger felszínén ringott vagy száz másik hajóval és koralldarabokkal együtt. Az apró hajóablakon keresztül Han figyelte, ahogy az utolsó birodalmi hadihajó is felemelkedik a Coral Vandáról és visszaindul az űrbe.
– Akkor ennyi? – kockáztatta meg a Lando a hátsó ülésről.
– Ennyi – válaszolta Han, és hangja tele volt keserűséggel. – Valószínűleg hamarosan felszedegetik a mentőcsónakokat.
– Mindent megtettünk, amit csak tudtunk, Han – vigasztalta Lando csendesen. – És lehetne rosszabb is. Fel is robbanthatták volna a Coral Vandát... és akkor napokba is beletelne, míg valaki értünk jön.
Ami még nagyobb előnyhöz juttatta volna a Birodalmat.
– Ó, igen, valóban – bólogatott Han keserűen. – Tényleg csúcs jó helyzetben vagyunk.
– Mi mást tehettünk volna? – firtatta Lando. – Elsüllyesztettük volna a hajót, hogy megakadályozzuk, a fickó elfogását... semmiség, hogy közben több száz embert megöltünk volna? Vagy akár ki is végeztethettük volna magunkat a három hadihajónyi rohamosztagossal. Így legalább Coruscantnak lesz esélye, hogy felkészüljön, mielőtt a Sötét Erő hajói felbukkannak a csatákban.
Lando próbálkozott – ezt el kell ismerni. Hant azonban nem lehetett felvidítani.
– Hogyan lehet felkészülni kétszáz csatacirkáló támadására? – hörögte. – Már így is erőnk végén járunk.
– Szedd össze magad, Han – biztatta Lando, és hangjában enyhe sértődöttség érződött. – Mégha a hajók kifogástalan állapotban vannak is, repülésre készen, még akkor is kétezer ember kell mindnek a fedélzetére. Még évek telnek el, mire a Birodalom annyi katonát össze tud szedni, és be tudja tanítani őket.
– Hacsak a Birodalom nem toborzott már jó előre embereket – figyelmeztette Han. – Ez azt jelenti, hogy már most várakozik egy csapat indulásra kész emberük.
– Kétlem, hogy négyszázezren lennének – ellenkezett Lando. – Próbáld már meg egyszer a dolgok jobbik oldalát nézni.
– Itt nincsen jobbik oldal, amit nézhetnék – rázta meg a fejét Han.
– De van – erősködött Lando. – Hála a te gyors lépésednek, az Új Köztársaságnak még mindig maradt lehetősége a harcra.
Han összevonta a szemöldökét.
– Mire gondolsz?
– Megmentetted az életemet, emlékszel? Elriasztottad Ferrier embereit a hátam mögül.
– Igen, emlékszem. De mi köze ennek az Új Köztársaság esélyeihez?
– Han! – közölte Lando megbotránkozva. – Te is tökéletesen tisztában vagy vele, hogy semmire se menne nélkülem az Új Köztársaság.
Han erősen próbálkozott, de nem sikerült mosolyt kényszerítenie az arcára. Egyezséget ajánlott.
– Rendben, feladom – sóhajtott. – Ha abbahagyom a zúgolódást, akkor te befogod a szád?
– Áll az alku – bólintott Lando.
Han visszafordult a hajóablakhoz. Lando mondhat, amit akar, a Katana flotta elvesztése hatalmas katasztrófa, és ezt mindketten tudják. Valahogyan meg kell akadályozni, hogy a Birodalom megszerezze azokat a hajókat. Valahogyan.
Mon Mothma csodálkozva csóválta a fejét. – A Katana flotta – sóhajtott. – Ennyi év után. Hihetetlen.
– Erősebben is fogalmazhat – vélte Fey'lya hűvösen, és felborzolt szőrrel meredt Karrde mozdulatlan arcába. Többször is megtette ezt a sebtiben összehívott megbeszélés alatt, figyelte meg Leia: keményen bámult Karrdéra, Luke-ra és őrá is. Még Mon Mothma sem maradt ki. – Az emberben felmerül a gyanú, hogy amit mond, az egyáltalán nem igaz.
Karrde mellett Luke fészkelődni kezdett a székében, és Leia érezte, milyen komoly erőfeszítésébe kerül, hogy fékezze a bothan elleni indulatait. Karrde ellenben egyszerűen csak felhúzta a szemöldökét.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy hazudok?
– Ugyan, hogy egy csempész hazudjon? – vágott vissza Fey'lya. – Micsoda gondolat!
– Nem hazudik – erősködött Han némi éllel a hangjában. – A flottát megtalálták. Én magam is láttam belőle néhány hajót.
– Talán – felelte Fey'lya, szemét a sima asztalfelületre szegezve. A megbeszélés résztvevői közül egyedül Han maradt ki Fey'lya kemény pillantásaiból. Valami oknál fogva a bothan nem szívesen nézett rá. – Talán nem. A Katana flotta hajóin kívül akadnak még csatacirkálók a galaxisban.
– Én ezt nem hiszem – szólalt meg végül Luke, szemét hol Fey'lyára, hol Mon Mothmára emelve. – A Katana flottát megtalálták, a Birodalom már keresi, mi pedig csak ülünk itt és vitatkozunk.
– Talán az a baj, hogy maga túl sok mindent túl könnyen elhisz – vágott vissza Fey'lya, és ismét Luke-ra bámult. – Solo azt állítja, hogy a Birodalom fogva tart valakit, aki elvezetheti őket ezekhez a hajókhoz. Karrde azonban kijelentette, hogy csak ő ismeri a helyüket.
– És mint ahogyan már legalább ezerszer említettem a nap folyamán – tette hozzá Karrde csípősen –, az, hogy senki más nem tudja, hogy mit találtunk, pusztán feltételezés. Hoffner kapitány a maga módján nagyon ravasz ember, és el tudom képzelni, hogy készített magának egy másolatot a koordinátákról, mielőtt kitöröltem, volna őket....
– Örvendetes, hogy ennyire bízik egykori társában – jegyezte meg Fey'lya. – Ami engem illet, én inkább abban hiszek, hogy Solo kapitány téved. – A szőre felborzolódott. – Vagy szánt szándékkal félrevezették.
Leia látta, hogy Han arca elborul.
– Megmagyarázná ezt, tanácsos? – kérdezte.
– Azt hiszem, hazudtak magának – mondta ki nyíltan Fey'lya, még mindig nem tekintve Hanra. – Azt hiszem, hogy a maga kapcsolata... akit, megjegyzem, érthetetlen módon nem hajlandó megnevezni... egy mesét talált ki magának, és hamis bizonyítékokkal támasztotta alá. Az a gépezet, amit Calrissian megvizsgált, származhatott akárhonnan. És maga is elismerte, hogy egyik hajó fedélzetén sem járt.
– Akkor miért támadta meg a Birodalom a Coral Vandát? – érdeklődött Han. – Ők is úgy gondolták, hogy lehet ott valaki, akit érdemes elkapni.
Fey'lya halványan elmosolyodott.
– Vagy azt akarták, hogy mi azt higgyük. Ami igazát könnyen előfordulhat... különösen ha a maga névtelen kapcsolata nekik dolgozik.
Leia Hanra pillantott. Látott valamit a felszín alatt, valamiféle érzést, amit nem tudott azonosítani.
– Han? – kérdezte csendesen.
– Nem – felelte a férfi még mindig Fey'lyát nézve. – Nem a birodalmiaknak dolgozik.
– Ezt mondja maga – vetette oda Fey'lya. – De semmi bizonyítékot nem szolgáltat.
– Rendben – szólt közbe Karrde. – Tegyük fel egy pillanatra, hogy ez az egész hatalmas átverés! Mit nyerne ezzel a főadmirális?
Fey'lya szőre afféle mozgást végzett, ami Leia szerint az aggodalom jele volt. Karrde és ő könnyedén megdöntötték a bothannak azt az elméletét, hogy Thrawn valójában nem is birodalmi főadmirális; és Fey'lya már ezt az apró vereséget sem vette jó néven. – Azt hiszem, ez nyilvánvaló – mondta Karrdénak mereven. – Mit gondolnak, hány rendszert kellene őrizetlenül hagynunk, hogy elég szakképzett emberrel tudjuk ellátni a kétszáz csatacirkálót? Nem, a Birodalom sokat nyerhet azzal, ha elhamarkodottan döntünk.
– És azzal is sokat nyerhetnek, ha egyáltalán semmit sem teszünk – vágta rá Karrde jeges hangon. – Több mint két éven átdolgoztam együtt Hoffnerrel, és állíthatom, hogy a birodalmiaknak nem telik sok idejébe, hogy kiszedjék belőle a flotta koordinátáit. Ha önök nem cselekszenek gyorsan, mindent elveszíthetnek.
– Ha akad egyáltalán valami elvesztenivaló – tette hozzá Fey'lya.
Leia figyelmeztetően Han karjára helyezte a kezét?
– Azt könnyű ellenőrizni – vágott közbe, mielőtt Karrde válaszolhatott volna. – Kiküldhetünk egy hajót technikusokkal, hogy megnézzék. Ha a flotta ott van és működőképes, akkor teljes erővel nekikezdhetünk a mentésének.
Karrde – bár tekintetén játszott, hogy még ezt is túl lassúnak gondolja – bólintott.
– Azt hiszem, ez elég ésszerű – jegyezte meg.
Leia Mon Mothmára pillantott.
– Mon Mothma?
– Egyetértek – felelte a nő. – Fey'lya tanácsos, azonnal beszéljen Drayson admirálissal, hogy küldjön ki egy Felderítő Fregattot és két X-szárnyú repülőszázadot. Lehetőleg már a Coruscanton állomásozó hajók közül; nem akarom, hogy a rendszeren kívül bárki tudomást szerezzen arról, amit tervezünk.
Fey'lya enyhén meghajtotta a fejét.
– Ahogy óhajtja. Holnap reggel elég korán lesz?
– Igen. – Mon Mothma Karrdéra pillantott. – Szükségünk lesz a flotta koordinátáira.
– Természetesen – egyezett bele Karrde. – Holnap reggel megadom őket. Fey'lya felhorkant.
– Hadd figyelmeztessem, Karrde kapitány...
– Hacsak nem akarja már ma elhagyni Coruscantot, tanácsos – folytatta Karrde simán –, és felajánlani a koordinátákat a legtöbbet kínálónak.
Fey'lya rábámult, és a szőre felborzolódott. De semmit sem tehetett, tudta jól.
– Akkor reggel. – morogta.
– Jó – bólintott rá Karrde. – Ha ez minden, akkor azt hiszem, visszatérek a szobámba és pihenek egy kicsit még vacsora előtt.
Leiára pillantott, és hirtelen megváltozott valami az arcán vagy a gondolataiban. A hercegnő mereven bólintott, és Karrde érdektelenül fordította el a tekintetét róla, amikor felállt.
– Mon Mothma, Fey'lya tanácsos – köszönt el és mindkettőjüknek odabólintott. – Érdekes megbeszélés volt.
– Reggel találkozunk. – búcsúzott Fey'lya sötéten.
Halvány, gúnyos mosoly derengett Karrde ajkán.
– Természetesen.
– Akkor az ülést bezárom – hivataloskodott Mon Mothma.
– Menjünk – suttogta Leia Han fülébe, amikor hozzáláttak adatlapjaik összegyűjtéséhez.
– Mi folyik itt? – suttogott vissza Han.
– Azt hiszem, Karrde beszélni akar velünk – válaszolta Leia. – Gyerünk, nem akarok itt ragadni Mon Mothmával beszélgetni.
– Jól van, menj csak – engedte el Han, és hangja furcsán elgondolkodónak tűnt.
Leia homlokát ráncolva nézett fel rá.
– Biztos vagy benne?
– Igen – válaszolta Han. A szeme megvillant a válla fölött, és Leia még időben megfordult, hogy lássa Fey'lyát kiosonni a teremből. – Menj csak, majd utolérlek.
– Rendben – vonta össze szemöldökét ismét a lány.
– Minden oké – nyugtatta meg Han, és megszorította a kezét. – Csak beszélnem kell egy percre Fey'lyával.
– Miről?
– Személyes ügy. – Megkísérelt egyet a féloldalas mosolyai közül, amit felesége mindig olyan kedvesnek talált, ám ez alkalommal nem sikerült olyan ártatlanra, mint máskor. – Hé, minden rendben – ismételte meg. – Csak egy kicsit elbeszélgetek vele. Bízz bennem!
– Ezt már hallottam egy párszor – sóhajtott Leia. Azonban Luke már elhagyta a termet és Karrde is kifelé tartott. Mon Mothma arcán pedig az a jól ismert kifejezés jelent meg, ami elárulta, hogy oda akar menni és szívességet kérni Leiától. – Csak próbálj meg diplomatikus lenni, jó?
Han szeme megint villant a válla fölött.
– Rendben – válaszolta. – Bízhatsz bennem.
Fey'lya a Nagy Folyosón haladt éppen a gyülekező terem felé, amikor Han ismét megpillantotta. Azzal a sajátos ritmussal lépkedett, amikor valaki nagyon siet, de nem akarja, hogy ezt más is tudja.
– Hé! – kiáltott utána Han – Fey'lya tanácsos!
– A bothan füle halványpiros színt öltött, de úgy tett mintha nem hallotta volna. Han haragos pillantást vetett Fey'lya tarkójára, megnyújtotta lépteit, és pár másodpercen belül utolérte őt.
– Beszélni szeretnék magával, tanácsos – kezdte. Fey'lya nem nézett rá.
– Nincs miről beszélgetnünk – felelte.
– Én nem így gondolom – dörmögte Han, mellette lépdelve. – Mondjuk, talán megpróbálhatnánk együtt megtalálni a kiutat ebből a kellemetlen helyzetből, amibe került.
– Azt hittem, a felesége a diplomata a családban – vágta oda Fey'lya, és egy oldalpillantást vetett Han ingmellére.
– Felváltva – válaszolta Han, és igyekezett, hogy ne érezzen gyűlöletet a másik iránt. – Tudja, az itt a gond, hogy maga megpróbálja a politikát bothan szabályok szerint játszani. Az a bankos dolog rossz színben tűntette fel Ackbart, ezért, mint jó bothanhoz illik, maga rávetette magát. A baj csak az, hogy senki nem ugrott magával, tehát egyedül maradt és majdnem kitörte a nyakát, kockára tette a politikai hírnevét. Nem tudja, hogyan húzódjon vissza ügyesen, és azt hiszi, hogy az az egyetlen módja annak, hogy mentse a politikai tekintélyét, ha gondoskodik Ackbar teljes vereségéről.
– Valóban? – kérdezte Fey'lya élesen. – Az még nem jutott eszébe, hogy azért törtem ki majdnem a nyakamat, ahogy maga fogalmazott, mert komolyan hittem Ackbar bűnösségében?
– Nem, az tényleg nem – felelte Han. – De sokan hiszik ezt, ez óvta meg a hírnevét. Nem tudják elképzelni, hogy, valaki ekkora hűhót csapjon minden bizonyíték nélkül.
– Miből gondolja, hogy nincs bizonyítékom?
– Először is, mert nem mutatta meg – felelte Han nyíltan. – Aztán az a tény, hogy elküldte Breil'lyát a New Covra, hogy igyekezzen megegyezni Bel Iblis Szenátorral. Mert ezért ment oda Breil'lya, nem igaz?
– Nem tudom, miről beszél – motyogta Fey'lya.
– Rendben. A harmadik pedig az, ahogy öt perccel ezelőtt hajlandó volt martalékul odalökni Bel Iblist, ha ezzel elég időt szerezhetett volna, hogy behozhassa a Katana flottát.
Fey'lya megtorpant.
– Hadd beszéljek nyíltan magával, Solo kapitány – mondta, de még mindig nem nézett egyenesen Han arcába. – Akár megérti az indítékomat, akár nem, én értem a magáét. Azt reméli, hogy ha maga hozza be Katana flottát a Coruscantra, akkor ezzel a hőstettel kierőszakolhatja az én bukásomat, és visszahelyeztetheti Ackbart a helyére.
– Nem – rázta a fejét fáradtan Han. – Csak arról van szó, amit már mondtam, tanácsos, hogy Leia és a többiek nem bothan szabályok szerint játszanak. Ők bizonyítékok alapján döntenek, nem hírnév alapján. Ha Ackbar bűnös, akkor elnyeri büntetését, ha ártatlan, akkor elengedik. Ilyen egyszerűhez.
Fey'lya keserűen mosolygott.
– Fogadja meg a tanácsomat, Solo kapitány, és maradjon a csempészetnél meg a harcnál, és azoknál a dolgoknál, amikhez ért A politika játékszabályai messze állnak öntől.
– Hibát követ el, tanácsos – mondta Han utolsó kísérletképpen. – Most még visszaléphet anélkül, hogy bármit is veszítene... komolyan. De ha így folytatja azt kockáztatja, hogy az egész Új Köztársaságot magával rántja.
Fey'lya teljes magasságában kihúzta magát.
– Én nem készülök megbukni, Solo kapitány. Támogatóim az Új Köztársaság hadseregében majd gondoskodnak róla. Ackbar fog elbukni, és én lépek a helyébe. És most bocsásson meg; beszélnem kell Drayson főadmirálissal.
Megfordult és büszkén ellépdelt. Han figyelte, ahogy távozik, s szájában a vereség keserű ízét érezte. Hát nem látja Fey'lya, hogy mit művel? Mindent egy lapra tesz fel.
Lehet, hogy tényleg nem látja. Lehet, hogy gyakorlott szerencsejátékosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember lássa, hogyan áll a játszma.
Vagy egy olyan politikusra, aki nem képes beilleszkedni a megváltozott rendszerbe.
Fey'lya a folyosó végére ért, és balra fordult az Admiralitás központja felé. Han megcsóválta a fejét, és elindult Karrde vendégszobája félé. Először a Coral Vanda, most meg ez. Remélte, hogy nem egy rossz leosztású parti kezdetéről van itt szó.
Mara a szobája ablakánál állt, a Manarai-hegységet figyelte a távolban, és érezte, ahogy a sötét emlékek ismét rátörnek. A Birodalmi Palota. Öt év múltán ismét a Birodalmi Palotában jár. A fontos kormányülések, égető szociális feladatok és sötét intrikák helyszínén. Azon a helyen, ahol élete lényege elkezdődött.
Azon a helyen, ahol élete véget ért.
Ujjai az ablakkeret faragott díszeit markolták, ahogy a jól ismert arcok sorra feltűntek előtte: Thrawn főadmirális, Lord Vader, Tarkin Grand Moff, tanácsadók, politikusok és talpnyalók százai. De mindenek fölött az Uralkodó arca. Mara oly tisztán látta lelki szemeivel, mintha az ablakon keresztül nézett volna rá: ráncos arcára, sárga, dühtől és rosszallástól villogó szemére.
MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT!
– Azt próbálom – suttogta válaszul az agyában visszhangzó szavakra. Azonban miközben kimondta, már elgondolkozott, hogy valóban így van-e. Segített megmenteni Skywalker életét a Myrkren; segítséget kért tőle a Jomarkon, és most szó nélkül vele tartott a Coruscantra.
Semmilyen veszély nem fenyegeti. Sem pedig Karrdét. Semmit nem képes kitalálni, mi hasznára lehetne még Skywalker, akár neki, akár Karrde emberei közül bárkinek.
Tehát, röviden: nincs több kifogás!
Hallotta, hogy a szomszédos szoba ajtaja kinyílik és becsukódik; Karrde tért vissza a megbeszélésről. Mara elfordult az ablaktól, örült, hogy akad indoka ejteni az előbbi gondolatmenetet. Indult a két szobát összekötő ajtó felé.
Karrde ért oda előbb.
– Mara? – szólt át. Kinyitotta az ajtót, és bedugta fejét. – Gyere át, légy szíves.
A szoba számítógépterminálja mellett, állt, amikor Mara belépett. Elég volt egyetlen pillantást vetni az arcára.
– Valami rosszul ment? – kérdezte a lány.
– Nem vagyok benne egészen bizonyos – válaszolta Karrde, és kivett egy adatlapot a terminál másolónyílásából. – A Tanácsban az a bothan meglepő ellenállást tanúsított az ajánlatunkkal szemben. Alapjában véve, arra kényszerítette Mon Mothmát, hogy halasszon el minden komolyabb keresést, amíg a helyet nem ellenőrizték. Most készít elő egy hajót a reggeli indulásra.
Mara összevonta a szemöldökét.
– Duplacsavar?
– Talán, de nem látom értelmét. – Karrde megcsóválta a fejét. – Hoffner már Thrawn kezében került. A Birodalom igen hamar eljut a flottához. Nem, inkább arról lehet szó, hogy Fey'lya külön politikát űz, talán köze van ahhoz a kampányhoz, amit Ackbar főadmirális ellen folytat. De jobb, ha nem kockáztatok.
– Hallottam már a bothan politikusok külön kis játékairól – bólintott Mara komoran. – Mit akarsz, mit tegyek?
– Azt akarom, hogy még ma éjjel indulj el a Trogan rendszerbe – mondta a férfi, és odaadta az adatlapot. – Ez a legjobb tippem, arra nézvést hogy hol bujkál Aves. Lépj vele kapcsolatba, és mond meg neki, hogy mindent, ami repül és lő, hozzon olyan hamar a Katana flottához, amilyen hamar csak lehetséges.
Mara óvatosan elvette a kártyát, ujjai megremegtek a hideg műanyag érintésétől. Ott volt a kezében: a Katana flotta. Egy életre elegendő gazdagság és hatalom.
– Lehel, hogy gondot okoz meggyőznöm Avest, hogy bízzon bennem – jegyezte meg.
– Nem hiszem – felelte Karrde, – A birodalmiak már biztosan újra keresnek bennünket... ez már önmagában is meggyőzheti arról, hogy megszöktem. De talál egy külön azonosító kódot ezen a kártyán, amit ilyen hamar nem tudták volna a birodalmiak kiszedni belőlem.
– Reméljük, neki sincs hízelgőbb véleménye a Birodalom faggatási módszereiről, mint neked – felelte Mara a lapocskát a tunikájába süllyesztve. – Még valami?
– Nem... igen – javította ki magát Karrde. – Mondd meg Ghentnek, hogy jó lenne ha a Coruscantra jönne, nem pedig a Katana flottához, itt találkozunk, ha ennek az egésznek vége.
– Ghentnek? – csodálkozott el Mara. – Miért? – Kíváncsi vagyok, mit tud kezdeni egy igazi szakértő azzal a gyanús összeggel Ackbar bankszámláján. Skywalker említette, hogy az egyik feltételezés szerint a betét és az átutalás ugyanakkor történt, de azt mondja, eddig még senki sem tudta azt bizonyítani. Fogadni mernék, hogy Ghent képes lesz.
– Azt hittem, hogy ez a beavatkozás az Új Köztársaság ügyeibe csak egyszeri dolog – tiltakozott Mara.
– Az is – bólintott Karrde. – De nem akarok egy ambiciózus bothant hagyni a hátam mögött, amikor távozom.
– Van benne valami – ismerte el a lány. – Rendben. Akad egy hajód, amit használhatok?
Kopogás hallatszott az ajtón.
– Egy perc múlva lesz – felelte Kardde, az ajtóhoz lépett, és kinyitotta...
Skywalker húga jött.
– Látni akart? – kérdezte.
– Igen – bólintott Kardde üdvözlésképpen. – Azt hiszem, ismeri a társamat, Mara Jade-et?
– Már találkoztunk, amikor a Coruscantra érkeztek – bólintott Organa Solo. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Mara kényelmetlenül feszengett, mert nem tudta, vajon mit mondott el Skywalker a húgának.
– Marának egy küldetést kell teljesítenie – folytatta Karrde, és mindkét irányban körbenézett a folyosón, mielőtt becsukta volna az ajtót. – Szükséges lenne egy gyors, hosszú útra alkalmas hajóra.
– Szerezhetek egyet – felelte Organa Solo. – Megfelel egy Y-szárnyú felderítőhajó, Mara?
– Remek – jött a kurta válasz.
– Hívom a repteret és elrendezem a dolgot. – Ismét Karrdéra emelte tekintetét. – Még valami?
– Igen. – bólintott Karrde. – Tudni szeretném, hogy össze tudnának-e állítani egy technikus csoportot, és már ma éjjel kiküldeni az űrbe.
– Fey'lya tanácsos most intézi – emlékeztette a nő.
– Tudom, de azt szeretném, ha a maguké előbb érne oda.
Leia egy percig a csempész arcát tanulmányozta.
– Mekkora csoportot akar?
– Semmi komolyat – felelte Kardde. – Egy kis személy- vagy teherszállító hajó, esetleg egy csillagvadász, ha talál olyat, amelyik megkockáztatja, hogy magára vonja elöljárói haragját. Az a lényeg, hogy ne csak Fey'lya feltehetőleg gondosan kiválogatott emberei legyenek ott.
Mara kinyitotta a száját, de aztán ismét becsukta. Ha Karrde azt akarja, hogy Organa Solo tudja, hogy az ő emberei is jönnek, akkor majd megmondja ő. Karrde őrá nézett, aztán vissza Organa Solóra.
– El tudja intézni?
– Azt hiszem – válaszolta Leia. – Fey'lya erős támogatókra tett szert a katonaságnál, de sokan vannak, akik inkább Ackbar főadmirálist látnák viszont.
– Íme a koordináták – biccentett Karrde, és átadott egy adatkártyát. – Minél hamarabb el tudja indítani a csoportot, annál jobb.
– Két órán belül startolnak – ígérte Organa Solo.
– Jó – bólintott Karrde, és arca megkeményedett. – És még egy dolog. Azt akarom, hogy tudja, oka van annak, amit teszek. Először is, hálával tartozom az öccsének, amiért az életét kockáztatta, hogy Marának segítsen engem kiszabadítani; másodszor pedig, hogy megszabaduljak a sarkamban loholó birodalmiaktól, oly módon, hogy megszüntetem a vadászat okát. Ennyi. Ami a háborújukat és a belső politikai viszályaikat illeti, az én szervezetem tökéletesen semleges kíván maradni. Érthető?
Organa Solo bólintott.
– Tökéletesen.
– Jó. Jobb, ha most azonnal intézkedik. Messze az a flotta, és jó, ha minél nagyobb előnnyel indulnak Fey'lya előtt.
– Úgy van. – Organa Solo Marára pillantott. – Jöjjön, Mara. Nézzünk a hajója után.
Wedge Antilles ágya mellett az adóvevő azt a rémes hívójelzést sípolta. A férfi magában káromkodva tapogatózott a sötétben a kapcsoló után.
– Na mi lesz, adj egy kis időt! – kérlelte. – Még mindig az andói napszakokra vagyok beállva.
– Wedge? Itt Luke – hangzott az ismerős hang. – Sajnálom, hogy kirángattalak az ágyból, de egy szívességet szeretnék kérni. Nem lenne ellenedre az embereidet egy kis bajba keverni?
– Mikor nem vagyunk mi bajban? – kérdezett vissza Wedge, most már teljesen éberen. – Miről lenne szó?
– Szedd össze a pilótáidat, és találkozzunk egy óra múlva a reptéren – javasolta Luke. – A 15-ös állásnál.
Áll ott egy régi szállítóhajó; az összes X-szárnyúdat fel kellene gyömöszölni a fedélzetére.
– Vagyis hosszú útról van szó?
– Néhány nap – felelte Luke. – Ennél többet most nem mondhatok.
– Te vagy a főnök – biccentett Wedge. – Egy órán belül ott leszünk.
– Akkor viszlát. És kösz!
Wedge kilépett a vonalból és rögtön utána az ágyból is, eltelve régi izgalommal. Rengeteg akcióban vett már részt először a Lázadók, majd az Új Köztársaság oldalán. Azonban a legérdekesebb küldetéseknek valahogy mindig azok bizonyultak, amikben Luke Skywalker is benne volt. Nem tudta, miért: lehet, hogy azért, mert Jedi.
Legalábbis bízott benne. A coruscanti politika és az Új Köztársaság elleni támadások után következő takarítás közben a dolgok egyre kiábrándítóbbá váltak. Jót tenne egy kis változatosság.
Felkapcsolta a villanyt, tiszta tunikát kotort elő a szekrényből és öltözni kezdett.
Az éjszakai csoport gond nélkül kijutott Coruscantból; ezt Leia felügyelete biztosította. Bár egy teherszállító, tele X-szárnyúakkal, eléggé szokatlan ahhoz, hogy felkeltse az emberek érdeklődését, és elkerülhetetlen, hogy Fey'lya egyik támogatójának a fülébe ne jusson.
Reggelre a tanácsos már mindent tudott.
– Ez már több, mint egyszerű belső politikai viszálykodás – vetette Leia szemére, és szőre hol felállt, hol lelapult. – Teljesen törvénytelen. Ha nem árulás.
– Nem vagyok benne biztos, hogy én olyan messze mennék – jelentette ki Mon Mothma. De azért gondterheltnek látszott. – Miért tette, Leia?
– Azért, mert én megkértem rá – szólt közbe nyugodtan Karrde. – És mivel a Katana flotta gyakorlatilag még nincs köztársasági fennhatóság alatt, nem értem, miért lenne törvénytelen bármilyen azzal kapcsolatos akció.
– Majd később elmagyarázzuk a törvényes eljárás módját, csempész – jegyezte meg Fey'lya csípősen. – Most azonban, súlyos biztonsági kérdésekkel kell foglalkoznunk, Mon Mothma. Kérem, adjanak ki letartóztatási parancsot Solo és Skywalker ellen.
Ennek hallatán még Mon Mothma is meglepődött.
– Letartóztatási parancsot?
– Tudják, hogy hol a Katana flotta – bökte ki Fey'lya. – A csoport egyik tagja sem volt felhatalmazva, hogy ezt az információt megszerezze. El kell őket különíteni, míg a hajói teljesen az Új Köztársaság birtokába nem kerülnek.
– Nem hiszem, hogy erre szükség lenne – jegyezte meg Leia kurta pillantást vetve Karrdéra. – Han és Luke már korábban is dolgoztak titkos adatokkal.
– Csakhogy most nem a múltban vagyunk, ez most a jelen – szakította félbe Fey'lya. – És nem kaptak rá engedélyt. – A szőre felborzolódott. – Ilyen körülmények között, azt hiszem, az a leghelyesebb, ha személyes irányításom alá vonom az akciót.
Leia Karrdéra pillantott, és a saját gondolatait látta a másik arcán tükröződni: ha Fey'lya képes lesz egyedül visszahozni a Katana flottát...
– Természetesen, szívesen látjuk, tanácsos – mondta Karrde a bothannak. – Organa Solo tanácsos és jómagam örülni fogunk a társaságának.
Beletelt egy pillanatba, míg a bothan felfogta a szavak jelentését.
– Miről beszél maga? – kérdezte Fey'lya. – Senki sem hatalmazta fel magukat, hogy jöjjenek.
– Én hatalmazok fel mindenkit, tanácsos – mondta Karrde hűvösen. – A Katana flotta még az enyém, és az enyém is marad egészen addig, amíg az Új Köztársaság birtokba nem veszi. Addig azonban én diktálom a szabályokat.
Fey'lya szőre ismét felborzolódott, és egy pillanatra Leia azt hitte, hogy egyenesen Karrde torkának ugrik.
– Ezt nem felejtjük el, csempész – sziszegte végül. – Eljön még az idő. Karrde gúnyosan mosolygott.
– Talán. Indulhatunk?
A riasztó felvisított és Luke felegyenesedett a székében. Öt nap után végre sikerült.
– Itt vagyunk – jelentette be. – Készen állsz?
– Ismersz – válaszolt Han a pilótaülésből mellette. – Én mindig készen állok.
Luke gyors oldalpillantást vetett barátjára. Külsőre teljesen normálisnak tűnt, legalábbis amennyire egyébként szokott. Ám a felszínes nyegleség mögött Luke észrevett valamit az elmúlt napokban: egy komor, tűnődő hangulatot, ami véle volt, mióta csak elindultak Coruscantról. Most is érezte; és ahogy Han arcát figyelte, kiszúrta a megfeszülő izmokat.
– Jól vagy? – kérdezte csendesen.
– Hát persze. Remekül. – A vonalak még élesebbé váltak. – De szeretném, ha egyszer találnának valaki mást, akit kiküldenek a galaxisba ezekben az apró hajókban. Tudod, hogy Leia meg én még egy napot sem töltöttünk együtt? Egy teljes hónapja nem is láttuk egymást.
Luke sóhajtott.
– Tudom – mondta. – Néha úgy érzem, hogy teljes sebességgel száguldók, amióta csak kitörtünk a Tatooine-ból a droidokkal és Ben Kenobival, ki tudja mikor.
Han a fejét csóválta.
– Egy hónapja nem láttam – ismételte meg. – Már kétszer olyan terhesnek látszik; mint amikor elment. Még csak azt sem tudom, mi történt vele és Csubival odakinn... csak annyit mondott, hogy azok a noghrik most már a mi oldalunkon állnak. Hogy ez mit jelent? Csubiból sem tudtam kiszedni semmit. Azt felelte, ez Leia története, és hogy neki magának kell elmondania. Meg tudtam volna fojtani.
Luke megvonta a vállát.
– Ezzel szembe kell nézned, Han. Egyszerűen túl jók vagyunk.
Han horkantott egyet. Viszont a feszültség egy része mintha elpárolgott volna az arcáról.
– Igen. Igazad van.
– És ami még fontosabb, azt hiszem, rajta vagyunk azoknak a listáján, akikben Leia megbízhat. – Aztán Luke kicsit komolyabban folytatta. – Amíg meg nem találjuk azt az informátort, akit a Birodalom a Palotába csempészett, ez a lista igen kurta marad.
– Igaz – húzta el a száját Han. – Valaki említette, hogy a birodalmiak Delta Forrásnak nevezik. Van valami ötleted, hogy ki vagy mi lehet?
Luke megrágta a fejét.
– Nem igazán. De a Vezetőség közelében kell lennie. Talán magában a Tanácsban. Egy dolog biztos... hamar meg kell találnunk.
– Így van. – Han előrenyúlt és megragadta a hiperhajtómű-kart. – Készülj...
Meghúzta, és egy pillanat múlva ismét az űr sötétje vette körül őket.
– Megérkeztünk – jelentette Han.
– Rendben. – Luke körülnézett, és önkéntelenül is megborzongott. – Halott központ a nagy semmi közepén.
– Neked már bizonyára ismerős ez az érzés – mondta Han, miközben az érzékelő billentyűit nyomogatta.
– Kösz – felelte Luke –, de nem szívesen ragadnék itt még egyszer két rendszer között, bedöglött, hiperhajtóművel.
– Nem arra gondoltam – dörmögte Han ártatlanul, miközben az adóvevő gombjait babrálta. – Én a Tatooine-ról beszéltem. Wedge?
– Itt vagyok – hallatszott a férfi hangja a hangszóróból.
– Úgy tűnik, akad egy célpont a 047-166-nál – mondta neki Han. – Készen állsz a repülésre?
– De még mennyire.
– Rendben. – Han még egy utolsó pillantást vetett az ablakon kívülre, és kinyitotta a raktér ajtaját. – Indulás!
Luke nyakát nyújtogatva abba az irányba nézett, amerre Han mutatott! Először csak a csillagokat látta, szembántóan fényesen ragyogtak az űr sötétjében. De aztán megpillantotta a jelzett célt: egy hajó sokkal fakóbb fényét. Az üres teret fürkészte, és igyekezett formába rendezni, amit lát; aztán a kép hirtelen összeállt.
– Valóban egy csatacirkáló.
– Ott áll még egy pontosan mögötte – dörmögte Han – És még három, kicsit balra és lentebb.
Luke bólintott, amikor meglátta őket, és különös bizsergés futott végig a hátán. A Katana flotta. Csak most döbbent rá, milyen kevéssé hitt eddig a létezésében.
– Melyiket ellenőrizzük? – kérdezte.
– Választhatjuk a legközelebbit is – felelte Han.
– Ne – mondta lassan Luke, és igyekezett a benne bizsergő megérzésre koncentrálni. – Ne. Próbáljuk meg... azt ott. – És egy néhány kilométerrel arrébb pislákoló fényre mutatott.
– Van valami oka?
– Nem tudom – ismerte el Luke.
Magán érezte Han tekintetét, aki megvonta a vállát.
– Oké – mondta végül Solo. – Rendben. Akkor azt nézzük meg. Wedge, vetted?
– Igen – erősítette meg Wedge. – Felderítő alakzatot veszünk fel körülöttetek. Eddig minden tiszta.
– Jó – felelte Han. – Azért legyetek résen. – Bedugta a személyszállító adóvevőjét az áramkörbe, és a kronóra nézett.
– Lando? Hol vagy?
– A raktér kijáratánál – hangzott a válasz. – Bepakoltuk a szánkót, és készen állunk az indulásra.
– Rendben – nyugtázta Han. – Közeledünk.
Most mára kiszemelt csatacirkáló felé közeledtek, és elég közel jártak ahhoz, hogy Luke láthassa a visszaverődő fénysugarakat, ami a burkolat szélét jelezte. Nagyjából henger alakúnak tűnt, úgy féltucat fegyverrel a középső részén és olyan orral, amit egykor valaki egy hatalmas kagylóhoz hasonlított. A hajó szinte nevetségesen öregnek tűnt: de ez hamis benyomás volt. A Nehéz Cirkálók a Régi Köztársaság flottájának gerincét alkották, és lehet, hogy nem festenek olyan jól, mint az Új Birodalmi Csillagrombolók, amik felváltották őket, de turbólézer ágyúik még mindig tiszteletreméltó erőt képviselnek.
– Hogy jutunk fel a fedélzetre? – kérdezte Hantól.
– Ott a központi dokk – felelte Han egy halvány, négyszög alakú fényfoltra mutatva. – Bevisszük a hajót a belsejébe.
Luke kétkedve nézett a téglalapra.
– Már amennyiben elég nagy.
Félelmei alaptalannak bizonyultak. A dokk bejárata jóval tágasabb volt, mint amilyennek látszott, a csarnok pedig még inkább. Han hétköznapi manőverekkel bevitte a csoportot, megfordult, hogy a kijárattal szemben landolhasson.
– Oké – mondta. Tartalékra állította a rendszert és kioldotta magát. – Végezzük a dolgunkat!
Lando, Csubakka és a négy emberből álló technikus csapat a rakodótér kijáratánál vártak, amikor Han és Luke odaért. A technikusok kicsit zavartnak látszottak a számukra szokatlan fegyverekkel az oldalukon.
– Ellenőrizte már a levegőt, Anselm? – kérdezte Han.
– Jónak tűnik – jelentette a technikuscsapat vezetője, és felajánlott egy adattáblát Hannak, hogy ő is ellenőrizze. – Jobb, mint amilyen lehetne ennyi év vitán. Maradhattak droidok, amik a karbantartást végzik.
– Han az elemzésre pillantott, aztán visszaadta az adattáblát, és Csubakka felé bólintott.
– Rendben, Csubi, nyisd ki a kijáratot! Tomrus, maga vezeti a szánkót. Figyeljenek az üres foltokra a gravitációs mezőben, nem szeretném, ha a plafonról kellene levakarni a szánkót.
A levegő furcsán dohos szagú volt; olaj és piszok keveréke, némi fémes beütéssel. De amúgy friss.
– Igen figyelemreméltó – jegyezte meg, mialatt a csoport a nyomáskiegyenlítő szánkó mögött haladt a főbejárat felé. – Különösen ennyi idő után.
– Ezeket a számítógépeket hosszú időre tervezték – felelte Lando. – Tehát, mi a terv, Han?
– Azt hiszem, csoportokra oszolnunk – mérlegelt Han. – Te meg Csubi vigyétek magatokkal Anselmet, Tomrust meg a szánkót, és ellenőrizzetek a műszaki részt. Mi a híd felé megyünk.
Luke hátborzongatónak találta a dolgot, talán pontosan azért, mert minden olyan normálisnak. Tűnt. A folyosókon az összes világítótest tökéletesen működött, akárcsak a gravitáció és legnagyobb részt a légkondicionáló is. A folyosóról nyíló ajtók automatikusan nyíltak, valahányszor a csoport egyik tagja elég közel ért, hogy működésbe hozza szerkezetüket. Mögöttük; tökéletes állapotban megmaradt alkatrészraktárak, személyzeti társalgók tárultak fel. A lépéseik zaja ellenére hallhatták a gépek halk dobogását, és néha-néha meg is pillanthattak egy-egy ősi droidot, ami még mindig a munkáját végezte. Látszatra olyan volt a hajó, akárha tegnap hagyták volna el.
De nem. Egy évszázaddal ezelőtt hozták ide őket, a sötétségbe... és személyzetük nem eltávozott, hanem itt pusztult el az őrülettől és a kínoktól. Ahogy az üres keresztfolyókon végignézett, Luke-nak eszébe jutott, vajon a karbantartó droidok mit értettek még az egészből, miközben a tetemeket eltakarították.
A híd messze esett a dokktól, végül mégis odaértek.
– Oké, itt vagyunk – szólt bele Han az adóvevőjébe, amikor a híd és a mögötte nyíló figyelő szoba közti ajtó csendesen kitárult. – Komolyabb sérülésnek nincs nyoma. Mit találtatok a motoroknál?
– Nem túl fényes a helyzet – jelentette Lando. – Tomrus azt állítja, hogy a nyolc főáramátalakító közül hat kimozdult a helyéről. Még végzi az ellenőrzést, de azt hiszem, ez a teknő meg sem mozdul alapos szerelés nélkül.
– Ne kérdezd, hogy meglepődtem-e – jegyezte meg Han. – És mi a helyzet a hiperhajtóművel? Van némi esély, hogy legalább addig el tudunk vele döcögni, ahonnan már bevontathatjuk egy javítóműhelybe?
– Anselm épp ezt vizsgálja – felelte Lando. – Én személy szerint nem bízom a dologban.
– Igaz. Mi csak azért vagyunk itt, hogy körülnézzünk, nem azért, hogy beindítsuk a hajót. Megnézzük, hogy milyen állapotban vannak a vezérlőrendszerek és ennyi.
Luke felnézett az ajtó fölött lógó díszes táblára. Aztán megtorpant, és még egy pillantást vette rá.
– Ez a Katana – motyogta.
– Micsoda? – Han a nyakát nyújtogatta, hogy ő is lássa. – Huh. – Furcsán pillantott Luke-ra. – Ezért választottad épp ezt?
Luke a fejét csóválta.
– Azt hiszem. Egyszerűen csak megérzés volt, az Erőn keresztül.
– Han, Luke – hallatszott hirtelen Wedge hangja. – Vendégünk érkezett.
Luke érezte, hogy a szíve megdobban.
– Hol?
– A 210-21-es irányból. A hajó... egy Felderítő Fregatt.
Luke csendesen kifújta a levegőt.
– Jobb lesz, ha hívjuk őket – mondta. – Hadd tudják, hol vagyunk.
– Valójában, ők hívnak minket – mondta Wedge. – Várjatok; adom őket.
– ...Solo kapitány; itt Virgilio kapitány beszél a Quenfis Felderítő Fregattról – hallatszott egy ismeretlen hang Han adóvevőjéből. – Hallanák engem?
– Itt Solo – szólt bele Han. – A Régi Köztársaság Katana nevű hajójának fedélzetéről beszélek...
– Solo kapitány, sajnálattal közlöm, hogy maga és a csoport tagjai le vannak tartóztatva – szakította félbe Virgilio. – Azonnal térjenek vissza a saját hajójukra, és készüljenek az indulásra!
Virgilio szavai és az azt követő döbbent csend az egész parancsnoki fedélzetet betöltötte a Quenfis hídja fölött és mögött. A főfedélzeten ücsörgő Fey'lya gúnyosan rámosolygott Leiára, és némileg kevésbé sértően Karrdéra, aztán figyelmét ismét a távoli X-szárnyú hordozóra fordította.
– Mintha nem vennék magát komolyan. – szólt bele az adóvevőbe. – Talán ha kieresztené az X-szárnyú hajókat, az meggyőzné őket, hogy komolyan beszélünk.
– Igenis, tanácsos – felelte Virgilio buzgón, és Leia hiába kereste a kedvtelenséget a hangjában. A legtöbb hadihajó kapitánya, akiket ismert, igen zokon vette volna, ha sorozatban kapja a parancsokat egy civiltől, akinek szinte semmilyen harci gyakorlata nincsen. Azonban Fey'lya nemigen választotta volna épp a Querifist erre a küldetésre, ha nem Virgilio az egyik legfanatikusabb híve. Még egy jele annak, ha egyáltalán szükséges, hogy ki parancsol itt.
– X-szárnyúakat kiereszteni!
Halk moraj hallatszott, ahogy a két vadászgéposztag elhagyta a hajót.
– Solo kapitány, itt Virgilio kapitány beszél. Kérem, válaszoljon.
– Kapitány, itt a Zsivány Osztag Parancsnoka, Wedge Antilles beszél – hallatszott Wedge hangja. – Megkérdezhetem, ki adta ki a letartóztatási parancsot?
– Engedjen, kapitány – mondta Fey'lya, és megérintette a távbeszélő gombját maga mögött a pulton. – Én Borsk Fey'lya tanácsos vagyok, Antilles parancsnok – mondta. – Bár kétlem, hogy tisztában van vele, de Solo kapitány illegálisan tartózkodik itt.
– Sajnálom, tanácsos – felelte Wedge –, de nem értem, hogy ez hogyan lehet. A parancsot Leia Organa Solo tanácsostól kaptuk.
– Ezeket az utasításokat pedig egyenesen Mon Mothmától – válaszolta Fey'lya. – Ezért a maga felhatalmazása... – Be tudja bizonyítani?
Fey'lya mintha megdöbbent volna.
– A parancs itt hever előttem, parancsnok – közölte – Megvizsgálhatja, amint a fedélzetre lép.
– Parancsnok, jelenleg lényegtelen a letartóztatási parancs eredete – szólt közbe Virgilio, és némi aggodalom vegyült a hangjába. – Mint felettese, én parancsolom, hogy azonnal induljanak, és hozza az osztagot a hajóm fedélzetére!
Hosszú csend támadt. Leia futó pillantást vetett Karrdéra, aki a megfigyelő fedélzet negyedénél ült. Ám a csempész mozdulatlan arccal figyelt kifelé. Talán arra emlékezett, amikor legutóbb jár itt.
– Mi történik, ha megtagadom? – kérdezte végül Wedge.
– Felejtsd el. Wedge – szólt közbe Han. – Nem érdemes hadbírósági ügyet csinálni belőle. Menj csak, már nincs szükségünk rád. Örülök, hogy hallottam magáról, Fey'lya. A távbeszélő szétkapcsolt.
– Solo! – kiáltotta Fey'lya az adóvevő fölé hajolva, mintha az bármit is segítene. – Solo! – Odafordult Leiához, és rámeredt, – Jöjjön ide! – parancsolta a nőnek, és ujját az adóvevőre helyezte. – Azt akarom, hogy rendelje vissza!
Leia a fejét rázta.
– Sajnálom, tanácsos. Han ilyenkor nem hallgat senkire.
Fey'lya szőre felborzolódott.
– Utoljára mondom, tanácsos. Ha visszautasít...
Már nem volt lehetősége, hogy befejezze a fenyegetést. Leia látóterének szélén valami villant, és amikor odafordult látta, hogy a Quenfis riasztói kapcsoltak be.
– Micsoda...? – nyögte Fey'lya, felugrott a székéből, és eszelősen pillantott körül.
– Egy birodalmi csillagromboló – informálta Karrde a riasztók visításán keresztül. – Úgy tűnik, erre jön.
– Zsivány Vezér, társaságot kaptunk – jelentette Wedge egyik X-szárnyújának pilótája, amikor a Quenfis riasztói felhangzottak az adóvevőben. – Csillagromboló, a 178-86 irányból közeledik.
– Megvan – válaszolta Wedge, és hajóját elfordította a Quenfis közeledő vadászaitól. Valóban egy csillagromboló volt: majdnem átellenben a Quenfissel, a Katana túloldalán. – Luke? – kiáltotta.
– Látjuk – hallatszott Luke feszült hangja. – A dokk felé tartunk.
– Jó... illetve várj csak! – szakította félbe önmagát Wedge. A csillagromboló sötét aljánál tucatnyi petty tűnt fel. – Kijönnek! – kiáltott Wedge az adóvevőbe. – Tizenkét űrsikló, legalábbis az alakjukból ítélve.
– Akkor sietünk – szólt Han. – Kösz a figyelmeztetést; térjetek vissza a Quenfisre.
A távbeszélő kattant egyet, és elhallgatott.
– Mint a villám – motyogta magában Wedge. – Zsivány Osztag: indulás!
Virgilio kapitány megkísérelt mondani valamit a nyitott csatornába, de Wedge átkapcsolt az X-szárnyúak külön frekvenciájára, és teljes sebességgel indult a Katana felé.
A közelben, éppen a Quenfis X-szárnyúinak csoportjánál a Zsivány Osztag hirtelen irányt változtatott, és elzúgott a csillagromboló félé.
– Támadni fognak – suttogta Fey'lya. – Ezek megőrültek!
– Dehogy támadnak... ez csak elterelő hadmozdulat – magyarázta Leia, figyelte a kibontakozó képet, és igyekezett kiszámolni a fordulópontokat. Túlságosan közel kerülnek.
– Oda kell mennünk és segíteni nekik – mondta. – Virgilio kapitány.
– Virgilio kapitány, azonnal hívja vissza az X-szárnyúakat! – szakította félbe Fey'lya. – A navigáció készüljön fel a fénysebességre gyorsulásra.
– Tanácsos? – kérdezte Virgilio. döbbent hangon. – Csak nem azt akarja mondani, hogy cserben hagyjuk őket?
– A mi feladatunk az, kapitány, hogy innen élve kijussunk – mondta élesen Fey'lya. – Ha a Zsivány Osztag ragaszkodik ahhoz, hogy másokat félrevezessen, akkor nem tehetünk értük semmit.
Leia talpra ugrott.
– Kapitány...
Fey'lya gyorsabb volt, kikapcsolta az adóvevőt, mielőtt a nő beleszólhatott volna.
– Itt én parancsolok, tanácsos – mondta a bothan, amikor Leia feléje indult. – Mon Mothma személyesen hatalmazott fel.
– Pokolba a felhatalmazásával! – vágta oda Leia. Pár pillanatig majdnem eluralkodott rajta a harag, és legszívesebben feldarabolta volna a fénykarddal.
De aztán nagy nehezen sikerült leküzdenie az ingert. A szenvedélyes gyűlölet a sötét oldalhoz vezet.
– Mon Mothma nem számított rá, hogy ez fog történni – mondta, és igyekezett nyugodtnak látszani – Fey'lya, a férjem és a bátyám odakinn van. Ha nem segítünk nekik, meghalnak.
– És ha segítünk, akkor is valószínű, hogy meghalnak. – felelte Fey'lya hűvösen. – A maga két megszületetlen gyermekével együtt.
Mintha jéghideg kést döftek volna Leia szívébe.
– Ez nem volt szép! – suttogta.
– A valóságnak nem kell mindig szépnek lennie – vágta rá Fey'lya. – És most a valóság az, hogy sem embert, sem hajót nem pazarolok el egy veszett ügyre.
– Meg nem veszett! – erősködött Leia, hangja megtelt kétségbeeséssel, ahogy kinézett az ablakon. Nem, nem lehet, hogy ez a vége. Azok után, amit ő és Han együtt átéltek. Közelebb lepett Fey'lyához...
– A Quenfis visszavonul – közölte csendesen a bothan, és krémszínű szőrzete rejtekéből hirtelen fegyvert húzott elő.
– Jelentés az érzékelőktől, kapitány – szólt a Judicator tisztje a megfigyelőállomásról a parancsnoki hídra.
– Az összes többi csatacirkálón életnek semmi jelét nem tapasztaltuk.
– Szóval csak arra az egyre koncentrálnak – bólintott Brandei kapitány. – Hát akkor ott csapunk le. A Lázadók sokkal jobban megfontolják majd, hogy tüzet nyissanak-e egy hajóra, amelyiken a saját embereik vannak. Még mindig csak egy vadászosztag mozgolódik?
– Igen, uram. Az Escort Frigate és a másik két osztag még tétlen. Biztos felkészületlenül érte őket a dolog.
– Lehet. – Brandei megengedett magának egy halványka mosolyt. Mindig így van ez a Lázadókkal. Amikor nincs veszítenivalójuk, úgy harcolnak, mintegy veszett állat; de ha megízlelik a győzelmet és lehetőséget kapnak, hogy élvezhessék a háborúból származó jövedelmeket, akkor már nem égnek annyira a vágytól, hogy kockára tegyék az életüket. Ez az egyik ok a sok közül, amiért a Birodalom végül legyőzni majd őket. – Rendelje el, hogy az űrsiklók vegyenek fel védekező alakzatot – utasította a híradós tisztet. – És engedjenek ki két osztag TIE vadászt azok ellen az X-szárnyúak ellen. Újra elmosolyodott.
– És küldjön üzenetet a Chimerára. Tudassa a főadmirálissal, hogy megtaláltuk az ellenséget.
Han egy hosszú percen át nézte a közeledő birodalmi hajókat a híd megfigyelőablakán keresztül, és gyors számításokat végzett időkkel és távolságokkal, ügyet sem vetve az ajtónál idegesen ácsorgó, nyugtalan technikusokra.
– Nem kellene indulnunk? – sürgette mellette Luke is.
Han döntött.
– Nem megyünk – morogta, és adóvevője gombját babrálta. – A csoport épp időben jutna ki a dokkból ahhoz, hogy pontosan szembe találja magát azokkal az űrsiklókkal és a TIE vadászokkal. Lando?
– Itt vagyok – hallatszott Lando hangja. – Mi történik odakint?
– Birodalmiak közelednek.
Lando jókorát káromkodott magában.
– Nem ülhetünk itt karba tett kézzel, hagyva, hogy Wedge egyedül vegye fel ellenük a harcot.
– Nem is tesszük – biztosította Han komoran. – Gyorsan nézzétek meg, hogy áll a turbólézer ágyúk áramellátása. Megnézzük a vezérlőket. És igyekezzetek... ha már felbontják az alakzatot, nem tudunk velük mit kezdeni.
– Rendben.
Han visszahelyezte az adóvevőt az övébe.
– Hogy fest a helyzet, Shen?
– Elég jónak látszik – hallatszott a technikus halk hangja a vezérlőpult alól.
– Kline?
– A csatlakozók itt is jóknak tűnnek. – jelentette a másik technikus a terem túlsó oldalán álló pulttól. – Ha a számítógépnek sikerül beüzemelnie a rendszert... tessék. – Hanra pillantott. – Minden kész.
Han leült a fegyvervezérlő pulthoz, végigfuttatta tekintetét az ismeretlen elrendezésű gombokon, és azon töprengett, vajon nem volt-e teljesen hiábavaló az erőlködés. Még ezeken a mindennel felszerelt, számítógép vezérlésű csatacirkálókon is kétezer emberre lenne szükség. Azonban a birodalmiak nem számítanak arra, hogy egy elhagyatott hajó tüzelhet is. Legalábbis Han remélte, hogy nem. – Rajta – motyogta magának, amikor előhívta a célt a képernyőn. Az űrsiklók még mindig szoros alakzatban repültek, és pajzsukkal védték magukat a közelgő X-szárnyúak lövéseitől. A gyorsabb TIE vadászok utolérték már-már meg is előzték őket.
– Ezzel csak egyet lőhetsz – mormolta Luke.
– Kösz – morogta Han. – Éppen ezt akartam hallani. – Mély lélegzetet vett, benn tartotta a levegőt és óvatosan megérintette a kioldógombot. A Katana megrázkódott, és amikor a turbólézer sugarak kivágódtak, hallották a széthulló energiatár csattanását. Luke jól sejtette – a hajó első lövése egyben az utolsó is volt. De megérte. A lövedék telibe találta az űrsikló alakzatot, és az egész birodalmi csapat több robbanás kíséretében széthullott. Néhány pillanatig mindent eltakartak a másodrobbanások és a törmelékfelhők. Aztán a felhőkből egy maroknyi hajócsapat vágódott ki. Úgy mozogtak, mintha sérültek lennének.
– Azt hiszem, öt űrsiklót lőttél ki – jelentette, Kline, az arcához emelt messzelátó mögül. – Na meg néhány TIE vadászt.
– Elterelő manővereket végeznek – tette hozzá Luke.
– Rendben – dörmögte Han. Felállt és elővette az adóvevőt. – Erről ennyit. Lando?
– Bármit tettél is, itt jókora pusztítást végzett – hallatszott Calrissian hangja. – Kivitte a vezérlő áramcsatlakozóját és legalább az egyik generátort. Most mi legyen?
– Felkészülünk a fedélzetre érkező vendégek fogadására – válaszolta Han. – Találkozunk a baloldali főfolyosón a dokk előtt. Meglátjuk, hogyan védekezhetünk.
– Rendben.
Han kikapcsolta az adóvevőt.
– Ajánlom keressünk valami fedezéket – jegyezte meg Luke, amint a baloldali folyosón haladtak előre.
– Nagyjából negyven az egyhez az esélyünk.
Han megrázta a fejét.
– Ne beszélj nekem esélyekről – korholta a társát, és a kronójára pillantott. Most már bármikor itt lehetnek.
– Különben is, sohasem lehet tudni, mikor fordul a szerencse.
– Nem hagyhatjuk csak így itt őket – ismételte Leia, és homályosan felismerte, hogy úgy beszél Fey'lyával, mintha az gyerek lenne. – A férjem és a bátyám ott van kint, meg egy tucatnyi kiváló X-szárnyú pilóta. Nem hagyhatjuk itt őket a birodalmiak zsákmányául.
– Az ember nem helyezheti fölébe személyes érdekeit az Új Köztársaság érdekeinek, tanácsos – felelte Fey'lya. A szőre felborzolódott, talán a saját bölcsessége iránti tisztelettől. De a fegyver meg sem rezdült a kezében. – Biztos vagyok benne, hogy megérti.
– Ez nem csak személyes érdek – erőlködött Leia, és igyekezett nyugodt maradni. – Ez...
– Egy pillanat – szakította félbe Fey'lya, és megérintette az távbeszélő kapcsolóját. – Kapitány? Mikor érjük el a fénysebességet?
– Egy perc – hallatszott Virgilio hangja. – Talán kettő.
– Amilyen gyorsan csak lehet, kapitány – sürgette Fey'lya. Ismét kikapcsolta a távbeszélőt, és Leiára pillantott. – Akart valamit mondani, tanácsos?
Leia tudatosan uralkodott magán. Ha Fey'lya figyelme lankadna – legalább egy kicsit –, akkor megpróbálhatná rávetni magát. De ahogy a dolgok állnak, nincs sok esélye. Töredékes képességei az Erővel messze nem elegendőek ahhoz, hogy kiragadja vagy eltérítse a fegyvert, fénykardjától pedig több mint egy méternyire állt.
– Han és Luke nagyon fontosak az Új Köztársaság számára – erősködött. – Ha megölik vagy elfogják őket...
– Katana tüzel – jegyezte meg nyugodtan Karrde, és felállt, mintha csak jobban akarná látni. Leia kitekintett az ablakon, és látta, hogy a birodalmi hajók lángba borulnak. – Sokat tudnak az Új Köztársaság működéséről, Fey'lya. Azt akarja, hogy a Birodalom megszerezze ezeket az információkat?
– Azt hiszem, nem érti a tanácsos szempontjait, Leia – mondta Karrde, és közben odasétált, ahol Leia ült. Elhaladt előtte, és egy adattáblát helyezett észrevétlenül a mellette álló szállítóegységre. – Maga a családjával törődik, természetesen – folytatta, és még néhány lépést haladt előre, mielőtt szembefordult volna Fey'lyával. – Fey'lya tanácsost azonban teljesen más szempontok vezetik.
– Ebben biztos vagyok – felelte Leia, és a szája is kiszáradt, ahogy oldalra pillantott az adattáblára. A képernyőn üzenet állt.
Kapcsolja be az interkommot és az adóvevőt.
Megint felnézett. Fey'lya fegyvere még mindig rászegeződött, de lila szeme Karrdét figyelte. Fogait összeszorítva Leia a mögötte levő pultra koncentrált, és kinyúlt az Erővel... és egyetlen kattanás nélkül a belső kommunikációs rendszer bekapcsolt. Még egy erőfeszítés és az adóvevő is.
– Milyen más szempontjai lehetnek Fey'lya tanácsosnak?
– Elég egyszerű – felelte Karrde. – Fey'lya tanácsost csakis a saját politikai karrierje érdekli. Megfutamodik a küzdelem elől, mert a leghűségesebb támogatóit hozta magával a fedélzeten és nem engedheti meg magának, hogy akár egyet is elveszítsen.
Leia nagyokat pislogott.
– Micsoda? De én azt hittem...
– Azt, hogy ez a Quenfis rendes legénysége? – Karrde megrázta a fejét. – Egyáltalán nem? Egyedül a kapitány és a főbb tisztek maradtak, ők egyébkent is Fey'lya oldalán álltak. Azért volt szüksége Fey'lyának néhány órára, mielőtt elindultunk volna Coruscantról, hogy megváltoztathassa a beosztásokat és biztos lehessen abban, hogy a fedélzeten mindenki az ő embere. – Halványan elmosolyodott. – Nem mintha bármelyikük is rájött volna. Természetesen azt hitték, hogy ez valami biztonsági intézkedés.
Leia bólintott, és a hideg futkározott a hátán. Tehát nem csak a kapitány, az egész hajó Fey'lya oldalán áll.
Ami azt jelenti, hogy vége, veszített. Még akkor is, ha Fey'lyától valahogy megszabadult, akkor is veszít.
– Tehát, most már gondolhatja – folytatta Karrde csak úgy félvállról –, mennyire nincs ínyére, hogy kockára tegye bármelyikük életét is egy afféle divatjamúlt fogalom miatt, mint a bajtársiasság. Különösen azok után, hogy sikerült meggyőznie mindenkit, mennyire a szívén viseli a közönséges harcosok sorsát.
Leia éles pillantást vetett Karrdéra, és hirtelen megértette, mire megy ki a játék.
– Igaz ez, tanácsos? – kérdezte Fey'lyától, némi hitetlenkedést vegyítve a hangjába. – Ez a nagy kampány, hogy maga a hadsereg oldalán áll, csak trükk volt a politikai hatalom megszerzéséhez?
– Ne legyen ostoba, tanácsos – felelte Fey'lya és a szőre megvetően felborzolódott. – Mi más haszna lehetne a katonaságból egy politikusnak?
– Hát ezért nem érdekli, ha a Zsivány Osztag emberei meghalnak? – faggatta Karrde. – Mert az ő életük nem tétel politikában?
– Senkit sem érdekel, ha az ellenségei meghalnak – mondta Fey'lya hűvösen. – És akik nem az én oldalamon állnak, azok az ellenségeim. – Intett a fegyverrel. – Remélem, Karrde kapitány, nem kell többet mondanom.
Karrde elfordult Fey'lyától, és kinézett az ablakon.
– Nem, tanácsos – szólt. – Azt hiszem, eleget mondott.
Leia követte a tekintetét. A Quenfis és a Katana között Fey'lya X-szárnyú osztaga kettesével, hármasával haladt Wedge megsegítésére. Elhagyták a politikust, aki most elárulta, mennyire törődik a jólétükkel.
– Igen – mormolta. – Eleget mondott.
Fey'lya szemöldökráncolva meredt rá, de amikor szólni kívánt volna, a híd ajtaja feltárult. Virgilio kapitány állt ott, két katona kíséretében.
– Fey'lya tanácsos – mondta keményen! – Tisztelettel megkérem, hogy vonuljon vissza a szobájába. A katonák elkísérik.
Fey'lya szőre felállt.
– Nem értem, kapitány.
– A termet lezárjuk, uram – felelte Virgilio tisztelettel, de egy kis éllel a hangjában. Odalépett a bothan székéhez, és előrehajolt a távbeszélőhöz. – Itt a kapitány beszél. Mindenki álljon harci készültségben!
A riasztó azonnal bekapcsolt... és Leia látta Fey'lya szemében a döbbent felismerést.
– Kapitány...
– Tudja, tanácsos, akadnak köztünk olyanok, akik a bajtársiasságot nem tartják divatjamúlt fogalomnak. – Virgilio Leia felé fordult. – Organa Solo tanácsos, kérem csatlakozzon hozzám a hídon, ha van kedve. Már segítségül hívtunk egy csatacirkálót, de időbe telik, míg ideér.
– Csak fel kell tartanunk őket addig – állapította meg Leia, és felállt. Karrdéra pillantott. – Köszönöm – mondta csendesen.
– Nem magáért, vagy a háborújáért tettem – figyelmeztette Karrde. – Mara és az embereim bármikor itt lehetnek. Nem akartam, hogy egyedül kelljen szembenézniük a csillagrombolóval.
– Nem kell – mondta Virgilio. – Tanácsos?
– Ez veszett ügy – próbálkozott utoljára Fey'lya, és átadta fegyverét az egyik katonának.
– Rendben – bólintott Virgilio mosolyogva. – Az egész Lázadást sem tartották többre, veszett ügynél. Bocsánat, tanácsos, de szólít a kötelesség.
A Chimera éppen azon térségen haladt keresztül, amit Pellaeon magában csak Depónak nevezett, amikor a Judicator jelentése befutott.
– Érdekes – jegyezte meg Thrawn. – Gyorsabban válaszoltak, mint vártam.
– Karrde biztosan úgy döntött, hogy nagylelkű lesz – felelte Pellaeon, és átfutotta a jelentést. Öt űrsikló és három TIE vadász elpusztult; az egyik csatacirkáló a Lázadók irányítása alatt bekapcsolódott a küzdelembe. Úgy fest, komolyabb összecsapásra van kilátás. – Javaslom, küldjünk oda még egy csillagrombolót, főadmirális – mondta. – Lehet, hogy a Lázadók újabb hajókat irányítanak oda.
– Mi magunk megyünk, kapitány – felelte Thrawn. – Navigáció: határozza meg az útvonalat a Katana flottához. A navigációs tiszt meg se mozdult. Csak ült a helyén, háttal nekik, szokatlanul mereven.
– Navigáció? – ismételte meg Thrawn.
– Főadmirális, üzenet jött az őrségtől – hallatszott hirtelen a híradós tiszt hangja. – Ismeretlen Lancer-osztályú fregatt lépett a rendszerbe, és közeledik. Ragaszkodik hozzá, hogy azonnal beszélhessen magával személyesen.
Thrawn fényes szeme összeszűkült, ahogy megérintette a távbeszélő kapcsolóját... és Pellaeon hirtelen rájött, ki lehet annak a hajónak a fedélzetén.
– Itt Thrawn beszél – szólt bele a főadmirális. – C'baoth Mester, gondolom.
– Jól gondolja – hallatszott C'baoth hangja a hangszóróból. – Azonnal beszélnem kell magával, főadmirális.
– Éppen úton vagyunk a Judicator megsegítésére – felelte Thrawn, és szeme a még mindig mozdulatlan navigátorra villant. – Ahogyan már bizonyára tudja. Amint visszaértünk...
– Most azonnal, főadmirális.
Pellaeon csendben mozogva lekérte a C'baoth hajójának útvonalára vonatkozó adatokat.
– Legalább tizenöt perc, míg a fedélzetre hozzuk – mormolta.
Thrawn halkan sziszegett valamit a fogai között, és Pellaeon tudta, mire gondol. Egy rajtaütésszerűen kibontakozó csatában tizenöt perc késes döntő lehet győzelem és vereség között.
– Kapitány, adja ki a parancsot, hogy a Peremptory induljon a Judicator megsegítésére – mondta végül a főadmirális. – Mi itt maradunk, hogy tárgyaljunk a szövetségesünkkel.
– Köszönöm, főadmirális – felelte C'baoth; a navigátor hirtelen nagyot sóhajtott és mocorogni kezdett a székében. – Hálás vagyok a nagylelkűségéért.
Thrawn a pulthoz nyúlt, és gyors csuklómozdulattal elzárta az interkommot. Lenézett a személyzeti szobába, és intett két őrnek.
– A gyengélkedőbe! – mutatott a remegő navigátorra.
– Mit gondol, honnan szedte C'baoth ezt a Lancert? – kérdezte Pellaeon, miközben az őrök kisegítették székéből a navigátort és hátracipelték.
– Valószínűleg eltérítette – felelte Thrawn szigorú hangon. – Több fényévnyi távolságból küldözgetett nekünk üzeneteket, és biztosan tudja, hogyan kell megszerezni az uralmat az emberek fölött. Feltehetőleg megtanulta említett két képességét kombinálni is.
Pellaeon letekintett a személyzeti szobába, és a hideg futott végig a hátán.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez tetszik nekem, uram.
– Nekem sem túlzottan, kapitány – helyeselt Thrawn, és fejét az ablak felé fordította. – Lehet – tette hozzá elgondolkodva, hogy itt az idő C'baoth Mesterrel kötött megállapodásunkat átgondolni. Nagyon alaposan átgondolni.
A Katana turbólézerei megvillantak, egyenesen a birodalmi űrsiklók alakzatának kellős közepébe találtak, mire, Wedge egyik X-szárnyú pilótája harci üvöltésben tört ki.
– Láttátok ezt?
– Hagyd abba a fecsegést, Zsivány Hetes – állította le Wedge, és igyekezett átlátni a lángoló törmelékfelhőn. A birodalmiaknak betört az orruk, semmi több. – Még rengeteg tartalék TIE vadászuk akad.
– Wedge?
Wedge átállította a csatornát.
– Itt vagyok, Luke.
– Úgy döntöttünk, hogy a hajón maradunk – közölte Luke. – Különben egyenesen a birodalmiakba rohannánk, és te is tudod, mennyire jók harcban a szállítóhajók. Akár el is tűnhettek innen és hívhattok némi segítséget.
Wedge látta, hogy a megmaradt űrsiklók újra alakzatba rendeződtek, a TIE vadászok pedig az élre törnek, hogy megtisztítsák előttük az utat.
– Nem tudnátok addig kitartani – válaszolta egyszerűen Luke-nak. – Akár háromszáz osztag is lehet azoknak a űrsiklóknak a fedélzetén.
– Jobb az esélyünk ellenük, mint neked a csillagromboló ellen – vágott vissza Luke. – Gyerünk, indulás!
Wedge összeszorította a fogát. Luke-nak igaza van, és ezt mindketten tudták. De hogy magára hagyja a barátait....
– Zsivány Vezért hívja az Arany Vezér – hallatszott hirtelen egy új hang a távbeszélőn. – Engedélyt kérek a csatlakozásra.
Wedge összevont szemöldökkel pillantott hátra. Ott voltak mind: a Quenfis két teljes X-szárnyú osztaga.
– Az engedélyt megadom – válaszolta. – Nem hittem, hogy Fey'lya tanácsos beleegyezik a csatlakozásotokba.
– Fey'lya tanácsosnak már nincs szava – közölte a másik komoran. – Később elmondom. A kapitány Organa Solo mellé állt.
– Az első jó hír a nap folyamán – morogta Wedge. – Rendben, a terv a következő. Négyen menjenek az űrsiklók ellen, a többiek a TIE vadászokra figyeljenek. Egy kis szerencsével kifüstöljük őket innen, mielőtt a következő hullám ideér. Nemigen számíthatunk a mieink segítségére, mi?
– A kapitány azt mondja, hogy egy csatacirkáló úton van már – felelte az Arany Vezér. – De nem tudom, mikorra érkezik.
– Valószínűleg nem elég korán. – motyogta magának Wedge.
– Rendben – mondta ki hangosan. – Indulás!
Újabb kibocsátózsilipek nyíltak a csillagromboló dokkjának közelében: leeresztették a második hullám TIE vadászt. Ez majd gondot okozhat; de ebben a pillanatban az X-szárnyúak még túlerőben voltak. És ezt a birodalmiak is tudták. Szétszóródtak, hogy széthúzzák a támadókat, akik ezáltal nem tudják majd fedezni egymást. Wedge fürgén felmérte a helyzetet.
– Minden X-szárnyúnak: egy az egy ellent játszunk. Mindenki válassza ki a magáét, és indulás.
Közelebbről megfigyelve, látta, hogy a birodalmi vadászok közül kettő, a gyorsabb és modernebb TIE-elfogó típusba tartozik. Kiválasztotta magának az egyiket, és leválva az alakzatból, egyenesen feléje tartott.
Bármily fokú hanyatlás jellemezte is a birodalmi haditechnikát és a személyzet felkészültségét, az azonnal látszott, hogy vadászkiképző-programjuk ezen kívül esik. Wedge TIE-elfogója ügyesen kitért az első támadás elől, oldalra siklott, miáltal egyrészt kitért az X-szárnyú útjából, másrészt nyomban ráirányította arra a lézerágyúit. Wedge zuhanórepülésbe fordult az X-szárnyúval, és csak nagyokat pislogott, mert a lövések olyan közel zúgtak el, hogy aktiválták a jobboldali motorok hőérzékelőjét. Élesen jobbra fordult, felkészült, hogy tovább támadják, ám a lövések elmaradtak. Felhagyott a cikázással, és körülnézett, hol jár az ellenfele.
– Vigyázz, a hátad mögött, Zsivány Vezér! – csattant fel a Zsivány Hármas hangja, és Wedge megint csak cikázni kezdett, éppen idejében, mert máris lézersugár zúgott el fölötte. Wedge csavaros manővere nemcsak hogy nem tévesztette meg a birodalmit, de az még követni is tudta őt.
– Még mindig rajtad van – szólt a Zsivány Hármas. – Kezdj terelő mozdulatokba, egy perc múlva ott vagyok.
– Ne aggódj – szólt vissza Wedge. A pilóta fülkéből még egy birodalmit pillantott meg: ez a bal oldala mellett haladt. Keményen ránehezedve a vezérlőkre, kitört a cikázásból, és egyenesen az újabb ellenfél felé tartott.
A TIE vadász pilótája észlelte a fenyegető veszélyt, és megpróbált kitérni.
Wedge erre számított. Lebukott a TIE vadász hasa alá, aztán hirtelen felfelé fordult, vészesen közel száguldva a birodalmi fölött. Hajója orrát egyenesen arra fordítva, amerről jött.
A TIE-elfogó, aki ösztönösen lemaradt, nehogy a társa hajójába rohanjon bele, most kínos helyzetbe került. Az X-szárnyú lézersugarai letörölték az égről.
– Szép volt, Zsivány Vezér – jegyezte meg az Arany Vezér – Most én jövök.
Wedge megértette. Gázt adott, és eltűzött a fedezéknek használt TIE vadásztól. Arany Vezér lézerágyúi felvillantak.
– Hogy állunk? – kérdezte Wedge, épp amikor a pilótafülkét bevilágította a robbanás fénye.
– Kész. – felelte az Arany Vezér.
– Tényleg? – ráncolta Wedge a szemöldökét, és széles kört tett az X-szárnyúval. Valóban, csak szövetségi hajókat látott a környéken; eltekintve persze a törmelékfelhőktől.
– Na, és mi van az űrsiklókkal? – kérdezte.
– Nem tudom – ismerte be a másik. – Arany Három, Arany Négy, jelentsetek!
– Hatot elkaptunk közülük, Arany Vezér – hallatszott egy ismeretlen hang. – A hetedikkel nem tudom, mi lett.
Wedge csúnyát káromkodott az orra alatt, és csatornát váltott. Egy pillantást vetett a csillagrombolóra, és látta, hogy TIE vadászok újabb csoportja közeledik. Nem volt mit tenni, figyelmeztetni kellett a Katanát.
– Luke! Vendég érkezik.
– Tudjuk – hallatszott Luke feszült hangja. – Már itt is vannak.
Heves lézertűz közepette özönlöttek elő a űrsiklóból. Gyakorlottan fedezve az előrenyomulást, a dokkból az ajtók felé. Luke a fedezékéből nem láthatta őket, akárcsak Han csoportját, akik a baloldali ajtó mögött várakoztak. Azonban hallotta a birodalmi fegyverek ropogását, és érezte közeledtüket.
Akadt volt valami ebben az érzésben, amitől megborzongott: valami nincs rendben körülöttük...
Az adóvevője sípolt.
– Luke? – hallotta Lando suttogó hangját. – Jönnek. Készen állsz?
Luke kikapcsolta fénykardját, és még egy pillantást vetett a munkájára. A folyosó mennyezetéből jókora, darab veszélyesen lógott lefelé pár vékonyka fémcsíkon, készen akár a legenyhébb érintésre is lezuhanni. Hátrébb, a falat két helyen is hasonlóképpen preparálta.
– Minden kész – felelte Landónak.
– Oké. Akkor rajta!
És hirtelen idegen fegyverek hangja keveredett a birodalmiakéval, elárulva hogy a védők is tüzelni kezdtek.
Néhány pillanatig a különféle fegyverek versenyt dörögtek egymással, aztán megfeszített fém csikorgása szakította félbe a csatázást. A négy technikus ért először a sarokhoz, ahol Luke várt rájuk, arcukon az olyan emberek félelme és izgatottsága látszott, akik életük első tűzpárbaját élték túl. Lando ballagott utánuk, Han és Csubakka zárta a sort.
– Kész? – pillantott Han Luke-ra kérdően.
– Igen. – felelte ő, és a megrongált mennyezetre meg a falakra mutatott. – De nem fogja sokáig feltartani őket.
– Nem is kell – morogta Han. – Elég addig, amíg néhányat elintézünk. Gyerünk!
– Várjatok! – intett álljt Luke, és érzékeit kiterjesztette. Azok a zavaró gondolatok... – Szétválnak – mondta Hannák. – A fele csapat még mindig ott vesztegel a baloldali ajtónál; a másik fele azonban a jobboldali üzemeltető részlegbe igyekszik.
– Megpróbálnak bekeríteni bennünket – bólintott Han. – Lando, mennyire jól van lezárva az a rész?
– Nem nagyon – ismerte el Lando. – A dokkból kivezető ajtónak egy darabig bírnia kell, de aztán egy halom tároló- és karbantartó helyiség következik, ahonnan esetleg visszajuthatnak a jobboldali főfolyosóra. Túl sok ajtót kellett volna ott lezárnunk.
Az ajtó felől, ahonnan az előbb jöttek el, most támadás zaja hallott.
– Tehát ez a csoport igyekszik lekötni bennünket itt, hogy azt higgyük, mind itt maradtak, míg a többiek megpróbálnak a hátunkba kerülni – töprengett Han. – Hát, mi egyébként sem akartuk az egész folyosót megvédeni. Csubi, te meg Lando vigyétek a többieket, és vonuljatok vissza a híd felé. Útközben szedjetek le közülük annyit, amennyit csak lehet. Luke meg én átmegyünk a jobb oldalra és megnézzük, hátha le tudjuk lassítani őket egy kicsit.
Csubakka helyeslően morgott, és elindult a négy technikus után.
– Sok szerencsét! – búcsúzott Lando, és követte őket.
Han Luke-ra pillantott.
– Még mindig két csoportban vannak?
– Igen – felelte Luke és összpontosított, hogy megtalálja őket. Az a furcsa érzés még mindig ott lebegett.
– Oké. Induljunk.
Elindultak. Han ment elől a keskeny keresztfolyosón, melyből apró szobák nyíltak – valószínűleg ez volt egykor a legénységi szállás.
– Merre megyünk? – firtatta Luke futás közben.
– A kettes számú jobboldali fegyvertoronyba – felelte Han – Biztosan akad ott valami, amivel az egész főfolyosót eláraszthatjuk... mondjuk, turbólézer hűtőfolyadék vagy valami hasonló.
– Hacsak nincs speciális öltözékük – vetette fel Luke.
– Nincs – vágta rá Han. – Legalábbis nem volt rajtuk amikor megtámadtak bennünket. Csak a szokásos légszűrőt viselték, és ha az egész folyosót megtöltjük hűtőfolyadékkal, az bizony nem sokat segít rajtuk. Különben is sohasem lehet tudni tette hozzá elgondolkodva. – Lehet, hogy a hűtőfolyadék gyúlékony.
– Kár, hogy a Katana flotta nem csillaggályákból áll – vélekedett Luke és megint az ellenséget kutatta érzékeivel. Amennyire meg tudta állapítani azoknak a szobáknak a dzsungelében jártak, amit Lando is említett, úgy tűnt az utat keresik a jobboldali főfolyosóra. – Igazan hasznát vennénk most azoknak a behatolók elleni berendezéséknek, amikkel egy csillaggálya el van látva.
– Ha ez egy csillaggálya lenne, akkor a Birodalom sem akarná egyetlen darabban megszerezni – vágott vissza Han. – Egyszerűen felrobbantanák, és kész.
Luke elhúzta a száját.
– Igaz.
Elérték a jobboldali főfolyosót; és már félúton jártak, amikor Han hirtelen megtorpant.
– Mi a nyavalya...?
Luke is megfordult, hogy, megvizsgálja. Tíz méterrel előrébb a folyosón néhány kiégett világítótest alatt a sötétben egy halom kábelen és támasztékon hatalmas fémkaszni hevert oldalra dőlve. Kettős fegyver csöve meredt elő a szűk kémlelő nyílás alól; s a folyosó fala körülötte teljesen eldeformálódott, megfeketedett, és legalább fél tucat hatalmas lyuk éktelenítette.
– Mi ez? – döbbent meg Luke.
– Úgy fest mint valami ódivatú lépegető – dörmögte Han. – Menjünk, nézzük meg!
– Kíváncsi vagyok, mit keres itt – morogta Luke miközben közelebb siettek. A lábuk alatt érezték, hogy a padló is eldeformálódott. Bárki is tüzelt ott benn, alapos munkát végzett.
– Lehet, hogy valaki kihozta a raktárból, még mielőtt a vírus elpusztított volna mindenkit – vetette fel Han. – Talán, hogy megvédje a hidat, vagy csak mert egyszerűen megőrült.
Luke bólintott, és megborzongott a gondolattól.
– Jó trükk volt ideállítani.
– Hát, mi biztosan nem fogjuk kivinni innen – vélekedett Han, és lehajolt a törmelékhalomhoz, amin a lépegető jobb lába nyugodott. Aztán felhúzta szemöldökét és Luke-ra pillantott. – Hacsak...?
Luke nyelt egyet. Yoda Mester egyszer az X-szárnyúját emelte ki a Dagoba mocsárból... csakhogy Yoda Mester sokkal inkább birtokában volt Erőnek, mint ő.
– Próbáljuk meg! – javasolta. Mély levegőt vett, kitisztította elméjét, felemelte kezét, és kinyúlt az Erővel. A lépegető meg sem rezdült. Luke még egyszer megpróbálta, aztán megint. De nem sikerült. Vagy a gép ékelődött be túlságosan szorosan a falak és a mennyezet közé, vagy Luke-nak nem akadt elég ereje ahhoz, hogy felemelje.
– Jól van, semmi baj – mondta Han; és végigtekintett a folyosón. – Csak jó lett volna, ha el tudjuk vinni innen... betehettük volna a nagy monitorszobába a híd mögött, és leszedtünk volna mindenkit, aki csak a közelbe jön. De itt is tudjuk használni. Nézzük meg, be lehet-e jutni.
Elrakta a fegyverét, és felmászott a még épp lábon.
– Közelednek – figyelmeztette Luke, és aggódva nézett végig a folyosón. – Még néhány perc, és itt lesznek.
– Jobb, ha mögém kerülsz – vélte Han. Már a lépegető oldalsó ajtajánál állt, és egyetlen rántással kinyitotta azt...
– Mi a baj? – kérdezte Luke élesen, amikor Han hirtelen felhördült.
– Nem hiszem, hogy tudni akarod – felelte Han komoran. Lehajolt, és bemászott a fülkébe. – Még mindig bujkál benne áram – szólt ki, és hangja enyhe visszhangot nyert. – Lássuk csak...
Luke feje fölött a fegyver csöve néhány fokot elmozdult.
– Még lehet irányítani – tette hozzá Han elégedetten.
– Nagyszerű!
Luke ekkor már a láb tetejénél járt, vigyázva az éles sarkokra. Bárki ellen harcolt is a lépegető, jó munkát végzett. Agyának hátsó csücskében bizsergést érzett...
– Jönnek – sziszegte Hannak, és csendesen lecsúszott a lábról. Leguggolt, és visszahúzódott a lépegető kitört lába és teste közötti nyíláson, abban bízva, hogy a sötét talán elrejti majd.
Éppen időben tűnt el. A birodalmiak gyorsan haladtak feléjük a folyosón, szabályos szétszórt alakzatban. A két első ember megállt, amikor meglátta a sérült lépegetőt, talán azt próbálták eldönteni, hogy megkockáztathatnak-e egy nyílt rohamot, vagy adják fel azt az előnyt, hogy meglepetést okozhatnak és egymást fedezve haladjanak előre. Bárki volt is a vezetőjük, köztes megoldást választott; a két első ember elindult, míg a többiek vagy hasra vágták magukat, vagy a falhoz lapultak.
Han hagyta, hogy egészen a lépegető aljához érjenek, aztán a fejük fölött tüzet nyitott a csoport hátulra maradt részére.
Azonnal eldördültek a válaszlövések is; de messze nem voltak azonos súlycsoportból valók. Han szisztematikusan pásztázta végig a falakat és a padlót, elriasztva azokat, akik találtak ajtónyílást, ami mögé bebújhatnak, és kivégezve azokat, akik nem. A két első ember haladéktalanul reagált. Az egyikük felfelé tüzelt a kémlelőnyílás irányába, a másik a lábon igyekezett felmászni az oldalsóajtó felé.
Mikor aztán felért, Luke-kal szemben találta. Három lövést is elhibázott, mielőtt a fénykard őt is és társát is elintézte. A lépegető hirtelen beszüntette a tüzelést. Luke végigpásztázott a folyosón az Erővel.
– Még hárman vannak – figyelmeztette Hant, amikor az kinyitotta a lépegető ajtaját, és kinézett.
– Hagyjuk őket – vélte az ex-csempész. Óvatosan lemászott a sérült láb hátsó oldalán és a kronójára pillantott. – Vissza kell térnünk Landóhoz és Csubihoz. – Szomorúan rámosolygott Luke-ra. – Egyébként meg a vezérlő kristály most égett ki; induljunk, mielőtt rájönnének.
Az első hullám TIE vadászt és egyetlen kivételével a űrsiklókat is elpusztították. A Lázadók Escort Fregattja és az X-szárnyúak most már az egyes és a hármas osztagokkal álltak szemben: Jól tartották magukat.
Brandei kapitány már nem mosolygott.
– A négyes osztag leengedve – jelentette a Vadász Irányító. – Az ötös és hatos osztagok a parancsára várnak, uram.
– Utasítsa őket, hogy álljanak készenlétben! – rendelte el Brandei. Nem mintha sok választása lett volna. Az ötös és a hatos már felderítő és bombázó osztagok voltak – nagyon hasznosak a maguk területén, de nem sokat értek a Lázadók X-szárnyúi ellen. – Jött újabb híre a Peremptoryról?
– Nem, uram. Az utolsó jelentés a Chimeráról... mielőtt a védőpajzsot felemeltük... azt ígérte, hogy nagyjából 1519-kor érkezik.
Az már csak hét perc. De vesztettek már el csatákat ennél kevesebb idő alatt is; és ahogy a dolgok jelenleg állnak, ez bizony most is könnyen előfordulhat.
Brandeinek egyetlen választása maradt. Bármennyire is nem tetszett neki az ötlet, hogy a csatacirkáló turbólézerének a hatáskörébe kerüljön, támadnia kellett a Judicatorral.
– Előre! – adta ki a parancsot. – Pajzsokat teljes erősségre állítani, a turbólézer ágyúk álljanak készenlétben. A behatolt csapat vezetőjével tudassák, hogy azt akarom, azonnal foglalja el a csatacirkálót.
– Igen, uram. – A fedélzet enyhen megremegett, ahogy a motorokat beindították...
És ekkor váratlanul a remegéshez riasztók hangja társult.
– Banditák lassítanak fénysebességről a hátunk mögött – jelentette az egyik érzékelő kezelője. – Tizennyolc hajó... teherszállító osztályúak és kisebbek. Támadnak.
Brandei durván káromkodni kezdett, miközben a megfelelő kijelzőt kereste. Nem a Lázadók hajói voltak, és azon meditált, vajon kik lehetnek. Nem mindegy.
– Irány 271-re! – parancsolta a kormánynak. – A hátsó turbólézert állítsák a banditákra! És eresszék le a hatos osztagot!
Akárkik is, hamarosan megtanulják, hogy ne avatkozzanak a Birodalom dolgaiba. Ami pedig a kilétüket illeti... hát a Hírszerzés majd megállapítja a maradványokból.
– Figyelj, Mara – figyelmeztette Aves hangja az adóvevőből. – Közelebb jönnek, és kibocsátották a TIE vadászokat.
– Rendben – felelte Mara, és gúnyos mosoly jelent meg az ajkán. A csillagromboló vadászai már az Új Köztársaság erőivel harcoltak, tehát Karrde emberei valószínűleg a felderítő hajókat és a bombázókat kapják. Azok pedig nem olyasmik, amivel ne tudnának elbánni. – Dankin, Torve... pattanjatok, kapjátok el őket!
A két pilóta helyeslően bólintott, és Mara visszafordította figyelmét arra a bizonyos pontra: a csillagromboló fénysebesség alatti hajtóművének központi fúvókájára. Ezt ő egy Z-95-ös lézerrel rendszerint el szokta találni. Azon a ponton a pajzs alatt a hátsó-alsó érzékelő egyik kényes része húzódott meg. Ha eltalálná, akkor ő is meg a többiek is szabadon mozoghatnának a viszonylag védtelen alsó rész alatt.
A lézernyaláb becsapódott.
– Elkaptam! – közölte Avessel. – A hátsó-alsó... központi szektor most már vak.
– Jó munka volt – örült Aves. – Mindenkinek: indulás!
Mara félrehúzta a Z-95-öst, és boldog volt, hogy végre otthagyhatja a fúvókából sugárzó hőt. A Wild Karrde és a többi teherhajó már elvégzi a maradék munkát a Csillagromboló külső burkolatán; ő a kis hajójával hasznosabb, ha inkább a TIE vadászokat tartja távol.
– Azért bejelentkezett.
– Jade hívja Karrdét – szólt az adóvevőbe. – Ott vagy?
– De itt ám, Mara, köszönöm – hallotta az ismerős hangot; és idegességének egy része nyomban elpárolgott. A "De itt ám, köszönöm" azt jelenti, hogy minden rendben az Új Köztársaság hajóján.
Illetve annyira rendben, amennyire csak lehet, ha egy birodalmi csillagrombolóval állnak szemben.
– Mi a helyzet? – kérdezte!
– Akad egy kis sérülés, de tartjuk magunkat – felelte a férfi. – Kisszámú technikus csapat tartózkodik a Katana fedélzetén, és működésbe hozták a turbólézer ágyút, ami talán megmagyarázza, miért nem igyekszik a csillagromboló közelebb jönni. De semmi kétség, hamarosan leküzdik a félelmet.
– Máris leküzdötték – jelezte Mara. – A hajó már bekapcsolta a védőpajzsát, mielőtt megérkeztünk. És nem sokáig fogjuk tudni visszatartani.
– Mara, itt Leia Organa Solo – hangzott egy új hang az adóvevőből. – Útban van egy csatacirkáló.
– A birodalmiak is kapnak segítséget – jelentette be egyszerűen Mara. – Nem kell a hősiességet az ostobaságig fokozni, oké? Hozzák el az embereiket a Katonáról, s tűnjünk innen!
– Nem tudunk – felelte Organa Solo. – A birodalmiak is a fedélzeten vannak. A mieinket elvágták a dokktól.
Mara a csatacirkáló sötét tömegére pillantott, csak a saját és a közelben zajló csata visszfényéi világították meg.
– Akkor, jobb ha leírják őket – vélte. – A birodalmiak, már nem lehetnék messze... sokkal hamarabb megérkeznek, mint a maguk segítsége.
És mintha csak ezekre a szavakra vártak volna, hirtelen három csatacirkáló bukkant fel háromszög alakzatban.
– Mara! – nyögte Aves.
– Látom – morogta Mara, amikor egy újabb hármas villant fel az előzőek fölött és mögött. – Ez az, Karrde. Tűnjünk el...
– Figyelem, Új Köztársasági erők – hallatszott a hangszóróból az új hang. – Itt Garm Bel Iblis Szenátor beszél a Peregrine hadihajó fedélzetéről. Felajánlhatom a segítségemet?
Leia a hangszóróra meredt, meglepetés, remény, és hitetlenkedés keveredett benne. Karrdéra nézett, tekintetük találkozott, de Karrde megvonta a vállát, és megrázta fejét.
– Én úgy tudtam, meghalt – motyogta.
Leia nyelt egyet. Ő is... de ez tényleg Bel Iblis hangja volt, vagy egy tökéletes utánzat.
– Garm, itt Leia Organa Solo beszél – mondta.
– Leia! – válaszolt Bel Iblis. – Rég találkoztunk utoljára, nem igaz? Nem hittem, hogy személyesen te vagy itt. Bár gondolhattam volna. Ez az egész a te ötleted volt?
Leia szemöldökráncolva bámult ki az ablakon.
– Nem tudom, mit értesz ez alatt. Különben is mit keresel itt?
– Solo kapitány a helyettesemmel elküldte a koordinátákat, és megkért bennünket, hogy induljunk ide segíteni – felelte Bel Iblis és óvatosság lopódzott a hangjába. – Azt hittem, te kértél.
Leia lassan elmosolyodott. Kitalálhatta volna.
– Han emlékezete mostanában néha kihagy – válaszolta. – Bár igaz, nem sok időnk akadt a jegyzeteink egyeztetésére az elmúlt időszakban.
– Értem – felelte lassan Bel Iblis. – Akkor ez nem hivatalos felkérés volt a Köztársaság részéről?
– Nem, de most már az – biztosította Leia. – A Köztársaság nevében ezennel felkérem, hogy legyen, segítségünkre. – Virgilióra nézett. – Kérem, rögzítse, kapitány!
– Igenis, tanácsos – hajtott fejet Virgilio. – És a magam nevében szólva. Bel Iblis Szenátor, nagyon örülök, hogy itt van.
– Köszönöm, kapitány – felelte Bel Iblis, Leia pedig lelki szemeivel maga előtt látta a Szenátor híres mosolyát. – És akkor most okozzunk valami kárt!... Peregrine, előre!
A hat csatacirkáló kör alakban helyezkedett el a csillagromboló körül, és erős iontűz alá vette azt, mit sem törődve az egyre sűrűbb turbólézer lövedékekkel.
– Marának akkor is igaza van – jegyezte meg Karrde, és Leiához lépett. – Amint a technikusok kijutnak abból a hajóból, jobb, ha eltűnünk.
Leia megrázta a fejét.
– Nem hagyhatjuk csak így itt a Katana flottát a Birodalomnak.
Karrde felhorkantott.
– Gondolom, nem volt alkalma megszámolni, hány csatacirkáló maradt itt.
Leia összevonta a szemöldökét.
– Nem. Miért?
– Én megtettem – felelte Karrde komoran. – Korábban, amíg maga Fey'lyával vitatkozott. A kétszáz Katana hajóból... tizenöt maradt.
Leia rámeredt.
– Tizenöt? – hörögte.
Karrde bólintott.
– Attól tartok, alábecsültem a főadmirálist, tanácsos. – mondta, és a felszínen nyugodtnak tűnő hangja mélyén keserűség bujkált. – Tudtam, hogyha egyszer megtudja a helyet, azonnal elszállíttatja a hajókat innen. De nem hittem, hogy ilyen hamar kiszedi Hoffnerből a koordinátákat.
Leia megremegett. Egyszer már ő is átesett egy efféle kikérdezésen a birodalmiaknál, évekkel ezelőtt. Még mindig élénken élt emlékezetében.
– Nem hiszem, hogy sok maradt belőle.
– Kár pazarolnia rá az érzéseit – vont vállat Karrde. – Ahogy így visszagondolok, nem hiszem, hogy Thrawnnak bármiféle erőszakhoz kellet volna folyamodnia. Hogy ilyen hamar megeredt Hoffner nyelve, azt jelenti, hogy a főadmirális egy halom pénzt ajánlott neki.
Leia kinézett a csatára, és a vereség sötét érzése telepedett rá. Veszítettek. Minden erőfeszítésük ellenére, veszítettek.
Mély levegőt vett, és végigfutott néhány Jedi relaxáló gyakorlaton. Igen, veszítettek. Ám ez csak egyetlen csata volt, és nem az egész háború. Lehet, hogy a Birodalom megszerezte a Sötét Erőt, de embereket toborozni és betanítani őket, még évekbe, telhet, és még sok minden történhet ennyi idő alatt.
– Igaza van – válaszolta Karrdénak. – Legjobb lesz, ha csökkentjük a veszteségeinket. Virgilio kapitány, amint a TIE vadászokat megsemmisítették, azonnal küldjön egy csapatot a Katanára, hogy segítsen a technikusoknak.
Nem érkezett válasz.
– Kapitány?
Virgilio a híd ablakán bámult kifelé, arca mintha kőből lett volna.
– Túl késő, tanácsos – motyogta csendesen.
Leia odafordult. Az ostrom alá vett csillagromboló felé egy újabb csillagromboló közeledett.
A birodalmiak felmentő serege megérkezett.
– Visszavonulni! – kiáltotta Aves, hangja érdesen szólt. – Minden hajó vonuljon vissza! Még egy csillagromboló tartózkodik a rendszerben.
Az utolsó szavakat majdnem elnyelte a Z-95-ös riasztója, ami arról panaszkodott, hogy valami túlságosan közel került a hajóhoz. Mara oldalt kormányozta a kis járművet, épp időben, ahhoz hogy kikerüljön a TIE vadász tűzvonalából.
– Visszavonulni? Hová? – kérdezte, és meglehetősen szabad ívű csavart hajtott végre, hogy szinte teljesen lelassuljon. A támadóját talán túl magabiztossá tette a felmentő hajó érkezése, mert túl gyorsan száguldott el mellette ahhoz, hogy eltalálhassa. Mara hidegvérrel torölte le az égről.
– Arra az esetre, ha elfelejtette volna, néhányunknak nincs megfelelő számítógépe, hogy kiszámítsa a biztonságos hiperűrugrást. – mondta a mikrofonba.
– Én fogom megadni az adatokat – felelte Aves. – Karrde...
– Egyetértek – jött Karrde hangja az Escort Fregatt-ról. – Tűnjetek el innen!
Mara összeszorította a fogát, így nézett fel a másik csillagrombolóra. Utált hanyatt-homlok elmenekülni, de tudta, hogy igazuk van. Bel Iblis az új veszedelem felé fordította három hajóját, de mindenki tudta, hogy még ionágyúkkal felszerelve sem képes három csatacirkáló hosszú ideig feltartani egy csillagrombolót. Ha nem tűnnek el hamar, akkor talán nem adódik újabb lehetőségük.
Hatodik érzéke hirtelen megint jelzett; ismét oldalra kapta a Z-95-öst, de ez alkalommal túl későn. A hajó erősen megingott, és hátulról a felizzó fém sziszegése hallatszott.
– Eltaláltak – kiáltotta, és egyik kezével automatikusan kikapcsolt mindent, a másikkal a sisakrostélyt illesztette a helyére. Épp időben, mert újabb sistergés jelezte a kabin szétesését. – Az energia elveszett, a levegő elveszett. Katapultálok.
Elérte a kart, és várt. Véletlenül – vagy talán az ösztönei diktálták – a sérült vadász egyenesen az első csillagromboló hangár bejárata felé tartott. Ha csak egy kis energiát ki tudna csikarni a segédrendszerből...
Egy kicsinél azért többre volt szükség, de amikor ismét megragadta a kart, elégtételt érzett, hogy még pusztulásában is bosszút áll a Birodalom háborús gépezetén. Nem nagy bosszút, de bosszút.
Meghúzta a kart, és egy pillanattal később erősen a székéhez tapadt, ahogy azzal együtt kilökődött az űrbe. Gyors pillantást vetett a csillagromboló bal szélére és még gyorsabbat az elsuhanó TIE vadászra... És hirtelen a szék elektronikus berendezése élesen felvisított, az áramkörök kisülésének ropogása hallatszott. Mara pedig hirtelen rádöbbent, hogy élete talán utolsó hibáját követte el. Azon erőlködése közben, hogy a sérült Z-95-öst a csillagrombolónak irányítsa, túlságosan közel került a hatalmas hajóhoz és egyenesen a csatacirkáló egyik ionsugarának az útjába lökte ki magát.
Az elektronikus berendezés sikolyakor mindent elveszített. Az adóvevőt, a világítást, az irányítószerkezetet, a vészjelzőt.
Mindent.
Egy pillanatra a gondolatai Skywalkerre terelődtek, ő hányódott így egyszer az űrben, valamikor. Azonban akkor neki akadt oka arra, hogy megkeresse. Most viszont senkinek sincs ilyen oka, hogy elinduljon utána.
Egy lángoló TIE vadász zúgott el mellette, majd felrobbant. Jókora darab szilánk vált le a kerámia burkolatból, a válla köre tekeredett, és fejét a fejtámlához nyomta.
És ahogy belezuhant a sötétségbe, az Uralkodó arcát pillantotta meg maga előtt. És a lány tudta, hogy még mindig nem hajtotta végre a parancsot.
A Katana hídja mögötti monitorszoba felé haladtak, amikor Luke hirtelen megrándult.
– Mi az? – kérdezte Han, és gyorsan körülpillantott a folyosón.
– Mara – nyögte a másik, és arca megfeszült. – Bajban van.
– Eltalálták? – kérdezte Han.
– Eltalálták és... és vége – felelte Luke, miközben homlokát ráncolta a koncentrálástól. – Biztosan az egyik ionsugárba szaladt belé.
Luke úgy viselkedett, mintha a legjobb barátját veszítette volna el, nem pedig azt, aki meg akarta ölni. Han elgondolkodott, hogy kimondja-e ezt, aztán az utolsó percben úgy döntött, most fontosabb dolgokkal kell foglalkozniuk. Lehet, hogy csak valami őrült Jedi-dolog, aminek semmi értelme sincs.
– Hát, most nem segíthetünk rajta – jegyezte meg, és ismét elindult. – Gyere!
Mind a bal-, mind a jobboldali főfolyosók a monitorszobába torkolltak; onnan egyetlen ajtón keresztül lehetett a hídra jutni. Amikor Han és Luke megérkeztek, Lando és Csubakka a baloldali folyosó bejáratának éppen ellentétes oldalán álltak, a lézertűz elől visszahúzódva, néha-néha megkockáztatva egy-egy lövést is.
– Mi a helyzet, Lando? – firtatta Han.
– Semmi jó, pajtás – morogta az. – Legalább tízen vannak még. Shen és Tomrus mindketten megsérültek... Shen ráadásul meghal, ha egy órán belül nem találunk egy orvos droidot. Anselm és Kline vigyáznak rájuk, benn a hídon.
– Mi valamivel jobban boldogultunk, de még mindig akadnak páran a hátunk mögött – ismertette a helyzetet Han, és közben gyorsan körbetekintett a szobában. A monitorkonzolok jó fedezéket nyújtanak, de ilyen felállásban, nem tudnának tovább hátrálni, anélkül, hogy ki he tennék magukat az ellenség lövéseinek. – Nem hiszem, hogy négyen tartani tudjuk ezt az állást – mérlegelte. – Jobb lesz, ha visszahúzódunk a hídra.
– Ahonnan már nincs hova mennünk – tette hozzá Lando.
– Számításba vetted ezt is?
Han látta, hogy mellette Luke összefonja a karját.
– Rendben – döntött Luke. – A hídra, mindannyian! Én majd elintézem.
Lando rápillantott.
– Te majd mit csinálsz?
– Én majd elintézem – ismételte Luke. Éles szisszenés hallatszott, ahogy bekapcsolta a fénykardot. – Induljatok... tudom, mit csinálok.
– Gyerünk – mondta Han is. Nem sejtette, mit akar Luke, de ült valami az arcán, ami arról árulkodott, hogy nem tanácsos vitába szállni vele. – Onnan fedezhetjük.
Egy perccel később már el is helyezkedtek: Han és Lando közvetlenül az ajtó mellett, Csubakka néhány méterrel hátrébb egy műszaki konzol alatt, Luke pedig egyedül állt a kijáratnál a zümmögő fénykarddal. Egy további percbe beletelt, míg a birodalmiak felfedezték, hogy egyedül maradtak a folyosón, mikor rájöttek, akkor már gyorsan mozogtak. Fedező lövések csapkodtak a monitor konzolok körül és közben a birodalmiak egyesével igyekeztek beszállingózni a folyosó két boltívén keresztül a mohi torszobába. Megbújtak a hosszú konzolok mögött, és ők is hozzájárultak a lézertűzhöz.
Han megkísérelt nem meghátrálni a támadás elől; ő is lövöldözött, bár tudta, hogy ezzel pusztán a hangzavart növeli. Luke fénykardja villant, mintha élne és éhezne; gyorsan hárította a közeli lövéseket. Eddig úgy tűnt, hogy a Jedi nem sérült meg... de Han tudta, ez nem tarthat már sokáig. Amint a birodalmiak abbahagyják a véletlenszerű tapogatózó lövéseket és rájuk koncentrálnak, még egy Jedi számára is túl sűrű lesz a lézertűz. Fogait összeszorítva tovább lövöldözött, és azt kívánta, bárcsak tudná, mit forgat a fejében Luke.
– Készen állok! – kiáltotta most az a lövések zaján át... és Han meglepődött, hogy ugyan mire állhat készen. A kölyök ekkor előrelépett, és oldalra hajította a fénykardot. Az keresztülsuhant a szobán, és beleállt a falba...
A szoba hatalmas csattanással, akár egy mennydörgés, kettényílt, feltárva az űr hidegét.
Luke hátraugrott, alig jutott be a hídra, mielőtt az ajtók össze nem záródtak a hatalmas robbanástól. Felvisított a riasztó, míg Csubakka ki nem kapcsolta, és még egy percig hallották a birodalmiak lövéseit elkeseredett, amint értelmetlenül tüzelnek az ajtóra.
Aztán a zaj elült... és a dolognak vége lett.
Luke már az ablaknál állt, és a kinti csatát figyelte.
– Lazíts, Luke – tanácsolta Han, és helyére csúsztatva fegyverét mögéje lépett. – Vége a harcnak.
– Az nem lehet – erősködött Luke, és műkeze nyugtalanul nyílt ki, majd zárult ökölbe. Talán Myrkrre emlékezett, és arra a hosszú útra, amit Marával tett meg az erdőben. – Tennünk kell valamit. A birodalmiak mindenkit megölnek, ha nem segítünk.
– Nem tudunk lőni, nem tudunk manőverezni – morogta Han, leküzdve saját tehetetlenség-érzetét. Leia ott van az Escort Fregatton... – Mi jöhet még?
Luke tehetetlenül tárta szét kezeit.
– Nem tudom – ismerte be. – Te vagy itt a főokos. Találj ki te valamit!
– Igen – motyogta Han, és körbenézett a hídon. – Valóban. Egyszerűen csak meg kell ráznom a kisujjamat, és...
Hirtelen elhallgatott... lassan féloldalas mosoly uralkodott el az arcán.
– Csubi, Lando... eredjetek oda azokhoz az érzékelő kijelzőkhöz! – parancsolta, és lepillantott az előtte fekvő konzolra. Ez nem jó. – Luke, segíts megkeresni... hagyd; megvan.
– Mi van meg? – kérdezte Lando, és odalépett a kijelzőhöz, ahova Han mutatott.
– Gondolkozz egy kicsit! – dörmögte Han, és végigtekintett a konzolokon. Jó; úgy tűnt, minden rendben. Csak remélte, hogy működik is. – Különben hol vagyunk? – kérdezte. Odalépett, a kormánykonzolhoz, és bekapcsolta.
– A semmi közepén – válaszolta Lando erőltetett nyugalommal. – És az, hogy a kormánnyal babrálsz, sehova se fog elvinni bennünket.
– Igazad van – mosolygott Han. – Minket tényleg nem visz sehova.
Lando rámeredt... és lassan ő is mosolyogni kezdett.
– Rendben – felelte gyorsan – Rendben. Ez a Katana flotta. És mi a Katana fedélzetén vagyunk. – Csak hogy rájöttél – dörmögte Han. Mély levegőt vett, képzeletben keresztbe tette az ujjait, és bekapcsolta a hajtóművet.
A. Katana természetesen meg sem mozdult. Viszont az ok, hogy az egész Katana flotta együtt tűnt el, az volt...
– Egy meg van – szólt Lando a kijelző fölé hajolva. – A 43-20-on.
– Csak egy? – kérdezte Han.
– Csak egy – válaszolt Lando. – Örülj, hogy ennyi idő után egyáltalán egynek is működnek a motorjai.
– Reméljük, hogy működni is fognak – morogta Han.
– Adj meg nekem egy elfogópályát arra a második csillagrombolóra!
– Uh... – vonta, össze Lando a szemöldökét. – Tizenöt fokra balra és egy hajszálnyit lefelé.
– Rendben. – Han óvatosan végrehajtotta az útvonal módosítást. Furcsa érzés volt távvezérléssel irányítani egy másik hajót. – Hogy megy? – kérdezte.
– Úgy látom, jól – nyugtatta meg Lando. – Adj még egy kis energiát.
– A tűzvezérlő konzolja nem működik – figyelmeztette Luke odalépve mellé. – Nem tudom, hogy képes leszel-e pontosan célozni nélkülük.
– Meg sem fogom próbálni – válaszolta Han komoran.
– Lando?
– Egy kicsit balra – irányította Lando. – Még egy kicsit... ez az. – Felnézett Hanra. – Tökéletesen beálltál.
– Akkor gyerünk – dörmögte a koréliai, és a vezérlőszelepet szélesre nyitotta.
A csillagromboló figyelmét természetesen nem kerülte el, hogy egy csatacirkáló feléje tart. Azonban mivel elektronikus- és vezérlőrendszerét még mindig tűz alatt tartotta Bel Iblis, nem tudott időben kimozdulj az útból.
Még abból a távolságból is, ahol a Katana lebegett, az ütközés és a robbanás gyönyörű látványosság volt. Han figyelte, ahogy a növekvő tűzgolyó lassan elhalványul, aztán Luke-hoz fordult.
– Oké – jelentette ki. – Most már tényleg vége a csatának.
A Judicator oldalsó ablakából Brandei kapitány hitetlenkedve figyelte a Peremptory tűzhalálát. Nem – ez nem lehet. Ez egyszerűen lehetetlen. Egy birodalmi csillagrombolóval ez nem történhet meg. A legfelségesebb hajóval az egész flottában.
Lövés csattant a hajóhíd védőpajzsán, és ez visszazökkentette a valóságba.
– Jelentést! – vetette oda.
– Az egyik ellenséges hajó megsérült a Peremptory felrobbanásakor – jelen tette az érzékelő mellett ülő tiszt. – A másik kettő elindult felénk.
Hogy megerősítsék a másik három tüzet az ionágyúikkal. Brandei gyorsan végigfutotta a kijelzőket; értelmetlennek találta. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy egyetlen dolgot tehet. – Hívja vissza az összes még maradt vadászt! – adta ki a parancsot. – Amint visszaértek, fénysebességre ugrunk. – Igen, uram.
És ahogy a híd személyzete indult, hogy végrehajtsa a parancsot, Brandei azért elmosolyodott. Igen, ezt elveszítették. De ez csak egyetlen csata volt, és nem az egész háború. Hamarosan visszatérnék... és akkor a Sötét Erő, élén Thrawn főadmirálissal...
Tehát, hagyja, hogy a lázadók örüljenek az aprócska kis győzelemnek! Lehet, hogy ez az utolsó örömük.
A szerelőcsapat a Quenfisről rekord idő alatt megjavította a szoba falán tátongó lyukat. A hajó, amit Luke kért, ott várta a dokkban, és alig egy órával a második csillagromboló pusztulása és az első visszavonulása után, ő már megint, kinn lebegett az űrben.
Egy apró, katapultált ülést megtalálni a csata felhőjében, reménytelén feladatnak bizonyult Karrde embereinek. Egy Jedinek azonban nem jelenthetett komoly gondot.
Mara eszméletlen volt, amikor rátalált, egyrészt, mert vészesen kevés levegője maradt, másrészt pedig az enyhe agyrázkódás miatt. Aves felvitte a Wild Karrde fedélzetére, és iszonyatos sebességgel indult a cirkáló orvosi felszereléseiért. Luke végignézte, amíg a lányt sértetlenül a fedélzetre viszik, aztán visszatért a Katanára, majd arra a szállítóhajóra, amin ő és a csapat nagy része visszaindult Coruscantra.
Azon töprengett, miért tartotta olyanfontosnak, hogy megmentse Marát.
Nem tudta. Sok magyarázatot kitalálhatott, az egyszerű hálától kezdve, amiért a lány segített a csatában, egészen addig, hogy mások életének a megmentése a Jedi természetes feladata. Azonban egyik sem volt több, mint puszta feltevés. Csak annyit tudott, hogy meg kellett tennie.
Talán az Erő irányította: de az is lehet, hogy a fiatalság idealizmusának és naivitásának utolsó fellángolása. Az előtte fekvő pulton megszólalt az adóvevő.
– Luke?
– Igen, Han, mi van?
– Gyere vissza a Katanára. Most rögtön!
Luke kinézett az ablakon a sötét hajóra, és végigfutott a hátán a borzongás. Han hangja olyan volt, mintha épp átemelőben járt volna.
– Mi történt?
– Baj – jött a válasz. – Most már tudom, mit akar a Birodalom. És ez nem jó.
Luke nyelt egyet.
– Mindjárt ott leszek.
– Szóval – mondta Thrawn, és szeme hideg tűzzel égett, mikor felpillantott a Judicator jelentéséből. – Hála annak, hogy ragaszkodott a késleltetésemhez, elveszítettük a Peremptoryt. Remélem elégedett.
C'baoth nyugodta állta a tekintetét.
– Ne engem hibáztasson a katonái alkalmatlansága miatt – felelte a Jedi Mester, és a hangja ugyanolyan fagyosan szólt, mint Thrawné... – Vagy talán nem is az ő hibájuk volt, hanem a Lázadók ügyessége. Talán maga is holtan feküdne, ha a Chimera megy oda.
Thrawn arca elsötétült. Pellaeon fél lépéssel közelebb lépett a főadmirálishoz, még beljebb hatolva a parancsnok széke melletti ysalamir hatáskörébe, és felkészült a dühkitörésre...
Thrawn azonban tudott uralkodni magán.
– Miért jött? – kérdezte.
C'baoth elmosolyodott, és elfordult.
– Sok ígéretet tett nekem, Thrawn főadmirális, mióta először érkezett Waylandra. – mondta és elhallgatott, hogy megcsodálja az egyik hologram szobrot, a szobában. – Azért jöttem, hogy meggyőződjek róla, betartja-e az ígéreteket.
– És hogyan kívánja ezt megtenni?
– Megmutatom, hogy sokkal fontosabb vagyok annál, semhogy csakúgy egyszerűen meg lehessen feledkezni rólam – felelte C'baoth. – És most tudatom magával, hogy visszatérek Waylandra... remélem, én parancsnokolom majd a tantiss-hegyi tervet.
Pellaeon torka összeszorult.
– A tantiss-hegyi tervet? – kérdezte Thrawn nyugodtan.
– Igen – felelte C'baoth, és megint elmosolyodott, amikor Pellaeonra tekintett. – Ó, tudok én róla, kapitány. Azon erőfeszítések ellenére, hogy eltitkolják előlem.
– Csak a fölösleges kényelmetlenségektől igyekeztünk megkímélni – biztosította Thrawn. – Például azoktól a kellemetlen emlékektől, amiket ez a terv az eszébe juttathat.
C'baoth erősen figyelte.
– Talán így van – egyezett bele némi iróniával. – Ha tényleg ez az oka, akkor köszönöm. De ennek már elmúlt az ideje. A képességeim és a hatalmam nőtt, amióta elhagytam Waylandot, Thrawn főadmirális. Már nincs szükség rá, hogy az érzékenységemmel foglalkozzon.
Teljes magasságában kiegyenesedett; és amikor megint beszélni kezdett, hangja visszhangot vert a szobában.
– Én C'baoth Jedi Mester vagyok, és a szolgám a galaxist behálózó Erő.
Thrawn lassan felállt.
– Maga pedig az én szolgám – mondta.
C'baoth megrázta a fejét.
– Most már nem, Thrawn főadmirális. A kör bezárult. Ismét a Jedik uralkodnak.
– Vigyázzon, C'baoth – figyelmeztette Thrawn. – Árulja el, mit akar. Ne feledje, még maga sem nélkülözhetetlen a Birodalomnak.
C'baoth felhúzta bozontos szemöldökét... és a mosoly, ami az arcán elterült, jeges borzongást keltett Pellaeonban. Ugyanaz a mosoly volt, amire még a Waylandról emlékezett.
A mosoly, ami először győzte meg arról, hogy C'baoth őrült.
– Éppen ellenkezőleg – felelte a Jedi Mester lágyan. – Jelenleg az egyetlen dolog, ami nélkülözhetetlen a Birodalomnak, az én vagyok.
Tekintetét a falon függő csillagokra emelte.
– Jöjjön! – hívta. – Beszéljük meg Birodalmunk új elrendezését.
Luke lepillantott a halott birodalmiakra, akik akkor pusztultak el, amikor ő széthasította a helyiségfalát. Végre megértette, miért érezte őket olyan furcsának.
– Nem hiszem, hogy bármi tévedés lenne – hallotta saját hangját.
Han megvonta a vállát mellette.
– Leia genetikai ellenőrzést végeztetett. Mégsem hiszem.
Luke bólintott, és az előtte fekvő arcokat bámulta. Illetve az egyetlen arcot, amit mindegyikük viselt.
Klónok.
– Tehát, erről van szó – mondta csendesen. – A Birodalom talált valahol egy Spaarti hengerkészletet. És működésbe hozta.
– Ami azt jelenti: nem telik évekbe, hogy személyzetet találjanak az új csatacirkálókra – fejtette, ki Han komor hangon. – Talán csak néhány hónapba. Lehet, hogy még annyiba sem.
Luke mély lélegzetet vett.
– Nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, Han.
– Igen. Nem vagy egyedül.
Vége következik...