(Tartalom)
A Chimera birodalmi csillagromboló némán suhant az űr végtelen feketeségében. A hatalmas, ékforma űrhajó egyenesen a cél, egy háromezred fényévnyire lévő rendszer felé tartott. És összecsapásra készült.
– Minden szekció harcra kész, főadmirális – kiáltott fel a kommunikációs tiszt a híd bal oldali irányítóárkából. – A csapásmérő egység tagjai sorra bejelentkeznek.
– Nagyszerű, hadnagy – bólintott Thrawn főadmirális. – Tudassa, ha valamennyi gép elfoglalta a helyét! Pellaeon kapitány!
– Uram? – szólt Pellaeon, s közben a feszültség jelét kutatta felettese arcán. A feszültségét, amit ő maga is érzett. Ezúttal nem csak egyszerű taktikai csapást akarnak mérni a lázadókra. Nem csak egy kisebb rajtaütésről, vagy nyílt támadásról van szó valamelyik jelentéktelen bázisuk ellen. Majd egy hónapnyi megfeszített munka, számos előkészület után eljött az ideje, hogy elindítsák Thrawn nagy hadműveletét a Birodalom végső győzelméért.
A főadmirális azonban, ha feszült volt is, nagyon jól leplezte azt.
– Kezdje el a visszaszámlálást! – utasította Pellaeont olyan nyugodt hangon, mintha csak vacsorát rendelne.
– Értettem, uram – válaszolta Pellaeon, és visszafordult az egynegyedes méretű hologramfigurák felé, melyek előtte vibráltak a felépítmény fő projektorának jóvoltából. – Uraim, a visszaszámlálás következik. Bellicose: három perc.
– Értettük, Chimera – bólintott Aban kapitány. Katonás viselkedése ellenére látszott, alig várja, hogy megkezdődjön a küzdelem. – Jó vadászatot!
A holokép vibrálni kezdett, majd teljesen eltűnt, amint a Bellicose felemelte a pajzsait, s azok leárnyékolták az adást. Pellaeon a sorban következő alakra pillantott.
– Relentless: négy perc harminc másodperc.
– Értettük – nyugtázta Dorja kapitány, és jobb öklét bal tenyerébe szorította ősi mirshaf szokás szerint, a győzelem jeléül. Aztán az ő képe is eltűnt a holomezőből.
Pellaeon a mappájába pillantott.
– Judicator: hat perc.
– Készen állunk, Chimera – jelentette Brandei kapitány halk, baljóslatú hangján.
Pellaeon összevont szemöldökkel nézett rá. Az egynegyed arányú holoképeken nem sok részletet lehetett látni, de Pellaeon még így is kivehette a vérszomjat Brandei arcán.
– Ez háború, Brandei kapitány – szólalt meg csendesen Thrawn, és Pellaeon mellé lépett. – Nem a személyes bosszú a cél.
– Tudom, mi a kötelességem, főadmirális – válaszolta Brandei hűvösen.
Thrawn kékesfekete szemöldöke enyhén felemelkedett.
– Tudja, kapitány? Valóban?
Brandei arcáról kezdett eltünedezni a harcias pír.
– Igen, uram – mormogta. – Felelősséggel tartozom a Birodalom, ön és beosztottjaim iránt.
– Nagyszerű – mondta Thrawn. – Más szóval az élők, nem pedig a holtak iránt.
Brandei még mindig haragosan nézett, de azért kötelességtudóan bólintott.
– Igen, uram.
– Erről soha ne feledkezzen meg, kapitány – figyelmeztette Thrawn. – A harci szerencse változó, és magának tennie kell arról, hogy a lázadók megfizessenek azért, hogy megsemmisítették a Peremptoryt a Katana-flottáért vívott csatában. De mindez a hadművelet keretén belül fog megtörténni, és nem személyes bosszú formájában! – Thrawn izzó szeme összeszűkült. – És nem is valamely flottakapitány keze által. Remélem, elég érthetően beszéltem.
Brandei arca megrándult. Pellaeon sohasem tartotta lángelmének a kapitányt, de azért úgy vélte, biztos van annyi esze, hogy megértse: megfenyegették.
– Nagyon is érthetően fogalmazott, főadmirális – lehelte Brandei.
– Helyes. – Thrawn még egy pillanatig alárendeltjét fürkészte, aztán bólintott. – Gondolom, elindították már a visszaszámlálást.
– Igen, uram. Judicator indul.
Thrawn Pellaeonra nézett.
– Folytassa, kapitány! – utasította, majd elfordult.
– Igen, uram! – Pellaeon megint a mappájába nézett, – Nemesis...
Minden további incidens nélkül végzett a listával. Mire az utolsó holokép is elenyészett, a flotta megindult az útján.
– Úgy tűnik, minden a terv szerint alakul – jelentette ki Thrawn, amikor Pellaeon visszatért melléje. – A Stormhawk jelentése szerint a teherhajók idejében elindultak a vontatókábelekkel. És épp most fogtunk segélykérő üzenetet az Ando-rendszerből.
– A Bellicose és különítménye tehát végzi a feladatát. A segélykérésre még nem érkezett válasz, uram? – kérdezte Pellaeon.
– A lázadók Ord Pardron-i bázisa nyugtázta az üzenetet. Jó lenne tudni, mekkora felmentő sereget küldenek.
Pellaeon egyetértően bólintott. A rebellisek eléggé ismerték már Thrawn taktikáját ahhoz, hogy tudják: az Ando elleni támadás elterelő hadmozdulat csupán. Másfelől viszont egy birodalmi csillagromboló és nyolc sorhajó a Katana-flottából aligha olyasmi, amit figyelmen kívül lehet hagyni.
Nem mintha ez számítana. A köztársaságiak küldeni fognak néhány hajót az Ando-rendszerbe a Bellicose ellen, néhánnyal többet Filve-be a Judicator ellen, még többet Crondre-ba a Nemesis megfékezésére – és így tovább. Mire a Death's Head eléri magát a bázist, Ord Pardron teljesen védtelen marad, és segítséget fog kérni. A segítség pedig oda fog menni – és ekkor marad a Birodalom igazi célpontja védelem nélkül.
Pellaeon az elülső ablakon keresztül az Ukio rendszer központi csillagát szemlélte. Összeszorult a torka, amint újra átgondolta ezt a magabiztos tervet. Egy planetáris energiapajzson, amely a legerősebb turbólézerek és a protontorpedók kivételével mindennek ellenáll, a katonák véleménye szerint csak egyetlen módon lehet áthatolni. A pajzsok széleire gyorsan mozgó felszíni csapatokat kell letenni, amelyek támadást indítanak, és megsemmisítik a pajzsgenerátorokat. A felszíni csapatok rohama, és az azt követő űrbéli csapás azonban mindig komoly károkat okoz a kiszemelt bolygón. E terv másik változata sem sokkal hatásosabb. Eszerint több százezer katonát kell a felszínre engedni, így azonban a hadművelet hónapokig, sőt évekig elhúzódhat.
Azt, hogy számottevő károk okozása nélkül, érintetlen pajzsgenerátorokkal foglaljanak el egy bolygót, mindenki lehetetlennek tartotta.
Ez az elmélet ma meg fog dőlni. Ahogyan Ukio is elesik.
– Újabb segélykérés Filve-ről, admirális – jelentette a kommunikációs tiszt. – Ord Pardron ezúttal is válaszolt.
– Nagyszerű. – Thrawn az órára nézett. – Még hét perc, és mi is indulhatunk. – Alig észrevehetően összeszorította az ajkát. – Azt hiszem, meg kellene győződnünk arról, készen áll-e a mi nagy tudású Jedi-mesterünk, hogy megtegye a magáét...
Pellaeon fintorgott. Joruus C'baoth, a rég halott Jedi-mester, Joruus C'baoth elmebeteg klónja, egy hónappal ezelőtt a Császár jogos utódjának kiáltotta ki magát, Pellaeon sem beszélgetett vele szívesebben, mint Thrawn – de most vállalnia kellett a feladatot. Ha nem teszi önként, úgyis parancsot kap rá.
– Megnézem, uram – mondta Thrawnnak, és felállt.
– Köszönöm, kapitány – szólt Thrawn, mintha Pellaeon-nak lett volna választása.
Pellaeon azonnal megérezte a mentális hívást, amint kilépett a parancsnoki hidat körülvevő, ysalamirik gerjesztette anti-erőtérből. C'baoth Mester már biztosan türelmetlenül várja a hadművelet kezdetét. Miközben Thrawn parancsnoki szobája felé tartott, Pellaeon próbált felkészülni a találkozásra, és ellenállni a mester mentális sürgetésének.
A félhomállyal ellentétben, amit a főadmirális kedvelt, a helyiség most fényárban úszott.
– Pellaeon kapitány – intett C'baoth a szoba közepén lévő holokészülék felől –, jöjjön be! Már vártam.
– A hadművelet elindítása minden időmet lekötötte – válaszolta Pellaeon hűvösen, és próbálta leplezni a férfi iránt érzett ellenszenvét. Bár tudta, felesleges fáradoznia.
– Ó, hát persze – mosolygott C'baoth. Ez a mosoly minden szónál világosabban kifejezte azt, milyen jól szórakozik a Sötét Jedi a kapitány zavarán. – Nem számít. Ha jól értem, Thrawn főadmirális végre készen áll.
– Majdnem – mondta Pellaeon. – Mielőtt elindulnánk, szeretnénk megtisztítani Ord Pardront, amennyire csak lehetséges.
C'baoth horkantott.
– Még mindig azt hiszi, hogy az Új Köztársaság úgy fog táncolni, ahogy a főadmirális füttyül?
– Úgy bizony – felelte Pellaeon. – A főadmirális behatóan tanulmányozta az ellenséget.
– A művészetüket tanulmányozta – ellenkezett tovább C'baoth egy újabb horkantás kíséretében. – Ennek akkor fogják hasznát venni, ha majd eljön az az idő, mikor az Új Köztársaságnak művészeken kívül már nem lesz kit bevetnie ellenünk.
Egy figyelmeztető jelzés felmentette Pellaeont a válaszadás alól.
– Elindultunk – közölte C'baoth-tal, s elkezdett magában visszafelé számolni hetvenhat másodperctől. Ennyi kellett ugyanis ahhoz, hogy elérjék az Ukio-rendszert. Ő maga sem értette, miképpen tudta Thrawn megfejteni egy faj legbelsőbb titkait annak művészete alapján. De Pellaeon már eleget látott ahhoz, hogy megbízzon a főadmirális ösztönében az ilyen dolgokat illetően. C'baoth azonban nem.
Neki egyébként sem állt érdekében megvitatni a témát. A múlt hónap óta, amikor is a Császár jogos örökösének kiáltotta ki magát, C'baoth csendes háborúba kezdett Thrawn szavahihetősége ellen, azt terjesztve, hogy egyedül csak az Erő segítségével lehet tisztán látni. És éppen ezért egyedül ő, C'baoth képes rá.
Pellaeon azonban nem hitt neki. A Császár is birtokolta az Erőt, mégsem látta előre, hogy halál vár rá az Endorért vívott ütközetben. A bizonytalanság magvai azonban, amelyeket C'baoth hintett szét, fokozatosan szárba szökkentek, főleg Thrawn tapasztalatlanabb tisztjeinek körében.
Eggyel több ok, amiért ennek a támadásnak sikerrel kell járnia. A végkifejlet ugyanúgy függ Thrawn olvasmányaitól az ukiói erkölcsi világképről, mint a megfelelő harci taktikától, amelyet Thrawn arra alapozott, hogy tudat alatt minden ukiói retteg a lehetetlen bekövetkeztétől.
– Nem lesz mindig igaza – szólt halkan C'baoth.
A kapitány keményen az ajkába harapott. Végigfutott a hátán a hideg, amiért csak úgy belehatolhattak a gondolataiba.
– Halvány sejtelme sincs, mi az a magánszféra? – dörmögte.
– Én a Császár vagyok, Pellaeon kapitány – jelentette ki C'baoth. Szemében sötét láng lobogott. – A gondolatai is a szolgálata részét képezik.
– Én Thrawn főadmirálist szolgálom – válaszolta Pellaeon hűvösen.
C'baoth elmosolyodott.
– Higgye ezt, ha akarja. De térjünk a lényegre! Amikor a csatának vége, Pellaeon kapitány, üzenetet akarok küldeni Waylandre.
– Amiben bejelenti a küszöbön álló visszatérését, ha nem tévedek – tette hozzá epésen Pellaeon. C'baoth már majdnem egy hónapja készült visszatérni régi otthonába. Itt akarta átvenni a hatalmat a klónozó berendezéseken, melyeket a Császár régi raktárában, a Tantis-hegy gyomrában leltek. Eddig azonban nem ért rá, mert túlságosan lefoglalta Thrawn tekintélyének aláásása.
– Ne aggódjon, Pellaeon kapitány – mosolyodott el megint C'baoth a másik gondolatain. – Ha eljön az ideje, vissza fogok térni Waylandre. Ezért fogja ön felvenni a kapcsolatot Waylanddel, ha a csatának vége. Utasítani fogja őket, – hogy hozzanak nekem létre egy klónt. Egy nagyon különleges klónt.
Ezt Thrawn főadmirálisnak kell engedélyeznie, futott át Pellaeon agyán, de mikor megszólalt, érthetetlen módon egészen mást mondott: – Milyent szeretne? – Pislogni kezdett. Ő mondta, csakugyan.
C'baoth jól szórakozott a férfi zavarán.
– Csupán egy inast szeretnék – felelte. – Valakit, aki vár rám, ha visszatérek. A Császár egyik hadizsákmányának a mintájára. Azt hiszem B-2332-54-es típus. Természetesen arra is utasítani fogja a helyőrség parancsnokát, hogy a klónozást a legnagyobb titokban hajtsák végre.
Nem fogok ilyet tenni!
– Igen – hallotta saját hangját Pellaeon. Szavai sokkolóan hatottak rá, de nem gondolta komolyan őket. Ellenkezőleg: ha a csatának vége lesz, be fog számolni erről a kellemetlen incidensről Thrawn főadmirálisnak.
– Ennek a beszélgetésnek is kettőnk között kell maradnia – jegyezte meg C'baoth lustán. – Ha végrehajtotta az utasításaimat, el fogja felejteni az egészet.
– Természetesen – bólintott Pellaeon, csak hogy elhallgattassa a Mestert. Igen, mindent el fog mondani Thrawn-nak. A főadmirális tudni fogja, mit kell tennie.
A visszaszámlálás nullához ért, a falon lévő monitoron pedig megjelent Ukio.
– Be kellene kapcsolnunk a taktikai holokészüléket, C'baoth Mester – javasolta Pellaeon. C'baoth legyintett.
– Ahogy akarja.
Pellaeon átnyúlt a taktikai holovetítő dupla gyűrűje fölött, és bekapcsolta a készüléket. A szoba közepén megjelent a csatatér háromdimenziós látképe. A Chimera nagy sugarú, egyenlítői pályára állt a nappali félteke fölött. A Katana-flottából származó sorhajók, amelyek a különítményt alkották, védelmi állásokat foglaltak el. A Stormhawk a bolygó éjszakai oldala felett állt pályára. Más hajókat is lehetett látni, nagyobbrészt teherszállító és kereskedelmi egységeket. Ezek a keskeny réseken szivárogtak be, amelyeket a földi irányítás nyitott nekik Ukio energiapajzsán. A ködszerű, kék burok ötven kilométeres magasságában ölelte körül a bolygót. A teherhajók, amelyeket a Stormhawk indított útnak, ugyanolyan ártatlannak látszottak, mint azok, amelyek rémülten menekültek a pajzs biztonságot nyújtó fedezéke alá. A két teherhajó – és az általuk vontatott négy láthatatlan másik.
– Csak azok számára láthatatlanok, akiknek nincs szemük a látásra – mormogta C'baoth.
– Tehát ön őket... – dörmögte Pellaeon. – Hogy fejlődik a Jedi-érzéke!
Fel szerette volna bosszantani a Mestert; nem nagyon, épp csak egy kicsit. De hasztalan erőlködött.
– Látom a legénységet azokon az értékes álcázópajzsokon keresztül – mondta a Jedi Mester nyugodt hangon. – Látom a gondolataikat, és irányítani tudom az akaratukat. Mit számít a fém?
– Feltételezem, még sok egyéb sem számít önnek – bukott ki Pellaeonból.
Szeme sarkából látta C'baoth mosolyát.
– Ami nem számít egy Jedi Mesternek, az nem fontos a világegyetemnek sem – válaszolta C'baoth.
A teherhajók és az álcázott cirkálók időközben egészen közel kerültek a pajzshoz.
– Amint a pajzs alá kerültek, le fognak akadni a vontatókötelekről – emlékeztette Pellaeon C'baothot. – Készen áll, Mester?
A Sötét Jedi felegyenesedett a székében, és résnyire szűkítette szemét.
– Thrawn főadmirális parancsára várok – mondta cinikusan.
Pellaeon a Mester összetett arckifejezését nézte, és megborzongott. Eszébe jutott az első alkalom, amikor C'baoth kipróbálta ezt a fajta távirányítást. Emlékezett a fájdalomra C'baoth arcán, és az erőlködésre, ahogyan az próbálta fenntartani a mentális kapcsolatot.
Alig két hónappal ezelőtt Thrawn még magabiztosan állította, hogy C'baoth sohasem fog veszélyt jelenteni a Birodalomra, mert nem képes hosszabb ideig egy helyre koncentrálni Jedi-erejét. Az azóta eltelt idő alatt azonban valami módon C'baothnak mégiscsak sikerült szert tennie erre a képességre. Ezáltal persze veszélyessé vált a Birodalomra nézve. Roppant veszélyessé.
Felberregett a hírközlő.
– Pellaeon kapitány?
– Készen állunk, admirális – válaszolt Pellaeon, s közben próbálta elhessegetni C'baoth-tal kapcsolatos félelmeit. Jelen pillanatban a flottának szüksége van a Mesterre. Szerencsére a Mesternek is szüksége van a flottára.
– Álljanak készenlétben! – utasította az admirális. – Most akadnak le a vontatókábelek.
– A gépek szabadok – közölte C'baoth. – Beindították a hajtóműveiket... a kijelölt helyek felé tartanak.
– Erősítse meg, hogy a bolygó pajzsa alatt vannak! – parancsolta Thrawn.
Most először, a jól ismert erőlködés árnyéka futott végig C'baoth arcán. Nem is volt meglepő, tekintve az álcázópajzsot, ami miatt a Chimerától nem lehetett látni a cirkálókat. A cirkálók pedig nem tudtak tájékozódni. Csak egy módon lehetett megtudni a pontos helyzetüket: ha C'baoth ellenőrzi a legénységük agyát.
– Mind a négy hajó a pajzs alá ért – jelentette ki C'baoth.
– Biztos benne, Mester? Mert ha téved...
– Nem szoktam tévedni, Thrawn főadmirális – szakította félbe nyersen C'baoth. – Elvégzem, amit el kell végeznem. Ön csak törődjön a saját dolgával!
Egy pillanatig csend honolt a túloldalon. Pellaeonnek megrándult az arca, ahogy maga elé képzelte a főadmirális arckifejezését.
– Rendben van, Mester – szólalt meg végül Thrawn nyugodt hangon. – Készüljön fel, hogy megtegye a magáét!
Két kattanás hallatszott, mint amikor egy hírközlő csatornát kapcsolnak be.
– Itt a Chimera birodalmi csillagromboló beszél Ukio kormányzatához – hallatszott Thrawn hangja. – A Birodalom nevében az Ukio-rendszert a birodalmi törvények és a Birodalom fegyveres erői által védett térséggé nyilvánítom. Kapcsolják ki a pajzsaikat, hívjanak vissza minden katonai egységet a saját bázisára, és készüljenek fel a további parancsok végrehajtására!
Válasz azonban nem érkezett.
– Tudom, hogy hallanak engem – folytatta Thrawn. – Ha továbbra sem válaszolnak, azt a birodalmi ultimátum elutasításaként értelmezem. Ebben az esetben kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni.
Megint csend.
– Máshová küldenek üzenetet – hallotta Pellaeon a kommunikációs tiszt hangját. – Ez mintha kissé kétségbeesettebb lenne, mint az első.
– Meg vagyok győződve arról, hogy a harmadik sokkal kétségbeesettebb lesz – mondta Thrawn. – Készüljenek fel a tüzelésre! C'baoth Mester?
– A cirkálók készen állnak, Thrawn főadmirális – felelte C'baoth. – Ahogyan én is.
– Még jó, hogy készen áll – tette hozzá Thrawn fenyegető hangon. – Ha az időzítés nem tökéletes, akkor ez az egész műsor még a feleslegesnél is feleslegesebb lesz. Hármas turbólézer üteg: felkészülni! Három... kettő... egy... tűz!
A taktikai hologramon két zöld fénycsík csapott ki a Chimera ágyúiból. Belehasítottak az energiapajzs kékes ködébe, aztán szétfröccsentek, amint a pajzs szétszórta az erejüket, és...
És ugyanabban a pillanatban, tökéletes időzítéssel, a becsapódási pontok alatt lebegő két láthatatlan cirkáló is tüzelt. A turbólézersugarak sisteregve cikáztak át az atmoszférán, és felperzselték Ukio két legnagyobb légvédelmi bázisát.
Ezt látta Pellaeon. Az ukióiak azonban, akik nem tudhattak a láthatatlan cirkálókról, csak annyit észleltek, hogy a Chimera simán átlőtte az áthatolhatatlannak vélt energiapajzsot.
– A harmadik üzenet célba ért, uram – jelentette a kommunikációs tiszt kárörvendőn. – Azt hiszem, sikerült meglepetést szereznünk nekik.
– Győzzük meg őket arról, hogy nem csupán véletlenül sikerült! – szólalt meg Thrawn. – Készüljenek fel a második lövésre! C'baoth Mester?
– A cirkálók készen állnak.
– Második turbólézer üteg: felkészülni! Három... kettő... egy... tűz!
A zöld fények megint kicsaptak, az álcázott cirkálók pedig pontos időzítésükkel ismét létrehozták az illúziót.
– Nagyszerű – ismerte el Thrawn. – C'baoth Mester, állítsa a cirkálókat a hármas és a négyes lövéshez szükséges pozíciókba!
– Ahogy parancsolja, Thrawn főadmirális.
Pellaeon összeszorította a fogát. A negyedik lövés célpontját a harminc egymást fedő pajzsgenerátor közül kettő alkotta. Ha erre a lövésre sor kerül, az annyit jelent: Thrawn letett róla, hogy sértetlen pajzsokkal foglalja el a bolygót.
– Chimera birodalmi csillagromboló, Tol dosLla beszél, Ukio kormánya nevében – hallatszott egy enyhén remegő hang a hírközlőből. – Szeretnénk megkérni önöket, szüntessék be a tüzet, míg a megadás feltételeiről tárgyalunk.
– A feltételeim egyszerűek – mondta Thrawn. – Önök kikapcsolják az energiapajzsot, és hagyják leszállni a csapataimat. Átadják nekik a pajzsgenerátorokat és az összes föld-űr fegyvert. Minden nagyobb harci járművet a kijelölt bázisokra fogunk szállítani, ahol birodalmi ellenőrzés alá kerülnek. Habár, természetesen a Birodalom fennhatósága alá fognak tartozni, a politikai és a társadalmi rendszer ellenőrzése az önök kezében marad. Feltéve, hogy az embereik jól viselik magukat.
– És ha, mindezeket a változásokat bevezették?
– Akkor az önök rendszere is a Birodalom része lesz, teljes körű jogokkal és kötelezettségekkel.
– Nem lesznek rendkívüli hadiadók? – kérdezte dosLla gyanakvóan. – És nem fogják erőszakkal besorozni a fiainkat?
Pellaeon el tudta képzelni Thrawn vérfagylaló mosolyát. Nem, a Birodalomnak többé nem kell erőszakos sorozásokkal bajlódnia. Nem, hiszen kezükben vannak a Császár spaarti klónozóhengerei.
– Válaszom a második kérdésére: nem, az elsőre pedig: határozott nem – felelte Thrawn az ukióinak. – Mint nyilvánvalóan ön is tudja, a Birodalom legtöbb világa rendkívüli hadiadót fizet. De vannak kivételek, és valószínű, hogy önök élelmiszertermelésük egy hányadával fognak hozzájárulni háborús erőfeszítéseinkhez.
A másik fél hosszú ideig hallgatott.
DosLIa nem bolond, gondolta Pellaeon. Tudja jól, mit akar tenni Thrawn a világával. Először a föld-űr védelmi rendszer kerül birodalmi ellenőrzés alá, aztán az élelemelosztás, a termelőegységek, végül a legelők és a termőföldek. Rövid idő múlva az egész bolygó nem lesz egyéb, mint, a birodalmi hadigépezet élelemraktára.
A másik lehetőséget azonban az jelenti dosLla számára, hogy tehetetlenül áll és nézi, amint teljesen és lehetetlen módon lerombolják otthonát.
– Ki fogjuk kapcsolni az energiapajzsot, Chimera. A bizalom jeleként – szólalt meg végül dosLla még mindig dacos hangon, ám legyőzötten. – Mielőtt azonban a generátorokat és a föld-űr fegyverzetet átadnánk, szeretnénk, ha garantálnák bolygónk és lakossága biztonságát.
– Természetesen – hagyta rá Thrawn. Arcán nyoma sem látszott kárörömnek, amit az ő helyzetében a legtöbb parancsnok megengedett volna magának. Pellaeon tudta, ez a kis udvariassági gesztus is ugyanúgy része a tervnek, mint maga a támadás. Ha Ukio vezetői sértetlen önérzettel adhatják meg magukat, ez késleltetheti az elkerülhetetlen ellenállást, s így a Birodalom könnyebben átveheti a hatalmat a bolygó fölött. – Nemsokára elindul egy képviselőnk, akivel az önök kormánya megbeszélheti a részleteket – folytatta Thrawn. – Feltételezem, nincs ellenvetésük, ha erőink közben megelőző védelmi pozíciót vesznek fel.
Inkább érezni, mint hallani lehetett a sóhajt.
– Nincs ellenvetésünk, Chimera – mondta dosLla kelletlenül. – Kikapcsoljuk az energiapajzsot.
A taktikai holoképen látni lehetett, amint a bolygót körülvevő kék köd elhalványul, majd elenyészik.
– C'baoth Mester, irányítsa a cirkálókat a sarkok fölé! – parancsolta Thrawn. – Nem szeretném, ha valamelyik hajónk nekik ütközne. Covell generális elkezdheti a csapatai felszínre szállítását. Standard védelmi pozíciókat felvenni minden célpont körül!
– Értettem, admirális – hallatszott Covell kissé túl száraz hangja. Pellaeon elmosolyodott. Alig két hete történt, hogy a felső katonai vezetést beavatták a Tantiss-hegyi klónprogram részleteibe. Egyedül Covell volt az, aki még mindig nem tudott megbarátkozni a tervvel.
Bár ehhez némi köze lehetett annak is, hogy a három század, amelyekkel landolnia kellett, teljes egészében klónokból állt.
A taktikai hologramon megjelentek a Chimerából és a Stormhawkból elinduló első hajók másai. A szállítóegységek és az őket kísérő TIE vadászok legyezőszerűen szétszóródtak kijelölt célpontjaik felett. A szállítógépekben klónok ültek, készen arra, hogy végrehajtsák a Birodalom parancsait... amint azt a láthatatlan cirkálókban helyet foglaló társaik már megtették.
Pellaeon összeráncolta a homlokát. Egy furcsa és kényelmetlen gondolata támadt. Azért tudja C'baoth olyan könnyen irányítani a cirkálókat, mert az ezer-ezer fős legénységi állományban csupán mintegy húszféle agyminta fordul elő? Vagy, ami még nyugtalanítóbb, a Jedi Mester talán azért képes erre, mert ő maga is klón?
Voltaképp egyre megy. Mindez azt jelenti, hogy a Tantiss-hegyi klónprogram C'baoth kezére játszik a hatalomért vívott harcban. Eggyel több dolog, amire fel kell hívnia Thrawn figyelmét.
Pellaeon C'baothra. nézett. Csak most jutott eszébe, hogy a Jedi Mester előtt a gondolatok nem maradhatnak rejtve. C'baoth azonban nem nézett Pellaeonre. Feszült arccal egyenesen előre bámult, valahova az űrhajó falain túlra. Aztán lassan elmosolyodott.
– C'baoth Mester? – kérdezte Pellaeon.
– Ott vannak – suttogta C'baoth rekedt hangon. – Ott vannak – ismételte, ezúttal hangosabban.
Pellaeon értetlenül a taktikai hologramra nézett.
– Kik vannak? És hol?
– A Filve-rendszerben vannak – közölte C'baoth. Hirtelen Pellaeonre nézett. Szemében eszelős fény csillant. – A Jedijeim a Filve-rendszerben vannak!
– C'baoth Mester, erősítse meg, hogy a cirkálók elindultak a sarkok felé! – hallatszott Thrawn ellentmondást nem tűrő hangja. – Aztán számoljon be az elterelő hadmozdulatokról...
– A Jedijeim a Filve-rendszerben vannak – szakította félbe C'baoth. – Mit érdekelnek engem a maguk hadmozdulatai?
– C'baoth...
C'baoth egyetlen kézlegyintéssel elhallgattatta a hírközlőt.
– Most az enyém leszel, Leia Organa Solo – suttogta.
A Millennium Falcon jobbra zökkent: egy TIE vadászgépről leadott lövés robbant felette. Az üldöző hasztalanul próbálta követni a teherhajó manővereit a vakító sugárnyalábokkal. Leia Organa Solo összeszorította a fogait, s közben azt figyelte, amint az egyik őket kísérő X-szárnyú tűzgomolyaggá lövi a birodalmi masinát. A csillagok keringőzni látszottak a Falcon hatalmas ablakán túl, ahogy a viharvert koréliai teherhajó visszaállt eredeti útirányába.
– Vigyázzunk! – jajveszékelt Thripio a Leia mögötti ülésből. Oldalról egy másik TIE vadász közeledett feléjük. A figyelmeztetés azonban feleslegesnek bizonyult: külsejét meghazudtolva a Falcon már bele is kezdett egy dugóhúzóba a másik irányba, négycsövű lézerágyújából ragyogó fénysugarak villámlottak elő. Még a pilótafülke csukott ajtaján keresztül is hallani lehetett a vuki harci üvöltést: az okvetetlenkedő TIE társa sorsára jutott.
– Jó lövés volt, Csubi – szólt a kommunikátorba Han Solo, miután egyenesbe hozta a Falcont. – Wedge?
– Még mindig mellettetek, Falcon – hallatszott Wedge Antilles gyors válasza. – Tiszta a vákuum, de máris útban van felénk egy újabb TIE-hullám.
– Igen. – Han Leiára pillantott. – Nos, szivi, még mindig ragaszkodsz ahhoz, hogy leszálljunk?
Thripio próbált úgy tenni, mint amikor az embereknek eláll a lélegzete.
– Természetesen, Solo kapitány. Csak nem azt akarja javasolni...
– Kapcsold ki a hangszóródat, aranyoska – szakította félbe Han. – Leia?
Leia az ablakon át a birodalmi csillagrombolóra és a nyolc cirkálóra, nézett, amelyek felsorakoztak az ostromlott bolygó ellen. Úgy vették körül, mint mynockok az árnyékolatlan hajtóművet. Leiának ez lett volna az utolsó küldetése, mielőtt világra hozza az ikreket. Csak egy gyors látogatásnak indult az egész, amellyel Filve nyugtalankodó kormányának demonstrálták volna, hogy az Új Köztársaság kész minden rendszert megvédeni ebben a szektorban is.
Szép kis demonstráció!
– Nem hiszem, hogy sikerülne – felelte Leia kelletlenül. – Még ha le is rázzuk ezeket, Filve valószínűleg nem kockáztatná meg a pajzs kinyitását. Legjobb lesz, ha elhúzzuk a csíkot.
– Ez egészen jól hangzik – dörmögte Han. – Lelépünk, Wedge. Maradjatok velünk!
– Vettem, Falcon – válaszolta a sokat látott pilóta. – De szükségünk van néhány percre, míg kiszámoljuk az ugrást.
– Ne foglalkozzatok vele! – utasította Han, majd hátragördült a székével a navigációs komputer felé. – Betápláljuk nektek az adatokat innét.
– Vettem. Zsivány osztag: ernyő formáció!
– Tudod, kezd elegem lenni ebből az egészből – fordult Han Leia felé. – Mintha azt mondtad volna, hogy a noghri cimboráid békén fognak hagyni téged.
– Ennek semmi köze a noghrikhoz – rázta a fejét Leia. Homlokában furcsa feszültséget kezdett érezni. Csak képzelődik, vagy a Filve ellen felvonult birodalmi hajók csakugyan kezdik felbontani a csatarendet? – Thrawn főadmirális szórakozik a Sötét Erő új cirkálóival.
– Igen – mondta Han csendesen, és Leiának megrándult az arca férje keserűsége láttán. Hiába igyekezett mindenki meggyőzni az ellenkezőjéről, Han még mindig saját magát okolta, amiért Thrawn főadmirális megszerezhette a Katana-flottát, az úgynevezett Sötét Erőt, az Új Köztársaság elől. – Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan helyre tudja állíttatni őket – tette hozzá Han, miközben a Falcon orrát a Filve gömbjéről az űr mélysége felé fordította.
Leia nyelt egyet. Az a furcsa feszültség még mindig ott lüktetett a koponyájában – mintha egy távoli, gonosz akarat fejtene ki nyomást az agyára.
– Talán elég spaarti-henger van a kezében, és nemcsak katonákat tud klónozni, hanem mérnököket és technikusokat is.
– Fura egy gondolat – vélte Han. Leia a feszültségen keresztül megérezte hirtelen hangulatváltását, amikor az bekapcsolta a kommunikátort. – Wedge, nézz csak vissza a Filve felé, és szólj, ha csak káprázik a szemem!
A csatornán keresztül Leia hallotta Wedge mély sóhaját.
– Arra gondolsz, hogy a birodalmiak felbontották a csatarendet, és utánunk indulnak?
– Igen. Arra.
– Nekem elég valóságosnak tűnik – jelentette ki Wedge. – Legfőbb ideje elpucolnunk innét!
– Igen – felelte Han. – Talán.
Leia összevonta szemöldökét, és a férjére nézett. Valamit érzett a hangjában.
– Han...?
– A Filve-iek nyilvánvalóan segítséget hívtak, mielőtt bekapcsolták volna a pajzsot, igaz? – kérdezte Han Leiától gondterhelten.
– Persze – felelte Leia óvatosan.
– Az Új Köztársaság legközelebbi bázisa Ord Pardronon van, ugye?
– Ott.
– Oké. Zsivány osztag, irányt változtatunk! Jobbra! Maradjatok mellettünk!
Han a számítógép billentyűzetén kezdett ügyködni, mire a Falcon hirtelen jobbra kanyarodott.
– Vigyázz, Falcon, így egyenesen a TIE-kötelékek felé rohanunk! – figyelmeztette Wedge.
– Nem megyünk el odáig – biztosította Han. – Megvan a vektorunk.
Az új úticélnak megfelelő irányba állította a hajót, s közben vetett egy pillantást a hátsó monitorra is.
– Helyes. Még mindig üldöznek minket.
Háta mögött a navigációs számítógép sípolni kezdett, azt jelezve, hogy készen állnak az ugrásra.
– Wedge, megvannak a koordinátáitok? – kérdezte Leia, és már le is akarta nyomni az adattovábbító billentyűt.
– Várj, Falcon! – állította meg Wedge. – Vendégeket kapunk jobbról!
Leia abba az irányba nézett, és összeszorult a torka, amikor meglátta, mire is gondolt Wedge. A TIE vadászok egyre közelebb értek hozzájuk, és már így is elég kicsi volt a távolság ahhoz, hogy lehallgathassák a Falcon és kísérete közti üzenetváltásokat. Ha most átküldenék Wedge-éknek az ugrás koordinátáit, megérkezésükkor a birodalmiak szín-pompás fogadtatásban részesítenék őket...
– Én talán segíthetnék, felség – ajánlotta Thripio. – Mint tudja, a kommunikáció hatmillióféle formájában vagyok jártas. Elmondhatnám a koordinátákat Antilles parancsnoknak boordist vagy vathkri kereskedelmi nyelven, például...
– És aztán elküldöd neki a fordításukat is? – tette fel a kérdést Han szárazon.
– Természetesen... – A droid elhallgatott. – Ó, te jó ég! – motyogta zavartan.
– Igen. Nos, nem kell aggódnod – nyugtatta meg Han. – Wedge, te is ott voltál Xyquinen két évvel ezelőtt, ugye?
– Igen. A, egy Cracken Csavar?
– Igen. Kettőre: egy, kettő.
A Falcon ablakán keresztül Leia megpillantotta az X-szárnyúakat, amint azok új alakzatot vesznek fel körülöttük.
– Mit akartok ezzel az egésszel? – kérdezte.
– Megszökni előlük – válaszolta Han, és megint a hátsó monitorra pillantott. – Adj hozzá minden koordináta második számjegyéhez kettőt, aztán küldd át az egészet az X-szárnyúaknak!
– Értem – bólintott Leia, és munkához látott. Ha csak a második számjegyet változtatják meg, az még nem fog szemet szúrni a birodalmiaknak, ahhoz viszont elég lesz, hogy üldözőik jó pár fényévvel távolabbra ugorjanak tőlük. – Okos. Ez a kis alakzatváltás pedig csak figyelemelterelés volt?
– Hát persze. Mindenki, aki látja, azt hiszi, mást nem is akarunk csinálni. Ahhoz hasonló, amivel Pash Cracken rukkolt elő Xyquihnél. – Han ismét ellenőrizte a hátuk mögötti teret. – Azt hiszem, elég lesz az előnyünk ahhoz, hogy lehagyjuk őket. Próbáljuk meg!
– Nem gyorsulunk fel fénysebességre? – kérdezte Leia haragosan, mert eszébe jutott egy kellemetlen, régi emlék. A Hothról menekültek éppen, nyomukban Darth Vader flottájával, amikor kiderült, hogy a hiperhajtómű bedöglött...
Han a szeme sarkából feleségére pillantott.
– Ne aggódj, szivi! A hiperhajtómű mostanság kifogástalanul működik.
– Remélem is – mormolta Leia.
– Nézd, amíg minket üldöznek, nem érnek rá Filve-vel foglalkozni – folytatta Han. – És minél messzebbre csaljuk el őket, annál több ideje lesz a felmentő seregnek visszatérni Ord Pardronra.
Egy jobban célzott lézerlövedék zöld villanása Leia torkára forrasztotta a választ.
– Azt hiszem, annyi időt adtunk nekik, amennyit csak lehetett – mondta Leia Hannak. Érezte az ikrek nyugtalanságát. – Megkérhetjük, hogy vigyél ki innen minket?
Egy újabb lövedék villant, amelynek az energiáját ezúttal a Falcon felülső védőpajzsa szórta szét.
– Igen. Azt hiszem, igazad van – értett egyet Han. – Wedge, készen álltok itt hagyni a bulit?
– Bármikor, amikor akarjátok, Falcon – felelte Wedge. – Menjetek előre! Majd követünk titeket, ha eltűntetek.
– Rendben! – Han a hiperhajtómű kapcsolókarjára fonta az ujjait, majd finoman hátrahúzta a kart. A pilótafülke ablakán túl a csillagok fénylő sávokká változtak, a Falcon pedig megszabadult üldözőitől.
Leia vett egy mély levegőt, aztán lassan kiengedte. Még mindig érezte magában az ikrek nyugtalanságát; igyekezett őket lecsendesíteni. Gyakran gondolt arra, milyen furcsa dolog olyan elméket megérinteni, amelyek érzelmekkel és érzésekkel kommunikálnak képek és szavak helyett. Annyira különböztek Han és Luke, meg a többiek elméjétől!
S persze attól a távoli elmétől is, amely a Birodalom támadásait vezényelte.
Leia háta mögött feltárult az ajtó: Csubakka lépett a pilótafülkébe.
– Jó lövés volt, Csubi – mondta Han a vukinak, aki a Thripio melletti utasülésbe gyömöszölte magát. – Még mindig gond van a horizontális szabályozókarral?
Csubakka mordult egy nemet. Sötét szemével Leia arcát tanulmányozta, aztán kérdőn rámordult.
– Jól vagyok – biztosította Leia, miközben a hirtelen és megmagyarázhatatlanul feltörő könnyeit igyekezett visszatartani. – Komolyan... – Hanra nézett.
A koréliai is aggodalmas tekintettel figyelte őt.
– Ugye, nem féltél? – kérdezte Han. – Csak egy birodalmi harci különítmény volt. Semmi olyan, amitől komolyan tartani kellene.
Leia megrázta a fejét.
– Nem, Han. Valami egészen mást éreztem ott. Valamiféle... – Újra megrázta a fejét. – Nem tudom.
– Talán hasonló ahhoz, mint amikor rosszul lett az Endoron – próbált segíteni Thripio. – Emlékszik, amikor elájult, miközben Csubakka és én épp azon fáradoztunk, hogy megjavítsuk a...
Csubakka figyelmeztetően felmordult, mire a droid hirtelen elhallgatott. De túl későn.
– Ne, hagyd beszélni – szólt Han, és féltőn nézett Leiára. – Miféle rosszullétről van szó?
– Nem történt semmi különös, Han – biztosította Leia, s megfogta a férje kezét. – Amikor először megkerültük az Endort, áthaladtunk azon a ponton, ahol a második Halálcsillag felrobbant. Akkor néhány pillanatig éreztem magam körül a Császár jelenlétét. Ennyi az egész.
– Ó, ennyi az egész – utánozta Han ironikusan. – A halott Császár meg akar kaparintani téged, és ezt szerinted meg sem érdemes említeni?
– Most meg mit bohóckodsz? – korholta Leia. – Semmi komoly nem történt. Gyorsan elmúlt az egész, utóhatása sem maradt. Komolyan. Egyébként is, a Filve rendszerében valami egészen mást éreztem.
– Örülök neki – mondta Han, de nem akarta annyiban hagyni a dolgot. – Megvizsgáltattad magad valamelyik orvossal, miután hazatértetek?
– Hát, nem igazán értem rá, mielőtt...
– Jól van. Akkor majd megteszed, ha visszatértünk.
Leia némán bólintott. Ismerte ezt a hangnemet. Különben meg nem is nagyon akart ellenkezni.
– Oké. Ha tudok rá időt szakítani.
– Szakítasz rá időt – közölte kérlelhetetlenül Han. – Különben, ha Luke hazatér, bezáratlak vele az orvosi központba. Komolyan mondom.
Leia megszorította a férje kezét – s közben a szívén is hasonló szorítást érzett. Luke, magára utaltan a Birodalom területén... De biztosan jól van. Jól kell lennie.
– Rendben. – mondta. – Megvizsgáltatom magam. Megígérem.
– Helyes – felelte Han, de még mindig Leia arcát fürkészte. – Tehát mi volt az, amit a Filve-nél ereztél?
– Nem tudom – habozott Leia. – Talán ugyanaz, amit Luke érzett a Katana-flotta elvesztésekor. Tudod, amikor a birodalmiak a fedélzetre tették azt a klóncsapatot.
– Igen – válaszolta kételkedve Han. – Talán. Pedig ezek a cirkálók átkozottul messze voltak.
– Talán ezekben sokkal több klón tartózkodott.
– Igen. Talán – mondta megint Han. – Nos... azt hiszem, az lenne a legjobb, ha Csubi és én megnéznénk azt az ionáram-stabilizátort, mielőtt még végképp bedöglik. Elboldogulsz itt egymagad a dolgokkal, szivi?
– Jól érzem magam – biztosította Leia, és örült, hogy vége szakadt ennek a beszélgetésnek. – Menjetek csak nyugodtan.
Volt egy másik lehetőség is, amire még gondolni sem mert. A Császárról hosszú ideig az a hír járta, hogy az Erő segítségével közvetlenül irányítani tudta a hadseregét. Ha az a Jedi Mester, akivel Luke szembetalálta magát a Jomarkon, rendelkezik ezzel a képességgel...
Leia megsimogatta a hasát, és a bent lévő két aprócska elmére koncentrált. Nem. Nem akar gondolni sem erre az egészre.
– Feltételezem – kezdte Thrawn halálosan nyugodt hangon –, hogy tartogat valamiféle magyarázatot a számomra.
C'baoth lassan, megfontoltan emelte fel a tekintetét, és a főadmirális szemébe nézett. A főadmirálisra, és leplezetlen megvetéssel az ysalamirira, mely Thrawn vállán kuporgott.
– Ön is tartogat a számomra valami magyarázatot, Thrawn főadmirális?
– Ön félbeszakította az elterelő harcmozdulatokat a Filve-rendszerben – vette semmibe Thrawn C'baoth kérdését. – Azután pedig az egész különítményt elindította egy hamis nyomon.
– Ön pedig, Thrawn főadmirális, nem hozta el nekem a Jedimet! – vágott vissza C'baoth.
Egyre hangosabb és magasabb hangon beszél, nyugtázta Pellaeon. – Ön és az unalmas noghrijai, meg a Birodalma: mind leszerepeltek!
Thrawn izzó szeme összeszűkült.
– Valóban? Tán az is a mi hibánk volt, hogy ön nem tudta ott tartani Luke Skywalkert, miután mi odacsaltuk a Jomarkra?
– Nem önök csalták oda, Thrawn főadmirális – állhatatoskodott C'baoth. – Én hívtam őt oda az Erő segítségével...
– A birodalmi hírszerzés terjesztette el azt, hogy Joruus C'baoth visszatért, és a Jomarkon látták – szakította félbe hűvösen Thrawn. – A Birodalom szállította oda önt, a Birodalom rendezte be önnek azt a házat, és a Birodalom mérnökei építették az álcázott leszállópályát. A Birodalom mindent megtett, hogy Skywalker az ön kezébe kerülhessen. Ön volt az, aki nem tudta őt ott tartani.
– Nem! – vágott vissza C'baoth dühösen. – Skywalker azért hagyta el a Jomarkot, mert Mara Jade megszökött önöktől. Ő fordította ellenem Skywalkert. És ezért még megfizet az a nő! Hallotta amit mondtam? Meg fog fizetni!
Thrawn egy hosszú pillanatig nem szólt semmit.
– Ön az egész Filve-re irányuló különítményt bevetette a Millennium Falcon ellen – szólalt meg végre, újra nyugodt hangon. – Sikerült foglyul ejteni Leia Organa Solót?
– Nem – morogta C'baoth. – De nem azért, mert nem akar hozzám jönni. Akar. Ahogyan Skywalker is.
Thrawn Pellaeonre pillantott.
– Önhöz akar jönni?
C'baoth elmosolyodott.
– Nagyon is – mondta. Hangja mintha minden élt elveszített volna. Csaknem álmodozva folytatta: – Azt akarja, hogy tanítsam a gyermekeit... – tekintete elkalandozott a parancsnoki szobában. – Hogy Jedit neveljek belőlük; a magam mintájára. Mert én vagyok a Mester. Az egyetlen, aki létezik. – Hirtelen Thrawnra nézett. – Ide kell hoznia őt nekem, Thrawn főadmirális – mondta ünnepélyesen és ugyanakkor könyörögve. – Ide kell hoznunk őt, ahol tisztelik az erejét. Különben tönkreteszik Őt.
– Természetesen meg kell tennünk – próbálta megnyugtatni Thrawn. – De rám kell bíznia ezt a feladatot. Nincs szükségem egyébre, csak egy kis időre.
C'baoth gondolkodóba esett. Kezét becsúsztatta a szakálla alá, s nyakláncon függő medálját babrálta. Pellaeonnek végigfutott a hátán a hideg. Akárhányszor is látta, sohasem fogja megszokni ezeket a váratlan dühkitöréseket, melyek a klónokon időről időre erőt vesznek. Pellaeon tudta, hogy ezt a problémát már az első klónozási kísérleteknél észrevették: az állandó szellemi és érzelmi instabilitás fordított arányban áll a klón fejlődési ciklusának hosszával. Kevés erről a témáról szóló tudományos irat élte túl a klónháborúk korát, de Pellaeon átolvasott egyet, amelyben az állt, hogy egyetlen olyan klón sem képes megélni egy tökéletesen kontrollált környezeten kívül, amely egy évnél rövidebb idő alatt érte el a felnőttkort...
A pusztításból azonban, melyet a klónok vittek véghez a galaxisban, Pellaeon arra a következtetésre jutott, hogy a klónmesterek legalább részben megoldást találtak a problémára. Az már egészen más kérdés, vajon megtalálták-e a probléma gyökerét.
Nem kizárt, hogy Thrawn az első, aki tudja a megoldást.
– Rendben van, Thrawn főadmirális – szólalt meg hirtelen C'baoth. – Kap még egy utolsó lehetőséget. De figyelmeztetem: ez az utolsó. Ha nem jár sikerrel, én magam veszem kézbe az ügyet. – Bozontos szemöldöke alatt villámokat szórt a szeme. – És még egy figyelmeztetés: ha még egy ilyen egyszerű feladatot sem fog tudni teljesíteni, akkor meglehet, hogy alkalmatlannak fogom nyilvánítani az én Birodalmam hadseregének a vezetésére.
Thrawn szeme szikrákat szórt, de az admirális csak ennyit mondott: – Elfogadom a kihívást, C'baoth Mester.
– Nagyszerű. – C'baoth visszaült a székébe, és behunyta a szemét. – Most pedig elmehet, Thrawn főadmirális. Meditálni szeretnék – és a Jedim jövőjét megtervezni.
Thrawn egy pillanatig mozdulatlanul állt, izzó szeme meg se rebbent, úgy nézte C'baoth-t, Aztán Pellaeonre siklott a tekintete.
– Jöjjön velem a parancsnoki hídra, kapitány! – utasította. – Szeretném, ha ön irányítaná a védelemre való berendezkedést az Ukio-rendszerben.
– Igen, uram – válaszolta Pellaeon, és örült, hogy végre megszabadulhat C'baoth társaságától.
Egy pillanatra megállt, érezte, hogy felszalad a szemöldöke, amint C'baothra néz. Volt valami, amire fel akarta hívni Thrawn figyelmét? Igen, majdnem biztosan. Valami C'baoth-tal, a klónokkal és a Tantiss-hegyi tervvel kapcsolatban...
De a gondolat sehogyan sem akart előjönni, Pellaeon pedig egy képzeletbeli váll vonással félretette a dolgot. Majd eszébe jut valamikor.
Megkerülte a holo-készüléket, és felettese nyomában elhagyta a szobát.
Calius saj Leeloo-nak nevezték, Berchest ragyogó kristályvárosának; a galaxis leglátványosabb csodái közé tartozott a Régi Köztársaság legelső napjai óta. Az egész város nem volt egyéb, mint egy hatalmas kristálytömb, melyet az alatta hullámzó Leefari-tenger vöröses-narancssárga színű vizéből felszálló permet hozott létre az évezredek során. Utcáit, épületeit gondos berchesti mesteremberek faragták ki évtizedes munkával; leszármazottaik pedig tovább gondozták a várost és irányították lassú fejlődését.
A Régi Köztársaság idején Calius a legkedveltebb turistaközpontok közé tartozott. Lakossága jómódban élt a látogatók millióiból, akik elárasztották a lélegzetelállítóan gyönyörű várost és környékét. A klón kormányzat és a Palpatine-féle Birodalom azonban szigorú adókat vetett ki az ilyen "haszontalan időtöltésekre", így Calius lakóinak új megélhetési forrást kellett találniuk.
Szerencséjükre a turizmus örökségeként fontos kereskedelmi útvonalak kötötték össze Berchestet a galaxis nagyobb rendszereivel. A kézenfekvő megoldást az jelentette a berchestieknek, ha Caliust kereskedelmi központtá léptetik elő. Bár a városnak sohasem sikerült elérni Svivren vagy Ketaris szintjét, azért tapasztalni lehetett itt, némi gyarapodást.
Az egyetlen probléma az volt, hogy e kereskedelmi központ a Birodalom fennhatósága alatt állt...
Egy rohamosztag masírozott a nyüzsgő utcán; fehér páncéljuk színesnek tűnt az őket körülvevő vöröses-narancssárga épületekről rájuk vetődő fényben. Luke Skywalker még jobban az arcába húzta a csuklyáját, és nagyokat lépve kitért a katonák útjából. Nem érzékelt különösebb érdeklődést az osztag részéről, de ilyen mélyen a Birodalom területén nem akart kockáztatni. A rohamosztagosok úgy mentek el mellette, hogy közben még csak egy pillantást sem vetettek rá. Luke megkönnyebbülten felsóhajtott, és folytatta a nézelődést. A rohamosztagosok, az útjukat itt megszakító birodalmi hajók legénysége és az őgyelgő, megbízásra váró csempészek sokasága, a város üzleti hangulata furcsa és éles ellentétben állt e hely hűvös szépségével.
És valahol ebben a hűvös szépségben veszedelem rejtőzött – sokkal nagyobb annál, amit maguk a birodalmi rohamosztagosok jelentettek.
A klónok.
Legalábbis így gondolta az Új Köztársaság hírszerzése. Miután megszűrtek több ezer birodalmi üzenetet, Caliust és a Berhest-rendszert jelölték meg, mint a tranzitállomások egyikét, ahol emberi másolatokból álló legénységgel látják el Thrawn főadmirális háborús gépezetének hajóit.
A klónáradatot meg kell állítani, mégpedig minél hamarabb. Vagyis meg kell találni a tartályokat, amelyekben a klónokat előállítják. Ezt viszont csak úgy lehet megtenni, ha egy ismert tranzitállomástól visszafelé követik a nyomokat. Ezért kell bizonyosságot szerezni arról, hogy a klónok csakugyan keresztülhaladnak Caliuson.
Két tömbbel előbbre egy bő köntöst viselő svivreni kalmárokból álló csoport kanyarodott be a sarkon. Mint az elmúlt két nap alatt annyiszor, Luke most is kiterjesztette a Jedi-erejét. Gyors ellenőrzést végzett: a kalmárok nem rendelkeztek azzal a furcsa aurával, amit Luke a Katana fedélzetén érzett, amikor megtámadták őket a klónok.
De amint visszavonta az Erőt, Luke figyelmét valami más ragadta meg. Valami, amit alig tudott megkülönböztetni az emberek és idegen fajúak gondolatainak és érzéseinek az áradatában, amelyek úgy kavarogtak körülötte, mint színes kvarcszemcsék egy tatuini homokviharban.
Egy hideg, számító elme.
Luke tudta, hogy találkozott már vele valahol, de nem tudta azonosítani a köztük lévő mentális zajban. Ráébredt, hogy az elme gazdája tud jelenlétéről a Caliuson. És figyeli őt.
Az ifjú Jedi vágott egy grimaszt. Magára van utalva az ellenség területén, hajója két kilométerrel odébb, Calius űrkikötőjében pihen, egyetlen fegyvere pedig a lézerkard, mely rögtön leplezné, ha előhúzná a köpönyege alól. Egy szó, mint száz, nem áll a helyzet magaslatán... Vele van ellenben az Erő – és tudja, hogy az, aki követi, ott lépdel a háta mögött. Mindent egybevetve egyenlőek az esélyeik.
Néhány méterrel lejjebb, az utca bal oldalán egy gyalogosok számára épített fedett híd alagútja tátongott. Luke befordult az alagútba, és felgyorsította lépteit. Közben azon gondolkodott, a térkép szerint hova is vezet ez a híd. Át a város jeges folyója fölött, az előkelőbb és gazdagabb városrészek felé, amelyeket a kristálytömb tenger fölé nyúló részén alakítottak ki – jutott eszébe.
Érezte, hogy a ráakaszkodott személy is belépett az alagútba. Amint egyre távolabb kerültek a járókelőktől nyüzsgő utcák mentális zajától, Luke végre azonosítani tudta az illetőt.
A helyzet nem is olyan vészes, mint hitte – bár potenciálisan az is lehetett volna...
Luke sóhajtva megállt, és várt. A híd, enyhe kanyarával, amely mindkét végét elrejtette, nagyszerűen megfelelt a célra, hogy szembenézzen a férfival.
Követője elérte a kanyar utolsó szakaszát. Mintha megérezte volna, hogy Luke várja őt, hirtelen megállt a kanyar fedezékében. Luke kiterjesztette az érzékeit. Hallotta, amint a férfi előveszi sugárvetőjét.
– Rendben van – szólította meg Luke nyugodt hangon. – Nincs itt senki rajtam kívül. Gyere elő!
A férfi habozott egy pillanatig – Luke világosan érzékelte döbbenetét – aztán előlépett.
Talon Karrde volt az.
– Látom, a világegyetem még mindig tartogat meglepetéseket a számomra – jegyezte meg a csempész. Biccentett Luke-nak, s közben visszacsúsztatta a sugárvetőjét a pisztolytáskájába. – A viselkedésedből arra következtettem, az Új Köztársaság kémje vagy. De be kell vallanom, te voltál az utolsó személy a sorban, akinek a megjelenésére számítottam.
Luke a férfi arcát fürkészte, próbált olvasni a gondolataiban. Amikor utoljára látta Karrdét, épp a Katana-flottáért vívott csata után, az kihangsúlyozta, hogy csapatával együtt semleges kíván maradni ebben a háborúban.
– És mit szándékoztál tenni, miután bizonyosságot szereztél róla, hogy egy kémet követsz?
– Nem akartalak feladni, ha erre gondolsz – felelte Karrde, miközben a háta mögé pillantott. – Ha te sem engem, akkor jobb lenne, ha elindulnánk valamerre. A berchestiek nem szoktak a hídjaikon cseverészni. És egy ilyen alagútban meglepően messzire hallatszik minden szó!
És ha csapda vár ránk az alagút végén? gondolta Luke, aztán lélekben vállat vont. Ha csapda várná őket, már meg érezte volna. De azért oldalra lépett, és maga elé tessékelte Karrdét. Az gúnyos mosollyal köszönte meg az előzékenységét.
– Nem bízol bennem, ugye? – kérdezte, és előreindult.
– Han hatása lehet – mentegetőzött Luke. – Az övé, vagy a tied. Vagy talán Maráé.
Megérezte Karrde hangulatváltását: az aggodalom felvillanását, ami azon nyomban elenyészett.
– Ha már Marára terelted a szót, jól van?
– Már majdnem teljesen felépült – nyugtatta meg Luke. – Az orvosok azt mondták, helyrehozni az idegroncsolódásokat nem túl bonyolult, csak időigényes.
Karrde bólintott, de még mindig az alagutat figyelte maga előtt.
– Hálás vagyok, amiért gondját viselitek Marának – jelentette ki majdnem irigykedve. – A mi orvosi felszereléseinkkel nem tudnánk meggyógyítani őt.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetünk érte azok után, amit ti tettetek értünk a Katana-flottáért vívott csatában.
– Talán.
Az alagút végéhez értek, és kiléptek az utcára, amely határozottan kevésbé volt zsúfolt, mint az előző. Előttük a kormányzati főhadiszállás három bonyolult faragású tornya emelkedett a környező épületek és a tenger fölé. Luke kiterjesztette az Erőt, és gyorsan leellenőrizte az előttük elhaladó járókelőket. Semmi különös.
– Van valami határozott úticélod? – kérdezte Karrdétól. A másik megrázta a fejét.
– Csak nézelődöm a városban – felelte hanyagul. – És te?
– Én is – felelte Luke, próbálva utánozni a másik hangnemét.
– És azt figyeled, nem látsz-e egy-két ismerős arcot? Vagy hármat, négyet, netán ötöt?
Tehát Karrde tudja, vagy legalábbis sejti, miért jött ide! Luke-ot valahogy nem lepte meg a dolog.
– Ha van, akit látnom kell, akkor azt meg is fogom látni – jelentette ki magabiztosan. – Feltételezem, nincs semmi olyan információ a birtokodban, amit én is használni tudnék...
– Talán van – válaszolta Karrde. – De van-e elég pénzed, hogy megfizesd?
– Az áraidat ismerve valószínűleg nincs. De nyithatok neked egy hitelszámlát, ha hazaérek.
– Ha hazaérsz – vetette ellene Karrde. – Tekintve a birodalmi rohamosztagosok számát, akik közted és az Új Köztársaság határa között nyüzsögnek, nem nevezném alacsonynak a befektetési kockázatot.
– Mert egy olyan csempésszel állok szemben, aki vezető helyet foglal el a Birodalom által körözöttek listáján? – húzta fel a szemöldökét Luke.
Karrde elmosolyodott.
– Calius történetesen egyike azon kevés helyeknek a Birodalomban, ahol tökéletes biztonságban érzem magam. Berchest kormányzója és én már ismerjük egymást néhány éve. Akad néhány árucikk, amit csak én tudok beszerezni neki.
– Hadiipari cikkek?
– Én nem veszek részt a ti háborútokban, Skywalker – emlékeztette Karrde hűvösen. – Semleges vagyok, és az is szándékozok maradni. Azt hiszem, ezt elég világosan megmondtam neked és a nővérednek, amikor legutóbb elváltunk.
– Ó igen, elég világosan. Csak azt hittem, az elmúlt hónapok eseményeinek a hatására meggondoltad magad.
Karrde arckifejezése rezzenetlen maradt, de Luke megérezte az önkéntelen hangulatváltást.
– Nem vagyok túlságosan elragadtatva attól, hogy Thrawn hozzáférhetett egy klónozóhoz – ismerte el Karrde. – Hosszú távon ez az ő oldalára billentheti az erőegyensúlyt, ezt pedig sem én, sem ti nem szeretnétek. De azt hiszem, ti egy kissé túl sötéten látjátok a helyzetet.
– Nem értem, miért mondod ezt – méltatlankodott Luke.
– A Birodalom kezében van a Katana-flotta kétszáz cirkálójának zöme, most pedig korlátlan utánpótlással rendelkeznek, hogy feltöltsék őket legénységgel.
– A "korlátlan" szó nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés – mondta Karrde. – Ha a klónjaikra akarják bízni a hadihajóikat, akkor legalább egy évig kell hagyniuk fejlődni őket. Különben érzelmileg nagyon labilisak lesznek. Klónonként minimum egy év, ha jól emlékszem a hozzávetőleges számításra.
Öt vathkri ment el előttük egy keresztutcán. A Birodalom eddig ugyan csak emberi lényeket klónozott, de Luke azért a vathkrikat is ellenőrizte. Megint semmi.
– Klónonként egy év, azt mondod?
– Ez a minimum – felelte Karrde. – A klón háborúk előliről származó dokumentumok szerint a háromtól öt évig terjedő ciklus az ideális. Gyorsabb ugyan, mint a normális emberek fejlődése, de azért még nem ok a kétségbeesésre.
Luke felnézett a faragott tornyokra. Ragyogtak a napfényben, vöröses-narancssárga színük éles kontrasztot alkotott a tenger felől hömpölygő felhőkkel.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy a klónok, akik megtámadtak minket a Katanán, egy évnél rövidebb idő alatt fejlődtek ki?
– Attól függ, mennyivel rövidebb idő alatt – vonta meg a vállát Karrde.
– Az egész ciklus nem tartott tovább tizenöt-húsz napnál.
Karrdénak földbe gyökerezett a lába.
– Micsoda? – kérdezte hitetlenkedve, és Luke-ra bámult.
– Tizenöt-húsz nap – ismételte Luke, és ő is megállt.
Karrde egy hosszú pillanatig egyenesen Luke szemébe nézett, aztán megfordult, és elindult.
– Ez lehetetlen – motyogta. – Biztosan valami tévedés.
– Megszerezhetem neked a tanulmányok másolatát.
Karrde szórakozottan bólintott, a semmibe révedt.
– Ez legalább megmagyarázza Ukiót.
– Ukiót? – ráncolta össze a homlokát Luke. Karrde rápillantott.
– Hát persze... te biztosan nem sok mindenkivel érintkeztél az utóbbi napokban. Két nappal ezelőtt a Birodalom támadást intézett több célpont ellen az Abrion és a Dufilve szektorokban. Komoly károkat okoztak az Ord Pardron-i katonai bázisban, és elfoglalták az Ukio-rendszert.
Luke ürességet érzett a gyomrában. Ukio az Új Köztársaság öt legnagyobb élelemtermelője közé tartozott. Elvesztésének következményei egyedül az Árion szektorban...
– Mennyi kárt okoztak Ukión?
– Semennyit – felelte Karrde. – A forrásaim szerint érintetlenül hagyták felszín-űr fegyverzetét és az energiapajzsát is.
Az üresség tovább nőtt Luke gyomrában.
– Azt hittem, ezt lehetetlen megtenni.
– A főadmirálisokat többek között arra választották ki, hogy a lehetetlen dolgokat is véghezvigyék – mondta Karrde szárazon. – A részletek még nem ismertek; érdekes lenne tudni, hogyan hajtotta végre Thrawn ezt az egészet.
Tehát Thrawn kezében vannak a Katana cirkálói; vannak klónjai, akikkel megtöltheti őket – most pedig elfoglalta Ukiót, hogy etetni tudja a hadseregét.
– Ez nem csupán egy újabb rajtaütés-sorozat kezdete – állapította meg Luke. – A Birodalom nagyobb hadjáratra készül.
– Kezd nagyon úgy festeni a dolog – értett egyet Karrde. – Azt hiszem, nem fogsz unatkozni az elkövetkező időszakban.
Luke figyelmesen tanulmányozta Karrdét. A férfi hangja és arca ugyanolyan nyugodt volt, mint mindig, de a felszín alá már befészkelte magát a bizonytalanság.
– Még most sem gondoltad meg magad? – érdeklődött Luke.
– Nem csatlakozom az Új Köztársasághoz, Skywalker – felelte Karrde, és megrázta a fejét. – Több ok késztet erre. Nem utolsósorban az, hogy nem bízom meg a kormányotok egyes elemeiben.
– Azt hiszem, Fey'lya eléggé lejáratta magát...
– Nemcsak Fey'lyá-ra gondoltam – szakította félbe Karrde. – Te is tudod, hogy a Mon Calamarik mindig is kedvelték a csempészeket. Most azonban, mióta Ackbar admirálist visszaiktatták tanácsosi és legfőbb parancsnoki pozíciójába, mindannyiunknak a háta mögé kell pillantania időnként.
– Ugyan! – mondta haragosan Luke. – Csak nem hiszed komolyan, hogy Ackbarnak van ideje a csempészekkel foglalkozni?
Karrde kényszeredetten mosolygott.
– Nem. De az életemet sem akarom feleslegesen kockáztatni.
Patthelyzet.
– Oké – adta fel Luke. – Akkor helyezzük szigorúan üzleti alapokra az egészet. Tudnunk kell a Birodalom minden mozdulatáról és szándékáról. Gondolom, ezeket a dolgokat te is figyelemmel kíséred. Megvehetjük tőled az információkat?
Karrde gondolkodni kezdett.
– Rendben van – kezdte óvatosan. – De csak akkor, ha én dönthetem el, mit adok tovább nektek. Nem akarom a csempészbandámat az Új Köztársaság nem hivatalos hírszerző csoportjává tenni.
– Jól van – egyezett bele Luke. Többet remélt ennél – de ez is jobb a semminél. – Nyitok neked egy hitelszámlát, amint hazaérek.
– Kezdhetnénk egy kis információcserével is – mondta Karrde, és körbenézett. – Áruld el nekem, miért figyelitek a Caliust!
– Ennél többet fogok tenni – válaszolta Luke. – A távoli érintés halvány volt, de összetéveszthetetlen. – Mit szólnál, ha bebizonyítanám neked, hogy a klónok itt vannak?
– Hol? – kérdezte Karrde élesen.
– Valahol arra – mutatott Luke előre és egy kissé jobbra. – Úgy fél kilométernyire innét. Nehéz pontosan meghatározni.
– Valamelyik toronyban – állapította meg Karrde. – Kellemes és biztonságos hely, ahol nem kell tartani a kíváncsi szemektől. Azon gondolkozom, mi módon lehetne bejutni oda.
– Várj csak egy percet... mozognak! – mondta Luke. Összevonta a szemöldökét, ahogyan a kapcsolatot próbálta fenntartani. – Haladnak... majdnem mifelénk, de nem pontosan.
– Valószínűleg az űrkikötőbe viszik őket. – Karrde körülnézett, és jobb oldalra mutatott. – A Mavrille utcán kell végighaladniuk... két háztömb abban az irányban!
Siettek, de a feltűnést kerülve, és három perc alatt sikerült leküzdeniük a távolságot.
– Nyilvánvalóan tehersiklót vagy valami effélét fognak használni – szólalt meg Karrde, amikor végre találtak egy olyan helyet, ahonnét szemmel tarthatták a terepet, és ahol a gyalogosok sem sodorták őket magukkal. – Bármilyen katonai jármű feltűnést keltene.
Luke egyetértően bólintott. A Mavrille, emlékezett vissza a térképre, Calius azon kevés utcái közé tartozik, amelyeket elég szélesre faragtak ahhoz, hogy járművek is használhassák. Ezért olyan nagy rajta a forgalom.
– Bárcsak itt lenne az elektronikus látcsövem! – sóhajtotta.
– Hidd el nekem, anélkül is eléggé feltűnő vagy – somolygott Karrde, miközben a nyakát nyújtogatta. – Semmi nyomuk?
– Most már biztosan erre jönnek – felelte Luke. Kiterjesztette az Erőt, és próbálta kiszűrni a klónok gondolatait a körülötte kavargó gondolatok kavalkádjából. – Azt hiszem, húszan vagy harmincan lehetnek.
– Akkor tehersiklón kell jönniük – vélte Karrde. – Már látok is egyet... ott, a kamion mögött!
– Látom. – Luke vett egy mély levegőt, és összeszedte minden Jedi-képességét. – Ők azok – mormolta. Végigfutott a hátán a hideg.
– Helyes. Tartsd nyitva a szemed! Legalább egy szellőzőablakot biztosan nyitva hagytak.
A tehersikló egyre közelebb lebegett, de hirtelen meg kellett állnia, amikor az előtte haladó kamion vezetőjének eszébe jutott, hogy bekanyarodjon. A kamion óvatosan vette be a kanyart, feltartva maga mögött a forgalmat.
– Várj meg itt – mondta Karrde, és elmerült a hömpölygő gyalogosáradatban.
Luke végigpásztázta a környéket, olyan gondolatok után kutatva, amik arról árulkodnak, hogy őt vagy Karrdét meglátták és felismerték. Ha ez az egész valami előre kitervelt csapda, akkor most lenne a legfőbb ideje összecsapódnia...
A kamion végre befejezte a kanyarodást, a tehersikló pedig elzúgott Luke mellett, és eltűnt egy kanyarban. Luke visszalépett a háta mögött lévő mellékutcába. Nem kellett sokáig várnia: néhány perccel később Karrde is visszatért.
– A szellőzőablakok közül kettő nyitva volt, de nem láttam semmi különöset – közölte lihegve. – Hát te?
Luke megrázta a fejét.
– Én sem láttam semmi különöset. De ők voltak. Biztos vagyok benne.
Karrde egy pillanatig szótlanul szemlélte, aztán egy kurtát biccentett.
– Rendben. És most?
– Megpróbálok előttük felszállni az űrhajómmal – mondta Luke. – Ha követni tudom a hipertéri vektorukat, talán rájöhetünk, hová mennek innét... – Felhúzta a szemöldökét. – Bár, ami azt illeti, két szorosan együttműködő hajóval könnyebb lenne.
Karrde halványan elmosolyodott.
– Bocsáss meg, de el kell utasítanom az ajánlatodat. Tandemben repülni egy köztársasági ügynökkel nem éppen az, amit semlegességnek lehetne nevezni. – Luke válla fölött végigpillantott az utcán. – Egyébként is, én szívesebben követném visszafelé a nyomukat, így esetleg azt is megtudhatjuk, honnan hozzák őket.
– Ez egész jól hangzik – bólintott Luke. – Az lesz a legjobb, ha már indulok is, és előkészítem a hajómat.
– Majd jelentkezem – ígérte Karrde. – De aztán ne fukarkodjatok azzal a hitelkerettel!
A központi kormányzat egyes számú tornyának a legfelső ablakában Staffa kormányzó elvette a szemétől elektronikus látcsövét, és elégedetten horkantott.
– Semmi kétség: maga Luke Skywalker az.
– Gondolja, hogy látta a különleges szállítmányt? – kérdezte Fingal, s közben idegesen tapogatta a látcsövét.
– Hát persze, hogy látta! – morogta Staffa. – Azt hitted, csak úgy véletlenül sétált épp a Mavrille utcán?
– Én csak arra gondoltam...
– Ne gondolkodj, Fingal! – vágott a szavába Staffa. – Ahhoz ugyanis kell valami, ami neked hiányzik.
Staffa az íróasztalához sétált, belelökte a látcsövét az egyik fiókba, aztán maga elé húzta Thrawn főadmirális utasítását, és rátette a mappájára. Magánvéleménye szerint elég furcsa egy utasítás volt, sokkal furcsább, mint azok a rejtélyes csapatszállítások, amelyek az utóbbi időben Caliuson keresztül zajlottak. De nem tehetett egyebet, mint hogy feltételezze: Thrawn tudja, mit csinál. Ha pedig nem, akkor úgyis Thrawnt terheli a felelőség nem pedig őt.
– El kell küldened egy üzenetet a Chimera csillagrombolóra – mondta Fingalnak. Óvatosan belegyömöszölte magát a székébe, majd áttolta az asztalon a mappát Fingalnak. – Az odaírt kód szerint. Informáld Thrawn főadmirális arról, hogy Skywalker a Caliuson járt, és én magam láttam őt a különleges szállítmány mellett! A főadmirális utasításának értelmében nem akadályoztuk meg abban, hogy elhagyja a Berchestet.
– Értettem, kormányzó úr – mondta Fingal, aki mindent szorgalmasan feljegyzett a saját mappájába. Ha a kis ember nem ismertette, miért kell szabad-utat adni egy köztársasági kémnek, ennek nem adta tanújelét. – És mi legyen a másik férfival, kormányzó úr? Azzal, aki Skywalker társaságában volt?
Staffa szemével követte a másik ajkának a mozgását. A Talon Karrde fejére kitűzött vérdíj már ötvenezerre emelkedett. Rengeteg pénz, még egy bolygókormányzói fizetéssel és egyéb mellékjövedelmekkel rendelkező személy számára is. Staffa mindig is tudta, hogy egy napon majd érdeke lesz véget vetni a titkos üzleti kapcsolatnak közte és Karrde között. Talán most végre eljött az az idő...
De nem. Addig nem, míg háború tombol a galaxisban. Majd valamikor később, ha a végső győzelem már közeleg, és könnyebben hozzá lehet férni a szükséges cikkekhez. Nem most.
– A másik férfival nem kell foglalkozni – válaszolta Fingalnak. – ő csak egy különleges ügynök, akit azért küldtem, hogy a lázadók kémje minél hamarabb elhagyja a bolygónkat. Felejtsd el! Indulj már... kódoltasd azt az üzenetet, esküiddel!
– Igen, uram – bólintott Fingal, és az ajtó felé indult.
Az ajtó feltárult... és egy pillanatig, míg Fingal kiment rajta, Staffa valami különös csillogást vélt látni a kis ember szemében. A külső irodából rávetődő fény játéka, valószínűleg. A kormányzó iránti megingathatatlan hűsége mellett Fingal legfőbb és legjobb erénye a fantázia teljes hiánya volt.
Staffa vett egy mély levegőt, és félretéve Fingalt, a lázadók kémeit, de még a főadmirálist is, hátradőlt székében, és azon kezdett gondolkozni, hogyan fogja felhasználni a rakományt, amit Karrde emberei épp most raknak ki az űrkikötőben.
Lassan, mintha valami hosszú, sötét létrán mászna felfelé, Mara Jade felébredt mély álmából.
Kinyitotta a szemét, körbenézett a tompán megvilágított szobában, és azon gondolkozott, vajon a galaxis melyik részében lehet.
Egy kórteremben volt – ennyit legalább meg tudott állapítani a biomonitorokból, az összecsukott spanyolfalakból és a multifunkcionális ágyakból, melyek egyikén feküdt. De ez nem Karrde kórtermei közé tartozott. Legalábbis nem azok közé, amelyeket ő is ismert.
Az elrendezés azonban ismerősnek tűnt. Ilyen egy szabványos birodalmi kórterem.
Egyelőre senki más nem tartózkodott itt, de Mara tudta, ez nem fog sokáig így maradni. Lassan, nesztelenül legurult az ágyról, és a földre kuporodott. Közben gyorsan leellenőrizte fizikai állapotát. Nem érzett semmi fájdalmat, nem szédült, és sebhelyeket sem látott magán. Magára kapta az ágy végén talált köntöst, lábát pedig belecsúsztatta az ágy mellé elhelyezett papucsba. Csendben az ajtóhoz lopózott, s közben felkészült rá, hogy bárkit elhallgattasson vagy harcképtelenné tegyen, ha a szükség úgy hozza. Aztán az érzékelő felé intett a kézével, és amint az ajtó feltárult, kiugrott a kórterem előterébe...
És meglepetten megállt.
– Ó, hello, Mara – mondta Ghent szórakozottan, és felnézett a számítógép-monitorról. – Hogy vagy?
– Nem túl rosszul – válaszolta Mara. A kölyköt bámulta, s közben az emlékei között kutatott. Ghent Karrde egyik, alkalmazottja – és valószínűleg a legjobb számítógépkalóz az egész galaxisban. Az, hogy itt ülhet egy komputer terminálja előtt, azt jelenti, nem foglyok. Hacsak a fogvatartójuk nem olyan mélységesen hülye, hogy nem tud jobbat kitalálni, mint a számítógépe közelébe engedni egy manipulátort.
Nem Coruscantra, az Új Köztársaság főhadiszállására küldte Ghentet? De igen. Karrde utasításának megfelelően, mielőtt összeszedte volna a csapatuk egy részét, és belevezette volna őket abba az ádáz csatába a Katana-flottáért.
Ahol nekivezette a Z-95-ösét egy birodalmi csillagrombolónak.
Katapultálnia kellett. Épp egy ionágyú sugárnyalábjába repült a katapultülésével. Ami megperzselte a túlélő-felszerelését, örök lebegésre ítélve őt a csillagközi térben...
Körülnézett. Ezek szerint az örökkévalóság mégsem tart olyan sokáig, mint hitte.
– Hol vagyunk? – kérdezte, noha sejtette már a választ.
– A régi császári palotában, a Coruscanton – felelte Ghent összevont szemöldökkel. – A kórházi szárnyban. Helyre kellett állítaniuk néhány idegpályádat. Nem emlékszel semmire?
– De igen, csak homályosan – ismerte el Mara. De amint az utolsó pókháló is letisztult az emlékezetéről, hirtelen minden eszébe jutott. A katapultülés szétroncsolódott létfenntartó rendszere; és egy furcsa bizonytalanság, amint tovalebegett, hogy elszunnyadjon a határtalan feketeségben. Valószínűleg oxigénhiány lépett fel, mielőtt megtalálták és begyűjtötték volna.
Nem. Nem megtalálták, hanem megtalálta. Csak egyetlenegy személy akad, aki képes megtalálni egy működésképtelen katapultülést a csillagközi térben, annyi roncs között. Luke Skywalker, az utolsó Jedi-lovag.
A férfi, akit meg kell ölnie.
MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT!
Mara hátralépett, és neki támaszkodott az ajtókeretnek. A térde remegni kezdett, amikor a Császár szavai visszhangozni kezdtek az agyában.
Mara itt volt, ezen a világon és ebben az épületben, amikor a Császár az Endoron meghalt. A Császár szemével nézte, ahogy Luke Skywalker legyőzi őt, tönkretéve ezzel Mara életét.
– Látom, már felébredt – szólította meg egy ismeretlen, hang.
Mara kinyitotta a szemét. A távoli ajtó felől egy középkorú, orvosi ruhába öltözött nő vágott át fürgén a szobán, nyomában egy MD droiddal. – Hogy érzi magát?
– Jól vagyok – felelte Mara. Hirtelen úgy érezte, legszívesebben rátámadna a nőre. Ezeknek az embereknek... a Birodalom ellenségeinek... nincs joguk itt tartózkodni, a Császár palotájában!
Sóhajtott egyet, s próbálta elfojtani hirtelen támadt indulatát. Az orvosnő megtorpant, a szakember szemével nézett rá, Ghent pedig egy pillanatra megfeledkezett dédelgetett komputereiről, és zavartan tekintett Marára.
– Elnézést – mormogta Mara. – Olyan... elveszettnek érzem magam.
– Ez érthető – bólintott az orvosnő. – Végül is egy hónapig feküdt abban az ágyban.
– Egy hónapig... – lehelte Mara hitetlenkedve.
– Nos, majdnem egy hónapig – helyesbítette ki magát az orvosnő. – Egy kis időt a baktatartályban is eltöltött. Ne aggódjon! A rövidtávú emlékezetkiesés megszokott dolog idegpályák helyreállítása esetén, és majdnem mindig elmúlik a kezelés után.
– Értem – mondta Mara gépiesen. Egy hónap. Egy teljes hónapot elvesztegetett itt. És ezalatt...
– Épp most rendeznek be egy vendéglakosztályt az ön számára az emeleten. Bármikor odaköltözhet, ha már úgy érzi magát – folytatta az orvosnő. – Akarja, hogy megkérdezzem, készen vannak-e már?
Mara próbált a nőre koncentrálni.
– Az nagyszerű lenne – felelte.
Az orvosnő leakasztott egy rádió adó-vevőt az övéről, és bekapcsolta. Mialatt beszélt, Mara mellé sétált.
– Hogyan alakult a háború az elmúlt egy hónap alatt? – kérdezte a fiútól.
– Ó, a Birodalom összehozta a szokásos rumliját – mutatott Ghent kezével az ég felé. – Ami azt illeti, a dolog eléggé felkavarta az ittenieket. Ackbar, Madine és a többiek a hajukat tépték. Vissza akarták szorítani a birodalmiakat, vagy valami ilyesmi.
Mara belátta, hogy ennél többet nem tudhat meg a fiútól. A csempészek folklórja mellett csak egyvalami érdekelte igazán Ghentet: a számítógépek manipulálása. Mara összevonta a szemöldökét, mert közben eszébe jutott, miért is küldte ide valójában Ghentet Karrde.
– Várj csak! Ackbar visszakerült a hatalomba? Tehát sikerült tisztázni az ügyét?
– Persze – válaszolta Ghent. – Az a kompromittáló letét, amiből Fey'lya tanácsos olyan nagy hűhót csapott, cselszövés volt. Azok a fickók írták át Ackbar számlájára, akik megcsinálták azt az elektronikus bankrablást. Valószínűleg a birodalmi hírszerzés keze van a dologban. Legalábbis a programozás erről árulkodik. Ja, igen! Már az ideérkezésem másnapján sikerült a dolog.
– Gondolom, nem győztek hálálkodni. De akkor miért vagy még mindig itt?
– Nos... – Ghent kissé megdöbbentnek tűnt. – Először is nem jött senki, aki hazavigyen; – Felragyogott az arca. – Egyébként meg van itt egy egészen ügyes kód, amit valaki a közelben arra használ, hogy információkat küldjön a Birodalomnak. Bel Iblis generális azt mondta, a birodalmiak Delta Forrásnak nevezik. Egyenesen innen, a palotából küldi az információkat.
– És megkértek téged, hogy fejtsd meg nekik a kódot... Gondolom, fizetséget nem ajánlottak fel.
– Hát... – vonta meg a vállát Ghent, – Lehet, hogy ajánlottak. Nem emlékszem, komolyan.
Az orvosnő visszaakasztotta az adó-vevőt az övére.
– Nemsokára itt lesz a kísérője – mondta Marának.
– Köszönöm – próbált ellenállni Mara a belső kényszernek, hogy megmondja a másiknak, ő még álmában is jobban kiismeri magát a palotában, mint bármilyen kísérő fényes nappal. Együttműködés és udvariasság – ezek a kulcsszavak, amelyek segítségével hajóhoz juthat, és Ghenttel együtt itthagyhatja ezt a helyet és ezt a háborút.
Alig távozott az orvosnő a szobából, mikor egy magas, hófehér hajú nő lépett be az ajtón.
– Hello, Mara – mosolygott a lányra ünnepélyesen. – Az én nevem Winter; Leia Organa Solo hercegnő jobbkeze vagyok. Örülök, hogy jobban érzi magát.
– Én pedig örülök, hogy itt lehetek – próbált udvarias lenni Mara. Valaki, aki kapcsolatban áll Luke Skywalkerrel! Éppen erre van szüksége. – Ha jól értettem, ön lesz a kísérőm.
– A kísérője, a segédje – és bármi más, amire szüksége van az elkövetkező néhány napban – válaszolta Winter. – Leia hercegnő megkért, hogy gondoskodjam önről, míg ő és Solo kapitány vissza nem térnek a Filve-ről.
– Nincs szükségem segédre, sem gondoskodásra – jelentette ki Mara. – Amire igazán szükségem van, az egy hajó.
– Már erre is gondoltunk. Remélem, mihamarabb sikerül találnunk valamit az ön számára. De addig nem mutathatnám meg a lakosztályát?
Mara visszafojtott egy grimaszt. Ezek a bitorlók vendégül akarják látni őt azon a helyen, amely valaha az otthona volt!
– Ez nagyon kedves öntől – dünnyögte, és próbált nem gúnyolódni. – Te is jössz, Ghent?
– Menjetek csak előre – felelte a fiú szórakozottan a komputer képernyője elől. – Én még le akarom ellenőrizni ezt a programot.
– Jó helyen van itt Ghent – nyugtatta meg Winter Marát. – Erre tessék!
Kimentek az előszobából, és a palota hátsó része felé vették az irányt.
– Ghent lakosztálya pontosan az öné mellett van – jegyezte meg Winter –, de az elmúlt hónapban legfeljebb kétszer ha ott tartózkodott. A kórterem előszobájában létrehozott egy ideiglenes komputerszobát, mert az ön közelében akart lenni.
Marának ezen mosolyognia kellett. Ghent, aki ébren töltött óráinak kilencven százalékában teljesen megfeledkezett a külvilágról, nem az a fajta fickó volt, akit Mara el tudott képzelni ápolónak vagy testőrnek. A fiú igyekezete mégis jólesett neki.
– Hálás vagyok, amiért mindenki a szívén viseli a sorsomat – fordult Winterhez.
– Ez a legkevesebb azok után, hogy a segítségünkre sietett abban az ütközetben.
– Karrde utasítására tettem – mondta Mara kurtán. – Neki köszönjék, ne nekem.
– Már megtettük – válaszolta Winter. – De ön is kockáztatta az életét miattunk. És ezt nem fogjuk elfelejteni.
Mara a szeme sarkából a fehér hajú nőre pillantott. Ő is olvasta a Császár aktáit a lázadás vezetőiről, beleértve Leia Organát is – a Winter név mégsem csengett ismerősen.
– Mióta van Organa Solo mellett? – kérdezte Wintert.
– Együtt nőttünk fel az alderaani királyi udvarban – felelte Winter, ajkán keserédes mosollyal. – Gyerekkorunkban barátok voltunk, és amikor Leia hercegnő megtette az első lépéseket a galaktikus politika felé, az apja engem jelölt ki a segítőtársául. Azóta mellette vagyok.
– Nem emlékszem rá, hogy hallottam volna a nevét a Felkelőké között – puhatolózott Mara óvatosan.
– A háború legnagyobb részét bolygóról bolygóra utazva töltöttem. Beszerzéssel és utánpótlással foglalkoztam. Ha a kollégáim be tudtak csempészni egy raktárba, akkor én emlékezetből térképet tudtam nekik készíteni arról, hol találhatók a szükséges cikkek. Ez gyorsabbá és biztonságosabbá tette a készülő rajtaütést.
Marának egyszerre minden világossá vált.
– Tehát ön az a bizonyos Lőelemképző! Akinek tökéletes memóriája van.
Winter összeráncolta a homlokát.
– Igen. A Lőelemképző az egyik fedőnevem – mondta. – Akadt belőlük több is az évek során.
– Értem. – Marának eszébe jutott több utalás is a rejtélyes Lőelemképzőről. Ügynökök tucatjai "emlékeztek meg" róla indulatos szavakkal, még a yavini csata előtt. Heves viták folytak akkortájt az ismeretlen – férfi vagy nő – személyazonosságáról. Mara azon gondolkozott, vajon sikerült-e valami közelebbit megtudniuk az aktatologatóknak.
Közben odaértek a palota hátsó részében lévő turbóliftekhez. Ezeket is a Császár szereltette fel annak idején, amikor átvette és felújíttatta a régi stílusban épült palotát. A turbóliftek megkímélték az embert a száguldó mozgólépcsőktől, amelyeket a palota többi részében használtak... ugyanakkor álcáztak más változtatásokat, amelyeket szintén a Császár végeztetett a palotán.
– Miért olyan nehéz hajót szerezniük nekem? – kérdezte Mara, amikor a fehér hajú nő megérintette a lift hívógombját.
– A Birodalom miatt – felelte Winter. – Súlyos támadást intéztek ellenünk, és minden hajóra szükségünk van a teherszállítóktól fölfelé.
Mara összeráncolta a homlokát. Támadást intézni fölényben lévő ellenség ellen – ez egyáltalán nem vallott Thrawn főadmirálisra.
– Ennyire komoly a helyzet?
– Elég komoly – felelte Winter. – Nem tudom, értesült-e már róla, de a birodalmiak elragadták a Katana-flotta javát. Mire odaértünk, száznyolcvan cirkálót elszállítottak már. És kiapadhatatlan forrással rendelkeznek, ahonnan elláthatják a cirkálókat legénységgel, a rohamcsapataikat pedig katonákkal. Az erőegyensúly kezd eltolódni az ő javukra.
Mara bólintott. Szájában keserű ízt érzett. Igen, ez mégiscsak Thrawn.
– Ami azt jelenti, hogy feleslegesen tettem kockára az életemet.
Winter feszélyezetten mosolygott.
– Ha ez segít, sokan mások is ugyanezt tették.
A lift megérkezett. Beszálltak a fülkébe, Winter megnyomta a palota lakószintjének a gombját.
– Ghent említette, hogy a Birodalom megint zűrt csinált – jegyezte meg Mara, amikor a lift elindult velük fölfelé. – Sejthettem volna: ha valamire felfigyel a számítógépein kívül, az csak valami komoly ügy lehet.
– A "komoly" enyhe kifejezés – mondta Winter elkeseredetten. – Az elmúlt öt nap alatt elvesztettünk négy szektort, és további harmincat ugyanez a veszély fenyeget. A legnagyobb veszteséget az ukiói élelemtermelő egységek elvesztése jelenti. A birodalmiaknak valami módon sikerült úgy elfoglalniuk Ukiót, hogy közben érintetlenül hagyták a bolygó védelmi rendszerét.
– Valaki elaludt? – bukott ki Marából.
– Az előzetes jelentések szerint nem – habozott Winter.
– A szóbeszéd szerint a birodalmiak egy új szuperfegyvert használtak, amellyel át tudtak lőni az energiapajzson. Most próbálunk utánajárni.
Mara nyelt egyet. A Halálcsillag jutott eszébe. Egy olyan stratéga kezében, mint Thrawn főadmirális...
Elhessegette a gondolatot. Ez nem az ő háborúja. Karrde megígérte, hogy semlegesek fognak maradni.
– Ebben az esetben, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha kapcsolatba lépnék Karrdéval – szólalt meg. – Hátha tud küldeni valakit, aki elvisz minket.
– Ez bizony gyorsabb lenne, mint addig várni, míg valamelyik hajónk felszabadul – értett egyet Winter. – Karrde hagyott egy adatkártyát, rajta annak a személynek a nevével, akivel fel kell vennie a kapcsolatot. Azt mondta, ön tudni fogja, melyik kódot kell használnia.
A turbólift az elnöki vendégek emeletén állt meg. A palotának ez a része azon kevés helyek közé tartozott, amelyeket a Császár meghagyott eredeti állapotukban. A régimódi faajtók és faragott bútorok között sétálva az ember úgy érezte, mintha ezer évet ugrott volna vissza az időben. A Császár ide általában olyan vendégeket szállásolt el, akik kedvelték a régmúlt idők hangulatát – vagy akikre mély benyomást akart gyakorolni.
– Karrde kapitány itt hagyott önnek néhány ruhát és személyes holmit a csata után – közölte Winter, és szélesre tárta a faragványokkal ékes ajtók egyikét. – Ha valamire mégis szüksége lenne, csak szóljon nekem, és én megpróbálom beszerezni. Itt van a kártya, amit említettem – tette hozzá, előhúzva azt a tunikájából.
– Köszönöm.
Mara mély levegőt vett. Ezt a lakosztályt nagyrészt Karduinból származó fijisi fából készült bútorokkal rendezték be. Amint a fa kellemes illata körüllebegte, Mara gondolatai visszakalandoztak a Birodalom dicsőséges napjaiba...
– Segíthetek még valamiben?
Az emlék elhalványult. Winter állt Mara előtt... a Birodalom dicsősége pedig rég elenyészett.
– Nem, köszönöm – felelte.
Winter bólintott.
– Ha mégis szüksége lenne valamire, csak hívja az ügyeletes tisztet – mutatott az asztalra. – Én csak később leszek elérhető; most megfigyelőként részt kell vennem a Tanács ülésén.
– Menjen csak nyugodtan! És... köszönöm.
Winter mosolyogva távozott.
Mara szippantott egy újabbat a fijisi fa illatából, és sóhajtva elhessegette a kellemes emlékeket. Itt van és most; a Császár instruktorai mindig azt sulykolták a fejébe, hogy alkalmazkodjon környezetéhez. Ez pedig annyit jelent, hogy nem szabad úgy kinéznie, mint holmi szökevénynek a kórházi szárnyból.
Karrde bőséges választékot hagyott neki ruhákból: egy elegáns ruhát, két leírhatatlan típusú szerelést, amilyenekhez hasonlót legalább száz világ utcáin lehetett látni, és négy darab praktikus kezeslábast, amelyeket legénysége a hajók fedélzetén viselt. Mara utóbbiak közül öltött magára egyet, aztán nekilátott átnézni a többi holmit. Szerencsére – és valószínűleg Karrde előrelátásának köszönhetően – ott találta apró sugárvetője alkarra helyezhető pisztolytáskáját.
A sugárvető maga természetesen hiányzott – az Adamant kapitánya elvette. Nem valószínű, hogy valaha is vissza fogja adni. Egy hasonlót keresni az Új Köztársaság arzenáljában pedig felesleges időpocsékolás volna. Bár Mara kísértést érzett, hogy kérjen egyet Wintertől – csak mert szerette volna látni a nő reakcióját.
De azért maradt egy lehetőség...
A császári palota minden lakószintjén berendeztek egy könyvtárszobát; és mindegyik szobában lehetett találni egy multicard sorozatot, Corvis Minor teljes története címmel. Corvis Minor történetét nem lehetett éppen érdekfeszítőnek nevezni, így annak az esélye, hogy valaki leveszi a polcról a multicard sorozatot tartalmazó dobozt, közel állt a nullához. A dobozt, mely természetesen nem is multicardokat tartalmazott...
A sugárvető kissé különbözött attól, amit a birodalmiak elvettek Marától. De működött, és belesimult a pisztolytáskába – a többi pedig nem számított. Bármi történjék is, nem lesz védtelen többé.
Aztán hirtelen megállt, kezében a multicardok dobozával. Egy elkésett kérdés cikázott keresztül az agyán. Mit érthetett Winter a kiapadhatatlan forráson, amelyből a birodalmiak fel tudják tölteni a Katana-flotta cirkálóit legénységgel? Átpártolt volna egy vagy több köztársasági rendszer a Birodalomhoz? Vagy Thrawn felfedezett egy mindeddig ismeretlen kolóniát, amelynek a népessége érett a besorozásra?
Erre rá kell majd kérdeznie. Először azonban el kell küldenie egy kódolt üzenetet Karrde kijelölt kapcsolatának. Minél előbb elkerül erről a helyről, annál jobb.
Mara visszatette a polcra az üres multicard dobozt, és alkarján a sugárvetővel visszaindult a lakosztályába.
Thrawn felemelte izzó tekintetét a korhadtnak látszó, idegen művész által készített műtárgy háromdimenziós képéről.
– Nem – jelentette ki. – Erről szó sem lehet!
C'baoth lassú, kimért mozdulattal elfordult a vusztroid szobor hologramjától.
– Nem? – ismételte meg, s hangja úgy dörgött, akár a közeli égzengés. – Hogy érti azt, hogy nem?
– A szó önmagát magyarázza – válaszolta Thrawn fagyosan. – A tények szintén. Nincs elég csapatunk egy frontális támadáshoz a Coruscant ellen; sem elegendő utánpótlásunk, ami a hagyományos ostromhoz elengedhetetlen. Bármilyen támadás eredménytelen lenne, és csak az erőinket pazarolnánk vele. Éppen ezért a Birodalom nem fog semmiféle támadást indítani.
C'baoth arca elsötétült.
– Vigyázzon, Thrawn főadmirális! A Birodalmat én irányítom, és nem ön.
– Csakugyan? – vetette oda Thrawn, és megsimogatta a vállán lebzselő ysalamirit.
C'baoth kiegyenesedett, szemében a hirtelen harag tüze lobogott.
– Én irányítom a Birodalmat! – kiáltotta, hangjától visszhangzott a parancsnoki szoba. – Engedelmeskedni fog nekem, vagy meghal!
Pellaeon közelebb húzódott az Erő-mentes buborékhoz, amely Thrawn ysalamiriját körülvette. Amikor C'baoth uralkodott érzésein, sokkal jobban visszafogta magát, mint régebben. Ám ezek a klónokra jellemző dühöngések is kezdtek egyre gyakoribbakká és komolyabbakká válni. Mint egy pozitív visszacsatolású rendszer, amely addig pörgeti magát egyre feljebb és feljebb, míg végül egyszer csak szétrobban...
C'baoth eddig nem ölt meg senkit, nem rombolt szét semmit. Pellaeon azonban úgy vélte, csak idő kérdése, hogy ez bekövetkezzék.
Valószínűleg ugyanez járt Thrawn fejében is.
– Ha megöl engem, akkor elveszíti a háborút – emlékeztette a Jedi Mestert. – Ha pedig elveszti a háborút, akkor Leia Organa Solo és az ikrei sohasem keresik fel önt.
C'baoth tett egy lépést Thrawn parancsnoki széke felé. Szemében még nagyobb lánggal lobogott az indulat... és hirtelen minden visszatért a normális szintre.
– Nem lenne szabad így beszélnie a Császárral – mondta mogorván.
– Ellenkezőleg. Nem kevesebb, mint négy alkalommal hoztam a Császár tudomására: nem fogok csapatokat és hajókat pazarolni egy olyan ellenség ellen, akinek megtámadására még nem állok készen.
C'baoth horkantott.
– Csak az beszél így a Császárral, aki megbolondult – mondta gúnyosan mosolyogva. – Aki megbolondult, vagy aki megunta az életét.
– A régi Császár is ugyanígy gondolkodott – folytatta Thrawn. – Amikor először visszautasítottam, árulónak nevezett, és valaki másnak adta át a harci különítményem vezetését. – A főadmirális ismét megsimogatta a vállán tanyázó ysalamirit. – Miután az odaveszett, nem vette többé semmibe a tanácsaimat.
Egy hosszú percen át C'baoth Thrawn arcát tanulmányozta, míg a sajátja rángatózott, mintha a mögötte lévő agy nem tudna féken tartani egy gondolatot vagy érzést.
– Megcsinálhatná ugyanazt, amit Ukiónál – szólalt meg végül. – Azt a trükköt az álcázott cirkálókkal és az időzített turbólézerekkel. Én is segítenék.
– Ez nagyon kedves öntől – válaszolta Thrawn. – De sajnos az is csak erőpazarlás lenne. A coruscanti rebellisek nem adnák meg magukat olyan gyorsan, mint Ukio farmerei. Függetlenül attól, mennyire pontos az időzítésünk, rájönnének arra, hogy azok a turbólézer-nyalábok, amelyek a felszínt érik, nem ugyanazok, amiket a Chimera lőtt ki. És levonnák a megfelelő következtetést... – A helyiséget megtöltő hologram-szobrokra mutatott. – Woostri népe és vezetői viszont egészen más lapra tartoznak. Az ukióiakhoz hasonlóan rettegnek az ismeretlentől és attól, amit lehetetlennek tartanak. Egy másik lényeges dolog: hajlamosak a rémhíreknek nagyobb jelentőséget tulajdonítani annál, amennyit egyébként se érdemelnek meg. A "láthatatlan cirkáló" hadicsel nagyszerűen beválna az ő esetükben is.
C'baoth arca megint kezdett elvörösödni.
– Thrawn főadmirális...
– Ami pedig Leia Organa Solót és az ikreit illeti – szakította félbe finoman Thrawn –, bármikor megkaphatja őket, amikor csak óhajtja.
A Mester kirobbanni készülő dühe elpárolgott.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte óvatosan.
– Megtámadni a Coruscantot, és elhurcolni onnan Organa Solót nem lenne célravezető – felelte Thrawn. – Viszont odaküldeni egy kis csapatot, hogy elrabolja a nőt, már könnyebben keresztülvihető. Utasítottam a hírszerzést, és már neki is láttak összeállítani egy kommandót erre a célra. Már a mai napon bevetésre készek lesznek.
– Egy kommandó... – préselte össze az ajkát C'baoth. – Szükséges-e felemlegetnem, hány hasonló, sikertelen akciót hajtottak végre a noghrijai?
– Nem – válaszolta Thrawn, különösen zordan. – Épp ezért nem vonunk be noghrikat a mostani akcióba.
Pellaeon meglepetten nézett az admirálisra, aztán önkéntelenül a parancsnoki szoba ajtajára pillantott, amely mögött Rukh, Thrawn testőre várakozott. Amióta Darth Vader a noghrikat a Birodalom örökös szolgálatára kényszerítette, a hiszékeny, szürke bőrű lények becsületbeli ügyüknek éreztek minden egyes küldetést. Ha most nélkülözni fogják őket, különösen egy ilyen fontos akcióban, úgy fogják érezni, mintha arcul csapták volna őket. A legjobb esetben.
– Admirális – dünnyögte Pellaeon. – Nem vagyok benne biztos, hogy...
– Majd később megbeszéljük, kapitány – szólt rá Thrawn. – Most csak azt akarom tudni, valóban készen áll-e a Mester fogadni a kis Jediket. – Egyik kékesfekete szemöldöke megemelkedett. – Vagy esetleg meg akarja ezt beszélni velem?
C'baoth halványan elmosolyodott.
– Tekintsem ezt kihívásnak, Thrawn főadmirális?
– Tekintse, aminek akarja – felelte Thrawn. – Én csak azt hangsúlyozom ki, hogy egy bölcs stratéga felbecsüli, mibe kerül egy művelet, mielőtt elindítaná azt. Organa Solo ikrei most már bármikor megszülethetnek, ami azt jelenti, hogy önnek nemcsak Organa Soloval, hanem az újszülött ikrekkel is foglalkoznia kell majd. Ha úgy gondolja, ez túl megerőltető, akkor jobb lesz elhalasztanunk az akciót.
Pellaeon felkészült egy újabb őrjöngésre. De legnagyobb meglepetésére semmi ilyesmi nem történt.
– Az egyetlen kérdés az, Thrawn főadmirális – mondta C'baoth nyugodt hangon –, vajon az ön kommandósai meg tudnak-e birkózni két újszülöttel.
– Akkor tehát minden a legnagyobb rendben – bólintott Thrawn. – Harminc perc múlva találkozunk a flotta többi részével. Ön átmegy a Death's Headre, és vezeti a Woostri elleni támadást. Mire visszajön a Chimerára – emelkedett fel megint a szemöldök –, itt lesznek a Jedijei.
– Nagyszerű, Thrawn főadmirális – mondta C'baoth.
Újból kihúzta magát, és végighúzta a kezét fehér szakállán.
– De figyelmeztetem: ha nem sikerül, számolnia kell a következményekkel! – Azzal hátat fordított, és kiment a szobából.
– Lekötelez – jegyezte meg Thrawn halkan, miután az ajtó becsukódott a Mester mögött.
Pellaeon megnedvesítette az ajkát.
– Admirális úr, tisztelettel...
– Azért aggódik, mert az Új Köztársaság legbiztonságosabb pontjáról akarom elraboltatni Organa Solót? – kérdezte Thrawn.
– Tulajdonképpen igen, uram – felelte Pellaeon. – A császári palotát bevehetetlen erődnek tartják.
– Valóban – értett egyet Thrawn. – De azt se felejtse el, hogy a Császár alakíttatta át azzá. És, mint mindig, néhány apró titkot megtartott magának... meg néhány bizalmasának.
Pellaeon összeráncolta a homlokát.
– Egy titkos bejárat? – merészelte megjegyezni.
Thrawn elmosolyodott.
– Pontosan. És mivel tudjuk, hogy Organa Solo egy ideig a palotában fog maradni, megéri odaküldeni egy kommandót.
– De nem egy noghri csapatot...
Thrawn a körülöttük lévő hologram-szobrokra nézett.
– Valami nincs rendben a noghrikkal, kapitány – mondta halkan. – Még nem tudom, mi az, de valami nincs rendjén. Ezt érzem, valahányszor kapcsolatba lépek a Honoghr uralkodóival.
Pellaeon visszagondolt az egy hónappal korábban történt, kellemetlen eseményekre. A noghri uralkodók kínosan magyarázkodó követet küldtek azzal a hírrel, hogy az árulással gyanúsított Khabarakh megszökött az őrizetükből. Mindeddig legnagyobb igyekezetük dacára sem sikerült elfogniuk.
– Talán még mindig a Khabarakh-ügy miatt nyugtalankodnak – vetette fel a kapitány.
– Nem alaptalanul – mondta Thrawn hűvösen. – De ennél többről van szó. Ezért mindaddig, míg rá nem jövök, mennyivel többről, a noghrik gyanúsak, és ekként kezelendők.
Előrehajolt, és megérintett két kapcsológombot. A szobrok eltűntek, helyükben egy háromdimenziós taktikai térkép jelent meg.
– De pillanatnyilag van két, ennél fontosabb dolgunk – folytatta. – Először is, ki kell ábrándítanunk téves elképzeléséből a mi egyre arrogánsabb C'baoth Mesterünket, aki azt hiszi, joga van irányítani az én birodalmamat. Ehhez Organa Solót és az ikreket fogjuk felhasználni.
Pellaeonnek eszébe jutottak a sikertelen kísérletek, hogy foglyul ejtsék Organa Solót.
– Mi lesz, ha ez a kommandó is kudarcot vall?
– Ereje és kiszámíthatatlansága ellenére C'baoth Mestert még mindig befolyásolni lehet – nyugtatta meg Thrawn. A taktikai térképre mutatott. – De ami még fontosabb, tartanunk kell magunkat a haditervhez. Eddig minden a terv szerint alakult. A lázadók ugyan a vártnál nagyobb ellenállást tanúsítottak a Farrfin és a Dolomar szektorokban, másutt azonban meghódoltak a Birodalom előtt.
– Én még nem nevezném elég szilárdnak a Birodalom helyzetét a behódolt szektorokban – jegyezte meg Pellaeon.
– Pontosan – bólintott Thrawn. – Minden attól függ, mennyire tudjuk éreztetni a Birodalom jelenlétét. Ezért nélkülözhetetlen a klónok utánpótlása.
Elhallgatott. Pellaeon a térképre nézett, agya közben lázasan kutatott a válasz után, amit az admirális nyilvánvalóan az ő szájából akart hallani. A Spaarti klónozótartályok évtizedeken át a Császár raktárában voltak elrejtve, Waylanden, olyan biztonságban, amennyire biztonságban csak lehetett valami a galaxisban. Egy hegy gyomrában elrejtve, egy birodalmi helyőrség és ellenséges lakosság által körülvéve, létezésükről nem tudott egy lélek sem a Birodalom felső vezetőin kívül.
Pellaeon megborzongott. A Birodalom legfelsőbb vezetői, és talán...
– Mara Jade – mondta ki hangosan. – A Coruscanton ápolják. Ő is tud a raktárról?
– Ez itt a kérdés – értett egyet Thrawn. – Valószínűleg nem. Én is tudok a Császár számos titkáról, mégis nehezen találtam meg Waylandet. De nem kockáztathatunk.
Pellaeon bólintott, s közben megpróbált egy újabb borzongást elfojtani. Eddig csodálkozott rajta, miért választott ki a főadmirális egy hírszerző osztagot erre az akcióra. A hagyományos kommandókkal ellentétben a hírszerzőket olyan módszerekre is megtanították, mint a gyilkolás...
– El tudja végezni egy csapat mindkét munkát, vagy kettőt küld, uram?
– Egy csapat elegendő lesz – felelte Thrawn. – A két célpont egy helyen van, ezért ez az ésszerű. Mara Jade semlegesítése pedig nem jelenti feltétlenül azt, hogy meg kell halnia.
Pellaeon meg akarta kérdezni, ezt hogyan értette, de mielőtt még megtehette volna, Thrawn megérintett egy gombot, és a taktikai térképet az Orus szektor térképe váltotta fel.
– Gondolom tudja, mennyire jelentős Calius saj Leeloo az ellenség számára. Megérkezett már a jelentés Staffa kormányzótól?
– Igen, uram – vette ki az üzenetet a mappájából Pellaeon. – Skywalker a csalétek-szállítmánnyal egyidőben hagyta el a bolygót. A feltételezések szerint követte a vektorukat. Ha ez így van, akkor Skywalkernek a Poderis-rendszerbe kell érnie... úgy harminc percen belül.
– Nagyszerű – bólintott Thrawn. – Kétségtelenül be fog számolni Coruscantnak, mielőtt elérné Poderist. Ezt követő eltűnéséből pedig a lázadók arra fognak következtetni, hogy Skywalker csakugyan a klónok szállítási útvonalát találta meg.
– Igen, uram. – Pellaeon nem akart arra gondolni, mik az esélyeik arra, hogy Skywalkert eltűntessék. Az admirális nyilvánvalóan tudja, mit csinál. – Egy másik dolog, uram. Staffa kormányzó jelentésével egyidőben érkezett egy másik beszámoló is, a hírszerzés kódjával rejtjelezve.
– A kormányzó segédjétől, Fingaltól – bólintott Thrawn.
– Az olyan ember mellé, aki csak annyira veszi komolyan a megbízatását, mint Staffa kormányzó, kénytelenek vagyunk csendes megfigyelőket rendelni. Különbözik valamiben a kormányzó jelentésétől?
– Csak egyvalamiben, uram. A második jelentés teljes leírást ad Skywalker kapcsolatáról, akit Staffa saját titkos ügynökeként állított be. Fingal leírásából arra következtettem, ez a férfi nem lehet más, mint Talon Karrde.
Thrawn elgondolkozva fújta ki a levegőt tüdejéből.
– Csakugyan. Adott valami magyarázatot Fingal Karrde jelenlétére a Caliuson?
– Fingal szerint bizonyos jelek arra utalnak, hogy Staffa kormányzó már néhány éve magánjellegű üzleti kapcsolatban áll Karrdéval – felelte Pellaeon. – Fingal ki akarta kérdezni Karrdét, de nem tudta volna anélkül megtenni, hogy Skywalker gyanút fogjon.
– Igen – mormogta Thrawn. – Nos... ami megtörtént, megtörtént. Ha csak csempészésről van szó, akkor nincs semmi baj. De mégsem engedhetünk csak úgy csempészeket a csapdáink közelébe, mert még elronthatják őket. Márpedig Karrde eddig is okozott épp elég bonyodalmat.
Thrawn egy pillanatig szótlanul nézte az Orus szektor térképét. Aztán Pellaeonre pillantott.
– Most azonban vannak fontosabb dolgaink is, mint csempészekkel törődni. A cél a Poderis-rendszer, kapitány! Azt akarom, hogy a Chimera negyven órán belül odaérjen. – Halványan elmosolyodott. – Értesítse a helyőrség parancsnokát, készítsen elő megfelelő fogadtatást a részünkre! Két-három nap múlva talán váratlan ajándékkal tudjuk meglepni szeretett Jedi Mesterünket.
– Igen, uram – mondta Pellaeon, de még nem indult el.
– Admirális úr... mi történik akkor, ha elhozzuk Organa Solót és az ikreket a Mesternek, neki pedig sikerül ellenünk fordítania őket? Akkor egy helyett már négyen lesznek. Sőt, öten, ha sikerül elkapnunk Skywalkert a Poderison.
– Aggodalomra semmi ok – rázta meg a fejét Thrawn. – C'baothnak rengeteg idejébe fog telni megváltoztatni Organa Solót vagy Skywalkert. És még több időbe fog telni az, míg a gyerekek elég idősekké válnak ahhoz, hogy ránk nézve veszélyt jelentsenek, bármit is tegyen velük C'baoth. Mielőtt mindez megtörténhetne – csillogott Thrawn szeme – megosztjuk egymás között a Birodalmat a Jedi Mesterrel.
– Értem, uram... – Pellaeon nyelt egyet.
– Helyes. Akkor leléphet, kapitány. Menjen vissza a parancsnoki hídra!
– Értettem, uram! – Pellaeon megfordult, és összeszorult torokkal elhagyta a szobát.
Igen, megértette. Thrawn meg fog egyezni C'baothtal, vagy megöleti a Jedi Mestert. Ha tudja.
Pellaeon úgy érezte, a játék kétesélyes. Egyikükre sem fogadna szívesen...
És nem szeretne a közelben lenni, mikor a leszámolásra sor kerül.
Poderis azoknak a világoknak a csoportjába tartozott, amelyeket jelentéktelennek szokás nevezni. Ezeket a bolygókat nem természeti kincseik vagy elhelyezkedésük miatt gyarmatosították, hanem csupán a gyarmatosítás kedvéért. Tíz órás forgásidejével, mocsaras alföldekkel, amelyek a hatalmas fennsíkokra kényszerítették lakóit, és majdnem függőleges forgástengelyével, ami félelmetes erejű szeleket eredményezett az őszi és a téli időszakokban, Poderis nem tartozott az utazók által kedvelt célpontok közé. Keményfejű és zárkózott lakói megtűrték a látogatókat, de mindig is semmibe vették a galaktikus politikát.
Aminek következtében Poderis ideális tranzitállomás volt a Birodalom klónjai számára. És ideális hely ugyanazon Birodalom számára egy csapda felállítására.
A Luke-ot követő férfi alacsony és átlagos kinézetű volt, az a fajta, aki bárhová megy, sehol nem rí ki a tömegből. A birodalmi hírszerzés legtapasztaltabb profijai közé tartozott, de ez a tapasztalat valószínűleg nem terjedt ki Jedi-lovagok követésére. Luke már akkor megérezte a jelenlétét, amikor a férfi elkezdte követni őt, és egy perccel később már szemmel is kiszúrta a tömegből.
A problémát már csak az jelentelte, hogyan rázhatja le az ügynököt.
– Artu – szólt bele Luke a kis adó-vevőbe, amit titokban csuklyás köpönyegének gallérja alá erősített. – Társaságunk van. Valószínűleg birodalmiak.
A készülékből lágy, aggódó trillázás hallatszott, utána pedig valami, ami egy kérdés lehetett.
– Te nem tehetsz semmit – mondta Luke Artunak. Csak érezte, mi lehetett a kérdés tartalma, és azt kívánta, bárcsak Thripio ott lenne és tolmácsolna neki. Általában felfogta Artu mondanivalójának lényegét, de olyan helyzetben, amilyen ez is, a lényeg nem elég. – Nem járkál senki a hajó körül? Vagy a leszállópálya környékén?
Artu határozott nemet csippantott.
– Hát akkor nemsokára ott lesznek – figyelmeztette Luke, és megállt egy kirakat előtt. A ráakaszkodott ügynök tett még néhány lépést, mielőtt ő is talált volna okot a megállásra. Profi, az kétségtelen. – Készítsd elő a hajót, amennyire csak lehet, feltűnés nélkül! Amint odaérek, felszállunk.
A droid úgy csipogott, mint aki megértette a tennivalóját. Luke a gallérja alá nyúlt, kikapcsolta az adó-vevőt, és gyorsan felmérte a terepet. Le kell ráznia árnyékát, mielőtt a birodalmiak feltűnőbben kezdenének mozgolódni ellene. Ehhez pedig valamivel el kell terelnie az ügynök figyelmét.
Ötven méterrel Luke előtt ott sétált egy férfi, hasonló színű és szabású köntösbe öltözve. Luke felgyorsította lépteit, ügyelve arra, hogy ne látsszon sietni, és a férfi után iparkodott.
Az folytatta útját a kereszteződés felé, majd befordult jobbra. Luke még gyorsabbra vette az iramot, s közben megérezte: követője rájött, hogy észrevették. Bár legszívesebben futásnak eredt volna, Luke türtőztette magát, és nyugodtan befordult a sarkon.
Az utca ugyanúgy nézett ki, akár a többi a városban: széles volt, kövezett – és meglehetősen zsúfolt. Mindkét oldalát szürke tömbökből összerótt épületek szegélyezték. Luke önkéntelenül kinyúlt az Erővel, körbepásztázva vele a területet, olyan távolságban amennyire csak tudta...
És hirtelen elállt a lélegzete. Egyenesen előtte, még eléggé távol, de azért már érezhetően, kis foltok mozogtak, amelyeken az Erő egyáltalán nem tudott áthatolni. Mintha azon a helyen az Erő megszűnt volna létezni, vagy...
Vagy leárnyékolták.
Ez nyilvánvalóvá tette, hogy a csapdát nem holmi egyszerű köztársasági kém számára állították. A birodalmiak tudtak a jelenlétéről, és ysalamirikkel felszerelkezve jöttek Poderisre!
Luke tudta, ha nem tesz valamit, a birodalmiak fogságába esik.
Végignézett a zömök, nagyobbrészt kétszintes épületeken. Az utca jobb oldalán lévőket pontosan egymás mellé építették, de átellenben, az utca sarkán Luke észrevett egy ferde homlokzatú házat. Az épület és szomszédja között szűk rés sötétlett. Nem lehetett túl biztonságos rejtekhelynek nevezni, de jelenleg ez volt a legjobb. Luke átsietett a másik oldalra, és becsússzam a két ház közötti résbe. Behajlította a térdét, engedte az Erőt szétáradni az izmaiban... és felugrott.
A feje fölött lévő tetőszél sima és lekerekített volt. Luke-nak úgy tűnt, mintha a levegőben lebegne. De csak sikerült találnia egy helyet, amiben megkapaszkodhatott; felhúzta magát, és végighasalt a tetőn.
Épp idejében. Amikor kipillantott a tető széle fölött, meglátta a titkosügynököt, aki szélsebesen kanyarodott be az utcába, most már egyáltalán nem törődve azzal, hogy észrevétlen maradjon. A férfi félrelökte az útjában álló járókelőket, beleszólt az adó-vevőjébe...
És az egy tömbbel távolabbi keresztutcából egy csapat rohamosztagos lépett elő. A fehér páncélt, vállvértjükön egy-egy ysalamirit viselő katonák súlyba vetett lézerkarabéllyal zárták le a környéket.
Nagyszerűen megtervezett és kivitelezett csapda volt ez. Luke-nak körülbelül három perce lehetett, hogy elhagyja a tetőt, mielőtt a birodalmiak észreveszik, hogy zsákmányuk kicsúszott a kezük közül. Óvatosan visszahúzódott, és hátrafordult, a tető másik széle felé.
Csakhogy a tetőnek nem volt másik széle. Alig hatvan centiméternyire attól a helytől, ahol Luke feküdt, a tető egy legalább száz méter magas, meredek dőlésű fallá vált. Tövében nem látszott más, csak az alant elterülő mocsarak felett lebegő köd.
Az ifjú Jedi belátta: nagy, talán végzetes hibát követett el. Túlságosan lekötötte a figyelmét az őt követő férfi, s közben megfeledkezett arról, hogy a fennsík széle felé tartottak. A háta mögötti, ferde fal egyike volt azoknak a szélgátaknak, amelyek a város fölé emelték a gyilkos tavaszi és őszi szeleket.
Luke kiszabadult a birodalmiak kelepcéjéből, de rá kellett ébrednie, hogy a szó szoros értelmében nincs hova mennie.
– Nagyszerű – mormogta halkan. Visszakúszott a tető széléhez, és lenézett az utcára. További rohamosztagosok csatlakoztak az első csoporthoz, és elkezdték átvizsgálni a megdöbbent járókelőket. Két osztag lezárta a kereszteződést is, azt, amelyiken Luke is befordult. A hírszerzés embere, kezében egy sugárvetőt szorongatva, a másik csuklyás köntöst viselő férfi után eredt.
A másik, köntöst viselő férfi...
Luke az ajkába harapott. Nem szép dolog bajba keverni egy ártatlan kívülállót. Másfelől viszont a birodalmiak nyilvánvalóan tudják, ki az, akit keresnek, és valószínűleg élve akarják elfogni őt. Életveszélybe sodorni a férfit – ilyesmit egy Jedi nem tehetett. Luke csak abban reménykedett, hogy a másnak okozott bosszúság nem esik bele ugyanebbe a kategóriába.
Fogát csikorgatva kinyúlt az Erővel, és kirántotta a sugárvetőt a titkosügynök kezéből, majd a járókelők feje fölött a csuklyás férfi kezébe repítette.
Az ügynök győzedelmesnek induló kiáltása figyelmeztetéssé változott. Luke újból az Erőre koncentrált, előző tulajdonosa irányába fordította a fegyvert, és lőtt.
Vigyáznia kellett a járókelők épségére, így még ha akarta volna, akkor se tudta volna eltalálni a birodalmit. De ez az elhibázott lövés is elegendő volt ahhoz, hogy a rohamosztagosok akcióba lépjenek. Azok, akik eddig a járókelők arcát és azonosítási kártyáit vizsgálták, most félbehagyták munkájukat, és a csuklyás férfi felé lódultak az utcába szorult tömegen keresztül. A környéket lezáró katonák előrébb nyomultak.
Mindez persze túl sok volt egyszerre a csuklyás férfi számára. Elhajította az érthetetlen módon a kezébe került sugárvetőt, és a kővé dermedt gyalogosok között átsurranva eltűnt egy szűk sikátorban.
Luke nem várhatott tovább. Miután mindenki megnézi a menekülő férfi arcát, az elterelő manőver véget ér. Neki pedig még ezelőtt el kell tűnnie a tetőről, és el kell indulnia a leszállópálya felé.
Luke a szélgát peremére húzódott, és lepillantott a mélybe.
Nem ígérkezett könnyű feladatnak. A falat azért építették, hogy ellenálljon az óránkénti kétszáz kilométeres sebességgel száguldó szélnek. Ezért tökéletesen sima volt, és Luke nem látott rajta ablakot, szervizajtót; semmilyen nyílást vagy kiszögellést. Bár utóbbi nem jelentett problémát, hiszen, ha kellett, Luke bármikor vághatott rajta rést a fénykardjával. Az igazi gondot az jelentette, hogyan tűnjön el a birodalmiak közeléből, mielőtt még komolyabban vadászni kezdenének rá.
Hátranézett. Gyorsan kellett cselekednie. A város másik végében lévő katonai leszállópálya felől már elindultak a siklók az alacsony épületek felett.
Luke nem ereszkedhetett le az utcára, mert az túlságosan feltűnő lett volna. A szélgát tetején pedig nem lett volna értelme végigkúsznia, mert úgysem jutott volna messzire, mielőtt a siklók odaérnek. Egyetlen lehetősége maradt: lefelé kellett menekülnie.
De nem szükségszerűen egyenesen lefelé...
Az égre pillantott. Poderis napja már a láthatár felé közeledett, szinte láthatóan mozogva tízórás pályáján. Most pont a siklók pilótáinak a szemébe világított, de Luke tudta, öt perc múlva el fog tűnni a horizont mögött. Akkor pedig a pilótáknak ismét jó rálátásuk lesz a terepre. Ráadásul a szürkületben nem használhatja a fénykardját sem.
Vagy most, vagy soha!
Luke előhúzta köntöse alól a Jedi-fegyvert és bekapcsolta, vigyázva arra, hogy a közeledő siklók pilótái ne láthassák a fényt. Kardja hegyével vágott egy ferde barázdát a falban; leszakította vékony anyagból készült köntöse bal ujját, s rátekerte a bal kezén lévő ujjai hegyére. Bepólyázott ujjai könnyedén belefértek a barázdába, és szabadon csúszhattak benne. Erősen megkapaszkodott, és leereszkedett a fal tetejéről. Fénykardja hegyét oda illesztette a barázda alsó végéhez, amely így vágta neki a kapaszkodót, amint ferdén lefelé siklott a szélgát falán.
Egyszerre volt felüdítő és rémisztő élmény. Emlékek villantak fel Luke agyában: a mellette elfütyülő szél hangja, amikor ő lefelé zuhant Felhőváros központi aknájában; az, ahogyan néhány perccel később a város alatt lógott, ujjaival egy szondába kapaszkodva; amint kimerülten fekszik a padlón a második Halálcsillag fedélzetén, és saját fájdalmán keresztül érzi a Császár tehetetlenségét, akit Vader a pusztulásba küld... Sebesen siklott a szélgát sima falán, egyre közelebb a széléhez és azon túl az üres térhez.
Felemelte a fejét, pislogva a szemébe fújó széltől, átnézett a válla fölött. A fal halálos szélét most már látni lehetett; nyaktörő sebességgel közeledtek egymáshoz. Egyre közelebb és közelebb... mígnem Luke hirtelen változtatott a kard szögén, és a ferdén lefelé tartó barázda vízszintessé vált. Néhány pillanattal később Luke megállt.
Egy darabig ott lógott bizonytalanul, míg vissza nem nyerte az uralmát a lélegzete és a szívverése felett. Feje fölött a nap utolsó sugarai még megvilágították a ferde, balfelé emelkedő barázdát. Megállapította, hogy több mint száz métert csúszott. Ez remélhetőleg elegendő lesz ahhoz, hogy kikerüljön a birodalmiak csapdájából.
Ennek hamarosan ki kell derülnie...
A nap lebukott a láthatár mögé, eltűntetve a falról a vékony barázdát. Óvatosan, nehogy ujjai kicsússzanak a kapaszkodóból, Luke nekilátott lyukat vágni a szélgát falába.
– Jelentés a rohamosztagosok parancsnokától, főadmirális – kiáltott fel Pellaeon, de amint elolvasta a monitorán megjelent szöveget, lelkesedése alábbhagyott. – Skywalkert nem találják a kordonon belül.
– Nem vagyok meglepve – nézett haragosan a saját monitorára Thrawn. – Már többször felhívtam rá a hírszerzés figyelmét, hogy ne becsüljék alá Skywalker érzékelő képességének hatótávolságát. A jelek szerint nem vettek komolyan.
Pellaeon nyelt egyet.
– Igen, uram. De azt tudjuk, hogy ott volt, és nem juthatott el messzire. A rohamosztagosok felállítottak egy második kordont, és nekiláttak átkutatni a házakat.
Thrawn sóhajtott egy nagyot.
– Nem. Nem ment be egyik épületbe sem. Skywalker semmiképpen. Az az elterelés a csuklyás férfival és a sugárvetővel... – Pellaeonre nézett. – Felfelé indult, kapitány. Felment valamelyik épület tetejére.
– A felderítők már nekiláttak végigpásztázni a környéket – közölte Pellaeon. – Ha Skywalker ott van, megtalálják.
– Helyes. – Thrawn megérintett egy kapcsolót a parancsnoki irányítópulton; megjelent a fennsík háromdimenziós térképe. – Mi a helyzet a szélgáttal, ami a kordontól nyugatra esik? Meg lehet mászni?
– Az embereink szerint nem – rázta a fejét Pellaeon. – Túl sima és meredek, a tövében pedig nincs szegély vagy másik gát. Ha Skywalker felmászott valamelyik tetőre, akkor most is ott kell lennie.
– Talán. Azért utasítsa valamelyik felderítőt, hogy kutassa át azt a területet is. Mi a helyzet Skywalker hajójával?
– A hírszerzés most próbálja azonosítani, melyik lehet, az övé – vallotta be Pellaeon. – Néhány percen belül meglesz.
– Csakhogy már nem rendelkezünk szabad percekkel, hála az ügynök óvatlanságának! – tört ki Thrawn. – Le kell fokozni a fickót.
– Igen, uram. – Pellaeon kissé szigorúnak tartotta a büntetést, bár ami azt illeti, alakulhatott volna rosszabbul is a szerencsétlen sorsa. A néhai Darth Vader habozás nélkül megfojtotta volna. – A leszállópályát, természetesen, körülvettük.
Thrawn elgondolkozva megdörzsölte az állat.
– Ez valószínűleg csak időveszteség – mondta lassan. – Másrészt... – Az ablakon át a bolygóra pillantott. – Vonja ki az embereit, kapitány! Mindegyiket, a klónok kivételével. Csak ezek maradjanak őrségben a hajók mellett, amelyek között Skywalkeré is lehet.
Pellaeon pislogott.
– Uram?
Thrawn a kapitány felé fordult, szemében élénk csillogás.
– A leszállópályát körülzáró kordon nem rendelkezik, elegendő ysalamirivel ahhoz, hogy egy Jedi-lovagot megállíthasson. Ezért kár ilyesmivel foglalkozni. Engedjük felszállni Skywalkert, és majd a Chimerával elkapjuk!
– Igen, uram. – Pellaeon érezte, hogy homlokán elmélyülnek a ráncok. – De akkor...
– Hogy miért maradnak a klónok? – fejezte be helyette a kérdést Thrawn. – Mert míg Skywalker értékes számunkra, addig nem lehet ugyanezt elmondani az asztromechanikai droidjáról. – Halványan elmosolyodott. – Hacsak Skywalker hősi küzdelméből a menekülésért a droid le nem vonja azt a következtetést, hogy valóban a Poderisen vezet keresztül a klónok fő útvonala.
– Ó! – értette meg végre Pellaeon. – Amely esetben hagyjuk a droidot elmenekülni.
– Pontosan. – Thrawn Pellaeon irányítópultjára mutatott. – A parancsok, kapitány.
– Igen, uram. – Pellaeon visszatért az irányítópultjához, és óvatos lelkesedéssel nekilátott kiadni a főadmirális parancsait. Talán most sikerül elkapniuk Skywalkert.
Artu idegesen csipogott, amikor Luke végre beviharzott kis teherhajójuk ajtaján, és légmentesen bezárta maga mögött.
– Minden készen áll az indulásra? – kiáltott át Luke a válla fölött, s besietett a pilótafülkébe.
Artu igenlőn trillázott. Luke belezuhant a pilótaülésbe, és miközben beszíjazta magát, végigpillantott a műszereken.
– Oké – kiáltotta hátra. – Indulunk!
Beindította a hajtóművet. A hajót a talajerőié emelte, és keményen jobbra rántotta. A teherhajóval együtt két Skipray is felemelkedett, és követte Luke-ékat a fennsík széle felé.
– Nézd azokat a Skiprayeket, Artu – mondta Luke, és próbálta megosztani figyelmét a fennsík közeledő széle és a teherhajójukat követő Skiprayek között. A klón katonákkal vívott harc heves volt, de túl rövid ahhoz, hogy igazán kimerítő legyen. Vagy a Birodalom bízott meg egy hozzá nem értőt az elfogásával, vagy épp az igazi csapda felé terelik őket...
A fennsík széle elsuhant a teherhajó alatt. Luke a hátsó monitorra pillantott. Kikerültek a városból. Most már felgyorsulhattak a legnagyobb fénysebesség alatti tempóra.
A teherhajó az ég felé szökkent, akár egy megrémült mynock, s messze maga mögött hagyta az őt követő Skipray-eket. A hivatalos hangú felszólítás, hogy álljanak meg, statikus sercegésbe fúlt, amikor Luke kikapcsolta a hírközlő berendezést.
– Artu, jól vagy ott hátul?
A droid igenlőt csippantott, majd egy kérdés jelent Luke számítógépének képernyőjén.
– Klónok voltak, igen – felelte elkeseredetten Luke. Megborzongott. A különös aura, amely a Birodalom új emberi másolatait körülvette, közelről kétszer olyan hátborzongatónak tűnt. – Mondok még valami mást is, Artu – tette hozzá. – A birodalmiak tudták, hogy én vagyok az, akit üldöznek. Ysalamirit viseltek a vállukon.
Artu elgondolkozva füttyentett, aztán újabb kérdést fogalmazott meg.
– Igen... az a Delta Forrás dolog – értett egyet Luke, miután leolvasta a képernyőről a droid megjegyzését. – Leia közölte, ha nem tudjuk megállítani az információk kiszivárgását, javasolni fogja a hadműveletek irányításának elköltöztetését a palotából. Talán még Coruscantról is.
Bár ha a Delta Forrás nem valami érthetetlen módon felderíthetetlen lehallgatóberendezés, hanem egy emberi vagy idegen fajú kém, akkor az egész csupán felesleges erőfeszítés. Artu félreérthetetlen hallgatásából Luke kikövetkeztethette: a droid is ugyanezt gondolja.
A távoli horizont, amit a sötét miatt alig lehetett látni, már kezdett határozottan görbének látszani.
– Neki láthatnál kiszámolni az ugrást, Artu – szólt hátra Luke a válla felett. – Jó lenne minél hamarabb eltűnnünk innét...
A droid egyetértően csipogott. Luke a figyelmét újból a láthatárra irányította. Tudta, hogy egész csillagromboló-flotta rejtőzhet mögötte, a teherhajó műszereinek hatókörén kívül. Talán csak arra várnak, hogy Luke-ék minél távolabb kerüljenek az esetleges rejtekhelyektől, mielőtt megindítanák a támadást.
A teherhajó műszerei nem, a Jedi-érzékek viszont talán leküzdhetik a távolságot... Luke résnyire hunyta a szemét, engedte szétáradni magában a nyugalmat, és kiterjesztette képességét.
Egy pillanattal azelőtt érezte meg, mielőtt Artu figyelmeztető sivítása megrezegtette volna a pilótafülke levegőjét.
Egy birodalmi csillagromboló volt az – csakhogy nem a teherhajó pályáját keresztezte, mint arra Luke számított. Hátulról közeledett, az atmoszféra fölött haladva, ami lehetővé tette, hogy felgyorsuljon, de azért még a bolygó fedezékében maradjon.
– Kapaszkodj! – kiáltotta Luke. Bekapcsolta a segédhajtóművet, noha tudta, feleslegesen fáradozik. A csillagromboló egyre gyorsabban közeledett, aktivizált vonósugarakkal. Néhány másodpercen belül elkapja őket.
Legalábbis a teherhajót...
Luke kicsatolta a szíjait, felnyitott egy zárólemezt, és megérintette a három beépített kapcsológombot. Az első működésbe hozta a robotpilótát, a második beindította a protontorpedóvetőt, amely vaktában tüzelni kezdett a csillagrombolóra.
A harmadik kapcsoló aktivizálta az önmegsemmisítő szerkezetet.
Luke X-szárnyúja orral előre állt a pilótafülke mögötti raktérben. Úgy nézett ki, mint egy üregéből kikandikáló furcsa fémállat. Luke beugrott a vadászgép pilótaülésébe, s közben majdnem beverte a fejét a felnyitott tetőbe. Artu, aki már Luke előtt befészkelte magát a helyére, halkan füttyögött magában, és startkészültségbe helyezte a vadászgépet. Mire Luke beszíjazta magát és feltette a sisakját, a droid jelezte: repülésre készek.
– Oké – mondta neki Luke, s bal kezét arra a gombra tette, amit utólag helyeztek el műszerfalán. – Ha ez működni fog, hajszálpontosan kell időzítenünk a szétválást. Készülj!
Luke ismét résnyire hunyta a szemét, engedve szétáradni az Erőt érzékeiben. Amikor először próbálta megtalálni C'baoth Jedi Mestert, ugyanilyen helyzetbe került – egy X-szárnyú egy csillagromboló ellen. Az is egy előre kitervelt csapda volt, de erre csak akkor jött rá, amikor, fény derült C'baoth és a Birodalom sötét szövetségére. Abból a helyzetből a tapasztalat, a szerencse – no meg az Erő mentette ki.
Ezúttal azonban, ha a szakemberek a Coruscanton jó munkát végeztek, a szerencséjében vakon megbízhat...
Az Erőn keresztül egy fél másodperccel azelőtt megérezte a vonósugarat, mielőtt az rákapcsolódott volna a teherhajóra. Luke lenyomta a gombot – és épp amikor a sugár elkezdte a csillagromboló felé húzni őket, a teherhajó orra fémszilánk-felhővé robbant szét.
Egy pillanattal később a hajó fedélzetére szerelt segéd-rakéta kilökte őket az űrbe, át a csillogó fémfelhőn.
Egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig úgy tűnt, a vonósugár a részecskeköd ellenére is tovább vonzza őket. Aztán a vonzás gyengülni kezdett, majd teljesen megszűnt.
– Szabadok vagyunk! – kiáltotta hátra Luke Artunak, és az űr mélysége felé fordította a vadászgépet. – Kitérek! Kapaszkodj!
Luke ismét megfordította az X-szárnyút. Két ragyogó zöld lézerlövedék villant el az átlátszó acélból készült pilótafülke-tető felett. Mivel a vonósugárral már nem érték el, a birodalmiak tüzet nyitottak, igyekeztek elintézni a menekülőt. Újabb lövéssorozat villant, és Artu ijedten füttyentett, amikor valami belecsapódott a gép pajzsába. Luke engedte, hogy az Erő a hiperhajtómű kapcsolókarja felé vigye a kezét.
Aztán megrántotta a kart.
Az X-szárnyú nekilódult, majd eltűnt a hipertér biztonságában.
A Chimera turbólézer-ütegei néhány másodpercig lőtték még hűlt helyét, aztán elcsendesedtek. Pellaeon sóhajtott egy nagyot, és idegesen Thrawn főadmirálisra pillantott. Immár másodszor csúszott ki a kezük közül Skywalker... Amikor legutóbb ez történt, valaki meghalt a kudarc miatt.
A parancsnoki híd legénységének többi tagja sem felejtette ezt el. A beállt csendben hallani lehetett Thrawn ruhájának suhogását, amint a főadmirális felállt a székéből.
– Nos – törte meg a csendet Thrawn különösen nyugodt hangon –, kénytelen vagyok elismerni a lázadók találékonyságát. Láttam már ezt a trükköt, de ennyire hatásosan alkalmazva még soha.
– Igen, uram. – Pellaeon sikertelenül próbálta leplezni a hangja remegését. A szeme sarkából látta, hogy Thrawn őt nézi.
– Nyugodjon meg, kapitány! Skywalker pompás ajándék lett volna C'baoth Mester részére, de a megmenekülése nem ad okot különösebb aggodalomra. Az elsődleges célunk az volt, hogy elhitessük a lázadókkal: a klónok szállítási útvonala a Poderisen halad keresztül. És ezt a célt sikerült elérnünk.
Pellaeon mellében a szorítás kezdett enyhülni. Ha a főadmirális nem dühös, amiért...
– Ez azonban nem jelenti azt – folytatta Thrawn –, hogy a legénység balfogásait semmibe kellene venni. Kövessen, kapitány!
– Igen, uram – állt fel Pellaeon. A szorítás visszatért a mellébe.
Thrawn az elülső lépcső felé vette az irányt, és lement a jobboldali irányítóárokba. Elhaladt a pultoknál ülő legénység és a mögöttük álló tisztek mellett, majd megállt a jobb oldali vonósugarat vezérlő konzolnál.
– A nevét! – szólt oda csendesen a merev vigyázz-állásban álló fiatal férfinak.
– Mithel kadét – válaszolta az sápadt arccal, de nyugodtan. Mint aki a halállal néz szembe.
– Mondja el, mi történt, kadét!
Mithel nyelt egyet.
– Uram, épp egy pozitív zárat alkalmaztam a teherhajón, amikor az vonósugár-visszaverő részecskékké robbant szét. A célzórendszer megpróbált ráállni egyszerre mindegyikre, ezért teljesen megzavarodott.
– És mit lépett erre ön?
– Én, uram, tudtam, hogy ha várok addig, míg a részecskék szétoszlanak, akkor a célpont vadászgép kikerül a hatósugárból. Ezért a sugarat eltérítő funkcióra állítva megpróbáltam magam szétoszlatni a fémfelhőt.
– De nem sikerült.
Mithel melléből halk sóhaj tört fel.
– Nem, uram. A célzóberendezés nem tudott mit kezdeni a képződménnyel. Teljesen összezavarodott.
– Igen – bólogatott Thrawn. – Azóta volt ideje átgondolni mindazt, amit tett. Van valami, amit másképp csinált volna?
A fiatal férfinak megremegett az ajka.
– Nem, uram. Sajnálom, de nem tehettem mást. A tankönyv nem ír semmit az efféle esetekkel kapcsolatban.
– Helyes – bólintott Thrawn. – Mert nincs is mit tenni. Számos módszer merült fel az elmúlt évtizedek során, de egyik sem volt hatásos. Az, amit ön tett, merőben új, különösen azt figyelembe véve, milyen rövid idő alatt kellett döntenie. Hogy nem sikerült megállítania a vadászgépet, nem kisebbíti az érdemeit.
Mithel hitetlenkedve nézett a főadmirálisra.
– Uram...?
– A Birodalomnak szüksége van fürge és kreatív elmékre, kadét – jelentette ki Thrawn. – Ezennel előléptetem hadnaggyá. Az első megbízatása az lesz, hogy találjon megoldást arra, mi a teendő hasonló szituációkban. Miután itt sikerrel jártak, a lázadók valószínűleg újra be fogják vetni ezt a cselt.
– Igen, uram – lélegzett fel Mithel. Arca kezdte visszanyerni eredeti színét. – Én... Köszönöm, uram!
– Gratulálok, Mithel hadnagy – bólintott Thrawn, aztán Pellaeon felé fordult. – A parancsnoki híd az öné, kapitány. Visszatérünk az eredeti útirányhoz. A szobámban leszek, ha szüksége lenne rám.
– Igen, uram – vette tudomásul Pellaeon. Ott állt az újonnan kinevezett hadnagy mellett, és érezte, amint a döbbent tisztelet szétárad a hídon. Tegnap a Chimera legénysége még tisztelte Thrawnt és bízott benne, de mától készek lesznek az életüket is odaadni érte.
Öt évnek kellett eltelnie, hogy a kapitány felfogja végre: a régi Birodalomnak vége.
De hamar megszületett az új, élén Thrawn főadmirálissal.
Az X-szárnyú az űr feketeségében lebegett, számos fényévnyire minden porszemnél nagyobb anyagtömegtől.
Mintha annak a korábbi hajszának lett volna az ismétlése – netán a folytatása az ügy, gondolta Luke. Akkor is ugyanígy magára maradt az űrben, míg végül rá nem bukkant a Myrkr bolygóra és ott Talon Karrdéra, meg Mara Jade-re.
Szerencsére a mostani helyzet csak külsőségeiben emlékeztet az akkorira. Túlnyomórészt.
Luke háta mögül ideges trillázás hallatszott.
– Ugyan, Artu, nyugodj már meg! – csitítgatta a droidot Luke, – Nem is olyan rossz a helyzet. Üzemanyagfeltöltés nélkül úgysem juthattunk volna el a Coruscantig. Most egy kissé hamarább kell megtennünk, ennyi az egész.
Válaszként egyfajta méltatlankodó pengés hallatszott.
– Én tényleg komolyan veszlek, Artu – mondta Luke nyugodtan, és áttáplálta a listát a droidnak. – Itt vannak azok a helyek, ahová eljuthatunk így, hogy az energiacelláink fele kiégett. Érted?
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a droid a lista felett töprengene. Luke is átfutotta még egyszer. Rengeteg hely közül választhattak. A problémát csak az jelentette, hogy ezek közül legtöbbön egy köztársasági X-szárnyúnak nem lett volna ajánlatos mutatkoznia. Ezeknek a világoknak a fele birodalmi ellenőrzés alatt állt, a többiek nagyobb része is ebbe az irányba tartott, vagy kétkulacsos politikát folytatott.
Ám még egy birodalmi fennhatóság alatt álló bolygón is ki lehet játszani a légi ellenőrzést, és Luke letehetné a vadászgépet valami elhagyatott helyen. Gyalog elmehetne egy űrkikötőbe, hogy megmaradt birodalmi pénzén energiacellákat vásároljon. A cellák elszállítása a géphez, némi gondot jelentene, de nem olyat, amit Luke és Artu ne tudnának megoldani.
Artu egy javaslatot csiripelt.
– Kessel is szóba jöhet – értett egyet Luke. – Bár nem is tudom. Azt hallottam, Moruth Doolc még mindig hatalmon van, és Han sohasem bízott meg benne. Azt hiszem, jobban járnánk, ha a Fwillsvingre mennénk, vagy esetleg...
Luke elhallgatott, amikor az egyik bolygó nevét észrevette a listán. Azét a bolygóét, amit Leia programozott bele a navigációs számítógépbe, mielőtt Luke elindult volna erre a küldetésre.
Honoghr.
– Van egy jobb ötletem, Artu. Mi lenne, ha meglátogatnánk a Honoghrot?
Luke háta mögött riadt sípolás hallatszott.
– Ugyan, Artu – dorgálta Luke. – Leia és Csubi is ott jártak, és épségben hazatértek, nem? Akár Thripio – tette hozzá. – Csak nem azt akarod mondani, hogy félsz odamenni, ahová ő elmerészkedett?
Artu ismét pendült egyet.
– Lényegtelen, hogy akarta-e vagy sem – mondta Luke határozottan. – A lényeg az, hogy járt ott, és visszatért.
A droid szomorú és csalódott, gurgulázó hangot hallatott.
– Bátorság, Artu! – Luke elindította a honoghri ugrás kalkulációját. – Leia egyébként is oda akart küldeni engem. Így legalább két legyet ütünk egy csapásra.
Artu megadóan gurgulázott egyet, majd elhallgatott. Még Luke is, aki tökéletesen megbízott Leia véleményében a noghrikat illetően, elismerte magában, hogy talán nem a legmegfelelőbb szóképet használta.
A Woostri-rendszerben folytatott harcok adatai megjelentek a mappába épített monitoron.
– Még mindig nem hiszem el – rázta meg a fejét Leia, és az asztalra tette a lapos kis számítógépet. – Ha a Birodalomnak lenne ilyen szuperfegyvere, azt bevetették volna minden megtámadott rendszer ellen. Szerintem valami trükkről van szó.
– Egyetértek – mondta Mon Mothma csendesen. – Csak az a kérdés, hogyan győzzük meg erről a Tanács és a Gyűlés többi tagját? A távolabbi rendszerekről nem is beszélve.
– Ki kell derítenünk, mi történt Ukión és Woostrin – szólalt meg Ackbar admirális, még a tőle megszokottnál is komolyabb hangon. – Mégpedig minél hamarabb.
Leia ismét kezébe vette mappáját, s közben asztal fölött Ackbarra pillantott. A Mon Calamari hatalmas szeme szokatlanul táskásnak tűnt, normálisan lazacszínű bőrének színe fakó volt. Ackbar fáradtnak, reménytelenül fáradtnak érezte magát. És a Birodalom galaxison végigsöprő offenzívájának köszönhetően egyhamar nem is jut majd pihenőhöz.
Bár ezzel a többiek sem voltak másként.
– Azt már tudjuk, hogy Thrawn főadmirális az ellenség eszével is képes gondolkodni – emlékeztette a többieket Leia. – Vajon előre tudta, milyen gyorsan fogják megadni magukat az ukióiak és a vusztroidok?
– Ellentétben a filve-iekkel, például? – ingatta fejét Mon Mothma. – Jó kérdés. Ez azt jelentheti, hogy a trükköt már nem fogják tudni sokáig alkalmazni.
– Vagy azt, hogy rendkívül nagy energiára van szükségük hozzá – tette hozzá Ackbar. – Ha a birodalmiak valami módon láthatatlan energiát tudnak koncentrálni egy pajzsra, akkor eléggé legyengíthetik egy részét ahhoz, hogy ott turbólézerrel átlőhessenek. De ehhez irtózatos mennyiségű energiára lenne szükség.
– De ebben az esetben energiazavarnak kellene mutatkoznia a pajzson – hangsúlyozta Mon Mothma. – Ilyesmiről azonban nincsenek információink.
– Az információink lehetnek téves is – vágott vissza Ackbar, és egy átható pillantást vetett Borsk Fey'lya tanácsosra. – Vagy a Birodalom által manipuláltak. Ilyen dolgok előfordultak már ezelőtt is...
Leia is Fey'lyára nézett. Kíváncsi volt, hogy a célzás véget vet-e a bothani önként vállalt hallgatásának. De Fey'lya csak ült ott, mozdulatlan krémszínű bundájával, s az asztalt bámulta. Nem beszélt, nem reagált, talán még csak nem is gondolkodott.
Majd visszanyeri bátorságát és régi politikai erejét, gondolta Leia. De most, amikor mindenki jól emlékszik, hogyan rágalmazta meg Ackbart, Fey'lya faja hagyományai szerint vezekelt vétkéért.
Leia csalódottságot érzett. A bothani "mindent-vagy-semmit" hozzáállása a politikához ismét ütközött az Új Köztársaság érdekeivel. Néhány hónappal korábban Fey'lya vádja Ackbar ellen értékes időt és energiát vont el; most pedig, amikor a Tanácsnak minden éleslátásra és találékonyságra szüksége volt, beleértve a Fey'lyáét is, ő a mártírt játszotta.
Leia néha már attól tartott, képtelenség lesz az Új Köztársaságot összetartani.
– Természetesen igaza van, admirális – sóhajtott Mon Mothma. – Több információra van szükségünk. És minél gyorsabban.
– Talon Karrde szervezete tűnik a legalkalmasabbnak erre a feladatra – vélte Leia. – Kapcsolatokkal rendelkeznek itt is és a Birodalomban is. És Luke a legutóbbi üzenetében azt állította, Karrde érdekeltnek tűnik a dologban.
– Nem szolgáltathatjuk ki magunkat egy csempész kényének-kedvének – morogta Ackbar. – Mi a helyzet Bel Iblis generálissal? Néhány éven keresztül egymaga harcolt a Birodalom ellen.
– A generális már rendelkezésünkre bocsátotta hírszerző kapcsolatait – felelte Mon Mothma. Megrándult egy arcizma. – Most integráljuk őket a mi rendszerünkbe.
– Én nem a kapcsolataira gondoltam – pontosított Ackbar. – Hanem magára a generálisra. Ő miért nincs itt?
Leia Mon Mothmára nézett, és összeszorult a gyomra. Garm Bel Iblis már a Felkelők Szövetségének létrejöttekor is veterán szabadságharcosnak számított. Éveken át Mon Mothmával és Leia nevelőapjával, Bail Organával osztoztak a Szövetség vezetésén. De amikor a Halálcsillag elpusztította Alderaant és vele együtt Bail Organát is, Mon Mothma egyre több hatalmat összpontosított saját kezében. Emiatt Bel Iblis kilépett a Szövetségből, és önállósította magát. Azóta magánháborút folytatott a Birodalom ellen, mígnem útjai keresztezték Han Solóét.
Han kérésére hat cirkálóval az Új Köztársaság segítségére sietett a Katana körüli ütközetben. Mon Mothma pedig rávette, hogy temessék el a múltat, és visszavette Bel Iblist a Szövetségbe.
Aztán pedig megbízta a harcok vezetésével a külső szektorokban. Olyan távol Coruscanttól, amennyire csak lehetett.
Leia ezt nem tartotta személyes bosszúállásnak, de mások, akik emlékeztek Bel Iblis taktikai zsenijére, nem így vélekedtek.
– Szükség van a generális tapasztalatára a harctéren – jelentette ki Mon Mothma közömbösen.
– Itt is szükség van a tapasztalatára – vágott vissza Ackbar, de Leia érezte a hangjában a beletörődést. Ackbar maga épp most tért vissza, miután végiglátogatta a Farrfin és a Dolomar védelmi rendszereit, holnap pedig a Dantooinra kellett mennie. A beindult birodalmi hadigépezet miatt az Új Köztársaság nem engedhette meg magának, hogy a legjobb hadvezérei irodák mélyébe temetkezzenek el.
– Megértem az aggodalmát – folytatta Mon Mothma, ezúttal sokkal nyájasabban. – Mihelyt a helyzet stabilizálódik odakint, ide szándékozom hozatni Bel Iblis generálist, hogy taktikai tervezéssel bízzam meg.
Már amennyiben stabilizálódik a helyzet, helyesbítette Leia gondolatban, és megint összeszorult a gyomra. Mert eddig minden a Birodalom tervei szerint alakult...
A gondolatot a hirtelen felismerés szakította félbe: nem a gyomra szorult össze...
Ismét Ackbar beszélt.
– Bocsásson meg – állt fel Leia. – Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom de... le kell mennem a kórházi szárnyba.
Mon Mothma szemei elkerekedtek.
– Az ikrek...?
Leia bólintott.
– Azt hiszem, úton vannak.
A meleg sárgásbarna falú szülőszobát egymásra szerelt lámpák világították meg. Fényük Leia agyhullámaival szinkronban változott. Elméletileg segíteniük kellett volna ellazulni és koncentrálni, de miután tíz órán keresztül nézte őket, Leia megállapította, hogy semmiféle hatást nem gyakorolnak rá.
Egy újabb méhösszehúzódás jött, minden eddiginél erősebb. Leia automatikusan kinyúlt az Erővel, úgy, ahogyan Luke tanította neki, miként kell távol tartani a merev izmokból sugárzó fájdalmat.
De nem csak a fájdalmat akarta megzabolázni.
Jól van, mondta magában a még benne lévő kis elméknek. Jól van. Az édesanyátok itt van veletek, nyugtatta őket.
De nem igazán segített. A fejletlen elmék félelemtől reszkettek, mert testük az ismeretlen felé préselődött, és nem bírták felfogni, mi történik velük.
Az igazat megvallva, az apjuk sem volt sokkal jobb formában.
– Jól vagy? – kérdezte Han ikszedszerre. Kissé jobban megszorította a felesége kezét, szintén ikszedszer, amikor Leia válla megfeszült.
– Még jól vagyok – biztosította Leia. Válla elernyedt, amint az összehúzódás véget ért, és viszonozta férje szorítását. – De te nem nézel ki valami jól...
Han a szemébe nézett.
– Ilyenkor már aludni szoktam – magyarázta szárazon.
– Biztosan azért – értett egyet Leia. Han olyan nyugtalan volt, mint egy tauntaun, mióta a vajúdás megkezdődött, de férfiasan megpróbálta nem kimutatni. Leia gyanította, hogy inkább az ő kedvéért, mintsem azért, mert ártana tábornoki tekintélyének. – Sajnálom.
– Ne aggódj emiatt! – Han az orvos és a két MD droid felé nézett, akik a gyermekágy másik végénél tevékenykedtek. – Úgy tűnik, egyre közelebb kerülünk a végéhez, szivi.
– Remélem – préselte ki magából Leia, de a szó második felét elharapta, mert egy újabb összehúzódás jött. – Ó...
Han aggodalma egy fokkal erősebb lett.
– Jól vagy?
Leia bólintott. Nem tudott beszélni; torkának izmai összeszűkültek.
– Fogj engem, Han! – suttogta, amikor újra beszélni tudott. – Csak fogj erősen!
– Itt vagyok veled – biztatta csendesen Han, és szabad kezét felesége válla alá csúsztatta.
Leia azonban alig hallotta. Mélyen benne a kis életek, akiket ő és Han hoztak létre, mozgolódni kezdtek... és reszkető félelmük hirtelen rémületté változott.
Ne féljetek, koncentrált rájuk Leia. Ne féljetek! Minden rendben lesz. Itt vagyok. Nemsokára velem lesztek.
Nem várt választ. Az ikrek agya még túl fejletlen volt ahhoz, hogy felfoghasson olyan elvont dolgokat, mint a szavak vagy a jövő eseményei. De azért folytatta, őket és félelmeiket szeretetébe, a békességbe és a kényelembe burkolva. Újabb összehúzódás következett – a kérlelhetetlen mozgás a külvilág felé folytatódott.
És akkor, Leia felejthetetlen örömére, az egyik apró kis elme válaszolt: úgy, ahogyan azelőtt egyikük sem. A rémület alábbhagyott, és Leia látta egy csecsemő kezét, amint kis kezével megszorítja az ő ujját.
Igen, mondta Leia a csecsemőnek. Az édesanyád vagyok. Itt vagyok veled.
A kis elme mintha megértette volna. Leia tovább csitítgatta, és a parányi elme kissé eltávolodott tőle, amint valami más vonta el a figyelmét.
Ekkor, Leia legnagyobb meglepetésére a második parányi elme rémülete is kezdett alábbhagyni. A másodiké, amelyik eddig még csak tudomást sem vett az anyja jelenlétéről...
Később, visszatekintve, az egész dolog nyilvánvalónak fog tűnni, ha nem egyenesen elkerülhetetlennek. De abban a pillanatban a felfedezés elég megdöbbentő volt ahhoz, hogy Leia a lelke mélyéig megborzongjon. Az ikrek együtt nőnek az Erőben, ahogyan az anyjuk méhében is, és egymáshoz lesznek hangolva olyan módon és mélységben, amiben Leia sohasem osztozhat teljesen.
Leia életének legszebb pillanata volt ez, de ugyanakkor szívszaggató is. Megpillanthatta a jövőt, és láthatta gyermekeit nőni és fejlődni az Erőben... de azt is tudta, életüknek lesz olyan része, amiben Ő nem osztozhat többé.
Az összehúzódás elmúlt, a jövő keserédes képe pedig egy fájó ponttá zsugorodott az agyában. Különösen fájt, mert Leia szégyenkezett amiatt, hogy ezekben az önző pillanatokban nem gondolt Hanra, aki még annyira sem osztozhat gyermekeik életében, mint ő.
A gondolatok összevisszaságán át hirtelen fénysugár szúrt a szemébe. Leia belekapaszkodott Han kezébe.
– Mi...
– Jön! – ujjongott Han. – Az első már félig kint van!
Leia pislogott. Az elképzelt fény halványulni kezdett, amint Leia kezdett visszatérni a valóságba. A gyerekei, akiket még nem ért fény egy halvány, diffúz izzáson kívül...
– Oltsák el! – zihálta. – Túl erős. A gyerekek szeme...
– Nyugodjon meg! – csitította az orvos. – Hozzá fognak szokni. Na most... még egy utolsó lökés...
És akkor, minden különösebb figyelmeztetés nélkül, az első részén túljutottak.
– Megvan az egyik – közölte Han szokatlanul erőtlen hangon. – A... – nyújtogatta a nyakát – ...a lányunk. – Leiára nézett, arcán a megszokott féloldalas vigyorral. – Jaina.
Leia bólintott.
– Jaina – ismételte meg. A nevek most valahogy egészen másként hangzottak, mint eddig. – És Jacen?
– Már alig várja, hogy a nővére mellett lehessen – felelte Han helyett az orvos. – Nyomja! Úgy tűnik, mintha magától akarna kicsúszni. Jól van... Nyomja!
Leia vett egy mély levegőt. Végre. Tíz órányi vajúdás és kilenc hónapnyi terhesség után végre közel állnak a végéhez.
Nem. Nem a végéhez. A kezdethez.
Néhány perccel később Leia karjába tették az ikreket. Ő rájuk nézett, aztán Hanra, és érezte, amint békesség önti el a szívét. Odakint, a csillagok között háború folyt, de itt benn és most az egész világegyetem tökéletesnek tűnt.
– Vigyázz, Zsivány vezér! – recsegett a Zsivány tízes hangja Wedge fülében. – Árnyékod van!
– Megvan – válaszolta Wedge, és hirtelen felkapta a gépét. A TIE elfogó vadászgép elhúzott mellette, lézertűzesőt zúdítva Wedge-re, majd megpróbált ismét ráállni. Ám a birodalmit, háta mögül fél másodpercnyi távolságból, egy másik X-szárnyú tűzgomolyaggá változtatta.
– Köszöntem, Zsivány nyolcas – kiáltotta Wedge, és lefújt az orra hegyéről egy izzadságcseppet. A radar tanúsága szerint sikerült megtisztítaniuk maguk körül a teret. Wedge tett egy lassú kört, hogy felmérje a csata állását.
A helyzet komiszabb volt a vártnál: az eltelt öt perc alatt is sokat romlott a helyzet. A hipertérből két Victory-osztályú birodalmi csillagromboló ugrott elő, a három megmaradt calamari fregatt egyikének lőtávolságán belül. És abból ítélve, ahogyan tűz alá vették turbólézereikkel a hajót...
– Zsivány osztag, változtass útirányt huszonkettő felé, a nyolcas célpontra! – adta ki az utasítást Wedge, és közben azon gondolkodott, hogy a pokolba tudták ezt megcsinálni a birodalmiak. Egy ilyen ugrást még ideális körülmények között is nehéz végrehajtani, nemhogy egy csata kellős közepén... Ez is újabb példa arra, mennyire koordinálni tudják az erőiket mostanában.
Wedge háta mögül az asztromechanikai droid figyelmeztető csicsergést hallatott: túl közel kerültek egy nagyobb tömeghez, s ez kizárja, hogy fénysebességre ugorjanak. Wedge értetlenül körülnézett, aztán észrevette a mesterséges gravitációt létesítő Interdictor cirkálót, amint mozdulatlanul függ, távol a csatatértől. A jelek szerint a birodalmiak nem szeretnék, ha az Új Köztársaság egy hajója idő előtt elosonna a bálról...
Jóval Wedge előtt néhány TIE vadászgép szállt fel az egyik Victory-osztályú csillagrombolóról. Egyenesen a Zsiványok felé tartottak.
– Porkins alakzatot! – utasította csapatát Wedge. – Figyeljetek a szárnyvédekre! Othavan fregatt, itt a Zsivány osztag. Megyünk!
– Maradjatok ott, Zsivány vezér! – hallatszott egy érdes, calamarira valló hang. – Már úgysem tudtok segíteni.
Wedge a fogát csikorgatta. A lénynek valószínűleg igaza van.
– Mindenképpen megpróbáljuk – sziszegte. A TIE-ok már majdnem lőtávolságba értek.
– Zsivány osztag, itt Bel Iblis – hallatszott egy újabb hang. – Állítsák le a támadást! Rajtszó után irány harminc fok balra!
Wedge nagy nehezen magába fojtotta azt, amit mondani akart, és ami valószínűleg a hadbíróság elé juttatta volna. Egy hajó megmentésében mindaddig reménykedni lehet, amíg az egy darabban van. De Bel Iblis generális láthatólag nem osztozott ebbéli meggyőződésében.
– Vettem, generális – sóhajtotta. – Zsivány osztag, állj készenlétben!
– Zsivány osztag, rajt!
Wedge kelletlenül engedelmeskedett, és oldalra rántotta az X-szárnyúját. A TIE vadászgépek is irányt változtattak, de látszott, megzavarta őket a manőver...
És ekkor hatalmas zúgással, amit még a ritka bolygóközi gázon keresztül is hallani lehetett, egy osztag támadó alakzatban száguldó A-szárnyú foglalta el azt a helyet, ahonnan az X-szárnyúak kitértek. A TIE vadászgépeknek, amelyek még mindig az X-szárnyúakra próbáltak ráállni, már nem maradt idejük elállni az A-szárnyúak útját, így azok elhúzhattak mellettük, a végveszélybe került fregatt felé.
– Rendben, Zsivány osztag – mondta Bel Iblis –, most maguk következnek. Tisztítsák meg a teret az A-szárnyúak mögött!
Wedge elvigyorodott. Gondolhatta volna Bel Iblisről.
– Vettük, generális. Zsivány osztag, kapjuk el őket!
– És azután készüljenek fel a visszavonulásra!
Wedge arcáról rögtön lehervadt a vigyor.
Visszavonulni?
A TIE vadászgépek felé fordította X-szárnyúját, és végignézett a csatatéren.
Néhány perccel korábban megállapította, hogy a helyzet rossz; most azonban a katasztrófa szélén álltak. Bel Iblis nagyobb hajóinak az egyharmada odaveszett, a megmaradottakat pedig húsznál több csillagromboló és cirkáló vette körül.
Wedge a közeledő TIE vadászok, és a mögöttük ülő, mesterséges gravitációt létesítő cirkáló felé fordította figyelmét. Az a nyavalyás bárka akadályozta a hajóikat abban, hogy fénysebességre gyorsulhassanak.
Közben a TIE vadászok Wedge-ék közelébe értek. Az összeütközés kemény volt, de rövid – az A-szárnyúak hirtelen megjelenése megtörte a birodalmiak lendületét. Három perc elteltével ismét tiszta lett a tér a Zsivány osztag körül.
– És most mi lesz, Zsivány vezér? – kérdezte a Zsivány kettes, amint az osztag visszaállt az eredeti alakzatba.
Wedge gondolatban összeszorította az öklét, és visszanézett az Orthavan felé. Ha Bel Iblis gyalogáldozata nem fog működni...
De bejött. Az A-szárnyúak megjelenése elvonta a Victory csillagrombolók figyelmét, és ezalatt a fregatt védekezésből támadásba lendülhetett. Az Orthavan irtózatos erejű turbólézerei és ionágyúi tűz alá vették a birodalmi hajókat.
Épp amikor Wedge odanézett, az egyik csillagromboló középső részéből forró gőz tört elő, s az ékforma hajó nehézkesen forogni kezdett. A calamari fregatt átsuhant a sérült gigász hasa alatt, és a mesterséges gravitációt gerjesztő Interdictor felé vette útját.
– Útirányt változtatunk az Orthavan felé – adta ki a parancsot Wedge. – Szükségük lehet fedezetre.
Alig ejtette ki a száján Wedge a szavakat, két birodalmi cirkáló ugrott elő a hipertérből az Orthavan két oldalán. Wedge lélegzetvisszafojtva figyelt, de a fregatt túl gyorsan mozgott a birodalmi cirkálókhoz képest, amelyek jobb híján vaktában lőni kezdtek rá. Az Orthavan elhúzott mellőlük, és amikor a cirkálók követni akarták, az A-szárnyúak eljátszották a korábbi eltérítő manővert. Mire befejezték, az Orthavan kikerült a lőtávolságból.
És ezt a birodalmiak is tudták. Wedge háta mögül a droid ismét figyelmeztetően csipogott. A mesterséges gravitáció ereje csökkeni kezdett, majd teljesen megszűnt. Az Interdictor jobbnak látta elmenekülni az Orthavan elől a hipertér biztonságába.
Az Interdictor cirkáló...
Hirtelen minden világossá vált Wedge számára. Tévedett – a Victory csillagrombolóknak nem is volt szükségük semmilyen félig misztikus ugrási technikára. Nem kellett egyebet tenniük, mint az Interdictor által megadott hipertér-vektor mentén fénysebességre gyorsulniuk, míg a mesterséges gravitáció vissza nem rántja őket a normális térbe.
Túlbecsülni az ellenséget, tartja a régi bölcsesség, éppen olyan veszélyes, mint alábecsülni. Wedge elhatározta, erről soha többé nem fog megfeledkezni.
– Az Interdictor gravitációs mezeje megszűnt – harsogott Bel Iblis hangja a fülébe. – Minden egységnek: nyugtázzák a vételt, és készüljenek fel a visszavonulásra!
– Itt Zsivány osztag. Vettük – jelentkezett Wedge, és az előre kijelölt menekülési vektorra állt. Hátranézett a csatatér felé, és egy grimaszt vágott. Kétség sem fért hozzá: legyőzték őket. Bel Iblis generális legendás hadvezéri képességeivel csak annyit tudott elérni, hogy megmentse őket a teljes vereségtől.
Ennek az ára pedig egy újabb rendszer elvesztése volt.
– Zsivány osztag: indulj!
– Vettük – sóhajtotta Wedge, és hátrahúzta a hiperhajtómű kapcsolókarját. A csillagok fénylő csíkokká változtak.
Nem valószínű, hogy belátható időn belül még egyszer alábecsülhetik a Birodalmat.
A fénycsíkok visszaváltoztak csillagokká; a Wild Karrde visszatért a normális térbe. Előtte ragyogott a Chazwa rendszer fehér törpenapja, amelyet alig lehetett megkülönböztetni háttérben sziporkázó társaitól. Mellette egy fénysarló által körülrajzolt ív látszott: a Chazwa bolygó. A sötétben más hajók hajtóművének a fényét is látni lehetett. A teherhajók és birodalmi cirkálók kedvező fekvése miatt kedvelték a Chazwát.
– Végre megérkeztünk – sóhajtotta Aves a másodpilótai székből. – De én még mindig amondó vagyok, Karrde, hogy ez az egész igencsak őrült ötlet.
– Lehet – ismerte el Karrde, és közben a műszereket figyelte. Helyes, a többiek is megérkeztek. – De ha a klónokat csakugyan az Orus szektoron szállítják keresztül, akkor a chazwai helyőrségnél kell lennie valamilyen feljegyzésnek. Talán hanyagságból még a származási helyüket is feltűntették...
– Én nem a rajtaütés részleteire gondoltam – ellenkezett Aves. – Csak arra, hogy nem kellett volna belekeverednünk ebbe az egészbe. Ez az Új Köztársaság háborúja, nem a mienk. Derítsék ki ők maguk az igazságot, ha akarják!
– Ha rájuk lehetne bízni a dolgot, akkor nem avatkoznék bele – mondta Karrde, és kinézett a hajó ablakán. Egy tehergép mintha a Wild Karrde irányába oldalazott volna. – De szerintem nem tudnák megcsinálni.
– Még mindig nem hiszem el Skywalker meséjét – morogta Aves. – Ha olyan gyorsan lehetne stabil klónokat növeszteni, arról a klónmesterek is tudtak volna.
– Talán tudtak is. De annak a korszaknak a klónozási technikájáról nem sok feljegyzés maradt ránk. Minden, amiről tudok, a klón háborúk előtti legelső kísérleteket írja le csupán.
– Igen, nos... – rázta meg a fejét Aves – ...én a legszívesebben kimaradnék ebből az egészből.
– Azt hiszem, most már nem sok választásunk maradt – mutatott Karrde a feléjük közeledő teherhajóra. – Látogatóink érkeztek. Próbáld meg azonosítani őket!
Aves egy gyors pillantást vetett a másik hajóra, aztán az irányítópult felé fordult.
– Ilyen nevű hajóról még nem hallottam. Várj egy percet... Igen. Kódolva van az azonosítójuk. Próbáljuk ki Ghent mágikus dekóderét, hátha azzal sikerül!
Karrde bólintott. Ghent nevének említése gondolatban visszarepítette a galaxison keresztül Coruscantra, ahol két segítőtársát az Új Köztársaság látta vendégül. Ha az orvosok pontosan számolták ki, Marának mostanra már rendbe kellett jönnie, és bizonyára megpróbál kapcsolatba lépni vele. Karrde elhatározta, hogy amint ennek az egésznek vége van, ő is kapcsolatba lép az összekötőjükkel.
– Megvan – közölte Aves büszkén. – Nahát, nahát. Egy kedves régi barátod, Karrde. A hajó neve Kern's Pride. Tulajdonosa pedig a nem-éppen-tiszteletreméltó Samuel Tomas Gillespee.
– Most már az – nézett Karrde a tőlük alig száz méternyire lévő hajóra. – Azt hiszem, jó lenne megkérdezni, miben mesterkedik. – Azzal megnyomta a rövid hatótávolságú hírközlő gombját.
– Talon Karrde hívja a Kern's Pride-ot. Ne ülj olyan csendben, Gillespee! Mondj már egy hellót!
– Hello, Karrde – hallatszott az ismerős hang. – Ugye, nem haragszol, amiért ki akartam találni, kivel beszélek, mielőtt beköszöntem volna?
– Ugyan, dehogy – biztosította Karrde. – Mellesleg jól álcáztad az azonosságodat.
– A jelek szerint jobban is lehetett volna – vélte Gillespee szárazon. – Nekünk még nem sikerült azonosítanunk titeket. Mit kerestek itt?
– Én is pont ezt akartam kérdezni tőled. Úgy emlékeztem, vissza akartál vonulni.
– Meg is tettem – felelte elkeseredetten Gillespee. – Vettem magamnak egy nagy darab földet egy kedves, félreeső helyen lévő világban, ahol nézhetem a fák növekedését és távol lehetek mindentől, ami bajt hozhat rám. Ukiónak hívják ezt a világot. Hallottál róla?
Aves megrázta a fejét, és motyogott valamit magában.
– Nemrég – felelte Karrde. – Te is ott voltál, amikor a birodalmiak megtámadták?
– Igen. A támadás idején is, a kapituláció idején is, és a megszállás alatt annyi ideig, amennyit el tudtam viselni. Páholyból nézhettem végig a támadást. Nagyon látványos Volt, mondhatom.
– Ennek hasznát vehetned – jegyezte meg Karrde. Az Új Köztársaság még mindig nem tudja pontosan, mi is történt valójában Ukión. A hadvezéreik számára felbecsülhetetlen értékű lenne a pontos információ, és biztosan nem sajnálnák a pénzt sem az informátortól, sem a közvetítőtől. – Gondolom, nem készítettél felvételeket a támadás alatt.
– A turbólézer-bombázás egy része rajta van az elektronikus látcsövem kártyáján. Miért?
– Tudnék szerezni rá egy vevőt – felelte Karrde. – Visszanyerhetnéd rajta az elvesztett birtokaid egy részének az értékét.
– Kétlem, hogy az ügyfelednek érdemes lenne kiadnia annyi pénzt. Te magad sem hitted volna el, ha látod, Karrde! Úgy értem, nemhogy Svivren, de Ukio elfoglalásának is tovább kellett volna tartania.
– A Birodalomnak nagy gyakorlata van a világok elfoglalásában – emlékeztette Karrde. – Szerencséd, hogy ki tudtál menekülni.
– Ebben az egyben igazad van – értett egyet Gillespee. – Faughn és Rappaport épp jókor vettek fel. Köpésnyire mögöttem a rohamosztagosok, előttem pedig a munkások, akiket azért küldtek, hogy farmot csináljanak a földjeimből. Mondhat, ezektől a klónoktól, akiket a birodalmiak használnak, borsódzik a hátam.
Karrde Avesre pillantott.
– Miért?
– Hogyhogy miért? – kérdezte felháborodva Gillespee. – Történetesen úgy gondolom, az embereknek nem futószalagról kellene lejönniük. Ha pedig igen, akkor nem bíznám a Birodalomra a gyárat. Látnod kellett volna azokat a fickókat! Téged is kivert volna a hideg veríték.
– Ebben nem kételkedem – mondta Karrde. – Mi a terved, miután elhagytad Chazwát?
– Egyelőre itt vannak terveim – felelte Gillespee keserűen. – Találkozni szeretnék Brasck régi kapcsolatával, hátha bevesznek minket is. Miért, te talán tudsz valami jobbat?
– Talán. Kezdhetnénk azzal, hogy elküldjük az elektronikus látcsöved kártyáját az ügyfelemnek. Azon a hitelszámlán fizetnek, amit ők nyitottak meg nekem. Aztán van egy másik tervem, ami téged is érdekelhet...
– Társaságunk érkezett – szakította félbe Aves. – Két birodalmi hajó, erre tartanak. Lancer osztályú fregattoknak látszanak.
– Ejha – sóhajtott Gillespee –, úgy látszik mégsem sikerült úgy eltűntetnünk minden nyomot, ahogy kellett volna.
– Szerintem inkább értünk jöttek – mondta Karrde, és betáplált egy kitérő útvonalat a számítógépbe. – Jó volt elbeszélgetni veled, Gillespee. Ha folytatni akarod, találkozzunk nyolc nap múlva a Trogan-rendszerben!
– Én ott leszek, ha te is – egyezett bele Gillespee. – Ha mégsem tudnál odaérni, akkor ne könnyítsd meg a dolgukat!
Karrde megszakította a kapcsolatot.
– Nem valószínű – mormogta. – Oké, indulunk. Szépen és könnyedén...
Enyhén engedte balra fordulni a Wild Karrdét, mintha át akarna vágni vele a bolygó fölött, hogy eltűnjön a hipertérben.
– Riasszam a többieket? – kérdezte Aves.
– Még ne – válaszolta Karrde. A műszerfalra pillantott, és nekilátott kiszámolni az ugrás koordinátáit. – Legszívesebben elhalasztanám az akciót. Nem szeretnék összetűzésbe kerülni a két Lancerrel.
– Igen – mondta lassan Aves. – Karrde... nem módosítják a pályájukat!
Karrde felnézett. Aves igazat mondott. A birodalmi gépek egyenesen a Kern's Pride felé tartottak. Karrde és Aves egymásra néztek.
– Most mit fogunk tenni? – kérdezte Aves. Karrde újra a birodalmi hajókra tekintett. A Wild Karrdét nem lehetett védtelennek nevezni, ha harcra került a sor, és emberei a legjobbak közé tartoztak. De olyan fegyverzettel, amit ellenséges vadászgépek kilövésére terveztek, a Lancerek túl erős ellenfelek lettek volna Karrdénak és csapatának.
Közben a Kern's Pride végrehajtott egy koiogran-manővert, hirtelen felgyorsult, és éles szögben letért eredeti pályájáról. A Lancereket azonban ez nem zavarta meg, szorosan a nyomában maradtak.
Aminek köszönhetően a Wild Karrde körül tiszta lett a tér. Folytathatták az útjukat a Chazwára, hogy megszerezzék a helyőrség feljegyzéseit, és még azelőtt eltűnhettek volna, mielőtt a Lancerek visszatérnek.
De Gillespee régi ismerős volt... és Karrde értékrendjében egy csempész-barát jóval feljebb helyezkedett el bármilyen csillagközi kormánynál.
– Láthatólag Gillespee-nek csakugyan nem sikerült úgy eltűntetnie maga mögött a nyomokat, ahogyan azt kellett volna – jegyezte meg, és fordulóba kezdett a Wild Karrde-dal. Bekapcsolta a hírközlőt. – Lachton, Chin, Corvis, készítsétek a turbólézereket! Harcolni fogunk.
– És mi lesz a többi hajónkkal? – kérdezte Aves. Aktiválta a védőpajzsokat, és bekapcsolta a taktikai monitort.
– Először csak tereljük magunkra a Lancerek figyelmét!
A turbólézereket kezelő férfiak jelezték, hogy készen állnak. Karrde lélegzett egy mélyet, és elindította a hajót.
Azonban a Lancerek parancsnoka is tudta, mit kell tennie. Amint a Wild Karrde elindult feléjük, az egyik jármű felhagyott a Kern's Pride üldözésével, és szembefordult új ellenfelével.
– Azt hiszem, sikerült magunkra terelnünk a figyelmüket – morogta Aves. – Most már beszállhatnak a többiek is?
– Kezdd el! – felelte neki Karrde, és a Kern's Pride-ig terjedő hatótávolságra állította a hírközlő berendezését. – Gillespee, itt Karrde.
– Igen, látlak titeket – válaszolt Gillespee. – Mit akartok tenni?
– Segítünk nektek – közölte Karrde. Előttük a Lancer húsz négycsövű ütege zöld villámokat kezdett szórni a Wild Karrde felé. A három turbólézer válaszolt, de tüzük elég szánalmasnak tűnt a Lanceréhez képest. – Helyes. Ezt sikerült lekötnünk. Jobb lesz, ha eltűntök innen, mielőtt a másik is lőni kezd!
– Te kötötted le a Lancert? – hitetlenkedett Gillespee. – Nézd, Karrde...
– Azt mondtam, tűnjetek el! – vágott a szavába türelmetlenül Karrde. – Már nem tudjuk sokáig lekötni. Miattam pedig ne aggódj! Nem vagyok teljesen egyedül.
– Ott jönnek – szólalt meg Aves. Karrde a hátsó monitorra pillantott. Csakugyan ott jött a tizenöt teherhajóból álló csapat. Mindannyian ráálltak a feltartóztatott Lancerre.
A hírközlőből elismerő füttyentés hallatszott.
– Ezek szerint mégsem vicceltél – jegyezte meg Gillespee.
– Nem, nem vicceltem – felelte Karrde. – Most pedig induljatok, jó?
Gillespee hangosan felnevetett.
– Be foglak avatni egy apró kis titokba, Karrde. Én sem vagyok egyedül.
A villogó lézerek miatt nehezen, de látni lehetett vagy húsz hajó hajtóműveinek a fényét, amint megváltoztatják egyéni útvonalaikat. Akár az éhes barabel, rávetetek magukat a másik Lancerre.
– Hát, Karrde – folytatta Gillespee csevegő hangnemben –, szerintem már nem sok mindent fogunk tudni intézni a Chazwán. Mit szólnál hozzá, ha valahol másutt folytatnánk ezt a párbeszédet – mondjuk nyolc nap múlva?
Karrde elmosolyodott.
– Már alig várom.
Visszanézett a Lancerre, és ajkáról lehervadt a mosoly. A Lancereket nyolcszázötven főnyi legénységre tervezték. Abból ítélve, hogy egyikük fel tudta venni a harcot tizenöt hajóval, Karrde arra gondolt, teljes létszámmal működnek. A legénység hány tagja kerülhetett ki újonnan Thrawn főadmirális klóngyárából?
– Még valami, Gillespee – tette hozzá Karrde. – Ha netalán kollégákkal találkoznál, meghívhatod őket is a találkozóra. Azt hiszem, érdekelni fogja őket, amit mondani fogok.
– Oké, Karrde. Viszlát nyolc nap múlva!
Karrde kikapcsolta a hírközlő berendezést. Tudta, Gillespee értesíteni fogja a nagyobb csempészbandákat, és őt ismerve a meghívásból nemsokára kötelező megjelenés lesz. Ott lesznek a Troganon – mindenki, de ha nem, akkor is épp elegen.
Most már csak azt kellett kitalálnia, mit is mondjon nekik.
Thrawn főadmirális hátradőlt parancsnoki székében.
– Rendben van, uraim – bólintott. Tekintete végigvándorolt a körülötte laza félkörben álló tizennégy férfi mindegyikén. – Van valakinek kérdése?
A félkör egyik szélén álló, hanyag tartású férfi a többiekre pillantott.
– Nincs kérdésünk, főadmirális – felelte. Katonás viselkedése éles ellentétben állt civil megjelenésével. – Mikor indulhatunk?
– A teherhajójukat most készítik fel. – válaszolta Thrawn. – Amint lehet, indulnak. Előreláthatólag mikor, tudnak behatolni a császári palotába?
– Mostantól számított hat napnál korábban semmiképpen, uram. Érinteni szeretnénk egy vagy két másik űrkikötőt is, mielőtt a Coruscanton leszállnánk. Így ha a biztonságiak érdeklődni kezdenének, lenne egy útvonalunk, amit le is ellenőrizhetnének. Hacsak nem akarja azt, hogy korábban odaérjünk, uram.
Thrawn izzó szeme összeszűkült. Pellaeon meg tudta volna mondani, mire gondol a főadmirális. Mara Jade-re, aki ott van a Felkelők főhadiszállásának a közepén. Talán épp ebben a pillanatban árulja el nekik a Császár raktárának a helyét Waylanden...
– Az időzítés a legkritikusabb ebben a műveletben – vallotta be Thrawn a kommandó parancsnokának. – De a sebesség egymaga mit sem ér, ha önök veszélybe kerülhetnek, még mielőtt a palotába bejutottak volna. Önnek kell ott lennie, Himron őrnagy, önre ruházom a döntés jogát.
A kommandó vezetője bólintott.
– Igen, uram. Köszönjük. Nem fogunk csalódást okozni önnek, főadmirális.
– Tudom, őrnagy – mosolyodott el Thrawn. – Leléphetnek.
A tizennégy férfi csendben megfordult, és kivonult a szobából.
– Meglepettnek tűnt, kapitány, amikor az egyik utasítást kiadtam – jegyezte meg Thrawn, amikor az ajtó összezárult a kommandósok mögött.
– Igen, uram. Meglepődtem – ismerte el Pellaeon. – Természetesen mindennek értelme volt – tette hozzá sietve. – Egyszerűen csak nem gondoltam teljesen végig a műveletet.
– A befejezésre is fel kell készülni – mondta Thrawn, s közben megnyomott néhány gombot. A világítás eltompult, a szoba falán festmények holografikus képe jelent meg. – Mriss műalkotások – magyarázta Thrawn Pellaeonnek. – A legfurcsább hiányosság példái, amit csak a galaxisban fel lehet lelni. Míg a tizedik alderaani expedíció kapcsolatba nem lépett velük, a több tucatnyi mriss kultúra egyike sem alkotott háromdimenziós műtárgyat.
– Érdekes – jegyezte meg kötelességtudóan Pellaeon. – Valami hiba van az érzékelőképességükkel?
– Számos szakértő még mindig így gondolja – felelte Thrawn. – Bár számomra világos, hogy az egésznek egy kulturális vakfolttal keveredett hajszálnyi, de erős szociális harmonizáció az oka. A jellegzetességek olyan keveredése, amit mi fel tudunk használni.
Pellaeon a festményekre nézett. Összeszorult a gyomra.
– Megtámadjuk a Mrisstet?
– Megérett a szüretre – hangsúlyozta ki Thrawn. – És ha lenne ott egy bázisunk, akkor könnyedén támadásokat indíthatnánk a Köztársaság szíve ellen.
– Csakhogy ezt a lázadók is észrevennék – mondta óvatosan Pellaeon. Ha C'baoth szüntelen követelése a Coruscant megtámadására végül megértésre talált az admirálisnál... – Heves ellentámadást fognak indítani ellenünk, ha a Mrissthez közeledünk.
– Pontosan – mosolyodott el Thrawn. – Ami azt jelenti, hogy amikor végre készen állunk a Coruscant szektor flottáját csapdába csalni, a Mrisst tökéletes csalétek lesz hozzá. Ha várni fognak minket, abban az esetben ott és akkor győzzük le őket. Ha pedig valamiképpen megszimatolják a kelepcét, akkor meglesz az előretolt állásunk a Mrissten. Bármelyik is következzen be, mindenképp a Birodalom fog nyerni.
Ismét az irányítópult felé nyúlt, mire a holografikus festmények taktikai térképpé halványultak.
– De mindez még a jövő zenéje – folytatta Thrawn. – Előbb erős sereget kell építenünk, amellyel majd kivívhatjuk a Birodalom végső győzelmét. Addig is ki kell zökkentenünk az egyensúlyából az Új Köztársaságot.
– Az Ord Mantell elleni támadás az egyik legjobb módszer lesz erre.
– Kétségtelenül félelmet fog kelteni a környező rendszerek lakosságában – értett egyet Thrawn. – És csökkenteni fogja a nyomást, amit a lázadók gyakorolnak a hajógyárainkkal összekötő utakra.
– Ez sokat segítene – vonta össze a szemöldökét Pellaeon. – A Bilbringiről érkezett legutóbbi jelentés szerint a hajógyáraink tibannagáz-, hfredium és kammrishiánnyal küszködnek.
– Már megparancsoltam a bespini helyőrségnek, hogy fokozzák a termelésüket. – Thrawn megérintett egy gombot az irányítópulton. – Ami pedig a fémeket illeti, a hírszerzés egy megfelelő készlet nyomára bukkant.
A beszámoló megjelent a képernyőn, és Pellaeon előrehajolt, hogy elolvassa. Amikor a hely megnevezéséhez érkezett, megállt.
– Ez az a hely, ahonnan a hírszerzés szerint meg lehet szerezni azt a fémkészletet?
– Talán nem ért egyet? – kérdezte Thrawn szelíden.
Pellaeon ismét a beszámolóra nézett, és érezte, amint egy grimasz jelenik meg az arcán. A Birodalom egyszer már megtámadta Lando Calrissian mozgó bányakomplexumát a szuperforró Nkllon bolygón. Az a rajtaütés a Birodalomnak egymilliónál több munkaórájába került. Először is fel kellett készíteni a Judicator csillagrombolót a napjához közeli pályán keringő Nkllonon lévő irtózatos forróságra. Aztán ki kellett javítani a keletkezett károkat.
– Azt hiszem, uram, ez attól függ, mennyi ideig kell majd nélkülöznünk azt a csillagrombolót, amelyik a támadást végrehajtja.
– Ez megalapozott habozás – értett egyet Thrawn. – Szerencsére ezúttal nem kell lekötnünk egyik csillagrombolónkat sem. Új cirkálóink közül három több mint elegendő lesz Nkllon védelmi rendszerének semlegesítésére.
– De egy cirkáló nem lesz képes... ah... – szakította félbe önmagát Pellaeon, amikor hirtelen megértette az egészet. – Nem elég nagy ahhoz, hogy túlélje a közeli nap hősugarait. De ha el tudják foglalni a pajzshajók egyikét, amelyek a teherhajókat szállítják ki és be a bányavárosból, úgy egy cirkáló be fog férni a páncélhajó védőernyője alá!
– Pontosan – bólintott Thrawn. – Márpedig egy pajzshajó befogása nem jelenthet problémát. Lenyűgöző méreteik ellenére nem többek egy rakás fémnél. Hűtőrendszerek, generátorok, és egy kisebb tartályhajónak megfelelő hajtómű plusz legénység... Hat támadórakéta majd megteszi a magáét.
Pellaeon bólintott, de még mindig a beszámolót nézte.
– Mi történik akkor, ha Calrissian eladja a készleteit, mielőtt még az erőink odaérnének?
– Nem fogja megtenni – biztosította Thrawn. – A fémek piaci ára csak most kezdett emelkedni. Márpedig az olyan emberek, mint Calrissian, addig várnak, míg a legmagasabb piaci áron adhatják a készleteiket. Hacsak Calrissiant hirtelen el nem öntötte a hazafiasság érzése, meg az Új Köztársaság vezetésében lévő barátai iránti vágy, és leszállított áron el nem adja a fémeit.
– Én mégis azon a véleményen vagyok, uram, hogy olyan gyorsan meg kellene indítani a támadást, amilyen gyorsan csak lehet.
– Megjegyeztem a jó tanácsát, kapitány – mosolyodott el Thrawn. – És történetesen már intézkedtem is. A rajtaütés tíz perccel ezelőtt megkezdődött.
Pellaeon is elmosolyodott. Már igazán leszokhatna arról, hogy mindig alábecsülje a főadmirálist.
– Igen, Uram.
Thrawn hátradőlt a székében.
– Menjen vissza a hídra, parancsnok, és tegye meg a fénysebességre való ugráshoz szükséges előkészületeket! Vár ránk Ord Mantell.
A sípolás felébresztette Luke-ot szendergésből. Pislogott néhányat, aztán a műszerekre pillantott.
– Artu? – kiáltotta, és kinyújtózott, már amennyire a pilótafülke szűkös keretei között lehetett. – Már majdnem odaértünk. Készülődj!
Idegesnek tűnő csicsergést kapott válaszul.
– Gyerünk, Artu, nyugodj meg! – ösztönözte Luke a droidot. Megmarkolta a hiperhajtómű kapcsolókarját, és engedte szétáradni magában az Erőt. Mindjárt itt az ideje... most! Hátrarántotta a kart.
Fényes csíkok jelentek meg odakint, majd visszaváltoztak csillagokká.
Előttük ott keringett az űrben Honoghr, a noghrik világa.
Artu füttyentett egy erőtlent.
– Tudom – értett egyet Luke. Kissé levertnek érezte magát. Leia ugyan már elmondta neki, mit fog látni, de a figyelmeztetés ellenére is sokkolóan hatott rá az elé táruló látvány.
A ritkás, fehér felhőzet alatt egyhangúan barna felszín terült el. Leia kholm-fűnek nevezte: a helyi növényzet, amelyet a Birodalom genetikailag módosított, így biztosítva a bolygó élővilágának állandó kipusztulását. Ez, Vader, majd Thrawn óvatosan adagolt segélyszállítmányaival együtt immár négy évtizede a Birodalom szolgálatában tartotta a noghrikat. Még most is noghri halálkommandók harcoltak és haltak meg szerte a galaxisban azokért, akik árulása és álkönyörületessége rabszolgasorba taszította őket.
Artu trillázott valamit, ezért Luke félbehagyta a Birodalom könyörtelenségét megörökítő csendes emlékmű szemlélését.
– Nem tudom – vallotta be, amint a droid kérdése megjelent a képernyőn. – Ehhez előbb egy környezet- és ökológia-szakértőkből álló csapatnak kellene megvizsgálnia a bolygót. Eléggé reménytelennek tűnik, ugye?
A droid egy elektronikus vállvonogatást csipogott, majd hirtelen rémülten sivítani kezdett. Luke felkapta a fejét, és épp látta, amint egy őrnaszád elhúz a fejük fölött.
– Azt hiszem, észrevettek minket – jegyezte meg olyan nyugodt hangon, amennyire csak lehetett. – Reméljük, a noghrik, és nem a bi...
– Csillagharcos, azonosítsa magát! – nyávogta egy mély, macskáéhoz hasonló, vontatott hang a hírközlőből.
Luke bekapcsolta a készüléket, és kiterjesztette az Erőt az őrnaszád felé, amely most támadópozíciót vett fel. Luke még ilyen távolságból is megérezte volna, ha emberek ülnek a hajóban. De nem érzett ilyesmit, így arra a következtetésre jutott, valóban noghrik lehetnek. Legalábbis remélte.
– Itt Luke Skywalker – szólt bele a hírközlőbe –, Darth Vader fia, Leia Organa Solo fivére.
A készülékből hosszú ideig nem érkezett válasz.
– Miért jött?
Az óvatosság azt tanácsolta Luke-nak, ne tegyen említést az energiacelláiról mindaddig, míg ki nem deríti, mi a helyzet a noghri vezetők jelenlegi politikájával. De Leia többször is megemlítette, milyen mély benyomást tett rá a noghrik érzéke a tisztelet és az egyenesség iránt.
– A hajóm energiacellái megsérültek – felelte a noghrinak. – Arra gondoltam, önök talán tudnak segíteni rajtam.
A készülékből halk sziszegés hallatszott.
– Veszélybe sodorhat minket, Vader fia – mondta a noghri. – A birodalmi hajók szabálytalan időközönként jönnek a Honoghrra. Ha észreveszik önt, mindenki szenvedni fog.
– Értem. – Luke szívéről nagy kő esett le. Ha a noghri attól fél, hogy a birodalmiak megláthatják őt, akkor az azt jelenti, mégsem utasították vissza teljesen Leia ajánlatát a Birodalom elleni lázadásra. – Ha akarja, elmegyek.
Lélegzetét visszafojtva várt. A háta mögött Artu halkan zizzent egyet. Ha a noghri a szaván fogja, akkor kérdéses, hogy egyáltalán el tudnak-e jutni bárhová is a megmaradt energiával.
Láthatólag a noghri pilóta is ugyanerre gondolt.
– Lady Vader sok mindent kockáztatott a noghrik érdekében – mondta. – Nem hagyhatjuk önt magára ilyen helyzetben. Kövessen, Vader fia! A legbiztonságosabb helyre viszem, amit ismerek...
Amint Leia mesélte, csak egyetlen kis terület volt a Honoghron, amelyen más is megfogant a birodalmiak által génmanipulált kholm-füvön kívül. Khabarakh és a Kihm'bar törzs maitrakhja látta ott vendégül Leiát, Csubakkát és Thripiót az egyik faluban. Ügyességüknek, és nem kis mértékben szerencséjüknek köszönhetően, sikerült távol tartaniuk őket a birodalmiaktól. A rendszer adataival együtt Leia Tiszta Talaj koordinátáit is beleprogramozta a navigációs számítógépbe. Miközben a felszín felé követte az őrnaszádot, Luke megállapította, hogy nem oda tartanak.
– Hova megyünk? – kérdezte a noghri pilótát, amint alámerültek a felhőkbe.
– A világunk jövője felé – felelte az idegen.
– Aha – mormolta Luke. Előttük két csipkézett sziklagerincet látott, mintha két tatuini krayt-sárkány állt volna egymás mellett. – Azokban a hegyekben van a jövőjük? – kérdezte.
Egy újabb sziszegés hallatszott a készülékből.
– Ahogyan Vader lánya, és azelőtt Lord Vader, ön is olvas a noghrik lelkében – mondta a pilóta.
Luke vállat vont. Pedig ő csak véletlenül kérdezett rá.
– Hova megyünk?
– Majd mások mutatják meg önnek. Most el kell búcsúznom. Ég önnel, Vader fia! A családom sokáig büszke lesz erre a napra. – Azzal az őrnaszád hirtelen felfelé vágott, vissza az űr felé...
És tökéletes időzítéssel két felfegyverzett felhősikló emelkedett Luke mellé a semmiből.
– Üdvözöljük, Vader fia – szólt egy új hang a hírközlőből. – Megtiszteltetés számunkra, ha az ön vezetői lehetünk. Kövessen minket!
Egyik felhősikló elöl maradt az utat mutatni, míg a másik az X-szárnyú mögé került. Luke az alakzaton belül maradt, s közben azt figyelte, vajon hova mehetnek. Amennyire fentről meg tudta ítélni, a sziklák ugyanolyan terméketlenek voltak, mint a bolygó többi része.
Artu csipogni kezdett, és a képernyőn egy üzenet jelent meg.
– Egy folyó? – kérdezte Luke. Kinézet; a pilótafülke ablakán. – Hol... tényleg ott van! A két sziklagerinc közül folyik ki, ugye?
A droid igenlően csipogott. A folyó elég sebes sodrásúnak tűnt. Amint közelebb értek, Luke látta a habos csíkokat, melyek félig alámerülő szikladarabokról árulkodtak. Talán ez magyarázza, miért olyan függélyes és mély a két sziklagerinc közötti völgy torok...
Néhány perc alatt odaértek a sziklagerinc végéhez. Az elöl haladó felhősikló kecsesen kikerült néhány kiemelkedést, majd eltűnt egy magasabb szikla mögött. Luke követte, és közben elmosolyodott egy régi emléken.
Ezen az árkon kell végigrepülniük...
Átmanőverezett a sziklák között, bekerült a sziklafalak árnyékába...
És egy egészen más világba.
A folyó keskeny partjain a talajt zöld növények borították.
Artu elismerően füttyentett.
– Növények – mondta Luke, és csak azután fogta fel, milyen nevetségesen hangzik, amit mondott. Hát persze, hogy növények! De növényeket látni a Honoghron...
– A jövő, amit Vader lánya ajándékozott nekünk. Kövessen tovább, Vader fia! A leszállópálya odébb van.
A leszállópálya szerepét, mint kiderült, egy lapos szikla játszotta, ami félig a két kilométer hosszú völgyön végigzúduló víz fölé nyúlt. Luke, fél szemét az alatta rohanó sebes folyón tartva, óvatosan letette a vadászgépet. Szerencsére a leszállópálya szélesebb volt, mint amilyennek ötven méter magasságból látszott. A felhősiklók vártak, míg Luke leszállt, aztán visszaindultak a völgytorok felé. Luke készenléti állapotra állította az X-szárnyút, és körülnézett.
A zöld legalább négyfajta árnyalatával túl szabályos mintákat alkotott ahhoz, hogysem az véletlen legyen. A folyóból egy cső vezetett ki a növények felé, amely a sodrás erejét felhasználva – vélte Luke – a növényekhez pumpálta a vizet. Néhány méterrel lejjebb, egy kinyúló szikla rejtekében egy barakkszerű épület bújt meg. Az ajtaja előtt két noghri állt. Az acélszürke és a sötétebb szürke bőrű férfi épp akkor indultak el Luke felé, amikor az rájuk nézett.
– Úgy fest, mint egy fogadóbizottság – mondta Luke Artunak, s közben felnyitotta a pilótafülke tetejét. – Nem mozdulsz el innen, értetted? Még a vízbe esel, mint a Dagobán, és szerencséd lesz, ha egyáltalán megtalálom az összes alkatrészedet...
Artunak nem kellett kétszer mondani. Egy ideges csipogással szót fogadott, majd utána ugyanolyan idegesen egy kérdést füttyögött.
– Igen. Biztos vagyok benne, hogy barátságosak – biztosította Luke. Levette a sisakját, és felállt. – Ne aggódj, nem megyek messzire! – Azzal átvetette magát az X-szárnyú oldalán, és vendéglátói felé indult.
A két noghri a leszállópálya szélén állt, és szótlanul Luke-ot figyelte. Luke egy grimaszt vágott, és kinyúlt az Erővel. Azt kívánta magában, bárcsak elég mély lenne a tudása ahhoz, hogy valamit is meg tudjon érezni ennek a fajnak a gondolataiból.
– Az Új Köztársaság nevében üdvözlöm önöket – szólalt meg, amikor a noghrik közelébe ért, és mér hallani lehetett a hangját a folyó zúgásától. – Luke Skywalker vagyok. Darth Vader fia, Leia Organa Solo fivére. – Kitartotta kezét, tenyérrel felfelé, ahogyan Leia mutatta neki.
Az idősebb noghri előrelépett, s orrát Luke tenyeréhez érintette. Orrlyuka csiklandozta a tenyerét, s Luke alig bírta visszafogni magát, nehogy elrántsa a kezét.
– Üdvözlöm, Vader fia – köszöntötte az idegen, és eleresztette Luke kezét. A noghrik térdre borultak, kezüket oldalt széttárták, a megkülönböztetett tisztelet jeléül. – Ovkhevam vagyok a Bakh'tor törzsből. Itt szolgálom a noghrikat, ahol a jövőjük kezdődik. Megtisztel minket a jelenlétével.
– Nekem megtiszteltetés, hogy az önök vendége lehetek – bólintott Luke, amikor mindkét noghri felállt. – És kit tisztelhetek a társában?
– Khabarakh vagyok, a Kihm'bar klánból – válaszolta a fiatalabb noghri. – A Vader klán most már kétszeresen is megtisztelt.
– Khabarakh a Kihm'bar klánból – ismételte meg Luke, és elismerően nézett a fiatal idegenre.
Tehát ő az a fiatal noghri kommandós, aki mindent kockára téve visszavitte Leiát a népéhez – és megvédte őt Thrawn főadmirálistól!
– Köszönöm mindazt, amit a nővéremért tett. A családom és én adósai vagyunk.
– Nem ön a mi adósunk, Vader fia – udvariaskodott Ovkhevam. – A noghrik tartoznak az ön családjának. Khabarakh akciói csak a törlesztés egy részét képezték.
Luke bólintott, nem egészen tudva, mit válaszoljon erre.
– Ezt a helyet a jövőjüknek nevezték... – kezdte, mert témát szeretett volna váltani.
– Ezt a jövőt a noghrik Vader lányától kapták ajándékba – felelte Ovkhevam. Körbemutatott a völgyön. – Itt az ő ajándékával megtisztítottuk a talajt a Birodalom mérgező növényeitől. Egy napon ez a hely majd mindenkinek a számára elegendő táplálékot fog adni.
– Lenyűgöző – csodálkozott Luke, és így is gondolta. A völgyön kívül ezek a növények úgy tudtak volna ellenállni a kholm-fűnek, mint egy bantha egy jawa családi összejövetelnek. De itt, a sziklagerinc mögött jó esélyük volt arra, hogy rejtve maradjanak a birodalmiak szeme elől. A folyó elegendő vízzel látta el a völgyet, és az alacsonyabb szélességi fok miatt itt hosszabb ideig fejlődhettek a növények, mint Tiszta Talajon. Ha pedig a helyzet rosszabbra fordul, a megfelelő helyekre telepített robbanószerek segítségével elzárhatják a folyót, vagy leomlaszthatják magának a sziklagerincnek egy részét, és semmi nem marad, ami árulkodhatna a völgy csendes lázadásáról a Birodalom ellen.
És mindezt megtervezni és elkészíteni a noghriknak alig egy hónapjába került! Nemcsoda, ha Thrawn – és előtte Vader – a noghrikat oly hasznos szolgáknak tartotta.
– Mindezt Vader lánya tette lehetővé – ismételte meg Ovkhevam. – Nem sok mindent tudunk itt ajánlani önnek, Vader fia. De amink csak van, az az öné is.
– Köszönöm – bólintott Luke. – De amint az őrnaszádjuk pilótája kihangsúlyozta, az én jelenlétem a Honoghron veszélyt jelent önökre nézve. Elmegyek, amint be tudták szerezni nekem az energiacellákat. Természetesen nem kívánom ingyen.
– Nem fogadhatunk el pénzt Vader fiától – tiltakozott Ovkhevam, és látszott rajta, már a gondolatától is rosszul érzi magát. – Ennél jóval többel tartoznak Önöknek a noghrik.
– Értem – mondta Luke, és elfojtott egy sóhajt. Jót akartak, hát persze, de ennek a bűntudatnak, amit azért érezték, mert a Birodalmat szolgálták, véget kellett vetni. Náluk sokkal tapasztaltabb fajokat és lényeket is sikerült a Császárnak megtévesztenie. – Azt hiszem, előbb meg kellene tudnunk, van-e olyan energiacellájuk, ami illik az én hajómhoz. Ennek hogyan láthatnánk neki?
– Már megtettük – felelte Khabarakh. – A felhősiklók majd érdeklődni fognak a nystaói űrkikötőben. Napnyugtára itt lesznek az energiacellák és a technikusok, akik beszerelik.
– Addig fogadja el a vendégszeretetünket – tette hozzá Ovkhevam, és szeme sarkából Khabarakhra pillantott. Talán azért neheztelt a fiatal noghrira, mert nem engedte az idősebbet beszélni.
– Megtisztelve érzem magam. Kérem, mutassák az utat – köszönte meg Luke.
A bemélyedésbe épített barakk olyan kicsi volt, amekkorának a leszállópályáról látszott. A szűk helyet két keskeny tábori ágy, egy alacsony asztal és egy űrhajóból kiszerelt étel raktározó-készítő egység foglalta el. De itt legalább nem hallatszott annyira a folyó zúgása.
– Ez lesz az ön otthona, míg a Honoghron időzik. – mondta Ovkhevam. – Khabarakh és én őrt fogunk állni odakint. Hogy megvédelmezzük önt minden veszedelemtől.
– Erre igazán nincs szükség – biztosította őket Luke, és körülnézett a szobában. – Önök mivel foglalkoznak itt, ha szabad kérdeznem?
– Én vagyok a gondnok – felelte Ovkhevam. – Végigsétálok a földeken, és ellenőrzöm, megfelelően fejlődnek-e a növények. Khabarakh – nézett a fiatalabbra – a flottától szökött meg. Még most is több hajónk keresi.
– Értem – bólintott Luke szárazon. Mivel Thrawn főadmirális vallatásnak akarta alávetni Khabarakhot, életbevágóan fontos volt, hogy a fiatal kommandós "megszökjön" az őrizetből, és eltűnjön szem elől. Ugyanennyire fontos volt az is, hogy a galaxisban szétszórt noghri kommandóscsapatok értesüljenek a Birodalom elhagyásáról. Ez a két dolog jól összevágott.
– Óhajt enni valamit? – kérdezte Ovkhevam. – Vagy pihenni?
– Köszönöm, nincs szükségem semmire – válaszolta Luke. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha visszamennék a hajómhoz, és kiszerelném belőle azokat az energiacellákat.
– Segíthetek? – ajánlkozott Khabarakh.
– Lekötelezne – felelte neki Luke. Egyáltalán nem szorult segítségre, de minél hamarabb ledolgozzák, a noghrik az állítólagos tartozásukat, annál jobb. – Jöjjön. A szerszámkészlet a hajóban van.
– Hír érkezett Nystaoból – újságolta Khabarakh, és Luke-hoz sietett, aki az X-szárnyúja csúszótalpának dőlve ült a leszállópályán. – Egy birodalmi hajó kapitánya kisebb javításokat akar elvégeztetni. Előreláthatólag két napig fognak dolgozni a hajón. – A fiatal noghri habozni látszott. – Az uralkodók arra kérik, legyen türelemmel, Vader fia.
– Nincs szükség bocsánatkérésre – nyugtatta meg Luke. A vadászgép árnyékából felnézett az égre, arra a néhány csillagra, amelyek pislákoltak az egyébként teljesen sötét égbolton. Tehát további két napig itt kell maradnia. – Számítottam erre, amikor idejöttem. Csak azt sajnálom, hogy továbbra is a terhükre kell lennem.
– Az ön jelenléte számunkra nem jelent terhet.
– Nagyra becsülöm a vendégszeretetüket – bólintott Luke a csillagok felé. – Akkor ezek szerint még nem vették észre a hajómat.
– Különben Vader fia bizonyára megtudta volna – mondta Khabarakh.
Luke a sötétségbe mosolygott.
– Még egy Jedinek is vannak korlátai, Khabarakh. A távoli veszélyt nagyon nehéz észlelni.
Inkább érezte, mintsem hallotta a folyó zúgásán keresztül, amint Khabarakh leült melléje.
– Ennyi nem lesz elég, ugye? – kérdezte a noghri csendesen. – Ez a hely. Az uralkodók a jövőnknek nevezik. De nem az.
Luke megrázta a fejét.
– Nem – ismerte el. – Nagyszerű munkát végeztek ezen a helyen, és biztosan segíteni fog a népük táplálásában. De a Honoghr jövője... Én nem vagyok szakértő, Khabarakh. De annyiból, amennyit itt láttam, még nem hiszem, hogy a Honoghrot meg lehetne menteni.
A noghri kiengedte a levegőt tűhegyes fogai között. A sziszegést még a zúgó folyó zaja mellett is hallani lehetett.
– Sok noghri ugyanezt gondolja – mondta. – Talán igazán senki sem hiszi másként.
– Segíthetünk önöknek új otthont találni – ígérte Luke. – Sok világ van a galaxisban. Majd találunk egy helyet, ahol mindent újrakezdhetnek.
Khabarakh ismét sziszegett egyet.
– De nem a Honoghr lesz az.
Luke nyelt egyet.
– Nem.
Egy percen át egyikük sem szólt. Luke a folyó zúgását hallgatta, s a szíve együtt fájt a noghriéval. De amit a birodalmiak a Honoghrral tettek, azt ő sem tudja megváltoztatni. Igen. A Jediknek is megvannak a maguk korlátai.
Luke ismét érezte a levegő hullámzását, amint Khabarakh felállt.
– Nem éhes? – kérdezte a noghri.
– De igen, köszönöm – felelte Luke.
Khabarakh elment. Luke sóhajtott egyet, és változtatott az ülőhelyzetén. Rossz volt tudni, hogy van egy probléma, és ő nem tehet ellene semmit. A dolgot még kellemetlenebbé tette az, hogy még két napig itt kellett maradnia ölbe tett kézzel.
A halovány csillagokra nézett, és közben azon gondolkodott, vajon Leia is tudja-e, amit ő. Vagy talán talált valami megoldást a haldokló bolygó meggyógyítására?
Vagy talán most a jelennel van elfoglalva, és rá sem ért a jövőre gondolni?
Ismét belényilallt a fájdalom. Távol, a Coruscanton, a nővére most életet fog adni az ikreknek, vagy talán már meg is tette. Han vele van, természetesen, de Luke is szeretett volna ott lenni.
De ha nem is lehet ott személyesen...
Sóhajtott egy mélyet, és ellazította a testét. Egyszer, még a Dagobán, sikerült kinyújtania érzékeit a jövőbe. Látni akarta a barátai jövőjét, és irányítani őket az útjukon. Akkor Yoda segített neki... De ha most sikerülne egyedül is megcsinálnia, akkor láthatná az unokahúgát és az unokaöccsét. Óvatosan, gondolatait és akaratát koncentrálva, kinyúlt az Erőn keresztül...
Leia a sötétben lapult, kezében sugárvetőjével és fénykardjával. Szívében félelem és elszántság dobogott. Háta mögött Winter állt, szorosan magához ölelve a két védtelen és törékeny életet. Egy dühös és elszánt hang hallatszott – Hané. Csubakka valahol a közelben volt – valahol fent, és Lando is. Előttük sötét árnyak álltak, tele fenyegető és hideg és halálosan céltudatos gondolatokkal. Egy sugárvetőből lőni kezdtek... és egy másikból is... egy ajtó szikrázva feltárult...
– Leia! – kiáltotta Luke, és teste görcsösen rángatózott, amint a transz, akár egy buborék, szétpattant, az utolsó kép pedig elenyészett a honoghri éjszakában. Egy arctalan személy közeledett a nővére és gyermekei felé a gonoszság árnyai mögül. Egy személy, aki értett az Erő kezeléséhez.
– Mi történt? – csattant egy noghri hang.
Luke kinyitotta a szemét. Khabarakh és Ovkhevam kuporgott mellette, rémálomba illő arcukra csak egy kis fáklya vetett némi fényt.
– Láttam Leiát – mondta nekik Luke reszkető hangon. – Ő és a gyermekei veszélyben vannak. – Lélegzett egy mélyet, próbálva visszaállítani a normálisra az adrenalin-szintjét. – Vissza kell térnem a Coruscantra!
Ovkhevam és Khabarakh egymásra néztek.
– De ha most vannak veszélyben...? – kérdezte Ovkhevam.
– Nem most – rázta meg a fejét Luke. – A jövőt láttam. De nem tudom, milyen távoli az a jövő.
Khabarakh megérintette Ovkhevam vállát, és egy percig a saját nyelvükön beszéltek egymással.
Nyugodj meg, parancsolt magára Luke, és alkalmazta a Jedi nyugtatótechnikát. Nyugodj meg!
Landót is látta, erre határozottan emlékezett. Luke úgy tudta, Lando még mindig Nomádvárosban van, a nklloni bányakomplexumban. Ami azt jelenti, hogy neki még lesz ideje hazaérni, mielőtt a Leia elleni támadás bekövetkezne.
Vagy mégsem? Vajon csakugyan a jövőt látta? És egy változás az eseményekben meg tudja-e változtatni mindazt, amit látott?
Nehéz meglátni, mondta Yoda Mester Luke látomásáról a Dagobán. A jövő mindig mozgásban van. Ha még a nagy tudású Yoda sem volt képes kiszűrni a bizonytalan dolgokat...
– Ha óhajtja, Vader fia, – szólalt meg Ovkhevam –, a kommandósok megszerzik a birodalmi hajót. – Ha a legénységet gyorsan elhallgattatjuk, akkor nem tudnak üzenetet küldeni.
– Ezt nem engedhetem meg – rázta meg a fejét Luke. – Túl veszélyes. Nincs rá semmi garancia, hogy nem tudnak üzenetet küldeni.
Ovkhevam kihúzta magát.
– Ha Vader lánya veszélyben van, akkor Honoghr népe vállalja a kockázatot.
Luke a noghrikra nézett. Egy különös érzés hullámzott végig rajta. Azok a rémálomba illő arcok nem változtak, de Luke egy szívdobbantásnyi idő alatt egészen más szemmel nézett rájuk. Most már nemcsak furcsa idegen lényekkel állt szemben... hanem a barátaival.
– Legutóbb, amikor egy ilyen látomást láttam, elrohantam anélkül, hogy segítettem volna – mondta Luke csendesen. – Nemcsak hogy nem segítettem nekik, hanem majdnem az ő menekülési lehetőségüket is tönkretettem. – Mesterséges jobb kezére nézett. Ismét érezte Vader fénykardjának forróságát, amint átszeli a csuklóját. – És más dolgokat is elveszítettem. – A noghrikra nézett. – Nem fogom még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát. Nem kockáztatom a noghrik életét. Megvárom, amíg a birodalmi hajó elhagyja Honoghrot.
Khabarakh gyengéden megérintette Luke vállát.
– Ne aggódjon a biztonságuk miatt, Vader fia! Vader lányát nem lehet olyan könnyen legyőzni. Nem, ha mellette van a vuki Csubakka.
Luke a csillagokra nézett. Hannál és Csubival, no meg a palota biztonsági őreivel az oldalán Leia el fog tudni bánni minden normális betolakodóval.
Luke-ot csak az utolsó kép nyugtalanította. Az a személy, akiből Luke érezte kiáradni az Erőt.
A Jomarkon C'baoth Jedi Mester világosan megmondta, hogy Leiát és a gyermekeket akarja. Vajon képes elmenni értük a Coruscantra is?
– Győzedelmeskedni fognak – ismételte meg Khabarakh.
Luke kényszeredetten bólintott.
– Tudom – mondta, és úgy tett, mintha ezt is gondolná. Semmi értelme a többieket is nyugtalanítani.
Eloltották a legutolsó tüzet, lezárták a legkisebb repedéseket is, minden sebesültet kórházba szállítottak... és Lando Calrissian beletörődve, lehiggadt dühvel nézett kifelé a parancsnoki szoba ablakán. Tudta, mindennek vége. Előbb Felhővárosnak a Bespinen, most pedig Nomádvárosnak a Nkllonon. A Birodalom már másodszor tette tönkre azt, amin ő annyit dolgozott.
Az asztaláról berregés hallatszott. Odalépett, lehajolt, és bekapcsolta a hírközlőt.
– Calrissian – jelentkezett, s közben megtörölte a homlokát.
– Uram, itt Bagitt a gépházból – szólalt meg egy fáradt hang. – Az utolsó hajtómű is elromlott.
Lando vágott egy grimaszt. Igaz, a kár, amit azok a TIE vadászgépek okoztak a mozgó bányáján, nem lepte meg.
– Semmiképpen nem lehet megjavítani őket annyira, hogy mozogni tudjunk?
– Nem, uram. Egy rakás alkatrész kellene hozzá. Sajnálom, uram, de túl sok alkatrész széttört vagy megolvadt bennük.
– Értem. Ebben az esetben jobb lenne, ha az embereivel a létfenntartó berendezésekre koncentrálnának.
– Igen, uram. Ó... uram, az a hír járja, hogy megszakadt minden kapcsolatunk a külvilággal.
– Csak ideiglenesen – nyugtatta meg Lando. – Már dolgoznak rajta idefent. Elegendő tartalék alkatrészünk van két új adó felépítéséhez.
– Értettem, uram. – Bagitt hangja mintha kevésbé reményvesztettnek tűnt volna. – Nos... akkor átmegyek a létfenntartó berendezésekhez.
– Majd tájékoztasson.
Lando kikapcsolta a készüléket, és visszasétált az ablakhoz. Még húsz nap. Ennyi idejük maradt, mielőtt a Nkllon lassú forgása átviszi őket az éjszakai oldalról a teljes napfénybe. Ahol már nem számít, működnek-e a hajtóművek, a kommunikációs és a létfenntartó berendezések. Mert amikor a nap lassan felkúszik a horizont mögül, mindenkit, aki Nomádvárosban maradt, utolér a gyors és forró halál.
Húsz nap.
Lando az ablakon keresztül kinézett az éjszakai égboltra, és végigpillantott azokon a csillagképeken, amelyeket üres óráiban ő nevezett el. Ha meg tudják javítani a nagy hatósugarú adót, akkor segítséget kérhetnek a Coruscantról. Bármekkora kárt is okoztak a birodalmiak a külső állomás pajzshajóiban, az Új Köztársaság technikusai legalább egyet biztosan meg tudnának javítani. És legalább egyszer be tudnának repülni a belső rendszerbe. Nehéz lesz, de egy kis szerencsével...
Hirtelen megszakította a gondolatmenetét. Ott, pont vele szemben, egy közeledő űrhajó fénye jelent meg.
Önkéntelenül is az asztal felé lépett, hogy riadóztassa a harci egységeket. Ha a birodalmiak közelednek, akkor a munkájukat jöttek befejezni...
Megtorpant. Nem. Ha a birodalmiak, akkor úgyis mindegy. Már nem maradt egyetlen vadászgépe sem, sem más fegyver Nomádvárosban. Semmi értelme feleslegesen felizgatnia az embereit.
És ekkor az asztal felől statikus recsegés hallatszott.
– Nomádváros, itt Bel Iblis generális – dördült egy jól ismert hang. – Hall engem valaki?
Lando az asztalra vetette magát.
– Itt Lando Calrissian, generális – felelte, és próbált annyira nemtörődömnek tűnni, amennyire csak tudott. – Önök azok?
– Mi – erősítette meg a generális, – Qat Cristacnél jártunk, amikor vettük a segélykérésüket. Sajnálom, hogy nem tudtunk idejében ideérni.
– Én is sajnálom – válaszolta Lando. – Mi a helyzet a pajzshajó-állomással?
– Attól tartok, hasznavehetetlen – mondta Bel Iblis. – Ezek a pajzshajók túl nagyok, ezért igen könnyű tönkretenni őket. Bár a birodalmiak is megtették a magukét. Jelen pillanatban ez az egyetlen, amelyik űrhajóformájúnak néz ki.
– Mindegy, ez úgyis csak elmélet. Nomádvárosnak vége.
– Egyáltalán nem lehet mozgásra bírni?
– Mielőtt húsz nap múlva a hajnal ránk virradna, nem – felelte Lando. – Mélyen a felszín alá kellene ásnunk magunkát, hogy túlélhessünk addig, míg a nap le nem nyugszik. De ehhez komoly felszerelés kellene, ami nekünk nincs meg.
– Talán fel tudnánk húzni az egész várost a külső rendszerbe – javasolta Bel Iblis. – Egy ostrom-fregatt és néhány emelő meg tudná csinálni ezt a trükköt. De ehhez előbb meg kellene javítani egy másik pajzshajót is.
– És rá kellene venni Ackbar admirálist, hogy küldjön ide egy ostrom-fregattot a csatatérről – tette hozzá Lando.
– Igen – ismerte el Bel Iblis. – Most már jöhet a többi rossz hír is. Mi mindent vittek el a birodalmiak?
– Mindent – sóhajtott Lando. – Az egész készletünket. Hfrediumot, kammrist, dolovitot. Mi kibányásztuk, ők pedig elhalászták.
– Mennyit összesen?
– Négy hónap munkáját. Piaci árak szerint három milliónál valamivel nagyobb értékben.
Bel Iblis egy pillanatig nem szólt semmit.
– Nem is tudtam, hogy ez a hely ilyen produktív. Egy okkal több, amiért Coruscantnak minél hamarabb segítséget kell küldenie és működőképessé kell tennie a bányát. Hányan vannak odalent?
– Nem egészen ötezren – válaszolta Lando. – Néhányan elég rossz bőrben vannak.
– Elég nagy tapasztalatom van a sebesültek szállításában – mondta Bel Iblis keserűen. – Ne aggódjon, felvesszük őket a hajónkra. Küldjön ki egy csoportot, hogy tegyék üzemképessé a páncélhajókat! Mindenki mást Qat Chrystacra szállítunk. Onnan is éppen úgy segítséget kérhet Coruscanttól, mint bárhonnan máshonnan.
– Azt hiszem, sehonnan sem lehet normálisan segítséget kérni – dörmögte Lando.
– Sok gondjuk van odaát Coruscanton – értett egyet Bel Iblis. – De szerintem önnek az átlagosnál nagyobb esélye van arra, hogy nem továbbítják el máshová a kérését.
Lando az ajkát harapdálta.
– Felejtsük el az egész segítségkérő üzengetést! Vigyen el a Coruscantra! Személyesen akarok beszélni velük.
– Az utazással négy napot fog veszíteni – figyelmeztette Bel Iblis. – Megengedheti ezt magának?
– Inkább öt nap, mint Qat Chrystacon ülni, és azon töprengni, vajon egyáltalán az illetékesek asztalára került-e az üzenetem, öt nap a Coruscantig, két nap, míg rábeszélem Leiát, hogy adjon egy fregattot és néhány emelőt, aztán további tíz nap visszafelé és a munkák elvégzésére.
– Tizenhét nap. Nagyon közel van a húszhoz.
– Ennél jobb ötletem nincs, ön mit szól hozzá?
Bel Iblis horkantott egyet.
– Nos, előbb-utóbb mindenképpen el kellett volna mennem a Coruscantra. Miért ne mennék most?
– Köszönöm, generális – biccentett Lando.
– Nem tesz semmit. Inkább készítse fel az alkalmazottait! Amint a bolygó árnyékába értünk, indulunk.
– Rendben. Akkor a viszontlátásra!
Lando kikapcsolta a készüléket. Kockázatos lesz, ezt tudta. De egyéb választása úgysem maradt. Mellesleg, ha kereken el is utasítják, akkor sem utazik feleslegesen Coruscantra. Láthatja Leiát és Hant, meg az újszülött ikreket. Esetleg még Luke-kal vagy Wedge-dzsel is összefuthat. Kinézett az ablakon, és összeszorította a fogát. A Coruscanton legalább nem kell a birodalmiak támadásától tartania.
Bekapcsolta a hírközlőt, és kiadta a parancsot a város kiürítésére.
Jacen elaludt ebéd közben, de Jaina tovább folytatta az evést. Leia az oldalára fordulva igyekezett helyzetet változtatni anélkül, hogy a lányát megzavarja, és felvette az adattömböt. Az ő kissé zavaros számolásával legalább négyszer kellett ellenőriznie ezt az oldalt.
– Ötödjére már maga a gyönyör – jegyezte meg egy fintor kíséretében Jainának, és szabad kezével megsimogatta kislánya fejét.
Jaina, aki éppen mással foglalatoskodott, nem reagált. Leia egy rövid ideig a lányán nyugtatta a szemét és ez frissítőleg hatott rá a nagy kimerültségben. A baba kezecskéi időnként gyengéden a mellkasának ütődtek, rövid, fekete haja, mint egy kis sapka takarta be a fejét; arcocskájára bájosan mohó kifejezést csalt az erőlködés. Egy vadonatúj élet: törékeny, ugyanakkor feltűnően puha és rugalmas.
Az ő és Han közötti szerelem gyümölcse. Mind a ketten részt vettek a megteremtésükben.
A szoba másik végén ekkor nyílt az ajtó.
– Szia, édes! – köszönt be Han suttogva. – Minden rendben?
– Aha – válaszolta halkan Leia. – Épp az újabb adagot fogyasztjuk.
– Úgy falnak, mint egy éhező vuki – bólintott Han, az ágyhoz lépett, és egy gyors pillantással felmérte a helyzetet. – Jacen végzett már?
– Szerintem már csak valami rágcsálnivalót akar – válaszolta Leia és a háta mögött alvó csecsemő felé fordította a fejét. – Egy óra se telik bele és már követelni is fogja az újabb adagot.
– Remélem, mindenben együtt fognak fejlődni. – Han óvatosan leült az ágy szélére, és a kezét Jacen tenyerébe, tette. Az apró ujjacskák reflexszerűen az ujjara fonódtak.
Leia felpillantott a férjére, hogy láthassa azt a jól ismert, halálmegvető mosolyt az arcán.
– Nem akármilyen erős ember lesz belőle.
– Érezned kéne a szorítást ezen az oldalon is – mondta Leia, miközben már Jainára nézett vissza. – Lando lent van még?
– Igen. Ő meg Bel Iblis még mindig Drayson admirálissal tárgyalnak – mondta Han, és szabad kezét Leia vállára tette. A vékony köntösön keresztül érezni lehetett a kéz kellemes melegét. Csaknem olyan melengető volt, mint a gondolatok, amik Leia lelkében ébredtek. – Még mindig arról akarják meggyőzni, hogy irányítson pár hajót a Nkllonra.
– És mi az ábra?
Han az ujjával finoman feszegette Jacen szorítását, és halkan motyogott szundikáló fiának.
– Nem a legrózsásabb – ismerte be. – Nem tudják elvontatni Nomádvárost egy romboló méretű hajó nélkül. Drayson viszont nem annyira lelkesedik az ötletért, hogy egy ilyen osztályú hajót kölcsönadjon a kötelékből.
– Kiemelted, milyen nagy szükségünk van a Lando által ott kitermelt fémekre?
– Persze, említettem. Nem hatotta meg.
– Tudnod kellene, hogy kell Draysonnal beszélni, – Leia Jainára pillantott. A kislány még mindig evett, de a szeme egyre jobban összeszűkült. – Talán ha Jaina elalszik, lemegyek, hogy segítsek Landónak.
– Jó – felelte szárazon Han. – Ha pihenés nélkül lejössz és az asztalra dőlve elalszol, nem fogsz meggyőzni senkit.
Dacos fintor jelent meg Leia arcán.
– Ennyire azért még nem vagyok fáradt. Egyébként meg csak annyira fogok elálmosodni, mint te.
– Ugyan, a nyomomba sem érhetsz! – Han levette a kezét Leia válláról, és Jaina arcocskáját kezdte simogatni vele. – A késő esti értekezlet kellős közepén bóbiskoltam el.
– Nem lenne szabad felkelned a kicsik miatt. Én vagy Winter is ugyan olyan jól ágyba tudjuk dugni őket, mint te.
– Szép, mondhatom – morogta Han tettetett felháborodással. – Vagyis úgy véled, nagyon ügyes voltam eddig, de most már a gyerekek eléggé felcseperedtek. Most már nincs rám szükséged. Csak törtetsz előre, engem pedig félreállítasz!
– Hogyne lenne szükségem rád – nyugtatgatta Leia. – Amíg a legtöbb droid kinn harcol a barikádon, és van két kisgyerek, akiket nevelni kell, addig neked itt mindig lesz helyed.
– Nagyszerű! – dörmögte Han. – Én mégis úgy érzem, hogy félre szeretnél állítani.
– Ezzel kissé már elkéstem – csillapította Leia a kezét simogatva, és az arca elkomolyodott. – Tudom, hogy segíteni akarsz, Han, és ezt nagyra értékelem. De bűntudat gyötör miatta.
– Felejtsd el! – Han megfogta a felesége kezét, és megszorította. – Ne feledd, hogy mi, vén csempészek hozzáedződtünk a nehéz helyzetekhez. – Az ajtón keresztül átkukkantott a szomszédos szobába. – Winter lefeküdt már?
– Nem, nem jött még vissza – felelte Leia, és a szobát figyelte. Amennyire meg tudta állapítani, a szoba üresnek tűnt. – Van valami külön munkája a földszinten... Nem tudom, mi.
– Én igen – morogta Han, és gondolatokkal lett tele a feje. – A könyvtárban van, a Régi Szövetség feljegyzéseit kutatja.
Leia előrenyújtott nyakkal tanulmányozta férje arcát.
– Valami baj van?
– Nem tudom – válaszolta Han vontatottan. – Winter nem sokat beszél arról, amit gondol. Legalábbis nekem nem. De aggódik valami miatt.
Az ajtó mögött Leia észrevette valakinek a jelenlétét.
– Megjött – szólt oda Hannak. – Benézek hozzá, hogy megtudjak valamit a dologról.
– Sok szerencsét! – biccentett Han. Felállt és még utoljára megszorította Leia kezét. – Azt hiszem, visszamegyek a földszintre. Megnézem, tudok-e segíteni valamit Landónak a Draysonnal folytatott bájcsevegésben.
– Ketten talán be tudnátok vonni egy szabakpartiba – javasolta Leia. – Játszatok hajóban, úgy, ahogy te meg Lando csináltátok a Falconnal. Talán nyertek egy rombolót.
– Micsoda? Játszunk Drayson ellen? – horkant fel Han. – Kösz, szivi, de Lando meg én nem tudnánk mit kezdeni egy teljes flottával. Viszlát!
– Jól van. Szeretlek.
Han megint egy féloldalas mosolyt küldött felé.
– Tudom. – Azzal elment.
Leia egy sóhaj kíséretében megigazította a párnát a vállánál, és félig a barátnője szobája felé fordult.
– Winter? – szólította halkan.
Rövid szünet következett, és az ajtó hangtalanul feltárult.
– Igen, felség – jelent meg az ajtóban Winter.
– Szeretnék beszélgetni egy kicsit veled, ha nem tartalak fel.
– Állok szolgálatodra – válaszolta Winter, és már be is libbent azzal a kecses mozdulattal, amit Leia úgy irigyelt tőle. – Azt hiszem, Jacen elaludt. Betegyem az ágyba?
– Köszönöm – bólintott Leia. – Han említette, hogy a Régi Szövetség aktáin dolgozol.
Winter arca meg se rezdült, de Leia megérezte a felszín alatt lejátszódott változást az érzelmi állapotában és a gesztusaiban.
– Igen.
– Megtudhatom, hogy miért?
Winter óvatosan felemelte Jacent az ágyról, és a bölcső felé vitte.
– Azt hiszem, találtam egy birodalmi kémet a palotában – közölte. – Erről próbáltam megbizonyosodni.
Leia érezte, hogy borsódzik a háta. Felpattant.
– Ki az?
– Nem akarok addig gyanúsítgatni, amíg nincs elég információm – válaszolta Winter. – Könnyen tévedhetek.
– Becsülöm a lelkiismeretességedet – kezdte Leia –, de ha van valami elképzelésed arról, hogy mi okozta a Delta Forrás információ kiszivárgását, tudnunk kell, minél előbb.
Winter a fejét rázta.
– Ennek semmi köze a Delta Forráshoz. Legalábbis közvetlenül nem. Nincs olyan rég itt.
Leia szigorú szemekkel fürkészte a nő arcát. Mély aggodalmat látott tükröződni, ádáz küzdelemben azzal, az eltökélt szándékkal, hogy nem tesz elhamarkodott kijelentést.
– Mara Jade az?
Winter habozott.
– Igen. De ismétlem, nincs semmiféle bizonyítékom.
– Mit tudsz?
– Nem valami sokat. – Winter gondosan Jacen köré csavarta a takarót. – Valójában csak egy rövid beszélgetés keltette bennem a gyanút, amikor felkísértem a kórházi részlegből. Azt kérdezte tőlem, mit csináltam a Felkelés csúcspontján, én meg beszéltem neki az akkori munkámról az Ellátó- és a Beszerzőrészlegnél. Beazonosított engem... Lőelemképző néven.
Leia felidézte magában a múltat. Winter abban az időben nagyon sok fedőnevet viselt.
– Nem volt helyes, amit mondott?
– De. Viseltem ezt a nevet egy rövid ideig. A lényeges csak az, hogy mindössze néhány hétig volt Lőelemképző a nevem, amíg az Averam bolygón tartózkodtunk. Míg a birodalmi kémszolgálat be nem tört a bázisra.
– Értem – mondta lassan Leia. – És Mara nem az averamiakkal volt?
Winter megrázta a fejét.
– Ezt nem tudom. Egy-két embernél többel nem találkoztam abból a csapatból. Ezért kutatok a jelentések között. Azt gondoltam, hátha akad valahol egy komplett névlista.
– Ezt kétlem – vont vállat Leia. – Az ilyen helyi szervezetek sohasem tartanak személyi nyilvántartást. Sokak halálos ítélete lehetne, ha a birodalmiak kezébe kerül.
Winter a bölcső felett elkapta a tekintetét.
– Igen. És nem tehetünk semmit.
– Talán – mondta Leia, és egy kis időre elkalandozott a tekintete, megpróbált magában összeszedni mindent, amit Maráról tudott. Ez nem volt sok... Amennyire ő tudta, Mara soha nem kérte a felvételét egyetlen múltbéli szövetségi szervezetbe sem, ami alátámasztaná Winter gyanúját. Ugyanakkor szűk két hónapja Luke-kal együtt szabadították ki Karrdét Thrawn főadmirális zászlóshajójáról. Nem lenne sok értelme a dolognak, ha ő maga birodalmi ügynök volna. – Szerintem – gondolkozott hangosan –, bármelyik oldalon is állt egykor Mara, most már kétségtelen, hogy nincs ott. A hűség valószínűleg Karrdéhoz és embereihez fűzi.
Winter arcán fakó mosoly jelent meg.
– Ez egy Jedi megérzése, felség, vagy csak a te diplomatikus véleményed?
– Ez is, az is – felelte Leia. – Nem hiszem, hogy tartanunk kellene tőle.
– Remélem, igazad lesz. Ágyba tehetem most már Jainát?
Leia a kicsire nézett. Jaina szorosan összezárta a szemét, szájacskájával szívva vette a levegőt.
– Igen, köszönöm – mondta, és még utoljára megsimogatta az arcocskát. – Tart még a sarkani delegáció fogadása a földszinten? – kérdezte, miközben elfordult Jainától, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.
– Amikor lent jártam, még tartott – felelte Winter, és felvette Jainát, hogy Jacen mellé, a bölcsőbe tegye. – Mon Mothma kérte, adjam át az üzenetét: szívesen venné, ha felkeresnéd, ha időd engedi.
– Igen, megpróbálok időt szakítani rá. – Leia felállt az ágyról, és a ruhásszekrényhez lépett. Egyike azon apró örömöknek, hogy ikrei megszülettek, az az, hogy legvégül mindig akad egy bombabiztos mentsége arra, hogy hanyagolhassa azokat a felszínes kormány teendőit, amik, úgy tűnt, mindig több időt vesznek el, mint amennyi hasznot hajtanak. Itt van ez a Mon Mothma aki megint megpróbálja visszaráncigálni ebbe az egész ostoba huzavonába. – Mindazonáltal nagyon sajnálom, hogy csalódást kell okoznom – tette hozzá. – De attól tartok, hogy e pillanatban sürgősebb feladatok kötnek le. Lennél szíves vigyázni az ikrekre?
– Természetesen – felelte Winter. – Megtudhatom, merre leszel található?
A ruhásszekrényből Leia kiválasztott valami nyilvános megjelenésre alkalmasabb darabot, mint a köntöse, és elkezdett átöltözni.
– Megyek, megnézem, mit tudok kisütni Mara Jade múltjából – válaszolta.
A szobán keresztülmenve magán érezte Winter kíváncsi tekintetét.
– Megtudhatom, hogyan?
Leia szélesre húzta a mosolyát.
– Megkérdezem tőle.
Ott állt vele szemtől-szembe, az arcát félig eltakarta köntösének csuklyája, sárga szemei dermesztően csillogtak, ahogy nézett rá a köztük lévő végtelen távolságból. Az ajkai mozogtak, de a szavait elnyomták a körös-körül teljes hangerővel bömbölő vészjelzőszirénák, sürgetéssel töltve el Mara szívét, ami már-már a pánik határát súrolta. Közte és a Császár között két alak jelent meg: Darth Vader sötét, rettenetes képe, és az alacsonyabb, feketébe öltözött Luke Skywalker A Császár előtt álltak, egymással szemközt, s bekapcsolták fénykardjukat. A pengék keresztezték egymást. A szikrázó vörös-fehér, a szikrázó, zöld-fehér ellen. Készen álltak a harcra.
És ekkor, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a pengék különváltak... és a gyűlölet közös kiáltásával, ami még a riadó lármáját is elnyomta, mindketten a Császár felé fordultak, és rávetették magukat.
Mara hallotta a saját sikolyát, amint kétségbeesetten igyekezett a mestere segítségére rohanni. De a távolság túl nagy volt, a teste pedig túl lomha. Kihívóan sikoltott, hogy legalább a figyelmüket elterelje. Azonban úgy tűnt, sem Vader, sem Skywalker nem hallotta meg. Előre léptek, hogy közrefogják a Császárt... aztán magasba lendítették a fénykardjukat, ő pedig látta, hogy a Császár meredten nézi őt. Visszanézett rá, fuldokolva kívánta, hogy a közelgő katasztrófát valahogy megakadályozhassa, de nem bírt megmozdulni. Ezernyi gondolat és szenvedélyes érzés kavargott benne ezalatt a hosszúnak tűnő pillantás alatt; a fájdalom, a félelem és a düh szikrázó tükre, ami sokkalta gyorsabban örvénylett, semhogy ő képes lett volna feloldódni benne. A Császár felemelte a kezét, és kék-fehér villámok cikázó zuhatagát bocsátotta ellenségeire. Mindkét férfi vonaglott az ellentámadás tüzében, és Mara a haldokló hirtelen támadt reményével figyelte az események folytatását: ez alkalommal talán másképp ér véget a küzdelem. De nem. Vader és Skywalker felegyenesedtek és a düh egy újabb kitörő üvöltésével előrelendítették fénykardjukat.
És ekkor, a magasban tartott fénykardok felett egy távolból érkező villám hasította át a levegőt...
Egy rándulással, ami csaknem kivetette a székéből, Mara eszmélni kezdett álmából.
Reszketőn mély lélegzetet vett a csak nemrég elenyészett álom megrázó élményeit próbálva kiheverni; azon igyekezett hogy leküzdje a benne kavargó fájdalmat, dühöt és magányt. Ezúttal azonban nem sikerült egyedül keresztülverekednie magát a kuszaságon. Megérezte, hogy valaki van a közelében; és ráadásul, ahogy kipördült a székből, hogy ösztönösen támadóállásban helyezkedjék el, a villám dübörgő zaja megismétlődött – egy halk kopogtatás formájában.
Úgy döntött, csendben marad és vár, hátha az odakinn várakozó üresnek fogja hinni a szobát, és odébbáll. De a fény, tudta, kiszűrődik a szobájából a régi gyártmányú, függesztett ajtó mögül. És ha a kinti személy az, akire gyanakszik, úgysem lehet a csenddel megtéveszteni.
– Tessék! – szólt ki.
A zár kattant, az ajtó kitárult... de nem Luke Skywalker alakja tűnt fel.
– Hello, Mara! – Leia Organa Solo biccentett feléje. – Zavarom valamiben?
– Nem, dehogy – válaszolta Mara udvariasan, és magába fojtott egy kelletlen grimaszt. Ebben a pillanatban a társaság hiányzott neki a legkevésbé, különösen annak a társasága, akinek valami köze van Skywalkerhez. De mivel ő és Ghent beszorultak ide, nem tanácsos olyasvalakinek a bizalmából kiesni, mint Organa Solo. – Épp a harctéri jelentéseket olvasgattam. Kérem, kerüljön beljebb!
– Köszönöm – fogadta Leia az invitálást, és Mara mellett elhaladva belépett a szobába. – Én is épp röviddel ezelőtt futottam át a jelentéseket. Thrawn főadmirális bizonyára megpróbálja felülmúlni a néhai Császárt.
Mara éles pillantást vetett rá, arra volt kíváncsi, vajon mit mondhatott neki Skywalker. Organa Solo azonban az ablak felé fordult, és a hajdani Császárváros fényeit fürkészte. Annak alapján, amit Mara fel tudott fogni a másik nő érzelmeiből, nem szurkálódásról, nem is gúnyolódásról volt itt szó.
– Igen. Thrawn az egyik legjobb volt a főadmirálisok közt – mondta. – Ragyogó és leleményes, szinte szomjazta a győzelmet.
– Talán bizonyítania kellett, hogy egyenrangú a többi főadmirálissal – fontolgatta Organa Solo. – Különösképp mivel kevert származású, és a Császár nem kedvelte túlságosan a nem emberi lényeket.
– Biztos vagyok abban, hogy ez is szerepet kapott Thrawn jellemének alakulásában – vélte Mara.
Organa Solo egy lépést tett az ablak felé, még mindig háttal Marának.
– Jól ismerte a főadmirálist? – kérdezte.
– Nem igazán – válaszolt Mara óvatosan. – Beszélt néhányszor Karrdéval, amikor én is jelen voltam, és egyszer eljött a myrkri bázisunkra is. Egy rövid ideig komoly elintéznivalója akadt a Myrkren... Karrde egyszer összeszámolta, hogy öt- vagy hatezer ysalamirit hurcolt el...
– Úgy értem, ismerte őt a háború alatt? – kérdezte Organa Solo, és ezúttal szembefordult a lánnyal.
Mara kitartóan állta a tekintetét. Ha Skywalker elárult neki valamit... de ha elmondta, akkor hogyhogy nem dugták nyomban valamelyik fogdába? Nem; Organa Solo semmit sem tud.
– Miért kellett volna ismernem Thrawnt a háború alatt? – vágott vissza.
Organa Solo hanyagul megrántotta a vállát.
– Valaki azt állította, hogy nem kizárt, miszerint maga egykor a Birodalmat szolgálta.
– És meg akart bizonyosodni efelől, mielőtt bezárat?
– Az érdekelt volna, tud-e valamit Thrawn főadmirálisról, amit felhasználhatnánk ellene – javította ki Organa Solo.
Mara felcsattant: – De hát nincs semmi! Legalábbis semmi olyasmi, ami Thrawnnal kapcsolatos. Ő pótolhatatlan. Nincs kedvenc stratégiája, nincs megmutatkozó gyengéje. Az ellenségei csak tanulhatnak tőle, hogyan védi ki a pszichológiai "vakfoltokat". Nem becsüli túl a saját erejét, és nem túl dacos ahhoz, hogy meghátráljon, ha látja, biztos a veresége. És ez nem túl gyakori. Ahogy azt ön is tapasztalhatja. – Felhúzta a szemöldökét. – Tudtam segíteni? – kérdezte gúnyosan.
– Tulajdonképpen igen – felelte Organa Solo. – Ha rájövünk, mi a gyengéje a tervezésben, közelebb jutunk ahhoz, hogy ki tudjuk védeni a támadásait.
– Nem lesz könnyű – figyelmeztette Mara.
Organa Solo halványan elmosolyodott.
– Nem, de legalább megadja a kezdő lendületet. Köszönöm a segítségét.
– Nagyon szívesen. – A szavak automatikusan hagyták el Mara ajkát. – Van még valami?
– Nem, azt hiszem nincs – felelte Organa Solo, és az ablaktól az ajtó felé indult. – Vissza kell mennem, hogy aludjak egy kicsit, mielőtt az ikrek újra felébrednek. Valószínűleg ön is lefekszik hamarosan.
– És továbbra is szabadon mozoghatok a palotában?
Organa Solo ismét elmosolyodott.
– Természetesen. Bármit is tett a múltban, az világos, hogy most nem a Birodalmat szolgálja. Jó éjszakát!
Az ajtóhoz fordult, és a kilincs felé nyúlt...
– Meg fogom ölni a bátyját – szólalt meg Mara. – Említette önnek?
Organa Solo hirtelen megtorpant. Láthatóan szíven ütötte a mondat, és Mara megérezhette a megrázkódtatás hullámait, amint végigsöpörtek a Jedi-edzette hidegvéren. Az ajtógombon lévő keze lehanyatlott.
– Nem, ezt nem mondta – szólalt meg, még mindig háttal állva Marának. – Megkérdezhetem, miért?
– Tönkretette az életemet – válaszolta Mara, és megint érezte a torkában lüktető régi fájdalmat. Nem tudta, vajon miért beszél ő erről Organa Solónak. – Rosszul tudja; nem csupán szolgáltam a Birodalmat, a Császár személyes ügynöke voltam. Ő küldött ide a Coruscantra és a Birodalmi Palotába. Arra képezett ki, hogy akaratának kiterjesztője legyek az egész galaxisban. Bárhol, a Birodalom egész területén hallottam a hangját, és tudtam, hogyan közvetítsem a parancsait bárkinek, az egyszerű rohamosztagostól egészen a főhadiszállás magasrangú tisztjeiig. Volt tekintélyem és hatalmam, volt célja az életemnek. A Császár Keze néven ismertek, és úgy tiszteltek, mint őt magát. A maga bátyja mindezt elvette tőlem.
Organa Solo ismét feléje fordult.
– Sajnálom – mondta. – De nem volt más választása. Sok billiónyi lény élete és szabadsága...
– Nem önnel fogom ezt a kérdést megvitatni – vágott közbe Mara. – Nem képes megérteni, min mentem keresztül.
Múltba vesző, fájdalmas emlékek árnya suhant át Organa Solo arcán.
– Nincs igaza – felelte csendesen. – Nagyon is megértem.
Mara a szemébe nézett; de ebben a tekintetben nem fedezett fel egy csipetnyi rosszindulatot sem. Leia Organa Solo az Alderaanról, akinek végig kellett néznie, amint az első Halálcsillag elpusztítja egész világát...
– Önnek legalább volt egy célja, ami mellett kitarthatott – folytatta Mara elhalkulva. – Megélte az egész Felkelést... több barátja és szövetségese volt, mint amennyit össze tud számolni. Nekem egy sem akadt.
– Nem lehetett könnyű.
– Túléltem – vágta rá Mara drámai tömörséggel. – Nos, most már elhurcoltál a fogdába?
Az alderaani kultúrán nevelkedett Organa Solo, a rá jellemző módon, kissé felvonta a szemöldökét.
– Továbbra is azt akarja, hogy zárassam be? Ezt akarja?
– Megmondtam már, hogy mit akarok. Meg akarom ölni a bátyját.
– Valóban? – kérdezte Organa Solo. – Tényleg?
Mara fölényesen elmosolyodott.
– Hozza ide, és bebizonyítom.
Organa Solo a lány arcát tanulmányozta, és Mara magán érezhette a kezdődő Jedi kisugárzását.
– Abból, amit Luke elmondott, az derült ki, hogy számtalan alkalommal megölhette volna – vetette ellen Organa Solo. – Nem használta ki ezeket az alkalmakat.
– Nem a szándék hiányzott – felelte a lány, de ugyanakkor egy gondolat őrölni kezdte. – Csak éppen mindig olyan helyzetekbe kerülök, amikor élve van rá szükségem. De ez nem mindig lesz így.
– Talán – mondta Organa Solo, és még mindig Mara tekintete mögé próbált behatolni. – Vagy az is lehet, hogy nem is igazán ön az, aki a halálát akarja?
Mara összevonta a szemöldökét.
– Mit akar ezzel mondani?
Organa Solo szeme Maráról az ablakra tévedt, és Mara megérezte a másik nő érzéseinek szorítását.
– Pár hónappal ezelőtt, az Endor bolygón történt – kezdte.
Mara gerincén jeges borzongás futott végig. Ő is járt az Endoron, és találkozott Thrawn főadmirálissal... és arra is emlékezett, milyennek érezte őt a Császár halálának befolyása alatt.
– És? – sürgette Mara a folytatást. Még ő is feszültnek érezte saját szavait.
Ezt a feszültséget Organa Solo is kihallotta belőlük.
– Tudja, miről beszélek, ugye? – kérdezte és a szeme még mindig a város fényeit bámulta. – A Császár jelenlétének kivetülését még mindig itt érzem. A gyűlölet és a düh utolsó rúgásait. Mint egy... nem is tudom, micsoda.
– Mint egy láthatatlan vérfolt – szólalt meg Mara, és a képzet önkéntelenül és élénken felrémlett előtte. – Megjelölte a helyet, ahol meghalt.
Organa Solóra nézett, és a tekintetét kereste.
– Igen – mondta Leia; – Pontosan ilyen volt.
Mara mély lélegzetet vett, hogy elhessegesse a dermesztő gondolatokat az agyából.
– Nos, mi közöm nekem ehhez?
Organa Solo az arcát vizsgálta.
– Szerintem tudja jól.
MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT!
– Nem. – Mara torka hirtelen kiszáradt. – Téved.
– Valóban tévednék? – kérdezte halkan Organa Solo. – Azt mondta, hallja a Császár hangját a galaxis bármely pontján.
– A hangját hallom! – csattant fel Mara. – Semmi mást.
Organa Solo hanyagul megrántotta a vállát.
– Persze ezt ön tudja a legjobban. Azonban lehet, hogy mégsem fölösleges elgondolkodni rajta.
– Meg fogom tenni – jelentette ki Mara határozottan. – Ha ez minden, akkor elmehet.
Organa Solo bólintott, nem mutatott ki egy csepp sértődöttséget sem, hogy úgy utasította el, mintha valamelyik alárendeltjével beszélne.
– Köszönöm a közreműködését – köszönt el. – Később még beszélünk.
Egy utolsó mosollyal kitárta az ajtót, és távozott.
– Erre ne számíts! – mormogta utána Mara, azzal visszafordult az asztalához, és ledobta magát a székébe. Ez a beszélgetés elég meredeken alakult. Ha Karrde túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy kapcsolatban maradjon az összekötőjével, akkor maga az összekötő fogja őt és Ghentet kijuttatni innen. Elővette kódaktáját, és lehívta belőle a hosszútávú adatokra vonatkozó információkat.
A válasz tömör volt.
BELÉPÉS NEM LEHETSÉGES, villogtak a szavak a képernyőn. A HOSSZÚTÁVÚ KOMMUNIKÁCIÓ IDŐSZAKOSAN SZÜNETEL – Óriási! – dünnyögte Mara a fogai közt. – Milyen gyorsan áll helyre?
NEM MEGHATÁROZHATÓ. ISMÉTLÉS: A HOSSZÚTÁVÚ KOMMUNIKÁCIÓ IDŐSZAKOSAN SZÜNETEL Átkozódva kikapcsolta a komputert. Úgy tűnt, az egész világegyetem ellene dolgozik ma. Felvette az adattömböt, amit korábban olvasott, aztán letette és felállt. Későre járt, az előbb már álomba is merült az asztalánál. Ha egy kis esze lenne, feladná az egészet, és lefeküdne szépen.
Az ablakhoz lépett, és nekidőlt a faragott fakeretnek. Kibámult a város fényeire, amik a távolság ködébe vesztek. Megpróbált gondolkodni.
Nem. Ez lehetetlen. Lehetetlen, abszurd és elképzelhetetlen. Organa Solo csak a száját koptatta, hogy ezt az okoskodást elhitesse vele. Öt éve él együtt ezekkel a gondolatokkal; ismernie kell a saját gondolatait és érzelmeit. Tudnia kell, hogy mi az igaz és mi nem!
De mégis...
Az álomkép jelent meg előtte. A Császár fagyos pillantását érezte magán, amint Vader és Skywalker közrefogták. A ki nem mondott, de érezhető vád azokban a sárga szemekben: az ő hibája, hogy nem végzett Skywalkerrel Jabba rejtekhelyén, s ez lett belőle. A tehetetlen düh, amint a két fénykard a magasba emelkedik. Az a végső sikoly, ami örökké ott fog visszhangozni a fülében...
MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT!
– Elég! – kiáltott fel, és fejét a kemény ablakfélfához ütötte. A képzet, a szavak a hasító fájdalomba és szikrák zuhatagába csaptak át, majd szertefoszlottak.
Hosszú ideig csak állt, és hallgatta fülében lüktető szívverését, az egymást kergető gondolatok kusza kavalkádját a fejében. Persze, hogy a Császár is Skywalker halálát kívánná... de Organa Solo akkor is téved. Tévednie kell. Mara az, aki meg akarja ölni Luke Skywalkert, nem pedig valamiféle szellem a múltból.
Messze, a városon túl színes fények hullámzottak lágyan a környező épületek körül, és felhők fodrozódtak fölöttük, kizökkentve Marát képzelgéseiből. Az óra a Központi Csarnok felett pontosan mutatta az időt, éppúgy, ahogy az elmúlt háromszáz esztendőben mindig is tette. A fények mintázata megváltozott, majd újból a magasba csapott, aztán kihunyt.
Fél órával múlt éjfél. Gondolataiba merülve Mara nem vette észre, milyen későre jár. És tulajdonképpen mindaz, ami történt, nem. oldott meg semmit. Akár le is fekhetne és megpróbálhatná kiűzni a gondolatokat a fejéből, hogy tudjon egy keveset aludni. Egy sóhajjal eltaszította magát az ablaktól...
És dermedtség szállta meg. Mélyen a tudata alatt vészjelzés csendült fel.
Valahol a közelben veszélyt szimatolt. Előhúzta az apró sugárvetőjét a karján hordott pisztolytáskából, és a fülét hegyezte. Semmi. Futó pillantást vetett az ablakra, és átvillant az agyán, vajon nem nézheti-e őt valaki a lemezen keresztül. Nesztelenül az ajtóhoz óvakodott. Rászorította a fülét, és megint hallgatózott.
Egy percig néma csend. Azután a vastag faajtón keresztül szinte kivehetetlenül, közelgő lépések neszét hallotta. Azokat a halk, de határozott lépteket, melyek a profi harcosokra jellemzők. Pattanásig feszült idegekkel várt, de a lépések elhaladtak az ajtaja előtt anélkül, hogy lassítottak volna, majd a folyosó vége felé a csendbe vesztek.
Várt még tíz másodpercig, hogy megállapítsa, merre mennek. Ezután óvatosan kinyitotta az ajtót, és kinézett.
Négyen közülük a palota biztonsági szervének az egyenruháját viselték és megtört rombuszalakzatban haladtak. Amikor elérték a folyosó végét, lelassultak, mert a vezetőjük megállt egy kis időre, hogy körülnézzen. A keze enyhén behajlott, mire a többi négy követte, és eltűntek a sarok mögött. Tovább mentek a lépcső felé, ami a palota központi részlegeihez vezetett, le vagy fel a Toronyba és az állandó lakónegyedek felé.
Mara hosszan nézett utánuk, a kimerültsége pillanatokon belül elpárolgott.
A megtört rombuszalakzat, a látható óvatosság, a kézmozdulat, és a saját megérzése – mind ugyanarra utaltak.
A birodalmi kémszolgálat bejutott a palotába.
Visszafordult az íróasztalához, egy pillanatra megállt, és a foga között káromkodott. A csapat egyik legelső feladata valószínűleg az lesz, hogy megbénítsa a palota kommunikációs rendszerét. Bármilyen próbálkozást arra, hogy működésbe hozza a riasztót nyilván megakadályoznának – és persze magára vonná a figyelmüket.
Ami azt jelenti, hogy ha nem állítja meg őket senki, neki magának kell megtennie.
Szorosan megmarkolta a fegyverét, kisurrant a szobájából, és utánuk iramodott.
Amikor a sarokhoz ért, épp csak egy pillanatra állt meg, hogy vigyázva körülnézzen – s máris egy sugárvető halk kattanását hallotta közvetlenül a füle mögött.
– Oké, Jade! – suttogta egy hang a fülébe. – Csak szép lassan, nyugodtan! A játéknak ezzel vége.
Drayson admirális hátradőlt a székében, és a fejét rázta.
– Sajnálom, Calrissian, sajnálom Bel Iblis – ismételte körülbelül tizedszerre, mióta a megbeszélés elkezdődött. – Egyszerűen nem kockáztathatjuk meg.
Lando mély lélegzetet vett, hogy összegyűjtse maradék türelmét. Drayson figyelmen kívül hagyta minden erőfeszítését.
– Admirális úr...
– Nem olyan nagy a kockázat, admirális úr – vágott közbe Bel Iblis, aki Landót is maga mögött hagyva a vitában, még több udvariassággal közeledett a problémához.
Drayson bosszúsan felhorkant.
– Thrawn főadmirális tíz napon belül további három szektort vett birtokába. Csak nem azt akarják, hogy a negyediket is megszerezze?
– Admirális úr, hiszen mi csak egyetlen rohamhajóról beszéltünk – tiltakozott Lando. – Nem egy tucatnyi fregattról vagy egy bolygóközi őrállomásról. Vajon hogyan tudná egyetlen rohamhajó Thrawn támadását meghiúsítani?
– Mit tehetne egyetlen nehéztüzérséggel ellátott őrhajóval szemben egy jól felszerelt teherszállító? – vágott vissza Drayson. – Vegyük tudomásul uraim: ha olyasvalakivel szállunk szembe, mint Thrawn, minden addig érvényes szabályt a sutba lehet dobni. Úgy tekeri ránk a hálóját, hogy észre sem vesszük, csak akkor, amikor már túl késő.
Lando elfintorodott, magában Draysont vádolta. Néhány hónappal ezelőtt, amikor ő meg Han először jártak Bel Iblis rejlett katonai bázisán, háromnegyed részben meggyőzte magát arról, hogy Thrawn kidolgozott néhány gigantikusnak nevezhető tervet, mellyel elérheti a célját. A Katana-flotta megszerzése győzte meg végleg erről, s ez később jó leckének bizonyult számára.
– Admirális úr, mi mind egyetértünk abban, hogy Thrawn jó taktikus – kezdte, és próbálta megválogatni a szavait. – De nem gondolhatjuk, hogy minden, ami a galaxisban történik, része valamiféle grandiózus, mindent átfogó tervnek, amit Ő álmodott meg. Megszerezte az én fémkészleteimet, és működésképtelenné tette Nomádvárost. Jó esély van rá, hogy egyelőre beéri ennyivel.
Drayson a fejét rázta.
– Attól tartok, hogy az "egyelőre" nem megfelelő kifejezés ebben az esetben, Calrissian. Maga arról akar engem meggyőzni, hogy a Birodalom nem húzna hasznot a hiányzó rohamhajóból, és arra akar rávenni, hogy kölcsönözzek egyet önnek.
– Erre kérem, admirális úr...
– És ha már itt tartunk, én az ön helyében – folytatta Drayson, miközben az adatlapjait kezdte összeszedegetni – leépíteném a kapcsolataimat az egész Nkllon érckitermelő programmal. Közülünk még meglehetősen sokan emlékeznek arra, hogy Thrawn az ön vakondbányászait használta fel a Sluis Van-i dokkok elleni támadásához.
– És nekik köszönhető, hogy a főadmirális terve meghiúsult – emlékeztetett Bel Iblis. – Sokan ezt sem felejtettük el.
– Tehát Thrawn tulajdonképpen a hajókat akarta ellopni – vágott vissza Drayson, miközben felállt az asztaltól. – Személy szerint úgy vélem, hogy őt már az is boldoggá tette, ha működésképtelennek tudhatta őket. Most pedig, uraim, ha megbocsátják, folytatnom, kell egy háborút.
Távozott, Lando pedig a legyőzöttek halk sóhaját hallatta.
– Erről ennyit – jegyezte meg, és összeszedte a saját adatlapjait.
– Ne hagyja, hogy felidegesítse – javasolta Bel Iblis, miközben felállt a székéből, és fáradtan nyújtózott egyet. – Itt nem annyira magáról és Nomádvárosról van szó, hanem inkább rólam. Drayson mindig is azok közé tartozott, akik nem értettek egyet Mon Mothmával, amikor le akart számolni a birodalmi kollaborációval. És még mindig közéjük tartozik.
– Úgy hittem, hogy ön és Mon Mothma már begyógyították ezt a sebet – mondta Lando, és ő is felállt.
– Ó, persze – válaszolta Bel Iblis vállrándítva, miközben megkerülte az asztalt, és az ajtó felé indult. – Többé-kevésbé. Ő hívott vissza az Új Köztársaságba, én elfogadtam a vezetését – hivatalosan minden rendben van. De a régi emlékek lassan halványulnak el. – Halkan csettintett egyet. – De azt el kell ismerni, hogy távozásomat a Szövetségből diplomatikusabban is el lehetett volna rendezni. Most az Elnöki Vendégek szintjére megy?
– Igen. És ön?
– Ugyanoda. Gyerünk, elkísérem.
Elhagyták a konferenciatermet, és a boltíves folyosón a gyorslift felé indultak.
– Mit tippel, meggondolja még magát? – kérdezte Lando.
– Drayson? – Bel Iblis megrázta a fejét. – Semmi esetre sem. Hacsak ki nem csaljuk Mon Mothmát a katonai irányítóteremből és rá nem bírjuk, hogy hallgasson meg, bár szerintem az egyetlen reménye csak az lehet, ha Ackbar visszatér a Coruscantra a következő néhány nap alatt. Nomádváros most nem olyan fontos, de gondolom, Mon Mothma tartozik még magának egy-két szívességgel.
Lando visszagondolt arra a kissé kényelmetlen jelenetre, amikor először utalt arra Ackbarnak, hogy lemondana tábornoki megbízatásáról.
– A szívességek semmit sem számítanak, ha a helyzet valóban kényes – mondta inkább. – Főleg nem azután, hogy egyszer már megégették magukat Sluis Vannál.
– Ez igaz – ismerte el Bel Iblis. Lepillantott egy keresztfolyosóra, ahogy elhaladtak fölötte, és amikor visszafordult. Lando némi döbbenetet vélt felfedezni az arcán. – Az egészet még tovább bonyolítja az a Delta Forrás, amit a Birodalom helyezett el a Palotában. Meglehet, Thrawnnak jelenleg semmilyen terve sincs a Nkllonra vonatkozóan, de ez nem jelenti azt, hogy nem is gondol majd rá, ha rájön, hogy mi mire készülünk.
– Amennyiben véletlenül kitalálja – helyesbített Lando. – A Delta Forrás nem mindenható, ezt ön is tudja. Han és Leia sikeresen végrehajtottak néhány fontos küldetést.
– Újból bebizonyítva a kis akciócsoportok alapvető előnyét. Mindenesetre, minél hamarabb találunk rá a lyukra és tömjük be, annál jobb.
Elhagytak egy újabb csarnokot, és Bel Iblis megint lenézett. És ezúttal nem lehetett kétséges, hogy elkomorodott.
– Baj van? – kérdezte Lando halkan.
– Nem biztos – felelte Bel Iblis. – Alkalomadtán nem lenne szükség őrökre a Palotának ebben a részében?
Lando körbenézett. Úgy látta, teljesen egyedül vannak.
– Nem lehet, hogy ma este valamennyien a sarkani küldöttséggel foglalkoznak?
– Korábban itt álltak – mondta Bel Iblis. – Legalább két őrt láttam, amikor lejöttem a szállásomról.
Lando visszanézett a folyosóra, s érezte, hogy kellemetlen érzés kezd felkúszni a hátgerincén.
– Na, és mi lett velük?
– Nem tudom. – Bel Iblis mélyet sóhajtott. – Nem hiszem, hogy magánál van a fegyvere...
Lando nemet intett a fejével.
– A pisztolyom fenn hever a szobámban. Nem hittem, hogy itt is szükségem lesz rá.
– Nem gondolhatta – értett egyet Bel Iblis, és a jobb keze ujjbegyeivel a kabátja alatt matatott, mialatt körbenézett.
– Biztosan van valami egyszerű, tökéletesen ártalmatlan magyarázat.
– Persze. – Bel Iblis előhúzta a rádióját. – Hívjunk ide valakit és majd megtudjuk, mi az. – Megnyomta a gombot a szerkezeten...
És még abban a pillanatban ki is kapcsolta, amint halk sípolás hallatszott a mikrofonból.
– Azt hiszem, a magyarázat többé már nem olyan egyszerű – jelentette ki elkeseredetten. Hirtelen elkezdett viszketni a keze egy pisztolyért.
– És most mit tegyünk?
– Találunk rá valami módot, hogy értesítsük a palota biztonsági szolgálatát – mondta Bel Iblis, miközben a szeme a környéket pásztázta. – Rendben. A gyorslift odafent van, az nem tud segíteni rajtunk... csak a lakrészekben működnek. De ott messze van egy lépcső, amely a palota központjába vezet. Megpróbálhatjuk azt az utat.
– Nem rossz ötlet – bólintott Lando. – Menjünk fel a szobámba a pisztolyomért!
– Jól van – helyeselt Bel Iblis. – Elfelejtjük a gyorsliftet... a lépcső arra van. Szépen, csöndben!
A lépcső olyan kihalt volt, mint a folyosó mögöttük. De ahogy Bel Iblis a lépcsőház ajtaján ki akart lépni, hirtelen figyelmeztetőleg feltartotta kezét. Közelebb érve Lando kipillantott a folyosóra.
Előttük, óvatosan haladva a folyosón, magányos figura távolodott. Az aranyvörös hajú, szemrevaló nő apró pisztolyt szorongatott a markában, tüzelésre készen.
Mara Jade.
Fém halk súrlódása hallatszott, amint Bel Iblis felhúzta a fegyverét. Lando, jelezve, hogy követni akarja, halkan kilépett a folyosóra, és utána indult.
Már majdnem utolérte, amikor Mara a folyosó túlsó végén levő sarokhoz ért. Ott megállt, és előrehajolva figyelt.
Bel Iblis felemelte a fegyverét.
– Oké, Jade! – suttogta. – Csak szép lassan, nyugodtan. A játéknak ezzel vége.
Egy pillanatig Lando biztos volt benne, hogy a lány megpróbál szóban védekezni. Félig hátrafordította a fejét, a válla fölött pillantott hátra, hogy felmérje az ellenfelét.
– Calrissian! – kiáltotta, és tisztán kiérződött a kétségbeesés a hangjából. Vagy az elfojtott feszültség? – Birodalmiak vannak a Palotában, a biztonságiak ruhájában. Épp az előbb láttam négyüket!
– Érdekes – állapította meg Bel Iblis, közelről a szemébe nézve. – Hová igyekezett?
– Gondoltam, nem lesz haszontalan megtudni, mit keresnek itt – morogta a lány maró gúnnyal. – Akarják hogy segítsek, vagy nem?
Bell Iblis nem szólt, a sarok felé nézett.
– Nem látok senkit. Talán már leértek. A legvalószínűbb az, hogy a hadműveleti terembe tartanak, vagy a sarkani küldöttséghez.
És ebben a pillanatban Lando agyában egy csapásra világossá vált minden.
– Nem – mondta. – Nem le, hanem felfelé mentek. Leia ikreit akarják!
Mara magában átkozódott.
– Igaza van. Thrawn beígérte őket annak az eszelős C'baothnak! Csak erről lehet szó.
– Talán igaza van – mondta Bel Iblis. – Hol a szobája, Calrissian?
– Két ajtóval hátrébb – felelte Lando, és biccentett a válla fölött.
– Hozza a fegyverét! – utasította Bel Iblis, és vetett egy újabb pillantást a sarok felé. – Maga és Jade ott lemennek az előcsarnokba, és megkeresik a főlépcsőt! Nézzék meg, van-e még ott valaki; ha lehet, figyelmeztessék Leiát és Solót. Én hívok erősítést.
– Legyen óvatos...! Lehet, hogy hagytak egy őrt a lépcsőn! – intette Mara.
– Biztosan lesz egy az utamban – latolgatta Bel Iblis. – Vigyázzanak magukra.
Még egy utolsó pillantást vetett a sarokra, s elindult.
– Várjon itt! – mondta Lando Marának, és elindult vissza a szobája felé. – Rögtön jövök.
– Csak siessen! – szólt utána Mara.
– Rendben.
A szobájához sietett, és ahogy kinyitotta az ajtót, futólag visszapillantott a nőre. Még mindig ugyanúgy állt, félig a sarok felé fordulva, feszült, sőt furcsán üres kifejezéssel az arcán.
Az arc. Valahogy, valahonnan ismerős. Megpróbálta időben és térben egy háttér elé képzelni, és már majdnem összeállta kép.
Elhessegette a gondolatot. Bárki is volt Mara azelőtt, a jelen pillanat nem alkalmas arra, hogy ezt találgassa. Han, Leia és a gyermekeik halálos veszélyben vannak... és rajta meg Marán múlik, kikerülnek-e belőle.
Visszafordult az ajtóhoz, és belépett.
Leia Organa Solo, ébredj! Veszélyben vagy! Ébredj! Leia Organa Solo, ébredj...
Leia zihálva riadt fel, s még mindig a fülében csengtek a kitartó hang foszlányai. Az álom köde rövid időre megülte még a lelkét, így nem emlékezett arra, hol van; szeme és Jedi-érzékei feszülten kutatták a sötét szobát, míg teljesen fel nem ébredt. Aztán az álom legutolsó foszlányai is elhalványultak, s visszatért a Birodalmi Palotában lévő lakosztályába. Mellette Han halkan felhorkant álmában, miközben megfordult; a szoba túlsó végében az ikrek egymáshoz simulva feküdtek a bölcsőjükben; a másik szobában Winter szintén aludt. Nem férhet hozzá kétség, a bizarr álom tökéletes emlékezetéből táplálkozik. És a lakosztályon kívül...
Elkomorult. Valaki van a külső ajtónál. Nem – többen vannak. Legalább öten vagy hatan veszik körül az ajtót.
Kicsúszott az ágyból, keze automatikusan nyúlt a pisztolya és a fénykardja után. Lehet, hogy nincs semmi – az a legvalószínűbb, hogy egyszerűen a biztonságiak egy csoportja állt meg rövid időre beszélgetni, mielőtt tovább folytatná ellenőrző körútját. Habár, ha így van, megszegnek jó néhány igencsak szigorú szolgálati rendszabályt. Találnia kellene valami diplomatikus, de határozott módot arra, hogy emlékeztesse őket erre.
Lábai belesüppedtek a vastag szőnyegbe, ahogy elhagyta a hálószobát, és a nappalin keresztül az ajtó felé tartott. Működésbe lépett fokozott Jedi-érzékelése. Ha hallaná és felismerhetné az őrök hangját a lakosztály belsejéből, figyelmeztethetné őket külön-külön, személyes ráhatással.
Leia nem ment a bejárathoz. A nappali felénél megállt, és feszülten figyelt. Elkapott egy röpke hangfoszlányt, amely a túloldalról szűrődött át. Hegyezte a fülét, próbált nem tudomást venni hirtelen felgyorsult szívveréséről. A hang halk volt, de jól felismerhető, és tudta, hogy hallotta már valahol.
És akkor hirtelen beugrott: az elektromos zárfeltörő zümmögése. Valaki megpróbál bejutni a lakosztályba!
És ahogy ott állt, a félelemtől megdermedve hallotta, amint kattan a zár. Nincs ideje elszaladni, és nincs hová... De a Torony tervezői nem hagyták figyelmen kívül az ilyen eshetőségeket sem. Leia felemelte a fegyverét, forrón remélve, hogy a szerkezet működik még. Két lövést adott le az ajtóra.
A fa az egyik legkeményebb és legerősebb ismert anyag volt a galaxisban: lövései valószínűleg nem vájtak mélyebben bele, mint a teljes vastagság negyede. De ez épp elég volt. A beépített szenzorok érzékelték a támadást, és még abban a pillanatban, hogy a sivítás belehasított Leia felfokozott érzékelésének csendjébe, a nehéz, fém biztonsági ajtó összecsukódott a faajtó előtt.
– Leia? – Han hangja csattant mögötte – távolinak tűnt a még mindig csöngő füleiben.
– Valaki megpróbál behatolni! – A hercegnő megfordult, és visszasietett a hálószoba ajtajába, még mindig görcsösen markolva pisztolyát. – Időben bezártam a biztonsági ajtót, de ez még nem fogja feltartóztatni őket.
– Nem sokáig – értett egyet Han, és az ajtót nézte, mialatt Leia odament hozzá. – Gyerünk a hálószobába, és hívjuk a biztonságiakat! Megnézem, mit tehetek, hogy lelassítsam őket.
– Rendben. De légy óvatos... nagyon komolyan gondolják.
A szavak épp hogy elhagyták a száját, amikor úgy tűnt, az egész szoba megremeg. A betolakodók felhagytak a finomkodással, és hozzáfogtak, hogy szilánkokra robbantsák a külső ajtót.
– Ezt nevezem! – kiáltott fel Han fintorogva. – Szólj Winternek meg Thripiónak, és fogd a gyerekeket! Gyorsan ki kell találnunk valamit!
Az első hang, ami a Torony lépcsőház enyhén boltíves hajójába eljutott, egy távoli pisztolylövésnek is hangozhatott – Mara sem tudta volna biztosan megállapítani. A következő, egynéhány másodperccel későbbi már nem hagyott helyet kételyeknek.
– Hűha! – dünnyögte Calrissian. – Baj van.
Egy újabb lövés visszhangzott a lépcsőházban.
– Úgy szól, mint egy rohampuska – mondta Mara erősen figyelve. – Bizonyára nem sikerült csendben kinyitniuk az ajtót.
– Vagy pedig csak az ikreket akarják – morfondírozott komoran Calrissian. Elhagyva a sarkot megálltak egy pillanatra. – Gyerünk!
– Várjon! – mondta Mara, és megragadta a karját szabad kezével, amint az előttük lévő területet vizsgálta. Az első lépcsősor széles boltíve egy fogadóteremben végződött, amelyet gondosan kifaragott kőkorlát szegélyezett. Éppen látható volt számukra két keskenyebb lépcsőfeljáró alja, amelyek csigavonalban folytatódtak a terem túlsó végéből.
– Az a lépcsőforduló megfelelő őrhely lehet egy hátvédnek, és én nem szeretnék pár lövésbe belerohanni.
Calrissian mormogott valamit türelmetlenül a fogai között, de nyugton maradt. Egy perccel később már örült, hogy így tett.
– Igaza van, lapul valaki a lépcső mellett balra – suttogta.
– Ez azt jelenti, hogy egy másik van jobbra is – mondta Mara, és a szeme a korlát köveinek kontúrját és réseit kutatta, amikor egy újabb lövés dördülése visszhangzott. – A kommandósok szeretnek az árnyékban lopakodni... A főlépcső mindkét oldalán van egy-egy emberük, körülbelül két méterre a peremtől.
– Látom őket – felelt Calrissian. – Nem lesz könnyű leszedni őket. – A válla fölött hátranézett, ahol újra feltűnt a lépcsősor. – Gyerünk, Bel Iblis, jöjjön már fel ide!
– Jobb volna, ha sietne – helyeselt Mara, és aggodalmasan figyelte a négy birodalmit, miközben megpróbálta magjában felidézni a Torony szerkezetét. – Organa Solo ajtaja már nem tart ki sokáig.
– Nem tovább, mint ameddig ez a hátvéd fel tud tartani bennünket – értett egyet Calrissian. – Várjon egy kicsit! Maradjon itt! Van egy ötletem.
– Hová megy? – szisszent fel Mara, amint a férfi elhagyta a sarkot.
– A főhangárba – súgta a háta mögül Calrissian, és a mögöttük lévő lépcső felé indult. – Csubi lent volt a kora reggeli műszakon a Falconnál. Ha még ott van, felmehetünk a Tornyon kívül, és kifüstölhetjük őket.
– Hogyan? – faggatta tovább Mara. – Azok különlegesen kemény acélüveg ablakok. Nem tudja anélkül keresztüllőni őket, hogy meg ne ölne mindenkit odabent.
– Nem kell ezt tennem – közölte Calrissian ravasz mosollyal az arcán. – Leiának van fénykardja. Foglalja le ezeket a fiúkat, oké?
És már futott is a lépcső felé, majd eltűnt.
– Rendben – mormogta Mara, és a figyelmét a birodalmiakra fordította, akik fenn álltak a lépcsőn. Vajon észrevették őt és Calrissiant, amíg itt leskelődtek? Talán. Ez esetben a fiú balra szándékosan merészkedett elő a fedezékéből: ő a csalétek.
Mara elkomorodott. Hát így. Ő aztán hajlandó játszani! Bekapcsolta a fegyverét a bal kezében, neki támasztotta a csuklóját a saroknak, óvatosan célzott...
A lövés a másik lépcsőről a sugárvetője felett hasította le a fal sarkát, szikrázó kődarabokat szórva szét a keze mellett.
– A francba! – kiáltott fel, és visszarántotta a kezét, hogy lerázza róla a parázsló szikrákat. Szóval ravaszkodunk? Nagyszerű. Tud ő is agyafúrt lenni. Újból megmarkolta a pisztolyát, és visszalépett a sarokhoz...
A hirtelen támadt veszélyérzete mentette meg az életét. Térdre esett; pont szemből leadtak rá két lövést, és azok épp ott csapódtak be, ahol az előbb a feje volt. Hirtelen hátravetette magát, s az oldalára érkezve a földre a szeme és a fegyver csöve arra a pontra irányult, ahonnan a lövések érkeztek.
Ketten közülük csendben közeledtek a folyosón, a lépcsőház szemközti oldalán. Mara két villámgyors lövést adott le, amikor a hasára fordult – egyik sem talált. Aztán két marokra fogva a fegyverét, megpróbált nem tudomást venni a lövésekről, amelyek kezdtek kényelmetlen közelségben becsapódni, s megcélozta jobbról közeledő támadóját. Kétszer tüzelt.
A birodalmi ügynök megrándult, a földre rogyott, pisztolya tovább tüzelt haszontalanul a mennyezetre, ahonnét visszapattantak a sugárnyalábok. Egy lövés Mara füle mellett süvített el, amint második támadóját vette célba, egy másik lövedék még közelebb vágott be: fegyverének villanása elárulta hollétét...
Ekkor hirtelen Mara feje fölött egész lövéssorozat csattant. A birodalmi túloldalt hanyatt vágódott, mint egy fadarab, és fekve is maradt.
Mara hátrafordult. Fél tucat biztonsági őr sietett felé az alsó lépcsőről, készenlétben tartott fegyverrel. Mögöttük Bel Iblis jött.
– Minden rendben?
– Jól vagyok – nyögte Mara, és visszagurult a saroktól. Épp időben; a birodalmiak a lépcsőfordulóban, meglepetésnek szánt támadásuk kudarca után teljes erőből tüzeltek. Mara felállt, és elugrott a kőszilánkok esője elől. – Calrissian lement a hangárba – mondta Bel Iblisnek, megpróbálva túlharsogni a fegyverek zaját.
– Igen, tudom: találkoztunk vele, miközben feljöttünk – bólintott a másik, mialatt a biztonsági őrök felfelé szaladtak. – Mi történt itt?
– Néhányan a bulira későn érkezők közül – válaszolta Mara, és fejével a folyosó felé intett. – Talán a kommunikációs részlegből jönnek. A társaik a lépcsőfordulóban megpróbálták elvonni a figyelmemet, amíg ők mögém settenkedtek. Majdnem sikerült is nekik.
– Örülök, hogy végül is kudarcot vallottak – mondta Bel Iblis, aztán átnézett a lány válla felett. – Hadnagy?
– Nem lesz könnyű, uram – jelentette a gárdaparancsnok a tüzelés zajában. – Van egy E-Web ismétlő lézerágyúnk, amit most hoznak a fegyverraktárból... amint itt lesz, el tudjuk őket vágni a lépcsőfordulótól. Addig annyit tehetünk, hogy lefoglaljuk őket, és reménykedünk benne, hogy csinálnak valami hülyeséget.
Bel Iblis lassan bólintott. Ajka vonássá keskenyedett, szemei feszültségről árulkodtak. Mara csak ritkán, akkor is csak a legjobb katonai parancsnokok arcán látott hasonlót: a vezető arckifejezését, aki felkészült arra, hogy a halálba küldje az embereit.
– Nem várhatunk – jelentette ki Bel Iblis. A feszültség még mindig jelen volt, de a hangja szilárdan csengett. – A csapat odafenn fel fogja törni Solóék ajtaját jóval azelőtt, hogy odaérnénk. Most kell megfognunk őket.
A gárdaparancsnok mély lélegzetet vett.
– Értettem, uram. Rendben, emberek, hallották a parancsot! Keressünk magunknak valami fedezéket, és rajta!
Mara közelebb lépett Bel Iblishez.
– Nem lesznek képesek időben megcsinálni – mondta halkan.
– Tudom – felelte a másik feszülten. – De minél többet intézünk el a gazemberek közül most, annál kevesebbel kell majd foglalkoznunk, amikor lefelé jönnek. – Tekintete megint elkalandozott a lány válla felett. – Amikor már lesznek túszaik – tette hozzá halkan.
A nehéz rohampuska utolsó, szaggatott sortüze után egy bizonytalan, fémes csattanás hallatszott, aztán csend.
– Ó, teremtőm! – nyögdécselt Thripio a sarokból. Igyekezett a lehető legjelentéktelenebbnek látszani. – Azt hiszem, a biztonsági ajtónak vége.
– Milyen jó, hogy itt vagy és nem is fukarkodsz a felvilágosítással! – mordult rá Han idegesen, mialatt tekintete fáradhatatlanul cikázott ide-oda Winter hálószobájában. Igencsak fölösleges volt, s Leia tudta ezt – mindent, ami a védelmüket szolgálhatta, rég megmozgattak már. Winter ágya és a fiókos szekrény a két ajtónak volt támasztva, a ruhásszekrényt az ablak mellé állították az oldalára döntve, úgy, hogy rögtönzött barikádként szolgálhasson. És az is volt. Amíg a betolakodók áttörnek az egyik vagy mindkét ajtón, nem tehetnek többet: várniuk kell.
Leia mélyet sóhajtott, megpróbálta csitítani őrülten dobogó szívét. A legelső rablási kísérlet óta a Bimmisaarin, úgy gondolt a hasonló esetekre, mint a birodalmiak ellene, és csak ellene alkalmazott fegyverére – nem különösebben kellemes gondolat, de úgy-ahogy hozzászokott a háborúskodás évei alatt.
Most azonban más a helyzet. Ez alkalommal nem őt, vagy még meg nem született ikreit akarják, hanem a gyermekeit. A gyermekeit, akiket erőszakkal szakítanak el tőle, és rejtik el olyan helyen, ahol talán sosem lel rájuk többé... Erősen szorította a fénykardját. Ez nem fog megtörténni. Nem engedi. Jókora reccsenés hallatszott odakintről.
– Most jön a pamlag – mormogta Han. Újabb csattanás. – És a szék. Nem hiszem, hogy sokat lassítana a tempójukon.
– Érdemes volt megpróbálni – mondta Leia.
– Persze – sóhajtott Han. – De emlékezz csak vissza, mióta mondogatom neked, hogy több bútorra lenne szükség idefent!
Leia kényszeredetten elmosolyodott, és megszorította a férje kezét. Hitet próbált önteni Hanba, hogy felülkerekedhessenek ezen a meleg helyzeten is.
– Nem mondtad – válaszolta. – Különben sosem vagy itt.
Visszanézett Winterre, aki a földön ült az ablakok alatt, mindkét kezében egy-egy csecsemővel.
– Hogy vannak?
– Azt hiszem, éppen ébredeznek – suttogta vissza Winter.
– Igen – erősítette meg Leia, és a szemével megcirógatta őket, a legnagyobb önbizalommal, amit csak mutatni tudott.
– Próbáld csitítani őket – suttogta Han. – A kinti zajongóknak nincs szükségük segítségre.
Leia bólintott, és újból összeszorult a szíve. Mindkét hálószoba – az övék és a Winteré – a nappaliba nyílt, így fele-fele esélyt adtak a támadóknak, vajon melyik ajtó rejti az áldozataikat. Azzal a fegyverzettel, amivel rendelkeznek, – egy rossz választás is csak néhány perccel hátráltatná őket – de egy néhány perc könnyen jelenthet életet vagy halált.
Szobájuk irányából egy rohampuska tompa dörrenésének zaja hatolt át a falon, és egy percre Leia fellélegzett. De csak egy percre. A perccel később a hang megismétlődött, ezúttal a velük szemben lévő ajtó felől. Mivel két ajtóval találták magukat szemben, a birodalmiak úgy döntöttek, mindkettőt betörik.
Hanhoz fordult, a tekintetét kereste.
– Ez is lassítja őket – emlékeztette Leiát Solo, a szavak azonban igazabbak voltak, mint a valóság mögöttük. – Újra kell tölteniük a fegyvereiket. Még mindig van időnk.
– Most, ha tehetünk bármit is – mondta Leia tehetetlenül körbenézve a szobában. Évek hosszú során át a felkelők Ellátmányánál és a Beszerzők különítményénél hozzászoktatták Wintert, hogy poggyász nélkül utazzon, és most egyszerűen nem volt semmi a szobában, amit fel tudtak volna használni.
Újabb lövéssorozat dördült odakint, melyet szapora recsegés követett. A szabvány fa hálószobaajtók nem sokáig bírják, csak a belső biztonsági ajtókban bízhatnak. Leia újra körbenézett, a kétségbeesés kezdte elhomályosítani a tudatát. A szekrény, az ágy, a fiókosszekrény; ez az. Nem maradt más, csak a biztonsági ajtó, az acélüveg ablak, és a puszta falak.
A puszta falak...
Ebben a pillanatban tudatára ébredt, hogy egy fénykardot szorongat a kezében.
– Han... miért nem lépünk le innen? – kérdezte az első, óvatos reménysugár felcsillanásakor. – Keresztülvághatom magunkat a falon a másik szobába. És nem kell ott megállnunk. Kimehetünk a folyosóra, mielőtt bedöntenék az ajtót is.
– Óriási! Már gondoltam rá – legyintett Han. – Az egyetlen probléma az, hogy erre valószínűleg Ők is gondoltak.
Leia nyelt egyet. Igen, a birodalmiak valószínűleg felkészültek rá, hogy megpróbálják a lehetetlent.
– És mi lenne, ha lefelé mennénk? – makacskodott. – Vagy felfelé? Gondolod, hogy felkészültek arra is, hogy a mennyezeten keresztül fogunk menekülni?
– Láttad már Thrawnt akcióban – vágott vissza Han. – Mit gondolsz?
Leia sóhajtott, a remény halvány sugara szertefoszlott. Solónak igaza van. Ha a főadmirális személyesen tervelte ki ezt a támadást, feltörték a két biztonsági ajtót, és körülvették őket. Minden, amit módjuk lenne megtenni, már bele van kalkulálva a tervbe a legapróbb részletekig: ellenfeleik minden egyes mozzanatra jóelőre felkészültek...
Megrázta a fejét.
– Nem – mondta. – Thrawn sem tévedhetetlen. Egyszer már túljártunk az eszén, és meg tudjuk csinálni megint.
Megfordult, hogy szemügyre vegye az ikreket, akik még mindig aludtak Winter karjában, az ablak alatt. Az ablak...
– Rendben – mondta lassan. – Mi van, ha az ablakon keresztül menekülünk?
Han meghökkent.
– Ki az ablakon? Hová?
– Bárhova, ahová el tudunk jutni – mondta Leia. A fegyverek odakint már a biztonsági ajtót döngették. – Fel, le, oldalra – egyre megy.
Han arcán még mindig döbbenet ült.
– Édesem, ha még nem vetted volna észre, azokat a falakat lapos kövekből építették. Még Csubi sem tudná megmászni őket felszerelés nélkül.
– Ezért nem számítanak rá, hogy arra megyünk – mondta Leia az ablakot bámulva. – Talán kivájhatok kéznek és lábnak való rést a falból a fénykarddal...
Megállt, amikor ismét az ablakra nézett. Nem lehetett a szoba fényeinek tükröződése: tényleg közeledett egy lámpapár...
– Han...
A férfi odafordult.
– Hűha – morogta. – Még többen jönnek. Nagyszerű!
– Nem lehet, hogy egy mentőcsapat? – kérdezte Leia bizonytalankodva.
– Lehetetlen – rázta a fejét Han, és a közeledő fényeket vizsgálta. – Csak pár perce kezdődött a lövöldözés. Várj csak...
Leia visszanézett. Odakint a lámpák pislogni kezdtek. Leia nézte a jelet, és sikertelenül próbálta azonosítani bármelyik általa ismert kóddal.
– Solo kapitány! – szólalt meg izgatottan Thripio. – Amint tudja, járatos vagyok több mint hatmillió kommunikációs formában...
– Ez Csubi! – vágott közbe Han, és talpra állt, hogy mindkét kezével az ablak előtt integessen.
– ...és ez a szignál, úgy tűnik, rokonságot mutat azokkal a kódokkal, amiket szabakjátékosok használnak, amikor...
– Meg kell szabadulnunk ettől az ablaktól – morogta Han, futó pillantást vetve az ajtóra. – Leia?
– Oké! – Leia eldobta a sugárvetőjét, és talpra ugrott, kezében a fénykarddal.
– ...a harmadik, vagy a negyedik partiban akarnak csalni...
– Pofa be, aranypofa! – üvöltött Han Thripióra, segítve Winternek és az ikreknek eljönni az ablak alól. A fények odakint rohamosan közeledtek; Leia most már ki tudta venni a Falcon körvonalait a város fényeinek sziporkázó hátterén. Egy emlék derengett fel előtte: a noghri rablási kísérlet a Bpfassh bolygón, amikor egy hamis Falcont használtak csaléteknek. De a birodalmiak nem gondolhattak arra, hogy szabakjátékos kódot használjanak... vagy mégis?
Már nem számít. Inkább néz szembe az ellenséggel egy hajó fedélzetén, mint hogy itt üljön és arra várjon; besétáljanak – hogy eltapossák. És jóval azelőtt, hogy a hajóra érnek, már meg kell éreznie, vajon Csubakka van-e odakint, vagy sem. Az ablakhoz lépett, felkattintotta a fénykardot, a magasba emelte a lézerpengét...
Ekkor mögötte egy végső robajjal bedőlt a biztonsági ajtó.
Leia megpördült. Még látta a füstös parázson keresztül két ember alakját, amint felborítják a fiókosszekrényt – aztán Han megragadta a karjánál fogva, és a földre rántotta. Csillámló szikrazuhatag záporozott a falra és az ablakra, ahogy ledobta fénykardját, és újból megragadta a sugárvetőt. Az oldalán Han már viszonozta a tüzet, nem véve tudomást a veszélyről, hogy a szekrény mellett állva csak félig van fedezve. Még négy birodalmi tűnt fel az ajtóban, és veszettül lőtték a szekrényt. Leia összeszorított fogakkal tüzelt, amennyire hosszú gyakorlata és az Erő engedte neki, jól tudva, mennyire hiábavaló az egész. Minél tovább tart ez a tűzpárbaj, annál nagyobb az esélye annak, hogy az egyik babát találat éri...
És váratlanul valami megérintette az elméjét. Egy mentális nyomás; félig javaslat, félig követelés. És amit mondott...
Vett egy mély lélegzetet.
– Állj! – kiáltotta a zűrzavarban. – Hagyják abba a lövöldözést! Megadjuk magunkat!
A lövöldözés szórványossá vált, aztán abbamaradt. Leia lerakta a fegyverét a szétzúzott szekrény tetejére, és a mikor a két birodalmi óvatosan belépett, két kezét a magasba tartva felegyenesedett. Próbálta figyelmen kívül hagyni Han hitetlenkedő arckifejezését.
A jobboldali lépcsőkorlát hatalmas por- és törmelékfelhőben omlott le, megadva magát a biztonsági őrök összpontosított tüzének. A lépcsőfordulóból érkező válaszlövések egyike eltalálta az egyik őrt, aki hátrahanyatlott, és nem moccant többet. Mara feltűnés nélkül körbehordozta a tekintetét, keresztülnézett a füstön és a fegyverek vakító tüzén, és arra gondolt, vajon ez az egész felfordulás, amit sikerült elérniük, szerepel-e a birodalmiak terveiben.
Mindenesetre elérték, amit akartak. Az oszló füstben egy porlepte, összeégett test körvonalait vette ki.
– Elkaptak egyet – jelentette Bel Iblis felé fordulva. – Még három van hátra.
– Plusz ki tudja hányszor három az emeleten – figyelmeztette Bel Iblis komoran. – Reménykedjünk, hogy a híres Solo-féle szerencse Leiára meg a gyerekekre is átragad. S persze mindazokra, akik odafönt vannak és túszul eshetnek.
– Ez a második alkalom, hogy túszokat emleget – bosszankodott Mara.
– A túszejtés az egyetlen módja annak, hogy kijussanak innen – közölte Bel Iblis egykedvűen. – És biztos vagyok abban, hogy ezt ők is tudják. Ezenkívül már csak az lenne lehetséges, hogy fölfele hatolnak, de idejében szóltam Calrissiannak, hogy zárja le a légteret a palota fölött. Ha a gyorsliftet kiiktatjuk, csak ez az egy útvonal marad.
Mara továbbra is őt nézte, amikor hirtelen jeges borzongás futott végig rajta. A nagy rohangálásban és izgatottságban eddig nem volt ideje szünetet tartani, elgondolkozni a történteken. Most azonban Bel Iblis szavai és az ő régi emlékei összekapcsolódtak – és egy napnál világosabb felismeréshez vezették.
Egy szívdobbanásnyi időre megállt, és átgondolta a dolgot, hogy vajon ez a valóság, vagy csak az ő képzeletének szüleménye. De mindenképpen helytálló. Logikus, taktikailag brilliáns és az egészen ott van Thrawn főadmirális keze nyoma. Igen, ez a helyzet.
És majdnem bevált... egy apróságtól eltekintve. Thrawn bizonyára nem tudja, hogy ő is itt van. Vagy nem hiszi el, hogy tényleg a Császár Keze volt valaha.
– Mindjárt jövök – vetette oda Bel Iblisnek, és visszaszaladt az előcsarnokba. Befordult egy sarkon és egy keresztfolyosón sietett tovább. A szeme a falon futó frízeket vizsgálta. Valahol itt kell lennie annak a kis jelnek, amit keres...
Megvan!
Megállt egy különben szokványos külsejű panelnél, és mindkét irányba szétnézett. Skywalker és Organa biztosan elfogadják a közreműködését minden további nélkül, de abban már kételkedett, hogy a többiek miként vélekednek róla. A folyosó kihalt volt. Felnyújtózkodott az egyik frízhez, és két ujját a megfelelő mélyedésekbe csúsztatta, hagyva, hogy az érzékelő magába szívja kezének melegét.
Egy halk kattanással a panel kinyílt.
Mara besurrant, visszacsukta maga mögött a panelt, aztán körbenézett. A Császár magán folyosórendszere a gyorslifttel többé-kevésbé párhuzamosan haladt. A folyosók a szükségesnek megfelelően keskenyek és szűkek voltak, de jól kivilágítottak és hangszigeteltek. És ami még fontosabb: elvezették őt a lépcsőfordulóban tanyázó birodalmiakhoz. Két perccel – és három lépcsősorral – később az Organa Solo szintjére nyíló bejáratnál járt. Mélyet sóhajtott, és lélekben felkészült a küzdelemre, majd a panelen keresztül kilépett a folyosóra.
Számított rá, hogy a három emelettel lejjebb tomboló harc után itt is fog hátvédeket találni a rejtekhely mellé állítva. Jól gondolta: két ember neki háttal, a falnak támaszkodva állt a most már jól ismert egyenruhában. A folyosó másik végét figyelték. A nehéztüzérség lövéseinek zaja bőven elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy elnyomja lépéseinek neszét, és valószínűleg egyikük sem gondolta, hogy valaki meglepheti őket a másik irányból.
Mara, miután meggyőződött arról, hogy tényleg kivonta őket a forgalomból, megindult a folyosón Organa Solo lakosztálya felé.
Éppen elérte, és már a törmelékek között botladozott előre a külső ajtóhoz közeledve, amikor a sugárvetők zaját egy irdatlan robbanás és nyomában egy hangos reccsenés nyomta el.
Az ajkába harapott, amint meghallotta, hogy eldördülnek a védők sugárvetői: éles, süvítő szisszenések keveredtek a támadók lövéseinek morajával.
Egyenesen berontott, megfeledkezve minden elővigyázatosságról, anélkül, hogy fedezéket keresett volna magának, kockára téve ezzel az életét. Ha viszont nagyobb körültekintéssel jön, odabent valakit megölnek, még mielőtt tüzelőállásba helyezkedhetne.
Hacsak nem...
Leia Organa Solo, szólította hangtalanul a másik nőt, az Erőt terjesztve ki, ahogy azt korábban tette, amikor Calrissian a fegyveréért ment. Semmivel sem volt biztosabb magában, mint akkor, Organa Solo mégis meghallotta őt.
Mara vagyok. Itt jövök mögöttük. Adja meg magát! Hall engem? Adja meg magát! Adja meg magát! Adja meg magát!
És ahogy elérte a külső ajtót, hallotta Organa Solo kiáltását. Tisztán kivehette a sugárvetők tüzén keresztül is.
– Állj! Tüzet szüntess! Megadjuk magunkat!
Mara óvatosan kikukucskált az ajtó mögül. Ott voltak mindahányan: négy birodalmi állt vagy térdepelt az ajtó árnyékos oldalán. Halkan bemelegítette a sugárvetőjét. Odabent most még két ember emelkedett fel fekvő helyzetéből.
Mara magában mosolyogva felemelte a fegyverét, és tüzet nyitott.
Kettőt közülük leterített, még mielőtt a többiek feleszmélhettek volna. A harmadik akkor esett el, amikor megfordult, hogy ráemelje a fegyverét – hiába. A negyedik már majdnem tüzelőállásba helyezkedett, amikor egy lövés bentről leterítette.
Öt perccel később befejeződött minden.
Egyetlen túlélő maradt. Egyelőre.
– Alighanem ő a csoport vezetője – mondta Bel Iblis. Hannak, amint az orvosi szoba felé tartottak. – A neve valószínűleg Himron őrnagy. Bár ezt addig nem vehetjük biztosra, amíg fel nem eszmél. Ha feleszmél egyáltalán.
Han bólintott, és menet közben futó pillantást vetett egy éber tekintetű biztonsági őrre. Ha más nem, ez a kis fiaskó biztosan felrázza őket. Épp itt az ideje.
– Van valami elképzelése arra vonatkozólag, hogyan jutottak be?
– Ez lesz az első kérdésem az őrnagyhoz – felelte Bel Iblis. – Intenzív kezelés alatt van... Erre!
Lando az ajtónál várakozott az egyik orvosrobottal, amikor Han és Bel Iblis megérkeztek.
– Mindenki rendben? – kérdezte Calrissian, és tetőtől talpig végignézett barátján. – Felküldtem Csubit, de nekem azt mondták, maradjak itt a fogollyal.
– Mindenki jól van – nyugtatta meg Han, miközben Bel Iblis elhaladt Lando mellett és félretolta az orvost. – Csubi felért, mielőtt eljöttem. Leiának és Winternek segít átköltözni egy másik lakosztályba. Nehogy elfelejtsem... Kösz, hogy feljöttetek értünk!
– Szóra sem érdemes – morogta Lando. – Különösképp, mivel csak annyit tehettünk, hogy végignéztük a mókát.
Nem tudtátok volna feltartani őket még két percig egy kis tűzijátékkal?
– Ne nézz rám így, pajtás! – vágott vissza Han. – Mara időzítette így, nem én.
Árny suhant át Lando arcán.
– Szóval Mara.
Han összevonta a szemöldökét.
– Mit jelentsen ez?
– Semmit – felelte Lando a fejét rázva. – Még mindig van valami, ami zavar vele kapcsolatban. Emlékezz vissza, mi történt Karrde bázisán, a Myrkren, nem sokkal azelőtt, hogy Thrawn belépett a képbe és nekünk az erdőbe kellett menekülnünk!
– Mondtad, hogy valahonnan ismered a csajt – szakította félbe Han. Ez a megjegyzés az elmúlt hónapokban befészkelte magát a fejébe... – De nem mondtad, honnan.
– Még nem ugrott be – tűnődött Lando. – De egyre közelebb jutok hozzá. Már majdnem tudom is!
Han Bel Iblisre és az orvosra nézett. Visszagondolt arra, mit mondott Luke néhány nappal Myrkrről való távozásuk után. Azt, hogy Mara nyíltan a szemébe mondta: meg akarja ölni.
– Bárhol láttad is azelőtt, az biztos, hogy most a mi oldalunkon áll.
– Persze – bólintott Lando komoran. – Talán.
Bel Iblis magához intette őket.
– Most próbáljuk eszméletre téríteni a kommandóst. Jöjjenek!
Bementek. Az ICU-ágyat körülvéve féltucat orvos és MD droid állt, meg Ackbar biztonsági szolgálatának három tisztje. Bel Iblis intett, mire az egyik medikus csinált valamit a birodalmi felsőkarját beburkoló pólyával; és amint Han és Lando helyet találtak maguknak az ágy mellett, a beteg egyszer csak felhördült, és kinyitotta a szemét.
– Himron őrnagy? – szólította meg az egyik biztonsági tiszt. – Hall engem, őrnagy?
– Igen – lihegte a birodalmi, és hunyorgott. Tekintete végigcikázott az őt körülvevő embereken... és Hannak úgy tűnt, hirtelen éberebb lett. – Igen – ismételte, ezúttal határozottabban.
– A támadásuk meghiúsult – közölte vele a tiszt. – Minden embere halott, és nem vagyunk biztosak abban sem, hogy maga túléli-e.
Himron sóhajtott egyet, és lehunyta szemét. De a feszült figyelem az arcán maradt.
– Ilyen a harci szerencse – nyögte ki nagy nehezen.
Bel Iblis közelebb hajolt hozzá.
– Hogyan jutottak be a Palotába, őrnagy?
– Gondolom... most már úgyis mindegy – suttogta Himron. A légzése egyre nehézkesebbé vált. – Hátsó ajtó. És... a magánfolyosó-rendszer. Belülről bezárva. Beengedett minket.
– Valaki beengedte magukat? – kérdezte Bel Iblis. – Ki?
Himron kinyitotta a szemét.
– Az itteni összekötőnk. A neve... Jade.
Bel Iblis riadt pillantást vetett Hanra.
– Mara Jade?
– Igen. – Himron megint behunyta a szemét, és kifújta a levegőt. – A Császár... különleges ügynöke. Valamikor úgy hívták... a Császár Keze.
Elhallgatott, és úgy tűnt, mélyebbre süppedt az ágyban.
– Ennél többet most nem engedhetek meg, Bel Iblis tábornok – közölte a főorvos. – Pihenésre van szüksége, és stabilizálnunk kell az állapotát. Egy-két napon belül talán elég erős lesz ahhoz, hogy több kérdésre is feleljen.
– Rendben – mondta az egyik biztonsági tiszt, és az ajtó felé indult. – Megadta nekünk a kezdő lökést.
– Egy pillanat! – szólt Han, és utána lépett. – Hová megy?
– Mit gondol, hova? – válaszolt a tiszt nyersen. – Megyek, letartóztatom Mara Jade-et.
– Micsoda? Egy birodalmi tiszt szavára?
– Nincs más választása, Solo – mondta csendesen Bel Iblis, kezét Han vállára téve. – Szükség van a megelőző intézkedésre ilyen súlyos gyanú esetén. Ne aggódjon! Körültekintően fogunk eljárni.
– Nem biztos, hogy jól tesszük – figyelmeztette Han. – Birodalmi ügynök? Legalább hármat leszedett közülük odafenn. A saját két szememmel láttam...
Elfúlt a hangja, amikor Landóra pillantott.
A másik lassan felé fordult.
– Ez az – mondta csendesen. – Megvan, hol láttam őt azelőtt. Ő volt Jabba udvarában a Tatuinon az egyik új táncos, amikor a szökésedet készítettük elő.
Han összevonta a szemöldökét.
– Jabbánál?
– Igen. Nem vagyok benne biztos... de abban a zűrzavarban, mielőtt elindultunk volna a Nagy Karkun árokhoz, azt hiszem, arra is emlékszem, hogy hallottam, amint kérlelte Jabbát, engedje fel a hajóra. Nem, nem is kérlelte – könyörgött, ez a szó jobban megfelel.
Han az eszméletlen Himron őrnagyot nézte. A Császár Keze? És Luke azt mondta, meg akarja ölni őt...
Elhessegette a gondolatot.
– Nem érdekel, melyik oldalon állt azelőtt – jelentette ki. – Igenis lelőtte azokat a birodalmiakat, hogy minket megmentsen. Gyerünk! Segítsünk Leiának biztonságba helyezni a gyerekeket! Derítsük ki, mi folyik körülöttünk!
A Süvítő Örvény Bár a Trogan bolygón az egyik legjobb példa arra, miként hiúsulhat meg egy jó ötlet a tervezők hibájából, ha a tervüket kellőképp át nem gondolják. Az Örvény Trogan legsűrűbben lakott kontinensén helyezkedik el. Úgy építették meg, hogy egy természetes képződményt, az úgynevezett Vizespoharat vegye körül. Ez egy edényformájú sziklaárok, mely, mint egy öböl, a tengerre nyílik. Naponta hatszor a Trogan erős árapálya mozgatja a vizet fel s le: ilyenkor tajtékzó, fehér vizű örvényt kavar az öbölben. A bár asztalait koncentrikus körökben helyezték el az edény körül, így teremtve meg a kényes egyensúlyt a luxus és a látványos természeti jelenség között. Ezt az együttest tökéletes hatásvadász fogásnak szánták, az itteniek és az idegenek gyönyörködtetésére.
Legalábbis a tervezők és a támogatóik így álmodták meg. Sajnos, három lényeges szempontról megfeledkeztek: először is arról, hogy egy ilyen hely csaknem teljes egészében turista-attrakció, így a piac változékonyságának van kitéve; másodszor, ha egyszer az Örvény Bár kimegy a divatból, a körkörösen felépített design lehetetlenné teszi, hogy a terület bármilyen más szórakozási lehetőség számára átalakítható legyen; és harmadszor, még ha egy ilyen átalakítás meg is történnék, a Vizespohárból a partnak sodródó hullámok keltette moraj valószínűleg úgyis túl nagy zajjal járna.
A berchesti Calius saj Leeloo népe kereskedelmi centrummá alakította át turistaparadicsomát – az itteniek viszont egyszerűen elszoktak a Süvítő Örvényből.
– Én továbbra is hiszek abban, hogy akad valaki, aki újból fellendíti ezt a helyet – fejezte be a kommentárt Karrde, és körbehordozta a tekintetét az üres székeken, miközben Ő és Aves végigmentek a sorok közötti folyosón a Vizespohár felé, ahol egy ablak várt rájuk. Az elhanyagoltság természetesen meglátszott, de tulajdonképpen a hely nem volt annyira rossz állapotban, amennyire lehetett volna.
– Jómagam mindig is szerettem ezt a kócerájt – helyeselt Aves. – Kissé zajos ugyan, de hát ezzel a problémával manapság mindenütt találkozik az ember, bárhová vetődjön is...
– Persze a hallgatózás elég körülményes az asztalok között – bólogatott Karrde. – Már csak ezért is megéri idejönni. Hello, Gillespee!
– Karrde! – biccentett Gillespee üdvözlésképpen, és felállt az asztaltól, hogy hellyel kínálja a jövevényt. – Már kezdtem kételkedni abban, mutatkozol-e még valaha.
– A találkozó két óra múlva esedékes – emlékeztette Aves.
– Na persze! – vigyorgott pajkosan Gillespee. – De vajon Talon Karrde érkezett-e pontosan valahová ebben az életben? – Legyintett, és kényelembe helyezte magát. – Megtakaríthatjátok a fáradozást: az én embereim már leellenőriztek mindent.
– Értékelem az erőfeszítésedet – bólintott Karrde. Ez persze nem jelentette azt, hogy a saját embereit megkímélte ettől a munkától. Nyakában a birodalmiakkal, alig húsz kilométerre egy birodalmi helyőrségtől nem árt a biztonságra külön gondot fordítani. – Megvan a vendéglista?
– Naná – felelte Gillespee, felemelt egy adattömböt, és átnyújtotta. – Attól tartok, nem olyan hosszú, mint reméltem.
– Nem számít – nyugtatta meg Karrde, és a tekintete végigfutott a listán. Tényleg rövid, de alaposan megválogatott, rajta a csempészvilág legnagyobb egyéniségeivel. Brasck, Par'tah, Ellpr, Dravis: ez Billey csapata; Billey maga nem száll többet a ringbe. Mazzic, Clyngunn a Ze-Hethbra, Ferrier...
Csodálkozva kapta fel a fejét.
– Ferrier? Niles Ferrier, a hajótolvaj?
– Igen, ő az – bólintott Gillespee a homlokát ráncolva. – Ő is csempészkedik.
– Ugyanakkor a Birodalomnak dolgozik – vágott vissza Karrde.
– Ahogy mi is – rándította meg a vállát Gillespee. – Legutóbb úgy hallottam, te sem lökdösöd el őket, ha jó ajánlattal jönnek.
– Én nem a Birodalom területére irányuló, vagy a onnan kiinduló csempész-kereskedelemre gondolok – magyarázta Karrde. – Hanem arra, hogy egyenesen Thrawn főadmirálisnak dolgozik. Olyan "apró" munkákra gondolok, mint például a Katana-flotta koordinátáinak továbbítása.
Gillespee arca észrevehető módon megváltozott. Eszébe jutott, miként sikerült elmenekülnie Ukio környékéről alig egy lépéssel a birodalmiak előtt – akik történetesen a Katana-flottával hajtották végre az inváziót.
– Ferrier tette volna?
– Bizony, és úgy tűnik, élvezettel végzi a dolgát – morogta Karrde, aztán előhúzta az adó-vevőjét, és bekapcsolta. – Lachton?
– Jelen! – hallatszott Lachton hangja a készülékből.
– Mi a helyzet az erődben?
– Kihalt, mint egy hullaház munkaszünet idején – válaszolt Lachton némi undorral a hangjában. – Legalább három órája semmi mozgás se kívül, se belül.
Karrde csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
– Valóban? Ez roppant érdekes. Mi van a repülőkkel, akár kint, akár bent? Vagy az erőd gyakorlóterein?
– Semmi – közölte tömören Lachton. – Nem viccelek, Karrde, teljesen kihaltnak tűnik a kóceráj. Biztosan valami írásgyakorlatot végeznek odabent, vagy ki tudja, mit.
Karrde szélesen elmosolyodott.
– Igen, biztos vagyok benne, hogy erről van szó. Oké, tartsd rajtuk a szemed! Azonnal tudasd, ha bármiféle mozgást tapasztalsz!
– Úgy lesz. Vége.
Karrde kikapcsolta az adó-vevőt, és visszadugta az övébe.
– A birodalmiak nem moccannak ki a helyőrségükből – jelentette ki. – Legalábbis úgy látszik.
– Hát nem ezt akartad? – kérdezte Gillespee. – Nem robbanthatják a bulit, ha bevették magukat a barakkjaikba.
– Egyetértek – bólintott Karrde. – Ugyanakkor sosem hallottam még olyan birodalmi helyőrségről, ahonnan szabadságra mentek volna.
– Ez való igaz. – bicentett Gillespee – Hacsak Thrawnnak ez a mostani nagy hadjárata nem von el minden embert ezekből a harmadosztályú helyőrségekből.
– Sokkal fontosabb nekik, hogy minden nap kiküldhessenek egy őrjáratot erőfitogtatás gyanánt – válaszolta Karrde. – Egy olyan ember, mint Thrawn főadmirális, számol azzal, hogy az ellenfelei észreveszik a betöltésre váró hézagokat.
– Talán elhalaszthatnánk a találkozót – javasolta Aves, és nyugtalanul a bejárat felé pillantott. – Lehet az, hogy csak a mi dolgunkat akarják megkönnyíteni?
Karrde elnézett Gillespee mellett és a tajtékzó hullámokat bámulta, amint a falnak csapódnak. Alig két órán belül a víz a legalacsonyabban áll majd – és akkor lesz a legcsendesebb. Ezért szervezte a találkozót erre az időpontra. Ha most lefújná, elismerné ezek előtt a nagymenő csempészek előtt, hogy a Birodalom képes Talon Karrdét sarokba szorítani.
– Nem – válaszolta vontatottan. – Maradunk. A mi vendégeink különben sem fognak tehetetlenül itt ülni. Azonkívül megbízható jelentést kapunk minden ellenünk irányuló birodalmi akcióról. – Elégedetten elmosolyodott. – Tulajdonképpen már az is majdnem megéri a kockázatot, hogy megtudjuk, mit forgatnak a fejükben.
Gillespee egykedvűen megvonta a vállát.
– Lehet, hogy nem is terveznek semmit. Lehet, hogy olyan jól félrevezettük a birodalmi kémszolgálatot, hogy teljesen eltévedtek.
– Ez nem úgy hangzott, mintha ugyanarról a BF-ről lenne szó, amit mindannyian oly jól ismerünk és szeretünk – felelte Karrde, és körbenézett. – Még mindig van két óránk a találkozóig. Lássuk, mit tudunk összehozni!
Szótlanul ültek a helyükön. Mindenki, az egyenként megjelentek és a kis csoportok egyaránt, asztalaik körül ültek, amíg Karrde a beszédét mondta... és ahogy befejezte és körbenézett, tudta, hogy nem fogta meg őket.
Brasck ki is nyilvánította kétségeit: – Jól beszélsz, Karrde – kezdte a brubbi, és vastag nyelve előrecsapódott az ajkai közül, mintha a levegőt ízlelgetné. – Ilyen szavak után legszívesebben azt mondanám fellelkesülten, hogy azonnal csatlakozom hozzád. De mégsem győztél meg teljesen.
– Tényleg nem tudtalak meggyőzni, Brasck? – vágott vissza Karrde. – Vagy csupán nem voltam képes megtörni azt a hitedet, hogy tilos szembeszállni a Birodalommal?
Brasck arckifejezése nem változott, de rücskös, szürkészöld arcbőre – az egyetlen testrésze, amit fedetlenül hagyott a páncélzata – valamivel szürkébb árnyalatúvá vált.
– A Birodalom jól fizet a csempészáruért – sziszegte.
– És a rabsolygákért iss, mif? – vetette fel Par'tah, a ho'dinok éneklő nyelvén. A nő kígyószerű fejnyúlványa lágyan föl s alá mozgott, miközben a megvetés ho'dini kifejezésével az arcán selypegve sipítozott. – És azs embejjabjás áldojatyaiért? Utyanolyany vaty, mint az a sarrrefő Jabba volty!
Brasck egyik testőre megemelkedett a székében – egy ember, akit Karrde jól ismert, és aki Brasckkal menekült el Jabba szerződéses rabszolgaságából, amikor Luke Skywalker és a szövetségesei felszámolták a szervezet központját.
– Senki nem mondana ilyet, aki ismerte Jabbát – dörmögte, és a nyomaték kedvéért vaskos ujjával az asztal felé bökött.
– Nem azért vagyunk itt, hogy vitatkozzunk – szólt közbe Karrde, mielőtt Par'tah vagy bárki a környezetéből válaszolhatott volna.
– Miért vagyunk itt egyáltalán? – szólalt fel Mazzic, a székében elterülve egy szarvfejű gotal és egy dekoratív, de üres tekintetű nő között, akinek haja gondosan elrendezett fürtökben koronázta a fejét, körös-körül lakkozott tüskékkel megspékelve. – Remélem, megbocsátasz, Karrde, de ez az egész nagyon úgy hangzott, mint egy toborzóbeszéd az Új Köztársaság érdekében.
– Igen, és Han Solo egyszer már megpróbált belerángatni bennünket a háborújába – helyeselt Dravis, és a lábát felrakta az asztalra. – Billey már említette, hogy nem érdekelt az Új Köztársaság szállítmányainak továbbításában.
– Túl veszélyes – jegyezte meg Clyngunn, és bozontos, fekete-fehér csíkos sörényét rázta. – Nagyon is veszélyes.
– Tényleg? – kérdezte meglepetten Karrde. – Miért olyan veszélyes?
– Biztosan viccelsz – dörögte a zeHethbrai, és megint a sörényét rázta. – A Birodalom állandó zaklatásai miatt maga a hajózás is egyre veszedelmesebbé válik: minden egyes alkalommal vásárra visszük a bőrünket, amikor felszállunk.
– Vagyis azt mondod – tolmácsolta Karrde –, hogy Birodalom egyre veszélyesebbé válik a mi üzleti tevékenységünkre.
– Ó nem, Karrde – szólt közbe Brasck, és hatalmas ujját az emberre emelte. – Nem fogsz meggyőzni bennünket, hogy csatlakozzunk a tervhez azzal, hogy kiforgatod a szavainkat!
– Nem javasoltam semmiféle tervet, Brasck – vágott vissza Karrde. – Csak annyit mondtam, hogy ellátjuk az Új Köztársaságot minden hasznos információval, amit megszerzünk utazásaink közben.
– És nem gondolod, hogy a Birodalom esetleg ezt nehezményezni fogja? – kukacoskodott Brasck.
– Mijóta éjdekely bennyünyket, hoty mit gondoly a Bijodalyom? – csattant fel Par'tah.
– Amióta Thrawn főadmirális vette át a vezetését – válaszolta nyersen Brasck. – Hallottam már épp eleget a módszereiről. Ő volt az, aki ismét a Birodalom hatalma alá kényszerítette a bolygómat.
– Ez megfelelő ok lehetne arra is, hogy küzdj ellene – mutatott rá Gillespee. – Ha már most megijedsz attól, hogy mit tehet veled Thrawn, csak gondolj arra, mi lesz veled akkor, ha az egész galaxist újra a Birodalom igájába hajtja!
– Semmi bajunk nem esik, ha nem szállunk szembe vele – kötötte az ebet a karóhoz Brasck. – Túlontúl nagy szükségük van ránk.
– Ez gyönyörű elmélet – szólalt meg egy hang a helyiség hátulsó részéből. – De már most megmondhatom nektek, hogy egy darab szart se ér.
Karrde a beszélőre szegezte a tekintetét. Nagydarab, sötét hajú, szakállas ember ült ott, vaskos, meggyújtatlan szivarral a szájában.
– Hát te...? – kérdezte Karrde, bár pontosan tudta, hogy ki az.
– Niles Ferrier vagyok – mutatkozott be a másik. – És nyíltan megmondhatom, ha Thrawn úgy dönt, téged akar, az sem segít, ha csak a magad dolgával törődsz.
– De most még jól fizet – vetette ellen Mazzic, és közben unottan simogatta társnője kezét. – Vagy legalábbis így hallottam.
– Ezt hallottad? Piha! – csattant fel Ferrier. – És azt is hallottad talán, hogy engem kidobott New Covból és elkobozta a hajómat? Aztán meg kiparancsolt egy csúf kis küldetésbe egy bombákkal megrakott bádogdoboz fedélzetén. Na és menjünk csak tovább! Mit gondolsz, mi lesz a büntetés, ha nem tudjuk teljesíteni a parancsait?
Karrde körbehordozta a tekintetét a térségen, a Vizespohár halk locsogását hallgatta maga mögött, és nem szólalt meg. Han beszámolója nyomán nem ilyesfajta közbeszólásra számított Ferriertől; mindent egybevetve valószínűleg el kell hinnie Solo beszámolóját a hajólopásról. De nem lehet kizárni, hogy Solo félreértelmezett valamit. És ha Ferrier története fogja meggyőzni a többieket, hogy szembe kell szállniuk a Birodalommal...
– Kártalanítottak az elszenvedettekért? – kérdezte Mazzic.
– Hát persze hogy kártalanítottak – szippantott egyet Ferrier. – De nem ez a lényeg.
– Nekem igen – vont vállat Mazzic, és visszafordult Karrdéhoz. – Bocsáss meg, öregem, de eddig még számomra egyetlen elfogadható érvet sem hallottam, ami meg tudott volna győzni, arról, hogy letérjek a mostani utamról.
– Na és mit szólsz a Birodalom legújabb klónműveleteihez? – emlékeztette Karrde. – Ez sem aggaszt?
– Nem örülök neki különösképp, az igaz – ismerte el Mazzic. – De meg kell hogy mondjam, ez az Új Köztársaság problémája, nem a mienk.
– Mikoj lyesz a mi problyémányk? – kérdezte kihívóan Par'tah. – Amikoj a Bijodalyom az össjes csempést kjónyokkal fogja helyettyesítyenyi?
– Senki sem fog minket klónokkal helyettesíteni – mondta Dravis. – Te jól tudod, Karrde, hogy Brascknak igaza van. A Birodalomnak túl nagy szüksége van ránk ahhoz, hogysem zaklasson... feltéve, ha nem állunk át a másik oldalra!
– Pontosan – erősítette meg Mazzic. – Mi tiszta és egyszerű üzletemberek vagyunk, és a magam részéről az is szeretnék maradni. Ha az Új Köztársaság túllicitálja a Birodalmat az információkért, én örömest el fogom adni nekik, amim csak van. Ha pedig nem... – megrántotta a vállát. Karrde bólintott, és a maga részéről beismerte vereséget. Par'tah talán később hajlandó lesz megvitatni vele a dolgot, és valószínűleg még páran a többiek közül. Ellor, talán... a duro teljesen kivonta magát a beszélgetésből, ami az ő fajtájánál az egyetértés jele. De senkit a többiek közül nem sikerült meggyőznie, és ha tovább erőlteti a dolgot, csak felidegesíti őket. Később talán majd felismerik a birodalmi fenyegetés valódi súlyát.
– Nos, rendben – folytatta. – Azt hiszem világos, mik az álláspontotok ebben a kérdésben. Köszönöm, hogy időt szakítottatok rám. Talán összehozhatunk még egy találkozót, azután...
És ekkor, minden előzmény nélkül, a Süvítő Örvény hátsó része a egy robbanás kíséretében megszűnt létezni.
– Mindenki maradjon a helyén! – harsant fel egy öblös hang a füstön keresztül. – Előre nézz! Senki se mozduljon! Minden jelenlévő letartóztatásban van!
Karrde egy pillantást vetett a hirtelen megdermedt hallgatóság feje fölött az épület hátsó végébe. A füstön keresztül körülbelül harminc birodalmi katonát látott két sorban bevonulni a törmelékeken keresztül ott, ahol azelőtt a hátsó fal állt. A szárnyakat két pár fehér páncélzatú rohamosztagos biztosította. Mögöttük, majdnem a homályba veszve két parancsnoki homokfutót látott Karrde.
– Szóval, mégiscsak eljöttek a bulira – mormogta magában.
– Egy jó nagy kalapáccsal – sziszegte Gillespee a fogai között. – Úgy látszik, igazad volt Ferrierrel kapcsolatban.
– Talán. – Karrde Ferrierre nézett, és félig-meddig várta a diadalmas vigyort a termetes ember arcán. Ferrier azonban nem nézett rá. A figyelme alig észrevehetően oldalra irányult; nem is a közeledő gyalogosokat nézte, hanem az újonnan keletkezett nyílástól jobbra lévő falrészletet. Karrde követte a tekintetét, és épp időben vett észre egy nagy, sötét árnyat, amint az elválik a faltól, és csendesen az egyik szárnyon lévő rohamosztagosok mögé kerül. – De az is lehet, hogy nem – súgta Gillespee-nek, és fejével az árny felé bökött. – Nézd csak! Ott... Ellor válla mellett! – Gillespee levegőért kapkodott.
– Mi az ördög ez?
– Ferrier kis kedvence, egy defel... azt hiszem, így hívják – suttogta Karrde. – Ferrier kísértetnek nevezi. Solo beszélt róla. Csak az lehet. Mindenki készen áll?
– Mi igen – suttogta Gillespee, és mögötte a többiek is hasonlóképpen morogtak. Karrde végigpásztázta a tekintetével csempész cimboráit és a segítőiket, mindegyiknek mélyen a szemébe nézve. Ők állták a tekintetét; a váratlan támadás okozta riadtságuk higgadt elszántságba csapott át... és ők is készen álltak. Ferrier defeljének árnya elérte a közelgő birodalmiak oszlopának a végét; és ekkor hirtelen az egyik rohamosztagos felbukott és teljes testtel a társainak csapódott. A legközelebbi rohamosztagosok rögtön viszonozták a támadást, fegyvereiket abba az irányba lendítve a láthatatlan támadót keresték.
– Most! – sziszegte Karrde.
És a szeme sarkából látta, amint két BlasTech A280-as karabély hosszú csöve emelkedik fel a Vizespohár széle fölött és tüzet nyit.
Az első sortűz az oszlop közepét vágta ketté, féltucatnyi birodalmit terítve le, mielőtt még a többiek az üres asztalok és székek fedezékébe tudtak volna ugrani. Karrde előrevetette magát, felborította a legközelebbi asztalt, és féltérdre ereszkedve mögé ugrott.
Majdnem fölösleges volt az elővigyázatosság. A birodalmiak figyelme néhány pillanatra elfordult a letartóztatottakról... és mire Karrde előrántotta a fegyverét, az egész helyiséget betöltötte a sugárvetők sziszegése.
Brasck és a testőrei egy teljes osztag gyalogost ártalmatlanná tettek az első öt percben, olyan sorozattűzzel, ami bizonyította, hogy a brubb nem feledte zsoldos múltját. Par'tah kísérete a sor másik végére összpontosított. Fegyvereik kisebbek voltak, és pusztító hatásuk sem vetekedhetett Brasckék nehéz sugárvetőivel, bőven elegendőek voltak azonban ahhoz, hogy lekössék a birodalmiakat. Dravis, Ellor, és Clyngunn ezeknek a tüzet használták arra, hogy egyenként szedegessék le a maradék birodalmiakat. Mazzic ezzel szemben, nem véve tudomást a közelben lévő rohamosztagosok fenyegetéséről, a kívül lévő parancsnoki homokfutót vette célba.
Tulajdonképp nem rossz ötlet...
– Aves! Fein! – kiáltotta Karrde a robajon keresztül. – A homokfutókra összpontosítsatok!
Kiáltások jelezték mögötte, a Vizespohár széléről, hogy emberei tudomásul vették az utasítást, és a sugárvetők süvítő tüze a válla mellett irányt változtatott. Karrde egy kis időre szüneteltette a tüzet az asztala felett, és elkapta Mazzic társnőjének tekintetét – a lány feltűzött haja most a vállaira omlott, és az arca sem tűnt már olyan bárgyúnak –, amint az utolsó zománcozott tűjét is halálos pontossággal vágta az egyik gyalogosba. Egy másik birodalmi előbújt a fedezékéből, és fegyverét a nőre irányította, hogy aztán hanyatt zuhanjon, amint Karrde eltalálta a felsőtestét. Egy sorozat érte a fedezékként szolgáló asztalt, szikrázó fadarabokat szórt szét, és arra kényszerítette Karrdét, hogy hasra vesse magát. Kintről hatalmas robbanás döreje hallatszott, amit egy pillanattal később egy második követett.
És hirtelen vége lett.
Karrde óvatosan újra az asztala fölé emelkedett. A többiek ugyanígy tettek, a fegyverüket készenlétben tartva mérték fel a pusztítást maguk körül. Clyngunn óvatosan eltartotta a karját magától, és az övtáskájából kötszert vett elő; Brasck tunikája darabokban izzott, a páncélzat alatta kormos és hólyagos lett.
– Mindenki megmaradt? – kérdezte Karrde.
Mazzic felegyenesedett. Karrde még ilyen távolságból is láthatta a fehér ujjperceket, amint a sugárvetőt szorongatják.
– Lelőtték Lishmát – morogta. – Még csak a fegyverét sem kaphatta elő.
Karrde a Mazzic lábánál lévő, széttört asztalra pillantott, és a mellette mozdulatlanul heverő, félig eltakart gotalra.
– Sajnálom – mondta, és így is gondolta. – Mindig is kedvelte a gotalok népét.
– Én is sajnálom – dörmögte Mazzic, miközben a sugárvetőjét visszadugta a pisztolytáskába, és parázsló szemekkel nézett Karrdéra. – De a Birodalom sokkal jobban fogja sajnálni. Oké, Karrde; ez meggyőzött. Hol iratkozhatok fel?
– Valahol jó messze innét, azt hiszem – felelte Karrde. A lerombolt falon keresztül az égő homokfutókat nézte, és előhúzta az adó-vevőjét. Semmi mozgás nem látszott odakint, de korántsem biztos, hogy ez így is marad. – Birodalmi barátainknak nyilván akadnak hátvédeik az úton. Lachton, Torve... ott vagytok?
– Itt – hallatszott Torve hangja. – Mi a nyavalya volt ez?
– A birodalmiak úgy döntöttek, mégiscsak beszállnak a játékba – válaszolta Karrde sokat sejtetően. – Betörtek pár homokfutóval. Történt valami említésre méltó nálatok?
– Itt nem. Bárhonnan is érkeztek, nem az űrrepülőtérről indultak.
– Ideát is minden csendes – kapcsolódott be Lachton. – A helyőrség még mindig néma, akár a sír.
– Reménykedjünk, hogy ez még így is marad néhány percig – felelte Karrde. – Add át a többieknek: vissza a hajóhoz!
– Akkor rajta! Ott találkozunk.
Karrde kikapcsolta az adó-vevőt, és megfordult. Gillespee épp Avesnak és Feinnek segített a Vizespohár szájából kikászálódni, csak egy kötélhágcsó tartotta meg őket egy kinyúló sziklaorom felett. – Szép munka volt, emberek – ismerte el. – Köszönöm.
– Szóra sem érdemes – felelte Aves a hágcsón kapaszkodva. Aztán visszavette Gillespee-től a sugárvetőjét. Azzal együtt, hogy a vízszint a legalacsonyabban volt, észrevette, hogy az örvénylő hullámok a térdükig eláztatták mindkét embert. – Itt az ideje, hogy elhúzzuk a csíkot.
– Amilyen gyorsan csak tudjuk – helyeselt Karrde, és visszafordult a többi csempészhez. – Nos, uraim, találkozunk az űrben!
Nem várta őket orvtámadás a Wild Karrdénál. Sem támadás, sem üldözés – egy árva birodalmi csillagromboló sem leselkedett rájuk az űrben. Bármilyen valóságosnak bizonyult is a Süvítő Örvényben lejátszódott incidens, távozóban afféle rossz álomnak rémlett csupán.
A bárban esett károktól, a kiégett homokfutóktól és a nagyon is valóságos lángoktól eltekintve. Na és természetesen ne feledkezzünk meg a halott gotalról sem.
– Szóval, mi a terv? – kérdezte Dravis. – Azt akarod, hogy segítsünk ezeket a klónhengereket lenyomozni, ugye?
– Igen – válaszolta Karrde. – Azt már tudjuk, hogy az útvonal érinti Poderist – vagyis az Orus szektortól kell elindulnunk.
– Eddig a Poderisen keresztül haladt a szállítás – helyesbített Clyngunn. – Mostanra azonban Thrawn megváltoztathatta az útirányt.
– Feltehetően akkor is hagytak maguk után nyomokat, amiket követhetünk – válaszolta Karrde. – Nos, egyetértünk?
– Az én csapatom veled tart – ajánlkozott készségesen Ferrier. – Tényleg, Karrde, ha akarod, megnézem, mit tehetek az ügyben, hogy az embereidnek valódi hadihajókat szerezzek.
– Elképzelhető, hogy szavadon foglak – ígérte Karrde. – Par'tah?
– Sjegítyünk a kutyatyásbany – selypítette Par'tah, és a hangja olyan dühödt volt, amilyennek Karrde még sosem hallotta. A gotal halála majdnem annyira mélyen érintette, mint Mazzicot. – Meg fogyjuk lecskézstyetynyi a Bijodalymaty!
– Köszönöm – bólintott Karrde. – Mazzic?
– Egyetértek Par'tahval – felelte fagyosan az. – De azt hiszem, hogy a leckének szembeszökőnek kell lennie. Ti mentek és felkutatjátok a klónjaikat. Nekem és Ellornak mások a terveink.
Karrde Avesre nézett, aki megrántotta a vállát.
– Ha a vesztébe akar rohanni, mi nem akadályozhatjuk meg benne – mormolta.
Karrde is megrántotta a vállát, és bólintott.
– Rendben – válaszolta Mazzicnak. – Sok szerencsét! Próbáljatok csak akkora darabot a szátokba venni, amit meg is tudtok rágni!
– Úgy lesz – vágta rá Mazzic. – Már indulunk is. Viszlát!
Két űrhajó a láthatár legszélén cikázva elhagyta a köteléket és fénysebességre kapcsolva eltűnt szem elől.
– Már csak te maradtál, Brasck – folytatta Karrde. – Te mit mondasz?
Hosszú, elfojtott sóhaj érkezett az adó-vevőn keresztül; egy a lefordíthatatlan brubbi verbális gesztusok közül.
– Nem tudok és nem is akarok Thrawn főadmirális ellen harcolni – jött a válasz végül. – Ha információt szolgáltatnék az Új Köztársaságnak, kihívnám a gyűlöletét, és üldözőbe venne. – Megint egy hangos sóhaj. – Ugyanakkor nem akadályozom a ti tevékenységeteket, és nem fogom az ő figyelmüket sem felhívni rá.
– Ez pont elég – bólintott Karrde. Igazában messze több volt annál, amit Brascktól elvárt. A brubbok Birodalomtól való félelme felettébb mélyen gyökeredzett. – Nos, akkor hangoljuk össze a csoportokat, és állapodjunk meg, hogy találkozunk újra a Chazwa bolygón, mondjuk... öt napon belül. Sok szerencsét!
A többiek tudomásul vették az üzenetet, visszajelezték ezt, és egymás után fénysebességre kapcsoltak.
– Ennyit a semlegességről – sóhajtotta Aves, és a navigációs számítógép felé fordult. – Mara kissé meglepődik majd, amikor megtudja. Apropó... ő mikor tér vissza?
– Amint érte tudok menni – felelte Karrde némi bűntudattal. Már rengeteg idő eltelt, amióta megkapta az üzenetet, hogy a lány és Ghent készen állnak csatlakozni hozzá, egy üzenetet, ami már amúgy is valószínűleg napok óta úton lehetett, amire hozzá eljutott. Mara mostanra már valószínűleg a fegyverét harapdálja dühében. – Azóta, hogy a Birodalom megemelte a ránk kitűzött vérdíjat, mostanra vagy húsz fejvadász állhat lesben ránk várva a Coruscant környékén.
Aves kényelmetlenül feszengett.
– Szerinted itt is ez történt? Néhány fejvadász megneszelte a találkozót és leadta a drótot a birodalmiaknak? Karrde a csillagokat bámulta.
– Fogalmam sincs, mi történhetett – ismerte el. – A fejvadászok nem sűrűn szoktak tippeket adni a Birodalomnak, csak ha már azért megkapják a pénzüket. Másrészt... amikor a birodalmiak akcióba lépnek, valamivel körültekintőbben szoktak lecsapni.
– Kivéve akkor, ha csak Gillespee-t követték, és a többiektől fogalmuk sem volt – jegyezte meg Aves habozva. – Ellene elég lett volna a három osztag meg a két homokfutó.
– Igen, ez elképzelhető... bár nehéz elhinni, hogy a hírszerzésük ennyire hanyag munkát végzett. Na mindegy, majd az embereim a Troganon szép csendben tudakozódnak. Megpróbáljuk kinyomozni az osztagok állomáshelyét és megtudni, honnan kapták a fülest. Időközben meg kell szerveznünk a klónkutatást. Lássunk hozzá!
Niles Ferrier mosolyog az ápolatlan szakálla mögött, állapította meg Pellaeon, miközben a rohamosztagosok felkísérték a fickót hajóhídra; a sunyi, önelégült mosoly azt mutatta, hogy a hajótolvajnak fogalma sincs, miért hozták a Chimerára.
– Itt van Ferrier, főadmirális – mormolta Pellaeon.
– Látom – biccentett Thrawn nyugodtan, háttal a közeledő hajótolvajnak. Hangja higgadtságát azonban meghazudtolta a kegyetlen pillantás vörösen izzó szemében. Pellaeon grimaszolva megvetette a lábát. Kemény dolgok következnek.
A csoport odaért Thrawn parancsnoki székéhez, és megállt.
– Niles Ferrier, főadmirális – jelentette a rohamosztagosok kapitánya. – Ahogy parancsolta.
A főadmirális egy hosszú pillanatig nem mozdult, és miközben Pellaeon figyelte, a derű Ferrier arcáról szép lassan kezdett lehervadni.
– Maga a Troganon tartózkodott két nappal ezelőtt – szólalt meg végre Thrawn, még mindig háttal állva. – Találkozott két emberrel, akiket már régóta keres a Birodalom: Talon Karrdéval és Samuel Tomas Gillespee-vel. Ugyanakkor rávett egy csekély számú és felkészítetlen csapatot, melyet Reynol Kosk hadnagy vezetett, hogy csapjon le erre a találkozóra. Ám az akció kudarcot vallott. Igaz ez?
– Igen – bólintotta Ferrier. – Nézze, épp ez ügyben küldtem önnek azt az üzenetet. Gondolom, már sejti...
– Szeretném hallani a magyarázatát – szakította félbe Thrawn, s megfordította a székét, hogy szembekerüljön a tolvajjal – arra vonatkozólag, miért nem adok parancsot haladéktalanul az ön kivégzésére.
Ferrier eltátotta a száját.
– Hogyan? – tátogott. – Hiszen sikerült... Karrde bizalmába férkőznöm! Most már bízik bennem... érti? Erre kellett az egész cirkusz. Most már akár a teljes csapatát be tudom azonosítani és az ön kezére játszani... – Elhallgatott, az ádámcsutkája mozgott, ahogy egy nagyot nyelt.
– Ön közvetlen módon felelős négy rohamosztagos és harminckét birodalmi katona haláláért – folytatta Thrawn. – Ugyancsak felelős két homokfutó pusztulásáért, s a benne tartózkodó tisztek és kezelőszemélyzet haláláért. Én nem Lord Darth Vader vagyok, Ferrier... nem pazarlom az embereimet felelőtlenül. És nem veszem túl könnyedén a halálukat.
A szín kezdett kifutni Ferrier arcából.
– Uram... főadmirális úr... tudom, hogy hatalmas vérdíjat tűzött ki Karrdéra és a kompániájára...
– Ám mindez elhalványul azon rettenetes cselekedethez képest, melyet ön elkövetett – vágott közbe Thrawn. – A hírszerzés csaknem négy nappal az időpont előtt informált engem a csempészfőnökök találkozójáról. Pontosan tudtam a helyszínt, az időpontot és a várható vendégek listáját... és azonnal precíz instrukciókkal láttam el a trogani helyőrséget... precíz utasításokkal, Ferrier, arra vonatkozólag, hogy ne merészeljenek háborgatni senkit!
Pellaeon nem hitte volna, hogy Ferrier arca még ennél is tud sápadtabb lenni. Tévedett.
– Ön... De... uram, ön... nem értem.
– Ebben biztos voltam – bólintott Thrawn kegyetlen higgadtsággal. Egy intésére a széke mögül a noghri testőr, Rukh lépett elő. – Pedig olyan egyszerű! Ismerem jól ezeket a csempészeket, Ferrier. Tanulmányoztam az akcióikat, és az elmúlt évek során szinte mindegyikkel akadt dolgom személyesen is. Egyikük sem szívesen bonyolódna ebbe a háborúba, és az ön megrendezett kis színjátéka nélkül egész biztosan úgy távoztak volna a Troganról, hogy mit sem változott volna híres csempész-semlegességük!
Ismét intett Rukhnak, és a noghri keskeny kezében hirtelen egy orgyilkostőr jelent meg.
– Az ön beavatkozásának eredményeként – folytatta Thrawn csendesen – most szövetkeztek a Birodalom ellen... s ezzel épp ellenkezője történt annak, amit én el kívántam érni. – Izzó szemmel meredt Ferrier arcába. – És én nem nagyon méltányolom, ha elvesztegetik az erőfeszítéseimet.
Ferrier tekintete ide-oda cikázott Thrawn és a noghri kezében villogó penge között, és az arca most sápadtból szürkévé változott.
– Sajnálom, főadmirális úr – nyögte érezhető erőtlenséggel. – Nem akartam... úgy értem, nem kaphatnék egy lehetőséget, hogy jóvátegyem a vétkemet? A kezére adom Karrdét... erre megesküszöm. Hát, izé... akarom mondani, a fenét csak Karrdét, elkapom én mindegyiket!
Kifogyott a szavakból, és csak állt ott émelyegve.
Thrawn bizonytalanságban hagyta még néhány szívdobbanásig.
– Maga egy szűklátókörű bolond – szólalt meg végül. – Ám néha még az ostobák is lehetnek hasznosak. Kap még egy lehetőséget. Egy utolsó lehetőséget. Azt hiszem, elég érthetően fejeztem ki magam.
– Igen, főadmirális úr, a lehető legérthetőbben – hangoztatta Ferrier, és közben olyan hevesen bólogatott, hogy csaknem leesett a feje a nyakáról.
– Rendben van. – Thrawn intett, és Rukh kése eltűnt. – Máris elkezdheti ismertetni, hogy pontosan mit tervezett.
– Igenis. – Ferrier vett egy remegő lélegzetet. – Karrde, Par'tah és Clyngunn megbeszélték, hogy találkoznak... azt hiszem, három nap múlva... a Chazwán. Tudják... hogy ön az Orus szektoron át irányítja a klónjait.
– Tudják – ismételte Thrawn közönyösen. – És meg akarják akadályozni?
– Nem... csak arra akarnak rájönni, honnan származnak. Aztán közölni szándékoznak az információt az Új Köztársasággal. Brasck nem tart velük, de azt mondta, nem is állítja meg őket. Dravis jelenti a fejleményeket Billey-nek, aztán csatlakozik a többiekhez. Mazzic meg Ellor pedig valami mást terveznek... nem közölték, hogy mit.
Kifogyhatott a szavakból vagy a levegőből, mert elhallgatott.
– Igen – szólt rá Thrawn egy pillanat múltán. – A következőt fogja tenni. Ön és az emberei találkoznak Karrdéval meg a többiekkel a Chazwán a megbeszélt időpontban. Visz Karrdénak egy ajándékot: egy csatacirkálót, amit a Hishyim őrállomásról lopott el.
– Kissé átalakítva, igaz? – bólogatott buzgón Ferrier. – Igen, valami ilyesmit terveztem én is... átadni neki egy átalakított hajót...
– Karrde természetesen gondosan át fogja vizsgálni – szakította félbe Thrawn. Láthatóan kezdett fogyni a türelme. – Következésképp a hajónak tökéletes állapotban kell lennie. A szándékunk ezzel mindössze az, hogy ön további bizalmat nyerjen. Már amennyiben jelenleg bíznak önben egyáltalán.
Ferrier ajka megrándult.
– Igen, uram. És azután?
– Továbbra is jelentést tesz Karrde minden lépéséről – utasította Thrawn. – És én időről időre ellátom utasításokkal. Olyan parancsokkal, amelyeket ön habozás és kérdések nélkül végre fog hajtani. Megértette?
– Meg – vágta rá Ferrier. – Ne aggódjon, főadmirális úr, rám számíthat.
– Szívből remélem. – Thrawn jelentőségteljesen a noghri testőr felé pillantott. – Mivel nem szeretném, ha Rukhnak kellene meglátogatnia magát. Azt hiszem, elég világosan beszéltem.
Ferrier a noghrira pillantott, és nagyot nyelt.
– Én is azt hiszem.
– Remek. – A főadmirális ismét elfordította székét a hajótolvajtól. – Parancsnok, kísérje vissza a vendégünket a hajójához és gondoskodjon róla, hogy az emberei legyenek azon a csatacirkálón, amit előkészítettem a számukra!
– Igenis, uram! – vágta rá a rohamosztagosok parancsnoka. Megbökte Ferriert, és a csoport elindult kifelé.
– Kísérd el őket, Rukh! – parancsolta a főadmirális. – Ferriernek nem túl jó az emlékezete, ám én szeretném jól az agyába vésni, mi történik majd vele, ha ismét keresztezi a terveimet!
– Igenis, nagyuram – felelte a noghri, és nesztelenül surrant a távozó hajótolvaj után.
Thrawn Pellaeonhoz fordult.
– Ön hogyan vélekedik, kapitány?
– Nem túl kedvező a helyzet, uram – felelte Pellaeon –, de nem is olyan rossz, mint amilyen lehetett volna. Karrde jóformán a kezünkben van, már amennyiben hihetünk Ferriernek. És ráadásul időközben a csempész és a cimborái azt a hamis nyomot követik, amit a lázadók számára készítettünk el ő.
– És végül majd ráunnak, és mennek a dolgukra – fejezte be Thrawn, s a szeme összeszűkült, ahogy elmerült gondolataiban. – Továbbá a bukott Birodalom kereskedelme ismételten kezd majd fellendülni. Azonban ez némi időbe telik.
– Mire számít? – tudakolta Pellaeon. – Nyomkövetővel ellátott hajókat akar adatni nekik Ferrierrel?
Thrawn elmosolyodott.
– Ennél sokkal hasznosabb és célravezetőbb szándékom van, kapitány. Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb néhány csempész rá fog jönni, hogy a trogani támadás megrendezett volt. Egy ügyes kis kézimunkával talán el tudjuk hitetni velük, hogy az egész mögött Karrde áll.
Pellaeon pislogott.
– Karrde? – ismételte.
– Miért ne? Tegyük fel, hogy így akarta kézzel foghatóan érzékeltetni, milyen igazságtalan is a Birodalom, hogy ezzel szövetségre bírja a többieket. Ezzel Karrde némileg veszíteni fog a népszerűségéből, amire szert tett, és gyanítom, hogy megszabadulunk attól a gondtól, hogy mi magunk vadásszunk rá.
– Ezen érdemes elgondolkodni – bólintott Pellaeon diplomatikusan. Szerény véleménye szerint egy ilyen átfogó hadjárat közepén, melybe belevágtak, nem éppen a legalkalmasabb az idő, hogy bosszút álljanak egy jelentéktelen kis bajkeverőn. Bőven ráérnek majd ilyesmire, ha már a Felkelőket a földbe döngölték. – Javasolhatnám, főadmirális, hogy fordítsa a figyelmét a Ketaris mellett tervezett hadműveletre?
Thrawn ismét elmosolyodott.
– Az ön kötelességtudása példás, kapitány. – Kipillantott az oldalsó ablakon. – Coruscantról még semmi hír?
– Még semmi, uram – felelte Pellaeon, egy pillantást vetve a parancsnoki naplóba, csak hogy biztosat mondhasson. – De ne feledje el, hogy Himron először egy visszakereshető útvonalat kívánt teremteni. Ez igénybe vehet néhány napot. Ez lehet a késlekedés oka.
– Talán. – Thrawn visszafordult, és Pellaeon látta, hogy kissé jobban összeszorítja az ajkait. – De lehet, hogy nem. Még ha nem is sikerül az ikreket megszereznünk a mi hőn szeretett Jedi Mesterünknek, Himron manipulációival semlegesíthetjük Mara Jade-et a potenciális veszélyek közül. Pillanatnyilag csak ez számít. – Kihúzta magát a székében. – Állítsa be az irányt a Ketaris felé, kapitány! Indulunk, amint Ferrier eltávozott.
A testes alak már befordult a főfolyosóra, mire Hannak sikerült utolérnie. A férfiról sugárzott, hogy siet, ráadásul bal lábbal kelt, de Han sem volt a legrózsásabb hangulatban.
– Bremen ezredes! – szólította meg, amint felvette vele a ritmust, s együtt lépkedtek a főfolyosó két oldalát díszítő, zöldben és bíborban tündöklő ch'hala fák sorai között. – Beszélhetnénk egy percet?
Bremen zaklatott pillantást vetett rá.
– Ha Mara Jade-ről van szó, jobb ha el is felejti.
– Még mindig házi őrizetben van – kezdte mégis Han. – Tudni szeretném, miért?
– Hát ez jó! Nem gondolja, hogy esetleg lehet valami köze a tegnapelőtt éjjeli birodalmi akcióhoz? – gúnyolódott Bremen. – Nem gondolja?
– Lehet – értett egyet Han, elhajtva egy ch'hala ágat, ami túlságosan behajlott a folyosóra. A fa áttetsző kérge alatt színvihar keveredett élénk vörösbe csapva, ahol az ág a fatörzshöz csatlakozott, majd lágy hullámokban, lassan szétoszlott. – Az egész csak attól függ, mennyire hiszünk a Birodalom terjesztette híresztelésekben.
Bremen hirtelen megállt, megpördült, egyenesen Han arcába nézett.
– Ide figyeljen, Solo! Megmondaná, mit akar tőlem? – csattant fel. Vörös hullám öntötte el a ch'hala fát, amit Han megérintett. Nem messze diplomaták egy csoportja abbahagyta a beszélgetést, és értetlenül feléjük fordult. – Nézzük csak a tényeket! Jade bevallotta, hogy tudott a titkos hátsó ajtóról és a folyosókról. Már ott volt a helyszínen, mielőtt a riasztás felhangzott... ezt is elismerte.
– Ott volt csakúgy, mint Lando és Bel Iblis tábornok. – Han érezte, hogy a diplomácia vastag páncélja, amiért Leia annyit dolgozott, lassan lefoszlik róla. – Őket miért nem záratta be?
– A két eset aligha fogható egymáshoz – vágott vissza Bremen. – Calrissian és Bel Iblis régóta küzdenek a Köztársaságért, és rengeteg ember van, akik kezeskedik értük. Nos, Jade-ről mindez nem mondható el.
– Leia és én kezeskedünk érte – jelentette ki Han, és megpróbált nem gondolni arra, mi a szándéka Marának Luke-kal kapcsolatban. – Ez nem elég? Vagy azért dühös rá, mert az ön feladatát végezte el?
Ezt nem kellett volna mondania. Bremen majdnem olyan vörös lett, mint a ch'hala fa, arca kőkemény maszkká torzult.
– Na és, ha segített néhány állítólagos birodalmi ügynököt eltenni láb alól – recsegte hidegen. – Ez semmit sem bizonyít! Ismerve a főadmirális húzásait, az egész jól kidolgozott terv csak arra szolgál, hogy meggyőzzön minket Jade lojalitásáról. Sajnálom, de nem most jöttünk le a falvédőről. Szépen végigzongorázzuk az összes lehetőséget: feljegyzéseket nézünk át, a múltat kutatjuk, ellenőrizzük az ismeretségi körét – és lesz majd pár percnyi kérdezz-felelek játék a vallatóinkkal.
– Óriási! – horkant fel Han. – Ha most nem is áll a mi oldalunkon, ezek után örökre szeretni fog minket!
Bremen kihúzta magát.
– Nem a népszerűségért tesszük, hanem azért, hogy megvédjük az Új Köztársaságot: életeket védelmezzünk. Köztük a magáét és a gyermekeiét. De gondolom, Organa Solo tanácsos ott lesz Mon Mothma eligazításán. Ha bármilyen javaslata vagy kifogása van, ott előadhatja. Addig is: nem akarok hallani arról a nőről. Főleg nem magától, Solo kapitány. Világos?
– Igen. Hát persze – sóhajtott Han.
– Rendben – biccentett Bremen, azzal sarkon fordult, és folytatta útját.
Han figyelte, mint rója lépteit. Mogorván vizsgálta az ezredest.
– Te aztán tudod, hogy kell bánni az emberekkel! – hallatszott egy ismerős hang fanyarul.
Han meglepetten fordult meg.
– Luke! Mikor értél vissza?
– Vagy tíz perce – válaszolta a fiatal Jedi, továbbsétálva a folyosón. – Kerestelek a szobádban. Winter mondta, hogy mindketten lejöttök a rendkívüli ülésre. Reméltem, hogy elérlek, mielőtt bemegy.
– Valójában nem hivatalosan vagyok itt – tette hozzá Han egy utolsó pillantást vetve Bremen távolodó alakjára. – De Leia benézett Marához.
– Na igen... Mara.
Han lepillantott a barátjára.
– Segített, amikor szükségünk volt rá – emlékeztette a fiatal Jedit.
Luke elhúzta a száját.
– Én pedig távol jártam.
– Nem ezt akartam mondani – védekezett Han.
– Tudom – biztosította Luke. – De ennek ellenére itt kellett volna lennem.
– Hát... – Han vállat vont, nem tudta igazán, mit is mondhatna. – Nem lehetsz mindig itt, hogy megvédd a nővéredet. Ezért vagyok én.
Luke keserűen elmosolyodott.
– Hát persze, mindig elfelejtem.
Han átnézett a válla felett. Egyre több diplomata és tanácsadó tűnt fel, de Leiát sehol sem látta.
– Gyere, biztosan leragadt valahol. Majd megtaláljuk!
– Meglep, hogy hagyod egyedül mászkálni a Palotában – jegyezte meg Luke, amint visszafelé indultak a c'hala fasoron.
– Nincs teljesen egyedül – jegyezte meg Han szárazon. – Csubi le sem veszi róla a szemét a támadás óta. Az a nagy szőrmók még éjjel is az ajtónk előtt strázsál.
– Ez megnyugtató.
– Naná! A kölykök biztosan allergiásak lesznek a vuki-szőrre... – Luke-ra pillantott. – Egyébként merre jártál? Az utolsó üzeneted úgy szólt, hogy három nappal ezelőtt jössz vissza.
– Ez még akkor volt, mielőtt ottragadtam volna a... – Luke hirtelen elhallgatott, a folyosón lézengőket figyelte. – Majd később elmondom – gondolta meg magát. – Winter azt állítja, Mara házi őrizetben van.
– Igen. És úgy tűnik, ott is marad – zsörtölődött Han. – Legalábbis addig, amíg meg nem győzzük a biztonságiakat az ártatlanságáról.
– Igen – mondta Luke zavartan. – Lehet, hogy mégsem lesz olyan egyszerű.
Han összeráncolta a homlokát.
– Miért nem?
Luke mintha összerezzent volna.
– Mert a háború ideje alatt a Császár személyes ügynökeként szolgált.
Most Han rezzent össze.
– Remélem, ugratsz!
– Nem – rázta a fejét Luke. – Megbízásokat teljesített szerte a Birodalomban. A Császár Kezének is nevezték. Legalábbis a Birodalom egyik őrnagya így nevezte.
– Hát ez óriási! – rivalgott Han megjátszottan. – Egyszerűen óriási! Igazán elmondhattad volna...
– Gondoltam, nem fontos – védekezett Luke. – Már nincs elkötelezve a Birodalomnak. Ez biztos. – Jelentőségteljesen pillantott Hanra. – De úgy gondolom, mindenkinek akad rejtegetnivalója.
– Valahogy az az érzésem, hogy Bremen és a biztonságiak nagyágyúi nem így fogják látni – mondta Han gyászosan.
– Hát, meg kell győznünk őket... – Luke megint elhallgatott.
– Mi az? – kérdezte Han.
– Nem tudom – felelte Luke. A szavak lassan törtek elő belőle. – Zavart éreztem az Erőben.
Hűvös félelem vert tanyát Han gyomrában.
– Miféle zavart? – kérdezte. – Veszélyt?
– Nem – válaszolta Luke, homlokát ráncolva az összpontosítástól. – Inkább meglepetést vagy... hirtelen csapást, megrázkódtatást. – Hanra pillantott. – Nem vagyok benne biztos, de mintha mindezt Leia sugározná.
Han pisztolya markolatára csúsztatta a kezét, szeme a folyosót vizsgálta. Leia ott állt fent egy volt birodalmi ügynökkel... és meg is lepődött, hogy Luke kiszúrta.
– Fussunk? – kérdezte halkan Han.
– Nem – felelte Luke. Han észrevette, hogy a fiatal Jedi keze a fénykardját szorítja. – De siethetünk.
Az ajtó előtt a G-2RD őrdroid elfojtott hangja hallatszott. Mara fáradtan sóhajtott, becsukta az adattömbjét, és az asztalra dobta. Feltételezte, hogy végül a biztonságiak is belefáradnak ezekbe a kedveskedő kihallgatásokba. De ennek még semmi jelét nem észlelte. Az Erő használatával igyekezett azonosítani látogatóját, remélve, hogy ezúttal nem valami Bremen-féle figura az.
Valóban nem az volt; s Marának épp csak annyi ideje maradt, hogy úrrá legyen meglepetésén, mielőtt az ajtó kinyílt, és Leia Organa Solo lépett be.
– Jó napot, Mara – üdvözölte. Az őrdroid becsukta mögötte az ajtót, eltakarva ezzel egy boldogtalan vuki szeme elől. – Csak beugrottam, hogy lássam, hogy megy itt a sora.
– Fantasztikusan – közölte Mara, s még mindig nem volt biztos benne, hogy Organa Solo látogatása jobb-e vagy rosszabb, mint Bremené, – Mi ez a morgás odakint?
Leia megrázta a fejét. Mara azonnal felfedezte a benne ébredt feszültséget.
– Valaki a biztonságiaktól úgy döntött, hogy egyszerre egynél több látogatót nem fogadhat – természetesen ez rájuk nem vonatkozik. Csubinak kint kellett maradnia, és nem nagyon örül ennek.
– Úgy veszem észre, nemigen bízik bennem.
– Ne vegye személyes sértésnek – nyugtatta Leia. – A vukik nagyon komolyan veszik a mások életéért vállalt kötelezettségeiket. Még mindig bántja, hogy majdnem elveszített mindannyiunkat abban az emberrablás ügyben. Valójában, ahogy a dolgok most állnak, jobban bízik önben, mint bárki másban.
– Örülök, hogy még maradt valaki – jegyezte meg Mara keserűen. – Talán meg kellene kérnem, hogy szóljon egy pár szót az érdekemben Bremennél...
Mély sóhaj tört fel Organa Solóból.
– Sajnálom, Mara. Most lesz egy megbeszélésünk. Mindent elkövetek. De attól tartok, sem Mon Mothma, sem Ackbar nem megy bele, amíg a biztonságiak be nem fejezik a vizsgálatot.
Amikor megtudták, hogy ő valójában a Császár Keze volt...
– Már korábban rá kellett volna vennem Wintert, hogy kivigyen innen, vagy legalább szerezzen egy hajót – morogta Mara.
– Ha ezt cselekedte volna, az ikrek és én a Birodalom kezében lennénk – tette hozzá Leia halkan. – Útban C'baoth Mester fogságába.
Mara összeszorította az ajkát. Hirtelen rádöbbent, hogy ennél borzalmasabb nem is történhetett volna.
– Egyszer már megköszönte – dünnyögte. – Jön nekem még eggyel, rendben?
Organa Solo arcán halvány mosoly futott át.
– Azt hiszem, sokkal többel tartozom magának.
Mara egyenesen a szemébe nézett.
– Jusson ez eszébe, amikor majd megölöm a bátyját.
Leiának arcizma sem rándult.
– Még mindig végezni akar vele?
– Nem óhajtok erről beszélni – jelentette ki Mara. Felállt a székéből, és odasétált az ablakhoz. – Minden rendben lesz, ha megpróbál kijuttatni innen. Mindannyian örülünk, hogy megmentettem magukat C'baoth esetleges fogságától. Van még valami?
A tarkóján érezte Organa Solo tekintetét.
– Nincs – felelte Leia. – Csak azt akartam tudni, miért tette?
Mara az ablakon túlra szegezte a tekintetét, s érezte, amint az érzelem erőteljes hulláma feszíti a maga köré vont közömbösség páncélját.
– Nem tudom – válaszolta, és egy kicsit meg is döbbent, hogy ezt mondta. – Két nap magányos gondolkodás után sem tudom. – Talán... – vont vállat – ...csak azért cselekedtem, nehogy Thrawn kaparintsa meg magukat.
Organa Solo hallgatott.
– Mara, maga hol élt – kérdezte végül Leia –, mielőtt a Császár a Coruscantra hozta volna?
Mara visszagondolt arra az időre.
– Nem is tudom. Emlékszem, amikor először találkoztam a Császárral, és a hajóján idehozott. De semmi emlékem sincs az előéletemről.
– Emlékszik, hány éves volt akkor?
Mara megrázta a fejét.
– Nem nagyon. De elég idős ahhoz, hogy beszéljek Vele, s felfogjam: elhagyom az otthonomat. De ennél többet nem tudok.
– Na és a szülei? Rájuk emlékszik?
– Nagyon kevéssé – válaszolta Mara. – Csak árnyakra – habozott. – De azt hiszem, ők nem akarták, hogy menjek.
– Nem hinném, hogy a Császár választási lehetőséget hagyott volna nekik. – Organa Solo ellágyult. – És maga? Magának volt egyáltalán választása?
Mara elmosolyodott, s érezte, amint a könnyek előtörni készülő áradata fátyolossá teszi a hangját.
– Hát erre akart kilyukadni? Azt hiszi, azért kockáztattam az életemet önért és a gyermekeiért, mert engem is így szakítottak el az otthonomtól?
– Talán nem így van? – kérdezte Leia.
– Nem – válaszolta határozottan Mara, s szembefordult Leiával. – Nem ez volt az oka. Egyszerűen nem akartam, hogy az az őrült C'baoth elrabolja őket. Ennyi.
– Rendben. – Leia hangján érződött a kétkedés. – De ha bármikor úgy érzi, hogy el kell mondania...
– Tudom, hol keressem – fejezte be Mara. Még mindig nehezen hitte, hogy éppen Organa Solóval beszél erről... de mélyen legbelül úgy érezte, mindez jól esik neki. Lehet, hogy kezd elgyengülni?
– Bármikor hívhat. – Leia elmosolyodott, amint felállt. – Legjobb lesz, ha most lemegyek arra az eligazításra. Csak hogy megtudjam, mire is készülnek Thrawn öldöklő klónjai...
Mara összevonta a szemöldökét.
– Miféle klónok?
Most Organa Solo lepődött meg.
– Nem is tudja?
– Mit?
– A Birodalom talált valahol egy pár Spaarti klónozó-hengert, és most rengeteg klónt állítanak elő, hogy ellenünk harcoljanak.
Mara csak bámult rá. A hideg futkározott a hátán. Klónok...
– Senki sem mondta – suttogta.
– Sajnálom. Azt hittem, mindenki tud róla. Már közel egy hónapja mindenki erről beszél a Palotában.
– A kórházi szárnyban feküdtem – jegyezte meg Mara gépiesen. Klónok. A Katana-flotta fedélzetén, a hidegvérű Thrawn főadmirális irányításával. Hát ismét kitör egy Klón háború?
– Ó, hát persze... elfelejtettem – ismerte el Leia. – Annyi minden jár most a fejemben! – Észrevette, hogy Mara elkalandozott. – Minden rendben?
– Persze, jól vagyok. – Mara távolinak hallotta saját hangját, amint az emlékek villámként cikáztak tova a szeme előtt. Az erdő, a dombok, egy eldugott, privát raktár a Császár személyes zsákmányaival...
És egy hatalmas csarnok, tele klónozó tartályokkal.
– Oké! – bólintott Organa Solo, de egyáltalán nem volt meggyőződve Mara állításának igazáról, viszont nem is akarta erőltetni a dolgot. – Hát akkor... viszlát később! – A kilincs felé nyúlt.
– Várjon!
Organa Solo visszafordult.
– Igen?
Mara mélyen beszívta a levegőt. Csupán a hely létezése is a szent bizalom egyik alapkövét jelentette, kevesen ismerték csupán – a Császár ezt időről időre hangsúlyozta. De ha mindezt józan ésszel végiggondoljuk: Thrawn és egy klónhadsereg a galaxis ellen...
– Azt hiszem, tudom, hol vannak ezek a klónhengerek. – Még kezdetleges érzékelő képességével is felfogta az Organa Solóból előtörő döbbenetet.
– Hol? – kérdezte a hercegnő, fegyelmezve meglepetését.
– A Császárnak volt egy személyes raktára – kezdte Mara, nehezen találva a szavakra. A Császár aszalt arca lebegett előtte, hideg sárga szemei egyenesen rá szegeződtek, némán, vádlón. – Egy hegy gyomrában... azon a bolygón, amit ő Waylandnek nevezett. Nem tudom, van-e hivatalos neve. Itt tartotta a személyes emlékeit, a kis csecsebecséit és a furcsa fegyvereket, melyekről úgy vélte, egy napon még hasznára lehetnek. A mesterséges barlangok egyikében egész sor klónhenger és klónozáshoz szükséges berendezés található. Eredetileg nyilván egy klónmester tulajdona volt, aztán később Ő kisajátította.
– Mennyire volt teljes?
– A lehető legteljesebb volt – borzongott meg Mara. – Teljes tápanyagszállító rendszerrel rendelkezett, és akadt egy villámtanításra programozott komputer a személyiség bemérésére és a klónok "technikai képzésére a fejlődésük során".
– Hány henger állt ott?
Mara a fejét rázta.
– Nem tudom biztosan. Több körben helyezték el őket, az egész egy stadionra hasonlított, és tele volt velük az egész barlang.
– Ezer henger? – kérdezte Leia állhatatosan. – Kétezer? Esetleg tízezer?
– Szerintem legalább húszezer – válaszolta Mara. – De talán több is.
– Húszezer – ismételte Organa Solo elhűlve. – És minden húsz napban mindegyik egyedből újabbat tud produkálni...
Mara nem hitt a fülének.
– Húsz nap alatt? – visszhangozta. – Ez lehetetlen!
– Tudom. Thrawnnak mindenesetre sikerült. Ismeri Wayland koordinátáit?
Mara megrázta a fejét.
– Csak egyszer jártam ott, és maga a Császár vezette a hajót. De biztos vagyok abban, hogy megtalálnám néhány térkép és egy navigációs komputer segítségével.
Organa Solo lassan bólintott, arcán a szurdokban magának utat törő szél kifejezése jelent meg.
– Meglátom, mit tehetek. Addig is... – Mara arcát kutatta. – Senkinek sem szabad elmondania, amit most velem közölt. Senkinek! Thrawnnak még mindig vannak "téglái" a Palotában... és ez az információ megéri, hogy legyilkolják érte.
Mara egyetértőleg bólintott.
– Értem.
A szoba atmoszférája egyre hűvösebb lett.
– Rendben. Megpróbálok még több őrt ideállíttatni. Ha mindezt sikerül ellenérzés kiváltása nélkül tennem. – Leia elhallgatott, félrefordította a fejét, mintha fülelne. – Jobb, ha most megyek. Luke és Han közelednek és ez nem a megfelelő hely egy haditanácsra.
– Persze – ismerte el Mara, ismét hátat fordítva, és az ablakon túlra kalandozott a tekintete. A kocka el volt vetve, és most már visszavonhatatlanul az Új Köztársaság oldalára állt.
Luke Skywalker oldalára, akit meg akar ölni.
Aznap éjjel Leia irodájában tartották a haditanácsot: ez volt az egyetlen hely, amit eddig még elkerült a titokzatos Delta Forrás. Luke körülpillantott, amint belépett visszagondolt az események bonyolult láncolatára, amelyek összehozták ezeket az embereket – barátokat.
Han és Leia csendben üldögéltek a pamlagon, egy utolsó percnyi nyugalmat élvezve, mielőtt a háborúk dúlta galaxis apokaliptikus tény képe szétzúzza azt. Csubakka kettejük és az ajtó között ült, kezét fegyverén nyugtatta, készen állva minden porcikájában, hogy eleget tegyen a kis család életéért felvállalt feladatainak. Lando komor pillantást vetett Leia komputerének termináljára és az azon futó adatokra, amelyek inkább hasonlítottak egy piaci árlistára. Az egyik közeli sarokban Thripio és Artu csevegtek, valószínűleg megpróbálták egymást informálni a legfrissebb hírekről és a droidok közti pletykákról. Egy másik sarokban Winter az ikrek álmát vigyázta.
A barátai... a családja.
– Nos? – kérdezte Han.
– Egy teljes kört tettem az iroda körül – válaszolta Luke.
– Sem droidok, sem élőlények nincsenek a közelben. És itt?
– Behívattam Page őrmestert, és átfésültettem vele a környéket. Azóta senki sem jött be. Úgy tűnik, minden biztonságos.
– Jó – nyugodott meg Han. – Nos, megtudhatnánk, hogy mi ez az egész?
– Hogyne – szólt Leia, és Luke érezte, amint nővére egész testében megfeszül. – Úgy néz ki, Mara tudja, hol folyik a birodalmiak klónozása.
Han kiegyenesedett, Landóra pillantott.
– Hol?
– Egy bolygón, amit a Császár Waylandnek nevez. Nyilvánvalóan kódnév: egyetlen listán sem találtam meg – magyarázta Leia.
– Mi volt az régen, egy klónmester-központ? – kérdezte Luke.
– Mara azt mondta, ott volt a Császár raktára. Van egy olyan érzésem, hogy valami hadizsákmány- meg egy fegyvertár kombinációja lehet.
– Egy privát patkányfészek – fintorgott Han. – Jellemző a Császárra. Hol van?
– Mara nem tudja a koordinátáit – felelte a hercegnő. – Csak egyszer járt ott. De úgy gondolja, rá tudna találni.
– Miért nem beszélt erről mostanáig? – kérdezte Lando.
Leia vállat vont.
– Talán mert semmit sem tudott a klónokról, amíg én nem említettem. Idegrendszeri regeneráción esett át, épp akkor, amikor mindenki erről "beszélt".
– Így is nehéz elhinni, hogy elfelejtette volna az egészet – ellenkezett Lando.
– Nehéz, de nem lehetetlen – védte a lányt Leia. – Az általános jelentések, amikhez ő hozzájutott, nem említik a klónokat. És nem volt valami társaságbajáró fajta.
– Az időzítés mégis meglehetősen kényelmes – mutatott rá Lando. – Mondhatni gyanúsan kényelmes. Itt tartózkodott, teljesen szabadon a Palotában. Aztán egy birodalmi kommandó vezetője kiszúrja és lecsukatja... végül elhúzza Waylandet, mint mézesmadzagot, az orrunk előtt, és azt akarja, hogy szabadítsuk ki.
– Ki beszélt itt kiszabadításról? – kérdezte Leia enyhén megdöbbenve az ötleten.
– Hát nem ezt ajánlja? – hitetlenkedett Lando. – Elvisz Waylandre, ha kihozzuk.
– Nem kér semmit – védekezett Leia. – És mindaz, amit én kérek, hogy csempésszünk be hozzá egy navigációs komputert, hogy megtudjuk, hol is van ez a Wayland.
– Attól tartok, ennyi nem lenne elég – ingatta Han a fejét.
– A koordináták csak a kiindulópontot jelentik, de egy egész bolygó túl nagy ahhoz, hogy megtaláljunk rajta egy rejtett raktárát.
– Különösen, ha a Császár nem akarta, hogy bárki rábukkanhasson – értett egyet Luke. – Landónak igaza van. Magunkkal kell vinnünk.
Han és Lando értetlenül bámultak rá, Leia sem tudott mozdulni a döbbenettől.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy beveszed ezt a maszlagot? – kérdezte Lando.
– Nincs választásunk – válaszolt Luke. – Minél tovább halogatjuk a döntést, Thrawnnak annál több klónja lesz... kiképezve a Köztársaság ellen.
– Mi a helyzet azzal a nyommal, amit a Poderis és az Orus szektorokban követtél? – tudakolta Leia.
– Időigényes – válaszolta Luke. – Ez sokkal rövidebb út.
– Ha egyáltalán igazat mond – ellenkezett Lando. – Ha nem, hát zsákutca.
– Vagy rosszabb – tette hozzá Han. – Thrawn egyszer már megpróbálta, hogy összehozzon azzal a C'baoth nevezetű figurával. Ez lehet egy újabb csapda is.
Luke felváltva nézett rájuk. Azt kívánta, bárcsak el tudná magyarázni nekik. Mélyen legbelül tudta, hogy ez a helyes; ösztönei ide vezették. Mint ahogyan a Vaderrel és a Császárral történt végső összeütközésnél történt, Mara és az ő sorsa összekapcsolódott, itt és most.
– Nem csapda – sóhajtott végül –, legalábbis nem Mara részéről.
– Egyetértek – mondta Leia. – Én azt hiszem, igazad van. Magunkkal kell vinnünk.
Han a felesége felé fordult. Gyanús pillantást vetett Luke-ra, majd vissza Leiára.
– Hadd találjam ki. – Gúny villant a hangjában. – Ez is valami őrült Jedi-dolog, ugye?
– Részben – ismerte el Leia. – De nagyrészt csak egyszerű taktikai megfontolás. Nem hinném, hogy Thrawn ennyire meg akart bennünket győzni afelől, hogy Marának része volt az emberrablási akcióban – hacsak nem arra törekedett, hogy ne higgyünk neki Waylanddel kapcsolatban.
– Ha ezt feltételezed, benne lehetett Thrawn keze abban is, hogy az akció sikertelenül zárult – mutatott rá Lando.
– Azt hiszem, Thrawn felkészüli minden eshetőségre. – Egy izom megfeszült Leia arcán. – És amint azt te is mondtad, Han, egy Jedi intuíciója is benne van. Kétszer léptem kapcsolatba Marával a támadás alatt: először amikor felébresztett, másodszor amikor a kommandó háta mögé került.
Luke-ra pillantott. A fiatal Jedi tudta, hogy Mara beszélt Leiának gyilkos fogadalmáról.
– Mara nem nagyon kedvel minket – jelentette ki Leia. – De egy bizonyos szinten nem hiszem, hogy ez számítana. Tudatában van annak, hogy egy újabb Klón háború tönkretenné a galaxist, és ezt ő sem akarja.
– Ha hajlandó engem Waylandre vinni, megyek – tette hozzá határozottan Luke. – Senkit sem szólítok fel a csatlakozásra. Csak annyit kérek, hogy segítsetek Mon Mothmát rábeszélni a lány szabadon bocsátására. – Habozott egy pillanatig. – És adjátok áldásotokat.
Egy hosszú pillanatig csend uralkodott a szobában. Han a földet fürkészte, homloka az összpontosítástól ráncos lett, két kézzel szorította Leia kezét. Lando a bajszát rágta csendesen. Csubakka a fegyverét markolta, s mormogott valamit, a szemben lévő sarokban Artu magában csipogott. Az egyik iker – Jacen, vélte Luke – nyöszörgött álmában, s Winter nyugtatólag simogatta a hátát.
– Erről nem beszélhetünk Mon Mothmával – tört ki Hanból végül. – Mara olyan ellenőrzésen menne keresztül, hogy mire megtennénk az előkészületeket az akció sikere érdekében, már mindenki tudna róla. Ha Thrawn végleg el akarja hallgattatni Marát, hát lenne elég ideje rá.
– Mi más lehetőségünk van? – kérdezte Leia, s óvatosság csillant a szemében.
– Amit már Lando is említett – válaszolta Han nyíltan. – Kiszabadítjuk.
Leia ijedten nézett rá.
– Ezt nem tehetjük!
– Dehogynem – nyugtatta meg a férje. – Csubinak és nekem egyszer a birodalmiak fogságából kellett egy csajt kihoznunk. És úgy ment, mint a karikacsapás.
Csubakka morgott.
– Dehogynem! – védekezett Han a vukira pillantva. – Az igazán nem rajtunk múlt, hogy egy hét múlva megint elkapták.
– Nem úgy értettem! – ellenkezett Leia kétségbeesetten.
– Egy nagyon is illegális akcióról beszélünk, ami ráadásul az árulás határát súrolta.
Han megveregette a felesége térdét.
– Az egész Felkelés egy nagy illegális akció volt, és az árulás határát súrolta, angyalom – emlékeztette Leiát –, és amikor a szabályok nem jók, meg kell szegned őket.
Leia mély lélegzetet vett, majd lassan kiengedte.
– Igazad van – ismerte be végül. – Hát persze, hogy igazad. Mikor kezdjük?
– Csak mi kezdjük, azaz te kimaradsz belőle – szögezte le Han. – Luke meg én megyünk. Te és Csubi itt maradtok: itt, ahol biztonságos.
Csubakka hosszadalmas sirámokba kezdett, de félbehagyta. Leia a vukira nézett, majd Luke-ra.
– Nem kell jönnöd, Han – szólt Luke. Érzékelte a húga tudatában lappangó félelmet, amelyeknek, tudta jól, Leia nem képes hangot adni. – Mara meg én elintézzük az ügyet.
– Micsoda? Ketten akartok egy egész falka klónt elintézni, no meg a berendezést kihozni? – horkant fel Han.
– Nincs más választásunk – jelentette ki Luke. – Amíg a Delta Forrás tevékenykedik, nem sok olyan ember akad, akiben megbízhatnánk. És azok, akikben mégis megbízhatunk, a védelmet szervezik, mint a Zsivány Osztag. – Kitárta a karját, mintha felölelné az egész szobát. – Meg tudjuk csinálni.
– Elhiszem –, válaszolta Han. – Hárman mégis többre megyünk, mint ti ketten.
Luke Leiára pillantott. A hercegnő szemében aggodalmat látott; Leia féltette a férjét, de elméjében Luke csak Han döntésének vonakodó elfogadását találta. Felfogta a küldetés különös fontosságát, és elég tapasztalt harcos volt ahhoz, hogy felismerje: férjének teljesen igaza van.
Vagy talán ő sem akarja, hogy Luke azzal a nővel induljon útnak, aki meg akarja ölni.
– Oké, Han – egyezett bele Luke. – Hármasban megyünk.
– Ennyi erővel mehetnénk négyesben is – sóhajtott Lando. – Ahogy a dolgok állnak a nomádvárosi kérelmeimmel, úgy tűnik, nem lesz más dolgom. Jó lenne egy kicsit visszavágni nekik ezért.
– Részemről rendben, öreg – bólintott Han. – Üdvözöllek fedélzeten. – Csubakkához fordult, – Jól van, Csubi. Mi a problémád?
Luke meglepetten nézett Csubakkára. Eddig egyetlen jelét sem adta, hogy mondani akar valamit. De most, hogy odafigyelt, Luke érezte a kavargó vihart a vuki lelkében.
– Mi a baj, Csubi?
A vuki mormogott valamit. Aztán nyilvánvaló vonakodással elmakogta.
– Nos, jó lenne, ha te is jöhetnél – magyarázta Han. – De valakinek itt kell maradnia Leiával és az ikrekkel, hogy ügyeljen rájuk. Hacsak úgy nem gondolod, hogy a palota őrsége is képes erre a feladatra.
Csubakka kinyilvánította el ítélő véleményét a palotaőrségről.
– Helyes – bólintott Han. – Ezért kell maradnod.
Luke Leiára pillantott. A hercegnő viszonozta pillantását.
Ő is észlelte a dilemmát. Csubakka eredetileg Han életének megvédelmezését tűzte ki céljául, és borzasztóan bántotta, hogy Han ilyen óriási kockázatot vállal nélküle. Azonban Leia és az ikrek szintén a vuki védelmét élvezték, így vitán felül álló tényként fogadta a verdiktet, hogy nem szabad itt hagynia őket őrizetlenül.
És amikor Luke még a megoldáson gondolkodott; Leia szeme felcsillant.
– Van egy ötletem – kezdte óvatosan. Mindannyian meghallgatták, és Han legnagyobb meglepetésére Csubakka egyből belement.
– Biztos csak viccelsz – tiltakozott Han. – Ugye viccelsz? Hát persze, hogy viccelsz! Mert ha arra gondolsz, hogy itt hagyom Leiát és a kölyköket...
– Nincs más megoldás, Han – mondta Leia csendesen. – Másként Csubi borzasztó lehangolt lesz.
– Csubi eddig is lehangolt volt – vágott vissza Han. – Majd túlesik rajta. Gyerünk, Luke... mondd meg neki!
Luke a fejét ingatta.
– Sajnálom, Han. Szerintem jó az ötlet... – Habozott, végül nem tudta megállni. – Ez is csak afféle őrült Jedi-dolog.
– Hű, de vicces – morogta Han. Megint körbenézett. – Lando? Winter? Gyerünk, egyikőtök mondjon már valamit!
– Ne nézz rám, Han! – Lando védekezőn maga elé tartotta a kezét. – Részemről kimaradnék a tanácskozás e részéből.
– Én bízom Leia hercegnő javaslatának megfontoltságában – tette hozzá Winter. – Ha ő úgy hiszi, biztonságban leszünk, én semmi kivetnivalót nem találok benne.
– Van néhány napod, hogy megbarátkozz az ötlettel – emlékeztette Leia, mielőtt Han egy szót is szólhatott volna. – Talán meg tudunk győzni.
Han arckifejezése nem tűnt túl bátorítónak. De inkább csak bólintott.
– Hát persze.
– Ennyi? – kérdezte Lando egypercnyi hallgatás után.
– Ennyi – hagyta rá Leia. – El kell készítenünk a küldetés tervét. Kezdjünk hát neki!
A kommunikációs pult sarkából a hírközlő berregése hallatszott.
– Karrde? – hallatszott Dankin fáradt hangja. – Közeledünk a Bilbringi rendszerhez. Öt perc múlva kitörés.
– Mindjárt megyünk – felelte Karrde. – Rendelj embereket a turbólézerhez... de semmi fecsegés arról, mi vár ránk!
– Rendben – felelte Dankin. – Vége.
Karrde kikapcsolta a készüléket.
– Levertnek tűnik – jegyezte meg Aves, amint letette az adattömbjét.
– Akárcsak te – vetette oda Karrde, lezárva a listát, amit mindeddig oly odaadóan tanulmányozott. Embereinek jelentése az Anchorról teljesen negatív volt. – Túl hosszú ez, mióta dupla műszakot kell vállalnunk – tette hozzá. – Senki sem bírja már. A jövőbeni tréningnek ezt is tartalmaznia kell.
– A legénység imádni fogja – jegyezte meg Aves szárazon. – Gyűlölnénk, ha az emberek azt gondolnák, gyengék vagyunk.
– Ellenkezne az imázsunkkal – bólogatott Karrde felállva. – Gyerünk! Ezt befejezzük később.
– Mennyi jót fog ez tenni! – dörmögte Aves. – Egészen biztos vagy benne, hogy azok, akiket Skywalker betájolt a Berchesten, tényleg klónok voltak?
– Skywalker biztosan érezte – felelte Karrde, amint elhagyták az irodát, és a híd felé siettek. – Remélem, nem azt akarod mondani, hogy a nemes Jedi hazudott!
– Nem, azt azért nem. – Aves vadul rázta a fejét. – Csak az jutott eszembe, hátha az egész csak trükk volt. Csapda, amit Thrawn készakarva állított egy feltűnő helyre. Elterelő manőver, miegymás.
– Erre már én is gondoltam – ismerte el Karrde. – Még ha számításba vesszük is Staffa kormányzó lekötelezettségét irányunkban, túl egyszerűen megy ez a ki- és besétálgatás a rendszerbe...
– Mégsem említetted ezeket a fenntartásaidat, amikor a kutatási feladatokat osztottad ki a Chazwán.
– Átvillant ez már a többiek agyán is – biztosította Karrde. – Mint ahogy az is, hogy amennyiben birodalmi ügynök van közöttünk, a legügyesebben kell tevékenykednünk, hogy továbbra is azt higgye, bedőlünk Thrawn félrevezetésének. Ha egyáltalán annak szánta.
– És ha van a csoportban egy ügynök – egészítette ki Aves.
Karrde elmosolyodott.
– "Ha van néhány bruallkink, lehetne bruallkink és menkorónk..."
– "...ha lenne menkorónk is" – fejezte be Aves a régi mondást. – Még mindig azt hiszed, hogy Ferrier Thrawnnak dolgozik, ugye?
Karrde vállat vont.
– Csak az ő szava áll szemben a Solo beszámolójával. Alig hiszem, hogy semmi köze a Katana-flotta ügyhöz.
– Ezért utasítottad Torvét, hogy vigye a csatacirkálót a Roche rendszerbe?
– Igen – bólintott Karrde, és azt kívánta, bárcsak itt volna Mara. Aves jó ember, de minden lapot látnia kell, hogy felfogjon valamit, míg Mara épp az ellenkezője.
– Ismerek egy pár verpinit, akik szívességgel tartoznak nekem. Ha valami nem stimmelne a csatacirkálóval, ők majd rájönnek.
A hídhoz vezető ajtó feltárult, és mindketten beléptek.
– Mi a helyzet? – kérdezte Karrde, és végigpillantott a fénysebesség festette különös űrbéli tájon.
– Minden rendszer készen áll – jelentette Dankin, átadva a vezetőülést Avesnek. – Balig, Lachton és Corus ülnek a turbólézereknél.
– Kösz – biccentett Karrde, és helyet foglalt Aves mellett a másodpilóta székében. – Vedd át a verklit, Dankin! Te leszel a kapitány.
– Szolgálatodra – felelte Dankin nyersen, majd átsétált a kommunikációs állomáshoz, és leült.
– Mit gondolsz, mi ez az egész? – kérdezte Aves, mialatt felkészítette a hajót a kitörésre.
– Fogalmam sincs – ismerte be Karrde. – Par'tah szerint Mazzic azt mondaná, talán be akarok kukkantani a Bilbringibe a chazwai találkozó után.
– Ellor meg ő kiszúrták, milyen hanyagul végezte a munkáját a Birodalom a Troganon – jegyezte meg Aves. – Nekem se tetszett túlzottan.
– Csak egyet ne feledj: bármi történjék, ártatlan szemlélők vagyunk – emlékeztette Karrde. – Egy érkező teherhajó hivatalosan jóváhagyott szállítólistával és egy rakományra való koensayri áramátalakítóval. Teljesen törvényes buli.
– Mindaddig, amíg közelebbről meg nem vizsgálják – tette hozzá Aves. – Oké, itt volnánk. – Előreengedte a hipersebesség kapcsolóját, és a fénycsíkok újra megremegtek, hogy ragyogó csillagokká szelídüljenek.
Ragyogó csillagokká, félig kész építő- és szolgáltató hajókká, az űrben úszó műhely teraszokká. Szinte közvetlenül a Wild Karrde előtt egy hatalmas, nehéz fegyverzete Golan II harcibázis jelent meg.
Megérkeztek Bilbringi birodalmi hajóépítő műhelyébe.
Dankin halkan füttyentett.
– Nézd azt az új szerkezetet! – szólt félelemmel vegyes tisztelettel. – Hát nem csak hülyeséggel múlatják az időt, az egyszer biztos!
– Nem igazán – ismerte el Karrde. – De Ond Trasinál és Yaga Minornál sem hülyéskednek. És ha Thrawn csak fele ekkora elánnal látott neki a klónozásnak...
– Érkező teherhajó, itt a Bilbringi Ellenőrzés! – szakította félbe őket egy hivatalos hang. – Azonosítsa magát, a honi kikötőjét, és nevezze meg a szándékát!
– Dankin... – mormolta Karrde. Dankin bólintott.
– Hab Camber teherszállító Valrarról – felelte élénken. – Sbel Quiller kapitány a parancsnok. Egy szállítmány áramátalakítóval a fedélzeten, a 47-es dokkba tartunk.
– Vettem – válaszolta az ellenőr. – Maradjon készenlétben, míg beazonosítjuk!
Aves megveregette Karrde karját, és a kis harcállomásra mutatott.
– Egy csatacirkálót indítanak.
A gép egyenesen a Wild Karrde felé tartott.
– Tartsd a pályát! – szólalt meg fojtott hangon Karrde. – Csak arra kíváncsiak, mennyire vagyunk idegesek.
– Vagy valami gyanúsat szimatolnak – vetette ellene Aves.
– Vagy éppen eltakarítanak valamit – szólt közbe Dankin. – Ha Mazzic már járt erre...
– Hab Camber teherhajó, utasítom, hogy maradjon jelenlegi pozíciójában! – vágott közbe az ellenőr. – Egy inspekciós csoport útban van, hogy megvizsgálja a szállítólevelüket.
Dankin a mikrofon fölé hajolt.
– Miért, mi a baj vele? – kérdezte a zavarodottság és a felháborodás ideális keverékével. – Nézze, fontos dolgom van itt... nincs időm erre a bürokratikus ostobaságra!
– Ha jobban tetszik, intézhetjük úgy is a dolgokat, hogy minden problémája véget érjen itt és most – javasolta az ellenőr gonoszul. – Ha ez mégsem túl vonzó, akkor azt tanácsolom, várja be a csoportot!
– Rendben – morogta Dankin. – Remélem, gyorsan végeznek!
– Ellenőrzés kilép.
Dankin Karrdéra nézett.
– Most mi lesz?
– Felkészülünk az ellenőreik fogadására – felelte Karrde, s a tekintetével végigpásztázta az egész kikötőt. Ha Mazzic a Par'tahnak adott időhöz tartja magát, rövidesen fel kell bukkannia.
Megdermedt.
– Aves, ellenőrizd le azokat! – sziszegte, és egy csomó szokatlan, sötét pontra mutatott, amelyek a kikötő közepe felé sodródtak. – Nem nézem hajónak őket.
– Mert nem is azok – erősítette meg Aves néhány pillanattal később. – Közepes méretű aszteroidák lehetnek... körülbelül negyven méter átmérőjűek. Huszonkettőt számoltam össze belőlük.
– Fura – állapította meg Karrde a monitorra pillantva. Több mint harminc kicsi segélyhajó úszott a környéken, körülbelül ugyanennyi karbantartó munkással az aszteroidák körül körözve. – Mi az ördögöt művelhetnek a birodalmiak azokkal az aszteroidákkal?
– Lehet, hogy bányásznak valamit – vetette fel Aves. – Mégis... eddig még nem hallottam senkiről, aki egy egész aszteroidrajt vontatott volna be egy kikötőbe.
– Hát én sem – bólintott Karrde. – Csupán egy gondolat... de lehet, hogy van valami közük Thrawn szuperfegyveréhez. Amivel Ukiót és Woostrit is elintézte.
– Ez megmagyarázná a megerősített ellenőrzést – tette hozzá Aves. – De ha már itt tartunk, az a hajó még mindig felénk tart. A fedélzetre engedjük az ellenőröket?
– Hacsak nincs nagyobb kedved a meneküléshez, nem sok lehetőségünk van – válaszolta Karrde. – Dankin, milyen alapos vizsgálat után derülhet ki, hogy mi a célunk?
– Elég alaposan kell működniük a fiúknak – válaszolta lassan Dankin. – Attól függ, hogy gyanakodnak-e, vagy épp csak elővigyázatosak. Karrde, nézd csak azt a félig kész csillagrombolót negyven fokra a kikötő szélétől... Látod?
Karrde megperdült a székével. A csillagromboló valójában már csaknem elkészült, csupán az irányítótorony egy része és az első bástya néhány szekciója hiányzott róla.
– Látom – válaszolta. – Mi van vele?
– Mintha valami mozgást látnék körülötte.
Ekkor a csillagromboló jobb oldala felrobbant.
Aves félelemmel vegyes tisztelettel füttyentett.
– Egy kicsit megcsiklandozták – jegyezte meg, amint a törzs elülső része is izzó felhővé változott. – Ez Mazzic lesz, nem gondolod?
– Nem kérdéses – helyeselt Karrde, közelebbi fókuszra állítva monitorát. Egy pillanatra a hömpölygő lángáradat fényében teherhajó méretű szerelőszondákat pillantott meg a hajó felé igyekezve.
– Lehet, hogy egy kissé túl jól sikerült – tette hozzá a csillagrombolót vizsgálva. Néhány katasztrófaelhárító gép már útra is kelt az égő óriás felé. Három osztag TIE vadász fedezte őket.
Majd hirtelen irányt változtattak – már nem a sérült romboló, hanem a menekülő teherhajók felé igyekeztek.
– Kiszúrták őket – kommentálta Karrde gyors helyzetfelmérés után. Mazzic csoportja legénység és tűzerő dolgában egyaránt hátrányban van a birodalmiakkal szemben, és a helyzet tovább romolhat, mielőtt elég messzire juthatnának a kikötőtől, ahol már biztonságosan fénysebességre kapcsolhatnak. A Wild Karrde lézerágyúi pótolhatnák a hiányt – csakhogy az események túl messze zajlottak ahhoz, hogy az összecsapás kimenetelét komolyan befolyásolhassák.
– Kisegítjük? – kérdezte Aves.
– Maradnunk kellene az ülepünkön – felelte Karrde a navigációs komputerrel bajlódva, hogy a fénysebességhez szükséges kalkulációt elvégezze. – Figyelmetlen taktikai tervezés kiküszöbölésében való segédkezés még több bajt eredményez... de mégsem ülhetünk itt ölbe tett kézzel. Corvis?
– Igenis – jött Corvis válasza.
– A parancsomra nyiss tüzet a közeledő csatahajóra – adta ki az utasítást Karrde. – Balig és Lachton célozzanak a harcállomásra! Lássuk, mekkora káoszt tudunk kavarni! Aves, időközben vigyél minket a következő vektorra...
– Várj csak, Karrde! – szakította félbe Dankin. – Nézz csak oda... ötven fokra a kikötő széle felé!
Karrde odapillantott. Ugyanazon vektor mentén, amerre Mazzic szabotázscsapata menekült, néhány koréliai csapásmérő naszád bukkant elő a hipertérből. A TIE vadászok raja megpróbált kitérni előlük, de sikertelenül: pillanatok leforgása alatt ionizált gázfelleggé robbantak szét.
– Lám, lám – ámuldozott Karrde. – Lehet, hogy Mazzic taktikája nem is olyan rossz, mint hittük...
– Ezek biztosan Ellor emberei – állapította meg Aves. Karrde bólintott.
– Igen. A koréliai gépek bevetése nem Mazzicre vall. Meg se engedhetne magának ilyen egységeket. Ez a stratégia a legendás durosi harcmodort dicséri...
– Azt hiszem, koréliai gépeket Ellor sem engedhet meg magának – jegezte meg Dankin. – Gondolod, hogy az Új Köztársaságtól lopta őket?
– A "lopta" túl durva kifejezés – vélte ki Karrde. – Szerintem csak átmeneti kölcsönnek tekinti a dolgot. Az Új Köztársaság hajói gyakran veszik igénybe a durosi dokkokat a kereskedelmi útvonal mentén, és Ellornak érdekeltségei vannak arrafelé. Csendestárs jó néhány ilyen depóban, hogy pontos legyek.
– Fogadok, hogy ezúttal panaszt tesznek az ellátás miatt – tette hozzá Aves szárazon. – Apropó, még mindig meg akarjuk támadni a hadihajót?
Karrde majdnem megfeledkezett arról a nyavalyás bárkáról.
– Nem. Corvis, Balig, Lachton... energiamentesítsétek a lézerágyukat! Többiek – riadó lefújva! Készüljetek a fináncok fogadására!
Parancsainak visszaigazolása után hátradőlt. Aves döbbenten bámult rá.
– Nem menekülünk? – kérdezte óvatosan. – Még ezután sem? – Fejével a tomboló harc fényei felé intett.
– Ahhoz nekünk semmi közünk – vont vállat Karrde, elővéve legártatlanabb pillantását. – Ez egy független teherszállító hajó áramátalakítókkal a fedélzetén. Érted?
– Igen, de...
– Fontosabb látnunk, mi is történik a riadó után – folytatta Karrde a hajókra pillantva. Mivel menekülési útvonalukat Ellor hajói teljesen lefedezték, és mivel a kikötő harci gépei túl messze voltak ahhoz, hogysem idejében elérjék őket, a visszavonulás lehetősége biztosítottnak látszott. – Hallgasd le a kommunikációs hálózatukat, figyeld a nagytakarítást és a riadó utáni biztonsági intézkedéseket! Végezz egy felmérést az okozott kárról, satöbbi, satöbbi!
Avest ez nem győzte meg, de nem is vitatkozott.
– Ha bízol benne, hogy megússzuk... – jegyezte meg kétkedve. – Elvégre vérdíj van a fejünkön, meg minden.
– Figyelj! A birodalmiak itt keresnének minket legutoljára – biztosította Karrde. – Ebből következik, hogy errefelé senki sem számít ránk.
– Nyilván nem egy olyan hajón, amely Abel Quiller kapitány parancsnoksága alatt áll – fűzte hozzá Dankin, miközben kicsatolta magát. – Türelmetlenséget és aggályosságot mímelünk, ugye?
– Igen. De nehogy túljátszd az aggályoskodást! Nem akarunk viszályt, csak megértést.
– Értettem – bólintott Dankin.
Azzal lesietett a hídról, Karrde pedig tovább vizsgálta a csillagromboló füstölgő maradványait. Ez aztán tényleg lecke a javából! Karrde ellenezte volna az akciót, ha Ellor és Mazzic előzőleg kikérik a véleményét. De nem tették, mentek a saját fejük után.
Most pedig a kocka még határozottabban el van vetve, mint Trogan után: Thrawn főadmirális ezt nem hagyja annyiban. És ha sikerül a támadás ötletét Mazzicig visszavezetni, s onnan hozzá...
– Nem érhetjük be ennyivel – mormolta. – Szervezkednünk kell. Mindannyiunknak.
– Mi van? – kérdezte Aves.
Karrde Avesra pillantott. Érre a nyílt és zavart fickóra, aki okos a maga módján, de a legkevésbé sem önálló.
– Hosszú – legyintett szélesen mosolyogva, hogy ne sértsen úgy a szó.
Visszafordult a közeledő hajó felé, és magában megfogadta: ha ennek vége lesz, mindenképpen elhozatja Marát.
A jelentés utolsó oldala összetekerve feküdt az asztalon. Thrawn felnézett a pult mögött álló, feszülten figyelő férfira.
– Van valami hozzáfűznivalója, Drost tábornok? – kérdezte halkan.
Túlságosan is halk, gondolta Pellaeon. Ő sokkal jobban kieresztené a hangját, ha a helyében volna. Ezért inkább kibámult az ablakon, a befejezetlen csillagromboló maradványaira, nehogy tekintetével Drost fejét vegye. A tábornok halált érdemelne ezért a baklövésért!
Alighanem tisztában volt ezzel Drost is.
– Nincs, uram – felelte fátyolos hangon.
Thrawn nézte még egy pillanatig, majd a roncsra emelte tekintetét.
– Tud egyetlen okot is mondani, ami menthetné a felelősség és az elbocsátás alól?
Alig hallható sóhajok hagyták el Drost ajkát.
– Nem, uram – válaszolta.
Egy hosszú pillanatig csak a Chimera hídjának zümmögő alapzaja hallatszott. Pellaeon Drost falfehér arcára meredt, a azon tűnődött, milyen büntetést kap majd. A legenyhébb esetben e tett után haditörvényszéki ítélettel, súlyos hanyagság vétségéért el bocsátana. A legsúlyosabban pedig... nos, Vader ismert módszere is hasznos a tehetetlenség ellen.
És Rukh már ott is állt Thrawn széke mögött, parancsra várva.
– Menjen vissza a részlegéhez, tábornok! – utasította a tisztet Thrawn. – A Chimera körülbelül harminc óra múlva útnak indul. Addig tervezze és szervezze meg a kikötő új védelmi rendszerét! Azután majd döntök a sorsáról.
Drost Pellaeonra, majd Thrawnra pillantott.
– Értettem, uram – hajtott fejet. – Ezúttal nem fogok hibázni, főadmirális.
– Remélem is – válaszolta Thrawn, a fenyegetés legtisztább kivonatával hangjában. – Távozhat.
Drost bólintott, és újraéledt elszántsággal elsietett.
– Nem ért egyet velem, kapitány? – kérdezte Thrawn.
Pellaeon erőt vett magán, és belenézett az izzóvörös szempárba.
– Úgy érzem, sokkal keményebb büntetésre lett volna szükség, uram – felelte.
– Drost alapjában véve értékes ember – érvelt Thrawn, egyenletesen formálva a szavakat. – Legfőbb gyengesége, hogy hamar önelégültté válik. A jövője érdekében ebből ki kell gyógyítani.
Pellaeon a roncsot figyelte.
– Túl drága lecke – jegyezte meg keserűen.
– Az – sóhajtott Thrawn egyetértőleg. – Mellesleg bizonyság arra, miért káros ránk nézve, ha Karrde csempész barátait feldühítik.
Pellaeon zavartan nézett rá.
– Ezt a csempészek tették? Azt hittem, rebellis szabotázsakció volt...
– Drost is így gondolja. De az itt alkalmazott módszer és kivitelezés teljesen eltér a megszokott rebellis mintától. Úgy hiszem, Mazzic az első számú gyanúsított, bár elég jelentős volt a Duros-összetevők hatása is Ellor stílusával keverve. Felteszem, ő is benne volt.
– Értem már – felelte Pellaeon lassan. – Ezzel a dolgok egészen új fordulatot vettek. Gondolom, meg fogjuk győzni őket az efféle támadások céltalanságáról.
– Semmit sem szeretnék jobban – hunyorgott Thrawn. – És a Birodalom hatalmának csúcspontján nem is gondolkodnék azon, visszavágjak-e. Sajnos, a jelenlegi helyzetben egy ilyen reagálás csak nekünk ártana. Nemcsak hogy megerősítené a csempészek eltökéltségét, de ellenünk fordítaná a galaxis peremvidékén élő népeket is.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs szükségünk a segítségükre és a szolgálataikra – vetette ellene Pellaeon. – Legalábbis most nincs.
– Egyértelműen kevesebb hasznot hoz mostanság az effajta csőcselék. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy teljesen hátat kell fordítanunk nekik – figyelmeztette Thrawn.
– De nem ez a lényeg. A gond az, hogy a törvényen kívüliek otthonosan mozognak mindenütt, észrevétlenül hajthatnak végre illegális akciókat. Hogy távoltartsuk őket Bilbingitől, sokkal több emberre van szükségünk, mint amennyi jelenleg rendelkezésünkre áll.
Pellaeon összeszorította az ajkát.
– Megértem, uram, de akkor sem hagyhatunk egy ilyen erejű támadást megtorlatlanul!
– Nem marad megtorlatlan – ígérte Thrawn halkan, szemei szikráztak. – És ha visszavágunk, az a Birodalom előnyére fog válni. – Székével a hajótér közepe felé fordult.
– De addig is...
– THRAWN FŐADMIRÁLIS!
A kiáltás úgy hasított a híd csendjébe, mint valami villámcsapás, visszhangja betöltötte az egész teret. Pellaeon sebesen megperdült, reflexére hallgatva, ám hiábavalóan tapogatózott fegyver után, amit most az egyszer nem viselt.
Joruus C'baoth lépkedett feléjük, szemei lángoltak lobogó szakálla felett. Felháborodása és dühe szinte fel izzította a levegőt körülötte. A bejáratot őrző katonák a földön hevertek: holtan vagy ájultan; ilyen távolságból nem volt megállapítható.
Pellaeon nagyot nyelt, végre megtalálta az ysalamiri állványzatát, mely a főadmirális parancsnoki széke fölött magasodott. A keret kicsúszott a kezéből, amint Thrawn ültében a Sötét Jedi felé fordult.
– Beszélni óhajt velem, C'baoth Mester?
– Nem sikerült, Thrawn főadmirális – acsarkodott rá C'baoth. – Hallja, amit mondok? A kommandósai kudarcot vallottak!
– Hallom önt – bólintott Thrawn nyugodtan. – Mit művelt az őreimmel?
– Azok az én embereim! – csattant fel C'baoth, s hangja ismét visszhangot vert a hídon. – Az enyémek! Én irányítom a Birodalmat, nem pedig maga, Thrawn főadmirális!
Thrawn megfordulva elkapta a bal oldali kezelőszemélyzet főtisztjének pillantását.
– Hívja az egészségügyieket! – utasította a férfit. – Küldjenek fel egy csoportot azonnal!
Néhány pillanatig Pellaeon azt hitte, C'baothnak lesz egy-két szava ezzel kapcsolatban, vagy ami még rosszabb, a kezelőszemélyzet főnökét is megbénítja, de úgy tűnt, a Jedi Mester teljes figyelmét Thrawn köti le.
– A kommandósai kudarcot vallottak, Thrawn főadmirális – ismételte halk, halálosan fenyegető hangon C'baoth.
– Tudom – válaszolta Thrawn. – Mindegyikük meghalt, az őrnagyot kivéve.
C'baoth kiegyenesedett.
– Tehát itt az ideje, hogy magam vegyem kézbe a dolgokat. Elvisz Coruscantra! Most nyomban!
Thrawn bólintott.
– Rendben van, C'baoth Mester. Csak berakjuk a speciális szállítmányomat, aztán mehetünk.
Teljesen egyértelmű volt, hogy C'baoth nem ezt a választ várta.
– Micsoda? – hunyorgott.
– Megmondtam. Amint bepakolták a speciális szállítmányt a Chimerára és a többi hajóra, indulhatunk.
C'baoth Pellaeonra pillantott. Szemével próbálta megtalálni azt az információt, mely Jedi-képességei dacára is rejtve maradt előle.
– Mi ez a trükk? – mordult Thrawnra.
– Nincs itt semmiféle trükk – próbálta meggyőzni Thrawn. – Úgy döntöttem, egy erőteljes döfés a lázadás szívébe előkészíti a hadjáratunk következő állomását. Ez lesz az a bizonyos döfés.
C'baoth kinézett az ablakon. Tekintete végigkutatta a Bilbringi kikötő óriási kiterjedését, elsuhant a csillagromboló roncsai felett, át az aszteroidokkal teli szektorba.
– Azok? – kiáltotta, és feléjük mutatott. – Az lesz a maga rakománya?
– Ön a Jedi Mester – felelte Thrawn. – Hát mondja meg maga!
C'baoth rámeredt, Pellaeon visszafojtotta a lélegzetét. A főadmirális ingerelni kezdte a Mestert. Pellaeon ezt felettébb veszélyes játéknak tartotta. Azok, akik pontosan tudták, mit akar Thrawn az aszteroidokkal, az ysalamirik védelme alatt álltak.
– Rendben van, Thrawn főadmirális – ment bele C'baoth a játékba. – Megmondom.
Mély lélegzetet vett, és lehunyta a szemét. Arcizmai megfeszültek az összpontosítástól, amit Pellaeon még sosem látott a Jedi Mestertől. Figyelte a másikat, mire készül... és végre megértette. Az aszteroidák körül technikusok és katonák százai lebegtek, akik a terven dolgoztak – és mindegyiküknek megvolt a privát véleménye arról, mi is van készülőben. C'baoth elérte őket, kontaktust teremtett az elméjükkel, hogy kirostálja a véleményeket, és teljes képet állítson össze belőlük...
– Nem! – csattant fel hirtelen villámló tekintetét ismét Thrawnra emelve. – Nem pusztíthatja el a Coruscantot! Addig nem, amíg el nem fogtam a Jedit!
Thrawn a fejét ingatta.
– Nem áll szándékomban elpusztítani a Coruscantot.
– Hazudik! – vágott közbe C'baoth vádlón mutatva rá. – Mindig is hazudott nekem. De soha többé ne tegye! Soha többé! Én irányítom a Birodalmat és az erőit!
Feje fölé emelte a kezeit: kékesfehér fénysugarak cikáztak két tenyere között. Pellaeon összehúzta magát. Emlékezett még a villámokra, melyeket egy waylandi kriptában zúdított rájuk C'baoth. De ezúttal elmaradt a gyilkos energiacsapás: C'baoth csak állt, a kezei a semmit markolták, szemei a végtelenbe meredtek. Pellaeon gyanakvó pillantást vetett rá. És már éppen azon volt, hogy megkérdi C'baothot, miről is van szó tulajdonképpen, amikor véletlenül lepillantott a baloldali irányítóárok személyzetére.
A legénység tagjai dermedten ültek a székeikben, a hátuk megfeszült, kezeik az ölükben nyugodtak, szemeik üresen fénylettek. Mögöttük a tisztek ugyanolyan mozdulatlanul álltak. A fedélzeti csapat és a hátsó osztag hasonló állapotban leledzett. A híd távolabbi részén, ahol komoly kiértékelési munkának kellett volna folynia, még a monitorok is csak pislákoltak.
Pellaeon ettől a pillanattól félt a Waylanden tett látogatásuk óta. C'baoth átvette a Chimera parancsnokságát.
– Elragadó! – csattant fel Thrawn hangja a csendben. – Egészen kivételes. És most, hogyan tovább?
– Remélem, nem kell magamat ismételnem – jegyezte meg C'baoth. Hangja remegett a nyilvánvaló megterheléstől. – Elviszem a hajót a Coruscantra – azért, hogy elfogjam a Jedit, nem pedig azért, hogy elpusztítsam.
– Az út minimum öt napig tart – kalkulált Thrawn. – Ezalatt meg kell őriznie uralmát a Chimera harmincötezres legénysége fölött. Hosszabb ideig, ha azt akarja, hogy az út végén még harcoljanak is. És ha még egy védelmi csapatot is vinni akar, az időtartam csak tovább nő.
C'baoth megvetően horkant fel.
– Kétségbevonja az Erő hatalmát, Thrawn főadmirális?
– Egyáltalán nem – hátrált meg Thrawn. – Csupán azokat a problémákat vázolom fel, amikkel önnek az Erő manipulálása során szembe kell néznie, ha a dolgok így haladnak tovább. Például tudja, hol van a Coruscant flottabázisa, hogy milyen és hány hajót számlál? Elgondolkodott már azon, hogyan fogja semlegesíteni a Coruscant körül keringő harcállomásokat és a földi irányítású ellenőrző rendszert? Tudja-e, ki irányítja most a bolygó védelmét, s hogy az a nő vagy férfi, hogyan fogja az erőit megszervezni? Figyelembe vette-e Coruscant energiamezejét? Tudja-e, hogyan aknázhatja ki legjobban egy birodalmi csillagromboló kapacitását?
– Össze akar zavarni – vádolta C'baoth. – Az emberei... az én embereim... mindenre tudják a választ.
– Néhányra igen – ismerte el Thrawn. – De nem tanulhatja meg a válaszokat. Nem mindet. És nem elég gyorsan.
– Az Erő velem van – ismételte dühösen C'baoth. Azonban Pellaeon hallani vélte a megadás enyhe tónusát a hangjában. Mint egy gyerek, aki tudja, hogy hisztériás kitörései nem vezetnek eredményre.
– Nem – ellenkezett Thrawn, hangja most nyugtatólag csengett. Lehet, hogy ő is megérezte C'baoth elbizonytalanodását. – A galaxis még nincs felkészülve az ön vezetésére. Később, amikor a rend helyreáll, én fogom átadni önnek az irányítást. De most még nincs itt az idő.
Egy pillanatig C'baoth nem mozdult, csak az ajkai remegtek, mintha dünnyögne valamit dús bajsza alatt. Majd szinte vonakodva leeresztette a karjait, s amint így tett, a híd ismét megtelt élettel, tompa zihálással, nyögésekkel és a bakancsok döngésével.
– Maga sohasem fogja átadni a Birodalmat nekem. Saját jószántából soha.
– Ez azon is múlhat, vajon képes-e megőrizni mindazt, amit én most újra felépítek – felelte Thrawn.
– És ami nem is valósulhatna meg maga nélkül?
Thrawn felvonta a szemöldökét.
– Ön a Jedi Mester. Amint a jövőt fürkészi, lát egy Birodalmat nélkülem?
– Sok lehetséges jövőt látok – válaszolta C'baoth. – És nem mindegyikben látom életben magát.
– A bizonytalansággal minden harcosnak szembe kell néznie – bólintott Thrawn. – De nem ezt kérdeztem.
C'baoth elmosolyodott.
– Soha ne feltételezze, hogy maga nélkülözhetetlen a Birodalmam számára! Csak én vagyok pótolhatatlan.
Lassan, komótosan körülpillantott a hídon, majd teljesen kiegyenesedett.
– De most örülök, hogy maga vezeti a seregemet a harcba. – Éles pillantást vetett Thrawnra. – Irányíthatja az offenzívát, de nem pusztíthatja el Coruscantot! Addig nem, amíg el nem kaptam a Jedit.
– Mint ahogyan azt már korábban is mondtam, nem szándékozom elpusztítani a Coruscantot – hangsúlyozta Thrawn. – Most a félelem és a demoralizálás, ami egy támadással együtt jár, jobban szolgálja a céljaimat.
– A céljainkat – javította ki C'baoth. – Ezt ne feledje, Thrawn főadmirális!
– Semmit sem feledek, C'baoth mester – hajtott fejet Thrawn.
– Helyes – vonta össze a szemöldökét C'baoth. – Akkor most folytassa a munkáját! Meditálni fogok, ha szüksége lenne rám. Meditálok a Birodalom jövőjén.
Megfordult, és nagy léptekkel elhagyta a hidat; Pellaeon kiengedte ki tudja mióta visszafojtott lélegzetét.
– Főadmirális... – próbálkozott.
– Hívja a Relentless kapitányát! – utasította Thrawn a pult felé fordulva. – Kérjen Dorja kapitánytól egy ötszáz főnyi karbantartó brigádot a következő hat órára!
Pellaeon lepillantott a baloldali árokba. Itt-ott egy-két ember normálisan ült a pultja mögött, vagy nagyjából függőlegesen állt. De ami a többieket illeti, csak elterültek a székeikben, feletteseik a falnak támaszkodtak, mások remegve hevertek a padlón.
– Igenis, uram – mondta Pellaeon. Ezzel visszalépett a székéhez, s bekapcsolta a kommunikációs rendszert. – Elhalasztja a Coruscant műveletet?
– Nem tovább a szükségesnél – felelte Thrawn. – Ez történelem, kapitány, azok, akik nem tartják a lépést, lemaradnak, s csak messziről figyelhetik az eseményeket.
Még egy pillantást vetett az ajtóra, amin keresztül C'baoth távozott.
– Azok viszont, akik az utunkban állnak – tette hozzá –, nem látnak meg semmit.
Az éjszaka leple alatt jöttek Coruscantra. Tízen voltak, java-álöltözetet viseltek, a titkos bejáraton surrantak be, amit a palota őrsége előzőleg lepecsételt, és amit Luke épp most nyitott ki. A toronyba való észrevétlen bejutás nem jelentett problémát. Eddig senkinek sem volt még ideje arra, hogy eltűntesse a Császár kis rejtett folyosókból álló útvesztőjét.
Egyes oszlopba rendeződtek Luke mögött... és Han először találta magát szembe a Leia választotta testőrökkel. Ezekre várt a feladat, hogy megvédjék őt és gyermekeit a Birodalomtól.
Egy csoport noghri!
– Üdvözöljük, Lady Vader – szólalt meg a szürke bőrű idegenek egyike, azzal a földre vetette magát, és széttárta karjait. A többiek is hasonlóképpen cselekedtek, s ez kissé esetlenül festett. Teljesen elzárták az utat a szűk folyosón. Azonban mindez páratlan hűségükről árulkodott. – Cakhmaim vagyok, az Eikh'mir klán harcosa – folytatta a noghri. – Én vezetem a Mal'ary'ush testőrséget. Magunkat és életünket szolgálatodba ajánljuk.
– Álljatok fel! – utasította őket Leia fejedelmi hangon. Han egy pillantást vetett rá, hogy lássa a pózt, melyet felvett. Felesége arcán ugyanolyan fejedelmi kifejezés uralkodott, mint tartásában. Han utálta ezt a fensőbbséges valamit, ami azonnal felkorbácsolta ellenérzéseit. De Leiának jól állt a dolog.
– Én, a Mal'ary'ush, elfogadom szolgálatotokat – mondta.
A noghrik ugyanolyan hangtalanul álltak fel, mint amikor a padlóra feküdtek.
– A hadnagyom, Mobvekhar, a Hakh'khar klánból – mutatta be Cakhmaim a tőle jobbra álló noghrit. – Ő vezeti a váltást.
– A férjem, Han Solo – válaszolt Leia, megérintve a férfi vállát.
Cakhmaim szembefordult a koréliaival, Han pedig – teljesen tudatosan – távol tartotta a kezét a fegyverétől.
– Üdvözlünk – szólt komolyan az idegen. – A noghrik tisztelettel hajtanak fejet Lady Vader hitvese előtt.
Hitves? Han döbbenten pillantott Leiára. Arca még mindig komoly volt, de a mosoly már ott derengett a szája sarkán.
– Köszönöm – nyögte zavartan Han. – Örülök a szerencsének.
– És önt is üdvözlöm, Khabarakh – nyújtotta egy idegen felé a kezét Leia. – Örülök, hogy újra látom. Remélem, a családanya jól van.
– Igen, jól van, úrnőm – válaszolta a noghri előlépve a csoportból, hogy megfogja Leia kezét. – Üdvözletét és hűségének megerősítését küldi általam.
A noghri mögött az ajtó kinyílt, és Csubakka lépett a folyosóra.
– Valami baj van? – kérdezte Han, s boldog volt, hogy egy kicsit kikapcsolódhat ebből az udvariaskodásból.
Csubakka mordult egy nemlegeset, az idegeneket vizsgálgatta. Felismerte Khabarakhot, és sietett köszönteni. Khabarakh is örült a viszontlátásnak.
– Kik állnak még a védelmünk alatt, Lady Vader? – kérdezte Cakhmaim.
– A bizalmasom, Winter és az ikreim – felelte Leia. – Jöjjön, bemutatom őket!
Elsietett a hálószoba felé Cakhmaimmal és Mobvekharral az oldalán. A többi idegen lény a falakat és az ajtókat tűntette ki különleges figyelemmel. Csubakka és Khabarakh Winter szobája felé vették az irányt, halkan beszélgetve.
– Még mindig nem tetszik ez az egész, ugye? – kérdezte Luke.
– Nem, tényleg nem – vallotta be Han, még mindig Csubakkát és Khabarakhot figyelve. – De nem hiszem, hogy lenne más választásom.
Luke vállat vont.
– Csubi meg te itt maradhattok – javasolta. – Mara, Lando meg én pedig elmegyünk Waylandre.
– Mindjárt magatokkal vihetnétek a noghrikat is! Legalább ott kint nem kellene aggódnotok, hogy bárki meglátja őket...
– Senki sem fog itt felfedezni minket – hangzott fojtottan, könyökmagasságból.
Han megpördült, keze a fegyverén.
Csak egy noghri állt ott. Pedig a koréliai meg mert volna esküdni, hogy az apró idegenek már mind eltűntek...
– Mindig így lopakodtok az ember után? – méltatlankodott.
Az idegen leszegte a fejét.
– Bocsáss meg, Lady Vader hitvese! Nem akartalak megijeszteni.
– Nagy vadászok – mormogta Luke.
– Igen. Hallottam róla – fordult vissza Luke-hoz Han. – Biztosan meggyőző, de ezek az aprólékok egyszerűen nem tudják megvédeni Leiát és az ikreket, és emiatt felettébb aggódom. Nézd, Luke...
– Mondom, hogy rendben lesz minden, Han – nyugtatta meg halkan a fiatal Jedi. – Tényleg. Leia egyszer már rájuk bízta az életét.
– Persze – mondta Han, s megpróbálta elűzni Leia és a gyerekek birodalmi fogságának képzetét. – Az űrkikötőben minden rendben?
– Semmi gond – biztosította Luke. – Wedge és még néhányan a Zsivány Osztagból kíséretet adnak. Csubi pompásan álcázta a hajót. Senki sem látott minket a Palotába jövet.
– Remélem, lepecsételted az ajtót – aggodalmaskodott Han. – Ha még egy birodalmi kommandó bejut, Leiának sok dolga lesz.
– Bezártam, de még nincs lepecsételve – rázta meg Luke a fejét. – Majd Cakhmaim lepecsételi utánunk.
Han rámeredt, és a kellemetlen gyanú hulláma indult el gyomrából.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy most rögtön megyünk?
– Van jobb ötleted? – vitatkozott Luke. – Nézd, a noghrik itt vannak, a Falcon indulásra kész, és holnap reggelig senkinek sem fog feltűnni, hogy Marának nyoma veszett!
Han átnézett Luke válla felett az ajtóra, amely mögött Leia az imént tűnt el a noghrik díszkíséretében. Persze, így logikus – ezt el kellett ismernie. De valahogy arra számított, hogy egy kicsit több időt tud majd a feleségével tölteni az akció előtt.
Csakhogy azalatt a Birodalom klónozási akciója tovább folyna...
Elhúzta a száját.
– Oké – morogta. – Persze. Miért ne mennénk?
– Tudom, mit érzel – ingatta fejét együttérzően Luke. – Sajnálom.
– Felejtsük el! Hogy intézzük ezt az egészet?
– Lando és én elmegyünk Maráért – vázolta a tervet Luke ismét komolyan.
Han azonban nem volt túlzottan együttérző hangulatában.
– Te meg Csubi hozzátok a Falcont, és felvesztek minket. És ne feledd a droidokat!
– Rendben – felelte Hah, és érezte, hogy kiszárad a szája. Nem elég, hogy Leiát és az ikreket itt kell hagynia, még Thripiót is magával kénytelen vinni, aki valószínűleg egész úton szórakoztatni fogja őket süket, fellengzős, szuperművelt dumájával! Egyre cifrább az ügy... – Nálad a gátlóretesz, amit Csubi dobott össze?
– Igen, itt van – bólintott Luke, és a zsebére csapott. – Azt is tudom, hova kell felerősíteni.
– Csak el ne hibázd! – figyelmeztette Han. – Ha magadra haragítasz egy G-2RD droidot, a fejét kell lekapnod, ha meg akarod állítani.
– Értem – bólintott Luke. – Ott találkozunk, ahol elrejtettük a noghri hajót... Csubi tudja, hol. – Azzal sarkon fordult, és elsietett az ajtó felé.
– Az erő legyen veletek! – morogta maga elé Han, majd ugyancsak felkészült az indulásra. – Hát te mit bámulsz? – förmedt a kis lényre.
A noghri csak állt, lehorgasztott fejjel.
– Nem akartalak megbántani, Lady Vader hitvese... – Elfordult, hogy ismét a falat tanulmányozza.
Han a fejét csóválva pillantott körül, a feleségét kereste. Oké. Ma éjjel elindul; de addig nem megy sehová, amíg nem köszönt el Leiától... kettesben.
A Császár felemelte a kezét, hogy kékesfehér villámok áradatát zúdítsa ellenségeire. Mindkét férfi megtántorodott az ellentámadás súlya alatt, és Mara kétségbeesett reménnyel figyelt, hátha ezúttal másként végződik a küzdelem. De nem: Vader és Skywalker felegyenesedtek, és dühödt kiáltással emelték magasba fénykardjaikat, hogy...
Mara felriadt álmából, keze a fegyverét kereste, ami most nem volt az ágya alatt. Váratlanul felhangzó, majd nyomban elhaló szirénahangot hallott, mely úgy hatott, mint az ajtónálló G-2RD droid vészjelzése...
Kiugrott az ágyból.
A túlsó falnál a zár félrecsúszott. Mara kutató keze rálelt az adattömbre, amit elalvás előtt tanulmányozott... és amint az ajtó kivágódott, teljes erejéből a sötét alak felé hajította azt.
A rögtönzött torpedó még csak el sem érte célját. A belépő alak egyszerűen feltartotta a kezét, és az adattömb megállt a levegőben.
– Ne félj, Mara! – suttogta, amint bentebb lépett a szobába. – Csak én vagyok... Luke Skywalker.
Mara hunyorgott a sötétben, majd elméjét összekapcsolta a betolakodóéval. Tényleg Skywalker. Rendben.
– Mit akarsz? – förmedt rá.
– Azért jöttünk, hogy kivigyünk innen – világosította fel Skywalker, s az asztalhoz lépve bekapcsolta a gyenge fényű lámpát. – Gyere, fel kell öltöznöd!
– Tényleg? – replikázott Mara, s egy percig még hunyorgott, míg a szeme megszokta a fényt. – Volnál olyan szíves elárulni, hová megyünk?
A rosszalló tekintet egy szikrája ráncokat csalt Luke arcára.
– Waylandre – válaszolta. – Azt mondtad Leiának, meg tudod találni.
Mara rámeredt.
– Persze, hogy azt mondtam! De mikor mondtam, hogy bárkit is odaviszek?
– Muszáj, Mara! – jelentette ki Luke, hangját a fennkölt, dühítő megfontoltsággal színezve. Ugyanazzal a megfontoltsággal, ami visszatartotta a lányt, hogy megölje azt az őrült Joruus C'baothot a Jomarkon. – Egy újabb Klón háború kitörése előtt állunk. Meg kell akadályoznunk!
– Hát menj, és akadályozd meg! – csattant fel Mara. – Ez nem az én háborúm, Skywalker.
De e szavak már csak reflexszerűen buktak ki belőle, és ezzel Mara is tisztában volt. Abban a percben, amikor Leiának a Császár raktáráról beszélt, elkötelezte magát ezen az oldalon, vagyis meg kell tennie mindent, amire kérik. És ebben az is benne van, hogy személyesen kell őket elvinnie Waylandre.
Kifinomult Jedi-képességeivel ezt Luke is biztosan látta. Szerencsére nem vágta mindezt a lány arcába.
– Rendben – morogta Mara, s feltápászkodott az ágyról. – Várj odakint... Mindjárt kész vagyok.
Mialatt öltözködött, volt ideje felmérni a terepet sokkal kevésbé kifinomult Jedi képességeivel is – épp ezért nem volt meglepve, hogy Calrissiant is ott találta, amikor kilépett szobájából. A G-2RD droid állapota viszont meghökkentette. Abból, ahogyan azt az elektronikus sikolyt elfojtották, arra következtetett, hogy a droid darabjai szanaszét hevernek a padlón; ehelyett a gép teljesen sértetlenül álldogált az ajtó mellett, enyhén remegve a dühtől – azaz mechanikus rendszerének frusztrációjától.
– Egy gátlóreteszt erősítettünk rá – válaszolt Luke a kimondatlan kérdésre.
Mara észrevette a lapos, fémeszközt a droid oldalán.
– Nem gondoltam volna, hogy egy őrdroidot is meg tudsz zabolázni...
– Nem könnyű, de Han és Csubi kiötlötték a módját – magyarázta Skywalker, amint mindhárman a turbóliftek felé siettek. – Úgy vélték, így nem lesz olyan feltűnő a szökésed.
A szökés!
Mara Luke-ra pillantott, s ezek a szavak az egész szituációt új megvilágításba helyezték, íme Luke Skywalker, Jedi lovag, a Felkelés hőse, az igazság és a törvény tartópillére... amint épp semmibe veszi az Új Köztársaság alaptörvényeit, hogy őt kiszabadítsa. Mara Jade-et, egy lázadót, akinek nemcsak hogy semmivel sem tartozik, de aki megfogadta, hogy megöli.
Mindezt azért, mert tudja, mit kell tennie. És eléggé megbízik benne ahhoz, hogy segítsen.
– Ügyes trükk – morogta, és végignézett egy keresztfolyosón, váratlanul felbukkanó őrökre számítva. – Rá kell vennem Solót, hogy tanítson meg rá!
Calrissian vezetésével egy régi magándokkba érkeztek. A Millennium Falcon már készen állt. A fedélzeti nyílást Csubakka toronymagas alakja torlaszolta el.
– Épp időben – morogta Solo, amint Mara követte Skywalkert a hajó belsejébe. Alig értek a fedélzetre, a vén bárka máris a levegőbe emelkedett. Minden bizonnyal a koréliai is éppoly ideges volt, mint a vuki.
– Oké, Mara. Hová megyünk?
– Az Obroa-Skai felé – tűnődött a lány. – Az volt az utolsó állomás Wayland előtt. Mire odaérünk, megpróbálom a többit is kikalkulálni.
– Reméljük, sikerül is – sóhajtott Solo, azzal bekapcsolta a navigációs komputert. – Jobb, ha bekötitek magatokat! Amint kiérünk innen, fénysebességre váltunk.
Mara becsúszott az utasülésbe a kapitány mögé, Skywalker a másikba.
– Milyen haderő jön velünk? – firtatta a lány.
– Amit látsz – vetette oda Solo. – Te, én, Luke, Lando és Csubi.
– Értem – felelte Mara nagyot nyelve. – Öten vagyunk egy teljes védelmi rendszerrel szemben, ami Thrawn legfontosabb katonai bázisát védi. Óriási! Nem sportszerűtlen ez egy kicsit? – gúnyolódott.
– Sem a Yavinnál, sem az Endoron nem voltunk többen – válaszolta Solo.
Mara a fickó tarkóját bámulta, s arra számított, hogy mindjárt mindent elsöprő dühroham vesz erőt rajta. De ehelyett csupán tompa fájdalmat érzett.
– A magabiztosságod abszolút meggyőzött – sziszegte.
Solo vállat vont.
– Sokra viheted, ha nem azt teszed amit a másik fél elvár tőled – magyarázta. – Majd emlékeztess, hogy meséljem el, mi módon menekültünk meg a Hoth-ról...
Mögöttük feltárult az ajtó, és Csubakka lépett a kabinba.
– Minden kész hátul? – kérdezte Solo.
A vuki igenlőt vakkantott.
– Jó. Ellenőrizd gyorsan az alluviális lengéscsillapítót... már jó ideje szikrákat hány!
Újabb vakkantás után a vuki munkához látott.
– Mielőtt elfelejtem, Luke – kezdte Han –, te felelsz a két droidért. Nem szeretném, ha Thripio bármihez hozzábabrálna Csubi vagy Lando távollétében. Stimmt?
– Persze – felelte a fiatal Jedi. Elkapta Mara pillantását, és jókedvűen rámosolygott. – Thripio hobbija a barkácsolás – magyarázta.
– És egyáltalán nem ért hozzá – vetette közbe Solo keserűen. – Oké, Csubi, készülj! Most...
Hátrahúzta a hipersebesség modulátorkarját. A csillagok végtelen hosszúságú fénycsíkokká nyúltak... és ők máris nekilódultak.
Öten. Hogy elfoglaljanak egy birodalmi bázist.
Mara Skywalkerre pillantott. Az egyetlen, aki igazán bízik benne, az az ember, akit meg kell ölnie.
– Az első utad, amióta leszereltél, Han? – kérdezte Luke.
– Igen – válaszolta Solo. – Reméljük, nem az utolsó.
– A Bellicose legénysége bevetésre kész, kapitány – szólt fel a Chimera kommunikációs tisztje a hídra. – Aban kapitány jelenti: minden hajó harckészültségben, s végső eligazítást kér.
– Továbbítsa neki az utasításokat, hadnagy! – parancsolta Pellaeon, kipillantva az újonnan érkezett fényekre, amik valamelyest ellensúlyozták az egyre növekvő balsejtelmet, ami megtelepedett a gyomrában. Az rendben van, hogy Thrawn összeszedte a Birodalom harcedzett elit alakulatait egy általános, megsemmisítő támadásra a Coruscant ellen, az viszont koránt sincs rendjén, hogy ezzel a dolog nem fejeződik be. C'baoth a fedélzeten tartózkodik, és őt semmi más nem érdekli, csak Leia Organa Solo és ikrei elfogása. Azt már demonstrálta, hogy képes teljesen átvenni a Chimera irányítását egy rámenős mutatvánnyal, ami órákkal késleltette az akció beindítását. Ha úgy határoz, hogy újra megteszi, nem messze a Coruscanttól...
Pellaeon felvonta szemöldökét. Az Endor mellett elszenvedett vereség képei jelentek meg a szeme előtt. Ott pusztult el a második Halálcsillag, Vader Executor nevű Szuper osztályú csillagrombolójával és a Birodalom legjobb embereivel egyetemben. Ha C'baoth beavatkozása az ismételt bukást eredményez, ha a Birodalom elveszíti Thrawn főadmirálist és a csillagrombolóit – akkor mindennek vége.
Még mindig a kinti készülődést figyelte, megpróbálva elfojtani aggodalmait, amikor hirtelen kényelmetlenül feszengeni kezdett. Anélkül, hogy odanézett volna, tudta, mit jelent ez. – C'baoth közelségét.
Pellaeon parancsnoki széke és az ysalamiri erőtér túl messze volt – túl messze ahhoz, hogy elérje anélkül, hogy egyértelmű lenne, mire is pályázik. Egyetlen ysalamiri sem volt elérhető közelségben. Az nem lenne megoldás, ha rohangálni kezdene fel s alá az emberei előtt – s lehet, hogy C'baoth nem is engedné, hogy megkísérelje.
És ha a Jedi Mester inkább a megbénítás azon formáját választaná, amit már a Bilbringin is alkalmazott...
A hideg futkározott Pellaeon hátán. Látta a jelentéseket azokról, akik a gyengélkedőben feküdtek – valahogy nem volt kedve odakerülni. A rossz közérzeten és az érzelmi zavarodottságon kívül a nyilvános megaláztatás csökkentené a tekintélyét az emberei előtt.
Csak reménykedni tudott, hogy képes megadni, amit C'baoth akar, anélkül, hogy gyengének és alázatosnak mutatkozna. Miközben feléje fordult, Pellaeon azon tűnődött, hogy a megaláztatással való játék tette-e uralkodóvá a Császárt.
– C'baoth mester – bólintott komolyan –, mit tehetek önért?
– Készíttessen elő egy hajót számomra! – parancsolta C'baoth furcsa, mélyen lobogó tűzzel a szemében. – Elegendő üzemanyaggal Waylandig.
Pellaeon nem értette.
– Waylandig?
– Igen – válaszolta C'baoth az űrben úszó, készülődő csatahajókat figyelve. – Már megmondtam magának, hogy egyszer átveszem a parancsnokságot. Ez az idő eljött végre.
Pellaeonnak még mindig nem volt világos a dolog.
– Azt hittem, velünk tart a Coruscant elleni...
– Meggondoltam magam – szólt közbe C'baoth élesen.
Élesen, de az előrelátás biztos tudatával.
– Történt valami Waylanden? – kérdezte Pellaeon.
C'baoth ránézett, s a kapitánynak az a furcsa érzése támadt, hogy a Jedi először veszi észre igazán.
– Ami Waylanden történik, nem a maga hatásköre, Pellaeon parancsnok. A hajó előkészítésével foglalkozzon! – Ismét az ablakon túli nyüzsgést szemlélte. – Vagy magamnak kell választanom?
A híd szélén mozgás támadt. Thrawn főadmirális saját parancsnoki szobájából érkezett, hogy ellenőrizze a Coruscant elleni roham előkészületeit. Amint Pellaeon figyelte, Thrawn szemei végigpásztázták a termet, regisztrálva C'baoth jelenlétét. Fejével biccentett egy katonának, mire az egy ysalamiri semlegesítővel a hátán rögtön mellette termett. Majd elindultak.
C'baoth nem fordult meg.
– Maga előkészít nekem egy hajót, Thrawn főadmirális – jelentette ki. – Waylandre óhajtok menni. Azonnal.
– Valóban? – kérdezte Thrawn Pellaeon mellé lépve. A katona mögöttük állt meg, de tovább helyezkedett, így Pellaeonnak is biztonságot nyújtott az ysalamiri. – Megkérdezhetem, miért?
– Az én döntésem ez – válaszolta C'baoth sötéten. – Megkérdőjelezi?
Egy hosszú pillanatig Pellaeon azt hitte, Thrawn felveszi a kesztyűt.
– Egyáltalán nem – felelte a főadmirális végül, – Ha Waylandra óhajt menni, természetesen megteheti. Tschell őrmester!
– Uram? – húzta ki magát a fiatal tiszt a legénységi árokban.
– Hívja a Death's Headet! – adta ki az utasítást Thrawn. – Tájékoztassa Harbid kapitányt, hogy a Draklor monitort kiemelem a harccsoportból, és az ön rendelkezésére bocsátom. Csak a legénységet; a katonákról és az utasokról én gondoskodom.
– Igenis – fordult Tschel a kommunikációs állomáshoz.
– Nem kértem katonákat, Thrawn főadmirális – jegyezte meg C'baoth a türelmetlenség és a gyanakvás határán. – És más utasokat sem.
– Úgy terveztem, hogy Covell tábornok veszi át a Tantiss-hegyi helyőrséget – jelentette ki Thrawn. – Ezenkívül frissíteni kell a személyi állományt, és ez látszik a megfelelő pillanatnak a manőver végrehajtására.
C'baoth Pellaeonra, majd Thrawnra pillantott.
– Rendben. De ez az én hajóm lesz, és nem Covellé: én adom az utasításokat.
– Természetesen, C'baoth Mester – szólt Thrawn megnyugtatólag. – Erről tájékoztatni fogom a tábornokot is.
– Rendben. – C'baoth ajkai tovább mozogtak sűrű bajusza alatt, s egy pillanatra Pellaeon azt hitte, ismét dührohama lesz. Feje félrebillent, de aztán összeszedte magát.
– Rendben – ismételte lustán. – A szobámban leszek. Szóljon, ha kész a hajó!
– Ahogy óhajtja – bólintott Thrawn.
C'baoth átható pillantást vetett mindkettejükre, majd elsétált.
– Tudassa Covell tábornokkal a tervekben bekövetkezett változást! – utasította Pellaeont Thrawn a távolodó C'baothot figyelve. – A komputerben van egy legénységi és katonai lista, amit klónmintaként határoztak meg. Covell segédei. Őket is vegyék a fedélzetre, a tábornok egyéb csapataival együtt.
Pellaeon Thrawnra bámult. Covell csapatait – és természetesen magát a tábornokot – szemelték ki, hogy enyhítsék a Qat Chrystacnál adódott felfordulást.
– Gondolja, hogy Tantiss-hegy veszélyben van?
– Nem, nem közvetlenül – felelte Thrawn. – Mégis meglehet, hogy előrelátó Jedi Mesterünknek szemet szúrt valami... Talán a bennszülöttek mozgolódnak. De leghelyesebb, ha nem kockáztatunk.
Pellaeon a Coruscant napját vizsgálta.
– Lehet ennek valami köze a lázadókhoz?
– Valószínűtlen – felelte Thrawn. – Semmi jele, hogy tudnának Wayland létezéséről, nem is beszélve arról, hogy akciót szerveznének ellene. Ha ez mégis megtörténne, szándékuknak ezernyi apró árulkodó jelét adnák.
– A Delta Forráson keresztül?
– És a normális hírszerzésen keresztül – mosolyodott el Thrawn. – Még mindig zavarja, hogy olyan forrásból kap híreket, amit nem ismer?
– Egy kicsit, uram – ismerte be Pellaeon.
– Tekintse ezt a bizalom ápolásának – folytatta Thrawn. – Egy napon majd "kiadom" önnek a Delta Forrást. De nem most.
– Igenis, uram – bólintott Pellaeon. Hátranézett, oda, ahol C'baoth eltűnt. Valahol az agyában egy vészcsengő sivított. Jelezve, hogy C'baoth és Wayland...
– Zavartnak látszik, kapitány – állapította meg Thrawn.
Pellaeon a fejét ingatta.
– Nem tetszik az ötlet, hogy a Jedi Mester a Tantis-hegyre megy, főadmirális. Nem tudom miért, de valahogy zavar.
Thrawn követte a pillantását.
– Én nem aggódnék emiatt – mondta halkan. – Valójában ez inkább megoldás, mint probléma.
Pellaeon összevonta a szemöldökét.
– Nem értem.
Thrawn ismét mosolyra húzta a száját.
– Mindent a maga idejében, kapitány! Most fontosabb dolgunk van. Kész a hajóm?
Pellaeon elhessegette kellemetlen gondolatait. Most, hogy a lázadás központja előttük hever, nincs idő a megnevezhetetlen félelmekre.
– A Chimera felkészült, főadmirális – hangzott a formális válasz.
– Helyes. – Thrawn körülpillantott a hídon, majd ismét Pellaeonhoz fordult. – Győződjék meg arról, hogy a támadóerő többi egysége is kész, és tájékoztassa őket, hogy várunk, amíg a Draklor eltűnik a környékről.
Kinézett az ablakon.
– És aztán – tette hozzá – megmutatjuk a lázadóknak, mi is az a háború.
Csendesen álltak ott: Mara és Luke várakozva, amint a sötét árnyék feléjük mozdult, fénykarddal a kezében. Hátul egy öregember állt, a feszültség szikrája csillogott a szemében. Kezei között villámok cikáztak. Az öreg megállt, és felemelte fegyverét. Luke ellépett Mara mellől, magasba emelve fénykardját, agyát félelem és gyűlölet töltötte el...
Sziréna üvöltött fel a folyosón, felriasztva Leiát, szertefoszlatva a rémes álmot.
Első gondolata az volt, hogy a riadót Mara szökése miatt fújták, a második, hogy egy újabb birodalmi kommandó; jutott be a Palotába. De mihelyst eléggé éberré vált ahhoz, hogy meghatározza a zaj forrását, rádöbbent, hogy valami szörnyűbbről van szó.
Coruscantot támadás érte.
A szoba másik részében felsírtak az ikrek.
– Winter! – kiáltotta köntösét felragadva Leia. Igyekezett megnyugtatni a kicsiket.
Winter jelent meg az ajtóban, ziláltan.
– Riadókészültséget rendeltek el – közölte.
– Tudom – válaszolt Leia, megkötve az övét. – A stratégiai tárgyalóba kell mennem!
– Értem – felelte Winter, a hercegnő arcát fürkészve. – Minden rendben?
– Csak rosszat álmodtam – világosította fel Leia, majd elővett egy pár cipőt, és a lábára húzta. Furcsa, hogy Winter még a káosz kellős közepén is felfigyel az érzelmi állapotára... – Luke és Mara harcoltak valakivel. És úgy tűnt, nem várhatnak győzelmet.
– Biztos, hogy csak álom volt?
Leia az ajkába harapott, és felegyenesedett.
– Nem tudom – vallotta be. – Ha nem álom, akkor Jedi-látomás... Nem, biztosan álom volt – döntött. – Luke megérezné, ha C'baoth készülne valamire. Nem kockáztatná az akció sikerét ilyen körülmények között.
– Remélem is – hagyta rá Winter, de nem hangzott túl meggyőzően a mondandója.
– Ne aggódj! – nyugtatta Leia. – Nyilván csak rossz álom volt, amit a szirénabőgés még élénkebbé tett... – És ami beindította bűntudatát, amiért Hant és Luke-ot elengedte. – Viseld gondját a gyerekeknek!
– Vigyázunk rájuk – biztosította Winter.
– Vigyázunk? – Leia körülpillantott, hunyorgott, és most vette észre Mobvekhart és a két noghrit, akik már a bölcső körül álltak. Nem voltak ott, amikor lefeküdt – és ez azt jelentette, hogy a riadó utáni első percben kellett belépniük a szobába. Bejöttek anélkül, hogy észrevette volna.
– Szabaduljon meg az aggodalmaitól, Lady Vader! – szólt Mobvekhar. – Örököseinek nem esik bántódása.
– Tudom – mondta Leia. Kézbe vette a rádióját, gondolkodott, kérjen-e információt, de ehelyett belecsúsztatta a készüléket köntöse zsebébe. A stratégiai hírszolgálatnak semmi más nem hiányzik most, mint egy tudatlan civil kíváncsiskodása. Úgyis tudomást szerez mindenről, amint célhoz ér...
– Amint tudok, jövök – szólt oda Winternek, azzal a fénykardját markolva elhagyta a szobát.
Különféle lények sokasága nyüzsgött a folyosón: néhányukat a kötelesség szólította, mások zavarodottan, információt követelve rohangáltak. Leia átfurakodott az őrség sorain, majd csatlakozott egy csoport álomittas katonai tanácsadóhoz, akik a turbólifthez siettek. Egy kocsi épp induláshoz készülődött, s ketten az utasok közül, felismerve Organa Solót, rögtön átadták a helyüket. Az ajtó bezárult mögötte: ott maradt két bájcsevegő, barna köntöst viselő java közt, akik kényelmesen lemaradtak, de azért még pimaszul a fedélzetre tolakodtak az utolsó pillanatban.
A palota teljes alsó szintjét hadmozdulatok megtervezésének szentelték. A periférián az ellátmányozó részleg kapott helyet, beljebb Ackbar, Drayson és más törzstisztek irodái, legbelül a létfontosságú szekciók. Leia keresztülvágta magát a centrum felé, elhaladt két vuki őr mellett, és belépett a hadműveleti terembe.
Csupán percek teltek el a riadó megszólalása óta, de a szobában máris teljes káosz uralkodott, amint frissen ébredt rangidős tisztek és tanácsadók próbálták a védelmet megszervezni. Egyetlen pillantás a fő taktikai monitorra igazolta kapkodásukat: nyolc birodalmi cirkáló tűnt fel laza láncot alkotva az 1-1-6-os vektoron, a négyes szektorban. Gravitációs kúpjaik az összes lehetséges utat elzárták Coruscant körül. Amint Leia a monitort figyelte, gépek újabb csoportja jelent meg a centrumban, két újabb cirkáló nyolc Katana-flottabéli sorhajó kíséretében.
– Mi ez? – csattant fel egy ismeretlen hang a vállánál.
Megfordult. Egy fiatalember – inkább gyerek – állt ott feje búbját vakarászva, fel-felsandítva a taktikai monitorra. A hercegnő először nem ismerte fel, aztán beugrott neki, ki lehet. Ghent, akit még Karrde küldött, hogy leleplezzék az ármányt, amit a birodalmiak főztek ki Ackbar admirális ellen. El is felejtette, hogy még mindig itt lebzsel a kölyök...
– Birodalmi támadás – tájékoztatta tömören.
– Ó – csodálkozott a legény. – Ilyesmi még megtörténhet?
– Háború van – emlékeztette Leia. – Háborúban pedig mindazt megteheted, amit a másik oldal nem tud megakadályozni. Egyébként hogy jutottál be ide?
– Ó, már régebben csináltam magamnak egy belépőkártyát – válaszolta Ghent, szemét még mindig a monitoron nyugtatva. – Nem volt túl sok dolgom mostanában. Meg tudják állítani őket?
– Mindenesetre megpróbáljuk – válaszolta Leia kurtán, körülpillantva a szobában. A másik oldalon Rieekan tábornokot fedezte fel. – Ne légy láb alatt, és ne nyúlj semmihez!
Alig tett két lépést, amikor agya hirtelen kapcsolt. Ghent, aki csinált magának egy belépőt, amit csak a legmagasabb ranggal rendelkezők használhatnak, mert nem volt jobb dolga...
Hirtelen megperdült, visszalépett, és elkapta Ghent karját.
– Ha jobban meggondolom, velem jöhetnél – szólt, és keresztülrángatta a fiút a tömegen, egy ajtóhoz, ami a hadműveleti teremből nyílt. Betáplálta a biztonsági kódot, és az ajtó feltárult.
Egy jókora szoba volt, tele komputerekkel, dekódoló egységekkel és kapcsolatteremtő droidokkal.
– Ki itt a parancsnok? – kiáltott Leia, mire egy pár fej feléje fordult.
– Én – szólt egy középkorú, ezredesi rangot viselő férfi, majd hátralépett a kommunikációs oszloptól, az egyetlen szabad helyre a szobában.
– Organa Solo tanácsos vagyok – mutatkozott be Leia. – Ez Ghent, kódfejtő. Tudják valami hasznát venni?
– Nem hinném – felelte az ezredes, és vizsgáló tekintettel meredt a kölyökre. – Volt már dolgod birodalmi harci kódokkal, Ghent?
– Nem – ismerte be a fiú. – Még csak nem is láttam egyet sem. De megfejtettem néhány katonai kódot.
– Milyeneket?
Ghent szeme elködösült.
– Volt egy, amit úgy hívtak, Lepido program. Aztán valami ILKO kóddal is találkoztam, még tizenkét éves koromban. Az kemény dió volt, majdnem két hónapomba telt, míg rájöttem a nyitjára.
Valaki halkan füttyentett.
– Az jó? – kérdezte Leia. Az ezredes felhorkant.
– Olyasmi. Az ILKO egyike volt azon kódoknak, amit a birodalom adatszállításra használt az első Halálcsillag... és a Coruscant között. Nekünk egy hónapig tartott, míg dekódoltuk – bólogatott elismerően. – Gyere, fiam, van itt egy neked való probléma! Ha tetszett az ILKO, akkor a harci kódolt egyenesen imádni fogod...
Ghent arca felragyogott, és máris elindult a számítógépek között. Leia somolyogva tért vissza a hadműveleti terembe.
A harc időközben már elkezdődött.
Hat birodalmi csillagromboló lépett ki a hiperűrből a cirkálók közti résen keresztül, két csoportra oszolva egyenest a két Golan III harcállomás felé indultak. A TIE vadászok előttük rajzoltak, készen arra, hogy megütközzenek a véderővel; melynek hajói most startoltak a Coruscant felszínéről. A képernyőn lézerágyúk tüzének fénye villogott: mindkét fél nagy energiájú lövések tucatjait adta le.
Rieekan tábornok a fő parancsnoki pulttól néhány lépésre állt, amikor Leia elérte.
– Hercegnő – bólintott a férfi üdvözlésképpen.
– Tábornok... – zihálta Leia, majd gyorsan végigpillantott a helyzetjelző monitorokon. Coruscant energiapajzsát aktiválták, a földi bázisú védelem teljes ostrom elé nézett, az X- és B-szárnyúak második hulláma éppen ekkor özönlött ki a dokkokból. Drayson admirális a kiemelt parancsnoki szék előtt állt, utasításokat üvöltött mindenkinek.
– Drayson? – döbbent meg Leia.
– Ackbar egy ellenőrző körúton vesz részt a Ketaris szektorban – magyarázta Rieekan kurtán. – Drayson maradt rangidősnek.
Leia felnézett a kijelzőre. Rossz érzés vett erőt rajta. Drayson elég rátermett, de Thrawn főadmirális ellen a rátermettség kevés.
– Riasztották a szektor flottáját?
– Azt hiszem sikerült, még mielőtt a pajzsot aktiváltuk – válaszolta Rieekan. – Sajnos, a birodalmiak elsőként épp az információtovábbító központot rombolták szét, így nem tudni, vették-e az adást vagy sem. Ezt csak a pajzs kinyitásával tudhatnánk meg.
Az a rossz érzés még jobban befészkelte magát Leia gyomrába.
– Akkor ez nem csak valami csel, hogy a szektor flottáját átirányítsuk – állapította meg. – Másként békében hagyták volna az állomást, hogy segítséget hívhassunk...
– Igen – mondta Rieekan egyetértőleg. – Bármit forgasson is a fejében Thrawn, mi vagyunk a fő célpont.
Leia szótlanul bólintott, felpillantva a monitorra. A csillagrombolók betörtek a harcállomás külső zónájába, és az űr sötétjét a lézerágyúk tüze festette ezerszínűre. Kint, ahol a csata a elemi erővel tombolt, a cirkálók körkörös védelmet alkottak a csillagrombolók előtt.
A nagy kijelzőn sápadt, fehér csík jelent meg: az ionlöveg első energianyalábja a felszínről a csillagrombolók felé.
– Hiába – morogta Rieekan. – Kitértek előle.
És ha nem is tértek volna ki... Leia tudta, hogy az elektronikus zavarósugár éppúgy eltalálhatta volna a harcibázist, mint bármelyik csillagrombolót. Az ionágyúk nem éppen pontosságukról híresek.
– Valaki mást kell a parancsnoki székbe ültetnünk – mondta, újfent körülpillantva a hadműveleti teremben. Ha rá tudná beszélni Mon Mothmát, hogy Rieekant nevezze ki...
Tekintete hirtelen megállapodott egy a hátsó falnak támaszkodó nőn, aki megpróbált valamit leolvasni a monitorokról. Sena Leikvold Midanyl, Garm Bel Iblis tábornok főtanácsadója... a tábornoké, aki több, mint kompetens!
– Mindjárt jövök – szólt oda Rieekannak, majd beleveszett a tömegbe.
– Organa Solo tanácsos – lepődött meg Sena, amint Leia közeledett. Feszültség sugárzott egész alakjából. – Azt mondták, maradjak ki ebből. Meg tudná mondani, mi történik?
– Az történik, hogy szükségünk van Garmra – felelte Leia, s tekintetével a férfit kereste. – Hol van?
– A megfigyelő központban – válaszolta Sena, fejével a félkör alakú balkon felé biccentve, mely a hadműveleti bázis hátsó része fölött helyezkedett el.
Leia felpillantott. Lények százai özönlöttek a megfigyelő központba, akiket ide irányítottak a stratégiai szobába, be nem tudtak átjutni. Az egyik oldalon egyedül üldögélt és a kijelzőket tanulmányozta Bel Iblis.
– Hozza le, kérem! – mondta Leia Senának. – Szükségünk van rá.
Sena sóhajtott.
– Nem jön le. Hacsak Mon Mothma meg nem kéri rá. Ezt mondta.
Leia gyomra összeszorult. Bel Iblis esetében érthető ez a nyakasság, de ez a mostani nem a megfelelő idő a személyes viszálykodásra.
– Ezt nem teheti... Segítenie kell!
Sena a fejét rázta.
– Már próbáltam. Nem hallgat rám.
Leia mélyet sóhajtott.
– Lehet, hogy rám fog.
– Remélem. – Sena a kijelzőre mutatott, ahol Bel Iblis csatacirkálóinak egyike felszálláshoz készülődött, hogy csatlakozzon a többiekhez, a koréliai harci gépekhez és a kísérő fregattokhoz, amelyek a betolakodók felé iparkodtak. – Az ott a... Harrier – mutatta Sena. – Peter és David, a fiaim is a fedélzetén vannak.
Leia megérintette a vállát.
– Ne aggódjon! Lehozom valahogy.
Mire felért a félemeleti galéria centrumába, tömve találta. Azonban a Bel Iblis körüli teret szabadon hagyták.
– Üdvözlöm, Leia – intett a hajdani szenátor a közeledőnek. – Azt hittem, lent van.
– Ott kellene lennem... de önnek is – kezdte Leia. – Szükségünk van önre...
– Itt van a rádiója? – szólt közbe Bel Iblis élesen.
– Igen.
– Vegye elő! Most rögtön! Hívja Draysont, és figyelmeztesse erre a két cirkálóra itt!
Leia a kijelzőre pillantott. A két cirkáló, amely csak az imént bukkant fel, finom manőverezésbe kezdett. Gravitációs kúpjukkal éppen elsodortak egy harcállomást.
– Thrawn egyszer alkalmazta már ezt a trükköt Qat Chrystalnál – folytatta Bel Iblis. – Egy körhálót használ, hogy a hiperűr szélét biztosítsa, majd bedob egy hajót egy keresztvektor mentén, hogy bármikor leválhasson. Draysonnak több erőt kell arra a szárnyra vonnia, hogy ezt ellentételezze.
Leia már a köntöse zsebében keresgélt.
– De nincs semmink, amivel feltartóztathatnánk egy újabb csillagrombolót...
– Nem a legyőzésről van szó – magyarázta Bel Iblis. – Bármit is indítottak el a birodalmiak, teljesen vakon fog bejönni, pajzsok nélkül, viszonyítási pontok híján. Ha a hajóink a helyükön vannak, megsorozhatják, mielőtt betájolja magát. Sok múlhat ezen.
– Értem – bólintott Leia. Bekapcsolta a rádióját, és beütötte a központ kódját; – Itt Leia Organa Solo tanácsos beszél. Sürgős üzenetem van Drayson admirális számára.
– Drayson admirális elfoglalt, nem lehet zavarni – válaszolt az elektronikus hang.
– Ez közvetlen tanácsosi hívás – szólt Leia. – Kapcsolja Draysont!
– Hanganalízis pozitív – szólt vissza a központos. – Tanácsosi hívást hatálytalanították közvetlen katonai vészhívásra. Hagyhat Drayson admirálisnak üzenetet.
Leia összeszorította a fogait, és gyors pillantást vetett a kijelzőre.
– Akkor kapcsolja Drayson főtanácsadóját!
– Du Pre őrmester elfoglalt, és nem...
– Törölve – vágott közbe Leia, – Adja Rieekan tábornokot!
– Rieekan tábornok elfoglalt...
– Már késő – suttogta Bel Iblis.
Leia felnézett. Két Victory osztályú csillagromboló jelent meg közvetlen közel céljukhoz, a két harcállomáshoz – pontosan úgy, ahogy azt Bel Iblis megjósolta. Masszív oldalirányú sortüzet adtak le, majd gyorsan elfordultak, mielőtt az állomások, vagy az őrizetükre rendelt ágyúnaszádok viszonozhatták volna a csapást. A kijelzőn ködlő kék kagyló az állomás deflektorát jelölte; vadul villogott egy ideig, aztán ismét egyensúlyba került.
– Drayson nem bír Thrawnnal – suttogta Bel Iblis. – Egyszerűen képtelen rá.
Leia mélyet sóhajtott.
– Le kell jönnie, Garm!
A tábornok a fejét rázta.
– Nem tehetem. Addig nem, amíg Mon Mothma meg nem kér rá.
– Úgy viselkedik, mint egy gyerek – csattant fel Leia, meg sem próbálva diplomatikus maradni. – Nem hagyhatja, hogy emberek haljanak meg a személyes sértettsége miatt!
A férfi ránézett; és ahogy Leia a tekintetét vizsgálta, megdöbbentette a benne parázsló fájdalom.
– Ön ezt nem értheti, Leia. Nekem ehhez semmi közöm. Ez Mon Mothma miatt van. Végre megértettem, miért úgy intézi a dolgait, ahogyan intézi. Mindig azt hittem, hogy azért koncentrál mind több és több hatalmat a kezében, mert szereti azt. De tévedtem.
– Hát akkor miért csinálja? – követelődzött Leia, bár nem igazán érdekelte most Mon Mothma.
– Mert bármit tesz, ott életekről van szó – magyarázta. – És nem akarja másokra bízni ezeket az életeket.
Leia rámeredt... de amint nyitotta a száját, hogy ellenvetéseit prezentálja, életének minden részlete, amit a palotában töltött, a helyére került. Az összes diplomáciai küldetés, melyekhez Mon Mothma az ő segítségét kérte... Nem számított, hogy Jedi-tréningje sikerét, vagy épp családi életét veszélyezteti-e. Az Ackbarba és néhány emberbe vetett hite; mindaz a felelősség, ami egyre kevesebb ember vállát nyomta...
Azok vállait, akikben megbízott.
– Ezért nem mehetek. Csak akkor, ha én vehetem át a parancsnokságot – mondta Bel Iblis. – Mindaddig, amíg el nem fogad... igazán el nem fogad... olyan emberként, akiben megbízhat, nem lesz képes újból komoly feladatokat róni rám. Állandóan ott kell majd keringenie mögöttem, átnéznie a vállam felett, hogy mindent jól csinálok-e. Erre viszont nincs ideje, nekem pedig türelmem, és ez a súrlódás aláásná az egész együttműködést. A stratégiai szoba felé intett.
– Amikor készen áll arra, hogy megbízzon bennem, én is kész leszek, hogy szolgáljam. Addig is legjobb, ha kimaradok belőle.
– Mindez azokat nem érdekli, akik odakint most meghalnak – emlékeztette Leia. – Hadd hívjam ide, Garm! Talán én rá tudom beszélni.
Bel Iblis a fejét ingatta.
– Ha rá kell beszélnie, úgy semmi értelme. Neki magának kell erről döntenie.
– Lehet, hogy igaza van – szakította félbe őket Mon Mothma halkan.
Leia meglepetten fordult meg. Annyira koncentrált Bel Iblisre, hogy nem is vette észre az idősebb nő közeledtét.
– Mon Mothma – hebegte, és bűntudata mardosta, amiért egy embert a háta mögött kibeszélt. – Én...
– Minden rendben, Leia – nyugtatta meg az asszony. – Bel Iblis tábornok!
Bel Iblis talpra ugrott, hogy a nő szemébe nézhessen.
– Igen?
Mon Mothmán az erőfeszítés jelei látszottak.
– Eleget veszekedtünk az évek során, tábornok. De ennek már jó ideje. Jó csapat voltunk egykor. Nem látok okot.
Kereste a szavakat, Leia pedig átlátta, milyen hihetetlenül nehéz ez neki. Milyen megalázó szembenézni egy emberrel, akinek egyszer hátat fordított, és bevallani, hogy szüksége van a segítségére. Azonban Bel Iblis addig nem hajlandó kezet nyújtani, amíg nem hallotta, amit hallani akar...
És aztán Leia meglepetésére Bell Iblis vette át a kezdeményezést.
– Mon Mothma – kezdte formálisan –, a jelenlegi vészhelyzetre való tekintettel ezennel engedélyét kérem, hogy átvehessem a parancsnokságot Coruscant védelmében.
Mon Mothma szemei körül a ráncok kisimultak.
– Örülnék, ha megtenné, Garm!
A tábornok elmosolyodott.
– Akkor kezdjük.
Egymás mellett siettek le a lépcsőn a parancsnoki szintre. Leia, dacára Jedi-érzékeinek, egészen biztosan tudta, hogy annak, ami most lejátszódott, a felét sem fogta fel. A hosszú és veszélyes történelem, amit Mon Mothma és Bel Iblis alakítottak, egyfajta empátiát teremtett köztük – egy köteléket, megértést, ami sokkal erősebb, mint azt Jedi-képességével ő meghatározhatná. Lehet, hogy ez volt az az empátia, ami az Új Köztársaság valós erejét szolgáltatta; Az erőt, ami a galaxis jövőjét alakítja...
Már amennyiben kitartanak a következő órákban. Leia a fogait összeszorítva követte őket.
Egy pár koréliai harci gép suhant el a Chimera mellett, és heves sortüzet zúdítottak rá, mely jégzáporként vert végig a csillagromboló pajzsán. A TIE vadászok egy csoportja a nyomukban volt: Rellis-féle oldalazó manővert kezdve tiszta célt kerestek. Mögöttük Pellaeon egy kísérő fregattot ismert fel, fedező pozícióban.
– Az A-4-es különítmény induljon a 22-es szektorba! – adta ki az utasítást a kapitány. Úgy tűnt, a helyzet a lehető legjobban alakul.
– Itt vannak – jegyezte meg Thrawn.
– Hol? – kérdezte Pellaeon ide-oda röppenő tekintettel.
– Visszavonulásra készülnek – válaszolta Thrawn, rámutatva az egyik csatacirkálóra, ami később csatlakozott a védelemhez. – Figyelje, hogyan mozog a csatacirkáló fedező pozícióba a visszavonuláskor! Íme, a másik is hasonlóképpen cselekszik.
Pellaeon a csatacirkálókra összpontosított. Még most sem látta, de tudta, hogy Thrawn nem tévedett.
– Feladjátok a harcibázist?
Thrawn halkan horkantott.
– Először is, nem kellett volna bevetniük ezeket a hajókat a védelemre. A Golan-féle védelmi állás csak több bajt okoz, mint ahogyan azt az előző védelmi parancsnok várta.
– Az előző védelmi parancsnok?
– Igen – felelt Thrawn. – Úgy találomra azt mondanám, hogy régi koréliai ellenfelünket épp most nevezték ki erre a posztra. Nem értem, miért tartott ilyen sokáig.
Pellaeon vállat vont. Úgy tűnt, a főadmirálisnak igaza van: a védelem visszavonulót fújt.
– Lehet, hogy fel kellett ébreszteniük.
– Lehet. – Thrawn végigpillantott a harcmezőn. – Látja, hogyan ad az öreg koréliai egy lehetőséget nekünk: maradjunk itt és párbajozzunk a harcállomásokkal, vagy kövessük a védelem erőit a felszínig? Szerencsére – csillant fel a szeme –, van egy harmadik lehetőségünk.
Pellaeon bólintott. Azon tűnődött, mikor véti már be Thrawn az új fegyvert.
– Igen, uram – mondta. – Elrendeljem a vonósugár kieresztését?
– Megvárjuk, amíg a koréliai hátrább rendeli a hajóit – intette le Thrawn. – Nem akarjuk, hogy ezt is elhibázza.
– Értettem – jelezte Pellaeon, visszalépett saját parancsnoki székéhez, leült, és megerősítést kért az aszteroidok és a csarnok vontatónyalábjának állapotáról, majd várta a parancsot.
– Rendben – mondta Bel Iblis. – Harrier, kezdje meg a visszavonulást... fedezze az kísérő fregattokat a balszárnyon! Vörös Vezér, figyeljen a TIE vadászokra!
Leia a kijelzőt nézte, visszatartva a lélegzetét.
– Igen... menni fog. – Vonakodva a földi fegyverzettel való harctól, a birodalmiak csak figyelték a visszavonulást.
Így csak két hazai állomás maradt veszélyben, de ők is minimalizálni tudták a veszteség mértékét. És ez is hamarosan befejeződik. Mindjárt vége – úgy tűnik, sikerül nekik.
– Bel Iblis tábornok! – kiáltott egy tiszt az egyik monitor mögül. – Furcsa jeleket veszünk a Chimera hangárából.
– Miféle jeleket? – kérdezte Bel Iblis.
– Úgy tűnik, a vontatónyalábokat aktiválják – válaszolta a tiszt, és a sokszínű pontok egyikére mutatott a csillagrombolón. – De ez túl nagy energiát köt le...
– Nem lehetséges, hogy egy egész TIE vadászrajt indítanak? – latolgatta Leia.
– Nem hiszem – felelte a tiszt. – Ez a másik: valószínűleg semmi sem hagyta el a hangárt.
Leia mellett Bel Iblis mozdulatlanná dermedt.
– A kimeneti vektort! – csattant az utasítás. – Adják meg minden hajónak; a szenzorokat koncentrálják az esetleges energiakibocsátásra! Azt hiszem, a Chimera álcázott hajót indított.
Valaki kegyetlenül káromkodott. Leia ismét a kijelzőt nézte, a torka elszorult, amint az Ackbar admirálissal és Hannal lefolytatott beszélgetés emléke agyába villant. Ackbar meg volt győződve és őt is meggyőzte, hogy a "duplavak" álcázópajzs tulajdonképpen hátrányt jelent használói számára. Ha Thrawn valahogy megoldást talált erre a problémára...
– Ismét indítás – jelentette a megfigyelő tiszt. – És ismét.
– Hasonló a helyzet a Death's Headnél – szólt közbe egy másik tiszt. – Újra kilőnek valamit.
– Hívja a harci bázisokat, hogy mérjék be és tüzeljenek az adott vektorok mentén! – utasított Bel Iblis. – Olyan közel a csillagrombolóhoz, amilyen közel csak lehet. Meg kell tudnunk, mire készül Thrawn.
Alig mondta ki e szavakat, amikor a kijelzőn egy fényes villanás látszott. Az kísérő fregattok egyike az előzőleg feltárt vektor mentén hirtelen lángba borult, hátsó része tüzes gázokat okádott, s az egész hajó vadul pörgött a hossztengelye körül.
– Ütközés! – üvöltötte valaki. – Evanrue kísérőhajó... ütközés ismeretlen tárggyal!
– Ütközés? – ismételte Bel Iblis. – Nem lézertalálat?
– A telemetria fizikai becsapódást jelez – rázta a fejét a tiszt.
Leia visszafordult a kijelzőhöz, ahol az Evanrue izzó gázfelhőbe burkolózott fémdarabnak tűnt csupán.
– Az álcázópajzs "duplavak", nem igaz? Hogyan manővereznek? – kérdezte.
– Lehet, hogy nem is manővereznek – válaszolta Bel Iblis gyanakodva. – Harcászat: adjon új vektort az Evanrue-val való becsapódástól számítva! Feltehetően mozdulatlan tárgyak; határozzák meg a becsapódás sebességét a Chimerától mért távolság alapján! Ne felejtsék el számításba venni a helyi gravitációs mezőt! Lássa el a Harriert az adatokkal; és utasítsa tüzelésre, amint megkapták a koordinátákat!
– Igenis, Uram! – kiáltott az egyik hadnagy. – Adatellátás a Harriernek, azonnal!
– Várjon! – mondta Bel Iblis felemelve a kezét. – Utasítsa a Harriert, hogy csak az ionágyút használja! Ismétlem, csak az ionágyút, ne a lézert!
Leia értetlenül bámulta.
– Megpróbálja sértetlenül elkapni a hajót?
– Úgy van – helyeselt Bel Iblis lassan –, de nem hiszem, hogy hajóval van dolgunk.
Hirtelen elhallgatott. A kijelzőn a Harrier ionágyúja tüzelésbe kezdett.
A csatacirkáló tüzet nyitott, ahogyan azt Thrawn megjósolta.
Csak az ionágyút használjak, állapította meg Pellaeon meglepetten.
– Főadmirális?
– Igen, látom – mondta Thrawn. – Érdekes. Igazam volt, kapitány: régi koréliai ellenfelünk kezében az irányítás. Csak mostanáig vezethettük az orránál fogva.
Pellaeon bólintott, s hirtelen kezdte felfogni.
– Megpróbálja az aszteroidok álcázópajzsát szétzúzni!
– Remélem, hogy épségben maradnak. – Thrawn a vezérlőpulthoz lépett.
– Töltsék fel a lézerágyúkat: cél az első számú aszteroid! Tüzelés csak a parancsomra!
Pellaeon lepillantott saját, kinagyított kijelzőjére. A csatacirkáló megtalálta a célpontját, ionsugarai az űrbe vesztek, amint lepattantak az aszteroid védőpajzsáról. De már nem sokáig bírja...
Hirtelen eltűntek a csillagok abban az üres régióban. Pár pillanatra teljes feketeség borult az űrre, amint az álcapajzs összeroppant, hogy a már teljesen szabad aszteroidot szabadon hagyja. Az ionnyalábok cikázása abbamaradt.
– Lézerágyúk készenlétben – szólt Thrawn. – Hadd tanulmányozzák egy percre!... Tűz!
Pellaeon az ablakon keresztül figyelte, amint a zöld tűzsugár elindul a célja felé. Erőtlen villanás következett, ami a kijelzőn hatványozottan jelent meg. Még egy sortűz, még egy és még egy.
– Tüzet szüntess! – szólt Thrawn elégedetten. – Egyék meg a maradékot! Hangár: jelentést, kérek!
– Hetvenkettőnél tartunk, uram – jelentette az egyik mérnöktiszt, kissé fátyolos hangon. – De az energia-visszacsatoló vezeték már fehéren izzik. Nem tudjuk fenntartani ezt a tüzelési szintet sokáig anélkül, hogy ne égnének ki a vezetékek vagy a vontatóvetők...
– Álljanak le erről a szintről! – adta ki az utasítást Thrawn. – És utasítsák a többi hajót is, hogy tegyenek ugyanígy! Hány lövést adtunk le, kapitány?
Pellaeon ellenőrizte a számokat.
– Kétszáznyolcvanhetet.
– Gondolom, mind a huszonkét aszteroida kint van.
– Igen, uram – erősítette meg Pellaeon. – Legtöbbjüket már az első két percben kilöktük. De azt még nem lehet tudni, vajon felvették-e már az előírt pályájukat.
– A külön pályák lényegtelenek – biztosította Thrawn Pellaeont. – Csak az számít, hogy az aszteroidok kint vannak valahol Coruscant körül.
Pellaeon elmosolyodott. Igen kint voltak... s a valós szám csupán töredéke annak, amit a lázadók feltételeztek.
– És most elmegyünk, uram?
– Elmegyünk – ismételte Thrawn. – Coruscant miatt jó ideig nem kell majd aggódnunk.
Drayson odabiccentett a harcászati manővereket vezető ezredesnek, majd visszalépett a kis csoporthoz, mely a közelben várakozott rá.
– Megvannak a végső számadatok... – Hangja üresen csengett. – Nem lehetünk teljesen biztosak, hogy nem mulasztottak-e el számításba venni valamit a romhalmazban. De még így is... kétszáznyolcvanhetet számoltak össze.
– Kétszáznyolcvanhetet? – Rieekan tábornok nem hitt a fülének.
– Úgy van – bólogatott Drayson Bel Iblisre nézve.
Mintha, gondolta Leia, mindezért őt okolná.
Most mi legyen? Bel Iblis a gondolataiba mélyedve az állat dörzsölte.
– Először is nem hiszem, hogy a helyzet olyan komoly, amilyennek látszik – jegyezte meg Bel Iblis. – Abból kiindulva, hogy milyen drágák az álcázópajzsok, kétlem, hogy Thrawn ilyesmire pazarolta, őket. Közel háromszázra lett volna szüksége. A feladat – és főleg az eredmény – nem ér neki ennyit.
– Arra gondol, hogy a legtöbb vonósugárnyalábot félrevezetésül bocsátották ki? – kérdezte Leia.
– Lehetetlen – ellenkezett Rieekan. – Figyeltem az érzékelőt. Azok a kilövések energiát emésztettek fel.
Bel Iblis Draysonra pillantott.
– Admirális, ön többet tud a csillagrombolókról, mint mi. Lehetséges ez?
Drayson a semmibe révedt, pillanatnyilag elnyomva Bel Iblis irányában érzett személyes ellenszenvét.
– Meg lehet csinálni – bólintott végül. – Beiktathatunk egy visszacsatoló vezetéket a vonósugárvetőtől, vagy egy pillanatkapcsolóhoz, vagy egy elosztóhoz valahol a hajóban. Ezáltal óriási erejű energiát vihetünk keresztül a sugárvetőn anélkül, hogy valami baja esne.
– Van lehetőség, hogy megkülönböztessük ezt egy aszteroid kilövésétől? – kérdezte Mon Mothma.
– Ebből a távolságból? – Drayson határozottan rázta a fejét. – Nincs.
– Nem számít, mennyi van fent belőlük – tette hozzá Rieekan –, végül letérnek a pályájukról, és ha csak egy is a felszínbe csapódik... az katasztrófához vezethet. Amíg meg nem tisztítottuk a területet, nem engedhetjük le az energiapajzsot.
– A gond csak az, hogy tájoljuk be őket – szólt Drayson jelentőségteljesen. – És honnan tudjuk meg, hogy mindet leszedtük?
Leia mozgást látott a csoportban. Feszült arccal Bremen ezredes csatlakozott hozzájuk.
– Rosszabb is lehetne a helyzet – mutatott rá Bel Iblis. – A szektor flottája kicserélheti a kinti kommunikációs állomást néhány óra alatt, így a védelem központjának nem kell átköltöznie máshová.
– És így könnyebb lenne egy egész bolygóra kiterjedő riadóüzenet továbbítása is. Mara Jade ugyanis megszökött – jelentette be Bremen.
Mon Mothma hangosan beszívta a levegőt.
– Hogyan?
– Segítséggel – válaszolta Bremen kurtán. – Az őrdroidot deaktiválták. Valamilyen rögtönzött retesszel. Ez kitörölte memóriájának kritikus részét is.
– Mikor? – kérdezte Rieekan.
– Néhány órája. – Bremen körülpillantott a stratégiai szobában. – Megerősítettük az őrséget a parancsnoki szinten, amióta a szökésre fény derült, arra gondolva, hogy valami szabotázs készül a birodalmi támadással egyidőben.
– Ez még mindig nem zárható ki – fűzte hozzá Bel Iblis.
– Lepecsételték a Palotát?
– Mint egy csempész pénztárcáját – tájékoztatta Bremen.
– Mégsem hiszem, hogy a Palotában vannak.
– Meg kell győződnünk róla – vetette közbe Mon Mothma. – Szervezze meg a palota átfésülését, ezredes!
Bremen bólintott.
– Azonnal.
Leia összeszedte magát. Tudta, hogy nem fognak örülni.
– Ne fáradjon, ezredes! – szólt közben megfogva Bremen karját, amint elindult. – Mara nincs itt.
Mindannyian őt nézték.
– Honnan tudja? – kérdezte Bel Iblis.
– Mert ma éjjel, a támadást megelőzően elhagyta a Coruscantot Luke-kal és Hannal.
Hosszú csend következett.
– Tűnődtem is rajta, miért nem jött le Solo a stratégiai szobába – jegyezte meg Bel Iblis. – Elmondaná, mi folyik itt?
Leia habozott, de biztos volt benne, hogy egyiküknek sincs köze a Delta Forráshoz.
– Mara úgy hiszi, tudja, hol a Birodalom klónozási központja. Úgy gondoltuk, megérné őt és egy kis csapatot elküldeni, hogy ellenőrizzék.
– Gondoltuk? – horkant fel Drayson. – Ki az a mi?
Leia egyenesen a szemébe nézett.
– A családom és a legközelebbi barátaim. Azok az emberek, akikben maradéktalanul megbízom. Akik sosem szivárogtatnának ki információt a Birodalomnak.
– Ez szemenszedett...
– Elég, admirális – szakította félbe Mon Mothma nyugodtan. Nyugodtan, de a vonásai megkeményedtek. – Bármilyen megrovás is legyen itt helyénvaló, várhatunk vele. Hogy okos döntés volt-e vagy sem, az majd elválik. A lényeg, hogy úton vannak, és el kell döntenünk, hogyan segíthetjük őket leghatékonyabban. Leia?
– A legfontosabb az, hogy tegyünk továbbra is úgy, mintha Mara itt lenne – javasolta a hercegnő, s a mellében támadt szorítás enyhülni kezdett. – Azt mondta, csak egyszer járt Waylanden, és nem tudja, mennyi ideig tart újra elméjébe idézni az útvonalat. Minél tovább tart az előnyünk, annál kevesebb ideje marad a Birodalomnak, hogy megerősítse ottani csapatait.
– Aztán mi lesz? – kérdezte Mon Mothma. – Feltéve, ha megtalálják.
– Megpróbálják elpusztítani.
Egy percre mély csend borult a szobára.
– Egyedül? – vetette fel Drayson.
– Ha csak nincs egy szabad flottájuk – tette hozzá Leia.
Mon Mothma a fejét ingatta.
– Nem kellett volna megtenniük, Leia. Mindenesetre meg kellett volna beszélnie a Tanáccsal.
– Ha a Tanács elé vittem volna az ügyet, Mara akár halott is lehetne mostanra – vágott vissza nyersen Leia. – Ha híre megy, hogy képes megtalálni Waylandet, a következő birodalmi kommandó nem elégedett volna meg a hitele aláásásával!
– A Tanács minden gyanú fölött áll – kérte ki magának Mon Mothma.
– Hát a Tanács tagjainak tanácsadói, a hadászati szakértők, az ellátmányozás tisztjei, a könyvtár kutatói? Ha támadást javasoltam volna Wayland ellen, ezek az emberek is mind megtudták volna.
– És még többen – tette hozzá Bel Iblis. – Leiának igaza van, Mon Mothma.
– Nem érdekel, hogy kit vádolnak, Garm – válaszolt Mon Mothma csendesen. – Sem pedig az, hogy bárki is védje saját pozícióját. Engem csak az aggaszt, hogy ez esetleg egy újabb trükk, Leia... Egy trükk, mely a férje és a bátyja életébe kerülhet.
Leia nagyot nyelt.
– Erre is gondoltunk. De úgy döntöttünk, hogy megéri a kockázatot, és nem lévén más, aki megteheti...
Egy hosszú pillanatig senki sem szólt, majd Mon Mothma mozdult meg.
– Beszélnie kell mindenkivel, aki tud a szökésről, ezredes! – utasította Brement. – Amikor Wayland hollétére fény derül, meglátjuk, mit tehetünk értük.
– Feltéve, ha nem újabb csapdával állunk szemben – egészítette ki Drayson.
– Természetesen – értett egyet Mon Mothma, kerülve Leia pillantását. – Egyelőre ez minden, amit tehetünk. Összpontosítsunk most Coruscant közvetlen problémáira! A védelemre, és azoknak az álcázott aszteroidoknak a bemérésére. Bel Iblis tábornok...
Egy kéz érintette Leia vállát. A hercegnő megfordult – a kódfejtő Ghenttel nézett farkasszemet.
– Vége? – dünnyögte a fiú.
– A harcnak vége – válaszolta Leia, Mon Mothmára és a többiekre pillantva. Máris nyakig voltak az aszteroidok helyzetének megvitatásában, de végül is egyiküknek észre kell vennie Ghentet, és rá kell jönnie, hogy nem itt a helye.
– Gyere – szólt oda neki, és a hadműveleti terem kijárata felé terelte. – Majd kint elmesélem. Mit szóltál a birodalmi harcászati kódokhoz?
– Ó, semmi gond – jött a válasz. – A bentiek nem nagyon engedték, hogy mindent megtegyek. Nem ismertem olyan jól a gépeiket, mint ők. Ráadásul valami hülye gyakorlat is folyt.
Leia elmosolyodott. Az Új Köztársaság kétségbeesett védelmi akcióját Ghent hülye gyakorlatnak tartotta.
– Az emberek rutinját a gyakorlat módja is meghatározza – jelentette ki diplomatikusan. – Talán össze tudlak hozni a nagyfőnökkel, és elmondhatod a javaslataidat.
Ghent legyintett.
– Ugyan! A katonai fejeseknek nem tetszene, ahogyan én intézem a dolgokat. Még Karrde is kiakad néha. Apropó... Tudsz arról az impulzus-továbbítóról, amit nemrég helyeztek üzembe a közelben?
– Amit a Delta Forrás használ? – Leia bólintott. – A kémelhárítás megpróbálta bemérni, amióta elkezdte a sugárzást, de ez egyfajta félfrekvencia, osztott fázisú valami, és nem sikerül nekik.
– Ó... – gondolta át Ghent az egészet. – Nos, ez technikai probléma. Arról semmit sem tudok.
– Semmi baj – bátorította Leia. – Biztos vagyok benne, hogy találsz majd más módot, amiben segíthetsz.
– Persze – helyeselt Ghent, majd előhúzott egy adatkártyát a zsebéből. – Egyébként pedig... tessék.
Leia értetlenül összehúzta a szemöldökét, amint átvette a kártyát.
– Mi ez?
– Az impulzus-továbbító egyik hívókódja.
Leiának elállt a lélegzete.
– Micsoda?
A fiú is megállt, és ártatlanul nézett fel a nőre.
– A hívókód, amit az a félfrekvenciájú izé használ. Végül sikerült megfejtenem.
Leia még mindig nem tért magához.
– Csak így? Belefogtál és megfejtetted?
A fiú ismét vállat vont.
– Úgy valahogy. Már egy hónapja dolgoztam rajta.
Leia az adatkártyát bámulta, és különös, nem éppen kellemes izgalom vett erőt egész lényén.
– Tudja még más is, hogy ez nálad van?
Ghent megrázta a fejét.
– Azt gondoltam, hogy odaadom annak a benti ezredesnek, mielőtt eljövök, de túl elfoglalt volt.
A Delta Forrás hívókódja... és a Delta Forrásnak fogalma sincs róla, hogy megfejtették...
– Ne szólj erről senkinek! – kérte Leia. – Értetted? Senkinek!
Ghent komoran nézett maga elé, majd vállat vont.
– Oké. Neked bármit.
– Kösz – mormogta Leia, és becsúsztatta a kártyát a köntöse zsebébe. Megvan a kulcs a Delta Forráshoz. Már csak annyit kell tennie, hogy megtalálja a helyes utat a felhasználásához is.
Mégpedig mihamarabb.
Hijarna erődje lassan omladozott már vagy ezer éve, mielőtt az ötödik alderaani expedíció felfedezte, megtartva csendes elhagyatottságát ebben a csendes, gyászos világban. A hihetetlenül szilárd, fekete kőépítmény hatalmasan terült szét egy magas dombon, egy síkságra nézve, ahol még mindig látszottak a pusztítás nyomai. Néhányaknak ez a titokzatos erőd tragikus szimbólum volt. Egy kétségbeesett próbálkozás a védekezésre egy ostrom alatt álló, reményvesztett világ részéről. Mások a puszta létében látták ostromának és elpusztításának okát.
Karrde számára – legalábbis ideiglenesen – az otthont jelentette.
– Biztosan tudod, hogyan bánj velük? – érdeklődött Gillespee, miközben feltette a lábát a kiegészítő kommunikációs padra. – Egyébként, hogy akadtál erre a helyre?
– A régi feljegyzésekben – válaszolta Karrde, amint a kijelzőn futó programot tanulmányozta. Egy csillagtérképp jelent meg, alatta egy nagyon rövid szöveggel.
Gillespee Karrde kijelzője felé biccentett.
– Jelentés Clyngunntól?
– Az – felelte Karrde, kihúzva az adatkártyát. – Olyan amilyen...
– Semmi, ugye?
– Úgy valahogy. Klónszállításnak semmi jele a Poderisen, Chazwán vagy a Joiolon.
Gillespee levette a lábát az asztalról, és felállt.
– Hát akkor... ennyi. – Azzal átlépett egy gyümölcsöstáskához, amit valaki kibontva hagyott az egyik asztalon, és kivett egy dr'iblist. – Úgy tűnik, bármit is művelt a Birodalom az Orus szektorban, mostanra vége. Ha egyáltalán volt ott valami.
– A nyomok hiányából az következik, hogy árnyékra vetődtünk – értett egyet Karrde, kiválasztva egyet a bespini kapcsolatától származó kártyákból. Becsúsztatta a komputerbe. – Mégis, ezt meg kellett tudnunk valahogy. Ha másra nem jó, arra biztosan, hogy más lehetőségekre koncentrálhassunk.
– Persze – jegyezte meg Gillespee vonakodva, ahogy visszatért székéhez. – Hát... tudod, Karrde ez az egész olyan furcsának tűnt. Csempészek volnánk, vagy mi, és csak szimatolunk, szimatolunk, ami ráadásul nem is fizet túl sokat.
– Már mondtam: az Új Köztársaság kártalanítani fog bennünket.
– Kivéve, ha nincs semmi adat a kezünkben – egészítette ki Gillespee. – Senkit sem ismerek, aki fizetne a semmiért.
Karrde gondterhelten pillantott rá. Gillespee előhúzott egy elég fenyegető kinézetű kést, és óvatosan szeletelni kezdte a driblist.
– Nem a fizetségről van szó – emlékeztette Karrde –, hanem a túlélésről a Birodalom ellenében.
– Lehet, hogy számodra igen – felelte Gillespee, hosszasan vizsgálgatva a gyümölcsöt, mielőtt beleharapott volna. – Neked elegendő mellékesed van, hogy egy időre abbahagyd az üzletet. De tudod, a többieknek pénzbeli kötelezettségeik is akadnak, nem beszélve az üzemanyagról. Ha a bevétel elmarad, a megbízóink idegeskedni kezdenek.
– Tehát te meg a többiek pénzt akartok. – Karrde látta, hogy Gillespee minden erejét összeszedi.
– Én pénzt akarok, a többiek csak ki akarnak jutni ebből az egészből.
Ez tulajdonképpen várható volt. A Birodalom elleni tüzes gyűlölet, mely a Süvítő Örvény bárbeli támadást követően fellángolt, mostanra kihűlőben volt, és a mindennapos rutin kezdte önmagát ismételni.
– A Birodalom még mindig veszélyes – jegyezte meg Karrde.
– Ránk nézve nem – vágta oda Gillespee nyíltan. – A birodalmiak ránk se bagóztak az Örvény Bár óta. Nem bánják, ha az Orus szektorban mászkálunk, még Mazzicot sem vették elő a Bilbringi-i esetért.
– Tehát ránk se hederítenek, bár mi megpróbáljuk provokálni őket... Ettől érzed olyan biztonságban magad?
Gillespee nagy gonddal szelt magának még egy darabot a gyümölcsből.
– Nem tudom – vallotta be. – Néha azt hiszem, Brascknak igaza van. Ha békén hagyjuk a Birodalmat, ők is békén hagynak minket. De nem tudok szabadulni annak a hadseregnyi klónnak a gondolatától, amit Thrawn vetett be ellenünk az Ukión. Kezdem azt hinni, hogy csak túl elfoglalt ahhoz, hogy velünk vacakoljon.
Karrde megrázta a fejét.
– Thrawn sohasem eléggé elfoglalt ahhoz, hogy el ne tetessen valakit láb alól, ha úgy akarja – mondta. – Ha most nem foglalkozik velünk, az azért van, mert tudja, hogy ez a legjobb útja, hogy elhallgattassa az ellenzéket. A következő lépésként szállítási szerződéseket ajánl majd, és úgy tesz, mintha ismét jó barátok lennénk.
Gillespee felkapta a fejét.
– Beszéltél Par'tahhal?
– Nem. Miért?
– Két nappal ezelőtt elmondta, hogy szerződést ajánlottak neki egy rakomány fény alatti hajtómű leszállítására az Ord Trasinál lévő birodalmi hajóépítő üzemig.
Karrde döbbenten ült a székében.
– Elfogadta?
– Azt mondta, még mindig gondolkozik a részleteken. De ismered Par'tahot: szereti a veszélyt, úgyhogy nem hinném, hogy nemet mond.
Karrde a vereség keserű ízével fordult vissza a monitorhoz.
– Azt hiszem, nem hibáztathatom – szólalt meg végül. – Mi a helyzet a többiekkel?
Gillespee feszengve vállat vont.
– Ahogy mondtam, a pénz csak folyik kifelé. Szükségünk van bevételre is.
És egy pillanat alatt ez a nehezen összetákolt szövetség máris részeire hullik. Mindez a Birodalomnak nem került egyetlen lövésébe sem.
– Akkor azt hiszem, egyedül kell folytatnom – sóhajtotta Karrde feltápászkodva. – Kösz az együttműködést! Biztos vagyok benne, hogy az üzlet fontosabb nektek.
– Ne sértődj meg, Karrde! – csitította Gillespee, és utolsót harapott a gyümölcsbe, majd talpra állt. – Igazad van, ez a klón-marhaság tényleg fontos ügy. Ha szükséged lenne a hajóimra vagy emberekre, szívesen kisegítünk. Csak már nem engedhetjük meg magunknak, hogy ingyen dolgozzunk. Ez minden. Értesíts, mit határoztál! – Azzal kifordult az ajtón.
– Jó – szólt utána Karrde. Hirtelen egy merész gondolat suhant át az agyán. – Tegyük fel, hogy szerzek fizetést mindenkinek. Gondolod, hogy a többiek megmaradnának?
Gillespee gyanakvón végigmérte.
– Ne próbálj átejteni, Karrde! Honnan lenne ennyi pénzed?
– Nekem valóban nincs, de az Új Köztársaságnak van. És a jelenlegi helyzetben nem hinném, hogy elutasítanának pár hadihajót.
– Ó, nem! – Gillespee vadul rázta a fejét. – Bocs, öreg, de a kalózkodás már nem divat.
– És ha a feladatunk csak annyiból állna, hogy információt gyújtsunk? – kérdezte Karrde. – Nincs itt szó többről, mint amit az Orus szektorban csináltatok...
– Úgy hangzik, mint a megbízások megbízása – mondta Gillespee kajánul. – Attól az egy pici problémától eltekintve, hogy találunk-e olyan hülyét az Új Köztársaságban, aki hajlandó megfizetni a kalózkodás árszínvonalát egyszerű szimatolásért.
Karrde elmosolyodott.
– Valójában nem akartam még azzal is terhelni őket, hogy tájékoztatást nyújtok a helyzetről. Találkoztál már a komputerzsokémmal, Ghenttel?
Egy pillanatig Gillespee csak bámult rá, zavartan. Aztán hirtelen beugrott neki.
– Remélem, nem akarod...
– Miért ne? – ellenkezett Karrde. – Jó szolgálatot teszünk nekik. Miért zavarjuk őket össze a problémák anyagi jellegű részleteivel, miközben egy háborút próbálnak átvészelni?
– És mivel úgyis fizetniük kell egyszer, ha megtaláljuk a klónozási központot...
– Pontosan – bólintott Karrde. – Tekinthetjük ezt egyfajta előlegnek a később szállított információért.
– Remélhetőleg nem is tudják meg, amíg be nem fejeztük – vélte Gillespee szárazon. – A kérdés az, hogy a fiú meg tudja-e csinálni?
– Könnyedén – biztosította Karrde. – Különösen azért, mert most a Birodalmi Palotában van a Coruscanton. A tervem az volt, hogy arrafelé megyek, felvenni Marát. A fiút csak arra kérem meg, hogy férkőzzön be a szektor flottájának nyilvántartásába, és írjon be minket is.
Gillespee hangosan fújta ki a levegőt.
– Látok benne lehetőséget... egyelőre ennyi. Azt viszont nem tudom, elég lesz-e, hogy a többieket itt tartsa.
– Hát, csak meg kell őket kérdeznünk – mormolta Karrde, visszalépve a pultjához. – Meghívás... mondjuk négy napra?
Gillespee vállat vont.
– Próbáld meg! Mi veszítenivalód van?
– Thrawn főadmirálist figyelembe véve – emlékeztette Karrde –, ez nem lehet kérdés.
Az esti szelek az omladozó falak mentén cikáztak, néha halkan fütyülve, amint egy szűk résen préselték át magukat. Karrde az egyik oszlopnak támaszkodva ült, az italát szürcsölgette, és a nap utolsó ezüstös sugarát figyelte a horizont felett. A síkon, lent a hosszú árnyak, melyek itt-ott elfedték a sebhelyes felszínt, most halványulni látszottak, ellenállásra képtelennek az éj feltartóztathatatlan sötétjével szemben.
Meglehetősen szimbolikusan érte utol Karrdét ez a galaktikus háború.
Újabbat kortyolt a poharából, rácsodálkozva a teljesen abszurd helyzetre, íme, itt van ő, egy intelligens, gondolkodásra képes, önközpontú csempész, aki szép karriert futott be csak azért, mert kimaradt az intergalaktikus politikából. Továbbá egy csempész, aki határozottan megesküdött, hogy e háborútól az embereit is távol tartja. És mégis, itt van, immáron majdnem a kellős közepén.
Nem is egyedül – hanem más csempészeket is belevonva.
Enyhe dühében a fejét csóválta. Éppen ez történt meg Han Solóval egykor a nagy Yavin-csatában. Emlékezett, milyen jót mulatott, amint Solo elkötelezettsége fokozatosan formát öntött, ahogy a lázadók felelősségből és odaadásból szőtt hálójában találta magát. Mindez azonban a hálóból szemlélve már korántsem tűnt oly szórakoztatónak. Az udvarból kavicscsikorgás hallatszott. Karrde megfordult, s végignézett az oszlopokon, keze a pisztolyán. Tudomása szerint senki sem tanyázott itt rajtuk kívül.
– Sturm? – sziszegte. – Drang?
Ismerős, dorombolásszerű horkanás érkezett válaszként. Karrde megkönnyebbülten sóhajtott.
– Erre – szólt oda az állatnak. – Gyere... erre!
A parancs szükségtelen volt. A vornskr már az oszlopok között csellengett feléje tartva, pofáját mélyen a földre szegezte, megrövidített farkának csonkját vadul csóválta. Valószínű, hogy Drang lesz az: ő jobban szereti az embert és Sturm inkább elpiszmog az étel felett.
A vornskr lefékezett Karrde mellett, ismét hallatva egy sort abból a morgásból, ezúttal egy gyászosabbat, ahogy pofáját Karrde nyitott tenyerébe tette. Drang volt az.
– Igen, minden nagyon csendes – közölte Karrde végig simítva az állat képét, majd a füle tövét vakargatta. – De mindjárt jönnek a többiek. Elmentek, hogy megnézzék a többi hajót.
Drang ismét fáradtan morgott, majd letelepedett Karrde széke mellé, figyelmesen vizsgálva az üres síkságot. De bármit is keresett, nem találta meg, és egy perc után mordult egyet mélyen a torkából, majd az egyik sziklára tette fejét.
Fülei megmozdultak, mintha nemlétező zajt hallana, majd ismét lekonyultak.
– Ott lent is csendes – szólt Karrde a vornsk bundáját simogatva. – Mit gondolsz, mi történhetett?
Drang nem válaszolt. Karrde a vornskr izmos hátát figyelte, közben eltűnődött ezeken a furcsa ragadozókon, amiket oly alkalomszerűen – talán arrogánsan – megszelídített. Elgondolta, vajon megpróbálkozott volna-e a dologgal, ha már akkor tudja, hogy ez az egyetlen faj a galaxisban, ami az Erőt használva vadászik.
Ezek persze oktalan gondolatok voltak. Az Erőre való érzékenység nem példátlan – a gotalok egy viszonylag haszontalan formájával rendelkeznek, és mendemondák jártak a duinuogwuinqk fura képességeiről is, hogy csak ezt a kettőt említsük. Ám ezek mégiscsak értelmes lények, magas intelligenciaszinttel. Viszont egyetlen állatról sem tudott, mely így használná az Erőt.
Erre a következtetésre az elmúlt pár hónap eseményei vezették rá. A háziállatai furcsa viselkedése, egyfajta reakciója Luke Sywalkerre emlékeztette, arra, ahogy a Jedi Karrde myrkri bázisán viselkedett, majd hasonló reakciót érzékelt Maránál is a Wild Karrdén nem sokkal azelőtt, hogy a birodalmiak akcióba léptek. És a vornskrsokból gonosz, fenyegető reakciót váltott ki Mara és Skywalker, amikor három napon át vándoroltak a myrkri rengetegben.
Skywalker Jedi. Mara is mutatott hasonló adottságokat.
De talán még beszédesebb azoknak az Erő-vákuumos buborékoknak a léte, amiket a myrkri ysalamirik teremtettek, talán így védekezve vagy álcázva magukat e fenevadak ellen.
Drang hirtelen felkapta a fejét, a fülei felálltak, amint félig megpördült. Karrde is fülelt... és néhány pillanattal később ő is hallotta az aláereszkedő hajó távoli moraját.
– Jól van, jól – nyugtatta a vornskrsot. – Csak Chin és a többiek térnek vissza.
Drang még mindig figyelt, majd, mintegy elhatározva, hogy megelégszik Karrde szavával is, megfordult, és ismét lefeküdt. A síkot vizsgálta, ami, ha Karrde sejtése helyes volt, számára sokkal csendesebb volt, mint az embernek.
– Ne aggódj – nyugtatta Karrde az állatot, a füle tövét vakargatva. – Mindjárt eltűnünk innen... ígérem, a következő helyen több élet lesz, amire figyelhetsz.
A vornskrs fülei megmozdultak – de lehet, hogy csak Karrde simogatásától. Egy utolsót pillantva a naplemente kavargó színeire Karrde felállt, megigazította az övét. Nem volt különösebb ok az indulásra. A meghívásokat megfogalmazták, kódolták, továbbküldték, és most már csak várai kellett a válaszokra. De hirtelen rátört a magány, sokkal elesettebbnek érezte magát, mint néhány perccel ezelőtt.
– Gyere, Drang! – mondta Karrde utolsót simítva az állat bundáján. – Ideje bemennünk.
Az űrhajó leszállt a Chimera hangárjában, kinyitotta a zsilipeket, amelyek jelentőségteljeset szisszentek a katonák feje felett, akik kísérő pozícióba rendeződtek a rámpa két oldalán. Pellaeon Thrawn mellett állt, fintorogva a felszabaduló gázoktól, és azt kívánva, bárcsak tudná, mire készül most a főadmirális.
Bármi volt is az, érezte, hogy neki nem fog tetszeni. Thrawn bármit mondhatott arról, hogy mennyire kiszámíthatóak a csempészek – lehetséges, hogy számára azok is. De Pellaeonnak is megvoltak a maga megállapodásai azzal a peremen élő csőcselékkel, és még sosem tapasztalta, hogy egy üzlet meg ne hiúsult volna valamiképpen.
És eddig egyetlen egyszer sem próbálkoztak még olyan elszánt támadással, mint amit nem is oly rég egy birodalmi dokk ellen hajtottak végre.
A rámpa ereszkedő mozgását befejezve hirtelen csattanással megállt. A rohamosztag parancsnoka felpillantott a hajó belsejébe, és bólintott... két fekete egyenruhás katonától kísérve a fogoly megindult lefelé.
– Nocsak, Mazzic kapitány – szólt Thrawn simogatón, ahogy a rohamosztagosok biztosított pozíciót vettek fel körülöttük. – Üdvözlöm a Chimerán. Sajnálom, hogy így kellett idecitálnom, s ha ez problémát okozott az üzletmenetében. De vannak bizonyos ügyek, amiket csak szemtől szemben lehet megbeszélni.
– Nagyon vicces – sziszegte Mazzic. A férfi meglehetősen eltért attól a nyájas, nők kedvence képtől, mely a birodalmi hírszerzés aktái alapján kialakult róla. Ám a tudat, hogy birodalmi kihallgatásnak néz elébe, elegendő ahhoz, hogy lefejtse róla a civilizált külsőt... – Hogy talált rám?
– Ugyan, kapitány! – dorgálta Thrawn nyugodtan. – Tényleg azt képzelte, hogy elbújhat előlem, ha meg akarom találni?
– Karrdénak sikerült – vágott vissza Mazzic. Keményen próbált határozottnak tűnni, de a megbilincselt kezei idegesen babráltak. – Még mindig nem sikerült elkapnia, ugye?
– Karrde ideje is eljön – jelentette ki Thrawn, hangja még mindig nyugodt volt, de észrevehetően hűvösebb lett. – De most nem Karrdéról van szó, hanem önről.
– Igen, és lefogadom, alig várja, hogy beszélhessen – acsarkodott Mazzic felemelve megbéklyózott kezeit. – Essünk túl rajta!
Thrawn enyhén felhúzta szemöldökét.
– Félreértett, kapitány. Nem büntetés végett van itt, hanem azért, mert tisztázni akartam egy-két dolgot közöttünk.
Mazzic megdermedt.
– Miről beszél? – kérdezte gyanakvóan.
– Arról a Bilbringinél történt incidensről. Nem, ne tagadja... tudom, hogy ön és Ellor pusztították el a félig kész csillagrombolót. És egyébként a Birodalom borzasztó kemény: büntetést szabna ki egy ilyen esetért. A jelenlegi körülmények azonban mást diktálnak. Kész vagyok elnézni a dolgot.
Mazzic csak bámult.
– Nem értem.
– Pedig nagyon egyszerű, kapitány. – Thrawn intett, és Mazzic egyik őre kezdte eltávolítani a férfi bilincseit. – A Bilbringi elleni támadás egy hasonló támadásra adott válasz volt, amit a Troganon megtartott csempészgyűlés ellen szerveztek. Minden szép és jó, attól eltekintve, hogy azt a támadást nem mi vezettük. Sőt, a helyőrségi parancsnok világos utasítást kapott, hogy hagyja az önök tanácskozását békén!
Mazzic felhorkant.
– Azt várja, hogy ezt elhiggyem?
Thrawn szemei szikrát hánytak.
– Inkább azt hinné el, hogy inkompetens módon elégtelen harci erőt küldök az akcióra?
Mazzic végigmérte, még mindig ellenségesen, de már elgondolkodva.
– Mindig is éreztem, hogy túl könnyen ment a menekülés – morogta.
– Akkor értjük egymást – fűzte hozzá Thrawn nyugodt hangon. – És az ügy el van intézve. A hajónak parancsa van, hogy visszavigye önt a bázisára. – Halványan elmosolyodott. – Vagyis a tartalék támaszpontra, ahová a hajója és legénysége mostanra menekült... a Lelmrára. Ismételten elnézését kérem a kényelmetlenségért.
Mazzic tekintete körbefutott a hangáron, a gyanakvás és a remény kifejezésével. A reményével, hogy ezúttal nem holmi trükkel áll szemben.
– És csak annyit kell tennem, hogy hiszek önnek? – firtatta.
– Azt hisz, amit akar – felelte Thrawn. – De emlékeztetném, hogy a kezemben volt... és futni hagytam. Jó napot, kapitány!
Éppen elfordulni készült.
– Akkor kik tették? – szólt utána Mazzic. – Kik, ha nem birodalmi katonák?
Thrawn visszalépett, egyenesen a szemébe nézett.
– Birodalmi egységek voltak. Még nem zárult le a nyomozás, de jelenleg úgy tűnik, hogy Kosk hadnagy és az emberei egy kis külön pénzhez akartak jutni.
Mazzic nem hitt a fülének.
– Valaki felbérelte őket? A Birodalom katonáit?
– Még a Birodalom katonái sem mindig tudnak ellenállni a megvesztegetésnek. – Thrawn hangja recsegett. – Ez esetben az életükkel fizettek az árulásukért. Legyen nyugodt, a felelős személy – vagy – személyek – hasonló árat fizetnek majd!
– Tudja, ki volt az? – erőltette Mazzic.
– Azt hiszem, igen – válaszolta Thrawn. – Mindeddig viszont nincs bizonyítékom.
– Adjon egy támpontot!
Thrawn szardonikus mosolyt vetett rá.
– Csak a saját megérzéseire támaszkodjon, kapitány! Jó napot!
Azzal megfordult, és elsétált a karbantartó részleg felé.
Pellaeon eleget várt, hogy lássa Mazzicot és kíséretét visszatérni a hajóba, majd utána sietett.
– Gondolja, hogy elég információt adott neki, főadmirális? – kérdezte csendesen, amikor utolérte.
– Nem számít, kapitány – nyugtatta meg Thrawn. – Mind azt megadtuk neki, ami szükséges, és ha Mazzic nem olyan okos, hogy magától lebuktassa Karrdét, a csempészfőnökök egyike majd megteszi. Mindenesetre sokkal jobb, ha kevesebbet ajánl, mintha túl sokat. Néhány ember automatikusan bizalmatlanná válik az ingyenes információval szemben.
Mögöttük a hajó felemelkedett, majd kivágódott az űrbe az árkádok közül pedig egy vigyorgó figura tűnt elő.
– Ügyes volt, főadmirális – dicsérte Niles Ferrier, a szivarját a szája másik sarkába ügyeskedve. – Hagyta, hogy vergődjék, aztán visszalökte oda, ahonnan jött. Ezen még sokáig fog gondolkodni.
– Köszönöm, Ferrier – felelte Thrawn szárazon. – Hisz tudja, milyen sokat jelent számomra az ön elismerése...
Egy percig úgy tűnt, hogy a hajótolvaj vigyora lehervad. De aztán úgy döntött, nem veszi figyelembe a megjegyzést.
– Oké – szólalt meg végül, – Mi a következő lépésünk?
Thrawn szeme villámokat szórt a többes szám miatt, de ráhagyta.
– Karrde meghívókat küldött szét a múlt éjjel, az egyiket elfogtuk – magyarázta. – Még mindig dekódolás alatt van, de valószínűleg egy újabb találkozót szerveznek. Ha meglesz a hely és az idő, átadjuk az ügyet önnek.
– És megyek, hogy segítsek Mazzicnak lebuktatni Karrdét – bólintott Ferrier.
– Semmi ilyesmit sem tesz – javította ki Thrawn élesen. – Csak ül egy sarokban, és befogja a száját.
Ferrier visszahőkölt.
– Oké. Persze!
Thrawn nézte a tolvajt egy percig.
– Amit viszont tenni fog – folytatta végül –, az, hogy egy bizonyos adatkártyát helyeztet el Karrde holmijai között. Lehetőleg a hajón lévő irodájában... Mazzic valószínűleg ott fogja először keresni.
Intett egy tisztnek, aki átadott Ferriernek egy adatkártyát.
– Á! – lepődött meg Ferrier. – Értem. Karrde Koskkal kötött üzletéről szóló feljegyzés, ugye?
– Úgy van. Ez a bizonyíték, amit most elhelyeztünk Kosk személyes felvételei között, kétségtelenné teszi a tényt, hogy Karrde megpróbálta manipulálni a többi csempészt. Azt hiszem, ez több mint elegendő.
– Persze, mocsok bandája! – Ferrier a szivarját rágva megforgatta az adatkártyát a kezében. – Oké. Tehát mindössze annyit kell tennem, hogy a Wild Karrde fedélzetére jussak...
Thrawn belefojtotta a szót.
– Nem – mondta halkan. – Ellenkezőleg, olyan messze marad a hajójától és a személyes holmijától, amilyen messze csak lehet! Sőt, sosem maradhat egyedül, mialatt a bázison tartózkodik.
Ferrier meglepetten pislogott.
– Igen, de... – Feltartotta az adatkártyát.
Mellette Pellaeon érezte Thrawn egyre fogyatkozó türelmének sóhaját.
– A defelje fogja végrehajtani a feladatnak ezt a részét.
Ferrier arca felderült.
– Ó, hát persze! Ő valószínűleg képes be- majd kijutni anélkül, hogy bárki észrevenné.
– Ezt el is várom – figyelmeztette Thrawn. Hangja jéghidegre váltott. – Mert nem felejtettem el Kosk hadnagy és az emberei halálában játszott szerepét. Tartozik a Birodalomnak, Ferrier. És most kiegyenlíti a számlát.
Ferrier falfehér lett.
– Értettem, főadmirális úr.
– Jól van – biccentett Thrawn. – Tartózkodjon a hajóján, amíg a dekódolás befejeződik! Aztán megkapja a találkozó helyét. Ezután távozhat.
– Természetesen – helyeselt Ferrier, zekéje zsebébe csúsztatva az adatkártyát. – Tehát miután elintézték Karrdét, mit tegyek?
– Szabadon intézheti a saját ügyeit. Amikor ismét szükségem lesz önre, tudatni fogom, hol keressen – válaszolta, Thrawn.
Ferrier ajka megremegett.
– Természetesen – ismételte.
És Pellaeon látta az arcán, hogy lassan kezdi felismerni a Birodalommal szembeni adósságának mértékét.
A kékeszöld bolygót fehér foltok tarkították, hasonlított a többi világra, ahol Hannak dolga akadt az évek során. Azzal a kis különbséggel, hogy ennek nem volt neve.
Sem repülőtere. Sem orbitális ellátmánya, városai, energiatelepei, hajói. Nem volt a világon semmije.
– Biztos, hogy ez az? – kérdezte Marát.
Nem kapott választ, és amikor Han odanézett, látta, hogy a lány az előttük lebegő glóbuszra mered.
– Nos, ez az, vagy nem ez az? – firtatta.
– Ez az – szólt Mara, hangja üresen kongott –, itt vagyunk.
– Helyes – válaszolta Han, még mindig gyanakvóan vizsgálva a lányt. – Nagyszerű! Megmondod, hol az a hegy vagy csak röpködjünk körbe-körbe, és várjuk, honnan kapunk tüzet?
Mara összerezzent.
– Körülbelül félúton van az Északi-sark és az Egyenlítő között. A fő kontinens keleti peremén. Erdők és füves puszták környékezik.
– Oké – mondta Han, betáplálva az információt. Remélte, hogy ezúttal a szenzorok nem hagyják cserben. Mara épp elég rosszalló megjegyzést tett már a Falconra.
A pilótafülke ajtaja feltárult, Lando és Csubakka érkeztek.
– Nos, hogy tetszik a táj? – kérdezte Lando. – Megérkeztünk?
– Megérkeztünk – válaszolta Mara, mielőtt Han kinyithatta volna a száját.
Csubakka egy kérdést morgott.
– Elég elmaradott helynek látszik – közölte Solo. – Semmi energiaforrás.
– Katonai bázis? – kérdezte Lando.
– Ha vannak, én nem találom őket – felelte Han.
– Érdekes – mormogta Lando, átpillantva Mara válla felett. – Nem úgy ismerem a főadmirálist, mint aki bízik az emberekben...
– A helyet privát raktárnak tervezték – magyarázta Mara. – Nem akarták, hogy a birodalmi fegyverzet idevonzza a nézelődőket. Nincs sem helyőrségi állomás, sem parancsnoki központ, ahová Thrawn visszavonulhatna.
– Tehát ami van, azt a hegy belsejébe rejtették? – kérdezte Han.
– Kivéve néhány földi járőrt. De nincs semmilyen nehéz fegyverzetük vagy hajójuk, amit ellenünk, küldhetnének.
– Kellemes változatosság – jegyezte meg Lando.
– Hacsak Thrawn nem határozott úgy, hogy felépít néhány helyőrségi állomást egyedül – mutatott rá Han. – Csubi és Lando, jobb lesz, ha feltöltitek az ágyúkat – szükség esetére.
– Rendben.
Mindketten elmentek. Han általános megközelítési vektorra állt, majd beindította a szenzoros keresést.
– Baj van? – kérdezte Mara.
– Valószínűleg semmi – nyugtatta Han. De most semmit sem mutatott a kijelző. – Néhányszor azt gondoltam, hogy valaki a hátunkban van.
– Calrissian is látni vélt valamit, amikor irányt változtattunk Obroa-skainál – tette hozzá Mara, lepillantva a kijelzőre. – Lehet, hogy valami követ egy rendkívül jólálcázott üzemmódban.
– Vagy csak működési hiba. Mostanában sok gondunk van a technológiával – egészítette ki Han.
Mara felágaskodott, hogy kilásson a csillagmezőre.
– Valaki követett volna a Coruscanttól?
– Ki tudta, hogy jövünk? – ellenkezett Han. Nem, semmi sem volt ott. Csak a képzelet játéka. – Mennyit láttál ebből a raktárból?
– Nem sokkal többet, mint a bejáratot. De azt tudom, hol van a hengerterem.
– Generátorok?
– Sosem láttam őket – válaszolta a lány. – De azt hallomásból tudom, hogy a hűtőrendszer egy folyóból nyeri a vizét, ami a hegy északkeleti oldalán zúdul végig. Valahol azon az oldalon vannak a generátorok is.
Han az ajkába harapott.
– És a főbejárat a délnyugati oldalon.
– Az egyetlen bejárat – javította ki Mara. – Csak egy út van be és ki.
– Ezt már hallottam valahol.
– Ez van – közölte a lány. Han vállat vont.
– Oké – visszakozott. Nem látta értelmét, hogy ezen vitázzon. Addig nem, amíg meg nem nézték a helyet. A fülke ajtaja félrecsúszott, és Luke dugta be a fejét.
– Itt vagyunk, kölyök – szólt oda neki Han.
– Tudom – felelt Luke, és Mara mögé lépett. – Mara értesített.
Han a lányra pillantott. Amennyire vissza tudott emlékezni, Mara az egész utat távol töltötte Luke-tól, ami nem könnyű egy Falcon méretű hajón – igaz, Luke is megpróbálta kerülni őt.
– Igen...
– Semmi baj – nyugtatta Luke, kipillantva a bolygóra. – Tehát ez Wayland.
– Ez Wayland – ismételte Mara, azzal kicsatolta magát, és elviharzott Luke mellett. – Mindjárt jövök – szólt vissza, majd kiment.
– Ti ketten olyan jól dolgoztok együtt... – jegyezte meg Han.
– Tényleg így van – mondta Luke, beülve a Mara által üresen hagyott székbe. – Látnod kellett volna bennünket a Chimerán, amikor Karrdét kellett kihoznunk. Jó, ha az oldaladon áll.
Han oldalvást barátjára pillantott.
– Kivéve, amikor egy kést akar a hátamba döfni.
– Szembe akarok nézni a lehetőségeimmel – mosolygott Luke. – Biztosan ez is valami őrült Jedi-dolog...
– Ez nem vicces, Luke – morgott Han. – Nem mondott le arról, hogy megöljön. Ezt Leiának is bevallotta a Coruscanton.
– Épp ez jelzi, hogy igazában nem akarja megtenni – ellenkezett Luke. – Az emberek általában nem jelentik be előre, hogy mire készülnek, s főleg nem egy családtagnak.
– Akarsz fogadni az Életedben?
Luke vállat vont.
– Már megtettem.
A Falcon a külső atmoszférában haladt, és a komputer végül kidobta a Tantiss-hegy valószínű elhelyezkedését.
– Nos, ha engem kérdeztek, ez nem a megfelelő idő a találgatásra – mondta Han Luke-nak, a szenzorok jelentését tanulmányozva. – Egyenes vonalú déli megközelítés – határozta el –, így élvezhetnék az erdők védelmét a landolásnál és a felszíni irányt egyaránt.
– Van valami ötleted? – kérdezte Luke.
– Van egy – közölte Han irányt változtatva a messzi hegy felé. – Marát itthagyjuk a Falconnál, a táborban.
– Élve?
Máskor ez nem jelentett volna nevetséges kérdést, de most igen.
– Természetesen élve – nevetett Han –, sok módja van, hogy megóvjuk a bajtól.
– Gondolod, hogy egyetért majd ezzel?
– Senki sem mondta, hogy meg kell kérdeznünk.
Luke megrázta fejét.
– Ezt nem tehetjük. Neki is végig kell csinálnia.
– Melyik részét? – morogta Han. – A klóngyár elpusztítását vagy a meggyilkolásodat?
– Nem is tudom – válaszolt Luke halkan. – Lehet, hogy mindkettőt.
Han már azelőtt sem szerette az erdőket, hogy a felkelőkhöz csatlakozott. Ami nem azt jelentette, hogy gyűlölte őket. Az átlagos csempész viszont nem sokszor gondol erdőkre. Legtöbbször rakodtak és szállítottak olyan mocskos helyekről, mint Mos Eisley vagy Abregado-rae, és amikor erdőben találkoztak, akkor a "hagyod, hadd nézze a kliens az erdőt, te pedig a klienst" mondást tartották be. Ennek eredményeként Han arra a megállapításra jutott, hogy minden erdő egyforma.
A szövetségesekkel való elkötelezettsége azonban megváltoztatta ezt. Az Endoron, a Corstrison, a Fedjen megtanulta, hogy minden erdő különbözik egymástól saját növény- és állatvilágával, valamint általános, mindenhonnan leselkedő veszélyeivel.
Wayland erdeje beleillett a képbe. Az első gond az volt, hogyan tegye le a gépet az áthatolhatatlan lombsátor alá anélkül, hogy olyan lyukat égetne, ami egy rövidlátó TIE-pilóta figyelmét sem kerülné el. Először is egy rést kellett találniuk – ezt egy kidőlt fa szolgáltatta –, aztán az oldalára kellett fordítania a gépet, és ez sokkal nehezebb manőver egy bolygó gravitációjában, mint például egy aszteroidamezőben. A második növényréteg, amiről csak akkor szerzett tudomást, amikor már lejjebb jutott, volt a következő gond. Egy kissé megkopasztotta az alacsonyabb fákat és rengeteg bokrot szétlapított, amíg biztonságosan letette a hajót.
– Sima landolás – jegyezte meg Lando szárazon, vállát masszírozva a biztonsági öv alatt, amint Han lezárta a repulzorokat.
– Legalább a szenzortányér megmaradt – jegyezte meg Solo jelentőségteljesen.
Lando összerezzent.
– Nem szívesen veszítenéd el, ugye?
Han vállat vont, és bekapcsolta az életforma-szenzorokat. Ideje megtudniuk, mi van odakint. – Azt ígérted, meg sem karcolod – emlékeztette a másikat.
– Rendben – nyögte Lando. – Legközelebb én pusztítom el az energiapajzs generátorát, te meg berepülhetsz a Halálcsillag torkába.
Ami nem is volt olyan vicces. A Birodalom kezdte ismét elérni a régi felszereltségi szintjét. Thrawn ismét nekiláthat, hogy hasonló monstrumot építsen...
– Készen állunk – szólt Luke, bedugva fejét a fülkébe. – Mi a helyzet?
– Nem túl rossz – válaszolta Han a kijelzőket böngészve. – Van egy csomó állat odakint, de mind távol tartják magukat.
– Milyen nagyok? – kérdezte Lando előrehajolva, hogy ő is hozzáférjen a kijelzőkhöz.
– És mennyi az a csomó? – érdeklődött Luke.
– Körülbelül tizenöt – felelte Han. – Meg tudunk velük birkózni, ha szükséges. Menjünk, nézzük meg a terepet!
Mara és Csubakka a fedélzeti nyílásnál álltak Artuval és Thripióval az oldalukon. Az utóbbi kivételesen csendben maradt.
– Csubi és én megyünk elsőnek – jelentette ki Han, kihúzva pisztolyát. – A többiek álljanak készenlétben!
Megnyomta az ellenőrző gombot, mire a fedélzeti nyílás rámpája süllyedni kezdett, majd egy tompa puffadással megállt. Han szétnézett, majd óvatosan elindult.
Mielőtt elérte volna a rámpaajtót, már kiszúrta az első állatot: szürke, fehér pöttyökkel a hátán. Tán kétméteres lehetett a fejétől a farkáig. Egy óriásfa törzsénél üldögélt, gyöngyszerű, apró szemei követték Solo minden mozdulatát.
És amennyire a karmai meg a fogai alapján meg lehet ítélni, minden bizonnyal ragadozóról van szó...
Han mellett Csubakka halkan morgott.
– Aha, látom – mormogott vissza Han. – Van még belőlük tizennégy valahol errefelé.
A vuki ismét dörmögött valamit.
– Igazad van – értett vele egyet Han a ragadozót fürkészve. – Ismerősnek tűnik. Mint azok a párducszerű lények a Mantessán, nem?
Csubakka gondolkodott, majd ellenvéleményének adott hangot.
– Oké. Ezt később is megbeszélhetjük – döntötte el Han. – Luke?
– Itt vagyok – hallatszott a Jedi hangja a bejárat felől.
– Marával kezdjétek lehozni a cuccot! – utasította Han, és csak az állatra koncentrált. Az emberi hang nem idegesítette különösebben: meg se moccant.
– A légirobogókkal kezdjétek! Lando, te fedezz!
– Rendben – jelzett vissza Lando.
Fentről kattogás és pattogás hallatszott, ahogy a szállítószíjakat kikapcsolták, valamint az aktivált repulzorerőtér tompa brummogása.
És a levelek hirtelen kavarodása közepette a ragadozó támadásba lendült.
– Csubi! – Ennyit tudott Han kiáltani, mielőtt az állat ráugrott volna. Tüzelt – a lézernyaláb a felsőtestén találta el a dögöt –, és sikerült lebuknia a feje mellett elsuhanó tetem elől. Csubakka vuki harci üvöltésbe kezdett, közben körbe forgatta a fegyverét, és újra tüzelt a többi, a fák közül előmerészkedő ragadozóra. A rámpán valaki kiáltott valamit; újabb lövés villant.
Han a szeme sarkából túl gyorsan mozgó karmokat látott, amelyek egyenesen feléje tartottak.
Arca elé kapta a kezét, és hátrarántotta a fejét. Egy pillanattal később az állat már fel is döntötte, s mindketten a földön birkóztak. Solo nyomást és szúró fájdalmat érzett, ahogy a karmok beletéptek vaskos katonai dzsekijébe.
Aztán hirtelen eltűnt a súly. Han leengedte a karját, épp időben, hogy lássa, amint az állat a rámpán a hajó belseje felé tart. Megfordult és tüzelt, épp akkor, amikor egy másik lövés is a behatolóba vágódott. Csubakka figyelmeztetőleg felrikoltott. A még mindig a földön fekvő Han megpördült, hogy három további példányt lásson, amik egyenesen felé igyekeztek. Egy sorozattal egyet leszedett, és épp a másodikat vette célba, amikor egy pár fekete csizmás láb pont elé toppant. Az állatok felemelkedtek, gyönyörű ívet írtak le a zöld lombok között, majd a földre zuhantak.
Han felpattant és körülnézett. Luke guggolt mellette a fénykardjával a kezében. A rámpa másik oldalán Csubakka még mindig a saját lábán állt: három foltos tetem feküdt körülötte.
Han a döglött ragadozóra pillantott. Most, hogy közelebbről is megvizsgálhatta...
– Vigyázz, ott van még három! – figyelmeztette Luke. Han odanézett. Két fenevadat látott mélyen a fák alatt kushadva.
– Nem fognak bántani minket. Sikerült egynek is bejutnia a hajóba?
– Nemigen – válaszolta Luke. – Mit csináltatok, ami megijesztette őket?
– Mi? Semmit... – válaszolta Han, fegyverét a pisztolytáskájába csúsztatva. – Mara és te kapcsoltátok be az erdei suhanókat.
Csubakka hirtelen rájött.
– Ördögöd van, cimbora – bólogatott Han. – Ez zavarta össze őket.
– Mik ezek? – kérdezte Luke.
– Garraloknak hívják őket – magyarázta Mara a rámpáról. Leguggolt, pisztolyával piszkálta az egyiket. – A Birodalom megfigyelőként alkalmazta őket, jórészt erdőségekben, ahol a droid járőrök nem voltak praktikusak. A repulzor ultraszonikus jelzésének van olyan hangja, mint az egyik zsákmányállatuknak. Vonzza őket, mint a mágnes.
– Hát ezért vártak itt bennünket? – állapította meg Luke, kikapcsolva, de kéznél tartva fénykardját.
– Akár kilométerekről is meghallják, ha gép közeledik – tette hozzá Mara. Leugrott a rámpáról, majd az egyik döglött állat bundájába túrt a nyaki részen. – Ha pedig rádiót erősítettek rájuk, akkor a Tantiss-hegybeliek már tudják is, hogy jövünk.
– Óriási – morogta Han, letérdelve a lábánál heverő testhez. – Mit keresünk, nyakörvet?
– Valami affélét – biccentett Mara. – Nézd meg a lába körül!
Belekerült néhány aggodalmas percbe, de végül megnyugodhattak, hogy egyik állatot sem "gyűrűzték" meg.
– Biztosan a behurcolt fenevadak leszármazottai, azoké, amelyeket a hegy védelmére hoztak – gondolkodott el Lando.
– Vagy idevalósiak – tette hozzá Mara. – Sohasem láttam még a bolygójuk nevét.
– Mindenképpen problémás az ügy – állapította meg Han, lerugdalva az utolsó tetemet a hajóról. – Ha nem használhatjuk a légirobogókat, gyalogolnunk kell.
Fentről egy elektronikus fütty hallatszott.
– Nem értem, uram. Ez Artura és rám is vonatkozik? – kérdezte Thripio.
– Hacsak nem tudtok repülni – felelte Han.
– Nos, uram... úgy hiszem, Artu különösképp alkalmatlan az ilyenfajta erdőbeli utazásra – mutatott rá Thripio affektálva. – Ha a robogók nem használhatók, talán tudunk találni más megoldást.
– A megoldás az, hogy gyalogolsz, mint mi, mindannyian – sóhajtott Han. A Thripióval való beszélgetés nem szerepelt napi tervei között. – Az Endoron is kibírtad, itt is ki fogod.
– Az Endoron nem kellett ekkora utat megtennünk – emlékeztette Luke. – Körülbelül kétheti járásra vagyunk a hegytől.
– Nem olyan súlyos a helyzet – mondta Han, és gyors számvetést végzett. – Maximum nyolc vagy kilenc nap a távolság. Talán egy kicsivel több, ha gondjaink támadnak közben.
– Támadni fognak – szólt közbe Mara keserűen, és leült a rámpára, a pisztolyát az ölébe ejtve. – Ebben biztos lehetsz.
– Úgy hiszed, hogy a bennszülöttek nem vendégszeretőek? – kérdezte Lando.
– Úgy hiszem, hogy kibiztosított íjpuskával várnak – replikázott Mara. – Két bennszülött faj él itt, a psadanok és a myneyrshik. Egyikük sem volt oda az emberekért még azelőtt sem, hogy megjelentek volna a birodalmiak a Tantiss-hegyen.
– Hát... legalább nem állnak a Birodalom oldalán – jegyezte meg Lando.
– Ez ne vigasztaljon – morogta Mara. – És ha velük nem is, de az itteni ragadozókkal biztosan összeakadunk. Szerencsénk van, ha tizenkét-tizenhárom nap alatt megtesszük az utat.
Han az erdőre pillantott, és valamin megakadt a tekintete, ami több volt, mint zavaró.
– Tehát tizenkettő – hangsúlyozta. Hirtelen az is kérdésessé vált, hogy nyomokat hagyhatnak-e.
– Kezdjük! Lando, Mara, ti előkészítitek a felszereléseket! Csubi menj, és szedd ki az összes élelmiszerdobozt a túlélési zsákokból... a külön kaja még jól jöhet! Luke, te meg a droidok nézzetek szét arra – mutatott egy irányba –, hátha ráakadtok valami ösvényre! Talán egy kiszáradt patakmederre... ahhoz elég közel van a hegy, hogy ilyesmi is legyen a környéken.
– Értettem, uram – mondta Thripio élénken, és lefelé indult a rámpán. – Gyere, Artu!
A tudomásulvétel moraja hallatszott, majd a többiek is munkához láttak. Han a rámpa felé indult, de Luke megállította.
– Mi a baj? – kérdezte halkan. Han visszanézett az erdőre.
– Azok a garralok, amik szemmel tartottak minket... elmentek.
– Együtt?
– Nem tudom. Nem láttam őket elmenni.
Luke a fénykardját markolta.
– Gondolod, hogy birodalmi járőrök?
– Vagy legalábbis a zsákmányállatok egyike hívta el innen őket. Érzel valamit?
Luke mélyet lélegzett, egy pillanatig visszatartotta, majd lassan kiengedte.
– Nem érzek senkit a közelben – felelte. – De lehet, hogy csak én nem tudom befogni őket. Gondolod, hogy le kellene fújnunk a küldetést?
Han megrázta a fejét.
– Ha így tennénk, elvesztenénk egy csodás lehetőséget. Ha egyszer megtudják, hogy megtaláltuk a klóngyárukat, már nem lenne értelme, hogy tovább rejtegessék. Mire visszaérnénk egy flottával, egy jó pár csillagromboló várna ránk.
Luke elhúzta a száját.
– Igen. Meglehet, igazad van. Ha bemérték a Falcont, minél előbb el kell tűnnünk a közeléből. Visszaküldöd a koordinátákat a Coruscantra, mielőtt elindulunk?
– Nem tudom. – Han a föléje tornyosuló Falcont nézte, megpróbálva elűzni a gondolatot, hogy a birodalmiak ismét rátehetik a kezüket. – Ha egy járőr kiszúr bennünket, sosem lesz elegendő időnk, hogy feltöltsük a továbbítót, és visszaküldjük az üzenetet. Legalábbis az utóbbi időben sok gond van vele.
Luke is felnézett.
– Kockázatosnak hangzik. Ha bajba kerülünk, fogalmuk sem lesz, hová küldjék a felmentő sereget.
– Igen. Ha egy birodalmi járőrön keresztül adjuk le az üzenetet, ez biztosan megtörténik – morogta Han. – Kész vagyok bármilyen javaslatot elfogadni.
– Mi lenne, ha itt maradnék néhány órára? Ha addig nem mutatkoznak a járőrök, a térségnek biztonságosnak kell lennie sugárzás szempontjából – javasolta Luke.
– Felejtsd el! – rázta a fejét Han. – Egyedül kellene keresztülvágnod az erdőn, és majdnem biztos, hogy nem tudnál ránk találni.
– Megpróbálnám.
– Én nem – mondta Han kereken. – És ráadásul eddig bármikor mentél is el egyedül, engem mindig bajba kevertél.
Luke szomorúan mosolygott.
– Néha ez a legjobb megoldás.
– Fogadok – hagyta rá Han. – Gyere, csak az időnket vesztegetjük! Menj és keress inkább egy ösvényt!
– Rendben – sóhajtott Luke. De nem hangzott különösebben idegesnek. Lehet, hogy kezdettől fogva tudta: nem volt okos ötlet. – Thripio, Artu, gyertek, indulunk!
Az első óra volt a legnehezebb. A keskeny csapás, amit Artu talált alig száz lépés után egy tüskebozótba torkollott, így saját maguknak kellett utat törniük az áthatolhatatlan aljnövényzetben. Ez alatt nemcsak a növényvilágot zavarták meg, hanem néhány keserű percet töltöttek hatlábú, ötven centis lényekkel, amik minden irányból rájuk törtek és haraptak, karmoltak. Szerencsére a karmokat és a fogakat kisebb termetű "játékosoknak" szánták, és eltekintve egy gyönyörűen kivitelezett fogsornyomtól Thripio bal lábán, senki sem sérült meg. Thripio többet sajnálkozott, mint azt a helyzet megkövetelte volna, és ez a zaj vonzhatta oda azt a barna pikkelyes állatot, ami néhány perc múlva vetette rájuk magát. Han gyors lövései nem értek célba, és Luke-nak kellett a fénykardjával Thripio karjáról leszelnie a dögöt. A droid ezek után még hajlamosabb lett a panaszkodásra, és Han már éppen azon volt, hogy megfenyegeti, amikor végre rátaláltak egy kiszáradt patakmederre. A könnyebb terepen és az állatok támadásainak elmaradásával gyorsabban haladtak. Az éj leszállta előtt már tíz kilométert tettek meg.
– Milyen szép emlékeket idéz ez fel, nemde? – jegyezte meg Mara gúnyosan, amint kibújt a hátizsákjából, majd ledobta az egyik bokor mellé, amik a patakmeder mentén sorakoztak.
– Szakasztott Myrkr – bólogatott Luke, fénykardjával egy újabb tüskebokrot vágva ki az útból. – Sosem tudtam meg, mi történt, miután eljöttünk.
– Körülbelül az, amit várnál – felelte Mara. – Úgy két lépés előnnyel söpörtünk el Thrawn AT-AT lépegetői elől. Aztán majdnem elkaptak, amikor Karrde ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk figyelőállásban...
– Ezért segítesz nekünk? – kérdezte Luke. – Mert Thrawn vérdíjat tűzött ki Karrdéra?
– Tisztázzunk valamit, Skywalker! – acsarkodott a lány. – Karrdénak dolgozom... és már ő is megmondta, hogy mi semlegesek kívánunk maradni ebben a háborúban. Azért vagyok itt, mert tudok egyet s mást a Klón háborúk idejéről, és nem akarom végignézni, ahogy egy rakás hideg pofájú másolat lerohanja a galaxist. Te pedig azért vagy itt, mert egyedül nem tudom elintézni ezt a helyet.
– Értem – bólintott Luke, újabb tüskebokrot távolítva el, majd kikapcsolta fénykardját. Az Erő segítségével felemelte a két bokrot és a mederbe helyezte. – Hát, ez nem fog megállítani semmit, ami tényleg el akar kapni bennünket – tette hozzá a rögtönzött gátat vizsgálva. – De legalább lelassítja.
– Már amennyire – jegyezte meg Mara, egy ételrudat előhúzva. – Reménykedjünk, hogy ez nem olyan pompás hely, ahol az igazi dúvadak csak éjszaka néznek préda után!
– Artu szenzorai remélhetőleg felismerik őket, mielőtt túl közel érnek – mondta Luke, ismét bekapcsolva a fénykardot. Két jókora tüskebokrot vágott ki.
És éppen kioltani készült a lézerpengét, amikor megérezte a Mara érzelmeiben bekövetkezett változást. Megfordult. A lány csak állt, a fénykardot bámulta, az ételrúd csak lógott a kezében, arcán furcsa kifejezés suhant át.
– Mara... Minden rendben?
A lány gyorsan, kis bűntudattal kapta el a tekintetét Luke-ról.
– Persze, jól vagyok. – Gyors pillantást vetett a férfira, és nagyot harapott az ételrúdból.
– Oké. – Luke kikapcsolta fénykardját, és az Erő segítségével a másik kettőre emelte a most levágott bokrokat. Még mindig nem elég. Talán ha a kúszónövényekből is kihozna parafa bokrok és a fák közé, megerősítésképpen...
– Skywalker!
A férfi megfordult.
– Igen?
Mara a szemébe nézett.
– Meg kell kérdeznem – kezdte halkan a lány –, te vagy az egyetlen, aki tudja... hogyan halt meg a Császár?
Egy percig Luke a lány arcát figyelte. Még a félhomályban is látta a szemében megbúvó fájdalmat, a pazar élet és a fényes jövő emlékeit, amit még az Endoron vettek el tőle. De a fájdalom mellett nagy adag elszántság is tükröződött a tekintetében. Bármennyire is fájjon, igazán hallani akarta.
– A Császár megpróbált az Erő sötét oldalára állítani – válaszolta Luke. Rég eltemetett emlékei ismét előkúsztak. Majdnem ő halt meg a Császár helyett azon a napon... – Csaknem sikerült neki. Feléje vágtam, de aztán Vaderrel kezdtem küzdeni. – Azt hiszem, a Császár úgy gondolta, ha dühből megölöm Vadert, kinyílnék előtte, és áttéríthetne.
– Aztán összefogtatok ellene! – vádolta Mara, s a szeme szikrázott a gyűlölettől. – Ellene fordultatok mind a ketten.
– Várjunk csak! – védekezett Luke. – Én nem támadtam rá. Azután a vágás után már nem.
– Miről beszélsz? – követelőzött Mara. – Láttam. Mindketten fénykarddal támadtatok rá. Láttam az egészet!
Luke értetlenül nézett rá... aztán hirtelen minden világossá vált előtte. Mara Jade, a Császár Keze, aki bárhonnan hallotta a hangját. Kapcsolatban állt mesterével annak halálakor is, és mindent látott.
Csakhogy valamiképpen rosszul értelmezte a történteket.
– Én nem támadtam rá – mondta csendesen. – Meg akart ölni, amikor Vader felemelte és egy nyitott aknába dobta. Még ha akartam volna, sem tudtam volna tenni semmit... még béna voltam a villámoktól, amikkel el akart pusztítani.
– Hogyhogy ha akartál volna? – kérdezte Mara megvetően. – Azért mentél a Halálcsillagra, hogy megöld, nemde?
Luke megrázta a fejét.
– Nem. Azért, hogy Vadert eltérítsem a sötét oldalról.
Mara elfordult, de Luke érezte a benne tomboló vihart.
– Miért higgyek neked? – kérdezte végül.
– Miért hazudnék? – kérdezett vissza a Jedi. – Ha nem lettem volna ott, Vader nem fordult volna ellene. Ilyen értelemben felelős vagyok a haláláért.
– Igen, felelős vagy – sziszegte Mara. De egy pillanatra habozni látszott. – És nem felejtem el!
Luke csendben bólintott, és arra várt, hogy Mara folytassa. De a lány nem mondott többet, így visszatért a tüskebokrokhoz.
– A helyedben kevesebbet vágnék – szólalt meg Mara, ismét nyugodtan. – Remélem, nem akarod, hogy csapdában legyünk, ha valami jókora fenevad átjut a bokrokon.
– Igen – válaszolt Luke, és megérezte a szavak rejtett értelmét. Dolguk van, és amíg nem végeznek, élve van rá szüksége.
Azután szembe kell néznie a végzetével – vagy egy újat kell választania.
Kikapcsolta fénykardját, ellépett Mara mellett a többiekhez, akik már bőszen állították a sátrakat. Ideje a droidok után néznie.
A Tanácsterem ajtaja feltárult, idegen lények és droidok tömege kezdett kihömpölyögni a főfolyosóra. A legváltozatosabb nyelveken csevegtek. Leia Winterre pillantott, amint mindketten a tömeg felé tartottak, és biccentett.
Eljött az idő.
– Van még valami, amiről tudnom kellene? – kérdezte, míg az áradat szélén haladtak.
– Szokatlan volt a Pantolomin jelentés utóhatása – felelte Winter, miközben szeme óvatosan a tömeget fürkészte. – Egy fejvadász azt állítja, hogy behatolt a Birodalom Ord Trasinál lévő kikötőjébe, és kész eladni nekünk az új építési programot.
– Volt már dolgom ilyenekkel – közölte Leia, s megpróbált nem körülnézni. Winter figyel, és tökéletes memóriával emlékezni fog rá, ki hallhatta beszélgetésüket. – Miért gondolja Derlin ezredes, hogy bízhatunk benne?
– Korántsem biztos benne – válaszolta Winter. – A csempész teljesen ingyen adta az információt, hogy három birodalmi csillagromboló van ott... egy hónapon belül kész lesznek. Derlin azt mondta, Harley parancsnok különítménye megpróbál utánanézni.
Kiértek a főfolyosóról, együtt haladtak egy csoport lénnyel, akik még nem váltak le egyik irodánál vagy konferencia-teremnél sem.
– Veszélyesnek hangzik – szólt Leia kötelességtudón, befejezve az előre kigondoltakat. – Remélem, nem csak egy ellenőrző repülésről lesz szó.
– A jelentés minden részletét nem ismerem – folytatta Winter. – De egy jegyzék annak a lehetőségét kutatta, hogy mennyire lenne sikeres egy teherhajó akciója az ügy szempontjából.
A maradék tisztek lefordultak az egyik folyosón, magukra hagyva őket technikusok, asszisztensek, adminisztrátorok és a ranglétra alacsonyabb fokához tartozó tisztviselők társaságában. Leia rájuk pillantott, s rájött, hogy nincs értelme egy újabb előkészített szöveget végigpergetni.
Winterre pillantott, majd újra bólintott, és elsiettek a turbóliftek irányába.
Körülbelül ott jártak, ahol Ghent dolgozott, arra vigyázva, hogy a terv ne szivárogjon ki. A palota eredeti tervrajzának tanulmányozása közben bukkantak e helyre. Egy régi, áramellátó hely volt, lepecsételve, a Szektor ellátmányi szoba és a hadműveleti terem között. Leia egy újabb bejáratot vágott lézerkardjával a folyosó falából; Bel Iblis segítségével már előzőleg elhelyezték a kábeleket, és Ghentnek is akadt elképzelése.
Ghent egy nagy székben ült, amikor megérkeztek, álmodozva bámult a levegőbe, lábát egy dekódoló pulton nyugtatta. Mindketten beléptek, és Winter becsukta az ajtót, amikor Ghent észrevette őket.
– Ó, hello! – mondta, lerakta a lábát a padlóra.
– Halkabban, ha lehet – emlékeztette Leia. A másik oldalon dolgozó tisztek valószínűleg minden zajra felfigyelnek. De lehet, hogy mégsem. – Bel Iblis tábornok behozta már a legfrissebb postát? – kérdezte.
– Persze, körülbelül egy órája – bólintott Ghent szinte hallhatatlanul suttogva. – Épp most fejtettem meg őket.
Leütött pár billentyűt, és egy sor megfejtett szöveg jelent meg a képernyőn. Leia a széke mögé lépett, gyorsan átfutotta őket. Részletes katonai mozgósítások, a magas katonai körök beszélgetésének szó szerinti leírása, a Palotában terjengő pletykák. Mint mindig, a Delta Forrás végigzongorázta az egész sort: a fontostól a jelentéktelenig.
– Itt a mienk – szólt Winter megállítva a program futását.
Leia elolvasta. Egy meg nem erősített kémjelentés a Bpfassh rendszertől, miszerint a Chimerát és kísérő hajóit Anchoron közelében észlelték. Igen. Ez tényleg az egyik gondosan megírt szövegük volt.
– Mennyien hallották ezt? – kérdezte Wintert.
– Csak negyvenheten – válaszolta a nő, már belefeledkezve Ghent adattömbjébe. – Épp három óra előtt volt, tegnap délután a Nagy összejövetel második fordulója után... és a főfolyosó meglehetősen üres volt.
Leia bólintott, és visszafordult a képernyőhöz. Mire Winter befejezte a lista áttekintését, hét további, az általuk fabrikált célüzenetre talált. Mire azokat is áttekintette, még ötöt.
– Úgy látszik, helyben vagyunk – mondta, miközben Winter átnyújtotta Ghentnek az első három listát, és dolgozni kezdett a többin. – Kezdjük! Tegyük be a szűrődbe!
– Oké – helyeselt Ghent, s még egy megilletődött pillantást vetett Winterre, mielőtt visszafordult volna a gépéhez. Már három napja, de még mindig nem tudta magát túltenni azon, hogy a nő ötven egyperces beszélgetés minden részletére emlékszik.
– Oké, lássuk! Korreláció... Oké. Százhuszonhét variációnál tartunk. Zömében technikusok és adminisztrátorok. Akadnak köztük külvilági diplomaták is.
Leia a fejét rázta.
– Ezek közül egyik sem juthatott hozzá ezekhez az információkhoz – sóhajtott a monitor felé nézve. – Olyasvalakinek kell lennie, aki magasabb szinten dolgozik...
– Várjunk csak! – vágott közbe Ghent, ujját felemelve. – Nagy halat akar? Tessék: Sian Tevv tanácsos a Sullustról.
Leia értetlenül bámult a monitorra.
– Ez lehetetlen! Ő volt a felkelők egyik legkorábbi vezetője. Sőt, azt hiszem, ő szervezte be Nien Numbot és magán kommandóegységét, miután a Birodalom kiszorította őket a Sullust rendszerből.
Ghent vállat vont.
– Arról semmit sem tudok. Csak azt, hogy mind a tizenöt beszélgetéseteket hallotta, ami itt feltűnt.
– Nem lehet Tevv tanácsos – kiáltotta Winter ellentmondást nem tűrően, még mindig az adattömböt böngészve. – Nem volt jelen az utolsó hat beszélgetésnél.
– Lehet, hogy az egyik embere hallotta – próbálkozott Ghent. – Nem kellett ott lennie személyesen.
Winter megrázta a fejét.
– Nem. Egyik embere tényleg ott volt, de csak az egyiknél. S ami még fontosabb: Tevv jelen volt két beszélgetésnél tegnapelőtt, amit a Delta Forrás nem továbbított. 9.15-kor és 14.48-kor.
Ghent megnyitotta a szükséges listákat.
– Igazad van – erősítette meg. – Ezen nem is gondolkodtam. Azt hiszem, hatékonyabb szűrőprogramot kell kidolgoznom.
Leia mögött a rögtönzött ajtó kivágódott: Bel Iblis érkezett.
– Gondoltam, hogy itt találom – biccentett a hercegnőnek. – Éppen elkészültünk, hogy megpróbálkozzunk a Csillagpor tervvel; ha esetleg érdekli, jöjjön és nézze meg!
Ez volt a legfrissebb terv a Thrawn által ide telepített, álcázott aszteroidák bemérésére.
– Igen, persze. Winter, a hadműveleti teremben leszek, ha itt végeztél.
– Igen, felség.
Leia és Bel Iblis végigsiettek a folyosón.
– Találtak valamit? – kérdezte a tábornok.
– Winter még mindig a tegnapi listánál tart, de van még majd százharminc lehetőségünk.
Bel Iblis bólintott.
– Tekintve, hogy mennyien dolgoznak a Palotában, ezt eredménynek nevezném.
– Lehet. – Leia egy pillanatig habozott. – Már eszembe jutott, hogy ez a program csak akkor működik, ha a Delta Forrás egyetlen ember. Ha egy egész csoport, lehet, hogy nem tudjuk őket így kigyomlálni.
– Lehet – értett egyet Bel Iblis. – De nehezen tudom elhinni, hogy több áruló is lenne közöttünk. Valójában még azt sem hiszem, hogy egy lenne. Mindig azt hittem, hogy a Delta Forrás egyfajta rejtett felvevőkészülék. Valami, amit a biztonságiaknak még nem sikerült megtalálniuk.
– Láttam, hogyan végzik az elhárítást – jegyezte meg Leia. – Nem tudom, hogyan hagyhattak volna ki bármit is...
– Sajnos, én sem.
A hadműveleti terembe lépve Rieekant és Draysont találták a nagy kijelző előtt.
– Hercegnő – köszöntötte komolyan Rieekan. – Épp idejében!
Leia felnézett a nagy kijelzőre. Egy régi transzporter kirakott egy csoport hajót, hogy őrt álljanak egy körpályán, és lefelé kezdett ereszkedni a bolygó felé.
– Milyen mélyen tudtak behatolni? – kérdezte Leia.
– A bolygó pajzsa felett fogunk kezdeni, tanácsos – magyarázta Drayson. – A csata utáni elemzés azt mutatja, hogy az aszteroidák valószínűleg alacsonyabb pályán keringenek.
Leia bólintott. Mivel minden bizonnyal elsőként csusszannának át a pajzson, ha kinyitnák, érdemes ott kezdeni.
A távirányítású hajók tapogatózó mozdulataival a transzporter egyre közelebb jött.
– Rendben – mondta Drayson. – Egyes Transzport vezérlő, álljon le, és készüljön a kibillentésre... Felkészülni... kibillentés!
Egy pillanatig semmi sem történt. Majd hirtelen ragyogó ködfelhő kezdett gomolyogni a transzporter farából, lustán hömpölyögve a hajó nyomában.
– Hadd menjen! – szólt Drayson. – Harrier, készítse a negatív ionsugarakat!
– Az összes por kint van a transzporterből, admirális – jelentette egy tiszt.
– Egyes Transzport vezérlő, el onnét! – utasított Drayson.
– De csak lassan! – mormogta Bel Iblis. – Nem akarunk üres csatornákat húzni a porba.
Drayson megbántottan nézett vissza rá.
– Csak szépen lassan! – tette hozzá kelletlenül. – Van már valami adat?
– Erősen jön befelé, uram – jelentette a szenzorpultnál ülő tiszt. – 0.93 és 98 között visszaverődés minden sávon.
– Remek – bólintott Drayson. – Tartsák rajta a szemüket! Harrier!
– Harrier készenlétben – szólt egy másik tiszt.
– Negatív ionsugár, tűz! – vezényelt Drayson. – Legalacsonyabb intenzitás! Lássuk, működik-e...
Leia felpillantott a képernyőre. A pislákoló porszemcsék kezdtek összeállni, ahogy a távolodó transzporter ionjai elektrosztatikus kölcsönhatásba léptek a felhővel. Szeme sarkából látta, amint az ionsáv halvány vonala megjelenik a kijelzőn, keresztülfurakodik a felhőn, azonos polaritással feltörve a porszemcséket, hogy taszítsák egymást... így hirtelen az eddig egyesülő porfelhő ismét fényleni kezdett, megnyúlva a képernyőn, mint valami nyíló, egzotikus virág.
– Tüzet szüntess! – parancsolta Drayson. – Lássuk, megtette-e a magáét!
Egy hosszú pillanatig a virág tovább nyílott, és Leia azon kapta magát, hogy célzatosan a ködös csíkozásra mered. Értetlenül – természetesen. Csak azt nézte, mekkora területet foglal el, és nem tartotta valószínűnek, hogy rögtön az első hasítás feltárja a keringő aszteroidák egyikének pályáját. De ha még úgy is lenne, semmit sem látna a képernyőn. Kivéve az összeomlása előtti pillanatot. Az álcázópajzs gyakorta megtréfálta a fény- és szenzorsugarakat maga körül, így a fekete pont feltűnése nem volt várható.
– A felhő kezd eloszlani, admirális – jelentette a szenzort kezelő tiszt. – Oszlási arány: 12.
– A napszél belekap – morogta Rieekan.
– Várható volt – emlékeztette Drayson. – Kettes Transzporter vezérlő: előre és kiszórás!
Kivált a második transzporter a keringő hajók közül, és megkezdte útját felfelé.
– Ez nagyon lassú így – jegyezte meg Bel Iblis halkan.
– Egyetértek – mondta Rieekan. – Bárcsak, ne veszítették volna el az ön KGM csatasorát Svivrennél! Itt biztosan használhattuk volna őket.
Leia bólintott. A kristálygravitációs mezőcsapdák, amelyeket eredetileg arra terveztek, hogy az álcázott hajókra menjenek rá több ezer kilométer távolságból, tényleg ideális szolgálatot tennének...
– Úgy tudtam, a hírszerzésnek van egy.
– Három is – javította ki Rieekan. – Csak az a gond, hogy jelenleg mind birodalmi felségterületen tartózkodik.
– Nem vagyok meggyőződve, hogy egy KGM olyan nagy hasznunkra lenne itt – mérlegelte Bel Iblis. – Gyanítom, hogy Coruscant gravitációja az összes aszteroida visszaverődött jelét elnyelné.
– Igen. Felettébb kényes helyzet lenne – sóhajtott Rieekan egyetértőleg.
– De ez a legjobb esélyünk.
Elhallgattak, látva a monitoron a második szállítmány sikertelenségét. Még mindig semmi.
– Ez a napszél még sokat fog kellemetlenkedni – jegyezte meg Bel Iblis a harmadik transzporter elindulásakor. – Lehet, hogy jobb lenne, ha nagyobb porszemekkel operálnánk a következő adagnál.
– Vagy áttenni az egészet az éjszakai oldalra – javasolta Rieekan. – Az legalább visszavenne valamit a napszél...
– Turbulencia! – kiáltotta a tiszt a szenzornál. – 1-1-7-es vektor 4-9-2 irányban!
Őrült tolongás támadt a kijelző pultnál. A még mindig terjeszkedő második felhő szélénél egy halvány narancsszínű vonal jelent meg, a szemcsék zavarát jelezve, amit az aszteroida pályája okozott.
– Nyomozzák le! – utasította Drayson. – Harrier, tűz tetszés szerint!
A képernyőn vörös vonalak jelentek meg, amint a csatacirkáló lézerágyúi tüzelésbe kezdtek. Leia feszülten figyelte, keze vadul szorította a szenzorkezelő tiszt székének támláját... és hirtelen ott volt: egy tehetetlen szikladarab, lassan csatangolva a csillagok között.
– Tüzet szüntess! – adta ki a parancsot Drayson. – Jól van, uraim! Rendben, Allegiant, önök következnek. Küldjék a technikusokat...
Elhallgatott. A képernyőn egy csomó vastag vonal tűnt fel, végignyaldosva az aszteroid maradványát. Egy pillanatig még ragyogóan villództak, majd elhalványultak.
– Parancs törölve, Allegion! – morogta Drayson. – úgy tűnik, a főadmirális nem akarja, hogy más is meglássa a kis játékszereit.
– Legalább az egyiket megtaláltuk – jegyezte meg Leia. – Ez már valami.
– Így van – szólt vissza Rieekan százados –, már alig háromszáz van hátra.
Leia ismét bólintott, és elfordulni készült. Ez még eltart egy ideig, s addig akár vissza is mehet Winterhez és Ghenthez.
– Ütközés! – csattant fel a szenzorkezelő tiszt hangja.
Leia megpördült. A képernyőn a harmadik transzporter vadul pörgött, s letért a pályájáról, a hátsó része megsérült, lángokban állt; a por minden irányban ömleni kezdett.
– Le tudja nyomozni? – kérdezte Drayson. A tiszt keze végigsuhant a pulton.
– Negatív... nincs adat. Csak a valószínűségi kúpot tudom megadni.
– Rendben – szólt Drayson. – Minden hajónak: nyissanak tüzet, teljes erővel a jelzett célra!
A kúp megjelent a kijelzőn és a távolból lézerágyúk tüzének kavalkádja borította be a területet.
– Nyissa ki a kúpot ötven százalékos valószínűségre! – utasította Drayson, – Harcállomások, a külső kúp a maguké! Meg akarom találni azt a célt.
A bátorítás szükségtelen volt. A Coruscant feletti űr egyetlen tűzviharrá vált, lézerágyúk lövéseitől és a protontorpedóktól, összelyuggatva a megjelölt valószínűségi kúpot. A célzóna kiszélesedett, ahogy a komputerek a láthatatlan aszteroid lehetséges útvonalát kalkulálták, válaszként a hajók és harci állomások átállították a célzókomputert.
De semmi sem találtak ott... és néhány perc múltán Drayson beismerte a vereséget.
– Minden egységnek: tüzet szüntess! – mondta fáradtan. – Nincs értelme. Elvesztettük.
Nem is lehetett egyebet mondani. Csendben figyelték a megbénult transzportert, amint kikerül a vontatósugarak hatóerejéből egyenesen a bolygó pajzsának tartva, elkerülhetetlen pusztulása felé. Összetört fara keresztülsiklott a pajzson és a szakítópályának tűzéhez csatlakozott a szétszakadt atomkötélek kékesfehér széle. Egy halvány villanás, amint a farrész levált, és egy fényesebb, amint a test neki ütközött a pajzsnak. Fekete roncsdarabok mindenfelé, ahogy a pajzs kezdett felszakadni.
És a tűz még egy utolsót fröccsent... vége volt.
Leia figyelte az utolsó villanásokat, a Jedik nyugtató gyakorlatát végezve, hogy kiszorítsa a dühöt az agyából. Ha engedett volna a Thrawn iránt érzeti gyűlöletnek, amiért ezt tette velük, csak tudata homályosult volna el. Sőt, az ilyen gyűlölet veszélyes lépést jelentene a Sötét oldal felé.
Winter tűnt fel a vállánál; Leia megfordult. A másik nő a képernyőt bámulta, szemében ősi félelemmel.
– Jól van. Minden rendben – nyugtatta Leia. – Senki sem tartózkodott a fedélzeten.
– Tudom – motyogta Winter. – Egy másik transzporter jutott eszembe, ami a Xyquine felett járt szerencsétlenül.
Egy utasszállító...
Mélyet lélegzett, és Leia észrevette a tudatos erőfeszítést a még mindig eleven emlékek elzárására.
– Szeretnék beszélni veled, felség, ha itt végeztél.
Leia megtapintotta Winter tudatát, nem is próbálva érzelmeket leolvasni a nő semleges arckifejezéséről. Bármit akart is mondani, nem volt jó hír.
– Most is mehetünk – szólt végül.
Elhagyták a hadműveleti termet, és visszaindultak, el a turbóliftek előtt, végig az ellátmányi folyosón és a titkos dekódoló szobába. A hír egyáltalán nem volt jó.
– Ez nem lehet – mondta Leia Ghent analízisét tanulmányozva. – Tudjuk, hogy beépített ember van a Palotában.
– Százszor leellenőriztem – tárta szét a karját Ghent. – Mindig ugyanazt dobja ki. Tápláljon be mindenkit, aki hallotta és nem hallotta, amit a Delta Forrás kiküldött; tápláljon be mindenkit, aki hallotta, vagy nem hallotta a Delta Forrás által ki sem küldött anyagot: mindig ugyanaz a vége.
Ez egyértelmű, egyenlő a nullával.
Leia visszapörgette az adatokat, és a listát tanulmányozta, amin különböző nevek bukkantak fel.
– Akkor a Delta Forrás nem csak egy személlyel azonos – jelentette ki.
– Már azt is betápláltam – válaszolta Ghent, széttárva a karját. – Az sem működik. Tizenöt embert dob ki, de a palota biztonsági rendszere nem lehet ennyire rossz.
– Akkor kiválasztja, hogy mit továbbítson. Csak egy részét küldi el annak, amit hall. Ghent az állat vakargatta.
– Azt hiszem, ez esetleg elképzelhető – jegyezte meg vonakodva. – Bár nem tudom. Ha vesszük azokat a teljesen érdektelen dolgokat is, amiket továbbított... mármint a legutóbbi csomagban annak a két arconainak a csevegését arról, hogy milyen nevet adjanak az egyik háziállatnak. Vagy csapnivaló memóriája van ennek a fickónak, vagy fenemód furcsa az elsőbbségi listája.
Az ajtó kinyílt, és Bel Iblis lépett be.
– Láttam, hogy elsietnek – kezdte a tábornok. – Találtak valamit?
Leia szó nélkül átadta neki az adattömböt. Bel Iblis átnézte, majd alaposabban is elolvasta.
– Érdekes – jegyezte meg végül. – Vagy az analízis rossz, vagy Winter memóriája már nem a régi... Vagy a Delta Forrás ránk állt.
– Hogy jutott erre a megállapításra? – kérdezte Leia.
– Mert már nem továbbít mindent, amit hall. Valami felkelthette a gyanakvását – válaszolta Bel Iblis.
Leia visszagondolt a dramatizált beszélgetésekre.
– Nem – sóhajtotta végül. – Nem hinném. Sosem figyeltem fel a gyanú legkisebb jelére sem.
Bel Iblis vállat vont.
– Van okunk azt hinni, hogy egy egész kémfészekkel van dolgunk. Bár... várjunk csak... ez mégsem lehet olyan nehéz, mint amilyennek hangzik. Ha feltételezzük, hogy nem jött rá azonnal, még mindig tudjuk használni az első tíz napi adatokat, hogy leszorítsuk a gyanúsítottak számát.
Leia gyomra összeszorult.
– Garms, itt az Új Köztársaság több mint száz tiszteletreméltó tagjáról van szó! Nem vádolhatunk ennyi embert árulással. Fey'lya tanácsos vádaskodása Ackbar admirális ellen így is elég kellemetlen volt, de ez ezerszer rosszabb lenne.
– Tudom, Leia – értett egyet keményen Bel Iblis. – De nem hagyhatjuk, hogy a Birodalom tudomást szerezzen az összes titkunkról. Javasoljon valamit, s elfogadom!
Leia az ajkába harapott, vadul csapdostak a gondolatai.
– Na és amit a hadműveleti terem felé menet jegyzett meg? – kérdezte. – Azt mondta, hogy a Delta Forrás lehet akár egy rejtett rögzítőberendezés is.
– Ha az, akkor a főfolyosón kell lennie – vetette közbe Winter. – Minden továbbküldött beszélgetés ott zajlott le.
– Biztos ebben? – hökkent meg Bel Iblis.
– Teljesen – válaszolt Winter. – Mindegyik.
– Ez az – szólt közbe Leia érezve az izgalom első hullámát. – Valaki egy rögzítőberendezést ültetett be a főfolyosón.
– Ne örüljön annyira! – figyelmeztette Bel Iblis – Tudom, hogy jól hangzik, de azért mégsem ilyen egyszerű. A mikrofon-rendszereknek van néhány jól meghatározott tulajdonságuk, amelyek alapján egy kompetens kémelhárító csoport bármikor megtalálná.
– Hacsak nem válik passzívvá, amikor a kémelhárítás közeleg – vetette fel Ghent. – Láttam olyanokat, amik meg csinálják.
Bel Iblis a fejét rázta.
– De a te véleményed szerint akkor ennek a valaminek legalább minimális döntéshozó képessége van. Bármi, ami közel áll a droid-intelligenciához képes lenne...
– Hé! – szakította félbe Ghent izgatottan. – Ez az! A Delta Forrás nem ember. Hanem egy droid!
Leia Bel Iblisre pillantott.
– Lehetséges ez?
– Nem tudom – válaszolta a tábornok lassan. – Nos, másodrendű kémkedési program beültetése egy droidba kétségkívül eszközölhető. De az a gond, hogyan juttatták be ezt a programot a palota hagyományos biztonsági eljárásán keresztül, és azután hogyan kerülték el a kémelhárítási ellenőrzéseket?
– Ennek egy olyan droidnak kell lennie, aminek jó oka van, hogy a folyosón tartózkodjon – próbálta végiggondolni Leia. – De ami bármikor elhagyhatja a helyét anélkül, hogy felkeltené a figyelmet, ha az ellenőrzés közeleg.
– És tekintve a magas szintű közlekedést, ami keresztülhalad a folyosón, ilyen ellenőrzések meglehetősen gyakoriak – tette hozzá Bel Iblis. – Ghent, be tudsz jutni a Biztonsági feljegyzésekbe és kiemelni az ellenőrzések idejét?
– Persze – rántotta meg a vállát a kölyök. – Valószínűleg eltart pár óráig. Hacsak nem bánják, ha felfedezik a ténykedésemet.
Bel Iblis Leiára pillantott.
– Mit gondol?
– Persze, nem akarjuk, hogy kiszúrják – felelte Leia –, másrészről azt sem akarjuk, hogy a Delta Forrás itt ólálkodjon.
– Felség? – szólt közbe Winter. – Elnézést, de ha az ellenőrzések tényleg olyan gyakoriak, akkor nem kell egyebet tennünk, mint várni és figyelni, mely droidok hagyják el a folyosót, amikor egy megkezdődik.
– Érdemes megpróbálni – értett egyet Bel Iblis. – Ghent, te foglalkozz a biztonságiakkal. Leia, Winter, induljunk!
– Jönnek – hallatszott Winter hangja a Leia kezében tartott rádióból.
– Biztos, hogy a palotaőrök? – kérdezte Bel Iblis.
– Igen – válaszolta Winter. – Láttam, hogy Bremen ezredes utasításokat adott nekik, és droidok is vannak velük.
– Úgy látszik, ez az! – mormogta Leia. Lopva a szája elé emelte a kezét, remélte, hogy a vele szemben ülő három kubazi nem veszi észre a furcsa viselkedést. – Figyeljenek mindent!
A tudomásul vétel mormogása hallatszott. Kezét ismét ölébe engedve körülnézett. Ez az. Rendben. A lehető legtisztább "rálátás" a Delta Forrásra. A vezetők összejövetele épp most fejeződött be és egy tanácsülésekhez készülődtek, így a folyosó tömve volt magas rangú tisztekkel. Tisztekkel, tanácsadókkal, asszisztensekkel és droidokkal.
Egy bizonyos szinten Leia tudta, milyen általános a droidok jelenléte a Palotában. S csak most kezdett rádöbbenni arra, hogy fogalma sincs, mennyi van belőlük. Jónéhány 3PO protokollrobotot látott, legtöbbjük külföldi diplomaták társaságában, de néhányuk a palota tisztjei körül. A tömött repulziós liftben lézengve pár rovarszerű SPD karbantartó robot szisztematikusan takarította a szobrokat és a falakat megszakító ablakokat. MSE droidok egy csoportja sietett a falak mentén, túl összetett vagy túl titkos üzeneteket szállítva, ügyelve hogy ne lépjenek rájuk. A következő zöldes bíborszínű ch'hala falnál néha kitűnt a tömegből egy MN2E karbantartó droid, amint óvatosan szedegeti az elszáradt leveleket.
Vajon melyiküket alakította át kémkedésre a Birodalom?
– Kezdik – jelentette Winter –, felsorakoznak a folyosón, keresztben...
A rádió recsegni kezdett, mintha Winter eltakarta volna kezével a mikrofont. Ezt több, tompa zaj követte, már Leia azon a ponton volt, hogy megnézi, mi történik, amikor egy férfi hang csattant fel.
– Organa Solo tanácsos?
– Igen – válaszolta óvatosan. – Ön kicsoda?
– Machel Kendy hadnagy, tanácsos – jött a válasz. – Palotaőrség. Tisztában van azzal, hogy egy harmadik személy lehallgatja?
– Ez nem lehallgatás, őrmester – nyugtatta meg Leia. – Háromirányú beszélgetést folytatunk Bel Iblis tábornokkal.
– Értem – felelte Kendy kissé lehangoltan. Valószínűleg azt hitte, a Delta Forrásba botlott. – Meg kell kérnem, hogy függesszék fel a beszélgetésüket néhány percre, tanácsos! Ellenőrzést végzünk a főfolyosón és a szórványos rádiójelek zavarnák a munkánkat.
– Megértem –, válaszolt Leia. – Várunk, amíg befejezik.
Azzal kikapcsolta a rádiót, és visszatette az övébe, közben a pulzusa szaporán vert. Óvatosan körülnézett a székéből, meggyőződött arról, hogy teljesen rálát a folyosóra. Ha egy kémdroid is itt van, ebbe az irányba kell jönnie, amint észreveszi a biztonságiak csapatát.
Felül a lézengő takarítórobotokhoz új SPD-k csatlakoztak lefelé indulva a folyosón, miközben módszeresen ellenőrizték a falak felső részét és a boltozatos mennyezet csavart kontúrjait, mikrofonok, felvevőkészülékek után kutatva. Közvetlenül alattuk Leia Kendy őrmestert és csapatát látta a kavargó diplomaták között katonásan egyenes vonalban haladva, s ellenőrző pillantásokat vetve a vállukra erősített detektorok kijelzőire. Elérték a fogadószoba területét, elhaladtak mellette, majd minden incidens nélkül folytatták útjukat a folyosó végéig. Ott a csapat várakozott, hagyták, hogy az SPD droidok és a falmászó MSE-k befejezzék a takarításból kivett részüket, majd a többiek után siettek. Újra együtt az egész csoport eltűnt a folyosón, a Belső Tanácsosi irodák felé.
És ennyi volt. Az egész főfolyosót átvizsgálták és az eredmény minden bizonnyal negatív... és egyetlen droid sem menekült fejvesztve.
Valami oldalt felkeltette Leia pillantását. De az is csak egy MN-2E karbantartó robot volt, amit már korábban is észrevett. Odagördült a ch'hala fához, ami a talajból hajtott ki éppen a társalgási kör mellett. Magának motyogva a droid finom tapintókarját becsúsztatta az ágak közé, elpusztult vagy pusztulásnak indult levelek után kutatva.
Elpusztult vagy pusztulásnak indult. Csakúgy, mint az elméletük.
Egy sóhaj kíséretében elővette rádióját.
– Winter? Garm?
– Itt vagyok, felség – jött Winter válasza azonnal.
– Én is – tette hozzá Bel Iblis – Mi történt?
Leia megrázta fejét.
– Semmi az égadta világon – közölte. – Már amennyire én meg tudom mondani, egyik droid sem mozdult.
– Értem – szólt Bel Iblis rövid hallgatás után. – Nos... Lehet, hogy a droidunk éppen ma nincs itt. Vissza kellene küldenünk Wintert Ghenthez és a droidokat is hozzáadatni a listához.
– Mi a véleményed, Winter? – kérdezte Leia.
– Megpróbálhatom – felelte a másik nő habozva. – A probléma ott kezdődik, hogyan azonosítsuk az egyes robotokat. Külsőre egy 3PO protokoll robot úgy néz ki, mint a másik.
– Minden eredmény megfelel – biztatta Bel Iblis –, viszont itt van, valahol a közelben. Érzem.
Leia visszatartotta lélegzetét, Jedi képességeivel keresgélt. Nem volt meg benne Bel Iblis finomra csiszolt harcosi intuíciója, sem Luke sokkal mélyebb Jedi-érzékenysége. De ő is meg tudja érezni. Valami van a főfolyosón...
– Azt hiszem, igaza van – helyeselt Bel Iblisnek. – Winter, jobb ha visszamégy és rögtön belekezdesz!
– Természetesen, felség.
– Én önnel tartok, Winter – vállalkozott Bel Iblis. – Látni akarom a Csillagpor terv további részét.
Leia kikapcsolta a rádiót, és hátradőlt a székében, fáradtság és kiábrándultság lett úrrá rajta annak ellenére, hogy keményen küzdött ellene. Olyan jó ötletnek látszott, hogy Ghent adatait használják a Delta Forrás lenyomozásához. De mindeddig semmi eredménye.
És az idő egyre fogyott. Még ha titokban is tudják tartani Ghent munkálkodását – ami semmi esetre sem lehet biztos –, ezek a kicsi áldozatok mindegyike közelebb hozta a napot, amikor a Delta Forrás észleli a tevékenységüket és nem működik egy ideig. Ha ez megtörténne, az utolsó lehetőségük is elúszna, hogy azonosítsák a Birodalom kémjét.
És az szörnyű lenne. Nem az információszivárgás miatt – a Birodalom már az Ellenállás megalakulása óta folytat; kémtevékenységet, de valahogy átvészelték. Azaz még veszélyesebb volt az Új Köztársaságra nézve a gyanakvás azon fojtogató légköre, amit a Delta Forrás puszta léte elterjesztett a Palotában. Fey'lya tanácsos hitelt nem érdemlő vádaskodása Ackbar admirálissal szemben már megmutatta, mire képes a bizalom hiánya, s hogy rombolhatja szét a Palotán belüli koalíciók finom rendszerét. Ha ebben a vezetésben egy birodalmi ügynök lenne...
Szemben a társalgási körben a három kubazi talpra ugrott, és elsétált a ch'hala fa és az előtte dolgozó MN-2E droid mellett, majd belevesztek a folyosón hömpölygő tömegbe. Leia azon kapta magát, hogy a droidra mered, figyelte, ahogy egy manipulátorkart nyújt az ágak közé egy csomó elpusztult levelet találva, halkan motyogva magának. Összeakadt már egyszer egy birodalmi kémdroiddal a Honoghron, a noghrik földjén, s a találkozásnak szörnyű következményei lehettek volna a számára és a noghri faj maradékára nézve is. Ha Bel Iblisnek igaza van... és a Delta Forrás egy droid, nem pedig egy áruló...
De ez sem segített. A Birodalom képtelen lett volna becsempészni ide egy kémdroidot egy-két itteni egyén együttműködése nélkül. A Biztonságiak minden Palotába érkező robotot átvilágítanak, legyen annak itt tartózkodása végleges vagy átmeneti. És pontosan tudják, mit keressenek. Egy elrejtett másodlagos kémprogram enyhe vörösként jelenne meg a finom háttér ellenében, mint azon a ch'hala fán...
Leia összeráncolta a homlokát, a fára meredt, amint a gondolatmenete elakadt. Újabb kis vöröskitörés jelent meg a sudár törzsön, egy halvány vörös kört indítva, ami felfelé kezdett hullámozni a fán, hogy belevesszen a lágy bíbor háttérbe. Még egy követte, és még egy és még egy, egymást üldözve a törzsön, mint a hullámok. Mindegyikük körülbelül ugyanakkora, ugyanarról a helyről indulva.
És mindegyikük egyidőben az egyik MN-2E droid kotyogó hangjaival.
Hirtelen beugrott, mintegy hidegzuhanyként érte a felismerés. Övénél matatva, reszkető ujjakkal húzta elő a rádióját, a központost hívta.
– Organa Solo tanácsos vagyok – mutatkozott be. – Keresse Bremen ezredest a Biztonságiaktól! Mondja meg neki, hogy megtaláltam a Delta Forrást!
Közel nyolc métert kellett leásniuk, mire megtalálták: egy hosszú, nagy darab, az idő által megfakított csövet, félig a ch'hala fa főgyökere alatt ezernyi impulzuskiválasztó vezetékkel az egyik oldalon, egy direkt-továbbító szállal a másikon.
Még akkor is egy órába telt, míg az előzetes jelentések meggyőzték Brement.
– A technikusok azt mondják, ilyet még nem láttak – magyarázta a biztonsági főnök Leiának, Bel Iblisnek, és Mon Mothmának, ahogy ott álltak a szétszórt földön, a kiásott ch'hala fa oldalánál. – De a helyzet egyértelmű. A ch'ala fa oldalára ható bármilyen nyomás... beleértve a hanghullámok okozta nyomást... kicsiny kémiai változásokat indít el a kéreg belső részeiben.
– Ami a színek változását okozza? – kérdezte Mon Mothma.
– Igen – bólintott Bremen enyhén összerezzenve –, utólagos éleslátás, de... a változások túl gyorsak, hogy mások legyenek, mint biokémiai eredetűek. Mindegy, azok a beépített vezetékek, amik a törzsbe futnak, állandóan kiválasztják a kémiai anyagokat és visszaküldik az információt a főgyökérnél lévő modulhoz. A modul a kémiai adatot visszafordítja a nyomás által kifejtett adatra és onnan vissza beszédre. Más modulok... talán a főgyökér mélyében... összeállítja a beszélgetéseket, és előkészíti továbbításra. Hát ennyi.
– Egy organikus mikrofon – bólintott Bel Iblis. – A legcsekélyebb elektronikus berendezés nélkül, amit a kémelhárítók kiszúrhattak volna.
– Egy teljes sorozat mindebből – javította ki Bremen, jelentőségteljesen pillantva a dupla sorban nőtt fákra a főfolyosón. – Rögtön kivesszük őket.
– Milyen brilliáns terv... – tűnődött Mon Mothma. – És annyira jellemző a Császárra! Mindig tűnődtem azon, vajon honnan szerezhette némelyik olyan információját, amit a Szenátusban használt fel ellenünk. – A fejét csóválta. – Még halála után is képes ártani nekünk!
– Na, ennek ezennel vége – jegyezte meg Bel Iblis. – Kerítsünk egy csapatot, ezredes, és vágjuk ki ezeket a fákat!
A távolban, a köves pusztaságon visszaverődő fény csillogott.
– Jön Mazzic – jegyezte meg Karrde. Gillespee elfordította a tekintetét a büféasztaltól, és hunyorogva kinézett az erőd omladozó fala mögül.
– Valóban jön valaki – hagyta jóvá, miközben letette a csészéjét és a hideg bruallkit, amit addig rágcsált, majd megtörölte kezét a zubbonyában. Elővette a makrolátcsövet, és belenézett.
– Igen, tényleg ő az – közölte. – Furcsa... két másik hajó is van vele.
Karrde összeráncolt szemöldökkel nézte a közeledő foltot.
– Két másik hajó?
– Nézd csak meg! – nógatta Gillespee, és odanyújtotta a makrolátcsövet.
Karrde a szeméhez tartotta. Hárman közeledtek: egy fényes űrjacht és két keskeny, fölöttébb zord kinézetű, ismeretlen tervezésű hajó.
– Úgy gondolod, vendégeket hozott? – kérdezte Gillespee.
– Nem szólt vendégekről, amikor néhány perce bejelentkezett – válaszolta Karrde. Miközben figyelte őket, a két oldalsó gép elhagyta az alakzatot, földközelbe ereszkedett, és eltűnt a síkságot átszelő hasadékok egyikében.
– Talán jobb lenne, ha ellenőriznéd!
– Talán tényleg jobb lenne – helyeselt Karrde, miközben visszaadta a makrolátcsövet, és elővette az adóvevőt.
– Aves? Tudod azonosítani az érkezőket?
– Persze – válaszolta Aves hangja. – Nem könnyű, de az azonosító jelek a következőképpen olvashatók: a Distant Rainbow, a Skyclaw és a Raptor.
Karrde elfintorodott. Habár a konstrukciók nem is, a nevek mégis ismerősen csengtek. Mazzic személyi szállítógépe és kettő kedvenc vadászgépei közül.
– Köszönöm – mondta, és kikapcsolta az adóvevőt.
– Nos? – érdeklődött Gillespee.
Karrde visszacsúsztatta az adó-vevőt az övébe.
– Csak Mazzic az – válaszolta.
– Mi van Mazzic-kal? – szólt közbe Niles Ferrier.
Karrde megfordult. A hajótolvaj mögöttük állt egy büféasztal mellett, egyik kezében egy jó adag pörkölt pirkidiót tartva.
– Csak azt mondtam, Mazzic érkezik – ismételte.
– Remek – bólintott Ferrier, és szájába vett egy diót, majd hangosan ropogtatni kezdte.
– Éppen ideje. Végre kezdjük el a gyűlést!
Rágcsálva elballagott, biccentve Dravisnek és Clyngunn-nak, ahogy elhaladt mellettük.
– Azt hittem, nem akartad, hogy itt legyen – pusmogta Gillespee.
Karrde megrázta a fejét.
– Nem is akartam. De úgy látszik, nem mindenki érezte így.
Gillespee összeráncolta a szemöldökét.
– Úgy érted, valaki más hívta meg? De ki?
– Nem tudom – felelte Karrde, amint Ferriert figyelte, ahogy a sarok körül járkált, ahol Ellor és csoportja gyülekezett.
– Nem találtam rá módot, hogyan lehetne megtudni anélkül, hogy kicsinyesnek, gyanakvónak vagy fennhéjázónak tűnjek. Egyébként, lehet, hogy az egész csak valami ártatlan dolog. Hogy valaki azt hiszi, hogy aki ott volt az eredeti gyűlésen a Troganen, az ezután is mindenbe be van vonva.
– Annak ellenére, hogy nincs meghívva?
Karrde vállat vont.
– Talán csak tévedés volt. Akárhogy is van, éppen most felhívni rá a figyelmet, csak súrlódásokat eredményezne. Néhányan a többiek közül már így is neheztelnek, hogy látszólag átvettem az akció irányítását.
Gillespee bekapta az utolsó darab bruallkit.
– Igen, lehet, hogy tényleg ártatlan – mondta komoran. – De az is lehet, hogy nem.
– Figyelünk a fejleményekre – emlékeztette Karrde. – Ha Ferrier alkut kötött a Birodalommal, jó előre tudni fogjuk.
– Remélem is – morogta Gillespee az asztalon kutatva következő célpontjáért. – Utálok tele hassal futni...
Karrde elmosolyodott; már elfordulni készült, amikor az adó-vevője csipogni kezdett. Kihúzta, és egy kattanással bekapcsolta, a szemét automatikusan az égre emelte.
– Karrde – szólt bele.
– Itt Torve – azonosította magát a másik... és a hangjából Karrde már tudta, hogy valami nincs rendben. – Le tudnál jönni pár percre?
– Persze – felelte Karrde, és másik kezét leengedte az oldalára, ahol a pisztolytáska lógott. – Vigyek magammal valakit?
– Nem szükséges... nem buli van itt lent.
– Értem – mondta Karrde. – Máris ott vagyok.
Kikapcsolta az adó-vevőt, és visszarakta az övébe.
– Baj van? – kérdezte Gillespee.
– Egy betolakodó – felelte Karrde, miközben körülpillantott az udvaron. Egyik csempész, vagy kísérője sem nézett feléje.
– Tégy egy szívességet és tartsd szemmel a dolgokat!
– Rendben. Van valaki, akit külön is figyeljek?
Karrde Ferrierre nézett, aki már otthagyta Ellort, és Par'tah valamint ho'din társa felé tartott.
– Ferriert ne hagyd elmenni!
A bázis főrésze három szinttel a lerombolt erőd megmaradt felső emeletei alatt volt berendezve, ahol valószínűleg a konyhák lehettek, és egy hatalmas szoba magas plafonnal, ami valamiféle díszteremnek készülhetett. A Wild Karrde a díszteremben helyezkedett el – viszonylag szűkösen, de kettős előnyt nyújtott: valamennyire elrejtette a gépet, és ugyanakkor lehetővé tette szükség esetén a gyors indulást. Karrde a magas, dupla ajtón át érkezett, és Fynn Torvét, valamint a Starry Ice legénységének öt tagját találta ott kivont fegyverekkel.
– Jelentést kérek! – recsegte.
– Valószínűleg van bent valaki – vetette oda mogorván Torve. – Chin a vornskrsokat sétáltatta a hajó körül, amikor valami árnyékot látott mozogni a déli falnál.
A Wild Karrde leengedett bejárati rámpájához legközelebbi fal volt az.
– Jelenleg van valaki a hajón?
– Lachton dolgozott a kisegítő irányító konzolon – magyarázta Torve. – Aves utasította, hogy maradjon a hídon, a fegyverét pedig szegezze az ajtóra, amíg kerítünk oda még valakit. Chin magával vitte az Etherway néhány emberét, akiket a környékén talált, és elkezdte átkutatni a déli szárny termeit; Dankin ugyanezt teszi az északin.
Karrde bólintott.
– Akkor nekünk maradt a hajó. Ti ketten – mutatott rá két emberre a Starry Ice legénységéből – itt maradtok, és biztosítjátok az ajtót! Szépen, nyugodtan; menjünk!
Széthúzták az egyik dupla ajtót, és besurrantak. Közvetlenül előttük a Wild Karrde hajófara magasodott sötéten; 150 méterre mögötte pedig Hijarna kék ege derengett át az erőd megrongált falán.
– Csak kicsit jobb volna itt a világítás! – morogta Torve, ahogy körülnézett.
– Könnyebbnek látszik elrejtőzni, mint amilyen valójában – biztatta Karrde, és előhúzta az adó-vevőjét. – Dankin, Chin, itt Karrde. Jelentést kérek!
– Az északi szárnyon eddig semmi – válaszolta azonnal Dankin. – Elküldtem Corvist hordozható detektorért, de még nem tért vissza.
– Itt sincs semmi, kapitány – tette hozzá Chin.
– Rendben – felelte Karrde. – A hajó jobboldalát megkerülve jövünk, és a bejárat felé tartunk. Álljanak készen fedezni minket, ha szükséges!
– Készen állunk, kapitány.
Karrde visszacsúsztatta az adó-vevőt az övébe. Vett egy mély levegőt, és elindult.
Átkutatták a hajót, a dísztermet, a környék összes irodáját és raktárát. Végül is nem találtak senkit.
– Biztosan csak képzelődtem – dörmögte Chin mogorván, amikor a keresők összegyűltek a Wild Karrde rámpájának lábánál. – Sajnálom, kapitány. Igazán sajnálom.
– Oda se neki! – mondta Karrde, és körbenézett a dísztermen. Akárhogy átkutatták, mégis valami nyomasztó érzés nyugtalanította. Mintha valaki figyelné őket és nevetne.
– Néha mindannyian összetévesztünk dolgokat. Ha egyáltalán tévedésről van szó. Torve, biztos vagy benne, hogy te meg Lachton átnéztétek az egész hajót?
– Minden köbméterét – jelentette ki magabiztosan Torve. – Ha valaki fel is osont a Wild Karrdéra, jóval azelőtt elhagyta, hogy mi odaértünk.
– És mi van a vornskrsaival, uram? – kérdezte a Starry Ice legénységének egyik tagja. – Jók a nyomkövetésben?
– Csak, ha ysalamirire vagy Jedire vadászik – felelte Karrde. – Hát, akárki járt is itt, úgy látszik, már eltűnt. Azért lehet, hogy megzavartuk, mielőtt befejezhette volna azt, amiért küldték. Torve, szeretném, ha őrséget állítanál a területre. Avesszal pedig riadóztasd a Starry Ice és az Etherway ügyeletes személyzetét is!
– Igenis – felelte Torve, és előhúzta az adó-vevőt. – És a vendégeink odafönt? Őket is figyelmeztessük?
– Mik vagyunk mi, az anyukájuk? – horkant fel a legénység egyik tagja. – Nagy fiúk már... tudnak vigyázni magukra.
– Biztos vagyok benne, hogy tudnak – jegyezte meg nyugodtan Karrde. – De az én meghívásomra jöttek. Amíg a vendégszeretetünket élvezik, addig a védelmünket is.
– Ez arra is vonatkozik, aki azt a betolakodót küldte, akit Chin látott? – kérdezte Lachton. Karrde felnézett a hajójára.
– Az attól függ, miért küldték azt a behatolót – mondta. És ha már a vendégekről volt szó, ideje volt visszatérnie hozzájuk. Mazzic már biztosan odaért, és nem Ferrier az egyetlen, aki már türelmetlenül várta az ülés kezdetét.
– Lachton, amint Corvis visszatért azokkal a detektorokkal, ti ketten végezzétek el a gép mindenre kiterjedő átvizsgálását, kezdve a külső hajótesttel! Lehet, hogy a látogatóink ajándékot hagytak, és nem akarok felszállni innen egy iránysávadóval, vagy időzített bombával a fedélzeten. Az ülésteremben leszek, ha szükség van rám.
Otthagyta őket, hadd dolgozzanak, és újra érezte Mara Jade hiányát. A napokban készült visszamenni Coruscantra, és visszahozni őt meg Ghentet.
Úgy gondolta, biztosan engedték volna. A hírforrásait szerint az a bizonytalan és zavaró hír járta, hogy egy meg nem nevezett nőt rajtakaptak, amint segítséget nyújtott egy birodalmi kommandónak a Coruscanton. Tudva, hogy Mara mennyire megveti Thrawn főadmirálist, kicsi a valószínűsége, hogy bármiféle segítséget nyújtott volna a Birodalomnak. Másrészt viszont sokan vannak az Új Köztársaságban, akik egyfajta háborús hisztéria felé sodródnak... és ismerve a múltját, Mara ideális célpontja lenne egy ilyen vádaskodásnak. Eggyel több ok, hogy elhozza a Coruscantról.
Feljutott a felső udvarra, és látta, hogy Mazzic valóban megérkezett. Ho'Din csoportjában állt, és Par'tahval, meg a megtévesztően dekoratív női testőrrel beszélgetett, aki a Troganon még mint egy tartózkodó, jelentéktelennek tűnő valakiként volt vele, fél lépéssel a beszélgetők mögött állva.
Ahogyan most a két férfi állt a nő mögött. És még négyen körülöttük. És hatan szétszóródva az udvaron.
Karrde megpihent a boltíves bejárat alatt, és egy halk figyelmeztetés szólalt meg hátul a fejében. Hogy Mazzic két vadászgépet hozott, hogy azok védjék az úton, az egy dolog. Viszont, hogy egy egész biztonsági osztagot hozott magával egy barátságos találkozóra, az valami egészen más. Akár a Trogan elleni birodalmi támadás tette ennyire, rá nem jellemző módon idegessé... akár valami más, nemi úgy készült, hogy a találkozó végig ilyen barátságos marad.
– Hé, Karrde! – szólt Ferrier odaintve. – Jöjjön... húzza ki a beszélgetést a kátyúból!
– Hát hogyne – biccentett Karrde, és felvette a vendégeknek kijáró mosolyt, miközben besétált a terembe. Ahhoz már késő, hogy felhozzon néhányat az ő emberei közül az egyensúly kedvéért. Nem maradt más, mint bízni abban, hogy Mazzic pusztán elővigyázatosságból cselekszik így.
– Jó napot, Mazzic! Kösz, hogy eljöttél.
– Semmiség – válaszolt hidegen a férfi. Nem viszonozta a mosolyt.
– Előkészítettünk egy sokkal kényelmesebb szobát, errefelé – mondta Karrde, és balra mutatott. – Ha lennétek szívesek követni!
– Van egy jobb ötletem – vágott közbe Mazzic. – Mit szólnál hozzá, ha a Wild Karrde fedélzetén tartanánk meg az ülést?
Karrde ránézett. Mazzic mereven állta a pillantását, a tekintete nem árult el semmit. Úgy látszik, mégsem pusztán elővigyázatos.
– Megkérdezhetem, miért? – érdeklődött Karrde.
– Csak nincs valami rejtegetnivalód? – vágott vissza Mazzic.
Karrde ekkor megengedett magának egy hideg mosolyt.
– Persze, hogy van rejtegetni valóm – válaszolta. – Akárcsak Par'tahnak, Ellornak, vagy neked. Hiszen üzleti vetélytársak vagyunk.
– Tehát nem engedsz fel minket a Wild Karrde fedélzetére?
Karrde végignézett a csempészfőnökökön. Gillespee, Dravis és Ctyngunn arcára döbbenet és értetlenség ült ki; nem tudták mire vélni az elhangzottakat. Ho'Din arcáról nehéz volt bármit is leolvasni, de a testtartása valami furcsa zavartságról árulkodott. Ellor, ahogy tehette, kerülte Karrde tekintetét. És Ferrier...
Ferrier önelégülten vigyorgott. Nem nyilvánvalóan, majdnem láthatatlanul, csak amúgy a szakálla mögött. De ez elég volt. Több, mint elég.
És ekkor, bár már későn, végül megértette. Amit Chin látott – és amire később sem jött rá egyikük sem – Ferrier sötét képmása volt, a defel, a kísértet.
Mazzic emberei itt álltak. Karrde fegyveresei pedig három szinttel lentebb a hajóját őrizték egy olyan veszéllyel szemben, ami már rég elmúlt. Minden vendége a válaszára várt.
– A Wild Karrdét lent tartjuk – szólalt meg. – Ha lennétek szívesek követni?
Dankin és Torve a Wild Karrde rámpájának lábánál beszélgettek, amikor a csoport megérkezett.
– Hello, kapitány – szólt oda meglepetten Dankin. – Segíthetünk?
– Nem, kösz – válaszolt Karrde. – Úgy döntöttünk, hogy a hajó fedélzetén tartjuk az ülést, ez minden.
– A hajón? – visszhangozta Dankin, és szemével villámgyorsan átfutotta a csoportot; nyilvánvalóan nem tetszett neki, amit látott. Nem csoda: a csempészfőnökök, segítőik és a testőrök közül úgy magasodtak ki Mazzic biztonsági emberei, mint egy tucat világítótorony.
– Elnézést... engem erről nem tájékoztattak – tette hozzá, és a jobb hüvelykujját beakasztotta a fegyverszíjába.
– Csak amolyan pillanatnyi elhatározás volt – vetette oda neki Karrde. A szeme sarkából látta, ahogy a többi embere a díszteremben elkezdett a kijelölt helyéről közeledni, amint meglátták Dankin kézjelét. Folyamatosan körbevették a csoportot...
– Á, értem – bólintott Dankin, és kezdett kissé zavartabban nézni. – Bár a hely nem igazán erre van berendezve. Az étkezde olyan, mint...
– Nem érdekel a berendezés – vágott közbe Mazzic. – Lépj már félre... az üzlettel kell foglalkoznunk!
– Rendben... megértem én – közölte Dankin még zavartabban, mint az előbb, de a helyén maradt. – A baj csak az, hogy jelenleg egy detektoros keresőosztag tartózkodik a hajón. Összezavarhatja őket, ha még több ember járkál a fedélzeten.
– Hát csak zavarja – szólt közbe Ferrier. – Egyébként is, mit képzelsz, ki vagy te?
Dankinnek erre már nem volt lehetősége válaszolni.
Karrde arcát parfümillatú levegő enyhe fuvallata csapta meg, oldalát pedig egy fegyver csöve bökte meg gyengéden.
– Jó trükk, Karrde – kezdte Mazzic –, de nem fog beválni. Hívd vissza őket! Most rögtön!
Karrde óvatosan átnézett a válla fölött. Mazzic dekoratív testőre nézett vissza rá, egy profi hideg tekintetével.
– És ha nem?
– Ez esetben tűzharcot vívunk – vágta rá Mazzic kertelés nélkül. – Ezen a helyen.
Halk moraj támadt a csoportban.
– Volna szíves valaki elmondani, hogy mi folyik itt? – morogta Gillespee bizonytalanul.
– A hajón elmondom – felelte Mazzic. – Feltéve, hogy mindannyian megérjük, hogy feljussunk. A dolognak ez a része a vendéglátóinktól függ.
– Nem fogom megadni neked az embereimet – mondta halkan Karrde. – Harc nélkül nem.
– Nem érdekelnek az embereid – közölte Mazzic. – Sem a hajód, sem a szervezete. Ez személyes ügy, közted és köztem. És persze a csempésztársaink között.
– Akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba! – javasolta indulatosan Dankin. – Kiürítünk egy területet, ti választhattok fegyvernemet...
– Én nem valami nevetséges kis magánviszályról beszélek – szakította félbe Mazzic. – Amiről most szó van, az árulás.
– Micsoda? – kérdezte Gillespee. – Mazzic...
– Pofa be, Gillespee! – kiáltott rá Mazzic, és egy futó pillantást vetett oldalra. – Nos, Karrde?
Egészen lassan, Karrde körbenézett a csoporton. Nem voltak szövetségesek; nem voltak barátok, akik kiállnának mellette a fantomvádak ellen – vagy akármik is legyenek ezek –, amiket Mazzic és Ferrier emeltek. Akármennyire is tisztelték, akármennyivel is tartoztak neki – ezt most mind elfelejtették. Csak nézték, ahogy az ellenségei megalázzák... hogy aztán mindegyikük kivegyen egy darabkát a szervezetből, aminek a kiépítésén annyit fáradozott.
De mielőtt ez megtörtént, minden ember és más élőlény a társa volt. Mindegyikükért ő tartozott felelősséggel.
– Nincs elég hely mindegyikünknek az étkezőben; csak nyolcunknak – mondta halkan Mazzicnek. – Minden segítőnek, testőrnek és biztonsági embernek kint kell maradnia. Megparancsolnád nekik, hogy hagyják békén az embereimet?
Egy hosszú percen át Mazzic csak az arcát nézte. Aztán bólintott, egyetlen apró fejmozdulattal.
– Amíg nem provokálják őket, nem zavarnak senkit. Shada, vedd el a fegyverét! Karrde... csak utánad!
Karrde Dankinre és Torvéra pillantott, és, intett a fejével. Vonakodva elléptek a rámpától, ő pedig elindult felfelé. Szorosan követték azok az emberek, akiket egykor még egységes fronttá akart kovácsolni a Birodalom ellen.
Lehetett volna több esze is.
Az étkezőben helyezkedtek el, Mazzic az egyik sarokban lévő székbe ültette Karrdét, a többiek vele szemben foglalták el a helyüket az asztal körül.
– Rendben – jelentette ki Karrde. – Itt vagyunk. És most?
– Az adatkártyákat akarom – közölte Mazzic. – Az összeset. Azokkal kezdjük, amik az irodádban vannak.
Karrde intett a fejével a válla fölött.
– Át az ajtón, a folyosó végén jobbra.
– Belépő kódok?
– Nincsenek. Én bízom az embereimben.
Mazzic enyhén elhúzta a száját.
– Ellor, menj, hozd el őket! És hozz egy pár aktát is!
A duro szó nélkül felállt, és elment.
– Amíg várunk – szólt bele Karrde a kínos csendbe, – talán előterjeszthetném a javaslatomat, amiért Hijarnába hívtalak benneteket.
Mazzic felhorkant.
– Neked aztán van bőr a pofádon, Karrde... ezt el ismerem. Merész vagy és stílusos. De most inkább csak üljünk csendben, világos?
Karrde a rászegezett fegyverre pillantott.
– Ahogy kívánod.
Ellor egy perc múlva visszatért egy adatkártyákkal teli tálcával, és két aktával a tetején.
– Oké – szólalt meg Mazzic, amikor a duro leült mellé.
– Az egyik aktát add oda Par'tahnak, és kezdjétek el átnézni őket! Mindketten tudjátok, mit kell keresnetek.
– Itt az elején meg kell jegyeznem – mondta Ellor –, hogy nekem ez nem tetszik.
– Egyetyértyek – helyeselt Par'tah. A nyúlványok a fején úgy tekeregtek, mint a megzavart kígyók. – A nyílyt hajc a vetélytájsak ellen... része az üzslyetnyek. De ezs más.
– Itt most szó sincs üzletről – jelentette ki Mazzic.
– Már hogy is volna – értett egyet Karrde. – Hiszen már mondtad, hogy nem érdekel a szervezetem. Emlékszel?
– Ne próbáld kiforgatni a szavaimat, Karrde! – figyelmeztette Mazzic. – Épp annyira utálom, mint azt, ha az orromnál fogva vezetnek.
– Én senkit sem vezetek az orránál fogva, Mazzic – mondta csendesen Karrde. – Én nyíltan beszéltem mindenkivel, amióta ez az egész elkezdődött.
– Lehet. Azért vagyunk itt, hogy ezt megtudjuk.
Karrde körbenézett az asztalon, és eszébe jutott a káosz, ami Jabba szervezetének összeomlása után eluralkodott a csempészet kétes világában. A galaxis összes csoportja a koncon marakodott, mindegyik a lehető legtöbb hajót, embert és szerződést próbálta megszerezni magának, nemegyszer kegyetlen harcok árán. Különösen a nagyobb szervezetek profitáltak jelentősen a hutt örökségéből.
Kíváncsi volt, vajon Aves felül tud-e kerekedni rajtuk. Aves és Mara.
– Van már valami? – kérdezte Mazzic.
– Sólyunk, ha lyesz – mondta Par'tah, és hangja arról árulkodott, mennyire nincs ínyére ez az egész helyzet.
Karrde Mazzicre nézett.
– Azért elárulnád, hogy állítólag mit követtem el?
– Igen, én is szeretném hallani – vágta rá Gillespee.
Mazzic hátradőlt a székében, a kezét pedig, amelyikben a fegyvert tartotta, a combjára eresztette.
– Hát ez egyszerű – mondta. – Azt a támadást a Troganen... amelyikben a barátomat, Lishmát megölték... a jelek szerint valaki megrendezte.
– Hogy érted azt, hogy megrendezték – kérdezte Dravis.
– Ahogy mondtam. Valaki felbérelte az egyik birodalmi hadnagyot és az osztagát, hogy támadjanak meg minket.
Clyngunn megköszörülte a torkát.
– Császári csapatokat nem lehet felbérelni – mondta.
– Ezeket lehetett – vágott vissza Mazzic.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Gillespee.
Mazzic elmosolyodott.
– A létező legjobban értesült hírforrástól, Thrawn főadmirálistól.
Egy percnyi döbbent csend telepedett a társaságra. Dravis törte meg a csendet.
– Na ne viccelj! És ezt csak úgy véletlenül megsúgta neked, igaz?
– A Joiol rendszer körül hajóztam, amikor felvettek, és elvittek a Chimerára – magyarázta Mazzic, mit sem törődve a gunyoros megjegyzéssel. – A Bilbringi-i hajógyárban történtek után, úgy gondoltam, nem sok jót remélhetek. Thrawn azonban elmondta, hogy csak azért vettek fel, hogy tisztázzák, a Birodalomból senki sem rendelte el a Trogan elleni támadást, és hogy ne őket tartsam felelősnek miatta. Aztán elengedtek.
– És ezután te arra a következtetésre jutottál, hogy engem tarts felelősnek? – kérdezte Karrde.
– Nem célzott kifejezetten rád – felelte Mazzic. – De ki másnak állt volna érdekében, hogy szembefordítson minket a Birodalommal?
– Mazzic, mi most egy főadmirálisról beszélünk – emlékeztette Karrde. – Egy főadmirálisról, aki abban leli örömét, hogy ráérős és agyafúrt terveket sző. És akinek személyes érdeke, hogy engem elpusztítson.
Mazzic arcán apró mosoly jelent meg.
– Nemcsak amiatt vádollak, hogy Thrawntól ezt hallottam, Karrde. Megkértem egy barátomat, hogy nézzen szét egy kicsit a birodalmi katonai irattárban. Megszerezte nekem a trogani eset minden részletét.
– A jelentéseket meg is változtathatják – hívta fel a figyelmét Karrde.
– Ahogy mondtam, nem veszem biztosra, amit megtudtam – vágott vissza. – De ha rájövünk, hogy ide vezetnek a szálak – és megemelte a fegyvert –, az már, úgy vélem, elég bizonyíték lesz.
– Értem már – motyogta Karrde, miközben Ferrierre nézett. Szóval ezen dolgozott idelenn a defel. Hogy elhelyezze Mazzic bizonyítékát. – Azt hiszem, késő már megemlíteni, hogy volt itt egy betolakodó néhány perccel azelőtt, hogy megérkeztetek.
Ferrier felhördült.
– Hát, persze! Jó kis trükk, Karrde, de egy kicsit elkésett!
– Mi késett el? – kérdezte haragosan Dravis.
– Megpróbálja másra terelni a gyanút, ez minden – vágta oda Ferrier megvetően. – Megpróbálja elhitetni, hogy valaki közülünk helyezte itt el az áruló adatkártyát.
– Miféle adatkártyát? – kérdezte gúnyosan Gillespee. – Semmiféle áruló adatkártyát nem találtunk.
– De igen, találtunk – jelentette be halkan Ellor.
Karrde ránézett. Ellor arca hűvös volt, az érzéseit nem lehetett leolvasni; miközben csendesen odaadta a kártyát Mazzicnek, ő pedig elvette, és az ő arca is komorrá vált.
– Hát itt volna – motyogta, és az asztalra tette az adattömböt. – Nos, azt hiszem, ez után nincs szükség további szavakra.
– Várj egy percet! – tiltakozott Gillespee. – De igenis van. Karrde igazat beszélt arról a betolakodóról... én ott voltam vele fent, amikor riadóztatták.
Mazzic megvonta a vállát.
– Rendben, halljuk. Mi volt az, Karrde? Mit láttál?
Karrde megrázta a fejét, megpróbált nem ránézni Mazzic fegyverének csövére.
– Sajnos semmit. Chin valami mozgást vélt felfedezni a hajó körül, de nem sikerült senkit felderítenünk.
– Én nem láttam olyan sok helyet a környéken, ahol valaki elrejtőzhetne – jegyezte meg ironikusan Mazzic.
– Egy ember nem is, igaza van – helyeselt Karrde. – Másrészt viszont, akkor még nem tűnt fel, hogy mennyi árnyék volt a falak mentén és az ajtók körül.
– Úgy érted, szerinted a kísértetem tette? – vágott közbe Ferrier. – Ez jellemző, Karrde... elejtesz egy pár célzást, aztán megpróbálod elhomályosítani az ügyet. Hát, felejtsd el, nem fog menni!
Karrde összeráncolt szemöldökkel nézte az agresszív arcot, a ravasz szemet... és hirtelen rádöbbent, hogy tévedett a felállással kapcsolatban. Ferrier és Mazzic valójában nem együtt dolgozták ki ezt az egészet. Egyedül Ferrier volt az, talán Thrawn irányítása alatt, aki megpróbálta őt sarokba szorítani.
Ami azt jelenti, hogy Mazzic őszintén hisz Karrde árulásában. Ami ebből következően azt is jelenti, hogy talán van még esély meggyőzni őket az ellenkezőjéről.
– Hadd próbáljam akkor más oldalról megközelíteni a dolgot – szólalt meg, és figyelmét ismét Mazzic felé fordította. – Valóban elhiszed, hogy olyan gondatlan lennék, hogy itt hagyom az árulásom bizonyítékát, ahol bárki hozzáférhet?
– Nem tudtad, hogy keresni fogjuk – vágta rá Ferrier, mielőtt Mazzic bármit is szólhatott volna.
Karrde hunyorogva pillantott felé.
– Ó, hát most már többesszámban beszélsz, Ferrier? Szóval segítetted Mazzicet ebben a dologban?
– Ferriernek igaza van, Karrde... ne tereld másra a szót! – recsegte Mazzic. – Azt hiszed, Thrawn fáradt volna ennyit azzal, hogy elintézze? Megtehette volna nyíltan a Troganen.
– A Troganen nem tehetett velem semmit – rázta a fejét Karrde. – Úgy nem, hogy mindenki minket figyelt. Azt kockáztatta volna, hogy esetleg mindenki ellene fordul. Nem, ez a módszer sokkal jobb. Engem elintéz, a vele kapcsolatos figyelmeztetéseimet alaptalannak minősíti, a jóindulatotokat és szolgálataitokat pedig továbbra is megőrzi.
Clyngunn bozontos fejét rázta.
– Nem. Thrawn nem olyan, mint Vader. Nem áldozna föl csapatokat egy eleve kudarcra ítélt támadás kedvéért.
– Egyetértek – bólintott Karrde. – Én sem hiszem, hogy ő rendelte volna el a támadást a Troganen. Úgy vélem, azt az akciót valaki más eszelte ki, Thrawn pedig egyszerűen csak a lehető legtöbb hasznot húzza belőle.
– Talán ezzel is rám céloztál? – morogta Ferrier.
– Senkire sem céloztam, Ferrier – mondta nyugodtan Karrde. – Túl sokat szabadkozol. Még azt hihetne az ember, hogy rossz a lelkiismereted.
– Helyben vagyunk... megpróbálja összezavarni a dolgokat – mondta Ferrier, és mielőtt újra Karrdéra szegezte volna a tekintetét, körbenézett az asztalon. – Gyakorlatilag már azzal is kudarcba fulladt, hogy a kísértetemet gyanúsította az adatkártya elhelyezésével.
– Ezt te sugalltad, nem én – vágott vissza Karrde, és szigorúan ránézett. Érezte, hogy ez Ferrier gyenge, pontja, és az erőfeszítései is ezt mutatták. Csak még egy kicsivel tovább juthatna ezen az úton...
– De ha már a témánál vagyunk, hol a defel?
– A hajómon – vágta rá azonnal Ferrier. – A többiekkel a nyugati udvaron. Azóta ott van, amióta megérkeztem.
– Miért?
Ferrier arca grimaszba rándult.
– Hogy, hogy miért? Mert a legénységem tagja.
– Nem, úgy értem, miért nincs itt a Wild Karrde körül a többi testőrrel?
– Ki mondta, hogy ő testőr?
Karrde megvonta a vállát.
– Hát csak gondoltam. Végül is a Troganen még ez volt a szerepe.
– Így igaz – mondta lassan Gillespee. – A fal mellett állt. Ott, ahol azonnal le tudott sújtani a birodalmiakra, amint beléptek.
– Mintha csak tudta volna, hogy jönni fognak – helyeselt Karrde.
Ferrier tekintete elsötétült.
– Karrde...
– Elég – vágott közbe Mazzic. – Ez még nem bizonyíték, Karrde, és ezt maga is tudja. Különben is, mit nyert volna Ferrier egy ilyen támadás megszervezésével?
– Talán így mindenki látta, hogy ő segített minket a birodalmiak visszaverésében – célzott rá Karrde. – Azt remélve, hogy ez majd eloszlatja a gyanúnkat a Birodalomhoz kötődő kapcsolatáról.
– Csavarhatod a szavakat, ahogy akarod – mondta Ferrier ujjával a Mazzic melletti aktára bökve. – De ezen az adatkártyán nem, az van, hogy én béreltem fel Koskot és az osztagát. Ezen az áll, hogy te tetted. Ami pedig engem illet, úgy gondolom, eleget beszéltünk erről a...
– Egy pillanat! – szakította félbe Mazzic, és felé fordult. – Honnan tudod, mit tartalmaz az adatkártya?
– Te mondtad – szabadkozott Ferrier. – Te mondtad, hogy ide vezetnek a...
– Csakhogy én nem említettem a hadnagy nevét.
A szobára hirtelen mély csend ült, és a szakálla mögött Ferrier arca elsápadt.
– Kellett, hogy említsd.
– Nem – szögezte le hidegen Mazzic. – Én aztán nem.
– És más sem – szólt dörmögve Clyngunn.
Ferrier rámeredt.
– Ez őrület – nyögte ki, miután visszatért a bátorsága. – Minden bizonyíték tisztán arra utal, hogy Karrde a bűnös... ti meg elengednétek, csak mert valahol véletlenül hallottam ennek a Kosknak a nevét. Talán valamelyik rohamosztagos kiáltotta a harc közben... honnan tudjam?
– Akkor nézzünk egy könnyebb kérdést – vette át a szót Karrde. – Honnan értesültél a találkozó idejéről és helyéről? Tudva, hogy nem kaptál meghívót.
Mazzic hirtelen feléje fordult.
– Nem hívtad meg?
Karrde a fejét rázta.
– Sosem bíztam benne igazán, főleg amióta tudok a szerepéről abban, hogy Thrawn megszerezte a Katana-flottát. Egyáltalán nem is lett volna a Troganen, ha Gillespee nem hozza majdnem mindenki tudtára a meghívást.
– Nos, Ferrier? – vágta rá Dravis. – Vagy talán azt állítod, hogy valaki elárulta neked?
Ferrier szemén látszott, hogy szorul a nyaka körül a hurok.
– Lehallgattam a Mazzicnek szóló adást – motyogta. – Dekódoltam; úgy gondoltam itt kell lennem.
– Elég gyorsan sikerült megfejtened – jegyezte meg Gillespee. – Nagyon jól rejtjelezett kódokat használtunk. És persze az eredeti kódolt adásból megtartottál egy kópiát, ugye?
Ferrier erre felpattant.
– Nem vagyok köteles ezt végighallgatni – zsörtölődött. – Úgy tudom, Karrde az, akiről tárgyalunk, nem én.
– Ülj vissza, Ferrier! – mondta halkan Mazzic. Fegyvere ekkor már nem Karrdéra mutatott.
– De hát ő az – folytatta Ferrier. Kinyújtotta a jobb kezét, és mutatóujját vádlón Karrdéra szegezte. – Ő az, aki...
– Vigyázzatok! – kiáltotta Gillespee.
De már késő volt. Amíg a jobb kézével a figyelem elterelése végett maga előtt hadonászott, Ferrier bal kezét az övébe csúsztatta, és máris újra előrántotta.
Egy hődetonátort tartott benne.
– Rendben. Kezeket az asztalra! – mordult fel. – Dobd el a fegyvert, Mazzic!
Egészen lassan, Mazzic az asztalra tette a fegyverét.
– Nem tudsz kijutni innen, Ferrier – sziszegte, és megpróbálta türtőztetni magát. – Beszorulsz Shada és a biztonsági embereim közé.
– Látni sem fognak – vetette oda Ferrier, miközben Mazzic fegyveréért nyúlt. – Defel. Gyere be!
A hátuk mögött félrecsúszott az étkezde ajtaja, és egy fekete árnyék siklott nesztelenül a szobába. Egy fekete árnyék vörös szemekkel és hosszú, fehér agyarakkal.
Clyngunn elhadart egy zavaros ZeHethbra káromkodást.
– Szóval Karrdénak mindenben igaza volt. Te árultál el bennünket a Birodalomnak.
Ferrier figyelmen kívül hagyta az elhangzottakat.
– Vigyázz rájuk! – parancsolta, miközben Mazzic fegyverét az árnyék felé nyújtotta, és előhúzta a sajátját.
– Gyerünk, Karrde... velem jössz a hídra!
Karrde nem mozdult.
– És ha ellenállok?
– Akkor mindannyiukat megölöm és magam viszem fel a hajót – válaszolta röviden Ferrier. – Talán meg is kellene tennem... Thrawn biztosan bőségesen megjutalmazna érte.
– Meggyőztél – biccentett Karrde, és felállt. – Erre!
Gond nélkül elérték a hidat.
– Szállj fel! – utasította Ferrier, és fegyverével a botkormányra mutatott, miközben egy futó pillantást vetett a kijelzőkre. – Jól van... gondoltam, hogy készenlétbe helyezi az indulásra.
– Hová megyünk? – kérdezte Karrde, mialatt elfoglalta helyét a vezetőülésben. Az ablakokon át látta, ahogy az emberei, megfeledkezve arról, hogy ő idefent van, megpróbáltak minél távolabb kerülni Mazzic biztonsági embereitől.
– Ki innen, fölfelé és át afölött! – utasította Ferrier, és fegyverével az erőd leomladozott falára mutatott. – Azzal kezdjük.
– Értem – felelte Karrde, és jobb kezével a fedélzeti számítógépen keresztül elvégezte a repülés előtti helyzetjelentést, bal kezét pedig a térdére eresztette. E fölött, a fő konzol alsó részébe építve, volt egy panel, amin a hajó külső világításának a kapcsolói voltak elhelyezve. – És azután?
– Mit gondol? – kérdezett vissza Ferrier, miközben átment az irányítópulthoz és vetett rá egy pillantást. – Eltűnünk innen. Van még más hajója is készenlétben?
– A Starry Ice és az Etherway – válaszolt Karrde, és háromszor be- és kikapcsolta a külső futófényeket. Odakintről egyre több meglepett arc nézett föl rá. – Remélem, nem akarsz túl messzire menni.
Ferrier csak vigyorgott.
– Mi az, attól félsz, hogy ellopom a drága kis teherszállítógépedet?
– Dehogyis lopod – mondta Karrde, és mélyen a szemébe nézett. – Előbb pusztítom el.
Ferrier fújt egyet.
– Nagy szavak olyasvalakitől, aki a fegyver rossz végén áll – mondta lenézően, és a nyomaték kedvéért megemelte a fegyvert.
– Nem blöffölök, – figyelmeztette Karrde, és újra bekapcsolta a lámpákat, sőt, még egy pillantást is megkockáztatott az embereire. A lámpák figyelmeztető felvillanása és a rá fegyvert szegező Ferrier megpillantása között a tömeg valószínűleg megértette mi történik. Ezt így is remélte. Ha nem jöttek volna rá, a Wild Karrde be nem jelentett távozása valószínűleg tűzharcot eredményezett volna.
– Hát persze, hogy nem – motyogta Ferrier, és leült a másodpilóta helyére. – Nyugalom... nem kell hősködni. Semmit sem szeretnék jobban, mint átvenni tőled a Wild Karrdét, de több eszem van annál, mintsem, hogy megpróbáljak elvezetni egy ilyen hajót a fele legénységgel. Nem, csupán annyit kell tenned, hogy elviszel a hajómhoz. Eltűnünk innen és meghúzzuk magunkat, amíg elvonul itt a vihar. – Még egy utolsó pillantást vetett a kijelzőkre, és intett. – Oké, menjünk!
Gondolatban keresztbe téve az ujjait, Karrde finoman elindította a gépet, azt várva, mikor veszi őket zárótűz alá a segítők és testőrök csoportja. De senki sem nyitott tüzet, ahogy kivezette a hajót az éles kövekkel szegélyezett bejáraton át a szabad égbe.
– Á, mindenki eltűnt már innen; remek! – törte még a csendet Ferrier. – Biztosan a hajóiknál tülekednek, hogy utánunk eredjenek.
– Nem úgy néz ki, mintha ez aggasztana.
– Nem is – felelte Ferrier. – Mindössze annyit kell tenned, hogy kicsit előbb érj a hajómhoz, mint ők. Meg tudod csinálni, ugye?
Karrde a rászegezett fegyverre pillantott.
– Megteszem, ami tőlem telik.
Könnyedén sikerült. A Wild Karrde már leszállt az átalakított koréliai csatahajó mellé a repedezett kőre, amikor a többiek elkezdtek feltűnni az erőd fő részébe vezető árkádsor alól, jó pár percnyire tőlük.
– Tudtam, hogy megcsinálja – dicsérte meg gúnyosan Ferrier, majd felállt, és megnyomta a belső hírközlő gombját. – Defel! Nyisd ki az ajtót! Kijutottunk.
Nem kapott választ.
– Hallasz engem?
– Egy darabig semmit sem fog hallani – morogta vissza Clyngunn hangja. – Ha kell neked, vidd el innen!
Ferrier dühösen lecsapta a hírközlőt.
– Hülye! Lehetett volna annyi eszem, hogy ne bízzak semmit egy ilyen hülyére! Vagy inkább meg kellett volna ölnöm mindannyiukat rögtön az elején.
– Lehet – vont vállat Karrde, és az udvaron át közeledő testőrök és biztonságiak felé intett. – Azt hiszem, nincs már időd, hogy jóvá tedd ezt a hibát.
– Majd később! – vágott vissza Ferrier. – De azért veled még törődhetek.
– Csak, ha hajlandó vagy velem együtt meghalni – válaszolt Karrde, és odábbcsúszott az ülésben, hogy megmutassa, amint a bal kezével a térdénél levő panel egyik kapcsolóját tartotta. – Ahogy mondtam, inkább elpusztítom a hajót, mint hogy hagyjam a te kezedre jutni.
Egy pillanatig úgy gondolta, Ferrier ennek ellenére megpróbálkozik vele. Aztán, érthetően vonakodva, arrébb célzott, és két golyót eresztett a kapcsolótáblának abba a részébe, ahol a tüzelőgombok voltak.
– Majd legközelebb, Karrde – morogta. Aztán hátralépett a híd ajtajához, kipillantott, amikor kinyílt, és kisurrant rajta.
Karrde vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta. Elengedve a leszálló fény kapcsolóját, amit eddig szorongatott, felállt. Tizenöt másodperc múlva látta, amint Ferrier egyedül rohan a hajója felé.
Óvatosan átnyúlva az irányítótáblán lévő sziszegő lyuk fölött, megnyomta a hírközlő gombját.
– Itt Karrde. Lebonthatjátok a barrikádot az ajtó elől, Ferrier elment. Szükségetek van orvosi kezelésre, vagy valami segítségre?
– Egyikre sem – nyugtatta meg Gillespee. – Lehet, hogy ez a defel kitűnően tud szaglászni, de börtönőrként nem nagyon állja meg a helyét. Szóval Ferrier csak úgy itthagyta, ejnye?
– Nem vártam tőle se többet, se kevesebbet – mondta Karrde. Odakint Ferrier hajója ekkor emelkedett a levegőbe, nyugat felé tartva. – Most száll fel. Figyelmeztessetek mindenkit, hogy ne hagyják el a hajót... biztos vagyok benne, hogy tervez valamit az üldözése megelőzése érdekében.
Úgy is történt. Alig hagyták el Karrde száját ezek a szavak, amikor a lebegő űrhajó egy hatalmas lövedéket lőtt föl az égre. Aztán egy villanás, és az ég egy rohamosan táguló fémszövevénnyé robbant. A háló kifeszült az udvar fölött és a földre zuhant, szikrát hányva, ahogy befedte az ott várakozó hajókat.
– Egy Conner-háló – hallatszott hátulról Dravis hangja. – Tipikus hajótolvaj trükk.
Karrde megfordult. Dravis, Par'tah és Mazzic az ajtóban álltak, és a távozó hajót figyelték.
– Rengeteg emberünk van a hálón kívül – emlékeztette őket. – Nem sokáig tartana leégetni.
– Nyem hatyhatyjuk, hogy elmenyeküjön – mondta Par'tah, és tett egy megvető mozdulatot a hajó felé.
– Nem fog – nyugtatta meg Karrde. A gép alacsonyan száguldott a síkságon át, kívül minden hálón lévő hajó hatótávolságán, nehogy tüzelhessenek rá. – Az Etherway és a Starry Ice készen állnak, innen északra és délre. – Megfordult, felhúzta a szemöldökét, miközben Mazzicre nézett. – De a jelenlegi körülmények között, azt hiszem, úgy illene, hogy ezt Mazzic tegye meg.
Mazzic elmosolyodott.
– Kösz – morogta halkan, és előhúzta az adó-vevőjét. – Griv, Amber! Egy hajó van úton. Kapjátok el!
Karrde visszafordult. Ferrier gépe már a látóhatár közelében járt, és megkezdte függőleges emelkedését az űr felé... és amint ezt figyelte, Mazzic két vadászgépe előbújt mögötte a rejtekéből, és utána eredt.
– Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel – szólt mögüle Mazzic.
Karrde megrázta a fejét.
– Felejtse el! – vont vállat. – Vagy, inkább még se! Emlékeztessen arra, milyen módszerekkel bonyolítja Thrawn főadmirális az üzleteit. És hogy mennyit jelentenek neki a magunkfajta emberek.
– Ne izgulj – felelte csendesen Mazzic. – Nem fogom elfelejteni.
– Jól van – mondta gyorsan Karrde. – Hát, akkor menjünk, állítsuk rá az embereinket arra a hálóra... biztosra veszem, hogy mindannyian szeretnénk elhagyni Hijarnát, mielőtt a Birodalom rájön, hogy a tervük kudarcba fulladt.
A távolban, a látóhatár fölött, egy rövid villanás látszott.
– És amíg várunk – tette hozzá Karrde –, még mindig volna egy javaslatom.
– Rendben – szólt oda Han Landónak, mialatt ujjaival Artu bal lábán egy jobb fogást keresett. – Felkészülni!
A droid csipogott egy sort.
– Csak figyelmezteti, uram, hogy legyenek óvatosak – fordította le Thripio, aki idegesen ácsorgott elég távol ahhoz, hogy nehogy rá üvöltsenek. – Emlékszik, amikor múltkoris...
– Nem szándékosan ejtettük el – morogta Hah. – De ha inkább megvárja Luke-ot, hát semmi akadálya.
Artu újra csipogott valamit.
– Azt mondja, uram, hogy nem szükséges – tolmácsolta kimérten Thripio. – Vakon megbízik önökben.
– Ennek örülök – mosolyodott el Han. Jobb fogást, sajnos nem talált, és erről majd még beszélni akart az ipari robotokkal. – Ez az, Lando, emeld!
Mind a ketten húzni kezdték, és egy rántással a droid kiemelkedett a fa gyökereinek buja szövevénye közül, amelyek valahogyan a kerekei közé fonódtak.
– Megvagyunk, – dörmögte Lando, ahogy többé-kevésbé finoman visszaejtették a droidot a koszos, levelekkel borított, kiszáradt patakmederbe. – Milyen érzés?
A válasz ezúttal hosszabb volt.
– Azt mondja, hogy úgy néz ki, csak minimális kárt szenvedett – fordította Thripio. – Azok is főleg csak apróbb szépséghibák.
– Egyszóval rozsdásodik – motyogta Han, és a hátát törölgette, miközben megfordult, öt méterre tőlük, a patakmederben Luke vágott utat maguknak a fénykardjával az ösvényt keresztező indák tömegén át. Az oldalán Csubakka, és Mara lapult kivont fegyverekkel, készen állva a kígyó forma lényekre lőni, amelyek párologva másztak elő, amikor valaki beléjük vágott.
Mint minden mást a Waylanden, ezt is a maguk kárán tanulták meg.
Lando odasétált hozzá, közben a savas gyökerek utolsó darabjait söprögette a kezéről.
– Jó hely, mi? – jegyezte meg.
– Közelebb kellett volna leszállnom a Falconnal. – morgolódott Han. – Vagy legalább közelebb hoznom, amikor rájöttünk, hogy nem használhatjuk a robogókat.
– Ha megtetted volna, most savas gyökerek és inda formájú kígyók helyett talán birodalmi csapatokkal viaskodhatnánk – vélte Lando. – Ami engem illet, szerintem méltányos üzlet lenne.
– Igazad van – helyeselt vonakodva Han. A közelben valami bonyolult füttyöt adott ki magából, egy másik valami pedig visszafütyült. Arrafelé nézett, de a bozóton, az indákon és a fák két eltérő szintjén át semmit sem látott.
– Nem úgy hangzott, mintha ragadozó lenne – állapította meg Lando.
– Lehet. – Han visszanézett a válla fölött oda, ahol Thripio nyugtatgatta Artut, miközben a zömök, kis droid legújabb égési sebeit vizsgálta. – Hé, pöttöm! Hegyezd az érzékelőidet!
Artu engedelmesen kihúzta kis antennáját, és előre-hátra kezdte mozgatni. Egy percig magában motyogott, aztán elhadart valamit.
– Azt mondja, húsz méteren belül nincs nagyobb állat – tolmácsolta Thripio. – De meg kell jegyezni, hogy...
– Nem tudja érzékelni az aljnövényzeten át – fejezte be Han. A beszélgetés kezdett nagyon barátságos formát ölteni. – Kösz.
Artu visszahúzta az érzékelőjét, és folytatta a beszélgetést Thripióval.
– Szerinted hová tűntek? – kérdezte Lando.
– A ragadozók? – Han megrázta a fejét. – Gőzöm sincs. Talán, ahová a bennszülöttek.
Lando körülnézett, és közben mélyet sóhajtott.
– Nem tetszik ez nekem, Han. Már tudniuk kell róla, hogy itt vagyunk. Mire várnak?
– Talán Mara mégis tévedett – kockáztatta meg Han bizonytalanul. – Talán a Birodalom megunta, hogy valaki mással kell megosztania a bolygót, és kiirtotta őket.
– Vidám gondolat – mondta Lando. – De ez még mindig nem magyarázat arra, hogy a ragadozók miért nem törődtek velünk az elmúlt két és fél napban.
– Valóban nem – ismerte el Han. De Landónak igaza volt: valami figyelte őket. Mélyen a gyomrában érezte. Valami, vagy valaki. – Lehet, hogy azok, akik, azután az első összecsapás után elmenekültek, leadták a drótot a többieknek, hogy hagyjanak minket békén.
Lando fújt egyet.
– Azok az ütődöttek; nem hinném.
Han köhintett.
– Jó, csak egy ötlet volt.
A zöldes fényű izzás eltűnt előlük, amint Luke kikapcsolta a fénykardot.
– Úgy tűnik, tiszta a levegő – szólt halkan. – Kihúztátok Artut?
– Persze, már jól van – közölte Han, közelebb lépve. – Kígyókkal találkoztatok?
– Ezúttal nem. – Luke a lézerkarddal a patakmedret határoló fák egyikére mutatott. – Úgy látszik, elkerülték a figyelmünket, mert már megint egy csapat ragadozómadár, támadt ránk.
Han arrafelé nézett. Az egyik alacsonyabb lombon még egy tányérnagyságú, sárból és fűből készült fészket láttak. Az előző nap Thripio hozzáért az egyikhez, és Csubakka még mindig ápolgatta a sebeit, amiket azalatt szerzett, amíg sikerült leszednie a fészekből kirepülő ragadozómadarakat.
– Ne nyúlj hozzá! – figyelmeztette Han.
– Semmi gond... üres – nyugtatta meg Luke, és a fénykard végével megbökte a fészket. – Biztosan elköltöztek már belőle.
– Hát, persze – mondta lassan Han, és közelebb lépett a fészekhez. – Rendben.
– Valami baj van?
Han visszanézett rá.
– Dehogy – mondta, és megpróbált közömbösnek látszani. – Semmi baj. Miért?
Luke mögül felmordult Csubakka.
– Menjünk! – értett egyet Han, mielőtt Luke bármit is szólhatott volna. – Kicsit odébb akarok már lenni, mielőtt még besötétedik. Luke, te meg Mara mentek elöl a droidokkal! Csubi és én majd hátulról fedezünk.
Luke nem rajongott az ötletért – ezt olvasta le a kölyök arcáról. De csak bólintott.
– Rendben. Gyerünk, Thripio!
Elindultak lefelé a patakmederben, Thripio szokása szerint végigreklamálta az utat. Lando sajátos pillantást vetett Hanra, de az szó nélkül baktatott mögöttük.
Csubakka elmorgott egy kérdést.
– Kiderítjük, mi történt azokkal a madarakkal – válaszolta neki Han, és visszanézett a fészekre. Nem volt feldúlva, mint amikor egy ragadozó támadja meg. – Te érzed meg ellenszélben, tíz lépés távolságban a friss hús szagát. Kezdj el szaglászni!
Úgy tűnt, a feladat nem túlságosan vette igénybe a vuki vadászösztönét. A fa másik oldalán, egy bokor tövében az egyik madár feküdt mereven, a szárnyait kiterítve. Teljesen élettelenül.
– Mit gondolsz? – kérdezte Han, amint Csubakka óvatosan felemelte. – Valami ragadozó?
Csubakka morgott, hogy nem. Kieresztette a karmait, és egy sötétbarna foltot vizsgálgatott a madár bal szárnya alatt. Egy vágást talált és egyik karmát finoman belemélyesztette.
Aztán morgott valamit.
– Biztos, hogy késsel vágták? – komorodott el Han a sebre meredve. – Nem valami karom nyoma?
A vuki újra felmordult, és világossá tette: ha ragadozó ölte volna meg a madarat, nem hagyott volna belőle mást, mint tollakat és csontokat.
– Igaz – jegyezte meg keserűen Han, mialatt Csubakka visszarakta a madarat a bokor tövébe. – Hát annyit arról, hogy a bennszülöttek remélhetőleg nincsenek a közelben. Nagyon is itt lehetnek, egészen közel.
Csubakka elmorogta a nyilvánvaló kérdést.
– Honnan a fenéből tudjam? – felelte neki Han. – Talán még mindig csak figyelnek minket. Vagy erősítésre várnak.
A vuki felmordult a madárra mutatva, és Han még egyszer odanézett. Igaza volt: a seb helyzete arra utalt, hogy a szárnyaknak nyújtva kellett lenniük, amikor megölték. Ami azt jelenti, hogy repülés közben szedték le. Egy puszta tőrrel.
– Igazad van... nincs szükségük erősítésre – ismerte el Han. – Gyerünk, érjük utol a többieket!
Solo azt akarta, hogy sötétedésig haladjanak, de a Skywalker asztromechanikai droidjával történt újabb nézeteltérés és még egy savas indákból álló akadály után letett róla, és megálltak.
– Szóval, mi a parancs? – kérdezte Mara, miközben Skywalker ledobta a csomagjait az övéi mellé, és kinyújtózott. – A továbbiakban cipeljük?
– Nem hiszem – felelte Skywalker, és odapillantott, ahol Calrissian és a vuki az oldalára döntve szerelték az R2-es kerekeit. – Csubi azt mondta, rendbe tudja hozni.
– Le kellene cserélnie valami olyanra, amit nem arra terveztek, hogy sima fémpadlón guruljon.
– Néha én is úgy érzem – ismerte el Skywalker, és a lány mellé ült. – De mindent egybevetve, elég jól üzemel. Látnod kellett volna, meddig jutott a Tatooine-sivatagon keresztül az első éjszaka, miután megvettem.
Mara Solóra nézett a droidokon túl, aki miközben fekvőhelyet készített elő, a körülöttük elterülő erdőt figyelte.
– Elárulod, mit beszéltél Solóval? Vagy valami olyasmit, amiről nekem nem kell tudnom?
– Ő meg Csubi megtalálták az egyik madarat abból az üres fészekből – felelte Skywalker. – Azt, amelyik a második indaköteg mellett volt, amit ma át kellett vágnunk. Leszúrták egy késsel.
Mara nyelt egy nagyot, mivel eszébe jutottak azok a történetek, amiket akkor hallott, amikor a Császárral járt itt.
– Lehet, hogy a myneyrshik tették – latolgatta. – Ők művelik művészi fokon az ilyen késsel vívott közelharcot.
– Viszonyulnak valamilyen módon... jól vagy rosszul... a Birodalomhoz?
– Mint már említettem, nem szeretik az embereket – felelte Mara. – Azokkal az első gyarmatosítókkal kezdődött, akik még jóval azelőtt érkeztek, hogy a Császár felfedezte volna ezt a bolygót.
Skywalkerre pillantott, de ő nem nézett vissza. A semmibe bámult enyhén összeráncolt homlokkal.
Mara mélyet lélegzett, és nagyot nyújtózott. Az erdő illatai és hangjai a tudatába hatoltak, majd beleolvadtak a körülötte zajló élet mindent magába foglaló sablonjába. Fák, bokrok, állatok és madarak...
És akkor, az értelem határán, megjelent egy újabb tudat. Idegen, érthetetlen... de olyan, mint az előző.
– Négyen vannak – suttogta halkan Skywalker. – Nem. Öten.
Mara a homlokát ráncolta, az érzetre koncentrált. A férfinak igaza van: egynél több tudat ólálkodott a közelben. Csak éppen ő nem tudta elkülöníteni az egyéneket az egységből.
– Próbáld felfedezni az eltéréseket! – mormolta Skywalker. – Amiben a tudatok eltérnek egymástól. Ez a legjobb módja annak, hogy megfejtsd őket.
Mara tett egy próbát, és meglepetésére, melybe enyhe zavartság is vegyült, rájött, hogy igaza volt. Érezte a második tudatot... a harmadikat...
Aztán hirtelen eltűntek.
Skywalkerre meredt.
– Nem tudom – mondta lassan a fiú, még mindig koncentrálva. – Érzelmi vihar keletkezett, aztán megfordultak és eltűntek.
– Talán nem tudták, hogy itt vagyunk – mondta habozva Mara, bár tudta, hogy ez nem valószínű. A vuki felbődülései és a protokoll-droid sopánkodása mellett kész csoda, hogy nem tudott még az egész bolygó az ittlétükről.
– De biztos, hogy tudták – vélte Skywalker. – Sőt, abban is biztos vagyok, hogy egyenesen felénk tartottak, amikor... – Megrázta a fejét. – Azt akartam mondani, hogy elijedtek. De annak nincs semmi értelme.
Mara a kettős lombkoronaszintet méregette maga előtt.
– Nem lehet, hogy egy birodalmi osztag gondolatait érzékeltük?
– Nem. – Skywalker biztos volt a dolgában. – Arról tudnék, ha bármilyen emberi lény tartózkodna a közelben.
– Ez elég hasznos képesség, nem? – kérdezte Mara.
– Csak gyakorlás kérdése.
Mara a szeme sarkából rápillantott. Valami furcsát érzett a hangjában.
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
A fiú picit elhúzta a száját.
– Semmit. Csak... Leia ikreire gondoltam. Arra, hogy egy napon, majd őket is megtanítanom erre.
– Csak azt nem tudod, hogy mikor kezdd el?
Megrázta a fejét.
– Azt nem tudom, hogy egyáltalán képes leszek-e rá.
A lány megrántotta a vállát.
– Miért ne. Megtanítod őket olvasni a gondolatokban, tárgyakat mozgatni az akaratukkal és hogy hogyan kell használni a fénykardot. A nővéreddel is ezt csináltad, nem?
– Igen. De az akkor volt, amikor még azt hittem, ez minden. De ez valójában csak a kezdet. Megtanulják használni az Erőt, de ez felelősséggel jár. És erre nem tudom, hogyan leszek képes őket megtanítani. Hogyan tanítom meg őket a bölcsességre és a könyörületességre, és arra, hogy ne éljenek vissza a hatalmukkal.
Mara az arcát nézte, ahogy ő az erdőre meredt. Nem csak a szavakkal játszott; tényleg komolyan beszélt. A hős, nemes, tévedhetetlen Jedi egy olyan oldalát látta most meg, amit még ezelőtt soha.
– Hogyan lehet mindezt megtanítani valakinek? – kérdezte. – Gondolom, leginkább úgy, hogy gyakorolsz vele.
Skywalker gondolkodott egy ideig, aztán bólintott.
– Úgy hiszem. Mennyit gyakorolta veled a Császár a Jedi-tudományt?
MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT.
– Elég – mondta. Kiűzte ezeket a gondolatokat a fejéből, és megpróbálta, kioltani a hatásukra előtört gyűlölet tüzet. – Csak az alapokat. Miért? Ellenőrizni akarja a bölcsességemet és a könyörületességemet?
– Nem – habozott Luke. – De mivel van még egy pár napunk addig, amíg elérjük a Tantiss-hegyet, talán hasznodra lehetne, ha még egyszer átnéznénk. Tudod, csak hogy felelevenítsd a dolgokat.
Ránézett, és végigfutott a hátán a hideg. Túl hirtelen jutott ez a fiú eszébe, minden előzmény nélkül...
– Láttál valamit abból, ami előttünk áll? – kérdezte gyanakvóan Mara.
– Nem igazán – válaszolta. De ismét ott volt az a rövid babozás. – Csak egy pár gondolatot és képet, amiknek nem sok értelmük volt. Csak úgy gondoltam, nem ártana, ha az Erő teljes birtokában lennél, amikor odaérünk.
Mara elfordult tőle.
MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT.
– Ott leszel te – emlékeztette. – Miért volna szükségem nekem is az Erőre?
– Hogy helyt állhass a sors kihívásaival szemben – felelte Luke nyugodt, magabiztos hangon. – Van még körülbelül egy óránk napnyugtáig. Kezdjük!
Wedge Antilles elfoglalta helyét a hosszú, félköríves padon, a többi csillagharcos osztagparancsnok mellett, és körülpillantott a csatacirkáló fegyvertermén. Már így is jókora tömeg volt bent, és még többen érkeztek. Akármit is tervezett Ackbar, az biztos, hogy nagyszabású lesz.
– Hello, Wedge – üdvözölte egy rekedt hang, mialatt valaki leült mellé. – Jó itt látni téged is.
Wedge enyhén meglepve nézett rá. Pash Cracken, a legendás Airen Cracken tábornok fia volt az, egyike a legjobb csillagharcosoknak.
– Ugyanezt mondhatnám én is rólad, Pash – felelte. – Azt hittem, az Atrivis szektorban őrködsz a parancsnoki központ felett.
– Le vagy maradva – vágta oda mogorván Pash. – Generis három napja elesett.
Wedge rámeredt.
– Nem tudtam róla – kért elnézést. – Mennyire volt súlyos?
– Eléggé – felelte Pash. – Elvesztettük az egész parancsnoki központot, többé-kevésbé sértetlenül, és a szektor flottájának élelmiszer-raktárainak nagyobbik részét. Ami pozitív a dologban, az az, hogy egyetlen működőképes hajót sem hagytunk ott nekik. És emellett sikerült olyan felhajtást csinálnunk menekülés közben, hogy a nagy kavarodásban Kryll tábornok a birodalmiak orra előtt csempészte ki Travia Chant és az embereit.
– Azért ez is valami, úgy hiszem – vélte Wedge. – És mi miatt győztek: túlerő vagy taktika?
– Mindkettő – fintorodott el Pash. – Nem hiszem, hogy Thrawn személyesen ott volt, de minden bizonnyal ő tervezte meg a támadást. Meg kell, hogy mondjam, Wedge, hogy Thrawnnak azok a mesterségesen kitenyésztett emberei a leghátborzongatóbb lények, amik ellen valaha is harcoltam. Olyan, mint amikor a rohamosztagosok ellen kell kiszállni: ugyanaz a fanatikus megszállottság, ugyanaz a hidegvérű, gépies harc. Az egyetlen különbség az, ezek már mindenütt ott vannak, nemcsak a rohamosztagokban.
– Nekem mondod? – jegyezte meg higgadtan Wedge. – Az első Qat Chirystac elleni támadásnál két ezek által vezetett TIE vadász osztagot kellett elintéznünk. Sosem hittem volna, hogy a TIE vadászok képesek olyan trükkökre, amiket ezek mutattak be velük.
Pash bólintott.
– Kryll tábornok szerint Thrawn a legjobb embereit állította rá ezeknek az előállítására.
– Bolond lenne, ha nem ezt tenné. De mit tudsz Varthról? Ő is megmenekült?
– Nem tudom – vont vállat Pash. – Elvesztettük vele a kapcsolatot visszavonulás közben. De remélem, sikerült áttörnie az ostromgyűrű másik oldalán, és kapcsolatba lépnie valamelyik egységünkkel a Fedjen vagy a Ketarison.
Wedge emlékezett, hányszor vitatkozott, szinte ölre menően, dolgokon Varth parancsnokkal. Zord, gunyoros zsarnok volt, aki mellett egyedül az a képessége szólt, hogy őszinte már nevetségesen kilátástalan helyzetekben is bevetette a csillagharcosait és kivétel nélkül mindig vissza is hozta őket.
– Megcsinálja – vélte Wedge. – Túlságosan is távol áll tőle, hogy megadja magát és így haljon meg a Birodalom kényelme kedvéért.
– Talán. – Pash a terem közepe felé intett a fejével. – Úgy néz ki, kezdődik.
Wedge visszafordult, amint elhalt körülöttük a beszélgetés zaja. Ackbar admirális állt középen a hologram-asztal mellett, oldalán Crix Madine tábornokkal és Bren Derlin ezredessel.
– Az Új Köztársaság tisztjei – köszöntötte őket ünnepélyesen Ackbar, és nagy Mon Calamari szemeit körülforgatta, hogy belássa az egész fegyvertermet. – Senkit sem szükséges arra emlékeztetnem, hogy az elmúlt pár héten a Birodalom megmaradt része elleni háborúnk az egykori tisztogató hadműveletből a túlélésünkért folytatott harccá vált. Jelenleg még miénk a fölény erőforrás és létszám tekintetében; de még azzal is, hogy itt tárgyalunk, ez az előny egyre csökken. Kevésbé érzékelhető, de nem kevésbé komoly az, amilyen módokon Thrawn főadmirális aláásni igyekszik az elszántságunkat és a harci szellemünkét. Ideje, hogy ezt a támadást minden tekintetben viszonozzuk a Birodalomnak. – Ekkor Madine-re nézett. – Madine tábornok...
– Úgy tudom, mindannyiukat eligazították a birodalmiak Coruscant elleni ostromának megújult formájáról – kezdte Madine, és lézeres mutatópálcájával finoman megveregette a bal tenyerét. – A mieink fejlődést értek el az álcázott aszteroidák eltávolításában; de amire igazán sürgősen szükségünk volna, az egy kristálydetektoros gravitációs csapda. Minket bíztak meg azzal, hogy ezt megszerezzük nekik.
– Ez elég nevetségesen hangzik – suttogta Pash.
– Csendesebben – morogta vissza Wedge.
– Felderítőink három ilyenről tudnak – folytatta Madine. – Természetesen mindegyik birodalmi kézen lévő területen. Az, amelyiket legegyszerűbb megszerezni, a Tangrene-en van és a most épülő Ubiqtorate-bázis őrzését segíti. Rengeteg teher- és építőhajó mozog a környékén, de viszonylag kevés csatahajó. Sikerült beépítenünk néhány emberünket a teherhajók legénysége közé, és a jelentéseik alapján tudjuk, hogy a helyzet megérett a támadásra.
– Nagyon hasonlít az endori esetére – jegyezte meg valaki. – Honnan tudhatjuk; biztosra, hogy nem csapda?
– A helyzet az, hogy egészen bizonyosak vagyunk benne, hogy az – mondta Madine kicsit elmosolyodva. – Ez az, amiért inkább ide megyünk.
Ekkor megnyomott egy kapcsolót. Az asztal közepéből kiemelkedett a hologram-vetítő és fölötte, a levegőben egy tervrajz jelent meg.
– A birodalmi hajógyár Bilbringiben – közölte. – És tudom, mit mondanak most magukban: hogy nagy, jól őrzött, és hogy mi a nyavalyát képzel a hadvezetőség? A válasz egyszerű: nagy, jól őrzött, és a birodalmiak itt várják legkevésbé a támadást.
– Mi több, ha sikerülne, jelentősen csökkentenénk a hajóépítési lehetőségeiket – tette hozzá Ackbar. – Valamint véget vetnénk a Thrawn főadmirális tévedhetetlenségébe vetett növekvő hitüknek.
Ami azt feltételezte, hogy Thrawn igenis tévedhet. Wedge gondolt rá, hogy rámutasson-e erre, de aztán úgy döntött, hogy mégsem. Egyébként is talán már mindenki így gondolta a teremben.
– A hadművelet két részből fog állni – folytatta Madine. – Mi természetesen nem akarunk csalódást okozni a birodalmiaknak azzal, hogy hiába állították nekünk a csapdát a Tangrene-en, ezért Derlin ezredes lesz a felelős azért, hogy azt az illúziót keltse, mintha az a rendszer volna a célpontunk. Amíg ő ezt teszi, Ackbar admirális és én a tényleges támadást irányítjuk Bilbringi ellen. Van valakinek kérdése?
Egy pillanatig néma csend volt. Aztán Pash emelte fel a kezét.
– Mi lesz, ha a birodalmiak valahogyan értesülnek a Bilbringi elleni támadásról, és teljesen leállnak az előkészületekkel a Tangrene-en?
Madine alig észrevehetően elmosolyodott.
– Nagyot csalódnánk bennük. Rendben, uraim, meg kell szerveznünk a támadást. Kezdjünk hozzá!
A hálószoba sötét, meleg és csendes volt, csak a Császáriváros halk zaja hallatszott az ablakon túlról – s persze a szobában alvó gyerekek még finomabb szuszogása. A hangokat hallgatva, az otthon ismerős illatait beszippantva, Leia a plafont nézte, és azon tűnődött, vajon mi ébresztette föl.
– Óhajt valamit, Lady Vader? – szólt egy lágy noghri hang az ajtó mellől, az árnyékból.
– Nem, Mobvekhar, köszönöm – felelte Leia. Nem csapott semmi zajt, a noghri arra figyelhetett föl, hogy megváltozott a légzése. – Sajnálom; nem akartam zavarni.
– Nem zavart – nyugtatta meg a noghri. – Valami bántja?
– Nem tudom – felelte. Kezdett emlékezni rá. – Volt egy... nem igazán álmom. Inkább valami tudat alatti megérzés. Egy rejtvény egy darabja, ami a helyét kereste.
– Tudja, melyik darabja?
Leia megrázta a fejét.
– Még azt sem tudom, miféle rejtvény.
– Van valami köze a kőzáporhoz, ott fent az égben? – kérdezte Mobvekhar. – Vagy a férjének és Vader fiának a küldetéséhez?
– Nem vagyok biztos benne – mondta Leia. Koncentrálva meredt a sötétségbe, és átgondolta a rövid idejű emlékezést segítő technikákat, amelyekre Luke tanította. Lassan, a ködös álomképek kezdtek tisztulni... – Valami, amit Luke mondott. Nem. Valami, amit Mara mondott. Amit Luke tett. Valahogyan összeillenek. Nem tudom, hogyan... de tudom, hogy fontos.
– Akkor meg fogja találni a választ – biztatta magabiztosan Mobvekhar. – Ön Lady Vader. Vader úr Mal'ary'usha. Sikerekkel jár, bármilyen célt tűz is ki maga elé.
Leia mosolygott a sötétben. Ezek nem csak szavak. Mobvekhar és a másik noghri őszintén hitték.
– Köszönöm – felelte, majd vett egy mély levegőt, és érezte, amint, a szelleme megújul. Igen, sikerrel fog járni. Ha másért nem, azért, hogy megszolgálja a bizalmat, amit a noghrik belé helyeztek.
A szobán át, érezte a nyugtalanságot, és a növekvő éhséget, ami azt jelentette, hogy az ikrek hamarosan felkelnek. Átnyúlva a párnája alá félig elrejtett fénykard fölött, magára húzta a köntösét. Akármi is volt az a fontos rejtvénydarabka, ráér reggelig.
A lázadók utolsó túlélő hajója megrezzent, mintha mozdult volna, és eltűnt a hiperűrben... és harmincórás harc után a Kanchen szektor szíve végül a birodalmi erőké lett.
– Lefújhatja a teljes harckészültséget, kapitány – utasította Thrawn, és hangjából elégedettség sugárzott, ahogy az oldalsó kémlelőnyílásnál állt. – Vonultassa föl a flottát a bolygó bombázására, és Karbid kapitány közölje a Xa Fel kormányával a feltételeinket, ha megadják magukat!
– Igen, uram – mondta Pellaeon, és továbbította a parancsot.
Thrawn félig felé fordult.
– És adjon le egy további üzenetet az összes hajónak! – tette hozzá. – Azt üzenem nekik: szép munka volt!
Pellaeon elmosolyodott. Igen; a főadmirális nagyon ért hozzá, hogy mivel tudja megnyerni magának az embereit.
– Igen, uram – és továbbította. A pulton, amelyen dolgozott, kigyulladt egy lámpa: egy dekódolt üzenet érkezett. Kihúzta, és átfutotta.
– Jelentés a Tangrene-ről? – kérdezte Thrawn még mindig az alatta elterülő, kétségbeesett és tehetetlen világot bámulva.
– Igen, uram – bólintott Pellaeon. – A felkelők két további teherszállító gépet küldtek a rendszerbe. A nagy hatótávolságú radarok arra engednek következtetni, hogy idefelé, útközben kirakodtak valamit, de a felderítés még nem tudta meghatározni, hogy mik azok, és pontosan, hol vannak.
– Utasítsa őket, hogy ne is tegyék! – mondta Thrawn. – Nem akarom, hogy elijesszük a kis áldozatunkat.
Pellaeon bólintott, ás újra elcsodálkozott azon, ahogy az admirális képes megfejteni az ellenfelei gondolatait. Egészen húsz órával ezelőttig meg mert volna esküdni rá, hogy a felkelők nem lesznek olyan vakmerőek, hogy ilyen erőket vessenek be, csak hogy megszerezzenek egy MKG alakulatot. Úgy látszik, mégis azok.
– Arról is érkeznek jelentések, hogy a Tangrene övezetbe feltűnés nélkül felkelő hajók hatolnak – tette hozzá, és még egyszer átfutotta a jelentést. – Csatahajók, vadászgépek, kisegítő hajók... mindenfélék.
– Nagyon jó – bólintott Thrawn. De volt valami gondterheltség és izgalom abban, ahogy a háta mögött Összekulcsolta a kezét.
Pellaeon pultján egy üzenet jelent meg: a Xa Fel kormánya elfogadta Harbid feltételeit.
– Jelentés a Death's Headről, admirális úr – mondta. – A Xa Fel megadta magát.
– Várható volt – felelte Thrawn. – Értesítse Harbid kapitányt, hogy ő irányítja a leszállást és a csapatok hadrendbe állítását. Maga, kapitány, védőalakzatba rendezi a flottát, amíg a bolygón fel nem állítják a védelmet.
– Igen, uram. – Pellaeon elkomorodott a főadmirális háta mögött. – Valami nincs rendben, főadmirális úr?
– Nem tudom – mondta Lassan Thrawn. – A parancsnoki szobámban leszek, kapitány. Jöjjön oda egy óra múlva! – Megfordult, és halványan rámosolygott Pellaeonra. – Talán akkorra már tudni fogom a választ a kérdésére.
Gillespee befejezte az olvasást, és átadta az aktát az asztal fölött Mazzicnek.
– Nem győzök eleget csodálkozni, Karrde – mondta elég hangosan ahhoz, hogy hallani lehessen a büfészoba halk zajától. – Honnan a fenéből szerzed az információidat?
– Innen-onnan – legyintett Karrde.
– Ez nem sokat mond nekem – faggatózott tovább Gillespee.
– Azt hiszem, nem is akarta, hogy sokat mondjon – jegyezte meg közönyösen Mazzic, és visszaadta az aktát Karrdénak. – De egyetértek; nagyon érdekes. A kérdés csak azt, hihetünk-e neki?
– Maga az információ teljesen megbízható – jelentette ki Karrde. – Az, ahogyan én értelmeztem, persze, kívánnivalókat hagyhat maga után.
Mazzic megrázta a fejét.
– Hát, nem tudom. Számomra ez nagyon elszánt lépésnek tűnik.
– Én nem annyira elszántnak nevezném – mondta Karrde.
– Inkább visszatérésnek azokhoz a vakmerő taktikákhoz, amiről a Felkelők Szövetsége ismert volt... túl sokáig engedték, hogy a védekezésen legyen a hangsúly.
– Ez nem változtat azon a tényen, hogy ha nem válik be a tervük, rengeteg hajót veszítenek – szögezte le Mazzic. – Akár két szektor teljes flottáját, ha hihetünk ezeknek a számoknak.
– Igaz – helyeselt Karrde. – De ha beválik, jelentős győzelmet aratnak Thrawn fölött és ugyanilyen jelentősen javulna a harci szellem. Hogy a gravitációs csapdát már ne is említsem.
– Igen, ez a másik dolog – szólt közbe Gillespee.
– Minek nekik egy MKG csapda?
– Valószínűleg köze van ahhoz, hogy a Coruscantot néhány napja elzárták a polgári forgalom elől – találgatta Karrde. – Én is csak ennyit tudok.
Mazzic hátradőlt a székében, és kérdőn Karrdéra szegezte a szemét.
– Ne törődjünk azzal, mire kell nekik. Mit tervezel ezzel kapcsolatban?
Karrde megvonta a vállát.
– Úgy veszem észre, hogy az Új Köztársaság kétségbeesetten küzd azért, hogy szert tegyen egy gravitációs csapdára. Ha hajlandóak harcolni érte, azt hiszem, még hajlandóbbak lennének fizetni érte.
– Ésszerűnek látszik – helyeselt Mazzic. – Szóval szerinted mit tegyünk? Érjünk oda előttük a Tangrene-re?
– Nem pont erre gondoltam – rázta meg a fejét Karrde. – Inkább arra, hogy amíg mindenki buzgón harcol a Tangrene-en, mi elhozhatnánk az MKG csapdát a Bilbringiről.
Mazzicnek ráfagyott a mosoly az arcára.
– Ugye, csak viccelsz?
– Nem rossz ötlet – szólt közbe Gillespee, miközben a csészéjében lévő italt kavargatta. – Becsusszanunk, mielőtt megkezdődik a támadás, felmarkoljuk az MKG-t, és pucolunk.
– A fél birodalmi flottán át? – vágott vissza Mazzic. – Emberek, én láttam, milyen túlerő van ott.
– Biztosra veszem, hogy csökkenteni fogják a védelmet abban a térségben – húzta fel a szemöldökét Karrde. – Hacsak nem hiszed komolyan, hogy Thrawn nem fog számítani és felkészülni az Új Köztársaság támadására a Tangrene-en.
– Belátom – ismerte el Mazzic. – Nem engedheti meg maguknak, hogy a Köztársaság győzzön, igaz?
– Főleg nem a Tangrene-en – bólintott Karrde. – Ott, ahol Bel Iblis tábornok egyszer már sikeresen csapást mért rájuk.
Mazzic helyeslően morgott, és visszahúzta maga elé az aktát. Karrde hagyta, hogy még egyszer átolvassa az információt és az elemzést, és ráérősen körbenézett a termen. A főbejárat mellett, az egyik asztalnál Aves és Gillespee hadnagya, Faughn ült alig észrevehetően. A hátsó bejáratnál Mazzic testőre, Shada játszotta a háziasszony szerepét Dankinnek és Torvénak, miközben Gillespee másik két embere Rappapor és Oshay hosszan figyelte őket. További három asztalnyi kisegítő különítmény volt elszórva a teremben, csőre töltött fegyverekkel. Most már nem sok esélyt adtak egy esetleges birodalmi beavatkozásnak.
– Nem lesz könnyű – vélte végül Mazzic. – Thrawn eléggé dühös lehetett a múltkori akciónk miatt is. Biztosan teljesen átdolgozták a biztonsági rendszert.
– Annál jobb – vont vállat Karrde. – Akkor még nem ismerik a gyenge pontjait. Akkor benne vagy, vagy sem?
Mazzic az aktára nézett.
– Talán igen – morogta. – De csak ha biztosan meg tudod ennek a Tangrene-micsodának az időpontját. Nem akarom Thrawnt száz fényéven belül tudni, amikor lecsapunk.
– Ez nem jelenthet problémát – mosolyodott el Karrde. – Tudjuk, melyik rendszerben összpontosítja az Új Köztársaság az erőit. Elküldöm néhány emberemet, hogy körülszaglásszanak, és megnézzék, mit lehet megtudni.
– És ha nem tudnak meg semmit?
Karrde elmosolyodott.
– Már amúgy is időszerű Ghent jelentkezése – mondta. – Amíg ő a rendszerben van, bármikor értesülhet a terveikről.
Egy pillanatig Mazzic csak nézte. Aztán hirtelen eltűnt az arcáról a komolyság és elnevette magát.
– Tudod, Karrde, senkit sem láttam még úgy hasznot húzni, mindkét felet kijátszva, mint ahogy azt te teszed. Rendben. Benne vagyok.
– Ennek örülök – bólintott Karrde. – Gillespee?
– Én már láttam Thrawn klónjait akcióban – emlékeztette komoran Gillespee. – De azért persze, hogy benne vagyok. Arról nem is beszélve, hogy ha győzünk, talán visszaszerezhetem azt a területet az Ukión, amit a Birodalom vett el tőlem.
– Majd szólok egy-két jó szót az érdekedben a Köztársaságnál – ígérte Karrde. – Nos, rendben. Én a Wild Karrdéval a Coruscantra megyek, de hátra hagyom Avest, hogy összehangolja a csoportomat a csapat többi tagjával. Ő odaadja majd maguknak az akció tervét, amikor megérkeznek.
– Ez jól hangzik – mondta Mazzic, mialatt mindannyian felálltak. – Tudod, Karrde, szeretnék ott lenni, amikor az Új Köztársaság rájön a manipulációidra. Akár kitüntetnek, akár kivégeznek érte... mindegy, de az biztos, hogy nagy buli lesz.
Karrde elmosolyodott.
– Azt a napot szeretném én is megélni – mondta. – Jó repülést, uraim; Bilbringinél látjuk egymást!
A távolban, az elmosódott körvonalú csillagromboló felől fényes, zöld turbólézer-robbanás fénye villant föl.
A fénysugár gyengén nekicsapódott a láthatatlan energiapajzsnak, majd kicsit távolabb felvillanva folytatta útját.
– Álljunk itt meg! – szólt Drayson admirális.
A lemez hirtelen megállt, és a képernyőn a kimerevített turbólézer-sugár homályos képe látszott, amint nekiütődik: az energiapajzsnak. – Elnézését kérem itt a kép minőségéért – mondta Drayson, és odébblépett, majd megérintette a lézeres mutatópálcával. – A makrolátcsöves felvételek minősége az algoritmusok miatt igen nehezen javítható. De azt hiszem, még így is látszik, hogy mi történik. A csillagromboló lézersugara valójában nem hatol be Ukio légterébe. Ami úgy néz ki, mintha ugyanaz a sugár volna, valójában egy másik, a pajzson belül lévő álcázott járműről leadott lövés.
Leia a homályos képet nézte. Számára ez nem volt annyira nyilvánvaló.
– Biztos ebben? – kérdezte.
– Egészen biztos – felelte Drayson, és a pálcával az ütközés és a folytatólagos zöld fénycsík közé eső, üres térre mutatott. – Színkép- és erővonal-elemzést végeztünk a sugarakon; de ez a rés mindent bebizonyít. Ez minden bizonnyal az álcázott hajótest... a méretéből ítélve, valószínűleg egy Carrack könnyűcirkáló.
Leengedte a pálcát, és körbenézett.
– Tehát a Birodalom új szuperfegyvere nem más, mint egy rendkívül ügyes megtévesztés.
Leia visszagondolt az Ackbar admirális szobájában tartott találkozóra, amikor még árulás gyanúja alatt állt.
– Ackbar egyszer figyelmeztetett minket Hannal, hogy Thrawn rá fog jönni, hogyan használhatja ellenünk az álcázópajzsot.
– Azt hiszem, ezt senki nem vitatja – bólintott Drayson. – Úgy, hogy ezzel, azt hiszem, le is zárhatjuk ennek az ügynek a tárgyalását. Figyelmeztetjük az összes bolygón lévő alakulatot, hogy ha a Birodalom ezt még egyszer meg próbálja, nem kell mást tenniük, mint szőnyegbombázásnak alávetni azt a területet, ahol a sugárnyaláb látszólag áthatolt a pajzson.
– Csalás, vagy sem, az biztos, hogy nem akármilyen mutatvány volt – jegyezte meg Bel Iblis. – Kitűnően egyeztették a helyet és az időt. Mit gondol, Leia... lehet köze ehhez annak az ütődött Jedinek, akivel Luke összefutott a Jomarkon?
– Semmi kétség – mondta Leia, és remegés futott át a testén. – Láthattuk már Thrawntól korábban is a csapatok ilyen tökéletes összehangolását. És Marától tudjuk, hogy C'baoth és Thrawn együtt dolgoznak.
Hiba volt megemlíteni Mara nevét. Általános, kényelmetlen nyüzsgés támadt a székeken, ahogy a teremben megfagyott a levegő. Mindannyian hallották, ahogy azt az önkényes döntését magyarázta, hogy szabadon engedte Marát, és az egyiküknek sem tetszett.
Bel Iblis törte meg a kínos csendet.
– Honnan került hozzánk ez a felvétel, admirális?
– Attól a csempésztől, Talon Karrdétól – felelte Drayson, és egy jelentésteljes pillantást vetett Leiára. – Egy újabb kívülálló, aki azzal jött ide, hogy értékes információi vannak a számunkra, amik aztán hamisnak bizonyultak.
Leia kissé mérgesen szólt vissza.
– Ez nem igaz. Nem Karrde hibája volt, hogy elvesztettük a Katana-flottát. – Fey'lya tanácsosra nézett, aki bűnbánóan bámult maga elé a maga bothan módján. – Ha Fey'lya nem tette volna azt az őrült kísérletet a hatalom átvételére...
Visszafordult Drayson felé.
– Senki sem hibáztatható érte – tette hozzá halkan, és ezzel kioltotta a harag utolsó szikráját is közte és Fey'lya között. A bukása éppen eléggé megbénította a bothant. Nem engedhette meg, hogy a neheztelés vele is ezt tegye.
Bel Iblis megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, Leia azt akarja mondani, hogy Karrde segítsége nélkül nemcsak a Katana-flottát veszítettük volna el. Akármit is gondolnak általában a csempészekről, vagy különösképpen Karrdéról, tartozunk neki.
– Érdekes, hogy ön is ezt mondja, tábornok – vágott oda Drayson. – Úgy tűnik, Karrde ugyanígy gondolja. Ezért a lemezért és néhány apróbb információért cserébe már is jelentős összeget vett fel az Új Köztársaság egy különleges hitelkeretéből. – Ekkor ismét Leiára nézett. – Egy hitelkeretből, amelyet, úgy tudom, Organa Solo tanácsos fivére nyitott meg.
Sesfan parancsnok, Ackbar képviselője a tanácsban Leiára emelte hatalmas Mon Calamar-i szemeit.
– Skywalker, a Jedi, jóváhagyta, hogy pénzt fizessünk egy csempésznek? – kérdezte, és rekedt hangja meglepődést sejtetett.
– Így van – erősítette meg Drayson. – Csakhogy felhatalmazás nélkül. Ezért azonnal be kell fagyasztanunk azt a hitelkeretet.
– Ezt nem fogja megtenni – hallatszott Mon Mothma halk hangja az asztalfőről. – Akár hivatalosan is a mi oldalunkon áll Karrde, akár nem, hajlandó nekünk segíteni. Tehát megérdemli a támogatásunkat.
– De hiszen egy csempész – tiltakozott Sesfan.
– Han is az volt – emlékeztette Leia. – És valamikor Lando Calrissian is. Azóta már mindketten tábornokok.
– Miután csatlakoztak hozzánk – válaszolta Sesfan. – Karrde nem jelezte ezen irányú szándékát.
– Az nem számít – vélte Mon Mothma. A hangja még mindig halk volt, de keménység sugárzott belőle. – Minden lehető szövetségesre szükségünk van. Akár hivatalos, akár nem.
– Ha csak át nem ver minket – jegyezte meg komoran Drayson.
– A bizalmunkba férkőzik olyan dolgokkal, mint ez a felvétel, hogy aztán félreinformálhasson minket. És közben, persze, jelentős hasznot húz az egészből.
– Csak oda kell figyelnünk, nehogy valaki ilyen kettős játékot űzhessen – jelentette ki Mon Mothma. – De nem hiszem, hogy ez meg fog történni. Luke Skywalker egy Jedi... és ő bízik ebben az emberben, Karrdéban. Egyelőre a sorsuknak arra a részére kell összpontosítanunk a figyelmünket, amelyik a mi kezünkben van. Drayson admirális, megkaptuk a legújabb jelentéseket a Bilbringi-beli akcióról?
– Igen – bólintott Drayson, és előhúzott egy adatkártyát. Behelyezte a képernyő nyílásába, és közben Leia egy adóvevő halk csipogására lett figyelmes, ami mellőle szólt. Winter kihúzta a rádiót az övéből, és bejelentkezett. Leia nem hallotta a választ, de valami hirtelen rezdülést érzett Winter érzékeiben.
– Baj van? – suttogta.
– Ha lennének szívesek mindannyian rám figyelni? – mondta Drayson, kicsit túl hangosan.
Leia visszafordult felé, és valami forróság öntötte el, amikor Winter hátratolta a székét, és az ajtóhoz sietett. Drayson vetett egy pillantást a nő hátára, és szemmel láthatóan úgy döntött, nincs szükség rá, hogy felhívja a "zárt ajtó" szabályára. Az ajtó félrecsúszott, és egy láthatatlan személy egy adatkártyát csúsztatott a kezébe. Ekkor az ajtó újra bezárult.
– Nos? – kérdezte Drayson. – Biztosan valami olyan dolog volt, ami nem ért rá.
– Biztos vagyok benne, hogy ráért volna – felelte nyugodtan Winter, és Drayson szemébe nézett olyan magabiztosan, mint akit nem lehet zavarba hozni, majd visszaült a helyére. – Önnek jött, felség – mondta, és átnyújtotta Leiának az adatkártyát. – A Wayland bolygó koordinátái.
Halk moraj ment körbe a termen, ahogy Leia átvette a kártyát.
– Ez gyorsan ment – jegyezte meg Drayson, és hangjából gyanú sugárzott. – Azt hittem, sokkal nehezebb lesz megtalálni ezt a helyet.
Leia megvonta a vállát, próbálva leplezni a saját nyugtalanságát. ő is azt hitte.
– Amint látja, nem volt az.
– Megmutatná nekünk is – kérte Mon Mothma.
Leia becsúsztatta a kártyát a nyíláson, és a billentyűzeten lekérte a képet. Egy szektortérkép jelent meg a képernyőn, és sok csillag mellett ismerős nevek látszottak. Középen, egy csoport név nélküli csillag között az egyik rendszer vörösen villogott. A térkép alján bolygók adatainak rövid listája és néhány sor szöveg állt.
– Szóval ez a Birodalom patkányfészke – dörmögte Bel Iblis, miközben előredőlve tanulmányozta.
– Sosem tudtam, hová rejtette azokat az érdekes kis dolgokat, amik rejtélyes módon eltűntek a hivatalos raktárakból.
– Amennyiben tényleg ez az a hely – morogta Drayson.
– Remélem, meg tud erősíteni abban, hogy az információ Solo kapitánytól származik – szólalt meg Mon Mothma, és Winterre nézett.
A nő habozva válaszolt.
– Nem pont tőle.
Leia értetlenül nézett rá.
– Mit ért azon, hogy "nem pont"? Talán Luke-tól?
Winter arca megrándult.
– Csak annyit mondhatok, hogy megbízható forrásból.
El kellett telni egy rövid időnek, mire mindenki megemésztette a hallottakat.
– Megbízható forrásból – ismételte Mon Mothma.
– Igen – bólintott Winter.
Mon Mothma Leiára pillantott.
– Ez a tanács nincs ahhoz hozzászokva, hogy bármit is elhallgassanak előle – jelentette ki. – Tudni akarom, honnan származnak ezek a koordináták.
– Sajnálom – felelte halkan Winter. – Valaki meghagyta nekem, hogy ne áruljam el senkinek.
– És ki volt az?
– Sajnos, azt sem mondhatom meg.
Mon Mothmának kezdett elsötétülni a tekintete.
– Nem számít – szólt közbe Bel Iblis, mielőtt bármit is mondhatott volna. – Most nem. Akár ez az a hely, akár nem, úgysem tehetünk semmit, amíg be nem fejezzük az akciót a Bilbringin.
Leia ránézett.
– Nem küldünk segítséget?
– Az teljességgel lehetetlen – morogta Sesfan, nagy fejét rázva. – Minden arra alkalmas hajót és embert bevontunk a Bilbringi elleni támadásba. Már így is túl sok körzetet és rendszert hagytunk védelem nélkül.
– Főleg, hogy még azt sem tudjuk, ez-e az a hely – tette hozzá Drayson. – Könnyen lehet, hogy csak a birodalmiak egyik csapdája.
– Nem csapda – bizonygatta Leia. – Mara már nem dolgozik a Birodalomnak.
– Erre csak a szava a biztosíték.
– Ez sem számít – vágott bele Bel Iblis az elmérgesedő vitába. – Nézze a térkép alját, Leia... azt mondja, minden jel arra mutat, hogy a leszállásukat nem fedezték fel. Valóban kockára tenné azt az előnyt, hogy meglephetjük őket azzal, hogy utánuk küld egy másik hajót?
Leiának összeszorult a gyomra. Sajnos volt valami abban, amit a tábornok mondott.
– Akkor talán el kellene halasztani a Bilbringi elleni támadást – vélte Fey'lya.
Leia felé fordult, és tudta, hogy az egész asztal ugyanezt teszi. Gyakorlatilag ez volt az első alkalom, hogy a bothan megszólalt egy tanácsülésen, amióta az a hatalomátvételi kísérlete csúfosan megbukott.
– Azt hiszem, ez vitán fölül áll, Fey'lya tanácsos – jelentette ki Mon Mothma. – Amellett, hogy félbe kellene hagyni minden készülődést, most mindennél fontosabb, hogy ezeket az álcázott aszteroidákat eltakarítsuk a fejünk fölül.
– Miért? – kérdezte Fey'lya, és valami remegés hullámzott végig a nyakán át, le a vállára. – A pajzs véd minket. A tartalékaink elegendőek több hónapra. Él az összeköttetés az Új Köztársaság többi részével. Csupán attól félünk, hogy gyengének és tehetetlennek fogunk látszani!
– A látszat és a megjelenés nagyon fontos az Új Köztársaság számára – emlékeztette Mon Mothma. – És ez így van jól. A Birodalom erőszakkal és megfélemlítéssel uralkodik; mi, ezzel szemben lelkesítéssel és vezéri képességekkel. Nem nyújthatjuk azt a látszatot, hogy meglapulunk itt az életünket féltve.
– Itt azt hiszem többről van szó, mint a rólunk alkotott képről – bizonygatta Fey'lya, és az imént a tarkóján felborzolódott szőr lesimult. – A bothanok ismerték a Császárt... ismerték a vágyait és a törekvéseit, talán jobban, mint mindazok, akik nem voltak a szövetségesei és alattvalói. Vannak abban a raktárban olyan dolgok, amelyeknek nem szabad többet napvilágot látniuk. Fegyverek és szerkezetek, amiket Thrawn egy szép napon majd ellenünk fog felhasználni, ha nem akadályozzuk meg ebben.
– Meg is tesszük – nyugtatta meg Mon Mothma. – Még hozzá hamarosan. De addig nem, amíg földig nem romboljuk a Bilbringi-beli hajógyárat és meg nem szerzünk egy MKG csapdát.
– És mi lesz Solo kapitánnyal és Organa Solo tanácsos fivérével?
Mon Mothma arcán összesűrűsödtek a ráncok. A rideg katonai gondolkodásmódja ellenére, Leia látta rajta, hogy ő nem szeretné ott magukra hagyni őket.
– Most mindössze annyit tehetünk értük, hogy folytatjuk a tervünk végrehajtását – mondta halkan. – A főadmirális figyelmét rátereljük a Tangrene elleni támadásra. – Drayson-ra nézett. – Amit megvitatni készültünk. Admirális?
Drayson visszalépett a képernyő elé.
– Először a Tangrene elleni megtévesztő hadművelet előkészületeinek jelenlegi állapotáról szólnék – mondta, és megjelentette a képernyőn az ideillő képet.
Leia oldalra pillantott Fey'lyára, akinek arc- és szőrmozgásai nyilvánvaló nyugtalanságról árulkodtak. Vajon mi lehetett ott a hegyekben, tűnődött, amitől úgy félt, hogy esetleg Thrawn kezére jut?
Talán jobb is így, hogy nem tudja.
Pellaeon belépett a gyengén megvilágított előszobába Thrawn parancsnoki szobáján kívül – s eközben szemei körbefürkésztek. Rukh valahol a közelben lapult, várva, hogy játszhassa a kis noghri játékait. Tett egy lépést az ajtó felé, aztán tett még egyet.
Egy fuvallatot érzett a nyakán. Hirtelen megfordult, a kezeit maga elé kapta, úgy ahogy azt valamikor az akadémián tanulta, önvédelemből.
Senki sem volt ott. Körülnézett, azt kutatva, hogy a noghri hol bújhatott meg.
– Pellaeon kapitány – szólalt meg mögötte az ismerős, nyávogásszerű hang.
Megint visszafordult. Mint az imént, most sem állt ott senki, és amíg szemével a falat és a nemlétező búvóhelyeket kutatta, Rukh lépett elő mögüle.
– Már várják – közölte a noghri, hosszú késével a bejárat felé mutatva.
Pellaeon a szemébe nézett. Egy szép napon, fogadta meg magának, még meggyőzi Thrawnt, hogy a Birodalom főadmirálisának nem egy ilyen arrogáns, idegen testőrre van szüksége védelmezőül. És ha ez sikerült, örömmel vállalja majd, hogy ő személyesen öleti meg Rukhot.
– Köszönöm – morogta, és belépett.
Arra számított, hogy a parancsnoki szoba tele lesz Thrawn szokásos, idegen kultúrákból összeszedett, mindenféle stílusú gyűjteményével, és nem tévedett. Egyetlen apró különbséggel: még Pellaeon hozzá nem értő szemének is feltűnt, hogy két nagyon különböző művészi stílus képviselteti magát. A szoba két szemközti oldalán helyezkedtek el, közöttük a Tangrene rendszer tervrajzának hologramjával.
– Jöjjön be, kapitány! – szólt Thrawn a kettős képernyőgyűrűtől az ajtóban ácsorgó Pellaeonnak. – Mi hír a Tangrene-ről?
– A felkelők további erőket vonnak be a támadásba – jelentette Pellaeon, miközben elhaladt a szobrok és a tervrajz hologramja között Thrawn parancsnoki széke felé. – Szépen besétálnak a csapdánkba.
– Milyen kedves tőlük. – Thrawn a jobb oldalára mutatott. – Mon Calamar-i kultúra – közölte. – Hogy tetszik magának?
Pellaeon rápillantott, amint felment a képernyőhöz. Ugyanolyan visszataszítónak és primitívnek látta, mint magukat a Mon Calamari-akat.
– Nagyon érdekes – mondta hangosan.
– Ugye? – helyeselt Thrawn. – Főleg az a két darab... azokat maga Ackbar admirális alkotta.
Pellaeon az említett két szobrot figyelte.
– Nem is tudtam, hogy Ackbart érdekli a művészet.
– Csak egy kicsit – bólintott Thrawn. – Ezeket nem sokkal azelőtt csinálta, hogy csatlakozott a felkeléshez. De azért bepillantást engednek a jellemébe. Akár azok – tette hozzá a bal oldalára mutatva. – Olyan darabok, amelyeket egykori koréliai ellenfelünk válogatott ki.
Pellaeon megújult érdeklődéssel nézte őket. Szóval ezeket maga Bel Iblis szenátor válogatta ki?
– Ezek honnan valók, a régi császári szenátori irodából?
– Azok igen – mutatott a legközelebbi csoportra. – Azok az otthonából; azok a magánhajójáról. Ezeket a felvételeket a hírszerzés találta, többé-kevésbé véletlenül a legutóbbi obroa-skai információszerző támadás során szerzett akták között. Szóval a felkelők továbbra is sétálnak befelé a csapdánkba?
– Igen, uram – felelte Pellaeon, és örült, hogy visszatérnek valami olyanhoz, amit ért. – Értesüléseink vannak további kisegítő felkelőhajók érkezéséről a Draukyze rendszer szélén.
– De nem szembetűnően.
Pellaeon értetlenül nézett rá.
– Tessék, főadmirális úr?
– Amit ezalatt értek, az az, hogy túlságosan titokban tartották az előkészületeket – mondta Thrawn elgondolkodva. – Csendesen elvonták a felderítőket és a kisegítőhajókat minden más megbízástól; úgy mozgatták és rendezték át a szektorflottákat, hogy a főbb hajóikat bármikor szolgálatba állíthassák, az effajta dolgokra gondolok. Sohasem szembetűnően. Mindig keményen megdolgoztatták a birodalmi hírszerzést, hogy össze tudják rakni a darabokat.
Felnézett Pellaeonra, vörösen izzó szemei csillogtak a félhomályban.
– Mintha valóban Tangrene volna a célpontjuk.
Pellaeon rámeredt.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy nem az?
– Így van, kapitány – felelte Thrawn, és az alkotásokat nézte.
Pellaeon a Tangrene hologramra pillantott. A hírszerzés 94%-os valószínűséggel ezt állította.
– De ha nem a Tangrene a célpontjuk... akkor mi?
– Ahol rendesen a legkevésbé számítanánk támadásra – válaszolta Thrawn, és a parancsnoki pulton egy kapcsoló felé nyúlt. A Tangrene rendszer eltűnt, és a helyébe más lépett.
Pellaeonnak leesett az álla.
– Bilbringi? – Visszanézett a parancsnokára. – De hát, uram, ez...
– Őrültség? – Thrawn megrántotta kékesfekete szemöldökét. – Persze, hogy az. Olyan emberek őrültsége, akik kemény leckék árán megtanulták, hogy szemtől szemben nem győzhetnek le. És ezért megpróbálják a saját taktikai fogásaimat és megérzéseimet bevetni ellenem. Úgy tesznek, mintha besétálnának a csapdámba, és közben azt remélik, hogy bedőlök a hadműveleteik ravaszságának és úgy fogom fel őket, mintha azok lennének a valódi szándékaik. És amíg én örvendezek, hogy milyen nagyszerű megfigyelő vagyok – és a Bilbringi hologramra mutatott – ők felkészülnek a valódi támadásra.
Pellaeon Bel Iblis régi művét bámulta.
– Talán meg kellene várnunk amíg a hírszerzés megerősíti ezeket a feltételezéseket, főadmirális úr – javasolta óvatosan –, mielőtt elkezdenénk átcsoportosítani az erőinket a Tangrene-ről. Vagy lehet, hogy a Delta Forrás is meg tudná mondani, lehetséges-e.
– Sajnos, a Delta Forrást elhallgattatták – mondta Thrawn. – De nincs szükségünk megerősítésre. Ez a felkelők terve, és nem fogjuk egy olyan nyilvánvaló dologgal, mint a felderítők fokozott jelenléte, kockára tenni a sikerünket. Azt hiszik, megtévesztettek. A legfőbb célunk pedig most az, hogy megtartsuk őket ebben a hitükben.
Fenyegetően elmosolyodott.
– Végül is, kapitány, mi a különbség aközött, hogy a Tangrene-en vagy a Bilbringin zúzzuk porrá őket. Akárhogy is történjék, semmi különbség.
A növényhüvely aszimmetrikusan csavart alakja másfél méterrel Mara előtt lebegett, szinte biztatva arra, hogy lesújtson rá. Mereven nézte, miközben, bár még gyakorlatlanul, de már viszonylag ügyesen két marokra fogta Skywalker fénykardját. Kétszer már elvétette; nem akarta harmadszorra is.
– Ne kapkodj! – figyelmeztette Skywalker. – Összpontosíts, és hagyd, hogy szétáradjon a testedben az Erő. Próbáld előre megérezni a növény mozgását!
Ő könnyen beszél, gondolta magában keserűen; végül is ő irányította a mozgását. A növény egy millimétert közelebb rándult, újra felbátorítva a lányt...
Aztán hirtelen úgy döntött, elege van ebből a játszadozásból. Kiterjesztve az Erőt, megragadta a növényt. Megbénítva, még egyet rándult, mielőtt Mara egy hirtelen döféssel átszúrta a közepét.
– Megvan – mondta, és kikapcsolta a fegyvert. – Megcsináltam.
Arra számított, hogy Skywalker dühös lesz. De enyhe meglepődésére, és nem annyira enyhe bosszúságára, egyáltalán nem volt az.
– Jó – mondta biztatóan Skywalker. – Nagyon jó. Nagyon nehéz így megosztani a figyelmet két különböző szellemi és fizikai tevékenység között. De te egészen jól csináltad.
– Kösz – vetette oda a lány, és a bokrok felé hajította a fénykardot. Szabályosan pörgött a levegőben, amíg Skywalker vissza nem húzta kinyújtott kezébe. – Tehát ennyi? – tette hozzá a lány.
Skywalker visszanézett a válla fölött. Solo és Calrissian a protokoll droidon túl kuporogtak, ami már felhagyott a Wayland terepe, növény- és állatvilága miatti reklamációival, és helyette azon siránkozott, hogy mit tett a lábával a gyaloglás ezen a köves terepen. Skywalker asztromechanikus droidja a közelben kószált kihúzott antennával, és közben a szokásos módon csipogott. Néhány lépéssel odébb a vuki a csomagjaik között turkált, talán valami szerszámot, vagy mást keresve.
– Azt hiszem, van még időnk egy kis gyakorlásra – jegyezte meg Luke, és visszafordult a lány felé. – A technikád nagyon érdekes... Obi-wan sohasem tanított nekem semmit a fénykard hegyének a használatáról.
– A Császár azt vallja, hogy minden rendelkezésűnkre álló dolgot használni kell – jegyezte meg Mara.
– Ez, valahogy nem lep meg – mondta kimérten Skywalker, és kitartotta a fénykardot. – Most próbáljunk meg valami mást! Rajta, próbáld elvenni tőlem a kardot!
Az Erővel érte nyúlva kihúzta a pallost a gyenge szorításból, és eltűnődött, vajon mit tenne a fiú, ha egyszer előbb bekapcsolná a fegyvert. Nem volt biztos benne, hogy tudna k kezelni egy olyan apró dolgot, mint egy kapcsoló, de megérné megpróbálni, csak, hogy lássa, hogyan ugrana el a penge elől.
És, ha közben véletlenül megölné...
MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT.
Erősen szorította a fénykardot. Még nem, mondta magabiztosan a hangnak. Még szükségem van rá.
– Rendben – motyogta. – És most?
Luke-nak nem maradt ideje válaszolni. Az asztromechanikus droid izgatottan csipogni kezdett mögötte.
– Mi az? – kérdezte Solo, és fegyverét már kirántotta tokjából.
– Azt mondja, talált valamit ott oldalt, amit érdemes lenne megnézni – fordította le a protokoll droid, és a baljára mutatott. – Azt hiszem, azt mondja, hogy egy csoport inda az. De lehet, hogy tévedek... ami nem is lenne csoda, ilyen savkár mellett, amit...
– Gyerünk, Csubi, nézzünk körül! – vágott közbe Solo, miközben felállt, és elindult a patakmeder lankás emelkedőjén felfelé.
Skywalker összenézett Marával.
– Gyerünk! – mondta, és utánuk indult.
Nem kellett messzire menniük. A legközelebbi fák között, egy bokor mögött, egy halom ugyanolyan indát találtak, amilyeneken az elmúlt pár napban néhányszor át kellett vágniuk magukat.
Csakhogy ezt a csoportot már lekaszabolták. Lekaszabolták és egy csomóba félrerakták az útból, mint egy rakás vastag, összegubancolódott kötelet.
– Azt hiszem, ez véget vet minden vitának, hogy segíti-e valaki odakintről a haladásunkat – mondta Calrissian, miközben az egyik levágott véget tanulmányozta.
– Valószínűleg igazad van – bólintott Solo. – Egyik ragadozó sem rakta volna így kupacba őket.
A vuki alig hallhatóan morgott valamit, és odébb húzta a bokrot, az indák előtt. Mara meglepetésére, az minden erőfeszítés nélkül kifordult a földből.
– És időt sem vesztegetett volna azzal, hogy álcázza magát – mondta Calrissian, ahogy a vuki felfordította a bokrot. – Késvágás, legalábbis olyan. Akár az indák.
– És akár a tegnapi madár – helyeselt komoran Solo. – Luke! Volt társaságunk?
– Éreztem néhány bennszülöttet – mondta Skywalker. – De sosem jönnek túl közel, azután meg hirtelen el is tűnnek. – Lenézett a protokoll droidra, aki izgatottan toporgott a patakmeder alján. – Arra gondolsz, a droidokkal lehet kapcsolatban?
Solo köhintett egyet.
– Úgy érted, mint az Endoron, amikor azok a szőrpamacs ewokok azt képzelték, hogy Thripio valami isten?
– Valami olyasmi – bólintott Skywalker. – Elég közel jöhettek ahhoz, hogy meghallják akár Artut, akár Thripiót.
– Thripiót mérföldekről meg lehet hallani – nézett körbe Solo. – Mikor szoktak jönni?
– Leginkább napnyugta körül – felelte Skywalker. – Legalábbis eddig.
– Ha legközelebb jönnek, szólj! – kérte Solo, majd visszadugta a fegyverét a tokjába, és elindult a lankás partoldalon vissza a patakmederbe. – Ideje, hogy beszélgessünk egy kicsit! Gyertek, induljunk!
Már sötétedett, és a tábor a lefekvéshez készülődött, amikor Luke megérzett valamit.
– Han? – mondta halkan. – Itt vannak.
Han bólintott, és megveregette Lando hátát, miközben elővette a lézerfegyvert. – Hányan?
Luke erősen összpontosított, megpróbálta szétválasztani az egységes érzékelés különálló darabjait.
– Úgy öten vagy hatan közelednek abból az irányból. – Oldalra mutatott.
– Csak az első csoportban? – kérdezte Mara.
Első csoport? Luke egy pillanatig értetlenül nézett, aztán hagyta, hogy újra kitáguljon az érzékelése. A lánynak igaza volt: valóban jött egy másik csoport is rögtön az első után.
– Ez csak az első – mondta. – A másodikban... úgy érzem, abban is öten, vagy hatan lehetnek. Nem vagyok biztos, de lehet, hogy az elsőtől különböző faj.
Han Landóra nézett.
– Mit gondolsz?
– Nem tetszik ez nekem – felelte Lando, és ujjaival nyugtalanul markolászta a fegyvert. – Mara, hogy jönnek itt ki egymással ezek a fajok?
– Egyáltalán nem jól – vont vállat a lány. – Amikor én itt jártam, még folyt közöttük kereskedelem meg más ilyen dolgok; de már akkor meséltek történeteket a köztük és a gyarmatosítók között folyó hosszú, hármas háborúkról.
Csubakka morgott valamit: lehet, hogy az idegenek szövetkeztek ellenük.
– Hát az lenne még a jó móka – örvendezett Han. – Mit szólsz hozzá, Luke?
Luke erőlködött, de hiába.
– Sajnálom. Rengeteg érzelmet érzek, de nem tudok rájönni, milyenek.
– Megálltak – jelentette be Mara, és erősen koncentrált. – Mindkét csoport.
Han elfintorodott.
– Akkor hát mégis csak az lesz a helyzet. Lando, Mara ti maradjatok itt, és őrizzétek a tábort! Luke, Csubi, menjünk, nézzük meg, miben sántikálnak!
Felmentek a köves emelkedőn, be az erdőbe, olyan halkan mozogva a bokrok között a száraz leveleken, ahogy csak tudtak.
– Tudják már, hogy jövünk? – kérdezte Han a válla fölött, visszafordulva.
Luke kiterjesztette az Erőt.
– Nem tudom – felelte. – De nem úgy néz ki, mintha közelednének felénk.
Csubakka morgott valamit, amit Luke nem értett.
– Lehet – suttogta Han. – Bár elég nagy hülyeség lenne, ha ilyen közel a célhoz haditanácsot tartanának.
És ekkor, balra előttük, egy vastag fatörzs mellett egy árnyékot látott megmozdulni Luke.
– Vigyázat! – figyelmeztette a többieket Luke, és egy zizzenés hallatszott, ahogy bekapcsolta a fénykardot. A penge zöldesfehér fényében látták, amint egy apró, szűk, csuklyás lepelbe öltözött alak visszaugrott a fatörzs mögé, hogy kitérjen Han gyors lövése elől, ami egy jókora lyukat ütött a fa egyik oldalába. Csubakka nyílpuskaszerű sugárvetőjének nyila pedig alig egy másodperccel utána a fa másik oldalából hasított ki egy darabot. A keletkezett füstfelhőn és repkedő szilánkokon át egy pillanatra látták, ahogy az alak a kiválasztott fa gyorsan keskenyedő fedezékéből egy másik, vastagabb fatörzs felé rohan. És ahogy Han mozdította a fegyverét, hogy becélozza, furcsa csiripelésszerű hang hasított a levegőbe, mintha egy tucat idegen madár érkezett volna.
És egy felbődüléssel, amiben felismerés, megértés és megkönnyebbülés keveredett, Csubakka meglökte Han fegyverét, és így a lövedék messzire a szándékozott céltól csapódott be.
– Csubi! – mordult rá Han.
– Ne!... Jól tette – vágott közbe Luke. Hirtelen számára is összeállt a kép. – Hé, te... megállj!
A felszólítás már szükségtelen volt. A sötét alak már védtelenül állt kibújva a fedezéke mögül, csuklyás fejére árnyékot vetett Luke fénykardjának gyenge fénye.
Luke felé lépett.
– Én Luke Skywalker vagyok – mutatkozott be az ifjú hivatalos hangon. – Leia Organa Solo fivére, Darth Vader fia. Ön kicsoda?
– Ekhrikhor klánbéli Bakh'tor vagyok – mondta a komor noghri hang. – Üdvözlöm, Vader fia.
A tisztás, amelyikhez Ekhrikhor vezette őket egészen közel volt, mindössze körülbelül húsz méterre abban az irányban, amerre Luke először indította őket. Az idegenek ott voltak, úgy, ahogy azt gondolták: két ötös csoport, mindkettő különböző faj képviselőiből, egy kidőlt farönk távolabbi oldalán állva. A közelebbi oldalon még két noghri állt abban a sajátos rejtőszínű ruhában, a csuklyát hátrahajtva. A két oldalt elválasztó rönkre egy masszív lámpát tettek, mely épp elég fényt adott ahhoz, hogy Han ki vehesse a legközelebbi idegen részleteit.
Nem volt valami bizalomgerjesztő. A jobb oldali csoport egy fejjel magasabb volt, mint a feléjük forduló noghri, és talán egy fejjel alacsonyabb, mint Han. A nehéz páncélokkal borítva leginkább járó sziklatömbökhöz hasonlítottak. A bal oldali csoport majdnem olyan magas volt, mint Csubakka, és mindegyiknek négy karja és fényes, kékesen csillogó bőre volt, ami arra a barnás valamire emlékeztette, amit az első bolygón töltött napjukon Thripióról kellett kilőni.
– Barátságos kis társaság – súgta oda Luke-nak, ahogy a csoportjuk a köztük és a tisztás között lévő utolsó sor fához tartott.
– Ők myneryrshik és psadanok – mondta Ekhrikhor. – Önökkel akartak szembeszállni.
– És maguk kergették el őket? – kérdezte Luke.
– Harcolni akartak – ismételte a noghri. – Ezt nem engedhettük.
Megálltak a tisztáson. Moraj futott végig az idegenek csoportjain, és ez nem hangzott túl barátságosan.
– Az az érzésem, nem látnak minket valami szívesen – vélte Han. – Luke?
Érezte, ahogy mellette Luke a fejét rázta.
– Nem tudok semmi biztosat mondani; nem érzem tisztán.
– Mi ez az egész, Ekhrikhor?
– Jelezték, hogy beszélni akarnak önökkel – közölte a noghri. – Talán, hogy eldöntsék, meg akarnak-e ütközni velünk vagy sem.
Han még egyszer végignézett az idegeneken. Mindannyiuknál kés volt, meg néhányuknál íj, de semmi komolyabb.
– Akkor remélem, hoztak magukkal valami rendes hadsereget is, mert különben nem sok esélyük van – jegyezte meg.
– Ha elkerülhető, nem szeretnénk harcolni – fogta vissza őt egy kicsit Luke. – Hogyan fog beszélni velük?
– Az egyikük tanult egyet s mást a birodalmiaktól, amikor a raktár épült a hegy alatt – magyarázta Ekhrikhor, és a fényhez legközelebb álló myneryshre mutatott. – Ő majd megpróbál fordítani.
– Talán nekünk jobban menne. – Luke Hanra nézett. – Mi a véleményed?
– Megpróbálhatjuk – helyeselt Han, és előhúzta az adó-vevőjét. Itt az ideje, hogy Thripio ledolgozza az árát. – Lando?
– Itt vagyok – jött azonnal Lando hangja. – Megtaláltátok az idegeneket?
– Igen – felelte Han. – Meg még egy-két meglepetést. Mondd meg Marának, hogy hozza ide Thripiót! Ha elindul azon az úton, amerre mi jöttünk, pont itt fog kikötni.
– Vettem – jelezte Lando. – És én?
– Nem hiszem, hogy ez a csürhe gondot okozna nekünk – és még egyszer az idegenekre pillantott. – Te meg Artu akár ott is maradhattok, legalább vigyáztok a táborra. Ó, és ha rejtőszínű ruhába öltözött, sokfogú kis fickókat láttok, ne lőjetek! A mi oldalunkon állnak.
– Ennek örülök – mondta kimérten Lando. – Legalábbis azt hiszem. Még valami?
Han visszanézett a sötét idegenekre, akik mind őt bámulták.
– Igen... szurkolj értünk. Lehet, hogy hamarosan szövetségeseket szerzünk. De lehet, hogy lesz egy kis problémánk.
– Rendben. Mara és Thripio elindultak. Sok szerencsét!
– Kösz. – Han kikapcsolta az adó-vevőt, és visszatette az övébe. – Már úton vannak – közölte Luke-kal.
– Nincs rá szükség, hogy őrizzék a táborhelyet – jelentette ki Ekhrikhor. – A noghrik majd vigyáznak rá.
– Jól van ez így – tiltakozott Han. – Már így is kezdünk itt kicsit túl sűrűn lenni. – Ekhrikorra nézett. – Szóval igazam volt. Mégiscsak követtek minket.
– Igen – felelte Ekhrikhor, és fejet hajtott. – És ezért a félrevezetésért bocsánatot kérek, Lady Vader hitvese. Én és a többiek úgy éreztük, nem egészen becsületes; de Cakhmaim klánbéli Eikh'mir úgy kívánta, hogy ne fedjük fel önök előtt a jelenlétünket.
– Miért?
Ekhrikhor újra meghajolt.
– Caakhmaim klánbéli Eikh'mir barátságtalannak hitte önöket – ismerte be. – Úgy gondolta, nem fogják szívesen fogadni a noghri testőrséget.
Han Luke-ra nézett és látta, hogy a kölyök alig bírja megállni, hogy el ne nevesse magát.
– Hát, ha legközelebb találkozik Cakhmaimmal, mondja meg neki, hogy már évek óta felhagytam azzal, hogy visszautasítsak szívességeket – mondta Ekhrikhornak. – De ha már a barátságtalanságnál tartunk, leszokhatnál végre erről a "Lady Vader hitvese" hülyeségről. És ne önözz állandóan! Szólíts Hannak, vagy Solónak. Vagy kapitánynak. Vagy bármi másnak!
– Talán Solo klánbéli Hannak – motyogta Luke.
Ekhrikhor tekintete felvillant az örömtől.
– Pompás név – jelentette ki. – Elnézésed kérem, Solo klánbéli Han.
Han Luke-ra nézett.
– Azt hiszem, befogadtak maguk közé – mondta Luke, és megint a nevetést próbálta visszafojtani.
– Igen – felelte Han. – Kösz. Kösz szépen.
– Egy kis segítség sosem árt – jegyezte meg Luke. – Emlékezz az Endorra!
– Nem valószínű, hogy valaha elfelejtem – morogta Han, és érezte, ahogy mosolyra húzódik a szája. Igaz, ami igaz, azok a szőrpamacsok alaposan kivették a részüket a második Halálcsillag elleni küzdelemből. De ez nem változtatott a tényen, hogy az ewok törzs tagjának lenni az egyik legnevetségesebb dolog volt, amin eddig keresztülment.
Ennek ellenére az ewokok túlszárnyalták a birodalmi csapatokat puszta súlyban és számban. A noghrik viszont...
– Hányan vagytok itt? – kérdezte Ekhrikhort.
– Nyolcan – felelte az. – Előttetek, mögöttetek és a két oldalatokon ketten-ketten követtünk benneteket az utakon.
Han bólintott, és akarva-akaratlanul valami irigy tiszteletet érzett irántuk. Nyolcan hang nélkül megölték, vagy félrevezették a ragadozókat és bennszülötteket. Akár éjjel, akár nappal. És mindennek a tetejébe még arra is tudtak időt szakítgatni, hogy megtisztítsák az útjukat az olyan kellemetlenségektől, mint a ragadozómadarak, vagy az indák.
Ekhrikhorra nézett. Úgy érezte, ezúttal mégsem olyan nevetséges ez a befogadás.
Valahonnan a hátuk mögül ismerős csoszogás hallatszott. Han megfordult, és egy pillanat múlva Thripio legalább annyira ismerős aranyszínű alakja tűnt föl. Pár lépéssel mögötte jött Mara fegyverrel a kézben.
– Luke gazda – szólt Thripio, és hangja a megkönnyebbülés és izgatottság már tőle megszokott finoman alázatos keveréke volt.
– Erre, Thripio – szólt vissza Luke. – Gondolod, tudnál egy kicsit tolmácsolni nekünk?
– Megteszem, ami tőlem telik – szerénykedett a droid. – Amint tudja, uram, több mint hatmillió kommunikációs nyelvet ismerek, mi több...
– Látom megtaláltátok a bennszülötteket – szakította félbe Mara, és gyorsan átnézte a rönknél álló csoportot, amint ő és Thripio beléptek a tisztásra. Szemeit Ekhrikhorra szögezte. – És egy apró meglepetést is – tette hozzá, és fegyverével lassan a noghrira célzott.
– Minden rendben... ő jóbarát – nyugtatta meg Luke, és a fegyveréért nyúlt.
– Én nem így gondolom – jelentette ki Mara, és elhúzta a fegyvert Luke érte nyúló keze elől. – Ezek noghrik. Thrawnnak dolgoznak.
– Már nem szolgáljuk őt – szólt közbe Ekhrikhor.
– Igazat beszél, Mara, hihetsz neki – vágta rá Luke.
– Talán – vont vállat Mara. Még mindig nem örült neki, de legalább a fegyverét már nem egyenesen Ekhrikhorra szegezte.
A tisztás másik oldalán, a rönkhöz legközelebb álló myneyrshi előhúzott valamit a válltáskájából, ami úgy nézett ki, mint egy kitömött, fehér ragadozómadár. Alig hallhatóan motyogva valamit eléjük helyezte, a lámpa mellé.
– Mi ez? – kérdezte Han. – A vacsoránk?
– Ezt úgy hívják, a satna-chakka – mondta Ekhrikhor. – Ez békekötés a tárgyalás idejére. Készen állnak. Te... Thripio-droid... gyere velem!
– Hogyne – mondta Thripio, és nem hangzott igazán rémültnek az egész dolog miatt. – Luke gazda...?
– Megyek én is – nyugtatta meg. – Han, Csubi... maradjatok itt!
– Egyetértek – bólintott Han.
Luke és a noghri, mögöttük a vonakodó Thripióval, elindultak a rönk felé. A myneyrsh vezér két felső kezét tenyérrel befelé a feje fölé emelte.
– Bidaesi charaa – mondta meglepően dallamos hangon. – Lyaaunu baaraemaa dukhnu phaeri.
– Bejelenti az idegenek érkezését – fordította Thripio. – Ezzel minden bizonnyal ránk célzott. Ellenben fél, hogy megint veszélyt és bajt hozhatunk a népére.
A Han mellett álló Csubakka elmorgott valami gúnyos megjegyzést.
– Nem, nem jellemző rájuk az egyszerű beszéd – helyeselt Han. – És nem valami nagyok a diplomáciában sem.
– Mi elhoztuk a népének a reményt – válaszolt a noghri főnök. – Ha nem bántanak minket, megszabadítjuk önöket a Birodalom uralmától.
Thripio lefordította, és Han Solo szerint, még a dallamos myneyrshi szavak is finomkodva jöttek ki a száján. Az egyik nagy darab psadan legyintett, és mondott valamit, ami úgy hangzott, mintha egy gyenge és távoli sikolyban elszórtak volna egy-két mássalhangzót.
– Azt mondja, hogy a psadan nép nem felejt – fordította Thripio. – Úgy látszik, jöttek már korábban is felszabadítók, de soha semmi nem változott.
– Üdvözlünk mindenkit az igazi világban – motyogta Han.
Luke a válla fölött hátrapillantott.
– Kérdd meg, hogy ezt magyarázza el, Thripio! – utasította a droidot.
Thripio eleget tett a kérésnek, és ugyanolyan módon, ahogy az előbb a bennszülött tette, halkan visszasikított a psadanra, majd bedobott egy myneyrshi fordítást, csak, hogy megmutassa, ezt is tudja. A psadan válasza percekig tartott, és a végén már kezdte sérteni Han fülét.
– Nos. – döntötte félre a fejét a Thripio, és felvette azt az előadói stílust, amit Han mindig is utált. – A sok részlet közül csak azt emelném ki, ami a legfontosabb – tette hozzá sietve, talán valamelyik noghri sürgető pillantásának a hatására. – Az első betolakodók az emberi lények voltak, akik mint gyarmatosítók érkeztek. Ők elkergették a bennszülötteket a földjeikről, és csak akkor fejezték ezt be, amikor kezdtek elfogyni a világító nyilaik és a vasmadaraik... ezek természetesen az ő primitív kifejezéseik. Később jött a Birodalom, akik, mint tudjuk, építkezni kezdtek a tiltott hegybe. Ők aztán rabszolgává tették a bennszülöttek nagy részét, hogy a terv végrehajtásában segítsenek, másokat pedig elűztek a földjeikről. Miután az építők elmentek, jött valaki, aki magát a Védelmezőnek nevezte, és Ő is a hatalma alá akarta vonni a bennszülötteket. Végül az, aki magát a Jedi Mesternek nevezte egy csatában, ami megvilágította az eget, megverte a Védelmezőt. Egy ideig a bennszülött népek úgy gondolták, hogy felszabadulhatnak, de a Jedi Mester maga köré gyűjtötte az emberi lényeket és a bennszülött népeket, és arra kényszerítette őket, hogy együtt éljenek a tiltott hegy árnyékában. Végül is visszatért a Birodalom.
Thripio visszabillentette a fejét.
– Amint látja, Luke gazda, mi csupán az utolsók vagyunk a támadók hosszú sorában.
– Csakhogy mi nem vagyunk támadók – mondta Luke. – Mi azért jöttünk, hogy felszabadítsuk őket a Birodalom uralma alól.
– Ezt értem, Luke gazda.
– Tudom, hogy te érted – szakította félbe Luke a droidot. – De magyarázd el nekik is.
– Ó. Igen. Azonnal.
Belekezdett a fordításba.
– Ha engem kérdezel, még nem is jártak túl rosszul – dörmögte Csubakkának Han. – Voltak akiktől egész bolygót vett el a Birodalom.
– Az ilyen primitív népek mindig így reagálnak a látogatókra – fűzte hozzá Mara. – Mindegyik nehezen felejt.
– Igen. Talán. Gondolja, hogy az a Jedi Mester, akiről beszéltek, a maga C'baoth barátja lehet?
– Ki más? – bólintott komoran Mara. – Itt találhatott rá Thrawn.
Han érezte, ahogy összeszorul a gyomra.
– Gondolja, hogy most is itt van?
– Azt érezném – felelte lassan Mara. – Ez persze nem jelenti azt, hogy nem jöhet vissza.
A myneyrsh főnök újra beszélni kezdett. Han körbenézett a tisztáson. Vajon voltak odakint más myneyrshi és psadanok, akik szemmel tartották a nagy vitát? Luke nem említett kisegítőket, de bolondok lennének nem valahol a közelben elhelyezni őket.
Ha csak Ekhrikhor társai még nem gondoskodtak róluk is. Ha ez az egész nem válna be, hasznos volna a környéken tudni egy-két noghrit.
A myneyrsh befejezte a beszédét.
– Sajnálom, Luke gazda – kért bocsánatot Thripio. – Azt mondják, semmi okuk feltételezni, hogy bármiben is különböznénk azoktól, akikről eddig beszéltek.
– Megértem az aggodalmukat – bólintott Luke. – Kérdezd meg, hogyan bizonyíthatnánk be, hogy jó szándékkal jöttünk?
Thripio elkezdett fordítani, és amíg így tett, egy nehéz vuki könyök lökte meg Han vállát.
– Mi az? – kérdezte Solo.
Csubakka a bal oldala felé intett, és lézeres íjpuskája már arra célzott. Han követte a mozgását a szemével.
– Ho-hó!
– Mi az? – kérdezte Mara.
Hannak tátva maradt a szája; aztán, hirtelen már nem maradt ideje, hogy elmondja. A ragadozó, amit Csubakka észrevett, amint a fák lombjain át lopakodott, megállt, és arra készült, hogy a tárgyaló csoportra ugorjon.
– Vigyázat! – kiáltotta inkább, és előrántotta a fegyverét.
Csubakka volt a gyorsabb. Egy vuki csataüvöltéssel tüzelt, és a sugárnyaláb a ragadozóba hasított, majdnem félbevágva azt. A teteme leesett a fáról, a száraz levelek közé zuhant, és mozdulatlanul heverve ott maradt.
És a farönkön túl az egész myneyrshi csoport a fogát vicsorítva, dühösen morgott.
– Vigyázz, Csubi! – figyelmeztette Han, és az idegenekre célzott.
– Lehet, hogy ez hiba lenne – suttogta feszülten Mara. – Egy fegyverszüneti tárgyaláson nem szabad fegyvert elsütnie.
– Azt sem szabad hagynia, hogy a tárgyalókat megegyék – vágott vissza Han. A myneyrshik melletti öt psadan remegni kezdett, és Solo remélte, hogy Ekhrikhor társai biztosítják a terület többi részét. – Thripio... mondd el nekik, miért lőttünk!
– Igenis, Solo kapitány – felelte Thripio, és ugyanolyan idegesnek hallatszott, mint amilyen Han volt. – Mulansaar...
A myneyrshi vezér közbevágott és két bal kezével intett.
Han értetlenül rámeredt. Csubakkánál természetesen volt fegyver – mint mindnyájuknál. Felnézett a vukira... és hirtelen megértette.
– Igen, van neki – mondta a myneyrshkinek, és leeresztette a lézerfegyvert. – Ő a barátunk. Mi nem tartunk rabszolgákat, mint ahogy azt a Birodalom tette.
Thripio fordítani kezdett, de a myneyrshi már a társaival beszélt.
– Szép munka – mondta Mara. – Erre nem is gondoltam. De igaza van... az utolsó vukik, akiket láttak, birodalmi rabszolgák voltak.
Han bólintott.
– Reméljük, ez majd hoz valami változást.
A vita tovább folytatódott még néhány percig, leginkább a myneyrshik és a psadanok között. Thripio egy ideig még megpróbált folyamatosan fordítani, de ez hamarosan a lényeg kiemelésévé alacsonyodon. A myneyrshik, úgy látszik, úgy gondolták, itt a lehetőség, hogy megszabaduljanak először a Birodalom, majd a Jedi Mester elnyomásától. A psadanok sem szerették jobban a Birodalmiakat a myneyrshiknél, de a C'baothtal való szembeszállás gondolata nyugtalanná tette őket.
– Nem kívánjuk önöktől, hogy velünk együtt harcoljanak – mondta Luke, amikor, végre ismét rá figyeltek. – Ez a harc a miénk, és magunk vívjuk meg. Mindössze annyit kérünk, hogy áthaladhassunk a területükön a tiltott hegyhez, és az ígéretüket arra, hogy nem árulnak el minket a Birodalomnak.
Thripio megkezdte a kettős fordítását, és Han felkészítette magát egy újabb vitára. De ez nem történt meg. A myneyrshi főnök újra felemelte a két felső kezét, a két alsóval pedig felvette a madarat és Luke-nak nyújtotta.
– Azt hiszem, most felajánlja ennek a biztosítékát, Luke gazda – magyarázta segítőkészen Thripio. – Bár lehet, hogy tévedek... a nyelvük viszonylag szinte változatlan maradt az idők hosszú során, de a kéz- és egyéb mozdulatok gyakran...
– Köszönd meg nekik! – utasította Luke, és a fejével biccentett, ahogy átvette a madarat. – Mondd meg, hogy elfogadjuk a segítőkészségüket! És, hogy nem fogják megbánni, hogy segítettek.
– Covell, tábornok! – szólalt meg a kimért, katonás hang a gép pilótafülkéjének belső hírközlőjéből. – Pár percen belül el kell érnünk a felszínt.
– Vettem – mondta Covell. Kikapcsolta a hírközlőt, és az űrkabin egyetlen másik utasához fordult. – Már majdnem ott vagyunk – közölte.
– Igen, hallottam – recsegte C'baoth, és csodálkozás áradt a hangjából. Ahogy Covell gondolataiból is. – Mondja, Covell tábornok, az utazásunk elején, vagy a végén vagyunk?
– Természetesen az elején – felelte Covell. – Ennek az utazásnak nem lesz vége soha.
– És mi a véleménye Thrawn főadmirálisról?
Covell érezte, amint összeráncolódik a homloka. Ezt a kérdést még soha nem hallotta azelőtt, legalábbis nem ilyen nyíltan kimondva. De, bár habozott, a válasz mégis nyugtatóan jött a tudatába. Mint most minden más válasz.
– Ez Thrawn főadmirális végének a kezdete! – jelentette ki.
C'baoth halkan nevetett, és meglepődés villant át Covell agyán. Covell meg akarta kérdezni, mi olyan mulatságos, de jobbnak és egyszerűbbnek látta, csak visszaülni és hallgatni a nevetést. És egyébként is, pontosan tudta; mi volt olyan mulatságos.
– Így gondolja maga is? – helyeselt C'baoth a fejét rázva. – Ó, tábornok, tábornok! Ez olyan ironikus, nem? Thrawnnak kezdettől fogva... a városomban tartott első gyűlés óta... a keze ügyében van a válasz. És mégis, még mindig ugyanolyan messze áll a megértésétől, mint akkor.
– A hatalomról beszél, C'baoth mester? – kérdezte Covell. Ez ismerős téma volt, és anélkül, hogy meg kellett volna erőltetnie az agyát, még mindig emlékezett a soraira.
– Pontosan, Covell tábornok – mondta komolyan C'baoth. – Már a kezdet kezdetén megmondtam neki, hogy az igazi hatalom nem a távoli világok meghódításában rejlik. Vagy csatákban és háborúkban, vagy a jelentéktelen felkelések leverésében.
Mosolygott, és szemei fényesen csillogtak Covell tudatában.
– Nem, Covell tábornok – folytatta halkan. – Ez... ez az igazi hatalom. A tenyerében tartani valaki más életét. Kézben tartani a hatalmat, amivel megválaszthatja a cselekedeteit, a gondolatait, az érzéseit. Uralni az életét és elrendelni a halálát. – Lassan, színpadiasan, C'baoth kitartotta a kezét, tenyérrel felfelé. – Parancsolni a lelkének.
– Valami, amit még a Császár sem értett meg soha – emlékeztette Covell.
Covellt valami örömteli érzés töltötte el: Elégedett volt látni, ahogy a mester élvezte a játékát.
– Még a Császár sem – helyeselt C'baoth, és szemei, gondolatai messzire kalandoztak. – Ő is, mint a főadmirális, csak abban látta a hatalmat, hogy milyen messzire tudja kiterjeszteni saját magán kívülre. És ez végzett vele, ahogy én azt már korábban meg tudtam volna jósolni neki. Mert ha igazán a hatalmában tartotta volna Vadert... – Megrázta a fejét. – Sok tekintetben bolond volt. De talán így kellett végeznie, ez volt a sorsa. Talán a világegyetem akarata volt, hogy én, egyedül én értsem meg. Mert csak nekem van meg mind az erőm, mind az akaratom ahhoz, hogy a kezemben tartsam ezt a hatalmat. Először... de nem utoljára.
Covell bólintott, és nyelt egy nagyot. Nem volt kellemes, amikor C'baoth így elhagyta, ha csak egy kis időre is. Főleg, amikor az ezzel a furcsa magánnyal is társult. De persze, a mester tudta ezt.
– Önnek is fáj a magány, Covell tábornok? – kérdezte, és biztatóan rámosolygott. – Igen, hát persze, hogy fáj. De legyen türelmes. Közeleg az idő, amikor sokan leszünk. És ha ez az idő eljött, többé sosem leszünk magányosak. Figyeljen!
Érezte azt a távoli érzést, mint most minden mást: megszűrve és összpontosítva és felépítve a Mester tökéletes tudatán át.
– Látja, igazam volt – mondta C'baoth, és kiterjesztette az Erőt, hogy megvizsgálja azt az érzést. – Itt vannak, Skywalker és Jade, mind a kettő. – Rámosolygott Covellra. – Ők lesznek az elsők, Covell tábornok... az elsők a sok közül. Mert eljönnek hozzám, és amikor megmutatom nekik az igazi hatalmat, ők meg fogják érteni, és csatlakoznak hozzánk. – A szeme ismét a távolba kalandozott. – Jade lesz az első, azt hiszem – tette hozzá elgondolkodva. – Skywalker egyszer már ellenállt, és újra ellen fog állni; de a kulcs a lelkéhez már ott vár lent, a hegyben. Jade azonban más lapra tartozik. Láttam őt a meditációimban... láttam őt eljönni hozzám, és a lábaim elé térdelni. Ó az enyém lesz, és Skywalker követni fogja, így vagy úgy.
Újra elmosolyodott. Covell viszonozta, örült a Mester örömének és annak a gondolatnak, hogy lesznek majd, akik véget vetnek ennek a szörnyű egyedüllétnek.
És aztán hirtelen minden elsötétült. Nem a magány, nem az, ami volt. Hanem egyfajta üresség...
Lassan érezte, ahogy az álla durván megemeli a fejét. C'baothot látta, valahogyan, mélyen a szemébe nézni.
– Covell tábornok! – dübörgött a Mester hangja. Furcsán, mint egy mennydörgés. Covell hallotta, de nem volt ott igazán. Nem úgy, ahogy lennie kellett volna. – Hall engem?
– Hallom – felelte Covell, és az ő hangja is furcsán csengett. Elnézett C'baoth feje fölött, ki az űrkabin falának érdekes mintájára. Érezte, hogy valami rázza.
– Nézzen rám! – utasította C'baoth. Covell úgy tett, ahogy a Mester mondta. De az is furcsa volt, mert látta a Mestert, de az nem volt ott valójában.
– Ott van még?
A Mester arca megváltozott. Valami – talán mosoly? – jelent meg rajta.
– Igen, tábornok, itt vagyok – felelte a távoli hang. – Már nem érintkezem a tudatával, de még mindig az ura vagyok. Továbbra is engedelmeskedni fog nekem, tábornok.
Engedelmeskedni. Furcsa fogalom, gondolta Covell. Nem egyszerűen azt tenni, ami természetes.
– Engedelmeskedni?
– Úgy fog tenni, ahogy azt én parancsolom – folytatta C'baoth. – Szavakat fogok mondani magának, és maga mindegyiket elismétli.
– Rendben van – bólintott Covell. – És ha így teszek, visszajön?
– Igen – ígérte meg C'baoth. – Thrawn főadmirális árulása ellenére. Az engedelmességével, azzal, hogy azt teszi, amit mondok, megbosszuljuk, hogy elárult minket. És akkor aztán sosem válunk el többé.
– És ez az üresség is elmúlik?
– Igen, de csak, ha azt teszi, amit mondok.
A többi ember egy kicsit később jött. A Mester végig mellette állt, ő pedig elismételt minden szót, amit a Mester mondott neki. Mindannyian elmentek valahová, aztán a többi ember távozott, és a Mester is elment.
Csak meredten nézett át a helyen, ahol hagyták, a fal mintáit nézte, és hallgatta a körülötte szétterülő ürességet. Végül elaludt.
A távolból egyfajta madárfütty hallatszott, és hirtelen félbeszakadt a rovarok és rohanó állatok zöreje, ahogy a lehullott leveleket taposták. De semmi sem utalt közvetlen veszélyre, és egy perc múlva folytatódtak az éjszaka hangjai és mozgásai. Mara a kiválasztott fatörzs felé indult, megmozgatva egy kicsit a hátizmait, és azt kívánta, bár vége lenne már ennek az egésznek.
– Nem szükséges ébren maradnia – szólalt meg a lágy noghri hang. – Mi majd őrködünk.
– Köszönöm – biccentett Mara. – Ha nem bánják, én azért végzem a dolgomat.
A noghri egy pillanatig hallgatott.
– Még mindig nem bízik bennünk, ugye! Tulajdonképpen, ezen még nem sokat gondolkozott.
– Skywalker megbízik magukban – felelte. – Az nem elég?
– Nekünk nem hozzájárulás kell – válaszolta a noghri. – Csak a lehetőség, hogy visszafizethessük a tartozásunkat.
Mara megvonta a vállát. Őrizték a tábort, megoldották a myneyrshikkel és a psadanokkal való első érintkezés nehéz feladatát, és most megint itt vannak, és őrzik a tábort.
– Ha az Új Köztársaságnak tartoznak, akkor mondhatom, busásan visszafizetik – ismerte el. – Végre rájöttek, hogy Thrawn és a Birodalom kijátszotta magukat?
Halk csattanás hallatszott, mint amikor két tűfog összecsapódik.
– Maga tudott róla?
– Beszéltek ezt-azt – mondta Mara, rádöbbenve, hogy milyen veszélyes talajon jár, de nem sokat törődött vele. – De viccnek tűnt. Sosem tudtam, mi az igaz belőlük.
– Alighanem minden – vélte nyugodtan a noghri. – Igen. Látom már, milyen szórakoztató lehetett az életünk és a halálunk az elnyomóinknak. De meg fogjuk győzni őket az ellenkezőjéről.
Semmi izzó düh, semmi megszállott gyűlölet. Csak egyszerű, rideg elszántság. De legalább ugyanannyira veszélyes.
– Hogyan fogják csinálni? – kérdezte Mara.
– Amikor eljön a megfelelő idő, a noghrik az elnyomóik ellen fordulnak. Egy részük a birodalmi területeken, mások a szállítóhajókon. És öt csoport fog idejönni.
Mara rámeredt.
– Maguk tudtak a Waylandről?
– Addig nem, amíg maguk ide nem vezettek minket – felelte a noghri. – De most már tudunk. Elküldtük a koordinátáit a Coruscanton várakozóknak. Mostanra ők már másoknak is átadták azokat.
Mara egy rövidet köhintett.
– Maguk nagyon megbíznak bennünk, igaz?
– A kettőnk küldetése kölcsönösen kiegészíti egymást – mondta a noghri, és érdes hangjából elszántság sugárzott. – Maguk azt a célt tűzték ki, hogy elpusztítják Thrawn mesterségesen kifejlesztett egyedeinek az előállítási lehetőségeit. Vader fia segítségével, nem kétséges, hogy ez sikerülni is fog. Mi magunknak azt tűztük ki célul, hogy az utolsó darabig mindent felszámolunk a Waylanden, ami a Császár jelenlétére emlékeztet.
Talán mindenütt fel akarják számolni a Császár jelenlétére utaló utolsó jeleket is. Mara megforgatta a fejében ezt a gondolatot, azon tűnődve, vajon miért nem szomorítja el, vagy bosszantja ez a dolog. Lehet, hogy csak fáradt volt már.
– Nagyszabású tervnek látszik – jelentette ki inkább. – Ki az a Vader fia, akitől azt várja, hogy majd felbukkan és segít nekünk?
Rövid csend után a noghri értetlenül válaszolt.
– Hiszen Vader fia már itt van magukkal. Ugyanúgy őt szolgálják, ahogy mi.
Mara rámeredt a sötétben... és hirtelen megfagyott benne a levegő.
– Úgy érti... Skywalker?
– Nem is tudta?
Mara elfordult tőle, és dermedten a tőle alig egy méterre alvó alakra bámult. Végre, annyi év után, hirtelen helyére került az utolsó hiányzó darab láncszem is. A Császár nem a saját maga érdekében akarta, hogy megölje Skywalker. Ez az apja elleni bosszú végső mozzanata volt.
MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT!
És néhány szívdobbanásnyi idő alatt, minden, amit Mara hitt magáról – a gyűlölete, a küldetése, az egész élet – biztosból zavarosba fordult.
MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT! MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT. MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT.
– Nem – suttogta a hangnak összeszorított fogakkal, – így nem. Én döntök. Én tudom, miért.
De a hang változatlanul folytatta. Lehet, hogy az ellenállása és a dacolása fűtötte azt, de lehet, hogy az Erő fölötti nagyobb hatalma, amit Skywalkertől kapott az elmúlt napokban, tette fogékonyabbá vele szemben.
MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT! MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT!
De te más lapra tartozol, Mara Jade.
Mara egy hirtelen lökést érzett, ami a mögötte lévő fának ütötte a tarkóját. Egy másik hang; de ez nem belülről jött. Ahonnan ez jött, az...
Láttalak a meditációimban, folytatta nyugodtan a hang. Láttalak eljönni hozzám, és a lábaim elé térdelni. Az enyém leszel, és Skywalker követni fog. Így vagy úgy.
Mara vadul rázta a fejét, megpróbálta kirázni belőle a szavakat és gondolatokat. A második hang mintha nevetett volna; aztán hirtelen a szavak és a nevetés eltűntek egy távoli, de egyenletes nyomás mögé a fejében. Fogait összeszorítva, megpróbálta visszanyomni a fejét. Aztán hallotta, ahogy a hang rosszindulatúan nevet az erőlködésén.
Aztán hirtelen megszűnt a nyomás, és újra levegőhöz jutott.
– Jól vagy? – kérdezte halkan Luke. Mara lenézett. Skywalker az egyik könyökére támaszkodott, és arcának körvonala a lány felé nézett.
– Te is hallottad? – kérdezte Mara.
– Nem hallottam szavakat. De éreztem a nyomást.
Mara felnézett a fölöttük lévő lombkorona irányába.
– C'baoth volt az – közölte. – Itt van.
– Igen – helyeselt Skywalker; és hangján érezni lehetett az aggódást. Nem csoda – a Jomarkon egyszer már találkozott C'baothtal és majdnem kudarcot vallott.
– Most mit tegyünk? – kérdezte Mara, és letörölte az ajkáról az izzadságot. – Félbehagyjuk a küldetést?
A fiú megvonta a vállát.
– Hogyan? Már, csak pár napnyira vagyunk a hegytől. Jóval tovább tartana visszamenni a Falconhoz.
– Csakhogy a birodalmiak most már tudják, hogy itt vagyunk.
– Meglehet – felelte lassan Skywalker. – De lehet, hogy nem. Neked is hirtelen szakadt meg a kapcsolat?
Mara egy pillanatig nem értette; de aztán hirtelen rájött.
– Gondolod, hogy ysalamiriket küldtek a közelébe?
– Vagy pedig az egyik olyan szerkezetet alkalmazták, amit ti is használtatok a Jomarkon – találgatta Skywalker. – Akármelyik is történt, ez azt jelenti, hogy fogoly.
Mara elgondolkodott rajta. Ha tényleg így van, akkor lehet, hogy nem állt érdekében elmondani a foglyul ejtőinek, hogy támadók közelednek a hegyhez.
Skywalkerre nézett, és eszébe jutott valami más is.
– Tudtad, hogy C'baoth ide fog jönni? – faggatta. – Ezért akartad, hogy átismételjem a Jedi tudományomat?
– Nem tudtam, hogy idejön – rázta a fejét Luke. – De tudtam, hogy előbb vagy utóbb újra szembe kell néznünk vele. Ő maga mondta ezt a Jomarkon.
Mara megremegett. A lábaim elé térdelni...
– Nem akarok szembenézni vele, Skywalker.
– Én se – mondta halkan Luke. – De azt hiszem, ez elkerülhetetlen.
Luke felsóhajtott; aztán halkan lehúzta magáról a takarót, és felállt.
– Miért nem alszol egy kicsit? – kérdezte a lányt, és mellé lépett. – Én már úgy is fenn vagyok; és te álltad a támadás nehezét.
– Rendben – felelte Mara, túl fáradtan ahhoz, hogy vitatkozzon. – Ha segítségre van szükséged, szólj!
– Úgy lesz.
A lány a fekhelye felé vette útját, Calrissianon és a vukin át, és lefeküdt. Az utolsó emléke azelőtt, hogy elaludt a hang volt ott hátul a fejében.
MEG FOGOD ÖLNI LUKE SKYWALKERT...
A jelentés a Tantiss-hegyről az éjszaka folyamán érkezett, és már a hídon várta Pellaeont, amikor reggel megjelent. A Draklor többé-kevésbé időben elérte a Waylandet úgy hat órával ezelőtt, lerakta az utasokat, majd parancs szerint elhagyta rendszert, és a Valrar felé indult. Covell tábornok helyi idő szerint aznap reggelig nem jelentkezett szolgálatra...
Pellaeon zavartan nézett fel. Nem jelentkezett szolgálatra? Ez nem vall Covellra.
– Pellaeon kapitány? – szólt fel neki az ügyeletes tiszt.
– Hologram-adást kaptunk Selid ezredestől a Waylandről. Sürgős.
– Kapcsolja át a hátsó híd hologram padjára – utasította Pellaeon, majd felállt a parancsnoki székből, és hátrafelé indult. – Szóljon a főadmirálisnak, hogy... de nem kell – szakította félbe saját magát, amint meglátta Thrawnt és Rukhot a lépcsőn felfelé a hátsó hídhoz jönni.
Thrawn is észrevette.
– Mi a baj, kapitány?
– Sürgős üzenet a Waylandről, uram – mondta Pellaeon a hologrampad felé mutatva. Ott már egy birodalmi tiszt térbeli képe várakozott, és bár csak egy egynegyedes hologram volt, Pellaeon ki tudta venni a fiatalember zaklatottságát az arcvonásaiból.
– Talán C'baoth – találgatott komoran Thrawn. Mikor a hologrampad elé értek, Thrawn fejével intett a képmásnak.
– Selid ezredes, itt Thrawn főadmirális. Jelentsen!
– Uram – kezdte Selid, és színpadias testtartása még kényszeredettebbé vált. – Sajnálattal értesítem, főadmirális úr Covell tábornok hirtelen haláláról.
Pellaeonnak tátva maradt a szája.
– Hogyan? – kérdezte.
– Még nem tudjuk, uram – felelte Selid. – Valószínűleg alvás közben halt meg. Az orvosok még folytatják a vizsgálatokat, de eddig mindössze sejtéseik vannak, mégpedig, hogy a tábornok agyának jelentős területei megszűntek működni.
– Az agy nem szűnik meg csak úgy működni – jegyezte meg Thrawn. – Kell, hogy legyen valami oka.
Selid összerezzent.
– Persze, uram. Sajnálom, uram; nem úgy értettem.
– Tudom – nyugtatta meg Thrawn. – És mi van a többi utassal?
– Az orvosok most vizsgálják őket – jelentette Selid. – Eddig semmi probléma. Helyesebben azokat vizsgálják, aki még a helyőrségben vannak. Covell tábornok csapatai... az alakulat, amelyik a Drakloron érkezett vele együtt... már szétszóródtak odakint, a hegyen kívül.
– Mi, az egész alakulat? – kérdezte Pellaeon. – Miért?
– Nem tudom, uram – válaszolta Selid. – Covell tábornok adott rá parancsot. Úgy értem az ülés után, még mielőtt meghalt.
– Azt hiszem, jobb lenne az egész történetet hallani, az elejétől kezdve, ezredes – vágott közbe Thrawn. – Mondjon el mindent!
– Igenis, uram. – Selid láthatóan összeszedte magát. – Covell tábornok és emberei az űrkabinnal értek földet körülbelül hat órája. Át akartam adni neki a helyőrség parancsnokságát, de ő visszautasította. Aztán ragaszkodott hozzá, hogy bizalmasan akar beszélni a csapataival valamelyik tiszti szálláson.
– Milyen csapataival? – kérdezte Thrawn. – Az egész helyőrséggel?
– Nem, uram, csak azokkal, akik vele érkeztek a Drakloron. Azt mondta, különleges parancsa van a számukra.
Pellaeon Thrawnra nézett.
– Úgy gondolom, a hajó fedélzetén elég ideje lett volna, különleges parancsokra.
– Igen – helyeselt Thrawn. – Azt hihetne az ember.
– Lehet, hogy C'baoth ötlete volt, uram – jegyezte meg Selid. – A tábornok oldalán állt attól a perctől kezdve, ahogy kiszálltak az űrkabinból. És egész idő alatt pusmogott.
– Valóban? – kérdezte elgondolkodva Thrawn. A hangja nyugodtnak hatott, de volt mögötte valami, amitől Pellaeon hátán végigfutott valami remegés. – Hol van most C'baoth Mester?
– Fenn a Császár régi uralkodói lakosztályában – jelentette Selid. – Covell tábornok ragaszkodott hozzá, hogy nyittassuk ki neki.
– Elképzelhető, hogy odafent nem hatna rá az ysalimirik befolyása? – suttogta Pellaeon.
Thrawn megrázta a fejét.
– Kétlem. Számításaim szerint az egész hegynek és a környező területek egy részének is bele kell tartozniuk az Erőtől mentes övezetbe. Aztán mi történt, ezredes?
– A tábornok körülbelül negyed órát beszélt a csapataihoz – folytatta Selid. – Amikor kijött, azt mondta, hogy titkos parancsokat adott az embereinek, amelyek közvetlenül öntől származnak, főadmirális úr, és... hogy ne avatkozzak bele.
– És aztán elhagyták a hegyet?
– Csak miután az egyik raktárhelyiségből elvitték az összes harci felszerelést és robbanóanyagot – felelte Selid.
– Valójában, indulás előtt még néhány órát a helyőrségen töltöttek. A tábornok azt mondta, a tervrajzzal ismerkedtek. Miután elmentek, C'baoth a szállásra kísérte a tábornokot, őt magát pedig két rohamosztagosom követte az uralkodói lakosztályba. Aztán én újra a megszokott éjszakai szolgálatba állítottam a helyőrséget, és más nem történt. Egészen ma reggelig, amikor a tisztiszolga megtalálta a tábornokot.
– Tehát C'baoth nem volt Covell-lal a halála időpontjában? – kérdezte Thrawn.
– Nem, uram – bólintott Selid. – Bár az orvosok szerint a tábornok nem élt sokáig azután, hogy C'baoth otthagyta őt.
– De egészen addig a pillanatig a tábornokkal volt?
– Igen, uram.
Pellaeon félrepillantott Thrawnra. Az admirális a semmibe bámult, izzóan vörös szemei résnyire szűkültek.
– Mondja, ezredes, mi volt a benyomása a tábornokról?
– Nos... – habozott Selid. – Azt kell mondjam, egy kicsit csalódott voltam, uram.
– Nem olyan volt, amilyennek vártam, főadmirális úr – vallotta be Selid, és a hangja arról árulkodott; hogy nagyon kényelmetlenül érzi magát. Pellaeon nem hibáztatta: egy rangidős tisztet kritizálni egy másik előtt, a tiszti etikett súlyos megsértése. Főleg különböző fegyvernemek között. – Olyan... távolinak tűnt, azt hiszem, ez a helyes szó rá, uram. Utalt rá, hogy gyenge a biztonsági őrizetem, és hogy radikális változtatásokat fog végrehajtani, de azokról velem nem beszél. Tulajdonképpen, alig szólt hozzám, amíg itt tartózkodott. De nem csak velem volt így... a többi tiszttel is, aki megpróbált beszélni vele, nagyon kurtán bánt. Persze ez előjoga, és az is lehet, hogy csak kimerült volt. De ez nem illett bele a képbe, amit a tábornok jóhíréről hallottam.
– Nem, ez valóban nem – ismerte el Thrawn. – Működik a hologrampad a Császár régi tróntermében, ezredes?
– Igen, uram.
Selid képmása eltűnt, és helyét a szünetjel foglalta el.
– Úgy gondolja, hogy C'baoth csinált valamit Covell-lel? – kérdezte halkan Pellaeon.
– Nem látok semmi más ésszerű magyarázatot – felelte Thrawn. – Feltételezésem szerint a mi szeretett Jedi Mesterünk megpróbálta átvenni a hatalmat Covell agya fölött, talán még helyettesítette is néhány részét a sajátjával. Amikor az ysalamirik hatásköre kiterjedt rájuk, és C'baoth elvesztette a közvetlen kapcsolatot, Covell-ből nem maradt már annyi, ami elég lett volna, hogy sokáig életben tartsa.
– Értem. – Pellaeon elfordította fejét az admirálistól, és egy egyre mélyülő harag futott át rajta, ő figyelmeztette Thrawnt, hogy mire képes C'baoth. Újra és újra figyelmeztette.
– És most mit fog tenni?
Mielőtt Thrawn válaszolhatott volna, eltűnt a szünetjel; de ami a helyébe lépett, az nem a normál egynegyedes alak volt. Hanem C'baoth arcának óriási képmása jelent meg hirtelen előttük, mereven rájuk meredve, és Pellaeont egy önkéntelen hátralépésre késztetve.
Thrawnnak a szeme sem rezzent.
– Jó reggelt, C'baoth mester! – köszönt az admirális tükörsima hangon. – Látom, megtalálta a Császár saját hologram-készülékét.
– Thrawn főadmirális – kezdte hideg és öntelt hangon a Jedi Mester. – Így jutalmazza meg a törekvései elérése érdekében tett szolgálataimat? Egy árulással?
– Ha itt valaki áruló, az maga, C'baoth Mester – jelentette ki Thrawn. – Mit művelt Covell tábornokkal?
C'baoth tudomást sem vett a kérdésről.
– Az Erőt nem lehet olyan egyszerűen elárulni, ahogy azt maga gondolja. És ezt sose feledje, Thrawn főadmirális! Az én pusztulásommal együtt jár a magáé is. Ezt előre láttam.
Megállt, és felváltva kettejüket bámulta.
Néhány szívdobbanás erejéig Thrawn csendben maradt.
– Befejezte? – kérdezte végül.
C'baoth elkomorodott, kinagyított arcán könnyen észrevehetően bizonytalanság és idegesség játszott. Megfélemlítő magabiztossága ellenére a Császár személyes hologram-készülékének megvoltak a maga hátrányai.
– Egyelőre – válaszolta C'baoth. – Fel tud hozni valamit a védelmére?
– Nincs miért védekeznem, C'baoth Mester – mondta Thrawn. – Maga ragaszkodott a waylandi úthoz. Most pedig mondja el, mit csinált Covell tábornokkal?
– Először visszakapom az Erőt?
– Az yslamirik ott maradnak, ahol vannak – jelentette ki Thrawn. – Mondja el, mit csinált Covell tábornokkal?
Egy percig a két ember mélyen egymás szemébe nézett. C'baoth merev tekintete szakadt meg először, és egy pillanatra úgy látszott, hogy megtörik. De aztán az öregember állkapcsa újra előre ugrott, és már megint az az arrogáns Jedi Mester volt.
– Covell tábornok az enyém lett, és azt tettem vele, amit akartam – mondta. – Mint, ahogy mindenki mással a Birodalomban.
– Köszönöm – felelte Thrawn. – Csak ennyit akartam tudni. Selid ezredes?
A hatalmas arc eltűnt, és a helyébe újra Selid egynegyedes képmása került.
– Igen, főadmirális úr?
– Utasítások, ezredes – kezdte Thrawn. – Először is, C'baoth Mester azonnali hatállyal le van tartóztatva. Az uralkodói lakosztályban és a trónteremben szabadon mozoghat, de azokat nem hagyhatja el. Természetesen minden vezérlő áramkör kikapcsolandó azokon a szinteken. Másodszor, tudja meg, hogy pontosan hol látták Covell tábornok csapatait belül a hegyben, mielőtt távoztak.
– Miért nem kérdezzük meg magukat a csapatokat, uram? – javasolta Selid. – Feltehetően van adó-vevőjük.
– Nem vagyok biztos benne, hogy megbízhatunk a válaszaikban – mondta neki Thrawn. – És ebből adódik a harmadik parancsom. A csapatokból, amelyek Covell tábornok utasítására hagyták el a hegy belsejét, senkit nem engedhetnek vissza!
Selidnek szemmel láthatóan tátva maradt a szája.
– De uram?
– Jól hallotta – erősítette meg Thrawn. – Néhány napon belül egy csapatszállító hajó megy értük, ami majd összegyűjti és elhozza őket a bolygóról. De a hegybe semmilyen körülmények között sem engedhetők vissza!
– Igen, uram – felelte Selid zavarodottan. – De uram, mit mondjak nekik?
– Elmondhatja az igazat – válaszolta halkan Thrawn. – Hogy a parancsot nem Covell tábornoktól kapták és nem is tőlem, hanem a Birodalom egyik árulójától. Amíg a hírszerzés ki nem deríti a részleteket, az egész alakulat gyanú alatt áll, mint egy árulás tudtukon kívüli bűnrészesei.
A parancs mintha megállt volna kettejük között a levegőben.
– Értettem, uram – szólalt meg végre Selid.
– Jól van – folytatta Thrawn. – Önt természetesen visszahelyezem helyőrségparancsnoki tisztébe. Kérdés?
Selid kihúzta magát.
– Nincs, uram.
– Jó. Intézkedjék, ezredes! A Chimera már úton van.
Az alak eltűnt a hologrampadról.
– Gondolja, biztonságos otthagyni C'baothot, uram? – kérdezte Pellaeon.
– Sehol a Birodalomban nem lenne biztonságosabb – vont vállat Thrawn. – Legalábbis, még nem.
Pellaeon értetlenül nézett.
– Ezt nem értem.
– A haszna a Birodalom számára a végéhez közeledik, kapitány – magyarázta Thrawn, majd megfordult és az árkádsor alatt a híd fő része felé indult. – Csakhogy még szántam neki egy utolsó szerepet a Birodalom hatalmának hosszú távon történő megszilárdításában.
A parancsnoki átjáró hátsó szélén megállt.
– C'baoth őrült, kapitány... ebben mindketten egyetértünk. De ez az őrültség az agyában van. Nem a testében.
Pellaeon rámeredt.
– Arra gondol, hogy őt is előállíthatnánk mesterségesen?
– Miért ne? – kérdezte Thrawn. – Persze nem a Tantiss-hegyen, az ottani-körülmények között. És nem is olyan sebességgel, amilyet az ottani lehetőségek engednek... az kiváló a TIE vadász pilóták és egyebek előállítására, de nem egy ilyen kényes tervhez. Nem, látom már, ahogy gyerekkoráig nevelünk egy ilyen egyedet, aztán hagyjuk, hogy az utolsó tíz-tizenöt évében normál sebességgel éretté váljon. Persze megfelelő nevelési feltételek között.
– Értem már – mondta Pellaeon és megpróbált nyugodtnak látszani. Egy fiatal C'baoth, vagy talán kettő vagy tíz vagy húsz belőle, szétszéledve mindenütt a galaxisban. Ehhez az ötlethez még hozzá kell szokni. – És hol állítana fel egy ilyen lehetőségeket nyújtó központot?
– Valami tökéletesen biztonságos helyen – mondta Thrawn. – Talán az, ismeretlen területek egyik világában, ahol valamikor a Császárt szolgáltam. Majd utasítsa a felderítést, hogy keressenek egy megfelelő helyet, miután levertük a lázadókat a Bilbringin!
Pellaeonnak összerezzent a szája széle. Tényleg: a Bilbringi elleni légitámadás. Majdnem megfeledkezett a nap nagy eseményéről, emiatt a C'baoth dolog miatt. Vagy inkább a vele kapcsolatos fenntartásairól.
– Igen, uram. Főadmirális úr, kénytelen vagyok újra emlékeztetni, hogy még mindig arra utal minden jel, hogy a Tangrene a támadás vélhető célpontja.
– Tisztában vagyok véle, kapitány – mondta Thrawn. – Mindezek ellenére, a Bilbringi ellen fognak indulni.
Ráérősen körbenézett a hídon, izzóan vörös szemei semmin sem siklottak át. És a személyzet tagjai tudták ezt. Minden poszton, a legénységi kabinoktól az oldalsó konzolokig az emberek buzgón tevékenykedtek, mert tudták, hogy a parancsnokuk figyeli őket és a legjobbat akarták nyújtani.
– És így is lesz – tette hozzá a főadmirális. – Vegye a Bilbringi felé az irányt, kapitány! És készüljünk fel a vendégeink fogadására!
Wedge kihörpintette az utolsó kortyot a csészéjéből, és visszatette a kis asztal repedezett és foltos lapjára, miközben végignézett a Mumbri Storve zajos étkezdéjén. A hely ugyanolyan zsúfolt volt, mint egy órával azelőtt, amikor ő, Janson és Hobbie bejöttek, de a tömeg összetétele jócskán megváltozott. A fiatalabbak már elmentek, mind a párok, mind a csoportok, és helyüket egy idősebb és kétségkívül szegényesebb külsejű társaság vette át. A kevésbé hivatalos típusúak gyülekeztek; ami azt jelentette, hogy közeleg az indulás ideje.
A Zsivány Osztag pilótatársai is tudták.
– Ideje indulni? – kérdezte Hobbie, a zajtól alig hallhatóan.
– Aha – bólintott Wedge, majd felállt, és a zsebébe nyúlt egy pénzérméért, ami elég az utolsó kör kifizetésére. A – civil – zsebébe; ő tényleg utálta a kínos dolgokat. Márpedig a Zsivány Osztag megkülönböztető jelzéseivel kiegészített, teljes Új Köztársasági egyenruha fölöttébb kényelmetlen viselet lett volna a városban járkáláshoz.
Talált egy megfelelő méretű érmét, és az asztal közepén lévő nyílásba ejtette, amíg a többiek felálltak.
– És most hová? – kérdezte Janson, és felhúzta a vállát, hogy egy kicsit kinyújtsa a hátizmait.
– Gondolom, vissza a bázisra – vélte Wedge.
– Rendben – morogta Janson. – Elég korán fog jönni a reggel.
Wedge bólintott, miközben megfordult, és a kijárat felé indult. A reggel persze akkor jön, amikor akar: ők már jóval azelőtt elhagyják a bolygót és a Bilbingri hajógyár közelében kijelölt találkozási pont felé repülnek.
Kifelé menet a zsúfolt asztalokat kerülgették; és az egyik asztalnál egy magas, vékony férfi hátratolta a székét, majdnem Wedge térdének lökve, majd dülöngélve felállt.
– Figyeljen – hadarta alig érthetően, és félig megfordulva átdobta a karját Wedge vállán, fele súlyával ránehezedve.
– Csak nyugodtan, barátom – morogta Wedge és megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát. A szeme sarkából látta, ahogy Janson a magas férfi másik oldalára lépett, és átkarolta, hogy könnyítsen Wedge-en.
– Nyugodtan... ez jól hangzik – suttogta a férfi és az érthetetlen hadarás egyszerre megszűnt, ahogy a karjával megszorította Wedge vállát. – Mind a négyen...szépen, nyugodtan, segítsenek szegény, öreg részegembernek kimenni innen!
Wedge lemerevedett. Követték, megtévesztették és elkapták... és az X-szárnyúval tett sima éjszakai kiruccanásból komoly baj lett. Azzal, hogy ő és Janson ilyen kutyaszorítóba kerültek, csak Hobbie-nak maradt szabad keze, amivel fegyvert ránthatott volna. És a támadóik valószínűleg segítséget is hoztak.
A magas férfi minden bizonnyal érezte Wedge-en a feszültséget.
– Hé... csak lazán – figyelmeztette halkan. – Nem emlékszik rám?
Wedge az arcot nézte, ami majdnem az övéhez ért. Nem tűnt ismerősnek; bár az is igaz, hogy ilyen közelről a saját hangját sem ismerte volna fel.
– Kellene, hogy emlékezzek? – dörmögte vissza. A magas férfi egy kicsit jobban tántorgott.
– Gondoltattam volna – mondta sértődött hangon. – Ha felmegy valakivel egy csillagromboló ellen, elvárná, hogy az a másik emlékezzen magára. Főleg ott kint, a semmi közepén.
Wedge kicsit jobban megnézte az arcot, és észrevette, hogy közben az egész csoport elindult. A semmi közepén...?
És akkor hirtelen eszébe jutott. A Katana-flotta, és Talon Karrde emberei, ahogy a semmiből tűntek elő, hogy segítséget nyújtsanak nekik a birodalmiak ellen. És utána a gyors bemutatkozások a csillagcirkáló fedélzetén...
– Aves?
– Ugye, nem is volt olyan nehéz? – morogta a másik. – Mondtam, hogy menni fog, ha megpróbálja. És most, gyerünk... szépen, nyugodtan, és ne hívjuk fel magunkra jobban a figyelmet, mint amennyire nagyon muszáj!
Nem látszott semmi más megoldás, mint engedelmeskedni; de Wedge-nek egész úton, ahogy a kijárat felé haladtak, járt a szeme, hogy hátha lát valamit, amit fel tudna használni, hogy kijussanak ebből a szorult helyzetből. Karrde és az emberei valószínűleg megegyeztek, hogy információkat továbbítanak az Új Köztársaságnak, de ez még távol van attól, hogy szövetségesek legyenek. És ha a Birodalom megfenyegette... vagy egyszerűen csak lefizette őket...
De semmi alkalom nem kínálkozott a menekülésre, amíg kiértek az ajtón.
– Erre – mutatta Aves, és nem játszotta tovább a részeget, hanem sietve elindult a gyengén megvilágított és szinte néptelen utcán.
Janson összenézett Wedge-dzsel, és kérdőn felhúzta a szemöldökét. Wedge válaszul megvonta a vállát, és Aves után indult. Még mindig lehetett valamiféle csapda, de az enyhe félelmet legyőzte a puszta kíváncsiság. Tudta, hogy történik valami, de ki akarta deríteni, mi lesz az.
Nem sokáig tűnődhetett rajta. A Mumbri Storve-tól két épületnyire befordult, és eltűnt a sötét kapualjban. Wedge követte, és arra számított, hogy egy fél tucat fegyvercsőbe fog rohanni. De Aves egyedül volt.
– És most? – kérdezte, miközben Janson és Hobbie is csatlakoztak.
Aves a kapualjon kívülre, az utcára mutatott a fejével.
– Figyelje! – mondta. – Ha nem tévedek... itt jön.
Wedge arra nézett. Egy rozmárképű aqualishi lépkedett sietve, és bepillantott a kapualjba, ahogy elhaladt előttük. Alig észrevehetően megállt egy pillanatra; aztán gyorsan újra felvette a tempót. Elhagyta a kapualj másik szélét.
Egy tompa puffanás hallatszott, és az aqualishi hirtelen újra feltűnt a kapualjban; erőtlen és szemmel láthatóan eszméletét vesztett alakját két marcona férfi tartotta.
– Volt valami gond? – kérdezte Aves.
– Semmi – felelte az egyik, miközben nem éppen finoman a földre dobták az aqualishit a kapualj hátulja közelében. – Sokkal aljasabbak, mint amilyen ravaszak.
– Ez majdnem elég ravasz volt – vont vállat Aves, – Jól nézd meg, Antilles! Talán legközelebb már akkor felismersz egy birodalmi kémet, amikor meglátod.
Wedge lepillantott az idegenre.
– Egy birodalmi kém?
– Valójában szabad zsoldos – rázta meg a vállát Aves. – Éppolyan veszélyes.
Wedge visszanézett rá, és megpróbált valami semleges kifejezést felölteni.
– Azt hiszem, köszönettel tartozunk – motyogta. A két másik férfi egyike, miközben az aqualishit motozta, alig hallhatóan pusmogott.
– Igen, azt hiszem, tényleg tartoznak – bólogatott Aves. – Ha nem lettünk volna, maguk valószínűleg a birodalmi hírszerzés következő jelentésének egyik szaftos, kis részét képezték volna.
– Azt hiszem, ez valóban így lett volna – ismerte el Wedge, és egymásra néztek Jansonnal, majd Hobbie-val. És akkor aligha tudták volna meggyőzni Thrawn főadmirálist, hogy mégis csak a Tangrene az Új Köztársaság célpontja.
– Mit fognak csinálni vele? – kérdezte Avest.
– Gondoskodunk róla – felelte a csempész. – Ne aggódjon, egyhamar nem fog semmiféle jelentést leadni!
Wedge bólintott. Az este teljesen darabjaira hullott. De azért jó volt tudni, hogy Karrde és az emberei még mindig az ő oldalukon állnak.
– Még egyszer köszönjük – ismételte, és ezúttal így is gondolta. – Tartozom eggyel.
Aves felemelte a fejét.
– Nem akarja most azonnal leróni a tartozását?
– Hogyan? – kérdezte gyanakvóan Wedge.
– Van egy kis dolgunk odafönn – felelte Aves, és egyik kezével az égre mutatott. – És tudjuk, hogy maguknak is. Sokat segítene, ha akkorra időzíthetnénk a mienket, amíg maguk lekötik Thrawn figyelmét.
Wedge rámeredt.
– Micsoda? Azt akarja, hogy mondjam el magának, mikor kezdődik a hadművelet?
– Miért ne? – kérdezte Aves, ésszerűnek látva a javaslatot. – Mint mondtam, már tudunk az egészről. Bel Iblisről, meg mindenről.
Wedge újra a pilótáira nézett, hogy vajon ők is értékelték-e annyira a helyzet iróniáját, mint azt ő tette. Itt álltak; egy estén át csak finom célzásokat tettek mindenre, és arra kéri őket, hogy nyíltan erősítsék meg a támadással kapcsolatos információit. Derlin ezredes félrevezető osztaga sem tudta volna jobban megrendezni a dolgokat, még akarattal sem.
– Sajnálom – mondta lassan, és egy kis sajnálkozást vegyített a hangjába. – De, tudja, ezt nem árulhatom el.
– Miért nem? – kérdezte Aves türelmesen. – Mint már említettem, a nagy részét már tudjuk. Ezt be is tudom bizonyítani, ha akarja.
– Ne itt – vágta rá Wedge. A cél az volt, hogy csak célozgasson, és ne legyen olyan egyértelmű, hogy az gyanút ébreszthessen. – Valaki meghallhatja.
Janson megütögette a karját.
– Uram, vissza kell mennünk! – suttogta. – Még rengeteg dolgunk van, mielőtt indulunk.
– Tudom, tudom – morogta Wedge. A jó öreg Janson: mindig tudja, mit kell mondani. – Nézze, Aves, elmondom, mit teszek. Itt tudna maradni egy ideig a környéken?
– Igen. Miért?
– Hadd beszéljek az egységparancsnokommal – ajánlotta Wedge. – Meglátom, tudok-e szerezni egy különleges engedélyt...
Aves arckifejezése pontosan elárulta, mit gondolt erről az ötletről.
– Próbáljuk meg – mondta mégis diplomatikusan. – Milyen hamar tud választ adni?
– Fogalmam sincs – válaszolta Wedge. – Ugyanolyan elfoglalt, mint mi mindannyian. De így vagy úgy megpróbálok visszajönni magához; ha huszonnyolc órán belül nem hall felőlem, ne várjon tovább!
Aves talán elmosolyodott. Wedge nem látta tisztán a gyenge fényben.
– Rendben – mondta egy kicsit zsörtölődve. – Jobb, mint a semmi. A Dona Laza kávéház éjszakai csaposánál hagyhat üzenetet.
– Oké – vágta rá Wedge. – Most mennünk kell. Még egyszer köszönjük.
Ő és a két pilóta elhagyták a kapualjat, és átmentek az úton. Két háztömbnyire eltávolodtak, amikor Hobbie meg szólalt.
– Huszonnyolc óra? Nagyon ravasz.
– Én is úgy gondoltam – helyeselt szerényen Wedge. – Ha akkor elindulunk innen, akkor a nagy csata kezdetére pont elérjük a Tangrene-t.
– Reméljük, azt tervezi, hogy továbbadja az információt a Birodalomnak – motyogta Janson. – Kár lenne, ha hiába vesztegettük volna el az egész estét.
– Ó, biztos, hogy továbbadja – mondta Hobbie. – Csempész. Mi másért kellett volna neki?
Wedge visszagondolt a Katana körül vívott ütközetre. Talán valóban az volt Karrde és az egész bandája: alja népség, akik mindig eladóak annak, aki többet ígért. Ő azonban valahogy nem így érezte.
– Hamarosan kiderül – szólt oda Hobbie-nak. – Gyerünk! Janson mondta, még rengeteg dolgunk van.
– Törölni – parancsolta Leia hátradőlve a székében, és kinézett az ablakon. Egy újabb zsákutca. Akár a legutóbbi és az azelőtti. Úgy kezdett kinézni a dolog, hogy a könyvtárosok igazat beszéltek: ha akad is valami információ a régi Klón Háborúkról, és a klónozási technikákról a Régi Szenátusi Könyvtárban, az olyan mélyen el volt temetve, hogy senki sem találhatta meg.
A szobán át érezte, hogy ébredezni kezdett egy öntudat. Felállt, átment a gyermekágyhoz, és lenézett a gyermekeire. Jacen tényleg ébren volt; gőgicsélt és komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy az ujjait tanulmányozza. Mellette Jaina még aludt, telt ajkait annyira nyitva tartva, hogy minden levegővételnél halkan fütyült.
– Hello – suttogta Leia a fiának, majd kivette a gyerekágyból, és a karjaiban ringatni kezdte. A kicsi felnézett anyjára, rövid időre elfelejtve az ujjait, és fogak nélkül, édesen mosolygott. – Á, köszönöm – mondta visszamosolyogva rá, és megsimogatta az arcát. – Gyere... nézzük meg, mi történik odakint a nagyvilágban!
Az ablakhoz vitte. Alattuk nyüzsgött a reggeli város; a földi és légi járművek fejvesztetten rohangáló rovarok módjára zúgtak ide-oda, minden irányban. A városon túl, délre a Manarai-hegység hófödte csúcsai sziporkáztak a reggeli napsütésben. A hegyeken túl az égbolt mélyen és felhőtlenül kéklett; és az égbolton túl...
Megremegett. Az égbolton túl a bolygó energiapajzsa látszott. És a Birodalom láthatatlan, halálos aszteroidái.
Jacen gőgicsélt valamit. Leia visszanézett rá, és látta, hogy őt vizsgálgatja, talán azzal kapcsolatban, ami az imént a fejében járt.
– Semmi baj – nyugtatta meg, közelebb tartva magához, és karjaiban gyengéden megrázogatva. – Semmi baj. Meg fogjuk találni őket, és megszabadulunk tőlük... ne izgulj!
A háta mögött nyílt az ajtó. Winter lépett be, és egy lebegő-tálca úszott előtte.
– Felség! – üdvözölte Leiát lágy hangon. – Úgy gondoltam, talán jólesne egy kis frissítő.
– Igen, köszönöm – mondta Leia, és beleszagolt az edényben lévő fűszeres parisba gyenge illatába. – Történt valami érdekes odalent?
– Semmi különös – felelte Winter, és egy oldalsó asztalra tette a tálcát, majd elkezdte lepakolni. – A felderítő csoportok tegnap reggel óta egyetlen újabb aszteroidát sem találtak. Megértem, miért tartja elképzelhetőnek Bel Iblis tábornok, hogy már az összeset eltakarították.
– Kétlem, hogy Drayson admirális is így gondolná.
– Nem is – helyeselt Winter, és odatartott egy gőzölgő bögrét, megvárva, amíg Leia egyik kezébe veszi Jacent. – És Mon Mothma sem.
Leia biccentett, ahogy elvette a bögrét. Az igazat megvallva, ő maga sem igazán hitte. Akármilyen drága is ezeknek az álcázó pajzsoknak az előállítása, nem tudta elképzelni, hogy a Birodalom bajlódott volna velük ennyit, ha kedvesebb mint legalább hetven álcázott aszteroidáról lett volna szó. És könnyen meglehet, hogy kétszer annyi van. Az a huszonegy, amit megtaláltak, alig valami.
– Hogy megy a kutatás? – kérdezte Winter, és magának is töltött egy bögrével.
– Sehogy – ismerte be Leia. Úgy látszott, egyik megoldatlan problémából a másikba esik. – Bár nem tudom, miért kéne ezen meglepődnöm. A tanács kutató szakemberei már átnézték a lemezeket, és ők sem találtak semmit.
– Csakhogy te Jedi vagy – emlékeztette Winter. – Veled van az Erő.
– De úgy látszik, nem elég Erő – rázta meg a fejét Leia. – Legalábbis nem elég ahhoz, hogy a jó iratokhoz vezessen. Ha léteznek egyáltalán azok az iratok. Már abban sem vagyok biztos.
Egy percig csendben szürcsölgettek a bögréikből.
Leia élvezte a forró paricha lágy zamatát, tudva, hogy könnyen előfordulhat, hogy egyhamar nem érzi újra ezt az ízt. Minden növényt, amiből az ital készült, a bolygón kívülről kellett behozni.
– Tegnap beszéltem Mobvekharral – vágott bele Winter a gondolataiba. – Azt mondta, említettél neki valami álmot. Valamit Mara Jade-del kapcsolatban.
– Valami sugallatot, amit Mara Jade mondott, együtt valamivel, amit Luke tett – bólintott Leia. – Igen emlékszem; és még mindig úgy gondolom, hogy van benne valami nagyon fontos kulcstényező. De nem tudok rájönni, mi az.
A derekán az, adó-vevő csipogni kezdett.
– Tudtam, hogy nem bírja sokáig – sóhajtott fel Leia, és letette a bögrét, majd kihúzta az övéből az adó-vevőt. Mon Mothma egy teljes szabad délelőttöt ígért neki; de ez az ígéret láthatóan módosulni készült egy kicsit. – Organa Solo tanácsos – szólt bele a készülékbe.
De nem Mon Mothma kereste.
– Tanácsos, itt a központi hírközlés – válaszolt egy erős, katonai hang. – Vesztegel itt az őrállás-vonalon túl egy Wild Karrde nevű polgári teherszállító hajó. A kapitány ragaszkodik ahhoz, hogy személyesen önnel kíván beszélni. Óhajt beszélni vele, vagy egyszerűen kikergessük a rendszerből?
Tehát Karrde végre eljött az embereiért. Vagy hallott valami szóbeszédet, és úgy döntött, szétnéz egy kicsit a környéken. Akár így van, akár úgy, ez nem jelentett jót.
– Jobb lesz, ha beszélek vele – mondta az irányítónak.
– Igenis, tanácsos.
Halk kattanás hallatszott.
– Jó reggelt, Karrde! – szólalt meg a hercegnő. – Itt Leia Organa Solo.
– Jó reggelt, tanácsos! – köszönt vissza Karrde hűvös hangon. – Jó újra hallani a hangját. Ugye, megkapták a küldeményemet?
Leiának kicsit gondolkoznia kellett rajta. Hát, persze – a makrolátcsöves felvétel az Ukio elleni támadásról.
– Igen, megkaptuk – válaszolta. – Engedje meg, hogy kifejezzem az Új Köztársaság köszönetét.
– A köszönetüket már bőségesen lerótták – vigyorgott Karrde. – Volt valami kellemetlen következménye a fizetség elintézésének?
– Ellenkezőleg – mondta Leia kicsit elferdítve az igazságot. – Örömmel fizetnénk ugyanilyen árat az elkövetkezőkben is hasonló információkért.
– Ezt örömmel hallom – derült fel Karrde. – A technológia nem érdekli véletlenül?
Leia pislogott egyet. Ez olyan kérdés volt, amire nem számított.
– Miféle technológia? – kérdezte.
– Elég ritka fajta – felelte a csempész. – Miért nem engedélyezi a leszállást, és akkor megbeszélhetnénk.
– Attól tartok, ez nem fog menni – vonakodott Leia. – Minden ki- és befelé történő, nem létfontosságú közlekedett megtiltottak a Coruscanton.
– Csak a nem létfontosságú közlekedést?
Leia elfintorodott. Szóval mégis hallott valami szóbeszédet.
– Miért, pontosan mit hallott?
– Csak ezt-azt – jött a válasz. – De az egyik, amit hallottam, engem is érint. Meséljen Maráról!
– Mit mesélhetnék róla? – kérdezte óvatosan Leia.
– Letartóztatás alatt áll?
Leia Winterre pillantott.
– Karrde, ez nem olyan téma, amit megbeszélhetnénk...
– Ne jöjjön nekem ezzel! – szakította félbe a csempész, és a hangja hirtelen megkeményedett. – Maga tartozik nekem. Mi több, tartozik Marának is.
– Tisztában vagyok vele – válaszolta Leia, és várt, amíg egy kicsit megnyugszik a hangja. – Ha engedné befejezni a mondatomat... ez nem olyan téma, amit megbeszélhetnénk egy nyilvános vonalon.
– Á, értem. – Ha zavarba jött is a tévedése miatt, a hangján ez nem érződött. – Akkor próbáljuk meg ezt! El tudja érni Ghentet?
– Igen, itt van valahol a közelben.
– Keresse meg, és állítsa rá egy belépő kommunikációs rendszerrel ellátott terminálra! Mondja meg neki, hogy programozza be valamelyik titkos személyi kódomat... rábízom a választást. Ezáltal senki más nem hallhat minket.
Leia átgondolta a dolgot. Valószínű, hogy ez kizárja a lehetőséget, hogy egy másik, a rendszerben lévő civil űrhajó lehallgassa őket. De, hogy egy odakint ólálkodó birodalmi szondát is leráznak-e ezáltal, az más kérdés.
– Kezdetnek, legalább, nem olyan rossz – egyezett bele. – Megyek, megkeresem.
– Várok.
Az adás megszűnt.
– Baj van? – kérdezte Winter.
– Lehet – felelte Leia. Lenézett Jacenre, és hátul az agyában valami furcsán bizsergett. Megint itt volt az a baljós érzés, hogy egy életbevágó információ lebegett a sötétben elérhetetlenül. Luke-nak és Marának volt hozzá köze, azt már eldöntötte. De lehet, hogy Karrdénak is? – Mara ügyében jött, és nem hiszem, hogy örülni fog, ha megtudja, hogy nincs itt. Vigyázz, kérlek az ikrekre, nekem meg kell találnom Ghentet és bemennem a fegyverterembe!
Az adatellenőrző-sor végigfutott és megállt.
– Úgy néz ki, rendben van – mondta Leiának Ghent a képernyőre bámulva, és utoljára igazított még egyet a kódrendszeren. – Csak itt-ott lesz olyan, hogy esetleg nem fog hallani egy szótagot. Kezdheti.
– Csak vigyázzon, mit mond! – figyelmeztette Bel Iblis. – Lehet, hogy odakint valahol hallgatózik egy birodalmi szonda, és arra sincs semmi garancia, hogy a birodalmiak még nem törték fel Karrde rejtjeles kódjait. Ne mondjon semmi olyat, amit eddig még nem tudnak!
– Értem – bólintott Leia. Leült, és megnyomta a gombot, amire a hírközlési tiszt mutatott. – Készen vagyunk, Karrde.
– Én is – szólt vissza Karrde hangja, ami egy kicsit mélyebbnek tűnt, mint rendesen, de amúgy tisztán lehetett érteni. – Miért van letartóztatásban Mara?
– Néhány hete betört egy birodalmi kommandó – kezdte Leia, és nagyon vigyázott, mit mond. – Az osztag vezetője Marát is bűnrészesként jelölte meg.
– Ez nevetséges! – sziszegte Karrde.
– Egyetértek – válaszolta rá Leia. – De egy ilyen vádat ki kell vizsgálnunk.
– És mire jutottak a vizsgálattal?
– Csak amit néhányunk már amúgy is tudott – folytatta Leia. – Hogy Mara valamikor a Császár legbelsőbb munkatársai közé tartozott.
– És ezért tartják még mindig őrizet alatt? – kérdezte Karrde. – Azért, amit évekkel ezelőtt tett, vagy nem tett?
– Nem a múltja miatt aggódunk – magyarázta Leia, és kicsit izzadni kezdett. Gyűlölte így félrevezetni Karrdét, főleg az után, hogy mennyit segített nekik. De ha mégis lehallgatnák őket a szondák, akkor úgy kell feltűntetni, mintha a lány még mindig gyanú alatt állna. – A tanács és a legfelsőbb vezetés egyes tagjai meg vannak győződve arról, hogy a Birodalomhoz való hűsége nem változott.
– Akkor azok a tagok nem tudják, mit beszélnek – mondta ki nyíltan Karrde. – Beszélni szeretnék vele.
– Attól tartok, ez nem lehetséges – válaszolta Leia. – A bázison kívül nem beszélhet senkivel.
A hangszóróból egy gyenge hang hallatszott; egy működési hiba, vagy egy sóhaj: Leia nem tudta eldönteni, melyik.
– Mondja meg, miért nem szállhatok le – akadékoskodott Karrde. – A szóbeszédet már hallottam. Az igazat akarom tudni.
Leia felnézett Bel Iblisre. Az arcára keserű tekintet ült, de vonakodva rábólintott.
– Thrawn főadmirális nagy számú álcázott aszteroidát állított bolygó körüli pályára a Coruscant körül. Nem tudjuk, mi a pályájuk, vagy, hogy hány darab van. Amíg meg nem találjuk és el nem pusztítjuk mindegyiket, az energiapajzsnak fent kell maradnia.
– Valóban? – pusmogta Karrde. – Érdekes. Hallottam a Birodalom tervéről, de akkor még szó sem volt semmiféle aszteroidáról. A legtöbb pletyka szerint maguk súlyos károkat szenvedtek, és csak ezeket akarták palástolni.
– Ez úgy hangzik, mint azok a történetek, amelyeket Thrawn szokott elhinteni – morogta Bel Iblis. – Egy kis döfés a harci szellemünkön, hogy legyen, ami szórakoztatja két támadás között.
– Kitűnően ért mindenféle hadviseléshez – helyeselt Karrde. De Leia úgy hallotta, volt valami furcsa abban, ahogy mondta. – Hány ilyen aszteroidát találtak eddig? Gondolom, már keresték őket.
– Megtaláltunk és elpusztítottunk huszonegyet – közölte Leia. – Azzal együtt, amit a Birodalom robbantott fel, hogy nehogy elfogjuk, összesen huszonkettőt. De az adataink szerint, lehet, hogy akár kétszázhuszonegyet is fellőttek.
Karrde hallgatott egy pillanatig.
– Még az sem túl sok, ha figyelembe vesszük, mekkora területet kell átfogniuk. Én hajlandó lennék megkockáztatni, hogy átjövök rajtuk.
– Nem is maga miatt aggódunk – felelte Bel Iblis. – Hanem amiatt, hogy mi történne a Coruscanttal, ha egy negyvenméteres aszteroida átjutna a pajzson és becsapódna a bolygó felszínére.
– Nekem elég volna egy ötmásodperces nyitás – ajánlotta Karrde.
– Nem nyithatjuk meg – jelentette ki határozottan Leia. – Sajnálom.
Egy újabb gyenge hang hallatszott a hangszóróból.
– Ebben az esetben, úgy látszik, nincs más választásom, mint hogy alkut ajánljak. – Azt mondta nem sokkal ezelőtt, hogy hajlandók fizetni bármilyen információért. Nos, rendben. Van valamim, ami maguknak kell; és a fizetség, amit kérek, pár perc Marával.
Leia zavartan nézett fel Bel Iblisre, és egy nem kevésbé tanácstalan tekintet nézett vissza rá. Akármit is akart elérni Karrde, az neki sem volt nyilvánvalóan világos. Ami nyilvánvaló, az az, hogy nem ígérhette meg, hogy beszélni fog Marával.
– Nem ígérhetek semmit – felelte Leia. – Mondja el, mit tud, és én megpróbálok méltányos lenni!
Egy percig csend volt, amíg Karrde átgondolta.
– Azt hiszem, ennél jobb ajánlatot úgysem fogok kapni – szólalt meg végre. – Rendben. Bármikor leengedhetik a pajzsot. Nincs több aszteroida.
Leia a hangszóróra meredt.
– Mi?
– Jól hallotta – morogta Karrde. – Nincs több. Thrawn huszonkettőt hagyott itt; maguk huszonkettőt pusztítottak, el. Az ostromnak vége.
– Honnan tudja ezt? – kérdezte Bel Iblis.
– A bilbringi-i hajógyárban jártam röviddel azelőtt, hogy a Birodalom megkezdte ennek az álcázási tervnek a végrehajtását – mondta Karrde. – Kifigyeltük, amint egy huszonkét aszteroidából álló csoporton dolgoztak, szoros őrizet alatt. Akkor persze még nem sejtettük, mit készül csinálni velük a Birodalom.
– Készített ezekről valami felvételt? – kérdezte Bel Iblis.
– A Wild Karrde érzékelőinek az adatai még megvannak – mondta. – Ha felkészültek, leküldöm.
– Küldheti.
Az adattöltést jelző lámpa kigyulladt, és Leia a képernyőre nézett. A Bilbringi-i hajógyár belseje jelent meg – felismerte az Új Köztársaság felderítő repüléseiből. És középen, kisegítőgépekkel és szerelőruhába öltözött munkásokkal körülvéve.
– Igaza van – motyogta Bel Iblis. – Huszonkettő.
– Ez még nem bizonyítja, hogy nincs több, uram – mutatott rá az érzékelő konzolnál lévő tiszt. – Lehet, hogy összeszereltek egy másik csoportnyit az Ord Trasin, vagy a Yaga Minoron.
– Nem – rázta a fejét Bel Iblis. – Még ha az utánpótlási problémáikat nem is tekintem, akkor sem tudom elképzelni, hogy Thrawn több helyre kiterjessze a technológiát, mint amennyire feltétlenül szükséges. Nem engedhetné meg magának, hogy szert tegyünk egy működő modellre.
– Vagy akár csak a rendszer adataira – helyeselt Karrde.
– Ha találnánk egy gyenge pontot, elveszítené az egyik fő előnyét magukkal szemben. Rendben: én az alku rám eső részét már elküldtem. Most maguk jönnek.
Leia tehetetlenül nézett Bel Iblisre.
– Miért akar beszélni vele? – kérdezte a tábornok.
– Ha ez számít valamit, a legnehezebb abban, ha bezárják, az az, hogy úgy érzi, mindenki elhagyta – mondta nyugodtan Karrde. – El tudom képzelni, hogy Mara miként érez... tudom, mert én is így voltam vele, amikor kelletlenül vendégeskedtem a Chimera fedélzetén. El akarom mondani neki... személyesen... – hogy még nem felejtettem el.
– Leia? – pusmogta Bel Iblis. – Mit tegyünk?
Leia a tábornokra bámult, hallva a szavait, de nem igazán fogva fel őket. Itt volt, pont az orra előtt: a kulcs, amit keresett. Karrde fogvatartása a Chimera fedélzetén.
– Leia? – ismételte el Bel Iblis, és értetlenül nézett rá.
– Hallottam – motyogta a hercegnő, és a szavak távolinak és gépiesnek csengtek a fülében. – Engedjék leszállni.
Bel Iblis a fedélzeti tisztre pillantott.
– Talán meg kellene...
– Azt mondtam, engedjék leszállni – vágott közbe Leia, kicsit hevesebben, mint eredetileg szándékozott. Hirtelen, minden darab a helyére került... és a kép, ami összeállt, egy lehetséges katasztrófa képe volt. – Az én felelősségemre.
Egy pillanatig Bel Iblis az arcát nézte.
– Karrde, itt Bel Iblis – kezdte Lassan. – Megadjuk azt az öt másodperces nyitást. Álljon készenlétben a leszállási utasításokra!
– Köszönöm – felelte Karrde. – Hamarosan találkozunk!
Bel Iblis intett a fedélzeti tisztnek, aki bólintott és munkához látott.
– Rendben van, Leia – mondta a tábornok, és visszafordult felé. – Mi történik?
Leia vett egy mély levegőt.
– Azok a klónok... Tudom, hogyan csinálja Thrawn, hogy ilyen gyorsan fejlődjenek.
Halálos csend ült az egész teremre.
– Mondja el! – utasította Bel Iblis.
– Az Erő segítségével – kezdte Leia. Olyan kézenfekvő volt, olyan nagyon kézenfekvő, és mégsem jutott az eszébe. – Akkor érti? Amikor egy érző lényről pontos másolatot készít, van valami, az Erő által keltett természetes rezonancia vagy ilyesmi, az eredeti és a másolat között. Ez az, ami megzavarja az agyát egy ilyen klónnak, ami túl gyorsan fejlődik... az agynak nincs elég ideje ahhoz, hogy alkalmazkodjon az Erő által ránehezedő nyomáshoz. Nem tud igazodni; tehát szétesik.
– Eddig értem – jegyezte meg bizonytalanul Bel Iblis. – És hogyan oldja meg Thrawn ezt a problémát?
– Nagyon egyszerűen – felelte Leia, és egész testében megremegett. – Az ysalamiriket használja fel, hogy elzárják az Erőt az előállító tartályoktól.
Bel Iblis arca megmerevedett. A csendes terem túlsó végén valaki halkan káromkodott egyet.
– Karrde megmenekülése a Chimeráról volt a kulcs – folytatta Leia. – Marától tudom, hogy a Birodalom a Myrkr erdejeiben összegyűjtött öt-hatezer ysalamirit. – De nem rakták fel őket a hajóikra, mert amikor ő meg Luke Karrde után mentek, Luke-nak nem volt semmi problémája az Erő használatával.
– Mert az ysalamirik a Waylanden voltak – bólintott Bel Iblis. Leiára nézett, és hirtelen valami átvillant az agyán. – Ami azt jelenti, hogy ha a csapat eléri a hegyet...
– Luke tehetetlen lesz – bólintott Leia, és összeszorult a torka. – És csak akkor fog rájönni, amikor már túl késő lesz.
És újra megremegett, ahogy eszébe jutott az álma a birodalmi támadásról. Ahogy Luke és Mara szembenéz az őrült Jedivel és egy másik ismeretlen fenyegetéssel. Azelőtt azzal nyugtatta magát, hogy Luke meg fogja érezni C'baoth jelenlétét a Waylanden, és meg fogja próbálni elkerülni. De úgy, hogy az ysalamirik ott vannak, pont bele fog sétálni a többiek karjaiba.
Nem. C'baoth karjaiba fog besétálni. Valahogy, ebben a pillanatban tudta, hogy így lesz. Amit azon az éjszakán látott, az nem álom volt, hanem egy Jedi látomása.
– Beszélek Mon Mothmával – emelkedett fel Bel Iblis komor arccal. – Bilbringi mellett is szabaddá kell tennünk néhány hajót, hogy a segítségükre siessenek!
Sarkon fordult, és elindult a kijárat és a mögötte lévő turbólift felé. Leia egy percig figyelte őt, és közben azt hallgatta, ahogy a teremben lassan megtört a döbbent csend és mindenki visszarázódott az életbe. Meg fogja próbálni; tudta. De azt is tudta, hogy nem fog neki sikerülni. Mon Mothma, Sesfan parancsnok és maga Bel Iblis is megmondták már: egyszerűen nincs rendelkezésükre álló erőforrás, hogy egyszerre tudjanak lesújtani a Waylandre és a Bilbringi-i hajógyárra. És nagyon jól tudta, hogy a tanácsban nem mindenki hitte el, hogy az álcázott aszteroidák fenyegetése már véget ért. Legalábbis nem elegen ahhoz, hogy lefújják a Bilbringi elleni támadást.
Ami annyit jelent, hogy mindössze egyetlen ember maradt, aki a férje és testvére segítségére siethet.
Leia vett egy mély levegőt, és elindult Bel Iblis után. Sok mindent kellett még elintéznie, mielőtt Karrde megérkezik.
Hárman is vártak, amikor Karrde kilépett az űrhajóból, fejét lehúzva a leszállópálya bejárati alagútja fölé nyíló tető alatt. A csempész már a Wild Karrde bejárati rámpájának a tetejéről észrevette őket, amire félig leért, az árnyékok ellenére is kettejüket már felismerte.
Leia Organa Solo állt ott Ghenttel, aki a háta mögött idegesen babrált. A harmadik valaki, aki mindkettőjük háta mögött állt, alacsony volt, és a jawák durva szövésű, barna köntösét viselte. Karrde nem tudta elképzelni, mit keres itt egy ilyen sivatagi keselyű... de ahogy a csoport kilépett az árnyékból, és először nézhette meg Organa Solo arcát, világossá vált, hogy hamarosan meg fogja tudni.
– Jó reggelt, tanácsos! – üdvözölte, enyhén meghajtva a fejét. – Örülök, hogy újra látlak, Ghent! Remélem, hasznossá tetted magad!
– Azt hiszem – felelte Ghent, és idegesen hintázott egyik lábáról a másikra. Túl idegesen, még neki is. – Legalábbis, azt mondták.
– Jól van. – Karrde a csoport harmadik tagja felé fordította a figyelmét. – És a barátjuk...?
– Mobvekhar klánbéli Hakh'khar vagyok – zendült egy érdes hang.
Karrde alig tudta megállni, hogy hátrébb ne tántorodjon egy lépésnyit. Akármi is rejtőzött a köntös alatt, az biztos, hogy nem java volt.
– A testőröm – magyarázta Organa Solo.
– Á... – Kis erőfeszítéssel, Karrde levette a szemét arról a valamiről, ami a sötét csuklya alatt rejtőzött. – Nos – mondta és a bejárat felé mutatott. – Mehetünk?
Organa Solo megrázta a fejét.
– Mara nincs itt.
Karrde Ghentre pillantott, aki most még kényelmetlenebbül nézett.
– Azt mondta, itt találom.
– Csak abban értettem egyet magával, hogy őrizet alatt állt – felelte Leia. – Akkor nem mondhattam semmi többet lehet, hogy birodalmi szondák lehallgattak minket.
Karrde megerőltette magát, és leküzdötte a mérgét. Végül is, itt most mindannyian ugyanazon az oldalon állnak.
– És hol van?
– Egy Wayland nevű bolygón – mondta Organa Solo. – Luke-kal, Hannal és másokkal együtt.
Wayland?
Karrde nem emlékezett, hogy hallott volna valaha is erről a bolygóról.
– És mi van olyan érdekes azon a Waylanden? – kérdezte.
– Thrawn főadmirális ott állíttatja elő a klónjait.
Karrde rámeredt.
– Megtalálták?
– Nem mi – hárította el Organa Solo. – Mara.
Karrde gépiesen bólintott. Szóval maguktól megtalálták. Mindaz a munka, amit a többi csempészcsoporttal a szervezésbe fektetett, most egy szempillantás alatt hiábavalóvá vált. A munka, a kockázat, nem is említve a pénzt, amit a Köztársaságtól remélt érte.
– Egészen biztos benne, hogy az az a hely?
– Rövidesen megtudjuk – felelte Leia, és a. Karrde háta mögött lévő űrhajóra mutatott. – El kell vinnie oda. Most azonnal!
– Miért?
– Mert az expedíció veszélyben forog – válaszolta Organa Solo. – Talán még nem tudják, de így van. És ha még mindig aszerint a menetrend szerint haladnak, amit elküldték nekünk, akkor még van esélyünk, hogy odaérjünk, még mielőtt túl késő lenne.
– Erről nekem csak az úton beszélt, miközben ide jöttünk – tette hozzá habozva Ghent. – Azt hiszem, el kellene...
Karrde rápillantott, és ő elhallgatott.
– Együttérzek az embereivel, tanácsos – mondta. – De vannak más dolgok is, amikre oda kell figyelnem.
– Akkor sorsára hagyja Marát? – emlékeztette Leia.
– Nem táplálok különleges érzelmeket Mara iránt – válaszolta Karrde. – A szervezetem egyik tagja; semmi több.
– Ez nem elég?
Egy pillanatig Karrde mélyen a szemébe nézett. Organa Solo ugyanúgy nézett vissza... és Karrde a szeméből látta, hogy Leia tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ez pusztán blöff. Nem lett volna képes csak úgy hagyni Marát meghalni, mint ahogy nem hagyta volna Avest, Dankint vagy Chint. Nem, amíg tehetett valamit azért, hogy megakadályozza.
– Nem olyan könnyű – közölte halkan. – A többi emberemért is felelősséggel tartozom. Jelenleg éppen egy rajtaütésszerű támadást készítenek elő, amitől azt reméljük, szert tehetünk egy kristálydetektoros gravitációs csapdára, hogy azt eladhassuk maguknak.
Organa Solo arcán a meglepődés villant át.
– Egy kristálydetektoros gravitációs csapdára?
– Ez nem az, amelyikre maguk pályáznak – nyugtatta meg Karrde. – De ugyanakkorra időzítettük, remélve, hogy a maguk támadása leköti az ellenség figyelmét. És nekem ott kell lennem.
– Értem – motyogta Organa Solo, és láthatóan úgy döntött, hogy mellőzi azt a kérdést, vajon honnan tud Karrde a Tangrene elleni támadásról. – És olyan sokat számít a Wild Karrde abban a támadásban?
Karrde Ghentre pillantott. Egyáltalán nem számít egy olyan, Mazzic, Ellor és a többiek által megerősített, lenyűgöző csapat mellett, amit Aves már összegyűjtött.
A probléma az, hogy ha most azonnal elindulnának – és ahogyan Organa Solo beszélt, azt sugallta, hogy azt szeretné, ha Karrde sarkon fordulna, és egyenesen az űr felé venné az irányt – akkor nem nyílna alkalom arra, hogy Ghent feltűnés nélkül rácsatlakozzon az Új Köztársaság, számítógépes rendszerére, és átírja a többi csoport kifizetéséhez szükséges összeget.
Hacsak meg nem tudják valahogy másképpen szerezni a pénzt.
– Sajnos, nem megy – közölte nyíltan Leiával. – Nem hagyhatom csak úgy cserben az embereimet. Legalábbis anélkül, hogy...
Hirtelen a jawa-köntösös idegen csettintett az ujjával. Karrde félbehagyta a mondatot, és figyelte, ahogy a teremtmény hangtalanul visszalopozott a bejárati alagútba, és a kezében egy hosszú kés jelent meg. Eltűnt az ajtón át, és egy pillanatig csend volt. Karrde felhúzott szemöldökkel nézett Leiára és válaszul egy vállrándítást kapott.
Az ajtó mögül hirtelen sikoly hallatszott, majd valami dulakodás látszott alig kivehetően. Karrde előrántotta a fegyverét; már emelte, hogy az alakokra célozzon, amikor hirtelen minden mozgás megszűnt. Egy pillanat múlva az idegen újra megjelent, és egy félig meghajlott alakot lökdösött maga előtt.
Egy túl jól ismert alakot.
– Nocsak, nocsak – mondta Karrde, és leengedte a fegyverét, de nem tette vissza a tokjába. – Fey'lya tanácsos, azt hiszem. Már odáig süllyedt, hogy ajtónál hallgatózik?
– Fegyvertelen – közölte a köntösös idegen érdes hangon.
– Akkor engedje el! – utasította Leia.
Az idegen engedelmeskedett. Fey'lya felegyenesedett, és fején és felső testén vadul hullámzott a szőr, miközben próbálta kimenteni magát ebből a helyzetből.
– Tiltakozom ez ellen a bánásmód ellen – jelentette ki, és a hangja most nem tűnt olyan dallamosnak, mint amilyen a bothanoké általában. – És nem hallgatóztam. Bel Iblis tábornok tájékoztatott, hogy Organa Solo tanácsos elárulta magának, mit találtunk a Waylanden. Azért jöttem, Karrde kapitány, hogy megkérjem, segítsen Organa Solo tanácsosnak mihamarabb eljutni a Waylandre.
Karrde egy kicsit elmosolyodott.
– Ami maguknak fölöttébb kényelmes lenne, mert ha ott van, nem állhat az útjukba. Köszönöm, de ezt már magunk közt megbeszéltük.
A bothan kihúzta magát.
– Ennek semmi köze a politikához. Ha nem értesíti időben a waylandi csapatot, akkor ott pusztulnak. És ha ők ott pusztulnak, akkor lehet, hogy a Császár raktárát nem sikerül lerombolni, még mielőtt Thrawn főadmirális biztonságba helyezhetné a tartalmát.
Leila tekintete találkozott Karrdééval.
– És az katasztrófa lenne. Mind a bothan népnek, mind a galaxisnak.
Egy pillanatig Karrde csak nézte, azon tűnődve, vajon mi izgathatja annyira Fey'lyát. Valami fegyver, vagy berendezés, amit Thrawn még nem talált meg? Vagy valami személyesebb? Kellemetlen és kínos információk, talán Fey'lyáról, vagy általában a bothan népről?
Nem tudta, és sejtette, hogy Fey'lya nem fogja elárulni. De a részletek nem számítottak.
– A botban népre váró lehetséges katasztrófa engem nem izgat – vetette oda Fey'lyá-nak. – Az a kérdés, magát mennyire izgatja.
Fey'lya bundája bizonytalanul hullámzott végig a vállán.
– Ez katasztrófát jelentene a galaxis számára is. – mondta.
– Ezt már hallottuk – helyeselt Karrde. – Megismétlem: a kérdés az, magát mennyire izgatja ez az egész dolog?
És ez alkalommal Fey'lya már megértette. A bundája ismét hullámzani kezdett, szemei pedig megvetéssel hunyorogtak Karrdéra.
– Mennyibe fog kerülni? – kérdezte.
– Semmi ésszerűtlenbe – nyugtatta meg. – Pusztán, úgy hetvenezerbe.
– Hetvenezer! – Ismételte magában Fey'lya megdöbbenve. – Mit képzel, maga...
– Ez az ár, tanácsos – szakította félbe Karrde. – Kell, vagy nem? És ha Organa Solo tanácsos nem téved, nincs sok időnk ártárgyalásra.
Fey'lya egy dühös ragadozó módjára fújtatott.
– Maga nem más, mint egy közönséges zsoldos – csikorogta a fogát vicsorgatva, és a hangja olyan dühös volt, amilyet Karrde bothantól még nem hallott. – Kiszipolyozza a bothan nép vérét...
– Kíméljen meg a prédikációjától, tanácsos! – hűtötte le Karrde. – Igen vagy nem?
Fey'lya ismét fújtatott.
– Igen.
– Remek – bólintott Karrde, és Leiára nézett. – Megvan még az a hitelkeret, amit a fivére nyitott nekem?
– Igen – bólintott a hercegnő. – Bel Iblis tábornok tudja, hogy lehet belépni.
– Azon a számlán letétbe helyezheti a hetvenezret – javasolta Karrde Fey'lyá-nak. – És ne felejtse el, hogy megállunk ellenőrizni, még mielőtt elérnénk a Waylandet. Arra az esetre, ha közben meggondolná magát.
– Én becsületes vagyok, csempész – morogta. – Ellentétben más jelenlévőkkel.
– Ezt örömmel hallom – vigyorgott Karrde. – Olyan ritka manapság a becsületes lény. Organa Solo tanácsos?
Leia vett egy mély levegőt.
– Készen állok.
Már elhagyták a Coruscantot és minden készen állt arra, hogy fénysebességre ugorjanak, amikor Leia végül feltette azt a kérdést, ami már a fedélzetre lépés óta nem hagyta nyugodni.
– Tényleg megállunk ellenőrizni, hogy Fey'lya letétbe helyezte-e az összeget?
– Amikor úgy sürget az idő, ahogy arra már utalt? – kérdezett vissza Karrde. – Ne bolondozzon! De ezt Fey'lyá-nak nem kell megtudnia.
Leia nézte egy darabig, ahogy irányította a Wild Karrdét.
– Ugye, magának nem számít túlságosan a pénz?
– Azért azt se higgye – felelte nyugodtan. – Vannak bizonyos kötelezettségeim, amelyeket teljesítenem kell. Ha Fey'lya nem lett volna hajlandó együttműködni, az Új Köztársaságnak kellett volna megtennie.
– Értem – pusmogta Leia.
Karrde érezhetett valamit a hangjában.
– Úgy értem – magyarázkodott, és egy rövid, nem túl meggyőző pillantást vetett rá. – Azért vagyok itt, mert ezzel célom van. Nem a háborújuk kedvéért.
– Mondtam, hogy értem – helyeselt Leia, és úgy hogy Karrde ne lássa, elmosolyodott. A szavak, ahogy mondta, másképp hangzottak, de Karrde tekintete mindent elárult. Nézze, én nem a maguk forradalma miatt csinálom, még csak nem is magáért, hercegnő. Arra számítok, hogy jól megfizetnek. A pénzért csinálom. Han mondta ezt neki az első Halálcsillagról történt viharos menekülésük után. És akkor még el is hitte.
A mosolya elhalványult. Ő és Luke akkor megmentették az életét. Nem tudta, vajon időben odaér-e most, hogy meg mentse az övéket.
A Tantiss-hegy bejárata fémesen csillogott egy növényekkel benőtt sziklapárkány alatt. A hegy tetejéről egy tisztás látszott, benne apró település.
– Mit gondolsz? – kérdezte Luke.
– Szerintem, keressünk másik bejáratot – felelte Han és megpróbálta erősebben megtámasztani könyökeit az avarban, hogy szilárdabban tarthassa a messzelátót. Igaza volt: nem messze a bejárattól a rohamosztagosok őrállomása állt.
– Egyébként sem szeretted soha a főbejáratokat.
Luke kétszer megütögette Han vállát, ez volt az egyezményes jelük arra az esetre, ha észrevettek valakit közeledni. Han megdermedt, és fülelt. Valóban: aljnövényzetben törtető lábak halk zaja hallatszott. Egy perccel később pár méterrel előttük négy rohamosztagos tűnt elő a fák közül, teljes menetfelszerelésben. Elhaladtak közvetlenül Han és Luke előtt anélkül, hogy felnéztek volna és néhány lépés után újból eltűntek a fák között.
– Benne vagyunk a sűrűjében – morogta Han.
– Ez csak a hegy közelsége miatt lehet – felelte Luke. – Nem látom semmi jelét, hogy tudnának az ittlétünkről.
Han mormogott valamit magában, és a falura irányította távcsövét. Az épületek többsége alacsony viskó volt, az egyetlen nagyobb ház egy térre nézett. Bár Han nem látott jól a falura, úgy tűnt, psadanok gyülekeztek a nagy ház előtti téren: talán gyűlést tartottak.
– Nem látok semmit, ami birodalmi helyőrségre utalna – mondta Han, ahogy végigpásztázta a falut a távcsővel. – Valahol a hegyen kell lennie.
– Akkor könnyebb lesz megtalálnunk a hátsó bejáratot.
– Aha – felelte Han, és összeráncolta szemöldökét, ahogy újból a főteret vette célba a távcsővel. A psadanok kezdtek félkörbe rendeződni.
– Valami baj van? – kérdezte Luke.
– Nem tudom – felelte Han habozva, és egy fokozattal növelte a nagyítást. – Valami gyűlést tartanak. Ketten mintha fognának valamit.
– Hadd próbáljam meg! – ajánlotta Luke. – Jedi technikákkal fokozni tudom a látott kép minőségét. Hátha több részletet kilátok belőle.
– Csak rajta – mondta Han, és átadta a távcsövet, majd felpillantott az égre. Két óra a naplementéig és utána még fél óráig világos lesz.
– Hmm – motyogta Luke.
– Mit tudtál kivenni?
– Nem vagyok benne biztos, de mintha egy adattároló egységet tartanának – jelentette ki Luke, ahogy leeresztette a távcsövet.
Han a város felé nézett.
– Nem tudtam, hogy ilyen korszerű elektronikával rendelkeznek.
– Én sem – értett egyet Luke elváltozott hangon.
Han aggódva pillantott Luke arcára. A kölyök mereven bámulta a hegyet, szemében félelem tükröződött.
– Mi a baj?
– A hegy – suttogta, de a szemét továbbra is a Tantissra szegezte. – Teljesen sötét.
A hegy? Sötét? Han újból szemügyre vette. Neki normálisnak látszott.
– Miről beszélsz?
– Sötét – felelte Luke baljóslatúan. – Mint amilyen a Myrkr volt.
Han megint a hegyre nézett, azután vissza Luke-ra.
– Mint amikor behatoltunk az ysalamiri buborékba, ami lebénítja az Erőt?
Luke bólintott.
– Igen, valami olyasmit érzek. De csak akkor leszek benne biztos, ha közelebb megyünk.
Han gyomra émelyegni kezdett, ahogy újból a hegyre pillantott.
– Hát ez nagyszerű. Pont erre vágytam. Akkor most mi lesz?
– Továbbmegyünk. Mi mást csinálnák? – felelte Luke egy vállrándítás kíséretében.
– Talán visszamehetnénk a Falconhoz, és elhúznánk a csíkot innen, amilyen gyorsan csak lehet. Persze, ha nagyon ragaszkodsz hozzá, hogy önként besétálj a birodalmiak csapdájába... – Han kezdte elveszteni a türelmét.
– Nem hiszem, hogy ez csapda – ellenkezett Luke, és elgondolkozva ingatta a fejét.
– De ha az is, nem nekünk állították. Meséltem neked az összeköttetésről C'baothtal, ami olyan gyorsan megszakadt. Emlékszel?
Han megvakarta az állat. Értette, mire akar Luke kilyukadni. Rendben van az ysalamiri-hatás, nem miatta van, hanem C'baoth miatt.
– Akkor sem tudom ezt bevenni. Azt hittem, C'baoth és Thrawn ugyanazon az oldalon állnak. Maga Mara mondta.
– Talán összekaptak. Vagy Thrawn csak felhasználta C'baothot és most már nincs szüksége rá – találgatta Luke.
– Ha a birodalmiak nem tudják, hogy itt vagyunk, akkor az ysalamiri nem nekünk szól.
– Teljesen mindegy, kinek szól, ugyanúgy meg fog bénítani téged is. Úgy járunk megint, ahogy a Myrkren – aggodalmaskodott Han.
– Ott végül is megoldottuk a dolgot Marával – emlékeztette Luke Hant. – Itt sem lesz baj. De most már ideje visszafordulnunk.
Han fintorgott egyet, de a kölyöknek végül is igaza volt.
– Elmondod Marának, mielőtt odaérünk?
– Persze – válaszolta Luke, és az égre nézett. – De majd útközben. Jó lenne még világosban elindulni.
– Helyes – hagyta rá Han, és még egyszer utoljára megszemlélte a környéket, mielőtt felállt. Bármi lesz is az Erővel, minden rajtuk múlik. – Gyerünk! A többiek a hegy másik oldalán vártak.
– Na, mit láttatok? – kérdezte Lando.
– Még mindig nem tudják, hogy itt vagyunk – felelte neki Han, szemével Marát kereste. A földön ült Artu és Thripio mellett, koncentrált: köveket lebegtetett maga előtt a levegőben. Luke napok óta tanítgatott neki ilyen és hasonló gyakorlatokat, és Han végül lemondott róla, hogy lebeszélje a kölyköt erről. Hannak úgy tűnt, teljesen fölösleges az egész.
– Felkészültél rá, hogy elvezess minket ahhoz a bizonyos hátsó ajtóhoz?
– Felkészültem arra, hogy elkezdjem keresni – felelte a lány, a köveket továbbra is a levegőben tartva.
– Már mondtam neked, hogy csak belülről láttam a szellőző rendszert. A szellőző nyílásait sosem ismertem.
– Meg fogjuk őket találni – biztosította a lányt Luke, ahogy elhaladt Han mellett és a robotokhoz lépett.
– Hogy vagy Thripio?
– Köszönöm, egész jól, Luke mester – felelte a robot kimérten. – Ez az út sokkal jobb, mint a korábbiak. – Artu csipogott mellette valamit. – Artu szintén így gondolja – tette hozzá Thripio.
– Korai az öröm – figyelmeztette őket Mara. – Lehet, hogy egyetlen ösvényt sem találunk, ami a hegyre vezetne. A Birodalom elriasztotta az őslakosságot a hegy környékéről.
– Ne aggódjatok – nyugtatta meg a robotokat Luke. – A noghrik majd segítenek megtalálni az utat.
– Garret's Gold szállítóhajó, zöld utad van a leszálláshoz – szólt az Etherway hangszórójából a Bilbringi irányítójának eleven hangja. – Huszonötös dokk. Mindjárt kapod a helyes irány paramétereit.
– Vettem, központ – jelzett vissza Aves, miközben betáplálta a pálya adatait, ahogy azok megjelentek a fedélzeti számítógép monitorján. – És mi lesz a biztonsági erőtérrel?
– Maradj a megadott pályán, akkor nem fogsz beleütközni – felelte az irányító. – Ha tizenöt méternél nagyobb kitérést teszel bármely irányban, kapsz egy jókora ütést az orrodra. Ahogy elnézem a hajódat, nem bírna el egy újabb sérülést.
Aves dühös pillantást vetett a hangszóróra. Kezdte fárasztani a birodalmi humor.
– Kösz – morogta, és kikapcsolt.
– Nagy boldogság a birodalmiakkal dolgozni, ugye? – jegyzete meg Gillespee a másodpilóta-ülésből.
– Szeretném látni majd a képüket, amikor meglépünk MKG-jükkel – jegyezte meg Aves.
– Csak nehogy tényleg meglásd – felelte Gillespee. – Rohadt bonyolult a repülési rendszerük.
– Nagyon félnek a Mazzic támadás óta – tette hozzá Aves, ahogy kinézett az űrhajó ablakán.
Féltucat erőtér-generátor lebegett előttük. Az erőtér határai kirajzolták a repülési útjukat.
– Biztos azért van ez az egész, hogy senki ne kerülhessen a dokkok közelébe.
– Aha – dünnyögte Gillespee. – Nagyon remélem, jól működik a rendszerük.
– Én is – bólintott Aves. – Nem akarom, hogy tényleg megtudják, mekkora ütést bír még el a hajónk.
Lenézett a terminálra, hogy meggyőződjön az irányról, azután az időt ellenőrizte: három órájuk volt még az Új Köztársaság flottájának támadásáig. Épp elég idő arra, hogy leszálljanak, kirakodjanak, és fedezni tudják Mazzicot, míg megpróbálja megkaparintani a MKG-t az irányítóközpontból, ami nyolc dokkal odébb volt tőlük.
– Ott megy Ellor – jegyezte meg Gillespee, ahogy jobbra nézett.
Aves követte Gillespee tekintetét. Tényleg ott volt a Kai Mir a Klivering kíséretében. Messze mögöttük pedig a Starry Ice készülődött leszálláshoz. Úgy látszott, eddig minden klappolt.
Bár ha Thrawnhoz hasonló alak a főnök, akkor a látszat nem sokat jelent. Lehet, hogy a főadmirális tud a támadásról, és csak arra vár, hogy mindenki besétáljon a kelepcéjébe.
– Hallottál valami újat Karrde felől – kérdezte Gillespee erőltetett nemtörődömséggel.
– Nyugi, Gillespee, nem hagyott itt minket. Ha ő azt mondja, hogy valami fontosabb dolga van, akkor tényleg fontosabb dolga van.
– Tudom – védekezett Gillespee semleges hangon. – Csak esetleg mások is megkérdezhetik.
Aves elhúzta a száját. Megint a régi téma. Azt hitte, hogy amikor leleplezték Ferrier árulását a Hijarnán, akkor ez az egész végleg lerendeződött. De tévedett.
– Figyelj ide, Gillespee! Itt vagyok én, itt van a Starry Ice, a Dawn Beat, a Lastri's Ort, az Amanda Fallow, a...
– Oké, oké. Értem – szakította félbe Gillespee. – Ne kapd fel a vizet! Itt vannak az én űrhajóim is.
– Bocs – mondta Aves. – Csak kezdek belefáradni abba, hogy mindenki gyanús mindenkinek.
Gillespee vállat vont.
– Csempészek vagyunk. Nagy a gyakorlatunk a gyanakvásban. Én azon is csodálkozom, hogy ilyen sokáig összetartottunk. Szerinted, mit csinál?
– Ki, Karrde? – Aves megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. De biztos valami fontosat.
– Biztos. – Gillespee előrepillantott. – Az a jelzőbója?
– Hát úgy néz ki. Kezdd el másolni a pálya adatait! Leszállunk.
Az utasítások megjelentek Wedge képernyőjén. Gyorsan átfutotta őket, ahogy a század titkos frekvenciájára kapcsolt.
– Vörös Század, itt Vörös Vezér beszél. Az első hullámban megyünk, Ackbar admirális parancsnoki cirkálóját kísérve. Tartsátok jelenlegi helyzeteteket, amíg engedélyt nem kaptok az indulásra! Minden hajótól visszajelzést kérek.
Minden hajó visszajelzett, ahogy kellett. Wedge mosolygott magában. Tudta, Ackbar emberei félnek, hogy a hosszú út a találkozásig meggyengítette azokat az egységeket, amelyeknek elsőként kell majd taktikai hadműveletet végezni Tangrene közelében, hogy az látszódjék az igazi célpontnak. Wedge nem tudta, mi a helyzet a többiekkel, de abban biztos volt, hogy a Vörös Század kész a harcra.
– Gondolod, megkapta Thrawn az üzenetünket, Vörös Vezér? – szakította félbe Wedge gondolatait Janson hangja.
Az üzenetünket? Ja igen, most már emlékezett arra a röpke beszélgetésre Talon Karrde barátjával, Avesszel. Hobbie biztos volt, hogy Aves egyenesen a Birodalmi Hírszerzéshez megy.
– Nem tudom, Vörös Öt – felelte Wedge. – De remélem, nem.
– Akkor időpocsékolás volt az egész.
– Nem feltétlenül – kezdte magyarázni Wedge. – Emlékszel, azt mondta, van valami tervük, amit össze akarnak egyeztetni a mi akciónkkal. Mindenki, aki a Birodalom ellen tesz valamit vagy csak megzavarja a figyelmüket, az a mi javunkat szolgálja.
– Lehet, hogy valami csempészügyletről van szó, amit addig akarnak nyélbe ütni, míg a birodalmiak mással vannak elfoglalva.
Wedge nem válaszolt. Luke Skywalker úgy hitte, Karrde csendben az Új Köztársaság oldalán áll, és ez elegendő biztosíték volt számára. Csak azt nem tudta, hogyan győzze meg erről a többieket. Talán egy nap Karrde hajlandó lesz nyíltan is felvenni a harcot a Birodalom ellen. Addig, legalábbis Wedge szerint, mindenki aki nem a főadmirális oldalán állt, az az Új Köztársaságot segítette, akár bevallotta, akár nem. Akár tudott róla, akár nem.
A képernyőjén új információ tűnt fel. A csatacirkálók élcsapata felvette az indulási pozíciót. Ideje a kísérőhajóknak is felkészülni a startra.
– Oké, Vörös Század. Szabad utunk van. Mindenki álljon az indulási pozícióba!
X-szárnyújával a villogó fények felé indult. Ha minden a terv szerint megy, két és fél óra múlva, amikor visszakapcsolnak fénysebességből, ott lesznek a Bilbringi dokkjaitól egy köpésre.
Nagy kár, gondolta, hogy nem láthatják majd a birodalmiak arcát.
A Tangrene térségéből érkező legfrissebb jelentéseket mutatta a képernyő. Pellaeon sötét tekintettel futotta át őket. Nem kétséges, a lázadók még mindig ott voltak. Szinte észrevétlenül tovább halmozták erőiket a térségben, és mindent megtettek, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet. Két órán belül pedig, ha a hírszerzés jóslatai csak részben pontosak is, támadást indítanak egy gyakorlatilag védtelen rendszer ellen.
– Jól csinálják, ugye, kapitány? – jegyezte meg mellette Thrawn. – Egész meggyőző színjáték.
– Uram – kezdte Pellaeon, és küszködött, hogy megőrizze alázatos modorát. – Szerény véleményem szerint a lázadók tevékenysége egyáltalán nem színjáték. A tények arra utalnak, hogy a Tangrene a célpontjuk. Több csillagromboló és más nagy erejű cirkálóhajó gyülekezik olyan szektorokban, amelyek szolgálhatnak egy Tangrene ellen intézendő támadás kiindulópontjaként.
– Téved, kapitány – szakította félbe hűvösen Thrawn. – Ez egy gondosan kidolgozott csel. A lázadók pedig azt akarják, hogy bedőljünk neki. Az űrhajók, amikről beszél, több mint két napja elhagyták azokat a szektorokat és hátrahagytak néhány embert az egyenruhájukba bújtatva, hogy megtévesszék a kémeinket. Közben az űrhajóik zöme már most útban van a Bilbringi felé.
– Igenis, uram – egyezett bele Pellaeon a megvertek halk sóhajával. Hát erről van szó. Thrawn megint semmibe veszi az észérveit és az összes bizonyítékot gyerekes előérzetek és intuíciók kedvéért.
Ha most Thrawn téved, akkor nemcsak ezt az egy bázist vesztik el. Egy ekkora tévedés az egész birodalmi háborús gépezetet sodorná veszélybe.
– Minden háború kockázat, kapitány – jegyezte meg csendesen Thrawn –, de most nem forog olyan sok kockán, mint ahogy gondolja. Ha tévedek, elvesztünk egy fontos bázist, ami súlyos veszteség, de messze nem végzetes. De ha igazam van, jó esélyünk lesz arra, hogy két teljes lázadó flottát elpusztítsunk. Gondoljon bele, mekkora hatással lenne ez a jelenlegi erőviszonyokra!
– Igen, uram – hajtott fejet Pellaeon kötelességtudóan. Érezte magán Thrawn tekintetét.
– Nem kell hinnie nekem – tette hozzá az admirális. – De legyen felkészülve rá, hogy bebizonyosodik a tévedése.
– Nagyon remélem, uram – felelte Pellaeon.
– Rendben. Készen áll a zászlóshajóm, kapitány?
Reflexszerűen kihúzta magát.
– A Chimera várja a parancsait, főadmirális úr.
– Készítse fel a flottát, a hiperűrre! – Thrawn szemei izzottak. – És a harcra.
Nem vezetett ösvény a Tantiss-hegyre, de ahogy Luke megjósolta; a noghrik ismerték a terepet. Egész jól haladtak még így is, hogy a robotok miatt nem siethettek igazán, és mire a nap eltűnt a fák mögött, elérték a szellőzőnyílásokat.
Nem úgy néztek ki, ahogy Luke elképzelte.
– Inkább hasonlít bevonható lézer-lőálláshoz, mint szellőző rendszerhez – mutatta Luke Hannak, ahogy a fák között óvatosan megközelítették a nehézfémbe ágyazott rostélyokat.
– Engem arra a bunkerre emlékeztet, amibe az Endoron kellett bejutnunk – morgott vissza Han. – Csak könnyen lehet, hogy behatolás-érzékelőkkel van felszerelve.
Ha nem itt lettek volna, Luke az Erő segítségével ellenőrizte volna az alagutat. De így bénítva az ysalamiri hatástól, mintha vakon tapogatózna.
Mintha újból a Myrkren lenne.
Fürkészőn Marára nézett. Vajon benne is hasonló emlékek elevenednek meg? Talán igen. Még így a félhomályban is látta a lány arcán a feszültséget és a félelmet, amit csak azóta vett észre, mióta behatoltak az ysalamiri buborékba.
– Mi lesz most? – kérdezte a lány, és egy pillanatra Luke-ra nézett. – Itt ülünk reggelig?
Han célba vette távcsövével a szellőzőnyílást.
– Mintha egy számítógép-kimenet lenne ott a párkány alatt – latolgatta.
– Ti itt maradtok, én odaviszem Artut és megpróbálom rácsatlakoztatni.
Csubakka figyelmeztetően morgott egyet Han mellett.
– Hol? – kérdezte Han, és megragadta sugárvetőjét.
A vuki egyik kezével a hang irányába mutatott, amit még csak ő hallott, a másikkal felhúzta a lézer nyílpuskáját.
Mindannyian mozdulatlanná dermedtek, és lövésre emelték a fegyvereiket.
Luke hallotta meg először a sugárvetők lövéseinek halk zaját. A hang több kilométer távolságból jött, talán a hegy lába felől. De így, hogy nem használhatta az Erőt, nem tudta pontosan megmondani, honnan.
Sokkal közelebbről madárcsicsergés-féle hang hallatszott.
– Egy csoport myneyrshi közeledik – jelentette ki Ekhrikhor a jelzésre figyelve. – A noghrik megállították őket. Ide akarnak jönni, hogy beszélhessenek velünk.
– Mondd meg, hogy maradjanak ott, ahol vannak – utasította Han, és egy pillanatig habozott, mielőtt visszadugta sugárvetőjét az övébe. Intett Thripiónak.
– Gyere, aranypofa, tudjuk meg, mit akarnak!
Ekhrikor dörmögve rendelkezett: egy noghri lépett Han egyik oldalára, Csubakka a másikra. Nyomukban a tehetetlenül tiltakozó Thripióval elindultak a fák között.
Artu aggodalmaskodva csipogott, felváltva hol Luke, hol a távolodó Thripio felé fordította a fejét.
– Nem lesz semmi baja – nyugtatgatta Luke. – Han nem hagyja, hogy bármi történjen vele.
A zömök robot megint csiripelt valamit, talán azt mondta, hogy el tudja képzelni, mennyire a szívén viseli Han Thripio sorsát.
– Azt hiszem, egy percen belül nagyobb gondunk is lesz, mint Thripio egészségi állapota – szólalt meg dühösen Lando. – Sugárvetők lövéseit hallottam a hegy lába felől.
– Én is – bólintott Mara. – Lehet, hogy a raktár bejárata felől jön a zaj.
Lando ránézett a masszív rostélyra, ami a szellőzőnyílást zárta el.
– Lássuk, tudunk-e valamit kezdeni a szellőzőkkel. Ha bejutunk az alagútba, legalább van egy újabb út, amerre menekülhetünk.
Luke Marára nézett, de a lány megint kerülte a tekintetét.
– Rendben – mondta Landónak. – Én megyek előre, te hozod Artut.
Óvatosan elindult a nyílások felé. Ha volt is behatolók elleni védelem, úgy látszott, már nem működtek. Minden baj nélkül bejutott a fémpárkány alá és a rostélyt kezdte vizsgálni. Haját felborzolta a nyíláson beáramló levegő. Amit rostélynak hittek, az valójában széles fémlemezekből készült rács volt. Nem akármilyen akadály, de Luke tudta, hogy a fénykardja egykettőre elbánik vele.
Hátrafordult. Lando és Artu is odaértek.
– Ott a kimenet – szólt oda a droidnak, és rámutatott a csatlakozóra az oldalfalban. – Kapcsolódj rá, és próbálj megtudni valamit!
A robot csipogott, ami most azt jelentette, hogy tudomásul vette az utasítást, és Lando segítségével a göröngyös talajon odamanőverezett a csatlakozóhoz.
– Nem fog csak úgy kinyílni a kedvedért – szólalt meg Mara Luke háta mögött.
– Artu megnézi, hátha tehet valamit – szólt Luke, miközben a lány arcát fürkészte. – Nincs semmi bajod?
Valami gúnyos megjegyzést várt, vagy legalább egy szemrehányó pillantást, de a lány váratlanul megragadta a kezét.
– Szeretném, ha megígérnél valamit – kérte mély hangon... – Semmi áron ne engedj C'baoth oldalára állnom! Érted? Ne engedd, hogy csatlakozzak hozzá! Akkor sem, ha csak úgy tudod megakadályozni, hogy megölsz!
Luke a lányra meredt. Hideg borzongás járta át a testét.
– C'baoth önmagában nem kényszeríthet, hogy átallj az ő oldalára. Ehhez a te közreműködésed is kell.
– Biztos vagy ebben? Egészen biztos?
Luke elhúzta a száját. Annyi mindent nem tudott még az erőről.
– Nem.
– Én sem – tette hozzá Mara. – És ez az, ami aggaszt. C'baoth azt mondta még a Jomarkon, hogy átallok a sötét oldalra. Azon az éjszakán, amikor megérkeztünk ide, újból ezt mondta.
– Lehet, hogy tévedett – felelte Luke habozva. – Vagy hazudott.
– Mindenesetre nem akarom megkockáztatni. – Erősebben szorította Luke kezét. – Skywalker, én nem fogom szolgálni őt. Azt akarom, hogy megígérd, megölsz inkább, de nem engeded, hogy C'baoth oldalára álljak.
Luke nyelt egyet. Még így, az Erő nélkül is érezte a lány hangján, hogy komolyan gondolja, amit mondott. De hogy ígérje meg Jedi létére azt, hogy hidegvérrel meggyilkolja, ha kell.
– Megígérem – mondta aztán. – De bármi történjen, nem egyedül kell megküzdened vele. Én is ott leszek.
Mara elfordította az arcát.
– És mi lesz, ha akkor már nem élsz?
Még mindig ugyanazt a csatát vívta magában a lány attól a naptól kezdve, amikor először találkoztak.
– Nem kell csatlakoznod a Sötétséghez – jegyezte meg halkan. – A Császár halott. A hang, amit hallasz, csak egy emlék, amit itthagyott benned.
– Ezt én is tudom – csattant fel Mara. Ez a harag is jobb volt, mint a hideg rettegés. – Azt hiszed, ettől semmibe vehetsz?
– Nem, ettől nem – vallotta be Luke is. – De ez a hang a mentséged sem lehet. A sorsod a te kezedben van Mara, és nem C'baoth vagy a Császár dönt feletted, hanem te. Neked van jogod dönteni, és te vagy a felelős a döntésedért.
Az erdőből lépések zaja hallatszott.
– Rendben – hagyta rá Mara. Eleresztette Luke kezét és hátrább lépett tőle. – Ez már filozófia. Én csak azt akarom, emlékezz arra, amit mondtam! – Odafordult a közeledőkhöz. – Mi történt, Solo?
– Szövetségeseink akadtak – válaszolta a férfi, és egy rosszalló pillantást vetett Luke-ra. – De elég furcsa szövetségesek, ami azt illeti.
– Hé, Thripio – intett Lando a robotnak. – Gyere ide és fordítsd le, mitől olyan izgatott Artu!
– Igenis, uram – felelte Thripio, és odacsoszogott a számítógép terminálhoz.
Luke Hanhoz fordult.
– Mit értesz azon, hogy furcsa szövetségesek.
– Hát elég zavaros a dolog. Legalábbis, ahogy Thripio lefordította. Nem akarnak segíteni, csak be akarnak jönni ők is, hogy harcolhassanak a birodalmiak ellen. Azért követtek minket, mert rájöttek, hogy a hátsó bejáratot keressük, amin ők is bejuthatnak.
Luke végignézett a csendben álló négykarú szövetségeseken, akik jóval magasabbak voltak, mint az őket őrző noghri. Mindegyiküknek négy hosszú kés és egy nyílpuska volt a fegyverzete: nem a legmodernebb eszközök a birodalmiak elleni harcra.
– Nem tudom. Te mit gondolsz?
– Gyere csak ide, Han! – szólt Lando, mielőtt Solo válaszolhatott volna – Szerintem érdekelni fog.
– Micsoda? – kérdezte Han, miközben átmentek a terminálhoz.
– Meséld el nekik, Thripio – kérte Lando.
– Úgy látszik, valaki megtámadta a főbejáratot – mondta az ő sajátos állandóan csodálkozó modorában. – Artu több jelzést is vett, amelyek arra utalnak, hogy a környező csapatokat ebbe a térségbe irányítják át.
– Ki a támadó? – vágta el a hosszúnak ígérkező magyarázatot Han.
– Valószínűleg néhány psadan a településről – felelte Thripio. – Mielőtt támadtak volna, uruk, C'baoth szabadon bocsátását követelték.
Han Luke-ra nézett.
– Az adattároló!
– Most már én is értem – nyugtázta Luke. – Üzenetet kaptak C'baothtól, hogy támadjanak.
– Kíváncsi vagyok, hogyan sikerült neki kicsempészni.
– Mindenesetre ez is azt bizonyítja, hogy fogva tartják – jegyezte meg Mara. – Remélem, jól őrzik.
– Bocsásson meg, Luke Mester – szólt közbe Thripio. – De szerény véleményem szerint az adattároló, amiről Solo kapitány beszél, ugyanúgy került hozzájuk, mint ahogy a fegyverek.
– Miféle fegyverek? – kérdezte Han.
– Ezt szerettem volna elmondani az imént – felelte Thripio egy kis sértődöttséggel a hangjában. – A jelentések szerint a támadók sugárvetőkkel, hordozható rakétákkal és hődetonátorokkal vannak felszerelve. Ha a híreknek hinni lehet, nagyon korszerű fegyvereik vannak.
– Nem lényeg, honnan szerezték a fegyvereiket – szólt közbe Lando. – A fontos az, hogy a birodalmiak le vannak kötve. Ne vesztegessük az időt!
Csubakka gyanakodva morgott.
– Igazad van, fiú – helyeselt Han. – Nagyon gyanús ez az egybeesés. De Landónak is igaza van: megpróbálhatjuk a javunkra fordítani.
Lando bólintott.
– Oké, Artu. Kapcsold ki a szellőzést!
Artu csipogott néhányat, jelezve, hogy vette a parancsot. Csatlakozó csápja forgott a kimenetben. A levegő beáramlása először lassult, azután teljesen megszűnt.
Artu megint trillázott valamit.
– Artu azt mondja, hogy a teljes rendszert leállította – tolmácsolta Thripio. – De figyelmeztet arra is, hogy bármikor újraindíthatják bentről.
– Akkor igyekezzünk – szólt Luke. Bekapcsolta a fénykardját, és a rácshoz lépett. Négy pontos vágás és szabad volt a bejárat.
– Tiszta a levegő – mondta Han, ahogy becsússzam a nyíláson és a csekély védelmet nyújtó oldalfal mellé húzódott.
– Van egy csekély világítás. Artu, tudsz szerezni egy alaprajzot?
A droid fütyült egy sort, ahogy bebukdácsolt a járatba.
– Szörnyen sajnálom, uram – mondta Thripio – Artu csak a szellőzőrendszer felépítésére vonatkozó adatokkal szolgálhat. További információk az építményről nem hozzáférhetőek erről a terminálról.
– Lesznek még terminálok útközben – szólt Lando. – Hagyunk hátra valakit?
– Egy noghri itt marad – rendelkezett Ekhrikhor Han mellett. – Ő majd biztosítja a nyílást.
– Rendben – egyezett bele Han. – Gyerünk!
Ötven métert haladtak az alagútban, és már majdnem odaértek az első halvány fényforráshoz, amikor Luke hirtelen észrevette, hogy a myneyrshik némán követik őket.
– Figyelj, Han! – morogta és maga mögé mutogatott.
– Igen, én is látom – felelte Han. – Azt kellett volna mondanom, hogy menjenek haza?
Luke megint hátranézett. Hannak igaza volt. De hát nem lehet késekkel és nyílpuskákkal sugárvetők ellen harcolni.
– Ekhrikhor!
– Mi a parancsa, Vader fia?
– Rendeljen két embert a myneyrshik mellé! – parancsolta a noghrinak. – Segítsék őket a harcban!
– De nekünk önt kell védenünk, Vader fia – tiltakozott Ekhrikhor.
– Engem fognak védeni – felelte Luke. – Minden egyes birodalmi katona, akit a myneyrshik lenyílaznak, eggyel kevesebb ellenséget jelent. De ha az első összecsapásban lemészárolják őket, akkor nem tudnak egy birodalmi katonát sem megölni.
A noghri szomorúnak tetsző torokhangot hallatott.
– Hallom és engedelmeskedem – mondta vonakodva. Intett két noghrinak, akik leszakadtak és bevárták a myneyrshiket. Luke egy pillanatig látta Mara arcát, még mindig rajta ült a félelem, de most már elszántság is látszott rajta. Bármi is várt rájuk, Mara kész volt felvenni a harcot ellene. Luke csak remélte, hogy ő maga is kész erre.
– Ott van – mutatott Karrde a hegyre, amely előttük magasodott az egyre sűrűsödő homályban.
– Biztos benne? – kérdezte Leia, annyira előretapogatózva az Erővel, amennyire csak lehet. A Bespinen, amikor menekültek a Felhővárosból, képes volt érzékelni Luke segélykérését ilyen távolságból. Most nem tudott felfogni semmit.
– A jeladójuk szerint itt kell lenniük.
– Hacsak rá nem jöttek Ghent cselére, és most hamis irányba küldenek minket. A válla fölött Leiára nézett. – Érez valamit?
– Nem, semmit.
Leia kinézett a hegyre, és a gyomra fájdalmasan összeszorult. Végül minden reményük és erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. Későn érkeztek.
– Már bent vannak.
– Akkor bizony bajba fognak kerülni – szólt Ghent a parancsnoki ülésből, ahol még mindig a hamis birodalmi azonosító kóddal babrált. – A repülésirányító azt mondja, lázadás tört ki a bejáratnál. Egy másik bázisra irányítanak át minket, tíz kilométerre északra.
Leia megrázta a fejét.
– Kapcsolatba kell velük lépni.
– Túl veszélyes – ellenkezett Dankin, a másodpilóta. – Ha a birodalmiak rájönnek, hogy nem az ő csatornájukat használjuk, könnyen lehet, hogy kicsinálnak minket.
– Azt hiszem, van más megoldás is – szólalt meg Mobvekhar és Leiához lépett.
– Van a noghriknak egy egyezményes jelük, amit le tudnak adni a leszálló fényekkel.
– Akkor add le azt a jelet! – kérte Karrde. – Chin, Corvis, jól nyissátok ki a szemeteket!
A noghri Dankin kapcsolótáblájához lépett, és a leszállófényeket néhányszor le- és felkapcsolta. Leia kibámult az ablakon, és szemével az egész hegyet egyszerre megpróbálta befogni. Ha Han és a többiek még szürkület előtt elindultak...
– Megvan – szólalt meg Corvis a lézerágyú-állásban. – Irány nulla-nulla-három, magasság tizenhét.
Leia elnézett Karrde válla fölött, ahogy a koordináták megjelentek a navigációs képernyőjén. Lent halványan, de láthatóan egy fény pislákolt.
– Ott vannak – erősítette meg Mobvekhar.
– Rendben – szólt Karrde. – Ghent, jelezz vissza a repülésirányítónak, hogy elindulunk a másodlagos bázis felé, ahogyan az utasítás szól! Jobb, ha leül, hercegnő, és becsatolja magát. Hamarosan váratlan üzemzavar fog történni a hajón.
Leia nem tudta elképzelni, hogy fog egy ekkora űrhajó, mint a Wild Karrde landolni a fákkal beszőtt, néhol sziklákkal borított terepen. Karrde és az emberei azonban alaposan megtervezték ezt a manővert, és mielőtt leereszkedtek, lézerágyúval vágtak tisztást a fák között.
– Akkor mi legyen? – kérdezte Dankin.
Karrde Leiára nézett, és kérdőn felhúzta a szemöldökét.
– Én bemegyek – szögezte le Leia, és az a vízió lebegett a szeme előtt, hogy Luke és Mara veszélyben vannak. – Nem kell velem jönnie.
– A hercegnő és én megkeressük a barátait – felelte Karrde Dankinnak, miközben ki szíj az t a magát és felállt. – Ghent, te megpróbálod meggyőzni a helyőrséget arról, hogy egyedül is elboldogulsz a javítással.
– És velem mi lesz? – kérdezte Dankin.
– Te itt maradsz arra az esetre, ha nem hisznek Ghentnek – mosolyodott el Karrde. – Jöjjön, hercegnő!
A noghrit, aki válaszolt a jelzésükre, nem látták sehol, ahogy kiléptek a Wild Karrde feljárójára.
– Hol van? – kérdezte Karrde, és körülnézett.
– Vár – felelte Mobvekhar. Szájába dugta az ujját, és egy bonyolult füttyjelet adott le, amire fura trillázás válaszolt.
– Ellenőrizte, valóban mi vagyunk-e. Azt mondja, siessünk, csak negyed órával járnak előttünk.
Negyed órával... Leia kibámult a csillagfényes éjszakába. Már nincs idő, hogy figyelmeztessék őket, de talán még nincs késő segíteni.
– Gyerünk, ne vesztegessük az időt! – mondta türelmetlenül.
– Egy pillanat – felelte Karrde, és visszanézett Leia feje felett. – De már itt is vannak.
Leia megfordult. A folyosón egy középkorú férfi jött le, két négylábú állatot vezetett.
– Itt a segítség, kapitány – szólt, és odanyújtotta Karrdénak a pórázok végét.
– Köszönöm, Chin – szólt Karrde. Elvette a pórázokat, és leguggolt, hogy megvakargassa a két állat fülét. – Azt hiszem, hercegnő még nem találkozott kedvenc vornskrsjaimmal. Az ő neve Drang, a félénkebbé pedig Sturm. A Myrkren zsákmányszerzésre használják az Erőt. Most arra fogják használni, hogy megtalálják Marát. Ugye, fiúk?
A vornskrok furcsa hangot hallottak, valami dorombolás félét.
– Jól van – mondta Karrde és felegyenesedett. – Azt hiszem, készen állunk, hercegnő. Indulhatunk.
A riasztó még mindig szólt a távolban, ahogy Han óvatosan kikémlelt a sarok mögül. Az alaprajz szerint, amit Artu szerzett, itt lesz az utolsó főbb védelmi állomás ebben a szektorban. Lehet, hogy vannak őrök, akiket már riasztottak.
Nem tévedett, öt méterrel előtte a folyosó nehéz tolóajtajánál két rohamosztagos állt. Elég éberek voltak ahhoz, hogy észrevegyék a leselkedő jövevényt és azonnal tüzelésre emeljék sugárvetőjüket.
Minden logikusan gondolkodó ember számára, aki nem akar meghalni, az lett volna a legésszerűbb lépés, hogy visszabújik a sarok mögé, mielőtt a rohamosztagosok tüzelni kezdenek. Ehelyett Han megkapaszkodott szabad kezével a sarokfalban, és átdobta magát a folyosó túlsó oldalára, csak milliméterekkel előzve meg a pásztázó lézersugarakat. A falhoz lapult, miközben a lézertűz nagy darabokat szakított ki mögötte a fémből.
A rohamosztagosok továbbra is tüzeltek. Csubakka kihajolt a sarok mögül, és lézer nyílpuskája két gyors lövésével megoldotta a helyzetet.
– Szép volt, Csubi! – jegyezte meg Han, és egy gyors pillantást vetett hátra, ahogy ráfordult a folyosóra. – A rohamosztagosokkal megvolnánk, de mi lesz a vastag fémajtóval?
Ám ez nem jelentett akadályt nekik.
– Kész vagy? – kérdezte Han, miközben lelapult az ajtó egyik oldalán lövésre kész fegyverrel. – Bent is lesz két őr.
– Kész – felelte Luke, és felszisszent a fénykard, ahogy bekapcsolta. A vakító zöld nyaláb elsuhant Han feje mellett, és vízszintesen belevágott a nehézfém ajtóba. Valószínűleg eltalálta a belső nyitó szerkezetet, mert amikor Luke visszahúzta a kardját, az ajtó felső része felcsapódott a mennyezetbe.
A két rohamosztagos testhelyzetén látszott, hogy hallották az előbbi rövid összecsapást az ajtón túlról. De az is látszott rajtuk, nem vártak senkit ilyen hamar. Han elintézte az egyiket, mielőtt az még használhatta volna a fegyverét, Luke átszúrt a félbe vágott ajtó felett a szablyájával és a másik őr is meghalt.
A konzoloknál álló birodalmiakat is meglepetésként érte a támadás. Hiába kotorásztak a fegyvereik után és próbáltak fedezéket keresni a lézersugarak elől, Han és Csubakka gyorsabbnak bizonyultak. Miután végeztek a katonákkal, a termet vették kezelésbe a fegyvereikkel. Néhány pillanat múlva használhatatlan, füstölgő ronccsá vált minden.
– Elég lesz – fújt visszakozol Han. – Tűnjünk el, mielőtt megjön az erősítés!
De a lázadás és a bázisban kóborló myneyrshik miatt szétzilálódott birodalmiak reakcióideje lelassult. Luke, Csubi és Han baj nélkül eljutottak a vészlépcsőhöz. Leereszkedtek a többiekhez, akiket a szivattyúházban hagytak, három emelettel lejjebb.
Két noghri állt őrt az ajtónál.
– Volt valami zűr? – kérdezte Lando valahonnan a csövek erdejéből, amelyek a terem kétharmadát behálózták.
– Nem, semmi komoly – válaszolta Han, miközben Csubakka lezárta az ajtót, amelyen bejöttek. – De azért nem próbálnám újra megcsinálni.
– Nem hiszem, hogy erre szükség lenne. Valószínűleg meg vannak győződve róla, hogy légitámadás készül ellenük.
– Hát, remélem is – bizakodott Han, és megpróbálta megkeresni Landót a csőrengetegben. Lando egy ősréginek látszó irányítópulttal babrált. Artu a számítógépkimenetre kapcsolódva csicsergett, Thripio pedig idegesen járkált körülötte, mint egy aggódó anyamadár.
– Van vagy ezer éves – jegyezte meg Han.
– Aha. Mintha a Császárra csak megszerezte volna a klónozó komplexumot és belökte volna ide. Itt az egész hatalmas berendezés – morgott Lando.
Artu méltatlankodva füttyögött, hangot adva véleményének az ócska terminálról.
– Han, amennyit én a programozáshoz értek, az nem elég arra, hogy maradandó károkat tudjak okozni a rendszerben. Azt hiszem, a robbanóanyaghoz kell folyamodni – mondta szárazon Lando.
– Felőlem robbanthatunk – adta hozzájárulását Han. Különben is utálta volna, ha feleslegesen kell cipelniük a robbanóanyagot egészen idáig.
– Hol van Mara? – kérdezte Han.
– Ott kint, a nagyteremben – mutatott Lando egy csövekkel félig eltakart ajtóra.
– Gyere, Luke, nézzük meg! – szólt Han. Nem tetszett neki, hogy Mara egyedül kószál ezen a helyen. – Csubi, te maradj itt Landóval! Nézz körül, van-e itt valami, amit érdemes felrobbantani!
Átmentek az ajtóhoz. Han kinyitotta. Egy hatalmas, természetesnek látszó üreg tátongott alattuk. Falára körkörösen függőfolyosó volt erősítve, erre nyílt az ajtó. Az üreg közepén vastag oszlop húzódott. Velük szemben, a folyosó korlátjának támaszkodva Mara állt.
– Ez az a hely? – kérdezte Han Marára pillantva, ahogy elindult felé. Többé-kevésbé szabályos távolságokra még vagy húsz ajtó nyílt a folyosóra, amit négy behúzható híd kötött össze a központi oszlopot körbevevő párkánnyal. A néhány noghritól eltekintve, akik őrködve járkáltak fel-alá, senkit nem lehetett látni.
Talán ettől voltak a zajok olyan furcsák. Gépek fojtott moraja és távoli beszéd hallatszott valahonnan, amely összevegyült a relék halk kattanásaival és valami ritmikusan pulzáló, szuszogó zajjal. Mintha az egész üreg lélegzett volna.
– Igen, ez az a hely – felelte különös hangon Mara. Lehet, hogy neki is feltűnt ez a furcsa zaj. – Gyertek, nézzétek meg jobban!
Han Luke-ra pillantott, majd mindketten odaléptek Mara mellé a korláthoz, és lenéztek a mélybe.
Tényleg ez volt az a hely.
Az üreg hatalmasnak tűnt, legalább tíz emelet mélynek. Egy arénához hasonlított, minden szinten erkély futotta körbe. Az erkélyek lefelé egyre szélesedtek, a legalsó már majdnem érintette a szerelvényoszlopot. És mindenütt csövek. Hatalmasak, amelyek a központi oszlop csatornáiból nyíltak, valamint kisebbek, amelyek a szintek peremén futottak és egészen aprók, amelyek beletorkoltak az erkélyeken meg a központi szinten gondosan elhelyezett fémgyűrűkbe.
Mindegyik fémgyűrű egy-egy klónozó tartály teteje volt.
Han mellett Luke szólalt meg szokatlan torokhangon.
– Nem tudom elhinni – mondta félelemmel vegyes megdöbbenéssel.
– Pedig el kell hinned – szólalt meg hűvösen Han. Előhúzta a távcsövét, és az üreg alja felé irányította. A csövek miatt nem sokat látott, de ki tudott venni néhány fel-alá rohangáló rohamosztagost.
– Mint egy felbolydult méhkas – kommentálta. – Rohamosztagosok mindenfelé.
Vetett egy oldalpillantást Marára, aki merev arccal bámult le a klónozó tartályokra. A múltban járt.
– Emlékek? – kérdezte a lányt.
– Igen – felelte Mara gépiesen. Még egy pillanatig lenézett, azután felegyenesedett. – De nem engedhetjük meg, hogy ez működhessen.
– Örülök, hogy egyetértesz – mondta Han, Mara arcát fürkészve. Úgy látszott, most már minden rendben van a lánnyal, de a felszín alatt sok minden történt. Tarts ki mégegy kicsit, kölyök! Csak egy kicsit még, rendben?
– Azt az oszlopot kellene felrobbantani ott középen. Tudsz valamit róla?
A lány a katlanba pillantott.
– Nem sokat – felelte habozva. – De elképzelhető, hogy van más mód is a lerombolására. A Császár nem olyan ember volt, aki szerette hátrahagyni a dolgait az utána jövöknek.
Han Luke-ra nézett.
– Úgy érted, hogy lehet itt egy önmegsemmisítő rendszer?
– Lehetséges – válaszolta Mara, és a szeme ismét elhomályosult, mintha újra a múltra emlékezne. – Ha így van, akkor az indító szerkezet a trónteremben lesz. Esetleg megnézhetem.
– Nem is tudom – töprengett Han, és lenézett a mélybe. Elég kevés robbanóanyaguk volt ehhez a hatalmas építményhez. Az önmegsemmisítő rendszer sokat segítene, ebben igazat adott Marának. De, hogy Mara a trónterembe menjen, az összes felelevenedő emlékével, nem tűnt túl jó ötletnek. – Kösz, de nem hiszem, hogy hasznos lenne, ha bármelyikünk is egyedül bóklászna itt.
– Én majd elkísérem – ajánlotta fel Luke. – Marának igaza van, érdemes megkeresni a kapcsolót.
– Nem lesz semmi baj – tette hozzá Mara. – Van egy lift a robotoknak, a körfolyosóból nyílik. Egészen a trónteremig eljuthatunk vele. Egyébként is a birodalmiak most a lázadással vannak elfoglalva a bejáratnál.
– Hát jó, menjetek – adta be a derekát Han. – De ne felejtsetek el szólni, mielőtt megnyomjátok azt a gombot, oké?
– Ne félj, szólunk – nyugtatta meg Luke vigyorogva. – Gyerünk, Mara!
Elindultak a lift felé.
– Hova mennek? – kérdezte Lando Han háta mögül.
– A trónterembe – felelte Han. – Mara szerint építettek be önmegsemmisítő rendszert, és a kapcsolót akarják megkeresni. Találtál valamit?
– Artu végre hozzáfért a központi számítógéphez. Most keresi a leírását ennek az izének – mutogatott Lando az oszlop felé.
– Nem várhatunk tovább – szólalt meg Han, ahogy Csubakka megérkezett vállán a robbanóanyaggal. – Csubi meg te, Lando az egyik hidat veszitek kezelésbe.
– Rendben – felelte Lando. – És te mit csinálsz?
– Én bezárom magunkat – mutatott Han a folyosóra nyíló ajtókra. – Ti ketten! – szólt a noghrikhoz, akik csendben őrködtek. – Gyertek ide!
A két noghri felé indult, miközben Lando és Csubi a legközelebbi hídhoz siettek.
– Te itt maradsz őrnek – szólt oda az egyiknek Han. – Te pedig velem jössz, és segítesz lezárni az ajtókat! Elég, ha belelősz a nyitókapcsolóba. Én erre megyek, te az ellenkező irányba!
Han már a saját szakaszának a kétharmadánál járt, amikor a hátborzongató lélegzés mellett valami új zajt hallott. Megfordult, és Thripiót látta a szivattyúház ajtajában. Hangosan kiabált és neki integetett.
– Remek – morogta magában. Thripio mindig felfordulást csinál. Lezárta az ajtót, amelyiknél tartott, és visszasietett hozzá.
– Solo kapitány – kezdett el ömlengeni Thripio megkönnyebbülten, amint Han odaért hozzá. – A Készítőnek hála, Artu azt mondja...
– Mit ordibálsz – hurrogta le Han. – Nyakunkra akarod hozni az egész helyőrséget?
– Dehogyis, uram. De Artu azt mondja...
– Ha máskor beszélni akarsz velem, akkor keress meg! Rendben?
– Igenis, uram. De Artu azt mondja...
– Ha nem tudod, hol vagyok, használd a rádiót! – mutatott Han az apró hengerre a robot kezében. – Arra való. De ne ordíts! Megértetted?
– Igenis, uram – felelte Thripio. Mintha gépi türelme egy kissé megrendült volna. – Folytathatom?
– Igen. Mi olyan fontos?
– Luke Mesterről van szó. Hallottam az egyik noghrit, amint azt mondja, Luke Mester és Mara Jade a trónterembe indultak.
– Igen. És?
– Nos, uram, Artu éppen most tudta meg, hogy Joruus C'baoth Jedi Mestert azon a területen tartják fogva.
Han Thripióra bámult.
– Mit jelent az, hogy azon a területen? Hát nem a börtönszektorban van?
– Nem, uram – felelte Thripio – Mint mondtam...
– Akkor mért nem ezt mondod – dühöngött Han. Előrántotta a rádióját és bekapcsolta.
– Az adó-vevők nem működnek – jegyezte meg Thripio hűvösen. – Akkor jöttem rá, amikor kapcsolatba próbáltam lépni önnel.
– Nagyszerű! – csikorgatta fogát Han az adó-vevőből jövő statikus zajokra. Luke és Mara besétálnak C'baoth karjaiba. És nem lehet sehogy sem figyelmeztetni őket.
Illetve csak egy módon.
– Artu csak keresse tovább az alaprajzot! – mondta Thripiónak, míg visszadugta övébe a rádiót. – Miközben keresi, próbálja megfejteni, honnan jön a zavar. Ha megvan, küldj néhány noghrit a zavar forrásához, hogy szüntessék meg. Azután mondd meg Csubinak és Landónak, hova mentem!
– Igenis, uram – vette tudomásul Thripio egy kicsit meglepetten a parancsok áradatát. – Elnézést uram, de hova megy?
– Mégis mit gondolsz? – kiáltotta vissza Han a válla fölött. Ez mindig így történik. Akárhol vannak, akármit csinálnak, a végén mindig Luke-ot kell keresgélnie.
– Rendben, Garret's Gold, az ajtók lezárva – szólalt meg a repülésirányító. – Várd az adatokat a felszálláshoz!
– Vettem, irányítás – jelezte Aves.
Lassan elhúzódott az űrhajóval a rakodófolyosótól, és kezdett megfordulni.
– Ott van – motyogta Gillespee, és kimutatott az ablakon.
– Pontosan a terv szerint.
– Biztos, hogy az Mazzik? – kérdezte Aves az űrhajót szemlélve.
– Egészen biztos. Akarod, hogy kapcsolatba lépjek vele?
Aves megrántotta a vállát és körülnézett a hangárban. Fölösleges kockázat lett volna használni, amíg nem muszáj.
– Várjunk egy kicsit, amíg lesz valami, mondanivalónk – válaszolta Gillespee-nek.
Alig mondta ki a szavakat, amikor minden pokollá változott.
– Csillagrombolók! – kiáltott fel Faughn a parancsnoki ülésben. – Most lassítanak le fénysebességről.
– Irány? – kérdezte akadozva Gillespee.
– Fölösleges – hebegte Aves. Mintha kést szegeztek volna a torkának. Jól látta a hiperűrből lassító csillagrombolókat maga előtt. És nem csak csillagrombolókat látott, hanem cirkálókat, kisebb rombolókat és TIE-vadászokat is. Egy egész hadiflottát.
Karrde csempészszervezetének szinte minden egyes hajója itt tartózkodott.
– Tehát csapda – szólalt meg jéghidegen Gillespee.
– Azt hiszem – felelte Aves, még mindig a flottát bámulva, ahogy az támadó alakzatba fejlődött. De valami nem volt rendben az alakzattal.
– Aves, Gillespee, itt Mazzic – jött a másik csempész hangja a hangszóróból. – Úgy látszik, átvertek minket. Én nem adom meg magam. Ti mit csináltok?
– Én is azt hiszem, megérdemlik, hogy elveszítsenek néhány csillagrombolót – helyeselt Gillespee.
– Szerintem is – dühöngött Mazzic. – Kár, hogy Karrde nem láthatja, amint győztesként vonulunk ki innen.
Egy pillanatra csend lett. Aves érezte magán Gillespee és Faughn tekintetét. A halálukba rohannak. Mindannyian.
– Ha akarod, Mazzic, átadom az irányítást – szólalt meg csendben.
– Kösz – felelte Mazzic. – Amúgy is átvettem volna. Készüljetek fel, lehet, hogy először közösen támadunk!
Aves egy utolsó pillantást vetett a támadó flottára.
– Várjátok csak – mondta izgatott, hangon. – Mazzic, mindenki, figyeljetek! Ezek nem miattunk jöttek!
– Miről beszélsz? – kérdezte Gillespee.
– Azok a cirkálók ott a csillagrombolókon túl. Látjátok őket? Figyeld, hogyan helyezkednek!
Egy pillanatra csend támadt. Mazzic értette meg elsőnek.
– Ez nem bekerítő formáció – jegyezte meg.
– Jól mondod. Ez tényleg nem az – helyeselt Gillespee. – Nézzétek, van ott messzebb egy másik csoport cirkáló is.
– Ezek tőrbe akarnak csalni valakit – szólt Mazzic olyan hangon, mintha nem akarná elhinni saját szavait. – Valakit ki akarnak kényszeríteni a hiperűrből és utána fogva tartani, hogy szétzúzhassák.
Aves összenézett Gillespee-vel.
– Nem – ingatta fejét Gillespee. – Csak nem akarod azt mondani...? Én azt hittem, hogy a Tangrene-t fogják megtámadni.
– Én is – tette hozzá Aves. – De azt hiszem, mindketten tévedtünk.
– És Thrawn is. – Gillespee még mindig hitetlenkedve bámulta az űrhajókat.
– Nem, nem biztos.
– Oké, semmi gáz – szólt közbe Mazzic. – Ha itt van az Új Köztársaság, az eggyel több dolog, ami leköti a birodalmak figyelmét. Egyelőre maradjunk az eredeti tervnél, és nézzük meg, mi történik.
– Rendben – sóhajtott Aves. – Bent vagyunk egy birodalmi bázisban a köztársasági támadás kellős közepén. Nagyszerű!
– Mondok én neked valamit, Aves. Ha ebből kikecmergünk, majd szeretnék néhány szót váltani a főnököddel – mondta Gillespee, és hallatszott, hogy uralkodni próbál magán.
Aves neheztelően pillantott Thrawn armadájára.
– Majd együtt beszélünk vele – nyugtázta.
Mara óvatosan kiemelte fejét a vészlépcső aknájából, és kilesett a folyosóra. Fölöslegesnek bizonyult az óvatosság, ez a szint is néptelen volt, akárcsak az alatta lévő három.
– Minden rendben – mondta halkan, és kilépett a folyosóra.
– Itt sincsenek őrök? – nézett körül Luke, ahogy a lányhoz csatlakozott.
– Fölösleges lenne – felelte Mara. – A tróntermen és lakosztályokon kívül semmi sincs ezeken a legfelső szinteken.
– Hol a különlift?
– Jobbra, azon a sarkon túl – mutatott előre Mara a sugárvetőjével.
Inkább megszokásból, semmint szükségszerűségből igyekezett csendesen lépni, ahogy a forduló felé haladt. Elérte a sarkot és ráfordult a folyosóra.
Tíz méterre előtte két rohamosztagos állt a liftajtóknál lövésre emelt fegyverrel.
Mivel már kilépett a sarok mögül, és lendületben volt, más választása nem lévén a padlóra vetette magát. Esés közben a rohamosztagosok felé tüzelt. Az egyik rohamosztagos hátrabukott, ahogy a lézer lyukat égetett a mellébe. A másik katona Mara arcát vette célba, de önkéntelenül félrerántotta fegyverét, amikor Luke felé csapott bekapcsolt lézerkardjával.
A kard nem sebezte meg a katonát, ilyen távolságból egyébként sem tudott Luke pontosan célozni az Erő nélkül. De arra elégnek látszott, hogy elterelje a rohamosztagos figyelmét, és Marának csak ennyi kellett. Míg az őr azzal foglalatoskodott, hogy kitérjen a feléje lódított fénykard elől, Mara két pontos lövéssel leterítette.
– Szerintem nem szeretnék, ha valaki is bemenne oda – mondta Skywalker, amikor a lányhoz ért.
– Szerintem sem – felelte Mara. Nem nyúlt Luke segítő kezei után, egyedül tápászkodott fel. – Gyerünk!
A lift elakadt ezen a szinten, de Mara egy pillanat alatt kiszabadította. Csak négy szint volt a kapcsolótáblán jelölve: az, amelyiken álltak, a mentőkabin-hangár, a lakosztályok és a trónterem. Mara megnyomta a legfelső gombot, és a liftajtó becsukódott mögöttük. Az út csak néhány pillanatig tartott felfelé, és a másik oldalon lévő liftajtó kinyílt. Mara kilépett a liftből.
Itt volt a trónterem. A lányt emlékek áradata rohanta meg.
Itt terült el a trónterem éppen úgy, ahogy emlékezett rá. A tompított oldalfények, az állandó sötétség, amit a Császár elengedhetetlennek tartott a meditációhoz. Az emelvény a terem végében, ahol a trónja állt, ami lehetővé tette, hogy a látogatók fizikailag is maguk felett lássák őt. Az ablakok a terem mindkét oldalán, amelyeken keresztül a Császár szemmel tarthatta a Birodalom életét.
És hogy jobban áttekinthesse birodalmát, ott lebegett fényesen a sötétben a galaxis kicsinyített mása.
Ez nem egy egyszerű hologram volt, ami bármelyik iskolában megtalálható. Nem is olyan viszonylag pontosan kidolgozott modell, amilyeneket főhadiszállásokon használnak a hadmozdulatok megtervezéséhez és nyomonkövetéséhez. Ez a hologram tökéletes pontossággal és részletességgel ábrázolta a galaxis többszázmilliónyi csillagát. Az egyes régiókat különböző színek jelölték. Jól kivehetően látszott a Központi Terület, a Külső Zóna és a még nem leigázott, vagy ismeretlen területek is.
Inkább műalkotásnak tűnt, mint munkaeszköznek. Thrawn admirálisnak nagyon tetszett volna.
Mara ahogy erre gondolt, lassan visszaérkezett az emlékek világából a valóságba. Most Thrawn volt az uralkodó, aki újra akarta teremteni a birodalmat a saját elképzelése szerint. Annyira akarta ezt, hogy hajlandó lett volna egy új háborút kirobbantani, amennyiben ez segítené tervének valóra váltásában.
Mara mély lélegzetet vett és megszólalt.
– Ha itt, a kapcsoló a teremben, akkor az trónba van beépítve.
Luke vonakodva vette le szemét a hologramról.
– Nézzük meg!
Elindultak a trónterem közepe felé, elhaladtak a keskeny függőhíd alatt, és a két dobogó között, melyeken valaha a vörös köpenyes birodalmi őrök álltak. Lépcsők vezettek az emelvényre. Az emelvény alatt a Császár irányító pultja sötét volt és néma. Úgy látszott, a hologramon kívül mindent kikapcsoltak.
Felértek az emelvényre és a trónhoz léptek. A trónt hátrafordították, így most a mögötte lévő fényesre csiszolt sziklafal felé nézett. Mara csodálkozott, hogy miért hagyta így a trónt a Császár, háttal a hologramnak. Ebben a pillanatban a trón lassan feléjük fordult.
Mara ijedten megragadta Luke karját, és sugárvetőjét a trónra szegezte. A nehéz szék teljesen megfordult.
Joruus C'baoth ült velük szemben.
– Végre eljöttetek hozzám – szólalt meg síri hangon. – Tudtam, hogy egyszer itt lesztek. Most majd együtt megtanítjuk a galaxis népeinek, hogyan kell a Jediket szolgálni.
– Tudtam, hogy ma éjszaka érkeztek – mondta C'baoth lassan felemelkedve a trónról. – Azóta a pillanat óta, hogy elhagytátok a Coruscantot. Ezért rendeztem úgy, hogy alattvalóim ma támadják meg a fogvatartóimat.
– Ez fölösleges volt – felelte Luke, és önkéntelenül hátrált egy lépést, ahogy megrohanta a jomarki találkozás emléke. Az akkor majdnem végzetes tragédiába fordult. C'baoth megpróbálta átállítani őt a sötét oldalra, és amikor kudarcot vallott, megpróbálta megölni Luke-ot és Marát.
De ezt nem fogja C'baoth még egyszer megpróbálni. Nem fogja megtenni az Erő nélkül.
– Dehogy volt fölösleges – bizonygatta C'baoth. – El kellett terelni a birodalmiak figyelmét, hogy bejuthassatok hozzám. És az alattvalóimnak is kellett valami célt találnom. Mi lehet ösztönzőbb cél, mint dicsőségben elesni a Jedik szolgálatában.
– A Jedik mindig a béke őrei és nem a háborúk szítói voltak. Szolgálták a Régi Köztársaságot és nem uralkodtak felette.
– Igen. És ezért el is bukott a Régi Köztársaság – szólt C'baoth, miközben fölemelte ujját a nyomaték kedvéért.
– A Régi Köztársaság több ezer generációt megélt – szólt Mara közbe. – Ez számomra egyáltalán nem jelent bukást.
– Lehet, hogy számodra nem – jegyezte meg C'baoth nyilvánvaló megvetéssel a hangjában. – De te még túl fiatal vagy, és nem látsz tisztán.
– És te, persze tisztán látsz.
C'baoth rámosolygott.
– Természetesen, fiatal tanítványom – mondta lágyan. – Én tisztán látok. És te is tisztán fogsz látni.
– Ne számíts ránk! – vágott vissza Mara. – Nem azért jöttünk, hogy kiszabadítsunk.
– Mindegy, mit hisztek célotoknak, az én hívásomra jöttetek.
– Gondolj, amit akarsz! – kiáltotta Mara türelmetlenül. C'baothra szegezte a sugárvetőjét. – Lépj arrébb a tróntól!
– Hogyne, fiatal tanítványom.
C'baoth három lépést tett oldalra.
– Nagyon erős az akarata ennek a lánynak, Luke Skywalker – tette hozzá C'baoth, míg Mara a trónhoz lépett és leguggolt, hogy megvizsgálja a karfába épített kapcsolókat.
– Nagy hatalma lesz a galaxisban, amit majd együtt építünk.
– Nem – tiltakozott Luke a fejét ingatva. Ez volt az utolsó lehetősége, hogy kijózanítsa az őrült Jedit. Meg akarta menteni, mint ahogy Vadert megmentette a második a Halálcsillagon.
– Nem vagy abban az állapotban, hogy bármit is építhess. Beteg vagy. De én segítek rajtad, ha hagyod.
C'baoth arca elsötétült.
– Hogy mersz így beszélni velem? Hogy mersz csak gondolni is ilyen szentségtörő módon a nagy C'baoth Jedi Mesterre.
– De hát ez az igazság – mondta Luke jóindulatúan. – Te nem C'baoth vagy. Vagyis nem az igazi. A bizonyíték benne található a Katana hajónaplójában. Joruus C'baoth régen meghalt egy expedíció során.
– Most mégis itt vagyok.
– Igen – bólintott Luke. – Te itt vagy. De az igazi C'baoth nincs itt. Te csak a másolata vagy.
C'baoth teste megmerevedett.
– Nem, ez nem lehet igaz.
Luke igyekezett minél meggyőzőbben beszélni.
– De igen. Egészen biztos, hogy a te fejedben is megfordult már ez a gondolat.
C'baoth mély levegőt vett, mintha nem tudná megemészteni a hallottakat... azután hirtelen hátravetette a fejét, és nevetni kezdett.
– Nézd – figyelmeztette Mara Luke-ot. – Ugyanezt a trükköt láttuk a Jomarkon.
– De most nem árthat nekünk – jegyezte meg Luke.
– Ejnye, Skywalker. Hát már téged is érdekel a klónozás, nemcsak Thrawnt és az Új Köztársaságot. Mire véljem ezt a hirtelen érdeklődést?
Nevetett egyet, azután minden átmenet nélkül halálosan komoly arccal folytatta.
– Thrawn főadmirális semmit sem ért – magyarázta szenvedélyesen. – A Jedik hatalma nem annyiból áll, hogy tudnak néhány trükköt az energiával meg az anyaggal. Igazi nagyságunk abban áll, hogy mindenki közül egyedül mi vagyunk képesek túlnőni magunkon. Képesek vagyunk jelen lenni az egész galaxisban.
Luke Marára nézett, a lány értetlenül tekintett vissza rá.
– Nem értjük, mit akarsz mondani – szólt Luke.
C'baoth közelebb lépett hozzá egy lépéssel.
– Megcsináltam, Luke Skywalker – suttogta. Szemei izzottak a sötétben. – Megtettem, ami még a Császárnak sem sikerült volna. Megkaparintottam Covell tábornok tudatát és megváltoztattam. Megváltoztattam és felruháztam a külsőmmel.
Luke-ot hideg veríték verte ki.
– Hogy érted ezt?
C'baoth bólintott, halvány mosoly játszott az ajkai körül.
– Igen, felruháztam a külsőmmel. És ez csak a kezdet volt. Alattunk a hegy mélyében a Jedik serege várja, hogy minket szolgálhasson. Amit Covell tábornokkal tettem, azt megtehetem újból és újból. Thrawn nem tudja, hogy a hadsereget, amit magáénak gondol, nekem állítja fel.
Hirtelen Luke megértette. A klónok, amelyek az üregben fejlődtek nem csak fizikai másai az eredetijüknek. A tudatuk is azonos az eredetivel, legalábbis nagyon hasonlít hozzá. Ha C'baoth be tudott törni egy klóncsoport egyik tagjának a tudatába, akkor könnyedén megtehette ezt az egész csoporttal is.
Luke megint Marára tekintett. Ő is megértette.
– Még mindig úgy gondolod, hogy megmenthetjük? – kérdezte Luke-tól.
– Nincs szükségem arra, hogy bárki is megmentsen, Mara Jade – szólt C'baoth. – Tényleg azt hiszitek; hagynám, hogy Thrawn főadmirális fogva tartson?
– Nem hiszem, hogy kérte az engedélyedet – jegyezte meg Mara gúnyosan. – Nincs itt semmi, Skywalker. Gyerünk innen!
– Nem adtam rá engedélyt, hogy elmenjetek! – kiáltotta C'baoth hirtelen rideggé és parancsolóvá váló hangon. Felemelte a kezét, és Luke látta, hogy egy kis hengert tart benne. – És nem is fogtok elmenni.
Mara legyintett a fegyverével.
– Azzal nem fogsz minket megállítani – mondta a lány alig leplezett megvetéssel. – Egy távaktivátorhoz kell valami, amit aktiválhatsz vele.
– És van is – mosolygott gonoszul C'baoth. – Katonáim előkészítették nekem, mielőtt elküldtem őket az üzenettel és a fegyverekkel a népemhez.
– Aha – mondta Mara, és egy lépéssel közelebb lépett a lépcsőhöz. Közben a kezével megtalálta a korlátot, ami elválasztotta az emelvényt a trónterem többi részétől. – Elhisszük neked.
– Nem kell elhinni, bebizonyítom – szólt a Mester, és megnyomta a kapcsolót.
Luke tudata mélyén valami nagyon idegen és távoli dolog mozdult meg fájdalmasan.
Hirtelen érezte, ahogy átjárja a figyelem és az Erő. Mintha hosszú alvásból ébredne, vagy mintha kilépne a sötétből a fényre.
Az Erő megint vele volt.
– Mara! – kiáltott fel, de már késő volt. A sugárvető kiröppent Mara kezéből, és leesett a földre valahol a trónterem végébe. Luke a lány felé lépett. Ebben a pillanatban C'baoth kinyújtott kezéből vakító kékesfehér villám csapott ki.
A hatalmas energia eltalálta Marát. A lány a korlátnak zuhant.
– Hagyd abba! – ordított Luke C'baothra, közben Mara elé ugrott, és bekapcsolta fénykardját. C'baoth újból lesújtott, de Luke felfogta a villám nagy részét a fénykardjával. Nem sikerült tökéletesen kivédenie a sugarat, és az arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy a kusza szikrák egyike, belemart az izmaiba. A halálos sugarak újból Luke-ra törtek.
C'baoth hirtelen leengedte a kezét.
– Ugye, nem gondolod komolyan, hogy parancsolhatsz nekem, Skywalker? – kiáltotta furcsa felindultsággal a hangjában. – Én vagyok az úr és te nekem szolgálsz.
– Soha nem foglak téged szolgálni – felelte Luke elszántan. Hátralépett és Marára pillantott. Mara elég jól tartotta magát, támaszkodott. Szemei tágra nyíltak, de nem volt egészen tudatánál. Zihálva lélegzett összeszorított fogai között. Luke megvizsgálta a lány sérüléseit.
– De igen, a szolgám leszel – mondta C'baoth gőgösen.
– És ő is – mutatott Marára. – Hagyd őt most! Megérdemelte a büntetést. Tanult belőle.
Luke nem válaszolt. Mara sérülései nem látszottak súlyosnak, de izmai még mindig használhatatlanok voltak. Megpróbálta az Erővel csökkenteni a lány fájdalmait.
– Azt mondtam, hagyd békén! – ismételte meg C'baoth. – Nincs veszélyben az élete. Tartogasd az Erődet inkább arra a küzdelemre, ami rád vár!
Színpadiasan felemelte a kezét, és előremutatott. Luke megfordult. A hologram előtt egy alak állt barna köpenyben, amilyet C'baoth is viselt.
Nem lehetett kivenni a vonásait, de ijesztően ismerős volt Luke-nak.
– Nincs más lehetőséged, ifjú Jedi – szólt C'baoth, hangja szinte gyengédnek hatott. – Nem érted? – Engem kell szolgálnod, különben nem leszünk képesek megmenteni a galaxist. Most szembesülnöd kell a halállal, és az én oldalamon kell újjászületned. Vagy végleg el kell pusztulnod, hogy átadd a helyed valaki másnak.
Az alak a lépcső felé indult, övéből fénykardot húzott elő. A hologramot hátulról világították meg, így még mindig felismerhetetlen volt az arca.
Luke ellépett Mara mellől. Valami szokatlan és kellemetlen nyomás nehezedett a tudatára. Zavaróan ismerősnek érezte a helyzetet. Úgy tűnt, most olyan valakivel fog találkozni, akivel már egyszer szembesült.
Hirtelen beugrott az emlék.
A Dagobah bolygón, amikor Yoda beküldte egy sötét barlangba... Álomszerű harc Darth Vader víziójával.
Luke-nak elakadt a lélegzete. Szörnyű gyanú ébredt benne. De nem. A csendben közeledő alak nem volt olyan magas, mint Vader De akkor ki ő?
Az alak kilépett a fényre... és Luke-nak eszébe jutott, hogyan végződött a harc a barlangban. Vader sisakja eltört és mögötte Luke saját arcát pillantotta meg...
Akárcsak most. Önmaga nézett szembe vele érzéketlen arccal.
Luke megdöbbenten hátrálni kezdett, tudatában egyre fokozódott a nyomasztó érzés.
– Igen, Skywalker – szólt C'baoth csendesen Luke háta mögött. – Ez te vagy, Luke Skywalker. A Felhővárosban levágott kézfejet használtam föl, hogy lemásoljalak. A fénykard is a tied.
Luke a fegyverre nézett. Valóban az övé volt. Amit Obi-wan adott át neki, mint az apja hagyatékát.
– De miért? – nyögte.
– Hogy meggyőzzelek – felelte C'baoth ünnepélyesen. – És mert be kell teljesülni a sorsodnak, így vagy úgy, szolgálnod kell engem.
Luke C'baothra pillantott. Őt nézte, szemében elszántság izzott. És őrület.
Ebben a pillanatban lecsapott a klón Luke. Felszökkent a lépcső tetejére, bekapcsolta a fénykardját, és a kékesfehér sugárral vadul az igazi Luke melle felé suhintott. Luke félreugrott, és felemelte saját fegyverét, hogy hárítsa a támadást. A két penge egymásnak ütközött. Luke elvesztette az egyensúlyát és majdnem kiejtette kezéből a kardot. A klón Luke csapásra emelte a pallosát. Luke az Erő segítségével hátraugrott, átlendült a korláton és a birodalmi őrök posztjául szolgáló emelvényen landolt. Időre lett volna szüksége, hogy gondolkozzon és megszabaduljon a zsongástól a tudatában.
De a másolat Luke nem adott időt, nem hagyta ezt. Fénykardjával az emelvény talapzatába vágott. A penge megcsúszott és csak a felét vágta át a tartópillérnek, de az emelvény hirtelen megdőlt. Luke újból ugrott, ismét az Erőt használva. Megpróbálta elérni a függőfolyosót, ami a tróntermen át húzódott körülbelül öt méterrel mögötte.
Azonban vagy a távolság volt túl nagy, vagy pedig az Erőt nem tudta tökéletesen használni félig megbénított tudata miatt. Luke nem talpra érkezett, hanem beleütötte lábát a függőfolyosó szélébe, megpördült és a hátán landolt.
– Nem volt szándékomban bántani, Skywalker – hallotta C'baoth hangját. – Most sem szívesen teszem. Csatlakozz hozzám, engedd, hogy tanítsalak! Együtt megmenthetjük a galaxist az alacsonyabb rendűektől, akik tönkreteszik.
– Nem – kiáltotta Luke rekedten. Megragadott egy támasztógerendát és felkapaszkodott, miközben próbált újra levegőhöz jutni. A klón Luke kikapcsolta fénykardját, és lebámult Luke-ra az emelvényről.
Az ő klónja. Vajon miatta érzi ezt a kellemetlen bénultságot a tudatában? Igen. Tökéletes hasonmásának közelsége okozza ezt. A klón Luke is tudott bánni az erővel, és ez megzavarta a Jedit.
De megölheti a hasonmását?
Obi-wan és Yoda figyelmeztették, hogyha gyűlöletből vagy dühében gyilkol, akkor a sötét oldal felé halad. Érvényes vajon ez a szabály ebben az esetben? Vagy C'baoth pont ezért akarja, hogy harcoljanak egymással?
Vagy más C'baoth célja? Talán úgy spekulál, ha Luke megöli a képmását, beleőrül a helyzet abszurditásába.
Luke-ot azonban már nem érdekelte igazán, mit akar C'baoth. Elmenekülhetne. Végigrohanna a függőhídon, beugrik a liftbe és már biztonságban is lenne.
De akkor magára hagyná Marát C'baothtal.
Felemelte a tekintetét. Mara még mindig a korlátnak dőlve feküdt félig eszméletlenül. Ő nem tud elmenekülni.
Luke összeszorított fogakkal feltápászkodott. Mara megkérte, könyörgött neki, hogy inkább ölje meg, de ne hagyja C'baoth karmaiba. A legkevesebb, amit Luke megtehet, hogy végig vele marad akkor is, ha emiatt meghal.
Robbanás döreje hallatszott a katlan aljából. Olyan volt, mint egy távoli villámcsapás, tisztán hallható, mégis tompa.
– Hallottad, Csubi? – kérdezte Lando, és óvatosan kinézett a híd pereme mögül. – Gondolod, felrobbant lent valami?
Csubakka kezében egy halom zsinórral, morogva helyesbítette Lando megállapítását. Nem egy nagy robbanás volt, hanem sok kicsi egyszerre. Apró robbanókorongok, vagy valami más, kis hatásfokú robbanószerkezet.
– Biztos vagy benne? – kérdezte idegesen Lando és az egy szinttel alattuk lévő klónozó tartályokat vizsgálta.
Megmerevedett. Kis füstpamacsok emelkedtek a levegőbe ott, ahol a tápláló csövek a klónozó tartályok tetejébe torkolltak. Egyre több füstgomolyagot lehetett látni, és úgy tűnt, mintha szabályos időközönként emelkedtek volna föl.
Háta mögül összeütődő fémek tompa zaját hallotta. Lando megfordult és Thripiót látta közeledni a hídon. Fejével kíváncsian kukucskált lefelé a katlanba.
– Ez füst? – kérdezte együgyűen.
– Nagyon úgy néz ki – felelte Lando. – De te mit keresel itt?
– Artu megtalálta a szerelvény torony leírását – felelte és átadott Landónak egy mágneskártyát. – Azt mondja, érdemes megnézni a negatív áramlásgenerátort a fő energiavezetéken.
– Ezt majd észben tartjuk – jegyezte meg Lando és az adattároló egységébe csúsztatta a kártyát. Vetett egy pillantást a korláton túlra. Ő és a vuki beleolvadtak a sziklamennyezet és a szerelvény torony szürkés színeibe, de Thripio aranyszínű csillogása szinte vonzotta a szemet.
– És most tűnj el innen, mielőtt valaki észrevesz téged, és rád lő.
– Azonnal. Még annyit, hogy Artu megtalálta a zavar forrását. Solo kapitány azt kérte, hogyha megtaláljuk...
– Rendben – szakította félbe Lando. Mintha valaki mozgolódott volna a klónozó tartályok mögött egy szinttel alattuk. – Tudok róla. Te és Artu, menjetek előre! És vigyétek magatokkal a noghrikat.
A droid majdnem hanyatt esett a meglepetéstől.
– Artu és én? De uram.
Ebben a pillanatban az alattuk lévő erkélyről valaki bénítófegyverrel rájuk lőtt. A kék sugárgyűrű nem talált célba.
Lando hasra vágta magát, és érezte a dobbanást, ahogy Csubi is követte a példáját. A következő sugár Lando feje felett verődött vissza az oszlopról. Közben Lando előrántotta a lézerfegyverét.
– Thripio, mondtam, hogy tűnj innen!
Thripiónak most már nem kellett kétszer szólni. Sietett a hídról lejutni, amilyen gyorsan csak tudott.
Csubakka morgott egyet.
– Ott fent, valahol – mutogatott Lando a sugárvetőjével. – De vigyázz, lehet, hogy máshol is megbújtak.
Egy harmadik bénító sugár találta el a híd alját. Lando kiszúrta a katonát, aki az egyik tartály mögött bújt meg. Két lövéssel elintézte a katonát. Újabb bénító sugár, ezúttal Csubakka válaszolt rá lézerpisztolyával.
Lando mosolygott magában. Nem is olyan reménytelen a helyzetük. Amíg ennek a fontos berendezésnek a közelében maradnak, a birodalmi katonák nem mernek rájuk lőni mással, csak bénító fegyverrel. Viszont a birodalmiaknak semmi fedezékük nem volt a tartályokon kívül. Ami annyit jelentett, hogy nyugton kellett maradniuk, ha nem akarták, hogy halomra lőjék őket Landóék és kárt tegyenek az értékes berendezésben.
Vagy megtehetik, hogy egy szinttel feljebb jönnek és olyan szögből lőnek rájuk, hogy már nem nyújt fedezéket a híd.
Csubakka jelentette saját nyelvén, hogy a birodalmi katonák visszavonulnak.
– Lehet, hogy fel akarnak jönni ide – jegyezte meg Lando, és a zárt ajtókra pillantott a körfolyosó mentén. Majdnem annyira erősnek látszottak, mint egy rombolóűrhajó tolóajtajai. Ha Han és a noghri jó munkát végeztek akkor még egy nagyon elszánt rohamosztagos támadásnak is jó ideig ellen tudnak állni.
Egyedül a szivattyúházba vezető ajtó volt nyitva. Azért hagyta nyitva Han, hogy Artu ki tudjon jutni onnan, ha lekapcsolódik a terminálról.
Lando a korlátnak támasztotta fegyverét, hunyorított és tüzelt. Az ajtó melletti kapcsolótáblát vette célba. Néhány pillanatig elektromos szikrák zaja hallatszott csak, majd az ajtó nagy döngéssel bezáródott.
Ez rendben volt. A birodalmiak nem tudnak bejönni, ők pedig nem tudtak kimenni.
A padlóhoz lapulva, átkúszott a torony másik oldalára. Csubakka rendületlenül dolgozott. Olajos mancsaival kábelek és csövek között turkált. Az adattároló a lábánál hevert.
– Jutottál valamire? – kérdezte tőle Lando.
Csubakka felmordult és esetlenül megnyomott egy gombot az adattárolón. Lando kinyújtotta a nyakát, hogy lássa a kijelzőt. Az ábra az energiacsatorna egy részletét ábrázolta. Egy energiazsilip volt rajta látható a pozitív áramlásgenerátorral.
– Na, nem – hitetlenkedett Lando. – Ugye, nem arra gondolsz, hogy összekapcsolod a negatív áramlásgenerátorral, amiről Thripio beszélt.
Válasz helyett Csubi kihúzta a már félig leválasztott generátort a drótrengetegből.
– Várj egy pillanatot! – kérte Lando Csubit bizalmatlanul méregetve a szerkezetet. Már hallott történeteket arról, milyen hatása van, ha összekapcsolnak egy pozitív és egy negatív áramlásgenerátort. Tuti, hogy nem biztonságosabb megoldás, mint a robbanóanyag.
– Mit fog ez csinálni? – kérdezte Csubitól. A vuki elmagyarázta Landónak. Valóban nem biztonságosabb. Sőt sokkal veszélyesebb megoldás.
– Idefigyelj, Csubakka! Azért jöttünk, hogy a tartályokat tönkretegyük, nem pedig azért, hogy az egész hegyet a levegőbe röpítsük.
Csubakka makacsul morgolódott.
– Oké, Csubi, ez lesz a tartalék megoldás – sóhajtott Lando.
A nagydarab technikus beleegyezően nyögött egyet, és újból munkához látott. Lando letette lézerpisztolyát és kivett két töltetet a robbanóanyagos csomagból. Majd munka közben gondolkozik azon, hogyan fognak kijutni a végleg lezárt tolóajtókon és a rohamosztagosokkal teli folyosókon keresztül.
És ha végül Csubakka módszerét kell alkalmazniuk, akkor a menekülés valóban tudományos kutatásra méltó problémává válik.
Inkább munkához látott.
Még öt másodperc. Wedge a hiperűr-kapcsolókarhoz nyúlt.
Az eddig összefüggően fénylő űrben a csillagok vakító vonalakká váltak, majd különálló csillagokká változtak vissza. Körülötte a Vörös Század többi tagja látszott, továbbra is tartva az induláskor felvett formációt. Előttük egy dokk megkülönböztető fényei világítottak.
Megérkeztek a Bilbringi dokkjaihoz, A baj az volt, hogy túl közel kerültek a leszállópályákhoz. Ami nem lehet más, csak...
– Vészhelyzet! – kiáltotta Vörös Kettő. – TIE vadászok. Irány: kettő-kilenc-három, magasság húsz.
– Minden hajón riadókészültség! – hangzott fel Ackbar parancsa a hangszóróból. – Védekező helyzetbe rendeződik a flotta. Úgy néz ki, csapdát állítottak nekünk.
– Nemcsak úgy néz ki, hanem az is – motyogta magában Wedge, ahogy élesen irányt változtatott. Az Új Köztársaság flottája most egy ideig nem fog fénysebességre kapcsolni.
Már jöttek is a TIE-vadászok. Nem volt idő gondolkodni azon, hogy miért fulladt kudarcba a gondosan megtervezett támadás, még mielőtt elkezdődött volna. Pillanatnyilag a túlélés volt a tét.
Lopakodó léptek közeledtek a keresztfolyosón túl, Han amennyire csak tudott, behúzódott egy ajtómélyedésbe, az egyetlen fedezék volt a közelben. Igaz, nagyon kevés védelmet nyújtott. Han nem reménykedett tovább abban, hogy üldözői továbbhaladnak anélkül, hogy észrevennék. Felkészült a tűzharcra.
De mit keresnek katonák ezen a szinten? A helyzetjelentések alapján, melyeket az ellenőrzőpontokon elhelyezett hangszórókból kapott el, mindenkinek, aki él a bázison, húsz emelettel lejjebb kellene harcolni a bennszülöttek ellen, akik megtámadták a bázist. Ezek a felső szintek teljesen lakatlannak látszottak. Ott az egyetlen, védelemre szoruló dolog C'baoth volt.
A lépések már egészen közelről hallatszottak. Milyen szerencsés lenne, ha dezertőrökkel futna össze, gondolta Han keserűen.
Ekkor talán öt méterre tőle megálltak a lépések. A hirtelen beálló csendben Han fojtott zihálást hallott.
Észrevették.
Han nem habozott. Elrúgta magát a mélyedésből, és előugrott a folyosóra. Megpróbálta megismételni a trükköt, amit ma már egyszer eljátszott két őrrel.
Kevesebben voltak, mint gondolta, és közelebb is álltak a falhoz. Elvesztett egy értékes fél másodpercet, mert igazítani kellett a fegyverén.
– Han! – kiáltotta Leia. – Ne lőjj!
Han meglepetésében elvétette az ugrást, és nem valami méltóságosan a falnak zuhant. Valóban Leia állt ott. És ami ennél is meglepőbb, vele tartott Talon Karrde a két voraskrskal.
– Mi a fenét kerestek ti itt? – szólalt meg még mindig csodálkozva.
– Luke bajban van – felelte Leia zihálva. Odaszaladt Hanhoz, és szorosan átölelte.
– Nincs semmi baj, drágám – nyugtatgatta az Leiát és magához szorította, mivel a hercegnő megpróbált kibontakozni öleléséből. – Tudunk az ysalamiri hatásról.
Leia megrázta a fejét.
– Épp erről van szó. Az Erő megint használható. Néhány pillanattal azelőtt, hogy összeszaladtunk, a hatás megszűnt.
Han szitkozódott.
– C'baoth keze van a dologban – szólt halkan Han.
– Igen – felelte Leia reszketve. – Az övé.
Han Karrdéra pillantott.
– Felbéreltek, hogy leromboljam a Császár raktárát – mondta semleges hangon a csempész. – Elhoztam Sturmot és Drangot, hogy segítsenek megtalálni Marát.
Han a négylábúakra nézett.
– Van még valaki veletek?
Leia tagadólag ingatta a fejét.
– A rohamosztagosok egy csapatával futottunk össze három emelettel lejjebb. Erre igyekeznek. Két noghri volt velünk, ott maradtak feltartani a birodalmiakat.
Han Karrdéhoz fordult.
– És mi a helyzet a te embereiddel?
– A Wild Karrdén maradtak. Várnak ránk.
– Akkor csak magunkban bízhatunk – jegyezte meg Han. Eleresztette Leiát, és elindult a folyosón. – Gyerünk! Fent vannak a trónteremben. Tudom az utat.
Amíg futottak, Han megpróbált nem gondolni a sötét oldallal való utolsó találkozására. A Felhővárosban, a Bespinen, amikor Vader megkínozta és hibernálta.
Az alapján, amit Luke mondott, úgy hitte, C'baoth még annyira sem kíméletes, mint Vader.
Elkeseredett harc folyt. A kékes és a zöldes sugárnyaláb újból és újból összecsapott. Sisteregve értek össze a sugárpengék. Ha elvétették egymást, belehasítottak fémbe, kőbe vagy bármibe, ami útjukba került. Mara a korlátot markolta mindkét kezével, és tudatában uralkodó zűrzavar ellen küzdött. Megigézve bámulta a trónteremben folyó viadalt. Az a szörnyű vízió jutott eszébe, ami akkor jelent meg neki, amikor a Császár meghalt.
De ez nem látomás volt, hanem valóság. Skywalker az életéért küzdött.
– Jól figyeld őket, Mara Jade! – mondta C'baoth a lépcső tetejéről. – Ha nem hódolsz be nekem önként, egy nap neked is ugyanilyen párbajt kell vívnod.
Mara egy oldalpillantást vetett az őrült Jedire. C'baoth megbűvölten bámulta a küzdelmet. Mara felidézte magában első találkozását C'baothtal a Jomarkon. Thrawn megbízása megízleltette vele a hatalmat, és, mint a Császárt, őt is elfogta az uralkodás vágya.
De a Császárral ellentétben nem elégedett meg annyival, hogy világokat és a hadseregeket irányítson. Az ő terve egy sokkal személyesebb birodalomra összpontosult. Az alattvalók tudatát is át akarta formálni a saját koncepciója szerint.
Mara nem tévedett: C'baoth őrült.
– Miért lennék őrült, ha megosztom a dicsőségemet másokkal? – válaszolt hangosan Mara gondolataira C'baoth. – Ez olyan kegy, amiért sokan képesek lennének az életüket áldozni.
– Akkor Skywalker nagyon kedves lehet neked – szólt Mara gúnyosan.
Mara megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Saját emlékei között érezte a Luke tudatát nyomasztó zsongást és C'baoth elsöprő jelenlétét. Ilyen körülmények között koncentrálni annyira nehéznek bizonyult, mint egy tomboló mágneses viharban pályán tartani egy mentőkapszulát.
De volt egy módszer, amit még a Császár tanított neki, arra az esetre, ha Vader előtt is titkolni akarta a lánynak adott utasításokat. Ezzel a módszerrel el lehetett rejteni a gondolatokat még egy Jedi elől is. Bárcsak ki tudná tisztítani a tudatát.
Gondolatainak zűrzavarán keresztül hirtelen erős fájdalmat érzett.
– Ne próbáld elrejteni előlem a gondolataidat, Mara Jade! – figyelmeztette élesen C'baoth. – Már az enyém vagy: Nem helyes, ha a tanítvány elrejti gondolatait mestere elől.
– Szóval azt hiszed, hogy már a szolgád vagyok, mi? – kiáltott fel Mara elkeseredetten. Fájdalomtól összeszorított foggal újból megkísérelte alkalmazni a Császártól tanult fogást. Most sikerült.
– Azt hittem, ahhoz először térdre kell borulnom nagyságod előtt.
– Gúnyolódsz velem – mondta ingerülten Cbaoth. – Igenis térdre fogsz borulni előttem.
– És Skywalker is, ugye? Feltéve, ha túléli ezt a párbajt.
– Igen, ő is az enyém lesz – felelte C'baoth csendes meggyőződéssel. – Ahogy a nővére és a nővére gyermekei is.
– És együtt meggyógyítjátok a galaxist – folytatta Mara C'baoth arcát és a saját fejében tomboló vihart figyelve. Úgy érezte, sikerült kizárni tudatából C'baothot. Bárcsak sikerülne megőrizni ezt az állapotot még egy ideig.
– Csalódottá teszel, Mara Jade – szólt C'baoth a fejét ingatva. – Hát igazán azt hiszed, ahhoz, hogy a lelkedben olvassak, a gondolataidban is olvasnom kell. Akárcsak a galaxis alacsonyabb rendű lakói, te is az elpusztításomra törekszel. Balga elképzelés. A Császár nem tanított neked semmit a küldetésünkről?
– Annyit tudok, hogy a saját küldetésével kapcsolatban tévedett – vágott vissza Mara. Hallotta saját szívét torkában dobogni, ahogy C'baothot figyelte. Mi lesz, ha kiszámíthatatlan agyával úgy dönt, újból lesújt rá a villámaival.
C'baoth mosolygott, és széttárta a karjait.
– Nem akarod összemérni az erődet az enyémmel, Mara Jade? Ha igen, csak rajta!
Mara néhány pillanatig kísértést érzett, mert annyira öregnek és tehetetlennek látszott C'baoth és biztonságban érezte elzárt tudatát. A Birodalomban Mara volt az egyik legjobban képzett harcos. Csak néhány pillanatig tartana...
Mély lélegzetet vett, és behunyta a szemét. Nem, most nem szabad harcolnia. Képtelen lenne koncentrálni ilyen zavart és szétszórt tudattal. Nem sikerülne.
– Ha most megölsz, soha nem tudok majd térdre borulni előtted – mondta a lány és megadóan összegörnyedt.
– Nagyon jó – suttogta C'baoth. – Ez is egyfajta bölcsesség. Akkor most figyelj és tanulj!
Mara visszafordult a korlát felé, de nem azért, hogy a párviadalt figyelje. Valahol lent feküdt a sugárvető, amit C'baoth tépett ki a kezéből. Valamit csinált akkor C'baoth az ysalamiri hatással és újból birtokába került az Erő. Ha sikerülne megtalálni a fegyvert, mielőtt még C'baoth rájön, hogy valójában nem adta fel a küzdelmet; A terem másik végében Skywalker éppen a függőfolyosóra szökkent fel. A klónt felkészülten érte Luke megmozdulása, és Skywalker irányába lódította fénykardját. A kékesfehér penge csak egy hajszállal tévesztette el célját, és átvágta az egyik rudat, ami a mennyezethez rögzítette a hidat. A fém fogvacogtató csikorgással meghajlott Skywalker súlya alatt, majd visszahajolva a levegőbe lökte őt.
A fiú féltérden ért földet. Kinyújtotta a kezét, és a fénykard, mely a klón felé suhant, irányt változtatott. Ám ahelyett, hogy a kezébe röppent volna, félúton megállt a levegőben.
– Ne így küzdj, Luke Skywalker! – utasította dorgálóan C'baoth. Mara ránézett, és látta, hogy a lebegő kard irányába nyújtja kezét. A klón csak állt barna palástjában, mintha tudná, hogy C'baoth az ő oldalán áll ebben a küzdelemben.
Lehet, hogy erre gondolt, de lehet, hogy nem gondolt semmire, mert agyát C'baoth tudata töltötte be.
– E párbajnak élet-halál harcnak kell lennie – folytatta C'baoth. – Fegyver fegyver ellen, tudat tudat ellen, lélek lélek ellen küzdjön. Semmi más nem vezet téged a tudáshoz, amit birtokolnod kell, ha tökéletesen akarsz engem szolgálni.
Skywalkernek igaza volt. Azzal a zsongással a fejében tudnia kell, hogy nem mérheti össze az erejét C'baothtal ilyen félig megbénított tudattal. Mara érezte a finom változásokat Luke összpontosításában, és a fénykard ez alkalommal most a másik fegyver markolatára sújtott le.
De ha C'baoth nem engedte, hogy Skywalker lefegyverezze a klónt, akkor azt sem engedte, hogy a fegyverét tönkretegye. A sötétből valami súlyos tárgy vágódott Luke vállának, épp elég erősen ahhoz, hogy eldobott fénykardja célt tévesszen. A következő pillanatban C'baoth kitépte a klón fegyverét Skywalker tudatának fogságából, és a kard visszaröppent Luke másolatának kezébe. A klón újból támadott, Skywalker kimerülten talpra állt, hogy folytassa a harcot.
Mara azonban nem a harccal foglalkozott. Skywalker mögött körülbelül két méterre ott feküdt a földön az a tárgy, amit C'baoth az ifjú Jedi vállának röpített: Mara sugárvetője.
Óvatosan C'baoth felé pillantott, hogy vajon, figyeli-e őt. Nem figyelte. Ebben a pillanatban C'baoth semmire sem figyelt. Szemei a semmibe révedtek, arcán különös, gyermeki mosoly ült.
– Itt van – mondta C'baoth alig hallhatóan az egymásnak csapódó fénykardok zajától. – Tudtam, hogy el fog jönni.
Majd hirtelen Marára nézett.
– Itt van, Mara Jade – ismételte meg, és diadalmasan a lift felé mutatott.
Mara vonakodva vette le szemét C'baothról. Cselt gyanított. Végül a lift felé fordította a fejét.
A lift ajtaja kinyílt, és Solo lépett ki rajta, kezében lövésre kész fegyverrel. És közvetlenül mögötte...
Marának elakadt a lélegzete, teste megfeszült. Közvetlenül mögötte ott állt Leia Organa Solo. Egyik kezében sugárvetőt, a másikban fénykardot tartott. Leiát pedig Karrde követte, két vornskrsot vezetett pórázon.
Organa Solo és Karrde?
– Leia, Han, vissza! – kiáltotta Luke az összecsapódó fénykardok zajában, ahogy az újonnan érkezettek feléjük indultak. – Túl veszélyes...
– Üdvözöllek, új tanítványom! – C'baoth örömteli kiáltása visszhangzott a nagy térben. – Megtanítom neked az Erő igazi útjait.
Solo nem törődött Luke figyelmeztetésével. A Császárra lőtt. De még egy önteltségtől elvakult Jedivel sem lehet ilyen könnyen végezni.
Mara sugárvetője a sugár útjába röppent. Markolata szikrázott, ahogy a lézerimpulzus beleütközött. A második lövést ugyanígy hárította C'baoth, a harmadik pedig a sugárvető energiatárát találta el és a fegyver felrobbant. Mielőtt Solo negyedszer lőhetett volna, C'baoth tudatával kitépte a kezéből a sugárvetőt.
C'baoth őrjöngeni kezdett.
Felüvöltött. Teljesen eszét vesztette: úgy érezte, elárulták. Borzalmas ordítása késként hatolt az emberek szívébe. Mara hátratántorodott, ahogy a hang fülébe hasított.
A következő pillanatban pedig átesett a korláton a hozzácsapódó Erőtől, ami az üvöltés kíséretében tört elő C'baothból.
Soha nem tapasztalt még ilyet Vader mellett, sőt még a Császár mellett sem. A legteljesebb állati kegyetlenséget, az önuralom abszolút hiányát érezte. Olyan volt, mintha egy hirtelen támadt vihar kellős közepében állna. Egymás után söpörtek végig rajta a dühhullámok, áttörve a tudatzárat, amit C'baoth ellen épített. Kontrollálatlan gyűlölet és fájdalom bombázta a tudatát. Halványan látta, hogy Skywalker és Organa Solo támolyognak C'baoth érzéseinek vagy inkább érzéketlenségének rohamától, hallotta, ahogy Karrde vornskrsjai nyüszítenek fájdalmukban.
C'baoth kinyújtott kezeiből villám tört elő.
Mara megvonaglott az átérzett fájdalomtól, ahogy Solót eltalálta a hatalmas szikra, és hátralökte a hologramot elkerítő korlát felé. A villám sistergésében hallotta, amint Organa Solo a férje nevét kiáltja, majd oldalához ugrik, elejtve sugárvetőjét, és épp időben kapcsolja be a fénykardját, hogy elhárítsa a szikrák harmadik rohamát. Hirtelen C'baoth felemelte kezét és a függőfolyosót vette célba a fejük felett. A villám ismét kicsapott C'baoth kezéből.
A függőfolyosó középen fémes reccsenéssel szétnyílt. A maradék tartórúdon elfordulva, lassan Organa Solo felé dőlt.
Leia látta a folyosó törött felét közeledni, vagy talán Luke tanította meg neki, hogyan kell megérezni a veszélyt. Felfelé suhintott a fénykardjával, és belevágott a függőfolyosóba. Maga a függőfolyosó így nem zúzta agyon őt és Solót, de Leiának arra már nem maradt ideje, hogy a levágott fémdarab alól is kiugorjon. A lezuhanó fém a fején és a vállán találta el, az ütéstől a földre zuhant, fénykardját elejtette.
– Leia! – kiáltotta Skywalker testvére szenvedését látva.
Hirtelen úgy érezte, mintha levetkőzte volna tudatának bénultságát, ahogy küzdelme bizonytalan védekezésből dühös támadásba fordult. A klón hátraesett, alig bírta hárítani Luke csapásait. Felugrott a lépcsőre, hátrált felfelé két lépcsőfokot, majd felszökkent a birodalmi őrök még ép emelvényére. Egy pillanatig Mara azt gondolta, hogy Skywalker oda is üldözi hasonmását vagy átvágja alatta az emelvény talapzatát.
Egyiket sem tette. Félúton a lépcsőn állva, izzadtságtól fénylő arccal, olyan arckifejezéssel bámult fel C'baothra, hogy Marát kirázta a hideg.
– Te is az életemre törsz, Luke Skywalker? – kérdezte C'baoth jeges hangon. – Képtelen szándék. Eltaposhatlak, mint egy férget.
– Talán – mondta Skywalker zihálva. – De akkor sohasem veheted uralmad alá a tudatomat.
C'baoth fürkészőn figyelte.
– Mit akarsz?
Skywalker Solo és Leia felé intett a fejével.
– Engedd el őket! Mindenkit! Most rögtön! – Szemel Marára villantak. – Marát is.
– És ha megteszem?
Skywalker arcán megrándult egy izom. Kikapcsolta, a fénykardját, a zöldes nyaláb sercegve eltűnt.
– Engedd el őket! – mondta csendben. – Akkor én itt maradok.
Valahonnan közelről puffogó zaj hallatszott a hátborzongató ziháló hang mellé társulva. Lando a folyosóra nyíló ajtókra pillantott, s megállapította, hogy nehézfémbe csapódó lézersugarak hangját hallja. Eddig biztonságban voltak, de tudta, már nem sokáig. A rohamosztagosok nem lőgyakorlatot tartanak az ajtónál, és fogadott, hogy úton van már a robbanóanyag is az ajtókhoz.
A szerelvény torony másik oldaláról Csubakka morgott valamit figyelmeztetően.
– Nem látod, hogy nem emelem fel a fejem? – biztosította Lando a vukit, ahogy a csövek és drótok sokszínű útvesztőjébe bámult a két nagy cső közti résen át. – Akkor hol is van a szivattyú csatlakozó?
Megtalálta, és éppen a töltetet akarta elhelyezni, amikor mindkettőjük adóvevője váratlanul csipogni kezdett. Lando a homlokát ráncolta, és előhúzta a rádiót. Biztos valamelyik birodalmi technikus találta meg a csatornájukat.
– Calrissian – szólt bele.
– Ó, Calrissian tábornok – felelte Thripio precíz hangja. – Ezek szerint Artunak sikerült megszüntetni a zavart. Meglepő, mennyi bonyodalmon keresztül kellett...
– Mondd meg neki, hogy szép munka volt – vágott közbe Lando. Nincs idő most egy kellemes, kis csevegésre Thripióval.
– Volt még valami?
– Ó, igen, uram – felelte a robot. – A noghrik kérdezik, hogy visszamenjünk-e segíteni.
Hangosabb puffanás hallatszott az ajtó felől. Lando sóhajtott.
– Bárcsak visszajöhetnétek segíteni. De nem érnétek ide időben.
Újabb puffanás hallatszott, most Lando határozottan látta, ahogy az ajtó megrázkódott a lövéstől.
– Magunknak kell kijutnunk innen.
A karbantartó híd másik oldaláról Csubakka morogta el nem túl bizakodó véleményét erről.
– De ha Csubakka szeretné, hogy visszamenjünk.
– Nem érnétek ide időben – ismételte meg Lando határozottan. – Mondd meg a noghriknak, ha mindenképpen segíteni akarnak, menjenek a trónterembe, hátha Hannak szüksége van rájuk.
– Ahhoz is késő van – szólt közbe egy új hang, alig hallhatóan.
Lando meglepődötten szólt bele a rádióba.
– Te vagy az Han?
– Nem. Itt Talon Karrde – azonosította magát a hang. – Organa Solóval jöttem. Fent vagyunk a trónteremben.
– Itt van Leia? – hitetlenkedett Lando. – Mi a fenét...?
– Fogd be a szád, és figyelj! – szakította félbe Karrde. – Az a Jedi Mester, Joruus C'baoth is itt van. Elbánt Solóval és Organa Solóval. Skywalker küzd valakivel, aki a saját klónjának látszik. Most C'baoth nem figyel rám. De amint csinálok valamit, észre fog venni.
– Luke azt mondta, az Erő le van blokkolva.
– Le is volt. De C'baoth valahogy felszabadította. Lent vagytok a klónozó tartályoknál?
– Igen, itt vagyunk felettük. Miért?
– Organa Solo azt mondta, hogy rengeteg ysalamiri található a tartályokban – felelte Karrde. – Ha néhányat ki tudnátok venni a táptalajból és felhoznátok ide, talán használhatnánk őket C'baoth ellen.
Csubakka gyászosan nyöszörgött, Lando egyetértően nézett rá. Ez volt az a sok apró, egyidejű robbanás.
– Már késő – felelte Karrdénak. – C'baoth megölte őket mind egy szálig.
Egy hosszú pillanatig az adó-vevő néma maradt.
– Értem – mondta végül Karrde. – Most már tudjuk, miért jött vissza az Erő. Van valami javaslatotok?
Lando habozott.
– Pillanatnyilag nincs – válaszolta. – De ha eszünkbe jut valami, szólunk.
– Köszönöm. Várni fogom – fejezte be a beszélgetést Karrde, és egy kattanás jelezte, hogy kikapcsolt.
– Thripio, még mindig itt vagy? – kérdezte Lando.
– Igen, uram – felelte a robot.
– Kapcsold vissza Artut a számítógépre! Tegyen meg mindent, hogy elvonja a csapatokat a szellőzőrendszertől, amelyiken bejöttünk. Azután a noghrikkal együtt induljatok el kifelé.
– Induljunk kifelé, uram? – álmélkodott Thripio.
– Igen. Csubi és én megyünk utánatok, úgyhogy siessetek, ha nem akarjátok, hogy a sarkatokra lépjünk. Figyelmeztetni kellene azt a két noghrit is, akiket Luke a myneyrs-kikhez küldött. Rendben?
– Igen, uram – válaszolta Thripio. – És mi lesz Luke mesterrel meg a többiekkel?
– Bízd rám! – felelte Lando. – Siessetek!
– Igen, uram – szólt újból Thripio és kikapcsolt az adásból.
Egy pillanatig csönd volt. Csubakka törte meg egy logikus kérdéssel.
– Nem hiszem, hogy van rá lehetőségünk. Abból ahogy Luke és Mara C'baothról beszélt, ez a fekete Jedi legalább olyan veszélyesnek tűnik, mint a Császár. De lehet, hogy még nála is veszélyesebb. Meg kell próbálnunk ezt a katlant lerombolni, talán C'baoth is elpusztul vele.
Csubakka ismét megjegyzett valamit.
– Nem tehetjük – ingatta fejét Lando. – Addig nem, amíg be nem kapcsoltuk az időzítő szerkezetet, és a folyamatát már nem lehet megállítani. Ha most figyelmeztetjük őket a trónteremben, C'baoth is megtudja és meghiúsíthatja az egészet.
Megint tompa robaj hallatszott az ajtón túlról.
– Gyerünk, fejezzük ezt be! – mondta Lando és kezébe vette az utolsó töltetet. Ha szerencséjük van, fel tudják szerelni Csubakka aritmikus rezonancia berendezését, még mielőtt a rohamosztagosok bejutnának. Ha egy kicsit több szerencséjük lenne, akár ki is juthatnak élve a katlanból.
És ha még ennél is több szerencséjük van, akkor találnak rá valami utat, hogy figyelmeztessék Hant meg a többieket, mielőtt a katlan a levegőbe repül.
Egy hosszú pillanatig a trónteremre csend borult. Mara Skywalkerre bámult, vajon jól hallotta, mit mondott? Felajánlani, hogy önként itt marad C'baothtal...
Skywalker félrepillantott, hogy tekintete találkozzon Maráéval. A lány érezte a tudatában a félelmet. Nem vitás, Luke Skywalker tisztában volt vele, mit mondott. És komolyan is gondolta. Ha C'baoth elfogadja az ajánlatát, kész az őrült Jedivel maradni. Kész, magát feláldozni a barátaiért.
Köztük valakiért, aki egyszer megígérte, hogy megöli.
Mara elfordult, nem bírt tovább Skywalkerre nézni. Karrdét pillantotta meg, amint a két vornskr mellett térdelt. Halkan beszélt hozzájuk, talán nyugtatgatta őket C'baoth dührohama után. Tüzetesebben megnézte az állatokat. Nem látszott sérülés rajtuk.
Mozdulatával felhívhatta magára Karrde figyelmét, mert az kifejezéstelen arccal felnézett rá. Tovább becézgetve az állatokat észrevétlenül Solo és Organa Solo felé fordította a fejét.
Mara követte Karrde tekintetét.
...és jéggé dermedt. A függőfolyosó roncsai mellett, amelyek félig beborították Leiát, Solo mozgott. Lassan, centiméterenként haladva vonszolta magát a padlón.
A sugárvető felé kúszott, amit Organa Solo elejtett.
– Túl sokat kérsz, Skywalker – szólt C'baoth. – Mara Jade az enyém lesz. Muszáj, hogy az enyém legyen. Az a végzete, amit az Erő rendelt számára. Ebbe még te sem avatkozhatsz bele.
– Persze – mondta Mara olyan ironikusan, amennyire csak tudta. Akármibe is kerül neki, minél jobban el kell terelni C'baoth figyelmét a trónterem másik végéről. – Emlékszem, a lábánál kell térdelnie.
– Sértegetsz engem, Mara Jade – fordult ördögi mosollyal Mara felé. – Még mindig azt hiszed, ilyen könnyű engem megtéveszteni? – Továbbra is Marán tartva a szemét, megmozdította az ujját.
A lézerpisztoly, amit Solo kinyújtott keze már majdnem elért, fél méterrel odébb csúszott.
Megváltozott az emelvény tetejéről jövő zümmögés.
– Skywalker, vigyázz! – kiáltott fel Mara.
Skywalker megpördült, fénykardja megvillant, és védekező tartásba lendült. A klón ugrás közben támadásra emelte a szablyáját. A két penge összecsapott. A csapás erejétől Skywalker a lépcső széléig hátrált. Még egy lépést tett hátra, elvesztette az egyensúlyát, és leesett az alsó szintre.
Mara Solóra pillantott, amíg a klón kihajolt a lépcső pereménél Luke-ot keresve. Ha a klón tényleg C'baoth tudatának meghosszabbítása...
De nem. Ahogy Solo újra a sugárvető után nyúlt, az újból odébb csúszott. Bármennyi figyelmét is lekötötte C'baothnak a párviadal, még mindig eléggé tudott koncentrálni ahhoz, hogy a foglyaival játszadozzon.
– Látod, Mara Jade? – kérdezte csendesen C'baoth. Dühe elmúlt és pillanatnyi öröme is elszállt, amit az okozott neki, hogy gonoszkodhatott egy kicsit. Ideje volt visszatérni a Birodalom építésének ügyéhez. – Elkerülhetetlen. Én fogok uralkodni a galaxison, te pedig az én oldalamon fogsz szolgálni, Skywalkerrel és a testvérével együtt.
Hirtelen hátralépett a korláttól a lépcső másik széléhez: Épp időben. Egy pillanattal később Luke visszaszökkent a lépcsőre a trónterem alsó szintjéről. Háttal érkezett Marának. Egy pillanatig bizonytalanul állt, aztán visszanyerte egyensúlyát. Felvillant a klón fénykardja is, ahogy átugrott a korlát felett Skywalkert üldözve. Vízszintesen csapdosott a kardjával és a Jedi felé törtetett. Luke elhátrált az útjából. Mara látta, hogy mögötte C'baoth is gyorsan hátralép. A klón tovább szorította Luke-ot kardja suhintásaival. Skywalker egyre hátrált, láthatólag nem tudva arról, hogy mögötte sziklafal állja útját.
Aminek ha nekihátrál, csapdába kerül.
Elhaladtak Mara mellett, a lány újból C'baoth szemeit fürkészte.
– Ahogy megmondtam, Mara Jade. Elkerülhetetlen. Veled és Skywalkerrel az oldalamon a galaxis alsóbbrendű emberei özönleni fognak hozzánk. A szívük és a lelkük a miénk lesz.
C'baoth a terem végébe nézett, és intett a kezével. A még mindig a függőfolyosó roncsai mögött guggoló Karrde megrándult meglepetésében, ahogy sugárvetője kiugrott a pisztolytáskájából és C'baoth felé röpült. Félúton csatlakozott Organa Solo fénykardja és lézerpisztolya, amit Solo még mindig makacsul meg akart kaparintani.
– És hatástalan fegyvereik is a mieink lesznek – tette hozzá C'baoth. Hanyagul kinyújtotta a kezét, hogy elkapja őket, közben visszafordította tekintetét a párbajra, hogy pontot tegyen a küzdelem végére.
Erre a lehetőségre várt Mara. Valószínűleg ez volt az utolsó alkalom. A tudatában uralkodó káoszon keresztül az Erőhöz nyúlt. Szemével és tudatával a C'baoth keze felé repülő fegyverekre koncentrált. Megérezte a rést C'baoth figyelmén.
Organa Solo lézerkardja irányt változtatott, és pontosan Mara kezében landolt.
C'baoth megpördült, a sugárvetők csattanva estek a földre.
– Nem! – üvöltötte dühtől és félelemtől, zavartságtól eltorzult arccal. Mara érezte a hirtelen rántást a fénykardon, de C'baoth nem tudott koncentrálni, és most nem érte Marát váratlanul a reakciója. Ha időt ad neki, összeszedi magát. De Mara nem adott erre időt. Bekapcsolta a fénykardot, és támadásba lendült.
A klón a fénykard zümmögéséből hallhatta, hogy valaki közeledik Marának túl nagy volt a kísértés, hogy előbb a falnak szorított Skywalkerrel végezzen. Végső csapásra emelte a kardját. Mélyen belevágott a falba, ahogy Luke mélyen lebukott a fénykard pengéje elől.
A fal pedig csillogó szikrázással belerobbant Luke feje felett a klón arcába.
Ugyanis Skywalker nem a sziklának hátrált neki, hanem a trónterem egyik hatalmas képernyőjének.
A klón felüvöltött – ez volt az első hang, amit kiadott – és hátratántorodott. Mara a hang felé fordult, szemei még mindig kápráztak. Támadásra emelte a fénykardját.
MEG KELL ÖLNÖD LUKE SKYWALKERT!
Elhajolt a penge elől. Közben Skywalker arcát bámulta. Azt az arcot, amely rémálmaiban tűnt fel már hat éve. Azt az arcot, amelyiket a Császár parancsára el kellett pusztítania.
MEG KELL ÖLNÖD LUKE SKYWALKERT!
És először azóta, hogy megtalálta Skywalkert az űrben rozzant X-szárnyújával, hallgatott a fejében kavargó hangra.
A klón összeesett, fénykardja koppanva hullott a földre.
Mara lenézett rá, és remegve felsóhajtott. Tudata mélyén a hang elnémult.
Megtette. Beteljesítette a Császár utolsó parancsát.
Végre szabad lehet.
– Úgy tűnik, itt vannak mindannyian, kapitány – mondta Thrawn, végigtekintve a parancsnoki híd figyelőállásából az ellenséges hajókon, amint azok felsorakoztak az elfogó csatacirkálók gravitációs tölcsére mentén.
– Utasítsa a Constrainert és a Sentinelt, hogy biztosítsák a terepet bekerítés ellen, és vonuljanak vissza az állásaikba a demarkációs vonalon! Minden hajónak: teljes készültség az ellenség megszállására!
– Igen, uram – mondta Pellaeon néma csodálkozással bólogatva, amint megkapta a parancsot. Bár minden az ellenkezőjét látszott bizonyítani, a főadmirálisnak igaza lett. A lázadó rohamflotta megérkezett.
Ekkor még azt is furcsállhatta, hogy mi történt jól felépített tervükkel.
– A jelenlegi helyzetben azt hiszem, nem kellene valamennyiüket elpusztítani – javasolta. – Valakinek vissza kellene térnie a Coruscantra, hogy közölje az ottaniakkal, kicselezték őket.
– Egyetértek, kapitány – mondta Thrawn –, de kétlem, hogy ezt ők így fogják értelmezni. Valószínűbbnek tűnik az a következtetésük, hogy hazudunk.
– Lehetséges – értett egyet Pellaeon, gyorsan körültekintve a hídon. Mintha hangot hallott volna éppen akkor. Mereven figyelt, de a hang nem ismétlődött meg. – Bár nem biztos, hogy ez hátrányunkra válnék.
– Pontosan – helyeselt Thrawn. – Bízzuk meg Ackbar admirális csatacirkálóját a közvetítő feladattal?
Pellaeon kínosan elmosolyodott. Ackbar. Aki épp csak hogy megúszta Borks Fey'lya tanácsos legutóbbi bevádolását, miszerint alkalmatlan és áruló is egyben a Sluis Van-i hajójavítók működtetése ügyében. Ez alkalommal nem lesz olyan szerencsés.
– Szép gondolat, Admirális – mondta végül.
– Köszönöm, kapitány.
Pellaeon Rukhra pillantott, aki néma őrséget állt Thrawn széke mögött, kutatva, vajon a noghri egyáltalán felfedezte-e a dolog iróniáját. Tekintve fajának mentális érzéketlenségét, valószínűleg nem.
Előttük időközben lézerlángba borult az űr, amint az ellenséges csillagközi hajórajok támadásba lendültek. Pellaeon kényelembe helyezte magát a székében, és végigtekintett a látványon, igyekezett ráhangolódni a csatára. Csatára és győzelemre.
– Azt nézd meg, Zsivány Vezér, több farkad is nőtt! – értek Wedge tudatába Zsivány Kettes szavai. – Zsivány Hatos?
– Itt vagyok, Zsivány Kettes – biztosította a másik. – Kettős csapás háromra. Egy, kettő...
Wedge az ülésnek feszült, és pörögve orsók láncolatát kezdte leírni X-szárnyújával. A két TIE vadász, ami megpróbált lépést tartani a manővereivel anélkül, hogy felesleges lövéseket adtak volna le, valószínűleg észre sem vették, hogyan kerültek mögéjük egy újabb X-szárnyú. Két szörnyű, robbanás következett, és Wedge megszabadult.
– Kösz – mondta.
– Kérlek. És most?
– Nem tudom – ismerte el, végigpillantva a körülöttük zajló véres csatán. Eleddig Ackbar admirálisnak még sikerült támadó felállásban tartani a csatacirkálóit. Mivel azonban a birodalmiak megsemmisítették a védelem oldalsó szárnyait, az egész pillanatok alatt fejvesztett csetepatévá alakulhat. Amikor pedig a csillagharcos hajóraj magára marad, és ész nélkül arra csap le, akire csak tud.
És ezért küzdöttek most. A terv az volt, hogy halálos csapást mérjenek az ellenségre.
Zsivány Kettő bizonyára ugyanezt az elvet követte.
– Látod, Zsivány Vezér, nekem úgy tűnik, a birodalmiaknak nincs elég hajójuk a támadásra, ha ugyanakkor a hajógyárukat is védeniük kell.
Wedge félrefordította fejét, hogy a közeli fényekre pillantson. A sziluettből világosan kivehette legalább négy Golan II harcibázis sötét körvonalát.
– Egyetértek – helyeselt. – De azt hiszem, nem csak egy támadásra van szükség ahhoz, hogy kellőképpen zavarba ejtsük őket.
– Antilles parancsnok, itt a Flotta Központi Kommunikációja – vágott közbe egy élénk hang. – Sürgősként kódolt jelzésem van számukra az Új Köztársaság neve alatt. Tudnak vele foglalkozni?
Wedge nagyot nézett. Diplomatái közlemény? Lehetőség a kapcsolatteremtésre?
– Igen, azt hiszem. Hogyne, kapcsolja.
– Igen, uram. – Kattanás hallatszott.
– Hello, Antilles! – Egy valahonnan ismerős hang csengett szárazon a fülében. – Örülök, hogy újra hallom.
– Ez kölcsönös, biztosíthatom – ráncolta össze a homlokát Wedge. – Kivel beszélek?
– Na, ne! – pirított rá a másik. – Hát elfelejtette azokat a kellemes órákat, amiket együtt töltöttünk a Mumbri Storve Kantinban?
Mumbri Storve?
– Aves?
– Nagyszerű! – örvendezett a hívő fél. – Egyre jobb a memóriája!
– Az ilyen embereket egyre nehezebb elfelejteni – jegyezte még Wedge. – Hol van?
– A kellős közepén annak a birodalmi fénykomplexumnak a maga oldalszárnyán – közölte Aves némi gúnnyal a hangjában. – Bárcsak megmondta volna, hogy ezt támadja, nem pedig Tangrene-t, mint ahogy mi gondoltuk!
– Bárcsak maga beszélt volna nekem a kis trükkjeiről! – replikázott Wedge. – Jól átvertük egymást, mi?
– Hát igen. Mindenki átver mindenkit, kivéve a főadmirálist.
– Na, mondja csak. Akkor ez most csak egy társasági csevegés, vagy mi a fene?
– Úgy is fogalmazhatunk – felelte Aves. – Vagy mégsem? Nézze! Körülbelül kilencven másodperc múlva néhányan közülünk lecsapnak a MKG-ra, hogy megszerezzük. Ezután gyors búcsút mondunk, és kitörünk.
Kitörni a birodalmi hajótérből. És milyen könnyűnek állította be!
– Sok szerencsét!
– Köszönjük. Azért mondtam ezt el, mert nekünk mindegy, melyik irányban megyünk. Magának talán nem.
Wedge elfojtott egy mosolyt.
– Hát igen – értett egyet. – Mondjuk, mi lenne, ha nem messze attól a két Golan II-től jönnének ki. Esetleg útközben hátulról tüzelve őket, hm?
– Nekem megfelelő útvonalnak tűnik – szólt Aves. – Persze a peremsávon kívül kicsit meredek lesz... az űrhajókkal és a vaktában lövöldöző objektumokkal, meg minden. Nem tudnának esetleg barátilag fedezni minket, ha egyszer átléptük a sávot?
Wedge a fényeket nézte, gondolkodott. Talán menni fog, jó, rendben. Ha Aves emberei ki tudnának lőni legalább egyet a Golan II-esek közül, akkor az Új Köztársaság behatolhatna az űrhajódokkba. Ha a Birodalmiak nem akarják elveszíteni ezt a támaszpontot, akkor a haderejük egy részét át kell csoportosítaniuk, hogy elzárják a peremsávon keletkezett rést és üldözőbe vegyék a már behatolt űrhajókat.
És ami a csempészeket illeti, keresve sem találhatnának jobb fedezéket a benyomuló Új Köztársasági hadiűrhajóknál. Mindent egybevetve méltányos kétoldalú egyezség.
– Megegyeztünk – mondta Avesnek. – Néhány percet kérek és a fedezés ügye rendben lesz.
– Ne feledje, baráti legyen a fedezés – emlékeztette Aves. – Ha sejti, mire gondolok.
– Pontosan tudom – nyugtatta meg Wedge. Legendaszerűen közismert volt, hogy a Mon Calamar-i admirális mennyire megveti a csempészeket és a csempészetet, így aztán Wedge nem akarta, hogy ezen kapják, mint ahogy Aves sem. Valószínűleg ezért fordult hozzá a csempész, és nem egyenesen Ackbarnak vagy a flottavezetőknek ajánlotta fel a segítséget.
– Ne aggódjon, úgy lesz!
– Oké. Indulhat az első roham! Viszlát!
A rádió kikapcsolt.
– Behatolunk? – kérdezte Zsivány Kettes.
– Behatolunk – erősítette meg Wedge. – Zsivány Kettes, tájékoztasd röviden a Parancsnokságot, és mondd meg nekik, hogy segítségre van szükségünk. Ne említsd Avest név szerint... csak annyit mondj, hogy az űrhajógyár területén belül egy független ellenállási csoporttal fogunk együttműködni.
– Értettem, Zsivány Vezér.
– És mi van, ha Ackbar nem akarja vállalni a kockázatot? – vágott közbe Zsivány Hetes.
Wedge kinézett a dokk fényeire. Tehát megint, mint már annyiszor, minden a bizalom kérdésére vezethető vissza. Bízni egy parasztgyerekben, aki egy sivár háttérvilágból érkezett, hogy az első Halálcsillag elleni támadás vezetője legyen. Bizalom egy hajdani nagy kaliberű szerencsejátékosban, akinek ki tudja, volt-e egyáltalán háborús gyakorlata, hogy majd a második Halálcsillag ellen harcba vezesse őt. És most megbízni egy csempészben, aki jó pénzért akár be is csaphatná.
– Nem számít – mondta. – Segítséggel vagy anélkül, behatolunk!
Mara lézerkardja megvillant, eszeveszetten kaszabolva Luke-ot, a klónt. A klón elesett, lézerkardja zörögve hullt a padlóra és mozdulatlanul feküdt.
Hirtelen Luke agyában a búgó nyomás megszűnt. Feltápászkodott a még mindig szikrázó képernyőhöz, amelyhez a klónt csalta, és órák óta most lélegezhetett fel először szabadon. A megpróbáltatás végre véget ért.
– Köszönöm – motyogta Marának.
A lány egy lépést hátrált a halott klóntól.
– Semmi baj. Most már teljesen kitisztult az agyad? Tehát érzékelni tudta a zsongást a fejében. Ez a kérdés gyakran foglalkoztatta.
– Igen – bólintott, és még egy csodálatosan tiszta lélegzetet vett. – És a tiéd? – Félig csodálkozó, félig ironikus pillantást vetett rá válaszul. De mióta ismerték egymást, Luke most először látta, hogy a fájdalom és a gyűlölet eltűnt a lány szeméből.
– Megtettem, amit a Császár akart – jegyezte meg Mara. – Most már vége.
Luke visszanézett a trónteremre. Karrde hozzákötötte a vornskrsok pórázát a leszakadt keskeny hídhoz, és most éppen az ingatag építményen próbált átkelni. Han, aki már lábra állt a még mindig tántorgó Leiát próbálta kiszabadítani a híd rázuhant része alól.
– Leia? – kiáltott Luke. – Jól vagy?
– Remekül – kiáltott vissza a hercegnő. – Csak egy kicsit megütöttem magam. Tűnjünk el innen, jó?
Luke visszafordult C'baoth felé. Az öreg Jedi a halott klónt bámulta, a kezével hadonászott, a szemében düh és őrület csillogott.
– Igen, tűnjünk el! – szólt Luke. – Gyere, Mara!
– Menjetek előre! – kiáltotta Mara. – Egy perc múlva megyek én is.
Luke ránézett.
– Mit fogsz csinálni?
– Mit gondolsz? – vágott vissza a lány. – Befejezem a munkát, amit Jomark esetében elmulasztottam.
C'baoth lassan ráemelte a tekintetét.
– Ezért meg fogsz halni, Mara Jade! – Halkan mondta ezt, de a hangja vérfagyasztóbb volt minden dühkitörésnél. – Lassú halállal és nagy kínok között. – Nagyot sóhajtott, és a mellén ökölbe szorított kézzel lehunyta a szemét.
– Majd meglátom – mormolta Mara. Felemelt fénykardjával felé indult.
Távoli morajlásként kezdődött, inkább érezni lehetett, mint hallani. Luke körülnézett a termen, érzékeit áthatotta a balsejtelem, a veszély előérzete. De nem látott semmi rendelleneset. A hang pedig egyre hangosabb, mélyebb lett.
És egy dörgő robbanással a trónterem mennyezete beszakadt, éppen Mara és fölötte, kavicszuhatagot zúdítva rájuk.
– Vigyázz! – kiáltott Luke, kezét védekezően a feje fölé tartotta, és megpróbált félreugrani.
Azonban a kőzápor középpontja vele együtt mozdult. Megpróbálta újra, és majdnem elvesztette az egyensúlyát, mert a lábát betemette egy bokányi mélységű kőhalom. Túl sok volt a kavicsokból és túlságosan aprók voltak ahhoz, hogy áttörhessen rajtuk, azok meg csak hulltak és zúzódásokat okoztak neki. A körülötte kavargó poron keresztül látta, hogy Mara a saját zuhataga alatt vergődik, egyik kezével a fejét próbálja védeni, a másikban pedig a lézerkardját tartja, mellyel reménytelenül csapkodja a hulló köveket. A trónterem másik sarkából Luke hallotta, hogy Han kiabál valamit, és rájött, hogy őket is hasonló támadás érte.
C'baoth, aki sértetlen maradt a kővihartól, amit ő szabadított el, magasba tartott kézzel állt.
– Én vagyok a Jedi Mester – kiáltotta, hangja végigzengett a tróntermen és áthatolt a kőzúgáson. – A Birodalom... a Világmindenség az enyém.
Luke a fénykardjával újra védekező állásba helyezkedett. Érzékei megint veszélyt jeleztek. De, ahogy az imént is, a megérzés nem sokat segített. C'baoth villáma olyan erővel csapott bele a lézerkard élébe, hogy Luke elvesztette az egyensúlyát, térdre esett, a körülötte lévő kövekre, és ez nagyon fájdalmas lehetett. Még próbált felkelni, de egy zuhanó kő fejbe találta. Megszédült, és egyik kezére rogyott. Újabb villámok cikáztak tüzet szórva a kőzáporon keresztül, egyre kínozva áldozatukat. A fénykardot kiszakította Luke kezéből, aki homályosan látta, hogy az a rácsozat fölött a trónterem túlsó végébe repül.
– Hagyd abba! – sikoltott Mara. A fájdalom fátylán át Luke látta, hogy, térdéig ér a kő, hogy a fénykardjával hiába próbálja elsöpörni a kőhalmot.
– Ha meg akarsz minket ölni, tedd meg hát!
– Türelem, leendő segédem – mondta C'baoth álmodozó mosollyal, ahogy Luke a köveken és a poron keresztül látta. – Még nem halhatsz meg. Addig nem, amíg le nem viszlek a főadmirális klónozó termébe!
A kőomlás alatt Mara tudatába bevillant a rémület, és sikolyként szakadt ki belőle.
– Micsoda?
– Mert én megjósoltam, hogy Mara Jade előttem fog térdelni – emlékeztette C'baoth. – Ez a Mara Jade fog előttem térdelni... vagy egy másik.
– Ez az! – mondta Lando a működtető kapcsolót próbálgatva. – Rúgj bele, és tűnjünk el innen!
Csubakka elismerően dünnyögött. Lando felkapta a sugárvetőt, felállt, és egy gyors tekintetet vetett minden ajtóra a külső folyosó körül.
– Na, eddig megvolnánk. – Ha még két percig fel lehet tartóztatni a rohamosztagokat, az elég lenne, hogy Csubakka és ő lelépjenek innen, ki a folyosóra. Csubakka figyelmeztetően morgott. Figyelmesen hallgatózva Lando hallotta elmosódottan, az emelkedő és kifejezetten szenvedő hangokat.
– Nagyszerű, Csubi! – mondta. – Menjünk! – Rálépett a híd végére.
És közvetlenül előtte a híddal szembeni ajtó felrobbant.
– Vigyázz! – kiáltotta Lando.
– Hasra vágta magát a hídon, pusztító tűz ömlött a porfelhőbe és törmelék tornyosuljon, ahol az imént az ajtó állt. Már indult is a sistergő, kábító tüzű kék hullám, amely az ajtótól minden irányba terjedt. Mögötte Csubakka nyílpuskájának dörrenése hallatszott.
Arcát a lehető legszorosabban a fémrácsos padlóra nyomva Lando azon vette észre magát, hogy a hidat nézi. A hidat és a vékony, de mindkét oldalon szilárd korlátokat.
Őrült ötlete támadt. De ez nem jelenti azt, hogy reménytelen is.
– Csubi, gyere ide! – kiáltotta, félig megfordulva és kurta pillantást vetett a hídszabályozó gombokba, amelyeket a korlát tetejére építettek be. – Kivezérlő... Visszavonó... Vészleállító!
A híd megrázkódott, ahogy Csubakka tompa puffanással Lando mellé érkezett.
– Foglald le őket! – utasította Lando.
A távolságot mérlegelve előrelendült, és gyorsan egymás után megnyomta hídbevonó gombját, majd a vészleállító gombot. A híd kissé visszahúzódott, aztán megállt épp elég távolságra ahhoz, hogy megszakadjon a mechanikai kapcsolat.
Csubakka kérdően morgott, ahogy a híd finoman meghajlott a súlyuk alatt.
– Majd meglátod – mondta Lando, miközben mindkét oldalról éles villanás látszott, amint két ajtó szétesett. – Maradj a korlátnál, és tüzelj! Gyerünk! – Ő maga határozottan megmarkolta a fegyvert, gondosan célzott, és tüzet nyitott.
De nem arrafelé, amerre a rohamosztag támadta a kezelőhidat. A híd végére leadott lövései megolvasztották az összekapcsolt padlózatot és a tartószerkezetet. A híd megdőlt, és még erősebben meghajlott, ahogy Lando szakadatlanul tüzelt. Mögötte Csubakka egy barbár káromkodást mormogott, amelyet Lando még sosem hallott tőle.
Ekkor a túlterhelt fémek idegtépő sikolyával a híd leszakadt. Súlyosan lógott lefelé csak a védőkorlát tartotta. Lando megragadta a korlátot, mivel egy pillanat alatt vízszintesből függőleges helyzetbe kerültek.
Egy hatalmas robbanás következtében, amely majdnem lerázta őket, a híd a három szinttel lejjebb lévő erkély korlátjához csapódott.
– Itt az utunk vége – közölte Lando. – Gyerünk! – Esetlenül bepréselte fegyverét a pisztolytáskába, és a meredeken elferdült híd védőkorlátján keresztül átlendítette magát az erkélyre. Csubakka a fákon élők veleszületett ügyességével jó három másodperccel előtte ugrott.
Félúton jártak az erkély kijárata felé óvatosan kerülgetve a tartályokat, amikor mögöttük felrobbant a szerelvényoszlop.
Először csak a töltetek robbantak, lerombolva a kábelek és csövek egy részét. Vakító tűzgolyók jelentek meg az oszlop peremen. Egy füstből, porból és tápfolyadékok gőzéből álló borzasztó felhő emelkedett átláthatatlanná téve a levegőt. Minden oldalról színes folyadékok kezdtek fröcskölni.
A híd, amin egy perccel ezelőtt még ők álltak, végre leszakadt és zuhantában iszonyú károkat okozott. Összevissza zúzott mindent az erkélyeken. A felhő belsejéből rövidre zárt vezetékek szikrázása hallatszott és másodlagos robbanások, amelyek tovább romboltak.
Ahogy a rögzítések szörnyű zajjal eltörtek, az oszlop külső része kezdett leválni és majdnem szabadon kifelé esni.
Csubakka figyelmeztetően felmordult a zajban.
– Én sem! – ordította vissza Lando. – Tűnjünk el innen!
Tíz másodperccel később elhagyták a katlant. Két folyosóval arrébb jártak, amikor hallották a rázkódást, amint a szerelvénytorony összeomlott.
– Oké – lihegte Lando, ahogy megállt és kikémlelt egy keresztfolyosónál. Artu jó munkát végzett, a környéken sehol egy lélek.
– A kijárat abban az irányban van – szólt Csubakkának, és előhúzta a rádióját. – Szólunk a többieknek és elhúzunk innen!
Hant hívta, és összerezzent, ahogy az adó-vevő hangosan recsegni kezdett.
– Han, te vagy az? – szólt bele a mikrofonba.
– Lando?
– Én. Mi történik odafent?
– Ez az őrült Jedi ránk omlasztja a házat – ordította Han. – Leia és én valamennyire fedezékben vagyunk, de Luke-ot és Marát semmi sem védi. Hol vagy?
– Lent. Közel a klónozó katlanhoz – csikorgatta Lando a fogát. – A rezonancia-szerkentyű, amit Csubakka felszerelt, már hat, és valamelyik reaktor már rendetlenkedik is. Ha nem jutunk ki a hegyből, mielőtt felrobban... Felmenjünk segíteni?
– Fölösleges – szólt közbe Karrde hangja. – A lift ajtajait kövek torlaszolják el. Úgy néz ki, közelről látjuk a tűzijátékot.
Csubakka elkeseredetten felnyögött.
– Felejtsd el, Csubi! Úgysem tehetsz semmit – kiáltotta Han. – Talán Luke és Mara meg tudják állítani.
– És mi van, ha mégsem? – kérdezte Lando kétségbeesetten. Torka elszorult. – Figyelj, nincs sok időtök! Csubi rezonanciát indított be a központi reaktorban.
– Az jó. Legalább C'baoth sem jut ki innen.
– Han...
– Induljatok kifelé! – vágott közbe Han. – Csubi, nagy voltál. Ha nekünk mégsem sikerülne, Jacent és Jainát bízd Winter gondjaira! Érted?
– A Wild Karrde vár benneteket a kijáratnál – tette hozzá Karrde.
– Rendben – mondta Lando, és a fogát csikorgatta.
– Sok szerencsét!
Kikapcsolta és visszadugta övébe az adó-vevőt. Hannak igaza volt, innen lentről semmit sem tehetnek C'baoth ellen. De talán a Wild Karrde turbólézereivel és Artu alaprajzaival csinálhatnak valamit.
– Gyere, Csubi! – szólt oda a vukinak. Megfordult, és a kijárat felé kezdett rohanni. – Még nincs vége!
– Lehet, hogy az lesz a legjobb – mormolta halkan C'baoth, ahogy közelebb lépett Luke-hoz. A portól pislogva Luke felnézett az idős Jedire. Megpróbálta visszaszorítani magában az elkeseredést.
Az elkeseredést és a vereség érzését. A padlón térdelt, már derékig betemették a kövek, és még mindig hullottak. Szemben vele egy őrült Jedi, aki meg akarja ölni.
Nem. A Jedi csak higgadtan cselekedhet. Akkor, ha békében van az Erővel.
– C'baoth mester, figyelj rám! – kezdte. – Nem vagy jól, tudom. De segíthetek rajtad.
Tucatnyi arckifejezés suhant át C'baoth arcán, mintha különböző érzéseket próbálgatna fel, ahogy más a megfelelő ruhát.
– Igen, még most is? – kérdezte a tettetett csodálkozásnál megállapodva. – És miért tennéd ezt meg értem?
– Mert szükséged van a segítségemre. Nekünk pedig szükségünk van rád. Rengeteg hatalmad és tapasztalatod van, amit jól hasznosíthatnál a jó oldalon, az Új Köztársaság oldalán.
C'baoth felhorkant.
– Joruus C'baoth Jedi Mester nem szolgál alacsonyabbrendű embereket, Jedi Skywalker.
– Miért nem? A Régi Köztársaság nagy Jedi Mesterei mind ezt tették.
– És ezért pusztultak el – mutatott rá. – Az alacsonyabb rendűek fellázadtak és megölték őket.
– De ők nem...
– Elég! – mennydörögte C'baoth. – Nem érdekel, mit gondolsz arról, hogy az alacsonyabb rendűeknek mire kellek. Én vagyok az, aki eldönti. Vagy elfogadnak uralkodójuknak vagy meghalnak, – Szemei villogtak. – Megkaptad az esélyt, Jedi Skywalker, Sőt... te uralkodhattál volna helyettem. De te a halált választottad.
Egy csepp veríték vagy vér csurrant le Luke arcélén.
– Mi lesz Marával?
C'baoth megrázta a fejét.
– Mara Jade-del te ne foglalkozz többé! – sziszegte. – Majd később sort kerítek rá.
– Nem! – Mara pattintott az ujjaival. – Most kerítesz rám sort. – Luke ránézett. A kövek még mindig záporoztak a feje fölött, de meglepetésére a térdig érő sziklahalom, ami csapdába ejtette a lányt, eltűnt. Rájöttem miért, amikor a fénykardot suhogtatta, az nem csak haszontalan csapkodás volt, mint ahogy korábban feltételezte. Nagy lyukakat vágott a padlóba, hogy a sziklák leeshessenek a megfigyelő szintre. Felemelte a fénykardját, és működésbe hozta.
C'baoth megpördült, hogy szembe nézzen vele, arca eltorzult a dühtől.
– Nem! – ordította, és ismét előtört ujjaiból a kék-fehér villanás. Mara felfogta fénykardjával a kitörést, Őrült csapkodása, mint egy glória villódzva égett körülötte. C'baoth újra és újra tüzelt, a trón és a mögötte lévő masszív fal felé hátrálva. Mara csak jött, makacsul. Feje fölött hirtelen beomlott a sziklahalom. A rakás tetejéről, ami félig betemette Luke-ot, kövek repültek C'baoth felé. Mögötte megváltoztatva irányukat egyenesen Mara arcába csapódtak. Mara hátrafelé tántorgott, összeszorította a szemét a kőzápor ellen, a könyökét felemelte, hogy kivédje az ütéseket. Fogát összeszorítva Luke megpróbálta magáról lehajigálni a köveket, amelyek leszorították. Nem hagyhatta, hogy Mara egyedül harcoljon. De hasztalanul kísérletezett, izmai még mindig erőtlenek voltak C'baoth utolsó támadásától. Az erőfeszítés keltette friss fájdalommal mit sem törődve mégis újra megpróbálta. Marára nézett.
És hirtelen változást látott az arcán. Összevonta a szemöldökét – és ekkor ő is meghallotta. Leia hangja szólalt meg a tudatában...
Tartsd csukva a szemed, Mara, és hallgass a hangomra! Én látok, én majd vezetlek.
– Nem! – ordított C'baoth ismét. – Nem! Ő az enyém!
Luke a trónterem másik végébe nézett, azon töprengve, hogyan fog C'baoth visszavágni Leiának. De semmi nem történt. Még a kövek zúgása is abbamaradt és összezsúfolódtak a padló környékén. Talán a hosszú összecsapás végül elkezdte C'baoth erejét kiszívni, és már nem merte megkockáztatni, hogy megossza a figyelmét.
A padló mögött egy halom szikla alá temetve, ahol a kövek elzárták a turbólift ajtaját, Luke megpillantotta a fénykardja fémes pislákolását. Ha vissza tudná hívni és elég erőt nyerhetne, hogy Marához csatlakozzon...
Ekkor egy másik mozgásra lett figyelmes. A padló egyik oldalához kötözve, a gazdájukat megtámadó sziklaesőtől megkímélve Karrde vornskrsjai rángatták a pórázukat.
Mara felé kúsztak. És C'baoth felé.
Egy vad vornskrs majdnem megölte Marát a Myrkr erdőn való átkelésükkor. Mégis úgy tűnt, csak ez a kettő segíthet megmenteni. A fény kard megmozdult Luke hívására, felvillant, ahogy az agya rátalált az irányításra. Legurult a kőrakásról, fénylő zöld pengéje sziklákat csiholt a kövekből. Luke felegyenesedett, a fegyver a levegőbe emelkedett, és feléjük repült.
Ahogy elérte a töredezett padlót, Luke lejjebb engedte a kardot, hogy elvágja a vornskrsok pórázát.
C'baoth látta, hogy jönnek. Hátával csaknem a kőfalhoz érve, a célt megváltoztatva a ragadozók felé küldött egy villanást, ahogy a lépcsőn közeledtek felé. Egyikük felvonított, és a padlóra zuhant a szétszórt kövek között csúszva, a másik tántorgott, de folytatta az útját.
S ez a kihagyás volt a jel, amire Mara várt. Még mindig védve az arcát a röpködő kavicsokkal szemben előreugrott, megtette az utolsó megmaradt távolságot közte és C'baoth között, amint a Jedi Mester kétségbeesetten felé fordította a kezét, térdre hullott előtte, és elszántan felfelé döfött a karajával. C'baoth egy végső, szörnyű sikollyal összeesett.
És ahogy ez történt a Császárral a Halálcsillag fedélzetén, a benne lévő sötét energia hatalmas, kék robbanásként tört ki belőle.
Luke számított erre. Utolsó csepp erejét is beleadva Marát az Erő szorításába fogta és hátrarántotta az energiakitörés elől, amilyen gyorsan csak tudta. Érezte, amint egy hullám belé csapódik, érezte a nyomás csökkenését, ahogy Leia ereje is csatlakozott az övéhez.
És hirtelen vége lett. Egy hosszú percig mozdulatlanul feküdt, levegőért kapkodva, küzdve az eszméletvesztés ellen. Homályosan érezte, ahogy a köveket valaki eltávolítja körüle.
– Jól vagy, Luke? – kérdezte Leia.
Kényszerítette a szemeit, hogy kinyíljanak. Porral és zúzódásokkal borítva a nővére sem mutatott jobban, mint ő.
– Jól vagyok – felelte, lelökte magáról a megmaradt köveket, és valahogy feltápászkodott. – Mi van a többiekkel?
– Nem esett nagy bajuk – válaszolta Leia, és elkapta Luke karját, hogy segítsen neki. – De Hannak orvosi kezelésre lesz szüksége, néhány csúnya égést szenvedett.
– Mara is – jegyezte meg Karrde keserűen, amint feljött a lépcsőn az eszméletlen lánnyal a karjában. – A Wild Karrdéra kell vinnünk, amilyen gyorsan csak lehetséges!
– Akkor hívd őket! – kérte Han. A halott Luke mellett térdelt, azt bámulta. – Mondd nekik, hogy jöjjenek és vegyenek fel minket!
– Hol szedjenek fel? – ráncolta a szemöldökét Karrde.
Han arra a helyre mutatott, ahol C'baoth meghalt.
– Ott. – Luke megfordult és odanézett. A sötét energiakitörés romhalmazzá változtatta a trónterem végét. A falak és a mennyezet megfeketedtek és hatalmas üregek tátongtak bennük; a fémpadló, ahol korábban C'baoth állt, felpúposodott és félig megolvadt; a trón felszakítva egy méterrel odébb feküdt. És mögötte, a hátsó fal résén keresztül egy, magányos csillag ragyogását látta.
– Jó – értett egyet Luke, és mély lélegzetet vett. – Leia?
– Látom – bólintott a nő, és átnyújtotta neki a fénykardját, majd beindította a magáét. – Essünk neki!
A Felkelők két rombolófregattja az ostromlott Golan II egyik oldalánál tört ki, és masszív sortüzet zúdítottak rá, ahogy elhúztak mellette. A harcállomás egy része fellángolt, majd elsötétült; sötét tömege előtt egy újabb hullámban érkező cirkáló tűnt fel: beúsztak a kikötőbe.
És Pellaeon már nem mosolygott.
– Semmi pánik, parancsnok – nyugtatta meg Thrawn. De már ő is kezdett zordabb arckifejezést ölteni. – Még nem győztek le. Nem győznek le egyetlen sortűzzel.
Palleaon műszerfalán megszólalt a berregő. Ránézett a monitorra.
– Uram, sürgős üzenetet kaptunk, egyenesen Waylandről – szólt oda Thrawnnak.
A kapitány gyomra görcsösen összerándult valami szörnyű előérzettől. Wayland. A klónozó berendezés...
– Olvassa! – utasította Thrawn síri hangon.
– Azonnal, uram – szólt Palleaon, és türelmetlenül kopogott a műszerfalon, ahogy az üzenet lassan kezdett feltűnni a képernyőn. Az volt, amitől félt. – A hegyet megtámadták, uram. Az őslakosok két külön csoportja, lázadó szabotőrök... – hitetlenkedve elhallgatott. – És egy csoport noghri...
Nem olvashatta végig az üzenetet. Hirtelen egy szürke kéz kapta el a torkát a semmiből. Elnémult, a teste azonnal megbénult, és petyhüdten hullott a székbe.
– Azért, mert a Birodalom elárulta a noghri népet – hallotta csendesen Rukh hangját maga mögött, míg levegőért kapkodott. – Elárultak minket. Bosszút álltunk.
Halk nesz hallatszott, és Rukh már ott sem volt. Pellaeon még mindig levegő után kapkodva küszködött tehetetlen izmaival, hogy elérje a műszerfalat. Egy utolsó erőfeszítéssel sikerült megnyomnia a vészjelző gombot.
És ahogy felhangzottak a szirénák a harcban álló csillagrombolón, sikerült végre hátrafordulnia.
Thrawn a székében ült furcsán nyugodt arccal. Mellén, a hófehér egyenruhán egyre növekvő sötét folt vöröslött. Közepén megcsillant az orgyilkoskés.
Thrawn a kapitány szemébe nézett. Pellaeon nagy meglepetésére a főadmirális mosolygott.
– Micsoda... – suttogta – ...művészi döfés volt!
A mosoly elhalt, a szemek fénye is elhalványult. Thrawn, az utolsó főadmirális halott volt.
– Pellaeon kapitány? – szólt be az irányító tiszt, ahogy az egészségügyisek megérkeztek, persze későn. – A Nemesis és a Stormhawk parancsra vár. Mit mondjak nekik?
Pellaeon felnézett a képernyőkre. A káoszra, ami kitört a biztonságosnak tartott dokkokban, a váratlanul megoszlani kényszerülő erőkre, és a lázadókra, akik ezt a legteljesebb mértékben a saját javukra fordították. Egy szempillantás alatt az egész világmindenség ellenük fordult.
Thrawn még ebben a helyzetben is tudott volna változtatni a harc kimenetén. Ám Pellaeon nem Thrawn volt.
– Jelzés minden hajónak – csikorogta. Fájtak a szavak, de nem Rukh korábbi szorítása miatt. – Készüljenek fel a visszavonulásra!
A nap alábukott a nyugati felhők mögött és az esti égbolt színei kezdtek belefolyni a coruscanti éjszaka sötétjébe. Mara kitartóan nézte a fényeket és a Császári Város járműveit a Kastély tetejéről, a faragott kőmellvédnek támaszkodva és hallgatta a fülébe suttogó szellőt. Bár a város nyüzsgött az élettől, valami furcsa békességet sugárzott.
Vagy talán ez a békesség benne lakozik? Akárhogy is, ez pozitív változás.
Húsz méterrel mögötte kitárult a tetőre nyíló ajtó. Kénytelen volt hátrafordulni, habár tudta, ki lehet az. És jól tippelt.
– Mara? – szólította meg Luke gyengéden.
– Itt vagyok – válaszolta, és egy grimaszt vágott a város felé. A fiú – ismervén Luke-ot, tudta, hogy – a válaszért jött.
Ennyit a belső békéről.
– Szép kilátás, nem? – tette hozzá Luke, miközben mögéje lépett, és kinézett a város felé. – Biztosan sok mindenre emlékeztet.
Mara türelmes pillantást vetett rá.
– Vagyis: hogyan érzem magam itthon? Tudod, Skywalker, köztünk maradjon, de olyan szánalmas vagy, amikor körmönfont akarsz lenni! Ha neked lennék, nem próbálkoznék tovább, és megmaradnék a tanyasi fiú őszinteségénél.
– Sajnálom – válaszolta –, valószínűleg túl sokat időztem Han közelében.
– És Karrde meg az én közelemben is, nem?
– Erre egy tanyasi fiú őszinteségével feleljek?
Mara egy görbe mosolyt eresztett meg.
– Bocs, hogy egyáltalán említettem.
Luke is rámosolygott, aztán újra elkomolyodott.
– Szóval, tényleg hogy vagy?
Mara megint kinézett a fényekre.
– Furcsán – felelte. – Mintha hazaérkeztem volna, de mégsem. Soha nem álltam itt igazából, és nem néztem a várost. Amikor itt jártam fent, akkor is azért, hogy egy megadott sikló érkezését, egy megadott épületet, vagy valami hasonlót figyeljek. A Császár megbízásából. Nem hiszem, hogy ő valaha is embereket és fényeket látott volna a városban. Az ő számára ez csak hatalom és lehetőség volt.
– Úgy, ahogy minden mást is látott – értett egyet Luke.
– És ha már a lehetőségeknél tartunk...
Mara grimaszolt. Jól sejtette: a válaszért jött.
– Ez az egész képtelenség – mondta. – Ezt te is tudod, és én is tudom.
– Karrde nem így gondolja.
– Karrde még nagyobb idealista, mint amilyen te vagy néha – vágott vissza a lány. – Először is, ő sohasem lesz képes összetartani a csempészekből összetoborzott szövetségét.
– Lehet, hogy nem – felelte Luke –, de gondolj a lehetőségekre. Rengeteg összeköttetése és információforrása van, amihez az Új Köztársaság sohasem férhetne hozzá.
– És mire kellenek neked ezek az információforrások? – állt ellen Mara. – Thrawn halott, a klónozó központja egy halom roncs, és a Birodalom újból visszavonulásra kényszerült.
– Az Endoron is győztünk, de ez nem tartott vissza minket az évekig tartó tisztogató tevékenységtől. Még mindig sok munkát kell elvégezni.
– Akkor nincs értelme engem a kellős közepébe tenni – vitatkozott Mara –, ha összeköttetést akarsz a csempészekkel, miért nem Karrdét rakod oda?
– Mert Karrde csempész. Te csak egy csempész segítője voltál.
– Nagy különbség – mondta bosszúsan Mara.
– Néhány embernek az – jegyezte meg Luke. – Ez az egész tárgyalási ügy legalább annyira alapul a látszaton, mint a valóságon. Különben is Karrde már megmondta, hogy nem vállalja. Ahogy felépülnek a vornskrsjai, vissza akar térni az embereihez.
– Nem vagyok politikus – rázta a fejét Mara. – És diplomata sem.
– De olyasvalaki vagy, akiben mindkét oldal megbízik – érvelt Luke –, és ez itt a fontos.
– Te nem ismered ezeket az embereket, Skywalker. Higgy nekem... Csubakka és azok, akik azon fáradoznak, hogy letelepítsék a nohgrikat az új világukban, sokkal jobban fognak szórakozni.
Luke megérintette a lány kezét.
– Képes vagy rá, Mara. Én tudom, hogy menni fog.
– Gondolkodnom kell rajta – sóhajtott fel Mara.
– Semmi gond – biztatta Luke. – Majd gyere le, ha úgy érzed, hogy döntöttél.
– Persze. Van még valami más is?
– Kezdesz belejönni – mosolygott Luke.
– Ez a te hibád, túl jól tanítottál. Gyerünk, ki vele!
– Itt van. – A zubbonyába nyúlva elővett egy fénykardot.
– Mi ez? – kérdezte rosszallóan Mara.
– Az én öreg fénykardom – válaszolta Luke halkan. – Amit a Felhővárosban vesztettem el, és csaknem megöltek vele a Waylanden. – Előrenyújtotta. – Szeretném, ha elfogadnád.
Mara riadtan nézett fel rá.
– Nekem? Miért?
Luke félénken vállat vont.
– Több okból is. Mert megérdemled. Mert már jó úton haladsz, hogy Jedivé válj és szükséged lesz rá. De legfőképpen még azért, mert azt akarom, hogy a tiéd legyen.
Mara lassan, szinte vonakodva vette el a fegyvert.
– Köszönöm.
– Szívesen. – Luke újra megfogta a lány kezét. – A konferencia teremben leszek a többiekkel. Ha eldöntötted, gyere oda!
Elfordult és ment.
Mara visszafordult a város ragyogása felé, de a fénykard hideg férne a másik kezének nyomódott. Luke fénykardja. Valószínűleg ez az utolsó kapcsolata a múltjával... és most ezt is odaadja.
Van ebben valami üzenet a számára? Lehet. Ahogy már mondta, a világos fogalmazás nem tartozott Luke erősségei közé. De ha ezért csinálta, akkor csak az idejét vesztegette.
Mara utolsó köteléke a múlthoz a tantiss-hegyi trónteremben szakadt meg.
Az ő múltja véget ért. Ideje a jövő elé nézni. És az Új Köztársaság a jövő. Attól függetlenül, hogy ő szereti-e vagy sem.
Hallotta, ahogy Luke kinyitja mögötte a tető ajtaját.
– Várj egy kicsit – szólt oda neki. – Én is megyek veled!
VÉGE (egyelőre)