[Terminátor: AD.1191 - IV. rész]
MARK F. WILSON
Terminátor - A leszámolás
(Tartalom)
„Honnan tudhatod, hogy mi az Ítélet Napja? És még egyszer: honnan tudhatod, hogy mi az Ítélet Napja?
Azon a napon, amikor egy lélek sem tehet semmit egy másikért! Azon a napon a döntés Allahé!”
(Korán, 82. szúra, 17-19)
Vadkecske-szurdok, 1191. október 11. (hajnal előtt)
Az éjszakai égbolton csillámló drágakövekként szikráztak a csillagok. Úgy tűnt, mintha mindegyik távoli fénysziporka egy-egy aprócska szem lenne, és ezek a szemek kíváncsian hunyorogva figyelnék az alant folyó eseményeket. Aztán az egyikük felszikrázott, keskeny, fénylő csóvává alakult, és ívesen lefelé zuhant a messzi nyugati firmamentumon.
Hullócsillag, gondolta a jövőből jött lány.
A fénycsóva eltűnt az előttük magasodó hegyorom mögött. Pályája valahol – sok-sok, mérföldnyire innen – vezethetett a földnek; ha az égi vándor egyáltalán átjutott a bolygó légkörén anélkül, hogy teljesen elégett volna.
Hullócsillag. Miriam egyszer régen – még odafönn – hallott egy babonát. Egy féllábú férfi mesélte neki, miközben a HK-k, a hatalmas, repülő halálosztók elől bujkáltak. Ha az ember hullócsillagot lát és kíván valamit, az teljesülni fog. A férfin látszott, hogy hisz benne. Miriam ezt akkor nagyon mulatságosnak találta. Mostanra azonban már sok minden megváltozott...
Istenem! Add, hogy Raoul de Foret-Noirnak ne essen semmi baja!
Nem kívánság volt ez, sokkal inkább fohász. A lány és a hit most százszorta közelebb álltak egymáshoz, mint bármikor.
Az odafönn élő emberek számára a vallás elveszítette jelentőségét. Igaz, nem múlt el minden nyom nélkül, hiszen továbbra is emlegették Krisztus, Buddhát, Mohamedet vagy éppen a szenteket; és 1997. augusztus 29-ének is a Bibliából választottak nevet: az Ítélet Napja.
Amikor egy-egy túlélő, aki megőrizte vallását, az óvóhely mélyén letérdelt a falra akasztott feszület elé, vagy hajlongani kezdett abban az irányban, amerre a föld színéről rég eltűnt Mekkát sejtette, csak a porrá lett keresztény és iszlám birodalmak hajdanvolt hatalma visszhangzott az időben, mint amikor valaki követ dob egy évszázados kútba.
Persze – adta meg Miriamnek a választ a saját túlélő énje – ez csupán a tudat természetes védekező reakciója. Mivel nem tehetsz semmit Raoulért, és nem tudod befolyásolni az alkimista műhelyében történő eseményeket, kreálsz magadnak egy misztikus, földöntúli hatalmat, aki jó, és nem hagy cserben téged.
Kussolj! – válaszolta Miriam a túlélő énjének.
Valóban tehetetlen volt. Hakim továbbra is medvefogásban tartotta; a kurd izmos karjaiban szunnyadó nyers őserővel vívott küzdelemben a XXI. századi harcművészetek minden ravasz cselfogása alulmaradt. Miriam régóta megtanulta már, hogy ebben a primitívebb és elmaradottabb korszakban más a mércéje az emberi képességeknek, mint a távoli jövőben; ő, aki a SkyNettel folytatott háborúban a legjobb harcosok közé tartozott, nem kelhetett versenyre a középkor elemi vadságával. Az ember ember elleni küzdelem egészen más volt, mint a gépekkel való viaskodás; ezt a leckét még al Gázitól tanulta meg, és – okos nő lévén – nem felejtette el. Megpróbált hát inkább a lelkére beszélni a kurdnak, ám annak koponyájáról a legnyomósabb észérvek is úgy pattantak le, mint nyílvessző a vaspáncélról: hagytak némi nyomot, de a felszínnél mélyebbre nem hatoltak.
Hakim és a jövőből jött lány tétlenül várakoztak tehát, tekintetük az előttük magasodó hegyormon nyugodott. Feszültség vibrált körülöttük a hűs éjszakai levegőben, feszültség és lázas izgalom.
Azt várták, hogy valaki kijöjjön végre Rashid al Markhalan barlangjából, és közölje velük, hogy minden rendben van.
És közben nem feledkeztek meg róla, hogy a barlang bármelyik pillanatban felrobbanhat.
Miriam lehajtotta a fejét, tekintete egy pillanatra az őt fogvatartó szaracén izmos karjaira esett. Aztán lehunyta a szemét, és gondolatban – csak a szája rándult meg néha-néha – imádkozni kezdett a kitaszított templomos lovagért.
Suta, ügyetlen kis ima volt; méltatlan a korhoz és a helyhez. Ettől függetlenül, ha a barlangban lévő Raoul de Foret-Noir tudta volna, mit tesz érte ezekben a percekben a lány, mellkasa pattanásig feszült volna a büszkeségtől.
És talán nem is félt volna olyan nagyon-nagyon.
Bent a hegy gyomrában, az alkimista műhelyeként szolgáló üregben, két félmeztelenre vetkezett férfi kuporgott az egyik sarokban, a Terminátor gyilkos szerkezete előtt.
Raoul pokolian ideges volt. A műhelyben, az alkonyi derengésnek számító fényviszonyok között is tisztán látszottak a halántékáról legördülő verejtékcseppek. A szája elé kötött kendő – a barlang levegője mérgező volt – minden belégzésnél az arcára tapadt. Félt, de kordában tartotta félelmét. Bízott Istenben, bízott önmagában és... és bízott Rashid al Markhalanban is. Korábban ezt elképzelhetetlennek tartotta volna.
Raoulhoz viszonyítva, az alkimista sokkal magabiztosabban viselkedett. Sötét, szikár teste határozottságot sugárzott, tekintete rezzenéstelen maradt.
Az alsó edény félig volt csak bent, és az egykori templomos ujjaival együtt egyaránt támasztották a puskaporos cserepekből rakott gúlát.
– Ne kapkodj! Nyugodtan vedd ki a kezed!
Az alkimista hangja higgadt volt és józan. Inas alkarja, erezett kézfeje a megbillent korsótól fél, arasznyira állt a levegőben. Közelebb nem tudott férkőzni. Ha Raoul elveszi a kezét és a cserép nem áll meg az alátolt támasztékon, meg fogja próbálni, elkapni. Tisztában volt vele, hogy – hiába hívja teste a Művészetet segítségül – nagyon kicsi esélye van a sikerre.
Raoul de Foret-Noir ujjai kimondhatatlan, végtelen gyöngédséggel – amelyet a lovag eddig csak asszonyoknak tartogatott – elengedték az edény alját.
A gúlán ideges, izgatott rezgések futottak végig.
Aztán a torony állva maradt.
A lovag elővigyázatosan – nehogy megüssön még egy cserepet – kihúzta a kezét a gúlából. A következő pillanatban szabad volt.
Térdre rogyott, kezét összekulcsolta, és köszönetet mondott az Úrnak az, ő végtelen jóságáért.
Az alkimista szelíden somolyogva figyelte a térdelő férfit.
A veszély még nem múlt el.
Rashid az arca elé tartotta a tenyerét, és a Művészethez fordult. Erélyesen és határozottan lépett fel vele szemben. Az eredmény őt magát lepte meg leginkább. A Művészet, mellyel eddig örökösen csatározásokat folytatott, hogy saját akaratát ráerőltesse, hirtelen készségesnek és szolgálatkésznek mutatkozott, mint egy nincstelen koldus, amikor súlyos, csörgő érméket nyomnak a kezébe. Nem feleselt és nem csapta be Markhalant. Elárulta neki, amit tudni kívánt.
Az alkimista, tétovázás nélkül a földön szétszórt holmikhoz lépett. Magára öltötte köntösét; a lovag vértjeit és fegyvereit belekötötte egy jókora darab vitorlavászonba, és a csomagot óvatosan leeresztette a bejárati kürtőn. Azután csípőre tett kézzel megállt a laboratóriuma előtt, tekintetét végigjáratta az asztalokon, székeken, alkimista műszereken. Gondolatban sorba rendezte, mire van szüksége ahhoz, hogy lőport állíthasson elő.
Raoul időközben megállapodásra juthatott istenével, mert felállt, és Rashid mögé lépett. Az öreg szó nélkül lombikokat és különféle instrumentumokat nyomott a kezébe.
– Az ördögfazék hozzávetőleg öt perc múlva fog felrobbanni – közölte mintegy mellékesen, és még néhány tárgyat nyomott a révetegen ácsorgó templomos kezébe. – Ezeket feltétlenül el kell vinnünk innen.
Résnyire szűkült szeme még egyszer végigvándorolt a műhelyen.
– Ennyi elég lesz – dünnyögte inkább csak magának. – Ezekkel már elboldogulok.
– Mihez kellenek ezek a... – Raoul a nála lévő holmikat tanulmányozta – ...ezek?
Hogy rendbe hozzam, amit elrontottam, gondolta a vén alkimista, és magában keserűen elmosolyodott. Hangosan csak ennyit válaszolt:
– Hogy véghez vigyük Istened akaratát és elpusztítsuk a... – helyén való lesz a „sejtán” helyett az új szót alkalmazni – a Terminátort.
Foret-Noir szkeptikusan szemlélte a karjában tartott instrumentumokat. – Ezekkel?...
– Igen. Gyere már!
Rashid a kötélen lemászott a lenti barlangba. Raoul gyorsan leadogatta a boszorkánykonyha kellékeit, amelyet az alkimista egy másik darab vitorlavászonba göngyölt bele. Utoljára a két, fáradságosan megszerzett cserépedény került bele.
Foret-Noir is leereszkedett, majd néhány erőteljes rántással kiszabadította a csáklyában végződő kötelet. Feltekerte az alkarjára. Amint végzett, Markhalan ismét felpakolta rá a kimenekített felszerelés egyik felét; a másikat ő nyalábolta magához.
Az alkimista a hátralévő perceket számolgatta.
– Rashid! – szólította meg a lovag. – Mondtam már, hogy köszönöm, amit értem tettél?
– Igen – biccentett Markhalan egyszerűen. – Ha lesz rá alkalmad, majd viszonzod.
– Ezt esküvel fogadtam!
Az öreg férfi ellépett mellette. Úgy számította, épp elég idejük lesz, hogy fedezékbe húzódjanak.
A szabad levegőn lerángatták az arcuk elé kötött kendőket.
Hogy mikor jöttek ki a barlangból, Miriamék a sötétség miatt nem vették észre azonnal. Egyszer csak azt hallották, hogy sietős léptek botladoznak lefelé a hegyoldalon, a földre taposó lábak nyomán apró rögöcskék gurulnak lefelé.
A lány egy apró sikkantással kiszabadította magát a szaracén karjaiból – Hakim nem tartóztatta tovább –, és rohanni kezdett az érkezők elé, hogy Raoul nyakába vesse magát.
Ötvenegynéhány lépés után találkoztak. Az alkimista jött elöl. Sötéten ragyogó írisze a lányét kereste.
– Körülbelül kétszáz másodperc múlva felrobban az odabenn maradt puskapor.
Miriam azonnal lehiggadt. Gyorsan elszedegette a diadalmasan mosolygó Foret-Noirtól az ölébe halmozott felszerelés egy részét.
Nem vette észre, ahogy Raoul arcára előbb ráfagy, majd onnan lehervad a mosoly. A lovag a lányért tette kockára az életét, s most valamit várt cserébe; talán egy mosolyt, talán egy ölelést, esetleg egy csókot. Hirtelen elnehezült a szíve, még a lélegzetvétel is fájt.
– Mit állsz ott?! – fortyant rá a lány. – Fedezékbe kell vonulnunk!
A lovag lehorgasztott fejjel, tempósan megindult utána. Meztelen felsőtestét csípte az éjszaka hidege.
Eszébe jutott a vörös keresztes, fehér ciszter-palástja; és hogy nem bizonyult hozzá méltónak. Gilbertet szerette volna maga mellett tudni; nem értette, hogy ő vagy a régi bajtársak közül bárki miért, nem szólt egy szót sem azon az éjszakán a védelmében. A lelkesedés, melyet akkor érzett, amikor a festett feliratokat és az ábrákat megpillantotta, semmivé foszlott, s a helyén nem maradt semmi más, csak a csalódás.
Miriam és az alkimista nem vették észre, hogy Raoul viselkedése megváltozott. A lány kurta kérdéseket vakkantott Rashid felé; és a kapott válaszokból megpróbálta kikövetkeztetni a várható detonáció nagyságát.
Közben elérték azt a pontot, ahol Hakimot hagyták. A tömzsi harcos nyugodtan várakozott.
– Biztonságba helyezted a lovaitokat? – kérdezte tőle az alkimista.
– Neked meg mi közöd van ahhoz? – csattant fel a kurd, s hangjában ott vibrált az átélt percek minden idegessége.
– Hagyd őt – szólalt meg szelíden Foret-Noir. – Jót akar.
– Te véded ezt a kutyát?! – vartyogta a harcos felháborodottan.
– Segít nekünk! Azonkívül megmentette az életemet!
– Ebből is látszik, mennyit ér egy gyaur templomos élete – szaladt ki Hakim száján, s ezzel akaratlanul kétszer is arcul ütötte a lovagot.
A következő pillanatban maga is rádöbbent, mit tett. Igazságtalan volt. Már nyitotta a száját, hogy mondjon valami engesztelőt, de Miriam, őt megelőzve elordította magát.
– Hasra!
Érdekes módon mindenki azonnal engedelmeskedett. Négy alak hasalt a kopár talajon, közülük kettő – Miriam Randolf és Rashid al Markhalan – kezükkel a fejüket takarták. Hakim félrefordult, és Raoulhoz szólott:
– Mit tud csinálni, ez a vén sarlatán? Mi olyat tud csinálni, ami megállít egy démont, akinek még egy asszaszin sem volt ellenfél?
A következő pillanatban a barlang felrobbant.
Közeli, fülsüketítő mennydörgés hallatszott; s nyomban utána valami éles csikorgó hang, mint amikor a távoli, északi országok folyóin rian a jég. A bejárati barlang száján és fölötte a hegyoldalból, narancsvörös tűzgejzír csapott ki vízszintesen; leperzselt és meggyújtott minden éghetőt, ami az útjába került. A lángok pokoli fénye egy pillanatra beragyogta a környéket. A tűz már nem, de a lökéshullám még elért addig a pontig, ahol az emberek megbújtak. Forró szélként söpört végig fölöttük. Ezzel a puskapor rombolása véget ért, de maga a pusztítás még nem. A detonáció szétvetette az egykori műhely egyik „falát” képező sziklát; s a természet egy másodpercnyi habozás után engedelmeskedett a saját törvényeinek. Felmordult a föld – Raoul tisztán érezte a gyomrában a rezgését –, s a hegyoldal leomlott. Az irtózatos tömeg tehetetlensége miatt úgy tűnt, a kő és szikla lehetetlenül lassan zúdul alá. A szikláknak csapódó sziklák robajlása egybemosódott az előbbi félelmetes, morgó hanggal. Onnan, ahol a lezúduló tömeg és a még álló hegyoldal egymásnak csapódtak, szürkésfehér por és kisebb-nagyobb kődarabkák fröccsentek szét a levegőben. A felbolygatott természet a nyugalmát kereste, sziklák mozdultak el új helyükről, a csúszó föld lefelé tartott a hegy lábához. A hörgő moraj fokozatosan csendesült, de még percek múlva sem maradt abba teljesen. Úgy tűnt, a felháborodott vidék kiáltása örökre benne marad a levegőben.
– A próféta szakállára... – Hakim tátott szájjal meredt a felrobbantott hegyoldalra. A kavargó por ugyan ködként ülte meg a levegőt, de a kurd félig elvakulva is látta, hogy az éjszakában magasodó sötét tömeg, amely eddig jókora szeletet hasított ki a csillagfényes égboltból, mostanra mintegy ötödével kisebb lett.
– Ilyen nincs...
Egy kéz érintette meg a vállát.
– De van. – A kurd az alkimista pormaszatos arcát látta maga előtt. Ha lesz időm és lehetőségem felkészülni, én is képes leszek ilyesmire... Ezzel fogjuk legyőzni a démont, barátom! – Az utolsó szót is őszintén, minden gúny nélkül mondta.
Vadkecske-szurdok
A jövő, amit Khobeida, a halott jósnő megjövendölt, részben beteljesült. A Terminátor már a messzi északon járt. A Vadkecske-szurdokban felcsaptak a lángok, az alkimista műhelye felrobbant.
Egy dolog azonban megváltozott.
Rashid al Markhalan nem halt meg.
Khobeida keze – papírlapra rótt sorok formájában – kinyúlt a sírból, és a jósnő a halála után beavatkozott az eseményekbe. Az öregasszony sorai vezették Miriamet, Raoult és Hakimot a szurdokhoz. Ők mentették meg az alkimista életét.
A gömbben látott, rettenetes jövő szertefoszlott. A helyét bizonytalan gomolygás, örvénylő, kavargó, fakó képek vették át. Az eljövendő történelem alakítása maroknyi ember kezébe került.
Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed.
A csapatot az időből érkezett utazó, a kitagadott templomos, a kurd kardforgató, az alkimista és négy titokzatos zsoldos alkották. Velük szemben egy majdnem tökéletesen ép T-800-as harci gépezet állt. S az emberiség védelmezői még csak nem is voltak egységesek.
Ketten közülük nagyjából tisztában voltak a rájuk osztott küldetés valódi tétjével. Miriam természetesen tudta; Rashid inkább csak ösztöneivel érezte az esetleges kudarc következményeit. Hakim a barátja miatt volt itt, míg a többieket a bosszú hajtotta.
– Hogyan tovább? – kérdezte Raoul csendesen a lányt.
A lovak mellett ültek. Fejük, egyfajta perverz kíváncsiságnak engedve, vissza-vissza fordult a megszentségtelenített bércek felé.
– Tudom – szólalt meg a lány helyett Rashid –, hogy hová indult a Terminátor...
A másik három egyszerre kapta föl a fejét.
– Khobeida levelében az áll – folytatta Markhalan –, hogy „északra tart majd, hogy megöljön négy embert, és elvegye tőlük, ami náluk van”. Ebben van a magyarázat. Néhány nappal ezelőtt felfogadtam néhány zsoldost. Négyet. Egyikőjük jól értett a búvárkodáshoz...
Miriam tudta, hová fog kilyukadni az öreg. Intett neki, hogy folytassa.
– Megbíztam őket, hogy utazzanak a Genezáreti-tóhoz, és szedjék össze a sejt... a Terminátor azon darabjait, melyek nem voltak a birtokomban.
– Jézus Krisztus, segélj!... Össze fogja magát rakni! – Raoul felugrott. – Induljunk azonnal!
– Hová akarsz indulni, lovag? – kérdezte szelíden Markhalan. – Én ugyanis nem tudom, hol vannak a zsoldosok. Bárhol lehetnek. Az is lehet, hogy visszafelé tartanak; az is lehet, hogy már visszaértek Jaffába... sőt, az is elképzelhető, hogy nem is jártak sikerrel.
Elgondolkozva húzgálta a szakállát.
– Bár ez utóbbi meglepne. A legjobbakat fogadtam fel, akik csak a környéken voltak.
Raoul leforrázva visszaült. Az öregember tovább vitte a szót.
– Ha a Terminátor mindössze annyit tud, hogy északon, a tó környékén kell négy embert keresnie... akkor nem sok esélye van a sikerre.
Rashid nem tudhatta, hogy alig 96 óra múlva, október 15-én reggel, a SkyNet harcosa a Jordán partján rajtaüt Negrin kis csapatán, és megszerzi tőlük az alvázat.
– Alábecsülöd őt – szólalt meg csendesen Miriam. A lány lelki szeme előtt hirtelen megjelent a T-800-asba szerelt jeladók képe. Az esélyek gyorsan változnak... Miriam az elmúlt hetek során már hozzászokott ahhoz, hogy előbb végiggondolja, amit el akar magyarázni az embereknek, majd a középkor nyelvén fejezze ki magát.
– A Terminátor testébe olyan dobozokat szereltek, amelyek... hogyha külön kerülnek egymástól... beszélgetni kezdenek. Ezt a beszélgetést emberi fül nem képes meghallani, de ennek ellenére nagyon hangos. Olyannyira, hogy a Terminátor több mérföldes távolságból is meghallja... Ha a zsoldosok magukhoz vették a darabjait, a gép pontosan tudni fogja, hol vannak. A dobozkák elárulják neki.
Hakim egy darabig tátott szájjal figyelt, majd titokban a hibbantság ősi, egyetemes csavarjelét mutatta Foret-Noirnak.
– Ha olyan hangos, nem értem, hogy nem lehet hallani – suttogta a lovagnak.
Raoul fáradtan leintette.
– Ha egyszer találkozol vele, többé nem fogsz kételkedni, bármit hallasz róla.
Az alkimistának is a dobozkák jártak a fejében.
– Mindennek ellenére lehet, hogy a zsoldosok egérutat nyertek. A gólemtesttel ellenfelünk nem képes gyorsan haladni. Akárhogy legyen is, nem tudjuk őket megtalálni; mivel mi nem halljuk a dobozok beszédét. Azt javaslom, térjünk vissza Jaffába!
– Mit forgatsz a fejedben?
Rashid új, öntudatra ébredt hangján válaszolt:
– Szükségem van némi időre és egy helyre, ahol dolgozhatok.
– Ti megbíztok ebben a sarlatánban?! – röffent fel Hakim.
– Igen – válaszoltak Miriam és Raoul egyszerre, ösztönösen megérezve, hogy immáron Rashid al Markhalan is az ő oldalukon áll, minden eddigi tettét megbánva. A tagbaszakadt kurd csendben maradt, de a szeme továbbra is késpengeként villogott.
– Ha lesz elég időm – Markhalan egyenesen Hakimnak címezte szavait –, hatalmas mennyiségben állíthatok elő puskaport. A keverék önmagában nem veszélyes a Terminátorra. De ha elég jó a fojtás... – Rashid hosszú ujjával a leomlott hegyoldal felé bökött – ...és a felszabaduló energiát közvetett formában hasznosítjuk... – Az ujj lehanyatlott. – Akkor végzünk vele.
– Csak idő kell hozzá – ismételte Miriam az alkimista szavait –, és egy nyugalmas hely.
A kurd végre megértette, mit várnak tőle.
– Micsoda?! – pattant fel magából kikelve. – Még hogy robbanóport gyártani az én házamban?! Nee-em! Ezt felejtsétek el!
Sarkon fordult és mélységes felháborodásában továbbra is hevesen gesztikulálva elindult valamerre. Mielőtt teljesen elnyelte volna az éjszaka, Raoul felállt, és utána iramodott.
– Szerinted meggyőzi? – kérdezte Rashid a lányt. Miriam Randolf mosolyogva a keresztes és a szaracén furcsa kettősére gondolt.
– Biztos vagyok benne.
Markhalan nem tudott vele nevetni.
– Beszélgető dobozkák... – Az alkimista arcát a töprengés ráncai barázdálták. – Hova vannak beépítve?
– Van egy a fejben – sorolta a lány – egy a mellkasban, ez érzékeli a többi beszédét; egy a járómechanizmusban... és van egy a tápegységben is.
– Az micsoda?
– Ebből meríti az energiáját. Ez a szíve. Nélküle nem képes sokáig létezni. Ez lesz első, amit vissza akar majd szerezni. Ölni fog érte.
– A szíve... Hogy néz ki?
– Körülbelül alkarnyi hosszú, dísztelen fémhasáb. – Miriam is elkomorult. A négy, a Terminátorhoz képest kiszolgáltatott ember jutott az eszébe. – Remélem, nincs a zsoldosoknál...
Jaffa, 1191. október 12-14.
Raoul de Foret-Noir Hakim házának ablakánál állt, széles tenyerét a párkányon nyugtatta. A sűrű szövésű, fekete függönyszövetek közötti ujjnyi nyíláson bámult ki a koszos, alkonyfényben fürdő utcára. Pillantása a nagynéha erre tévedő járókelőket kutatta; tudat alatt abban bízott, hátha megpillant valahol egy vörös kereszttel ékesített fehér átalvetőt – egy templomos lovagot. Raoul gondolatai önmaga körül forogtak.
Háta mögött a szobában – mi több: az egész házban – csendes őrület uralkodott.
Miriam gyakorlatilag eltűnt, minden percét az alkimistával töltötte. Rashid és a lány a kurd házában berendezett laboratóriumban puskaport állítottak elő. A két vegyész állandóan zsörtölődött; kifogásolták saját munkájuk lassúságát és a hiányos felszerelést. Munkájuk az éjszakába nyúlt; Foret-Noir gyakorlatilag csak annyi időre látta a lányt, míg az eltántorog az ágyáig, alszik egy keveset; utána rohan vissza dolgozni. Raoul segíteni akart nekik, de amikor égő gyertyával a kezében bement a műhelybe, azok ketten ordítva zavarták ki. Segédnek Khobeida egykori kifutófiúját – aki a jövőnek új esélyt adó üzenetet hozta – használták.
Hakim is lekötötte magát. A tagbaszakadt kurd előkereste a ház összes vödrét, a nagyobb korsókat és a cserépfazekakat. Kezdetben a drágának és értékesnek számító vízzel, később homokkal töltötte fel az edényeket. A ház minden pontjára rakott egyet-kettőt belőlük. Aztán elégedetlenül kibaktatott a piacra, és hamarosan újabb ibrikekkel és köcsögökkel tért haza, melyekkel szépen lassan beborította az egész házat. Időnként veszekedett egy kiadósat a feleségével; végezetül maga köré gyűjtötte népes családját, és mindenkit felszólított, hogy álljon készen az esetleges tűzoltásra.
Így teltek a napok.
Foret-Noir magányosnak érezte magát.
Korábban nem ismerte ezt az érzést. A Templom Lovagja volt, s mint ilyen, egy merev hierarchia, egy szigorú szabályok szerint élő katonai szervezet tagja, akit jól és kevésbé jól ismert bajtársak vettek körül. Tartozott valahová. Volt fegyvernöke, ott volt Enguerrand, a komtúr, és voltak... barátai. Akiket jórészt ő maga temetett el annak az elátkozott, démonidéző éjszakának keserű-méltó befejezéseként.
Nem befejezés volt az. A kezdet.
Összehúzta a függönyöket, elzárva ezzel a nyílást, melyen át a napsugarak támadást idéztek a szoba száraz levegője ellen.
Megfordult, és azonnal belelépett egy vízzel töltött edénybe. Még csak nem is lett ideges, az utóbbi időben teljesen hozzászokott az ilyesmihez.
Hakim legkisebb gyermeke, egy négyévesforma kislány totyogott be a szobába. Végigmérte a lovagot, és gyöngyözően kikacagta. Raoul felemelte a gyereket, barackot nyomott a fejére, aztán újra letette.
Különös. Még sohasem gondolt bele, hogy egy ilyen korú kisgyermek lényegében ugyanolyan, akár keresztény, akár szaracén. A királyokkal érkező nyugati keresztes hadban jó számmal akadtak olyan fanatikusok, akik pusztán azért vérét vették volna a kicsinek, mert nem kereszténynek született. Raoul maga sohasem művelt volna ilyesmit – az ő családja négy nemzedék óta élt Outrémerben, és az idő a legjobb tanítómester, ha türelemről van szó –, de nem is látott semmi kivetnivalót a tengerentúliak túlzásba vitt buzgalmában. Elvégre a szaracénok sem jobbak. Persze közöttük is vannak olyanok, mint például Hakim...
Ezen elrágódott egy darabig. Nemesembernek született, vérében volt a hadakozás; máshoz nem értett, és nem is akart érteni. Mióta azonban színről színre látta a Terminátort – akit egyszerű, vallásos lelke egylényegűnek tekintett a testet öltött Sátánnal –, néha kételyek gyötörték a szakadatlan vérontás szükségességével kapcsolatban.
De akkor is: a Jeruzsálemi Szent Templom védelmezőjének lenni több mindennél!
Ő már nem az.
Igazságtalanság.
Úgy érezte, a többiek méltatlanul bántak vele. És nem csak a rendtársai.
Ő volt az, aki kockára tette az életét, hogy megszerezhessenek kettőt a puskaporos korsókból. És mi-végre? Rashid al Markhalan most éppen ilyeneket gyárt. Lesz belőle elegendő. Fölösleges volt.
Ő volt az, aki bevezette előbb Miriamot, aztán Rashidot Hakimhoz. És mi lett a vége? Már Hakim se foglalkozik vele.
Ő volt az, aki... – gondolatait megzavarták.
Hallotta, hogy a kinti kopogtatót valaki háromszor nekiüti a bejárati ajtónak. Ez volt a jel. Várt egy darabig, de a háziak közül senki nem mozdult. Végül maga indult ajtót nyitni.
Csorba fogú, szurtos képű szaracén suhanc állt az ajtóban. Raoul már ismerte. Az alkimista bérelte fel, hogy lődörögjön a piacon, és figyelje a zsoldosok visszatértét.
– Máma se gyütt senki olyan, akit elteccettek beszilni – lihegte alázatosan, valami alig érthető hegyvidéki török dialektusban, és a markát nyújtotta. Foret-Noir odavetett egy dirhemet. A fiú bámulatra méltó majomügyességgel kapta el, és eltüntette valahová. Azután megfordult, és vigyorogva, lógó nyelvvel elrohant.
Raoul révetegen nézett utána, amíg a saroknál szem elől vesztette.
A lovag szíve hirtelen megdobbant. Három ciszter-palástos alak haladt át az útkereszteződésben. Foret-Noir hunyorogva bámulta az arcukat, hátha ismerősre lel közöttük. Az ajtót markoló kezén kifehéredtek az ízületek, észre sem vette, milyen erővel szorítja a fát.
Azután hátrébb lépett, és szépen, lassan bezárta az ajtót. Lehorgasztott fejjel hátrabaktatott, hogy megkeresse Rashidot, és megvigye neki a hírt.
És hogy egy pillanatra ma is láthassa Miriamot.
Jaffa, 1191. október 14. (éjszaka)
A vastag faajtón súlyos, kimért ütések koppantak.
A hang mély volt, végigvisszhangzott a tágas dolgozószobán, és felrezzentette a szendergéséből az asztalra borult lovagot. Gilbert Erail, a Jeruzsálemi Szent Templom védelmezője, akire a rend vezetőinek távollétében az irányítás feladata hárult, felemelte a fejét, megdörgölte a szemeit, és körülnézett. Egy fakó pillanatra azt sem tudta, hol van. Tekintete végigvándorolt az íróasztalon, megállapodott a félig leégett gyertyán és a mellette heverő, sűrű sorokkal telerótt papiroson. Gyorsan megköszörülte a torkát, és mély, határozott hangon kiszólt.
– Kerülj beljebb, testvérem!
Az ajtó nyikorogva kinyílt. Baudouin de Brés lovag lépett be a helyiségbe. Csörgő és kissé bizonytalan léptekkel törtetett keresztül a szobán; megállt Gilbert Erail előtt, és udvarias főhajtás kíséretében szóra nyitotta a száját.
– Elnézésedet kérem a késői háborgatásért, testvérem! Remélem, nem zavartam meg komoly és felelősségteljes munkádat. Mindazonáltal most jövök a kikötőből, ahol igen fontos híreknek jutottam birtokába. Kötelességemnek éreztem, hogy haladéktalanul tájékoztassalak róluk.
– Hallgatlak, de Brés lovag!
– Richárd katonáival elegyedtem szóba – hangsúlyozta ki Baudouin az első mondatot. – Kétségtelenül hitvány alakok voltak, ennek ellenére nem hiszem, hogy most hazugsággal tetézték volna bűneik kétségkívül terjedelmes lajstromát. – Megvonta a vállát. – Értesüléseik szerint tíz napon belül befut a genovai hajó, mely de Sablé nagymestert és az új komtúrt hozza a fedélzetén.
Arszúf hőse mélységes megkönnyebbüléssel felsóhajtott. Túlságosan belefáradt már az elmúlt hetek megpróbáltatásaiba. Amikor a káptalani gyűlésen határozott fellépésével magához ragadta a hatalmat, bele sem gondolt, mennyi felelősséget vállal magára. Az utóbbi időben úgy tűnt – és nem hitte, hogy csak a szemei csalják meg –, hogy egész Jaffa megőrült. Nem a keresztes hadjárat által kiváltott téboly volt ez. Valami más. Valami sokkal mélyebb. Isten próbára tette felszentelt harcosait, hogy átlátják-e az átláthatatlant, vagy elvesznek a felszínen dúló intrikák zavaros kuszaságában. Gilbert Erail szomorúan állapította meg, hogy neki – a jelek szerint – nem adatott meg a tisztánlátás kiváltsága. Jól irányította a rendet, mert nem voltak ostoba viszálykodások, és a testvérek a szabályzatban élőírt regulák szerint éltek, de egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy elsiklanak valami fölött; hogy minden fölött elsiklanak... Legfőbb ideje már, hogy megérkezzen az új komtúr, és ő visszatérjen a szokásos életéhez. Már hetek óta nem volt a kezében a kardja.
Észbe kapott, hogy de Brés még mindig előtte ácsorog.
– Köszönöm, testvérem! Hálás vagyok neked, amiért megosztottad velem az örömhírt!
Baudouin behúzott vállakkal, kissé félszegen ácsorgott.
– Gilbert testvér... amennyiben az új komtúr megérkezik... neked beszámolási kötelezettséged lesz vele szemben a régi komtúrunk, Enguerrand de Chastelet halála óta történt eseményekről.
Erail lovag szemöldöke ráncokba szaladt.
– Melynek teljes egészében eleget fogok tenni! Helyt állok mindenért, ami az elmúlt hetekben az irányításom alatt történt! És ha valaki ezt...
De Brés védekezően kapta maga elé a kezeit.
– Félreértesz, Gilbert testvér! Nem állt szándékomban kétségbe vonni kötelességtudatodat és rátermettségedet. Az Úr kegyelméből mindannyiunk közül te voltál az, akit képességei jogosan emeltek a rend élére. Távol állt tőlem, hogy megbántsalak. Mindössze annyit kívántam volna megkérdezni, hogy...
– Igen?
– Raoul de Foret-Noirról, kitaszított testvérünk ügyéről van szó.
Gilbert összekulcsolta az ujjait.
– A káptalani gyűlés határozatot hozott. Te magad is ott voltál. Három rendbéli hitszegésben találtatott bűnösnek. Ennek ellenére, mivel te, Baudouin lovag és mások is igen nemes véleménnyel, voltak Raoul de Foret-Noirról, valamint magam is furcsának és szokatlannak ítéltem a viselkedését, lehetőséget biztosítottam a számára, hogy felkeressen, és bűnbánatot tanúsítson. Ezt a kitűzött határidőig nem tette meg, így elveszítette az esélyét, hogy a komtúr előtt szót emelhessen ártatlansága védelmében... Raoul de Foret-Noirt mi taszítottuk ki a rendből, de a cselekedeteivel ő maga hagyta jóvá a rendeletünket.
– Volt testvérünket állítólag többször látták Jaffában. Két muzulmán és egy ismeretlen fehérszemély társaságában járkál.
– Íme! Ezek szerint újabb vétségekkel tetézi bűneit!
De Brés megrázta a fejét.
– Ismertem Foret-Noirt. Igaz barát volt és kitűnő fegyvertárs. Ha a lelkemre hallgatok, azt mondja, Raoul ártatlan... Ha az eszemre, akkor tudom, hogy bűnös...
– A káptalani gyűlés határozott – ismételte Gilbert hajthatatlanul.
– Raoul bűnére nincs bocsánat – mondta csendesen Baudouin. – De lehet, hogy van rá magyarázat.
Erail lovag hirtelen megenyhült. Megértette, hogy Baudouin de Brés nem áskálódni vagy ármánykodni jött; és nem is azért, hogy jelenlegi pozícióját kihasználva valami előnyt kovácsoljon magának vagy Raoul de Foret-Noirnak. A lovag a lelkét nyomó gondolatokat osztotta meg vele. De Brésnek az utóbbi időben valószínűleg épp annyi álmatlan éjszakája van, mint neki.
– Jöjj, testvérem! – javasolta baráti hangon, miközben felállt. – Sétáljunk ki a rendház kertjébe! Útközben megbeszéljük, hogy nem lehetne-e mégis megmenteni Raoul de Foret-Noir lelkét a kárhozattól!
A Jordán-folyó partjánál 1191. október 15. (kora reggel)
A Terminátor a folyóparton, a zsoldosok egykori táborában állt. Körbefordította a fejét, a vörösen izzó fotoreceptorok végigszkennelték a tájat. A központi vezérlő megjelenítőjén a legkülönbözőbb feliratok jelentek meg, többségük néhány másodperc múlva letörlődött, hogy újabbaknak adja át a helyét. A multi-taszking szoftverrendszer üzenetei voltak. Amint a párhuzamosan futó programok valamilyen eredményekre jutottak, haladéktalanul a központi vezérlő tudomására hozták; ez okozta a látszólagos zűrzavart. Egyetlen üzenet volt csupán, mely állandó helyet kapott a megjelenítő bal alsó sarkában:
ENERGIATARTALÉK 230.45 ÓRA.
A szám a Vadkecske-szurdoknál mért értékhez képest nőtt és nem csökkent. Bár a T-800-as nem jutott hozzá az elsődleges tápegységéhez, teste ismét a saját alkatrészeiből állt össze, s ezek mozgatása lényegesen kevesebb energiát igényelt, mint a hB01 és hB02 kiegészítő elemeké. A kiszámolt érték – 230.45 óra – becsült adat volt; a kalkulációhoz a Terminátor az átlagos energiafogyasztását használta. Ha harcol vagy más módon fokozott igénybevételnek, teszi ki magát, az energia-felhasználás megugrik; s az ábrázolt egyenlet képe nem lineáris esésű lesz. Csökken az idő, ameddig még működőképes.
Időközben lefutott a mechanikus rendszerteszt. A központi vezérlő a járóegységben és az alvázban hibákat detektált. A károsodás nagymértékű volt, de egyelőre nem hátráltatta komolyabban a kiborgot, így az figyelmen kívül hagyta az üzeneteket. A T-800-as áttért az elektronikus rendszertesztre.
A státuszjelentésben egyetlen hibakód jelent meg. Furcsamód ez a jelzés nem rontotta, hanem javította az elsődleges direktíva végrehajtásának esélyeit.
A hibakód a beépített sugárzásmérő fizikai sérülését jelezte. A hibanaplóban a kár keletkezésének relatív ideje is szerepelt: 1191. október 1. 22:47:21. Ez volt az az időpont, amikor a kiborg egy al Gázi nevű humanoid asszaszinnal harcolt. Miután kimászott az asszaszin primitív – de a pillanatnyi körülmények között meglepően jó hatásfokkal működő – szikla-csapdájából, a központi vezérlő az elsődleges tápegység meghibásodását és nukleáris szivárgását érzékelte.
Nos, nem a tápegység hibásodott meg. Az érzékelő ment tönkre, és küldött téves jelentést. Az elsődleges energiaforrás nagy valószínűséggel még mindig magas töltöttségi szinten lehet.
Futtatni kezdte a logisztikai teszteket. A kijelzőn ismét hihetetlen sebességben jelentek meg az adatok, egyszer még az „INFORMÁCIÓ TÚLCSORDULÁS” üzenet is bevillant.
A legelső információ, melyet a logisztikai egység a központi vezérlő tudomására hozott, az volt, hogy a jelfogó rendszer nem érzékeli az elsődleges tápegység által sugárzott szignált. A logisztikai egység két lehetséges magyarázatot kínált fel. Elsőként azt, hogy a jeladó valamilyen körülmények között kikerült a jelvevő hatásköréből. Másodikként, hogy a tápegységbe épített sugárzóegység – a fizikai kapcsolat megszakadása után – funkciós meghibásodás következtében nem lépett működésbe.
A T-800-as tovább folytatta a logisztikai teszt eredményeinek elemzését. A második adat figyelmeztető üzenet volt, melynek hatására a Terminátor harckészültségbe lépett.
Amikor fél perccel ezelőtt végigszkennelte a területet, jelenlegi lokációjától 25.32 méterre ismeretlen hőképet detektált. Az akkor elvégzett összehasonlítások azt mutatták, hogy a hőforrás nem élőlény, de a logisztikai egység tovább analizálta az adatokat, és megállapította, hogy a kritikus ponton ismeretlen, melegvérű életforma tartózkodik, mely semmilyen körülmények között nem lehet állat.
A halálosztó felbecsülte az ismeretlen lény potenciális veszélyességét. A százalékos mutató – tekintettel az anonim faktumokra – nagyon magas szám lehetett volna; de értékét erősen lecsökkentette az életforma fizikai mérete: közelítőleg 0.5 köbdeciméter. A Terminátor halk, hidraulikus zúgással a kritikus koordináta felé indult.
Néhány lépés megtétele után a logisztikai egység beazonosította az életformát, és megállapította, hogy nem veszélyforrás.
A folyóparton az egykori hB01-es kiegészítő periféria maradványa hevert. Az elem a zsoldosokkal vívott ütközet közben vált le a titániumvázról. Nagy része elégett; sőt, egy alkalommal a mór Musztadzsin olyan közel került a kiborghoz, hogy szablyájával is kárt tudott tenni a mágia működtette gólemtestben. A Terminátor stabilizációs giroszisztémái érzékelték a károsodást – lévén a T-800-as a földre zuhant –, és többé nem kalkulált a kiegészítő elemek jelentette ideiglenes mozgathatósággal.
A titániumszörny most a maradványokat tanulmányozta. A lábainál fekvő dolog még mindig élt. Az egyik lábszárcsont és a hozzá tartozó combcsont hevert a földön; a kettő között pedig ott volt a Rashid al Markhalan által létrehozott, rongyokkal körültekert ízület. A csontok halottak voltak, de a gyolcsok alól élő organikus anyag hőképe szűrődött ki.
A fémízületes ujjak megmarkolták, és kétfelé húzták a maradványokat. A rongyszövetek halk reccsenéssel elszakadtak; a feltáruló nyíláson át valami vörösesbarna húscsomó hullott gusztustalan puffanással a partmenti fövényre.
A Terminátor lerakta kezéből a csontdarabokat; figyelmét annak a földre esett dolognak szentelte, mely valaha egy emberből készült, de mostanra már nem volt benne semmi emberi.
Az a dolog izomszövet volt. Élő izomszövet. Rashid al Markhalan Művészete, a Mágia kényszerítette arra, hogy megszegje a természeti törvényeket és életben maradjon. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy majd néhány évszázad múlva a SkyNet tágítja ki a természet reguláit, és a biológia segítségével szintetikus húst hoz létre.
A hasonlóságot a Skynet közkatonája, a T-800-as is felismerte. A rendelkezésre álló receptorai folyamatosan analizálták a dolgot, de a belétáplált, máskor kimeríthetetlennek tűnő adatbázisok most csonkának és hiányosnak bizonyultak. Képtelen volt megérteni a húsban végbemenő folyamatokat és reakciókat. Az oxigénellátó rendszerből kiszakadva az élő sejteknek el kellett volna pusztulniuk; ennek ellenére nagyon is életben maradtak, az elemzés eredménye szerint még tovább is osztódtak, valahogy olyasféleképpen, mint a tápoldatba helyezett elrákosodott szövetminták. Az egyetlen ok, amiért ilyen kitartó figyelmet szentelt a gólemtest maradványainak, az a rendszerösszeomlás után előirányzott elsődleges direktíva volt. A rendszerstátusz eredeti szintre történő emelése.
A testét – a tápegység kivételével – teljesen összerakta. A hidraulika továbbra is károsodott volt; a későbbiekben, ha az időtényező nem játszik ennyire fontos szerepet, az apróbb javításokra is sor kerülhet. Mindezek mellett a külső álcázására is gondot kell fordítania, ellenkező esetben nem tudja ellátni a feladatát, mint beszivárgó egység.
A Terminátor megfordult, és otthagyta a maradványokat. Visszatért az elpusztított táborba, és a szétszóródott holmik között kezdett válogatni.
Elsőként egy fekete, hasított bőrből készült nadrágot húzott magára. A ruha valaha Bahlúlé, a zsoldoscsapat legfiatalabb tagjáé volt. A Káditól kapta ajándékba. A félszemű, kövér öreg annak idején úgy találta, az anyag igazán „figyelemreméltóan” feszül a fiú fenekén. A Terminátoron sokkal sutábban állt. A szára egyrészt rövid volt, másrészt lötyögött a titánium hidraulikán. Feljebb, a comboknál sem gömbölyded izmok, hanem darabos kiszögellések sejlettek ki alóla.
A következő zsákmány Negrin magas szárú bőrcsizmája volt. Ez kielégítő megoldást eredményezett; a lábbeli szára eltakarta azt a felületet, ahová a nadrág szára már nem lógott le.
A harmadik és egyben utolsó ruhadarab Musztadzsin holmijai közül került elő. Nehéz, barna, kámzsás köpönyeg volt. A kis csapat tagjai soha nem látták, hogy Musztadzsin viselte volna; és arra sem nyílt alkalmuk, hogy közelebbről megvizsgálják. Ha megteszik, nagyon meglepődtek volna. A köpönyeget belülről vastag szálú, durva teveszőr borította, kimondottan azzal a szándékkal, hogy véresre horzsolja viselője bőrét. A ruha egy vezeklőköntös volt; ilyesmit csak a legelvakultabb sivatagi szent emberek és a szúfi dervisek hordtak. A hátoldalán, bal kéz felől, abban a magasságban, ahol egy humanoid egyed hatodik-hetedik bordája helyezkedik el, félarasznyi széles pengeszúrás nyoma látszott. Még egy a Musztadzsint övező rejtélyek közül.
A T-800-as rövid elemzés után megállapította, hogy a teveszőr nem fog kárt tenni a titániumötvözetben, majd magára öltötte. A köpönyeg ujjai elég mélyre lelógtak, teljesen eltakarták a kezét; és ha a kámzsát az arcába húzta, acélkoponyája sem csillogott árulkodóan.
Visszatért a gólemtest maradványaihoz. Felemelte az élő szövetet, és egyenletes rétegekben felhelyezte az arcára, mint valami alapozót. Végezetül – mielőtt visszaindult volna a kordén tárolt fegyvereiért – a Jordán-folyó széléhez lépett, és a víz tükrében szemrevételezte az eredményt.
Úgy nézett ki, mint egy leprás, akinek az arca már nem több valami undorító, kifekélyesedett, összeroncsolódott nyershúsnál. Ha ez az anyag is hasonlóan viselkedik, mint a SkyNet által használt szintetikus hús, akkor hamarosan összefüggő álcázóréteg fogja borítani az arcát.
Egyetlen tényező maradt még, ami szakértő szemek előtt a lelepleződéséhez vezethet. Fotoreceptorai továbbra is rezzenéstelen vörös fényben izzottak. Az adatbázisokban kutatva erre a problémára is talált megoldási javaslatot, de a logisztikai egység közölte, hogy az információ pontatlan. Még ha be is tudja szerezni a szükséges eszközt, akkor sem ér el vele jobb hatásfokot, mint nélküle.
Napszemüveggel a középkorban ugyanolyan feltűnő lett volna, mint a vörös fotoreceptorokkal.
Jordán-folyó, 1191. október 15. (délelőtt)
A Jordán folyásán lefelé, alig félmaroknyi mérföldre az önmagát tesztelő Terminátortól egy hevenyészve összetákolt tutaj sodródott a folyó lágyan hömpölygő hullámain. A cölöpfák alkotta fedélzet közepén tátongó, csipkézett szélű lyuk körül három viharvert alak serénykedett. Negyedik társuk – a törött bokájú, sebesült Musztadzsin – a fedélzet végében a kormányrúdra ügyelt.
Negrin, a marokkói berber a lyuk mellett térdelt, és tehetetlenül bámulta az alant kavargó vizet. A tutajnak vége volt. A gólem a torzójáért folytatott harcban összetörte a középső szálrönköket, ennek következtében a cölöpfákat összetartó kötélrendszer meglazult. A gerendák lassan, de biztosan távolodtak egymástól. Csak idő kérdése volt, hogy a közöttük lévő rés elég szélesre táguljon, és egy nagyobb hullám kifordítsa valamelyik törött rönköt. Ha ez bekövetkezik, a tutaj fél perc leforgása alatt különálló uszadékfákra esik szét. Hiába a Kádi minden fortélyossága, hiába Bahlúl páratlan vízi jártassága, a problémát nem tudják megoldani. Ha sokáig kísértik a sorsot, legfeljebb annyit érhetnek el, hogy a csekélyke megmaradt felszerelésük is elvész a vízfodrok között.
Negrin a Kádira nézett, és lassan megcsóválta a fejét. A hájas öregember az ég felé fordította megmaradt fél szemét, és sztoikus nyugalommal vállat vont, mintha azt mondaná: „Törődjünk bele Allah akaratába!”. Bahlúl és a berber visszatértek Musztadzsin mellé, s közös erővel nekifeszültek a kormányrúdnak.
A tutaj letért a fősodorról és a Jordán nyugati partja felé vette az irányt. Mivel a gólemnek nem esett nehezére átjutni a folyón – ezt a saját bőrükön tapasztalták meg –, nem számított, melyik oldalt választják. A partot mosó, lustán hömpölygő hullámok sodrását kihasználva a fövény felé vitették magukat. Amikor kiértek a sekélyesbe, Negrin a tutaj mögött beugrott a folyóba, nekifeszült a rönköknek, és a vízvetéseket kihasználva a homokpad felé lökdöste a rozoga tákolmányt. Bahlúl és a Kádi csatlakoztak hozzá. Járművük néhány perc múlva biztonságosan állt a fövényen.
A sérült katona-szerzetes Negrin vállára támaszkodott, míg a többiek felmarkolták a holmijaikat, és a vert csapat kullogva partra szállt.
– Allahra mondom – fogadkozott a berber –, hogy sajátkezűleg vágom ki a szívét annak a fekete mágusnak, aki belerángatott minket a bajba...
Musztadzsin szeme megvillant.
– Hagyd meg nekem, testvérem!
Negrin a harcos-szerzetes felé fordult, és már-már azon volt, hogy figyelmeztesse a sérüléseire, ám szavak helyett csupán halk sóhaj kélt az ajkáról. A bosszúvágy talán elég erőt ad Musztadzsinnak ahhoz, hogy túlélje ezeket a szörnyű sebeket, amelyekbe egy gyengébb fizikumú férfi már régen belehalt volna. Igen, talán a bosszúvágy életben tartja a mórt, s ha ennek az az ára, hogy ő csupán nézője, nem végrehajtója lesz az ítéletnek, hát legyen.
– Nem bánom – válaszolta Negrin lassan. – De most pihenned kell. Bizonyára akad erre egy halászfalu, ahol menedéket lelhetsz.
– Pihenésre mindannyiunknak szüksége van! – jegyezte meg halkan a Kádi, miközben állával alig láthatóan a kimerült Bahlúl felé bökött. A szerencsétlen fiú alig állt már a lábán a fáradtságtól; a harc és a viszontagságos víziút a végsőkig elcsigázta.
– Nem sok időnk lesz rá – felelte szenvtelenül Negrin, bár neki is nagy erőfeszítésébe került, hogy össze ne rogyjon itt helyben. – A gólem nyilván nem akar tanúkat hagyni maga után. Összerakja magát, és utánunk jön, hogy bevégezze, amit elkezdett.
Ettől valamennyiük hátán végigfutott a hideg. Ám Negrin pusztán tárgyilagosságból említette meg a lehetőségeket, nem azért, hogy elrémissze a többieket, így aztán, mielőtt még bármelyikükön is elhatalmasodhatott volna a rémület, Negrin új mederbe terelte a beszélgetést, új célt adva a társainak.
– Nem síró vénasszonyok vagyunk, hanem harcosok! – kiáltotta minden erejét összeszedve. – S eddig még mindig mi kerültünk ki győztesen az összecsapásokból. Ha megtaláljuk a fekete mágust, és kivágjuk a szívét, akkor pokoli teremtménye is vele pusztul!
– Kevés az időnk, induljunk! – javasolta Musztadzsin. – Minél előbb megpihenhetünk, annál hamarabb indulhatunk a gonosz ellen...
Valahol a Jordán-folyó mentén 1191. október 15. (dél körül)
A Jordán partján megbúvó halászfalvak egyszerű, nyomorúságos települések. Lapos dűnék takarásában húzódnak meg, a zsombékos-szikes folyókanyarok védelmében, s úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra: csupa hitvány gyékénykunyhó, amely megfáradt, fásult embereknek szolgál otthonául. A történelem vihara annyiszor söpört végig rajtuk, hogy a számát se tudják már; a tengerpart felől előretörő hadseregeknek mindig kapóra jött a széles víziút, s a hegylakók is ennek mentén vezették rablóportyáikat a termékeny alföldre. A keresztes áradat csak a legutóbbi volt a kemény megpróbáltatások közül; a letűnt századokban kurd, szeldzsuk, arab, bizánci, perzsa és római csapatok vonultak errefelé, s hitüktől, származásuktól függetlenül a falvak népe csupán ütlegeket, szitkokat és gyilkos acélt kapott tőlük. Az volt a csoda, hogy egyáltalán még éltek emberek ezen a vidéken.
A négy zsoldos a berekben lapulva hosszú percen keresztül figyelte a kis halászfalut, melynek környékén valami megmagyarázhatatlan módon rendkívüli mértékben elburjánzott, a növényzet. Talán Allah mosolygott a szokásosnál hosszabb ideig erre a vidékre, talán más oka volt ennek a bőségnek, ám tény és való, hogy sehol a Jordán mentén nem akadt még egy ehhez hasonló hely.
Bár csupán néhány koszos kiskölyök játszott egy nedves-sáros gödörben, Negrin sohasem mulasztotta el az óvintézkedéseket; mindig gondosan felmérte, hogy mire számíthat idegen terepen.
A berber egyáltalán nem tartotta lehetetlennek, hogy a gólem valamiképp megelőzte őket – talán a víz alatt haladt, az áramlást kihasználva –, s most valahol a közelben meglapulva lesi ellenfeleinek feltűnését.
– Maradjatok itt! – fordult a társaihoz. – Előremegyek, és megnézem, mire számíthatunk... Ha a gólem itt leselkedne valahol, akkor egyedül könnyebben lerázhatom, s nem hozok bajt mindannyiunk fejére.
A többiek egyetértően bólintottak. Nem ostoba hősködés volt ez, amikor egyikük az életét kockáztatja a többiekért, hanem gondos mérlegelés eredménye. Hiszen Musztadzsin a törött bokájával járni is alig bírt, nem hogy futni próbáljon. A Kádit hatalmas, hájas teste akadályozta volna a mozgásban, míg Bahlúl erőtartalékainak a végső határán járt. Így azután csak Negrin indulhatott felderítőútra.
A hatalmas termetű berber felállt a bokor mögül, ahol eddig lapult, és gyors, nesztelen szökkenésekkel eltávolodott a társaitól. A faluba teljesen más irányból kell érkeznie, ha nem akarja bajba sodorni a többieket, s természetesen a gólem feltűnése esetén sem erre fogja csalogatni a gonosz szörnyeteget. A szemtől szembeni harcról Negrin már régen letett, hiszen nem volt ostoba ember, s amit eddig látott, az nyilvánvalóvá tette számára, hogy csupán egyetlen lehetőségük van a gólem elpusztítására: megölni azt az istentelen fekete mágust, aki felbérelte őket erre a feladatra.
Amikor kellőképpen eltávolodott társai rejtekhelyétől, Negrin felegyenesedett, s magabiztos léptekkel a falu irányába indult. A jelek kedvezőnek tűntek, hiszen idáig hallatszott a gyermekek vidám nevetése és az asszonyok szapora csacsogása. Ha a gólem itt rejtőzik valahol, akkor a falusiak sem tudhatnak róla, futott át Negrin agyán a gondolat.
Egy hatévesforma, szurtos képű kislány pillantotta meg elsőként a szálas berbert, s a látvány olyannyira sokkolóan hatott rá, hogy a lába között egy szempillantás alatt átnedvesedett a tenyérnyi vászonkötény. Azután, amikor Negrin szóra sem méltatta, hanem megállás nélkül ment tovább, a kislány hirtelen megtalálta a hangját, és sikoltozva elszaladt a felnőttek irányába, hogy menedéket találjon.
Negrin komor mosollyal figyelte a csöppséget, ám a mosoly gyorsan lehervadt az arcáról, amikor a halászok karókat és késeket ragadva megjelentek a legszélső gyékénykunyhó mellett felsorakozva.
A berber felemelte üres kezeit, ezzel jelezve, hogy nincsenek ellenséges szándékai. A falusiak továbbra is bizalmatlanul figyelték, ám Negrin tudta, hogyan kell az ilyen népséggel beszélni. Lassan belenyúlt az erszényébe, és kiemelt belőle néhány dirhemet, majd laza csuklómozdulattal a halászok lába elé dobta.
– Szállásra és élelemre van szükségem...
A halászok csillogó szemmel bámulták a porban heverő érméket, ám egyikük sem rohant előre, hogy felmarkolja őket a többiek előtt. A férfiak sora szétvált, és egy ráncos képű vénember csoszogott elő, göcsörtös fabotjára támaszkodva. Negrin egyetlen pillantással felmérte magának; sokat látott, aszott aggastyán volt, akinek nem tartogatott már több meglepetést az élet, így hát nem volt oka félni a halált. Lassan elhaladt a dirhemek mellett, majd megállt néhány lépésnyire a megtermett berber előtt, és nyugodt, bölcs tekintettel a szemébe nézett.
– Egy becsületes vándor mindig szíves fogadtatásra talál a falunkban – mondta reszketeg, ám határozott hangon, amelyből nem csendült ki félelem. – Neked fegyver lóg az oldaladon... netán üldöznek, vagy te magad vagy a vadász?
Negrin aprót biccentett.
– Nem vagyok egyedül, öreg; három társammal jöttem, akik itt vannak a közelben. A fegyverünkből élünk, de nem vagyunk haramiák, és nincs vérdíj a fejünkön. Szállásra és élelemre van szükségünk, s kikényszeríthetnénk erőszakkal is, mégsem tesszük. Meglehet, zsoldosok vagyunk, de igaz emberek, és Allah a tudója, hogy nektek semmi okotok félni tőlünk.
A vénember végigmérte a berbert.
– Bízom benned, idegen. Szólj hát a társaidnak, hogy jöjjenek elő. Igaz, mi szegények vagyunk...
– Szabad harcosoknak nem szokása pénzen vásárolni a szállást és az eledelt – vágott közbe Negrin. – Ha azonban, mint mondod, szegények vagytok, szívünket megindítja nagy nyomorúságotok, és készek vagyunk Allahnak tetsző adományt hagyni a falutokban, pusztán merő irgalmasságból.
A vénember alig titkolt mohósággal bólintott. A vendéglátás hagyományai szerint kötelessége volt felajánlani a szállást és az ételt, a jövevény azonban burkolt formában felajánlotta, hogy fizetni fog érte. Az idegen arról is biztosította, hogy nem hegyi rablóvezér vagy sarcoló zsoldosfajta; kérdés persze, hogy ez esetben honnan van pénze. A faluvéne szinte biztosra vette, hogy hazudott, mégis megpróbált jó képet vágni a dologhoz. Sarkon fordult, és intett az egyik szakállas halásznak, hogy szedje össze a földről a pénzt, majd vezesse a szállásukra a vendégeket.
Időközben a másik három jövevény is megjelent a falu szélén, a sebesült Musztadzsint ezúttal a Kádi és Bahlúl támogatták kétfelől.
– Forró vízre és tiszta gyolcsra van szükségem! – közölte ellentmondást nem tűrően a hájas Kádi, egyenesen a falu vezetőjéhez intézve szavait.
A vénember bólintott, és hátrakiáltott a félénken meghúzódó asszonyoknak, hogy mindenben legyenek a vendégek szolgálatára. Néhány takarosabb menyecske félmosollyal nyugtázta a vénember kétértelmű szavait, ám a Kádi ügyet sem vetett az asszonyszemélyekre; tekintete egy röpke pillanatra végigszaladt a félig mezítelen fiúgyermekeken, majd mintha rádöbbenne a helyzet komolyságára, nagy sóhajtás után sebesült társával kezdett foglalkozni.
A szállásként kijelölt gyékénykunyhó kicsit rozoga volt már, tapasztott falai itt-ott megroggyantak, ám a négy vándornak gyakran kellett ennél sokkal rosszabb helyeken éjszakázniuk, így hát nem panaszkodtak. Különben sem vártak fényűző palotát, csupán egy ideiglenes menedéket, ahol kicsit megpihenhetnek, és kifújhatják magukat.
Miközben a Kádi a sebesült Musztadzsinnal volt elfoglalva, Negrin átgondolta a lehetőségeiket, majd néhány szóban vázolta a tervét.
– Csupán idő kérdése, hogy a gólem ránk találjon... Ha módszeresen végigvizsgálja a folyómenti falvakat, akkor is két... legfeljebb három nap múlva eljuthat idáig. Bár bízok benne, hogy gyalog lassabban halad, mint mi a folyón, hiszen mindannyian a saját szemünkkel láttuk, hogy kőként süllyedt el a vízben.
– Ha sikerült csónakot szereznie vagy tutajt ácsol, akkor órák alatt ideérhet – vetette közbe idegesen Bahlúl, aki a szörnyeteg említésére nyomban reszketni kezdett, mint kiszáradt kóró a könnyű sivatagi szélben.
– Ha csónakot rabol vagy tutajt ácsol magának, az is időbe kerül – válaszolta a berber megnyugtatásul. – Ráadásul nem tartom valószínűnek, hogy efféle botorságokkal töltené a drága idejét. Remélem, a düh annyira elborította az agyát, hogy csupán a bosszú jár az eszében, s gyalog indul az üldözésünkre. Akkor pedig lesz elég időnk...
– Hogyan fogjuk megtalálni azt az átkozott vénembert? – Musztadzsin kapkodva szedte a levegőt, törött bordái minden lélegzetvételnél a tüdejébe mélyedtek. – Azt mondta, ha megszereztük a páncélt... azazhogy a gólem darabjait, akkor térjünk vissza Jaffába, és várjuk meg, amíg ő jelentkezik.
– Jelentkezni fog – jelentette ki magabiztosan Negrin. – Amint valamelyikünk visszatér a városba, a mágus tudni fog róla, és eljön a páncélért.
A Kádi egyetértően bólintott.
– A fekete mágust nyilvánvalóan valamiféle láthatatlan mágikus kapcsolat fűzi ördögi teremtményéhez, s az sem lepne meg, ha pillanatnyilag is pontosan tudná, merre vagyunk.
Negrin gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Mindhármótoknak itt kell maradnotok a faluban, amíg én visszamegyek a gólem megmaradt darabjáért. Bízom benne, hogy legkésőbb holnap délre visszaérek, s akkor kezdetét veszi a terv második szakasza. Mivel Musztadzsin túlságosan rossz állapotban van...
A harcos-szerzetes megpróbálta tiltakozóan felemelni a kezét, ám a mellkasába hasító fájdalom megakasztotta a mozdulatot. Keserűen elfintorodott, és bólintott. Negrin ránézett egy pillanatra, aztán folytatta:
– ...Tehát Musztadzsin itt marad, mi pedig elmegyünk Jaffába, és a gólem megmaradt darabjának segítségével rávesszük a mágust arra, hogy velünk tartson egy olyan helyre, ahol végezhetünk vele. Ha sikerül megegyeznünk, akkor a Kádi és Bahlúl a gólem darabjával előrelovagolnak, én pedig a mágust kísérve fogok a találkozó színhelyére eljutni.
– És velem mi lesz? – hörögte Musztadzsin. – Nekem ígérted a mágust, Negrin! Ne feledkezz meg adott szavadról!
A berber összeráncolt homlokkal fordult a szerzetes felé, majd lassan elmosolyodott. Ha Musztadzsin nincs ilyen szörnyű állapotban, akkor bizonyára nem vonja kétségbe vezetőjének adott szavát, ám Negrin most nem tudott haragudni a társára. Őt is legalább olyan engesztelhetetlen gyűlölet fűtötte az ismeretlen megbízójuk iránt, mint bármelyiküket. S amely kiengesztelésére egyedül a halál számított jó megoldásnak. A fekete mágus halála.
– Nem feledkeztem meg rólad, Musztadzsin – felelte Negrin. – Miközben csapdába csaljuk a mágust, a Kádi visszatér a faluba, és magával visz a találkozó színhelyére.
– Én meg egyedül csaljam magam után a mágust? – nyelt nagyot a fiatal fiú, és idegességében remegni kezdett a keze. Látszott a szemén, mennyire nem örül a feladatnak. – Nem cserélhetnék esetleg a Kádival? Ő sokkal alkalmasabb lenne erre a feladatra, mint én, ráadásul én...
Negrin hajthatatlannak tűnt.
– Ne feledkezz meg róla, hogy én leszek ott a mágus mellett, tehát nekem inkább van félnivalóm, mint neked! Ráadásul a faluba visszatérőt fenyegeti a leginkább az a veszély, hogy összetalálkozik a gólemmel – válaszolta, ösztönösen megérezve, hogyan tudja rávenni Bahlúlt a feladatra. – Ugyan néhány napig nem kell komolyabban tartanunk az üldözőnktől, ám csupán idő kérdése, hogy a gólem ránk akadjon. Musztadzsin pillanatnyilag harcképtelen, tehát a faluban kell maradnia... néhány dirhem bizonyára meggyőzi a falu vezetőjét, hogy keressen neki valami rendes szállást...
– Javaslom, hogy a falun kívül keressünk szállást Musztadzsinnak – szólalt meg a Kádi, és elgondolkozva megvakargatta az állat. – Ha a gólem fel is dúlná a falut a távollétünkben, akkor jelentősen megnövelhetnénk barátunk túlélési esélyeit.
– Pompás ötlet! – bólintott Negrin.
– És hol fogunk találkozni? – érdeklődött Bahlúl idegesen, akit pusztán arra a gondolatra, hogy néhány napig esetleg magányosan kell a csali szerepét játszania a mágus és a bosszúra éhes gólem előtt, máris kiverte a veríték.
Negrin már szólásra nyitotta a száját, ám a Kádi megelőzte. Atyai mozdulattal átölelte a fiatal fiú vállát, és megnyugtató mosollyal megválaszolta a kérdést:
– Ne aggódj, atyámfia! Azt hiszem, sikerült találnom egy olyan helyet, ahol még a gólemtől is örökre megszabadulhatunk akár a fekete mágus elpusztítása nélkül...
Erre a kijelentésre még Negrin is előrehajolt. Bár ismerte jól a Kádi csavaros észjárását, mégis nehezére esett elhinni, hogy a gólemet az alkotója megölése nélkül meg lehetne semmisíteni. Pedig a Kádi nem szokott a levegőbe beszélni!
– Bizonyára mindannyian sokszor átkeltetek már a sivatagon, atyámfiai – kezdte lassan a csapat esze, kiélvezve minden pillanatot a csodálkozó pillantásokban fürödve. – S talán már találkoztatok olyan helyekkel, ahol teve és lovasa néhány perc alatt örökre elmerül a forró homokban...
Negrin egy szempillantás alatt megértette a terv agyafúrtságát és halálos biztonságát.
– A gólem úgy merült alá a vízben, mint a zuhanó kő – folytatta a Kádi –, így nincs semmi okunk azt hinni, hogy képes a felszínen maradni ott, ahol emberre és állatra egyaránt a pusztulás vár. Ha sikerül odacsalogatnunk a gólemet, ott könnyen elpusztíthatjuk.
– A fekete mágusról nem is beszélve! – lelkesedett Bahlúl.
– Én fogom megölni, nem a sivatag! – Musztadzsin nyersen felmordult. – Utána a testét magába nyelheti a por, de látni akarom, ahogy fekete vére elkeveredik az aranyló porral!
– A mágus a tiéd! – nyugtatta meg Negrin a harcos-szerzetest, majd a Kádihoz fordult. – Hány napi járásra található ide olyan hely, amilyet említettél?
– Egy teljes napi lovaglás – felelte a Kádi apró, elégedett mosollyal. – S a neve tökéletesen illik a helyzetünkhöz: Allah Szája.
– Tökéletes – bólintott a berber. – Eszek valamit, azután máris indulok vissza a fennsíkra a gólem darabjáért. Ha minden jól megy, legkésőbb holnap délre itt vagyok, s amennyiben a próféta nem fordítja el rólunk isteni tekintetét, akkor két, legfeljebb három nap múlva bevégezzük bosszúnkat!
A Jordán-folyó partjánál 1191. október 15. (délelőtt)
A Terminátor hosszú perceket töltött ellenfelei adatainak kiértékelésével. Bár mindannyian elmenekültek, a kiborg a harckészültségi állapotukat csupán 31.7 százalékra becsülte, ráadásul az egyik menekülőt 89.13 százalék eséllyel halottnak nyilvánította.
A kiértékelést követően újabb 56 másodperc telt el azzal, hogy a rendelkezésre álló inputok alapján új stratégiát dolgozzon ki magának, amelyben kiemelt prioritást kapott az elsődleges tápegység visszaszerzése, amely a központi processzorok szerint a menekülőknél található, illetve fontos információkkal rendelkezhetnek a lokalizálásához.
A T-800-as némi gondolkozás után meghatározta egy kutatási irány pályavonalát, amelynek mentén előbb-utóbb rá kell bukkannia a menekülők által hátrahagyott nyomokra. Felbecsülte meglévő energiatartalékait, és „sajnálkozva” állapította meg, hogy az energiatartaléka csekély mértékben bár, de csökkenni fog az előre be nem kalkulált üldözés miatt. Mindazonáltal az elsődleges tápegység megszerzésének esélye meggyőzte a vezérlőprocesszort, és a Terminátor elindult.
A menekülők a folyó mentén haladtak, a vízfolyást követve. A kiborg biztosra vette, hogy az általa okozott sérülésekkel ellenfelei vízi alkalmatossága maximum 8.4 órán keresztül képes a felszínen maradni. Ez a folyó sodrási sebességét ismerve azt jelentette, hogy amennyiben tartani tudja jelenlegi haladási iramát, akkor legkésőbb 37 óra múlva nyomokra akadhat.
Jaffa, 1191. október 15.
– Mostanában túlságosan sokat dolgozol! – jegyezte meg kicsit sértődött hangon Raoul de Foret-Noir, éreztetni akarván a lánnyal, hogy bizony több figyelemre tartana igényt. – Néha pihenned sem ártana egy kicsit!
Miriam Randolf meglehetős sietséggel tömte magába az ételt. Tisztában volt vele, hogy ez a nyugalmi állapot nem tarthat örökké, előbb-utóbb hírt fognak kapni a Terminátorról, és akkor azonnal indulniuk kell. Addig viszont minden pillanatot ki kell használniuk. Túlságosan komoly ellenféllel állnak szemben ahhoz, hogy elbagatellizálják a dolgot. Nem csupán egy maroknyi ember élete múlik akciójuk sikerén, hanem maga a Jövő.
Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed...
– Nem tudom, mennyi időnk van még hátra – hagyta abba egy rövid időre az evést a lány, és a szomorúan üldögélő lovagra emelte a tekintetét. – Lehet, hogy még napok, de én tartok tőle, hogy csupán órák. S ha a Terminátor felbukkan vagy hírt kapunk felőle, akkor azonnal mennünk kell! Túlságosan sok múlik azon, hogy sikerül-e valóban megsemmisítenünk... Gondolj csak bele, az asszaszin valahogy ízekre szedte szét, ám végleg elpusztítani nem tudta. Tudom, hogy megkísértjük a szerencsénket, valahányszor összehoz minket a sors a kiborggal, de nem adhatom fel. Túlságosan sok ember sorsa múlik azon, az eddig elért eredményeinkről nem is beszélve...
Hirtelen elhallgatott. Hogyan is magyarázhatná meg Raoulnak, hogy ők egyszer már kivívták maguknak a győzelmet a gépek ellen. Elpusztították a SkyNetet és gépszörnyetegeit, ám egy váratlan fordulat folytán ez a diadal ismét veszélybe került.
A jövő állandóan változik, s a múltból táplálkozik. Ha itt megváltozik valami, az kihatással lehet az elkövetkező időkre is. Ha a harmadik... azaz az első Terminátor beteljesíti a küldetését, akkor nem lesz, aki győzelemre vezesse az embereket a jövőben, s akkor mégis a SkyNet kerekedik felül. Ha nincs John Connor, akkor nem lesz emberiség sem.
– Pihenned kellene! – A lovag hangjából érezhető volt az a féltő szeretet, amit a lány irányában táplált. – Az utolsó összecsapást nem vívhatod meg fáradtan, mert az könnyen vereséghez vezethet.
Miriam aprót bólintott, ezzel is mintegy elismerve Raoul igazát. Ám azzal is tisztában volt, hogy amíg van idejük, minden percet lőporkészítésre kell fordítaniuk. Hatalmas mennyiségre lesz szükségük a fekete porból, ha meg akarják valósítani Rashid al Markhalan tervét; ám sajnos egyedül az alkimista elgondolása tűnt alkalmasnak a kiborg végleges elpusztítására.
Aláaknázom a Vadkecske-szurdokot...
Talán egy hegy elég lesz ahhoz, hogy végezzen a jövő gépszörnyetegével, ha pedig mégsem, legalább annyit elérnek, hogy évtizedekre vagy évszázadokra magatehetetlenségre kárhoztatják...
Miriam agyában már halvány körvonalakban születőfélben volt egy terv, amely középpontjában egy titkos szervezet állt. Kiválasztott férfiak és nők kicsiny csoportja, akik élethivatásuknak tekintik, hogy megóvják az emberiséget az esetlegesen felbukkanó géplényekkel szemben. Ha a Terminátor mégsem pusztulna el, ha a SkyNetnek lenne még egy-két aduja, akkor lesznek majd, akik tudják, amit tudniuk kell, s akár életük feláldozása árán is megakadályozzák a gépeket céljuk teljesítésében.
A lány tisztában volt vele, hogy kezdődő paranoia arra gondolnia, hogy a jövőben újabb Terminátorok bukkanhatnak fel, de biztos akart lenni a Jövőben még a halála után is. Csupán a gépek élnek örökké az emberekhez képest.
Elűzte magától a baljós gondolatokat.
– Ne haragudj, Raoul – kapta be az utolsó falatot Miriam, és felállt az asztaltól –, de most mennem kell!
A lovag valamit dörmögött az orra alatt, majd a sietve távozó lány ringó csípőjét figyelve egészen más gondolatok jutottak az eszébe, s halovány remény ébredt a lelkében.
Egyszer, talán a közeljövőben sikerül elpusztítaniuk a Terminátort, s akkor új életcélt kereshetnek maguknak. S Raoul bizakodó volt, minden eddigi tapasztalata ellenére hitt benne, hogy győzni fognak. Aztán pedig tisztázza magát az ellene felhozott vádak alól, ismét magára ölti a Kereszt jelét, s miután vége a háborúnak, akkor letelepedik valahol... ha Miriam is úgy akarja.
Genezáreti-fennsík 1191. október 15. (alkonyat előtt)
Negrin ismét a Genezáreti-fennsíkon volt. Nem kevés pénzbe került egy többé-kevésbé használható hátast szereznie, ráadásul, ha Jaffába akarnak majd eljutni, újabb kiadásokkal kell számolniuk. Ám Negrin nem volt fukar, ha a bosszú beteljesítése lebegett a szeme előtt, arról nem is beszélve, hogy becsületes zsoldosként a berber természetesen a kialkudott összeg másik feléről sem akart lemondani. Hiszen a feladatot teljesítik: a gólem megmaradt darabját visszaszolgáltatják a fekete mágusnak, elveszik az érte járó pénzt, s csak utána fogják megölni.
Útja során eltávolodott a Jordán-folyótól, hiszen a gólem bizonyára a meder kanyarulatait követve üldözi őket. Márpedig Negrin minden képessége ellenére nem érezte alkalmasnak magát arra, hogy egyedül szembeszálljon azzal az istentelen szörnyeteggel.
Nem sokkal alkonyat előtt érkezett a fennsíkra, ahonnan nemrégiben menekülniük kellett a gólem elől, lovaikat és felszerelésüket hátrahagyva.
„A másikat pedig indulás előtt elrejtjük valahová, ahol senki emberfia rá nem lelhet, amíg Gábriel arkangyal harsonája meg nem nyitja a paradicsom kapuit!”
Gábriel arkangyal igazán népszerű mennyei alaknak számított (és számít majd 1997. augusztus, 29-ig) szerte a világon. Elismerik a zsidók, a keresztények és elismeri a muzulmán hitvilág is. Igaz, ők Dzsibril-nek nevezik, de ezért a névváltoztatásért bőséges tisztelettel kárpótolják. Allah akaratából Disibril jelent meg Mohamednek, hogy átadja neki a Korán szövegét.
A hitetlen kutyák tanításai ezt persze másként beszélik el.
Negrin természetesen nem hitt Jahvéban és nem hitt a Názáreti Jézusban sem. Ennek ellenére – kalandos élete során sok helyre eljutott – ismerte mindkét vallás tanításait. Amikor néhány tucat órával ezelőtt a Terminátor tápegységének – az „alkarnyi hosszú, dísztelen fémdarabnak” – az elrejtéséről szólott, nem szentségtörésből használta Dzsibril gyaur nevét.
A mondat a hozzáértő fülek számára elárulta, hol kell az alkatrészt keresni.
A serleges János apostol Mennyei Jelenésekről Való Könyvében egyértelműen írva van: az Apokalipszis után eljön az Utolsó ítélet. Az angyalok megfújják kosszarvból készült kürtjeiket – a sófárokat – a holtak feltámadnak; s Mihály arkangyal, mérleggel a kezében eldönti, ki az, aki beléphet a paradicsomba. A többieket várja a pokol.
Nos, a marokkói berber valóban olyan helyen rejtette el a tápegységet, amelyet a feltámadásig senki idegen nem fog bolygatni: egy szerencsétlen türkmén hegyi rabló sírjába.
Egy nappal ezelőtt, amikor a tárgyat elföldelte, Negrin homlokráncolva gondolt arra, mit szólna ehhez Musztadzsin. A berber a maga részéről lenézte és megvetette a türkméneket. Még akkor is, ha történetesen igazhitűek voltak. A hajdani kalóz lelke ilyesmire már régen nem volt érzékeny. Allah néha túl távolinak tűnt – a valós élet problémái pedig túl közelinek.
A ló, mely idáig hozta, néhány evezőhossznyival hátrébb álldogált. Az alkonyi nap sugarait kihasználva szemügyre vette az aljnövényzetet, és harapdálni kezdte a csenevész bokrok ágait.
Negrin most ott térdelt a dicstelen sírhant mellett; karján táncolni látszottak a fekete tetoválások. Szaporán bontogatta a fennsík elsatnyult talajából épített halmot. A rögök alkotta rajzolatból egyre inkább kibontakoztak az alant heverő tetem körvonalai. A magányos kutató számára ez sem látszott különbnek a fennsíkon nyugvó hullák bármelyikénél; bele sem gondolt, hogy valaha ez is ember volt. Ember, akinek voltak tervei – ó, de még milyen nagy tervei! – voltak érzései; és volt neve.
Madzsid.
Az egykori rablóvezér kivérzett, megmerevedett holtteste mozdulatlanul tűrte a háborgatást. A sófárok hangjai nem érhették el földdel eltömött fülét, s az a szürke kocsonya, ami szemgödrei mélyén ült, már régen nem erre a világra tekintett.
Az angyal effendi örökre becsapta.
Csak két héttel ezelőtt történt, de a rablóvezér mára nem volt több mint egy istentelen háború örökre elfeledett áldozata. Megkopott, érdektelenné vált történelem.
Most Negrin a jelen.
A muzulmán zsoldos ujjai végre rátaláltak a talaj göröngyei közé rejtett fémhasábra. Megmarkolta, és a sekélyes sírgödör mellé húzta.
Miből lehet ez, hogy ilyen súlyos? Hiszen nehezebb az ólomnál!
Felegyenesedett, és csizmás talpával gépiesen némi földet rugdosott Madzsid tetemére. Közben ajkai valami távoli, részben elfeledett imát mormoltak; inkább csak megszokásból, semmint emberségből.
Miután végzett – a fennsík talajának termőrétege mindenhol eltakarta a halottat –, a földre terítette burnuszát. A gólemdarabot a közepébe helyezte, hogy belégöngyölje. Mielőtt a keze befejezte volna a mozdulatot, megállt, és a kíváncsiságnak engedelmeskedve újra megvizsgálta a fekete mágia működtette tárgyat.
A hasáb hűvös volt és ugyanakkor forró tapintású. Negrin az ösztöneivel érezte, hogy odabenn történik valami; valami élet, mely néha-néha megmozdul, s az ezek okozta rezgések finom, szőrszál-borzoló érintésként ülnének ki a doboz tetejére.
A berber arcán hideg verítékcseppek jelentek meg. Hirtelen tudni vélte, mi lehet odabenn.
– Iblísz...
Suhanckorában, Tasszili n' Ayerban hallotta a szunna erről szóló részeit. Amikor felnőtt, elfelejtette az ősi mitológián alapuló történeteket, de a gyerekkori mumus most hirtelen visszatérni látszott. A martalóc a lelke mélyéig beleborzongott.
Iblísz eredetileg angyal volt, de megtagadta Allah parancsának teljesítését, ezért kiűzetett a mennyből. Bosszúból megfogadta, hogy mindenütt, ahol csak tudja, letéríti az igazhitű embereket a helyes útról. Behatolt a Dzsannába, eltévelyítette Ádámot és Havvát; s most itt, lent a földön, tisztázatlan helyeken él: valószínűleg romoknál, temetőkben.
– Ostobaság! – kiáltott Negrin saját magára. – Bahlúl és a Kádi gyermekmeséi megszédítették az agyadat!
Mélyeket lélegzett.
Iblísz természetesen nem lehet odabenn. Nem férne bele. Egy gonosz dzsinn esetleg; de Negrin életében nem találkozott még dzsinnel. Úgyhogy késő: már elkönyvelte magában, hogy a dzsinnek nem léteznek.
Igen. Csakhogy ma reggelig a gólemek létezésében sem hittél...
Elég legyen ebből!
Gyorsan, nehogy meggondolja magát, összehajtogatta a burnuszt, és belécsavarta a hasábot. Szinte futva igyekezett a lovához. Késlekedés nélkül felpattant rá, és vágtázva indult dél felé.
Néhány mérföld után, amikor már csak a nap utolsó harmada vöröslött a nyugati horizonton, teljesen megnyugodott.
Ha a gólemtest utolsó darabkája kell ahhoz, hogy a fekete mágust csapdába csalják, ám legyen – megkapja! Aztán Musztadzsin kihasítja a szívét, és pokolra küldi a lelkét. Allah haragja lesújt a fekete mágusra, s ő is bosszút áll a csalárdságért és Musztadzsin megnyomorításáért!
A Jordán-folyó partjánál 1191. október 15. (este)
A mérföldek lassan, de biztosan fogytak a Terminátor lábai alatt. Sebessége állandósult, a belső processzorok tartalék üzemmódban működtek, csupán a legfontosabb érzékelők voltak bekapcsolva, melyek a környezetet pásztázták. Az adatfeldolgozás ezúttal szünetelt, mivel a kiborg kikalkulálta, hogy ezzel további 1.27 százalék energiát képes megtakarítani. S most minden morzsányi energia számít!
Lehetőleg nem távolodott el a parttól, ám néhol olyan sűrű volt a növényzet, hogy a kikerülés és pásztázó keresés kevesebb energiát igényelt, mint az egymásba kapaszkodó ágak között való áthatolás. Ilyenkor a Terminátor néhány pillanatra megállt, és feltérképezte a környezetet. Olyan nyomokat keresett, amelyek arra utalnak, hogy nemrégiben valakik kikötöttek ezen a helyen. Bár már közel 12 órája haladt a folyó mentén, mindeddig nem akadt ilyen nyomra. Ám az üldözésnek még nincs vége, s amíg el nem fogy az utolsó csepp energia is vagy utol nem éri a menekülőket, a kiborg nem nyugodhatott.
Mivel nem ismerte a fáradtságot, és éjjel is éppolyan jól látott, mint nappal, a T-800-as egy cseppet sem lassított tempóján, amikor a Nap elkezdett alábukni a látóhatár széle mögött.
Elvégzett egy gyors önellenőrzést, s az eredmény elégedettséggel töltötte el. Néhány kisebb javítási művelet sikeresen befejeződött, s a magasabb fogyasztású tartalékegységekről visszakapcsolhatott az elsődleges ellátó modulokra.
További 17 perc energia.
Újabb mérföld maradt el mögötte, és a Terminátor rendületlenül törtetett előre. Mint véreb a megsebzett ad mögött, könyörületet és megalkuvást nem ismerve. Egyetlen cél lebegett előtte: megszerezni az elsődleges tápegységet!
A Jordán-folyópartjánál 1191. október 16. (kora reggel)
A Nap még alig nyújtóztatta ki fénykarjait a lustán hömpölygő Jordán felett, ezüstösen megcsillogtatva a felszín közelében kergetőző halak uszonyát, amikor egy meglehetősen fáradt, ám rendkívül elégedett berber harcos lovagolt be a faluba. S bár a halászok már dolgoztak, mégis volt elég szájtáti asszony és gyermek, hogy nyomban megvigye a hírt az egyik faluszéli kunyhó mélyén pihenő három zsoldosnak. Igyekezetüknek újabb ösztökélést adott az a beígért dirhem, amit a mosolygós Kádi ajánlott fel még előző este annak a szerencsésnek, aki a jó hírt hozza.
– Meggyütt! – lihegte a siheder a hájas férfi arcába, a legszebb álmából zavarva fel a Kádit. – Most lovagol be a faluba... Ide a pénzt!
A Kádi kicsit nehezen tért magához, az előző napi menekülés alaposan kifárasztotta, arról nem is beszélve, hogy az este folyamán néhány dirhemért cserébe nagyon is evilági örömöket szerzett magának egy csendes kunyhó mélyén, Bahlúl és Musztadzsin tudta nélkül.
Mire mindhárman magukhoz tértek, s kifizették a sihedert, addigra az elcsigázott Negrin is odaért a kunyhó elé. Bár megpróbált lovaglás közben aludni egy kicsit, így is erőtartalékainak a végén járhatott, mert amikor át akarta emelni a lábát a ló háta mögött, akkor egyszerűen a földre csúszott, kezével görcsösen szorongatva az állat sörényét.
– Itt van – nyöszörögte, és egy humuszba csomagolt, nehéz tárgyat nyújtott át a Kádinak, majd betántorgott a kunyhó ajtónyílásán, és végigvágódott a földön. Ereje arra sem volt elég, hogy eljusson a legközelebbi szalmából készült fekhelyig, a kimerültség legyőzte.
– Iszonyú tempót diktálhatott – morogta maga elé a Kádi, miközben megpróbálta megbecsülni, hány mérföldet kellett a vezetőjüknek lovagolni.
– Valamivel több, mint hat órát nyert nekünk! – suttogta elismerően Musztadzsin, aki a Kádi és a falu javasemberének gondos kezelését követően határozottan jobban nézett ki. Ugyan sebek helyett kékeszöld foltokat viselt a testén, de tisztában volt azzal, hogy hosszú hetekbe, ha nem hónapokba fog kerülni, amíg teljesen felépül. Törött bordái és bokája tétlenségre kényszerítették, s a harcos-szerzetes jó egy órán keresztül könyörgött hangtalan imával a prófétához, hogy gyorsítsa meg a gyógyulását. Hiszen ott kell lennie a fekete mágus halálakor. Mint ítéletvégrehajtó.
– Hagyjátok aludni, és ti is próbáljatok meg pihenni még egy kicsit! – javasolta a Kádi a társainak, és jó példával elöljárva végignyúlt a földön. – Az elkövetkező napokban minden erőnkre szükségünk lesz...
Nem sokkal dél előtt Negrin kinyitotta a szemét, és felült. Társai már mindannyian ébren voltak, s minden bizonnyal már régen átestek az étkezésen is, legalábbis a mellettük heverő üres edények erre engedtek következtetni.
– Mennyit aludtam? – Ez volt a berber első kérdése.
– Hatot – nyugtatta meg gyorsan a Kádi. Az idő valóban fontos szerepet játszott most az életükben. – Még rengeteg időnk van.
– Nem! – csattant fel Negrin, majd gyorsan visszafogta a hangját, hiszen nem akarta feleslegesen magukra terelni a falusiak figyelmét. Ki tudja, így is hányféle mendemonda kapott már szárnyra róluk?! – Nem tudhatjuk, mennyi időnk van! A gólem akár már most itt ólálkodhat a falu körül.
Bahlúl összerezzent, és idegesen körbepillantott, mintha attól tartana, hogy a következő pillanatban szétreccsen a tapasztott fal, hogy egy fémkéz nyúljon be rajta. Mielőtt azonban eluralkodhatott volna rajta a pánik, Negrin kiosztotta a feladatokat.
– Sikerült elhoznom a gólem megmaradt darabját, s a szörnyeteg sem keresztezte az utamat.
– Nem követett? – A Kádi figyelme mindenre kiterjedt.
Negrin megrázta a fejét.
– Amennyire meg tudtam állapítani, nem. Hacsak nem képes átlátni a dombokon, akkor biztos vagyok benne, hogy nem maradhatott a nyomomban. Ügyeltem rá, hogy eltöröljem a paták nyomát, és az első néhány mérföldön alaposan meghajszoltam a hátasomat, majd egy kerülő úton jöttem. Igaz, így veszítettem majdnem egy teljes órát, de a biztonságunk mindennél fontosabb.
A Kádi aprót biccentett, a maga részéről elégedett volt a válasszal. Ami azt illeti, igazából nem tartott tőle, hogy a berbert bárki is követni tudta volna, ha az nem akarja, hogy a nyomában maradjanak. Ám ez a megállapítás csak az emberekre volt igaz, márpedig a mágus teremtménye már eddig is egészen sok meglepő tulajdonságának adta tanúbizonyságát.
– Most hogyan tovább? – érdeklődött Musztadzsin, és kényelmesen elheveredett a külön neki készített szalmaágyon, mely jóval vastagabb és puhább volt az átlagosnál.
– Ahogy megbeszéltük – válaszolta Negrin. – Megfizetjük a falu vezetőjét, hogy valahol a közelben keressenek neked szállást, és pénzzel meg fenyegetéssel rávesszük, hogy gondoskodjon rólad addig, amíg a Kádi érted nem jön. Ha pedig a gólem feltűnne, akkor nem hiszem, hogy bárki életben maradna, aki fecseghetne.
Ezzel mindannyian egyetértettek. A szörnyeteg nem beszélt, hanem harcolt. Kifejezőeszközei a pusztítás eszköztárából álltak össze, és figyelmen kívül hagyott minden mást. Sőt, azzal sem törődött, amit ellenségei beszéltek egymás között, hiszen ennek is köszönhették részben, hogy sikerült többé-kevésbé épségben elmenekülniük.
– Tehát Musztadzsin marad a faluban, mi hárman pedig ellovagolunk Jaffába, hogy felkutassuk a fekete mágust. A gólem darabkája meg fogja győzni arról, hogy a birtokunkban van minden, és valószínűleg sikerül rávenni, hogy jöjjön velünk Allah Szájához. Bahlúl és a Kádi előrelovagolnak a gólem darabkájával, én pedig a mágussal együtt némileg lemaradva követem őket... Majd azt mondjuk, hogy elő kell hozni a rejtekhelyről a többi darabot.
– Jaffa ide több mint másfél napi lovaglás – jegyezte meg a Kádi, miközben elmélyülten bámult maga elé, és az állat simogatta. – Allah Szája nagyjából egynapi lovaglás. Ez azt jelenti, hogy miközben Bahlúl a találkozóhelyre lovagol, te pedig a mágust kíséred, addig nekem alaposan meg kell hajszolnom a lovat, ha időben ott akarok lenni Musztadzsinnal Allah Szájánál.
Negrin megrázta a fejét.
– Nem tartom valószínűnek, hogy vágtában tennénk meg a másfél napos utat Allah Szájáig – felelte. – Akármilyen hájas is vagy, a fekete mágus sokkal rosszabb lovas lehet nálad, tehát lesz elég időd, hogy magaddal hozd Musztadzsint. Efelől semmi kétségem.
– S mivel te vezeted a mágust, ha úgy hozza a szükség, akkor kisebb kerülőket és kitérőket is tehetsz, ezzel is biztosítva számunkra az időt! – A Kádi kezdte bizakodóbban látni a jövőt.
– Akkor mindent megbeszéltünk! – csapta össze a tenyerét Negrin. – Megyek, megalkuszom a falu öregjével, veszek néhány lovat, és indulhatunk.
Jaffa, 1191. október 16.
– Már több mint két hete változatlan az állapota – Abraham ben Chorin meglehetősen szenvtelen hangon foglalta össze eddigi eredményeit Alamut küldöttének, az idős Kitár hadzsinak.
– Van remény rá, hogy túléli? – Az öregember hangja nem tükrözött érzelmeket. Mindazonáltal tudni akarta, hogy számíthat-e rövid vagy hosszú távú terveiben a sebesült dervisre.
A doktor megrázta a fejét, és széttárta a karjait. Teljesen tanácstalannak tűnt.
– Fogalmam sincs róla – válaszolta. – Hihetetlenül erős a szervezete, hiszen olyan sebeket élt túl, ami másokat már elpusztított volna. Ám tartalékainak a végén jár. Ha nem áll be váratlan javulás az állapotában, azt fogom tanácsolni, hogy egy könnyű, álmot hozó por segítségével szabadítsuk meg a fájdalmaitól.
– Furcsa szavak egy orvos szájából – ráncolta a homlokát Kitár.
– Iszonyatos fájdalmai vannak – ismerte be ben Chorin. – Időlegesen mákgubó teát itattam vele, de tartok tőle, hogy ha sokáig adagolom neki, akkor megőrül. Ennél pedig még a halál is jobb.
Kitár elgondolkozva nézett az orvosra.
– Várj vele még egy kicsit. Pillanatnyilag ő az egyedüli, akit használhatok, ha úgy hozza a sors... – Egy pillanatra megvillant a szeme. – Bőkezűen meghálálnám, ha valamiképpen talpra tudnád állítani.
Abraham ben Chorin zavartan megrázta a fejét.
– Ha meg tudnám tenni, akkor magamtól is megtenném, fizetség nélkül... Ámbár...
– Ámbár? – kapott a szón Kitár.
– Egy ősi fóliánson olvastam egy módszert, amit talán sikerrel tudnék alkalmazni a hadzsi esetében. Ám rendkívül kockázatos, rosszabbak az esélyei, mint a tiszteletreméltó Al Gázinak voltak a sejtánnal szemben.
– Al Gázi győzött! – ismerte el kelletlenül Kitár, s egy pillanatra gyűlölet futott át az arcán. Ha az az ostoba nem pusztítja el a démont, akkor talán mára ő, Kitár hadzsi irányítaná a várost és előbb-utóbb Alamutot. Eljött a változás ideje, de az eszköz még hiányzik hozzá. Szerük ugyan eltűnt, s Kitár tartott tőle, hogy már halott, ám a hírcsatornák még nem dugulnak el egy asszaszin halála miatt.
Egyedül Tobruk hadzsira támaszkodhatok, sóhajtotta magában Kitár. Alamutból hetekbe telne iderendelni egy másik kísérőt, s valami azt súgja, a játszmának még nincs vége.
Kitár végigmérte az orvost, majd szája késpenge vékonyságúra keskenyedett, amikor kimondta végső döntését.
– Próbáld ki az ősi módszert! Akár sikerül, akár nem, próbáld ki!
Jaffa, 1191. október 17.
Miriam éppen a laboratóriumba igyekezett vissza a konyhából, ahol csekély reggelijét fogyasztotta, amikor a kopogtató háromszor nekiütődött a bejárati ajtónak. Ez volt a megbeszélt jel. Várt egy darabig, de mivel a háziak közül senki nem mozdult, végül maga indult ajtót nyitni.
A zsoldosok figyelésével megbízott szurtos képű szaracén suhanc állt az ajtóban, csorba fogai kaotikus összevisszaságban meredeztek az ínyéből. A fiú szemének csillogásából Miriam nyomban látta, hogy valami történt.
– Meggyüttek! – kiáltotta a suhanc, miközben a markát nyújtotta a lány felé. Miriam zavartan kotorászott a ruhája zsebében, majd végül a kiáltásra odasiető Rashid al Markhalan vetett oda a szaracénnek néhány dirhemet. A fiú egy szempillantás alatt eltüntette a ruhája mélyén, majd valami köszönésfélét kiáltva megfordult, és elrohant.
– Megérkeztek! – nézett komoran az alkimista a lányra. – Ez pedig annyit jelent, hogy akár sikerrel jártak, akár nem, hírt hozhatnak a Terminátorról.
Miriam révetegen bólintott. Ha a zsoldosok megszerezték a kiborg víz alatt maradt darabjait, akkor a Terminátor előbb vagy utóbb, de fel fog bukkanni a nyomukban. Akkor pedig csupán annyi a dolguk, hogy valamiképpen maguk után csalják a Vadkecske-szurdokhoz, és ott megkíséreljék elpusztítani.
Végleg.
– Mi van, ha a zsoldosok nem jártak sikerrel, és a kiborg már megszerezte a lábait? – tette fel a kérdést Rashid, kimondva a gondolatot, mely Miriam agyában is felbukkant.
A lány tétován megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs – válaszolta. – Akkor valami más megoldást keresünk arra, hogyan csalhatjuk tőrbe a Terminátort... Talán én megfelelő csalétek lennék...
– Nem! – vágott közbe váratlanul Raoul de Foret-Noir. A lovag olyan csendesen érkezett, hogy a társai észre sem vették. – Én egyike voltam a megidézőinek, így nekem kell a pokolra küldenem! Vissza oda, ahonnan jött!
Miriam fáradtan elmosolyodott. Tetszett neki a lovag hevessége és önfeláldozása, de ugyanakkor elszomorította, hogy minden eddigi beszélgetésük ellenére sem volt képes Raoul felfogni, hogy nem egy pokolbéli démonnal áll szemben, hanem egy jövőben megépített intelligens gépezettel, melynek csupán egyetlen célja van: örökre megsemmisíteni az emberiség esélyét a jövőre vonatkozóan.
Sarah Connor által.
– Forrófejű gyaur kutyák vagytok! – jegyezte meg Hakim, aki ebben a pillanatban lépett ki az egyik szobából, s a függöny mögül végighallgatta az egész beszélgetést. – Először tudjátok meg, hogy áll a játszma, s csak utána döntsetek a tétek nagyságáról! Vakon csak a bolondok játszanak.
– Igaza van – bólintott Miriam, hirtelen kizökkenve komorságából. – Nem lehetőségeket kell gyártanunk, hanem minél előbb megtudni, vajon ki birtokolja most a kiborg járómechanizmusát, de legfőképpen kinél van a tápegység!
Rashid al Markhalan bólintott.
– Megyek, és megkeresem a zsoldosokat. Ha sikerrel jártak, bizonyára hoztak magukkal valami bizonyítékot. Talán éppen a tápegységet...
– De szép is lenne... – sóhajtotta Miriam, és akaratlanul is Raoul széles mellkasához simult. A lovag boldog mosollyal ölelte magához a lányt. Az idill csak néhány másodpercig tartott, ugyanis Miriam a következő pillanatban gyengéden, ám határozottan kibontakozott az ölelésből, s a szobája felé indult: – Nem mehetsz egyedül, Rashid! Valahogy nem tudok megbízni olyan emberekben, akik pénzért adják bérbe az életüket.
– Botorság! – felelte az alkimista, ám Miriam máris kész volt a válasszal.
– Arról nem is beszélve, hogy mi van akkor, ha a Terminátor valamiképpen követte a zsoldosokat, s csak arra vár, hogy felbukkanj?! Szükségünk van rád a végső percekben, nem kockáztathatunk!
– Egyetértek! – bólintott Raoul, aki egy szempillantás alatt elfeledte az előző kellemetlen jelenetet, amikor a kiborgról esett szó.– Én is veletek tartok!
Rashid al Markhalan jól hallhatóan felsóhajtott.
– Rendben van. De azt kikötöm, hogy nektek mindvégig a háttérben kell maradnotok! Egyedül alkuszom meg a zsoldosokkal, s csak akkor léptek a színre, ha elkerülhetetlennek tűnik. Nem akarok kockáztatni...
Jaffa nagypiaca, 1191. október 17.
Rashid al Markhalan lassú, megfontolt léptekkel haladt a piac szélén, álló épület felé, mely előtt két fegyveres figyelte a közeledőket. Az alkimistának nehezére esett nyugodtnak tettetnie magát, hiszen híreket várt. Híreket, amelyek talán egy életre meghatározzák a sorsát. És a többi emberét is.
Az alkimista egy pillanatra elmosolyodott. Néhány nappal ezelőtt még eszébe sem jutott volna, hogy másokkal törődjön, s a tudását nem önmaga, hanem a tömegek érdekében használja fel. Ám azóta történt egy s más, és Rashid megértette, miféle istentelen teremtménnyel állnak szemben. Ha csak a fele igaz annak, amit az a lány elmondott a jövőről, s az elkövetkező ember-gép háborúról, akkor bizony az alkimista megremegett. Iszonyú borzalom, mely mellett még a keresztes háború összes rémsége is eltörpül minden kegyetlenségével.
Valahol a háta mögött, jócskán lemaradva és gondosan álcázva Miriam és Raoul de Foret-Noir sodródott a tömeggel. Hakim ellátta őket megfelelő ruhákkal, sőt egyik felesége még bőrbarnító festékkel is bekente az arcukat, ám Rashid nem elégedett meg ennyivel. A Művészet segítségével eltorzította arcvonásaikat, s amikor Hakim egy jó fertályóra múlva a barátaira pillantott, leesett az álla a csodálkozástól, s csak akkor hitte el, hogy valóban nem idegenek férkőztek a házába, amikor Raoul megszólalt. Az alkimista ugyanis ezúttal nem tartotta fontosnak a külső elváltoztatása mellett az apróbb jellemzőket – mint például a hang magassága és a kiejtés – megváltoztatni.
Rashid egy pillanatra lelassított az ajtónállók mellett, és egy-egy dirhemet vetett oda az őröknek. Azok elégedetten vigyorogtak, egyikük fellebbentette a bejáratot eltakaró színes függönyt, s intett az öregnek, hogy bemehet.
Odabent tucatnyi férfi kuporgott a fal mellett, megannyi csatában és veszélyes küldetésekben edződött harcos, akik jó pénzért válogatás nélkül adták bérbe az életüket és a fegyverüket.
Rashid a hátsó fal mellett kuporogva találta meg az emberét. A berber hatalmas termete – még ezek között a Fickók között is szokatlannak hatott, ám az alkimista ügyet sem vetett rá. Lassan végigsétált a kockázó, italozó férfiak mellett, elgondolkozó pillantása újra és újra végigsepert rajtuk, mintha egy újabb küldetéshez keresné a megfelelő embereket.
Amikor Negrin mellé ért, odabiccentett a berber felé, majd továbbsétált. A közjáték mindössze egy másodpercig tartott, s a helyiségben uralkodó félhomály miatt mindketten biztosak lehettek abban, hogy senki nem vette észre a jeladást.
A berber kényelmesen nekidőlt a falnak, s bár a szíve szerint puszta kézzel ugrott volna neki a lassan távolodó fekete mágusnak, hogy kitörje a nyakát, mégis nyugalmat erőltetett magára. Hadd higgyék csak a többiek, hogy semmi nem történt. Megvárta, amíg az alkimista kimegy az épületből, elszámolt magában nyolcvan szívverésig, majd feltápászkodott, s hangosan morgolódva az elszalasztott üzlet miatt, kisétált az épületből.
– Ott jön! – suttogta Miriam, és gyengéden oldalba bökte a bámészkodó Raoult.
A lovag az épületre vetette a tekintetét, melyen ebben a pillanatban bukkant ki az alkimista. Még ebből a távolságból is jól látszott, ahogyan elégedetlenül megrázza a fejét, és valami humorosat mond az őröknek, mert a fickók hahotázva fogadták Rashid szavait, s az egyik még hátba is vágta fene, nagy jókedvében.
– Kövessük! – suttogta Raoul, és már indult is volna, ám Miriam megragadta a karját. – Várj! Azt hiszem, ott jön az egyik, akire vártunk...
Negrin, a hatalmas termetű berber lustán megnyújtóztatta izmait, majd az egyik gyümölcsöskofánál vásárolt valami ennivalót, és azt majszolgatva látszólag céltalanul elvegyült a tömegben.
– Sikerült! – ujjongott magában Miriam. Amikor kidolgozták a tervet, akkor arra számítottak, hogy nem csupán egyetlen zsoldos érkezik a találkozóra, hanem többen. Ennek megfelelően úgy választották ki a helyszínt, hogy ha esetleg valamiféle probléma adódna, akkor Miriam és Raoul gond nélkül közbe tudjon avatkozni. – Gyerünk!
Rashid al Markhalan haladt elöl. Miriam és Raoul maguk elé engedték a berbert, mivel hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi is oda igyekezik, ahova ők: egy kibérelt melléképületbe, amely egy piac melletti kis mellékutcában feküdt, távol, de ugyanakkor közel is a tömeghez.
Miriam szeme jobbra-balra cikázott, megpróbálta felfedezni a vevők és az árusok között meglapuló másik három zsoldost. Mert azt egy pillanatig sem hitte a lány, hogy a berber egyedül érkezett a találkozóra. Hacsak nem hozott magával semmit, hiszen az ebből a távolságból is világosan kitűnt, hogy a ruhája alatt nem rejtegetett csomagot.
Vajon sikerrel jártak!
– Ott! – jegyezte meg váratlanul Raoul, és lopva egy burnuszos alakra mutatott.
Miriam követte a tekintetével a lovag ujját, és kisvártatva ő is megpillantotta az egyik, velük párhuzamosan haladó zsoldost. Az alkimista pontos leírást adott mindőjükről, így sikerült beazonosítani a hájas, ötven év körüli fickót, aki hatalmas potrohát és arcát egy köpeny mögé rejtette. Bár nem viselt fegyvert – a városban cirkáló katonák miatt ez nem is lett volna tanácsos – és egész megjelenése valami együgyű alakra utalt, Miriam visszaemlékezett Rashid szavaira.
Akik huzamosabb ideig meg tudnak élni a kardjukból, azok – legyenek bár külsőre olyan ártatlanok, mint egy bárány – farkasok. Emberbőrbe bújva.
Lassan kijutottak a tömegből, és látták, ahogy Rashid óvatosan hátrasandít a válla fölött, bólint a berber irányába, majd eltűnik az enyhén szakadozott függöny mögött.
Miriam egy pillanatra megtorpant, majd egy közeli kofa irányába vette az irányt, aki a tömegtől távol kínálta a portékáját: gyanús színű löttyökkel teli üvegcséket, melyeket szerelmi bájitalként próbált rásózni a meglehetősen gyér számú vevőire. A kofa, észrevéve a lovag és partnernője közeledtét, éktelen rikácsolásba kezdett; minden igyekezetével azon volt, hogy valamiképpen vásárlásra bírja a felé közeledő férfit és asszonyát.
– Éppen ide kellett jönnöd? – morogta szemrehányóan Raoul, de mivel ez a hely tűnt valóban a legalkalmasabbnak, ezért megpróbált jó képet vágni a dologhoz. Felemelt egy zavaros folyadékkal teli üvegcsét, és miközben fél szemmel a találkozó épületének bejáratát tartotta figyelemmel, megkérdezte az árustól:
– Ez mennyibe kerül?
Jaffa nagypiaca mellett, 1191. október 17.
Negrin komoran nézte az előtte álldogáló mágust. Egy pillanatra eszébe jutott a találkozásuk a gólemmel, és csak az évek során kialakult önfegyelmének köszönhette, hogy nem ugrott nyomban neki az öregembernek. Még sohasem kerültek ilyen hátrányos helyzetbe, s ez óvatosságra intette a berbert. Csak az ostoba támad szemből egy fekete mágusra, még ha istentelen teremtménye ott lohol a sarkában.
– Megtaláltuk a páncél darabjait – kezdte lassan Negrin, minden idegszálával az öregembert figyelte. Talán elárulja magát egy szemvillanással vagy egy akaratlan mozdulattal.
– Örülök – bólintott Rashid al Markhalan, majd elgondolkozva megsimogatta a szakállát. – Remélem, nem veszed udvariatlanságnak az érdeklődésemet, de szeretném, ha valami konkrét bizonyítékot mutatnál szavaid igazolása végett.
Negrin szája hangtalan vigyorra húzódott.
– Természetesen, öreg! A társaim hamarosan itt lesznek vele, addig talán tisztázhatnánk az anyagiakat...
Az alkimista mohó fényt látott megcsillanni a zsoldos szemében, ám addig nem akart alkuba bocsátkozni, amíg nem látta a Terminátor valamelyik darabját.
– Előbb a bizonyítékot – rázta meg a fejét –, aztán szó eshet a fizetségetekről is.
Negrin egyáltalán nem tűnt csalódottnak. Kényelmesen lekuporodott a földre, hátát nekivetette a deszkafalnak, és lehunyta a szemét.
– Meddig kell várnunk? – érdeklődött az alkimista árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában. – Drága az időm!
– A társaim hamarosan elibéd hozzák a bizonyítékot – válaszolta a berber anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Bármelyik percben itt lehetnek.
Mintha csak kimondta volna a végszót, a következő pillanatban meglebbent a függöny, és két újabb alak lépett be a koszos helyiségbe. Egy hájas, ötven év körüli alak, valamint egy alacsony, inas siheder. Előbbi egy burnuszba tekert tárgyat hozott, s mivel kövér verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, ezért Rashid al Markhalan úgy vélte, nem lehet könnyű.
A berber intett a Kádinak, hogy göngyölje ki a szerzeményüket. Amikor a tápegység a napvilágra került, az alkimista elégedetten felsóhajtott, majd óvatosan megvizsgálta a darabot. Miriam ugyan nem mondta el pontosan, hogyan néz ki a tápegység, ám Rashid kikövetkeztette. A Terminátor szíve hevert előtte, mely nélkül csupán idő kérdése, hogy a szörnyeteg mozdulatlanságra kényszerüljön. Mert abban az alkimista immáron maga is biztos volt, hogy teljesen megsemmisíteni a szörnyeteget csupán ő és a jövőből érkezett lány képes.
– Hol a páncél többi darabja? – kérdezte rekedten Rashid, és a berberre emelte a tekintetét.
– Biztos helyen – válaszolta Negrin, és intett a Kádinak, hogy tekerje vissza a burnuszba a gólem darabot. – Ami a fizetséget illeti...
– Elhoztam.
Egy hosszú pillanatra mintha megfagyott volna körülöttük a levegő, és Rashid rádöbbent, mekkora ostobaságot csinált. Hiszen a zsoldosok most egyszerűen elvehetnék a pénzt az alkatrész átadása nélkül, és különösebben nem is tiltakozhatna. Bár a Művészettel talán sikerülne hatni rájuk, ám ez meglehetősen kockázatos dolog. A berber válasza mégis váratlanul érte.
– Ami azt illeti, volt némi problémánk, az út során...
Valóban, kapott észbe az alkimista, akit túlságosan lenyűgözött a gépezet kulcsfontosságú darabjának a megléte. Hol a negyedik zsoldos, aki úgy nézett ki, mint egy megszállott? S miért ilyen tépett a külsejük ezeknek a fickóknak?
– Több pénzt akarsz? – Nem is kérdés volt, hanem inkább megállapítás.
A berber bólintott.
– A dupláját az előre kialkudottnak – válaszolta, s mivel az öregembernek a szeme sem rebbent, ezért még gyorsan hozzátette: – Az előlegen felül.
Rashid al Markhalan döbbenten nézett a berberre. Amikor megállapodtak az összegben, már akkor is jócskán túlfizette őket, hogy elejét vegye a felesleges kérdezősködéseknek. Az az összeg, amit a zsoldos kért, az jócskán meghaladta jelenlegi lehetőségeit, arról nem is beszélve, hogy a berber felrúgott mindent, ami a tisztességes üzlet fogalmába beletartozott.
– Ezen kívül – folytatta Negrin lassan, az öregember zavarának minden pillanatát kiélvezve – a páncél darabjai túlságosan nagyok ahhoz, hogy becsempésszük a városba. Ezért az lenne a legjobb, ha velünk tartanál a rejtekhelyünkre, ahol a pénz lefizetése ellenében megkapod őket.
Rashid al Markhalan agyában egymást kergették a gondolatok. A zsoldosok nyilvánvalóan rájöttek, hogy nem egy hétköznapi páncélról van szó, s ezért emelték meg a kialkudott bérüket. Végigmérte az előtte álló alakokat:
– Semmi rendkívüli nem történt útközben?
Negrin megrázta a fejét, ám szeme szikrákat vetett a dühtől, valahányszor a gólem támadására gondolt.
– Csupán egy balszerencsés sivatagi rablóbanda támadt ránk út közben, ám kivágtuk magunkat.
Rashid érezte a berber hanghordozásából, hogy az nem akar erről többet beszélni. Ugyan maga sem tudta, hirtelenjében honnan teremti elő a kért összeget, mégis bólintott. A Művészet majd a segítségére lesz, hogy leküzdje a nehézségeket, s befejezze azt, amit már régen meg kellett volna lennie. Szafed halála bosszúért kiáltott, ám ő ostoba elvakultságában és a tudás utáni mérhetetlen szomjúságában nem azt cselekedte, amit kellett volna. S akkor Khobeida talán még ma is élne.
– Mikor indulunk? – kérdezte, s kezét a Terminátor burnuszba göngyölt darabja felé nyújtotta.
Negrin megfogta az alkimista kezét, és megrázta a fejét.
– Még van egy kis elintézni valóm. Alkonyatkor találkozzunk a Keleti Kapunál. Egyedül gyere, mint ahogy én is egyedül leszek. A társaim előrelovagolnak, hogy előhozzák a rejtekhelyről a többi darabot. Ezt pedig – intett a fejével a tápegység irányába – majd ott, a többivel együtt kapod meg. Ha kifizetted a pénzt.
Rashid értett a szóból. Szótlanul visszahúzta a kezét, és lassan bólintott.
– Értem. Alkonyatkor a Keleti Kapunál. Egyedül. Figyelmeztetlek, ne próbálkozzatok cselvetéssel! Megvannak az eszközeim az efféle próbálkozások ellen!
Negrin komoran bólintott. Visszagondolva a gólemre, kétségtelen, hogy a vénember igazat beszél, állapította meg magában. Ám akkor is meg kell halnia!
A Jordán-folyó partjánál 1191. október 17. (alkonyatkor)
A Terminátor felerősítette az audio-érzékelők által közvetített jeleket A processzorok feldolgozták az adatokat, és végigszkennelték az adatbázisokat egyezőség után kutatva Nem vett sok időt igénybe a keresés, a Skynet az audio-tár elejére integrálta az emberi faj által kiadott hangokat, hiszen a jövőben az állatok olyan ritkák, hogy harci cselekmények szempontjából nem bírnak jelentőséggel.
Minden kétséget kizáróan emberekre bukkant, ám azt is sikerült megállapítania, hogy a hangminta egyetlen üldözött eltárolt adatával sem egyezik A T-800-as hosszú másodpercekig elidőzött azzal, hogy a kapott inputok alapján módosította az elsődleges direktívákat.
A tápegység megszerzése olyan magas prioritást élvezett, hogy a kiborg megváltoztatta előző tervét. Nem kerülte el a falut, mint ahogy a stratégiai processzorok javasolták az energia-felhasználás minimalizálása érdekében, hanem egyenesen arra vette az irányt. Mivel azonban a magával vitt fegyverek valószínűleg gyanút keltettek volna a falusiakban, ezért a felszerelés nagy részét egy kisebb üregbe rejtette, mindössze két dárdát és néhány puskaporral megtöltött cserépkorsót tartott magánál, ha komolyabb összecsapásra kerülne sor. Ha sikerül információt szereznie a tápegységről, a fegyverekért akármikor visszatérhet.
Tisztában volt vele, hogy jelen állapotában nem vegyülhet el a tömegben, de a történelmi adatbázisokban folytatott kutatás rámutatott arra a lehetőségre, hogy esetleg – valami szent embernek adhatja ki magát A csuklyát mélyen az arcába húzza, és ha valaki meg is pillantja az arcát, legfeljebb elborzadva hőköl majd hátra A köpeny hosszú ujja eltakarja a kezét is, ha nem tesz hirtelen mozdulatot, akkor nem kell azonnali leleplezéstől tartania.
Miközben a falu felé közeledett, a stratégiai elemző processzorok megpróbáltak egy olyan kommunikációs formulát találni, melynek segítségével kiderítheti, hogy az itt élő emberek láttak-e a menekülőket Mivel nem állt rendelkezésére igazság-szonda, hogy közvetlenül az agyból nyerjen információt, ezért kénytelen volt az audio-inputokra hagyatkozni.
Haladás közben folyamatosan szkennelte a környezetét, így jóval hamarabb megpillantotta az első emberi lényt, mint az megsejtette volna, hogy figyelik. Kisméretű nőnemű egyed volt, s a T-800-as néhány lépés múlva megállapította, hogy egy gyermekről van szó. A harci processzor azonnali megsemmisítést javasolt, ám a stratégiai elemzés felülbírálta a parancsot, és inkább a 80 013-as változatot, a megmutatkozást javasolta a vezérlőnek Ennek megfelelően a Terminátor kis kerülőt tett, hogy megjelenésével ne riassza el azonnal a gyermeket, és lassan, támadó szándék nélkül lépett ki a bokrok közül.
A gyermek nagyjából tíz, méternyire helyezkedett el a kiborgtól, egy alacsony, szárított sáskupac mellett kuporgott Tágra nyitott szemei rémülten meredtek a hatalmas termetű alakra, aki szemmel láthatólag észre sem vette, és a rémületet csakhamar a kíváncsiság váltotta fel.
– Ki vagy – kérdezte a kislány gyermeki ártatlansággal, nem is sejtve, hogy a végítélet angyalát szólította meg.
A Terminátor elégedetten konstatálta, hogy a stratégia bevált, és a kommunikáció lehetősége megteremtődött Állított egy kicsit az audio-egység kimeneti jelmagasságán – ami emberi körülmények között annyit jelentett volna, hogy hízelgőre fogta a hangját –, majd lassan a gyermek felé fordult, kezeit összefonva a mellkasa előtt, távol a fegyverektől. A kommunikációs és a stratégiai processzorok lázas ütemben dolgoztak a megfelelő szavak kiválasztása miatt.
– Fáradt vándor vagyok – válaszolta végül a kiborg egy hosszú, gondolkozással eltöltött másodperc múlva, és meggörnyesztette a vállát, hogy ezzel is jelezze siralmas állapotát. – A társaimat keresem, napokkal ezelőtt elszakadtunk egymástól.
A kislány ott volt, amikor a négy vándor megérkezett a faluba, és azt is hallotta, amikor megegyeztek Harúpatával, a falufőnökkel abban, hogy néhány napra szállást és ételt kapnak. Aztán a négyből három férfi elment, és csupán a negyedik társuk maradt itt. Igaz, ő úgy nézett ki, mintha a folyó szellemeivel kelt volna párviadalra.
– Már elmentek – felelte vidáman a kislány, örülve annak, hogy végre ő is fitogtathatja egy kicsit a tudását. – A negyedik azonban nagyon beteg, így neki maradnia kellett.
A Terminátor felemelte a fejét. Tekintete vörösen villant, amikor a stratégiai processzorok végre engedtek a harci parancsoknak. Az eddigi kerüld el direktíva helyett a megsemmisíteni mindenkit és megkeresni a negyedik személyt utasítás lépett. Fémkeze előrenyúlt, és megragadta a gyermek nyakát.
A kislánynak felsikoltani sem maradt ideje.
Az egész talán egy fertályóráig sem tartott. Amikor a Terminátor kirobbant a bokrok közül, a legtöbben éppen a vacsora készítésével voltak elfoglalva a főtéren, így csupán néhányan észlelték a megjelenését. Nekik pedig nem jutott idejük arra, hogy kiáltásukkal jelezzék a támadást.
A kiborg villámgyors mozgása, titániumacél ujjai legyőzhetetlenné tették. Ami azt illeti, az egész faluban mindössze ketten akadtak, akiknek elég idejük volt arra, hogy fegyvert rántsanak félelmetes ellenfelükre, ám a halpucoláshoz használt bicskák meg sem tudták karcolni a kiborg törzsét.
A Terminátor gyors, energiatakarékos mozdulatokkal harcolt. „Minél hatékonyabban ölni”, adta ki az utasítást a harci processzor, és a közel ezerféle pusztakezes módszer közül könnyű volt válogatni.
A falu egyetlen terén huszonöt-harminc ember tolongott, amikor a kiborg megjelent az egyik kunyhó árnyékában, és tombolni kezdett. Egy puskaporral megtömött cserépkorsót hajítva a tábortűzbe megritkította a falusiak sorát, és a központi processzor elégedetten regisztrálta, hogy hét percnyi energiát sikerült azáltal megtakarítani, hogy nem sajátkezűleg kellett végezni az emberekkel.
A legtöbb embernek arra sem maradt ideje, hogy felfogja, miként érte utol a végzet, a halál gyorsabban érkezett a gondolatnál. Néhány asszony sikoltozva rohant a kunyhók menedékébe, ám a hőérzékelők ott is felfedezték őket.
A kiborg szisztematikusan dolgozott, és kisvártatva hullák hevertek körülötte. Sokan kerestek futásban menedéket, mindenüket maguk mögött hagyva, ezeket a Terminátor nem üldözte. Válogatás nélkül végzett mindenkivel, nem kímélte sem az asszonyokat, sem a gyermekeket.
Nem maradhat túlélő!
Mielőtt végzett volna az áldozataival, a kiborg villámgyors szkennelést végzett, s a kapott inputokat összehasonlította a négy zsoldosról eltárolt adatokkal. Bár már csupán néhány menekülő maradt életben, nem talált egyezőséget. A vezérlő processzorok eszelős számításba kezdtek, és a menekülők adatait is összevetették a zsoldosokról eltárolt adatokkal, s ahol 50 százaléknál nagyobb volt az egyezőség, ott a kiborg kíméletlen üldözésbe kezdett. Minden alkalommal sikerrel járt, mivel az üldözöttek valami érthetetlen módon amikor megpillantották a kiborgot a nyomukban ügetni, leborultak a földre, és úgy várták a kíméletlenül érkező halált.
A két dárdát olyan személyekre használta, akik a közeli fák tetején kerestek menedéket. Dárdája tévedhetetlen pontossággal túrta át a szerencsétlenek mellkasát, és azok holtan zuhantak a földre.
Ám a keresett személynek nem akadt a nyomára. Huszonhét halott, négy menekülő, akik 98.17 százalékos biztonsággal nem egyeznek a négy zsoldos egyikével sem.
A kiborg, miután végzett utolsó áldozatával, megfordult, és visszament a faluba. Megállt a legszélső háznál, és módszeresen nekilátott az átkutatásának Átkapcsolt infraérzékelőkre, hogy megtalálja a rejtőzködőket. Ennek köszönhetően újabb két személlyel gyarapodott az áldozatok száma, de ezek közül csupán az egyik volt hímnemű egyed, ám az is tíz évesnél fiatalabbnak bizonyult.
Az utolsó áldozatnál a vezérlő utasította a központi egységet, hogy időlegesen függessze fel a harci parancsokat, és helyette inkább a kommunikációs áramkörök lépjenek működésbe.
Vallatás.
– Egy fickót keresek, aki itt lapul a faluban – mennydörögte a kiborg sztenon hangon, miközben hóhérként magasodott a reszkető asszony felé, akinek épp az imént pusztította el a gyermekét. – Ha megmondod hol találom, életben hagylak.
Az asszony nem válaszolt. Üveges tekintettel bámulta halott gyermekét, majd mintha megpattant volna benne valami, váratlanul felpattant, és puszta kézzel esett neki a kiborgnak. A Terminátor megragadta a cséphadaróként csapdosó kezeket, ám ekkor az asszony a fejével próbálta meg bezúzni a kiborg mellkasát, ám a fém ellenállóbbnak bizonyult a csontnál.
A kiborg érzelmek nélkül ejtette a földre a nő halott testét, és megfordult, majd folytatta a kutatást. Az utolsó két kunyhó üresnek bizonyult, ezért a T-800-as újra kiértékelte a kislány szavait, akitől az információt kapta.
Már elmentek. A negyedik azonban nagyon beteg, így neki maradnia kellett.
Az elemzések hatására a Terminátor úgy döntött, hogy kiszélesíti a kutatási terület sugarát. A kislány nem mondta, hogy a sebesült a faluban van, viszont azzal, hogy nagyon betegnek nevezte, azt is elárulta, hogy ápolásra van szüksége Ha tehát nincs a faluban, akkor valahol a közelben alakítottak ki számára rejtekhelyet.
Rövid gondolkodás után a bokrokkal legsűrűbben benőtt részek felé vette az irányt, s gondos vizsgálat alá vette a kitaposott ösvényeket. Három lehetséges út, és mivel egyik sem tűnt jobbnak a másiknál, ezért a kiborg nyomban a középsővel kezdett.
Begázolt a növények közé, ám csupán burjánzó bokrokat talált, emberi beavatkozásnak nyoma sem volt. A kiborg a belső parancsoknak engedelmeskedve megállt, és felerősítette a külső audio-inputokat, miközben a környezeti szkennereket a lehető legmagasabb érzékelési skálába kapcsolta. Az elemző processzoroknak csupán egyetlen másodpercébe került, amíg a nehéz emberi zihálást elválasztották a környezet kaotikus zajrengetegétől, s meghatározták az irányt.
Musztadzsin egy fa mögött lapult, ép lábára támaszkodva. Bordáin tartókötés díszelgett, s állapotát tekintve kész csoda volt, hogy idáig eljutott. Negyven lépés törött bokával és bordákkal, mindvégig rejtőzködve, nem kis feladat. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a harcos-szerzetes menekülés közben egy pillanatra sem eresztette el a handzsárját, amely még mindig magán őrizte a gólemmel történt első összecsapás emlékét.
A Terminátor pillanatnyi késlekedés nélkül lerohanta a mórt, ám Musztadzsin nem rettent meg a gólem közeledtére. Ajkai egy pillanatra megremegtek imája mormolása közben, ám a nehéz handzsár csörömpölve vágódott a gólem fejének. Közönséges ember egy ilyen csapást nem élhetett volna túl, s egy pillanatra még a kiborg is elveszítette az egyensúlyát. A szervomechanizmusok kétségbeesetten próbálták kiegyenlíteni a hatalmas csapás, okozta kitérést, és a Terminátor első csapása a szerzetes fegyverforgató keze helyett a fa törzsét érte.
Az emberderék vastagságú törzs szilánkokra robbant szét a titániumkéz csapása nyomán, és Musztadzsinban egy pillanatra feltámadt a remény, hogy nincs minden veszve. Újabb csapásra emelte a handzsárt, ám hiába volt emberfelettien gyors a mór, egy huszonegyedik századbeli csúcstechnológiával nem versenyezhetett.
A T-800-as jobb karja váratlanul előrelendült, és félreütötte a lesújtó handzsárt. A kitűnően megmunkált acél hangos pendüléssel kettétört, és a penge felső kétharmada elrepült a bokrok közé.
Musztadzsin rekedt hördüléssel fogadta a fegyvere pusztulását, és hirtelen támadt elszántsággal puszta kézzel ugrott neki a kiborgnak. A Terminátor harci rutinja kis híján elkésett a beavatkozással, ugyanis ilyen ostobaságra nem készítették fel. Nem mintha kárt tudott volna tenni a titánium-páncélban, sokkal inkább úgy tűnt, mintha öngyilkosságot készülne végrehajtani. A Szent Dzsihád, a dicsőséges harcbeli halál.
Az öntanuló processzorok felülbírálták a régi értékeket, és a kobrasebesen előrelendülő fémkéz az utolsó pillanatban megragadta Musztadzsin csuklóját, és egy erőteljes mozdulattal eltörte.
A harcos-szerzetes hangos szisszenéssel térdre rogyott, és a következő pillanatokban a Terminátor karja kíméletlen pontossággal újra és újra lecsapott. Egy-egy csontrepesztő ütés a végtagokra elégnek bizonyult ahhoz, hogy ne kelljen ismeretlen változókkal számolni. Az asszaszinnál már bevált a módszer.
Musztadzsin törött lábakkal és karokkal feküdt a földön, ajkaiból szivárgott a vér, ahogy megpróbálta elfojtani a testében tomboló fájdalmat. Aztán minden elsötétült előtte.
A Terminátor gondosan szemügyre vette áldozatát, s miután megállapította, hogy immáron biztosan nem kell támadástól tartania, nekilátott, hogy eszméletre térítse ájult áldozatát. És nekiláthasson a kihallgatásnak...
Jaffa, 1191. október 17.
Abraham ben Chorin harmadjára is megnézte, hogy az eszméletlenül fekvő Tobruk hadzsi lázas-e még. Sokéves orvosi tapasztalatának hála pusztán az érintésével csaknem teljes bizonyossággal meg tudta mondani, hogy rendben lévő-e a test hőmérséklete vagy sem.
A hadzsi testhőmérséklete természetellenesen magasnak tűnt. A doktor átkozta magát azért, amiért hagyta magát rábeszélni az ősi módszer kipróbálására.
– Először kevésbé értékes személyeken kellett volna kísérleteznem – mormogta dühösen maga elé.
Ami azt illeti, nem volt sok választása, hiszen Tobruk hadzsi állapota közel két hete válságosnak tűnt, s olyan fájdalmai voltak, hogy szinte vödör-számra itatták vele a mákonyt. Márpedig az köztudomású, hogy aki egyszer megízleli a kábítószert, az nehezen tud lemondani róla.
Kitai, az az átkozott öreg!
Ben Chorin nem nagyon kedvelte a fickót, hiába érkezett egyenesen Alamutból, a Hegyi Öreg fellegvárából, a doktor valami megmagyarázhatatlan belső megérzésnek köszönhetően sohasem tudott fesztelenül viselkedni a társaságában Pedig Abraham ben Chorin már közel harminc esztendeje szolgálta hűségesen az asszaszinokat, és egy alkalommal még abban a szerencsében is részesült, hogy a Tiszteletreméltó személyesen köszönte meg a szolgálatait.
Tobruk hadzsi váratlanul nagyot nyögött, és kinyitotta a szemét. Szemgolyója vörösnek tűnt a pattanásig feszült erek miatt, ám ben Chorin immáron megnyugodott. Hiszen a hadzsi két hosszú hétig egyetlen alkalommal sem tért magához, tehát nyilvánvaló, hogy a gyógyulás útjára lépett. A láz valószínűleg a gyógymód következménye, és talán a betegség elűzését szolgálja, s nem újabb bajokra figyelmeztet.
– Vizet – hörögte a hadzsi és megpróbált felülni. Ben Chorin egy szeles szájú ibriket illesztett a beteg ajkaihoz, ám nem hagyta, hogy a hadzsi egyszerre megigya az egész adagot. Akinek láz fűti a testét, az gyakran több folyadékot vesz magához, mintsem szüksége lenne rá, s ezzel csak erősíti a betegséget.
– Nyugalom – intette türelemre a dervist, és letörölte egy nedves kendővel a homlokát – Túl vagy a krízisen. Még pihenned kell egy keveset, de hamarosan felkelhetsz a betegágyból.
– A sejtán? – Tobruk hadzsi egy megszállott erejével ragadta meg ben Chorin ruháját, és egészen az arcához húzta – Mi van a sejtánnal.
– Elpusztítottátok – telelte az orvos megnyugtató hangon, és a válasz hallatán a beteg megnyugodott.
– Győztünk – suttogta földöntúli mosollyal maga elé, hiszen bár Al Gázi volt, aki legyőzte a sejtánt, ám egyetlen háborút sem lehet megnyerni segítők nélkül. A sejtánnal folytatott harc pedig felért egy kisebb háborúval.
A Jordán-folyópartjánál, 1191. október 17.
Amikor Musztadzsin magához tért az ájulásból, csaknem felordított rémületében. A kiborg arcát félig elfedő mágikusan növesztett hús iszonyatos, nem evilági külsőt kölcsönzött a Terminátornak.
– Egy lapos, nagyjából karhosszúságú, szürke fémhasábot keresek – kezdte lassan a kiborg. – Nálatok van, nekem pedig szükségem van rá. Ha visszaadjátok, életben hagylak a társaiddal egyetemben. Ha becsapsz, megöllek.
Musztadzsin megpróbálta kizárni a tudatából a fájdalmat, és kiköpte a földre a szájában felgyülemlett véres nyálat. Minden fájdalma ellenére a mór megpróbált gondolkozni. Arról már rég letett, hogy elpusztítsa a gólemet, hiszen még ép végtagokkal sem volt képes felvenni vele a harcot, törött karokkal és lábbal még egy asszaszin sem tehetne semmit. Abban is biztos volt, hogy a gólem előbb-utóbb minden kérdésére kicsikarja magának a választ. Nem voltak illúziói, a testet egy darabig kordában lehet tartani megfelelő önfegyelemmel, ám csak idő kérdése, s egyszer mindenki megtörik. S ha a fájdalom elér egy bizonyos szintet, akkor az ember szájából dől a szó, csak hogy a kín mérséklődjön egy kicsit. Ha ugyan tud beszélni...
A Terminátor nem értette pontosan, mit csinál a mór, ám amikor a férfi kinyújtotta a nyelvét, és erőteljesen összezárta az állkapcsát, a processzorok eszeveszett számításokba kezdte. Addig is, amíg a kutatás tartott, a kiborg erőnek erejével szétfeszítette Musztadzsin állkapcsát, lehetetlenné téve, hogy az leharapja a nyelvét.
A kiborg szenvtelenül közelebb hajolt, és gondosan szemügyre vette a sebet. Nem tűnt túlságosan mélynek, s a Terminátor úgy becsülte, hogy a férfi továbbra is képes hangalkotásra. Az esetleges érthetetlenséget az audio-érzékelők jó százalékkal képesek lesznek kiszűrni, így mindent elmondhat, amit tud. Ám mielőtt az ellenfél ismételten megpróbálkozna az öncsonkítással, valami megoldást kellett találnia.
Miközben a rendszer az adatbázisokat fésülte át, a szerencsétlen Musztadzsin mozdulni sem tudott a fémujjak erős szorításában. A Terminátor tisztában volt vele, hogy kizárólag ettől az embertől kaphat felvilágosítást a tápegységről. Arról az alkatrészről, melynek megszerzése nélkül lehetetlenné vált a Skynet által meghatározott parancs teljesítése is.
Mivel nem állt rendelkezésére a Skynet által biztosított kihallgatókészülék, ezért a T-800-asnak a helyi adottságok között is megvalósítható megoldást kellett találnia. Az adatbázisok nem tartalmaztak erre vonatkozó információkat, ám az öntanuló processzor egy szokatlan megoldásra tett javaslatot.
A kiborg belső képernyőjén az emberi test sematikus ábrája jelent meg, majd a fej, végül az agy került a képernyő középpontjába. Információhalmazok futottak végig a képernyőn, majd az egyik sor inverz üzemmódban villogni kezdett: fájdalomközpontok.
A Terminátor egyik kezével kitámasztotta a rémülten figyelő Musztadzsin fejét – a mór ösztönösen megérezte, hogy eddigi fájdalmai eltörpülnek majd azon kínok mellett, amelyek ezután várnak rá –, majd kinyújtotta a mutatóujját, és kíméletlen magabiztossággal lecsapott.
Csont reccsent a titániumujj alatt, ahogy a fém behatolt a mór koponyájába. A kiborg precíz mozdulatának és tökéletesen koordinált végtagjának köszönhetően a fémujj a továbbiakban úgy viselkedett, mint egy átlagosnál nagyobb méretű agyszonda.
Amikor a kiborg finoman néhány milliméterrel beljebb nyomta az ujját, Musztadzsin felüvöltött az elviselhetetlen fájdalomtól, ám ezúttal az ájulás nem terítette rá jótékonyan fekete leplét, ébren kellett végigszenvednie a földi pokol minden lépcsőfokát. A mórnak olyan érzése támadt, mintha izzó fémet dugtak volna át a fülén, át az agyán, amíg csak ki nem jön a túlsó oldalon. Emberfeletti erővel próbálta kiszabadítani magát a kíméletlen szorításból, hogy valamiképpen megszabaduljon a fajdalomtól, ám a Terminátor keze a földhöz szögezte. Ide-oda dobálta a testét, ám nem szabadulhatott. A fájdalom újra és újra végigcikázott a testén, és olybá tűnt, sohasem ér véget.
Aztán a kiborg váratlanul visszahúzta az ujjat, s a következő pillanatban Musztadzsin úgy érezte, mintha hűvös szellő söpörne végig a testén.
Közben a T-800-as – attól tartva, hogy a fájdalom hatására a mór valahogy elmozdul, s megsérül az agya – ráült a férfi testére, s immáron nem csupán erejével, hanem súlyával is fogva tartotta.
– Egy lapos, nagyjából karhosszúságú, szürke fémhasábot keresek – ismételte türelmesen a Terminátor.
Musztadzsin egy pillanatig arra gondolt, hogy ellenáll, aztán valami elpattant benne, s beszélni kezdett. Elmondott mindent újabb kérdések nélkül, magában mindvégig azon reménykedve, hogy minél hamarabb eljön érte a megváltó halál.
Jaffa városában, 1191. október 17. (délután)
– El kellett volna venni tőlük a tápegységet – dühöngött Miriam – A Terminátor anélkül legfeljebb néhány hónapig maradhat működőképes.
– Kétlem, hogy ideadták volna – felelte csendesen az alkimista – Valahogy végig az volt a gyanúm, hogy a magasabb bér csupán kifogás. Talán meg nem sikerült minden darabot elhozniuk, vagy...
– Mi van, ha a Terminátornak dolgoznak – vetette közbe Hakim, aki nem csupán a házigazda jogán vett részt a megbeszélésen.
Miriam megrázta a fejét.
– Ezt a lehetőséget kizárhatjuk – felelte – A kiborg már kétszer kudarcot vallott az emberekkel való együttműködésben Elsőként a kereszt lovagjait próbálta megtéveszteni, aztán türkmén rablókat, s tulajdonképpen az asszaszinokkal is lehűlt. Ráadásul most nincs ideje újabb kapcsolatokat építeni. Szüksége, van a tápegységre, s ez most talán még Sarah Connor elpusztításánál is fontosabb feladat számára, hiszen ha energia nélkül marad, nem képes teljesíteni a Skynet által beléprogramozott feladatot.
– Egy biztos, nem mehetsz egyedül velük a sivatagba – szögezte le Raoul – Túlságosan kockázatos volna. Módosítanod kell a megállapodásotokat, mert én el foglak kísérni.
Rashid al Markhalan megrázta a fejét.
– Nem fogom módosítani a megállapodást.
Miriam az alkimista karjára tette a kezét.
– Miért kockáztatnánk feleslegesen. Én és Raoul veled tartunk. Hárman eséllyel vehetjük tel a harcot a zsoldosaiddal, ha valami fondorlatot terveznének.
– Nem fogtok velem lovagolni – rázta meg a fejét az alkimista, majd társai értetlen tekintetet látva lassan elmosolyodott. – Nem vagyok olyan ostoba, hogy egyedül menjek velük a sivatagba. Ha csupán a pénzemre pályáznak is, akkor is ostobaság lenne, hiszen egyedül nem szállhatnék szembe velük, ha úgy hozná a sors. Úgy terveztem... s ezért is fogadtam el olyan hamar a feltételeiket, én a berberrel tartok, ám ti látótávolságon belül utánunk lovagoltok, s ha kell, közbeavatkoztok.
– Nem tartom valószínűnek, hogy a zsoldos örülni fog a hívatlan kísérőknek – jegyezte meg Hakim. – Semmi szükség kísérteni a szerencsénket!
Rashid kényelmesen hátradőlt a székében, s valami furcsa mozdulatot tett a kezével. A következő pillanatban a körvonalai elhalványultak, és az alkimista egy pillanatra eltűnt a szemük elől. Mielőtt azonban komolyabban megijedhettek volna, Rashid ismét megjelent, mintha mi sem történt volna.
– A Művészet segítségével a berbernek fogalma sem lesz arról, hogy követik.
Hakim elismerően bólogatott, míg Raoul ösztönösen keresztet vetett. Miriam, a jövő technokrata világából érkezett lány döbbenten bámult maga elé, racionális agya képtelen volt felfogni az iménti jelenséget.
– Eltűntél – dadogta végül.
– Ez csupán egy aprócska trükk – válaszolta Rashid kedvesen. – A Művészet alapköve, elhitetni valakivel azt, amit láttatni szeretnénk.
– Ez azt jelenti, hogy mindvégig itt voltál? – kérdezte Miriam, mert szüksége volt rá, hogy megértse a jelenséget. Aki gépek között nő fel, az nehezen tudja felfogni a mágia alapjait.
Rashid bólintott, majd gyorsan másra terelte a szót. Nem szívesen beszélt olyan dolgokról, melyeknek évekig kutatta a titkát. A tudást csak a kiválasztottaknak szabad tovább adni, ám még nem jött el az ideje.
– Nem sok időnk maradt – mondta Hakim. – Itt az ideje, hogy felkészüljünk az útra... Nem tudom, hol van a zsoldosok rejtekhelye, de attól tartok, nem itt, a szomszédban.
A Jordán-folyó mentén, 1191. október 17.
Nem nézett hátra. Minden erejét felemésztette a futás. Menekülés a démon és a pusztulás elől. Már órák teltek el azóta, hogy a szerzetesnek öltözött démon rárontott a falura, és mindenkit lemészárolt. Őt kivéve.
Felzokogott. Anyja, apja, testvérei, rokonai és barátai, mind-mind meghaltak. A démon nem ismert könyörületet, a csecsemőket épp olyan egykedvűséggel pusztította el, mint a felnőtteket.
Egy kunyhóban meglapulva nézte végig a falu pusztulását, majd a tető lángra lobbant, és az egyik üszkös gerenda a fejére esett. Házril ennek köszönhette az életét. Az ütés elkábította, így amikor a Terminátor átvizsgálta a kunyhót, a fiút is halottnak vélte a fejét borító vér miatt.
A kunyhó a falu szélén helyezkedett el, nem messze attól a helytől, ahol a Terminátor végül megtalálta Musztadzsint, és ahol mindent megtudott, amire szüksége volt.
Házril végighallgatta az egészet; a mór eszelős üvöltésétől kezdve az utolsó roppanásig, amikor a démon egyetlen mozdulattal összezúzta az áldozata torkát. Ám Házril mindent hallott, s Musztadzsin szavai szinte beleégtek az agyába.
A szürke hasáb... Allah Szája... Két nap múlva... Találkozó...
Még egy teljes órán keresztül feküdt a gerenda alatt, amíg először meg mert mozdulni. A vér megalvadt az arcán, és ördögi külsőt kölcsönzött a fiúnak. Az ütés miatt érzett fájdalom semmiség volt ahhoz képest, amikor Házril megpillantotta a falut.
Halottak hevertek mindenfelé, felnőttek és gyermekek egyaránt. A legtöbb kunyhó helyén üszkös romok meredeztek, és Házril úgy érezte, meghasad a szíve a fájdalomtól. Bár nem látta a démont, mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ebben a pillanatban is figyeli. Ekkor valami megpattant benne.
Megfordult, és minden erejét összeszedve rohanni kezdett. Nem választott magának irányt, csak roham bele a nagyvilágba, keresztülgázolva az elébe kerülő növényeken.
Minden lépés után várta, hogy felharsan mögötte a démon üvöltése, amikor felfedezi, hogy áldozata kihallgatta a beszélgetést, és most kétségbeesetten próbál menekülni.
Néha elvágódott a fáradságtól, ám ilyenkor a félelem emberfeletti erőt adott neki, hogy újra felállhasson, és folytathassa céltalan rohanását.
El innen!, lüktetett a halántékán az ér, egyfajta ütemet szolgáltatva a fiú számára. És Házril rohant, rohant és rohant...
Jaffa városában 1191. október 17. (alkonyatkor)
Rashid al Markhalan késett. Ezzel maga is tisztában volt, ám a Művészethez idő kell, s ha nem mondja végig a megfelelő szavakat, akkor a kísérői láthatatlansága idő előtt véget érne. Az pedig rendkívüli kellemetlenségekkel járhat. Így aztán bízott benne, hogy a berber elég türelmes lesz, és hajlandó néhány percet várni.
Negrin a Keleti Kapu oldalánál lévő árnyékos helyre húzódott, és valami rohadt narancsra emlékeztető gyümölcsöt rágcsált. Arcán egyetlen izom sem rándult, amikor az alkimista feltűnt az utca végén. Kényelmesen lenyelte az utolsó falatot, a magot messzire hajította, majd a ruhájába törölte a kezét.
– Indulhatunk! – vetette oda Rashid, és visszafogta a lovát, amíg a berber is felpattant a saját lovára.
Szótlanul lovagoltak ki a kapun, és közel egy órán keresztül csak némán méregették egymást. Rashid al Markhalan gyakran látta a szeme sarkából, hogy a berber pillantása hosszasan elidőzik rajta, ám ő is gyakran leste útitársát.
Végül Negrin törte meg a csendet.
– Remélem, elégedett leszel a szolgálatunkkal...
Rashid megvonta a vállát.
– Az attól függ – válaszolta. – Ha mindent felhoztatok a víz alól, amire szükségem van, akkor megkapjátok a pénzeteket.
– A megemelt összegre gondolsz, ugye?
Az alkimista bólintott.
– Bár nem szokásom utólag emelni az előre megállapított béreket, ám úgy vélem, valamivel valóban kompenzálnom kell titeket a kényelmetlenségek miatt.
– Öröm veled együtt dolgozni! – felelte Negrin, de a szavai csikorogtak, mint a homok a sivatagi vándor fogai között.
Újabb óra telt el néma egyhangúságban. Negrin gyakran hátrafordult, meg sem próbálta leplezni, hogy nem kívánatos kísérőktől tart. Ami azt illeti, az alkimista maga is hallott néha tompa dobbanásokat – a homok messzire viszi a hangot. Rashid átkozta magát figyelmetlenségéért. Nem csupán láthatatlanná, hanem hallhatatlanná is kellett volna tenni társait a Művészet segítségével. Talán egy kicsivel többet kellett volna elhasználni az erejéből a cél érdekében, s akkor a berber sem sejtené, hogy követik.
– Támadástól tartasz? – érdeklődött az alkimista, némi idegességet varázsolva az arcára.
A berber mogorva pillantással honorálta az öregember érdeklődését, majd megrázta a fejét.
– Nem.
Rashid al Markhalan figyelmét nem kerülte el az a gyűlölettel teli pillantás, amelyet Negrin vetett rá. Immáron biztos volt benne, hogy a zsoldost valami más belső indíték hajtja, nem a mohóság. Ha a pénzét akarták volna, akkor nem kellene ilyen messzire elcsalni Jaffától. Talán tévedett a lány, és a Terminátor mégis szövetségre lépett velük? Hatalommal vagy pénzzel állította őket a maga oldalára? Az alkimista fejében számos gondolat született, ám az egyik legalább olyan jónak tűnt, mint a másik, és sohasem lehetett egészen biztos benne, hogy helyesek a következtetései.
– Mennyi ideig kell még lovagolnunk? – kérdezte Rashid.
A berber megvonta a vállát.
– Ha minden jól megy, akkor másfél napi lovaglás vár ránk. Ha éjszaka is lovagolunk, akkor nem sokkal holnapután fogjuk elérni a találkozó színhelyét.
Rashid megpróbált visszaemlékezni rá, hogy nagyjából másfél napnyi lovaglásra milyen fontosabb oázis fekszik. Ám hiába erőltette az emlékezetét, errefelé nem nagyon éltek sivatagi törzsek, és oázisokban sem bővelkedett a környék. Újabb alámerítkezés következett az emlékekben – az alkimistának hosszú élete során volt elég ideje megismerni a vidéket –, melynek során a sírokat, a romokat és a fontosabb találkozási pontokat vette sorra. Végül kizárásos alapon két helyszín maradt. Allah Szája és a Csontok Mezeje.
Előbbi egy nagy kiterjedésű futóhomok a sivatag és a hegyekig tartó kősivatag határán. Ki tudja, hány szerencsétlen csontjaival feneketlen bendőjében, utóbbi egy hajdani megmérgezett kútnak az emléke. Egyik sem valami szívderítő hely. Némi gondolkozás után az alkimista elvetette a Csontok Mezejét, mivel azon a környéken nem sok alkalmas hely akadt, ahol a zsoldosok elrejthették volna a Terminátor darabjait. Ellenben Allah Szájánál több kisebb barlang is nyílt a közeli sziklák testében, amelyekben könnyűszerrel elrejthették a zsákmányt.
Rashid al Markhalan nem tartotta fontosnak elmondani a berbernek, hogy immáron ismeri az úti céljukat. Minél kiszolgáltatottabbnak hiszi áldozatát, annál nagyobb lesz a meglepetése Ráadásul Rashid úgy emlékezett, hogy Allah Szája mellett régebben kialakított egy rejtekhelyet, melyet már közel harminc esztendeje nem látogatott. Ha úgy hozza a sors, ott akár még a Terminátor elől is menedéket találhatnak egy rövid időre.
Allah Szájánál fognak várni.
A Jordán-folyó mentén, 1191. október 17.
Házril már alig állt a lábán a kimerültségtől Nem tudta megbecsülni, mennyi ideje fut, ám számara úgy tűnt, egy örökkévalóság óta menekül a megelevenedett borzalom elől.
Lábait csak a lendület vitte előre, érzéketlen robottá változott maga is. A szörnyű mészárlás emléke űzte, hajtotta, olyan kíméletlenül, mint ahogyan a démon öldökölt a faluban.
Váratlanul egy kéz ragadta meg a vállát. Házril egy rémült sikollyal lerázta magáról, és minden erejét megfeszítve megpróbált elmenekülni, ám ereje cserbenhagyta. Még négy lépésre, futotta a lendületből, aztán mintha nyílvessző találta volna, elvágódott. Barna arcok hajoltak felé, ám a fiú képtelen volt felfogni, hogy megmenekült. Üvöltött, mintha a bőrét nyúznák, aztán minden elsötétült előtte.
Hosszú órák múltán tért csak magához, egy csendes kunyhó hűvös mélyén fekve, hideg vizes borogatással a homlokán. Egész teste sajgott, izmai csak megkésve tudták jelezni az agynak, hogy energiatartalékaik már régen kimerültek.
– Jól vagy – hajolt felé egy angyali mosolyú asszony, akiben Házril az édesanyjára ismert.
– Mama – nyújtotta felé a kezét teljesen megnyugodva, ám az asszony elhajolt az ölelés elől, értetlen pillantása hirtelen ráébresztette a fiút, hogy csupán emlékei játszanak vele.
Idegen helyen volt, egy másik faluban, talán húsz mérföldnyire egykori otthonától, melyből csak üszkös romok maradtak. S a démon talán már erre tart, hogy bevégezze, amit elkezdett írmagját is kipusztítsa a falunak. Akkor pedig hamarosan itt is mindenki meg fog halni.
– A démon! – nyöszörögte Házril, és megpróbált felugrani, hogy folytassa céltalan menekülését, ám a lábát izomgörcs rántotta össze, és a fiú felkiáltott a fájdalomtól.
– Nyugalom! – Valaki kicserélte a homlokán a borogatást, egy másik kéz pedig vizeskancsót emelt a szájához, és Házril mohó kortyokban nyelte a hűvös folyadékot.
– Ezt nyeld le! – Egy ráncos, öreg kéz tolakodott a látóterébe, s valami sárgás színű magokat tolt a szájába.
Házril inkább ösztönösen, mintsem akarattal szétrágta a sárga magokat. Valami kesernyés íz áradt szét a torkán, ám amikor megpróbálta kiköpni, a ráncos kéz a szájára tapadt, és hátradöntötte a fejét. A fiú kétségbeesetten próbált szabadulni, ám közben a sárga magok lecsúsztak a torkán, kellemetlen ízt hagyva maguk után.
– Idd ki! – parancsolta egy öregember, a falu sámánja, és mielőtt Házril ellenkezhetett volna, máris lenyelte az első kortyokat, s a keserűség átadta a helyét valami kellemesen édesnek.
A gyógyszer gyorsan kifejtette a hatását. Házril lassan kezdte magát úgy érezni, mint egy levél szélén üldögélő dzsinn. A világ furcsán elmosódottá vált előtte, a körvonalak hullámozni kezdtek, és homályos arcú emberek beszéltek hozzá. Hangjuk olyan volt, mintha valahonnan a távolból érkezne, ám Házril ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy válaszoljon a kérdéseikre. Már nem félt, valami furcsa boldogság töltötte ki a lelkét, amelyben nem volt helye olyan dolgoknak, mint démon, félelem vagy rettegés.
Egyetlen kérdést sem hagyott válasz nélkül, s a mozaikokból hamarosan kirajzolódott a sámán előtt, mi történt néhány órája a szomszédos halászfaluban.
A sámán okos ember volt, hiszen már az első válasz után kiparancsolt mindenkit a kunyhóból. Nem akart felesleges pánikot. Egyedül a falu főnöke és saját inasa maradhatott odabent. A beszámoló végeztével egymásra néztek, majd a sámán megvakarta az állát.
– Küldj néhány embert, hogy ellenőrizzék le, mennyi igaz abból, amit elmondott! A gyermekek és az asszonyok szálljanak csónakokba, s evezzenek be a szigetre! Ott kell elrejtőzniük, amíg vissza nem hívjuk őket! A férfiak készüljenek a harcra, őrök vegyék körül a falut.
A főnök engedelmesen bólintott, mert bár ő szólította harcba az embereket, ha úgy hozta a sors, ám vitathatatlan, hogy a démonnal csak a sámán képes szembeszállni.
Amikor a főnök kilépett a kunyhóból, a sámán magához húzta a segédjét, és hosszasan suttogott a fülébe. Amikor befejezte, a fiú bólintott.
– Átadom az üzenetet.
Allah Szája felé, 1191. október 17.
A Terminátor egyenletes tempóban haladt a sivatag széle felé, ahol az Allah Szájának nevezett futóhomok terült el. Musztadzsin a vallatás során mindent elmondott, hogy valamiképp megszabaduljon az agyából fakadó kíntól. Nos, a kiborg nem hagyott maga után túlélőt, a mór halála gyors, s az előzőekhez képes fájdalommentes volt.
A Jordán-folyó már mérföldekre maradt el a kiborg háta mögött, csizmái ütemesen csapódtak a földhöz. Miközben a processzorok még javarészt a sebesülttől kapott információkat dolgozták fel, s vetették össze az eddigi ismeretekkel, addig egy segédprocesszor kiszámolta a másodlagos tápegység maximális üzemidejét.
165 óra az élet.
A Terminátor nem kezdett el átkozódni, amiért a sors és néhány halandó így elbánt vele. Hideg fejjel eltárolta az adatot, utasítást adott a környezeti szkennerek teljesítményének csökkentésére – ez újabb perceket jelenthet a tápegységért folytatott harcban.
A falu lemészárlása 69 percnyi energiáját emésztette fel, ám mivel reális esély nyílott az elsődleges tápegység megszerzésére, ezért a stratégia-elemző processzor helyénvalónak találta a döntést.
Optimalizált működés, s ahol csak lehetséges, minimalizált energiafogyasztás vagy időleges működésben felfüggesztés. Csak a legfontosabb modulok működhetnek. Nagyjából ennyi volt a központi rendszer döntése, amikor a Terminátor elindult a zsoldosok találkozóhelye felé.
Musztadzsin azt sem hallgatta el, hogy a Kádi érkezése hamarosan várható, ám a kiborg úgy döntött, hogy annak az esélye, hogy a tápegység a másik zsoldosnál van, elhanyagolható nagyságú. Sokkal valószínűbb, hogy Allah Szájánál rejtették el valahol, hogy az alkimistát csapdába csalják.
A Terminátor nem érzett haragot, sem csalódást, amiért az alkimista életben maradt. Ugyan magas prioritású ellenfélnek minősült, ahogyan a lány és a lovag is, ám jelen pillanatban még Sarah Connor elpusztítása is csupán másodlagos direktívának számított a tápegység megszerzése mellett.
Az előzetes becslések alapján harmincnégy óra múlva fog odaérni a találkozó színhelyére. Nagyjából egyidőben az alkimistával és a zsoldosokkal.
Nagyjából.
A sivatagban, 1191. október 17. (éjszaka)
A Nap már közel egy órája eltűnt a látóhatár széle mögött, először sötét bíborra, majd lassan feketére festve az eget.
Miriam sokat adott volna egy távcsőért, ám a lovagkorban rendkívüli ritkaságnak számított ez a műszer, így aztán kénytelen volt beérni a szemével, s korlátozott látótávolságával. Az éjszaka leszállta miatt közelebb kellett húzódniuk a berberhez és az alkimistához, nehogy szem elől tévesszék őket.
Bár a sivatag porában jól látszott az előttük haladó lovak nyoma, és Rashid al Markhalannak köszönhetően illúziófátyol fedte alakjukat. Miriam mégis mindig attól tartott, valahányszor a berber hátrafordult, hogy a következő pillanatban megpillantja őket. Racionális, technokrata világhoz szokott agya nehezen tudta elfogadni a mágia tényét, bár valaha tanult az alkimistákról, igaz csupán rendkívül keveset.
– Le kell egy kicsit maradnunk! – suttogta Hakim, aki miután személyesen is szembesült a Terminátor okozta veszélyekkel, természetesen nem hagyta, hogy a barátai nélküle vágjanak neki a sivatagnak.
Szükségetek lesz valakire, mondta, aki rajtatok tartja a szemét, nehogy eltévedjetek!
S szavainak meg lett a foganatja. Hiába lovagoltak legfeljebb két nyíllövésnyire a berber és az alkimista mögött, a szeszélyesen domborodó homok között könnyen a nyomukat veszítették volna Hakim nélkül. A szaracén mindig tudta, merre forduljanak, ha a könnyű sivatagi szellő által repített por már befedte az előttük haladók nyomait.
Miriam megkönnyebbülten bólintott. Ezek szerint nem csak ő találta túlságosan kicsinek a két csapatot elválasztó távolságot.
– Vajon hova tartunk? – Raoul hangja nem volt több a szellő suhogósánál.
Hakim megvonta a vállát.
– Remélem, minél hamarabb megtudjuk – válaszolta. – Nem szívesen lovagolok éjjel a sivatagban, túlságosan hideg a levegő.
Valóban. A nappali forróság ellenére a sivatagban éjszakára alaposan lehűl a levegő, s ez a hirtelen hőmérsékletváltozás még a legkeményebb sziklákat is kikezdi, az emberek pedig csak takarókkal képesek átvészelni az éjszakát.
– Nem állhatunk meg addig, amíg ők meg nem pihennek – vont vállat Miriam, és fázósan összébb húzta a vállain a köpenyt. – Előbb vagy utóbb véget ér az út, hiszen ők sem bírják örökké. Ha letáboroznak, mi is letáborozunk, ha folytatják az útjukat, akkor mi is lóra ülünk. Amikor viszont a többi zsoldos is felbukkan, akkor tudni fogjuk, hogy megérkeztünk.
Több szó nem esett, és a három lovas beleolvadt az éjszakába; követték az előttük haladókat.
Jaffa, 1191. október 18.
Az idős, dervis-forma férfi egy kényelmes, vánkosokkal kipárnázott karosszékben ült. Előtte az asztalkán porceláncsészében sötét folyadék gőzölgött, a szolga, aki hozta épp olyan nesztelenül tűnt el, ahogyan érkezett.
– Tehát a mestered szerint egy démon bukkant fel Igrában, s lemészárolta a falut. Csupán néhányan menekültek meg, közöttük egy Házril nevű fiú, aki három óra rohanás után érkezett a falutokba – foglalta össze Kitár az ifjú sámántanonc beszámolóját. – Érdekes hírek.
A tanonc bólintott a fejével, ám tekintetét továbbra is a földre szegezte. Mestere külön a lelkére kötötte, hogyan kell viselkednie az asszaszinok helyi urával. A sámánok gyakran dolgoztak az asszaszinok kezére, információkkal és ritka növényekkel látták el őket, s biztonságot, valamint pénzt kaptak érte cserébe. A rendszer pompásan működött, hiszen egyik fél sem pályázott a másik helyére.
Kitár elgondolkozva, masszírozta az orrnyergét. A fiú beszámolója arra utalt, hogy vagy Al Gázi nem végzett tökéletes munkát, vagy pedig a sejtán szívósabb, mintsem gondolták volna. Esetleg nem egy, hanem két sejtánról van szó.
Egyik lehetőség sem szívderítő.
Kitár kettőt tapsolt, és a függöny túloldalán várakozó őrök kikísérték a fiút. Alamut megbízottja magához intette az egyik őrt, és rendelkezett arról, hogy az információ hozója megfelelő jutalomban részesüljön Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy talán meg kellene öletnie a fiút, talán a mesterét is, ám valószínűleg már az egész falu tud a démonról. Az lesz a legcélszerűbb, ha a sámánra bízza, hogyan magyarázza meg az esetet. Hiszen ha valamit meg kell magyarázni, akkor a sámánok a legalkalmasabbak a feladatra. Megisznak valami löttyöt, kicsit ugrálnak vagy táncolnak, közben motyognak valamit a szellemekről, büntetésről, balsorsról, és a babonás köznép máris hajlamos elhinni bármit.
Kitár megtörölte a homlokát, melyen a szobában uralkodó kellemes hűvösség ellenére is kövér izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni, valahányszor a sejtánra gondolt. Hiszen az már a tanonc beszámolójának elején nyilvánvalóvá vált, hogy a démon és a sejtán egy és ugyanaz.
A sejtán él – az egyszerűség kedvéért. Kitár úgy döntött, egyelőre azt a változatot fogadja el, hogy Al Gázi nem végzett tökéletes munkát, s ez valami perverz elégedettséggel töltötte el. Kitár tisztában volt azzal, hogy ha sikerülne együttműködnie a sejtánnal, az micsoda lehetőségeket jelentene a számára. Alamut már régen megérett egy vezetőváltásra, ám az elmúlt hét évtized során ugyanaz a férfiú töltötte be a vezető szerepét a bevehetetlen sziklaerődítményben. Egy vénember, irányítja az egyik legütőképesebb, legmisztikusabb társaságot, amely valaha is megalakult a történelem folyamán.
Bár Kitár sem volt már fiatal – jócskán túl a középkoron – mégis alkalmasabbnak ítélte magát jelenlegi mesterénél a vezetésre. A hagyományok ugyan köteleznek, ám Kitár abban is biztos volt. hogy minden fanatizmusuk ellenére lennének jó néhányan, akik támogatnák Alamutban, ha a Hegyi Öreg helyére törne.
Szeruk, az ostoba kudarcot vallott Al Gazit visszarendelték Alamutba, és az elkövetkező hetek során nem is várható a visszatérése. Jaffában ugyan számos kisebb ügynök, adatgyűjtő dolgozott, akik ellátták Alamutot információkkal, ám egyetlen igazi asszaszin sem volt elérhető közelségben. Kitár ugyan valaha jó képességű asszaszinnak számított, ám részben az évek szálltak el fölötte, részben pedig a diplomáciai feladatok miatt nem érzett magában elég erőt és kitartást, hogy egyedül próbálkozzon meg a feladattal. Teste elhájasodott, s már inkább a nyelvével, mintsem fegyverrel aratott győzelmet ellenségei felett.
Ám egyedül semmi esélye. Szüksége van egy kísérőre, aki – ha Allah úgy akarja – testőrként vigyáz rá. Ilyen személy pedig csupán egy akadt Jaffában és ötven mérföldes körzetében: Tobruk hadzsi.
A szúfi dervis, akit eltéphetetlen szálak fűznek Alamuthoz és az asszaszinok titkos szervezetéhez.
S akinek az életét Kitár parancsára Abraham ben Chorin megmentette valami ősi fóliánson leírt recept segítségével.
Kitár áldotta az eszét akkori döntéséért. Tobruk hadzsi nem csupán azért lesz hűséges hozzá, mert a Hegyi Öreg személyes küldötte, hanem az életét is Kitárnak köszönheti. Olyan kötelék ez, melyet vérrel köttetnek, és a dzsannáig tart.
Alamut küldötte elégedetten felnevetett.
Egy újabb esély, melyet nem szabad elszalasztanom, gondolta elégedetten. Jövök, sejtán!
Jaffa, 1191. október 18.
Tobruk hadzsi egy kényelmes karosszékben ülve fogadta urát, ám Kitar nem haragudott a tiszteletlenség láttán, hiszen a dervis állapota még korántsem volt teljesen egészséges.
Abraham ben Chorin kisebb csodát hajtott végre, amikor visszahozta a halálból a szúfi dervist, és ezért Tobruk hadzsi mélységes tiszteletet és hálát érzett az orvos iránt. Hiába volt az az ősi fóliáns, ha a doktor nem képes végigcsinálni az ott leírtakat. Ám ben Chorin Kitar szerepét sem hallgatta el a dervis gyógyulásában, és Tobruk hadzsi fanatikus volt, de nem ostoba.
Ha Alamut küldöttének ennyit ér egy egyszerű dervis élete, akkor ott más okok is meghúzódnak a háttérben, mint egy hűséges követő meggyógyíttatása. Az asszaszinok ritkán cselekedtek önzetlenül, tetteik mögött valami hátsó szándék húzódott; valami, amiből a későbbiekben hasznot húzhattak.
Függetlenül ezektől a gondolatoktól, Tobruk hadzsi legalább olyan hálás volt Kitárnak, mint Abraham ben Chorinnak a gyógyulásáért.
– Maradj ülve, fiam! – intett kegyesen az idős férfi, amikor a dervis fel akart állni, hogy illendő módon köszöntse urát. – Remélem, jól vagy, mert hamarosan minden erődre szükséged lesz!
Nem sokat kertelt, lepődött meg a dervis. Egyenesen belevágott a közepébe. Ez csak egyetlen dolgot jelenthet: nagyon hajtja az idő.
– Abraham doktor mindent megtett a gyógyulásom érdekében, s a fájdalmam is javarészt a múlté – válaszolta a dervis, miközben megpróbálta kitalálni, vajon miféle gondolatok bujkálnak Kitar magas homloka mögött. – A doktor azt mondta, innentől kezdve már a természetre kell bízni a gyógyítást.
Kitár megfordult, és végigmérte Tobrukot. A dervis korántsem látszott olyan jó állapotban, mint szerette volna, ám már nem volt fekvőbeteg, s Kitár tisztában volt vele, hogy egy szúfi dervis akár törött lábakkal is mérföldeket képes gyalogolni, ha úgy hozza a szükség.
– Szükségem van rád és a tudásodra! – Kitart sürgette az idő, ezért minél előbb be kellett avatnia a hadzsit a terveibe.
– Figyelek rád, uram. – felelte a dervis, és Kitár elégedetten bólintott a megszólítás hallatán, majd belekezdett a mondandójába.
Egy teljes órán keresztül gondolkozott azon, hogy milyen mélységig avathatja be a szúfit, hol van az a határ, hogy az irányában mutatott hála átszakítja az Alamuthoz való hűség hálóját. Elmondott mindent, amit a halászfaluból érkezett sámántanonc kölyök mesélt, majd megosztotta vele azokat az információkat is, melyeket Szeruk küldetéséről sikerült megtudnia.
Mivel Szerukkal szemben már kitalált egy kézenfekvő mesét, Kitárnak most nem kellett mást tennie, mint felidéznie azokat a szavakat, amelyek nem is olyan régen ebben a házban hangoztak el.
Al Gázi megpróbálta megölni a démont, ám hiába tűnt úgy, hogy győzedelmeskedett, a sejtánt, úgy tűnik, nem lehet elpusztítani. Alamutnak azonban szüksége van egy ilyen értékes szövetségre, ezért kapcsolatot kell keresnünk vele, hogy megpróbáljuk rávenni, csatlakozzon titkos, szervezetünkhöz.
Tobruk hadzsi egy hosszú pillanatig döbbenten nézett urára, s már az is megfordult a fejében, hogy nem ő a beteg, hanem Kitár. Igaz, neki nem a teste, hanem az agya fájhat, talán Allah kegyelméből a nap sütött rá túl erősen.
Hiszen csak egy ostoba próbálkozna a sejtán útjába állni, hogy szövetséget ajánljon fel.
Amikor azonban Kitarra emelte a tekintetét, elbizonytalanodott. Számtalan alkalommal volt már tanúja, hogy Alamut képzett szónokai milyen mesteri módon forgatják a szavakat, így máris nem tűnt annyira reménytelennek az elképzelés.
– Mikor kellene indulnunk?
Kitár végigmérte a dervist, majd megrovó hangon így válaszolt.
– Egy óra múlva indulunk. Allah Szája majd egy napnyi lovaglás, ezért a legjobb lovakat visszük, és egész éjjel vágtatni fogunk, hogy utolérjük a sejtánt.
A dervis bólintott. Aki annyira ismeri a sivatagot, mint ő, annak nem okozhat problémát a legrövidebb út megtalálása.
Igra, 1191. október 18.
A Kádi nem sokkal, a fekete mágussal történt találkozás után elvált Bahlúltól, és sebes vágtában indult a falu felé, ahol a sebesült Musztadzsint hagyták. Az út hosszúnak ígérkezett, ráadásul a sebesülttel korántsem haladhat majd olyan gyorsan, mint szeretne. Hosszú kantárszáron egy békés hátast vezetett maga mögött, melynek hátán magasított nyereg várta utasát.
Musztadzsin állapota ugyan javulni látszott, amikor elindultak, ám a Kádi nem akart semmit a véletlenre bízni. Ha a mór képtelen megülni a lovat, akkor legfeljebb felkötözi a nyeregbe, és úgy viszi magával Allah Szájához, hogy Musztadzsin ott lehessen, amikor leszámolnak a fekete mágussal. Az adott szó szent Allah előtt, s még a legelvetemültebb sivatagi kutyák sem merészelik megmásítani.
Késő délután érkezett a faluhoz, ám már jóval előbb sejtette, hogy nem sok jóra számíthat. A fák között megpillantott rémült arcú holttestek arra engedtek következtetni, hogy nemrégiben iszonyatos élményekben lehetett az erre élőknek része. Ez pedig csupán egyetlen dolgot jelenthetett: a gólem utolérte őket.
A Kádi az utolsó fél mérföldet gyalog tette meg. Bár a szíve szerint az első halott megpillantása után sebes vágtában indult volna Allah Szája felé, hogy figyelmeztesse a többieket, ám tartozott annyival a szerencsétlen Musztadzsinnak, hogy megnézi, él-e vagy halott.
Kevés esély volt rá, ám Allah akaratából Musztadzsin elkerülhette a gólem tombolását.
Ahogy a Kádi közeledett a faluhoz, úgy nőtt a halottak száma. Zöld döglegyek rebbentek fel méltatlankodó döngessél, ahogy a férfi átgázolt a tetemek között. Elsőként azt a kunyhót vette szemügyre, ahol két-három napja megpihentek.
Az üszkös maradványok baljósan füstölögtek, és a Kádi nagyot nyelt, amikor elképzelte, mi történt volna, ha a gólem két nappal korábban érkezik. Esélyük sem lett volna. Az első támadáskor csak Allah határtalan könyörületességéből menekültek meg.
A falu főterén olyan sok hulla hevert, hogy a Kádi kénytelen volt más utat keresni magának. Kioldalazott az üszkös kunyhómaradványok között, és megpróbált minél kevesebb lélegzetvétellel eljutni a fák közé. A bűz járványok veszélyét vetítette előre, ám a falu szélén már megjelentek az első dögevők, akik gondoskodnak majd a tetemek eltakarításáról.
Musztadzsin hullája alig húsz, méternyire hevert a bozót mélyén kialakított rejtekhelytől. Arcát már megrágta valami állat, ám a Kádi épp elég időt töltött együtt a mórral, hogy ebben a szörnyű állapotban is felismerje. Leküzdve az undorát lehajolt, és megvizsgálta a halottat. A természetellenesen fekvő végtagok, a csontok áttüremkedő csontszilánkoknak nem hagytak kétséget afelől, hogy a gólem semmit sem bízott a véletlenre.
A Kádi gyors imát mormolt Musztadzsinért, és bár már évek óta lemondott papi rangjáról, feloldozta a mórt. Legalább holtában békéljen meg azokért a bűnökért, melyekről sohasem beszélt.
S bár hajtotta az idő – hiszen a gólem azóta ki tudja, merre jár –, a Kádi egy alkalmas helyen ember nagyságú, majd harminc centiméter mély gödröt kapart a tőrével a földbe, s elföldelte a társát. Musztadzsin sírját egy kisebb kődarabbal jelölte meg, majd hátat fordított a falunak, és majdhogynem rohanva igyekezett vissza a kikötött lovakhoz.
Miközben a találkozóhelyre, Allah Szájához igyekezett, a Kádi agyában csupán egyetlen gondolat vibrált: vajon Musztadzsin mennyit árult el a terveikből?
A sivatagban, 1191. október 19.
A Terminátor érzéketlenül viselte a szélsőséges sivatagi hőmérséklet-változásokat. Titánium-vázát úgy tervezték, hogy akár sivatagi körülmények között is harcképes maradjon, a lángoló épületekről nem is beszélve. Ugyan a sivatagi homok lassított egy kicsit a haladási tempóján, ám a késlekedés miatt csupán 119 perccel később várható a célba érése. A központi processzort ugyan aggasztották a finom porszemcsék, amelyek a rendszerbe kerülve komoly gondokat okozhattak volna, ám a szigetelés egyelőre még bírta a megterhelést, ráadásul az álcázásként felvett ruhadarabok távol tartották a por jelentős részét.
Mivel a környezeti érzékelői minimális hatásfokkal dolgoztak, így a Terminátor csak akkor vette észre az elébe lépő két alakot, amikor azok csupán huszonöt méterre voltak tőle. A kiborg egy pillanatra megtorpant, majd egy gyors szkennelést követően megpróbálta azonosítani az előtte álló emberi egyedeket.
– Békével jöttem, sejtán! – A két ember közül egyértelműen az idősebb volt a vezető, testtartása és hanghordozása olyan személyre vallott, aki megszokta, hogy a parancsára akár tucatnyian is ugranak.
A kiborg megállt, és miközben értelmezte a szavakat, újra és újra leszkennelte a környezetét. Az utóbbi időben az öntanuló processzor számos, huszadik, illetve huszonegyedik századbeli harci eseményre vonatkozó adatot kiegészített, új változókat vezetett be, és magasabb veszélyfokozatba sorolta a középkori egyedeket. A Skynet teremtménye lassan veterán harcossá vált.
Kitár kihasználta a sejtán megtorpanását, ajkára megállás nélkül ömlöttek a szavak. Tapasztalatból tudta, hogy amíg sikerül lekötnie az ellenfél figyelmét, addig nem kell támadástól tartania.
– Szövetséget ajánlok neked, sejtán! – folytatta, Kitár. – Egy olyan hatalmas szervezet szövetségét, melynek gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza, s amelynek tagjai olyan rettegett harcosok, hogy nevük puszta említésére rettegés költözik ellenségeink szívébe.
A Terminátor logisztikai egységének három másodperc alatt sikerült kizárásos alapon azonosítani az említett szervezetet.
Asszaszinok!
A fogalom vörösen villogott a Terminátor belső fotoreceptorán, és a kiborg automatikusan, harci üzemmódba kapcsolt. Bár a kommunikációs modulok továbbra sem álltak le, a Terminátornak az asszaszinokkal szemben igen rossz tapasztalatai voltak, ezért a harci modulok és processzorok kapták meg a magasabb működési prioritást.
– Gondolkozz, sejtán! – Kitár hangja egy pillanatra sem remegett meg, bár tisztában volt vele, az életével játszik. Ám a remélt hatalom iránti vágy elűzte a félelmet a szívéből, és a Terminátorban nem ellenfelet, hanem potenciális szövetségest látott. – Az asszaszinok és te! Micsoda szövetség!
A kiborgot vezérlő processzorok megoszlottak a kapott információ feldolgozásában. A stratégiai modul a szövetség kivizsgálását javasolta – hiszen a Terminátor a keresztesekkel való kudarca után az asszaszinokat akarta az uralma alá hajtani –, ám a harci modulok emlékeztették az első asszaszinnal szembeni vereségre. Az önfejlesztő egység komoly dilemmába került, az almodulok egymásnak ellentmondó inputokkal bombázták, és ezzel komolyan leterhelték a rendszert.
Kitár annyira belejött a beszédbe, hogy teljesen elfeledkezett a néhány lépéssel mögötte álldogáló Tobruk hadzsiról, aki a halálra készülve várta a harcot. Alamut küldötte úgy érezte, eljött a lehetőség, hogy az utolsónak tartogatott érvét is megcsillogtassa:
– Figyelj rám, sejtán! – kiáltotta, Kitár elvakultan, és teljes szívéből hitte, hogy érvei meghallgatásra találnak: – Tudom, hogy nemrégiben egy asszaszinnal kellett harcolnod, s ez kis híján az életedbe került! Ám ha segítesz, s én leszek a szervezet vezetője, akkor olyan szövetségest nyersz, aki hajlandó téged szolgálni! – Ez utóbbi gondolat Kitár terveiben csupán korlátozott időtartamra szólt, ám ez természetesen nem tartozott a sejtánra.
A Terminátor önfejlesztő központi egysége hajlott rá, hogy felülbírálja a harci almodulok negatív hozzáállását, és komolyabban foglalkozzon a problémával, amikor váratlan dolog történt.
Tobruk hadzsi döbbenten hallgatta, Kitár szavait, és majdnem egy teljes percbe telt, amíg felfogta az értelmüket. A dervis gyermekkora óta tagja volt a titkos szervezetnek, a Hegyi Öreg állítólag saját kezűleg választotta ki az utcagyermekek közül a korához képest meglepően éles eszű, fürge kisfiút, s Tobruk hadzsi ezért az életére fogadta, hogy Alamut érdekeit mindig szem előtt tartja.
Most pedig itt áll egy áruló mögött, aki épp az imént ajánlott nyílt szövetséget Alamut ellenségének. Keze lassan az övébe tűzött tőr felé mozdult, ám Tobruk hadzsi komoly dilemmával került szemben. Ölje meg azt, akinek részben az életét köszönheti? Ha nincs Kitár, akkor talán már halott, hiszen ben Chorin magától sohasem próbálta volna ki az ősi receptet.
A hadzsi hirtelen elmosolyodott, és ajkai Allah nevét formálták. Istene, mint mindig, ha szükség volt rá, ezúttal is bölcs útmutatást adott. Hiszen úgysem fogja túlélni a sejtánnal való összecsapást!
A tőr nesztelenül siklott ki a tartójából, és amikor Tobruk hadzsi Kitár mellé lépett, Alamut küldötte dühösen intette le a szolgáját. Ám a szolga ezúttal ura ellen fordult, és a penge felemelkedett.
A borotvaéles penge véres csíkot húzott Kitár torkára, és amikor a férfi megpillantotta a kísérője szemében fellobbanó fanatikus lángot, rádöbbent, hogy veszített. Kétségbeesett mozdulattal lökte el magától a hadzsi tőrt markoló kezét, ám elkésett. A vágás túl mély volt ahhoz, hogy egy halandó túlélhesse, Tobruk hadzsit asszaszin mesterek és szúfi dervisek tanították a harci művészetekre.
Az áruló megpróbált kiáltani, ám a torkából csak érthetetlen bugyborékolás tört elő, ahogy a kiáramló levegő sziszegve utat talált magának a port vörösre festő vércseppek között.
Tobruk hadzsi ellökte magától Kitart, majd szembefordult a mozdulatlanul álló sejtánnal. Tudta, hogy ez az utolsó csatája, s amikor tőrét felemelve harci kiáltásra nyitotta a száját, életét Alamut urának ajánlotta.
A Terminátor rövid gondolkodás után előhúzott egy dárdát a fegyverei közül – ennek az alkalmazása tűnt a leggazdaságosabbnak az adott körülmények között –, és nyugodtan várta a támadást, miközben a harci elemzőmodulok kikalkulálták a közeledő sebességéből, testtartásából a tőr lecsapásának várható irányát.
A kiborg és az ember is tudta, csupán egyetlen támadásra jut idő. Az utolsóra.
A sivatagban, 1191. október 19. (hajnal)
Nagyjából egyidőben Tobruk hadzsi halálával, ám jó nyolcvan mérfölddel mélyebben a sivatagban Rashid al Markhalan és Negrin megpillantották a céljukat jelző sziklákat. Három rövid pihenővel megszakított másfél napos lovaglás után.
Nem valami nagy hegyről volt szó – évezredekkel ezelőtt talán valóban az lehetett –, hanem húsz-huszonöt méter magasságú szikladombokról, melyek felszínét a sivatagi szél hordozta homok simára csiszolta. A sziklán nem éltek növények, teljesen kopár volt, a sivatagi szél a legcsekélyebb életet is lehetetlenné tette errefelé. Itt-ott mély üregek sötétlettek, és az alkimista tudta, hogy némelyik arra is alkalmas, hogy akár lovastul elrejtőzhessen benne.
– Allah Szája – mutatott előre a berber, és gyorsabb ügetésre ösztökélte a lovát.
Rashid al Markhalan nem tartotta fontosnak felvilágosítani a zsoldost, hogy pontosan tisztában van a hely jellegével, s azzal a ténnyel, hogy milyen nagyszerű hely a nem kívánatos személyek legyilkolására. Az üregekben kényelmesen meghúzódhat egy íjász, aki a kellő pillanatban útjára engedheti halált hozó nyílvesszőjét, s a futóhomok mélye ideális hely a halottak számára.
– Hol vannak a társaid? – érdeklődött az alkimista, miközben felidézte magában a Művészet néhány kisebb fogását, melyek segítségével időleges védelmet nyerhet, ha a zsoldosok rosszban sántikálnának.
Negrin a sziklák felé intett.
– A rejtekhelyen – válaszolta. – Hamarosan megérkezünk, s lebonyolítjuk a cserét.
Rashid al Markhalan bólintott, és egy egyszerű trükkel felvértezte magát az első támadás ellen. Ha valaki megpróbálja megölni, komoly meglepetésben lesz része, s ez talán elég időt biztosít, hogy a társai közbeavatkozhassanak.
A sziklák hamarosan fél karéjban megnyíltak, és egy szélvédte területre jutottak. Rashid aggódott, hogy a rejtekhely jellege miatt a társai nem tudják mindvégig szemmel követni az eseményeket, ám mivel az egyik közeli barlang sötét üregéből két alak bukkant elő, ezért nem ért rá tovább rágódni a problémán. Bízott a tudásában és a szerencséjében, s bízott a társai találékonyságában.
A lovakat kipányvázták egy kisebb sziklánál, melynek Allah és a sivatagi szél jóvoltából át volt lyukadva a közepe, így kényelmesen át lehetett rajta vetni a kötőféket.
Rashid al Markhalan figyelmét nem kerülték el azok a pillantások, melyekkel a másik két zsoldos bámulta. Düh, gyűlölet és félelem volt bennük.
Negrin odalépett az idősebb fickóhoz, akinek hájas teste még a köpenyt is majdhogynem szétfeszítette, és néhány suttogó mondatot váltott vele. Rashid látta, ahogy a zsoldos arca elkomorodik, ujjai ökölbe szorulnak, majd gyilkos pillantást vet az irányába. Ám a berber vonásai gyorsan kisimultak, és az iménti harag nyom nélkül eltűnt.
– Hol vannak a páncél darabjai? – érdeklődött az alkimista, és fürkésző pillantást vetett a sötét üreg irányába, ahonnan az imént a zsoldosok előbukkantak.
– Odabent – válaszolta Negrin. – Megnézed?
Rashid al Markhalan megrázta a fejét. Lehetőség szerint nyílt terepen kell maradnia, mert egy szűk barlangban sokkal kisebb az esélye, ha harcra kerül sor. S az iménti pillantásokból ítélve, nem sok kétsége volt, hogy hamarosan sor kerül rá. Ám addig is húznia kell az időt, hogy lehetőséget adjon a társainak a közelebb lopakodásra. Erre pedig legalkalmasabbnak az alkudozás tűnt.
– Sokallom az összeget, amit Jaffában kértél – mondta váratlanul Rashid. – Egy ésszerű határig azonban hajlandó vagyok elmenni.
Miriam kérdőn pillantott a lovagra – az alkimista által rájuk rakott láthatatlanság-illúzió ellenére látták egymást.
– Most mit tegyünk – intett a fejével a sziklák felé, ahol az imént tűnt el a berber, nyomában az alkimistával.
– Várjunk – javasolta a lovag, ám Hakim, aki jobban ismerte a szaracén népek szokásait, tagadólag megrázta a fejét.
– A lovakat hátra kell hagynunk, ám nem hagyhatjuk magára az alkimistát. Allah látja a szívem, nem kedvelem a vénembert, ám közös célért harcolunk, így mellette a helyünk. A sziklák megmászhatóak, és felülről talán rálátásunk lesz az eseményekre.
Miriam és Raoul nyomban megértették, mire gondol Hakim. Lecsusszantak a nyeregből, és kantárszáron vezetve az állatokat, óvatosan elindultak a sziklák felé. Hátulról közelítették meg azt a helyet, ahol most az alkimista és a zsoldosok tárgyaltak. Közben Hakim szakértő szemmel felmérte a sziklákat; megpróbált egy olyan helyet találni, ahol különösebb nehézség nélkül mindannyian feljuthatnak.
– Jobb lenne, ha csupán te másznál fel a sziklákra – suttogta a lány, miközben kipányvázta a hátasát. – Én és Raoul inkább arra kerülnénk, ahol Rashid bement. Ha úgy hozza a sors, talán azok a másodpercek is számítanak, amíg leérnénk a földre. Ráadásul így két oldalról támadhatunk egyszerre, és megoszthatjuk az ellenség erőit.
A szaracén egy pillanatra elgondolkozott a terven, majd beleegyezően bólintott. A következő pillanatban fürge majom módjára mászni kezdett felfelé a sziklákra, a kiszögelléseket és éles peremeket kapaszkodóként vagy támaszként használva.
– Gyerünk! – suttogta Raoul, és fegyverét kivonva a tartójából apró, nesztelen lépésekkel a sziklakaréj felé indult. Miriam fegyverrel a kezében követte.
Negrin homlokán egyre sűrűsödtek a ráncok. Az alku túlságosan hosszú ideig elhúzódott, s a berbernek valami sanda gyanúja támadt, hogy a vénember csupán időt akar nyerni. De mire?
– Elég! – mondta végül a zsoldosok vezére dühösen. – Az előlegen kívül a kialkudott pénz másfélszeresét fizeted, s ezért megkapod a páncél minden általunk megszerzett darabját. Rendben van?
– Elfogadom az ajánlatot – bólintott Rashid kimérten. Az alku a végéhez következett, s hamarosan kiderül, mit tartogat számára Allah. – Hozzátok ide a darabokat, én pedig hozom a pénzt.
Megfordult, és nyugalmat erőltetve magára a lovához sétált. Bár a pénzt már jó előre magához vette, most mégis úgy tett, mintha a nyeregkápából venné elő. Ezzel is értékes perceket nyert.
Amikor megfordult, a zsoldosok még mindig ugyanott álltak, ahol az imént. Csupán a kövér fickó lába előtt hevert egy burnuszba tekert tárgy, amiben az alkimista a tápegységre ismert. Arra a darabra, amit a zsoldosok magukkal hoztak Jaffába, s aminek a segítségével elcsalták a sivatagba. Ez pedig azt jelentette, hogy nem csupán a pénzét akarták, hanem minden bizonnyal az életét is.
Rashid al Markhalan megpróbálta kitalálni, mivel haragította magára a zsoldosokat, ám hiába keresett észérveket, egyik sem tűnt elfogadhatónak. Az, hogy az egyik zsoldos meghalt, velejárója a foglalkozásuknak, ezért nem szokás a megbízót is megölni. Másról lehet szó, ám képtelen volt kitalálni, miről. Az alkimista nyugalmat erőltetett magára, miközben azon fohászkodott, hogy a többiek időben érkezzenek.
– Csupán ezt sikerült megszereznetek? – kérdezte Rashid lefitymálóan, majd megrázta a fejét. – Ez annyit jelent, hogy az imént kötött alku természetesen érvényét veszti. Nem fizetek dupla pénzt fele eredményért.
Negrin gúnyosan elhúzta a száját.
– Tévedsz, mágus! – mondta gonoszán, és előhúzta a handzsárját. – Fizetni fogsz, mégpedig mindenért!
Alamut, 1191. október 19.
Az asszaszin törökülésben ült az ébredő Nap sugarainak tüzében. A szíve felé tetovált vörös sasmadár mozdulatlanul bámulta az előttük elterülő területet – innen, majd hatszáz méter magasból az ember úgy érezte, mintha a föld felett szárnyalna.
Al Gázi tegnap esett át a Hét Kő szertartásának első részén, amely kizárólag Alamut legkiválóbb harcosait illette meg. A Hegyi Öreg saját kezűleg adta át a hét drágakővel díszített tőrt az asszaszinnak, és Al Gázi büszke volt rá, hogy kiérdemelte ezt a kegyet. Nem csupán az outrémeri Onofroi de Toron megölése, hanem a sejtán elpusztítása is jelentős szerepet játszott benne, hogy a legkiválóbbak közé emelkedett.
Most Alamut roppant bércei között pihente ki eddigi fáradalmait, s bár távol állt tőle minden, ami tétlenségre kárhoztatta, a harminc napos szertartási időt be kellett tartania, ha nem akarta magára haragítani a mesterét.
Még huszonkilenc nap, gondolta az asszaszin, és végigsimított a pillantásával az előtte elterülő tájon. Innen fentről valahogy annyira másnak látszott minden. Huszonkilenc, javarészt elmélkedéssel és megtisztulással töltött nap, mely nélkül nem lehet befejezni a Hét Kő szertartását. Onnantól kezdve csupán egyetlen ember áll majd fölötte az asszaszinok hierarchikus szervezetében: a tiszteletreméltó Hegyi Öreg, Alamut ura.
Csupán egy apró kavics zörrent meg Al Gázi háta mögött, ám az asszaszin a belénevelt ösztönöknek hála egy mesteri ugrással oldalra vetődött, s amikor szembefordult az érkezővel, már a kezében volt a tőre, melyet még ide, Alamut kopár bérceire is magával hozott.
Egy ijedt tekintetű siheder állt a háta mögött, közel harminc lépés távolságban. Al Gázi látta, hogy a fiú minden akaratával azon van, hogy csillapítsa kezének remegését, és mivel az asszaszin már látta a többiek között gyakorlatozni az udvaron, így leengedte a fegyverét.
– Közelebb jöhetsz! – intett Al Gázi a tanoncnak kegyesen, és visszatelepedett előző pozitúrájába. Alamutban megengedhette magának azt a luxust, hogy megbízott a társaiban, mert a Hegyi Öreg vasfegyelmének hála száztizenhét esztendeje nem történt testvérgyilkosság az asszaszinok között. Ha valakinek olyan nézeteltérése támadt a társával, melyet csak a kiontott vér hozhatott helyre, akkor a Hegyi Öreg elé vitték a dolgot, s ha ő úgy döntött, akkor a vitás felek nyílt párviadalban döntötték el, kinek van igaza. Az asszaszinoktól csak ellenfeleiknek volt félnivalója, Alamutban szigorú rendszabályok szerint éltek a harcosok.
– A Tiszteletreméltó Ismail mester küldött utánad, tiszteletreméltó Al Gázi mester! – hajolt meg illendően a tanonc, két kezét a szokások szerint keresztbe fonva a mellkasa előtt. – Híreket kapott Jaffából, melyekről haladéktalanul tájékoztatnom kell téged.
Az asszaszin intett a fiúnak, hogy közölheti az üzenetet.
– A Tiszteletreméltó Ismail mester szó szerint a következőket mondta – folytatta a fiú –, kémeink jelentése szerint Jaffában komoly gondok adódtak, melynek során Szeruk, akit a te helyedre küldtünk a városba, meghalt. Kitár hadzsi átvette az ügy irányítását, és mindent megtesz, hogy bosszút álljon testvérünkért.
Al Gázi bólintott. Szeruk túlságosan hevesvérű volt, ennek köszönheti a végzetét. Egy pillanatra baljós gondolatok fogalmazódtak meg az asszaszinban, ám gyorsan elvetette őket. Ha a sejtán életben lenne, akkor Kitár nem lenne olyan ostoba, hogy elhallgassa ezt a fontos információt Alamut ura elől. Arról nem is beszélve – és főként ez nyugtatta meg Al Gázit –, az asszaszin még nem találkozott olyan ellenféllel, amely visszatért volna a halálból, s abban biztos volt, hogy a sejtánt teljesen elpusztította.
Az asszaszin teleszívta a tüdejét levegővel, hagyta, hogy az erő átjárja a végtagjait, majd néhány hosszú perc után intett a tanoncnak, hogy elmehet, miközben halkan maga elé suttogta:
– Beteljesült Allah akarata!
Kiszmet.
A sivatagban, 1191. október 19.
Rashid al Markhalan hátralépett a fenyegetően közeledő berber elől, aki széles handzsárját a mellkasa előtt tartva ragadozóvicsorral araszolt egyre közelebb. Az alkimista előhúzta a tőrét, jobb, ha ezek az ostobák azt hiszik, csak fegyverrel kell számolniuk. Erőteljesen a közelben álló kövér zsoldosra összpontosított, s forrón remélte, hogy a trükkje ezúttal sem fogja cserben hagyni, és a berber fogékony az illúziókra.
Negrin nem hagyta magát megtéveszteni, tudta, hogy egy fekete mágus nem tőrrel harcol. Ám a bosszúvágy nagyon erős volt benne, s mivel ellenfele kiszolgáltatottnak tűnt, nem akarta kihagyni a lehetőséget.
A berber nem szándékozott azonnal megölni az ellenfelét, hiszen mindenért fizetnie kellett. Egy villámgyors csuklómozdulat, és a széles handzsár meglendült, hogy tőből szelje le az alkimista karját. A fegyver, csillogóra köszörült éle felszikrázott a napfényben, ám sohasem ért célba. A berber szemét váratlanul fényes villanás kápráztatta el, majd a következő pillanatban már nem a fekete mágust látta maga előtt, hanem a Kádit, aki rémülten emeli a szeme elé a kezét. Negrin nem hiába volt kiváló harcos, az utolsó pillanatban egy aprócska fordítás a csuklón éppen elegendő volt ahhoz, hogy a fegyver ártalmatlanul suhanjon el mágikusan idevarázsolt társa mellett.
Apró szúrást érzett a mellkasában, és a látása hirtelen kitisztult. Ismét az alkimista állt előtte, kezében vértől csöpögő pengét tartva. A berber óriás döbbenten meredt ellenfelére, majd a mellkasán gyorsan növekvő véres foltot kezdte csodálni. Aztán összeesett, Rashid al Markhalan szúrása kiváló orvosi ismeretekről tett tanúbizonyságot: egyenesen a szív közepébe talált.
A Kádi és Bahlúl csak most eszméltek. Mivel túlságosan távol voltak, rájuk nem hatott az illúzió. Így aztán döbbenten bámulták, amikor Negrin az utolsó pillanatban félrekapja a fegyverét, és teljesen kiszolgáltatja magát a fekete mágus szúrásának.
Bahlúl felüvöltött dühében, és egy tőrt előrántva rohanni kezdett ellenfele felé. Az első tőrt még futás közben elhajította, s Rashidnak csupán arra volt ideje, hogy elfordítsa a felsőtestét. Így az éles fegyver nem a mellkasa közepébe fúródott, hanem csak a vállán ejtett mély sebet. Bahlúl nem torpant meg a sikeres találat után, és a második tőr szinte a semmiből került a kezébe. A suhanc ordított elvakult dühében, ám nem teljesíthette be bosszúját. Az egyik közeli szikla mögül – a láthatatlanság-illúzió hatását vesztette Rashid újabb illúziója miatt – egy páncélba öltözött alak robbant ki, s a kezében tartott karddal könnyedén lefegyverezte ellenfelét.
Miriam a Kádi felé igyekezett. Bízott benne, hogy a lovag nem hagyja, hogy úrrá legyen rajta a harci láz. Nem halottakat akart, hanem foglyokat, akiket ki lehet kérdezni.
Azzal semmit sem érünk el, ha legyilkoljuk őket! A Terminátor az igazi ellenfelünk, nem ezek az emberek! Fogd vissza magad!
A Kádi nyugodt mosollyal várta ellenfelét, még a fegyverét sem vette elő. Csak az ostobák küzdenek olyan túlerővel szemben, mint amilyennel ők most szembekerültek. Negrin halott, Musztadzsin halott és az ostoba Bahlúlt is lefegyverezték. Egyedül maradt egy fekete mágussal és két kísérőjével szemben.
Apró sziklatörmelék koppanásai hallatszottak felülről, ahogyan Hakim sebesen ereszkedett lefelé a meredek sziklalejtőn. A Kádi szomorú mosollyal javította ki önmagát: három kísérővel áll szemben.
Ahogy Miriam közeledett a férfi felé, és a Kádi felismerte, hogy nővel áll szemben, gyorsan körbepillantott. Nem akart egy nő fogságába esni, hiszen a becsületén esett foltot sohasem moshatná le; sem vérével, sem élete feláldozásával. Ezért megfordult, és a sebesen közeledő Hakim felé igyekezett, üres kezeit nyújtva felé.
Miriam bízott benne, hogy Hakim nem öli meg ostobán ellenfelüket. S bár a szaracénnal előzetesen nem állapodtak meg a fogolyejtésben, Hakim nem támadt védtelen emberre, csupán handzsárjával a sziklának kényszerítette, míg másik kezével szakavatott mozdulatokkal megszabadította a fegyvereitől.
– A fiú elmenekül! – hallották váratlanul az alkimista kiáltását, és amikor Miriam megpördült, még látta, amikor a fiatal suhanc eltűnik a sziklák mögött. Raoul jócskán lemaradva követte, páncélzatában nem futhatott versenyt egy utcákon nevelkedett süvölvénnyel.
Miriam a menekülő után vetette magát. Lábai apró porfelhőket vertek fel. A lovak hirtelen felnyihogtak, a suhanc nyilván elkötötte az egyiket. Bár Miriam csupán nemrégiben tanult meg lovagolni – a jövőben az állatok már csaknem teljesen kipusztultak – egy pillanatra sem lassított le. Szinte kirobbant a sziklák mögül, és a lovak felé iramodott.
A suhanc nem csupán jelentős előnnyel indult, hanem lényegesebben többet tudott a lovaglásról, mintsem azt Miriam valaha is elsajátítja. A lány hiába próbálta meg minden tudását összeszedve gyorsabb vágtára ösztökélni a lovát, a közte és a suhanc közötti távolság gyorsan növekedett. Miriam összeszorította a fogát, és nem tágított. Néhány percre még a remény is feltámadt benne, ahogy egy kisebb homokdombon keresztülvágva szemmel láthatólag közelebb került a menekülőhöz, ám hamarosan kiderült, sohasem éri utol. A suhanc túlságosan félt, és ráadásul mesterien ülte meg a hátasát.
Talán Hakim utolérhetné a suhancot, gondolta Miriam. Ám biztos volt benne, hogy a szaracén sohasem hajszolná meg annyira a lovát, amennyire a menekülő, így aztán bizonytalan lenne az üldözés kimenetele.
Miriam kelletlenül ismerte be magának, hogy reménytelen üldözésbe kezdett. Visszafogta a lovát, és könnyű ügetésben indult vissza a sziklákhoz. Mire kikötötte a lovat, és visszatért a többiekhez, a fogoly már megkötözve üldögélt az egyik sziklának vetve a hátát. Rashid al Markhalan vállsebét bekötözték, és Hakim éppen azt a barlangot vizsgálta át, melyből a zsoldosok az alkimista emlékezete szerint előjöttek.
– Tulajdonképpen hogyan tudott elmenekülni? – fordult Miriam az elvörösödő Raoul felé, és a lovag szégyenkezve számolt be az esetről.
Miután lefegyverezte a fickót, odaparancsolta az egyik sziklához. Nem igazán tartott tőle fegyvertelenül, és eszébe sem jutott, hogy esztelen elvakultságában nekiinduljon a sivatagnak. Raoul megpróbált segíteni Rashid al Markhalannak, hogy elláthassa magát, mivel az alkimista vállsebéből bőven patakzott a vér. Ezt az apró figyelemkiesést használta ki a suhanc a szökésre.
– Hibáztam – ismerte be a lovag.
Miriam nem rótta meg Raoult a hibájáért, sokkal, fontosabb dolgokkal kellett most foglalkozniuk. A zsoldosokkal leszámoltak, és bár egyikük elmenekült, még foglyot is sikerült ejteniük. És ami a legfontosabb, megszerezték a tápegységet.
A lánynak ugyan csupán becslései voltak arról, hogy a Terminátor mennyi ideig húzhatja ki a tápegység nélkül, ám bízott benne, hogy a kiborg nem talált időközben más energiaforrást magának. Ha így van, akkor minden elveszett, hiszen amennyiben a kiborg behúzódik valami barlang mélyére, és ott elrejtőzik, akkor stand-by üzemmódba kapcsolva néhány évtized múlva nem kell ellenségekkel, számolnia. Miriam elgondolkozott azon, hogy a kiborg vajon miért nem ezt a kézenfekvő megoldást választotta. Aztán hirtelen szélesen elmosolyodott: ez csupán azt jelentheti, hogy a Terminátornak szüksége van a tápegységre!
Most már csak az a kérdés, hol a Terminátor?
Mielőtt nekikezdtek volna a fogoly kikérdezésének, Miriam a szaracén után ment a barlangba, hogy segítségére legyen a keresésben. A sziklacsonkok és kiszögellések segítségével könnyedén felkapaszkodott a sötét üregig, mely a méretével szinte kirítt a többi közül. Ha egy ló fel tudna kapaszkodni ide, akkor lovasának még a fejét sem kellene lehajtania ahhoz, ha be akarna lépni a hűvös sötétségbe.
Alig néhány lépésnyire a bejárat belső oldalán fáklyák és fáklyacsonkok hevertek a földön, és egy keskeny sziklapárkányon Miriam még tűzszerszámot is talált, melynek segítségével hamarosan sikerült szikrát csiholnia.
A barlang kupolája fenyegetően magasodott a lány felé, és a sziklát számos helyen korom festette sötétre. Miriam egy pillanatra eltöprengett azon, hogy vajon mennyi ideje használják már menedékként vagy rejtekhelyként az emberek a természet ezen csodálatos képződményét, mely ki tudja hány évezreddel ezelőtt jött létre.
Váratlanul fény vetült a sziklákra, amikor Hakim magasra emelt fáklyával kibukkant egy oldaljáratból. Arca a kellemes hűvös ellenére csatakos volt az izzadságtól. Amikor megpillantotta a lányt, csalódottan megrázta a fejét.
– Eddig semmi – mondta. – Azok az átkozott zsoldosok csak a tápegységet hozták magukkal.
Miriam elgondolkozott. A tápegységet megtalálni valószínűleg jóval nehezebb feladat lehetett, mint a járómechanizmust. Ez viszont csak két dolgot jelenthetett: a Terminátor megelőzte őket, és megszerezte a lábait, vagy pedig a zsoldosok képtelenek voltak a felszínre hozni a többi alkatrészt. Gondolatait nyomban megosztotta a szaracénnal, ám Hakim máris több ellentmondásra mutatott rá.
– Amennyiben az a teremtmény képes volt megszerezni a lábait – felelte –, akkor nem tartom valószínűnek, hogy a tápegységet ott hagyta volna. Mint mondottad, ez az egyik legfontosabb dolog a testében, mondhatni a szíve. Ha kell, akkor a Terminátor napokon, heteken keresztül kutatta volna a tó medrét. Egészen addig, amíg meg nem találja.
Miriam kénytelen volt elismerni Hakim igazát.
– Az már inkább elképzelhető – folytatta a szaracén –, hogy a Terminátor nem a vízből szerezte vissza a lábait, hanem a zsoldosoktól ragadta el. Ez sok mindenre magyarázatot adna.
– Értem – bólintott a lány. – A zsoldosok azért viselkedtek Rashid al Markhalannal olyan ellenségesen, mert ő csupán egy páncélról beszélt nekik, nem egy démonról. Nyilvánvalóan a Terminátor pusztította el egyik társukat, és minden bizonnyal elragadta tőlük a járómechanizmust is. A tápegység elég kicsi a többi alkatrészhez viszonyítva, hogy azt magukkal vigyék még menekülés közben is.
– Aztán ezzel a darabbal rávették az alkimistát – vette át a szót Hakim –, hogy kövesse őket ide, a sivatagba, ahol a bosszúállást tervezték. Talán fekete mágusnak hitték Rashidot, aki becsapta őket. Nem tudom, de az bizonyos, hogy engesztelhetetlen dühvel viseltetnek irányában. Ezért, ha nincs kifogásodra, szeretném én irányítani a kihallgatást. Talán velem szemben több bizalmat mutat a fogoly, mint bármelyikőtökkel szemben.
Miriam bólintott. Hakim logikus okfejtése meggyőzte.
– Rendben van – válaszolta. – Ha kívánod, akkor addig mi még egyszer átkutatjuk a barlangot.
Hakim megrázta a fejét.
– Jobban szeretném, ha velem maradnátok. Még az alkimista is. Jelenlétetek talán meggyőzőbb lesz bármilyen kínzásnál.
A Kádi megpróbált hideg fejjel gondolkozni. Egyetlen aduja a gólem megmaradt darabja lehetett volna, ám a mágus és emberei azt már megszerezték. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a másik csapatban van egy asszony, aki úgy viselkedik a többiekkel szemben, mintha ő lenne a parancsnok. A Kádi ezt rendkívül furcsállotta, ám gondosan elraktározta ezt a tényt az agyában, hátha felhasználhatja még egyszer.
Sejtette, hogy ellenfelei nem sokáig hagyják magára. A kérdés csupán az volt, hogy sikerül elhitetnie velük, hogy az ő szerepe mennyire jelentéktelen volt ebben az ügyben. Bízott benne, hogy mint oly sokszor az élete folyamán, sikerül kibeszélnie magát a kellemetlen szituációból.
Amikor a szaracén elindult felé, a Kádi sejtette, hogy hamarosan számos kérdésre kell többé-kevésbé hihető választ adnia. Mivel két társa halott volt, Bahlúl pedig elmenekült, így a Kádi úgy érezte, mindent a többiekre kenhet. Persze egy-két apróságot magára kell vállalnia a hihetőség kedvéért, ám mindezt úgy, hogy a kihallgatás végére tiszta maradjon.
Nagyjából.
– Néhány kérdést fogunk most feltenni neked – kezdte Hakim, és kényelmesen helyet foglalt a fogoly melletti sziklán. – Az életed függ a válaszoktól, tehát próbálj meg okosan viselkedni.
A Kádi lassan bólintott.
– Kérdezz!
Mielőtt idejöttek volna, a kis csapat tagjai megbeszélték azokat a legfontosabb kérdéseket, melyre mindenképpen választ kellett kapniuk.
– Mi történt a Genezáreti-tó partján? – kérdezte Hakim. – Minden érdekel, kezdve egészen onnan, hogy megérkeztetek...
A Kádi lehunyta a szemét, és felidézte magában a történteket. Szükség volt erre a visszatekintésre, hogy kiszűrhesse azokat a dolgokat, melyeket el akart hallgatni fogvatartói elől, illetve saját személyét mással helyettesítse, ha kell.
– Két napos lovaglás után érkeztünk a Genezáreti-tó partjára – kezdte a Kádi felidézni az elmúlt napok eseményeit. – A má... a megbízónk elmondása alapján könnyen megtaláltuk a halott vizet, ahol a páncél darabjait kellett keresnünk. Bahlúl már érkezés után egy órával lemerült, ám akkor még nem járt szerencsével. Csupán másnap reggel, talán a hetedik lemerülés alkalmával akadt rá a gólem lábaira.
Rashid al Markhalan elmosolyodott. Szóval ezért gyűlölték meg ennyire a zsoldosok a megbízójukat. Azt hitték, hogy fekete mágus, aki elszabadult gólemjének darabjait akarja összeszedetni velük. A láb bizonyára megmozdult, és a babonás, istenfélő népség természetesen reagált a látványra, s levonták a maguk következtetését.
– Egy közeli faluból öszvéreket béreltünk a gólem lábainak kivontatására... – A Kádi rádöbbent, hogy elszólta magát, de elég intelligens volt ahhoz, hogy ne próbálja leplezni nyelvbotlását, mert azzal csak önmagát zavarja össze. – Nehéz volt, rettentően nehéz annak ellenére, hogy a vízben hevert. Az öszvérek majd egy teljes fertályóráig szenvedtek a partra vontatásával...
Hakim intett a fogolynak, hogy folytassa.
– Mivel a megbízónk több darabról beszélt, ezért Bahlúl ismételten alámerült a vízbe, és alig két óra elteltével a felszínre hozta azt a szürke hasábot, mely jelen pillanatban már a birtokotokban van.
– Mi lett a lábakkal? – érdeklődött izgatottan Miriam, ösztönösen megérezve, hogy még nincs vége a történetnek.
A Kádi megborzongott, és arcán komor árnyékok futottak át. Nem szívesen idézte fel a tó partján történt támadást, mely során Musztadzsin megsebesült.
– Lassan már a visszaútra készültünk – kezdte lassan, és ajka megremegett az emlékek hatására. – Utolsó éjszakánkat töltöttük a tó partján. Hajnalban baljós érzés vett rajtam erőt, és társaim is megérezték, hogy hamarosan a végzettel kell szembenéznünk.
A Terminátorral, gondolta Miriam magában.
– Mintha Iblísz jött volna el személyesen, hogy bosszút álljon rajtunk, mert megbolygattuk vízmélyi sírját. Szeme gonoszul parázslott elő koponyájából, testét rothadó hús borította, mely alól kivillantak a páncélborított csontok. Nem fegyverrel harcolt, hiszen egy gólemnek nincs szüksége effélékre. Musztadzsin megpróbálta megállítani, de a handzsárja kicsorbult ellenfele testén... – A Kádi hangja egy pillanatra elakadt az emlékek hatására, de gyorsan összeszedte magát, és folytatta: – Botor módon megpróbáltunk szembeszállni vele, ám gyorsan rá kellett jönnünk, hogy a gólemet közönséges módon nem pusztíthatjuk el.
A Kádi sokatmondóan az alkimistára nézett. Rashid al Markhalan megértette, mire gondol a fogoly.
– Azért akartatok megölni – kérdezett közbe az alkimista –, mert azt hittétek, a halálommal a gólem is elpusztult volna?
A Kádi kelletlenül bólintott, ám várakozásával ellentétben a fekete mágus nem gyúlt roppant haragra, éppen ellenkezőleg, széles mosolyra húzta a száját, és kacagni kezdett. A fogoly magyarázatot várt, ám helyette Hakim megbökte a lábával, hogy folytassa a történetet, melytől mindannyiuk sorsa függött.
– Menekülnünk kellett, ha élni akartunk – vette fel ismét a szó fonalát a Kádi. – A lovak megvadultak és elvágtattak a gólem megjelentére, így csupán a tutajt vehettük igénybe, melyet a búvárkodáshoz készítettünk. Azt hittük, a vízen menedéket lelhetünk eme pokoli teremtmény elől, ám oda is követett bennünket, s addig nem nyugodott, amíg néhai Negrin barátom vízbe nem taszajtotta a lábával.
Ugyan a lábakat maga a Kádi lökte a vízbe, de nem akarta a tettet magára vállalni, mivel ki tudja, hogyan reagálna rá a mágus. Jobb az óvatosság!
– A tutaj megsérült, így nem sodródhattunk el Sóvárosig, hanem minél előbb ki kellett kötnünk. Amíg lehetett, a vízen maradtunk, hogy minél jobban eltávolodjunk a pokoli szerzettől, ám eljött a pillanat, amikor választanunk kellett: kikötünk vagy hamarosan a hullámok között, találjuk magunkat... Előbbit választottuk, és gyalog folytattuk az utunkat. Egy apró halászfaluban kerestünk magunknak menedéket, ahol Musztadzsin barátom kilehelte a lelkét. Onnan Jaffába mentünk, hogy találkozzunk veled – a fejével Rashid al Markhalan felé biccentett. – Negrin megesküdött, hogy mór barátunk életéért élettel fizet. A tiéddel.
Bár voltak eltérések a valóság és a mese között, a Kádi úgy érezte, senki sem fogja észrevenni. Nem keveredett ellentmondásba, s sikerült minimálisra csökkentenie a szerepét a küldetésben. Titokban hálát adott Allahnak, amiért megvilágosította az elméjét, s a bosszú gondolatát is elhárította a feje felől, a szerencsétlen Negrinre kenve mindent. Ezután – ha Allah is úgy akarja – akár életben is maradhat.
A sivatagban, 1191. október 19.
A Terminátor rendíthetetlenül haladt a célja felé. A sivatag komor egyhangúsága nem riasztotta, s mivel nem kellett sem ennie, sem innia, sem pihennie, ezért már több mint egy napja változatlan sebességgel igyekezett az Allah Szájának nevezett hely felé. A kivallatott fogoly mindent elmondott, amire kíváncsi volt, sőt még annál is többet.
Bár belső kijelzőjén folyamatosan mutatta a rendszer a rendelkezésre álló energia csökkenését, a kiborg nem aggódott. Távol álltak tőle az emberi érzelmek, az egyedüli problémát az jelentette, hogy ha nem jut időben energiához, akkor ura, a jövőbeni Skynet parancsát sem képes teljesíteni. Ez pedig a mesterséges teremtmények számára maga volt a kudarc.
Még 6 óra 11 perc, és célhoz ér.
Pillanatnyilag még 134 órára és 11 percre elegendő energia állt a kiborg rendelkezésére. A stratégiai processzorok szerint elegendő, ám a Terminátor örült volna, ha nagyobb tartalékok állnak a rendelkezésére.
Allah Szájánál valószínűleg nem csupán a zsoldosokkal kell végeznie, hanem azzal az emberrel is, aki tulajdonképpen lehetőséget adott neki a túlélésre. Rashid al Markhalan, az alkimista. Az a személy, aki bosszantóan sokat tud – elsősorban a Terminátor segítségével – a különféle robbanószerekről.
Bár a kiborg nem aggódott, hogy a tanítvány a mestere ellen tudná fordítani a megszerzett tudást, az önfejlesztő rendszer felhívta a figyelmét arra az aprócska tényre, hogy már eddig is számos változónak kellett új értéket adni, mivel ebben a korszakban egészen mások az emberek, mint amilyenekről adatokat tárolt az adatbázisokban.
Eközben ütemes léptei alatt egyre fogytak a méterek.
A Terminátort azonban nem csupán negatív élmények érték az elmúlt időszak alatt. Az alkimista által kifejlesztett élőszövet a várakozásnak megfelelően burjánzásnak indult, bár ezt még csak egy precíz gépezet volt képes megállapítani. Ám a Terminátor megállapította, hogy az arcát fedő vöröses szövet az elmúlt 24 óra alatt 1.18 százalékkal növekedett. Ha ilyen ütemben folytatódik a növekedés, akkor 3 év és 4 hónapon belül ismét emberihez hasonló hús fogja fedni titániumacél-vázát, s az álcázás újra százszázalékosra emelkedik a jelenlegi 35 helyett. Ez a vizsgálat elégedettséggel töltötte el a kiborgot. Ha sikerül visszaszereznie a tápegységet, akkor csupán néhány évet kell várnia valami félreeső helyen, s ha ismét a régi lesz, akkor felkutatja Sarah Connor őseit, és megszerzi a Skynet számára a végső győzelmet.
A gondolat elégedettséggel töltötte el.
Még 4 óra 58 perc Allah Szájáig.
A sivatagban, 1191. október 19.
A Kádi beszámolóját követően Rashid al Markhalan, Miriam, Raoul de Foret-Noir és Hakim különvonultak. Nem kellett a fogoly menekülésétől tartaniuk, a szaracén mesterien értett a csomókhoz. Külső segítség nélkül senki sem képes kiszabadulni, ha valóban megkötözik.
– Azt hiszem – kezdte az alkimista –, a valóság nem sokban térhetett el a fickó meséjétől. Itt-ott lehetnek ugyan kihagyások vagy szándékos ferdítések, ám összességében az igazat mondta.
A lovag bólintott. Ő végig a fogoly szemét figyelte, mert meg volt győződve róla, hogy észreveszi, mikor akarják becsapni őket. Csupán egyetlen alkalommal érezte úgy, hogy nincs minden rendben a mese körül, amikor a fogoly a Terminátor lábainak vízbe dobásáról beszélt. Ezt meg is említette a többieknek, ám Miriamnak volt rá magyarázata.
– Talán azért mondta így, mert tartott tőle, hogy felelősségre vonjuk a már megszerzett darab elvesztéséért.
Rashid al Markhalan bólintott.
– Ha fekete mágusnak tart, ez mindenképp érthető.
– A Terminátor ezek szerint ismét működőképes – gondolkozott hangosan Miriam. – A tápegység a gyenge pontja. A segítségével csapdába csalhatjuk, és elpusztíthatjuk. Végleg.
– Mennyi ideig képes létezni a tápegység nélkül? – érdeklődött Rashid.
A lány megvonta a vállát.
– Bár nincs pontos információm erről a típusról, úgy vélem, hogy hetekben, ha nem napokban kell mérnünk az idejét. Ha elfogy az energiája, akkor mozdulatlanná válik. Elméletileg meghal, ám ha újra energiát kap, akkor feléled.
Rashid al Markhalan elgondolkozott.
– Ha minden igaz, akkor a Terminátor ide tart. A hely nem alkalmas az elpusztítására, mert talán bele tudnánk csalogatni a futóhomokba, de mert nem ember, a levegő hiánya számára nem jelent halált. Időt kell nyernünk, hogy befejezzem a munkát a Vadkecske-szurdoknál.
– Engedjük el a zsoldost! – intett Hakim a feszülten figyelő Kádi felé, aki ugyan egy szót sem értett a beszélgetésből, ám tisztában volt vele, hogy az élete múlik az ott hozott döntéseken.
– Magam is javasolni akartam – biccentett Rashid al Markhalan. – Látom a szerencsétlen fickó sorsát...
A lovag gyanakodva nézett az alkimistára.
– Mit értesz ez alatt?
– Ha elengedjük a fickót, és még lovat is adunk alája, akkor mi nyom nélkül távozhatunk Allah Szájától.
– Ezt nem értem – rázta meg a fejét Raoul.
– Én sem – ismerte be Miriam. Az alkimista megmagyarázta:
– A fickó nyomokat fog maga után hagyni. A Terminátor nem lehet biztos benne, hogy mi is itt jártunk, tehát azt fogja hinni, hogy a menekülőnél van a tápegység. Követni fogja, és ezzel időt biztosít a számunkra. Ha pedig úgy látjuk, eljött az idő, akkor te – Miriamre nézett – gondoskodsz arról, hogy eljöjjön a Vadkecske-szurdokhoz.
– Csupán két kérdésem van – válaszolta Miriam nyugodtan. – Hogyan fogunk nyom nélkül elmenni innen, hiszen sem mi, sem a lovaink nem képesek repülni? A másik kérdésem: miből gondolod, hogy képes vagyok rávenni a Terminátort mérföldek távolságából, hogy eljöjjön a szurdokhoz?
Rashid mindkét kérdésre pontos választ adott.
– Egyszerű. A saját nyomainkat a Művészet segítségével betemetem porral, így a Terminátor csupán a zsoldost követheti. Ami pedig a második kérdésedet illeti... Emlékszel, mit mondtál a beszélő dobozkákról? Van egy a fejben, egy a mellkasban, egy a lábakban... és van egy a tápegységben is.
Miriam szeme felcsillant.
– Ha a Terminátor meghallja a jeladót, akkor mindent meg fog tenni, hogy megszerezze a tápegységet...
– Azaz eljön a Vadkecske-szurdokhoz – fejezte be a gondolatot az alkimista. – Ahol már várni fogunk rá.
Amikor Hakim elvágta a Kádi kötelékét és Raoul odavezetett egy lovat, a szaracén csupán ennyit mondott:
– Elmehetsz.
És a Kádi ment. Nem töltötte az idejét cirkalmas szóvirágokkal, felesleges hálálkodással, mindössze egy egyszerű meghajlással köszönte meg az életét az alkimistának. Utána felpattant a lovára, és nekiindult a sivatagnak. Hakim biztos volt benne, hogy hosszú időre elkerüli majd Jaffát, így nem kellett attól tartaniuk, hogy akaratlanul is a nyomukra vezeti a Terminátort.
– Most pedig itt az ideje, hogy mi is visszainduljunk Jaffába – javasolta a szaracén.
Az alkimista bólintott, és miközben felmálházta a saját hátasát, így válaszolt:
– Szeretnéd, ha minél előbb kitakarítanánk a házadból a robbanóport?
A kis csapat alig egy fertályóra múlva kilovagolt a sziklák közül. Hakim vezette őket, és leghátul az alkimista haladt. Miriam gyakran hátrafordult, mert kíváncsi volt rá, hogyan fogja Rashid eltüntetni a nyomaikat.
A látvány minden várakozását felülmúlt, bár nem kísérték villámlások, sem fanfárszó. Rashid al Markhalan mindössze néhány szót mormogott az orra alatt, és egy marék port hintett el a levegőben. Semmi sem történt. Miriam már-már gúnyos mosolyra húzta a száját, amikor hirtelen könnyű sivatagi szellő támadt, és lassan elkezdte betemetni mögöttük a paták nyomát. Csak az ő nyomukat. A zsoldos mögött nyílegyenes vonal látszott, a nyomok szinte vezérfonalként mutatták, merre menekül.
– Indulhatunk – intett az alkimista, miközben mögöttük lassan felkavarta a port a könnyű sivatagi szél.
A sivatagban, 1191. október 19.
A Terminátor északról közelítette meg a sziklákat. A kapott információk alapján az innen délre elterülő futóhomokot nevezik Allah Szájának, s ezen a helyen – nyilván a sziklák, nyújtotta rejtekhelyen – fognak találkozni a két rivális embercsoport tagjai egymással, hogy üzletet kössenek.
Ha a kiborg arcát teljesen szintetikus hús fedte volna, akkor most gonosz mosolyra húzza a száját. Az önfejlesztő rendszer megtanulta ezt az érzést, ám a titániumkoponya képtelen volt érzelmek kifejezésére.
A Terminátor felerősítette audio és vizuális érzékelőit. A sivatagban nem volt különösebben szüksége rá, a percenkénti egy környezeti szkennelés bőven elegendőnek bizonyult. Azonban most szüksége lesz emberfeletti érzékeire.
Csupán a sziklák pattogását közvetítette az audio-rendszer, ahogy a perzselő forróságban átadták magukat évezredes enyészetüknek. Mivel a Terminátort leárnyékolta a vastag kőzet, ezért úgy döntött, hogy keletről megkerüli a sziklát. Nyolcvan százaléknál magasabbra becsülte annak az esélyét, hogy meghallja az embereket, mielőtt azok felfedeznék. Ez a harci mutatókat huszonkét ponttal javította, bár számos ismeretlen szociológiai tényezőt is figyelembe kellett vennie. Nem zárhatta ki annak a lehetőségét sem, hogy krízishelyzetben az egymással hadakozó emberek ellene fordulnak, így nem játszhatta ki őket egymás ellen.
Lassan közeledett a sziklakaréj bejárata felé, miközben a stratégia, elemző modulok eszeveszett tempóban dolgoztak, amikor megpróbálták kikövetkeztetni, vajon miért nem hallja az emberek beszélgetését. Elrejtőztek volna, hogy csapdába csalják? Ismerve az emberek gépek ellen mutatott fanatizmusát egyáltalán nem lehetett kizárni azt a lehetőséget, hogy a halászfaluban elfogott férfi szándékosan adta a kezére magát, s bár szavai igazak voltak, azt valahogy elhallgatta, hogy az itt lévők tudnak az érkezéséről.
A Terminátor nem tudott lopakodni, ereje nem a rejtőzködésben, hanem a pusztításban rejlett. Egy teljes percig várakozott, miközben az inputokat elemezte. Semmi emberi jelenlétre utaló hangot vagy zajt nem hallott, ezért lassan közeledett a célpontként megjelölt terület felé, ahonnan már vizuális inputokat is kap a sziklák takarta részekről.
A nyolcadik másodpercben fedezte fel a patanyomokat a homokban. Ugyan a szél néhol már betakarta őket, mégis nyílegyenesen mutatták a távozók útját. Az egyik délnyugatra vezetett, míg a másik keletre kanyarodott el. A Terminátor nagyobb felbontásra kapcsolt, és hamarosan felfedezte a szikla felé irányuló nyomokat is. A nyomokból minimum négy lóra következtetett, míg kifelé csupán két állat távozott, igaz különböző irányba.
Ez viszont azt jelenti, hogy ketten még odabent vannak!
A Terminátor meg sem próbált lopakodni. Úgy irányította a lépteit, hogy a sziklák minél hosszabb ideig fedezéket nyújtsanak számára. Egyik kezében egy saját maga által készített dárdát tartott, a másik fémkéz egy puskaporral tömött cserépkorsót markolt. Félelmetes fegyverek egy precíziós célzórendszerrel ellátott gépezet kezében, még ha a látvány enyhén szólva is nevetségesnek tűnt.
A sziklák, övezte területen csupán egyetlen embert talált. A hímnemű egyed holtan hevert az egyik szikla árnyékában. A Terminátor megpróbálta azonosítani a nyomokat, ám a napsugarak annyira felmelegítették már a környéket, hogy az infraérzékelők sem voltak képesek meghatározni, merre távozott a gyilkos.
Egy gyors környezeti szkennelés után a kiborg megállapította, hogy egyedül van. A sziklák élettelenül bámultak le rá, a barlangok mélye hűvösen ásítozott felé. A kiborg szisztematikusan ellenőrizte a nagyobb barlangokat, százszázalékosan helyes adatokra volt szüksége a döntések meghozatalához.
Tizenkilenc perc múlva a kiborg megállt, és az eddigi inputok alapján megpróbálta kikövetkeztetni az eseményeket. Biztosan tudta, hogy minimum négy ló érkezett a sziklák közé, valószínűleg ugyanennyi lovassal. A halászfaluban kikérdezett Musztadzsin nevű férfi elmondása alapján ezek lehettek a társai és a tartalék ló, melyet halott társuknak szántak. Az alkimista valószínűleg nem jött el a találkozóra, hiszen egyetlen nyom sem jelezte érkezését.
A Terminátor visszament a halotthoz, és a folyóparti küzdelemben elraktározott adatok alapján beazonosította. Berber nemzetiségű, a karja tetovált. Feltételezhetően ő volt a második számú csapat vezetője.
A stratégiai modulok eszeveszett tempóban próbáltak használható alternatívákat felállítani a kiborg számára. Az elsődleges tápegység nincs itt, következésképpen folytatnia kell a keresést, vagy elfogadja a nullalternatívát: behúzódik az egyik barlangba, stand-by üzemmódba kapcsol, és megvárja, hogy vagy az alkimista vagy az elmenekült zsoldosok visszatérjenek. A rendszer 0.91 százalékra becsülte annak az esélyét, hogy ez bekövetkezik, s további 17.13 százalékra, hogy az érkezőknél ott lesz az elsődleges tápegység.
A Terminátor leolvasta jelenlegi energiaszintjét.
121 óra és 23 perc.
Kevés, roppant kevés.
A kiborg elvetette a stand-by üzemmódot, a siker valószínűsége elhanyagolhatóan kicsi volt a négyes számú alternatívához – képest, amely a menekülő lovas üldözését javasolta.
Az audio-rendszer kijelzője hirtelen vörösen felvillant, és a kiborg egy ezredmásodperc alatt a jelzett irányba fordult. Ütemes dobbanásokat hallott, melyet sikerült beazonosítania: lópaták hangja a sivatagi homokban. Valaki közeledett, s bár a Terminátor még nem látta az illetőt, mégis biztos volt az érkezésében.
A kiborg elrejtőzött az egyik szikla mögé, amely kellő rálátást biztosított a bejáratra, ám elég magas volt ahhoz, hogy még lóhátról se lehessen észrevenni a kő mögött megbúvó titánium-acél szörnyeteget.
A sivatagban, 1191. október 19.
Miriam elgondolkozva forgatta a kezében a tápegységet. Jó egynapi lovaglásra hagyták maguk mögött Allah Száját, és Rashid al Markhalannak köszönhetően egy apró csellel sikerült elég időt nyerniük terveik megvalósításához. Még néhány óra, és eljutnak Jaffába, ahol nem is olyan sok idővel ezelőtt az alkimista már nekikezdett annak a gigantikus tervnek, melynek célja a sejtán elpusztítása volt.
Azóta eltelt néhány nap, és Rashid sok mindent tanult. Nem csupán a sejtán valódi természetét ismerte meg, hanem azt is, hogyan kell nagy pusztító hatású robbanószert készíteni. Allah akarata, hogy a Terminátor adta ismeretekkel éppen a jövő istentelen gépszörnyetegét próbálják meg elpusztítani.
– A jeladó működőképes, de pillanatnyilag nincs bekapcsolva – jelentette ki a lány, amikor végzett az elsődleges tápegység vizsgálatával.
Társai kérdő tekintetét látva megmagyarázta:
– Most éppen nem beszél. Ha megnyomok rajta egy pöcköt, akkor beszélni fog, még ha mi nem is halljuk majd.
Raoul de Foret-Noir bólintott. Igen, ez már beszéd, ennek van értelme. Vágyakozó pillantást vetett a lány felé. Hosszú napok óta jóformán nem is beszélnek egymással, s bár a férfi megértette a Terminátornak nevezett sejtán elpusztításának fontosságát, a női lélek rejtelmeit nem tudta felfogni. Miriam egészen más volt, mint azok az asszonyok és lányok, akikhez eddigi élete során szerencséje volt. Raoul mégis tudta, hogy ha véget ér ez az eszelős fogócska, akkor Miriam mellett marad. Nagyszerű páros lesznek: a kitagadott keresztes lovag – aki tisztázni fogja magát, mihelyt lesz rá ideje –, és a jövőből érkezett lány, aki mindent és mindenkit maga mögött hagyott, hogy megteremtse embertársai számára a túlélés reményét.
– Mennyi időre lesz szükséged az aláaknázás befejezéséhez? – érdeklődött Miriam az alkimistától.
Rashid al Markhalan eltöprengett.
– Ha mindent körülményt figyelembe veszek, akkor egy, legfeljebb két napra.
Miriam megrázta a fejét.
– Nincs annyi időnk. Holnapra ott lehetünk Jaffában, ám esténél hamarabb nem indulhatunk a Vadkecske-szurdokhoz. A Terminátor másfél nappal van lemaradva mögöttünk, s ez optimista becslés.
Rashid széttárta a karjait.
– A robbanópor nem gyermekjáték – válaszolta. – Óvatosnak kell lennem, ha nem akarom, hogy velünk együtt repüljön a levegőbe a szurdok.
Ezen mindannyian elgondolkoztak, végül Hakim találta meg a megoldást.
– Miközben Miriam és Rashid aláaknázzák a sziklákat, addig én és Raoul eljátszadozunk egy kicsit a Terminátorral.
– Mire gondolsz? – Miriam arca gondterheltnek tűnt, s cseppnyi féltés és szeretet csillogott a szemében, amikor a lovagra nézett.
– Csupán arra, hölgyem – folytatta a szaracén –, hogy benyomod azt a pöcköt, aminek hatására ez az izé beszélni kezd, mi pedig gyorslábú lovakon teszünk egy nagy kört a szurdok körül. Ha a Terminátor meghallja a hangokat, akkor minden mást otthagyva indul majd utánunk. Mi pedig megegyezünk előre egy időpontban, s addigra odacsaljuk a szörnyeteget.
– Az aknákat a földbe kell ásni, sokszor sziklák alá – jegyezte meg Rashid al Markhalan. – Ez a munka inkább férfinak mintsem nőnek való.
– Akkor jöjjön az asszony velem – vont vállat Hakim –, Raoul pedig maradjon itt, segíteni neked!
A lovag tiltakozva megrázta a fejét.
– Szó sem lehet róla – kiáltotta. – Egyedül én vállalhatom magamra azt a kockázatot, hogy csapdába csaljam a démont.
– Egyedül senki sem mehet – szögezte le Miriam. – Kettőnek nagyobb esélye van még a Terminátor ellen is, akármennyire legyőzhetetlennek tűnik. Ne feledjétek, talán már energiatartalékainak a végén jár!
– Azt hiszem, eldöntöttük a problémát – foglalta össze az alkimista. – Raoul és Miriam magukkal viszik a tápegységet, és mielőtt megpróbálják csapdába csalni a Terminátort, némi időt szereznek nekünk. Közben én és Hakim elhelyezzük a robbanóport a megfelelő helyeken.
A lovag és a lány azonnal elfogadta a javaslatot, végül a szaracén is rábólintott. Minthogy mindent megbeszéltek, és sürgette őket az idő, hamarosan mind a négyen Jaffa felé lovagoltak, hogy magukhoz vegyék a robbanóport, majd eljussanak a Vadkecske-szurdokhoz.
Arra a helyre, ahol az emberiség egyik legfontosabb csatáját készültek megvívni. Egy jövőből érkezett gépezettel szemben.
Jaffa, 1191. október 20. (délután)
A genovai bárka érkezését október 23.-ára várták. A rendtagok között már híre ment az új komtur érkezésének. Október 25-re tűzték ki a következő káptalani gyűlést, melyen megtörténik majd a komtur beiktatása. Ezúttal azonban tizenkét tanú fogja szemre vételezni a pápai missilist, közöttük lesz a nabluszi komtur küldötte; Philippe de Plessiez, a rend sénes-chalja; de Sablé nagymester és mások, akik kétségbevonhatatlanul megállapítják, hogy a rangokkal való felruházás jogosultan történik-e. Még egyszer nem játszódhat le az, ami azon a baljós emlékezetű szeptemberi napon végbe ment.
Mindez persze azt is jelentette, hogy Gilbert Erail – „uralkodása” napokon belül véget ér. Ennek maga Gilbert örült a leginkább. Közbelépése súlyos baklövéstől mentette meg a rendet – ez kétségtelenül jól fog mutatni dicső tettei egyébként sem rövid listáján –; készen állt, hogy az elmúlt hetek minden eseményéről pontos és részletes beszámolót tartson az új komturnak.
Majdnem teljesen készen.
Raoul de Foret-Noir esetében nem látott tisztán. A legtöbb lovagot ez nem érdekelte, talán még Baudouin de Brés is túltette már magát az ügyön, de Erail nem talált nyugalmat.
...elsiklunk valami mellett...
Nincs puhább párna, mint a tiszta lelkiismeret. A jaffai keresztesek ideiglenes vezetője pedig úgy érezte, hogy még nem tett meg mindent a história tisztázása érdekében. Ideje lesz végre személyesen is cselekednie valamit, ha másért nem, hogy visszaszerezze a legpuhább párnát.
Kora délelőtt a szőke lovag levetette páncélját, és a helyébe egy sodronyinget húzott. Átalvetőjét magán tartotta, de a fehér alapon vöröslő jelet bölcsen lefedte egy durva szövésű, piszkos szürke köpönyeggel. Haját összeborzolta, és a borotválkozásról is lemondott. Mindezek eredményeképpen külseje lényegtelenné és semmitmondóvá vált; könnyen elvegyülhetett a városi csőcselék között.
A rendházat feltűnés nélkül, titokban hagyta el. Nem akarta, hogy kíváncsi pillantások kövessék a távolodó hátát. A végén még valaki félreérti, és a testvérek között híre megy, hogy a rend ideiglenes vezetője az éj beköszöntét sem tudja kivárni örömlányok nélkül.
Gilbert Erail a lépteit valóban a tripoliszi gróf lebujjá vedlett nyári palotája felé irányította, de távolról sem azért, hogy a világi örömöknek hódoljon. A második leggyakoribb dolog, amit a nemi betegségek után a palotában szerezni lehetett, az információ volt. Gilbertnek módjában állt volna mással elvégeztetni a munkát – néhány rendtársa kétségtelenül nagyobb örömét lelte volna benne –, de az elmúlt hetek után végre saját maga akart cselekedni, mérlegelni és dönteni. Egyszerűen szabadságolta önmagát a vezetői teher alól.
A lebuj koszos volt, Erail undorítónak találta, és ráadásul a járást sem ismerte. A kora délutáni órákig csak lődörgött, kiismerte a terepet, majd úgy délután négy körül az első szórakozni vágyókkal maga is betért.
Azt már korábban is megtapasztalta, hogy Raoul de Foret-Noir és helybeli segítői számára az őrzött városkapu nem akadály. Úgy járkáltak rajta keresztül, mintha nem is lett volna – ez nagyrészt Richárd katonái trehányságának volt köszönhető.
Most ugyanebben a trehányságban bízott. Talán van valami, amit az őrség nem jelentett; valami, amit néhány maroknyi csörgő piaszterért nem tartottak különösebben fontosnak. Valami, ami segíthetne neki tisztábban látni.
Elszórt néhány dirhemet; egymás után rendelte az italokat. Igyekezett minél hamarabb jókedvet költöztetni a palota falai közé. Amikor elégedett volt az eredménnyel, magának is rendelt egy kupa vörösbort, és letelepedett az egyik falócára. Tettetett részegséggel megtámasztotta a homlokát, közben erősen figyelt a körülötte folyó társalgásokra.
– ...felforgattuk az egész házat, aztán meg nem találtunk semmit. Mondom is a komámnak: szedjük csak elő azt a harcsabajuszú törököt, mer itt bizony vagyonnak kell lenni, csak eldugták...
Gilbert néha az ajkai elé emelte a kupát, és úgy tett, mintha ivott volna.
– „...úgy küzdött, mint egy vadállat. Hullottak a vitézeink, a végén már szinte egyedül álltam. Felém rontott, de én megvetettem a lábam, és...”
Teltek az órák. Egy szajha telepedett a lovag ölébe. Miközben egyik kezével a szőke férfi fürtjeit simogatta, a másik leheletfinoman kotorászott a lovag holmijai között. Gilbert nem zavartatta magát; sőt, mulatott a lányon. Tudta, hogy a zsebei üresek. Gondolatai ismét Foret-Noir körül forogtak.
Szeptember 22-én Enguerrand de Chastelet néhány lovag – közöttük Raoul de Foret-Noir – kíséretében kilovagol a sivatagba. A komtur tisztázatlan körülmények között meghal, és jórészt vele halnak a lovagok is. A baljós éjszaka túlélői közül kettő, Gilbert de Clancy és Türoszi Simon előállnak egy Guillaume Nogaret nevű lénnyel, aki állítólag a jaffai templomosok új komturja. A káptalani gyűlésen aztán részint saját éleslátásának, részint Raoul de Foret-Noir közbekiabálásának köszönhetően fény derül a sötét praktikára. De Clancy és Türoszi Simon az életüket vesztik, Foret-Noir pedig elmenekül; a lényt foglyul ejtik. Azután az szedi magát, kidönti egy bástya oldalfalát, lemészárolja az őröket, és örökre eltűnik.
Örökre?
Végül is azóta nyoma veszett. Akármit cselekedett is a hamis komtur az elmúlt napokban, azt meglehetősen nagy „látványosságok” kísérték. A csőcseléknek volt min köszörülnie a nyelvét.
– Túlbonyolítom a helyzetet – csóválta meg gondolatban a fejét. – Ha a Guillaume Nogaret nevű szörnyeteg még mindig a környéken kujtorogna, biztosan vennénk valami hírét.
Már-már kezdte azt hinni, hogy ostobaság volt ide jönnie.
– „...hagyd abba a lódítást!”
– „Szavamra, így volt! Turkopol portyázók kísértek az utamon; közülük is megmondhatja bárki!”
– „Ne igyál többet!”
– „Isten a tanúm rá, hogy nem hazudok! Földrengés volt a Vadkecske-szurdokban! A saját szememmel láttam a nyomait!”
Gilbert Erail fejét mintha kötélen rántották volna a beszélgetők felé. Gyorsan leparancsolta az öléből a szajhát, felmarkolta a kupáját, és harsány köszöntéssel áttelepedett az idegenek asztalához.
A sivatagban, 1191. október 20. (hajnal)
Bahlúl nem siette el a dolgokat. Nagy körben érkezett a sziklák felé, hogy a karéj takarásában lévők ne pillanthassák meg már távolról a jövetelét. Hátasa engedelmes jószágnak bizonyult, ám ez legalább annyira a lovas, mint az állat érdeme. Hangos fújtatás, szuszogás és nyihogás nélkül érték el a sziklákat, ahol a suhanc a kötőféket rádobta az egyik sziklára. Ha menekülnie kell, onnan könnyű lerántani még a lónak is, ha gazdája magához szólítja.
A hegyi kecskéket megszégyenítő Bahlúl hasonló utat választott magának, mint nem is olyan régen Hakim. A kiálló sziklacsonkok könnyedén megbírták a súlyát, és egyetlen apró szikla sem tört le a lába alatt, hogy hangos pattogásával elárulja a mászót.
Nem haladt gyorsan, inkább a nyugodt megfontoltság jellemezte, mintsem az árulkodó zajok. Mintegy három perc alatt jutott fel a sziklák csúcsára, ahol a nap forró sugarai már tűzforróra melegítették fel a köveket.
Bahlúl letekert magáról egy darabka szövetet, és a kezeit abba burkolta be. Ha csak a kezére és a lábujjaira támaszkodik, akkor nem fogja megégetni magát. Hatalmasra nőtt gyíkként araszolt előre, kihasználva minden takarást, árnyékos helyeket a rejtőzködéshez. Néhol kerülnie kellett, mert ha felegyenesedik a továbbjutásnál, akkor az odalent állók megpillanthatták volna. És Bahlúl váratlanul akart érkezni.
Izzó gyűlölet töltötte el a lelkét, valahányszor felidézte magában a mágus arcát, ám annak társairól sem feledkezett meg. Az asszony; a gyaur, az a hitetlen sivatagi sakál; és végül egy szaracén, fajtájának árulója, aki nem átallott ilyen istentelen társaságba keveredni.
– Valamennyien meg fogtok halni! – suttogta maga elé, és kéjesen megnyalta kicserepesedett ajkait.
Egész teste folyadék után kiáltott. Ugyan a nyereghez erősítve talált egy kulacsot, melyben még lötyögött valamennyi poshadt víz, ám egy napra ez nagyon kevés, különösen akkor, ha a sivatagban tölti el ezt az időt az ember. Ezért is fizetniük kell!
Negrin halott, és talán már a Kádi sincs az élők sorában. Bahlúl nem látta, mi lett a szeretőjének a sorsa, mivel nem hagyhatta ki a lehetőséget, amikor az az ostoba keresztény levette róla szemét, és magára hagyta anélkül, hogy megkötözte volna. Tévedett, amikor azt hitte, hogy a fegyvertelen Bahlúl megadta magát. A meggörnyesztett vállak, a torokból előtörő sírás mind-mind csak azt szolgálták, hogy elhitessék az ostobával, hogy a foglya teljesen megtört. És elhitte! Allahnak hála!
Könnyedén eljuthatott volna a legközelebbi lakott településig, ám Bahlúl nem csupán megmenekülni akart, a bosszú fontosabb volt a számára. Arról nem is beszélve, hogy utána akart járni, mi lett a Kádival. Ha halott, akkor bosszút áll érte, ám ha él és fogoly, akkor megkísérelheti kiszabadítani. Ketten könnyebben végeznek néggyel, s akkor Musztadzsin és Negrin békés szívvel pihenhet meg a „dzsanná”-ban.
Miközben ilyen gondolatok foglalkoztatták, Bahlúlnak sikerült észrevétlenül eljutnia a peremig. Fejét csupán szemmagasságig dugta előre egy szikla árnyékában, úgy lesett le a mélységbe. Embereket és állatokat várt, ehelyett azonban az üresség várta.
A Terminátor türelmesen várakozott a rejtekhelyén, ám amikor a második kiszámított érkezési idő is eltelt, akkor felállt, és kilépett a sziklák közül. A lovas nyilván elkanyarodott valahova, célja nem a sziklacsoport volt.
A biztonság kedvéért felerősítette audio-érzékelőit, és akkor rádöbbent, hogy immáron nincs egyedül. A lovas mégis ide tartott! A lova elárulta; az állat nehéz lélegzése egy emberi fül számára minden bizonnyal hallhatatlan lett volna, ám a T-800-as modelleket olyan érzékeny berendezésekkel szerelték fel, melyek segítségével még harci körülmények között is képesek voltak emberi beszélgetés lehallgatására 200 méteres körzetben.
A Terminátor villámgyorsan döntött. Akárki is érkezett, információforrást jelent. Ennek megfelelően a harci modulok máris hozzákezdtek egy fogolyejtési akció kidolgozásának, miközben a kiborg a legnagyobb barlangban keresett magának rejtekhelyet. A sötét üreg jótékonyan leplezte fémtestének ezüstös csillogását, és jelentős védelmet nyújtott az esetleges támadásokkal szemben.
A barlang hűvöséből figyelte a területet, radarszisztémája segítségével olyan területekre is „rálátása” nyílt, melyeket a fotoreceptorok képtelenek voltak befogni.
Csupán a sziklák pattogása hallatszott, majd néhány apró kavics pattogzott végig a köveken, hogy a Terminátor felerősített audio-érzékelése számára tompa puffanással megpihenjenek a porban.
Valaki van odafent!
Az ismeretlen lovas kerülő úton érkezett, nem a sziklakaréjt választotta bejáratul, hanem a hátsó ajtót, a sziklák tetejét. Stratégiai szempontból kétségtelenül célszerű megoldás, ám ezzel az idegen azt is elárulta, hogy sejtése van arról, mi várhat rá a sziklák között.
A menekülők tértek vissza vagy Rashid al Markhalan érkezett meg kicsit megkésve?
A válaszra még várni kellett egy kicsit. Elégtelen adatok alapján a központi rendszer is csupán esélyeket tudott megadni, ami alapján az egyik menekülő visszatérését tartotta a legvalószínűbbnek.
A T-800-as modell belső kijelzőjén számok sokasága villódzott, a legtöbb folyamatosan változott, ahogy az audio-rendszerből kapott információkat a processzorok feldolgozták.
Egyetlen személy. Lassan halad. Felülről, tíz óra irányából közelít. Gyakran megáll, nyilván újra és újra szemügyre veszi a környéket. Ide tart.
Ez az utolsó információ arra késztette a Terminátort, hogy hátrább húzódjon az előtérből. Akárki is érkezik, előfordulhat, hogy csupán felderítő. Meg kell várni az első reakcióit, döntés csak ezután születhet.
Bahlúl értetlenül figyelte a környéket. Negrin teste ugyanott hevert, ahol a fekete mágus – Allah ne fogadja kebelére! – gyalázatos módon leszúrta. Sem lovak, sem emberek nem várakoztak a sziklák között, s ez arra kényszerítette a suhancot, hogy a rejtőzködéssel felhagyva aláereszkedjen.
Ám Bahlúl nem volt ostoba városi kölyök. Jó néhány feladatot megoldott már a társaival, és ott sok mindent megtanult. Negrin nem fordított külön időt társai tanítására, ám harcban edződtek mindahányan, jól összeszokott kis csapattá válva.
Egykori csapat!
A suhanc bensőjében szinte fortyogott a gyűlölet. Ha nincs a fekete mágus, akkor szegényebben bár, de mindannyian élnének. Bahlúl számára a többiek jelentették a családot, azt a közösséget, ahonnan szeretetet és megértést kapott, igaz nem a szó, hagyományos értelemben vett jelentésében. Ám Bahlúl ragaszkodott a társaihoz, és azok is ragaszkodtak hozzá. Olyan szövetség volt ez, melyről csak kevesen álmodhatnak.
Mielőtt nekikezdett volna a lemászásnak, néhány követ gyűjtött össze, és ruhájába göngyölve magával vitte. Menekülés közben nem nyílott lehetősége fegyverszerzésre, így kénytelen volt azzal beérni, amit a természetben gyűjthetett. Ám figyelembe véve, hogy fiatalabb korában Bahlúl számos alkalommal kényszerült rá, hogy kisebb állatokat és madarakat ejtsen el, s így félelmetes pontossággal tudta célba dobni a köveket, már nem is tűnt annyira kiszolgáltatottnak.
Mivel csupán egyetlen olyan hely volt a sziklák között, ahol az emberek az állataikkal együtt el tudtak rejtőzni, ezért Bahlúl úgy döntött, azt ellenőrzi le. Bár sok jel mutatott arra, hogy a mágus és társai már elhagyták a helyet, a suhanc nem akart kockáztatni. Amikor Negrin meghalt, akkor elöntötte a vér az agyát, és ostobaságot cselekedett. Ezúttal nem hibázhat.
Centiméterről centiméterre ereszkedett lefelé a sziklákon, s valahányszor egy-egy apró kavics legördült a lába alól, a szíve hevesebben kezdett dobogni. Ám mind ez idáig úgy tűnt, szerencséje van. Ha lapul is a barlangban valaki, akkor vagy nem vett észre semmit, vagy pedig rendkívül türelmes taktikus.
Bahlúl óvatosan végigoldalazott azon a keskeny sziklapárkányon, mely a természet keze nyomát viselte magán, durva volt és szabálytalan alakú, ám arra kiválóan alkalmasnak tűnt, hogy a suhanc elheverjen rajta, és félig előrecsúszva betekintsen a barlangba.
Szándékosan oldalról nézett be, akárki is lapul odabent, nem lehetetlen, hogy a lepattant kavicsok zajából kikövetkeztette, mi történik odafent, s most csupán arra vár, hogy a célpont felbukkanjon.
Ennek megfelelően Bahlúl először egy kisebb rongydarabot lógatott be a sziklanyílásba, majd gyorsan visszarántotta. Ha valaki pattanásig feszített íjjal várakozik odabent, az nem fogja kivárni, amíg az agya azonosítja a látványt, azonnal útjára engedi a nyílvesszőjét.
Nem történt semmi.
Bahlúl nesztelenül átkúszott a másik oldalra, s mielőtt benézett volna a barlangba, lehunyta a szemét. Minél gyorsabban alkalmazkodik a szeme a sötétséghez, annál nagyobb az esélye, hogy felfedezi az esetlegesen bent lévőket, mielőtt azok kihasználnák a másodperceket.
Kivárt néhány pillanatot, majd lassan előreengedte magát a sziklapárkányba kapaszkodva, s mint egy nagyra nőtt denevér benézett a barlangba. Szeme gyorsan alkalmazkodott a benti sötétséghez, ám a barlang üresnek bizonyult. Első pillantásra. Ám Bahlúl nem ok nélkül hozta magával a köveket. Egyik lábát beakasztotta abba a repedésbe, melyet az imént nézett ki magának. Így elengedhette a párkányt, és semmi sem akadályozta abban, hogy fejjel lefelé lógva módszeresen végigdobálja a barlang belsejét a magával hozott kövekkel.
Akárki is lapuljon odabent, ez talán kiugrasztja majd.
A nyolcadik kőnél járt, amikor fémes csattanást hallott odabentről. A kő nekiütközött valaminek, ami nem tartozott a barlanghoz.
Bahlúl újabb kövekkel kezdte bombázni a helyet, és amikor az alak végül előlépett a sziklák árnyékából, a fiú kis híján lezuhant a lelkéből fakadó rettegés miatt. Lábai megremegtek, kezéből kihullottak a kövek, és eszelős sebességgel kapaszkodott vissza a sziklaperemre, hogy azután pillanatnyi késedelem nélkül mászni kezdjen felfelé.
El innen, zakatolt az agyában.
A Terminátor látványa a zsoldosok közül Bahlúlt sokkolta leginkább, és a félelem olyan rettegéssé erősödött benne, melyet kevesen tapasztalnak meg életük során.
A Terminátor türelmesen várakozott. Amikor az idegen benézett a barlangba, a rendszer egy szempillantás alatt leszkennelte, beazonosította, és innentől megszűnt idegennek lenni. Nevet és azonosítót kapott, s kiborg sok ismeretlen tényezőt kiiktathatott a számításaiból.
Tehát nem az alkimista érkezett meg, hanem az egyik – vagy mindkét – menekülő tért vissza a sziklákhoz.
Amikor Bahlúl elkezdte a kavicsokat dobálni, a T-800-as értetlenül figyelte a tevékenységet. A kődarabok túlságosan kicsik voltak ahhoz, hogy kárt tehessenek benne, sőt még egy ember sem sérült volna meg jelentékenyen.
A fémes csendülés, majd az azt követő kavicszápor ráébresztette a Terminátort a fiú szándékára, s mivel már így is lelepleződött, nem volt értelme a további rejtőzködésnek. Kilépett az árnyékok közül.
A fiú arcára kiülő rémületből és a kapkodó mozdulatokból a rendszer villámgyorsan kiszámította Bahlúl várható reakcióit, és utasítást adott a Terminátornak, hogy a lehető legnagyobb sebességgel induljon a fiú után.
A kiborg kifutott a barlangból, és Bahlúlt kereste a tekintetével. A fotoreceptorok töredékmásodpercek alatt ráálltak a menekülő alakjára, és felmérték a lehetséges menekülési útvonalakat. A rendszer egy századmásodperc alatt felülbírálta előző döntését, és a Terminátor ahelyett, hogy nekivágott volna a szikláknak, megfordult, és rohanni kezdett a sziklafeljárat felé.
A fiú valahol odakint rejtette el a lovát, és ha sikerül elérnie, akkor csak jelentős energiaráfordítás árán lehetséges a foglyul ejtése. A Terminátor képes volt olyan sebességgel futni, mint egy ló, ám ez értékes energiát használt fel az egyre jobban megfogyatkozó tartalékból. Így mindenképpen meg kellett előznie a menekülőt.
Rohanás közben egy dárdát húzott elő a fegyverei közül, és amikor megpillantotta a sebesen lefelé igyekvő Bahlúlt, akkor pillanatnyi megállás nélkül elhajította. A fegyver átszelte a kettőjüket elválasztó mintegy százötven méteres távolságot, és csupán centiméterekkel kerülte el a menekülőt, hogy kettétörjön egy sziklán. A kiborgban lévő technika még ebből a távolságból is lehetővé tette a pontos célzást, és a Terminátornak ezúttal nem az öles, hanem a fogolyejtés volt a célja.
Bahlúl néhány pillanatra meglapult az egyik kő mögött, a közelében elsüvítő halál rákényszerítette. A megtorpanás azonban egyben azt is jelentette, hogy már nem érheti el a gólem előtt a lovát. A teremtmény gyorsabban haladt, mint egy vágtató ló, és Bahlúl az egyedüli dolgot tette, amit tehetett, visszafordult a sziklák felé. Ám még nem adta fel a reményt, hogy megmenekülhet.
A kiborg lelassított. A menekülést megakadályozta, ezért csökkentette az energiafelhasználást. Csupán idő kérdése, amíg a puskaporos cserépkorsók segítségével rákényszeríti a menekülőt, hogy megadja magát. A harci rendszer erre a célra a dárdákat is felajánlotta, egy pontos dobással a lábakat megsebezve mozdulatlanságra lehetne kényszeríteni. Használható alternatíva, döntött a Terminátor, és a ló felé indult, hogy annak megszerzésével százszázalékosan lehetetlenné tegye az ember menekülését.
Ebben a pillanatban harsant fel az éles füttyszó, majd a kiáltás, és a Terminátor hátrafordult, – hogy azonosítsa a hang forrását. A ló felágaskodott, a kötőfék lecsúszott a szikláról, és az állat elvágtatott gazdája hívó szavára.
A kiborg megértette, hogy csúnyán rászedték. Megpróbált a ló elé vágni, ám néhány másodperccel elkésett. Látta, ahogy a menekülő nyaktörő sebességgel ereszkedik lefelé a sziklákon: Bahlúl mindent megpróbált, hogy elsőként érje el a lovat. Olyan tempóban igyekezett lefelé, amelyet csak elmebeteg vagy egy halálosan rémült ember engedhet meg magának.
A Terminátor az egyetlen lehetséges megoldást választotta, amit tehetett: meggyújtotta az egyik bombát, és nagy ívben a menekülő elé hajította. A processzorok töredékmásodpercek alatt kiszámolták a távolságot, a szöget, a hajítóerőt, minden apró paramétert. Ezúttal sem ölni akart, hanem olyan sebeket okozni, amelyek lehetetlenné teszik a menekülést.
Bahlúl tudta, hogy nincs sok esélye, ezért olyan kétségbeesett megoldáshoz folyamodott, amilyenhez közönséges helyzetben nemigen. A sziklák alatt terült el a futóhomok széle, csupán egy keskeny sáv maradt, ahol el lehetett futni. Ha beválik az ötlete, akkor eljut a lóig, melyet kiváló ösztönei figyelmeztettek a veszélyre, s így a veszélyes helytől néhány lépésnyire megtorpant, és éles nyihogással felágaskodott. Amennyiben a gólem üldözőbe veszi, akkor a homok magába szívja, s ha netalántán túl is éli és kikecmereg belőle, addigra ő már messze jár majd.
A suhanc mindössze annyit látott, hogy valami sötét tárgy repül elé, de lebukni már nem maradt ideje. Vakító fény kápráztatta el a szemét, és lába alatt megindultak a sziklák.
Jó néhány métert csúszott lefelé, a sziklák nem voltak túlságosan meredekek, s ez mentette meg az azonnali nyaktöréstől. A robbanás félig megsüketítette, a rémület, üvöltést csalt a szájára, miközben megállíthatatlanul elsodródott a keskeny átjárótól, egyenesen a futóhomok felé. Bahlúl mindent megpróbált, amit csak ember megtehetett, hogy elkerülje a biztos halált, ám a természet vad, zabolázatlan erőivel ő sem versenyezhetett.
Egy utolsó zuhanás, és a következő pillanatban derékig süppedt a homokba. Teste körül apró porszemek kezdtek fickándozni, ahogy Bahlúl lassan, ám megállíthatatlanul süppedt egyre mélyebbre. A közvetlen életveszély hatására a fiú hirtelen elfelejtette a Terminátort, és csak a túlélésre koncentrált. Megpróbált ráfeküdni a homokra, hogy a testsúlya nagyobb területen oszoljon el, ám elkésett; már túlságosan mélyre süllyedt.
A Terminátor óvatosan közelítette meg a homokba süppedt embert. Belső kijelzőjén futóhomok címszó alatt több, oldalnyi információ futott végig, miközben legalul mindvégig a veszélyes, elkerülendő felirat villogott vörösen. Bár a kiborg elméletileg képes lett volna kikászálódni a futóhomok alól, annyi energiát kellett volna felhasználnia, mellyel komolyan veszélyezteti az elsődleges tápegység visszaszerzését. S ezáltal a Skynet parancsának teljesítését is.
A kiborg komoly dilemmába került. Szüksége volt a fiúra, hogy közelebbi információt kapjon a tápegységet illetően, ám hiába volt mindössze néhány méter távolságra tőle, mégsem juthatott a közelébe.
A stratégiai modulok alternatív megoldásokat kínáltak. A Terminátor lépésről lépésre közeledett Bahlúl felé, érzékelői maximális hatásfokkal dolgoztak, hogy amennyiben rálép a futóhomokra, még időben kijuthasson belőle. Kiszámította, hogy a suhanc a jelenlegi süllyedés mértékét figyelembe véve 67 másodpercen belül teljesen elsüllyed.
A kiborgnak 350 centiméterre sikerült megközelítenie a süllyedőt, amikor a homok vészesen peregni kezdett a lábai alatt: elérte a futóhomok szélét.
– Hol a tápegység? – kérdezte a Terminátor, adatbázisai mélyéről előbányászta a folyóparti harc során rögzített hangmintákat, s a néhai vezető, Negrin hangján szólalt meg.
A kiborg ezúttal is tévedett. A szociológiai alrendszerek az ismerős hangot befolyásolóerőként akarták felhasználni a kommunikációban, ám Bahlúl egészen másként reagált, mint kellett volna az előrejelzések szerint. A fiú az ismerős hang hallatán eszelősen kapálózni kezdett, hogy minél jobban eltávolodjon a gólemtől, ám ezzel csupán annyit sikerült elérnie, hogy még mélyebbre süllyedt a homokba.
43 másodperc, villant fel a kiborg belső kijelzőjén.
A stratégiai árrendszer váratlan megoldást kínált a probléma megoldására. Ha sikerülne kihúzni a homokból a fickót, akkor a szociológiai elemzések szerint hálából megfelelne a kérdésekre.
A Terminátor megbecsülte a kettőjük közötti távolságot, és elővette az egyik dárdát. A kinyújtott kezében tartott fegyver harminc centiméter híján elérte a süllyedőt, akinek mindössze annyit kellett volna tennie, hogy megragadja a nyelet. Ám az ember nem reagált, közömbös tekintettel bámult maga elé, mint aki beletörődött a sorsába.
A kiborg értetlenül figyelte a másik reakcióit. Sokkos állapotba került volna?
Még 23 másodperc.
– Fogd meg! – kiáltotta a Terminátor. – Kihúzlak!
Bahlúl felemelte a fejét, és félelem nélkül belenézett a gólem szemeibe. Tudta, hogy ellenfelének szüksége van rá, különben sohasem nyújtana segítő kezet. Ám a suhanc tudta, mi a becsület, s tartozott annyival magának és a társainak, hogy nem futamodik meg gyáván végzete elől. Megrázta a fejét, és miközben lassan elsüllyedt a homokban, mindössze ennyit mondott:
– Találkozunk a gyehennában, gólem!
Jaffa, 1191. október 20. (este)
Hakim mélységesen megnyugodott. Az ördögfazekak végre kikerültek a házából; s bár egyelőre még nem utaztak el messzire, csak az épület előtt várakozó lovas kocsira, a szaracén máris sokkal nyugodtabban vacsorázott.
Mind a négyen az asztal körül ültek. A deres halántékú muzulmán gondolatait lekötötte az evés élvezete, lendületes mozdulatokkal táplálkozott. A többiek csak piszkálgatták az eléjük helyezett ételt. Rashid és a lány elméje a holnapot fürkészte; a lovag koncepciójában egy sokkal kisebb léptékű és kevésbé nemes terv szerepelt, melyhez szükséges volt, hogy Miriam megegye az előtte álló ételt.
Néhány óra múlva szétválnak az útjaik. Az alkimista és a szaracén még az éjszaka útnak indulnak a Vadkecske-szurdokhoz. Foret-Noir és Miriam megvárják a reggelt, azután magukhoz veszik a tápegységet, és bekapcsolják a jeladót. Attól a perctől kezdve elkezdődik az őrült versenyfutás, hogy felfedjék jelenlétüket a Terminátor előtt.
Raoul ezt jelen pillanatban nem tudta kellően komolyan venni. Sokkal nagyobb sikerélményként élte meg, hogy Miriam végre bekapott és lenyelt egy jókora darabot az előtte fekvő húsból. Kíváncsian nézte a lány arcát, hogy észreveszi-e az étel különös mellékízét, melyet a titokban rálöttyintett szerelmi bájital okozott.
Miriamnak láthatóan fogalma sem volt az apró cselvetésről.
– Mennyi időre lesz szükségetek, hogy előkészítsétek a szurdokot? – kérdezte az alkimistát.
Rashid megtörölte a száját.
– Egy napra.
Miriam tovább töprengett. A Vadkecske-szurdok nem volt különösebben kiterjedt, de ahhoz túl nagy volt, hogy a lány és a lovag vaktában is eltaláljanak az aláaknázott területhez.
– Honnan fogjuk tudni, hogy hol vagytok?
Az alkimista hátradőlt a székben.
– Jeleket festünk fel a sziklákra. Ha azokat követitek, egyenesen hozzánk fogtok érni.
– Jó. – Miriam egy darabig idegesen dobolt az asztallapon. – Nem tudom, mekkora a jeladó hatósugara. Mindenre fel kell készülnötök. Az is lehet, hogy nagyon hamar visszaérünk... a Terminátorral a sarkunkban. Ha így alakul... – A lány Rashid szemébe nézett, és máshonnan folytatta: – Az elsődleges cél a kiborg elpusztítása. Ha a T-800-as a helyén van, ne habozz a robbantással!
Markhalan megértette az üzenetet. Nyugodtan bólintott.
– Ha így akarod...
– Nem így akarom. De lehet, hogy nem lesz más választásod.
– Nem fog habozni! – kiabálta közbe Hakim. – Ne aggódjatok, én is ott leszek! Felaprítjuk a démonotokat, aztán mindannyian hazajövünk, és nyugalom lesz végre.
Miriam rámosolygott a muzulmánra.
– Köszönöm neked, Hakim.
– Semmiség. Barátok között vagy. – Azzal tovább lapátolta magába az ételt.
Az alkimista felemelkedett.
– Megyek, ellenőrzöm a szekeret. – Elindult, aztán az ajtóból még egyszer visszafordult. Udvariasan meghajolt Hakim felé. – Ha elköltötted az estebédedet, kérlek, mihamarabb csatlakozz hozzám. Késlekedés nélkül indulni szeretnék.
– Mindjárt jövök – csámcsogta a szaracén.
Az alkimista kiment. Hárman maradtak a szobában. Hakim egyre kevesebb meggyőződéssel nézegette az előtte heverő falatokat.
– Tudja az Isten – dünnyögte az orra alatt –, valahogy elment az étvágyam. – Nyűgösen felállt. – Megnézem már, mit csinál a vén sarlatán. A végén még megerőlteti magát...
Az ajtóból ő is visszafordult egy pillanatra.
– Vigyázzatok magatokra – mondta csendesen, mielőtt kilépett.
Raoul és Miriam kettesben maradtak.
Jaffa, 1191. október 20. (éjszaka)
Amikor a távolodó patkócsattogás és a kerékzörgés teljesen elhalt az éjszakában, Miriam ellépett az ablaktól. Az alkimista és a muzulmán elindultak, hogy bevessék magukat az északra húzódó sziklák közé, és összerakják e korszak legnagyobb egérfogóját.
A lány összehúzta a függönyszárnyakat, és meggyújtotta az asztalon álló gyertyákat. Szembántó derengés támadt a szobában. A fehérre meszelt falak szürkének látszottak; a vibráló fény kísérteties emlékeket ébresztett. Az egész olyan volt, mint... Miriam azon gondolkozott, mire hasonlít most a helyiség. Az alacsony mennyezet, a piszkos falak és a füstszag a levegőben. A csend. Mintha egy évszázadokkal távolabbi búvóhely lenne; gombostűnyi sziget a halál tengerén, ahová még nem jutottak be a Terminátorok.
Ez utóbbi sajnos már nem volt igaz. A halálosztók itt jártak, ha nem is a házban, de a XII. században kétségtelenül. A gépek elleni háborúban megtört egy tabu; az idő egyirányúságának tabuja. A világtörténelem legnagyobb és leghosszabb harca zajlott.
A múlt és a lehetséges jövő hasonlósága hirtelen megtört. A szemközti székben egy keresztes lovag ült.
– Raoul? – A lány meglepődött. Azt hitte, egyedül van.
Szelíd, szomorú hang válaszolt:
– Nem tudok aludni. Fáradt vagyok, mégsem megy.
– Ugyan, Raoul! – Miriam Randolf félrehajtott fejjel méregette Foret-Noirt. A lángok elmélyítették a férfi arcán a vonásokat. Hátrafésült, vizes haja és rövidre nyesett szakálla csillogni látszott. Az időutazó hirtelen rádöbbent, hogy a lovag, alighanem az ő kedvéért tisztálkodott meg ilyen alaposan. Ezt ellenállhatatlanul vonzónak találta. Titokban megszaglászta saját magát is. Nos, Raoul előtte kénytelen lesz megvárni, hogy ő is lemosakodjon. Ezt közölte is a lovaggal.
– Nem értesz te semmit, Miriam Randolf – jött a válasz. Még mindig ugyanaz a szelíd hang; és egy szomorú, mély szempár, amely a lányéba kapcsolódik. – Azért maradtam veled, mert szerettem volna benned is felébreszteni azokat az érzéseket, amelyek az én lelkemben honolnak.
– Szeretlek, Raoul. Az előbb ezt akartam bebizonyítani.
– Nem, Miriam. Én nem csak a testedet akarom birtokolni. Ha megelégedtem volna ennyivel, akkor egyszerűen fejbe csaplak, amikor először találkoztunk; és valóban a rabszolgámmá teszlek. Senki nem vonta volna kétségbe, hogy jogosan tettem. Ehelyett elfogadtalak vezetőnek. És te rossz vezető vagy, Miriam, mert nem törődsz a híveiddel.
A lány lekuporodott a lovag elé, és a kezére fektette a kezeit. Erőszakosan és dacosan állta a férfi pillantását.
– Jól figyelj rám, Raoul de Foret-Noir! Nézz a szemembe, és tudni fogod, hogy igazat mondok. Ugyanazt érzem irántad, amit te érzel irántam. Hiszel nekem végre?
– Nem. – A lovag mélabúsan rázta a fejét. Ezekben a pillanatokban róla lehetett volna elnevezni a szomorúság mértékegységét. – Ezt csak azért mondod, mert szerelmi bájitalt itattam veled.
– Hogy mit csináltál?
– Én csak... – Foret-Noir nyelve akadozni kezdett. – Gondoltam... Szóval tudod... amit a piacon vettünk... én... Most vacsoránál, amikor elfordultál... én...
Miriam jókedvűen felnevetett. Raoul egyre vörösebb fejjel magyarázkodott.
– ...a bájital... tudom, hogy csak azért mondtad...
A lány fölkapaszkodott a férfi ölébe, és a nyaka köré fonta a karjait.
– Raoul, hallgass egy pillanatra! – Hosszan, szenvedélyesen megcsókolta.
Foret-Noir gyengéden kibontakozott az ölelésből.
– Biztos, hogy ez nem csak a bájital?
– Biztos – suttogta a lány, és újra hozzásimult. Másnap reggel, amikor Hakim házsártos felesége benyitott hozzájuk, hogy felébressze őket, felháborodottan felnyögött, és újra bezárta az ajtót. Aztán tapintatlanul erősen dörömbölt rajta egy darabig.
Raoul ébredt fel elsőként a lármára. Tekintete a mellkasán szendergő Miriam vonásaira esett.
– Tudod – suttogta gyengéden az alvó fülébe –, kész lennék meghalni érted...
A sivatagban, 1191. október 20-21.
A Terminátor érzéketlenül nézte a homokot, amely magába nyelte a férfit, aki információt szolgáltathatott volna a tápegységről. Ha rendelkezett volna emberi érzésekkel, akkor talán most toporzékolt vagy átkozódott volna dühében, ám gép volt, olyan kibernetikus egység, melybe alkotója – aki egyben ura és parancsolója is volt – nem táplált felesleges érzelmeket.
117 óra és 17 perc.
Az elsődleges tápegység megszerzése egyre égetőbb problémává vált, ahogy a Terminátornak csökkent a rendelkezésére álló energiatartaléka.
A homokba süllyedt suhanc nem birtokolta a tápegységet, ezt a Terminátor még a találkozás első pillanatában megállapította. Ennek megfelelően vagy a másik menekülő vagy az alkimista birtokában van a túlélés kulcsa. Mivel azonban a Terminátornak fogalma sem volt róla – még a központi egység sem tudta kikalkulálni –, merre lehet az utóbbi, így csupán egyetlen alternatívája maradt: követni a második számú menekülő nyomait, s információt szerezni tőle. A tápegységről vagy az alkimistáról.
Bahlúl lova a közelben várakozott. Jól idomított állat volt, s bár érzett valami különöset, mégsem vágott neki a sivatagnak megvadulva, amikor a kiborg elindult felé.
Bár a kiborg a lónál gyorsabb haladásra is képes lett volna, azonban az állat értékes energiát takaríthatott meg a számára. És pillanatnyilag minden megtakarítás számít!
A Terminátor lassan közeledett az állat felé. Az adatbázisaiból felidézte azokat az anyagokat, melyeket ebbe a korban sajátított el, és kiegészítette a mások által eltároltakkal. Az állat engedelmesen tűrte, hogy a gép megragadja a kantárszárat, és nyeregbe szálljon. A kiborg által viselt ruhadarabok megtévesztették a lovat, fogalma sem volt arról, hogy nem emberrel, hanem egy intelligens gépezettel van dolga – Néhány könnyű mozdulat és szorítás után a kiborg érezte, ahogy az állat engedelmeskedik az irányításának. Egy erőteljes combnyomással a kívánt irányba fordította a lovat, és néhány pillanattal később már a Kádi nyomai mellett lovagolt. Legfeljebb 12 órás előnye lehet, becsülte a Terminátor.
Már lassan vége volt az éjszakának, amikor a ló sebessége egyre jobban lelassult, ügetésből kocogásba váltott, s a Terminátor tudta, elpusztul, ha tovább hajszolja. A már megtett tekintélyes távolság kifárasztotta az állatot – a kiborg nem állt meg pihenőt tartani –, látszott rajta, hogy mindenképpen pihenésre van szüksége.
A Terminátor érzéketlenül leszállt az állat hátáról, és kantárszáron vezette tovább. Józan megfontolás vezette erre a cselekedetre, hiszen így is tovább közeledett célpontja felé, közben pedig a hátasa is pihenhetett egy keveset.
A nyomok egyre frissebbnek tűntek, a szélük már korántsem volt annyira elmosódott, mint a szikláknál. A menekülő nyílegyenesen keletnek tartott, amiből a kiborg arra következtetett, hogy határozott cél vezérli. Ez a megállapítás viszont arra ösztönözte, hogy gyorsítson a tempón. Lépteit elnyújtva könnyedén szaladni kezdett, a ló hosszú kantárszáron ügetett mögötte.
Jó néhány homokdombot maguk mögött hagytak, amikor a Terminátor audio-egysége hangokat érzékelt. A kiborg megállt, behatárolta az irányt, azonosította a hangmintákat – az egyik közülük kétségtelenül a folyóparti csapatba tartozott –, és a lovat maga után húzva immáron normális sebességgel indult meg a célpontja felé.
Több ember és ló.
A homokdomb mögött a kiborg tucatnyi lovat és ugyanennyi marcona külsejű, burnuszos embert számolt meg. Egy köpcös alakot vettek körbe – a szkennelés alapján az üldözöttet –, aki élénken gesztikulálva magyarázott valamit, többször abba az irányba intve, amerről a Terminátor érkezett. Az utolsó mondatánál nem csupán intett, hanem a jelzett irányba is fordult, és a hatalmas alak láttán a levegőben maradt a keze. Arca eltorzult a döbbenettel vegyes félelemtől, ajkai hangtalanul formálták a szavakat.
A sivatagi rablók – hiszen a Kádi hozzájuk igyekezett – felrikoltottak a Terminátor láttán, és mindannyian fegyvert rántottak. A Kádi nem volt ostoba mindent elmesélni üldözőjéről, hiszen akkor régi barátai inkább saját kezűleg vágták volna el a torkát, mintsem a fejükre idézzék egy ilyen nagyhatalmú lény haragját. Így azonban abban a hitben voltak, hogy az üldöző egy ferengi nemesúr, aki még a sivatagtól sem riad vissza, ha üldözésről van szó.
Ennek megfelelően cseppnyi félelem sem volt a szívükben, amikor tizenegyen nekirontottak az érkezőnek. Az mindannyiójuknak elkerülte azonban a figyelmét, hogy a Kádi ahelyett, hogy barátaival együtt rohamozna, csendesen felül a lovára, és eszeveszetten vágtatni kezd az ellenkező irányba.
A Terminátor regisztrálta a rárontó támadókat, a harci alrendszer védelmi alternatívákat javasolt. Ugyanakkor a menekülő Kádi minden másodperccel messzebb jut, s a kiborg kerülni akarta a hosszas üldözést. Minden perc, amit a Kádira fordít, csökkenti az elsődleges tápegység megszerzésének esélyét. Hiszen ha elfogy az energia, akkor hiába tudja, hol találja meg a tápegységet... Ennek megfelelően a Terminátor nem várta be a sivatagi rablókat, hanem egy puskaporral töltött cserépkorsót választott a fegyvertárából. A robbanószerkezet elegáns, precízen kiszámított ívben hullott a tömegesen támadó rablók közé, és kisebb bombatölcsért vágott a földbe, amikor felrobbant.
A tizenegy rablóból mindössze öten maradtak talpon, a többiek vérükben fetrengve üvöltöttek a fájdalomtól. Az a néhány rabló, akit csupán a robbanás szele ért el, elszántan rohamozott tovább, mit sem törődve sebesült vagy haldokló társaikkal. Immáron nem csupán a Kádiért, hanem önmagukért és társaikért is harcoltak.
A rablók szétszóródva közelítették meg a félelmetes ellenfelet, egyszerre több irányból támadtak. Az első burnuszos fickó egyenesen nekirohant a Terminátornak, és a fémkezeket oldalra csapva megpróbálta átdöfni a hasat. Próbálkozása nem járt sikerrel, a kiborg pontosan abban a pillanatban zúzta be öklével a rabló koponyáját, amikor annak fegyvere szilánkokra tört a titánium-hasfalon.
A második rabló hátulról támadott, ám nem számolhatott a Terminátor koponyájába épített radarszisztémával, amely másodpercenként 360 fokos körzetben mérte fel a terepet, és folyamatosan továbbította a beérkezett adatokat a stratégiai vezérlőszoftvernek.
A Terminátor félrelépett a hátulról támadó fegyvere elől, és keményen megragadta a csuklóját. Aztán egy váratlan fordulat, és a szerencsétlen fickó kitárt karokkal szaladt oldalról támadó társa handzsárjába, miközben a Terminátor kinyújtott ujjai már a harmadik rabló szemüregét döfték át.
Ebben a pillanatban két vágás érte a kiborgot, ám mindkét penge szilánkokra tört szét, s gazdájuk karja tövig elzsibbadt az ütés erejétől. A Terminátor megfordult, és karjait széttárva elkapta az utolsó két rabló nyakát, majd erőteljes mozdulattal egymáshoz csapta a koponyájukat. Hangos reccsenés hallatszott, és a kiborg ruháját a következő pillanatban vércseppek és agyvelődarabkák szennyezték be.
A harc kevesebb, mint egy percig tartott.
Miközben a központi rendszer egy része felmérte, mennyi energiát igényelt a harc, egy másik almodul máris a menekülő után indította a Terminátort. Ezúttal nem keresett lovat magának, rövid, távon célszerűbbnek tűnt a futás, hiszen sebessége felülmúlta leggyorsabban vágtató paripákét is.
Felhágott a legmagasabb homokdűnére, és fotoreceptorai ráfókuszáltak a menekülő alakjára. Háromszázötven méter. Egy perc előny.
A Vadkecske-szurdok 1191. október 21. (reggel)
Rashid és Hakim egy sziklaormon ücsörögtek és reggeliztek. Kettejük között egy kibontott batyu hevert; a közepén barna kenyér, sajt és víz. Szegényes reggeli volt, egyikőjük sem ilyenhez szokott; ennek ellenére nem panaszkodtak. Elmélázva, szinte gépiesen falatoztak. Túlságosan lekötötték őket a saját gondolataik.
Az alkimista gondolatban a Vadkecske-szurdokot járta be, immáron ezredszer. Nem rendelkezett kielégítő geológiai ismeretekkel, így amikor a robbanótöltetek elhelyezési pontjait találgatta, jobbára csak – nem lebecsülendő – józan eszére támaszkodhatott. Rengeteg kopácsolás és kőbontás vár rájuk, s Rashid az előkészületekkel estig mindenképpen végezni akart. Nagy munka lesz. Bár a szaracén Hakim kétségtelenül hasznos segítség, a lyukak előkészítésénél komolyabb feladatot nem, mert rábízni. A végén még felrobbantja magát.
Hakimot egyfajta perverz kíváncsiság rágta belülről. Várta a démont. Saját szemével akarta látni, amiről annyit hallott; ami képes volt ennyire felforgatni mindent. Mert lássuk csak: meghalt egy asszaszin; meghalt egy csomó keresztes (értük nem kár); és a jelek szerint akkora veszély áll fent, hogy még az egymással hadakozókat is érdekszövetségbe kényszerítette. Ideje végre, hogy valaki – akinek a kor bölcsessége mellett a test fölötti hatalom is megadatott – kezébe vegye a dolgokat. Hakim önmagára gondolt.
A fenti eszmefuttatásban nyoma sem volt gúnynak vagy keserű iróniának. Hakim tisztában volt vele, hogy nagyon is sokat tesz az ügy érdekében. Most például – teljesen egyedül – egy fekete mágus mellett ül és reggelizik.
Kiszáradt torkán megakadt a falat; erővel kellett lekényszerítenie. Végig is karcolta a nyelőcsövét. Oldalra sandított, és szemügyre vette Rashid al Markhalant. Az alkimista éppen beletörölte kezeit a ruhájába, azután szórakozottan felmarkolt néhány kavicsot, és egyesével bedobálta őket a szurdokba.
– Mondd csak... – Hakim úgy gondolta, megkockáztathat egy intim kérdést. – Te tényleg fekete mágus vagy?
Markhalan feléje fordította ráncos arcát, és rámosolygott.
– Nem. Ugye te nem félsz tőlem?
Hakim heves fejrázással válaszolt:
– Én?! Ugyan! Nem félek én senkitől!...
Az alkimista visszafordította tekintetét a szurdok felé.
– Ezt bizony rosszul teszed. Ha Allah szorított beléd elég bölcsességet, félni fogsz attól, amit ide várunk... Ha meglátod a Terminátort, jusson eszedbe, amit most mondok: előle nem szégyen elfutni. Találkozni egy halálosztóval és túlélni... ez felér egy döntetlennel. Nem ijesztgetni akarlak, nem is fenyegetni. Ez egyszerűen csak... egy baráti tanács.
Pillantásaik ismét találkoztak. Hakimnak úgy tűnt, Markhalan arca egy bonyolult térkép, mely nagyon sokat mutat számára, csak ő nem tudja leolvasni. A látvány és a hang is más volt, mint a szaracén emlékeiben az alkimistáról őrzött kép. Sokkal emberségesebb és valahogyan... tisztább.
– Mi történt veled, Rashid? – érezte, hogy a kérdéssel nem fogja megsérteni a vénembert.
Markhalan egy pillanatra magába szállt.
– Felnőttem – mondta végül.
– Felnőttél? – visszhangozta értetlenül a szaracén. – Hiszen öreg vagy már!
Felnőttem a tudáshoz, amit birtoklok.
Hangosan csak ennyit mondott:
– Benőtt a fejem lágya.
A harcos továbbra is kétkedve méregette.
És Rashid olyasmit csinált, amit hosszú évtizedek óta nem tett. Bohóckodni kezdett. Ujjaival megnyomkodta a saját feje búbját.
– Itt jó... itt is jó... Hopp! Itt még puha!...
– He.
Az alkimista a szemeit forgatta; tenyerével elnyomta a füleit úgy, hogy azok majdnem derékszögben álltak el a fejétől.
– He.
Felfújta a pofáit. Úgy nézett ki, mint egy hörcsög.
– He.
Az előadást már csak egyetlen dologgal tudta megtromfolni: kancsított, és megpróbálta bekapni a saját orrát.
– Hehehehehe – Hakim az oldalán feküdt, és úgy kacagott.
Furcsa férfibarátság volt kialakulóban kettőjük között – mentes a szó minden rossz értelmétől. Az a fajta kapcsolat, amit valaha minden vadász érezhetett; amit a harcosok éreztek a veszély küszöbén, a próba egyetlen biztos és megelőlegezett jutalmaként. Bizarr reinkarnációja ez az élet szeretetének, amit egyetlen dolog erősít fel és fókuszál a barátság érzésévé. A haláltól való félelem. Az emberek tömegei hosszú időre elveszítik ezt az emóciót, majd fájó évszázadok múltán, a XXI. században ismerik meg újra. De akkor majd mindent elsöprő erővel. Segít nekik, hogy túléljék a Skynetet.
Markhalan befejezte a produkciót. Elrendezgette vonásait, és a hangjába mesterkélt felháborodást csempészett:
– Na, tessék! Nézzék ezt a lusta hájpacnit! Réges-rég felkelt a nap; a dolog is várná, de ő az oldalán heverészik. Ó, Allah, bocsásd meg hitványságát!
A szaracén tovább heherészett, és egy kenyérdarabkát lökött az alkimista felé.
– Hehe... fekete mágus... hehehe...
Rashid felállt, és összepakolta a reggelizésből megmaradt ételt.
Hogyan tovább?
Benézett a szurdokba, és szemével megkereste az odalent ácsorgó lovakat és a szekeret. A vastag ponyvaréteg alatt gyújtózsinórtekercsek és puskaporos töltetek százai hevertek. Amikor kifelé jöttek Jaffából, a kapuőrök átvizsgálták a szállítmányt. Fogalmuk sem volt róla, mi van a cserepekben. Az egyik strázsa legalább egy tucat korsó tetejét felszakította, és vaskesztyűs kezével alaposan átturkálta a fekete, szemcsés anyagot. Rashid visszafojtott lélegzettel várt, és bízott benne, hogy Allah jóságából a férfi fémbe öltöztetett ujjai nem fognak egymáshoz ütődni, és szikrát vetni.
Végül szerencsésen átjutottak. Markhalan sejtette, hogy az őrök jelentést tettek az esetről, de ismerte a gyaurok lustaságát és a lassú észjárásukat. Hetekig maradhatnak idekint úgy, hogy senkit nem küldenek utánuk. Legfeljebb akkor adódhatnak kellemetlenségeik, ha visszatérnek a városba, és ott időközben nem feledték el az arcukat.
Nos, ha visszatérnek Jaffába, akkor ez már oly mindegy lesz. Ha visszatérnének, az azt jelentené, hogy sikerült a Terminátor csapdába csalniuk, és – legalábbis – nem vesztettek.
Rashid elnézett az ormok fölött kelet felé, amerre a sivatag húzódott. A fémszörny épen és egészen – ahogy ő még soha nem látta – arrafelé pusztít, hogy visszaszerezze a szívét. Vagy talán éppen errefelé tart.
Talán már ott is van a következő domb mögött.
Gyorsan lehunyta a szemeit, és kiterjesztette hatalmát a Művészetben.
Nem; még minden tiszta. Nem fenyeget veszély. A Terminátorok paranoiássá tettek mindenkit. Rashid al Markhalannak megadatott az a „kiváltság”, hogy az idő folyamát tekintve ő legyen az első, akit e kór elkap.
Visszatért a valóságba. Hakim arcát látta maga előtt. A szaracén már nem nevetett, aggodalmas tekintettel méregette.
– Valami baj van?
A vidámság elmúlt, mintha elfújták volna.
– Nem. Semmi. Lássunk munkához!
Összeszedték a holmijaikat, aztán botladozva elindultak a lovas szekér felé.
1191. október 21. (délelőtt)
Elhagyták Jaffát. Észak-északkeletnek tartottak, a sivatag irányába.
Amikor a város elmaradt mögöttük, Foret-Noir külön kérésére megálltak egy kies helyen. A férfi lekászálódott a lováról, és kicsomagolta rongyokba bugyolált páncélját. Miriam csodálkozva figyelte. Raoul visszahelyezte a vértre a Jeruzsálemi Szent Templom Védelmezőinek magasztos jelét, a vörös keresztet, és magára öltötte.
– Megőrültél? – fortyant fel a lány. – Ha egy muzulmán meglát ebben a maskarában, nyílt kihívásnak fogja tekinteni. Egy órát nem adok, és máris egy lincselés kellős közepén találjuk magunkat.
Miriam várt egy kicsit, de a lovag nem tért jobb belátásra.
– Segítenél becsatolni a vállamnál?
– Raoul! – A lány komolyan aggódott. Kénytelen volt keményebb érvekhez nyúlni. – Ne felejtsd el, hogy neked tilos ezeket a szimbólumokat viselned. Lefejezhetnek érte!
– Jogosult vagyok a viseletükre. Be fogom bizonyítani.
– Bajba sodorsz minket!
– Miriam! Meg kell engedned, hogy a saját törvényeim szerint harcoljak!
– Most egy Terminátorral kell megküzdenünk, Raoul! Nem pedig Szaladin seregeivel!
– Éppen ezért van szükségünk erre – a lovag a vörös keresztre bökött.
Az időutazó keserűen szemlélte a jelképet. 1997. augusztus 29-én nem segített. Kételkedett benne, hogy most majd megteszi. Megadóan felsóhajtott.
Leugrott a lóról, és a férfi mögé lépett.
– Mi kell csinálnom?
– Húzd meg! De ne túl szorosra, különben nem tudok mozogni!
Miriam megtette, amire kérték, aztán néhány lépésnyire elhátrált, és szemügyre vette a lovagot.
– És most? – kérdezte mosolyogva. – Kössek egy kendőt a kopjádra?
– Nincs is kopjám – csóválta meg a fejét Raoul. – A régi kardom is... eltörött.
Hirtelen ötlettől vezérelve a lány a lovához futott, és a nyereg mögé szíjazott holmik között kezdett kotorászni. Félretúrta a kikapcsolt tápegységet és az élelmet; végül a tartalék ruháiba tekerve megtalálta Hakim ajándékát. Előráncigálta és a lovag felé nyújtotta.
Díszes markolatú, keskeny pengéjű kard volt; a szaracén akkor adományozta Miriamnek, amikor hármasban indultak a Vadkecske-szurdok felé.
– Legyen ez az új kardod, Raoul! Tegnap azt mondtad, elfogadtál vezetődnek. Légy te az első tagja a Miriam Randolf alapította rendnek!
– Van ilyen rend?
– Hát, ha belépsz, akkor mostantól lesz.
Foret-Noir átvette a kardot.
– A rend megalakult – jelentette be ünnepélyes hangon.
Összenevettek; Miriam a lovaghoz bújt, és megcsókolta.
Sejtelmük sem volt róla, hogy ezekben a pillanatokban történelmet írtak.
– Raoul, megteszel valamit a kedvemért? – Hmm.
– Öltsd magadra, a fekete köpenyemet, hogy legalább messziről ne lehessen látni a kereszteket.
– Magam is így gondoltam – közölte Foret-Noir. – Tudod, az, hogy templomos vagyok, még nem jelenti szükségszerűen, hogy idióta is... – Hozzálátott, hogy a kardot az oldalára csatolja.
– Tudod – ugrált mellette a lány –, Hakim szerint Allah áldása van rajta.
A lovag savanyú fintort vágott, és a pengére sandított.
– Azt hiszem, attól még használhatom...
Ismét lóra szálltak, és folytatták az utazást. A következő órákra elfelejtették a veszedelmet. Fiatalságuk tomboló jókedvével éltek a jelennek, és a jelen – vagy talán Foret-Noir istene – kegyes volt hozzájuk. Nem találkoztak ellenséggel; nem kellett harcolniuk. A Miriam Randolf alapította rend, mely néhány év múlva a „Figyelők” nevet veszi majd magára, békében és nyugalomban tölthette el az első óráit.
Ez később a rendtagok számára ritkán adatott meg.
A lovag és az időutazó tovább törtettek a sivatag széle felé. Magukban – titokban – azt remélték, hogy ez az út soha nem fog véget érni.
Ha elérik a sivatag szélét, be kell kapcsolniuk a tápegység jeladóját. Onnantól kezdve pedig csak akkor lesz megállás, ha az ellenfelek egyike kidől a sorból.
A sivatagban, 1191. október 21.
A távolság gyorsan csökkent az üldöző és a menekülő között, s immáron nem lehetett kétséges, mi lesz a végeredmény. A Kádi mindent megpróbált, hogy lerázza magáról a gólemet, ám a lova nem versenyezhetett egy fáradhatatlan gépezettel. Még két homokdomb előny, aztán már csupán egy, és eljött az a pillanat, amikor a Kádi hátrafordulva közvetlenül a ló mögött pillantotta meg a gólemet, amint az fémkezét kinyújtva megragadja a szerencsétlen állat farkát, és erőteljesen megrántja.
Fájdalmas nyihogás hallatszott, és a következő pillanatban a Kádi felemelkedett a levegőbe, ahogy megbokrosodott lova ledobta a hátáról.
A Terminátor nem törődött tovább a lóval. Elengedte az állat farkát, és a szerencsétlen pára nyihogva vágtatott neki a sivatagnak. A kiborg figyelme az ember felé fordult, aki rémülten próbált felkapaszkodni egy meredek homokdomb oldalán, ám a lába alatt meginduló homok minduntalan visszasodorta.
– Beszédem van veled – mondta a Terminátor hideg, érzéketlen hangon, és egy erőteljes mozdulattal a hátára fordította a Kádit, miközben megállapította, hogy az elsődleges tápegység nincs nála.
A férfi rémült szemekkel bámulta a felé magasodó gólemet, ajkai remegtek a félelemtől, és kezét védekezően emelte maga elé.
– Ne, kérem, ne! – nyöszörögte félig sírva.
A Terminátor megállapította, hogy a menekülő sokkot kapott, és ennek megfelelően két – csökkentett erejű – pofonnal próbálta meg észre téríteni.
A Kádi a pofon után vérző szájjal bámult a Terminátorra. A szíve olyan hevesen vert, mintha ki akarna robbanni a mellkasából, és látása egy pillanatra elhomályosodott. A bal karja elzsibbadt, és a levegővétel egyre nehezebbé vált.
– Egy szürke fémhasábot keresek – mondta a kiborg lassan, hogy az embernek legyen elég ideje felfogni a szavait. – Te és a társaid ragadtátok el tőlem. Most hol van?
A Kádi nagyokat nyeldekelve próbálta meg visszakényszeríteni a torkába feltörő hányingert. A keze remegett a félelemtől, és a mellkasát mintha izzó tűvel szurkálták volna.
– Negrin az alkimistának kínálta pénzért...
A folyóparti csapat vezetője, regisztrálta a nevet a központi egység. Az alkimista: Rashid al Markhalan.
A Kádi hörögve próbált több levegőt préselni egyre jobban összeszűkülő mellkasába. Mintha maga Allah lépett volna rá, hogy fulladás által halálra ítélje...
– A tápegység! – mordult rá a kiborg.
– A szikla... ott kellett volna... Negrin meghalt. – A Kádi szavai egyre összefüggéstelenebbek lettek, ahogy a mellkasát összeszorító fájdalom fokozódott. Szeme már nem a gólemet látta, csupán egy hatalmas sötét foltot, és a hangok valahogy túlságosan távolinak tűntek ahhoz, hogy megértse őket. – Hibáztunk... Engem foglyul... Mágia...
A Kádi szemei hirtelen kitágultak, kezével a szívéhez kapott. Torkából hörgő hang tört fel, kétségbeesetten kapkodott levegő után, arca pillanatok alatt szederjes színt öltött. Aztán hirtelen megmerevedett, ajkai lefittyedtek, és a teste hátrahanyatlott a porba.
A Kádi megszűnt élőnek lenni.
Szívroham, regisztrálta a központi rendszer a tüneteket, és a Terminátor az egyetlen dolgot tette, amit tehetett. Miközben belső kijelzőjén adatok sokasága pergett elképesztő sebességgel, addig a kiborg villámgyors mozdulatokkal lecsupaszította a halott mellkasát. Mivel nem állt a rendelkezésére semmilyen orvosi készülék, mellyel az újjáélesztést megkísérelhette volna, ezért az egyedül kivitelezhető módszert választotta: a közvetlen szívmasszázst.
Ujjai könnyedén hasították szét a bőrt és a húst, s a bordák sem jelentettek problémát. Biológiai adattárainak köszönhetően elképesztő pontossággal végezte a sebészi beavatkozást, bármelyik orvosprofesszor megirigyelhette volna. A Terminátor fémujjai a bőven patakzó vér ellenére is megtalálták a nyugalmi állapotban fekvő szívet, és enyhe nyomást fejtettek ki a szívburokra. Az első kísérlet nem hozott eredményt, sem a második. A Kádi halott volt, és semmilyen beavatkozás nem segíthetett rajta.
A kiborg mozdulatlanul térdepelt a halott mellett, még a kezét sem húzta ki a mellkasából. Energiatartalékai végén járt, s amíg nem talál egy elfogadható eséllyel kecsegtető megoldást, addig mindent szüneteltetnie kell, ami energiát fogyaszt.
96 óra 41 perc.
Gyötrelmesen kevés idő a győzelemhez, a kudarc átgondolásához viszont sokszorosan elég.
A kiborg számításba vette a lehetőségeket. Amennyiben a zsoldosok – a Terminátor természetesen nem ezt a fogalmat használta a csoport azonosítására – elrejtették valahová a tápegységet, akkor a feladat teljesítésének esélye nullára csökkent. Csupán abban reménykedhetett, hogy Rashid al Markhalan megszerezte valahogy a tápegységet. Ugyanakkor felkutatni az alkimistát rendkívül csekély eséllyel kecsegtető vállalkozásnak tűnt, a rendszer mindössze 2.9 százalékra becsülte a találkozás valószínűségét. Bár ez több volt a nullánál, a kiborg további direktívákat keresett.
Ebben a pillanatban valahol a távolban megszólalt egy gyönge rádióhang, melyet csak a Terminátor tudott érzékelni, az emberek számára hallhatatlan volt. A bb92-es jeladó! Az elsődleges tápegységbe épített miniatűr adókészülék szignálja! A negyvenmérföldes hatósugáron belül!
A Terminátor megkísérelte bemérni a szignál forrásának helyét, ám csupán az irány volt állandó, a távolság lassan, de biztosan csökkent. Akárkik is birtokolták a tápegységet, egyenesen a kiborg felé közeledtek! A rendszernek sikerült a távolságot is megállapítania: 38.651 méter... 38.632... 38.597...
A kiborg habozás nélkül talpra állt, és folyamatosan feldolgozva a rádióadó adatait, maximális sebességgel indult a találkozás színhelye felé.
Vadkecske-szurdok, 1191. október 21. (dél)
A terület, amit Rashid a csapda felállításához kiszemelt, tulajdonképpen már nem tartozott a Vadkecske-szurdokhoz. Tőle mintegy ötszáz méterrel északra feküdt. Egy keskeny, ék alakú völgy volt; már-már kanyon. Két oldalt a fennsík meredek – körülbelül hetven fokos – sziklafalai határolták.
Valamikor – évszázadokkal ezelőtt – a kanyon még nem létezett; a helyén egybefüggő szikla feküdt. Aztán a földmélyének nyughatatlan erői táncra perdítették a felszínt. A földrengés nem volt nagy, és az epicentruma is messze volt a Vadkecske-szurdoktól, ennek ellenére a sziklafal kettéhasadt. Valami olyasmi játszódott le kicsiben, mint ami a kontinentális lemezek elmozdulásakor történik. A szárazföldi törésvonal majdnem pontosan kettészelte a hegyet. A repedés átterjedt az üledékes rétegen, át a gránitos rétegen, és valahol a bazaltos réteg elején akadt el.
A természet a ráérő idejében dolgozni kezdett az új terepen. A csipkézett kiszögellések lekoptak; a kezdetben szinte függőleges sziklafalak fokozatosan lankásodtak. A völgy fokozatosan elnyerte jelenlegi V-betűt formázó alakját. Mostanra még túl rövid és túl sekély volt ahhoz, hogy jogosan viselje a kanyon nevet. A természetnek szüksége lett volna még néhány száz évre, hogy befejezze, amit elkezdett. De egy Rashid al Markhalan nevű alkimista elorozta előle a lehetőséget.
A szaracén harcos Markhalan utasítására pontosan feltérképezte a kanyont. A csatatér száznegyvenkét óriáslépés hosszú volt; a legszélesebb pontján hatvan, a legkeskenyebben tizenegy lépés széles. Igazi küzdőtér. És még inkább azzá válik majd, ha bekövetkeznek az első robbanások.
Rashid két robbantási fázist tervezett. Az első szakaszban – amint a T-800-as beér a sziklák közé – a levegőbe repíti a szoros két végét. A lezúduló törmelékek időlegesen elzárják majd a kiutakat. (Erre azért volt szükség, hogy a Terminátort helyhez kötve tartsák. Az alkimista Miriam elbeszéléseiből tisztában volt azzal, hogy a kiborg – ha akar – emberfeletti mozgásgyorsaságra képes. Félő volt, hogy amint felfedezi a csapdát, egyszerűen kifut a kanyonból, mielőtt a cserépkorsók bevégeznék a feladatukat.)
A második robbantási fázisban Rashid aktiválja a megmaradt robbanótölteteket, és eltörli a kanyont a föld színéről.
A dolog pokolian veszélyes lesz, főként Foret-Noirék szemszögéből nézve. Ők az élő csalik, akik nagy valószínűséggel bent lesznek a szorosban, és semmi nem garantálja, hogy a kijáratok beomlása előtt ki is jutnak onnan. Hakim ezért otthagyta a kanyont, és kívül a sziklafalakon keresett egy járható csapást. Felmászott a hegyre, és a szoros hosszának háromnegyed részénél két kötelet lógatott alá. Egyik sem volt olyan erős, hogy a Terminátor súlyát megtartsa, de ahhoz, hogy Raoul és Miriam felkapaszkodhassanak rajta, bőségesen elegendő lesz.
Jobbat nem tudtak kitalálni.
A második fogós probléma, a kiborg sebességének meghatározása volt. Rashidnak a gyújtás időzítéséhez viszonylag pontos számra lesz szüksége; pontosabbra, mint a szemmel becsült érték.
Hakim ismét felkerekedett, és a szoros felé vezető út belátható szakaszán, egymástól azonos távolságokra kisebb kőhalmokat emelt. Az alkimista ezalatt az idő alatt papirost és tintát keresett, majd hosszas számolgatásokba bocsátkozott. Munkája eredménye egy táblázat lett.
Amikor a Terminátor jön, Rashidnak semmi más dolga nem lesz, minthogy szemmel kövesse, és magában megszámolja, mennyi idő alatt teszi meg a két kőhalom közötti utat. Ezt az értéket aztán kikeresi a táblázatából, és – a körhöz képest – pontosan tudni fogja, milyen gyors a fémlény.
Délben, amíg Hakim Mekka felé hajlongva imádkozott, az alkimista nyugodtan megebédelt, majd kiment és szórakozottan felkenegette a Vadkecske-szurdok szikláira az útmutató jeleket. A cserépkorsók már a helyeiken ültek.
Összességében elégedett volt a munkájuk eredményével. Még a gyújtózsinórokat kellett lefektetniük és elrejteniük. Nem kis munka, hiszen Rashid csillagpontos gyújtást tervezett, amelyben minden ötödik cserépre jut egy kanóc. Úgy számolta, még délután négy óra előtt elkészülnek vele.
A csapda készen állt, a csalit kivetették.
Ösztöneikkel érezték, hogy a fenevad is készülődik.
1191. október 21. (délután)
Ha odafönn egy T-800-as végleg elveszítette az elsődleges energiaforrását, jó eséllyel képes volt magának újat szerezni, valamely társának szétlőtt maradványaiból. Ehhez az kellett, hogy a 800-as szériák tápegységei egymással kompatibilisek legyenek, azaz minden példány magába tudja szerelni őket.
Mivel a Skynet külsőre emberszerű gépeket alkotott, kénytelen volt bizonyos belső alkatrészek – így például az elsődleges tápegység – kezelőszerveit is humanoid léptékűre megalkotni. Azaz kapcsolók, nyomógombok és folyadékkristályos kijelzők kerültek rájuk. Ellenkező esetben a kiborgok elsődleges manipulátorkarjai – a hFAC1 és a hFAC2 – nem tudták volna üzemeltetni őket.
Mindez azonban azt is jelentette, hogy a gépek modelljéül szolgáló ember is megbirkózott a működtetésükkel.
Fél óra telt el azóta, hogy Miriam felpattintotta a tápegység oldalán megbúvó panelt. A rejtekhely mélyében szürke billentyűkből álló tasztatúra és egy háromsoros folyadékkristályos kijelző húzódott meg.
Miriam leütött néhány billentyűt. A kijelző zölden életre kelt.
CYBERDYNE SYSTEMS CO.
MODELL: 101. SOROZAT: T-800.
PERIFÉRIA STÁTUSZOK.
A Terminátorba csapó villám összeomlasztotta a bonyolult szoftverrendszert. A központi vezérlő több perifériával fizikailag is elveszítette a kontaktust. Ezek között azonban voltak olyanok, melyek tovább működtek (például a fej), és voltak olyanok, melyek kikapcsoltak. A tápegységet fizikai sérülés nem érte, de a beléintegrált vezérlőrendszer túlterhelődött és vészleállást hajtott végre.
Aztán a krízishelyzet, elmúltával a vezetőkön át nem kapott új impulzust, ami beindíthatta volna. Néma maradt és élettelen.
Miriamnek elég volt egy kódot beütnie – manuálisan adta meg az indítóimpulzust –, és a tápegység máris üzemkész volt. Letesztelte önmagát, érzékelte az alapértelmezés szerinti kommunikációs csatornák funkciós zavarát, és a ROM-okba égetett utasítások alapján járt el.
Miriam Randolf bekapcsolta a helyzetjelző-adót.
A jövőből jött lány egy pillanatig mereven bámult az ölében heverő alkatrészre, aztán utálkozva lelökte a földre. A fémdarab súlyosat huppant.
– Megtörtént – dünnyögte szórakozottan az orra alatt. – Most már nem tudjuk kikapcsolni.
Foret-Noir csendben maradt. Tekintete a kopár sziklák lábánál kezdődő sivatagot járta. Az néma volt, aranyszínű és kihalt.
– Mostantól kezdve bármikor felbukkanhat – közölte Miriam.
– Onnan fog jönni – Raoul karja előrelendült, ujja vádlón mutatott a homoktengerre. – Érzem.
Miriamot elgondolkoztatták a lovag szavai.
Igazat adott neki. Ha a Terminátor valóban az Allah Szájáig követte a zsoldosok nyomait, kétségtelen, hogy még mindig a sivatagban mászkál.
Mennyi energiája maradhatott még?
– És most? – kérdezte csendesen Raoul.
Miriam felállt, felnyalábolta a bekapcsolt tápegységet, és a lovára szíjazta. Aztán előszedett némi élelmet, és visszatért Foret-Noir mellé.
– Egy darabig várunk. Azután visszaindulunk a Vadkecske-szurdok felé. Ha nem bukkan fel, holnap újra megpróbáljuk...
Leültek a földre. Vártak.
1191. október 21. (délután)
Futott.
Karjait könyökben behajlította; csak a vállai mozgatásával ellensúlyozta a testében fellépő rezonanciákat. Humanoid formájú alakja meglehetősen rosszul passzolt a magas sebességhez.
Futott.
Gyorsabban, mint a vágtató ló; gyorsabban, mint a prédára vetődő oroszlán. Végigszáguldott a sivatag homokdombjain. Menet közben leszaggatta magáról a nehéz ruhákat és eldobálta a nála lévő holmikat; ezzel is csökkentette a légellenállást. Acél szervei vakítóan tükrözték vissza a napsugarakat. Léptei nyomán a magasba fröcskölt a száraz por, s mire a szemcsék ismét aláhullottak a levegőből, ő már messze járt.
A fokozott megterhelés következtében a kijelző bal alsó sarkában lévő érték gyorsult ütemben apadt. Kegyetlen bizonyítékát adta, hogy – bár a Terminátor nem természeti lény –, a természet törvényei alól ő sem bújhat ki. A gép élettartama rohamosan csökkent. Nem öregedett, de minden lépésével egyre közelebb került a halálhoz.
Ugyanakkor egyre közelebb jutott a megváltáshoz is. A szignál tiszta, hangos és mozdulatlan volt. És minden másodperc elteltével tizenegy méterrel kevesebbé vált a közöttük lévő távolság.
Futott.
Az arcán a növekvő húst irritálta a nekicsapódó levegő. Nem hálózták át erek; ennek ellenére úgy tűnt, szívdobbanásnyi időnként telítődik vérrel. Vörössé vált, majdnem olyan vörössé, mint a fotoreceptorai.
Futott.
Néhány perccel ezelőtt Foret-Noir elbóbiskolt. Feje félrecsuklott, súlyos teste oldalra billent, és minden valószínűség szerint el is dőlt volna, ha a mellette ülő Miriam meg nem támasztja.
– Raoul... – suttogta a fülébe gyengéden a lány. Válaszul csak a lovag hortyogása érkezett. – Raoul! – ismételte meg valamivel erősebben. Semmi eredmény.
Miriam elmosolyodott, és az arcát a borzas fürtök közé fúrta. Karjai majd kiszakadtak a helyéről, ahogy a mázsás alakot tartotta. Nem bánta különösebben. Egyik szeme továbbra is a sivatagi tájon függött; a másik a lehetséges jövőt fürkészte.
De nem a XXI. századot.
Hosszú idő óta először tudott kisebb léptékű, ugyanakkor reálisabb távlatokban gondolkozni: a saját jövőjét tervezte.
Eddig elképzelhetőnek tartotta, hogy a Terminátor legyőzése után Raoul mellett marad, és életük hátralévő részét együtt élik le. A mai napon valami lényeges megváltozott. Most már ezt akarta csinálni.
A következő gondolat mosolyt csalt az ajkára. Még azt sem lehet teljesen kizárni – elvégre sohasem kérdezett rá –, hogy a lovagnak odahaza Frankhonban valamiféle birtokai vannak. Ha pedig nincsenek, az se baj. Legfeljebb kamatoztatja egy kicsit a történelmi ismereteit, hogy pénzhez jussanak. A két háborús veterán szépen csendesen eléldegél majd.
Ezekkel a problémákkal ráérsz azután foglalkozni, ha megnyertétek az utolsó ütközetet.
Végigsimított Foret-Noir arcán. A lovag felnyögött álmában. Arcán hevesen rángatózni kezdtek az izmok; szemgolyója gyorsan mozgott lehunyt szemhéja alatt.
– Raoul? – szólította meg ismét a lány.
A lovag szeme felpattant. Pupillái ijesztően tágak voltak, írisze körül vörös vérerek tekergőztek.
– Jön – jelentette ki szokatlanul mély hangon. – Láttam.
(Ó, Istenem, add, hogy ne legyen igaza...)
– Miről beszélsz?
– Láttam! – ismételte meg Foret-Noir. – A sivatagban fut! Felénk tart!
Sebesen felpattant. Lerázta a ruhájáról a porszemeket, és egy dühödt mozdulattal letépte magáról a fekete köpenyt. Fehér átalvetőjét rózsaszínűvé varázsolták a napsugarak. Egyetlen dolog volt, ami megtörte a monotóniát: a közepére hímzett vörös kereszt.
– Gyere már! – kiáltott rá a lányra. Hátrafutott a lovakhoz, és eloldozta őket. – Nagyon gyors – magyarázta közben a válla felett. – Még messze van, de túl gyors! Aligha fog kitartani az előnyünk a Vadkecske-szurdokig!
Raoul Miriam kezébe lökte a másik hátas kantárát. – Bízz bennem!
Az időutazó nem habozott tovább. Mindketten nyeregbe szálltak.
– Vágta! – adta ki az utasítást Foret-Noir, és megsarkantyúzta a lovát. A versenyfutás megkezdődött.
Vadkecske-szurdok 1191. október 21. (délután)
Rashid al Markhalan irányításával bevackolták magukat a főhadiszállásra, ami – a szoros bejárata felől nézve – a jobb kézre eső sziklák tetején került felállításra. A hely jó volt; sokkal jobb, mint amilyet az alkimista remélni mert. Tisztán rá lehetett látni a bevezető útra; és nem kellett attól tartaniuk, hogy a robbantásnál a lábuk alatt lévő sziklák is lezúdulnak a mélybe; valamint közel volt az a pont, ahol Hakim a menekülőköteleket leengedte a szurdokba.
A kurd leveleket és ágakat gyűjtött, aztán hozzálátott, hogy fekhelyeket alakítson ki maguknak. Markhalan a gyújtózsinórokat rendezgette, közben fél szemmel át-átpislogott, mit csinál a társa.
– Ne hozz fel többet – szólt rá szelíden. – Egy vacok is elég lesz. Mostantól kezdve valamelyikünknek mindig ébren kell lenni.
Hakim komolyan bólintott.
– Vállalom az éjszakai őrséget – mondta. – Jól látok a sötétben.
Rashidnak egy apró, a Művészet hatalmához képest egyszerű trükk jutott az eszébe.
– Én is jól látok a sötétben – jegyezte meg talányosan somolyogva.
– Akkor majd váltjuk egymást – bólintott zavartalanul a szaracén. Az alkimista hümmögve tovább dolgozott. Darabokat vágott le az előtte heverő zsinegekből, megméricskélte és összekötötte őket.
– Fontos, hogy a gyújtótöltetek egyszerre lépjenek működésbe. Ellenkező esetben elképzelhető, hogy a szoros két vége túl nagy időkülönbséggel omlik be, és a Terminátor... felismerve a csapdát... még időben kimenekül.
Maga sem értette, miért mondja el ezeket a kurdnak. Hosszú élete során – Khobeidát leszámítva – soha nem volt tanítványa. Túlságosan féltette a nehezen szerzett tudását. Most beszédkényszere volt; ilyesmi utoljára kilenc éves korában esett meg vele.
– Itt – mutatott egy kövekkel körberakott köröcske felé – állandóan parazsat fogunk tartani. Ha fel kell robbantani a szorost, és én valamiért nem tudom megtenni, egyszerűen kiveszel egy zsarátnokot a fűzből; ráfújsz, hogy jó erősen felizzon, és hozzányomod ehhez a zsineghez. – Félrehajolt, és megmutatta Hakimnak a gyújtóvezetéket.
– Értem.
– A zsinór nem fog lángra kapni. Sisteregni fog és szikrákat vet, s ez a sistergés távolodni fog. Majdnem olyan gyorsan, mintha futnál. Nem szabad az...
Hakim váratlanul felpattant, és a kardja után kapott. Az alkimista kérdően nézett rá, de a szaracén csendre intette.
– Zajt hallottam – formálta hangtalanul mozgó ajkakkal.
Rashid maga is fülelni kezdett. Csend volt, óriási csend; még a szurdok bejáratánál álló olajfák zúgását is hallani lehetett. Gyorsan lehunyta a szemeit, és magához szólította a Művészetet. Kiterjesztett érzékei végigsimítottak a vidéken.
Semmi.
Kinyitotta a szemeit. Hakim már elvetette a harcias pózt; éppen visszatolta hüvelyébe a pengéjét. Szégyellősen mosolygott, és a vállát vonogatta.
– Azt hiszem, becsaptak a füleim.
– A Terminátor még nincs itt – mondta Rashid nyugodtan. – Feküdj le, és pihenj egy keveset. Ha valami adódik, felkeltelek.
Hakim egy darabig nyűgösködött. Végül belátta, hogy jelen pillanatban úgy sem lehet hasznára az alkimistának. Fogadkozva megígérte, hogy egy óra alvás után felkel, és leváltja Rashidot, aztán engedelmesen leheveredett, és negyedóra múlva elnyomta az álom. Markhalan pedig csendesen hümmögve tovább dolgozott. Biztonságban érezte magát.
Tévedés volt.
A magányos támadó, aki a két gyanútlan muzulmán felé lopakodott, még egyszer nem követte el azt a hibát, hogy zajt üssön.
1191. október 21. (késő délután)
Miriam ráhajolt a ló nyakára, és igyekezett megmaradni a nyeregben. A száguldó állat meleg lehelete az arcát csapdosta. A szerencsétlen pára fülei hátrasimultak, száján habos veríték ült ki. Az élen haladó Foret-Noir legalább egy órája diktálta már ezt a gyilkos tempót. A sivatag mérföldekre elmaradt mögöttük, a vidék egyre sziklásabbá vált.
A Vadkecske-szurdok lassan, de biztosan közeledett.
Raoul egy kevéssel visszább fogta az iramot; hátranézett, és a patadobogást túlharsogva odakiáltotta a lánynak.
– Miriam! Erre!
Rántott egyet a zablán, és balra fordította a lovat. A túlhajszolt jószág kétségbeesett nyihogással tűrte az inzultust. Az időutazónak egy kevésbé sikkes mozdulattal sikerült utána csinálnia a manővert. Letértek a kitaposott útról, egy keskeny gyalogösvényen vágtáztak tovább.
– Hová megyünk? – kérdezte Miriam, közben majdnem leharapta a nyelvét.
– Lovakat kell cserélnünk! – jött a válasz. – És egy jó paripa errefelé kincset ér! Akinek van, aligha fogja önként ideadni! – Foret-Noir már percek óta a probléma megoldásán töprengett. – Nem szabad sok időt elvesztegetnünk! Előttünk van egy falu! Lerohanjuk! Készítsd elő a démon szívét, és tartsd a kezedben!
Micsoda?, hüledezett gondolatban a lány. Amennyire csak merte, hátrafordította a felsőtestét. Egyik kezével elengedte a kantárt, és a nyereg mögé szíjazott felszerelés között kezdett turkálni. Ujjai hamar ráleltek a fémhasábra. Megmarkolta és kirángatta.
Az őrülten himbálózó és rázkódó látómezejében négy-öt olajfa és néhány fehérre meszelt falú ház tűnt fel. Vagy háromszáz méterre lehettek még tőlük. A település lakosai már felriadtak a jókora robajra, és most kisebb csoportokba verődve bámuldoztak a dübörgés irányába.
Foret-Noir kardot rántott, harciasan felüvöltött, és a fegyvert előreszegezve még nagyobb iramra ösztökélte hátasát.
Hát így néz ki egy lovasroham, futott át Miriam agyán.
A tömegbe verődött emberek ordítozva szétspricceltek. Még százötven méter választotta el a lovasokat a falutól. Aztán egyszerre, valahonnan a szélső házak közül négy burnuszos alak rohant ki a térre. Kezükben görbe handzsárok csillogtak.
Miriam megrémült. Más fogalmai voltak az erőszakos lószerzésről.
A másik négy egymástól azonos távolságban, egyenes vonalban megállt. Láthatólag egy tapodtat sem szándékoztak elmozdulni. Kezük ráfonódott a penge markolatára. Várták a rohamot.
Még száz méter. Kevesebb, mint tíz másodperc. Raoul nyílegyenes irányt vett fel, melynek a végén az egyik burnuszos alak állt.
– Baucent!
A férfi megpróbált félreugrani, hogy oldalról kaphassa a támadót. Foret-Noir az utolsó pillanatban visszafogta a lovát. Az állat harsogva felnyerített. Mellső lábai vadul a levegőbe rúgtak, a hátsók megcsúsztak a porban.
A bal első, súlyos patkóval vasalt láb mellbe rúgta a muzulmánt. A férfi felbukfencezett, hanyatt zuhant, és nem mozdult többet. Az egyensúlyát vesztett Raoul mesteri mozdulattal kivetette magát a nyeregből, és talpra érkezett.
– Baucent! – ordította ismét, és a következő szaracén felé vetette magát.
Miriam mindezt csak fél szemmel látta. A másik két férfi rá támadt. Az időutazót ez teljesen felkészületlenül érte. A pillanat zűrzavarában valami groteszk módon elfelejtett számolni ezzel a lehetőséggel.
Látta, hogy mindkét harcos félrelép. Ugyanazzal a technikával próbálkoztak, amivel a társuk akarta megállítani Foret-Noert. És Miriam tudta, hogy ő nem képes a megcsinálni, Raoul bravúros mutatványát.
Inkább csak ösztönösen, mint tudatosan, két kézre fogta az ölében heverő súlyos tárgyat, és a bal oldali szaracén felé csapott vele. Rengeteg minden történt. A harcos felemelte a handzsárt, hogy hárítsa a támadást. A Terminátor tápegysége és a görbe kard a levegőben egymásnak csapódtak. A két anyag közül a gyengébbik engedett – a muzulmán pengéje nem sokkal a markolat fölött eltörött, és a titániumötvözetű fémdarab a vágtázó ló lendületével a burnuszos torkának csapódott. A harc zaja elnyomta a férfi halálhörgését; ugyanakkor elnyomta azt a jelentéktelen puffanást is, amit a lány kezéből kiforduló tápegység keltett.
Miriam hátasa keresztül vágta magát a védők vonalán, de az irama lelassult; néhány lépés után meg is állt. Az időutazó hirtelen rádöbbent, hogy a jobb combjára valami ragadós, meleg folyadék patakzik. Lenézett. Amikor a túloldali harcos mellett áttört, az belemélyesztette kardját a paripa oldalába. A vágás nem sokkal kerülte el a lány lábát.
A ló megingott. Orrlyukaiból és a szájából sűrű vér kezdett csorogni; összekeveredett a nyálával. Hosszú, nyúlós cseppekben hullott a földre. Miriam leugrott a hátáról. A következő pillanatban az állat rángatózni kezdett, majd eldőlt.
A lány valami rekedt ordítást hallott a háta mögül. Megmaradt támadója rohant feléje, kezében véresen csillogott a handzsár. Nála pedig nem volt semmi, amivel védhette volna magát.
Néhány méterrel odébb Foret-Noir és a muzulmán vívtak egymással. A lány nekiiramodott. Elméje végre kiszabadította magát az előző sokkból, és átadta az irányítást a túlélő énjének. Futás közben higgadtan elemezte a küzdők mozdulatait; azután kissé oldalt fordult, és felszökkent a levegőbe. Félkörívben meglendítette a lábát, és a szaracén torka felé rúgott.
A váratlan támadás és az ismeretlen harci technika meglepték az ellenfelet. Valami badar, esetlen mozdulattal próbált hárítani, de csak annyit tudott elérni, hogy a torka helyett a halántékát érje a rúgás.
Miriam lehuppant a földre, és egy bukfenccel kipörögte a maradék lendületét.
– Raoul! Mögötted!
A lovag megperdült, és szembeszállt az egyetlen megmaradt muzulmánnal. A férfi megpróbálta megosztani a figyelmét Miriam és Raoul között – így nem voltak esélyei. A lovag néhány pengevillanás alatt végzett vele.
Négy mozdulatlan test hevert körülöttük a téren.
– Kik voltak ezek? – lihegte a lány.
– Pogányok. – Úgy tűnt, Raoul ennyivel elintézettnek tekinti a dolgot. – Gyorsan! Keressük meg a lovaikat!
Egy pendülés hallatszott, majd sivító szisszenés. Az egyik házsarok mögül egy nyílvessző vágódott ki. Ártalmatlan koppanással ütődött a lovag páncéljának, aztán lehullott a földre. Foret-Noir gyorsan maga mögé rántotta Miriamot.
– Látod azt a deszkafalú épületet? – kiáltotta.
– Aha.
– Az az istálló. Ott lesznek a lovak. Futás! – Raoul meg sem várta a választ, csörömpölve nekilendült.
– Várj! – sikoltotta a lány. – Ott maradt a tápegység!
A lovag nem hallotta meg. Miriam gyorsan döntött. A nyílt terület irányába kezdett rohanni, a halott mellett heverő fémdarab felé.
A fal takarásában megbúvó orvlövész célra tartotta az íjat.
Foret-Noir elérte az istállót. Nem vesződött a bejárat keresgélésével, egyszerűen betörte a korhadt deszkafalat. Trágyabűzös, túlzsúfolt helyiségbe jutott. Bent négy kipányvázott arab pej ló és féltucatnyi öszvér ácsorgott ijedten. Raoul gyorsan eloldozta és felnyergelte a lovakat. Kettőt-kettőt egymás mögé kötött; az egyik páros elsőjének megragadta a kantárát; a másikra maga ült fel. A nyeregből és a ráakasztott holmikból már meg tudta állapítani, kik voltak a pogányok. Rablók. A falu nem csak földműveléssel foglalkozott. Csekély ellenszolgáltatásért befogadta a civilizációra vágyó hegyi haramiákat is.
– Gyíaa-gyíaaa!
Kifelé menet sem foglalkozott az ajtóval. A négy ló egyszerűen legázolta a vékony fal még álló maradványait. Kitörésük után az épület teteje fájdalmasan felnyikordult, és hatalmas porfelhőt kavarva beszakadt.
Időközben Miriam odaért a halott mellé. Lehajolt a tápegységért. Távolabb ismét felhangzott a baljós pendülés. Gondolkodás nélkül hasra vetette magát. Lelapult a tetem mögé, és magához ragadta a fémhasábot. Látta, hogy az istálló összeomlik. A következő pillanatban már paták tapodták körülötte a talajt.
– Gyere!
Felugrott. Belekapaszkodott a ló barna sörényébe, és felrántotta magát a nyeregbe. Indulásra készen álltak.
A hátuk mögött hatalmas hangzavar támadt. A falusiak felismerték, mire készülnek az effendik, és botokkal meg kézi ekékkel felfegyverkezve rohantak feléjük.
Foret-Noir a hátasa véknyába vágta sarkantyúját. A négyes fogat nekilendült. A gyalogos parasztok nem vehették fel vele a versenyt.
Raoul diadalmasan felkacagott. Az ámokfutás folytatódott.
Vadkecske-szurdok 1191. október 21. (késődélután)
A harcmodor és a viselkedés, amit a délután folyamán tanúsított, egyáltalán nem volt hozzá illő. Lopakodva kúszni, és lesből támadni – ez nem vallott rá, Arszúf hősére. Korholta magát. Túlságosan bornírt volt. Nem lett volna szabad egyedül jönnie. Számítania kellett volna rá, hogy a „földrengés” helyén találni fog valamit – vagy még inkább: valakit.
Ha előre gondolkodik, hoz magával néhány sergentet, és így nem kényszerül bele ebbe az ostoba, lovaghoz méltatlan sompolygásba. Nem mintha félt volna az ismeretlen muzulmánoktól. Mindössze ketten voltak, ezt a hangokból egyértelműen megállapította. De most nem azért volt itt, hogy megölje őket. Információkhoz kell jutnia. Isten felszentelt harcosának tisztán kell látnia; tudnia kell, milyen pogány praktikák folynak a háttérben. A két muzulmánt tehát nem ölheti meg – legalábbis nem azonnal.
Megfeszítette teste izmait. Lábfeje spiccbe fordult, kezének ujjait szétterpesztette, lassan felnyomta magát a talajtól. Busa, szőke feje az előtte heverő rög fölé emelkedett. Kikémlelt.
A két hitetlen vagy száz méterre lehetett tőle. A köpcösebbik az oldalán feküdt – úgy tűnt, alszik – a szikár, inas öregember a földön guggolt, ujjai valamivel matattak.
Mi a fene folyhat itt? Délben, amikor kilovagolt Jaffából, senkinek nem hagyta meg, hová indul. Megkereste a Vadkecske-szurdokot. Már messziről látta, hogy a turkopol portyázók igazat beszéltek. A vidéken valóban földrengés pusztított; de meg kell hagyni, ez volt a legkülönösebb földmozgás, amit élete során látott. Hátrahagyta a lovát, és gyalogosan merészkedett közelebb. Más furcsaságokat is tapasztalt. A szoros falára valakik jeleket festettek fel.
Azután meghallotta a beszédfoszlányokat. Két órát áldozott rá, hogy hatalmas vargabetűvel az ismeretlenek hátába kerüljön. Sikerült. Nem vették észre.
Lassan elernyesztette az izmait, és visszakushadt a földre. Óvatosan lenyúlt, megkereste a kardja markolatát. Leheletfinoman, centiről-centire húzta ki a pengét, nehogy az egymáshoz súrolódó fémek hangja elárulja. Amikor végzett, ráfeküdt a fegyverre. Ennyi viszontagság után ostobaság lenne a szikrázó napsugarak miatt lebukni. Mélyeket lélegzett:
Gilbert Erail készen állt a támadásra.
Rashid al Markhalan kiegyenesítette elgémberedett tagjait. Felállt, és a szurdok irányába kémlelt. Mozgásnak nyoma sem volt. Nyugaton a nap már a pályája végéhez közeledett. Még fél óra, és a legmagasabb sziklacsúcsok belelógnak az aranykorong aljába. Lehunyta a szemét, és a Művészettel a Terminátor után kutatott.
Jön! Messze van még, de jön! És nagyon gyors! Húsz percen belül itt lesz!
Sípolva kapott levegő után. A lovag és a lány véghez vitték a terv első szakaszát. Elcsalják hozzá egykori gólemét, és ő rendbe hozhatja, amit elrontott.
Gyorsan Hakim mellé lépett, és megrázta. A kurd szemei azonnal felpattantak, keze ösztönösen a fegyvere felé mozdult.
– A Terminátor közeledik – mondta Markhalan egyszerűen.
Hakim ásított.
– Éppen ideje már. Szavamra, még egy napja sem vagyunk itt, de máris kiújult a reumám... – őszes fürtjei borzosan meredeztek a vakvilágba. Tűnődve megvakarta az orrát. – Valami furcsát álmodtam... valaki futott a sivatagban... – szeme meglepetten kitágult. – Ráadásul víz se volt nála...
Megvonta a vállát, mint aki nem tehet arról, hogy a tudatalattija csúfot űz vele. Feltápászkodott.
– Na, mi az? Mit nézel?
Az alkimista valóban őt bámulta. Elméje egy rég hallott bölcsességet varázsolt elő. Úgy gondolta, nagyon illik Hakimra.
„Akik nem hisznek a katasztrófákban, arra ítéltettek, hogy túléljék azokat.”
Remélte, hogy a bolondos kurd túléli a közelgő összecsapást.
– Készülnünk kell. Vegyünk át még egyszer mindent, lépésről-lépésre!
– Jó – intett a köpcös nagyvonalúan. – A gyakorlás nem lehet ártalmas.
– Miriam és Raoul a Vadkecske-szurdokba fognak megérkezni, a jeleket, követve belovagolnak a szorosba...
– A démon mögöttük lesz – kotyogott közbe a szaracén.
– Igen méghozzá közvetlenül a sarkukban. Amint bent vannak, beomlasztom a kanyon két végét. Te odarohansz a menekülőkötelekhez, és segítesz Raouléknak fölmászni. Utána berobbantjuk a szorost.
– Egyszerű lesz – vélekedett Hakim. – Bölcs vagy, alkimista, hogy mindezt így kitaláltad.
Rashid elmosolyodott. Gondolatai ismét a múltba kalandoztak.
– Nem most találtam ki – közölte mintegy mellékesen. – Amikor először belebotlottam Foret-Noir barátodba és fehérszemély társába, meséltek nekem a démonról. Azt mondák, nagyon veszélyes... Pár perc múlva én is megtapasztaltam, hogy valóban az. – Rashid a beomlott katakombákra gondolt. – Ekkor elhatároztam, hogy megpróbálok végezni vele. Kitaláltam egy csapdát, ami hasonló elmélettel működött, mint ez a mai. Raoul és Miriam megígérték, hogy maguk után csalják a démont. Nem sikerült... Aznap éjszaka a Terminátor hibát követett el. A keresztes gyaurok fogságba ejtették. Így persze hiába vártam a démonfogó mellett, senki sem jött... Aztán a fémszörny megszökött a templomosoktól, és újra előkerült. Némi mesterkedés árán sikerült bevonnom egy asszaszint, aki végzett vele. – Az alkimista szája késpengényi vonallá keskenyedett. – Legalábbis azt hittük, hogy végzett vele... Furcsa... Hibát követtem el, talán Allah akaratából. Ha akkor nem veszem magamhoz... Ki tudja, mi történt volna? Valószínűleg magához veszi valaki más. És akkor ma este esélyünk sem lenne... Mert azt a tudást, amit a Terminátor ellen készülünk fordítani, jórészt tőle magától tanultam. – Rashid tekintete a nyugati horizontot pásztázta.
– Ó, milyen megható!
Az alkimista ereiben meghűlt a vér, mellkasát mélységes döbbenet szorította össze. Az ismeretlen hang gúnyos kiáltása a háta mögül hangzott fel, franciául. Megpördült.
Néhány méterre a táboruktól egy megtermett szőke férfi állt karddal a kezében. Fenyegetően előrébb lépett.
– Meg ne mozduljatok! Az ellenállás értelmetlen! – harsogta Gilbert Erail. – Richárd király nevében a foglyaim vagytok!
Azalatt a húsz perc alatt, amit Miriamék a faluban töltöttek, a kiborg újabb 15.240 métert faragott le a hátrányából. Neki nem kellett azzal vesződnie, hogy letérjen az egyenes útról. Érzékelte, hogy a követett jelforrás elhagyja az utat, majd némi késlekedéssel ismét felveszi az eredeti irányt. Exkavátorszerű lábai fáradhatatlanul koptatták a kettőjük között lévő távolságot.
Most már a lány is tudta, hogy a Terminátor valóban a nyomukban van. Látni ugyan semmit sem lehetett, de az ösztönei egyértelműen elárulták neki az igazságot.
Néhány perccel ezelőtt megálltak. Foret-Noir szétoldotta az egymáshoz kötött lovakat. Átültek azokra, amelyeket mostanáig kötőféken, teher nélkül vezettek; a másik kettőt pedig sorsukra hagyták. Frissebb lovaik újult erővel vágtáztak.
Közeledtek a Vadkecske-szurdokhoz. A környék egyre ismerősebbé vált; Miriam most már egyedül sem tévedt volna el.
Hazaértem.
Haza, a Vadkecske-szurdokba.
Haza, a csatamezőre.
Hiszen itt kezdődött minden, ezen a néhány négyzetmérföldes területen, mely nem nagyobb, mint valaha New York volt; s melynek Manhattanje nem más, mint a három világvallás fővárosául szolgáló Jeruzsálem.
Itt kezdődött minden. És itt is fog véget érni. Nem a Jordán-medencében és nem a Genezáreti-fennsíkon – hanem itt. Ma éjjel.
Mélyen ráhajolt a ló hátára. Friss és pörgő elméjét kegyetlen csapdába zárták; a saját fáradt testének csapdájába. Mindkét combját merev fadarabbá változtatta az izomgörcs; medencéjéből a rázkódások ütemére heves fájdalomhullámok nyilallottak fel a gerincébe. A vállai és a nyaka is elzsibbadtak, egyre bizonytalanabbul ült a nyeregben.
„Meg kell engedned, hogy a saját törvényeim szerint harcoljak!” Úgy rémlett, egy évezred is eltelt azóta, hogy Raoul ezt mondta. A lovagnak könnyű volt, hiszen az engedélyt megkapta. Magára öltötte a páncélját, és máris hazai terepen mozoghatott. És az időutazó? Ő mit vegyen magára, hogy megkaphassa ezt az illúziót?
Egy RPG kétségtelenül sokat segíthetett volna, de alapjaiban nem oldja meg a problémát. Az emberiség megváltozott szelleme hiányzott. Az összefogás. Hogy ember ne akadályozzon egy másik embert, amikor egy Terminátorral kell harcolni... És az idő... Ez az átkozott, istenverte idő, mely kiáradt a medréből és ingovánnyá változtatta a lába alatt a talajt. Mocsárrá, ami máris elnyelte; ugyanúgy, mint amikor belépett az időkimozdító fehér fényébe. Hepburn, Connor és a többiek odafönn vannak; és odafönn van velük ő is – jó néhány méterrel a föld alatt, megrothadt csontok formájában.
Ennyi.
A múlt a jelen; és a jelen a jövő lehetősége. John Connor saját bevallása szerint emlékszik az asztallapba döfött késre, mely keresztülmetszette a „NINCS VÉGZET” feliratot. Sarah, a legenda anyja, elég erős volt ahhoz, hogy szembeszálljon az idővel. Egy Dyson nevű számítógépmérnök halálával és a Cyberdyne-ből kilopott CPU-k megsemmisítésével kettémetszette a saját farkába harapó kígyót.
Minderre John Connor tisztán emlékezett. Hihetetlen feszültséggel telve állták körül az időkimozdítót. Amikor a segítségként visszaküldött, átprogramozott T-800-as eltűnt a vakító fényben, mindannyian lélegzetvisszafojtva vártak – maguk sem tudták, mire.
A jelen nem változott meg. Nem nőttek ki a fák, és az utcákat borító csontvázakból nem lettek újra emberek. Tanácstalanul szétszéledtek, de a várakozásuk nem múlt el. Lelkük mélyén abban bíztak, hogy ha a jelenben letelik az a néhány nap, amíg a T-800-as és a T-1000-es a múltban egymással harcolnak, végre történni fog valami.
Egy valami történt: Winn jelentkezett, hogy rábukkant a harmadik Terminátor nyomára.
És itt, a XII. században, a lován vágtázó Miriam Randolf végre meglátta az összefüggéseket! A történtek lényege, minden dolgok mozgatója, véghetetlen tisztasággal jelent meg előtte.
Úristen! Hogyan lehettünk ilyen ostobák?!
A keresztes háborúk korába érkezett Terminátor valóban a Skynet titkos harcosa volt; az utolsó ütőkártyája. Csakhogy egyáltalán nem véletlenül történt, hogy a XII. századba érkezett! A T-800-as maga sem volt tisztában a valódi jelentőségével, ő Sarah Connort akarta elpusztítani – és valóban veszélyt is jelentett a Connor-dinasztiára... De ezúttal nem ez volt az elsődleges cél! Egy gépi elme nem követ el ilyen nagyságrendű tévedéseket!
1994-ben, azokban a pillanatokban, amikor a fortyogó fém magába olvasztotta a T-800-as központi vezérlőjéből származó ostyaáramkörös mikrochipeket, a Skynet nem halt meg. Egyetlen egy ok miatt nem: az idő múltnak tekinthető szakaszában létezett még egy mikroprocesszor!
Abban a Terminátorban, amelyik most őket üldözi!
Amikor a Skynet az időben is háborúzni kezdett, egyszerű célt tűzött ki maga elé: egyfajta „retroaktív abortusszal” megsemmisíteni John Connort. Visszaküldte az első Terminátort; John Connor pedig visszaküldte Kyle Reese-t. Reese létrehozta Connort; a Terminátor pedig – közvetve – létrehozta a Skynetet.
A T-1000-es visszaküldésénél minden fordítva sült el. Az emberek hajtottak végre „retroaktív abortuszt” a gépeken. És azt hitték, nyertek...
A Skynet végig lépéselőnyben volt! (Vagy van? A háborúnak nincs vége!) Ha a Connor-dinasztia ősei kipusztulnak, egy pótolhatatlan és lemásolhatatlan dolog ér véget: egy ember élete.
A T-800-asok vezérlőegységei sorozatgyártásban készültek. Annyi van belőlük, mint a szemét. És nem is ez a lényeg! Az, hogy egy még mindig itt van velük a múltban...
A száguldó lovak felértek egy kaptató tetejére. Innen már látszott az a hegyorom, melyet tíz nappal ezelőtt robbanások tépáztak meg.
– Meg ne mozduljatok! Az ellenállás értelmetlen! Richárd király nevében a foglyaim vagytok!
Az alkimista látta, hogy a szaracén előrelendül.
– Hakim, ne! – akarta kiáltani. Egyetlen utasításába került volna, és a Művészet ártalmatlanná teszi helyettük a gyaurt. Még akkor is, ha védi a kereszt.
De már elkésett.
A zömök, izomgolyószerű kurd a lovagra rontott. Gilbert Erailt nem lepte meg a támadás, ismerte már a hitetlenek fogalmát a becsületről. Azonkívül fordított helyzetben maga is megpróbált volna kitörni...
Könnyedén elmozdult. Ott, ahol egy töredékmásodperccel ezelőtt a teste volt, most egy gyilkos rutinnal előreszegeződő kardpenge várta a támadót.
Csúnya meglepetés érte. Ellenfele reakciójából rádöbbent, hogy nem egy „koszos pogánnyal” áll szemben, hanem egy igazi, harcedzett veteránnal. Egy harcossal, akit dicsőség lesz megölnie.
Hakim ugyanis – amint észrevette a testcselt – hanyatt levetette magát a földre. Sebességét nem fékezte le – sőt, éppen ellenkezőleg –, egy olyasfajta mozdulattal, amit később „becsúszó szerelésnek” neveznek el, kiütötte a lovag alól a lábat. Gilbert orra bukott. Esés közben megpróbálta felnyársalni Hakimot a kezében lévő pengével, de a szaracén ismét gyorsabb volt. Oldalt hengeredett, így a kard a lovag nyomásától és az esés lendületétől mélyen a sziklás talajba fúródott.
– Baucent! – harsogta Erail, és megpróbálta kirángatni a fegyvert a földből. A kurd időközben megtalálta a saját szablyáját, s most fenyegetően közeledett. A szőke izomkolosszus minden erejét összeszedve, kiszabadította a pengét.
Megálltak egymással szemben.
– Meghalsz, kutya! – fröcsögte Hakim.
Gilbert elmosolyodott.
– „A keresztény ember dicséretet mond, ha meghal egy muszlim, mert ilyenkor Krisztus dicsőíttetik meg” – idézte gúnyosan Erail.
– Nem én fogok meghalni, hanem te! – ordította vissza a kurd.
– „Isten nagylelkűségét pedig nyilvánvalóvá teszi a keresztény ember halála, mert annak utána méltó jutalmát veszi” – fejezte be Szent Bernát szavait a lovag.
Hakim üvöltve meglengette a kardját, és támadott. Erail elhajolt a vágás elől, s amikor a szaracén a mozdulatot visszafelé ismételve fonákul csapott, a lovag a pengéjével állta útját. A fegyverek a levegőben éles csendüléssel csapódtak egymásnak, és a keresztvasaknál fogva összeakadtak. Mindketten egyszerre ugrottak hátra, abban reménykedve, hogy a hirtelen rántástól kicsavarodik az ellenfél kezéből a markolat. Nem így történt. A keresztvasak engedtek, egyikőjüknek sem sikerült lefegyverezni a másikat.
Most Gilbert rohamozott. Pengéje hegye nyílegyenesen, kopjaként meredt előre. A kurd oldalt mozdult, szablyájával függőleges félkörívben suhintott maga előtt. A pengék ismét egymásnak ütődtek. A hárítás sikerült. Erail szúrása eltért az eredeti iránytól; ártalmatlanul suhant el a levegőben.
Egy pillanatig mozdulatlanná dermedve álltak a lenyugvó nap fényében. Tekintetük egymásba kapcsolódott. Mindkét szempárból ugyanazt lehetett kiolvasni: meglepődést, tiszteletet és harci dühöt. Aztán ismét eltávolodtak egymástól, és folytatták az összecsapást.
Jó néhány ütésváltás telt még el, amire Gilbertnek és Hakimnak szemet szúrt, hogy Rashid al Markhalan eltűnt.
Az alkimista a sziklaperem felé futott. Néhány másodperccel ezelőtt olyan hangot hallott meg, ami – ha nem hallucinált – sokkal lényegesebb, mint a gyaur és a muszlim párbaja. Úgy tervezte, a Művészet segítségével kiélesíti hallását. Ezt a csatázó felek mellett ostobaság lett volna megtenni, hiszen valamelyik fél harci ordításába bele is süketülhetett volna.
Amennyire csak tudott, eltávolodott hát tőlük. Gyorsan elvégezte a varázslatot, és érzékeny füleivel körbehallgatózott. Inas teste beleborzongott a hangba – Nem tévedett az előbb.
Lódobogás. Jönnek!
Markhalan ismét a mágiához nyúlt. Az előzőhöz hasonló bűbájt idézett meg, csak most a látását élesítette föl.
A tárgyak körvonalai megremegni látszottak; azután a kép elhomályosult. Amikor ismét visszanyerte élességét, Rashid látómezejét már egy jóval távolabbi táj töltötte be.
Jókora szürke porfelhő kavargott az úton, az élén pedig két lovas nyargalt. Egyikőjük szikrázni látszott az alkonyban – Markhalan tudta, hogy csak Foret-Noir páncélján járnak táncot a napsugarak –; másikuk olyan mélyen hajolt a ló nyakára, hogy az alkimista szívét egy pillanatra aggodalom szorította össze. Néhány másodpercig még tovább figyelte őket. Miután megállapította, hogy Miriam nem sebesült meg, elfordította róluk a tekintetét.
Körülbelül egy kilométerrel a menekülőktől keletre, a port ott is felverte valami. Rashid itt is acélkék csillámlásokat látott; nagyon jól tudta, mi okozza őket.
Ideje rendeznünk a számlánkat, gólem!
Szétoszlatta a varázslatot.
– Jönnek! – kiabált vissza Hakim felé.
Nem kapott választ, pedig a szaracénnak hallania kellett. A távoli fegyvercsörgés tovább folytatódott.
– Fafej! – korholta magában Hakimot. Bosszúsan indult meg vissza. Kénytelen lesz megölni ezt az ismeretlen gyaurt, ellenkező esetben elvonja a figyelmüket a feladatról.
A Terminátor látómezejében vörös feliratok villogtak. Az elemző egységek folyamatos üzenetekkel bombázták a központi vezérlőt.
VÉSZHELYZET!
ENERGIATARTALÉKOK: 32.84 PERC. – CSÖKKEN.
TÁVOLSÁG A CÉLTÁRGYIG: 1143 MÉTER – CSÖKKEN.
TALÁLKOZÁSIG HÁTRALÉVŐ IDŐ: 10.34 PERC – CSÖKKEN.
A központi egység – más választása nem lévén – utasítást adott az üldözés folytatására. Közben más programok is futottak. A megjelenítőn egy új ablak nyílt; benne visszapörögtek az előző percek képei.
Olyan kockát keresett, melyen az optikai érzékelők egy pillanatra befogták az üldözötteket. Amikor talált egyet, digitálisan retusálta, majd kinagyította a képet. Aprólékosan kielemezte a két lovast, és megpróbálta megállapítani, hol lehet az elsődleges tápegység. Nem járt sikerrel.
Összevetette a képet az adatbázisokkal. Megállapította, hogy a menekülő egyedek egyike azonos a Raoul de Foret-Noir azonosító jellel ellátott templomos lovaggal; a másik pedig női ivarú, és azonos azzal a személlyel, akinek 1191. szeptember 23-án egy lézerpisztoly volt a birtokában.
JAVASOLT KIEGÉSZÍTŐ DIREKTÍVÁK:
SARAH CONNOR – ELSŐRENDŰ CÉLPONT.
ISMERETLEN NŐI EGYED – MÁSODRENDŰ CÉLPONT.
RAOUL DE FORET-NOIR – HARMADRENDŰ CÉLPONT.
DIREKTÍVÁK ELFOGADVA.
TALÁLKOZÁSIG HÁTRALÉVŐ IDÓ: 10.05 PERC – CSÖKKEN.
Anélkül, hogy futásának sebessége megváltozott volna, a T-800-as bal keze behajlott, és eltűnt saját fémvázában. Hidraulikus ujjai az alváz bemélyedésében matattak.
Előkészítette a csatlakozókat az elsődleges tápegység fogadására.
Gilbert Erail rohamosan fáradt. Sejtette, hogy a vele szemben tántorgó kurd is kimerültséggel küszködik. Vagdalkozásuk még mindig kétesélyesnek látszott; komolyabb találatot egyikőjük sem vitt be.
A pengék újra összecsókolóztak, és a két küzdő ismét anélkül vált szét, hogy dűlőre vitték volna a dolgot. Néhány lélegzetvételig zihálva álltak; ereikben dübörgött a vér.
– Mi a neved, hitetlen? – hörögte Hakim.
– Gilbert Erail vagyok, Isten felszentelt harcosa, a Jeruzsálemi Szent Templom védelmezője; Arszúf hőse... Te is megmondhatod a neved, mielőtt megöllek... – intett nagyvonalúan.
– Hakim ibn Bahadur vagyok... és én is ott voltam Arszúf alatt...
– Kár, hogy ott nem találkoztunk... – lihegte a lovag.
– Valóban kár. – Egymást nézték.
– Tedd le a fegyvert, és nem öllek meg! Elfogadlak szolgámul.
– Lárifári – hörögte a kurd, és erőtlenül feléje sújtott. Erail hasonlóan erőtlen mozdulattal hárított. Ismét megálltak.
– Nem adom fel, ebhitű – mondta Hakim –, de most nem folytathatjuk.
– Elfáradtál! – kiáltotta gúnyosan Gilbert. Közben kénytelen volt a kardjára támaszkodni.
– Puszta kézzel szét tudlak tépni – válaszolta a muzulmán. – De most nem foglak. Szavamat adtam egy barátomnak, hogy a segítségére leszek.
– Isten ellen való pogány praktikákban!
– Nem – rázta meg a fejét Hakim. – A barátom is ebhitű. Keresztes lovag. Ez az egyetlen hibája, máskülönben biztosan a Dzsannába jutna.
– Hazudsz! – vágott vissza a lovag. Jobb nem jutott az eszébe. Előre döfött, de a szaracén egyszerűen félretolta a pengét.
– Nem hazudok. Úgy hívják, Raoul de Foret-Noir. Ha igazat szóltál, és valóban magad is templomos vagy, ismerned kell a nevét, hiszen ő a legkülönb mindőtök között.
– Hah!
– Így igaz! Most is egy démonnal küzd!
– Akkor hiszem, ha látom! – ordította Gilbert vörös fejjel. Hiúságát pokolian irritálta, hogy Raoul de Foret-Noirnak... akit kitaszított a rend... nagyobb híre volt az ellenség sorai között, mint neki, Arszúf hősének.
– Akkor tehát megegyeztünk?!
– Miben?
– Elhalasztjuk a párbajt, amíg a dolgomat el nem intézem. Közben te is megbizonyosodhatsz, hogy igazat szóltam Raoullal kapcsolatban. Végezetül pedig a véredet veszem, amiért hazugnak neveztél!
– Hazug vagy és hazug minden szavad! Hogy bízhatnék benned? Még az istened is hazug! Amint leteszem a fegyvert, rám támadsz!
Hakim fogai hangosan csikorogtak.
– Ha még egyszer hazugnak nevezel...
– Hazug!
– Allah! – A kurd felordított, és támadásba lendült. Talán valóban sikerült egy pillanatra magára vonnia Allah figyelmét, talán csak szerencséje volt. A szablya mindent elsöprő, gyilkos lendülettel szelte a levegőt. Amikor az és a lovag, védekezésképp felemelt pengéje összeütődtek, a két fém szikrát vetett. Gilbert kezéből kiröppent a kard, lustán pörögve szállt a levegőben. Néhány méterrel odébb a földbe szúródott, és eldőlt.
Egy ilyen erejű csapást nem lehetett egyszerűen megfékezni. Hakimnak ugyan csak a másodperc tört részébe került, hogy visszafordítsa, és újra a magasba emelje a szablyáját, de ezalatt az idő alatt a lovag is cselekedett. Hatalmas ugrással vetődött a fegyvere után; és neki is szerencséje volt. Igaz ugyan, hogy hassal, de mellette ért földet.
A szaracén lihegve nyomult utána.
– Várj! – kiáltott rá hirtelen Gilbert. – Igaz, amit az előbb mondtál?! Ha felfüggesztjük a párbajt, nem fogsz orvul rám támadni?! És kiállsz velem akkor, amikor neked és nekem is megfelelő lesz?!
A muzulmán megállt. Kételkedve méregette az előtte heverőt.
– A szavamat adom rá... ha te is a szavadat adod rá...
– Rendben van – bólintott gyorsan Erail. – A lovagi becsületemre esküszöm!
A keresztes lovag felállt, és ellépett a kard mellől.
– Nos? – Gilbert széttárta a karjait.
Hakim gyanakodva felhorkant. Pár másodpercig a másikat fürkészte. Védtelenül állt ott. Tudta, most valóban megölhetné.
Lassan, vonakodva leengedte a szablyát.
– Legyen meg hát! – Elindult a szőke felé. Ütközően elhaladt Erail gazdátlan fegyvere mellett. Ösztönös, rutinszerű pillantást vetett rá.
A fegyver nem egyszerűen a talajba csapódott és eldőlt. Két darabba törve hevert a földön.
A muzulmán a rászedett emberek sértett csodálkozásával meredt a lovagra.
– Átkozott! – hörögte tehetetlen dühvel. – Megöllek!
– Köt az adott szavad! – mosolygott rá diadalmasan a szőke. – El ne felejtsd, Hakim ibn Bahadur!
Felértek a kaptató legtetejére, és mindketten visszafogták rogyadozó lábú hátasaikat. Előttük alig négy-ötszáz méterre már ott tátongott a Vadkecske-szurdok meredek falú bejárata, jobb felől enyhe szögben emelkedett tovább az eddigi kaptató, bal felől pedig a terep nagyon hosszan, szinte vízszintesen futott, s a fennsíkot csak itt-ott törték meg magasba törő, függőleges sziklák, melyek úgy emelkedtek ki a talajból, mintha természetes tornyok volnának.
Raoul de Foret-Noir nagyot fújt, és lusta mozdulatokkal porolta magát, miközben a lovak szusszantak. Hátrafordult a nyeregben, és a szemét leárnyékolva a délutáni naptól azt az utat fürkészte, amerről érkeztek.
– Úgy látszik, tévedtünk – szögezte le. – Senki sem lohol a nyomunkban.
– Menjünk tovább! – suttogta Miriam elcsigázottan, kiszáradt torokkal. – Még nem pihenhetünk!
Raoul sajnálkozó tekintettel pillantott a lányra. Miriam már csaknem kizuhant a nyeregből a fáradtságtól, és egész testében remegett csakúgy, mint a lova.
– Már csak pár méter! – morogta a lovag összeszoruló torokkal. – Aztán pihenhetsz. Szegénykém... kész csoda, hogy még mindig bírod...
Miriam megpróbálta kipislogni a port a szeméből.
– Az a lényeg, hogy sikerült – motyogta. – Még egy utolsó erőfeszítés... és megcsináltuk! Gyerünk tovább!
A lovag erős kézzel megragadta a lány lovának kantárszárát, és visszafogta.
– Csak nyugodtan, lépésben! – magyarázta. – Ha tovább hajszolod ezt a szerencsétlen állatot, sosem jutsz el vele a szurdokig! És egyébként is... a Terminátornak semmi nyoma!
Miriam sóhajtott, de nem volt annyi ereje, hogy hátraforduljon a nyeregben.
– Menjünk! – nógatta inkább magát, mint a társát. – Legyünk már túl mindenen!
– Aha.
Lépésben haladtak bizonytalan léptű hátasaikon, és mindketten számolták magukban a métereket.
– Remélem, Rashid már mindent előkészített – suttogta a lány. – Belehalnék, ha pihenés helyett most dolgoznom kellene...
Raoul elmosolyodott, és ismét hátrapillantott a válla fölött.
– Lehetséges, hogy a Terminátor olyan messze jár, hogy nem hallotta meg a doboz beszédét?
Miriam a fejét rázta.
– Alig hiszem. Annak, hogy még nincs a nyomunkban, más lehet az oka. Talán... ha Isten megsegített bennünket... kimerült a végső energiatartaléka, mielőtt a közelünkbe érhetett volna!
– Meghalt?
– Talán.
– Hála legyen ezért Istennek!
Miriam bólintott.
– Igen. De azért csak menjünk! Jobb szeretnék már Rashid társaságában kuksolni a hegytetőn...
A T-800-as kijelzőjén ismét figyelmeztető jelzések villogtak.
VÉSZHELYZET!
ENERGIATARTALÉKOK: 23.54 PERC.
TÁVOLSÁG A CÉLTÁRGYIG: 183 MÉTER – CSÖKKEN.
TALÁLKOZÁSIG HÁTRALÉVŐ IDŐ: 1.04 PERC – CSÖKKEN.
A menekülőket most egy függőlegesen felfelé meredő szikla takarta el a T-800-as szeme elől, ám ettől függetlenül nagy sebességgel, halálbiztosan haladt a célszemélyek irányába. Az elsődleges tápegység jeladója nem szűnt meg irányítani őt.
A kijelzőn most ismét számsorok futottak végig, majd egy státusüzenet.
ELSŐDLEGES TÁPEGYSÉG CSATLAKOZTATÁSÁRA A RENDSZER KÉSZEN ÁLL.
Majd pedig ismét a szokásos helyzet elemző üzenetek:
TÁVOLSÁG A CÉLTÁRGYIG: 63 MÉTER – FOKOZOTTAN CSÖKKEN.
TALÁLKOZÁSIG HÁTRALÉVŐ IDŐ: 0.41 PERC – FOKOZOTTAN CSÖKKEN.
Ezekből a rohamosan csökkenő adatokból a T-800-as tudta, hogy a szikla takarásán túl a célszemélyek állnak, vagy jelentősen csökkentették a sebességüket.
A Terminátor kiértékelte a lehetőségeket, s a váratlansági tényező mellett döntött. Hogy kímélje az energiafogyasztást, csak a legszükségesebb érzékelőit működtette, ugyanakkor maximális sebességre kapcsolt, ami azt jelentette, hogy az energiafogyasztását jelentősen megnövelte. Ám az elérési időt a lehetséges minimumra csökkentette. Gondosan kikalkulálta: az energia elégséges lesz az elsődleges tápegység csatlakoztatásáig – még akkor is, ha harcolnia kell.
TÁVOLSÁG A CÉLTÁRGYIG: 51 MÉTER – CSÖKKEN.
TALÁLKOZÁSIG HÁTRALÉVŐ IDŐ: 0.12 PERC – CSÖKKEN.
Rashid al Markhalan megnyugodva látta, hogy a párviadal véget ért, és a két harcos békésen beszélget. Az alkimista kiáltott és intett nekik, hogy jöjjenek, aztán sietett vissza a megfigyelő pontjára.
És a következő pillanatban kiverte a hideg veríték!
Raoul és Miriam már alig háromszáz méternyire lehettek a szurdok bejáratától, és békésen poroszkáltak. Nyilván fogalmuk sem volt a veszélyről – hogy a Terminátor szinte karnyújtásnyira tőlük vészesen közeledik a magasba nyúló szikla takarásában.
Pár másodperc és oldalba kapja őket!
Rashid gondolkodás nélkül kiugrott a rejtekéből, és azzal sem törődött, hogy ezáltal elárulja helyzetét a szörnyeteg gépnek is. Csak azt tudta, hogy ha nem figyelmezteti Miriamékat, akkor mindennek vége. Mert a gólem utoléri és megöli őket, mielőtt becsalhatnák a gondosan előkészített csapdába.
Az alkimista széttárta a karjait, úgy hadonászott, ahogy csak tudott, és teli tüdőből ordított. Megfordult a fejében, hogy talán inkább a Művészethez kellett volna folyamodnia, ám ugyanakkor azt is tudta, hogy a mágia előidézése kritikus másodperceket rabolna el az amúgy is szűkre szabott időből.
– Raoul! – ordította. – Miriam! Jobbról... jobbról!
– Odanézz! – kiáltotta a lovag. – Rashid!
És ekkor mindketten meghallották a visszhangokat verő, rémült kiáltást.
– Jobbról!
Miriam felsikoltott, és idegességében ahelyett, hogy a lova véknyába vágta volna a sarkait, a kimerült állat fejére csapott.
– Gyerünk! Gyerünk már!
Raoulnak sem kellett biztatás. Mindketten tudták, mit jelez a rémület az idős alkimista hangjában, s bár nem néztek oda, hallották a kavicsok csikorgását, s az ütemes csattogást, amint a fémlábak sebesen közeledve rúgták el magukat a talajtól.
Raoul hatalmas kiáltással bírta vágtára a lovát, s teljes erejéből Miriam hátasának farára csapott.
Ez hatott!
Mindketten eszeveszetten vágtattak a szurdok bejárata felé, és szinte a közvetlen közelükben, maximális sebességre kapcsolva a halál angyalaként robogott mögöttük a T-800-as.
Rashid egész testében megfeszült, aztán a kiszámított pillanatban meggyújtotta a zsinórt. – Gilbert Erail és Hakim ekkor értek oda.
– Mit művelsz? – rivallt rá a kurd. – Meggyújtottad a zsinórt...
– Nincs más választásunk!
Hakim levegő után kapkodva intett a vadul vágtató lovasok felé. A Terminátor már csak nyolc, lépésnyire maradt el Miriam kimerült lovától, és a távolságot egyre csökkentette.
– Hasra! – kiáltotta Rashid.
Hakim vadul megrántotta az idős alkimista köntösét.
– Megölöd őket! – üvöltötte. – Felrobbantod őket is!
Rashid kitépte a szövetet a társa kezéből, és a sziklára lapult.
– Nekik mindenképp végük! – kiáltotta. – Hasalj le!
Hakim hasra vágta magát, Gilbert Erail viszont nem értette, miről van szó, és állva maradt. Meredten bámult a szurdok keskeny bejáratára, melyen épp ekkor lovagolt be a két üldözött.
És Gilbert Erailnak a szája is tátva maradt. Mert az elöl vágtató férfiban a Templomosok rendjéből kitaszított Raoul de Foret-Noirt ismerte fel. Mögötte valószínűleg az a női személy lovagolt, akit a lovag becsempészett a rendi gyűlésre. És mögöttük pedig az a fémesen csillogó szörnyeteg, mely úgy menekült el a Rend tömlöcéből, hogy egy egész bástyát ledöntött.
– Mi történik itt? – mordult fel Arszúf hőse ingerülten.
És még valamit kérdezni akart, de a következő pillanatban akkora robbanás rázta meg a lába alatt a sziklát, hogy az izmos lovagnak minden erejére szüksége volt, hogy talpon tudjon maradni.
– Raoul! – sikoltotta Miriam kétségbeesetten, és a bőriszákja felé kaparászott, melyben a tápegységet tartotta. – Engem utolér! Vidd te!
– Nem! – A lovag elszántan próbálta lefékezni a rettegéstől félőrülten száguldó hátasát. – Menekülj, Miriam! Majd én feltartom!
– Raoul, ne! Vidd az egységet! Nekem végem!
A T-800-as már két lépésen belül robogott Miriam lova mögött. Jobb kezét előretartotta, hogy megragadja a botladozó ló farkát, s lerántsa csakúgy, ahogy azt a Kádi lovával cselekedte.
És ebben a pillanatban a sziklatalaj megremegett a lábuk alatt, iszonyú mennydörgés hallatszott, és a szurdokfalak közötti szűk világ megtelt röpködő kavicsokkal, pörgő, zúgó kövekkel és sistergő szikladarabokkal.
Miriam lova felbukott, és a lány sikoltva zuhant oldalra a nyeregből. Még érezte, ahogy egy súlyos test rázuhan, de aztán semmi többet nem érzékelt.
A világ sötétbe borult a szeme előtt...
Hogy egy óráig feküdt ott eszméletlenül vagy csak egy tizedmásodpercig, azt nem tudta megállapítani.
Arra tért magához, hogy a súlyos test még mindig rajta fekszik, ő szinte mozdulni is képtelen, és a lábát egyáltalán nem érezte, annyira elzsibbadt.
– Hol... – motyogta. – Mi... A robbanás?
Először azt gondolta, hogy a Terminátor utolérte, és a gép zuhant rá, de aztán ahogy kábán, a szemébe csorgó vértől elvakultan előrenyúlt, emberi hajat érzékelt az ujjai között.
– Raoul...
A súlyos test megmozdult rajta, és Miriam felkiáltott attól a fájdalomtól, mely e csekély mozgás hatására a lábába nyilallt.
– Raoul!
A lovag vaskos teste feküdt rajta. Valószínűleg a robbanás első pillanataiban vetette magát a nyeregből kizuhant lányra, hogy a saját testével oltalmazza meg a röpködő kövektől.
Most kezdett magához térni.
– Hol a Terminátor? – préselte ki összeszorított fogain keresztül a lány. – Hol van a gép?
Raoul de Foret-Noir zavaros tekintettel meredt a lányra, aztán megpróbált feltápászkodni róla, de ahogy a bal kezére támaszkodott, egyszerűen visszazuhant.
– Az Isten nevére! – morogta a lovag nagy kínok között. – Oda a bal kezem...
Nagy nehezen mégiscsak feltápászkodott, és a bal karja furcsa szögben lógott. Valószínűleg az a szikla, ami eltalálta, több helyen is csontját törhette. A lovag meggörnyedten állt, és ép jobb kezével a gyomra fölött a mellkasát fogta, sípolva vette a levegőt, és a szája szélén rózsaszínes hab jelent meg.
– Ott... ott hever...
Miriam nem tudott odanézni, ahová a lovag mutatott. Szinte megsüketült a detonációtól, iszonyú nyilallást érzett a bal lábában, és rájött, hogy mozdítani is képtelen. Odanyúlt, és amikor rádöbbent, hogy a lábszárcsontja törött vége kikandikál a bőre alól, felnyögött, és csaknem visszazuhant az ájulásba.
Nagy kínok között ülő helyzetbe tornázta magát, és szemügyre vette a sebet. A fogát összeszorítva egy sziklához támaszkodott, és megpróbált felállni. Ép jobb lába elbírta a súlyát, ám a fájdalom oly lehengerlő erővel lüktetett a másik lábában, hogy csaknem elzuhant.
Az agya tompán zúgott, és belül folyamatosan zakatolt, morajlott valami. Amikor leesett a lóról, beverhette a fejét, mert felrepedt a homloka, és vékony csíkban vér csörgött a jobb szemébe. De a ballal sem tudott valami jól fókuszálni.
– Miriam! – kiáltotta valaki a zúgáson és a morajláson keresztül. – El onnan! Fel a kötélen!
Hirtelen ráébredt, hogy a bőriszákot – benne a tápegységgel – még mindig a kezében szorongatja. És a következő pillanatban az elviselhetetlenség határán lüktető fájdalom küszöbét átlépve arra is emlékezett, hogy mi történt.
A Terminátor már csaknem utolérte, amikor Rashid rájuk robbantotta a bejárati részt.
De hová lett a Terminátor?
Erőtlenül forgatta a fejét. Raoult látta. A férfi annyira harapta az ajkait – valószínűleg a fájdalom ellen védekezve –, hogy az álláig csörgött a vér. A bal kezét még mindig kitekeredve, bénán tartotta, a jobbját pedig a bordájára szorította a tüdeje fölött, sípolva szedte a levegőt, és a véres, rózsaszínű hab lecsorgott a szája szélén.
Szinte közvetlenül amellett a szikla mellett, amelyen Raoul ült, mozdulatlanul hevert a lova, a másik állat pedig méterekkel arrébb nyihogva, botladozva körbe-körbe járt a sziklafal előtt mintha becsavarodott volna.
És valamivel visszább, szinte a bal oldali sziklafal tövében a Terminátor ült, s mintha csak játszana, egy hatalmas sziklát tartott az ölében. A szikla valószínűleg a robbantáskor vált le a meredek falból, és a gép altestét a talajhoz préselte.
Miriam először azt hitte, a lezuhanó szikla szétzúzta a T-800-as járóegységét, de aztán látta, hogy nem ez történt. A szikla – bár fogva tartotta a Terminátor lábait – nem zúzta össze azokat, mert több kisebb kövön megtámaszkodott.
És a Terminátor nem volt mozdulatlan. Hátát a sziklafalnak vetette, két kezét megtámasztotta, és pneumatikus egységeinek megfeszítésével épp azon próbálkozott, hogy a sziklatömböt letaszítsa a testéről. A pneumatika felnyüszített, a szikla emelkedett, emelkedett, emelkedett... aztán visszacsúszott a gép járóegységére.
Mindezt a lány csak úgy érzékelte a fájdalom vízesésként lezúduló függönyén keresztül, mintha mindez nem is itt játszódna le, hanem valami másik világban.
Az agyát elárasztó zakatoláson, morgáson és lüktetésen keresztül ismét hallotta az előbbi hangot.
– El onnan! Miriam... a kötelek!
A pneumatika ismét felnyüszített; a Terminátor felsőteste kissé előrehajolt, a szikla emelkedett, emelkedett, emelkedett... aztán néhány centit csúszott oldalra!
A lány kábán bámulta. Tekintete a gép vörösen izzó fotoreceptoraira esett. A T-800-as nem a sziklát nézte, amivel épp birkózott; még csak nem is őrá meredt – hanem a kezében tartott bőriszákra.
– Miriam... menekülj már!
A lány, akárha villám csapott volna belé, úgy rezzent meg a gondolattól. Menekülni! – Raoul! A férfi fátyolos szemekkel pillantott rá.
– Meg... fogok... halni... – motyogta, és ahogy beszélt, a rózsaszínű hab tovább szivárgott a szája szélén. – Fuss, Miriam... fuss!
– Nem hagylak itt! – kiáltotta a lány. – Nem halhatsz meg!
– Ugyan... miért... nem?
A pneumatika minden eddiginél hangosabban nyüszített fel, kő csikorgott fémen, kő visított kövön... és a szikla emelkedett, emelkedett, oldalra csúszott, és a gép lába már csaknem kiszabadult.
– Nem halhatsz meg! – sírta Miriam. – Mert te az én szerelmem vagy... Az én lovagom!
– Kiszabadul! – ordította fentről Rashid magából kikelten. – Tűnjetek már onnan, hadd robbantsak tovább!
Nagy döndülés hallatszott, ahogy a Terminátor lelökte magáról a több tonnás sziklatömböt.
– Menekülj! – sürgette Raoul a lányt, és a szemébe nézett. – Te még megmenekülhetsz...
– Itt maradok veled! – zokogta Miriam. – Inkább veled halok...
A lovag komoran, szinte durván eltolta magától az ép kezével.
– Nem! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Neked... feladatod... van!
– Semmi nem érdekel, csak te!
– Akkor... menekülj... az én kedvemért!
– Nem akarok!
A lovag a szemét elhomályosító fájdalmon keresztül is szeretettel nézett a lányra.
– Úgy akarok... meghalni... – zihálta –, hogy legyen... értelme... De ha te is... elpusztulsz... akkor...
A Terminátor kiszabadította a járóegységét a kisebb kövek alól, és a pneumatika fájdalmas nyöszörgésétől kísérve feltápászkodott.
Raoul legalább olyan fájdalmasan nyöszörögve állt fel, és a kardja után nyúlt.
– Mit művelsz? – rebegte a lány.
A lovag karddal a kezében tett egy tántorgó lépést a lábát emelgető, lépni, járni próbáló gép felé.
– Feltartóztatom... amíg te... biztonságba...
– Nem!
Raoul esdőn nézett a lányra.
– Vidd... a beszélő... dobozt! Ha megszerzi... miért... volt... ez a sok-sok... küszködés?
A Terminátor ellökte magát a sziklafaltól, és egyelőre még ingadozó léptekkel, de vöröslő fotoreceptorokkal lódult meg feléjük.
– Menj már! – kiáltotta Raoul haragosan a lányra, és a közeledő gép útjába ugrott. – Fuss... Miriam... fuss!
– Fuss, Miriam! – hallatszott odafentről Rashid hangja is. – Menekülj!
A lány fél lábon ugrálva próbált minél távolabb kerülni a közeledő géptől, a szemét könnyek töltötték meg.
– Nincs esélyed ellene! – zokogta.
– Tudom... – zihálta Raoul sípoló tüdővel.
Mivel a Terminátomak meg kellett másznia több lezuhant követ is, a lovag egy pillanatra lerakta a kardját, de csak addig, amíg ledobta magáról a sötét köpenyt. A templomosok átalvetőjében állt. Így akarta megvívni utolsó küzdelmét. – Lovagként... fogok meghalni... nem birkaként...
Odafönn a sziklaszirten Hakim akkorát ordított, hogy Rashid csaknem belesüketült.
– Ez az őrült szembeszáll vele!
– Templomos lovag! – kiáltotta Gilbert Erail büszkén, amikor látta, hogy Raoul miféle átalvetőt visel. – Lovag a javából! Nem hátrál meg a Pokol Ördöge elől sem!
Hakim a zuhanó kő sebességével kezdett lefelé mászni a szurdokba.
– Vissza, te kótyagos! – üvöltötte Rashid al Markhalan rekedten. – Mindjárt felrobbantom az egészet!
Hakim azonban nem törődött a figyelmeztetéssel. Meg-megcsúszva, szinte eszelősen kapaszkodott lefelé a meredek sziklafalon.
– Kardot nekem! – kiáltotta Gilbert Erail az öreg alkimistára. – Megyek utána!
– A lányt! – rikácsolta Rashid. – Mentsd a lányt! A szörnyeteg őt akarja elkapni!
A T-800-as amikor kiszabadult a szikla alól, sietve tesztelte a járómechanizmusát. Kisebb sérülések mutatkoztak, melyek elhárítása a direktívák végrehajtásához szükséges lett volna.
A központi vezérlő megjelenítőjén a legkülönbözőbb feliratok jelentek meg, a tesztek eredményei, a multi-taszking szoftverrendszer üzenetei.
MEGHIBÁSODOTT EGYSÉGEK KIJAVÍTÁSÁHOZ SZÜKSÉGES IDŐ: 4.08 PERC.
A JAVÍTÁS ENERGIASZÜKSÉGLETE: NEM ÁLL RENDELKEZÉSRE.
JAVÍTÁSI MŰVELETEK ELHALASZTVA.
ELSŐDLEGES DIREKTÍVA: SARAH CONNOR KIIKTATÁSA.
MÁSODLAGOS DIREKTÍVA: ELSŐDLEGES TÁPEGYSÉG MEGSZERZÉSE.
Aztán a szokásos állapotjelzések:
VÉSZHELYZET!
ENERGIATARTALÉK: 9.22 PERC. – FOKOZOTTAN CSÖKKEN.
TÁVOLSÁG A CÉLTÁRGYIG: 7 MÉTER – NÖVEKSZIK.
TALÁLKOZÁSIG HÁTRALÉVŐ IDŐ: BIZONYTALAN.
SZÜKSÉGES RÉSZFELADAT: RAOUL DE FORET-NOIR MÁSODRENDŰ CÉLSZEMÉLY MEGSEMMISÍTÉSE.
Raoul de Foret-Noir rosszulléttel küzdött, de szilárdan megvetette a lábát. A tüdejét felsértő törött borda iszonyú fájdalmat okozott, és a lovag minden levegővételkor úgy érezte, ez lesz az utolsó.
Ám az a fájdalom, mely a szívébe mart, még a tüdősérülésnél is jobban gyötörte. Féltette Miriamet, és rettegett attól, hogy mi lesz a lánnyal, ha ő már nem tud a Terminátor útjába állni, hogy megvédje.
Tudta, hogy az ő halála elkerülhetetlen; s immár csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt. Minél hosszabb ideig kitartani. Minél több időt biztosítani Miriamnek a menekülésre.
A T-800-as léptei bizonytalannak tűntek, s ez egy ötletet adott Raoulnak. Ha megölni nem is tudja, talán megnyomoríthatja, s ezzel lelassíthatja...
Amikor a gép feléje lendült, Raoul de Foret-Noir Istennek ajánlotta lelkét, hirtelen leguggolt a homlokára irányzott csapás elől, s utolsó erejét összeszedve vízszintesen vágott a gép térdére a pogány karddal.
Érezte, hogy talál, s az ütközés erejétől a kard markolata kicsúszott a kezéből. S inkább csak gyanította, mint látta, hogy a penge kettétörik a kemény fémen.
Raoul de Foret-Noir keserűen elmosolyodott.
Már a sokadik kardját érte utol ez a sors...
Még látta a gépszörny karját felülről lefelé lendülni, de az ütést már nem érezte...
– Átkozott! – ordította Hakim, amikor látta a barátját bezúzott fejjel oldalra hanyatlani. – Átkozott Sejtán, ezért meglakolsz!
A T-800-as érzékelte a hegyoldalról lefelé igyekvő alakot, ám nem érzett indokot arra, hogy figyelmet szenteljen rá. Az ismeretlen személy még túl messze van; nem állhat közé és az elsődleges tápegység közé.
VÉSZHELYZET!
ENERGIATARTALÉK: 5.22 PERC – FOKOZOTTAN CSÖKKEN.
TÁVOLSÁG A CÉLTÁRGYIG: 11 MÉTER – CSÖKKEN.
TALÁLKOZÁSIG HÁTRALÉVŐ 0.76 PERC.
SZÜKSÉGES RÉSZFELADAT: ISMERETLEN, SEBESÜLT NŐ MEGSEMMISÍTÉSE.
Miriam Randolf felzokogott, amikor hallotta a fém csendülését fémen, s utána azt a baljóslatú reccsenést, s a test elzuhanását.
Nem akart hátrapillantani, de képtelen volt uralkodni magán. Ám szerencsére, amikor megpillantotta a kövek között összezúzott koponyával heverő kedvesét, a kétségbeesés nem elgyengítette, hanem még inkább erőt adott neki. Talán e kétségbeesett erőfeszítés nélkül képtelen lett volna visszatartani az őt környékező ájulást, s eszméletét vesztette volna.
Veszettül ugrált, fél lábon, mint egy szöcske, és vérhomályos, könnyektől mosott tekintete előtt a sziklafal mellett lelógó kötelek lebegtek.
Vajon lesz annyi ereje, hogy elérje azokat, vagy a gép leteríti hátulról?
És ha odaér, képes lesz felkúszni a kötélen törött lábbal, kimerülten és a vérveszteségtől legyengülten?
Ugrált, ahogy csak bírt.
Még négy ugrás...
Már csak három!
Felkiáltott.
Szinte a közvetlen közeléből hallotta a gép súlya alatt recsegni a követ.
Korábban a szeme sarkából látta, ahogy Hakim nyaktörő sebességgel kapaszkodik lefelé a sziklafal oldalán, és most ismét hallotta a kurd harcos kiáltását.
– Állj meg, Sejtán!... Ne fuss el! Küzdj meg velem, ahogy illik!
Ám a jelek szerint a Terminátor nem foglalkozott ezzel a kihívással. Súlyos léptei alatt szinte már a lány háta mögött recsegett az összepréselődött kavics.
– Ó, ne! – kiáltotta Miriam, és egy kétségbeesett ugrással sikerült megragadnia a kötelet.
Teljes erejéből húzódzkodni kezdett, ám a törött lába tehetetlenül lógott, és a bal kezével sem tudott rendesen kapaszkodni a bőriszákban lévő tápegység miatt.
Ám a félelem megsokszorozta a lány erejét, és emberfeletti életerővel menekült a közeledő halál elől.
– Mássz, Miriam, mássz! – kiabálta Rashid rekedten.
A lány mászott. Szinte már csak ösztönösen. Azt sem tudta, mennyi van még hátra, hiszen a szemébe csorgó vértől szinte semmit sem látott.
Hirtelen egy hatalmas rándulást érzett a kötélen, és megingott.
– Vigyázz! – ordította valaki a feje fölül.
A lány elkészült az erejével. Érezte, hogy a kötél megfeszül alatta, jelezve, hogy a Terminátor valószínűleg megragadta az alját.
Valószínűleg mászni készült a menekülő lány után.
Miriam nyöszörögve, nyögve húzta magát még feljebb, még feljebb...
És a kötél nagyot reccsent a feje fölött...
Persze! Hiszen ez is a tervhez tartozott. Olyan köteleket használtak, melyek elbírják őt vagy Raoult, de semmiképpen nem elegendőek a Terminátor súlyához.
És most épp fordítva sült el a dolog! A gép teljes súlyát a kötélre helyezte, és mászni kezdett...
A kötél hatalmasat reccsent a sokszoros terhelés alatt, elszakadt, és Miriam érezte, amint a teste egy pillanatra a zuhanás előtti holtpontban lebeg. Ám mielőtt győzhetett volna fölötte a gravitáció, egy erős kéz ragadta meg a csuklóját, és nem engedte leesni.
A kötél kígyózva hullott alá, és odalentről nagy csörömpölés jelezte, hogy a Terminátor pár méter magasságból zuhanhatott vissza.
– Ide! – kiáltotta egy öblös hang a feje fölött. – Hakim! Ide!
Miriam ájulási rohama egy pillanat alatt elmúlt. A lány a fogát összeszorítva próbálta ujjaival megfogni a csuklóját markoló kezet, de nem járt sikerrel. Érezte, ahogy a kéz emelni próbálja, de bármily erős lehetett is a férfi, fél kézzel nem járhatott sikerrel.
Miriam igyekezett megtartani az önuralmát, és nem kalimpálni, mert azzal csak még kilátástalanabb helyzetbe sodorta volna önmagát és ismeretlen segítőjét.
Bal kezével úgy-ahogy sikerült kisöpörnie a vért a szeméből, s látta, felfogta, mi történik körülötte.
Egy sötét köpenyes, megtermett, szőke férfi állt fölötte egy keskeny sziklapárkányon. Kissé meghajolva fogta az ő csuklóját, s miközben igyekezett megvetni a lábát, nehogy mindketten a mélybe zuhanjanak, a másik kezével valami kapaszkodót próbált találni.
Valószínűleg amikor Miriam felfelé kezdett kúszni a jobb oldali kötélen, a férfi a másikon igyekezett lemászni érte, hogy segítse valahogy. Aztán amikor Miriam kötele recsegni kezdett és elszakadt, a vakmerő férfi valószínűleg átugrott a saját köteléről erre a keskeny párkányra, és elkapta, hogy le ne zuhanjon. Ám mivel nem volt elég helye ahhoz, hogy megvesse a lábát, s nem talált biztos kapaszkodót, patthelyzetbe kerültek.
Igaz, Miriam nem zuhant alá a mélybe, ám a férfi felhúzni sem tudta.
És odalenn a Terminátor feltápászkodott a törmelékek közül. Vörösen izzó fotoreceptorai felfelé villogtak a lenyugvó nap bíborszínű fényében. Aztán a szörnyeteg gép, kapaszkodót keresett a sziklákon, és mászni kezdett az ég és föld közt lebegő Miriam felé.
– Hakim! – bömbölte a szőke férfi, aki acélos ujjakkal tartotta Miriam csuklóját. – Hakim ibn Bahadur! Ide!
A Terminátor hihetetlen ügyességgel találta meg a sziklában a kapaszkodókat, s ahol nem talált olyan támpontra, ami elbírja a súlyát, titániumacél ujjaival vagy lábujjaival vágott magának támasztékot. Úgy mászott felfelé, mint valami hatalmas fémpók.
– Tarts ki, Miriam! – kiáltotta Hakim, és épp ekkor ugrott le a sziklafalról a kőtörmelékek közé. Csak egy pillantást vetett Raoul összeroncsolt fejére, és látta, hogy ott már nem segíthet. A szemközti sziklafal felé iramodott, ahol a gép már négy méter magasságba felkapaszkodott. – Jövök!
Miriam úgy érezte, hogy tőből kiszakad a karja, vagy a csuklója roppan össze a szőke férfi szorításában. Ugyanakkor a törött lába olyan erősen lüktetett, hogy csaknem elveszítette az eszméletét a heves kínoktól. És ráadásul e kényszerű pozíciójából rálátott arra helyre, ahol Raoul de Foret-Noir teste hevert mozdulatlanul. A környező sziklákon vérfoltok látszottak.
A lány zokogott.
– Ó, Raoul, Raoul...
– Próbálj valami kapaszkodót keresni! – kiáltotta le a szőke férfi. – Segítség nélkül nem tudlak felhúzni!
– Engedj el! – sikoltotta a lány. – Engedj meghalni, kérlek!
A Terminátor már csak négy, méternyire volt tőle. Vörös fotoreceptorai merőn bámultak felfelé. Miriam úgy vélte, hogy a vörös fény egy-egy pillanatra kialszik, vagy legalábbis elhomályosul – de minden bizonnyal csak a képzelete játszott vele.
Hirtelen ismét józansági hullám söpört végig az ájulással küzdő lány fájdalomtól borús agyán.
– A tápegység! – kiáltotta. – Nem szerezheti meg!
Azonban Gilbert Erail nem értette, miről beszél.
– Próbáld megvetni a lábad, te lány! – kiáltotta. – Különben mindketten a mélybe zuhanunk!
Bármily drága volt is számára az energia, a Terminátor maximális aktivitásra kapcsolt, és eszelős tempóban kapaszkodott egyre felfelé.
VÉSZHELYZET!
ENERGIATARTALÉK: 3.02 PERC – FOKOZOTTAN CSÖKKEN.
TÁVOLSÁG A CÉLTÁRGYIG: 1.8 MÉTER – CSÖKKEN.
TALÁLKOZÁSIG HÁTRALÉVŐ 0.33 PERC.
SZÜKSÉGES RÉSZFELADAT: ISMERETLEN, SEBESÜLT NŐ MEGSEMMISÍTÉSE. ELSŐDLEGES TÁPEGYSÉG MEGSZERZÉSE.
Hakim hatalmas ugrásokkal rontott a sziklafalig. Egy szemvillanás alatt döntött. Az egyetlen megmaradt kötelet ragadta meg, rásimult, s macskaszerű fürgeséggel kúszni kezdett felfelé. Három méter hátránya volt a Terminátorhoz képest, és nem tudta, hogy lesz-e ideje ezt a hátrányt ledolgozni.
– Siess, az Ég áldjon meg! – harsogta Gilbert Erail. Megvetette a lábait, és miután megkapaszkodott egy kiálló kőben, megpróbálta a lányt oldalra rángatni, ha már a sziklapárkányra felhúzni nem bírta.
A Terminátor érzékelte a kötélen felfelé kúszó kurd harcost, s bár lehetséges veszélyforrásként azonosította, jelen helyzetben nem foglalkozhatott vele.
Az ideje vészesen fogyott.
VÉSZHELYZET!
ENERGIATARTALÉK: 2.57 PERC – FOKOZOTTAN CSÖKKEN.
TÁVOLSÁG A CÉLSZEMÉLYIG: 0.85 MÉTER – CSÖKKEN.
TALÁLKOZÁSIG HÁTRALÉVŐ 0.16 PERC.
SZÜKSÉGES RÉSZFELADAT: ISMERETLEN, SEBESÜLT NŐ MEGSEMMISÍTÉSE. ELSŐDLEGES TÁPEGYSÉG MEGSZERZÉSE.
– Húzz! – sikoltotta Miriam. – Húzz fel innen!
– Mindketten a mélybe zuhanunk! – bömbölte a lovag. – Hakim! Siess már!
Miriam érezte, hogy friss erő áramlik az ereiben a halálfélelemtől. Vagy inkább a kudarctól való félelemtől?
– Rögtön itt lesz!
– A bal lábadnál van egy kiszögellés! Próbáld megtalálni!
Miriam felsikoltott. Hiszen épp az a lába volt használhatatlan.
– Segíts!
TÁVOLSÁG A CÉLSZEMÉLYIG: 0.34 MÉTER – CSÖKKEN.
Hakim ekkor ért egy szintbe a felfelé kapaszkodó géppel, és hirtelenjében nem is tudta eldönteni, mit csináljon. A kötél túl messze volt ahhoz, hogy a kardjával próbáljon e kényszerű helyzetben hadakozni.
Hirtelen ötlettel elrúgta magát a faltól, a kötélbe kapaszkodva jobb felé lendült, majd a lendületet kihasználva visszatért és, mint az inga végén a súly, elsuhant bal felé. Ám az ív még túl kevés volt, hogy elérje a felfelé kapaszkodó gépet. Vaktában leadott rúgása húsz centire sem tudta megközelíteni a Terminátor oldalát.
Hakim dühösen szitkozódott, és erős hasizmával visszafelé lendítette magát.
TÁVOLSÁG A CÉLSZEMÉLYIG: 0.16 MÉTER – CSÖKKEN.
TALÁLKOZÁSIG HÁTRALÉVŐ IDŐ: 0.08 perc – CSÖKKEN.
Hakim ismét jobb felé lendült.
– Vigyázz! – hallatszott fentről Rashid al Markhalan rekedt kiáltása. – A kötél...
A kurd érezte, ahogy a kötélfonatok recsegnek-ropognak a feje fölött, de már akkor sem tudta volna megfékezni a lendületét, ha ez a szándéka.
– Oldalra! – bömbölte dühösen Gilbert Erail, és hatalmasat rántott a félájult lányon. – Vigyázz!
TÁVOLSÁG A CÉLSZEMÉLYIG: 0.06 MÉTER – NÖVEKSZIK.
TALÁLKOZÁSIG HÁTRALÉVŐ IDŐ: 0.01 perc – TÁMADÁS.
A kiborg a jobb kezét a sziklába vájta, a baljával felfelé csapott.
Miriam retteneteset sikoltott, és úgy érezte, minden porcikája darabokra szakad. A T-800-as szinte ugyanabban a pillanatban ragadta meg a jobb bokáját, ahogy a keskeny párkányon a lovag megpróbálta oldalra rántani.
A lány teste megfeszült. A pillanat tört része alatt lepergett a szeme előtt, hogy mi fog történni. A Terminátor elengedi a sziklafalat, csak beléje csimpaszkodik. A szőke férfi képtelen lesz megbirkózni az iszonyatos súllyal, s velük együtt ő is a mélybe bucskázik. A két ember szörnyet hal a zuhanás utáni becsapódáskor, de a gép felkel, kijavítja az apróbb sérüléseket, és beszereli magába a tápegységet...
És akkor már nem marad senki ellenfele...
Miriam meg sem próbálta menteni saját életét.
– Hakim! – sikoltotta kétségbeesetten, és a kezében lévő bőriszákot, a tőle három méterre kötélen hintázó férfi felé próbálta hajítani.
Azonban úgy tűnt, a T-800-as felkészült erre az eshetőségre.
DIREKTÍVA VÁLTÁS.
ELSŐDLEGES DIREKTÍVA: SARAH CONNOR MEGSEMMISÍTÉSE.
MÁSODLAGOS DIREKTÍVA: A TÁPEGYSÉG MEGSZERZÉSE.
A gép azon nyomban elengedte Miriam bokáját, és egy rendkívül pontos mozdulattal lecsapott a bőriszákra, mielőtt az jóformán elhagyhatta volna a lány kezét.
– Neeeem! – sikoltotta Miriam. – Nem szerezheti meg!
És ekkor érkezett jobb felől Hakim, mindent elsöprő lendülettel.
A Terminátor egyik kezét a sziklába vájta, hogy meg tudja tartani roppant súlyát, a másikkal viszont épp a bőriszákot kapta el a levegőből. Csak a fejét tudta a kötélen lendülő kurd felé fordítani, s Hakim megfeszített lábfeje a homlokát találta telibe.
Iszonyatos rúgás volt, hatalmas reccsenés hallatszott, és Hakim felordított a fájdalomtól.
A kurd lábában megrepedt vagy eltört a csont, ám annyit elért, hogy a szörnyeteg gép kibillent az egyensúlyából, elvesztette a fogását, és oldalra perdülve zuhanni kezdett a tizenkét méteres mélységbe.
– A tápegység! – sikoltotta félájultan Miriam. – Nála van!
És e pillanatban Gilbert Erail végre talált egy szilárd támaszt, ahol megvethette a lábát. Hatalmasat bömbölt, és minden erejét megfeszítve úgy rántotta fel maga mellé a lányt a keskeny párkányra, hogy csaknem tövestül kitépte a karját.
Hakim fennhangon szitkozódott a fájdalomtól, és bár csökkent a lendülete, még mindig tovább lengedezett.
– Gyorsan! – rikoltotta a magasból Rashid al Markhalan rekedten. – Gyorsan fel! Még negyven másodpercetek van! Már meggyújtottam a zsinórt!
A Terminátor hatalmas csattanással zuhant a kőtörmelékre, és pár másodpercig úgy hevert a hátán, mint valami hatalmas fémrovar. Aztán a pneumatika, működésbe lépett, és a kiborg felült.
A bőriszák ott volt a kezében.
A kijelzőjén viszont már minden eddiginél hevesebben villogott a figyelmeztetés.
VÉSZHELYZET!
ENERGIATARTALÉK: 0.46 PERC – FOKOZOTTAN CSÖKKEN.
A kiborg nem babrált azzal, hogy kiemelje az elsődleges tápegységet a bőriszák száján. Két kézzel megragadta a bőrt, és egyszerűen kettétépte.
VÉSZHELYZET!
ENERGIATARTALÉK: 0.32 PERC – FOKOZOTTAN CSÖKKEN.
CSATLAKOZTATÁSHOZ SZÜKSÉGES: 0.38 PERC.
ENERGIA ELÉGTELEN!
– Negyven másodperc! – sikoltotta Minam. – Sohasem jutunk fel!
– Dehogynem! – mordult fel Gilbert Erail. – Gyerünk, mássz!
Erőnek erejével tuszkolta felfelé a kötélre a lányt. Csakhogy két méterrel lentebb ugyanebbe a kötélbe csimpaszkodott Hakim is; és ez a kötél gyenge volt ahhoz, hogy elbírja mindőjük súlyát...
A T-800-as nem pazarolta az értékes tizedmásodperceket. Azonnal leállította minden külsődleges érzékelőegységét és minden olyan elemzőegységét, melyet jelen pillanatban nem ítélt létfontosságúnak.
Aztán gondosan kalkulált precizitással megragadta az elsődleges tápegységet, és megkezdte a csatlakoztatást.
A kijelzőjén időközben módosultak az adatok. A korlátozott üzemmódban kevesebb energiát használt fel, s ezáltal az energiatartalék időre kivetített mennyisége növekedett.
VÉSZHELYZET!
ENERGIATARTALÉK: 0.52 PERC – CSÖKKEN.
CSATLAKOZTATÁSHOZ SZÜKSÉGES: 0.38 PERC.
ELEGENDŐ ENERGIA. CSATLAKOZTATÁS MEGKEZDŐDÖTT.
– A párkány végén van egy barlang! – kiáltotta fentről Rashid. – Gyorsan! Jobbra... Az egyetlen esélyetek!
Gilbert Erail lerántotta az elernyedő lányt a kötélről, és a vállára kapta, mint valami rongyzsákot.
Úgy egyensúlyozott vele a keskeny párkányon, mint valami mutatványos a keskeny kötélen.
Nyolc lépést tett a lánnyal, és meglátta az üreget.
– Itt van! – kiáltotta. – Itt a barlang!
Ám a párkány itt vészesen elkeskenyedett, már nem kínált semmi kapaszkodót, és úgy tűnt, lehetetlen odajutni a nyíláshoz.
– Menj tovább! – kiáltotta Rashid a tétovázó lovagnak. – Még harminc másodperc...
– Lezuhanunk!
– Nem! Ne nézz le! Segítek neked!
Gilbert Erail bosszúsan nevetett.
– Ugyan miképpen? Hidat emelsz a nyílásig?
– Igen!
És a következő pillanatban mintha csak a lenyugvó nap sugaraiból fonták volna, egy fél méter széles, bíborszínű, áttetszőn vibráló híd jelent meg a keskeny párkány pótlásaként.
– Ne habozz rátapodni! – rikoltotta a mágus.
– De hisz ez... boszorkányság!
Rashid al Markhalan fennen nevetett.
– Nem boszorkányság! Ez Művészet...
Gilbert Erail összeszorította az ajkait, és vakmerően ráhágott a napsugarakból font hídra. Kemény talajt érzett a lába alatt. Nem tett megjegyzést.
A következő pillanatban már el is érte a barlangnyílást. Mélyre kellett hajolnia, hogy be tudjon bújni, de a sötét üreg sokkalta hosszabb volt, mint azt képzelte.
Gilbert Erail az eszméletlen lánnyal a vállán berohant egészen a barlang végéig, csak ott tette le a terhét.
Valahonnan kívülről hallatszott Rashid csikorgó hangja.
– Még húsz másodperc...
A lovag megtorpant. Valami még hibázott.
– Hakim!
Csak egy pillanatig tétovázott, aztán büszkén felvetette a fejét, és kirohant a barlangból.
A kurd kockáztatta értük az életét, amikor a kötélen lengve lerúgta azt a fémes iszonyatot.
Mi mással fizethetné ezt vissza neki, ha nem hasonló nagylelkűséggel?
ELSŐDLEGES ENERGIAFORRÁS CSATLAKOZTATÁSA KÉSZ.
A KAPCSOLAT TELJES.
A RENDSZER TESZTELÉSE ELKEZDŐDÖTT.
RENDSZER STÁTUS: OK.
VÉSZHELYZET: MEGSZŰNT.
ENERGIATARTALÉK: MEGKÖZELÍTŐLEG 150 ÉV.
Hakim a fogát csikorgatva küzdötte magát egyre feljebb, de a rúgás következtében mindkét lábával történhetett valami, mert egyiket sem érezte. Karjai erejével hiába tornázta fel magát a sziklapárkány magasságáig, béna lábait képtelen volt ott megvetni.
– Tíz másodperc! – hallotta a feje fölül Rashid kiáltását. – Siessetek!
– Allah nagy! – morogta Hakim. – Az övé az életem!
Hirtelen egy szőke üstök jelent meg a feje fölött, és egy lapátszerű tenyér kúszott az arca elé.
– Add a kezed!
– Allah megsegít! – hörögte Hakim.
– Nem! – kiáltotta a megmentő. – Gilbert Erailnak rebegd a háládat!
Hakim megragadta a segítő kezet.
– Még nem mentettél meg...
A szőke óriás erősen megragadta a kurd harcos kezét, és további szavak nélkül felráncigálta maga mellé.
– Két másodperc! – kiáltotta Rashid idegesen.
– Végünk – mormogta Hakim. – Hiába minden!
– Majd meglátjuk! – dörmögte elszántan a templomos, miközben húzta-vonta maga után a bajtársát. – Isten velünk van!
Hakim farkasszemen nevetett.
– No de... melyikünk istene?
A Terminátor maximális energiafelhasználással tesztelte és javította a zuhanástól meg a robbanástól sérült alkatrészeit, s eközben a lehetőségeket elemezte.
ELSŐDLEGES DIREKTÍVA: SARAH CONNOR MEGSEMMISÍTÉSE.
MÁSODLAGOS DIREKTÍVA: AZ AZONOSÍTATLAN NŐI SZEMÉLY ELFOGÁSA, KIKÉRDEZÉSE. A TÖBBIEK MEGSEMMISÍTÉSE.
A kiborg egyenként beazonosította a jelenlévőket. A nő azonosságát nem ismerte, ám az adattárában számos utalást talált arra vonatkozóan, hogy kifele lehet. Egyértelműen be tudta azonosítani Gilbert Erailt is, mint a Templomosok egyik vezetőjét. Hakimot, mint a halott Foret-Noir társát azonosította be. És egyértelműen felismerte Rashid al Markhalan hangját is.
– Lassabban ég a gyújtózsinór! Még van... tizenöt másodpercetek!
– Allah nagy! – motyogta Hakim. – Megmenekültünk!
Gilbert Erail nem vesztegette az időt vallási vitára. Szinte a hóna alatt cipelte-vonszolta a járásképtelen kurdot, és minden pillanatban várta, hogy megremegjen alatta a mindenség – mint ahogy azt percekkel ezelőtt tette.
Egyszer megtapasztalta már, mint jelent az a szó, hogy „robbanás”.
– Siess!
Gilbert Erail valósággal bevetette magát az alacsony barlangnyíláson, és vonszolta maga után a kurdot is.
– Mindennek van értelme – vetette oda diadalmasan. – Ugye, nem bánod, hogy akkor nem öltük meg egymást?
Hakim fájdalomtól eltorzult arca megrándult.
– Csak várd meg a robbanást! – zihálta. – Szétveti velünk együtt az egész hegyet!
A T-800-as felegyenesedett.
A tesztelés, és a javítás befejeződött. Újra ép volt és egész.
Azonban volt valami, amire az egyik másodlagos elemzőegység újra és újra felhívta a figyelmet. Amikor a hangminta alapján beazonosította, hogy Rashid al Markhalan kiabál a hegytetőn, csak az azonosításra ügyelt, a szavak jelentését nem boncolgatta.
Ám a másodlagos elemzőegység nem hagyhatta figyelmen kívül a lényeges momentumot.
Lassabban ég a gyújtózsinór! Még van... tizenöt másodpercetek!
És már meg is jelent a kijelzőjén az üzenet:
A FELTÉTELEZETT ROBBANÁSIG HÁTRALÉVŐ IDŐ: 0.04 PERC.
– Hasra! – sziszegte Hakim, és ő maga a karjai közé fúrta a fejét. – Rögtön robban!
– Ha túléljük – dörmögte Gilbert Erail –, tudni akarok mindent erről a sátáni vasemberről!
Hakim elhúzta a száját.
– Én már sokat tudok róla – vetette oda. – De azt kívánom, bár ne tudnék semmit!
A Terminátor teljes sebességgel lódult meg a sziklafal felé.
Ám alig tett két lépést, amikor a mindenség megremegett, és iszonyú robbanás-sorozat vette kezdetét.
Rashid al Markhalan oly gondos precizitással „aknázta alá” a sziklafalakat, hogy szinte a fél hegyoldal leomlott. Tonnás sziklák röpködtek a levegőben, s az ég felől kőeső zuhogott.
Csak úgy záporoztak lefelé az égből a hatalmas szikladarabok, és a T-800-as tehetetlen volt egy ilyen gigászi támadással szemben.
A Terminátor, akár egy fuldokló a tengerben, megpróbált kikászálódni a rázúduló „kőhullámok” alól, ám azok egyre inkább beborították, s maguk alá temették. Egy jókora, gördülő szikla kiütötte alóla a lábat, és ő elvesztette az egyensúlyát. Mire feltápászkodhatott volna, egy minden eddiginél hatalmasabb mennydörgés hallatszott, s az északi sziklafal egyszerűen rárogyott, és több méter magasságban maga alá temette a tehetetlen gépet.
Igaz, a sziklák nem tudtak kárt tenni a kemény titániumacél ötvözetben, ám sorra sérültek meg a kisebb érzékelők, s a megjelenítőn véget sem akart érni a meghibásodások felsorolása.
És amikor több száz tonna szikla alatt feküdt eltemetve, a gép még funkcionált ugyan, de mozdulni nem tudott.
Aztán egyszercsak hirtelen a mennydörgés véget ért és minden elcsendesedett. Mintha a halál árnyéka telepedett volna a szétrobbantott szurdokra...
Rashid al Markhalan poros képpel, felborzolódott szakállal egyenesedett fel a sziklaszirt tetején. Sötét arcán kegyetlen elégtétel vibrált.
– Viszlát a pokolban, gólem! – suttogta maga elé. – Meglakoltál minden gonoszságodért!
Menni akart, ám képtelen volt elfordítani a tekintetét az alant kavargó porról. A szíve megtelt fájdalommal, amiért el kellett pusztítania azt a valamit, mely a tudás kiapadhatatlan forrását kínálhatta volna neki...
– A próféta szakállára! – hörögte Hakim, és kőport köpködve, krákogva tapogatta magát. – Nem vérzek... csak a két lábam nem érzem...
Gilbert Erail nem tudott felegyenesedni az alacsony barlangban; görnyedten vette szemügyre a helyzetet. A robbanáskor a mennyezet megrepedezett ugyan, s lehullott egy-két emberfejnyi kődarab, de sem a két férfiban, sem az eszméletlen nőben nem tett kárt. Csak a szállongó portól alig-alig kaptak levegőt.
– Vége van? – kockáztatta meg a templomos. Hason a barlang széléig csúszott, és az orrát, száját eltakarva próbált kivenni valamit a gomolygó porban.
– Látsz valamit?
– Csupán port és köveket... De annyit mondhatok, hogy ha a fémszörny nem tudott felröppenni a levegőbe valami boszorkányos módon, akkor a lezúduló sziklák belepasszírozták a talajba...
– Egyenesen a Pokolba! – mordult fel Hakim. Aztán a hangja elcsuklott. – És a barátom, Raoul de Foret-Noir... itt fekszik ebben a roppant kősírban...
– Bátor ember volt, és hősként halt meg – dörmögte Gilbert Erail. – Igaztalanul kitaszítottuk őt a Szent Templom Védelmezőinek sorából, de most saját szememmel győződhettem meg arról, hogy az ellene felhozott vádak igaztalanok! Raoul de Foret-Noir ízig-vérig Templomos Lovag volt, és Isten nevére esküszöm, mindent el fogok követni, hogy semmissé tegyem az igaztalan döntést...
Hakim komoran bólogatott.
– Heves vérű volt és szertelen, de a szívében mindig templomos maradt.
Gilbert Erail hunyorgott.
– Imádkozzunk a lelke üdvéért!
Pár perccel később Miriam halkan nyögdécselni kezdett, és a két férfi figyelme feléje fordult.
– Iszonyatos lelki erővel és bátor lélekkel áldotta meg az Úr – dörmögte Gilbert Erail. – Egyáltalán... kicsoda ez a különös nőszemély?
– Isten küldötte.
A templomos zordan elmosolyodott.
– A te istenedé vagy az enyém?
Hakim nem felelt, töprengve meredt a halkan nyögdécselő lányra. Aztán mégis megszólalt.
– Csak annyit tudok, amennyit Raoul elmondott. Miriam az Égből érkezett... azért, hogy megfékezze azt a pokolbéli gólemet.
Gilbert Erail újsütetű csodálkozással mérte végig a lányt.
– Bár szép a leány... de egyáltalán nem úgy néz ki, mint ahogy az angyalokat képzelem.
– Eleinte magam is kételkedtem Foret-Noir barátom szavaiban, ám amióta e leány mellett vagyok, s látom, miként viselkedik, el kellett hinnem, hogy nem közönséges halandó... még ha nem is sebezhetetlen. Oly sokat tud a fémgólemről, amit rajta kívül senki más, s a korához képest oly nagyfokú bölcsességről és tudásról tett tanúbizonyságot, ami még a vén alkimistát is lenyűgözte. Allah áldása van rajta, annyit mondhatok... és talán a ti pogány istenetek is a kegyeibe fogadta őt.
Miriam végre feleszmélt.
– Raoul...
Hakim sóhajtott.
– Bátor lélekkel fogadta a halált. És ha a lelke most azon a helyen van, amit ti, keresztények Mennynek neveztek, bizonyára öröm tölti el, hogy téged életben láthat...
Miriam ernyedten hunyta le a szemét. Igen, emlékezett mindenre, tudta, hogy Raoul halott. Ám a lelke mélyén reménykedett, hogy mindaz a szörnyűség, mely kísértette az emlékezetét, nem valóság.
– A Terminátor? – kérdezte elcsukló hangon.
– Halott – felelte a kurd diadalmasan. – Csapdába csaltuk, és legyőztük a Sejtánt.
– Hogyan?
– Rashid rárobbantotta a szurdokot. A sziklafal ledőlt, és maga alá temette.
– Látni akarom!
Miriam a két férfi segítségével a barlang széléig kúszott, és lebámult a mélységbe.
Alant már leülepedett a por nagyja, de még mindig szállongott a levegőben egy kevés. A szemközti sziklafal, mely korábban szinte függőlegesen emelkedett a magasba, most rézsűt megdőlni látszott. A robbantás nem egyenletesen omlasztotta le, s a fal látszólagos simaságát most durva törések és kiálló éles kőcsúcsok törték meg. A szurdokot pedig, mint valami hosszanti teknőt, szinte a feléig feltöltötték a lezúduló szikladarabok.
És valahol ezek alatt betemetve fekszik a T-800-as.
Miriam kimeresztette a szemét, mert úgy látta, mintha a kövek mozognának. Mintha valami iszonyatos erejű teremtmény próbálná kihámozni magát a rettenetes súly alól.
– A gólem halott – jelentette ki Gilbert Erail. – Mi pedig élünk. Legyőztük őt.
Miriam egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy új erőre kapjon, mert a hullámokban rátörő fájdalomtól ismét közel állt ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét.
– Még él – motyogta. – Érzem. Tudom.
– Lehetetlen! – kiáltotta Gilbert Erail. – Még ha a sziklák nem préselték is ki belőle a szuszt, hamarosan megfullad, mert nem kap levegőt.
Miriam arca megrezzent a rátörő kíntól.
– Neki... nincs szüksége levegőre. Bár mozdulni képtelen, nem halt meg. Él... és várja a lehetőséget, amikor ismét felbukkanhat...
– Képtelenség!
A lány a fejét rázta.
– Előbb vagy utóbb lesz valami... egy földrengés, egy nagy átalakulás, amikor ezek a kövek itt szétszóródnak... és akkor a Terminátor kiszabadul...
– Halott lesz addigra!
Miriam szomorúan rázta a fejét, és megpróbálta a középkoriak nyelvén megértetni magát.
– Ez a gólem... a Sátán műve. Emberi kézzel jelenleg szinte elpusztíthatatlan és az élete fonala magától nem ér véget. Képes elélni évszázadokig, évezredekig, s számára az idő múlása semmit sem jelent. Amikor kiszabadul, mi már nem élünk... és nem lesz senki, aki megakadályozhatja a pusztítást. Mert a Sátán el akarja pusztítani a világot!
Gilbert Erail a homlokát ráncolva pillantott a keserű hangú nőre.
– Ezek szerint te valóban... Isten küldöttének tartod magad?
Miriam csak egy pillanatig gondolkodott.
– Isten azért küldött a földre, hogy megakadályozzam a pusztítást, melyre a Terminátor készül.
– Te? Egy gyenge nő?
Miriam ünnepélyesen nézett a férfi szemébe.
– Te, aki a Templomosok átalvetőjét viseled a köpenyed alatt, nyilván legalább olyan jól tudod, mint én, hogy az igazi erő nem a testben, hanem a lélekben lakozik!
– Való igaz.
– És az én küldetésem nem abban áll, hogy egymagam megfékezzem a pusztító gólemet, hanem abban, hogy egy új, titkos Rendbe gyűjtsem a világ legbátrabb és legelszántabb lovagjait, megvilágosítást nyújtsak számukra, s Isten nevében ők szálljanak síkra a veszedelem ellen.
– A keresztények istene nevében vagy Allah nevében? – vetette közbe Hakim.
– Bármily isten nevében! – válaszolta Miriam ünnepélyesen. – Mert a Sátán... vagy ha úgy tetszik, a Sejtán a pusztító gólem által az egész világot fenyegeti, és az emberek csak akkor menekülhetnek meg, ha nem egymással küzdenek, hanem a közös veszedelem ellen...
Gilbert Erail, bár fanatikus hévvel küzdött a kereszténység eszméiért, nem volt szűk látókörű ember.
– Nagy naivság azt hinni, hogy az igazhitűek és a pogányok békejobbot nyújtanak egymásnak, s közösen harcolnak – morogta.
– Talán igazad van – felelte a lány. – Meglehet, a vallási ellentétek miatt a szembenálló felek kibékíthetetlenek, s egyesek érdekei megkívánják a háborút... ám mindkét oldalon akadnak olyanok, akik megértik Isten vagy Allah üzenetét, és képesek vállvetve harcolni. Mint ahogy Raoul és Hakim is örök barátságot fogadtak, s te és Hakim is egyesülten küzdöttetek a Terminátor ellen...
Gilbert Erail a kurdra pillantott, és komoly elszántságot látott annak szemében. És a szíve azt súgta, hogy a lány igazat beszél. Az erény, a bátorság, a becsület fölötte állnak mindenféle vallásnak.
– Hogyan képzeled? – dörmögte bizonytalanul. Miriam a fogai között vette a levegőt, mert a fájdalmai ismét felerősödtek.
– Végrehajtom isteni küldetésemet – suttogta. – Pár nappal ezelőtt megalapítottam egy új Lovagi Rendet, melynek a Figyelők nevet adományoztam. E Lovagi Rend titkos, s csak a beavatottak ismerhetik igazi rendeltetését. Tagja lehet bárki, függetlenül attól, hogy milyen istent imád. A célunk az, hogy amikor a Sátán e szolgája valami úton-módon ismét felbukkan a világban, egyesült erővel küzdjünk ellene, s megpróbáljuk elpusztítani... vagy legalábbis tehetetlenségre kárhoztatni.
Gilbert Erail a homlokát ráncolta.
– Mi szükség egy új Lovagi Rendre, amikor a Szent Templom Védelmezői önmagukban is képesek lennének megvalósítani a célkitűzéseket. – Büszkén intett. – Hiszen nem szabad megfeledkezned arról, hogy bátor testvéreimmel együtt egy alkalommal már legyőztük és foglyul ejtettük e pokoli teremtményt.
Miriam sóhajtott.
– Bár sebezhető vagyok, ám az Úr megáldott engem egy olyan képességgel, mely egyedülálló e földön. Előre látom a jövőt, tudom a nagy történéseket. És tudom, hogy a Templomos Rend nem lehet képes véghezvinni a gólem végső megsemmisítését... Lévén hogy a Rendet hamarosan utoléri a végzete. A vezetőket tömlöcbe vetik, az inkvizíció Isten nevében hazug vallomásokat csikar ki belőlük, az engedetlen lovagokat vadakként vadásszák, és a Rend összes vagyonát elkobozzák...
Gilbert Erail elsápadt.
– Ha férfi lennél, karddal a kezedben kellene megvédened hazug szavaidat!
Miriam meg sem rezdült. Őszintén nézett az összezavarodott lovag szemébe.
– Ám én nő vagyok, s mindamellett az Isten küldötte. Nem karddal, hanem tényekkel fogom bizonyítani az igazamat.
A templomos még mindig nem tért magához az előbbi megrázkódtatástól.
– Tényekkel? – motyogta.
– Jól figyelj a szavaimra, lovag! – emelte fel a hangját Miriam. – Általam az Úr szólít téged a Szent Seregbe! Most talán kételkedsz... ám ha mindazok, amiket elmondok neked, bebizonyosodnak, lehajtott fővel, engedelmesen fogsz visszatérni hozzám. És én az Úr nevében vezetni foglak a dicsőséges úton!
– Tényekről beszéltél... Akkor te tudod előre, hogy mikor nyerjük el végre a Szent Földet Szaladintól?
Miriam fensőbbségesen elmosolyodott.
– Jövő év tavaszának végén, egészen pontosan május 23-án Richárd elfoglalja Daront, a legdélebbre eső várat, s ezzel elvágja Szaladint a tengertől. Ám a győzelem még várat magára, és Richárd nem mentes a gondoktól. A katonái elégedetlenek, mert nem kapnak zsoldot, s nincs elég pénz, hogy kifizessék őket. Azonban július 20-án megtámadják és elfogják Szaladin egyik karavánját, és a zsákmányból ki tudja fizetni az összes zsoldot. Azonban július 29-én Szaladin ellentámadást indít, és elfoglalja Jaffát...
Gilbert Erail arca megrándult, de nem tett megjegyzést.
– Azonban – folytatta Miriam rendületlen magabiztossággal – két nap múlva Richárd visszafoglalja a város, majd pedig augusztus 5-én sor kerül a Szent Hadjárat egyik legnagyobb küzdelmére, amelyben Richárd ötszörös túlerő ellen száll síkra Jaffa mellett, s Isten segedelmével mégis győzni tud...
– Áldott legyen az Úr neve!
– És ezt követően, szeptember 2-án béke köszönt erre a földre. Richárd helyett az esküt Robert de Sablé, a Templomos Rend nagymestere teszi le. Richárd elhajózik, Szaladin ősszel meghal, és a Birodalma darabokra hullik. A Templomos Rend még több mint száz éven át létezik, ám akkor... – Miriam szándékosan nem közölte a dátumot. – Akkor... egyetlen éjszaka alatt semmisül meg...
Gilbert Erail kitágult szemekkel hallgatta a jövendölést, és egész testében remegett. Most már ő is érezte a leányból áradó erőt, és lassacskán meggyőződött arról, hogy Miriam valóban az Isten küldötte. Ám ahhoz, hogy vakon higgyen benne, meg kellett nyugtatni háborgó kétségeit. De ha minden úgy lesz, ahogy Miriam mondta...
Miriam Randolf túlélte a megrázkódtatást, és bár a törött lába soha nem jött teljesen rendbe, s élete végéig bicegésre kárhoztatta a lányt, az általa szervezett titkos Társaság az elveszített Raoul helyett két új tagot számlált. Rashid al Markhalan és Hakim ibn Bahadur önként jelentkeztek. És egy évvel később, amikor Miriam jóslatai beigazolódtak, Gilbert Erail is megértette az isteni elrendeltetés fontosságát, és felesküdött a Figyelők közé. El akarta hagyni a Templomosokat, ám Miriam úgy vélte, hogy ez szükségtelen. Nagyobb hasznára lehet, ha Arszúf Hőse nem szakít korábbi bajtársaival, és megtartja magas pozícióját a Templomosok között.
És pár évvel később, egészen pontosan 1193. szeptember 28-án Gilbert Erail elnyerte a Jeruzsálemi Szent Templom Védelmezői között a legmagasabb címet: a Templomosok nagymestere lett!
Időközben Miriam Randolf világra hozta gyermekét, aki a Raoul de Foret-Noirral együtt töltött utolsó szerelmes éjszakán fogant meg. Miriam először a kedveséről akarta elnevezni a fiúcskát, de aztán rádöbbent a rendeltetésére, és tudta, mit kell tennie.
A gyermek a John Raoul Connor nevet kapta. És nem kizárt, hogy, ezáltal alapozódott meg az a Connor-család, melynek a huszadik században Sarah Connor lesz a leszármazottja. Az a Sarah Connor, aki majd megküzd az első és a második Terminátorral, majd megszüli és felneveli John Connort, aki az emberek legméltóbb vezetője lesz a gépek elleni harcban...
Miriam nem adhatott más nevet a fiának, mert tudta jól:
Nincs végzet, csak ha bevégzed!