Vampire: The Masquerade

Steward Wieck
MALKÁV
[A Klán regénysorozat 9.]

(Tartalom)

 

Testvéremnek, Steve-nek, aki kétszer is csatlakozott hozzám ebben az őrült, őrült üzletben. Talán el sem hinné, hogy éppen az ő részvételének köszönhetem, hogy sikerült megőriznem ép elmémet.
Vagy talán éppen ez tette lehetővé, hogy elveszítsem.
Mindenesetre felmérhetetlenül szórakoztatóbbá tette.

 

 

ELSŐ RÉSZ
Nyugat felé

 

1788. augusztus 8., péntek, este 8:08
Fauburg Saint-Denis
Párizs, Franciaország

Ő nem rángatózott, ahogy egy napon majd a Konföderációs herceg fog.
Elvarrtam ezt a szálat, és egy kicsit elébe mentem a többi még szabadon csapkodónak. Látom a forradalmi témát, amit ez a nagyra becsült áldozat, az első önként felajánlkozó áldozat felvetett. Ami a körülöttem elterülő földeken forrong. A bennem rejtőző lehetőségeket – a nem létező lehetőségeket, ha már így merek foglalkozni a gondolattal – és a küszöbön álló letérésemet az Isten által számomra megannyi körkörös mérfölddel ezelőtt kijelölt ösvényről.
Az extázisomat, a fájdalmamat és a küldetésemet tápláló ambrózia a részemmé válik, és áradatként hozza magával a kérdéseket. Sajnos úgy tűnik, hogy a válaszok száma sokkal kevesebb, mint az a nyolc, amire látszólag ígéretet kaptam.
Egy hatalmas varázsló szintén iszik ebből az ambróziából, de vele együtt látom a végtelen sötétségből ránk meredő három szemet. A varázsló azt képzeli, hogy ez egy felmentés, vagy legalább egy kinyilatkoztatás, pedig ez sem több semmivel, mint amit én kaptam. Hiszen mennyivel több a kutya a bolhánál? Vagy a bolha a kutyánál?
De a sötétség engem is elér, és érzem, hogy ez a pillanat a könyv vége, bár szerencsére ez egyike a bevezető befejezéseknek. Az a három elnéz a varázsló mellett, és a tekintetüket rám szegezik. A kutya nem látja a bolhát, és ezzel a látásával többet észlel, mint én magam.
És most a vér elhozza a Hármak Elszakadását.
Földhözragadt, szinte, de vajon milyennek láttam volna azok nélkül a meglátások nélkül, amelyekre most tettem szert. Furcsa látványt nyújt a kirakós játék, ha nincs kéznél az összes darabkája. Bár ha már a kirakós játékoknál tartunk, akkor előttem is áll egy egyszerűen megoldható, de az ösvény túl rögös ennek a testes királynak, aki a vadonban egyedül szimatol a prédája után.
Mert a gyermekek örökké a nemzőik után fognak ólálkodni, és ez a harmadik illat, ami felszáll ebből a vérből.
Az illat felszítja egy gyermek étvágyát, aki az éhség fájdalmában rángatózik. Szükségleteit csak a pék és a pékné étele elégítheti ki, és az éhínség után eljön a bőséges lakoma, csak nem azoknak, akik most olyan jólétben élnek.
Ó, egy sokkal tekervényesebb nyom! Vajon az én színjátékom Isten felé éppen annyira ingatag, mint a pék, aki elszenvedi Őt a feljebbvalói Második rendjében? Szinte lényegtelen, hogy a gyermek csak a harmadik ez után. Vagy lehet, hogy Ő ott van, de éppen annyira hidegen hagyja a fajtám sorsa, mint a legapróbb teremtményéé. A vihar azért mindenképpen elsöpri majd a nemtörődöm uralkodót.
Érzem, ahogy az utam változik.
És most érzem, amint egy ragyogó arany szörnyeteg felveti a fejét egy bíborvörös tengerből. Kígyózó mozdulatai először lopva az újból szárnyaló sas földjére viszik. Túl hirtelen küldtem volna el? Számtalan titok rejtőzik folyton alakjukat váltó fahéj- és köményszínű dűnék között, de mégsem a titkok, hanem a meglepetés fosztja meg tollaitól a sast néhány évszázad múlva. Talán egy másik élet idején majd ismét arra visz az utam, bár az én szegény mártírom azt jósolta, hogy a nekem kijelölt ösvény az Egyezmény földjén marad. Azonban ezt túl tisztán látom, és kétlem, hogy az igaz utam valaha is ennyire tisztán kirajzolódik majd.
Megigazgatom a haldokló tetem véráztatta homlokán a hajat. Még több vér, még több Jel, egy démon hangja. Az eljövendő. Az én önkéntes áldozatom nem mozdul. Jó. Nem sajnálja az áldozatát. Jó. Egyébként nagyon rossz lenne. Lehajolok, és még többet veszek magamhoz.
És egy másik mártír halála köszönt rám annak a vérében, akiből iszom. Levágják szegény nőt, a halottidéző család utolsó sarját, a Nyolcak úgynevezett „angyalát”, és ezzel vége a vérvonalának, bár a Velencei kalmárok létezése valami olyasmi, ami ellentmond ennek.
Tényleg ennyi minden történt volna máris? Az angyal halála. A varázsló diablerie-je. A Szerződés létrejötte. A Gyermekek Háborúja. A Háromszoros Szakadás. Már a hetedik is megpecsételődött, bár még nem zajlott le: a Kőművesmester kivetette hálóját, és egy óriási hatalom fenyegeti majd először a hazáját innen keletre, aztán azt a hatalmas szigetet, amiért a hanyatló hollandok először néhány jelentéktelen zsák aranyat, aztán egy egész háborús vagyont fizettek.
És az utolsó a nyolcból? El kell-e emésztenem ezt a látomást a vérrel együtt? Édes Istenem, visszatérhetnék hozzád? Ez minden bizonnyal az ő démonjának a hangja, és nem egy próféta látomása. Ó igen, még van mindig benne élet. Talán vissza kellene öntenem belé az egészet. Amit elvettem, és még többet is. Mindent, ami az enyém. Octavio, megfordítsuk-e az utunkat? Látom beigazolódni a saját rémálmaimat. Mit ér az igazság, ha elveszik egy ilyen tájban?
A világot elborítja egy hatalmas vihar.
A cseppfolyóssá vált hegyek elöntik a síkságokat, elzárják a folyókat és feltöltik a tengereket. Vajon törődnöm kellene a megszámlálhatatlan halottakkal? Most, hogy Ő már nem menetel előttem, mi köthetne még ehhez a rettenetes feladathoz? Ehhez a felemelő feladathoz?
Ha már egy ilyen jövő látomása miatt is hajlandó lennék másnak adni az életemet, akkor miért vágynám, vagy egyáltalán miért gondolnék a túlélésre egy ilyen apokaliptikus földön?
Hallak, démon. Fecsegj csak őrült terveidről, ahogy a végre eltávozott hazámfiának is tetted, de én sokkal többet tudok nála. Ő azért harcolt, hogy megmentse tőled a világot, de a szánalmas terveid eltörpülnek mindazon hatalmak mellett, amelyeket én felismertem. Rettegek attól a vámtól, amit törékeny elmémtől kizsarolsz majd, de engem a jövő aggaszt. Te csak egy apró mellékszereplő vagy.
Vajon az önhittség kell vezérelje a tetteimet? Ilyen keveset mondanának el a látomásaim?
Alázatos vagyok.
Vajon a hatalom igénye kell vezérelje a tetteimet? A Nyolcak vérének birtokában jelentősen megerősödtem, de vajon ilyen keveset tanítana nekem a varázsló, és közelgő bukásának leckéje?
Gyenge vagyok.
Vajon az emberségem megőrzésének vágya kell vezérelje a tetteimet? Ilyen keveset tanítana nekem ennek az önként ajánlkozó áldozatnak a vére?
Szörnyeteg vagyok.
És ez így is marad. De ha máris legyőztek, akkor miféle kár származhatna a kudarcomból?
Meg fogom menteni a világot. Nem merem még a tudatalattimnak sem megengedni, hogy ennél jobban elgondolkodjon a tervemről.
Bárcsak lenne egy tervem.
De nincs.
De ha lenne, akkor sem gondolkodnék rajta.
Vagy mégis?
Ó, hagyj engem, Sárkány. Őrült vagyok.
Őrült.

 

1997. június 28., szombat, éjjel 1:33
A Miljacka-folyó partjai mentén
Szarajevó, Bosznia-Hercegovina

Fárasztó a fények és az árnyékok játéka. A gyorsan mozgó felhők, hol eltakarják a napot, hol pedig megengedik, hogy teljes erejével lesújtson rám. Amikor itt jártam, az ég nem volt borús. Nem éppen itt, bár a kapcsolat csábító, és kristálytisztán magával viszi a gyilkosok áldozataik koponyájában visszhangzó dalát, akik közül néhányan a folyó fenekére vannak süllyesztve.
Most látom őket a csatorna durva alján heverő hulladékok között, amint a víz érintése és a ragadozók lágy cirógatása lassan lehántja csontjaikról a húst. Egy pillanatra meglátom a mélytengeri kígyó püffedt, amorf testét, a csápok erdejét, és az ennél kevésbé felismerhető kitüremkedéseket, amelyek csak azért létezhetnek, mert a tengerek jeges mélyén nem igazán kell aggódni a közegellenállás miatt.
De a kígyót azonnal elfelejtem. Kénytelen vagyok. Aztán elgondolkodom azon, hogy vajon tényleg egy kígyó volt-e... vagy valami több. Elfelejtettem, vagy rákényszerítettek, hogy elfelejtsem. Az emlékezet máris egy egyre halványuló fénypötty.
És természetesen nem volt valódi a nappali fény sem. A kibontakozó csata a térdem elé rakta le a véres csapatokat a síkságon. Itt már évezredekkel azelőtt is rohant egy folyó, hogy a leendő istenek, nap istenek, istenek gyermekei, vagy a felkent Istenek közül bármelyik ember elképzelt volna egy a főemlősök között is létezőnél magasabb hierarchiát. Pedig fel kell tételeznünk, hogy a főemlősök alacsonyabb rendű szörnyetegek.
Így tehát százmérföldnyi távolságban a csapatok rohamot indítanak lefelé a lejtőn. Ma egyenlő ellenféllel kerülnek szembe, de a flitteres horda hajthatatlan lesz, és végül megtörik a herceg erejét, aki ma meghal, és a mecset árnyéka porrá zúzza a keresztjét. Így kezdődik a fegyverropogás visszhangjának hídjait megéneklő dal, amely a testvéreket összekötő lövészárkok hálózatában éled, és a körülöttem elterülő föld völgyeiben harsog. Most körülöttem.
A csata napokig dühöng, és a percek mégis egyéni pontossággal peregnek tova. Közöttük ott vannak a kakofóniás agónia kórusának két-negyedes ütemére galoppozó dübörgő paták zajával feltöltött nanoszekundumok. Hogyan tűnhet úgy, hogy lelassul az idő, miután elviseltem az évszázadok múlását?
A lábamnál megkocsonyásodó vér elhozza majd a fényt, bár nem tudom pontosan, hogy miért lesz így, hiszen a vér még soha nem hozta el az igazságot. Pedig csak a remény, hogy vethetek rá egy pillantást, csak az tart még életben. Hajnalhasadás előtt nagyobb fényben lesz részünk. Visszarettenek a haldokló és megcsonkított férfiak mellett, de csak ennyi. Ha eltipornak a vértől megbokrosodott paripák, hát úgy legyen. Milyen üres ez az önbizalom. Tudom, hogy túlélem azt a napot. Én csak egy keselyű vagyok, akit a vérrel írt igazság szaga vonzott erre a földre. Ez a szag korábban még soha nem volt ilyen édes. És miért? Ennyire friss lenne a sebesültek vérnyoma?
A lovak patadobogása és a kétségbeesettek és a haldoklók egymásba mosódó jajgatása valahogy felerősödik. A folyó – ami többé már nincs itt – egyenletes moraja mintha itt sem lenne, és a lovasság ismét elvágtat fölöttem – de a dübörgés ezúttal nem halványul el. A mellkasukban dobogó szívek felszívják és kipumpálják a vért, amiben fürdők.
Hirtelen egy szilánkokra zúzódott lándzsanyél csapása hátradob, és már tudom, hogy az idő illeszkedett az észlelésemhez. Véget ért egy újabb kör. A vért elnyelik és pótolják és eltörpül az ősi iszap mellett, ami átsöpör a síkságon. A vér lenyűgöző mélységeiben vonagló kígyó nem engedi, hogy megérintsem, és helyette csak egy marék bűzös iszapot sikerül megmarkolni, ahogy a kezem kivágódik és belemerül a vízbe.
A sár elolvad, és egy maréknyi töltényt találok a tenyeremen. Bárminek is kell történnie, már megtörtént és én ismét közel vagyok. Talán még soha nem voltam ennyire közel.

 

1997. június 28., szombat, éjjel 4:41
A Miljacka-folyó partjai mentén
Szarajevó, Bosznia-Hercegovina

Őszintén szólva már nem is emlékszem, hogy miért tértünk vissza Szarajevóba, de a jövőben nem valószínű, hogy ez lesz a kedvenc tartózkodási helyem: ez inkább az útitársamnak, Anatole-nak a terülte, akit a Gyehenna Prófétájának neveznek. Lelki szemeim előtt tisztán kirajzolódik a bánatban fogant táj, ahogyan azt legutóbbi látogatásunk során láttam. Ez a feladatom. Emlékeztetnem kell Anatole-t a múltra, ha annak a hatása kiterjedhet a jövőre, amit meg akar érteni, és ez igen gyakran megesik. Ebből a szempontból fontos társ vagyok, és egyúttal jó megfigyelő is.
Anatole ismét meglátogatott egy a Miljacka folyóra néző apró teraszt. Korábbi látogatásunk alkalmával a terasz romokban hevert, bár azóta újjáépítették. Új növények vertek itt gyökeret, és úgy tűnik, hogy a repedezett falakat mostanában javították ki. A leglényegesebb különbség az, hogy hiányoznak a holttestek. Nem mintha Anatole éhségének következtében holttestekre kellett volna számítanom, hiszen csak időnként csillapítja éhségét egy-egy vámpír vérével, és ez a vér olyan erejű, hogy évekig is képes fennmaradni a hatalmával. Ehelyett ott vannak a Belgrád által támogatott orvlövések golyóitól szétszaggatott testek.
De ez egy olyan emlék, amelyet valószínűleg rajtam kívül csak nagyon kevesen fognak felidézni. Ugyanez vonatkozik a mai dátum jelentőségére. Mások újra és újra kibírják, és sohasem tanulnak. És nem csak a halandók, akiknek az emlékezete olyan egysíkú és illékony, mint a nyulak párzási ösztöne. Egyes Vértestvérek – igen, még a halhatatlan Vértestvérek – is feledékenyek. Ezeket a gyengeelméjű Káinitákat arról lehet felismerni, hogy végül megtalálják a halált, és nem képesek évszázadokig fennmaradni, mint az Anatole-hoz hasonlók.
A Miljacka vize sötét. Sokkal mélyebb, mint a lágyuló ég. Anatole órák óta áll már itt, és a villódzó utcai lámpa néha megvilágítja a lehajtott fejet, amint a gyors mozgású víz mélyét kémleli. A folyó érdes loccsanásai visszhangot vetnek a csatorna durva falai között, és a város lapos, fémes szaga átsöpör a teraszon, és kiáramlik a felettünk és mögöttünk induló utcákra. És mindennek a közepén ott áll Anatole: piszkosan, és most már éppen hogy szőke, véletlenszerűen göndörödő fürtjei teljesen eltakarják az arcát. A szakadozott rongyok, amiket visel, egy néhai köntös maradványai. A halandó világ, amely nem képes elnyűni a halhatatlan húsát, képes ezernyi módot találni arra, hogy eleméssze a gyapjút. Az ősi kőépületek között, ebben az öltözékben és a sötétben, amely elrejti azt a néhány modern épületet, amelyek túlélték a heves ágyúzást, Anatole könnyen összetéveszthető egy középkori szerzetessel. Kivéve talán a Birkenstock-ot – azt a kiváló pár szandált, amit tavaly a tél közepén vásárolt Németországban, bár még ezeket is tekinthetnénk egy régebbi kor egyszerűbb lábbelijének.
Nem kérdezett a múltról, úgyhogy feltételezem, hogy a jövőn elmélkedik. Biztos, hogy az itteni látogatásunknak semmi köze nincs a múlthoz, hiszen egyedül tőlem kért emlékeket erről a teraszról. És egy kis visszaemlékezést a közelben osonó halandókról, akik varázsigéket és imádságokat mormolva reménykedtek abban, hogy az elkerülhetetlenül érkező golyó ne az ő csontjaikat zúzza szét, hanem az aszfaltot a lábuk alatt, vagy legalább a következő hullarabló csontjait.
Attól félek, hogy Szarajevóban, vagy talán a teljes Jugoszláviában, de különösen Boszniában Anatole önmagának a tükörképét látja. Mindketten folyamatosan és kétségtelenül próbálják a különálló egységbe kovácsolni – Bosznia összegyűjtött három vallást, és legalább három jelentős kulturális identitást, és ahogy Anatole megkísérli összebékíteni a vízióit az életében tapasztalt eseményekkel és a kereszténységgel, amit korábban a mostaninál sokkal nagyobb becsben tartott – de ugyanakkor mindkettejükben erős a bizalmatlanság, vagy paranoia, esetleg talán éppen a gonoszság, ami bármelyik pillanatban előtörhet, hogy eleméssze őket.
Boszniát elnyelték, és Szarajevót visszaköpték. Anatole élőholt éveire ennél jobban rányomta bélyegét az, hogy másokból lakmározott – halandókból és halhatatlanokból egyaránt – mint a félelem attól, hogy belőle is ilyen áldozat lehet. Ugyanakkor az elméjében játszadozó erők folyamatosan azzal fenyegetnek, hogy előszivárognak és megsemmisítik őt. Csak az igazságot vágyja, mielőtt a Végső Halál magával ragadja. Hogy ez az igazság csak saját magára vonatkozik, vagy minden Vértestvérre, vagy mindenkire, aki ezen a földön jár, azt őszintén szólva nem tudom. Talán még maga Anatole se tudja. Talán csak akkor tudja meg, hogy mit kívánt, amikor megtalálja, és ez pedig egy rettenetes kereszt, amit hordozni kell.
Mögöttünk néhány autó robog végig nyaktörő európai stílusban az utcán, és elvonják a figyelmemet. De Anatole-t nem. Lassan letérdel a repedezett terasz víz melletti széléhez. Most pontosan úgy néz ki, mint egy keresztény bűnbánó, aki két évszázaddal ezelőtt volt, mielőtt röviddel a Francia Forradalom után feladta volna a buzgó hitet. Ez körülbelül akkor történt, amikor megismert engem, és én, természetesen, azóta is vele tartok.
Ez volt az az idő is, amikor a Dzsihád eseményei kezdték minden más dolognál jobban érdekelni. Anatole hitt benne, hogy Isten választotta ki, hogy az ő keze által megöljön más Vértestvéreket, és eleméssze a vérüket, a tudásukat és a hatalmukat. Azt hiszem, hogy akkor már túl sok titkot tudott ahhoz, hogy az Istenhit, vagy legalább az a hit, hogy ő Isten küldötte lehet, kitarthasson. Egész Európában megkönnyebbülten sóhajtottak fel a hercegek, mert így csökkent annak a kockázata, hogy éppen ők lesznek kénytelenek megölni őt, ha valaki rajtakapja diablerie közben.
Anatole most a Gyehennát akarja felfedni, minden dolgok feltételezett végét, aminek az eredménye maga a Dzsihád. Vagy talán éppen a Dzsihád, a Vértestvérek között dúló vég nélküli háború fogja elszabadítani a Gyehennát.
Furcsa módon azok a hatalmak, amelyek ismerik Anatole-t, amelyekről azt hinnénk, hogy istenien tehetségesek, nem halványultak el úgy, ahogy Anatole hite.
Igen, Anatole ahhoz a félreértett vérvonalhoz tartozik. Őrült, mondják. Bölcs, mondják mások. Mindig hajlok arra, hogy azoknak higgyek, akik elég őszinték ahhoz, hogy önmaguk fölött valaki mást is magasztaljanak.
Anatole hirtelen meginog, és térdre rogy. Támadók után kutatva körülnézek, mert van néhány ellensége, aki meg merné támadni, hogy elpusztíthassa. De senkit sem látok, és egy pillanattal később a Malkáv ismét úgy áll, mint korábban. De ahogy lehajol a Miljacka partja felé, Anatole szándékai világossá válnak. Legalábbis a számomra, mert már láttam néhányszor azt a rituálét, amibe éppen belekezdett. Legutóbb egy orgyilkosság előtt ebben a városban, ami elindította azt, amit a halandók az Első Világháborúként ismernek. Úgyhogy gyanítom, nem kellene meglepődnöm, hogy éppen akkor látom ismét, amikor Szarajevó városában vagyunk.
A Malkáv előhúz egy borotvaéles kést piszkos köpenyének rejtekéből, és ünnepélyesen leteszi a jobb keze mellett a földre. Aztán kibújik a köntöséből, és felfedi ruganyos, izmos és teljesen meztelen felsőtestét. Leveti a szandáljait, és a nadrágja első részéből előhúz egy hosszúkás bőrtárcát, aztán a szandálok mellé dobja. Végül mindössze egy piszkos farmernadrágban gyorsan besétál a vízbe. Ebből is kibújik miközben a beton egy kitüremkedésébe kapaszkodik, és tesz néhány felületes mozdulatot, hogy megtisztítsa, mielőtt hatalmas erővel a feje fölötti kőhöz csapná. A nedves csattanás olyan, mint a másnaposság korareggeli mennydörgése.
Anatole eztán elengedi a követ, és alábukik a vízbe.
Telnek a pillanatok.
Anatole valamivel lejjebb bukkan fel a vízből, mivel a sodrás még a víz mélyén is magával viszi. Erőteljes csapásokkal elindul a part felé, és visszaúszik ahhoz a ponthoz, ahol korábban kapaszkodott. Egy erőteljes mozdulattal kihúzza magát a vízből a partra, és a testéről vízesésként zuhogó víz először a terasz repedéseibe szivárog, aztán azokból végül vissza a folyóba.
Kezét az arcához emeli, és az arcából hátrasimítja a fülei mögé a most már nyilvánvalóan szőke hajtincseket. A felbukkanó csillogó szemek mélyek, mint egy látnoké. Érezni rajta azt az érdekes nyugalmat, amit francia honfitársai még most is je ne sais quoi-nak neveznek, valami érezhető vonzerő, egy magabiztos kisugárzás... egy meghatározhatatlan valami.
Mindezt csak felerősíti az a tény, hogy Anatole jóképű férfi, legalábbis amikor nem piszkos, és látható valami a halványan arisztokratikus arcvonásaiból: a finom orrból, a magas járomcsontokból, az erős állból. Előrehajol, hogy felvegye a nadrágját, aztán megcsavarja, hogy eltávolítsa belőle a vizet. Aztán egy kicsit megerőlteti magát, és szinte szétszaggatja a nadrágot, ahogy gyakorlatilag minden csepp vizet kiprésel a szövetből.
Felhúzza a nadrágot, és ismét leül ugyanarra a helyre, ahonnan pillatokkal korábban felállt. Baljával keményen belemarkol a hajába, aztán jobbjával felveszi a földről a kést, és lenyisszant egy szőke loboncot a fejéről, majd lesütött szemekkel ismét a folyóra meredve, módszeresen, marékszámra szórva a hajtincseket, Anatole nagyon rövidre nyírja a haját.
Valami történni fog. A Malkáv csak akkor készül fel ilyen módon, ha úgy érzi, hogy küszöbön áll egy újabb felvonás. Lehetséges lenne, hogy egy felfogásbeli áttörés küszöbén áll; vagy hogy a látomásai közölték vele, készüljön fel valami ismeretlen eseményre; vagy hogy pontos ismeretekkel rendelkezik egy a közelben, vagy a távolban zajló eseményről. Nagyon valószínű, hogy még több éven át Anatole-on kívül senki nem ismeri majd az esemény természetét, vagy legalábbis a valós természetét. Már ha megismerik valaha is.
Anatole félredobott kése halk cuppanással vág bele a folyó sodrásába, és hamarosan követi a Malkáv piszkos köntöse is. Szemei jobb felé mozdulnak, ahogy a sodrás által elragadott ruhadarabot követi a pillantásával. Aztán kecsesen felkapja a nagyméretű bőrtárcát, majd megpördül, és közben a nadrág elejébe gyömöszöli. Küld egy titokzatos mosolyt a mennyek felé, majd a teraszról az utcára ugrik és leint egy taxit.
Én, természetesen, mellette vagyok.

 

1997. június 28., szombat, hajnali 5:15
Princip híd
Szarajevó, Bosznia-Hercegovina

Az idő éppolyan terep, mint bármelyik másik. Lehet ellenséges, hívogató, vagy közömbös.
De ha én vagyok az idő terepén a prédáját üldöző ragadozó, akkor számítok rá, hogy a végül sarokba szorított zsákmány viselkedése az előzőek egyike lesz. Ha ellenséges, akkor az ellenfelem szembeszáll velem, ha hívogató, akkor üdvözölni fog. A közömbös prédától viszolygok, de sajnos a legtöbbször ilyet üldözök. Mennyire lealacsonyító, ha a célpont egyrészt ügyet sem vet arra, ha észreveszik, másrészt viszont tuja, hogy nem fogják megpillantani.
A Sárkány nyoma kísértetiesen tekereg a romos utcákon. Ott látom a kéznyomát a bimbózó évszázad bombáiban, ahogy korábban a végnapjaiban is láttam. Ó, akkor megpillantottam, mielőtt az évszázad elmerült volna a brutalitás és a tudatlanság első felvonásaiban, de a nyom már túlságosan kihűlt. Oly sok idő kellett ahhoz, hogy ismét forró legyen.
Ez az idő mégsem igazán nagy, és nincs igazán jelentős következménye sem, kivéve azt a tényt, hogy a véges hatalmas része is kevesebb, mint bármilyen apró foszlánya a végtelennek. De megszerzem mindkettőt, és az idő terében én is egyszerre leszek hideg és forró.
De hogyan lehetséges, hogy tudatában vagyok ezeknek a dolgoknak? És miként befolyásolják az üldözést, amit folytatok? A célokkal kell igazolnom az eszközöket, úgyhogy haladok tovább.
Éppen úgy, ahogy az emberi butaság korlátok nélkül bontakozik ki. Ó, de az élőholtak között is létezik a butaság, de náluk nem a tudatlanság, hanem a húzódozás a kifogás. Csak elvesztegetjük a szavakat a halandókra, mert gyorsan mondhatunk túl kevésről túl sokat, amikor túl sokáig vizsgáljuk az ilyen elmék állapotát és tartalmát.
Ma az ostobaság hozta ide a sasfiókát. A farkasok hatan voltak, és elkerülhetetlen volt, hogy meg ne nyirbálják a sasfiók szárnyait. A farkasok közül négyen félénkek voltak, az ötödik nem járt sikerrel... de a hatodik... annak a farkasporontynak sem volt előkelőbb a származása, vagy nagyobb az értéke, mint a többinek, de ő volt az, aki nem habozott sikerrel lecsapni.
Annak a helynek a közelében lépek ki az autóból, ahol kiontották az örökös vérét. Tócsákba gyűlik a lábaimnál, olyan lejtőkre lelve a leaszfaltozott kockakövek között, ami nem is létezik. A felületi feszültség egy pillanatra egyben tartja a tócsát, de a lövések utórengései hullámokat keltenek a felszínén, és aztán szabadon szétfolyik.
Követem.
A csatornát keresi, de a Sárkány nem engedi annyira közel. Inkább a farkasporonty lábaira talál rá. A többi járókelő elfogja, bár már elkövette a tettét – lövései halálos sebekké válnak minden utason. Tekintetünk egy kristályos intenzitású pillanatra találkozik. A fegyveréből előtörő gőzök a levegőben lógó cseppköveket formáznak, annyira hideg a tekintete.
De ez akkor volt, amikor idealizmuson és üres filozófián kívül semmit nem tárt fel a pillantása. A pillantás most melegebb, és a pisztoly tényleg füstölög. Túl sok új bomba próbálta elrejteni ezt a jelentéktelen zajocskát ahhoz, hogy elfedhessék.
A tömeg elvonszolja őt, és én végignézem, ahogy a sasfiók örökös mellé feszítik, akinek a vére most folyékony bronzzá változik. A vér útja ugyanaz marad: a lábaim között átfut a csermely, egyenesen a farkasporonty felfordított cipőtalpaihoz, aztán szökőárrá dagad, amint eléri azokat a lábakat: átsöpör a testen, és sodrása megingatja a még mindig ott nyüzsgő járókelőket. A farkasporonty egy forró, képlékeny bronzlappá változik, míg a sasfiók egy durván megformált szoborrá, amelyen azért felismerhetőek az örökös vonásai.
Én pedig elkezdem ütni és formálni a bronzot egy kovácskalapáccsal, amelyet a markomban szorítok. Minden ütéssel egyre kisebb és kisebb lesz, és minden ütéssel egy kicsit gyorsabban rezeg és vibrál a levegő. Az egymást követő csapások olyan mozgást keltenek, hogy hamarosan úgy tűnik, hogy a levegőben borotvapengék nőttek, és ahogy sivítva és csíkot húzva szétárad a látásom peremére és még azon is túl, cafatokra szabdalja a nyüzsgő járókelőket.
Mindeközben az örökös szobra megremeg, és belezuhan egy verembe, amelyet látszólag a kalapácsom egy csapása nyitott meg alatta. Azonban ahelyett, hogy eltűnne, azonnal egy másik alak kerül a helyére, amelyek egy fölöttem lévő lyukból zuhognak elő, mintha az egész világ olyan szintekből épülne fel, amelyek most dominókként dőlnek össze.
Az új tetem is egy szobor, de ez szörnyűséges – inkább egy patkány, mint egy nemes sas. Ugyanakkor az örökös eltűnése csak az életében történt átváltozást utánozza. A kőbe faragott rémítő arc ellenére letérdelek a tetem mellé, belemártom az ujjamat a mozdulatlan szívbe. A mozdulatlan szervben tócsába gyűlt a vér, és én előhúzom az ujjam begyével.
Gondosan belekarcolok egy történelmet a mellettem lévő bronz dísztáblába.
Tudom, hogy korábban felülírták ezeket a szavakat.

 

1997. június 28., szombat, hajnali 5:18
Princip híd
Szarajevó, Bosznia-Hercegovina

A sofőr nem mer hátranézni. A repedezett visszapillantó tükörben látom, ahogy a szemöldökén összegyűlő verejték remegve megtöri az utcáról beszűrődő tompa fényeket. Kezei remegnek egy kicsit, ahogy beviszi a kocsit az utca folyó felőli oldalán lévő kanyarba. A rosszul beállított motornak hála az autó lágy körkörös mozgással remeg. Néhány méternyire a folyó túloldalára vivő Princip híd felé vezető úttól megtorpan, és folytatja ezt a táncot.
Anatole egy ropogós amerikai húszdollárost húz elő egy nagyméretű bőrtárcából, amely foltos, bár frissen mosott farmerjának elejébe van tűzve. Meglepő a kontraszt: a ragyás, elnyűtt, undok foltokkal szennyezett tárca, és a zöld-fehér bankjegy, mint valami frissen lerakott tojás a lágy zöld füvön. A bankjegy élét végighúzza a nyelvén, és a nyomában egy vércsatorna alakul ki, aztán odanyomja a pénzt a nyelvéhez, amíg a vörös folyadék teljesen át nem itatja, végül elveszi a nyelvétől, és egy makacs vörös folyadékszál nyúlik ki Anatole szájától a bankjegyig. Ez a szál még akkor sem adja meg magát, amikor Anatole odacsapja a pénz vérrel szennyezett oldalát a törött műanyag falhoz, ami normális esetben elválasztaná az utasokat és a sofőrt.
Egy pillanatra még látom a sofőr remegését, mielőtt atletikus ruganyossággal átmennénk a kövezett és piszkos utcán. Az utca túloldalán hosszú árnyékot vet egy tompa fényű utcai lámpa, ami úgy táncol az utca sötétjében, mintha saját, hátborzongató életre kelt volna. Anatole lekuporodik a taxival szemben lévő járdán, és a karjai olyan sebességgel kezdik szőni az árnyékokat, hogy leginkább egy hatalmas pókra hasonlít, egy ember méretű ocsmányságra egy másik korból, ami most már legalább annyira ősi, mint az, amelyikben néhány ezer évvel ezelőtt Anatole halandóként megszületett.
A sofőrnek hirtelen sietős dolga akadt, és a távozását a gumik rövid nyikorgása jelzi. Hirtelen egyedül maradunk az utcán, és Anatole felpattan. A szörnyeteg egyetlen pillanat alatt eltűnik, és távozásával felfedi a filozófust. De a próféta mindkettőben feltűnik, mert nem számít a viselkedése, az öltözéke vagy a különleges igényei, Anatole-t mindig átjárja a bukott angyalok kisugárzása. Olyan személy ő, aki körül ott örvénylik a jövő. Múzsáknak képzelem a mostanra lecsillapodott kavargó árnyakat, akik szólítják őt, és akiket tanácsokkal lát el, hogy miféle jövőt kell felfedniük előtte.
Ó, bárcsak ennyire egyszerű lenne. Bárcsak azok is ennyire csendesek és tisztelettudóak lettek volna, akik jóslatok reményében támadtak rá. Bárcsak tőlük is ennyire könnyen meg lehetett volna szabadulni.
Anatole tesz három méltóságteljes lépést előre, aztán megtorpan. Most éppen annak az embernek a betonba öntött lábnyomaiban áll, akiről a közeli híd a nevét kapta, bár Anatole a másik irányba fordult, mint annak idején az orgyilkos.
Egy falra erősített emléktáblát néz az egyik épületen. Kinyújtja a kezét, és hagyja, hogy a fürge ujjai lassan végigfussanak a bevésett szavak árkain. Anatole ujjai lassan a szöveg végére érnek. A pillantása elkalandozik, de a keze habozás nélkül követi tovább a szavakat. Csak amikor az ujjai a számokhoz érnek a felirat végén – ahogy módszeresen és lazán végigfutnak előbb az egyes, aztán a kilences által kijelölt ösvényen – csak ekkor veszem észre, hogy a szemei a semmibe révednek.
Nyitva vannak, de mégsem látnak – zavarba ejtő látvány, de Anatole figyelme ilyenkor mindent magához ölel. Olyan, mint egy antenna, amely felfogja az istenek jelzéseit, és továbbítja őket a gyilkos földjének, amin áll. Amikor ennyire tágra nyílnak a szemei, akkor úgy tűnik, mintha a semmit nézné, és megértené, és ezzel egy időben látná a mindenséget, és nyersen visszautasítaná a titkait. Ilyenkor rádöbben a jelenlétemre. Azt hiszem valamilyen szinten mindig tudatában van a jelenlétemnek, de ezekben a pillanatokban elnyel engem, és a saját érzékeimet és tudásomat, ahogy lázasan próbálja összeilleszteni a kirakós játék azon darabkáit, amelyek nemcsak hogy nem illenek össze, de soha nem is szánták őket arra, hogy bárki is észrevegye őket.
Tehát ahogy az ujjai tovább haladnak előre, a következő egyes átalakul, és kilences lesz belőle. Olyan kevés valós bizonyíték utal erre a nyilvánvaló változásra, hogy szinte már hajlamos vagyok figyelmen kívül hagyni. Nincs erőfeszítés, és nem nyomja oda az ujját. Nincs hő és nincs gőz. Nincs ájulás és a látásom sem homályosul el.
Most az utolsó számjegy következik, és a négyesből hetes lesz. Csak ekkor veszem észre, hogy az emléktáblán megváltoztak a nevek is. Az egyik ismeretlen számomra, de a másik...! A trónörökös neve helyett a táblán most egy ítélethozó neve szerepel, és csak arra tudok gondolni, hogy a mai nappal az ő sorsa is az lesz, mint koronás elődjéé.
– Ferdinánd halála kirobbantott egy háborút – suttogom Anatole fülébe.
A Malkáv bólint, de képtelen vagyok eldönteni, hogy ezzel most az egyetértését akarta kifejezni, vagy valami belső igazságot ismert fel. A látása visszatér, de engem már nem lát.
– Vészt jósló párhuzamok – mormolja az orra alatt. – És igazán vészt jósló az is, hogy éppen ennek a helynek a közelében kell lennem.
Szeretném felhívni rá a figyelmét, hogy már az is okot adhat a balsejtelmekre, hogy éppen a szerb emberek naptárának legszentebb és legmisztikusabb napján vagyunk Szarajevóban. Ilyen jelek töltik meg a Gyehenna Prófétájának éjszakáit, és nem számít a dátum, nem számít a hely, mindig hasonló, potenciálisan metaforikus minták vesznek körbe és ejtenek foglyul minket. Ha a Gyehenna Prófétája nem ölelné magához a verboten-t, akkor miféle éleslátásban reménykedhetne? Anatole Koszovóban volt 1489-ben, és tanúja volt a szerb nemesség pusztulásának, tehát már jóval korábban belekeveredett a történelemnek ebbe a vonalába. Akkor még nem voltam mellette, úgyhogy nem érthetem meg a komplexust vagy az események fontosságát, pusztán csak tudatában vagyok a történéseknek.
Végül a Próféta belesuttog az éjszakába. A szavai mintha alakot öltenének, felszárnyalnak és a hajnal első fényeiből húznak tompa kondenzcsíkot maguk után. Tudatában vagyok, hogy a szavait hozzám intézi, mert az én feladatom, hogy emlékezzek erre, és egy eljövendő alkalommal majd őt is emlékeztessem.
– A Sárkányt felébresztették, és a csápjai le akarják taszítani a mennyekből a tizenhárom csillagot...

 

1999. június 21., szombat, este 10:36
Szépművészeti Múzeum
Atlanta, Georgia

A Tábornoknak volt egyfajta hatodik érzéke a rajtaütésekhez.
Talán az évszázados tapasztalat eredménye volt, vagy hogy a csatában töltött nappalok és éjjelek együttesen már bőven kitettek egy halandó életet. De az is lehet, hogy egyszerűen csak annak az eredményeként fejlődött ki, hogy a múltban mindig sikerült megmenekülni az ilyen helyzetekből.
A Tábornok ezelőtt számtalanszor élt túl nagyon kedvezőtlen esélyeket. Természetesen az esélyek nem voltak annyira kilátástalanok, ahogy azt a halandó történészek szerették feljegyezni és egekbe magasztalni. Végül még ők maguk is elhitték, amit leírtak. Bár a túlélés nem mindig egyezik meg a győzelemmel, de a Tábornok olyan sajátos gyönyörérzettel rendelkezett, hogy a vereségben találta meg azt a valamit, amit valószínűleg csak úgy lehetne leírni, hogy izgató. Ha fiatal férfiakat vágtak le körülötte, és az álmaik fekete szárnyakon röppentek tova, ahogy a vérük megnyugvást keresett a földben.
Utána még évekig képes volt fanyar élvezetet találni a katonák utolsó pillanatairól szóló hősies mesék és a szemei előtt lezajló mocskos igazság közötti különbségben. A Kis Nagy Szarvnál. Alamónál. A Roanoke szigeten. Konstantinápoly elesténél.
És nagyon-nagyon régen Thermpylae-nél, ahol minden elkezdődött, bár ezt a Tábornok már nem ismerte volna be saját magának. Talán nem is lett volna képes rá, mert egyes Malkaviták esetében annál jobb, minél kevesebbre emlékeznek az Ölelésből. A pletykák szerint a Sabbat rettenetes bánásmódnak vetette alá az új ivadékait, de mi lehet pusztítóbb egy őrült, ép elméjét vesztett férfi számára, mint az egy könyörület nélküli Ölelése? Természetesen nem minden Malkáv Ölelés volt ennyire rettenetes, de túlságosan könnyedén kezelnénk a tényeket, ha ezt az egyet egyszerűen csak embertelennek neveznénk.
A Tábornok a saját józanságán elmélkedett, amikor látványosságot csinált magából, és meztelenül felmászott az Ugolino gróf és fiai című hatalmas méretű szoborra. Nem csak azért, mert ma éjjel annyira valószínűtlennek tűnt egy rajtaütés – pedig a frissen visszanőtt nyelvében minden ideg bizsergett a várható összecsapás miatt – hanem azért, mert úgy tűnt, hogy nagyon is képes uralkodni magán. A cselekedetei előre megfontoltak és célirányosak voltak. A célja az volt, hogy biztonságba helyezze magát, de közben továbbra is a várható küzdelem valószínű helyszínén maradjon.
Éppen emiatt lett teljesen bizonyos afelől, hogy a művészetek termében ma éjjel a halál lesz a táncpartnere. Csak egyetlen dolog okozott neki nagyobb izgalmat annál, ha végignézhette, hogy mások miként küzdenek az életükért: ha végignézhette, ahogy mások az életükért küzdenek, és veszítenek. A Tábornok lelke a maga teljességében ott volt abban a pillanatban, amikor a halál és a vereség tudatosult a kárhozottak arcán, és a Malkavita sóvárogta ezt a látványt. Jobb, ha kint látja, mint ha belül kellene szembesülnie vele. Az a pillanat, amikor egy teremtmény – halandó vagy vámpír, egyre megy – megélte azokat a lassított felvételhez hasonlító pillanatokat, amíg az élet óráján leperegtek az utolsó másodpercek. Csak ezekben a belsőleg végtelen pillanatokban szánhatott kellő időt rá, hogy elgondolkodjon a veszteségen.
Ez a természetfölötti tudatosság hasonlított ahhoz, ami a Tábornok megfontolt rejtekhely keresését is irányította. Már érezte is a Szépművészeti Múzeum körül egyre szoruló hurkot. Elfojtotta az egybegyűltek életerejét és energiáját, és élesebbé és fényesebbé tette a látványt és a hangokat.
A Tábornok képtelen volt figyelmen kívül hagyni ezeket a jeleket.
A kannibál gróf szobrának belsejéből – aki felfalta a saját gyermekeit – a Tábornok egy sugárzó mosolyt küldött az előadását figyelő tömeg felé, amelyet hamarosan szintén felfalnak.
Az ünnepséget állítólag a nyári napéjegyenlőség tiszteletére tartották, ami egy ironikus ünnep volt a Vértestvérek számára, de az ilyen gyermekded humor igencsak jellemző volt azokra, akik csak nemrég léptek az élőholtak sorába. A parti házigazdája, Victoria Ash, nem volt új jövevény a Vértestvérek között, de ő Toreador volt, és az ő fajtájában az ostobaság még a szokásosnál is tovább kitartott. Legalábbis ők mindent megtettek azért, hogy ez így tűnjön. A Tábornok általában mélységesen egyetértett a „legalábbis” nézőponttal, különösen Ms. Ash esetében. Ez a nő rátermett Vértestvér, döntötte el magában a Tábornok.
Ennek ellenére élvezettel figyelte a Toreador bájos arcára kiülő aggodalmat. Ó igen, mindenek fölött ő, döntötte el magában, bár hogy miért jutott erre a döntésre, arról a Tábornoknak fogalma sem volt.
Azonban amíg Victoriát figyelte, ahogy egymás után szóba elegyedik a vendégekkel – először néhány szó egy igazán fiatal Ventrue-val, aztán egy találkozó a Brujah elsőszülöttel és a Malkáv herceggel, egy fondorlatos Setita, és végül a későn érkező Brujah arkón – a Tábornok meggondolta magát. Néha szeretett kiválasztani egy-egy hőst, és ma éjjel ez a hős Victoria Ash lesz. Ó, természetesen meg fog sérülni, de a Tábornok eldöntötte, hogy végül meg fog menekülni. Nem volt biztos benne, hogy miért változtak meg a szándékai, de ez olyasmi volt, amit már a múltban is nagyon élvezett. Az egyedüli túlélő legalább olyan érdekes, mint a tömegmészárlás.
A Tábornok felnevetett, és a gróf márvány száján megjelent egy hajszálrepedés. Arra gondolt, hogy vajon ez az érzés nem azt jelenti-e, hogy még mindig van benne valami nemesség.
Szándékosan lelohasztotta a mosolyt az arcáról, és száműzte a vidámságot a gondolatai közül.
Remélte, hogy erről szó sincs. Azonban a kérdést már eldöntötte, és, Victoria Ash ma éjjel mindenképpen el fog menekülni, hacsak ezért nem kellene saját magát is feláldozni a mészárlásban. Ha elő kell bújnia a rejtekhelyéből, hogy az elkerülhetetlen összetűzésen átgázolva megmentse önmagát, akkor gondoskodni fog arról, hogy Victoria Asht is magával rángassa a biztonságba.
Úgyhogy még egy ideig a Tábornok figyelte, ahogy a Vértestvérek az értelmetlen játékaikat játsszák. Nem azért „értelmetlen”, mert a cselekedetek önmagukban céltalanok lennének, hanem egyszerűen azért, mert semmi nem hozza meg a várt gyümölcsöt, bármit is tegyenek ma éjjel ezek a Vértestvérek. Ez alól az egyetlen kivételt a távozás jelentette volna, és a Tábornok érdeklődve figyelte, hogy nem sokkal éjfél előtt távozott a Setita, akivel Victoria Ash korábban szóba elegyedett, és egy Nosferatu, akit a Tábornok Rolph néven ismert.
Felkészült hát a számadásra, amely nemsokára ebben a teremben fog lezajlani, bár tudta, hogy még nem jött el az idő. Azonban a sietős távozás összezavarta. Talán egyszerűen a felfokozott várakozás miatt lett izgatott. És sokan azt képzelnék, hogy az évszázadok múlásával megtanulható a türelem. Különösen, ha a szóban forgó évszázadokat gyakran torporban töltötte.
A Tábornok őszintén meglepődött, amikor leginkább egy dühöngő folyóra hasonlító vastag és hirtelen jött sötétség borította be a partit. Felséges érzés volt, hogy így meglepték. Már nagyon, nagyon régóta nem volt része ilyesmiben.
A furcsa sötétség valóban elfojtotta a sikolyokat és a kiáltásokat, és a Tábornok még az előtt felismerte, hogy minden bizonnyal a Lasombrák állnak az események hátterében, hogy valaki hangosan is közölte volna a veszély természetét. A Lasombrák, és a szövetségeseik a Sabbatban. Rajtaütöttek gyűlölt Kamarilla ellenfeleiken, és a Tábornok vérvonala is ehhez a csoporthoz tartozott. Úgy döntött, hogy vár még egy pillanatot, mielőtt ő maga is csatlakozna a csetepatéhoz. Legalább a látásának még hozzá kellett szoknia a gyakorlatilag teljes fényhiányhoz.
Kezdetét vette a brutális, rettenetes harc. És gyors. Annyira gyors, hogy csak olyan lények lehettek képesek ennyire gyorsan befejezni, amelyek többek voltak a halandóknál. A Tábornok pedig nem mozdult a helyéről. Először meggyőzte magát, hogy nem a félelem tartotta vissza, hanem az elővigyázatosság.
De ahogy a mészárlás haladt tovább, és vérfoltok szennyezték be a fehér falakat és a padlót, a Tábornoknak el kellett ismernie, hogy sokkal jobban a kedvére volt, ha az ilyen csatáknál ő volt az egyedüli Vértestvér a halandók között. Olyan körülmények között nem került veszélybe a testi épsége – sőt, gyakorlatilag teljes biztonságban volt. Ennek ellenére még most sem igazán érzett félelmet, és elegendő idő állt rendelkezésére, hogy megfigyelje amint a rettegés kiül a szívdobbanásnyi idő alatt elpusztított Vértestvérek szájára, arcára és végül beköltözik a szemükbe.
Valójában a vérontás kezdett őrült gyönyört okozni a Tábornoknak. A hatalmát felhasználva távol tartotta a csatát a szobortól, amelyben menedékre lelt, és a gyenge akaratú Sabbat harcosok képtelenek voltak szembeszállni az erőfeszítéseivel. Végül annyira próbálta egyszerre magába szívni a küzdelem minden részletét, hogy majdnem elveszítette a kiválasztott túlélőtársát, akit egy obszcén teremtmény püfölt az egyik húsos végtagjával.
Érezte, amint a nő elméje segítségért tapogatózik, de annyira riadt és zavart volt, hogy talán még a saját nevét sem lett volna képes hangosan kiejteni, nemhogy megtalálja azt, aki megmenthetné. Így a Tábornok sietett a segítségére. Egy hozzá hasonlóan idős Malkavitának nem okozott nehézséget, hogy megszólaltassa a gondolataiban bujkáló káoszt és rettegést. A hangnak természetesen még így sem volt semmilyen kiejtett összetevője – azt amúgy sem lehetett volna meghallani a csatazaj felett – de ennek ellenére odahívta a segítséget.
Éppen kéznél volt egy fiatal Toreador. A Tábornok látta, hogy ez a Káinita milyen hatalmas gyengédséggel figyelte Victoriát ma éjjel. Nem egy nagy hős, de egyszerűen a közelsége miatt sokkal gyorsabban cselekedhet, mint a Tábornok a távolból. Így hát ő volt az, aki belerúgott a szörnyeteg fejébe, és megmentette a Toreador elsőszülöttet.
A Tábornok tovább figyelt, miközben egy sötétségből álló csáp elvonszolta onnan a fiatal Toreadort. Időközben Victoria kicsusszant a leendő szétmarcangolója alól, és időleges menedékre lelt a Szépművészeti Múzeum felső emeletének hatalmas termét felosztó átmeneti válaszfalak között megbújó aprócska szobában.
Azonban mások is észrevették, hogy visszavonult ebbe az üvegfalú menedékbe. Egy sebesült, és könnyű prédát kereső harci ghoul meglátta a menekülő nőt, és masszív, bármely ültetvény oszlopait megszégyenítő vastagságú lábain most abba az irányba dübörgött. Három megcsonkított végtagjából szivárgott a vért, de a torz teremtmény még mindig rendelkezett négy, fűrészes karmokban végződő karral.
Ezúttal nem volt más megmentő Victoria Ash számára. Valójában szinte már senki sem maradt állva a teremben. Csak Benison herceg és a Brujah arkón, Július, furcsa párosa harcolt még a Kamarilla vámpírok közül.
A Tábornok gyorsan cselekedett. Még mindig meztelenül kibontakozott a szoborból, és nekiiramodott, hogy elcsípje a harci ghoult. A szörnyetegnek szinte nem is maradt ideje, hogy észrevegye a támadást, és a vértől hajtott Malkáv már rajta is volt. A vér elmondhatatlan szintre emelte a Tábornok erejét, és a csapás annyira elsöprő volt, hogy egyetlen halandó, vagy akár ghoullá tett halandó sem állhatott ellen az erejének. Még a harci ghoult összefércelő Tzimisce mesterek sem számíthattak ilyen rettenetes csapásra.
A Tábornok beleöklözött a ghoul mellkasába, mintha egy faltörő kossal próbálna lerontani egy ajtót. A szörnyeteg hátrarepült, és belecsapódott néhány társába, akik máris a Kamarilla véren lakmároztak.
A Tábornok egyetlen megtorpanás nélkül félrehajtotta az egyik álfalat, és felkészült, hogy a karjaiba kapja, és biztonságba helyezi Victoria Asht. De a nő eltűnt. Észrevette a padlón a csapóajtót, bár az ellenség egy ideig valószínűleg még nem fogja felfedezni. Kételkedett benne, hogy jelenleg bárki más a padlóra figyelne.
A Malkavita megpördült, és a káosz mellett óvatosan visszaoldalazott a faragott menedékéhez. A harci ghoul, akire lesújtott, még nem állt talpra. A csata ott dübörgött a Tábornok fülében, de ő tudta, hogy szabad préda lenne, ha most próbálna elmenekülni.
Úgyhogy csak figyelt és fülelt.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 1:37
Egy Concorde fedélzetén
az Atlanti-óceán fölött

Egy villódzó csillag. Mindig pontosan fölöttem, nem számít milyen gyorsan, vagy milyen magasan repülök.
Furcsa belegondolni, hogy a halandók olyan helyeken jártak, ahová közülünk senki sem képes eljutni. Legalábbis én nem tudok. Nem igazán. Kétségtelenül nem lenne nehéz meggyőzni magamat arról, hogy megjártam a holdat oda-vissza. De ezt a kérdést jobb a mágusokra hagyni. Magamnak képes vagyok valóságot alkotni, de másoknak nem.
Mégis elgondolkodom. A repülőgépen sokan utaznak még rajtam kívül, bár nekik nincs jegyük. Legalábbis ez a legkezelhetőbb módja a számontartásuknak, de ezt nem nekem kell eldöntenem. Az eljárások már készen állnak, hogy megfejthessék a metaforákat, amelyekkel szembe kell néznem. Jobb akkor áthatolni az ősöregeket körülölelő szimbólum-felhőn, amikor körülöttem is nyüzsögnek a szimbólumok. Ennyit már megtanultam.
Az álcájukon nem fog az ésszerűség, hiszen nem béklyózza őket semmi konkrét vagy felismerhető, úgyhogy továbbra is őrültnek tűnök, bár érzem, hogy az őrületem mindössze egy múló szeszély.
Persze sokkal valószínűbb, hogy a józanság tettetése csak egy újabb ellenem szóló bizonyíték. A hatalmas szerkezet vékonyka belső falai mögött rajtam nevető halandók kigúnyolják nyíltan excentrikus énemet, azonban az igazi őrület sokkal mélyebben rejtőzik, és sokkal ősibb. Nem várhatom tőlük, hogy ezt belássák. Az Isten szerelmére – ó, egy újabb átok, aminek nincs súlya – az idejüket a szandálom kigúnyolására vesztegetik. Közülük egy sem...
Micsoda ostobaság ez tőlem.
Elítélni másokat, mikor én magam is annyira befejezetlen és zavarodott vagyok.
Hová sodortak engem az évek? A Nyolcak óta? Szarajevó óta? Horgászom... csak horgászom, űzöm saját megfoghatatlan fehér bálnámat... a tengeri sárkányt, aki elhárítja minden közeledésemet, pedig a fajtájának éppen ő a legmegközelíthetőbb tagja.
Azonban a villódzó csillag mindig visszahúz.
Rám pislog.
Könnyen elutasítható megszemélyesítés?
Dehogy. De ugyanakkor nem is eléggé tolakodó ahhoz, hogy fel kelljen fedezni.
De miért vannak utasok ezen a gépen? Könnyű a válasz: ismét egy végtelen pillanatba léptem. A gúnyolódás azért maradt abba, mert a megjegyzések közötti időben létezem. Pillanatok közötti időben. Körülöttem az üres székek csak tovább fokozzák a magány érzetét. És pontosan ez a lényeg. Bármi, ami képes határtalanná fokozni ezeknek a másodperc-töredékeknek az értékét. Képzeljük csak el azokat az elmét kábító látomásokat, amelyekben a hold homokdűnéi fölött repülve lenne részem, miután felrugaszkodtam a ritkásabb levegőbe! Amikor az egész föld szétterül előttem, az Isten szemében oly parányi teremtmény előtt.
Az alattam lévők szemében egy csillag lennék a mennyben.
Az a villódzó csillag, ami úgy kacsingat feléin, mint egy mindent értő szem. Szemek és csillagok és szemek.
A Szem.
A határtalan pillanat ide-oda hullámzik az idővonal vízszintese mentén, és a perspektíva káoszának egy pillanatában észreveszem, hogy egy Szem utat mutat nekem. Persze nyilvánvalóan tudtam, hogy így fog tenni, különben most miért ülnék a gépen?
Felemelkedem, és a csillag rohanvást indul, hogy találkozzon velem. Furcsa módon ennek semmiféle kellemetlen hatása nincs. A Föld légköre érintetlen marad, a repülő érintetlen marad, a fény nem háborgatja az aprócska szoba sötétjét.
A csillag lidércfényként lebeg a kicsiny, kerek szobában, és egyre csak vonz magához. Szemmagasságban lebeg, és tompa fényében csak akkor leszek képes kivenni a környezetet, amikor már egészen odaérek a közelébe. Csak akkor látom meg az áspiskígyót, amelyik a farkától fogva lóg rajta. A kígyó tekeregve felém kap, de nem elég hosszú a teste... vagy én vagyok túl gyors.
Az oldallépésemmel kikerültem a kígyó szájából előtörő krétapor hatóterületéből. A por olyan lustán kavarog a tompa fényben, mint a porszemcsék a napsugarak hátán, aztán gyorsan összegyűlik, mintha egy láthatatlan légfuvallat kényszerítette volna földre, és ott egy sekély vonalba gyűlik.
Letérdelek, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, de a kobra ismét felém mar. Csuklyája szétnyílik, úgyhogy a szoba teljesen elsötétül, ahogy egy pillanatra eltakarja az apró csillag fényét. Hátragördülök a krétaszerű méreg útjából, amit a kobra ismét felém köp. A por ezúttal iszonyatos mennyiségben tör elő a szájából, és a fény hajszál híján ismét kialszik. De aztán összegyűjti magát és a föld felé repül.
Egy újabb vonal rajzolódik ki.
Valamiféle festményt készítünk, úgyhogy incselkedve táncolni kezdek a kobra körül. Elég közel jutok ahhoz, hogy kivehessen a korallkígyó vörös, fekete és sárga csíkjait, de ő mégsem csap le rám. Ha azonban körözni kezdek, a kígyó életre kel. Nem okoz meglepetést, és ismét hátravetem magam.
Egy újabb vonal alakul ki.
A csillag sápadt fényében hirtelen láthatóvá válik egy összetekeredett hüllő alakja, és egészen a falig kell hátrálnom, hogy biztonságba érjek. Egy piton csap le: egy anakonda, aki megpróbálni rám tekeredni vonagló testével. Aztán eltűnik. És vele együtt eltűnik a csillag is. Nem, mégsem... nem tűnt el – még most is ott függ felettem a levegőben – csak kiégett.
Egyedül maradok a parányi barlangban, és csak a fáklya fényének köszönhető, hogy látok. Egy durva szimbólumra meredek. Talán egy ismeretlen ábécé betűje? Egy központból kiinduló öt vonal: két rövid, egy közepes, egy hosszú. Egy torz ötágú csillag?
Hasra fekszem a diagramm mellett, és végighúzom az ujjamat az egyik hosszú ág fölött. Kényelmes módon éppen olyan hosszú, mint a karom, de amint a végéhez érek észreveszem, hogy a kréta egy iskolai tábláról pereg le, amelyre éppen a fiatalos férfi ír. A férfi eléggé érdekes, mivel egy fehéren derengő fénykoszorú övezi, amely az őt közönyösen figyelő diákok feje fölötti szakadásból árad. Vajon képes-e ezek közül bármelyik is megfejteni azt az ősi nyelvet, amit a férfi bemutat nekik? Vajon ő maga képes rá? Megérti-e a szabadságnak azt a hatalmas lehetőségét, amit most elhozott nekik? Azt hiszem, hogy értenie kell, és azt reméli, hogy tudat alatt a hallgatói is felfogják majd, még ha képtelenek is lesznek megérteni, hogy honnan származik hirtelen megvilágosodásuk.
Felkönyökölök, és átnyúlok a hosszú vonal fölött a közepes hosszúságúhoz. Egy sötét utcában találom magam, és körülöttem a levegő a halál és a vér nehéz szagától terhes. Úgy egy tucatnyi méterrel lentebb egy hatalmas kígyó hever összetekeredve az aszfalton. Nem, nem mozdulatlan. Valószínűleg álomba merült miután annyi húst és vért evett, feltéve, hogy ő művelte ezt a közelben heverő holttestekkel.
A kígyó felnyitja a szemét, és rám veti vészt jósló pillantását. Koponyájában egyetlen, nagy és idomtalan szem ül. Látom a szem tükrében a saját képmásomat, és mint mindig, most is önmagam vagyok. Soha sem jutok közelebb a metaforikus álcához, mint korábban. De aztán én vagyok a kígyó, és saját magamat látom. A testem kicsavarodott és összetörött, és a saját végtagjaim is annyira eltúlzottak és esetlenek, mint ez az egyetlen hatalmas gömb a pikkelyes fejemben. De aztán ismét visszatérek: a szembe nézek, és nem a szemmel.
A kígyó kiegyenesedik, aztán ahogy az ujjaim lassan elhagyják a közepes vonalat, testét nyolcas alakúra hajlítja. Végül finom porrá omlik, amint végleg elhúzom az ujjam a vonal közeléből – az egyetlen húsos maradvány maga a szem, amely a szám alakjának középpontjában hever.
Aztán a Szem felszívja a porrá tört kígyót, kifújja, és öt változó hosszúságú vonalat alkot belőle, végül felemelkedik a levegőbe, és átveszi a kiégett csillag helyét a lelógó kígyó farka végén.
Figyelmemet ismét a durva diagramm felé fordítom, és feltérdelek, hogy odacsoszogjak a második hosszú vonalhoz. Elhúzom mellette az ujjaimat, és egy sötét kripta mélyén találom magam. Míg a városi utcában a szagok friss vérről és természetes ölésről árulkodtak, addig a kripta kínálatában a rituális halál és az áldozatok illata szerepel.
A falak régmúlt mesterek keze munkáját dicsérik, akik primitív eszközeikkel igazán figyelemre méltó végeredményt alkottak. Azonban én nem időzöm itt sokáig. Nem tehetem, különben egyenként lerohannak a képek, és most valami sokkal sötétebb miatt vagyok itt: a sírbolt szíve miatt.
Átkígyózom a folyosókon, átfurakodom a leomlott kőművesmunka és kőhalmok áthatolhatatlan akadályain, és megérkezem egy folyosóra, amelynek falai mentén kísértetszerű, a sírbolt egyformán ősi szinte élettelen foglyokat láncoltak le. Kígyóktól és patkányoktól nyüzsgő kamrába érkezem. Végül ott van előttem a szoba, amelynek vértől pettyezett padlóján egy húsától megfosztott mongúz próbál táncával támadásra bírni egy kobrát.
A kobra egy pillanat alatt elfárad és lelassul, és a mongúz lecsap. Megragadja a kobra fejét, és összezúzza. És abban a pillanatban a kígyó húsa a mongúzé lesz, és a kígyócsontváz elzuhan. Menet közben észreveszem, hogy a kígyó koponyájában csak egyetlen szemüreg van.
A hús álcájában rejtőzködő mongúz rám pillant. Csak egyetlen szeme van, bár a koponyájában kettőnek van hely. Mondani akar valamit, de a vonal hosszú, nem érem el a végét, és a mongúz felszálló köddé válik, amint az ujjaim elkalandoznak a közeléből.
Találomra kiválasztom egy egyik rövid vonalat. Vagy inkább azt hiszem, hogy találomra választok. A magasra tornyozott krétavonal ellenáll nekem, és így előre látható, hogy a másikat választom. Legalább tudatában vagyok a megtévesztésnek, még ha ez a tudat nem is tesz képessé rá, hogy ellenálljak neki.
Talán mind közül most jutok a legprózaibb állomásra: egy alkimista laboratóriumában figyelem, ahogy egy ostoba ifjú egy halom tárggyal játszik, pedig csak tetteti, hogy megérti a jelentőségüket. Még a megelőző pillanat professzora is igazabb szaktudást birtokolt az általa szétszórt információkról.
Az alkimista felnyit egy liliomdíszítésű aprócska dobozkát, előhúz belőle egy lapot, és egy ideig azt tanulmányozza. Végül leteszi az asztalra maga előtt, és látom, hogy a lap üres. Úgyhogy a férfi írni kezd. Egy listát néhány hétköznapi tárgyról. De a papíron egy titok bujkál, és amint ezt felismerem, azonnal rájövök arra is, hogy másoknak szánták. Másfelé fordítom a figyelmemet.
Négy sugárirányú vonal, amelyek a kirakós egy-egy darabkájához vezetnek. Halványulni kezd a Szem fénye, amelyen a kígyó lóg, és látom, amint lassan átváltozik egy csillaggá, amit az ablakomban látok...
Ellenállok. Volt még egy ötödik vonal. Nem hagyom, hogy ilyen egyszerű figyelemeltereléssel megfosszanak tőle!
A kapcsolat minden erőfeszítésem ellenére egyre halványul. Lassan szétfoszlik az illúziókból és a metaforákból szőtt látomások lágy kelméje, és fennáll a veszélye, hogy ez az alkotás örökre elveszik, mielőtt még megvizsgálhattam volna az utolsó fonalat is. Nem fogom elveszíteni ezt a művészi képzelgést, úgyhogy munkába állítom a saját káprázatból álló tűmet és cérnámat, hogy beférceljem a szakadásokat és a foszlásokat.
Egy csík az ablaküvegen!
Ujjamat az egyik végére teszem, és lassan követni kezdem a kabin felé. Lassan, nagyon lassan a vízcsík kígyóvá alakul át. Az ujjam többször is végigfut rajta, ahogy próbálom megtalálni a hüllő testének végét, de most már egy folyamatos hurokba tekeredett, és a farkát a szájába vette.
Észreveszi, hogy átláttam a trükkjén, és amikor az ujjam ismét megközelíti a fejét, a hüllő lecsap. Azonban most nincs sem hamu, sem por. És a következő alkalommal sincs. A kígyó túl óvatos.
Többet kell dolgoznom a tűvel.
Úgyhogy mongúzzá változom. Hajlongok és cikázok és csábítok. Buzdítom a kígyót, csapjon csak le, és végül enged a csábításnak, de mindig elhibázza. Ebben a pillanatban a mérge könnyen lehetne halálos, mert már közel járok.
Végül kifárasztom, és ezért óvatlanná válik. Előtör egy rövid porvonal, de ez csak a vékony. Aztán a hosszú vonal a professzorhoz. Aztán a közepes vonal. Szinte örökkévalóságnak tűnik a küzdelem, mire egy újabb sikertelen támadást követően ismét előtör a hamu: ismét feltűnik a másik hosszú vonal. Én is kezdek fáradni, és attól tartok, hogy a hüllő összerogy, mielőtt ismét felrajzolhatná az ötödik csapást. Tehát még nagyobb kimerültséget tettetek, és a kígyó felbátorodva újítja meg a támadásait.
Végül meghúzza az ötödik vonalat is. Azonnal rávetem magam: ujjam a magasra tornyozott port követi a vonal mentén.
Egy fémketrecben vagyok, ami lassan ereszkedik lefelé a föld mélyébe. És önmagam vagyok, amitől gyenge és sebezhető leszek. A felvonó öreg, mégis lágyan és hangtalanul működik. Folytatja az útját lefelé. Tisztán látom a kőágyat ha lenézek, ami sokkal inkább hasonlít egy bányatárnához, mint egy ásatáshoz, hát ez utóbbi sokkal jobban illene ehhez a szerkezethez.
A levegő párásnak tűnik, és észreveszem a víz csillogását a fémen. A bronzból készült harmonika-ajtót fényesre polírozták, mégis apró zöldes elszíneződés csíkok csúfítják el a felületét. Ez lenne a kapcsolat, ami kinyitotta az ajtót? Egyszerű véletlen? Remélem nem, különben nem leszek okosabb.
Odalent megmoccan valami tunya tömeg. Egy pillanattal később a lábam odaér a vízhez, de a felvonó tovább ereszkedik lefelé. Amikor a víz gyorsan ellepi először a csípőmet, aztán a nyakamat, végül a fejemet is, hirtelen tudatosul bennem, hogy milyen gyorsan mozgok, és hogy ebből következően mennyire mélyre juthattam a föld alá az utazás pár perce alatt.
A víz alatt a testem felemelkedik és nekinyomódik a ketrec díszes tetejének. Tovább ereszkedem. Szerencsére már nem kell lélegeznem, egy ilyen káprázatban pedig különösen nem, úgyhogy a víz mindössze a mozgásomat gátolja. A mozgásom tehetetlensége a padlóhoz présel, amikor a felvonó végre megáll. Megragadom a zárszerkezetet, és miközben felfelé lebegek kinyitom, majd széthúzom az ajtót. Azonban az ajtó meg sem moccan, mert egy karvastagságú inda tekeredett rá a padló rácsozatán keresztül. Most már látom, hogy ez az inda a ketrectől kiindulva belevész egy hatalmas terem távolságába, és hirtelen azon kezdek gondolkodni, hogy vajon a drótkötél eresztett-e le, vagy ez az inda húzott magával a mélybe.
Az ajtóval küzdök, és a bronz hamarosan enged. A darabjainak még mindig sikerül szépen egymásba csúszni, de az alsó alkatrészek elgörbültek és eltörtek, úgyhogy az ajtót már nem lehet teljesen visszazárni. Nem számít, hiszen a rés elég tág ahhoz, hogy kitornásszam magam a ketrecből a víz alatti barlangba.
Azonnal meglátok és felismerek két dolgot. Először is: ez nem barlang, hiszen bár a falak durvák, mégis emberek faragták ki őket, és valószínűleg szükség volt a modern emberek szerszámaira ahhoz, hogy ilyen mélységben egy ekkora termet lehessen kifaragni. Másodszor rengeteg óriási teremtmény van körülöttem, és bár látszólag alszanak, légzésük ennek ellenére felkavarja a vizet.
Korábban is ezt a mozgást észleltem. Áramlatokat láttam a vízben, de kuszák voltak, mintha ezeknek a gigászi sárkányoknak a ki- és belégzése hozta volna létre őket.
Eleresztem a rácsot, és hagyom, hogy ezek az áramlatok magukkal sodorjanak. A mozgás nem gyors, de hirtelen jön. Egyik pillanatban magával ránt az egyik irányba, aztán lassan elfogy a lendület, és végül folytatódik egy újabb rántással egy másik irányból. Az áramlatok biztosan tartanak a markukban, és így nem lebegek a kamra mennyezete felé.
Néhány pillanatnyi ringatózó mozgás után feltűnik: nem túl valószínű, hogy a közelmúltban bármelyik is megmozdult volna a kamrában alvó három sárkány közül. Ugyanolyan indák kötik gúzsba az alvó óriásokat, mint amilyen összekötözte a felvonó ajtaját, csak ezek sokkal vastagabbak. Talán nem urak, hanem rabok ezen a helyen.
Aztán úgy tűnik, hogy az egyik alvó szörnyeteg légzése irányítása alá vonja a sorsomat. Azt veszem észre, hogy minden lélegzetvételénél egy ellenállhatatlan erő húz feléje. Ez egy lassú, de elkerülhetetlen halál: hamarosan bevonszolnak egy bestia gyomrába, aki még egy nála is hatalmasabb Bestia gyomrának a foglya. Hiszen a kamra nagyon is él. Nem csak a falakba kapaszkodó mamutfenyő vastagságú indák, hanem maga a kamra is él.
Most már közel járok a sárkány pofájához. A nyelve összetekeredett a szájában, és mintha minden egyes masszív belégzésnél együtt tekeregne az áramló vízzel. A szájban nincsenek fogak, de ez mit sem változtat a következmények végelegességén, ha egyszer eltűnök benne.
A látomásban nem fogok elpusztulni, de ha még egyszer kiűzettetek erről a helyről, akkor még a legvalószínűbb metaforikus kapcsolat sem képes megmutatni a visszavezető utat. Minden elvész számomra: a kígyó, a Szem, a sárkányok... minden. Ha hagyom, hogy elnyeljen, akkor megengedtem a tudatlanságnak, hogy felfaljon. A most oly közeli titkok ismét elérhetetlenek lesznek.
Hirtelen rádöbbenek, hogy a megváltásom abban a szabadságban van, amit a professzor kínált fel a diákjainak. Az archaikus egyszólamú énekben, amit felírt a táblára. Végül is ez csak egy elmeállapot – és mi másban leledzem én, ha nem egy folyamatosan megítélt és ítélkező elmeállapotban.
És így egy sárkány által elnyelt hallá változom, akit megemészt, majd visszaürít a vízbe. De nem egyszerűen a kamra vizébe, hiszen megjártam a Bestia gyomrát, és soha nem jártam még ennyire szívfájdítóan közel.
Látom magam előtt a mélyvízi behemótot. Vagy legalábbis sejtem őt magam előtt, de az évszázados hajsza után ez a legtöbb, amire valaha is képes volt. Miért pont ennél lenne a nyom? Talán egyszerűen csak hinnem kell, hogy nála van. Ő egyike a keveseknek – vagy talán ő az egyetlen? – aki elgyengült, és akihez sikerült a legközelebb tántorognom. Vannak mások is, mint például az, akit jégbe zártak – vagy csak a jégben rejtőzködik – de ez itt, a Sárkány, ő az, aki nyughatatlan.
Ha bárhol is megtalálhatom a titkokat, amire mindannyian vágyunk, a rejtvényt, amit meg kell fejtenem, akkor az itt lesz, ebben a teremtményben. És ha nem is lenne így, akkor is olyan közel helyezem magam ehhez a Bestiához, hogy megtudom minden féltve őrzött titkát, és felfedek minden titkot, amire rájön.
A testén nyüzsögnek a csápok, a gélszerű becők, és a leírhatatlan, és kimondhatatlan alakzatok. Egyes végtagok húsosak, mások szálakból állnak, de minden irányba szétágaznak, és valószínűleg számtalan mérföldre elérnek.
De elkövettem egy végzetes hibát. Az alvó sárkányokkal ellentétben, akiknek nincs szükségük táplálékra, ennek a Bestiának nagyon is kell tápanyag. Egy hal áthaladhat egy sárkányon, de nem menekülhet egy ehhez hasonló ragadózó elől.
De létrehozom a kapcsolatot.
Egy kurta, hihetetlenül tünékeny ezredmásodpercig a Bestia engem figyel.
Átlát rajtam, és a pillantásával befogadja egész valómat.
Én semmit sem látok a tekintetén kívül, csak talán valamit még, ami mögötte rejtőzik. Valamit, amivel a metaforáim nem képesek megbirkózni. Valamit, amit nem képesek kifejezni. Ez az, amiért ez a ragadozó túl erős az ilyen végzetes taktikákhoz.
És elnyelnek engem. És ismét kiürítenek.
Dermedten ülök a villódzó csillag fényében.
Az figyel engem.
A lehetetlen feladatom most már még inkább valószínűtlennek tűnik, mert ez számomra egy győzelem. De az számomra egy győzelem. És ahol egy csatát meg lehet nyerni, ott a háború sincs még veszve. Tehát nem számítanak az újabb bonyodalmak, a mai napon az esélyeim a lehetetlenről egy hatalmas előre lépessel a mindössze csillagászatian kicsire javultak.
És én jobban meg voltam elégedve a korábbi esélyeimmel.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 1:37
Egy Concorde fedélzetén
az Atlanti-óceán fölött

Bár a levegőben voltak, a stewardessek valószínűleg úgy érezhették, hogy vakáción vannak. Soha nem tudtak mit kezdeni ezzel a furcsa utassal, Anatole barátommal. Visszautasított minden szolgálatot – természetesen – és így az általában elfoglalt és udvariasan csevegő utaskísérők céltalanul lődöröghettek, ugyanis nem volt senki más, akinek a szolgálatára állhattak volna.
Az egész repülőn.
Mindig figyelmeztetem Anatole-t, hogy ne hívja fel ezzel magára a figyelmet, de hogyan is lehetne találóan elmagyarázni az egyedüllétet valakinek, akinek tömeg gyülekezik a fejében? Ez volt a tizedik alkalom a concord fedélzetén, és a kilencedik alkalom, amikor egyetlen másik utas sem utazott rajta.
Kivéve engem, természetesen.
És ma éjjel még azt a néhány kevésbé valóságos útitársat, akiknek a társaságával én nem sokat törődöm, bár ezekben a dolgokban nem az enyém a döntés joga. Időnként eltűnődöm azon, hogy ez a jog vajon Anatole kezében van-e.
Az a tény, hogy az első utunkon a többi széken helyet foglaló utas vég nélküli fecsegése arra késztette Anatole-t, hogy megvásárolja az összes helyet a gépen, kétségkívül bizonyíték arra, hogy a külvilág képes hatást gyakorolni a barátom belső világára – és él is ezzel a képességével. Valójában néhány évvel ezelőtt egy alkalommal Anatole előre lefoglalta az elkövetkező kilenc utazáshoz a concordokat. Ez a mostani visszavisz minket az Államokba, és az a tény, hogy úton vagyunk, azt jelenti, hogy történik valami, vagy történni fog valami, ami fontos a barátomnak.
Ugyanakkor most is – mint minden korábbi utazásunkkor – elgondolkodtam azonban, hogy miért éppen kilenc és csak kilenc utazáshoz vásárolt jegyet.
Ennek egyértelműen nem a pénz hiánya volt az oka, hiszen Anatole csinos kis vagyonnal rendelkezett, amit tulajdonképpen szinte semmire nem használt. Mindenesetre várhatóan hamarosan választ kapok erre a kérdésre, mert ez volt az utolsó előre lefoglalt utunk.
Én is örömmel fogadtam a csendet. Néhányan a stewardessek közül valószínűleg egy-két korábbi utazás veteránjai lehettek, mert láthatóan figyelmeztették a társaikat, hogy ezt az utast nem szabad zavarni. A concord kapitánya ugyan továbbra is megtette a valószínűleg törvények által előírt bejelentéseit, de a hangerőt annyira lecsavarták, hogy egy halandó szinte meg sem hallotta volna.
Anatole természetesen meghallotta, de úgy fogadta, mint az óceánon átívelő utazás kellemetlen velejáróját.
Ami pedig a különben üres járaton utazó fantom-társakat illeti... hát, róluk sok mindent el tudnék mondani, de talán elegendő lesz, ha megnevezem őket. Ezt Anatole kedvéért amúgy is fel kellene jegyeznem. Én a magam részéről nem veszem igazán jó néven, de elfogadom, mint a saját óceánon átívelő utazásom kellemetlen kényelmetlenségeimet. Anatole oly keveset követel tőlem, hogy emiatt nem tehetek szemrehányást neki.
A gép végében két Setita tanácskozik. Ne lepődjenek meg azon, hogy ilyen sokat tudok ezekről a vendégekről. Ők maguk talán soha nem fednék fel ezeket az információkat, de ha odafigyelek Anatole-ra, akkor kiolvashatom róluk azt, amire a Prófétát később majd emlékeztetnem kell.
Ez a kettő erőteljes testfelépítésű, veszélyt sugárzó megjelenésű férfi. Egyikük fekete. Kopasz, ahogy az manapság divatos, bár benne nincs semmi törekvés a modern divatirányzatok követésére, hiszen a bal szemén még egy monoklit is visel. Az ülésére és a közvetlenül mellette lévő ülésre gazdagon hímzett köpenyt terített, és fürge ujjaival egy összecsomózott zsineggel játszik. A zsineg végén egy bronz amulett lóg, amiből mintha sötét por peregne, de Hesha ügyet sem vet rá. Egyszerűen letekeri a zsinórt, aztán újra fel. Bólogatva hallgatja a másik Setita jelentését.
A másik vékonyabb testalkatú, de ő is kisportolt, mint a főnöke. Ő Vegel. Bár csak úgy ömlött belőle a vér, sem az utaskísérők, sem egyetlen másik utas – még maga Hesha sem – ajánlotta fel a segítségét, vagy tűnt zavarodottnak.
Pedig azt várhatnánk, hogy a Vértestvérek, különösen az első részben magányosan üldögélő Tremere felfigyelnének a vér jelenlétére. A concord alkalmazottak közömbösségét megmagyarázhatta Anatole szigorú utasítása, hogy ne zavarják.
Úgy tűnt, hogy a vér Vegel arcából ömlik, de mivel Anatole-nak háttal Hesha felé nézett, így nem tudtam megfigyelni a sérülés mibenlétét. Nos hát, eggyel kevesebb utassal csak elégedettebb leszek.
Ami azt a Tremeret illeti, ő azzal volt elfoglalva, hogy a többi utas elől elrejtsen egy apró fa dobozkát. Ezért ment a gép elejébe, ahol a stewardessek közelében ülhet, akik nem mertek még csak rá sem pillantani. Ki tudtam venni a dobozka tetejébe metszett liliomot, de a mintát már nem.
Gyorsan megfeledkeztem a férfiról, mivel Anatole szerint ő nem igazán fontos számunkra, bár egyeseknek azok közül, akik belekeveredtek az ügyünkbe, szüksége lesz rá.
Nem igazán értem, hogy ezzel mit akart mondani, de hát a nagy részét annak sem értem, amit tesz. Csak a tényeket jegyzem fel, és ha semmi másra nem lesz szükség ezzel a Johnston Foley-val kapcsolatban, akkor nem terhelem magam haszontalan információkkal.
A másik három utas sokkal jobban aggasztott, mint az első három. Nos, valójában két utas, bár egyikük sem volt annyira különös, mint az az apró cetli, ami az Anatole-lal szemközti széksoron díszelgett. „Foglalt” – hirdette rajta a felirat, ennek ellenére a többi utas közül senki sem ült le oda. Sőt, egyikük sem vetett akár csak egyetlen egy pillantást sem abba az irányba. Valaki lekéste volna a járatot? De hát Anatole megvette az összes jegyet.
Akkor lássuk a másik kettőt. Egyikük halandó, a másik pedig még Anatole-nál is öregebb. Kettejük közül Jordán Kettridge volt az, aki nagyobb figyelmet fordított a környezetére. Ő egy igen tapasztalt halandó, aki láthatóan tud rólunk egyet s mást, de ahhoz nem eleget, hogy megkockáztassa, hogy elmulaszt akárcsak egyetlen újabb részletet is. Napcserzette és ráncos arca ide-oda pásztázza a termet, bár aránytalanul nagy figyelmet fordít az egyetlen beszélgetésre, ami a gép hátuljában zajlik a két Setita között.
A másik – feltételezésem szerint egy Matuzsálem – egyszerűen a kora miatt aggaszt. Kettridge-dzsel ellentétben ennek a Hazimel nevű Ravnosnak nincs szüksége arra, hogy hallgatózzon, és nagyon nyugtalanító, hogy mennyire bízik a saját tudásában és hatalmában. A jelenlévők közül mindenki, még Anatole is – vagy talán pont ő a leginkább – sóvárogta az információkat, de ez a Ravnos meg volt győződve róla, hogy ő már birtokában van minden tudásnak. Talán vakmerő hozzáállás, de attól még igencsak rémítő. Ez biztosította neki a legyőzhetetlenségnek azt a kisugárzását, amely eléggé valóságosnak tűnt ahhoz, hogy valóban azzá is tegye.
Odinhoz hasonlóan Hazimel is megfizette az árat a bölcsességéért, hiszen hiányzott az egyik szeme. Az üres szemüreg határtalan mélysége olyan sötét volt, mint az egész férfi. Nem a bőre volt sötét – ez túlságosan felületes leírás lenne egy hozzá hasonló személyről – hanem ismét csak a kisugárzása. Az egész lénye olyan határtalannak és feneketlennek tűnt, akár egy fekete lyuk.
Aztán egyszer csak mindannyian elcsendesedtek, és előre hajolva minden figyelmüket Anatole felé fordították, aki átnyúlt az ülések közötti folyosón és felvette a műanyag „Foglalt” címkét. A Próféta várt egy pillanatot, aztán amikor senki sem állt fel, és senki nem akarta elfoglalni a helyet, Anatole parancsolóan a címkére meredt. Azonban az makacsul megtagadta, hogy valami jelentőségteljesebb dologgá változzon. Ez megesik néha, amikor a figyelmét ennyire leköti valami. Ez a metafora rejtély maradt, és Anatole lassan visszatette a címkét a helyére.
Eztán elhelyezkedett az ülésében, amelyben az előre lefoglalt utazások közül az utolsó során utazni fog.

 

1999. június 22., kedd, éjjel 1:58
Fox színház
Atlanta, Georgia

Benison herceg térdre küzdötte magát. Úgy érezte, mintha egyetlen óra alatt végigharcolta volna az egész Polgárháborút, és talán ha a felhasznált energiákat tekintjük, akkor elméletileg így is volt. Egy dolog létrehozni egy világot az őrületből, de ráerőltetni ezt a világot azokra, akik nem voltak annyira tébolyultak, mint maga a herceg... nos, az már egy egészen más dolog.
És Atlanta trónfosztott hercege teljesen kimerült az erőfeszítéstől.
A térdeiről ismét a hátára esett.
Ebből a helyzetből kitűnő kilátás nyílt a híres Fox Színház emeleti báltermének mennyezetét díszítő eredetinek tűnő Egyiptomi dekorációra. A herceg még jól emlékezett, hogy ő maga is többször volt már olyan eseménynek a házigazdája, ami ebben a teremben zajlott.
Aztán azt vette észre, hogy lecsukódnak a szemei, és csak herkulesi erőfeszítéssel – mint amilyen az volt, amellyel a Szépművészeti Múzeumban kevesebb, mint húsz perccel ezelőtt utat tört magának a Lasombrák által életre keltett sötétségen keresztül – volt képes ismét kinyitni őket.
Körülötte szkarabeuszok, ékes szarkofágok és állatfejű alakok magasodtak, és Benisonban felötlött, hogy ez nem lenne éppen egy alkalmatlan hely a pusztulásra. Igazság szerint szívesen odaadta volna az egész Vértestvér létét azért, ha ott lehetett volna „Stonewall” Jackson mellett Chancellorsville-nél, és a testével felfoghatta volna azokat a golyókat, amelyek a valóságban eltalálták a tábornokot. A sorsnak ez a furcsa fintora volt az, ami a saját katonáinak golyói által oltotta ki az egyik férfi életét, míg a másikat a vámpírok vezetői közé emelte.
Felötlött benne, hogy vajon Júliusnak, a Brujah arkónnak is sikerült eljutnia egy ehhez hasonló időleges menedékbe. Ha igen, akkor neki jobb esélyei vannak a túlélésre, mivel biztosan nem használt el annyi energiát, amennyivel Benisonnak sikerült létrehozni a menekülési útvonalat. Meglepő módon Július túlélésének lehetősége nem keltett benne keserű érzéseket. A férfi kiváló harcos volt.
A herceg ismét behunyta a szemeit. Már semmi nem maradt benne. Se vér, se akarat, se esély.
Aztán eszébe jutott Eleanor. És tudta, hogy miért küzdött olyan keményen a túlélésért. Miért kapaszkodott oly kétségbeesetten a múlt illúziójába, és miért merült el benne olyan szánalmasan. És egy pillanatra ismét eltávolodott önmagától: kívülről látta a Július szemében tükröződő iszonyodó arcot, amikor a görögtűz folyékony pokolként elborította az átkozott monumentális ajtók alá szorult szeretett feleségét. Visszahőkölt a saját képmásától. Rettenetes volt. Nem csak az életerő hagyta el a testét, de még az élni akarás is, és az elvesztése fölött érzett döbbenete csak még jobban felerősítette az abban a pillanatba előtörő érzéseket. Ezektől maga az élet is túlságosan rettenetes lett ahhoz, hogy akár csak elgondolkozzon rajta.
Túlságosan igazak, túlságosan valósak voltak az érzései a Ventrue szeretője, a szerelme iránt ahhoz, hogy a közöny kedvéért félretegye őket, bármennyire elemi erejű legyen is ez a közöny. Benison végtagjain olyan forró tűz cikázott végig, mint ami örökre eltörölte a feleségét a föld színéről. Szemhéjai felpattantak, és bizonytalanság vagy remegés nélkül állt a lábán.
Nem akarta áltatni magát: most képtelen lett volna harcolni. Biztonságra és pihenésre volt szüksége.
A Sabbat legmegközelíthetetlenebb erődjének legmélyebb alapja is meg fog remegni az őt ért veszteségért. Erre itt és most megesküdött.

 

1999. június 22., kedd, este 7:15
Földmélyi barlang
New York városa, New York

Egy árnyékos alak lépett be az aprócska kamrába, és belemászott a karosszékbe. A hosszú ujjak kinyúltak, és megragadták, majd megrántották az asztal lapján álló lámpa láncát. Calebros az asztalánál ült, és felkészült, hogy megvizsgálja a legfrissebb jelentéseket. A tényfeltáró művelet minden résztvevője odakinn nyüzsgött annak a hírnek a hatására, hogy a tegnap esti Atlantai támadás sokkal, de sokkal több volt annál az egyszerű rajtaütésnél, amire számítottak. Egy újabb kirohanás helyett a Kamarilla és a Sabbat látszólag végeláthatatlan összecsapásainak a sorában úgy tűnt, hogy az utóbbi ezúttal megdöbbentő szervezetséggel és felkészültséggel komoly sebet ejtett ellenfelén.
És a mi szövetségeseinken – emlékeztette magát Calebros.
Bármennyire szeretett is a Vértestvérek világában semleges félként gondolni a klánjára, végső soron mégis a Kamarillához tartoztak. Azonban Calebros maga nem sok ragaszkodást érzett ezzel az üggyel szemben, legalábbis azoknak az ügyeknek a fényében, amelyek egyrészről közelebb is álltak a Nosferatuk szívéhez, másfelől pedig sokkal jelentősebbek is voltak a világ és a történelem nagyobb léptékű színpadán.
A székéből is hallotta amint Umberto elhadarja a lehetséges – és ismerve a támadás léptékét, nagyon is valószínű – áldozatok listáját.
– Benison herceg... Hannah, a Tremre kápolna vezetője... Július, a Brujah arkón...
Figyelemre méltó nevek, bólintott csendben és egyetértően Calebros. Azonban Rolph jelentette, hogy Hesha embere, Vegel láthatóan sikeresen távozott az előkészített kijáraton keresztül. Azonban a támadás a vártnál kicsit később kezdődött, úgyhogy könnyen előfordulhat, hogy a menekülési útvonal nem egészen a terveknek megfelelően működött.
Mindennek ellenére is egy év múlva már csak nagyon kevés a Kamarilla tag emlékszik majd Június 21-ére, és ők is csak annyira fognak emlékezni, hogy ez az a nap, amikor a Sabbat lerohanta Atlantát. A történelem még akkor is csak egy aprócska bejegyzésként emlékszik majd vissza erre a napra, ha végül kiderül, hogy ez egy totális támadás a város elfoglalására, és ezt a bejegyzést csak nagyon kevesen fogják valaha is elolvasni ezen a világon.
Természetesen ez lényeges tudás volt, így hát érdemes arra, hogy feljegyezzék, hiszen ezt az eseményt egy nagyobb minta részeként fogják tanulmányozni, de jelen pillanatban erre nem maga az esemény adott okot.
Calebros ismét bólintott magában. Talán a Brujahk más szemmel nézik majd az eseményeket, mivel számukra mindörökké ez a dátum lesz az, amikor elveszítettek egy arkónt. Azonban ez nyomába sem ér annak a két éves évfordulónak, ami lassan eljön a Nosferatuk számára. Két évvel ezelőtt veszítettek el egy Ítélethozót! És még mindig nem jutottak közelebb a megoldáshoz.
A támadás méretétől függetlenül legalább neki és az ügynökeinek sikerül véghezvinniük azt, amire szükségük volt ahhoz, hogy előmozdítsák a saját terveiket. Mindazonáltal az volt a kötelességük, hogy átvizsgálják a többi klán ügyeit is, és ez most azt jelentette, hogy össze kell rakniuk a támadásra vonatkozó információkat. Jelen pillanatban azonban ez a feladat a többiekre marad. Bár Calebros meg volt győződve arról, hogy ez a látszólag nagy horderejű esemény valójában igencsak hétköznapi, mégis néhány a felszínen nagyon is hétköznapi esemény roppant jelentőségén tépelődött.
Tényleg teljesen hétköznapiak voltak, azonban az a tény, hogy a Sabbat támadás nyomában történtek, valamint a szóban forgó érkezés időzítése igencsak aggasztotta Calebrost.
Kinyújtotta a kezét, és felkapta megbízható vörös tollát az asztalról.
Bárki helyezte is el a jelentéseket az asztalán ma reggel, jócskán megszolgált egy külön dicséretet, hiszen tökétesen választotta ki, hogy melyik legyen a legfelső, még ha ez a papírlap pontosan az Atlantai jelentések tetején ücsörgött is.

 

1999. június 22., kedd, este 11:11
Isteni Szent János-katedrális
New York városa, New York

Nagyon is korán jöttem, bár a föld már most is hullámzik, mintha egy lágy dagály fodrozná. Tüskés kocsányok végén lógó szemhéj nélküli szemek hintáznak egy ritmusra az alattuk lévő földdel. És az őt és engem körülvevő alacsony zöld fal megrepedezik, ahogy az utolsó hullám megrázza.
A föld emlékszik az eljövendő dolgokra, csakúgy mint én. Így kereszteződnek az útjaim. A fiatal varázsló itt követeli a múzsáját. De már el is végezték a munkát, amire szükségem van. Akkor miért vonzottak ide?
A fekete áspist megszaggatják és összetépik, de élni fog. Csodával határos módon.
Nekem miért nem juttat egy csodát a nő?
Felnézek rá. A végtagjai esetlenek, és vérzik. Nincs arca. Nem csoda, hogy csak önmagáért, és a hozzá hasonlóan kiszolgáltatottakért és megsebzettekért imádkozik. Miért várhatnék támaszt valakitől, akit már ennyire elemésztettek?
Ez lenne az, ami eltávolított Istentől?
A fehér kutya szimatolva rálel a csapásra.
Az üres szemüregtől vezérelve a mongúz gyermeke is a csapást kémleli.
De a renegát jól elrejti kincsét, és csak a fekete áspis gallérként a nyakában hordozó fehér kutya követi.
Hol van az én utam a rohanók között? Talán a mélytengeri sárkánnyal úszom az árban? Vagy a víz lenne az, ami mindezeket megrázza, és az áramlatai, amelyek irányt szabnak a folyásának? A nő és én egy csónakban hányódunk az ő viharának közepén.
A vihar szemében lelhetünk biztonságra. És a központ mindent tudást szülhet. Hol égy vezető, aki elvihetne oda? Be kell őt várnom, ezen a helyen. Mert én csak azt láthatom, ahová nem juthatok el. Másra vár a feladat, hogy elvigyen oda, ahol lennem kell.
Hagyj nekem egy helyet, művész. Hagy nekem egy helyet.

 

1999. június 23., szerda, hajnali 4:50
Egy városi ház
Avondale Estates, Georgia

Benison herceg – azaz mostmár csak Benison – felküzdötte magát az ébrenlétbe. A hajnal, bár közel volt, még nem kopogtatott be az ajtón, és ő annyira gyenge volt, hogy már érkezésének legcsekélyebb ígérete is gumiszerű fáradtság rándulásokat küldött szét a végtagjaiban. Rettenetes érzés volt ez egy fizikailag ennyire tehetséges lény számára, de Benison összeszorította a fogait, és valahogy sikerült ülő helyzetbe tornásznia magát.
A Malkáv tudta, hogy torpor küszöbén áll. Néha a fajtájának szüksége volt erre a mély, gyógyító álomra, hogy felgyógyuljon olyan sérülésekből is, amelyek akár több tucat halandónak is a halálát okozták volna. Benison esetében a sebek inkább a lelkén keletkeztek. De éppen az volt az őt tovább hajszoló harsona, ami egyúttal a legmélyebb sebeit is okozta – szeretett feleségének, Eleanornak az elvesztése. Ez volt az, ami miatt még most is mozgott, vágyakozott, sőt, egyáltalán létezett. Hajtotta a szükség, hogy megbosszulja a halálát, és ha mások korábban őrültnek tartották, akkor most vissza fognak hőkölni, ha megpillantják rettenetes természetét.
Hacsak nem maga Benison az, aki ebben a pillanatban is visszahőköl. A Malkáv ismét hátrazuhant a földre. Nem kellett felülnie ahhoz, hogy meghallja az elméjében visszhangzó segélykiáltást. Ez a hang nem a kedves, szeretett Ventrue-jának síron túli kiáltása volt – bár a férfi valóban beszélt hozzá, amíg nappal aludt – hanem a Toreador, Victoria Ash. Egyike azoknak, akik Elsőszülöttek voltak néhai városában.
Nos, akkor ő is túlélte. A csontjai velejébe ivódott kimerültség ellenére, amitől úgy érezte, hogy a teste üres de egyúttal olyan nehéz is, mint a távoli csillagok összepréselt belső magja, Benisonnak sikerült kipréselnie egy szomorú fintort. Ő túl is fog élni. Az ő fajtája gyakorta szerepelt a túlélők között. A szépségesek mindig megtalálják a támogatóikat.
És ő éppen most keresett egyet. Talán valójában csak túlélnie sikerült, elmenekülnie nem, és most arra ébred, hogy a Sabbat karmai közé került. Benison szemében ennek is volt értelme. A Sabbat örömét lelné ebben az új játékszerben. Talán hamarosan ő is annyira őrült lesz, mint én – gondolta.
Szerencsére Benisonnak még a gyengesége ellenére is sikerült ellenállni a hívásnak. Sokan képtelenek lettek volna ellenállni ennek a hívásnak, és az a tény, hogy Benison még ebben a legyengült állapotában is képes volt ellenszegülni azt mutatta, hogy maga Victoria is gyenge és tehetetlen. Így hát valószínűnek tűnt, hogy mások is ellen fognak állni, feltéve, hogy Victoria másokat is magához szólított.
Ez elgondolkodtatta Benisont. Talán Victoria nem is segítséget hív, hanem a Sabbat kezére akarja őt játszani. A korábbi herceg el tudta képzelni, hogy mennyire zavarhatja a Sabbatot, hogy nem találták meg a testét. Victoria talán ezt ajánlotta fel a saját életéért cserébe.
Ha azonban tényleg bajba jutott, akkor valaki másnak kell majd kimentenie onnan. Benison nem csak a jelenlegi állapota miatt tagadta meg a nő kérését. A másik ok a Toreador által rendezett összejövetel dinamikája volt. Miután egymás oldalán harcoltak Benison érzései megváltoztak Július, a Brujahk egyik arkónjának az irányában. De a szélsőséges körülmények által létrehozott kötelék nélkül elkerülhetetlen lett volna a vérontás közöttük. Benison feltételezte, hogy az egészet Victoria Ash rendezte meg.
Mellesleg Eleanor sem szívlelte soha a nőt. Amíg herceg volt, addig szemet hunyt a dolog fölött, és betudta a Toreadorok és a Ventrue-k között szokásos civódásnak, de mivel már nem volt herceg, többé már nem kellett figyelmen kívül hagynia a felesége érzéseit.
Tehát Benison korábbi menedékei közül a legkevésbé lenyűgözőben lehajtotta a fejét, és behunyta a szemeit. Még volt egy óra hajnalig, de ebben a belső, második emeleti szobában akkor is védve lesz a fénytől, amikor a nap felkel.

 

1999. július 26., hétfő, éjjel 3:30
Isteni Szent János-katedrális
New York városa, New York

Visszatérek a hölgyem mellé. Talán végre megenyhül. Végre megmutatja nekem az utat. Életet ad majd neked – mondja, majd így folytatja: – Már elég hosszan imádkoztam. Csak még néhány éjszaka, és teljesíti a kívánságomat. Táncolni fogok, forogni és hajlongani...
De én nem mondom el neki, hogy az élet, amit felajánlott neki, nyomába sem ér annak, amihez a többi teremtményét jutatta.
És végre hozzálátott ahhoz a mestermunkához!
Gőte szeme, denevér szárnya... a farkasok új összetevőt adtak a keverékéhez.
Előjönnek az erdőből, ezek a változó farkasok, és elindulnak a hegyekben rejtőző sasfészke felé. Két-, vagy négy lábon rohannak, és mindannyian a vért kutatják, pedig még csak el sem tudják képzelni a hatalmát. Már végük, látom. A legtöbbjüknek.
Körbeveszik a hegyet, és úgy hiszik, hogy odabenn találják a prédájukat. Ki állhatna ellen a falkának? De maga a hegy serken fel ellenük, ahogy belépnek, és a farkasok rádöbbennek, hogy önszántukból rohantak a torkába. A hegy felágaskodik, és ettől kezdve már egy hatalmas sárkány, aki elnyeli a szerencsétlen állatokat.
Néhányan elbicegnek. Közöttük van a fehér kutya, akire szükségem lehet. Még mindig a megfelelő csapás után szimatol. Csakúgy, mint én. Rengeteg a hamis nyom. A mongúz gyermeke megkaparintja őt. A fekete áspis megkaparintja őt.
A hegy megszerzi a vért, ami megilleti. Farkasok vére, mongúz szeme...
Látom, amit az a szem lát, és a renegát gyermeke, az én sárkány művészem látja vele az én galambomat. Vajon látja a veszélyt, amivel a mi galambunknak szembe kell néznie? Vagy a galamb tud már a borzról? Én nem. A borz talán csak később jön. Talán oly régen volt.
Micsoda válogatott összetevők! És tegyük hozzá a varázsló lelkét, ami máris a művész birtokában van. Látom őt benne tekeregni. Úgy hiszi, hogy megőrizheti az életet egészen addig, amíg létezik róla egy tökéletes minta. Miféle látomása lehetett? Látnia kellett valamit. Egyébként miért kockáztatta volna a bőrét ilyen tapasztalatlan kezekben, mielőtt Atlanta ismét lángok martalékává vált volna.
Vajon mi haszna ezeknek az alapanyagoknak, ha a művésznek nem sikerül megformálnia őket. De vajon neki kell megformálni ezeket az anyagokat? Ő több mint művész. Művész volt, de nem művész vért kapott. Ő a renegát gyermeke. És a kígyó ivadéka. Hogyan lehet egyszerre mindkettő?
A múzsa látomása irányítja a lépteit. Ismét megragadja a galamb, de már elvégezte a feladatát. Akkor nekem vajon szükségem van a galambra? Megjutalmazzam-e a szobrászt az igazsággal? Miféle igazságot ajánlhatok neki? A sajátomat?
Oly sok összetevő! Mesterien keveri össze őket. Kegyetlenül. Az agyag él a szobrász kezében, de csak akkor nyer életet, ha már megformázták, és éppen ez az, amit ez a nő itt előttem nem ért meg. Egy másfajta életet kapott. Egy halandótól. Táncolni fog, amikor a sárkány ivadéka ráparancsol, de az élete nem lesz több, mint az én halálom. De közel kerül, és én szintúgy.
A hatalmas madár ismét szárnyal, de én többé már nem utazom vele. Tíz alkalommal a csőrében.
Tehát ő nem kegyetlen, csak kíméletlen.
Nézem, ahogy megcsavarja a végtagomat, és kijavítja a követ. Megszövi, és elvágja mindkettőt. A végtagok haldokolnak. A kő újjászületik.
Látom a mintáját annak, amit létre akar hozni. Remélem, sikerül elérnie. Itt valami különleges születik. Figyelnem kell. Tekintet nélkül a következményekre. Figyelni fogok.
A hatalmas sárkányhegy felém és a művész felé fordul, és felkészül, hogy elnyeljen mindkettőnket. A sárkányivadékra pillantok, hogy lássam, miként kellene reagálnom. Ő elfogadóan széttartja a karjait, így hát én is így teszek. Elmerülök a bestia gyomrában és a teljes sötétségben. Mégis látok.
A művész pedig folytatja a munkát. Én tovább figyelem. Szinte hisztérikusan reszketek, mivel annyira közel vagyok a sárkányhoz. Csak azért lehetek itt, mert a sárkány figyelme a gyermekére irányul.
Ez az! Ez az, amire évszázadok óta várok. Már az előtt is erre vártam, hogy megkaptam volna az Ölelést, sőt, talán már a születésem előtt is. Ezek a titkok, az igazság az idők végezetéről, az igazság azokról, akik elhozzák azt, és hogy hol és miért veszi majd kezdetét, és hogy ki és hogyan kell küzdjön ellene és ki kívánja és minden.
Talán nem is remélhetek ennyit. Ezt a közelséget – hogy ennyire közel lehetek ahhoz? Vagy hogy ő egyáltalán rendelkezik ezzel a tudással. Rendelkeznie kell. Rendelkezik! Érzem, hogy így – és nem tudom, hogyan éreztem ezt meg, hiszen semmit sem érzek vagy olvasok ki belőle vagy a gondolataiból. Mindössze annyit, hogy amit keresek, az valóban itt van. Bár lehet, hogy csak én próbálom megmenteni magamat önmagamtól. Egy örökké tartó bűntudattól. A bukás jobb, mint a sikertelenség.
Ezt tudom, mert még mindig különállók tőle. Belül, de nem benne, ahogy az a sárkányivadék művésznek sikerült. Nyoma sincs a féltékenység tűszúrásainak. Elveszett lehetőség.
De egyúttal újabb lehetőség adódik. A lehetőség pedig a művész alkotása.
Látom, hogy lehetetlen megragadni a végtelennek akár csak egy különálló részét. Lehetetlen elszakítani a többitől. Elemezni. Megérteni. Benne kell lennem.
De hogyan?
De hogyan?

 

1999. július 26., hétfő, éjjel 3:30
Isteni Szent János-katedrális
New York városa, New York

Valójában képtelen lennék megmondani, hogy Anatole miért ragaszkodott hozzá, hogy egy teljes hónapig üljön imádkozva New Yorkban ez előtt a nő előtt. Nappal egy vízmelegítő mögött rejtőzködtünk az alagsorban. Természetesen képes lennék találgatni, de csak tényekkel rendelkezem, és ha a Gyehenna prófétájának indítékait, vagy a cselekedeteinek mozgatórugóit próbáljuk megfejteni, akkor a tények egyszerűen nem elegendőek.
Röviddel érkezésünk után adtam néhány tanácsot Anatole-nak, és elláttam néhány információval, ő pedig a szokásos módon vette tudomásul és fogadta meg a mondanivalómat. Ez azt jelenti, hogy az információknak megfelelően cselekedett, de semmi külső jelét nem adta annak, hogy felismerte volna a forrást. Ó, ne gondolják, hogy panaszkodom. Nem könyörgöm elismerésért vagy köszönetért. Először is, nem vagyok éppen lakájtermészetű, és nyilvánvalóan nem azért segítem Anatole-t, hogy előmozdítsam ezzel a saját céljaimat.
Az ő céljai azok, amik igazán fontosak. Milyen kár, hogy közülünk senki sem ismeri a céljait. Amolyan küldetésfélének tekintem azt a feladatot, hogy racionális úton meghatározzam a végzetét, még mielőtt ő próféciákon vagy látomásokon keresztül véletlenül beteljesíti, de ezzel ismét visszatérek a férfi kiismerésének problémájához. Ha nem tudom, miért választ egy adott cselekvési módot, akkor nehéz egy még nagyobb mintázatot leírni vagy elméleteket gyártani a lehetséges végkifejletekről.
Mindenesetre azt hiszem, hogy Anatole tudat alatt ismeri – és mi lehet az a tudás, amelynek ő tudat alatt nincs birtokában – a saját végzetét. Nem hajlandó felismerni. Próbáltam ezen a vonalon ösztökélni, különösen az utolsó előre lefoglalt utazásunk után a Concord fedélzetén, de néhány hete már csak csendben figyelek.
Felhívtam a figyelmét a Nosferatukra, akik a reptértől követtek minket. Gondolom úgy döntött, hogy nem fontos, ha az a klán tudja, hová megyünk, mert nem változtatott az úti célján. De nem akarta, hogy megfigyeljék, úgyhogy áldást kért ettől a hölgytől, és ő elküldte a vámpírokat.
Mások sem léphettek be. Pedig számtalan módon próbálkoztak. Próbálták misztikus és tudományos módszerekkel elleplezni a jelenlétüket. Küldtek halandókat és ghoulokat, sőt, még egy mágust is. Azt hiszem. Anatole nem hajlandó sem megerősíteni, sem cáfolni a feltevéseimet.
Aztán küldtek egyet maguk közül, aki halandó életében pap volt, és ő sikeresen áthatolt a kertet körülvevő gáton. Gondolom a Nosferatuk másként vélekednek, de Anatole volt az, aki megengedte a férfinak, hogy belépjen. Hogy a Nosferatuk tovább találgassanak, gondolom. Most tévesen azt hihetik, hogy rendelkezésükre áll a módszer, amivel bármikor megközelíthetik Anatole-t, és Anatole ezt mindaddig lehetővé is fogja tenni, amíg oka nem lesz másként cselekedni. Akkor pedig a Nosferatuk tanácstalanok lesznek, és már nem lesz elég idejük arra, hogy megtalálják azt a módszert, ami valóban működne.
Anatole három éjszakán keresztül beszélt ezzel a Nosferatuval. Ragaszkodott hozzá, hogy a vendég a katedrális falai között töltse a nappalt, és utalt rá, hogy ha nem tesz eleget a kérésének, akkor többé nem hajlandó szóba állni vele. A Káinita ilyen körülmények között természetesen maradt, és eleget tett annak a kérésnek is, hogy egyáltalán nem lép kapcsolatba a klánjával, amíg a beszélgetésük véget nem ér.
Nem volt ez a folyamatos párbeszéd, mert azt hiszem Anatole-nak nem volt annyi mondanivalója. Nemsokára meg fogják érteni, hogy pillanatnyilag miért nem tudok többet mondani annál, hogy „azt hiszem”. A beszélgetés szüneteiben Anatole megkérte a Nosferatut, hogy imádkozzon vele.
Végül, amikor már nem akart tovább beszélgetni a Káinitával, Anatole kitörölte az emlékeit az egész beszélgetésről. És ugyanezt tette velem is. Abban sem vagyok biztos, hogy ő maga egyáltalán emlékszik az elhangzottakra.
Most már megértik, hogy miért annyira nehéz megérteni a Próféta cselekedeteit. Miért pazarolt el annyi időt, ha a végén úgyis mindent meg nem történté akart tenni? Csak arra tudok gondolni, hogy történt valami a beszélgetés során, ami miatt Anatole úgy döntött, hogy ennek az egésznek meg sem kellett volna történnie.
Vajon a Nosferatu éppen annyira össze van zavarodva, mint én? Miért emlékezhetem arra, hogy egyáltalán megtörtént az a beszélgetés, ha a tartalmától el vagyok tiltva? Érdekes lenne azonban, ha a Nosferatu emlékezne a beszélgetés tartalmára, csak arra nem, hogy kivel beszélgetett. Ilyen, és ehhez hasonló találgatásokba vagyok kénytelen bocsátkozni. Nem vagyok hajlandó magára hagyni Anatole-t, úgyhogy nem kereshetem fel és kérdezhetem ki a témában a Nosferatukat.
Pontosan az ezt követő napon adtam az utolsó tanácsot Anatole-nak, amit meg is fogadott: engedje be újra a Káinitákat. Amíg a nem pap Nosferatuk nem léphettek be, addig legalább tudják, hogy Anatole azért volt itt, mert a hatalma lehetővé tette, hogy kirekessze őket. Feltételeztem, hogy bármelyik esetben is csak kevés önkéntes jelentkező lesz, aki hajlandó három napot eltölteni Anatole-lal, a Gyehenna őrült Prófétájával, csak azért, hogy aztán ne emlékezzen semmire.
Ráadásul nagyon élveztem azt a fordulatot, amikor Anatole elrejtőzött a Nosferatuk elől. Belopakodtak félútig – összesen négyen jöttek – de képtelenek voltak megtalálni Anatole-t. Ő még arra is képes volt, hogy egy napra abbahagyja az imádságot a nővel csak azért, hogy fenntartsa ezt a fortélyt. Nem vettem észre, hogy a Nosferatuk visszatértek volna.
Anatole tehát visszatért az imához és a nőhöz. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a nő csak egy szobor, az úgynevezett modern művészet egy alkotása, de ő azt mondja, hogy a saját módján él, sőt, még táncolni is fog.
Bármit jelentsen is ez.
De most, ma éjjel, minden nagyon megváltozott.
Anatole viszonylag tiszta, mivel javasoltam, hogy szedje rendbe magát a Concorde előtt, és New Yorkban az időnket a katedrális falai között és a gondozott kertben töltöttük, úgyhogy nem piszkolódott be túlságosan. Így tehát nem fürdik meg, mint két évvel ezelőtt a Miljacka folyóban, hanem meztelenre vetkőzik, és a bőrdzsekije zsebéből előhúz egy tompa borotvát.
Ott ül Anatole meztelenül, és lenyírja a szőke haját.
Aztán a nővel imádkozik, és valami nagyszerű dolog történik. Ennyit én is látok. Anatole egy faragott tájról suttog, és kifinomult skicceket rajzol maga elé. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen szobrász sem lenne képes megfaragni azt, amit a Próféta lerajzol, de ő azt mondja, hogy a művész már közel jár a célhoz.
A barátom azonnal eltöröl egy részt, amint a művész végez vele, és én azzal foglalom el magam, hogy megpróbálom összerakni a részeket. Lassan kialakul egy egységes egész a fejemben, és megdöbbenek a művészi tökély láttán. Azt kívánom, bárcsak ott állhatnék előtte, bárcsak sétálhatnék az oszlopok, boltívek és rostélyok között, amelyekből összeáll ez a kifinomult, és mégis szinte geológiai műtárgy.
Aztán hirtelen rádöbbenek, hogy közel a hajnal, és Anatole nem vette észre. Megemlítem neki a dolgot, de ő nem válaszol. Ez megszokott. Gyakran túl sokszor figyelmeztetem ehhez hasonló dolgokról, és Anatole-nak szokásává vált, hogy ügyet se vessen rám, amikor először félreverem a harangokat.
De ezúttal szó sincs róla, hogy túlságosan aggályos lennek, hiszen engem is elcsábítottak annak az alkotásnak a grandiózus képei, és felteszem így eshetett meg, hogy nem tettem eleget a feladatomnak. Ismét figyelmeztetem Anatole-t, de ezúttal keményebben.
Még mindig semmi. És az idő múlik. A hajnal talán úgy tízpercnyire lehet. Elkezdek ordítani. A múltban alig egy-két alkalommal tettem ilyet.
A helyzet még nem teljesen kétségbeejtő. Ha Anatole csak egy bébi Káinita, egy Vértestvér lenne, akkor igen, akkor halálos veszély fenyegetne. De ő sokkal öregebb, mint a legtöbben, és elég tapasztalata van abban, hogy miként védje meg a testét az ellenségektől, a tűztől, és nos, még a napfénytől is.
Valójában ahogy a hajnal egyre közeledik, egyre kevésbé aggódom amiatt, hogy milyen sérüléseket okoznak majd a nap sugarai Anatole testén, és egyre jobban zavar az, hogy a Próféta miért nem válaszol. Se egy paradox, se egy értelmetlen megjegyzés. Semmi. Mintha csapdába esett volna a formálódó kő és hús látomásában. Leláncolták az elméjét, sőt, talán fizikálisan és asztrálisan is fogságba esett.
Mikor a hajnal már csak néhány másodpercnyire van szidni és átkozni kezdem, pedig ilyet korábban soha nem tettem. Előráncigálok minden alkalmat, amikor a durván elutasított tanácsaim megkímélték volna a bajtól vagy a bánattól, és mindent a szemére hányok. Beledöngölök az elméjének gyökerébe.
De ő meg se moccan.
Vetek egy pillantást az égre, és látom, hogy határozottan kezd sápadtabb lenni. Legalább egy évszázad eltelt már azóta, hogy utoljára láttam az eget úgy, hogy ennyire közel volt a hajnal. Azt kívánom, bárcsak én is képes lennék annyira megfeledkezni mindenről, mint a barátom. Bár lehetnék én is ennyire panaszosan érzelgős. És élvezhetném a pillanatot. De nekem megvan a keresztem, és hordoznom kell.
Megpróbálom mozgásra bírni Anatole végtagjait. Egy kissé meghajlítani őket. Előre mozdítani csak egy hüvelyknyit! De képtelen vagyok akár csak megrezdíteni is. Éppoly biztosan és mozdíthatatlanul kötődik a helyéhez, mint a fölénk magasodó fémből készült nő.
Végül a nap lézer sugarai kipislantanak a láthatár mögül, és bár mi túlságosan el vagyunk szigetelve ahhoz, hogy egyenesen ránk süthessenek, fényes csillogás tölti el körülöttünk a világot. Le vagyok nyűgözve, és fájdalmas kínokat élek át egyszerre. Gőz száll fel Anatole húsáról.
Hihetetlen, de ülve marad. Mozdulatlanul. Meztelenül, körülötte szétszóródva a levágott hajtincsei. Visszahőkölök a fájdalom elől, de ő meg sem rezdül. Nem tudok elképzelni semmi olyan képzeletbeli, látomásos vagy intellektuális dolgot, ami annyira fel tudna emészteni és le tudna foglalni, hogy érzéketlenné váljak egy ehhez hasonló fájdalomra. Ráordítok Anatole-ra.
A húsa kezd megkocsonyásodni a hajnal fényében. Rettegve figyelem, ahogy egy-egy helyen megolvad, míg máshol ismét összeforr, ahogy a Próféta évszázadok óta gyakorolt védekező ereje működésbe lép, és megpróbálja elhárítani ezt a fenyegetést.
Végül már csak könyörögni tudok. Kérlek, kérlek – nyöszörgőm – ha magad miatt nem is, akkor gondolj rám! El sem tudom hinni, hogy ezt mondom, és remélem, hogy egy valahol mélyen bennem rejlő intelligencia azért vetette be ezt a fortélyt, hogy hasson Anatole-ra, és végül ő keressen menedéket, és nem azért, hogy én megmeneküljek.
Ő az, aki fontos. Ő lényeges. Én pótolható vagyok, de még mindig a segítségére lehetek! Segíteni akarok neki...
Aludj – mondja nekem.
El sem hiszem, hogy hozzám szólt!
A sárkány elnyel mindkettőnket – mondja. – A fiatal varázslót, és engem is.
Ezzel újra távozik, és én találok egy sötét, és mély lyukat, ahol elrejtőzhetek.
Anatole tovább ül a napon.

 

1999. július 28., szerda, este 11:59
Isteni Szent János-katedrális
New York városa, New York

A szobrász összeesik a műve előtt. Folyamatosan dolgozott a hegy mélyében, és én folyamatosan figyeltem őt. Ő azt hitte, hogy egyedül van a nyersanyagaival, de azok is őt figyelték.
A műve önmagában egy kis világegyetem. Vagy talán egy kapu egy nagyobbra.
Farkasvér, mongúzszem, varázsló lelke... ezt mind a galamb és a sárkány által irányított varázsló kezei formálták. Egyúttal el is rejtették őt, hiszen a valódi ura most is utána kutat.
Vajon elrejtette-e magát az alkotásában?
A mester, akinek nincs helye a műben, aki nem érdemel helyet benne, hamarosan megtalálja. Törődjem-e ezzel?
Azt hiszem, kénytelen leszek. Ezt a művet meg kell találnom, és bár látom, és érzem, az utat mégsem találom.
Ő átváltozott a munkájává. Egy művész újra és újra megalkotja magát a műveiben, és mindig mindegyikben otthagy egy kis darabot önmagából. Ez a kő... olyan, mint egy légió. Most már a halhatatlan varázslók prófétája. Szentély és temető a farkasoknak. Mindketten – mindannyian – csak addig merülnek el benne, amíg ismerős, amit látnak.
Aztán megállnak. Nekem soha nem volt ilyen előjogom. Soha nem tudtam megállni, amikor még kényelmes lett volna. Mindig mélyebbre merülök annál, amennyit látnom kellene. Vagy amit arra szántak, hogy valaki meglássa. Aztán rákényszerülök, hogy egy halhatatlan, de azért hús és vér elmével végigkövessem azokat a mintákat.
Meghittség. Kapcsolatok. A vér hegyekben alagútnyi vastagságú artériákban kering. És hatalmas távolságra nyúlik. A mongúz a föld körül. A sárkányhal a közelben.
Ez a válasz!
A szférák zenéjét mindannyian hallhatjuk.
Vajon elhalványulnak ezek a kapcsolatok? Egy ősember nem képes megítélni a puskaport.
Már így is oly sok az összetevő. Van még hely a többinek? Vajon túl hangosak lesznek-e a farkasok vonyításai, és elnyomják-e az üzenetet? Vagy lehetséges lenne megszelídíteni őket?
A varázsló vajon egy csábító? A hús vonzereje által folytatta az életét úgy, ahogy folytatta. Megteszi-e ezt azért, hogy visszaszerezze az eredetit?
A galamb szárnyal.
A fehér kutya rohan.
A fekete áspis siklik.
A mongúz gyermeke táncol.
Oly sok utat követnek, oly sok különböző helyet és időt érintenek. Melyik az én utam?
És ha még ez, egy ilyen egyszerű rejtvény megoldása is ennyire maghatározhatatlan marad, akkor mi lehet az esélyem arra, hogy kiismerjem a sárkányt?

 

1999. augusztus 8., vasárnap, éjjel 3:03
80-as államközi autópálya
South Bendtől keletre, Indiana

Tudom, hogy sajnálja, hogy lemaradt a táncról, amire néhány éjszakával ezelőtt került sor, de Anatole bölcsebbnek látta, ha nem vagyunk az Isteni Szent János katedrális közelében, amikor az esemény valóban megtörténik. Nem igazán értem, hogy miért maradt olyan sokáig azzal az átkozott nővel, amíg mozdulatlanul imádkozott, és aztán miért hagyta magára azon az éjjelen, amikor végre mozogni kezdett.
De Anatole azt mondja, hogy nem lenne illendő, ha ott találnának minket a balett közepén. Már így is oly sok az előadó – mondja. Úgy tűnik, hogy a táncosok között sokan vannak azok közül, akiket kiválaszthat, hogy kövessen. Felteszem egyszerűen csak nem tudja, hogy melyikük legyen az, de Anatole azt állítja, hogy biztosítanak majd nekünk egy vezetőt, és ő majd megmutatja neki az utat.
Természetesen mindezt úgy mondja el, hogy közben nem válaszolja meg a kérdéseimet azzal kapcsolatban, hogy ki fog táncolni a nővel, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem is tudja a választ. És természetesen egy olyan kijelentéssel válaszolja meg a kérdést, ami csak még ködösebbé teszi az egész képet. Legalábbis számomra.
Miért van szükségünk egy vezetőre, ha cserébe mi mutatjuk meg neki az utat?
Anatole szerint, ha mi is részt vennénk a táncban, akkor mások azt gondolhatnák, hogy többet tudunk annál, mint amennyit tudhatnánk. Ezzel természetesen nem erősítette meg, hogy mi tényleg tudjuk, hogy ők mit keresnek. De ha mi vezetjük a vezetőt, akkor talán tényleg tudjuk.
Azt is mondja, hogy fel kell hívnunk magunkra a figyelmet, de nem látom be, hogy miként fognak észrevenni minket, ha egy Greyhound buszon nyugat felé utazunk Észak-Indianán keresztül. Kivéve talán azt a hamiskás férfit, aki a mellettünk lévő ülésen ül. A jelenlétünk egyáltalán nem zavarta meg, nem keltette fel a figyelmét, sőt, még csak nem is érdekelte, és már önmagában ez a tény is elegendő volt ahhoz, hogy kiderüljön: ennek a halandónak – mert a férfi valóban halandó, ebben még Anatole is egyetért velem – saját tervei vannak, amelyekről én egyáltalán semmit nem akarok tudni.
Anatole az ablak melletti ülésen ül, és az elsuhanó tájat nézi. Néha azt hiszem, hogy sokkal pihentetőbb számára az ehhez hasonló ébrenlét, mint az alvás, hiszen éppen nappal zúdulnak rá a látomások és a hallucinációk. Ezek az éjszakai órák aztán lehetőséget adnak arra, hogy rendet rakjon a káoszban, és hogy megkísérelje meghatározni, hogy mi melyik csoportba tartozik.
Azt hiszem ő is a barátainkra gondol. Például Lucitára, aki hosszú ideig a társunk volt. Tisztában vagyok azzal, hogy a Próféta gyakran álmodik vele, mint például azon a napon is, amikor távoztunk az Isteni Szent János katedrálisból. Ekkor említette meg, hogy a vezetőnk mesterei kapcsolatba léptek a nővel, és valószínűleg mi leszünk a következők.
Kezd az a benyomásom lenni, hogy Lucita valamilyen módon részese azoknak az eseményeknek, amelyek körbevesznek, és rabul ejtenek minket. De azt hiszem, hogy a sorsa visszaviszi őt Európába, és összetűzésbe kerül az atyjával. Legalábbis én így értettem. És azt hiszem, hogy ez az oka annak, hogy Anatole nem tart vele. A nőnek egyedül kell utaznia.
Vagy talán a nagyra becsült barátjának, Beckettnek, egy másik – feltételezem – Malkávnak újsütetű sikerén elmélkedik. Beckett talán még Anatole-nál is nagyobb hévvel kutat a Gyehenna titkai után. De amíg Anatole mindössze a megvilágosodást keresi, addig attól tartok Beckett csak az egóját szeretné kielégíteni – a sejtését igazolni, hogy ő lesz, ő kell legyen az, aki felfedi a Gyehenna misztériumait. Legnagyobb bosszúságomra Anatole egyetért ezzel a következtetéssel. De talán ismét csak a saját csúnya egóm fedte fel magát. Vagy a szerelmem, amit Anatole iránt érzek. Persze ez utóbbi csak belemagyarázás, és azonnal fel is ismerem, amint kimondom.
Így hát arra várunk, hogy az élet és a síron túli lét egyetemes igazsága felfedje magát előttünk, és közben folytatjuk az utunkat nyugat felé.
Hol és mikor kell találkoznunk a vezetőnkkel? Vagy Anatole ismét elveszítette a nyomot, miután azt hitte, hogy nagyon közel jutott ahhoz, hogy felfedje az Idők Végezetének titkait? Talán éveket kell még így utaznunk, miközben arra várunk, hogy felbukkanjon a vezető, aki soha nem jön el?
Jelen pillanatban azonban csak abban reménykedem, hogy még hajnal előtt megérkezünk Chicagóba. Csak egy csoda mentette meg Anatole-t két héttel ezelőtt, amikor én fedezékbe vonultam, és ő ott maradt a rettenetes fényben. Bár úgy tűnik, hogy Anatole gyakran élvezi a csodák jótékony hatását, és azért jobb szeretem, ha nem számítunk túlságosan az ilyenekre.
Az utazás nem tartana ilyen sokáig, ha nem lennének ezek az átkozott megállók. Bárcsak a Vértestvérekhez hasonlóan a halandóknak sem kellene megszabadítaniuk a szervezetüket a salakanyagoktól. Hihetetlenül kínos, és nem igazán hősi magyarázat arra, hogy miért ragadtunk napkeltéig az autópályán.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
Dél felé

 

1999. augusztus 8., vasárnap, hajnali 5:36
West Harrison sugárút 630.
Chicago, Illinois

Itt vártam rád, de te tudod, hogy mindig veled voltam. Látom, hogy te tudod ezt, és ezért fogsz követni engem. Azért fogsz követni engem, mert én te vagyok, és itt vártam rád ezen a helyen, ebben az időben, és egyetlen ok miatt: hogy felfedjem előtted a jövődet és egy múltat.
Igen, kövess engem. A Roosevelt út felé. A városi vasút bejáratához: az „L”-hez. A vörös vonalon utazunk. Belmont felé.
Látod, már meg is érkeztünk. Közel járunk már, de a hajnal is közel van, és itt mutatom meg neked azt a helyet is, ahol ellakhatsz. Láthatod, hogy nem leszel itt idegen. Furcsák vagyunk, az igaz, és furcsán is nézünk ki, de vannak itt szökött gyermekek is, bár tudom, hogy étekként nincs rájuk szükséged. Itt megtalálhatók a modern fiatalság díszes kellékei, bár tudom, hogy te ragaszkodsz a múlthoz.
Ebben az épületben van. Igen, abban amelyiknek az ablakain az őrület és a csonkítás különös jelenetei látszanak. Nem értékeled a mókát? Igen, ilyen korán nyit. Kinyit nekünk. Igen, kérlek lépj be. Hallod, hogy ezen a csendes reggelen hogyan dobol a zene a falakon? Igen, ezért kell éppen neked felfedni a jövőt és egy múltat. Én elvezethettelek ide, de neked kell utat mutatnod mindannyiunknak.
Én csak egy vezető vagyok, és én mindig is itt voltam.
Látom, érted, és bízol, és hiszel.
Én mindig itt voltam.
Veled.

 

1999. augusztus 8., vasárnap, hajnali 5:42
West Harrison sugárút 630.
Chicago, Illinois

Egy ekhós szekérkaravánt látok. Több mint egy évszázaddal ezelőtt vágott át Amerikán. Az egyik szekeret én hajtom, és a fiaim és a lányaim körülöttem ülnek, vagy hátul a szekérponyva alatt az anyjukkal. Hallom fájdalmas nyögéseit, de nem állíthatom meg a szekeret. Ha szem elől tévesztem a többieket, akkor elvesztünk. Mi értelme a célnak, ha egyedül érjük el?
A feleségem dereka egy ideje már vastag volt a gyermek miatt. Ő mindig gyermeket hord magában. Oly sok gyermeket nemzek.
De vajon hová tűnnek? Sokkal több volt belőlük.
A gyermek elővonaglik anyja méhéből, és felkapaszkodik mellém a bakra. Azért van itt, mert ő tudja az utat. Hamarosan mi vezetjük a szekérsort, és az utunk egy ősi folyó medrét követi. Mi egyenesen törünk előre, de a folyó úgy tekergőzik, mint a két partján emelkedő magas hegyek által dobozba zárt dühös kígyó.
Most már a mi szekerünk elé fogott lovak húzzák az egész karavánt. Velem együtt mindannyian eltévedtek. A fiam nélkül, aki az utat mutatja, mindannyian eltévednénk. Sietősen haladunk a völgyben, de nem vagyunk elég gyorsak. Csak most döbbenek rá, hogy egy ideje már zuhog az eső, és a folyó lassan ki fog lépni a medréből. A kicsapó habok vörös színűek, de ez nem vér. Túl híg. Túl gyorsan folyik.
A hullámok először a lovak patáit nyaldossák, aztán a bokájukat, hamarosan pedig nekiloccsannak a szekerek aljának. Tovább nyomulunk előre a viharban. Előttünk van egy nyílás a völgyben. Ha sikerül felkaptatnunk arra az emelkedőre, akkor biztonságban leszünk.
A lovak meg-meg csúsznak a vörös iszapban, de rendületlenül húznak tovább a víz alá került ösvényen. A víz most már olyan mély, hogy fennáll a veszélye, hogy felúszik egy-két szekér. Azonban a lovak egy utolsó erőfeszítéssel fokozzák az iramot, és kijutnak a völgyből, a rájuk bízott csomagokkal együtt.
A völgyön kívül nem esik az eső. Tágas, nyílt mező terül el előttünk, de egy kisváros áll a völgy és a síkság találkozásánál, ahol most mi is állunk. A fiam szerint be kell mennünk, és mi így is teszünk, pedig látom, hogy a várost rabszolgák, tolvajok és gyilkosok lakják. A víz vöröse csöpög ruháinkból, ezért ők maguk közül valóknak tekintenek minket, mert úgy hiszik, hogy ez azoknak az ártatlanoknak a vére, akiket azért mészároltunk le, hogy menedékre lelhessünk közöttük.
Természetesen én nem javítom ki őket a tévedésükben. Pihenésre van szükségünk, és ha életben akarunk maradni, akkor szükségünk van erre a ki nem érdemelt tiszteletre.
Aztán felkészülök, hogy átaludjak egy újabb napot. Újabb álmok várnak rám és sokaságomra. A sokaságomra és még valakire, no és rám.

 

1999. augusztus 8., vasárnap, hajnali 5:48
Belmont sugárút
Chicago, Illinois

Minden ember egy sokaság, és ez talán mindenkinél sokkal jobban igaz Anatole-ra. Én azonban nem törődöm ezzel a behatolóval. Soha nem törődtem a változatos barátokkal, akik azokról a jótettekről szónokolnak, amiket a te érdekedben fognak megcselekedni. Sokkal jobb egy olyan barát, mint én, aki azt a jót cselekszi, amit kérnek tőle.
Ha pedig mindig is velünk volt, akkor miért csak akkor bukkant fel, amikor megérkeztünk Chicagóba? Az elme furcsa dolgokra képes – én aztán mindenkinél jobban tudhatom – de egy igaz barát már sokkal hamarabb a segítségünkre sietett volna. Miért most utal rá, hogy Chicagóban találkozhatunk vele?
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem is olyan régen még azért panaszkodtam, hogy talán egy örökkévalóságig kell várnunk egy vezetőre, és most, amikor hirtelen – csodálatos módon, ha úgy tetszik – alig néhány órával később már elő is került egy, ismét csak panaszkodom. Nos, ha egy Anatole-hoz hasonló személy jólétére kell vigyáznom, akkor fenntartom magamnak a jogot a logikátlanságra. Igen, igen, én lennék az a személy, aki a tényeket megőrzi, és ebből feltételezhetően következne, hogy meg vagyok áldva – vagy talán verve – egy csöppnyi logikával, de ha Anatole barátja vagy, akkor nem lehetsz egysíkú.
Ugyanakkor őszintén szólva nem is emlékszem rá, hogy valaha is ennyire csalódtam volna Anatole-ban. Láthatóan teljesen a jövevényre bízza magát, annak ellenére, hogy mennyit szónokolt arról, hogy ő mutat majd utat a vezetőnek. Vele szemben nem úgy viselkedik, mint velem, vagy azokkal, akik a múltban a segítségére voltak, és akiken látszólag azonnal átlátott, amikor az egyik tanácsot azonnal teljes igazságként fogadta el, a másikat pedig nyomban téves találgatásnak minősítette.
De ismét csak itt vagyunk egy újabb hajnal küszöbén, és valójában semmilyen fogalmunk sincs arról, hogy miféle menedéket találunk majd a nap sugarai elől. Azonban úgy tűnik, hogy ennek az új barátnak van egy terve. Ez az egész nagyon is előre megrendezettnek tűnik. Csapdát szimatolok, de még ha nincs is igazam, akkor is neheztelek Anatole-ra, amiért ilyen vakon megbízik a jövevényben.
Féltékenység? Talán. Nos, valószínűleg az. De Anatole a szokásosnál sokkal óvatlanabbnak tűnik. Természetesen az indítékai gyakorta rejtve maradnak előttem, és már számtalanszor hozott olyan döntést, amit nem értettem, de akkor soha nem szidalmaztam ezért.
Hmmm... nem bízom ugyan ebben a személyben, de ragaszkodnom kell Anatole-ba vetett bizalmamhoz.
Láthatóan sikerült nappali menedékre lelnünk a kis üzlet alagsorának egymással összekapcsolt termeiben.
Ki fogok tartani. Akármi történjen is, én itt leszek, hogy segítsem régi barátomat.

 

1999. augusztus 8., vasárnap, este 9:05
Harmony Highrise
Chicago, Illinois

A sarokban ülve figyelte Anatole-t. Ez néha kimerítő, néha pedig meglepetésekkel teli feladat volt. Mennyire furcsa lehet az, ha Malkavita vér csörgedezik az ereinkben – gondolta. Annyit látni, és oly keveset felfogni.
Végül úgy döntött, hogy egyetért klánja bölcs meglátásával. A Malkávok a valóságot annak a fátyolnak a másik oldaláról látták, ami a többiek elől elrejti az igazságot. Ha felfedték ezt a rejtett igazságot mások előtt, akkor azok nem voltak képesek kapcsolatot találni az igazság és a körülöttük lévő dolgok között. Tehát a Malkávok őrültek voltak, vagy téveszmésnek, esetleg őrültnek vagy profetikusnak tűntek, mert látták az igazságot, de képtelenek voltak hétköznapi módon megfogalmazni, hogy mások is megérthessék.
Az idő nagy részében azonban Anatole céltalanul járkált a szobában. Máskor meg csak ült. Általában csendben volt, de néha maga elé mormolt valamit. Ezek a megjegyzések véletlenszerűek voltak, és úgy tűnt, semmi kapcsolatuk nincs ezzel a hellyel vagy idővel. Néhány másik alkalommal úgy tűnt, mintha önmagával beszélgetne. Különböző hangszínek. Néha különböző nyelvek.
A megfigyelő mindent lejegyzett.
Vajon tudtunk már arról, hogy románul is beszél? – tette fel a kérdést az egyik odafirkantott széljegyzet. A megfigyelő maga is rengeteg nyelvet beszélt. Mi haszna lenne, ha olyasvalakit küldenének egy titkos küldetésre, aki nem képes megérteni a megfigyelt személyek mondandóját? Természetesen a mondatok tartalmának megértése már egészen más lapra tartozott, különösen Anatole esetében, azonban jelen pillanatban nem az ő feladata volt az információk kihámozása.
De a jelentés megtétele nagyon is az volt.
Az éjszaka lassan a végéhez közeledett, és Anatole semmi jelét nem adta a türelmetlenségnek vagy a kényelmetlenségnek. A megfigyelő azon gondolkodott, hogy miként lehetséges ez. Bárki más – legyen akár halandó, akár Vértestvér – kikapcsolódást keresett volna egy ismeretlen helyen, egy városban, ahová éppen csak megérkezett.
De hát természetesen éppen ezért volt Anatole hasznos a megfigyelő mestereinek. Fennállt a lehetőség, hogy Anatole belső világa mentes azoktól az illúzióktól, amelyek elrejtették a titkokat azoknak a szeme elől, akik erről az oldalról szemlélték. És amíg a műterem, ahol az éjjeleket töltötték, mulattatta ezt a belső világot, addig a megfigyelő sikerrel járhatott a küldetésében.
Általában sikerrel járt, akárcsak a mesterei. Ez egyike volt azon kevés rejtélyeknek, amelyeknek a megoldásához a mestereknek több mint két évre volt szükségük. Ráadásul ebben az esetben már el is telt a két év, és még mindig semmi sziklaszilárd kapcsolatot nem tudtak felfedezni.
A sötétség egyre fogyott, és a megfigyelő tudta, hogy a nap fénye hamarosan beragyogja majd a Michigan tó keleti partját, úgyhogy sietősen papírra vetett néhány összefoglaló megjegyzést. Aztán összeszedte Anatole-t, és a közeli pince felé irányította a lépteit. Ahogy visszaértek a Belmont sugárútra, a megfigyelő egy közeli postaládába ejtette a jelentését. Hamarosan ideér egy futár ghoul, begyűjti a jelentést, és elfaxolja a mestereknek.
A megfigyelő tudta, hogy türelmesnek kell lennie. Ez még csak az első éjszaka volt. A látomásokat nem lehetett csak úgy kiváltani, de remélhetőleg éppen a megfelelő környezetet hozza létre ahhoz, hogy előidézhesse őket.

 

1999. augusztus 13., péntek, éjjel 2:29
Harmony Highrise
Chicago, Illinois

Ez tényleg gyomorkavaró. Nem elég, hogy úgy vezetik az orránál fogva Anatole-t, mint valami kutyát, hanem az, hogy ő úgy is viselkedik, mintha egy engedelmes öleb lenne. Megengedi, hogy ilyesmi történjen. Egy kutya, aki másnak szimatolja a nyomot.
Hogyan kapcsolódik ez azokhoz a közelmúltbeli eseményekhez, amelyek minden eddiginél közelebb vitték a barátomat a hőn áhított válaszokhoz? A válaszokhoz, amelyekre szüksége van ahhoz, hogy vissza tudja tartani az őrületét?
Az őrületet talán nem lehet visszatartani. Őszintén szólva mindig is a része volt, de ő hasznos célra fordította ezt a betegséget. Korábban még soha nem csinált belőle egy falu bolondját, akit így lehet fel s alá rángatni. De a szégyen nem fog elüldözni mellőle, még akkor sem, ha többé már nem beszél velem.
Hah! Többé már senki sem beszél közülünk. Csak egyedül az a tény könnyít a helyzeten valamit, hogy Anatole az új barátjával se beszél túl sokat. Csak néhány elmormolt megjegyzés abból a fajtából, amit felém is szokott küldeni, ha kíváncsi, hogy képes vagyok-e bármit is kivenni belőlük. A megjegyzései most ennek az új barátnak szólnak, és bár bizonyos szempontból konkrétak, mégis az eddigieknél sokkal töredékesebbek. Hadd próbálja meg összerakni őket ez az új bolond!
Nos, ha már úgy szóba került, ez a barát sem beszél. Hol is van? Elvezet ehhez az öreg, hatalmas, felújított épülethez, és bezár minket. Ő, visszatér értünk, amikor már közeleg a hajnal, és Istennek legyen hála ezekért az apró megváltásokért. Anatole úgy járkál fel s alá, mint egy bezárt kutya. Úgy tűnik, hogy többé már nem képes nyugton maradni. Ezen az éjjelen folyamatosan járkált, ide-oda ugyanazon az útvonalon.
Talán nyerünk valamit ezen a helyen. Végül is itt él az ifjú varázsló, annak a csodálatos műremeknek a készítője, amelyen a nap és a hold természetes ciklusai közepette Anatole oly sokáig és oly hevesen elmélkedett. De vajon a bölcsességért feltétlenül megaláztatással kell fizetni?
Talán túlságosan evilági vagyok. Le kellene ráznom magamról a külsőségekhez hasonló dolgokat. Miként járulhatna hozzá a társadalmi rang a Gyehenna igazságának felderítéséhez?
Bah! Ennek ellenére sem kedvelem ezt itt, aki meg akarja téveszteni Anatole-t, a barátomat.

 

1999. augusztus 13., péntek, este 9:01
Harmony Highrise
Chicago, Illinois

Kilépek a kereskedésemből. A háztartásom elegendő jósággal rendelkezik ahhoz, hogy kitartson a szezon további részében. Az éj már leszállt, úgyhogy a nappalok tettetései hamarosan átadják helyüket az éjszakáim tiltott és hősies cselekedeteinek. Amint a birtokomra érek, azonnal levetem magamról a lordi címet, és átváltozom egy szerény nekromantává, aki a halandó életen túli élet titkainak felkutatásán fáradozik.
A kísérleteim különösen kényes fázisba értek. Miközben a társaim talán azon fáradoznak, hogy arannyá változtassák az ólmot, vagy hogy megtudják a démonok igazi nevét, és így az uralmuk alá hajtsák őket, és megkísérlem elérni, hogy a kő éppúgy életre keljen, mint a hús. Ha sikerrel járok, akkor a seregeim elorozzák a társaim aranyát, és az irányításuk alatt álló összes démon sem lelhet egyetlen lelket sem a megelevenített harcosaim keblében, amit megronthatna.
A járda végében szólítom a kocsimat. Néhányan morgolódnak a csoportom tagjai közül, de nem mernek elég hangosan panaszkodni ahhoz, hogy ki tudjam közülük választani az egyes elégedetlenkedőket. Micsoda otrombaság. Számukra én még mindig úr vagyok, bár lehetséges, hogy a hébe-hóba tartott maszkos összejöveteleken éppen közülük valaki a mentorom.
Titoktartó társaság vagyunk, és az ügyleteink is titkosak. A harcosaimat egyikük képmására formázom, és tudom, hogy egy másik féltékeny lenne, ha ez kiderülne. De semmi sem derülhet ki: mert ha mégis, akkor kitudódnának a titkok, amelyeken az életem függ, és szabad prédává válnék már csak azért is, mert megszülettem.
A kocsi belsejében elhárítom a társaim kérdéseit. Az egyetlen válasz, amit kapnak, közli velük, hogy igen, most már valóban visszatérünk a birtokra. Zavarodottnak tűnnek, mintha még ezen a késői órán is egy másik célállomásra számítottak volna. Talán nincsenek terveik ma éjjelre, sőt, még egy ágyasuk sem, akivel párzanának, de nekem ott van a feladatom a sötétben.
Még a kocsis is zavaró kérdéseket tesz fel, és kénytelen vagyok közbelépni, amikor a társaim nem tudnak neki felelni. Megmutatom. Ott! Hát nem látszik világosan az udvarházam? Néhány pillanattal később megérkezünk. A társaság egyik tagja borravalót ad a kocsisnak, bár hogy mi okból, azt biztosan nem tudnám felfogni, és tulajdonképpen nem is érdekelne annyira, hogy kérdezősködjek felőle. Ó, bárcsak visszatérnének azok az idők, amikor úrként a hatalmam kiterjedt mindegyikük életére és halálára. Ez volt az örökségem, és remélhetőleg a sorsom is.
Az udvarházamban élénk a sürgés-forgás. A közelsége a szórakozási lehetőségekkel és figyelmet elterelő zsúfolt, népszerű területhez jótékony hatással van az elkülönülésemre, még akkor is, ha az ilyen gondtalan tevékenység nem illik a személyiségemhez.
Az előcsarnokban kivárom, amíg egy maroknyi idegen elhalad, aztán elküldöm a többieket, és odalépek a laboratóriumomba vezető titkos ajtókhoz. Az ajtó kitárul, és én belépek az apró szobába. A falon megnyomom a megfelelő gombokat, és egy pillanattal később az ajtó ismét feltárul, de most már a laboratóriumomhoz vezető folyosóra nyílik.
Zordan haladok előre. Hirtelen súlyosan rám nehezedik a várakozás, ami megelőzi egy ennyire kifinomult feladat megoldásának utolsó éjszakáját, pedig korábban csak lelkes várakozással töltött el. Ma éjjel kell megfaragnom az utolsó vonásokat, és ezek a vonalak döntik el, hogy a tervem méltó-e az örökkévalóságra, vagy a pokolra kerül.
A műhelyemet most is olyan, mint mindig. Másoknak ez rendetlenség, ebben biztos vagyok, de a meghitt kapcsolatunk miatt számomra rendezettnek és felkészültnek tűnik. Pokolba másokkal, hát mi más kellene még ide? Talán kitakaríttatom a helységet, ha végeztem a munkával, bár a takarítónő természetesen biztosítani fogja a vért néhány jövőbeni munkához. Ilyen a pórok élete. A törvények szerint nappal többé már nem gyilkolhatok, úgyhogy az éjjeli gyilkosság lesz a módi, amikor már én vagyok a törvény.
Megállok a művem előtt. Máris látom, hogy már majdnem átalakult a látomásommá, és ma éjjel átadom neki az utolsó életerőt, amire szüksége van. A modellem talán rettenetes, de én átalakítottam őt: most már inkább egy angyal, mint az a démon, amire hasonlít. Nagyon is helyénvaló, hogy a parancsomra menetelő halál arca angyali, és nem démoni. Hadd becsüljenek csak alá! Az ellenségeim úgyis csak egyszer mernek majd ilyet tenni, de ez az egy hiba végzetes lesz számukra.
Előkészítem a megfelelő rituálét, ami majd körülvesz engem és az alárendeltemet. Elkántálom az elvárt szavakat, aztán a rezzenetlen kezem munkához lát. Lassan kezdenek kibontakozni a részletek, és érzem, ahogy az erő egyre duzzad a szobában.
Csak túl későn döbbenek rá, hogy a dagadó energiák között vannak idegen eredetűek is. Hamarosan váratlan irányból ér a támadás. Milyen kár, hogy a körém, és az alkotásom köré szórt krétavonalak nem védekező jellegűek. Meglepnek, és esélyem sincs megállítani a mesteremet. Valószínűleg olyan fenyegetést lát a munkában, ami rá is vonatkozik. Természetesen igaza van, hiszen rendelkezik minden szükséges tudással ahhoz, hogy elpusztítsa a gargoyle-omat.
Egyetlen legyintéssel a mester elpusztítja a művemet. A lesimított arcot szétforgácsolja az energia, és mögüle előbukkan a modell ocsmány ábrázata, majd hamarosan az is porrá omlik.
A földre rogyok, és a mester bocsánatáért esedezem. Soha nem használtam volna ellene az erőmet, bizonygatom. Most már igazat állítok, mert a művem elpusztult, és sikerül meggyőznöm őt.
Így hát élhetek, de mássá válok, és mindörökre más is leszek. Nem a mester. Sokak bábja. Mindörökké.

 

1999. augusztus 18., szerda, hajnali 4:10
Harmony Highrise
Chicago, Illinois

A műterem lakás gyakorlatilag háborítatlanul vészelte át az elmúlt két évet. A rendőrség nyomozást indított, amikor bejelentették a művész eltűnését, aki itt élt és dolgozott. Az a művész, egy George Pannington nevű fiatal férfi soha nem bukkant fel, de az ügyet még nem zárták le a chicagói rendőrségen.
Voltak próbálkozások, hogy bezárassák a műtermét, sőt, még az ott fellelhető műtárgyakat is megkísérelték lefoglalni, hogy az ellenértékükkel kiegyenlítsék a szobrász különféle adóságait. A kölcsönöket adó személyek meglehetősen izgatottak lettek ettől a lehetőségtől, hiszen alig három hónappal az eltűnése előtt Pannington három társával egyetemben kiállítást rendezett a chicagói Magnificent Mile-ban. Ezen a kiállításon az ő munkái kapták a legtöbb elismerést, de ő csak korlátozott számú művet volt hajlandó eladni. A szobrász azt állította, hogy eltekintve néhány eladhatatlan korai munkájától, csak a kiállításon is bemutatott darabokkal rendelkezik.
A becsmérlői, a riválisai és a jó szimatú befektetők ezeket a kijelentéseket úgy értékelték, mint egy jól megtervezett hadmozdulatot, amivel növelheti a munkái értékét. Nos, bebizonyosodott, hogy a szobrász becsületes ember volt, vagy legalábbis ha léteztek más befejezett munkái, akkor azokat nem a műteremben rejtette el. Azonban ha ez utóbbi volt a helyzet, akkor igencsak jól elrejthette őket, hiszen számos olyan személy is megpróbálkozott a művek felhajtásával, akik igencsak értettek a titkok felfedéséhez.
A korai munkák azonban sokkal jobbak voltak annál, ahogy azt Pannington állította, ráadásul meglehetősen sok is volt belőlük, úgyhogy egyre több és több hitelező bukkant fel, míg végül egy névtelen jótevő közbelépett, és ki nem fizette Pannington összes adósságát az utolsó dollárig – beleértve néhány gyanús esetet is. Ugyanez a jóakaró továbbra is fizette a műterem bérleti díját, még azután is, hogy az egyik hitelező elintézte, hogy lényegesen megemeljék az összeget. Ezzel a cselfogással még azt sem sikerült elérni, hogy a jóakaró kilépjen az árnyékból, és peres, vagy más úton elégtételt követeljen.
És a helyzet változatlan maradt mind a mai napig. Ez volt a lényege annak, amit az általában csendes megfigyelő elmondott Anatole-nak az alatt a néhány látogatás alatt, amit arra a meglehetősen magas fekvésű helyre tettek, ahonnan a szomszédos épületek teteje fölött tiszteletre méltó kilátás nyílt a Michigan tóra. A tó még a huszonnegyedik emeleti magasságból is a végtelenbe nyújtózott észak, dél és kelet felé. Nappal a víztükör zsúfolásig megtelt vitorlásokkal, éjjel pedig több csónak, és néhány étterem hajó lámpái rajzoltak pislákoló ösvényt a felszínre.
Azonban annak ellenére, hogy a megfigyelő folyamatosan újra és újra előadta a fejében körvonalazódó tényeket, Anatole csak nagyon kevés jelképet nyújtott neki arról, hogy mi történhetett itt 1997. Június 28-án. Legalábbis nem úgy, ahogy a megfigyelő, vagy az urai remélték. De hát ez csak egy kétségbeesett próbálkozás volt az információ megszerzésére, amit talán még akkor is csak egy olyan Malkáv tudott volna értelmezni, aki a Gyehenna Prófétájával egy hullámhosszon működik, ha a Próféta egyáltalán hajlandó lett volna előadni ezeket az információkat.
Már az is elegendő ok volt ennek a Malkávnak a megfigyelésére, hogy prófétának nevezik, és a megfigyelő mesterei úgy vélték, hogy amíg folytatják ezt a megfigyelést, amíg mindent megtesznek annak érdekében, hogy lejegyezzék és megfejtsék egy őrült motyogását, addig talán felhasználhatnák ezt a látnokot a klán céljai érdekében is.
Szerencsére a megfigyelő hátborzongatóan jártas volt abban, hogy észrevétlen maradjon, és hogy beférkőzzön mások gondolataiba és elméjébe. Nyilvánvalóan azok, akik már amúgy is bizonytalanok voltak a valóság érzékelésében, még a szokásosnál is könnyebb célpontot nyújtottak az ilyen eljárásoknak.
A két férfi mozdulatlanul ült a műteremben. Anatole a munkaterületen ült. Már belépéskor is magához vonzotta őt ez a terület, és azóta sem hagyta el soha hosszú időre. Tett néhány rövid kitérőt a lakás más részeibe is, például abba a sarokba, amelyet a két éve félig kész állapotban megfagyott szobrok tárolására különítettek el, valamint a tényleges nappaliba, amely magába foglalta a gyéren bútorozott hálószobát, fürdőszobát és az előszobát is.
Anatole szemei még most is félelmetes tűzben égtek, pedig látszólag teljesen eltávolodott a világtól, és szinte soha nem szólt egy szót sem. Az volt az egyetlen bizonyíték, ami arra utalt, hogy a vámpír nem lett teljesen katatónikus, hogy levette a szandáljait és felhúzta őket a kezére, majd körkörösen összedörzsölte a lábbelik talpát.
Furcsa módon a megfigyelő szinte tökéletesen ugyanígy nézett ki, már ami az érzelmeket illeti. Látszólag nyugodtnak tűnt, hiszen órákon át üldögélt mozdulatlanul, miközben feszülten elmélkedett minden egyes szó jelentésén, és gondosan feljegyezte Anatole minden egyes mozdulatát. Ez pedig azt jelentette, hogy a megfigyelő napokig valóban mozdulatlan maradt, eltekintve attól a néhány feljegyzéstől, amit a hosszú, hosszú órák során tett.
Anatole-t nem kellett figyelmeztetni a hajnal közeledtére. A Próféta saját akaratából felállt, és kiment a műteremből, majd egyenesen a sűrűn használt felvonóhoz sétált. Onnan egy rövid séta után megérkezett az üzlethez.
A megfigyelő követte, és immár egyhuzamban a tizenkettedik alkalommal ejtett bele az utca sarkán a postaládába egy gondosan összehajtogatott papírdarabot. Forrón remélte, hogy sikerült valamit kezdeni az adatokkal, amiket továbbított. A küldetés megkezdése előtt megállapodtak, hogy hacsak nem elkerülhetetlen, akkor nem kerül sor külső kapcsolatfelvételre, hiszen míg a megfigyelő biztonságban rejtve tud maradni, addig egy újabb ügynök talán túl összetett helyzetet teremtene, amit már lehetetlen lenne elrejteni a Malkáv elől.
A megfigyelő felsóhajtott, és ledőlt az ágyra annak közelében, amit Anatole kiválasztott magának. Úgy tűnt, hogy a Próféta azonnal elaludt. Bár gondoskodtak mechanikus biztosításról arra az esetre, ha a Próféta hamarabb felkelne, a megfigyelő mégis éber maradt. Csak akkor adta meg magát a nappali álomnak, amikor a nap már annyira magasan járt a horizont fölött, hogy úgy tűnt, mintha iszonyatos súly nehezedne rá.

 

1999. augusztus 29., vasárnap, hajnali 5:05
Hyatt Regency,
Capitol Hill Washington, D. C.

A szobában sötét volt. A hatalmas termetű alak szeme körüli árnyékok még ennél is sötétebbek voltak, de a legsötétebb mind közül a Vértestvér hangulata volt. Hatalmas teste mélyen belesüppedt a besötétített hotelszoba túlpárnázott karosszékébe, és a két vaskos keze már egy órája tartotta és eltakarta a húsos arcot. A szoba homályában mindössze a férfi méreteinek ez a durva becslése volt lehetséges. Ez a sötétség annyira áthatolhatatlan volt, hogy csak mágia szülhette.
És így is volt. A férfi Borges volt, Miami érseke, aki azért jött Washington D. C.-be, hogy irányítsa a folytatódó Sabbat offenzívát, ami majd térdre kényszeríti a Kamarillát. Sajnos a Kamarilla vagy valami szimpatizánsa, esetleg valaki, akit rosszul időzített és kiismerhetetlen szándék vezérel, megpróbálja megöletni Borgest. De az is lehetséges, hogy az egyik riválisa a Sabbatban – Vykos vagy Polonia – a célpont.
Sir Talley, a Sabbat úgynevezett Vérebe – de sokkal közelebb járunk az igazsághoz, ha Moncada kardinális ölebének nevezzük – úgy vélte, hogy Borges a célpont. Nos, legalábbis úgy tett, mintha ezt hinné. Borges rádöbbent, hogy ez az egész lehet akár egy ellene irányuló összesküvés része is. Egy összeesküvésé, aminek az a célja, hogy rávegyék, játsszon biztonsági játékot, és így mások sokkal méltóbbnak tűnjenek, amikor kiosztják a keleti parti vérfürdőért a jutalmakat.
Valaki el akarja Önt vágni – mondta neki egy órával korábban Talley. Az ostoba még azt is mondta, hogy fényesen világítsa ki a szobáját. Miért? Hogy a feltételezett orgyilkos tisztábban lássa a célpontját? Hogy elijessze az árnyékokat, amelyek legjobban meg tudnák védelmezni az érseket egy elsőrendű orgyilkossal szemben. Az érsek fizikuma ellenében kizárólag csak a legrátermettebb és legképzettebb orgyilkosoknak lehet esélyük.
Nos, Torres valóban halott, bár ez is csak Talley egy újabb következtetése volt.
Mindez csak alaptalan találgatásnak minősült volna, ami soha nem okozott túl sok fejtörést Borgesnek, ha nem lett volna Vykosnak az a telefonhívása. Az a nemtelen ribanc javasolt olyan feladatot Torresnek, ami elszigetelte őt, bár a küldetés, ami a halálát okozhatta, nem az ő ötlete volt. Aztán megint felbukkant, és olyan friss adatokat hozott az újságokból, amelyek hallatán Borgesnek össze kellett volna csinálnia magát a boldogságtól és a hálától. De ez olyan információ volt, ami továbbra is lefoglalta azokat az embereket, akikre a legnagyobb szüksége lett volna.
Ezúttal Sebastianról volt szó. A fiatal Lasombra Atlantában tartózkodott és ott próbálta megszilárdítani a Sabbat hatalmát a városban, és így valójában máris messze volt az érsektől. Azonban a feltételezések szerint újabb gondokra számíthatott. Egy Tremere és egy Nosferatu ott bujkált valahol. A híresztelések szerint a korábbi herceg nem pusztult el a tűzvészben, ami elsöpört egy teljes osztagra való harci ghoult, és még mindig szabadon garázdálkodik a városban, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy visszaszerezze. Újabb kevéssé fontos zagyvaságok.
De ha Ray Torres valóban meghalt volna, vagy ha továbbra sem jelentkezne, akkor Borges rendes körülmények között magához hívatta volna Sebastiant. Az a felkapaszkodott Suthpen is képes lenne elkerülni a robbanást addig, amíg Sebastian visszatér. Suthpen nem rendelkezett sem komoly vezetői képességekkel, sem egy taktikus elmével, így hát örülne Sebastian visszatértének, aki legalább az utolsót a magáénak mondhatta. És időközben Suthpen megakadályozná, hogy elmérgesedjenek a dolgok. Lehetséges, hogy az a férfi egy szörnyeteg, de kegyetlenül elbánna azokkal, akik cincogni szeretnének, amíg Sebastian, a macska nincs odahaza.
És mivel Suthpen képtelen lenne támogatókat szerezni magának, ezért Sebastiannek nem kellene gondokra számítania a visszatértekor.
De most Vykos ezt az egészet teljesen lehetetlenné tette, amikor azt állította, hogy Victoria Ash Atlantába tart. Nem mondta el – vagy nem akarta elmondani – hogy miért ennyire biztos ebben, de azt hitte – vagy szerette volna, ha Borges azt hiszi, hogy úgy ő meg van róla győződve – hogy a nő fogja megszervezni az ellenállást.
Vykos azt állította, hogy csak egy hajszál választotta el a Toreadort attól, hogy megszerezze a hercegi trónt Benisontól, de legalább is ő volt a felelős azért, hogy egy Brujah arkón is jelen volt az összejövetelen, amelyet a Sabbat oly udvariatlanul és annyira nagy örömmel szakított félbe. És azon az éjszakán Benison herceg mellett Július arkón volt a felelős a Sabbat veszteségeinek kilencven százalékáért.
És Vykos felvillantotta annak az átkozott lehetőségét, hogy Victoria talán, de csak talán, hasonló támogatókra lelhet, akik a hercegi rangra emelhetik őt.
Ráadásul hogyan hagyhatta volna Borges figyelmen kívül azt a tényt, hogy Vykos volt az, aki elfogta Victoriát? Hogyan tudott megszökni? Vagy a nő valóban veszedelmes, vagy pedig Vykos tehetetlen. Vagy pedig Vykos bekapcsolta a Toreadort valamilyen hosszú távú tervbe.
És ha ez a helyzet, akkor egy Sebastianhez hasonló rátermett emberre lesz szüksége Atlantában, még akkor is, ha Vykos éppen ezt akarja.
Borges még mélyebbre temette arcát a tenyerébe. El tudta képzelni, hogy a Toreador valóban meggyőző tud lenni, és azt kívánta, hogy Vykos helyett bárcsak ő tehette volna rá a kezét. Megmutatta volna neki, mi is az a meggyőző.
Borges felmordult, és megragadta a karosszék karfáit. Majdnem a földre zuhant, amikor az egyik engedett az erejének, és letörött. Visszanyerte az egyensúlyát, és úgy döntött, hogy a legjobb az lesz, ha egyenesen belerohan az ágyú csövébe. Atlantában hagyja Sebastiant.
Ami pedig őt magát illeti... Nos, nem állt szándékában a háttérben maradni. Ha Lucita ki akar belőle tépni egy darabot, akkor a pokolba is, jöjjön, és kapja el. Nem volt hajlandó azonban arra, hogy a tétlensége miatt veszítsen.

 

1999. augusztus 29., vasárnap, este 8:15
Harmony Highrise
Chicago, Illinois

Húshálózat és lombozat a vízzel és sárkányokkal teli földmélyi barlangokban.
Városok fölött átívelő geometria mágiával átitatott hálók.
Az összefonódó húsból és sziklából faragott háló, ami mindezt egybe olvaszthatja és foglyul ejtheti.
Egy óriási pókháló egy kőkor közepén. Nem kő... beton. Háló az abroncs és a négy küllő között, amelyek nem a négy sarkalatos pont felé mutatnak, hanem inkább egy tyúk lábnyomára hasonlítanak.
A kerék forog, és átalakul egy saját farkába harapó kígyóvá. Átváltozik egy úttá, egy hatalmas autópályává, amelyre úgy ragadtak oda a dugóban veszteglő autók, mint valami hatalmas légyfogóra.
Egy város hálója.
Mindezeknek a közepén egy csillogó galamb szárnyal. Keresi az utat. Hirtelen és kiszámíthatatlanul vált irányt, hogy elkerülje a vadászokat. Kétségbeesetten vágyik arra, hogy feljebb szárnyaljon, és felülről is lepillanthasson a tájra. Nem azért, hogy megértse a föld alakzatait, hanem hogy megismerje a tájat. A szabályokat, amelyek szerint élnie kell.
Egy kígyófejű holló tartja szemmel a szerencsétlen galambot. A sötétben a holló nem látható, és elsuhan a galamb mellett a pók felé, aki a város hálójának a sarkában várakozik. Leereszkedik a hálóra, megzavarja, de gyorsan elsuhan, mielőtt a pók előbújna a homályból.
Most már a pók is szemmel tartja a galambot, és végignézi, ahogy leszáll egy aranyozott kalitkába. De ez a kalitka belülről zárható, és a galamb pihenteti a szárnyait. A pók megfésüli szőrös lábait, és méreggel vonja be a csáprágóit.
A háló szélén más undorító teremtmények is felbukkannak. Egy nyolc kutyalábon álló skorpió. Egy nyüzsgő és tülekedő férgekkel teli szakadásokkal és lyukakkal borított testű csótány. Egy püffedt hangya, akinek apró fogakkal körülvett ánuszából olajos fekete váladék csöpög. Mások is megbújnak a sötétben, de nekik nincs szükségük arra, hogy felfedjék rettenetes külsejüket.
Földre fogják kényszeríteni a galambot, ahol megragadják, kitépik a tollait, és ráürítkeznek a csillogó tollakra. És nekem szükségem van erre a galambra. Tudom. Szükségem van rá, mert képtelen vagyok megjósolni az útját, ami természetesen azt is jelentheti, hogy valójában nincs is szükségem rá.
De el kell vinnie az üzenetemet. Nekilátok, hogy lekörmöljem a szavaimat egy apró, durva papírdarabra. Talán még a kiszámíthatatlan röpte ellenére is rátermett küldönc lesz belőle. Tudom, hogy ez így van, különben nem látnám őt így.
Ha már le kell szállnia, akkor legalább induljon az öreg borz felé, aki már oly sok éve vár. Most nem alszik, de még mindig vár. Ha vérrel írom, csak le kell írnom neki az üzenetemet, hogy megkapja, és így is teszek az én durva és összetákolt papíromon.
És a borz orra megrezdül. Már ismeri ennek a madárnak a szagát, és nem csak szeretné, ha lágyan földet érne, de szinte már nem is győzi kivárni.
Lassan elhalványul az elmémben ez a kimerült páros, egymás mellett a földön, és hirtelen már egy másik nyomában járok.
Csak ritkán kerülök én bele egy másik álmaiba, de már két évszázada várok ennek a vérére. Rá fogok lépni erre a területre. Talán egy napon majd nyomra vezethet a saját látomásaimban és metaforáimban, ha látom magam szimbólumként.
Aztán visszatérek az álomhoz, amit a fajtámnak szántak a nappali órákra. Vajon az ő álmuk is ennyire felkavaró, vagy ők nyugodtan alszanak?

 

1999. augusztus 29., vasárnap, este 9:03
Egy városi ház
Avondale Estates, Georgia

Álmodott, és ezt tudta is. Lehet, hogy borzasztó lesz, és ezt is tudta. De képtelen volt felébredni.
Nem elég, hogy nappal volt, ami tilalmas a vámpírok számára, de Benison herceg torporba zuhant. A fizikai és lelki sérülések, amelyeket két hónappal ezelőtt elszenvedett, nem voltak hajlandóak meggyógyulni, még a fajtájának rendelkezésére álló természetfeletti gyógyhatások ellenére sem. A végzetes éjszaka óta csak egy másik emléke volt ezen kívül, és az is egy álom volt egy gyönyörű nőről, aki nem a felesége. Bár most álmodott, mégis eléggé öntudatánál volt ahhoz, hogy visszaidézze ezt a másik látomást.
Tudta, hogy a nő Victoria Ash, és bár képes volt visszaidézni az érzéseit iránta, és a bizonytalanságot a hívásának valódi okával kapcsolatban, többé már képtelen volt gyűlöletet, vagy akár csak ellenszenvet is érezni iránta.
Ez vajon a tompító hatása volt annak a torpornak, amiről most már tudta, hogy elhatalmasodott rajta?
Csak arra volt képes, hogy csodálja a szépségét, és megsirassa az ő Eleanorját, aki soha nem volt ennyire bájos, és aki soha többé nem tér vissza a földre.
A trónfosztott herceg könnyei elhomályosították a látomást is, és egy szemek nélküli férfi lépett át ezen a ködön. Benison rádöbbent, hogy a férfinak nem csak a szemei hiányoztak, hanem arca sem volt. Olyan szorosan belecsavarták egy pamutköpenybe, hogy leginkább egy védelmező lepedő mélyén szuszogó kisdednek tűnt. Ezt a férfit azonban semmi sem védte meg, mert bár arca nem volt, a mozdulataiból, a tartásából és a lehajtott fejéből hatalmas fájdalom és kimerültség sugárzott.
Benison egy pillanatig azt hitte, hogy saját magát, vagy a saját fájdalmát látja, de ennek a férfinak az agóniája sokkal teljesebb volt. Benison talán egy akkut sajgás, valami sóvárgás, hogy a dolgok bárcsak másmilyenek lennének, egy vágy egy ösvény után a kétségbeesés dzsungelében, de ez a másik...! Az ő fájdalma hasonlatos volt Benisonéhoz, de neki nem volt múltja, ami után sóvároghatna, sem jövője, amit magához ölelhetne.
Átvágott a kipárolgásokon, amiket Benison könnyei idéztek meg ezen az álombeli tájon, és megközelítette Atlanta trónfosztott Malkáv hercegét. Az arc nélküli férfi panaszosan kitárta karjait, és térdre rogyott Benison előtt. A Malkavita megpróbálkozott azzal, hogy kivegye a szavakat, amelyeket a száj nélküli férfi mondhatna, de ez az üres sík csendes is volt. Benison fülei lassan sajogni kezdtek ettől a csendtől, és a Malkáv rájuk tapasztotta a tenyerét.
Az arc nélküli idegen felállt, aztán először Benison felé, majd mögé intett. A Malkavita megfordult, és ott, ahol korábban semmi sem volt, most egy hatalmas fekete üst állt. Gőz szállt fel belőle, és a felszíne forrongott és buborékolt annak ellenére, hogy alatta nem volt tűz, és még csak a hő jelenlétét sem lehetett érezni.
A hatalmas edény felszínét át meg átszőtte a számtalan faragott kígyó, amelyek közül egy-egy egymással ellentétes oldalon kiemelkedett, és vaskos fogantyút formázott – bár a csordultig telt üst már túl sok lett volna még Benison erejének is, és még akkor is csak kevesen lettek volna képesek megmozdítani, ha üres. A kígyók tekeregni kezdtek Benison figyelő szemei előtt, és ahogy mozogtak, a víz egyre erősebben és erősebben kezdett forrni.
Aztán az idegen ellépett Benison mellett, és megállt a Malkáv és az üst között. Benison éppen idejében lépett oldalt ahhoz, hogy lássa, amint az idegen megragadja a hatalmas üst füleit. A kezein a bőr sisteregni kezdett, és pillanatok alatt felhólyagosodott és vörösre égett. Benison fel akart kiáltani, de képtelen volt bármiféle hangot kiadni. Az idegen kezei elfeketedtek, és a hús felszíne kezdett megrepedezni. Hamarosan apró darabkák szálldostak belőle, mint egy tűzbe vetett papírlap maradványai.
Benison közelebb lépett, és meglátta, hogy a víz felszíne furcsa módon megnyugodott. Az idegen tükörképének volt arca. A Malkáv visszapillantott az idegenre, de annak még most sem volt arca.
Amikor Benison tekintete ismét a vízre vetődött, az idegen már őrá meredt. A szája szavakat formált, de hang továbbra sem hallatszott. Benison megpróbálta kivenni a szavakat, és bár úgy tűnt, hogy az ajkak értelmetlen szótagokat formálnak – vagy egy olyan nyelv szavait, amit Benison nem ismert – és bár az egész táj továbbra is tökéletes csöndbe burkolózott, a trónjától megfosztott herceg most már hallotta a szavakat.
– Hozd el nekem Nesszus köntösét – mondta a vízben tükröződő arc.
Benison pedig bólintott, pedig nem tudta, hogy ez mit jelent, hogy mi ez a köntös és hogy kinek is kellene elvinnie. Amint bólintott, az idegen tükörképe is azonnal arctalanná vált.
Az idegen lehámozta magáról a pamut anyagot, és félredobta a ruhadarabot. Az a földre zuhant, és átalakult egy kupac bűzös és viseltes ruhává. Az idegen sokkal alacsonyabbnak tűnt így meztelenül. Vékony testalkatú volt, és hosszú szőke haja eltakarta a vállait és a továbbra is arctalan fej nagy részét. Az idegen leült. Bár meztelen volt, valahonnan előhúzott egy tőrt, és nekilátott, hogy maroknyi tincseket nyiszáljon le a hajából. A tincsek szétszóródtak mindenfelé: mellette a földön, és az ölében. Aztán felállt.
Benison nem mozdult, hogy megállítsa az idegent – talán nem is tudott volna megmozdulni, ebben nem volt biztos – aki fejjel előre beleugrott a csendes, de még gőzölgő vízbe. A hang hirtelen berobbant az álomba, és a víz csobbanása mennydörgésszerűnek hatott. Az üstből mindössze néhány vízcsepp fröccsent ki, és azok vérré változtak a levegőben. Több vércsepp Benison lába mellett hullott a földre, és úgy gördültek tova, mintha higanyból lennének, vagy mintha a földet tükörfényesre csiszolták volna, vagy nem létezett volna a súrlódás. Két vagy három cseppecske Benisonra fröccsent, és ezek azonnal bele- és átszivárogtak a ruháin.
A Malkavita gyorsan letépte magáról a ruházatát, de elkésett – bár azt nem tudta, hogy miről késett le. A vér most mindenesetre foltot ejtett a bőrén, és ő képtelen volt letörölni őket. Még csak elhalványodni sem voltak hajlandóak. Most már leginkább sugárzó anyajegyeknek tűntek; kettő a testén, egy pedig a bal karján. Benison csupaszon hagyta a mellkasát.
A víz egy pillanatig még buborékolt a hatalmas üstben, aztán ismét elcsendesedett. Benison közelebb lépett, és belenézett a vízbe. Olyan közel hajtotta az arcát a vízhez, amennyire az idegen. Neki nem volt tükörképe: helyette egy jelenet kezdett filmszerűen peregni a vízben.
Egy csont és bőr nő állt meztelenül egy emelvényen. Nyugtalanító volt a szépsége. A fizikai szépségnek nem voltak mélységei, de a lágy vonalai és a kecses tartása felruházta valamiféle állati kisugárzással. És nagyon idegessé tették azok az izgató fantáziák, amelyeket éppen az őket elválasztó távolság érzése, és a nő elkülönülése a szemlélőtől váltott ki belőle. Csak azért tudta rajta tartani a szemeit, mert a nő szemei csukva voltak, és így nem volt az az érzése, hogy viszonozza a rajongó pillantásokat.
Az üst pereméről elvált egy fémkígyó, és belépett a vízben játszódó jelenetbe. Lassan, a mozdulatlan alak körül keringve, a kígyó minden egyes fordulóval egyre közelebb és közelebb került, mintha valamiféle ellenállhatatlan tömegvonzás fogságába esett volna. Hamarosan hozzáért a nő lábához, aki összerezzent, de aztán ismét mozdulatlanná dermedt, ahogy a kígyó módszeresen egyre feljebb kapaszkodott a testén. El a térd mellett, föl a combokon, végül átfurakodott a nő szeméremdombjának fekete szőrzetén, és rátekeredett a csípőjére. Aztán tovább haladt felfelé, el a gyomor mellett, át a mellek apró halmain, keresztül a hónaljak borotválatlan kuszaságán, míg végül megállapodott a nyakában.
A kígyó hirtelen átalakult egy vastag, jádeszínü köntössé, ami felöltöztette a nőt. A szemei felpattantak, és Benison egy szemvillanás alatt rádöbbent, hogy ez a nő Hannah, Atlanta Tremere elsőszülöttje. Most már Benisont nézte, és az arc, ami soha nem adott utat az érzelmeknek, most feszesre húzódott a félelemtől.
Benison zavartan figyelte, ahogy a karját és a testét beszennyező vércsöppek vörös gömbökké alakulnak, és belecsobbannak a vízbe. Egy láthatatlan örvény felduzzasztottá őket, és feloldódtak egy spirális örvénylésben, ahogy Hannah felé süllyedtek. A három vérszalag egy időben érte el a nőt, és lassan bezárultak, miközben a Tremere boszorka egyikről a másikra pillantott.
Hannah egy szemvillanás alatt az emelvényre rogyott, és a zöld köntösét átitatta a vér. Egy pillanattal később – ami éppen elég idő volt ahhoz, hogy a látvány beleégjen Benison elméjébe – a víz szinte felrobbant a dühödt gőzkitörésektől.
A férfi hátralépett. Így próbálta elkerülni, hogy a korábbihoz hasonló vércsöppek fröccsenjenek rá. Lassan egy pár talp emelkedett ki a vízből, és Benison valamilyen módon tudta, hogy az idegenhez tartoznak. A talpakat követték a bokák és a combok, aztán az idegen fehér farpofái is előbukkantak a vízből. Az idegen tovább emelkedett kifelé, és olyan szögben fordult, hogy egy pillanattal később már háttal állt Benisonnak, és a kezei ismét az üst kígyó fogantyúit fogták, bár most már nem égette őket az érintés.
Hatalmas erőfeszítéssel az idegen felfelé emelte az üstöt. Miközben emelte, fejjel lefelé is fordította az edényt, de abból egy csepp víz sem ömlött ki, még akkor sem, amikor az idegen teljesen a feje fölé emelte, és fejjel lefelé fordította.
Aztán az idegen Benison felé fordult. Most már a korábban a vízben tükröződő arcot viselte.
– Nesszus köntöse – mondta, aztán az üst tartalma örvénylő zuhatag és hatalmas gőzfelhők kíséretében lezúdult, és végigsöpört az idegenen... és az egész álmon.
Benison szemei életre rebbentek a menedékei közül a legföldhözragadtabbnak a második emeletén. Az Eleanorral, Victoriával és a Hannahval kapcsolatos gondolatok összefonódtak, és dühében felmordult. Nem engedi meg, hogy elrabolják tőle a felesége tiszta emlékeit!
Vajon ez is torpor hatása lenne? A Vértestvérek ösztöneiből felbukkanó „természetes” önfenntartó reakció?
Bár nagyon szerette volna, Benison mégis képtelen volt felidézni a mindent elsöprő bosszúszomjat. Helyette egy villanás alatt megértette, hogy mit kell tennie, és megtudta az álomban szereplő idegen kilétét is.
Visszariadt attól a céltól, amit rettenetesnek tartott, de bátor szíve kitartott Anatole kívánsága mellett.
Benison visszahanyatlott az ágyba, és békésen átaludta a nap hátralévő részét. Csak Eleanorról álmodott.

 

1999. augusztus 29., vasárnap, este 8:54
Egy udvarház Buckheadban
Atlanta, Georgia

A tágas szalonban üldögélve Victoria minden bizonnyal egyet értett volna azzal, hogy az élet ciklusok sorozata. Sajnálatos módon azonban azok a körök, amelyekbe mostanában belekényszerült, inkább egy ciklonra hasonlítottak. Elragadták, és azóta értelmetlenül, és céltalanul pörgették.
Legalábbis ami a saját céljait illeti. A céltalansága jó szolgálatot tett a Kamarilla maradványainak, amit két éjszakával ezelőtt hagyott hátra Baltimore-ban.
Egyik kecses ujját az állához emelte, és közben feszülten meredt saját magára a tükörben. Végre ismét képes volt önmagára nézni – bár csak éppen hogy – de még így sem követte a szemével az ujja lassú, de figyelmes útját ahhoz a helyhez az arcán. Helyette inkább megdöbbentő intenzitással meredt a saját szemeinek tükörképébe. Talán azt remélte, hogy valamiféle látomásra lel a mélyén, de ismét csak azt a szinte tökéletes arcot látta, ami mostanában már untatta, de ami még mindig előcsalogatta másokból azokat a mámorosan szemérmetlen gondolatokat. Néha pedig, ha ő megengedte, akkor előcsalogatta a mámorosan szemérmetlen cselekedeteket is. Néha valóban engedte, bár az elvárt beteljesülés nélkül.
Az ujjai célba értek, és Victoria megérezte a gyógyítási kísérleteknek makacsul ellenálló jel alig észlelhető, arcátlan taréjait. Baltimore összes vére sem volt képes arra, hogy legyőzze az ellenállását.
Egy saját farkába harapó kígyó. Az elmúlt hónapjainak története. A Sabbat szimbóluma, aki két hónappal ezelőtt lényegében megerőszakolta őt ebben a városban.
Egy pillanatig majdnem a város hercege volt, most pedig már ugyanennek a városnak a foglya. Természetesen nem fizikailag: egy ravasz Vértestvér idővel megtalálja a módját, hogy bárhová bejusson, vagy bárhonnan kijusson, függetlenül attól, hogy miféle ellenintézkedésekkel kell szembenéznie. A nem is olyan régen még Kamarilla fennhatóság alá tartozó várost irányító Sabbat nem számolt olyasvalakivel, aki Victoriához hasonlóan fortélyos volt, és olyan kapcsolatokkal rendelkezett, mint a Toreador. Bár ez esetben a városba magába meglehetősen könnyű volt bejutni. A korábbi Elsőszülött egy bérelt autóval csendesen végigkocsikázott az 1-85-ősön. Rém egyszerű, mégis a hozzá hasonlóan idős Vértestvérek közül meglepően sokan képtelenek lettek volna erre a cselekedetre, mivel soha nem vették maguknak a fáradtságot, hogy megtanuljanak bánni ezekkel a többé-már-nem-is-annyira-új benzinnel működő eszközökkel, amelyek egészen a legutóbbi időkig meghatározták a táj alakulását és a világ ritmusát. Mostanra ez az előjog a számítógépeket és a hálózatokat illette meg, és Victoria már abba is kezdett beletanulni.
Nem, Atlanta igézte meg Victoria elméjét. Ezért örült annak, hogy ismét itt lehet. Nem kizárólag a bosszú miatt – amit számításai szerint végre fog hajtani – hanem azért is, mert ha ez volt a kiinduló pont, akkor szerette volna újra kezdeni.
Az újrakezdés lehetőségét inkább alattomos, mint becsületes eljárásnak köszönhette. Nem mintha képes lett volna felróni Jan Pieterzoonnak, vagy Garlotte hercegnek, amiért úgy intézték, hogy el kellett vállalnia ezt a kirándulást. Végül is saját terveinek sorozatos kudarcba fulladása miatt meggyengült a helyzete, ráadásul mentális is kimerítette az, hogy folyton kudarcot vallottak az erőfeszítései, amelyekkel megpróbálta megtisztítani a testét az Elford nevű Tzimisce ténykedéseinek nyomaitól.
Valójában alig sikerült végrehajtania a legegyszerűbb próbát is, amivel eldönthette, hogy visszatér-e Atlantába, vagy sem. Egy pillantás a faliórára, és Victoria az utazás mellett döntött, mivel a percmutató páratlan percen állt. Szinte az Ölelése óta Victoria az életében minden nagyobb döntésben egy véletlenszerű próbával döntötte el, hogy melyik utat válassza. Valószínűleg éppen ez a véletlenszerűség magyarázta azt a káoszt, ami mostanában elborította, de egyúttal már három évszázadon keresztül tett neki jó szolgálatot. Ennek a látszólag könnyelmű, és talán kétségbeesett – valószínűleg egyszerre mindkettő – eljárásnak az volt a célja, hogy általa megőrizze a szabad akaratát, és ne váljon egy nála sokkal hatalmasabb halhatatlan játékszerévé. De milyen szabadság volt az, ami ilyen véletlenszerűségnek volt alárendelve?
Nos, talán a szabad akaratot feláldozta, de kivéve talán a Victoria halandó éveit végigkísérő szeretők karjait, ez volt az egyetlen védelem, amit találhatott. Legalábbis az egyetlen, ami ténylegesen maradandó volt. Ennél kevésbé fontos, és kevésbé hatékony volt az az időleges menedék, amit az ehhez hasonló időkben az ehhez hasonló udvarházakban talált.
Ez a Harold Feinstein tulajdonában lévő roppant kúria többször is otthont adott Victoria estélyeinek abban az időben, amikor kezdte letenni a névjegyét a városban. Harold a művészetek bőkezű támogatója volt Atlantában, aki egyre gyarapodó vagyonát ennek a lelketlen városnak nyüzsgő ingatlanpiacán szerezte. A férfit nem igazán zavarta, hogy az estélyekért ő fizetett – és nem csak pénzzel. A Toreadornak sem igazán számított az a tény, hogy a Ventrue Pieterzoon elcsábítására tett, kudarcba fulladt kísérlet óta most először engedte meg, hogy levetkőztessék. Ezt annak ékes bizonyítékaként fogadta, hogy a saját jól felfogott érdekében állt, hogy visszatérjen ebbe a városba.
Milyen távolinak tűntek már számára azok a jelentéktelen események, amelyek ebben az udvarházban zajlottak. Ezúttal figyelmesen szemügyre vette magát a tükörben. Még csak meg sem próbált úgy tenni, mintha most is úgy nézne saját magára, mint alig néhány hónappal ez előtt. Halandóként, és aztán több évszázadon keresztül a Vértestvérek társadalmában a szépsége mindig csak egy fegyver volt számára, de a tükörben kirajzolódó klasszikus vonások, amelyek Victoria számtalan művésszel való kapcsolatának köszönhetően oly sok híres, vagy legalábbis csodálatra méltó alkotáson tűntek már fel, többé már nem ébresztették fel benne azt a kellemesen hóbortos érzést. Ez az érzés pedig jelen volt már azóta, hogy halandóként az éppen hogy kiserkent melleinek birtokába jutott, amelyekkel elcsábíthatta a fiatal férfiakat, akik végtelenül átlátszó szándékkal közeledtek hozzá.
Legutóbbi szorult helyzete végül elrabolta tőle ezt az élvezetet. A ragyogó zöld szemei. A karcsú nyaka. Selymes bőre. Csillogó haja. Valaha ezek mind a játékszerei volt, de most már egyszerűen csak az érdekeit szolgáló eszközökké változtak.
Jelen pillanatban pedig a bosszú sokkal inkább szolgálná az érdekeit, mint az, ha megoldaná a Gangrel-gyilkossá változott ifjú Toreador rejtélyét, csak sajnos nem volt biztos abban, hogy miként teljesíthetné be a bosszúját. A városban nyilvánvalóan relatíve alacsony volt a Sabbat népesség, hiszen éppen ezek az erők folytatták az offenzívát észak felé a part mentén. Atlanta püspöke Borges ölebe, Sebastian volt, és feltehetőleg valahol itt tartózkodott az új birtokán. Victoria úgy vélte, hogy megkínzója, Elford is a város határain belül maradt. Ő nem volt harcos, csak egy kínzómester. És bár Victoria testén begyógyultak az általa okozott sebek, de a lelke még mindig vérzett.
Nem halványultak el annak az emlékei sem, amit Vykos először tett vele, amikor elfogta. Az állát elcsúfító kígyó emlékeztette arra a rövid időre, bár Victoriának sikerült elűznie magától a teremtménnyel kapcsolatos rémálmait. Tehát Vykos nem vált Victoria gyűlöletének célpontjává, de Elford hátralévő napjai rohamos gyorsasággal kezdtek fogyni attól az éjszakától kezdve, hogy a Hesha nevű Setita által felbérelt ügynökök szerencsés közbelépésének hála sikerült megszabadulnia a karmai közül.
Aztán ott volt még a „hazalátogatásának” feltételezett indoka – Leopold.
Csak két nap telt el azóta, hogy megvilágosodott előttük, hogy talán Leopold lehet felelős Xaviar Gangreljeinek a megtizedeléséért New York állam északi részén. Ha jobban belegondolunk, már maga a feltételezés is hihetetlenül nevetségesnek tűnt. Az ifjú Toreador egy gyenge jellemű kölyök volt, és Victoria akkor látta őt utoljára, amikor a Lasombrák mágiája által megszilárdított sötétség-csáp csapkodta a földhöz. Ugyanakkor mintha arra is emlékezett volna, hogy látta kirepülni az ablakon, úgyhogy bár igencsak elenyésző volt annak az esélye, hogy a férfi túlélte a Sabbat orvtámadását a Szépművészeti Múzeumban, de ez mégsem volt lehetetlen. Az általa jelenleg birtokolt hatalom már egy egészen más rejtély, feltéve, hogy valóban sikerült túlélnie a támadást.
Másfelől azonban teljesen helyénvalónak tűnt, hogy Victoria belebonyolódjon a Leopolddal kapcsolatos ügyekbe. A férfi túlságosan is közvetlenül kapcsolódott az elmúlt hónapok eseményeihez, legalábbis ami Victoriát illeti, ahhoz, hogy a potenciális újra felbukkanásának lehetőségét csak úgy egyszerűen elutasítsák, vagy egyszerű véletlen egybeesésnek tekintsék. Ráadásul Victoria képtelen volt elhessegetni az eseményekkel kapcsolatos rossz érzéseit, mert az egész ügyből csak úgy sugárzott azoknak a mélyen eltemetett összeesküvéseknek és manipulációknak a jelenléte, amelyektől annyira tartott.
Nem elég, hogy éppen Leopold volt az, aki megmentette őt a Sabbat támadás alatt a Szépművészeti Múzeumban, de ráadásul éppen az ő választása a monumentális ajtók közül döntötte el, hogy Victoria megkísérelje-e megszerezni a hercegi címet, vagy sem. Ez az utóbbi gondolat csak a dél felé vezető, nem éppen luxus utazás közben merült föl benne, amikor tegnap éjjel elgondolkozott az ügyön. Milyen ironikus, hogy a férfi döntötte el, hogy Victoria megkísérelje megszerezni a hercegi címet, és közben valamilyen módon éppen ő lenne a kudarc okozója.
Victoria minden esetre kíváncsi volt, hogy miféle nyomokat találhat Leopolddal kapcsolatban – a múltjáról, a jelenéről, és a terveiről – a korábbi városában. Mindössze egyetlen menedékről volt tudomása, amit az ifjú Toreador használt. Nagyon valószínű volt, hogy legalább még eggyel rendelkezett, hiszen minden előrelátó Vértestvérnek volt tartaléka. De ha a férfi valóban csak egy ifjú Toreador volt, és nem egy olyan hatalom, amely elég félelmetes ahhoz, hogy elpusztítson egy egész hadseregnyi Gangrelt, akkor talán csak ezzel az eggyel rendelkezett.
Victoria savanyúan elmosolyodott. Számára úgy tűnt, hogy valóban szétverték ezt a bolondot. Talán itt majd rábukkan, aztán az ujja köré csavarja, és felhasználja arra, hogy visszaszerezze magának a várost. Valójában azonban Victoria úgy vélte – és abban reménykedett – hogy mindössze Leopold nyomait találja majd meg, és nem magát a Vértestvért.
Tehát a küldetése Atlantában két célt próbált elérni: a bosszút és a felderítést, de bizonytalan volt afelől, hogy hol kellene kezdenie. Még egy pillanatig töprengett ezen, aztán úgy döntött, hogy továbbra is az az egyetlen biztos döntési módszer, amit eddig is használt: a véletlenszerű próba. Felvitt még egy kis púdert a feltekeredett kígyó formájú sebhelyre, aztán még egyszer utoljára végigpillantott magán a tükörben. Bár a bájait évek óta most először takarta kék farmer és póló, ő mégis tökéletesen elbűvölőnek találta a tükörképét – bár most hiányzott belőle a megszokott jó érzés és az elégedettség.
Bágyadtan feltápászkodott a székből és belemosolygott a tükörbe – nem gyönyörködve, hanem annak elismeréseként, hogy milyen mélyre süllyedt.
De vajon keresse-e a bosszú lehetőségét, vagy sem? Melyik volt a jó választás? Helyette egy próba fog dönteni, annak ellenére, hogy ez talán nem a legjobb döntést eredményezi majd. És kétségtelenül semmi sem volt véletlenszerűbb, mint az öreg Harold szexuális teljesítőképessége.

 

1999. augusztus 29., vasárnap, este 9:18
East Poncé de León sugárút
Atlanta, Georgia

A szívből jövő sürgető késztetés ellenére Benison herceg csak későn ébredt. Általában óramű pontossággal kelt amint a nap eltűnt a horizont mögött, de ez még akkor volt, amikor még herceg volt, még mielőtt Eleanor...
Nos, a rengeteg változás előtt, ami az életében bekövetkezett.
Fizikailag kipihentnek érezte magát, és még a mentális frissessége is visszatért. Gyanította, hogy ez azért van így, mert van valami, amire összpontosíthat, még ha nem is értette pontosan a küldetést, amit oly elnagyoltan írtak le számára az álmában.
De hát mi mást várhatna Anatole-tól? Azt biztosan nem, hogy tényszerűen felsorolja a kívánságait!
De miért tűnt annyira fontosnak, hogy segítségére legyen a prófétának? Természetesen ott voltak a vér általi kötelékek. A Malkávok – az őrültek, a kárhozottak, a kétségbeesettek, a megszállottak, a belátóak társaságában – a klán kötelékei gyengébbek voltak, mint a többieknél, de azért léteztek. Azonban Benison úgy érezte, hogy ez nem elegendő arra, hogy megmagyarázza a jelenlegi érzéseit. Anatole hírneve nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy Benison hajlandó volt a kívánságának eleget tenni. Sokkal könnyebb volt egy ismeretlen kérését visszautasítani, mint olyasvalakiét, aki egy ekkora formátumú személyiség – legyen akár hírhedt, akár emelkedett.
Mégis, még ez sem tűnt elegendőnek. Benison számára az volt az egyetlen kielégítőnek tűnő magyarázat, hogy az ügy a városát érintette. A várost, ami korábban az övé volt. Valami elkezdődött Atlantában, ami sokkal fontosabb volt, mint egy egyszerű Sabbat támadás. Álmában Benison hírt kapott egy másik Malkávtól, hogy az őrjöngés átterjedt a város határain túlra. Anatole mégis Atlantába tartott, és nem máshová.
Természetesen mindig fennállt annak a lehetősége is, hogy kényszerítik, hogy bár úgy érezte, önszántából egyezett bele a küldetésbe, ez az együttműködési készség csak látszat volt.
Benison emlékezett rá, hogy Hannah nem vett részt a Nyári Napéjegyenlőségi Partin, amelynél a támadás bekövetkezett, és elgondolkodott azon, hogy ő vajon milyen szerepet játszott az eseményekben. Vajon az álom valamilyen módon azt a bosszút mutatta meg neki, amit Hannah-n vehet azért, mert valamiféle szerepet játszott a bukásában? Vajon a Tremere kényszeríti őt most cselekvésre?
Keresd meg Nesszus Köntösét – mondta az idegen... Anatole. A köntöst, ami megölte Herkulest, a görög hőst, legalábbis ezt állította a könyv a Little Five Point-beli boltban. Általában az ehhez hasonló kérdésekkel Benison éppen Hannahhoz fordult volna, és nem vele kapcsolatban tette volna fel őket, de mivel a nő feltehetőleg nem állt rendelkezésre, ezért nem élhetett ezzel a lehetőséggel. Tehát a trónfosztott herceg meglátogatott egy könyvesboltot. Nem igazán mulattatta az az emlék, amint éppen könyveket nyálaz át egy kiskereskedésben.
A könyv mindenesetre leírta, hogy Herkules felesége, aki valami apróságon feldühödött, odaadta a férjének a Nesszus nevű kentaur köntösét. Azonban a köntöst átitatta a kentaur vére és a méreg, amit egy korábban Herkules által a kentaurra kilőtt nyílvessző juttatott oda. Herkules, miután felöltötte a köntöst, megőrült és meghalt.
Ez pedig ismét visszavezetett a kérdéshez: vajon a köntös az álomban csak valami másnak, mondjuk Hannah árulásának a szimbóluma volt, ahogy a görög hős felesége is áruló volt a történetben, vagy Benisonnak tényleg magát a köntöst kell felkutatnia? Egy Malkávtól általában egyértelműen az előbbit várnák el. Ezt Benisonnak tudnia kellett volna, bár soha nem nyerhette volna el, és tarthatta volna meg a hercegi címet, ha a képességei nem lennének valósak.
Tehát Benison csak egyetlen lehetőséget látott, amivel tisztázhatná az ügyet, mégpedig azt, hogy meg kell látogatnia a Tremere kápolnát. Feltételezte, hogy a kápolnát elhagyták, miután elesett a Szépművészeti Múzeumot ért támadás után kétségtelenül fellángoló harcok során, de ezeken kívül volt még számtalan más lehetőség is. Talán a kápolnában egy maroknyi Tremere – köztük Hannah – még most is kitartott a Sabbat ellenében. Vagy talán a napéjegyenlőség éjszakáján, vagy nem sokkal utána legyőzték őket, és az épület most üresen áll. Vagy talán a Tremerek legyőzése után most a Sabbat foglalta el a kápolnát, vagy legalábbis kifosztotta a korábbi lakhelyet.
Ha ez az utóbbi lehetőség bizonyul igaznak, akkor csak nagyon kevés esélye marad annak, hogy sikerül megtalálnia magát a köntöst.
Benison gyalogosan tette meg a Little Five Point-beli könyvüzletet és a Tremere kápolnát elválasztó néhány mérföldet. Jólesett maga mögött hagyni azt a területet, ahol a könyvüzlet állt. Nem azért, mert ott volt az Atlantai ellenkultúra melegágya, hanem azok miatt, akik a tevékenységük lebonyolításához felkeresték az ilyen területeket. Korábban ez a lecsúszott Vértestvéreket jelentette, akiknek jog szerint semmi keresnivalójuk nem lett volna abban az Atlantában, amelyet Benison szeretett volna az irányítása alatt tudni, de most ezek az elemek inkább a Sabbatból kerültek ki, könnyű prédát kerestek egy városban, amelyet még nem értettek teljesen. Keresve sem találhattak volna jobb helyet ahhoz, hogy az agyaraikkal dicsekedjenek, vagy a sötét lelkükre célozgassanak, mint azok között, akik élvezték az ilyesmit, vagy szánalomra méltó erőfeszítéssel tettették, hogy élvezik, és így próbálták megtalálni a helyüket a halandók társadalmának perifériáján.
Az East Poncé de León, ahol Benison sétált, nem sokban különbözött ettől. Az út mentén prostik és drogdílerek álltak, két oldalán pedig leginkább népszállók és sztriptízbárok sorakoztak. Tehát Benison elővigyázatos volt más Vértestvérekkel szemben, de nem tartott semmi olyasmitől, amire érdemes lett volna odafigyelni, amíg néhány háztömbnyire meg nem közelítette a Tremerek erősségét. Egészen addig nem sok esély volt arra, hogy a járókelők, sőt, akár a többi Vértestvér megpillantsa a herceget, akit a vérnek az a hatalma rejtett el, amelyet már oly régen elsajátított.
A varázsló vámpírok kétségtelenül hátrahagytak a tulajdonuk védelmére szolgáló csapdákat, és ezek már önmagukban is igen veszedelmesek voltak, még akkor is, ha egyetlen Vértestvér – sem Sabbat, sem Tremere – nem volt jelen a környéken. Talán a Benisont lényegében láthatatlanná tevő hatalom képes lesz felülkerekedni a Tremerek védelmén is. Bár ő ebben erősen kételkedett.
A Malkáv minden erejét megfeszítve próbálta a végletekig kiterjeszteni a hatalmát, aztán folytatta az útját. Benison feszülten figyelte a környező épületeket, és nedves éjszakába nyújtózó hatalmas épület lassan kezdett kibontakozni a sötétben. Az utca túloldalán az étteremben meglátott egy gyanús párocskát, de azonnal elvetette a lehetőségét annak, hogy Vértestvérek lennének, amint megérkezett az étel, és a páros enni kezdett. Az ilyesfajta lakoma nem maradt volna meg sokáig a vámpírok gyomrában. Nos, talán néhány Vértestvér képes volt lenn tartani az ételt, de ők nagyon ritka kivételt képeztek.
Benison legközelebb már csak közvetlenül a ház masszív, csúcsos oromzata előtt torpant meg. Az épület négy emelet magas volt, és ezek az emeletek igencsak magasak voltak, nem úgy, mint a szegényes irodaépületek és modern házak. Ez itt egyike volt Atlanta kivételes házainak, sőt, talán ez volt Atlanta kivételes háza, és Benisont ismét elfogta a sajnálkozás, amiért a Tremerek kezébe került. A herceg még emlékezett rá, amikor az Államok Háborúja után közvetlenül a Déli Újjáépítés időszakában elkezdődött az építkezés.
Most romokban állt. Úgy tűnt, hogy a felső emelet teljesen lerobbant, és az alacsonyabban fekvő emeletek is megfeketedtek és kiégtek. Benisonnak fogalma sem volt arról, hogy az épületnek ekkora része miként élhetett túl egy láthatóan vadul dühöngő tűzvészt. Gyanította, hogy a Tremerek felszerelték az épületet mágikus, vagy hétköznapi tűzvédelmi eszközökkel.
A járdáról egy rövid feljáró vezetett az udvarházat körülvevő hatalmas vaskerítéshez. Benison észrevette, hogy a kerítés néhány helyen meghajlott, különösen a feljáró végében álló kapu és a kocsifelhajtó környékén, de a kerítés nagy része még mindig állt. A kapu mögött egy rövid téglából készült feljáró vezetett az épület monumentális bejárati ajtajához. Az ajtó még most is állt, bár úgy tűnt, hogy résnyire nyitva van.
Benison közelebb lépett. Talán még mindig volt esély rá, hogy ebben a megrongálódott és kiégett épületben megtalálja, amire szüksége van – amire Anatole-nak szüksége van. Úgy vélte, hogy a legrosszabb esetben is csak el kell majd menekülnie. Valószínűtlennek tűnt, hogy Vértestvérek tartózkodjanak a falak között, és abban is kételkedett, hogy halandók költöztek volna be. Ez a hely megborzongatta még a trónfosztott herceg gerincét is. Halandók képtelenek lennének megközelíteni.
Közelebb lépett az ajtó előtti pihenőre vezető hat téglából rakott lépcsőfokhoz, és hirtelen rátört a szédülés. Először azt hitte, hogy megtámadták, de végül úgy döntött, hogy ez valószínűleg a komoly sebeinek az utóhatása lehet, amelyekből nem olyan régen épült fel. Aztán rádöbbent, hogy megint a képzelete játszik vele, mert a jelen lerombolt épületének hamvaiból kiemelkedett a régmúlt dicsőséges udvarháza.
A megfeketedett falak ismét patyolatfehéren tündököltek. Az omladozó falak büszkén álltak, és újjáformálódott a hiányzó negyedik emelet is.
Benison megrázta a fejét. Furcsa volt ez a látomás, nem is hasonlított azokhoz, amelyekben általában része volt. Nem olyan volt, mint amikor elképzelt egy Konföderációs sereget a Szépművészeti Múzeumon kívül – vagy éppen benne! Azokat a fantomokat teljes szívéből elfogadta, és még így visszagondolva sem tudta elűzni a gondolatot, hogy valóban léteztek. De ez? Ez különösebb trükk volt, mert tudta, hogy az épület romokban hever.
Valójában ha elég erősen összpontosított, akkor a büszke és ép épület mögött ki tudta venni a romok látomását. Vajon a saját elméje űz tréfát vele? Vajon tényleg annyira ragaszkodik a múlt csodálatos épületéhez, hogy képtelen elereszteni, még akkor is, ha a szemei mást látnak?
Vagy ez Anatole trükkje lenne? Egy látomás, amelyet valami módon a másik Malkáv tett lehetővé? Furcsa mód Benison sokkal nyugodtabb lett ettől a gondolattól. Ezt képes volt szinte ajándékként elfogadni, szemben azzal a nyugtalansággal, amit akkor érzett, amikor úgy hitte, hogy a saját elméje játszik vele.
Tehát Benison elengedte a kiégett épület látomását, és kitárta karjait a múlt szépsége felé.
Belépett. Emlékezett a szobára, ami ugyan kis alapterületű volt, de szinte olyan magas volt, mint maga az udvarház, és a szemei is pontosan ezt a látványt közvetítették. A Malkávval szemben és tőle jobbra egy-egy kétszárnyas ajtó nyílt, míg tőle balra egy kanyargós lépcsősor vezetett az első emeleti balkonra. Feljebb a másodikon is látható volt egy balkon, de azt látszólag semmilyen módon nem lehetett közvetlenül megközelíteni ebből a teremből.
A szoba berendezését misztikus ritkasággyűjtemény tette teljessé. Egy alacsony asztal mellett egy nagy, vörös karosszék állt. Az asztalon három búgócsiga pörgött szakadatlanul. A padló egy kivilágított mélyedésében valamiféle csontok pihentek. Többtucatnyi festmény díszítette a falakat, de közülük mindössze kettő volt szemmagasságban. Az első egy több száz éves bekeretezett dokumentum volt a salemi boszorkányperekről, és a bejárattól jobbra nyíló kétszárnyú ajtó mellé helyezett második még ennél is érdekesebb volt.
Ez valójában nem festmény, hanem tükör volt. Meglehetősen egyszerűnek látszott. Természetesen értékes anyagból készült – apró gyémántberakásos ezüst keret – de a halandók kincsei sokat veszítettek az értékükből a sokkal körültekintőbb Vértestvérek szemében. Valójában a tükörben felbukkanó kép ragadta magával a Malkavitát. A tükörképe ugyanis arctalan volt, amikor belepillantott. Hússzínű üresség foglalta el a területet, ahol a szemei, az orra és a szája kellett volna legyen.
Akárcsak álmában, kivéve, hogy akkor nem az ő, hanem Anatole tükörképe volt arctalan. Benison a tükörről a mellette álló ajtókra pillantott. A bal oldali kinyílt, amikor elfordította a kristálygombot, és a Malkáv egy hosszú folyosó végén találta magát.
Most merre? – elmélkedett. Mégis mire számított, mit talál majd, ha belép? Azt várta, hogy egy köntös várja majd, amit a bejárati ajtó melletti fotelre terítettek? Benison felnevetett a saját ostobasága láttán, de tudta, hogy most nem egy logikus megbízatást teljesít. Nem volt más választása, mint bejárni az egész udvarházat. Hacsak nem lépnek ismét közbe az álombeli dolgok. Mindenesetre végtelen éjszakák álltak rendelkezésére, hogy kutasson, és nem volt egyetlen más cél sem, amit ennyire a sajátjának érzett volna.
Így hát elindult lefelé a folyosón. Nem érintette meg a falakat, de úgy tűnt, mintha törtvörös bársonytapéta borítaná őket, a padlót pedig ugyanilyen színű és árnyalatú plüss szőnyeg fedte. Benison végigpillantott minden ajtón, és minden díszítésen, remélve, hogy kap valamilyen útmutatást.
És kapott is egyet, amikor körülbelül a folyosó közepén járhatott. Volt egy kép a falon, ami egy tiszta forrás fölé hajoló férfit – valószínűleg egy japán zen misztikust – ábrázolt. Mellette egy másik férfi állt, és éppen a hajat borotválta le a misztikus fejéről.
Talán túlságosan messzemenő következtetéseket vont le a képből, hiszen ez a jelzés távolról sem volt olyan nyilvánvaló, mint amit a bejárat melletti tükörtől kapott, de Benisont eltöltötte a bizonyosság érzése. Ezeket a képeket már látta álmában! Odament a festményhez legközelebb eső ajtóhoz – szívós fából készült, és díszes faragások borították az alsó és a felső paneljeit – megpróbálta kinyitni. Az ajtó engedett, és csendben kitárult.
Benison belépett az apró kamrába, ami egy Tremere kápolnához képest eléggé szegényes volt. A falakat tölgyborítás fedte, és a szoba közepén álló négyszögletes tölgyfa asztalon jócskán meglátszottak a sűrű nyomai. Az asztal mellett három teljesen egyforma szék állt: egyikük a rövidebb oldal mellett, a másik kettő egymással szemben az asztal hosszabbik oldalainak közepénél. A székek ülőkéjét zöld bőrkárpit borította, és a karjaikat apró jádeberakások díszítették.
A Benisonnal szemben lévő falon két ajtó nyílt, és közöttük egy erdei látképet ábrázoló faliszőnyeg lógott. Tőle jobbra és balra a falak közepén hasonló szőnyegek lógtak. A herceg figyelmét azonban a vele szemben lévő vonta magára, mivel azon egy druida állt a fák és a vadborostyán között. Előtte, tehát a szőttes bal oldalán, egy üst lógott egy jól megrakott tűz fölött.
Olyan természetesnek tűntek a darabok az álmaiból, és Benison mégis összerezzent. Mégsem habozott: azonnal elindult a baloldalon nyíló ajtó felé. Annyira magától értetődőként fogadta el ezeket a dolgokat, hogy többé már nem állt meg, hogy a hely lehetséges lakói miatt aggódjon. Az sem zavarta, hogy a bejárati ajtón és a kapun kívül egyetlen csapda vagy zár, se mágikus, se mechanikus nem próbálta megakadályozni az útját.
Benison egyszerűen odament az ajtóhoz, és kitárta.
És odabenn megpillantotta a köntöst. Valóban egy fotelre volt terítve. Benison hangosan felnevetett, ahogy belépett a szobába.
A szoba maga mintha egy irodabútorokat árusító cég katalógusából lépett volna elő, beleértve a hatalmas íróasztalt, a bőr fotelt, a minibárt, és az íróasztal előtt álló párátlanítót tartó kis asztalka két oldalán elhelyezett foteleket. A többi részlet elhomályosodott, mert közelebb lépett a nagy bőrfotelhez, és a hátára terített vastag zöld köpenyre meredt.
Benison most először torpant meg. Valami hódolathoz hasonló érzés söpört végig rajta, és csak kitartó erőfeszítéssel volt képes valójában is felemelni a kezét, és megragadni a köntöst. Ez a furcsa érzés azonnal elmúlt, amint megérintette az anyagot, és a köntös hirtelen nagyon is hétköznapinak tűnt. Azonban a Malkávot nem tudta lóvá tenni. Ez volt az, amiért idejött.
Kinyújtotta maga előtt a karját, és hagyta, hogy a köntös a karjairól lógjon előtte. Most a ruhadarab elejét nézte, és valóban voltak rajta vérfoltok, mégpedig nem is csak felületes sérülésekből származók. A megkeményedett vér vastag foltokban borította a nehéz zöld szövet mellkasi és a vállak melletti részét.
Benison körülnézett az irodában. Lehetséges lenne, hogy egy ilyen furcsa, ennyire hétköznapi szoba lenne – lett volna – a Hannah-é. Egyáltalán nem illett hozzá, de hát ki ismerhetne ki egy Tremeret? Vagy ha már itt tartunk, akkor egy Malkavitát? Jelen pillanatban Benison egyikről sem volt képes megtudni semmi újdonságot. Csak annyit tudott, hogy Hannah köntöse most már nála van, és el kell juttatnia a Gyehenna Prófétájának.
Miután kijutott a labirintusszerű udvarházból, Benison nem érzett késztetést rá, hogy felderítse az épület többi részét is. Az volt az érzése, hogy egy ilyen kísérlet tragédiába torkollna, de legalábbis veszélybe sodorná vele saját magát. Legjobb lesz, ha azonnal távozik.
A kápolna elmúlt dicsőségének látomása szertefoszlott, amint kinyitotta a jádeköves székeket tartalmazó szobába vezető ajtót. Benison egy romos, megfeketedett kamrában találta magát. A székekből hiányoztak a jádekövek, és maguk a székek is összetörtek és elégtek. Az asztal még mindig állt, bár meglehetősen ingatag lábakon. Benison meglökte, és az asztal összerogyott.
Ez eszébe jutatta az adósságát, amit le kell törlesztenie a Sabbat felé, és hirtelen teljes bizonyossággal tudta, hogy akkor tesz a lehető legtöbbet ennek a célnak az eléréséért, ha eljuttatja ezt a köntöst Anatole-nak.

 

1999. augusztus 30., hétfő, este 10:17
Egy udvarház Buckheadban
Atlanta, Georgia

– Az öregembernek nem volt semmi mondanivalója – jelentette a gazdájának a Shilo nevű ghoul.
Ők ketten és egy másik ghoul egy pazarul díszített szobában álltak Atlanta legdrágább negyedének egy villájában. A Sabbat nem tartotta túl sokra a ghoulokat, mint csoportot, és ezt a státuszt általában csak azok a halandók kapták meg, akik túl sokat voltak láb alatt, de nem tettek túl mély benyomást a vámpírokra. Ennek ellenére nagyhatalmú férfiak voltak – és természetesen rendelkeztek a képességgel, hogy áthatoljanak a halandók biztonsági intézkedésein.
A főnök Pálcának nevezte magát a mindig a keze ügyében lévő fegyver után, amelyet meglehetős szakértelemmel forgatott. Most leült, és átkozódni kezdett.
– A pokolba. Akkor ezt megszívtuk. Sebastian csak ürügyet keres a nagytakarításra, és a legjobb lesz, ha mi tényleg ki is takarítunk, ha nem szeretnénk, hogy minket is kidobjanak a szeméttel együtt.
A két szobalány – egy latin és egy fekete – már halott volt, és kezdett megmerevedni, mire a ghoulok rábukkantak a ház urára, egy Harold Feinstein nevű testes zsidó üzletemberre.
Pálca odacsoszogott Haroldhoz, aki meztelen volt, és képtelen volt mozogni, mert Shilo fájdalmasan a háta mögé csavarta a karjait.
Pálca felnevetett.
– Kurva nagy peched volt, hogy éppen akkor rontottunk be, amikor zuhanyoztál. Az lehet az egyetlen kibaszott hely ebben az átkozott kastélyban, ahol nincs telefon. Különben ránk hozhattad volna az egész város kibaszott rendőrségét, mielőtt még rád bukkanhattunk volna.
Harold csak vegytiszta rémülettel meredt Pálcára. Az alvó vendégének legnagyobb szerencséjére ennél sokkal tisztábbak voltak azok az érzések, amelyekkel Harold iránta viseltetett.

 

1999. augusztus 30., hétfő, este 9:11
CSX teherpályaudvar
Atlanta, Georgia

Victoria szinte remegett az ideges energiáktól. Manapság annyira rövidek az éjszakák. A páncélteremben pedig nehéz volt megbecsülni az idő múlását.
Ó igen, szó szerint egy páncélteremben tartózkodott. A bunker falai mentén tömött sorokban álltak Harold lenyűgöző régiségei és ritka pénzérméi, és Victoria úgy döntött, hogy ez az egyetlen helység, ahol biztonságban érezné magát. Harold mellesleg amolyan túlélőféleség is volt, úgyhogy a páncéltermet akár óvóhelyként is lehetett használni. Victoria elképzelhetőnek tartotta, hogy elsősorban éppen ezért építette.
Tehát hízelegve végigunszolta Haroldot egy unalmas szexuális beteljesülésen – és Victoria tisztában volt vele, hogy bágyadt hímtagja ellenére, ami egyúttal helybenhagyta a Toreador bosszújának beteljesítését, számára ez valóban a gyönyör és a kielégülés csúcsa volt – és utána elmagyarázta neki, hogy csak akkor érzi majd úgy, hogy Harold szereti, hogy valóban szereti, ha elég értékesnek tekinti őt ahhoz, hogy a páncéltermében őrizze. Na ez az ötlet már felgerjesztette a vágyat a férfiban, de az este első nekifutása már eldöntötte, hogy először a bosszúját próbálja beteljesíteni, mielőtt a Baltimore-i öregek által rábízott feladattal foglalkozna.
A páncélterem ajtajának belső felén is volt egy kóddal működő nyitószerkezet, és amíg a szobalány feltakarította a férfi vágyainak gusztustalan eredményeit, Harold megmutatta Victoriának, milyen egyéb gyűjteményekkel rendelkezik még: néhány szekrényre való illegális fegyver, és egy-két egyéb játékszer, amelyek inkább a gerilla hadviseléshez szükségeltettek, mint egy békés déli nagyváros mindennapi életéhez. Victoria ekkor incselkedve azt mondta neki, hogy lám, ez az, amiért másodszorra már sikerült neki – együtt volt egy szobában a pénze, a fegyverei és a nősténye!
Aztán rávette Haroldot, hogy mutassa meg, hogy működnek a fegyverek. Lementek az alagsori lőtérre, és Victoriának rá kellett döbbennie, hogy nem kell túl nagy szakértelem ahhoz, hogy elsajátítsa a lőfegyverek kezelésének alapjait. A létezés hosszú évei által tökélyre csiszolt fizikai adottságai majdnem olyan jó céllövővé tették, mint amilyen Harold volt, annak ellenére, hogy a férfi rengeteg hibát talált a testtartásában, és a fegyvertartásában, amelyeket rendre meg is próbált kijavítani.
Végül visszatértek a páncélterembe. Harold megmutatta neki a kódot, aztán nagy felhajtást csapva zárta el a legbecsesebb értéktárgyait. Megmutatta neki a lehajtható ágyat, amiről eddig nem ejtett szót, és felhívta a figyelmét a különféle ínyencségeket tároló hűtőszekrényre. A páncélteremben rengeteg szárított étel is volt, de nem is utalt arra, hogy ezek esetleg érdekelhetnék Victoriát.
Korábban, mikor arra várt, hogy Harold magához térjen egy különösen hosszadalmas menet után, Victoria elszunyókált, és igen különleges és élénk álmot látott. Nagyon felkavarta az eset, és tulajdonképpen ez volt az oka annak, hogy úgy döntött, ebben a szobában kell elrejtőznie.
Álmában egy fehér kanári, akinek a szemei helyén pénzérmék voltak, berepült egy drágaköves kalitkába, mert egy hatalmas fekete macska fenyegette, és megpróbálta felfalni. Tehát a kanári visszatért, annak ellenére, hogy csak pillanatokkal korábban szabadult meg ugyan abból a kalitkából. Harold horkolása ekkor ébresztette fel. Tudta, hogy ő volt az a kanári, és hogy a veszély, amiről ezt hitte, hogy elkerülte, amikor belépett Atlantába, valójában éppen hogy lesben áll.
Úgyhogy úgy döntött, hogy megfogadja az álmában érkezett tanácsot. Szigorúan utasította Haroldot, hogy ne zavarják, aztán a nappalt a páncélteremben töltötte.
Amikor pedig felébredt, Harold már halott volt.
Valójában amikor Victoria kilépett éppen egy zárnyitó szakember dolgozott a páncélterem ajtaján, hogy ellenőrizze, hogy elvittek-e onnan valamit. A Toreador még az előtt átvette az irányítást a törékeny elméje fölött, hogy a férfinak leeshetett volna álla, aki aztán készségesen segített neki kiosonni a házból. Ráadásul mindezt Harold egyik autójában, és némi felszerelés társaságában. Az autó egy vadonatúj, barackszínű, kétüléses, felnyitható tetejű BMW sportautó volt, és bár a járművet nyilvánvalóan vissza lehetett volna követni egészen Haroldig, Victoria mégis kételkedett benne, hogy a rendőrség ma éjjel éppen ezen a teherpályaudvaron kutatna utána.
Most éppen az autóban ült. A motor szinte hangtalanul duruzsolt az alapjáraton miközben Victoria egy öreg felüljáróról nézett le a még annál is öregebb pályaudvarra. Most egy kicsit délebbre volt a vasútvonalak fő csomópontjától, és látta a minden elképzelhető irányba szétsugárzó sínpárokat, ha észak felé követte őket a pillantásával.
A híd a déli vonalak fölött ívelt át, és a szemei visszafelé vándoroltak abba az irányba, majd a válla fölött hátrapillantott jobb felé, oda, ahol a sínpárok többsége folytatódott dél felé. Néhány csonka vágány leágazott délnyugat felé, és kialakított egy kezdetleges vasúti kocsitemetőt.
Ő, Victoria sokkal inkább volt tisztában vele, hogy az ott egy temető, mint például azok a munkások és mérnökök, akik valószínűleg minden egyes nap elmentek mellette. Ezek az öreg marhavagonok jelképezték azt a koncentrációs tábort, ahol Victoria két teljes éjszakányi örökkévalóságot töltött Elford karmai között. Meg kellett győződnie arról, hogy ez a szellemileg visszamaradott Tzimisce korcs tényleg halott. Ha valóban ez a helyzet, akkor csillapodhat a bosszúszomja. Csillapodnia kell, hiszen a következő személy, akinek meg kellene fizetnie a szenvedésekért Sasha Vykos lenne, a Tzimisce lángész, akinek valószínűleg nagy része volt a Szépművészeti Múzeumban lezajlott éjszakányi pokol megszervezésében és kivitelezésében. Hogy a sebhelyet már ne is említsük, amit ő... az... akármi... hagyott Victorián.
De a szóbeszéd szerint Vykos lenyűgöző ellenfél volt, és a Toreador nem volt meggyőződve arról, hogy annyira vágyná a bosszút, hogy ezért még a józan eszét is hajlandó legyen félretenni. Ahhoz azonban eléggé vágyott rá, hogy alig néhány órával azután, hogy olyan égbekiáltó módon az életére törtek, idejöjjön ehhez a – reményei szerint teljesen – elhagyatott rakodó pályaudvarra.
Összesen három tény szólt amellett, hogy folytassa a tervei végrehajtását. Először is, a Sabbat valószínűleg nagyon gyengén szervezett, ha a nappali ügynökei annyira gondatlanok, hogy Harold megölésével beszennyezték a kezüket. Másodszor, híreket kapott arról, hogy a várakozásaival ellentétben Elford nem pusztult el a Szetiták mérgétől. És harmadszor, Harold merevedési gondokkal küszködött.
Valójában mindössze erre az utolsó indokra volt szüksége, mert ki kellett tartania a véletlenszerű próbák által sugallt választások mellett. Ha nem így tenne, ha el lehetne őt téríteni, akkor a próbák nem töltenék be a szerepüket.
Néha azonban emlékeztetni kellett erre saját magát. Éppen ezért ült ilyen hosszan itt a közelmúlton töprengve. Nyilvánvalóan nem érezte kellemesen magát. Az augusztus éjszakák rettenetesen nedvesek Atlantában, és a rakodó pályaudvar kísértetvárosnak tűnt a szemében. Az egyetlen zaj a vonatkerekek távoli zakatolása volt, de még ez is tökéletesen úgy tűnt, mint azoknak a fém kínzóeszközöknek a csörgése, amelyeket az Elforddal töltött éjszakákon látott.
Victoria lágyan lenyomta a gázpedált, és simán lehajtott a hídról. A jármű szépen átment még két sínköteg fölött, aztán a Toreador engedte, hogy megálljon. Ma éjjel csak ezt a szemből támadó stratégiát volt képes kieszelni. A felderítési és a lopakodási képességei nem voltak túl fényesek. Valójában a hatalma nagyban csökkent, ha nem látták.
Kilökte az ajtót, és kilépett. A látszat ellenére nem volt felkészületlen. Benyúlt a keskeny hátsó ülésre, és előhúzta a kalapját, és egy apró fekete hátizsákot, amit a vékony zsinórjánál fogva a vállára vetett.
Modellpózt vett fel, és gyorsan végigmérte magát a visszapillantó tükörben. Egyszerűen káprázatosan nézett ki, már ha mondhat ilyet magának. Testre feszülő selyem ugróruhát viselt egy kézzel varrott magas-sarkú magas szárú bakanccsal. A lábbeli fekete volt, és olajosan megcsillant, amikor Victoria egy sarkán egyensúlyozva megpördült az egyik sínen, hogy teljesen szemügyre vehesse magát. A garbó körvonala valóban kellemes volt, de valójában az egész szerelés fénypontja a mellrészen található könnycsepp formájú kivágás volt.
Megtorpant, és kiegyensúlyozta a kalapját – a mesterséges leopárdbőrből készült cilinder jól illett a ruha ujjrészén és a lábszárközépnél véget érő bakancsot díszítő hasonló anyagból készült sávokhoz.
Victoria jól érezte magát, annak ellenére, hogy tudta, csak túlkompenzálja az érzéseit. Bármennyire is szerette volna figyelmen kívül hagyni a tényt, még mindig nem volt önmaga, és nem is lesz az addig, amíg ez az ördög életben van. Bár segített kitisztítani a fejét, hogy egyedül lehetett, és guberálnia kellett az életben maradásért – már ha guberálásnak nevezhetjük azt, ha valaki a város egyik leggazdagabb emberének bankszámlájáról csipeget. Jönnek majd új lehetőségek arra, hogy a csúcsra jusson, és az idő majd megmutatja, hogy ezek Janon, vagy valaki máson keresztül jönnek majd el hozzá.
Most, hogy szó szerint csak úgy csöpögött róla a szexepil, ami azonnal a lábaihoz kényszerített volna bárkit, Victoria majdnem készen állt.
A szépsége és a csábítói készsége korábban nem hatottak Elfordra, és ezúttal sem szándékozott kizárólag ezekre támaszkodni, annak ellenére, hogy most teljesen egészséges volt, és képes volt az erőfeszítéseit sokkal nagyobb akaraterővel megtámogatni. Odalépett az autó hátuljához, és felnyitotta a csomagtartót, amiben Harold néhány egyéb tulajdonát hozta magával.
A csomagtartóból előhúzta azt az automata géppisztolyt, amivel a múlt éjjel lőtt. Pehelykönnyű volt, nagyon erős, és könnyű volt használni. Ráadásul még azt is tudta, hogyan kell újratölteni, és hogyan oldhatja ki a biztosítékot. Úgy tűnt, hogy ennél többet nem is igazán kellene tudnia.
A csomagtartóban volt még néhány más tárgy is. Ezeket Victoria begyömöszölte a hátizsákjába, aztán lassan, türelmesen elindult a kőzúzalékon, ami elválasztotta az autóját a csendes, monumentális marhavagonoktól.

 

1999. augusztus 30., hétfő, este 9:22
Piedmont park
Atlanta, Georgia

Az ősi Gangrelek biztosan szégyellnék magukat miatta, ha látnák, hogy egy ehhez hasonló emberalkotta, mesterséges tavakkal és játszóterekkel körülvett vadonban alkalmazta a képességeket, amiket ők tanítottak neki.
Egy évezreddel ezelőtt ők megértették, és megértették a szükségleteit: a zavarodott emberi elmétől menekvést kereső őrültet, aki a szabadságot nemcsak az állati alakban, de az állati gondolkodásban kereste. A Gangrelek irányításával a Tábornok még annál is többet tanult, mint amit ő maga lehetségesnek látott. A Gangreleket lenyűgözte, hogy milyen mohón szívta magába a tudást, amit megosztottak vele, hogy milyen könnyedén vált mesterévé a legnehezebb és legtitkosabb praktikáknak is. Talán ez a döbbenet legalább annyira közrejátszott abban, hogy ennyi mindent megosztottak vele, mint a köztük lévő barátság.
Manapság az a tudás, amit megszerzett, talán sokkal olcsóbban is hozzáférhetővé vált, de akkoriban még féltékenyen őrizték ezeket a nagyhatalmú képességeket. Hiszen még csak akkortájt fejlesztették ki őket. Korcsnak nevezték, amiért összefonta a saját klánjának, a Malkávoknak az útját az övékével, de a világ most már tele volt a Tábornokhoz hasonló fél-szörnyekkel.
A Tábornok nem érezte jobban magát ettől a gondolattól. Továbbra is undorítónak találta, hogy mennyire le tudta nyűgözni a halál, és hirtelen eszébe ötlött, hogy éppen emiatt az érzés miatt kereste meg a Gangreleket. Nem akarta, hogy a halál perverz örömmé váljon, de még nem fogta fel teljesen, hogy ez volt az ő őrülete, és hogy soha nem fog megszabadulni tőle. Akarata ellenére még mostanában is meglelte az egészségtelen örömet a halálban és emiatt később még mindig érezte az undort saját maga iránt, pedig meg volt győződve róla, hogy már teljesen tisztában van a saját betegségének természetével.
Elsősorban azért kereste meg a Gangreleket, hogy lehántsa a halálról a misztikum fátylát. Hogy ismét a ragadozó és az áldozat, a tápláléklánc csúcsa és az alja közötti egyszerű ügyletté degradálja. Semmi nem lehet annyira lenyűgöző abban az eljárásban, ami olyan kitartóan végigkíséri a világ összes lakójának az életét. De a Tábornok úgy találta, hogy az elragadtatás ugyanúgy vonatkozott a bestiákra és az emberekre egyaránt, beleértve azokat a bestiákat is, akik, mint a vámpírok és a lupinok, az emberek változatai voltak.
Tehát magában a földben keresett megnyugvást. Ez volt az egyetlen olyan életvitel, amitől egy kicsit is kiegyensúlyozottnak érezte magát. Az egyetlen mód arra, hogy visszaemlékezzen azokra az egészséges érzésekre, amelyekkel még évszázadokkal ezelőtt görög katonaként viseltetett a halál iránt. A nemesség és az áldozat érzéseit, amelyet először a számtalan mészárlás, aztán az atyja raboltak el tőle.
És most ismét itt volt, újra visszatért a földből. De ezúttal nem fogadta évtizedek, évszázadok, vagy még ennél is több idő múlása. Mindössze két hónap telt el, és miután előbújt, azonnal meg is zavarta a pihenés rövidsége, és az a tény, hogy mennyire friss még az emléke annak az éjszakának – vagy inkább azoknak a pillanatoknak – amelyeket a körülötte tomboló halálban lubickolva töltött. Általában az elméjét ostromló romlás, amely képtelen volt legyűrni a testét, teljesen elmosta a bűntudatát és az önsajnálatát.
De valaki szólította őt. A szólítás valami hatalmas dologgal fennálló kapcsolaton keresztül érkezett, és a Tábornok nem volt biztos benne, hogy már korábban is rendelkezett ezzel a kapcsolattal. Egy-két évszázadnyi álom hatására néha felerősödtek a képességei, de mindössze két hónap alatt?
Ennek ellenére figyelmen kívül hagyta volna a hívást, de azt nem a fizikai valójához, hanem az elképzelt énjéhez, a Gangrelek által neki tulajdonított totemállathoz címezték. Ezt a totemállatot akkor nyerte el, amikor sikerrel végrehajtott és túlélt egy veszedelmes napba néző rituálét. Amikor nyolc hónappal később felébredt a torporból, a Gangrelek borznak nevezték, mivel ez a hatalmas öreg teremtmény semmit sem szeretett jobban a harcok kiprovokálásánál, és a mély gödrök kaparásánál.
Ez már olyan régen volt, hogy a Tábornok szinte már el is felejtette lényének ezt az aspektusát, amiért réges-rég oly sokat feláldozott. De valaki más tudott erről. Bárki volt is ez az illető, azt is tudta, hogy egy ilyen hívást nem utasíthat vissza.
Ha pedig további indítékra lett volna szüksége, akkor ott volt az a tény, hogy a hívás olyan feladathoz kérte a segítségét, amit a Tábornok valószínűleg mindenféle külön rábeszélés nélkül is elvállalt volna. Victoria Ash visszatért Atlantába. Erre nem jött rá azonnal, de az egyszerű álomban ő egy egyáltalán nem virágillatú virágágyban dagonyázó borzként jelent meg. A virágok egy személy, egy Vértestvér illatát árasztották, de ez nem sokat jelentett álombeli énjének. Csak ébredés után gondolkodott el azon, hogy kié is lehetett az az illat. Ekkor meg kellett oldania azt a nehéz feladatot, hogy visszaidézzen egy illatot egy álomból, de végül sikerrel járt.
Legnagyobb meglepetésére rádöbbent, hogy az illat a Toreador Elsőszülötthöz tartozik, akit két hónappal korábban a szárnyai alá vett azon a vad éjszakán.
Csak annyit tudott, hogy a nő bajt hozhat magával, és ha a hívást olyasvalakitől kapta, aki ennyi mindent tud az ő múltjáról, akkor a Tábornok feltételezte, hogy a baj valóban be is fog következni. Nekilátott hát annak a nehéz feladatnak, hogy a városban sodródó milliónyi illat között megtalálja a nőét.
A park füvében ülve a Tábornok elmosolyodott. Szerencsére ezt a trükköt is megtanították neki a Gangrelek... egy Gangrel.

 

1999. augusztus 30., hétfő, este 9:42
CSX teherpályaudvar
Atlanta, Georgia

A menekülés éjszakájáról Victoriának csak ködös emlékei voltak. Olyannyira, hogy amint az autótól elindult a pályaudvar felé azonnal rádöbbent, fogalma sincs arról, melyik vagonban mehetett át a szörnyű és idegtépő eseményeken.
Most maguk vagonok is belevesztek a közelben látott víztömeg felől hömpölygő, alacsonyan ülő ködbe. Egyes kocsik már töredezettek és rozsdásak voltak, de általában szilárdan álltak az éjszakában, és teljesen eltakarták a belsejükben lezajlott elmondhatatlan szörnyűségeket. Bárcsak fel tudná idézni a jelenetet arról az éjszakáról, és el tudná dönteni, hogy melyik viseli magán a saját fájdalmának, dühének és tehetetlenségének pszichikai jeleit... A vagonok kerekei hozzározsdálltak az elgördült, és gyakran törött sínekhez, úgyhogy nagyon valószínűnek, tűnt, hogy a vagon, amit a „sajátjának” gondolt, még most is ott áll, ahol azon az éjszakán.
A szemei, a fülei és az orra minden képességét latba vetve vizslatta az éjszakát, és próbálta megállapítani, hogy vannak-e mások is a közelben. Állati ürülék szagát érezte, és hallotta, amint egy patkány eliszkol, de ezen kívül semmit sem érzékelt. Mindesetre a patkány felé irányította a géppisztoly csövét. Soha nem lehet tudni, hogy miféle Vértestvér vagy egyéb bestia ólálkodhat ebben az alakban.
Azonban a patkány ügyet sem vetett rá. Ez a patkányalakot öltött Vértestvér valószínűleg fedezékbe húzódott volna. Ráadásul az állatnak egyszerű patkányszaga volt. Nem árasztott semmi olyan illatot, például parfüm, vagy friss étel illatát, amit Victoria gyanúsnak talált volna. Természetesen az alakváltás hatalmának igazi mestere képes lett volna elfedni ezeket az illatokat is, de Victoria megelégedett az ésszerű elővigyázatossággal.
Óvatos akart lenni. Egyáltalán nem vágyott arra, hogy megpillantsa azokat a rettenetes jeleneteket, amelyek kétségtelenül rengeteg vagon belsejében vártak rá. Kizárólag a saját démonaival akart szembenézni.
Hirtelen rádöbben, hogy valójában csak erre van szüksége. Ó, természetesen meg akart győződni arról, hogy Elford meghalt, és továbbra is remélte, hogy a megmérgezett és összetört testét ott találja majd a vagon padlóján, ahol hagyta. De Victoriának még akkor is szembe kellene néznie annak az éjszakának az emlékével, ha a kutatás máshová vezetné, vagy ha most hirtelen teljesen bizonyossá válna, hogy a Tzimisce sebész már nincs az élők sorában.
Úgy tett, mintha meggyógyult volna, és Vykos jelétől eltekintve fizikailag egészséges is volt. Még arra is képes volt, hogy érzelmileg és intellektuálisan kapcsolatba lépjen a környezetével, és közben ne kényszerüljön folyamatosan az áldozatok alárendelt és befelé forduló szerepébe. De a lelke mélyén meg most sem érezte teljesnek önmagát. A Vértestvérek machinációi olyan lényegtelennek tűntek manapság, és az egyszerű túlélés annyira elsőrendűvé vált számára, hogy kétségbevonhatatlanul tudta, valami még most is hiányzik belőle.
Óvatosan megfontolt minden lépést. A bakancsának magas sarka alatt ropogott a kőzúzalék, ahogy megközelített egy valaha kék színű, kifakult marhavagont. Valaha volt valamiféle felirat az oldalán, de a fekete festéket lekaparták és ráadásul még ki is fakult. Mégis volt valami az elhelyezkedésében a többi kocsi között... valami a vagon által sugárzott érzésben, amiből Victoria biztosan tudta, hogy ez az, amit keresett.
Megtorpant, és ismét hallgatózni kezdett. Az érzékszervei hihetetlenül élesek tudtak lenni, ha úgy akarta, de még mindig nem hallott semmit, ami fenyegetőnek tűnt volna.
A Toreador lassan megközelítette a vagon ajtaját. Be volt húzva. Victoria nem emlékezett rá, hogy bezárták-e az ajtót azon az éjszakán, amikor távozott, vagy sem. De még ha Elford meg is halt, akkor is valószínűnek tűnt, hogy rábukkantak a tetemére, és talán el is távolították innen a maradványait. Vagy talán, remélhetőleg, más dolga is volt azoknak a Sabbat tagoknak, akik nem tartottak a támadó alakulatokkal, és a városban maradtak. Soha nem tartott egyetlen segéd sem a gyalázatos Tzimiscevel, amikor Victoriával foglalkozott. A nő abban reménykedett, hogy nem volt senki, aki felfedezhette volna a tetemet.
Természetesen Victoria tisztában volt azzal, hogy ha valóban ez történt, ha Elford meghalt, és a tetemét nem fedezték fel, akkor valószínűleg a vasúti kocsik fogságába esett összes rab meghalt már azóta. És így bizonyos szempontból ő volt a felelős a halálukért.
De ez nem igazán zavarta.
Nem volt képes felróni magának azt, hogy életben maradt.
Victoria felkészült, hogy felhúzza magát a kocsi aljához szegecselt fémlépcső első fokára, de aztán megtorpant. Az ajtó teljesen be volt zárva, de az idő, és a használat annyira elkoptatta, hogy többé már nem zárt tökéletesen. A vagon belsejéből pedig kiszűrődött egy nagyon halvány illat. Egy szinte észrevehetetlenül gyenge illat. Amit szinte tökéletesen elfedtek. Talán észre se vette volna, ha nem ez az illat veszi körül életének két legrettenetesebb éjszakáján.
A félelem hullámokban futott végig a testén. Nem csak azért, mert Elford a marhavagonban volt, hanem azért is, mert Elford az ő marhavagonjában volt, és csendben várakozott. Nyilvánvalóan őrá. Sokszor, sokféleképpen elképzelte már ezt a jelenetet, de ez a változat soha nem volt közöttük. Életben lehet – gondolta – de nem várhat itt rám.
Idegesen körbepillantott, mert biztos volt benne, hogy mások is vannak a környéken. De semmi. Ennek ellenére hirtelen csupasznak érezte magát a fölé tornyosuló marhavagonok között.
Megacélozta a lelkét, és úgy döntött, Elford meg fogja bánni, hogy hatalmas egója arra késztette, egyedül szálljon szembe vele. Ha bosszút akar állni, és meg akar szabadulni az őt kísértő démonoktól, akkor ezzel a módszerrel elérheti a célját.
Természetesen ki fog használni minden rendelkezésére álló előnyt.
Victoria megragadta a táskáját, és gyorsan és csendes előhúzott belőle egy szorosan feltekert dróttekercset. A fémet óvatosan a bal kezében tartva ismét belenyúlt a táskába, és kivett egy pár párnázott kesztyűt. Miután felhúzta őket a kezére, óvatosan megfogta a tekercs végén a szálat, és letekert valamit, ami leginkább egy fémes zsinegnek tűnt. Victoria nagyon ügyelt minden mozdulatára. Elég a leghalványabb érintés, és a bukózsinór mélyen belevágna a kezébe.
Ezek után elővett két különleges csipeszt a táskából, és a lépcső két oldalán a korláthoz csíptette őket. A zsinór egyik végét belecsúsztatta az egyik csipeszbe, aztán óvatosan letekert a zsinórból egy megfelelő hosszúságú darabot, és lecsippentette egy apró fémvágó ollóval. A zsinórtekercset visszaejtette a táskájába, és a lecsippentett darab szabad végét beleillesztette a másik csipeszbe.
A zsinór vastagsága mindössze töredéke volt az emberi hajszálénak, és a legkisebb nyomásra is képes volt átvágni a nekifeszülő tárgyat. Harold ezt be is mutatta neki egy öreg puska csövén. Most már bemehet, és ha véletlenül menekülőre kellene fognia a dolgot, akkor ez a kis csapda biztosíthatja számára a szükséges előnyöket.
Ezek után Victoria Ash megragadta a korlátot, és többé már nem különösebben törődve azzal, hogy csendben maradjon, felhúzódzkodott a lépcsőre, átlépett a bukózsinóron, megragadta a kilincset, és kitárta a marhavágón ajtaját.

 

1999. augusztus 30., hétfő, este 9:47
CSX teherpályaudvar
Atlanta, Georgia

A vámpír olyan vastag sötétség leple alól figyelte afelé a bizonyos vasúti kocsi felé araszoló Victoriát, hogy az alól sem fény, sem hang, sem illat nem szabadulhatott. El sem tudott képzelni semmilyen más vágyat, mint hogy birtokolja azt a testet. Nem tudta felfogni, hogy az a degenerált Tzimisce miért akarja átalakítani, vagy megváltoztatni. Ugyancsak zavarba hozta az a hév, amivel a gazdája kívánta a nő halálát.
Olyan volt, mint egy istennő, és jelen pillanatban Sebastian csak arra volt képes, hogy elképzelje, amint birtokába veszi őt. Még csak gondolni sem tudott másra, minthogy örökké vágyni fog rá. Bárcsak sikerülne háromszor megitatnia őt a vérével... akkor örökre az övé lenne.
Legalább a magával hozott ölebek elcsendesedtek végre. Amíg a Toreador meg nem jelent, mindent elkövettek azért, hogy zűrzavart keltsenek, és tönkretegyék a fátylat, amit a Lasombra borított a kis csoportra. De hát ők részben még mindig halandók voltak, úgyhogy nem volt kétséges, miért engedelmeskedtek végre a Lasombra csendet parancsoló utasításainak.
A féltékenység hirtelen hasított bele Sebastianbe.
És éppen ez ébresztette föl. Legalábbis egy kicsit. Ahhoz mindenesetre eléggé, hogy kétségbe vonja a nő iránt ébredt vágyait.
Most már megértette – legalábbis az elméje hátsó részében – hogy a nő Toreadorok vére által biztosított hatalmat felhasználva felerősíti a saját szépségét. Az állati – és a hüllő – agya azonban továbbra is Victoria csábító varázslatának hatása alatt állt. És ha ő így a hatása alá került, akkor a ghouljainak valószínűleg vér csorog a szájából.
Ez pedig azt jelentette, hogy a helyzete igencsak ingataggá vált. Úgy vélte, hogy talán képes lenne eléggé kitisztítani az agyát ahhoz, hogy megtegye a szükséges lépéseket, bár valójában nem akart így cselekedni. Azonban a verőlegényei hasznavehetetlenek lennének. Éppen annyira hasznavehetetlenek, mint amikor ma reggel megpróbálták elfogni a Toreadort a Buckheadi villában. Akkor úgy döntött, hogy életben hagyja őket addig, amíg ma éjjel megpróbálhatják kiköszörülni ezt a csorbát. Ám ahogy most álltak a dolgok, hajnalra mindannyian halottak lesznek.
Még mindig elragadtatva végignézte, ahogy Victoria egy szinte láthatatlan drótot illesztett a marhavagon lépcsőjére, aztán lenyűgözte az a kecsesség, amivel átlépett fölötte, és odaállt az ajtóhoz.
Szeretett volna odakiáltani neki, és figyelmeztetni, hogy odabenn egy szörnyeteg várakozik. Az az átkozott Tzimisce sebész odabenn van. De ellenállt a késztetésnek. A nő nem kérte meg rá, hogy figyelmeztesse.
Mellesleg talán ismét a magam ura leszek, ha eltűnik szem elől – gondolta.
De nem így történt. Sebastian csak fájdalmasan sajgó ürességet érzett, amikor Victoria belépett a kocsiba. El sem tudta képzelni, hogy bármit is tegyen a nő ellen.

 

1999. augusztus 30., hétfő, este 9:53
CSX teherpályaudvar
Atlanta, Georgia

– Bocsásson meg, kérem – mondta Elford –, de most mennem kell. Egy alacsony zsámolyon ülve a Tzimisce egy darabokra törött mobiltelefonba beszélt, abba a telefonba, amit aznap tört el, hogy Victoria a karmai közé került. A hangja éles volt és jeges, és úgy csikorgott, mint a kréta a táblán.
Victoria összerezzent a hang hallatán, és a vámpír látványától. Pontosan úgy nézett ki, mint az emlékeiben. Pálcika vékony, olyan hatalmas püffedt hassal, amit lehetetlennek tűnt kiegyensúlyozni. A bőre szorosan ráfeszült a groteszk testre, és a hasi rész kivételével mindenütt szinte kidudorodtak alóla a csontjai. A feje egy apró, hegyére állított háromszög volt, parányi szájjal és csupasz koponyával. A karjai és a lábai harmonikaszerűen összecsukódtak, és Victoriát éppúgy megdöbbentette a hasonlósága egy rovarhoz – mondjuk egy imádkozó sáskához – mint korábban. A végtagok számtalan ízületét lehetetlen volt megfejteni, mert váratlan helyeken és bizarr szögekbe hajlottak.
Elford félrehajtotta a telefont, és felállt a zsámolyról. A lábai kibomlását az ízületek recsegése kísérte, amely létrehozta az összedörzsölődő csontok kórusát. A marhavagon belsejét egy kupac vörösen izzó szén világította meg. Elford püffedt alakja mindesetre töredezett árnyékot vetett a padlóra.
Victoria akarata ellenére hátrált egy lépést.
– Eljöttél hogy befejezd, amit elkezdtél, Toreador ribanc? – köpte Elford.
A nő rámosolyodott, és megpróbálta észben tartani, hogy fenn kellett tartania egy illúziót. Nem csak azt, amit a vére hatalmának segítségével idézett meg, hanem egy belsőt is, aminek a magabiztosságát köszönhette. Ha most meginog, akkor ismét a Tzimisce foglya lesz.
Ha bosszút akart állni, és meg akart szabadulni a kísértő démonaitól, akkor ez a volt a lehetőség, amit ki kellett használnia.
Úgyhogy a mosolya elhalványult, és válaszolt a vámpírnak:
– Látom újranövesztetted a nyelvedet.
Elford tett egy lépést előre, és látszólag nem zavarta a Victoria körül tündöklő aranyszínű aura.
– Így van. De be kell látnod, hogy így is kellett tennem – mondta, majd oldalt lépett, és félszívvel tett egy formális gesztust a megüresedett zsámoly mögött álló szerkezet felé. Ezek voltak azok a kengyelek, amelyek Victoriát az első ébredésétől kezdve fogva tartották.
A Toreador összerezzent, nyelt egy nagyot, de kitartott.
Elford éles hangja sokkal dallamosabbá, és egészen gunyorossá vált.
– Szeretettel gondoltam rád, és alig vártam, hogy visszatérj, én édes hercegnőm.
Odahajolt az eszközhöz, és kinyújtotta az új nyelvét – ami hosszú volt és keskeny, mint egy kígyóé – és hagyta, hogy lágyan hozzáérjen ahhoz a fémbilincshez, ami Victoria bal karját tartotta. Egy csöppnyi odaszáradt vért nyalogatott. Ismét odafordult Victoriához, de a nyelve folytatta gusztustalan ténykedését, mintha csak saját akarattal rendelkezett volna.
– Itt van a csuklódnak a vére... – folytatta Elford tekintetét Victoria szemébe mélyesztve – itt az arcodé...
Beszéd közben a nyelve még jobban kinyúlt a nevetségesen apró szájból, és végigtáncolt a szíjjakkal és bilincsekkel borított asztalon.
Korábban Victoria nem mert a szemébe nézni, de most megtette, és talán éppen azt mondta neki, hogy a másik nem próbálja meg átvenni az uralmat az elméje fölött. Vagy talán nem is rendelkezett ilyesfajta képességekkel. Victoria meg sem próbálta bevetni a saját mentális hatalmát, mint ahogy tette azt a két Szetitával, akik megmentették őt. Azt akarta, hogy Elford tudja, mi sújtott le rá, amikor végül úgy dönt, hogy ideje lecsapni.
– Itt van a hasadnak a vére... – kántálta lágyan Elford – ó... és itt, oly édes, a melleid vére!
Hangjának éneklő lejtése megszűnt, ahogy Victoria felé köpte ezt az utolsó szót.
– Azt hiszed, te ribanc, hogy a szépséged bármit is jelent nekem? – köpte a kérdést a nő felé. – Ilyen trükkökkel akarsz visszatartani?
Elford közelebb lépett Victoriához.
De Victoria átlátta a helyzetet. Ismerte a hatalmának korlátait. Tudott arról, hogy milyen hatalmas erőfeszítést igényelt minden szitok, amit Elford kiejtett, és minden hüvelyk, amivel közelebb oldalgott hozzá, és hogy valószínűleg abban reménykedik, hogy idővel talán felszabadítja őt a befolyása alól. Igen, a képességei kihangsúlyozták a szépségét, hogy inkább egy mennybéli istennőnek tűnjön, mint egy földi lénynek, de ugyanakkor azt a benyomást keltették a környezetében, hogy legyőzhetetlen hatalommal rendelkezik, és éppen ezért nem is mernének fellépni ellene. Nem félelmet, hanem tiszteletet ébresztett a célpontban.
Victoria felemelte a karját, és a fegyverével megcélozta Elford püffedt hasát. Úgy vélte, hogy esélye sincs rá, hogy elhibázzon egy ekkora célpontot.
– Azért jöttem, te szörny, hogy befejezzem, amit a legutóbbi alkalommal botor módon befejezetlenül hagytam.
Aztán meghúzta a ravaszt, és a fegyver életre kelt. Tucatnyi lövedék röppent ki a csőből, és csapódott be Elford testébe. Először egy, aztán kettő, majd öt, végül már hat is belefúródott a kerek és üszkös has feszes húsába, míg az egy eget-földet rengető robbanás kíséretében elpárolgott. A robbanás ereje kirepítette Victoriát a marhavagon ajtaján.
Egy pillanatig kábultan hevert a földön, és amikor magához tért, egy újabb pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy lerázza a gondolataira telepedő ködöt, és visszanyerje az uralmát az érzékszervei fölött. A kalapját elvesztette, de eltekintve a hátán keletkezett néhány szakadástól, amelyeken keresztül a zúzott kő még a hátába is belemart, a testhez simuló bársony ugróruha sértetlennek tűnt. A Toreador köpködve felült, és a ruha ujjával letörölte az arcáról és a szájáról az undorító gennyes váladékot, majd felállt, és hasonlóan járt el a hasán és a mellein. A váladék apró gömböcskékké állt össze, és úgy nézett ki, mint a földön heverő patkányszar. Victoria gyorsan el is lépett a közeléből.
Aztán benézett a fakókék színű vagonba. Az ajtó keretének fémje kifelé hajlott a robbanás erejétől, de ettől eltekintve semmi változást nem lehetett észrevenni. Bentről nem hallatszott semmiféle zaj, és semmi nem utalt mozgolódásra.
– Milyen bájos – mondta egy hang a háta mögött. Victoria gyorsan megpördült.
– Nos, Ön is nagyon bájos, drágám, de ez! – szólalt meg ismét a háta mögött álló férfi. – Két legyet egy csapásra. Milyen pompás.
A férfi sápadt volt, annyira sápadt, mint bármelyik Vértestvér, akivel Victoria mostanában találkozott, és egy ízléses, remekbe szabott öltönyt viselt, ami mesterien kihangsúlyozta karcsú, jóképű vonásait. Bal kezében egy sétapálcát tartott, amit beszéd közben többször a földhöz ütött. A másik kezét tenyérrel kifelé a csípőjére szorította, és Victoria akaratlanul, és minden jóképűsége, olajos haja és fekete szemöldökei ellenére hátborzongatónak találta a férfit. Minden ok nélkül a „pedofil” szó ötlött föl benne, és úgy érezte, hogy ez meglehetősen jól leírja a férfi baljóslatú, lefegyverző nyájasságát.
A vámpír mögött álló három férfi csak hétköznapi bandita volt. Közülük ketten Victoriára irányított fegyvert tartottak a kezükben, míg a harmadik egy nagyjából hat láb magas botra támaszkodott, amely így alig valamivel volt alacsonyabb, mint a férfi. Ő néhány lépéssel távolabb állt a többitől, hogy megfelelően forgathassa majd a fegyverét.
Victoria felállt, elrendezte a ruháját, és végül lepöckölt egy zsíros gömböcskét a csupasz karjáról.
– Ezt értsem úgy, hogy ez a Tzimisce nem volt éppen a barátja?
– Ó, édes Istenem, dehogy – felelte a férfi. – Ugyanakkor meglehetős gondot okozott, ha érti, mire gondolok. Nem volt hajlandó semmi olyasmit készíteni, aminek bármi hasznát vehettük volna idekinn. Pedig most nincs szükségünk semmi másra, csak néhány újabb Tzimisce szörnyetegre, hogy a városomból kifüstölhessük a maga fajtájának utolsó tagját is.
– A maga városából? – kérdezte Victoria.
– Ó, igen, micsoda neveletlenség ez tőlem – mondta a férfi. – A nevem Sebastian, Atlanta püspöke.
– Tehát már el is adományozták – nevetett Victoria. Sebastian arckifejezése egy kicsit elsötétült, majd félrepillantott, és kicsit bosszúsan válaszolt:
– Úgy van – mondta, majd a pillantása ismét Victoriára villant. – Na, na, Miss Ash, én ezt az Ön helyében meg sem próbálnám.
Úgy tűnt, mintha elhalványulna a vonzó csillogás a Toreador arcáról, és a tartásából is eltűnt az apró hetykeség.
– Úgy vélem, hogy megtört a varázs – folytatta Sebastian. – Néhány pillanattal ezelőtt a ghouljaim valósággal imádták Önt, de azt hiszem, ha most rájuk hagynám, akkor az egyetlen szándékuk önnel szemben a szexuális erőszaktétel lenne – fintorodon el halványan a férfi. – Kérem bocsásson meg a nyers szavakért, de szeretném, ha világosan értené, mire gondolok.
Victoria arcáról eltűnt minden érzelem.
– És időnként ennek az a legjobb módja, ha felszínre engedi a neveletlen disznót a lénye legmélyéről, nincs igazam?
– Nos, dehogyis nincs! – Sebastian egyáltalán nem tűnt sértődöttnek. – Boldog vagyok, hogy ilyen gyorsan sikerült ilyen tökéletesen megértenie engem. Sokkal jobban ki fogunk jönni egymással, mint ahogy remélni mertem.
Ekkor Victoria görcsös köhögést hallott a háta mögül, és megszólalt egy csikorgó hang:
– El a kezekkel, Lasombra! A ribanc az enyém. Talán egy napon odaajándékozom, feltéve, hogy sikerül olyan sokáig a kezedben tartanod Atlantát. Kívül és belül minden porcikája az enyém, hogy felfedezzem... és tökéletessé alakítsam.
Elford a marhavagon romokban heverő ajtajában állt, és most már valódi csontváznak tűnt. Kolosszális pocakja eltűnt, és csak néhány, valamiféle zsíros fekete anyagtól csöpögő szivacsos húscafat tapadt még a testéhez.
Victoria beszorult két ellenfél közé, és csak azért volt képes elhessegetni magától a vészjósló gondolatokat, mert abban reménykedett, hogy képes lesz elég hosszú időre kijátszani őket egymás ellen ahhoz, hogy elmenekülhessen. Ha képes lenne egymásra uszítani a két Vértestvért, akkor úgy érezte, elég gyorsan képes lenne megszabadulni a ghouloktól ahhoz, hogy fedezékbe vonulhasson.
Ráadásul, bár Elford nem halt meg, és a bosszúja nem teljesedett be, furcsa módon mégis megsokszorozódott az önbizalma. Talán elég volt a szörnyeteg megalázottságának látványa, de az is lehet, hogy a küszöbön álló csata izgalma tette ezt vele. Mindenesetre ha túléli ezt a mai estét és sikerül elmenekülnie, akkor úgy érezte, ismét képes lenne azzal a céltudatossággal irányítani az életét, ami eddig is eljuttatta.
– Pokolba – mormolta mögötte Sebastian.
Anélkül, hogy a férfi felé pillantott volna, Victoria hátrálni kezdett a Lasombra felé.
– Túl késő, Elford – mondta, és közben folyamatosan a Tzimiscere nézett. – Most már a püspököm gondjaira bízom magam – ezzel megfordult, kihúzta magát, hogy jól láthatóvá tegye a bársony ugró ruhába rejtett csábító alakot, majd úgy négy lépésnyire Sebastiantől térdre borult előtte. Azért túl közel sem akart kerülni.
A Tzimisce felmordult, és a közelben Sebastian kicifrázta a korábbi átkozódását:
– Kárhozat.
Elford fürgén lépkedett lefelé a marhavagon lépcsőjén, de amint az utolsó fokhoz ért, megbotlott.
Sikerült megtartania magát a törékenynek tűnő karjain, de fájdalmában felordított. A jobb lábfeje Elford sűrű vérének köszönhetően még mindig a bukózsinóron lógott, és előre hátra hintázott. Egy pillanattal később a lábfej lefordult a drótról, és a földre gurult.
Sebastian és a ghoulok dermedten figyelték a dühöngő Tzimiscet, de Victoria érezte, hogy az elpárolgó vér melege lezúdul a lábaiba. Felpattant, és hanyatt-homlok eliramodott az autója felé.
– Zúzzátok szét! – ordította a háta mögött Elford.
És aztán, az előnye és a sebessége ellenére Victoria reményei lelohadtak, amikor sikerült kivennie Sebastian szavait:
– Igazán sajnálom, de attól tartok, hogy igaza van. Ez a nő túl veszélyes. Kapjátok el. Most.
A bakancsa alatt ropogott a zúzott kő, és bár még több yardnyira lehetett a BMW utas felőli oldalától, Victoria mégis a levegőbe vetette magát, és némileg sután becsapódott a vezetőülésbe. Átbillentette a tetőzáró kapcsolót, majd elfordította a kulcsot, hogy életre keltse a motort. A kerekek köveket szórtak szerteszét, míg végül megtapadtak a kőborítás alatt a döngölt földön, és előre lökték az autót.
Lövések zaja hallatszott, és Victoria átkozódva bukott le. Hallotta, ahogy az autó panaszosan felnyög a több becsapódó lövedéktől, de továbbra is tövig nyomta a gázpedált, miközben megragadta a sebváltót, és felkapcsolt másodikba.
Ekkor kilőtték az egyik kereket, és az autó egy kicsit pörgött a zúzalékban, de Victoria makacsul benyomva tartotta a gázt. Már a sínek fölött átívelő hídhoz közeledett, amikor a föld mélye megnyílt az autó előtt. Csikorogva próbált fékezni, de elkésett: az autó beleszállt az ásító sötétségbe... de Victoria nem esett bele.
Újra egyesbe tette az autót, és megpróbált ismét gyorsítani, azonban a sötétség csápjai felkúsztak az autó oldalain, és minden lehetséges ponton megragadták, és nem engedték mozdulni.
Victoria lelapult az ülésben, és gyorsan átkúszott az utasoldalra, amely most éppen az üldözőivel ellentétes oldalon volt. Megpróbálkozott az ajtóval, de nem tudta kinyitni, úgyhogy kimászott a nyitott ablakon, és közben az egyik sarkával felszakította az autó lehajtható tetejét. Aztán megpördült, hogy szembenézzen a pálcát forgató ghoullal, aki már szinte beérte.

 

1999. augusztus 30., hétfő, este 9:54
CSX teherpályaudvar
Atlanta, Georgia

Bár képes volt alkalmazkodni, a Tábornok mégsem volt tudós ember. A gyökerei a régmúltban voltak. Úgyhogy nem tudhatta, hogy a tudomány szerint lehetetlen lett volna követni azt a szagot, aminek ő a nyomába szegődött. Egy részecske a billióból volt a Victoria Ash nevű tű a szénakazalban. Azonban a képességei még a tudomány megszületése előtti időkből származtak, és nyilvánvalóan jócskán túlnyúltak a korlátain.
Most pedig farkasként rohant, mert a borz túl lassú lett volna. A Tábornok csukott szemekkel futott: az nyom annyira tünékeny, annyira halvány volt, hogy minden összpontosítására szükség volt ahhoz, hogy képes legyen követni. Vak rohanásában meg sem hallotta a csikorgó kerekek zaját, amikor Atlanta utcáin és autóútjain átfutott a késő éjszakai sofőrök előtt. Nem észlelte azt a családi szedánt sem, amely az egyik külvárosi utcán nekiütközött. Makacsul talpra küzdötte magát, és ismét mozgásba lendült. Olyan gyors volt, hogy már fel is kászálódott és tovább is állt, mire a halandó sofőrnek sikerült megállítania az autót, és kiszállt, hogy megnézze, kinek a háziállatát gázolta el. Maga mögött hagyta a zseblámpa után kutató férfit, aki ellenőrizni akarta, hogy a kutya nem szorult-e be az autó alá. De még csak vérnyomokat sem talált.
Hamarosan a nyom az utcákon és az autópályákon túl egy erdős részre vezette a Tábornokot, majd végül megérkezett a teherpályaudvarra. Az illat most már mindent elborított, mivel már a tudomány által leírható szelek hozták el hozzá. Pompás volt a félelemnek, a szexualitásnak és a bátorságnak ez az aromája.
A Tábornok egyre jobban kezdte kedvelni ezt a nőt. Milyen kár, hogy az álma nem mondta el neki, hogy megmenti-e, vagy sem.
A kilátások jelen pillanatban nem tűntek túl rózsásnak, ami örült izgalmat és szédülést keltett a Tábornokban. A Malkavita egy pillanatra megtorpant annak az emelkedőnek a tetejét, ahonnan szemügyre vehette a vasúti csomópontban kialakult csatateret, és kinyitotta a szemeit.
Victoria Ash kimászott egy autóból, miközben éppen beérte őt egy botot forgató ghoul. Őt két társa követte, akik lázas sietséggel töltötték újra a fegyvereiket. Mögöttük voltak azonban az igazi ellenfelei: egy halandónak látszó Káinita, és egy csontokból és húscafatokból álló megviselt alak. Ez utóbbi sebesültnek tűnt, úgyhogy az esélyek talán mégsem voltak annyira kétségbeejtőek. Az alak egyetlen lábon állt, és a kezében egy lemetszett lábnak tűnő tárgyat tartott, amit éppen próbált visszailleszteni a másik lábának a végére.
Mit keres ilyen távol a várostól a nő? És miért olyan erős az illata azon az összeaszott szörnyetegen?
Egy pillanatig figyelte, ahogy a Victoria közelében lévő ghoul lecsap a botjával. A Toreador félregurult a csapás útjából, aztán talpra ugrott. A Tábornok helyeslően vette észre, hogy a nő elég ravasz volt ahhoz, hogy az ellenfelét önmaga és a másik két lőfegyveres támadó között tartsa.
Ennek ellenére egyikük lőtt. Vagy meglátott egy nyílást, vagy nem volt eléggé harcedzett ahhoz, hogy ne tüzeljen. A Tábornok szeme végigvillant a golyó pályáján, miközben folyamatosan fókuszban tartotta a lövedéket. Önmagát talán megvédheti tőle, de a Toreadorért nem tehetett mást, mint hogy rohamra indul.
Még mindig farkas alakban a Tábornok lerohant a lejtőn. A golyó befejezte röptét, és becsapódott Victoria lábába. A nő elfintorodott, de éppen csak megingott. A Tábornok vicsorogva mosolygott.
– Lőjetek, a pokolba is – kiáltotta a sötét ruhás férfi a ghouljainak. – Ha Pálca is elesik vele együtt, akkor meglátjuk, Elford mit tud majd tenni, hogy újra összerakja.
Még hat lövés dördült el, mielőtt a Tábornoknak sikerült volna megkerülnie a rozsdás marhavagont. Egy pillanatra elkapta a férfi tekintetét, amikor az észrevette a jelenlétét.
– Shilo! Felon! Balra! – kiáltotta.
A ghoulok szembefordultak a Tábornokkal, de ő már a levegőben volt. Eldördült egy lövés, de nem az a szögletes állú férfi adta le, akire a Malkáv lecsapott. Egyenesen a torokra ment, és mivel a férfi hadonászó kezei nem voltak képesek eltolni a farkas pofáját, a Tábornok szája hamarosan megtelt puha, inas hússal. Először erősen balra, majd jobbra, végül ismét jobbra rántotta a fejét. A harmadik vagy negyedik rázásnál a ghoul már nem volt több egy rongybabánál, és a Malkáv hallotta, ahogy elroppan a nyaka. Bár a ghoul még élt, de a szemein kívül már semmit nem tudott mozgatni, és még azok is csak lassan fókuszáltak a Tábornokra.
– Légy átkozott, amiért közbeléptél, Sebastian! – sikította a csontvázszörny. – Hogy mered így elcseszni a csapdámat? Egyébként ki követett egészen eddig?
Golyók röpködtek a Tábornok körül, és kettő célba is talált miközben lerohanta a másik ghoult. Az egyik golyó csak súrolta, de a másik éppen a mellébe fúródott, és a Malkáv érezte, ahogy a mellkasában csörömpöl.
Ismét ugrott, de egy sötétségből álló csáp elkapta a levegőben, és lerántotta a földre. A csáp rátekeredett a hátára és a hasára, és megcsomózta magát. A rántás hirtelen jött, és készületlenül érte a Tábornokot, egy másodpercre elkábult. De csak egy másodpercre. A ghoul kicsit hátrébb lépett, de még így is közvetlen közelről ürítette bele a tárat a földön fekvő vámpírba. A Tábornok nem akarta már ennyire az elején kijátszani az összes ütőkártyáját, de a helyzet nagyon hamar rosszra fordult. Tehát egy pillanattal azután, hogy az első golyó becsapódott a gerince mellé, a Tábornok megidézte a vér hatalmát. A megelevenedett sötétség fogságába esett farkas egy szemvillanás alatt elolvadt, de a folyadék nem szivárgott bele a földbe, hanem kezdett elpárologni, amíg semmi más nem maradt belőle, mint egy ködpamacs, ami előörvénylett a sötétségcsápok közül.
A ghoul lövedékei becsapódtak a földbe, és visszapattantak a szemétről. Néhány még a sötét csápot is eltalálta, ami kényelmetlenül tekeregni kezdet, mielőtt a Lasombra Sebastian egy kézmozdulattal elbocsátotta volna.
A köd, és vele együtt a Tábornok tudata, emelkedni kezdett. Ebben az állapotban képes volt egyszerre szemmel tartani az egész csatateret, és ezt azonnal meg is tette. Lent a ghoul követte őt a fegyverével, de nem tüzelt. Sebastian ismét Victoriát figyelte, és úgy tűnt, hogy a Toreador kézben tartja a helyzetet. Pálca, a ghoul ernyedten állt előtte, és Victoria áthatóan meredt a szemébe.
Az Elford nevű Tzimisce már egészen más tészta volt. Az ő rémítő tekintete szintén a lassan felszálló ködre szegeződött.
– Az ott veszedelmes – kiáltotta az emberszörny. – Vigyázz, Gangrel! Kiállsz egy karom karom elleni harcra, te állat? – kuncogta Elford, aztán a levegőbe köpött és sziszegve folytatta – Ha nem állsz az utamba, akkor darabokra szaggatom a nőt! Nyilvánvalóan érdekel, hogy mi történik vele, mert először az ő támadóira csaptál le.
Ebben igaza volt ennek az ocsmány valaminek. A Tábornok ugyan ebben az alakban képes volt elkerülni a fizikai sérüléseket – a Gangrel tanítói elmagyarázták neki, hogy ez volt a leghatalmasabb az alakváltó képességek közül, amelyeket valaha is elsajátíthat – de ugyanakkor ő maga is képtelen volt fizikai sérüléseket okozni. És a Tábornok nem birtokolt egyetlen olyan mentális képességet sem, ami ebben a helyzetben hasznára lehetett volna.
Gyors pörgésbe kezdett hát, és egy tornádóhoz hasonló, földön táncoló felhőkürtőt alkotott. Az örvény közepén lassan kirajzolódott egy férfi alakja, végül pedig elpárolgott az utolsó ködpamacs is, és a Malkáv ott állt a Tzimisce ellenfele előtt.
A Tábornok Elfordra grimaszolt és megismételte a szavait:
– Karom a karom ellen?
A Malkáv szemei rubinvörösen izzottak, és az ujjai húsán borotvaéles karmok törtek át. Lekuporodott, és körülötte vadállati energiák töltötték meg a levegőt.
A Tábornok csak remélni tudta, hogy Victoria képes elég ideig kitartani a Lasombra ellenében ahhoz, hogy még a segítségére siethessen.
– Ó igen, Gangrel – kuncogott Elford. – Ó igen.
Lövések dördültek a Tábornok háta mögött, de nem ő volt a célpont. Ennek ellenére megkockáztatott egy pillantást hátrafelé, és látta, hogy a ghoul nem Victoriára, hanem Pálcára lő, aki teljes erejéből rohamozott felé. A Victoria által használt bűbáj még akkor sem tört meg, amikor egyszer, kétszer, háromszor eltalálták a Pálcát. A harmadik a földre döntötte a ghoult, de a Tábornok elképzelhetetlenül éles szemei kivették a feltörő vöröses fekete vért, amely beforrasztotta a sebeket. Eztán Pálca ismét rohamra indult, és a másik ghoul pánikba esett.
Menekülőre fogta volna a dolgot, de Pálca utolérte, és a botja végével lesújtott a társa tarkójára.
A Tábornok még nézni akarta a küzdelmet, tudni akarta, hogy Victoria ki tud tartani, de egy Elford irányából érkező sistergő hang magára vonta a figyelmét. A Tzimisce húsa gyorsan melegedett, és hirtelen felforrt, amint nagyméretű buborékok törtek elő az inas karokból.
A Tzimisce átalakulása is kezdetét vette, és a Tábornok a földön eltöltött hosszú-hosszú évek ellenére eddig még csak egyetlen egyszer látott ilyet. Vérrögök törtek elő Elford szájából, és ő a testére öklendezte őket, ahol azok vaskos csermelyekké alakultak, de ahelyett, hogy lecsorogtak volna róla, inkább szőlőkacsokként szétterjedtek az egész testén. A teste nyúlni kezdett, de paradox módon ahogy a Tzimisce egyre magasabb lett, úgy lett egyre vaskosabb is. A karjain szálas izmok sarjadtak, míg végül majommódra csüngtek alá a masszív vállakról.
A szörnyeteg – mert most már nyugodtan nevezhetjük szörnyetegnek – tehát a szörnyeteg bőre megkeményedett és kifényesedett, mint valami fekete kitinszerű páncélozott héj. Most már legalább nyolc láb magas volt, és a gerince mentén váladéktól csöpögő tüskék meredtek ki a csigolyáiból. A kopasz feje búbját koronázó csontkinövésekből szintén gonosz tüskék lettek, és úgy tűnt, hogy üreges a végük, mivel dögletes bűzű faggyúszerű folyadék szivárgott belőlük.
Elford gigantikus teste rázkódni kezdett a nevetéstől, míg végül teljesen hátravetette a fejét, és a hangja belehasított az éjszakába. Aztán hirtelen természetellenesen nyugodttá vált.
– Még mindig akarsz játszani, kicsi farkas? – kérdezte a Tzimisce.
A Tábornok megvillantotta a karmait az arca előtt, előre-hátra, aztán válaszolt:
– Azt hiszem, szörnyeteg, hogy én már láttam a legjobb trükködet, de neked még mindig fogalmad sincs, hogy én mit tartogathatok még a tarsolyomban.
A Tzimisce egy inkább velociraptorhoz, mint emlőshöz illő ordítással lerohanta a Tábornokot. A kezein betegeszöld színű, töredezett karmok éktelenkedtek, de a Tábornok biztos volt benne, hogy képes komoly sérüléseket okozni velük. Ugyanakkor az is feltűnt a Malkávnak, hogy Elford egy árnyalatnyit biceg arra a lábára, amit most illesztett vissza. Úgy tett, mintha a másik irányba akarna kitérni, aztán visszagurult bal felé. Elford gyorsan reagált, de a bokája egy kicsit engedett, és a szörny óriási karjainak előnye megsemmisült.
A Tábornok befejezte a manővert, és lesújtott Elford már sérült lábának hátsó részére. Megpróbálta elszakítani a szörnyeteg Akhillesz inát, de a karmai nem hatoltak elég mélyre. A sebből ugyan kicsordult a vér, de ez nem volt elég eredmény egy olyan taktikáért cserébe, ami legközelebb talán már nem fog működni.
A Malkáv most ismét a másik közelharc felé nézett, így Elford következő rohama előtt egy gyors pillantás tudatta vele, hogy Pálca győzedelmeskedett a másik ghoul fölött, és a sérült férfi most korábbi gazdája felé menetel. Sebastian a fejét csóválta, és tekintetét Pálca szemeibe mélyesztette.
A Tzimisce ismét rajta volt, és a Tábornok úgy döntött, hogy jobb lesz, ha a vele szemben álló ellenfélre összpontosít. Nem csak számára, de Victoria számára is az lenne a legjobb, ha sikerülne gyors győzelmet aratnia az indulatoktól fűtött kézitusában.
Por szállt fel a félrerúgott kövek alól, ahogy a küzdő felek felváltva támadtak, kitértek és manővereztek. Az első ütést Elfordnak sikerült bevinnie – egy lecsúszott csapást, ami még vért sem fakasztott. Aztán a Tábornok kétszer egymás után is bevitt egy-egy komoly találatot, és Elford visszahőkölt. A Tzimisce szemei vörösen felizzottak – a Tábornok először azt hitte, hogy dühében, de aztán rájött, hogy más lehet az indok. A rém egy másik ocsmány képességet aktiválhatott, de jelen pillanatban még nem tudta megállapítani a természetét.
Elég hamar világossá vált azonban az újabb támadás mibenléte, mert Elford lassú, hátráló védekezésbe kezdett, miközben a testét borító sűrű paszta kitinné szilárdult azokon a helyeken, ahol a Tábornok ütései megrepesztették a páncélját.
A Malkáv lépteket hallott a háta mögött, Tucatnyi, vagy még annál is több láb lépteinek hangját. Engedte, hogy Elford visszavonulásával eléggé eltávolodjon tőle ahhoz, hogy még az ő hatalmas karjai se érhessék el. A Tábornok beleszimatolt a levegőbe, de közben a szemét végig Elfordon tartotta.
Patkányok!
Az ellenfelét pillanatnyilag figyelmen kívül hagyva megpördült, de a rágcsálók áradata már majdnem elérte őt. A Tábornok félreugrott az útjukból, de azok úgy cselekedtek, mintha egyetlen elme irányítaná őket. A csoport szélén lévő patkányok irányt változtattak, és hamarosan ismét ott lihegtek a Malkáv nyakában. A harapásaik nem okoztak komoly sérülést, de nagyon sokan voltak, és nagyon gyorsan jöttek.
A Tábornok erőteljesen megpördült, és a centrifugális erő leröpítette róla a támadókat, de ekkor fájdalom robbant a bal oldalába, és érezte, hogy a levegőbe emelik. A Tzimisce fején volt, és a bestia fején éktelenkedő masszív tüskék közül három felnyársalta a testét. Ilyen közelségben már a zsíros méreg bűze is eléggé kártékony volt, de a szerveibe és szöveteibe behatoló méreg által okozott fájdalom gyötrelmes volt.
A Tzimisce befejezte a rohamot, és a magasba dobta a fejét. A Tábornok lecsúszott a tüskékről, és elrepült az éjszakába. Olyan erővel csapódott a marhavagon oldalának, hogy a rozsdás vagonkerekek lebillentek a sínekről, és félő volt, hogy a vagon ráborul a Malkavitára.
A Tábornok feje félrebillent, és ebből a föld közeli perspektívából látta, hogy a patkányok csapata szétszéled. A csoport egyes tagjai egymásnak estek.
A teste úgy rázkódott, mintha rohama lenne, miközben az értékes vér szembeszállt a test irányításáért a nagyerejű méreggel. A vér nyerésre állt, de a fájdalom még mindig elviselhetetlen volt, és a rettenetes szörnyeteg árnyéka máris a Tábornokra vetődött.
A lény szájából előbukkant egy apró nyelv – ami túl kicsinek tűnt a lény méreteihez képest.
– Ha ebbe a csapásba nem halsz bele, akkor készülj fel ezernyi pokoli éjszakára a húsformázó gyáraimban – örvendezett a Tzimisce.
Elford magasra emelte az egyik karmos kezét...
A Tábornok eltűnt.
A Tzimisce dermedten állt. Keze mereven leereszkedett, aztán bizonytalanul előre nyújtotta a nyakát, és beleszagolt a levegőbe. Semmi.
A Tábornok a földön küzdött a méreg ellen, pontosan ott, ahol néhány pillanattal korábban elleplezte magát Elford szemei elől. Majdnem az összes vérét elhasználta, de a méreg végül engedett.
A Tzimisce buzgón kutatott utána, de a Tábornok kényszerítette magát, hogy kivárjon még egy pillanatot. Éles szemeivel egy gyenge pontot keresett a kitines páncélon, amit kihasználhatna. Minden láncban volt leggyengébb láncszem, és a Tábornoknak nagy gyakorlata volt abban, hogy ezt felkutassa.
Aztán lecsapott. A hirtelen mozdulat felfedte hollétét Elford megzavarodott érzékei előtt, de addigra a Malkáv már belül került a szörnyeteg védelmén. Erősen lecsapott az egyik kezével a Tzimisce páncéljára, és a becsapódástól azonnal számtalan repedés indult ki minden irányba. Azonnal érkezett az újabb csapás. A Tábornok másik keze bevágódott a repedésbe, és vért és belsőségeket szórva szerteszét, behatolt az alatta lévő húsba.
A Tzimisce akkorát ugrott, mint egy megvadult csődör, és a szájából előtörő éles sivítás beszakította a Tábornok egyik dobhártyáját. Azonban Malkáv kitartott. Elford karmai ismét az ellenfelét keresték, de a Tábornok gyorsan ismét köddé alakult, és kitinbe ütött nyíláson keresztül gyorsan beszivárgott a lény testébe. A Tzimisce eredménytelenül karmolta a saját testét. Próbálkozásaival egész kitintáblákat és húscafatokat tépett le magáról.
A Tábornok testében szinte már alig maradt valami erő, ő azonban mégis kényszerítette magát, hogy ismét felvegye – még a rettenetes szörnyeteg belsejében – a természetes alakját. Ez a taktika korábban soha nem volt lehetséges – a természetes hús túl sűrű, és nem teszi lehetővé, hogy a köd felvegye azt az alakot, amire a Tábornoknak szüksége volt. De a páncélozott héj belsejében Elford húsa szálakra bomlott, amelyek csak lazán kapcsolódtak egymáshoz.
Így tehát bekövetkezett a protoplazmikus szövetek rémítő robbanása, és amikor a Tábornok kivonszolta magát a földön vastagon álló ocsmányság-foltnak a közepéből, a Tzimisce inkább egy gyalázatos tojás maradványaira hasonlított, semmint egy emberi lényre.
A Malkáv vastag húsdarabokat ragadott fel a földről, és még mielőtt a föld felitta volna az összes vért, kipréselte belőlük még az utolsó csepp ocsmány ízű, de életmentő folyadékot is.
Bár most nem farkas alakban volt, a Tábornok mégis úgy hajolt az ellenfele fölé, mint valami állat. A másik összecsapást vizslató szemeiben azonban értelem csillogott.
Victoria bársony ruhája több helyen is kiszakadt már, és a bőrén számtalan égésnyomot hagytak a körülötte nyüzsgő csápok. Ő azonban hatékonyan forgatta az elesett ghoul botját, és kivédte vele az életre kelt sötétség minden támadását. A csápok az egyik vagon alól nyúltak ki, és egy újabb kezdett éppen megformálódni. Amint kialakult azonnal előkígyózott, és gyorsan csatlakozott a társaihoz a hátrányban lévő Toreador ellen.
A Tábornok arcára kiült egy elismerő vigyor, inert Victoria mozdulatai lélegzetelállítóan gyorsak voltak. Most már négy sötét kar próbálta egyszerre porrá zúzni, de a bot még náluk is gyorsabban cikázott ide-oda, és gyakorlatilag sikeresen csapott félre minden egyes ellene irányuló támadást. Néhány felületes érintés áthatolt ugyan a védelmén, de még ezeket is elhárította, mielőtt a csápok megragadhatták volna.
Sebastian hangosan kiáltozott.
– A pokolba, Ash! – átkozta a Toreadort. – Már nem sokáig tudod fenntartani ezt a védelmet. Add fel!
A Malkavita tisztában volt vele, hogy Sebastiannek igaza van. Szerencsére most már egy kicsivel több volt a vére, és volt még néhány trükk a tarsolyában. Olyan trükkök, amiket soha nem várnának egy „Gangreltől”.
A Lasombra egyetlen egyszer sem pillantott ebbe az irányba, amíg a Tábornok kiitta a vért a szétrobbant szervekből.
Most sem volt ugyan ereje teljében, de ha közel tudna kerülni...

 

1999. augusztus 30., hétfő, este 10:07
CSX teherpályaudvar
Atlanta, Georgia

Victoria hálát adott Káinnak, vagy bárkinek, aki elküldte neki ezt a bizarr jótevőt, hogy segítsen neki a szükségben. Legutóbb akkor látta a Tábornokot, amikor a Napéjegyenlőség! Partin a Malkáv meztelenül felmászott az egyik szoborra. Mintha már évezredek teltek volna el azóta. Azonban most itt volt, és jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelték annak a részletei, hogy miként kezdett érdeklődni Victoria után, vagy miért kezdte el gyűlölni a Sabbatot. Nagyon szívesen ráhagyta, hogy foglalkozzon a Tzimisce kínzómesterrel.
Pálcát nagyon könnyű volt átállítani. Miután végzett a másik ghoullal, máris korábbi Lasombra gazdája ellen fordította a dühét. Abban a pillanatban, amíg Sebastian megkísérelte visszaszerezni a mentális uralmat saját ghoulja fölött, Victoria elgondolkodott azon, hogy elmeneküljön-e. Egyrészt nem volt biztos benne, hogy képes lenne-e biztonságba jutni, másrészt pedig ha mindkét Sabbat a Tábornokra irányítja a figyelmét, akkor a Malkáv biztosan elbukik. Akkor pedig mindketten a nyomába erednek.
Csak remélni tudta, hogy a Tábornok képes legyőzni Elfordot. És hogy elég sokáig fel tudja tartani Sebastiant.
Szerencsére az ostoba Lasombra elkövette azt a hibát, amely tipikusan előfordult azoknak a körében, akikkel Victoriának ilyen vagy olyan okból meg kellett küzdenie. A férfiak különösen szerettek eljátszadozni vele. Szerették gúnyolni. Különös mellékterméke volt ez kivételes külsejének. Gyakran még a nők is késlekedtek a végső csapással, mivel mielőtt széttépik és összetörik, még ki akarták élvezni a Toreador nőies kiszolgáltatottságát.
Victoria pontosan három olyan korábbi alkalomra emlékezett, amikor ez számára az életet, az ellenfele számára pedig a vereséget jelentette. Remélte, hogy ez lesz a negyedik. Bár nem tudta figyelemmel kísérni Elford és a Tábornok hősi küzdelmét, azért remélte, hogy a Malkáv nem vállalna fel egy ilyen küzdelmet, hacsak nem érzi legalábbis elfogadhatónak a saját túlélési esélyeit.
Elképzelhetjük hát a döbbenetét, amikor a bot és a véreres szemek homályán keresztül megpillantotta a Sebastian felé sántikáló Elfordot.
Még egy pillanatig küszködött, de a csápok eltűntek, amint Sebastian megpillantotta a közeledő Tzimiscet. A sötétség elpárolgott a hirtelen újra lecsendesedett éjszakában. Victoria kimerülten ejtette maga mellé a karjait. Még mindig a markában tartotta a botot, de már nem szorította annyira. A kezei elevenek voltak az erőfeszítéstől.
A Lasombra éppen mondott valamit, talán válaszként a Tzimisce kérdésére:
– Most már sokkal inkább hajlok arra, hogy teljesítsem a kívánságodat, Elford.
Victoria vállai megereszkedtek. Ismét ugyanott volt, mint pillanatokkal a Tábornok érkezése előtt. Az egyetlen különbség az volt, hogy most már nem volt remény arra, hogy az egyik Sabbatot kijátszhatja a másik ellen. A sor különleges fintora folytán ma éjjel négy Vértestvér is találkozott, pedig Victoria reményei szerint csak egynek kellett volna itt lennie.
Ekkor azonban rádöbbent valamire. Járás közben Elford inkább a bal lábát kímélte. Ha jól emlékszik, akkor a bukózsinór a jobb lábfejét metszette le. Elakadt a lélegzete, és összeszorította a fogait. Az ott egyáltalán nem Elford...
Victoria a kimondatlan mestere volt. Kötetekre való adatot volt képes kiolvasni mások testbeszédéből, és egy szemvillanás alatt arra is rájött, hogy Sebastian is levonta ugyanezeket a következtetéseket.
– Végezz vele, hússzobrász – sóhajtott színpadiasan Sebastian. – Én nagyon elfáradtam.
– Tudja! – kiáltotta Victoria – Üss most azonnal!
Olyan erősen szorította össze az öklét, hogy majdnem kettéroppantotta a botját.
Azonban a Tábornok egy pillanattat többet habozott a kelleténél a kiáltás után. Ahogy Elford képe elolvadt és felfedte a Malkáv izmos alakját, Sebastian lehajolt, és a nyers erő lenyűgöző bizonyítékaként lefeszített egy húsz láb hosszú síndarabot a talpfákról, amit aztán olyan könnyedén forgatott, mint Victoria Pálca botját. A Toreador álla egy kicsit leesett és össze is rezzent, amikor a sín becsapódott a Tábornok testébe, és odébb röpítette a vámpírt.
Sebastian több lépéssel közelebb ment, és a magasba emelte a sínt. Kegyetlen sebességgel lesújtott vele a Tábornokra, aki még mindig kába volt az előző csapástól, úgyhogy ezt egyenesen bekapta a hátába.
– Nekünk nincs szükségünk rá, hogy a sötétbe, vagy ilyen álcák mögé bújjunk, te ostoba! – ordította a Lasombra, és ezzel ismét a magasba emelte a síndarabot.
– Mozdulj már, az Isten szerelmére! – kiáltott fel Victoria.
A sín ismét lezúdult, de a Tábornok eltűnt. Elnyelte a föld.
– Ó, a péppé vert Gangrelek utolsó mentsvára! – kuncogott Sebastian.
A sínnel a földre csapott, aztán eldobta, és Victoria felé fordult. Dühös szemei tűzben égtek, és nyüzsögtek körülöttük az árnyékok.
– Nos akkor, Victoria. Fejezzük ezt be. Mostanáig még semmi igazán értékeset nem veszítettem el ma éjjel, úgyhogy hajlamos lennék arra, hogy a korábbi terveimnek megfelelően a foglyommá tegyelek. Azonban úgy vélem, hogy Elford – a valódi Elford – egyszer már elkövette ugyanezt a hibát. Bocsáss meg nekem, amiért ezúttal nem úriember módjára viselkedem.
Victoria körül minden árnyék elkezdett ingadozni, és Sebastianen reszketés vett erőt. Foltok jelentek meg sápadt bőrén, és a teste felpüffedt. Victoria csak úgy tudta volna leírni a szeme előtt lejátszódó jelentet, hogy Sebastianből sötétségtajték tört elő.
Mintha a Lasombra teljes mellkasa beleürült volna egy feneketlen ürességbe. Mintha egy másik világba vezető kaput ütöttek volna a testébe. A lyukból négy csáp nyúlt elő, amelyek nagyon hasonlítottak azokra, amelyekkel néhány perccel ezelőtt még Victoria küzdött, de ezek sokkal erősebbeknek, sokkal veszedelmesebbeknek tűntek.
– Úriember vagy sem, jogom vagy egy szerelmes öleléshez – kuncogta az árnyékokkal körülvett démoni külsőt öltött Sebastian, és elindult a Toreador felé.
Victoria állati énjének ösztönei, a Bestia a felszín felé tört. Már évtizedek óta nem volt dolga a benne lakozó szörnyeteggel, és az előretörésével járó gyomorkavaró érzés miatt Victoria térdre rogyott.
Ahol a ruhája már elszakadt a kő belemart a lábába. Fejét lehajtva látszólag felkínálkozott ennek az ember- és árnyékszülte korcsnak. Csak felmérhetetlen akaraterővel volt képes magakadályozni, hogy az utolsó pillanatokban meg ne törjön. Felemelte az állát, hogy szembenézzen a végzetével, és megpillantotta a Tábornokot, aki minden számítás ellenére több lépésnyi távolságban attól, ahol elsüllyedt, most ismét kiemelkedett a földből – Victoria eddig ezt lehetetlennek gondolta. Sebastian – már ha még mindig nevezhetjük ezen a néven azt a szörnyeteget – ebből semmit sem vett észre.
– Válj a részemmé – vigyorgott szinte grimaszolva a Lasombra.
A Tábornok úgy mászott elő a földből, mintha egy úszómedencéből szállna ki. Lerohanta Sebastiant, rávetette magát és elkapta a derekát. A Lasombra szemei egy pillanatra elkerekedtek a meglepetéstől, de ez az érzés hamar átcsapott elégedetlenségbe. Karjai a teste mellé szorultak, és leszorították őt a földre. A négy másvilági csáp előkígyózott alóla, és az ütések hamarosan záporozni kezdtek a Tábornokra.
– Fuss – préselte ki a szavakat magából a Malkáv. – Fuss az életedért. Victoria pedig futott.
De nem hagyta el a csatateret. Egyetlen gyors villanással, ami messze meghaladta mindazt, amire egy természetes állat képes lenne, a fakókék marhavagon mellett termett, és felkapta az apró gépfegyverét. A táskája a közelben hevert, és beillesztett egy új tárat, mielőtt visszacikázott volna a küzdő felekhez.
Sebastian négy csápja már szinte lehámozta a gazdájáról a Tábornok ölelő karjait, és úgy tűnt, hogy a Malkávot még ez az erőfeszítés is halálosan kimeríti. Victoria Sebastian halántékához szorította a gépfegyvert, és egyetlen időhúzó, de szellemes megjegyzés nélkül meghúzta a ravaszt.
A sötétség elnyelte az első néhány golyót, de a következő tucat, majd az azt követő másik tucat porrá robbantotta a Lasombra fejét.
A Toreador ekkor a földre rogyott, talán ugyanolyan kimerülten és vértelenül, mint a közelben heverő Malkáv.
Aztán ugyanabban a pillanatban mindkettejüknek sikerült kipréselni magából:
– Köszönöm.

 

1999. augusztus 31., kedd, éjjel 12:26
Piedmont sugárút
Atlanta, Georgia

Anatole megmoccan ültében, de álmodó tekintete az alagsori műterem falára tapad.
Itt ülök a gyűrött ágyamon. Úgy tűnik, mindenki kezdi azt hinni, hogy én vagyok a kulcs valamihez, ami hihetetlenül sürgős számára. Nekem, és a tűzoltónak, akit megmentettem, meg kell jelennünk egy fényképen a kormányzóval, aki ettől reméli, hogy a közelgő választásokra nő a népszerűsége.
Az iskola tulajdonosnője azt akarja, hogy ne legyek szem előtt, mert akkor befejezheti a tervét, hogy bezárja az iskolát, és hatalmas haszonnal eladja az épületet. Az igazgatónő ragaszkodik ahhoz, hogy múlt héten, amikor én voltam a soros a konyhán, elloptam egy hámozó kést. És az iskolai újság egyik szerkesztője óránként emlékeztet rá, hogy hamarosan le kell adnom egy cikket a második emeleti ablakok esedékes cseréjéről.
Ez pedig valóban hatalmas felelősségnek tűnik egy olyan fiú számára, akinek fogalma sincs a szülei hollétéről vagy kilétéről. Egy árva, aki ráadásul még új is az árvaházban. És most itt van a kormányzó, aki örökbe akar fogadni, legalábbis addig, amíg előmozdítja a céljait, ha erről beszél. Az iskola tulajdonosa azt kívánja, bárcsak eltűnnék, vagy bárcsak ne is jöttem volna soha ide, vagy legalább ne mentettem volna meg azt az átkozott tűzoltót, amikor a hatalmas parti után kigyulladt a szemközti épület.
Az igazgatónő szintén akar tőlem valamit, csakúgy, mint a szerkesztő, bár az ő kívánságai legalább eléggé átlátszóak: láthatóan úgy gondolja, hogy ha egy igazi hős írja az egyik vezércikket, akkor az állami kiállításon több figyelmet kap majd az ostoba újságja.
Kevésbé már nem is érdekelhetnének ezek a dolgok. Egy nap a gitár talán visszavezet majd a szüleimhez, ha már a hírnév, amit ebben a tűzoltóügyben szereztem, nem juttatja el az arcomat elég helyre ahhoz, hogy ők is észrevegyék, és talán úgy döntsenek, hogy beugranak és magukkal visznek. Talán még a kormányzóval is megegyezhetnének. Engem aztán nem érdekel, hogy miként zajlik majd le ez a családi újraegyesülés, de ha a szüleim most nem teszik meg, akkor valamikor valaki talán felismeri a gitáromat.
Gyönyörű hangszer, és az érintők mintha elefántcsontból készültek volna, bár gondolom ez nem túl valószínű. Ha azok lennének, vagy ha bárki más úgy gondolná, hogy azok, akkor a gitárom hamar eltűnne valamelyik zálogház mélyén. Bár úgy tűnik, hogy valami értékestől máris megfosztottad volna a hangszert. A gitár középrészét alkotó fekete sávon négy bemélyedés látható, amelyek valamikor valószínűleg valamiféle köveket tartalmaztak.
Egy másik nagyobb méretű követ pedig mintha a gitár felső részéből vettek volna ki. Én legalábbis azt a részt hívom felsőnek, mert erre nézek le, amikor a térdemre fektetem a hangszert.
Ha a gitár elveszik, akkor vele veszik minden egyéb.
Véget ér a boldogságom. Örökre eltűnik a múltamhoz kötődő kapocs.
Az egyetlen dolog, amit valóban ennek a felfordulásnak köszönhetek az az, hogy egy külön szobához jutottam. Ez pedig azt jelenti, hogy az összes lomomat szétszórhatom a földön. Hanyagul odahajított ruhakupacok. Az ágynemű lecsúszott az ágy egyik oldalán, és most lelóg a földre. A szekrényben ráadásul még fel is feszítettem egy deszkát, hogy egy kis személyes rejtekhelyhez jussak, ahová betehetem azt a kevés holmimat, ami tényleg számít nekem. A gitár természetesen nem fér el benne, de a cserehúrok azok közé az értéktárgyak közé tartoznak, amelyek most már biztonságban pihennek a kilazított deszka alatt.
A külön szoba azért is nagyszerű, mert nyugodtan énekelhetem a legkedvesebb dalaimat. Nekem a leggiccsesebb dalok tetszenek a legjobban. Még az idősebb gyerekek sem hallottak ezeknél giccsesebbeket, és ők kicsúfolnak azért, mert ezeket éneklem, sőt, már csak azért is, mert egyáltalán ismerem őket, pedig én látom, hogy sokuknak tetszenek – és egyesek még sírnak is. A csúfolódás miatt legalább keménynek nézhetnek ki az én káromra.
De senki sem nevet ki, amikor idefenn vagyok. Így hát énekelek, és néha, amikor dalolok, meg mernék esküdni rá, hogy eszembe jut néhány dolog az anyámról. Emlékszem, milyen különleges módon öleltek. Valamiféle virágillatot érzek, ami egyúttal a meleg bőrre emlékeztet, bár nem tudom pontosan, hogy miért. Így hát én is gyakran elsírom magam a dalaimon, de csak akkor, ha felidézik ezeket az emlékeket.
Azonban valami módon egyre halványodnak ezek az emlékek, és ebbe beleszakad a szívem. Mi történik majd velem azon a napon, amikor többé már nem érdeklem a kormányzót, vagy az ingatlan tulajdonost, vagy az igazgatónőt, vagy a szerkesztőt? Vagy ha az után teljesen elfelejtem a múltamat?
Hol leszek akkor?
Könnyek szurkálják a szememet, de én mégis tudom a választ a kérdéseimre. Énekelni fogok, mint most is. És reménykedni fogok abban, hogy felfedezek valami újat. Reménykedni abban, hogy valaki meglátja a gitáromat, és mesél nekem a múltjáról.
És ekkor a kórus szavainak sűrűjéből kibomlik valami rím vagy ritmus, és hirtelen valami többé válik: előbújik a múltam egyik énekének egy részlete. A szavak a nyelvem hegyén táncolnak, és én próbálok megtorpanás nélkül tovább haladni, mert tudom, hogy az emlékezett múlandó, és az összpontosítástól csak gyorsabban halványul. Néhány szó leválik a nyelvemről, és egy teljes oktávval magasabban éneklek, ahogy az anyám énekelhette egyszer, vagy talán nem is egyszer.
Aztán a szavak és a zene eltűnnek, és én még átvágok a jelen dalainak kórusán, mielőtt lassan mormolva elhallgatnék. A szavak és a zene emléke teljesen kitörlődött, de a hiányuk egy furcsa üres teret hagyott az elmémben, és én nem engedem semmi másnak, hogy betöltse az utánuk maradt űrt. Fenn fogom tartani egész addig, amíg visszatér ez a dal. Azon a helyen aztán ellakhat majd.
És mosolygok, mert bár elveszítettem valamit, de még is tudom, hogy az elmémben van valami, amit gyöngéden babusgathatok.

 

1999. augusztus 31., kedd, hajnali 2:13
Piedmont sugárút
Atlanta, Georgia

Leopold háza elég jellegtelen volt. A falakon felpattogzott a festék, és az utcáról a ház bejárata előtti alacsony lépcsőfokokhoz vezető járda megrepedezett. Az egyik oldalsó ablak nem csak megrepedt – teljesen be volt zúzva.
Victoria körbejárta a házat, és sokkal erősebben kezdett figyelni, miután észrevette a törött ablakot. Ez nem volt éppen egy igazán vendégmarasztaló környék, és ki tudhatja, ki üthetett tanyát egy házban, ami az utóbbi két és fél hónapban üresen állt.
Nem mintha a párás augusztusi éjszaka elől menedéket kereső csavargó, vagy kisstílű gengszter bármiféle gondot okozhatna Victoriának, de a korábbi csata kimerítette – legalábbis mentálisan, ha fizikailag nem is. Néhány háztömbnyivel lejjebb már felfrissítette magát – és nem igazán vágyott arra, hogy szembeszálljon egy csapatnyi drog-gengszterrel. A lőfegyverek mindenképpen lehetnek halálosak is, és bár az ilyen gügye halandó férfiaknak először biztosan más irányú vágyai lennének vele szemben, de nem kizárt annak a lehetősége sem, hogy először lőnek, és csak aztán...
A Toreadornak most pedig az volt a célja, hogy bejusson ebbe a menedékbe, összeszedjen minden információt, amit csak tud, aztán gyorsan eltűnjön ebből a városból.
A házban két szint volt – három, ha beleszámolta a pincét is, ami félemelettel a felszín fölé emelkedett. Az ablakokon nem lehetett belesni, de ez illett is egy Vértestvér menedékéhez. A rácsokkal védett pinceablakokat is elsötétítették. A földszinti ablakok csak egy kicsivel voltak magasabban annál, hogy Victoria könnyedén benézhessen rajtuk. Bár az üvegen keresztül látta a szobák mennyezetét, de semmi említésre méltó nem ragadta meg a figyelmét.
A ház körüli séta mindössze annyit fedett fel, hogy az első ajtó nyitva volt, a hátsót szilárdan bezárták, és egyetlen ablak sem volt nyitva, kivéve azt, ahová a zümmögő fali légkondicionálót szerelték. Úgy tűnt ki tudná nyitni azt az ablakot, de semmi okát nem látta, hogy ezzel gyötörje magát, amikor ott volt a hívogató első bejárati ajtó.
Miután meggyőződött arról, hogy láthatóan nyoma sincs fenyegető veszélynek, Victoria visszatért a ház elé, és felment a korhadófélben lévő tornácra. Innen már látta, hogy a fakuló festék valaha sötétzöld lehetett, talán egy kis kék szegéllyel, bár most már leginkább szürke alapon szürkének tűnt.
Victoria lenyomta a bejárati ajtó kilincsét, és benyomta az ajtót, ami könnyedén kitárult előtte. A rozsdás bronz forgópántok halkan, tiltakozóan megnyikordultak. Victoria belépett, és a sok láb által kikoptatott folt az ajtó előtt sokkal hangosabban tiltakozott a terhelés ellen, mint korábban az ajtó, amikor a Toreador behatolt. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Elgondolkodott azon, hogy beakassza-e a reteszt, de végül úgy döntött, hogy az ajtó sokkal hasznosabb lehet számára mint a gyors távozás eszköze, mint amilyen hatékonyan képes lenne megakadályozni az ellenség behatolását.
A szobában sötét volt, de ez nem volt túlságosan kényelmetlen a Toreador számára. Lágy, vörös fényudvar derengett fel ébenfekete szembogarai körül, és a közvetlen környezete máris mintha nappali világosságban fürdött volna. Jobb oldalon egy helység nyílt az előcsarnokból, amit akár szalonnak is nevezhetnénk. Jobbra egy másik szoba ajtaja mellől indult az emeletre vezető lépcsősor, szemben pedig egy félig behajtott ajtó takarta el részben a ház közepe felé tartó folyosót.
Victoria feszülten hallgatózott. Mintha mozgás keltette neszeket hallott volna az alagsorból, de az öreg padló annyira vastag volt, hogy ebben nem lehetett biztos. Benézett a szalonba, aminek mindössze egy öreg szófából, egy megviselt kis asztalkából és egy a többi bútorhoz nem illő olvasófotelből állt a szegényes berendezése. A fotel mellett egy kisebb kupac újságpapír hevert, és Victoria közelebb lépett, hogy megvizsgálja.
Az Atlanta Journal-Constitution vastag, hirdetésekkel zsúfolt vasárnapi száma volt. Ez volt a város legjelentősebb lapja, és Victoria találomra kivett belőle egy lapot, hogy megnézze a dátumot. 1999. Június 20, Vasárnap . Ezen az éjszakán tartotta a Napéjegyenlőségi Partit. Gondolatban megveregette a vállát ezért a kis detektívkedésért, de ez az információ végül is semmi lényegeset nem fedett fel előtte.
Visszatette az újságot a kupacra, és visszatért az előcsarnokba. Itt azonban megtorpant egy pillanatra, majd visszament a szalonba, és lehuppant az ízléstelen fotelba. Hirtelen szükségét érezte, hogy lazítson, és összeszedje magát. Szinte egyetlen pillanatra sem állt meg, mióta ha hajszál híján is, de megmenekült. Hatalmas kerülővel tért vissza a városba, és átkozottul vigyázott rá, hogy ne kövesse senki, mire akár csak egyetlen mozdulatot is tett volna ennek az úticélnak az irányába.
Valójában a túlélés sokkja csak most nehezedett rá teljes erejével. Amikor a pályaudvar földjén hevert nem is a jó szerencséje döbbentette meg leginkább, hanem a fájdalom és a zavarodottság érzései gyűrték maguk alá. Megköszönte a Malkavita Tábornoknak a segítséget, és a megmentője ismét elsüllyedt a földben, mielőtt akár csak egy újabb pillanatig biztonságban érezhette volna magát.
Victoria újra átélte azt a félelemhullámot, ami akkor tört rá, amikor egy pillanattal később rádöbbent, hogy ezúttal nem fog visszatérni. Talán az ősi Vértestvér ismét torporba zuhant. Valamikor régen még mintha motyogott is volna valamit arról, hogy hajlamos erre az állapotra, és Victoria most már nem is csodálkozott ezen. Ha mindig így fejest ugrik az övéhez hasonló csatákba, akkor sokat kockáztat, és aztán meg kell fizetnie az árát azokkal az évekkel, amelyeket elmulaszt, amíg a kapott sebekből próbál felépülni.
Így tehát gyorsan ismét beugrott a BMW-be, és a kilőtt kerekek ellenére több mérföldet vezetett, aztán egy apró karosszéria lakatos műhelyben elszórakozott a segítőkész halandó párocskával. Amíg a férfi mindenféle kérdezősködés nélkül kicserélte odakinn a gumikat, addig odabenn Victoria ágyba vitte az asszonyt. Könnyedén elcsábította a szánalmas kis teremtményt, és valószínűleg már az a röpke gyönyör is több volt, amit adott neki, már az is jóval több volt, mint amihez az embere valaha is juttatta. De ugyanakkor valószínűleg nem is szívta ki belőle a vérének negyedét az aktus után. Itt mindennek meg kell adni az árát. Ilyen ez a kibaszott világ.
A férfi bűzlött a kosztól és az olajtól, amikor visszatért, de Victoria úgy döntött, hogy ezzel nincs semmi baj. Gyorsan elvette az ő vérének is a jó részét, és az ernyedt testet a felesége mellett hagyta az ágyban.
Végül, hogy bevégezze a munkát, és hogy felfrissítse magát, ugyanezt tette a két alvó gyermekükkel is.
Gondatlanság volt, és őrültség, de Atlanta – jelenleg – Sabbat város volt, úgyhogy a dolog nem igazán zavarta a Toreadort. Elhajtott a BMW-vel, és egy rövid ideig fontolóra vette, hogy meg kellene-e egy-két éjszakára lapulnia, vagy inkább üsse a közmondásos meleg vasat. Victoria akkor döntött, amikor zöld volt az első jelzőlámpa, ami az útjába került – stabil 60 mérföldes óránkénti sebességgel haladt. Átrobogott a kereszteződésen és folytatta útját Atlanta belvárosa felé, ahol lassú körözésbe kezdett, amit mindaddig folytatott, amíg úgy nem ítélte, hogy biztonságosan elmehet Leopold egyetlen ismert menedékéhez.
Victoria még egy pillanatig pihent a karosszékben miután felidézte magában a történteket, aztán felállt, és visszatért az előcsarnokba.
Szemügyre vette az előcsarnok felső részét, és észrevette, hogy a lépcső felső végén a pihenő pontosan az előcsarnokból nyíló utolsó ajtó fölött van. A pihenőről egy folyosó indult befelé, ami valószínűleg tökéletes mása lehetett annak, ami a Victoriával szemben lévő ajtó mögött nyílt. A pihenő végében, tőle bal felé nyílt még egy egyszárnyú ajtó – ami most be volt csukva. Úgy döntött, hogy odafenn majd akkor néz körül, ha a földszinten és a pincében már kimerítette az összes lehetőséget. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy Leopold bunkere a ház egy ennyire kiszolgáltatott részében legyen.
Victoria az előcsarnokon keresztül megközelítette a félig nyitott ajtót. Szemeiben megvillant a vörös derengés, és megrezzent az orra. Vér szagát érezte a levegőben, és olyan állatias mozdulattal nyomta közelebb az orrát a réshez, amit formás alakja alapján nehéz lett volna elképzelni. Ez kétségtelenül vér – gondolta, aztán puhatolózva kitárta maga előtt az ajtót.
Egy gyenge légmozgásnak köszönhetően tisztábban jutott el hozzá az illat, és Victoria azonnal tudta, hogy ez halandó vér. Túl erősek voltak az alkohol nyomai. Ennyi nem maradt volna meg belőle, ha átkerül egy Vértestvér szervezetébe, és nagyon, nagyon ritka volt az olyan Vértestvér, aki képes lenne saját maga ennyit inni.
A folyosóról három ajtó nyílt, és egyik sem volt becsukva – két baloldali tárva-nyitva, míg a jobb oldali csak résnyire volt nyitva. Victoria jobb felől meghallotta annak a légkondicionálónak a zaját, amit odakinn látott. Ez a szerkezet volt a felelős az előcsarnokon végigsöprő gyenge légmozgásért.
A vér szaga a jobboldalon lévő szobából áradt.
A folyosó végén egy ajtó nélküli keret vezetett egy helyiségbe, amiről egyértelműen látható volt, hogy csakis a konyha lehet.
Victoria még most sem észlelt mozgást, bár akkor sem volt mitől tartania, ha a halandó esetleg lesben áll. Továbbindult. Óvatosan szemmel tartotta az első ajtót baloldalon, majd hangsúlyozottan elfordította a fejét, hogy a készületlenség benyomását keltse a potenciális támadóban. Semmi. Egyszer még visszapillantott, aztán folytatta az útját.
Most már többet látott a konyhából a folyosó végén. Nagynak tűnt, és nagyrészt tisztának, bár a rothadó étel szaga lustán sodródott a levegőben.
A jobb oldalon résnyire nyitott ajtó mellett a falnak vetette a hátát. Fürgén kirúgott hátrafelé, és a sarkával teljesen kitárta az ajtót, de nem lépett elő, hanem várt. Ismét semmi.
Lassan megfordult, és benézett a szobába. A helység egy disznóól volt. Az egyik fal közepéhez odatoltak egy hatalmas, vetetlen ágyat. A padlón szerteszét különféle méretű férfi és női ruhák hevertek. A szobához tartozott még egy nyitott szekrény, ami előtt egy ruha-halom tornyosult, és egy kibelezett kredenc, aminek a fiókjait a zakatoló légkondicionáló alatt tornyozták egymásra. A felső fiókban egy levélkupac hevert. A közületi számlák és a hirdetések lapjai között egy-két levelet ki is nyitottak.
Az ágyon egy férfi hevert szétvetett végtagokkal.
Össze nem illő ruhákat viselt, és bár a bőre tisztának tűnt, mégis szinte lemoshatatlanul beleivódott a testszag. A férfi nyaka mellett egy halvány vérnyom szennyezte be a lepedőt. Victoria undorodó fintor kíséretében lépett közelebb, hogy megvizsgálja. A férfi életben volt, de eszméletét vesztette. Az arcának sápadtsága alapján még egy ideig nem is fogja visszanyerni.
A férfi nyakán, a lepedőn éktelenkedő vérfolt mellett nyoma sem volt sérülésnek, de a Vértestvérek nyelve könnyedén képes bezárni az ehhez hasonló sebeket. Talán elhamarkodott dolog lenne azt állítani, hogy ez a férfi nemrég egy Vértestvér vacsorája volt, de Victoria tudta, hogy így történt.
Visszalépett az ajtóba, aztán szemügyre vette a szobát, de ezúttal jobban figyelt a részletekre. Hosszú évek óta hagyatkozott már a megfigyelőképességére, és az idő meglehetősen rátermetté tette az ilyesféle nyomolvasásra. Csak néhány dolog tűnt fel neki. Néhány orrszőr a kredencen, és egy kis fehér elszíneződés a fa egyik mély repedésében – egy kis kokain, amit még a legkitartóbb orr sem volt képes felszippantani.
Figyelemre méltó volt még a szekrény padlójába épített széf. Victoria odébb lökte egy kicsit a ruhakupacot, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a kombinációs zárat. A vörös szemek felizzottak, de képtelen volt bármit is kivenni, ami segíthetett volna neki a kombináció megfejtésében.
Így hát kiválasztott egy viszonylag tiszta inget a kupacból, és kesztyűként a kezére tekerte. Próbaképpen tekert néhányat a számtárcsán, és közben feszülten hallgatózott. Még mindig semmi. A Toreador visszadobta az inget a kupacra, és úgy döntött, hogy majd később visszatér a széfhez.
Victoria végül megvizsgált néhányat a kinyitott közüzemi számlák közül, és hirtelen rádöbbent, hogy Leopold sokkal rátermettebb túlélő volt, mint ahogy gondolta volna – feltéve, hogy ez az egész atlantai kitérő nem egy megtévesztés volt a kezdetektől fogva. Arra is rájött, ahogy tovább gondolkodott a dolgon, hogy mennyire eltúlozták a férfi alázatos és szerény álcáját.
Mindenesetre mindegyik számla, amit megvizsgált – az áram, és a telefon júliusra – előre ki volt fizetve. Nem volt szó túl nagy összegről – láthatóan egyiken sem maradt több néhány száz dollárnál – de ahhoz azért ez is elég volt, hogy meggátolja ennek a két vállalatnak a vizsgálódását. Mert ha kiküldenének valakit a házhoz, akkor rájönnének, hogy elhagyatott, és így oda lenne a menedék biztonsága.
Visszadobta a számlakat levélkupacra, és hátat fordított a szobának.
Ahogy visszament a folyosóra, Victoria rájött még valamire. Ebben a szobában sokkal hidegebb volt, mint a ház többi részében. Még a folyosónál is hidegebb volt. Ez önmagában természetesen nem lett volna szokatlan, hiszen itt volt a légkondicionáló, de az ajtó nyitva volt, ha csak résnyire is, és már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy a hidegebb levegő egy része szétterjedjen a házban. Úgy vélte, hogy az ajtót csak mostanában nyithatták ki, és ez azt jelentette, hogy a vámpír, aki a csavargóból ivott, még mindig a házban lehet.
Tehát ismét óvatossá vált, amikor kilépett a szobából. Visszament a bejárathoz, és óvatosan belépett az első ajtón balfelé. Egy fürdőszoba. A zuhanyzó függönye szét volt húzva. A fürdőszobaszekrényben meglepően kevés tisztálkodó szert talált. A Toreador hamar eldöntötte, hogy ebben a szobában senki sem rejtőzködik.
Egy ideig feszülten hallgatózott, mielőtt ismét kilépett volna az előcsarnokba, és különösen odafigyelt arra, hogy lefelé is hallgatózzon. Képtelen volt megszabadulni az érzéstől, hogy van valaki a pincében. Talán a Vértestvér, aki nemrég étkezett? Bár kinevette magát érte, de attól tartott, hogy talán maga Leopold van odalenn. Victoria még most sem volt képes elhinni, hogy a puhatolódzó művésznek, akit ő ismert, bármilyen módon köze lehet egy nagyobb létszámú Gangrel csapat lemészárlásához, de Leopold, bár valószínűleg komolyan megsérült, de túlélhette a Szépművészeti Múzeumot ért Sabbat támadást. Vagy talán Victoriához hasonlóan ő is a Sabbat kezére került. Talán éppen Elfordéba.
Victoria összerezzent, amikor elképzelte, hogy mit tehetett a férfival Elford, hogy miféle mágikus rituálék és húsformázások segítségével változtathatta a habozó ifjoncot gyilkológéppé a Tzimisce. Ha a Sabbat, ha Elford képes lenne létrehozni egy ilyen szörnyeteget, akkor esélyük sem lenne rá, hogy megállítsák őket. De Victoria éppen azért volt itt, hogy utána nézzen az ehhez hasonló lehetőségeknek, bármilyen súlyos következményeket hordozzanak is a Kamarilla számára.
Vagy talán egy félresikerült kísérlettel állnak szemben. Talán Elford képes létrehozni egy ilyen gyilkost, de egy ilyen állat irányítása már egészen más lapra tartozik.
Talán vele is pontosan ez volt a szándéka a Tzimiscenek. Victoria megborzongott a gondolatra.
Óvatosan elindult az előcsarnokban – mert ha valóban volt valaki a házban, akkor minden egyes üres szobával nőtt az esélye, hogy a következő már nem lesz az – és megközelítette a második ajtót a baloldalon. Sarkig tárta, majd hirtelen bepördült a küszöb fölött. A szobában nem volt semmiféle berendezés, bár a mennyezet közepéről alacsonyra lelógó lámpa jelenléte miatt a Toreador úgy vélte, hogy ezt a helyiséget eredetileg étkezőnek szánták.
A szobában a kintről már megfigyelt törött ablak miatt néhány fokkal melegebb volt, mint a ház többi részében, de ezen kívül semmi érdekeset nem figyelt meg. A Toreador folytatta útját a konyhába.
Óvatosan átvizsgálta az apró beépített kamrát, de hamarosan meggyőződött arról, hogy ebben a helyiségben sem tartózkodik senki. Ismét feltűnt neki, hogy eltekintve a mosogató alján rothadó zöldségmaradványoktól, itt viszonylagos tisztaság uralkodik. Victoria feltételezte, hogy Leopold tisztán tartotta a konyhát, de az új lakó, a csavargó a másik szobában már nem törődött ennyire a tisztasággal. Ez az elmélet egy kicsit megnyugtatta a Toreadort, mert azt sugallta, hogy Leopold valószínűleg nincs itt.
Mostanáig Victoria szándékosan figyelmen kívül hagyta a nagyméretű, súlyosnak látszó ajtót, ami véleménye szerint valószínűleg a pincébe vezethet. Természetesen folyamatosan figyelte, de mostanáig várt azzal, hogy közelebbről is szemügyre vegye.
Megjelenése, vagy inkább a lehetőségek ellenére az ajtó nem volt bezárva. Csukva volt ugyan, de egyensúlya egyetlen érintésre felborult. Lassan kezdett kitárulni. Victoria hátrált néhány lépést, és felkészült mindenre.
Az ajtó fájdalmasan lelassult, és már szinte sarkig kitárult, amikor végül megállt. Mögötte vastag fa lépcsőfokok vezettek le a pincébe. Victoria lassú, gondos mozdulatokkal közelebb araszolt a küszöbhöz. Bár természetesen többé már nem volt szüksége arra, hogy lélegezzen, de ennek ellenére a Toreador az ehhez hasonló alkalmakkor úgy érezte, mintha visszatartaná a lélegzetét.
Lágyan a felső lépcsőfokra tette a lábát. Megpróbálta fokozatosan áthelyezni a testsúlyát, de a lépcsőfok minden erőfeszítése ellenére hangosan megnyikordult. Hangtalanul átkozódni kezdett, és gyorsan visszavonult a konyhába. Ismét felkészült a támadásra, de ezúttal nem csak lefelé nézett a lépcsőre, hanem szemmel tartotta a földszinti folyosót is. Tudta, hogy valaki vagy valami itt van a közelben.
Victoria nagyot ugrott, amikor ismét megközelítette az ajtót, és valaki megszólította.
– Jöjj, Almák Királynője. Várunk rád.
A hang a pincéből jött.
Almák Királynője?
Victoriát már számtalan zamatos gyümölcshöz hasonlították egymástól nagyon különböző, és legalább annyira híres művészek, de úgy hitte, hogy almához eddig még soha.
– Ki szólít? – kiáltotta felbátorodva.
Halk kuncogás szűrődött ki a pincéből.
– Én szólítalak, Anatole, a Gyehenna Prófétája – mondta a hang. – Mondanom kell neked valamit a jövődről... mindannyiunk jövőjéről.
Leopold, Gangrelek gyilkosa. És most Anatole, a Malkáv?
Victoria azt kívánta, bárcsak piros lett volna az a bizonyos lámpa. Akkor legalább nem találkozott volna Anatole-lal. Ezt kellett hinnie, különben fölösleges volt minden kis játéka.

 

1999. augusztus 31., kedd, éjjel 2:54
Pidemont sugárút
Atlanta, Georgia

A megfigyelő letette a tollat. Először meglepődött, aztán bosszankodott, végül zavartan elámult.
Először is, kinyílt az alagsorba vezető ajtó. Ez zavarba ejtette a megfigyelőt, aki meg mert volna rá esküdni, hogy bezárta maguk mögött, amikor Anatole nyomában lejött a pincébe. Anatole ugyan korábban odasétált a lépcső aljához, és felnézett, de a közelébe se ment az ajtónak. Még csak fel sem lépett a lépcsőkre. A megfigyelő visszalapozott a jegyzeteiben, és megnézte, hogy mikor történt mindez. Éjjel 2: 21-kor.
Az is meglepte, hogy nem hallott senkit sem mozogni fölöttük a padlón. Természetesen sokkal jobban értett ahhoz, hogy saját magát elrejtse mások elől, mint ahhoz, hogy másokat észrevegyen, ha el akartak rejtőzni, de azért minden bizonnyal még így is csak a legrátermettebb osonók lennének képesek észrevétlenül megközelíteni.
Úgy vélte, hogy az a valaki, aki képes elrejtőzni előle, nyilvánvalóan képes kinyitni egy zárat is, ahogy a konyhába vezető ajtó zárját is feltörte valaki. Ettől a gondolattól a megfigyelő hangulata a zavarodottról bosszankodóra váltott.
Miután Anatole végre engedett kitartó unszolásának, és elhagyták Chicagót, majd végül megérkeztek ide, a Toreador jelenlegi, vagy talán korábbi menedékébe, a Malkáv tomboló bőbeszédűségről tett tanúbizonyságot.
A megfigyelő nem akarta, hogy véget érjen ez a fecsegő időszak, és attól tartott, hogy ez a látogatás pontosan ezt eredményezheti. Olyan sok érdekes apróságot tudna máris jelenteni, beleértve azt a tényt is, hogy most már gyakorlatilag bizonyos volt abban, hogy amikor Anatole az ifjú varázslóról beszélt, akkor valójában Leopoldról volt szó. De vajon miféle zavart módon láthatta a Malkáv a szobrászt, hogy ilyen névvel illette? Ó igen, létezett bizonyos hasonlóság a művészek és az alkimisták között, de a megfigyelő biztos volt benne, hogy itt ennél többről van szó. Van még itt valami, ami vagy mélyebb ennél, vagy annyira egyszerű, hogy elsiklott fölötte.
Aztán Anatole megszólalt:
– Jöjj, Almák Királynője. Várunk rád.
És a megfigyelő megrémült. Most először volt tanúja annak, hogy Anatole megszólított valakit, aki nyilvánvalóan jelen volt. Ó, természetesen Anatole már többször szólt a megfigyelőhöz, de biztosan nem tekintette úgy, mintha fizikailag is a közelében tartózkodna. Legalábbis a megfigyelő ebben reménykedett, és Anatole sem adta semmi jelét az ellenkezőjének. Legalábbis nem ennyire nyíltan, mint ez a közvetlen megszólítás.
Maguk a szavak is legalább annyira megdöbbentették a megfigyelőt, mint maga a beszéd ténye. Feltűnt neki, hogy az Anatole által használt megszólítás úgy hatott, mintha tudatában lenne a lépcsők tetején álló férfi kilétének csakúgy, mint annak, hogy ő...
– Ki szólít? – kérdezte egy női hang.
A megfigyelő magában gyorsan kijavította az előző mondatban a „férfit” nőre. Anatole még erre a kérdésre is válaszolt:
– Én szólítalak, Anatole, a Gyehenna Prófétája. Mondanom kell neked valamit a jövődről... mindannyiunk jövőjéről.
És a megfigyelő elgondolkodott azon, hogy van-e valami Anatole jövőjével kapcsolatban, ami azt is jelentené, hogy ez az Almák királynője, bárki legyen is, kapcsolatban áll a saját, vagy a klánja jövőjével, vagy akár azzal a titokkal, amit szeretett volna megfejteni.
Meghallotta a lépteket a lépcsőn, és még mélyebbre süllyedt a szoba sarkának árnyékaiba. Kételkedett benne, hogy az észrevétlensége miatt szükség lenne még erre a ráadás erőfeszítésre is, de úgy vélte, nagyon érdekesek lesznek az elkövetkező események, és nem kívánt a figyelméből akár csak egyetlen morzsányit is a rejtőzésnek szentelni, amíg az események zajlanak.

 

1999. augusztus 31., kedd, éjjel 2:56
Pidemont sugárút
Atlanta, Georgia

Victoria egy pillanatra megtorpant a lépcső tetején. Szeretett volna esélyt adni magának, hogy egy szokásos teszt segítségével elkerülhesse a szembesülést a Gyehenna Prófétájával. Azonban már meghozta a döntést: idejön, és megkeresi a válaszokat, és sem önmagának, sem a félelmeinek nem tenne jót azzal, ha úgy próbálja elkerülni a kellemetlenségeket, hogy addig eszel ki újabb és újabb próbákat, amíg el nem éri a kívánatos eredményt. Ez olyan lett volna, mintha egyáltalán nem is keresi a véletlenszerűséget, és nem kívánt mélyebben elgondolkodni azon, hogy végül mire vezetne ez a gondolatmenet.
Úgyhogy lesétált a lépcsőn, hogy találkozzon Anatole-lal, vagy legalábbis valakivel, aki azt állítja, hogy ő Anatole. Azzal a személlyel, aki – talán tévesen, de mindenképpen nagyon homályosan – az Almák Királynőjének nevezte őt.
A pince Victoria bal oldalán nyílt, a jobb oldalon pedig a ház alapja állt. Először a lábai, aztán a dereka, végül pedig, amikor meghajtotta magát, a feje is láthatóvá vált a földszint padlójának síkja alatt. Még mindig azokat a magassarkú bakancsokat viselte, amelyeket a pályaudvari csatában is, úgyhogy minden lépésnél először a lábujjai, aztán a sarka koccant a lépcsőkhöz.
A Toreador egy pillanatra megtorpant, amikor elért egy olyan szintet, ahonnan anélkül is beláthatott a pincébe, hogy le kellett volna hajolnia, és szemügyre vette a szobát. Az alagsor egyetlen nagy teremből állt, amelyet több nagyméretű asztal és rengeteg törmelék töltött meg. A legtöbb törmelék törött vagy félkész – esetleg egyszerre mindkettő – szobrok maradványaiból állt. Az asztalok két hatalmas T betűt formáztak. A T-k felső része a jobb és a baloldali falaknak volt tolva, míg a száruk egymástól kissé eltolva benyúlt a terembe, de még így is meglehetősen tágas munkatér maradt közöttük. Ezt a teret most egy talapzat foglalta el, amelyen egy mellszobor állt. Bár a szobor háttal volt felé, Victoria a nyak és a vállak finom vonalai alapján mégis gyanította, hogy a szobor egy nőt ábrázolhat.
Úgy tűnt, hogy valamilyen csodával határos módon ez az alkotás túlélte a szoba többi részén végigsöprő általános pusztulást.
A jobb oldalon álló asztalok találkozásánál egy eléggé vonzó férfi állt. Piszkos, szőke haja rövidre volt vágva, bár Victoria látta, hogy valaha – talán nem is olyan régen – hosszú volt és a férfi be is fonta. Általában észrevette az ilyesmit. A férfi vonásait a keskeny orr és a finom pofacsontok alapján franciaként azonosította.
A szemrevételezés első néhány másodperce alatt a férfi a másik irányba nézett, és a Toreador úgy találta, hogy ez a férfi nem valami különleges – bár a korábban látott fényképek alapján most már elhitte róla, hogy ő Anatole, vagy legalábbis egy nagyon is rátermett imposztor. Ugyanez volt a véleménye akkor, amikor megmutatták neki a Gyehenna Prófétájáról készült fotót. Akkor hangot is adott a véleményének, és ezzel nagy döbbenetet okozott az ifjú Toreadornak, aki állítása szerint már találkozott a Malkávval, és aki most könyörögve kérte, engedje meg neki, hogy ne értsen egyet a véleményével. Az ifjonc ragaszkodott hozzá, hogy személyesen kell találkozni a férfival ahhoz, hogy igazán értékelni tudja a megjelenését, de most, hogy itt állt Victoria előtt, az idős Toreadornak nem változott egy jottányit sem az első benyomása.
Azonban ekkor Anatole felé fordult, és mintha villám cikázott volna át Victorián. Egy pillanatra olyan volt, mint egy áramtól átjárt vezeték. Ez pontosan olyan érzés volt, mint amit ő keltett azokban a férfiakban és nőkben, akik először látták – vagy másodszor, vagy harmadszor, vagy... A fizikai jellemzői továbbra is kellemesek, bár nem igazán lenyűgözők, de a rá szegeződő szemekben olyan tűz lobogott, ami teljesen átalakította a férfit. Abban a pillanatban Victoria biztosan tudta, hogy ez a Vértestvér nem csak hatalmas, és olyan erők birtokosa, amelyek meghaladták a nála kétszer idősebbek képességeit is, hanem valóban vannak látomásai, és ezek a látomások valóban a jövőt mutatják neki, és amit lát, az valóra is válik. A hatalomnak és a birtokában lévő titkok hatalmas terhének a kisugárzása olyan állati szexualitással ruházták fel, amilyet csak az őrültek birtokolhatnak.
Victoria dermedten lesétált a hátralévő hat lépcsőfokon, mielőtt annyira összeszedte volna magát, hogy egyszerűen csak lenyűgözze a Gyehenna Prófétája.
Anatole rávillantott egy fáradt és mindent tudó vigyort.
– Isten hozott a fogadótermedben.
Amikor Victoria csak egy kérdő tekintettel felelt, a Malkáv széles mozdulattal a terem közepén álló talapzat felé intett, aztán figyelmét ismét az előtte álló asztal egy üres pontjára fordította. Valamiféle mintát rajzolt az ujjaival, de Victoria nem tudta kivenni, hogy mi lehet az. Mindenesetre a művelet teljesen lekötötte a figyelmét, és Victoria arra használta ezt a néhány pillanatot, amíg nem tartotta fogva a Malkáv tekintete, hogy közelebb menjen a mellszoborhoz.
Ahogy közelebb ért, hirtelen azt vette észre, hogy teljesen elégedett a ruha szabásával, ami éppen elegendő felületet hagyott szabadon a sima bőrön, és a frizurával, ami elég rafinált volt ahhoz, hogy természetesnek hasson. Aztán, amint megkerülte a talapzatot és belenézett a szobor arcába, egy pillanatnyi megtorpanás után felnevetett.
Ez kétségtelenül ő volt. A mellszobor Victoria Asht, Atlanta korábbi Toreador Elsőszülöttjét ábrázolta.
A szobor abszolút csodálatra méltó alkotás volt, ha lehet annyira merész, hogy ítéletet mondjon fölötte – de mint szakértő és mint a szobor modellje mindenképpen úgy érezte, hogy ennyit megengedhet magának.
Lenyűgözőek voltak a részletek: a magányos hajtincs a homlokában, a játékos mosoly, a fej tartása. Mesteri volt ez az alkotás, és nyilvánvalóan a legjobb, amit eddig Leopoldtól látott. Csak volt egy aprócska hiba a szájnál. Victoria letérdelt, hogy közelebbről is megnézze, és észrevette, hogy az agyag árnyalatnyit eltorzult, mintha valamit beledugtak volna a szájába – vagyis inkább a faragott Victoria szájába. Baleset – gondolta – amit a művésznek még nem volt ideje kijavítani.
Merészen Anatole felé fordult.
Tudtad, hogy ez én vagyok? – kérdezte a férfit.
Igen – jött azonnal a válasz, bár a Malkáv nem fordult el az asztaltól, úgyhogy a hátát mutatta a Toreadornak.
Victoria egy pillanatra ellépett a szobortól.
Egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy közelebb megy, és megpróbálja kivenni, miféle mintát rajzol Anatole a porba, de aztán végül úgy döntött, hogy belekukkant a másik asztal alatt sorakozó dobozokba.
– Minden úgy van, ahogy volt – mondta határozottan Anatole, bár még mindig nem nézett Victoriára.
– Úgy érted, hogy úgy, mint amikor megérkeztél? – kérdezte a Toreador.
Odapillantott Anatole-ra, de aztán ismét a dobozoknak szentelte a figyelmét. Az egyikből elővett két, szinte tökéletesen egyforma bozzettot, a szobrász modelljének korai vázlatait.
Anatole bólintott.
– És ahogy az előtt is volt – mondta.
Victoria letette a két tárgyat, és előhúzott még egy pár hasonló alkotást, mielőtt visszanézett volna Anatole-ra. Rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy megpróbálja egy kicsit irányítani a beszélgetést. Gyanította, hogy soha semmi fontosat nem tud meg a Malkávtól, ha nem így tesz.
– Úgy érted, semmi sem változott, amióta a művész meghalt? – kérdezte.
Anatole ujjai megtorpantak az asztalon, és villámgyorsan megpördült. Végül azonban lelassult a mozgása, és vetett egy üres pillantást Victoriára, aztán egy mosoly halovány árnyéka jelent meg finom vonású arcán.
– Ó, ne játssz velem, Almák Királynője.
De Victoria nem hátrált meg.
– Hogy érted, hogy „ne játssz velem”? Úgy hallom, hogy te mást sem teszel, Próféta. A legtöbb klántársadhoz hasonlóan te is csak körkörös rejtvényekben beszélsz.
Anatole arcáról nem olvadt le a vékony mosoly.
– De ellentétben a legtöbbjükkel az én rejtvényeim nem egy hazugságot rejtenek, hanem megpróbálják felfedni az igazságot.
– Azt hiszem ez a válasz éppen az én álláspontomat támasztja alá – sóhajtott Victoria.
Anatole visszafordult az asztal felé, és az ujjai ismét rajzolgatni kezdtek valamit, de ezúttal nem az asztal lapjára, hanem a levegőbe. Victoria figyelte egy pillanatig, de képtelen volt megállapítani, hogy mi lehet ez a fantomtárgy, úgyhogy megint a dobozokra irányította a figyelmét.
– Keress tovább, hogy megleld, amire szükségünk van – mondta Anatole.
Victoria úgy döntött, hogy nem pillant a Malkávra, de azért válaszolt:
– Nekünk? Nem inkább nekem?
– Nem. Nem „én”, hanem inkább „ti” – mondta Anatole.
A Toreador ismét felsóhajtott. Ezúttal már odafordult Anatole felé, sőt még tett is egy lépést, amivel közelebb került hozzá – és az őt ábrázoló csodálatos agyagszoborhoz.
– „Ti”, mint ami több mint én?
– Igen – felelte Anatole-.
– És csak hogy tisztán lássak – Victoria nem volt hajlandó meghátrálni a látszólagos logikátlanság előtt –, a „ti” alatt egyúttal a „mit” is érted.
A Malkavita bólintott. Victoria ismét elfordult tőle, és gyorsan átfutott a bozzettokon. Nem volt ott semmi érdekes. Csak számára ismeretlen férfiak és nők durva másai, bár gyanította, hogy néhány közülük előtanulmány a háta mögötti talapzaton álló szobor ideális kompozíciójához.
Victoria azt hitte, hogy óvatosan mozog, de az egyik kezdetleges munka leesett az asztalról, és darabokra tört a kőpadlón. Egy pillanatra ránézett a törött műre, de a pusztulása nem volt túl nagy veszteség – csak egy férfi mása volt, akinek furcsán hatalmas volt az orra.
Anatole járkálni kezdett a teremben, és Victoria figyelte egy ideig, de azonnal visszatért az apró munkákat tartalmazó dobozokhoz, amint világossá vált számára, hogy a Malkáv csak céltalanul lődörög.
Úgy tizenöt perc múlva Victoria végzett a dobozokkal, és szinte remegett a frusztrációtól, amit a sikertelen kutatás bármilyen hasznavehető dolog után váltott ki belőle. A fel s alá járkáló Malkáv csak rontott a helyzeten. Így hát, talán nem túl bölcsen, de Anatole-on töltötte ki a mérgét.
– Nos, miért hívtál az Almák Királynőjének? – követelte nem túl kellemes hangnemben.
Nem hagyta annyiban a dolgot akkor sem, amikor a folyamatos csoszogáson kívül semmilyen más választ nem kapott a kérdésére:
– Fel kell tételeznem, hogy ismered az igazi személyazonosságomat.
Anatole megállt, és ismét a nőre nézett. Ezúttal azonban a szemei vakítóan felvillantak, és hátborzongató, szinte már démoni fényben fürösztötték az arcát.
– Így van, én kis galambom. Lehet, hogy gyümölcsöt hozol, ha elrepülsz innen. Innen kaptad az új nevedet.
– Ezzel semmi sem lett világosabb – morogta Victoria, aki nem tudta eldönteni, hogy átadja-e magát egyre dagadó dühének, vagy inkább megfékezze az indulatait.
Nem akarta magára haragítani Anatole-t, de egyúttal úgy vélte, hogy talán képes lenne kipréselni belőle valamit. Azt próbálkozás nélkül is biztosan tudta, hogy a szokásos eszközök ennél a személynél nem válnának be.
– Idővel minden világossá válik – mondta Anatole.
– Rendben – köpte Victoria –, akkor legalább gyarapítsuk a rejtvények számát.
Odalépett a fejéről és a vállairól mintázott szoborhoz, és az alkotás felé intett.
– Miért van itt ez a darab? Miért formázott meg engem Leopold? Ez az, amit „mi”, „én” és/vagy „ti” kerestek itt?
Anatole lassan megrázta a fejét. A mozdulat szinte már rosszalló volt, és Victoria érezte, ahogy a dühe azzal fenyeget, hogy elnyeli.
– Te már megtaláltad, amire szükséged van – mondta Anatole. – Legalábbis mi megtaláltuk. Ami pedig a szobrot illeti... nos, az valóban fontos, mert az agyagban ott van az ifjú varázsló Atyja.
Anatole elmosolyodott, és egy pillanatra teljesen normálisnak tűnt. És egy pillanatra, ami nagyon, nagyon sokáig is eltarthat, Victoria tökéletesen betegnek érezte magát.

 

1999. augusztus 31., kedd, este 8:43
Egy udvarház
Avondale Estates, Georgia

A csökönyös kivitelező biztosan ütődöttnek hitte az ügyfelét, amikor egy ilyen apró udvarházban belső szobát akart építtetni. De Benison ragaszkodott az elképzeléséhez, és mivel a pénz beszél, a zavarodott Délvidéki munkához látott. Természetesen az ácsot még nála is jobban meglephette a magyarázat, amit a szobára kapott: egy olyan könyvtár, ahol a nap fénye nem szívja ki a könyvek borítóját.
Végül a kivitelező túl sokat beszélt a dologról, és nem sokkal a munka befejezése után valaki más betört a házba. Valószínűleg azt hitte, hogy biztosan valami nagyon értékeset óvnak ennyire. Természetesen egyetlen könyvet sem talált, és a behatoló és a kivitelező még azon az éjszakán meghalt. A rendőrség természetesen nem indított nyomozást.
De ma éjjel Benison ismét elgondolkodott azon, hogy vajon elég ember puszult-e el azok közül, akik ismerték a helyet. Mozgást hallott odalentről. Ebben az időpontban a látogató Vértestvér is lehetett. Már több éjszakán keresztül is fenn volt, de ennek ellenére Benison azt vette észre, hogy a korábbi szokásaitól eltérően mostanában az éjszakai ébrenlét órái drasztikusan megrövidültek. Robusztus férfi volt, és ezek a hosszú nappalok kezdték már zavarni, különösen, ahogy egyre előrehaladottabb fázisba kerültek az újsütetű helyi hatalom megdöntésével kapcsolatos tervei.
Észrevett még valamit, ami még ennél is jobban felzaklatta a korábbi herceget: Hannah köntöse már nem volt az ágyán. A Malkáv mindig a közelben tartotta, amióta csak megszerezte, és nappalra összetekerte, és párnának használta. Mostanra már egészen hozzászokott, és az elvesztése rendkívül dühítő volt, különösen, hogy az alvó feje alól vették ki a legújabb menedékének közepén. Ugyanakkor perverz módon úgy érezte, hogy nem fenyegeti veszély, mert bár a köntös eltűnt, de ő még mindig életben volt.
Egy furcsa Hannahról álmodott, amíg az a köntös tartotta alvás közben a fejét, és kezdte már sejteni, hogy miért kellhet Anatole-nak az a ruhadarab. Valamiféle erő rejtőzött a köntösben, de Benisonnak fogalma sem volt arról, hogyan használhatná fel ezt a hatalmat. Talán elegendő álom, és elegendő éjszaka feltárná előtte a titkot, de Anatole vagy máris ismerte a titkot, vagy tudta, hogy Benison felfedezi a felhasználás módját. Mindenesetre, gondolta a trónfosztott herceg, a Malkavita klántársa lesz a legjobb gazdája ennek a tárgynak, annak ellenére, hogy ő szerezte meg.
Ekkor rádöbbent, hogy minden bizonnyal Anatole van odalenn. Ki más lépne be a szobájába, hogy aztán csak a köntöst vigye magával? Az igaz, hogy nem volt itt semmi más értékes, de a külső megjelenése alapján a köntös sem tűnt értékesnek, hacsak nem voltak Anatole-on kívül mások is, akik tudomással bírtak a misztériumairól.
Ez a lehetőség egy pillanatra ismét aggodalomra adott okot, de végül visszatért az eredeti feltevéséhez. Úgyhogy Benison viszonylag gondatlanul, és óvatlanul felkelt, felöltözött, és kilépett a sötét szobából. Az ajtó előtt a folyosó is sötét volt, de Benison pillantása áthatolt a feketeségen. A ház közepébe épített szobának köszönhetően a folyosó is keskeny volt, és az úgynevezett könyvtárba vezető ajtó előtti ötlábnyi terület kivételével mindenütt ablakok borították. A falakat semmi nem díszítette, de ezt legalább annyira a hely hiánya eredményezte, mint a nemtörődömség.
Benison elérte a lépcső tetejét, ami egyenesen az udvarház sekély előcsarnokába vezetett. Hallgatózni kezdett, és megpróbálta a hallottakat összeegyeztetni a ház földszinti alaprajzával. A bejárati ajtóval szemben az előcsarnok gyakorlatilag átalakult egy folyosóvá, ami bevezetett a ház belsejébe. A folyosóról jobbra nyílt egy nappali, vagy dolgozószoba. A nappaliban kikötötték a gázcsövet kandallóból, bár a rostély és a műhasábok a helyükön maradtak.
Az előcsarnokból kiinduló folyosó nem volt hosszú, mindössze egyetlen ajtó nyílt onnan a fürdőszobába, és végül egy apró ebédlőbe vezetett, amiből jobbra nyílt a konyha. Néhány szekrénytől eltekintve mindössze ennyiből állt a földszint, mint ahogy az emelet gyakorlatilag mindössze a „könyvtárból” állt. Az épület nem volt egy csillogó-villogó rejtekhely, de mostanáig – beleértve a torporban töltött néhány hónapot is – kifogástalanul betöltötte a szerepét.
Csak egyetlen hangot hallott – egy férfiét – aki mintha beszélgetett volna valakivel, bár Benison nem hallotta, hogy bárki is válaszolt volna neki. Ez talán a meggyengült érzékeinek a számlájára írható, de az is lehet, hogy csak egy újabb bizonyíték arra, hogy a „vendége” valóban a Gyehenna Prófétája. Úgy tűnt, hogy a férfi – bárki legyen is – az ebédlőben tartózkodik.
Benison minden sietség és rejtőzködés nélkül lesétált a lépcsőkön. A beszélgetés – amiről most már biztosan tudta, hogy az ebédlőből szűrődik ki – látszólag egy mondat közepén megszakadt, amint elérte a lépcső alját, és a földszint padlójára akarta tenni a lábát. Ennek ellenére Benison folytatta az útját, amint látta, hogy a nappali üres. Kezét a legalsó korlátgombra tette, száznyolcvan fokos fordulatot vett, és ráfordult a folyosóra.
Anatole egy olcsó üvegből készült étkezőasztal előtt ült egy kivilágított érmegyűjtemény alatt. Az ellentét, ami az egyik leghíresebb Vértestvér, és a hihetetlenül hétköznapi berendezés között feszült villámként cikázott végig Benison rég halott idegvégződésein.
Anatole a maga részéről egyenesen a korábbi hercegre nézett, és a szemeiben nyoma sem volt annak a tűznek, ami alapján annyira bizonyosak voltak az őrültségében azok, akik látták. Vagy Benison csak azért nem vette észre a túlvilági szikrát, mert ő maga is őrült volt. Vagy mert részben megértette az őrületet, amelyben Anatole létezett.
Az asztal mellett ülő idősebb Malkáv új ruhákat viselt. Ilyesfajta szabadidő, vagy utazóruhákat általában a hegymászók vagy a kerékpározók viselnek: könnyű, terepszínű, szívós anyag, ami távol tartja az esőt és a szelet. A nadrág szára egy kicsit megrogyott rajta, és az ing is mintha egy számmal nagyobb lett volna a kelleténél, de ellentétben a híresztelésekkel a klántársa teljesen tisztának és rendezettnek tűnt.
Ekkor megérezte a földszinti fürdőszobából szállingózó meleget és gőzt, és úgy gondolta, hogy Anatole használatba vette a zuhanyzót, amíg rá várt.
Az exherceg észrevette Hannah köntösét az Anatole balján álló széken. Még mindig fel volt tekerve, és a helyváltoztatástól eltekintve érintetlennek látszott. Anatole higgadt testtartása, a némiképp csiricsáré berendezés és a véres köntös miatt a jelenet leginkább a tettein elmélkedő gyilkosról készült pillanatfelvételnek tűnt.
Mert Anatole arcán elégedett kifejezés ült, aminek azonnal nyilvánvalóvá vált az oka.
Köszönöm a szívességet, amit nekem tettél, herceg – mondta Anatole. – Az időm véges, és sok gondtól kíméltél meg.
Számomra öröm, ha segíthettem, Próféta – felelte Benison –, de ha kevés az időd, akkor miért maradtál itt? Nagyra tartom a dicsérő szavakat, de akkor sem tartottalak volna kevesebbre, ha a köntös és te már nem vagytok itt, mire felébredek. Persze ha tudom, hogy a köntös a te kezedbe került.
Hirtelen tágra nyíltak Anatole szemei: mintha egyszerre néztek volna át a herceg válla fölött, és keresztül a testén. A trónfosztott herceg pedig megtudta, hogy miért rettegtek oly sokan ettől a Vértestvértől, és miért értik félre annyira a klánját. Anatole a klánjának tökéletes jelképe volt. A látomásait és az észjárását pedig minden bizonnyal csak nagyon, nagyon kevesen lennének képesek megérteni és követni.
Talán csak a Antedilluviansok, vagy maga Káin, ha hitelt adunk a leghajmeresztőbb legendáknak.
Anatole halott, tompa hangon folytatta:
– Mert érzem, hogy a Végső Halál közel jár hozzád, Herceg, és szeretnélek eltéríteni az útról, amit most követsz.
Benison félelem és rémület nélkül fogadta a hírt. De ugyanakkor nem érzett megkönnyebbülést sem. Az álma mélyebb és hosszabb és minden eddiginél csábítóbb volt, és valóban szüksége volt Anatole segélykérésére ahhoz, hogy ismét elég indítéka legyen az élethez, annak ellenére, hogy a szívéhez egy még ennél is közelebb álló feladatot kellett teljesítenie. Nem tartott az elkerülhetetlentől, és még a Vértestvérek sem kerülhették el a halált – a Végső Halált. Léteztek olyanok, akik már olyan hosszú ideje szöktek meg folyamatosan előle, hogy Benison képtelen lett volna visszaemlékezni rá, és közülük néhányan még korokon át létezni fognak, hacsak véget nem ér a világ abban a tűzvészben, amit Anatole szeretne megfejteni és elhárítani. Közülük is sokan meg fognak halni.
De meghalni nem akart.
Csak ennyit mondott:
– Értem.
A két Malkáv egy pillanatig egymást nézte, végül Benison szólalt meg:
– Elégtételt kívánok venni a feleségem haláláért, és még a figyelmeztetésed sem téríthet el a célomtól. Azonban a figyelmeztetésed miatt úgy látok a feladathoz, hogy tudom, közel a vég. Ettől csak még szentebb, és fontosabb lesz ez a kötelesség. Ha meg kell halnom, akkor nem hátrálok meg még a leglehetetlenebb esélyek és a legveszedelmesebb küldetések elől sem.
Anatole bólintott, aztán felállt, és a karjára vette a véres köntöst. Benison megkérdezte tőle:
– Az valóban Nessz...
De éles periférikus látása mozgást észlelt, mielőtt még befejezhette volna a kérdést – valaki állt a távolabbi sarokban, aki vagy követni, vagy megtámadni akarta Anatole-t. Benison szemei egyetlen pillanat alatt Anatole-ra villantak, akiről még ugyan ebben a pillanatban mintha lefoszlott volna a zavarodott és bolyongó utazó álarca. És Benison tudta, hogy Anatole tudja, mit akar mondani és tenni. Ennek ellenére Benison ajkai már formálták a figyelmeztető kiáltást, ami el is hagyta volna a száját, de még ugyanebben a túlságosan körülírt, és lehetetlenül hosszúra nyúló pillanatban Anatole már rá is rontott.
Karmok törtek elő az ujjaiból, és egy kiképzett katona gyakorlott pontosságával megtámadta az ellenfelét, és szinte kettészakította Benison torkát. A sebből előtörő vért a Próféta hatalmas kortyokban lenyelte, miközben Benisonnal együtt ő is a földre hanyatlott.
Benison közreműködése nélkül lehetetlen lett volna egy ilyen végzetes ütést bevinni. A haldokló Malkáv abban a töredék másodpercben valami olyasmit látott Anatole szemében, amiről azt hitte, hogy soha nem üthet tanyát egy férfiban, akit ennyire megedzett az évszázados sikertelenség és bánat: rettegést. A Benisonból akaratlanul előtörő tényekben lett volna valami, ami fizikai kárt okozott volna Anatole-nak, és a trónfosztott herceg inkább megadóan elfogadta a halált, minthogy veszélybe sodorja klántársa jövőjét. Talán mindenkinek a jövőjét.
Ennek ellenére a teste hevesen rángatózott. A hatalmas termetű test és az erőteljes végtagok szinte levetették magukról Anatole-t, és azzal fenyegettek, hogy visszaveszik a felesége megbosszulásának szentelt életet. Benison lustán szemlélte vonagló testét, miközben Anatole elnyelte a szívét és a lelkét, és a korábbi herceg elmerengett azon, hogy Anatole-on keresztül még megvalósíthatja a bosszúját. Talán mozgásban tart valamit, ami hamarosan olyan csapást mér a Sabbatra, amit soha nem fog elfelejteni.
És ahogy a gondolatai lassan beleolvadtak Anatole zsigereibe, Benison megsejtett valami hatalmasat és rémítőt.
Benison a vértelen testben száguldó utolsó neuronnal, vagy az Anatole által még teljesen le nem győzött öntudat utolsó kísérletévei megértette, hogy bár nem volt tanúja, de előmozdította a bosszúja beteljesülését.

 

 

HARMADIK RÉSZ
Sehova

 

1999. szeptember 1., szerda, este 9:00
85-ös államközi autópálya
Atlantától északra, Georgia

Pontosan kilenc óra – döbbent rá Victoria, ahogy észak felé tartott Atlantából. Nem tudta pontosan, hogy mit visz magával, kivéve azokat a félelmeket, amelyek most már sokkal erősebbek voltak, mint amelyek néhány nappal korábban gyötörték, amikor még csak befelé tartott a városba. Természetesen elért egy nagyon is konkrét győzelmet – Elford fölött –, és így nagy mértékben felszabadult a jövője. De most a múltja loholt a nyomában.
Ó, természetesen lett volna még más nyom is, amit kivizsgálhatott volna. A széf Leopold házában. A Tremere kápolna. A pályaudvar, ahol a korábban említett hússzobrász fogva tartotta őt – sőt, talán Leopoldot is. Talán kudarcot vallott a Kamarilla tanács által rábízott küldetésben azzal, hogy nem kutatott információk után ezeken a helyeken.
Nem volt semmije.
Kivéve azt a hihetetlen információ morzsát, amit Anatole közölt vele.
De vajon tényleg elmondhatja Jannak, Theonak és a többieknek, hogy Ő az atyja annak a szörnyetegnek, aki lemészárolt több tucatnyi Gangrelt? Nyilvánvalóan már így is eléggé bizalmatlanok voltak vele szemben azok miatt a komédiák miatt, amelyek miatt el kellett vállalnia ezt a küldetést. Ehhez vegyük még hozzá annak a lehetőségét, hogy Leopold egy senki volt, mielőtt Elford átváltoztatta egy hihetetlen hatalom birtokában lévő, de irányíthatatlan lénnyé... na és hogy Victoria is a Tzimisce foglya volt...
Tudott róla, hogy már most is arról suttognak, hogy kém. Nyíltan, egyenesen a szemébe még semmit nem mondtak, de érezte a tartózkodást. Ahogy jobban belegondolt, kíváncsi lett volna, hogy miféle hamis információkkal etette meg a tanács – vagy éppen a saját szakállára dolgozó Jan – mielőtt elindult volna Atlantába. Néhány morzsa, amit átadhat a feltételezett Sabbat kapcsolatainak, ha szabadon eresztik Atlantában...
Vajon a többi tanácstag tényleg meglepődött, amikor beleegyezett, hogy visszatér a lerohant városára, vagy ismét melléfogott, és ezzel csak megerősített bennük egy vad elméletet?
És ezek még csak a közeljövő szerteágazó lehetőségei voltak.
Victoria elhessegette magától ezeket a gondolatokat – ezt a gondolatot – és az útra összpontosított. A BMW-je olyan tempóban suhant az úton, amit csak azok tartanak elképzelhetőnek, akik valóban vezettek már az atlantai forgalomban. Őrült a könnyed mozgásnak és az autó zümmögő morgásának. Visszakapcsolt negyedik fokozatba, hogy a motornak egy kicsit jobban meg kelljen dolgozni a sebesség megtartásáért. Gyorsan akart menni, de érezni is akarta a sebességet, és néha az autók túl sikeresen próbálták a mozdulatlanság látszatát kelteni.
De még a dörgő motor, a lassabb autókat kerülgető kígyózó mozgás, és a rövid versenyfutás a Dodge Viperét próbálgató fiatal férfival sem tudták elmosni Victoria félelmeit. Csak egy amnéziát okozó katasztrofális ütközés lenne képes kiszakítani Victoria elméjét a kétségbeesésből, amit akkor érzett, ha elképzelte, hogy valóban ő Leopold Atyja.
Mert ő valóban nem emlékezett arra, hogy magához Ölelte volna a fiatal művészt. Valójában több generáció óta nem Ölelt már halandót. Fiatal korában gyengébb volt, könnyebben elcsábult. Talán őt is mozgatták még azoknak az érzelmeknek a béklyói, amelyeket most kihasznált a hímnemű Vértestvérekben. De az utóbbi években túlságosan ambiciózus lett ahhoz, hogy lekösse magát egy Gyermekkel. Ha nem volt senki, aki annyira elcsábítaná, hogy félretegye a kedvéért az ambícióit, akkor nem volt senki, akit magához kellene Ölelnie. Valóban ennyire egyszerű volt ez az egész.
És Leopold nem volt olyasvalaki, akiért valaha is letérne az útjáról, annak ellenére, hogy a férfi hatalmas feltárt, és valószínűleg még annál is hatalmasabb rejtett tehetséggel rendelkezett.
Furcsa módon azonban úgy tűnt, hogy minden összevág. Lehetséges volna, hogy az Elforddal töltött idő miatt veszítette el ezeket az emlékeket? Arról, hogy valóban ő Leopold Atyja?
Az Atyja ott van a kőben – mondta Anatole, és közben folyamatosan szorította Victoria mellszobrát. Ami tényleg gyönyörűen visszaadta a vonásait – tűnődött magában Victoria. Talán még rajongó tolmácsolásnak is nevezhetnénk, amilyet egy Gyermek készíthet egy imádott atyáról.
Ha mindez igaz volt, akkor rettenetesek voltak a következmények. A leglényegesebb az, hogy minden erőfeszítése ellenére elveszítette az irányítást az élete fölött.
És akkor mit kellene tennie? Tájékoztassa a többieket erről az információról, vagy sem? Most is, mint mindig, valamiféle véletlenszerű próba fog majd dönteni a kérdésben. Ez a módszer talán megvédte őt, talán nem, de vészhelyzetben Victoria csak erre számíthatott.
Ekkor a visszapillantó tükörben magára vonta a figyelmét egy kígyózó fény. Victoria feszülten figyelte, ahogy a fényszórók tükörképe egyre nagyobbra és nagyobbra nő. A sofőr éppen akkor kapcsolta be a fényszórókat, amikor Victoria már éppen kivette volna az autó körvonalait, és ezzel pislogásra késztette a Toreadort.
Ez a manőver ráadásul elvonta a figyelmét az útról, és a szeme sarkából éppen ebben a pillanatban vett észre egy lassan mozgó narancsszínű foltot: egy hatalmas úthenger, ami pontosan most hajtott fel a pályára az út menti füves sávról, ahol eddig parkolt.
Az autó a háta mögött már régen átváltott a jobboldali sávba, de Victoriának ez csak a kormány reflexszerű elrántásával sikerült. A gumik csikorogtak, és a Toreador érezte, ahogy megcsúsznak, majd elveszítik a fogást az aszfalt szélén.
Ami egy halandónak nem lett volna több, mint elmosódott, cikázó mozgás, az Victoriának körülbelül másfél másodpercet jelentett, ami alatt összeszedhette magát, és szemügyre vette a környezetét. Ráadásul az autó 540 fokot pördült, így remek rálátást szolgáltatott az egész környező területre. A legfigyelemreméltóbb dolog a lámpát felvillantó sofőr kiléte volt: a fiatal férfi volt az a Viperrel, és amikor egy pillanatra felvillant a vigyorba torzult arc, Victoria észrevette, hogy vámpíragyarai vannak.
A BMW végre megállapodott, de rá kellett döbbennie, hogy egyúttal le is fulladt. A Vértestvér a Viperben csak a motort bőgette, de az úthenger sofőrje nem csinált ekkora drámát. Ez végül is csak üzlet volt – meg kellett ölni Victoria Asht. Az óriási építőipari jármű sokkal gyorsabban mozgott annál, mint amire Victoria képesnek tartotta volna, és egy rövid forduló után már meg is közelítette őt. A keréktárcsa jóval az apró sportautó fölé magasodott, és Victoria tudta, hogy nincs több dobása, ha az a kerék összezúzza őt ebben az autóban.
Gyorsan ráadta a gyújtást, és hátramenetbe lökte a sebességváltót. Ha előrefelé indul, akkor lemegy az útról, ahol elakadhat, és nem is biztos, hogy ott nem csinálnak belőle palacsintát. Azonban kénytelen volt csikorogva fékezni egy kisbuszt vezető, félig alvó családapa miatt, aki nagy sebességgel cikázott az élet-halál manőverbe bonyolódott lassabb járművek között. A férfi meglepetésében teljesen felébredt, és keményen elrántotta a kormányt, hogy elkerülje Victoria autójának a hátulját, de a Toreadornak sikerült még az ütközés előtt megállnia.
A kisbusz ennek ellenére megcsúszott és felborult. Kétszer is átfordult, mielőtt végül utasoldali ajtókon fekve megállapodott volna az. Victoria ebből szinte semmit sem látott, mert abban a pillanatban ismét tövig nyomta a gázpedált, ahogy a kisbusz eltűnt az útjából. Éppen idejében. Az úthenger monumentális első kereke már kezdte a BMW elejét ropogtatni, amikor sikerült elmenekülni az útjából.
Victoria egy teljes kört írt le hátrafelé az autóval, és csak akkor fékezett, amikor már jóval túljutott a kiindulási ponton, és majdnem beleütközött az úthenger hátuljába. Ekkor azonban keményen belelépett a fékbe, egyesbe nyomta a sebességváltót, és kilőtt a BMW-vel. A kisbuszból kimászó férfinak félre kellett ugrania az elszáguldó Toreador útjából.
Tovább robogott az úton, de a tükörben ismét nőni kezdett a reflektorok fénye. Ez vajon a Sabbat lenne? – elmélkedett. Bárki legyen is a férfi a Viperben, Victoria úgy gondolta, hogy csak az ő szerencsétlenségének köszönhető, hogy a férfi nem csak vámpír, de még fel is ismerte őt. De vajon csak véletlenül találkozott vele, vagy már várták? Így figyelnék az összes kifelé vezető autópályát?
Nem igazán számított. Bárhogy legyen is, a férfi harminc perccel ez előtt nem adta fel a versenyt, hanem azért húzott félre, hogy előkészítse a csapdát. De Victoria kicsúszott a csapdából. Most már csak azt kell kiderítenie, hogy mit szándékozik tenni most a férfi.
Vajon megpróbálja majd leszorítani az útról, vagy a nyomában marad, hátha a Toreador hamarabb megadja magát a nappalnak, mint ő. Akkor aztán jelentheti a helyzetét, és Victoriának vége. A Carolinákon nem volt több védelmező páncélteremmel rendelkező Harold.
Vagy – hasított új félelem Victoriába – mi van akkor, ha a férfi ghoul? Egy halandó képes agyarakat növeszteni, ha sokat gyakorol, és sok-sok éven át minden nap vámpírvért iszik. És a megivott Vértestvér vér ellenére a ghoul halandó maradt, akire nem hat a nap.
Lehetséges, hogy ki kell kényszerítenie az összecsapást. Csak a legsűrűbb, legöregebb vérrel rendelkező ghoul lenne képes ellenállni a csáberejének, és talán még egy ilyen ghoul sem lenne képes sokáig kitartani.
Azonban a másik sofőr hozta meg helyette a döntést. A Viper gyorsan behozta a BMW előnyét. Bár Victoria autója gyors volt, de nem rendelkezett a másikba bezsúfolt nyers lóerőkkel. A Toreador ennek ellenére meglepte, hogy milyen gyorsan beérték, és nem sok igazán jó választása maradt, amikor a Viper orra nekifeszült a BMW farának.
A visszapillantó tükörben Victoria látta a férfi széles vigyorát. Azonnal látta, hogy veszedelmes ellenfél lenne, mert egyáltalán nem próbálta kárörömmel vagy színpadias megnyilvánulásokkal lenyűgözni őt, hanem inkább minden figyelmével az elpusztítására összpontosított. Mindig a hideg, elszánt ellenfelek a legveszedelmesebbek.
Sajnos a férfi jól vezetett, és miután az autójának orra hozzáért a BMW-hez, egy kicsit rálépett a gázra és oldalra fordította a korányt, hogy kipördítse a Toreador autóját. Victoria érezte, hogy egy pillanatra ismét elveszíti az irányítást a jármű fölött, és veszedelmesen közel került az árokhoz az autópálya bal oldalán. A hatalmas utazósebesség jelentette az igazi veszedelmet.
A kormány még néhány értékes másodpercig nem volt hajlandó engedelmeskedni neki, de aztán a BMW egy pillanatra elszakadt a Vipertől, és a kerekek hirtelen engedelmeskedtek esdeklő erőfeszítéseinek.
A Viper egy kicsit lemaradt, és felkészült, hogy ismét megközelítse. Victoria észrevette, hogy elsuhantak egy szembejövő országúti járőrkocsi mellett. A kék fények azonnal életre keltek, és a járőr átvágott a szembejövő sávokat elválasztó füves sávon. Természetesen gyorsan lehagyták, de ahol egy ilyen autó volt, ott hamarosan megjelenik majd a többi.
A Toreador gondolatai egymást kergették, ahogy próbálta meghatározni a menekülés legjobb útját. Lelassíthatna, de ezzel azt kockáztatná, hogy a férfi egyszerűen belerohan. Ráadásul így ő választhatná ki az ütközés szögét, és az biztos, hogy olyan szöget választana, ami sokkal kevésbé veszélyes rá nézve, mint Victoriára.
A Viper orra ismét nekinyomódott az autójának, és ekkor Victoria úgy döntött, hogy akkor a legjobbak a kilátásai, ha egyszerűen kockáztat. Meg kell kockáztatnia egy balesetet, és gondoskodnia kell arról, hogy mindketten egyformán megsérüljenek. Aztán felhasználhatja a csáberejét, hogy leszámoljon a veszedelemmel, vagy legalább elhárítsa.
És ha sikerrel jár, akkor a nyomukban járó rendőr időlegesen még járművet is biztosít majd számára.
Úgyhogy Victoria úgy tett, mintha ki akarna szabadulni az autó acél öleléséből, és egyúttal kisajtolta az utolsó morzsányi sebességet is a BMW-jéből. Aztán, amikor érezte, hogy a Viper szépen hozzátapadt a saját autójához, minden erejével beleállt a fékbe – és igencsak jelentős erőket tudott mozgósítani, ha az erőfeszítését azoknak a vére táplálta, akikből ivott.
A Viper mintha a levegőbe emelkedett volna egy pillanatra, aztán néhányszor megpördült, mielőtt ismét földet ért volna. A földet érés nem volt sima, hanem inkább ahhoz hasonlított, amikor egy papírsárkány a föld közelében elkapják az áramlatok. A Viper pörögve csúszott tovább.
Ami a BMW-t illeti, a hátulja ide-oda lengett, míg a kerekek csikorogtak, aztán a száguldó Viper ereje durván meglökte a hátulját, és Victoria is pörögni kezdett. És pörgött. És pörgött tovább, amíg egy rándulással meg nem állt. A vállán átvetett biztonsági öv felcsattant, és megreccsent alatta a vállcsont is. Victoria fájdalmában összerezzent, de aztán elborította a légzsák.
Egyetlen pillanatra sem veszítette el az eszméletét. Körülnézett, bár a mozdulat fájdalomhullámokat gerjesztett a bal karjában. Meglátta a Vipert, vagy legalábbis a hátulját. Az út másik oldala mellet állt, és úgy tűnt, mintha az orra belefúródott volna a földbe. A hátsó része szinte teljesen felemelkedett a földről.
A BMW sofőroldali ajtaja az ütközéskor túlságosan eldeformálódott, és most nem lehetett kinyitni, ezért Victoria a sebességváltó fölött átcsusszant az anyósülésre. Ezen az oldalon az ajtó gyenge ellenkezés után hajlandó volt kinyílni. Victoria kipréselte magát. Maga után húzta a petyhüdten az oldala mellett lógó bal karját.
A Toreador a magában hordozott vér hatalmának segítségével azonnal összeforrasztotta a sérült végtagot, amint kiszállt az autóból. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, de a gyorsan közeledő szirénán kívül semmi más hangot nem hallott.
A sivítás valószínűleg elnyomhatott minden zajt az út túloldaláról, mert Victoria előbb látta meg a férfit, minthogy meghallotta volna a mozgolódását. A támadója kivonszolta magát az árokból, és lassan feltápászkodott. Az arca véres volt, és talán a becsapódás sokkjától meg is tántorodott, de nagyon is tisztában volt a küldetésével, és úgy tűnt, hogy egyik végtagja sem sérült meg úgy, ahogy a Toreadoré.
Victoria azonban jelenleg megfeledkezett a karjáról, és egyszerűen részegezte a tekintetét a férfire. Hagyta, hadd jöjjön oda hozzá.
Amint az autópályára lépett Victoria már tudta, hogy rajta kívül nincs tudatában semminek a környezetében. A hatalmát felhasználva még jobban összezavarta a gondolatait, hogy még csak ne is gondoljon arra, hogy körülnézzen, mielőtt átmegy az autópályán. Nem vette észre a gyorsan közeledő járőrkocsit.
Victoria látta a közeledő ütközést. Sem a BMW, sem a Viper nem állt az úton, és alig lehetett őket látni. A járőr pedig valószínűleg nem egy úttesten álló alakot keresett, hanem valószínűleg a távolban felvillanó féklámpákat kutatta.
Bármit is látott a rendőr, a kábult Vértestvért nem látta meg. Legalábbis nem időben. A Viper sofőrje pedig Victorián kívül nem látott semmit. Amikor a járőrkocsi sávjának a közepére ért, Victoria felemelte a kezét, és utasította a támadóját, hogy álljon meg. A férfi megállt.
A járőrkocsi fékjei csak az utolsó pillanatban visítottak fel. Victoria csak csendesen nézte a támadóját, ahogy az autó egy tompa puffanással becsapódott, és rongybabaként a levegőbe repítette a testét. Végül még a járőrkocsinál is távolabb állapodott meg az aszfalton.
Victoria a helyére igazította a karján a bőrt, és az utolsó porcdarabka is összeforrt a sérült karjában. Aztán kezének gyakorlott mozdulatával hátravetette a haját, és odasétált a rendőrhöz.
Frissítő étel és menekülési útvonal egyben. Milyen hasznos.

 

1999. szeptember 4., szombat, este 11:37
Hartsfield nemzetközi repülőtér
Atlanta, Georgia

Ostorozhatta magát éjszakákon át, vagy próbálhatta bármivel is elterelni a gondolatait, de a néhány éjszakával korábbi hihetetlen kudarc emléke tovább kísértette. Valamit nem vett észre. Valamit, ami hirtelen arra késztette Anatole-t, hogy megölje Benisont, és kiszívja a vérét.
Atlanta korábbi hercegének a halála borzalmas látvány volt, és a megfigyelő akut zavarodottság és kötelességmulasztás érzete csak még szörnyűbbé tette. Úgy tűnt, Anatole távozni készül, nem csak az egyszerű udvarházból, ahol Benison rejtőzött, hanem Atlantából is. A helyet már lefoglalta a gépre, és még Benison késői ébredése miatt sem állt fenn annak a veszélye, hogy lekésik a járatot.
De akkor hirtelen egy kapcsoló átváltott Anatole elméjében, vagy Benison tett egy mozdulatot, vagy felvillantott egy olyan arckifejezést, amit a megfigyelő nem látott, vagy maga Anatole ringatta a megfigyelőt és Benisont is hamis nyugalomba, hogy mindkettejüket meglepje brutális támadásával. Bármi legyen is az ok, a megfigyelő úgy érezte, hogy sokkal többet kellene tudnia róla. Bármi volt az ok, a megfigyelő azóta megtízszerezte az igyekezetét. Ismét megérezte a félelmet és a tiszteletet az iránt az Anatole iránt, akit elfelejtett megszállni. Az öreg Malkáv társaságában töltött hosszú idő hamis nyugalomba ringatta a megfigyelőt.
De most ismét észak felé tartottak. Syracuseba tartottak, majd onnan a hegyekbe, a mészárlás helyszínére és Leopold utolsó ismert tartózkodási helyére, mielőtt egy hónappal ezelőtt hirtelen felbukkant volna New Yorkban, hogy ugyanolyan hirtelen ismét nyoma vesszen. Talán egyenesen az Adirondack hegységbe kellett volna vinni Anatole-t, de ehhez túl sok információra volt szükségük a többi helyszínről is. Végül is nem Leopoldnak és Hazimel Szemének a tombolásai nyugtalanították a megfigyelő mestereit. Legalábbis nem ezek voltak a közvetlen okok, bár kétségtelenül ezek is közrejátszottak a nyugtalanságuk kiváltásában.
Benison meggyilkolása után Anatole magába roskadt. Napokon át egyetlen hang sem hagyta el a száját, sőt, még az udvarházat sem volt hajlandó elhagyni. Az üres szobák és a csend szinte megőrjítették a megfigyelőt, különösen hogy így csak az elméjében zajló tevékenység keltett bármiféle zajt, ahol a történtekre utaló részletek után kutatva újra és újra átfutott azon a pillanaton, amit elmulasztott.
Nem került közelebb a válaszokhoz.
Megjelent egy a repülőtér alkalmazásában álló fiatalember, és közölte a kifejezéstelenül maga elé meredő Anatole-lal, hogy a gépe készen áll. A pilóta a fedélzeten volt, és az elkövetkező tizenöt percben a gép bármikor felszállhat. A férfi elbátortalanodott, amikor nem kapott választ Anatole-tól, és megismételte az üzenetet, de ezúttal a „tizenöt percet” „tizennégy percre” javította, hátha a visszaszámlálással magára vonja az ügyfél figyelmét.
Anatole bólintott. A fiatalember további megerősítésre várt, de végül elsomfordált, amikor nem kapta meg.
A megfigyelő sietve befejezett egy nagyon rövid jelentést, és várta, hogy Anatole felálljon. A megfigyelő alig tizenkét másodpercig még maradt, miután a Malkáv távozott – és közben folyamatosan rajta tartotta a szemét – és a jelentést néhány másik papír társaságában betette egy aktatáskába, amit aztán odabilincselt a széksort tartó fémoszlophoz. Valaki begyűjti a táskát, amint a repülő eltávolodik a kaputól.

 

1999. szeptember 5., vasárnap, este 10:18
New York állam északi része

Vajon most hová a pokolba vezetik Anatole-t. Vagy inkább hová engedi magát vezetni. Okosabb is lehettem volna, de legalább megőriztem egy kicsit az ítélőképességemből, mert feltételeztem, hogy Anatole tudja, mit csinál. A kétségeimet pedig mintha elfújta volna az a pillanat, ami Anatole és Benison között játszódott le. Kár Benísonért, és én tudom, hogy Anatole is sajnálja a történteket, de az útját mindig veszedelmek és csalódások és árulás szegélyezte.
Ki játszik kivel?
Azt hiszem, majd meglátjuk.
Bárki legyen is az, aki behatolt közénk, nyilvánvalóan jók a kapcsolatai. Anatole pedig mesterien kihasználta ezeket, hogy ruhákhoz, légi szállításhoz és még sok egyébhez jusson. Azt hiszem, most egymás kezét mossák, de mivel Anatole a kényeztetett vendég, a végén azt hiszem ő jár majd jobban.
De azt is érzem, hogy a barátom ideges, és ezt az érzést vele kapcsolatban eddig csak ritkán tapasztaltam. Most az egyszer nem biztos a választandó irányban, de hát a múltbeli magabiztosságban mindig a kudarc szinte biztos tudatából eredt. Úgy vélem most már lát egy halvány reményt a sikerre, és ettől ideges – az örök pesszimista a győzelem küszöbén!
Természetesen én óvva intem az ilyesfajta reményektől, de ő csak annyit felel, hogy sehová sem megyünk a földön. A pokolba tartunk, és ha szerencsénk van, akkor mind elkárhozunk.
Nem tagadom, ez engem is idegessé tesz.
Azt hiszem, közel vannak a Végső Éjszakák.

 

1999. szeptember 6, hétfő, éjjel 3:38
New York állam északi része

Én vagyok az új híres pokolbeli utazó, de csak kevesen tudják, hogy ez a pokol itt van a földön, és még ennél is kevesebben sejtik, hogy itt vagyok. Bár az én Virgilem még mindig velem van.
Talán még annál is jobban, mint ahogy hiszem, és ha minden, vagy legalább valami a terveim, a reményeim, vagy a majd ezeréves álmaim szerint megy, akkor talán még az új évezred eljövetele előtt birtokába jutok a tudásnak, amivel figyelmeztethetek másokat.
Vagy talán elháríthatok egy katasztrófát, bár ez több a legőszintébb, legkevésbé ködös, leginkább halandó gondolatomnál is. Elháríthatom a Gyehennát.
De vajon létezik egyáltalán olyasmi, amit el kell hárítani?
Most is, mint mindig, először a tudásra kell szert tennem.
Anyagtalan és anyagból gyúrt társaimmal átvágok a megtépázott tájon. Látom az álmaim szereplőinek keze nyomát. Az ifjú varázsló bizonyosan itt volt. Itt gyakorolt. A mongúz is járt itt, de legalábbis látta ezt a helyet. Azonban most megvakították, csakúgy, mint engem, mert az ifjú varázsló elrejtőzött. És természetesen itt van a sárkány is. A hatalmas kőoszlopok, a gőzölgő lávával teli tátongó hasadékok és a Gangrel hadsereg megfeketedett csontjai mind az ő hatalmát hirdetik.
Én vajon miféle maradványokat hagyok majd itt?
Vagy hagyok egyáltalán valamit?
Talán csak egy újabb sebhelyet a földön?
Egy fantomot, ami folyamatosan a megtépázott tájat járja válaszok után kutatva, pedig nincs módja rá, hogy megismerje őket?
Hús nélküli, égett koponyák szegélyezik utamat. Beleegyezően mosolyognak, mert ők is éppoly oktalanok voltak, mint én. Hozzájuk hasonlóan én is csak egyszerű hús vagyok. Az eltelt éveknek és gyakorlatnak és a felfedezéseknek hála a húsom képes megóvni engem minden hétköznapi veszedelemtől, de az elszabadult pokol nem egy puszta alkalmi ellenfél.
Most megmutatom Virgilnek a pokolba vezető utat... és a paradicsomot odabenn.
Egy hegy tornyosul elénk. Az úr még a pokolban is a többiek fölé szeretne magasodni, bár hatalmas azoknak a száma, akik fölötte állnak. Érzem a farkasok csapását, akik legutóbb erre nyargaltak. Látom az egész csatát, és megsejtek valamit azoknak a lelkéből és hatalmából, akikkel szembe fogok kerülni. Nincs a sejtéseim között semmi, amit meghatározható, de hát amit meg lehet határozni, az elveszti az igazságát, mert rideggé és megmunkálhatatlanná válik. Az igazság egyetemes, és úgy változik, ahogy az, amit leír.
Látom, ahogy egy maroknyi farkas belép a bronzkapukon. Bemerészkednek a szörnyeteg odújába, és a bestia úgy szórja szét őket, mint néhány kellemetlenkedő bolhát. De tudja azt is, hogy a bolhák csípnek, úgyhogy követi és egyenként agyoncsapja őket. Kilép a barlang száján, és végignéz az ősi tájon, amit eltorzít és átformál. A farkasokat az a táj nyeli el, amelyet a legjobban szeretnek, és az a föld, amelyben oly sokszor kerestek már menedéket. Egy-kettő talán életben maradt. Talán találtak olyan földet, amely befogadta őket, amely a barátjuk maradt, és nem lett áruló.
Közel állok az ifjú varázslóhoz, és hatalmas pusztuló és pusztító szeme groteszkül kidudorodik az arcából. Látom az érzelmek hiányát, a tiszta visszautasítást a mostani cselekedeteiben. A bestiák hátráltatják valódi céljának elérésében...
Nos, legalábbis a saját céljának elérésében.
Most már ezt is látom.
Ez az alkotás egyedül az övé. Mások segítették és bujtották fel, de még így is a hasznomra lehet, de tudom, hogy kizárólag belőle fakadt. A célja egybeesik mások szükségleteivel, akik talán a maguk módján terveznek és gyakorolnak, de hiányzik belőlük az a tudatos erőfeszítés, amit a legtöbben megtesznek a szükségleteik elérése érdekében.
Minden látható őrültségem és kétségbeesésem és zavarodottságom ellenére még én is évszázadokon át hajszoltam egyre nagyobb erőket bevetve a céljaimat. Idővel még így is sikerrel járhatok, úgyhogy mit veszíthetek?
Belépek a kő és a halál hatalmas fellegvárába. A falak csillogóan fényesek, és úgy formázták őket, hogy a fény nem tudja, nem akarja megzavarni a benn alvók álmát. Sem a munkájukat. A sárkány árnyéka vetődött rám, hogy megóvjon, és itt is a sárkány munkája tette biztonságossá ezt a helyet.
Haladok tovább. Ideges vagyok. Közel a szentély. Közel az én időm. De a küszöbön álló halál oximoron – legalábbis szándékomban áll azzá tenni az én esetemben. Mások talán örökre elmennek, de itt talán megtalálhatom az utazásom értelmét.
De lehet, hogy valóban örökre távozom. Vagy talán én is a húsom foglya maradok, mint néhányan az itt tartózkodók közül, akik még mindig élnek. Hússzívükkel és kőtüdejükkel még mindig pumpálják a vért és beszívják a levegőt – legalábbis ezt tennék, ha emberek lennének. Ezeknek a Vértestvéreknek nincs szükségük egyikre sem, de ők is ugyanabban a hétköznapi és a mágikus közötti fél-állapotban léteznek.
Sok időben telhet, amíg megtalálom az utamat.
Rengeteg időbe.
Szerencsére van egy vezetőm, egy újabb vezetőm. Mindig szükségem van egy vezetőre, és ha nem állnak a rendelkezésemre, akkor létre kell hoznom egyet.
Ő is csapdába esett itt. De ő más, mint a többiek, mert ő előre eltervezte, hogy itt lesz. Nem azt, hogy így legyen itt, de hogy itt legyen, mert az élet itt jobb volt, mint az, amit néhány hónappal ezelőtt maga mögött hagyott. Az ifjú varázsló hozta őt magával, és ő megadta magát az alkotásának.
Ennek az alkotásnak.
Megcsodálom.
Én...
Én...
Én... eltörpülök mellette. Nincs ott, és akkor és benne vagyok.
A látomásaim általában – valójában mindig – nagyobb hatalommal ruházzák fel a tárgyakat, mint amivel valójában rendelkeznek. De most az egyszer... vagy most utoljára?... a látomásaim megszégyenülnek. Mintha a szépség ábrázolását hasonlítanánk magához a szépséghez. Az erőszakot a keze munkájának maradványaival. Költészetben kifejezni a szerelmet, vagy megismerni őrült hatalmát.
Itt áll előttem minden idők egyik igazán grandiózus alkotása. De korábban szinte soha nem összpontosult ennyi hatalom ilyen fiatal kézben. És talán eddig még soha nem bizonyult egy ilyen fiatal személy ennyire rátermettnek.
Ez itt egy kifinomult munka a leghatalmasabb léptékkel. Egy felhőkarcoló, amelyet nem gerendákból, lemezekből és táblákból, hanem kifinomult mintákkal faragott végtelenül parányi morzsákból emeltek. Nagymesteri munka már egyetlen ilyen darabka is, de oly sok ezer és millió? És döbbenetes, egységes egésszé dolgozták őket.
A földre rogyok, és az idegességem elpárolog. Nyoma sem marad az elérhetővé vált győzelem lehetőségétől való félelemnek, ami miatt az útitársam aggódik.
Még mindig nincs remény.
Nincs remény a sikerre egy olyan intelligenciával vagy hatalommal szemben, amely képes ilyen óriási dolgokat létrehozni. A halandók felfogóképessége és teljesítménye éppoly messze van az enyémtől, mint amennyire túlmutat rajtam ez a dolog.
– Elég, ha találsz egy helyet, Próféta – szól hozzám egy hang.
És folytatja. Ez egy nő. A vezetőm. Nem Virgil. De nem hallom a szavait, csak a hangjának dallamát.
Felállók, és a csomagomból előhúzom a köntösét. Rajta van a vére. A vér már Káin óta kiált felénk.
Óvatosan lépkedek a kolosszális alkotás labirintusában, és rálelek. Gyönyörű. Aprólékos gonddal alkották testének minden részletét. A karcsú test alakja nem maradt meg, de még mindig nyilvánvaló, és megcirógatom, hogy gyönyört adjak neki. Testének nedves kőanyaga megszívja az ujjaimat.
Lassan elhúzódom. Semmit sem akarok megtagadni tőle, de nem adhatok meg neki mindent, amire vágyik.
– De elhoztam a köntösöd, Tremere – mondom neki.
Addig nem hallom a válaszát, amíg a vállára nem terítem a köntöst. De aztán nekem dalol a hangja.
– Elég, ha találsz egy helyet, Próféta – ismétli meg.
Én várok, és ő folytatja:
– Számomra sem terveztek helyet, de én rávettem, hogy bevegyen, mert különben számomra már nem lett volna élet. És nézd, a végeredmény így is tökéletes.
Ezzel egyetértek.
– Te is hozzáadhatsz a tökéletességhez, ha fenntartod az alkotás egységét – mondja.
Keserűen felnevetek. Oly sok év után az egyetlen dolog, ami elválaszt a következő fontos megmérettetésemtől az, hogy képes vagyok-e tökéleteset alkotni!
Hogyan lehetséges ezt véghezvinni?
Leülök a nő elé.
– Negyven nap, és negyven éjszaka – mondom. – Ennyi időt engedélyezek.

* * * * *

Az első éjszakán éreztem, ahogy a testem ellenáll a feladatnak. Önmagát fenntartva ült, és nem engedett a kihívásnak. Nem állt készen, és amíg ő nem hajlandó engedni, addig az elmém sem képes rá, mert két elmévé változtam. Az egyik folyton kutakodva a részleteket tanulmányozta, míg a másik engem tanulmányozott. A merev hátamat, a megfeszülő vállaimat.
És azon az első éjszakán éreztem a napfelkelte és a reggel fájdalmát. A fénytől védve voltam ugyan, úgyhogy nem égtem meg – pedig most megégtem volna, mert bár a sárkány ott tornyosul körülöttem, most nem volt velem az árnyéka, mert a kapcsolat ezúttal nem élt.
A következő napon a szám engedett a feladatnak. Az állam leesett, és a feltárt nyelv hamarosan kiszáradt a barlang hideg levegőjében.
A következő napon a nap ismét fájdalmat okozott. Nem fizikai fájdalmat, de megviselte a testem, ahogy átpréseltem magam az elviselhetetlen kimerültségen. Az útitársaim képtelenek voltak ezt elviselni, és visszamenekültek a megfelelő fedezékeikbe.
Amikor a merev hátamnak szánalmas sajgása elvonta a figyelmemet egy eltemetett farkas alakjának spirális vonalairól, tudtam, hogy ismét eljött az éjszaka. Mire ez is tovaszállt, a testem már előredőlt.
Mire elmúlt a negyedik nap, a kimerültség, amit éreztem, már semmiben sem különbözött attól, amit az idő múlása okozott.
A nyolcadik napon arccal a földre borultam a vezetőm előtt, és ajkaimat a kőre tapasztva szívtam magamba a bölcsességét.
A tizenharmadik napon már nem éreztem különbséget a nappal és az éjszaka között.
A huszonegyediken már képtelen voltam mozogni.
A harmincadikon már alig emlékeztem az idő múlására.
Többé már nem gondolkodtam, mire eljött a következő nap vagy éjszaka – vagy talán csak a következő gondolat. Minden máshoz hasonlóan engem is elnyelt a körülöttem tornyosuló hihetetlen szerkezet.

 

1999. október 7., csütörtök, éjjel 1:22
New York állam északi része

Még soha nem láttam ilyennek Anatole-t. Még soha nem volt torporban. Soha nem is került hozzám. Soha nem varázsolták el. Soha nem aludt egy éjszakánál többet egyszerre. Soha nem döntött úgy, hogy így kellene tennie.
Ó, természetesen előfordult már, hogy hosszú ideig meditált. Emlékszem egy alkalommal a Kupala démon, akinek akkor vonta magára a figyelmét, amikor elnyerte Octavio vérének hatalmát, látszólag végtelen nappalon és éjszakán át zaklatta. Anatole pedig mély meditációba süllyedt, hogy a démon ne érhesse el az elméjét és a gondolatait. Az a transz majdnem három hónapon keresztül tartott, ami sokkal hosszabb, mint ez az itt eltöltött harminc egynehány nap. De a kettő nem ugyanolyan.
Abban a mély meditációs állapotban Anatole-t saját magán és a hozzá legközelebb állókon kívül senki nem érhette el – tehát például én még akkor is kommunikálhattam vele. De ezúttal...
Anatole ezúttal halottnak tűnik. Tegnap éjjel történt. Egyszerűen kialudt az öntudat utolsó szikárja. A barátom figyelmeztetés és küzdelem nélkül szelíden elment az éjszakába.
Ma éjjel én is megmagyarázhatatlanul fáradtnak érzem magam. Mintha Anatole minden álmának és felelősségének súlya valahogy átszállt volna az én vállamra. Már így is oly sok teendő vár rám, például figyelnem kell a behatolót, a hangot, amely Anatole-hoz szól, de rólam tudomást sem vesz.
De képtelen vagyok rá. Ennek ellenére úgy érzem, hogy ezzel nem hagyom cserben Anatole-t, hanem inkább csatlakozom hozzá.
A feketeség bezárul, és hirtelen rám zuhan.

 

1999. október 9., szombat, este 10:15
New York állam északi része

A megfigyelő tudta, hogy Anatole valójában nem halt meg. Elég közel merészkedett ahhoz, hogy ebben megbizonyosodjon. Távolról is képes volt megérezni az életet Anatole-ban, de csak a fizikai közelségnek hála tudta elfogadni.
Most már jó néhány éjszaka telt el úgy, hogy Anatole egyszerűen nem mozdult. Arccal a föld felé hevert a földön egy bizarr és hátborzongató szobor közepén és furcsán nőies kiemelkedés lábainál. A Malkáv az érkezésük éjszakáján ráborította a szennyes köntöst erre a kiemelkedésre.
A megfigyelő egyetlen jelentést sem küldött, amióta megérkeztek. Bár a jegyzetkupac egyre vastagabbá vált, mégis a tervekkel ellentétben senki nem jött, hogy elvigye őket. Pedig a tervek szerint még ide a barlangba is jönniük kellett volna. Sőt, a veszélyek ellenére, különösen ide a barlangba. Azonban a megfigyelő nem mert akárcsak egyetlen pillanatra is eltávolodni, hogy kivizsgálhassa az esetet. Anatole bármelyik pillanatban magához térhet, és lemaradhat a kinyilatkoztatásról. Vagy talán motyogni kezd ebben a halálszerű álomban.
Ráadásul a megfigyelő már régen felhagyott a próbálkozással, hogy lerajzolja a barlangban álló kifinomult szobrot. Nem állt szándékában az sem, hogy megpróbáljon a látszólag félig élő Vértestvérekkel kommunikálni, akik részévé váltak a műtárgy mindent átfogó mintázatának. Készített róluk néhány vázlatot, de azzal hamar végzett.
Csak várakozott. Továbbra is kísértette annak az éjszakának az emléke az atlantai udvarházban, de a megfigyelő szemei egyetlen pillanatra sem kalandoztak el Anatole-ról, még az őt fenyegető mindent elsöprő letargia és unalom ellenére sem.

 

1999. október 15., péntek, este 11:52
New York állam északi része

Mintha beszakadna a világegyetem. Valami hatalmas feketeség kezd beáramlani, aminek a létezésére csak akkor döbbenek rá, amikor megmozdul. Diadémmá, majd vaskos koronává, és végül gömbbé változik a feketeséget körülvevő fénykoszorú. És ismét felébredek.
Hogy mennyi idő telhetett el, azt nem tudom. Talán semmi, mert úgy tűnik, hogy alig egy pillanattal ezelőtt még Anatole barátomat figyeltem mozgás vagy életjelek után kutatva. És emlékszem, hogy elhalványodtam.
Úgy tűnik, hogy ez az ébredés azonnali folytatása annak az időnek, de aztán megértem, hogy pontosan mennyi idő elmúlását vészeltük át. Elmondom Anatole-nak. Elégedettnek tűnik.
– Negyven nap, és negyven éjszaka – jegyzi meg. Van valami elevenség a hangjában.
A barátom hirtelen a körünkben tartózkodó Vértestvérhez fordul.
Anatole szemei szinte lyukat égettek az ocsmány kis lény mellkasába. A javára írhatjuk, hogy a Vértestvér azonnal felismeri, hogy meglátták, bár úgy hitte, hogy a föld felszínén senki sem lenne képes észlelni őt.
– Hogyan... – kezdi a Vértestvér.
Azonban Anatole ügyet sem vet a kis Vértestvér aggodalmaira. Egyszerűen rászegezi a tekintetét, és ráparancsol:
– Távozz.
A kis Vértestvér ellenáll. Én tudom, hogy hiábavaló, de ő nem. Azt hiszi, hogy egy egyszerű szónak nem lehet hatalma fölötte. De téved, mert ez a szó Anatole szava, és a barátomban még maradt valami isteni.
Az apró szörnyeteg úgy hátrál meg Anatole hatalma előtt, mint azok a patkányok, akiket azért küldtek, hogy az Isteni Szent János katedrálisban utánunk kémkedjenek.
Az arca eltorzul és felsikolt:
– Ne most! Ne most, amikor tudom, hogy ismered a válaszokat! Mondd el, könyörgöm, mondd el nekem, mielőtt távoznék!
Anatole megtiszteli a Vértestvért egy újabb pillantással, pedig általában ügyet sem vet az ehhez hasonló kitörésekre.
– Nem. Mindannyiunk életét meg kell mentenem.
És ezzel az apró Vértestvér távozik. A nyöszörgése egy pillanatig még ott visszhangzik a barlangban, és amint elhalványul, vele együtt halványul Anatole elméjében a csikorgó hang is.
Elmosolyodom. A behatoló elment.
Aztán Anatole rám pillant. Szomorúak a szemei. Ugyanaz az ön-gyűlölet ül bennük, mint amikor lesújtott Benisonra. Összeszorul a szívem.
– Nekem is el kell mennem? – sikítom.
Anatole bólint, és én elolvadok. Visszasimulok oda, ahonnan jöttem. Megszűnők létezni mint önálló entitás.

 

1999. október 16., szombat, este 12:02
New York állam északi része

Az énem részei ismét beolvadnak az egómba, és már nagyon régóta nem éreztem magam ilyen teljesnek és kövérnek. Volt néhány nagyobb rész, amelyeket bizonyos kötelezettségekkel ruháztam fel, és számtalan kisebb töredék, amelyek vagy szükségtelenné váltak és elsorvadtak, vagy egyszerűen megfeledkeztem a létezésükről.
Röviddel azután találkoztam a Zen gondolkodással, hogy felszabadultam a Júdeo-Keresztény istenben vetett hittől. Volt egy álmom, ami láthatóan szinte teljesen megegyezik egy híres Zen történettel. Álmomban diák voltam, és kérdésekkel ostromoltam a mesteremet, aki teát töltött nekem. Gyors egymásutánban zúdítottam rá a kérdéseimet, és a mester addig töltötte a teámat, amíg kicsordult a csészéből.
– Hogyan tanulhatnál bármit is, ha az elméd ennyire tele van? – kérdezte.
Ekkor vetkőztem le magamról oly sok mindent, ami akkor én voltam – és most ismét én vagyok. Hogy tanulhassak. Hogy semmi ne ködösítse el a látásomat.
És azért tudtam felfogni az előttem álló hatalmas alkotást és megtudni, mit kell tennem, mert képes voltam látni. És most azért értem, hogy miként vihetem véghez, mert visszanyertem a tudásomat.
Közelebb lépek Hannahhoz. Jó tanácsot adott. Élni fog ebben a tárgyban, és idővel ezért hatalmas elismerésben lesz része, de ő már csak egy töredéke egykori önmagának. Bár teljesen itt van, de túl sok minden más is van ott, és a művész nem használhatott fel mindent belőle.
Leemelem a válláról a köntöst. Már nyoma sincs az anyagot beszennyező vérnek. Most már nem számít, hogy én szívtam-e ki a szövetből, amíg kiürítettem az elmémet, vagy Hannah ürítette ki, hogy visszanyerjen valamit önmagából. Ledobom a szoborról. Most már haszontalan – gondolom – de talán szüksége lehet még rá valakinek, aki jártas a nagyhatalmú tárgyak használatában. Hamarosan ideér egy ilyen személy, de csak miután én engedélyt adok rá.
Mélyebbre hatolok a mű útvesztőjébe. Szellemi kutatásaim során megleltem a helyet, most csak annyit kell tennem, hogy megkeresem a való világban is. Nem okoz gondot. Hamarosan meglátom az alakzatot, és közelebb lépek.
Ez egy karcsú spirál, megszilárdult és tökéletesen sima olvadt kőből. Egy vizesárokszerűség veszi körül, egy fekete kőből készült csatorna, amiben kilenc forrás buborékol és csobog. A föld vére tör elő belőlük. Amott egy sárga miazma. A lábaimnál egy zöld és lila effluvium. Emitt egy rózsaszín-szürke epe.
Kiváló matematikai ismeretekkel rendelkezem, bár ez egy egyszerű feladat, nem okoz túl nagy gondot. Évszázadokkal ezelőtt Pitagórász mostanra elfeledett vagy elveszett műveit olvastam. A halandók oly kevéssé értik a köröket, amelyekben haladnak. Na igen, és természetesen mi Vértestvérek is ugyanebben a téveszmében leledzünk, csak a mi esetünkben a sokkal nagyobb lehet a röppálya. De ugyanakkor hosszabb is lehet.
Hannah javaslatának megfelelően fenntartani a tökéletességet ebben a mestermunkában nem volt könnyű feladat, hiszen számtalan permutáció létezik az elemei között, amit figyelembe kellett venni. Sokkal kevésbé bonyolult, bár éppoly monumentális feladat teljesíteni ennek a tökéletességnek a követelményeit. Végül is az ember legnagyobb emlékműve az élete.
Lepillantok a karjaimra. Jobb vagy bal? Számít ez?
Nem.
Mégis a balt választom. Sok-sok halandó éven keresztül gondoltam rá úgy, mint az ördög kezére, és mivel azt remélem, hogy megismerkedem az ördöggel, ésszerűnek tűnik ez a választás.
Több lépésnyire eltávolodom a spiráltól, egészen addig a pontig, ahol tudom, hogy rábukkanok a számomra szükséges élre. Ez egy vékony préselt kvarcréteg. Összepréselődött, és lehetetlenül kemény. Oly élesre kopott végig az egész él mentén, amilyet a halandó éveimben egyetlen kardforgató sem tudott volna elérni, sőt, még csak nem is álmodozhattak ilyesmiről.
Letérdelek mellé.
Jobb karomat eltartom a testemtől, mint egy madár a szárnyát. Előre vetem magam, és a kristályos szerkezet mélyen belemar a kortól megkeményedett húsomba. Egyszer, kétszer, háromszor, és elvégeztetett. A bőröm szinte túl ellenállónak bizonyul, még akkor is, ha én másként kívánom. Azonban végül leválik a jobb karom, éppen a vállam szélénél. A kifröccsenő vér bemocskolja a fennkölt alkotást, de ez csak felületi anyag – nem fejt ki hatást magára az alkotásra.
Összerázkódom a fájdalomtól. Egyszer legalábbis. Vagy talán a veszteségtől remegek. Felkavaró érzés látni, amint a tested egy része már nem tartozik a maradékhoz. Előredőlök, és a balommal felveszem a jobb karomat a földről. Messzire hajítom, és látom, ahogy odagurul Hannah köntösének a közelébe. Talán az ujjak egy szent ínjaivá válhatnak, amelyet dobozban tartanak, és ahová imádkozni és megtisztulni járnak a hívek.
Felnevetek.
A vér vaskos patakokban folyik végig az oldalamon, de csak egy pillanatig. A vér az én részem, és oly biztosan válaszolnak a hívásomra, mint a megmaradt öt ujj – a vérem lezárja a sebet. Hamarosan már nem lesz szükségem a vérre, de vissza kell tartanom, amíg nem végzek.
Hirtelen villámcsapásszerűen felfogom, hogy még nem állok készen arra, hogy felmásszak arra a spirálra. Az lesz a végzetem, és mi lesz, ha kudarcot vallok?
Még nem ismerem az összes választ. Még azt sem tudom, hogy miként fejezhetném ki úgy azokat, amelyeket ismerek, hogy nem csak egy puszta rejtély legyen egy olyan elmének, amely nincs eltelve a kapcsolatokkal és a permutációkkal és az asszociációkkal, amelyeket egy egész élet alatt gyűjtöttem össze. De meg kell próbálnom. Hátra kell hagynom valamit, különben a lehetséges, sőt, talán küszöbön álló kudarcom semmivé teszi az életemet.
Ez nem is annyira maga miatt, mint a hátrahagyottak miatt tölt el rettegéssel.
Legalábbis remélem, hogy így van. Remélem sikerült elszakadnom az egótól.
Azonban nincs túl sok fölösleges vérem, úgyhogy megkerülöm a szobor éleit, és felveszem a kart, amit eltaszítottam magamtól. Erős és sűrű benne a vér. Mérföldnyi festéshez is elég, és most pont ezt várom el tőle.
A térdeim közé szorítom leszakított énemet, és bal kezem ujjait belemártom a sebbe a jobb karomon. A vérem ezt a sebet is beforrasztotta, úgyhogy nem sok ment veszendőbe. Gyengéden megérintem, és félretolom a vart. A rubinvörös folyadék táncol az ujjbegyemen. Még most is én irányítom.
A fal felé intek, és precíz mozdulatokkal megalkotok egy üzenetet. Olyan nyelvet használok, melyet azoknak szánok, akik legjobban felhasználhatják a tudást.
A többit elvégzi a vérem.
Hosszú órák múltán készen állok. Remélem, nem vagyok túlságosan elcsigázott ahhoz, hogy befejezzem az igazi feladatomat. Üres és összeaszott karomat ismét a köntös mellé dobom.
Aztán visszatérek a spirálhoz.
Egy spirál a kilenc forráshoz. Ott nincs minta. A terep túl kicsi, úgyhogy bármilyen minta lehet ott, ami egyenértékű a minta hiányával. De én majd létrehozom a négyzetek mintáját. Egy a négyzeten. Hozzáteszem a kettő a négyzetent a három a négyzeten forráshoz.
Felkapaszkodom a spirálra. A spirál alapja egy kőhalomban áll, és a lábam támaszra lel a köveken. Ebből a magasságból végigpillanthatok az alkotáson, amelyet álmomban a lelki szemeimmel láttam. Lenyűgöző.
Maga a spirál túl sima ahhoz, hogy megmásszam. Tudom, úgyhogy meg sem próbálom – inkább felvonszolom magam az első eszembe ötlő módon. Nem vagyok képes feljutni a tetejére, úgyhogy nyitott tenyeremmel rácsapok a spirálra. A hegye belemélyed a húsomba, és felnyársalja a tenyeremet. Úgy hiszem, hogy ez az alkotás elég erős ahhoz, hogy rengeteg viszontagságot kiálljon – legyen az szándékos, vagy az idő pusztítása.
Aztán megfeszítem a karomat, és felhúzom magam a tetőre. Annyira elenyésző a súrlódás, hogy a tenyerem kezd lejjebb csúszni a fényezett nyélen. Egy pillanatig attól tartok, hogy a lyuk a tenyeremen egyszerűen túlnő a kezemen, és véglegesen szétzúzott és hasznavehetetlen kézzel lezuhanok. Nincs másik kezem, amivel próbálkozhatnék.
Csontjaim azonban szívósságukkal csatát nyernek, és felhúzom a testemet a csúcsra. Aztán egy afféle egykezes fekvőtámaszban a spirál fölé emelem a testemet, mint valami akrobata vagy tornász. Élet és halál között egyensúlyozom. Múlt és jövő között. Kétségbeesés és remény között. Minden páros közül leginkább az utóbbi felé zuhanok.
Hallom a kamrákban visszhangzó fájdalmas sikolyomat, ahogy a spirál felnyársal. A vér szivárogni kezd a testemből, de ezúttal nem állom útját.
Húzni kezdem a kezemmel a spirált, és némi erőfeszítés árán sikerül kiszabadítanom, bár most már egy széles szakadás választja el a mutató és a hüvelykujjamat.
Az a végtagom is kiszabadul, és én mellé emelem a fejemet és a lábaimat. Létrejön a négyzetek mintája, és ahogy a vére lecsorog a kövön, és odalenn beleolvad a szobor szerkezetébe, úgy folyik el és olvad szét az öntudatom is.
Korábban is előfordult már, hogy közel jártam. Soha nem jártam még olyan közel, mint amikor a sárkány árnyéka megóvott a naptól, de ilyen közel még akkor sem voltam. Eddig még soha nem volt ilyen közvetlen a kapcsolat. Minden a rejtőzködésről szólt. Titokban beosontam az ajtókon, amelyeknek a létezéséről egyikünknek sem volt tudomása. Nem mindig a sárkányhoz közeledtem, de mert ebben az évszázadban annyira belekeveredett az eseményekbe, ezért olyan... olyan megközelíthető lett.
Egy kőkéreg kezd terjedni a testemen. Az élő gazdatest most végre nem lökött ki magából. Sikerült tökéletességet hozzáadni a makulátlanhoz.
Hála Istennek – most már miért ne adnék neki hálát? – amiért ennyire huncut az egyik eszköze – már ha az Ő eszköze? Amiért oly erős volt a lelke és a szíve, hogy az alkotás vágya egy maroknyi éjszakára minden másnál fontosabbá vált. Vajon az ifjú varázsló eltaszított téged, Sárkány? Rákényszerített, hogy engedelmeskedj az ő akaratának? Vajon én is képes lennék erre? Csak nagyobb léptékben? Nem azért, hogy alkossak, hanem hogy megőrizzek?
A testem reszket, és én kívülről nézem. Végignézem, amint egy utolsó vércsepp, a régi testem végső folyadékgömbje leszánkázik a korábbi özönvíz által kimart csatornákon.
A látásom lassan elhomályosul, de a közeledő sötétség helyett én a fény eljövetelében reménykedem. Azt hiszem készen állok. Pedig nem.
A kinyilatkoztatás eltipor. Tűz söpör végig a testemen, de a testem ezúttal az egész világ. Képzelj el fájdalmat azon a helyen, ahol úgy gondoltad, hogy soha nem érezheted. Oly távoli zugokban, hogy a távolságukat is alig bírod felfogni.
Egy ifjú apa kinyilatkoztatása az élet törékenységéről, amikor halott gyermekének a szemébe néz.
Egy ifjú anya kinyilatkoztatása, aki egy húsos zsinór által a testéhez kapcsolódó életet tart az ölében.
Egyszerre minden az én fejemben énekel.
És a képesség, a végzet és a tisztánlátás, amivel felfoghatom mindezt.
És beszélhetek hozzá.
És talán...
Talán irányíthatom...

 

1999. október 20., szerda, este 11:01
New York állam északi része

A két egzotikus, drága felszereléssel ellátott utazó már egy órája oda kellett volna érjen a bejárathoz. Az alacsonyabbik, egy éppen a nővé válás küszöbén álló karcsú leány, lassan megfordult a tengelye körül, és végignézett a tájon. Sötét volt, de ő kitűnő éjszakai látással rendelkezett. Ha pedig nem így lett volna, akkor felhasználhatta volna a vastag szíjon a nyakában lógó nagyerejű infravörös távcsövet.
Bőre sötét volt, és a maga atlétikus fiatalos módján vonzó is volt. Úgy tűnt, hogy nem érzi teljesen jól magát a láthatóan vadonatúj felszerelésében, mivel folyamatosan izgett-mozgott benne. Addig kötötte meg, majd oldotta ki újra az övét és a bakancsai fűzőit, amíg végül szilárdan tartottak, de nem voltak túl szorosak. Begombolta az ing nyakán a gombot, de aztán azonnal ismét kioldotta, amikor kellemetlennek találta a nyomást a nyakán.
Végignézett előttük a hegyoldalon és a völgyön, aztán körözni kezdett, mintha keresne valamit.
– Igen, biztos, hogy ez az a hely, de baszottul nem úgy néz ki...
Korábban már beszélt az önmagát szétszaggató földről, és az előtörő kőről és tűzről, ami elemésztette a testvéreit. Most a kísértetlátás emlékével a fejében nézett körül, de mégsem látott.
– Meg... meggyógyult.
A társa bólintott.
A férfi éppen olyan sajátságosan jóképű volt, mint amennyire furcsán gyönyörű a társnője. A kivételesen sötét bőrű férfi is kiváló minőségű felfedező ruházatot viselt, és legdrágább és leghasználhatóbb tárgyak képezték a felszerelését. Azonban az ő ruháin és felszerelésein látszott, hogy már legalább néhányszor használták őket, és a férfi tökéletes otthonossággal mozgott bennük.
A hold fénye visszaverődött dicsőségesen kopasz koponyájáról, ahogy ő is szemügyre vette a környezetüket.
– Nos, ha mégis tévedtél volna, akkor a helikopter csak néhány percnyire van innen – mondta. – Ha szükséges akár egész éjjel kutathatunk, bár azt hiszem, hogy mindketten szeretnénk minél hamarabb túl lenni ezen az ügyön, és magunk mögött hagyni ezt a helyet.
– Nem tévedtem – csattant fel a lány. – Láttam odaföntről... olyan volt, mint korábban. De most teljesen normális. Annak látszik. Nem tévedtem.
Abbahagyta a körözést, és rámutatott egy halomra.
– Az ott a bejárat, azt hiszem. A szög jónak látszik, még akkor is, ha... ez a völgy... el kellett volna pusztuljon. El kellett volna égjen.
Hesha nem felelt. A völgy most is pontosan úgy nézett ki, mint amikor a legutóbb itt járt, de voltak sejtései arról, hogy mire képes a Szem. És éppen Ramona volt az, aki látott valamit a levegőből, és visszahozta őket ide, erre a helyre.
Így hát Ramona és Hesha összeszedték a felszerelésüket és a bátorságukat, és felkészültek, hogy belépjenek a démonnak a barlangjába, aki a fiatal nő szeme láttára levágott egy egész Gangrel csapatot. A lány lépett az élre, és Heshának meg kellett torpanni egy pillanatra, hogy helyet adjon neki. A férfi orrcimpái megremegtek, és úgy tűnt, hogy tesz valami megjegyzést, de inkább nyugalmat erőltetett magára.
Semmi szükség nem volt rá, hogy most ő vezessen, és tudta, hogy Ramona küldetése igencsak személyes jellegű. Hesha nyomokat, talán válaszokat keresett, de Ramónának csak vérrel leróható adósságai voltak. A lány nem számított arra, hogy bármelyiket is képes lesz ma éjjel kiegyenlíteni, de volt közülük egy, amit legalább részben letudhatna, ha az atyja valóban életben volt, és az előttük álló barlangban tartózkodott.
Felkaptattak egy meredek emelkedőn, és megközelítették a barlang száját. Ahogy a közelébe értek, Ramona megtorpant. Tett néhány fejkörzést, és megrázta a fejét, így próbált megnyugodni, aztán tovább indult anélkül, hogy Heshára pillantott volna. A Setita már azóta készen állt erre a pillanatra, hogy a pilóta letette Őket a földre, úgyhogy megtorpanás nélkül lépett be a barlangba. Évszázados kutatásait csak a legritkább esetben kellett határozatlanság miatt megszakítania.
A Gangrel és a Setita egyetlen szó nélkül mélyebbre hatoltak a barlangba. A mészkő nedves volt, és csupán a mennyezetről lehulló vízcseppek keltettek zajt. Mindkét Vértestvér tökéletes csendben mozgott, bár forrón remélték, hogy különben sincs senki idebenn, aki felfigyelhetne a lépteik zajára.
Hesha, bár nagyon szerette volna birtokolni a Szemet, de még mindig nem épült fel teljesen a valaha Leopoldnak nevezett pálcikaemberrel való korábbi találkozásából. Még nem égett a vágytól, hogy ismét találkozzon azzal a lénnyel, aki majdnem végzett vele New Yorkban, majd aztán eltűnt. Egy ideig még ne is bukkanjon fel.
A hegyi erdőségek buja illata lassan átadta a helyét a nedves kő és föld nyirkos szagának.
– Régebben mintha nem lett volna ilyen mély ez a barlang – jegyezte meg Ramona.
– Az a valami, ami elpusztította a Gangrel csapatot, úgy játszott a földdel és a kővel, mintha csak sár és kavics lettek volna – suttogta Hesha. – Ha úgy kívánta, akkor biztos nem okozhatott neki gondot, hogy mélyebb barlangot készítsen magának.
Ramona bólintott, és folytatta az útját.
Egyikük sem állt készen arra a lenyűgöző látványra, ami hirtelen a szemük elé tárult, amikor átlopakodtak egy hajtűkanyaron.
Ramónának jól hallhatóan elakadt a lélegzete. A látszólagos koránál még alig valamivel több időt töltött a földön, úgyhogy érthető volt az ilyesfajta reakció. Azonban Hesha évszázados veterán volt, és a legvadabb képzelgést is meghaladóan hatalmas tárgyak gyűjtésével foglalkozott, de még őt is mozdulatlanná dermesztette a látvány.
Egy finom, mégis kitartó foszforeszkáló derengés világította meg a szobrot, amely minden szögben és minden irányban kinyújtózva szinte kitöltötte a hatalmas barlangtermet. Ramona megrázkódott és elfordította a tekintetét.
Az alkotás hátborzongató volt, szinte magát az őrületet öntötte formába. Gerendák és oszlopok és falak és még száz másik alakzat olvadt össze és vált szét egy olyan egységben, ami már szinte önmagában is maga volt a megtestesült zsenialitás.
Ramona visszahőkölt, de Hesha nem. A szemei itták a látványt, és elismerte, hogy a „szinte zseniális” nem írta le megfelelően ezt az alkotást. Ez messze meghaladta az elfeledett mágiák legösszetettebbjének tökéletességét. Díszítettsége túlnőtt a legősibb mesterek szaktudásán. Hihetetlenebb volt, mint a legmélyebben tisztelt próféták álmai.
Mélyen tisztelt próféták?
Hesha lassan tett egy lépést előre.
Észrevette, hogy a mű nem csak kőből készült. Hús és csont ékesítette a szobrot. Szerves részei voltak az alkotásnak. A Setita minden sajnálkozás és szánalom nélkül vette szemügyre a tucatnyi, vagy még annál is több testet, a végtagokat, amelyek közül csak kevés volt teljesen sértetlen, de néhányuk még mindig mozgott. Vértestvérek voltak, Gangrelek, és Hesha elképzelhetőnek tartotta, hogy közöttük lesz az is, akit Ramona keres. Tudta, hogy kontárkodásával a lány csorbítani fogja majd a remekmű ragyogását, és majdnem úgy döntött, hogy ezt nem engedheti meg. Végül azonban győzött a körültekintés és az önérdek.
Még mindig szüksége volt az ifjoncra, és nem sok haszna lenne, ha meggátolná a céljának elérésében.
Ramona bátorságot merített Hesha mozdulataiból, és lassan ő is szembe fordult a borzalommal. Azonban ő csak a perifériát vette szemügyre, és csak az elszigetelt részletekre összpontosított. Képtelen volt egyszerre elviselni a teljes alkotást, vagy talán fel sem tudta fogni a maga teljességében.
– Mélyen tisztelt próféták? – suttogta Hesha maga elé ezúttal hangosan.
A fojtogató szoborba beépített alakok egyike a Malkáv próféta, Anatole volt. Heshának kétsége sem volt a férfi személyazonosságát illetően, bár a tetemnek hiányzott az egyik karja és tetőtől talpig száraz vér borította. A Setita több ezernyi arcot ismert, és ez itt egyike volt a legismertebb Vértestvéreknek. Ő volt Anatole, a Gyehenna Prófétája.
Lassacskán Hesha többi érzékszerve legyőzte a szobor hihetetlen vizuális ingerözönét, és megérezte a vérszagot. Fölötte, és a háta mögött.
És a földön heverő lemetszett karból, amely valamiféle köpenyszerűség mellett hevert a földön úgy háromtucat lépésnyire tőle.
Hesha elindult a végtag felé, de közben folyamatosan szemmel tartotta a prófétát.
Időközben Ramona is beljebb lépett a szobor derengésébe.
– Itt van – suttogta rekedten egy pillanattal később. – Ó istenem, itt van, és még mindig él.
Hesha most a karra összpontosított, úgyhogy talán nem figyelt oda eléggé a válaszára, vagy legalábbis a hanghordozást siette el.
– Akkor végezz vele – csattant fel. – Légy túl rajta, és lépj tovább.
Figyelmét ismét a karra fordította. A végtagot alvadt vér borította. A válla fölött Anatole teteme felé pillantott, amelyet egy karcsú spirál nyársalt fel a remekmű közepén. Elvigyorodott. Fogalma sem volt arról, hogy mire használhatta azt a vért, még ha ilyen kevés is volt belőle.
Ismét Ramona felé pillantott. A lány karcsú sziluettje harcállásba helyezkedett, és lecsapott a szoborra. A kőről szikrák pattantak le az éles karmok néhány csapásai nyomán. De nem mindegyik ütés eredményezett szikrákat: a legtöbb gyorsan szétszaggatta egy férfi húsát. Egy Vértestvérét, akit részben elborított a kő, részben pedig mintha a kőből bukkant volna fel.
A lány sziluettje hátralépett a férfi megtépázott testétől, az elcsúfított szobortól, és meghajtotta a fejét.
Hesha figyelme ismét a kezében tartott kar felé fordult. Megszaglászta a vért, és rádöbbent, hogy ettől a figyelemre méltó búkétól volt terhes körülötte a levegő.
Hesha hallotta, amint Ramona karmai csíkokra szaggatják a szobor egy újabb húsos részét. Aztán egy újabbat, majd ismét egy újabbat, míg végül már nem figyelt a zajokra. Valójában minden hang elenyészett a fülében.
Mert ebben a pillanatban a rendíthetetlen Setita megismert valamit a félelemből és az áhítatból. Még mielőtt az elméjében kikristályosodott volna a felfedezés ténye hirtelen rádöbbent valamire. Háttal a csodálatos szobornak lassan felemelkedett a földről. Majdnem leesett az álla attól, amit látott.
A falat, és a szomszédos mennyezet nagy részét egy sor vérrel írt összetett szimbólum borította. Mint számtalan nyelv mestere Hesha azonnal rájött, hogy ez itt írás. Mint számtalan nyelv mestere csak remegni tudott tehetetlenségében, amiért képtelen volt lefordítani, vagy akár csak felismerni a nyelvet.
Ugyanakkor azonnal tisztában volt azzal, hogy a véres írás előtte és a feje fölött példa nélküli titkokat tár fel, amelyeket kétségkívül Anatole hagyott hátra.
Képtelen lett volna megindokolni, hogy miként lehetett biztos a határtalan titkok jelenlétében. Talán éppen azért, mert oly sok nyelvet ismert, tudat alatt mégis képes volt lefordítani a szöveg bizonyos részeit, de sokkal valószínűbb, hogy a szavak azért sugározták a hatalmat, mert igazak voltak. Ugyanolyan hatalom rejtőzött bennük, mint a Hesha birtokában lévő néhány ereklyében. Mint Nód Könyvének egyre gyarapodó másolata. Vajon helyettesíthetik ezek a szavak azt a nagyra becsült szöveget?
Hihetetlen, de Hesha ezt könnyen elképzelhetőnek tartotta.
Azonnal munkához látott. Hagyta, hogy a hátizsákja a földre csússzon a válláról, és előhúzott belőle egy digitális kamerát és egy hordozható nyomtatót. Az akkumulátort csatlakoztatta a nyomtatóhoz, és bekapcsolta mindkét eszközt.
És fényképezni kezdett. Nem hagyott teret a tévedésnek, és bőséges átfedést hagyott az egyes képeken. Aggasztotta egy kicsit a megvilágítás, de miután visszanézte az első felvételeket úgy döntött, hogy a fény elegendő ahhoz, hogy a vérsötét írás kivehető legyen a világos színű falon.
Az archiváláshoz több mint száz fényképre volt szükség, amelyeket Hesha letöltött a nyomtatóba.
Ramona végzett a könyörületes bűntetteivel, és odalépdelt a Szetitához.
– Mit csinálsz?
– Rendben vagy? – nézett föl rá Hesha. Ramona bólintott.
– Azt hiszem fontos üzenet rejtőzik ebben a szövegben – mondta Hesha. – Mindent lefotóztam, de mindet ki fogom nyomtatni, mielőtt távoznánk. Időnként a technológia nem képes sokáig megőrizni az ehhez hasonlóan mágikus dolgokat, úgyhogy nem mehetek el, amíg biztos nem lehetek abban, hogy a legutolsó szót is kinyomtattam.
Ramona ismét bólintott, és néhány lépésnyire eltávolodott a férfitól. A karmairól még mindig csöpögött a vér.
Hesha előkészítette a nyomtatót, aztán megtöltötte fóliával, végül bekapcsolta, és a nyomtató nekilátott, hogy kinyomtassa azt a százegynéhány képet. Eközben Hesha készített néhány felvételt a szoborról. Mindössze az volt a célja, hogy feljegyezze az alkotást, de olyan csodálatraméltóak voltak a szobor vonalai, és a szakértelem, amivel elkészítették, hogy gyakorlatilag minden fényképe a kompozíció remekének tűnt. Kis idő múlva végzett ezzel is, és aztán még ezeket a képeket is kinyomtatta.
Miközben a nyomtató a második képköteget dolgozta föl, Hesha gondosan végiglapozta a vérfeliratról készített fotókat. Úgy tűnt, hogy semmit sem mulasztott el feljegyezni, de azért meg fogja tartani a fényképek digitális eredetijét is.
A nyomtató tovább ügyködött a szoborról készített képekkel, és Hesha közben Ramónát figyelte. A lány lenyűgözte. Hogy ilyen összeszedett maradt. Hogy mennyire nem volt szüksége arra, és mennyire nem vágyott rá, hogy látványosságot csináljon abból, amiért idejött. Megtalálta az atyját, és az atyja még életben volt. Ő pedig megölte. Megkímélte őt – és még sok másik sorstársát – egy nagyon-nagyon hosszú kínszenvedéstől. És valószínűleg egyúttal át is vállalta tőlük ezt a szenvedést.
Ramona odafordult, miközben Hesha őt nézte.
– Végeztem – nyögte ki a Setita.
Ramona vetett egy pillantást az összetört hús- és csontkeretre a távolban.
– Én még csak most kezdtem neki – mondta feszült, érzelmektől fűtött hangon.
Hesha bólintott.
Mindketten kisiettek a barlangból. Hesha azonnal odaszólt a pilótájának, amint a rádió vörös lámpája jelezte, hogy helyreállt a kapcsolat.
Néhány perccel később, miközben a helikopter lassan leereszkedett a talajra, az járt a fejében, hogy talán vissza kellene térnie, hogy olvashatatlanná tegye a szöveget. Végül is sokkal jobban meg tudta becsülni a tulajdonában lévő dolgokat, ha csak ő egyedül birtokolt olyat. Ezúttal azonban engedett az elveiből. Bemászott a helikopterbe, és miközben bekötötte magát az ülésbe, eszébe ötlött az egyiptomi Holtak Könyvének rendeltetése. Vajon a vérrel írt szöveg hasonló célt szolgál majd Anatole-nál?
Talán még nem volt teljes a próféta alkotása