MIKA WALTARI
AZ EMBERISÉG ELLENSÉGEI

(Tartalom)

 

 

I RÉSZ
A RÓMAI MINUTUS

MINUTUS LAUSUS MANILIANUS
RÓMAI SZENÁTOR EMLÉKIRATAI
KRISZTUS UTÁN
A 46-79-ES ÉVEKBŐL

 

„Kiűzte Rómából a zsidókat, akik Krisztus uszítására állandóan zavargásokat okoztak”

SUETONIUS:
CAESAROK ÉLETE – CLAUDIUS.

 

„Ifjúkorában, uralkodásának első öt esztendejében, olyan hatalmas volt, és olyan sokoldalúan fejlesztette Rómát, hogy Traianus teljes joggal állítja több ízben, hogy Néró első ötéves uralkodása mellett teljesen elhomályosul mindaz, amit a többi császár alkotott.”

AURELIUS VICTOR:
A CSÁSZÁROKRÓL., 5.

 

ELSŐ KÖNYV
Antiokheia

Barbus, a kiszolgált légionárius, hétéves koromban megmentette az életemet. Jól emlékszem, miként vezettem félre dajkámat, Szophróniát, hogy az Orontész folyó partjára mehessek. Csábított az erős sodrú folyó örvényeivel, és a parti korlát fölött áthajolva nézegettem a víz bugyborékoló ökörszemeit. Barbus hozzám lépett, és barátságosan megkérdezte:
– Akarsz megtanulni úszni, fiú?
Igennel válaszoltam. Ő körülnézett, megragadott a nyakamnál és a lábam között, és messzire bedobott a folyóba. Aztán hatalmasat kiáltott, Herculeshez és a diadalmas Jupiterhez fohászkodott, ledobta a partra rongyos köntösét, és utánam ugrott a folyóba.
Kiáltására csődület támadt. Mindenki látta, és egyhangúlag bizonyította, hogy Barbus a saját életét kockáztatva kimentett a folyóból, a partra hozott, meghempergetett a földön, hogy kiadjam magamból a lenyelt vizet. Amikor Szophrónia jajveszékelve és a haját tépve a helyszínre érkezett, Barbus két izmos karjával felemelt, és az ölében vitt hazáig, bár én kapálózva ellenkeztem, undorodva piszkos köntösétől és bortól bűzlő leheletétől.
Apám ügyet sem vetett rám, de borral kínálta Barbust, és elfogadta magyarázatát, hogy elcsúsztam a parton, és a folyóba estem. Nem hazudtoltam meg elbeszélését, mert megtanultam hallgatni apám jelenlétében. Sőt, megbabonázva hallgattam Barbust, amint egyszerű szavakkal arról mesélt, hogy légionárius éveiben hogyan úszta át a Dunát meg a Rajnát, sőt még az Eufráteszt is, teljes felszereléssel. A nagy ijedtségre apám is ivott a borból, és felbuzdulva maga is elmesélte, hogy ifjúkorában, amikor a rhodoszi filozófusiskolában tanult, fogadásból Rhodosz szigetéről a szárazföldre úszott. Apám és Barbus szilárdan elhatározta, hogy itt az ideje megtanulnom úszni. Atyám új ruhákat adott Barbusnak, aki átöltözött, és közben alkalma volt számos sebhelyét fitogtatnia. A legcsúnyább forradások a hátán voltak, de azt állította, hogy ezeket a sebeket Armeniában szerezte, amikor a parthusok fogságába esett. A parthusok megkorbácsolták, hogy aztán római módra keresztre feszítsék, de hűséges katonacimborái az utolsó pillanatban rajtaütéssel megmentették az életét.
Ettől a naptól kezdve Barbus a házunkban maradt, és atyámat gazdájának kezdte szólítani. Barbus kísért el az iskolába, és hozott haza az iskolából, amikor nem volt túlságosan részeg. Mindenekelőtt rómainak nevelt engem, mert valóban Rómában született és nevelkedett, és a teljes harminc évet leszolgálta a 15. légióban. Efelől atyám teljes bizonyságot szerzett, mert bár szórakozott és zárkózott ember volt, de mégsem volt ostoba, és nem szeretett volna szökött légionáriust tartani a házában.
Barbusnak köszönhetem, hogy nemcsak úszni tanultam meg, hanem lovagolni is. Kívánságára atyám lovat vett nekem, hogy bekerülhessek az antiokheiai ifjú lovagok közé, mihelyt betöltöttem tizennegyedik életévemet. Gaius Caligula császár ugyan saját kezűleg törölte atyám nevét Róma lovagjainak névsorából, de Antiokheiában ez inkább becsületére vált atyámnak, semmint szégyenére, mivel itt még jól emlékeztek, milyen gazfickó volt Caligula már kisfiú korában. Aztán Róma nagy cirkuszában meggyilkolták, amikor kedvenc lovát akarta megtenni szenátornak.
Ekkor atyám, akaratán kívül, már akkora tekintélyre tett szert Antiokheiában, hogy szívesen elvitték volna a város küldöttségével, amely szerencsét kívánt Claudius császárnak trónra jutása alkalmából. Ily módon egyúttal bizonyára visszanyerte volna lovagi méltóságát is. De atyám mereven elzárkózott attól, hogy Rómába utazzék, és később ki is derült, hogy erre komoly okai voltak. De ő csak annyit mondott, hogy csendes és alázatos ember akar maradni, és nem vágyik Rómában lovagi méltóságra.
Ahogyan a véletlen vezette Barbust a házunkba, ugyanúgy a véletlen gyarapította atyám vagyonát is. Savanyúan mondogatta, hogy nincs szerencséje, mert születésemkor elvesztette az egyetlen nőt, akit valaha is igazán szeretett. De már Damaszkuszban szokásba vette, hogy anyám halálának évfordulóján a vásártérre menjen, és vásároljon egy rossz bőrben levő rabszolgát. Miután a rabszolgát egy ideig a házában tartotta, és talpra állította, atyám a hivatalnokok elé járult, kifizette a megváltási árat, és felszabadította a rabszolgát. Szabadosainak megengedte, hogy a Marcius nevet felvehessék, ha a Manilianus nemzetség nevét nem is, és pénzt adott nekik, úgyhogy ki-ki tanult mesterségét folytathatta. Ily módon az egyik felszabadított rabszolgájából lett Marcius selyemkereskedő, a másikból pedig Marcius halász. A borbély Marcius azzal szerzett vagyont, hogy divatba hozta a női parókát, de valamennyiük közül a bányász Marcius lett a leggazdagabb, aki rávette atyámat, hogy vásároljon meg egy elhagyott rézbányát Kilikiában.
Gyakran panaszkodott is atyám, hogy a legcsekélyebb könyörületességet sem gyakorolhatja anélkül, hogy abból ne szerezne hasznot és hírnevet. Mindamellett abban a reményben, hogy titokban marad, érdemest és érdemtelent egyaránt két kézzel támogatott, és minden tekintetben bőkezűbb volt az idegenekhez, mint hozzám, a saját fiához.
Amikor a Damaszkuszban eltöltött hét esztendő után Antiokheiában települt le, nyelvtudásával és pártatlanságával egy ideig a proconsul tanácsadójaként tevékenykedett, mint a zsidókkal kapcsolatos ügyek szakértője. Erre a szakértelemre Judeában és Galileában utazgatva tett szert. Békés természetű és jóindulatú férfiú lévén, mindig a tárgyalásos megoldásokat javasolta a kemény intézkedések helyett. Ily módon népszerűségre tett szert Antiokheia lakosainak körében. Miután lovagi méltóságát elvesztette, bizonyos idő múlva beválasztották a városi tanácsba, egyáltalán nem erélye és határozottsága miatt, hanem azért, mert minden párt abban reménykedett, hogy hasznot húzhat belőle.
Miután Caligula követelte, hogy isteni szobrát állítsák fel Jeruzsálem templomában és minden tartomány zsinagógáiban, atyám világosan megértette, hogy ilyen intézkedés fegyveres zendüléshez vezethet, és azt tanácsolta a zsidóknak, hogy hiábavaló és ingerlő tiltakozások helyett inkább próbáljanak időt nyerni. Így aztán az antiokheiai zsidók a római szenátus értésére adták, hogy a saját költségükre akarnak zsinagógáikban Gaius császárhoz méltó szobrokat felállítani, de a szobrok vagy már készítés közben kárt szenvedtek, vagy idő előtti felállításukat rossz előjelek akadályozták meg. Amikor aztán Gaius császárt meggyilkolták, atyám nagy hírnévre tett szert előrelátásával. Mégsem hinném, hogy bármit előre tudott volna a gyilkosságról, hanem csupán szokása szerint időt akart nyerni, hogy elejét vegye a zsidók lázadásának, ami ártott volna a város kereskedelmi érdekeinek.
De atyám csökönyös is tudott lenni. Mint a városi tanács tagja, a leghatározottabban ellenezte, hogy a nép számára vadállatokat vásároljanak, és gladiátorjátékokat rendezzenek, és még színházi előadások tartásához sem járult hozzá. Viszont szabadosainak tanácsára oszlopcsarnokot építtetett a városnak, amely az ő nevét viselte. Ennek árudáiból olyan busás bérleti jövedelemre tett szert, hogy ez a vállalkozás gazdasági hasznot is hozott neki, nemcsak hírnevet.
Atyám szabadosai sehogy sem értették, miért nézett engem atyám görbe szemmel, és miért akarta, hogy beérjem az ő egyszerű életmódjával. Egymással versengve tömtek pénzzel, hogy megvehessem, amit akarok, szép ruhákat ajándékoztak nekem, felcicomázták a nyergemet és lovam kantárját, és minden igyekezetükkel takargatták csínytetteimet. Mivel fiatal és tudatlan voltam, égett bennem a vágy, hogy mindenben ugyanolyan kiváló és inkább még kiválóbb legyek, mint a város előkelő ifjai, a szabadosok pedig rövidlátóan úgy vélekedtek, hogy ez a saját rangjukat emeli, és atyám hírnevét öregbíti. Barbus érdeme, hogy atyám belátta: elengedhetetlenül fontos számomra a latin nyelv ismerete. Barbus kezdetleges légionárius latinságával nem sokra mentem. Ezért atyám Vergilius és Titus Livius műveit olvastatta velem. Barbus esténként Róma dombjairól, látványosságairól és hagyományairól, isteneiről és hadvezéreiről mesélt nekem, úgyhogy forró vágyakozás ébredt bennem Róma után. Hiszen nem is voltam szíriai, hanem született római a Maniliusok és Maecenas nemzetségéből, noha anyám csak görög volt. Természetesen nem hanyagoltam el a görög nyelv tanulását sem, és tizenöt éves koromban már sok költőt ismertem. Tanítóm két éven át a rhodoszi Timaiosz volt, akit atyám a rhodoszi forrongások után vásárolt meg, és fel is szabadította volna, de az ellenezte felszabadítását, kesernyésen mondogatva, hogy a rabszolga és szabad ember között semmilyen tényleges különbség sincs, hanem a szabadság az ember saját szívében lakozik.
Az elkeseredett Timaiosz a költőkön kívül sztoikus filozófiát is tanított nekem, és fitymálta latin tanulásomat, mivel a rómaiak szerinte barbárok voltak, és ő haragudott Rómára, mivel megfosztotta Rhodoszt hagyományos szabadságától. Hiszen filozófiai iskoláinak hírneve miatt Rhodosz független állam volt, és még adót sem fizetett, amíg elöljárói kegyetlenségükben keresztre nem feszítettek néhány római polgárt, visszaélve a szenátus béketűrésével.
Nem sok figyelmet fordítottam Timaiosz filozófiájára, mivel maga sem követte saját tanításait, hanem élvezte a finom étket és a kényelmes ágyat, és mint rabszolga nagyobb előnyöket élvezett atyám házában, mint amennyiben valaha is részesülhetett volna Rhodosz szigetén szabad szofistaként. És egyáltalán nem is volt lelkesítő vagy híres filozófus.
A városbeli ifjak lovasjátékain mintegy tízen vettünk részt, akik egymással versengtünk a vakmerő teljesítményekben és a rakoncátlan csínyekben. Esküvel megerősített szövetség volt köztünk, és egy fánál mutattunk be áldozatokat. A gyakorlatozásról hazatérve egyszer úgy határoztunk, hogy teljes vágtában szilajul végigszáguldunk a városon, és azt a feladatot tűztük ki, hogy ki-ki tépje le valamelyik bolt ajtaja fölül a kiakasztott koszorút. Én véletlenül a halál jeléül kiakasztott fekete tölgyfalevél-koszorút téptem le, noha csupán a kereskedőket akartuk bosszantani. Ezt rossz előjelnek kellett volna tartanom, és a szívem mélyén féltem is, de azért a koszorút áldozati fánkra akasztottam.
Ha valaki ismeri Antiokheiát, el tudja képzelni, mekkora felfordulást okozott ez a csínyünk, de a rend őrzőinek természetesen nem sikerült elcsípniök bennünket. Mégis be kellett vallanunk bűnünket, mert különben a büntetés a lovasjátékok valamennyi résztvevőjét sújtotta volna. Pénzbírságokkal megúsztuk a dolgot, mert a bírák nem akarták megsérteni a szüleinket. Ezután beértük azzal, hogy a városon kívül rakoncátlankodjunk.
Egyszer a folyó partján egy leánycsapatot pillantottunk meg, amint valami titokzatos dolgot műveltek. Parasztlányoknak néztük őket, és hirtelen az az ötletem támadt, hogy elrabolhatnánk őket, ahogyan a régi rómaiak a szabin nőket rabolták el. Elmeséltem a történetet szövetséges társaimnak, s az ötlet tetszést aratott, így aztán csapatostul a folyópartra lovagoltunk, és ki-ki maga elé a nyeregbe kapta a hozzá legközelebb álló leányt. Ezt azonban könnyebb elmondani, mint megtenni, mert nem kevés fáradságunkba került magunk előtt tartanunk a sikító és kapálózó leányokat. Voltaképpen egyáltalán nem tudtam, mit csinálhattam volna a leánnyal, de megcsiklandoztam, hogy nevetésre bírjam, és miután kellőképpen értésére adtam, hogy teljesen a hatalmamban van, visszalovagoltam, és elengedtem a leányt a nyeregből. Ugyanígy jártak el a társaim is. A leányok köveket dobáltak utánunk, amikor ellovagoltunk, és rossz sejtelmek fészkelték be magukat a szívünkbe, mert a ló hátán az ölemben tartva azt a leányt, rájöttem, hogy nem parasztleány volt.
A leányok csakugyan előkelő családok gyermekei voltak, akik a városból a folyó partjára vonultak, hogy megtisztuljanak, és nővé serdülésük alkalmából bizonyos áldozatokat mutassanak be. Észre kellett volna vennünk ezt azokról a színes szalagokról, amelyeket a leányok figyelmeztetésül a bokrokra aggattak. De ugyan melyikünk volt tisztában a leányok titokzatos szertartásaival?
A leányok saját jó hírük érdekében talán titokban tartották volna az ügyet, de egy papnő is volt velük, aki hivatásának hevületében azt hitte, készakarva követtük el a szentségtörés bűnét. Ezért ötletemből szörnyű szentségtörési história keletkezett. Még olyan javaslat is elhangzott, hogy kárpótlásul feleségül kell vennünk azokat a leányokat, akiknek az erényét legszemérmesebb áldozati szertartásaik közben sértettük meg. Szerencsére még egyikünk sem viselt férfitógát.
Tanítóm, Timaiosz annyira feldühödött, hogy pálcájával rám suhintott, bár rabszolga volt. Barbus erővel vette el tőle a pálcát, és azt tanácsolta, meneküljek el a városból. Mint babonás férfi a szíriai istenektől is félt. Timaiosz nem félt az istenektől, mert minden istent csak jelképnek tekintett, de úgy vélekedett, hogy viselkedésemmel szégyent hoztam rá, az oktatóra. Az volt a legrosszabb, hogy atyám előtt sem titkolhattuk el az ügyet.
Tudatlan és érzékeny voltam. Amikor a többiek szörnyülködését és felháborodását láttam, magam is kezdtem rosszabbnak hinni tettünket, mint amilyen valójában volt. Timaiosznak, mint öreg embernek és sztoikus filozófusnak, meg kellett volna őriznie a hidegvérét, és inkább bátorítania kellett volna engem a sors megpróbáltatásai közepette, semmint elcsüggesztenie. De felfedte igazi arcát és egész keserű lényét, amikor így beszélt hozzám:
– Tulajdonképpen kinek képzeled magad, te beképzelt és ellenszenves hencegő? Atyád méltán adta neked a Minutus nevet, ami annyit jelent, mint jelentéktelen. Anyád csak egy könnyelmű görög leány volt, táncosnő vagy még annál is rosszabb, talán rabszolganő. Hát ez a te származásod. Gaius császár teljesen törvényesen törölte atyád nevét a lovagok névjegyzékéből, és nem önkényesen, mivel Pontius Pilátus kormányzó idejében száműzték Judeából, mert belekeveredett a zsidó babonába. Még csak nem is igazi Manilius, hanem csak adoptált Manilius. Rómában szégyenletes testamentummal tett szert a vagyonára, és botrányba keveredett egy férjes asszonnyal, úgyhogy soha többet nem is térhet vissza Rómába. Senki vagy te, és még jelentéktelenebb leszel, te, kapzsi apa feslett kölyke, te!
Még többet is mondott volna, ha nem vágtam volna szájon. Magam is nyomban elborzadtam tettemtől, mert a tanítványnak nem illik megütnie oktatóját, még akkor sem, ha rabszolga. De ő ütött meg először a pálcájával, és azt sem tűrhettem el, hogy anyám emlékét gyalázza, noha sohasem ismertem anyámat. Ami atyámat illeti, azt hittem, hogy Timaiosz mérgében csak hazudott.
Timaiosz elégedetten törölte le a vért a szájáról, gonoszul vigyorgott, és így szólt:
– Köszönöm, Minutus fiam, ezt a jelt. Ami ferde, sohasem lesz egyenes, és az alacsonyrendűből sem lesz előkelő. Tudd meg még atyádról, hogy titokban vért iszik a zsidókkal, és szobájában a Szerencse istenasszonyának kelyhét imádja. Másként hogyan boldogulhatna és gyarapodhatna ennyire valaki, aki önmaga rá sem szolgált. De már unom őt, és téged is unlak és ezt az egész nyughatatlan világot, amelyben a hamisság legyőzi az igazságot, a bölcsesség pedig a küszöbön ácsorog, mialatt az arcátlanság ünnepet ül.
Nem is figyeltem a szavaira, mert éppen elég gondot okozott nekem a magam baja. Érthetetlen vágy vett erőt rajtam, valami hőstettel akartam bebizonyítani, hogy nem vagyok jelentéktelen, és ugyanakkor jóvá is tegyem gonosz tettemet. Cimboráimmal eszünkbe jutott az oroszlán, amely félnapi járóföldre a várostól megtámadta a marhákat, és amelyet foglyul akartak ejteni. Ritkaságszámba ment, hogy egy oroszlán a nagyváros közelébe merészkedjék, és sokat beszéltek róla a városban. Arra gondoltam, hogyha társaimmal sikerülne elevenen foglyul ejtenünk azt az oroszlánt, és a város amphitheatrumának ajándékoznánk, jóvátehetnénk tettünket, és hősi hírnévre tennénk szert.
Ilyen esztelen gondolatot csak egy vérig sértett tizenöt éves fiú bosszúsága szülhet. Ráadásul estefelé Barbus már részeg volt, és remeknek találta a tervet. Nehéz is lett volna tiltakoznia ellene, azután, hogy olyan sokat kérkedett a saját hőstetteivel. Hiszen ő maga számtalan esetben ejtett foglyul oroszlánokat hálóval a többi légionárius segítségével, hogy a sovány zsoldjuk mellett külön jövedelemhez jussanak.
Haladéktalanul el kellett hagynunk a várost, mert a rend őrei minden bizonnyal már elindultak, hogy elfogjanak engem, de afelől mindenesetre meg voltam győződve, hogy már a következő reggelen mindörökre elveszik tőlünk lovainkat. Hat társamat sikerült magam mellé vennem, mert csak háromnak volt annyi esze, hogy tüstént elmondja szüleinek, milyen bajba keveredtek. Azok persze azonnal elküldték őket a városból.
Begyulladt társaim ötletem hallatára annyira fellelkesültek, hogy már dicsekedni kezdtünk egymás között. Titokban elővezettük lovainkat az istállóból, és kilovagoltunk a városból. Időközben Barbus egész zsák ezüstpénzt szerzett a selyemkereskedő Marciustól, az amphitheatrumba ment, és megvesztegetett egy tapasztalt állatfogót, hogy kísérjen el bennünket. Egy kocsit teleraktak hálókkal, fegyverekkel és bőrvértekkel, majd a városon kívül, áldozati fánk mellett csatlakoztak hozzánk. Barbus húst, kenyeret és néhány nagy boroskorsót is hozott magával. A bor visszaadta étvágyamat, mert valójában annyira féltem, és olyan levert voltam, hogy egy falat sem ment le a torkomon.
Holdvilágnál keltünk útra. Barbus és az állatszelídítő azzal bátorított bennünket, hogy a különböző országokban dívó oroszlánfogási módszerekről mesélt. Olyan egyszerűnek tüntették fel, hogy a bortól felbátorodva társaimmal együtt intettük őket, nehogy túlságosan beleártsák magukat az oroszlánfogásba, hanem engedjék át nekünk az egész dicsőséget. Ezt készségesen meg is ígérték, és fogadkoztak, hogy csupán tanácsaikkal és tapasztalataikkal lesznek segítségünkre, s gondosan ügyelnek, nehogy utunkban legyenek. Az amphitheatrumban a saját szememmel láttam, hogy néhány tapasztalt férfi milyen ügyesen ejti foglyul hálóval az oroszlánt, meg hogy két férfiú lándzsával felfegyverezve milyen játszi könnyedséggel megölheti.
Hajnaltájban értünk a faluba, amelyről meséltek nekünk, és ahol a lakosok éppen tűzhelyeiken élesztgették a zsarátnokot. A szóbeszéd alaptalan volt, mert a falu egyáltalán nem élt rettegésben, ellenkezőleg, rendkívül büszke volt az oroszlánjára. Ezen a vidéken emberemlékezet óta nem mutatkoztak oroszlánok. Az oroszlán a közeli hegy barlangjában lakott, és csapást tört magának a patak partjára. Az előző éjszaka megölt és felfalt egy kecskét, amelyet a falubeliek fához kötöttek a csapás mentén, nehogy az oroszlán értékesebb jószágot terítsen le. Embereket sohasem támadott meg. Éppen ellenkezőleg, amikor barlangjából útra kelt, jöttét néhány tompa bömböléssel jelezte. Nem is volt különösen követelőző, jobb híján döggel is beérte, ha a sakálok meg nem előzték. Tulajdonképpen a falubeliek már meg is építették azt a tömör faketrecet, amelyben az oroszlánt Antiokheiába akarták vinni eladni. A hálóval fogott oroszlánt ugyanis olyan szorosan kell megkötözni, hogy végtagjai megsérülnek, ha szaporán ki nem szabadítják kötelékeiből.
Szándékunk hallatára a falubeliek egyáltalán nem lelkendeztek, de szerencsére nem sikerült még vevőt találniok az oroszlánra, s miután megorrontották, hogy bajban vagyunk, úgy felsrófolták az árat, hogy Barbusnak kétezer sestertiust kellett fizetnie az oroszlánért. Ennek az árnak a fejében nekünk ígérték a kész ketrecet is. Amikor a vásárt megkötöttük, és a pénzt leszámoltuk, Barbust hirtelen elfogta a hidegrázás, és javasolta, hogy valamennyien térjünk nyugovóra, és hagyjuk a következő napra az oroszlánfogást, így az antiokheiai lakosság is napirendre térhet az általunk okozott szentségtörésügy fölött. De az állatfogó józanul megjegyezte, hogy éppen most délelőtt van a legjobb pillanat az oroszlán felriasztására, amikor már teleette és -itta magát, ernyedtek az izmai és álmos.
Ő és Barbus tehát bőrvértet öltött magára, és a falubeli férfiak vezetésével a hegy lábához lovagoltunk. A falusiak megmutatták nekünk az oroszlán csapását és azt a helyet, ahol inni szokott, valamint a hatalmas mancsok nyomait és a friss ürüléket. Már az oroszlánszagot is éreztük, és paripáink riadozni kezdtek. Amint lassan közeledtünk az oroszlán barlangjához, a fenevad bűze egyre erősebben csípte orrunkat, lovaink remegtek, kidüllesztették a szemüket, és vonakodtak akár egy lépéssel is közelebb menni. Ezen nagyon csodálkoztunk, mert a lovak hozzászoktak a kürtökhöz és a hangszerek zsivajához, sőt a gyakorlómezőn még lángokon is keresztülugrattunk a hátukon.
Ha egyáltalán bármit is előre fontolóra vettünk, az csupán annyi volt, hogy lóháton legalább valamennyire biztonságban leszünk, ha az oroszlán támadna. De le kellett szállnunk a nyeregből, és el kellett küldenünk a lovakat, annyira megrémültek már az oroszlán szagától is. Tanácstalanul, gyalog közeledtünk a barlanghoz, amíg meg nem hallottuk az oroszlán visszhangzó horkolását. Olyan szörnyű hangon horkolt, hogy a föld remegett a talpunk alatt. Lehetséges ugyan, hogy csak a mi lábunk remegett, hiszen életünkben először közeledtünk oroszlán vackához.
A falubeliek egyáltalán nem féltek saját oroszlánjuktól, hanem állították, hogy egyhuzamban estig is alszik, annyira megismerték rendszeres szokásait. Esküdöztek is, mondván: annyira felhizlalták, hogy teljesen ellustult és elnehezedett, úgyhogy valószínűleg éppen az lesz majd a bökkenő, hogy miként verjük fel vackáról.
A szakadék bokrai között az oroszlán széles csapást tört magának, a barlang pereme pedig olyan magas és meredek volt, hogy Barbus és az állatfogó biztonságos helyre felkapaszkodhatott a barlang két oldalán, hogy onnan segítsen bennünket tanácsaival. Megmutatták, hogyan kell kiterítenünk a súlyos kötélhálót a barlang szájához, mégpedig úgy, hogy mindkét végét hárman fogjuk. A hetediknek kiáltoznia kellett, majd a háló mögé ugrania, hogy az álmából felvert és a napfénytől elvakított oroszlán rávesse magát, és egyenesen a hálóba ugorjék. A hálót annyiszor kellett köré tekernünk, ahányszor lehetséges, óvakodva, nehogy pofájának vagy mancsainak a közelébe kerüljünk. Miután fontolóra vettük a dolgot, felfogtuk, hogy nem is olyan egyszerű, mint ahogyan elmagyarázták.
Letelepedtünk a földre, hogy egymás között tanácskozzunk, melyikünk verje fel álmából az oroszlánt. Barbus azt tanácsolta, hogy a legjobb lenne lándzsával szurkálni a vadállat hátsó felét, de csak annyira, hogy feldühösítsük, de ne tegyünk kárt benne. Az állatfogó erősítgette, hogy örömest megtenné nekünk ezt a kis szívességet, de a térde megmerevedett á köszvénytől, és különben sem akar megfosztani bennünket ettől a dicsőségtől.
Társaim sürgetően kezdtek méregetni, és kijelentették, hogy tiszta szívvel átengedik nekem a dicsőséget. Hiszen én agyaltam ki az egész ötletet, és én vettem rá őket arra is, hogy a szabin nők elrablását játsszuk, amiből ez az egész kaland kiindult. Az oroszlán átható szagával orromban, ingerülten emlékeztettem társaimat, hogy atyám egyetlen fia vagyok. Amikor ezt fontolóra vettük, kiderült, hogy öten ugyanezt mondhattuk magunkról. Ez a körülmény különben bizonyára megmagyarázza magatartásunkat. Az egyik társunknak csak leánytestvérei voltak, Kharisziosz pedig, aki a legfiatalabb volt, gyorsan elmondta, hogy bátyja dadog, és különben is testi fogyatékos.
Az állatfogó türelmetlenkedni kezdett, és javasolta, hogy tüzesítsünk meg vasrudakat, gyújtsunk fáklyákat, és füsttel meg tűzzel kergessük ki az oroszlánt barlangjából. De a szíriai parasztok hevesen tiltakoztak ellene, mivel a hosszú szárazság miatt a bozót taplószáraz volt, és a láng bozóttüzet okozhatott volna, amely talán meg sem állt volna Antiokheiáig, a gabonaföldek és a falvak felperzseléséről nem is beszélve.
Látva, hogy társaim engem unszolnak, és akár akarom, akár nem, nekem kell elszánnom magam, Barbus meglóbálta a boroskorsót, remegő hangon Herculeshez fohászkodott, és fogadkozott, hogy jobban szeret, mint az édes fiát, noha sohasem volt fia. Azt mondta, nem illik hozzám ez a feladat, de ő mint öreg légiós veterán örömest kész a barlangba menni, hogy felverje az oroszlánt. Ha igyekezete közben rossz látása és elgyengült végtagjai miatt otthagyná a fogát, reméli, hogy szép halotti máglyát állítok neki, és emlékbeszédet tartok róla, hogy számos híres tette az egész nép tudomására jusson. Halálával azt bizonyítaná, hogy mindaz, amit az évek során tetteiről mesélt nekem, legalábbis részben igaz volt.
Amikor csakugyan kezdett lefelé mászni a meredek hegyoldalról, és a lándzsája után nyúlkált, én is elérzékenyültem, és szorosan összeölelkezve mindketten könnyeket hullattunk. Nem engedhettem meg, hogy ő, az öreg ember haljon meg értem, mégpedig az én ballépésem miatt. Ehelyett arra kértem, mondja el atyámnak, hogy legalább férfiasan haltam meg, és ezzel mindent jóvátettem, hiszen mindig csak bánatot okoztam neki, anyám is meghalt, amikor engem megszült, most pedig, bár nem akartam rosszat, szégyent hoztam becsületes nevére egész Antiokheiában.
Barbus felszólított, hogy legalább jókora kortyot húzzak a borból, s azt állította, hogy semmi sem fáj nagyon, ha az embernek elegendő bor van a gyomrában. Ittam a borból, és megeskettem társaimat, hogy legalább tartsák jó szorosan a hálót, és a világ minden kincséért el ne eresszék. Mindkét kezemmel megragadtam a lándzsát, összeszorítottam a fogamat, és az oroszlán csapásán a barlangba lopakodtam. Fülemben az oroszlán dübörgő horkolásával, megpillantottam a fenevad fekvő testét, megböktem a lándzsával, anélkül, hogy jobban szemügyre vettem volna, melyik pontján, hallottam, amint az oroszlán felbődült, magam is feljajdultam, és gyorsabban, mint bármikor a gümnaszioni versenyeken, egyenesen a hálóba futottam, amelyet társaim hirtelen felemeltek, meg sem várva, hogy túljussak rajta.
Miközben a hálóban kapálóztam halálos veszedelemben, az oroszlán sántikálva és panaszosan ordítva kijött a barlangjából, és csodálkozva megtorpant, mikor megpillantotta hentergésemet a hálóban. Olyan nagy és félelmetes volt, hogy társaim nem tudták elviselni a látványt, elengedték a hálót, és jajveszékelve futásnak eredtek. Az állatfogó a maga részéről üvöltözve tanácsokat osztogatott, azt kiáltva, hogy a hálót azonnal az oroszlánra kell dobni, mielőtt még a szeme hozzászokna a fényhez, mert különben veszedelmessé válhat.
Barbus viszont kiáltozva biztatott, hogy szedjem össze magam, és ne feledjem, hogy római vagyok, a Maniliusok nemzetségéből. Ha bajba kerülnék, úgyis lejön, és kardjával megöli az oroszlánt, de előbb meg kell kísérelnem, hogy elevenen fogjam el. Nem tudom, melyik tanácsa hatott rám a legjobban, de miután társaim elengedték a hálót, könnyebben ki tudtam szabadulni belőle. De azért társaim gyávasága annyira felbőszített, hogy a hálót vonszolva megfordultam, hogy szemtől szembe nézzek az oroszlánnal. Az oroszlán méltóságteljes ábrázattal meredt rám, mélységes rosszallással és sértődöttséggel a tekintetében, és halkan nyöszörgött, az egyik hátsó lábát emelgetve, amely vérzett. A hálót a magasba emelve és magam után húzva – bizony, nehéz volt egy embernek –, az oroszlánra dobtam. Az oroszlán előreugrott, belegabalyodott a hálóba, és az oldalára esett. Szörnyű bömböléssel fetrengett a földön, mindinkább beletekeredett a hálóba, s csak egyetlenegyszer sikerült rám sújtania a mancsával. Éreztem az oroszlán erejét, mert hosszú repülés után orra buktam, és bizonyára ez mentette meg az életemet.
Barbus és az állatfogó kiáltásokkal biztatta egymást. Az állatfogó favillával a földhöz szegezte az oroszlán pofáját, Barbusnak sikerült hurkot vetnie a fenevad hátsó lábára. A szíriai parasztok a segítségünkre akartak sietni, de én fennhangon átkozódva megtiltottam nekik, követelve, hogy gyáva cimboráim jöjjenek megkötözni az oroszlánt. Különben az egész tervünk füstbe ment volna. Végül meg is tették, noha megsebesültek az oroszlán karmaitól. Az állatfogó szorosra húzta a köteleket és a csomókat, míg végül az oroszlánt olyan erősen megkötöztük, hogy moccanni is alig tudott.
Ezalatt én a földön ültem, a haragtól remegve, és tényleg olyan dühös voltam, hogy elhánytam magam.
A szíriai parasztok hosszú farudat dugtak az oroszlán lábai közé, és a vállukra emelve elindultak a falu felé. A rúdról lelógó fenevad már nem is látszott olyan hatalmasnak és pompásnak, mint amikor a barlangból a napfényre lépett. Voltaképpen öreg és legyengült, bolháktól összecsipkedett oroszlán volt, amelynek sörénye is hiányos és kopott volt, és a szájpecek felfedte kopott fogait. Nagyon aggódtam, nehogy agyonszorítsák kötelékei, amíg a faluba szállítjuk. Néha-néha elcsuklott a hangom, de ennek ellenére útközben sikerült részleteznem, hogyan vélekedem társaimról és általában a testvérbarátságról. Kijelentettem, hogy ebből az esetből mindenesetre egy dolgot megtanultam, hogy senkire sem lehet számítani, ha az ember élete forog kockán. Viselkedésük miatt szégyenkezve, cimboráim lenyelték a dorgálást, de emlékeztettek eskünkre meg arra, hogy közösen ejtettük foglyul az oroszlánt. A legnagyobb dicsőséget készségesen átengedték nekem, de sebeiket mutogatták tagjaikon. Én a saját karomat mutattam nekik, amely még mindig annyira vérzett, hogy megroggyant a térdem. Végül is úgy döntöttünk, hogy valamennyien egész életünkre szóló sebhelyeket szereztünk ezzel a hőstettünkkel.
A faluban ünnepséget rendeztünk, és tisztelettel áldoztunk az oroszlánnak, miután épségben és szerencsésen sikerült az erős ketrecbe zárnunk. Barbus és az állatfogó részegre itta magát, a falu leányai pedig körtáncokat lejtettek tiszteletünkre, és koszorúkkal ékesítettek bennünket. A következő napon egy pár ökröt béreltünk a ketrec vontatására, és díszkísérettel, koszorúval a fejünkön Antiokheiába indultunk, ügyelve, hogy véres kötéseink látványosan takarják a küzdelemben szerzett sebeinket.
A város kapujában a rend őrei nyomban őrizetbe akartak venni bennünket, és elvették lovainkat, de az őrparancsnok bölcsebbnek bizonyult, és maga kísért bennünket, amikor elmondtuk, hogy önszántunkból indultunk a városházára, hogy jelentkezzünk. Két őr korbácsával tört utat nekünk, mert mint Antiokheiában mindig, most is összecsődült a tétlenül ődöngő nép, amikor híre ment, hogy valami rendkívüli történt. A tömeg először átkokat kiabált felénk, és lócitromokkal meg rothadt gyümölcsökkel dobált bennünket, mert a túlzó szóbeszéd szerint a város minden leányát és istenét meggyaláztuk. De a tömeg morajától és kiáltásaitól felbőszült oroszlánunk tompán bömbölni kezdett, és a saját hangjától nekibátorodva folytatta bömbölését, úgyhogy lovaink ismét ágaskodni kezdtek, a fejüket kapkodták, és kiverte őket a veríték.
Az is lehet, hogy a tapasztalt állatfogónak is megvolt a maga érdeme a bömbölés előidézésében. Mindenesetre az elpuhult és félénk tömeg szaporán utat engedett nekünk, és véres kötéseink láttára néhány nő elérzékenyülten jajgatni és könnyezni kezdett.
Aki csak egyszer látta a saját szemével Antiokheia széles, mérföldnyi hosszú főutcáját, végtelen oszlopcsarnokaival, bizonyára maga is megérti, hogy inkább diadalmenetben lépkedtünk, mint szégyenkísérettel. Nem telt bele sok idő, és a hullámzó érzelmű tömeg virágokat kezdett hinteni utunkra. Önérzetünk dagadozni kezdett, hiszen fiatalok voltunk, úgyhogy amikor a városháza elé értünk, már inkább hősöknek éreztük magunkat, mint bűnösöknek.
A város vezetői megengedték, hogy előbb a városnak ajándékozzuk az oroszlánt, amelyet foglyul ejtettünk, és a védelmező Jupiternek ajánljuk, akit Antiokheiában többnyire Bálnak neveznek. Csak aztán vezettek bennünket a bírák elé. De velük már ott tanácskozott az a híres törvénytudó, akit apám fogadott fel, és önkéntes jelentkezésünk mély hatást gyakorolt a bírákra.
A törvénytudó először is haladékot kért az ügy teljes tisztázására. Másodszor kétségbe vonta a bíróság illetékességét az ügy tárgyalására, bizonyítva, hogy itt peres ügyről van szó, és semmi esetre sem bűnügyről. Harmadszor a daphnéi orákulumhoz apellált, amely a legfelső ítélőszék a régi vallási ceremóniák és ezek esetleges megsértésének tárgyalásánál. Megítélése szerint azonban nem terjesztették elő a szentségtörés meggyőző bizonyítékát, hanem csak mendemondákról volt szó.
Hatalmas hangjának hallatára nagyobb biztonságban éreztük magunkat, és nem is vetettek tömlöcbe bennünket, hanem valamennyien hazamehettünk, hogy sebeinket gyógyítsuk. Lovainkat ugyan könyörtelenül elvették, ezt nem lehetett megakadályozni, és komor szavakat hallgathattunk végig az ifjúság rakoncátlanságáról, meg arról, hogy ugyan mit hozhat még a jövendő, ha a város legelőkelőbb családjainak fiai mutatnak rossz példát a népnek, és hogy mennyire másként volt minden apáink és ősapáink fiatal éveiben.
De amikor Barbus kíséretében hazatértem, az ajtó fölött gyászkoszorú függött, és először senki sem akart szóba állni velünk, még Szophrónia sem. Végül sírva fakadva elmondta, hogy este Timaiosz, a tanítómesterem, egy vödör forró vizet kért a szobájába, és felvágta az ereit. Csak reggel találtak rá, amikor már nem volt benne élet. Atyám a szobájába zárkózott, és senkit sem akart fogadni, még szabadosait sem, akik be akartak jutni hozzá, hogy vigasztalják.
Voltaképpen senki sem szerette a zsémbes és haragtartó Timaioszt, akinek soha semmi sem volt elég jó, de a halál mindig halál marad, és nem tudtam elhessegetni bűntudatomat. Borzadály lett úrrá rajtam, és megfeledkeztem róla, hogy magam farkasszemet néztem az oroszlánnal, és az volt az első gondolatom, hogy mindörökre megszököm atyám házából, tengerre kelek, beállok gladiátornak, vagy elszegődöm Róma legtávolabbi légiójába a jeges országokba vagy Parthia forró határvidékére. De a városból nem szökhettem el anélkül, hogy börtönbe ne kerüljek, és ezért dacosan arra gondoltam, hogy ugyanahhoz a fortélyhoz folyamodom, mint Timaiosz, és ezzel megszabadítom atyámat minden felelősségtől és bosszantó jelenlétemtől.
Barbus is nagyon félt, de így beszélt:
– Minutus, amikor minden veszendőben van, és nincs többé semmi remény, a leghelyesebb megragadni a bika szarvát.
– Mutasd azt a bikát! – kértem bosszúsan.
Barbus megmagyarázta, hogy képletesen fejezte ki magát. Szerinte bátran atyám elé kell járulnom, mégpedig inkább azonnal, mint később.
– De ha félsz – mondta –, előbb én megyek, és magamra vállalom első mérgét. Legalább elmondom neki, hogy ejtetted foglyul egyedül és puszta kézzel a dühöngő oroszlánt. Ha a legcsekélyebb atyai érzés van benne, ettől biztosan lehiggad majd.
Fontolóra vettem a dolgot.
– Ha menni kell, akkor én megyek – döntöttem végül. Te ugyanannyira vagy a tanítómesterem, mint Timaiosz volt. Éppen elég, hogy az a nyomorult sztoikus miattam vetette el az életét. Atyám esetleg megsért téged, s aztán a kardodba dőlnél, és ennek semmi értelme sem lenne. Ezenkívül atyám még a felét sem hiszi el a meséidnek, és egy szót sem akarok szólni neki az oroszlánról, hacsak ő maga meg nem kérdi, hol voltam.
– Ha én lennék az atyád – érvelt Barbus –, akkor valószínűleg alaposan megvesszőztetnélek, és aztán minden tőlem telhetőt megtennék az érdekedben. Voltaképpen helytelen, hogy atyád sohasem vesszőzött meg. Jusson eszedbe, hogy egy bőrdarabot szoríts a fogaid közé, és gondolj a dicső sebhelyekre az én hátamon.
Gyengéden megölelt, és hozzálátott, hogy összeszedje kevés cókmókját, mert meg volt győződve, hogy atyám elkergeti a házunkból.
De atyám teljesen más fogadtatásban részesített, mint ahogyan hittem, bár sejtenem kellett volna, hogy ilyesvalami lesz, mert atyám egyáltalán nem úgy viselkedett, mint az emberek általában. Álmatlan és kisírt szemmel rohant elém, a karjába zárt, hevesen a mellére szorított, orcámat meg a hajamat csókolgatta, és az ölében ringatott, így bizony, és olyan gyengéden, ahogyan még sohasem tartott az ölében, mert amikor még kicsi voltam, és dédelgetésre vágytam, nem akart érinteni, de még látni sem.
– Minutus fiam – suttogta –, már azt hittem, örökre elvesztettelek, és világgá mentél azzal a részeges veteránnal, hiszen pénzt is vittetek magatokkal. Ne bánkódj Timaiosz miatt. Ő csak saját rabszolgasorsáért és hitvány filozófiájáért akart bosszút állni rajtad meg rajtam, és a világon semmi olyan rossz nem eshet meg, amit valamilyen módon nem lehetne jóvátenni, és nem lehetne megbocsátani.
Később még hozzátette:
– Jaj, Minutus, sohasem lesz belőlem pedagógus, hiszen magamat sem tudtam nevelni. De te anyád homlokát és anyád szemét, anyád egyenes és rövid orrát és anyád szép száját is örökölted. Meg tudod-e valaha is bocsátani nekem, hogy keményszívű voltam, és annyira elhanyagoltalak?
Érthetetlen gyengédsége engem is annyira meghatott, hogy hangos sírásra fakadtam, bár már tizenöt esztendős voltam. Atyám elé vetettem magamat, átöleltem a térdét, és bocsánatot kértem tőle mindazért a szégyenért, amit neki okoztam, fogadkozva, hogy megjavulok, ha most az egyszer még megbocsát nekem. De atyám is térdre hullt előttem, és ölelt meg csókolgatott, úgyhogy versengve kértük egymás bocsánatát. Olyan édes és mérhetetlen megkönnyebbülést éreztem, amikor atyám Timaiosz halálát és a magam vétkét is magára akarta vállalni, hogy még hangosabban sírtam.
De sírásom hallatára Barbus nem tudta többé türtőztetni magát. Nagy robajjal és csörömpöléssel a szobába rontott, kivont karddal és pajzzsal a kezében, abban a hiedelemben, hogy atyám korbáccsal ver. A nyomában Szophrónia szaladt be sírva és jajveszékelve, kitépett atyám karjából, és magához ölelt, s mindent eltemető kövérségével védelmezett. Barbus is és ő is arra kérte kegyetlen atyámat, hogy inkább őket ütlegelje, mert ők inkább vétkesek, mint én. Hiszen még gyermek voltam, és bizonyára semmi rosszat sem akartam ártatlan csínyeimmel.
Atyám zavarba jött, talpra állt, és hevesen tiltakozott a kegyetlenség vádja ellen, bizonygatva, hogy egyáltalán meg sem ütött. Kedélyállapotának láttára Barbus nagy hangon Róma isteneihez fohászkodott, esküdözve, hogy a saját kardjába dől, hogy ugyanúgy tegye jóvá bűnét, mint Timaiosz. És valóban annyira tűzbe jött, hogy valószínűleg csakugyan kárt tett volna magában, ha mindhárman, atyám, Szophrónia és én, egyesült erővel el nem szedtük volna tőle a kardot és a pajzsot. Én ugyan nem értettem, mit akart a pajzzsal. Később úgy magyarázta, attól félt, hogy atyám fejbe csapja, és hogy öreg feje már nem bírt volna el olyan súlyos megrázkódtatásokat, mint valamikor Armeniában.
Atyám megparancsolta Szophróniának, hozasson a legfinomabb húsból, és főzzön ünnepi ebédet, mert bizonyára éhesen tértünk haza, és az ő torkán sem ment le egy falat sem, amióta felfedezte, hogy megszöktem, ő pedig teljes kudarcot vallott önnön fiának a nevelésében. Üzenetet küldött a városban élő szabadosainak is, hogy meghívja őket a lakomára, mert valamennyien nagyon aggódtak miattam.
Atyám saját kezével mosta meg sebeimet, kente be gyógyító írral, és kötözte be gyolccsal, noha szívem szerint szívesebben hordtam volna még egy ideig azokat a véres kötéseket. Barbusnak alkalma kínálkozott, hogy az oroszlánról meséljen, úgyhogy atyám elkomorult, és még súlyosabb vádakkal illette önmagát, mert fia arra kényszerült, hogy esetleg halálát lelje az oroszlánkaland során, semhogy atyjánál keresett volna támaszt gyerekes csínyének elsimítására.
Végül Barbus a sok beszédtől megszomjazott, én pedig kettesben maradtam atyámmal. Atyám elkomolyodott, és azt mondta, hogy a jövőmről kell beszélnie velem, hiszen hamarosan férfitógát kell öltenem magamra. De nehezen találta meg a szavakat, és azt sem tudta, hogyan fogjon hozzá, mert sohasem beszélt hozzám úgy, mint atya a fűhöz. Csak nézett rám nyugtalanul, s hiába keresgélte gondolatban a szavakat, amelyek segítségével közelebb kerülhetne hozzám.
Én is csak néztem őt, és felfedeztem, hogy a haja megritkult, és az arca ráncos. Atyám közelebb volt már az ötvenhez, mint a negyvenhez, és az én szememben magányos, öregedő férfi volt, aki nem tudott örülni sem az életnek, sem szabadosai vagyonának. Papirusztekercseit nézegettem, és először villant az agyamba, hogy a szobájában egyetlen istenszobrot, sőt még védőszellemének szobrát sem láttam. Eszembe jutottak Timaiosz gonosz vádaskodásai.
– Atyám – szólaltam meg –, tanítómesterem, Timaiosz, a halála előtt gonosz szavakkal illette anyámat és téged. Csupán ezért vágtam szájon. Nem mintha bármilyen formában is mentegetni akarnám csúf tettemet, de legalább egyszer beszélj nekem anyámról és magadról. Jogom van mindent tudni, még ha rossz is. Máskülönben hogyan tudom majd ellenőrizni önmagamat és tetteimet, ha férfi lesz belőlem?
Atyám zavarba jött, a kezét tördelte, és kerülte a tekintetemet.
– Anyád belehalt a szülésbe – kezdte, kerülgetve a választ –, és ezt nem tudtam megbocsátani sem neked, sem magamnak, amíg a mai napon észre nem vettem, hogy teljesen anyádra hasonlítsz. Csak amikor attól féltem, hogy elvesztelek, akkor kezdtem világosan látni, és értettem meg, hogy rajtad kívül, Minutus fiam, senkim sincs, akiért érdemes volna élnem.
– Anyám valóban táncosnő, könnyűvérű asszony, rabszolganő volt, ahogyan gonoszságában Timaiosz állította? – tettem fel az egyenes kérdést.
Atyám haragra gerjedt, és felkiáltott:
– Ne végy a szádra ilyen szavakat, Minutus! Anyád tisztességesebb nő volt, mint bárki más, akit ismertem, és nem volt rabszolganő, bár fogadalma miatt bizonyos ideig Apolló szolgálatába szegődött. Vele együtt vándoroltam egykor Galileában és Jeruzsálemben, a zsidók királyát és e király birodalmát keresve.
Szavai megerősítették szörnyű kétségeimet. Remegő hangon megszólaltam:
– Timaiosz azt beszélte rólad, hogy belekeveredtél a zsidók összeesküvésébe, úgyhogy a helytartó kénytelen volt száműzni téged Judeából. Ezért vesztetted el lovagi méltóságodat is, és egyáltalán nem Gaius császár szeszélye miatt.
Atyám hangja is remegni kezdett, és így magyarázkodott:
– Minderről nem akartam beszélni addig, amíg nem tudsz a saját fejeddel gondolkodni, nehogy olyan gondolatokat ültessek beléd, amelyeket magam sem értek egészen. Valami ésszerű azért mégis volt a nevelésedben, mert hála Szophróniának, megismerhetted a gyengédséget, amit én képtelen voltam megadni neked. Barbus megmentett a vízbefúlástól, és értésemre adta, hogy jogod van ahhoz, hogy rómaivá neveljenek. Timaioszt azért vettem meg, hogy felfogd minden földi isten hiábavalóságát ezen a múlandó világon, még a filozófia hiábavalóságát is. Ennek a legjobb bizonyítékát éppen ő adta ostoba halálával. Előtte a közös iskolába járattalak, hogy megszokd a többi gyerek társaságát. Lovat is adtam neked, mert azért a törvény szerint mégiscsak ősi római nemzetség sarja vagy. De most válaszút elé érkeztél, és magadnak kell választanod, melyik útra lépsz. Én csak gyötrődve reménykedhetek, hogy helyesen fogsz választani. Én nem kényszeríthetlek, mert én csak láthatatlan dolgokat tudok felkínálni neked, amelyeket magam sem értek meg.
– Atyám – rémültem meg –, csak nem tértél át titkon a zsidók hitére, miután annyit foglalkoztál a zsidók ügyeivel?
– De Minutus! – szakított félbe atyám megdöbbenve. – Hiszen jártál velem a fürdőben és a gümnászioni gyakorlatokon. Bizonyára szemügyre vettél annyira, hogy észrevehetted, a testemen nincs rajta az ő szövetségük jele. Hiszen máskülönben köznevetség tárgya lettem volna a fürdőben.
– Nem tagadom – folytatta –, hogy nem keveset olvastam a zsidók szent könyveit, hogy jobban megértsem őket. De valójában inkább haragot táplálok a zsidók iránt, mert éppen ők feszítették keresztre királyukat. Anyád gyötrelmes halála miatt is haragudtam a zsidókra, sőt még a királyukra is, aki a harmadik napon halottaiból feltámadt, és láthatatlan birodalmat alapított. Zsidó tanítványai ugyan még mindig hiszik, hogy bármely napon visszatérhet, hogy látható birodalmat alapítson, de ez az egész nagyon bonyolult és ésszerűtlen, s nem is tudom megmagyarázni neked. Anyád inkább képes lett volna rá, mert mint nő jobban értett a birodalom ügyeihez, mint én, és még most sem tudom felfogni, miért kellett miattad meghalnia.
Kételkedni kezdtem atyám elmeállapotában, és eszembe jutott, hogy minden tekintetben másként viselkedett, mint az emberek általában.
– Tehát mégis vért ittál a zsidókkal babonás, titkos szertartásaikon? – robbant ki belőlem a kérdés.
Atyám bosszúsan védekezett:
– Ezt nem tudod felfogni, hiszen nincs tudomásod róla.
De aztán kulcsot vett elő, kinyitotta zárt ládikóját, kopott fakupát vett ki belőle, gyengéden két kezébe fogva megmutatta nekem, és így beszélt:
– Ez anyád, Mürina, kelyhe, és ebből a kehelyből együtt ittuk a halhatatlanság szerét egy holdfénytelen éjszakán Galileában, a hegyen. És a kehely nem ürült ki, bár mindketten ittunk belőle. A király is megjelent nekünk, és mindannyiunkat megszólított, bár több mint ötszázan voltunk. Anyádnak azt mondta, hogy életében soha többé nem fog szomjazni. De aztán megígértem a tanítványainak, hogy nem fogom terjeszteni ezeket a dolgokat, mert megítélésük szerint a birodalom a zsidóké, és nekem mint rómainak semmi közöm sincs hozzá.
Megértettem, hogy azt az elvarázsolt kelyhet látom, amelyről Timaiosz úgy beszélt, mint a Szerencse istenasszonyának kelyhéről. A kezembe vettem, de csak egy kopott fakupa volt számomra, noha megindított az a gondolat, hogy egykor anyám tartotta a kezében, és tisztelte is. Szánakozva atyámra pillantottam, és így beszéltem:
– Nem tehetek neked szemrehányást babonás hited miatt, hiszen a zsidók boszorkánysága sok, nálad bölcsebb ember fejét is megszédítette. A kehely kétségtelenül szerencsét és gazdagságot hozott neked, de a halhatatlanságról semmit sem mondok, nehogy megbántsalak. Ha az új istenről beszélsz, úgy eddig is meghaltak és feltámadtak az istenek, mint például Ozirisz és Tammuz, meg Attisz, Adonisz és Dionüszosz, hogy a többieket ne is említsem. De ezek csak jelképes mesék, amelyeket azok tisztelnek, akiket a titkos szertartásokra felszenteltek. A pallérozott emberek nem isznak többé vért, a titkos szertartásokból meg éppenséggel elegem van azok miatt az ostoba leányok miatt, akik tarka szalagokat akasztottak a bokrokra.
Atyám a fejét rázta, összeszorította két kezét, és felsóhajtott:
– Ó, bárcsak megértethetném veled!
– Túlságosan is jól értem, noha még csak fiú vagyok – állítottam. – Valamit én is tudok, hiszen Antiokheiában nevelkedtem. Khrésztoszról vagy Krisztusról beszélsz, és ez az új babona még ártalmasabb és szégyenletesebb, mint a zsidók többi tanítása. Őt valóban keresztre feszítették, de egyáltalán nem volt király, és nem is támadt fel, hanem a tanítványai kilopták a tetemét a sírból, nehogy szégyenben maradjanak a nép szemében. Egyáltalán fölösleges is beszélni róla. Éppen eleget beszélnek róla a zsidók.
De atyám vitába szállt velem.
– Valóban király volt – mondta. – A keresztjére is ráírták három nyelven. A názáreti Jézus, a zsidók királya. A saját szememmel láttam. Ha nem hiszel a zsidóknak, legalább a római helytartónak higgy! És a tanítványai sem lopták el a holttestét, bár a zsidók főtanácsa megvesztegette az őröket, hogy ilyen vallomást tegyenek. Ezt jól tudom, mert tanúja voltam mindennek. A feltámadottal magam is találkoztam a Galileai-tenger keleti partján, vagy legalábbis még mindig azt hiszem, hogy ő volt az. Éppen ő vezetett, hogy megtaláljam anyádat, aki akkor nagy nehézségek közepette élt Tiberias városában. Azóta ugyan tizenhat esztendő telt el, de most, hogy értelmetlenségeddel indulatba hozol, újraéled minden az emlékezetemben.
Nem vitt rá a szívem, hogy magamra haragítsam atyámat.
– Eszemben sincs vitatkozni veled isteni dolgokról – magyaráztam sietve. – Csak egyvalamit szeretnék tudni. Visszatérhetsz-e Rómába, amikor akarod? Timaiosz azt állította, hogy a múltad miatt soha többé nem mehetsz vissza Rómába.
Atyám kihúzta magát, összevonta a szemöldökét, szigorúan a szemembe nézett, és így válaszolt:
– Marcus Mezentius Manilius vagyok, és bizony visszatérhetek Rómába, amikor csak akarom. Egyáltalán nem élek számkivetésben, és Antiokheia nem számkivetési helyem, ezt magadnak is tudnod kellene. De megvoltak a magam egyéni okai, amiért nem tértem vissza Rómába. Most már visszatérhetnék, ha mennem kellene, hiszen már benőtt a fejem lágya, és nem vagyok annyira befolyásolható, mint fiatalabb koromban. De az okaimat hiába is firtatnád. Úgysem értenéd meg. Kijelentése örömmel töltött el, és felkiáltottam:
– Válaszútról és a jövőmről beszéltél, amelyet magam választhatok meg. Mi jár az eszedben?
Atyám határozatlanul megtörölte a homlokát, a szavakat kereste, majd végül beszélni kezdett:
– Ezekben az időkben itt, Antiokheiában azok előtt, akik a legtisztábban látják az utat, egyre világosabb, hogy a birodalom nem csupán a zsidóké. Gyanítom, vagy hogy egészen őszinte legyek, tudom, hogy már körülmetéletlen görögöket és szíriaiakat is megkereszteltek és befogadtak étkezéseikre. Ez sok vitát robbantott ki, de itt javában tevékenykedik egy küproszi zsidó, akivel személyesen találkoztam Jeruzsálemben, amikor megjelent fölöttünk a lélek. Ő Tarszoszból egy Saulus nevű zsidót vett maga mellé, akit annak idején magam is láttam Damaszkuszban, amikor a városba vezették. Isteni látomás erejétől vesztette el a szeme világát, de aztán visszanyerte látását. Bárhogyan álljon is a dolog, én csak annyit mondok, hogy ezt a férfit érdemes megnézni. Az a leghőbb vágyam, hogy felkeresd ezt a két férfit, és hallgasd meg tanításaikat. Ha meg tudnak győzni téged, akkor Krisztus birodalmának alattvalójává keresztelnek téged, és részt vehetsz titkos vacsoráikon. Tehát anélkül, hogy körülmetélnének. Ettől nem kell tartanod, és nem kell alávetned magad a zsidók törvényeinek sem.
Nem akartam hinni a fülemnek, és felkiáltottam:
– Hát csakugyan azt kívánod, hogy avassanak be a zsidók titkos szertartásaiba, hogy valamilyen keresztre feszített királyt és egy olyan birodalmat szolgáljak, amely nem is létezik? Hiszen nem lehet másként nevezni olyasvalamit, ami nem látható.
Atyám elvesztette türelmét.
– Bennem van a hiba, és bizonyára nem találom a megfelelő szavakat, hogy nem tudlak meggyőzni. De semmit sem vesztenél, ha meghallgatnád, mi mondanivalója van annak a két férfiúnak.
De engem már a gondolat is borzadállyal töltött el.
– Sohasem hagyom, hogy a zsidók leöntsenek szentelt vizükkel – kiáltottam –, és arra sem vagyok hajlandó, hogy vért igyak a zsidókkal! A jó hírem utolsó maradványait is elveszteném.
Atyám még egy kísérletet tett. Türelmesen megpróbálta elmagyarázni, hogy Saulus civilizált zsidó, aki elvégezte a tarszoszi rétoriskolát, amelyet a rabszolgákon és a kézműveseken kívül titokban számos előkelő antiokheiai nő is látogat. De én bedugtam a fülemet, toporzékoltam, és önuralmamat teljesen elvesztve, éles hangon kiáltoztam:
– Nem, nem, nem!
Atyám ekkor erőt vett magán, lecsillapodott, és így szólt:
– Legyen, ahogy magad választasz. Claudius császár, aki tanult ember, pontosan kiszámította, hogy jövő tavasszal lesz nyolcszáz éve a város alapításának. Az isteni Augustus ugyan megünnepelte már a centenáriumot, és bizonyára még sokan életben és jó erőben vannak azok közül, akik az ünnepségeken részt vettek. De az új centenáriumi ünnepség kiváló alkalmat szolgáltat ahhoz, hogy Rómába utazzunk.
Még be sem tudta fejezni, amikor már a nyakába ugrottam, megcsókoltam, örömömben kiáltoztam, és körbe futkostam a szobában, hiszen még gyermek voltam. Ugyanakkor szabadosai már egymás után érkeztek az ünnepi lakomára, úgyhogy atyámnak az előcsarnokba kellett mennie, hogy fogadja őket, és átvegye ajándékaikat. Én atyám mellett állhattam annak jeléül, hogy atyám minden tekintetben a pártomat fogja. Ez nagy örömmel töltötte el a szabadosokat, akik a hajamat simogatták, vigasztaltak lovam elvesztése miatt, és a kötéseimet csodálták.
Miután elhelyezkedtek a heverőkön, én pedig egy zsámolyra ültem atyám lábánál, mert még fiú voltam, atyám elmondta, hogy az összejövetel célja családi tanácskozás és döntés az én jövőmről.
– De azért ez ne rontsa el az étvágyatokat – jegyezte meg atyám mosolyogva. – Először is borral frissítsük fel az agyunkat. A bor megoldja a nyelvet, és most valóban szükség van a jó tanácsokra.
Ő nem loccsantott a borból a padlóra, de Barbus nem zavartatta magát atyám hitetlensége miatt. Áldozott az isteneknek, és fennhangon mondta el a köszöntést. Én követtem a példáját, és a szabadosok is az ujjuk hegyével legalább cseppnyi bort a padlóra fröccsentettek, ha nem is mondták el hangosan a köszöntést. A szívem majd kicsordult a szeretettől, amint őket nézegettem, mert valamennyien a legnagyobb igyekezettel kényeztettek, és buzgón kívánták, hogy olyan férfiú legyen belőlem, akinek a hírneve majdan az övékét is gyarapítja. Ennél többet nem is kívántak atyámtól, mert már megbarátkoztak a szokásaival.
Először arról a balszerencséről folyt a szó, amely akkor ért, amikor tapasztalatlanságomban megzavartam a városbeli serdülő leányok titkos szertartásait. De a törvénytudó ismerte feladatát, és elérte a tárgyalás elnapolását. Ha csakugyan sikerülne a daphnéi orákulum elé vinnie az ügyet, akkor már nem lehet bajom belőle, efelől mindannyian kezeskedtek. Hiszen akkor már csak pénzkérdés lenne az egész. Arról sem volt szabad megfeledkezni, hogy további kilenc lovag fia is belekeveredett, és az ő szüleik befolyása sem volt csekély.
Ebben a pillanatban egy kosár almát és ügyes kézzel kötött ibolyakoszorút hoztak nekem. A küldeményt düledező betűkkel viasztáblára írt levél kísérte:

„Admété köszönti az oroszlánok urát Minutust nagyon sajnálom hogy miattam elvesztetted a lovadat szép Minutus nem volt kellemetlen az öledben ha az istennő úgy akarja hogy még egyszer az öledbe végy és nincs semmi kifogásom ellene és a szüleimnek sem.”

Csodálkozásomban fennhangon olvastam a levelet, de atyám szabadosai haragjukban felkiáltottak, és határozottan megtiltották, hogy az ibolyakoszorút a fejemre tegyem, mert azt beleegyezésként lehetett volna magyarázni. Kijelentették, hogy nyilván a legalattomosabb cselszövésről van szó, hogy a hitvány leányokat a város legelőkelőbb családjainak fiaihoz adják feleségül. Atyám is megszólalt:
– Valamennyien tudjátok, hogy szilárdan bízom a sorsban. Az emberrel semmi sem történik, aminek ne lenne valamilyen célja. Számos tapasztalatom ékesszólóan tanúskodik e hitem mellett. Nem kevés esetben láttam, hogy a rossz jóra fordult, viszont az, ami az első pillantásra jónak látszott, rosszra fordult. Más dolgok viszont hitem ellen szólnak, és ezt is elmondom, ha az lenne a sors akarata, hagy Minutus házasságra lépjen egy vadidegen leánnyal, csupán azért, mert éppen őt kapta a nyergébe, és egy pillanatra az ölében tartotta. A leány ugyan őszintén hiheti, hogy így akarja a végzet. Távol áll tőlem, hogy rosszat szóljak a leány vagy a szülők indítékairól. A magam részéről mégis azt hiszem, hogy ennek a fenyegetésnek csupán az a rendeltetése, hogy meggyorsítsa a döntést, amelyet én már meghoztam. Az az út, amelyet Minutus választott, Rómába vezet, ennek pedig egyik feltétele az is, hogy alaposan fontolóra vegye házasságkötését, amikor eljön az ideje.
Annak hallatára, hogy Rómába szándékszom utazni, a szabadosok olyan lelkes ujjongásban törtek ki, hogy atyám elszomorodott, felsóhajtott, és így beszélt:
– Ejnye, ejnye! Így hát ti győztetek, nem én. Magatok tudjátok a legjobban, milyen buzgón beszélgettem négyszemközt mindegyikőtökkel az új tanról, és azt is, hogy ti még buzgóbban kérleltetek, hogy hagyjak fel ezzel, sőt, a bányász Marcius többhetes vízkúrára fogott be, és hideg borogatásokat rakatott rám, hogy felhagyjak az esztelen gondolatokkal.
A bányász Marcius elkomorult, de a selyemkereskedő Marcius sietett bizonygatni, hogy a vízkúra mindenkinek jót tesz, főként a mértéktelen borivás után. Atyám így folytatta:
– Miután megvásároltam nektek a szabadosok pálcáját, mindegyikőtöket megitattam megboldogult feleségem kelyhéből az időtlenség szerével. De ti nem másutt igyekeztek kincseket gyűjteni, hanem itt a földön és ebben az időben, amelynek bármikor vége szakadhat. De talán így is rendeltetett, hogy engem csömör és fényűzés gyötörjön meg hiábavaló feladatok, amelyeknek a legcsekélyebb értéket sem tulajdonítok. Hiszen egyebet sem akarok, mint csendben és alázatosan élni.
A szabadosok gyorsan rá vágták, hogy ők is igyekeznek csendesek és alázatosak maradni, amennyire ezt sikeres üzletember egyáltalán megteheti. Ha valaki vagyonával kérkedik, csak különadókat sóznak rá, és kénytelen adományokat felajánlani a városnak. És ami a múltjukat illeti, amely rabszolgasorba taszította őket, vajmi kevés dicsekedni valójuk akadt, úgyhogy inkább hallgattak róla.
– Miattatok és Minutus fiam nyakassága miatt – mondta atyám – nem követhetem az új tant, amely szélesre tárta az utat a körülmetéletlenek előtt is, a görögök és a rómaiak számára egyaránt. Ha kereszténynek vallanám magamat, mert így nevezik ezt az új utat, megkülönböztetésül az igazhitű zsidóságtól, nektek és egész háznépemnek követnie kellene az én példámat, és nem hiszem, hogy a kényszerből bármi haszon származzék. Nem, csakugyan nem hiszem, hogy például Barbust megszállná a lélek, bárki tenné is kezét a fejére, és fújna rá. Hogy ne is beszéljek Minutusról, aki már a puszta gondolat hallatára elvesztette a fejét, és kiabálni kezdett.
– Ezért – folytatta atyám – itt az ideje, hogy nemzetségemről szóljak. Ha megteszek valamit, akkor azt maradéktalanul teszem. Minutusszal együtt Rómába utazom, és visszaszerzem lovagi méltóságomat a centenáriumi ünnepséggel kapcsolatos általános kegyelem folytán. Minutus a férfitógát Rómában öltse magára, nemzetségének jelenlétében, így aztán itt elveszett lova helyett Rómában kap másikat.
Ez meglepetés volt számomra, amelyre még álmomban sem mertem volna gondolni. Legfeljebb arra gondoltam, hogy egyszer majd saját bátorságom és tehetségem elismeréseként visszaszerezhetem azt a dicsőséget, amelyet atyám a császár szeszélye miatt elvesztett. De a szabadosok számára nem volt újdonság. Magatartásukból megértettem, hogy már régen szorgalmazták azt, hogy tegye meg atyám ezt a lépést, mivel atyám lovagi méltóságából rájuk is dicsőség és előnyök származnának. Bólogattak, és elmondták, hogy már felvették a kapcsolatot Claudius császár szabadosaival, akik fontos hivatalokat töltöttek be a birodalom közigazgatásában. Atyámnak bérházai is voltak az Aventinuson meg birtokai Caerében, úgyhogy évi jövedelme bőségesen megfelelt a lovagi rend censusában megszabott feltételeknek.
Atyám rájuk szólt, hogy maradjanak csendben, majd így folytatta:
– Ez mind másodrangú kérdés. A legfontosabb az, hogy végre sikerült megszereznem a megfelelő papírokat Minutus származásáról. Ez sok törvénytudói szakértelmet igényelt. Először egyszerűen adoptálni akartam azon a napon, amikor férfivá serdül, de törvénytudóm meggyőzően bizonyította, hogy ilyen lépés törvényesen nem fogadható el. Ezáltal törvényes római származása örök időkre gyanús maradt volna.
Miután egy csomó papirost teregetett ki, atyám hangosan felolvasta azok tartalmát, majd így magyarázott:
– A legfontosabb okirat a házassági szerződésem Mürinával, amelyet Damaszkuszban egy római hivatalnok hitelesített. Ennek hitelességéhez és valódiságához semmi kétség nem fér, mert miután Damaszkuszban teherbe esett tőlem a feleségem, nagyon boldog voltam, és előre biztosítani akartam leendő örökösöm helyzetét.
Miután tekintetét a mennyezetre emelte, atyám így folytatta:
– Minutus anyjának származását sokkal nehezebb volt tisztázni, mivel annak idején nem tartottam fontosnak, és még egymás között sem beszéltünk róla. Hosszas kutatások után meggyőzően tisztázódott, hogy nemzetsége eredetileg Mürina városából, Asia provinciából származott, Kümé városának közeléből. A törvénytudó azt tanácsolta, hogy a két név azonossága miatt ebben a városban kezdjük meg a kutatásokat. Megtudtuk, hogy a nemzetség, vagyonának elvesztése után a tenger szigeteire települt át, de nemzetségének ez az ága rendkívül előkelő volt, és ennek zálogául Mürina városháza előtt felállíttattam feleségem szobrát, és emlékének fenntartására más adományokat is tettem. Valójában az én törvénytudóm az egész városházát újjáépíttette, hiszen nem volt nagy, és a városi tanács ajánlkozott, hogy Mürina eredetét visszavezeti a régmúlt időkig, sőt egészen egy folyami istenig, de ezt azért mégsem tartottam szükségesnek. Megbízottam Kosz szigetén talált egy tiszteletre méltó, öreg Aszklépiosz-papot, aki jól emlékezett Mürina szüleire, és hajlandó volt megesküdni rá, hogy ő Mürina vér szerinti nagybátyja. Miután feddhetetlen, bár vagyontalan szülei meghaltak, Mürinát és öccsét Apollónak szentelték, és mindketten elutaztak a szigetről.
– Úgy szeretném felkeresni anyámnak ezt a nagybátyját, ha egyszer anyai ágon ő az egyetlen élő rokonom – kértem buzgón.
– Fölösleges – vágta rá atyám. – Már a végét járja, és elromlott az emlékezete. Én gondoskodtam róla, hogy holtáig legyen fedél a feje fölött, legyen étele, és legyen, aki vezeti. Csak azt vésd az eszedbe, hogy anyai ágon előkelő görög nemzetségből származol. Ha majd férfivá serdülsz, egyszer majd illő ajándékkal megemlékezhetsz a szegény Mürina városáról, hogy ez ne merüljön feledésbe.
– Én viszont, az atyád – folytatta sietve –, adoptálás révén a Maniliusok nemzetségéből származom, tehát Manilius vagyok. Nevelőatyám, tehát a te törvényes nagyatyád, a híres csillagvizsgáló Manilius volt. Ő írt egy csillagászati művet, amelyet még ma is olvasnak a világ valamennyi könyvtárában. De bizonyára csodálkoztál második nevemen, a Mezentius néven. Ez igazi származásomra emlékeztet. A híres Maecenas, az isteni Augustus barátja, távoli rokonom volt, és életében gondoskodott nagyszüleimről, bár végrendeletében megfeledkezett róluk. Ő viszont Caere uralkodóitól származott, akik királyok voltak már jóval azelőtt, amikor Aeneas elmenekült Trójából. Tehát a te római véred eredeti forrása is ősi etruszk vér. De jogilag maradjunk a Maniliusok nemzetségénél. Rómában jobb hallgatni az etruszkokról, mert a rómaiak nem szívesen emlékeznek arra, hogy valamikor etruszk királyok uralkodtak felettük.
Atyám olyan ünnepélyesen beszélt, hogy valamennyien lélegzetünket visszafojtva hallgattuk, és csupán Barbusnak jutott eszébe, hogy közben kortyintson a borából.
– Nevelőatyám, Manilius, szegény ember volt – folytatta atyám. – Vagyonát könyvekre és a csillagok fürkészésére költötte ahelyett, hogy jóslási tudományával vagyont szerzett volna. Lovagi méltóságát inkább az isteni Tiberius szórakozottsága, semmint kegyei miatt tarthatta meg. Túlságosan hosszúra nyúlna, ha elmondanám, hogyan jutottam arra a sorsra fiatalkoromban, hogy nélkülözve írnokoskodjam itt Antiokheiában. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy Manilius szegénysége miatt nem kaptam paripát. De miután visszatértem Rómába, szerencsémre elnyertem egy előkelő nő kegyeit, akinek a nevét nem említem. Az a bölcs és tapasztalt nő megismertetett egy idős és beteges, de nemes lelkű özvegyasszonnyal. Ez az özvegy végrendeletében egész vagyonát rám hagyta, úgyhogy megerősíthettem az aranygyűrű viseléséhez való jogomat, de akkor már közel harmincéves voltam, és nem vágytam többé hivatalnoki pályára. Ezenkívül az özvegyasszony rokonai megtámadták a végrendeletet, sőt, azt a szörnyű vádat emelték, hogy az öregasszonyt állítólag megmérgezték, miután elkészítette végrendeletét. Az igazság mellettem állt, de a sajnálatos per és egyéb okok miatt is hátat fordítottam Rómának, és Alexandriába utaztam tanulni. Noha Rómában sokat pletykáinak, nem hiszem, hogy bárki is emlékeznék még arra a pereskedésre, amelyet azok a kapzsi és rosszindulatú emberek indítottak. Ezt csak azért mondom el, hogy bizonyítsam Minutusnak: nincs semmi szégyellnivalóm, és mi sem akadályozza visszatérésemet Rómába. És hiszem is, hogy a történtek miatt valamennyiünk számára az lesz a legjobb, ha késedelem nélkül, a legjobb hajózási évszakban Rómába utazunk. Akkor előttem áll az egész tél, hogy a centenáriumi ünnepségek előtt rendezzem dolgaimat.
A szabadosok buzgón tervezgetni kezdték a rangunkhoz illő kíséretet, úgyhogy az úton és Rómában egyaránt bárki láthassa, hogy gazdagok és előkelőek vagyunk. De atyám ingerülten visszautasított minden ilyen javaslatot.
– Ha utazom – mondta –, alázatosan és szerényen utazom, és nem a ti vagyonotokkal igyekszem visszaszerezni méltóságomat, hanem a magam törvényesen ősi származásával. A császárnak már gondot okoz a régi nemzetségek kihalása, de tiszteli a szenátust, és ügyemben mindenesetre a censor mondja ki majd a végső szót, úgyhogy természetesen szükségem lesz pénzre. Azt hiszem, kísérőnek magammal viszem Barbust, hogy őrizze az erszényemet. Hiszen mindig arról ábrándozott, hogy egyszer majd szerény kocsmárosként fejezhesse be életét Rómában. Először is felveszem a kapcsolatot az életben maradt Maniliusokkal, és az ő védelmük alá helyezem magamat. De semmi okom sincs rá, hogy kiszimatolják a ti gazdagságotokat. Hiszen jómagam szegény ember vagyok, és éppen hogy megütöm azt a vagyoni mércét, amelyet a censor megkövetel. Remélem, feddhetetlenséggel és szerénységgel többre viszem, mintha olyan tulajdonságokkal kérkednék, amelyekkel nem rendelkezem.
A szabadosok állították, hogy atyám még mindig nem ismeri eléggé a világot, de atyám természetesen ezt az ügyet is másként akarta elintézni, mint a többiek. Ehhez már hozzászoktak, és nem bízhattak másban, mint atyám szokásos jószerencséjében.
Ettünk és ittunk. Házunk előtt pislákolni kezdtek a fáklyák, és a mécsesekben is kifogyóban volt az olaj. Tőlem telhetően igyekeztem csendben maradni, és megpróbáltam türtőztetni magam, hogy ne vakarjam hegedő sebeimet, amelyek kezdtek erősen viszketni. Házunk előtt Antiokheia néhány koldusa verődött össze, és a jó szíriai szokást követve, atyám kiosztatta köztük a lakoma maradékait.
Amikor a szabadosok szedelőzködni kezdtek, két zsidó tolakodott be a házba, akiket először koldusoknak hittek, és el akartak kergetni. De atyám elébük sietett, tisztelettudóan köszöntötte őket, és így bőszélt:
– Ne, ne! Ismerem ezeket a férfiakat. Ők a legmagasságosabb isten hírvivői. Gyertek vissza mindannyian, és hallgassuk meg, mi mondanivalójuk van.
Az egyik, a méltóságteljesebb, magas, ősz szakállú férfiú volt. Kiderült, hogy küproszi zsidó kereskedő. Neki vagy rokonainak háza volt Jeruzsálemben, és atyám ott találkozott vele még az én születésem előtt. Barnabásnak hívták. A másik sokkal fiatalabb volt. Fekete kecskeszőrből szőtt köntöst viselt, erősen kopaszodott, füle elálló volt, és a szemében olyan szúrós kifejezés ült, hogy a szabadosok kerülték a tekintetét, és ujjaikkal olyan mozdulatot tettek, amellyel a szemmelverés ellen védekeznek. Ő volt Saulus, akiről atyám beszélt nekem. De ő megtagadta a nevét, és kijelentette, hogy a Paulus nevet veszi fel helyette. Ezt alázatosságból tette, de azért is, mert előző nevén rossz hírre tett szert Krisztus alattvalói körében. Paulus azt jelenti, csekély, ugyanúgy, mint a saját nevem, Minutus is. Emiatt kíváncsiságot ébresztett bennem. Egyáltalán nem volt szép ember, de a szemében és az arcán olyan hév izzott, hogy senkinek sem volt kedve kötekedni vele. Megértettem, hogy bármit mondjon is valaki ennek a férfiúnak, semmi sem hatna rá. Ezzel szemben ő akart hatni a többiekre. Barnabás, már a kora miatt is, meglehetősen értelmes embernek tűnt mellette.
Atyám szabadosai kellemetlenül érezték magukat a jövevények miatt, de nem távozhattak anélkül, hogy atyámat meg ne sértették volna. Kezdetben Barnabás és Paulus mértéktartóan viselkedett. Felváltva szóltak, és elmondták, hogy gyülekezetük idősebb tagjai látomásban részesültek, amelynek értelmében fel kell kerekedniök, hogy hirdessék az igét, először a zsidóknak és aztán a pogányoknak. Jeruzsálemben is jártak, pénzt vittek az ottani szenteknek, és ezek oszlopai egy szempillantás alatt megerősítették felhatalmazásukat.
Ennek hallatára a szabadosokat nagy öröm fogta el, és szerencsés utat kívántak nekik, erősítgetve, hogy valóban legfőbb ideje elhagyniuk Antiokheiát, ahol csak felfordulást és civakodást okoztak a zsidók körében. Szemlátomást van valami értelmes a keresztények látomásaiban, noha eddig azt hitték, hogy a keresztények csak nyelvtudásukkal és jövendöléseikkel kápráztatják el a népet. A szabadosok készségesen megígérték, hogy akár pénzt is adnak nekik az útra, és ilyen szavakkal magasztalták őket:
– Valóban bátor férfiak vagytok, és nem lúdbőrös a hátatok. De azért ügyeljetek az életetekre, ha a görögöknek a kőből és fából faragott istenszobrok ellen beszéltek, a zsidóknak pedig a törvényeik ellen. A belső vidék városai nem olyan civilizáltak és türelmesek, mint Antiokheia.
Paulus visszautasította ajándékaikat, kijelentve, hogy a tanult zsidók hagyományait követi, és becsületes munkával keresi meg a kenyerét. Nem a maga hasznára hirdeti a keresztre feszített Krisztusról szóló tanítást, aki hamarosan eljő, hogy ítéljen elevenek és holtak fölött, és aki örök életet ad azoknak, akik benne hisznek.
– Másoknak beszélj, ne nekünk – válaszolták a szabadosok. – Feleslegesen remegteted meg a szívünket.
De Barnabás szelíden megmagyarázta, hogy már korábban is utaztak együtt, és ismerik az út nehézségeit és veszedelmeit. Isten csodatetteit olyan erővel hirdették, hogy még a betegek is meggyógyultak tőle. A belső vidék egyik városában tévedésből őt a megtestesült Jupiternek, Paulust pedig Mercuriusnak vélték, úgyhogy a város papja már elővezette a koszorúkkal felékesített bikákat, hogy ezeket áldozzák fel nekik. Csak nagy üggyel-bajjal sikerült elhárítaniuk ezt az istentelen tiszteletadást. Igaz, hogy aztán a zsidók a városon kívülre vitték Paulust, és megkövezték, de a hivatalnokoktól félve elmenekültek a helyszínről, abban a hitben, hogy Paulus meghalt. Ő azonban magához tért.
A szabadosok álmélkodva kérdezték:
– Mi bújt belétek, hogy nem éritek be az ember mindennapi életével, hanem életveszélynek teszitek ki magatokat azért, hogy Isten fia és a bűnök bocsánata mellett tegyetek bizonyságot?
Barbus hangos nevetésben tört ki arra a gondolatra, hogy valaki tévedésből isteneknek hihette ezt a két zsidót. Atyám megrótta, fejét a két keze közé fogta, és így panaszkodott:
– Figyelem utatokat, és a városi tanácsban betöltött tisztem miatt igyekeztem kibékíteni a zsidókat a zsidókkal. Szívesen elhinném, hogy igazat szóltok, de a lélek nem teremti meg köztetek az egyetértést. Éppen ellenkezőleg, egymással civakodtok, és az egyik ezt mondja, a másik meg azt. Jeruzsálemben a szentek minden vagyonukat pénzzé tették, és most arra várnak, hogy a királyotok bármely napon visszatérhet. Már több mint tizenhat éve várakoznak, pénzük elfogyott, és azóta alamizsnákból tengetik az életüket. Ehhez mit szóltok?
Paulus kijelentette, hogy legalábbis ő sohasem tanított olyasmit, hogy bárkinek fel kellene osztania vagyonát a szegények között. Barnabás viszont azt mondta, hogy akit megszállt a lélek, aszerint cselekedett, ahogyan a lélek parancsolta neki. Amikor a szenteket kezdték üldözni és megölni Jeruzsálemben, sokan közülük más országokba menekültek, Antiokheiába is, ahol kereskedelemmel és kézművességgel kezdtek foglalkozni, és boldogultak is, egyik jobban, másik kevésbé. Akaratom ellenére Paulus egyre jobban lebilincselt.
– Ha egyszer Isten ereje van bennetek – javasoltam lelkesen –, akkor tegyetek már valamilyen csodát itt a szemünk láttára, hogy higgyünk.
– Fogd be a szád, Minutus! – förmedt rám atyám. – Ne káromkodj!
De a szabadosok az én pártomra álltak, és kijelentették, hogy mégiscsak igazságos és méltányos lenne, ha a férfiak valamilyen csodával, akár a legszerényebbel is, bizonyítanák nagy szavaikat. Paulus orcája remegni kezdett, és a szeme izzott a terem félhomályában. Ebből arra következtettem, hogy erős kísértés lett úrrá rajta, hogy valamilyen csodát tegyen a szemünk láttára. Megszeppentem, s amint néztem, már-már elhittem, hogy csakugyan képes csodákat tenni, bár ugyanakkor azt is tudtam, hogy ezzel sem győzne meg. Hiszen bármelyik vándorló varázsló vagy szemfényvesztő képes csodákat tenni.
Atyám is megszólalt:
– A ti királyotok, a názáreti Jézus vándorlása közben sok csodát tett, még halottakat is feltámasztott, de a zsidók mégsem hittek neki. Éppen ellenkezőleg, kényszerítették Róma procuratorát, hogy feszíttesse keresztre. A hit adottsága felfoghatatlan. Én csak félig kaptam meg, úgyhogy tétovázó és boldogtalan ember vagyok.
Barnabás és Paulus még egyébről is beszélt, míg végül a szabadosok megharagudtak, és így beszéltek:
– Legyen már elég Istenből. Nem akarunk rosszat nektek, de végül is mit kívántok gazdánktól, hogy késő este törtök rá és zavarjátok? Egyéb gondjai is vannak.
Ők elmondták, hogy tevékenységük rossz vért szült az antiokheiai zsidók között, úgyhogy a farizeusok és a szadduceusok pártja szövetkezett ellenük és a keresztények ellen. A zsidók ugyanis buzgó térítőmunkát végeznek a jeruzsálemi templom javára, és bőséges ajándékokat kaptak az istenfélőktől. De a megkeresztelkedett zsidók szektája maga mellé állította a megtérteket, azt állítva, hogy a bűnök bocsánatot nyernek, és hogy nem kell többé megtartani a zsidók törvényét. Emiatt a zsidók kezdték bevádolni a keresztényeket, és a városi tanácshoz folyamodtak. Barnabás és Paulus valóban el akarta hagyni a várost, amíg nem késő, de attól tartottak, hogy a tanács üldözőbe veszi őket, hogy bíróság elé kerüljenek.
Atyám örült, hogy megnyugtathatja őket, és így beszélt:
– Sokféle egyezkedés árán megvalósítottam azt a gyakorlatot, hogy a városi tanács ne avatkozzék a zsidók hitbéli ügyeibe. A zsidóknak egymás közt kell elsimítaniuk a szektáik közötti vitákat. Jogilag a keresztények szektáját olybá tekintjük, mintha a zsidók sok szektája közé tartozna, még ha nem követeli is meg a körülmetélést, sem Mózes törvényének teljes megtartását. Ezért a város rendfenntartó hatalma köteles védelmébe venni a keresztényeket, ha a többi zsidó erőszakkal próbálna rájuk törni. Ugyanígy kötelességünk megvédelmezni a többi zsidót is, ha a keresztények akarnának ártani nekik.
– Mi mindketten zsidók vagyunk – szólalt meg mélységes aggodalommal Barnabás –, de az igazhitű zsidóság pecsétje a körülmetélés. Ezért az antiokheiai zsidók azt eszeltek ki, hogy a körülmetéletlen keresztények jogilag nem zsidók, s el lehet ítélni őket a zsidó hit megsértéséért és gyalázásáért.
De atyám csökönyös férfiú, ha egyszer valamit a fejébe vesz, és így ellenkezett:
– Tudomásom szerint az egyetlen különbség a keresztények és a zsidók között az, hogy a keresztények, a körülmetéltek és a körülmetéletlenek egyaránt, abban hisznek, hogy a zsidók felkent Messiása vagy Krisztus a názáreti Jézus alakjában már emberként a földre szállt, halottaiból föltámadt, és előbb vagy utóbb visszatér, hogy ezeréves birodalmat alapítson. A zsidók nem hisznek ebben, hanem továbbra is várják Messiásukat. De jogilag egyre megy, azt hiszik-e, hogy a Messiás már eljött, vagy csak ezután lesz eljövendő, ha egyszer hisznek a Messiásban. Antiokheia városa nem óhajt dönteni, és nem is alkalmas arra, hogy döntsön abban a kérdésben: eljött-e már a Messiás vagy sem. Ezért a zsidóknak és a keresztényeknek egymás között egyetértésben kell tisztázniuk ezt a dolgot anélkül, hogy egymást üldöznék.
– Így volt, és így lehetne továbbra is – heveskedett Paulus –, ha a körülmetélt keresztények nem lennének gyávák, mint Kajafás, aki először együtt étkezett a körülmetéletlenekkel, de aztán eltávolodott tőlük, jobban félve a jeruzsálemi szentektől, mint Istentől. Szemtől szembe dorgáltam meg gyávaságáért, de a hiba már megesett, és a körülmetélt keresztények egyre gyakrabban fogyasztják úrvacsorájukat egymás között, a körülmetéletlenek pedig tőlük külön. Ezért ez utóbbiakat jogilag nem is lehet többé zsidóknak nevezni. Nem, közöttünk nincsenek sem zsidók, sem görögök, sem szabadosok, sem rabszolgák, hanem valamennyien Krisztus hívei vagyunk.
Atyám megjegyezte, hogy a bíróság előtt balgaság lenne ilyen bizonyítékot felhozni. Ilyen beszéd megfosztaná a keresztényeket attól a pótolhatatlan előnytől, amely védelmezi őket. Okosabb, ha zsidóknak vallják magukat, cs élvezik mindazokat az állami előnyöket, amelyek a zsidóságot megilletik, noha lebecsülik a körülmetélést és a zsidók törvényét.
– Ha egy eléggé erős szekta azt vallja, hogy a Messiásról szóló tanítás a zsidóság lényege, akár eljött már, akár nem – válaszolta atyám –, akkor a városi tanács a körülmetélést a zsidóság tekintetében elévült mellékkörülménynek tekinti, sőt még támogathatja is a keresztényeket, ha ők a maguk részéről a városi tanács mellett állnak.
Atyám fellelkesült ettől a gondolattól, ékesszólóvá vált, és még többször is megmagyarázta, milyen biztonságos lenne a keresztények számára, ha élveznék azokat az előnyöket, amelyek a zsidóság különleges állami helyzetéből származnak, nemcsak Antiokheiában, hanem Róma összes provinciájában.
De erre a két zsidóra nem tudott hatni. Nekik megvolt a maguk rögeszméje. Szerintük a zsidó zsidó, és mindenki más pogány, de a pogányból lehet keresztény, és ugyanígy a zsidóból is lehet keresztény, és akkor nincs többé különbség közöttük, hanem valamennyien egyek Krisztusban. De azért a zsidó keresztényként is megmarad zsidónak, a megkeresztelkedett pogányból viszont csak akkor lehet zsidó, ha körülmetélik, ez pedig nem szükséges és többé nem is kívánatos, hogy az egész világ megértse, miszerint a kereszténynek nem kell zsidónak lennie.
Atyám keserűen megjegyezte, hogy ez a filozófia már meghaladta az ő értelmi képességeit. Annak idején ő is készen állt, hogy alázatosan a názáreti Jézus birodalmának alattvalói közé álljon, de nem fogadták be, mert nem volt zsidó. A názáreti szekta vezetői még azt is megtiltották neki, hogy királyukról beszéljen. Mindebből arra következtetett, a legokosabb tovább várakoznia, hogy a birodalom ügyei tisztázódjanak, amíg az egyszerű ember is megértheti ezeket. Nyilván a gondviselés küldi őt Rómába, mert Antiokheiában egyre inkább kellemetlenségekre lehet számítani a zsidók és a keresztények részéről egyaránt, úgyhogy a legkiválóbb békéltető sem képes többé eligazítani a dolgokat.
De megígérte, hogy javaslatot terjeszt a városi tanács elé, hogy a keresztényeket ne ítéljék el a zsidó vallás gyalázása miatt, mivel azáltal, hogy felvették a zsidók által kitalált keresztséget, és a zsidók Messiását királyuknak ismerik el, bizonyos értelemben, legalábbis de facto, ha nem is betű szerint de jure, zsidóknak számítanak. Egy ilyen álláspont elfogadásával a tanács legalábbis elnapolná az ügyet, és bizonyos ideig elhárítaná a zsidók vádjait.
Barnabás és Paulus ebbe belenyugodott, hiszen egyebet nem tehetett. Atyám kijelentette, hogy együttérzése mindenesetre inkább a keresztények, mint a zsidók mellett áll. A szabadosok a maguk részéről kérlelték atyámat, hogy haladéktalanul váljon meg a városi tanácstól, hiszen éppen elég dolga van a saját ügyeivel is. De atyám nagyon helyesen azt válaszolta, hogy éppen most nem tehet ilyet, hiszen ha nyíltan lemondana, mindenki azt hinné, csakugyan vétkesnek tart a szentségtörésben.
A szabadosok kezdtek komolyan aggódni, hogy atyám a keresztények iránt tanúsított nyílt rokonszenvével gyanút ébreszthet a nép körében, s azt hihetik, hogy esetleg ő biztatott engem, a fiát, hogy készakarva zavarjam meg a leányok ártatlan szertartását. Mert a keresztények és a zsidók ugyanolyan engesztelhetetlen ellenszenvet táplálnak az istenszobrokkal, a szent áldozatokkal és a hagyományos, titkos szertartásokkal szemben.
– Miután felvették a keresztséget, és együtt itták a vért hitsorsosaikkal – szólaltak meg a szabadosok –, a keresztények összezúzzák és elégetik házi isteneiket, és drága jövendőmondó könyveiket is inkább megsemmisítik, semhogy egyezményes áron eladnák olyasvalakinek, aki még hasznát vehetné. Ez a türelmetlen buzgalom veszélyessé teszi őket. Jóságos és türelmes gazdánk, szakítsál meg minden kapcsolatot velük. Különben a fiad jár pórul.
Atyám becsületére el kell mondanom, hogy ennek a két zsidónak a látogatása után nem biztatott többé, hogy menjek el meghallgatni tanításaikat. Miután a többiekkel összevesztek, egymással is összekülönböztek, és két különböző irányban hagyták el Antiokheiát. Az igazhitű zsidók távozásuk után megnyugodtak, mert a józan gondolkodású keresztények kerülték a nyilvános vita kirobbanását, és megmaradtak egymás között, a maguk titkos társaságaiban.
Atyám javaslatára a városi tanács megtagadta, hogy a zsidók vádjával foglalkozzék, mely szerint Paulus és Barnabás gyalázták a zsidó hitet, mivel a zsidóknak egymás között kell tisztázniuk a vallásukkal kapcsolatos hitvitáikat. Ugyanennek a határozatnak az alapján könnyen lehetett a daphnéi orákulum hatáskörébe utalni engem és társaimat érintő peres ügyet is. Szüleink súlyos bírságot fizettek, és a daphnéi források vizében három nap és három éjjel tisztulási szertartásokat végeztünk. Ezek után az általunk megsértett leányok szülei többé nem mertek házassági ajánlatokkal ostromolni bennünket. A tisztulási szertartások során bizonyos fogadalmat kellett tennünk a Hold istennőjének, de ezt nem mondhattam el atyámnak, és atyám nem is érdeklődött tőlem semmiről.
Szokása ellenére atyám hajlandó volt eljönni az amphitheatrumba, amikor bennünket, a hét fiút a látványosságot rendező hivatalnokok mögé ültettek, a díszhelyre. Oroszlánunk, amely lefogyott, és amelyet szakszerűen felbőszítettek, a porondon derekasabban megállta a helyét, semmint remélni merészeltük volna. Játszi könnyedséggel tépte szét azt a gonosztevőt, akit büntetésből a vadállatok elé vetettek, az első gladiátornak a térdébe harapott, és az utolsó pillanatig rettenthetetlenül harcolva fejezte be életét. Az előkelőségek ujjongva üvöltöztek, és tisztelettel adóztak az oroszlánnak meg nekünk, felálltak a helyükről, és tapsoltak. Azt hiszem, atyám büszke volt rám, noha egy szót sem szólt.
Néhány nappal később búcsút mondtunk síró szolgáinknak, és Szeleukeia kikötőjébe utaztunk. Atyám szabadosai eddig kísértek el bennünket. Itt hajóra szálltunk, atyám és én, Barbusszal együtt, hogy Neapolisba, onnan pedig Rómába utazzunk.

 

 

MÁSODIK KÖNYV
Róma

Hogyan tudnám érzékeltetni, milyen érzés megérkezni Rómába tizenöt éves fejjel, az őszi verőfényben, amikor az ember érzi, hogy gyermekkorától kezdve minden vérébe ivódott emléke ezekhez a szent dombokhoz és völgyekhez fűződik. Úgy éreztem magam, mintha a lábam alatt remegett volna a föld, a saját fiát köszöntve, mintha minden kopott utcakő nyolcszáz esztendő történetét mesélte volna nekem. Még az iszapos Tiberis is olyan szentnek tűnt a szememben, hogy szédült a fejem.
Lehet ugyan, hogy a hosszú út feszültsége és virrasztása merített ki, de a szívemben boldog bódulat remegett, a bor bódulatánál édesebb. Ez az én városom, őseim hagyományos városa volt, amely az egész civilizált világ fölött uralkodott, Parthiától egészen Germaniáig. Önmagamon, saját akaratomon, erőmön és adottságaimon múlott, gyarapítani fogom-e történetét, vagy egykor halotti máglyám lángjaival együtt fogok a semmibe veszni. De éreztem, hogy mint római sohasem merülhetek teljesen feledésbe. Ezekben az ősztől sötétvörös téglafalakban, ezekben az aranytól izzó márványoszlopokban fogok örökké élni.
Barbus izgatottan szaglászta a levegőt, amint atyai nagynéném, Manilia Laelia háza felé bandukoltunk.
– Több mint negyven évig vágyakoztam Róma szaga után – szólalt meg. – Ezt a szagot sohasem lehet elfelejteni, és a legjobban a város közepén, Suburában érezhető, éppen ilyenkor alkonyattájban, amikor főtt ételek és a forró kolbász illata keveredik a szűk sikátor természetes szagával. Van ebben fokhagymaszag, a sistergő olaj, a fűszernövények illata, az ürülék édeskés szaga és a templomokból kipárolgó tömjénfüst illata, de mindenekelőtt egy bizonyos alapvető szag, amelyet csak Róma szagának nevezhetek, mert ilyet sehol másutt nem éreztem. De negyven év alatt mintha megváltozott volna a szagok összetétele, vagy talán az orrom öregedett meg túlságosan. Csak nagy nehezen ismerek rá gyermekkorom és ifjúságom felejthetetlen illataira.
Gyalogszerrel érkeztünk a városba, mert napközben a kocsi használata tilos volt Rómában. Különben minden forgalom lehetetlenné vált volna, akkora volt a tolongás. Atyám az én kedvemért és talán a saját kedvéért is, kerülő utat választott a fórumon keresztül az Aventinusra, úgyhogy a Palatinus dombját balra hagytuk el, és előttünk emelkedett a Capitolium. Innen az etruszkok régi útjára fordultunk, hogy a nagy cirkusz mellett felkapaszkodjunk az Aventinus dombra. Jobbra-balra kapkodtam a fejem, atyám türelmesen sorolta a templomok és az épületek nevét, Barbus pedig csodálkozott a fórum új fényűző épületein, amelyek még nem voltak meg az ő idejében. Amint mendegéltünk, atyám kiizzadt, és nehezen lélegzett. Szánakozva arra gondoltam, hogy már öreg ember, bár még nem töltötte be az ötvenet.
De atyám csak Vesta kerek temploma mellett volt hajlandó megállni és kifújni magát. A templom tetőnyílásából Róma szent tüzének vékony füstszalagja karikázott az égre, és atyám készségesen megígérte, hogy már akár a következő napon elmehetek Barbusszal, hogy megnézzem a barlangot, amelyben a farkas szoptatta Romulust és Remust, és amelyet az isteni Augustus rendbe hozatott, hogy látványosságul szolgáljon az egész földkerekségnek. A farkastestvérek szent fája még mindig a barlang előtt virult. Róma szagáról atyám így beszélt:
– Számomra Róma szaga a rózsák és az illatszerek, a tiszta vászonruhák és a mosott kőpadlók felejthetetlen szagát jelenti, amelyet sehol másutt nem lehet utánozni, mert maga a római levegő és talaj hozzáadja a saját illatát. De elég erre gondolnom, és annyira elérzékenyülök, hogy szeretném, ha inkább meghaltam volna, semhogy még egyszer visszatérjek, és bejárjam ezeket a felejthetetlen utcákat. Ezért ne álljunk meg, nehogy túlságosan meghatódjam, és elveszítsem önuralmamat, amelyet tizenöt éven át igyekeztem megtanulni.
De Barbus bánatosan így panaszkodott:
– Egy egész élet tapasztalatai arra tanítottak, hogy az első néhány korty bor után a szívem és az egész lényem fogékonnyá válik, hogy az illatokat és a hangokat erőteljesebben fogadja be, mint bármikor. Soha semmi sem ízlett annyira, mint az apró, fűszerezett római kolbászok, sistergő forrón. Csak annyi időre álljunk meg, hogy a forró kolbászt megkóstolhassuk. Legalább a kolbász ízének ugyanolyannak kell lennie, ha Róma szaga már meg is változott számomra.
Apám akaratlanul elnevette magát. Megálltunk a jószágpiac mellett, és betértünk egy kis csapszékbe, amely olyan régi volt, hogy alapzata jóval az utca szintje alá süllyedt. Barbus mohón szimatolt a levegőben, és én is a levegőt szaglásztam, amely tele volt a bor és a forró ételek illatával. Barbus csodálkozva felkiáltott:
– Áldott legyen Hercules, azért mégiscsak van még valami Rómában a régiből! Erre a helyre emlékszem, bár szerintem sokkal nagyobb és tágasabb volt, mint most. Szaglássz csak figyelmesen, Minutus, hiszen fiatalabb vagy nálam. Hát nem érzed a hal és az iszap, a nádasok és a marhatrágya, az izzadt bőr és a cirkuszi füstölőszer-boltok szagát?
Borral kiöblítette a száját, a padozatra loccsantotta az áldozatot, és aztán teletömte forró kolbásszal a száját, fejét csóválva rágta és ízlelgette, majd végül megszólalt:
– Valami régi, amit már elfeledtem, valóban visszatér az emlékezetembe. De bizonyára a szám is túlságosan megöregedett már, s képtelen vagyok ugyanazt az üdvözítő érzést átélni, mint egykor, ha kolbász volt a számban és boroskupa a kezem közelében.
Ráncos szemszögletében könnyek gyöngyöztek, és felsóhajtott:
– Hiszen olyan vagyok, mint a múlt árnya, aki Róma centenáriumi ünnepségeire érkezik. Nincs itt többé egyetlen ismerősöm, rokonom vagy pártfogóm sem. Új nemzedék lépett az én nemzedékem helyére, amely mit sem tud a múltról, úgyhogy a fűszeres kolbász elvesztette ízét, és a bor hígabb lett. Reménykedtem, hogy a császár praetorianusai között vagy legalább a római tűzoltóknál rábukkanok valamelyik egykori bajtársamra, de most már kétlem, hogy egyáltalán ráismernénk még egymásra. Jaj a legyőzötteknek! Hiszen olyan vagyok, mint Priamosz Trója romjainál.
A csapszék zsírtól fénylő arcú tulajdonosa hozzánk sietett, hogy megkérdezze, mi baj van. Erősítgette, hogy a legjobb napokon az ő házában cirkuszi hajtókat, állami levéltári hivatalnokokat, színészeket és építészeket is láthatunk, akik rendbe hozzák Róma régi emlékeit a centenáriumi ünnepségekre. Csinos kis nőstényfarkasokkal is megismerkedhetünk az ő fedele alatt. De Barbus vigasztalhatatlan volt, és komoran kijelentette, hogy képtelen nőstényfarkasra gondolni, mert bizonyára azt sem találná többé ugyanannak, mint annak idején.
Aztán felmentünk az Aventinus dombra, és atyám sóhajtozni kezdett, hogy azért mégsem kellett volna betérnünk a csapszékbe, mert a fokhagymás kolbásztól megfájdult a gyomra, és a bor sem javította a közérzetét. Csak szorongás van a mellében, és balsejtelmek gyötrik. Ez utóbbiakat csak fokozta az a holló, amely bal felől elszállt mellettünk.
Az új és a régi több emeletes bérházak között néhány ódon templom mellett haladtunk el, amelyek a nagy épületek között mintha a földbe süllyedtek volna. A domb túlsó lejtőjén atyám végre keresés nélkül is rátalált a Maniliusok, nemzetségének házára. Antiokheiai házunkhoz képest kicsi, rozzant épület volt, amelyre valaha emeletet építettek, hogy több helyet nyerjenek. De fal és elvadult kert vette körül. Miután észrevette fitymáló arckifejezésemet, atyám szigorúan megjegyezte, hogy a környező föld és a kert telekértéke önmagában bizonyítja az épület ódonságát és előkelőségét.
A teherhordók már jóval előttünk megérkeztek poggyászainkkal a capuai kaputól, úgyhogy Laelia néném felkészült fogadásunkra. Hagyta, hogy atyám előbb kifizesse a teherhordókat, és csak aztán lépkedett le a lépcsőn, hogy a babérbokrok között az ösvényen elénk jöjjön. Magas, sovány nő volt. Ráncos orcáját gondosan kipirosította, a szeme köré pedig fekete festéket rakott. Gyűrű is volt az ujján, a nyakában pedig rézlánc. A keze reszketett, amikor az öröm fojtott sikolyait hallatva, a sétányon óvatosan tipegve elénk jött.
Atyám a maga alázatos szokása szerint hátramaradt, hogy saját kezűleg fizesse ki a hordárokat, ezért tévedésből Barbus előtt állt meg, meghajlott, betakarta a fejét, mintha imádkozni készült volna, és felkiáltott:
– Jaj, Marcus, mekkora öröm napja ez! Nem sokat változtál ifjúságod óta. Csak a tartásod javult meg, és a termeted lett izmosabb.
Atyám nevetésben tört ki, és így kiáltott:
– Jaj, Laelia néném, ugyanolyan rövidlátó és szórakozott vagy, mint azelőtt. Én vagyok Marcus. Ez a becsületben megöregedett veterán csak a kísérőnk, Barbus, a cliensem.
Laelia néném megharagudott a saját tévedése miatt, atyám elé lépett, lopva fürkészte, remegő kezével a vállát meg a hasát tapogatta, és megjegyezte:
– Nem is csoda, hogy a külsődről nem ismertem rád. Az arcod puffadt, a hasad megereszkedett, és nehezen tudok hinni a saját szememnek, hiszen valamikor régen csaknem pompás férfi voltál.
Atyám nem vette zokon szemrehányását, hanem így válaszolt:
– Köszönöm a szavaidat, kedves Laelia néném. Mintha kő esett volna le a szívemről, mert a külsőm egykor csak bajt okozott nekem. Ha te nem ismertél rám, akkor aligha ismer rám valaki is a külsőmről. De te ugyanolyan vagy, mint voltál, karcsú és nemesvonású. Az évek semmit sem változtattak rajtad. Öleld hát meg Minutus fiamat, és légy hozzá ugyanolyan jó és gyengéd, mint egykor hozzám voltál, ifjúságom és könnyelműségem napjaiban.
Laelia néni készségesen magához ölelt, vékony szájával megcsókolta a homlokomat és a szememet, reszkető kezével megtapogatta az orcámat, és felkiáltott:
– De Minutus, neked már pelyhedzik a szakállad, és nem is vagy gyerek, hogy az ölemben ringathassalak.
Fejem a két keze közé fogva figyelmesen nézte az arcomat, majd megszólalt:
– Inkább görögnek nézel ki, mint rómainak, de zöld szemed és szőke hajad kétségtelenül igen különös. Ha leány lennél, azt mondanám, szép vagy, de így is bizonyára jó partit csinálsz még. Anyád görög volt, ha jól emlékszem.
Ahogy kicsit akadozva beszélt, mintha maga sem tudná, voltaképpen mit akar mondani, akkor értettem meg, hogy nagyon félt. A ház ajtajában kopasz, fogatlan rabszolga köszöntött bennünket, aki mellett félszemű, sánta asszony állt. Mindketten térdre vetették magukat atyám előtt, és kiáltva mondták el az üdvözletet, amelyre nyilván Laelia néni tanította őket. Atyám bosszankodott, megveregette Laelia néni vállát, és biztatta, hogy menjen csak előre, hiszen ő a ház gazdasszonya. A keskeny szoba tele volt füsttel, úgyhogy valamennyien versenyt köhögtünk, mert tiszteletünkre Laelia néni felélesztette a tüzet a házi oltáron. A füstben felfedeztem nemzetségünk füsttől megfeketült védőszellemeit. A megsárgult viaszmaszkok mintha imbolyogtak volna a kavargó füstben.
Idegesen szökdelve, köhécselve és a kezét tördelve Laelia néni többször is hozzáfogott, hogy terjengősen a tudomásunkra hozza, miszerint a Maniliusok családi hagyományai szerint haladéktalanul egy malacot kellene feláldoznunk. De mivel nem tudta biztosan, melyik napon érkezünk, nem vett malacot, és nem is tudott mással megkínálni bennünket, mint olajbogyóval, sajttal és zöldséglevessel. Ő maga régen leszokott már a húsevésről.
Megnéztük a ház szobáit, a sarkokban pókhálót láttam, nyomorúságos ágyakat, néhány hitvány bútordarabot, míg hirtelen megértettem, hogy az előkelő és tiszteletre méltó Laelia néni a lehető legnagyobb szegénységben él. A csillagvizsgáló Manilius könyvtárából nem maradt meg egyéb néhány patkányrágta tekercsnél, és Laelia néni kénytelen volt elismerni, hogy még a mellszobrát is eladta a Palatínus tövében álló nyilvános könyvtárnak. Végül Laelia néni keserves sírásban tört ki, és felkiáltott:
– Csak engem okolj, Marcus. Rossz gazdasszony vagyok, hiszen fiatalon jobb napokat szoktam meg. Még a házat sem tudtam volna megtartani, ha nem küldtél volna pénzt Antiokheiából. Nem tudom megmagyarázni, mire ment el a pénz, de semmi esetre sem költöttem fényűző lakomákra, borokra és illatos balzsamokra. Mégis él bennem a remény, hogy bármely napon jobbra fordulhat még a sorom, így jövendölték nekem. Ezért ne haragudj rám, és ne követelj tőlem pontos elszámolást arról a pénzről, amelyet küldtél.
De atyám csak önmagának tett szemrehányást, és kijelentette, hogy egyáltalán nem ellenőrizni jött Rómába. Éppen ellenkezőleg, nagyon bánta, hogy nem küldött több pénzt a ház karbantartására és rendbehozatalára. De most majd minden megváltozik, ahogyan Laelia néninek megjövendölték. Atyám megparancsolta Barbusnak, csomagolja ki az útiholmit, drága keleti szöveteket terített ki a padlóra, Laelia néninek selyemruhát és selyemfátylat ajándékozott, drágakövekből készített nyakéket tett a nyakába, és biztatta, hogy próbálja fel a puha, piros bőrből készült cipőt. Pompás parókát is ajándékozott Laelia néninek, úgyhogy a néni még jobban sírt és kiabált:
– Jaj, Marcus, hát valóban ilyen gazdag vagy! Csak nem bűnös úton jutottál ezekhez a drága holmikhoz. Azt hittem, elzüllöttél, és belemerültél a keleti bűnökbe, amelyekbe a rómaiak süllyednek, ha túlságosan hosszú időt töltenek keleten. Ezért szomorodtam el, amikor megláttam püffedt arcodat, de bizonyára csak a könnyeim homályosították el a szememet. Ha higgadtan szemügyre veszlek, ismét ráismerek az arcodra, és nem is nézel ki olyan rosszul, mint először hittem.
Laelia néni tulajdonképpen félt, és azt hitte, atyám csupán azért jött, hogy birtokába vegye a házat, őt pedig valahová vidékre küldje, ahol szegénységben kell tengődnie. Ez a rögeszméje olyan szilárd volt, hogy egyre-másra magyarázgatta, miszerint hozzá hasonló nő csak Rómában élhet. Amikor visszatért a bátorsága, emlékeztetett arra, hogy azért mégiscsak egy szenátor özvegye, meg hogy ő még sok római házban szívesen látott vendég, bár férje, Gnaeus Laelius, életét és vagyonát még Tiberius császár idejében elvesztette.
Arra kértem, meséljen Gnaeus Laelius szenátorról, de Laelia néném oldalra hajtott fejjel hallgatta kérésemet, és ezt kérdezte:
– Hogyan lehetséges, Marcus, hogy a fiad ilyen borzalmas szíriai akcentussal beszél latinul? Ezt a hibát ki kell javítani, különben nevetségessé válik Rómában.
Atyám gondtalanul azt válaszolta, hogy maga is olyan sokat beszélt görögül meg arameus nyelven, hogy a saját hanglejtése is bizonyára idegenszerűvé vált. De Laelia néni ráförmedt:
– Neked szabad, mert már idősebb vagy, és bárki megérti, hogy katonai szolgálatban vagy állami kiküldetésben ragadt rád az idegen kiejtés. De Minutus kiejtésének csiszolására rátermett rétort vagy színészt kell felfogadnod. Járnia kell a színházba, és meg kell hallgatnia az írók műveinek nyilvános felolvasását. Claudius császár kényes a nyelv tisztaságára, bár szabadosainak megengedi, hogy görögül beszéljenek az államügyekről, és a feleségének egyebeket is elnéz, amiket szemérmességem tilt megemlíteni.
Aztán hozzám fordulva így magyarázott:
– Szerencsétlen férjem, Laelius szenátor nem volt sem ostobább, sem együgyűbb Claudiusnál. Sőt Claudius annak idején eljegyezte kiskorú fiát, Drusust, Seianus praefectus leányával, ő maga pedig ennek adoptált húgát, Aeliát vette feleségül. A fiú ugyanolyan ütődött volt, mint az apja, és megfulladt egy körtétől. Azt akarom mondani, megboldogult férjem, Laelius is ugyanígy igyekezett Seianus kegyeibe kerülni, abban a hiedelemben, hogy ezzel az államnak használ. Marcus, csak nem keveredtél te is Seianus cselszövéseibe, hogy olyan hirtelen eltűntél Rómából, még az összeesküvés leleplezése előtt? Éveken át senki sem hallott felőled semmit. Valójában Gaius császár, az a bájos fiú, egészen egyszerűen azért törölt téged a lovagok jegyzékéből, mert senki sem tudott felőled semmit. Én sem tudok semmit, mondta tréfásan, és áthúzta a nevedet. Legalábbis így mesélték nekem, de akik elmondták, kímélni akarták érzéseimet, és azért nem fedtek fel mindent, amit tudtak.
Atyám fagyosan azt válaszolta, hogy már a következő napon szándékában áll az állami levéltárba menni, hogy vizsgálatot indítson, miért törölték a nevét a lovagok jegyzékéből. Laelia nénit nem lelkesítette ez a dolog. Éppen ellenkezőleg, azt kérdezte, nem lenne biztonságosabb nem bolygatni a régi dolgokat. Részeg fejjel Claudius haragvó és szeszélyes, noha Gaius császár számos állami tévedését jóvátette.
– De megértem – ismerte el –, Minutus kedvéért mindent meg kell tennünk, hogy visszaszerezzük a család régi becsületét. A legegyenesebb út az lenne, ha Minutust férfitógába öltöztetnénk, és bejuttatnánk Valeria Messalina színe elé. A fiatal császárnő megkedvelte a fiúkat, akik éppen hogy felöltötték magukra a férfitógát, és szívesen viszi őket a saját lakosztályába, hogy négyszemközt érdeklődjék a családjuk és jövendő terveik felől, nehogy szégyenkezniük kelljen mások előtt. Ha nem lennék túlságosan büszke, Minutus érdekében megpróbálhatnék bejutni az elé a szuka elé. De erősen gyanítom, hogy nem fogadna engem. Nagyon jól tudja, hogy Gaius császár anyjának legjobb fiatalkori barátnője voltam. Valójában, én a közé a néhány előkelő római nő közé tartozom, akik segítették Agrippinát és a fiatal Iuliát, hogy lehetőleg tisztességgel temessék el szerencsétlen fivérük maradványait, miután a lányok visszatértek a számkivetésből. A szegény Gaiust nagyon durva módon ölték meg, és aztán a zsidók pénzével Claudiust tették meg császárnak. Agrippinának sikerült gazdag férjet kapnia, de Iuliát ismét száműzték Rómából, mivel Messalina véleménye szerint túl sokat sündörgött nagybátyja, Claudius körül. Ezek miatt a heves leányok miatt több férfit száműztek. Emlékszem egy bizonyos Tigellinusra, aki műveletlen volt, de külsejét tekintve a legpompásabb római ifjú. Ő nem sokat törődött a száműzetéssel, hanem egy halászközpontot alapított, és úgy hírlik, jelenleg versenylovakat nevel. Egy hispaniai filozófus, Seneca, aki számos könyvet adott ki, bizonyos kapcsolatban áll Júliával, bár tüdőbajos, mármint Seneca. Több évig sóhajtozott Corsicában számkivetésben. Messalina nem tartotta illendőnek, hogy Claudius fivérének leányai akár titokban is bujálkodjanak. Nincs is közülük egy sem életben, csak Agrippina.
Amikor lélegzetet vett, atyám végre szóhoz jutott, és elmondta, hogy egyszer találkozott Annaeus Senecával Alexandriában, vagy legalábbis hallotta, hogy ugyanabban az időben ő is ott járt, s a könyvtárban Indiáról szóló művéhez keresett anyagot. Valeria Messalináról, Claudius fiatal feleségéről és unokahúgáról is hallott már, és távol akart tartani engem attól az asszonytól. Tapintatosan azt is hozzátette, hogy egyelőre az lesz a legjobb, ha Laelia néni semmit sem kezdeményez az érdekemben. Atyám maga akart foglalkozni az ügyével, anélkül, hogy nők beleavatkoznának. Kijelentette, hogy már fiatal éveiben elege lett a nők pártfogásából.
Laelia néni mondani akart valamit, de rám pillantott, és jobbnak vélte, ha nem szól semmit. Végre leülhettünk, hogy olajbogyót, sajtot és zöldséglevest együnk. Atyám ügyelt rá, hogy ne együnk meg mindent, hanem maradjon egy öklömnyi sajt, mert különben a ház mindkét kivénhedt rabszolgája nyilvánvalóan ebéd nélkül maradt volna. Nekem ilyesmi eszembe sem jutott volna, mert otthon, Antiokheiában nekem tették félre a legjobb falatokat, és az ételből bőségesen jutott a ház népének meg az atyám körül tanyázó szegényeknek is.
A következő napon atyám építészt fogadott fel a családi ház alapos tatarozására, és kertészeket, hogy a gondozatlan kertet rendbe hozzák. A kertben kétszáz éves szikomorfa állt, amelyet még az a Manilius ültetett, akit valamilyen Marius az utcán ölt meg. Néhány más öreg fa is állt a ház körül, és atyám gondosan ügyelt, nehogy ezek kárt szenvedjenek. Külsőleg a földbe süllyedt házat is lehetőleg változatlanul hagyta. Nekem így magyarázott:
– Neked alkalmad van, hogy lásd Róma márványát és egyéb pompáját, de egyszer majd, ha férfivá serdülsz, megérted, hogy amit én most teszek, az a legnagyobb pompa. Ilyen öreg fákat még a legmódosabb újgazdag sem képes a háza köré állítani, és az épület ódon körvonalai minden díszes oszlopcsarnoknál értékesebbek.
Gondolatban visszatért a múltba, elkomorult, és így folytatta:
– Egyszer Damaszkuszban azt terveztem, hogy egyszerű házat építtetek, és fákat ültetek köréje, hogy csendesen éljek anyáddal, Mürinával. De miután ő meghalt, akkora kétségbeesés lett úrrá rajtam, hogy hosszú éveken át semmi sem érdekelt. Talán öngyilkos lettem volna, ha az irántad érzett kötelesség nem kényszerített volna arra, hogy folytassam hiábavaló életemet. És egy éjszaka a Galileai-tenger partján egy halász is tett nekem egy ígéretet, amely még mindig fel-felbukkan az emlékezetemben, bár csak úgy emlékszem már rá, mint valami álomra.
Az ígéretről atyám nem volt hajlandó többet elmondani, csak azt ismételte meg, hogy beéri ezekkel a régi fákkal az Aventinuson, mivel neki nem adatott meg, hogy élvezze azt az örömet, amelyet a fák ültetése és növekedésük figyelemmel kísérése jelent.
Miközben a házat felforgatták az építőmunkások meg az építész, s atyám reggeltől estig a városban járt-kelt, és ügyeit intézte, Barbus meg én fáradhatatlanul jártuk Rómát, s figyeltük az embereket és a látványosságokat. Claudius császár éppen utasítást adott, hogy a centenáriumi ünnepségre hozzák rendbe Róma valamennyi régi templomát és emlékművét, és gondoskodott arról, hogy a papok meg a tudósok kipuhatolják a hozzájuk fűződő ősi legendákat, és ezeket hozzák összhangba a jelenkor követelményeivel. Különben ugyanarról a szent helyről, fáról, kőről, barlangról, forrásról vagy emlékoszlopról a legkülönbözőbb históriákat mesélték volna, amelyek csak megzavarták volna a Rómába érkező utazókat. Róma saját lakói egyáltalán nem fordítottak figyelmet az ősrégi emlékekre és a szájhagyományra, hanem már előre a következő tavasz centenáriumi ünnepségeinek színházi előadásairól és versenyjátékairól beszéltek.
A Palatínus császári épületei, a Capitolium templomai, Róma fürdői és színházai önmagukban nem bűvöltek el, hiszen Antiokheiában nevelkedtem, és ott ugyanilyen fényűző, sőt még nagyobb épületek is voltak. Voltaképpen Róma kanyargó utcáival és meredek dombjaival szűk városnak látszott annak a szemében, aki hozzászokott a széles és egyenes utcájú Antiokheiához, akarom mondani, annak központjához, amely körül a végtelenségbe nyúlik a milliós város szegénynegyede. De hát egyetlen igazi embernek sincs köze a peremvároshoz. Rómában viszont minden dombnak és völgynek megvoltak a maga történelmi helyei, s előfordult, hogy a legértékesebb ősi épület egy szédületesen magas bérház közvetlen szomszédságában, állt.
Mégis volt egy épület, amely hatalmas méreteivel és emlékeivel lenyűgözött. Ez az isteni Augustus hatalmas kerek mauzóleuma volt a Mars-mezőn. Kerekre építették, mert Róma legszentebb templomai kör alakúak voltak, azoknak a hajdani időknek az emlékére, amikor Róma akkori lakói még kerek házakban laktak. A hatalmas mauzóleum a maga egyszerűségében szerintem méltó volt az istenhez és minden idők legnagyobb uralkodójához. Nem tudtam betelni annak a műnek az olvasásával, amely felsorolta Augustus legfontosabb tetteit a birodalom megszilárdításában. Barbust nem lelkesítette ennyire ez az emlékirat. Elmondta, hogy a légióban szolgálva, bizalmatlanná vált minden emlékirattal szemben, mert ezekben történelmileg gyakran jelentősebb az, amit meg sem említenek, mint amit megemlítenek, így a vereségek győzelmekké változhatnak, a politikai tévedések pedig állami bölcsességgé. Az isteni Augustus emlékiratairól kijelentette, hogy a sorok közül egész légiók pusztulását, száz és száz hadihajó elsüllyesztését és a polgárháború számtalan gyilkosságát tudja kiolvasni.
Ő abban az időben született, amikor Augustus már visszahozta a békét és a rendet a birodalomba, és megerősítette Róma nagyságát, de apja a szőrszálhasogató Augustus helyett inkább a közkedvelt Marcus Antoniusról mesélt emlékeket, akivel megesett, hogy olyan részegen ment fel a fórumon a szónoki emelvényre, hogy a saját szavaitól fellelkesülve időnként a melléje állított vödörbe kellett hánynia. Abban az időben még a néphez folyamodtak. Túlságosan is hosszú uralkodása alatt Augustus elnyerte a római szenátus és a nép tiszteletét, de Rómában az élet, legalábbis Barbus apjának az elbeszélése szerint, sokkal unalmasabb lett, mint azelőtt volt. Az óvatos Augustusi senki sem szerette igazában, a borgőzös Antoniust viszont éppen hibái és színes könnyelműsége miatt kedvelték.
De már megszoktam Barbus fecsegéseit, amelyeket atyám talán helytelenít, ha hallotta volna azokat. Augustus mauzóleuma lenyűgözött istenien egyszerű monumentalitásával, és újra meg újra keresztülmentünk Rómán, hogy megtekintsük. Bár a Mars-mező környékére engem természetesen a római fiúk és fiatalemberek lovaglópályája csábított, ahol a szenátorok és a lovagi rend fiai már szorgalmasan gyakorlatoztak a centenáriumi ünnepségek lovasjátékaira. Irigykedve nézegettem kürtszóval irányított sorakozójukat, szétszóródásukat és felsorakozásukat más alakulatokban. Mindezzel tisztában voltam, és tudtam, hogy magam is ugyanolyan jól, vagy még jobban is, ura tudnék lenni a lovamnak.
A lovasjátékokat mindig egész csomó aggódó anya nézte, mert az előkelő fiúk között hétesztendőstől tizenöt éves korig voltak. A fiúk természetesen úgy tettek, mintha nem is ismerték volna anyjukat, de sziszegtek haragjukban, ha valaki a kisebbek közül lepottyant a ló nyergéből, anyja pedig lobogó köntösében rémülten odafutott, hogy kimentse a lovak lábai alól. A legkisebbeknek tulajdonképpen szelíd és gyakorlott lovaik voltak, amelyek nyomban megtorpantak, hogy védelmezzék a hátukról leesett fiút. A római előkelőségeknek ezek a lovai egyáltalán nem tartoztak a szilaj harci paripák közé. Antiokheiában szilajabb lovak voltak.
A gyakorlótér nézőinek sorában láttam egyszer Valeria Messalinát is fényes kíséretével, és kíváncsian nézegettem őt. A közelébe természetesen nem juthattam, és távolról szerintem nem is volt olyan igézően szép, mint amilyennek mondták. Hétéves fia, akinek Claudius császár Britanniában aratott győzelmeinek és diadalmenetének tiszteletére a Britannicus nevet adományozta, sápadt és cingár fiú volt, aki szemlátomást félt a lótól, amelyen lovagolt. Voltaképpen már a származása miatt neki kellett volna vezetnie ezeket az ifjúsági játékokat, de ez lehetetlen volt, mert mihelyt a ló hátára ült, arca felpuffadt, és a szeme könnybe lábadt. A lovas gyakorlatok után gyermekarca kiütésektől vöröslött, és alig látott, annyira bedagadt a szeme.
A látványosságra összecsődült bámészkodók még arra sem méltatták, hogy kiáltásaikkal buzdítsák, annyira nem állta meg a sarat. Messalina végül is megparancsolta a praetorianusoknak, hogy oszlassák szét a bámészkodókat. Azt mesélték, hogy Claudius császár nem is merészelt eljönni, hogy megnézze fia lovaglását, mert vén ember módjára esztelenül szerette egyetlen fiát, és attól tartott, elveszti a fejét, ha a fiát a nyeregből lepottyanni látja. Hiszen sem Augustusnak, sem Tiberiusnak, sem Caligulának nem volt saját fia, hogy a trónját örökölje.
Ürügyként a fiú fiatalságát emlegetve, Claudius elrendelte, hogy az ifjak vezetője Lucius Domitius, unokahúgának, Domitia Agrippinának a fia legyen. Lucius még nem töltötte be tizedik évét, de egészen más fából faragták, mint a félénk Britannicust. Korához képest izmos fiú és rettenthetetlen lovas volt. A gyakorlatok befejezése után gyakran egyedül végzett szédületes mutatványokat, hogy elnyerje a nézők kegyét. A Domitiusok örökségeként neki is vöröses haja volt. Ezért a gyakorlatok alatt szívesen vette le a fejéről védősisakját, hogy a tömegnek régi erőszakos családjának ismertetőjelét fitogtassa. De a tömeg nem is annyira a Domitiusok miatt csodálta és magasztalta, hanem inkább azért, mivel Gaius császár húgának a fia volt. Ily módon az ő ereiben is Júliának, Iulius Caesar nővérének a vére csörgedezett, és ezenkívül Marcus Antonius vére is. Barbus tűzbe jött, és rekedt hangon néhány jóindulatú, de vaskos szót kiáltott oda neki, amelyek hallatára a tömeg harsány nevetésben tört ki.
Azt beszélték, hogy anyja, Agrippina, a maga részéről nem mert eljönni, hogy a többi anya módjára a lovasjátékokat nézegesse, mert félt Valeria Messalina beteges féltékenységétől, és mivel okult nővérének sorsából, tőle telhetőleg kerülte a nyilvánosságot. De Lucius Domitiusnak nem volt szüksége anyja védelmére. A saját kamaszos elevenségével vívta ki a nép csodálatát. Tudott uralkodni a testén, és szépen mozgott, tekintete bátor volt, és még a nagyobb fiúk sem adták semmi jelét annak, hogy irigykedtek volna rá, hanem készségesen alávetették magukat parancsnokságának a gyakorlatokon.
Mohó sóvárgással könyököltem a simára koptatott fakorlátra, és a gyakorlatokat nézegettem. De semmittevő életemnek hirtelen vége szakadt. Atyám komor és dörmögő nyelvtanárt kerített számomra, aki minden egyes szónál gúnyolódva javította ki kiejtésemet, és a felolvasásokra szinte készakarva csupa unalmas művet választott ki, amelyek önuralomra, a sorsba való beletörődésre és férfiúi erényekre tanítottak. Mintha atyám azzal a tévedhetetlen adottsággal rendelkezett volna, hogy mindig bosszantó tanítókat szerezzen nekem.
A ház tatarozása alatt Barbusszal együtt az emeleti szobában laktam, amelynek sarkaiban megrekedt a füstölőszerek illata, és amelynek falain mágikus képek voltak. Ezekkel nem sokat törődtem, mert azt hittem, hogy a csillagvizsgáló Manilius idejéből származnak. De ezek miatt kezdtem rosszul aludni és rossz álmokat látni, úgyhogy gyakran a saját kiáltásomra ébredtem fel, vagy Barbusnak kellett felköltenie, amikor lidércálmomban nyöszörögtem. Rétorom is ráunt a zajra és a kalapácsok kopácsolására, és kezdett magával vinni a fürdőkbe és az ezek mellett működő előadótermekbe.
Undorodtam vékony tagjaitól és kerekded, sárgás hasától. Még mélyebb ellenszenvet éreztem iránta, amikor gúnyolódásai közepette hízelgőn simogatni kezdte a tagjaimat, arról beszélve, hogy Antiokheiában bizonyára megismertem a görög szerelmet. Azt kívánta, hogy házunk tatarozásának idejére költözzem hozzá, Subura városnegyed egyik hitvány bérházának legfelső emeletén levő szobájába, amelybe csak létrán lehetett feljutni, hogy állítólag zavartalanul oktathasson, és szoktasson hozzá a bölcs élethez.
Barbus észrevette az arckifejezését, és komolyan figyelmeztette. Amikor ez nem használt, Barbus végül megvesszőzte.
Ettől a bölcs annyira megijedt, hogy még a bérét sem merte elkérni atyámtól. Mi a magunk részéről nem mertük elmondani atyámnak, valójában miért is tűnt el a szemünk elől. Atyámban az a vélemény alakult ki, hogy a kiváló tanító nyakasságomat elégelte meg.
Veszekedés robbant ki közöttünk, és én dacosan felkiáltottam:
– Inkább lovat szerezz nekem, akkor megismerkedem a római ifjakkal, magamhoz illő társaságra teszek szert, és megtanulom a helyes szokásokat.
– A lovak már Antiokheiában a vesztedet okozták – jegyezte meg atyám. – Claudius császár új, értelmes rendeletet adott ki, amelynek értelmében a rendek szemléje és felvonulása alkalmával az idős vagy különben is gyenge felépítésű szenátor vagy lovag kötőféken vezetheti lovát anélkül, hogy a hátára ülne. A hivatalnoki pályához szükséges katonai szolgálatot ez idő tájt pusztán névlegesen is el lehet végezni.
– Ó idők, ó erkölcsök! – válaszoltam dacosan. – De legalább adj nekem elég pénzt, hogy színészeket, zenészeket és versenykocsihajtókat szerezhessek barátaimnak. Az ő révükön ismeretségre tehetek szert a római elpuhult ifjak körében, akik kerülik a katonai szolgálatot.
Ez sem nyerte el atyám tetszését.
– Laelia nénéd már figyelmeztetett, hogy a hozzád hasonló ifjúnak nem tesz jót, ha túl sokáig nélkülözi a hasonló korúak társaságát – ismerte el. – Üzleti ügyeim során véletlenül megismerkedtem bizonyos hajótulajdonosokkal és gabonakereskedőkkel. Az éhínség után Claudius császár új kikötőt építtet Ostiában, és kártérítést ad minden hajótörést szenvedett gabonaszállító hajóért. A halász Marcius tanácsára itt hajórészeket vásároltam, mert a hajózásban nincs többé semmi kockázat, és sokan egyenesen vagyonra tettek szert azzal, hogy használatból kivont hajókat elfogadhatóan rendbe hozattak. De ezek a felkapaszkodó újgazdagok olyan életmódot folytatnak, hogy ellenemre lenne, ha ismeretséget kötnél a fiaikkal. Úgy éreztem, atyám maga sem tudja, mit akar.
– Hát azért jöttél Rómába, hogy meggazdagodj? – kérdeztem.
Atyám rossz néven vette kérdésemet, és rám förmedt:
– Magad tudod a legjobban, hogy csak nyugalomra és egyszerű életre vágyom. De szabadosaimtól megtanultam, hogy nem bűn az állam és a közüdv ellen, ha valaki aranyakat rakosgat zacskókban a láda mélyére. Ezenkívül szeretnék további földet venni Caerében, ahonnan igazi családom származik. Sose feledd el, hogy csak adoptálás révén vagyunk Maniliusok.
Alázatos szemmel nézett a szemembe, és így folytatta:
– Szemed sarkában redő van, mint nekem is, igazi származásunk jeleként. De az állami levéltárban keresgélve, a saját szememmel láttam a Gaius császár korából való lovagi névjegyzéket, és a nevem mellett nincs semmilyen bejegyzés, csak a nevemet áthúzó kígyóként tekergő vonal. Gaius keze nagyon reszketett betegsége miatt. Nincs semmilyen bírói határozat, és senki sem emelt vádat ellenem. A távollétem miatt történt vagy sem, ezt nem tudom. Pontius Pilátus procurator már tíz évvel korábban kegyvesztett lett, elvesztette hivatalát, és Galliába helyezték át. De a titkos levéltár Claudius császár birtokában van, és ott továbbra is lehet valamilyen hátrányos feljegyzés rólam. Találkoztam szabadosával, Felixszel, aki érdeklődik Judea ügyei iránt. Megígérte nekem, hogy mihelyt megfelelő alkalom kínálkozik, megtudakolja a dolgot Narcissustól, a császár magántitkárától. Szívesebben találkoznék személyesen azzal a befolyásos férfiúval, de állítólag olyan dölyfös hogy már a színe elé bocsátás is tízezer sestertiusba kerül. Önbecsülésem miatt szeretném elkerülni a közvetlen vesztegetést, nem pedig fukarságból.
Atyám elmesélte még, hogy figyelmesen meghallgatta és emlékezetébe véste mindazt, amit Claudius császárról meséltek, rosszat és jót egyaránt. Végső soron személyesen a császártól függött, hogy a nevünk visszakerüljön a lovagok névjegyzékébe. Öregségére a császár olyan szeszélyes lett, hogy puszta rögeszme vagy előjel miatt képes megakadályozni a legjobban megindokolt határozat hozatalát is. Előfordult, hogy a szenátus ülése vagy a bírósági tárgyalás alatt elaludt, és megfeledkezett a tárgyalás alatt álló ügyről. Atyám a várakozási időt arra is felhasználta, hogy elolvassa Claudius császár valamennyi megjelent művét, még kockajáték-kalauzát is.
– Claudius császár a közé a kevés római közé tartozik, aki még beszél etruszk nyelven, és olvassa az etruszkok írásait – magyarázta atyám. – Tégy a kedvemre, menj el a Palatinus lábánál levő nyilvános könyvtárba, és olvasd el az etruszkok történetét, amelyet ő írt. Ennek segítségével megérted majd az áldozati papok számos rituális szövegét is, amelyeket eddig csak kívülről kellett megtanulni. Aztán elviszlek majd Caerébe, hogy megnézzük birtokainkat, amelyeket még magam sem láttam soha. Ott lovagolhatsz majd.
De atyám tanácsai csak még jobban elkedvetlenítettek, úgyhogy szerettem volna fogcsikorgatva sírni. Miután atyám elment, Barbus ravasz pillantást vetett rám, és így szólt:
– Érdekes, hogy a középkorú férfiak közül milyen sokan megfeledkeznek arról, milyen is, ha az ember fiatal. Magam még jól emlékszem, hogy a te korodban hányszor volt ok nélkül sírhatnékom, és hányszor volt rossz álmom. Igen jól tudom, hogyan nyugtathatnám meg a kedélyedet, és mivel adhatnám vissza nyugodt álmodat, de atyád miatt nem merek ilyesmivel előállni.
Laelia néném is aggódó pillantásokkal méregetett, magához hívott, hogy beszéljen velem, óvatosan körülnézett, hallgatózóktól tartva, majd megszólalt:
– Ha esküvel fogadod meg, hogy nem szólsz róla apádnak, elmondok neked egy titkot.
Pusztán udvariasságból megígértem neki, és meg is esküdtem rá, noha magamban csak nevethetnékem volt, mivel nem hittem, hogy Laelia nénémnek bármilyen izgalmas titkai lettek volna. Ebben azonban tévedtem, mert Laelia néném hozzáfogott mondókájához:
– Abban a szobában, amelyben alszol, sokáig lakott vendégként egy bizonyos Simon nevű zsidó varázsló. Ő maga azt állította, hogy samariai, de azok talán nem ugyanolyan zsidók? Füstölőszerei és mágikus jelei bizonyára zavarják álmodat. Néhány évvel ezelőtt érkezett Rómába, és hírnévre tett szert mint, a betegek gyógyítója, mint jós és csodatevő. Marcellus szenátor arra kérte, lakjék nála, és tiszteletére szobrot állíttatott abban a hiedelemben, hogy isteni erő lakozik benne. Próbára tették az erejét. Először halálosan mély álomba merített egy fiatal rabszolgát, aztán feltámasztotta halottaiból, bár az ifjú teste már kihűlt, és az élet legcsekélyebb jele sem látszott rajta. Ezt saját szememmel láttam.
– Kétségtelenül, kétségtelenül – válaszoltam –, de Antiokheiában éppen elég zsidót láttam.
– Pontosan így van – lelkendezett Laelia néni. – De hadd meséljem tovább. A többi zsidó, aki a folyón túl és itt az Aventinuson lakik, kezdett keserűen irigykedni Simon varázslóra. Képes volt láthatatlanná tenni magát és repülni. Ezért a zsidók egy másik varázslót hívtak ide, akinek szintén Simon a neve. A varázslókat próbára tették, és Simon, mármint az én Simonom, ráparancsolt a tömegre, hogy figyelmesen nézzen egy kis felhőt, ő maga pedig eltűnt a szemünk elől. Amikor aztán repülve előbukkant a felhőből a fórum fölött, az a másik zsidó nagy hangon bálványához, Khrésztoszhoz fohászkodott, úgyhogy a repülő Simon leesett az égből, és a lábát törte. Ezt zokon vette, elvitette magát a városból, és vidéken húzódott meg, hogy a lábát gyógyítgassa, míg az a másik Simon, miután egy ideig ő is gyógyítgatta a betegeket, eltűnt a nyilvánosság elől. A varázsló Simon visszatért a városba a leányával együtt, és én szállást adtam nekik, mivel nem voltak jobb pártfogói. Nálam is maradt, amíg volt pénzem, de aztán a Hold temploma mellé költözött, és ott fogad ügyfeleket. Többé nem repül, és nem is támaszt fel halottakat, de a leánya a Hold papnőjeként keresi a kenyerét, és számos előkelő ember jósoltat vele, Simon pedig felleli elveszett tárgyaikat.
– Miért mondod el nekem ezt? – kérdeztem gyanakodva. Laelia néni tördelni kezdte a kezét, és panaszosan válaszolt:
– Nagyon hiányzik nekem Simon varázsló, de nem fogad többé, hiszen nincs pénzem, és apád miatt sem mertem felkeresni. De úgy érzem, ő bizonyára kigyógyíthatna téged rossz álmaidból, és lecsitíthatná szíved nyugtalanságát. Legalábbis a leánya segítségével jósolhatna, és tanácsot adhatna neked, mit szabad enned és mit nem, és melyek a szerencsés napjaid, melyek a szerencsétlenek. Nekem például megtiltotta, hogy borsót egyem, és azóta valóban rosszullét fog el, ha csak száraz borsószemeket látok.
Atyámtól néhány aranypénzt kaptam vigasztalásul meg lelkesítésül, hogy olvassam el az etruszkok történetét. Arra gondoltam, hogy Laelia néni bolondos nő, aki hisz a babonában és a boszorkányságban, mivel különben nincs sok öröme az életéből. De szívesen jártam a kedvében, és a samariai varázsló meg a lánya szerintem sokkal izgalmasabb volt, mint a poros könyvtár, ahol öreg emberek zörögnek szakadatlanul, a száraz tekercseket nyitogatva. Aztán meg nekem is meg kellett ismernem a Hold templomát a daphnéi orákulumnak tett fogadalmam miatt.
Amikor megígértem, hogy elviszem a varázslóhoz, Laelia néni mérhetetlenül örvendezett, selyembe öltözött, kenőccsel és festékkel kente be beesett orcáját, a fejére tette atyámtól kapott vörös parókáját, és a drágakő nyékeket is sovány nyakára helyezte. Barbus az istenek nevében arra kérte, hogy legalább a fejét takarja el, mert különben az emberek holmi bordélyház-tulajdonosnak fogják tartani. Laelia néni nem haragudott meg rá, hanem csak az ujjával fenyegette Barbust, és megtiltotta neki, hogy elkísérjen bennünket. De Barbus szentül megígérte atyámnak, hogy Rómában sohasem fog szem elől téveszteni engem. Végül is megegyeztünk, hogy a Hold templomáig elkísér bennünket, de kint várakozik ránk.
Az Aventinuson a Hold temploma olyan ősrégi volt, hogy még legenda sem fűződött hozzá, nem úgy, mint Diana újabb keletű templomához. Annak idején Servius Tullius király építtette kör alakúra vaskos gerendákból. A gerendatemplom köré, később kőtemplomot építettek. A templom legbelső része olyan szent volt, hogy nem is volt benne kőpadló, hanem csak keményre döngölt föld. Az áldozati ajándékon kívül nincs is benne más szertartási eszköz, mint egy hatalmas kőtojás, amelynek a felülete megfeketedett és tükörsima lett, olyan sok olajjal kenegették. A templom félhomályában lépkedve a látogatót ugyanaz a szent borzongás fogja el, mint a nagyon régi templomokban. Korábban ugyanezt a borzongást Rómában csak Saturnus templomában éreztem, amely a legrégibb, a legfélelmetesebb és a legszentebb Róma valamennyi temploma közül. Az az Idő temploma, és a főpap, általában maga a császár, minden esztendő meghatározott napján még ma is szent rézszöget ver bele a templom közepén álló tölgyfaoszlopba.
A Hold templomában nem volt szent oszlop, hanem csak az a kőtojás. Ezért Barbus szívesen kint maradt, mivel nem volt kedve belépni a templomba.
A kőtojás mellett háromlábú széken halálsápadt nő ült, olyan mozdulatlanul, hogy a sötétben először szobornak néztem. De Laelia néni az alázattól nyávogó hangon Helénának szólította, és szent olajat vásárolt tőle, hogy bekenje a kőtojást. Az olajat csöpögtetve rituális varázsigét mormolt, amelyre csak a nőket tanítják meg. Férfiú hiába áldoz annak a tojásnak. Miközben ő áldozatát mutatta be, én az áldozati ajándékokat nézegettem, és örömmel fedeztem fel közöttük több apró kerek ezüstszelencét. Gondolatban ugyanis szégyenkeztem amiatt, amit áldozatként a Hold istennőjének ígértem. Ezért jobbnak tartottam, hogy annak idején majd szelencébe zárva hozzam el a templomba.
Ugyanakkor az a nő, aki olyan sápadt volt, mintha kriptában élt volna, felém fordította az arcát és ijesztően fekete szemét. Elmosolyodott és megszólalt:
– Sose szégyelld a gondolataidat, szép fiú. A Hold istennője hatalmasabb istennő, semmint hiszed. Ha elnyered kegyeit, olyan erőre teszel szert, mint Mars nyers ereje, és összehasonlíthatatlanul nagyobb Minerva meddő bölcsességénél.
Törve beszélte a latint. Ezért olyan volt, mintha valamilyen ősrégi, feledésbe merült nyelven beszélt volna. Arca megnövekedett a szememben, mintha a hold titkos fénye áradt volna belőle, és amikor mosolygott, észrevettem, hogy sápadtsága ellenére is szép. Laelia néni még nyávogóbb hangon szólt hozzá, úgyhogy hirtelen úgy tűnt nekem, mintha a néni sovány macska lett volna, amely a kőtojás körül kering, s alázatosan hegyezi a fülét.
– Nem, nem macska – szólalt meg még mindig mosolyogva a papnő. – Nőstényoroszlán! Hát nem látod? Mi dolgod az oroszlánokkal, fiú?
Szavai megdöbbentettek, hiszen egy egészen rövid pillanatig a néni helyén mintha csakugyan sovány, szomorú nőstényoroszlánt láttam volna, amely ugyanolyan szemrehányóan nézett rám, mint az az öreg oroszlán Antiokheia környékén, miután lándzsámmal megszúrtam a hátsó lábát. De ez az érzés nyomban eltűnt, mihelyt kezemmel végigsimítottam a homlokomat.
– Otthon van atyád? És gondolod, hogy fogad bennünket? – kérdezte Laelia néni.
– Atyám, Simon böjtölt és utazott számos országban, hogy váratlanul megjelenjék az embereknek, akik az isten erejeként tisztelik – válaszolta Heléna papnő. – De úgy tudom, éppen most ébren van, és kettőtökre vár.
A templom hátsó ajtaján keresztül egy magas bérházba vezetett bennünket, amely néhány lépésnyire állt, és amelynek földszintjét szent útiemlékeket árusító bolt foglalta el. Voltak ott olcsó és drága hold- és csillagkép jelek meg simára csiszolt apró kőtojások. Heléna papnő hétköznapi lett a szememben. Sovány orcája sárgás színben játszott, fehér köntöse pecsétes volt, és undorítóan bűzlött a füstölőszerektől. Nem volt már fiatal, s külseje szánalmasnak látszott. Fekete szeme is elvesztette frissességét, amikor szórakozottan az egyik emléktárgyat a másik után vette a kezébe, közönyösen megpróbálva ránk tukmálni, mintha eleve tudta volna, hogy úgysem vesszük meg.
A bolton keresztül a rozzant hátsó helyiségbe vezetett bennünket, amelynek padlóján a szőnyegen fekete szakállú, vastag orrú férfi ült. Zavaros tekintetét ránk emelte, mintha még mindig egy másik világban időzött volna, de azért erősen sántítva felállt, hogy Laelia nénit köszöntse.
– Éppen egy etiópiai varázslóval beszélgettem – magyarázta meglepően zengő hangon. – De tudtam, hogy jönni fogsz. Miért zavarsz engem, Laelia Manilia? Selyemfátyladról és nyakékedről látom, minden jót megkaptál már, amit jövendöltem neked. Mit akarsz még?
Laelia néni ijedten magyarázta, hogy én rosszul alszom éjszaka abban a szobában, amelyben hosszabb ideig Simon varázsló lakott. Rosszat álmodom éjszaka, a fogaimat vicsorgatom, és ordítozom álmomban. Laelia néni szerette volna megtudni ennek az okát, és ha lehetséges, az orvoslás módját is.
– Aztán meg adósod is maradtam, kedves Simon, amikor haragodban elhagytad házamat – magyarázta Laelia néni, és rám parancsolt, hogy adjak három aranyat a varázslónak.
De Simon varázsló maga nem vette el a pénzt, hanem csak biccentett a leányának, ha ugyan Heléna papnő valóban a leánya volt, ő pedig közönyösen eltette a pénzt. Három római aureus azért mégiscsak háromszáz sestertius vagy hetvenöt ezüstpénz volt, úgyhogy bosszantott a fölényessége.
A varázsló visszaült a szőnyegre, és megparancsolta, hogy én is üljek le vele szemben, Heléna papnő néhány csipetnyi füstölőszert szórt a parázstartóba.
– Úgy hallottam, eltörted a lábad, amikor meg akartál tanulni repülni – szólaltam meg végül udvariasan, amikor a varázsló semmit sem szólt, csak mereven nézett.
– Nekem tornyom van a tenger túlsó partján, Samariában – kezdett beszélni vontatott hangon.
De Laelia nénit elfogta a türelmetlenség, toporzékolni kezdett, és esdeklő hangon megszólalt:
– Jaj, Simon, hát már nem parancsolsz nekem úgy, mint azelőtt?
A varázsló a magasba emelte a mutatóujját. Laelia néni megmerevedett, és úgy nézte. Anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna, Simon kijelentette:
– Többé nem tudod elfordítani a fejedet, Laelia Manilia. Ne zavarj bennünket, hanem menj fürödni a forrásban, amelyet ismersz. Mihelyt a vízbe lépsz, úrrá lesz rajtad a gyönyör, és megfiatalodsz.
De Laelia néni sehová sem ment, hanem mozdulatlanul állva maradt, és eszelősen meredt maga elé néhány olyan mozdulatot téve, mintha levetkőzött volna. Simon varázsló még mindig engem nézett, és folytatta történetét:
– Volt egy kőtornyom. A Hold és mind az öt bolygó engem szolgált, úgyhogy isteni erő lakozott bennem. A Hold istennője emberré vált Heléna alakjában, és alázatosan a leányom lett. Az ő segítségével láttam a múltat, és megjósoltam a jövendőt. De aztán Galileából varázslók jöttek, akiknek az ereje nagyobb volt, mint az enyém. Nekik csak a kezüket kellett valakinek a fejére tenniük, hogy az illető idegen nyelveken szólaljon meg, és megszállja a lélek. Még fiatal voltam, és minden erőt meg akartam ismerni. Ezért arra kértem őket, tegyék a kezüket az én fejemre is, és nagy összeget ígértem nekik, ha átültetik belém az ő erejüket, hogy ugyanolyan csodákra legyek képes, mint ők. De fukar módon bántak az erejükkel, megszidtak, és szigorúan megtiltották, hogy istenük nevét csodatettekre használjam. Nézz a szemembe, fiam! Hogy hívnak?
– Minutusnak – válaszoltam kelletlenül, mert inkább monoton hangjától, semmint elbeszélésétől szédülni kezdett a fejem. – Hát nem kellene kérdezetlenül is tudnod a nevemet, ha egyszer olyan nagy mágus vagy? – kérdeztem gúnyosan.
– Minutus, Minutus – ismételgette ő. – A bennem levő erő azt mondja, hogy másik nevet kapsz, még mielőtt harmadszor megtelik a hold. De én nem hittem a galileai varázslóknak. Éppen ellenkezőleg, az ő istenük nevének erejével gyógyítottam a betegeket, amíg üldözőbe nem vettek, és amíg be nem vádoltak Jeruzsálemben, hogy elloptam Erosz kis aranyszobrát. Egy gazdag nő saját szabad akaratából ajándékozta nekem azt a szobrocskát. Nézz a szemembe, Minutus! De ők erejükkel elvarázsolták a nőt, s elfeledte, hogy nekem ajándékozta. Állítólag láthatatlanná válva loptam el tőle a szobrot. Akár hiszed, akár nem, láthatatlanná tudok válni, ha akarom. Háromig számolok, Minutus. Egy, kettő, három. Most már nem látsz engem.
Egy pillanatra csakugyan eltűnt a szemem elől, úgyhogy azt hittem, csupán egy fénylő gömbre nézek, ami talán a Hold tányérja volt. De indulatosan megráztam a fejem, becsuktam és újra kinyitottam a szemem, ő pedig ismét előttem ült ugyanúgy, mint előbb.
– Még mindig látlak, Simon – mondtam hitetlenkedve. – Nem akarok többé a szemedbe nézni.
Barátságosan elnevette magát, mindkét kezével feloldó mozdulatot tett, és megszólalt:
– Akaratos fiú vagy, és nem akarlak kényszeríteni, mert az ilyesmiből soha semmi jó sem származik. De nézz Laelia Maniliára.
Laelia nénire pillantottam. Felemelte a kezét, mint az ív, hátrahajlott, s mámoros kifejezés ült az arcán. A ráncok eltűntek a szája és a szeme körül, termete pedig feszesen fiatallá vált.
– Hol jártál éppen, Laelia Manilia? – kérdezte parancsoló hangon Simon varázsló.
Laelia néni nyomban válaszolt, bájos leányhangon:
– A forrásodban fürdőm. Édes víz vesz körül minden oldalról, úgyhogy minden porcikámban borzongok.
– Folytasd csak isteni fürdődet, Laelia – biztatta a varázsló, majd felém fordulva hozzátette: – Az ilyen varázslat csekélység, és senkiben sem tesz kárt. Téged megigézhetnélek, hogy négykézláb csússz a bozótban, és felsebezd a kezed meg a lábad, hogy ilyen nyakas vagy. De miért pazarolnám rád az erőmet? Ezért jövendöljünk neked, ha már egyszer idejöttél. Heléna, te alszol!
– Én alszom, Simon – válaszolta azonnal készségesen Heléna papnő, bár a szeme nyitva maradt.
– Mit látsz a fiúról, akinek a neve Minutus? – kérdezte a varázsló.
– Állata az oroszlán – válaszolta a papnő. – De az oroszlán bőszen rám tör, és nem térhetek ki előle. Az oroszlán mögül gyilkos nyílvesszőkkel egy férfi fenyegeti őt, akinek a vonásait nem látom világosan. Túlságosan messze van a jövőben. De világosan látom Minutust egy nagy teremben, amelynek fali üregei könyvtekercsekkel vannak tele. Egy nő nyitott tekercset nyújt át neki. A nő fiatal, keze fekete, apja pedig nem az apja. Óvakodj tőle, Minutus! Most ismét Minutust látom, amint halványszürke csődörön lovagol. Villogó mellvért van rajta. Hallom a tömeg zúgását. De az oroszlán rám veti magát. Menekülnöm kell! Simon, Simon, ments meg!
Sikítva eltakarta az arcát. Simon gyorsan felébresztette, aztán fürkészőleg rám tekintett, és megszólalt:
– Csak nem folytatod magad is a varázslás mesterségét, hogy az oroszlán olyan féltékenyen őrködik fölötted? Sose aggódj. Nem látsz többé nyomasztó álmokat, ha álmodban eszedbe jut, hogy az oroszlánodat hívd. Hallhattad, amit kívántál.
– A legfontosabbat hallhattam – ismertem el. – Ez kedvemre való, akár igaz, akár nem. De minden bizonnyal meg fogok emlékezni rólad és lányodról, ha egyszer valóban halványszürke csődörön lovagolhatok a zúgó tömeg közepette.
Simon varázsló Laelia nénihez fordult, a nevén szólította, és ráparancsolt:
– Itt az ideje kijönnöd a forrásból. Isteni barátod csípjen meg jelként a karodon. Nem fog fájni, csak édesen sajog. Ébredj hát!
Laelia néni lassan magához tért az igézetből, és kezével a bal karját tapogatta, arcán még mindig mámoros kifejezéssel. Kíváncsian fürkésztem sovány karját, és bőrén csatugyan jókora véraláfutás keletkezett. Laelia néni egész testében az élvezettől remegve dörgölte a véraláfutást, úgyhogy el kellett fordítanom a szememet. Heléna papnő hívogatólag rám mosolygott, ajka kinyílt. De rá sem akartam nézni. Zavarban voltam, és viszketett a testem. Ezért búcsút vettem tőlük, de Laelia nénit a karjánál fogva erőszakkal kellett kivonszolnom a varázsló szobájából. Még mindig annyira zavaros volt a feje.
A boltban a papnő apró fekete kőtojást vett a kezébe, felém nyújtotta, és így szólt:
– Ezt ajándékba kapod tőlem. Védelmezze álmaidat, amikor a telihold világít.
Erős ellenszenv lett úrrá rajtam, hogy bármilyen ajándékot elfogadjak tőle. Ezért így válaszoltam:
– Megveszem. Mennyit akarsz érte?
– Csupán egy szálat a szőke hajadból – mondta Heléna papnő, és már nyújtotta is a kezét, hogy kitépje egy hajszálamat, de Laelia néni szörnyülködve megakadályozta ebben, és a fülembe súgta, hogy inkább pénzt adjak a nőnek.
Nem volt aprópénzem, úgyhogy egy egész aranyat nyújtottam át neki, és bizonyára rá is szolgált jóslásával. Közönyösen elvette a pénzt, és így gúnyolódott:
– Nagyon drágán méred a hajszálaidat. De talán igazad van. Csak az istennő tudja.
A templom előtt találtam rá Barbusra, aki minden igyekezetével titkolni próbálta, hogy kihasználta az alkalmat egy kis borozgatásra. Ezért le is maradt mögöttünk, hogy rogyadozó léptekkel kövessen bennünket. Laelia néni jókedvre derült, karján a véraláfutást simogatta, és így magyarázott nekem:
– Simon varázsló régóta nem volt hozzám ilyen kegyes, mint ma. Minden tekintetben újjáéledtem és felfrissültem, és a legkisebb fájdalmat sem érzem többé a testemben. De jó, hogy nem adtad oda a hajszáladat annak a szemérmetlen lánynak. A hajad segítségével álmodban az ágyadba jöhetett volna.
Kezét riadtan a szája elé kapva rám pillantott, és megjegyezte:
– Hiszen nagy fiú vagy már. Apád bizonyára elmagyarázta neked ezeket a dolgokat. Biztosan tudom, hogy Simon varázsló olykor-olykor megparancsolta az igézete alatt álló férfinak, hogy háljon a leányával. Ily módon a férfi teljesen a hatalmukba került, bár kárpótlásul mindenféle más sikert aratott. Előre figyelmeztetnem kellett volna téged, de nem jutott eszembe, hiszen még kiskorú vagy. Csak akkor döbbentem rá a szándékára, amikor Helena a hajad szálát kérte.
Miután Simon varázslóval találkoztam, csakugyan nem láttam többé rossz álmokat. Ha lidércálom kerülgetett, álmomban is eszembe jutott Simon varázsló tanácsa, és az oroszlánt hívtam. Nyomban jött is, védelmezőleg leheveredett mellém, és minden tekintetben olyan eleven volt, hogy kezemmel megsimogathattam a bundáját, noha amikor az ilyen álomból felébredtem, tapasztaltam, hogy csak puha takaróm rojtjait simogattam.
Az oroszlán olyan nagy örömet szerzett nekem, hogy olykor szólongatni kezdtem, mihelyt álomba merültem. Sőt az is előfordult, hogy amikor a városban járkáltam, azt képzeltem, hogy az oroszlán védelmezőn mögöttem lépked. Később megértettem, hogy Antiokheiában szilaj életet éltem, és állandóan cimboráim társaságában voltam. Rómában az első hónapokban nagyon egyedül voltam és tétlenkedtem. Ezért képzeltem társamnak az oroszlánt. Teliholdas éjszakákon a biztonság kedvéért a fekete kőtojást is a kezemben szorongattam, és nem is féltem többé, bár a Hold egyenesen az arcomba világított.
Néhány nappal az után, hogy Simon varázslóval találkoztam, eszembe jutott atyám biztatása, és elmentem a Palatinus lábánál levő nyilvános könyvtárba. A zsémbes könyvtárostól az etruszkok történetét kértem, amelyet Claudius császár adott ki. Először félvállról kezelt, fiútógám miatt, de már ráuntam a rómaiak sértéseire, és haragosan rárivalltam, hogy egyenesen a császárnál emelek panaszt, hogy írásait nem hagyják olvasni a könyvtárban. Tüstént egy kék ruhás rabszolgát hívott, hogy vezessen engem, és a rabszolga be is vitt egy terembe, amelyben Claudius nagyméretű szobra állt, és megmutatta nekem a polcokat, amelyeken a könyveket tartották, biztatva, hogy magam keressem elő, amit akarok.
Elámulva álltam meg Claudius császár szobra előtt, mert a császár Apollóként mintáztatta meg magát, és a szobrász megszépítette vézna tagjait és ravasz, iszákos ábrázatát, úgyhogy a szobor inkább komikus volt, semmint magasztos. Arra gondoltam, hogy a császár mindenesetre nem hiú, hiszen megengedte, hogy ily módon ábrázolják őt egy nyilvános könyvtárban.
Először azt hittem, egyedül vagyok a szobában, és feltételeztem, hogy a rómaiak nem nagyon tisztelik Claudiust, az írót, hogy hagyják a műveit a polcokon porosodni. De aztán észrevettem, hogy a terem egyik keskeny világítóablaka mellett, háttal nekem, egy nő ült egy tekercset olvasva. Egy ideig kerestem az etruszkok történetét. Karthágó történetét, amelyet Claudius írt, megtaláltam, de éppen azok a polcok voltak üresek, amelyeken szemlátomást az etruszkok történetét tartották. Ismét az olvasó nő felé pillantottam, és észrevettem, hogy mellette egész csomó kézirattekercs van.
Az egész napomat erre az unalmas teendőre szántam, mert a könyvtárban a tűzveszély miatt lámpafénynél nem lehetett olvasni. Mégsem szerettem volna dolgom végezetlenül távozni. Ezért erőt vettem magamon, bár szégyenkeztem megszólítani egy vadidegen nőt. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, csakugyan az etruszkok történetét olvassa-e, és hogy valamennyi tekercsre szüksége van-e a kutatásaihoz. A hangom gúnyos volt, bár jól tudtam hogy sok jól nevelt leány igazi könyvmoly. Nem olvasnak ugyan történelmet, hanem Ovidiuson kívül fantasztikus szerelmi történeteket és útleírásokat.
A nő nagyon megijedt, mintha csak ekkor vette volna észre, hogy a szobába jöttem, és rám emelte arcát és vad tekintetét. Fiatal volt és a hajáról következtetve még hajadon. Arca nem volt szép, hanem inkább szabálytalan és durva vonású. Selymes bőre napbarnított volt, mint a rabszolga bőre, szája nagy, ajka pedig telt volt.
– A szent rítusok szavait igyekszem megtanulni, és ezeket hasonlítom össze a különböző könyvekben – förmedt rám. – Nincs ebben semmi nevetséges.
Vadságától eltekintve úgy éreztem, ugyanannyira szégyenkezik előttem, mint én előtte. Észrevettem, hogy a keze tintafoltos, és hogy csepegő nádtollal jegyzeteket készített magának a nádpapírra, írásáról látszott, hogy gyakran ír, noha hitvány írószerei miatt nem volt szép az írása.
– Egyáltalán nem nevetek – jegyeztem meg gyorsan, és rámosolyogtam. – Éppen ellenkezőleg, tisztellek, tanult emberre valló munkádért. Egyáltalán nem merészeltelek volna zavarni, de megígértem atyámnak, hogy éppen ezt a művet olvasom el. Természetesen nem értek belőle annyit, mint te. De az ígéret ígéret.
Reméltem, megkérdi atyám nevét, hogy én is megkérdezhessem az ő nevét. De nem volt ennyire kíváncsi. Éppen ellenkezőleg, úgy nézett rám, mint egy szemtelen légyre, a lábánál levő tekercshalmazban keresgélt, és átnyújtotta nekem a történet első részét.
– Tessék! – mondta. – Fogd, és hagyj békén a tolakodásoddal.
Annyira elpirultam, hogy kiforrósodott az arcom. A leány csakugyan tévedett, ha azt hitte felőlem, hogy csak ürügyet kerestem arra, hogy megismerkedjem vele. Fogtam a tekercset, a terem túlsó felébe mentem az olvasóablak mellé, és hátat fordítva a leánynak olvasni kezdtem.
A lehető leggyorsabban olvastam, nem jegyezve meg a neveket, amelyekből a könyvben hosszú oszlopok voltak. Claudius szemlátomást szükségesnek tartotta, hogy felsorolja, kitől milyen ismereteket szerzett és hogyan, mit írtak mások a témáról, és hogyan is állt a dolog az ő megítélése szerint. Szerintem ennél kicsinyesebb és hosszabb lére eresztett művet eddig még sohasem olvastam. De annak idején, amikor Timaiosz megparancsolta, hogy a kedvére való könyveket olvassam, megtanultam gyorsan olvasni, és hozzászoktam, hogy csak olyan dolgot vagy eseményt jegyezzek meg, ami felkeltette érdeklődésemet. Az ilyesmibe aztán görcsösen belekapaszkodtam, amikor Timaiosz kikérdezte tőlem a könyv tartalmát, így akartam elolvasni ezt a könyvet is.
De a leány nem hagyott nyugodtan olvasni. Magában dohogott, és hangosan szitkozódott a tekercseket göngyölítgetve. Végül is ráunt, hogy egyre újra meg újra hegyezze hitvány tollat, két kezével összetörte az írószert, toporzékolt, és dühösen kiabált:
– Hát süket és vak vagy, te ellenszenves fiú? Eredj tüstént, és szerezz nekem egy rendes tollat. Hát annyira neveletlen vagy, s nem látod, hogy tollra van szükségem?
Ismét forróság öntött el, és haragra gerjedtem, mert a leány viselkedése nem vallott jó nevelésre. De nem akartam veszekedni vele a tekercsek miatt, miután az elsőt elolvastam. Ezért uralkodtam magamon, és használatlan nádtollat kértem a könyvtárostól. Ő azt motyogta, hogy a könyvtár adományozási előírásai értelmében ugyan bárki ingyen kaphat nádtollat meg jegyzetpapírt, de egyetlen polgár sem annyira szegény, hogy volna képe fizetség nélkül elfogadni a tollakat. Mérgemben egy ezüstöt adtam neki, ő pedig örömében egész csomó tollat és tekercsnyi silány jegyzetpapírt adott nekem. Visszatértem Claudius termébe, és szótlanul átnyújtottam a leánynak a tollakat meg a papírt. Kitépte a kezemből, és még köszönetet sem mondott érte.
Miután elolvastam az első tekercset, odamentem hozzá, és a második részt kértem.
– Hát tényleg ilyen gyorsan tudsz olvasni? – kérdezte csodálkozva. – És megmarad valami az emlékezetedben abból, amit olvastál?
– Arra mindenesetre emlékszem, hogy az etruszk papoknak megvolt az a kellemetlen szokásuk, hogy a csatában mérges kígyókat dobáltak az ellenségre – válaszoltam. – Egyáltalán nem csodálkozom, hogy ebből a könyvből tanulod a szokásaikat.
Úgy éreztem, ő is szégyellte már a viselkedését, mert gonosz célzásom ellenére megjuhászodott, felém nyújtotta nádtollat, és kérő hangon, mint egy kislány, ezt kérdezte:
– Nem metszenéd meg a tollamat? Nyilván nem tudom kellőképpen megmetszeni, hiszen mindegyik toll azonnal csepegni kezd.
– A silány papír az oka – magyaráztam, majd elvettem tőle a tollat meg a kést, és megmetszettem a tollat, kissé behasítva a hegyét.
– Ne nyomd rá a papírra – tanácsoltam –, különben nyomban pacát ejt. Ha féken tartod hevességedet, erre a rossz papírra is jól lehet írni.
Hirtelen kápráztatóan rám mosolygott, mintha villám villant volna fel a viharfellegek közül. Erős vonásai, nagy szája és ferde vágású szeme abban a pillanatban elragadó lett, bár addig el sem hittem volna. Amikor rajta felejtettem a tekintetemet, csúnya fintort vágott felém, kinyújtotta a nyelvét, és rám ripakodott:
– Fogd a könyvedet, és menj olvasni, ha egyszer annyira élvezed.
Időnként mégis megzavart az olvasásban, hozzám jött, és követelte, hogy egyre újabb és újabb nádtollat hegyezzek meg, úgyhogy az ujjaim hamarosan ugyanolyan feketék lettek, mint az ő ujjai. A tintája is olyan csomós volt, hogy azt is elátkozta, aki csinálta.
Déltájban csomagot vett elő a ruhája alól, és zavartalanul enni kezdett, nagyokat harapott a kenyérből, és teletömte a száját a sajttal.
Miután észrevette szemrehányó pillantásomat, így védekezett:
– Jól tudom, hogy a könyvtárban nem szabad enni, de nem tehetek róla. Ha kimegyek, az emberek csak lökdösődnek, és a ráérő férfiak mellém szegődnek, hogy illetlenségeket beszéljenek nekem, mivel egyedül vagyok – mondta, majd kisvártatva a padlót nézve hozzátette: – A rabszolgám csak estefelé jön értem, amikor a könyvtárat bezárják.
Ösztönösen megéreztem, hogy egyáltalán nincs is rabszolgája. Elemózsiája egyszerű volt, és bizonyára pénze sem volt tollakra meg papírra. Ezért parancsolt rám olyan arcátlanul, hogy hozzak tollat neki. Zavarba jöttem, mert egyáltalán nem akartam megbántani. De én is éhes lettem, amikor őt enni láttam.
Bizonyára nagyokat nyeltem, mert a leány hirtelen egészen gyengéd lett, és felkiáltott:
– Te szegény fiú, hiszen te nyilván éhes vagy!
Készségesen kettétörte kenyerét, és bőkezűen átnyújtotta kerek sajtját, úgyhogy felváltva haraptunk belőle, és az étkezés már véget is ért, mielőtt igazán megkezdődött volna. Amíg az ember fiatal, minden ízlik. Ezért ilyen szavakkal dicsértem a kenyerét:
– Ez aztán igazi falusi kenyér, és a sajtod is friss parasztsajt. Ilyesmihez Rómában nem lehet mindennap hozzájutni.
A köszönetemtől felvidulva így válaszolt:
– A falakon kívül lakom. Talán tudod, hol van a cirkusz meg a temető és az orákulum. Hát én arrafelé lakom, a Vaticanus mögött.
De a nevét még mindig nem mondta meg. Folytattuk az olvasást. Ő írta a jegyzeteket, és magában motyogva, kívülről tanulta meg a régi szövegeket, amelyeket Claudius az etruszkok szent könyveiből másolt a maga történelemkönyvébe. Egymás után olvastam el a mű köteteit, és megjegyeztem Caere városának háborúit és hajóhadát. Alkonyatkor a szoba sötétedni kezdett, mivel a Palatínus árnyéka az olvasóablakokra esett. Az ég is elsötétült.
– Ne rontsuk a szemünket – szólaltam meg végül. – Holnap új nap lesz, és én már torkig vagyok a penészes történelemmel. Voltaképpen te, mint tanult nő, segíthetnél nekem, és röviden elmondhatnád nekem azoknak a köteteknek a tartalmát, amelyeket még nem olvastam el, vagy legalábbis azt, ami a legfontosabb bennük. Atyámnak birtokai vannak Caere közelében. Ezért azt hiszem, mindenről kikérdez, amit Claudius császár Caere történetéről elmond.
– Akarom mondani – folytattam szégyenkezve –, ne vedd rossz néven a javaslatomat, de nagyon szeretnék forró kolbászt enni. Tudom, hol lehet kapni, és téged is szívesen megvendégelnélek, ha segítenél rajtam.
A leány összevonta a szemöldökét, felállt, és olyan közelről nézett velem farkasszemet, hogy arcomon éreztem meleg leheletét.
– Hát csakugyan nem ismersz engem? – kérdezte hitetlenkedve, de nyomban folytatta is: – Nem, nem ismersz, és nem is akarsz rosszat. Hiszen még csak fiú vagy.
– Bármely napon megkaphatom a férfitógát – jegyeztem meg sértődötten. – Csak bizonyos családi ügyek miatt szenvedett eddig késedelmet. Egyetlen évvel sem vagy idősebb nálam. És én magasabb is vagyok, mint te.
– Te aranyos fiú! – ingerelt. – Én már betöltöttem a húsz évet, és hozzád képest öreg nő vagyok. Bizonyára erősebb is vagyok nálad. Nem félsz egy idegen nővel elindulni?
Aztán gyorsan, egymás hegyen-hátán, visszadobálta a tekercseket a polcokra, összeszedte holmiját, megigazította a ruháját, és már készen is állt az indulásra, mintha attól tartott volna, hogy megbánom indítványomat. Amikor távoztunk, megdöbbenésemre Claudius császár szobra elé lépett, és leköpte, mielőtt megakadályozhattam volna. Szörnyülködésemet látva hangosan felnevetett, és újra leköpte a szobrot. Valóban neveletlen leány volt.
Egy cseppet sem szégyenkezve belém karolt, és vitt magával, úgyhogy éreztem, valóban milyen erős. Nem dicsekedett alaptalanul. Rátartian üdvözölte a könyvtárost, aki előjött, hogy szemügyre vegye, nem rejtettünk-e egy tekercset a ruhánk alá. De azért mégsem motozott meg bennünket, ahogyan a gyanakvó könyvtárosok néha megteszik.
A leány nem beszélt többé a rabszolgájáról. Alkonyatkor sok ember járt a fórumon, és a leány azt kívánta, hogy egy ideig mi is fel s alá sétáljunk a templomok és a curia között.
Egész idő alatt úgy fogta a kezemet, mintha a tulajdona lennék, mintha zsákmányát akarta volna fitogtatni a járókelők előtt. Néhány ácsorgó ismerős kiáltozott feléje, a leány pedig nevetett, és szégyenkezés nélkül válaszolt nekik. Egy szenátor és néhány lovag jött velünk szembe kíséretével. Amikor a leányt megpillantották, gyorsan félrefordították a fejüket. A leány nem törődött velük.
– Amint a megszólításokból hallod, nem tartanak erkölcsös lánynak – szólalt meg nevetve. – De azért mégsem romlottam el egészen. Nem kell félned.
Végül hajlandó volt betérni velem a jószágpiac melletti kocsmába. Bátran forró kolbászt, cseréptálban sertéshúst és bort rendeltem mindkettőnk számára. A leány úgy falt, mint a farkas, zsíros ujjait ruhájának szegélyébe törölve. Nem kevert vizet a borhoz, úgyhogy én is tisztán ittam. Ezért a fejembe szállt, mert nem szoktam hozzá a tiszta borhoz. A leány evés közben dúdolgatott, kezével az arcomat paskolta, piaci stílusban szidta a kocsmárost, és amikor véletlenül megfogtam a térdét, öklével hirtelen akkorát csapott a kezemre, hogy elzsibbadt tőle. Kénytelen voltam arra gondolni, hogy nem teljesen épelméjű.
A kocsma zsúfolásig megtelt. A betóduló emberekkel együtt zenészek, énekesek és tréfacsinálók is jöttek, akik a vendégeket szórakoztatták, és cseréptálat csörgetve rézgarasokat koldultak össze. Az egyik rongyos énekes megállt előttünk, megpengette a citerát, és így énekelt a leánynak:

Megérkezik a fityegő pofájú
farkas leánya,
aki a kőlépcsőn született,
apja részeges csavargó, anyja ringyó,
szüzességét unokabátyja vette el.

Tovább nem folytathatta. A leány felállt, szájon vágta, és rámordult:
– Inkább farkas vére folyjék az ereimben, mint húgy, ami a te ereidben folyik.
A gazda, gyorsan kikergette az énekest, saját kezűleg töltött nekünk a borból, és így kérlelte:
– Clarissima, ittléted megtisztel, de a fiú kiskorú. Kérve kérlek, igyátok ki kupátokat, és menjetek. Különben az aedilisekkel gyűlik meg a bajom.
Már későre járt, és szégyenkeztem a leány féktelen viselkedése miatt. Talán valóban gonosz kis farkas volt, és a gazda csak gúnyolódva nevezte méltóságosnak. Örömömre a leány ellenkezés nélkül felállt, de amikor az utcára értünk, ismét megmarkolta az egyik kezemet, és kérőn így szólt hozzám:
– Kísérj el a Tiberis-partra, a hídig.
A parton a fejünk fölött alacsonyan rohantak a nyugtalan felhők, vörösre festve a város fáklyáinak fényétől. Az őszi áradástól megduzzadt folyó láthatatlanul susogott a lábunknál. Orromban az iszap és a korhadó nád szagát éreztem. A leány a Tiberis szigetére vivő hídra vezetett. A könyörtelen gazdák a sziget Aesculapius-templomába küldték meghalni beteg rabszolgáikat, akikből többé semmi hasznot sem húzhattak. A sziget túlsó feléről a híd a tizennegyedik városrészbe, a zsidók Transtiberinájába vezetett. Sötét este a híd nem volt kellemes hely. De a felhők felszakadoztak, és a réseken át néhány őszi csillag látszott, a folyam feketén villogott, és a szél magával hozta a szigetről a betegek és a haldoklók jajgatását, amely mintha az alvilágból jött volna.
A leány áthajolt a híd karfáján, és legmélyebb megvetése jeléül a Tiberisbe köpött.
– Köpj bele te is – biztatott –, vagy talán félsz a folyam istenétől?
Semmi kedvem sem volt megsérteni a Tiberist, de miután egy ideig bosszantott, én is beleköptem, hiszen fiú voltam még. Ugyanakkor fényes ívben csillag szállt el a Tiberis fölött. Azt hiszem, még a halálom napján sem felejtem el a folyó zúgását, az aggasztóan vöröslő felhőket, a bor mámorát a fejemben és a csillag fényes röptét a feketén villogó Tiberis fölött.
A leány szorosan az oldalamhoz bújt, úgyhogy éreztem, milyen izmos, bár fél fejjel alacsonyabb volt nálam.
– Keletről nyugat felé szállt neked a csillag – suttogta. – Babonás vagyok. A kezeden is rajta a szerencse jele, mert titokban megnéztem. Tudnál-e nekem szerencsét hozni?
– Mondd meg végre a nevedet – kérleltem bosszúsan. Én már megmondtam a nevemet, és atyámról is beszéltem. Bizonyára dorgálást kapok otthon, hogy ilyen sokáig elmaradtam.
– Igen, igen, hiszen csak fiú vagy – sóhajtott a leány, és levette lábbelijét. – Már indulok is mezítláb. Éppen eleget gyötörte a cipő a lábam, úgyhogy botladozva rád támaszkodtam, amint egymás mellett lépkedtünk. Most már nincs szükségem támaszra. Eredj hát az otthonodba, nehogy miattam szidást kapj.
De én tovább unszoltam, hogy mondja meg a nevét. Végül nagyot sóhajtott, és ezt kérdezte:
– Megígéred, hogy szájon csókolsz azzal az ártatlan fiúszáddal, és akkor sem ijedsz meg, ha elárulom a nevemet?
Kijelentettem, hogy egyetlen leányt sem szabad érintenem, amíg nem teljesítettem a daphnéi orákulumnak tett ígéretemet. Őt elfogta a kíváncsiság, és ezt az indítványt tette:
– Mindenesetre megpróbálhatjuk. Az én nevem Claudia Plautia Urgulanilla.
– Claudia – ismételtem meg.- Tehát a Claudiusok nemzetségéhez tartozol?
Ő csodálkozott, hogy a nevéről nem ismertem rá.
– Valóban semmit sem tudnál rólam? – hajtogatta ingerülten. – Most már elhiszem, hogy Szíriában születtél. Atyám elvált anyámtól, és én a válás után öt hónappal születtem. Atyám nem vett az ölébe, hanem csupaszon anyám küszöbére küldött. Bár inkább a kloakákba dobatott volna. Törvényes jogom, hogy a Claudia nevet viseljem, de egyetlen tisztességes férfi sem hajlandó feleségül venni, és nem is tehetné meg, mivel atyám eljárásával fattyúnak nyilvánított a törvény ellenére. Most már talán megérted, miért olvasom a műveit, hogy lássam, milyen ostoba vénember, és azt is megérted, miért köpöm le a szobrát.
– Minden isten nevére, az ismert és az ismeretlen istenek nevére! – kiáltottam fel elképedve. – Hát azt állítod, hogy Claudius császár leánya vagy, te ostoba leány!
– Ezt mindenki tudja Rómában – csattant fel a válasza. Ezért nem mernek üdvözölni a szenátorok és a lovagok. Ezért dugnak engem vidékre a Vaticanus mögé. De teljesítsd ígéretedet, ha már egyszer felfedtem előtted a nevemet, noha egyáltalán nem kellett volna megtennem.
Hirtelen elengedte a kezemet, és magához szorított, bár ellenkeztem. De aztán bosszantani kezdett. Erősen magamhoz szorítottam, és a sötétben megcsókoltam meleg száját. És semmi sem történt velem, bár megszegtem fogadalmamat. Vagy talán az istennő nem sértődött meg, mivel egy cseppet sem kezdtem remegni, amikor a leányt megcsókoltam. Vagy talán éppen a fogadalom miatt nem tudtam még remegni, amikor leányszájat csókoltam. Nem tudom.
Claudia két kezével a vállamat fogta, forrón zihált az arcomba, és ezt kérdezte:
– Minutus, megígéred, hogy mindenképpen megkeresel, ha megkapod a férfitógát?
Azt hebegtem, hogy aztán is atyám parancsainak tartozom engedelmességgel. De Claudia határozottan így szólt:
– Miután megcsókoltál, így vagy úgy hozzám vagy kötve. Lehajolt, és a sötétben megkereste lábbelijét, másik kezével megpaskolta hideg arcomat, és futva távozott. Utána kiáltottam, hogy nem érzem, hogy bármilyen formában hozzá lennék kötve, hiszen erőszakkal csókolt meg, de Claudia már eltűnt a sötétségben. A szél a betegek jajszavát hozta a sziget felől, a víz rosszat sejtetően sustorgott, és a lehető leggyorsabban hazasiettem. Barbus hiába keresett a könyvtárban és a fórumon, és dühös volt rám, de nem merte elmondani Laelia néninek, hogy eltűntem. Atyám szerencsére szokása szerint sokáig elmaradt.
A következő napon Laelia nénitől kerülő úton tudakozódtam Claudiáról. Elmondtam, hogy a könyvtárban találkoztam Claudia Plautiával, és hogy nádtollat adtam neki. Laelia néni szörnyülködni kezdett, és így kérlelt:
– Semmi esetre se legyen bármilyen közöd, ahhoz a szemérmetlen lányhoz. Inkább fuss el, ha ismét látod. Claudius császár már többször is megbánta, hogy nem fojtotta meg, de annak idején Claudius még nem mert ilyesmit megtenni. A leány anyja erőszakos nő volt. Claudiusnak a saját bőrét kellett volna féltenie, ha a leánynak vesztét okozta volna. Claudius bosszúságára Gaius császár mindig unokahúgának nevezte Claudiát, és szerintem őt is belekeverte erkölcstelen dolgaiba. Szegény Gaius a húgával is együtt hált, hiszen istennek képzelte magát. Claudiát egyetlen tisztességes házban sem fogadják. Az anyját egy híres gladiátor véletlenül ölte meg, és még vád alá sem helyezték miatta, mert bizonyítani tudta, hogy csak az erényeit védelmezte. Urgulanilla ugyanis az évek során egyre szilajabb lett szerelmi dolgaiban.
Hamarosan megfeledkeztem Claudiáról, mert atyám magával vitt Caerébe, és azzal töltöttük a telet, hogy megnéztük birtokait. A hajdani etruszk királyok és nemesek tekintélyes sírdombjai az út mindkét oldalán megrendítő hatást gyakoroltak rám, mert a végtelenségbe nyúltak. Amikor a rómaiak több száz évvel ezelőtt elfoglalták Caerét, kifosztották ugyan a régi sírok kincseit, de egészen friss nagy sírdombok is sorakoztak a szent út mentén. Kezdtem tisztelni a saját származásomat. Hiszen atyám szavaitól eltekintve soha nem is sejtettem, hogy az etruszkok egykor ilyen hatalmasok voltak. Claudius császár történetéből nem érzékeltem ezeknek a királyi sírhalmoknak a komor előkelőségét. Ezeket mindenkinek saját szemével kellett látnia.
Az elszegényedett város lakosai éjnek idején elkerülték a halottak városát, és azt állították, hogy ott kísértetek járnak. De nappal sok utas járt arra, s a régi dombokat és a kifosztott sírkamrák fali faragásait és domborműveit nézegették. Atyám kihasználta az alkalmat, hogy egész gyűjteményt szerezzen régi kis bronzszobrokból és szent fekete cserépedényekből, amelyeket a környékbeli parasztok találtak, amikor szántottak vagy pincét ástak. A legszebb bronzdarabokat a gyűjtők ugyan még Augustus idejében elhordták, amikor divatba jött az etruszk bronzszobrocskák gyűjtése. A rézrozsdától megzöldült szobrokat többnyire a halotti urnák fedeléről törték le.
A földművelés nem keltette fel érdeklődésemet. Unatkozva követtem atyámat, amikor bejárta a szántóföldeket, az olajfaültetvényeket és a szőlőskerteket. A költők ugyan magasztalják a vidék egyszerű életét, de én nem éreztem lelkesedést, hogy vidékre költözzem, ahogyan a költők is vajmi kevéssé vágytak erre. Caere környékén csak rókára, nyúlra és madarakra lehetett vadászni, és nem érdekelt az ilyen vadászat sem, amelyhez csapdák, hurkok és madarászlép szükséges, nem pedig férfias bátorság.
Atyámnak a birtokait kezelő rabszolgák és szabadosok iránti magatartásából megértettem, hogy a városi ember számára drága mulatság a földművelés, és többe kerül, mint amennyit jövedelmez. Csak azok a nagybirtokok lehettek jövedelmezőek, amelyeket rabszolga-munkaerővel hatékonyan megműveltek, de atyám ellenszenvet táplált irántuk.
– Szívesebben veszem, ha alárendeltjeim olyan emberek, akik boldogan élnek, és egészséges gyermekeik születnek mondta. – Készségesen elnézem nekik még azt is, hogy az én bőrömön gazdagodjanak. Jó érzés az a tudat, hogy mindig van egy hely, ahol meghúzhatja magát az ember, ha elhagy a szerencse.
Azt válaszoltam, hogy a földművesek sohasem elégedettek, hanem mindig panaszkodnak valamiért. Egyszer sok eső esik, egyszer nagy a szárazság, másszor pedig olyan bőséges az olajbogyótermés, hogy esik az olaj ára, ismét másszor a rovarok pusztítják el a szőlővesszőket. És szerintem atyámat nem is tisztelték a zsellérei, hanem arcátlanul panaszkodtak nyomorúságos helyzetük, a szerszámok hitványsága és igavonó ökreik betegségei miatt.
Atyám néha megharagudott, és természetét meghazudtolva kemény szavakkal válaszolt, de ilyenkor gyorsan megterítettek neki, és hideg fehér bort szolgáltak fel. A gyerekek koszorút fontak a fejére, és körtáncokat lejtettek körülötte, amíg atyám le nem csillapodott, és egyre újabb engedményeket nem tett bérlőinek és szabadosainak. Caerében atyám valóban olyan sok bort ivott, hogy alig volt egyetlen józan napja is.
Caere városában találkoztunk néhány pocakos áldozópappal és kereskedővel, akiknek ránc volt a szemük sarkában, és akik ezer évvel tudták visszavezetni a családfájukat. Segítségükkel atyám összeállította a mi családfánkat, amely abba az időbe nyúlt vissza, amikor Syracusa elpusztította Caere hajóhadát, és elpusztította a kikötőt. Atyám temetkezési helyet is vásárolt magának a caerei szent út mentén.
Végül is gyorshír jött Rómából, hogy minden rendben van. A censor hozzájárult atyám kéréséhez, hogy adják vissza lovagi méltóságát. Az ügyet bármely napon Claudius császár elé lehetett terjeszteni, úgyhogy vissza kellett térnünk Rómába. Ott több napon át otthon tartózkodtunk, mert bármikor a Palatínusra hívathattak bennünket. Claudius titkára, Narcissus megígérte, hogy gondoskodik az előterjesztésre alkalmas pillanatról.
A tél kemény volt, Róma kőpadlói dermesztő hideget árasztottak, és a bérházakban mindennap meghalt valaki széngázmérgezésben a helytelenül kezelt parázstartók miatt. Nappal ugyan a tavasz előhírnökeként sütött a nap, de még a szenátorok is szégyentelenül magukkal vitették a parázstartót elefántcsont székeik alá, amikor összegyűltek a curiában. Laelia néni panaszkodott, hogy nem sok maradt Róma régi erényeiből. Augustus idejében még sok öreg szenátor inkább a tüdőbajt vagy a sírig tartó köszvényt választotta, semhogy ilyen férfiatlanul kényeztette volna a saját testét.
Laelia néni feltétlenül látni akarta a Lupercalia-ünnepet és Lupercus papjainak felvonulását. Azt állította, hogy Claudius császár, mint a legmagasabb rangú főpap, maga ellenőrzi a szertartásokat, úgyhogy a Lupercalia-ünnepen aligha hívatnak bennünket a Palatiumba. Február idusán kora reggel elkísértem Laelia nénit, és igyekeztünk minél közelebb jutni az öreg fügefához. A barlangban Lupercus papjai kecskebakot öltek Faunus Lupercus tiszteletére. Az áldozópap a véres késsel jelt rajzolt Lupercus minden papjának a homlokára, amelyet ők egyszerre töröltek le tejbe mártott szentelt gyolcsdarabbal, és ugyanakkor felharsant rituális nevetésük. A barlangból kiáradó szent nevetés olyan hangos és borzalmas volt, hogy a tömeg felnyögött az áhítattól, néhány szédült nő pedig felkészülve az útra futott, amelyet az őrök szentelt vesszőkkel tartottak szabadon az ünnepi menetszámára. A barlangban a papok áldozati késeikkel szíjakra hasogatták a kecske bőrét, aztán szent táncot járva, az útra vonultak. Valamennyien tetőtől talpig mezítelenek voltak, szüntelenül harsogott szent nevetésük, és szíjaikkal az útra tóduló nőkre suhintottak, úgyhogy ezek ruháján véres nyomok maradtak, így táncolva megkerülték az egész Palatinus-dombot.
Laelia néni elégedett volt, és kijelentette, hogy hosszú évek óta nem hallatszott ilyen ünnepélyesen a rituális nevetés. Az a nő, akit Lupercus papjai véres szíjakkal megcsapkodtak, egy éven belül teherbe esik, magyarázta. Ez csalhatatlan szer volt a meddőség ellen. Panaszolta, hogy az előkelő nők nem akarnak többé gyermeket, s csupán a közönséges polgárfeleségek vetik magukat alá e szertartásnak. Egyetlen szenátorfeleséget sem látott közöttük a szent úton. Az egymás hegyen-hátán tolongó tömegben többen azt állították, hogy látták Claudius császárt a saját magas személyében, amint meztelenül ugrált és rikoltozott a barlang szájában, s vesszőzésre buzdította Lupercus papjait. Mi nem láttuk őt. Miután az ünnepi menet körbejárta a dombot, és visszatért a barlangba, hogy vemhes szukát áldozzon, mi is hazatértünk, és a hagyományokat követve főtt kecskehúst meg nemi szerv formájúra szaggatott búzakenyeret ettünk. Laelia néni bort ivott, és örvendezett, hogy a zord tél után végre közeledik a csodálatos római tavasz.
Amikor atyám éppen arra biztatta, hogy térjen ebéd utáni pihenőre, még mielőtt olyasmiről kezdene beszélni, ami nem az én fiúi fülemnek való, a futástól zihálva megérkezett a császár titkárának, Narcissusnak a rabszolgaküldönce, és felszólított bennünket, hogy egyetlen pillanatot sem vesztegetve siessünk a Palatiumba. Gyalog keltünk útra, és csak Barbus kísért el bennünket, amin a rabszolga nagyon csodálkozott. Szerencsére az ünnep miatt mindkettőnk öltözéke megfelelt a hagyományos követelményeknek.
A fehérbe és aranyba öltözött rabszolga elmondta, hogy minden előjel kedvező, és a szertartás hibátlanul folyt le. Ezért Claudius császár a legjobb hangulatban van. Még mindig Lupercus papjait látja vendégül a saját termeiben, főpapi ornátusban. A Palatium kapujánál megmotoztak bennünket, és Barbust nem is engedték be, mert kardja volt. Atyám nagyon csodálkozott, hogy engem is megmotoztak, noha fiú voltam még, és nem viseltem férfitógát.
Narcissus, a császár szabadosa és személyi titkára gondoktól megviselt és a mérhetetlen munka terhétől elgyötört görög volt. Meglepően barátságosan fogadott bennünket, bár atyám nem küldött neki ajándékot. Nyíltan megmondta, hogy a változások előjeleitől terhes korban az állam érdekeit szolgálja az, ha a lovagi rendbe olyan megbízható férfiak kerülnek, akik tudják és emlékeznek rá, kinek köszönhetik rangjukat. A bizonyság kedvéért átlapozta az atyámmal kapcsolatos iratokat, és kivett közülük egy gyűrött jegyzetlapot, átnyújtotta atyámnak, és így beszélt:
– Az lesz a legjobb, ha magadhoz veszed ezt a Tiberius idejéből származó titkos feljegyzést természetedről és életmódodról. Ezek már feledésbe merült dolgok, és napjainkban nincs többé jelentőségük.
Atyám átolvasta a papírlapot, elvörösödött, majd gyorsan a ruhája alá rejtette. Narcissus úgy folytatta, mintha mi sem történt volna:
A császár büszke tudására és emberismeretére, de belegabalyodik a részletekbe, és képes egész napon át régi dolgokról fecsegni, hogy jó emlékezőtehetségét bizonyítsa, s megfeledkezik a lényegről.
Atyám zavartan megjegyezte:
– Fiatal korában ugyan ki nem töltötte ébren éjszakáit a baiaei rózsaforrásoknál? Részemről az ilyesmi már mind a múlté. Ezért nem is tudom, hogyan háláljam meg neked. Hiszen mondták nekem, hogy Claudius császár és még inkább Valeria Messalina milyen szigorúan őrködik a lovagi rend erkölcsi feddhetetlensége fölött.
– Egyszer talán tudomásodra hozom, hogyan köszönheted meg – válaszolta fanyar mosollyal Narcissus. – Engem kapzsi férfiúnak tartanak, de nehogy véletlenül pénzt kínálj fel nekem, Marcus Manilianus. A császár szabadosa vagyok. Ezért vagyonom a császár vagyona, és mindaz, amit teszek, eszem és tapasztalataim szerint a császár és a birodalom javára történik. De siessünk, mert kérésed előterjesztésére az a legalkalmasabb pillanat, amikor a jól sikerült áldozati ebéd után a császár a délutáni pihenőre készülődik.
A déli fogadóterembe vezetett bennünket, amelynek falait a trójai háborút ábrázoló festmények díszítették. Saját kezűleg engedte le az ablak zsaluját, hogy a napfény ne tűzzön be túlságosan a szobába. Claudius császár megérkezett, mindkét oldalról rabszolgák támogatták. Narcissus intésére a rabszolgák a császári trónra ültették. Faunus himnuszait dúdolta maga elé, és rövidlátó szemével fürkészett bennünket. Ültében méltóságteljesebbnek látszott, mint állva, bár a feje egyik oldalról a másikra billent. Jól rá lehetett ismerni a szobrok és az aranypénzek ábrájáról, bár evés közben borral és mártással csepegtette le köntösének mellrészét. A bor szemlátomást a legrózsásabb hangulatba ringatta, és készen állt arra, hogy lelkesen nekigyürkőzzék az államügyeknek, még mielőtt elálmosodnék.
Narcissus bemutatott bennünket, és gyorsan hozzáfűzte:
– Az ügy világos. Itt a családfa, a vagyoni bizonyítvány és a censor ajánlása. Marcus Mezentius Manilianus Antiokheiában szerzett érdemeket mint a városi tanács tagja, és teljes kárpótlást érdemel az őt ért igazságtalanságért. Ő maga nem dicsőségre vágyó férfiú, de a fia úgy nőhet fel, hogy a birodalmat szolgálja.
Halkan maga elé motyogva emlékeit a csillagvizsgáló Maniliusról, Claudius császár kinyitotta a papírtekercseket, és innen-onnan elolvasott egy-egy részletet. Anyám származása nagyon érdekelte, és tudós töprengésekbe mélyedt:
– Mürina – szólalt meg –, az amazonoknak ez a királynője a gorgók ellen harcolt, de amikor száműzte egy bizonyos spártai Lükurgosz, végül is a thrák Mopszosz ölte meg. Mürina voltaképpen az ő isteni neve volt. Evilági neve Batieia volt. Illendőbb lett volna, hogy a feleséged ezt az evilági nevet használja. Narcissus, jegyezd fel, és javítsd ki a nevet az iratokon!
Atyám tisztelettudóan köszönetet mondott a császárnak ezért a helyreigazításért, és ígéretet tett, hogy haladéktalanul intézkedik, hogy Mürina városában az anyám emlékezetére emelt szoborra is a Batieia nevet írják fel. A császár azt hihette, hogy anyám Mürina városának egyik leghíresebb asszonya volt, mivel a város emlékszobrot állíttatott neki.
– Görög származásod előkelő, fiú – mondta a császár, és vöröslő szemével kegyes pillantást vetett rám. – A civilizáció Görögországé, de Rómáé az építő államtudomány. Tiszta és szép vagy, mint az én aranypénzem, amelynek szövegét az egyik oldalra latinul, a másik oldalra pedig görögül verettem.
Hogyan lehet egy ilyen szép és izmos fiú neve Minutus? Ez túlságos szerénység.
Atyám szaporán megmagyarázta, hogy elodázta férfivá serdülésem napját, amíg a nevemet egy füst alatt csatolni lehet a lovagok névjegyzékéhez Castor és Pollux templomában. Részére a legnagyobb megtisztelés lenne, ha Claudius császár maga kegyeskedne számomra megfelelő előnevet találni.
– Caerében vannak birtokaim – mondta. – Eredeti családfám gyökerei abba az időbe nyúlnak vissza, amikor Syracusa összezúzta Caere tengeri hatalmát. De ezeket a részleteket te jobban ismered nálam, clarissimus.
– Nem ok nélkül gondoltam, hogy az arcodon van valami ismerős – kiáltott fel csodálkozva Claudius. – Ismerem orcádat és szemedet az etruszk sírok hajdani festményeiről, amelyeket fiatal koromban tanulmányoztam, noha a nedvesség és az erőszak már megrongálta azokat. Ha egyszer a saját neved Mezentius, fiadhoz a Lausus név illenék. Tudod-e, fiam, ki volt Lausus?
Azt válaszoltam, hogy Lausus Mezentius király fia volt, aki Turnus oldalán Aeneas ellen harcolt.
– Így mondja az az etruszk történelem, amelyet te írtál – tettem hozzá ártatlanul –, mert különben nem tudnám. Emlékszem, hogy megjegyezted, miszerint ugyanez a név megtalálható Alba királyainak krónikájában is, Numitor fiának neveként. Ezért feltételezed, hogy Alba királyai rokoni kapcsolatban álltak Caere királyaival, bár ezek olyan régi dolgok, hogy senki sem tudhatja biztosan.
– Hát fiatal korod ellenére csakugyan elolvastad azt a szerény munkát, amelyet én írtam, Minutus? – kérdezte Claudius, és a meghatottságtól csuklani kezdett.
Narcissus könnyedén hátba verte, és megparancsolta a rabszolgáknak, hogy hozzanak még bort neki. Claudius nekünk is töltetett a borból, de engem atyailag figyelmeztetett, hogy ne igyam tisztán a bort, amíg olyan idős nem leszek, mint ő. A bort iszogatva parancsot adott, hogy hozzanak fatáblát meg játékkockákat, és javaslattal állt elő:
– Úgy érzem, hogy februárnak ez az idusa szerencsés nap számomra. Nagy összegekben ugyan nem játszhatom, mert valójában szegény ember vagyok, és szabadosaim sokkal gazdagabbak nálam. De talán Narcissus kölcsönöz nekem annyit, hogy játszani merjek veled, Marcus Mezentius.
Atyám ravaszul figyelmeztette, hogy ne játsszék vele.
– Nekem kiváló tanítómesterem volt a kockajátékban mondta – de Claudius hahotázva nevetett, és azt állította, hogy a szegénység és a keserves tapasztalatok őt sokkal jobban megtanították egykor, amikor a betevő falatot a népkonyháról kellett megszereznie, létfenntartását pedig azzal kellett biztosítania, hogy rézgarasos tételekkel űzte a kockajátékot.
Egymás után dobtak a kockákkal, és atyám természetesen szívesebben vesztett volna, de nem hagyta el szokásos szerencséje. Bosszúságára háromszor egymás után nyert, bárhogyan próbálta is Claudius császár a nevükön szólítani és megigézni a kockákat. Végül is megkérdezte:
– Kitől tanultad a kockajátékot, te ördöngös ember, hogy ma a kockák nem engedelmeskednek a kezemnek?
Atyám alázatosan megmagyarázta, hogy őt maga Claudius császár tanította meg a kockajátékra és a pontos valószínűség számításokra, mert pusztán szerencséjében bízva a játékos idővel többet veszít, mint amennyit nyerhet. Ezért atyámnak nagy hasznára vált az a kockajáték-kalauz, amelyet Claudius adott ki.
– Bár ne adtam volna ki – motyogta Claudius, noha a válasz szemlátomást elnyerte tetszését. Ásítozni kezdett, és úgy előrebillent a feje, hogy atyámnak sikerült megfordítania a kockát, hogy ő veszítsen, és a császár visszanyerte háromszori veszteségét. Narcissus kihasználta az alkalmat, hogy Claudius aláírását kérje atyám lovagi méltóságának megerősítésére. Készségesen alá is írta a nevét, bár szerintem a játék hevében el is felejtette már, milyen ügyről volt szó.
– Tehát valóban kifejezett akaratod, hogy fiam a Lausus előnevet kapja? Ha így van, a lehető legnagyobb kegynek tekintem, hogy maga Claudius császár kegyeskedik fiam névadója lenni.
Claudius reszkető fejjel ivott a borból, és nagy hangon kijelentette:
– Narcissus, ezt is jegyezd fel. Te pedig, Mezentius, csak add hírül nekem, mikor vágják le a fiú haját, akkor eljövök hozzád vendégségbe, ha fontos államügyek nem akadályoznak benne.
Elszántan talpra állt, és csaknem orra bukott, mielőtt a rabszolgáknak sikerült a kezénél fogva megtámogatniuk. Hangos böfögés közepette megjegyezte:
– Sokféle tudományos kutatásaim szórakozottá tettek, úgyhogy a régi dolgokra jobban emlékszem, mint az újakra. Ezért az a legbiztosabb, ha nyomban mindent feljegyeztetek, amit megígérek, és amit megtiltok. Most az lesz a legjobb, ha ebéd utáni pihenőre térek, és alaposan kihányom magam. Különben megfájdul a gyomrom a szívós kecskehústól.
Miután a rabszolgáktól támogatva elhagyta a termet, Narcissus ilyen tanácsot adott:
– Adasd fiadra a férfitógát kalendáriumod első kedvező napján, és jelentsd nekem. Valóban lehetséges, hogy a császárnak eszébe jut, hogy elígérkezett névadónak. Én mindenesetre emlékeztetem a névre és az ígéretre. Akkor úgy tesz, mintha emlékeznék, ha nem is jutna eszébe.
Laelia néninek nagy gondjába került, hogy a családi ünnepre legalább néhány előkelő személyt meghívhasson, akiket úgy lehetett tekinteni, hogy rokoni kapcsolatban állnak a Maniliusokkal. Sikerült meghívnia egy végelgyengülésben szenvedő egykori consult, aki barátságosan fogta a kezemet, miközben én malacot áldoztam. De legtöbben Laelia néni korabeli nők voltak, akik az ingyen lakoma reményében jöttek el házunkba. Kotkodácsoltak, mint egy sereg tyúk, mialatt a borbély divatosra nyírta a hajamat, és arcomról leberetválta pelyhedző szakállamat. Csak nagy üggyel-bajjal sikerült megszabadulnom a kezük közül, amikor a tógát rám adva a tagjaimat cirógatták, és az orcámat paskolták. Alig tudták fékezni kíváncsiságukat, amikor fogadalmam miatt az emeletre kellett vinnem a borbélyt a hálószobámba, hogy leberetválja testemről a férfiasságot bizonyító szőrszálakat is. Ezeket szaporán az előre beszerzett ezüstszelencébe zártam szakállpihéimmel együtt, amelynek díszes fedelén a Hold és az oroszlán képe volt. A borbély mindenféle badarságot fecsegett feladatának teljesítése közben, de állította, hogy egyáltalán nem megy ritkaságszámba, hogy az előkelő ifjak szeméremszőrzetüket áldozzák Venusnak, amikor megkapják a férfitógát, hogy ezzel a kegyeibe kerüljenek.
Claudius császár nem jött el hozzánk vendégségbe, de Narcissusszal lovagi aranygyűrűt küldött nekem, és megígérte, hogy bejegyezteti a lovagok jegyzékébe, miszerint személyesen adta nekem a Lausus előnevet. Vendégeink atyámat és engem Castor és Pollux templomába kísértek. A templom levéltárában atyám kifizette a megfelelő írnoki díjat, és utána hüvelykujjamra húztam az aranygyűrűt. Ünneplő tógámon már rajta volt a keskeny piros szegély. Különben ilyesmit csak alsóingemen hordhattam. Több ünnepélyes vonása nem is volt az egésznek. A levéltárból a lovagi rend üléstermébe mentünk, és kiváltottuk az engedélyt, hogy lovat választhassunk magunknak a Mars mezején levő istállókból.
Természetesen megvárhattuk volna a centenáriumi ünnepséget, amikor ünnepélyes szertartással egész sereg új tagot vettek fel a lovagi rendbe, de atyám értékesebbnek tartotta ezt az egyszerű hivatalos eljárást, hiszen mindössze arról volt szó, hogy visszaállítsák régi méltóságát. Ily módon nevünk a jegyzék közepe tájára került, korábbi helyére, nem pedig a végére. Ez előnyömre válna, ha hivatalnoki pályára mennék, vagy ha a lovagi rend képviselőnek választana a szertartásokra.
Miután hazatértünk, atyám teljes római lovagi felszereléssel ajándékozott meg, ezüsttel ékesített pajzzsal, ezüstveretes, piros tollforgós sisakkal, hosszú karddal és lándzsával. Az öregasszonyok egymással versengve biztattak, hogy nyomban öltsem magamra a felszerelést, én pedig természetesen nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Barbus rám segítette a puha bőrből készült alsóinget, és hamarosan lovagi lábbeliben masíroztam a szoba padozatán, pöffeszkedve, mint egy kakas, sisakkal és pőre karddal a kezemben.
Már estére járt az idő. Házunk ünnepi fényben pompázott,. és az előtte levő térségen összeverődtek az ődöngő járókelők, s az érkező és a távozó gratulálókat nézegették. A tömeg éljenezve köszöntötte azt a fényűzően díszített hordszéket, amelyet szurokfekete rabszolgák cipeltek házunk udvarára. Laelia néni ruhájának szegélyében botladozva futott ki az udvarra, hogy a kései vendéget fogadja. A hordszékből kistermetű, telt nő szállt ki, akinek selyemruhája látni engedte testének pompás formáit. Arcát lila fátyol takarta, de a nő félrehúzta fátylát, és hagyta, hogy Laelia néni mindkét orcáját megcsókolja.
Arca finom vonású és szépen festett volt.
Laelia néni a felindultságtól éles hangon kiabált:
– Minutus, kedvesem, az előkelő Tullia Valeria jött gratulálni neked. Már özvegyasszony, de legutolsó férje igazi Valerius volt.
A még mindig káprázatosan szép, érett asszony felém nyújtotta fehér karját, és kardostól, mindenestől magához ölelt.
– Ó, Minutus Lausus! – kiáltott fel. – Hallottam, hogy maga a császár adta harmadik nevedet, és nem is csodálkozom rajta, ha az arcodat nézem. Ha a szerencse és atyád szeszélyessége megengedte volna nekem, az én fiam lehetnél. Atyád és én annak idején jó barátok voltunk, de ő bizonyára még mindig szégyelli irántam tanúsított viselkedését, és Rómába érkezve ezért nem sietett meglátogatni engem.
Még mindig olyan szorosan magához ölelt, hogy éreztem telt keblét a selyem alatt és illatszereinek bódító illatát. Az asszony aztán követelőző pillantással nézett körül. Atyám kővé dermedt, elsápadt, és olyan mozdulatot tett, mintha meg akart volna fordulni, hogy hanyatt-homlok futásnak eredjen. Engem kézen fogva, a szép Tullia bűbájos mosollyal atyám elé lépett, és így beszélt:
– Ne félj, Marcus. Egy ilyen napon valóban mindent megbocsátok. Ami elmúlt, elmúlt, többé ne bánkódjunk miatta. Bizony, sok zsebkendőt telesírtam miattad, te szívtelen.
Elengedte a kezem, két karjával átölelte atyám nyakát, és gyengéden megcsókolta a száját. Atyám erőszakkal fejtette le a nyakáról az asszony karját, tetőtől talpig reszketett, és a meglepetéstől dadogva szemrehányásokkal illette:
– Tullia, Tullia, jobban szerettem volna, ha van annyi eszed, hogy veszteg maradj. Szívesebben látnám a házamban Gorgó fejét, mint a te arcodat, éppen ezen az estén.
De Tullia kezével betapasztotta a száját, pajkos megjegyzést téve Laelia néninek:
– Marcus még mindig a régi. Valakinek törődnie kellene vele. Most, hogy látom, mennyire zavarban van, és megint badarságokat beszél, nem bánom, hogy legyőztem büszkeségemet, és magam jöttem el az ő házába, mivel ő szégyellt eljönni hozzám.
A szép selyemruhás nagyvilági nő kora ellenére is csábosan hatott rám, és kárörömet éreztem, hogy atyám az asszony láttára teljesen elvesztette a fejét. Tullia asszony figyelmét a többi vendégre fordította, és egyeseket barátságosan, másokat foghegyről üdvözölt. Az öregasszonyoknak volt mit sugdosniuk róla, összedugva a fejüket, de Tullia mit sem törődött rosszindulatú pillantásaikkal.
Csak édességeket meg egy kevés bort volt hajlandó elfogadni, de azt kívánta, hogy üljek mellé a heverőre.
– Ez nem illetlenség, noha már férfi vagy. Hiszen anyád lehetnék.
Puha kezével a tarkómat simogatta, sóhajtozott, és olyan szemmel nézett rám, hogy az egész testem bizseregni kezdett. Atyám észrevette, ökölbe szorított kézzel közeledett hozzánk, és ráparancsolt:
– Hagyd békén a fiamat! Éppen elég átkot hoztál már rám.
Tullia asszony bánatosan csóválta a fejét, és felsóhajtott:
– Ha valaki jót tett veled, Marcus, és ha valaki a javadat akarta, az a valaki én voltam férfiasságod napjaiban. Egyszer egészen Alexandriáig utánad mentem, de ne hidd, hogy még mindig futok utánad. Csupán a fiad kedvéért jöttem el, hogy figyelmeztesselek. Valeria Messalina rossz néven vette, hogy Claudius anélkül, hogy tőle engedélyt kért volna, nevet adott a fiadnak, és lovaggyűrűt küldött neki. Ezért aztán bizonyos más személyek kíváncsian felfigyeltek rád és fiadra, mivel készségesen pártfogolnak olyanokat, akikkel az az arcátlan nő viszálykodást keres. Nehéz választás előtt állsz, Marcus.
Atyám élesen megjegyezte, hogy egész életére elege van a női civakodásokból és cselszövésekből.
– Az ujjamat sem szándékozom megmozdítani azért, hogy kiengeszteljem Valeria Messalinát – fogadkozott atyám. – Sok rosszat beszélnek róla. Mintha azt tapasztaltam volna, hogy ezeket a szégyenletes pletykákat szándékosan terjesztik és felnagyítják.
– Nem, nem, ebben nincs igazad – bizonygatta Tullia, és mesterkélten felsóhajtott. – Az a nő fiatal kora ellenére annyira romlott már, hogy a legfeslettebb képzelet sem találhatna ki olyasvalamit, ami újdonság lenne számára. Ha nem hiszed, nyomban elmondhatom, mit művelt alig néhány napja, amikor Claudius császárt papi kötelességei kötötték le a Lupercus-ünnep idején.
Atyám mindkét kezével befogta a fülét, jelezve, hogy nem kívánja meghallgatni, de Tullia folytatta:
– Nekem tetszik, hogy ilyen bátor ember vagy, Marcus. Sokan mások félnének annak a gonosz nőnek a haragjától. De a végtelenségig Claudius sem maradhat vak. Ezért politikailag talán nagyobb előrelátásra vall, ha valaki kegyvesztett akar lenni Messalina előtt, mintsem hogy pillanatnyilag a kegyeibe férkőzzék.
– Nem akarok női cselszövésekbe keveredni, de még tudni sem akarok róla – kiáltott fel atyám kétségbeesetten. – Sohasem hittem volna, hogy ennyi év után ismét be akarsz vonni valamelyik cselszövésedbe, amelyben elveszthetem nagy üggyel-bajjal visszaszerzett jó híremet. Jaj, te, Tullia!
De az ingerkedő Tullia elragadtatva elnevette magát, megfogta atyám kezét, és felkiáltott:
– Most már értem, hogy annak idején miért bolondultam annyira utánad, Marcus. Soha egyetlen férfi sem tudta ilyen szépen kimondani a nevemet.
És valóban, amikor atyám kimondta a nevét, a hangjában valami szomorúság bujkált. Én ugyan egyáltalán nem értettem, hogy egy ilyen finom és előkelő asszonynak ugyan mi is tetszhetett atyámból. Laelia néni lépett hozzánk vidáman kotkodácsolva, játékosan arcul legyintette atyámat, majd figyelmeztette őket:
– Csak nem ingerkedtek egymással, mint valami fiatal szerelmespár? Itt volna a legfőbb, ideje, hogy lehiggadj, kedves Tullia. Hiszen volt már négy férjed, és a legutolsót nemrég kísérted tisztességgel a temetőbe.
– Pontosan így van, kedves Laelia. Itt az ideje, hogy lehiggadjak – ismerte el Tullia. – Ezért vagyok ilyen kimondhatatlanul boldog, hogy ismét találkoztam Marcussal. A közelsége csodálatosan megnyugtat.
Majd felém fordulva így folytatta:
– De te, új Achilles, nyugtalanítasz ifjú kardoddal. Ha legalább tíz évvel fiatalabb lennék, bizonyára magammal vinnélek, hogy együtt nézzük a holdat. De mivel ilyen öreg asszony vagyok, nem tehetem meg. Menj hát a magad örömei után. Atyádnak és nekem sok mindent kell tisztáznunk egymás között.
Amikor a holdat említette, elfogott a nyugtalanság, és visszavonultam az emeletre, hogy levessem magamról harci öltözékemet. Kezemmel megtapogattam rövidre nyírt hajamat és sima orcámat, és hirtelen csalódottnak és bánatosnak éreztem magamat. Olyan sokáig vártam erre a napra, és olyan sokat álmodoztam róla, de semmi nem sikerült úgy, ahogyan szerettem volna. Ezért Barbus után kiáltottam, de ő már annyira leitta magát, hogy válaszként csak mormogni tudott fekhelyéről.
Szégyenkezve jutott az eszembe, hogy már férfi vagyok, és többé nincs szükségem kísérőre, aki megvédelmezzen.
Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy ugyanilyen könnyen meg is feledkezhetnék fogadalmamról és a holmim között az ezüstszelencéről. Hiszen a szívem mélyén nem is hittem, hogy a fogadalom teljesítésének bármilyen tényleges jelentősége volna. Az istenek tisztelete már csak régi jó szokás volt. A földi istenek csupán jelképek voltak. Nem uralkodtak ők semmi fölött. Az emberi életet csupán a vak véletlen irányítja. Miután egy ideig ilyen vigasztalanul töprengtem, fogtam a szelencét, és úgy döntöttem, okosabb dolog teljesíteni a fogadalmat, mint nem teljesíteni.
A hátsó ajtón elhagytam a házat, és a konyhában fogadtam a verítékezve sürgölődő rabszolgák áldásait. Biztattam őket, hogy csak egyenek és igyanak, amennyi beléjük fér, hiszen további vendégekre nem számíthatunk, sőt a korábbiak is szedelőzködnek már. A kapufélfánál gondosan megigazítottam a csonkig égő fáklyákat, s szomorúan arra gondoltam, hogy talán ez volt életem legnagyobb ünnepnapja. Bizony, olyan az élet, mint a fáklya, amely előbb fényesen világítva ég, és végül sercegve, füstölögve kialszik.
A fal sötét árnyékából barna köntösbe burkolódzott leány pattant elém.
– Minutus, Minutus – suttogta alig hallhatóan. – Sok szerencsét kívánok neked, és ajándékba ezeket a magam sütötte süteményeket hoztam. A rabszolgáknál akartam hagyni, de a sors kegyes volt hozzám, hogy találkoztam veled.
Ijedten ismertem fel benne Claudiát, akitől Laelia néni óva intett. De ugyanakkor hízelgett nekem, hogy a furcsa leány kiderítette férfiúvá avatásom kedvező napját, hogy szerencsét kívánhasson nekem. Váratlanul szilaj öröm lett úrrá rajtam, amikor dús fekete szemöldökét, nagy száját és napbarnította bőrét megpillantottam. Ő más volt, mint azok a vendégek, akik öregen és besavanyodva összegyűltek a házunkban. Claudia eleven és hamisítatlan volt, és nem tettette magát. A barátom volt.
Miközben magamba szívtam hajának üde mentaillatát, a szép Tullia asszony illatos kenőcseivel mesterkéltnek és émelyítőnek tűnt a szememben, noha akaratom ellenére átforrósodott a testem, amikor kezével a tarkómat simogatta.
– Claudia, Claudia! – kiáltottam fel. – Örülök, hogy látlak. Hát csakugyan saját kezűleg sütötted nekem a süteményt, hogy szerencsét kívánj nekem?
Claudia a kezével szemérmesen megérintette az orcámat, és már korántsem volt olyan szilaj és öntudatos, mint amikor először találkoztunk.
– Minutus! – suttogta. – Bizonyára sok rosszat meséltek neked rólam, de nem vagyok olyan rossz, mint ahogy állítják. Éppen ellenkezőleg, amióta veled találkoztam, csak jóra akarok gondolni. Ezzel szerencsét hoztál nekem.
Egymás mellett lépkedve indultunk el a Hold temploma felé. Claudia megigazította a tóga redőit a nyakamon, és együtt ettük a süteményt, amelyet ő sütött; felváltva haraptunk belőle, ahogyan a könyvtárban a sajtot ettük. A sütemény mézzel és köménnyel volt ízesítve. Claudia elmondta, hogy maga gyűjtötte a mézet és a köménymagot, a búzaszemeket pedig saját kezűleg őrölte meg az ősi kézi őrlőkővel.
Amint sétáltunk, nem kapaszkodott a kezembe, sőt, óvakodott attól, hogy hozzám érjen. Férfiúi mivoltom tudatában magam fogtam meg a kezét, és vezettem, nehogy megbotoljék az utca gödreiben. Sóhajtott a boldogságtól, amint vezettem. A mélységes bizalom hatására meséltem neki a fogadalomról, meg arról, hogy fogadalmi ajándékként ezüstszelencét kell vinnem a Hold templomába.
Claudia felkiáltott:
– Juj, az rossz hírű templom! Éjszakánként a zárt ajtók mögött erkölcstelen szertartásokat végeznek ott. Mégiscsak jó, hogy megvártalak a házatok előtt. Ha egyedül mentél volna oda, mást is elveszthettél volna, nemcsak fogadalmi ajándékodat.
Aztán folytatta:
– Én még az állami áldozatbemutatásokra is fittyet hányok. Az istenek pusztán kőből meg fából vannak. Az a bolondos öreg ott a Palatiumon felújítja a régi szertartásokat, hogy a népet korábbi bilincseibe verje. Nekem van egy szent fám és egy tiszta forrásom. Ha szomorú vagyok, felkapaszkodom a Vaticanus orákulumához, hogy a madarak röptét nézegessem.
– Úgy beszélsz, mint az atyám – válaszoltam. – Ő még a jövendőmondó papot sem akarta meghívni, hogy nekem az áldozati állat beleiből jósoljon. De erők és varázslat létezik. Ezt az értelmes emberek is elismerik. Ezért inkább teljesítem fogadalmamat, semhogy teljesítetlenül maradjon.
Claudia gyanakodva rám pillantott.
– A zsidóknak láthatatlan istenük van, akinek nincs képe – mondta. – Az igaz, hogy heves és bosszúvágyó isten, de a zsidók szent könyveiben jót is állítanak felőle. Sok előkelő nő Iulius Caesar zsinagógájában hallgat erről előadásokat, és pénzadományokat küld jeruzsálemi templomába, hogy elnyerje a jóakaratát.
– Pontosan így van – gúnyolódtam. – Mindezt már Antiokheiából ismerem. Azt is hallottam, hogy a zsidók láthatatlan istene a saját fiát küldte el királynak Judeába. Mint lázadót keresztre feszítették, de ő feltámadt, hogy megszabadítsa az embereket a régi istenek hatalmától. Csak nem keveredtél te is a zsidók istenkáromlásába, Claudia?
Claudia összeráncolta a homlokát, fájdalmasan belecsípett a karomba, és dacosan rám förmedt:
– Ez legalább új tanítás, és bármi újat támogatok, csakhogy bosszantsam azt a részeg disznót a Palatiumban.
A földbe süllyedt Hold-templom elé értünk. Örömömre az ajtó tárva-nyitva állt, és bent néhány olajmécses égett, bár egyetlen embert sem lehetett látni. Ezüstszelencémet a többi áldozati ajándék közé akasztottam. Talán meg kellett volna ráznom a csengőt, és a papnőt kellett volna hívnom, de őszintén be kell vallanom, hogy féltem tőle, és nem akartam éppen akkor látni halottsápadt arcát. Gyorsan megmártottam az ujjam a szentelt olajban, és ujjam hegyével megérintettem a fekete kőtojást. Claudia huncutkodva mosolygott, és ajándékul egy süteményt tett a papnő üres székére. Aztán kifutottunk a templomból, mint a gyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre.
A templom előtt megcsókoltuk egymást. Claudia mindkét kezével forró arcomat fogta, és féltékenyen ezt kérdezte tőlem:
– Atyád talán már el is jegyzett téged? Vagy talán római kislányokat vittek hozzád, hogy válassz közülük? Hiszen ez is hozzátartozik a férfivá avatás napjához.
Eddig eszembe sem jutott, hogy Laelia néni öreg barátnői ugyan miért hoztak magukkal néhány kislányt, akik az ujjúkat szopva bámultak engem. Azt hittem, csak azért hozták el őket, hogy süteményeket meg édességeket egyenek.
– Nem, nem – védekeztem riadtan –, atyámnak esze ágában sincs, hogy bárkivel is eljegyezzen engem.
– Jaj, bárcsak még féken tudnám tartani szilaj szívemet, és higgadtan meg tudnám magyarázni neked a gondolataimat – mondta szomorúan Claudia. – Idő előtt senkihez se kösd magad. Az ilyesmiből csak boldogtalanság származik. Rómában túlságosan is sok a házasságtörés. A köztünk levő korkülönbséget most még bizonyára igen nagynak találod. Hiszen öt évvel vagyok idősebb nálad. De az évek múlnak, te haditribunusként eleget teszel katonai szolgálatodnak, és ez a korkülönbség egyre kisebb lesz. Ettél a süteményből, amelyet én sütöttem, és a saját akaratodból megcsókoltad a számat. Ez semmihez sem köt téged, de remélem, azt mutatja, hogy nem vagyok egészen ellenszenves neked. Aztán bánatosan így folytatta.
– Olvastam költőket. Cynthia verseit is ismerem. Tudom, hogy nehezen elérhetőnek kellene feltüntetnem magam a szemedben, hogy jajgass a szerelmi fájdalomtól, és az erdőben futkoss, a nevemet kiáltva. Azt is értésedre kellene adnom, hogy egy másik, nálad kiválóbb férfi töri magát értem, és hogy kész vagyok vele még házasság nélkül is Baiaebe vagy a legsötétebb Galliába szökni. De úgy vélem, hogy új helyzetedben Rómában olyan sok egyéb teendőd és időtöltésed van, hogy aligha futkosnál az erdőben, hogy ott sóhajtozzál utánam. Ezért csak annyit tehetek, hogy buzgón kérlek, egyszer jussak majd eszedbe, és hogy ne kösd magad máshoz, mielőtt elmondanád nekem.
Nekem a legtávolibb házassági szándékom sem volt, úgyhogy méltányosnak tartottam a kérését. Hiszen szívesen csókoltam meg, és átforrósodtam, amikor átölelve tartottam. Ezért így válaszoltam:
– Szívesen megígérem neked, ha nem kezded hajtogatni, hogy te is mindig ott leszel, ahol én. Tulajdonképpen sohasem kedveltem a velem egykorú vihogó lányokat, de téged kedvellek, mert érettebb vagy, és könyveket olvasol. De magad kezdtél költőkről beszélni. Nem emlékszem rá, hogy szerelmi trilláikban valaha is kifejezetten a házassági ceremóniáról írtak volna. Éppen ellenkezőleg, ők a szerelmet szabadnak és féktelennek ábrázolják. Nem tartozik hozzá családi tűzhely, hanem pusztán rózsaillat és holdfény.
Claudia nyugtalanná vált, és távolabb húzódott tőlem.
– Nem tudod, mit beszélsz – mondta vádlón. – Miért ne gondolhatnék lobogó piros fátyolra, sáfrányszínű köntösre és kettős csomóra kötött gyolcsövre a derekamon. Ez minden igazi nő legtitkosabb gondolata, amikor férfi orcáját simogatja, és a száját csókolja.
Ellenkezése annyira meglepett, hogy erőszakkal magamhoz öleltem, hogy megcsókoljam vonakodó száját és meleg nyakát. De Claudia kiszabadította magát, fájdalmasan arcul csapott, majd sírva fakadt, és keze fejével dörgölte a szemét.
– Azt hittem, másként vélekedsz felőlem – szipogta. – Ez a köszönet érte, hogy féken tartottam szilaj természetemet, hogy csak jót gondoljak felőled. De te nem akarsz egyebet, mint azt, hogy hanyatt fektess a fal mellett, és széttárd a térdemet, hogy kielégíthesd kíváncsi szenvedélyedet. Én nem vagyok olyan lány.
Könnyeitől annyira elérzékenyültem, hogy a szenvedély lecsillapodott bennem.
– Elég erős vagy, hogy megvédhesd magad – válaszoltam mogorván –, és még csak nem is tudom, egyáltalán meg tudnám-e tenni azt, amire gondolsz. Nem játszadoztam rabszolgalányokkal, és a dajkám nem csábított el. Fölöslegesen potyogtatod a könnyeidet, amikor te bizonyára sokkal tapasztaltabb vagy ezekben a dolgokban, mint én.
Szavaim hallatára Claudia meglepődött, megfeledkezett a sírásról, és kérdő pillantást vetett rám.
– Hát igazat beszélsz? Mindig azt hittem, hogy a fiúk majmok módjára viselkednek. Minél előkelőbbek, annál inkább majmolják mások szokásait. De ha igazat beszélsz, még több okom vari rá, hogy féken tartsam remegő testemet. Később megvetnél, ha most a kedvedre és a magam kedvére cselekednék. Csak rövid gyönyör és hosszú feledés lenne belőle.
Orcám sajgott, és csalódott testem ilyen szemrehányó szavakat váltott ki belőlem:
– Ezt nyilván te tudod a legjobban.
Anélkül, hogy ránéztem volna, elindultam hazafelé. Kis habozás után lassú léptekkel utánam indult, és hosszú ideig egyetlen szót sem váltottunk egymással. De végül akaratlanul is vidám nevetésbe törtem ki. Hiszen szerintem mégiscsak kedves volt, hogy olyan alázatosan jött utánam.
Ő kapva kapott az alkalmon, kezét a vállamra tette, és kérlelt:
– Ígérj meg valamit, kedves Minutus. Ne menj azonnal az örömházba, és Venusnak se áldozz, ahogyan a legtöbb fiú teszi, mihelyt megkapja a férfitogát. Ha ellenállhatatlan vágy fog el, hogy ilyesmit tégy, hiszen tudom, hogy a férfiak féktelenek, ígérd meg, hogy ezt is először nekem mondod meg, bár sebet ütnél a szívemen.
Mindent megígértem neki, mert olyan buzgón kérlelt. Gondolatban már azon tűnődtem, vajon milyen lovat kaphatnék. Hiszen az én koromban még maga Cleopatra sem kelhetett volna versenyre egy jó hátaslóval. Nevetve tettem neki ígéretet, és kedves, de bolondos lánynak neveztem. Mosolyogva és jó barátokként váltunk el egymástól. Továbbra is jókedvű maradtam. Amikor hazaértem, atyám éppen beült a hordszékbe Tullia asszony mellé, hogy udvariasan hazakísérje, mivel Tullia asszony a város túlsó felében lakott, a Viminalis dombon, az Altasemita és az Esquiliae városrész határán. Atyám tágra nyílt szemmel meredt maga elé, és nem érdeklődött, merre jártam, hanem csak annyit mondott, hogy idejében térjek nyugovóra. Gyanítottam, hogy alaposan felöntött a garatra, de a járásáról nem lehetett észrevenni.
Mélyen és sokáig aludtam, de nagyon csalódottnak éreztem magam, amikor reggel atyám nem volt otthon. Szerettem volna, ha nyomban elmegyünk a római lovassági istállóba, hogy lovat válasszunk nekem. A vendégség után javában takarították a házat, Laelia néni pedig fejfájásra panaszkodott. Megkérdeztem, hol van atyám, hová mehetett ilyen korán reggel, de Laelia néni dühösen így válaszolt:
– Apád éppen elég idős már ahhoz, hogy tudja, mit csinál. Sok beszélgetni valója volt ifjúkori barátnőjével. Talán Tulliánál töltötte az éjszakát. Van ott fekvőhely több férfi számára is.
Barbusszal a kertben azzal töltöttük az időt, hogy a bokrok rejtekén kockát dobtunk, miközben a házban a takarító személyzet mindent a feje tetejére állított súrolókeféivel és vödreivel. Tavasz volt a levegőben. Déltájban végre futva érkezett atyám, magából kikelve, borostás arccal és vérben forgó szemmel. Arcát mocskos tógájának szegélyével takarta el, és jogtudós volt vele papírtekercsekkel meg írószerekkel. Barbus a könyökével oldalba bökött, jelezve, hogy jobb lesz csukva tartanom a számat.
Szelíd természetű atyám szokásaitól eltérően felrúgta a takarító asszonyok csöbreit, és ráparancsolt a rabszolgákra, hogy szélsebesen tűnjenek el a szeme elől. Miután gyors tanácskozást folytatott a jogásszal, maga elé hívatott. Laelia néni sírt, mint a szökőkút, én meg alig mertem dadogva megkérdezni atyámtól, ráér-e, hogy elmenjünk lovat választani nekem.
– Te meg a lovad vittetek romlásba – dühöngött atyám. Arca annyira eltorzult, hogy láttára megértette az ember: fiatal korában valóban éveken át elborult elmével vándorolhatott. De nyomban megbánta, hogy rám ordított.
– Nem, nem, mindennek magam vagyok az oka – ismerte el. – A saját gyengeségem miatt megyek tönkre, ha tönkremegyek. A balsors minden tervemet felborította. Késedelem nélkül vissza kell térnem Antiokheiába. Ezért biztosítottam részedre néhány caerei birtokom és az itteni bérházaim jövedelmét. Ezekből bőségesen meglesz az évi húszezer sestertius jövedelmed, amennyit egy lovagnak előírnak. A házat Laelia nénire bízom. Legyen ez a te otthonod, Laelia néninek életjáradékot biztosítottam. Nincs ebben semmi sírnivaló. A jogászomat megteszem gyámodnak. Régi lovagi nemzetségből származik. Menjetek akár tüstént az istállóba, hogy lovat válassz magadnak, de nekem egyetlen pillanatnyi késedelem nélkül Antiokheiába kell utaznom.
Atyám annyira meg volt zavarodva, hogy azon nyomban rohanvást rohant volna Antiokheiába. De a jogász és Laelia néni visszatartotta, hogy összecsomagolják útiholmiját, ruháit és útravalóját, noha türelmetlenül hangoztatta, hogy a városkapunál kocsit bérel, és azzal utazik Puteoliba, és útközben mindent megvásárolhat, amire szüksége lehet. Gyászos zűrzavar lett úrrá a házunkon az előző napi ünnep után. A rabszolgák is egymás után sírva fakadtak, és éles panaszkiáltásokat hallattak, mivel azt hitték, valami váratlan csapás zúdult a házra.
Atyám még enni-inni sem volt hajlandó, annyira sietett Antiokheiába. De nem árulta el, miért, csupán annyit mondott, hogy eléggé rátermett arra, hogy maga döntsön a saját dolgaiban, nekem pedig megígérte, hogy mihelyt szerencsésen megérkezik Antiokheiába, megírja mindazokat az életelveket, amelyekre szükségem van. Nem engedhettük, hogy szökevényként távozzék a házból, köntösének szegélyét a szeme elé húzva. Ezért Laelia néni, a jogász, Barbus és én elkísértük. A rabszolgák mögöttünk jöttek, sebtében batyuba kötött holmiját cipelve.
Miután a Caelius-domb lábához értünk, a capuai kapu mellé, atyám megkönnyebbülten felsóhajtott, és búcsúzkodni kezdett, erősítve, hogy a kapu másik oldalán már a szabadságot látja aranylón felvillanni, meg hogy sohasem kellett volna elhagynia Antiokheiát. De a kapu mellől a város egyik aedilise lépett hozzánk hivatali pálcájával a kezében, a sarkában két jól megtermett lictorral.
– Marcus Mezentius Manilianus római lovag vagy? – kérdezte atyámtól. – Ha igen, akkor egy előkelő asszonynak fontos ügye van veled.
Atyám arca először bíborvörös lett, aztán elsápadt. A fejét lehorgasztva kijelentette, hogy nincs semmi dolga semmiféle asszonnyal, és be akart lépni a kapu alá. De az aedilis figyelmeztette:
– Ha megkísérled, hogy kilépj a kapun, a városi praefectura elé kell idézzelek, és az a kötelességem, hogy szökési kísérleted megakadályozására őrizetbe vegyelek.
A jogász atyám mellé sietett, követelte az aedilistől, hogy oszlassa szét a tömeget, és megkérdezte, mivel vádolják atyámat.
– Kellemetlen és méltatlan história ez – magyarázta az aedilis. – Szeretném, ha a felek kiegyeznének egymással. Valeria Tullia, az előkelő özvegy szenátorné azt állítja, hogy Manilianus az előző éjszakán tanúk jelenlétében jogilag kötelező házassági ígéretet tett neki, majd utána de facto vele hált. Okkal vagy ok nélkül kétségbe vonva Manilianus szándékainak tisztességes voltát, rabszolgáját Manilianus után küldte, miután ő búcsúszó nélkül megszökött a házából. Miután szökési szándékáról meggyőződött, Tullia asszony a városi praefectushoz fordult. Ha Manilianus a falakon kívülre távozik, vád alá helyezik csalárd házassági ígéret és erőszak elkövetése miatt, és ráadásul azért is, mert ellopta Tullia asszony drága nyakláncát, ami egy lovag számára bizony szégyenletesebb, mint a házassági ígéret megszegése.
Atyám erőtlen kézzel megtapintotta a nyakát a ruhája alatt, előhúzta az aranyláncot, amelyet különböző színű drágakövek díszítettek.
– Tullia asszony saját kezűleg rakta a nyakamba ezt az átkozott láncot – bizonygatta megtört hangon. – Nagy sietségemben elfelejtettem visszaadni neki. Fontos üzleti ügyek kényszerítenek, hogy visszatérjek Antiokheiába. Természetesen visszaszolgáltatom a láncot, és bármilyen biztosítékot megadok, de tüstént távoznom kell a városból.
Az aedilis szégyenkezett atyám miatt, és megkérdezte:
– Nem úgy történt, hogy eljegyzésetek és a házassági ígéret megerősítésére tulajdonképpen nyakláncot cseréltetek?
– Részeg voltam, és nem tudtam, mit teszek – védekezett atyám. Az aedilis kétségbe vonta érvelését.
– Éppen ellenkezőleg, bőbeszédűen számos példára hivatkoztál, amely szerint a filozófusok törvényesen érvényes házasságot köthetnek pusztán azzal, hogy tanúk jelenlétében ígéretet tesznek. Nekem így mondták. Talán úgy kell értelmeznem, hogy ittas fejjel csupán tréfálkoztál, hogy tisztességes asszonyt az ágyba csábíts? Ha így van, tetted annál súlyosabb büntetés alá esik. Alkalmat adok neked, hogy egyezséget köss az ügyben, de ha erővel menni akarsz, lefogatlak, és ügyedet a város büntető törvényszéke fogja tisztázni.
A jogász arra kérte atyámat, hogy legalább tartsa a száját; és megígérte neki, hogy elkíséri Valeria Tullia házába, az egyezség megkötésére. Kimerülten és másnaposan, atyám keservesen sírva így fakadt ki:
– Hagyjatok önnön nyomorúságomban – könyörgött. – Inkább a börtönbe megyek, megválok lovagi méltóságomtól, és kifizetem a bírságot, semhogy még egyszer látnom kelljen azt az alattomos nőszemélyt. Bizonyára megmérgezett, és szégyenletes szereket kevert a boromba, hogy ennyire elment az eszem. Valóban nem is emlékszem pontosan mindarra, ami történt.
Mindent tisztázni lehet, mondta a jogász, és megígérte, hogy a tárgyaláson védi majd atyámat. Ekkor Laelia néni közbelépett. Orcáján vörösen izzó foltokkal, toporzékolva így kiabált:
– Még egyszer nem csúfolod meg szégyenletes perrel a Maniliusok becsületes nevét, Marcus. Légy egyszer férfi, és felelj a tetteidért!
Sírva csatlakoztam Laelia néni követeléséhez, és azt kiabáltam, hogy a bírósági eljárás engem is nevetségessé tenne egész Rómában, és tönkretenné a jövőmet. Kérleltem, hogy tüstént menjünk Tullia asszony házába, és megígértem, hogy atyám oldalán vetem térdre magam az előtt a szép, előkelő asszony előtt, s a bocsánatáért esedezem.
Atyám képtelen volt ellenkezni velünk. Az aedilis és az őrök kíséretében folytattuk utunkat a Viminalis dombra, a rabszolgák pedig mögöttünk cipelték atyám holmiját, mivel senkinek sem jutott eszébe, hogy hazatérésre utasítsa őket. Valeria Tullia háza kertjével együtt mérhetetlenül nagy és fényűző volt. A bejárati oszlopcsarnokban zöldbe és ezüstbe öltözött, óriás termetű kapuőr jött elénk. Tisztelettudóan köszöntötte atyámat, így kiáltva:
– Ó uram, isten hozott vissza a házadba. Gazdasszonyom már türelmetlenül vár rád.
Utolsó kétségbeesett pillantást vetve maga körül, atyám erőtlen hangon arra kért bennünket, várjuk meg az előcsarnokban, és egyedül lépett a házba. Egész rabszolgasereg futott hozzánk, ezüsttálakról és kannákból gyümölccsel meg borral kínálgatva bennünket. Laelia néni felbátorodva nézett körül, és megjegyezte:
– Úgy látszik, vannak férfiak, akik nem veszik észre a saját szerencséjüket. Nem értem, mi kifogása lehet Marcusnak ez ellen a ház ellen?
Csak egy rövid pillanat telt el, és Tullia asszony futva jött üdvözölni bennünket. Csupán átlátszó selyem alsóruha volt rajta, de a haja gondosan fésült volt, arcát pedig finoman kifestette.
– Megszakad a szívem a boldogságtól – kiáltott örömtől sugárzó arccal –, hogy Marcus ilyen gyorsan visszatért hozzám, és a holmiját is magával hozta. Nem is kell többé elhagynia a házamat, hanem boldogan élünk együtt életünk végéig.
Meghagyta kincstárnokának, hogy az aedilisnek puha piros bőrből készült erszényt adjon fáradozásáért, majd bűnbánóan megszólalt:
– A szívem mélyén természetesen egy pillanatig sem kételkedtem Marcusban, de egy ilyen magányos özvegyasszonynak, mint én, elővigyázatosnak kell lennie, Marcus pedig fiatalabb korában nagyon csapodár természetű volt. Örömmel látom, hogy jogászát is magával hozta, úgyhogy nyomban meg is írathatjuk a házassági szerződést. Nem is sejtettem, kedves Marcus, hogy ilyen megfontolt férfiúvá értél, hiszen az utolsó éjszaka túlságosan is féktelen voltál az ágyamban.
Atyám a torkát köszörülte, és nyelt egyet, de egyetlen szó sem jött ki a száján. Tullia asszony bevezetett bennünket nagy termeibe, és hagyta, hogy megcsodáljuk a termek mozaikpadlóját, falfestményeit és szépen felosztott falfelületeit. Még azt is megengedte, hogy bekukkantsunk a hálószobájába, de aztán megjátszott szemérmességgel eltakarta az arcát, és felkiáltott:
– Ne, ne, ne menjetek be! Még most is minden rendetlen a tegnapi éjszaka után.
Atyámnak végre megjött a hangja, és haragosan felkiáltott:
– Az egyetlen mindenható isten nevére, győztél, Tullia, és alávetem magam sorsomnak. De legalább az aedilist küldd el, hogy ne legyen továbbra is tanúja bukásomnak.
Fényesen öltözött rabszolgák sürgölődtek körülöttünk, a legjobb tudásuk szerint szolgáltak ki bennünket, és jártak a kedvünkben. Két fiúcska Ámorként meztelenül szaladgált közben a házban. Attól féltem, megfáznak, míg rájöttem, hogy forróvizes csövek melegítették ennek az előkelő háznak a kőpadlóját. Az aedilis és atyám jogásza még egymással tanácskozott, majd megállapították, hogy a tanúk jelenlétében tett házassági ígéret nyilvános esküvő nélkül is érvényes. Az aedilis az őrökkel együtt távozott, miután meggyőződött róla, hogy atyám minden ellenkezés nélkül hajlandó aláírni a házassági szerződést. A jogász megeskette az aedilist, hogy hallgat az ügyről, de már én is sejtettem, úgysem állja meg, hogy ne adjon tovább egy ilyen botránycsemegét.
De végeredményben csakugyan botrány lett volna? Nem volt inkább hízelgő atyámra nézve, hogy egy ilyen előkelő és szemlátomást mérhetetlenül gazdag nő erőszakkal törekszik házasságra lépni vele? Szerény modorán és külsőleges alázatosságán kívül atyámban olyan tulajdonságoknak is kellett rejleniük, amelyeket én nem ismertem, és amelyek bizonyára az egész Róma kíváncsiságát felébresztik atyám iránt és énirántam egyaránt. Voltaképpen ez a házasság minden tekintetben előnyös lehet számomra. Mindenesetre arra kényszerítette atyámat, hogy egyelőre Rómában maradjon, úgyhogy mégsem maradtam magamra mindennek kiszolgáltatva a nagyvárosban, amely még idegen volt számomra.
De mit láthatott atyámban a szép, elkényeztetett Tullia asszony? Egy pillanatra felvillant bennem a gyanú, hogy könnyelműen élt, és fülig eladósodott, s ezért csupán atyám pénzét akarta. De római mércével mérve szerintem atyám voltaképpen nem is volt gazdag, noha számos szabadosa Antiokheiában és másutt keleten gazdag volt. Gyanakvásom szertefoszlott, amikor ők teljes egyetértésben megbeszélték a házassági szerződést, és úgy döntöttek, hogy ki-ki továbbra is maga rendelkezik saját vagyonával.
– De amikor van időd és kedved hozzá, kedves Marcus – javasolta gyöngéden Tullia asszony –, remélem, felkeresed kincstárnokomat, átnézed birtoklajstromomat, és tanácsokat adsz nekem az üzleti ügyekben. Hogyan is értenék hozzá én, az egyszerű özvegyasszony? Azt mesélték nekem, hogy kiváló üzletember lett belőled, noha fiatalkorodban senki sem sejtette volna ezt rólad.
Atyám ingerülten megjegyezte, hogy hála Claudius császárnak és szabadosainak, béke és rend uralkodik a birodalomban, és az okosan befektetett vagyon magától gyarapszik.
– De üres a fejem, és egyetlen értelmes gondolatom sincs – mondta az állat dörgölve. – Borbélyhoz kell mennem meg fürdőbe, hogy leheveredhessem, és összeszedhessem akaratom foszlányait.
De Tullia asszony a háza hatalmas belső udvarának márványszobrai és szökőkútjai mellett egyenesen a hátsó szárnyépületbe vezetett bennünket, és megmutatta, hogy ott saját fürdője van, forró- és hidegvizes medencével, izzasztó- és frissítőkamrákkal. Ott már szolgálatra készen várakozott a borbély, a masszőr meg a fürdősrabszolga.
– Soha többé egyetlen denariust sem kell kidobnod a nyilvános fürdők ruhamegőrzőinek, és attól is megszabadulsz, hogy az izzadságszagú tömeg lökdössön – magyarázta Tullia asszony. – Ha felolvasásra, költészetre vagy zenére vágysz a fürdő után, erre külön szalon áll rendelkezésedre. Ha társaságra vágysz, együtt választhatjuk ki vendégeinket. Hogy otthonosabban erezd magad, szívesen együtt fürdőm veled. Magam is össze vagyok törve, tele véraláfutásokkal a te vadságod miatt.
– Minutus fürödjék velem – hárította el atyám nagy zavartan ajánlatát. – Nem is emlékszem, mikor fürödtem utoljára nő társaságában.
A szép Tullia villogó szemmel így válaszolt:
– Évekkel ezelőtt nem voltál ennyire szégyenlős, Marcus. De isteni szégyenlősséged csak még inkább csábít engem. Az utolsó éj szaka bőségesen tapasztaltam, hogy nincs még benned semmi komoly testi fogyatékosság, noha eltunyultál, és könnyen kifulladsz. Menjetek csak fürdeni, Marcus és Minutus. Addig én kedves barátnőmmel, Laeliával tanácskozom, hogy ettől kezdve hogyan rendezzük be életünket. Mi asszonyok jobban értünk ezekhez a dolgokhoz, mint ti, élhetetlen férfiak. Tullia asszony magánfürdőjét szép, bár nagyon ledér görög márványszobrok maradványai díszítették. A vízcsapok ezüstből készültek, és hattyúfejet utánoztak. A rabszolgák ügyesek voltak, és atyám kénytelen volt elismerni, hogy a borbély késének érintése olyan könnyű volt orcáján, mint a lehelet.
– Csak azt nem értem – tette hozzá –, hogy Tullia özvegyasszony létére miért tart férfifodrászt a házában.
– Egy olyan nőnek, mint Tullia asszony, más kérői is voltak – jegyezte meg a borbély. – De én már az öreg Valerius szenátor gyászos halála előtt a házában voltam. Szigorú és szeszélyes gazda volt. Ezért valamennyien örültünk, mikor új gazdánknak olyan nyájas embert kaptunk, mint te.
– Miért volt olyan gyászos halála? – kérdeztem.
A ragyás képű gyúró, aki erős ujjaival javában dögönyözte az izmaimat, bánatosan felsóhajtott, és beszélni kezdett:
– Távol legyenek a rossz előjelek, de ő már kivénhedt, ideges aggastyán volt, és annyira féltette vagyonát, hogy minden héten meg akarta változtatni a végrendeletét. Végül is elcsúszott, éppen ebben a szobában, beverte a fejét, és belefulladt a forróvizes medencébe, mielőtt bárki észrevette volna.
Bölcsen azt válaszoltam, hogy a baleset mindig úgy következik be, hogy senki sem sejti meg előre, és senki sem lehet elég óvatos, hogy elkerülje a szerencsétlenséget, ha úgy rendeltetett számára. A gyúró készségesen elismerte, hogy így van, de atyám komoran így beszélt:
– Mindenesetre könnyű halála volt, ami jobb a szomorú öregség sokféle bajánál.
Végül is a kimerültségtől elaludt, de fel-fel jajdult, és gyakran felriadt álmában. A borbély súgva megkérdezte tőlem, talán hívjon a szórakoztatásomra valakit a ház bájos rabszolganői közül, mivel észrevette, hogy én nem voltam álmos. Arra kértem, inkább valami olvasnivalót adjon. Néhány görög szerelmi históriát hozott nekem a könyvtárból, amelyek csak untattak. Szívesebben olvastam volna a lovak nemesítéséről a nagy római méntelepen.
Atyám napnyugtáig aludt. Miután új ruhát öltöttünk magunkra, amelyet a ruhatár kezelője készített ki számunkra, hirtelen az egész ház megtelt vendégekkel. A legtöbben még fiatal, vidám és nevető emberek voltak, de akadt közöttük néhány kövér, kicsapongó vénség is, akiket képtelen voltam tisztelni, bár egyikük szenátor volt. A császári testőrség egyik fő centuriójával legalább a lovakról beszélgethettem, de csodálkozásomra sokkal nagyobb érdeklődést tanúsított a nők iránt, s miután bort ittak, szemérmetlenül lazítottak öltözékükön, hogy szabadon lélegezhessenek.
Amikor észrevettem, mivé fajul ez a lakodalmi ünnepség, Barbus keresésére indultam, akit a ház szolgái bőségesen megvendégeltek.
– Itt nagyobb vendégszeretetben van részem – mondta Barbus a fejét fogva –, mint aminőt valaha is tapasztaltam, és engem is egy szempillantás alatt megnősítettek volna, ha mint öreg veterán nem tudtam volna vigyázni magamra. Ez a ház nem megfelelő hely számodra, Minutus, és számomra sem, katonaszavamra mondom.
Miközben harsogott a zene, és a padlón mezítelen táncosnők meg akrobaták mutatták be művészetüket, atyám keresésére indultam. A kereveten heverészett Tullia asszony mellett, komoran és magába zárkózva.
– Lehet, hogy hozzátartozik a római szokásokhoz – mondtam –, hogy finom asszonyok végighányják a falakat? Meg hogy a férfiak szemérmetlenül integessenek nekem? De nem tűröm el, hogy bárki jogot formáljon magának testem bármely részének érintésére. Nem vagyok sem rabszolga, sem herélt. Haza akarok menni.
– Túlságosan gyenge és kényelemszerető vagyok – ismerte el atyám –, semhogy távol tudjam tartani magam a romlottságtól, de legyen belőled nálam erősebb akaratú férfi. Örülök elhatározásodnak, hiszen magad döntöttél Így. Nekem itt kell maradnom, mert senki sem kerülheti el a sorsát, de neked jobb lesz, ha Laelia néninél laksz, hisz saját vagyonod van már. Semmi jó nem származna belőle, ha a mostohaanyád házában laknál.
Tullia asszony már nem is nézett olyan gyengéden rám, mint az előző este. Megkérdeztem, eljöhetek-e reggel atyámért, hogy együtt válasszunk lovat, de Tullia asszony mogorván rám förmedt:
– Atyád már túl öreg a lovagláshoz. Csak leesne a ló hátáról, és megütné drága fejét. A centenáriumi felvonuláson vezetheti a lovát.
Majd atyámhoz fordulva így folytatta:
– Értsd már meg, hogy Minutus férfitógában jár, és nem bújhat többé az apja háta mögé. Ha még annyi férfiasság sincs benne, hogy maga válasszon lovat magának, akkor soha semmi sem lesz belőle. Ilyen semmiségért csak nem hagyod el a házat, hogy a Mars-mező istállómestereivel és a lóápolókkal veszekedj?
– Legyen hát – egyezett bele atyám. – Többé nem vigyázhatok rád, Minutus. Menj haza, és vidd magaddal Laelia nénédet is. Ő túl öreg és tisztességes, semhogy megértené az új életformákat. Menj, mielőtt túlságosan ittasnak látnál engem. Nagyon félek, hogy ettől kezdve a bor lesz az egyetlen vigaszom az életben.
Megértettem, hogy elvesztettem atyámat. A komor sivárság érzése lett úrrá rajtam. Nagyon rövid ideig élvezhettem jóakaratát. De azt is megértettem, hogy önmagamnak az a legjobb, ha megkeményítem szívemet, és a saját belátásom szerint építem fel az életemet. Előkerítettem Laelia nénit, és teljes erőmből a fenekére csaptam annak a félig mezítelen nőnek, aki homályos szemmel próbált a nyakamba ugrani. De az ütéstől csak felgerjedt, úgyhogy Barbusnak kellett leráncigálnia rólam.
Tullia asszony annyira örült neki, hogy ilyen könnyen megszabadul tőlünk, hogy készségesen rendelkezésre bocsátotta a saját hordszékét. Útközben Laelia néni megigazította a ruháját, és kotkodácsolni kezdett:
– Sok mendemondát hallottam már a római házak új szokásairól, de mégsem akartam hinni a szememnek. Valeria Tulliát meglehetősen tisztességes nőnek tartják. Talán a házasságtól lett ilyen szilaj az önmegtartóztató özvegyi élet után, noha sok jóképű férfi szemlátomást úgy jár a házába, mintha hazajönne. Atyádra még sok teendő vár, hogy kordában tarthassa.
Másnap korán reggel, miközben mézbe mártogattuk a kenyérdarabkákat, így szóltam Barbushoz:
– El kell mennem, hogy lovat válasszak, magamnak, és egyedül kell mennem, mert hogy férfi lettem, nincs többé szükségem kísérőre, mint gyermekkoromban. Számodra most itt van életed nagy lehetősége, hogy valóra váltsd álmodat, és felcsapj kocsmárosnak.
Barbus komolyan ellenkezett:
– Valóban szemügyre vettem néhány barátságos kocsmát Róma különböző városrészeiben, és atyád jóvoltából meg is vehetnék egyet. De igazat szólva, már nem csábít annyira a gondolat, mint azelőtt, amikor még a kemény földön háltam, és a légió savanyú borát ittam. Magam mohón vágyom a borra, és ha megittasodom, szívesen vendégelem meg a többieket is. A kocsmának gazdán kívül gazdasszonyra is szüksége van, de a kellemetlen tapasztalatok szerint a kocsmárosnék kemény kezű nők. Tulajdonképpen egyelőre még szívesebben maradnék a te szolgálatodban. Védelmezőre természetesen nincs már szükséged, de észrevettem, hogy minden lovag, aki valamit is ad a méltóságára, kísérőket tart maga mellett, úgyhogy egyeseknek tíz, sőt száz kísérőjük is van, ha a városban járnak. Ezért a saját méltóságod megőrzésére az lesz a legokosabb, ha sebhelyes veteránnal kísérteted magad.
– A lovasság természetesen más valami – folytatta –, de nagyon félek, hogy kemény hetek állnak előtted. Mások szemében csak újonc vagy. Én ugyan meséltem neked, hogyan képezik ki a légiókban az újoncokat, de talán nem hittél el mindent, és túloztam is, hogy szórakoztassalak. Mindenekelőtt uralkodj az indulataidon, harapd össze a fogaidat, ne haragudj a feljebbvalódra. Menjünk együtt. Talán tudok neked tanácsot adni.
Amint a városon keresztül a Mars-mező felé baktattunk, Barbus szomorúan megjegyezte:
– Voltaképpen jogom lenne az al-centurio rangjelzésre, sőt még a falkorona viselésére is, ha borozás után nem lett volna mindig túlságosan verekedő kedvem. Moesia egyik nyomorúságos barbár csapszékében csaptam zálogba azt a láncot is, amelyet Lucius Porcius haditribunustól kaptam, miután öt sebből vérezve, a jégtáblák között úszva átvittem a hátamon a Dunán, és nem is tudtam kiváltani, mert máshova helyeztek bennünket. De betérhetünk valamelyik fegyverboltba, és vehetünk nekem egy használt emlékláncot. Téged talán jobban tisztelnének, ha a kísérődnek ilyesmi lenne a nyakában.
Azt válaszoltam, hogy a nyelvében éppen elég kitüntetés rejlik, de Barbus makacsul kitartott mellette, és betért egy boltba, hogy győzelmi réztűt vásároljon magának, melynek felirata annyira lekopott, hogy nem látszott, melyik triumphator osztotta ki öreg katonái között. Miután a vállára erősítette, kijelentette, most már nagyobb biztonságban érzi magát a lovasság körében.
A nagy mezőn mintegy száz ifjú lovag javában gyakorolta a centenáriumi ünnepség lovas játékait. Az istállómester nagy darab, durva férfi volt, és harsányan nevetni kezdett, amikor a lovagi rend quaestorától kapott utalványomat olvasta.
– Bizonyára találunk számodra megfelelő lovat, fiatalember! – kiáltott fel. – Milyet akarsz, nagyot vagy kicsit, szilajt vagy szelídet, fehéret vagy feketét?
Bevitt a szabad lovak istállójába. Több lóra is rámutattam, amelyek a kedvemre valónak látszottak, de ő a papírjaira pillantott, és hidegen azt állította, hogy már foglaltak.
– Az lesz a legbiztosabb, ha szelíd lovat kapsz, amely hozzászokott a gyakorlatokhoz és a nagy cirkusz zajához, és ismeri a kürtjeleket, ha már egyszer részt akarsz venni a centenáriumi ünnep szemléjén – javasolta. – Lovagoltál már ezelőtt is?
Szégyenlősen elismertem, hogy egy keveset gyakoroltam már a lovaglást Antiokheiában, mert Barbus megtiltotta, hogy dicsekedjem. Hozzátettem, hogy azt hiszem, a lovasság valamennyi lova hozzászokott a kürthöz.
– Bár szívesen elfogadnék tanulatlan lovat is, hogy magam kedvére lovagoljam be – bátorkodtam célzást tenni. – Mégis belátom, hogy a centenáriumi ünnepségekig talán nem tudnám már belovagolni.
– Rendkívüli, rendkívüli! – kiáltozott az istállómester a nevetéstől fulladozva. – Ritka az az ifjú, akinek van esze hozzá, hogy a maga kedvére lovagolja be a lovat. Herculesre, megpukkadok! Nálunk ezt a hivatásos lovászok végzik el.
Az egyik hivatásos lovász már jött is felénk, ravasz tekintettel tetőtől talpig szemügyre vett, majd ezt a javaslatot tette:
– De hiszen itt van nekünk Arminia. Hozzászokott a cirkusz zajához, és meg sem moccan, mégha egy zsák követ raknak is a hátára.
Nagy, halványszürke kancára mutatott, amely bizalmatlan pillantást vetve rám, megfordult rekeszében.
– Nem, nem, azért Arminiát mégsem – szörnyülködött az istállómester. – Túlságosan jó egy ilyen fiatal embernek. Hiszen a külsejét tekintve pompás ló, és mégis szelíd, mint a bárány. Félre kell tennünk valamelyik öreg szenátor részére, aki lovagolni akar a szemlén.
Barbus buzgón sugdosta fülembe, hogy igyekezzem megszerezni azt a megbízható és biztonságos lovat. Arminia füléről és szeméről arra következtettem, hogy talán nem is olyan szelíd, mint az istállómester hitte.
– Természetesen nem úgy gondolom, hogy a lovat ingyen kapom – mondtam –, noha felmutattam az utalványt. Ha megengeded, szívesen teszek egy próbalovaglást ezen a lovon.
– Próbalovaglást tesz rajta, és még fizet is érte neked – álmélkodott a hivatásos lovász.
Miután egy ideig ellenkezett, az istállómester végül is beleegyezett:
– Ez a ló túlságosan jó egy olyan ifjúnak, mint te, de húzz csizmát, és öltsd magadra a felszerelést. Én közben felnyergelem a lovat.
Aggódva azt válaszoltam, hogy nem hoztam magammal a felszerelést, de az istállómester úgy nézett rám, mintha bolond lennék, és így förmedt rám:
– Csak nem képzeled, hogy parádé felszerelésben lovagolhatsz! Az állam biztosítja számodra a gyakorlóöltözéket.
A szertárba vezetett, és a készséges rabszolgák rám szíjazták a mellvértet, de olyan szorosra húzták a szíjakat, hogy alig kaptam levegőt. A fejembe horpadt védősisakot nyomtak, a lábamra rövid szárú, öreg csizmát húztak. Pajzsot, kardot és dárdát nem adtak, hanem biztattak, hogy először csak egy próbalovaglást tegyek.
A fakó kanca vidáman rontott ki az istálló ajtaján, és pompásan nyerített, de az istállómester vezényszavára mozdulatlanul megállt. A hátára pattantam, a gyeplőt fogva, és megigazítottam magam alatt a birkabőrt.
– Látszik, hogy ültél már lovon – jegyezte meg helyeslőleg az istállómester, aztán mennydörgő hangon kiáltozni kezdett:
– Minutus Lausus Manilianus lovag Arminiát választotta, és rajta akar lovagolni.
A gyakorlatozó lovas alakulat szétspriccelt a mező szélére, a kürtös rohamra fújt, és olyan játék kezdődött számomra, amelyben puszta jószerencsém, semmint a saját tudásom óvott meg attól, hogy összetörjem magam. Még hallottam az istállómester figyelmeztetését, hogy kíméljem a kanca szájszögletét, és ne rángassam túlságosan vadul a kantárt, de Arminia pofája mintha vasból lett volna öntve. Mintha nem is tudott volna a gyeplőről meg a zabláról. Először is felrúgta a levegőbe a két hátsó lábát, hogy a feje fölött repítsen le. Amikor ez nem sikerült, táncolt és a hátsó lábain dobálta magát, és féktelen vágtába kezdett, minden fortélyt megpróbálva, amit csak rosszindulatú és tapasztalt cirkuszi ló megtehet, hogy a tapasztalatlan lovast ledobja a nyeregből. Nagyon jól megértettem, miért széledt szét futva a mező szélére a lovassági alakulat, amikor Arminia szabadjára eresztve a mezőre száguldott.
Számomra nem volt más kiút, mint hogy minden erővel húzzam a gyeplőt, hogy a ló fejét legalább valamennyire bal felé fordíthassam, mert egyenesen a cölöpkerítés felé rohant, és hirtelen megállt, hogy ízzé-porrá zúzza a fejem a kerítésen. Amikor így is a nyeregben maradtam teljesen megbokrosodott, és pompás ugrással átvetette magát az akadálysövényen. Valóban hatalmas erejű és ravasz ló volt, úgyhogy amikor magamhoz tértem az első megrázkódtatásból, egyenesen élvezni kezdtem, szilajul kurjongattam, és csizmám sarkával a lágyékát sarkantyúztam, hogy kitombolhassa dühét, és hogy kifárasszam.
Meglepetten pislogott rám, és annyira engedelmeskedett már a gyeplőnek, hogy vágtázva sikerült egyenesen nekilovagolnom az istállómesternek és a hivatásos lovásznak. Abbahagyták a nevetést, és futva menekültek az istálló ajtajának védelmébe. Az istállómester a dühtől vörös arccal vezényszavakat üvöltött. Megszólaltak a kürtök, a lovassági alakulat sorokba rendeződött, és gyorsuló ütemben megindult, hogy rám lovagoljon.
De Arminia egyáltalán nem tért ki előlük, bármennyire rángattam is a gyeplőt. Habzó szájjal és dühösen kapkodva a fejét, teljes iramban a zárt lovassági alakulat felé száguldott velem. Bizonyos voltam afelől, hogy eltipornak bennünket, de vagy az első sor lovasainak idegei mondták fel a szolgálatot, vagy pedig szándékosan csinálták, mert az utolsó pillanatban megnyíltak a sorok, hogy keresztüllovagolhassak az alakulaton. Aki csak elért, igyekezett falándzsájával kivetni a nyeregből, vagy a lándzsa nyelével a hátamba bökni, de a felbőszült Arminia harapva, ugrándozva és rúgva úgy vitt keresztül a lovak között, hogy egyetlen komolyabb sérülést sem szenvedtem.
Ez az álnok és szándékos támadás, amellyel meg akartak ijeszteni, úgy felbőszített, hogy teljes erőből húzva megfordítottam Arminiát, hogy magam tiporjak el egyet azok közül a lovasok közül. De az utolsó pillanatban eszembe jutott Barbus tanácsa, türtőztettem magam, és kiabálva, nevetve, üdvözlésül a karomat lengetve ellovagoltam mellettük.
Miután kellőképpen kitombolta magát, Arminia végül jámborrá szelídült, és kifogástalanul engedelmeskedett a gyeplőnek. Amikor az istálló előtt leszálltam a nyeregből, odakapott ugyan a vállamhoz, de szerintem csupán tréfából csinálta, úgyhogy beértem azzal, hogy válaszként könyökömmel az álla alá üssek.
Az istállómester és a hivatásos lovász úgy nézett rám, mint valami csodabogárra, de az istállómester úgy tett, mintha megharagudott volna, és szemrehányásokkal illetett:
– Tajtékosra fárasztottad a paripát, és véresre tépted a drága ló szájszögletét. Erről nem volt szó.
– Hiszen az enyém a ló – válaszoltam közönyösen –, és az én dolgom, hogyan lovagolok rajta.
– Ebben alaposan tévedsz! – vágta rá dühösen. – A gyakorlatokon nem lovagolhatsz rajta, mert nem marad a sorban, és nem engedelmeskedik a parancsszavaknak, mert megszokta, hogy mindig a többiek élén ügessen.
– Hát akkor a többiek élén ügetek – mondtam merészen. – Magad jelölted ki számomra ezt a helyet, amikor ezt a lovat adtad nekem.
Sok lovas otthagyta a lovát, és körülvett bennünket. Biztattak, azt kiabálták, hogy rátermett lovag vagyok, és egyhangúlag tanúsították, hogy az istállómester maga tett meg a ló tulajdonosává, amikor valamennyiük hallatára kikiáltotta a nevemet.
– Hát nem érted, hogy csak tréfa volt? – hunyászkodott végül is beismerésre az istállómester. – Minden újonc először az Arminiát kapja kipróbálásra, ha nem túlságosan csenevész. Arminia igazi katonaló, nem pedig díszszemlére való szelíd ló. Az amphitheatrumban még vadállatok ellen is harcolt. Mit képzelsz magadról voltaképpen, te dölyfös ifjú?
– Most már félre a tréfával – vitatkoztam vele. – A nyeregben maradtam, és te a saját kelepcédbe estél. Szégyen egy ilyen lovat naphosszat a sötét istállórekeszben tartani, az újoncok rémítgetésére. Engedjünk valamit mind a ketten. Én mindennap rajta lovagolok, de a lovasjátékok gyakorlására másik lovat választok, ha ez nem hajlandó sorbaállni.
Az istállómester üvöltözve Róma isteneit hívta tanúságtételre, hogy már két lovat követelek tőle, de a többi lovas az én pártomon állt, és azt kiáltozta, hogy éppen eleget tréfálkozott már Arminiával. Mindannyian szereztek egy-egy dudort, sebhelyet vagy csonttörést annak emlékére, hogy újoncként megpróbáltak Arminia hátán lovagolni, noha már gyermekkorukban megkezdték a lovaglást. Ha én olyan vagyok, hogy a nyakamat akarom törni, jogom van ahhoz, hogy Arminiát kapjam meg paripámnak. Hiszen mindenképpen a lovagi rend tulajdona marad.
Haragot sem akartam az istállómesterrel. Ezért ezer sestertius borravalót ígértem neki, és hozzátettem, hogy néhány korsó bort fizetek az egész társaságnak, hogy lovassági csizmámat kellőképpen beáztassam. Így kerültem a római lovasságba, és tettem szert barátokra a velem egykorúak és a nálam idősebbek között. Amikor az egyik fiú nemsokára a lábát törte, meg is választottak a helyére azoknak a csapatába, akik sokat tettek annak érdekében, hogy a centenáriumi ünnepségeken a versenyjátékokon szerepelhessek. Ezek annyira veszélyes lovassági játékok voltak, hogy ezekre senki sem felelt meg pusztán előkelő származása és vagyona miatt, hanem tudásra és rátermettségre volt szükség. Büszke voltam, hogy közéjük kerültem.
Gyakorlat mégsem volt mindennap. Lelkiismeretesebb társaim, akik valóban hivatali pályára készültek, arra használták szabadnapjaikat, hogy büntető és magánjogi perekben egyaránt figyelemmel kísérték a bírósági tárgyalásokat, hogy ily módon jogi képzettségre tegyenek szert. Követtem példájukat, mert a római lovagnak szükség esetén alkalmasnak kell lennie a bírói tiszt vagy a törvényszéki tagság betöltésére már haditribunusi szolgálata alatt. Kétszer bejutottam a legfelső bíróság üléseire is, hogy jelen legyek, amikor Claudius császár dönt a legfontosabb ügyekben, amelyekben a császárhoz folyamodtak. Természetesen nem dönthetett személyesen valamennyi ügyben, amelyeket egészen a császárig vittek, mert ez gyakorlatilag lehetetlen lett volna, hiszen minden polgárnak jogában állt, hogy végső soron a császárhoz fellebbezzen, ha van elég pénze. A leggyakrabban a városi praefectus készítette elő beterjesztésre a római lakosok fellebbezéseit, vagy maga döntött azokban a császár meghatalmazottjaként, a Rómán kívül, a provinciákban lakók fellebbezéseiben pedig a császári testőrség jogász praefectusa.
De Claudius szívesen ült a bírói székbe, amikor csak ráért. Ennek hallatára már kora reggel összesereglett a nép, és zajongva az utolsó helyig megtöltötte a bírósági termet, mert mindenki reménykedett, hogy valami mulatságosat láthat vagy hallhat. Claudius ugyanis a tárgyalással kapcsolatban szívesen adott a népnek életszabályokat, a tárgyalás kellős közepén fel-felállt, hogy enni menjen, és amilyen falánk természetű volt, olykor annyira részegen tért vissza, hogy elaludt a tárgyalás alatt, és ha felriadt, nem is emlékezett már rá, miről volt szó.
Az a benyomás alakult ki bennem, hogy Claudius mégis minden igyekezetével igazságos akar lenni ítéleteiben. De nem volt szelíd természetű. Éppen amikor másodszor vettünk részt tárgyaláson, keresztre feszítésre ítélt két csavargót, akik a városba költöztek, római polgároknak adták ki magukat, és megpróbáltak hasznot húzni a polgárok ingyenes gabonaadagjaiból. Mindketten azt állították, hogy a polgárjogot a numidiai háborúban Rómának tett szolgálataikért kapták meg, de semmivel sem tudták bizonyítani. Szigorúan hunyorgatva Claudius úgy döntött, hogy törvényjavaslatot terjeszt a szenátus elé, amelynek értelmében mindazokat, akik önhatalmúlag vették fel a római polgárságot, ettől kezdve minden külön bírói eljárás nélkül, egyszeri rendőri intézkedéssel keresztre feszíthetik.
Amikor a szenátusban a törvényjavaslatról vitáztak, néhány öregebb szenátor nyilvánosan azt állította, hogy a római polgárjogot meg lehet vásárolni Pallastól, a császár kincstárnokától vagy még olcsóbban Valeria Messalinától. Még árakat is tudtak mondani, amennyit a római polgárjogért fizettek már. Claudius megharagudott, reszkető fejjel felállt, és megesküdött a szenátusnak, hogy uralkodása alatt egyetlen személy vagy város sem kapta meg a római polgárjogot megfelelő érdemek nélkül, így mesélték a szenátorok fiai, akikre magukra is, a megfelelő életkor betöltése után széles piros csíkos tóga várt.
Fölösleges volna dicsekednem azzal, hogyan tettem ki magamért a római centenáriumi ünnepségek idején rendezett lovagi lovasjátékokban. Két csapatra oszlottunk, és a nagy cirkuszban szabályos lovassági csatát mutattunk be. Ez nem volt puszta játék, bár parancsba adták, hogy egyik fél sem lehet győztes vagy legyőzött. Jómagam végig megmaradtam Arminia nyergében, de aztán haza kellett szállítsanak, és nem sokat láttam az amphitheatrumi előadásokból meg a cirkuszi ünnepségekből, amelyek állítólag a legfényesebbek voltak, amit addig Rómában valaha is rendeztek. Az ünnepségek alatt számos társam vette a fáradságot, hogy betegágyam mellett időzzék, és azt állították, hogy nélkülem kevesebb hírnévre és dicsőségre tettek volna szert. Beérem annak megemlítésével, hogy a fakó paripa hátán lovagoltam, miközben a több százezres tömeg zúgott a feszültségtől és ordítva magasztalt engem, míg bordáim és bal combcsontom el nem tört. De mindvégig Arminia nyergében maradtam, amint már említettem.
A centenáriumi ünnepségeken államilag az volt a legfontosabb, hogy a nép Gaius császár húgának fiát halmozta el kegyeivel, azt a tízéves Lucius Domitiust, aki szépen és rettenthetetlenül vezette a fiúk ártatlan lovassági játékait. Claudius saját fia, Britannicus, teljesen háttérbe került. A császár ugyan páholyába hívta, és minden igyekezetével mutogatta a népnek, de a tömeg Lucius Domitiust követelte kiáltásaival, és a fiú olyan szépen és szerényen fogadta az ünneplést, hogy a nép még jobban fellelkesült. Véleményem szerint az a túlzott népszerűség, amely övezte, bizonyos mértékig a tömeg tüntetése volt Valeria Messalina ellen, aki az ünnepi menetben arcátlanul beült a Vesta-szüzek kocsijába, mintha ezzel kívánta volna tisztára mosni hírnevét.
Egész életemre nyomorék maradtam volna, ha Castor és Pollux templomának lovassági orvosa nem lett volna olyan kiváló. Kegyetlenül bánt velem, és szörnyű kínokat álltam ki. Két hónapig sínben feküdtem. Utána mankók segítségével kellett gyakorolnom a járást, úgyhogy hosszú ideig nem hagyhattam el házunkat.
Bizonyára jót tettek nekem a fájdalmak, a félelem az egész életre szóló nyomorékságtól, meg az, hogy észrevettem, milyen gyorsan tovaszáll mindenféle népszerűség, így legalább nem keveredtem azokba a verekedésekbe, amelyeket legszilajabb társaim rendeztek diadalmámorukban éjszakánként Róma utcáin. Az ünnepségek idején sok mindent megbocsátottak, de kettőt közülük örökre száműztek Rómából, mivel félholtra vertek egy öreg lovagot, aki fiatal feleségét próbálta megvédeni erőszakoskodásuktól. Azt hittem, hogy a kényszerű fekvés és az elviselhetetlen kínok a sors által mérettek rám jellemem fejlesztésére. Egyedül voltam, atyám ismét elhanyagolt házassága miatt. Magamnak kellett tisztáznom, mit is akarok az élettől.
Miközben a forró nyár beköszöntéig feküdtem, mélységes levertség lett úrrá rajtam, és hiábavalónak tűnt mindaz, ami eddig történt velem. Laelia néni ízletes és tápláló főztje nem ízlett nekem. Éjszaka nem jött álom a szememre. Eszembe jutott a bosszús Timaiosz, aki miattam lett öngyilkos. Először értettem meg, hogy a jó paripa azért talán mégsem a legnagyobb jó az életben. Ki kellett találnom, mi a legjobb és a legkedvesebb számomra, a lelkiismeretes erényesség vagy a kényelem és az élvezet. A filozófusok írásai, amelyek korábban untattak, most váratlanul megvilágosodtak, és értelmet nyertek a szememben. Nem is kellett sokat töprengenem, míg megértettem, hogy a fegyelem és önmagam megzabolázása több örömet szerez számomra, mint a gyerekes féktelenség.
A leghűségesebb barátomnak Lucius Pollio, az egyik szenátor fia bizonyult. Mindössze néhány évvel volt idősebb nálam, vézna és gyenge ifjú, aki csak nagy üggyel-bajjal boldogult a lovassági gyakorlatokon. Megkedvelt, mivel homlokegyenest más természetem volt, mint neki. Én szilaj, kíméletlen és magabiztos voltam, de ennek ellenére sohasem illettem őt gonosz szavakkal. Annyit mindenesetre megtanultam atyám példájából, hogy a gyengébbekkel szemben udvariasabb és barátságosabb legyek, mint a hasonszőrűekhez. Még az is ellenszenvesnek tűnt a szememben, ha valaki akár egy arcátlan rabszolgát is megüt.
A Pollio-nemzetségben hagyomány volt az irodalom és a tudomány művelése. Maga Lucius is inkább könyvmoly volt, mint lovas. A lovassági gyakorlatokat pusztán kellemetlen kötelességnek tekintette, amelyet a hivatalnoki pálya alatt el kell viselnie, és nem élvezte a testedzést. Atyja könyvtárából olyan műveket hozott nekem elolvasni, amelyekből szerinte hasznot húzhattam. Irigyelt kifogástalan görög tudásomért. Az volt a titkos vágya, hogy megtanuljon írni, bár atyja, Mummius Pollio szenátor magától értetődőnek tartotta, hogy hivatalnoki pályára lépjen.
– Mi hasznom abból, hogy éveket vesztegetek el hiábavaló lovassági gyakorlatok és bírósági tárgyalások meghallgatása miatt? – vitatta lázadozva Lucius. – Annak idején egy manipulus élére kerülök majd parancsnoknak, tapasztalt centurióval a kezem alatt, valamelyik provinciában elnyerem egy lovassági alakulat vezetését, és végül viszem annyira, hogy a világ peremén utakat építő légió parancsnokságában haditribunus lesz belőlem. Csak harmincadik évem betöltése után pályázhatok quaestori hivatalra, noha a nemzetség érdemei vagy a saját érdemeim alapján külön mentesítést kaphatok a megszabott hivatali kor alól. Jól tudom, hogy rossz tiszt és hitvány hivatalnok lesz belőlem, mert nincs bennem semmi igazi érdeklődés az ilyen feladatok iránt.
– Fekvés közben bennem is felötlött, hogy talán nem is okos dolog, ha az ember a pillanatnyi dicsőség kedvéért összetöri a végtagjait – ismertem el. – De tulajdonképpen mit szeretnél?
– Róma uralkodik a földkerekség fölött, és nem törekszik többé újabb hódításokra – mondta. – Már az isteni Augustus okosan a szükséges huszonötre csökkentette a légiók számát. Most az a legfontosabb, hogy átvegyük a görögök civilizációját, hogy ezzel tegyük nemesebbé Róma durva szokásait. A könyvek, a költészet, a színház, a zene, a tánc, a szép mozgás fontosabb, mint az amphitheatrum véres előadásai.
– De azért ne vedd el tőlem a cirkuszi kocsiversenyeket – kérleltem bánatosan. – Hiszen azokban legalább pompás lovakat lehet látni.
– Fogadásokból, kicsapongásokból és szégyenletes ivászatokból áll – jelentette ki komoran Lucius. – Ha megpróbálok összehozni egy szümposziont, hogy görögül beszélgessünk, mint a régi filozófusok, mindig feslett beszélgetésbe és súlyos részegségbe fullad az egész. Lehetetlenség Rómában olyan társaságra találni, amely átszellemülne a szép zenétől és énektől, vagy a klasszikus tragédiákat becsülné a rablókalandok és az erkölcstelen tréfálkozás helyett. A legszívesebben Athénba vagy Rhodoszra utaznék tanulni, de atyám nem engedi meg. Szerinte a görög civilizáció csak eltávolítja az ifjúságot a férfias római erényektől. Mintha Rómában valami is lenne még a hajdani erényekből. Csak üres képmutatás és kelletlen nagyképűség az egész.
De Lucius hasznomra is vált, mert készségesen elmagyarázta nekem Róma kormányzatát és ennek kulcspozícióit. Naiv felfogása szerint a szenátus, ha úgy kívánta, állítólag megsemmisíthette a császár által beterjesztett törvényjavaslatot, a császár viszont, mint életfogytiglani néptribunus, vétójogával elvethette a szenátus által beterjesztett törvényjavaslatot. Róma tartományainak legnagyobb része olyan provincia volt, amelyekben a szenátus a proconsulok révén uralkodott, mások viszont a császár közvetlen hatásköre alá tartoztak, s ő döntött személyesen irányításukról. A császár legfontosabb tartománya Egyiptom volt. Ezenkívül voltak szövetséges országok és számos királyság, amelyek uralkodóit gyermekkoruktól kezdve római szokásokra nevelték a Palatium iskolájában. Azelőtt nem fogtam fel, milyen világos és értelmes volt alapjában véve ez a kívülről bonyolultnak látszó kormányzási rendszer. Elmondtam Luciusnak, hogy én inkább lovassági tiszt szeretnék lenni. Együtt vettük fontolóra lehetőségeimet. A római császári testőrségbe természetesen nem juthattam be. A haditribunusok megüresedett helyeit a szenátorok fiai töltik itt be. Mauretania határán oroszlánokra vadásznak. Britanniában szakadatlan határ menti csetepatékat vívtak. A germánok a legelők fölött civakodtak.
– De harci dicsőségre aligha tehetnél szert – állította Lucius –, még ha csatába kerülnél is. A határ menti csetepatékról még jelentéseket sem készítenek, mivel a légiók parancsnokainak az a legfontosabb feladatuk, hogy a határokon megőrizzék a békét. A túlságosan kezdeményező kedvű és harcra vágyó légióparancsnok máról holnapra elvesztheti helyét. Voltaképpen a hajóhadnál vannak a legjobb előmeneteli lehetőségek egy tetterős férfi számára. A hajóhad parancsnokának még csak nem is kell lovagi családból származnia. Hiszen Neptunusnak még temploma sincs. Szép jövedelmed és kényelmes életed lenne. Már most bizonyára nyomban megkapnád egy hadihajó parancsnokságát. Nemesi származásúak nem kapkodnak a hajóhad után.
Azt válaszoltam, vagyok annyira római, hogy ne tartsam férfiúhoz illő feladatnak a hiábavaló evezést innen oda, hiszen emberemlékezet óta még csak kalózok sem vitorláznak a tengeren. Leginkább keleten lennék hasznos, hiszen tudok annyit arameusul, mint minden Antiokheiában felnőtt fiú. De nem csábított sem az útépítés, sem az élet a helyőrségi városokban, amelyekben a légionáriusok megnősülhetnek, és kézműves mesterséget folytathatnak, és amelyekben a centuriókból jól boldoguló kereskedők lesznek. Nem vágyódtam keletre.
– Egyáltalán miért temetnéd el magad valahol a földkerekség peremén? – kérdezte Lucius. – Összehasonlíthatatlanul jobb Rómában maradni, ahol előbb vagy utóbb észreveszik az embert. Lovaglási tudományod, pompás termeted és szép szemed segítségével, jó szerencsével egy év alatt sokkal többre viszed, mintha egy cohors parancsnokaként tíz esztendőt töltesz el a barbárok között.
Megjegyeztem, hogy az az előmenetel, amely csupán a szép szememnek köszönhető, a pártfogóktól függ, és ugyanolyan hirtelen romlásba is vezethet.
– Én már csak olyan régivágású vagyok – magyaráztam –, hogy előbb magamnak kell bebizonyítanom, mire vagyok képes. Róma azért mégsem lehet annyira romlott még, hogy rátermett férfi a saját erejéből ne kerülhetne őt megillető állásba.
Lucius készségesen elismerte, hogy Rómában mindig hiány van tehetséges férfiakban.
– De ez az út lassú – erősítette. – Nem elegendő, hogy magadnak bizonyítsd be tehetségedet. Másoknak is észre kell venniük, hogy tehetséges vagy. Római számára – tette még hozzá – nincs az egész világon még egy város, amelyben úgy élhetne, mint Rómában. Ha vágyódom is Athénba vagy Rhodoszra, akkor is előbb vagy utóbb visszatérnék Rómába.
A kényszerű fekvés és a puszta ellenkezési vágy miatt haragosan ráförmedtem.
– A kánikulában Róma izzasztó és bűzlő város, tele undorító legyekkel. Még Antiokheia is hűvösebb.
Lucius gyanakodva fürkészte az arcomat, mivel azt hitte, hogy a szavaimmal többet akartam mondani, mint amennyit mondtam.
– Róma kétségtelenül tele van undorító legyekkel – helyeselt –, igazi döglegyekkel. Talán jobb lenne féken tartanom a szám, hiszen jól tudom, hogy atyád csupán a császár pökhendi szabadosának köszönheti, hogy visszakapta lovagi méltóságát. Bizonyára tudod, hogy Narcissus előtt hajbókolnak a városok és a királyságok küldöttségei, hogy tíz- és tízmillió sestertiust érő vagyont szerzett magának azzal, hogy római polgárjogot és hivatali állásokat árusít. Még kapzsibb Valeria Messalina. Megölette az egyik legnemesebb férfiút Rómában, s megkaparintotta Lucullus kertjét a Pincius dombon. A Palatiumban bordélyházat csinált a szobáiból, és még azzal sem éri be, hanem éjszakáit álöltözetben és álnéven Subura örömházaiban tölti, és néhány rézpénzért bárkivel lefekszik a saját gyönyörűségére. Befogtam a fülem, és elmondtam, hogy Narcissus finom modorú görög, meg hogy a császár szeszélyesen csengő nevetésű, szépséges feleségéről nem tudok elhinni minden rosszat, amit róla beszélnek.
– Hiszen Messalina alig hét évvel idősebb nálunk – jegyeztem meg. – Két szép gyermeke van, és az ünnepi előadásokon a szeplőtelen szüzek mellett ülhet.
– Claudius császár hitvesi ágyának gyalázatáról még az ellenséges országokban is tudnak, egészen Parthiáig és Germaniáig – állította Lucius. – Sokat pletykálnak ugyan az emberek, de személyesen ismerek olyan fiatal lovagokat, akik azzal dicsekszenek, hogy a császár parancsára lefeküdtek vele. Claudius megparancsolja, hogy mindenki engedelmeskedjék Messalinának, bármit akarjon is tőlük.
– A fiatalemberek kérkedését magad ismered a legjobban szümposzionaidról, Lucius – válaszoltam némi megfontolás után. – Minél szégyenlősebb valaki a nők társaságában, annál többet dicsekszik, és históriákat talál ki a hódításairól, ha a fejébe száll a bor. Szerintem az a körülmény, hogy ezek a pletykák még a külországokba is eljutottak, azt bizonyítja, hogy valaki céltudatosan terjeszti azokat. Minél szemérmetlenebb egy hazugság, annál könnyebben elhiszik. Hiszen az emberben megvan az a természetes hajlandóság, hogy elhiggye, amit mondanak neki. Éppen az ilyen hazugságokat hiszik el a legjobban, amelyek csiklandozzák a romlott fantáziát.
Lucius elvörösödött.
– Nekem van egy másik magyarázatom – suttogta remegő hangon. – Valeria Messalina talán csakugyan ártatlan leány volt, amikor tizennégy éves korában hozzáadták a részeges és züllött, ötvenéves Claudiushoz, akit még a saját rokonai is megvetnek. Éppen Claudius rontotta meg Messalinát, és itatott vele mirrhát, amíg nimfomániás, nem lett. Claudius most kiélt vénember, és az sem lehetetlen, hogy szándékosan huny szemet. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Messalinától azt követeli, hogy serdülő rabszolgalányokat küldjön az ágyába, minél gyermekesebbeket, annál jobb. Más kérdés, hogy mit tesz velük, Messalina maga sírva esküdözött valakinek, hogy így igaz. Olyasvalakinek, akinek a nevét nem mondom meg, de akiben feltétlenül megbízom.
– Barátok vagyunk, Lucius – válaszoltam –, de te fényes nemzetségből származol, szenátor fia vagy, és ezért te nem beszélhetsz. Én bizony tudom, hogy a szenátus visszahozta a köztársaságot, amikor Gaius császárt meggyilkolták. A testőrök a Palatiumban fosztogatva véletlenül találtak rá Claudiusra, a nagybátyjára, aki a függönyök mögé rejtőzött, és kikiáltották imperátornak, mivel ő volt az egyetlen, akit származása erre feljogosított. Ez olyan régi história, hogy már nevetni sem lehet rajta. De nem csodálkozom, ha Claudius jobban bízik a szabadosaiban és gyermekeinek anyjában, mint a szenátusban.
– Hát te inkább egy elmebeteg zsarnokot választasz, mint a szabadságot? – kérdezte keserűen Lucius.
– A szenátus és a consulok vezetése alatt álló köztársaság nem jelent szabadságot, hanem csupán főnemesi hatalmat jelentettem ki. – No, meg a tartományok kifosztását és újabb polgárháborúkat. Ennyit én is értek a történelemből, amelyet olvastam. Érd hát be azzal, hogy Rómát belülről finomítsd a görög-civilizációval, és ne beszélj zagyvaságokat. Lucius önkéntelenül elnevette magát.
– Lehet, hogy már az anyatejjel magamba szívtam a köztársaság eszméjét – ismerte el. – Ettől száll a vér a fejembe. De talán valóban csupán a múlt véres maradványa az állam és a közjó testében. Visszatérek a könyveimhez. Ezzel senkinek sem ártok. Még önmagámnak sem.
– És Róma legyen tele döglegyekkel – tettem hozzá a magam részéről. – Mi ketten, te meg én, úgysem vagyunk képesek kiirtani őket.
A legmeglepőbb megtisztelés, amely engem ért, miközben tétlenségtől gyötörve és komor gondolatok hatalmában feküdtem, az előkelő ifjak vezetőjének, a tízesztendős Lucius Domitiusnak a látogatása volt. Anyjával, Agrippinával együtt érkezett, egészen szerényen, minden előzetes bejelentés nélkül. A hordszéket meg a kíséretet az utcán hagyták a ház előtt, s csak egy pillanatra tértek be, hogy balesetemmel kapcsolatban együttérzésüket nyilvánítsák. Barbus, aki betegségem alatt a ház kapuőri teendőit látta el, természetesen ittas volt, és mélyen aludt. Domitius az öklével tréfásan megbökte a fejét, és katonai vezényszót kiáltott, amire Barbus álmosan vigyázzba vágta magát, üdvözlésre lendítette a karját, és nagyot üvöltött: „Ave, caesar imperátor!”
Agrippina kíváncsian megkérdezte, miért üdvözölte császárként a fiát. Barbus mondta, hogy éppen álmot látott, amelyben a centurio korbáccsal a fejére-ütött. Amikor kinyitotta a szemét, a csillogó napfényben földöntúli nagyságban maga előtt látta Juno istennőt és a csillogó felszerelésbe öltözött imperátort, aki éppen szemlét tartott. Csak amikor a nevén szólították, akkor tisztult ki a szeme, és ismerte fel a külsejéről Domitiust, és Agrippina isteni szépségéről és termetéről arra következtetett, hogy csak ő lehet Domitius anyja.
– És nem is tévedtem sokat – védekezett hízelegve. – Hiszen Gaius császár húga vagy, Claudius császár pedig a nagybátyád. Az isteni Iulius Caesar ágán Venustól Marcus Antonius ágán pedig Herculestől származol. Nem csoda tehát, ha fiadat a legmagasabb tiszteletadással köszöntöm.
Laelia néni nagyon elképedt az előkelő látogatók láttán, félrecsúszott parókával, futva igazgatta meg ágyam párnáit, és szemrehányóan kotkodácsolt, amiért Agrippina nem jelezte előre érkezését, hogy a házat rendbe tehette volna egy ilyen nagy megtiszteltetésre.
– Jól tudod, kedves Laelia – válaszolta bánatosan Agrippina –, hogy számomra a legbiztonságosabb, ha senkinél sem teszek hivatalos látogatásokat, amióta nővérem, Iulia meghalt. De a fiam feltétlenül látni akarta hősét, Minutus Lausust. Ezért betértünk, hogy gyors felgyógyulást kívánjunk neki.
Az eleven, ellenállhatatlanul vonzó és vörös haja ellenére is szép fiú szégyenlősen hozzám sietett, hogy megcsókoljon, és aztán hátrább húzódott, hogy csodálattal nézze arcomat.
– Ó, Minutus – kiáltott fel –, a Magnus név jobban, megillet téged, mint bárki mást, aki pusztán származása miatt kapja. Csak tudnád, mennyire csodáltam rettenthetetlen bátorságodat, és a nézők közül senki sem sejtette, hogy eltörted a végtagjaid, hiszen mindvégig paripád nyergében maradtál.
Valóban olyan lenyűgözően viselkedett, hogy nem lehetett nem szeretni, amikor ő is akarta.
– Bizonyára finomabb és mesteribb volt saját szereplésed, amikor a kétfogatú harci kocsit hajtottad a fiúk élén – válaszoltam, hogy ugyanolyan udvarias legyek. – Magam, sajnos, nem láttam, mivel a küzdelemre készülődtem, de hallottam, hogy a nép a nevedet kiáltozta, és olyan fülsiketítő lármával magasztalt, hogy attól tartottam, összedőlnek a cirkusz falai.
– Talán nem volt egészen okos dolog, hogy puszta játékból a nyakad kockáztasd – jegyezte meg mosolyogva az anyja. – Egyszer Rómának még igazi küzdelemben is szüksége lehet a bátorságodra és a tudásodra. Ezért egy kis könyvet hoztam neked ajándékba, amelyből megtanulhatod az önuralmat.
Domitius elvette tőle a könyvtekercset, és átadta nekem. Agrippina, Laelia nénihez fordulva, bocsánatkérőleg így magyarázott:
– Seneca barátom írta ezt a könyvet Corsicában a lélek békességéről. Olvasása jót tesz annak az ifjúnak, aki saját vakmerőségének a betege. És ha ugyanakkor esetleg csodálkozik, hogyan élhet egy ilyen nemes szívű férfi számkivetésben, mintha a sírban lenne, akkor azt a jelenlegi római állapotok hibájául rója fel.
De Laelia néni nem tudott odafigyelni. Túlságosan elfoglalta, hogy a vendégeket faggassa, mivel kínálhatná meg őket. Hiszen szégyen lett volna, hogy ilyen előkelő vendégek anélkül távoznak a házból, hogy valamit is megízleltek volna. Miután egy ideig szabódott, Agrippina végül ezekkel a szavakkal fogadta el:
– Házad szerencséjére ihatunk egy kortyot abból a frissítő citromitalból, amely kancsóban áll a daliás beteg ágya mellett. A fiam pedig megoszthatja vele az egyik süteményt.
Laelia néni tágra nyílt szemmel meredt rá, és szörnyülködve megkérdezte:
– Hát már idáig fajultak a dolgok, Agrippina drágám?
Ez idő tájt Agrippina harmincnégy éves volt. Termetes és jó alakú nő, arca nemes vonású, bár kifejezéstelen, szeme pedig nagy és ragyogó. Szörnyülködve láttam, hogy ezt a ragyogó szempárt könnyek lepték el, fejét lehorgasztotta, csendesen sírdogált, majd végül elismerte:
– Jól sejted, Laelia. Számomra az lenne a legbiztonságosabb, ha önkezemmel merítenék ivóvizet a vezetékből a fiamnak, és magam választanám ki a piacon azt, amiből nyugodtan ehetek én is meg ő is. A nép túlságosan nyíltan kifejezésre juttatta a centenáriumi ünnepségeken, mennyire kedveli a fiamat. Három nappal ezelőtt meg akarták ölni, amikor délutáni álmát aludta. Mondd el magad, Lucius!
A fiú tekintetét a mennyezetre emelte, mintha kívülről tudta volna a történetet.
– Ebéd utáni álmomat aludtam. Arra ébredtem, hogy az ajtót óvatosan kinyitották, és két rossz külsejű férfi lépett a szobába. Mérhetetlenül megrémültek, amikor felültem ágyamon, és megpillantották a kígyót a nyakamon. Nem volt eleven kígyó, hanem csak száraz kígyóbőr, amelyet a kertben találtam, és kedvtelésből a nyakam köré tekertem. De ők elevennek hitték, és úgy elinaltak, hogy nem tudtam elfogni őket, amikor segítségül híva a szolgákat, a nyomukba eredtem.
– Már a szolgákban sem bízom – tette hozzá Agrippina. – Furcsa, hogy egyikük sem volt a közelben, és hogy a férfiak gonosz szándékkal bejuthattak a házba anélkül, hogy bárki észrevette volna őket. Ezért az jutott eszembe... de jobb, ha el sem mondom. Nem tehetek mást, minthogy azt a száraz kígyóbőrt arany karperecbe foglaltassam, hogy a fiam mindig hordhassa mint szerencsét hozó tárgyat.
Laelia nénit elfogta a kíváncsiság, ahogyan Agrippina is akarta, és szívósan faggatta, mi jutott Agrippina eszébe. Miután egy ideig habozott, Agrippina megszólalt:
– Arra gondoltam, hogy Luciusnak állandó kíséretre van szüksége. Néhány ifjú, nemesi származású lovagra, akinek a hűségében meg lehet bízni, és akik ugyanakkor magatartásukkal jó példát mutathatnak neki. De nem, nem, az ilyesmi csak bajt hozna ezekre az ifjakra. Minden jövendő reményük szertefoszlana.
A célzás nem töltötte el lelkesedéssel Laelia nénit, én pedig nem voltam eléggé magabiztos ahhoz, hogy elhiggyem, hogy rám gondolt. De Lucius szemérmesen megérintette a kezemet, és felkiáltott:
– Ha te lennél a társam, semmitől és senkitől sem félnék, Laelia néni dadogni kezdett, hogy félreérthetnék, ha Lucius Domitius lovagi kíséretet kezdene gyűjteni maga köré. De én készségesen válaszoltam:
– Mankóval tudok már járni. Hamarosan meggyógyul a csípőm. Lehet, hogy egész életemre sántítani fogok, de ha ez nem ébreszt gúnyt, akkor szívesen beállok Lucius kíséretébe, és megvédelmezem őt, amíg olyan nagy nem lesz, hogy megvédelmezheti önmagát. Ehhez csak néhány év szükséges. Hiszen a korodhoz képest jól megtermett vagy, és tudsz lovagolni meg fegyvert forgatni.
Őszintén szólva, finom mozdulataival és mesterien fésült hajával a hálószobámban inkább lányosnak tűnt, mint férfiasnak. Ezt a benyomást még fokozta a vöröshajúakra jellemző tejfehér bőre, de arra gondoltam, hogy csupán tízesztendős, de azért kitűnően megüli a lovát, és harci kocsit is tud hajtani az ünnepi játékokon. Mégsem lehetett egészen gyerekes egy ilyen fiú.
Beszélgettünk még lovakról, görög költőkről és dalnokokról, akiket szemlátomást csodált, de nem kötöttünk semminemű tényleges egyezséget, csak annyit értettem meg, hogy szívesen látott vendég vagyok bármikor Agrippina házában. Távoztak, és útközben Agrippina megparancsolta erszényhordozójának, hogy egy egész aranyat adjon Barbusnak.
– Nagyon egyedül van, szegény asszony! – jegyezte meg később Laelia néni. – Az előkelő származás távol tartja a többi embertől, az egyenrangúak pedig nem mernek barátkozni vele, mert attól tartanak, hogy kegyvesztetté válnak miatta. Szomorú látni, ha hozzá hasonló előkelő nő odajut, hogy egy megrokkant ifjú lovag barátságát keresse.
Nem sértődtem meg, mert magam is csodálkoztam ezen.
– Hát csakugyan attól fél, hogy megmérgezik? – kérdeztem elővigyázatosan.
Laelia néni megcsóválta a fejét.
– Fontosabbnak tartja magát a ténylegesnél – magyarázta. – Fényes nappal Rómában, egy lakott házban azért mégsem gyilkolnak meg senkit. A fiú históriája koholmánynak hangzott. Jobb, ha nem keveredsz bele. Persze igaz, hogy Gaius császárnak, annak az aranyos bolondnak, egy egész szelencéje volt tele mérgekkel, kísérleti célokra, de úgy hírlik, hogy Claudius császár megsemmisítette, a méregkeverőket pedig irgalmatlanul elítélik. Bizonyára tudod, hogy Agrippina férje és Lucius atyja, Domitius, Domitia Lepidának, Messalina anyjának a fivére volt. Lucius hároméves korában lett az örököse, de Gaius az egész vagyont megtartotta magának. Agrippinát száműzték, és úgyszólván a betevő falatért meg kellett tanulnia, hogy egy lakatlan szigeten a víz alá bukva szivacsokat szedjen. Luciusnak Domitia, a nagynénje viselte a gondját. Tanítója Anicetus fodrász volt. A haján még most is meglátszik, de Domitia Lepida jelenleg haragban van lányával, Messalinával, és ő az egyetlen, aki nyíltan merészel barátkozni Agrippinával, és kényezteti Luciust. Messalina, nagyapjának, Valerius Messalának a nevét használja annak fitogtatására, hogy felmenő ágon egyenesen az isteni Augustus leszármazottja. Anyja azért haragszik rá, mert túlságosan nyíltan kimutatja, hogy beleszeretett Gaius Siliusba, mindenütt nyilvánosan mutatkozik az oldalán, rabszolgáival és szabadosaival úgy jár-kel a házában, mintha otthon lenne, sőt a Palatiumból értékes ősi bútorokat cipeltetett oda. Másrészt ez az imádat magától értetődő, mert Silius Róma legdélcegebb férfia, és valószínűleg ártatlan is a dolog, hiszen minden ennyire nyíltan történik. Egy fiatal nő nem bírja ki, hogy kizárólag részeges és ingerlékeny vénember társaságában legyen. Claudius kénytelen elhanyagolni őt hivatali teendői miatt, és szabad idejében szívesebben kockázik, semhogy színházba járjon. Inkább az amphitheatrumban nézi, hogy a fenevadak miként tépik szét a gonosztevőket, az ilyesmi viszont nem kellemes látvány egy kifinomult fiatal nő számára. Fejemet a két kezembe fogtam, és felkiáltottam:
– Éppen eleget hallottam már Messalináról! Ezeknek az isteni családoknak a rokoni kapcsolataitól szédül a fejem.
De Laelia néni még mindig izgatott volt az előkelő látogatás miatt, és folytatta kotkodácsolását:
– Az egész nagyon egyszerű. Az isteni Augustus az isteni Iulius Caesar unokahúgának a fia volt. Az ő húgának, Octaviának az első házassága folytán Messalina Octavia leánya fiának a lánya, Claudius viszont, Octavia második házassága folytán, amelyet Marcus Antoniusszal kötött, Octavia leányának a fia. Agrippina az ő fivérének a leánya, de ugyanakkor Octavia másik leánya fiának, Gnaeus Domitiusnak az özvegye, úgyhogy Lucius Domitius – jól figyelj – egyidejűleg Octavia első leánya fiának a fia, és második lányától származó fia nővérének a fia, tehát tulajdonképpen Messalina unokaöccse.
– Tehát Claudius császár harmadik házasságában anyja féltestvére fiának a leányát vette feleségül, aki magát Valeria Messalinának nevezi, ha jól értettem – szögeztem le. – Tehát voltaképpen Messalina ugyanolyan előkelő származású, mint Agrippina.
– Bizonyos értelemben – ismerte el Laelia néni. – De hiányzik belőle Marcus Antonius romlott vére, amelytől a többiek annyit szenvednek. Fiában, Britannicusban, természetesen van valami belőle Claudius révén, már amennyire…
– Már amennyire? – ismételtem meg kérdőn.
– No igen, hiszen Claudiusnak van már régebbről egy házasságon kívül született fia – mondta vonakodva Laelia néni. – És egyáltalán nem olyan nagyon biztos, hogy Britannicus valóban az ő fia, ha az ember tudja, mi mindent mesélnek Messalináról. Annak idején arról pletykáltak, hogy az egész házasság kényszerházasság volt, amelyet Gaius császár rendezett a leány hírnevének megmentésére.
– Laelia néni – szólaltam meg ünnepélyesen –, a császár iránti hűségből fel kellene adjalak az ilyen rágalmazás miatt.
– Mintha Claudius bármi rosszat elhinne kedvenc feleségéről – vágott vissza bosszúsan Laelia néni, de azért óvatosan körülpillantott, nem hallotta-e véletlenül valaki beszélgetésünket.
Később megkérdeztem Barbustól, valóban látta-e azt az előjelszerű álmot, amikor kapuőri minőségében részegségéből felriasztották. Barbus sziklaszilárdan állította, hogy valóban látta, de lehet, hogy csupán a bor és a hirtelen meglepetés miatt.
– A nyári rekkenő hőségben a bor néha olyan fura álmokat láttat, hogy az ember inába száll a bátorsága – védekezett.
Miután egy ideig mankóval jártam, a lovassági orvos kiváló masszőrt szerzett nekem, aki csípőmet és a hosszú fekvéstől elsorvadt izmaimat olyan jól kezelésbe vette, hogy hamarosan segítség nélkül tudtam járni. Sérült lábamon vastag talpú lábbelit hordtam, úgyhogy sántításomat egyáltalán nem is lehetett észrevenni.
Ismét lovagolni kezdtem, de hamarosan észrevettem, hogy csak igen kevés fiatal lovag veszi magának a fáradságot, hogy részt vegyen a lovassági gyakorlatokon. A legtöbben álmukban sem gondoltak arra, hogy katonai pályára menjenek, beérték annyival, hogy a következő évben sorra kerülő lovassági szemlén ismét a nyeregben tudjanak maradni. Néhány, nálam idősebb fiatalember, akik túlságosan restek voltak ahhoz, hogy a hivatali vizsgákra a jogot megtanulják, előkelő pártfogóik segítségével bejutottak a császár testőrségébe, haditribunusnak vagy fő-centuriónak. Hiszen a praetorianusok táborában, a város szélén, állandóan két gárdalégió állomásozott. A kaszárnyák gyakorlóterén ezüstveretű felszerelésben, vállukon piros köntösben pompáztak, de a verítéket és a fáradozást átengedték beosztottjaiknak, a centurióknak. A cohors volt a legkisebb egység, amelynek parancsnoki tisztére egy előkelő patríciusnemzetség tagja pályázhatott.
A nyári hőségben kínos nyugtalanság és cselekvési vágy lett úrrá rajtam. Néhányszor felkerestem Lucius Domitiust, de ő mégiscsak túlságosan gyermek volt ahhoz, hogy a társaságom legyen. Mivel a költészet lelkesedése fűtötte, viasztáblájáról verssorokat olvasott fel nekem, és kérlelt, javítsam ki azokat. Agyagból meglepő ügyességgel formázott állatokat és emberalakokat. Nagyon örült, ha megdicsérték, de ha valaki bíráló észrevételt tett, megorrolt érte, bármennyire igyekezett is eltitkolni. Egészen komolyan javasolta, hogy kezdjek órákat venni állandó tánctanárától, hogy megtanuljak kecsesen mozogni, és szépen használni a kezemet.
– A táncművészetből nincs sok haszna az embernek, ha a kard, a lándzsa meg a pajzs kezelését akarja megtanulni jegyeztem meg.
Lucius kijelentette, hogy utálja az amphitheatrum kardviadalait, amelyekben a durva gladiátorok megsebesítik és megölik egymást.
– Nem akarok gladiátor lenni – sértődtem meg. – A római lovasnak meg kell tanulnia az igazi hadviselést.
– A hadviselés véres és hiábavaló munka – állította ő. Róma megbékéltette a világot. De úgy hírlik, megboldogult atyám egyik rokona, Gnaeus Domitius Corbulo Germaniában, a Rajnán túl töri magát, hogy kiérdemelje a diadalmenetet. Ha komolyan akarod, írhatok neki, és beajánlhatlak haditribunusnak. De ő kemény ember, és nehéz munkára fog téged, ha rövid időn belül nem hívjak haza. Nem hiszem, hogy Claudius bátyám jó néven venné, ha atyám valamelyik rokona nagy katonai hírnévhez jutna.
Megígértem, hogy fontolóra veszem a dolgot, de Barbus érdeklődött Corbulo felől, és azt állította, hogy inkább útépítőként szerzett érdemeket Galliában, semmint katonaként Germania erdőségeiben.
Természetesen elolvastam az ajándékba kapott könyvet. Seneca filozófus szépen írt a modern nyelven, és bizonygatta, hogy a bölcs miként őrizheti meg lelki nyugalmát a sors minden próbatétele közepette. Szerintem hosszú lére eresztette a mondókáját, s nem sok példát említett, mert úgy filozofált, hogy gondolataiból nem sok maradt meg az emlékezetemben.
Barátom, Lucius Pollio, kölcsönadta nekem azt a könyvet is, amelyet Seneca Polybiusnak, a császár szabadosának a vigasztalására írt. Seneca Polybiust fivérének halála után vigasztalta, és bizonygatta, hogy tulajdonképpen nincs mit gyászolnia, hiszen neki szerencséje van, hogy a császárt szolgálhatja.
Róma irodalomolvasó előkelőségét nagyon mulattatta, hogy Polybiust nemrég végezték ki; az volt a bűne, hogy római polgárjogot adott annak, aki a legtöbbet ígérte érte. Pollio szerint összekülönbözött Messalinával, amikor a pénzt elosztották. Messalina adta fel, és a császár többi szabadosa nagyon zokon vette ezt, úgyhogy Seneca filozófust továbbra is balszerencse kísérte.
Csodálkoztam, hogy Claudia egyáltalán nem is próbált kapcsolatba lépni velem betegségem idején. Ez sértette önérzetemet, bár józanul gondolkodva tudtam, hogy inkább a káromra, semmint a javamra válnék. De nem tudtam elfeledni fekete szemöldökét, bátor szemét és vastag száját.
Gyógyulásom után kezdtem hosszú sétákat tenni, hogy erősítsem törött lábamat, és levezessem nyugtalanságomat. Fülledt ősz köszöntött be Rómában. Képtelen voltam magamon viselni a tógát, és megváltam piros szegélyű alsóingemtől, nehogy a külvárosokban fölöslegesen figyelmet keltsek.
Átmentem a folyó túlsó partjára, hogy megszabaduljak a város bűzétől, elhagytam Gaius császár amphitheatrumát, amelynek közepére mérhetetlen költségek árán egy obeliszket hozatott Egyiptomból, és felkapaszkodtam a Vaticanus dombra. Itt állt az etruszkok ősrégi jósdája, amelynek gerendafalait Claudius császár téglaburkolattal védelmezte. Az öreg augur felemelte görbe botját, hogy magára vonja figyelmemet, de nem vette a fáradságot, hogy utánam kiáltson. Leereszkedtem a domboldalon, egyre messzebb a város veteményeskertjei közé. A módos tanyák egész sora látszott már. Innét és távolabbról minden éjszaka végtelen sorokban jöttek a város zöldségpiacára a parasztszekerek, végtelen csörömpölő sorban, hogy kiöntsék rakományukat, és eladják a nagykereskedőknek a vásárcsarnokokban. Napfelkelte előtt minden szekérnek vissza kellett térnie a városon kívülre.
Nem volt kedvem a veteményeskertekben dolgozó, naptól cserzett rabszolgáktól Claudia felől érdeklődni, úgyhogy vaktában folytattam utamat. Egy ideig csak úgy céltalanul bandukoltam, de eszembe jutott, hogy Claudia forrásról meg öreg fákról beszélt, ezért körülnéztem, és megérzésem a helyes irányba vitt, amint egy kiszáradt patakmederhez közeledtem. Ősrégi fák árnyékában kis kunyhó állt, jókora parasztbirtok közelében. A mellette elterülő veteményesben Claudia kuporgott sárosan, testét csupán durva szövésű ing fedte, a fejét pedig hegyes, nagykarimájú szalmakalap óvta a napsütéstől. Először alig ismertem rá, de aztán, noha találkozásunk óta több hónap is eltelt, kézmozdulatairól és testének moccanásairól tudtam már, hogy ő az.
– Üdv, Claudia! – kiáltottam, és túláradó öröm töltött el. Lekuporodtam a földre vele szemben, hogy a szalmakalap alatt láthassam az arcát.
Claudia összerezzent, és a félelemtől tágra nyílt szemmel meredt rám. Arcát pír lepte el, hirtelen egy csomó földes borsószárat dobott a képembe, talpra ugrott, és a kunyhó mögé futott. Megrökönyödtem ettől a vendégfogadástól, és szitkozódtam magamban, miközben a szememből a földet dörgöltem.
Tétován követtem a kunyhó mögé, és láttam, hogy forrásvízzel dörzsöli az arcát. Dühösen rám kiáltott, és megparancsolta, hogy várjak a kunyhó túlsó oldalán. Csak miután megfésülködött, és tiszta ruhát vett magára, tért vissza hozzám, és még mindig haragosan rám förmedt:
– Jól nevelt férfi előre jelzi érkezését. De hogyan is lehetne illedelmes viselkedést várni egy szíriai uzsorás fiától? Mit akarsz tőlem?
Ilyen gonoszul szidalmazott. A fejembe szállt a vér, haragra gerjedtem, és megfordultam, hogy egyetlen szó nélkül otthagyjam, de miután néhány lépést tettem, utánam futott, megragadta a karomat, és felkiáltott:
– Hát csakugyan ilyen pulykatermészetű vagy, Minutus? Ne menj el. Bocsásd meg gonosz nyelvemet. Megharagudtam, hogy így megleptél a mindennapi munkában, csúnyán és sárosan.
Lelkesen vezetett be egyszerű kunyhójába, amely füsttől, fűszerektől és tiszta lenvászon ruháktól illatozott.
– Amint látod, fonni és szőni is tudok, ahogyan régimódi római nőhöz illik – mondta. – Ne feledd, hogy hajdanában a legdölyfösebb Claudius is maga hajtotta két ökrét, és szántotta a földjeit.
Így próbálta mentegetni szegénységét.
– Szívesebben látlak így, Claudia, a forrás vizétől friss arccal, mint a város valamennyi festett arcú és selyembe öltözött asszonyát – válaszoltam udvariasan.
De Claudia őszintén bevallotta:
– Bizony jobban szeretném, ha a bőröm tejfehér és az arcom szépen kifestett lenne, ha a hajam művészi tincsekbe lenne fésülve a homlokom körül, és ha a ruhám többet mutatna, mint amennyit eltakar, és ha keleti balzsamoktól illatoznék. De nagybátyám felesége, Paulina Plautina néni, aki megengedi, hogy anyám halála óta itt lakjam, nem tűri el az ilyesmit. Ő maga állandóan gyászruhát hord, hallgatag, nem sokat beszél, és visszahúzódik a vele egyenrangú emberektől. Pénze ugyan van elég, de jövedelmét inkább jótékonyságra és még gyanúsabb célokra fordítja, semhogy megengedné, hogy arcpirosítót meg szemfestéket vegyek magamnak.
Nevetnem kellett, mert Claudia arca olyan egészséges, tiszta és üde volt, hogy valóban nem volt szüksége mesterséges szépítőszerekre. Meg akartam fogni a kezét, de kirántotta a markomból, és rám ripakodott, hogy nyáron a keze is olyan kérges, mint a rabszolgáké. Úgy éreztem, mintha titkolt volna előttem valamit. Megkérdeztem, hallott-e balesetemről, de kitérő választ adott.
– Laelia nénéd úgysem bocsátott volna be, hogy üdvözöljelek. És én alázatos vagyok, és megértem, hogy semmi előnyöd nem lenne a barátságunkból, hanem csak a kárát látnád. Jót akarok neked, Minutus.
Hevesen felfortyantam, hogy magam döntök az életem fölött, és a saját tetszésem szerint választom meg a barátaimat.
– Különben is hamarosan megszabadulsz tőlem – jegyeztem meg. – Ajánlólevelet ígértek nekem, úgyhogy a híres Corbulo parancsnoksága alatt harcolhatok a germánok ellen. A lábszáram rendbe jött, és csak egy kicsivel rövidebb, mint a másik.
Claudia gyorsan bizonygatta, hogy egyáltalán észre sem vette, hogy leheletnyit sántítok. Némi töprengés után elszomorodott, és helyeslően megjegyezte:
– Voltaképpen számomra nagyobb biztonságban vagy egy hadjáraton, mint Rómában, ahol minden idegen nő bármikor elcsábíthat tőlem. Nekem kisebb bánatot okozna, ha ostoba dicsőségvágyad miatt megölnének a háborúban, mintha egy idegen nőbe szeretnél bele, de miért kell éppen a germánok ellen harcolnod? Félelmetesen nagy és erős katonák. Ha szépen kérem, Paulina néni bizonyára ad neked egy ajánlólevelet nagybátyámhoz, Aulus Plautiushoz Britanniába. Ő ott négy légió parancsnoka, és szépen boldogul, mert a britannusok a csatában nyilván gyengébb ellenfelek, mint a germánok. Aulus bácsi minden, csak nem hős hadvezér. Britanniában még Claudius is rászolgált a diadalmenetre, ezért a britannusokat aligha lehet tisztelni mint ellenfeleket.
Ezt nem tudtam, és lelkesen érdeklődni kezdtem. Claudia elmagyarázta, hogy anyja a Plautius nemzetségből származik. Miután Paulina, Aulus Plautius felesége a védelmébe vette férje nővérének árva leányát, a derék Aulus családtagként kezelte Claudiát, mivel nem volt saját gyermekük.
– Aulus bácsi egyáltalán nem szerette anyámat, Urgulanillát – mesélte Claudia –, de anyám mindenesetre Plautia volt, és a nagybátyámat mélyen sértette, hogy Claudius alaptalan ürügyekkel elvált anyámtól, engem pedig mezítelenül anyám küszöbére küldött. Voltaképpen Aulus bácsi készségesen adoptált volna engem, de ehhez túlságosan is büszke vagyok. Jogilag Claudius lánya vagyok és maradok, bármennyire ellenszenves kéjenc legyen is ő.
Származása kellemetlen beszédtéma volt számomra, de lelkesített a britanniai háború gondolata.
– Claudius, aki jogilag az apád, egyáltalán nem győzte le Britanniát, noha ennek dicsőségére diadalmenetet tartott – vetettem ellen. – Éppen ellenkezőleg, ott még mindig állandó háború folyik. Azt mesélik, hogy a nagybátyád, Aulus, az évek óta tartó küzdelemben már ötezer elesett ellenséget számlálhat össze, és így ő is rászolgál a diadalmenetre. Szívós és csalárd törzsek azok. Ha az ország egyik részét sikerül megbékéltetni, másutt tör ki újra a háború. Menjünk tüstént, és keressük fel a nagynénédet, Plautiát.
– Neked aztán ugyancsak sietős, hogy harci hírnévre tégy szert – csúfolódott Claudia. – De Paulina néni szigorúan megtiltotta nekem, hogy továbbra is egyedül járjak a városban, és nyilvánosan leköpdössem a császár szobrait. Te leszel a kísérőm. Szívesen elmegyek hozzá, hiszen több hete nem találkoztam vele.
Együtt mentünk a városba, és beugrottam a házunkba, hogy tisztességes ruhát öltsek magamra. Claudia nem volt hajlandó bejönni, mivel félt Laelia nénitől, hanem a kapu mellett maradt, hogy Barbusszal beszélgessen. Amikor folytattuk utunkat a Coelius-dombra, a Plautius-házhoz, Claudia szeme szikrázott a haragtól.
– Szóval, te Agrippina asszonnyal és átkozott fiával cimborálsz – támadt rám. – Az a feslett vénasszony veszedelmes nő. A korát tekintve az anyád lehetne.
Meglepetten utasítottam vissza a vádat, és elmondtam, hogy Agrippina ugyan szép, de tartózkodó, a fia viszont fiatal és gyermekes ahhoz, hogy a játszótársam lehessen. De Claudia rám rivallt:
– Túl sokat tudok valamennyi velejéig romlott Claudiusról. Agrippina bárkivel lefekszik, ha azt hiszi, hasznot húzhat belőle. A császár kincstárnoka, Pallas az állandó szeretője. Hiába keres magának új férjet. Azok a férfiak, akik eléggé előkelőek, túlságosan óvatosak, semhogy belekeverednének a cselszövéseibe, de téged, a tapasztalatlan fiút természetesen bármelyik erkölcstelen római özvegy matróna elcsábíthat.
Veszekedve mentünk keresztül a városon, de valójában Claudia örült, amikor kijelentettem, hogy senki sem csábított el, és hogy gondosan észben tartom ígéretemet, amelyet neki tettem, amikor visszatértünk a Hold templomából, miután megkaptam a férfitogát.
A Plautius-ház átriumában az ősök mellszobrainak, halotti maszkoknak és háborús emlékeknek egész sora állt. Paulina Plautia nagyszemű, idős nő volt, aki mintha valahová a távolba merengett volna, amikor rám nézett. A szeméről látszott, hogy sírt. Amikor meghallotta a nevemet, és hogy mi járatban vagyunk, meglepődött, sovány kezével megsimogatta az orcámat, és így szólt:
– Ez csodálatos, és mintha az egyetlen isten felfoghatatlan jeladása volna számomra. Talán nem tudod, Minutus Manilianus, hogy atyáddal összebarátkoztunk, és szent csókot váltottunk egymással, miután a szeretetvacsorán együtt törtük meg a kenyeret, és ittunk a borból. De valami nagyon rossz történt. Tullia asszony figyelteti atyádat. Miután elegendő bizonyítékot szerzett ellenem, a minap feljelentett, hogy szégyenletes titkos keleti szertartásokba keveredtem.
Nyomban megértettem, honnan szerezte Claudia az ismereteit a zsidók eretnek tanairól. Megdöbbenve kiáltottam fel:
– Minden római isten nevére, hát atyám itt is tényleg a keresztények titkos szövetségébe keveredett? Azt hittem, megszabadult az agyrémeitől, amióta eljöttünk Antiokheiából. Az idős nő furcsán csillogó szemmel nézett rám.
– Nem agyrémek ezek, Minutus – mondta –, hanem ez az egyetlen út az igazsághoz és az örökkévaló élethez. Nem szégyenlem azt a hitet, hogy a zsidó názáreti Jézus Isten fia volt és marad. Atyádnak megjelent Galileában, és atyád többet tud mesélni róla, mint sok itteni ember. A hatalomra vágyó Tulliával kötött házasságát Isten büntetésének tartja bűneiért. Ezért felhagyott korábbi dölyfösségével, és itt felvette a keresztények szent keresztségét, mint én is, és egyikünk sem szégyelli ezt, noha a keresztények soraiban nincs sok gazdag vagy előkelő származású hivő.
A borzalmas hír hallatára megnémultam. Észrevéve komoran vádló pillantásomat, Claudia így védekezett:
– Engem nem kereszteltek meg az ő hitükre, de a Tiberis túlsó felén, a zsidók városrészében hallottam tanításaikat. Titkos szertartásaik és szent vacsoráik minden bűntől megszabadítják őket.
– Verekedők – kiáltottam haragosan –, akik örökké perpatvart keresnek, nyugtalanságot hintenek el, zavargásokat szítanak. Láttam ezt már Antiokheiában. Az igazi zsidók jobban gyűlölik őket, mint a pestist.
– Nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy az ember a názáreti Jézust Isten fiának higgye – magyarázta Paulina, de én nem kívántam vallási vitákba bocsátkozni, mert teljesen elvakított a düh arra a gondolatra, hogy atyám idáig süllyedt, s a megvetendő kereszténységet támogatja.
– Atyám persze megint ittas fejjel sajnálkozott önmagán – mondtam szigorúan. – Ezért bármilyen ürügy megfelel neki, csakhogy szabadulhasson Tullia asszony zsarnoksága alól. De elmondhatta volna a bánatát saját fiának.
Leginkább az lepett meg, hogy az új, romboló babona eljuthatott Róma akkor legdiadalmasabb hadvezérének a házába is. Atyám szavait Antiokheiában nem vettem komolyan. Claudiának a maga részéről semmi vesztenivalója sem volt, úgyhogy pillanatnyilag vonzódhatott a vigaszt nyújtó babonához. De bennem először ébredt gyanakvó tisztelet a babona ereje iránt, amikor tapasztaltam, hogy egy ilyen előkelő nő, mint Paulina Plautia is áldozatául eshetett.
A szomorú szemű nő a fejét csóválta, amikor tiszteletlenül beszéltem saját atyámról.
– Éppen érkezésetek előtt vettem hírét – mesélte –, hogy a császár férjem hírnevének megmentésére nem járul hozzá a nyilvános bírósági tárgyaláshoz. Aulus Plautius és én a régi házassági törvény alapján keltünk egybe. Ezért a császár a férjemre bízza, hogy a család belső igazságszolgáltatásában ítélkezzék felettem, amikor Aulus visszatér Britanniából. Amikor érkeztetek, éppen azon töprengtem, hogyan üzenhetnék a férjemnek Britanniába, mielőtt még másvalakitől hallaná a túlzó vádakat, és bánkódna miattam. Tiszta a lelkiismeretem, mert semmi szégyenleteset vagy rosszat nem követtem el. Csakugyan haladéktalanul Britanniába akarsz utazni, és elviszed a levelemet a férjemnek, Minutus?
A legkisebb vágy sem volt bennem, hogy kellemetlen családi hírt vigyek a híres hadvezérnek. Túlságosan is jól megértettem, hogy így sohasem férkőzöm a kegyeibe. De az idős nő szelíd tekintete megigézett. Arra gondoltam, talán adósa is vagyok bizonyos mértékig, mivel éppen atyám miatt került szorult helyzetébe. Különben Aulus Plautius akár meg is ölethette a régi házassági törvényben rögzített családi jog alapján.
– Talán ez a sorsom – egyeztem bele mogorván. – Kész vagyok holnap útrakelni, ha leveledben kijelented, hogy legalább én nem keveredtem a te babonádba.
Ezt megígérte, és nyomban hozzá akart fogni a levélíráshoz. De eszembe jutott, hogy ha saját paripám, Arminia hátán utazom, túlságosan sokáig tartana az út, mert időnként pihentetnem kellene a lovat. Paulina megígérte, hogy megszerzi nekem a légióparancsnok első hírvivőjének mellvértjét, amely feljogosít, hogy a császár saját postaállomásainak lovait és fogatait használhassam, ugyanúgy, mint egy utazó szenátor. Hiszen Paulina Britannia főparancsnokának a felesége volt. De ellenszolgáltatásként még valamit kért tőlem:
– Az Aventinus lejtőjén lakik Aquila sátorkészítő mester. Menj elhozza, ha besötétedett, és jelentsd neki vagy a feleségének, Priscának, hogy engem feladtak. Akkor tudnak majd vigyázni magukra. De ha valaki idegen kérdezne valamit tőled, azt mondhatod, azért küldtelek, hogy visszavonjam férjem sátorvászon-rendelését Britanniába. A saját szolgáimat nem merem odaküldeni, mert a feljelentés miatt a házamat megfigyelik.
Magamban átkozódtam arra a gondolatra, hogy ily módon engem is belekevernek a keresztények utálatos cselszövéseibe, de Paulina megáldott a názáreti Jézus nevében, ujjának hegyével gyengéden megérintve a homlokomat és a mellemet, úgyhogy nem tudtam ellenkezni. Megígértem, hogy elintézem a dolgot, és a következő napon útra készen visszajövök a levélért.
Miután elváltunk tőle, Claudia sóhajtozni kezdett, de rám pezsdítően hatott a váratlan elhatározás és a hosszú utazás, amely minden problémámat megoldja. Természetesen be kellett volna térnem akár Hercules templomába, és áldozatot kellett volna bemutatnom az utazás sikere érdekében, de a puszta gondolat is ellenszenvet váltott ki belőlem. Nem sok közöm volt Róma hagyományos isteneihez. Még csak nem is tettettem, hogy jámbor lennék, noha mint rómainak, büszkének kellett volna lennem arra, hogy a világ leghívőbb népéhez tartozom. Megvigasztalt az a gondolat, hogy a megfelelő filozófia másokat is segített abban, hogy férfiak módjára éljenek és haljanak meg, anélkül hogy babonára támaszkodnának. Gondolataimban babonán a zsidók és a keresztények hiedelmeit értettem. Egyáltalában nem Róma ősi isteneit.
Claudia vonakodásával mit sem törődve követeltem, hogy jöjjön be a házunkba, hadd mutassam be Laelia néninek mint barátomat.
– Most, hogy atyámból szégyenletes keresztény lett – mondtam –, valóban nincs mit szégyenkezned a házunkban. Hiszen de jure a császár leánya vagy, és előkelő nemzetségből származol.
A tapasztalt Laelia néni jó képet vágott a rossz tréfához. Miután felocsúdott elképedéséből, magához ölelte Claudiát, figyelmesen szemügyre vette, és kijelentette:
– Egészséges és életrevaló fiatal nővé serdültél. Kislány korodban sokszor láttalak, és jól emlékszem, hogy Gaius császár, az az elragadó fiú, mindig unokahúgának nevezett téged. Atyád szégyenletesen viselkedett veled szemben. De hogy van Plautia Paulina? Csakugyan saját kezűleg nyírod a birkákat az ő birtokán a falakon kívül, ahogyan mesélték nekem?
– Beszélgessetek egymással – javasoltam. – Tudomásom szerint a nők még sohasem fogytak ki a szavakból. Nekem fel kell keresnem a jogászomat és atyámat, mert holnap reggel Britanniába utazom.
Laelia néni sírva fakadt, és jajveszékelt, hogy Britannia ködös és nyirkos sziget, amelynek éghajlata egész életükre beteggé teszi azokat, akik élve megússzák a kék csíkosra festett britannusokkal vívott csatákat. Claudius császár diadalmenete idején láttam az amphitheatrumban, hogy a britannusok ravaszul és kegyetlenül küzdöttek egymással a porondon. A Mars-mezőn egész britannus várost fosztottak ki és romboltak le, de Britanniában valójában nincs sok remény hadizsákmányra, ha a diadalmeneti látványosság céljára épített várost csakugyan a britannusok városait utánozva építették fel.
Otthagytam Claudiát, hogy vigasztalja őt, pénzt vettem fel a jogászomtól, és aztán Tullia asszony házába indultam atyám felkeresésére. Tullia asszony kelletlenül fogadott, s így szólt:
– Atyád bezárkózott a szobájába, a szokásos levertség vett erőt rajta, és senki fiával sem hajlandó találkozni. Hozzám napok óta egy szót sem szólt. A szolgáknak csak biccentéssel és intéssel ad parancsokat. Próbáld meg te szóra bírni, mielőtt még teljesen megnémulna.
Azzal vigasztaltam Tullia asszonyt, hogy atyámnak már Antiokheiában is voltak ugyanilyen rohamai. Miután hallotta, hogy Britanniába utazom, hogy ott a hadsereghez csatlakozzam, Tullia asszony felélénkült, és nyomban helyeselte szándékomat:
– Ez okos gondolat. Remélhetőleg dicsőséget szerzel atyádnak. Én hiába próbáltam lelkesedést ébreszteni benne az államügyek iránt. Fiatalon jogot tanult, bár természetesen mindent elfelejtett már. Atyád túlságosan lusta és élhetetlen ahhoz, hogy értékének megfelelő állást szerezzen magának.
Atyám szobájába mentem. Ott ült, fejét a kezébe hajtva, bort ivott kedvenc fakupájából, és vérben forgó szemmel meredt rám. Gondosan becsuktam az ajtót magam mögött, és megszólaltam:
– Barátnőd, Paulina Plautia üdvözletét hozom. Ő bajba keveredett a szent csókok miatt, és vád alá került a végzetes babona miatt. Sietnem kell Britanniába, hogy üzenetet vigyek tőle a férjének. Azért jöttem, hogy szerencsés utat kívánj nekem, ha sohasem térnék vissza. Britanniában be akarok állni a hadseregbe, hogy ott végezzem el katonai szolgálatomat.
– Nem akartam katonát csinálni belőled – motyogta atyám –, de talán ez is jobb, mint itt a ringyók Babilonjában élni. Tudom, hogy a feleségem, Tullia döntötte szerencsétlenségbe Paulinát ostoba féltékenységből, de inkább engem helyeztethetett volna vád alá. Hiszen megkeresztelkedtem az ő medencéjükben, és ők a kezüket a fejemre helyezték, bár azért mégsem szállt belém a lélek. Többé egyetlen szót sem akarok szólni Tulliához.
– Atyám – kérdeztem –, Tullia asszony tulajdonképpen mit akar csinálni belőled?
– Szenátort – válaszolta szelíden atyám. – Ezt vette a fejébe ez a női szörnyeteg. Elegendő földbirtokom van Itáliában, és eléggé előkelő származású vagyok ahhoz, hogy bekerüljek a szenátus tagjai közé. Külön mentesítések révén Tulliának is megvannak a háromgyermekes anya törvényes jogai, noha sohasem vette a fáradságot, hogy gyereket szüljön. Fiatal koromban szerettem őt. Ó utánam utazott Alexandriába, és sohasem tudta megbocsátani, hogy inkább anyádat, Mürinát választottam. Most napról napra a legérzékenyebb pontjaimban gyötör, mint ökröt az ösztökével, szemrehányásokat tesz, hogy nincs bennem igazi becsvágy, és javíthatatlan iszákost csinál belőlem, ha nem vetem alá magam az akaratának, és nem igyekszem bejutni a szenátusba. De Minutus fiam, bennem nincs meg a farkas vére, bár igazat szólva, sok, nálam érdemtelenebb ember ül az elefántcsont széken, piros csizmával a lábán. Bocsáss meg nekem, fiam. Bizonyára megérted, hogy a jelenlegi viszonyok között nem tehettem mást, mint hogy kereszténynek valljam magam.
Még álmomban sem képzeltem atyámnak széles bíborcsíkot. Keserűen így válaszoltam:
– Gaius császár ugyan egy lovat nevezett ki szenátornak, Claudius császár pedig olyan nagy hiányt szenved szenátorokban, hogy úgy hírlik, akár galliai barbárokat is szenátorokká szándékszik már kinevezni, mivel Rómában egymás után halnak ki az ősi nemzetségek. De nem tudom megérteni, mi célból neveznének ki szenátornak egy olyan birkatermészetű férfit, mint te. Magad figyelmeztettél, hogy minél magasabbra kapaszkodik az ember, annál nagyobb lesz a bukása.
Miközben atyám puffadt arcát és nyugtalan szemét nézegettem, mélységes szánalom lett úrrá rajtam. Megértettem, hogy Tullia asszony házában élve kénytelen valamilyen tartalmat keresni életének. Szellemi egészségének még az is előnyösebb, ha a szenátusban téblábol, mintha a keresztények titkos társaságaiban vesz részt.
Mintegy megsejtve gondolataimat, atyám rám nézett, kezében a kopott fakupát forgatva, és azt mondta:
– Fel kell hagynom azzal, hogy részt vegyek a szeretet vacsoráin, mivel a jelenlétem csak bajt hozna a hívőkre, ahogyan Paulinával is megesett. Tullia magából kikelve fogadkozott, elintézi, hogy valamennyiüket száműzzék Rómából, ha nem fordítok hátat nekik. Az egész csupán az ártatlan csókok miatt, amelyeket a szent vacsora után szokás váltani egymással.
– Te meg utazz Britanniába – folytatta, és átnyújtotta szeretett fakupáját. – Itt az ideje, hogy birtokodba vedd megboldogult anyád egyetlen hagyatékát. Különben még Tullia elégeti haragjában. A zsidók királya, a názáreti Jézus ivott egykor belőle, ennek hamarosan tizennyolc éve lesz, miután felkelt halottaiból, és Galileába vándorolt, kezén és lábán a szögek nyomaival, hátán a korbácsütések okozta sebekkel. Ne válj meg tőle sohasem. Megboldogult anyád talán közelebb lesz hozzád, ha ebből iszol. Magam nem tudtam olyan apa lenni hozzád, amilyen szerettem volna.
Fogtam a fakupát, amelyet Antiokheiában atyám szabadosai a Szerencse istennője serlegének tartottak. Arra gondoltam, hogy atyámat nem védte meg Tullia asszonytól, hacsak a fényes házat, a kényelmes életet és feltehetőleg a szenátori méltóságot nem tartotta nagyobb földi boldogságnak. De titokban tiszteletet éreztem, amikor birtokomba vettem a kopott fakupát.
– Tégy még egy szívességet nekem – kérlelt atyám alázatosan. – Az Aventinus dombon lakik egy sátorkészítő mester…
– Akinek Aquila a neve – tettem hozzá gúnyosan. – Pontosan így. Paulinától kell üzenetet vinnem neki. Ugyanakkor azt is elmondom neki, hogy te megválsz a hozzá hasonlók társaságától.
De kemény és keserű szívem tüstént megolvadt, hogy atyám emlékbe adta nekem fakupáját. Megöleltem, és orcámat az ingéhez szorítottam, hogy elrejtsem könnyeimet. Ő szorosan magához ölelt. Aztán úgy váltunk el, hogy egymásra sem néztünk.
Tullia asszony a ház gazdasszonyának magas támlájú székében méltóságteljesen ülve várt rám. A szeme sarkából rám pillantva így biztatott:
– Vigyázz Britanniában drága fejedre, Minutus. Atyád számára még nagyon fontos lesz, hogy van egy fia, aki az államot meg a közjót szolgálja. Nem szerettelek, mert cselszövő és zárkózott ember benyomását kelted. De ha megállód a helyedet Britanniában, olyan partit szerzek neked, amely Róma valamelyik régi nemzetségéhez kapcsol. Akkor biztos lesz a jövőd.
Ajándékul egy erszényt adott nekem, amelyben ötven arany volt, és ezt a megjegyzést fűzte hozzá:
– Nem sokat tudok a katonaéletről, de úgy vélem, az újonc gyorsabban emelkedik, ha készségesen borral itatja feljebbvalóit, és kockázik velük, mintha hiábavaló és véres felderítéseket végez. Ne fukarkodj a pénzzel, hanem inkább adósodj el.
Atyádnak van elég vagyona hozzá.. Akkor minden tekintetben derék férfiúnak tartanak majd.
Nem is sejthette, milyen gyerekesen szükségét éreztem annak, hogy megmutassam önmagamnak, képes vagyok valamire, anélkül hogy vagyonra vagy származásra támaszkodnék. De köszönettel elfogadtam a pénzt, és alázatosan arra kértem, ügyeljen atyám egészségére.
– Atyád egészsége számomra a legdrágább kincs a földön, amíg azt teszi, amit én akarok – jelentette ki Tullia asszony.
Hazatérve bementem Castor és Pollux templomába, hogy a lovassági curatornak bejelentsem indulásomat Britanniába. Házunkban Laelia néni és Claudia teljes egyetértésre jutott, és javában válogatták számomra a legjobb gyapjú alsóruhákat, hogy megóvjanak Britannia kemény éghajlatától. Más holmit is előkészítettek számomra egy akkora kupacban, hogy egy társzekérre lett volna szükségem elszállításukhoz. De én még a lovassági felszerelést sem szándékoztam magammal vinni, kivéve a kardot, mert jobbnak tartottam, hogy idegen országban és számomra ismeretlen viszonyok között a helyszínen szereljem fel magam az ország szokásai szerint. Barbus elmesélte, milyen gúnyolódásnak teszik ki magukat a hadjáratokon az elkényeztetett római ifjak, akik sok fölösleges kacatot cipelnek magukkal.
Tikkasztó meleg őszi estén, amikor nyugtalanul vöröslött az égbolt, felkerestem Aquila sátorkészítő mestert. Szemlátomást jómódú ember volt, mert nagy szövödéje volt. Gyanakodva jött elém az ajtóhoz, és körülnézett, mintha kémektől tartott volna. Talán negyvenéves lehetett, és egyáltalán nem látszott zsidónak. Szakálla sem volt, az orcáján sem voltak szőrcsomók, úgyhogy Aquila valamelyik szabadosának véltem. Claudia erőszakkal velem jött, és régi ismerősként üdvözölte Aquilát. Nevem és atyám üdvözletének hallatára Aquila megszabadult a félelemtől, noha szemében még mindig ugyanaz a nyugtalan kifejezés ült, mint atyám szemében. A homlokán olyan függőleges ráncok voltak, mint az augurnak vagy a béljós papnak.
Barátságosan behívott bennünket a lakásába, és serény felesége, Prisca, nyomban gyümölccsel és borral kínált bennünket. Orráról ítélve Prisca született zsidó volt, dolgos és bőbeszédű asszony, aki fiatalkorában bizonyára szép lehetett. Mindketten sajnálkoztak, mikor azt hallották, hogy Paulinát bevádolták az ő babonájuk miatt, meg hogy atyám jobbnak tartja, ha megválik titkos társaságuktól, nehogy bajt hozzon rájuk.
– Vannak haragosaink és irigyeink – mondták. – A zsidók üldöznek bennünket, kiűznek a zsinagógából, és ütlegelnek az utcán. Simon, az egyik befolyásos szamariai varázsló is gyűlöl bennünket. De bennünket megvéd a lélek, amely a szavakat adja a szánkba, úgyhogy semmilyen hatalomtól sem kell félnünk ezen a földön.
– De hiszen te nem vagy zsidó – jegyeztem meg Aquilának.
– Zsidó vagyok és körülmetélt – nevetett fel. – A pontusi Trapezusban születtem, a Fekete-tenger délkeleti zugában. De anyám görög volt, atyám pedig a galileaiaktól vette fel a keresztséget, amikor egyszer Jeruzsálemben járt, s ott ünnepelte a pünkösdöt. Pontusban viták keletkeztek, amikor egyesek a zsinagóga előtt a császárnak áldozatot akartak bemutatni. Rómába költöztem, és itt telepedtem le az Aventinus szegényebb lejtőjén, mint sok zsidó, aki nem hiszi többé, hogy Mózes törvényeinek követése megszabadítja őket bűneiktől.
– Leginkább a túlsó parti zsidók gyűlölnek bennünket magyarázta Prisca –, mivel a pogányok, akik meghallgatták őket, inkább a mi utunkat választják, mert könnyebbnek tartják. Nem tudom, könnyebb-e a mi utunk. De részünkre van irgalom és titkos üzenet.
Nem voltak kellemetlen emberek, és nem volt meg bennük a zsidók rátartisága. Claudia elismerte, hogy nagynénjével, Paulinával együtt hallgatta a tanításaikat. Állítólag semmi titkolnivalójuk sem volt. Bárki eljöhetett, hogy meghallgassa tanításukat, amikor is előfordult, hogy eksztázisba estek, és különböző nyelveken szólaltak meg. Csupán a szeretetvacsorák voltak zártak a kívülállók részére, de ilyenek voltak az egyéb szíriai és egyiptomi titkos szertartások is, amelyeket Rómában végeztek.
Egymással versengve erősítették, hogy az ő Istenük előtt mindenki egyforma, legyen rabszolga vagy szabad ember, szegény vagy gazdag, bölcs vagy együgyű. Mindenkit a testvérüknek tartottak. Ezt nem hittem el fenntartás nélkül, mivel annyira megharagudtak, amikor azt hallották, hogy atyám és Paulina Plautia megvált tőlük. Claudia ugyan azt állította, hogy Paulina a szíve mélyén nem hagyta ott őket, csupán külsőleg, hogy férje hírnevét óvja.
Már későre járt. A forró estén Claudiát éjszakára a Coelius-dombra, a Plautiusok családi házába, kísértem. Útközben Claudia így beszélt:
– Korábbi viselkedésem miatt talán el sem hiszed, de a szívem mélyén nagyon hűséges nő vagyok. Ez még inkább bizonyítja, hogy Claudius leánya vagyok, mint a fülem formája. Egyetlen nép számára sincsenek annyira életközeiben az istenek, mint a rómaiak számára. Az istenek minden pillanatban jelekkel és előjelekkel nyilvánulnak meg, csak meg kell tanulni az ő titkos nyelvüket. De amióta a keresztényeket hallgatom, kezdek arra gondolni, hogy az ő szellemük talán még közelebb van az emberhez. Aki aláveti magát az ő hatalmának, annak semmiben sem kell bizalmatlankodnia vagy kétkednie. Ha az ember Róma isteneit szolgálja, sohasem lehet teljesen biztos afelől, hogy az áldozatot helyesen mutatták be, és hogy a szertartás szavait, amelyeket már a papok sem értenek meg, helyesen mondták vagy sem. A madarak röptének és a zsigereknek a tolmácsolása az augur és a béljós pap tudásától függ. A későbbi események számtalan esetben megmutatták, hogy ők tévedtek, noha utólag csodálkozik az ember, hogyan is magyarázhatták helytelenül a könnyen megfejthető előjeleket. De a lélek hatalmában minden egyszerűen és helyesen történik, és éppen úgy, ahogyan kell.
Nem szálltam vitába vele. Claudia a sötétben kezét a kezembe csúsztatta, és őszintén elismerte:
– Bizony úgy van, hogy nincs más elvesztenivalóm, mint te, Minutus. Ezért vonzódom az idegen babonához. Talán ugyanaz a kényszer, amelynek hatására leköpdösöm Claudius szobrait, eltávolít Róma isteneitől, amelyeket ő korábbi dicsőségükbe igyekszik visszahelyezni. De amióta eljöttünk azoknak a bizakodó embereknek a köréből, szükségét érzem, hogy az ő láthatatlan istenükhöz fohászkodjam, kérjem, hogy védjen meg téged az utazás veszedelmeitől, és óvjon meg a legsötétebb Britanniában, hogy hamarosan visszatérj hozzám.
Kénytelen voltam elnevetni magam.
– Tudomásom szerint a zsidók Istenének csak Jeruzsálemben, az ő szent városában lehet áldozatot bemutatni – magyaráztam. – Sok pénzt kellene odaküldened, amíg imád meghallgatásra talál.
De Claudia fellelkesült.
– A keresztények tanítása éppen abban figyelemre méltó, hogy nem követel áldozatokat – mondta. – Csak Isten akaratát kell követni úgy, amint az, fiának, a názáreti Jézusnak a tanításaiból kitűnik. A lélek hatalmába kell adnod magadat, és akkor a lélek imádkozik éretted.
– Csakugyan nagyon furcsa babona – nevettem. – Követése még olcsóbb, mint a cserépállatok összetörése az istenek oltárán, ahogyan a legszegényebbek csinálják.
Másnap reggel megkaptam a postalovat és a hírvivő mellvértjét. Paulina átadta a levelet, amelyet Aulus Plautiusnak írt. Claudia sírt. Lóháton nekivágtam a hadiútnak Italian és Gallián keresztül.

 

 

HARMADIK KÖNYV
Britannia

A tél küszöbén érkeztem Britanniába, a vihartól, a ködtől és a dermesztő esőtől komor hangulatban. Ahogyan mindenki tudja, aki már járt ott, Britannia bárkit képes elcsüggeszteni. Nincsenek ott még városok sem, olyanok sem, mint Gallia északi részében. Aki Britanniában nem hal meg tüdővészben, legalábbis életre szóló reumát szerez magának, hacsak a britannusok a galagonyabozótban még előbb el nem metszik foglyuk torkát, vagy át nem adják papjaiknak, a druidáknak, hogy ők a rómaiak zsigereiből olvassák ki törzsük jövendőjét. Ezt állították nekem a légionáriusok, akiknek harminc esztendő a szolgálati idejük.
Aulus Plautiusszal Londinium vásárhelyén találkoztam a sebes folyó partján. Londiniumot tette meg főhadiszállásának, mivel itt mégiscsak volt néhány római módra épített ház. Nem haragudott meg, amikor elolvasta feleségének a levelét, pedig ettől tartottam. Éppen ellenkezőleg, nevetésben tört ki, és a térdét csapkodta a két kezével. Néhány héttel előbb Claudius császártól bizalmas levelet kapott, amelyben engedélyezték számára a diadalmenetet. Éppen a britanniai ügyeket rendezgette, hogy megváljék a főparancsnokságtól, és tavasszal visszatérjen Rómába.
– Szóval, össze kellene hívnom a nemzetséget, hogy elítéljem szeretett feleségemet – nevetett, hogy szeméből patakzottak a könnyek. – Örülhetek neki, ha Paulina nem tépi ki az utolsó hajszálamat is, amikor arról faggat majd, hogy milyen életmódot folytattam Britanniában. Elegem lett itt a hitbéli dolgokból, amióta a druidák szent ligeteit vágatom ki. Hajórakományra való megfelelő istenszobrot hoztam, hogy az ittenieket leszoktassam az undorító emberáldozatokról. De amikor ismét fellázadnak, először a szent agyagszobrokat törik össze.
– Nem, nem – erősítgette –, az otthoni babona bizonyára ártatlanabb az itteninél. A vád nem egyéb, mint cselszövés és szeretett szenátortársaim koholmánya, mivel attól tartanak, túlságosan meggazdagszom, miután öt évig négy légió állt a parancsnokságom alatt. Mintha ebben az országban bárki is meggazdagodhatnék. Éppen ellenkezőleg, Róma pénze szétfolyik itt, mintha feneketlen zsákba öntenénk. Claudius azért kénytelen hozzájárulni, hogy diadalmenetet tartsak, hogy Rómában azt higgyék, sikerült megbékéltetni Britanniát. Ezt az országot soha senki sem lesz képes megbékéltetni, mivel itt állandó zendülés parazsa izzik a hamu alatt. Ha valamelyik királyukat tisztességes csatában sikerül legyőzni, másik király áll a helyére, aki nem törődik a túszokkal és a szerződésekkel, amelyekre elődje esküt tett. Máskor a szomszédos törzs hódítja meg azt a földet, amelyet mi meghódítottunk, és elpusztítja a helyőrségünket. Még teljesen leszerelni sem lehet őket, mivel nekik maguknak is szükségük van a fegyverekre, hogy egymás ellen védekezhessenek. Szíves örömest visszatértem volna Rómába diadalmenet nélkül is, csakhogy megszabaduljak ebből az isten háta mögötti országból.
Ekkor elkomolyodott, szigorú pillantást vetett rám, és megkérdezte:
– Indulásodkor talán már elterjedt Rómában a diadalmenet híre, hogy egy hozzád hasonló ifjú lovag önként jelentkezik nálam szolgálatra? Természetesen abban reménykedsz, hogy kevés fáradsággal te is részt vehetsz a diadalmenetben.
Mélyen megsértve azt válaszoltam, hogy indulásomkor halvány sejtelmem sem volt a diadalmenetről. Éppen ellenkezőleg, Rómában úgy vélekedtek, hogy Claudius már puszta irigységből sem engedélyez diadalmenetet bárki másnak, hiszen ő maga már diadalmenetet tartott Britannia leigázásának dicsőségére.
– Azért jöttem – jelentettem ki –, hogy a hadviselés tudományát egy híres hadvezér keze alatt sajátítsam el. Ráuntam a római lovasjátékokra.
– Itt nincsenek selyemszőrű paripák, sem ezüstveretű pajzsok – szakított félbe Aulus. – Sem forró fürdők, sem ügyes fürdőmesterek. Nincs egyéb, mint a kék csíkos barbárok üvöltése az erdőkben, az állandó szorongató felelem a kelepcéktől, az örökös nátha, a gyógyíthatatlan köhögés és a szakadatlan honvágy.
És nem is hazudott. Magam is ezt tapasztaltam az alatt a két év alatt, ameddig Britanniában éltem. Néhány napig a parancsnokságnál tartott, hogy megerősítse származási okmányomat, kifaggasson a legfrissebb római pletykákról, és egy domborzati térkép segítségével megismertessen Britannia terepével meg a légiók elhelyezési körleteivel. Sőt még bőrruházatot, lovat és fegyvereket is ajándékozott nekem, majd tanácsokkal látott el.
– Ügyelj a paripádra – mondta –, különben a britannusok ellopják. Ők maguk harci kocsikkal küzdenek, mivel kistermetű lovaik nem alkalmasak lovaglásra. Róma hadviselése és politikája itt a velünk szövetséges törzsektől kapott segédcsapatokon áll vagy bukik, így nekünk is több harci kocsis alakulatunk van. De sose bízz a britannusokban. Sose fordíts hátat nekik. A britannusok a mi nagy harci ménünk után sóvárognak, hogy lovascsapatokat hozhassanak létre. Claudius itteni győzelmét az elefántoknak köszönhette, mert ilyen állatokat a britannusok addig még sohasem láttak. Az elefántok elsöpörték szálfa-torlaszaikat, és megrémítették a harci kocsik elé fogott lovakat. De a britannusok hamarosan megtanulták, hogy lándzsájukat az elefántok szemébe döfjék, vagy pedig fáklyákkal perzselték meg őket. Az elefántok nem maradnak meg az itteni éghajlaton. Claudius elefántjai közül az utolsó egy évvel ezelőtt pusztult el tüdőbajban. Téged Flavius Vespasianus légiójába küldlek, mivel mint katona, ő a legtapasztaltabb légióparancsnokom. Lassú ember, de sohasem veszti el a fejét. Nagyon egyszerű származású, és a modora parasztos, de különben igen derék ember. Ezért aligha emelkedik életében a légióparancsnoknál magasabb méltóságra, de az ő keze alatt beletanulhatsz a hadviselésbe, ha már egyszer erre vágysz.
Flavius Vespasianusszal az áradó Antona folyó partján találkoztam, ahol szétszórta légióját, hogy szálfákból különböző erődítményeket építsenek a terület szemmel tartására. Körülbelül negyvenéves, tagbaszakadt, széles homlokú férfi volt, akinek szigorú és határozott szája körül humorról tanúskodó vonás húzódott, és nem is volt olyan jelentéktelen ember, ahogyan Aulus Plautius fölényes leírásából következtetni lehetett volna. Szívesen és hangosan nevetett, és tudott tréfálkozni még a saját viszontagságai fölött is, amelyek egy gyengébb embert megtörtek volna. Már puszta jelenléte is a biztonság érzetét ébresztette az emberekben. Ravaszul szemügyre vett, és felkiáltott:
– Vajon szerencsét hoz-e nekünk, hogy egy ifjú római lovag önként keresi előmenetelét Britannia ingoványaiban és sötét erdőségeiben? Nem, ez nem lehet igaz! Tüstént valld be, mi rosszat tettél, és milyen csínyek következményei elől menekülsz légióm sasmadarának védő szárnyai alá, akkor jobban boldogulunk egymással.
Miután alaposan kikérdezett nemzetségemről és római baráti kapcsolataimról, arra következtetett, hogy belőlem nem lesz ugyan haszna, de kára sem. Mivel természeténél fogva jóakaratú ember volt, úgy határozott, hogy fokozatosan szoktat hozzá a katonaélet mocskához, durvaságához és erőfeszítéseihez. Először maga mellé vett szemleútjaira, hogy fokozatosan megismerjem az országot, és nekem mondta tollba jelentését Aulus Plautius részére, mivel ő maga lusta volt írni. Miután meggyőződött róla, hogy valóban tudok lovagolni, és nem botlom meg a kardomban, a légió technikusának a védelmére bízott, hogy sajátítsam el a cölöperődítmények építési tudományát.
Az egyes helyőrségeinkben a garnizon még egy teljes manipulust sem tett ki. A katonák egy része vadászaton vagy élelmiszergyűjtő-utakon volt, mások szálfákat döntöttek az erdőben, ismét mások pedig az erődítményeket építették. Távozásomkor Vespasianus figyelmeztetett, ügyeljek arra, hogy az emberek tisztán tartsák fegyvereiket, az őrök ébren maradjanak, és ne lustálkodjanak, mivel a fegyveres szolgálatban a henyélés minden rossz szülőanyja, és lazítja a fegyelmet.
Néhány nap elmúltával ráuntam arra, hogy a tábort rendszeresen körbejárjam, és az öreg légióskatonák szemérmetlen élcelődéseit hallgassam. Az erdőben fejszét ragadtam, és odaálltam fát dönteni. A cölöpök vontatásánál magam is megfogtam a vontatókötelet, és sáros arccal együtt énekeltem a többiekkel. Esténként a két centuriót és a technikust borral vendégeltem meg, amelyet a tábori kereskedő árult méregdrágán, de gyakran csatlakoztam a sebhelyes veteránok társaságához is, hogy a tábortűz mellett megosszam velük kásájukat és sózott húsukat. Megizmosodtam, eldurvultam, megtanultam káromkodni, s fittyet hánytam a kíváncsiskodó kérdezősködésre, hogy mikor választottak el az anyatejtől.
Helyőrségünkhöz néhány tucat gall lovas is tartozott. Miután észrevették, hogy eszem ágában sincs versenyre kelni velük a parancsnokságért, parancsnokuk úgy vélekedett, eljött az ideje, hogy megöljem első britannusomat, és magával vitt egy élelmiszer-zsákmányolási portyára. Miután átkeltünk a folyón, hosszú lovaglás után abba a faluba értünk, amelynek lakosai panaszt emeltek, hogy a szomszédos törzs zaklatja őket. Fegyvereiket elrejtették, de a veteránok, akik gyalogosan követtek bennünket, megszokták már, hogy a fegyvereket a kerek kunyhók földpadlójában meg a szemétdombok alatt keressék. Miután a fegyverek előkerültek, elrabolták a falu gabonakészletét meg a jószág egy részét, és könyörtelenül megölték azokat a férfiakat, akik védelmezni próbálták a sajátjukat, azt állítva, hogy a britannusok még rabszolgáknak sem alkalmasak. Azokat a nőket, akiknek nem sikerült az erdőben elrejtőzniük, barátságosan nevetgélve s hozzáértéssel megerőszakolták. Ettől az esztelen és céltalan pusztítástól elborzadtam, de a lovasok parancsnoka csak nevetett, biztatva, hogy őrizzem meg a hidegvéremet, és tartsam készenlétben a fegyvereimet. Az üzenet, hogy jöjjünk megvédelmezni a falut, csak a szokásos csapda volt, ezt bizonyították az általunk talált fegyverek, és nem is hazudott, mert virradatkor a kék csíkos britannusok üvöltve támadtak minden oldalról a falura, abban a reményben, hogy meglepnek bennünket.
De mi éberek voltunk, és könnyen álltuk a sarat a könnyűfegyverzetű barbárokkal szemben, akiknek nem volt légióspajzsuk a védelmükre. Azok a veteránok, akik az előző napon a faluban tomboltak, és akiknek sohasem akartam megbocsátani a szemem láttára elkövetett gaztetteiket, gondosan maguk közé zártak, és óvták a fejemet a kézitusában. Amikor a britannusok megfutamodtak, egy térdén megsebesült britannus maradt előttünk, aki dühösen üvöltött, bőrpajzsára támaszkodott, és a kardjával csapkodott maga körül. A veteránok utat nyitottak nekem, előretaszigáltak, és nevetve így kiabáltak:
– Itt van, ni! Öld meg a britannusodat, öcsike!
Könnyű volt védenem magam, és megölnöm a sebesült férfit, ereje és kardja ellenére, de miután végül is a torkába döftem hosszú lovassági kardomat, és a férfi hörögve kiadta a lelkét, miközben bugyogott a vér belőle, hátat kellett fordítanom, és elhánytam magam. Saját gyengeségem miatt szégyenkezve gyorsan a paripám hátára pattantam, és csatlakoztam a gallokhoz, amikor üldözőbe vették a menekülő és a bokrokba rejtőző britannusokat, míg a kürtszó vissza nem hívott bennünket.
Felkerekedtünk a faluból, felkészülve a britannusok ellentámadására, mert centuriónk állította, hogy a csata ezzel egyáltalán nem ért véget. Aztán meg nehéz út állt előttünk, a jószágot ugyanis a helyőrségünkig kellett terelnünk, s a fűzfakéregbe csomagolt gabonát is el kellett szállítanunk, miközben a britannusok hazafelé menet egyre újabb és újabb, rajtaütésszerű támadásokat intéztek ellenünk. Jobban éreztem magamat, amikor a saját életemet védelmezhettem, és a paripa nyergéből másokat is oltalmazhattam, de megítélésem szerint ez egyáltalán nem volt tisztességes hadviselés.
Amikor zsákmányunkkal végre a folyón át a biztonságos cölöperődítménybe jutottunk, két embert és egy lovat vesztettünk, és többen megsebesültek. A végsőkig kimerülve tértem nyugovóra földes gerendakunyhómban, de időről időre felriadtam álmomból, mert azt hittem, hogy még mindig a britannusok csatakiáltását hallom a fülemben.
A következő napon a legcsekélyebb vágyat sem éreztem, hogy részt vegyek a zsákmány elosztásában, de a lovasság parancsnoka tréfálkozva mindenkinek eldicsekedett bátor magatartásommal, és állította, hogy derék fickó módjára hadonásztam a kardommal, és félelmemben csaknem ugyanolyan nagy hangon ordítottam, mint a britannusok. Ezért ugyanolyan jogom volt a zsákmányhoz, mint a többieknek. A veteránok, azt hiszem, bosszantásomra, csuklóján megkötözött, serdülőfélben lévő britannus leányt taszigáltak elém.
– Itt a részed a zsákmányból – mondták –, hogy ne fogjon el az unalom, és ne nézz le bennünket, te vitéz lovas, csecsszopó Minutus!
Dühösen azt kiabáltam, hogy semmi kedvem bosszúságomra egy élősdi rabszolganőt tartani, de a veteránok kacsingattak rám, játszották az ártatlant, és így érveltek:
– Ha valaki közülünk magához veszi, a leány, mihelyt kiszabadítja a kezét, nyomban kést döf a torkunkba, de te finom modorú, előkelő ifjú vagy, és tudsz görögül. Téged talán jobban megkedvel, mint minket.
Készségesen megígérték, hogy ellátnak tanácsokkal, miként is kell nevelni egy ilyen rabszolgát. Kezdetben minden reggel és este meg kell korbácsolni, pusztán elvből, hogy megfékezzem rossz természetét. Másféle tanácsokat is adtak nekem, de ezeket nem merem tiszta papírra leírni. Miután haragosan tiltakoztam, megcsóválták a fejüket, és úgy tettek, mintha elszomorodtak volna.
– Akkor hát nincs más kiút a számunkra – mondták –, mint hogy a leányt néhány dénárért eladjuk a tábori kereskedőnek. Bizonyára sejted, mi történik akkor vele.
Megértettem, hogy sohasem tudnám megbocsátani magamnak, ha azt a riadt gyermekleányt miattam korbácsütésekkel és durvaságokkal tábori ringyóvá nevelnék. Kelletlenül beleegyeztem, hogy a leányt elfogadjam rabszolgámnak. Ezzel átvettem törvényes zsákmányrészemet. Kikergettem a veteránokat a kunyhóból, és a térdemre könyökölve meredtem a leányra. Gyermekarcán koromfoltok és véraláfutások éktelenkedtek, vörös haja csapzottan lógott a szemébe. Britannus csikóra emlékeztetett, amely féltében a fülét hegyezi.
Nevethetnékem támadt. Késemmel elvágtam a kötelékeit, és jelekkel biztattam, hogy mossa meg az arcát, és fonja be a haját. A leány feldagadt csuklóját dörzsölte, s szemöldöke alól bizalmatlanul nézett rám. Végül a technikusért küldtem, aki valamennyit tudott az icenusok nyelvén. Ő nevetett, hogy milyen csávába kerültem, de megjegyezte, hogy a leány legalább egészséges, és egyenesek a tagjai. Az ismert nyelv hallatán a leány felbátorodott. Egy ideig élénken társalogtak egymással.
– Nem akar megmosakodni, a haját sem fésüli meg – magyarázta a technikus –, mert kétségbe vonja a szándékaidat. Ha hozzányúlsz, megöl téged, így esküszik a nyúlistennő nevére.
Biztosítottam, hogy eszem ágában sincs hozzányúlni a leányhoz. A technikus megjegyezte, hogy a legokosabb bort itatni a lánnyal. Nyomban megrészegednék, mert a civilizálatlan britannusok nem szoktak hozzá a boriváshoz. Akkor azt tehetnék vele, amit akarok, persze óvakodnom kell attól, hogy magam is lerészegedjem. Különben a leány kijózanodva elvághatja a torkom, így járt a légió egyik cserzővargája is, aki azt a hibát követte el, hogy borozni kezdett egy még meg nem szelídített britannus nővel.
Türelmetlenül megismételtem, hogy nincs szándékomban hozzányúlni a leányhoz, de a technikus csak azt hajtogatta, hogy a legokosabb, ha megkötve tartom a leányt. Különben az első alkalommal megszökik az övéihez.
– Jobbat nem is kívánok – válaszoltam. – Mondd meg neki, hogy este elkísérem, és ha túljutottunk az őrökön, szabadon engedem.
A technikus a fejét rázta., és megjegyezte, hogy már korábban is bolondnak tartott, amikor együtt gürcöltem a katonákkal, de azért mégsem gondolta volna, hogy ennyire elment az eszem. Miután a leánnyal néhány szót váltott, ismét hozzám fordult, s így szólt:
– A leány nem bízik benned. Attól tart, azért viszed az erdőbe, hogy ott azt csinálj vele, amit akarsz. Még ha sikerülne is elillannia a kezedből, mint a nyúlnak, az idegen törzsbeli britannusok akkor is elfoghatják, és visszatarthatják túszként, mivel nem idevalósi születésű. A neve Lugunda.
A technikus szeme hirtelen izzani kezdett, a szája szélét nyaldosta a leányt nézegetve, majd ezt a javaslatot tette:
– Ide hallgass, adok neked két ezüstöt a leányért, akkor megszabadulsz tőle.
A leány látta a pillantását, mellém ugrott, és megragadta a kezemet, olyan szorosan hozzám tapadva, mintha én lettem volna az egyetlen támasza a világon. De azért sziszegve hosszasan beszélt.
– A leány azt állítja – magyarázta hahotázva a technikus –, hogy ha beleegyezése nélkül hozzányúlsz, újjászületésed után béka lesz belőled. De törzsének tagjai előbb felmetszik a hasadat, kihúzzák a beleidet, és a végbélnyílásodon át izzó lándzsával nyársalnak fel. Az lenne a legokosabb, ha jutányos áron eladnád egy tapasztaltabb férfinak.
Egy pillanatra kedvem támadt, hogy a leányt a technikusnak ajándékozzam, de türelmesen még egyszer kijelentettem, hogy nem áll szándékomban hozzányúlni a leányhoz. Éppen ellenkezőleg, úgy akarom tartani, mint egy britannus csikót. Azoknak a homloksörényét is kifésülik, s hátukra pokrócot terítenek a dermesztő hideg éjszakákon. Az öreg légiósok unalmukban mindenféle kedvenc állatot tartottak. Egy leány jobb, mint egy kutya, mert tőle esetleg megtanulhatom a britannus nyelvet.
Nem tudom, hogyan tolmácsolta a technikus szavaimat, és hogy nyelvtudása egyáltalán elegendő volt, vagy sem, gondolataim kifejezésére. Gyanítom, hogy azt magyarázta a leánynak, hogy nem nyúlok hozzá, ahogyan nem szándékozom lovakkal és kutyákkal sem fajtalankodni. A leány mindenesetre elugrott mellőlem, és a dézsából vizet paskolt az arcára, mintha meg akarná mutatni, hogy nem ló és nem is kutya.
Elküldtem a technikust, a leánynak pedig szappant adtam. Még sohasem látott ilyesmit, és igazat szólva, magam sem láttam, amíg Britanniába utazva meg nem szálltam éjszakára Galliának Lutetia nevű városában, és fel nem kerestem az ottani nyomorúságos fürdőt. Ez anyám halálának az évfordulóján történt és ugyanakkor az én születésnapomon. Lutetiában töltöttem be a tizenhetedik évemet, anélkül hogy bárki is felköszöntött volna engem.
A fürdőben a sovány rabszolga csodálatot váltott ki belőlem a szappan bársonyos érintésével, no meg tisztító tulajdonságaival. Ez másvalami volt, mint amikor az ember habkővel dörzsöli a bőrét. Eszembe jutott a pénz, amelyet Tullia asszonytól kaptam, és három aranyért szappanostól megvettem a rabszolgát. Reggel, mielőtt elindultam volna Lutetiából, kifizettem érte a megváltási díjat, és megengedtem neki, hogy felvegye a Minutius nevet. Viszonzásként néhány darab szappant kaptam tőle, amelyeket eldugtam, miután tapasztaltam, hogy az ilyen újdonság megvetést vált ki a légiósok körében. Amikor megmutattam, hogyan kell használni a szappant, a leány megfeledkezett félelméről, megmosakodott, és fésülni kezdte a haját. Gyógyító kenőccsel bekentem dagadt csuklóját. Amikor észrevettem, hogy a galagonyabokrok tüskéi milyen csúnyán megtépték a ruháját, alsóinget és gyapjúköntöst szereztem neki a tábori kereskedőtől. Attól kezdve mindenhová olyan hűségesen követett, mint egy kutya.
Hamarosan tapasztaltam, hogy könnyebb nekem tanítanom őt latinra, mint hogy én tanuljam meg a barbárok sziszegő nyelvét. A hosszú sötét estéken a tűz mellett igyekeztem még olvasni is megtanítani. De ezt csupán a magam időtöltésére tettem, a homokba rajzolva neki a betűket, és unszolva őt, hogy másolja le azokat. A helyőrség egész könyvállománya a centurio kalendáriumára és a kereskedő kaldeus-egyiptomi álmoskönyvére szorítkozott. Ezért már régen bántam, hogy nem hoztam magammal semmi olvasnivalót. Lugunda tanítása pótolta számomra az olvasás örömét. Latinul könnyebben és vidámabban tanult a kereskedőtől kölcsön kapott álmoskönyvből, mintha nálam lett volna például Seneca kis könyve a lélek nyugalmáról.
Nevetve tűrtem el a légiósok vaskos megjegyzéseit, amelyekkel a leány miatt illettek, hiszen nem akartak megbántani. Inkább csodálkoztak, hogy milyen varázseszközökkel tudtam ilyen hirtelen megszelídíteni a vad leányt. Természetesen azt hitték, hogy lefeküdtem a leánnyal, és meghagytam őket ebben a hitben, de a valóságban hozzá sem nyúltam a leányhoz, bár már tizenhárom éves volt. Rómában a leány már tizenkét éves korában eladólánynak számít, de úgy láttam, hogy ebben az északi országban a barbár nők lassabban fejlődnek, és tovább maradnak ártatlanok, minta római leányok. Nem mintha ártatlansága akadályt jelentett volna számomra, ha különben vele akartam volna hálni. De megítélésem szerint a leány tisztelni kezdett, amiért nem nyúltam hozzá. Ez nagyobb örömet szerzett nekem, mintha lefeküdtem volna vele. Talán Claudiának tett ígéretem is kötött, hogy semmi hasonlót nem teszek, mielőtt vele közölném.
Amikor a föld kezdte magába szívni a jéghideg esőt, az egyébként is hitvány utak feneketlen mocsárrá váltak, és az éjszakai fagyok után reggelente ropogott a lábunk alatt a tócsák jégkérge, elcsendesedett a helyőrség élete. Néhány fiatal gall, akik elszegődtek a légióhoz, hogy a harmincéves szolgálattal kiérdemeljék a római polgárjogot, rákapott arra, hogy besomfordáljon gerendakunyhómba, amikor Lugundát tanítottam. Tátott szájjal figyeltek, és fennhangon ismételgették a latin szavakat. Hirtelen arra eszméltem, hogy őket is tanítom a betűvetésre és a latin nyelvre, mert ez nem került különös fáradságomba. A légióban az előmenetel mindenkitől megköveteli az írás-olvasás tudományát, mert viasztáblák nélkül nem lehet ésszerűen háborút viselni.
Ilyen tanítás közben lepett meg tőzegfedeles kunyhóm előtt Vespasianus, aki a helyőrség megszemlélésére érkezett. Szokása szerint észrevétlenül jött, és nem engedte, hogy az őrök riadót fújjanak, mert körbe akart járni, hogy lássa a légió mindennapi életét. Szerinte a parancsnok így helyesebb képet kaphat a légió hangulatáról, mintha egy előre kitűzött szemlét tartott volna.
Pattogó hangon éppen arról olvastam a rongyosra kopott egyiptomi-kaldeus álmoskönyvéből, hogy mit jelent, ha az ember vízilóval álmodik, az ujjammal mutogatva a szavakat, miközben Lugunda és a fiatal gallok a fejüket összedugva a könyvre meredtek, és utánam mondták a latin szavakat. Vespasianus úgy nevetett, hogy le kellett guggolnia, és kezével a térdét csapkodta, miközben a könnyei potyogtak. Mindannyian csaknem halálra rémültünk, amikor ilyen váratlanul megjelent a hátunk mögött. Nyomban felugrottunk, és vigyázzba vágtuk magunkat, Lugunda pedig a hátam mögé rejtőzött. De Vespasianus nevetéséből észrevettem, hogy nem haragudott komolyan.
Amikor végül sikerült úrrá lennie a nevetésén, szigorúan meredt ránk, s összevonta a szemöldökét. Az ifjak jó tartásáról és tisztaságáról bizonyára észrevette, hogy kifogástalan katonák. Dicsérte őket, hogy inkább latinul meg olvasni akarnak megtanulni, semhogy részegen szitkozódjanak szabad idejükben. Leereszkedésében még azt is elmesélte, hogy Gaius császár idejében a római amphitheatrumban saját szemével látott vízilovat, és elmagyarázta, milyen állat. A gallok természetesen azt hitték, hogy a levegőbe beszél, és engedelmesen nevettek, de Vespasianus nem vette zokon, s parancsot adott nekik, hogy felszerelésüket készítsék elő a szemlére.
Tisztelettudóan arra kértem, fáradjon a kunyhóm belsejébe. Szívesen eleget tett kérésemnek, körülnézett, és irigykedve megjegyezte:
– Te aztán értesz hozzá, hogy kényelmesen berendezd az életedet, fiam.
A technikus segédeinek a közreműködésével padlót és bútorokat fűrészeltem a vastag pallókból. A falakat tarka britannus szőttesek borították, volt néhány szép cserépedényem, szalmazsák fekhelyemet pedig annak a medvének a bőre takarta, amelyet magam terítettem le lándzsával. A parázstartó kellemesen bemelegítette a szobát.
– Aki háborúskodik, annak persze az a legjobb, ha hozzászokik, hogy nedves földön háljon, és akár egy disznóólban is ellakjék – vélekedett Vespasianus. – De az ilyesmitől, sajnos, egész életre reumát szerez magának az ember, legalábbis itt, Britanniában. Hallottam, hogy megöltél már egy britannust, de azóta nem akarsz részt venni az újabb portyázásokon. Nem sejtettem, hogy inkább iskolamesteri, mint katonai hajlandóságok rejlenek benned, hiszen jöttödkor olyan nagy hangon jelentetted ki, hogy katonai hírnévre akarsz szert tenni.
Elvörösödtem a szégyentől, de ő tréfásan így folytatta:
– El kell ismerni, hogy a feljebbvalónak és a haditribunusnak mindenhez jobban kell értenie, mint az alárendeltnek, így például Corbulo, akit manapság olyan jeles hadvezérnek magasztalnak, azzal tett szert hírnévre, hogy teljes felszerelésben félnapi járóföldet futva tett meg Gaius császár fogata mellett. De azért neked mégsem kellett volna piros lovagi csíkodat fadöntéssel meg rönkök vontatásával bepiszkítanod. Ne vedd zokon tréfálkozásomat. Valójában tisztelem a tanult férfiakat, és sajnálom, hogy az én adottságaimból nem futotta arra, hogy több műveltséget szerezzek. Amikor aedilis voltam, Gaius császár megparancsolta, hogy hivatali köntösömben, az ölemben hordjam a ganét, mert megítélése szerint nem takaríttattam ki megfelelően Róma félreeső sikátorait. De néhány hónapig mégis praetor voltam, noha vagyon hiányában nem tölthettem ki a teljes szolgálati időt.
Megkérdeztem, szabad-e borral kínálnom. Lelkesen kijelentette, hogy egy pillanatra szívesen kifújja magát nálam, miután megszemlélte a helyőrséget, és az emberek mindenütt serényen munkálkodnak. Előszedtem atyám fakupáját, mivel szerintem ez volt a legértékesebb ivóedényem. Vespasianus csodálkozva forgatta a kezében, és megjegyezte:
– Hiszen neked jogodban áll aranygyűrűt viselni!
Megjegyeztem, hogy van ugyan egy ezüstserlegem, de a fakupát értékesebbnek tartom, mivel anyámtól örököltem. Vespasianus bólogatott, és helyeslőleg megjegyezte:
– Helyénvaló, hogy tiszteled anyád emlékét. Jómagam a nagyanyámtól horpadt ezüstserleget örököltem, amelyből ünnepnapokon iszom, s ügyet sem vetek az emberek vigyorgására.
Mohón felhajtotta a bort, és készségesen töltöttem neki még. Közben gondolatban számolgattam, hány garast takarított meg azzal, hogy az én boromat itta, annyira hozzászoktam már a légió szegényes életéhez. Nem fukarságból gondolkodtam így. Csupán megtanultam, hogy a légiósnak tíz rézgarasból, azaz napi két és fél sestertiusból biztosítania kell az élelmét, rendben tartania alsóneműjét, és még félre is kell tennie a légió pénzesládájába, arra az esetre, ha beteg lesz vagy megsebesül.
Kihasználtam Vespasianus jóindulatát, és így beszéltem:
– Nem gyávaságból kerültem a portyázási szolgálatot. Nagyobb dicsőségnek tartom, ha lándzsával leterítek egy medvét, mint hogy megöljek egy sebesült britannust. Igazi háborúra mindig készen állok, de a védtelen britannusok megölése, a nők megerőszakolása és szegényes falvaik kifosztása az én szememben nem tisztességes hadviselés. Azt sem tudom, mennyire előnyös politika ez Róma számára. Vespasianus megcsóválta nagy fejét, és megjegyezte:
– A légió költségeit legalábbis részben abból az országból kell fedezni, ahová elhelyezték. Hogyan bírnánk rá valaha is a barbárokat, hogy tiszteljék Róma békéjét, Róma törvényeit és Róma isteneit, ha előbb nem tanítanánk meg arra őket, hogy féljenek tőlünk. A tavaszi napsütés hamarosan eloszlatja a ködöt Britanniában. Akkor nehéz idők elé nézhetünk. Aulus Plautius Rómába készülődik, hogy diadalmenetet tartson, és magával viszi a legérdemesebb, vagyis a legtapasztaltabb alakulatokat. A legbölcsebb veteránok ugyan inkább pénzjutalmat fogadnak el, s nemigen vállalják a nehéz menetelést Rómáig, a néhány napos cécó és részegség miatt. Mint a Vectis-sziget meghódítója, a légiók parancsnokai közül én érdemelném meg a legjobban, hogy elkísérjem őt. De valakinek törődnie kell Britanniával, amíg a császár Aulus Plautius helyére ki nem nevezi az új főparancsnokot. Aulus esküvel ígérte, hogy nekem is megszerzi legalább a diadalmeneti érdemjeleket, ha beleegyezem, hogy itt maradjak.
Fáradtan dörgölte a homlokát, s így folytatta:
– Amennyire tőlem függ, véget vetek a fosztogató portyáknak, és békepolitikát folytatunk. De ez azt jelenti, hogy a leigázott és a szövetséges törzsektől annál nagyobb adókat kell kicsikarnunk a légiók fenntartására. Ez újabb zendülés forrása lesz. Addig ugyan sok idő eltelik még. Aulus Plautius a hadizsákmánnyal együtt természetesen a legyőzött királyokat, hadvezéreket s az előkelő túszokat is magával viszi Rómába. Ott hozzászoknak majd a civilizált élet minden kényelméhez, gyermekeik pedig a Palatium iskolájában nevelkednek, de ennek csak az lesz a következménye, hogy saját törzseik fordítanak hátat nekik. Lélegzetvételnyi idő marad számunkra addig, ameddig itt a hatalomért egymással marakodó törzseknek nem sikerül összefogniuk. Ha a britannusok elég fürgék, már a nyár legrövidebb éjszakáján csúnyán befűthetnek nekünk. Ez az ő vallási ünnepük. A különböző törzsek ilyenkor áldozzák fel foglyaikat oszlopokkal körülvett közös rétjük nagy kőlapján, teljes egyetértésben. Furcsa ugyan, hogy különben a legbuzgóbban az alvilág isteneit és a sötétség bagolyábrázatú istennőjét szolgálják. No de hiszen Minervának is a bagoly a madara.
Miután egy ideig ezeken a jámbor dolgokon töprengett, így folytatta:
– Voltaképpen meglehetősen keveset tudunk Britanniáról és különböző törzseiről, nyelveiről, szokásairól és isteneiről. Valamennyit tudunk az utakról, a folyókról, a gázlóhelyekről, a hegyekről, az erdőkről, a hegyszorosokról, a legelőkről meg az itatóhelyekről, mert az okos hadvezérnek az az első feladata, hogy mindenféle ismereteket szerezzen ezekről. Vannak szépen boldoguló kereskedők, akik biztonságban utaznak az ellenséges törzsek között, más kereskedőket viszont azonnal kirabolnak, mihelyt elhagyják a légiók védelme alatt álló területeket. Vannak civilizált britannusok, akik jártak már Galliában és Rómában is, és törve beszélik a latint, de nem tudunk rangjuknak megfelelően bánni velük. Éppen a jelenlegi időszakban az egész nép legyőzésénél is nagyobb szolgálat lenne Rómának, ha valaki összegyűjtené a nélkülözhetetlen ismereteket a britannusokról, szokásaikról és isteneikről, és megbízható könyvet írna e földről. Az isteni Iulius Caesar nem sokat tudott a britannusokról, hanem ugyanúgy hitelt adott mindenféle botor fecsegésnek, ahogyan Galliáról írt propagandakönyvében is felnagyította a győzelmét, és megfeledkezett tévedéseiről, hogy a saját dicsőségét növelhesse. A britannusokról szóló kézikönyv írójának nem lenne szabad túloznia, hanem csak olyasmit kellene elmondania, amit saját szemével látott, vagy amit biztosan tud. Hiszen furcsa például, hogy az egymással véres háborúskodást folytató törzseknek Britanniában közös áldozóhelyeik vannak, és azonosak az isteneik. Azt állítják, hogy az isteneik és áldozó kőtábláik több ezer évesek, és öregebbek Róma isteneinél. Ez természetesen hitvány istenkáromlás, de a könyvben meg kellene említeni, hogy a britannusok egészen komolyan így is hiszik.
Fakupámat ismét meghúzta, még jobban fellelkesült, és így magyarázott:
– Idővel természetesen el kell sajátítaniuk majd Róma szokásait és Róma műveltségét, de egyre inkább hiszek abban, hogyha jobban megismerjük szokásaikat és babonáikat, könnyebben civilizálhatjuk őket, mint azzal, hogy megöljük őket. Ez éppen most lenne fontos, amikor békés hódítási időszakra lenne szükségünk, amikor a legjobb csapatok elhagyják Britanniát, és amikor az új, tapasztalatlan főparancsnokra várunk. De te, miután megöltél egy britannust, természetesen Aulus Plautius oldalán részt akarsz venni a diadalmenetben. Származásod és tógádon a piros csík feljogosít erre. Természetesen adok neked ajánlólevelet, ha akarod. Akkor tudnám, hogy legalább lesz Rómában egy igazi barátom.
A bortól elszomorodott, és tovább folytatta:
– Hiszen ott a fiam, Titus, aki a Palatiumban nevelkedik mint Britannicus játszótársa. Számára jobb jövőt biztosítottam, mint amilyet magam szerezhetek. Egyszer talán még hadvezérként megbékélteti Britanniát.
Örvendezve elmondtam, hogy valószínűleg láttam a fiát Britannicus társaságában, amint a centenáriumi ünnepségek előtt lovagolni tanult. Vespasianus azt válaszolta, hogy már négy éve nem látta a fiát, és most sem láthatja.
– Sok hűhó semmiért, ennyi az egész diadalmenet – vélekedett keserűen. – Az egész nem más, mint esztelen pénzpocsékolás a bámészkodó tömeg szórakoztatására. Nem tagadom, egyszer még én is szívesen lépkednék felfelé a Capitolium lépcsőjén, babérkoszorúval a fejemen. Ugyan melyik légióparancsnok nem álmodozott még soha ilyesmiről? De berúgni Britanniában is lehet, és bizonyára olcsóbban.
Elmondtam, hogy ha megítélése szerint valami hasznomat vehetné, szívesen Britanniában maradok az ő keze alatt. Nem vágyódtam arra, hogy részt vegyek a diadalmenetben, amelyet nem érdemeltem ki. Vespasianus ezt nagy bizalom megnyilvánulásának tekintette, és szemlátomást meghatódott:
– Minél többet iszom a fakupádból, annál jobban megkedvellek – dicsért könnyes szemmel. – Szeretném, ha saját fiamból, Titusból is olyan ember válnék, mint te. Egy titkot akarok rád bízni.
Elmondta, hogy a britannusok egyik foglyul ejtett áldozópapját elrejtette Aulus Plautius elől, aki foglyokat gyűjtött diadalmenetéhez meg az amphitheatrumi küzdelemhez. Azzal a céllal, hogy a népnek látványossággal szolgáljon, Aulus hamisítatlan britannus papot akart keríteni, hogy az amphitheatrumi előadáson foglyokat áldozzon fel.
– De az igazi druida sohasem vállal ilyesmit a rómaiak szórakoztatására – állította Vespasianus. – Egyszerűbb, ha Aulus papnak öltözteti be az egyik alkalmas britannust. A római közönség nem veszi észre a különbséget. Plautius elutazása után szabadon akarom bocsátani a papot, és el akarom küldeni a saját törzséhez jó szándékaim bizonyságául. Ha elég bátor vagy, Minutus, elkísérhetnéd őt, és megismerheted a britannusok szokásait. Az ő segítségével baráti kapcsolatokra tehetsz szert az előkelő ifjak körében. Ő kezeskedik az életedért, mert titokban élek a gyanúperrel, hogy a jól boldoguló római kereskedők drága pénzért biztos menlevelet vásárolnak a druida papoktól, bár ezt nem merik elárulni.
Nem vágyódtam arra, hogy beleártsam magam a félelmetes idegen vallásba. Csodálkoztam, milyen átok üldöz, hogy már Rómában erőnek erejével meg kellett ismernem a keresztények babonáját. De bizalmat bizalomért, gondoltam, és elmeséltem Vespasianusnak, voltaképpen hogyan is kerültem Britanniába. Nagyon mulattatta az a gondolat, hogy a diadalmenetet ülő hadvezérnek a szégyenletes babona miatt ítélkeznie kell a felesége fölött. De hogy bebizonyítsa, mennyire otthonos a római pletykák területén, a következőket mesélte:
– Személyesen ismerem Plautia Paulinát. Tudomásom szerint megzavarodott, miután egy ifjú filozófusnak, valami Senecának, és Gaius császár húgának, Iuliának megengedte, hogy a házában titokban találkozzanak. Emiatt mindkettőjüket száműzték, és Iulia végül bele is halt. Plautia Paulina nem bírta ki, hogy kerítéssel vádolták, elméje egy időre elborult, gyászruhát öltött, és magányba vonult. Egy ilyen asszonynak bizony furcsa gondolatai támadhatnak.
Lugunda ezalatt kunyhóm sarkában kuporgott, és éberen figyelt bennünket, mosolygott, ha én mosolyogtam, és megriadt, ha én elkomolyodtam. Vespasianus szórakozott pillantást vetett rá, és meglepetésszerűen így folytatta:
– A nőkben általában fura gondolatok motoszkálnak. A férfi sohasem lehet egészen bizonyos a szándékaik felől. Az isteni Caesarnak a britannus nőkről rossz véleménye volt, de ő általában nem becsülte a nőket. Jómagámnak az a véleményem, hogy a nők rosszak is meg jók is, akár barbárok, akár műveltek. A férfi számára nincs nagyobb boldogság, mint egy jóravaló nő barátsága. A te vad leányod gyermeknek látszik, de nagyobb hasznodra válhat, semmint hinnéd. Valószínűleg nem tudod, de az icenus törzs hozzám fordult, és felajánlotta, hogy kiváltja a leányt. Ilyesmit a britannusok egyáltalán nem tesznek. Örökre elveszettnek tekintik mindazokat, akik a törzsbeliek közül a rómaiak kezébe kerülnek.
Tört icenus nyelven szólt a leányhoz. Én egy mukkot sem értettem beszélgetésükből. Lugunda meglepődött, közelebb óvakodott, és az oldalamhoz simult, mintha védelmet keresne. Vespasianusnak válaszolgatott, először szégyenlősen, aztán élénkebben, míg Vespasianus meg nem rázta a fejét, és ismét felém nem fordult.
– Ez is nagyon reménytelen a britannusoknál. Délen a tengerpart lakói más nyelven beszélnek, mint az ország belsejében élő törzsek, és az északi népek semmit sem értenek meg a déliek nyelvjárásából. De a te Lugundádat már gyermekkorában kiválasztották a papok, hogy a nyulak magatartásából jósoljon. Amennyiben jól értettem, a druidák azt hiszik, már az egészen kis gyermekről meg tudják állapítani, hogy megfelel céljaiknak, és lehet belőle papot nevelni vagy sem. Ez elengedhetetlenül fontos, mert a druidáknál sok különböző fokozat és rang van, úgyhogy egész életükben tanulniuk kell. Nálunk voltaképpen politikai elismerés, ha valaki papi hivatalba kerül, de az ő papjaik ugyanakkor orvosok, bírák, sőt költők is, ha a barbároknak egyáltalában lehet költészetük. Nem mintha én egyszer nem töltenék be szívesen nálunk valamilyen papi hivatalt, hogy megismerjem saját isteneink szertartásainak titkait. Nem olyan egyszerűek és gyermekesek ezek, ahogyan a mindenből gúnyt űző tanult emberek hiszik. Szerintem még annak az embernek is félnie és tisztelnie kell Róma isteneit, aki politikai érdemeivel magas méltóságba került. De talán nem is vagyok alkalmas arra, hogy tanácsokat adjak neked, amikor én magam csak műveletlen, eldurvult katona vagyok.
Szerintem Vespasianus egyáltalán nem volt durva és tanulatlan, mint amilyennek tettette magát. Inkább csak megjátszotta ezt, hogy mások erősségét vagy gyengéit kipuhatolja. Új volt számomra, hogy Lugundát a druidák papnőnek szemelték ki. Tudtam ugyan, hogy a nyúlhúst kihányja, de ezt csak barbár szeszélynek véltem, mivel a britannusok különböző nemzetségei és törzsei különböző állatokat szentnek tartanak, ugyanúgy, ahogyan nálunk Diana szent berkének papja nem érinthetett, sőt nem is láthatott lovat.
Miután még néhány szót váltott Lugundával, Vespasianus nevetésben tört ki, a térdét csapkodta és felkiáltott:
– A leány nem akar visszatérni a törzséhez, hanem nálad marad. Azt mondja, hogy tőled olyan boszorkányságot tanul, amelyhez foghatót még az ő papjaik sem ismernek. Herculesre mondom, szent embernek tart téged, hogy még csak meg sem próbáltál hozzányúlni.
Dühösen azt feleltem, hogy nem vagyok szent ember, hanem csak bizonyos fogadalom köt, aztán meg Lugunda gyermek még. Vespasianus ravasz pillantást vetett rám, széles arcát dörzsölgette, és megjegyezte, hogy egy nő sohasem lehet egészen gyermek. Majd némi töprengés után így döntött:
– Erőszakkal nem kényszeríthetjük, hogy térjen vissza a törzséhez. Megítélésem szerint kénytelenek leszünk nyulat nézetni vele ebben a kérdésben.
A következő napon Vespasianus megtartotta a táborban az előírt szemlét, szokása szerint nyers szavakat intézett a katonákhoz. Közölte velük, hogy ettől kezdve be kell érniük azzal, hogy egymás fejét verjék be, és ne sanyargassák többé a britannusokat.
– Értitek, tökfilkók? – üvöltötte. – Minden britannus az apátok és a fivéretek, a britannus öregasszony az anyátok, a legszemrevalóbb britannus lány is a húgotok. Ennek megfelelően bánjatok velük. Lengessetek zöld gallyakat, ha megpillantjátok őket, adjatok nekik ajándékokat, etessétek és itassátok őket. Jól tudjátok, hogy a haditörvény értelmében az önhatalmú fosztogatás büntetése a máglyán való megégetés. Ügyeljetek hát, nehogy meg kelljen perzselnem a bőrötöket.
– De – folytatta kegyetlenül dühös szemeket meresztve rájuk – még jobban megperzselem a bőrötöket, ha hagyjátok, hogy a britannus egyetlen kardot vagy lovat ellopjon tőletek. Ne feledjétek, hogy ők barbárok. Szelíden kell civilizálnotok őket, hogy átvegyék a ti szokásaitokat. Tanítsátok tehát meg őket kockázni, bort inni és Róma isteneinek nevével káromkodni. Ez az első lépés a magasabb műveltség felé. Ha a britannus megüti az orcátok egyik felét, fordítsátok oda a másik felét is. Az ördög vigye el, hallottam az új borzalmas babonáról, amely ezt követeli, ha nem hiszitek is. De azért ne tartsátok oda túl gyakran az orcátokat, hanem vitáitokat a britannusokkal döntsétek el inkább birkózással, akadályfutással vagy labdát ütögetve velük, a britannusok szokása szerint.
Ritkán hallottam a légiósokat olyan szívből nevetni, mint amikor Vespasianus beszélt. A sorok dülöngéltek a nevetéstől, és valaki pajzsát a sárba ejtette. Büntetésből Vespasianus saját kezűleg verte meg a centuriótól kölcsönvett korbáccsal, ami még nagyobb derültséget okozott. Végül Vespasianus olyan ünnepélyesen és az előírások olyan jámbor betartásával mutatta be az áldozatot a helyőrség oltárán, hogy senkinek sem volt többé nevethetnéke. Olyan sok borját, juhot és sertést áldozott, hogy mindenki tudta: ez egyszer ingyen megtömheti a gyomrát pecsenyével, és hangosan álmélkodtunk, olyan kedvezőek voltak az előjelek.
A szemle után elküldött, hogy vegyek egy eleven nyulat az egyik veterántól, aki kedvtelésből a britannusok szokása szerint nyulakat nevelt ketrecekben. Vespasianus a hóna alá vette a nyulat. Hármasban, ő, Lugunda és én elhagytuk a cölöperődítményt, és messzire bementünk az erdőbe. Vespasianus nem vett maga mellé őrséget, mert rettenthetetlen férfi volt, aztán meg a szemle után még rajtunk volt minden fegyverünk és teljes felszerelésünk. Miután az erdőbe értünk, a fülénél fogva átnyújtotta a nyulat Lugundának, aki gyakorlott mozdulattal a köntöse alá dugta, és figyelmesen körülnézett, megfelelő helyet keresve. Minden látható ok nélkül olyan sokszor vezetett körbe bennünket az erdőben, hogy már attól tartottam, a britannusok kelepcéjébe kerülünk. Károgva egy holló is felrepült előttünk, de szerencsére jobb felé szállt.
Egy hatalmas tölgyfa tövében Lugunda végre megállt, körülnézett, kezével az égtájak felé intett, maroknyi korhadt makkot dobott a levegőbe, megfigyelte, hogyan esnek le, és aztán monoton hangon a varázsigét kezdte mormolni. Olyan sokáig mondta és énekelte, hogy kezdtem elálmosodni, míg végül hirtelen előrántotta a nyulat a köntöse alól, és feldobta a levegőbe, majd előrehajolt és a feszültségtől elsötétült szemmel meredt utána. A nyúl hosszú ugrásokkal egyenesen északnyugat felé száguldott, és eltűnt az erdőben. Lugunda sírva fakadt, átölelve a nyakamat, és a zokogástól remegve hozzám bújt.
– Magad választottad ki a nyulat, Minutus – mondta védekezőleg Vespasianus. – Ebben semmi részem vagy szerepem sincs. De annyit értek: a nyúl azt követeli tőle, hogy haladéktalanul térjen vissza a törzséhez. Ha megállt volna, vagy a fejét a bokrok közé dugta volna, rossz előjel lett volna, és elejét vette volna minden próbálkozásnak. Ennyit konyítok már ahhoz, hogy a britannusok miként magyarázzák a nyúl futását.
Barátságosan megveregette Lugunda vállát, és icenus nyelven szólt hozzá, miközben rám mutatott. Lugunda megnyugodott, elmosolyodott, és megragadta a kezemet, hogy többször is megcsókolja.
– Csak annyit ígértem neki, hogy te biztonságban elkíséred az icenusok közé – magyarázta Vespasianus, mintha mi sem történt volna. – Találjunk ki még néhány más előjelet is, hogy ne kelljen tüstént útra kelnetek, hanem legyen alkalmad összebarátkozni a druida pappal, akit foglyul ejtettem. Azt hiszem, elég bolond vagy ahhoz, hogy vándorló szofistának adhasd ki magad, aki a saját szakállára gyarapítja bölcsességét a különböző országokban. Javaslom, ölts kecskebőrt magadra. A leány bizonyítja, hogy szent ember vagy, a druida pap pedig megvédi az életedet. Ők megtartják ígéretüket, ha bizonyos formában esküt tesznek alvilági isteneik nevére. Ha nem tartják meg, akkor valamilyen más meggyőző formát kell találnunk a békés együttélés megszilárdítására.
Lugunda és én tehát követtük Vespasianust, amikor szemleútjáról visszatért a légió központi táborába. Induláskor csodálkozva tapasztaltam, hogy télen helyőrségünk sok tagja megkedvelt, bármennyire gúnyosan viselkedtek is velem kezdetben. Kis ajándékokat adtak, megfogadtatták velem, hogy soha nem becsmérlem közös légiónkat, amelyben megtanultam a katonáskodást, és bizonygatták, hogy derék fickó vagyok, noha tudok görögül. Nehezen váltam meg tőlük.
A központi táborba érkezve megfeledkeztem arról, hogy az előírásnak megfelelően tisztelegjek a légió sasmadara előtt. Vespasianus üvöltött dühében, megparancsolta, hogy szégyenszemre szedjék el fegyvereimet, és a sötét karcerbe küldött. Nagyon elképedtem szigorúsága miatt, amíg fel nem fogtam, hogy a karcerben alkalmam van magamtól megismerkedni a fogoly druidával. Nem töltötte be még harmincadik évét, de minden tekintetben jelentős férfi volt. Meglehetősen jól beszélt latinul, és római szokás szerint öltözködött. Nem titkolta, hogy az óceán mosta Gallia nyugati széléről visszatérőben, viharban hányódó hajója olyan partokra vetődött, amelyek Róma védelme alatt állnak, ő pedig fogságba esett.
– Parancsnokod, Vespasianus ravasz ember – mosolygott. – Közületek aligha fedezte volna fel bennem bárki más a druida jeleit, vagy gyanította volna egyáltalán, hogy britannus vagyok, hiszen nem kenem be kékre a képemet. Megígérte, hogy megkímél attól, hogy kínhalált haljak Róma amphitheatrumában, de azért a kisujjamat sem mozdítom meg, hogy a kedvében járjak. Csupán azt teszem, amit jövendölő álmaim és az előjelek parancsolnak. Ő tudtán kívül a saját akaratánál nagyobb akaratnak engedelmeskedik, amikor megkíméli az életemet. Én nem félek a kínhaláltól, mert felszentelt vagyok.
Szálka ment a hüvelykujjam tövébe, és a tenyerem csúnyán megdagadt a karcerben. A druida eltávolította a szálkát, és még csak nem is fájt, mivel a másik kezével közben a csuklómat szorította. Miután egy tüskével kiszedte a szálkát az ujjamból, forrón lüktető tenyeremet hosszú ideig a két keze között tartotta. Az éjszakai alvás után a genny eltűnt, és a kezem úgy meggyógyult, hogy a szálkának még a nyoma sem látszott.
– Parancsnokod, Vespasianus talán jobban megérti, mint a többi római – magyarázta –, hogy a jelenlegi háború a britannusok istenei és Róma istenei között folyik. Ezért fáradozik, hogy fegyverszünet jöjjön létre az istenek között, és ezzel összehasonlíthatatlanul bölcsebben jár el, mintha politikailag békítgetné a különböző törzseket, hogy szövetségre lépjenek a rómaiakkal. A mi isteneink akár fegyverszünetet is köthetnek, mert sohasem halnak meg. Megbízható előjelek viszont azt tanúsítják nekünk, hogy Róma istenei hamarosan meghalnak. Ezért Britannia sohasem kerül teljesen Róma hatalmába, bármilyen ravasznak hiszi is magát Vespasianus. De természetesen mindenkinek a saját isteneiben kell hinnie.
Megkísérelte védelmezni előttem hitének borzalmas emberáldozatait is, s ekképpen magyarázott:
– Az életet élettel kell megváltani. Ha egy előkelő férfi megbetegszik, egy bűnöst vagy egy rabszolgát áldoz fel, hogy meggyógyuljon. A halál nekünk nem ugyanazt jelenti, mint a rómaiaknak, mert tudjuk, hogy előbb vagy utóbb újjászületünk ezen a földön. Nem akarom azt mondani, hogy minden ember újjászületik, de az, akit felszenteltek, biztos lehet abban, hogy értékének megfelelő rangban újjá fog születni. Ezért számára a halál csupán mély álom, amelyből tudja, hogy egyszer felébred.
A törvényes formákat követve Vespasianus megváltotta a druidát, a saját erszényéből fizette ki a fiscusnak a megváltási pénzt. Megengedte a druidának, hogy nemzetségének második nevét, a Petro nevet használja, s szigorúan emlékeztette őt a szabadosok kötelességeire gazdájuk iránt, amelyeket Róma törvényei előírnak. Aztán három öszvért ajándékozott nekem, és átküldött bennünket a folyón az icenusok földjére. A karcerben megnövesztettem a hajamat és ritkás szőke szakállamat, és amikor elindultunk a táborból, kecskebőrbe öltöztem, bár Petro nevetett ezeken az óvintézkedéseken.
Miután a folyóparti hídfőállásról az erdő rejtekére értünk, a druida a bozótba dobta szabados botját, és a britannusok vérfagyasztó üvöltését hallatta. Hamarosan egy csoport fegyveres és kékre mázolt britannus vett körül minket. De sem nekem, sem Lugundának nem esett semmi baja.
Petro és Lugunda társaságában öszvérháton kora tavasztól a sötét tél beálltáig vándoroltam a britannusok különböző törzsei között, egészen a brigantesek vidékéig. Petro nem sajnálta a fáradságot avégett, hogy megismerjem a britannusok szokásait és hiedelmeit, kivéve a felszenteltek titkait. Fölösleges is többet mesélnem utamról, hiszen az egészet leírtam Britanniáról szóló könyvemben, amely még mindig olvasható a könyvtárakban.
El kell azonban ismernem, hogy csak évek múltával döbbentem rá arra, hogy egész idő alatt valamiféle varázslat igézetében vándoroltam. Nem tudom megmondani, Petro titokzatos hatása, talán Lugunda, vagy pusztán fiatal korom volt az oka, de megítélésem szerint mindent szebbnek láttam, mint aminő a valóságban volt, és megkedveltem a szokásokat és az embereket, mert mindezt később már nem kedveltem annyira, mint hittem. De azért egyetlen nyáron, egy fél esztendő alatt annyit fejlődtem és okosodtam, hogy tényleges koromnál sokkal érettebbnek látszottam.
Lugunda a törzsénél maradt az icenusok földjén, hogy nyulakat tenyésszen, amikor én a tél legsötétebb időszakában visszatértem a rómaiak által ellenőrzött tartományba, Londinium városába, hogy feljegyezzem az utazásom során szerzett tapasztalataimat. Lugunda erőszakkal velem akart jönni, de Petro azt akarta, hogy visszatérjek az icenusok földjére, és sikerült meggyőznie Lugundát, hogy még biztosabban visszatérek, ha Lugunda nemzetségénél marad, amely a britannusok mércéje szerint igen előkelőnek számított.
Vespasianus rám sem ismert, amikor megjelentem előtte arcomon kék csíkokkal, finom szőrmébe öltözve és aranykarikákkal a fülemben. Ünnepélyesen szólítottam meg az icenusok nyelvén, és kezemmel a druidák legegyszerűbb titkos jelét mutattam, amelyet Petro engedélyével használtam, hogy ne kerüljek bajba a britannusok egyetlen törzsénél sem.
– Ituna vagyok a brigantesek földjéről – mondtam –, a római Minutus Lausus Manilianus vértestvére. Üzenetet hozok tőle. Megengedte, hogy a druidák a halálba merítsék, s ekképpen kedvező előjelet szerezhessen számodra. Nem térhet vissza többé a földre a saját alakjában, de megígértem neki, hogy római betűkkel írt emléktáblát állíttatok neki. Tudsz megfelelő kőfaragót ajánlani nekem?
– Az alvilág minden isteneié, és ráadásul Hecatéra! – szitkozódott Vespasianus megdöbbenve. – Hát meghalt Minutus Manilianus! Mit írjak most az apjának?
– Amikor bölcs és tehetséges vértestvérem meghalt érted, álmában vízilovat látott – folytattam. – Ez lassan növekvő hatalmat jelent, amelyet semmilyen földi erő nem képes megakadályozni. Flavius Vespasianus, a britannusok istenei bizonyítják, hogy halálod előtt kézrátétellel betegeket fogsz gyógyítani, és istennek kiáltanak ki Egyiptomban.
Vespasianus csak ekkor ismert rám, és nevetésben tört ki, mert visszaemlékezett a kaldeus-egyiptomi álmoskönyvre.
– Az ijedségtől kis híján gutaütést kaptam – kiáltott fel. – De miféle zagyvaságokat beszélsz?
Elmondtam, hogy valóban azt álmodtam róla, miután a brigantesek földjén a legmagasabb rangú druida, kérésemre, halálosan mély álomba merített.
– De nem tudom, jelent-e valamit vagy sem – ismertem el tárgyilagosan. – Talán csak megijedtem, amikor egyszer megleptél, amint Lugundának az álmoskönyvből a vízilóról olvastam fel. A víziló ezért tért vissza álmomban az emlékezetembe, és ugyanakkor Egyiptomról is álmodtam. Az álom annyira tiszta volt, hogy le tudnám rajzolni a helyet és a templomot, amely az egész színhelyéül szolgált. Kövéren és kopaszon ültél a bírói székben. Nagy tömeg volt körülötted. Egy vak és egy sánta buzgón kérlelt, hogy gyógyítsd meg őket. Miután előbb tiltakoztál, végül a vaknak a szemébe köptél, és sarkaddal megrúgtad a sánta lábát. A vak tüstént visszanyerte a látását, a sánta lába pedig meggyógyult. Ennek láttára a tömeg áldozati süteményeket hozott neked, és istennek nyilvánított.
Vespasianus derűsen nevetett, de nevetése erőszakolt volt.
– Semmi esetre se mesélj másoknak ilyen álmokat – figyelmeztetett –, a tréfa maradjon tréfa. Megígérem, hogy észben tartom a gyógymódokat, amelyeket elárultál, ha egyszer olyan szorongatott helyzetben leszek, mint aminőt említettél. De valószínűbb, hogy még fogatlan aggastyán koromban is egyszerű légióparancsnokként fogom védelmezni Róma érdekeit Britanniában.
Nem mondta ezt egészen komolyan, mert ekkor már a diadalmeneti kitüntetéseket viselte. Mikor gratulálva rámutattam ezekre, Vespasianus elkomorult, és legfrissebb újságként elmondta, hogy Claudius császár megölette fiatal feleségét, Messalinát, és sírva megesküdött a császári testőrség előtt, hogy soha többé nem nősül meg.
– Megbízható helyről azt írták nekem, hogy Messalina elvált Claudiustól, és Silius consul felesége akart lenni, akivel állítólag már régóta összeszűrte a levet – mesélte Vespasianus. Miután Claudius elhagyta a várost, házasságot kötöttek. Az volt a céljuk, hogy vagy visszaállítják a köztársaságot, vagy pedig a szenátus támogatásával Siliust kiáltják ki császárnak. Nehéz felfogni, mi is történt valójában. De Claudius szabadosai, Narcissus, Pallas és a többi élősdi elpártolt Messalinától, és elhitette Claudiusszal, hogy veszélyben forog az élete. A józan ész szerint bizonyára így is történt. A lakodalom során ugyanis az összeesküvők diadalmámorukban elkövették azt a hibát, hogy részegre itták magukat. Claudius váratlanul visszatért a városba, és a maga oldalára állította a császári testőrséget. Tömegével végezték ki a szenátorokat és a lovagokat, és csak néhányan részesültek abban a kegyben, hogy öngyilkosságot követhettek el. Az összeesküvés valószínűleg széles körben elterjedt, és alaposan előkészítették.
– Micsoda esztelen história! – kiáltottam fel. – Amikor elindultam Rómából, hallottam ugyan, hogy a császár szabadosai nagyon megrémültek, hogy hivataltársukat, Polybiust, Messalina kívánságára kivégezték. De sohasem tudtam fenntartás nélkül elhinni azt a sok rosszat, amit Messalináról híreszteltek. Szerintem éppen ellenkezőleg-olyan látszata volt, mintha céltudatosan terjesztették volna róla a gonosz pletykákat, hogy nevét bemocskolják.
Vespasianus nagy fejét vakargatva ravasz pillantást vetett rám, és megjegyezte:
– Nem vagyok alkalmas arra, hogy beszéljek, mert csupán egyszerű légióparancsnok vagyok, és úgy élek, mint valami bőrzsákban, nem tudva, mi is történik valójában. Azt mesélik, hogy ötven szenátort és több száz lovagot végeztek ki az összeesküvés miatt. Főként Titus fiamért aggódom, akit Messalina vett védőszárnyai alá, hogy Britannicus mellett majdan előkelő tisztségre emelkedjék. Ha Claudiusnak ez volt a véleménye gyermekei anyjáról, és kivégeztette, a szeszélyes öregember érzései könnyen a gyermekek ellen is fordulhatnak.
Már-már azt válaszoltam, hogy Britannia mind a négy légiója az ő parancsnoksága alatt áll, és ezért a legjobb hírforrásokkal rendelkezik, miközben arra vár, hogy a császár kinevezze a békeidőben szokásos procuratort a sötét sziget vezetésére. De lenyeltem szavaimat. Ezek után már csak Britannia törzseiről és királyairól beszélgettünk, akiket Petro segítségével megismertem. Vespasianus utasított, hogy írjak pontos beszámolót utazásomról, de egyáltalán nem fedezte a saját zsebéből az egyiptomi papirost, sem a tintát, sem a tollakat, londiniumi tartózkodásomról nem is beszélve. Valójában semmilyen zsoldot sem kaptam, és még légióm lajstromába sem vettek fel, úgyhogy teljesen elhagyatottnak éreztem magam az egész dermesztő és ködös tél idején.
Egy gall gabonakereskedő házában béreltem lakást magamnak, és hozzáfogtam az íráshoz. Ám hamarosan tapasztalnom kellett, hogy az írás egyáltalán nem is olyan könnyű, mint hittem. Hiszen nem arról volt szó, hogy egy korábbi művet kommentáljak vagy átdolgozzak, hanem a saját tapasztalataimat kellett leírnom. Sok drága papírt elpazaroltam, és nyugtalanul jártam fel s alá a hatalmas Tamesa folyó partján, s szőrmékkel és gyapjúruhával védekeztem a dermesztő szél ellen. Mikor Vespasianus visszatért szemleútjáról, maga elé hívatott, és olvasni kezdte, amit írtam. Miután elolvasta, zavarba jött, és így beszélt:
– Nem értek az irodalom bírálatához, sőt ellenkezőleg, túlságosan is tisztelem a tanult embereket, semhogy ilyesmire vállalkozzam. De az az érzésem, hogy nagyobb falatot vettél a szádba, mint amekkorát meg tudsz rágni. Szépen írsz ugyan, de szerintem először el kell döntened, hogy költeményt írsz-e, vagy tárgyilagos útikalauzt Britannia természetrajzáról, vallásáról és törzseiről. Kellemes olvasni, milyen zöldnek láttad Britannia mezőit, hogyan virágzik a galagonya, és hogyan csicseregnek a kis madarak a nyár küszöbén, de a katonának vagy a kereskedőnek nem sok haszna van az efféle ismeretekből. Ugyanakkor túlságosan nagy hitelt adsz a druidák és az előkelő britannusok elbeszélésének a törzsek születéséről és a királyok isteni eredetéről. Olyan csodálattal ábrázolod érdemeiket és nemes erényeiket, mintha már-már megfeledkeznél arról, hogy római vagy. A helyedben nem merném bírálni a britannusok szájából az isteni Iulius Caesart, sem azt állítani, hogy ő sohasem hódította meg Britanniát, hanem dolgavégezetlen kellett menekülnie a partjairól. Természetesen ez a kijelentésed, amelyben van valami igazság, növeli Claudius császár dicsőségét, hogy a britannusok törzsi háborúit kihasználva, az ország ilyen nagy részét sikerült megbékéltetnie. De az isteni Iulius Caesart nem illik nyilvánosan megsérteni. Ezt meg kellene értened.
Miközben ilyen atyailag beszélt, pezsegni kezdett a szívem, és rájöttem, hogy írás közben a sötét tél és sivár magányom elől menekültem az álomszerű nyárba, megfeledkeztem átélt nehézségeimről, és csak arra emlékeztem, ami szép volt. Írás közben Lugunda után vágyódtam, és a brigantesekkel kötött testvériségem miatt inkább britannusnak éreztem magam, mint rómainak. Ezért, mint minden tollforgató, zokon vettem bírálatát, és mélyen megsértődve felfortyantam.
– Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked. A legjobb lesz, ha összecsomagolok, és visszautazom Rómába, mihelyt a téli hullámverésben át lehet a tengeren vitorlázni Galliába.
Vespasianus békéltetőleg a vállamra tette hatalmas markát, és így csitított:
– Fiatal vagy még. Ezért megbocsátom lobbanékonyságodat. Talán az lesz a legjobb, ha elkísérsz szemleutamra Comulodunumba, a veteránok városába. Aztán néhány hónapra megkapod egy cohors parancsnokságát, hogy a praefectusi beosztásban formális katonai érdemeket is szerezhess. Britannus vértestvéreid akkor majd még jobban tisztelnek, ha jövő tavasszal ismét visszatérsz hozzájuk. Ősszel majd újraírhatod a könyvedet.
Ily módon már azon a tavaszon rászolgáltam a haditribunusi rangra, noha mindössze tizennyolc éves voltam. Ez legyezgette a hiúságomat, és minden igyekezetemmel megpróbáltam a rám ruházott felelősségnek megfelelően viselkedni, noha a fegyveres szolgálat télvíz idején csupán a felszerelés ellenőrzésére, építési munkákra és gyakorló menetelésekre szorítkozott. Később atyámtól jelentős pénzösszeget és a következő levelet kaptam:

 

Marcus Mezentius Manilianus köszönti fiát, Minutus Lausust.

Talán hallottál a Rómában végbement változásokról. Claudius császár külön mentesítésekkel megadta nekem a széles bíborcsíkot, nem annyira saját érdemeimért, mint inkább azért, hogy feleségemet, Tulliát jutalmazza az összeesküvés résztvevőinek leleplezéséért. Ülőhelyem van a curiában. Viselkedj ennek megfelelően. Pénzutalványt küldök neked Londiniumba. Itt azt mesélik, hogy a britannusok istennek nyilvánították Claudiust, és hegyes tetejű templomot emeltek neki. Okosan teszed, ha illő avatási ajándékot adsz a templomnak. Laelia néni tudomásom szerint jól van. Nála telepedett le szabadosod, Minutius, aki galliai szappant főz és árusít. Feleségem, Tullia üdvözöl. Igyál anyád serlegéből az emlékezetemre.

 

Atyám tehát elnyerte a szenátori méltóságot, amit sohasem hittem volna. Most már nem csodálkozom, hogy Vespasianus sietett megadni nekem a haditribunusi rangot. A római eseményekről gyorsabban tudomást szerzett, mint én. Keserűség töltött el, és nem tudtam többé ugyanúgy tisztelni a szenátust, mint azelőtt.
Később hallottam ugyan, hogy atyámat megválasztották praetornak, és színházi előadásokat rendezett a népnek, hogy az illendő idő után megváljék hivatalától a jobban megérdemelt méltóság kedvéért. De arra gondoltam, semminek nincs semmi jelentősége, ha a férfi nem követi a megszabott hivatali korhatár-rendszert, hanem vagyona és a császári kegy segítségével emelkedhet az elefántcsont székre. Főként azon csodálkoztam, hogy a centuriók és a szövetséges lovasok egészen természetesnek tartották, hogy idő előtt elnyertem a haditribunusi méltóságot, ha már egyszer szenátor fia vagyok.
Atyám tanácsát követve, a veteránok városában elmentem abba a fatemplomba, amelyet a britannusok emeltek Claudius dicsőségére. Ott avatási ajándék gyanánt tarkára festett fafaragványt áldoztam. Drágább ajándékot nem mertem adni, mivel azok az avatási ajándékok, amelyeket a britannusok adtak, csak olcsó használati tárgyak, pajzsok, fegyverek, szőttesek és cserépkorsók voltak. Maga Vespasianus csatában eltört kardját szentelte a templomnak, nehogy túlságosan drága ajándékkal megsértse a britannusok királyait. Legalábbis így állította.
Sikerült idejében felvétetnem a nevemet az avatási ajándékozók névsorába, amelyeket a templom papi collegiuma küldött Rómába Claudius császárnak, s egyúttal buzgón kérlelték őt, hogy küldje el saját szobrát a templomba, és vádolták a veteránokat, hogy visszaéléseket követnek el a trinobantesek és az icenusok ellen. Veterán ugyan még egy sem volt a városban, de a haditörvény alapján földet osztottak nekik, és ők földjeik előző birtokosait rabszolgaként kezelték. Ez nem tetszett az icenusoknak, akik kezdettől fogva önként léptek szövetségre Rómával, és legalábbis hivatalosan, nem viseltek hadat Róma ellen.
Amikor kizöldül a tavasz, és kinyílnak a virágok, Britannia megművelt vidékei nagyon szépek, bármennyire hihetetlennek hangzik is ez, ha az ember az ország sötét erdőségeire, félelmetes ingoványaira és vigasztalan homokpusztaságaira gondol. Magam tapasztaltam, hogy Britannia nem olyan szegény és civilizálatlan ország, mint amilyennek általában hiszik. Népei körében törvénytisztelet is uralkodik, hiszen pártatlan bírákként mindenütt a druidák tevékenykednek. Ezért egyetlen király vagy törzsfő sem gyakorolhat nyíltan önkényuralmat alattvalói fölött.
A nyár küszöbén ujjongva vetettem le rangjelzésemet és római felszerelésemet, kék csíkokat festettem az arcomra, s a vállamra kerítettem a brigantesek tarka díszköntösét. Vespasianus ugyan színleg hangoztatta, miszerint semmiképpen sem hagyhatja, hogy a római szenátus egyik tagjának a fiát megöljék a vad britannusok, noha jól tudta, hogy a druidák védelmét élvezve nagyobb biztonságban jártam-keltem a britannusok országában, mint a római utcákon.
Fölényesen megígértem, hogy a saját felelősségemre utazom és ugyanakkor a saját költségemre is. Merő hiúságból szívesen magammal vittem volna a lovamat, hogy kérkedjem vele a nemes britannus ifjak előtt, de Vespasianus szigorúan megtiltotta, és szokása szerint dicsérte az öszvéreket, hogy mennyire szívósak és célszerűek Britannia terepén. Egyszer keresztre feszíttetett egy lókereskedőt, aki Galliából egész hajórakomány paripát próbált becsempészni, hogy uzsoraáron adja el a britannusoknak. A csődöröm, úgy vélte, túlságosan nagy kísértés lenne a britannusok számára, akik hiába próbálták apró termetű lovaikat hadiparipákká nemesíteni, miután a saját bőrükön tapasztalták a római lovasság túlerejét és fölényét a harci kocsik fölött.
Beértem tehát azzal, hogy megfelelő ajándékokat vásároltam vendéglátó barátaim számára. Mindenekelőtt boroskorsókat raktam az öszvérek hátára, mert az előkelő britannusok, ha lehetséges, még mohóbban vetették magukat a borra, mint a légiók katonái. A nyár leghosszabb napján jelen voltam a napimádási szertartáson az óriási kövekből rakott kerek templomban. Egy ősi sírban arany ékszereket és borostyán gyöngyöket találtam, és elutaztam az ónbányákba, amelyek kikötőjébe száz és száz évvel ezelőtt már rendszeresen átvitorláztak a karthágóiak, hogy árucikkeikért ónt vásároljanak.
De a legnagyobb meglepetés számomra Lugunda volt, aki a télen gyereklányból hajadonná serdült. Nyúltenyészetében találkoztam vele, amikor mint a nyulak papnője, fehér köntöst, a hajában pedig ezüstszalagokat viselt. Szeme úgy ragyogott, mint valami istennő szeme. Miután üdvözlésül megöleltük egymást, mindketten riadtan visszahőköltünk, és nem mertünk többé egymáshoz érni. Ezen a nyáron törzse miatt nem kísérhetett el útjaimra. Valójában azért hagytam el az icenusok földjét, hogy előle meneküljek. De vándorlásom alatt elevenen elkísért az ő képe. Esténként utoljára, reggel elsőként ő jutott az eszembe, bár nem akartam.
Gyorsabban visszatértem utamról, mint tulajdonképpen akartam, vissza hozzá, de ebből semmi örömöm sem származott. Éppen ellenkezőleg, miután először mindketten ujjongva örültünk az újabb viszontlátásnak, okkal, ok nélkül vitába keveredtünk, és olyan keserűen megsértettük egymást, hogy néha egész szívemmel meggyűlöltem őt, s úgy tértem nyugovóra, hogy esküdöztem magamban, soha többé látni sem akarom. De amikor ismét rám mosolygott, és elhozta a kedvenc nyulát, hogy az ölemben simogassam, úgy elérzékenyültem, hogy akarat nélküli bábbá váltam. Csaknem megfeledkeztem arról, hogy római lovag vagyok és atyám szenátor, meg hogy jogom van a haditribunus piros köntösét viselnem. Róma olyan távolinak és álomszerűnek tűnt gondolataimban, amikor a britanniai nyárban a meleg gyepen ültem, ölemben a kapálódzó nyúllal.
Hirtelen hozzám lépett, arcát az arcomhoz szorította, kikapta ölemből a nyulat, és villámló szemmel azzal vádolt, hogy készakarva kínzom az állatot. A nyúllal a térdén vöröslő arccal nézett rám, olyan dühítően, hogy bántam, miért is nem korbácsoltam meg, amikor a táborban a hatalmamban volt.
Azokon a napokon, amelyeken barátságos volt hozzám, magával vitt, hogy megnézzem szüleinek mérhetetlen legelőit és gulyáit, mezőit és falvait. A tárházaikba is bevitt, és megmutatta szöveteit, ékszereit és szent emléktárgyait, amelyek nemzetségében anyáról leányra öröklődnek.
– Talán nem tetszik neked az icenusok földje? – kérdezte szeszélyesen. – Hát nem könnyű itt a lélegzet? Hát nem ízlik a szádban a mi árpakenyerünk és sűrű sörünk? Atyám a kis lovakból több fogatra valót és ezüstveretes kocsikat ajándékozna neked. Földet is kapnál, olyan bőségesen, amennyit egy nap alatt kocsival be tudsz járni, ha kérnél tőle.
De a következő napon már így követelőzött:
– Mesélj nekem Rómáról. Szeretnék a kövezett utcákon járni, szeretném látni a nagy templomokat oszlopcsarnokaikkal és a különböző országokból származó hadizsákmánnyal, szeretném megismerni a nőket, akik másfélék, mint én, hogy megtanuljam szokásaikat, ha egyszer nyilvánvalóan csak egy műveletlen icenus leány vagyok a szemedben.
Őszinte pillanataiban így beszélt hozzám:
– Emlékszel még, a hideg téli éjszakákon a gerendakunyhóban, hogyan öleltél magadhoz, és melegítettél a testeddel, amikor elfogott engem a honvágy. Most itthon vagyok, és a druidák kiválasztottak a nyulak papnőjének. Talán fel sem tudod fogni, mekkora megtiszteltetés ez, de éppen most jobban szeretném, ha a gerendakunyhóban lennénk, egymás kezét fogva, te pedig olvasni és írni tanítanál engem.
Kiszáradt a szám, és remegő hangon kérleltem:
– Gyere az ölembe, Lugunda, akkor szívesen melengetlek és simogatom a hajadat.
Lugunda csengő nevetésben tört ki, és csúfolódva felkiáltott:
– Fogj meg, ha tudsz. Gyorsabb a lábam, mint neked, te esetlen római, aki még egy nyulat sem tudsz futva elkapni.
Könnyű futással keresztülrohant a réten, én pedig csakugyan versenyt futottam utána, bár nem voltam már gyerek. A patak partján utolértem, az ölembe kaptam, és összeölelkezve a fűbe estünk. Ő kapálózott a karomban és visongó nevetéssel ellenkezett, míg hirtelen odébb nem húzódott, karjával elrejtette az arcát, és sírva fakadt. Hiába próbáltam megvigasztalni. Hirtelen talpra ugrott, és fejjel a patakba lökött.
– Hűtsd le a fejed a hideg vízben, átkozott római! – kiáltotta. Még olyan tapasztalatlan voltam, férfias külsőm ellenére, hogy nem voltam tisztában a saját érzéseimmel, és nem tudtam, mi történt közöttünk. Petro, a druida világosított fel, akit Vespasianus szabadított fel, és aki a nyugati Alivernicus tenger mögötti titokzatos szigetről tért vissza az ősz küszöbén, miután ott eggyel magasabb papi méltóságra szentelték fel. Észrevétlenül végignézte játékunkat, aztán leült a földre, arcát a kezébe temette, fejét a térdére hajtotta, és önkívületi állapotba merült. Nem mertük megzavarni, mert mindketten tudtuk, hogy álmában a föld alatt, az alvilágiak között vándorol. Megfeledkeztünk a közöttünk levő haragról, s leültünk előtte egy gyephalomra, hogy megvárjuk ébredését.
Miután magához tért, mintha a túlvilágról nézett volna ránk, és megszólalt:
– Melletted, Minutus Lausus, hatalmas állat áll, mint valami sörényes kutya. Lugundát csak a nyúl oltalmazza.
– Nem kutya az – állítottam sértődötten. – Igazi oroszlán. De te persze még sohasem láttál a saját szemeddel ilyen nemes állatot, úgyhogy megbocsátom a tévedésedet.
– A te kutyád – folytatta Petro zavartalanul – még halálra kergeti a nyulat. Akkor Lugunda szíve meghasad, ő pedig meghal, ha idejében el nem váltok egymástól.
– Semmi rosszat nem akarok Lugundának – állítottam zavartan. – Hiszen úgy játszunk egymással, mint két testvér.
– Még hogy egy ilyen római meg tudná repeszteni a szívemet! – rivallt rá Lugunda. – Én kergetem kifulladásig az ő kutyáját. Nem szeretem a gonosz álmaidat, Petro. És Ituna nem a testvérem.
– Talán jobb lesz, ha erről külön-külön beszélgetek veletek – mondta Petro, s mereven maga elé nézett. – Először talán veled, Ituna Minutus, és aztán Lugundával. Menjen addig Lugunda, és vessen egy pillantást a nyulaira.
Lugunda haragtól sárgálló szemmel nézett ránk, de nem mert ellenkezni a druida parancsával. Petro a lábát maga alá húzva ágat vett kezébe, és szórakozottan ábrákat kezdett rajzolni a földre.
– A rómaiakat egyszer még visszavetik a tengerbe – szólalt meg. – Britannia a föld alatti istenek országa, és az égi istenek sohasem győzhetik le a föld alatti isteneket, amíg a világ fennáll. Hiába vágják ki a rómaiak szent ligeteinket, hiába forgatják fel a szent kőlapokat, hiába építenek utakat, és tanítják meg a behódolt törzseket földművelési módszereikre, hogy ezáltal adófizető rabszolgaként a földhöz kössék őket. Ennek ellenére a rómaiakat vissza fogják vetni a tengerbe, mihelyt eljő az alkalmas pillanat. Csak egy férfiúra van szükség, aki össze tudja gyűjteni a független törzseket a közös küzdelemre, és aki ismeri a rómaiak harci módszereit.
– Ezért van itt négy légiónk – jegyeztem meg. – Egy-két nemzedék után Britannia civilizált ország lesz Róma békéje alatt.
Miután ily módon mindketten kifejtettük véleményünket, nem volt több beszélnivalónk erről a kérdésről.
– Mit akarsz Lugundától, Ituna Minutus? – kérdezte Petro. Olyan komoran meredt rám, hogy lesütöttem a szemem, és szégyelltem magamat.
– Nem gondoltál véletlenül arra, hogy britannus házasságot köthetnél vele, és gyereket nemzhetnél vele? – kérdezte Petro. – Ne félj. Az ilyen házasság aligha lenne érvényes a római törvények szerint, és nem akadályozna abban, hogy akkor menj el Britanniából, amikor akarsz, Lugunda megtartaná a gyereket. Tartós emléke maradna tőled. Ha csak így játszadoztok egymással, az ő szíve meghasad, ha egyszer távozol.
Már a puszta gondolattól is megijedtem, noha a szívem mélyén már bevallottam magamnak, mit is akarok tulajdonképpen Lugundától.
– Rómában azt szokták mondani: ahol te, ott én – magyaráztam. Nem vagyok kalandozó tengerész vagy vándorkereskedő, aki hol itt, hol ott köt házasságokat, ha máskülönben nem kapja meg, amit akar. Ilyen rosszat nem akarok Lugundának.
– Lugundát semmi szégyen nem érné miatta, sem a szüleinek, sem a törzsének a szemében – állította Petro. – Az az egyetlen hibád, hogy római vagy, de mégiscsak előkelő a származásod. Itt a különbség. Nálunk a nőnek nagy hatalma van, és maga választhatja ki a férjét, sőt el is küldheti otthonából, ha elégedetlen vele. A nyúl papnője egyáltalán nem Vesta-szűz, akinek meghatározott időre szüzességi fogadalmat kellene tennie, mint ahogyan állítólag Rómában szokás.
De nekem volt már némi sejtelmem a druidák kegyetlen szokásairól. Gyanakodva meredtem Petróra, és szemrehányóan megjegyeztem:
– Valamit forgatsz magadban, amit nem mersz egyenesen kimondani.
Petro eldobta kezéből az ágat, indulatosan felpattant, és így válaszolt:
– A szent áldozatok szent áldozatok maradnak. Egyszer még szükség lesz rájuk, amikor a rómaiakat kikergetik Britanniából. De a béke megőrzése még hosszú éveken át nekünk ugyanolyan fontos, mint a rómaiaknak. Róma nem is kívánhatna jobbat, mint hogy lázadás miatt egyszerre egy egész törzset semmisítsen meg. De azért nem áldozatnak szánom a fiadat. Csak a farkasvérre van szükségünk, ahogyan nagy lovakra is szükségünk van.
Szórakoztatott a gondolat, hogy a ravasz Petro fajnemesítésre akar felhasználni, ami bizonyára nem jutott Vespasianus eszébe, amikor a britannusokhoz küldött.
– Lehűtötted a fejemet – válaszoltam. – Megértem, hogy illetlenül játszottam Lugundával. De nem hiszem, hogy Lugunda a nászágyba vágyakoznék velem. Olyan szeszélyesen viselkedik.
Petro magabiztosan rázta a fejét, és megkérdezte:
– Láttad már valaha is, amint a kutyák versenyt futnak egymással, és a szuka üzekedési vágyában a kan nyakát meg a lapockáját harapdálja? Ilyenek voltatok a szememben, amikor az imént versenyt futottatok, és a földön összeölelkezve birkóztatok.
Mintha az ő szemével láttam volna magamat és Lugundát, és mély ellenszenvet éreztem magam iránt. Lovaskatona voltam és római, véleményem szerint semmi sem megvetendőbb, mint puszta üzekedési vágyból idő előtt rangon aluli házasságot kötni egy műveletlen barbár leánnyal, bármilyen szép lett is a felserdült Lugunda.
– Megyek az enyéimhez – vágtam közbe mogorván. – Különben Britannia túlságosan szűkké válhat számomra.
De Petro beszélt a dologról Lugundával is. A vörös alkonyaiban Lugunda hozzám lépett, átölelte a nyakamat, borostyánszínű szemével a szemembe nézett, és édesen remegve így beszélt:
– Minutus Ituna, jól tudod, hogy egyedül a tiéd vagyok. Petro azt mesélte, hogy elutazol, és hogy soha többé nem térsz vissza. A puszta gondolattól is meghasad a szívem. Hát valóban olyan szörnyű szégyen lenne számodra, ha elutazásod előtt a britannusok szokásai szerint házasságot kötnél velem?
Én is fázni kezdtem.
– Nem lenne szégyen – jelentettem ki remegő hangon. Csak helytelen lenne veled szemben.
– Helyes vagy helytelen – fortyant fel türelmetlenül Lugunda –, mit jelent ez, amikor érzem, hogy a szívem ugyanolyan vadul kalapál a bordáim között, mint a te szíved.
A vállánál fogva eltoltam magamtól, és így magyaráztam neki:
– Engem arra neveltek, hogy önmagunk fékentartása nagyobb erény, mintha vágyunk rabszolgájává válunk.
– A törvény szerint hadizsákmányod és a rabszolgád vagyok – állította makacsul Lugunda. – Hatalmadban áll, hogy azt csinálj velem, amit akarsz. Hiszen tavaly nyáron nem voltál hajlandó elfogadni a váltságdíjat a szüleimtől.
Amikor csak a fejemet ráztam, mivel képtelen voltam beszélni, Lugunda kérlelőre fogta:
– Vigyél magaddal, amikor elutazol. Követlek, ahová akarod. Itthagyom a szüleimet és a nyulakat is. A szolgád vagyok, a rabszolgád, amit csak akarsz.
Térdre rogyott előttem, nem nézett rám, és így suttogott:
– Ha tudnád, mennyibe kerülnek ezek a szavak a büszkeségemnek, elborzadnál, római Minutus.
De én férfiasan úgy éreztem, hogy nekem, az erősebbnek kell megvédenem őt önnön gyengeségétől. Megpróbáltam tőlem telhetőleg megmagyarázni neki, de ékesszólásom lepattant csökönyösen lehajtott fejéről. Végül felegyenesedett, úgy meredt rám, mint valami idegenre, és zordan ennyit mondott:
– Ettől fogva gyűlöllek, és minden pillanatban azért fohászkodom, hogy bárcsak meghalnál. Sohasem tudod felfogni, mennyire vérig sértettél.
Szavai olyan fájdalmasan érintettek, hogy még a gyomrom is belesajdult, és az étel sem ízlett. A legszívesebben azonnal elutaztam volna, de az aratás éppen befejeződött, és a házban a hagyományos aratási ünnepet tartották. Ezért nem utazhattam el anélkül, hogy meg ne sértsem a szüleit. Ezenkívül szerettem volna feljegyezni aratási ünnepi szertartásaikat, és tisztázni, hogyan szokták elrejteni az icenusok a gabonájukat.
Másnap este telihold volt. A fejembe szállt az icenusok söre, amikor a környék fiataljai a közelből és távolból fogataikkal a tarló szélére vágtattak, és ott hatalmas máglyát gyújtottak. Kérés nélkül kiválasztottak a ház jószágából egy kedvükre való borjút, feláldozták, és nagy zenebonát csaptak. Csatlakoztam hozzájuk, mert néhányat ismertem közülük, de most nem voltak ugyanolyan barátságosak és kíváncsiak, mint azelőtt. Éppen ellenkezőleg, gúnyolni kezdtek:
– Mosd le a képedről azokat a kék csíkokat, te átkozott római. Mutasd inkább mocskos pajzsodat és britannusok vérével beszennyezett kardodat.
– Igaz, hogy a rómaiak forró vízben fürdenek, és attól elvesztik a férfiasságukat? – kérdezte az egyik.
– Úgy bizony! – válaszolta a másik. – Ezért a római nők a rabszolgákkal hálnak. A császáruk is kénytelen volt megöletni saját feleségét ilyen házasságtörés miatt.
Ezt a sértést már nem hagyhattam szó nélkül.
– Eltűröm barátaim tréfálkozásait, hiszen a sör a fejetekbe szállt, és telezabáltátok magatokat a lopott borjú húsával – szólaltam meg. – De nem illik tiszteletlenül beszélnetek a császárról, az én imperátoromról.
Cinkos pillantást vetettek egymásra, és azt a javaslatot tették:
– Birkózzunk vele. Akkor majd kiderül, hogy az ő tojásait is férfiatlanná gőzölték a forró vízben, mint a többi rómainak.
Megértettem, hogy szándékosan belém akarnak kötni, de nehezemre esett visszakoznom, hiszen beszédükkel meggyalázták Claudius császár özvegyi ágyát. Kezdetben beérték azzal, hogy felragadtak a földről egy jókora kődarabot, és azt a levegőbe emelték, hogy erejüket fitogtassák. Hirtelen hátra kellett ugranom, nehogy a kő összezúzza a lábujjaimat, amikor döngve visszaesett a földre. Gúnyos nevetésben törtek ki, a térdüket csapkodták, és felkiáltottak:
– Nézzétek csak, a római szökdécsel, mint a nyúl. Bizonyára a nyúlfutást gyakorolja nálunk.
Miután így uszítgatták egymást, a legvakmerőbb közülük rám vetette magát, hogy birokra keljen velem, noha csupán az volt a szándéka, hogy öklével dögönyözzön, és minél alaposabban elpáholjon. A birkózás a légió szolgálati gyakorlataihoz tartozik. Ezért meglehetősen könnyen tudtam védekezni, hiszen ráadásul még ittasabb is volt nálam. Hanyatt vágtam a földön, és a lábamat a torkára tettem, amikor tovább erőlködött, s nem ismerte el a vereségét. Ekkor valamennyien egyszerre rám vetették magukat, és letepertek a földre, szorosan lefogva a kezemet és a lábamat.
– Mit csináljunk a rómaival? – kérdezgették egymástól. Nyissuk ki talán a hasát, hogy előjeleket olvassunk ki a beleiből – indítványozta valaki. Heréljük ki, hogy többé ne ugráljon a leányaink után úgy, mint valami nyúl – javasolta lelkesen egy másik.
– A legbiztosabb máglyára vetni, akkor meglátjuk, milyen meleget visel el a rómaiak bőre – javasolta a harmadik. Nem tudtam felfogni, tényleg komolyan beszélnek, vagy ittasságukban csak meg akartak ijeszteni. Mindenesetre olyan csúnyán elbántak velem, hogy az már több volt a játéknál, de büszkeségem nem engedte meg, hogy segítségért kiáltsak. Ezenkívül jól tudtam, hogy a máglya ropogása és az ő kiabálásuk közepette úgysem hallanák meg a hangomat az épületben. Egyetlen hang nélkül veszteg maradtam, remélve, hogy ellankad a figyelmük, és akkor hirtelen kitéphetem magam a kezük közül. Ám kölcsönösen uszítva egymást, mindinkább dühbe gurultak. Komolyan kezdtem félteni az életemet.
Hirtelen elhallgattak, és utat engedtek. Lugundát láttam felém jönni. Megállt, oldalt hajtotta a fejét, és gúnyolódni kezdett:
– Teljes szívemből élvezem, hogy egy rómait látok a földön megalázva és magatehetetlenül. Nagyon szeretném a kés hegyével kipróbálni a bőrödet és az izmaidat, ha nem lenne tilos embervérrel bemocskolnom a kezem.
Csúf fintort vágott, és rám öltötte a nyelvét, de aztán csillapítani kezdte az ifjakat, mindegyiket a nevén szólítva:
– Azért mégse öljétek meg. Vérbosszú lenne belőle. Inkább vágjatok nekem egy vesszőt a nyírfa ágáról, fordítsátok őt hasra, és fogjátok szorosan, akkor megmutatom, hogy kell bánni egy rómaival.
Az ifjak örültek, hogy nem kell tovább törni a fejüket, mit is tegyenek velem, egymással versengve tépdesték a vesszőket, és leráncigálták rólam az alsóingemet. Lugunda mellém lépett és a vesszővel a hátamra suhintott, először óvatosan, mintegy próbaképpen, de aztán könyörtelenül, amilyen erősen csak tudott. Összeharaptam a fogaimat, hogy egyeden hangot se adjak. Ez arra ingerelte, hogy bőszen vesszőzzön, teljes erejéből, úgyhogy a testem vonaglott a földön, és a szememből a kín könnyei buggyantak ki.
Végül, miután belefáradt, eldobta a vesszőt, és így kiáltott:
– Így ni! Római Minutus! Most már semmivel sem vagyunk adósai egymásnak.
Az ifjak, akik fogva tartottak, elengedtek, és elővigyázatosan hátra ugrottak, ökölbe szorított kézzel, attól félve, hogy rájuk vetem magam. A fejem zakatolt, orromból folyt a vér, és a hátamat mintha a tűz égette volna, de csendben maradtam, a vér ízét nyaldosva ajkamról. Bizonyára volt bennem valami félelmetes, mert az ifjak nem gúnyoltak többé, hanem utat nyitottak előttem, hogy távozzam. Felszedtem a földről letépett ruhadarabjaimat, és elindultam, de nem mentem az épületek irányába. Vaktában lépkedtem az erdő rejteke felé a holdfényben, mert homályosan arra gondoltam, hogy mindkét fél számára az a legelőnyösebb, ha senkinek sem mutatom meg szégyenemet. Képtelen voltam sokáig járni. Botladozni kezdtem, és a hűs mohaszőnyegre estem. Kis idő múlva az ifjak szétrúgták máglyájukat. Hallottam, amint fogataiknak halkan füttyentettek, és száguldva az útjukra mentek, hogy csak úgy dübörgőit a föld kocsijaik alatt.
A holdfény ijesztően tiszta volt, az erdő árnyai pedig félelmetesen feketék. Mohával letöröltem a vért az arcomról, oroszlánomat hívtam, nagyot kiáltva:
– Oroszlánom, ha létezel, rohanj bömbölve utánuk! Különben soha többé nem hiszek benned.
De az oroszlánnak még az árnyéka sem látszott. Dermesztően egyedül voltam, míg Lugunda nem közeledett hozzám. Óvatosan lépegetett, félrehajtotta az útjából az ágakat, és az arca fehéren villogott a holdfényben, amint engem keresett. Miután megpillantott, kezét a háta mögé rejtette, és megkérdezte:
– Hogy vagy? Nagyon fájt? Megérdemelted.
Dühös vágy kerített hatalmába, hogy a markommal megszorítsam vékony nyakát, a földre teperjem, és ugyanúgy helyben hagyjam, ahogy velem is elbántak. De uralkodtam magamon, belátva, hogy ezzel semmin sem változtathatnék többé. Ám nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:
– Szóval te rendezted az egészet, Lugunda?
– Persze, hogy én – ismerte el. – Azt hiszed, máskülönben kikezdtek volna egy rómaival?
Kíváncsian mellém térdelt, szemérmetlenül tapogatott, még mielőtt meg tudtam volna akadályozni benne, és aggodalmasan kérdezte:
– Csak nem zúzták mégis össze a heréidet, ahogyan akarták? Bizony kár lenne, ha nem tudnál többé gyermekeket nemzeni valamelyik előkelő római nőnek.
Ekkor már nem tudtam tovább türtőztetni magam. Mindkét oldalról arcul csaptam, rávetettem magam, úgyhogy alám esett, és letepertem, noha a két öklével verte a vállam, rúgott, és a mellembe harapott. De nem kiáltott segítségért. Mielőtt feleszméltem volna, ellankadt az ellenállása, és átengedte magát nekem. Életerőm beléfolyt, és olyan fájdalmas gyönyört éreztem, hogy kénytelen voltam hangosan jajveszékelni. Csak azt éreztem, hogyan fogja két kezével az arcomat, és csókolja vég nélkül a számat. Szörnyülködve távolabb húzódtam tőle, és felültem. Egy pillanatra Lugunda is felült, és nevetésben tört ki.
– Tudod, mi történt velünk? – kérdezte csúfondárosan. Annyira el voltam borzadva, hogy nem tudtam válaszolni.
Egy pillanat múlva rémülten felkiáltottam:
– Te vérzel!
– Örülök, hogy legalább annyit észreveszel, te ostoba fiú – mondta szégyenlősen, majd amikor képtelen voltam válaszolni, ismét elnevette magát, és így folytatta: – Petro adta a tanácsot. Magam nem találtam volna ki ilyesmit. Egyáltalán nem volt szórakozás számomra, hogy olyan könyörtelenül megvesszőzzelek. De Petro állította, hogy edzett és tiszta római ifjúra nem hat más.
Felállt, és megragadta a kezemet, ezekkel a szavakkal:
– Talán az lesz a legjobb, ha elmegyünk Petróhoz. Bizonyára előkészített számunkra egy korty bort és egy vékányi lisztet.
– Mit akarsz mondani? – kérdeztem gyanakodva.
– Hiszen erőszakot tettél rajtam, noha hadakoztam ellene, ahogyan a szemérem megkövetelte – magyarázta csodálkozva Lugunda. – Bizonyára nem akarod, hogy atyám levegye a falról a kardját, és a zsigereidből szerezze vissza a tisztességemet. Ehhez törvényes joga van. Az ország szokásait a rómaiak is tiszteletben tartják. Minden tekintetben okosabb, ha arra kérjük Petrót, hogy olajat és lisztet dörgöljön a hajunkba. Gyűrűt is húzhat az ujjamra római szokás szerint, ha feltétlenül akarod.
– De Lugunda! – kiáltottam fel – semmiképpen nem követhetsz engem Rómába, sőt még Londiniumba sem.
– Nincs szándékomban utánad futkosni – válaszolta büszkén Lugunda. – Ettől ne félj. Egyszer még visszatérhetsz hozzám, ha akarod, de ugyanúgy megtörténhet, hogy ráunok a várakozásra, összetöröm az esküvői kupát, és elpusztítom a nevedet. Akkor ismét szabad nő leszek. Saját magad is rájöhetsz, hogy jobb lesz népünk szokásainak engedelmeskedned, semmint ok nélkül botrányt okoznod, amelynek zaja Rómába is eljuthat. Amikor béke uralkodik, nem tréfadolog a nyúl papnőjét megerőszakolni. Vagy talán tagadni próbálod? Magad rontottál nekem, mint valami üzekedő fenevad, és erőszakkal törted meg ellenállásomat.
– Legalább segítségért kiáltottál volna – válaszoltam keserűen. – És nem kellett volna előtte szemérmetlenül a kezeddel érintened férfitestemet, amikor különben is teljesen zavart voltam a bántalmazás után.
– Én csak a családfád fenntartása miatt aggódtam – hazudott szemrebbenés nélkül. – Egyáltalán nem sejthettem, hogy csekély orvosi érintéstől eszeveszetten őrjöngni kezdesz.
Őszinte bűnbánatom már nem segített a dolgon. A patak partjára mentünk, és mindketten alaposan megmosakodtunk. Aztán kéz a kézben a gerendaépület nagyszobájába mentünk, ahol Lugunda szülei már buzgón vártak ránk. Petro olajból és lisztből pépet kevert, ezt a fejünkre dörgölte, és egy-egy korty bort itatott velünk ugyanabból a cserépkupából, amelyet aztán Lugunda atyja gondosan elrakott a ládájába. Miután ezt megtette, saját kezűleg vezetett bennünket a már megvetett nászágyba, engem Lugundára taszított, és nagy bőrpajzsával betakart bennünket.
Miután mindenki tapintatosan távozott a nászágyunktól, Lugunda a padlóra lökte a pajzsot, és alázatosan megkérdezte, nem akarom saját szabad akaratomból megtenni vele ugyanazt, amit az erdőben éktelen dühömben tettem. Hiszen a baj már megesett, és nem lehet többé meg nem történtté tenni.
Tehát gyengéden megöleltük egymást, miután előbb római szokás szerint szájon csókoltam. Lugunda csak aztán kelt fel, hogy csillapító kenőcsöket hozzon, és óvatosan bekente a hátamat, amely csakugyan nagyon fájt, mihelyt eszembe jutott.
Amikor életem legmélyebb álmába zuhantam, villant át az agyamon, hogy megszegtem Claudiának tett ígéretemet, de a teliholdat és a druidák boszorkányságát okoltam miatta. Nyilván senki sem kerülheti el előre meghatározott sorsát, gondoltam, amennyire még képes voltam értelmes gondolatokra.
A következő napon megpróbáltam készülődni, mintha mi sem történt volna, de Lugunda atyja magával hívott, hogy nézzük meg a földeket, a gulyákat, a legelőket meg az erdőket, amelyeket ki akart szakítani Lugunda és örökösei részére. Három nap ment rá erre az utunkra. Visszatérésünk után én is ki akartam tenni magamért, és Lugundának ajándékoztam a haditribunusi aranyláncot a nyakamból.
Lugunda atyja valószínűleg jelentéktelennek tartotta nászajándékomat, mert miután Lugunda kifésülte a haját, rejtekhelyéről gyermekcsukló vastagságú aranypántot hozott elő, és leányának a nyakára tette. Ilyet csak a britannusok királynői és a legelőkelőbb nők hordanak.
Mindebből ostoba fejemmel is megérthettem, hogy Lugunda előkelőbb nemzetséghez tartozik, mintsem sejtettem volna, sőt annyira előkelő, hogy atyjának még dicsekednie sem kellett vele. Végül Petro megmagyarázta nekem, hogyha nem lettem volna római lovag és születésemet illetően szenátor fia, kardvasat kaptam volna a hasamba, nem pedig a nemzetség hadipajzsát összevert hátamra takarónak a nászágyra.
Bizonyára ugyanolyan mértékben köszönhettem icenus apósom befolyásának, mint Petro méltóságának, aki a vidék áldozópapja, orvosa és bírája volt, hogy nem helyeztek vád alá boszorkányságért. Ugyanis az az előkelő britannus ifjú, aki féltékenységében az öklével esett nekem, ugyanazon a teliholdas éjszakán a nyakát törte, amikor száguldó fogata megbokrosodott valamelyik furcsa állat láttára, ő pedig kirepült a kocsiból, és fejjel a kövekre zuhant.
Időnként gyötört ugyan az ígéret, amelyet Claudiának tettem, és amelyet végül is akaratom ellenére megszegtem, és az a kínzó érzés is, hogy Lugunda inkább az ágyasom volt, semmint törvényes feleségem. Hiszen a britannusok szokásai szerint kötött házasságot magamban nem tekintettem jogilag érvényesnek. De fiatal voltam. Sokáig kordában tartott testem teljesen felkavarodott Lugunda cirógatásaitól, gyengédségétől, úgyhogy egyik napról a másikra halogattam elkerülhetetlen visszatérésemet az icenusok országából Comulodunumba.
De a test bőséges kielégülésétől gyorsabban eltelik az ember, mint az akarat szavára hallgató fegyelemtől. Néhány nap múlva összevesztünk Lugundával, heves szavakat vágtunk egymáshoz, és semmiben sem voltunk többé egy véleményen, csak az ágyban. Amikor végül felkerekedtem, hogy visszatérjek az enyéimhez, úgy éreztem, mintha láncok közül vagy varázslattól szabadulnék. Szinte repültem, mint a kalitkából kiszabadult madár, és egyáltalán nem vádoltam magam azért, hogy elhagyom Lugundát. Hiszen Lugunda csak a saját akaratát vitte keresztül. Érje be ennyivel, gondoltam.
Vespasianus újra mentesített a fegyveres szolgálat és a haditribunus teendői alól. Újraírtam könyvemet Britanniáról. Megszabadultam első nyaram álomszerű varázslatától, és mindenről olyan cicomátlan tárgyilagossággal írtam, amennyire csak tudtam. A britannusokat már nem láttam olyan szép megvilágításban, mint korábban. Még gúnyolódtam is bizonyos szokásaikon. Elismertem az isteni Iulius Caesar érdemeit Britannia civilizálásában, de tanúsítottam, hogy például az isteni Augustus szövetségi viszonya a brigantesekkel, az utóbbiak megítélése szerint, csupán baráti ajándékok cseréjére szorítkozott. Ők úgy vélekedtek, hogy több ajándékot kaptak, mint amennyit adtak, a béke megőrzése érdekében.
Viszont teljes elismerésben részesítettem Claudius császárt azért, hogy meghódította Rómának Britannia déli részét, és Aulus Plautiust, amiért megbékítette ezeket a területeket. Vespasianus maga kérte, hogy ne túlozzam el az ő érdemeit. Még mindig hiába várta az új procuratort vagy főparancsnokot, hogy az általa meghódított országot a békeidőknek megfelelően a római törvények alá rendelt provinciává vagy egy provincia részévé alakítsák át. Ezért nem akart gyanakvást kelteni maga iránt Rómában a légiók körében szerzett katonai hírnevével.
– Nem akarom, hogy túlzott vállalkozó kedvem miatt visszahívjanak Rómába – magyarázta. – Corbulót a hadjárat kellős közepén rendelték vissza Germaniából. Nem mintha hozzá hasonlítanám magamat, de Claudius császár feltehetőleg irigy, és Britannia a legérzékenyebb pontja. Nem vagyok elég értelmes és álnok, hogy alkalmazkodni tudjak a változó körülményekhez. Ezért inkább Britanniában maradok, és nem hánytorgatom ok nélkül az érdemeimet, ha majd visszatérek korábbi szegénységembe Rómába.
Tudtam már, hogy Claudius császár nem tartotta meg esküjét, amelyet sírva tett a praetorianusok előtt Fides istennő nevére, jobb kezét fehér lenvászonnal letakarva. Messalina halála után néhány hónappal kijelentette, hogy nem tud meglenni feleség nélkül, és Róma asszonyai közül a legelőkelőbbet választotta feleségül, saját bátyjának leányát, Agrippinát, ugyanazt a nőt, akinek fia, Lucius Domitius, annak idején a barátságomat akarta.
A házassághoz új törvényre volt szükség, amely megengedi a vérfertőzést, de a szenátus készségesen meghozta ezt a törvényt. Az előrelátó szenátorok még könyörögtek is Claudiusnak könnyes szemmel, hogy szegje meg szent fogadalmát, és az állam javára kössön újabb házasságot. Rómában rövid idő alatt tótágast álltak a dolgok. Vespasianus bölcsen óvakodott attól, hogy a forró kásába dugja az ujját.
– Agrippina szép és okos nő – mondta képmutatóan. – Bizonyára sokat tanult ifjúságának keserű tapasztalataiból és két korábbi házasságából. Csupán abban reménykedem, hogy jó mostohaanyja lesz Britannicusnak. Akkor nem veti meg a fiamat, Titust, bár tévedésből Messalinára bíztam a nevelését, amikor hadba indultam.
Vespasianus nagyon jól megértette, hogy miután megírtam könyvemet, én is ráuntam Britanniára, és visszavágytam Rómába. Hiszen ki kellett adni a könyvet. Jómagam izgatott és bizonytalan voltam. Amikor virágba borult a britanniai tavasz, egyre gyakrabban jutott eszembe Lugunda. Csak arra emlékeztem, milyen édes volt az ölelése, és milyen furcsán villogott, sötétült akkor borostyánszínű szeme. Semmi másra nem emlékeztem.
Vespasianus nyugtalanságom láttán, atyailag a jövömre gondolva jobbnak tartotta, hogy katonai tapasztalatokat szerezzek, mielőtt Rómába utaznék. A nyugati hegyekbe küldött egy kis törzs megsemmisítésére, amely nyomorúságában egy Rómával szövetséges törzs területére támadt, fosztogatva a jószágot és a gabonát. A feladat teljesítésére főcenturiót és egy egész cohorsot adott a kezem alá, és parancsnokságom alá helyezte a galliai lovas alakulatot is.
Tapasztalataim, amelyeket Britannia viszonyairól szereztem, segítségemre szolgáltak. Sikerült körülzárnunk és felperzselnünk néhány hegyi falut úgy, hogy csak jelentéktelen veszteségeket szenvedtünk. Erről a portyázásról könyvem végén írtam, hogy vázoljam a rajtaütésszerű támadások taktikáját Britannia nehezen járható hegyvidékein, természetesen anélkül, hogy említettem volna a saját nevemet. Lóhátról a vért védelmében könnyű megölni vadembereket, akiknek még sisakjuk sincs. De nem tartottam a haditribunus feladatának, hogy saját kezemmel öljek.
Flóra ünnepe is elmúlt már. Londiniumban hibás latin nyelven nyírfakéregre írt levél várt rám, amelyben remélték, hogy a legsürgősebben visszatérek az icenusok földjére, hogy ölembe vegyem újszülött fiamat. A meglepő hír egy pillanat alatt eloszlatta minden sóvárgásomat Lugunda után, és ehelyett égő vágyat ébresztett bennem, hogy nyomban visszatérjek Rómába. Olyan fiatal voltam még, s azt hittem, egyszerű helyváltoztatással megszabadulok minden bűntudattól.
Vespasianus baráti gesztussal hírvivő pajzsot és Rómába szóló levelet adott nekem. A heves széltől mit sem félve hajóra szálltam, ám az úton Britannia sós tengerének majd minden hullámát telehánytam. Inkább holtan, mint elevenen érkeztem meg Gallia partjaira, és nincs is több mesélnivalóm Britanniáról.
Azt azonban szilárdan eltökéltem, hogy soha többé nem térek vissza, amíg száraz lábbal nem lehet odautazni. Ez az egyik olyan ritka elhatározás életemben, amelyet meg tudtam tartani.

 

 

NEGYEDIK KÖNYV
Claudia

Csodálatos dolog fiatalnak lenni, amikor az ember saját érdemeivel, tizennyolc évesen rászolgált a haditribunusi rangjelzésre, úgy érzi, mindenki kedveli, és dadogás nélkül képes felolvasni első művét a méltóságteljes hallgatóságnak. Mintha az egész Róma hozzám hasonlóan a legfényesebb tavaszt érte volna meg, és a mérgezett levegő kitisztult volna, miután a túlságosan fiatal Messalina után a finom érzésű és nemes lelkű Agrippina lett Claudius császár felesége.
A féktelenkedés már nem volt divatban. A szokások megjavultak, mert azt állították, hogy valahányszor Claudius ráért, Agrippina a Palatiumba kérette a lovagrend és a szenátus tagjainak a névjegyzékét, és könyörtelenül törölte azoknak a nevét, akik erkölcstelen életmódot folytattak, vagy pedig túlságosan eladósodtak. Claudius, aki folyamatosan ellátta a censori feladatokat, hivatali kötelességeinek a terhe alatt sóhajtozva, elfogadta ennek a jóságos és politikailag tapasztalt nőnek a javaslatait.
Neki köszönhető, hogy Claudius maga is igyekezett megemberelni magát. Claudius szabadosai, főként személyi titkára, Narcissus, és Pallas, az államkincstár procuratora, ismét a legmagasabb kegyben részesültek. A fárasztó munkától megviselt Pallasnak állítólag éjszakánként a fáradhatatlanul serény és vasakaratú Agrippinával kellett megbeszélnie az állam pénzügyeit.
Amikor ismét személyesen találkoztam Agrippinával, úgy éreztem, sugárzó melegség költözött belé. Még arra is vette a fáradságot, hogy személyesen vigyen el a serdülő fiúk iskolájába a Palatiumban, magához hívatta Vespasianus nyolcéves fiát, és gyengéden megsimogatta mostohafiának, Britannicusnak a fejét. A kilencesztendős Britannicus mogorvának és zárkózottnak látszott, de ez nem is volt csoda, hiszen olyan gyászosan vesztette el szépséges anyját. A mostohaanya legfigyelmesebb gyengédsége sem pótolhatja az édesanya elvesztését. Amikor távoztunk, Agrippina panaszkodott nekem, hogy Britannicus, atyja bánatára, néha epilepsziás rohamokat kap, és ezért nem bírja a testgyakorlást. A fiút főként teleholdas éjszakákon fogta el nagy nyugtalanság, és ilyenkor felügyelni kellett rá.
Annál lelkesebben vitt Agrippina a Palatium napfényes részébe saját fiának, a szemrevaló és eleven Lucius Domitiusnak az üdvözlésére, és bemutatott tanítómesterének. Miután hatalomra került, Agrippina egyik első teendője az volt, hogy hazahívatta a számkivetésből kedvelt filozófusát, Annaeus Senecát, és arra kérte, legyen a fia nevelője. A corsicai tartózkodása szemlátomást jót tett Senecának, és kigyógyította tüdőbetegségéből, bármennyire keserűen panaszolta is leveleiben a számkivetettséget. Seneca körülbelül negyvenöt éves lehetett; hízásra hajlamos férfi volt. Nyájasan üdvözölt engem. Puha, piros bőrből készült fűzős csizmájáról láttam, hogy bekerült a szenátus tagjai közé.
Lucius Domitius meglepetésemre rám rontott, hogy megcsókoljon, mintha régen elvesztett barátját látta volna viszont. A kezemet megfogva maga mellé ültetett, britanniai élményeimről érdeklődött, és csodálkozott, hogy Castor és Pollux templomában a lovagi rend valóban megerősítette haditribunusi rangomat, fiatal korom ellenére.
A sok kegy megnyilvánulásától megszédülve bátorkodtam kis könyvemről beszélni, sőt alázatosan arra kértem Senecát, olvassa át, elsősorban azért, hogy kijavítsa nyelvezetét, mielőtt nyilvánosan felolvasnám. Seneca barátságosan fogadta kérésemet, és emiatt időnként el kellett mennem a Palatiumba. Véleménye szerint előadásomból hiányzott a lendület, de – és ezt elismerte – a cicomátlanul tárgyilagos stílus helyénvaló volt, hiszen művem mindenekelőtt Britannia földrajzát, történetét, a különböző törzsek szokásait, a vallási előítéleteket és a britannusok hadviselését világította meg. Lucius annyira fellelkesült, hogy hangosan felolvasott a művemből, bemutatva a helyes előadást. Ritka szép hangja és olyan erőteljes átélő képessége volt, hogy lenyűgözve hallgattam a felolvasását, mintha művem nagyon becses és jelentős lett volna.
Meg is jegyeztem:
– Ha te olvasnád fel a nyilvánosság előtt, biztos lenne a sikerem.
A Palatium kifinomult légkörében éreztem, hogy hosszú időre elegem lett a sivár tábori életből és a durva légiós szokásokból. Szívesen és csodálattal álltam kötélnek, hogy Lucius tanítványa legyek, amikor azt akarta elérni, hogy igazi íróhoz méltóképpen gesztikuláljak, amikor a nyilvánosság előtt felolvasok a művemből. Tanácsára kezdtem színházba járni, és gyakran elkísértem sétáira a Pincius-dombon levő Lucullus-kertbe, amelyet anyja örökölt Messalina után, miután a császár felesége lett. Luciusnak megvolt az a szokása, hogy futkosson és ugrándozzék, mint egy kisfiú, ám egész idő alatt mégis gondosan ügyelt mozdulatainak kecsességére. Előfordult, hogy hirtelen megállt, mintha elmerült volna gondolataiban, majd az agyába villant gondolatot olyan mélyrehatóan fejtette ki, hogy senki sem hitte volna gyermeknek, akinek a hangja se kezdett még férfiasodni. Ha valakivel meg akarta kedveltetni magát, azt el is érte. Mintha örömtelen gyermekkora után szükségét érezte volna, hogy megkedveltesse magát minden emberrel, akivel találkozik, még a rabszolgákkal is. Senecának sikerült megtanítania arra, hogy a rabszolga is ember. Ugyanezt én atyámtól tanultam meg Antiokheiában.
Mintha ebben az időszakban a Palatiumból egész Rómát ugyanaz a légkör árasztotta volna el. Még Tullia asszony is barátságosan fogadott fényes házában, és nem tiltotta meg, hogy akkor találkozzam atyámmal, amikor óhajtom. Méltóságteljesen és egyszerűen öltözködött, mint általában egy háromgyermekes anya törvényes jogaival rendelkező római szenátorfeleség, és ékszereket sem viselt többé olyan bőségesen, mint azelőtt. Atyám nagy meglepetést okozott nekem. Nem volt már olyan puffadt, fáradékony és bánatos, mint britanniai utazásom előtt. Tullia asszony Alexandriában tanult görög orvost vásárolt a gyógyítására, akit atyám természetesen késedelem nélkül felszabadított. Az orvos fürdőket és masszázst rendelt neki, rábírta, hogy csökkentse a borivást, és mindennap labdázzék, úgyhogy atyám kellő méltósággal viselhesse a széles bíborcsíkot. Gazdag és jóindulatú ember hírében állt Rómában, és ez olyan széles körben elterjedt, hogy a ház előcsarnokaiban minden reggel csoportokba verődve nyüzsögtek a cliensek, és a segítségét kérték. Sok emberen segített, de megtagadta, hogy bárkinek római polgárjogot szerezzen, noha mint szenátornak joga lett volna hozzá.
– Atyád túlságosan nyájas és alázatos ember – magyarázta Tullia asszony –, de az ő példája talán jót tett nekem. Sok mindenről kezdtem másként gondolkodni, mint azelőtt. Annak a nőnek, aki negyedízben van férjnél, időt kell szánnia arra, hogy elgondolkodjék a saját múltján, és le kell vonnia bizonyos következtetéseket. Messalina féktelensége már-már a sárba temette Róma erényeit, mivel rossz példája sok embert arra csábított, hogy ugyanolyan szokásokat kövessen. Szerencsére sikerült idejében megjavulnom. Elégedettebb vagyok, mint ezelőtt, mikor minden vágyamat kielégíthettem, és reggelente fejfájással ébredtem. Semmitől sem félek, csak attól, hogy elhízom, ha ilyen békés és erényes életet élek.
Miután megváltoztatta életmódját, úgy látszik, annál kitartóbban törődött vagyonával. Atyámnak egyáltalán nem tetszett, hogy Tullia asszony tapasztalt munkavezetőivel és procuratoraival beavatkozott az ő birtokainak kezelésébe is. Atyám kénytelen volt sok földet birtokolni Itáliában szenátori méltóságának megőrzésére. Lecsapolásokkal, csatornázásokkal és az új földművelési módszerekkel szerette volna javítani birtokai hozamát, de Tullia asszony meggyőzően bizonygatta, hogy ha rabszolga-munkaerővel dolgoznak, akkor nemzedékek keserű tapasztalatai alapján nincs más lehetőség, mint a régi módszerek, a gazdaságosság és a feltétlen szigor.
– A rabszolgákkal való enyhe bánásmód, érzelgősség is megbosszulja önmagát – állította Tullia asszony. – A tapasztalat megmutatta, hogy az olajütőket és a földművelési eszközöket, még az ekét és a kapát is, olyan erősre kell készíteni, hogy a rabszolgák ne tehessék tönkre. Azoknak az intézőknek a jóvoltából, akiket én állítottam munkába, atyád jelentős jövedelemre tesz szert, pedig azelőtt csaknem ráfizetett a földművelésre.
Atyám kénytelen volt elismerni, hogy ez így igaz, de keserűen megjegyezte:
– Mindenesetre teljesen elment a kedvem attól, hogy megszemléljem a birtokaimat.
Tullia asszony engesztelgette, hogy atyámnak drága egészségére kell gondolnia, hiszen éppen elég kötelessége és hivatali feladata van Rómában. Ezért nem szabad olyasmivel fárasztania magát, amihez Tullia asszony sokkal jobban ért.
Claudiáról is kell mesélnem. Mondanom sem kell, mennyire kelletlenül és bűntudatosan indultam el meglátogatni őt. Külsőleg semmit sem változott. Eleinte mégis úgy néztem rá, mint egy idegenre. Először amikor meglátott, sugárzóan elmosolyodott, de aztán legörbült a szája, és a szeme elsötétült.
– Rosszat álmodtam rólad.– mondta. – Látom, hogy rossz álmaim igazak voltak. Nem vagy már ugyanaz, aki távozásodkor voltál, Minutus.
– Hogyan is képzelheted – kiáltottam haragosan –, hogy ugyanolyan maradtam volna, miután két évet töltöttem Britanniában, könyvet írtam, barbárokat öltem, és érdemeimmel szereztem meg magamnak a piros sisaktaréjt! Te magad úgy élsz vidéken, mint valami mozdulatlan tóban. Tőlem nem követelheted ugyanezt.
De Claudia a szemembe nézett, kinyújtotta a kezét, megérintette arcomat, és így válaszolt:
– Jól tudod, mire céloztam, Minutus. De ostoba voltam, és nem kellett volna olyan ígéretet követelnem tőled, amelyet férfi szemlátomást nem tud betartani.
Bizonyára bölcsebben cselekedtem volna, ha megharagudtam volna a szavai miatt, és tüstént véget vetettem volna barátságunknak, s mentem volna a magam útjára. Hiszen az embernek a legkönnyebb megharagudni olyankor, amikor nincs igaza. De miután láttam keserű csalódását, a karomba zártam, csókoltam és cirógattam, és mérhetetlenül nagy szükségét éreztem, hogy ezen a földön legalább egy embernek meséljek Lugundáról és arról, ami velem történt.
Kútjának peremére telepedtünk, egy kőpárkányra az öreg fa árnyékába, és amilyen őszintén csak tudtam, elmeséltem, hogyan került a kezem közé Lugunda, hogyan tanítottam olvasni, és milyen nagy hasznom származott belőle, amikor a britannusok között utaztam. Aztán akadozni kezdett a nyelvem, és a földre kellett sütnöm a szemem. Claudia mindkét kezével megragadta a karomat, megrázott, a szemembe próbált nézni, és bátorított, hogy beszéljek. Tehát elmeséltem annyit, amennyit önérzetem megengedett, de azért azt már nem mertem elmesélni, hogy Lugunda fiút szült nekem. Ifjúi hiúságomban viszont alkalmasint ok nélkül kérkedtem férfiasságommal és Lugunda érintetlenségével.
Csodálkozásomra Claudiát főként az sértette, hogy Lugunda a nyúl papnője volt.
– Meguntam, hogy a Vaticanus-dombról a madarak röptét nézegessem – mondta. – Nem hiszek többé az előjelekben. Róma istenei puszta kőszobrokká váltak, amelyeknek nincs hatalmuk. Természetesen vannak gonosz erők, és nem csodálom, hogy idegen országban tapasztalatlanságodban ígéreted áldozata lettél. De ha őszintén bánod bűnbeesésedet, megmutathatom neked az új utat. Az embernek valamivel többre van szüksége, mint boszorkányságra, előjelekre és kőszobrokra. A távolléted alatt olyan dolgokat tapasztaltam, amelyekről sohasem hittem volna, hogy ember átélheti őket.
Semmi rosszat sem sejtve, buzgón kérleltem, hogy beszéljen ezekről, de elállt a szívverésem, amikor elbeszéléséből megértettem, hogy Paulina, nagybátyjának a felesége, Claudiát kezdte közvetítőként felhasználni, hogy kapcsolatot tartson fenn barátaival, és így Claudiát még jobban belekeverte a keresztények szégyenletes és titkos társaságába, mint amennyire ő maga belekeveredett.
– Bennük van erő, hogy meggyógyítsák a betegeket, és megbocsássák a bűnöket – állította elragadtatva Claudia. – Az ő szent vacsorájuk alkalmával a rabszolga és a legszegényebb kézműves is egyenrangú a leggazdagabbal és legelőkelőbbel.
A kölcsönös szeretet csókjával üdvözöljük egymást. A lélek hatalmában az egész gyülekezeten szent remegés lesz úrrá, úgyhogy a tanulatlan férfiak idegen nyelveken szólalnak meg, és a szentek arca ragyog a sötétségben.
Ijedten néztem rá, mint egy beteg emberre, de Claudia mindkét kezével megragadta a kezemet, és így kérlelt:
– Ne ítélkezz fölöttük, amíg nem ismered őket. Tegnap Saturnus napja és a zsidók sabbatja volt. Ma a keresztények szent napja van, mert az ő királyuk a sabbatot követő napon támadt fel halottaiból. De az ég bármely napon megnyílhat, és akkor ő visszatér a földre, hogy ezeréves birodalmat alapítson, amelyben az utolsókból lesznek az elsők és az elsőkből utolsók.
Míg beszélt, Claudia olyan szép és ijesztő volt, mint az eksztázisba esett jövendőmondó papnő. Valami ellenállhatatlan erő áradt belőle, amely megbénította az akaratomat, és elhomályosította az agyamat. Mert amikor így szólt hozzám: „Induljunk azonnal, és menjünk, hogy találkozzunk velük” – akarat nélkül felálltam és követtem. Mivel azt hitte, hogy félek, bizonygatta, hogy semmit sem kell cselekednem, amit magam nem akarok, csupán lássak és halljak. Magamban azzal a gondolattal védekeztem, hogy minden okom megvan, hogy valamit megtanuljak Róma új szokásaiból, ha már egyszer Britanniában is megkíséreltem, hogy betekintést nyerjek a druidák hitébe.
Transtiberinában, a zsidók városrészében nagy zűrzavar és nyugtalanság uralkodott. Visongató nők futottak velünk szembe, és az utcasarkokon kővel és sulykolófával és puszta kézzel verekedtek. Még a deres szakállú, tekintélyes zsidók is beavatkoztak a felfordulásba, bojtos köntösükben, és a városi praefectus rendfenntartói nem voltak képesek megfékezni a zűrzavart. Ha korbácsaikkal sikerült szétoszlatniuk valamelyik csoportot, a verekedés a következő sikátorban folytatódott.
– Róma isteneinek nevére, mi történik itt? – kérdeztem egy ziháló rendőrtől, aki a vért törölgette a homlokáról.
– Krisztus, valami szökött rabszolga egymás ellen uszítja a zsidókat – magyarázta. – Amint látod, a hidakon át csak úgy, árad ide a csőcselék a város más részeiről is. Az lesz a legjobb, ha a lánnyal együtt odábbállsz, amíg nem késő. A testőröket már riasztották táborukban. Itt hamarosan mások képéből folyik a vér, és több, mint az enyémből.
Claudia lelkesen körülnézett, s örömében felkiáltott:
– Tegnap a zsidók kiüldözték a zsinagógából mindazokat a zsidókat, akik elismerték Krisztust, és bántalmazták őket. Most a keresztények ugyanazzal a mércével fizetnek. Segítségükre sietnek azok a keresztények is, akik nem zsidók.
A szűk sikátorokban csakugyan hemzsegtek a tagbaszakadt rabszolgák, ácsok és tiberisi kikötőmunkások, akik csapatokban támadtak, feltörték a boltok zárt ajtaját, és benyomultak a házakba, amelyekből panaszos jajveszékelés hallatszott. De a zsidók, láthatatlan istenüket szólítva, kemény ellenfeleknek bizonyultak. A zsinagógáik előtt tömörülve, visszaverték a támadásokat. Igazi fegyvert senkinél sem láttam. Ilyen fegyverek hordását a zsidóknak ugyanúgy megtiltották, mint az egyéb csőcseléknek, amely minden égtájról, de főleg keletről áradt Rómába.
Itt-ott láttam néhány középkorú férfit, amint magasba emelt kézzel kiáltozott: „Békét, békét, Jézus Krisztus nevében!” Néhány embert sikerült is lecsillapítaniuk, úgyhogy leengedték a sulykolófát, vagy kiengedték markukból a követ, de mihelyt odábbmentek, folytatták a verekedést. Ez a felszólítás azonban olyan dühre ingerelte a tekintélyes zsidókat, hogy Iulius Caesar remekmívű zsinagógája előtt tépdesni kezdték a szakállukat meg a ruhájukat, és szentségtörést kiabáltak.
Csak nagy üggyel-bajjal tudtam megvédelmezni Claudiát.
Megkíséreltem visszatartani attól, hogy belesodródjék a verekedésbe, mert Claudia csökönyösen abba a házba igyekezett, amelyben este a barátainak a titkos szertartásukat kellett volna elvégezniük. Felhevült, hitbuzgó zsidók csoportja éppen a földre sújtotta azokat, akik a házba igyekeztek, és kirángatta onnan azokat, akik oda rejtőztek. Feltépték a szerencsétlenek batyuit, kiborították elemózsiás kosaraikat, és sárba tiporták tartalmukat, könyörtelenül ütlegelve őket, mint a szomszéd betévedt disznaját. A menekülőket a földre teperték, és az arcukat rugdosták.
Nem is tudom, tulajdonképpen hogyan történt. Talán a rómaiak született rendfenntartási vágya lett úrrá rajtam, vagy talán védelmezni próbáltam a gyengébbeket a támadókkal szemben, de hirtelen azt vettem észre, hogy egy tagbaszakadt zsidó szakállát rázogattam, és birkózófogással kicsavartam a kezéből a sulykolófát, amikor buzgóságában fejbe rugdosott egy leányt, akit már leütött. Aztán eszeveszett kézitusába keveredtem, és nyilván a keresztények oldalán, mivel Claudia izzó lelkesedéssel biztatott, hogy a názáreti Jézus nevében, teljes erőből üssem azokat a zsidókat, akik gonoszságukban nem ismerték el Krisztusnak.
A zavargásban ezer és ezer férfi és nő, ifjú és öreg vett részt, még gyermek is. Az igazhitű zsidók túlerejükkel megfenyítették volna szakadáraikat, ha ezek nem kaptak volna olyan nagy segítséget a Tiberis túlsó partjáról és a kikötőkben tanyát vert csőcseléktől, amely kedvét lelte bármilyen felfordulásban. A zavargás gyorsabban véget ért volna, mint ahogyan elkezdődött, ha a testőrség valóban beavatkozott volna a játékba.
De a zavargások elfojtásából a hídon tekintélykérdés adódott a gárdapraefectus és a városi praefectus között. Az ítélkezési és a rendfenntartási hatalom a falakon belül a városi praefectus jogaihoz tartozik. Végül felharsantak a kürtök. A sebtében védősisakkal, pajzsokkal és kardokkal felszerelt városi rendfenntartó erők rendezett sorokban benyomultak a zsidók városnegyedébe. Miután a legmegátalkodottabb rendbontók közül néhányat megöltek, általános pánik keletkezett, és az utcák kiürültek. Itt-ott sebesültek vonszolták magukat a földön, akik nem tudtak talpra állni és menedéket kerestek. A barátok és a rokonok szaporán a házak rejtekébe szállították azokat, akik az ütésektől eszméletüket vesztették.
Észhez tértem, amikor Claudia a karomnál fogva berángatott az egyik házba, nyomban elengedtem a véres sulykolófát, és szörnyülködve döbbentem rá, mi lenne a következménye, ha őrizetbe vennének, amiért beavatkoztam a zsidók verekedésébe, amelyet hitbeli dolgok robbantottak ki. Hiszen haditribunusi rangomon kívül még a vékony piros csíkot is elveszthettem volna alsóingem szegélyéről. Claudia egy nagy és száraz pincébe vezetett, ahol a keresztény zsidók kivörösödve kiabáltak egymás arcába, azon kapva hajba, hogy ki is okozta a zűrzavar kirobbanását, és ahol síró nők sebeket kötöztek és kenhettek. A földszinti fogadószobából a félelemtől reszkető aggastyánok jöttek le a pincébe, és néhány férfi, akiknek a ruhájából arra lehetett következtetni, hogy nem voltak zsidók. Döbbenten, mint én, szemlátomást ők is azon töprengtek, hogyan kerülhetnének ki a csávából.
Velük együtt jött a pincébe egy férfi, akiben az arcáról csak akkor ismertem fel Aquila sátorkészítőt, amikor letörölte a vért és a sarat a képéről. Szörnyű állapotban volt, mivel a zsidók meghempergették a Cloacában, és laposra verték az orrát. Ennek ellenére indulatosan kiabálni kezdett:
– Ó, ti csalárdak, akiket nem merek többé a testvéremnek nevezni! Hát számotokra a szabadság Krisztusban csak függöny a gonoszságtok leplezésére? A bűneitek miatt ütlegelnek titeket. Hová lett a béketűrésetek? Hiszen megparancsoltatott nekünk, hogy vessük alá magunkat bármilyen emberi rendnek, és jótetteinkkel hallgattassuk el az esztelenek gyalázkodását. Sokan ellenkeztek vele, s haragosan vitatkoztak.
– Most nem a pogányokról van szó, akik között feddhetetlenül élünk, hogy jótetteink láttán megtanulják magasztalni az Istent. Nem, most a zsidókról van szó, akik ütlegelnek bennünket, és gyalázzák Krisztus urunkat. Az ő védelmére és csupán az ő dicsőségére szálltunk szembe a gonosszal, nem pedig a saját nyomorult életünk védelmére.
A tömegen át Aquilához nyomakodtam, a karjánál fogva megráztam, és megpróbáltam a fülébe súgni, hogy magukra kell hagynom őket, de amikor felismert, örömében felragyogott az arca, megáldott, és felkiáltott:
– Minutus, Marcus Manilianus fia, hát te is az egyetlen igaz utat választottad?
Átölelt, megcsókolta a számat, révületbe esett, és prédikálni kezdett:
– Krisztus éretted is szenvedett. Miért nem tekinted őt példaképednek, és miért nem követed az ő nyomdokait? Amikor gyalázták, ő nem felelt gyalázkodással, és amikor szenvedett, nem fenyegetőzött. Ezért a rosszat rosszal ne bosszuljátok meg. Ha Krisztus miatt szenvedsz, magasztald érte az Istent.
Nem is tudom elmondani, mi mindent fecsegett össze, mert nem törődött ellenkezésemmel, és révületében nagy hatást gyakorolt az emberekre. Egymás után csaknem mindannyian imádkozni kezdtek, s bűneik bocsánatát kérték, bár néhányan még mindig dühösen azt hajtogatták, hogy a birodalom sohasem hoz gyümölcsöt, ha a zsidók akadálytalanul pusztíthatják és bántalmazhatják Krisztus alattvalóit.
Időközben a rend őrei egész csomó embert őrizetbe vettek, s egyáltalán nem nézték, hogy az igazhitű vagy a keresztény zsidókhoz, vagy pedig holmi gyülevész népséghez tartoznak.
Mivel a testőrök őrizték a hidakat, sokan csónakban menekültek a városba, és a mólókról elengedték a kikötő teherhajóit, amelyeket magával ragadott a folyó sodra. A város védtelenül maradt, hiszen a rendfenntartó alakulatokat a zsidók városrészébe vezényelték. A csőcselék kezdett végigvonulni az utcákon, s jelszó gyanánt Krisztus nevét kiabálta, amelyet a túlsó parton tanult meg.
Kirabolták a boltokat, és felgyújtották a házakat, úgyhogy miután a zsidók városrésze látszólag elcsendesedett, a praefectusnak vissza kellett vezényelnie csapatait, hogy a tulajdonképpeni várost védelmezzék. Ez volt a szerencsém, mert már kiadta a parancsot, hogy házról házra fésüljék át a városnegyedet, s fogják el Krisztust, aki a zsidókat ilyen féktelenségekre uszította.
Estére járt már, a pince padozatán ültem csüggedten, arcomat a kezembe támasztva, mikor éreztem, hogy éhes vagyok. A keresztények összegyűjtötték megmentett eleségüket, és kezdték elosztani egymás közt, készségesen kínálva mindenkit, nehogy bárki éhen maradjon. Volt kenyerük és olajuk, hagymájuk, borsókásájuk, sőt boruk is. Aquila a keresztények szokása szerint a kenyeret és a bort mint Jézus testének és vérének jelét megáldotta. Elfogadtam, amikor megkínáltak, és megosztottam Claudiával a szegények kenyerét. Sajtot is kaptam meg egy darab szárított húst. Bort ugyanabból a kupából ittam, mint a többiek, amikor a kupa hozzám került. Mikor éhüket csillapították az emberek, buzgón megcsókolták egymást. Claudia megcsókolt és felkiáltott:
– Jaj, Minutus, milyen boldog vagyok, hogy te is ettél az ő húsából, és ittál az ő véréből bűneid bocsánatára és az örök életre. Nem érzed, hogyan melegíti a lélek a szívedet, mintha levetetted volna magadról eddigi életed rongyos ruháját, és új ruhába öltöztél volna?
Keserűen válaszoltam, hogy engem csak a savanyú, hitvány lőre melegít. Csak aztán fogtam fel teljes egészében szavainak értelmét, és megértettem, hogy részt vettem a keresztények titkos étkezésén. Annyira megborzadtam, hogy elfogott a hányinger, noha jól tudtam, hogy a kupából nem vért ittam.
– Badarság! – heveskedtem. – A kenyér az kenyér, a bor pedig bor, ha az ember éhes. Ha más egyéb és ennél rosszabb nem történik köztetek, nem is értem, miért mesélnek a babonaságotokról esztelen mendemondákat. Még kevésbé értem, hogy ilyen ártatlan dolgok miatt emberek véresre verjék egymás fejét.
– A zsidók azt hiszik – töprengtem –, hogy jobbak a többi embernél, mert nekik van szentírásuk, törvényeik és templomuk Jeruzsálemben. Rómában elkülönülnek a rómaiaktól, és nevetséges fennhéjázásukkal rossz vért szülnek. Még arra sem hajlandók, hogy másokkal együtt étkezzenek. De ennek a haszontalan és titkos lakomának alapján ti, keresztények, még kiválóbbak akartok lenni, mint a zsidók.
Claudia megharagudott, és rám förmedt:
– Jézus Krisztus, az Isten fia, nem tesz különbséget a zsidók és a többi ember között. Nekem azt tanították, hogy ha valaki hisz benne, és a víz alá merül, vagy legalábbis hagyja, hogy az ő nevében vizet öntsenek rá, bűnbocsánatot és örök életet nyer. Ő nem a jámbor zsidókat kereste, hanem a bűnösöket. Fölösleges dicsekedni, de bizonyára el kell ismerned, hogy a bűneitől megtisztult ember jobb, mint a tudatlan, ahogyan a tiszta ing is jobb, mint a piszkos.
Komolyan azt javasolta, hogy hallgassam meg Aquila és a Krisztus titkait ismerő többi zsidó tanítását, hogy aztán vizet öntsenek a fejemre. Hiszen a saját szememmel láttam, hogy milyen áhítatosan beszélnek egymással a keresztények a szeretet étkezése után. Vak vagyok, ha nem veszem észre bennük a lelket, amely megkülönbözteti őket a többi embertől.
Mivel képtelen voltam vitatkozni vele, annyira izgatott lelkiállapotban volt, végül megígértem, hogy utánajárok a tanításuknak, már amennyire egyáltalán van benne értelem. Alapjában véve nem tartottam rossznak, hogy védekeztek a zsidókkal szemben. De gyanítottam, hogy megbüntetik őket, ha a rendbontás folytatódik, akár az igazhitű zsidók legyenek is az okozói.
Aquila elismerte, hogy korábban is előfordultak nézeteltérések, noha nem ilyen mértékben. Állította, hogy a keresztények minden fölösleges feltűnést kerülve szeretnének összegyűlni, és hogy a rossz szóra jóval akarnak válaszolni. De a keresztény zsidóknak is törvényes joguk volt a zsinagógába járni, hogy az írást hallgassák, és hogy szavukat hallathassák. Hiszen közülük sokan részt vállalnak az új zsinagóga építési költségeiből is.
A meleg nyári éjszakán elindultam, hogy hazakísérjem Claudiát a Vaticanus-domb mellett, a városon kívülre. A folyó túlsó partján a tűzvészek visszfénye látszott, és a tömeg moraja hallatszott. Az úton összetorlódott az a számtalan szekér, amelyek élelmiszereket szállítottak a város piacaira és vásárcsarnokaiba. A parasztok aggodalmaskodva kérdezgették egymástól, mi történt a városban. Szájról szájra járt a hír, hogy valamilyen félelmetes Krisztus gyilkosságokra és gyújtogatásra uszította a zsidókat. Senki sem akadt, akinek egy jó szava lett volna a zsidókról.
Járás közben sántikálni kezdtem, és a fejem is hasogatni kezdett, úgyhogy csodálkoztam, előbb miért nem éreztem egyáltalán a verekedésben szerzett sérüléseimet. Miután végre Claudia kunyhójába értünk, olyan nyomorúságos állapotban voltam, hogy Claudia nem engedett el, hanem arra kért, hogy maradjak nála éjszakára. Ellenkezésemmel mit sem törődve, az olajmécses fényénél betakart a saját ágyában, de tett-vett körülöttem, és olyan nagyokat sóhajtott, hogy végül megkérdeztem, tulajdonképpen mi bántja.
– Nem vagyok sem tiszta, sem bűntelen – vallotta be Claudia. – Éppen most tüzes parázsként izzik a szívemben minden egyes szavad, amit a szemérmetlen britannus lányról mondtál, noha még a nevét is szeretném elfelejteni.
– Bocsáss meg nekem, hogy nem tudtam megtartani az ígéretemet – kérleltem őszintén.
– Törődöm is én a te ígéreteddel – panaszolta Claudia. – Csak önmagamat átkozom. Ereimben anyám vére folyik, és az apám a feslett Claudius volt. Nem tehetek róla, hogy szörnyű nyugtalanság hevít, miközben te az ágyban fekszel.
De a keze jéghideg volt, amikor megszorította a kezemet. Az ajka is hideg volt, amikor lehajolt, hogy megcsókolja a számat.
– Jaj, Minutus – suttogta. – Eddig képtelen voltam bevallani neked, de unokabátyám, Gaius megerőszakolt, amikor még gyermek voltam. Ez szórakoztatta őt, hiszen sorban lefeküdt a húgaival is. Emiatt minden férfit meggyűlöltem. Csak téged nem gyűlöllek, mert a barátoddá fogadtál úgy, amilyen vagyok.
Fölösleges tovább magyarázkodnom. Magam mellé húztam az ágyba, hogy megvigasztaljam, hiszen reszketett a hidegtől és szégyenében. Nem is védekezem azzal, hogy öt évvel idősebb volt nálam, hanem készségesen elismerem, hogy tűzbe jöttem. Végül sírva és nevetve az ölembe jött, és rádöbbentem, hogy szeretem.
Reggel, amikor felébredtünk, mindketten olyan boldognak éreztük magunkat, hogy nem is akartunk másra gondolni, mint egymásra. Az örömtől sugárzó Claudia szép volt a szememben, durva arcvonásai és erős szemöldöke ellenére is. A szívemből Lugunda távoli árnnyá foszlott.
Claudia érett nő volt a fejletlen és szeszélyes leány mellett. Nem tettünk ígéreteket egymásnak, és én még gondolni sem akartam a jövőre. Ha homályos bűntudat kezdett gyötörni, arra gondoltam, hogy Claudia tudta, mit tesz. Legalábbis akadt valami más is, amin töprenghet, mint a babonás keresztények titkos szertartásai. Ezért jókedvre derültem.
Amikor hazaértem, Laelia néni éles szavakkal adta tudtomra, hogy aggódott értem, hiszen éjszaka és már második napja voltam távol, minden előzetes bejelentés nélkül. Vöröslő szemével alaposan szemügyre vett, és így vádolt:
– Az arcod úgy ragyog, mintha szégyenletes titkot rejtegetnél magadban. Csak nem tértél be éjszakára valamelyik szíriai bordélyházba? – kérdezte, és gyanakodva szaglászta a ruhámat.
– Nem, nincs bordélyházszagod. De valahol töltötted az éjszakát. Nehogy valami méltatlan szerelmi históriába keveredj. Az ilyesmivel csak bosszúságot szerzel magadnak is, meg másoknak is.
Gyanúja annyira telibe talált, hogy égni kezdett az arcom. Szerencsére Laelia néninek máshol járt az esze.
– Képzeld csak – mesélte –, isteni barátom, Simon varázsló ellen tegnap este gyilkossági kísérletet követtek el. Amikor átment a Tiberis túlsó partjára, hogy szokása szerint jámbor cselekedeteket kövessen el, s betegeket gyógyítson az erejével, azok a tollforgóval felszereltek rárontottak, és félholtra verték.
Nem tudtam megérteni, mit akart Laelia néni a tollforgóval, míg meg nem világosodott előttem, hogy a latin cristatus szót összekeverte a görög keresztény jelentésű szavával. Miután tisztáztam a különbséget, Laelia néni haragra gerjedt:
– Bárhogyan legyen is, azok az öldökölni vágyó cristatusok azóta törnek Simon életére, amióta a közéjük tartozó Simon halásszal verseng a hatalomért. Ők a saját titkos társaságukba csalogatják azokat a gazdag nőket, akik Simon baráti köréhez tartoztak, vért itatva velük megigézik őket, és undorító csókolózási fajtalanságba viszik bele őket. Simon kiderítette, hol van a gyülekezési helyük, bár ravaszul igyekeztek megváltoztatni a helyet. Ezért álltak bosszút rajta, és a zsidók nem is vették védelmükbe, mert samariai.
Azt válaszoltam, hogy nem hiszek a vérivásban, sem az általa okozott csókolózási őrjöngésben, de Laelia néni állította, hogy mindezt szemtanúktól tudja, akiket Simon varázsló küldött a tollforgósok titkainak kifürkészésére. Nem vitatkozhattam a dologról, mert különben fel kellett volna fednem, hogy belekeveredtem a zsidózendülésbe.
Barátom, Lucius Pollio, akinek az apja abban az évben consul volt, délután meglátogatott, s a felfordulás miatt igen izgatott volt.
– A zsidók egyre arcátlanabbá válnak kiváltságaik védelmében – magyarázta –, a városi praefectus egész délelőtt a letartóztatottakat hallgatta ki, és meggyőzően tisztázta, hogy egy Khrésztosz nevű zsidó uszítja zendülésre a rabszolgákat és a csőcseléket. Ő nem volt ezelőtt gladiátor, mint annak idején Spartacus, hanem Jeruzsálemben elítélt politikai gonosztevő, aki valamilyen módon életben maradt, amikor keresztre feszítették. A praefectus nyomozásokat folytat, és vérdíjat tűzött ki a fejére. De erős a gyanúm, hogy ez az ember elillant a városból, miután a lázadás kudarcba fulladt.
Nagy kedvem lett volna megmagyarázni a könyvmoly Luciusnak, hogy a zsidók Krisztuson a nekik megjósolt Messiást értik, de nem árulhattam el, hogy túl sokat tudok a zsidók új lázadó tanairól. Még egyszer átnéztük könyvem kéziratát, hogy a nyelvezetét tökéletesítsük. Lucius Pollio megígérte, hogy szerez rá kiadót, ha a könyv kiállja a nyilvános felolvasás tűzpróbáját. Megítélésem szerint művem könnyen arathat jelentős sikert. Claudius szívesen gondolt vissza britanniai győzelmes hadjáratára. Valószínűleg hízeleg majd neki a Britannia iránt tanúsított érdeklődés. Pollio véleménye szerint könyvem éppen erre volt alkalmas.
A zsinagógák használati jogát illető vitákat, amelyek a zsidó lázadást kirobbantották, a városi praefectus azzal döntötte el, hogy a zsinagógákat azoknak a használatára rendelte, akik az építkezéshez pénzt adtak. Hiszen a türelmetlen és a türelmes – zsidóknak egyaránt voltak saját zsinagógáik. De amikor a Krisztust elismerő zsidóknak birtokukba kellett venniük a zsinagógát, a türelmetlen zsidók a frigyládákból elvitték a drága kézirattekercseket, és éjjel inkább felgyújtották az épületet, semhogy átengedjék a gyűlölt keresztényeknek.
Ez újabb összetűzést okozott. Végül az igazhitű zsidók arcátlanságukban súlyos politikai tévedést követtek el azzal, hogy a császár elé vitték az ügyet.
Claudius már eleve haragos volt a lázongások miatt, amelyek zavarták friss házassági boldogságát. Még dühösebb lett, amikor a zsidók tanácsa dölyfösségében emlékeztetni merészelte, hogy az ő segítségük nélkül nem lett volna belőle császár. Valójában Claudius ivócimborája, Herodes Agrippa kölcsönzött pénzt a gazdag római zsidóktól, s erre a pénzre Claudiusnak volt szüksége, hogy megjutalmazza a testőrség tagjait Gaius Caligula meggyilkolása után. De Claudiusnak uzsorakamattal kellett visszafizetnie a pénzt, és különben sem emlékezett szívesen vissza a hiúságát sértő esetre.
Iszákosságtól reszkető feje ide-oda járt haragjában. A szokottnál jobban dadogva kizavarta a zsidókat, és megfenyegette őket, hogy minden zsidót kiűz Rómából, ha még egy csetepatéról hall. És a zsidóknak ítélkezésre át kellett adniuk a városi praefectusnak Krisztust, akit nyilvánvalóan a Transtiberina titkos pincéjében rejtegettek, mert a vérdíj ellenére sem találtak még rá.

 

Rómában ötezer zsidó lakott. Sokan közülük gazdag és előkelő emberek voltak, sőt római polgárok. A Pompeius által elrendelt áttelepítés óta vallásuk kíváncsiságot ébresztett a nők körében. Sabbatjuk megünneplése több nemzedék alatt római szokássá vált, úgyhogy számos egyszerű polgár Saturnus napját általános pihenőnapnak tekintette. A nyájas szívű uraktól a rabszolgák egyenesen követelték ezt a szabadnapot, hogy lustálkodjanak.
A zsidók tanácsa, amelynek feladata a római zsidók között a bírói hatalom gyakorlása, továbbá a jeruzsálemi templomadó összegyűjtése és a zsidók kiváltságainak védelmezése volt, úgy döntött, hogy minden eszközzel nyomást gyakorol a szenátusra. Több szenátor a szabadosaival végeztetett üzleti ügyei, mindennapi pénzgondjai és a család nőtagjainak lágyszívűsége miatt együtt érzett a zsidókkal. Sőt a hiszékenyek egyenesen féltek attól, hogy megsértik a zsidókat, mert voltak köztük varázslók is. A zsidók nem vették egészen komolyan a császár fenyegetését, de mindenesetre biztonságosabbnak tartották, hogy maguk mellé állítsák barátaikat, ha a szenátus elé kerülne a zsidók kiűzetésének kérdése.
A szenátorok nehezen tudták megérteni magyarázataikat. A legtöbben ésszerűen azt javasolták, hogy a zsidók energiájukat és tevékenységüket Krisztus elfogására összpontosítsák, aki még mindig Rómában bujkál, s adják át a hatóságnak. Hiszen ezzel megoldódna az ügy. A zsidók megmagyarázták, hogy arról a férfiról van szó, akit idestova több évtizede keresztre feszítettek Jeruzsálemben, és merő hazug koholmány a feltámadása a keresztről. Ekkor a szenátorok elvesztették érdeklődésüket az ügy iránt.
– Minden hitnek megvan a maga szent étkezése – mondták –, még a római kézműves testületnek is, aszerint, hogy az istenek közül ki pártfogolja a mesterségüket. Ti magatok Saturnus napjának előestéjén étkeztek, amikor kigyúl az esti csillag, és meghívjátok a szegényeket, hogy étkezzenek veletek. Ha egyszer Krisztus olyan sok követőre talált köztetek, bármilyen ostobák és babonásak legyenek is, nehéz lenne nekik megtiltani a szent étkezéseiket, ha nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy ezekkel megsértik a jó erkölcsöket, vagy az államra káros izgatást gyakorolnak.
A keresztény zsidóknak és a hozzájuk csatlakozott gyülevész népségnek szintén megvoltak a vezetőik. Megdöbbenésemre atyámnál, Tullia asszony házában élénk eszmecserében találtam Aquilát, akinek az orrsövénye eltört, erélyes feleségét, Priscát, és még néhány, alapjában véve tisztességes polgárt, akiknek nem volt más hibájuk, mint az, hogy a keresztények titkos tanításai felé hajlottak. Négyszemközt akartam beszélni atyámmal Claudiáról. Arra gondoltam, mert akkor hetenként kétszer jártam Claudiához, és éjszakánként nála maradtam, hogy az ügy érdekében idejében tennem kell valamit, még ha Claudia nem támasztott is közvetlen követeléseket.
Miután megleptem őket, atyám így szólt hozzám:
– Ne menj, Minutus! – mondta, majd a többiek felé fordulva így folytatta: – Meglehetősen pontos ismereteim vannak a zsidók királyáról, mert keresztre feszítése után éppen Galileában vándoroltam, és mint szemtanú magam is tanúsíthatom, hogy halottaiból feltámadt. Tanítványai ugyan elküldték maguk mellől, de annyit mondhatok, hogy ő nem uszította népét lázongásra, ahogyan ti teszitek itt Rómában.
Mindezt már azelőtt is hallottam, és nem tudtam megérteni, hogy atyám, aki különben értelmes ember volt, sőt, amint öregedett, egyre bölcsebb lett, még mindig ugyanazon a régi dolgon rágódik.
– Született zsidó vagyok – védekezett a ferde orrú Aquila –, járok a zsinagógába, és megtartom a törvényt, ha ez gyakorlatilag lehetséges, nehogy sértsem a többi zsidót. De a törvény nem ment meg engem. Teljes megtartása lehetetlen ember számára. Nekünk azt parancsolták, hogy szeressük egymást, sőt még az ellenségeinket is. Ez emberi gyengeségünk miatt olyan lehetetlen, mint a törvény megtartása, de vannak közöttünk olyanok is, akik viszont azt kezdik követelni, hogy a hozzánk csatlakozóknak puszta szeretetből körül kellene metéltetniük magukat, hogy kiegyezzünk a zsidókkal.
– Én csak nő vagyok – robbant ki a szó Priscából –, de annyit megértek, hogy az újszövetség azután született, hogy Jézus Krisztus, Isten fia a földre szállt, és feláldozta magát a bűnök bocsánatáért. Ezért bűn lenne, ha azoktól, akik elismerik őt, és buzgón várják, hogy bármelyik napon visszatérjen, azt követelnénk, hogy csatlakozzanak az ószövetséghez.
– Semmi kifogásom nincs ellene – magyarázta a két polgár –, hogy elszenvedjük azt az alapjában véve kellemetlen, de múló fájdalmat, ha ez igazi szeretet lenne. De attól tartunk, hogy ilyen megpróbáltatás kiállása után túl elbizakodottá válnánk, és elriasztanánk seregünkből a gyengébb testvéreinket. És a körülmetélés semmit sem érne. Ha a zsinagógában bárki előáll, és felkent voltát azzal bizonyítja, hogy így beszél: „férfiak, testvérek”, rákiáltanak, hogy hallgasson, és megverik, ha nem sabbat napján, akkor a következő napon.
– Igen, igen – csüggedt el Aquila –, bármit is teszünk, mindenkinek a szemében szálka vagyunk. Jobban gyűlölnek bennünket, mint a bálványimádókat. Még saját magunk között sem tudunk megmaradni a kölcsönös szeretetben és alázatosságban, hanem mindenki azt hiszi, hogy ő többet tud. A leglelkesebben azok tanítják a többieket, akik csak nemrég találtak rá az útra, és ismerték el Krisztust.
– Róla azt állítják – tette hozzá Prisca –, hogy tüzet vetett a világra, elválasztotta a férjet a feleségétől, és szembeállította a gyermeket a szüleivel. Éppen ez történik most Rómában, bár jót akartunk. Hogyan lehet a szeretet és az alázat gyümölcse a veszekedés, a széthúzás és a harag, a gyűlölet és az irigység, ezt nem értem.
Amint hallgattam őket, igazságos harag kezdett forrni bennem.
– Mit akartok atyámtól? – kiáltottam fel. – Miért gyötritek, hogy a száját harapdálja, és a fejét kapkodja? Atyám szelíd és jóakaratú ember. Nem hagyom, hogy beleavatkozzék esztelen civakodásotokba.
Atyám kihúzta magát, és rám parancsolt:
– Hallgass, Minutus!
Aztán, mint aki a távoli múltba réved, végül megszólalt:
– A dolgok általában tisztázódnak, ha az ember beszél róluk, de ezek a megmagyarázhatatlan dolgok még bonyolultabbakká válnak, ha beszélnek róluk. De ha egyszer a tanácsomat kéritek, azt javaslom, kérjetek haladékot. Antiokheiában, Gaius császár idejében, ugyanez a tanácsom nagy hasznára vált a zsidóknak.
Álmélkodva meredtek rá atyámra, mivel nem értették, mit akart mondani. Atyám szórakozottan mosolygott.
– Váljatok külön a zsidóktól – mondta –, hagyjátok ott a zsinagógát, ne fizessetek többé a templomnak. Építsétek fel saját gyülekezési helyeiteket, ha úgy akarjátok. Hiszen módos emberek is vannak köztetek. Talán bőséges ajándékokat is kaptok azoktól a férfiaktól és nőktől, akik azt hiszik, hogy megvásárolhatják lelki nyugalmukat, ha támogatják a különböző isteneket. Ne bosszantsátok a zsidókat. Maradjatok csendben, ha gyaláznak benneteket. Minden tekintetben maradjatok veszteg, ahogyan én is erre törekszem a magam viszonyai között, és senkit se sértsetek meg.
– Kemény beszéd ez – kiáltottak fel egyszerre. – Hiszen hitvallást kell tennünk királyunk mellett, és hirdetnünk kell az ő birodalmának az eljövetelét. Különben nem vagyunk méltóak hozzá.
Atyám széttárta két kezét, nagyot sóhajtott, és így válaszolt:
– Az ő birodalma még sokáig késik, de lelke kétségtelenül bennetek van, nem pedig bennem. Tegyetek, amit akartok. Ha az ügy a szenátus elé kerül, megpróbálok szót emelni az érdeketekben. Bizonyára ezért is fordultatok hozzám. De engedjétek meg, hogy ne beszéljek a birodalomról. Az ilyesmi csak politikai gyanakvást eredményezne a szándékaitokat illetően.
Ezzel megelégedtek, és éppen idejében mentek a maguk útjára, mert Tullia asszony jött velük szemben az oszlopcsarnokban, látogatásairól hazatérve, és türelmetlenül kiabálni kezdett:
– Ejnye, Marcus, hányszor figyelmeztettelek már, hogy ne fogadj gyanús zsidókat. Nem ellenzem, ha filozófusokat hallgatsz. Ha kedved leled benne, segítsd a szegényeket, küldd el orvosodat a betegekhez, és adj hozományt az árvalányoknak. Mindenkinek el kell töltenie valamivel a szabad idejét. De az istenek nevére, határold el magadat a zsidóktól a saját egészséged kedvéért.
Miután haragra gerjedt, figyelme felém fordult, kifogásolta hitvány lábbelimet, tógám ügyetlen rendezését és esetlenül rövidre vágott hajamat.
– Nem vagy már durva katona – förmedt rám. – Atyád méltóságának a kedvéért nagyobb gondot kellene fordítanod a külsődre. Talán borbélyt és ruhagondozót kell ajándékoznom neked. Laelia nénéd túlságosan régimódi és rövidlátó ahhoz, hogy megfelelően gondozzon téged.
Mogorván azt válaszoltam, hogy van már borbélyom, mert nem akartam, hogy az ő rabszolgái leskelődjenek minden lépésem után. A születésnapomon valóban megvásároltam és felszabadítottam egy szánalmas borbélyrabszolgát, és segítettem, hogy Suburában saját üzletet alapítson. Nagyon jól keresett azzal, hogy parókát adott el a nőknek, és a szokásos kerítéssel foglalkozott. Hozzátettem, hogy Laelia néni a szíve mélyéig megsértődnék, ha idegen rabszolga jönne a ruháimat gondozni.
– Ezenkívül a rabszolgákkal több baj van, mint öröm tettem hozzá.
Tullia asszony megjegyezte, hogy az egész csak fegyelmezés kérdése.
– De tulajdonképpen mire pályázol az életben, Minutus? – kérdezte. – Azt hallottam, hogy bordélyházakban töltöd az éjszakákat, és elhanyagolod rétorod gyakorlatait. Ha a télen valóban nyilvánosan fel akarod olvasni a könyvedet, meg kell zaboláznod féktelen testedet, és dolgoznod kell az ügy érdekében. Itt volna a legfőbb ideje, hogy rangodnak megfelelő házasságot köss.
Kijelentettem, hogy mértékletesen akarom élvezni ifjúságomat, és mindeddig nem keveredtem összeütközésbe a hivatalnokokkal részegeskedés vagy a lovagok csínyjei miatt.
– Szemlélődöm magam körül – mondtam. – Részt veszek a lovassági gyakorlatokon. Ott ülök a praetoriumban a hallgatóság között, amikor érdekes per kerül napirendre. Könyveket olvasok. Sőt még Seneca filozófus is kegyes hozzám. Természetesen annak idején pályázom majd a questori hivatalra, de ehhez még túlságosan fiatal és tapasztalatlan vagyok, bármilyen felmentésben részesüljek is.
Tullia asszony szánakozón nézett rám.
– Értsd meg, hogy a jövőd szempontjából az a legfontosabb, hogy kifogástalan emberekkel köss ismeretségeket – magyarázta. – Mindent elkövettem, hogy meghívást kapj jó hírű házakba, de panaszkodtak, hogy mogorva és hallgatag vagy, és a barátságot nem viszonozod barátsággal.
Erre megvoltak a magam komoly okai.
– Kedves mostohaanyám – mondtam –, minden tekintetben tisztelem az ítélőképességedet. De mindaz, amit Rómában hallottam és láttam, arra figyelmeztet, hogy óvakodjam túlságosan jó kapcsolatokat kötni a jelen pillanatban kifogástalannak látszó emberekkel. A szenátorokról nem is beszélve, egy évvel ezelőtt néhány száz lovag került hóhérkézre, vagy követett el öngyilkosságot pusztán azért, mert kifogástalan emberek voltak, vagy túlságosan közeli kapcsolatban álltak kifogástalan emberekkel.
– Agrippina jóvoltából minden ilyesmi megváltozott – vetette ellen Tullia asszony túlságosan is gyorsan, de szavaimon volt mit gondolkodnia, mert rövid töprengés után ezt a javaslatot tette:
– Voltaképpen az lenne számodra a legokosabb, ha fogatversenyekkel foglalkoznál, és csatlakoznál valamelyik szín híveihez. Ez politikamentes tevékenység, de mégis a legelőkelőbb baráti kapcsolatokhoz vezet. Hiszen te szereted a lovakat.
– Elegem van a lovakból – válaszoltam.
– A lovak kevésbé veszedelmesek, mint a nők – hangzott Tullia asszony gonosz célzása.
Atyám töprengve rátekintett, és elismerte, hogy ez egyszer igaza van.
– Fölöslegesen magadra terelnéd a figyelmet – folytatta Tullia asszony, hogy bosszút álljon atyám megjegyzéséért –, ha mindjárt a kezdetben saját fogatot tartanál, noha atyádnak van erre módja. Pusztán idő kérdése ugyan, hogy mikor kell a szántóföldjeinket legelővé változtatni. A gabonatermelés Itáliában csak veszteséget hozhat, hogy végre készül Ostia új kikötője. De belőled aligha lesz lónemesítő. Érd be azzal, hogy a fogatversenyeken fogadásokat köss.
A cirkusz nélkül is éppen elég időtöltésem volt. Hiszen megvolt a saját régi házam az Aventinuson, gondoskodnom kellett az öregségtől mogorva Barbusról, engesztelnem kellett Laelia nénit, sőt még gall szabadosomat is védelmembe kellett vennem, amikor a szomszédai pert indítottak ellene azért, hogy a szappanfőzdéje kellemetlen bűzt áraszt. Könnyű volt megvédenem a bíróság előtt, hiszen a tímár- és festőműhelyek, amelyekbe az utcasarokról a vizelettel telt dézsákat szállították, még nagyobb bűzt okoztak. Erősebb volt az a vád, hogy elpuhultságnak tüntették fel a szappan használatát a habkő helyett, mint olyan szokást, amely ellentmond őseink szellemének. Az ügyvéd, akit a szomszédok fogadtak fel, még azt is megpróbálta, hogy Rómában betiltassa a szappan használatát, őseink őseire hivatkozva, egészen Romulusig, akik valamennyien beérték azzal, hogy egészséges és edző habkővel dörgöljék a bőrüket.
Szabadosom érdekében Rómát, mint imperiumot és mint világbirodalmat magasztaltam.
– Romulus nem égetett keletről hozott füstölőszereket az istenek szobrai előtt! – kiáltottam fel büszkén. – Szigorú ősapáink nem szereztek be tonhalikrát a Fekete-tengeren túlról, sem idegen madarakat a szavannákról, sem flamingónyelvet, sem indiai halakat táplálékul. Róma a nemzetek és szokások olvasztókemencéje. Róma mindenből kiválasztja a legjobbat, és a sajátjává nemesíti az idegen szokásokat.
Tehát Rómában nem tiltották be a szappan használatát, és szabadosom azzal fejlesztette készítményeit, hogy illatosító anyagokat kevert a szappanfajtáihoz, aztán előkelő neveket adott nekik. Valódi egyiptomi Kleopátra szappanával egész vagyont kerestünk, bármennyire Subura félreeső sikátorában készült is. Mégis el kell ismernem, hogy a nőkön kívül Róma görög és keleti származású lakosai voltak a legjobb vásárlói. A nyilvános fürdőkben a szappan használatát még az erkölcstelenség jelének tekintették.
Sok elfoglaltságom volt, de azért esténként, mielőtt álomba merültem volna, meghatározhatatlan csodálkozás lett úrrá rajtam, ugyan minek is születtem erre a világra. Olykor-olykor fellelkesültem apró sikereimtől, máskor búskomorságba merültem, mivel minden érdektelennek tűnt. A véletlen és a Szerencse istennője irányítja az életet. Előbb vagy utóbb a halál lesz az ember vigasztalan osztályrésze. Én ugyan szerencsés voltam, de minden sikerem után hirtelen szertefoszlott örömöm, és ismét elégedetlen voltam magammal.
Télen eljött végre a nap, amelyre olyan buzgón készülődtem. Nyilvánosan felolvashattam könyvemet a Palatinus császári könyvtárának előadótermében. Barátom, Lucius Domitius jóvoltából maga Claudius császár is bejelentette, hogy a déli étkezés után meghallgatja felolvasásomat. Ennek az lett a következménye, hogy mindazok, akik a császár kegyeibe akartak férkőzni, egymással versengve rohantak, hogy ülőhelyet biztosítsanak maguknak az előadóteremben.
De azért ott voltak a korábban Britanniában szolgálatot teljesítő tisztek, a szenátus Britannia ügyeivel foglalkozó bizottságának tagjai, sőt a diadalmenetet tartó hadvezér, maga Aulus Plautius is. De a hallgatóság nagy része kívül rekedt, bár ügybuzgóságukat tanúsítandó várakoztak, hogy Claudiusnak panaszkodjanak, miszerint a teremben nincs elegendő hely.
Kora reggel kezdtem el a felolvasást, és érthető idegességem ellenére is dadogás nélkül olvastam, közben fellelkesültem, mint minden író, aki gondot és fáradságot fordított műve megismertetésére. Olvasás közben nem is zavart más, mint Lucius Domitius sugdosása és integetése, amikor megpróbálta jelekkel értésemre adni, hogyan kell olvasnom. Déltájban túlságosan is ízletes ebédet szolgáltak fel, amelyet Tullia asszony rendezett atyám költségére. Amikor folytattam a felolvasást a britannusok isteneiről és titkos szertartásairól, többen bóbiskoltak, bár a magam véleménye szerint ez volt könyvem legérdekesebb része.
Aztán félbe kellett szakítanom a felolvasást, mert Claudius császár valóban megérkezett, hogy meghallgasson. Vele volt Agrippina is. A díszhelyre ültek, és odahívták Lucius Domitiust, hogy kettőjük közé üljön. Az előadóterem zsúfolásig megtelt emberekkel, de Claudius haragosan ráförmedt a panaszkodókra:
– Ha a könyv meghallgatásra érdemes, másodszor is fel kell olvasni. Akkor majd ügyeljetek, hogy valóban jelen legyetek, és meghallgassátok. De most menjetek az utatokra. Különben nem marad számunkra elég levegő.
Őszintén be kell vallanom, hogy a császár kissé ittas volt, és hangosan böfögött. Talán csak néhány sort olvastam fel, amikor félbeszakított ezekkel a szavakkal:
– Rossz az emlékezetem. Talán koromra és méltóságomra való tekintettel megengeded nekem, hogy a polgárok közül elsőnek szóljak a kérdéshez, és rámutassak, mennyiben van igazad, és milyen vonatkozásban tévedsz.
Hosszadalmasan ecsetelni kezdte saját felfogását a druidák emberáldozatairól, és elmondta, hogy Britanniában hiába keresett fűzfaágakból font nagy istenszobrokat, amelyek belsejébe foglyokat zártak, hogy áldozatként elégessék őket.
– Elhiszem, amit megbízható szemtanúk bizonyítanak – erősítette. – De leginkább a saját szememnek hiszek. Ezért nem nyelem le azt a históriádat anélkül, hogy meg ne rágnám. De légy szíves, folytasd, ifjú Lausus.
Nem sikerült sokáig olvasnom, amikor megint eszébe jutott valami, amit saját szemével látott Britanniában, és elengedhetetlenül fontosnak tartotta, hogy elmondja. A hallgatóság kirobbanó nevetése megzavart, és a fejem vörösödni kezdett. Hiszen Claudiusnak azért tárgyi észrevételei is voltak a könyvemről.
Végül ő meg Aulus Plautius belemerültek emlékezéseikbe, és a császár saját hadjáratainak részleteiről kezdett beszélgetni. A közönség közbekiáltásai buzdították őket: „Odafigyeljetek! Odafigyeljetek!” Nekem el kellett hallgatnom. Csupán Seneca filozófus csitító kézmozdulata bírt rá, hogy hangtalanul lenyeljem mérgemet. A beszélgetésbe beleavatkozott egy Ostorius nevű szenátor is, aki úgy látszott, mindent a legjobban tudott Britanniáról. Azt állította, hogy a császár politikai tévedést követett el, amikor félbehagyta a hadjáratot, és nem győzte le a britannusok valamennyi törzsét.
– A britannusok legyőzését könnyebb kimondani, mint megtenni – fortyant fel Claudius, aki okkal sértődött meg. Mutasd meg neki a sebhelyeidet, Aulus. De erről jut eszembe, hogy Britannia ügyeit elhanyagoltam, mert még nem jutottam hozzá, hogy procuratort nevezzek ki Aulus Plautius főparancsnoksága után. Hát itt vagy te, Ostorius! Nem hiszem, hogy ebben a teremben csak én lennék az, aki meguntam hallgatni, hogy te mindig mindent jobban tudsz. Menj haza, és készülj az útra. Narcissus írja meg közben a felhatalmazásodat.
Megítélésem szerint a könyvem megmutatta a hallgatóságnak, hogy Britannia civilizálása nem is olyan könnyű feladat. Mindenki nevetett. Miután Ostorius leverten távozott, hagyták, hogy zavartalanul végigolvassam a könyvemet. Claudius jóakaratúan még azt is megengedte, hogy lámpafénynél folytassam, hiszen maga zavart meg, és pazarolta el az időt. Amikor Claudius tapsolni kezdett, az egész közönség viharos éltetésben tört ki. Most már senki sem akart javításokat eszközölni a könyvemen, hiszen későre járt az idő, és mindenki megéhezett.
A hallgatóság egy része meghívott vendégként velünk jött atyám házába a lakomára, melyet Tullia asszony rendezett, mert a konyhája híres volt, s még Claudius is ilyen szavakra fakadt:
– Engem ugyan nem hívtak meg, de hívás nélkül is eljönnék, ha drága feleségem nem éppen a mai estére rendezett volna vacsorát Parthia követeinek tiszteletére. Hiszen ezek újra meg újra itt lábatlankodnak, nem kis bosszúságunkra. Bosszúságról szólva most jut eszembe, hogy boldog házasságom örömére úgy határoztam, hogy rendbe hozatom a szicíliai Eryx Venus templomát. Úgy hírlik, beszakadt a teteje. Bizonyára ti is valamennyien elő akarjátok mozdítani az építkezési munkálatokat, hogy olyan boldogságot érdemeljetek ki, mint amilyenre én találtam a súlyos csalódások után.
Egy listát küldött körbe, és gazdag zsákmányra tett szert, mert senki sem mert távozni a teremből anélkül, hogy a listára rá ne írta volna a méltóságának megfelelő összeget, noha gondolatban szitkozódhattak a császár otrombasága és tapintatlansága miatt.
Atyám házában már nem sokat beszéltek a könyvemről. Seneca bemutatott saját kiadójának. A sok olvasástól megkopaszodott, hajlott hátú és rövidlátó idős úr készségesen megígérte, hogy kiadásra átveszi a könyvemet, s először ötszáz példányban adja ki.
– Neked bizony magadnak is módodban állna, hogy kiadd a műved – vélekedett barátságosan. – De ismert kiadó neve növeli a mű sikerét. Szabadosomnak száz tapasztalt rabszolgaírnoka van, akik tollbamondásra egyszerre írják le a szöveget, anélkül, hogy sok hibát vétenének, bármilyen könyvről van is szó.
Seneca ékesszólóan magasztalta a férfit, aki számkivetése idején sem hagyta őt cserben, hanem hűségesen terjesztette a könyvesboltokban Corsicából küldött számos írását.
– Természetesen a legjobban a görög nyelvből készült fordításokkal vagy átdolgozott szerelmi történetekkel és utikalandokkal keresek – mondta nyájasan a kiadó. – De Senecának még egyetlen műve sem okozott nekem kifejezetten veszteséget.
Mivel elértettem a célzást, közöltem, hogy természetesen hozzájárulok a művem kiadásával kapcsolatos költségekhez. Hiszen nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy becses kiadói nevét mintegy kezességül adja könyvem minőségét illetően. Aztán ott kellett hagynom őket, hogy a többi vendéget üdvözöljem. Olyan sokan voltak, hogy kóválygott a fejem. Fölöslegesen sok bort is kellett innom. Végül mélységes szomorúság lett úrrá rajtam, amikor megértettem, hogy a jelenlévők közül valójában senki sem törődött velem vagy a jövőmmel. A könyvem csak ürügy volt. Ételkülönlegességeket ehettek, Campania legjobb borait ihattak, gonoszul méregették és bírálták egymást, és titokban csodálkoztak egymás között apám sikerén, amelyhez szerintük teljesen érdemtelenül jutott.
Annál jobban vágyódtam Claudia után, aki szememben az egyetlen olyan ember volt a földön, aki valóban megértett, és tényleg a javamat akarta. Természetesen nem mert eljönni, hogy meghallgassa felolvasásomat, de tudtam, milyen izgatottan várja az eredményt, és sejtettem, hogy nem jön álom a szemére. Bizonyára virrasztott, ki-kijött kunyhójából, hogy a téli égbolt csillagait nézegesse, és tekintete Róma irányába meredt, miközben az éj csendjében a távoli úton a zöldséges szekerek nyikorogtak, és a vágásra szánt marha bőgött. Annyira hozzászoktam ezekhez a hangokhoz a nála töltött éjszakákon, hogy megkedveltem őket. Ha csak a kocsikerekek nyikorgására gondoltam, olyan tisztán láttam magam előtt Claudiát, hogy tagjaim átforrósodtak.
Talán semmi sem szomorítja jobban el az embert, mint a nagy lakomák utáni látvány, amikor a fáklyák füstölögve kihunynak a ház előtt, az utolsó vendégek távoznak, és a rabszolgák támogatják őket a gyaloghintóig, majd a lámpákat eloltják, a csillogó mozaikpadlóról feltörlik a borfoltokat, és a vízöblítéses illemhelyek márványfalairól lemossák a hányást.
Tullia asszony természetesen fellelkesült fogadásának sikerétől, és izgatottan beszélgetett atyámmal erről meg arról a vendégről, hogy ez meg az mit mondott, vagy mit csinált. De jómagam keserűen éreztem, hogy mindebben teljesen kívülálló vagyok.
Ha tapasztaltabb lettem volna, megsejtem, hogy hangulatom csak a túlzott borivás utóhatása, de mivel fiatal voltam, komolyan vettem a dolgot. Ezért atyám társasága sem csábított, amikor Tullia asszonnyal együtt frissítőül könnyű bort ivott, és friss tengeri gyümölcsöket evett, miközben a szolgák és a rabszolgák a nagy termeket takarították. Köszönetet mondtam nekik, és mentem a magam útjára, kísérő nélkül, nem törődtem a római éjszaka veszélyeivel, annyira vágyakoztam Claudia után.
Kunyhója meleg volt, és az ágya finom birkagyapjútól illatozott. Újra megtöltötte a parázstartót is, hogy ne fázzam. Először azt állította, hogy egyáltalán nem számított rá, hogy a finom társaságból hozzá jövök a siker után, amelyet könyvemmel arattam. De fekete szemében könnyek ragyogtak, amikor így suttogott:
– Ó, Minutus, csak most hiszem, hogy valóban szeretsz.
A hosszú gyönyör és a nyugtalan álom után a téli reggel sivársága kúszott be a kunyhóba. A nap nem látszott, s a tél szürkesége megfájdította a szívemet, amikor kimerülten és sápadtan egymásra néztünk.
– Claudia – kérdeztem –, mi lesz veled? És mi lesz velem? Veled úgy érzem magam, mintha a valóságból valami furcsa csillagvilágba pottyantam volna. Csak veled vagyok boldog. De így nem mehet tovább.
Önző módon, titokban, tálán azt reméltem, hogy sietve azt válaszolja, hogy éppen így a legjobb, és hogy éppen így kell az egésznek folytatódnia, mivel nem tehetünk mást. De a nagy megkönnyebbüléstől felsóhajtva így kiáltott fel:
– Még jobban szeretlek, mint eddig, Minutus, hogy magad hozod szóba a fájó kérdést, így természetesen nem mehet tovább. Mint férfi, aligha érted meg, milyen szörnyű félelem közepette várom holdam minden változását. És nem méltó az igazi nőhöz, hogy mindig csak várakozzam, mikor vezet hozzám szeszélyed, így az életem merő félelem és fájdalmas várakozás.
Megsértődtem szavaitól.
– Nagyon ügyesen titkolod ezeket az érzéseidet – jegyeztem meg élesen. – Eddig csak arról beszéltél, mennyire boldog vagy, amikor hozzád jövök. De mit javasolsz?
Claudia türtőztette magát, és nem haragudott meg. Éppen ellenkezőleg. Nyájasan így magyarázott:
– A boldogság és a bőséges élvezet alkalmas arra, hogy haragra ingerelje a szívet: a szerelmesek keresik a civódást, hogy a csúf szavak és a könnyek után annál édesebbnek érezzék az egyetértést. De ma nem tudsz megharagítani.
Két kezét egymáshoz szorítva így folytatta:
– Minden egyszerűbb lenne, ha csak rabszolganő lennék, akit magadhoz vehetnél. Még ilyen helyzettel is beérném, csak hogy szeress engem. De mivel Claudius császár megtagadott leánya vagyok, a törvényen kívül állok. Az ő kegyetlen szeszélyeit mindenki ismeri, úgyhogy egyetlen tisztességes polgár sem mer védelmébe venni engem. Hiszen még a második házasságból származó féltestvérem, Antónia férjét is megölette, hogy Antóniát politikai okokból Cornelius Sullához adja feleségül. És féltestvérem még hallani sem akar rólam, nehogy fájdalmas emlékeket elevenítsen fel. Hiszen Claudius különböző ürügyekkel azért vált el az anyámtól, hogy az ő anyját vehesse feleségül. Paulina buzgón igyekezett rábírni a férjét, hogy adoptáljon engem, de nagybátyám, Aulus Plautius, nem akart kegyvesztetté válni. Hiszen Britanniából hazatérve kénytelen volt összehívatni az egész nemzetség gyűlését, hogy Paulina nénit arra kényszerítse, váljék meg a keresztények étkezéseitől. Az egyetlen eszköz az lenne, ha a lovagi rend egyik elszegényedett tagja jó pénzért magához venne, és leányának ismerne el.
– De akkor azt is elismerné, hogy anyáddal a házasságtörés bűnét követte el, amikor ő még Claudius felesége volt – jegyeztem meg. – Ebből nyilvános botrány lenne. Claudius mint császár, nem hunyhat szemet az ilyesmi fölött.
Minden gyengédség ellenére is kivert a hideg, amikor arra gondoltam, hogy Claudia egész idő alatt titokban törvényes házasságra gondolt. Természetesen szerettem, és többé nem tudtam meglenni nélküle, de félelemmel töltött el az a gondolat, hogy idő előtti házassággal kötelezzem el magam, ami a jövőm szempontjából csak teher lenne számomra.
– Ha Claudius meghalna – suttogta Claudia, és riadtan nézett körül.
– Harapd el a nyelved – kiáltottam fel. – Ilyent nem szabad fennhangon kimondani. Kifogástalan az egészsége. Nincs semmi baja, csak néha fogja el őt a gyomorégés meg a légzési nehézségek, amelyek a túlzott evéssel-ivással járnak együtt. És nem hiszem, hogy ha Britannicus császár lenne, hajlandó lenne elismerni téged féltestvérének. Hiszen már a tulajdon édesanyja miatt is éppen elég szégyenkeznivalója van.
– Gaius Caligula nyilvánosan elismert unokahúgának, akkor is, ha csupán azért, hogy a nagybátyját gúnyolja – állította nyakasan Claudia. – De akkor még gyermek voltam, és túlságosan borzadtam mindattól, amit velem csinált. Ha kedvére való lettem volna, bizonyára kényszerítette volna Claudiust, hogy ismerjen el leányának. Hiszen akkor senki még csak nem is képzelte, hogy Claudiusból császár lehet. Gaius a Palatium bordélyházában tartotta kapuőrnek. Gyűlöltem őt, és én sem akartam, hogy elismerjen leányának. Ezenkívül abban az időben minden értelmes ember azt hitte, hogy Gaius elmebaja miatt halála után visszahozzák a köztársaságot. Akkor a legkisebb jelentősége sem lett volna származásomnak.
De nem akartam hallani Claudia szégyenletes múltjáról. Végül erősen megragadta a kezemet, mélyen a szemembe nézett, és ezt a javaslatot tette:
– Csak egy lehetőség van, Minutus. Menjünk el Rómából. Mondj búcsút a hivatali pályának. Valahol vidéken vagy bármelyik távoli városban a tengeren túl együtt élhetünk, anélkül, hogy bárki zavarna bennünket.
Nem tudtam a szemébe nézni, és a kezem is kirántottam az övéből. Claudia megremegett, és ridegen emlékeztetett:
– Rajongásodban magad fogtad le a birkát, amikor nyírtam, rőzsét tördeltél a szabad tűzre, magasztaltad kutam vizét, és úgy dicsérted egyszerű főztömet, hogy jobb az égiek ambróziájánál. Ugyanezt a boldogságot a világ bármelyik zugában megtalálnánk, ha elég messze van Rómától.
Miután egy ideig töprengtem, komolyan így válaszoltam:
– Nem tagadom, és nem is vonom vissza a szavaimat. De egy ilyen elhatározás szinte visszavonhatatlan. Mérlegelés nélkül, szinte puszta hóbortból, nem mehetünk önkéntes száműzetésbe.
Aztán pusztán gonoszságból, hozzátettem:
– És mi lenne a birodalommal, amelynek eljövetelét várod, és mi lenne a keresztények titkos étkezéseivel?
Claudia lehorgasztotta a fejét, és elismerte:
– Folyamatosan bűnt követek el veled, és nem tapasztalom már közöttük ugyanazt a tiszta hevülést, mint azelőtt. Mintha keresztüllátnának rajtam, és szomorkodnak miattam. Ezért kezdtem kerülni őket. A hitemtől és a reménységemtől fosztasz meg, ha minden úgy megy tovább, mint eddig.
Amikor hazatértem az Aventinusra, úgy éreztem magamat, mintha hideg vizet öntöttek volna a fejemre. Megértettem, hogy helytelenül cselekedtem, amikor kihasználtam Claudiát, mint egy örömleányt, és még csak nem is fizettem neki érte. De szerintem a házasság túlságosan is nagy ár lett volna a puszta nemi kielégülésért, és nem is óhajtottam elhagyni Rómát, hiszen emlékeztem rá, hogy milyen bánatosan vágyódtam Rómába gyermekkoromban Antiokheiában és ifjúkoromban Britanniában.
Ennek az lett a következménye, hogy ritkábban látogattam meg Claudiát, és kieszeltem mindenféle teendőt, míg végül a testem nyugtalansága ismét nem kényszerített hozzá.. Ettől kezdve nem voltunk többé boldogok egymással, csak az ágyban. Különben gyötörtük és vádoltuk egymást, míg okot találtam rá, hogy dühösen távozzam.
A következő tavasszal Claudius kiűzte a zsidókat Rómából, mivel már egyetlen nap sem telt el verekedés és rendbontás nélkül, és a zsidók viszálya miatt az egész város nyugtalanná vált. Alexandriában a zsidók és a görögök versengve gyilkolták egymást, Jeruzsálemben pedig a zsidó rajongók olyan súlyos zavargásokat okoztak, hogy Claudius végérvényesen rájuk unt.
Befolyásos szabadosai lelkesen támogatták a határozatot, mert alkalmuk kínálkozott, hogy nagy összegekért a száműzetés alól mentesítéseket adjanak a leggazdagabb zsidóknak. A száműzetés elrendelését Claudius még csak nem is terjesztette jóváhagyásra a szenátus elé, bár nagyon sok zsidó nemzedékről nemzedékre Rómában élt, és elnyerte a polgárjogot. A császár elegendőnek tartotta a leiratot, mert senkit sem fosztott meg a polgárjogtól. Az a mendemonda is elterjedt, hogy a zsidók túl sok szenátort megvesztegettek.
Ily módon üresen maradtak az épületek a Tiberis túlsó partján, a zsidók zsinagógáit pedig bezárták. Sok zsidó, akinek nem volt pénze, hogy mentesítését megváltsa, Róma különböző pontjain rejtőzött el. A városnegyedek elöljáróinak nagy feladatot jelentett letartóztatásuk. A városi praefectus rendőrei még az utca kellős közepén is megállították a gyanús embereket, és kényszerítették őket, hogy mutassák meg szerszámukat, hogy lássák, körül van metélve, vagy sem.
Néhányan a nyilvános illemhelyeken kerültek kézre, mert a római polgárok nem szerették a zsidókat. Még a rabszolgák is gyűlölték őket. Az elfogott zsidókat az ostiai kikötő építkezéséhez, vagy a sardiniai bányákba küldték, ami gazdasági szempontból pazarlás volt, mert többnyire kiváló kézművesek voltak. De Claudius könyörtelen volt.
A zsidók körében még elkeseredettebb gyűlölet támadt, amikor arról vitatkoztak, hogy melyik fél okozta a száműzetést. A Rómából kivezető utak mentén agyonvert zsidók feküdtek, és külsejükről nem látszott, hogy keresztények voltak-e vagy igazhitűek. A halott zsidó halott zsidó volt, és a katonák, akik az utakat őrizték, nem nagyon üldözték az erőszakoskodókat, hacsak a gyilkosságokat nem éppen a szemük előtt követték el. „A legjobb zsidó a halott zsidó” – tréfálkoztak egymás között, amikor a rend kedvéért megállapították, hogy a talált holttest körül van metélve.
A körülmetéletlen keresztények nagy bánatban voltak tanítóik távozása miatt, akiket hosszú úton elkísértek, hogy megvédelmezzék őket az erőszaktól. Tanulatlan és alacsony sorból származó emberek voltak, sokan rabszolgák, és az életükben elszenvedett csalódások miatt elkeseredettek. Most a keresztény zsidók kiűzetése után olyanok voltak, mint a pásztorok nélkül maradt nyáj.
Szánalmas összefogásukban gyakorta összegyűltek, hogy elfogyasszák szegény étküket. De soraikban az egyik ezt tanította, a másik meg azt, úgyhogy hamarosan egymás között vitatkozó csoportokra szakadtak. Az idősebbek szívósan ragaszkodtak a názáreti Jézus életéről és tanításáról szóló és saját fülükkel hallott elbeszélésekhez, de a többiek nyomban felpattantak, hogy emlékeztessék őket: „Az nem úgy volt, hanem így”, és a saját változatukat hajtogatták.
A bátrabbak próbára tették az erejüket, eksztázisba tüzelték magukat, és kezüket a betegek fejére tették, hogy meggyógyítsák őket. De ez nem mindig sikerült nekik. A varázsló Simont nem űzték el, akár mert mentesítést vásárolt magának, vagy pedig úgy tekintették, hogy mivel samariai, nem zsidó. Ezt nem tudom.
De Laelia néni elmondta, hogy még mindig csalhatatlanul eredményes gyógyító, mert isteni erő lakozik benne. Jómagam úgy vélekedtem, hogy csak olyanokat gyógyított, akikre hatott az ereje. Én nem óhajtottam találkozni vele, de ő a keresztények közül maga köré gyűjtötte a módos és kíváncsi nőket. Ezek jobban hittek benne, mint azokban, akik alázatosságról és egyszerű életről, felebaráti szeretetről prédikáltak, meg arról, hogy Isten fia hamarosan eljövendő lesz az ég felhőiben. Felbátorodván, Simon varázsló ismét próbálgatni kezdte repülési tudományát, hirtelen eltűnt az emberek szeme elől, és ismét megjelent egy másik helyen.
Barbus gondot okozott nekem, mert olykor elhanyagolta kapuőri feladatait, és ismeretlen helyre távozott. Laelia néni attól félt, hogy tolvajok törnek be a házba, és követelte, hogy szidjam meg Barbust. De Barbus így védekezett:
– Római polgár vagyok: osztozom abban, amiben mások, és a házba hozom gabonakosaramat, amikor gabonát osztanak. Tudod, hogy nem sokat törődöm az istenekkel. Még nagy bajban is beérem azzal, hogy Herculesnek mutassak be áldozatot. De amikor az embert már nyomni kezdi az évek súlya, előre kell néznie. Néhány tűzoltó és más öreg katona magával vitt egy titkos társaságba, amelynek jóvoltából sosem halok meg.
– Az alvilági rétek szomorúak – mondtam. – Az árnyaknak be kell érniük azzal, hogy a vért nyaldossák az áldozati oltárok tövéről. Hát nem okosabb, ha az ember beletörődik a sorsába, és beéri az árnnyal meg a hamuval, ha egyszer az élet ideje lejár?
De Barbus a fejét rázva ellenkezett:
– Nincs jogom felfedni a beavatottak titkait, de annyit elmondhatok, hogy az új isten neve Mithras. A sziklából született. Pásztorok találtak rá, és meghajoltak előtte. Megölte az ősbikát. És minden jót hozott a világra. A vérkeresztséget nyert beavatottaknak halhatatlanságot ígér. Amennyire fel tudom fogni, halálom után új tagokat kapok, és ragyogó kaszárnyába kerülök, ahol a szolgálat könnyű, és a bor meg a méz sohasem fogy ki.
– Barbus – figyelmeztettem –, azt hittem, olyan tapasztalt vagy, hogy nem adsz hitelt a vénasszonyok meséinek. Vízkúrára kellene fogni téged. Nagyon félek, hogy állandó italozásod miatt vannak látomásaid.
De Barbus ünnepélyesen felemelte reszkető kezét, és így esküdözött:
– Nem, nem, amikor a varázsigék elmondása után a sötétséget beragyogja az ő koronája, és megszólal a szent csengettyű, akkor az ember egész belseje megremeg, égnek áll a haja, és a leghitetlenebb is meggyőződik az ő isteni voltáról. Aztán együtt fogyasztjuk el a szent vacsorát, többnyire marhahúst, ha valamelyik öreg centurio megkapta a vérkeresztséget. Bort iszunk, és aztán együtt énekelünk.
– Furcsa időket élünk – mondtam. – Laelia néni egy samariai varázsló segítségével szerzi meg az üdvösségét, atyám a keresztények miatt bánkódik, te pedig, öreg harcos, titkos keleti szertartásokba keveredsz.
– Keleten kel fel a nap – jegyezte meg Barbus. – Bizonyos értelemben a bikaölő a nap istene, és így a lovak istene is. De ők nem nézik le a hozzám hasonló öreg gyalogost, és semmi sem akadályozná, hogy te is megismerd istenünk tanításának alapjait, ha megígéred, hogy csendben maradsz. Vannak köztünk öreg és fiatal római lovasok is, akik ráuntak a szokásos áldozatokra és istenszobrokra.
Éppen ekkoriban belefáradtam a fogatversenyekbe és a fogadásokba, a hiú és önző művészekkel való szórakozásba és a könyvmoly Pollióval folytatott végtelen beszélgetésekbe a filozófiáról meg az új költészetről. Megígértem Barbusnak, hogy elkísérem az új isten vacsorájára. Ez nagyon tetszett Barbusnak, és büszkeséggel töltötte el. Csodálkozásomra csakugyan böjtölt, és gondosan megmosakodott, még bort sem mert inni, és tiszta ruhába öltözött azon a napon.
Amikor leszállt az est, Róma kanyargós és bűzlő sikátorain át föld alatti templomba vitt az Esquilinus- és a Caelius-domb között húzódó völgyben. Amikor a lépcsőn leereszkedtünk, a gyéren világított kőteremben oroszlánprémmel a vállán Mithras papja fogadott bennünket, aki fölösleges kérdezősködés nélkül megengedte, hogy részt vegyek a titkos szertartáson.
– Nincs semmi szégyellnivalónk – magyarázta. – Tisztaságot, becsületességet és férfiasságot követelünk azoktól, akik elismerik istenünket, Mithrast, hogy lelkükbe békességet és haláluk után jó életet nyerjenek maguknak. Orcád tiszta, és jó a testtartásod. Ezért hiszem hogy megszereted istenünket. De azért fölöslegesen ne mesélj rólunk a kívülállóknak.
A teremben öreg és fiatal férfiak egész csoportja tartózkodott. Csodálkozásomra a császári testőrség néhány haditribunusára és centuriójára ismertem rá közöttük. Sok veterán és hadirokkant volt közöttük. Valamennyiükön tiszta ruha és Mithras szent díszjelvényei voltak, aszerint, hogy ki-ki a beavatottság milyen fokozatát érte el. E tekintetben a katonai rang vagy a személyes vagyon szemlátomást nem sokat jelentett. Barbus elmagyarázta, hogy ha egy hős és feddhetetlen életű öreg katona kapja meg a vérkeresztséget, a bikát a módosabb beavatottak fizetik. Ő maga beérte a holló fokozattal, mert nem volt feddhetetlen, és nem tudott mindig ügyelni arra, hogy elbeszéléseiben a színtiszta igazságra szorítkozzék.
A föld alatti teremben olyan homály volt, hogy az arcokat alig lehetett felismerni. Az oltár mellett mégis észrevettem a bikaölő isten képét. A fején korona volt. Aztán teljes csend lett. A tömegből a legöregebb szent szövegeket kezdett kívülről mondani. Latinul mondta a szöveget, amelyben volt néhány olyan mondat, amelyeket nem értettem. Annyit felfogtam az egészből, hogy tanításuk szerint a világban örökös harc uralkodik a fény és a sötétség, a jó és a rossz között. Végül az utolsó fények is kialudtak, titokzatos vízcsobogást hallottam, majd ezüsthangú csengő szólalt meg. Sokan nagyokat sóhajtottak, és Barbus szorosan megragadta a karomat. Egy titokzatos nyílásból áradó fény lassan kezdte megvilágítani Mithras koronáját és az istenszobrot.
Többet nem is tudok elmesélni erről a titkos szertartásról, de meggyőződtem Mithras híveinek komoly buzgóságáról és a jövendő életbe vetett bizodalmukról. A fény és a jó erőinek győzelme után meggyújtották a fáklyákat, és szerény étket tálaltak fel. A jelenlévők megkönnyebbültek, arcuk ragyogott az örömtől, és barátságosan szóltak egymáshoz, rangra és beavatási fokozatra való tekintet nélkül. Vacsorára rágós marhahúst és a katonai táborok savanyú borát kapták.
Miközben áhítatos énekeiket és csevegésüket hallgattam, az a vélemény alakult ki bennem, hogy valamennyien becsületes, noha egyszerű emberek voltak, akikben megvolt az őszinte törekvés a feddhetetlen életre. A legtöbben özvegyemberek vagy legényemberek voltak, és ettől a diadalmas napistentől és a hasonszőrűek társaságától vigasztalást és biztonságérzetet kaptak. Mindenesetre nem féltek a boszorkányságtól, és nem tiszteltek más előjeleket, csak a sajátjukat.
Szerintem ez a társaság csak jót tett Barbusnak, és segítette őt. De az én szívemre nem hatottak Mithras szertartásai. Talán túlságosan műveltnek és fiatalnak éreztem magam ezek között a vallásos lelkületű férfiak között. A végén ugyan adomákat is meséltek, de ugyanezeket az adomákat, ünnepi szertartások nélkül, a római birodalom határain bárhol lehetett hallani a tábortüzek mellett.
Nem tértem vissza mégsem a társaságukba.
De a szívem nyugtalan volt. Megítélésem szerint Mithras híveinek jóvoltából kezdtem a jó és a gonosz erőkre többet gondolni, mint azelőtt. Talán az ember valóban olyan, mint a szelek szárnyán a levél. De nem hittem, hogy az ember a szokásos áldozatokkal kiengesztelheti az isteneket, és megvásárolhatja a kegyeiket. Másrészt nem tudtam felfogni, hogy a vízzel vagy bikavérrel való leöntés bárkit megszabadíthatna a gonosz erőktől.
Arra gondoltam, hogy a lenézett keresztények egyszerűségükben valójában boldogabbak, mert hisznek abban, hogy kézrátétellel beléjük költözik bizonyos lélek, amely segíti őket abban, hogy a jót megkülönböztessék gonosztól. És szerintük csak a világ megváltójának a nevére kellett hivatkozni, hogy a puszta név megszabadítsa őket a gonosz erők hatalmától.
Miközben valósággal perzselt a nyugtalanság, atyámra gondoltam. Ő nem volt műveletlen ember, de azért amikor a zsidók között vándorolt, olyasmit tapasztalt és látott, hogy soha többé nem tudott szabadulni tőle. Ifjúi fölényességemben atyámnál bölcsebbnek tartottam magamat, de végeredményben talán mégis ő volt a bölcsebb.
Az ilyen pillanatokban elővettem lezárt ládámból kopott fakupáját, megsimogattam, és görög anyámra gondoltam, akit sohasem ismertem. Végül babonás érzéseimet szégyellve, egy kevés bort ittam anyám emlékezetére. Ilyenkor mintha éreztem volna anyám könyörületes és gyengéd közelségét. De senki emberfiának nem mertem bevallani ezt a szokásomat.
Aztán könyörtelen lovaglási gyakorlatokkal kezdtem gyötörni magamat, mert úgy éreztem, hogy a legzabolátlanabb ló betörése és a testem teljes kimerültsége nagyobb kielégülést okoz nekem, mint a Claudiánál töltött éjszaka. Ennek következménye ugyanis soha nem lett rossz lelkiismeret és végtelen önvádaskodás.
Az ifjú Lucius Domitius állandóan kitett magáért a lovaglómezőn, noha főleg arra törekedett, hogy szépen lovagoljon a jól iskolázott ló hátán. Hivatalosan az első volt a fiatalok között, és hogy Agrippina kedvében járjunk, mi, a lovagi rend tagjai, úgy határoztunk, hogy új aranypénzt veretünk a tiszteletére. Egy évbe sem telt, s Claudius császár a fiává fogadta.
A pénz egyik felére szép gyermeki fejét verettük, köréje pedig az adoptálás révén kapott új neveit: „Néró Claudius Drusus”, és anyai nagyapjának, Claudius fivérének a tiszteletére: „Germanicus”. A pénz másik felére ez a felirat került: „A lovagi rend örül vezetőjének.” Valójában Agrippina viselte a pénzveretés költségeit, és az új pénzt kiosztották emlékül szerte a provinciákban, noha természetesen önmagában véve jó pénz volt, amelyet ugyanúgy elfogadtak, mint a Juno Moneta templomában vert más aranyérméket.
Hiszen volt Agrippinának pénze, hogy egy kis politikai tüntetést rendezzen a fia érdekében. A második férjétől, Passienus Crispustól, aki csak rövid ideig lehetett Lucius Domitius mostohaapja, kétszázmillió sestertius értékű vagyont örökölt, és ezt ügyesen tudta forgatni mint a császár felesége és az államkincstár procuratorának kebelbarátja.
A Germanicus melléknév hagyományosabb és pompásabb név volt, mint Britannicus, akit nem szerettünk epilepsziája és a lovaktól való beteges irtózása miatt. Igazi származásáról még mindig bizonyos pletykák keringtek, lévén hogy Gaius császár olyan hirtelen és váratlanul adta férjhez a tizenöt éves Messalinát a kiélt Claudiushoz.
Mint Lucius barátja, jelen voltam az adoptálási ünnepségen és az ehhez kapcsolódó áldozat bemutatáson. Egész Róma elismerte, hogy Lucius Domitius megérdemli új helyzetét előkelő császári származása és ragyogó, kellemes egyénisége miatt. Ettől kezdve csak Nérónak kezdtük szólítani. Az adoptálási neveket Claudius választotta, atyja, Tiberius császár öccsének emlékére.
Lucius Domitius, azaz Néró, messze a legtehetségesebb volt valamennyi fiú közül, akiket ismertem, a vele egykorúaknál testileg és szellemileg egyaránt érettebb. Szívesen birkózott, és társait rendre legyőzte, bár annyira rajongtak érte, hogy senki sem akarta igazából legyőzni őt, nehogy megbántsa érzékenységét. Még mindig előfordult, hogy Néró könnyekre fakadt, ha anyja vagy rétora, Seneca túlságosan szigorúan megdorgálta. Róma legjobb tanítói tanították, de Seneca tanította a beszéd művészetére. Nekem nem volt semmi kifogásom az ifjú Néró ellen, bár észrevettem, hogy úgy hazudik, mint a vízfolyás, ha olyasvalamit tett, ami Seneca szerint helytelen volt. De hiszen minden fiú ezt csinálta, és senki sem tudott sokáig haragudni Néróra.
Agrippina gondoskodott róla, hogy Néró részt vehessen Claudius hivatalos étkezésein, és heverőjének lábánál ülhessen, ugyanolyan közel, mint Britannicus. Ily módon a római nemesek és a tartományok küldöttei megismerkedtek Néróval, és összehasonlíthatták egymással a két fiút, a vidám és vonzó Nérót meg a mogorva Britannicust.
A két fiú közös étkezéseire Agrippina sorban meghívta a római előkelőségek fiáit. Néró volt a házigazda, és Seneca irányította a beszélgetést, különböző témákat adva, amelyekről ki-ki sorban beszédet tarthatott. Szerintem Nérónak előre megadta a témát, és elkészítette a beszédet, mert Néró, minden esetben kitett magáért beszédkészségével és ékesszólásával.
Engem gyakran meghívtak ezekre az ebédekre, mivel a vendégeknek legalább a fele már megkapta a férfitogát, meg aztán szerintem Néró őszintén kedvelt engem. Ráuntam arra, hogy hallgassam, amint a vendégek egyre csak Vergilius vagy Horatius agyonkoptatott verssorait vagy a görög költőket idézik beszédük ékesítésére. Ezért kezdtem előre készülni az ebédek szolgáltatta alkalmakra, Seneca műveit olvasgattam, és kívülről megtanultam azokat a mondatokat, amelyekben véleményét nyilvánította a harag megfékezéséről, az élet rövidségéről és a bölcs rendíthetetlen nyugalmáról a sors bármilyen viszontagságai közepette.
Miután személyesen megismertem Senecát, tiszteltem őt, mert nem volt egyetlen olyan dolog sem a földkerekségen, amiről ne tudott volna iskolázott hangon, bölcsen és nyájasan, megfontolt véleményt nyilvánítani. De próbára akartam tenni, hogy a bölcs rendíthetetlensége vajon le tudja győzni az ember vele született hiúságát is.
Seneca természetesen keresztüllátott rajtam, hiszen nem volt ostoba, de bizony jólesett neki, amikor észrevette, hogy a saját gondolatai egyenértékűek idézeteimben a múltbeli tekintélyekkel. Sőt annyira ravasz voltam, hogy amikor idéztem, egyáltalán nem említettem a nevét, hiszen ez túlságosan durva hízelgés lett volna, hanem így beszéltem: „A minap véletlenül olvastam valamit” vagy: „feledhetetlenül az emlékezetembe vésődött”.
Egyszer, amikor Seneca az emberi nagyságot adta témának, és miután a többiek Nagy Sándorról meg Iulius Caesarról, Augustusról és Róma hajdani hőseiről fecsegtek, amikor rám került a sor, így beszéltem:
– A katonai hírnév és az emberi nagyság nem mindig illik össze egymással. A minap valakinek a könyvét olvasva, akinek a neve, sajnos, éppen most nem jut eszembe, ezeket a szavakat találtam: Senki sem lehet nagy, ha nem jó. Ez a gondolat úgy ért engem, mint egy villámcsapás.
De ezúttal is Néró vitte el a pálmát. Szégyenlősen, szerénységet színlelve, és mintha keresgélné a szavakat, előadta, hogy az emberi nagyságra gondolva, akaratlanul is mindig a szenvedésekre meg a viszontagságokra gondol. Megjelent előtte egy nőnek a képe, mert senki sem tagadhatja, hogy egy nő is felemelkedhet az emberi nagyságig. Egy nőre gondolt, akiből a számkivetettség és az üldöztetés nem a gyűlöletet és az elkeseredést szabadította fel, hanem a nyájasságot, az igazságosságot és a jóságot, ahogyan a tűz is megtisztítja a nemesfémet a salaktól. Nem akart elfogult lenni, de kénytelen volt elérzékenyülni, és serlegét arra a legnagyobb emberre kellett emelnie, akit ismert. A hallgatóság kíváncsiságának fokozására művészi szünetet tartott, és kijelentette:
– Anyámra, Agrippinára! De ne igyatok velem, ha nem vagytok egy véleményen. Hiszen a fiú anyai szeretete elvakíthatja a szemem, és esetleg elfogult vagyok.
Természetesen valamennyien ujjongva emeltük serlegünket, ittunk, és egy emberként magasztaltuk Néró értelmét és ékesszólását, hogy ilyen meglepően és egészen új szempontból világította meg az emberi nagyság problémáját. Magamban kénytelen voltam elismerni, hogy valóban minden csodálatot megérdemel az a nő, aki fiatalon tapasztalta fivérének, Gaiusnak a feslettségét, és aki, miután hazaárulás és a saját sógorával elkövetett házasságtörés miatt száműzetésre ítélték, abból tartotta fenn magát, hogy egy lakatlan szigeten szivacsokért bukott a víz alá, de ennek ellenére megmaradt olyan nemesnek és nőiesnek, s a szenátus egyhangú határozattal járulhatott hozzá, hogy a Vesta-szüzek kocsijában menjen a nagy cirkuszban rendezett fogatversenyekre, közvetlenül a római istenszobrok díszkísérete mögött. Agrippina senkit sem akart üldözni, senkin sem akart bosszút állni azok közül, akik azelőtt megvetették. Kegyelmet szerzett a számkivetetteknek, és a saját fülemmel hallottam, amint így beszélt:
– Esténként átfutom mindazt, ami a nap folyamán történt. Rosszul érzem magam, ha észreveszem, hogy a nap folyamán egyetlen jótettet sem cselekedtem.
Maga biztatott mindenkit, fiatal vagy idősebb embereket is, hogy forduljanak hozzá gondjaikkal, mert az államügyek terhe túlságosan nehéz volt a császárnak, és ezért nem illett őt személyes gondokkal gyötörni. Előfordult, hogy Agrippina Claudius nevében kifizette valamelyik elszegényedett szenátor adósságait, amelyek már az elefántcsont szék elvesztésével fenyegették, tanácsokat adott jó partikra, és hivatalokat szerzett törekvő férfiak számára.
Mindezek miatt, bármennyire esztelen volt is, az a gondolat lett úrrá rajtam, hogy nyilvánvalóan Agrippina az egyetlen ember, aki nemesen és igazságosan megoldhatja Claudia problémáját. Laelia néninek nem mesélhettem Claudiáról, még kevésbé Tullia asszonynak. Úgy döntöttem, hogy megvárom a kedvező alkalmat, amikor kettesben beszélgethetek Agrippinával.
Néró hangja mutálni kezdett, ami nagyon bántotta, és aztán tizennégy éves korában megkapta a férfitogát. Jupiternek úgy mutatta be az áldozatot, mint egy meglett ember, nem dadogott és nem hibázott, amikor az áldozati szöveg szavait ismételte. Az áldozati állat zsigerei csupa jó előjelet mutattak, így aztán ünnepséget tartott Róma egész ifjúságának, és a szenátus egyhangúlag úgy határozott, egyetlen ellenvélemény nélkül, hogy huszadik évének betöltése után consul legyen. Ily módon consullá választva, elnyerte a szavazati jogot és a szenátusi széket.
A filozófusok híres Rhodosz-szigetéről követek érkeztek, hogy visszakönyörögjék a szigetnek a szabadságot és az önkormányzatot. Nem tudom, kiengesztelődött-e már Claudius a rhodosziak iránt. Seneca szerint az alkalom mindenesetre a lehető legkedvezőbb volt arra, hogy Néró megtartsa szűzbeszédét a curiában. Seneca segítségével Néró titokban és előre gondosan elkészítette beszédét.
Atyám nagy elképedéssel mesélte, hogy miután Rhodosz követei előterjesztették ügyüket, néhány gúnyos felszólalás után Néró emelkedett szólásra, és szemérmesen így kezdte mondókáját: „Tisztelt atyák.” Elevenség támadt. Miután Claudius beleegyezően bólintott, Néró a szónoki emelvényre lépett, és lelkesen vázolta Rhodosz történetét, a sziget híres filozófusait és azokat a római nagy embereket, akik képzettségük utolsó simításait Rhodosz szigetén nyerték. „Hát a bölcsek, a tudósok, a költők és a szónokok rózsáit termő sziget talán nem szenvedett még eleget botlásáért? Hát nem érdemli meg a hírneve alapján?” – és így tovább.
Miután befejezte, mindenig úgy nézett Claudiusra, mint egy gyilkosra, mivel éppen Claudius fosztotta meg szabadságától az előkelő szigetet. Claudius bűnösnek érezte magát, és elérzékenyült Néró ékesszólásától. Savanyúan felfortyant:
– Ne bámuljatok rám, mint borjú az új kapura, atyák! Döntsetek magatok. Hiszen ti vagytok Róma szenátusa.
Mikor szavazásra került a sor, Néró kegyelmi indítványa csaknem ötszáz szavazatot kapott., Claudius, hogy kimondhassa az utolsó szót, ezzel a kéréssel fordult Rhodosz követeihez:
– De azért járjatok a kedvemben, és ettől kezdve önhatalmúlag ne feszítsetek keresztre római polgárokat.
Az általános nevetés egyhangú egyetértéssel fejezte be az ügy vitáját. Még a legöregebb és a legmegátalkodottabb szenátorok is őszintén gratuláltak Nérónak beszéde politikai sikeréhez.
Atyám azt mondta, hogy neki főként Néró szerénysége tetszett, mert a gratulálóknak Néró így válaszolt:
– Ne engem magasztaljatok. Magasztaljátok tanítómat. Senecához lépett, és mindenki szeme láttára megölelte. Seneca mosolygott, és hallhatóan ennyit mondott:
– A legkiválóbb ember sem képes szónokot faragni egy tehetségtelen ifjúból.
A maradi szenátorok mégsem szerették Senecát, mert nagyvilági emberként viselkedett, és megítélésük szerint a könyveiben semmivé vált a régi szigorú sztoicizmus. Azt is állították, hogy túlságosan buzgón gyűjt maga köré tanítványként jóképű fiúkat. Nem hiszem, hogy ennek csupán Seneca lett volna az oka. Néró utálta a csúf külsőt, méghozzá olyan mértékben, hogy egy rút arctól vagy egy csúf anyajegytől elment az étvágya. Énhozzám legalábbis Seneca sohasem közeledett, és a csókolózó természetű Nérónak is megtiltotta, hogy megcsókolja tanítóját.
Miután praetori hivatalt kapott, Seneca főként polgári perekkel foglalkozott, amelyek nehezebbek és bonyolultabbak, mint a bűnperek, mert főként a vagyonhoz, a birtokjoghoz, telkekhez, válásokhoz és végrendeletekhez kapcsolódtak. Állítása szerint a jelleme nem engedte meg, hogy bárki emberfiát megkorbácsolásra vagy halálra ítéljen. Miután észrevette, milyen lelkesen hallgattam végig minden tárgyalását a praetoriumban, egyik napon a tárgyalás után ezzel a javaslattal lépett hozzám:
– Tehetséges fiatalember vagy, Minutus Lausus, a latinon kívül görögül is tudsz, és szemmel látható érdeklődést tanúsítasz a jogi ügyek iránt, ahogyan igazi rómaihoz illik. Miért ne csapnál fel a praetor segítőjének, hogy utasításaim szerint járj utána a régi irányadó eseteknek és a tabularium elfeledett törvényeinek?
Az örömtől és a hiúságtól hevülve bizonygattam, hogy ez a feladat a lehető legnagyobb megtiszteltetés lenne számomra. Seneca elkomorult, és megjegyezte:
– Bizonyára megérted, hogy bármelyik ifjú akár a fél szemét is nekem adná, ha ilyen páratlan alkalmat nyerne, hogy a hivatali pályán előnyt szerezzen vetélytársaival szemben.
Természetesen megértettem, és bizonygattam, hogy örökre hálás leszek neki ezért a páratlan kegyért. Seneca a fejét csóválta:
– Tudod, hogy a római körülményekhez képest nem vagyok gazdag ember. Éppen saját házat építtetek magamnak. Ennek elkészülte után újabb házasságot kötök, hogy véget vessek a fölösleges mendemondáknak. Magad rendelkezel a vagyonoddal, és viszonozni tudod nekem, ha jogi ügyekben tanítlak.
Zavaromban lihegve bocsánatát kértem értetlenségemért, és megkérdeztem, mennyit kíván. Seneca mosolygott, megveregette a vállamat, és ezt a tanácsot adta:
– Talán az lesz a legokosabb, ha ezt gazdag atyáddal, Marcus Mezentiusszal beszéled meg.
Tüstént felkerestem atyámat, azon tanakodva, hogy vajon tíz arany nem lenne-e illetlenül nagy összegű ajándék egy filozófusnak, aki az igénytelenséget és az egyszerű életet kedveli. Atyámból kirobbant a nevetés, és felkiáltott:
– Jól ismerem Seneca igénytelen életmódját. Magam veszem kézbe ezt az ügyet, és te ne törődj vele többé.
Később hallottam, hogy ezer aranyat küldött Senecának, azaz százezer sestertiust, ami szerintem mérhetetlenül nagy összeg volt. Seneca nem sértődött meg, hanem ha lehetséges, még barátságosabb volt hozzám, mint azelőtt, hogy kárpótoljon atyám újgazdagra valló nagyzási vágyáért.
Több hónapon át a praetoriumban tevékenykedtem Seneca segédhivatalnokaként. Azzal bízott meg, hogy kivonatokat készítsek az ügyvédek védőbeszédeiből, és olykor tollba mondta nekem ítéleteit, úgyhogy fontos személynek éreztem magam. Az volt a legkellemesebb, amikor Néróval a tabulariumban jártunk, és előkerestük a viasztáblákra rótt több száz éves törvényeket, amelyek már régen feledésbe merültek, és gyakran ellentmondásban álltak egymással, vagy hatálytalanították egymást. Ezekről feljegyzéseket készítettünk Néróval, hogy meglepetésszerűen felhasználjuk a javunkra megfelelő alkalommal, amikor egy-egy pöffeszkedő ügyvéd túlságosan fontoskodni kezdett.
Seneca feltétlenül igazságos volt ítéleteiben, s a legjobb belátása szerint járt el. Az ügyvéd nem vezette félre puszta ékesszólással, hiszen ő maga korának legkiválóbb szónoka volt. Ennek ellenére a vesztes felek azt híresztelték róla, hogy állítólag hagyta megvesztegetni magát. Ilyesmit természetesen mindegyik praetorról fecsegtek. De Seneca állította, hogy sohasem fogadott el ajándékot az ítélet kihirdetése előtt.
– Másrészt – mondta –, ha egymillió sestertius értékű telek tulajdonjogáról van szó, csak természetes, hogy a perben nyertes fél utólag valamilyen ajándékot ad a bírónak. Egyetlen hivatalnok sem élhet meg pusztán a praetori fizetéséből, amelyből hivatalnoksága alatt még ingyenes színházi előadásokat is kell rendeznie a népnek.
Ismét kitavaszodott. A föld zöldellésével, a nap melegével és a citerapengetéssel együtt a törvények hatalmaskodó szövegei a természet kényszerítő hatására Ovidius és Propertius pajzán verssoraivá változtak a fejünkben. Az egyik meleg estén, amikor Róma felhői aranyos prémként izzottak, végre eljött a várva várt alkalom. Néró magával vitt a Pincius-parkba. Ott volt az anyja, aki éppen a tavasszal szokásos utasításokat adta a kertészeknek. Agrippina áthevült, arca tiszta volt és ragyogott az örömtől, mint mindig, amikor szép fiával találkozott. Tőlem anyáskodva megkérdezte:
– Mi nyomja a szívedet, Minutus Manilianus? Mintha titkos bánat emésztene. Arcod nyugtalan, és nem mersz a szemembe nézni.
Kénytelen voltam a szemébe nézni, amely ragyogó és mindentudó volt, mint egy istennő szeme. Dadogva megkérdeztem:
– Hát csakugyan megengeded, hogy a gondjaimról beszéljek veled?
Barátságosan a kertészektől és a földet túró rabszolgáktól távolabbra vezetett, és biztatott, hogy beszéljek félelem nélkül és őszintén. Claudiáról meséltem neki, de már első szavaim hallatára összerezzent, noha nyugodt arcának kifejezése nem változott meg.
– Claudia Urgulanilla rossz hírű – emlékezett Agrippina. – Fiatal korában ismertem, noha szeretném, ha sohasem ismertem volna. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen leánnyal megismerkedtél? Hiszen tudomásom szerint nem szabad belépnie a falakon. Ugye, ez a fattyú valahol Aulus Plautius birtokán pásztorkodik?
Elmondtam, hogyan ismertük meg egymást, de amikor folytatni akartam, Agrippina félbeszakított újabb és újabb kérdéseivel, hogy teljesen a dolog végére járjon, ahogyan mondta. Végül mégis kicsúszott a számon:
– Szeretjük egymást, és szeretnék házasságra lépni vele, ha kitalálnánk, hogyan volna ez lehetséges.
– Minutus – hangzott Agrippina elutasítása –, az ilyen leányokat nem veszik feleségül.
Minden igyekezetemmel próbáltam magasztalni Claudia jó tulajdonságait, de Agrippina alig hallgatott rám. Könnyes szemmel nézte a vereslő naplementét Róma fölött, mintha miattam szomorodott volna el. Végül félbeszakította szóáradatomat, és ezt kérdezte:
– Együtt is háltatok? Egyenes választ kérek.
El kellett mondanom az igazságot. Véletlenül még azt is elmondtam, milyen boldogok voltunk, és milyen jól egymáshoz illettünk, noha civódásunk miatt ez már nem volt egészen igaz.
– Adtál neki ajándékokat? – kérdezte Agrippina.
Természetesen adtam Claudiának néhány apró ajándékot, ahogyan a szerelmes ifjú a saját örömére megajándékozza a leányt, aki boldoggá teszi. Lelkesen bólogattam.
– Adtál pénzt is neki? – kérdezősködött Agrippina.
Némi töprengés után elismertem, hogy egy-két alkalommal adtam néhány ezüstpénzt Claudiának közös élelmiszervásárlásainkra meg borra.
– Öt évvel idősebb nálad – állapította meg Agrippina.
Ezt is elismertem. Agrippina gondolatokba mélyedve nemes vonású fejét ingatta, és kristálytiszta szemével rám nézett. Szégyenlősen megkérdeztem, nincs valamilyen lehetőség, hogy valamelyik tisztességes család adoptálhassa Claudiát.
– Jaj, Minutus, te szegény, mibe keveredtél! – sajnálkozott Agrippina. – Egész Rómában nem találsz egyetlen tisztességes családot sem, aki bármilyen árért adoptálná Claudiát. Ha valamelyik család kész lenne a nevét adni neki, ez azt bizonyítaná, hogy a család nem tisztességes.
Megpróbáltam még olyan szépen beszélni, ahogyan csak tudtam, de Agrippina rendíthetetlen volt:
– Mint a lovagi rend védelmezőjének, ebben az ügyben az a kötelességem, hogy a javadat akarjam, és nemcsak a szerencsétlen paráználkodó leány javát. Fel sem foghatod, milyen rossz híre van. Nem akarok beszélni róla, mert elvakultságodban aligha hinnél nekem. De megígérem, hogy gondolkodom az ügyön. Talán még szegény Claudiusnak is kell beszélnem róla, bár nem szeretnék szomorú emlékeket feleleveníteni a szívében. Légy nyugodt, Minutus, és ne fáraszd többé tehetséges fejedet ezzel a dologgal. Helyesen és okosan cselekedtél, hogy tőlem kértél tanácsot. Bárcsak akkor jutott volna eszedbe, még mielőtt áldozatul estél volna a rossz lány csábításának.
Zavartan magyaráztam, hogy teljesen félreértette a dolgot. Claudia egyáltalán nem volt rossz vagy romlott. Ha ilyen lett volna, természetesen eszembe sem jutott volna, hogy házasságot kössek vele. El kell ismernem, hogy Agrippina türelmes volt hozzám. Aprólékosan puhatolta, mi mindent tettünk együtt Claudiával, értésemre adta, mi a különbség az ágyban az erényesség és a romlott között, meg hogy Claudia nyilvánvalóan tapasztaltabb volt nálam ezekben a dolgokban.
– Maga Augustus számkivetésbe küldte Ovidiust, a költőt, aki erkölcstelen könyvével próbálta bizonyítani, hogy a szerelem művészet – magyarázta Agrippina. – bizonyára nem vonod kétségbe az ő ítélőképességét. Az ilyen játékok az örömházakba tartoznak. A legjobb bizonyíték az, hogy arcpirulás nélkül nem tudsz a szemembe nézni.
Mindenesetre úgy éreztem, mintha súlyos terhet vettek volna le a vállamról, miután az ügyet az okos és nemes lelkű Agrippina döntésére bíztam. Fellelkesülve siettem a városon kívülre, hogy elmeséljem Claudiának, hogy az ügyünk jó kezekben van. Előre nem beszéltem neki a szándékomról, nehogy esetleg hiú reményeket ébresszek különben is bosszús szívében.
Miután elmondtam, Claudia annyira elsápadt a megdöbbenéstől, hogy széles orrán barnán és csúnyán virítottak a szeplők a fakó bőrén.
– Minutus, Minutus, mit tettél! – panaszkodott. – Hát csakugyan egészen agyalágyult vagy?
Természetesen keserűen megsértődtem, hogy ilyen értelmetlenül fogadta a dolgot, amelyet szerintem éppen az ő érdekében, a legjobban gondoltam ki. Hiszen erkölcsi bátorságot követelt tőlem, hogy Róma legelőkelőbb asszonyával ilyen kínos ügyről kezdjek beszélgetni. Próbáltam tudakolni, ugyan mi kifogása lehetett Claudiának egy olyan nemes nő ellen, mint Agrippina, de Claudia nem óhajtotta megmagyarázni, csak ült bénultan, ölébe ejtett kézzel, és rám sem akart nézni.
Simogatásaim sem használtak. Claudia ridegen elutasította közeledésemet, és végül csak arra tudtam gondolni, hogy csakugyan terheli valami a lelkiismeretét, amit nem akart vagy nem tudott nekem elmondani. Csak annyi választ kaptam tőle, hogy nekem semmit sem érdemes megmagyarázni, ha valóban olyan együgyű vagyok, hogy megbízom egy olyan nőben, mint Agrippina.
Haragosan távoztam Claudiától, mert ő maga rontotta el a szerintem minden tekintetben zavartalan kapcsolatunkat, mégpedig azzal, hogy szakadatlanul házasságról meg jövőről fecsegett. Amikor már távol jártam, Claudia mégis kijött kunyhójának ajtajába, és utánam kiáltott:
– Szóval így válunk el, Minutus? Hát már egy jó szavad sincs hozzám? Talán soha többé nem is látjuk egymást.
Érthetően csalódott voltam, mivel nem hagyta, hogy dédelgessem, mint azelőtt, amikor elsimítottuk nézeteltéréseinket. Dühösen így kiabáltam vissza:
– Remélem, soha többé nem találkozunk, Hercules úgy segéljen!
Miután a Tiberis hídjához értem, bántam már, és vissza is fordultam volna, ha férfiúi büszkeségem nem tartott volna vissza tőle.
Egy hónap is eltelt, mielőtt bármi történt volna. Aztán Seneca félrehívott, és így beszélt hozzám:
– Minutus Lausus, húszéves vagy, és itt az ideje, hogy jövendő hivatali pályád érdekében megismerd a provinciák kormányzását. Amint bizonyára tudod, az öcsém érdemei miatt, néhány évre megkapta Akhaia provinciát. Most azt írja nekem, hogy segítségre van szüksége, akinek a törvények ismeretén kívül katonai tapasztalatai is vannak. Fiatal vagy ugyan, de azt hiszem, ismerlek. Atyád is olyan bőkezű volt hozzám, hogy szerintem a többiek közül éppen neked kell megkapnod ezt a kiváló előmeneteli lehetőséget. Az lenne a legjobb, ha a lehető leggyorsabban útra kelhetnél. Utazz haladéktalanul Brundisiumba. Onnét az első hajóval Korinthoszba vitorlázol.
Megértettem, hogy ez parancs volt, és nem csupán kegynyilvánítás. De magamfajta fiatalember nem is kaphatott volna kellemesebb provinciai vezénylést. Korinthosz életvidám város, közel van hozzá a régi Athén, az ellenőrző utakkal együtt beutazhatom Görögország emlékekkel megszentelt vidékeit. Ha néhány év múlva visszatérek, talán már hivatalra pályázhatok. A harmincéves korhatárról gyakran lehetett alkudozni, ha az embernek érdemei vagy jó kapcsolatai voltak. Tisztelettudóan köszönetet mondtam Senecának, és nyomban hozzáláttam, hogy az útra készülődjem.
Az elvezénylés valóban a legjobbkor jött. Rómába olyan hírek érkeztek, hogy a britannus törzsek fellázadtak, hogy próbára tegyék Ostorius képességeit. Vespasianust már ismerték, de Ostorius még nem barátkozott meg Britannia viszonyaival. Ezért tarthattam tőle, hogy visszavezényelnek Britanniába, és nem volt kedvem visszatérni oda. Sőt, az icenusok törzse, amely eddig Róma legbékésebb és legmegbízhatóbb szövetségese volt, most a határfolyón át be-betört a római területre. Lugunda miatt nehéz lett volna hadat viselnem az icenusok ellen.
Nem utazhattam el anélkül, hogy el ne búcsúzzam Claudiától, bármilyen csúnyán viselkedett is velem. Ezért, bárhogy is siettem, átmentem a folyón, de Claudia kunyhóját zárva és üresen találtam, senki sem válaszolt kiáltásaimra, és nem láttam a juhnyáját sem. Megdöbbenve siettem a közeli Plautius-majorba, hogy megkérdezzem, hová került Claudia. Ott mogorván fogadtak, és mindenki úgy tett, mintha semmit sem tudna Claudiáról. Mintha Claudia nevének puszta említését is szigorúan megtiltották volna.
Olyan nagy bajban voltam, hogy ugyanazon az úton visszasiettem a városba, Aulus Plautius családi házába, és Paulina nénit kerestem. Az örökös gyászruhába öltözött idős nő még sírósabb arccal fogadott, mint ezelőtt, de semmit sem volt hajlandó elárulni nekem Claudiáról.
– Minél kevesebbet beszélsz róla, annál jobb – mondta, és haragosan nézett rám. – Romlásba vitted Claudiát, de talán előbb vagy utóbb mindenképpen így járt volna. Te még fiatal vagy, és nehéz elhinnem, hogy ne tudtad volna, mit teszel. De azért nem tudom neked megbocsátani. Mégis imádkozom az Istenhez, hogy bocsásson meg neked.
E titokzatosság miatt szorongató balsejtelem lett úrrá rajtam. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Úgy éreztem, ártatlan vagyok a vádakban, mivel minden, ami Claudia és köztem megesett, az ő szabad akaratából történt. De sietnem kellett.
Miután átöltöztem, siettem a Palatiumba, hogy búcsút vegyek Nérótól, aki őszintén állította, hogy irigyel, amiért alkalmat kaptam arra, hogy a helyszínen ismerjem meg Görögország műveltségét. Barátságunk jeléül kézen fogva vezetett az anyjához, noha Agrippina éppen az államkincstár számadásait vizsgálta át a komor Pallasszal. Pallast Róma leggazdagabb emberének tartották. Olyan dölyfös volt, hogy sohasem szólította meg a rabszolgáit, hanem akaratát kézmozdulatokkal juttatta kifejezésre, amelyeket tüstént meg kellett érteni.
Agrippinán láttam, hogy nem örült az alkalmatlankodásnak, de mint mindig, Nérónak most is sikerült rávennie, hogy mosolyogjon. Sok sikert kívánt elvezénylésemhez, óva intett Korinthosz ledér életmódjától, és azt kívánta, hogy ismerkedjem meg Görögország műveltségének legjavával, de még rómaiként térjek vissza.
Hebegve a szemébe néztem, és kezemmel könyörgő mozdulatot tettem. Szó nélkül is megértette, mit akarok. Pallas, az előkelő szabados még annyi fáradságot sem vett magának, hogy rám nézzen, csak türelmetlenül zizegtette papírtekercsét, és számokat írt a viasztáblára. Agrippina biztatta Nérót, hogy okulásul nézegesse, milyen mesterien adja össze Pallas a nagy számokat, engem pedig egy másik terembe vitt.
– Jobb, ha Néró nem hallja, miről beszélünk – magyarázta. – Néró tiszta szívű fiú, noha már férfitogát visel.
Ez nem volt igaz, mert Néró maga dicsekedett, hogy lefeküdt az egyik rabszolgaleánnyal, meg hogy szórakozásból kipróbálta a nemi érintkezést az egyik fiúval is. De ezt természetesen nem mondhattam el az anyjának.
Agrippina tiszta szemmel és egy istennő nyugodt arcával nézett rám, felsóhajtott, és így beszélt:
– Tudom, hogy Claudiáról szeretnél hallani. Nem szeretnék csalódást okozni neked. Jómagam is tudom, hogy az ember fiatalkorában mennyire lelkére veszi az ilyen dolgokat. De jobb, ha idejében kinyílik a szemed, bármennyire fájjon is ez neked.
– Claudiát felügyelet alá helyeztettem – folytatta. – Hiszen a te érdekedben ki kellett derítenem az igazságot az ő életmódjáról. Nem rovom fel, hogy megszegte a kifejezett tilalmat, és a város falain belül járkált. És azt sem rovom fel, hogy belekeveredett a rabszolgák titkos lakomáiba, amelyeken állítólag egy s más illetlenség is történik. De megbocsáthatatlan, hogy a városon kívül, az elengedhetetlen egészségi felügyelet nélkül, pénzén árulta a testét kocsisoknak, pásztoroknak és bárki másnak.
A szörnyű és hihetetlen vád hallatára tátva maradt a szám. Agrippina szánakozva nézett rám, és tovább magyarázott:
– Az ügyet a rendőrbíróság vizsgálta ki, minden fölösleges lárma nélkül. Tanú akadt elég. Neked jobb, ha nem tudod, kik voltak. Túlságosan szégyellned. Puszta könyörületből Claudiát nem büntették meg a rendeletben előírt módon. Nem korbácsolták meg, és még a haját sem nyírták le. Meghatározott időre egy vidéki városba küldték, zárt házba, hogy változtasson az életmódján. Nem árulom el neked a helyet, nehogy valami elhamarkodott esztelenséget kövess el. Ha Görögországból visszatérve még mindig látni akarod, elintézhetem, amennyiben megjavul. De neked meg kell ígérned, hogy addig nem próbálsz kapcsolatot teremteni vele.
Magyarázata annyira felfoghatatlan volt számomra, hogy szédült a fejem, és a térdemből kifutott az erő. Akaratomon kívül eszembe jutott minden, ami Claudiában sajátos, tapasztaltságról árulkodó és természetellenesen szenvedélyes volt. Agrippina szép kezét a karomra tette, megcsóválta a fejét, és biztatott:
– Vizsgáld meg alaposan önmagadat, Minutus. Pusztán ifjúi hiúságod tart vissza attól, hogy nyomban elhidd, milyen csúnyán becsaptak. Jegyezd meg tanulságul, hogy túlságosan ne bízz züllött nőkben, bármit próbáljanak is elhitetni veled. Szerencséd, hogy idejekorán megmenekültél a csapdájából azzal, hogy hozzám fordultál. Ezt okosan tetted.
Mereven ránéztem, s igyekeztem sima, telt arcán és ragyogó szemében a megrendülés bármily apró jeleit felfedezni. Ő könnyedén simogatta az arcomat, és ezt kérdezte:
– Nézz a szemembe, Minutus Lausus! Kinek hiszel inkább, nekem vagy a hitvány leánynak, aki olyan kegyetlenül visszaélt a tapasztalatlanságoddal?
Józan gondolataim és felkavart érzéseim egymással versengve állították, hogy bizony a nyájas nőnek, a császár feleségének inkább kell hinnem, mint Claudiának. Fejet hajtottam, mert ösztönösen forró könnyek lepték el a szememet, olyan fájdalmas volt a csalódásom. Agrippina a fejemet szorosan puha keblére vonta. Hirtelen, érzéseim viharában, forró remegést éreztem a testemben, még jobban szégyellve magamat.
– Nem kérem, hogy köszönetet mondj nekem, bár sokat tettem az érdekedben egy számomra ellenszenves ügyben – súgta a fülembe, és mintha megcsiklandoztak volna, úgyhogy még cifrábban remegni kezdtem. – Tudom, hogy egyszer megköszönöd még, ha már eleget gondolkodtál rajta. Megmentettelek a legrosszabb veszedelemtől, amely egy fiatalembert a férfiúság küszöbén fenyegethet.
Attól tartva, hogy valaki meglát bennünket, eltolt magától, s kegyesen mosolygott rám. Az orcám olyan forró és könnyes volt, hogy senkinek sem kívántam mutogatni a képemet. Agrippina egy hátsó kijáraton át bocsátott el a Palatiumból. Lehajtott fővel, a fehér utcaköveken botladozva ereszkedtem le a Győzelem istennőjének meredek sikátorán.

 

 

ÖTÖDIK KÖNYV
Korinthosz

Korinthosz világváros, és az egész földkerekség legforgalmasabb, legélvsóvárabb városa – ahogyan lakosai vélik. Bár Mummius mintegy kétszáz évvel ezelőtt porig rombolta, a romjaiból újra felépült városnak a mi korunkban, az isteni Iulius Caesar előrelátásának jóvoltából, félmillió lakosa van a világ minden országából. A Várhegyről nézve a város utcái a késő éjszakáig fényben úsznak. Egy búskomor ifjú számára, aki keservesen rágódik a saját hiszékenységén, Korinthosz tarka forgatagával talán a legelőnyösebb hely a gyógyulásra.
Hierax, a szolgám, többször is megbánhatta, hogy Rómában a rabszolgakereskedő emelvényén olyan buzgón és könnyes szemmel rimánkodott nekem, hogy vegyem meg. Tudott olvasni és írni, masszírozni, főzni, a kereskedőkkel alkudozni, és beszélt görögül meg valamennyit latinul. Azt állította, hogy előző gazdájának a kíséretében számos országban járt, és így megtanulta, hogyan kell elviselhetővé tenni az utazással járó nehézségeket.
Az ára olyan magas volt, hogy ennek alapján bizonyára tanult rabszolga lehetett, bár természetesen kiderült, hogy az árból alkudni is lehet. Hierax azonban szépen kért, hogy ne alkudozzam túlságosan, mert gazdája akarata ellenére vált meg tőle, miután Rómában igazságtalan bírósági ítélet miatt szorult anyagi helyzetbe került. Sejtettem, hogy Hierax jutalékot kap a saját árából, ha bőbeszédűségével sikerül magasan tartania.
Hierax természetesen abban reménykedett, hogy barátságos fiatal gazdát kap, és félt, hogy ismét mogorva, idős emberek házába kerül, amelyben fegyelem uralkodik.
Hallgatagságom és búskomorságom miatt megtanult csendben maradni, bármennyire nehezére esett is, hiszen született görög locsogó volt. Még a hajóút sem frissített fel, és senkivel sem óhajtottam beszélni. Ezért Pallas procurator mintájára én is csak a kezemmel jeleztem neki, hogy mit akarok. Minden igyekezetével próbált a, kedvemben járni, mert attól tartott, hogy komor külsőm mögött alapjában véve kegyetlen gazda vagyok, akit szórakoztat a rabszolga megfenyítése.
Hierax rabszolgának született, és rabszolgának nevelték. Nem volt erős, de megvásároltam, hogy megszabaduljak a további keresgéléstől, mivel szemmel látható hibája nem volt, és a fogai is jók voltak, noha elmúlt már harmincéves. Igaz, sejtettem, hogy van benne valami más hiba, ha egyszer áruba bocsátották, de rangom miatt nem utazhattam szolga nélkül. Kezdetben csak bosszúságot okozott. De miután megtanítottam, hogy hallgasson, és ugyanolyan búskomor külseje legyen, mint nekem, gondosan rendben tartotta a holmimat, a ruháimat, és gondoskodott az ételemről. Még puha szakállamat is le tudta borotválni anélkül, hogy túlságosan megvágta volna az arcomat.
Korinthoszban járt már ezelőtt is, és lakhelyünket a Hajó és Lámpás nevű vendégfogadóban választotta, közel Neptunus templomához. Szemlátomást elképedt, amikor nem futottam, hogy tüstént áldozatot mutassak be a veszedelmes tengeri út sikeres befejezéséért, hanem miután tisztálkodtam és átöltöztem, nyomban a fórumra mentem, hogy jelentkezzem Akhaia proconsulánál.
A kormányzói palota oszlopcsarnokkal ékesített pompás épület volt. A külső udvart fal vette körül, amelyhez őrszoba csatlakozott. A kapuban mindkét ügyeletes légiós a fogait piszkálta, a járókelőkkel társalgott, pajzsuk és lándzsájuk pedig a falhoz volt támasztva. Gúnyos pillantást vetettek vékony piros csíkomra, de kérdezősködés nélkül beengedtek.
Lucius Annafius Gallio proconsul görög ruhába öltözve, kenőcsöktől illatozva és virágfüzérrel a fején fogadott, mintha éppen vendégségbe készült volna. Jóindulatú ember volt, és nyomban szamoszi bort hozatott nekem, mialatt bátyjának, Senecának a levelét meg a többi levelet olvasta, amelyeket a szenátus futáraként hoztam.
Csak félig ittam ki az üvegserleget, és nem kértem több bort, mert mélységesen megvetettem az egész világot, amelyre szerencsétlenségemre megszülettem, és egyáltalán semmi jót sem hittem többé az emberekről.
Miután elolvasta a leveleket, Gallio elkomolyodott, és figyelmesen rám nézett.
– Szerintem az lesz a legjobb, ha a tógát csak a törvényszéki üléseken viseled – javasolta óvatosan. – Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy Akhaia mégiscsak Akhaia. Műveltsége régibb vagy legalábbis összehasonlíthatatlanul szellemdúsabb, mint Róma műveltsége. A görögök a saját törvényeiknek engedelmeskednek, és maguk tartják fenn a rendet. Akhaiában Róma azt a politikát folytatja, hogy a lehető legkevesebbet avatkozik az ügyekbe, és hagyja, hogy minden menjen a maga, útján, hacsak nem fordulnak közvetlenül hozzánk. A főbenjáró bűn ritkaságszámba megy. Így a kikötővárosban a legnagyobb gondot a tolvajok és a szélhámosok okozzák. Korinthoszban még nincs amphitheatrum, de ehelyett van kiváló cirkusz fogatversenyekkel. A színházakban jut műsor minden estére.
Az egyéb szórakozás még sok is egy tisztességes fiatal lovag számára.
– Nem szórakozni jöttem Korinthoszba – válaszoltam mérgesen –, hanem azért, hogy a hivatali pályára készüljek.
– Persze, persze – helyeselt Gallio –, ez kiderül a bátyám leveléből. Talán a legjobb, ha elősző a táborunk cohorsának a parancsnokánál jelentkezel. Rubriusnak hívják, légy udvarias hozzá. Különben jó lesz, ha egy kis lendületet adsz a fegyvergyakorlatoknak. Az ő parancsnoksága alatt a katonák elkényelmesedtek. Később útra kelhetsz, hogy megszemléld a többi helyőrséget. Nincs sok belőlük. Athénba és bizonyos más szent városokba még csak nem is illik római öltözékben belépni, hanem az ember inkább a filozófus rongyaiba burkolja magát. Hetente egyszer törvényt kell ülnöm a ház előtt. Ilyenkor természetesen jelen kell lenned. A kora reggel helyett itt délutánonként ülök törvényt. Ahány ország, annyi szokás. De járjunk egyet a házban, hogy bemutassalak az irodám vezetőinek.
Barátságosan, haszontalanságokról beszélgetve bemutatott a pénztárnokának és a jogászának, az akhaiai adóhivatal főnökének és Róma kereskedelmi képviselőjének.
– Arra kérnélek, hogy lakj a házamban – mondta barátságosan Gallio. – De Rómának sokkal előnyösebb, ha a városban laksz, akár egy jó vendégfogadóban, akár saját háztartást vezetsz, így a legjobb kapcsolatokat építheted ki magával a néppel, s megismered törekvéseit és panaszait. Ne feledd, hogy Akhaiát óvatosan kell a markunkban tartanunk, mint a hímes tojást.
– Éppen néhány tanult embert és filozófust várok ebédre – tette még hozzá. – Téged is meghívnálak, hogy tarts velünk, de nyilvánvalóan kimerített a tenger, és az étel sem ízlenék, hiszen szemlátomást a bor sem ízlett. Pihend ki az utazás fáradalmait, ismerd meg a várost, és jelentkezz Rubriusnál, amikor neked a legalkalmasabb. Sietségre nincs okod.
A feleségének is bemutatott. Gallio felesége arannyal hímzett görög köntöst és a lábán aranyos bőrszandált viselt, mesterien fésült hajába pedig aranyszalagot font. Huncut pillantást vetett előbb rám, aztán Gallióra, elkomolyodott, és mély hangon üdvözölt, mintha az egész világ bánata gyötörné. De hirtelen a szája elé kapta a kezét, felkacagott, hátat fordított, és kimenekült a szobából.
Arra gondoltam, hogy az ibériai születésű Helvia asszony szépsége ellenére még nagyon fejletlen. Gallio leplezte mosolyát, komolyan nézett felesége után, és megerősítette a véleményemet:
– Úgy van, Lausus, ő még túlságosan fiatal, és nem tud kellő komolyságot tanúsítani a rangjával együtt járó kötelezettségek teljesítésében. Szerencsére itt Korinthoszban ez semmit sem jelent.
Másnap reggel azon törtem a fejem, hogy üzenjek-e vagy sem a helyőrségbe, hogy paripát és a kíséretemre díszőrséget küldjenek, amikor bemutatkozó látogatásra megyek. Ehhez természetesen jogom volt. De mivel nem ismertem még elöljárómat, Rubriust, arra gondoltam, jobb lesz, ha nem kérkedem. Ezért csak az előírásos, ezüstsassal ékesített mellvértemet, vasalt lábbelimet és lábszárvédőmet öltöttem magamra, a fejemre pedig a piros tarajú sisakot tettem. A vállamra Hierax felsegítette a haditribunus piros köntösét, amelyet a vállamon csattal erősített meg.
Távozásom a vendégfogadóban akkora figyelmet ébresztett, hogy az ajtóban egész tömeg tolongott, köztük még a szakács és a takarítószemélyzet is. Miután egy ideig csörömpölő felszerelésben ütemesen meneteltem, kezdett összecsődülni a nép, hogy megcsodáljon. A férfiak kiáltozva mutogattak a sisaktarajomra, a nők mellém tolakodtak, hogy az ujjúkkal a mellvértemet tapogassák, az utcagyerekek pedig kiáltozva és kurjongatva mellettem lépkedtek, ugyanolyan ütemben, mint én. Jó időbe telt, amíg megértettem, hogy katonai pompámat gúnyolják.
Olyan kínos helyzetben voltam, hogy indulatos vágy lett úrrá rajtam, hogy kirántsam hüvelyéből hosszú lovassági kardomat, és lapjával magam köré suhintsak. De beláttam, hogy ezzel csak még nagyobb lenne a lárma. Vörös arccal szólítottam meg a szembejövő városi rendőrt. Ő könnyű nádpálcájával ráhúzott az utcagyerekekre, hogy helyet csináljon nekem. Ennek ellenére legalább száz ember kísért el a tábor kapujáig.
Az őrségben levő katonák hirtelen felkapták lándzsájukat és pajzsukat a fal mellől. Az egyikük riadót fújt a kürtjével, amikor azt látta, hogy a kiabáló tömeg futólépésben rohan a kaszárnya felé. De a tömeg a legcsekélyebb vágyat sem érezte, hogy a római helyőrség területén megveresse magát. Félkörben megálltak a katonák lándzsahegye előtt, jószerencsét kiáltottak nekem, és hálásan bizonygatták, hogy már évek óta nem volt részük ilyen pompás látványban.
A cohors főcenturiója egy szál ingben futott elém. Maroknyi légiós lándzsástól és pajzsostól valahogyan sorba állt az udvaron, a kürtszótól megijedve. Talán megbocsátható, ha fiatalságom ostobaságában rájuk ordítottam, és olyan vezényszavakat használtam, amelyekhez még nem volt jogom, mivel nem jelentkeztem Rubriusnál. Miután a falig meg vissza futtattam őket, hogy kifogástalanul felsorakozzanak, jelentést kértem a centuriótól. Terpeszállásban nézett rám, két kezével a csípőjén, borostás arccal, és hüledezve megjegyezte:
– Rubrius parancsnok még alszik a kimerítő éjszakai gyakorlatok után, és nem szabad zavarni. Az emberek is kimerültek a gyakorlatozástól. Mi lenne, ha a szobámba jönnél, hogy egy korty bort igyál és elmondd, ki vagy, honnan jöttél, mert hogy úgy jelensz meg előttünk, mint az égből pottyant Mars hadisten, haragos arccal és a fogaidat vicsorítva.
Az arcáról meg a sebhelyes combjáról láttam, hogy öreg veterán, és nem tehettem mást, mint hogy engedek a biztatásnak. A hozzám hasonló fiatal lovag könnyen kaphat egyet a szeme alá a vele egyenrangú centuriótól, és nem óhajtottam, hogy korábbi felsülésem után még szégyenbe is hozzon az előkullogó emberek előtt.
A centurio szobájába vezetett, amelyben bőr- és fémtisztítószerek szaga terjengett, és egy cserépkorsóból bort akart tölteni nekem. Visszautasítottam, mondván, hogy bizonyos fogadalom miatt csak vizet és zöldfélét vehetek magamhoz. Csodálkozva nézett rám, és megjegyezte:
– Korinthoszt nem tartják büntetőtelepnek. Bizonyára nagyon is előkelő származású vagy, ha csak ide vezényeltek büntetésből római botrányod miatt.
Szégyenkezés nélkül vakargatta borostás állat, hogy csak úgy sercegett, nagyot ásított, és ivott a borból. Parancsomra azért mégis előkereste Rubrius parancsnok írnokát és a cohors lajstromát, s így magyarázott:
– Magában a városban csak a proconsul udvarában és a főútvonalak kapuinál van őrségünk. Kenkreában és Lükaionban, a kikötőkben, bizonyára tudod, rendszeres őrséget tartunk. Nekik saját szállásuk van, nehogy az embereknek a kaszárnya és a kikötő között kelljen futkosniuk. A lajstrom szerint teljes létszámú cohors vagyunk, ehhez járulnak még a technikusok, a fegyvermesterek és más szakemberek, úgyhogy szükség esetén önálló hadműveleti egységet alkothatunk.
A lovasságról érdeklődtem.
– Valójában a jelen pillanatban egyetlen lovasunk sincs válaszolta a centurio. – Van ugyan néhány paripa a parancsnok és a kormányzó szolgálatára, noha mindketten inkább hordszéket használnak. Ezek közül a paripák közül természetesen kiválaszthatod a kedvedre valót, ha ló nélkül nem boldogulsz. Korinthosz saját lovassága hívásra persze köteles a segítségünkre sietni.
Miután a fegyverek és a felszerelés karbantartásáról, a napirendről és a gyakorlatozási tervről érdeklődtem, furcsállóan nézett rám, és megjegyezte.
– Ezekről a dolgokról talán inkább Rubriusszal beszélgess. Én csak a beosztottja vagyok.
Időtöltésből szemügyre vettem a kihalt, szemetes és pókhálós hálótermeket, a fegyverraktárt, a konyhát és az oltárt. A helyőrségnek nem volt sasmadara, hanem csak a cohors hagyományos bojtos hadijelvénye az emléklemezekkel. Ellenőrző körutamat befejezve, elborzadtam és elképedtem a meglepetéstől.
– Herculesre és a császár geniusára! – kiáltottam. – Hol a többi ember? Mit gondolsz, mi történne, ha hirtelen meg kellene ütköznünk az ellenséggel?
– Ezt is kérdezd meg a feljebbvalódtól, Rubrius parancsnoktól – fortyant fel unottan a centurio.
Végre déltájban Rubrius maga elé hívatott. Szobái szépen voltak bebútorozva görög szokás szerint, és legalább három fiatal nőt láttam, akik körülötte szolgáltak. Ő maga kopasz volt, orcája tele megpattant hajszálerekkel, az ajka kékes színben játszott, a bal lábát pedig húzta járás közben. Engem szívélyesen fogadott, megölelt, borgőzt lehelve az arcomba, és nyomban biztatott, hogy üljek le, és érezzem magam otthon, minden hivataloskodás és formaság nélkül.
– Róma után bizonyára csodálkozol, hogy mi heverészünk itt, Korinthoszban – mondta. – Természetesen nagyon helyes, hogy ilyen fiatal lovag jön, hogy lendületet adjon a dolgoknak.
Hát tényleg jogod van a haditribunusi rangjelzés viseléséhez? Vagy úgy, Britanniában. Igen, igen, értem. Szóval rangjelzések, nem hatalmi jelvények.
A szolgálati irányelveket kértem tőle. Az ügy kínos volt neki. Többszöri hümmögés után így magyarázott:
– Korinthoszban szükségtelen a harci készültség. Éppen ellenkezőleg, a város tanácsa és lakosai sértésnek vennék az ilyesmit. A legtöbb katona megnősült. Megengedtem nekik, hogy családjukkal lakjanak, és kereskedelmet folytassanak, vagy mesterséget űzzenek. Olykor-olykor, Róma ünnepein, természetesen szemlét tartunk. Ugyancsak itt a falakon belül, hogy ne keltsünk fölösleges feltűnést.
Bátorkodtam közbevetni, hogy azok a katonák, akiket láttam, elpuhultak és fegyelmezetlenek, a fegyverraktárban vastag por lepi a fegyvereket és a pajzsokat, a hálóhelyek pedig mocskosak.
– Nagyon is lehetséges – ismerte el Rubrius. – Valóban hosszú ideje nem jutott eszembe, hogy bekukkantsak a tábor legénységi részébe. Korinthoszban a társasági élet megköveteli a maga adóját a hozzám hasonló koros embertől. Szerencsére van egy megbízható főcenturióm. Ő felel mindenért. Kérdezd meg tőle, amit nem tudsz. Formailag talán neked kellene a legközelebbi emberemnek lenned, de ő megsértődnék, ha félreállítanám. Talán egyetértésben szolgálhattok, s megfértek egymás mellett, ha nem gyötörtök azzal, hogy feleslegesen panaszkodtok egymásra. Éppen elég bosszúságom volt az életemben, és békességben akarom megvárni szolgálati éveim végét. Már nem sok hiányzik belőle.
Aztán meglepően éles pillantást vetve rám, és színlelt közönnyel hozzátette:
– Bizonyára tudod, hogy a nővérem, Rubria, Rómában az egyik legöregebb Vesta-szűz.
Ezek után óvatosan még néhány tanácsot adott nekem:
– Vedd mindig tekintetbe, hogy Korinthosz görög város, bármilyen sok is itt a más országbeli jövevény. A katonai érdemeket itt nem becsülik. A társalgási tudomány fontosabb. Nézz körül először, és aztán készíts szolgálati tervet a magad feje szerint, azzal a feltétellel, hogy nem erőlteted meg mértéktelenül a katonáimat.
Ilyen útravalóval bocsátott el magától. Az udvaron a centurio görbe szemmel nézett rám, és megkérdezte:
– Nos, tisztázódtak a dolgok?
Két légióst láttam, akik éppen kifelé baktattak a kapun, a pajzs a hátukon, a lándzsa a vállukon. Felháborodottan hallgattam a centurio nyugodt magyarázatát, hogy az emberek őrségváltásra mennek.
– De hiszen meg sem szemlélték őket! – kiáltottam fel. – És így mehetnek? Piszkos térddel, hosszú hajjal, altiszt és kísérőszakasz nélkül?
– Nem szoktunk őrségváltási parádét rendezni Korinthoszban – válaszolta nyugodtan a centurio. – Te is a legjobban teszed, ha a falra akasztod ezt a tarajos sisakodat, és megismered az ország szokásait.
De nem avatkozott bele, amikor eligazításra hívtam a veteránokat, hogy takarítsák ki a kaszárnyát, tisztítsák meg a fegyvereket, az emberek beretválják le a szakállukat, és vágassák le a hajukat, és egyébként is szedjék össze magukat, hogy római módon nézzenek ki. Megígértem, hogy reggel, napfelkeltekor visszatérek, hogy ellenőrző szemlét tartsak. Minden eshetőségre megparancsoltam, hogy mossák fel a karcert is, és szerezzenek be friss vesszőket. A tapasztalt veteránok bámészkodva hol rám, hol meg a dühösen vicsorgató centurióra néztek, de jobbnak látták, ha csukva tartják a szájukat. Annyira azért mégis megszívleltem a kapott tanácsokat, hogy szemleruhámat a fegyverraktárban egy szögre akasztottam, és csak egyszerű bőrujjast vettem magamra, a fejemre pedig kerek gyakorlósisakot tettem, amikor visszatértem a vendégfogadóba.
Hierax káposztát és babot főzetett számomra. Miután ettem, vizet ittam rá, és visszavonultam a szobámba. Általános levertség vett erőt rajtam, és a legcsekélyebb vágyat sem éreztem arra, hogy megismerjem Korinthosz látványosságait.
Másnap virradatkor, amikor visszatértem a kaszárnyába, azért mégis történt valami. A lándzsás kapuőrök kihúzták magukat, és pompás kiáltással tisztelegtek. A főcenturión gyakorló felszerelés volt. Az álmos embereket éppen a vizes medencéhez futtatta, hogy megmosakodjanak, rekedt hangon vezényszavakat üvöltözött. Nagy munkában volt a borbély, a kormos oltáron pattogott a tűz, és az udvar egészséges katonaszagot, nem pedig disznóól bűzét árasztotta.
– Bocsáss meg, hogy nem fúvattuk meg a kürtöt az érkezésedkor – szabódott gúnyosan a centurio. – Rubrius parancsnok kényes a reggeli álmára. Talán az lesz a legjobb, ha átveszed a parancsnokságot. Én majd félreállok és nézem. Az emberek izgatottan várják az áldozatot. Bizonyára veszel néhány disznót, ha egy bika szerinted túlságosan sokba kerülne.
A nevelésem miatt nem sok tapasztalattal rendelkeztem az áldozatok bemutatásában, de azt sem akartam, hogy visító disznók leszúrásával tegyem nevetségessé magamat.
– Még nincs itt az áldozat ideje – fortyantam fel. – Előbb látni akarom, egyáltalán érdemes-e itt maradnom, vagy mindjárt meg is válok a parancsnokságtól.
Miután megkezdtem az alaki gyakorlatokat, tapasztaltam, hogy a csekély létszámú legénység követi a parancsomat, és délceg menetelésre is képes, ha akar. Az emberek ugyan csúnyán ziháltak a futólépésnél, de harci alakulatokba felfejlődve mégis legalább a szalmazsák közelébe tudták dobni lándzsájukat. Az életlen fegyverekkel végzett kardvívásban néhány rátermett kardforgatót is találtam a csapatban. Végül izzadtan fújtatva a centurio ezt a javaslatot tette:
– Mi lenne, ha pihenjt vezényelnél, és bemutatnád nekünk a saját kardforgatási tudományodat? Én ugyan már idős vagyok és elhíztam, de szívesen megmutatom neked, hogyan szoktuk mi Pannoniában a kardot használni. Ott Carnuntumban kaptam meg a centuriói korbácsot.
Meglepetésemre alaposan megdolgoztatott. A pajzsával a végén feltehetőleg a falhoz is szorított volna, bár nekem hosszabb kardom volt, ha közben ki nem fulladt volna. A friss mozgás és a korinthoszi derűs napsütés jóvoltából lassan szégyenkezni kezdtem ingerültségem miatt, és eszembe jutott, hogy ezek a férfiak mind öregebbek voltak nálam, és néhány évtizeddel előbb kezdték meg a katonai szolgálatot, mint én. Ahány ember, csaknem ugyanannyi légiós rend volt közöttük. Hiszen a szabályos létszámú légióban majdnem hetven különböző zsoldosztály van a szolgálati lelkesedés fokozására.
Igyekeztem kiengesztelni a főcenturiót, és ezt javasoltam neki:
– Hajlandó vagyok egy tinót áldozni. Részedre egy hibátlan kecskebakot veszek áldozatnak. A legöregebb veterán áldozzon egy malacot. Ily módon meglesz a legfinomabb pecsenyeanyagunk. Fölösleges bárkinek haragudnia rám e miatt a kis ismerkedési ribillió miatt.
A centurio tetőtől talpig végigmért, fellelkesült, és így válaszolt:
– Nyomban elküldöm a legtapasztaltabb embereket a marhavásártérre, hogy kiválasszák az áldozati állatokat. Bizonyára fizeted a bort is.
Haboztam:
– Talán jobb lenne a húst valami hűvös helyen holnapig felakasztani. Hiszen a szemlére meg kell hívnunk a lajstromra felvett minden embert.
– Rubrius nem örülne neki – vágta rá habozás nélkül a centurio. – Nincs holnap semmilyen római ünnep. De szívesen elkísérlek sorban mindegyik emberhez, hogy megismerkedj velük. És egyikünknek sincs kifogása az érleletlen hús ellen. Hiszen légiósok vagyunk.
De alaposan megrökönyödtem, amikor a jószágbeszerző járőr délután visszatért, és egy kifejlett bikát húzott maga után, amelynek szemét bekötötték a lábára erősített köteleket pedig ki-ki maga felé húzta. A kecskebak szemén is kötés volt, a disznót pedig faládában a helyőrség kocsiján hozták. Először a borsos számlára gondoltam, de aztán nem maradt időm másra gondolni, mint az életem mentésére.
Miután a kaput bezárták, az emberek elengedték a bikát meg a kecskebakot, a disznót pedig kiborították a ládából, úgyhogy visongatva rohant végig az udvaron. A bika félelmetesen bőgött, és emelt farokkal a falnak rontott, a dühös kecskebak mekegett, az emberek pedig egymással versengve szerteszét futottak, az épületekben meg a fal tetején keresve menedéket.
A legnagyobb zűrzavar közepette lakásának ajtajában megjelent Rubrius, és recsegő hangon üvöltözni kezdett:
– Miféle mókát rendeztél a nyugalmam feldúlására, te átkozott Minutus Manilianus? Még nem jött el a saturnaliák ideje.
A legbátrabb emberek futottak, hogy megmentsék a szekeret, attól tartva, hogy a bika tomboló dühében összetöri a boroskorsókat. A legravaszabb közülük megrángatta a bika farkát, hogy úgymond, lecsillapítsa. A centurio csípősen nézett rám, és kijelentette:
– Az áldozati állatnak fürgének és hibátlannak kell lennie, de szelíden kell tűrnie, hogy feláldozzák. Szeretném ám látni, hogyan teszed a koszorút a bika fejére, és hogyan vezeted az oltár elé. A rossz előjelek valamennyiünknek rosszat jelentenének.
– Törődj a kecskebakoddal – mordultam rá. – Ott már köszörülik az áldozati kést a disznó leszúrásához.
Koszorúval a kezemben a bika elé mentem, és csitítani próbáltam őt a capitoliumi Jupiter nevében. De a bika csak a földet kapálta, hogy csak úgy szállt a homok, és lenyomta a szarvát.
Nagy üggyel-bajjal sikerült félreugranom, amikor támadt, hogy a szarvával felnyársaljon. Kétségtelenül finom, egyenletesen ívelő szarva volt, páratlanul értékes egy áldozati állatnál, de nem tetszett a látványa. Valahogyan sikerült a koszorút a két szarvára dobnom, de a bika megrázta a fejét, és a koszorú himbálózva az egyik szarván maradt, és eltakarta a bal szemét, úgyhogy az állat még dühösebb lett.
Megértettem, hogy az emberek csúf tréfát rendeztek számomra. De a becsületem forgott kockán. A cohors kovácsműhelyéből előhoztam a legnagyobb pörölyt. Nyúlként ugrándozva, hogy a bika rohamait elkerüljem, sikerült az állatot legalább az oltár közelébe csalogatnom. A bal oldalára léptem, és a pöröllyel a homlokára sújtottam, éppen a megfelelő helyre, mert a bika megingott, és az oldalára rogyott, a lábaival kapálózva.
Hívtam az embereket, hogy tartsák a ceremóniaszabályoknak megfelelően, de senki sem engedelmeskedett. Éktelen dühösen az áldozati szekercével átvágtam a bika nyakát, úgyhogy sugárként szökkent ki a vér az ütőereiből, és ugyanakkor felhasítottam a hasát, hogy hozzáférjek a májához. A bika nem ellenkezett, és ez nem is volt csoda, mert utólag megállapítottam, hogy a pöröllyel beszakítottam a homlokcsontját.
Remegő hangon mondtam el Mars áldozati igéit, és mindenkinek megmutattam, hogy a máj hibátlan. Most már kaptam segítséget. A bikát egy szempillantás alatt megnyúzták és feldarabolták. A lábszárcsontokat meg a zsigereket az oltárra dobták. A centurio elkapta a kecskebakot a szarvánál, és agyonütötte. A vérszagtól megrémült disznó abbahagyta a visítást, és halálos döfést kapott a torkába. Tetőtől talpig véresen, mintha legalábbis mészáros lettem volna, bizonyára szörnyű látványt nyújtottam, amint Jupiterhez, Marshoz és Herculeshez üvöltöttem, hogy egyetértésben osszák el maguk között az áldozatokat, ahogyan a legjobbnak látják.
Rubrius parancsnok megnyugodott, és csodálattal kijelentette, hogy még tábori viszonyok között sem látott ilyen gyors és véres áldozatot, és reméli, hogy ezután sem lát. Megengedte, hogy ágyasai kivegyék a részét a feldarabolt húsból, és pontos utasításokat adott ezeknek a szajháknak, hogyan párolják neki a húst tűzálló cserépedényben, s milyen fűszernövényeket adjanak hozzá. A szakács serényen ügyködött, a fazékban gyorsan forrt a víz, én pedig saját kezűleg dobtam még hasábokat az oltárra, gondoskodva arról, hogy az áldozati tüzet el ne oltsa a sok zsiger.
Természetesen nem maradhattam távol az áldozati lakomától, hanem ott kellett lennem az embereimmel. Egymással versengve halászták ki nekem a fazékból a legjobb falatokat. Bort is kellett innom. A nap fáradalmai után jólesett a színhús, és a bor egyenesen a térdembe ment, hogy olyan sokáig józan voltam. A sötétség leszállta után nők osontak be az udvarra, akiknek a mesterségét illetően nem lehetett tévedni, bár egészen fiatalok és csinosak is voltak köztük. Úgy emlékszem, keservesen sírtam, és elmeséltem a centuriónak, hogy egyetlen nőben sem lehet bízni ezen a világon, mert a nő csalás és kelepce. Arra is emlékszem még, hogy a katonák a hadisten vánkosán a vállukon vittek körbe az udvaron, s a régi pannoniai légió trágár magasztaló énekeit énekelték a dicsőségemre. Többre aztán nem is emlékszem.
Az utolsó éjszakai őrségváltás idején arra ébredtem, hogy lehánytam magam, amint a hálóterem kemény fapriccsén aludtam. Remegő lábbal és a fejem fogva kimentem, és láttam, hogy az emberek szanaszét fekszenek az udvarban, ott, ahol kinek-kinek a lába felmondta a szolgálatot. Olyan nyomorultan éreztem magam, hogy a hajnali égbolt csillagai táncoltak a szememben, amikor megpróbáltam felfelé nézni. Tőlem telhetően megmosakodtam, és olyan keservesen szégyelltem viselkedésemet, hogy a kardomba dőltem volna, ha az éles fegyvereket idejében nem rakták volna zár mögé az éj sötétjében.
Végigtántorogva a pislákoló fáklyákkal és szurokfazekakkal megvilágított korinthoszi utcákon, végre rátaláltam a vendégfogadómra. Hierax aggodalmak közepette ébren várt. Nyomorult állapotom láttára levetkőztetett, nedves ruhával törölte le a tagjaimat, valami kesernyés italt itatott velem, és gyapjútakaróval bebugyolálva ágyba dugott. Amikor végre ismét felébredtem, a saját születésem napját átkozva, kanálból óvatosan megetetett borban habart tojássárgájával. Még mielőtt eszembe jutott volna fogadalmam, már jó étvággyal tömtem meg üres gyomromat az ízletes húsétellel.
A megkönnyebbüléstől sóhajtozva Hierax így szólt hozzám:
– Áldom az összes isteneket, az ismerteket és az ismeretleneket, de mindenekelőtt a te Szerencse istennődet. Aggódtam miattad, és attól féltem, meghibbansz. Hiszen nem természetes és nem is helyes, hogy ilyen fiatal és előkelő ifjú, mint te, lógó orral nézi a világot, és csak nagy nehezen hajlandó káposztát enni és vizet inni rá. Ezért mintha nagy tehertől szabadultam volna meg, amikor bortól és hányástól bűzösen fogadhattalak, és megértettem, hogy beletörődtél az ember osztályrészébe.
– Attól tartok – panaszkodtam keservesen –, hogy örökre szégyent hoztam magamra az egész Korinthosz szemében. Halványan emlékszem, hogy a görög kecskebaktáncot is eljártam a közönséges légionáriusokkal. Ha Gallio proconsul értesül róla, nagyon félek, rögtön a markomba is nyomja az elbocsátó levelet, s jó híremnek búcsút mondva térhetek vissza Rómába zugírnoknak vagy ügyvédnek.
De Hierax kényszerített, hogy járkáljak vele a város széles utcáin, állítva, hogy a séta jót tesz nekem. Együtt néztük meg Korinthosz látványosságait, az Argó-hajó korhadt orrát Neptunus templomában, Pégaszosz forrását és patájának nyomát a sziklában. Hierax csábítani próbált, hogy kapaszkodjunk fel a hegyre, a korinthoszi Venus híres templomába, de annyi eszem volt még, hogy kereken visszautasítottam.
Ehelyett megnéztük Korinthosz csodáját, a zsírozott deszkapályát, amelyen rabszolgák vontatták a hajókat Kenkreából Lükaionba és fordítva. Azt hittem volna, hogy a munka rabszolgaseregeket és szüntelen korbácspattogást követel, de a görög hajótulajdonosok csörlők és csigasorok segítségével olyan mesterien szervezték meg a hajók vontatását, hogy a hajók mintha maguktól siklottak volna végig a deszkapályán. Miután észrevették érdeklődésünket, az egyik tengerész a Néreidák nevére esküdözött, hogy kedvező széllel elegendő a hajó vitorláját kifeszíteni, olyan síkos a pálya. El is hittem volna neki, mert látszólag olyan könnyedén siklottak a hajók, de Hierax figyelmeztetett, hogy nem szabad elhinnem a tengerészek minden históriáját.
Amikor a nap nyugovóra készült, egy kellemes kertvendéglőbe vezetett, amelyből kilátás nyílt a fénylő városra, a bíborszínű tengerre és a kéklő hegyekre. Engem meg sem kérdezett, csak átnézte az étlapot, és rendelt. Hagytam, hogy velem étkezzék, mert megítélésem szerint nem volt többé semmi büszkélkednivalóm a méltóságommal. Ismét ettem húst, és ittam egy keveset az attikai csípős, gyantás borból. Jobban éreztem magam, gondjaim szertefoszlottak, Hierax pedig az élettapasztalatairól mesélt, és több ízben sikerült még meg is nevettetnie. De azért zavarban voltam, amikor a következő napon visszatértem a kaszárnyába. Szerencsére az orgia minden nyomát eltüntették, az őrök délcegen a helyükön álltak, és a szokásos napi gyakorlatozás folyt. Rubrius magához hívatott, és tapintatosan megdorgált:
– Fiatal és tapasztalatlan vagy még. Fölösleges vadítani ezeket a hadviselt férfiakat, hogy egymással verekedjenek, és egész éjszaka részegen óbégassanak. Remélem, utoljára történt. Ne engedd többé szabadjára durva római természeted, hanem igyekezz hozzászokni Korinthosz kifinomult életmódjához.
Ígérete szerint a főcenturio elvitt, hogy ellenőrizzem a lajstromra felvett legénység megélhetését és mesterségét, mindenkinek a munkahelyén. Voltak közöttük kovácsok, takácsok, sőt fazekasok is, de sokan csupán a hosszú szolgálattal kiérdemelt római polgárjogot használták fel, gazdag kereskedőcsaládokba nősültek be, és kiváltságokat szereztek nekik, amelyekkel önmaguknak tunya és fényűző életet biztosítottak. Katonai felszerelésük szíjait megrágták a patkányok, dárdájuk hegye megrozsdásodott, a pajzsokat pedig emberemlékezet óta nem fényesítették ki. Sokan meg sem találták felszerelésüket.
Mindenütt bort meg ennivalót kínáltak nekünk, sőt még néhány ezüstpénzt is. Az egyik légiós, aki illatszer-kereskedőnek csapott fel, és elvesztette a pajzsát, egy szobába akart betuszkolni egy könnyűvérű lánnyal együtt. Amikor megfeddtem érte, keserűen így panaszkodott:
– Jól van, neked van hozzá, hatalmad, hogy zsarolj engem. De valamennyiünk olyan sokat fizet már azért a jogért, hogy szabad mesterséget folytathassunk, hogy legalábbis nekem egyetlen drachmám sincs a te erszényed duzzasztására.
Csak ekkor értettem meg mindent, és gyorsan kijelentettem, hogy egyáltalán nem azért jöttem, hogy ajándékokat csikarjak ki magamnak, hanem csupán a kötelességem szerint ellenőrzöm, hogy a cohors lajstromára felvettek képesek-e még a fegyverfogásra, vagy sem, és karbantartják-e felszerelésüket. A kereskedő megnyugodott és megígérte, hogy vesz magának egy új pajzsot az ócskapiacon, mihelyt ráér. Azt is megígérte, hogy a gyakorlatozásra is eljön, ha kell, és kijelentette, hogy a testgyakorlás jót tesz neki, mivel a boltja miatt veszteg kell maradnia, és túlságosan hízik.
Megértettem, hogy a legokosabb, ha nem avatkozom túlságosan Rubrius parancsnok üzleti ügyeibe, hiszen a nővére Róma legmagasabb méltóságú papnője.
– Mindenben a legjobb a mértéktartás – tanácsolta a centurio. – Róma szempontjából is az a legbiztosabb, ha nem idegesítjük túlzott hadgyakorlatokkal Korinthoszt. Csupán egy légió tizedrésze vagyunk. Nincs sasunk, sőt még számunk sem. Különálló egység vagyunk, és helyőrségünk hagyományai Sulla és Pompeius kora óta fejlődtek ki. Szolgálati ideje alatt mindenkinek törődnie kell a jövőjével. Görögországban nem elég a föld, hogy adhassanak a veteránoknak. Aztán meg a Korinthoszhoz szokott férfiak már a gondolattól is irtóznak, hogy távol a nagyváros kényelmétől a puszta földet túrják.
Végleg elvesztettem a kedvemet, hogy olyan dolgokba avatkozzam, amelyek nyilvánvalóan nem tartoztak rám. A főcenturio alkalmazkodó ember volt. Olyan szolgálati tervet állítottunk össze, amely a legénységnek legalább látszólag némi mozgást nyújtott. Miután átnéztük a hagyományos őrhelyeket, megegyeztünk egymással, hogy az őröket a nap- és a vízóra szerint váltják. Az őr nem fekhetett, se nem ülhetett többé, felszerelésének pedig kifogástalan állapotban kellett lennie. Nem értettem ugyan, hogy a kettős őrök tulajdonképpen mit őriztek a városkapuknál, de a centurio állította, hogy ugyanazokon a helyeken már száz évvel ezelőtt is állt őr, ezeket tehát nem lehetett őrizetlenül hagyni. Korinthosz lakosai megsértődtek volna miatta, mivel adóikkal végül is ők tartják el a helyőrséget városukban.
Úgy véltem, hogy haditribunusi kötelességemet Korinthoszban a legjobban teljesítettem. A légiósok leküzdötték kezdeti haragjukat irántam, és örömmel tisztelegtek nekem. Azokon a napokon, amelyeken a proconsul törvényt ült, tógába öltözve jelentkeztem nála. A görög írnok előre jelentést tett a peres ügyekről, és Gallio ásítozva vitette fel bírói székét a kormányzópalota oszlopai közé a praetori emelvényre.
Gallio bíróként nyájas és igazságos volt, tőlünk, a többi bírótól is véleményt kért, alkalomadtán tréfálkozott, maga hallgatta ki részletesen a tanúkat, és elnapolt minden olyan ügyet, amely véleménye szerint nem tisztázódott kellőképpen az ügyvédek beszédéből és a tanúk vallomásaiból. Azokban az ügyekben, amelyek megítélése szerint jelentéktelenek voltak, egyáltalán nem volt hajlandó ítéletet hozni, hanem követelte, hogy a felperes és az alperes egyezzen ki egymás között, azzal fenyegetőzve, hogy különben mindkét felet megbírságolja a bíróság lebecsüléséért. A törvénykezés után jó vacsorát adott, és tanácsokkal látott el a korinthoszi bronzokról, amelyek gyűjtése éppen divatban volt Rómában.
– Szeretem a szép tárgyakat, és szívesen gyűjtök ilyesmit – magyarázta Gallio. – A százéves korinthoszi bronzedény domborműveivel, ha eredeti, páratlan műalkotás és pénznél értékesebb vagyon lehet. De a műtárgyak gyűjtésének nem szabad öncélúvá válnia. Ebben egy véleményen vagyok a bátyámmal. A gazdag és a tétlen ember ilyen kedvteléssel akár élete végéig is eltöltheti az idejét. Rosszabb kedvtelések is vannak. De a férfit a tetteivel mérik. Ezért szerintem egy vízvezeték építése a szegények városrészében, a betegségek megakadályozására, hídépítés vagy akár erkölcsileg magas színvonalú előadás rendezése a színházban a nép számára, az emberiség szempontjából értékesebb tettek, mint a mohón összegyűjtött korinthoszi bronzgyűjtemény.
Vacsora utána könyvtárba vezetett, ritka műveket mutatott, és készségesen megígérte, hogy bármit elolvashatok a könyvtárban, amit kívánok. Legalábbis minden okom megvolt ahhoz, hogy megismerjem Akhaia provincia történetét a rómaiak alatt, hogy megértsem a kormányzás hagyományai.
– De a puszta olvasás és a filozófusok hallgatása még nem tökéletes élet – mondta Gallio. – Az ifjúság nem tart örökké. Mindenki számára eljön egyszer az a pillanat, amikor sajnálja az elszalasztott alkalmakat. De azért ne próbálgasd nagyon féktelenül Korinthosz örömeit. Az is fölösleges, hogy az ember túl sok pénzt pazaroljon a hadisten áldozataira. Nincs már neki az egész Akhaiában egyetlen saját temploma sem. Manapság Aphrodité fordítja szép kagylófülét a gazdag hajótulajdonosok felé.
Megértettem, hogy hallott arról a tréfáról, amelyet a kaszárnyában a katonák csináltak az én rovásomra, de okosabbnak tartottam, hogy ne mentegessem viselkedésemet. Miután Gallio sovány bölcsességétől és a törvénykezés hétköznapiasságától bánatosan visszatértem a vendégfogadóba, Hierax így kezdett beszélni:
– Van vagyonod, hogy úgy élj, ahogyan akarsz. De esztelen pazarlás évszámra vendégfogadóban lakni. Korinthosz virágzó város. Bölcsebben fektetnéd be a pénzedet, ha saját házat vennél telkestől, és az én segítségemmel kényelmesen berendeznéd az életedet. Ha nincs elég készpénzed, római hivatalnokként bizonyára kapsz annyi hitelt, amennyit csak kérsz.
– A házak állandóan tatarozásra szorulnak – mondtam ellenkezve. – A szolgákkal meg sok a bosszúság. Mint ingatlantulajdonos a város adófizetője leszek. Miért vennék gondokat a nyakamba? Egyszerűbb, ha olcsóbb vendégfogadóba költözünk, ha megítélésed szerint itt túlságosan megnyúznak.
– Azért létezem én, és azért vagyok a rabszolgád, hogy a legjobb tudásom szerint tartsak távol tőled minden gondot – ellenkezett Hierax. – Csak felhatalmazást adj nekem, és mindent a legjobban elrendezek. Nem kell mást tenned, mint Mercurius templomában az okiratokra írd rá saját kezűleg a nevedet. Idővel a vendégszeretetet neked is vendégszeretettel kell viszonoznod. Próbáld kitalálni, mennyibe kerül például egy hatszemélyes ünnepi étkezés borral együtt a vendégfogadóban. A saját házadban magam végzem a piaci bevásárlásokat, nagykereskedői áron veszem meg a borokat a pincédbe, és tanácsokkal látom el a szakácsot. Nem kellene úgy élned, mintha az ablakban lennél, hogy bárki idegen héjaszemmel figyelje, hogyan vizelsz vagy fúvód az orrod.
Javaslatának volt értelme, úgyhogy néhány nap múlva egy jókora kétszintes ház és a hozzátartozó kert tulajdonosa lettem. A fogadóteremben szép mozaikpadló volt, lakószoba pedig több is volt a kelleténél. Észrevettem, hogy szakácsnőm és görög kapuőröm is van. A ház régi kényelmes bútorokkal volt berendezve, úgyhogy amikor az ember belépett, semmi sem csillogott a szemében túlságosan új voltával és újgazdag színezetével. Még a görög háziistenek is a helyükön álltak az oltár két oldalán a falmélyedésben, éveik számától olajosan és kormosan. Hierax valamelyik árverésen még az ősök viaszszobraiból is vásárolt, de idegen ősöket mégsem akartam magamnak.
Az első vendégséget Rubrius, a főcenturio és Gallio görög jogásza tiszteletére rendeztem. Hierax képzett görög társalkodót és tehetséges táncosnőt fogadott fel fuvolásokkal, hogy könnyű műsorról gondoskodjanak. Az étel kifogástalan volt. Vendégeim éjféltájban illendően ittasan távoztak. Később hallottam, hogy a legközelebbi bordélyházba vitették magukat, mert onnan borsos számlát küldtek nekem, hogy megtanítsanak a korinthoszi szokásokra. Nőtlen ember voltam. Ezért a templomhegyről minden vendégem heverőjére egy-egy nőt kellett volna bérelnem. De ilyen szokásoknak nem akartam alávetni magam.
Miután otthonosan éreztem magam a házban, azzal töltöttem az időt, hogy olvasgattam és tanulmányoztam a Gallio által tárgyalt bonyolult perek jegyzőkönyvét. Bizonyos idő múlva Hierax, szerinte alkalmas pillanatban, odajött hozzám, és így szólott:
– Egy olyan nőtlen fiatalembernek, mint te, akinek saját háza van, okos dolog lenne itt Korinthoszban szépen öltözködő, jól ápolt és énekelni tudó barátnőt tartania. Az ilyesmi növeli az ifjú értékét, és a megértő nő sok más tekintetben is javára lehet, nemcsak az ágyban. Korinthosz lakosai azt hihetik, hogy a saját nemedet kedveled, hiszen a görögök hagyományosan hajlanak az ilyen bűnre.
– Hierax – kérdeztem –, hát ezen a világon senki sem gondolhat jót arról a férfiról, aki saját szabad akaratából nem akar nőt érinteni, hanem igyekszik önmagát, amennyire lehet, tisztán tartani anélkül, hogy azért túlságos erényességre törekednék, amely csak még súlyosabb bűnhöz vezet?
Hierax az ujjhegyeit egymáshoz dörgölve, komolyan fontolóra vette kérdésemet, majd így döntött:
– Nem, nem, legalábbis itt Korinthoszban senki sem gondol jót az ilyen férfiról. Éppen ellenkezőleg, gyanakszanak, hogy szégyenletes bűnöket takargat.
Miután észrevette az arckifejezésemet, sietett hozzáfűzni:
– Természetesen van a városban egy-két püthagoreus meg a tüanai Apolloniosz néhány tanítványa, de ezek a böjtölő filozófusok már túl vannak életük delén, és rossz az emésztésük.
– Hierax – fenyegettem meggyőzően –, ha még egyszer egyetlen szót szólsz erről a dologról, vagy borozás után megértő barátnőt próbálsz az ágyamba csempészni, akkor a hüvelykujjadnál fogva felakasztlak, és a kapuőrrel megkorbácsoltatlak. Könyörtelen ember vagyok ha jó törekvéseimet megcsúfolják.
De azért nem tudom, mi történt volna velem, mert Hierax minden tőle telhetőt elkövetett, s kitartóan haladt célja felé, hogy kedvére való gazdát neveljen belőlem. De újra eljött a törvénykezés napja. Az előző éjszakai lakomától még mindig másnapos Gallio alighogy elfoglalta bírói székét, és szépen összerendezte a tógáját a térde körül, amikor mintegy száz zsidó rontott eléje, s erőszakkal rángattak magukkal két férfit, akik szintén zsidók voltak. Szokásuk szerint valamennyien együtt ordítozták vádjaikat, míg Gallio, miután egy ideig mosolygott, el nem komolyodott, és rájuk nem parancsolt, hogy egyvalaki beszéljen az egész csoport nevében. Miután egymás között tanácskoztak a vád pontos meghatározására, a legelőkelőbb közülük előlépett, és ekképpen fogalmazta meg a vádat:
– Ez a férfi arra csábítja az embereket, hogy Istent törvényellenesen szolgálják.
Magamban csüggedten attól kezdtem tartani, hogy itt is, ráadásul a bíróság tagjaként, belekeveredem a zsidók lázongásaiba. Figyelmesen szemügyre vettem az égőszemű, félig kopasz, nagy fülű férfit, aki vádlottként is megőrizte büszke testtartását, és szorosan magára tekerte kecskegyapjúból készült, kopott köntösét.
Homályosan emlékeztem rá, hogy sok évvel ezelőtt láttam már őt atyám házában Antiokheiában. Még jobban megijedtem, mert Antiokheiában olyan ellentéteket okozott, hogy azok a zsidók, akik elismerték Krisztust, inkább elküldték, hogy másutt bomlassza a zsidók egységét.
A férfi kinyitotta a száját, hogy védőbeszédet tartson, de Gallio sejtve, hogy mi következik, intett, hogy hallgasson, és tárgyilagosan így beszélt a zsidókhoz:
– Ha bűncselekmény vagy csúf gaztett történt volna, méltányos lenne, hogy türelmesen meghallgassalak titeket. De ha vitás kérdések vannak köztetek tanításotokról, nevekről és a saját törvényeitekről, ez legyen a ti gondotok. Ezekben nem akarok bíró lenni.
Megparancsolta a zsidóknak, hogy távozzanak, majd felénk, a bíróság tagjaihoz fordulva így magyarázott:
– Ha csak a kisujjamat nyújtanám a zsidóknak, sohasem szabadulnék tőlük.
De ilyen olcsón nem szabadult meg a zsidóktól. Miután egy ideig egymás, között tanácskoztak, nekiestek saját zsinagógájuk vezetőjének, és csúnyán megverték a bírói szék előtt. Az igazi vádlottat nem merték megverni, mert római polgár volt. De Gallio, mintha mi sem történt volna, nevetve fordult hozzánk, és biztatott bennünket:
– Nézzétek meg a saját szemetekkel, hogy a zsidók kiváltságaik alapján hogyan alkalmazzák egymás között a saját törvényüket. Ehhez teljes joguk van, ha nem ölik meg egymást, vagy az öveik közül valakinek nem okoznak maradandó testi sebet.
Miután észrevették, hogy magatartásukkal csak nevetségesekké válnak a rómaiak szemében, a zsidók végül is zajongva és szitkokat kiabálva az útjukra mentek. Rubrius ezt a javaslatot tette:
– Nem lenne indokolt dárdanyéllel siettetni őket, nehogy visszatérjenek és lármázzanak a bíróság előtt?
De Gallio határozottan elutasította:
– Minek dugja az ember készakarva darázsfészekbe a kezét? Csak a haragjuk fordulna felénk. Tegyünk úgy, mintha nem is tudnánk róluk. Különben végül ki kellene űzetnem a zsidókat Korinthoszból. A város pedig nem engedhet meg magának ilyen súlyos gazdasági veszteséget.
A törvénykezés befejezésein után Gallio ismét vacsorán látott vendégül bennünket, de szórakozott volt, és elmerült gondolataiban. A vacsora után félrehívott, és bizalmasan így beszélt:
– Jól ismerem azt a férfit, akit ma bevádoltak. Egy évig Korinthoszban lakott, és mint sátorkészítő feddhetetlen életmódot folytatott. A neve Paulus. Azt állítják, megváltoztatta a nevét, hogy elrejtse a múltját, és hogy új nevét Küprosz korábbi kormányzója, Sergius Paulus után vette fel. Annak idején Sergiusra mély hatást gyakorolt tanítása. Sergius egészen egyszerű ember volt, bár a csillagokat vizsgálgatta, és varázslókat tartott a házában. Tehát Paulus nem jelentéktelen ember. Szúrós szeme mintha keresztülnézett volna rajtam egy másik világba, amikor félelem nélkül állt előttem.
– Ő a legveszélyesebb felforgató a zsidók között – szaladt ki a számon. – Már Antiokheiában, amikor még gyerek voltam, igyekezett belekeverni jóindulatú atyámat a zsidók cselszövéseibe.
– Akkor bizonyára még túlságosan fejletlen voltál, hogy megérthesd a tanításait – jegyezte meg tapintatosan Gallio. – Mielőtt Korinthoszba érkezett volna, állítólag még Athén piacán is tartott előadásokat. Az athéniak vették maguknak a fáradságot, hogy meghallgassák, sőt azt is megígérték, hogy másszor is meghallgatják. Te talán mégsem vagy bölcsebb az athéniaknál.
– Tulajdonképpen titokban szívesen meghívnám magamhoz – folytatta –, hogy pontosan tisztázzam, mi is a tanítása. De ebből mendemondák származhatnának, amelyek sértenék a módos zsidókat. Hiszen nekem szigorúan pártatlannak kell maradnom. Amennyire megértem, ő valamilyen saját zsinagógát alapított a zsidók zsinagógája mellett, és kellemesen különbözik a többi zsidótól abban, hogy legalábbis nem tartja magát jobbnak a többieknél, hanem bárkit tanít, sőt a görögöket még szívesebben, mint a zsidókat.
Gallio szemlátomást sokat gondolkodott ezeken a dolgokon, mert folytatta:
– Rómában nem hittem el azt az esztelen históriát Krisztusról, a szökött rabszolgáról. Olyan időben élünk, amikor minden gondolkodás alól kicsúszott a talaj. Nem érdemes beszélni az istenekről, akik hagyományos értelemben puszta jelképek az egyszerű emberek örömére. De még a bölcsesség sem teszi jóvá az embert, és nem adja meg számára az igazi lelki nyugalmat sem. Ezt látjuk a sztoikusoknál és az epikureusoknál. Annak a nyomorúságos zsidónak talán valóban feltárult valamilyen isteni titok. Különben hogyan okozhatna a tanítása olyan szokatlan veszekedést, gyűlöletet és irigységet a zsidók körében?
Fölösleges folytatnom Gallio borgőzös töprengésének ismertetését. Végül ezt a parancsot adta:
– Menj, és járj a végére, mit tanít ez az ember, Minutus. Neked megvannak hozzá a legjobb feltételeid, ha egyszer már Antiokheiából ismered őt. Különben is ismered a zsidók Jahvéját, törvényét és szokásait. Atyád, úgy hírlik, sikeresen tevékenykedett Antiokheiában, mint közvetítő a zsidók és a város tanácsa között.
Úgy éreztem, kelepcébe kerültem, de hiába kapálóztam. Gallio mintha nem is hallotta volna ellenvetéseimet.
– Le kell küzdened az előítéleteidet – követelte. – Aki az igazságot keresi, annak jóhiszeműnek kell lennie, már amennyire állami rangjából fakadó kötelességei megengedik ezt. Te ráérsz. Rosszabbul is tölthetnéd az időt, mint amikor ennek a világmegváltó szerencsétlen zsidónak a bölcsességét tanulmányozod.
– És ha én is az ő boszorkányságának a hatalmába kerülök? – kérdeztem keserűen, de Gallio nem tartotta válaszra érdemesnek a kérdésemet.
A parancs parancs. Nekem teljesítenem kellett, amilyen jól csak tudtam. Gallio számára nagyon is fontos lehetett, hogy utánajárjon egy ilyen veszedelmes és befolyásos néplázító tanításainak. Saturnus napján egyszerű görög ruhába öltöztem, megkerestem a zsidók zsinagógáját, és bementem a mellette lévő házba. Nem volt igazi zsinagóga, hanem csak egy hallgatag posztókereskedő háza, amelyet átengedett a Paulus által alapított gyülekezet használatára.
Az emeleti fogadószoba zsúfolásig megtelt egyszerű emberekkel. Mindenkinek a szemében örömteli várakozás csillogott. Barátságosan köszöntötték egymást. Engem is köszöntöttek, és senki sem kérdezte a nevemet. A legtöbben kézművesek, kiskereskedők vagy bizalmi posztot betöltő rabszolgák voltak, de voltak a tömegben ezüstékszerekkel felcicomázott ékesebb nők is. A ruhájuk alapján ítélve csak csekély részük volt zsidó.
Paulus több tanítványának a kíséretében megérkezett. Magasztaló kiáltásokkal köszöntötték, mintha legalábbis az Isten hírnöke lenne. Néhány nő elsírta magát örömében, hogy láthatta őt. Érces, átható hangon beszélt, és beszéd közben annyira tűzbe jött, és olyan feltétlen bizalom áradt a saját szavaiból, hogy mintha forró szél járta volna át az összezsúfolódott, izzadt hallgatóságot.
Már a hangja megremegtette az ember hátgerincét. Próbáltam figyelmesen hallgatni, és viasztáblára jegyzeteket készítettem, mert kezdetben a zsidók szent könyveire hivatkozott, hogy ezekből vett idézetekkel bizonyítsa, miszerint a Jeruzsálemben keresztre feszített názáreti Jézus valóban a próféták által megjövendölt Messiás vagy Krisztus volt.
Érdekes volt, hogy teljes nyíltsággal beszélt a múltjáról. Kétségtelenül tehetséges ember volt, mert kijelentette, hogy szülővárosa, a kisázsiai Tarszosz, híres filozófiai iskolájában, majd Jeruzsálemben tanult neves tanítók vezetésével. Már fiatalon megválasztották a zsidók főtanácsának tagjai közé. Elmondta, hogy a törvény védelmében buzgólkodott, és üldözte Jézus tanítványait. Sőt jelen volt és őrizte azoknak a ruháját, akik a szegények első gyülekezetének tagjait törvénytelenül kivégezték, megkövezve őket. Üldözte, megkötözte és a törvény elé hurcolta az új út vándorait, és végül a saját kérésére felhatalmazást kapott, hogy Damaszkuszban letartóztassa a Názáreti odamenekült híreit.
De útközben Damaszkuszba olyan földöntúli fény ragyogott fel körülötte, hogy megvakult tőle. Maga Jézus jelent meg neki. Attól kezdve mintha kicserélték volna. Damaszkuszban Ananias, Jézus egyik követője kezét a fejére helyezte, és visszaadta a látását, mivel a názáreti Jézus meg akarta mutatni neki, milyen sokat kell szenvednie Krisztus nevének fényesítése érdekében.
Szenvedett is sokat. Gyakran megvesszőzték. Egyszer félholtra kövezték. Állítása szerint Krisztus sebei voltak a testén. A jelenlévők mindezt többször is hallották már, de még mindig ájtatosan hallgatták, és örömkiáltásokban törtek ki.
Paulus azt parancsolta nekik, hogy nézzenek körül, és győződjenek meg a saját szemükkel arról, hogy seregükben egyetlen bölcs, rangos vagy előkelő származású ember sincs. Ez szerinte azt bizonyította, hogy Isten azt választotta, ami hitvány és megvetett a világon, hogy a bölcseket megszégyenítse.
A bölcsek helyett az Isten a balgákat és a gyengéket választotta, mert Isten a világ bölcsességét balgasággá változtatta.
A lélek segítségével beszélt a vizsgálódásról és a gümnaszioni versenyfutásról. A szeretetről is beszélt, szerintem nagyobb meggyőző erővel, mint bárki, akit erről beszélni hallottam. Az embernek úgy kell szeretnie felebarátját, mint önmagát, olyannyira, hogy az ember-bármit tegyen is szeretet nélkül a többiek javára, abból semmi haszna sem lesz. Fennhangon hirdette, hogy az ember számára semmit sem ér, ha akár minden vagyonát kiosztja is a szegények táplálására, sőt akár meg is égettetheti magát, ha nem érez igazi szeretetet, semmi sem lesz belőle.
Főként ez a kijelentés vésődött az emlékezetembe. Gallio is azt mondta, hogy pusztán a bölcsesség nem teszi jóvá az embert. Ezen kezdtem töprengeni, és nem hallgattam többé figyelmesen a szavait. Elszálltak mellettem, mint a vihar zúgása. Kétségtelenül isteni révület hatalmában beszélt, és egyik témáról a másikra ugrált, ahogyan a lélek a szájába rakta a szavakat. De érződött, hogy tudja, mit beszél. Ebben különbözött azoktól a keresztényektől, akikkel Rómában találkoztam, s akik közül az egyik ezt mondta, a másik meg azt. Mindaz, amit korábban hallottam, gyermeteg gagyogásnak tűnt Paulus tüzes beszéde mellett.
Igyekeztem kihámozni a tanításából a lényeget és a fő dolgokat, s feljegyeztem a viasztáblára néhány vitakérdést, hogy görög módra vitába szállhassak vele. De ez nehéz volt, mert szinte a szelek szárnyán rohant egyik kérdésről a másikra. Bár magamban vitatkoztam vele, kénytelen voltam elismerni, hogy nem jelentéktelen ember.
Miután áldó szavakkal befejezte beszédét, néhány hallgatója önkívületbe esett, gyorsan és meggyőzően különböző nyelveken kezdett beszélni, noha senki sem értette meg a szavakat.
Paulus türelmesen hallgatta őket, elismerte, hogy lélekben kétségtelenül kapcsolatban állnak Istennel, de rosszallta, hogy nem tudták megmagyarázni a saját szavaikat. Szerinte fontosabb néhány értelmes szó, amely taníthatja a többieket, mint tízezer szó más nyelveken.
Számosan köréje sereglettek. Többen megkísérelték, hogy titokban megérintsék a ruháját, és ebből nyerjenek erőt. Türelmesen válaszolt a kérdésekre, tanácsokat adott, és végül belefáradt. A lélek tüzétől izzó orcája szenvedővé és megtörtté változott. Ekkor legközelebbi tanítványai helyet csináltak körülötte, és Krisztus nevében kérték, hogy ne gyötörjék tovább ostoba kérdésekkel. Az egyszerű dolgokra ők is válaszolhattak helyette.
Végül mindenkit elküldték, akik nem voltak megkeresztelve, azaz nem tartoztak a belső körhöz. Néhányan buzgón kérlelték Paulust, hogy keresztelje meg őket, és tegye a kezét a fejükre, de ő kereken megtagadta, és felszólította őket, hogy vegyék fel a keresztséget a saját tanítóiktól, akik megkapták a kegyelmet, hogy ezt tegyék.
Egypárat a kezdeti időszakban akaratlanul is megkeresztelt Korinthoszban, de később hallotta, hogy ezek dicsekedtek, hogy Paulus kezéből kapták meg a keresztséget és ugyanakkor lelket is az ő lelkéből. Ilyen tévtanokat nem akart terjeszteni, mert nem érezte magát többnek másoknál.
Mély gondolatokba merülve tértem haza, és bezárkóztam a szobámba. Természetesen nem hittem, amit Paulus beszélt. Éppen ellenkezőleg, magamban azon töprengtem, hogyan szállhatnék vitába vele. De azért mint egyén és ember érdeklődést ébresztett bennem. Kénytelen voltam elismerni, hogy bizonyára valami megmagyarázhatatlant élt át, mert ez az élmény olyan hirtelen és gyökeresen megváltoztatta az életét.
A jóslatszerű álmok természetesen nem ritkák, és a titkos szertartások során az egyszerű ember ügy érzi, hogy jelenésszerű kapcsolatba került az istenséggel. Erre a célra jöttek létre a titkos szertartások. De Paulust más fából faragták. Az ő lényéből úgy érződött, mintha valami új, titkos erő kezdett volna hatni a földön.
Mellette szólt az is, hogy nem igyekezett beférkőzni az előkelőek és a gazdagok kegyeibe, hogy ajándékokat kapjon, mint Isis vándorló papjai vagy a szemfényvesztők. A leghitványabb rabszolga, sőt az ügyefogyott ember is ugyanolyan fontosnak, ha nem még fontosabbnak tűnt a szemében, mint a bölcs és előkelő származású. Hiszen Seneca is azt tanította, hogy a rabszolga is ember, de Seneca nem kívánkozott a rabszolgák társaságába. Ő másként választotta meg a társaságát.
Bárhogyan gondolkodtam is, végül rádöbbentem, hogy egyre a Paulus ellen szóló érveken töprengek, és egyáltalán nem azokon, amelyek mellette szólnának. Hatalmas lélek szólt belőle, mert nem tudtam kívülálló maradni és hideg fejjel fontolóra venni esztelen babonáját, hogy mosolyogva magyarázzam el Galliónak. Értelmem azt mondta, hogy nem tudtam volna ilyen mély és haragos ellenszenvet táplálni Paulus szilárd biztonságával szemben, ha a gondolatai nem hatottak volna rám kényszerítő erővel.
Belefáradtam a töprengésbe, és hosszú idő óta először fogott el a vágy, hogy anyám régi fakupájából igyam, amelyet atyám olyan nagy becsben tartott. Előkerestem zárt ládámból, bort töltöttem a kupába, és ittam. A szobámban besötétedett. Nem gyújtottam lámpást. Hirtelen a gondolataim elkezdtek szabadon csapongani.
Hivatali teendőim miatt jelen kellett lennem a kivégzéseken. Ha egy embernek leütötték a fejét, egy pillanatig rángatódzik, és aztán nincs többé. Eszembe jutott az a légionárius, aki Britanniában, miután felperzseltünk egy falut, szöges lábbelijével a britannusok hulláit forgatta, és hahotázva kérdezte: „Szerinted mi a különbség az ember és az állat között, ha az élettelen tetemet rugdosod? Magyarázd meg nekem a különbséget, te művelt pirostarajú.”
A jelenlegi ésszerű filozófia minden reményt megtagad az embertől. Az ember választhatja a mértékletes érzéki élvezeteket vagy a szigorúan fegyelmezett életet, amelynek fő célja az állam és a közjó szolgálata. Egy járványos betegség, egy lehulló tetőcserép, egy véletlen megbotlás szeszélyesen véget vethet az emberi életnek. A bölcs öngyilkosságot követ el, ha élete elviselhetetlenné válik. A növények, a kövek, az állatok és az emberek csak az atomok megannyi vak játéka, minden célszerűség nélkül. Egyformán ésszerű rossz vagy jó embernek lenni. Az istenek, az áldozatok s az előjelek nem egyebek államilag jóváhagyott babonáknál, amelyek csupán a nőket és az egyszerű népet elégítik ki.
Vannak ugyan olyan emberek, mint Simon varázsló vagy a druidák, akik bizonyos lelki tulajdonságaik fejlesztésével halálosan mély álomba meríthetik az embert, vagy úrrá lehetnek a gyengék akaratán. De az erő bennük, önmagukban van, nem pedig kívülről jön. Ez szilárd meggyőződésem, s bármennyire hiszik is maguk a druidák, hogy a föld alatt vándoroltak, csupán valószerű álmokat láttak.
A bölcs szavaival és saját életével példát mutathat a többieknek, és megfontolt halálával bizonyíthatja az élet és a halál jelentéktelenségét. De az ilyen bölcs élete szerintem aligha lehet követendő példa.
A sötétben ültem, gondolataim összevissza csapongtak, és furcsa módon anyám könyörületes közelségét éreztem, miközben sima fakupáját a kezemben tartottam. Eszembe jutott atyám is, aki valóban hitte, hogy a zsidók királya feltámadt halottaiból a keresztre feszítés után, és azt állította, hogy a saját szemével látta őt, amikor anyámmal Galileában vándorolt. Gyermekkoromban és később attól féltem, hogy szégyenbe hozza magát a tisztességes emberek társaságában, ha nyíltan ilyen értelmetlen gondolatokat hangoztat.
De végeredményben mit jelent számomra céltalan életemben a tisztességes és a nálam előkelőbb emberek véleménye? Természetesen látszólag pompás dolog előkelő lovagként szolgálni a birodalmat, amelynek az a fő célja, hogy az egész földkerekséget megbékéltesse, és alávesse Róma rendjének. De vajon mindennek a célja a jó utak, a pompás vízvezetékek, a hatalmas hidak és az örökre fennmaradó kőépületek? Miért élek és létezem éppen én, Minutus Lausus Manilianus? Ezt kérdeztem akkor, és kérdezem ma is, itt a vízgyógyintézetben, ahol gyomorpanaszaimat kezeltetem, s időtöltésből feljegyzem életem eseményeit számodra, fiam, aki a minap ölthetted magadra a férfitogát.
A következő napon megaláztam szívemet, és Paulus keresésére indultam a sátorkészítők sikátorában, hogy négyszemközt beszélhessek vele. Hiszen mégiscsak római polgár volt, és nem egyszerű zsidó.
A szakmai testület elöljárója ismerte őt, elnevette magát, és így beszélt:
– Arra a tanult zsidóra gondolsz, aki hátat fordított a törvénynek, és új szektáról prédikál, azzal fenyegetődzik, hogy vér száll a zsidók fejére, és azt a reményt fejezi ki, hogy körülmetélésükön kívül még ki is heréltetik magukat. Kiváló ember és derekasan dolgozik. Nincs szüksége sok biztatásra. Bizony, még akár a szövőszék mellett is képes prédikálni. Az ő rovására már jó néhányszor alaposan kikacagtam magamat. És a hírneve sok új ügyfelet is csalogat hozzánk. Sátorra van szükséged vagy esőálló téli köntösre?
Miután megszabadultam tőle, végigbaktattam a poros és kecskeszőrrel borított sikátoron, és egy nyitott műhely előtt álltam meg, ahol nagy meglepetésemre a ferde orrú Aquila, akit Rómában ismertem meg, Paulusszal versenyezve szőtte a posztót. Prisca, a felesége nyomban rám ismert, örömében felkiáltott, megmondta Paulusnak a nevemet, és azt is, hogy milyen serényen védelmeztem a keresztényeket a kézitusában, amelyet az igazhitű zsidókkal vívtak Rómában, a Tiberis partján.
– De az az idő már elmúlt – jelentette ki sietve Prisca. – Bánjuk vak önérzetességünket, hogy kérkedtünk önmagunkkal. Most már megtanultuk, hogy a másik orcánkat is odatartsuk, ha valaki megüt bennünket, és imádkozunk azokért, akik gyaláznak bennünket.
Ugyanolyan elevenen beszélt, mint azelőtt, férje pedig ugyanolyan hallgatag volt, mint hajdan, nem is szakította félbe egyhangú munkáját, hogy üdvözöljön. Érdeklődtem kényszerű utazásukról és boldogulásukról Korinthoszban. Nem panaszkodtak. Prisca csak akkor fakadt sírva, amikor eszébe jutottak a holttestek, amelyek az országút melletti árokban maradtak, miután ők elindultak Rómából.
– De ők hervadhatatlan diadalkoszorút nyertek – állította. – Ők nem átokkal a szájukon haltak meg, hanem Jézus Krisztust magasztalva, aki megszabadította őket bűneiktől, s a halál hatalma alól az örökkévaló életbe mentette őket.
Nem válaszoltam neki, mert csak kelekótya zsidóasszony volt, és sok bajt okozott Rómában a sajátjainak és az igazhitű zsidóknak egyaránt. De tisztelettudóan megszólítottam Paulust:
– Tegnap hallottam a prédikációdat. Szükségét éreztem, hogy világos magyarázatot kapjak a te utadról. Ezért a beszéded alapján megfogalmaztam vitakérdéseimet, hogy megindíthassuk a beszélgetést. Itt ez nem megy. Hajlandó volnál eljönni vacsorára a házamba?
– Értesüléseim szerint semmi titkolnivalód sincs a tanításodat illetően, és tanításod nem is tiltja, hogy egy rómaival együtt étkezz.
Csodálkozásomra Paulus nem méltányolta meghívásomat. Fáradt arccal és szúrós tekintettel rámnézett, és röviden azt válaszolta, hogy Isten bölcsessége minden vitakérdést balgasággá zúz szét. Neki nem az az elhivatottsága, hogy vitatkozzék, hanem hogy tanúságot tegyen Jézusról mint Krisztusról, annak a jelenésnek az alapján, amelyben részesült.
– De nekem azt mesélték, hogy Athén piacán előadásokat tartottál – vetettem ellen. – Vita nélkül bizonyára nem szabadultál meg az athéniaktól.
Mintha Paulus nem szívesen emlékezett volna vissza athéni szereplésére. Ott bizonyára kigúnyolták. Vette a fáradságot, és elmesélte, hogy Athénban a szent helyek között látta az ismeretlen istennek felállított oltárt. Ha jól értettem, Athénban azt bizonyította, hogy a menny és a föld Istene azért teremtette az emberi nemet, hogy Istent keresse. Athén saját költőire hivatkozott, hogy bebizonyítsa műveltségét, és hogy az ember Isten rokona.
De az embernek nem kell többé tapogatózva keresnie Istent. Miután egy ideig tűrte a tudatlanságot, Isten most kinyilatkoztatta, hogy minden embernek világszerte meg kell javulnia. Isten már kitűzte a napot, amelyen ítéletet mond az egész földkerekség fölött, és erre a feladatra a názáreti Jézust jelölte ki, aki az ügy bizonyságául a keresztre feszítés után feltámadt halottaiból.
Megértettem, mit éreztek az athéniak, amikor ilyen beszédet hallgattak. De Paulus állította, hogy azért mégis sokan hittek neki, köztük az athéni városi bíróság egyik bírája is. Nem tudakoltam, hogy valóban hittek neki, vagy csak tapintatosságukban nem akarták megbántani az idegen szónokot, aki annyira biztos volt az ügye felől.
– Azért bizonyára válaszolhatsz őszinte kérdéseimre, és enned is kell, mint minden embernek – vesztettem el végül a türelmemet. – Megígérem, hogy szónoki ellenkérdésekkel nem zavarom a gondolatmenetedet. Nem vitatkozom veled, hanem csak hallgatlak.
Aquila és Prisca biztatta, hogy fogadja el a meghívásomat, állítva, hogy semmi rosszat sem tudnak rólam. A zűrzavar közepette annak idején tévedésből részt vettem a keresztények szeretetvacsoráján. Atyám segítette a szegényeket, és istenfélően viselkedett. És nem hiszem, hogy Paulus politikai okok miatt gyanakodott volna rám.
Amint egyhangú munkája közepette elnéztem, elcsigázottnak látszott, mintha nem lett volna teljesen egészséges. De hirtelen mintha titokzatos útmutatást kapott volna. Arca felragyogott, mosolyogni kezdett, és a hangja megerősödött, amikor örömmel megígérte, hogy este eljön hozzám, és válaszol kérdéseimre.
Prisca félrehúzott és elmondta, hogy a megfáradt Paulus ráunt a kíváncsiskodók és a gazdagok meghívásaira. Általában csak zöldfélét evett, és vizet ivott, és Prisca megítélése szerint túlságosan is sokat böjtölt. Mindenekelőtt meg kellett értenem, hogy Paulus egyáltalán nem varázsló vagy csodatevő, noha a lélek hatalmában gyógyított már betegeket. Prisca arra kért, hogy készakarva ne haragítsam meg Paulust. A lélek bármilyen erős hatása alatt beszélt is, mégis könnyen megsértődött és letört. Valami testi baja is lehetett. Nem ok nélkül mondta, hogy gyenge a gyengékhez képest. A gonoszság, a hazugság s a tettetés azok soraiban, akikről azt hitte, hogy megértik az örömhírt, elcsüggeszthette a szívét. De a jelenések segítségével erőt merített a saját gyengeségéből.
Nem csodálkoztam Prisca kijelentésein, mert a jelentős emberek gyakran ellentmondásos természetűek, és olyan fogyatékosságok vannak bennük, amelyeket el sem hinne az ember, ha az eredményeikre gondol. Egyetlen ember sem lehet mindig és teljes egészében az, ami szeretne lenni. Akkor nem ember, hanem isten lenne.
Miután hazatértem, utasításokat adtam a vacsorát illetően, és körülnéztem. Furcsa módon idegennek éreztem a tárgyakat és a bútorokat. Idegen ember volt Hierax is, bár azt hittem, ismerem. Mit tudtam a kapuőrről vagy a szakácsnőről? A beszélgetések során nem ismertem ki őket, mert csak olyasmit válaszoltak, amiről azt hitték, hogy a kedvemre való.
Elégedettnek kellett volna lennem, és örvendeznem kellett volna az életemnek. Volt vagyonom, hírem, bizonyos rangom a birodalom szolgálatában, voltak előkelő pártfogóim, egészséges voltam. Az emberek többsége soha életében nem ért el annyit, mint amennyit én fiatalon elértem. Mégsem voltam boldog.
Paulus kísérőivel az esthajnalcsillag feljöttekor érkezett, de kísérőit a ház előtt hagyta, és egyedül jött be. Iránta: való udvariasságból függönnyel takartam el háziisteneim szobrait, mivel tudtam, hogy az emberformájú szobrok sértik a zsidók érzéseit. Hieraxnak parancsot adtam, hogy vendégem tiszteletére gyújtsa meg az illatozó méhviaszgyertyákat.
Az egyszerű zöldségétek után húsétellel kínáltam, de kijelentettem, hogy nem kell megkóstolnia, ha a tanítása tiltja a húsevést. Paulus mosolyogva megkóstolta a húst, azt válaszolta, hogy nem akar megbotránkoztatni, és meg sem, kérdi, milyen húsboltból vették a húst. A görögök számára görög akart lenni, a zsidók számára zsidó. Vízzel kevert bort ivott, bár megjegyezte, hogy bizonyos okok miatt hamarosan fogadalmat szándékszik tenni.
Nem akartam nem megfelelő ételekkel vagy ravasz kérdésekkel kelepcébe csalni. Miután hozzáfogtunk a beszélgetéshez, olyan óvatosan igyekeztem megszövegezni a kérdéseimet, amennyire csak tudtam. Gallio és Róma szempontjából természetesen az volt a legfontosabb, hogy tisztázzam, hogyan viszonyul tanításaiban a római birodalomhoz és a közjóhoz.
Őszintén kijelentette, hogy mindenkinek azt tanácsolja; legyen engedelmes a világi hatalom iránt, tartsa be a rendet, és kerülje a gonoszságot.
Ő bizony nem uszította a rabszolgákat a gazdáik ellen. Nem. Felfogása szerint mindenkinek be kell érnie a helyzetével ezen a földön. A rabszolgának engedelmeskednie kell ura akaratának, és az úrnak jól kell bánnia szolgáival, emlékezve arra, hogy az úrnak is van Ura.
A császárt értette ezzel? Nem. Az élő Istent értette, a mennyek és a föld teremtőjét, és Jézus Krisztust, az ő fiát, aki az ígéretnek megfelelően vissza fog térni, hogy ítélkezzék elevenek és holtak felett.
Egyelőre mellőztem a kényes természetű kérdést, és megkérdeztem, milyen életszabályokat adott azoknak, akiket sikerült megtérítenie.
Szemlátomást ő maga is sokat töprengett már ezen, de beérte azzal, hogy ennyit válaszoljon:
– Bátorítsátok a csüggedőket, karoljátok fel a gyengéket, legyetek türelmesek mindenkivel. Ne bosszuljátok meg a rosszat rosszal, hanem igyekezzetek jót cselekedni egymásnak. Legyetek mindig vidámak. Szakadatlanul imádkozzatok. Mondjatok hálát minden alkalommal.
Azt is hozzátette még, hogy biztatja a testvéreket, éljenek csendes életet, és végezzenek kétkezi munkát. Nem az ő dolguk, hogy megróják a világ paráználkodóit, a kapzsiakat, a bitorlókat és a bálványimádókat. Hiszen akkor itt kellene hagyniuk az egész világot. Saját életükben példát kell mutatniuk mindenkinek. De ha valaki közülük paráznának, kapzsinak, bálványimádónak, istenkáromlónak, iszákosnak vagy bitorlónak bizonyul, azt meg kell feddni. Ha nem javul meg, nem szabad vele többé szóba elegyedni, sőt még enni sem.
– Tehát nem ítélsz el engem – kérdeztem mosolyogva –, bár a szemedben bizonyára bálványimádó, parázna és iszákos vagyok?
– Te kívülálló vagy – állapította meg. – Nem az én dolgom, hogy elítéljelek. Mi csak azokat ítéljük el, akik belülállók. Fölötted Isten ítélkezik majd.
Ezt olyan komolyan, olyan nyilvánvaló tényként mondta, hogy megremegett a szívem.
Bármennyire úgy határoztam is, hogy nem bántom meg, kénytelen voltam gúnyosan megkérdezni:
– A te tudomásod szerint mikor jön el az ítélet napja?
Paulus kijelentette, hogy nem az ő dolga az időpontokat megjövendölni. Az Úr napja meglepetésszerűen jön el, mint a tolvaj éjszaka. Úgy éreztem, ő csaknem biztosan hiszi, hogy még életben lesz, amikor eljön az Úr.
– De magyarázd meg, hogyan történik majd minden – kértem.
Paulus felpattant ültéből:
– Az Úr leszáll az égből, és elsőnek a Krisztusban meghaltak támadnak fel. Aztán mi, akik életben vagyunk, velük együtt egy felhőben felszállunk az Úr színe elé a mennyekbe, és mindig így lehetünk az Úrral együtt.
– És az ítélet – kérdeztem –, ha már olyan sokat beszélsz róla?
– Jézus Urunk megjelenik az égből angyalaival, a tűz lángjaiban – hirdette –, és bosszút áll azokon, akik nem ismerik el Istent, és nem engedelmeskednek Jézus Urunk örömhírének. Őket büntetésből az örök kárhozat sújtja, és nem lehetnek az Úr színe előtt és erejének ragyogásában.
Elismertem, hogy legalább nem próbált hízelegni, hanem egyenesen kimondta az elképzelését. Paulus szelídebb lett, és kijelentette, hogy nem szabad lebecsülnöm Isten jóságát és türelmességét. De Isten gyűlöli a szív keménységét és megátalkodottságát. Ezt a gyűlöletet sem szabad lebecsülni.
Megértettem, hogy ő személy szerint senkit sem gyűlöl, de ha Isten haragjára gondol, szorongató félelem hatalmába kerül azok miatt, akiket egyszer majd ez a harag sújt. Mintha kész lett volna még a saját üdvösségéről is lemondani, ha másokat megmenthet. Ilyen borzalmasan élte át szívében a jövendő ítéletet.
Egyenesen meg is kérdezte tőlem, csakugyan azt hiszem, hogy ő hiába tűri el a megvesszőztetést és a megköveztetést, az utazás veszélyeit, a munkát, a vesződséget, a böjtöket, a hideget és a mezítelenséget, a mindennapos tolongást maga körül és az állandó gondot a gyülekezetek miatt, amelyeket a különböző keleti provinciákban alapított, nehogy eltérjenek az ő helyes tanításaitól, és hamis testvérektől hagyják magukat vezetni.
Szavai megindítottak, mert mindenesetre őszinte volt szenvedélyében. De óvatosan megjegyeztem, hogy sok vándorló filozófus van, és bizonyos emberekben ellenállhatatlanul él a vándorlás vágya, úgyhogy sehol sem tudnak tartósan gyökeret verni. Mások szemlátomást egyenesen élvezik a viszontagságokat és az elszenvedett igazságtalanságokat.
Nem sértődött meg a célzás miatt. Éppen ellenkezőleg, örömtől és magabiztosságtól sugárzott, amikor kijelentette:
– Megkedveltem a gyengeséget, a bántalmazásokat, a bajt, az üldöztetést, a szorongatást Krisztus miatt. Ezért, amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős.
Kérdés nélkül beszélt még nekem az angyalokról meg a gonosz szellem erejéről, a különböző országokban tett utazásairól, és a jeruzsálemi oszlopoktól kapott felhatalmazásáról. Főként azon csodálkoztam, hogy a legkisebb hajlandóságot sem mutatta arra, hogy engem megtérítsen az ő tanításaira. Végül már nem nagyon hallgattam, hanem mintha átengedtem volna magamam a belőle áradó erőnek és magabiztosságnak.
Erőteljesen éreztem a közelségét, éreztem a gyertyák kellemes illatát, a finom étek illatát, a füstölőszerek és a tiszta kecskeszőr szagát. Jólesett, hogy a közelében vagyok. De azért szinte félálomban szabadulni próbáltam tőle. Összerezzenve felocsúdtam kábultságomból, és felkiáltottam:
– Hogyan hiheted, hogy minden embernél jobban és pontosabban tudsz mindent?
Kitárta a két kezét, és egyszerűen ennyit válaszolt:
– Isteni megbízatásban munkálkodom.
És nem gyalázkodott, amikor így beszélt, hanem szelíden, és feltétlenül meg volt győződve szavainak az igaz voltáról. Mintha igézet hatalmában lettem volna, gyors léptekkel fel s alá járkáltam a szobában, kezem a homlokomon. Ha valóban igaza volt, akkor számomra itt volt életem nagy lehetősége, hogy magyarázatot találjak mindenre, ami történik. Remegő hangon elismertem:
– Nem értem, mit mondasz. De tedd a fejemre azt az erős kezedet, ha egyszer nálatok ez a szokás, hogy belém szálljon a lélek, és megértselek.
De ő nem nyúlt hozzám. Ehelyett megígérte, imádkozik értem, hogy Jézus világosodjék meg előttem, mint Krisztus, mert az idő rövid, és ennek a világnak a formája már pusztulóban van. Miután távozott tőlem, minden szava esztelenséggé vált a szememben. Hangosan kiabáltam. Szidtam a saját hiszékenységemet. Felrúgtam a bútorokat, és a padlóhoz csaptam a cserépedényeket.
Hierax a szobába rontott. Állapotomat látva a kapuőrt hívta segítségül. Egyesült erővel ágyba dugtak. Sírtam, és őrült kiáltás szakadt fel belőlem, amely nem önmagámból jött. Éppen ellenkezőleg, mintha valamilyen idegen erő rázta volna a testemet, és tört volna ki belőlem borzalmas kiáltásként.
Végül teljesen kimerülve elaludtam. Reggel fájt a fejem, és annyira sajgott az egész testem, hogy bágyadtan az ágyban maradtam, és alázatosan bevettem azokat a keserű orvosságokat, amelyeket Hierax kevert részemre. Hierax megszidott, és ezt kérdezte:
– Miért fogadtad a házadban a híres zsidó varázslót? A zsidókból semmi jó sem származik. Értelmes emberekből bolondot csinálnak.
– Ő nem varázsló – tiltakoztam. – Vagy megszállott félbolond, vagy pedig lelkében a legerősebb ember, akivel valaha is találkoztam. Nagyon félek, hogy ő a megmagyarázhatatlan Isten bizalmasa.
Hierax aggódó pillantást vetett rám, majd így beszélt:
– Rabszolgának születtem, és rabszolgának neveltek. Ezért megtanultam, hogy a dolgokat a béka színvonaláról értékeljem. De idősebb vagyok nálad, sokat utaztam, tapasztaltam jót és rosszat, és megtanultam megismerni az embereket. Ha akarod, megyek, és meghallgatom a te zsidódat, és aztán őszintén elmondom neked a véleményemet róla.
Hűsége meghatott. Arra gondoltam, hasznomra lehet, ha Hierax a maga módján tudakozódnék Paulusról.
– Csakugyan menj közébük – biztattam –, ismerd meg őket alaposan, és hallgasd Paulus tanítását.
A magam részéről rövid emlékeztetőt írtam Galliónak Paulusról, olyan hivatalosan, ahogyan csak tudtam:
„Minutus Lausus Manilianus a zsidó Paulusról.
Meghallgattam tanítását, melyet szektája híveinek tartott a zsinagógájában. Négyszemközt kikérdeztem. Nyíltan beszélt. Nem hízelgett. Semmit sem titkolt. Zsidó, és zsidó szülőktől származik. Tarszoszban, majd Jeruzsálemben tanult, születése óta római polgár, családja jómódú.
Rabbi. A jeruzsálemi főtanács egykori tagja. Üldözte a názáreti Jézus tanítványait és híveit. Damaszkuszban elismerte Jézust a zsidók Messiásának. Élt a sivatagban. Antiokheiában összeveszett Simon halásszal, Jézus legkiválóbb tanítványával. Később kibékült vele. Felhatalmazást kapott, hogy Jézust Krisztusként hirdesse a körülmetéletlenek között is.
Utazott a keleti provinciákban. Több ízben megbüntették. Taktika: először a zsidók zsinagógájába megy. Jézust Messiásnak kiáltja ki. Megverik. Maga mellé állítja a zsidók Istene iránt érdeklődő hallgatókat. Körülmetélésre nincs szükség. A zsidók törvényeit nem kell megtartani. Aki Jézust Krisztusnak hiszi, kegyelemben és örök életben részesül.
Nem néplázító. Nem uszítja lázadásra a rabszolgákat. Csendes életre biztatja híveit. Nem dorgálja a kívülállókat, hanem csak a saját híveit. Erőteljes egyéni befolyással bír. Főként azokra hat, akiket korábban megfertőzött a zsidóság.
Megjegyzendő: Azt állítja, hogy a názáreti Jézus egy bizonyos napon visszatér, hogy ítélkezzék a világ fölött, és akkor Isten haragja lesújt minden kívülállóra. Tehát a közönséges emberiség ellensége.
Politikailag Róma szempontjából teljesen veszélytelen. Viszályt és szakadást idéz elő a zsidók körében. Tevékenysége tehát Róma számára előnyös.
Semmi kivetendőt sem találtam ebben az emberben.”
Elvittem Galliónak a rövid feljegyzést. Miután elolvasta, szemöldöke alól rám nézett, puha tokája remegett, és megjegyezte:
– Nagyon lakonikus vagy.
– Ez csak pro memória – mérgelődtem. – Ha akarod, kész vagyok ennek az alapján többet is mesélni erről a férfiról.
– Mi az ő isteni titka? – kérdezte bágyadtan Gallio.
– Nem tudom – heveskedtem, majd lehorgasztottam a fejemet, megremegtem és elismertem: – Ha nem lennék római, talán még haditribunusi rangomat is letenném, megválnék a hivatali pályától, és követném őt.
Gallio fürkészve nézett rám, kihúzta magát, előrebiggyesztette az állat, és mogorván rám ripakodott:
– Helytelenül cselekedtem, amikor téged küldtelek, hogy faggasd ki őt. Túlságosan fiatal vagy még.
Szomorúan a fejét csóválva így folytatta:
– Igen, igen, a világ bölcsessége és az élet élvezete még nem ivódott beléd. Csak nem vagy beteg, hogy így remegsz? Hiszen van itt jó vízvezeték, de néha az ember véletlenül rossz vizet is ihat. Akkor megkapja a klímabetegséget, amelyet korinthoszi láznak neveznek. Magam is betegeskedtem benne. De ne félj. Nem hiszem, hogy az ő názáreti Jézusuk még a mi korunkban visszatérne, hogy ítélkezzék az emberiség fölött.
– Bizonyára megérted, hogy ősrégi keleti tanításról van szó – magyarázta barátságosan Gallio. – A jó és a rossz, a világosság és a sötétség állandó küzdelme, amelyben végül a fény erői nyerik el a győzelmet, és a világ megsemmisül az őstűzben. A tanítást az a primitív szükséglet hozta létre, hogy rendszert kell teremteni a világban, amely fölött a véletlen és a Szerencse istennője uralkodik, amelyben az erényes ember gyakran tönkremegy, a rossz pedig boldogul. Amennyire megértettem, a te Paulusod azt tanítja, hogy a leghitványabb ember, még a rabszolga is elnyerheti az üdvösséget a túlvilágon. Rendben van. Róma nem avatkozik a másvilág ügyeibe. Ezektől gondosan távol tartjuk magunkat. Nekünk elég, ha a látható földkerekség fölött uralkodunk.
Gallio még így folytatta előadását:
– Véleményem szerint az igazi zsidókat leginkább az bőszíti, hogy Paulus a názáreti Jézust Krisztusnak nyilvánítja, és azt állítja, hogy az ő birodalma nem evilági, s figyelmen kívül hagyja az eljövendő ítéletet A zsidóknak az az álma, hogy eljövendő Messiásuk király és a világ ura lesz. Ezeréves birodalmat alapít majd, amelyet teljességgel a zsidók uralnak. Ez a tanítás állami zavarokat okoz. Minden nemzedék életében legalább egyszer hamis Messiások jelennek meg Jeruzsálemben. Nem a názáreti Jézus az egyetlen, akit politikai okokból keresztre feszítettek, vagy más módon kivégeztek. Azelőtt a zsidók maguk kövezték meg Messiásukat, míg Róma rá nem kényszerítette az országra a törvényes rendet.
– De – szólaltam meg – ő az egyetlen, aki feltámadt sírjából, és halála után többeknek megjelent, így hiszik a keresztények.
Gallio összerezzent, majd keserűen felmordult:
– Álmok és jelenések! Hadd meg ezeket a nőknek.
Szerintem a természetfölötti dolgok mégis érdekelték, azért beszélt róluk ilyen sokat. Ugyan melyik római lenne egészen mentes a babonától? Hogy másfelé terelje a gondolatait, meghívott, hogy bort igyam vele, odahívta feleségét is, és olvasni kezdte nekünk azt a színdarabot, amelyet ő írt, pontosabban görög eredetiből latinra átdolgozott. Időről időre az összehasonlítás kedvéért felolvasott egy-egy görög verssort is, hogy megmutassa, milyen megfelelően simul a mi nyelvünk a görög ritmusokhoz, ha van elég rátermettség hozzá.
A színdarab a trójai témával foglalkozott. Érdekelnie kellett volna engem, mivel Aeneas révén a trójaiak a rómaiak ősei. De mivel bort ittam, véletlenül kiszaladt a számon:
– Szép a görög irodalmi nyelv, de ma furcsán holtnak tűnik a fülemben, Paulus az élő népnyelvet beszéli.
Gallio szánakozva nézett rám és így magyarázott:
– Népnyelven csak durvább komédiákat lehet írni, amelyekben a beszélt nyelv már önmagában véve komikus hatást kelt. Ugyanúgy, ahogyan Rómában az oscus színészek a piaci nyelvet alkalmazzák. Filozófiát köznyelven? Elment az eszed, Minutus.
Kivörösödött az arca. Határozott mozdulattal összetekerte a kéziratot, és ezt a parancsot adta:
– Itt az ideje, hogy kiszellőztesd a fejedből a zsidó mérgeket. Athénban még nem jártál. Delphoiban határviták vannak, amelyeket a helyszínen kell tisztázni. Olümpiában is civakodnak a versenyjátékok műsora felett. Láss munkához. A kancelláriámon az előadómtól megkapod a szükséges ismereteket és a felhatalmazást.
A szép Helvia ujjai hegyével megérintette Gallio halántékát, és kezével kövér orcáját cirógatva, így engesztelte:
– Miért bünteted megerőltető vándorlásokkal ezt a tehetséges ifjút? A görögök idővel úgyis eléd terjesztik vitás ügyeiket. Korinthoszban vagyunk. Egy érett nő barátsága bizonyára jobban fejlesztené a fiút, mint a fölösleges ide-oda lovaglás.
Gallio feje mellől mosolyogva nézett rám, és megigazította fehér válláról lecsúszott köntösét. Ha tapasztaltabb lettem volna, beszámolhatnék öltözékének mesteri redőzéséről, frizurájáról és ritka indiai ékszereiről. De nem bámultam őt, hanem vigyázzállásba pattantam, és így válaszoltam:
– Parancsodra, proconsul!
Ily módon a zsidó viszályszító Paulus nézeteltérést okozott még Gallio és köztem is. A házat Hierax gondjaira bíztam, és a cohors néhány katonájával meg egy görög vezetővel kilovagoltam Korinthoszból.
Delphoiről, Olümpiáról és Athénról túlságosan is sok áradozó utibeszámoló jelent meg, semhogy ezek páratlan látványosságaival kezdjek foglalkozni. Még Róma is a műkincseknek csak egy kis részét tudta elrabolni, bár el kell ismerni, hogy Sulla óta minden tőlünk telhetőt megtettünk annak érdekében, hogy Rómát Görögország csodáinak a rovására gazdagítsuk. És ő még értett is a művészethez.
De bármennyire fárasztottam is magamat a látványosságok megtekintésével, mindaz a szép, amit láttam, külsőség maradt számomra. Sem a színes márvány, sem az elefántcsont, sem minden idők legcsodálatosabb szobrai nem férkőztek a szívemhez.
Delphoiban a határvitát gyorsan tisztáztam. A pártatlanság kedvéért részt vettem mindkét fél lakomáján. Delphoiban a saját szememmel láthattam az önkívületben kinyilatkoztató Püthiát. Papjai a tagolatlan szavakból rám nézve hízelgő verses jövendölést állítottak össze. Még annyi fáradságot sem veszek, hogy megismételjem itt ezeket.
Olümpia közelében több mint négyszáz évvel ezelőtt Xenophón hadvezér Artemisznek szentelt egy területet és egy templomot. Korábban a gabonatermés tizedét a környék lakóinak aratóünnepeire fordították. Ősi idők óta a gyümölcsfa-liget fáiról bárki kedvére szedhetett gyümölcsöt.
De az idők múltával a határköveket elmozdították, a templom pedig szomorúan rozzant állapotba jutott. Pompeius idejében az istennő szobrát is elrabolták, és Rómába vitték. A környék lakosai azt a vádat emelték, hogy az a férfi, aki az adományozott területet birtokolta, nem tett eleget az adományozás feltételeinek. Gondosan megőrizték azt a kőtáblát, amelyen még mindig tisztán el lehetett olvasni a szöveget: „Ez a hely Artemisznek szenteltetett. A haszonélvezeti jog birtokosának évente tizedet kell áldoznia. A fölöslegből kell karbantartania a templomot. Ha valaki elhanyagolja ezt, az istennő megjegyzi magának.”
A népgyűlésen néhány aggastyán szomorúan beszámolt emlékeiről, hogy egykor Artemisz ünnepein miként osztottak lisztet, bort és édességet. Artemisz számlájára mindenkinek jogában állt a szent területen vadásznia. Hagytam őket nyugodtan beszélni. Végül a terület birtokosa állította, hogy tiszteletben tartja az aratóünnepet, de a templom karbantartása erejét meghaladó feladat.
– Ez nem Róma ügye – nyilvánítottam ki döntésemet. Tisztázzátok a kérdést az istennővel, ahogyan az emléktábla is világosan megmondja.
Határozatom egyik félnek sem nyerte el a tetszését. Még Olümpiában tartózkodtam, amikor hallottam, hogy a tulajdonos kőszáli kecskére vadászva, szakadékba zuhant. Bizonyára Artemisz követelte a járandóságát. Mivel nem voltak egyenes ági leszármazottai, a környék lakosai mindenesetre egyetértésben felosztották egymás között az adományozott területet. Feljegyeztem ezt az esetet, hogy elmesélhessem Claudiusnak, ha valaha a színe elé kerülök. A császár kedvelte a régi emléktáblákat, és könnyen rendbe hozhatta volna a templomot.
Végül Athénba érkeztem. A jó szokást követve a városkapunál levetettem magamról felszerelésemet, fehér köntösbe öltöztem, koszorút raktam a fejemre, és gyalog mentem a városba, kizárólag a görög vezető kíséretében. A katonákat Peiraieuszba küldtem szabadságra, hogy a kikötő római helyőrségének védelme alatt szórakozzanak.
Igaz az, amint nekem előre mesélték, hogy Athénban több istenszobrot lehetett látni, mint embert. Ott álltak azok a fényűző épületek, amelyeket a keleti királyok emeltek, a fórumon pedig reggeltől estig fel s alá sétáltak a filozófusok tanítványaikkal. Minden zugban emléktárgyboltok vannak, a leghitványabb zsibáru, de Athén isteneinek és templomainak értékes apró utánzatai is.
Miután eleget tettem a hivatalos üdvözlő látogatásoknak a városházán és az oszlopcsarnok-teremben, ahol az Areiosz pagosz ülésezik, a legjobb vendégfogadóban szálltam meg, és megismerkedtem néhány Rómából érkezett ifjúval, akik Athénban csiszolgatták műveltségüket, mielőtt hivatali pályára léptek volna. Néhányan magasztalták tanítóikat, mások viszont a leghíresebb hetérák nevét és árfolyamait sorolták fel, meg azokat a vendéglőket, amelyekbe feltétlenül el kellett mennem!
A kalauzok egész sora tülekedett körülöttem, hogy megmutassák nekem Athén látványosságait, de miután néhány nap jártam a piactéren, és meghallgattam a különböző tanítókat, már ismertek, és többé nem ostromoltak. Amennyire megértettem, Athén filozófusai egymással versengve hirdették a lelki nyugalom megszerzését. Frissen és ízesen beszéltek, találó hasonlatokat alkalmaztak, és bárkivel szívesen vitatkoztak.
Voltak köztük kecskebőrbe öltözött, hosszú hajú alakok is. Ezek a vándorok azzal dicsekedtek, hogy jártak már Indiában vagy Aethiopiában, titkos bölcsességek birtokába jutottak, és utazásaikról olyan lehetetlen hazugságokat meséltek, hogy hallgatóik majd megpukkadtak a nevetéstől. Úgy hírlett, hogy a legmocskosabb szajhák közül néhányat az Areiosz pagosz már száműzött Athénból, de itt különben teljesen szabadon beszélhetett mindenki bármiről, ami az eszébe jutott, ha nem sértette meg az isteneket, vagy nem bírálta a rendet.
Ettem és ittam, és megpróbáltam élvezni az életemét. Kellemes volt a verőfényes napon a meleg márványpadon üldögélni a piactér szélén és jóllakottan nézegetni a járókelők elevenen hadonászó árnyékát a márványburkolaton. Az attikaiak adomái kétségtelenül csípősek. A vitákban mindig az kerekedik felül, aki maga mellé állítja a nevetőket. De Attika nevetése mintha örömtelen lett volna, és a gondolatok nem vésődtek az agyamba, ahogyan kellett volna, ha igazi bölcsesség lett volna bennük. Arra gondoltam, hogy napjainkban Athénban a legkifinomultabb életművészetet tanítják mint igazi filozófiát, a római durvaság ellensúlyozására.
Egyszer Dionüszosz egyik éles szemű papja leült mellém, és a misztériumokra terelte a beszélgetést. Véletlenül azt mondtam, hogy Athén piacterén a filozófia nem igazi, hanem pusztán társalgási tudomány, önmagába véve finom, de haszontalan.
– Hát nem tudod, idegen – kérdezte álmélkodva –, hogy az istenséget csak korübaszi önkívületi állapotban lehet felfogni? A legis-legmagasztosabbnak a meglátása a misztériumokhoz és az orgiákhoz kapcsolódik. Ebbe csak ezek papja, a müsztagogosz vagy a hierophantész tud beavatni, nem pedig egy közönséges filozófus.
Ezzel szerintem azt akarta mondani, hogy Athén tanult emberei különválasztották egymástól az élet művészetét, amelyről lehet vitatkozni, és az isteni titkokat, amelyekről még beszélgetni sem lehetett, mert ezeket senki sem képes szavakban kifejezni. Ezeket csak élményként lehet tapasztalni. De nem vágyódtam arra, hogy beavassanak a misztériumaikba. Még Rómából tudtam, hogy ezekhez korbácsolás, részegség, szeretkezés és szent étkezés tartozik. Ellenkezés nélkül beérte néhány drachmával, és ment, hogy jobb hajlandóságú áldozatot keressen.
Sértődöttségemben az volt a szándékom, hogy Athénban maradok tanulni, amíg Gallio proconsul vissza nem hívat Korinthoszba. De lelkiállapotomban nem érdekeltek már a könyvtárak könyvei, és nem találtam olyan tanítót, akinek szívesen a tanítványai közé szegődtem volna. Napról napra mélabúsabb lettem, és idegennek éreztem magam Athénban. Néhány esetben a római fiatalemberek társaságában ettem és ittam, de csak azért, hogy a könyörtelenül világos latin nyelven beszélhessek a csillogó görög helyett.
Egyszer elkísértem őket egy híres hetéra házába, és ott hallgattam a fuvolaszót, megnéztem a táncbemutatókat és az akrobatamutatványokat, és készségesen hittem a háziasszonynak, amikor mosolyogva kijelentette, hogy az érzéki élvezetet művészi színvonalra tudja emelni. De nem nyúlt hozzám, és senki sem kényszerült a házában az érzékek művészetét megtanulni az általa betanított rabszolganők segítségével. Ő maga szívesebben beszélgetett a vendégekkel, semmint hogy az ágyba vitte volna őket. Ágyának megosztásáért olyan esztelenül magas árat követelt, hogy csak a leggazdagabb öreg kéjencek tudták megfizetni. Ezért olyan jómódú volt, hogy nem akart arra csábítani bennünket, ifjú rómaiakat, hogy ok nélkül szórjuk utipénzünket.
Hozzám végül így beszélt:
– Érzéki iskolám talán csak a kiélt férfiaknak való, noha büszke vagyok művészetemre. Te fiatal vagy. Ismered az igazi éhséget és szomjúságot. A gyantás bor meg a szegény ember kenyere jobb ízű éhes szádban, mint a küproszi bor és a flamingónyelv a jóllakott szájban. Ha beleszeretnél egy fiatal hajadonba, lemeztelenített vallanak puszta látványa vakítóbban kápráztatná a szívedet, mint vágyaid kielégítése. Töröld le homlokodról a ráncokat, és élvezd szépen az életedet, amíg fiatal vagy.
– Mesélj inkább az isteni titkokról – javasoltam mogorván. – Művészeteddel Aphroditét szolgálod.
Szépen festett szemét rám emelte, és szórakozottan így beszélt:
– Aphrodité szeszélyes és könyörtelen, de csodálatos Istennő. Aki a legbuzgóbban igyekszik a kegyeibe férkőzni, és a legtöbb áldozatot hozza neki, örökre kielégületlen marad. A tenger habjaiból született és a habhoz hasonló. A hab buborékot vet és szertefoszlik. Habként foszlik szerte ő is mindenki előtt, aki sóvárogva vágyakozik hibátlan tagjai után.
Az ő sima homloka is ráncos lett, amikor mindkét kezét felemelte, és furcsállóan nézegette élénkpirosra festett körmeit.
– Elmondhatok neked egy példát arra, hogy az istennő milyen szeszélyes – folytatta. – Szakmai szövetségünkhöz tartozik egy nő, akit még nem nagyon viselt meg a kora. Még mindig ránctalan, sima és hibátlan. A szobrászoknak gyakran állt modellt. Ezzel nagy hírnevet szerzett magának. Az istennő azt a szeszélyt ültette el a fejében, hogy el kell csábítania minden híres filozófust, aki Athénba érkezik, hogy az erényeket és az önuralmat hirdesse. Hiúságában meg akarta szégyeníteni az ő bölcsességüket, és azt akarta, hogy sírjanak az ölében. Sokukat hálójába csalt azzal, hogy estétől másnap estig alázatos hallgatójuknak tettette magát. A filozófusok magasztalták, hogy ő a legbölcsebb nő, akivel valaha is találkoztak, amiért olyan buzgón tudta hallgatni őket. De nem az ő bölcsességükre törekedett. Minden tudását arra használta fel, hogy eltántorítsa őket az erény útjáról. Ha sikert aratott, gúnyolódva kergette el őket magától, és többé nem volt hajlandó találkozni velük, noha néhányan térdre vetették magukat az ajtaja előtt, és az egyik öngyilkos lett a küszöbén. De egy idő múlva, talán másfél éve történhetett, egy tanult zsidó vándor érkezett Athénba.
– Zsidó! – kiáltottam, és felpattantam ültömből. Úgy éreztem, mintha a hajam égnek állt volna. A hetéra félreértette elképedésemet, és így folytatta:
– Tudom. A zsidók hatalmas varázslók. De ez másféle volt.
A piactéren beszélt. Az Areiosz pagosz előtt szokás szerint kikérdezték a tanítása felől. Kampós orrú férfi volt, kopasz és görbe lábú, de szenvedélyes. Azon a nőn, akiről beszélek, erős vágy lett úrrá, hogy. a zsidó tanítását is megszégyenítse. Meghívta a zsidót a házába több vendéggel együtt, hogy meghallgassa, illendően felöltözött, és a tiszteletére eltakarta a fejét. De bármit tett is, a zsidót nem sikerült elcsábítania, sőt annyit sem ért el, hogy az vonzalmat erezzen iránta, míg végül reményét vesztve komolyan kezdte hallgatni a zsidó tanítását. Miután a zsidó távozott a városból, mély búskomorságba esett, házát bezárta a vendégek előtt, és most már csak azzal a néhány emberrel áll szóba, akikre a zsidó tanítása hatást gyakorolt. Nem lehet olyan hitvány filozófia, amely Athénban néhány követőre ne találna. Az istennő szeszélyességében így állt bosszút rajta hiúságáért, bármilyen sok dicsőséget szerzett is az istennőnek azzal, hogy a legbölcsebbeket is bűnbe vitte. A magam részéről arra a következtetésre jutottam, hogy nem a zsidó volt valóban bölcs, hanem az istennő edzette meg, hogy ellenálljon a csábításnak. De a barátnőnk még mindig elkeseredett megaláztatása miatt, s azzal fenyegetődzik, hogy megválik szakmai szövetségünktől, és megtakarított pénzéből egyszerű életet folytat.
Felkacagott, és biztatóan nézett rám, hogy én is vele együtt nevessek. De nekem nem volt nevethetnékem. Ezért ismét komolynak tettette magát, és elismerte:
– A fiatalság elszalad, a szépség elkopik, de az istennő kegyelméből az igazi csáberő öregkorban is megmaradhat. Erre példa számunkra szakmai szövetségünk korábbi legöregebb tagja, aki még hetvenéves korában is képes volt elbűvölni bármelyik ifjút.
– Hogy hívják, és hol találhatnám meg? – kérdeztem.
– Elhamvadt már. Az istennő megengedte neki, hogy a saját ágyában haljon meg szívszélhűdésben, mikor egyszer utoljára még a mesterségét folytatta – mesélte a hetéra.
– Nem rá gondoltam, hanem arra a nőre, akit a zsidó megtérített – fortyantam fel.
– Az ő neve Damarisz. Ha érdeklődsz, könnyen rátalálhatsz a házára. De megmondtam már, hogy kudarca miatt szégyenkezve, nem fogad többé vendégeket. Mi kifogásod az én házam ellen?
Eszembe jutottak az udvariassági követelmények, magasztaltam a házát, a részünkre adott műsort, illatos borát és a saját páratlan szépségét, míg meg nem nyugodott, és meg nem feledkezett bosszúságáról. Illendő idő elmúltával felemelkedtem, otthagytam ajándékomat a tálcán, és a lehető legkomorabb hangulatban tértem vissza a vendégfogadómba. Hiszen mintha átok lett volna rajtam, még Athénban sem szabadultam meg a zsidó Paulustól. Természetesen róla volt szó.
Hosszú ideig nem jött álom a szememre. Hallgattam a vendégfogadó éjszakai neszeit, és amikor a hajnali derengés fénye beszökött az ablaktábla résein, azt kívántam, hogy bár meghalnék, vagy soha ne is születtem volna erre a világra. Nem volt mire panaszkodnom. A velem egykorúak közül én vittem a legtöbbre. Egészséges is voltam, nem számítva enyhe sántításomat, ami legfeljebb csak abban akadályozott volna, hogy pontifex legyek. Miért fosztottak meg az örömtől? Miért élt vissza Claudia oly szörnyű módon a hiszékenységemmel? Miért keltett bennem reménytelenséget a találkozás a zsidó Paulusszal?
Végül mély álomba merültem, és délig aludtam. Amikor felébredtem, tudtam, hogy édes álmot láttam, de semmilyen emlékem sem maradt álmomról. Az éjszakai gondolatok ellentéteként úrrá lett rajtam a bizonyság, hogy nem puszta véletlenségből hallottam Damarisz hetéráról. Magabiztos és vidám lettem, jó étvággyal ettem, elmentem a borbélyhoz, fürtökbe fésültem a hajamat, és görög köntösömet a lehető legművészibb redőkbe szedettem.
Damarisz szép házát könnyen megtaláltam. A kapun a gyík formájú kopogtató korinthoszi bronzmunka volt. Többször is kopogtattam. Az egyik járókelő a kezével szemérmetlenül intett, és a fejét rázta, jelezve, hogy fölöslegesen az időmet pazarolom. Végül sírós szemű, fiatal rabszolganő nyitotta ki a kaput. Be akarta csapni előttem, de bedugtam a lábam a résbe, és mivel mást nem tudtam kitalálni, ezt mondtam:
– Korinthoszban találkoztam a zsidó Paulusszal. Szeretnék beszélni róla az úrnőddel. Mást nem óhajtok.
A lány habozva beengedett a színes szobrokkal, díszes heverőkkel és keleti faliszőnyegekkel teli szalonba. Kisvártatva Damarisz félig felöltözve, mezítláb rontott be a terembe. Arca ragyogott az örömteli várakozástól mindkét kezét felemelve lelkesen üdvözölt, és így szólított meg:
– Ki vagy, idegen? Valóban üzenetet hozol nekem Paulustól, a jó hír vivőjétől?
Igyekeztem megmagyarázni, hogy régebben találkoztam Paulusszal Kotinthoszban, és hosszasan beszélgettem vele. A beszélgetés olyan mély hatást gyakorolt rám, hogy nem tudtam elfeledni. Miután hallottam, hogy Damariszt is lenyűgözte a vándorló zsidó tanítása, találkozni akartam vele, hogy beszélgessünk róla.
Miközben beszéltem, Damariszt néztem, és megállapítottam, hogy már túl van a legszebb koron. Az öröm fénye kihunyt az arcán. Távolabb húzódott tőlem. Bizonyára szép volt egykor, és karcsú termete még most is hibátlan volt. Csábosan felöltözve, szépen megfésülve és mesterien kifestett arccal, gyenge világításnál még nagy hatást gyakorolhatott a férfiakra.
Fáradtan leült a heverő szélére, és intett, hogy én is üljek le. Bizonyára észrevette vizsgálódó tekintetemet, mert a kezével nőiesen megigazította a haját, elrendezte a ruháját, és csupasz lábát a köntös szegélye alá rejtette. De ennél többet nem törődött a külsejével. Tágra nyílt szemmel, kérdőn meredt rám. Amint őt nézegettem, hirtelen tiszta jóérzés lett úrrá rajtam. Elmosolyodtam, és így beszéltem:
– A félelmetes zsidó miatt úgy érzem magam, mint egér a kelepcében. Bizonyára te is így vagy vele, Damarisz. Beszéljük meg együtt, hogyan nyithatnánk ki a kelepcét, és kaphatnánk vissza életörömünket.
Ő is elmosolyodott, de tiltakozva felemelte a kezét, és így válaszolt:
– Miért félsz? Paulus a feltámadt Krisztus hírvivője, és örömhírt terjeszt. Csak amióta vele találkoztam, tudom, hogy mindaddig sohasem volt részem igazi boldogságban.
– Valóban sikerült neked a legbölcsebbeket is eltántorítanod? – kiáltottam fel hüledezve. – Úgy beszélsz, mint az esztelen.
– Korábbi barátaim azt hiszik, elment az eszem – ismerte el habozás nélkül. – De inkább vagyok esztelen az ő új tanítása miatt, mintsem hogy korábbi életemet folytassam. Ő másként látott keresztül rajtam, mint a feslett fehér szakállú bölcsek. Szégyellem korábbi énemet, és irtózom tőle. Az ő Krisztusa révén bűneim bocsánatot nyertek. Új úton vándorlók behunyt szemmel, ahogyan a lélek vezet engem.
– Ha így van – mondtam –, valószínűleg nincs sok beszélgetnivalónk.
De ő visszatartott, kezével eltakarta a szemét, és követelőzött:
– Ne menj! Bizonyára van valami célja jöttödnek. Talán sugallat villant a szívedbe. Különben aligha jöttél volna. Ha úgy kívánod, megismertetlek a testvéreimmel, akik hallgatták őt, és hisznek az örömhírben.
Így ismerkedtem meg Damarisszal és néhány göröggel, akik esténként a hátsó bejáraton át jöttek hozzá, hogy Paulusról és az új tanításról beszélgessenek. Kezdetben a kíváncsiság csábította őket, hogy a zsinagógában megismerjék a zsidók Istenét. A zsidók szent írásait is olvasták.
Paulusban vonzónak találták, hogy nem követelt tőlük sem körülmetélést, sem a zsidók törvényének megtartását, hanem az új szövetséget hirdette Istennel. A názáreti Jézust Krisztusnak és Isten fiának hitték, aki emberként erre a világra született, hogy szenvedéseivel és feltámadásával megváltsa őket bűneiktől.
Mivel attikaiak és tanult emberek voltak, sokféle bonyolult magyarázatuk volt arra, hogyan lehet Krisztus egy időben ember és Isten fia is. Erről forró fejjel vég nélkül tudtak vitatkozni. Vitáikból az a felfogás alakult ki bennem, hogy tulajdonképpen sokkal bölcsebbnek tartják magukat Paulusnál, noha elismerik őt Isten hírvivőjének. A puszta hit nekik nem volt elegendő. Ők titkos tudásra áhítoztak.
A legtanultabb közöttük Dionüszosz volt, akinek mint az Areiosz pagosz bírájának, ki kellett kérdeznie Paulust a tanításáról. Thesszalonikéből és Bereából olyan hírek terjedtek, hogy Paulus tanítványaival zavarokat és nyugtalanságot okoz. De Athén művelt bírájához szólva Paulus mesterien idézett a görög költőkből. Paulus kinyilatkoztatása a halottak feltámadásáról felkeltette Dionüszosz érdeklődését, úgyhogy a kihallgatás után felvette a kapcsolatot Paulusszal, és meghallgatta előadásait.
Korábban Dionüszosz megvizsgálta az alexandriai zsidó Philón tanítását a szentírások négyszeres jelentéséről. Ő négykerekű kocsiról mesélt, amelyet Isten csodálatossága hajt. Dionüszosz állította, hogy Philón az orphikusok és Egyiptom régi bölcsességét egyesítette a zsidók írásainak tolmácsolására. Püthagorasz és Platón, Pindarosz és Aiszkhülosz annak idején az isteni üzenet tolmácsai voltak. A tanult Dionüszosz feladatának tartotta, hogy minden korábbit egyesítsen az Istenről való még hamisítatlanabb ismeretben, hogy a titkos tudás fényénél az érzéki világtól elszakadva az ember kapcsolatba léphessen Isten ki nem alvó örök fényességével.
Őszintén be kell vallanom, hogy Dionüszosz olyan bonyolultan beszélt, hogy még a barátai közül sem értette meg mindenki. De bizonyára jót akart. Damarisz halvány mosollyal hallgatta, ahogyan bizonyára a többi bölcset is hallgatta.
A beszélgetések után Damarisz egyszerű vacsorát tálalt fel, és a jelenlévők, én is, megtörtük a kenyeret, és ittuk a bort Krisztus nevében, mert Paulus így tanácsolta nekik. De az egyszerű szeretetvacsorának az attikaiaknak négyszeres értelmezést kellett adniuk. Egyszerre volt anyagi és jelképes, erkölcsileg felemelő és misztikus törekvés a Krisztussal való kapcsolatra és a jelenlévők közötti testvériségre.
Én a beszélgetés alatt Damariszt nézegettem. Az étkezés befejezése után örömest megcsókoltam, hiszen ez volt a keresztények szokása. Sohasem láttam még egyetlen nőt sem, aki olyan elragadóan és egyszersmind természetesen tudott volna viselkedni, mint Damarisz.
Minden kézmozdulata szép volt, a hangja édes, úgyhogy amikor beszélt, az ember inkább hangja csengésére, mint a szavai értelmére figyelt. Bármit tett is, olyan bájosan tette, hogy az ember végtelen jóérzéssel nézte. Jóérzésem meleg örömmé változott, amikor a barátság jeléül megcsókoltam puha száját.
Úgy látszott, hogy Paulus nehéz leckét adott fel a görögöknek. Őszintén élvezték vitáikat. Alapjában véve persze hittek Paulusnak, noha műveltségük miatt nem minden fenntartás nélkül. Damarisztól elbűvölve elengedtem a fülem mellett a felesleges szavakat.
Elismerték, hogy minden ember szíve legmélyén megvan a vágy Isten fényességére, de aztán vitatkozni kezdtek, hogy a kőben, a növényekben és az állatokban, a kezdetleges formáktól egyre feljebb haladva, nincs-e meg ugyanaz a vágyakozás. Dionüszosz azt állította, hogy Paulusnak meglepően sok titkos ismerete van a lelki hatalomról, de szemlátomást azt hitte, hogy neki magának még több ismerete van a lelki hatalmak közötti rangsorról. Számomra az ilyen beszéd olyan volt, mint a patak csobogása.
Megszoktam, hogy Damarisznak apró ajándékokat hozzak, virágokat vagy befőttet, süteményt vagy a legtisztább hümettoszi ibolyamézet. Ragyogó, sokattudó szemével a szemembe nézve vette át ajándékaimat, míg aztán fiatalnak és esetlennek nem éreztem magam mellette. Rádöbbentem, hogy egész idő alatt csak rá gondoltam, és azt a pillanatot vártam, amikor ismét hozzá mehetek.
Amikor kettesben voltunk, magáról mesélt. Visszaemlékezett a gyermekkorára és a mezei virágokra a Fekete-tenger partján, és arra, hogy kislány korában miként adták el a déloszi évi rabszolgavásáron. De arról nem volt hajlandó beszélni, hogy képezték ki mesterségére, sem arról, hogy milyen tapasztalatokat szerzett mint hetéra, noha a hozzá hasonló nők szívesen dicsekszenek sikereikkel, és neki bizonyára több dicsekednivalója lett volna, mint másoknak.
Rájöttem, hogy nem is akarok hallani sötét múltjáról. Amikor őt nézegettem, sokat tapasztalt arcában mintha kislányos vonalak rajzolódtak volna ki, aki ártatlanul és semmi rossztól nem tartva megszökött hazulról, hogy koszorút kössön mezei virágokból, és emberrablók zsákmánya lett. A széles folyón csónakban vitték lefelé a gyámoltalan kislányt, akitől aztán a művészek által márványban és elefántcsontban Aphrodité gyanánt megörökített híres athéni Damarisz lett.
Azt hiszem, hogy beszélgetésünk közben puszta viselkedéséből többet tanultam, mint a szavaiból. De természetesen eljött az a pillanat, amikor kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy eszeveszetten beleszerettem. Vágyódtam utána, a közelsége, az érintése, a csókja után, jobban, mint addig bármi más után. Előző szerelmi élményeim megvetendőnek tűntek ahhoz képest, amit az ő ölében találhatnék. Mintha minden porrá égett volna bennem, ha reá gondoltam.
Megborzadtam önmagámtól. Hát erre ítéltettem, hogy egész életemre egy néhány évtizeddel idősebb, elhasznált és minden rosszon átment hetérába szeressek bele? Miután az igazság megvilágosodott előttem, szerettem volna megszökni Athénból, de már nem tudtam. Megértettem a bölcseket, akik sóhajtoztak miatta. Még a filozófust is megértettem, aki öngyilkos lett a küszöbén, miután belátta, hogy vágyát nem töltheti be.
Nem menekülhettem. El kellett mennem hozzá. Amikor ismét együtt ültünk, és őt nézegettem, szájam eltorzult, és szememben a vágy könnyei csillogtak.
– Bocsáss meg nekem, Damarisz – suttogtam. – Attól tartok, esztelenül szerelmes vagyok beléd.
Damarisz derűs arccal nézett rám, kinyújtotta a kezét, és az ujja hegyével megérintette a kezem fejét. A puszta érintéstől szörnyű remegés járta át a testemet. Vágyam zokogásszerű sóhajban tört ki.
– Én is attól tartottam – ismerte el Damarisz. – Láttam, hogy bekövetkezik. Először olyan volt, mint ártalmatlan bárányfelhő az ég peremén. Most sötét vihar lett, és villámlik benned. Idejében el kellett volna küldjelek magamtól. De én is csak nő vagyok. Minden ellenére.
A tenyerébe fektette az állat, hogy a nyakán kisimuljanak a ráncok, mereven maga elé nézett, és hűvösen megszólalt:
– Mindig így van. A száj kiszárad, a nyelv remeg, a szem könnyes lesz.
Igazat beszélt. Nyelvem vergődött kiszáradt számban, úgyhogy egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Térdre vetettem magam előtte, és át akartam ölelni. De Damarisz könnyedén kitért előlem, és megjegyezte:
– Jusson eszedbe, hogy egyetlen velem töltött éjszakáért ezer aranyat kínáltak fel. Egy dúsgazdag férfi annak idején elvesztette miattam az ezüstbányáját, és koldusszegény emberként kellett újrakezdenie az életét.
– Szerzek én ezer aranyat, kétezret, ha időt adsz nekem, hogy elmehessek a bankárokhoz.
– Olykor egy szál ibolya is elegendő ajándék volt nekem, ha megkedveltem egy szemrevaló ifjút – mondta szeszélyesen Damarisz. – De ne beszéljünk ilyesmiről. Nem kérek tőled ajándékot. Én adok neked. Ajándékom az a tapasztalataimmal szerzett vigasztalan tudás, hogy a testi élvezet csupán gyötrelem. A testi kielégülés nem igazi kielégülés, hanem egyre újabb és újabb vágyat ébreszt még szörnyűbb kielégülés után. Ha valaki a testi szerelembe veti magát, olyan, mintha a máglya tüzébe hullana. A saját máglyám kialudt. Soha többé nem gyújtok áldozati lángot senkinek a romlására. Hát nem érted, hogy szégyellem előző életemet?
– Az ujjad hegyével érintetted a kezemet – suttogtam, lehajtva a fejem, és a szememből könnyek potyogtak a márványpadlóra.
– Rosszul tettem – vallotta be Damarisz. – De meg akartalak érinteni, hogy soha nem feledj el engem. Kedves Minutus, a vágy összehasonlíthatatlanul többet ér, mint a beteljesülés. Ez fájdalmas, de édes igazság. Higgy nekem, Minutus, kedvesem. Ha így válunk el, mindkettőnknek szép emlékünk marad.
Sose gondoljunk rosszat egymásról. Nekem új utam van. De út többféle van. Ki tudja, a te utad egyszer talán ugyanahhoz az üdvösséghez vezet, mint az enyém.
A vágy hatalmában kérleltem és rimánkodtam, megaláztam magamat, állítottam és esküdöztem, hogy többé semminek nincs értéke számomra ezen a világon. Sem a vagyon, sem a lovagi méltóság, sem Róma dicsősége. Mindenről kész voltam lemondani érte, ha csupán egyszer hajlandó az ölébe zárni és szeretni engem. Komolyan gondoltam.
Damarisz reszketve sóhajtott, az ő szeméből is hullani kezdtek a könnyek. Leheletkönnyedén megsimogatta a kezével a hajamat. Mintha villám futott volna keresztül rajtam.
– A hajad mentaillatú – suttogta, aztán visszahúzta a kezét, két tenyerét erősen összeszorította, és így beszélt: – Tehát az egész j övödet kész vagy feláldozni a puszta testi vágy kedvéért? Talán most már megértesz engem, hogy én is készségesen feláldozok minden eddigit, miután rátaláltam az egyedüli helyes útra. Hát nem fogod fel, Minutus? A megmagyarázhatatlan Isten olyan kimondhatatlanul szereti a maga teremtette világot, hogy emberalakban erre a világra született, hogy mindenkiért szenvedjen, és hogy megszabadítsa az emberiséget a bűnöktől az egyetlen igaz szeretet által, mely az embereket Isten felé fordítja.
De én nem akartam megérteni.
– Ne prédikálj nekem, átkozott nő! – kiáltottam a vágytól rekedt hangon. – Bármilyen árat megfizetek, amennyit csak akarsz.
Damarisz fagyossá vált, és sápadt arccal mereven rám nézett. Hosszú töprengés után büszkén így beszélt:
– Legyen, ahogyan akarod. Térj vissza holnap este, hogy felkészülhessek a fogadásodra. De engem aztán ne okolj!
Ígéretétől megszédültem, bár a szavainak baljós csengése volt. Remegő térddel távoztam tőle. A türelmetlenségtől elepedve járkáltam a városban, és felkapaszkodtam az Akropolisz csúcsára, hogy megnézzem a borszínű tengert, s ezzel is teljen az idő. Másnap fürdőben voltam, és a gümnaszionban testgyakorlatokkal tettem ruganyossá tagjaimat, noha minden vad mozdulattól emésztő tűzjárta át a testemet, amikor Damariszra gondoltam.
Végre kökörcsinszínűen leszállt az alkony, és az égen kigyúlt az esthajnalcsillag. Izgatottan kopogtattam Damarisz kapuján, de senki sem jött ajtót nyitni. A csalódás csaknem összeroppantott, amikor arra gondoltam, hogy az utolsó pillanatban megbánta és megmásította ígéretét. Aztán megpróbáltam kinyitni az ajtót, és örömmel vettem észre, hogy nincs is bezárva. Bementem, és láttam, hogy fényesen kivilágították a vendégszobát.
De az orromat undorító szag csapta meg. A heverőt rongyos takaró fedte. A lámpák füstje bekormozta a falakat. A régi tömjénfüstölő illata zavaróan áradt felém. Értelmetlenül néztem szét az eddig olyan szép szobában, de aztán öklömmel türelmetlenül az ajándékok számára kirakott tálcára csaptam. A zajtól az egész ház visszhangzott. Egy pillanat múlva Damarisz belépett a szobába vánszorgó léptekkel. Elszörnyedve meredtem rá. Nem az a Damarisz volt, akit megismertem.
Nem. Ajkára vörös festékkel szabálytalan csíkokat húzott, haja zilált és gubancos volt, mint a kikötői örömlányoké. Rongyos ruha volt rajta, amely bortól és hányadéktól bűzlött. A szeme köré félelmetes sötét karikákat rajzolt, és a festékkel hangsúlyozta orcájának minden ráncát, úgyhogy az arca kiélt, feslett vénasszonyt mutatott.
– Itt vagyok, Minutus. A te Damariszod – mondta érzéstelenül. – Itt vagyok úgy, amilyennek te akarsz. Végy hát! Fizetségül elég lesz öt rézgaras is.
Megértettem, mi volt a célja. Az erő kifutott a testemből, s térdre rogytam előtte. Lehajtottam fejemet, és sírtam erőtlen vágyakozásomban. Végül megszólaltam:
– Bocsáss meg nekem, szerelmem, Damarisz.
– Tehát megérted, Minutus – válaszolt lágyabb hangon. Azt akartad, hogy ilyen legyek. Ilyenné akartál alázni engem. A dolog egyre megy, akár rafináltan illatozó ágyban történik meg, akár trágya és vizelet bűzében, a kikötőfalnak támaszkodva.
Fejemet az ölébe hajtva sírtam el csalódásomat, de már nem vágyódtam utána. Ő vigasztalóan simogatta a hajamat, és gyengéd szavakat suttogott. Végül magamra hagyott, megmosta az arcát, tiszta ruhába öltözött, és megfésülködve tért vissza hozzám. Az arcáról olyan tiszta boldogság ragyogott, hogy remegő szájjal kénytelen voltam elmosolyodni.
– Köszönöm neked, Minutus, szerelmem – mondta. – Az utolsó pillanatban megértettél, bár volt hatalmad hozzá, hogy visszataszíts a múltamba. Egész életemben hálás leszek a jóságodért, hogy nem ragadtad el tőlem friss boldogságomat. Egyszer megérted még, hogy Krisztusból áradó boldogságom csodásabb minden evilági boldogságnál.
Sokáig kéz a kézben beszélgettünk, mint két testvér, vagy inkább mint anya és fia. Óvatosan próbáltam megmagyarázni neki, hogy talán csupán az a való, amit a szemünkkel látunk, és minden egyéb a képzelet puszta megtévesztő játéka. De Damarisz csodálatosan ragyogó szemmel nézett rám, és ezt válaszolta:
– Kedélyem a legmélyebb levertség és a legragyogóbb boldogság között ingadozik, de a legszebb pillanatokban olyan boldogság áraszt el, amely túllépi a földi határokat. Ez számomra a kegyelem, az igazság és a könyörület. Másban nem kell hinnem, mást nem kell megértenem.
Majd így folytatta:
– Számodra az lesz a legokosabb, ha visszatérsz hivatalodba Korinthoszba, hogy fontolóra vedd mindazt, ami veled történt, szerelmem. Talán soha többé nem találkozunk ebben az életben. Magam még nem tudom, mit tegyek. Szívesen elkísérném Paulust, de egy ilyen rossz hírű nő, mint én, csak szégyent hozna rá. Aki őt küldte, Jézus Krisztus, ugyan nem ítélte el a bűnös nőket, de Paulust figyelik és gyanúsítják. E világot ismerve csak rossz vért szülne, ha én követném. Ha találkozol vele Korinthoszban, add át neki Damarisz üdvözletét.
Amikor leverten visszatértem a vendégfogadóba, azt sem tudva már, hogy miben higgyek, és mit reméljek, kíséretemből az egyik pannoniai katona várakozott rám. Mocskos köntös volt rajta, és nem volt kardja. El tudtam képzelni, milyen riadtan somfordált el Athén számtalan emléke és istenszobra mellett, babonásan félve Athén híres bölcsességétől. Rémületében térdre vetette magát előttem, és így kérlelt:
– Bocsáss meg nekem, hogy megszegtem szigorú parancsodat, tribunus. De társaim és én nem bírjuk tovább a kikötői életet. Paripád elsorvad az unalomtól, és mindannyiunkat levetett a hátáról, amikor parancsod szerint megpróbáltuk járatni. A kikötői őrséggel állandóan civakodunk az ellátmány miatt. De mindenekelőtt az átkozott attikaiak olyan csalárd eszközökkel kopasztottak meg bennünket, hogy a kezükben megkötözött birkák vagyunk, noha a korinthoszi szélhámosok megedzettek már bennünket. A legrosszabb az a szofista, aki pőrére kopasztott bennünket, külön-külön mindannyiunknak ésszerűen bebizonyítva, hogy Akhilleusz sohasem győzheti le a teknősbékát versenyfutásban. Mi kinevettük a korinthoszi szemfényvesztőket, akik egy színes gömböt dugnak el három boroskupa alá, és ki kell találni, melyik alatt van. De ez a szörnyű attikai lyukat beszél a hasunkba, mert ugyan ki ne fogadna, hogy Akhilleusz futásban legyőzi a teknősbékát. De ő a távot kettéosztja, és aztán megint ketté, és újra ketté a végtelenségig, és bebizonyítja, hogy Akhilleusznak még mindig egy kis utat kell megtennie a célig, és így sohasem érhet célba a teknősbéka előtt. Erre aztán mi is versenyt futottunk a teknősbékával, és természetesen könnyen le is győztük, de az ő állítását mégsem tudtuk megcáfolni, bár ismét a kezünk közé kerítettük, hogy újra fogadást kössünk vele. Vigyél hát bennünket vissza Korinthoszba, a római sas nevére kérünk, kedves urunk, még mielőtt véglegesen elveszítenénk itt az eszünket.
Olyan bőbeszédűen panaszkodott, hogy szóhoz sem jutottam. Természetesen mogorván megszidtam a viselkedése miatt, de arra már nem futotta az erőmből, hogy megfejtsem neki a teknősbéka rejtélyét, mivel lelkiállapotomban nem voltam képes erre. Végül a hátára raktam utiholmimat, rendeztem számlámat a vendégfogadóban, és elindultam Athénból, senkitől el sem búcsúzva, olyan gyorsan, hogy két alsóingem is a mosodában maradt, és veszendőbe ment.
A kíséretemet képező katonák nyomorúságos állapotának láttán keserű szemrehányásokkal illettem magamat, hogy Damarisz igézetében elhanyagoltam parancsnoki kötelességeimet. Amikor a kikötőbe érkeztem, katonáim gyorsan mosakodni kezdtek, és reszkető kézzel vágták egymás haját meg szakállát. Még a kardjukat is zálogba csapták a kikötő leghitványabb kocsmájában, és ezért keresztre feszítést érdemeltek volna.
Mindenért magamat okoltam, és húst meg bort vásároltam nekik, hogy visszanyerhessék az erejüket. Hiszen minden okom megvolt rá, hogy hálás legyek nekik, amiért mégsem adták el a paripámat meg a nyergemet, hanem a város rétjén legeltették a lovat, és megosztották vele a vásárolt zabot.
Elintéztem a kikötői őrségen kosztpénzadósságukat. Itt felváltva tartották őket a karcerben adósságuk zálogaként. A jelentésből észrevettem, hogy jobb lesz, ha nem nagyon bírálom azt a nyomorúságos bánásmódot, amelyben részük volt. Erre alapos okaim voltak. Az embereknek visszamenőleg a saját zsebemből bőséges napi zsoldot fizettem, de azok a bolond pannonok tüstént a kecskebőrbe öltözött attikai szélhámos keresésére indultak. Meg akarták venni tőle Akhilleusz és a teknősbéka rejtélyének megfejtését, hogy a korinthoszi helyőrségben fogadásokat nyerhessenek vele.
Az attikai számos isten, még Apolló nevére is esküdözött, hogy a megoldás isteni titok, amelyet az ő tudatlan fejük fel sem foghat, ahogyan azt is képtelenek megérteni, mit jelent a végtelen. Ehelyett megígérte nekik, hogy megtanítja őket a püthagoraszi számtani műveletre, amelyben több számot adnak össze, és végül semmi sem marad. De ezt nem hasznosíthatták, mert nem tudtak számolni.
Valamennyien leverten keltünk útra Peiraieuszból, és három nap kellett az útra, amelyet egyedül egy nap alatt megtehettem volna lóháton. Eleusziszban és Megarában szálltunk meg éjszakára. Embereim annyira erőre kaptak, hogy menetelés közben dudorásztak, amikor végre Korinthoszba érkeztünk.
A kaszárnyában átadtam őket a főcenturiónak, aki nagyon örvendezett, hogy a saját erszényébe rakhatja hátralékos zsoldjukat. Rubrius parancsnok bortól nedves alsóingben fogadott, és a fején ferdén állt a szőlőlevél-koszorú. Nem volt egészen tisztában azzal, hogy ki is vagyok, mert többször is megkérdezte a nevemet. Szórakozottságát azzal mentegette, hogy koros ember, akit Pannoniában kapott koponyasebe gyötör, és csak arra vár, hogy nyugdíjba mehessen.
Ezek után a proconsul kormányzói palotájába mentem. Gallio titkárától hallottam, hogy Delphoi lakói a határvitában a császárhoz fellebbeztek, és ki is fizették a fellebbezési összeget. Az Artemisznek adományozott terület lakosai Olümpia környékéről a maguk részéről panaszlevelet küldtek, hogy állítólag kigúnyoltam az istennőt, és ezzel a föld tulajdonosának szerencsétlen halálát okoztam. Ezt természetesen azért tették, hogy a saját bőrüket mentsék, hiszen az adományozott földet felosztották egymás között és hagyták, hogy a templom végleg összedőljön. De Athénból nem jött panasz a viselkedésem miatt. A peiraieuszi kikötő parancsnokának gyenge volt az írástudománya. Ezért nem szerette a viasztáblákat.
Lógattam az orromat, Gallio azonban barátságosan fogadott, sőt meg is ölelt, és nyomban ebédelni hívott, ezekkel a szavakkal:
– Bizonyára bugyog belőled Athén bölcsessége, mint kulacsból a bor. De beszéljünk Róma dolgairól.
Étkezés közben elmesélte, hogy testvére, Seneca, azt írta, hogy az ifjú Néró napról napra fejlődik, és olyan tisztelettudóan viselkedik a szenátorokkal és a lovagi rend egyszerű tagjaival, hogy ezek az emberiség örömének és csodálatának nevezik. Claudius hozzáadta feleségül nyolcéves leányát, Octaviát, aki a Messalinával kötött házasságából született, hogy még jobban a kedvében járjon a kedves Agrippinának.
Jogilag a házasság vérfertőzést jelentett volna, hiszen Claudius adoptálta Nérót. De a jogi akadályt azzal hárította el, hogy a lakodalom előtt az egyik szenátor barátilag adoptálta Octaviát. Britannicus nem mutatta a fejlődésnek ugyanazokat a jeleit, mint Néró. Gyakran betegeskedett, a Palatiumban maradt a saját szobáiban, és mogorván viselkedett Agrippinával, a mostohaanyjával. A császári testőrség egyetlen parancsnokává, az előző két praefectus helyett Burrust, a félkarú háborús veteránt léptették elő, aki Seneca jó barátja volt, és mely tisztelettel adózott Agrippinának, a nagy Germanicus leányának.
– A császár jól van – magyarázta Gallio, belepillantva a levélbe, amelyet kapott, és ugyanakkor serlegéből egy cseppet a padlóra loccsantott. – Még mindig császárhoz méltóan viselkedik, mint eddig, és olykor ártatlan gyomorégés bántja. Gazdasági téren a legfontosabb hír, hogy végre elkészül a ostiai kikötő. A gabonaszállító hajók ettől kezdve biztonságosan vitorlázhatnak oda, hogy kirakják terhüket. Ostia iszapja és homokzátonyai millió és millió aranyat nyeltek el. Ez azt jelenti, hogy Rómában soha többé nem kell tartani a gabonaosztás késedelme miatt kirobbanó zavargásoktól. Egyszer a fórumon lázongó néptömeg úgy a falhoz szorította Claudiust, hogy megtudta, mi a halálfélelem. Az egyiptomi és az afrikai gabona ára esni fog, és a gabonatermelés többé nem fizetődik ki Itáliában. Az előrelátó szenátorok áttértek a hízómarha tenyésztésére, és árverésen adják el szántó-vető rabszolgáikat más országokba.
Miközben Gallio ilyen atyailag csevegett, nyugtalanságom szertefoszlott, és már nem tartottam attól, hogy szemrehányásokat kapok, amiért Athénban késlekedtem. Beszéd közben Gallio a tekintetével fürkészett, s könnyed hangnemben folytatta:
– Sápadt vagy, és dülledt a szemed. De a tanulás Athénban sok más becsületes római ifjú fejét is megszédítette. Hallottam, hogy ott egy okos nő tanított. Az ilyesmi természetesen megviseli az ember testét, és ugyancsak megcsappantja az erszényét. Remélhetőleg nem adósodtál el nagyon cifrán. Tudod-e, Minutus, hogy a friss tengeri szél jót tehetne neked?
Mielőtt még hiábavaló magyarázkodásokba kezdhettem volna, figyelmeztetve felemelte a kezét, és mosolyogva mentegetőzött:
– A magánéleted nem tartozik rám. A legfontosabb, hogy az ifjú Néró és a szép Agrippina forró üdvözletét küldi neked a bátyám útján. Néró vágyódik utánad. Csak magasztalni tudom Róma Szerencse istennőjét, hogy ilyen erős karú és valóban császári nő áll Claudius mellett, mint Agrippina, megosztva vele a kormányzás gondjait. Úgy hallom, Agrippinának egy szép korinthoszi bronzserleget küldtél innen ajándékba. Örül a figyelmességednek.
Egy pillanatra megtelt a szívem honvággyal Róma iránt, mert ott az élet egyszerűbbnek látszott, és ésszerű napirendet követhettem. De ugyanakkor megértettem, hogy helyváltoztatással nem szabadulhatok meg a problémáimtól. Ellentmondó gondolataim mély sóhajt préseltek ki belőlem.
Gallio szórakozottan mosolyogva így folytatta:
– Nyilván összekülönböztél Artemisszel az utadon. Az lenne a legokosabb, ha személyesen valamilyen megfelelő áldozati ajándékot vinnél neki Epheszosz templomába. Nekem bizalmas levelet kellene küldenem Asia provincia proconsuljának. Egy füst alatt, amikor személyesen találkozol vele, mesélhetnél Néró páratlan tehetségéről, alázatos magatartásáról a szenátusban, meg arról, hogy Agrippina milyen bölcsen neveli őt. Nérónak Octaviával kötött házassága bizonyos politikai jelentőséggel is bír, amelyet megértesz, ha alaposan fontolóra veszed. Természetesen még mindig külön laknak, hiszen Octavia kisleány még.
De a fejem olyan volt, mintha megtelt volna köddel, úgyhogy csak bárgyú bólintás telt ki tőlem. Gallio jobbnak látta, hogy megfontoltan megmagyarázza:
– Köztünk legyen mondva, Messalina híre miatt Britannicus és Octavia származása egyaránt legalábbis gyanús. De Claudius a saját gyermekeinek hiszi őket, jogilag azok is, és még Agrippina sem merészelné annyira megsebezni az ő férfiúi hiúságát, hogy ilyen fájdalmas dolgot említsen.
Elismertem, hogy hallottam Rómában ilyen mendemondákat, mielőtt Britanniába utaztam volna, de őszintén hozzáfűztem:
– Abban az időben mintha szándékosan terjesztettek volna Messalináról ilyen szörnyű pletykákat, és soha nem tudtam elhinni, hogy igaz lett volna, amit beszéltek. Ő fiatal, szép és élvezetsóvár volt. Claudius aggastyán volt hozzá képest. De a legrosszabbat nem hiszem el róla.
Gallio türelmetlenül lóbálta a kezében a borosserleget.
– Emlékezz, hogy ötven szenátor és néhány száz lovag vesztette a fejét vagy részesült abban a kegyelemben, hogy maga vághatta el az ütőerét Messalina könnyelműsége miatt. Másként atyád aligha nyerte volna el a széles bíborcsíkot.
– Ha helyesen értelmeztem a szavaidat, proconsul – ismertem el tétovázva –, azt akarod mondani, hogy Claudiusnak beteg a gyomra, és szédül a feje. Egyszer neki is meg kell fizetnie az ember adósságát, bárhogyan áldozunk is a géniuszának.
– Félre a baljós beszéddel! – kiáltott fel Gallio. – Ám legyen úgy, mintha soha fennhangon ki sem mondtam volna ilyen szavakat. Claudius fogyatékosságai ellenére is olyan jól uralkodott Rómában, hogy a szenátus nyugodtan istenné nyilváníthatja, ha meghal, noha ezen nagyot nevetnének Rómában. A maga elé néző férfinak csak azt kell idejében tisztáznia önmaga előtt, ki lesz egyszer az ő utóda.
– Még hogy Néróból imperator legyen! – suttogtam álmodozva. – Hiszen Néró gyermek még.
Életemben először jutott eszembe ez a lehetőség. Ösztönösen csábított, hiszen Néró barátja voltam már jóval azelőtt, hogy az anyja Claudius felesége lett.
– Ne ijedj meg a gondolattól, Minutus tribunus – tanácsolta Gallio. – De ilyen világosan kimondani veszélyes mindaddig, amíg Claudius él és lélegzik. A sors és a véletlen fonalainak kibogozását és felgombolyítását önmagában véve elősegítené, ha a provinciák uralkodó köreiben idejében jelentkeznék ez a kiváló gondolat. Nincs semmi kifogásom ellene, ha Epheszoszból akár Antiokheiáig utaznál. Hiszen végtére is a szülővárosod. Úgy hírlik, atyád szabadosai nagy vagyonra és befolyásra tettek szert ott. Néhány jó szót szólnál Néróról, semmi egyebet. Egyetlen közvetlen célzást sem a jövőről, erre ügyelj. Akikkel beszélgetsz, vonják le maguk a saját következtetésüket. Keleten több a számító politikai elme, semmint Rómában hiszik.
Miután hagyta, hogy egy ideig töprengjek az elhangzottakon, így folytatta:
– Természetesen magad fizeted az utadat, noha a forma kedvéért adok neked néhány levelet, inkább azért, hogy téged bizalmasan ajánljalak, semhogy a különböző provinciák vitás kormányzati ügyeit hozzam elő.
– Magánemberként mondasz mindent. Nem az én küldöttemként beszélsz. Nyílt és olyan fiatal vagy még, hogy aligha gyanúsítana bárki politikai cselszövéssel. Nem is erről van szó. Ezt megérted. De vannak száműzöttek, akik Claudius puszta szeszélye vagy bizalmatlansága miatt szenvedik el a számkivetettség minden baját. Nekik viszont vannak barátaik Rómában. Ne kerüld őket, mert Claudius halála után minden számkivetettnek megkegyelmeznek, még a zsidóknak is. Ezért a bátyám kezeskedik, aki maga is nyolc éven át számkivetettségben szenvedett. A császár gyomorbántalmait megemlítheted, de sose feledd el hozzáfűzni, hogy ezeket a bántalmakat valószínűleg csak gyomorégés okozza. Másrészt a gyomorráknak hasonló tünetei vannak. Köztünk szólva, Agrippina mélységesen aggódik Claudius egészsége miatt. Mivel mohó, nem hajlandó semmiféle étkezési rendszert betartani.
Akaratlanul is arra gondoltam, hogy Gallio proconsul becsípett a saját borától, hogy fennhangon ilyesmiről merészelt beszélni velem. Szerintem túlértékelte a becsvágyamat, mert a becsvágyat minden római ifjú vele született tulajdonságának tartotta. Hiszen bennem is farkasvér folyt. De zsibongó gondolatokkal fűtötte a fejemet, és nem gondoltam már az athéni Damariszra.
Bátorkodtam megemlíteni Rubrius elmeállapotát, mivel a helyőrségért én feleltem, ha Rubrius végérvényesen iszákos bolond lesz.
– Ó, Rubrius – magyarázta Gallio. – Semmit sem tehetek ellene. Az állapota miatt jobb, ha elutazol. Feleljen a főcenturio a helyőrségért. A helyőrség számlái a censor érkezése esetére mindenesetre rendben vannak. Erre ügyeltem. Mást nem tehetek. Hiszen engem nem a szenátusban választottak meg szavazással, hanem a császár személyes meghatalmazásával vagyok Akhaia hégemonja. Bármilyen sokáig elmaradhatsz az utadon, akár egy évig is.
Végül azt a parancsot adta, hogy nyugodtan aludjak rá egyet, és hazaküldött. Már késő este volt. Ennek ellenére a tartógyűrűben sisteregve égett a fáklya, és belülről énekszót meg kurjongatást hallottam. Csodálkozva, hogy talán Hierax hallott érkezésemről, és felkészült a fogadásomra, beléptem a házamba, és egész csomó embert láttam, férfiakat és nőket, akik a termemben éppen befejezték a közös vacsorát. Egészen nyilvánvalóan valamennyien alaposan leitták magukat. Az egyik csukott szemmel ugrándozott, a másik vég nélkül fecsegett különböző nyelveken, amelyeket nem értettem. Hierax házigazda módjára sürgött-forgott, és egymás után ájtatosan megcsókolta a vendégeit. Amikor meglátott, zavarba jött, de nyomban visszanyerte a hidegvérét, és felkiáltott:
– Áldott legyen érkezésed és utazásod, uram, Minutus! Amint látod, éppen közösen szent énekeket tanulunk. A parancsod szerint a végére jártam a zsidók új tanításának. A hozzám hasonló hitvány rabszolgára úgy ráillik, mintha ráöntötték volna.
A kapuőr és a szakácsnő tüstént magához tért révületéből, és térdre vetette magát előttem. Látva, hogy elöntött a harag, Hierax félrevont, és gyorsan így magyarázott:
– Ne haragudj! Minden a legjobb úton halad. Paulus, az a szigorú ember, okkal vagy ok nélkül búskomor lett, levágatta a haját, és Ázsiába meg Jeruzsálembe vitorlázott, hogy számot adjon az oszlopoknak és a véneknek. Távozása után vita robbant ki közöttünk, keresztények között, hogy ki a legalkalmasabb a többieknek tanácsokat adni. A zsidók csökönyösen azt hiszik, hogy ők mindig kiválóbbak, még a Krisztussal kapcsolatos kérdésekben is. Ezért használom a házadat gyűlések tartására, amelyeken mi, azonos véleményű körülmetéletlenek, a legjobb belátásunk szerint gyakorolhatjuk az új tanítást, és finomabb ételeket ehetünk együtt, mint a közös étkezéseken, amelyekre túlságosan sok hívatlan szegény vendég érkezik. A vendéglátást a saját erszényemből fizetem. Már behálóztam azt a tehetős és még virágzó özvegyasszonyt. A keresztények körében hasznos kapcsolatokat kötöttem. Ez vitathatatlanul a legkiválóbb titkos társaság, amelyhez valaha is tartoztam.
– Hát beálltál a keresztények közé, felvetted a keresztséget, megjavultál, és minden mást megtettél, ami hozzátartozik? – kérdeztem hüledezve.
– Magad parancsoltad – védekezett Hierax. – Az engedélyed nélkül sohasem keveredtem volna ilyesmibe, hiszen csak a rabszolgád vagyok. De a keresztények között levetettem magamról bűnös rabszolgamezemet. Az ő tanításuk szerint egyenértékűek vagyunk Krisztus előtt, te meg én. Neked nyájasnak kell lenned hozzám, nekem viszont a legjobb tudásom szerint kell szolgálnom téged, mint eddig is. Ha sikerül leráznunk a nyakunkról a legdölyfösebb és a legtürelmetlenebb zsidókat, szeretetgyülekezetünkből az egész Korinthosz dísze lesz.
– Dísze vagy gyásza? – kérdeztem gúnyosan, de annyira fáradt voltam, és úgy fájt a fejem, hogy hagytam őket békességben imádkozni, a zsidóktól tanult énekeket énekelni, nyelveken beszélni és kedvükre ugrándozni. Én magam nyugovóra tértem.
Másnap reggel Hierax, miután kitisztult a feje, alázatosabb volt, de eltorzult a képe, amikor elmondtam, hogy Ázsiába kell utaznom, és őt magammal kell vinnem, mivel természetesen nem tudok meglenni szolga nélkül a hosszú úton.
– Ez lehetetlen – ordított fel Hierax a haját tépve. – Nagy üggyel-bajjal kerültem arra a helyre, ahol vagyok, és a te javadra sokféle üzleti tevékenységbe kezdtem. Ha neked éppen most kell rendezned az ügyeidet, nagyon félek, hogy anyagi veszteséget szenvedsz. Semmiképpen sem hagyhatom a korinthoszi keresztényeket sem, éppen most, hogy Paulus távozása után veszekedés és széthúzás ütötte fel a fejét köztünk. Vannak özvegyek és árvák, akikről gondoskodni kell. Ez a tanításunkhoz tartozik, és az egész társaságban én vagyok az egyetlen ember, aki értelmesen tud gazdálkodni. Tanulságos történetet hallottam arról a gazdáról, aki talentumszámra bízta az aranyat a szolgáira, és aztán számadást követelt tőlük, hogy ki-ki hogyan növelte a vagyonát. A számadás napján nem szeretnék méltatlan szolgának bizonyulni.
Távollétemben Hierax meghízott, és pöffeszkedni kezdett.
A hosszú utazás gyötrelmei közepette nem lett volna többé hasznom belőle. Csak mérgelődött és jajgatott volna, s egyre a korinthoszi kényelmes viszonyok után áhítozott volna.
– Anyám halálának napja közeledik – emlékeztem. – Menjünk el együtt a hatóság elé. Felszabadítalak, úgyhogy Korinthoszban maradhatsz a házam gondozására. Belátom, hogy veszteséget szenvednék, ha hirtelen kellene eladnom mindent, amit itt adósságokat csinálva a kényelmemre beszereztél.
– Éppen ezt akartam én is javasolni – lelkendezett Hierax. – Bizonyára a keresztények istene sugallta neked ezt a remek gondolatot. Sikerült annyi pénzt megtakarítanom, hogy ki tudom fizetni a szabadságom megváltási díjának a felét. Kerülő úton tárgyaltam a városházán egy ismert ügyvéddel, milyen méltányos árra becsülhet engem. Vannak hibáim is, amelyeket sikerült eltitkolnom előtted, de amelyek, ha kiderülnek, az árverésen csökkentenék az értékemet.
Nem egyeztem bele a javaslatába, mert szerintem megtakarított pénzére szüksége volt, hogy elkezdjen valamit, és valahogyan boldoguljon a kapzsi Korinthoszban. Ezért a városházán kifizettem a felszabadítása összeget, és saját kezűleg nyújtottam át neki a szabados tarka bojtját. Ugyanakkor nyílt felhatalmazást adtam neki, hogy folyamatosan kezelje korinthoszi házamat és más vagyonomat. Voltaképpen csak örültem, hogy ekképpen megszabadultam tőle és az unalmas gazdasági elszámolásoktól. Nem tetszett nekem, hogy olyan könnyen a keresztények útjára lépett, és ezért nem is akartam többé felelni érte, csak mint szabadosomért.
Hierax Lausius elkísért a kenkreai kikötőbe, ahol egy Epheszoszba vitorlázó hajóra szálltam. Még egyszer köszönetet mondott, hogy megengedtem neki a Lausius név használatát, amely véleménye szerint finomabb és méltóságteljesebb név volt, mint a szerény Minutius. Búcsúkönnyei szerintem csaknem őszinték voltak, bár sejtettem, hogy lelkileg mennyire megkönnyebbül, amikor a hajó elindul, hogy megszabadul túlságosan fiatal és kiszámíthatatlan gazdájától. A tenger az alkonyaiban borvörös volt. Buzgón reméltem, hogy az őszi sós tengeri szél kifújja majd a fejemből a gondolatok haszontalan ködét és a kielégületlen szerelmem fájó emlékét. Damarisz, Damarisz!

 

 

HATODIK KÖNYV
Sabina

A clitusok hegyi törzsének rablóvezére, Troxoborész kihasználta az armeniai zavargásokat, amelyek a háborúban lekötötték a szíriai légiókat, Kilikiában, a szárazföld belsejében rendezett haderőt alakított, lefelé nyomult a partvidékre, fosztogatta a part menti városokat, és evezős csónakjaival kellemetlenül zavarta a tengeri közlekedést. A kilikiai szövetséges király, Antiokhosz, erőtlen volt, mivel segédcsapatait Armeniába küldte. A clitusok arcátlanságukban végül már Anemurium kikötővárost ostromolták. Úton Epheszoszból Antiokheiába találkoztam Curtius Severus praefectus lovassági alakulatával, amely Anemurium segítségére sietett. Mivel szükséghelyzet uralkodott, kötelességemnek éreztem, hogy csatlakozzam hozzá.
Anemurium falai alatt súlyos vereséget szenvedtünk, a terep ugyanis jobban kedvezett Troxoborész hegyvidékhez szokott harcosainak, mint a mi lovasságunknak. Severus is hibás volt, mert azt hitte, hogy a kiképzetlen rablóbandát megfutamítja, ha megfúvatja a kürtöket, és teljes vágtában rohamra indul anélkül, hogy előbb felderítette volna a terepet és Troxoborész csapatainak tényleges erejét.
Az oldalamon és a lábamon sebesültem meg. Kötéllel a nyakamban, hátrakötött kézzel vittek á clitusok hozzáférhetetlen hegyei közé. Troxoborész túsza voltam két évig. Atyám szabadosai Antiokheiában kiváltottak volna, de Troxoborész ravasz és harcvágyó férfi volt, és inkább túszként akart megtartani néhány előkelő rómait, semhogy váltságdíjat rakosgasson össze rejtekhelyein.
A szíriai proconsul és Antiokhosz király a szenátusnak küldött tájékoztatóiban tőle telhetőleg csökkentette az állítólagos makacs hegyvidéki zendülés jelentőségét, hogy a saját erejükből verhessék le. Okkal tartottak Claudius haragjától, ha tudomására jut az igazság.
– Ha falhoz szorítanak – mondta Troxoborész –, nem vásárolhatom meg arannyal az életemet. De titeket, római lovasokat, a végén keresztre feszíttethetlek, hogy pompás kíséretet kapjak az alvilágba.
A szeszélyei szerint hol jól, hol, meg rosszul bánt velünk, túszaival. Előfordult, hogy meghívott durva lakomáira, etetett és itatott bennünket, és részeg fejjel könnyezve arra próbált rávenni minket, hogy legyünk a barátai. De a tivornyák után mocskos barlangba záratott, befalaztatta a barlang száját, és öklömnyi nyíláson át még a szegények legnyomorúságosabb kenyeréből is csak éppen annyit adatott nekünk, hogy életben maradhassunk ürülékünk közepette. Fogságunk idején ketten közülünk öngyilkosságot követtek el, kőszilánkkal felvágták nyaki ütőerüket.
Sebeim gyulladásba jöttek, elgennyesedtek és gyötörtek. Azt hittem, meghalok. Rabságom két éve alatt megtanultam, hogy a legmélyebb megaláztatásban éljek, készen álltam bármely pillanatban a kínzatásra és a halálra. Iulius fiam, egyetlen fiam, aki egyszer elolvasod majd feljegyzéseimet a halálom után, emlékezz, hogy azok az el nem múló hegek arcomon, amelyekről hiúságomban azt mondtam neked, hogy britanniai csatákból származnak, nem a britannusok által hagyott nyomok.
Évekkel a születésed előtt egy kilikiai barlangban szereztem ezeket a sebeket szégyenletesen az érdes sziklafalhoz dörgölve az arcomat, amikor béketűrésre neveltek. Jusson majd eszedbe, amikor büszkén bírálod kapzsi és maradi atyádat.
Amilyen népes sereget sikerült maga köré gyűjtenie és a harcra kiképeznie Troxoborésznek sikere napjaiban, ugyanannyit veszített szökevényekben, miután elszenvedte az első vereséget. Az volt a hibája, hogy amikor a siker a fejébe szállt, nyílt csatába bocsátkozott, amelyben fegyelmezetlen seregei nem állták meg a sarat.
Antiokhosz király barátságosan bánt a foglyaival, szabadon engedte és a hegyvidékre küldte őket, és mindenkinek kegyelmet ígért, aki otthagyja Troxoborészt. Emberei közül a legtöbben úgy vélekedtek, hogy miután bőséges zsákmányra tettek szert, elég volt a játékból, és visszaszöktek szülőfalvaikba, hogy kilikiai viszonyokhoz képest tehetős emberekként életük végéig békességben éljenek. Troxoborész üldözte és megölette a szökevényeket, és ez rossz vért szült törzsének soraiban.
Végül a hozzá legközelebb álló emberek, ráunva kegyetlenségére és szeszélyességére, foglyul ejtették, hogy kegyelmet nyerjenek. Ez az utolsó pillanatban történt, mert Antiokhosz király csapatai közeledtek, a rabszolgák javában bontották a falat a barlang szájánál, a cölöpöket pedig már a földbe erősítették a kivégzésünkhöz. Fogolytársaim buzgón kérték, hogy helyettünk Troxoborészt feszítsék keresztre. De Antiokhosz király hamarosan csak a fejét vétette fájdalom nélkül, hogy rövid úton megszabaduljon a kellemetlen ügytől.
Minden bánat nélkül váltam meg rabtársaimtól. A barlang sötétjében, az éhezésben és a nyomorúságban keservesen ráuntunk egymásra. Amikor elindultak, hogy visszatérjenek Antiokheiába, én Anemuriumban egy római hadihajóra szálltam, amely Epheszoszba készült. Antiokhosz király bőségesen kárpótolt bennünket átélt szenvedéseinkért, hogy csukva tartsuk a szánkat.
Epheszoszban az akkori proconsul, Junius Silanus, barátságosan fogadott. Meghívott vendégségbe a város közelében lévő birtokára, és ott saját orvosával kezeltetett. Silanus ötven körül járhatott, kissé talán lassú észjárású, de olyan makulátlan hírnevű férfi volt, hogy Gaius császár állítólag annak idején arany kosfejnek nevezte, mérhetetlen gazdagsága miatt.
Miután szóba hoztam Agrippinát és Nérót, Silanus határozottan megtiltotta, hogy a füle hallatára Claudius császár gyomorpanaszairól beszéljek. Rómából több előkelő férfiút száműztek, mivel az asztrológusoktól tudakolták a császár életkorának hosszúságát. A szenátus által megerősített rendelettel minden kaldeust kiűztek Rómából.
Silanusban szemlátomást gyökeret vert az a furcsa feltevés, hogy valamilyen módon Agrippina okozta az ő fivérének, Luciusnak a halálát, ahogyan annak idején Messalina is pusztulásba döntötte Appius Silanust rossz álmaival. Esztelen bizalmatlansága haragra gerjesztett.
– Hogyan gondolhatsz ilyen rosszat Róma legelőkelőbb asszonyáról? – kérdeztem dühösen. – Agrippina nemes nő. Fivére, Gaius, imperátor volt, ő maga az imperátor felesége, és az isteni Augustustól származik.
Silanus birkamódon mosolygott, és megjegyezte:
– Úgy látszik, már a legelőkelőbb származás sem véd meg senkit Rómában. Talán emlékszel Domitia Lepidára, Néró atyjának nővérére, aki nagy szeretettel nevelte Nérót, amíg Agrippina száműzetésben volt, nyilvános paráznaság és hazaárulás miatt. Domitia gyengéden gondját viselte a fiúnak, míg Néró szenvedett Agrippina szigorától. Nemrég halálra ítélték, mert állítólag boszorkánysággal megpróbált ártani Agrippinának. Domitia is Augustus nemzetségéből származik, ugyanúgy, mint a férje, a megboldogult Appius.
– Ezenkívül – folytatta Silanus ravaszkodva –, ha Claudius ideje valóban lejárna, bár erről hangosan nem beszélhetünk, akkor negyedik ágon az isteni Augustustól származom én is. Nem csodálkoznék, ha Róma szenátusa az életkora folytán megállapodott férfit jobbnak tartaná, mint a félig felnőtt fiút. A hírem tiszta, és nincs egyetlen haragosom sem.
Ennek volt alapja, mert Silanust olyan együgyűnek tartották, hogy senki sem tartotta érdemesnek még arra sem, hogy haragudjék rá. De természetesen meglepett esztelen önhittsége.
– Csakugyan imperátor akarsz lenni? – kérdeztem megrökönyödve. Junius Silanus szemérmesen elpirult, és így kérlelt:
– Azért ne terjeszd nyilvánosan a gondolatomat. Hiszen ebben a szenátus dönt. De egymás között őszintén megmondom, valóban nem támogathatom Nérót. Az apja is olyan rosszhírű és durva volt, hogy egyszer a fórumon a hüvelykujjával kinyomta az egyik lovag szemét, aki nem tért ki előle eléggé tisztelettudóan.
Vagyonának jóvoltából Silanus úgy élt és viselkedett, mint egy ázsiai király. Tőle hallottam, hogy Gallio proconsul hivatali idejének a vége felé megbetegedett az Annaeusok hagyományos tüdőbajában, és visszatért Rómába, hogy rendezze a dolgait, és aztán egészségét Egyiptom száraz éghajlata alatt próbálja visszaszerezni.
Gyanítottam, hogy Egyiptomban más dolga is volt, mint egészségének ápolása. De így neki nem írhattam Silanus elképesztő vágyairól. Másrészt szükségesnek tartottam jelenteni, hogy a provinciákban Néró támogatása mégsem annyira magától értetődő, ahogyan az anyja és Seneca feltehetőleg elképzeli.
Hosszú töprengés után végül egyenesen Senecának írtam levelet, és beszámoltam rabságom idejéről. Végül megemlítettem: „Junius Silanus proconsul nagy vendégbarátsággal viseltetik irántam, és nem akarja, hogy útra keljek innen, amíg teljesen be nem gyógyultak gennyes sebeim. Csak azt sajnálom, hogy Agrippináról és Néróról nincs ugyanolyan jó véleménye, mint nekem, hanem azzal dicsekszik, hogy az isteni Augustus leszármazottja, és szilárdan hiszi, hogy Rómában a szenátusban sok barátja van. Várom a tanácsodat, hogy visszatérjek Rómába vagy egyelőre maradjak itt.”
A rabságban töltött idő eltompította az agyamat, és lustává tett. Semmire sem gondolva hagytam múlni az időt. Elkísértem Silanust a fogatversenyekre, és szerencsés fogadásokat kötöttem az ő fogatára. Epheszoszban kiváló színház is volt. Ha más nem jut az ember eszébe, mindig eltöltheti az idejét a templomban is, amely a világ csodája, és se szeri, se száma a látványosságoknak. A jó konyha, a kényelmes ágy és a mesteri gyógykezelés jóvoltából fokozatosan talpra álltam. Kezdtem ismét lovagolni, és részt vettem a Silanus alá beosztott haditribunusok vaddisznóvadászatain.
Silanus görög orvosa a Kosz-sziget hagyományait követte. Amikor orvosi díjszabása felől érdeklődtem, nevetve így válaszolt:
– Epheszosz a legnyomorúságosabb hely a földkerekségen az értelmes, orvostudomány gyakorlására. Artemisz papjai csodás gyógyításokat végeznek. Ezenkívül vannak itt varázslók, akik száz különböző országból érkeztek. Éppen most van divatban egy zsidó, aki kezének puszta érintésével gyógyít betegeket, és nyugtat meg eszelőseket. Gyolcsingeit és kötényeit minden betegséget gyógyító csodaszerként árusítják szerte az országban. De ő nem éri be ennyivel. Kibérelte a Türannosz iskoláját, hogy a többieknek is tanítsa azt az erőt, amelynek segítségével gyógyít. Ezenkívül irigykedik kollégáira, és becsmérlően beszél a varázskönyvekről és a gyógyító istenszobrokról.
– A zsidóktól indult ki minden zűrzavar, amióta nem érik be azzal, hogy maguk körében imádják Istenüket, kiváltságaiktól védve, hanem megfertőzik a görögöket is.
– Mi kiválasztott emberek vagyunk, te meg én – magyarázta az orvos. – Mi bizony tudjuk, hogy egy az Isten, akinek megjelenési alakja minden, ami él. A kézzel csinált istenek csak az ő különböző tulajdonságainak a jelképei. De megítélésem szerint a zsidók Istenének semmi köze sincs ennek az egyetlen földnek és égnek a teljes istenéhez.
Felfortyantam:
– Belefáradtam abba, hogy az istenekre gondoljak, miközben a saját piszkomban sínylődtem, egy sötét barlangban, a jövő minden reménye nélkül. Egy szót sem akarok hallani a zsidókról. Számomra elegendő, ha masszírozol és gyógyítasz engem.
Ioniában enyhe az ősz. Junius Silanus szabadosa, Héliosz, aki ázsiai birtokait kezelte, minden tekintetben kényeztetett, előadásokat és pantomimeket rendezett az étkezések idejére, és olykor egy-egy szép rabszolgaleányt küldött az ágyamba, ha úgy látta, hogy unatkozom. Aranylóan teltek a napok, mélykéken az éjszakák. Arra gondoltam, hogy semmi másra nem vágyódom többé, mint az ember szokásos mindennapi életére. Ez elegendő volt számomra reménynek és jövendőnek. Megkeményedtem.
A tél küszöbén egy római evezős gyorshajón Epheszoszba érkezett Publius Celer, az idős lovag. Vele együtt jött a hír, hogy Claudius császár belehalt gyomorbántalmaiba, ahogyan már régen várták. A császári testőrség praefectusa, Afranius Burrus a testőrök táborába vitte Nérót. Néró szépen csiszolt beszédet tartott, és megígérte az embereknek a szokásos jutalompénzt. Az általános lelkesedés közepette kikiáltották imperátornak. A szenátus egyhangúlag megerősítette a döntést.
Junius Silanus proconsul figyelmesen tanulmányozta a rendeletet és a leveleket, amelyeket Celer hozott. Publius Celer a kora ellenére jó tartású férfi volt, akiről látszott, hogy tudja, mit akar. Egy kardcsapás sebhelyet hagyott a szája szögletében, amely félrehúzta a száját. Ezért az arckifejezése mintha mindig gunyoros lett volna.
Nekem Seneca köszöntését hozta a levelemért, és azt a felszólítást, hogy térjek vissza Rómába, mert az ifjú Néró igazi barátokat akar maga körül új, szabadelvű uralmának a kezdetén. A múltbeli bűnök, civódások és tévedések feledésbe merültek és bocsánatot nyertek. A száműzöttek visszatérhettek Rómába. Néró azt remélte, hogy a szenátusbeli atyák támogatásával az egész emberiség számára boldogságot hozhat.
A szükséges hivatali intézkedéseket elvégezték. Az ázsiai kormányférfiak úgy döntöttek, hogy a legkiválóbb római szobrásztól megrendelik Néró szobrát. De Junius Silanus gazdagsága ellenére sem rendezett nyilvános lakomát Néró tiszteletére, ahogyan kellett volna, hanem csak legközelebbi barátait hívta meg vacsorára a birtokára. Ily módon nem voltunk többen a lakomán, mint harmincan. Miután italáldozatot mutattak be Claudius császárnak, akit a szenátus határozatával istenné nyilvánított, Junius Silanus puffadt arcával Celerhez fordult és ráförmedt:
– Hagyjuk az üres fecsegést. Mondd el, valóban mi történt Rómában.
Publius Celer felvonta a szemöldökét, ferde szájjal mosolygott, és ezt kérdezte:
– Talán belefáradtál hivatali teendőidbe? Miért izgatod fel magadat? Korod és testalkatod nem bírják el a fölösleges meg rázkódtatásokat.
Junius Silanus valóban nehezen lélegzett, és olyan haragosan viselkedett, mint a reményeiben csalatkozott ember. De Publius mindent tréfával akart elütni, és mesélni kezdett:
– Claudius temetésének a napján Néró mint fiú, megtartotta a fórumon a szokásos emlékbeszédet atyjáról. Hogy ő maga írta a beszédet vagy segítségül vette Seneca tanácsait, arra nem merek megesküdni. Néró fiatal kora ellenére önálló költői tehetségről tett bizonyságot. Legalábbis csengő hangon beszélt, és szépen gesztikulált beszéd közben. Az atyák, a lovagi rend és a nép buzgón hallgatta, amint Néró a Claudiusok híres nemzetségét és őseinek consuli szolgálatát meg diadalmeneteit, tudós időtöltéseit magasztalta, meg azt, hogy semmilyen külső szerencsétlenség sem sújtotta az államot az ő uralkodása alatt. Aztán Néró mesterien hangszínt változtatott, és mintha a hagyományos szokás kötelezné, magasztalni kezdte Claudius értelmét, bölcsességét és államvezetési művészetét is. Ekkor már senki sem állta meg nevetés nélkül. Időről időre hatalmas nevetésorkán szakította félbe Néró emlékbeszédét. Még akkor is nevettek rajta, amikor a pótolhatatlan veszteséget, gyászát és levertségét panaszolta el. A temetési menetből gúnyolódás lett. Senki sem titkolta többé roppant megkönnyebbülését, hogy Róma megszabadult a kegyetlen, élvhajhász és hirtelen haragú nagybélű kényuralmától.
Junius Silanus aranyserlegét olyan dühvel csapta a heverő oldalához, hogy a bor az arcomba fröcskölt, és felordított:
– Claudius a kortársam volt, és nem tűröm el emlékének a meggyalázását. Ha az atyák összeszedik magukat, gyorsan észreveszik, hogy egy hatalomra vágyó anya tizenhét éves fia nem képes uralkodni a világ fölött.
De Celer mintha nem is hallotta volna.
– Claudiust istennek nyilvánították – emlékeztetett rá. – Hogyan lehetne egy istenről rosszat szólni? Claudius az Elysium virágos rétjein mint isten, kívül áll minden személyi bírálaton és gyalázkodáson. Ezt meg kellene értened, proconsul. Seneca öccse, Gallio, megjegyezte ugyan, hogy Claudiust az állába akasztott horoggal húzták fel az égbe, ahogyan az államellenes bűnök elkövetőinek tetemeit húzzák a Tullianumból a Tiberisbe. De az ilyen tréfa csak azt bizonyít hogy Rómában újra mernek szabadon nevetni.
Amikor Junius Silanus még mindig dühösen kapkodott a levegőért, Publius Celer hangnemet változtatott, és így magyarázott:
– Amint Nérót imperátorrá kiáltották, Agrippina tiszteletére a népnek ezt a jelszót adta: „A legkiválóbb anya.” A szenátusnak alázatosan beszélt a tanácsokról, amelyeket a szenátustól remélt, hogy jól uralkodhassak. Fiatal korában nem avatkozott a polgárháborúkba, sem belső viszálykodásokba. Semmilyen haragot, semmilyen megbosszulandó igazságtalanságot sem hoz magával a Palatiumba. Még bírói hatalmat sem akar. Az udvart és az államot külön kell választani egymástól. A szenátusnak vissza kell kapnia jogait. A consulok ítélőszéke dönt Itália és a provinciák ügyeiben. Néró beéri, hogy imperátorként törődjék a szenátus jóvoltából rábízott légiókkal.
Silanus olyan hatalmas nevetésben tört ki, hogy puffadt arca lilára vált.
– Azt akarod állítani, hogy a szenátus nem nevetett az ilyen durva hízelgésen? – kiáltotta. – Csalárdabb tettetést el sem lehet képzelni. Én ismerem Agrippinát.
Publius Celer arca elborult, és így figyelmeztette:
– Inkább igyál az imperátor egészségére, és feledd haragodat, proconsul.
Intésére Héliosz új aranyserleget hozott, és átnyújtotta Celernek, Celer mindenki szeme láttára keverte a bort, maga kóstolt bele a serlegbe, és átnyújtotta Silanusnak, mivel ő összelapította a saját serlegét, Silanus szokása szerint néhány korttyal fenékig ürítette a serleget, mivel nem tagadhatta meg, hogy az új császár egészségére igyék, bármennyire ellenszenves volt is ez számára.
Miután fenékig itta a serleget, még valami gonoszát akart mondani, de abban a pillanatban a halántékán kidagadtak az erek, egy szó sem jött ki a száján, csak nyögött, és az arca teljesen elsötétült. Rémülten meredtünk rá. Mielőtt még bárki a segítségére siethetett volna, a heverőről a padlóra zuhant. Puffadt teste néhányat vonaglott, és ott a szemünk előtt adta ki a lelkét.
Valamennyien borzadállyal pattantunk föl, és egy szó sem jött ki a szánkon, olyan megrendítően hirtelen történt az egész. Csak Publius Celer őrizte meg a hidegvérét, és jegyezte meg:
– Figyelmeztettem, hogy ne izgassa fel magát. Kimerítették a váratlan hír által okozott hivatali kötelességek, és étkezés előtt túlságosan forró fürdőt vett. De a szívszélhűdést tartsuk inkább jó előjelnek, mint rossznak. Valamennyien hallottátok, milyen keserű haragot táplált az imperátor és édesanyja iránt. Annak idején csaknem ugyanígy követett el öngyilkosságot az öccse, Lucius, csupán azért, hogy gúnyt űzzön Claudius és Agrippina menyegzőjének napjából, amiért Claudius felbontotta jegyességét Octaviával.
Valamennyien egyszerre kezdtünk el beszelni, és bizonygattuk, hogy láttuk: a túltáplált ember szíve a felesleges haragtól szakadt meg. Ilyenkor az ember arca gyorsan elsötétül. Héliosz mégis hívatta Silanus orvosát, aki a Kosz-sziget orvosai egészséges életmódjának megfelelően már aludt. Ijedten jött, megfordította a holttestet, több fényt kért, és gyanakodva Silanus torkába nézett. Ezek után köntösének szegélyével eltakarta az arcát, és egyetlen szót sem szólt.
Amikor Publius Celer kérdéseivel ostromolta, megtört hangon elismerte, hogy több ízben is figyelmeztette gazdáját, hogy ne egye magát tele finom ételekkel, és elismerte, hogy a tünetek szívszélhűdésre utalnak.
– Készítsünk erről a megrendítő esetről orvosi véleményt és hivatalos jegyzőkönyvet – követelte Publius Celer –, amelyet mi, tanúk, valamennyien aláírunk. Amikor váratlan haláleset következik be, a rossz nyelvek nyomban munkához látnak, különösen, ha híres emberről van szó. Ezért bizonyíttassék, hogy először magam kóstoltam bele a serlegbe, amelyet átnyújtottam neki.
Elképedve néztünk egymásra. Csakugyan úgy tűnt, hogy Celer belekóstolt a serlegbe. De másrészt az is lehetséges volt, hogy csupán úgy tett, mintha belekóstolt volna, ha a serlegben méreg volt. Azért mondom el mindezt ilyen részletesen, pontosan úgy, ahogy történt, mivel később azt híresztelték, Agrippina azért küldte Celert, hogy szántszándékkal megmérgeztesse Silanust. Így a halála alkalmas pillanatban következett be.
Azt állították, hogy Celer megvesztegette Hélioszt és az orvost. Az én nevemet is belekeverték gonosz célzással, mivel az ifjú Néró barátja voltam. Azt a pert, amelyet Celer ellen a szenátus követelésére indítottak az ügy alapos kivizsgálására, évről évre elnapolták, míg a végén teljesen meg nem feneklett, amikor Celer végelgyengülésben meghalt. Bizony, szívesen tanúskodtam volna mellette, hiszen a saját szememmel láttam, hogyan történt minden.
Héliosz aztán fontos méltóságra tett szert Néró szolgálatában.
A proconsul hirtelen halála persze izgalmat keltett Epheszoszban és az egész Asia provinciában. Nem rendeztünk nagy temetést, nehogy a lakosság nyugtalankodni kezdjen, hanem kedvenc kertjében, a birtok közelében égettük el a holttestét. Miután a halotti máglya kihűlt, hamvait drága urnába gyűjtöttük, hogy Rómába küldjük a Silanusok gyorsan megtelő családi mauzóleumába. Publius Celer kihasználta nyílt felhatalmazását, és átvette a proconsuli feladatok ellátását, amíg a senatus a soron következők közül ki nem sorsolja az új proconsult. Silanus hivatali ideje különben is hamarosan befejeződött volna.
A kormányváltozás önmagában véve is nyugtalanságot okozott Epheszoszban. A helyzetet tovább élezte a proconsul váratlan halála. A város számtalan jövendőmondója, csodatevő gyógyítója, a varázskönyvek árusai, és mindenekelőtt az ezüstművesek, akik emléktárgyként Artemisz templomának ezüstből készült másolatait árusították, kihasználták az alkalmat, hogy zavargásokat rendezzenek az utcasarkokon, és bántalmazzák a zsidókat.
Az ok természetesen Paulus volt, aki, mint éppen ekkor megtudtam, már néhány éve nyugtalanságot és széthúzást szított Epheszoszban. Ő volt az a csodatevő gyógyító, akiről Silanus orvosa mesélt nekem gúnyolódva, noha akkor még nem sejtettem az azonosságot. Paulusnak sikerült elérnie, hogy támogatói gyűjtsék össze a tulajdonukban lévő valamennyi asztrológiai kalendáriumot és álmoskönyvet, és ezt a több százezer sestertius értékű könyvmennyiséget égessék el a város fórumán, nyilvános tüntetésként a versenytársai ellen. A könyvmáglya rossz vért szült Epheszosz babonás lakosaiban. A művelt emberek is elítélték a könyvek elégetését, bár voltaképpen nem sokat törődtek a horoszkópok kedvező és baljós napjaival, sem az álomfejtésekkel. Ők csupán attól tartottak, hogy a csillagászat után a filozófia meg a költészet kerül sorra a máglyán.
Tehetetlen harag lett úrrá rajtam, amikor ismét Paulus nevét hallottam emlegetni mint rendzavarót. A legszívesebben azonnal elutaztam volna Epheszoszból, de Publius Celer arra kért, vegyem át a parancsnokságot a város lovassága és római helyőrsége fölött, mivel még súlyosabb zavargásoktól tartott.
Nem is telt bele sok nap, amikor a városi tanács azt az aggasztó hírt küldte nekünk, hogy hatalmas tömeg árad valamennyi utcán át a város görög színházába, hogy engedély nélkül népgyűlést tartson. Az ezüstművesek elkapták az utcán Paulus két útitársát, és magukkal hurcolták, de többi tanítványa erőszakkal akadályozta meg Paulust abban, hogy maga is a színházba menjen. A városi tanács is figyelmeztetést küldött Paulusnak, buzgón kérve, hogy ne keveredjék a tömegbe. Akkor gyilkosságokra is sor kerülne.
Mivel nyilvánvaló volt, hogy a városi tanács nem ura a helyzetnek, Publius Celer megparancsolta nekem, hogy riadóztassam a lovasságot, ő maga pedig a gyalogsági cohorsszal a színház bejáratai elé menetelt. Hideg szemmel mosolygott, félrehúzta a száját, és állította, hogy nagyon vágyott erre a kiváló alkalomra, hogy a zajongó tömeget római módon ráncba szedje, és rendre tanítsa.
A kürtös és a cohorsparancsnok kíséretében a színházba mentem, hogy jelt adjak, ha a tömeg erőszakoskodásra vetemedik. A hatalmas színházban zaj és nyugtalanság uralkodott, és sok ember azt sem tudta, tulajdonképpen miről is van szó, hanem csak görög szokás szerint követte a tömeget, hogy a torka szakadtából ordibálhasson. Fegyvert senkinél sem láttam. El tudtam képzelni, mekkora pánik keletkeznék, ha kénytelen lennék jelt adni a színház erőszakos kiürítésére.
Az ezüstművesek szakmai testületének elöljárója igyekezett lecsendesíteni a tömeget, hogy beszédet tarthasson. De olyan lelkesen toborozta össze a tömeget, hogy már ettől berekedt, és a hangja meg-megcsuklott a felindultságtól, mikor beszélni kezdett. Annyit azért hallottam, hogy a zsidó Paulust vádolta, miszerint nemcsak Epheszoszban, hanem az egész Asia provinciában igyekszik elhitetni a néppel, hogy a kézzel gyártott istenek állítólag egyáltalán nem is istenek.
– Most az a veszély fenyeget – üvöltötte el-elcsukló hangon –, hogy a nagy Artemisz templomait semmibe sem veszik, és az istennő elveszti a hatalmát. Ő, akit egész Asia és az egész földkerekség tisztel!
A hatalmas tömeg harsogó kiáltásban tört ki:
– Nagy vagy, epheszoszi Artemisz!
A szűnni nem akaró kiáltás olyan sokáig tartott, hogy a kürtösöm idegeskedni kezdett, és a szájához emelte a kürtjét. Leütöttem a kürtöt.
A színpad közelében bojtos köntösű zsidók egész csoportja tolakodott. Előretaszigálták az egyik bronzművest, és kiáltozni kezdtek:
– Hagyjátok beszélni Alexandroszt!
Amennyire megértettem, Alexandrosz azt akarta kifejezni, – hogy az igazhitű zsidók egyáltalán nem támogatják Paulust, meg hogy Paulus még az epheszoszi keresztények körében sem élvez teljes bizalmat.
De amikor a tömeg a ruhájáról észrevette, hogy zsidó, nem hagyta beszélni. A népnek annyiban igaza volt, hogy az igazhitű zsidók egyáltalán nem nézik jó szemmel az istenszobrokat, és nem is engedik meg műhelyekben való gyártásukat. A tömeg ismét hosszas kiáltásban tört ki, s nem hagyták beszélni.
– Nem vagy epheszoszi Artemisz!
Most a kiáltás túlzás nélkül két víziórapercig tartott megszakítás nélkül.
Publius Celer tűnt fel mellettem kivont karddal, és rám mordult:
– Miért nem fúvatod meg a kürtöt? Egykettőre szétoszlatjuk a törvénytelen népgyűlést.
– Száz és száz embert tipornának össze – figyelmeztettem.
A gondolat szemlátomást tetszett Celernek, ezért gyorsan hozzáfűztem:
– Csak a saját Artemiszüket magasztalják. Istenkáromlás és politikai meggondolatlanság lenne, ha csupán emiatt erőszakkal oszlatnánk szét a tömeget.
Látva, hogy mi a bejáratnál állunk tétovázva, a városi elöljáró kétségbeesetten integetett, hogy türelemre bírjon bennünket. Volt annyi tekintélye, hogy a tömeg fokozatosan elhallgatott, amikor a színpadra lépett, hogy beszéljen. A tömeg valószínűleg olyan rekedtre kiabálta magát, hogy nem tudott tovább ordítani.
Mindkét keresztényt előretaszigálták. Már megverték őket, és a ruhájukat elszakították, de ennél rosszabb nem történt velük. A zsidók leköpdösték őket, hogy a véleményüket nyilvánítsák róluk. De az elöljáró megtiltotta a tömegnek, hogy bármilyen meggondolatlanságot kövessen el, és emlékeztetett arra, hogy Epheszosz városa Artemisz égből leesett csodaképének a gondozója. Megítélése szerint Paulus tanítványai nem templomrablók, és még csak nem is istenkáromlók. Démétriosznak és szakmabeli társainak lehetőségük volt arra, hogy bíróság elé idéztessék őket. Ha a népnek egyáltalán még másvalami panasza is van, az ügyben törvényes népgyűlésen kell dönteni.
– A mai eset miatt az a veszély fenyeget bennünket, hogy zendüléssel vádolnak meg bennünket, bár erre semmi ok sincs – figyelmeztetett nyomatékosan, és ránk, rómaiakra mutatott. Ezért felhívta a tömeget, hogy békésen oszoljon szét, mert különben nem felelhet a következményekért.
A tömeg kedvére kizajonghatta magát. Az okosabbak kezdtek piros sisaktarajomra és a lovassági kürtösre pislogni, s utat törtek maguknak, hogy idejében kívül kerüljenek a színházból. Egy pillanatig még minden hajszálon függött. Publius Celer a fogait vicsorgatta, mert azzal az ürüggyel, hogy zendülést ver le, a hagyományos római szokás szerint házakat gyújthatott volna fel, és kifoszthatta volna az ezüstművesek boltjait. A művelt tömeg szerencséjére emlékezett a történelem ijesztő tanulságaira, és sietve menekült a színházból. Celer, hogy kitombolja gonosz dühét, parancsot adott a katonáknak, hogy szálljak meg a színházat, és korbácsolják meg azt a néhány néplázítót meg zsidót, akik még késlekedtek. Ennél rosszabb nem történt.
Utólag keserű szemrehányásokkal illetett:
– Mindketten dúsgazdag emberek lennénk, ha te nem lettél volna annyira határozatlan. A zendülés leverése után mindkettőnket a lovassági rend lajstromának az előnyösebb felébe írtak volna át. A zendülés kirobbanásáért Silanus gyengekezű uralkodását tettük volna felelőssé. Az alkalmat röptében kell fülön csípni, különben örökre elszáll.
Az én megítélésem szerint, számunkra politikailag hasznosabb volt, hogy a népet erőszak nélkül sikerült megfékezni. De hiába vitatkoztam vele, ő fújta a magáét. Paulus egy ideig rejtőzködött, majd elmenekült a városból. Miután közvetítők útján komoly figyelmeztetést küldtem neki, hallottuk, hogy Macedóniába utazott. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy ezúttal megmentettem az életét, mert a csalódott Celer vért kívánt. De ha Paulus valóban Isten munkatársa volt, akkor én bizonyára csak eszköz voltam élete megmentésében. Sok megmagyarázhatatlan dolog van a földön, hát még a mennyekben.
Miután eltávozott, a város lecsillapodott, és a zsidóknak egyéb dolguk akadt. Sok olyan kézműves volt köztük, akiket Claudius száműzött Rómából, és akik, az általános kegyelem napján, a tavasz beköszöntével vissza akartak térni Rómába.
A téli viharok javában tomboltak, és a kikötőben egyetlen hajó sem tartózkodott, amely Itáliába készült volna. De Publius Celer haragudott rám. A fölösleges szóváltás elkerülésére végül találtam egy kis hajót, amely istenszobrokból álló rakományával vízre merészkedett, hogy Artemisz védelme alatt Korinthoszba vitorlázzék. Olyan szerencsénk volt, hogy elkerültük a viharos északi szelet, bár több ízben a szigetek kikötőiben kellett vesztegelnünk.
Korinthoszban Hierax Lausius már elveszettként gyászolt, hogy olyan hosszú ideig semmit sem hallott rólam. Még jobban meghízott, az állat előrebiggyesztve tartotta, és prédikáló hangon beszélt. Feleségül vette a virágzó görög özvegyasszonyt, és két árva fiút vett magukhoz, hogy gondoskodjék a nevelésükről és a vagyonukról. Büszkén mutatta meg nekem a tulajdonában lévő húsboltot, amelyet nyáron a hegyvidéki forrásvíz tartott hidegen. Hajókba is betársult, és javában vásárolta a szakképzett rabszolgákat, hogy saját bronzöntödét indítson be.
Miután az epheszoszi zavargásokról meséltem neki, megértően csóválta a fejét, és így beszélt:
– Nálunk is vannak viszálykodások. Talán emlékszel, hogy Paulus innen Jeruzsálembe utazott, hogy beszámoljon a tetteiről és a tanításáról a legöregebbeknek. Tanítását bonyolultnak találták, és amennyire mi tudjuk, nem kapott teljes támogatást. Nem csoda, ha haragjában annál hevesebben terjeszti. Bizonyára Krisztus ereje van benne, hiszen eredményes gyógyító, de a józan keresztények inkább távol tartják tőle magukat.
– Tehát még mindig keresztény vagy? – kérdeztem csodálkozva.
– Szerintem még jobb keresztény vagyok, mint voltam – állította Hierax. – Megvan a lelki nyugalmam, van jó feleségem, és boldogulok vállalkozásaimban. Jött ugyan ide Korinthoszba egy Apollosz nevű hírvivő is, aki Alexandriában behatóan megismerte a zsidók írásait, és akit Aquila és Prisca tanított Epheszoszban. Tüzes szónok, és sok hívet szerzett, így van egy Apollosz-pártunk, amely külön tart gyűléseket, a saját körében étkezik, és kerüli a többi keresztényt. Mivel Prisca ajánlásával érkezett, fölöslegesen nyájas fogadtatásra talált, hiszen nem sejthettük, hogy milyen hatalomra vágyó. Szerencsére éppen nálunk tartózkodik Kephasz, a názáreti Jézus legkiválóbb tanítványa. Ő sok vidéket beutazott már, hogy megnyugtassa a kedélyeket, és tavasszal Rómába szándékszik utazni. Mindent elkövet majd, nehogy a korábbi viták megismétlődjenek, ha a zsidó száműzöttek visszatérnek Rómába. Benne jobban hisznek, mint bárki másban, mert tanítása a názáreti Jézus saját szájából származik.
Hierax olyan tisztelettudóan beszélt Kephaszról, hogy elfogott a vágy, hogy én is lássam őt, bár a keresztényekkel és a zsidókkal egyaránt torkig voltam. Kiderült, hogy Kephasz eredetileg galileai halász volt, akit mintegy huszonöt éve, még az én születésem előtt, a názáreti Jézus megtanított arra, hogy emberekre halásszék. Ez nem kis nehézséget jelentett Kephasznak, mert a nép tanulatlan fia lévén, csak néhány szót tudott görögül. Ezért utazásai során tolmácsot kellett maga mellett tartania. De szerintem minden okom megvolt, hogy találkozzam azzal a férfival, akinek sikerült Hieraxot jámborrá változtatnia, mert erre a csodára még Paulus sem volt képes egész zsidó műveltségével és szenvedélyével sem.
Kephasz egy olyan zsidó házában szállt meg, aki elismerte Krisztust. A zsidó olajban tartósított halat árusított, és nem volt gazdag ember. Amikor Hierax vezetésével beléptem, undor fogott el a halszagtól és a padlón csikorgó homoktól, amelyet a sok vásárló hordott be a lábán. A szűk szoba elég sötét volt. A zsidó tulajdonos zavartan és ijedten üdvözölt, mintha attól tartott volna, hogy a jelenlétem bemocskolja lakását.
Szemlátomást a Krisztust választó zsidóknak abba a csoportjába tartozott, amely még mindig igyekezett megtartani a zsidók törvényét, és kerülte a kapcsolatokat azokkal a körülmetéletlen görögökkel, akik elismerték Krisztust. Az ő helyzete nehezebb volt, mint a görögöké, mivel az igazhitű zsidók mint eretneket még jobban gyűlölték, mint a görög keresztényeket. A törvényük miatt állandó lelkiismeret-furdalásai voltak.
A zsidó Kephasz bojtos, szögletes köntöst viselt. Nagydarab, erős hajú férfi volt. Szakállában ezüstös szálak voltak. Széles keze elárulta, hogy annak idején testi munkát végzett. Arckifejezése nyugodt és félelmet nem ismerő volt, de a szemében mintha valami rokonszenves paraszti ravaszságot láttam volna felvillanni, amikor rám tekintett. A puszta jelenlétéből bizonyos biztonságérzet sugárzott, de egészen másként, mint Paulusból, aki az embert nyugtalanná tette, és arra késztette, hogy ellenvetéseken meg fölösleges kérdéseken töprengjen.
Elismerem, hogy vajmi kevésre emlékszem a beszélgetésünkből. Beszélni és hízelegni ott volt Hierax, bosszúságnak meg a tolmács, egy cingár zsidó, aki jóval fiatalabb volt Kephasznál, s Marcus névre hallgatott. Kephasz csendesen és rövid mondatokkal arameus nyelven beszélt. Beszéde felelevenítette bennem antiokheiai gyermekkorom emlékeit, úgyhogy igyekeztem megérteni, még mielőtt a tolmács lefordította volna. Ez is zavart engem. És szerintem Kephasz beszédét, önmagában véve, tulajdonképpen nem is volt érdemes megjegyezni. A legjobb az a békés biztonság volt, amelyet maga körül terjesztett.
Kephasz gyermekes módon tanult embernek próbálta magát feltüntetni azzal, hogy a zsidók szent írásait idézte. Méltóságteljesen elhárította Hierax dicséreteit, és arra kérte, hogy csak Jézus Krisztus Istenét meg az atyát magasztalja, aki irgalmasságában élő reményre újjászülte Hieraxot.
Hierax annyira elérzékenyült, hogy könnyezni kezdett, és őszintén beismerte, hogy bár a szívében talán történt is valami újjászületés, a testében még mindig a vágyakozás és az önzés tombol. De Kephasz nem ítélte el, hanem csak nyájasan és egyben ravaszul nézegette őt, mintha átlátott volna egész emberi gyengeségén, de hamis rabszolgaszívében ugyanakkor mégis megsejtett volna némi törekvést a jóra.
Szóba hoztam, hogy Kephasz gondolatban nem idegenkedik-e tőlem, rómaitól. Kijelentette, hogy mindig kész jámboran válaszolni annak, aki az ő reményének alapjairól akar kérdezősködni. Ő maga elsőnek keresztelt meg egy körülmetéletlen rómait családjával együtt. A férfi azelőtt római centurio volt, jegyezte meg büszkén. A pogányok megkeresztelése körülmetélés nélkül egyáltalán nem volt Paulus saját találmánya.
Türelmetlenül megkérdeztem, hogy szerinte milyen üdvösség van a vízben. A víz csak víz. Minden nép fürdő által tisztálkodik, amikor isteni misztériumokra készülődik.
Kephasz hozzáfogott, szerintem gyerekesen, hogy elmondja a zsidók ősi históriáját Noéról, aki néhányadmagával épített bárkán menekült meg a víz által. Ugyanennek a jelképnek az alapján a víz most is megmenti az embert a keresztségben Jézus Krisztus feltámadása által. Ez üres fecsegés volt számomra. Ezért Kephasz úgy világította meg a kérdést, hogy elmondta: a keresztség önmagában nem távolítja el a mocskot a húsról, hanem csak annyit jelent, hogy az ember tiszta lelkiismeretet kér Istentől.
Amikor észrevette, hogy elegem van belőle, Hierax buzgón kérlelte őt, hogy mondja el, miként menekült meg Heródes király kezéből, és milyen csodákat tett Jézus Krisztus nevében. De Kephasz még mindig engem nézett figyelmesen, és nem akart dicsekedni csodatevéseivel. Ehelyett önmagát kezdte gúnyolni, és elmondta, hogy milyen kevéssé értette meg a názáreti Jézust, amikor keresztre feszítése előtt követte.
Nem volt más érdeme, mint az, hogy elsőnek ismerte el Jézust Krisztusnak, bár akkor még nem értett meg mindent, ha egyáltalán megértett valamit. Sőt Jézusnak így kellett szólnia hozzá: – „Távozz tőlem, Sátán!” Ezektől a szavaktól még mindig sajog a szíve, amikor túlságosan bölcsnek akarja feltüntetni magát. Sőt, amikor az utolsó vacsorán Jézus lehajolt, hogy megmossa tanítványainak a lábát, ő, Kephasz, esztelenül arra kérte, hogy mossa meg a fejét is. Nem is tudja, hogy akkor csak tréfálkozni akart vagy sem. A hite is olyan gyenge volt, hogy alámerült a vízben, és kis híján a Galileai-tengerbe fulladt, amikor egyszer megkísérelte, hogy a vízen járjon, ugyanúgy, mint Jézus.
– Szóval, ő a víz színén járt? – kérdeztem gúnyosan, de Hierax sietett megerősíteni, hogy ez igaz. Kephasz már korábban is mesélt róla. Éppen ez a tény erősítette meg Hierax hitét, hogy Jézus valóban Krisztus volt. Ember nem képes ilyesmire.
– De Rómában a varázsló Simon is a felhők között repült – vetettem közbe, mintha mi sem történt volna. – Különben nem a te erőd okozta, hogy leesett, úgyhogy eltörte a térdkalácsát?
Kephasz nem válaszolt az egyenes kérdésre, de elismerte, hogy a varázsló Simon annak idején pénzért akarta megvásárolni az öveiktől a csodatévő erőt, és Krisztus nevét felhasználva, visszaélt a fekete mágiával. Sőt az együgyűbbek még össze is tévesztették Kephasszal, akinek az eredeti halászneve Simon volt. Jézus nevezte őt Kephasznak, sziklának. Utazás közben a legszívesebben a Kephasz nevet használta, éppen azért, hogy senki se tévessze össze többé a varázsló Simonnal. Ez utóbbinak a híre szívósan megmaradt azokban a városokban, amelyekben boszorkányosságát folytatta. Valamilyen okból ő nem szívesen emlékezett a varázsló Simonra.
Ehelyett ott folytatta, ahol a mondókáját abbahagyta. Ő még ébren sem tudott maradni, amikor a názáreti Jézus utolsó éjszakáján imádkozott. Amikor Jézust elfogták, ő nem követte, és a parázs mellett melegedve az udvaron háromszor egymás után megtagadta, hogy ismeri Jézust, pontosan úgy, ahogy Jézus megjövendölte, amikor azzal kérkedett, hogy kész megosztani vele a szenvedéseit.
Nekem úgy tűnt, hogy Kephasz ereje éppen ezekben az egyszerű elbeszélésekben rejlett, amelyeket évről évre ismételt, úgyhogy szóról szóra emlékezett valamennyire. Tanulatlan és írástudatlan halász módjára pontosan emlékezett Jézus saját szavaira és tanításaira. Alázatosságban igyekezett példát mutatni a többi kereszténynek, akik Hierax módjára esetlen békaként felfuvalkodtak Krisztus nevében.
Nem, Kephasz nem volt kellemetlen ember, bár sejteni lehetett róla, hogy haragjában félelmetessé válhat. Hallottam, hogy útjaira magával vitte a feleségét, bár ő a többi asszonynéppel együtt a ház rejtekében maradt. Kephasz sem kísérelte meg, hogy megtérítsen engem, egy ideig ugyan a tekintetével fürkészett. Ez sértett engem.
Készségesen mesélt ugyan az útjáról, de oly módon, mintha nem tartott volna megfelelőnek a kiválasztottak seregébe. Nem mintha vágyat éreztem volna arra, hogy csatlakozzam hozzájuk, de szívesen kihasználtam volna az alkalmat, hogy élesen így válaszoljak neki: „Hát azt hiszed, hogy ilyen olcsón keresztényt csinálsz belőlem?”
Meg kell említenem, hogy egyetlen rossz szót sem akart szólni Paulusról, bár erre alkalmat szolgáltattam neki. Talán nem akarta egy kívülálló előtt felfedni a keresztények egymás közötti vitáit.
Amikor Kephasznál tett látogatásomról visszatértünk, Hierax nyíltan megmagyarázta nekem a saját felfogását:
– Mi, keresztények, testvéreknek tartjuk egymást. De ahogyan az emberek is különbözőek, ugyanúgy különbözőek vagyunk mi, keresztények is. Ezért van nálunk pártja Paulusnak, Apollosznak, Kephasznak, és itt vagyunk még mi is, akik csak Krisztus pártja vagyunk, és akiknek mindent szabad. Ezért a közöttünk lévő harag és irigység miatt állandó forrongásban élünk. Azok, akik csak nemrég tértek át a hitre, a lélek hatalmában még szilajabban vitatkoznak, és feddik meg életmódjukért a higgadtabbakat. Amióta találkoztam Kephasszal, én nem igyekszem kiválóbb vagy feddhetetlenebb lenni a többieknél.
Kényszerű korinthoszi veszteglésem nyugtalanná tett, és nem tudtam megmaradni a saját házamban. Nérónak egy elefántcsontból szépen kifaragott lovas fogatot vásároltam ajándékul a gyűjteményébe. Emlékeztem rá, hogy ilyen fogatokkal játszott, mivel anyja nem engedte meg, hogy igazi fogatversenyeket nézzen.
Már elmúltak a Saturnalia-ünnepségek, amikor viharos tengeri út után, Puteoli érintésével visszatértem Rómába!
Laelia néni hervadt és ingerlékeny volt. Szememre vetette, hogy elhanyagoltam, hiszen közel három évig még annyi fáradtságot sem vettem, hogy hírt adjak magamról. Csupán Barbus örült őszintén, amikor megpillantott, és elmondta, hogy Mithrasnak bikaáldozatot mutatott be, hogy szerencsém legyen, miután rosszat álmodott rólam. Állítása szerint majdnem biztosra vehetem, hogy az áldozat mentett meg Kilikiában a rablók fogságából, amikor néhány szóval beszámoltam neki tapasztalataimról.
Először is atyámat akartam meglátogatni a Viminalison, bármennyire elidegenedtem is tőle. De Laelia néni lecsillapodva félrehúzott, és felfortyant:
– A legjobb, ha sehová sem mész, amíg nem tudod, hogy mi történt Rómában.
Rosszindulattól szikrázva azt állította, hogy Claudius császár utolsó napjaiban úgy döntött, hogy Britannicusnak férfitógát ad, attól függetlenül, hogy még gyermek, és ittas fejjel nem éppen hízelgően beszélt Agrippina hatalomvágyáról. Ezért Agrippina mérges gombát etetett vele. Erről egészen nyíltan beszélnek Rómában. Nérónak tudomása van a dologról. Állítólag vigyorogva kijelentette, hogy a gombaétel istent csinál az emberből. Az isten Claudius volt. Agrippina javában templomot építtet megboldogult férjének, bár Claudius papi collegiumába még egyetlen jelentkező sem akadt.
– Tehát Róma még mindig ugyanaz a pletykafészek, mint azelőtt volt – mondtam keserűen. – Pár éve mindenki előtt köztudott, hogy Claudiusnak gyomorrákja volt, noha önmaga előtt nem ismerte el. Miért próbálod készakarva elrontani az örömömet? Személyesen ismerem Agrippinát, és Néró barátja vagyok. Hogyan gondolhatnék rosszat róluk?
– Narcissus titkár szintén sürgősen a Hadészbe szállt – mesélte Laelia néni, nem törődve az ellenvetéseimmel. – Becsületére legyen mondva, hogy öngyilkossága előtt saját kezűleg égette el Claudius titkos irattárát, amelyet Agrippina minden áron meg akart kaparintani. Ily módon számos nemesember életét mentette meg. Agrippinának be kellett érnie azzal a százmillió sestertiusszal, amelyet ennek a hatalomra vágyó és kapzsi szabadosnak a hagyatékából örökölt. Akár hiszed, akár nem, Rómában vérfürdő kezdődött volna, ha Agrippinának sikerült volna keresztülvinnie akaratát. Szerencsére Seneca és Burrus, a testőrség praefectusa értelmes ember, és meg tudta akadályozni a tervét. Senecát consullá választották, miután a szenátus kedvére olyan gonosz szatírát írt Claudius tökké változásáról, hogy senki sem tudja nevetés nélkül megállni, ha Claudiusról mint istenről beszélnek. Önmagában véve hitvány bosszú a hosszú száműzetésért. De mi, akik Rómában nyitva tartjuk a szemünket, nagyon jól tudjuk, hogy Seneca rászolgált a száműzetésre, hiszen Agrippina nővérével nyilvános botrányt okozott. A szegény leány végül az életét vesztette. Nem tudom, mi jó lesz abból, ha ékesszóló filozófus fog dönteni az állam ügyeiben. Nem olyan időket élünk, mint azelőtt. Az ifjúság illetlenül görög módon öltözködik, mert nincs már Claudius, aki a tóga viselésére kényszerítse.
Sok másról is fecsegett Laelia néni, amíg sikerült megszabadulnom tőle. Amikor atyám házába siettem a Viminalisra, észrevehettem, hogy Rómában szabadabb a levegő, mint azelőtt volt. Az emberek mertek nevetni. A fórum számtalan mellszobrára fiatalos gúnyverseket függesztettek, amelyeket nevetve, fennhangon olvasgattak. Senki sem vette a fáradságot, hogy eltávolítsa ezeket. Bár még csak délután volt, a sikátorokban részegeket és citerát pengető, hosszú hajú alakokat láttam.
Tullia asszony előcsarnoka ismét zsúfolásig tele volt közbenjárást és meghallgatást kérőkkel, szolgálni vágyó cliensekkel, és bosszúságomra természetesen zsidókkal is, akiktől atyám szemlátomást sohasem fog megszabadulni. Tullia asszony félbeszakította beszélgetését néhány előkelő, pletykás vénasszonnyal, és csodálkozásomra barátságosan elém jött és megölelt. Telt ujjain gyűrűk csillogtak, és többsoros ékköves nyaklánccal igyekezett takargatni a nyakán jelentkező ráncokat.
– A legfőbb ideje, hogy tévelygésedből visszatérj Rómába, Minutus – kiáltotta. – Atyád, amikor azt hallotta, hogy odavesztél, belebetegedett a bánatba, bár emlékezetébe idéztem, hogyan viselkedett ő ifjúságának napjaiban. Szerencsére egészséges és jó erőben vagy, amint látom, te rossz fiú. Talán részegen verekedtél Ázsiában, hogy az arcodon ilyen csúnya sebhelyek maradtak? Már attól féltem, hogy atyád addig gyászol téged, amíg bele nem hal.
Atyám megöregedett, de mint a szenátus tagjának, még méltóságteljesebb tartása volt, mint azelőtt. Amint így nézegettem őt, hosszú idő után, észrevettem, hogy a szeme a legszomorúbb emberi szempár, amelyet valaha is láttam. Nem tudtunk közvetlen hangnemben beszélgetni egymással, bármennyire örvendezett is, hogy újra láthat. Beértem azzal, hogy az élményeimről meséljek neki, jelentéktelennek tüntetve fel rabságomat. Végül gúnyolódva megkérdeztem, mit akarnak még mindig a zsidók tőle.
– Jelenleg Félix, az államkincstárnok Pallas testvére a judeai procurator – magyarázta atyám bűntudattal. – Bizonyára ismered. Ugyanaz a férfi, aki Kleopátra fiának a leányát vette feleségül. Kapzsiságával szakadatlan panaszokra szolgáltat okot. Vagy helyesebben a zsidók az örökös bajkeverők, akiknek senki sem jó. Valaki ismét megölt valakit valahol. Valójában az egész Judea rablóbandák kezében lehet. Rabolnak, és házakat perzselnek fel, és Félix nem képes fenntartani a rendet. A zsidók a szenátus elé szeretnék vinni az ügyet. De egyikünk sem szeretne ilyesmibe avatkozni. Pallas túlságosan hatalmas ember ahhoz, hogy valaki megsértse. Ezenkívül Armenia és Britannia valóban gondot okoz a szenátusnak.
– Jelenleg a Palatiumban hívnak össze bennünket – folytatta az atyám. – Agrippina a függöny mögül hallgatni akarja a szenátus vitáját. No persze, ott kényelmesebb, mint az ősrégi curiában, ahol egy részünknek állnia kell, ha a szenátus olykor, csoda folytán, teljes létszámban összeül. Télen fázik ott az ember lába.
– És Néró? – kérdeztem lelkesen. – Mit tartasz felőle?
– Tudom, hogy Néró azt kívánta, bár sohasem tanult volna meg írni, amikor először kellett a nevével megerősítenie egy halálos ítéletet – mesélte atyám. – Talán csakugyan az emberiség reménységévé válik, ahogyan sokan buzgón hiszik. Legalábbis az ítélkezési jog egy részét visszaadta a consuloknak meg a szenátusnak. Nem akarom találgatni, azért-e, hogy tisztelettel adózzék nekünk, szenátusi atyáknak, vagy pedig azért, hogy a bírósági perek helyett kellemesebb időtöltéssel foglalkozhassék.
A gondoktól redős homlokával, szórakozottan elnézve mellettem, atyám szavai üresen kongtak, látszott, hogy egy cseppet sem érdeklődik az államügyek iránt. Hirtelen egyenesen a szemembe nézett, és feltette a kérdést:
– Minutus fiam, mit akarsz az életedtől? Dac lett úrrá rajtam.
– Két évig egy sötét barlangban éltem, gyalázatosabban megalázva, mint egy rabszolga – válaszoltam. – A Szerencse istenasszonyának szeszélye két évet elragadott az életemből. Ha egyáltalán képes vagyok még töprengeni valamin, arra gondolok, hogy visszaszerzem ezt a két évet, és örülök az életemnek az emberek módján anélkül, hogy fölöslegesen duzzognék, vagy megtagadnám magamtól az élet adományait.
Atyám maga köré mutatott, szobájának fényesre csiszolt falaira, mintegy belefoglalva a kézmozdulatába Tullia asszony házának egész pompáját és fényűző voltát.
– Talán én élek sötét barlangban – mondta végtelenül bánatosan. – Alávetem magam olyan kötelességeknek és tiszteletadásoknak, amelyeket nem kértem. De te vér vagy az anyád véréből, és nem mehetsz veszendőbe. Megvan még anyád kupája?
– Az csak fakupa, és a kilikiai rablók nem tartották érdemesnek, hogy elrabolják tőlem – mondtam. – Amikor napokon át nem adtak vizet nekünk, amikor a nyelvünk a szájpadlásunkra tapadt, és leheletünk bűzlött, mint a fenevadak lélegzete, úgy éreztem, mintha ittam volna a kupából, és azt képzeltem, hogy tele van. De nem volt tele. Csak lázálom volt.
Óvakodtam attól, hogy atyámnak Paulusról meg Kephaszról beszéljek, mert még az emléküket is ki akartam törölni magamból, mintha soha nem is találkoztam volna velük. De atyám így folytatta:
– Szeretném, ha rabszolga lennék, szegény és névtelen, hogy még egyszer újrakezdhessem az életemet. De számomra már túl késő. A bilincsek már beleették magukat a húsomba.
Engem nem csábított filozófus álomképe az egyszerű életről. Seneca szépen és nagyképűen hirdette a szegénység és a lelki békesség áldásait, de amikor úgy fordult a dolog, a hatalom, a hírnév és a vagyon káprázatába vetette magát, s azt állította, hogy ez nem árt a bölcsnek, ahogyan a szegénység és a száműzetés sem árt neki.
Végül anyagi kérdésekre terelődött a beszélgetésünk. Miután tanácskozott Tullia asszonnyal, akinek szintén megvoltak a saját tervei az én életemet illetően, atyám úgy határozott, kezdetben egymillió sestertiust bocsát a rendelkezésemre, hogy a méltóságomnak megfelelően élhessek, vendégeket fogadhassak, és hasznos kapcsolatokat köthessek. Megígérte, hogy szükség esetén többet is ad, hiszen ő már el sem tudná költeni a pénzét, bármivel próbálkozna is.
– Atyádból hiányzik az igyekezet, amely az ő korában kielégítené őt, és tartalmat adna az életének – panaszolta Tullia asszony. – Még az előadásokkal sem törődik a házunkban, bár erre a célra auditóriumot építtettem, arra gondolva, hogy te esetleg folytatod irodalmi pályádat. Gyűjthetne régi hangszereket vagy görög festményeket, és így szerezhetne hírnevet. Néhányan azért lelkesednek, hogy medencében ritka halakat gondoznak, mások gladiátorokat képeztetnek ki, versenylovakat is tartanak. Ez a legköltségesebb és a legfinomabb időtöltés, amellyel egy középkorú férfi foglalkozhat. De nem, ő nyakas ember. Néha felszabadít egy-egy rabszolgát, néha ajándékokat osztogat érdemtelen embereknek. No, azért rosszabb kedvtelései is lehetnének. Kölcsönös engedményekkel sikerült bizonyos életmódot kialakítanunk, amely kielégít bennünket.
Szerették volna, ha náluk maradok vacsorára, de szerintem sietnem kellett, hogy jelentkezzem a Palatiumban, mielőtt még más úton jutna el oda a hír, hogy megérkeztem a városba. Ennyire fontosnak tartottam magamat. Az őrt álló katonák ugyan bebocsátottak, és meg sem nézték, nincs-e fegyver nálam, annyira megváltoztak az idők. De elképedtem, amikor láttam, milyen sok szerencsevadász ődöng az oszlopos folyosókon a kedvező alkalmat lesve. Számos udvari embernél jelentkeztem, de Senecára a munka olyan hatalmas tömege zúdult, hogy semmiképpen sem fogadhatott, maga Néró császár pedig bezárkózott a dolgozószobájába, hogy verset írjon. Őt sem volt szabad zavarni, mivel a múzsák társaságában volt.
Levertnek éreztem magamat, amikor megértettem, hogy a számtalan ember mindenféle módon igyekszik a fiatal császár kegyeibe férkőzni. De amikor távozni készültem, Pallas számtalan titkára közül az egyik hozzám lépett, és Agrippina szobáiba vitt. Agrippina nyugtalanul járkált fel s alá, a székeket lökdöste, és a drága keleti szőnyegeket rugdosta.
– Miért nem jelentetted be magadat azonnal nálam? – förmedt rám. – Vagy talán te is felhagytál minden tiszteletadással irántam? A hálátlanság a világ fizetsége. Nem hiszem, hogy egyetlen anya is áldozott volna annyit a fiáért és barátaiért, mint én.
– Augusta, a haza anyja! – kiáltottam fel, bár jól tudtam, hogy ilyen jelzők nem illették meg, mivel hivatalosan csak Claudius isten papnője volt. – Hogyan vádolhatsz engem hálátlansággal? Még álmodni sem merészeltem, hogy a saját jelentéktelen dolgaimmal zavarjalak súlyos özvegyi gyászodban. Agrippina gyanakodva pillantott rám, sóhajtozni kezdett, a kezét tördelte, majd kijelentette:
– Mint a császár anyja, nem hagyhatom, hogy a gyász, amelyet a császár özvegyeként érzek, megtörje a szívemet. Néró fiatal, és szüksége van anyja tanácsaira, hogy boldoguljon súlyos kötelességeivel. Én jobban ismerem az államot és a közjót, mint bárki más. Gyászomat enyhíti, hogy a szegény Claudius közel volt a teljes megháborodáshoz. Még a végrendeletét sem hozhattuk nyilvánosságra, az elmezavar olyan világos jelei mutatkoztak rajta. A halál megkönnyebbülés volt a szegény öregnek. Hiszen most már jól érzi magát, az istenek között, bár gyanítom, hogy az isteni Augustus meglepődött, amikor Claudius reszkető fejjel és dadogva besántikált a mennyei termekbe.
Beszéd közben Agrippina megragadta a kezemet, pompás keblét a karomhoz szorította, és ibolyaillatot lehelt az arcomba, úgyhogy kínosan feszengtem.
– Jó, hogy visszatértél, Minutus Lausus – folytatta. – Nem vagy könnyelmű férfi, leszámítva azt a ballépésedet, amelyet annak idején tapasztalatlanságodban elkövettél. Nérónak éppen most van a legnagyobb szüksége igazi barátokra. A fiú gyenge jellemű és túlságosan könnyen befolyásolható. Talán én bántam vele túl szigorúan. Mintha azt tapasztalnám, hogy szándékosan kerül engem, bár kezdetben mellettem ült, ugyanabban a hordszékben, vagy tisztelettudóan a hordszékem mellett lépkedett. Bizonyára tudod, hogy a szenátus feljogosított arra, hogy fogaton hajtathassak akár a Capitoliumba is. Néró esztelenül nagy összegeket tékozol el érdemtelen barátokra, citerásokra, színészekre, fogathajtókra és magasztaló feliratok rigmusfaragóira, mintha nem ismerné a pénz értékét. Pallas nagyon aggódik. Az ő jóvoltából a szegény Claudius idejében valamennyire mégiscsak rendbe szedték az állam pénzügyeit. A császári fiscust gondosan különválasztották az államkincstártól. Néró nem érti meg ezt a különválasztást. Ezen kívül Néró beleszeretett egy rabszolganőbe. Fel tudod fogni? Néró szívesebben találkozik egy fehér bőrű lánnyal, mint a tulajdon anyjával. Ilyen viselkedés nem méltó egy császárhoz. A csalárd barátok még buzdítják a kritikátlan fiút az erkölcstelenségre; bár az én anyai gyöngédségem kárpótolhatná az ocsmány alkalmi viszonyért.
Az erős akaratú, szép Agrippina, aki egyébként uralkodott magán, és büszkén viselkedett, mint egy istennő, olyan izgatott volt, hogy csalódottságát nekem öntötte ki, túlságosan bízva a barátságomban.
– Seneca aljasul visszaélt a bizalmammal – kiáltotta Agrippina. – Az az átkozott, sima nyelvű képmutató! Én hívattam vissza a számkivetettségből, nekem köszönheti a helyét a szenátusban, én fogadtam fel Néró rétorának. Minden sikerét kizárólag nekem köszönheti. De tudod, hogy Armeniában nyugtalanság uralkodik? Amikor Néró Armenia követeit fogadta, beléptem a terembe, hogy elfoglaljam az engem megillető helyet mellette. Seneca elébem küldte Nérót, hogy vezessen ki a teremből, egy gyengéd fiú módjára, úgymond. Nyilvános megszégyenítés volt. A nő maradjon távol az államügyektől. De e nélkül a nő nélkül Néró sohasem lett volna Róma imperátora.
El tudom képzelni, mit gondoltak volna Armenia követei, ha látják, hogy egy nő nyilvánosan megjelenik a császár oldalán. Szerintem ebben a dologban Néró jobb ítélőképességről tett bizonyságot, mint Agrippina. De ezt természetesen nem mondhattam meg neki. Ijedten néztem őt, mint valami sebesült nőstényoroszlánt. Tanúja lehettem annak a hatalmi harcnak, amely eldönti, hogy ki legyen Róma ura, Agrippina vagy Néró tanácsadói. Ilyen döntést nem tudtam volna elképzelni, ismerve Néró teljes függését az anyjától.
Zavartan mesélni próbáltam valamit a saját viszontagságaimról, de Agrippinának nem volt türelme, hogy végighallgasson. Csak akkor kezdett figyelni, amikor Silanus szívszélhűdéséről beszéltem, bólogatott, majd így szólt:
– Így a legjobb. Máskülönben egyszer még összeesküvés vádja alá került volna. Családi dölyfösségében valamennyi Silanus viperának bizonyult.
Ugyanakkor egy szolga jött sietve, hogy jelentse, Néró megkezdi estebédjét, megkésve, mint általában. Agrippina a vállamnál fogva taszított, és biztatott:
– Fuss, te bolond, menj vele! Ne hagyd, hogy bárki az utadat állja.
Az akarata olyan kényszerítő volt, hogy csakugyan elindultam, elhitetve a szolgákkal, akik feltartóztattak, hogy állítólag meghívtak a császár vacsorájára. Néró a Palatium kis ebédlőjében étkezett, amelybe csak mintegy ötven vendég fért be. Már annyira tele volt, hogy nem is jutott mindenkinek heverő, bár hárman is szorongtak egymás mellett. Sok vendégnek be kellett érnie egyszerű ülőhellyel. Néró gondatlanul volt öltözve, és izzadt, de kellemes ifjúi arcán öröm csillogott. Miután először rövidlátóan rám meredt, magához ölelt, megcsókolt, és megparancsolta, hogy hozzanak nekem egy ülőhelyet a saját díszhelye mellé.
– A múzsák kegyesek voltak hozzám – kiáltotta, és aztán lehajolt, hogy a fülembe súgja: – Minutus, Minutus, tapasztaltad-e valaha is, milyen az, ha az ember teljes szívéből szerelmes. Szerelmesnek lenni és szeretve lenni! Mit remélhet az ember ennél többet?
Mohón és gyorsan evett, egész idő alatt kiabálva biztatva a földet súroló zenészköntösbe öltözött Terpnust, akiről még nem is tudtam, hogy korunk leghíresebb citeraművésze. Ilyen műveletlen voltam még. Az étkezés alatt Terpnus dallamot komponált Néró délután költött szerelmi verseire, és aztán síri csend közepette elénekelte a vendégeknek.
Énekhangja iskolázott és olyan hatalmas volt, hogy az ember még a gyomrában is érezte. Miután citerakísérettel énekelt, valamennyien hatalmas tapsban törtünk ki. Nem tudom megmondani, milyen tehetségesek voltak Néró verssorai, vagy hogy mennyire utánozta a többi költőt, de – legalábbis Terpnus előadásában – mély hatást gyakoroltak. Nekem ugyan nincs jó zenei hallásom. Szerénységet színlelve, Néró megköszönte az elismerést, elvette a hangszert Terpnustól, és vágyakozva pengetni kezdte, de nem mert énekelni, bár sokan kérték rá.
– Egyszer majd énekelek – mondta szerényen Néró –, mihelyt Terpnus iskolázza és megerősíti a hangomat a kellő gyakorlatokkal. Magam is tudom, hogy a hangomban rejlenek lehetőségek. Ha egyszer énekelni fogok, csak a legkiválóbbakkal versengek majd. Ez az egyetlen becsvágy bennem.
Újra meg újra arra kérte Terpnust, hogy énekeljen, és nem unta meg hallgatni, hanem dühösen meredt azokra, akik a zenére ráunva, félhangon beszélgetni próbáltak egymással, miután bort ittak. Őszintén meg kell mondanom, hogy én a végén nehezen tudtam visszatartani ásítozásomat. A vendégeket figyeltem, és megállapítottam, hogy barátainak kiválasztásában Néró egyáltalán nem fordított túlzott figyelmet a származásra vagy a rangra, hanem egyéni rokonszenvére hallgatott.
A legelőkelőbb vendég Marcus Otho volt, aki ugyanúgy, mint atyám, az etruszk királyoktól származott, és az apjának a szenátus szobrot emeltetett a Palatiumban. De pazarlása és arcátlansága miatt olyan rossz hírű volt, hogy – mint mondják – az apja még azután is megvesszőzte fiát, hogy megkapta a férfitógát. Ott volt Claudius Senecio is, akinek az apja még csupán Gaius császár szabadosa volt. Mindketten jóképű fiatalemberek voltak, és elbűvölően tudtak viselkedni, amikor akartak. Ott volt Seneca gazdag rokona, Annaeus Serenus is, akinek Néró sugdosott a fülébe, amikor Terpnus elhallgatott, hogy mézes itallal frissítse fel a hangját.
A zenét hallgatva Néró álmaiba felejtkezett, és szép arcvonásaival, vöröses hajával olyan volt, mint a márványszobrok álomba merült Endümionja. Végül a vendégek legnagyobb részét elküldte, és talán tízet tartott vissza közülük. Én is maradtam, mert kifejezetten nem mondta, hogy távozzam. Ifjúi mámorában még nem kapott eleget az estétől, hanem azt eszelte ki, hogy öltsünk álruhát magunkra, és a hátsó kijáraton át menjünk a városba szórakozni.
Ő maga rabszolgának öltözött, és föveggel takarta el a fejét. Annyira mindannyian ittasak voltunk már, hogy bármilyen csíny szórakoztatott bennünket. Nevetve és kiáltozva rohantunk lefelé a fórumra vezető meredek úton, és egymást csitítgattuk, amikor a Vesta-szüzek átriuma mellett haladtunk el. Otho szemérmetlen dolgokat beszélt róluk, ami szörnyű istentelenségét bizonyította.
Miután az aranyművesek utcájába értünk, ittas római lovag jött velünk szembe, aki panaszolta, hogy elvesztette a társaságát. Néró veszekedésbe kezdett vele, és a földre döntötte, amikor a másik verekedni próbált. Néró tizennyolc éves létére nagyon erős volt. Otho levetette a köntösét, és az öreget nevetve a levegőbe dobáltuk. Végül Senecio készakarva bedobta a cloaca nyílásába, de azért kihúzta onnét, nehogy belefulladjon. Zajongva, a boltok ablakain dörömbölve, a kereskedők cégtábláit kirángatva és diadalmi jelvényként magunkkal cipelve, végül Subura bűzös sikátoraiba értünk.
Ott kidobáltuk egy kis csapszék vendégeit, amely még nyitva volt, és kényszerítettük a kocsmárost, hogy bort adjon nekünk. A bor silány volt, amint előre sejthettük is. Ezért összetörtük a borosedényét, úgyhogy a padozaton patakokban folyt a bor az utcára. Senecio mégis megígérte, hogy jóvá tesszük a kárát, amikor sírva fakadt, mivel semmit sem tehetett ellenünk. Néró nagyon büszke volt arra az arcára kapott sebre, és határozottan megtiltotta, hogy megbüntessük azt a latiumi marhapásztort, aki megütötte, derék embernek nevezve a jól megtermett korhely fickót.
Senecio szerette volna, ha benyomulunk valamelyik nyilvánosházba, de Néró szomorúan kijelentette, hogy neki még a legkiválóbb örömleány társaságát is tiltják, mivel az anyja túlságosan szigorú.
Serenus titokzatoskodni kezdett, hallgatási fogadalmat vett tőlünk, és egy finom házba vitt bennünket a Palatinus lejtőjén. Elmondta, hogy a világ legszebb hölgyének vásárolta és rendezte be. Néró álmélkodott és szégyenkezett, és többször is megkérdezte:
– Merészeljük-e ilyen későn zavarni őt? Bátorkodhatom-e felolvasni neki versemet?
Mindez merő szemfényvesztés volt, mert a házban Akté, a felszabadított görög rabszolganő lakott, éppen az a szép leány, akibe Néró fülig belehabarodott. Serenus csak úgy tett, mintha az ő szeretője lenne, hogy a saját nevében adhassa át neki Néró számtalan ajándékát. El kell ismernem, hogy Akté finomvonású és csodálatosan szép volt. Bizonyára ő is szerelmes volt, mert lázba jött az örömtől, hogy álmából felverve, hajnalban láthatja az ittas Nérót és vidám cimboráit.
Néró esküdözött, hogy Akté Attalosz királytól származik, és szándékában állt, hogy ezt egyszer az egész világnak bebizonyítsa. Nekem nem tetszett, hogy Néró mezítelenül akarta megmutatni nekünk a leányt, hogy büszkélkedjék vele, milyen hihetetlenül hófehér Akté bőre. A finoman nevelt, művelt leány nem szívesen tett ilyesmit, de Néró csak élvezte, amikor a szemérem pírját látta az arcán, kijelentette, hogy semmit sem tud megtagadni a barátaitól. Nekik a saját szemükkel kell látniuk, hogy ő a legboldogabb és a legirigylésreméltóbb ifjú az egész világon.
Így kezdődött új életem Rómában, és ez nem volt tisztességes élet. Egy bizonyos idő múlva Néró felajánlotta a pártfogását, ha esetleg valamilyen hivatalra pályáznék. Arra is kész volt, hogy a császári testőrségben cohorsparancsnoki tisztségre ajánljon engem. Visszautasítottam a pártfogását, kijelentve, hogy csupán a barátja és kísérője szeretnék lenni, és az élet művészetét akarom tanulni. Ez tetszett neki.
– Bölcsen választasz, Minutus – ismerte el Néró. – Nincs olyan kis hivatal, amely ne rabolná el az ember idejét.
A becsületére legyen mondva, hogy amikor a fellebbezési ügyekben törvényt kellett ülnie, mivel nem háríthatta át az ügyet sem a városi praefectusra, sem a testőrparancsnokra, Burrusra, Néró megfontoltan és igazságosan ítélkezett. Korlátozta az ügyvédek bőbeszédűségét, és hogy elejét vegye a hízelgésnek, írásban kérte a többi bíró véleményét. Miután elolvasta a szakvéleményeket, a következő napon ítéletet hirdetett a saját belátása szerint. Fiatal kora ellenére tudott méltóságteljesen megjelenni a nyilvánosság előtt, bár különben gondatlanul öltözött, mint egy művész, és hosszúra növesztette a haját.
És nem irigyeltem az osztályrészét. Nehéz dolog tizenhét éves fejjel Róma imperátorává emelkedni, hogy az ember a világ fölött uralkodjék, de azért egy féltékeny és hatalomra vágyó anya állandó zaklatásai közepette éljen. A véleményem szerint csupán Akté iránti szenvedélyes szerelme mentette meg Nérót Agrippina befolyásától, és idegenítette el az anyjától, bármilyen keserű volt is ez Néró számára. De nem tudta elviselni, hogy az anyja sértő szidalmakat szórt Aktéra, és rosszabbul is választhatott volna, mert Akté nem avatkozott az államügyekbe, és még ajándékokat sem kívánt tőle, bár természetesen örvendezett, ha ilyesmit kapott.
Akté észrevétlen eszközökkel tartotta féken Néróban a Domitiusok vadságát is, és mély tisztelettel viseltetett Seneca iránt. Ezért Seneca titokban támogatta ezt a szerelmi viszonyt. Megítélése szerint veszedelmesebb lett volna, ha Néró valamelyik előkelő és származására büszke római hajadonba szeretett volna bele vagy egy fiatal férjes asszonyba. Néró házassága Octaviával puszta formaság volt. Egyelőre még csak nem is háltak együtt, Octavia fejletlensége miatt. Ezenkívül Néró utálta Octaviát, mivel Britannicus húga volt. Becsületesen meg kell mondanom, hogy Octaviában nem sok vonzó vonás volt. Zárkózott, dölyfös leány volt, akivel nehezen lehetett bármilyen értelmes beszédtémát találni. Sajnos nem örökölte anyjának, Messalinának, a szépségét és vonzerejét.
Agrippina értelmes volt, és végül belátta, hogy a szemrehányások és a dühkitörések csak még jobban elidegenítik tőle Nérót. A változatosság kedvéért ismét gyengéd anyának tettette magát, szenvedélyesen ölelgette Nérót, és felajánlotta neki a saját hálószobáját, hogy ott négyszemközt a legjobb és a legmegbízhatóbb bizalmasa legyen. Mindezért Nérót állandóan rossz lelkiismeret gyötörte. Amikor egyszer Akté számára új ajándékot választott a Palatium ruha- és ékszertárából, rossz lelkiismeretének hatalmában, a legjobb szándékkal kiválasztotta a legszebb ruhát és drágaköves ékszert, és ajándékba küldte Agrippinának. Agrippina képtelen volt uralkodni dühén, és haragjában visítva azt állította, hogy a palota minden kincse az övé, mint Claudius hagyatéka. Néró csak általa tarthatta azokat a sajátjának.
Én is céltáblája lettem Agrippina dühkitöréseinek, mivel szerinte nem számoltam be neki elég nyíltan Nérónak és barátainak a csínyjeiről és politikai véleményeiről. Mintha a hosszú ideig önmagát féken tartó, a keserű tapasztalatok iskoláját kijárt nő végérvényesen elvesztette volna értelmének utolsó maradványait is, miután eleinte azt hitte, hogy a fián keresztül uralkodhat Róma felett. Az arca eltorzult, a szeme kidülledt, mint Medusa szeme, és olyan trágár nyelven beszélt, hogy szörnyű volt hallgatni. Már nem gondoltam jót felőle.
Szerintem Néró legmélyebb ellentmondásának az volt az oka, hogy olyan mélységesen szerette az anyját, még jobban, mintsem egy fiúnak illendő lett volna. Agrippina készakarva ilyen viszonyra igyekezett csábítani. Ezért egyszerre vágyódott is az anyja után, meg idegenkedett is tőle, és csábításai elől a fiatal Akté ölébe menekült, vagy az éjszakai Róma sikátoraiban tombolta ki indulatát. Másrészt Seneca erényes tanításai bilincsbe verték legbelső természetét. Hiszen Néró, legalábbis látszólag, tőle telhetőleg igyekezett méltónak bizonyulni ezekhez a tanításokhoz, az egész földkerekség reménységeként. Agrippina súlyos hibát követett el, hogy esztelen féltékenységében nem tudott többé uralkodni önmagán.
Afranius Burrus, ez a feltétlenül megbízható és életmódjában feddhetetlen öreg ember is Agrippinának köszönhette praefectusi hivatalát a császári testőrségnél, és ezért mintha két tűz közé került volna. Szerintem azok közé a ritka rómaiak közé tartozott, akikben nem volt semmi személyes becsvágy, hanem csak teljes hűségét akarta bizonyítani mindazoknak, akik jót tettek vele. Mivel fél karjára rokkant volt, szerintem soha még csak nem is álmodhatott arról, hogy egyszer ilyen magas állásba emelkedjék, de képességei szerint igyekezett méltónak bizonyulni rá. Fölöslegesen elhalmozta magát munkával, mivel nem volt eléggé jártas abban, hogy megfelelő munkatársakat válasszon ki magának. Mint bírónak, neki kellett döntenie a külső peres ügyekben és bűnügyekben, míg a városi praefectus a város belső ügyeivel foglalkozott.
De Néró volt a császár. Maga Burrus kiáltatta ki Nérót imperátorrá, és kísérte el a praetorianusok táborába. Bizonyára ez volt életének legbüszkébb pillanata. Nérót a védencének tekintette, atyailag bánt vele, és terhes munkájára hivatkozva menekült a Palatiumból, hogy elkerülje Agrippina gonosz és csípős megjegyzéseit.
Agrippina egyetlen, de annál hatalmasabb támasza Pallas, a görög szabados volt, aki azt hitte, hogy Árkádia mesebeli királyaitól származik, és aki miután az államot három császár alatt szolgálta, olyan ravasz lett, hogy sohasem beszélt a rabszolgáihoz, nehogy a szavait félre lehessen magyarázni, hanem írásban adta ki a parancsait. Részemről nem tulajdonítok sok értéket azoknak a pletykáknak, amelyek szerint Agrippinának viszonya volt vele. Pallas mindenesetre elsőnek javasolta Claudiusnak a házasságot Agrippinával. Róma legelőkelőbb asszonyának barátsága természetesen hízelgett a korábbi rabszolgának.
Pallas még mindig úgy kezelte Nérót, mint értelmetlen fiút, és minden alkalmat kihasznált, hogy bebizonyítsa, milyen pótolhatatlanok az ő tapasztalatai az állam pénzügyeinek intézésében. Amikor Néró csökkenteni kívánta az adókat, hogy kedvében járjon a népnek és a provinciáknak, Pallas úgy tett, mintha készségesen helyeselte volna, de gúnyosan megkérdezte, hogy akkor az uralkodó honnan kívánja előteremteni az állam számára szükséges eszközöket, meggyőző számokkal bizonyítva, hogy az állam csődbe jutna, ha leszállítanák az adókat. Bármilyen tehetséges volt is különben Néró, mégsem volt jó számoló, és a számolást nem is tartotta császárhoz méltó feladatnak. Ez a rabszolgák dolga volt.
Pallas személy szerint rettenthetetlen férfi volt. Negyedszázaddal ezelőtt életének kockáztatásával ő utazott Capreae szigetére, hogy leleplezze Tiberius császárnak a Seianus-féle összeesküvést. Vagyona mérhetetlenül nagy volt, háromszázmillió sestertiust rebesgettek, és a befolyása ugyanekkora. Britanmcust és Octaviát mint Claudius gyermekeit tisztelte, és közvetlenül nem keveredett Messalina nyomorúságos halálába. Amikor annak idején elvállalta az állam pénzügyeinek az intézését, Claudiustól ígéretet követelt, hogy sohasem kell elszámolnia neki a tetteiről. Ugyanezt az ígéretet követelte Nérótól hatalomra jutásának első napján, amikor engedélyezte az államkincstárból Nérónak a praetorianusoknak ígért jutalompénzt.
Öregedő, megcsömörlött ember volt, és az állam pénzügyeinek intézése nem tartott lépést Róma hatalmas fejlődésével és gazdagodásával, amely az ő idejében végbement, hanem megmerevedett a régi tapasztalatok és hagyományok között. Ezt elhittem, mivel mindenfelől ezt bizonygatták nekem. De azért pótolhatatlannak tartotta önmagát. Amikor Néróval vitatkozott, fegyverként használta fel azt a fenyegetést, hogy lemond állásáról, és akkor az állam pénzügyei nyomban a tönk szélére kerülnek. Előfordult, hogy gúnyosan hozzátette:
– Beszélj anyáddal erről a dologról, ha nekem nem hiszel. Agrippina a maga részéről minden viharos jelenet után azzal ijesztgette Nérót, hogy így beszélt hozzá:
– Talán mégis a legjobb lesz, ha felbontjuk Claudius végrendeletét, és titkos ülésen felolvassuk a szenátusnak. Itt az ideje, hogy Britannicus megkapja a férfitógát, és hozzálásson, hogy segítsen neked az uralkodói feladatokban.
Néró viszont így fenyegetőzött:
– Visszavonulok Rhodosz szigetére, a magányba, hogy költőként és művészként képezzem magamat, és együtt éljek szerelmesemmel. Nem bírom tovább elviselni az állandó rosszkedvet és vádaskodást.
Ez a gondolat gyakran megfordult a fejében. Az énektől és a zenétől elérzékenyülve újra meg újra szóba hozta, és válogatta a barátait, akiket magával vinne Rhodoszra. Nem akarta Britannicusszal megosztani a hatalmat, hanem inkább le akart mondani mindenről. Néró jól tudta, hogy Pallas anyagi segítségével és Agrippina védelmével Britannicus bármikor uralkodótársa lehet, ahogyan Claudius felbontatlan végrendelete előírta.
Seneca, aki attól tartott, hogy a saját helyzete fog meginogni, döntő elhatározásra jutott Néró érdekében. Róma legkiválóbb bankárainak a segítségével részletes tervet dolgozott ki az állam pénzügyeinek intézésére és az adószedés gyökeres megreformálására, modern szellemben, az állam és a pénzkereső tevékenység érdekében. Miután Burrusszal tanácskozott, a császári testőrséget utasította, hogy szállja meg a Palatiumot, és őrizze a fórumot. Nérónak ennyit mondott:
– Uralkodó vagy-e, vagy sem? Hívasd magad elé Pallast, és közöld vele, hogy mennie kell.
Néró megijedt. Tisztelte annyira Pallast, hogy ellenkezni próbált, és ezt kérdezte:
– Nem küldhetnek neki írott parancsot, ahogyan ő is cselekszik minden ügyében?
De Seneca meg akarta edzeni Néró jellemét, bármilyen nehezen tudott is Néró Pallas szemébe nézni. Pallas természetesen hallott mendemondákat a reformtervről, de túlságosan lebecsülte Senecát mint filozófust és iskolamestert, semhogy komolyan vette volna. Néró maga mellett akarta tartani a barátait, hogy lelki támaszt és elismerést kapjon, amikor uralkodóként lép fel.
Így én is a saját szememmel láthattam azt a kellemetlen jelenetet.
Amikor Néró hívó parancsát megkapta, Pallas már őrizet alatt állt, úgyhogy nem sikerült üzennie Agrippinának. De Pallasról meg kell említeni, hogy fejedelmi módon állt Néró előtt, és egyetlen izom sem rezdült felelősségtől és gondoktól megviselt arcán, amikor Néró, szépen gesztikulálva, zengzetes beszédet tartott az ő dicsőségére, nem feledkezve meg Árkádia királyairól, és megindultan mondott köszönetet neki az állam javára végzett minden szolgálatáért.
– Nem bírom tovább, hogy idő előtt lássalak megöregedni és összetörni a számodra túlságosan terhessé vált felelősség súlya alatt, ahogyan magad is túl gyakran panaszoltad – fejezte be Néró a beszédét. – Jóindulatom külön megnyilvánulásaként megengedem, hogy késedelem nélkül visszavonulj vidéki majorodba, amelynek fényűzéséről és előkelőségéről mendemondák keringenek, hogy életed végéig élvezhesd azt a vagyont, amelyet úgy gyűjtöttél, hogy semmi gyanú vagy igazságtalanság sem mocskolja be a jó híredet.
Pallas csak ennyit válaszolt:
– Bizonyára megengeded azért, hogy távozásom előtt a méltóságomhoz illő módon letegyem a Capitoliumban a hagyományos megtisztulási esküt.
Néró megjegyezte, hogy ígéretének megfelelően nem követelheti ezt, az állam ilyen hűséges és megbízható szolgájától, de ha Pallas feltétlenül maga akar ilyen esküt tenni lelkiismeretének megnyugtatására, akkor Nérónak természetesen semmi kifogása sincs ellene. Éppen ellenkezőleg. Az eskü elhallgattatná a Pallas kapzsiságáról keringő vég nélküli szóbeszédet.
Valamennyien jóindulatunkat nyilvánítottuk, lelkesen tapsolva, hangosan nevetve és kiáltozva. Néró pöffeszkedett, mint egy kakas, és elégedetten mosolygott az imperátor bíborköntösével a vállán. Pallas beérte azzal, hogy hidegen sorban valamennyiünk szemébe nézzen. Sohasem felejtem el a nézését. Annyira tele volt dermesztő megvetéssel irántunk, Néró legjobb barátai iránt. Utólag mély szégyenkezéssel megállapítottam, hogy háromszázmillió sestertius értékű vagyon egyáltalán nem volt méltánytalan kárpótlás azért, hogy harminc éven át legalább valamennyire értelmesen intézte a római birodalom óriási pénzügyeit. Seneca ugyanekkora vagyont öt év alatt gyűjtött, száműzetésének kárpótlására. A saját vagyonomról nem beszélve, amelynek nagysága egyszer tisztázódik majd előtted, Iulius, a hagyatéki jegyzőkönyvem alapján. Magam már évek óta nem bajlódtam azzal, hogy akár csak megközelítőleg is tisztázzam.
A császári testőrség kivonulása összecsődítette a népet a fórumon és más nyilvános helyeken. Pallas kegyvesztettsége általános ujjongást váltott ki. Ugyan mi örvendeztetné meg jobban a csőcseléket, mint a túlságosan gazdag és túlságosan befolyásos férfiú bukása a magasból? A vándorkomédiások hamarosan az utcasarkokon utánozták Pallas nagyképű magatartását, és versengve költötték a gúnydalokat.
De amikor Pallas gyalogosan ereszkedett le a Palatínus-dombról, kétszáz szabadosának és munkatársának a kíséretében, a tömeg elhallgatott, és utat engedett ünnepi menetének. Pallas úgy vált meg hivatalától, mint valami keleti király. Kísérete csillogott a ruhák pompájától, aranytól, ezüsttől és drágakövektől. Ugyan ki pompázik a legszívesebben a külsejével, ha nem az egykori rabszolga? Ezért Pallas megparancsolta, hogy mindannyian öltözzenek fel a legfényűzőbb módon.
Ő maga csak fehér köntöst viselt, amikor felment a Capitoliumra, először a pénzverdébe, Juno Moneta templomába, onnan pedig az államkincstárba, Saturnus templomába. Mindkét istenszobor előtt letette a megtisztulási esküt, amelyet megerősített még a római Jupiter templomában.
Azzal a céllal, hogy az állami pénzügyek kezelését zűrzavarban hagyja, Pallas magával vitte valamennyi szabadosát, akik az évek során megtanulták a különböző feladatok ellátását, valószínűleg abban a reményben, hogy néhány nap múlva Néró kénytelen lesz visszahívni. De Seneca felkészült erre. A Palatinuson Pallas hivatali házát haladéktalanul ötszáz gyakorlott rabszolga szállta meg, akiket a bankárok adtak kölcsön. Pallas számos korábbi beosztottja is hátat fordított neki, miután elutazott a városból, és készségesen visszatért korábbi munkájához. Seneca maga vette át a legfelső döntési hatalmat a pénzügyekben, és bizonyos állami bankot hozott létre, amely az ő számlájára nagy összegeket kölcsönzött Egyiptom és Britannia előkelőinek. A pénz nem feküdt tovább tétlenül, hanem kamatot termett Seneca javára.
Néró napokig nem mert találkozni anyjával. Agrippina úgy érezte, hogy halálos sérelem érte, bezárkózott szobáiba a Palatiumban, és Britannicust hívatta magához társaival és tanítójával, s ezzel mintegy megmutatta, hogy ezután kire óhajt támaszkodni. Britannicus társaságához Vespasianus fia, Titus és egy ideig Seneca unokatestvérének fia, Annaeus Lucanus tartozott, aki fiatal kora ellenére túlságosan ügyes verseket költött, semhogy maradéktalanul elnyerje Néró tetszését. Néró vágyott ugyan a költők és a művészek társaságába, sőt költői versenyeket is rendezett, de nem szívesen ismerte el, hogy bárki tehetségesebb nála.
Bármilyen ügyesen vélte is eljátszani a szerepét Pallas megbuktatásában, Néró nem lelt nyugodalmat, ha az anyjára gondolt. Mintegy bűnbánó gyakorlatként Terpnus vezetésével a hangját kezdte képeztetni, böjtölt, és hosszú időn át hanyatt feküdt, ólomlemezekkel a mellén. Hangképző gyakorlatait unalmas volt hallgatni. Őszintén szólva szégyenkeztünk miattuk, úgyhogy ügyeltünk, nehogy valamelyik öreg szenátor vagy látogatóban lévő követ véletlenül meghallja azokat.
Néró napról napra komorabb lett, és Rhodosz csodáiról és szellemdús életéről meséltetett magának. Korholta a római előkelőségek durva szokásait, és rosszul érezte magát, ha azt látta, hogy valamelyik régi vágású szenátor szégyenkezés nélkül az ujjaival fújta az orrát, a vállkendő helyett. Vigasztalásul Néró minden este a színházba ment, bár a mindennapi közönség elől rejtve maradt páholyában. Már ebben az időben egy-egy kiváló énekes vagy pantomimtáncos, aki szörnyű magas bért kapott, önző módon uralta az egész színpadot, úgyhogy a többi színész, az énekkar és a zene csak kíséretként működött. Nérónak szokása volt azt mondani, hogy nincs a világon csodálatosabb hang, mint ezer és ezer ember folyamatos tapsa és lábdobogása, amellyel tetszését nyilvánítja a szereplőnek.
Amikor a közönség vitatkozni kezdett kedvenc színészeinek az érdemein, a nézőtéren verekedés tört ki, amelyben padokat törtek össze, Néró képtelen volt uralkodni magán, kilépett rejtekéről, és kiáltásaival biztatta a verekedőket. Egyszer a páholyból a tömegbe dobta saját ülését, és nem is történt nagyobb baj, mint hogy egy praetort talált fejen. Ez alkalommal szélsebesen kereket oldottunk a színházból.
Néró önbizalmát bizonyos mértékig fokozták az Armeniából érkező jó hírek. Seneca és Burrus tanácsára Néró hazahívatta Germaniából Corbulót, Róma leghíresebb hadvezérét, hogy fojtsa el az armeniai zavargásokat. Róma hagyományos politikája szerint a háborúra az szolgáltatott okot, hogy a parthusok megszállták az ütközőállamot.
A parancsnoki hatalomért egymással versengő Corbulo és a szíriai proconsul sikeres menetelés után megszállták az Euphrates partját, és olyan elszántságot tanúsítottak, hogy a parthusok okosabbnak látták, ha kiürítik Armeniát anélkül, hogy tényleges hadműveletekbe bocsátkoznának. A szenátus úgy döntött, hogy Rómában hálaadó ünnepet tartanak, Nérónak engedélyezte a diadalmenet díszjelvényeit, és babérágakkal díszítette fel lictorainak vesszőnyalábjait.
Ilyen intézkedésre minden ok megvolt az általános nyugtalanság lecsillapítására. Sokan attól tartottak, hogy Néró elszántsága háborúra vezet Parthia ellen. Róma egész gazdasági életét megzavarták a háborús hírek, és Mercurius templomában megbénult a kereskedelem a közvetítők kárára.
Az év végén Rómában féktelenebbül ülték meg a Saturnalia-ünnepeket, mint bármikor azelőtt. Mindenki mindenkivel versengett, hogy ki küld a másiknak értékesebb ajándékokat. Nevetségesnek tartották a fukar aggastyánokat, akik a hagyományokhoz akartak ragaszkodni, és csak cserépszobrocskákat meg ünnepi süteményeket küldtek egymásnak. A Palatiumban egy nagy terem teljesen megtelt azokkal az ajándékokkal, amelyeket Néró kapott, mert a provinciák előkelőségei és gazdagjai már idejében elővették minden találékonyságukat, hogy drága és különleges ajándékokat gondoljanak ki részére. A kancelláriának nagy munkát adott, hogy lajstromot vezessenek az ajándékokról, mivel Néró szerint méltósága megkövetelte tőle, hogy minden ajándékot még értékesebb ajándékokkal viszonozzon.
A bolondok menete végigballagott az utcákon, mindenütt citera szólt, énekeltek és kurjongattak, a rabszolgák gazdáik ruháiban uraskodtak, gazdáik pedig alázatosan étellel kínálták őket, és eltűrték a parancsolgatásukat az esztendőnek ezekben a napjaiban, amikor Saturnus a rabszolgákat és az urakat egyenrangúvá tette.
Néró a Palatiumban fogadást adott Róma legelőkelőbb ifjai számára. A sorshúzásnál ő lett a Saturnalia királya, akinek hatalmában állt, hogy bármilyen ostobaságot kívánjon tőlünk. Bor már olyan sok fogyott, hogy a gyengébbek a falak mentén hánytak, amikor Néró azt vette a fejébe, hogy Britannicus énekeljen nekünk, s ezzel tegye nevetségessé. Britannicus kénytelen volt engedelmeskedni az ünnep királyának, noha az ajka remegett. Valamennyien felkészültünk a nevetésre, de csodálkozásunkra Britannicus a kezébe vette a hangszert, és hatásosan elénekelte valamennyi panaszdal közül a leggyászosabbat, amely így kezdődik: „Ó, atyám, ó, szülőhazám, ó, Priamosz hatalma!”
Egymás tekintetét kerülve, elérzékenyülten hallgattuk. Amikor Britannicus végigénekelte a haldokló Trója dalát, a fogadóteremben komor csend uralkodott. Tetszésünket nem nyilváníthattuk, mert panaszdalával azt bizonyította, hogy világosan megértette, hogy őt törvénytelenül fosztották meg a hatalomtól. De nevetni sem tudtunk, olyan mélységes szomorúság áradt énekéből.
Britannicus szép hangja és sikeres előadása kellemetlen meglepetés volt Néró számára, de elrejtette érzéseit, és éppen ellenkezőleg, szép szavakkal dicsérte Britannicus nyilvánvaló tehetségét. Bizonyos idő múlva Britannicus távozott, rosszullétére panaszkodva. Szerintem attól tartott, hogy a megrázkódtatás miatt utolérheti a szokásos epilepsziás rohama. Társai is távoztak. A szigorú otthoni nevelésben részesült ifjak kihasználták az alkalmat, hogy ugyanakkor ők is távozzanak. Okkal vagy ok nélkül, Néró magatartásukat ellene irányuló tüntetésnek magyarázta, és dühbe gurult.
– Ez a dal polgárháborút jelent – kiáltott fel hirtelen. Emlékezzetek, Pompeius tizennyolc éves volt, az isteni Augustus pedig tizenkilenc, amikor légiókat vezényeltek a polgárháborúkba. Nem kell nagyon sok évig várnotok. De ha Róma inkább akar uralkodójának egy mogorva, epilepsziás fiút, mint engem, akkor lemondok a hatalomról, és Rhodosz szigetére költözöm. Sohasem döntöm az államot a polgárháború borzalmaiba. Szörnyű még az emlékezés is! Jobb, ha az ember elvágja az ütőerét, vagy mérget vesz be, semhogy hagyja pusztulásba dönteni a hazáját.
Valamennyien megijedtünk a szavaitól, bármennyire ittasak voltunk is. Néhányan ismét gyorsan búcsút vettek, és távoztak. Magasztaltuk Nérót, és igyekeztünk megmagyarázni, hogy mellette nincs Britannicusnak semmi lehetősége. De Néró így válaszolt:
– Először társuralkodó. Ezzel fenyegetődzik anyám. Aztán polgárháború. Ki tudja, titokban milyen proscriptio-listát állít már össze gondolataiban Britannicus. A ti nevetek is rajta lehet.
A puszta szó is borzasztó volt. Nérónak kellemetlenül igaza volt, bár igyekeztünk nevetni, és emlékeztetni, hogy a saturnalia királyaként beszél, és így csak szörnyű tréfát enged meg magának. Visszatérve a játékhoz, kezdett szemérmetlen feladatokat adni nekünk. Egyikünknek meg kellett szereznie a Vesta-szűz lábbelijét. Seneciónak megparancsolta, hogy egyenesen az ágyból hozzon a szemünk elé egy öreg udvarhölgyet, akinek a segítségével Senecio a kezdet kezdetén alacsony származása ellenére belopakodott a Palatiumba. Az efféle csínyekre ráunva, Néró erőnek erejével valami még lehetetlenebbet akart kitalálni. Már nem voltunk sokan körülötte, amikor felkiáltott:
– A babérkoszorúmat annak, aki elhozza nekem Locustát! A többiek szemlátomást tudták, kiről beszél, de én ártatlanul megkérdeztem:
– Ki az a Locusta?
Senki sem volt hajlandó válaszolni. De Néró megszólalt:
– Locusta sokat szenvedett nő, aki el tudja készíteni az istenek gombaételét. Talán meg akarom ízlelni az istenek eledelét, miután a mai estén olyan véresen megsértettek.
Anélkül, hogy figyelmet fordítottam volna rejtélyes szavaira, felkiáltottam:
– Ide a babért! Nekem még egyetlen feladatot sem adtál. Néró helyeselt:
– Hozzád, Minutus Lausus, a legjobb barátomhoz illik a legnehezebb feladat. Tüntesse ki magát Minutus mint a Saturnalia hőse!
– És utánunk a káosz – jegyezte meg Otho.
– Nem, káosz a mi időnkben! – kiáltotta Néró. – Miért mulasztanánk el ezt a látványt?
Ugyanakkor félmeztelenül bejött az öreg udvarhölgy, részegen, mint egy bacchánsnő, és mirtuszgallyakat szórt maga körül, miközben Senecio szégyenkezve igyekezett megfékezni. A nő mindent tudott Rómáról. Megkérdeztem, hol találom meg Locustát. Nem csodálkozott a kérdésemen, csak vihogott, a szája elé tartva a kezét, és biztatott, hogy érdeklődjem a Coelius-domb táján. Gyorsan elindultam utamra. A város úgy ki volt világítva, mintha nappal lett volna, és nem kellett sokat kérdezősködnöm, amíg rátaláltam Locusta kis házára. Heves kopogtatásomra az ajtót csodálkozásomra egy haragos praetorianus katona nyitotta ki, és megtiltotta, hogy belépjek, csak miután keskeny piros csíkomat észrevette, vált udvariassá, és kezdett magyarázni:
– Locusta asszony őrizet alatt áll, súlyos bűncselekmények vádja miatt. Nem találkozhat és nem is beszélhet senkivel. Miatta mulasztom el, szegény fejem, a Saturnalia-ünnep örömeit.
Kénytelen voltam a praetorianusok táborába sietni, hogy megkeressem feljebbvalóját. Ez szerencsémre ifjúkori barátomnak, a könyvmoly Lucius Polli ónak a testvére, Iulius Pollio volt, akit személyesen ismertem, és aki a császári testőrségben a haditribunusi rangig vitte. Nem ellenkezett a Saturnalia-ünnep királyának a parancsával. Éppen ellenkezőleg, kihasználta az alkalmat, hogy bejusson Néró társaságába, a következő indokolással:
– Én felelek a nőért. Ezért nekem is veled kell tartanom, hogy őrizzem Locustát.
Locusta nem volt még idős nő, de az arca olyan volt, mint egy halotti maszk, és a lába annyira megnyomorodott a kínzásoktól, hogy hordszéket kellett kerítenünk, ha a Palatiumba akartuk szállítani. Útközben egyetlen szót sem szólt, csak keserű szemmel, mereven bámult maga elé. A lényében volt valami baljós és félelmetes.
Néró utolsó társaival áttelepült a kis fogadóterembe, és elküldte a felszolgáló rabszolgákat. Csodálkozásomra Seneca és Burrus is megérkezett hozzá az éj közepén. Nem tudom, maga Néró hívatta őket, vagy talán Otho üzent értük, mert megijedt Néró állapotától. A Saturnalia-ünnep örömeinek a nyoma sem látszott. Éppen ellenkezőleg, mindenki kerülte a többiek tekintetét, mintha szorongó félelem hatalmában lettek volna.
Amikor megpillantotta Locustát, Seneca így szólt Néróhoz:
– Te vagy az uralkodó. Tiéd a választás, így rendelte a sors. De hagyd, hogy távozzam.
Köntösének szélével eltakarta a fejét, és távozott. Amikor Burrus habozott, Néró ráförmedt:
– Talán gyengébb lennék, mint az anyám? Talán csak beszélgethetek anyám bensőséges barátnőjével, és feltehetek neki néhány kérdést az istenek ételeiről?
Ártatlanságomban arra gondoltam, hogy Locusta talán a Palatium egyik korábbi szakácsnője.
– Te vagy az uralkodó – válaszolta komoran Burrus. – Magad tudod a legjobban, mit cselekszel.
Ő is távozott lehajtott fővel, és rokkant karja magatehetetlenül csüngött az oldalán.
Néró kidülledt szemmel körülnézett, és ránk parancsolt:
– Menjetek az utatokra valamennyien, és hagyjatok kettesben anyám szeretett barátnőjével. A főzéstudomány sok fontos kérdését kell tisztáznunk.
Az udvariasság kedvéért Iulius Polliót a kiürült nagy terembe vittem, hogy bort igyunk, és együnk, amit még találunk a tálakban.
– Mivel vádolják Locustát? – kérdeztem kíváncsian. – Mi köze van Agrippinához?
Iulius Pollio csodálkozva nézett rám, és a maga részéről ezt kérdezte:
– Hát nem tudod, hogy Locusta Róma legérdemesebb méregkeverőnője? Annak idején a Lex Iulia alapján elítélték, de Agrippina jóvoltából a vádakat nem tárgyalták meg. A méregkeverőknek járó kínvallatás óta könnyű őrizetben tartják a saját házában. Olyan sok mesélnivalója lehetett, hogy a vizsgálóbírók megrémültek.
Megdermedtem, és egy szó sem jött ki a számon. Iulius Pollio hunyorított egyet, ivott a borból, és ezt kérdezte:
– Hát nem hallottál a gombaételről sem, amely Claudiusból istent csinált? Az egész Róma tudja, hogy Néró az anyja és Locusta közreműködésének köszönheti, hogy imperátor lett belőle.
– A provinciákban utazgattam, és nem hiszem el Róma minden pletykáját – fortyantam fel haragosan, miközben lázas gondolatok sorjáztak az agyamban. Az első pillanatban arra gondoltam, hogy Néró önmagát akarja megmérgezni, ahogyan fenyegetően mondta is. Aztán megvilágosodott az agyam.
Mintha megértettem volna már Seneca és Burrus jelenlétét, és úgy képzeltem el, hogy Néró, megsértődve Britannicus fenyegető viselkedésétől, maga akarta kihallgatni Locustát, esetleg azért, hogy vadát emeljen az anyja ellen Claudius megmérgezéséért. Ilyen fenyegetéssel elnémíthatja Agrippinát, sőt titkos tárgyalás alapján száműzheti is Rómából. Nyilvánosan nem emelhetne vádat az anyja ellen. A gondolat megnyugtatta a szívemet, bármennyire nehéz volt is még elhinnem, hogy Agrippina megmérgeztette Claudiust. Hiszen nekem gyomorrákról beszéltek már néhány évvel Claudius halála előtt. Némi töprengés után így beszéltem:
– Véleményem szerint mindkettőnknek a legjobb lesz, ha mindenről hallgatunk, ami ezen az éjszakán történt.
Iulius Pollio felnevetett, és megjegyezte:
– Számomra ez semmiféle nehézséget nem okoz. A katona engedelmeskedjék a parancsnoknak anélkül, hogy visszapofázna.
Ilyen elszomorítóan fejeződött be részemre a vidáman kezdődő est. Komor gondolatok jártak a fejemben az Aventinusra hazatérőben, mert tudtam, hogy akaratlanul is belekeveredtem a hatalmasok politikai erőpróbájába. Néró ugyan az én segítségem nélkül is magához hívhatta volna Locustát, de azért Agrippina haragra gerjed ellenem, ha meghallja, hogy ebben az ügyben én voltam a közvetítő. És Agrippina dühét nem volt könnyű elviselni, olyan éktelenül gonoszul és harapósan beszélt haragjában az emberekkel.
Rosszul aludtam, és rossz előjelű álmokat láttam. Másnap a bortól elnehezedett szívemben úrrá lett a menekülés vágya. Atyám birtokára utaztam Caere közelébe, és csak Barbust vettem magam mellé. Dermesztő hideg volt és az év legsötétebb időszaka, de a vidék csendjében meg akartam valósítani a bensőmben régen érlelt tervet, hogy könyvet írok kilikiai tapasztalataimról.
Költő nem lesz belőlem, ezt már észrevettem. Igazi históriát nem írhattam a clitusok lázadásáról anélkül, hogy ne tüntettem volna fel rossz fényben Kilikia királyát és a szíriai proconsult. Eszembe jutottak azok a görög kalandos könyvek, amelyeket Silanus vendégeként időtöltésből olvastam, és úgy határoztam, hogy pusztán groteszk rablótörténetet írok, eltúlozva rabságom mulatságos oldalait, és csökkentbe szenvedéseimet. Néhány napig olyan lelkesen belemélyedtem a munkába, hogy helyről és időről egyaránt megfeledkeztem. Szerintem azért írtam, hogy mindenből tréfát csinálva, megszabaduljak megalázó rabságom undorító élményeitől.
Amikor az utolsó sorokat írtam, hogy csak úgy fröcskölt a tinta, Rómából az a meglépő hír érkezett, hogy Britannicus a császári család közös megbékélési vacsoráján súlyos epilepsziás rohamot kapott. Az ágyába vitték, amelyben kevéssel rá meghalt, anélkül, hogy bárki akár-csak sejtette volna az okát, mivel általában gyorsan talpra állt a rohamai után.
Az ősök szokására hivatkozva, hogy fátyolt kell borítani a fájdalmas élményekre, Néró még aznap éjszaka elégettette Britannicus holttestét Mars mezején a téli záporesőben, és hamvait magasztaló beszédek és nyilvános kíséret nélkül az isteni Augustus mauzóleumában helyeztette el. A halálról a szenátusnak és a népnek adott nyilatkozatában Néró a hazára hivatkozott, mert ennek támogatása az ő számára a jövő egyetlen reménysége volt, hogy ilyen váratlanul elvesztette fivérének támogatását és segítségét az uralkodásban. „Atyák és népem, csatlakozzatok annál nagyobb odaadással a princepshez, akinek egyedül kell viselnie a hatalom terhét, mint a nemes uralkodói család utolsó férfi tagjának.” így fejeződött be Néró beszámolója. Éreztem a szavakban Seneca képmutató írói stílusát.
Az ember szívesen elhiszi, amit remél. Ezért az első gondolatom roppant megkönnyebbülés volt. Britannicus váratlan és hirtelen halála szerintem Néró és Róma számára egyaránt a legszerencsésebben oldotta meg az állami ellentéteket. Agrippina nem hivatkozhatott többé Britannicusra, amikor a fiát hálátlansággal vádolta. A jövendő polgárháború kísérlete köddé foszlott.
De a szívemben titkos gyanú mardosott, bár nem hagytam, hogy tudatossá váljék.
Ezért Caerében töltöttem az időt, és nem kívántam visszatérni Rómába. Hallottam, hogy Néró felosztotta a barátai és a szenátus befolyásos tagjai között Britannicustól örökölt nagy vagyonát. Úgy hírlett, mérhetetlen ajándékokat szórt maga körül, hogy mindenkinek tanúsítsa a jóindulatát. Én nem kívántam jelen lenni Britannicus hagyatékának elosztásánál.
Amikor végre tavasszal visszatértem Rómába, Néró megfosztotta Agrippinát díszőrségétől, és megparancsolta neki, hogy a Palatiumból költözzék Claudius nagynénjének, az öreg Antóniának a düledező házába. Ott Néró olykor-olykor meglátogatta, de mindig tanúk jelenlétében, hogy ezzel indulatos kitöréseinek fékezésére kényszerítse.
Agrippina hozzáfogott, hogy a Coelius-dombon Claudiusnak templomot építtessen. Néró parancsot adott, hogy bontsák le az állványzatot, és kijelentette, hogy magának van szüksége a telekre a saját épületei számára. Nagy tervei voltak a Palatium kibővítésére. De ily módon Agrippina méltósága mint Claudius papnője elvesztette jelentőségét. Laelia nénitől hallottam, hogy Agrippinától ismét ugyanannyira távol tartották magukat az emberek, mint legnehezebb napjaiban, még Messalina életében.
– Régi vágású nő vagyok – magyarázta Laelia néni –, és már képtelen vagyok megtanulni a görög táncokat. Néró a Mars-mezőn óriási amphitheatrumot építtet fából, és azt követeli, hogy a patríciusok feleségei és leányai lépjenek fel benne, mihelyt elkészül. A szenátorok és a lovagok megígérték, hogy ott majd fenevadakra vadásznak. Néró rendeleteket adott ki, amelyek értelmében senkit sem lehet többé megölni az amphitheatrumban, még az elítélt bűnözőket sem. Még a gladiátoroknak is fakardokat ad.
– De egy dolgot nem értek – folytatta, és gonoszul nézett rám. – Ha Britannicus halála politikailag elengedhetetlenül fontos volt, akkor szerintem fölösleges volt belekeveredned a megmérgezésébe. Azt mesélik, hogy te a saját kezdeményezésedre hoztad Néró színe elé a rossz hírű Locustát. Miután megtetted, Caeréba menekültél. Úgy hírlik, hogy Britannicus arca egészen elkékült a méregtől, ahogyan elbeszélésed szerint Silanusszal is történt Epheszoszban. Ezt krétaporral próbálták eltakarni, de az eső lemosta a krétát az arcáról, amikor a halotti máglyára vitték. Csak azon csodálkozom, hogy Néró neked nem ajándékozott birtokot vagy házat. Hiszen rászolgáltál a jutalomra. Locustának állítólag szerény majort ajándékozott meg néhány tehetséges rabszolgát, hogy a vezetése alatt elsajátítsák híres főzéstudományát.
Laelia néni borzalmas vádjától megrémülve csak dadogni tudtam. Laelia néni a vállamra tette a kezét, és gyengéden így szólt:
– Ezek után rossz híred van Rómában, Minutus. De számomra mindig olyan vagy, mintha a saját fiam lennél. Mi, akik megértük Gaius császár korát, nem fordíthatunk túl nagy figyelmet az elkerülhetetlen állami méregkeverésekre. De ha olyan elszánt és hidegfejű vagy, mint híresztelik, ugyanilyen határozottan kellene hasznot is húznod a tetteidből. Nincs semmi értelme, hogy veszélyeztesd a híredet anélkül, hogy hasznod lenne belőle.
Esküdöztem, hogy ártatlan vagyok, és szörnyülködve megkérdeztem, hogy atyámnak van-e tudomása az ilyen mendemondákról.
– Atyádban nincs semmi gyakorlatiasság – válaszolta Laelia néni –, ő a maga világában él, bármennyire szenátor is. Mi, öreg, tapasztalt nők, csak fecsegünk egymás között, kicseréljük értesüléseinket, és egyszerű számításokat végzünk. Talán igazságtalanul gyanúsítlak téged, és természetesen mindig a védelmembe veszlek, s magyarázgatom, hogy jellemed szerint túlságosan együgyű vagy, semhogy mérgezési históriákba keveredj. De a legokosabb, amit most tehetnél, egy tisztességes házasság lenne, hogy ezzel más beszédtémát adj az embereknek. Ez tisztára mosná a híredet. Különben is itt az ideje, hogy megkomolyodj.
Nem tudtam ugyan elképzelni, hogyan moshatná tisztára a házasság a híremet, ha az emberek gonosz és igazságtalan pletykákat terjesztenek rólam. De legalábbis szükségét éreztem annak, hogy kiderítsem az igazságot, legyen az jó vagy rossz lelki nyugalmamnak.
Britannicus társa, Vespasianus fia, Titus, betegen feküdt az óta a végzetes vacsora óta, amikor Britannicus a halálos rohamot kapta. Elszántan felkerestem, mert jól ismertem az apját, noha kerültem Titust, miután teljesen átadtam magam Néró barátságának.
Titus még mindig sápadt és sovány volt a betegségtől, és gyanakodva méregetett, mikor ilyen váratlanul beállítottam hozzá, és ajándékokat is vittem neki. Négyszögletes arcáról, álláról és orráról már ekkor, gyermekkorában világosabban látszott a Flavius nemzetség etruszk eredete, mint apjának az arcáról. Csak össze kellett hasonlítani valamelyik etruszk sírszoborral. Mivel éppen frissiben tértem vissza Caeréből, a hasonlatosság meglepően szembetűnő volt.
– A Saturnalia-ünnepek óta Caerében voltam – magyaráztam –. és rablókalandokról írtam, amelyeket talán megpróbálok színdarabnak is feldolgozni. Ezért nem tudom, mi történt Rómában. De gonosz pletykákat hallottam. Állítólag az én nevemet is belekeverték Britannicus hirtelen elhalálozásába. Te talán ismersz annyira, hogy nem feltételezel rosszat rólam. Mondd el nekem az igazságot, hogyan halt meg Britannicus?
Titus félelem nélkül nézett rám, és így válaszolt:
– Britannicus a legjobb, sőt az egyetlen barátom volt. Egyszer még arany emlékszobrot állíttatok neki a Capitolium istenei között. Mihelyt eléggé felépülök, elmegyek Rómából Britanniába, atyámhoz. A vacsorán Britannicus mellett ültem. Néró nem engedte meg, hogy mi, fiúk, fekve együnk. Hideg este volt, és forró italokat ittunk. Britannicus előkóstolója készakarva olyan forrón nyújtotta át neki a serleget, hogy megégette a nyelvét, amikor megízlelte. Britannicus megparancsolta, hogy hideg vizet keverjenek a serlegbe, ivott belőle, és nyomban elvesztette a beszélőképességét meg a látását. Kikaptam a kezéből a serleget, és belekóstoltam. Nyomban szédülni kezdtem, és a szemem elhomályosult. Szerencsére kihánytam. Azóta beteg vagyok. Talán én is meghaltam volna, ha nem hánytam volna.
– Tehát komolyan azt hiszed, hogy megmérgezték, és te is ugyanabból a méregből kóstoltál? – kérdeztem, és nem akartam hinni a fülemnek.
Titus felnőtt komolysággal nézett rám, és megerősítette:
– Nemcsak hiszem, hanem tudom. És ne kérdezd tőlem a bűnös nevét. Legalábbis nem Agrippina volt, annyira megrendült, amikor az egész megtörtént.
– Ha ez igaz – szólaltam meg –, akkor azt hihetném, hogy Agrippina viszont Claudiust mérgeztette meg, ahogyan még most is makacsul híresztelik.
Titus sajnálkozva meredt rám mandulavágású szemével.
– Hát még ezt sem tudtad? – kérdezte. – Hiszen a római kutyák is összeverődtek, hogy halált vonítsanak Agrippina körül, amikor a fórumra ment, miután a praetorianusok imperátorrá kiáltották ki Nérót.
– Ebben az esetben a hatalom borzalmasabb dolog, semmint valaha is hittem volna – ismertem el.
– A hatalom túlságosan súlyos ahhoz, hogy egy ember viselje, legyenek bármilyen kiváló tanácsadói – jelentette ki Titus. Róma uralkodói közül ugyan ki viselte el a hatalmat erkölcsi romlás nélkül? Ezért a köztársaság kora talán mégiscsak jobb volt, függetlenül az üldözésektől, a polgárháborúktól és azoktól az igazságtalanságoktól, amelyeket a provinciák szenvedtek el. Britannicus csodálta a köztársaságot. Ő legalábbis sohasem osztotta volna meg a hatalmat egy Agrippinához hasonló nővel. Az anyja halálát részben azok a szörnyű pletykák okozták, amelyeket Agrippina céltudatosan terjesztett. Agrippina megmérgeztette az apját. De Britannicus kénytelen volt megtanulni, hogy palástolja az érzéseit, ugyanúgy, mint Octavia. Britannicus csupán ott hibázott, hogy túlságosan nyíltan kimutatta a gyűlöletét Néróval szemben. Tanuljunk az ő hibájából.
Ahhoz képest, hogy fiatal fiú volt, Titus higgadt megfontoltsággal beszélt. Miután ezt megjegyeztem, szégyenlősen mosolyogva így magyarázott:
– Betegségem alatt sok időm volt, hogy ezeken a dolgokon gondolkozzam. De azért az emberekről még mindig szívesebben gondolok jót, mint rosszat. Most rólad is jót gondolok, mivel őszintén eljöttél, hogy megkérdezd tőlem az igazságot. A túlságosan nagy hatalom ugyan képmutatókat szül, de nem hiszem, hogy Néró megbízásából jöttél volna tapogatózni, hogy valójában mit is gondolok a barátom haláláról. Nérót is ismerem. Ő azt hiszi, hogy ajándékaival megvásárolta barátainak a feledését, és ő maga is készségesen felejteni akar. De azért a kezem ügyében tartottam a kést, ha azért jöttél volna, hogy kárt tégy bennem.
Párnája alól kihúzta a kést, és messzire dobta, mintegy jelezve, hogy teljes bizalommal van irántam. De nem hittem el, hogy maradéktalanul bízik bennem. Annyira tapasztalt megfontoltsággal beszélt. Mindketten bűntudatosan összerezzentünk, amikor a szobába váratlanul egy szépen öltözött, fiatal nő lépett be, kosarat hozó rabszolganő kíséretében. A leány karcsú és széles vállú volt, mint Diana, az arca finom vonású, de kemény volt, és a haját görög módra rövid fürtökbe fésülte. Zöldes szemével kérdő pillantást vetett rám. A szemében valami annyira ismerős volt, hogy csak ostobán bámultam őt.
– Hát nem ismered Flavia Sabinát, az unokanővéremet? – kérdezte Titus. – Ő hozza el nekem mindennap hazulról azt az ételt, amelyet az orvos írt elő részemre, és saját maga ellenőrzi az elkészítését. Nem akarod baráti módon megosztani velem az ebédemet?
Megértettem, hogy a leány Róma praefectusának, a consuli rangban levő Flavius Sabinusnak, Vespasianus idősebb bátyjának a leánya. Talán láttam is már valahol, nagy lakomákon vagy ünnepi menetben, és azért volt számomra annyira ismerős. Tisztelettudóan üdvözöltem, de a nyelvem kiszáradt a számban, és szinte káprázat hatalmában meredtem sima arcára.
A zavar legkisebb jele nélkül a leány feltálalta nekünk a spártai étket. Még boroskorsó sem volt a kosárban. Udvariasan ettem, bár a falatok megakadtak a torkomon, mivel nem tudtam levenni szememet a lányról. Úgy éreztem, hogy eddig soha, még egyetlen nő sem gyakorolt rám olyan mély hatást első látásra, mint Flavia Sabina.
Ennek az okát nem tudtam kideríteni. Nem látszott rajta semmi kacérság. Éppen ellenkezőleg, hűvös és merev, zárkózott, hallgatag, de ugyanakkor öntudatos is volt mint a városi praefectus leánya. Étkezés közben olyan érzés kezdett gyötörni, mintha álmot látnék. Mintha enyhén megrészegedtem volna, bár csak vizet ittunk.
– Te magad miért nem eszel? – kérdeztem végül.
– Magam készítettem az ételt – jegyezte meg gúnyosan a leány. – Nem vagyok előkóstoló. És arra sincs okom, hogy megosszam veled a kenyeret meg a sót, Minutus Manilianus. Ismerlek már.
– Hogyan ismerhetsz engem, amikor én nem ismerlek téged? – ellenkeztem sértődötten.
Flavia Sabina szégyenkezés nélkül felemelte vékony mutatóujját, és megérintette a bal szememet.
– No lám, a szemednek nem esett semmi baja, forradásosképű! – jegyezte meg rosszallóan. – Ha tapasztaltabb lettem volna, a hüvelykujjammal kinyomtam volna a szemedet. Remélem, hogy azért az öklömmel sikerült kékre vernem a szemedet.
Titus csodálkozva hallgatta, majd megkérdezte:
– Csak nem verekedtetek egymással gyermekkorotokban?
– Nem, én Antiokheiában éltem le a gyermekkoromat feleltem szórakozottan, de felvillant bennem az emlék, amelytől forróság lepte el az arcomat szégyenemben.
Sabina fürkésző pillantást vetett rám, élvezte zavaromat, és felkiáltott:
– Aha, most már emlékszel! Részeg fejjel éjjel garázdálkodtál, rabszolgák és korhelyek társaságában, erőszakoskodva a nyílt utcán. Tisztáztuk, ki vagy, bár atyám nem akart a bíróság elé idéztetni olyan okok miatt, amelyeket magad ismersz a legjobban.
Pontosan emlékeztem. Valamikor ősszel elkísértem Nérót egy vidám éjszakára, és meg akartam ölelni egy szembejövő leányt, de súlyos öklével akkorát csapott a szememre, hogy hanyatt estem. A szemem egy hétig kék volt. Kísérői ránk vetették magukat, és Othót fáklyával ütötték meg, úgyhogy égési hólyagokat kapott az arcára. Akkor annyira részeg voltam, hogy utólag nem is igen emlékeztem az egész esetre.
– Semmi rosszat sem tettem veled. Csak átöleltelek, amikor a sötétben nekem jöttél – próbáltam mentegetőzni. – Ha tudtam volna, ki vagy, természetesen másnap reggel tüstént siettem volna atyádtól és tőled bocsánatot kérni meggondolatlanságomért.
– Hazudsz – mondta. – És még egyszer nehogy megpróbálj megölelni. Különben rosszabbul járhatsz, mint akkor.
– Még megkísérelni sem merném – próbáltam gúnyolódni. – Ezentúl nyomban futásnak eredek, ha megpillantlak. Olyan csúnyán elbántál velem.
De nem menekültem el előle, éppen ellenkezőleg, a Palatiumból hazáig kísértem Sabinát, a preafectusi palotába. Zöldellő szeme nevetett rám, és csupasz karja sima volt, mint a márvány. Egy hét múlva atyám kétszáz cliens és rabszolga kíséretében elvitette magát Flavius Sabinus házába, és megkérte részemre a leánya kezét.
Tullia asszonynak és Laelia néninek más jelöltjei lettek volna, de ez a jegyesség sem volt jelentéktelen. A Flaviusok nemzetsége szegény volt, de atyám vagyona kárpótolta ezt.
Sabina kérésére a hosszabb formula alapján adtak össze bennünket, bár nekem nem állt szándékomban, hogy felvételemet kérvényezzem bármilyen papi collegiumba. De Sabina azt mondta, hogy a házasságot egész életére köti, és nem azért, hogy elváljék. Természetesen teljesítettem az akaratát. Még nem is voltunk régi házasok, amikor észrevettem, hogy minden másban is az ő akaratát teljesítem.
De a lakodalmi ünnepség pompás volt. Atyám pénzén és a városi praefectus nevében ingyen vacsorát adtak az egész népnek, nem csupán a szenátusnak és a lovagi rendnek. Néró is jelen volt a lakomán, és feltétlenül a menyasszony kísérője akart lenni, hogy fuvolakísérettel elénekelhesse saját pajzán szövegű menyegzői dalát. De az ilyesmi hozzátartozott a lakodalomhoz. Végül udvariasan lefelé fordította a fáklyát, és távozott anélkül, hogy bármilyen felfordulást okozott volna.
Levettem Sabina fejéről a lobogó fátylat, levettem róla a sárga menyegzői köntöst. De amikor meg akartam nyitni lenvászonból készült menyegzői övének mindkét szoros csomóját, zölden villogó szemmel védekezett, és így kiáltott:
– Szabin nő vagyok. Rabolj el, ahogyan a szabin nőket is elrabolták! – De nekem még paripám sem volt hozzá, hogy megtegyem. És különben sem voltam alkalmas arra, hogy úgy raboljam el, ahogyan ő szerette volna. Meg sem értettem, mit akart, hiszen amíg Claudiát szerettem, hozzászoktam a kölcsönös gyöngédséghez és engedékenységhez.
Sabina csalódott, felajzottsága elmúlt, de ökölbe szorított kézzel és behunyt szemmel hagyta, hogy azt tegyem vele, amit akarok, és amire a lobogó fátyol kötelezett bennünket. Végül izmos karjával átölelte a nyakamat, futólag megcsókolt, és hátat fordított nekem, hogy aludjék. Azt képzeltem, hogy mindketten olyan boldogok vagyunk, amilyen boldog csak egy fiatal szerelmespár lehet, amelyet kimerített a lakodalom, és elégedettségemben sóhajtva elaludtam.
Csak sokkal később értettem meg, mire vágyott Sabina a testi szerelemben. Sebhelyes arcom félrevezette őt, és egészen másvalakinek hitt engem, mint ami vagyok. Mivel az első találkozásunk alkalmával erőszakoskodtam vele Róma éjszakai utcáján, arról ábrándozott, hogy képes leszek elrabolni őt úgy, ahogy remélte. Ebben, sajnos, tévedett.
Nem haragszom rá. Szerintem inkább ő csalódott bennem, mint én benne. Hogyan és miért lett olyan, amilyen, ezt nem vagyok képes megmagyarázni. Venus szeszélyes, gyakran kegyetlen istennő, Juno a maga részéről sokkal megbízhatóbb a család szempontjából, de a házasság egyéb dolgaiban idő múltán unalmassá válik.

 

 

HETEDIK KÖNYV
Agrippina

Amikor a nyár legforróbb időszakát Caerében, a tengerparton töltöttük, feleségem, Flavia Sabina cselekvési vágyát azzal vezette le, hogy a korábbi nádfedeles halászkunyhó helyére új, modern nyárilakot építtetett. Ugyanakkor titokban engem fürkészett, megismerte gyengéimet, s jövendő terveimről érdeklődött, miután észrevette, hogy elkomorodom a hivatali pálya puszta említésétől is. Miután visszatértünk a városba, tanácskozott rólam az apjával. Ennek az lett a következménye, hogy Flavius Sabinus városi praefectus maga elé hívatott, és így beszélt hozzám:
– A fa amphitheatrum hamarosan elkészül, és a megnyitón maga Néró is jelen lesz. Nagy bajban vagyok, mivel a világ minden részéből értékes vadállatok érkeznek. A Via Flaminián a régi állatkert szűknek bizonyul. Nérónak megvannak a maga igényei. Azt akarja, hogy idomított állatok végezzenek olyan mutatványokat, amilyeneket amphitheatrumban még sohasem adtak elő. A szenátoroknak és a lovasoknak be kell mutatniuk a porondon vadászati tudásukat. Ezért a vadászatra kijelölt vadállatoknak nem szabad túlságosan bőszeknek lenniök. Másrészt viszont az egymással küzdő állatoknak izgalommal kell szolgálniuk a nézők számára. Megbízható állatkerti vezetőre van szükségem, aki képes gondoskodni a fenevadakról, és meg is tudja szervezni az ünnepi műsor állatbemutatóit. Néró hajlandó kinevezni téged erre a feladatra, mert neked vannak tapasztalataid a vadállatokról. Ez becses tiszteletbeli feladat a város szolgálatában.
Bizonyára magam voltam az oka, mivel véletlenül eldicsekedtem azzal, hogy gyermekkoromban miként fogtam eleven oroszlánt, hogyan kábítottam el Korinthoszban a megvadult bikát, és Kilikiában hogyan mentettem meg a társaim életét, amikor a rablóvezér a maga szórakoztatására medvebarlangba lökött bennünket, fejjel előre. De a gondoskodás száz és száz fenevadról és az amphitheatrumi előadások szervezése olyan igényes feladat volt, hogy a saját véleményem szerint nem voltak meg hozzá bennem a feltételek. Miután ezt tisztáztam, apósom haragra gerjedt:
– Rendelkezésedre állnak a szükséges összegek a császári pénztárból. A legtapasztaltabb állatszelídítők egymással versengve jelentkeznek majd, hogy a római bérlajstromokra kerüljenek. Neked csak ítélőképességre és jó ízlésre van szükséged az előadás műsorának összeállításához. Sabina segít neked. Gyermekkora óta az állatkertben futkározik, és szereti a vadállatok szelídítését.
Ez újság volt számomra. A sorsomat átkozva tértem haza, és keserűen panaszkodtam Sabinának:
– Bizony, inkább álltam volna be quaestornak a kedvedért, mint állatszelídítőnek!
Sabina bíráló pillantással méregetett, félrehajtotta a fejét, és megjegyezte:
– Nem, consul mégsem lenne belőled soha, te szerencsétlen. Miért ne élnél inkább izgalmas és érdekes életet, mint az állatkert vezetője? Lovagi rangban levő férfi még sohasem töltött be ilyen méltóságot.
Kijelentettem, hogy én inkább az irodalom felé vonzódom. Sabina indulatba jött, és így kiabált:
– Ugyan mit ér az olyan hírnév, amelyre azzal teszel szert, hogy az előadóteremben ötven vagy száz unatkozó ember összeveri a tenyerét hálából, hogy végre befejezed. Lusta és élhetetlen ember vagy. Nincs benned igazi becsvágy.
Sabina olyan haragos volt, hogy nem mertem tovább bőszíteni, noha nem csábított a hírnév, amelyet a bűzlő fenevadak között kell megszereznem. Nyomban el is mentünk az állatkertbe. A rövid körséta alatt megállapítottam, hogy a helyzet még aggasztóbb, mint ahogyan a városi praefectus felvázolta. Az állatok a szállítástól elcsigázottak voltak, és hiányzott nekik a megfelelő táplálék. A legértékesebb tigris a végét járta. Senki nem tudta pontosan, mit esznek az Afrikából nagy költségek árán beszerzett orrszarvúak, amelyek agyontiporták szakértő hajcsárukat. Az ivóvíz romlott volt. Az elefántoknak nem kellett a takarmány, amelyet beszereztek részükre. A ketrecek túlságosan szűkek és piszkosak voltak. A zsiráfok halálra váltak a félelemtől, mivel az oroszlánketrec mellett helyezték el őket.
Az agyongyötört állatok bőgésétől és egymást túlszárnyaló üvöltésétől szédült a fejem. A vadállatok szaga facsarta az orromat. Az állatkert elöljárói és rabszolgái közül senki sem akart felelni semmiért. „Ez a dolog nem tartozik az én feladataim közé” – ez volt a szokásos válasz, ha valamit kérdezni próbáltam. Hozzátették, hogy a meggyötört állatok küzdenek a legjobban a porondon, ha valahogyan sikerül életben tartani őket az előadás napjáig.
Sabina főleg két mérhetetlenül nagy, az embernél termetesebb szőrös majmot csodált meg, amelyeket az ismeretlen Afrika távoli zugaiból szállítottak Rómába. Nem törődtek az elébük rakott hússal, és még inni sem voltak hajlandók.
– Az egész területet újjá kell építeni – döntöttem. – Az állatszelídítőknek kellő gyakorlóterületeket kell kapniuk. A ketreceknek olyan nagyoknak kell lenniök, hogy az állatok mozoghassanak. A ketrecekbe folyóvizet kell vezetni. Minden egyes állatfajta gondozására és etetésére olyan embert kell alkalmazni, aki ismeri a megfelelő állatfajtat.
A kíséretemben levő elöljárók a fejüket csóválták és tiltakoztak:
– Mi haszna lenne? Az állatokat úgyis megölik az arénában. Gyenge ember módjára dühbe gurultam az ellenkezés miatt, s az óriásmajmok ketrecébe dobtam az almát, amelyet séta közben harapdáltam, és így kiabáltam:
– Talán először titeket kellene megkorbácsoltatni, hogy megtanuljátok a saját mesterségeteket?
Sabina csitítóan a karomra tette a kezét, s a majmok felé bólintott. Csodálkozásomra egy szőrös kéz nyúlt ki, hogy megragadja az almát, a fenevad megmutatta szörnyű fogait, és egyetlen roppantással fel is falta az almát. Szemöldökömet összevonva és vigyorogva, hogy ugyanolyan kegyetlennek tűnjek, így szóltam:
– Adjatok azoknak egy kosár gyümölcsöt és tiszta edényben friss vizet.
Az állatgondozóból kitört a nevetés.
– Az ilyen bősz külsejű fenevadak húsevők – állította. – Hiszen látszik a fogaikról.
Sabina kikapta a korbácsot a kezéből, és az arcára húzott vele, ráförmedve:
– Hogyan beszélsz a főnököddel?
A férfi megijedt, és dühbe gurult, de hogy nevetségessé tegyen engem, hozott egy kosár gyümölcsöt, és a nagy majmok ketrecébe ürítette. Az elcsigázott állatok megélénkültek, és habzsolni kezdték a gyümölcsöt. Magam is meglepődtem, hogy szemlátomást még a szőlőt is szívesen megették. Ez az állatgondozók szerint csoda volt, s valamennyien összefutottak, hogy lássák, és már nem nevették ki a parancsaimat.
Miután tekintélyt szereztem, hamarosan észrevettem, hogy nem is annyira a tapasztalatok hiányáról, mint inkább teljes nemtörődömségről, kapzsiságról és rendetlenségről volt szó.
Az elöljáróktól a rabszolgákig valamennyien úgy vélekedtek, hogy bérükhöz hozzátartozik az is, hogy ki-ki ellophatja a maga részét az állatok etetésére biztosított pénzből. Az állatokat akkor és úgy etették, amikor és ahogyan éppen eszükbe jutott. Az éhen pusztult állatokról hidegvérrel azt állították, hogy a magukkal hozott állatbetegségekbe pusztultak bele. Szerintem az volt a legrosszabb, hogy az állatgondozók féltek a rájuk bízott fenevadaktól, gyűlölték azokat, s esztelenül és ok nélkül ingerelték őket a saját gyönyörűségükre.
Az az építész, aki Néró fa amphitheatrumát tervezte, és az építkezésért felelt, méltóságán aluli feladatnak tekintette, hogy állatketreceket és kifutókat tervezzen. De miután a rajzaimból és Sabina magyarázataiból észrevette, hogy milyen nagyszabású feladatról van szó, valójában egy egész új városrész építéséről, érdeklődni kezdett a dolog iránt. Vállalkozói természetesen lelkesítették őt, észrevették ugyanis, hogy nagy haszon kecsegtet, mivel a munkát a lehető leggyorsabban kellett elvégezni.
Elbocsátottam és más feladatokat bíztam azokra, akik szórakozásból kínozták az állatokat, vagy túlságosan féltek azoktól. Sabinával együtt az állatkert több száz főből álló személyzetének pompás egyenruhát terveztünk, és még a saját lakásunkat is az állatkert mellé építtettük, mert hamarosan észrevettem, hogy éjjel-nappal a helyszínen kell lennem, ha valóban gondot akarok fordítani az értékes állatokra.
Teljesen elhanyagoltuk a társasági életet, és minden figyelmünket a fenevadakra fordítottuk, olyan mértékben; hogy Sabina oroszlánkölyköket tartott hitvesi ágyunkban, és engem kényszerített, hogy tejet adjak nekik, miután belepusztult az anyaállat a fialás után fellépő lázba. A nagy sürgés-forgás közepette saját házaséletünkről megfeledkeztünk, mert az állatkert vezetőjének munkája kétségtelenül izgalmas és felelősségteljes hivatal volt.
Miután az állatkertben rendet teremtettünk, megszerveztük az állatok táplálékának beszerzését és a rendszeres etetést, s minden állatfaj mellé rátermett és lelkes állatgondozót állítottunk, hozzá kellett látnunk, hogy összeállítsuk az előadás műsorát, mert az amphitheatrum megnyitásának napja félelmetes gyorsasággal közeledett.
Láttam már elegendő állatviadalt, hogy tudjam, miként kell a vadászatokat megszervezni a porondon, hogy azok a lehető legcsekélyebb mértékben veszélyeztessék a vadászokat, de azért minden mégis izgalmasnak lássék. Nehezebb volt kitalálni, milyen állatokat válasszunk ki az egymás elleni küzdelemre, mert a nép megszokta, hogy a legfurcsább összeállítású küzdelmeket lássa a porondon. A legtöbbet mégis a szelídített állatok mutatványaitól vártam, mert szolgálatomra kérés nélkül minden országból gyakorlott emberek ajánlkoztak.
Még a mutatványok gyakorlásánál is nehezebb volt ezeket titokban tartani az ünnepség előtt. Nem tudtunk megszabadulni a kíváncsiskodóktól, akik állandóan az állatkertbe akartak jönni. Végül azt eszeltem ki, hogy belépti díjat kérjünk minden nézőtől, akik körbe akarják járni az állatkertet. Az így befolyt pénzt az állatkert javára fordítottam, bár nyugodtan magam is megtarthattam volna, hiszen az én ötletem volt. A gyermekek és a rabszolgák ingyen jöhettek be, ha nem volt túlságosan nagy a tolongás.
Hozzászoktam mindenféle vállalkozóhoz és az emberek esztelen hóbortjaihoz. A legszomorúbb eset az a férfi volt, aki bolhákat idomított, hogy négyesfogatban parányi kocsit húzzanak. Szerény megélhetést biztosított magának azzal, hogy fogatversenyeit magánemberek meghívásaira az előkelőség gyermekeinek mutatta be.
De egyáltalán nem fért a fejébe, hogy ilyen mutatvány nem felel meg az amphitheatrumban százezer nézőnek. Végül már nem voltam hajlandó fogadni ezt az embert. Miután álmai így szertefoszlottak, bolháit elpusztította, maga pedig öngyilkos lett az állatkert kapuja előtt, ezzel is engem vádolva értetlenséggel és keményszívűséggel.
Egy héttel a megnyitó ünnepség előtt szakállas, sánta férfi akart beszélni velem. Csak miután megszólított, ismertem fel benne Simon varázslót. Az asztrológia gyakorlásáról kiadott tilalom még mindig érvényben volt. Ezért nem viselhette már pompás csillagképekkel díszített, kaldeus köntösét. Nyomorúságosnak és ágrólszakadtnak látszott, tekintete révedezett, és olyan furcsa kéréssel állt elő, hogy azt hittem, elment az esze. A nyilvánosság előtt akart repülni az amphitheatrum színpadán, hogy visszaszerezze a hírnevét.
Amennyire zavaros elbeszéléséből megértettem, gyógyító ereje csökkent, és ő sem volt már a régi. A leánya, állítása szerint, ellenséges boszorkányok cselszövése következtében meghalt. Főként a római keresztények gyűlölték és üldözték őt, úgyhogy szegénység és támasz nélküli öregkor fenyegette. Ezért az egész nép előtt akarta bizonyítani isteni erejét.
– Magam tudom a legjobban, hogy képes vagyok repülni – magyarázta. – Annak idején egész tömeg szeme láttára repültem, és a felhők közül jelentem meg előttük, míg a keresztények hírvivője a saját erejével meg nem átkozott, és a fórumra zuhantam, úgyhogy a térdkalácsom eltörött. Magamnak is bizonyítani akarom, hogy még mindig tudok repülni. Ezért az egyik éjszaka, amikor üvöltött a vihar, az Aventinus tetejéről levetettem magamat a földre, szárnyként terítve szét a köntösömet. Könnyedén repültem, és sértetlenül talpra estem a földön.
– Azt hittem, hogy sohasem repültél, hanem csak az emberek szemét kápráztattad el az erőddel, és megigézted őket, hogy úgy lássák, mintha repülnél – mondtam bizalmatlankodva.
A varázsló Simon csontos kezét tördelte, a szakállát tépdeste, és kijelentette:
– Talán elkápráztattam az emberek szemét, de legalábbis nekem bele kellett élnem magam a gondolatba, hogy valóban repülök, mégpedig olyan erősen, hogy még most is hiszem, hogy repültem. De most már nem törekszem a felhők közé. Számomra elegendő, ha sikerül egyszer-kétszer körberepülnöm az amphitheatrumot. Akkor hiszek a saját erőmben, és abban, hogy angyalaim a hónom alá nyúlva visznek a levegőben.
– Ha van még erőd – javasoltam némi töprengés után –, inkább csinálj valamit a hatalmas afrikai majmokkal, hogy szelídüljenek meg. Különben nem tudom, mit tegyek velük. Veszettül dühös állatok. Harcba küldhetem őket egy kutyafalkával. Éktelen dühbe gurulnak, ha kutya csahol a ketrecük előtt. De semmiféle kerítés nem tartaná őket az amphitheatrumban, ha egyszer a porondra engedik őket. A közönség pánikba esne.
Simon varázsló hajlandónak mutatkozott, hogy megnézze a fenevadakat, hogy a kedvemben járjon. Mereven a majmok szemébe nézett, a kezét mozgatta, és samariai nyelven igézni kezdte őket. De az egyik óriásmajom sarat kapott fel a földről, és a rácsok között a szeme közé csapta, a másik pedig vastag ágat vett fel, és azzal fenyegetően és dühösen verni kezdte a vasrudakat. Simon varázsló megrázta a fejét, és kijelentette:
– Ezek még félig sem emberek. Különben engedelmeskednének nekem. – Nem tudott másra gondolni, csak a repülésre. Végül megkérdeztem, hogyan szándékozik megrendezni. Elmondta, hogy az amphitheatrum közepére magas póznát lehetne állítani, őt pedig kosárban fel lehetne vontatni a csúcsára, hogy elegendő levegőt kapjon maga alá. Százezer ember szeme láttára képtelen lenne a kezével felemelkedni a földről és repülni. Szúrós tekintetével rám meredt, és olyan meggyőző erővel beszélt, hogy szédült a fejem tőle. Arra gondoltam, hogy eddig mindenesetre még senki sem látott ilyen műsorszámot amphitheatrumban. Az már Simon varázslóra tartozott, ha mindenáron a nyakát akarta kockáztatni. Talán még sikerülhet is vakmerő próbálkozása.
Néró az amphitheatrumban éppen a Görögországból meghívott ifjak kardtáncgyakorlatát figyelte. Meleg őszi nap volt. Nérón csupán izzadt alsóing volt, amikor kiáltásaival magasztalta és biztatta az ifjakat, és maga is beállt a táncba, hogy példát mutasson. Miután előadtam neki Simon varázsló ajánlatát, nyomban fellelkesült, de megjegyezte:
– A repülés önmagában jelentős teljesítmény lehet, de művészi keretet kell kitalálni hozzá, hogy a műsort érdemes legyen megtekinteni. Legyen ő Ikarosz, de vele kell lennie Daidalosznak is. Miért ne Pasziphaé, hogy a közönség nevethessen.
A képzelete olyan elevenen kezdett működni, hogy hálát adtam a jószerencsémnek, hogy időben sikerült megszabadulnom tőle. Abban mégis megegyeztünk, hogy Simon varázslónak le kell vágnia a szakállát, és görög ifjúnak kell beöltöznie.
Aranyosan csillogó szárnyakat is kell kötnie a vállára.
Miután ezeket a császári követeléseket előadtam Simon varázslónak, először határozottan tiltakozott szakállának leberetválása ellen, azt állítva, hogy ez megfosztaná az erejétől. A szárnyak ellen semmi kifogása nem volt.
Amikor Daidaloszról meg a fatehénről beszéltem, ő a maga részéről elmesélte a zsidó legendát Sámsonról, aki elvesztette az erejét, mivel egy ravasz nő levágta a haját. Simon varázsló tétovázva csak akkor egyezett bele a követelésekbe, amikor azzal vádoltam, hogy nem bízik eléggé a saját erejében. Megkérdeztem, nem kívánja-e, hogy a cölöpöt azonnal felállítsuk, hogy gyakorolhasson. Kijelentette, hogy a repülési gyakorlatok csak előre feleslegesen elhasználnák titkos erejét. Jobb lesz, ha böjtöl, és varázsigéket mormol magányosságában, hogy minden erejét az előadás napjára összpontosítsa.
Néró elképzelései szerint az amphitheatrumi előadás célja a nép nemesítése és szórakoztatása volt. A történelemben először fordult elő, hogy ilyen hatalmas előadás során nem az volt a cél, hogy szándékosan embervér folyjék. Ezért az izgalmas és művészi értékű bemutatók alatt a népnek olyan sokat kellett nevetnie, amennyi csak lehetséges volt. Az elkerülhetetlen szünetek alatt ajándékokat, sült madarakat, gyümölcsöt és süteményeket kellett dobálni a tömeg közé, és ezen kívül elefántcsontból készült sorsjegylapocskákat. Akik ez utóbbiakat megkaparintották, azok között gabonát, ruhaneműt, ezüstöt, aranyat, rabszolgákat, sőt földbirtokokat is sorsoltak ki.
Néró egyáltalán nem akart hivatásos gladiátorokat felléptetni. Ezért és az előadás értékének növelésére megparancsolta, hogy négyszáz szenátor és hatszáz lovag harci küzdelemmel kezdje a játékot. A népet szórakoztatta a látvány, hogy a feddhetetlen hírnevű és előkelő férfiak hegy nélküli dárdákkal és fakardokkal hadakoznak egymással. A lovas harcosok csoportjai műlovaglási gyakorlatokat is bemutattak. De láthatóan elégedetlenséget szült az, hogy senki sem sebesült meg. A közönség hangosan zajongani kezdett. Az őrszolgálatot teljesítő katonák kötelességüknek megfelelően közbeléptek, míg Néró ki nem hirdette, hogy a katonáknak távozniuk kell a közönség soraiból, hogy Róma népe hozzászokhassak a szabadsághoz.
A bejelentés általános lelkesedést és tapsot váltott ki. Az elégedetlenek uralkodtak magukon, hogy méltóknak bizonyuljanak a császár bizalmára. Két kövér és ziháló szenátor párviadala hálóval és háromágú szigonnyal olyan mulatságos volt, hogy a nép hatalmas nevetésben tört ki. Az urak ugyanis olyan komolyan megharagudtak egymásra, hogy bizonyára megsebesültek volna, ha a háromágú szigony hegyes lett volna, vagy pedig a hálóban benne lettek volna az ólomsúlyok, amelyek ütésétől eszméletét veszthette az ember.
Az óriáskígyókkal fellépő három ember borzadályt váltott ki, amikor hagyták, hogy a kígyók rájuk tekeredjenek, de Néró megharagudott, mivel magyarázat nélkül senki sem értette meg, hogy Laokoont és fiait ábrázolták. Az oroszlán-, tigris- és bölényvadászat a közönség rosszallására minden baleset nélkül zajlott le, amit a vadászok szerepében fellépő ifjú lovasok elsősorban nekem és a védőtornyoknak köszönhettek, amelyeket az arénában felállítottak. Nekem nem tetszett ez a bemutató, mivel annyira megszerettem az állataimat, hogy megölésük nem volt számomra kellemes látvány.
Hatalmas tapsot kapott az oroszlánszelídítő nő, egy ruganyos termetű nő, aki a sötét kapuboltozat alól hirtelen futott ki a porondra, három szemlátomást bősz oroszlánnal a sarkában. A közönség felmorajlott a padsorokban, de a nő korbácsával az aréna közepén megállította az oroszlánokat, és engedelmességre bírta őket, úgyhogy a parancsára szépen leültek, mint a kutyák, és karikákon ugráltak keresztül.
A hatalmas tömeg zaja és tapsa mégis felbőszítette az oroszlánokat. Amikor a nő legmerészebb mutatványát adta elő, kényszerítette a hatalmas hímoroszlánt, hogy nyissa ki a pofáját, és ő maga bedugta a fejét a szájába, az oroszlán váratlanul összecsapta az állkapcsát, és leharapta a fejét. A nem várt meglepetés olyan hatalmas ujjongást és tapsvihart váltott ki, hogy időt nyertem az oroszlánok megmentésére.
Fáklyákkal és izzó vasrudakkal felfegyverkezett állatkerti rabszolgák lánca futott szembe az oroszlánokkal, körülvette, és a kapun át visszakergette őket a ketrecbe. Különben a lovas íjászoknak agyon kellett volna nyilazniuk őket. Őszintén szólva olyannyira aggódtam a drága szelídített oroszlánokért, hogy fegyver nélkül futottam a porondra, s úgy irányítottam a rabszolgákat.
Annyira dühös voltam, hogy vasalt lábbelimmel belerúgtam a hímoroszlán állába, hogy kiejtse a fogai közül gazdájának a fejét. Az oroszlán félelmetesen felbőszült, de feltehetően maga is annyira rosszallotta a balesetet, hogy nem vetette rám magát.
Miután festett négerek egy orrszarvút ingereltek, az amphitheatrum közepére egy fatehenet hoztak be, és Parisz pantomimszínész olyan élethűen adta elő Daidalosz és Pasziphaé történetét, miközben egy hatalmas bika lelkesen taposta a fatehenet, hogy a tömeg túlnyomó többsége azt hitte, Pasziphaé valóban az üreges tehén belsejében rejtőzik.
Simon varázsló aranytól csillogó, óriási szárnyaival meglepő jelenség volt. Parisz kézmozdulatokkal arra próbálta csábítani, hogy tánclépésekkel szökdécseljen, de Simon varázsló pompás szárnyait előkelően meglibegtetve megtagadta ezt. A tengerészek egy szempillantás alatt felvonták a szédítően magas pózna csúcsán elhelyezett deszkaállványra. A nézőtér legfelső karzatán néhány zsidó zajongani kezdett, s szitkokat üvöltözött, de a közönség elhallgattatta őket, a varázsló Simon pedig megfordult, s minden irányba integetni kezdett a pózna tetejéről. Ez volt élete legünnepélyesebb perce. Azt hiszem, életének utolsó pillanatáig szilárdan hitte, hogy legyőzheti és megsemmisítheti minden versenytársát.
Aztán a szárnyait lengetve, pompásan a levegőbe ugrott, egyenesen a császár páholyának az irányába, és olyan pontosan elébe zuhant, hogy a vére Néróra freccsent. Természetesen szörnyethalt. Később sokat vitatkoztak, hogy valóban repült, avagy sem. Egyesek azt állították, hogy a bal szárnya megsérült, amikor kosárban a cölöp csúcsára felhúzták. Mások viszont úgy vélekedtek, hogy a zsidók szörnyű átkai miatt zuhant a földre. Talán sikerült volna próbálkozása, ha megtarthatta volna a szakállát.
Bárhogyan volt is, az előadást folytatni kellett. A tengerészek roppant vastag hajóköteleket feszítettek ki az első karzattól a pózna tövéig. A közönség mérhetetlenül nagy meglepetésére a karzatról óvatosan egy elefánt lépkedett a kötélen a homokra, és a nyakában mint hajcsár egy féktelenségéről ismert római lovag ült. Ő ugyan nem tanulta, hogyan kell elefántháton lovagolni egy szál kötélen, de az elefánt hozzászokott, hogy hajcsár nélkül is megtegye. A mutatvánnyal mégis s dicsőséget szerzett, mert ehhez foghatót senki sem látott addig.
Alighogy fogadta az elismerő tapsot, a kapuból már egy másik elefántot engedtünk ki a porondra. Ez hajcsárának vezetésével lépkedett az arénában, támolyogva és ingadozva, mint a részeg. Alaposan részeg is volt. A legnehezebb a pillanat pontos kiszámítása volt, hogy mikor adjuk neki az első vödör édes bort. Egészen véletlenül vettem észre, hogy milyen mohón veti magát a borra, és magam eszeltem ki ezt a kiegészítést a kötéltáncos-bemutatóhoz.
Az elefánthajcsár kiváló színész volt. Úgy tett, mintha számos jellel rá akarná bírni az elefántot, hogy lépjen a kötélre, és menjen rajta végig, de az elefánt dülöngélve ellenkezett, és tiltakozva csóválta a fejét. Gyorsan még egy vödör bort kapott. Olyan mohón ürítette ki, hogy a közönség megértette a cselekmény fonalát, és felfogta, hogy az elefánt részeges.
Miután teleszívta magát, az elefánt pöffeszkedni kezdett, mint legalábbis egy dülöngélő részeg. Felállt a két hátsó lábára, de összerogyott, majd imbolyogva ismét talpra állt, mintha maga is mélységesen csodálkozna, hogyan járhatott így pórul. Aztán néhány lépést tett a kötélen, elképesztően megőrizve az egyensúlyát, míg végül nagy robajjal le nem zuhant. A hajcsár biztatta, hogy próbálja meg újra, még egy vödör bort kapott, és a legkiválóbb bohóc módjára egyensúlyozott a hajókötélen, mintha a közönség hangos nevetése lelkesítette volna. Bármilyen lehetetlennek tűnt is, ilyesmit nem tudtunk volna előre megszervezni. Az elefánt imbolygó léptekkel felment a kötélen a karzatra, de ugyanakkor az erőfeszítéstől kimerülten össze is rogyott, úgyhogy az amphitheatrumnak az a része hatalmasat reccsent. Az elefánt ott is maradt, hogy a részegek mély álmát aludja. Ez volt a szerencse, mert a hajcsár nem mert a nyakára ülni, attól tartva, hogy a nagy test összezúzza, amikor elesik, és a karzaton senki sem volt, hogy fogadja az elefántot, mivel természetesen nem hittük, hogy valaha is sikerül feljutnia. Megítélésem szerint ez a mutatvány aratta a nézőtéren a legnagyobb sikert, bár ez csak az én véleményem.
Amikor az esti szürkületben a közönség kiáradt az amphitheatrum kapuin, az elefánt is felemelte a fejét, és feltápászkodott. Lehajtott fejjel és ernyedten lógó ormánnyal alázatosan engedelmeskedett hajcsára parancsainak, és a közönség lépcsőjén ment le az első karzatról anélkül, hogy hajlandó lett volna bármerre pillantani, mint valami másnapos részeg, aki utólag mélységesen szégyenkezik mindazért, amit részeg fejjel elkövetett.
Miközben ellenőriztem az elefánt elvezetését, és félfüllel a nép zajos értékelésére figyeltem, az építészünkkel találkoztam.
Az arca ólomszürke volt, és nyakbavaló kendőjével újra meg újra a verítéket törölgette a homlokáról meg a kopasz fejéről. Amikor csodálkozva megkérdeztem, mi baja, így magyarázott:
– Eddig még sohasem építettek ekkora nagy faépületet. Minden terhelési próba ellenére időnként megállt a szívverésem, mert attól tartottam, hogy az amphitheatrum összeomlik, amikor a közönség felállt, és ugrándozni kezdett a karzatokon. De amikor az elefántod az oldalára rogyott, azt hittem, hogy a szívem kiugrik. Legalább előre előkészítettél volna ilyen terhelésre. Ezer és ezer ember halt volna meg, ha a karzat leszakadt volna.
De különben az a benyomásom alakult ki, hogy a nép meglehetősen elégedett volt a látványossággal. A varázsló Simon halálugrása és az oroszlánszelídítő nő hirtelen halála volt a két csúcsszám, és csak azért panaszkodtak, hogy mindkettő túlságosan hirtelen ment végbe. A szenátus és a lovagi rend tagjai, akiknek vadászokként kellett fellépniük, elégedettek voltak, mert baleset nélkül, ép bőrrel megúszták. Csupán a legmaradibb nézők sajnálkoztak, hogy nem folyt embervér a homokba Róma isteneinek dicsőségére, és szomorúan emlékeztek Claudius császár kegyetlen korára.
A tulajdonképpeni nép férfiasan viselte csalódását, olyan bőséges és gazdag ajándékokat osztatott ki Néró a szünetekben. A praeterianusok eltávolítása a közönség soraiból szintén tetszett a nép hagyományos szabadságszeretetének. Az elefántcsontból készült sorshúzó lapocskákért folytatott közelharcban talán még száz néző sem sebesült meg komolyabban.
A császár felesége, Octavia, csendben tűrte el azt a sértést, hogy Néró hozzájárulásával a szép Akté a császári páholyból nézze végig az előadást, természetesen csak nézőnyílással ellátott fal mögül. Agrippina részére nem tartottak fenn helyet. Néró hírül adatta, hogy az anyja rosszul érzi magát. A nézők soraiból valaki állítólag kiáltva megkérdezte, hogy talán gombát evett Agrippina. Én magam nem hallottam ilyen kiáltást, de azt mondták, Nérónak tetszett, hogy a nép félelem nélkül kihasználta az amphitheatrum szólásszabadságát az ő jelenlétében.
Állatkertem szomorúan elnéptelenedett, de maradt bizonyos állatállomány, és hozzáfogtam egy terv megvalósításához, amelynek alapján az állatkert folyamatosan kiegészülne a földkerekség különböző részeiből érkező vadállatokkal, amilyen mértékben sikerül foglyul ejteni azokat. Ily módon a későbbi előadások rendezése nem múlott a véletlenen.
Rövid előkészület után mindig megfelelő előadásokat lehetett rendezni, valahányszor Néró szükségesnek látta a nép szórakoztatását az ünnepeken. Ismerve Néró szeszélyességét, szerintem minden ok megvolt rá, hogy előre felkészüljünk azokra a politikai eseményekre, amelyek ellensúlyozására a népet szórakoztatással kellett elringatni, hogy megfeledkezzék a kellemetlen dolgokról.
A következő napon a megölt orrszarvúnak talpai kocsonyásra puhultak az afrikai módon elkészített forró gödrökben. Készülődtem, hogy a császár asztalára vigyem a ritka ínyencséget, amelyet Rómában tudomásom szerint még senkinek sem jutott eszébe feltálalni. Szomorúan néztem körül a megüresedett ketreceken, a mindennapi munkához visszatért állatkerti rabszolgákon meg a szerény házon, amelyben Sabinával életünk rövid, de véleményem szerint boldog időszakát éltük.
– Sabina – kiáltottam fel hálásan –, az állatokról szerzett tapasztalataid és fáradhatatlan akaraterőd nélkül sohasem sikerült volna becsülettel eleget tennem ennek a nehéz feladatnak. Bizonyára mindketten vágyakozva gondolunk majd még erre az időszakra, minden váratlan fordulat és viszontagság ellenére is, hogy most visszatérünk a mindennapi életbe.
– Visszatérünk? – kérdezte mogorva hangon a feleségein, és az arckifejezése megkeményedett. – Mit akarsz ezzel mondani, Minutus?
– Teljesítettem a kapott feladatot, remélhetőleg atyád és a császár tetszésére – válaszoltam elégedetten. – Új ételféleséget viszek Nérónak, a procuratorunk pedig rendezi az elszámolást a császári fiscusszal. Néró nem tud számolni, és igazat szólva, én is csak nagyjában értek meg ilyen bonyolult számadásokat. De véleményem szerint az elszámolás rendben van, és nem sajnálom elvesztett pénzemet. Néró talán megjutalmaz valamilyen módon, de a nép nyilvánvaló elismerése a legfőbb jutalmam. Mást nem kérek, és nem is bírnék ki tovább ilyen állandó feszültséget.
– Ugyan melyikünknek kellett többet kibírnia? – kérdezte hevesen Sabina. – Nem tudok hinni a fülemnek. Hiszen éppen hogy megtetted az első lépést a pályádon. Hát képes lennél elhagyni az oroszlánokat, amelyek most szelídítő nélkül maradtak, vagy azokat az emberformájú óriásmajmokat, amelyek közül az egyik szívettépően köhög, és ápolásra szorul, a többi állatról nem is beszélve. Nem, Minutus, csak fáradt és rosszkedvű vagy. Atyám hozzájárult, hogy az én felügyeletem alatt megtarthatod jelenlegi állásodat. Ez sok gondtól megkíméli őt, így nem kell többé apró kiutalások miatt veszekednie.
Most viszont én nem hittem a fülemnek.
– Flavia Sabina – mondtam –, nem akarok egész életemre állatgondozó maradni, bármilyen értékes és finom állatok is. Atyai ágon mégiscsak Caere etruszk királyaitól származom, ugyanúgy, mint bármelyik Otho.
– A származásod legalábbis vitatható – csattant fel élesen Sabina –, és görög anyádat még csak nem is említem. A koszos viasz halotti maszkok atyád házában Tullia asszonytól származnak. A Flaviusok nemzetségében azért mégis voltak consuli méltóságú férfiak. Új korban élünk. Fogadnék veled, hogy egy tehetséges állatszelídítőnek Néró udvarában sokkal fontosabb állása lesz, mint egyik-másik hadvezérnek Armeniában vagy a nagybátyámnak a ködös Britanniában. A zöldek pártja a nyilvános helyeken szobrokat emeltetett a sikeres versenyfogat-hajtóknak, és nem kétlem, hogy a legkiválóbb színészek és énekesek is megkapják még a saját szobrukat. Irodalmi érdemekért még senkinek sem, állítottak szobrot.
– Senecának – szólaltam meg, de Sabina tűzbe jött, és félbeszakított.
– Seneca Néró tanítómestereként és államférfiként kapott szobrot, nem pedig íróként. Hát nem fogod fel, hogy a római állatkert vezetőjének politikai állása van, amelyet bárki irigyelhet, bár nyíltan nem ismerik még el.
– Nem akarok lovászmesterekkel és citerásokkal versengeni – utasítottam vissza fagyosan. – Név szerint említhetnék néhány idős patríciust, akik mármost az orruk elé emelik tógájuk szegélyét, ha engem látnak közeledni, mintha az állatkert szagát akarnák kerülni. Valamikor, ötszáz évvel ezelőtt, a legelőkelőbb patrícius is büszkélkedett trágyaszagával, de már nem élünk azokban az időkben. Őszintén szólva ráuntam arra, hogy oroszlánkölyköket tartsunk a hitvesi ágyunkban. Szerintem több gyengédséget pazarolsz rájuk, mint rám, a férjedre.
Sabina arca elsárgult a méregtől.
– Nem akartalak megbántani azzal, hogy férji tulajdonságaidról beszéljek – mondta szigorúan, és csak nagy üggyel-bajjal tartotta féken magát. – Értelmesebb és tapintatosabb férfi ebben a dologban már régen levonta volna magának a tanulságokat. Más-más fából faragtak bennünket. De a házasság házasság, és nem az ágy a legfontosabb benne. A te helyedben még örülnék is, ha azt látnám, hogy feleségem egyéb időtöltést eszel ki, hogy kitöltse sivárrá vált életét. De abban már döntöttem helyetted, hogy az állatkertet nem hagyjuk el. Atyámnak ugyanez a véleménye.
– Az én atyámnak is meglehet róla a véleménye – fenyegetőztem erőtlenül. – Az ő vagyona sem bírja a végtelenségig az állatkerttel járó költségeket.
De mellébeszéltem. A legkeservesebben Sabinának az a váratlan vádja fájt, hogy férji képességeimmel baj van.
Gondoskodnom kellett arról, hogy az orrszarvúak talpából készült kocsonya forrón jusson el a Palatiumba. Ezért félbeszakadt a veszekedésünk. Nem ez volt ugyan az első veszekedésünk, de eddig ez volt a legrosszabb és a legsértőbb. Feldúltan kísértem az afrikai szakácsot és a szállítókat a Palatínusra. A hangulatomat nem tudták emelni a tömeg harsány elismerő kiáltásai, amikor az emberek rám ismertek, és mosolyogva kérdezgették, milyen újabb meglepetéseket tartogatok a következő előadásokra.
Az új ételféleség elismerésre talált, bár valamelyik nagy ész azt találta ki, hogy több indiai fűszert kellett volna beletenni. Néró meghívott az ebédre, ami természetes is volt. Miután az állatkert számadásait említettem, Néró nemtörődöm módon biztatott, hogy ezeket tisztázzam a kincstárnokaival.
– Drága tanítómesteremnek, Senecának sikerült olyan alaposan elködösítenie a határokat az államkincstár és a császári fiscus között, hogy csakugyan nem is tudom már, mikor kitől kell pénzt kérnem – jegyezte meg nevetve Néró. – De azért nem hiszem, hogy a játékok rendezéséből sokat elsikkasztottál volna a saját erszényedbe. Különben kénytelen lennék arra ítélni téged, hogy a saját fenevadjaid elé vessenek, és nem akarom, hogy ilyesmi valaha is megtörténjék. Már amennyiben a római nép, akarom mondani, természetesen a szenátus és a nép megszokja, hogy engem valamennyire méltó uralkodónak tartson.
Késedelem nélkül parancsot adott, hogy fizessenek ki nekem félmillió sestertius jutalmat hivatalom ellátásáért, hogy ezzel is bizonyítsa jóindulatát. Ez megmutatta, hogy a leghalványabb fogalma sem volt az állatkerttel kapcsolatos kiadásokról. Ezenkívül soha senki nem is fizette ki nekem ezt az összeget.
Magam nem tartottam szükségesnek, hogy felvegyem, mert atyám még nem szenvedett aprópénz szűkében.
Savanyúan megjegyeztem, hogy számomra fontosabb lenne, ha az állatkert vezetőjének állását bejegyeznék az állami hivatalok sorába, hogy egyszer, ha majd megválok tőle, bejegyezhessem érdemeim jegyzékébe. Javaslatom tréfás beszélgetést váltott ki, de apósom kurtán véget vetett ennek, kijelentve, hogy ilyen fontos és nagy vagyont követelő hivatal betöltésére nem felel meg a pályázat, és nem lehet a szenátus szeszélyes választására sem bízni. Az ő felfogása szerint ez az állás jogilag hivatal a császár kegyelméből, mint például a konyhamester vagy a ruhatárgondozó vagy az istállófőnök hivatala, és nem is lehet másként elveszteni, csupán kegyvesztettség okából.
– Az uralkodó vidám arcáról azt olvasom le, hogy továbbra is élvezed a bizalmát – fejezte be az apósom. – Az állatkerted vezetője vagy, amennyire ez tőlem, mint a város praefectusától függ. És ne zavard ilyen jelentéktelen megjegyzésekkel a figyelmet igénylő beszélgetést.
Néró szaporán magyarázni kezdte tervét, hogy minden ötödik évben a nép nemesítésére görög szokás szerint játékokat kellene rendezni.
– Bejelenthetnénk, hogy ezeket a játékokat a birodalom örökös fennmaradásának javára rendezik – fontolgatta. – Magam gondoskodom róla, hogy mindenkor a legnagyobb játékoknak nevezzék majd. Kezdetben szerényen csak Néró játékainak nevezhetnénk őket, hogy a nép hozzászokjon. Zenei versenyekre, atlétikai versenyekre és a szokásos fogatversenyekre tagoljuk. Az atlétikai versenyek megtekintésére a Vesta-szüzeket is meg akarom hívni. Elmondták nekem, hogy Demeter papnőinek Olümpiában megvan ugyanez a joguk. Ily módon a közönség önkéntelenül is az olümpiai játékokhoz hasonlítja majd az én játékaimat. A nemes sportok súlypontja Rómába helyeződik át. Ez politikailag célszerű, mert az ősi Hellasz hagyatéka ránk maradt, s nekünk kell gondot viselnünk rá. Bizonyuljunk méltónak erre. Először fürdőt és gümnasziont kell építeni az atléták testgyakorlásaihoz. Ingyen ajánlom fel a szenátoroknak és a lovagoknak az olajat a testük bekenésére, és remélem, bőségesen használják majd.
Nem tudtam lelkesedni nagyszabású terve iránt, mert világos értelmem azt mondta, hogy az ilyen görögös, játékok még tovább csökkentenék az amphitheatrumi állatbemutatók értékét és így saját hivatali rangomat is. A nép ugyan továbbra is többre becsülné az amphitheatrumot, mint az éneket, a zenét meg az atlétikai versenyeket. Ennyire ismerem már Róma népét. De Néró érdeklődése a magasröptű művészetek iránt mintegy másodrendűvé és erkölcsileg gyanús szórakozássá változtatta az amphitheatrumot.
Amikor visszatértem az állatkertben lévő lakásunkba, nem a legrózsásabb kedvemben voltam. Bosszúságomra Laelia nénit találtam ott, heves veszekedésben Sabinával. Laelia néni azért jött, hogy elvitesse és égetés nélkül eltemettesse a varázsló Simon holttestét, a zsidók babonás szokása szerint, mivel a varázsló Simonnak, miután kudarcot vallott, nem maradt más barátja a végtisztesség elvégzésére. A zsidók lelki rokonaikkal együtt a városon kívül föld alatti barlangokat vájtak ki elégetetlen holttesteik megőrzésére.
Laelia néni sokáig hiába vesztegette az idejét, amíg sikerült megtudnia, hol vannak a félig titkos temetkezési helyek.
– Nem értem, mi értelme van az ilyen panaszkodott Laelia néni. – Nekem megfelel a régi római halotti máglya, mint a többieknek is. De Simon varázsló úgy vélekedett, hogy elégetetlenül van szüksége a testére, ha valamelyik napon a harsonák szólítják majd a zsidókat és a samariaiakat, hogy keljenek fel a sírjukból. Simon régi barátom volt, és annak idején nagy szolgálatokat tett nekem az erejével, amikor az öregedő nők bajai gyötörtek. Talán sikerült volna repülnie, ha a zsidók sokaságuk erejét is felhasználva, nem imádkoztak volna a kudarcáért.
Utánajártam a dolognak, és azt hallottam, hogy senki sem jelentkezett idejében Simon varázsló holttestéért. Ezért megetették a vadállatokkal, ahogyan az állatkertben szokás a balesetben meghalt rabszolgákkal. Jómagam nem szerettem ezt a szokást, de természetesen némileg csökkentette az etetési költségeket. Ügyelni kellett persze arra, hogy a hús ne legyen romlott. Szigorúan megtiltottam, hogy az értékes állatokkal etessék meg azokat, akik betegségekben haltak meg.
Ebben az esetben szerintem Sabina túlságosan elsiette a dolgot. Hiszen Simon varázsló a saját köreiben megbecsülésnek örvendett, és nagyon is rászolgált, hogy népének szokásai szerint temessék el. Őszintén meg kell mondanom, hogy a rabszolgák csak megrágott koponyáját és néhány csontját találták meg, miután seprűnyéllel elkergették vacsorájuktól a dühös oroszlánokat.
A maradványokat sebtében beszerzett urnába zárattam, és átadtam Laelia néninek, arra kérve, hogy a saját lelki nyugalma érdekében ne hagyja többé kinyitni az urnát. Sabina világosan kimutatta, hogy mindkettőnket lenéz érzelgősségünk miatt.
Aznap este külön aludtunk. Keserűségem ellenére lényegesen jobban aludtam, mint hosszú idő óta, hogy nem kellett lerugdosnom magamról az oroszlánkölyköket. A foguk már tűhegyesre nőtt.
Simon varázsló halála után Laelia néni rövid idő alatt elvesztette az életkedvét és a maradék eszét. Ugyan már régen öregasszony volt, de mindeddig öltözködésével, parókájával és arcfestékeivel igyekezett titkolni ezt, most felhagyott a küzdelemmel, és visszavonult házába, magában motyogva és a régi időkről mesélve, amelyekre összehasonlíthatatlanul jobban emlékezett, mint a jelenlegire.
Amikor észrevettem, hogy már az sem teljesen világos előtte, ki a jelenlegi császár, engem pedig összetéveszt atyámmal, jobbnak tartottam, hogy minél gyakrabban az Aventinuson lévő régi házamban töltsem az éjszakát, Sabinának semmi kifogása sem volt ellene. Éppen ellenkezőleg, úgy látszott, hogy hatalomvágyát kielégíti, ha a saját feje szerint uralkodhat az állatkert fölött.
Sabina főként az idomítók között tartózkodott, noha ezek, tiszteletre méltó szakmai tudásuk ellenére, általában műveletlen emberek, és egyébről sem tudtak beszélni, mint az állatokról. Sabina még arra is képes volt, hogy ellenőrizze az állatok kirakását a hajókról, és az árukból is jobban tudott alkudni, mint én. És mindenekelőtt könyörtelen fegyelmet tudott fenntartani az állatkert személyzete körében.
Tulajdonképpen észrevettem, hogy nekem nem sok teendőm maradt, ha gondoskodtam arról, hogy Sabinának mindig elég pénz álljon a rendelkezésére. Azok a pénzösszegek, amelyeket a császári fiscus az állatkert fenntartására és az új beszerzésekre kiutalt, még megközelítőleg sem voltak elegendők. Éppen azért értésemre adták, hogy vezetői állásom tiszteletbeli hivatal, amelyben a saját vagyonomra is támaszkodnom kell. A tényleges államkincstárral nem akartam kapcsolatba kerülni, mivel a cirkuszi és az amphitheatrumi előadások nyilvánvalóan különálló dolgok, és csupán a cirkuszi fogatversenyek szolgálják a közjót az állam és a római istenek védnöksége alatt.
Gall szabadosom jóvoltából ömlött hozzám a pénz a szappangyártásból, egy egyiptomi szabadosom drága bőrkenőcsöket készített a nők részére, és Hierax bőséges ajándékokat küldött nekem Korinthoszból. De szabadosaim szívesen fektették be nyereségüket új üzleti vállalkozásokba. A szappanfőző kiterjesztette a vállalkozását az impérium nagyvárosaira, Hierax pedig telekközvetítést folytatott Korinthoszban. Atyám nyájasan megjegyezte, hogy az állatkert egyáltalán nem nyereséges vállalkozás.
Mivel Néró szelíd uralkodása alatt virágzott a birodalom, a vállalkozó szellemű ember részére számtalan alkalom kínálkozott előnyös befektetésekre. Atyám véleménye szerint az a hírnév és népszerűség, amelyet az állatkert szerzett nekem, semmit nem ért, ha nem tudtam kihasználni. Ő ugyan folyamatosan adott pénzt nekem, de Tullia asszony már haragudott, és kijelentette, hogy attól tart, szegényen és támasz nélkül hal meg, ha így megy tovább, és mindig alávetem magam Sabina valamennyi szeszélyének.
Néhány éven át láttam, hogyan gazdagodnak meg hihetetlen mértékben az újgazdag szabadosok és a Rómába költözött keletiek az üzleti vállalkozásaikból. A provinciák nagyvárosai Rómával versengtek fényűzésben, és őszintén szólva, le is győzték, mivel Róma túlságosan szűk lett lakosságának számához képest.
A lakáshiány enyhítésére néhány hatemeletes bérházat építtettem a tűzvész által elpusztított területen, amelyet apósom segítségével jutányos áron megvásárolhattam. Bizonyos jövedelemre tettem szert azzal is, hogy állatfogó utazásokat szerveztem és bonyolítottam le Thesszaliában, Armeniában és Afrikában, és az élő állatokat eladtam a provinciák városainak ünnepi előadásaira. A legkiválóbb példányokat természetesen magunk tartottuk meg.
A legnagyobb bevételekre azokból a hajókból tettem szert, amelyek a Vörös-tengeren át Indiába vitorláztak, és amelyekbe formailag azon a címen társulhattam be, hogy ritka állatokat szállítsak Indiából. Az árukat Alexandrián keresztül szállították Rómába. Ebben az időben kezdték a galliai iparcikkeket és Campania borait Indiába vinni, megfelelő ritka portékáért cserébe.
Az arab előkelőkkel kötött egyezmény alapján Róma támaszponthoz jutott a Vörös-tenger déli csücskében, és megszerezte azt a jogot, hogy ott állandó helyőrséget tartson. Ez már azért is nélkülözhetetlen volt, mivel az állam gazdagodásával együtt növekedett a fényűzési cikkek iránti kereslet, és a parthusok nem engedték meg, hogy a római karavánok áthaladjanak az országukon, hanem maguk akartak minden hasznot lefölözni, mint az árucikkek közvetítői.
Az új helyzetből Alexandria húzta a legtöbb hasznot, de az olyan nagy kereskedővárosok mint Antiokheia és Jeruzsálem kárt szenvedtek az indiai árucikkek árának esése miatt. Ezért Szíria hatalmas kereskedőfejedelmei közvetítőik segítségével kezdték azt a gondolatot terjeszteni Rómában, hogy a háború Parthia ellen előbb vagy utóbb elkerülhetetlenné válik, mert hogy csak ezáltal nyílik meg a közvetlen szárazföldi kereskedelmi út Indiába.
Az armeniai helyzet megszilárdulása után Róma kapcsolatokat teremtett a sós Caspium-tenger északi vidékén uralkodó hyrcanusokkal. Ily módon sikerült kereskedelmi utat nyitni egészen Kínáig a parthusok közvetítése nélkül, és a Fekete-tengeren át lehetett Rómába szállítani a selymet és a porcelánedényeket. Őszintén szólva nekem ugyanúgy, mint a többi előkelő rómainak, meglehetősen homályos elképzelésem volt az egészről. Azt állították, hogy az árucikkek szállítása teveháton Kínából a Fekete-tenger partvidékére két évig tartott. A legtöbb értelmes ember el sem hitte, hogy olyan messze bármilyen ország létezhet. Az ilyen állításokat a karavánkereskedők találták ki, hogy megvédjék uzsoraáraikat.
Mogorva pillanataiban Sabina biztatott, hogy utazzam magam is Indiába, s hozzak tigriseket vagy pedig keressek Kínában mesebeli sárkányokat vagy a Nílus mentén a legsötétebb Núbiában orrszarvúakra vadásszam. Elkeseredésemben néha őszinte vágyat éreztem, hogy ilyen hosszú útra menjek, míg végül az eszem diadalmaskodott, és megértettem, hogy nálam tapasztaltabb emberek jobban intézhetik az állatok befogását, és jobban bírják az utazások fáradalmait.
Ezért több éven át, anyám halálának napján, felszabadítottam az állatkert egyik-másik rabszolgáját, és felszereltem az utazásra. Egy utazni vágyó görög rabszolgámat a hyrcanusok földjére küldtem, hogy onnan próbáljon eljutni Kínába. Neki megvolt az az előnye, hogy tudott írni-olvasni. Reméltem, hogy az utazásról használható beszámolót készít, amelyet felhasználhatok újabb könyvem nyersanyagaként. De még nem hallottam róla, hogy visszatért volna.
Britannicus halála és a házasságom után lassankint kezdtem elhidegülni Nérótól. Ahogy utólag rágondolok, házasságom Sabinával a maga módján menekülést jelentett Néró legbizalmasabb baráti köréből. Talán csupán azért szerettem bele olyan hirtelen és olyan esztelenül Sabinába.
Miután ismét volt időm, amellyel magam rendelkeztem, házamban szerény vendégségeket kezdtem rendezni Róma költői számára. Seneca unokabátyjának fia, Annaeus Lucanus nagyon szerette a társaságomat, mivel fenntartás nélkül tiszteltem költői tehetségét. A nálam jóval idősebb Petronius nagyra becsülte a kilikiai rablókról írt kis könyvemet és szándékosan útszéli nyelvezetét.
Maga Petronius finomkodó volt, és állami kötelezettségeinek teljesítése után azt tekintette a fő céljának, hogy az életet művészetté fejlessze. Meglehetősen fárasztó barát volt, mivel szívesen átaludta a nappalokat, és éjszaka volt ébren, azzal az indoklással, hogy éjjel nem tud aludni a zajos római forgalom miatt.
Tervezgetni és részben írni kezdtem egy kézikönyvet a vadállatok befogásáról, szállításáról, gondozásáról és szelídítéséről. Számos izgalmas esetet írtam le, amelyeket magam láttam vagy másoktól hallottam, hogy a könyvet élvezetessé tegyem az olvasók számára. Csupán annyira túloztam, amennyire az írók számára megengedett, hogy ébren tartsam a közönség érdeklődését, Petronius kijelentette, hogy rendkívüli könyv lehet belőle, amelynek maradandó jelentősége lenne. Ő maga ebből merítette az amphitheatrum durva szólásait.
Többé nem vettem részt Néró álruhás duhajkodásaiban az éjszakai Róma rossz hírű utcáin, mert apósom a város praefectusa volt. Ezt okosan is tettem, mert a féktelen verekedések szomorúan végződtek.
Néró soha senkire sem haragudott, ha megverték, mert úgy vélekedett, hogy ez együtt jár a tisztességes verekedéssel. De egy szerencsétlen szenátor véletlenül csúnyán fejbe verte, amikor a feleségének a becsületét védelmezte, és elkövette azt az ostobaságot, hogy alázatos bocsánatkérő levelet írt Nérónak, miután rémületére kiderült, hogy kit ütött meg. Néró számára nem volt más lehetőség, mint hogy csodálkozzék, hogy egy férfi, aki megütötte az uralkodót, egyáltalán tovább élhet, és még szemérmetlen leveleket írogathat, hogy dicsekedjék a tettével. A szenátor ekkor orvosával felvágatta az ereit.
Seneca nagyon rossz néven vette ezt az esetet, és szükségesnek tartotta, hogy más módon tombolja ki szilajságát. Ezért rendbe hozatta Gaius cirkuszát a Vaticanus közelében, hogy Nérónak külön szórakozóhelye legyen. Itt Néró megbízható barátai és az előkelők szeme láttára végre gyakorolhatta képességeit mint négyesfogat hajtója.
Ezenkívül Agrippina nyaralóstól neki ajándékozta a laniculusig terjedő kertjét. Seneca reménykedett, hogy a félig titkos versenyzés csökkenti majd Néró ének- és zenerajongását, amelyet a császár mindinkább eltúlzott. Néróból rövid idő alatt rettenthetetlen és szilaj versenyhajtó lett. Hiszen gyermekkora óta szerette a lovakat.
A versenypályán ugyan nem sokat kellett hátrapillantania, vagy attól tartania, hogy mások ráhajtanak a kocsijára, és összetörik, de önmagában véve már az is teljesítmény volt, hogy a cirkuszi versenypálya kanyarjaiban ura tudott lenni az ibériai fogatnak. Sok műkedvelő törte a nyakát a versenypályán, vagy vált egész életére nyomorékká, amikor a kocsiból kizuhanva nem sikerült idejében kirántania az övéből a gyeplőt.
Jómagam óvatosan Néró költői és zenei időtöltéseinek a peremén maradtam. Egyszer elkértem tőle ajándékba a citerájának egyik levált húrját, és egy vándorénekesnek adtam, aki a csapszékeket látogatta, hogy eldicsekedhessék vele. Megtanítottam néhány szerelmes dal szövegére, amelyek Néró szerzeményei voltak, és amelyek a részegek között sikert arattak. Nérónak ez a fülébe jutott, és forrón köszönetet mondott nekem érte, hogy énekesi, zenészi és költői hírneve ily módon a legalacsonyabb néprétegekben is terjedhet. Ezen elképedtem, mert a csínyt valójában gúnyolódásból követtem el.
Miután komoly ellentétbe került Ostoriusszal, Flavius Vespasianus végre parancsot kapott, hogy térjen vissza Britanniából. Az ifjú Titusnak sikerült hírnévre szert tennie az ő keze alatt. Egy ízben férfiasan átvette a lovasság parancsnokságát, és atyja segítségére sietett, amikor a britannusok bekerítették. Vespasianus ugyan azt állította, hogy segítség nélkül is kivágta volna magát a kelepcéből.
Seneca haszontalannak és veszedelmesnek tartotta az állandó csetepatékat Britanniában, mivel megítélése szerint azok a kölcsönök, amelyeket ő magas kamatok ellenében a britannusok királyainak juttatott, jobban megbékéltették az országot, mint a büntető hadjáratok, amelyek sokba kerültek az államkincstárnak. Néró hagyta, hogy Vespasianus egypár hónapig consul legyen, megkapta a magas papi collegiumi tagságot, és később Afrika provincia proconsulává választották a szokásos időszakra.
Amikor Rómában találkoztunk, Vespasianus ravaszul mérlegelve nézett rám, és így beszélt:
– Sokat változtál az elmúlt években, Minutus Manilianus. Nemcsak a hegekre gondolok a képeden. Amikor Britanniában voltál, nem hittem volna, hogy egyszer még rokonok leszünk, és feleségül veszed a fivérem leányát. De egy fiatalember jobban boldogul Rómában, mint ha Britanniában egész életre szóló reumát szerezne magának, és itt-ott házasságokat kötne britannus szokás szerint.
Már alig emlékeztem Britanniában az icenusok földjén kötött névleges házasságomra; Vespasianus megpillantása kellemetlenül felidézte bennem ottani kínos élményeimet. Buzgón kérleltem, hogy hallgasson a dologról.
– Ugyan ki az a kiszolgált légiós katona, akinek ne lennének fattyai a világ minden országában? – vigasztalt. – De Lugunda, a te nyúlpapnőd, nem kötött újabb házasságot. A fiadat római módon nevelteti. Ilyen műveltek már a legelőkelőbb icenusok.
Az emlék belehasított a szívembe, mivel a feleségem, Sabina semmi jelét sem adta annak, hogy gyermeket szüljön. Evégett már hosszú ideje nem háltunk együtt. De elhessegettem a Lugundával kapcsolatos gondolatokat, mint eddig is. Vespasianus készségesen megígérte, hogy titokban tartja britannus házasságomat, mivel ismerte fivére leányának, Sabinának a durva természetét.
Azon a lakomán, amelyet apósom fivérének, Vespasianusnak a tiszteletére rendezett, találkoztam először Lollia Poppaeával. Azt mesélték, hogy egykor az anyja volt a legszebb nő Rómában, és annyira magára vonta Claudius figyelmét, hogy Messalina eltétette őt láb alól. Én ugyan nem hittem el minden rosszat, amit Messalináról még mindig meséltek.
Poppaea atyja, Lollius, fiatalkorában a Seianusok barátja volt, és ezért örökre kegyvesztett lett. Lollia Poppaea a lovagi rendhez tartozó, eléggé jelentéktelen Crispinushoz ment feleségül, és atyja rossz hírű neve helyett anyai nagyapjának, Poppaeus Sabinusnak a nevét használta. Ez consuli méltóságot viselt férfi volt, és annak idején elnyerte a diadalmeneti kitüntetéseket.
Ily módon Poppaea Flavius Sabinus rokona volt, noha a római nemzetségek mintájára olyan bonyolult módon, hogy sohasem tudtam magam előtt pontosan tisztázni. Laelia néni annyira elvesztette az emlékezőtehetségét, hogy összetévesztette egymással az embereket. Amikor Poppaea Sabinát üdvözöltem, sajnálkozásomat fejeztem ki, hogy közte és a feleségem, Sabina között nincs semmi más közös vonás, mint a neve.
Poppaea ártatlanul tágra meresztette füstszínű szemét, amely mint később észrevettem, hangulatának és a megvilágításnak megfelelően változtatta a színét.
– Hát szerinted egyetlenegy gyermekágy után olyan öreg és használt vagyok, hogy még csak össze sem lehet hasonlítani engem az unokatestvéremmel, az Artemiszhez hasonló szűzies Sabinával? – kérdezte, szándékosan félremagyarázva a szavaimat. – Egykorúak vagyunk, a te Sabinád meg én.
A fejembe szállt a vér, amint a szemébe néztem. Hevesen tiltakoztam:
– Nem, azt akarom mondani, hogy te vagy a legtisztább és a legtisztességesebb fiatalasszony Rómában, és csak csodálni tudom a szépségedet, hogy most először láthatom fátyol nélkül az arcodat.
– Fátyollal kell védenem az arcomat – magyarázta szemérmes mosollyal Poppaea –, amikor kint járok a napsütésben, mert kényes a bőröm. Irigylem a te Sabinádat, aki napbarnított, izmos tagjaival Dianaként suhogtatja korbácsát a homokon a legforróbb napsütésben is.
– Ő nem az én Sabinám, noha a hosszabb formula szerint adtak össze bennünket – jegyeztem meg keserűen. – Ő inkább az oroszlánok és az állatszelídítők Sabinája. Ő nem szemérmes, a társasága egyáltalában nem kellemes, és a beszédmodora évről évre romlik.
– Ne feledd, hogy ő a rokonom – figyelmeztetett Poppaea Sabina. – De azért nem én vagyok az egyetlen nő Rómában, aki csodálkozik azon, hogy egy olyan érzékeny férfi, mint te, hogyan választhattad éppen Sabinát, noha bárki mást is választhattál volna.
Komoran magam köré mutattam, és megjegyeztem, hogy más okok is vezettek házasságomhoz, nemcsak a kölcsönös vonzalom. Flavia Sabina atyja Róma praefectusa volt, nagybátyjának pedig joga volt a diadalmeneti kitüntetések viselésére. Nem tudom, hogyan történt, de Poppaea ártatlan közelségétől felhevülve, mindenféléről kezdtem fecsegni. Nem telt sok időbe, és Poppaea szemérmesen elismerte, hogy szenved a császári testőrség jelentéktelen centuriójával kötött boldogtalan házassága miatt.
– Az igazi férfitól mást várok, nem fennhéjázó viselkedést, csillogó mellvértet és piros sisaktarajt – mondta célzatosan.
– Értelmetlen gyermek voltam még, amikor férjhez adtak. Törékeny vagyok, amint látod. A bőröm valóban olyan kényes, hogy mindennap szamártejbe mártott búzakenyérrel kell borogatnom.
De azért mégsem volt annyira törékeny, mint állította. Ezt megéreztem, amikor egyszer mintegy véletlenül a könyökömhöz szorította a mellét. A bőre olyan vakítóan fehér volt, hogy addig még sohasem láttam ehhez foghatót. Nem tudtam, mihez hasonlíthattam volna, hiszen nincs bennem költői véna. Valami szokásosat motyogtam az aranyról, az elefántcsontról meg a kínai porcelánról, de megítélésem szerint a nézésem világosabban kifejezte, mennyire elbűvölt az ő fiatal szépsége.
Nem beszélgethettünk elég hosszú ideig kettesben, mert emlékeznem kellett vői kötelességeimre az apósom házában rendezett lakomán. De szórakozott voltam, és csak Poppaea füstszínű szemére és vakító bőrére tudtam gondolni. Amikor az ősrégi áldozati igéket olvastam fel a ház védőszellemének, belezavarodtam a szavakba.
Végül Sabina, a feleségem félrehúzott, és élesen megjegyezte:
– A szemed kidülled, és az arcod vöröslik, mintha részeg lennél, noha eddig nem sok bor fogyott. Ne keveredj Lollia Poppaea cselszövéseibe. Számító kis szajha ő. Megvan a maga ára, bár attól tartok, hogy ez az ár túlságosan magas egy olyan ostobának, mint te.
Megharagudtam Poppaea miatt, mert ártatlan magatartása olyan tisztának tűnt, hogy ebben nem lehetett tévedni. Ugyanakkor Sabina sértő kijelentése titokban ingerelt, és azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy esetleg vannak lehetőségeim, ha elég tapintatosan tudnék közelebbről megismerkedni Poppaeával.
Miután egy pillanatra megszabadultam a kötelességeimtől, más szándékokkal közeledtem Poppaeához. Ez nem volt nehéz, mert a többi nő szemlátomást távol tartotta magát tőle. A férfiak viszont a díszvendég körül verődtek össze, hogy fesztelen katonatréfáit hallgassák Britanniáról.
Elvakult szememben olyan volt Poppaea, mint egy elhagyott kisleány, bármilyen büszkén igyekezett is a magasba emelni szőke fejét. Forró gyengédség lett úrrá iránta a szívemben. De amikor meg akartam érinteni a csupasz karját, riadtan odább húzódott, és pillantásában a legmélyebb csalódás tükröződött.
– Hát te is csak ezt akarod, Minutus? – suttogta keserűen. – Hát te is olyan vagy, mint minden más férfi, bár azt hittem, barátra találok benned? Talán megérted már, miért takarom el inkább fátyollal az arcomat, semhogy elviseljem a férfiak vágyakozó pillantásait. Jusson eszedbe, hogy férjes asszony vagyok. Ha elválnék, szabadnak erezhetném magamat.
Mentegetőzve állítottam, hogy inkább felvágnám az ereimet, semhogy bármilyen módon megbántsam őt. Ő a sírás küszöbén állt, és erőtlenül rám támaszkodott, úgyhogy a karomban éreztem. A szavaiból megértettem, hogy nem volt pénze a házassági bontóperre, és hogy a házasságot tulajdonképpen csak a császár bonthatta fel, mivel Poppaea patríciuscsaládból származott. De a Palatiumban nem ismert egyetlen eléggé befolyásos férfit sem, aki az ügyét Néró elé terjeszthette volna.
– Tapasztaltam már a férfiak hitványságát – magyarázta.
– Ha egy idegenhez fordulnék segítségért, ki akarná használni védtelen helyzetemet. Ha legalább igazi barátom lenne, aki beérné örök hálámmal anélkül, hogy szemérmességemet megsértené.
Az lett a nóta vége, hogy hazakísértem a lakomáról. Crispinus, a férje, örömest beleegyezett, hogy nyugodtan leihassa magát. Olyan szegények voltak, hogy még saját gyaloghintó sem várakozott rájuk. Ezért felajánlottam Poppaeának a magam gyaloghintaját. Némi habozás után megengedte, hogy melléje üljek, úgyhogy egész idő alatt a közelségét éreztem.
Végül nem mentünk egyenesen a praetorianusok kaszárnyakörzetébe, mert az éjszaka olyan szép és csillagos volt, Poppaea pedig ugyanúgy ráunt a tábor izzadságszagára, mint én az állatkerti szagokra. A dombról a kilátást meg a vásártér fényeit nézegettük. Valamilyen furcsa módon a házamba kerültünk, az Aventinusra, mert Poppaea szegény apjáról szeretett volna kérdezni valamit Laelia nénitől. De Laelia néni természetesen aludt, és Poppaeának nem volt szíve felébreszteni. Tehát kettesben üldögéltünk, és alkalmasint ittunk egy kis bort is, amint a hajnali derengést nézegettük a Palatínus fölött. Ábrándoztunk, hogy milyen lehetne, ha ő szabad volna, és én is szabad volnék.
Bizalommal hozzám bújva, Poppaea elmondta, hogy mindig tiszta, önzetlen barátságra vágyott, noha sohasem talált ilyesmire. Miután hosszasan kérleltem, hajlandó volt kölcsönképpen jelentős pénzösszeget elfogadni tőlem, hogy megindíthassa a válóperét Crispinus ellen.
Bátorításul meséltem neki Néró ritka emberbaráti érzéseiről, a barátai iránt tanúsított nemeslelkűségéről és más tulajdonságairól is, mivel Poppaea kíváncsi volt, mint minden nő, és személyesen sohasem találkozott Néróval. Aktéról is meséltem, a szépségéről és finom viselkedéséről, meg a többi nőről, akikhez Nérónak köze volt. Elismertem, hogy Néró még nem él igazi házaséletet Octaviával, mivel undorító ellenszenvet táplált Britannicus húga iránt, aki korábban a saját féltestvére volt.
Poppaea Sabina tudott szégyenlősen hízelegni nekem, és olyan ügyes kérdésekkel biztatott a beszédre, hogy az értelmét kezdtem ugyanannyira csodálni, mint a szépségét. Szerintem elképesztő volt, hogy egy ilyen gyönyörű, érzékeny és már fiat szült nő még mindig olyan lehetett, mintha érintetlen lett volna, és romlatlanul mély ellenszenvet táplált az udvar bűnei iránt. De mindezért még buzgóbban csodáltam őt. Minél elérhetetlenebbnek sejtettem, annál kívánatosabbá vált a szememben.
Amikor napfelkelte tájban elváltunk egymástól, éppen kürtszó előtt, baráti csókot adott nekem. Amikor azt éreztem, hogy puha ajka elolvad a számon, olyan vad őrültség lett úrrá rajtam, hogy esküdöztem, hogy minden tőlem telhető módon segítek neki, hogy gyorsan megszabaduljon méltatlan házasságától.
A következő napokban mintha az álom és a káprázat hatalmában éltem volna. A színek ragyogóbbak lettek a szememben, mint azelőtt, a nap szebben sütött, az éjszaka sötéten bársonyos volt, mintha enyhén megrészegedtem volna, sőt még verseket is próbáltam írni. Minerva templomában találkoztunk egymással, mintha együtt nézegettük volna a görög mesterek festményeit és szobrait.
Poppaea Sabina elmondta, hogy komolyan beszélt a férjével. Crispinus hajlandó válni, ha elég nagy kártérítést kap. Elragadóan értelmesen magyarázta el Poppaea, hogy okosabb dolog Crispinusnak fizetni, mint a pénzt ügyvédekre meg kölcsönös vádaskodásra pazarolni, amelyeket bizonyítani kell, és amelyek nyilvános botrányhoz vezethetnek.
De a puszta gondolattól is elszörnyedt, hogy további pénzt adjak neki. Hiszen volt néhány örökölt ékszere, amelyeket eladhatott, bármennyire értékes családi emlékek voltak is. De a szabadság még értékesebb.
Poppaeának sikerült elérnie, hogy szégyenkezzen, amikor rátukmáltam egy nagy összegre kiállított rendelvényt a bankáromhoz. Jóindulatának jeleként megengedte, hogy elkísérjem a folyó túlsó partjára egy öreg zsidó jóshoz, s ott drága pénzért olyan szépítőkenőcsöket vásárolhattam neki ajándékba, amelyeket csak a zsidók tudnak készíteni Salamon királyuk és Sába királynőjének ősrégi receptjei szerint.
Csodálkozva tapasztaltam, hogy Poppaea ismerte a zsidók Istenét, és tudomása volt a szent könyvekről. Ez a gyermekes jámborság még ártatlanabbá tette a szememben.
Tehát már csak Néró hozzájárulását kellett elnyernie a házasság felbontásához, mivel ha úgy kívánta, felvehette a pontifex maximus méltóságát. Folyamatosan nem akarta megtartani, mivel a számtalan vallási kötelességgel az uralkodóra nehezedő terheket növelte volna.
Senecához nem fordulhattam, mert miután megözvegyült, feleannyi idős nőt vett feleségül, és hallani sem akart válásokról. Ezenkívül állása annyira igénybe vette, hogy hónapokig kellett várni, amíg az ember bejuthatott hozzá.
Nem akartam azzal ártani az ügynek, hogy magam beszéljek róla Nérónak, mert ő kétségbe vonhatta volna szándékom tisztaságát. Hiszen jómagam a hosszabb formula szerint kötött házasságban éltem. Aztán meg Néró újabban gúnyosan célozgatott arra, hogy jobb lesz beérnem az állatkerti ügyekkel, amelyekhez értettem, s ne kontárkodjam bele a filozófiáról vagy a zenéről folytatott beszélgetésekbe. Ezzel leforrázott engem.
Eszembe jutott a gazdag és befolyásos Otho, aki Néró barátja volt, s még veszekedni is merészelt Néróval. Az volt a gyengéje, hogy szerette, ha az arca mindig sima, úgyhogy szakálltalannak hihette az ember. Ezt ürügyként felhasználva elmondhattam neki, hogy ismerek egy nőt, aki kényes bőrét szamártejjel gondozza.
Otho nyomban érdeklődni kezdett, és elmondta, hogyha túl sokat ivott és éjszakázott, szamártejben áztatott búzakenyérrel borogatta az arcát. Bizalmasan meséltem neki Poppaea Sabináról és boldogtalan házasságáról. Természetesen személyesen akart találkozni Poppaeával, mielőtt Néróval beszélne a dologról.
Így, én fajankó, magam vezettem Poppaeát Otho fényűző házába. Poppaea szépsége, szemérmes magatartása és vakító bőre mély hatást gyakorolt Othóra, s készségesen megígérte, hogy beszél Néróval Poppaea érdekében. Ehhez azonban részletesen meg kellett ismernie valamennyi fontos tényezőt.
Kedélyesen mosolyogva Otho kikérdezte Poppaeát házasságának minden apró részletéről. Miután észrevette, hogy kínomban azt sem tudom, hová nézzek, Otho tapintatosan megjegyezte, hogy esetleg jobb lenne, ha távoznék a szobából. Szívesen távoztam, mert megértettem, hogy Poppaea szemérmessége miatt a legjobb az lesz, ha hallgatóság nélkül beszélgethet ilyen dolgokról a tapasztalt és megértő Othóval.
A zárt ajtók mögött késő délutánig tanácskoztak egymással. Végül Poppaea visszatért hozzám, és megragadta a karomat, füstszínű szemét szemérmesen lesütötte, és állat eltakarta a fátyollal. Otho köszönetet mondott nekem, hogy ilyen igéző nővel ismertettem meg, s megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz a válás érdekében. Poppaea fehér nyakát vörös foltok lepték el a kényes természetű kihallgatás alatt. Ilyen kényes volt a bőre.
De Otho a maga módján teljesítette ígéretét. Néró a bírák jelenlétében az eléje terjesztett okiratok alapján hivatalosan felbontotta Poppaea és Crispinus házasságát. Poppaea megtarthatta a fiát, Otho pedig néhány hét múlva a legnagyobb csendben elvette feleségül, mivel nem volt türelme megvárni a szokásos kilenc hónapos határidőt. Ez olyan döbbenetes meglepetés volt számomra, hogy először nem akartam hinni a fülemnek. Úgy éreztem, mintha rám szakadt volna az ég, és olyan szörnyű fejfájást kaptam, hogy néhány napig sötét szobában kellett maradnom.
Amikor ismét észhez tértem, a házioltár parazsán elégettem a verseimet, és elhatároztam, hogy soha többé nem írok verseket. Ezt az elhatározásomat mindmáig meg is tartottam. Megértettem, hogy Othót nem okolhattam. Magam is ismertem Poppaea vonzóerejét. Csupán azt képzeltem, hogy Othót, akinek számtalan szerelmi kalandja nőkkel és ifjakkal köztudomású volt, nem csábíthatja el egy olyan ártatlan és tapasztalatlan nő, mint Poppaea. De talán Otho változtatni akart az életmódján. Az erényes Poppaea jó hatást gyakorolhatott az ő romlott szívére.
Poppaeától saját kezűleg írt meghívót kaptam a lakodalomba, és nászajándékba előre elküldtem neki a legszebb ezüst boroskészletemet. De a lakodalomban szerintem olyan voltam, mint valami alvilági árny. Poppaea boldogságtól sugározva lépett hozzám, szebb volt, mint valaha, hófehér karját a nyakam köré fonta, és Otho engedélyével megcsókolt, kijelentve, hogy boldogságát kizárólag nekem köszönheti.
Megígérte, hogy a lehető legsürgősebben visszafizeti adósságát, de mint mondta, megérthetem, hogy a házasság kezdetén nem akar Othóval mindjárt pénzügyekről beszélni. Később szerintem megfeledkezett az egészről. A pénzről soha többé nem esett szó, én pedig nem voltam olyan tapintatlan, hogy az adósságára emlékeztettem volna.
A lakodalmat szűk körben tartották meg Poppaea friss válása miatt, és Otho, okkal vagy ok nélkül, még azt sem akarta, hogy Néró eljöjjön, noha Néró kíváncsi volt, milyen lehet az a nő, aki egy csapásra a házasság bilincseit rakta Othóra, akinek a csapodársága közismert volt. A lakodalomban többet ittam, mint szoktam. Végül könnyes szemmel megjegyeztem Poppaeának, hogy talán nekem is sikerült volna elválnom. Poppaea elszomorodott és felkiáltott:
– Ó, miért nem céloztál rá akkor egy szóval is? De ilyen súlyos bánatot sohasem tudtam volna unokahúgomnak, Flavia Sabinának okozni. Othónak természetesen megvannak a maga hibái. Kissé nőies, és járás közben húzza a lábát, míg a te sántításodat alig lehet észrevenni. De komolyan megígérte, hogy változtat eddigi életmódján, és megválik a rossz barátoktól, akik bűnre csábították. Ezekről még neked sem mer mesélni. Szegény Otho nagyon finom érzésű, s ezért túlságosan befolyásolható. Remélem, hogy a hatásomra új ember lesz belőle.
– Ezenkívül ő gazdagabb nálam, ősrégi nemzetség sarja és a császár legbizalmasabb barátja – állapítottam meg, nem leplezve keserűségemet.
Poppaea vádlón nézett rám füstszínű szemével. Remegő szájjal így suttogott:
– Hát ilyen rosszat gondolsz felőlem, Minutus? Azt hittem, megérted, hogy számomra semmit sem jelent a hírnév és a gazdagság, ha vonzódom valakihez. Téged sem nézlek le, bár csupán az állatkert vezetője vagy.
Olyan haragos és olyan szép volt, hogy olvadozva bocsánatot kértem tőle. Otho sokáig olyan volt, mintha kicserélték volna. Távol maradt Néró lakomáiról. Amikor Néró kifejezetten érte küldött, korán távozott, s kijelentette, hogy nem hagyhatja túl sokáig várakozni szép feleségét. Poppaea bájaival és szerelmi művészetével olyan szemérmetlenül kérkedett, hogy Néró kíváncsisága nőttön-nőtt. Kérlelni kezdte Othót, hozza el magával fiatal feleségét a Palatiumba.
De Otho kijelentette, hogy Poppaea túlságosan szemérmes és büszke. Már ürügyeket is kitalált, de elragadtatásában elmesélte, hogy maga a habokból megszülető Venus sem lehetett igézőbb, mint Poppaea, amikor reggelente szamártejben fürdik. Otho egész istállóra való szamárkancát vásárolt neki. Egymással versengve ápolták kényes bőrüket, ha a szerelmeskedés közben némi idejük maradt rá.
Engem olyan gyötrő féltékenység perzselt, hogy sehová sem mentem el, ahol Otho jelen volt. Írogató barátaim gúnyt űztek belőlem komorságom miatt, míg végül azzal a gondolattal vigasztalódtam, hogy ha komolyan szeretem Poppaeát, csak jót kívánhatok neki. Legalábbis kívülről nézve Poppaea olyan előnyös partit csinált, amilyen az idő tájt Rómában egyáltalán lehetséges volt.
De a feleségem, Flavia Sabina még idegenebb lett számomra. Már nem is találkozhattunk egymással anélkül, hogy össze ne vesszünk. A szívem mélyén titokban kezdtem egészen komolyan a válás gondolatával foglalkozni, bármennyire féltem is a Flavius nemzetség haragjától. De el sem tudtam képzelni a hideg Sabináról, hogy házasságtörést kövessen el. Olyan világosan értésemre adta, hogy egyszer s mindenkorra ellenszenvessé tettem számára az ágy örömeit.
Ő a maga részéről nem törődött vele, ha néha egy-egy gyakorlott rabszolganővel háltam, s ennek fejében békén hagytam őt. Tehát semmiféle törvényes okom sem volt a hosszú formula szerint kötött házasság felbontására. Válásra még célozni sem mertem. Amikor egyetlenegyszer szóba hoztam a dolgot, Sabina éktelen haragra gerjedt, mert attól tartott, hogy elveszti kedvenc állatait. Végül már csak abban reménykedhettem, hogy a felbőszült oroszlánok egyszer széttépik, amikor rájuk erőszakolja az akaratát, és Epaphroditosz, a tapasztalt állatszelídítő segítségével hihetetlen mutatványokra kényszeríti őket.
Így telt el számomra Néró uralkodásának első öt esztendeje. Bizonyára a legboldogabb és a legvirágzóbb időszak volt, amelyet a világ azelőtt vagy azóta valaha is megért. De én sehogy nem találtam a helyemet. Kezdtem elhanyagolni az öltözékemet, nem törődtem többé a lovaglással, s hízni kezdtem.
Külsőleg nem sokban különböztem a többi római fiatalembertől. Mindenütt lehetett látni az utcán gondozatlan, hosszú hajú ifjakat, akik izzadt alsóingben citerát pengetve és énekelve hirdették az új nemzedék előretörését, s kipellengérezték a régi merev szokásokat. Én csak közömbösnek éreztem magamat, mintha életem java része már észrevétlenül elsuhant volna, bár még a harmincadik évemet sem töltöttem be.
Aztán Néró és Otho összekülönbözött egymással. Csupán Néró bosszantására, Otho egyszer magával hozta Poppaeát a Palatiumba. Néró természetesen éktelenül belehabarodott. Mint az elkényeztetett gyermek, megszokta, hogy mindent megkapjon, amit megkívánt. De Poppaea határozottan visszautasította a közeledését, s kijelentette, hogy Néró semmivel sem tud többet nyújtani neki, mint Otho.
A vacsora után Néró kinyittatta legértékesebb illatszeres üvegét, és a vendégeknek néhány cseppet adott belőle, hogy a bőrükre dörgölhessék. Amikor Néró Othóéknál viszonozta a látogatást, Otho vékony ezüstcsövekből ugyanazt az illatszert permeteztette a vendégeire.
Azt állították, hogy Néró szerelmi gyötrődései közepette az éj közepén elvitette magát Othóhoz, és hiába zörgetett a kapun. Otho nem bocsátotta be, mert a látogatás időpontja Poppaea véleménye szerint alkalmatlan volt. Még olyasmit is meséltek, hogy számos fültanú hallatára Otho így fenyegette volna meg Nérót:
– A jövendő császárt látod bennem.
Akkor még nem tudhattam, jósoltak-e neki ilyesmit, vagy honnét vette ezt a fejébe. Néró megőrizte a hidegvérét, kirobbant belőle a nevetés, és így gúnyolódott:
– Még jövendő consult sem látok benned.
Csodálkozásomra egy verőfényes tavaszi napon, amikor a Pinciuson, Lucullus kertjében, virágoztak a cseresznyefák, Poppaea magához hívatott. Azt hittem, elfelejtettem már, de nemtörődömségem valószínűleg csak látszólagos volt, mert az izgalomtól reszketve, nyomban eleget tettem a meghívásnak. Poppaea még szebb volt mint azelőtt. Kisfia is vele volt, és gyöngéd családanyaként mutatkozott előttem. Selyemruhát viselt, amely inkább megmutatta, semmint eltakarta alakjának csábító szépségét.
– Ó, Minutus – kiáltott fel –, úgy vágyódtam utánad! Az egyetlen önzetlen jó barát vagy, akit ismerek. Nagy szükségem van a tanácsodra.
Önkéntelenül is gyanakodni kezdtem, mivel eszembe jutott, hogy jártam előzőleg, amikor felcsaptam a tanácsadójának. De Poppaea olyan ártatlanul mosolygott, hogy semmi rosszat sem gondolhattam felőle.
– Bizonyára hallottad, milyen szörnyű pácba kerültem Néró miatt – mondta. – Nem értem, hogyan történhetett. Jómagam legalábbis a legcsekélyebb mértékben sem szolgáltattam okot rá. Hiszen te ismersz engem. De Néró üldöz a vonzalmával, s már-már a kedves Otho is abban a veszélyben forog, hogy tisztességemet védelmezve kegyvesztetté válik.
Fürkészve rám nézett. Füstszürke szeme hirtelen ibolyakékre változott. Aranyszínű haját olyan szépen fésültette meg, hogy aranyból és elefántcsontból készült görög szoborra emlékeztetett.
– Az a legrosszabb, hogy nem tudok teljesen közömbös lenni Néró iránt – ismerte el kecses ujjait tördelve. – Ő szép ember, vöröslő haja és szilajsága ellenállhatatlanul csábítanak engem. Emellett nemes lelkű és ragyogó művész, amikor énekel. Amikor őt hallom zenélni és énekelni, olyannyira megigéz, hogy nem tudom levenni a szememet róla. Ha olyan önzetlen lenne, mint például te, akkor megpróbálna védelmezni engem a saját érzéseim tüzétől. De talán ő maga sem érti, milyen forró érzéseket ébreszt bennem puszta jelenléte. Valóban, Minutus, egész lényemben reszketek, ha csak látom őt, ahogyan még sohasem reszkettem egyetlen férfi közelségétől sem. Szerencsére sikerült lepleznem ezt, és igyekszem kerülni őt, amennyire csak tudom jelenlegi rangomban.
Nem tudom, megértette vagy sem, mennyire szenvedtem, miközben ő ilyen szemérmesen és álmodozón beszélt.
– Nagy veszedelemben forogsz, imádott Poppaea – mondtam ijedten. – Menekülnöd kell. Kérd meg Othót, jelöltesse magát valamelyik provincia proconsuli hivatalára. Költözzetek el Rómából.
Poppaea úgy meredt rám, mintha elvesztettem volna az eszemet.
– Hogyan lehetne másutt lakni, mint Rómában? Belehalnék az unalomba. De van ennél rosszabb és furcsább is. Még neked sem merném elmesélni ha nem bíznék feltétlenül a hallgatásodban. Képzeld csak, egy zsidó jövendőmondó, bizonyára tudod, hogy ők kiválóak az ilyesmiben, már jó ideje azt mondta nekem – ne nevess –, hogy belőlem császárfeleség lesz.
– De drága, aranyos Poppaea – csillapítottam őt –, hát nem olvastad, mit írt Cicero a jóslatokról? Még csak ne is fáraszd szép fejedet az ilyen esztelenségekkel.
Poppaea elkomorult, és haragosan ezt kérdezte:
– Miért esztelenség szerinted? Otho ősrégi nemzetség sarja. Sok barátja van a szenátusban. Valójában Néró csak úgy keresztezné a jóslatot, ha felbontaná a házasságunkat. Neki magának ott van Octavia, noha esküdözik, hogy sohasem tudott lefeküdni vele. Olyan mély ellenszenvet érez az ostoba leány iránt. Másrészt nem tudom megérteni, hogy egy hozzá hasonló fiatal uralkodó hogyan tarthat, és hogyan oszthatja meg az ágyát egy fiatal felszabadított rabszolganővel. Ez olyan hitvány és megvetendő dolog a szememben, hogy még a gondolata is felháborít.
Igyekeztem megmagyarázni, hogy Akté szép és szelíd, és nem avatkozik az állami ügyekbe. Senkinek sincs tudomása arról, hogy a helyzetét előnyszerzésére próbálta volna kihasználni.
– Ezenkívül azt hiszem, őszintén szereti is Nérót – tettem hozzá.
Poppaea olyan haragra gerjedt, hogy aranyos szandáljával nagyot toppantott, rácsapott a fiára, és az üvöltő gyereket kiküldte a szobából.
– Rabszolganő szerelme! – fortyant fel gúnyosan. – Néró egyszerűen még sohasem talált olyan előkelő nőt, aki méltó lenne hozzá. Bizonyára ezért szeretett annyira belém. De nagyon téved, ha azt hiszi, hogy engem házasságtörésre bírhat, bármilyen forróak is az érzéseim iránta. Ennyire gyenge nem vagyok.
Elhallgattam és töprengtem.
– Voltaképpen mit akarsz tőlem? – kérdeztem végül gyanakodva.
Poppaea gyengéden megsimogatta az orcámat, remegő sóhaj szakadt ki belőle, és forró pillantást vetett rám.
– Ó, Minutus – panaszkodott –, valóban nem vagy túlzottan értelmes. De talán éppen ezért szeretlek. Hiszen kell a nőnek egy barát, akivel őszintén beszélgethet bármiről. Talán csak ki akartam önteni neked a szívemet. Ez már önmagában is könnyebbséget okoz.
A maga bájos módján szégyenkezés nélkül hozzám bújt, a fejét biztonságosan a vállamra hajtotta, és az arcomba sóhajtott félig nyitott szájjal, úgyhogy láttam gyöngyként ragyogó fogait és nyelvének sima hegyét.
– Miért reszketsz, talán fázol? – kérdezte ártatlanul. – Ha igazi jó barát lennél, elmennél Néróhoz, és mindent elmondanál neki. Bizonyára fogadna téged, ha megmondanád, hogy tőlem jössz. Annyira meg van már szédülve, hogy mindent megtenne nekem.
– Mi mindent mesélnék el neki? – kérdeztem. – Hiszen éppen az előbb jelentetted ki, hogy megbízol a hallgatásomban.
Poppaea erőtlen kezemet bosszúsan az oldalára tette, és így magyarázott:
– Elmondod neki, hogy békében kell hagyni engem, mert elgyengülök tőle. Én is csak nő vagyok, és ő ellenállhatatlan. De ha gyengeségemben engednék a csábításainak, meg kellene ölnöm magamat, hogy visszanyerjem önbecsülésemet. Becsület nélkül nem tudok élni, ezt mondd meg neki határozottan. Említsd meg a jóslatot is. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy Otho esetleg valamilyen módon kárt tehet benne. Ostobaságomban véletlenül megemlítettem a jóslatot Othónak, és mélységesen megbántam nyíltságomat. Nem sejtettem, hogy Otho milyen becsvágyó a szíve mélyén.
Számomra nagyon ellenszenves volt a puszta gondolat is, hogy ismét az ő ügyeiben szaladgáljak, mint valami szolga. De a közelsége megfosztott akaratomtól, és irántam tanúsított szilárd bizalmának hatására férfias szükségét éreztem, hogy megvédjem őt. Felébredt ugyan bennem a halvány gyanú, hogy Poppaea semmiféle védelemre sem vágyott. Másrészt szerintem nem tévedhettem magatartásának és füstszínű szemének szemérmes ártatlanságát illetően. Aligha támaszkodott volna rám olyan bizalommal, és bújt volna hozzám, ha sejtette volna, milyen remegést okozott ezzel szemérmetlen testemben.
Hosszas keresgélés után Nérót Gaius cirkuszában találtam meg. Éppen ibériai fogatával gyakorolt, szédítő ütemben körbeszáguldva a versenypályán, és versenytársa a korábbi száműzött Gaius Sofonius Tigellinus volt, akit megtett istállómesterének. A forma kedvéért őrizték a kapukat, de ennek ellenére a nézőtéren egész csomó ténfergő ember verődött össze, hogy kiáltásaival buzdítsa Nérót, és a tetszését nyilvánítsa neki.
Sokáig kellett várnom, amíg Néró végül a verítéktől és a portól piszkosan levette a fejéről a védősisakot, és letekertette a lábszárát védő gyolcstekercset. Tigellinus dicsérte gyors fejlődéséért, de aztán élesen bírálta azokat a hibákat, amelyeket a kanyarban és a szélső lovak hajtásában elkövetett. Néró alázatosan hallgatta, és az eszébe véste a tanácsait. Teljes joggal bízott meg feltétlenül Tigellinus ítélőképességében a lovakkal és a fogattal kapcsolatos kérdésekben.
Maga Tigellinus az a férfi volt, aki senkit sem kímélt, és kegyetlenül bánt a rabszolgáival. Magas, izmos és keskeny arcú ember volt, fölényesen nézett maga körül, mintha tudta volna, hogy az életben keménységgel mindent meg lehet úszni. Annak idején mindenét elvesztette, de száműzöttként halászattal és lótenyésztéssel új vagyont tudott összerakni magának. Azt mesélték, hogy egyetlen nő vagy fiú sem volt biztonságban a közelében.
Miután kézmozdulatokkal és az arckifejezésemmel értésére adtam, hogy fontos ügyben jöttem; Néró megengedte, hogy elkísérjem a kert fürdőjébe. Miután sikerült a fülébe súgnom Poppaea Sabina nevét, elküldte a többieket, és jóindulatának jeléül megengedte, hogy habkővel tisztára dörgöljem portól piszkos, izmos testét. Lelkes kérdéseivel csaknem mindent kiszedett belőlem, amit Poppaea elmondott nekem. Végül buzgón így kérleltem:
– Hagyd hát békében. Csak erre kér, hogy megszabaduljon érzéseinek összeütközésétől. Tisztességes feleség akar lenni. Magad is ismered a szemérmességét és az ártatlanságát.
Néró felnevetett, de aztán komolyságot színlelt, többször is bólintott és így beszélt:
– Természetesen jobban szerettem volna, ha babért hozol a dárdád hegyén, hírnök. Csak csodálni tudom, milyen pontosan megfejted a nők természetét. De elegem van a nők szeszélyeiből. Vannak a világon más nők is, nemcsak Lollia Poppaea. Tehát békében hagyom őt. Ügyeljen ő maga is, hogy ne mutatkozzék állandóan a szemem előtt, mint eddig. Add át neki ezt az üzenetet, és jegyezze meg, hogy a feltételei túlságosan szigorúak.
– De hiszen ő semmilyen feltételt sem szabott – ellenkeztem elképedve.
Néró sajnálkozva nézett rám, majd ezt javasolta:
– Az lesz a legjobb, ha a vadállataiddal meg a saját feleségeddel törődsz. Küldd be Tigellinust, hogy mossa meg a hajamat.
Ilyen barátságtalanul küldött el magától. De ezt meg tudtam érteni, ha valóban olyan éktelenül belebolondult Poppaeába, és csalódott, hogy az visszautasította. Boldogan siettem vissza Pöppaeához, és elmondtam neki jó híreimet. Csodálkozásomra Poppaea egyáltalán nem örvendezett. Éppen ellenkezőleg, a kezében lévő kis üvegcsét szilánkokra törte, úgyhogy a drága kenőcs bemocskolta a padlót, s a bódító illattól egészen elkábultam. Az arca csúnyán eltorzult, amikor felkiáltott:
– Majd meglátjuk, ki az erősebb, ő vagy én.
Jól emlékszem, hogy a következő ősszel a vízvezeték felügyelőjénél ültem, s makacs vitát folytattam vele, hogy új, nagyobb átmérőjű csöveket fektessenek le az állatkertben. Több napon keresztül forró szél fújt, amely vöröses port hozott magával, és amelytől megfájdult a fejem.
A víz elosztása miatt állandó vita folyt, mert a gazdagok és a nemesek az aquaeductusokból a saját csöveiket vezették magánfürdőikbe, kertjeikbe és tavaikba. Róma lakosságának növekedése miatt szokatlanul nagy vízhiány volt. Megértettem a vízvezeték felügyelőjének kínos helyzetét. A hivatala nem volt irigylésre méltó, bár előítéletektől mentes ember meggazdagodhatott a hivatalában. Másrészt viszont, megítélésem szerint, az állatkertnek különleges helyzete volt, és semmi okom sem volt, hogy fizessek neki jogos követelésem teljesítéséért. Reménytelenül összekülönböztünk, ő megtagadta, én pedig követeltem. Még a hivatalos udvariasságot is nehezen tudtuk megőrizni beszélgetésünkben. Már régen utamra mentem volna, és hagytam volna az egészet, de a feleségem, Sabina haragját még nehezebb lett volna elviselnem. Ezért a végén dühösen így szóltam:
– Kívülről ismerem az aedilisi rendeleteket és a szenátus határozatait a víz elosztásáról. Nem tehetek mást, mint hogy Néróhoz fellebbezzek, bár nem szereti, ha őt magát ilyen hitvány ügyekkel zavarják. Attól tartok, te húzod a rövidebbet.
A vízvezeték felügyelője, egy száraz ember, gúnyosan mosolygott, és így válaszolt:
– Tedd azt, amit akarsz. A te helyedben ezekben a napokban nem bosszantanám Nérót a római vízelosztással. Hát nem tudod, hogy a császári fellebbviteli tárgyalásokat és a követek fogadását ma reggeltől kezdve bizonytalan időre elnapolták? Seneca inkább a rabszolgáknak ad vizet, mint a vadállatoknak. A szenátus dühbe gurul annak hallatára, hogy szabad polgároknak vándorárusoktól kell vizet vásárolniuk, miközben az állatkerted szökőkútjai éjjel-nappal működnek.
Hosszabb ideje nem járkáltam Rómában, hogy pletykákat hallgassak. Ezért megkérdeztem, mi baj van.
– Még hogy nem tudnád? – kérdezte gyanakodva. – Otho megtiszteltető kinevezést kapott Hispániába, ahol Lusitania proconsulja lett, és azt a komoly figyelmeztetést, hogy utazzék, amilyen gyorsan csak lehetséges. Ma reggel Néró felbontotta a házasságát, formailag természetesen Otho kérésére. A többi ügyet elnapolták, mert Nérónak a Palatiumban sürgősen a védelmébe kellett vennie a támasz nélkül maradt Poppaea Sabinát.
Mintha buzogánnyal ütöttek volna amúgy is hasogató fejemre.
– Ismerem Poppaea Sabinát – kiáltottam fel. – Ő sohasem egyeznék bele ilyesmibe. Néró erőszakkal vitte a Palatiumba.
A vízvezeték felügyelője megcsóválta deres fejét.
– Attól tartok, újabb Agrippinát kapunk az előbbi helyére – jelentette ki célzatosan. – Az előző, úgy hírlik, javában csomagol Antónia házában, hogy vidékre, Antiumba költözködjék.
Képtelen voltam figyelmet fordítani gonosz célzására. Az agyamban csak egy név maradt meg, Agrippina. Megfeledkeztem a szomjas fenevadakról és a vízilovak kiszáradó medencéjéről. Szerintem Agrippina, csupán Agrippina menthette még meg Poppaea Sabinát Néró tisztességtelen szándékaitól. Annyi befolyása kellett legyen egy anyának még a fiára, és nem fogja hagyni, hogy Néró nyilvánosan megbecstelenítse Róma legszebb asszonyát. Meg kellett védelmeznem Poppaeát, mivel ő nem védhette meg többé önmagát.
A felháborodástól teljesen magamon kívül siettem a Palatinusra, az öreg Antónia házába, ahol a költözködés miatt teljes zűrzavar uralkodott. De azért senki sem állta az utamat. Agrippinát hideg düh hatalmában találtam. Nála volt Octavia, az a hallgatag leány, akinek az asszonyi címen kívül semmi más öröme nem volt abból, hogy a császár felesége lett. Féltestvére, a finom vonású Antónia, Claudiusnak az előző házasságából született leánya szintén a szobában volt. Hasonlóképpen Antónia második férje, az élhetetlen és lomha Cornelius Sulla is.
Amikor váratlanul megjelentem a társaságukban, hirtelen elhallgattak. Agrippina harapósan üdvözölt:
– Micsoda öröm és meglepetés annyi év után! Már azt hittem, mindent elfelejtettél, amit az érdekedben tettem, és ugyanolyan hálátlan vagy, mint a saját fiam. Annál nagyobb az örömöm, hogy a római lovagok közül egyedül jöttél búcsút venni a szegény száműzött nőtől.
Szorultságomban felkiáltottam:
– Talán elhanyagoltam barátságunkat, de nincs idő fölösleges beszédre. Meg kell mentened Poppaea Sabinát a kéjvágyó Néró keze közül, és a védelmedbe kell venned őt. Hiszen a fiad erőszakos tettével az egész Róma szemében önmagát is meggyalázza, nemcsak az ártatlan Poppaeát.
Agrippina mereven rám nézett, megrázta a fejét, és felfortyant:
– Mindent elkövettem a könnyektől az átkokig, hogy megmentsem a fiamat a buja és cselszövő nő keze közül. Jutalomból parancsot kaptam, hogy távozzam Rómából. Poppaea keresztülvitte az akaratát, és most kullancsként kapaszkodik Néróba.
Bizonygatni próbáltam, hogy Poppaea nem akart mást, csak Néró hagyja békében. De Agrippina gúnyosan nevetett. Semmi jót sem hitt el más nőkről.
– Az a nő parázna fortélyaival megőrjítette Nérót – vádaskodott. – Néró hajlik az ilyesmire, bár mindent elkövettem, hogy mások előtt eltitkoljam. Olykor-olykor elhomályosul a látása, és óvnia kell a szemevilágát. Esztelen vonzódása alantas, uralkodóhoz nem illő szórakozásokhoz szintén ezt bizonyítja. De hozzáfogtam az emlékirataim megírásához, és Antiumban be is fejezem. A fiamért mindent feláldoztam, még bűnökre is vetemedtem, amelyekért csak a fiam kegyelmezhet meg nekem. Kerüljön nyilvánosságra, hiszen úgyis mindenki tud róla.
Hirtelen furcsán maga elé meredt, és védekezően felemelte a kezét, mintha kísérteteket kergetett volna el. Aztán Octaviára nézett, megsimogatta az orcáját, és így jövendölt:
– Már a halál árnyékát látom az arcodon. Orcád jéghideg. De még minden elmúlhat, ha Néró kigyógyul őrültségéből. Még a császár sem dacolhat Róma szenátusának és népének a véleményével. Az a sima bőrű kis ringyó rosszul számított. Néróban senki sem bízhat. Szörnyű alakoskodó ő, csupa képmutatás.
Amint a sápadtan is szép Antóniát néztem, a régmúlt évekből kellemetlen árny suhant elém. Eszembe jutott a fél testvére, Claudia, aki megcsúfolta a szerelmemet. Nyilván felkavartak azok az esztelen vádak, amelyekkel Agrippina Poppaeát illette. Kiszaladt a számon a kérdés:
– Emlékiratokról beszélsz. Emlékszel még Claudiára? Hogy van? Javított már az életmódján?
Megítélésem szerint Agrippina hallgatással kitért volna a kérdésem elől, ha a dühtől nem vesztette volna el teljesen a hidegvérét.
– Misenumban érdeklődhetsz utána, a haditengerészet bordélyházában – gúnyolódott. – Megígértem, hogy Claudiát zárt házba juttatom, nevelésének a befejezésére. A bordélyház a megfelelő hely a fattyú számára.
Medúzaként meredve rám hozzátette:
– A leghiszékenyebb tökfilkó vagy, akivel valaha is találkoztam. Te készpénznek vetted a hamis bizonyítékokat az ő paráznaságáról. De oknak elegendő volt, hogy engedély nélkül fajtalankodni merészelt egy római lovaggal. Ha sejtettem volna a hálátlanságodat, aligha vettem volna magamnak annyi fáradságot, hogy megmentselek téged a bukástól.
Antónia vidám nevetésben tört ki, és megkérdezte:
– Hát csakugyan bordélyházba küldted Claudiát, kedves mostohaanyám? Csodálkoztam is, hogy egyik napról a másikra nem gyötört már azzal, hogy ismerjem el a nővéremnek, és eltűnt a szemem elől.
Antónia orrlyuka remegett. Sima kezét végighúzta a nyakán, mintha valamilyen láthatatlan bogarat törölt volna le. Minden idegszála remegett, és karcsúságában furcsán szép volt abban a pillanatban.
Egy szó sem jött ki a számon. A szívem mélyéig elborzadva meredtem erre a két természetellenes nőre. A fejem hirtelen félelmetesen kitisztult, úgyhogy mintegy villámcsapásra megértettem és elhittem minden rosszat Agrippináról, amit annak idején meséltek róla.
Az is megvilágosodott előttem, hogy Poppaea Sabina lelkiismeretlenül kihasználta a barátságunkat terveinek a megvalósítására. Mindez egy szempillantás alatt ment végbe, mint valami jelenés. Mintha abban a pillanatban éveket öregedtem volna, és ugyanakkor meg is keményedtem volna. Talán a tudatomon kívül értem meg a változásra. Mintha ketrecem rácsai kitörtek volna, és most szabad emberként álltam a szabad ég alatt.
Életem legnagyobb ostobaságát követtem el, amikor Agrippinához fordultam Claudia érdekében. Ez rosszabb volt, mint ostobaság. Ez bűn volt Claudia ellen. Valamilyen módon jóvá kellett tennem. Újra kellett kezdenem az életemet attól a pillanattól kezdve, amikor Agrippina mérget csöpögtetett a szívembe Claudia ellen, és elpusztította a szerelmemet. Többé nem akartam ostoba lenni.
– Még mindig az emlékiratokról – szólaltam meg –, tulajdonképpen mibe halt bele Junius Silanus? Talán Publius Celerrel mérget küldtél neki? Komolyan szívszélhűdésnek hittem.
– A fiam érdekében tettem – védekezett Agrippina. – De ő megharapja az emlőt, amelyet szopott.
Ez sem volt igaz, Nérónak annak idején kezdettől fogva dajkája volt. Dajkájának a fiát Egyiptomban procuratori rangra emelte. De a véletlen meghozza a maga termését. A jelenésem minden egyebet felfedett előttem, csak azt nem, hogy egyszer még Antónia lesz életem egyetlen nagy szenvedélye. De hogyan is sejthettem volna ezt akkor?
Mivel elővigyázatosan akartam eljárni, a látszat kedvéért tárgyalásokra utaztam Misenumba, hogy a hajóhad hajóival esetleg vadállatokat szállíttassak Afrikából. A hajóhad parancsnoka Anicetus volt, az egykori borbély, aki Néró első tanítója volt gyermekéveiben. De a hajóhad különálló eset. A római lovagok nem kívánkoznak a hajóhad szolgálatába. A jelenlegi főparancsnok valami Plinius nevű ember, aki enciklopédiát állít össze, és arra használja a hajókat meg a tengerészeket, hogy ritka növényeket és köveket gyűjtsenek a különböző országokból. No, nem mintha rosszabb célra nem lehetne felhasználni a tétlenül veszteglő hadihajókat. Legalább mozoghatnak a fiúk, és ugyanakkor római vérrel nemesíthetik a barbár népet.
A felkapaszkodott Anicetus tisztelettudóan fogadott. Jó hírű nemzetségből származtam, római szenátor fia és lovag voltam. Ezenkívül atyám cliensei érdekeltek voltak a haditengerészet hajógyáraiban is. Anicetus busás ajándékot kapott tőlük. Miután először görög műveltségével, festményeivel és műtárgyaival kérkedett, hamarosan trágár históriákat kezdett mesélni, és nyíltan felfedte romlottságát.
– Minden embernek megvan a maga bűne – magyarázta. – Ez természetes és érthető. Nincs ebben semmi szégyenletes. Az erényesség puszta képmutatás. Ezt az igazságot vertem annak idején Néró fejébe. Semmit sem gyűlölök jobban, mint azokat az embereket, akik erényességet színlelnek. Milyet kívánsz, kövéret vagy soványát, barnát vagy szőkét, vagy jobban szereted a fiúkat? Mindent megszervezhetek a kedvedre; mit kívánsz: tapasztalt kislányt vagy idős nőt, akrobatát vagy érintetlen szüzet? Korbácsolást akarsz nézni, vagy azt akarod, hogy téged magadat izgassanak fel korbácsolással? Akár Dionüszosz misztériumát is megrendezzük a könyv szerint. Csak egy szót szólj! Csak ints, és teljesítem titkos vágyadat, hogy őszinte barátságomat bizonyítsam. Ez Misenum, érted? Itt van a közelben Baiae, Puteoli és Neapolis alexandriai bűneivel. Capreae szigetéről az isteni Tiberius leleményességét örököltük ezekben a dolgokban. Pompeiben finom bordélyházak vannak. Talán evezzünk át oda?
Félénkséget színleltem. Ő romlottságában buzgón be akarta bizonyítani, hogy egyáltalában nem tetteti a romlottságot. Mivel biztatni akart, hogy én is eláruljam magamat, gondtalanul így mesélt:
– Jómagam főként azt élvezem, ha sikerül elcsábítanom valamelyik fiatal nőt, aki Rómából érkezett fürdővendégnek. A legszívesebben egy tapasztalatlan férjes asszonyt. Myrrhát vagy lusitaniai legyet itatok vele. Ha ennek ellenére is képes uralkodni magán, akkor álomitalt keverek a borába. Reggel kábán ébred, és maga sem tudja, mi történt vele. Ez a vágyam az előkelő nők iránt nyilván saját alacsony származásomból fakad. Azelőtt rabszolga voltam, amint te is jól tudod, bár dicsekvés nélkül, elég művelt embernek tarthatom magamat. Ha sejtenéd, kit csábítottam utoljára az ágyba? De nem, ilyesmiről nem lehet beszélni. A nevek veszedelmesek.
Hogy a bizalomra méltónak mutatkozzam, így magyaráztam:
– Annak idején az én szememben az volt izgalmas, hogy álruhába öltözve éjszakánként a Suburában garázdálkodjam, tehetséges tanítványoddal, Néróval együtt. Nem hiszem, hogy bármiben olyan nagy élvezetet találtam volna, mint a leghitványabb bordélyházban, amelybe a rabszolgák járnak. Érted, az ember olykor ráun az ínyencfalatokra, és jobban élvezi a szegények kenyerét meg az avas olajat. Tehát homlokegyenest más vagyok, mint te. De miután megnősültem, felhagytam ezekkel a szokásokkal. De most, bevallom, egyszerre forró vágyat érzek, hogy megismerjem a hajóhad bordélyházait, amelyeket állítólag kitűnően szerveztél meg.
Anicetus buján mosolygott, megértően bólintott, és így válaszolt:
– Három zárt házunk van, a legjobb a parancsnokság, a második a legénység, a harmadik pedig az evezős-rabszolgák számára. Akár hiszed, akár nem, Baiaeből olykor előkelő nők jönnek hozzám vendégségbe, akik minden másra ráunva, éjszaka a bordélyházban akarnak szolgálni. Főként a kiélt nők kedvelik az evezős-rabszolgákat, és lelkes szolgálataikban lepipálják házaink legtapasztaltabb ringyóit. Érthető módon gazdasági okokból az új jövevények először a tisztikart szolgálják, aztán a legénységi állományt és három év múlva az evezős-rabszolgákat. Néhányan tíz évig is kibírják ezt a megerőltető szakmát, de a tapasztalat szerint átlagosan öt év elegendő. Néhányan természetesen idő előtt felakasztják magukat, egy bizonyos részük megbetegszik, és szolgálatra alkalmatlanná válik, néhányan pedig részegesek lesznek, úgyhogy csak felfordulást okoznak. De állandó utánpótlást kapunk Rómából és Itália más városaiból. A hajóhad bordélyházaiba büntetésből kerülnek azok a nők, akiket erkölcstelen életük miatt helyeztek vád alá, más szóval, akik meglopják az ügyfeleiket, vagy boroskancsóval verik fejbe a túlságosan szemérmetlen férfit.
– Mi történik azokkal, akik megérik azt, hogy a szolgálatra alkalmatlanokká válnak? – kérdeztem.
– Sok kell ahhoz, hogy egy nő az evezős-rabszolgák számára is alkalmatlanná váljék kérkedett Anicetus. – Csak ne aggódj. Az én házaimból senki sem kerül ki élve. Végső esetben vannak bizonyos férfiak, akik abban lelnek élvezetet, hogy időnként ocsmányul megölik a nőt. Őket kordában kell tartani. Hiszen a házaim egyik célja az, hogy a közeli településeken élő tisztességes nőket megvédjük a tengerészektől. Van például a listámon egy derék fickó, akinek havonta egyszer vért kell szívnia egy nő nyaki ütőeréből. E miatt a kis fogyatékossága miatt az evezőpadhoz láncolták. A legcifrább az, hogy utólag mindig keservesen megbánja, és könyörög, hogy korbácsoljuk halálra.
Nem hittem maradéktalanul Anicetus históriáinak. Csak dicsekedni akart, és meg akart döbbenteni romlottságával, mert alapjában véve gyenge és megbízhatatlan ember volt. Megértettem, hogy mint a hajóhad parancsnoka, megszokta, hogy lódítson, mint a tengerészek.
Először elvitt Venus szép kerek templomába, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a csillogó tengerre, és amelybe föld alatti folyosón lehetett észrevétlenül bejutni a laktanyából. A fallal körülvett első két bordélyház semmiben sem különbözött Róma tiszta lupanarjaitól. Még folyóvíz is volt bennük. Az evezős-rabszolgák rendelkezésére álló ház viszont olyan volt, mint a börtön. Nehezemre esett az itt tartott nőket nézni, annyira állatiasan bambák voltak.
De bármilyen figyelmesen néztem is minden nőt, aki a szemem elé került, Claudiát nem találtam meg közöttük. Ijesztő megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, s arra gondoltam, hogy Claudia, miután ide került, nem látott más módot a szabadulásra, s felakasztotta magát.
– Nincs itt véletlenül egy Claudia nevű nő, akit züllöttsége miatt több évvel ezelőtt száműztek Rómából? – kérdeztem.
A hálócellákat a folyosótól gyékényfüggöny választotta el. Anicetus büszkén mutatott az ajtónyílások fölött a falra esetlenül ráfestett színes virágokra, és így magyarázott:
– Minden új jövevény virágnevet kap. Más nevet nem használhat. Nagy herbáriumra van szükség. De az újoncok az elődjük nevét öröklik. Különben képzett növénytudósra volna szükségünk.
Miután dicsértem rendszerének a célszerűségét, és ismét feltettem az előbbi kérdést, Anicetus vonakodva így válaszolt:
– Természetesen van valahol egy lajstrom, amelyre az érkezésükkor az igazi nevükön és ismertető jeleikkel együtt jegyzik be őket. Ez feltétlenül fontos a censorok miatt. Bizonyára észrevetted, hogy nem bélyegezzük meg őket tüzes vassal sem a homlokukon, sem a hátsó felükön. Ez ártana a mesterségüknek.
– Az a Claudia, akit említettem – magyaráztam közönyösen –, Claudius császár fattyának tartotta magát. Ezért érdekes volna látni, mi lett belőle itt.
Anicetus vihogni kezdett, mint a vénasszonyok, kezét a szája elé tartotta, és így beszélt:
– Aha, értem már, mire akarsz kilyukadni? Ne aggódj. Volt már nálunk Gaius egyik leánya, volt, aki azt állította, hogy ő Lívia, meg egy nő, aki külsőleg annyira emlékeztetett Agrippinára, hogy az ember rokonoknak hihette őket. Néró egyszer kedvtelésből ki is próbálta, hogy megízlelje, milyen lehet a vérfertőzés. Természetesen elmebetegek voltak. De az ilyenekkel egy idő után nagyon nehéz bánni. Őket csak mulatságos számokra lehet használni. Ha az alapos korbácsolás nem gyógyítja ki őket téveszméikből, áthelyezzük őket konyhai rabszolgának vagy mosónőnek.
Anicetus a lajstromot kérette, hogy a kedvemben járjon, és mutatóujjával böngészte az évekkel azelőtti neveket.
– Claudia Urgulanilla – olvasta csodálkozva. – Rómából. Rendőri intézkedés. Először Rózsa. Aztán Amaryllis. Ez még az én időm előtt történt. Úgy tűnik, hogy mint alkalmatlant más feladatokra helyezték át. Nincs bejegyzés, hogy meghalt volna.
A következő napon rátaláltam Claudiára Puteoliban, a tengeri őrség szálláshelyén. Idő előtt megöregedett nőt láttam, akinek a haját és a szemöldökét lenyírták az élősdiek elkerülésére. Rongyos rabszolgaruha volt rajta, mert rabszolgamunkát végzett a szálláshely fazekai mellett.
Claudiára tulajdonképpen már csak a szeméről ismertem rá. Ő nyomban rám ismert, bár először nem fedte fel magát. Egyszerű volt egy erszény ezüstpénzért kiváltanom. Ingyen is megkaphattam volna, ha akartam volna, de a nyomok eltüntetésére biztosabbnak tartottam, hogy a censorok miatt óvatos legyek.
Miután a város legjobb vendégfogadójában kettesben maradtunk, először Claudia fortyant fel:
– Bizonyára buzgón kerestél, kedves Minutus, hogy ilyen hamar rám találtál. Hiszen csak hét esztendő telt el, amióta utoljára találkoztunk. Mit akarsz tőlem?
Buzgó kérésemre hajlandó volt tisztességes ruhát ölteni magára, parókát tenni a fejére, és fekete festékkel valamilyen szemöldökvonalat festett a szeme fölé. A konyhai munka következtében alaposan meghízott, és az egészségében semmi kivetnivaló sem volt.
Egy szót sem volt hajlandó elmondani misenumi tapasztalatairól. A keze kemény volt, mint a deszka, a talpa pedig elszarusodott. A napsütéstől sötétbarnára égett. A ruhája és a parókája ellenére is az első pillantásra észre lehetett venni, hogy rabszolga. Minél többet néztem, annál idegenebbnek tűnt a szememben.
Végül csüggedten megszólaltam:
– Agrippina, csak Agrippina az oka a sorsodnak. Fiatalságom ostobaságában, a legjobb szándékkal, neki szóltam az érdekedben. Ő becsapott.
– Talán egy szóval is panaszkodtam neked a sorsomra? – jegyezte meg élesen Claudia. – Minden, ami velem történt, Isten akaratából történt, büszke testem megalázására. Azt hiszed, hogy életben lennék még, ha Krisztus ereje nem erősítette volna meg a szívemet?
Ha a keresztények babonája segítette abban, hogy elviselje a meggyaláztatást és a rabszolgasorsot, nem akartam ellenkezni vele. Ezért csak óvatosan kezdtem magamról mesélni. Hogy visszanyerjem a bizalmát, elmondtam neki, hogyan találkoztam Korinthoszban Paulusszal és Kephasszal, hogyan beszélgettem velük, és hogyan lett Lausius Hieraxból, a szabadosomból, befolyásos keresztény. Claudia kezét az arcára téve hallgatott. Fekete szeme felragyogott.
– Itt Puteoliban sokan vagyunk testvérek, akik Jézust elismerjük Krisztusnak – mondta elevenebben. – A tengerészek között is vannak testvéreink, akik megtértek, miután azt hallották, hogy a názáreti Jézus a vízen járt. Különben sohasem szabadultam volna ki a misenumi zárt házból.
– A tengerészek élete veszélyes – ismertem el. – Úgy hírlik, hogy Puteoli és Neapolis a keleti országok szemétdombja. Nem csodálom, hogy az új hit a zsidókkal együtt ide is eljutott.
Claudia fürkészve nézett rám.
– És te, Minutus? – kérdezte. – Hiszel te valamiben? Miután egy ideig töprengtem, megráztam a fejemet, és elismertem:
– Nem, Claudia, semmiben sem hiszek többé. Megkeményedtem.
– Ebben az esetben – jelentette ki határozottan Claudia, és két kemény kezét egymáshoz szorította – nekem kell téged akár erőszakkal is a helyes útra segíteni. Bizonyára ez a rendeltetése annak, hogy hosszú évek után ide vezettettél, megkeress, és kiszabadíts engem a rabszolgaságból. A rabszolgaság ugyan Isten legnagyobb irgalma volt számomra Misenum után.
– Senki sem vezetett – tiltakoztam indulatosan. – Magam indultam el önszántamból, hogy megkeresselek, mihelyt Agrippina saját szájából hallottam, hogy becsapott engem.
Claudia szánakozóan nézett rám, és kijelentette:
– Neked, Minutus, nincs szabad akaratod, és soha nem is volt. Különben minden másként lenne. Nem szívesen válok meg Krisztus gyülekezetétől Puteoliban, de megértem, hogy téged kell kövesselek Rómába, hogy éjjel-nappal gyötörjelek, amíg alázatos nem leszel, és Krisztus titkos birodalma alattvalójának vallód magad. Na, ne vágj olyan rémült arcot. Ennek a hamarosan elpusztuló világnak a poklában az az egyetlen békesség és boldogság, ha vele egyesülünk.
Arra gondoltam, hogy Claudia kissé meghibbant attól, amit átélt, és nem mertem ellenkezni vele. Egy vadállatokat szállító hajón együtt vitorláztunk Antiumba és onnan Ostiába. Aztán titokban a házamba vittem az Aventinusra. Ott Claudia az egyik szolgáló helyét foglalta el, és Laelia néni megkedvelte, mert egykori dajkájának hitte. Laelia néni gondolataiban visszatért gyermekkorába, és akkor érezte boldognak magát, ha babákkal játszott.
De egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy Claudia ne fecsegett volna nekem a názáreti Jézusról. Az állatkerti házamba menekültem előle. Ott viszont gonoszságával Sabina tette elviselhetetlenné az életemet. Egyre öntudatosabbá vált, miután az egyik rokona bejutott az államkincstár vezetőségébe, így Sabina nem függött többé annyira az én pénzemtől, mint azelőtt. A gyakorlatban ő vezette az állatkertet, és rendezte az amphitheatrumban az állatbemutatókat. Sőt, még nyilvánosan is fellépett, hogy megmutassa a tudományát az oroszlánszelídítésben.
Ebben az időben Néró élete szerintem ugyanolyan elviselhetetlenné vált, mint az én életem. Miután az anyját Antiumba száműzte, és Lollia Poppaeát magához vette a Palatiumba nyilvános szeretőjének, csöbörből vödörbe jutott. A nép rosszallotta mogorva viselkedését Octavia iránt. Poppaea Sabina viszont nyafogott és sírdogált, s követelte, hogy törvényesen váljék el Octaviától, és Agrippina titkos cselszövéseivel ijesztgette, amelyeknek lehetett valami alapjuk. Antónia férjét, Cornelius Sullát Néró mindenesetre Massiliába száműzte. Antónia természetesen követte a férjét, és öt évig nem is láttam.
Seneca határozottan ellenezte a válást. Az öreg Burrus nyilvánosan kijelentette, hogy ha Néró elválik Octaviától, akkor le kell mondania a hozományáról is, azaz az imperátori méltóságról. És Lollia Poppaea nem kívánt Rhodosz szigetére utazni, hogy ott egy szabad művész feleségeként éljen.
Poppaea nem engedte meg Nérónak, hogy találkozzék Aktéval, és Néró sem esztelen ajándékaival, sem a fényűzéssel nem tudta lecsillapítani, mivel Otho már mindezt megszerezte neki. Nérót főként Poppaeának a vádja sértette, hogy gyámság alatt álló anyámasszony katonája, aki fél az anyjától, és szolgai módon engedelmeskedik tanítómestere akaratának. Az igaz volt, hogy amíg Agrippina élt, Néró egy pillanatig sem érezhette nyugodtnak magát, és még elképzelni sem merte a törvényes válást Octaviától.
Hogy indulatait levezesse, Néró ismét átadta magát az álruhás duhajkodásnak és verekedéseknek Róma éjszakai utcáin. Esztelenül szerette Poppaeát, de Poppaea tudta, hogyan kell bánni vele, és a gyengédség minden pillanatát szemrehányásaival és könnyeivel mérgezte meg.
Őszintén szólva én is olyan bosszús voltam, hogy néhány alkalommal újra csatlakoztam Néró éjszakai útjaihoz. Végül az egyik feldúlt csapszékben, az összetört ülőhelyek és borosedények között részegen sírva fakadt, kijelentve, Hogy senki sem érti meg igazán az ő érzékeny természetét. Az ilyen pillanatokban senki sem hitte volna őt Róma császárának és a földkerekség uralkodójának.
Agrippina hatalomvágyában és féltékenységében bizonyára maga okozta a saját végzetét. Hiszen mögötte volt a második férjétől és Claudiustól örökölt vagyona, és Pallas száműzetése ellenére is mérhetetlenül nagy befolyással rendelkezett. Agrippinának ugyan nem maradt már egyetlen más igazi barátja sem. De Néró egy politikai összeesküvésnél is jobban félt attól, hogy Agrippina esztelenségében kiadja az emlékiratait, amelyeket Antiumban saját kezűleg írt, mivel még a legmegbízhatóbb rabszolgának sem merte tollba mondani. Őrültségében maga terjesztette el a városban az emlékiratok hírét, úgyhogy többen kezdték buzgón a halálát kívánni, természetesen azok, akik valamilyen módon belekeveredtek a bűneibe.
Ami engem illetett, gondolatban azzal vádoltam Agrippinát, hogy elrontotta az életemet, amikor még fiatal és nyíltszívű voltam, és Claudiát szerettem. Minden rosszat, ami velem történt, az ő nyakába varrtam. Kedvtelésből egyszer felkerestem Locustát kis birtokán. A kifinomult Locusta rám mosolygott, már amennyire halotti maszkra emlékeztető arc mosolyogni képes, és nyíltan elmondta, hogy nem én voltam az első, aki ugyanabban az ügyben felkereste.
Elvben természetesen semmi kifogása sem volt ellene, hogy mérget készítsen Agrippinának is. Minden az áron múlott. De fejét rázta, s hozzátette, hogy már minden eszközét felhasználta. Agrippina túlságosan óvatos volt, maga készítette étkét, és még a saját kertjéből sem mert gyümölcsöt szedni, hogy megegye, mert azt is könnyen meg lehetett mérgezni. Megállapítottam, hogy Agrippina élete sem volt vidám, noha bosszúszomjában természetesen élvezte, hogy az emlékiratait írja.
Néró csak azután nyerte vissza lelki nyugalmát, és jutott édes egyetértésre Poppaeával, miután elhatározta, hogy megöleti az anyját. Politikai szempontból Agrippina halála ugyanolyan elkerülhetetlenül fontos volt számára, mint Britannicus halála. Legalábbis nem hallottam róla, hogy Seneca akár egy szóval is ellenezte volna a gyilkosságot, noha természetesen ő maga nem akart belekeveredni.
Csak az volt még kérdéses, hogyan lehetne a gyilkosságot úgy elkövetni, mintha baleset történt volna. Néró fantáziája működésbe lépett, és a lehető legszínpadiasabb megoldást követelte. Legbizalmasabb barátaival tanácskozott.
Tigellinus, akinek bizonyos személyes okai is voltak arra, hogy gyűlölje Agrippinát, megígérte, hogy halálra gázolja egy négyesfogattal, ha sikerül Antiumban kicsalni a nyílt útra. A magam részéről fenevadakat javasoltam. De semmilyen módot nem lehetett kieszelni arra, hogy Agrippina gondosan őrzött majorjának a kertjébe fenevadakat juttassunk be.
Néró azt hitte, hogy csupán iránta és Poppaea iránt érzett személyes vonzalmam miatt állok az ő pártján, mit sem tudva arról, hogy engem a saját rendíthetetlen bosszúvágyam tüzelt. Agrippina minden bűncselekményéért ezerszeresen rászolgált a halálra. Szerintem végzetszerűen jogos volt, hogy saját fiának a döntésére érje utol a halál. Benned is farkasvér csörgedez, Iulius fiam, még valódibb, mint bennem. Igyekezz jobban kordába szorítani, mint ahogyan az apád tudta.
Voltaképpen a feleségem, Sabina vezetett rá minket az igen látványos lehetőségre. Egy görög technikus egy kis hajót mutatott be neki, amelybe vadállatokat lehetett zárni. Elmés gépezet segítségével egyetlen férfi képes volt a megszabott pillanatban egy emelőkar segítségével kettéhasítani a hajót, és így szabadon bocsátani a fenevadakat.
Sabina buzgón felkarolta a tervet, hogy a rendelkezésére állhasson a tengeri ütközetek végett szervezett Naumachiumban, noha én a különkiadások miatt a végsőkig elleneztem, hogy tengeri szörnyetegekkel is foglalkozzunk. De Sabina hatalomvágya diadalmaskodott. Az új találmány már előre olyan nagy érdeklődést váltott ki, hogy Anicetus emiatt az előadás napjára Rómába jött Misenumból.
A vízi bemutató tetőpontjaként a hajó pontosan a kívánt módon hasadt szét. A közönség ujjongott, amikor azt látta, hogy bölények és oroszlánok a vízben tengeri szörnyekkel küzdenek, és miután kiúsztak, a szárazra, zsákmányul estek a bátor vadászoknak. Néró lelkendezve tapsolt, és odakiáltott Anicetusnak:
– Tudsz nekem egy ugyanilyen hajót építtetni? De nagyobbat és olyan fényűző díszítéssel, hogy megfelelő kirándulóhajó legyen a császár anyja számára.
Készségesen megígértem Anicetusnak a görög technikus titkos rajzait, bár eszembe jutott, hogy egy ilyen teátrális bemutatóba túlságosan sok ember lenne beavatva, semhogy titokban lehetne tartani.
Jutalomból Néró előre meghívott magával Minerva tavaszi ünnepére Baiaebe, hogy a saját szememmel láthassam az általa tervezett rendkívüli előadást. Nagy társaságban és a szenátusban is kezdett bűnbánó fiúként viselkedni, aki egyetértésre vágyik az anyjával. A vitákat és az indulatos kirohanásokat mindig el lehet simítani, ha elegendő jóakarat van mindkét félben, magyarázta.
Agrippina tudósítói természetesen a lehető legsebesebben továbbították Antiumba ezeket a célzásokat. Agrippina tehát nem nagyon lepődött meg, és nem is fogott gyanút, amikor Nérótól szép levelet és meghívást kapott Baiaebe Minerva ünnepére. Az ünnep mint alkalom már maga is célzás volt. Minerva az iskolásgyermekek istennője. Az egyetértés megteremtése távol Rómától és a veszekedős természetű Poppaeától, nagyon természetesnek látszott.
Minerva születésnapja a béke napja, amelyen nem szabad vérnek folynia, és semmilyen fegyvert sem szabad szem előtt tartani. Nérónak először az volt a szándéka, hogy tengerészekkel a fedélzeten az új kirándulóhajót küldi Antiumba Agrippináért, hogy ezzel a tiszteletadással bizonyítsa azt a szándékát, hogy anyját visszaállítja előző méltóságába. De a vízióra segítségével kiszámítottuk, hogy ebben az esetben a hajónak még napvilágnál kellene kettéhasadnia.
És Agrippina gyanakvása is annyira közismert volt, hogy visszautasíthatta volna az ilyen tiszteletadást, és esetleg szárazföldön utazott volna. Végül is egy háromsor-evezős hajón érkezett Misenumba, amelyen hűséges rabszolgái teljesítettek szolgálatot. Néró ott fogadta az egész előkelő társasággal együtt. Rómából magával hozta Senecát és Burrust, hogy a jelenlétükkel növelje az egyezkedési tanácskozások politikai jelentőségét.
Csak csodálni tudtam Néró ragyogó színészi adottságait, amikor a meghatottságtól összetörve sietett anyja elé, megölelte, és ismét a legkiválóbb anyaként köszöntötte. Agrippina is megtette, ami tőle telt, a legfinomabb ruhájába öltözve és megszépítve magát, úgyhogy olyan volt, mint egy karcsú, bár a vastag arcfestékréteg miatt kifejezéstelen istennő szobra.
Minerva napján tavasziasan vidám hangulat uralkodik, úgy hogy a nép, amely nem sokat ért az állami ügyekhez, ujjongva köszöntötte Agrippinát, amikor Bauliba, a Locrinus tó partján levő birtokára kísérték. Ott, a tengeröböl mólóinál horgonyzott a hadihajók zászlókkal díszített csoportja. Köztük a fényűzően díszített kirándulóhajó is. Néró parancsára Anicetus felajánlotta a hajót Agrippina használatára. De miután az éjszakát Bauliban töltötte, Agrippina inkább visszavitette magát Baiaebe, mert rövid volt az út, és ki akarta élvezni az út mentén összeverődött nép éljenzéseit.
Minerva hivatalos ünnepi szertartásain Baiaeban Néró Agrippinát engedte az előtérbe, ő maga pedig félrehúzódott, mint valami alázatos iskolásfiú. A város vezetői által adott ebéd, a számos beszéd, majd ezek után a pihenés annyira megnyújtotta az ünnepségeket, hogy már sötétedett, amikor kezdetét vette a vacsora, amelyet Néró rendezett. Ezen részt vett Seneca és Burrus is. Agrippina a díszheverőt foglalta el. Néró a lábánál ült, eleven beszélgetést folytatva vele. Bőségesen ittak bort. Amikor Agrippina megjegyezte, hogy elszaladt az idő, Néró komolynak tettette magát, és halkan a tanácsait kérte állami ügyekben.
Amennyire megértettem, Lollia Poppaea jövendő helyzetéről volt szó. Agrippina gyémántkeménynek bizonyult. Mivel Néró alázatossága félrevezette, kijelentette, hogy nincs más követelése, csupán az, hogy Néró küldje Poppaeát Lusitaniába, vissza Othóhoz. Akkor Néró ismét teljesen bízhat Agrippina támogatásában és anyai szeretetében. Agrippina csak a fia javát akarta.
Néró minden megerőltetés nélkül a harag néhány könnyét sajtolta ki a szeméből, de értésére adta, hogy az anyja kedvesebb számára, mint bárki más nő ezen a világon. Még néhány verssort is elmondott, amelyet ő költött az anyja dicsőségére.
Agrippinának a fejébe szállt a bor és a siker, mert az ember szívesen elhiszi azt, amiben reménykedik. De azért megfigyeltem, hogy állandóan ügyelt arra, hogy ne nyúljon a boros serleghez, amíg Néró nem ivott előbb belőle, és nem kóstolt meg egyeden ételt sem, ha Néró vagy a saját barátnője, Acerronia, előbb nem ízlelte meg ugyanabból a tálból. Szerintem ez nem is volt gyanakvás, hanem megrögzött szokás, amelyet Agrippina az évek során vett fel.
Anicetus szintén tehetséges színésznek bizonyult, amikor magából kikelve jött jelenteni, hogy az ünnepi bemutatón résztvevő hadihajók véletlenül olyan csúnyán megrongálták Agrippina háromsor-evezős hajóját, hogy komoly javítás nélkül nem indulhat el az Antiumba vezető útra. Helyette a díszhajó várja őt a kikötőben, haditengerészeti legénységgel.
Valamennyien elkísértük Agrippinát az ünnepi fényárban úszó kikötőbe. Búcsúzáskor Néró megcsókolta a szemét és a keblét, és támogatta, amint a bortól tántorgó lábbal a haj óra lépkedett. Iskolázott hangján Néró búcsúzóul így köszöntötte az anyját:
– Minden jót, anyám! Te szültél engem. Csak általad uralkodom.
Hogy továbbra is őszinte legyek, ez a búcsúzás szerintem kissé túlzás volt Néró kiváló színészi teljesítményében. Az éj csendes és csillagos volt. Amikor a hajó már olyan messzire evezett, ahová a fények nem értek el, Seneca és Burrus a szállására indult. Mi néhányan, akik be voltunk avatva a gyilkosságba, visszatértünk, hogy folytassuk a mulatozást.
Néró hallgatag volt, hirtelen halálsápadt lett, és kiment hányni. Egy pillanatig valamennyien arra gyanakodtunk, hogy Agrippinának sikerült titokban mérget öntenie a boros serlegébe. Csak aztán értettük meg, hogy az egész napi tettetés viselte meg Nérót. Érzékeny természete nem tudta elviselni az unalmas várakozás okozta feszültséget, bár Anicetus minden igyekezetével vigasztalta, hogy most már semmilyen hiba sem csúszhat a számításba. Olyan ravaszul szervezett meg, úgymond, mindent.
Később hallottam Obaritus tengerész centuriótól, akire Anicetus a kirándulóhajó parancsnokságát bízta, hogy miként történt minden. Agrippina egyenesen a hajó fényűző fülkéjébe ment, de nem aludt el. A sötét tengeren feltámadt gyanakvása, miután észrevette, hogy ki van szolgáltatva az idegen tengerészek kénye-kedvének, és csupán Acerronia meg procuratora, Crepeius Gallus maradt vele.
Agrippina Gallust a hajótatra küldte, hogy követelje: a hajó Bauliba vegye az útját. Ott akarta tölteni az éjszakát, és csak reggel, napvilágnál szándékozott folytatni az útját Antiumba. Anicetus jól emlékezett, hogy Agrippina annak idején számkivetésben Pandataria szigetén kénytelen volt a víz alá bukva szivacsokat gyűjteni, hogy ebből tartsa fenn magát. Ezért a hajó kettéhasadását két lépcsőben rendezték meg.
Az első emelőrúd elmozdítására az ólommal megrakott felső építmény szakadt be, és csak a második emelőrúd váltotta ki a hajó teljes kettéhasadását. De a fülke berendezését olyanokra bízták, akik semmit sem tudtak a tervről. A biztonság kedvéért csak néhány tengerésznek volt tudomása róla.
Valamelyik ostoba magas csúccsal ellátott díszágyat állított a fülkébe. Amikor a mennyezet beszakadt, az ágy támasztó oromzata megvédte Agrippinát, úgyhogy csupán a vállán sebesült meg. Acerronia éppen a padlón térdelt, és a lábát masszírozta, és így sértetlen maradt. Csupán Gallus halt meg azonnal, amikor a mennyezet beszakadt.
A hajón teljes zűrzavar tört ki a felső építmény összeomlásakor. Csupán Agrippina állt azonnal a helyzet magaslatán, mert a tenger csendes volt, és a hajó semminek sem ütközött neki. Acerroniának megparancsolta, hogy a fülkéből másszon fel a fedélzetre, és ott kiabáljon: „Én vagyok Agrippina. Mentsétek meg a császár anyját!”
A centurio nyomban parancsot adott a beavatott tengerészeknek, hogy verjék agyon az evezőlapátokkal. Miután hiába rángatta a beszorult emelőrudat, amelynek ketté kellett volna hasítania a hajót, a centurio megkísérelte felborítani a hajót. A leszakadt tetőzet ólomsúlyával már amúgy is csúnyán féloldalra döntötte. A tengerészek a megbillent oldalra rohantak, mások viszont az ellenkező oldalra, úgyhogy a hajó nem borult fel. A nagy zűrzavar közepette Agrippina a fülkéből zajtalanul a vízbe ereszkedett, és úszni kezdett a part felé, és ittassága meg vállsebe ellenére, sikerült olyan hosszú ideig víz alatt úsznia, hogy a csillagok fényénél nem vették észre a fejét a tenger szintjén.
Miután látótávolságon kívülre úszott, Agrippina egy halászbárkával találkozott, amely a tengerre készült reggeli halászatra. A halászok a csónakba húzták, és kérésére Bauliba vitték. A tengerész centurio hidegvérű férfi volt. Különben Anicetus nem őt választotta volna ki a feladatra.
Miután felfedezte, hogy a tetem Acerronia, és hogy Agrippina nyomtalanul eltűnt, a megroggyant és oldalt dőlt hajóval visszaevezett Baiaeba, hogy késedelem nélkül jelentést tegyen az ügy kudarcáról Anicetusnak. Mialatt ő Néró szállására sietett, a beavatott tengerészek elterjesztették a városban a borzalmas szerencsétlenség riasztó hírét.
Baiae népe izgatottan rohant a kikötőpartra, a vízbe gázolt és halászbárkákba szállt, hogy vaktában Agrippina megmentésére induljon. Amikor a felfordulás a tetőpontjára hágott, visszatértek a halászok, akiket Agrippina fogadott fel, s elmondták, hogy Agrippina könnyebb sebesüléssel megmenekült. Az elképedt néptömeg úgy döntött, hogy tüstént diadalmenetben indul Bauliba, hogy gratuláljon Agrippinának, hogy csodálatosan megmenekült a hajótörésből.
Néró, idegesen ugyan, de semmi rosszat sem sejtve, néhány bizalmas barátjának a támogatásával hol könnyeket ejtve, hol meg hahotázva készülődött, hogy anyjának véletlen halálát gyászolja. Az egész impériumra terjedő gyászünnepséget tervezett, és készítette beszámolóját Róma szenátusának és népének.
Lelkiismeret-furdalások közepette kérdezgette tőlünk, lehet-e javasolni, hogy Agrippinát istennővé nyilvánítsák. Hiszen Agrippina a nagy Germanicus leánya, Gaius császár húga, Claudius császár özvegye, és Néró császár anyja volt, tehát voltaképpen még Líviánál is érdemdúsabb nő Róma történetében. Mindez iszonyatosan komikus volt. Gúnyolódva egymást kezdtük már javasolni az új istennő papi collegiumának dísztagságára.
A nevetés közepette berontott Obaritus tengerész centurio, s jelentette, hogy a hajó kettéhasadása kudarcba fulladt, Agrippina pedig nyomtalanul eltűnt. Az a remény, hogy vízbe fúlt, nyomban szertefoszlott, amikor az ujjongva kiáltozó tömeg élén jöttek a halászok, hogy jelentsék Agrippina megmenekülését. Fényeket láttak kiszűrődni a fogadóteremből, és remélték, hogy Néró megjutalmazza őket. De Néró elvesztette az uralmát az idegei fölött, és elküldött Senecáért és Burrusért, hogy verjék fel őket az ágyukból, mint az iskolásfiú, aki csínytettének kiderülése után sírva menekül tanítómestereihez.
Bennem maradt annyi hidegvér, hogy megparancsoltam Anicetusnak, nyomban vétesse őrizetbe a halászokat, és zárassa őket biztonságos helyre, ott várjanak jutalmukra, nehogy az általuk terjesztett mendemondák tovább rontsák a helyzetet. Néró szerencséjére Agrippina szemlátomást nem közölte velük esetleges gyanúját, hiszen olyan ártatlanul ujjongva meséltek Nérónak hőstettükről.
Seneca és Burrus egyszerre érkezett, Seneca mezítláb, egyszál ingben. Néró őrült módjára viselkedett, s fel s alá rohangált a teremben. Anicetus röviden elmagyarázta az események lefolyását. Rossz lelkiismeretének hatására Néró komolyan féltette az életét. Élénk fantáziájától sarkallva fennhangon kiáltozta mindazt a szörnyűséget, amit elképzelt. Agrippina, úgymond, javában fegyverezte fel a rabszolgáit, vagy uszította a helyőrség katonáit Néró ellen, vagy már úton is van Rómába, hogy a szenátusnál vádat emeljen gyilkossági kísérlet miatt, hogy megmutassa a sebét, és elmesélje szolgáinak szörnyű halálát.
Seneca és Burrus mindketten tapasztalt államférfiak voltak, és nem volt szükségük sok magyarázatra; Seneca csupán kérdő pillantást vetett Burrusra. Burrus felvonta a vállát, és ezt a tanácsot adta:
– Én nem küldenék praetorianusokat, sem germánokat a személyi őrségből Germanicus leányának a megölésére.
Őszinte undorral az arcán megfordult, hogy Anicetusra nézzen, és ezt javasolta:
– Teljesítse Anicetus, amit megígért. Én mosom kezemet.
Anicetusnak nem kellett még egy parancs. Okkal féltette a saját bőrét. Néró dühében az öklével már a képébe sújtott. Készségesen megígérte, hogy a tengerészek segítségével maradéktalanul teljesíti kapott feladatát. Néró réveteg szemmel meredt Senecára és Burrusra, és vádlón felkiáltott:
– Csak most szabadulok meg a gyámság alól, és kapom meg az uralkodó igazi hatalmát. De ezt egy egykori borbély, egy felszabadított rabszolga ajándékozza nekem, és nem Seneca, az államférfi, sem Burrus, a hadvezér. Menj, Anicetus, menj gyorsan, és vígy magaddal mindenkit, aki kész megtenni az uralkodónak a legnagyobb szolgálatot.
Ugyanakkor elsápadva hátraugrott, mert jöttek jelenteni neki, hogy Agrippina szabadosa, Agerinus kér bebocsátást színe elé, hogy üzenetet adjon át Agrippinától.
– Meggyilkolnak engem! – kiáltott fel Néró, felkapta a kardját, és a köntöse alá rejtette.
Valójában semmi félnivalója sem volt, hiszen a lehetőségek mérlegelése után az úszástól és a vérveszteségtől kimerült Agrippina belátta, hogy nem tehet mást, mint hogy jó képet vág a rossz játékhoz, és úgy tesz, mintha mit sem tudna a gyilkossági szándékról. Ezért Agerinus remegve bejött, és enyhén dadogva átadta Agrippina üzenetét:
– Az istenek jósága és a császár Szerencse istenasszonya megmentett a véletlen haláltól. Ha megijedsz is a veszélytől, amely anyádat fenyegette, egyelőre ne látogass meg. Pihenésre van szükségem.
Miután észrevette, hogy Agerinus részéről nincs mitől tartania, Néró visszanyerte a hidegvérét, titokban a köntöse alól Agerinus lába elé ejtette a kardot, hátraugrott, ujjával vádlón a kardra mutatott, és drámai hangon felkiáltott:
– Tanúsítsátok valamennyien, tulajdon anyám ideküldte a szabadosát, hogy meggyilkoljon engem.
Rárontottunk Agerinusra, hogy elképedt tiltakozása ellenére lefogjuk. Néró láncra verette őt, de Anicetus okosabbnak tartotta, hogy azonnal a torkába döfje a kardját, mihelyt az ajtón kívülre kísérték. Anicetus ugyan megtette a magáét, de ennek ellenére azt tartottam a legjobbnak, ha vele tartok, nehogy az utolsó pillanatban kontárkodjék feladatának teljesítésében. Néró utánunk futott, Agerinus kifolyt vérében megcsúszva, és megkönnyebbülten felkiáltott:
– Az anyám az életemre tört. Többé senki sem gyanakszik, ha bűnének kiderülése után önkezével vet véget az életének. Eszerint cselekedjetek.
Obaritus tengerész centurio követett bennünket, hogy jóvá tegye a kudarcát. Anicetus legközelebbi alárendeltjével, Herculeiusszal riadót fúvatott a haditengerészet kaszárnyájában. Találtunk néhány paripát. A mezítlábas tengerészkatonák futva követtek bennünket, és ugyanakkor fegyvereiket rázva és ijesztően üvöltve oszlatták szét a tömeget, amely elállta az utat, s Bauliba igyekezett, hogy gratuláljon Agrippinának a megmeneküléséhez. Futás közben a tengerészek kiáltozva terjesztették a hírt, hogy Néró császárt meg akarták gyilkolni.
Amikor Bauliba értünk, már virradt. Anicetus megparancsolta a tengerészeknek, hogy vegyék körül az épületet. Betörtük az ajtót, és elkergettük a rabszolgákat, akik ellenállást próbáltak kifejteni. Néhányan közülük védelmezni próbálták a hálószoba ajtaját, nem értve, hogy miről is van szó. Miután néhány ütést kaptak, félrehúzódtak. Őszintén szólva, a zűrzavar és a saját idegességünk olyan mérhetetlenül nagy volt, hogy egymást sebesítettük meg fegyvereinkkel. Én is kellemetlen sebet kaptam, a hüvelykujjam és a mutatóujjam közé, bár éppen abban a pillanatban észre sem vettem az egészet.
A hálószobában gyér fény világított. Agrippina az ágyban feküdt, bekötött vállal és forró borogatásokba bugyolálva. A szolgálóleány, aki éppen ápolta, hanyatt-homlok menekült. Agrippina hiába nyújtotta utána a kezét az ágyból, így visongatva:
– Hát te is elhagysz engem?
Anicetus becsukta mögöttünk az ajtót, nehogy túl sok szemtanú tolakodjék be. Agrippina fáradt hangon szólt hozzánk:
– Ha azért jöttetek, hogy a hogylétem felől érdeklődjetek, mondjátok meg a fiamnak, hogy valamennyire összeszedtem már magamat.
Csak aztán vette észre a fegyvereinket. Hangja megkeményedett, amikor fenyegetőleg felkiáltott:
– Ha azért jöttetek, hogy megöljetek, akkor sohasem hiszem el, hogy a fiam parancsára jöttetek. Ő sohasem egyeznék bele anyagyilkosságba.
Anicetus, Herculeius és Obaritus körülvette az ágyat, kissé zavartan, hogyan fogjanak hozzá. Olyan fenséges volt Agrippina még ágyban fekvő betegként is. Én a hátammal az ajtót támasztottam be. Végül Herculeius parancsnoki korbácsával fejbe verte Agrippinát, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy Agrippina nem vesztette el az eszméletét. Az volt a cél, hogy leüssék, és ha eszméletét vesztette, felvágják az ereit, hogy bizonyos valószínűséget nyerjen az öngyilkosság látszata.
Agrippina, reményét vesztve, felfedte a szemérmét, szétvetette a két térdét, és Anicetus felé sikította:
– Döfd át a méhet, amely Nérót a világra szülte.
A tengerész centurio kardjával eleget tett a felszólításnak. Aztán mindannyian egymással versengve estek neki Agrippinának, úgyhogy több sebet is kapott, amíg végül hörögve kiadta a lelkét.
Miután megbizonyosodtunk róla, hogy meghalt, néhány emléktárgyat szedtünk össze a szobában. Anicetus megparancsolta a szolgáknak, hogy mossák meg a holttestet, és készítsék elő a máglyára. A magam részére az ágy mellől eltettem emlékbe a Szerencse istennőjének kicsi aranyszobrát, abban a hitben, hogy ugyanaz a szobrocska, amelyet annak idején Gaius császár hordott mindig magával. Később kiderült, hogy nem az volt. Ebben nagyot csalódtam.
Lovasfutár száguldott Néróhoz a hírrel, hogy az anyja öngyilkosságot követett el. Néró nyomban Bauliba sietett, mivel Seneca segítségével sikerült elkészítenie előadói jelentését a szenátusnak az ellene elkövetett gyilkossági kísérletről, és a saját szemével akart meggyőződni róla, hogy Agrippina valóban meghalt. Ilyen kevéssé bízott Anicetusban.
Néró olyan gyorsan megérkezett, hogy a szolgálók még mindig a mezítelen holttestet mosták és kenegették, Néró anyja holtteste mellé lépett, ujjával megtapogatta a rajta ütött sebeket, és elismerően megszólalt:
– Nézzétek, milyen szép maradt az anyám élete végéig.
A kertben fahasábokból máglyát raktak. Agrippina holttestét minden teketória nélkül az ebédlő étkező heverő jen helyezték máglyára. Miközben a füst gomolygott, meglepetéssel vettem észre, milyen ragyogóan szép a reggel Bauliban. A tenger halványkék volt, a madarak csicseregtek, és a tavasz minden virága pompázott színeivel a kertben. Csak az utakon nem látszott egyetlen ember sem. A megriadt nép a házaiba rejtőzött, mivel senki sem volt többé tisztában azzal, hogy valójában mi is történt.
Még égett a máglya, amikor teljes vágtában egy sereg haditribunus és centurio érkezett. A patkócsattogás hallatára, és látva, hogy a tengerészek lánca kitér a lovasok útjából, Néró menekülni akart. De a lovasok a nyeregből a földre ugrottak, hozzá, futottak, és egymással versengve kezdték szorongatni a kezét, közfelkiáltással üdvözölték, hogy meghiúsította anyjának bűnös tervét.
A lovasokat Burrus praefectus küldte, hogy példát mutasson a megdöbbent népnek, hogyan kell fogadni a történteket. Ő maga nem jött, mert túlságosan szégyenkezett. Amikor Agrippina hamvait sebtében összegyűjtötték a máglyáról, és eltemették, elegyengették a földet fölötte. Néró még sírhantot sem engedélyezett az anyjának, nehogy bármilyen politikai zarándoklás színhelye lehessen.
Felbátorodva elindultunk Bauli templomába, hogy hálaáldozatokat mutassunk be az isteneknek Néró csodálatos megmeneküléséért. De a templomban Néró kürtszót és éles jajkiáltásokat hallott. Állította, hogy elhomályosult a szeme, bár a nap ragyogóan sütött.
Valamennyien figyelmesen hallgatóztunk. Valóban, mintha panaszos hangot hallottunk volna, amely áthatóan visszhangzott a dombok fölött. Egymás között számolgattunk, és megállapítottuk, hogy Claudius bizonyára tévedett a saját kutatásaiban, és idő előtt ülte meg a centenáriumi ünnepséget. Ennek a csodálatos panaszos kiáltásnak természetfölötti hangnak kellett lennie, amely új korszak beköszöntét jelzi. Ilyen hangot az ember csak egyszer hall életében. Más nem lehetett.
Bátorítottuk Nérót, s erősítgettük, hogy új, ragyogó korszak kezdődik, miután végre igazi uralkodó lett belőle. De Néró befogta a fülét, és Neapolisig vitette magát, hogy szabaduljon a szörnyű halálhelytől. Amikor odaérkeztünk, már minden templomban buzgón hálaáldozatokat mutattak be.
Egész este gratuláló küldöttségek igyekeztek Néró színe elé Campania valamennyi városából. De Néró szörnyülködve meredt maga elé, s összerezzent minden váratlan hangtól. Amikor aludni próbált, egy pillanat múlva szörnyű kiáltással felébredt, csuromvizesen a verítéktől, és azt motyogta, hogy a bosszúállás istennői üldözik.
Ahelyett, hogy érdemeink szerint megjutalmazott volna bennünket, Néró Anicetust és engem elküldött a szeme elől, kijelentve, hogy képtelen elviselni a látásunkat, mivel ostobán elrontottuk a jó drámát. Szívesen otthagytam, mert nem volt öröm Nérót felbolydult lelkiállapotában látni.
Agrippina utolsó szavai is mardosni kezdték a szívemet. Addig a cselekvés feszültsége akadályozott a gondolkodásban. Hiszen az egész idő alatt csak a saját rendíthetetlen bosszúmat hajtottam végre. De bár Agrippina sötét bűnei miatt rászolgált a sorsára, az anyagyilkosság mégis mindig anyagyilkosság marad.
Kellemetlen volt arra gondolni, hogy Agrippina maga követelte a döfést a méhébe, hogy ezzel vezekeljen azért, mert egy olyan embert szült a világra, mint Néró. Ez baljós előjel volt. Azzal a gondolattal vigasztaltam magamat, hogy Seneca és Burrus ezentúl bizonyára még jobban kordában tartja majd Nérót, mint eddig.
Agrippina halála voltaképpen nem lepte meg Róma szenátusát és népét. Rómában tudták, hogy valami megrázó eseményre kell készülni. Agrippina halálának éjszakáján Rómában az évszakhoz képest szokatlan vihar tombolt. A város mind a tizennégy részében csapkodott a villám. A szenátus már előre úgy határozott, hogy elvégzi a szokásos engesztelő áldozatokat az isteneknek. A halálhír érkezésekor csak hálaáldozatokra kellett változtatni. Olyan keserű harag izzott Agrippina ellen, hogy születésnapját a szenátus határozatával a szerencsétlenséget hozó napokhoz sorolták.
Néró ok nélkül tartott zavargásoktól. Amikor Neapolisból végre Rómába érkezett, úgy fogadták, mint valami diadalmenethősét. A szenátorok ünneplőruhát öltöttek. A legelőkelőbb nők és a gyermekek magasztaló himnuszokkal köszöntötték, és a tavasz virágait hintették az útjára. A szent út mindkét oldalán sebtében emelvényeket állítottak a nézők számára.
Amikor Néró felment a Capitoliumra, hogy bemutassa saját hálaáldozatát az isteneknek, mintha az egész Róma sötét lidércnyomás alól szabadult volna fel. A ragyogó tavaszban mindenki készségesen igaznak akarta hinni azt a hamis beszámolót, amelyet Seneca készített Agrippina öngyilkosságáról. Az öregek véleménye szerint az anyagyilkosság puszta gondolata is olyan borzalmas volt, hogy ilyesmit elképzelni sem akartak.
Én előresiettem Rómába, egyenesen Claudiához. Büszkeségtől remegve kiáltottam:
– Claudia, bosszút álltam érted. Agrippina meghalt. Magam is ott voltam. A saját fia adott parancsot a megölésére. Herculesre mondom, megfizettem neki. Többé nem kell bánkódnod az elszenvedett meggyalázás miatt.
A nagyobb bizonyosság kedvéért átnyújtottam neki a Szerencse istennő aranyszobrát, amelyet Agrippina éjjeli asztalkájáról csentem el. De Claudia úgy meredt rám, mint valami szörnyetegre, mindkét kezével ellökött magától, és elborzadva kijelentette:
– Egyáltalán nem kértelek, hogy állj bosszút miattam. A kezed véres, Minutus.
A tenyerem valóban még mindig véres kötésbe volt bugyolálva. Zavartan kijelentettem, hogy azért mégsem mocskoltam be a saját kezemet Agrippina vérével. Csak véletlenül hasítottam be a hüvelykujjam tövét a saját kardommal. De ez nem segített. Claudia szitkokban tört ki, a názáreti Jézus ítéletét kívánta a fejemre, és úgy viselkedett, mintha megbolondult volna. Végül haragomban ráförmedtem:
– Ha úgy van, ahogyan mondod, akkor csupán Isten eszköze voltam. Tekintsd Agrippina halálát Krisztus büntetésének a bűneiért. Ezenkívül a zsidók a legbosszúállóbb nép ezen a földön. Ezt magam olvastam a szent írásaikból. Hiába hullatod a könnyeidet, ha Agrippinát siratod.
– Vannak, akiknek van fülük, de nem hallanak – fortyant fel Claudia. – Minutus, hát csakugyan nem értettél meg egy szót sem abból, amire igyekeztelek megtanítani?
– A leghálátlanabb nő vagy ezen a világon, te átkozott Claudia! – üvöltöttem dühbe gurulva. – Eddig eltűrtem fecsegésedet Krisztusról, de most már semmivel sem tartozom neked. Fogd be a szád, és menj a házamból.
– Krisztus irgalmazzon nekem indulatos természetem miatt – motyogta Claudia, összeharapva a száját –, de most már nem tudom türtőztetni magamat.
Mindkét oldalról arcul vert deszkakemény tenyerével, hogy fájdalmasan csengett tőle a fülem, a tarkómnál fogva térdre nyomott a padlóra, bár magasabb voltam nála, és rám parancsolt:
– Imádkozz, Minutus, hogy az ég bocsássa meg szörnyű bűnödet.
Önérzetem nem engedte meg, hogy közelharcba bocsátkozzam vele. Ezenkívül a hosszú ideig végzett rabszolgamunkától még mindig fölöslegesen erős volt. Kitámolyogtam a szobából, és Claudia utánam dobta a Szerencse istennőjének aranyszobrát. Miután talpra álltam, a haragtól remegő hangon a szolgákért kiáltottam, s megparancsoltam, hogy szedjék össze Claudia holmiját, és rakják a kapun kívülre. Felvettem a padlóról a Szerencse istennőjének szobrát. A bal szárnya elgörbült. Aztán elindultam az állatkertbe, hogy legalább a feleségemnek, Sabinának dicsekedjem el azzal, amit tettem.
Csodálkozásomra Sabina barátságosan fogadott, sőt megpaskolta az orcámat, amely dagadt volt Claudia ütéseitől. Hálásan elfogadta ajándékba a Szerencse istennőjének szobrát, és készségesen, bár szórakozottan hallgatta, mi történt Baiaeben meg Bauliban.
– Férfi vagy, és bátrabb, mint hittem, Minutus – dicsért meg végül Sabina. – De mégse dicsekedj nagyon sok embernek, hogy miként történt minden. Az a lényeg, hogy Agrippina meghalt. Senki sem gyászolja őt. Így van ez jól, a szajha Poppaeának is. Ezután Néró sohasem mer elválni Octaviától. Azt hiszem, ennyit én is értek a politikához.
Elképedtem a kijelentésétől, de Sabina gyengéden befogta a számat, és így suttogott:
– Tavasz van, Minutus. A madarak csicseregnek, a virágok virágzanak, és az oroszlánok úgy bömbölnek az üzekedési vágytól, hogy reszket belé a föld. Sóvárog a szívem. A tagjaim átforrósodnak, Minutus. Ezenkívül komolyan fontolóra vettem, hogy a Flavius család és a te családod miatt is gyermek kellene nekünk. Nem hiszem, hogy magtalan lennék, noha ridegen kerülöd az ágyamat.
Vádja igazságtalan volt. De azt hittem, hogy a tettem miatt változott meg rólam alkotott véleménye, vagy pedig a véres tett említése izgatta fel mint nőt, ahogyan bizonyos nők borzalmas eseményektől válnak nemileg érzékennyé, például ha tűzvészt látnak, vagy ha vér ömlik a homokba a szemük előtt.
A feleségemet néztem, és nem volt benne semmi hiba, noha a bőre nem volt olyan hófehér, mint Lollia Poppaea bőre. Hosszú idő után, néhány éjszaka együtt háltunk, de már nem tért vissza az a mámor, amelyet házasságunk kezdetén éreztem. Sabina is olyan volt, mint egy fadarab, és végül elismerte, hogy inkább a családjára, semmint az élvezetre gondolva teljesítette a kötelességét, noha az oroszlánok éjszaka megreszkettetően tompán bömböltek.
Fiúnk nyolc hónap múlva, megszületett. Először féltem, hogy ki kell tennünk mint koraszülöttet. De a gyermek teljesen hibátlan volt, és az állatkertben nagy örömujjongás uralkodott a sikeres szülés után. A több száz fős személyzetnek ingyen ebédet adtam elsőszülött fiam tiszteletére, és szinte hihetetlen, de az általam durváknak tartott állatszelídítők meghatóan gyöngédek voltak az újszülött gyermekhez.
Szinte meg sem tudtunk szabadulni a sötét bőrű Epaphroditusztól, aki állandóan odatolakodott, hogy a gyermeket fogdossa, elhanyagolta az állatok etetését, és erőnek erejével a saját pénzén akart a gyermekhez dajkát felfogadni. Végül megengedtem neki, mert ezen keresztül is azt éreztem, hogy milyen nagy tiszteletben állok az állatkertben. Időnként elfogott már a gyanú, hogy az emberek csak névlegesnek tartják a hivatalomat, mivel valójában Sabina uralkodik tetszése szerint az állatkertben.
De Claudiától nem szabadultam meg. Amikor semmi rosszat sem sejtve hazatértem a házamba az Aventinusra, miután ismét visszanyertem Sabinát, egész szolganépemet az öreg Barbusszal együtt a fogadóteremben találtam összegyűlve. Közöttük az én házigazdái díszhelyemen a zsidó csodatevő Kephaszt. körülötte számomra teljesen ismeretlen ifjakkal.
Az egyikük latinra fordította Kephasz arameus nyelven elhangzó mondókáját. Laelia néni önkívületben ugrándozott, és lelkesen tapsolt csontos kezével. Olyan éktelen haragra gerjedtem, hogy korbáccsal szándékoztam kikergetni egész háznépemet, de Claudia sietett megmagyarázni, hogy Kephasz Pudens Publicola szenátor védelmét élvezi, és az ő házában lakhat, a folyó túlsó partján élő zsidóktól külön, nehogy újabb felfordulások robbanjanak ki a zsidók és a keresztények között. Pudens alapjában véve öreg bolond volt, de igazi Valerius-sarj, úgyhogy okosabb volt befognom a számat.
Kephasz jól emlékezett rá, hogy találkoztunk Korinthoszban, és nyájasan a nevemen szólított. Nem tudom, milyen szégyenletes dolgokat fecsegett neki Claudia, Kephasz mindenesetre szemlátomást nyomorult bűnösnek tartott. De kegyesen kijelentette, hogy Isten irgalma és a bűnök bocsánata a názáreti Jézus alakjában leszállt a földre.
Nem követelte tőlem, hogy higgyek, de annyit legalábbis megértettem, hogy békességet kívánt köztem és Claudia között, meg azt, hogy továbbra is tűrjem meg a házamban. Hogy, hogy nem, a saját megdöbbenésemre kezet nyújtottam Claudiának, és megcsókoltam, sőt még a közös vacsorájukon is részt vettem, ha már egyszer házigazda voltam a saját házamban.
Többet nem óhajtok mesélni erről a szégyenletes esetről. Később gúnyosan megkérdeztem Barbustól, hogy talán hátat fordított Mithrasnak, és keresztény lett belőle? Barbus nem adott egyenes választ, hanem csak úgy kibökte:
– Öreg vagyok. A katonaévekben rám ragadt köszvény éjszakánként néha olyan szörnyen kínoz, hogy bármit megteszek, csak hogy megszabadulhassak tőle. És csak az egykori halászt, Kephaszt kell látnom, s olyankor a kínjaim mindig alábbhagynak. Miután ettem az ő kenyeréből, és ittam az ő borából, napokon át egészségesnek érzem magam. Mithras papjai nem tudtak meggyógyítani, noha ők aztán csak értenek a légiós köszvény kezeléséhez.

 

 

II RÉSZ
FIAM IULIUS

MINUTUS LAUSUS MANILIANUS
RÓMAI SZENÁTOR EMLÉKIRATAI
KRISZTUS UTÁN
A 46-79-ES ÉVEKBŐL

 

„Hogy véget vessen a Róma felgyújtásáról terjengő mendemondának, csalárd módon bevádoltatta és a legis-legváltozatosabb büntetésekkel megölette azokat a tévelygésük miatt gyűlöletes embereket, akiket általában keresztényeknek neveznek. Krisztust, akitől az elnevezés származik, Tiberius uralkodása alatt kivégeztette Pontius Pilátus procurator. Ez az undorító babona, amelyet akkor elfojtottak, újra felütötte a fejét, mégpedig nemcsak bölcsőjében, Judeában, hanem még a fővárosba is eljutott, ahová a szélrózsa minden irányából áradt más szörnyű és szégyenletes dolog is, és támogatásra talált. Ezért először azokat ejtették foglyul, akik annak vallották magukat, aztán bejelentéseik alapján mérhetetlenül nagy tömeget, amelyet bűnösnek nyilvánítottak, ha nem is a gyújtogatásban, de legalábbis abban, hogy gyűlölettel viseltetnek az egész emberi nemmel szemben. Halálukban azzal csúfolták meg őket, hogy állatbőrbe bújtatták, és kutyákkal tépették szét őket, vagy keresztre feszítették, vagy pedig világítóanyagnak használták őket, hogy a nap lenyugtával megvilágítsák az éjszakát.”

TACITUS: ANNALES,
15. KÖNYV, 44.

 

„De hogy befejezzük a régi időkből származó példákat, át akarunk térni a közelebbi múlt küzdelmeire. Vegyük például a saját nemzedékünk ragyogó példaképeit. A féltékeny gyűlölködés és az, irigység miatt üldöztetést szenvedtek, és halálukig küzdöttek a legnagyobb igazságos oszlopok. Mindenkinek a szeme elé akarjuk állítani saját hős apostolainkat: Petrusnak a rosszindulatú irigység miatt kellett szenvednie, nem is egy és nem is két gyötrelmet, hanem sokat, majd miután megtette hitvallását, útra kellett kelnie az őt megillető gyönyörűség felé. Az irigység és a viszálykodás miatt nyerte el Paul is a kitartás győzelmi babérját: hétszer verték láncokba, menekülnie kellett, megkövezték, hírnök lett belőle keleten és nyugaton, és hitével szerzett magának ilyen csodálatos hírnevet. Mintán az egész világot jámborságra tanította, és eljutott a legtávolabbi nyugati határokra, és Hitvallást tett a hatalom birtokosai előtt, megszabadult e világból, és útra kelt az üdvösség felé, mint a kitartás legnagyobb példaképe.
Ezekhez a férfiaklioz, akik életükben Isten kiválasztottjaiként vándoroltak, a választottak nagy száma csatlakozott, akik irigy széthúzások miatt mindenféle megszégyenítéseket és testi kínokat szenvedtek el, és így váltak seregükben a legcsodálatosabb példaképekké. A féltékeny gyűlölködés miatt szenvedtek üldöztetést a nők. Danaosz leányaiként, mint megannyi Dirké, szörnyű és undorító bántalmazásokat kellett elszenvedniük, és így érték el küzdelmük biztos célját, és kaptak csodálatos győzelmi babért ők, akik testükben gyengék voltak.”

KELEMEN: I. LEVÉL
A KORINTHOSZIAKHOZ, 5-6.

 

NYOLCADIK KÖNYV
Poppaea

Feleségem, Sabina véleménye annyira helyesnek bizonyult, hogy két év telt bele, amíg Néró komolyan arra merészelt gondolni, hogy elválik Octaviától. Miután anyja halála után visszatért Rómába, politikailag azt tekintette a legbiztosabbnak, hogy Poppaeát elküldje a Palatiumból, és titokban töltötte nála az éjszakát. Megkegyelmezett a száműzötteknek, visszaállította előző méltóságukba a hivatalukat vesztett szenátorokat, és olyan lelkesen osztogatta szét az Agrippinától örökölt hatalmas vagyont, hogy bárki megkapta belőle a részét, ha nem átallotta elfogadni. Agrippina birtokai, értéktárgyai és rabszolgái azonban nem voltak kapósak a római nemesség körében. A legnagyobb részét Néró közvetlenül a nép körében osztotta el a nagy cirkusz előadásain, parancsot adva, hogy a sorshúzó golyókat vaktában dobálják a nézők közé.
Saját lelkiismeretének megnyugtatására és a nép kegyeinek elnyerésére Néró olyan messzire ment, hogy a szenátusban nyilvánosan javasolta mindenféle egyenes adó eltörlését. Természetesen maga is tudta, hogy ez képtelen ötlet volt, de a szenátus rossz fénybe került a nép szemében, amikor nyomós indokokkal kénytelen volt kereken elutasítani a javaslatot.
Mégis számottevő javulás következett be az adószedésben, bizonyos forgalmiadó-fajtákat leszállítottak, és mindenekelőtt ettől kezdve mindenkinek jogában állt tiszta képet kapnia arról, hogy milyen alapon, miért és hogyan adóztatták meg. Keserűen panaszkodtak is az adószedők, akik elvesztették korábbi jogukat, hogy az adókhoz önkényesen hozzácsapják a saját költségeiket. A kereskedők viszont hasznot húztak belőle, mert fenntarthatták az előző árakat, és kevesebb forgalmi adót kellett fizetniük.
Néró nyilvánosan fellépett a nép előtt a fogatversenyeken; azzal mentegetőzött, hogy a négyesfogatok hajtása a hajdani királyok és istenek sportja volt. Hogy görög mintájú nagy játékai előtt példát mutasson a nemeseknek, énekesként fellépett a színházban, s citerával kísérte önmagát. Anyjának halála után hirtelen megerősödött, és ércesen csengővé vált a hangja, de Burrus a biztonság kedvéért és a tüntetések elkerülésére egy sereg császári testőrt vezényelt a színházba, hogy fenntartsák a rendet, és megtapsolják Nérót. Maga mutatott példát, és elsőnek tapsolt, noha mint katona, mélységesen szégyenkezett a császár szereplése miatt. Bizonyára arra is gondolt, hogy Nérónak még szégyenletesebb kedvtelései is lehetnének.
Ennek az lett a következménye, hogy a görög divat végérvényesen meghódította Rómát. A szenátus tagjainak és a római lovagoknak egész sora vett részt Néró játékain. Az előkelő fiatal leányok görög táncokat mutattak be. A cirkuszban még az idős matrónák is bizonygatták tagjaik fürgeségét. Nekem semmi kifogásom sem volt ezek ellen a nemesítő népi szórakozások ellen, hiszen gondoktól és költségektől kíméltek meg engem, de a tulajdonképpeni köznép nem nagyon lelkesedett más műsor, mint a fogatversenyek iránt.
A nép véleménye szerint a hivatásos énekesek, táncosok és színészek összehasonlíthatatlanul jobban szerepeltek, mint a műkedvelők. Nagy volt a csalódás, amikor még a szünetekben sem mutattak vadállatokat, még kevésbé gladiátorokat.
A nemesség idős nemzedéke szörnyülködött. Azt állították, hogy a gümnaszioni testgyakorlás, a forró fürdők és a nőies zene elpuhulttá teszi a római ifjúságot, és aláássa katonai ütőképességét, éppen most, amikor Rómának fájdalmasan nagy szüksége volt edzett haditribunusokra.
Ilyen rossz előjelek közepette tört ki újra a háború Armeniaban, Britanniában pedig egy szörnyű nő, Boadicea pusztító lázadásban egyesítette a britannusok törzseit. Egy egész légió semmisült meg ott, néhány római várost a földdel tettek egyenlővé, és a procurator idegei annyira felmondták a szolgálatot, hogy Galliába menekült.
A magam részéről azt hiszem, hogy Boadicea királynő nem talált volna Britanniában olyan széles támogatásra, ha a légióknak nem kellett volna ellátásukat maguknak biztosítaniuk, és ha nem vált volna esedékessé a súlyos kamatok és részletek fizetése azok után a kölcsönök után, amelyeket Seneca a britannus fejedelmeknek folyósított. A barbárok még mindig nem fogják fel teljesen a modern pénzforgalmat.
Az ifjú lovagok nem vágyakoztak arra, hogy önkéntesen Britanniába menjenek, s felnyársalják és megégessék Boadiceát, hanem inkább Rómában pengették citerájukat, megnövesztették a hajukat, s görög tunikába öltöztek. Még a helyzet tisztázódása előtt Néró egyenesen azt a javaslatot terjesztette a szenátus elé, hogy vizsgálja felül a légiók kivonásának lehetőségét egész Britanniából, amely csak örökös bosszúságokat okozott. Az ország sokkal többet nyelt el, mint amennyit jövedelmezett. Britanniáról lemondva, három légió szabadulna fel, hogy keleten enyhítse Parthia nyomását, mivel a negyedik már megsemmisült.
A szenátus heves vitájában Seneca, a béke és az emberszeretet képviselője, ragyogó beszédet tartott, amelyben az isteni Claudius britanniai győzelmére hivatkozott. Hírnevének elvesztése nélkül az uralkodó nem mondhatott le fogadott apjának hódításáról. Valójában Seneca természetesen Britanniában befektetett nagy tőkéje érdekében beszélt.
Még azt is állította, hogy a három légió váratlan áthelyezése keletre megijesztené a parthusokat, és arra késztetné őket, hogy hasonló méretekben fegyverkezzenek. Pompeius és főként Crassus a saját bőrén tapasztalta, mit jelent a tényleges háború Parthia ellen. Azoknak az átmeneti vereségeknek, amelyeket Armeniában Corbulo elszenvedett, önmagukban még semmi jelentőségük nem volt, mivel Armenia a két birodalom között a kísérleti labda szerepét töltötte be, amelyet egyik kézből a másikba dobtak egymás erejének kitapogatására.
Az egyik hajlott korú szenátor felkiáltott, hogy Seneca kétségtelenül ismeri a labdajáték finomságait, de jobb lesz, ha nem beszél háborús kérdésekről, mivel karddal a kezében még sohasem vezetett seregeket ütközetbe. Igaz volt, hogy Seneca időnként labdajátékkal frissítette fel a testét, de ünnepi felvonuláson csak nagy üggyel-bajjal maradt meg a nyeregben. Ebben persze nem különbözött sok más szenátortól, akik öregségükre elhíztak.
Ezeknek Claudius megengedte, hogy az elengedhetetlenül fontos ünnepi menetekben gyalogosan vezessék paripájukat. Néró a maga részéről, ifjonti nagylelkűségében, mindenkinek megengedte, hogy a korábbi szent birkabőr helyett hadinyerget használjon a díszmenetekben és azokon a versenyjátékokon egyaránt, amelyeket a fiatal lovagok évente rendeztek Castor és Pollux tiszteletére.
Ily módon azok a játékok, amelyek azelőtt bizonyos férfias erőt és igazi lovaglási tudományt igényeltek, elvesztették jelentőségüket a lovagi rendhez tartozó fiatalok edzésében. Ez a rendelet, amely Néró rossz rendeletei között a leghitványabb, még mindig érvényben van.
Te, Iulius, még csak nem is tudod, milyen is ura lenni a lónak az istenek dicsőségére rendezett játékokon, méghozzá úgy, hogy az ember ülepét csak a puszta birkabőr védelmezte. Csak ennyit mondhatok: Ó idők, ó erkölcsök! És amikor ezt írom, még az ötvenedik évemet sem töltöttem be. De visszatérek a Britannia kiürítéséről tartott szenátusi vitára.
Az egyik szenátor megkérdezte, hogy csakugyan elkerülhetetlen volt hetvenezer római polgár és szövetséges megöletése és két város kifosztása meg felperzselése, pusztán a Seneca által folytatott uzsora miatt. Seneca elvörösödött, és kijelentette, hogy a Britanniában befektetett római tőke az ország művelődését és a kereskedelmi forgalom fellendítését szolgálja. Ezt a többi szenátor is bizonyíthatja, akik vagyonukat Britanniában fektették be.
– Ijesztő példamutatás! – kiáltott fel valaki.
De Seneca szívósan védekezett, erősítve, hogy nem ő tehet arról, ha a megbízhatatlan britannus királyok a kölcsönkapott pénzt egyéni fényűzésre és titkos fegyvervásárlásokra fordították. A háború legfőbb oka a légiók önkényeskedése volt. Ezért a légióparancsnokokat meg kell büntetni, Britanniába pedig segédcsapatokat kell küldeni.
Természetesen a szenátus nehezen tudta volna lenyelni, hogy lemondjon Britanniáról. Ennyi maradt még Rómában a korábbi büszkeségből. A kiürítés helyett az a határozat született, hogy költséges segédcsapatokat kell küldeni. Néhány megkérgesedett szívű apa egyenesen kényszerítette férfitógát öltött fiát, hogy nyírassa le a haját, és menjen haditribunusnak Britanniába. Magukkal vitték citerájukat, de a britannusok kegyetlenkedése, fülsiketítő csatakiáltásai, a feldúlt városok hatására az erdőbe dobták hangszerüket, és hősiesen harcoltak.
Megvan a magam oka, hogy ilyen sokat írjak a britanniai eseményekről, noha magam nem voltam ott mint szemtanú.
Boadicea az icenusok királynője volt. Miután férje meghalt, a légiósok a végrendelet alapján Róma örökös tartományává nyilvánították az icenusok földjét. Boadicea mint nő, nem volt tisztában a jogtudománnyal. Magunknak is tanult jogtudósokra van szükségünk finomságainak tolmácsolására. Miután Boadicea tiltakozott a britannusok általános női ági örökösödési jogára hivatkozva, a légiósok megkorbácsolták, két lányát megerőszakolták, és a vagyonát elrabolták. A többi előkelő icenust is elkergették birtokáról, gyilkosságokat követtek el, és mindenféle garázdálkodást folytattak.
Jogilag az oldalukon volt az igazság. Az írástudatlan király valóban végrendeletet készíttetett, amelyben országát a császárra testálta. Azt hitte, így nagyobb biztonságban lesz özvegye és a két leánya a többi előkelő icenus irigységétől. Az icenusok kezdettől fogva Róma szövetségesei voltak, noha nem szerették a rómaiakat.
A segédcsapatok megérkezése után vívott döntő ütközetben a könyörtelen nő vezetése alatt álló britannusok megsemmisítő vereséget szenvedtek. A rómaiak azonos mértékkel bosszulták meg Boadicea kegyetlenkedéseit, amelyeket a római nőkkel elkövetett. Az elszenvedett meggyaláztatásért ugyanis megparancsolta az embereinek, hogy kegyetlenül kínozzák meg a római nőket.
Kezdtek özönleni Rómába a britannus rabszolgák, igaz, hogy csupán nők és serdülő ifjak. A felnőtt britannusok nem alkalmasak rabszolgának, és a nép bosszúságára Néró megtiltotta, hogy hadifoglyokat használjanak fel az amphitheatrumi csatákban.
Az egyik szép napon tapasztalt rabszolga-kereskedő kért bebocsátást hozzám, kötélen vonszolva maga után egy tízéves britannus fiút. Titokzatoskodott, többször is hunyorított a szemével, és azt kívánta, hogy minden fültanút küldjék ki a szobámból. Aztán először hosszasan panaszkodott a rossz időkre, nagy kiadásaira és a vásárlók kedvetlenségére. A fiú ellenséges szemmel nézett maga körül.
– Ez az ifjú harcos – magyarázta a rabszolga-kereskedő karddal a kezében próbálta védelmezni anyját, amikor a felbőszült légiósok meggyalázták és megölték. A katonák tisztelték a fiú hősiességét, úgyhogy nem verték agyon, hanem eladták nekem. Amint egyenes végtagjairól, finom bőrű arcáról és zöld szeméről látod, előkelő icenus család sarja. Tud lovagolni, úszni és az íjjal bánni. Akár hiszed, akár nem, egy keveset még írni és olvasni is tud, és meglehetősen jól beszél latinul. Azt mesélték nekem, hogy te szívesen megvásárolod, és többet fizetsz érte, mintha piaci emelvényen bocsátanám áruba.
Nagyon csodálkoztam és megkérdeztem:
– Ki mondhatott ilyesmit? Annyi rabszolgám van, hogy már sok is. Elviselhetetlenné teszik az életemet, és megfosztanak minden szabadságomtól, a magány legnagyobb fényűzéséről nem is beszélve.
– Egy bizonyos Petro, aki Róma szolgálatába állt, és aki az icenusok orvosa, Londiniumban a külsejéről felismerte a fiút – bizonygatta a rabszolga-kereskedő. – Ő adta meg a te nevedet, és állította, hogy te a legjobb árat fizeted a fiúért. De senki sem bízhat meg a britannusokban. Mutasd a könyvedet, fiú!
A fiú fejére csapott. A fiú az öve alól piszkos és kormos kaldeus-egyiptomi álmoskönyv maradványait szedte elő. Nyomban ráismertem a könyvre, mihelyt a kezembe vettem. A szívem olvadozni kezdett.
– Lugundának hívták az anyádat? – kérdeztem a fiútól, bár anélkül is tudtam. Petro neve is kezeskedett érte, hogy a fiú a tulajdon fiam volt, akit sohasem láttam. Ösztönösen az ölembe akartam venni, hogy a fiamnak ismerjem el, noha nem voltak jelen tanúk. De a gazfickó öklével fájdalmasan az arcomba sújtott, és beleharapott az arcomba. A rabszolga-kereskedő haragra gerjedt a rossz magaviselete miatt, úgyhogy elsötétülő arccal megragadta a korbácsát.
– Ne üsd meg – figyelmeztettem szaporán. – Megveszem a fiút. Mennyit kérsz érte?
A rabszolga-kereskedő mérlegelő pillantást vetett rám, ismét kiadásairól és elszenvedett veszteségeiről beszélt, majd végül ezt a javaslatot tette:
– Potom száz aranyért odaadom, hogy megszabaduljak tőle. Hiszen a fiú még nincs megszelídítve.
Tízezer sestertius képtelenül magas ár volt a serdülő fiúért, amikor a vásártéren ágyasnak is használható fiatal nőket néhány aranyért árultak. Önmagában véve nem sokalltam az árat, hiszen természetesen többet is fizettem volna érte, de le kellett ülnöm, hogy töprengjek, a fiúról meredve. A rabszolga-kereskedő félreértette némaságomat, hencegni kezdett, és azt mondta, hogy Rómában sok olyan gazdag ember van, akik felvették a keleti szokásokat, és akik számára a fiú a legínyencebb korban van. De először kilencven, majd nyolcvan aranyra engedte le az árát.
Valójában csupán azon töprengtem, hogyan rendezhetném úgy a vásárt, hogy a fiam ne maradjon rabszolga. A hivatalos vásárt tanú előtt kellett megkötni, akinek az adásvételi szerződésbe be kellett jegyeznie tanúságtételét, a fiút tüzes vassal, saját MM jelzésemmel kellett megbélyegezni, és sohasem kapná meg a római polgárjogot, még ha felszabadítanám is.
Végül fennhangon így töprengtem:
– Talán versenyfogat-hajtót nevelhetek a fiúból. Petro, akit említettél, csakugyan a barátom volt, amikor annak idején haditribunusként Britanniában szolgáltam. Megbízom az ajánlásában. Nem rendezhetnénk úgy a dolgot, hogy írásban bizonyítanád, a fiú gyámjától, Petrótól azt a feladatot kaptad, hogy biztonságban add át nekem?
A rabszolga-kereskedő ravasz pillantást vetett rám.
Én fizetek utána forgalmi adót, nem te. Valóban nem engedhetek többet az árából.
Meg kellett ráznom a fejemet. Az ügy valóban bonyolult volt, és úgy is lehetett értelmezni, mint kísérletet a rabszolga-kereskedelem magas forgalmi adójának a kijátszására. De valami haszonnak is kellett származnia abból, hogy a városi praefectus veje voltam.
Tógát öltöttem magamra, és hármasban Mercurius templomába mentünk. Ott a ténfergők között nyomban találtam egy római polgárt, aki elvesztette lovagi méltóságát, és aki méltányos fizetség ellenében készségesen beleegyezett, hogy ő legyen a másik tanú. Így aztán elkészült az okirat, amely kétszeres esküvel erősíttetett meg.
Az okirat szerint a fiú szabadon született britannus volt, akinek a szüleit, Itunát és Lugundát a háborúban megölték, mivel a rómaiak barátai voltak. A feddhetetlen hírű Petro orvos közvetítésével még idejében a biztonságos Rómába küldték fiukat, hogy barátjuk, Minutus Lausus Manilianus nevelje fel.
Külön záradék biztosította számomra a jogot, hogy gyámként őrködjem a fiú örökösödési jogai fölött az icenusok földjén, miután a háború véget ér Britanniában. Ez hihetővé tette a bizonytalan históriát, mivel Mercurius papjai úgy értelmezték, hogy a fiú rovására akarok hasznot húzni a britanniai zsákmányosztásból.
– Mit jegyezzünk be a fiú nevének? – kérdezte az írnok.
– Iucundus – mondtam ki az első nevet, amely eszembe jutott, és valamennyiünkből kitört a felszabadító nevetés, mert a duzzogó fiú minden volt, csak szeretetre méltó nem. A pap véleménye szerint még sokáig kell nevelnem, míg derék római válik belőle.
Az okirat kiállítása, a pecsét meg a szokásos ajándék Mercurius papi collegiumának sokkal többe került, mint amennyi a forgalmi adó lett volna. A rabszolga-kereskedő már megbánta a vásárt, mivel ravaszabbnak tartott, mint amilyen voltam. Ugyan letette már az esküt, de végül mégis megfizettem neki azt a száz aranyat, amelyet először kért, hogy tisztességgel megszabaduljak tőle.
Amikor végre elindultunk Mercurius templomából, a fiú váratlanul megfogta a kezemet, mintha árvának érezte volna magát a római utcák mindennapi zsivajában és forgatagában. Furcsa érzés lett úrrá rajtam, amint a fiú kis kezét a kezemben fogtam, és a nyüzsgő Rómán át a házamba vezettem. Magamban azt tervezgettem, hogy ha felserdül, a hivatalos okmány segítségével hogyan szerzem meg neki először a római polgárjogot, és aztán adoptálom, amennyiben Sabina, a feleségem beleegyezik. De ez már későbbi gond volt.
Iucundus fiamból mégis több bosszúságom volt, mint örömöm. Kezdetben még beszélni sem volt hajlandó, úgyhogy komolyan attól tartottam, megnémult a háború okozta megrázkódtatásoktól. Összetörte a tárgyakat, és nem akarta felvenni a római fiúruhát. Claudia egyáltalán nem boldogult vele. Miután a házunk előtt az utcán első ízben pillantott meg hozzá hasonló termetű római fiút, Iucundus rávetette magát, és kővel fejbe verte szegény gyereket, míg Barbus közbe nem lépett. Barbus alapos verést javasolt, de szerintem előbb a nyájassággal kellett próbálkozni. Ezért végül négyszemközt komoly beszélgetést folytattam a fiúval.
– Bizonyára anyád halálát gyászolod – mondtam. – Kötéllel a nyakadban vonszoltak, mint egy kutyát. De nem vagy kutya.
Férfivá kell serdülnöd. Valamennyien jót akarunk neked. Mondd meg magad, mit szeretnél a legjobban.
– Rómaiakat ölni! – kiáltott fel elevenen Iucundus. Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, hiszen mégiscsak tudott beszélni.
– Ez itt Rómában nem megy – magyaráztam. – De itt megismerheted a római szokásokat. Egyszer talán még római lovagot csinálhatok belőled. Ha megmaradsz elhatározásod mellett, férfikorodban visszatérhetsz Britanniába, és hozzáfoghatsz, hogy a rómaiakat római módra öldösd le. A római hadtudomány kiváló a britannusok kezdetleges hadviseléséhez képest, amint magad is a saját bőrödön tapasztaltad.
Iucundus durcáskodott, de szavaim bizonyára gyakoroltak rá valamilyen hatást.
– Barbus öreg veterán, noha reszket már a feje – folytattam ravaszul. – Tőle megkérdezheted. Ő jobban tud neked a csatákról meg hadjáratokról mesélni, mint én.
Így Barbus még egyszer alkalmat nyert, hogy elmesélje, hogyan úszott át teljes fegyverzettel és egy sebesült centúri óval a hátán a zajló Dunán. Megmutathatta sebhelyeit, és elmagyarázhatta, hogy a megerőltetések megszokása és a feltétlen fegyelem minden katonai erőnlét elengedhetetlenül fontos feltétele. Újra ízlett neki a bor, a fiúval bejárta Rómát, úszni vitte a Tiberis partjára, és megtanította a zamatos, útszéli latin beszédre.
De Barbust is aggasztotta a vadsága. Félrehúzott engem, és így beszélt:
– Iucundus remek fiú, de engem, edzett férfit is szörnyűséggel töltenek el részletes magyarázatai, hogy egyszer mi mindent csinál a rómaiakkal, a férfiakkal és a nőkkel egyaránt. Attól félek, szörnyű látványban volt része, amikor elfojtották a britannusok zendülését. Az a legrosszabb, hogy egyre csak a dombokra akar felkapaszkodni, hogy barbár nyelven kívülről megtanult átkokat kiáltson Rómára. Titokban az alvilági isteneket szolgálja, és egereket áldoz nekik. Egészen nyilvánvaló, hogy gonosz erők szállták meg. Semmi sem lesz neveléséből, amíg meg nem szabadul a gonosz szellemek hatalmától.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem gyanakodva.
– A keresztények Kephasza utolérhetetlen a gonosz szellemek kiűzésében – magyarázta Barbus, kerülve a tekintetemet.
– Ezekben az időkben ő a legtehetségesebb férfi, akivel valaha is találkoztam. Az ő parancsára a dühöngő tigris is báránnyá szelídül.
Barbus attól félt, hogy megharagszom, de én éppen ellenkezőleg arra gondoltam, hogy ez egyszer legalább valami hasznos származhat abból, hogy megtűröm a házamban a keresztények gyűléseit és úrvacsoráit, és hagyom, hogy a rabszolgáim azt higgyék, amit akarnak. Miután észrevette, hogy jóindulatúan fontolóra vettem a dolgot, Barbus fellelkesült, és elmondta, hogy Kephasz latinul tudó tanítványainak a segítségével alázatosságra és a szüleik iránti engedelmességre tanítja a gyermekeket. Sok római polgár, akit aggaszt az ifjúság növekvő fegyelmezetlensége, az ő szent iskolájába küldi a gyermekeit, hiszen a tanítás is ingyenes.
Néhány hét múlva Iucundus önszántából hozzám futott, megragadta a kezemet, és behúzott a szobámba.
– Igaz, hogy létezik láthatatlan birodalom, meg hogy a rómaiak keresztre feszítették a királyát? – kérdezte izgatottan. – Ő bármely napon visszatérhet, és akkor a tűzbe veti a rómaiakat.
Szerintem a fiú jó ítélőképességére vallott, hogy nem hitt el azonnal mindent, amit meséltek neki, hanem tőlem akart megerősítést. Kutyaszorítóba kerültem, de óvatosan így magyaráztam neki:
– Igaz, hogy a rómaiak keresztre feszítették őt. A keresztre erősített feliraton az állt, hogy ő volt a zsidók királya. Atyám a saját szemével látta az esetet, és még ma is azt meséli, hogy az ég elsötétült, és a sziklák meghasadtak, amikor ő meghalt. A legkiválóbb keresztények várják, hogy hamarosan visszatérjen. Itt is az ideje már, hiszen a halála óta több mint harminc év telt el.
– Kephasz tanító pásztordruida – töprengett Iucundus –, és hatalmasabb a britannusok druidáinál, noha zsidó. Druidák módjára mindenféle követelményt támaszt. Mosakodni kell, és tiszta ruhába kell öltözni, imádkozni kell, el kell tűrni a gúnyolódást, orcánk másik felét is oda kell tartani, ha valaki megüt bennünket, és már próbatételeket is követel, mint Petro. Ugyanúgy megvannak a titkos jeleink is, amelyekből a beavatottak egymásra ismernek.
– Meg vagyok győződve, hogy Kephasz semmi rosszra sem tanít téged – jelentettem ki. – Azok az akaraterő-gyakorlatok, amelyeket elrendel, nagy önfegyelmet követelnek. De bizonyára megérted, hogy ezek titkos dolgok. Ezekről nem szabad mindenkinek beszélni.
A legnagyobb titokzatosságot tettetve a láda fenekéről előszedtem anyám fakupáját, megmutattam Iucundusnak, és így beszéltem:
– Ez varázskupa. Maga a zsidók királya ivott belőle egyszer. Igyunk együtt a kupából, de ez olyan titkos dolog, hogy senkinek sem mesélheted el, még Kephasznak sem.
Vizet és bort töltöttem a kupába, és együtt ittunk belőle, a fiam meg én. A szoba félhomályában úgy tűnt nekem, mintha a kupa egyáltalán nem ürült volna ki, noha ez csupán a megvilágítás csalóka játéka volt. De szokatlan gyöngédség lett úrrá rajtam. Hirtelen jelenésszerűen megértettem, hogy atyámnak el kell mondanom az igazságot Iucundusról, arra az eshetőségre, ha velem történnék valami.
Nyomban el is mentünk együtt a Viminalisra Tullia asszony hatalmas házába. Iucundus valóban jámboran viselkedett, mint egy bárány, és tágra meredt szemmel bámult maga körül, mert ilyen fényes magánépületben még sohasem járt. Pudens szenátor, Kephasz pártfogója, a régimódi szokások szerint lakott, és magam sem hajtottam végre semmiféle változtatást az Aventinuson levő házamban, noha nagyon szűkös lett időközben. A változtatások idegesítették volna Laelia nénit.
Iucundust Tullia asszonyra bíztam, atyámmal bezárkóztam a dolgozószobájába, és mindent elmondtam neki Iucundusról. Őszintén szólva, hosszú ideje nem találkoztam atyámmal. Elfogott a szánakozás, amikor láttam, mennyire megkopaszodott, és milyen görnyedt a háta. Hiszen hatvanhat éves múlt már. Atyám egyetlen szó nélkül hallgatott, és egész idő alatt nem is nézett a szemembe.
Végül megszólalt:
– Hogyan ismétlődik meg az atyák sorsa a fiaikban! A te anyád a szigetekről származó görög nő volt, a te fiad anyja a britannus icenusok törzséből származott. Ifjúkoromban szégyenletes mérgezési és végrendelet-hamisítási históriába keveredtem. Rólad viszont olyan szörnyű dolgokat hallottam, hogy teljes egészében el sem tudom hinni. Nem nagyon örvendeztem a házasságodnak Sabinával, bármennyire is városi praefectus az apja, és nem is érzek vágyat, hogy megnézzem a fiút, akit szült, a te Laususodat, olyan okok miatt, amelyeket nem tartok szükségesnek indokolni neked. De britannus fiad érdekel. Milyen váratlan ötlet vezetett arra, hogy Kephaszra bízod a nevelését? Ő meg én még Galileából ismerjük egymást. Már nem is olyan szigorú és hirtelen haragú, mint abban az időben volt. Milyen jövőt tervezel a fiadnak?
– Az lenne a legjobb megoldás – magyaráztam –, ha be tudnám juttatni a Palatium iskolájába, ahol a kiváló rétorok és Seneca tanítványai nevelik a szövetséges országok királyainak és a provinciák előkelőségeinek a fiait. Ott nem vonná magára a figyelmet rossz latin tudásával. Életre szólóan hasznos baráti kapcsolatokat köthetne a vele egykorúakkal, ha Kephasznak előbb sikerült megszelídítenie őt. Britannia birtoklásának újjárendezése során szükség lesz ott új, elrómaiasodott nemesi nemzedékre. Hiszen a fiú anyai ágon előkelő icenus család sarja. De bizonyos okok miatt Néró jelenleg látni sem akar engem, bármennyire barátok vagyunk is.
– A szenátus tagja vagyok – mondta atyám némi töprengés után –, és eddig még sohasem kértem semmilyen kegyelemnyilvánítást Nérótól. Azt is megtanultam, hogy hallgassak a szenátus ülésein, noha ez nem is annyira az én érdemem, mint Tullia asszony iskolájáé, hogy ilyen hosszú évek óta vagyunk házasok, és mindig az övé volt az utolsó szó. A britanniai viszonyok annyira zavarosak, a levéltárak porig égtek, úgyhogy egy kiváló jogász könnyen beszerezheti a szükséges bizonyítékokat, amelyek tanúsítják, hogy a fiú szülei érdemeikkel szerezték meg a római polgárjogot. Ez azért is könnyebb, mivel az apjáról senki sem tud. És még csak nem is lenne az igazság meghamisítása, ha egyszer britannus szokás szerint házasságot kötöttél az anyjával. Hiszen a te anyádnak még szobra is van az ázsiai Mürinában a városháza előtt. Te Lugundádnak emeltethetsz szobrot Claudius templomában, ha Camulodunumot újjáépítik. Ennyivel talán tartozol a fiad anyjának.
Az volt a leghihetetlenebb, hogy hosszú beszélgetésünk alatt Tullia asszony vakon megkedvelte Iucundust, és azt sem tudta, hogyan becézze a fiút. Tullia asszony minden erőfeszítése hiábavaló volt, telt szépsége alaposan hervadásnak indult, és a nyaka ráncos lett. Miután a fiú anyjának szomorú sorsát hallotta, sírva fakadt, Iucundust átölelte, és felkiáltott:
– A szája vonásáról, az orráról, a szemöldökéről és a füléről is látszik, hogy a fiú előkelő család sarja. A szüleiből nem is hiányzott más, mint az ítélőképesség, hogy olyan embert tettek meg a gyámjának, mint Minutus. Higgyetek nekem. Az én szemem az első pillantásra megkülönbözteti a valódi aranyat a réztől.
Iucundus türelmesen elviselte a kedveskedését meg a csókjait, mint valami áldozati bárány. Kephasz nevelése meghozta már a gyümölcseit. Tullia elszomorodott, és így folytatta:
– Az istenek sohasem adtak nekünk gyermeket, hanem csupán elvetéléseket, amelyek elrendezése fiatalkoromban és mindkét előző házasságomban sok nehézséget okozott. A harmadik férjem, Valerius, a kora miatt nemzésképtelen volt, noha különben gazdag volt. Marcus viszont egy görög örömleány ölében vesztegette el magvát, ám legyen, egyáltalán nem akarom megsérteni anyád emlékét, kedves Minutus. De a britannus fiú érkezése házunkba jeladás és előjel számomra. Marcus, meg kell mentened a szép Iucundust rossz természetű fiad gyámságától. Különben Sabina még akár állatszelídítőt is csinálhat belőle. Nem adoptálhatnánk őt, hogy úgy neveljük fel, mintha saját fiunk lenne?
Az elképedéstől teljesen megzavarodtam, és először atyám nem tudta, mit mondjon. Utólag rágondolva csak azzal tudom magyarázni a dolgot, hogy anyám fakupájában volt valami csodálatos erő.
Ily módon megszabadultam súlyos kötelességemtől, mert abban az időben nem voltam alkalmas nevelőnek, és most sem vagyok. Ezt keserűen észrevettem nálad, Iulius. Különböző okok miatt rossz a hírem, atyámat viszont jóindulatú bolondnak tartották. Benne nem volt becsvágy, és senki sem képzelte róla, hogy a maga akaratából politikai cselszövésekbe keveredik.
Mint a keleti ügyek szakértője, a forma kedvéért két hónapig praetor volt. Egyszer, pusztán barátságból, consuli hivatalra is jelölték. Az ő adoptált fiaként Iucundusnak összehasonlíthatatlanul jobb előmeneteli lehetőségei voltak, mintha az én védencem maradt volna.
Tullia asszony félremagyarázta zavart hallgatásomat, tűzbe jött, és élesen így kiabált:
– Nem dicsekszem, de vajon cserbenhagyott egyszer is az ítélőképességem az emberekkel kapcsolatban, kivéve talán azt az egy esetet, amikor fiatalkori emlékeimtől ellágyulva, olyan élhetetlen férfihoz mentem feleségül, mint Marcus. Ha Minutus a jövendő örökségére gondol, van elég jövedelme a szappanfőzésből. A vadállatokra egész vagyont tékozolt el. Az ártatlan fiú füle hallatára még találgatni is szégyellem, mennyit örökölt Agrippinától, amikor megharapta azt a kezet, amely enni adott neki.
A nótának az lett a vége, hogy atyámnak könnyen sikerült becsempésznie a római polgárok lajstromára a britannus Ituna nevét, mivel ilyen nevű férfi sohasem létezett. Hiszen csupán a gúnynevem volt, amelyet brigantes vértestvéreim és Petro, a druida használtak. Iucundus tehát született római polgár volt, kiskorúsága ellenére. Miután atyám adoptálta, szenátor fiaként nyomban felvehették a lovagok lajstromának felső részébe, mihelyt levetette a fiúruhát.
Miután ettől a gondtól megszabadultam, hallottam, hogy a praetorianusok praefectusának, Burrusnak, kelés nőtt a torkában, és a végét járja. Néró gyorsan a saját orvosát küldte hozzá, hogy kezelje. Ennek hallatára Burrus megírta a végrendeletét, és megőrzésre Vesta templomába küldte.
Csak aztán hagyta, hogy az orvos csalhatatlan folyékony orvossággal kenje be a torkát. Burrus már a következő éjszaka meg is halt. Feltehetőleg különben is meghalt volna, mivel a vérmérgezés elterjedt, és a láztól hamarosan félrebeszélt. Burrust nagy tiszteletadással temették el. Mielőtt Mars mezején meggyújtották volna a halotti máglyát, Néró Tigellinust nevezte ki a praetorianusok praefectusává. A korábbi lókereskedő nem rendelkezett elegendő jogi tapasztalattal. Ezért a külső perek intézésére a zsidó születésű Faenius Rufust nevezték ki, aki mint a gabonakereskedelem állami felügyelője, világot járt ember volt.
Végigjártam az aranyművesek utcáját, hogy valami értékes ajándékot találjak. Végül egy többsoros, hibátlan gyöngyfüzért választottam. Ezt a következő levél kíséretében elküldtem Lollia Poppaeának:

„Minutus Lausus Manilianus köszönti Poppaea Lolliát. Venus a tenger habjaiból született. A gyöngyök Venus ajándékai, noha ezeknek az igénytelen parthiai gyöngyöknek a hibátlan ragyogása nem versenghet bőröd ragyogásával, amit nem tudok soha elfeledni. Remélem, a gyöngyök emlékeztetnek majd barátságunkra. Bizonyos jelek és előjelek azt mutatják, hogy hamarosan megvalósul az a jóslat, amelyet egyszer kegyes voltál elárulni nekem.”

Nyilván én voltam az első, aki ilyen hozzáértéssel tudtam tolmácsolni a jeleket és előjeleket, mert Poppaea nyomban magához hívatott, megköszönte a szép ajándékot, és tudakolni próbálta, honnét tudhattam, hogy terhes, noha ő maga is csak néhány napja szerzett bizonyságot róla. Csak arra hivatkozhattam, hogy etruszk származásom jóvoltából néha különös álmokat látok. Végül Poppaea így szólt:
– Anyjának gyászos halála után Néró kizökkent egyensúlyából, és el akart hagyni engem. De most ismét minden rendben van. Igazi barátokra van szüksége maga körül, hogy politikailag támogassák.
Nérónak valóban szüksége is volt erre, mert miután a szenátusban nyíltan meddőséggel vádolta Octaviát, és bejelentette válási szándékát, a városban szilaj zavargások törtek ki. Néró kísérletképpen felállíttatta Poppaea szobát a fórumon, a Vesta-szüzek vízmedencéje közelében. Ezt a tömeg ledöntötte, Octavia szobrait megkoszorúzta, és benyomult a Palatinus-dombra, úgyhogy a császári testőröknek fegyveresen kellett elkergetniük a lázongó népet.
Bizonyos gyanú élt bennem, hogy Seneca mesterien szervező ujjai is közreműködtek ebben, olyan egyszerre és tervszerűen robbant ki a zavargás és a tüntetés. Néró alaposan megszeppent, és visszahívatta Octaviát, aki az ő parancsára már úton volt Campania felé. Ujjongó tömeg kísérte gyaloghintóját, és a Capitolinus templomaiban hálaáldozatokat mutattak be, miután visszatért a Palatiumba.
A következő napon két év óta először kaptam sürgős meghívást Néróhoz. Octavia egyik belső rabszolgája azzal vádolta Octaviát, hogy házasságtörést követett el egy Eucerus nevű alexandriai fuvolaművésszel. Titkos bírósági tárgyalásról volt szó, amelyet Tigellinus rendezett. Maga Octavia nem volt jelen. Poppaea Sabina azt üzente, hogy feljelenti Octaviát mágiáért és mérgezési kísérletért. De a jelenlevő jogtudósok őt kifogásolhatónak találták, és azt tartották a legjobbnak, ha a családi ügyre szorítkoznak, amely jogalapot szolgáltatott a titkos tárgyaláshoz.
Engem tanúként hallgattak ki, mivel jól ismertem Eucerust. Csak annyit mondhattam, hogy maga a fuvolajáték természeténél fogva alkalmas arra, hogy az emberben könnyelmű gondolatokat ébresszen. A saját szememmel láttam Octaviát, amint bánatosan sóhajtozott, miközben Eucerust nézte, amint valamelyik étkezés alatt a fuvoláján játszott. De, tettem hozzá az igazság kedvéért, Octavia különben is gyakran sóhajtott, és szomorú természetű volt, amint mindenki jól tudta.
Octavia rabszolganőit kínvallatásnak vetették alá. Enyhe rosszullét fogott el, amint ezt néztem. Néhányan készek voltak beismerő vallomást tenni, de nem tudták megmagyarázni, mikor, hol és hogyan történt a házasságtörés. Tigellinus beavatkozott a kihallgatásba, amely nem haladt előre az ő kedve szerint, és türelmetlenül megkérdezte az egyik szemrevaló lánytól:
– Ugye, a házasságtörés közbeszéd tárgya volt a szolgálók között?
– Ha mindent elhinnénk, amit az emberek beszélnek, Octavia szemérme még akkor is összehasonlíthatatlanul tisztességesebb, mint a te szád, Tigellinus.
Valamennyien olyan heves nevetésben törtünk ki, hogy a kihallgatást félbe kellett szakítani. Tigellinus bűnei bizony közismertek voltak. Tigellinus éppen eléggé elárulta jogi tudatlanságát, amikor a kínvallatás során irányító kérdésekkel próbálta rábírni a rabszolgákat, hogy olyasmit ismerjenek be, ami nyilvánvalóan nem volt igaz. A bírák együttérzése a rabszolgalányok mellett állt, és nem engedték meg Tigellinusnak, hogy maradandó testi sérülést okozzon nekik.
A tárgyalást a következő napra napolták el. Akkor egyetlen tanúként régi barátom, Anicetus, a misenumi hajóhad parancsnoka jelent meg. Szégyenkezést tettetve, az időt és a helyet pontosan megjelölve elmondta, hogy Octavia, aki Baiaeban fürdőket vett, feltűnő érdeklődést mutatott a hajóhad iránt, és személyesen akart megismerkedni a kapitányokkal meg a tengerész centuriókkal.
Anicetus félreértette a szándékát, és közeledni próbált hozzá. De Octavia határozottan visszautasította a közeledést. Ekkor Anicetus, bűnös vágyától el vakítva, álomitallal kábította el őt, és visszaélt helyzetével, de később, úgymond, keservesen megbánta a tettét. Nem tehetett mást, mint hogy a császár nyájasságához fellebbezzen, mivel lelkiismerete kényszerítette, hogy ismerje be bűnét.
Anicetus lelkiismeretéről azelőtt ugyan senki sem hallott, alighanem ő maga sem. De olyan hihetően és ijedten mondta el történetét, hogy valószínűnek hangozhatott a bírák fülében, akik ismerték Anicetus gátlástalanságát. És a kihallgatás során nem keveredett ellentmondásba. Még azt is el tudta mondani, hogy Octavia combhajlatában barna, szív alakú anyajegy van. Ezt ugyan Nérótól vagy valamelyik rabszolganőtől is hallhatta. Amikor végül elmondta a legerősebb esküt, a fejét eltakarva, a kezét pedig fehér gyolcs alá téve, és a császár géniuszára is hivatkozott, a legkiválóbb bíró sem hagyhatta figyelmen kívül a vallomását.
Puszta kíváncsiságból én is hozzászóltam, és csodálkozásomnak adtam kifejezést, hogy miért nem győződik meg valamelyik tapasztalt öregasszony arról, hogy szűz-e még Octavia vagy sem, mert az lenne a legtisztább dolog, hiszen Néró nagy társaságban és baráti körben olyan sokszor állította, hogy még gondolni sem tudott arra, hogy Octaviával háljon, olyan testi undort érzett iránta. Ha bebizonyosodnék, hogy Octavia már nem érintetlen, ezzel tisztázódnék az ügy, és a házasságtörést megtörténtnek lehetne tekinteni. Még a bírák sem vonhatják kétségbe a császár szavát.
Néró mélyen elpirult, de a becsületére legyen mondva, hogy dadogás nélkül kijelentette, hogy részeg fejjel többször is hált Octaviával. Csak a barátai előtt nem merte elismerni, mivel fiatal korában olyan sokszor azzal kérkedett, hogy sohasem lenne képes ilyesmire.
A bírák elhallgattatták, kijelentve, hogy a hosszú formula szerint megkötött házasságot jogilag megvalósultnak tekintik, mihelyt a fáklyát lefelé fordítják, és a házaspár kettesben marad. Jogilag semmit sem jelent, hogy a feleséget később szűznek találják, vagy sem. A kérdésem tehát nem tartozott az ügyhöz, ostobaság volt, és sértette Néró becsületét.
A válást kimondták, Octaviát Pandataria szigetére száműzték, a hűséges Anicetust pedig a hajóhad sardiniai állomáshelyére. És Nérónak nem volt többé szüksége Seneca segítségére, amikor Róma szenátusának és népének ékesszóló beszámolót készített a történtekről. Ebben célzott arra, hogy Octavia azt hitte, Burrusban bízva maga mellé állíthatja a császári testőröket. A hajóhad támogatásának megszerzésére elcsábította Anicetust, a hajóhad parancsnokát, de teherbe esett, és erkölcstelenségének tudatában bűnös vetélésnek vetette alá magát.
A nyilatkozat hihetőnek tűnt azok szemében, akik személyesen nem ismerték Octaviát. Magam furcsállva olvastam, mert jelen voltam a titkos bírósági tárgyaláson. De megértettem, hogy bizonyos túlzás politikailag elkerülhetetlen volt Octavia népszerűsége miatt.
A tüntetések elhárítására Néró haladéktalanul elpusztította Octavia valamennyi szobrát a városban. De a nép visszavonult a házaiba, mint gyász idején, és a szenátus szóban forgó ülése nem is volt határozatképes. Olyan sokan maradtak ugyanis távol az ülésről. A nyilatkozatot nem vitatták meg, mivel tájékoztató jellegénél fogva csupán bejelentés volt.
Tizenkét nappal később Néró házasságot kötött Poppaea Sabinával, de az esküvői ünnepség egyáltalán nem volt vidám. Ennek ellenére annyi nászajándékot kaptak, hogy a Palatiumban egy egész terem megtelt velük.
Néró szokása szerint pontos jegyzéket készíttetett az ajándékokról, és ügyelt rá, hogy minden ajándékozó hivatalos köszönőlevelet kapjon. A szóbeszéd azt állította, hogy a szenátorok és a lovagok lajstromából külön jegyzéket készíttetett azokról, akik nem küldtek ajándékot, vagy betegség miatt nem vettek részt az ünnepségen. Ezért a provinciákból érkező ajándékokkal együtt a megkésett nászajándékok egész tömege áradt Rómából a Palatiumba, mentegetőzések és bocsánatkérések kíséretében. A zsidók római tanácsa félmillió sestertius értékű, szőlőfürt motívuma aranyserleget küldött nászajándékba Poppaeának.
Róma minden részében Poppaea Sabina szobrai kerültek Octavia szobrainak a helyére. Tigellinus a praetorianusokkal éjjel-nappal őriztette a szobrokat, úgyhogy pajzsütéssel vagy kardlapozással vették el a kedvét azoknak, akik jóindulatúan koszorút akartak elhelyezni a szobrokon.
Éj idején Néró nagy szobrának, mely a Capitolinuson áll, valaki zsákot húzott a fejére. Ez a hír gyorsan bejárta Rómát. Mindenki megértette a jelentését. Az ősök törvénye szerint az apa- vagy anyagyilkost zsákban vízbe fojtották, és kígyót, macskát meg kakast tettek be mellé a zsákba. Tudomásom szerint ez volt az első eset, amikor nyilvánosan céloztak arra, hogy Néró anyagyilkos.
Apósom, Flavius Sabinus, megelégelte a Rómában uralkodó nyomasztó légkört. Miután a fülébe jutott, hogy a Palatium márványpadlóján viperát találtak, parancsot adott a rendőröknek, hogy tartsanak szemmel mindenkit, aki esetleg tüntetni készül. Ennek az lett a következménye, hogy letartóztatták az egyik gazdag lovag feleségét, aki az esti séta idején a macskáját vitte az ölében. Egy rabszolgát, aki kakast vitt Aesculapius templomába, hogy feláldozza gazdájának egészségéért, megvesszőztek. Ez általános derültséget váltott ki, noha öreg apósom bizonyára jóhiszeműen járt el, és nem akart rosszat. Néró mégis megharagudott, úgyhogy apósom egy időre elvesztette hivatalát.
Valamennyiünk számára, akik értelmesen tudtunk gondolkozni világos volt, mint a nap, hogy Octavia félreállítását csupán ürügynek használták fel arra, hogy mindenféle módon rágalmazzák Nérót. Poppaea Sabina szebb és értelmesebb nő volt, mint a mogorva Octavia, noha ez már a harmadik házassága volt. De az öregek pártja minden követ megmozgatott a nép uszítására.
Ezekben a napokban valójában gyakran megtapogattam a nyakamat, magamban azon töprengve, milyen érzés lehet, ha a fejét veszik az embernek. A katonai hatalomátvétel veszélye nyilvánvaló volt. A praetorianusok nem szerették az alacsony származású Tigellinust, aki azelőtt lókereskedő volt, és könyörtelen fegyelmet tartott. Mindjárt kezdetben olyan csúnyán összekülönbözött hivataltársával, Faenius Rufusszal, hogy nem is tudtak meglenni ugyanabban a szobában, hanem valamelyikük távozott, általában Rufus.
Mi, Néró barátai, akik őszintén a javát akartuk, komoly tanácskozásra ültünk össze a Palatiumban. Tigellinus volt köztünk a legidősebb és a legszilárdabb. Bármilyen kevéssé szerettük is, kényszerből rátámaszkodtunk. Ő komolyan így beszélt Néróhoz:
– A városban tudom biztosítani a rendet és a te biztonságodat. De Massiliában él száműzetésben Sulla, akit Antónia támogat. Ő szegény, és idő előtt megőszült a sok megaláztatástól, amelyet megért. Biztos helyről tudom, hogy kapcsolatokat teremtett Gallia előkelőivel, akik Antóniát Claudius leányaként meg a saját híres nevéért tisztelik. A germaniai légiók is olyan közel vannak, hogy Sulla puszta jelenléte Massiliában veszélyt jelent az államra és a közjóra.
Néró elismerte ezt, és kínjában így beszélt:
– Nem tudom megérteni, miért nem szereti Poppaea Sabinát mindenki úgy, mint én. Ő most nagyon érzékeny lelkiállapotban van, és egyáltalán nem szabad megrázkódtatást okozni neki.
– Még nagyobb veszélyt jelent Plautius – folytatta Tigellinus. – Nagy tévedés volt Ázsiába száműzni, amely különben is nyugtalan. Anyai nagyapja Drusus volt. Ki kezeskedik Corbulónak és légióinak a hűsége felől? Apósa, Lucius Anitius szenátor, elküldte az egyik szabadosát, s Plautiust arra biztatta, hogy a maga javára használja ki az alkalmat. Ezt biztos helyről tudom. Ezenkívül nagyon gazdag is. Ez pedig, ha becsvágyó férfiról van szó, ugyanolyan veszélyes, mint a szegénység.
– Valamennyit tudok Ázsia ügyeiről – szóltam közbe. Nekem azt mesélték, hogy Plautius csupán a filozófusok társaságát keresi. Az etruszk Musonius, aki a tüanai világhíres Apolloniosz jó barátja, önként követte őt a számkivetésbe.
Tigellinus diadalmasan összecsapta a kezét, és felkiáltott:
– Erről látod, uralkodóm! A filozófusok veszedelmes tanácsadók, ha egy fiatalember fülébe pimasz elveket sugdosnak a szabadságról és a zsarnokságról.
– Ki állíthatná, hogy én zsarnok vagyok? – fortyant fel Néró mélyen megsértődve. – Több szabadságot adtam a népnek, mint előttem bármelyik uralkodó. És minden javaslatomat alázatosan a szenátus elé terjesztem döntésre.
Valamennyien sietve biztosítottuk, hogy az állam boldogulásával kapcsolatos ügyekben a legnyájasabb és a legnemesebb lelkű uralkodó, akit csak el lehet képzelni. De most éppen az állam érdekéről van szó, és semmi sem lehet szörnyűbb, mint a polgárháború.
Ugyanakkor hiányos öltözékben, kibontott szőke fürtökkel és patakzó könnyét ontva berontott Poppaea Sabina. Néró elé vetette magát, keblét a térdéhez szorította, és így könyörgött:
– Nem törődöm magammal, sem a rangommal, sőt még meg nem született gyermekünkkel sem, de a te drága életed van veszélyben, Néró. Higgy Tigellinusnak. Ő tudja, mit beszél.
Poppaea orvosa zavartan jött utána.
– Könnyen elvetélhet, ha nem nyeri vissza lelki nyugalmát – jelentette ki, és gyengéden próbálta Poppaeát elhúzni Nérótól.
– Hogyan nyerhetném valaha is vissza a lelki nyugalmamat, amíg az az undorító nő Pandataria szigetén folytatja cselszövéseit – panaszkodott Poppaea. – Szégyent hozott a hitvesi ágyadra, gonosz boszorkányságot folytatott, és többször is meg akart mérgezni engem. Ma is többször hánytam, pusztán a félelemtől.
– Aki egyszer az útra lépett – jelentette ki Tigellinus –, többé nem fordulhat meg, hogy hátranézzen. Nemeslelkűségedhez fellebbezek, mint barát, ha a magad életével nem vagy hajlandó törődni, Néró. Valamennyiünket halálos veszedelembe döntesz a határozatlanságoddal. Akik megkaparintják a hatalmat, először is eltávolítják az útjukból azokat, akik neked jót akarnak, és nem csupán a saját érdekeiket nézik, mint például Seneca. Az isteneknek is meg kell hajolniuk az előtt, ami elkerülhetetlen.
Néró a bánat könnyeit kezdte hullatni, és így kérlelt bennünket:
– Legyetek ti valamennyien a tanúim, hogy ez életem legnehezebb pillanata. De saját egyéni szempontjaimat fel kell áldoznom az állam érdekeiért és a közjóért. Alávetem magamat annak, ami politikailag elkerülhetetlen.
Tigellinus kemény arca felragyogott, üdvözlésre emelte a kezét.
– Most vagy igazi uralkodó, Néró. Megbízható praetorianusok már úton vannak Massiliába. Ázsiába a fegyveres ellenállás lehetőségével számolva, egész manipulust küldtem. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy irigyeid kihasználják az alkalmat, és a haza vesztére megdöntsék hatalmadat.
Ahelyett, hogy önkényeskedése miatt megharagudott volna, Néró megkönnyebbülten felsóhajtott, és igazi barátjának magasztalta őt. Aztán szórakozottan megidéztem, hány napot venne igénybe a gyorsított menet Pandatariáig.
Néhány nap múlva Poppaea Sabina titokzatosan megkérdezte tőlem:
– Akarod látni a legszebb nászajándékot, amelyet Nérótól kaptam?
A szobáiba vezetett, és egy rozsdafoltos gyolccsal letakart fűzfa kosárban megmutatta Octavia vértelen fejét.
Igéző orrát fintorgatva így szólt:
– Fuj, már szaglik, és összegyűjti a legyeket. Az orvosom rám parancsolt, hogy dobjam ki, de ha időnként erre a nászajándékra pillantok, meggyőződöm róla, hogy valóban a császár felesége vagyok.
Azután így mesélt még:
– Képzeld csak, amikor a praetorianusok megérkeztek, hogy forró fürdőbe vigyék, és fájdalommentesen felvágják az ereit, úgy kiabált, mint egy kislány, akinek összetört a babája: „Én nem csináltam semmi rosszat!” Hiszen mégiscsak húszéves volt már! De lelkileg bizonyára fogyatékos maradt. Ki tudja, kivel csináltatta sebtében Messalina. Csak nem a megháborodott Gaius császárral?
Néró követelte, hogy a szenátus rendeljen el hálaáldozatokat a Capitolium templomaiban az államot fenyegető veszedelem elhárításának tiszteletére. Tizenkét nappal később megérkezett Massiliából Cornelius Sulla idő előtt megőszült feje, és a szenátus a saját kezdeményezésére úgy határozott, hogy folytatja a hálaáldozatokat.
A városban szívósan tartotta magát a mendemonda, hogy Ázsiában Plautius zendülést robbantott ki. Az egész kelet elvesztését és a polgárháborút annyira lehetségesnek tartották, hogy az arany és az ezüst ára felszökött, és néhány hebehurgya ember potom áron kezdte eladni földbirtokait és városi házait. Kihasználtam az alkalmat, hogy előnyös kereskedelmi tevékenységet folytassak.
Amikor Plautius feje a viharok miatt megkésve végre megérkezett Ázsiából, olyan nagy volt az általános megkönnyebbülés, hogy a szenátuson kívül magánemberek is hálaáldozatokat mutattak be. Néró kihasználta a hangulatot, hogy Rufust visszaküldje előző munkakörébe, s előléptette őt az állami gabonakészletek procurátorává. Tigellinus tisztogatást hajtott végre a praetorianusok soraiban, és az emberek egész sorát küldte idő előtt a puteoli veterán koloniára nyugdíjba. Jómagam szerényen számolva ötmillió sestertiussal voltam gazdagabb ezek után az események után.
Seneca részt vett az ünnepi menetekben és hálaáldozatokon, de többen megjegyezték, hogy a lába rogyadozik, és a keze csúnyán reszket. Hiszen betöltötte már a hatvanötödik évét. Alaposan meghízott, az arca puffadt lett, és az orcája kékes színben játszott. Néró lehetőleg kerülte, és egyszer sem akart kettesben maradni vele, dorgálásától tartva.
De Seneca hivatalos kihallgatást kért. A biztonság kedvéért Néró maga köré szólította a barátait, reménykedve, hogy Seneca mégsem fogja a nyilvánosság előtt megdorgálni őt. De Seneca éppen ellenkezőleg, szép stílusú beszédet tartott neki, magasztalta előrelátását és szilárdságát, amelyről bizonyságot tett, amikor megmentette a hazát azoktól a veszedelmektől, amelyeket Seneca megöregedett szeme már nem látott elég világosan.
– Megértél az uralkodó magasztos elhivatottságára – folytatta. – Tizennégy évvel ezelőtt kerültem kapcsolatba veled, amikor reményeket ébresztő gyermek voltál. Nyolcadik éve vagy uralkodó. Ez alatt az idő alatt olyan megbecsüléssel és vagyonnal halmoztál el, amelyet többé nem tudok elviselni. Énnekem semmi egyebem nem volt, amivel viszonozhattam volna bőkezűségedet, mint elvonultságomban összegyűjtött tudásom. Anyai nagyanyád apja, az isteni Augustus, megengedte hűséges szolgájának, Agrippának, hogy a távoli Mütilénébe vonuljon vissza nyugalomba. Maecenasnak megengedte, hogy magában a városban élvezze az aggkori pihenést, ugyanolyan magányban, mintha külföldön lenne. Nem mintha magamat ezekhez a nagy férfiakhoz hasonlíthatnám, de mi mindketten megütöttük a mértéket. Mindent megadtál nekem, amit uralkodó adhat a barátjának, sőt olyan mérhetetlenül nagy mennyiségben, hogy irigységet ébresztett. Rólad természetesen nem feltételezek ilyesmit, de a gazdagságom elviselhetetlen teherré lett számomra. Mint öregember, a legcsekélyebb gondot sem bírom már el. Segítő kézre van szükségem. Bízd a vagyonom gondozását procuratoraidra, hiszen magam felmérni is képtelen vagyok már a nagyságát. Vedd vissza tőlem. Ettől nem szegényedem el. Ha a hiábavaló pompa és ragyogás nem vakítja el többé a szememet, ismét visszatérhetek a szellemi foglalatossághoz. A legszebb férfikorban vagy, és begyakoroltad magad az uralkodói teendőkbe. Mi, öreg barátaid, nyugodt szívvel kereshetjük a pihenést.
Nem vagyok kapzsi, bár azt állítják rólam. De háromszázmillió sestertius értékű vagyonból sok embernek lehet adni. Szerintem valamennyien meghatódtunk a buzgóságától, készen arra, hogy a saját hátunkra vegyük a fáradt és gondoktól megtört Seneca vagyonának terhét. Közbeszéd tárgya volt, hogy Seneca kertjei és kastélyai fényűzésben még azt is felülmúlták, amit maga Néró mutathatott a vendégeinek. De Néró annyira megkönnyebbült attól, hogy Seneca nem feddte meg, hogy figyelmeztetően felénk hunyorított, szomorúnak tettette magát, és szenvedélyesen ilyen szavakra fakadt:
– Az első és a legszebb ajándék, amelyet tőled kaptam, szeretett tanítómesterem, az, hogy kapásból tudok válaszolni előre felépített beszédedre. Megtanítottál az ékesszólásra úgy is, hogy előre felkészüljek rá, úgy is, hogy készületlenül beszéljek. Nem védelmeztél ugyan karddal háborúban és veszedelmek közepette, ahogyan Maecenas és ősapám, Agrippa védelmezte Augustust. De bölcs tanításokkal és tanácsokkal neveltél mint ifjat, és támogattál ifjúságomban. Ami azt illeti, hogy tőlem esetleg némi vagyont kaptál, ennek gyarapítása teljes egészében a te érdemed. Tudomásom szerint még senki sem emelt vádat, legalábbis nyilvánosan nem, azért, hogy az állam látta volna kárát britanniai és egyiptomi kamatbeszedő tevékenységednek. Sok, nálad méltatlanabb ember sokkal nagyobb vagyont kapott ajándékba. Vagy talán én rosszabb lennék Claudiusnál?
Félrefordult, hogy megjegyezze:
– Ne feledkezzünk meg Pallasról. Aztán némi töprengés után így folytatta:
– Még az én bőkezűségem sem szerezhetett számodra ugyanolyan nagy gazdagságot, mint amennyit például Volusius halmozott fel kitartó takarékosságával. Még említeni is szégyellem a felszabadított rabszolgákat, akik nála is gazdagabbak. Ezért pirulok a szavaid hallatára, mivel te, legmegbízhatóbb és legkedvesebb barátom, még mindig nem vagy a legis-leggazdagabb. Hiszen még egészséges vagy, jól ellátod az állami ügyeket, és élvezheted fáradozásod gyümölcseit, míg én, amint magad tudod a legjobban, csupán az első tétova lépteket teszem igazi uralkodóként. Csakugyan, hogyan is boldogulnék nélküled? Amikor első férfiasságom nehéz éveiben tévútra léptem, te minden esetben visszahívtál, hogy megdorgálj. Te vagy az egyetlen, aki óva intesz a fogatversenyektől, és aki bírálni merészeled a hangomat, amikor énekesként lépek fel. Ezért én is bátorkodom őszinte lenni hozzád. Bizonyára nem gondolod komolyan, hogy önzetlenséged magasztalást vált ki, ha átengeded nekem a vagyonodat, vagy hogy azt hiszik majd rólad, hogy pihenésre vágysz, azért hagyod el uralkodódat. Éppen ellenkezőleg, mindenki azt állítja majd, hogy én vagyok kapzsi, te pedig a kegyetlenségemtől félsz. Bizonyára dicsőségre tennél szert azzal, hogy hátat fordítsz nekem, de rám szégyent hoznál, barátom. Ilyen eljárás nem illik a filozófushoz.
Néró megölelte, és többször is megcsókolta, majd így beszélt:
– Amikor fiú voltam, megtiltottad nekem, hogy megcsókoljalak, nehogy kísértésbe vigyelek. Így, több barátom jelenlétében bizonyára megtehetem, hogy szívem tisztaságát és szándékaim őszinteségét bizonyítsam neked.
Ez után a feszült hangulatú találkozás után Seneca elzárkózott attól, hogy bárkit is fogadjon azok közül, akik a színe elé akartak kerülni, elbocsátotta díszkíséretét, és véglegesen vidékre költözött a praenestei út mentén fekvő fényűző kastélyába. Rossz egészségi állapotára hivatkozott, és azt mondta, hogy filozófiai tanulmányt ír a visszavonult élet örömeiről. Azt állították, hogy szigorú étrendet tart, és elzárkózik az emberektől, úgyhogy nem sok öröme volt a vagyonából.
Az a meglepő kitüntetés ért, hogy a hivatali időszak közepette megválasztottak rendkívüli praetornak. Tigellinus éppen eléggé lejáratta magát az Octavia ellen indított titkos bírósági tárgyaláson, és olyan segítőtársra volt szüksége, aki legalább valamilyen jogi képzettséggel rendelkezik. Aztán meg Néró legbizalmasabb baráti köréről olyan gyalázatos dolgokat meséltek, hogy Néró szükségesnek tartotta, hogy az ajándékokon kívül állami hivatalokat is adjon nekünk, hogy élvezhessük a hivatalos kinevezés által nyújtott megbecsülést, még ha csupán formailag és rövid ideig látnánk is el azt a hivatalt.
Megítélésem szerint a hivatali kinevezést Poppaea barátságának köszönhettem, meg annak, hogy Tigellinus azt hitte, akarat nélküli ember vagyok. Néró, akit aggasztott az állami gyilkosságok által okozott hangulat, és akit idegesített Poppaea terhességének előrehaladása, szükségét érezte annak, hogy megmutassa uralkodói jótulajdonságait, és megszabaduljon a külső bírósági ügyektől, amelyekből megengedhetetlenül sok torlódott össze a praetorium döntésére várva.
Azt hiszem, Néró önbizalmát egy meglepő előjel erősítette meg. Egy hirtelen támadt vihar idején a villám kiütötte a kezéből az aranyserleget. Én ugyan nem hiszem, hogy a villám közvetlenül a serlegbe vágott volna, hanem csupán olyan közel csapott le, hogy a serleg kihullott a kezéből. Az esetet igyekeztek titokban tartani, de mégis elterjedt a híre a városban, és az előjelet természetesen rosszindulatúan magyarázták.
De a villámokról szóló ősrégi etruszk tanítás szerint az az ember, akibe úgy csap bele a villám, hogy túléli, szent és az istenek számára kiválasztott ember. Néró, aki nagyon hiszékeny volt az előjeleket illetően, valóban szentnek kezdte tartani magát, és egy ideig meg is próbálta, hogy ennek megfelelően viselkedjék, hiszen a politikai kényszer által diktált gyilkosságok még mindig nyomasztották túl érzékeny lelkiismeretét.
Tüanából korunk leghíresebb filozófusa, Apolloniosz éppen Rómában vendégeskedett. Azt állították, hogy előzőleg azt a jóslatot mondta: „Valami végzetes fog történni, és mégsem történik meg.” A villámcsapás igazolta a jóslatot.
Egyik tanítványa felháborodást váltott ki azzal, hogy Néró remek gümnaszionában beszédet tartott, amelyben azt állította, hogy a fürdők beszennyezik a testet, és a fürdés különben is haszontalan időtöltés. Tigellinus száműzte Rómából. De amikor Tigellinus megkísérelte, hogy maga Apolloniosz ellen is vádat emeljen, a fehér szakállú bölcs párbeszédük során olyan babonás rettegést váltott ki belőle, hogy elejtette a vádat. Apolloniosz megígérte, hogy önként távozik Rómából.
Amikor elfoglaltam hivatalomat, praetoriumban Tigellinus egy szobát bocsátott rendelkezésemre, amely tele volt poros periratokkal. Valamennyi olyan perekkel volt kapcsolatos, amelyekben a városon kívül élő római polgárok a császárhoz fellebbeztek. Tigellinus néhányat különválasztott, és így magyarázott:
– Jelentős ajándékokat kaptam azért, hogy ezeket a pereket gyorsítsam meg. Először ezeket terjesszük elő. Azért választottalak segítőtársamnak, mert a nehéz ügyekben bizonyos rugalmasságról tettél bizonyságot, és olyan gazdag vagy, hogy igazságosságodat nem érheti gyanú. Különben nem voltak hízelgőek azok a személyi vélemények, amelyek megválasztásoddal kapcsolatban a szenátusban elhangzottak. Ügyelj hát arra, hogy igazságosságunk híre valamennyi provinciába eljusson. Ha ajándékokat kínálnak neked, ne fogadd el. Célzást tehetsz arra, hogy én mint praefectus, gyorsíthatom az ügyet. De ne feledd, hogy a praetorium egyetlen végérvényes döntése sem megvásárolható. Ezekben csupán Néró dönt a mi előterjesztésünk alapján.
Indulni akart, de visszafordult még, hogy ezeket mondja:
– Van itt egy zsidó varázsló, aki már a második évet tölti könnyű fogságban. Megszállta az írás ördöge, és Senecát is zaklatta leveleivel. Szabadon kell bocsátanunk. Terhessége alatt Poppaea Sabinát nem tehetjük ki a varázslók átkainak. Ezenkívül Poppaea túlságosan is kedvez a zsidóknak. Én egyáltalán nem akarok találkozni ezzel az emberrel. Elegem volt Apolloniosz varázsló fortélyaiból, ez a zsidó az őt őrző praetorianusok közül többet úgy elvarázsolt, hogy alkalmatlanokká váltak az őrszolgálatra.
A feladatom nem volt olyan nehéz, mint először hittem. A legtöbb peres ügy, amely döntésre várt, még Burrus idejéből származott, és ezekhez csatolták nálam képzettebb jogászok előterjesztését. Agrippina halála után Néró kerülte Burrust, és elodázta a döntéseket, hogy az igazságszolgáltatás lassúsága miatti elégedetlenséget Burrus nyakába zúdítsa.
Kíváncsiságból haladéktalanul átnéztem a zsidó varázslóval kapcsolatos iratokat. Meglepetésemre tapasztaltam, hogy régi ismerősömről, a tharszoszi Paulusról volt szó. A Jeruzsálemi templom meggyalázásával vádolták. Az iratokból következtetve ott fogták el, még Félix procuratorsága alatt.
Az Agrippina halálát követő közigazgatási átszervezés során Felixet felmentették hivatala alól, mivel Pallas fivére volt. Festus, az új procurator, Paulust bilincsbe verve küldte Rómába. A papírok azt tanúsították, hogy csakugyan már két éve raboskodott Rómában.
De azért megengedték neki, hogy szabadon lakjék a városban, mivel maga fizette őrzésének költségeit. Az iratokhoz mellékelték Seneca nyilatkozatát, amely szabadon bocsátása mellett szólt. Véleményem szerint Paulus nem volt olyan jómódú, hogy ügyében meg tudja fizetni a császárhoz való fellebbezés költségeit.
Néhány nap alatt kiválasztottam az irathalmazból egy csomó pert, amelyekben Néró nyájasságáról és igazságosságáról tehetett bizonyságot. De mivel ismertem Saulus-Paulust, okosabbnak tartottam, hogy előbb meglátogassam a szállásán, nehogy a császár ítélőszéke előtt fölösleges beszéddel vesztegesse Néró idejét. Hiszen a szabadlábra helyező határozat előre világos volt.
Paulus egészen kényelmesen lakott abban a néhány szobában, amelyeket egy módos zsidó szatócs házában bérelt. Az elmúlt évek során szemlátomást megöregedett. Arca megráncosodott, s még kopaszabb lett. A parancsoknak megfelelően ugyan láncokban tartották, de a praetorianusok kettős őrsége különben hagyta, hogy zavartalanul élje a maga életét. Vendégeket fogadhatott, és leveleket írogathatott, ahová akart.
Vele lakott néhány tanítványa. Sőt, még saját orvosa is volt, egy Lukács nevű alexandriai zsidó. Úgy láttam, Paulusnak jómódúnak kellett lennie, hogy képes volt a római köznép bűzlő tömegszállásai helyett ilyen fényűző fogság és kegyes őrizet költségeit fedezni. A Mamertinus karcer, a legszigorúbb börtön vele kapcsolatban nem jöhetett számításba, mivel nem volt politikai bűnös.
Az iratokban természetesen Saulusnak nevezték, mivel jogilag még mindig ez volt a neve. De én Paulusként üdvözöltem, hogy a kedvében járjak. Nyomban megismert, és olyan lelkesen válaszolt üdvözlésemre, hogy jobbnak tartottam, ha írnokomat és mindkét lictoromat azonnal kiküldőm a szobából, nehogy azzal gyanúsítsanak, hogy elfogultság miatt nem lehetek a vádlója.
– Jó úton halad az ügyed – mondtam neki. – A közeli napok meghozzák a döntést. A császár nyájas, mivel gyermekének születését várja. Csak önmagadat tudd féken tartam, amikor a színe elé kerülsz.
Paulus a sokat szenvedett ember mosolyával alázatosan így válaszolt:
– Az a rendeltetésem, hogy az örömhírt hirdessem kedvező és kedvezőtlen időben egyaránt.
Kíváncsiságból megkérdeztem, hogy a praetorianusok miért tartják varázslónak. Hosszú történetet mondott el arról, hogy Rómába utazva kísérőivel együtt miként szenvedett hajótörést. Lukács orvos bőbeszédűen folytatta, amikor ő belefáradt. Paulus állította, hogy a jeruzsálemi templom meggyalázásával kapcsolatos vád légből kapott és alaptalan, vagy a legrosszabb esetben is csak félreértésből származik. Felix procurator minden további nélkül szabadon bocsátotta volna, ha hajlandó lett volna eleget fizetni érte.
A rómaiakról csak jót tudott mondani, mivel azzal, hogy Jeruzsálemből fogolyként Caesaraeába szállították, megmentették az életét. Negyven fanatikus fiatal zsidó megesküdött, hogy nem eszik és nem iszik mindaddig, amíg meg nem ölik őt. De azért aligha haltak éhen, vélekedett mosolyogva Paulus, anélkül, hogy haragot táplált volna irántuk.
Jogilag arra alapozta a védekezését, hogy mint zsidó a farizeusok iskoláját követi. Ez a tiszta párt Jeruzsálem főtanácsában nagy támogatást élvezett. A szaddukeusoknak csak véletlenül sikerült megszerezniük a többséget. Amikor Caesaraeában Festus újra elővette az ügyet, a Jeruzsálemből érkezett vádlók képtelenek voltak bizonyítani vádjaikat. Paulus valójában hálás volt azért, hogy őrizet alatt állt, mert attól tartott, hogy az igazhitű zsidók különben meggyilkolják Rómában.
Kijelentettem, hogy a félelme alaptalan. Claudius idejében a római zsidók éppen elég szigorú figyelmeztetést kaptak. Ezért óvakodtak attól, hogy magában a városban tettlegesen bántalmazzák a keresztényeket. Kephasz is békéltetően hatott Rómában, és elérte, hogy a keresztények különváljanak a zsidóktól. A saját véleményemként megjegyeztem, hogy ez annál könnyebb volt, mivel a názáreti Jézus híveinek seregében, amely Kephasz jóvoltából megnövekedett, a körülmetélt zsidók már csak a kisebbséget alkotják.
Lukács orvos és Paulus egyaránt savanyú képet vágott, amikor Kephaszt említettem. Pedig Kephasz figyelemre méltó barátságot tanúsított a fogoly iránt, és legkiválóbb tanítványát és görög nyelvű tolmácsát, Marcust küldte a szolgálatára. Paulus szemlátomást visszaélt ezzel a bizalommal, és hosszú utakra küldte őt, hogy Paulus ügyeit intézze, és leveleket vigyen azoknak a gyülekezeteknek, amelyeket Paulus alapított, és amelyekhez úgy ragaszkodott, mint oroszlán a zsákmányához. Kephasz bizonyára ezért nem nézte többé jó szemmel, hogy a nyájához tartozó keresztények Paulus bonyolult igehirdetéseit hallgassák.
Lukács orvos megjegyezte, hogy két évig utazott, hogy Galileában és Judeában az eredeti hallgatóságtól pontos ismereteket gyűjtsön a názáreti Jézus életéről, csodáiról és tanításairól. A hallottakról pontos jegyzetei voltak arameus nyelven. Komoly szándéka volt elkészíteni a maga görög nyelvű elbeszélését Jézus életéről, hogy bebizonyítsa, Paulus mindent ugyanolyan jól tud, mint Kephasz. A könyv kiadására már ígéretet is tett egy Theophilosz nevű gazdag görög, akit Paulus térített a keresztény hitre.
Az egészből arra a következtetésre jutottam, hogy bőségesen kaptak ajándékokat Korinthoszból meg Ázsiából a keresztény gyülekezetektől, amelyek fölött Paulus féltékenyen őrködött, hogy távol tartsa őket az igazhitű zsidóktól és a keresztények többi pártjától egyaránt. Megértettem, hogy ideje fegyelmező levelek írásával telik el, mivel Rómában nem volt elég híve.
Láthatóan az volt a szándéka, hogy szabadlábra helyezése után Rómában maradjon. Túlságosan is jól tudtam, mennyi zavargást okozott tevékenysége mindenütt, ahol csak fellépett. Ha sikerül kiszabadítanom, ami nyilvánvaló volt, a zsidók haragját is magamra zúdítom, és a széthúzó keresztények egymás ellen, fognak acsarkodni, ha ő Rómában marad. Ezért óvatosan a következő javaslatot tettem:
– Két kakas nem fér meg ugyanazon a szemétdombon. A saját nyugalmad és az én nyugalmam érdekében akkor cselekednél a legbölcsebben, ha szabadulásod után haladéktalanul elutaznál Rómából.
Paulus elkomorult, és Lukács orvos lelkesen állította, hogy Krisztus teljes áldásával érkeztek Rómába. Amikor Itáliába érkeztek, Puteoliban több napon át tanították tanaikat a környékbeli testvéreknek. Rómából egy napi járóföldre jöttek elébük a keresztények, olyan lelkesen akarták hallgatni valamennyien Paulus igehirdetését.
A végén Paulus mégis elismerte, hogy Krisztus állandó vándorrá változtatta, aki nehezen tudott hosszabb ideig egy helyben maradni. Ezért a fogság ideje próbatétel volt számára. Parancsot kapott, hogy minden népet Krisztus tanítványává tegyen, és szándékában állt, hogy hamarosan az ibériai Baetica provinciába utazzék, ahogyan már korábban tervezte. Ott sok görög eredetű kereskedőváros volt, amelyekben még mindig a görög a hivatalos nyelv. Készségesen biztattam, hogy menjen akár Britanniába.
De Paulus természetesen jó szándékú kéréseim ellenére sem tudta tartani a száját, amikor végül láncokban Néró elé vezették a praetoriumban. Néró jó hangulatban volt, és amikor megpillantotta őt, nyomban kiszaladt a száján:
– No lám, a fogoly zsidó.. Szabadon kell bocsátanom. Különben Poppaea megharagszik. Terhességében az eddiginél is jobban tiszteli a zsidók istenét.
Néró kegyesen beállíttatta a víziórát, hogy mérje a védőbeszéd időtartamát, és lopva belemélyedt a következő ügyek irataiba. Paulus önnön szerencséjét magasztalta, hogy a színe előtt védekezhet a vádak ellen, és arra kérte, hallgassa meg türelmesen, mivel a zsidók szokásai és hitbéli vitás kérdései talán nem egészen ismeretesek előtte. Mózessel kezdte, és elmondta a saját élettörténetét is, vázolva, hogy a názáreti Jézus miként jelent meg neki Krisztusként, miután ő Jézus szentjeit üldözte.
Odacsúsztattam Nérónak azt az egyéni véleményt, amelyet Festus procurator az iratokhoz csatolt, és amelyben Festus előadta, hogy személy szerint veszélytelen bolondnak tartja Paulust. A túlzott tanulás megzavarta a fejét. Heródes Agrippa király, aki a legjobban ismerte a zsidók hitbéli ügyeit, miután kihallgatta Paulust, maga is szabadon bocsátását javasolta. Néró bólintott, és úgy tett, mintha buzgón hallgatta volna, noha szerintem egyetlen szót sem értett meg a beszédéből. Paulus még ennyit tudott mondani:
– Ezért nem tehettem meg, hogy ne engedelmeskedjem az égi látomásnak. Ó, ha a te szemed is kinyílnék, és a sötétségből a világosság felé, a sátán hatalmából Isten felé fordulnál! Akkor a názáreti Jézusba vetett hiteddel bűnbocsánatot és a szentek seregében örökrészt nyernél.
Ugyanakkor megcsendült a vízióra, és Paulusnak el kellett hallgatnia. Néró lelkendezve megszólalt:
– Jó ember, egyáltalán nem követelem tőled, hogy emlékezz meg rólam a testamentumodban. Nem vágyom én mohón a mások örökrészére. Az ilyesmi csak gonosz rágalmazás. Mondd el ezt a többi zsidónak is. Jól teszed, ha veszed magadnak a fáradságot, és imádkozol istenedhez a feleségemért, Poppaea Sabináért. Szegény asszony szemlátomást buzgón hisz ugyanabban az istenben, akiről olyan meggyőzően meséltél nekem.
Megparancsolta, hogy szabadítsák meg Paulust a láncaitól, és küldjék el a láncokat áldozati ajándékként Jeruzsálem templomába, annak bizonyítékaként, hogy ő milyen nyájas magatartást tanúsít a zsidók hite iránt. Bizonyára mérgelődtek a zsidók. A per költségeit Paulusnak, mint fellebbezőnek, magának kellett viselnie.
Néhány nap alatt a peres ügyek hatalmas halmazát tisztáztuk.
A legtöbb ítélet felmentő volt. Csak azok az ügyek feküdtek el továbbra is, amelyekben Tigellinus a saját érdekében előnyösebbnek tartotta, ha hagyja, hogy a vádlottak inkább végelgyengülésben haljanak meg az ítélethozatal előtt. Két hónappal később felmentést kaptam praetori hivatalom alól, erélyemet és megvesztegethetetlenségemet nyilvánosan megköszönték, és többé nem rágalmaztak a hátam mögött, mint azelőtt.
Paulus pere jelentéktelen ügy volt. Ezzel szemben viszont történelmi jelentőségre tett szert az a bírósági eljárás, amelyet Pedanus Secundus meggyilkolása okozott, és amely felkavarta egész Rómát. Mint említettem, Néró haragjában leváltotta az apósomat római városi praefectusi hivatalából, és Pedanust állította a helyére. Alig telt el néhány hónap, amikor a saját rabszolgája orvul megölte tőrével az ágyában. A gyilkosság tényleges oka örökre tisztázatlan maradt, de őszintén állítom, hogy legalábbis nem hiszem, hogy apósom bármilyen módon belekeveredett volna.
A régi törvény szerint, ha a rabszolga megöli az urát, meg kell ölni minden rabszolgát, akik ugyanazon fedél alatt élnek. Olyan nélkülözhetetlen törvény ez, amelyet a hosszú tapasztalatok és a közbiztonság diktált. De Pedanusnak mintegy hatszáz rabszolgája volt, s a nép lázongani kezdett, és megakadályozta, hogy a rabszolgákat a vesztőhelyre szállítsák. Össze kellett hívni a szenátust, hogy megvitassa az ügyet. Az volt a legelképesztőbb, és az erkölcsök hanyatlását a legjobban az bizonyította, hogy számos szenátor komolyan meg akarta akadályozni a törvény alkalmazását ebben az esetben. Seneca néhány barátja nyíltan fejtegette, hogy a rabszolga is ember, meg hogy helytelen ártatlanokat a bűnösökkel együtt megbüntetni. Pudens szenátor és atyám is felszólalt, és ők is ellenezték e kegyetlenséget. Mentségül még azt is felhozták, hogy a rabszolga csupán a saját szenvedéseit bosszulta meg.
Mások viszont nyíltan feltették a kérdést, ki lehet még biztonságban a saját házában, ha Pedanus házanépének megkegyelmeznek. Az ősök azért hozták meg a törvényt, mivel okkal gyanakodtak azokra a rabszolgákra is, akik ugyanabban a házban születtek, és gyermekkoruktól fogva a gazdájukhoz kötődtek. Most viszont a rabszolgák között mindenféle nemzetbéli van, szokásaik idegenek, és idegen isteneknek szolgálnak.
Amennyire tudom, ez volt az első eset, amikor elhangzott az, hogy még a szenátus tagjai között is vannak férfiak, akik titokban idegen hitet követnek, és védelmükbe próbálják venni hitsorsosaikat. A szavazásnál Róma szerencséjére a törvény alkalmazásának hívei kerekedtek felül.
A Pedanus-házat körülvevő tömeg köveket gyűjtött, és azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtja a házat. A császári testőröket kellett a rendőrök segítségére hívni, és Néró szigorú nyilatkozatot tett a népnek. A katonák többszörös lánca szegélyezte azokat az utcákat, amelyeken az ötszáz rabszolgát a vesztőhelyre terelték.
Köveket dobáltak, és szitkokat kiabáltak, de igazi zendülés mégsem kerekedett belőle. Pedanus rabszolgáinak jelentős része nyilvánvalóan keresztény volt, mert a tömegben keresztények járkáltak, óva intve az erőszakos tettektől, és magyarázgatva, hogy tanításuk szerint a rosszat nem szabad rosszal viszonozni.
A felfordulásból annyi haszna volt, hogy apósom, Flavius Sabinus, visszanyerte praefectusi hivatalát. A rabszolgazendülésnek volt köszönhető, hogy a szenátus és a nép új beszédtémához jutott. Az érzelgős emberekben kezdett bizonyos együttérzést ébreszteni Poppaea terhessége is.
A népnek rövid az emlékezete. Az értelmes emberek kezdték azt állítani, hogy Róma nagy szerencsétlenségektől szabadult meg, amikor megölték Octaviát és legveszedelmesebb pártfogóit. Sőt, néhányan még sajnálták is Nérót, arra gondolva, milyen nehezen szánhatta el magát, hogy kiadja elkerülhetetlen parancsait, hiszen minden más dologban nemeslelkűnek és emberségesnek bizonyult.
Néró azt kívánta, hogy gyermeke Antiumban szülessék meg, ahol ő maga is született, mintha az örvendetes esemény segítségével minden szomorú emléktől meg akarta volna tisztítani az Agrippinától örökölt majort. Megítélése szerint a nyári kánikulában a bűzlő Róma nem volt egészséges hely a szülésre.
Mielőtt Poppaea elindult volna Antiumba, örömömre találkozhattam vele. A másállapot nem csúfította el. Éppen ellenkezőleg, a szemében bágyadt fény volt, amely szelíden nőiessé tette.
– Igaz, hogy a zsidók Istenének szolgálatába álltál? – kérdeztem óvatosan. – Ilyesmit mesélnek Rómában. Azt mondják, rábírtad Nérót, hogy túlságosan is kedvezzen a zsidóknak.
– Hiszen magadnak is el kell ismerned, hogy a zsidók jóslata valóra vált – felelte Poppaea. – Amikor a legnehezebb időket éltem, megígértem, hogy mindig tisztelni fogom az ő Istenüket, aki olyan hatalmas, hogy még kép sem kell róla. És Mózest is. Nem is mernék Antiumba utazni, hogy ott szüljek, ha nem kísérne el egy zsidó orvos. Bölcs zsidó öregasszonyokat is viszek magammal, de természetesen minden eshetőségre tanult görög és római orvost is.
– Csak nem akarod körülmetéltetni Nérót? – kérdeztem gúnyolódva, de Poppaea megharagudott:
– Szent dolgokkal nem szabad tréfát űznöd – fortyant fel. – Meséltek nekem történeteket jámbor nőkről, akik a láthatatlan Istent imádva jó hatással voltak férjükre. Mintha szivaccsal törölték volna le a bűneiket, utódaikat pedig bőséges áldás kísérte.
– Meséltek neked valamit a názáreti Jézusról, a zsidók királyáról is? – kérdeztem.
– Tudom, hogy a zsidók között különböző szent emberek vannak – förmedt rám szeszélyesen Poppaea. – Az ő törvényük szigorú, de mivel istenfélő nő vagyok, a rangom miatt nem sokat kell törődnöm a törvénnyel, ha elismerem a fején szarvat viselő Mózest, és nem iszom vért.
Megértettem, hogy ugyanolyan homályos felfogása volt a zsidók hitéről, mint a többi rómainak, akik egyszerűségükben nem tudták felfogni az Istent, akinek nincs szobra. Nagy kő esett le a szívemről. Ha Poppaea tudta volna, hogy a zsidók gyűlölik Paulust, mint a pestist, aligha mondott volna köszönetet Nérónak meg nekem, hogy szabadon bocsátottuk, s folytathatja elkeseredett bomlasztó tevékenységét a zsidók soraiban.
Poppaea tehát Antiumba utazott, és buzgón kívántam, hogy hamarosan szüljön. Néró fárasztó társaság volt a várakozási idő alatt. Amikor énekelt, dicsérni kellett, amikor fogatát hajtotta, az ügyességét kellett magasztalni. Kihasználta az alkalmat, hogy éjszakánként részegeskedjék, és nem nagyon válogatta meg a társaságát. Titokban ismét fel-felkereste Aktét, és alkalmi viszonyokat kötött előkelő nőkkel, akik nem túlozták el a házassági erkölcsök tiszteletét. Tigellinus megismertette őt fiúkedvenceivel. Amikor erről beszélgettünk, Néró görög példákra hivatkozott. És így védekezett még:
– Amikor a villám kiütötte a kezemből a serleget, szent lettem. Ez előjel volt, hogy a halálom után istenné fognak nyilvánítani. Képtelen volnék teljesen istennek érezni magamat, ha mellesleg ne szeretnék szép fiúkat is. Poppaea is szívesen elnézi nekem, hogy szükség esetén inkább fiúkkal játszadozzam, mint becsvágyó nőkkel. Szerintem akkor nem kell féltékenynek lennie, sem állandóan attól tartania, hogy valaki véletlenül teherbe esik tőlem.
Iucundus fiammal csak ritkán találkoztam. Barbus elköltözött a házamból, hogy Tullia asszonynál lakjék, mivel Iucundus tanácsadójának tartotta magát. Ez elengedhetetlenül fontos volt, mivel Tullia asszony túlságosan elkényeztette a fiút, és minden kívánságát teljesítette. Iucundus elidegenedett tőlem.
Feleségem, Sabina házában, az állatkertben csak akkor tűrtek meg, ha pénzre volt szükség. A kis Lausus idegen volt számomra. Bőre meglepően sötét volt, a haja pedig göndör. Nem vágyódtam arra, hogy az ölembe vegyem, és játszadozzam vele. Sabina azzal vádolt, hogy nincs bennem apai érzés.
Megjegyeztem, hogy a fiúnak szemlátomást éppen elég apja van az állatszelídítők között, akik játszanak vele. Ez igaz is volt. Valahányszor látni akartam a fiút, Epaphroditosz nyomban az utamba tolakodott, mint aki szándékosan meg akarja mutatni, hogy a fiú mennyivel jobban megvan az ő társaságában. Sabina elsápadt haragjában, és követelte, hogy legalább mások füle hallatára ne űzzek ilyen illetlen tréfát.
Neki megvolt saját előkelő női társasága, akik magukkal hozták gyermekeiket, hogy az állatokat nézegessék, ők maguk pedig lelkesen figyelték az állatszelídítők bátor fortélyait. Az előkelő házakban divatossá vált, hogy háziállatként gazellákat és gepárdokat tartsanak. Sok bosszúságom volt a lelkiismeretlen üzérek miatt, akik előjogomat megsértve, ilyen állatokat hoztak a városba, és azokat áron alul kínálgatták. Vad britannus kopókat is hozattam a városba. Ezek kölykeikért jó árat kaptam.
Poppaea Sabina végül is hibátlan leánygyermeket szült. Néró ugyanúgy ujjongott, mintha fia született volna. Poppaeát elárasztotta ajándékokkal, és minden tekintetben úgy viselkedett, mint az örömtől megittasodott ifjú apa.
Az egész szenátus Antiumba utazott, hogy kifejezze szerencsekívánságait. Ugyanúgy tett mindenki, aki Rómában úgy érezte, hogy számít valamit. A folyami dereglyék és az ostiai hajók zsúfolásig megteltek. Aricia és Arítium között a meglehetősen rossz országúton a fogatok és a hordszékek olyan torlódást okoztak, hogy a forgalom elviselhetetlenül lelassult. Az egyik felszabadított rabszolgám egész vagyont szerzett azzal, hogy alkalmi fogadókat és csapszékeket állított fel az országút mentén.
Agrippina oszlopcsarnokában a szenátus ünnepi ülést tartott, és háromnapos hálaünnepet rendelt el. Pomona templomának felújítására pénzösszeget szavazott meg. Határozatot hozott, hogy a Szerencse istenasszonyának aranyszobrát felállítják Jupiter Gustos templomában, és a népnek látványosságokat rendeznek.
Az újszülött leánygyermek a Claudia néven kívül nyomban megkapta a megtisztelő Augusta nevet is. Borozás közben az egyik fajankó véletlenül javasolta, hogy Poppaea Sabina is kapja meg ugyanazt a megtisztelő nevet. Senki sem merte ellenezni a javaslatot, mivel maga Néró is jelen volt. Poppaea Sabina Jeruzsálem templomába szent aranytárgyakat küldött hálaajándékul. Zsidó orvosa megkapta a római polgárjogot.
Én kellő időben felkészültem. A hálaünnepek alatt a fa-amphitheatrumban olyan ragyogó állatviadalokat rendeztünk, hogy ezúttal, azt kell mondanom, sikerükben felülmúlták a nagy cirkusz fogatversenyeit. A Vesta-szüzek jelenlétükkel tisztelték meg az előadásaimat. Azt állították nekem, hogy az állatszelídítést művészi színvonalra emeltem.
Sabina amazonnak öltözve négy oroszlántól húzott kocsiban hajtott a porondra, és fogadta a közönség nekem szóló hatalmas tetszésnyilvánításait. Mérhetetlen nehézségek árán sikerült Afrikából szőrös óriásmajmokat hozatnom azok pótlására, amelyek tüdőbajban pusztultak el. Kifejezetten kölyökmajmokat akartam szerezni. Ezeket sárga bőrű törpék nevelték, akik a legsötétebb Afrikában szövetségi viszonyban élnek az óriásmajmokkal.
A majmok ügyesen használták a követ meg a furkósbotot, amikor egymás ellen harcoltak. A legtanulékonyabbat gladiátorruhába bújtatták. A közönség nagy része embereknek tartotta őket, nem pedig állatoknak. Az efölötti vita a nézőtéren verekedést okozott, amelyben egy polgár meghalt, több tucat pedig megsebesült. Tehát az előadás sikere valóra váltotta reményeimet. Ezúttal végre kárpótlást kaptam minden elvesztett vagyonomért. Az államkincstár kiadásait nem ellenőrizte többé a fukar Seneca. Néró nem ismerte a pénz értékét, és nem is volt előtte egészen világos, mi a különbség az államkincstári és a császári fiscus között. A számlát tehát mindkettőnek benyújtottam, és szabadosaim segítségével a pénzt Rómában bérházakba, Caerében pedig földbirtokokba fektettem.
Az első római felhőkarcolónak is társtulajdonosa lettem. A ház tizennégy emeletes volt. A város központjában olyan szokatlanul nagy volt a zsúfoltság, hogy a szűk helyet csak magas házakkal lehetett kihasználni. A jó telekterületek hatalmas részét elfoglalták a nemesek és az újgazdagok kertjei. Hiszen kerttulajdonosnak lenni a falakon belül egyértelmű volt a legelőkelőbb és a legköltségesebb fényűzéssel.
A nép kegyének elnyerése érdekében a régi nemzetségek vagyonos tagjai mégis megengedték a polgároknak, hogy kertjeikben sétáljanak, s megcsodálhassák a régi fákat, a szökőkutakat és a görög szobrokat, ha a vendégek illedelmesen viselkedtek, nem szeretkeztek a bokrok között, és nem vésték bele nevüket a fák kérgébe.
Néró atyai boldogsága nem tartott sokáig. Az ősz esős volt, a Tiberis félelmetesen megáradt, és a mérgező ködökkel együtt torokgyulladás terjedt a városban. A felnőttek számára nem jelentett életveszélyt, de a csecsemők egymás után haltak bele.
Néró is megbetegedett, annyira berekedt, hogy suttogni is alig tudott, és attól tartott, hogy örökre elveszti a hangját. A hangja érdekében engesztelő áldozatokat mutattak be minden templomban az állam és magánszemélyek részéről egyaránt.
De alig kezdett gyógyulni, amikor megbetegedett a leánya, és néhány nap múlva meg is halt minden orvosi erőfeszítés és a zsidók könyörgései ellenére. Poppaea a virrasztástól és a bánattól félőrült volt, és haragjában Nérót vádolta, amiért torokgyulladása ellenére mindennap az ölébe vette, és összevissza csókolgatta gyermekét.
Néróban az a babonás felfogás alakult ki, hogy a nyilvános és az egyéni áldozatok nem voltak elegendőek hangjának megmentésére. Az istenek a saját leányát követelték áldozatul. Ez megerősítette bizakodását, hogy korának legnagyobb művésze lesz, ami enyhítette bánatát.
A megrendült szenátus Claudia Augustát haladéktalanul istennővé nyilvánította, hozzájárult, hogy a megboldogultnak istennői szobrot állítsanak, határozatot hozott, hogy a tiszteletére templomot építsenek, és szolgálatára külön papi collegiumot alapítsanak. Néró titokban meg volt győződve afelől, hogy az új templomban tulajdonképpen az ő hangját imádják, és hangjának erősödéséért mutatnak be áldozatokat.
Ezért a nyilvános áldozatokon kívül a papi collegium feladataként bizonyos titkos rituálét is előírtak, amelyet senki kívülálló előtt nem fedhettek fel. Néró hangja valóban megerősödött, mint Agrippina halála után, úgyhogy olyan lett, mint az érc csengése és az édes méz, és hallgatójának még a gyomra is megremegett. Az én gyomrom ugyan nem remegett, amikor őt hallgattam. Csak azt ismétlem meg, amit a nálam hivatottabb szakértők erősítgettek.
Néró hízásra fogta magát, s tokásodni kezdett, mivel bizonygatták neki, hogy a zengő tenorhang sok húst kíván a csontok köré, mert csak így bírja ki az énekléssel járó megerőltetést. Poppaea örömest hagyta, hogy inkább éneklési gyakorlatokkal töltse az idejét, semmint kicsapongással.
Leányának halála után Néró az egész telet hangjának erősítésére fordította, s az államügyeket is túlzott megerőltetésnek tartotta. Elhanyagolta a szenátus üléseit, mert attól tartott, hogy megfázik a curia jéghideg kövén. Amikor a szokáshoz híven mezítláb eljött az ülésre, lábára gyapjút csavart, és mindig alázatosan felállt székéről, amikor a consul megszólította. Miután egyet tüsszentett, sürgősen távozott, s a fontos ügyeket a szenátusi bizottságokra bízta.
Egyszer a tél folyamán, a Saturnalia-ünnepek előtt, Claudia feltétlenül beszélni akart velem, mondván, hogy olyan fontos ügyről van szó, amelyet csak négyszemközt mondhat el. Miután elintéztem mindennapi gazdasági ügyeimet clienseimmel és szabadosaimmal, magam elé bocsátottam, arra gondoltam, hogy ismét javulásról és keresztény keresztségről kezd majd fecsegni.
De Claudia a kezét tördelte, és így panaszkodott:
– Ó, Minutus, ellentmondások között hányódom. Úgy érzem magam, mintha a hullámok dobálnának ide-oda. Rosszul tettem, amikor arra kértelek, hogy használd fel hatalmadat Paulus kiszabadítására.
Annak idején, hogy békén hagyjon és megszabaduljak a perlekedéstől, meghagytam őt abban a hitében, hogy csupán az ő kérésére szabadítottam ki Paulust, s folytathatja vitáit a zsidókkal más országokban.
– Ne aggódj – mondtam –, a császár bocsátotta őt szabadon, mivel zsidó. De mi történt már megint? Hát nem elég, hogy megengedtem neked és házam népének, hogy minden reggel kakasszóra énekeljetek és imádkozzatok? Ez már a clienseimet is idegesíti, nekem pedig rossz hírem kerekedik miatta.
– Paulus kiszabadulásának hallatára mesélte Claudia –, a jeruzsálemi zsidók olyan haragra gerjedtek, hogy törvénytelenül megkövezték Jakabot, oszlopunkat és első testvérünket. Jeruzsálemben olyan heves üldözés kezdődött, hogy a szentek gyülekezetének el kellett menekülnie a városból. Festus procurator semmit sem tesz a törvénytelenség megfékezésére. Éppen ellenkezőleg, még uszítja a jeruzsálemi fanatikusokat és a galileaiakat, hogy egymást öldössék. Judea tele van rablóbandákkal, amelyek agyonverik az ország békés lakóit.
– Talán azt akarod, hogy váltsam le Festus procuratort? – kérdeztem gúnyosan. – Ő csupán a római államtudomány első szabályát alkalmazza: Oszd meg, és uralkodj!
– Paulusról sok rosszat beszélnek – panaszolta Claudia. A keresztény zsidók, akik kezdettől fogva körül vannak metélve, és ezért magukat a többi kereszténynél jobbnak tartják, azt állítják, hogy Paulus okozta Jakab megkövezését. Ha a zsinagógákban tanúsított türelmetlenségével nem keltett volna olyan keserű gyűlöletet Jeruzsálem főtanácsában, akkor a szenteket nem üldözték volna ki onnan. Most Paulus itteni hívei egymással szövetkeztek, és az öntudatos Prisca meg a férje, a görbe orrú Aquila körül tömörültek. Ők csupán azok iránt táplálnak barátságot, akiknek előkelő a ruházatuk, és az ujjúkon aranygyűrű van. A többi kikeresztelkedett zsidó inkább Jakab levelét olvassa fel gyűlésein, amelyet még a halála előtt írt, hogy intse őket Paulus tévtanaitól.
– A te Krisztusod legyen irgalmas hozzád! – kiáltottam fel. – Hát hozzám folyamodsz, hogy válasszam számodra külön a tiszta szemet az ocsútól? Priscát ismerem. Amikor Epheszoszban élt számkivetésben, az életét is kockáztatta, csakhogy Paulust elrejthesse a nép dühös tüntetései után. Hát ti keresztényék még egymással sem tudtok békességben megférni?
– Én csak nő vagyok – bánkódott Claudia. – Paulus, Kephasz és Jakab egymással versengve óvott bennünket az áltanítóktól meg a hamis prófétáktól. Jakab levelében kinyilatkozza, hogy közel az Úr eljövetele, és a bíró már a küszöb előtt áll. Remegés lesz úrrá rajtam, ha arra gondolok, hogy az égbolt miként fog recsegve-ropogva leszakadni, az elemek megolvadnak a forróságtól, és a tűzben semmivé válik a föld meg minden, amit az ember épített. Kephasz azt magyarázza, hogy így fog történni. Attól tartok, nem voltam elég alázatos, és nem értek meg mindent helyesen.
Kihasználtam az alkalmat, és sietve így válaszoltam:
– Bizonyára megérted már, miért nem igyekeztem felvenni a keresztények keresztségét, noha részben Krisztusnak hiszem a názáreti Jézust. A keresztények tanítása még nem tisztult meg, hanem bugyog, mint üstben a forrásban lévő víz. Ne aggódj túlságosan Krisztus gyors eljövetele miatt. Atyámnak az a véleménye, hogy saját tanítványai is félreértették az ő eljövetelét, ahogyan az életében is félreértették a tanításait. Maga Kephasz buzgóságában elismeri, hogy többször is félreértette őt. Neked csupán nyájasnak és türelmesnek kell lenned anélkül, hogy az ő hitvitáikba avatkoznál. Bízz te Kephaszban, aki nem nagyítja a saját értékét, bár bizonyítható, hogy sok csodát tett a ti Krisztusotok nevében. Atyám a tanácsaival segíti őt, bár annak idején haragudott rá, amiért úgy vélte, hogy csupán a körülmetélt zsidók követhetik Krisztust.
Claudia váratlanul megenyhült irántam. Mintha még valami nyomta volna a szívét.
– Minutus – jajdult fel –, olyasvalamit tettem, amit nem mertem elmondani neked. De először nézz rám. Változtam valamit a szemedben?
Őszintén szólva elviselhetetlen fecsegése és keresztény bölcselkedése miatt időnként olyan ellenszenvesnek találtam, hogy látni sem akartam. Alázatosságától ellágyulva most alaposan szemügyre vettem, és csodálkozva tapasztaltam, hogy sima arcáról eltűnt a rabszolga barnasága. Szép ruha volt rajta, haját pedig a legújabb görög divat szerint fésülte.
Meglepetésemben összecsaptam a kezemet, és hízelgően felkiáltottam:
– De hiszen olyan a termeted, mint a legméltóságteljesebb római nőé! Csak nem szamártejjel borogatod titokban az arcodat?
Claudia a nyakáig elpirult, és sietett kijelenteni:
– Nem hiúságból ápoltam a külsőmet, hanem csupán azért, mert a gondjaimra bíztad nagy házad vezetését. A szemérmesség és a szív szerénysége a nő legszebb ékessége, de a clienseid és a csarnoki húsárusok ezt nem hiszik el. Azt akarom mondani, látod-e az arcomon Claudius császár vonásait?
– Nem, komolyan nem látom – nyugtattam meg. – Ettől ne tarts. A megöregedett Claudius külsejében semmi dicsekvésre méltó nem volt. Te viszont, mint érett nő, szép vagy a szememben, különösen, hogy vékonyra kitépdested vastag szemöldöködet.
Szavaim szemlátomást csalódást okoztak Claudiának.
– Bizonyára tévedsz – mondta mogorván. – Paulina nénémmel együtt titokban meglátogattam féltestvéremet, Antónia húgomat, mert megsajnáltam őt egyedüllétében. Claudius az első férjét ölette meg, Néró pedig a másodikat. Ezért senki sem mer barátkozni vele, amióta visszatért Massiliából. A szenvedések megtanították, hogy másképpen nézze a dolgokat, mint azelőtt. Mézes itallal és gyümölcsös süteménnyel kínált bennünket, és arany hajhálót ajándékozott nekem. A jelenlegi körülmények között talán még arra is hajlandó lenne, hogy nyilvánosan elismerjen engem törvényes féltestvérének. Hiszen Claudius tulajdonképpeni nemzetségéből már csak ő meg én vagyunk életben.
Szörnyülködve értettem meg, hogy női becsvágyától űzve még mindig görcsösen ragaszkodott hiábavaló álmához.
– Hát nem emlékszel már, hogy egyetlen utalás a származásodra elegendő volt ahhoz, hogy Agrippina hamis bizonyítékokkal a legnagyobb szégyenbe taszítson? – kiáltottam fel. – Néró, akit Claudius fiává fogadott, bizonyára nem lenne elragadtatva, ha hallaná, hogy még egy ismeretlen nővére is van.
– Természetesen nem mondtam el Antóniának, mi történt velem – bosszankodott Claudia. – Csak annyit közöltem vele, hogy Agrippinától félve, vidéken húzódtam meg. Úgy tett, mintha elhinné. És a kellemetlen emlékeket mintha valamilyen kegyelem teljesen kitörölte volna belőlem, amikor a szívem mélyén megbocsátottam Agrippinának gonosz tettét. Bűnbánó gyakorlataimat rabszolgaruhában, leberetvált hajjal és szemöldökkel végeztem, amint bizonyára emlékszel rá. Úgy érzem, teljesen megtisztultam azoktól a bűnöktől, amelyekben nem én voltam a vétkes.
Furcsán csillogó szemmel meredt rám, nagyokat sóhajtott, telt keble zihált, és mindkét kezével megragadta a kezemet, amikor ijedten ki akartam térni előle.
– Mit akarsz, te szerencséden Claudia? – kérdeztem.
– Minutus – jelentette ki –, bizonyára magad is belátod, hogy nem élhetsz így tovább. Házasságod Sabinával nem igazi házasság. Ostoba vagy, ha nem látod be. Az egész Róma a házasságodon nevet. Fiatalságodban kötelező ígéretet tettél nekem. Miután férfivá értél, már nem olyan nagy köztünk a korkülönbség, mint akkor volt. Alig lehet észrevenni. Minutus, a saját jó híred miatt el kell válnod Sabinától.
Úgy éreztem magam, mint a ketrec sarkába szorított fenevad, amelyet tüzes vasakkal idomítanak.
– Nem beszélhetsz komolyan – ellenkeztem. – A keresztények babonája elvette az eszedet. Már régen tartottam ettől.
Sóváran rám meredt, és gyötrődve így szólt:
– A kereszténynek kerülnie kell a paráznaságot. Azt mondják, hogy a názáreti Jézus kijelentette: az a férfi, aki vágyakozva tekint egy nőre, a szívében már paráználkodik vele. Ezt csak nemrég hallottam. Ez a tudat gennyes sebként gyötri a szívemet. Megértem, hogy ez a nőre is érvényes. Mindinkább elviselhetetlen az életem, hogy mindennap látlak, és nem tudok rád nézni, hogy vágyat ne éreznék a szívemben. Éjszakánként forgolódom az ágyamban, és a vágyakozástól a párnámat harapdálom.
Szavai önkéntelenül is hízelegtek nekem. Egészen más szemmel néztem rá.
– Miért nem szóltál már korábban? – kérdeztem álmélkodva. – Hiszen puszta könyörületből is eljöhettem volna valamelyik éjszaka, hogy veled háljak. De a saját pörlekedő magatartásod miatt nekem eszembe sem jutott ilyesmi.
Claudia hevesen rázta a fejét.
– Nem vágyom a könyörületességedre. Bűnt követnék el, ha a házasság köteléke nélkül az ágyadba bújnék. Ez a javaslatod is mutatja, mennyire megátalkodott a szíved, és milyen alacsonyrendűnek tartsz engem.
Tapintatosságból nem emlékeztettem arra, hogy milyen mélyre süllyedt, amikor rátaláltam. Olyan esztelen volt a célja, hogy a rémülettől megnémultam. De Claudia így folytatta:
– Antónia a Vesta-szüzek előtt a legszentebb esküvel tanúsíthatná, hogy Claudius igazi leánya vagyok, az ő vére. Csaknem bizonyos, hogy készségesen megtenné ezt, ha másért nem, csupán azért, hogy bosszúságot okozzon Nérónak. Akkor nem lenne méltatlan hozzád, hogy házasságot köss velem. Ha gyermekünk születnék, a Vesta-szüzek mindig tanúsíthatják majd előkelő származását. Ha a viszonyok megváltoznak, a fiú a legelőkelőbb római méltóságokba emelkedhet. Maga Antónia nagyon sajnálja, hogy egyetlen házasságából sem született gyermeke.
– Száraz fa hogyan is hajthatna zsenge ágakat? – kiáltottam fel, mivel képtelen voltam tovább türtőztetni magamat. – Jusson eszedbe, min mentél keresztül.
– Semmi női fogyatékosság sincs ennem – kiáltotta a maga részéről Claudia, mélyen megsértve. – Ezt havi életműködésem bizonyítja. Hiszen mondtam már, hogy megtisztultam a múltamtól. Magad is meggyőződhetsz róla, ha kívánod.
Amikor menekülni próbáltam a szobából, megragadott, birkózni kezdtünk, s hogy, hogy nem, testünk szorosan összetapadt. A régi só szomjat ad, és már régóta nem háltam nővel. Hamarosan azt vettük észre, hogy szenvedélyesen csókolózunk, s ahogy hevesen ölelni kezdtem őt, Claudia képtelen volt tovább féken tartani önmagát. Utólag ugyan keservesen sírt, de azért szorosan magához ölelt, és így magyarázott:
– Ingatag erényességem a legjobban bizonyítja, hogy Claudius bűnös vére van bennem. De miután újra bűnre csábítottál, köteles vagy jóvá tenni. Ha egy csepp férfivér is van benned, tüstént elmégy, és beszélsz Sabinával a válásról.
– De hiszen egy fiam van tőle! – ellenkeztem. – A Flaviusok sohasem bocsátanak meg nekem. Sabina atyja a városi praefectus. Tarthatatlanná válnék a helyzetem.
– Nem akarom megvádolni Sabinát – állította jámborán Claudia. – De az állatkerti szolgák között keresztények is vannak. Ott közbeszéd tárgya a te Sabinád feslett élete.
Hitetlenkedve elnevettem magamat.
– Sabina hideg nő, és nem tartozik egyik nemhez sem – állítottam magabiztosan. – Nem, nem tudok megfelelő okot találni a válásra, mivel még azzal sem törődik, ha akár más nőknél keresek is kielégülést. Aztán meg semmi áron sem hajlandó megválni az állatkert oroszlánjaitól. Azok kedvesebbek számára, mint én.
– De hiszen semmi sem akadályozza őt abban, hogy továbbra is az állatkertben éljen – jegyezte meg értelmesen Claudia. – Megvan ott a saját háza, amelyet te már csak ritkán keresel fel. A válás ellenére is barátok maradhattok. Jelentsd ki előtte, hogy mindent tudsz, de nyilvános botrány nélkül akarsz válni. A fiú tartsa meg a nevedet, ha már egyszer esztelen hiszékenységedben az öledbe vetted, és ezt vissza nem vonhatod többé.
– Azt akarod mondani, hogy Lausus fiam talán nem is az én fiam? – kérdeztem egyre jobban megrökönyödve. – Nem hittelek ilyen gonosznak. Hová lett a keresztény nyájasságod?
Claudia kijött a sodrából, és felkiáltott:
– Rómában mindenki tudja, hogy nem a te fiad. Sabina lefeküdt az állatszelídítőkkel, a rabszolgákkal és talán még a majmokkal is, és más előkelő nőket is a saját erkölcstelenségére biztatott. Néró kinevet a hátad mögött, a többi drágalátos barátodról nem is beszélve.
Felemeltem a padlóról a tógámat, magam köré tekertem, és a redőket olyan méltóságteljesen rendeztem el, ahogyan csak tudtam, noha a haragtól reszketett a kezem.
– Megyek, és beszélek Sabinával – mondtam mogorván –, csupán, hogy bebizonyítsam, mennyire alaptalan dolgokat beszélsz. Aztán hazatérek, és a geniusom előtt megkorbácsoltatlak, mint hitvány gazdasszonyt és pletykás méregkeverőnőt. Ugyanazokban a rabszolgarongyokban mehetsz a keresztényeidhez, amelyekben a házamba jöttél.
Lobogó tógával egyenesen az állatkertbe siettem, mintha a furiák kergettek volna, úgyhogy nem láttam az utcákon a csődületet, és nem viszonoztam a köszöntéseket sem. Még csak be sem jelentettem magam a feleségemnek, ahogyan a jó szokás megkövetelte, hanem a rabszolgák akadékoskodásával mit sem törődve, egyenesen a szobáiba rontottam.
Sabina kibontakozott a tagbaszakadt Epaphroditosz öleléséből, dühösen elébem ugrott, mint a sebzett nőstényoroszlán, és villámló szemmel rám ordított:
– Hogyan viselkedsz, Minutus? Végképpen elment az eszed? Amint láttad, a nyelvemmel éppen azt a piszkot igyekeztem eltávolítani, amely Epaphroditosz szemébe ment. Félig vakon nem kísérhet el, hogy a minap érkezett numidiai oroszlánokat szelídítsük.
De én is ráordítottam:
– A saját szememmel láttam, hogy inkább ő keresett valami szemetet a te bizonyos részednél. Hozzátok ide a kardomat, megölöm az arcátlan rabszolgát, aki meggyalázza hitvesi ágyamat.
Sabina mezítelenségét takargatva az ajtóhoz sietett, hogy becsukja, és elzavarta a riadt rabszolgákat.
– Magad is tudod, hogy a lehető legkevesebb ruhában gyakorlatozunk – kezdett engesztelni. – A ruha redői csak ingerlik az oroszlánokat. Rosszul láttad. Nyomban kérj bocsánatot Epaphroditosztól, hogy rabszolgának becsmérelted. Régen megkapta már a szabad ősi botot és a római polgárjogot a császár saját kezéből, miután derekasan kitett magáért az amphitheatrumban.
Megcsappant meggyőződéssel továbbra is nagy hangon hadonásztam a kardommal, és így kiabáltam:
– Most tüstént felelősségre vonlak azokért a szégyenletes pletykákért, amelyeket Rómában mesélnek rólad. Holnap a császárhoz folyamodom, és követelem a házasság felbontását. Sabina arcvonásai durvák és hidegek lettek. Jelentőségteljes pillantást vetett Epaphroditoszra, és ráparancsolt:
– Fojtsd meg ezt az embert! Pokrócba csavarjuk, és az oroszlánok ketrecébe visszük. Sokan szenvedtek már halálos balesetet, amikor fenevadakkal játszottak.
Epaphroditosz készségesen közeledett felém, s kinyújtotta két hatalmas markát. Szörnyen izmos és nálam egy fejjel magasabb volt. Érthető haragom közepette kezdtem komolyan aggódni az életemért.
– Ne érts félre, Sabina – magyaráztam szaporán. – Miért sérteném meg a fiam apját? Epaphroditosz római polgár, és így egyenrangúak vagyunk. Rendezzük el egymás között egyetértésben az ügyet. Bizonyára egyikünk sem akar nyilvános botrányt.
Epaphroditosz is csitítani kezdte:
– Kemény ember vagyok, de semmiképpen sem szeretném megölni a törvényes férjedet, Sabina. Hiszen mindig megértően szemet hunyt afelett, hogy együtt élünk. Bizonyára megvannak a maga okai, ha válni akar. Magad is sokszor fájón vágyódtál a szabadságod után. Legyen eszed, Sabina.
De Sabina, még mindig dühösen, így gúnyolódott:
– Talán rogyadozik a térded egy sánta, forradásos képű állatszelídítő előtt, te híres vitéz? Herculesre mondom, a micsodád nagyobb, mint a bátorságod. Hát nem érted, hogy okosabb, ha azonmód megfojtjuk, és örököljük a vagyonát, semmint hogy szégyenbe kerüljünk miatta.
Epaphroditosz a tekintetemet kerülve, gyengéden megfogta a torkomat vaskemény ujjaival, úgyhogy hiába kapálóztam ellene. A hangom belém szorult, és a szemem előtt minden elfeketült, de jelekkel igyekeztem a tudtukra adni, hogy tárgyalni akarok velük az életem áráról. Amikor Epaphroditosz lazított a szorításon, sikerült kinyögnöm:
– Hát persze hogy megőrződ a vagyonodat és az állásodat az állatkertben, s értelmes emberek módjára válunk el. Bocsásd meg nekem, kedves Sabina, előbbi fölösleges hevességemet. A fiad természetesen örökli majd a nevemet és vagyonomból azt a részt, amely törvényesen megilleti. Annak a nagy szerelemnek a kedvéért, amely egykor összefűzött bennünket, nem akarom, hogy bűncselekménybe keveredj, így vagy úgy kiderülne. Hozassunk bort, és fogyasszunk el együtt egy kiegyezési lakomát, te meg én meg a köldöksógorom, akinek a tagjaiban rejlő erőt teljes szívemből tisztelem.
Epaphroditosz hirtelen sírva fakadt, megölelt és felkiáltott:
– Nem, nem, nem tudlak megfojtani! Legyünk barátok mind a hárman. Számomra nagy megtisztelés, ha valóban velem együtt akarsz enni.
A fájdalomtól és a megkönnyebbüléstől az én szemem is megtelt könnyekkel.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek – kiáltottam fel, megölelve óriás vállát. – A feleségemet már megosztottam veled, így a te becsületed az én becsületem is.
Amikor látta, hogy mi ketten ilyen buzgón ölelgetjük egymást, Sabina észhez tért. A legfinomabb ebédet hozattuk, együtt ittuk a bort, és a fiút is előhívták, hogy Epaphroditosz beszélgethessen vele, és az ölében tarthassa. Olykor-olykor még végigborsódzott a hideg a hátamon, ha arra gondoltam, mi minden megeshetett volna az ostobaságom miatt, míg aztán a jó bor meg nem nyugtatott.
Miután a bor a fejünkbe szállt, elszomorodtam, a múltra kezdtem emlékezni, és ezt kérdeztem Sabinától:
– Végül is hogyan történt így, boldogok voltunk egymással és én igaz szívvel szerettelek?
– Sohasem értetted meg, mi rejlik a szívem mélyén, Minutus – magyarázta ellágyulva Sabina. – De nem okollak érte, és bánom csúf szavaimat, hogy annak idején férfiúi képességedet becsméreltem. Csak legalább egyszer verted volna kékre a szememet, ahogyan én tettem veled, amikor először találkoztunk. Ha megkorbácsoltál volna, bizonyára minden másként történhetett volna. Emlékszel; hogy a nászéjszakán mennyire kérleltelek, hogy rabolj el engem? De benned nincs meg az igazi rabló erőszakos férfiassága, amellyel szemben nem segít, bármennyire kapálózzék, rugdalózzék és kiabáljon is az ember.
– Mindig azt hittem – vetettem ellen elképedve –, hogy a nő a szerelemben főként gyengédségre és biztonságra vágyik.
Sabina szánakozva csóválta a fejét, és megjegyezte:
– Ez a tévhited mutatja legjobban, hogy milyen gyerekesen keveset értesz a nőkhöz.
Miután még teljes egyetértésben megbeszéltük a gazdasági kérdések rendezését, és több ízben derék férfiúnak és szakmája legkiválóbb művészének magasztaltam Epaphroditoszt, a bortól felbátorodva felkerestem Flavius Sabinust, hogy a válásról beszéljek vele. Őszintén szólva az ő haragjától csaknem jobban féltem, mint Sabinától. De csodálkozásomra megértést tanúsított.
– Régen észrevettem már, hogy házasságotokban nincs rendben minden – ismerte el, s kerülte a tekintetemet. – De buzgón remélem, hogy a válás részedről semmilyen tekintetben sem zavarja majd a közöttünk kialakult barátságot és kölcsönös tiszteletet. Nagyon szorult helyzetbe kerülnék, ha például felmondanád azokat a kölcsönöket, amelyeket nekem adtál. Hiszen mi Flaviusok nem vagyunk olyan gazdagok, mint amennyire kívánatos lenne. Öcsém, Vespasianus, jelenleg kénytelen öszvérárusként tengetni az életét. Mint afrikai proconsul, még jobban elszegényedett. Úgy hírlik, a nép marharépával dobálta meg. Attól félek, a szenátustól is meg kell válnia, ha a censor észreveszi, hogy nem felel meg többé a megszabott vagyoni követelményeknek.
Néró váratlanul Neapolisba utazott, miután a fejébe vette, hogy mint énekes ott lép fel először nyilvánosan a görög származású közönség előtt, amely jobban ért a művészethez, mint a rómaiak. Művészi öntudata ellenére a nyilvános fellépéstől Néró mindig félt, reszketett és verítékezett, úgyhogy fizetett tapsolókra volt szüksége, akik tapsukkal magukkal ragadják a közönséget.
Gyorsan utána utaztam, mivel ez már az állásom miatt is elengedhetetlenül fontos volt. Neapolis szép színháza zsúfolásig megtelt. Néró ragyogó hangja elbűvölte hallgatóit. Kiváltképpen néhány Alexandriából érkezett utas tüntette ki magát, akik városuk szokása szerint ütemesen tudtak tapsolni.
Hirtelen váratlan földrengés rázta meg a színházat. A közönség soraiban már-már pánik tört ki, de Néró folytatta az éneklést, mintha mi sem történt volna. Hidegvérét fennen magasztalták, mert a közönség hősies magatartásától visszanyerte a bátorságát. Ő maga később azt állította, hogy tökéletesen beleélte magát szerepkörébe, s észre sem vette a földrengést.
A siker annyira fellelkesítette, hogy egymás után több napon át fellépett. Végül is a városi tanácsnak meg kellett vesztegetnie az énekoktatóját, hogy figyelmeztesse páratlan hangjának kímélésére, mivel fellépései fejtetőre állították a város mindennapi életét, a kereskedelmet és a tengeri forgalmat. Az alexandriaiaknak hozzáértésük jutalmául ajándékokon kívül római polgárjogot is adott, és elhatározta, hogy a lehető legrövidebb időn belül Alexandriába utazik, hogy ott léphessen fel olyan hallgatóság előtt, amely felér hozzá.
Miután a megfelelő alkalommal én is magasztaltam fényes sikerét, amelyet mint művész aratott, Néró ezt kérdezte tőlem:
– Elhiszed, hogy ha nem lennék császár, bármely országban meg tudnék élni, mint művész?
Erősítettem, hogy művészként bizonyára szabadabban és bizonyos értelemben nagyobb gazdagságban élhetne, mint császárként, akinek minden kiadási tétel miatt fösvény procuratoraival kell hadakoznia. Megemlítettem, hogy miután már voltam praetor, kötelességem a népnek színielőadást rendezni, de szerintem Rómában egyetlen megfelelő énekes sincs. Félénkséget színlelve a következő javaslatot tettem:
– Ha te lépnél fel azon az előadáson, amelynek a költségeit én fedezem, biztosítva lenne számomra a nép kegye. Egymillió sestertiust fizetek a fellépésedért. Természetesen magad választhatod a műsort.
Tudomásom szerint ez volt a legmagasabb fellépd díj, aminőt még soha egyetlen művésznek sem ajánlottak fel egyetlen fellépésért. Még Néró is elképedve kérdezte:
– Komolyan gondolod, hogy egymillió sestertiusra becsülöd a hangomat, és azt hiszed, hogy az én hangom segítségével elnyered a nép kegyét?
Kijelentettem, hogy beleegyezése a legnagyobb kegynyilvánítás lenne számomra, amiről csak álmodhatnék. Néró a homlokát ráncolva úgy tett, mintha sokféle kötelezettségén töprengene, de végül így szólt:
– Színésznek öltözve, kothurnusszal a lábamon és színészi álarcban kell fellépnem. De a kedvedért természetesen a saját arcomhoz hasonlító álarcot rendelhetek. Tegyük próbára a római közönség ízlését. Csak fellépésem után hozzuk nyilvánosságra a nevemet. Ilyen feltételekkel elfogadom az ajánlatot. Azt hiszem, Oresztész szerepét választom. Már régen szeretném elénekelni. Felgyülemlett érzéseim ereje bizonyára megrendíti majd az elfásult római közönséget.
Művészi hiúságában készakarva anyagyilkosként akart fellépni a színpadon, hogy megremegtesse a saját érzéseit. Bizonyos értelemben megértettem őt. Jómagam kilikiai rabságom élményeitől, amelyek az őrület határára kergettek, azzal szabadultam meg, hogy tréfás könyvet írtam róluk. Néró számára Agrippina megölése volt az a megrázkódtatás, amelytől énekléssel próbált megszabadulni. De nagyon féltem, hogy ajánlatommal komoly veszedelemnek tettem ki magamat. Mi lesz, ha a közönség nem ismeri fel Nérót, s nem tanúsít elegendő lelkesedést?
És még rosszabbul is elsülhet a dolog. Az anyagyilkos szerepében a Néróhoz hasonlító álarc megtévesztheti a közönséget, amely félreértheti a célját. A közönség merész tüntetésnek vélheti az előadást Néró ellen, és esetleg csatlakozik hozzá. Akkor el lennék veszve. Mások viszont jóhiszeműen védelmükbe vehetik Néró jó hírét. Akkor viszont olyan csetepaté robbanna ki, amely emberáldozatokat követelne.
Nem volt számomra más kiút, minthogy a legnagyobb titokként híreszteljem, hogy az előadáson, amelyet én rendezek, maga Néró lép fel Oresztész szerepében. A szenátus és a lovagi rend számos régi vágású tagja nem is hitte el, hogy a császár, hivatásos színész szintjére alacsonyítva le magát, hajlandó lenne készakarva szégyent hozni a fejére. Ezenkívül a választott műsor miatt gonosz tréfának tartották a mendemondát.
Ebben a dologban szerencsére érdekeim azonosak voltak Tigellinus érdekeivel. Tigellinus megszervezte, hogy a színházban egy cohors császári testőr tartsa fenn a rendet, és tapsoljon a megfelelő időpontokban, követve a Néró által felfogadott hivatásos tapsolok példáját. A tapsoló csoportok vezetői ifjú lovagok voltak, akik értettek valamit a zenéhez és az énekművészethez, és nem tapsoltak alkalmatlan időpontokban. A tapsolók megtanulták, hogy tetszésüknek zúgva adjanak kifejezést, öblös tenyérrel tapsoljanak, hangosan csapják össze a kezüket, és a megrázó részleteknél finoman és ütemesen sóhajtozzanak.
Annak a szóbeszédnek a hallatára, hogy a színházban állami tüntetésre kerül sor, olyan emberek is eljöttek, akik jelenlétükkel különben aligha tisztelték volna meg praetori működésemet. Olyan szokatlan tolongás keletkezett, hogy a bejáratoknál letaposták az embereket, és az öreg szenátorok jól megtermett rabszolgáinak kézitusát kellett vívniuk, hogy a vállukon bevihessék gazdájukat a szenátus díszhelyeire, minta legjobb cirkuszi fogatversenyek napjaiban.
Maga Néró annyira félt, és úgy remegett a feszültségtől, hogy az előadás előtt elhányta magát, és aztán a torkát azokkal a hangtisztító italokkal öblögette, amelyeket oktatói írtak elő. De el kell ismernem, hogy miután a színpadra lépett, ragyogóan szerepelt. Hatalmas hangja betöltötte az egész színházat, amely több tízezer nézőt fogadott be. Olyan megrendítően beleélte magát szörnyű szerepébe, hogy a fülledt nézőtéren néhány érzékeny nő elájult a megindultságtól.
A zúgás, a sóhajtás és a taps a megfelelő időpontokban hangzott fel. Maga a közönség készségesen csatlakozott a tetszésnyilvánításhoz. De amikor Néró végül véres kézzel rontott be a színpadra, a szenátus és a lovagi rend padsoraiból hangos nyávogás, kotkodácsolás és sziszegés robbant ki, amelyet a leghatalmasabb taps sem tudott elnyomni. Azt hittem, eljött az utolsó percem, amikor rogyadozó térddel a színpad mögé támolyogtam, hogy Nérót álarc nélkül kísérjem a közönség elé, és magam jelentsem be a népnek, hogy maga a császár lépett fel. De mérhetetlenül nagy megdöbbenésemre Néró az erőfeszítésektől eltorzult arccal és a verítéktől csuromvizesen örömkönnyeket ejtett.
– Észrevetted, hallottad, hogy az egész közönséget milyen tökéletesen magammal ragadtam? – kérdezgette. – Nyávogással és kotkodácsolással követelte az anyagyilkos megbüntetését. Tudomásom szerint még sohasem fordult elő, hogy a közönség ilyen tökéletesen beleélte volna magát egy színházi előadásba.
Néró tehát verítékét törölgetve és diadalmámorában mosolyogva a közönség elé lépett, hogy fogadja a tetszésnyilvánítást, amely a tenger harsogásaként csapott fel, amikor a szócsövön át bejelentettem, hogy a császár saját személyében lépett fel. A közönség egy emberként kezdett kiáltozni, követelve, hogy énekeljen még.
Az a megtisztelés ért, hogy előhozhattam Néró citeráját. Ő készségesen énekelt, önmagát kísérve, hogy zenészként is bemutassa művészetét, míg annyira be nem sötétedett, hogy az arcvonásait nem lehetett többé megkülönböztetni. Csak ekkor fejezte be kényszeredetten, de kérésére bejelentettem, hogy a jövőben is fellép a nép előtt, ha így követelik.
Amikor átnyújtottam neki az egymillió sestertiusról szóló fizetési rendelvényt, közöltem, hogy hálaáldozatot mutattam be védőszellemének, megboldogult leányának és a biztonság kedvéért Apollónak is. „Noha megítélésem szerint Apollót már legyőzted, és nincs többé szükséged támogatására” – tettem hozzá.
Azt is megkérdeztem, mennyivel tartozom azért, amit ráadásként énekelt, de lemondott erről, s kijelentette, hogy legfeljebb megfelelő ajándékot adhatok a színművészek szakmai szövetségének, nehogy a sikere túlságosan nagy irigységet ébresszen szakmai körökben.
– Senki sem lehet olyan hiú, öntelt és irigy, mint a legkiválóbb tenoristák – magyarázta őszintén. – A szakmabeliek elhallgattatására Alexandriában kell énekelnem. Miután teljesen kifejlődtem, talán arra is merek vállalkozni, hogy előadói körutat tegyek Görögországban, s az egész földkerekség előtt bebizonyítsam, hogy hozzám hasonló énekes eddig még sohasem született.
Amikor még mindig ittas volt az örömtől, mellesleg előadtam kérésemet, hogy a legnagyobb csendben, jóakaratúan bontsa fel a házasságomat a leküzdhetetlen kölcsönös ellenszenv miatt. Sabinával együtt buzgón kívánjuk a válást, és a szüleinknek sincs semmi kifogásuk ellene.
Néró nevetve kijelentette, hogy már régen úgy vélekedett, hogy merő erkölcstelenségből tartom fenn olyan sokáig fura házasságomat. Kíváncsian faggatott, igaz-e, hogy Sabina nemi kapcsolatokat tartott fenn az afrikai óriásmajmokkal, ahogyan a városban a leghatározottabban állították. Ő maga is szeretett volna meglesni egy ilyen látványt. Arra kértem, kérdezze meg közvetlenül Sabinától, mivel annyira elromlott a közöttünk levő kapcsolat, hogy nem is szólunk egymáshoz. Néró remélte, hogy Sabina a válástól függetlenül továbbra is fellép az amphitheatrum művészeként a nép szórakoztatására. A válási iratokat már másnap reggel megkaptam, és még a szokásos megváltási díjat sem kellett kifizetnem érte.
Bátor és gátlástalan ember hírnevére tettem szert, mivel Néró fellépése Oresztész szerepében vég nélküli vitákra és találgatásokra adott okot. Minden készen állt arra, hogy Néró Alexandriába utazzék, a hadigályák Ostiában várakoztak, és ötszáz személy tartozott a kíséretéhez.
De miközben Néró a szükséges búcsúlátogatásokat tette a templomokban, hogy Rómát az istenek gondviselésére bízza, Vesta templomában kellemetlen eset történt. Mint pontifex maximusnak az istenek és az emberek világa legfőbb közvetítőjének, jogában állt, hogy férfi létére látogatást tegyen az örök tűz mellett. De amikor távozni készült az ősrégi körtemplomból, a szeme előtt hirtelen elsötétült minden, tógájának szegélye pedig beleakadt valamilyen horogba, s mintha láthatatlan kezek tartották volna vissza. Ő legalábbis így mondta el, és az esetet figyelmeztető jeladásnak magyarázta, hogy Rómában kell maradnia, és le kell mondania az útról.
Alexandriában javában dúlt a belháború a zsidók és a görögök között, akik versengve gyilkolták és bántalmazták egymást. Ezért a város kormányzói nem lelkesedtek azért, hogy Nérót vendégül lássák, mivel kiderült volna, hogy képtelenek megfékezni a nyugtalanságot.
A magam részéről azt hiszem, hogy az alexandriai zsidók, akiknek sok gyilkosság és bűncselekmény terhelte a lelkiismeretét, fordultak Poppaeához, és kérték meg őt, hogy bírja rá Nérót, mondjon le az utazásról. Poppaea maga is ellenezte az utazást, mivel Róma történelme elég példával szolgált arra, hogy az egyiptomi utazások egészségtelenek a római uralkodók számára. Attól tartott, esetleg valami újabb Kleopátra tűnik fel Egyiptomban, hogy Néró kegyei után áhítozzék.
A pletyka szerint, Vesta templomában járva, Néró egy Rubria nevű Vesta-szüzet csábítgatott, aki a tüzet őrizte, és akivel olyan sokáig dulakodott, hogy állítólag a tűz is kialudt. A sötétben Rubria tógája szegélyénél fogva tartotta őt vissza. Ezt értelmezte Néró rossz előjelnek. Korinthoszi elöljáróm, Rubrius ereiben ugyanennek a Rubriának a vére csörgedezett, úgyhogy Rubia erkölcseit illetően sem lehetett sok kétség. Már koros nő volt, és ezenkívül Vesta templomában a tűz természetesen sohasem aludt ki Róma történelme során. Ezen az alapon a mendemondát alaptalannak tartom.
Ebben az időben Néró haragosai kezdtek gonosz pletykákat kitalálni róla, s ugyanazt az elvet követték, mint maga Néró, amikor például bejelentette Octavia házasságtörését. „Minél nagyobb a hazugság, annál könnyebben elhiszik” – szokta mondani Néró.
Gúnyolódása ekképpen önmaga ellen fordult, mert minél szemérmetlenebb pletykákat találtak ki Néróról, annál szívesebben hallgatták meg. A jótetteiről szóló valós történetek nem ébresztettek különösebb érdeklődést.
Nem mintha a római államférfiak nem tudtak volna azelőtt is hazudni a népnek. Emlékezzünk csak magára az isteni Iuliusra, aki kénytelen volt megalapítani a mindennapi állami tájékoztatást, hogy rossz hírét védelmezze, az isteni Augustusról nem is beszélve, akinek pompás emlékirata a mauzóleum falán számtalan bűncselekményt takar.
Nagyon szorult helyzetbe kerültem azzal, hogy az életem kockáztatásával megszereztem a válás kimondását. A válás önmagában megkönnyebbülés volt számomra, mert megszabadultam Sabina parancsuralmától. De természetesen nem is gondolhattam arra, hogy Claudiával házasságra lépjek. Szerintem saját céljai érdekében esztelenül eltúlzott olyan részletkérdéseket, mint azt, hogy a pillanat csábításának engedve, véletlenül együtt háltunk, mint ifjúságunk napjaiban.
Egyenesen meg is mondtam neki, hogy egy férfi nem köteles feleségül venni minden nőt, aki saját szabad akaratából lefekszik vele. Hiszen akkor az emberek között semmilyen ésszerű együttélés sem lenne lehetséges. Az én szememben ez nem volt bűn, az ő értékét sem csökkentette.
Földi életében maga Krisztus sem ítélte el a házasságtörő nőt, mivel vádlóit ugyanolyan bűnösnek tartotta. Ilyen történetet hallottam róla. De Claudia haragra gerjedt, és állította, hogy a Krisztusról szóló történeteket jobban tudja, mint én, mivel azokat közvetlenül Kephasz szájából hallotta. Miután velem bűnbe esett, valahányszor engem lát, egyre bűnösebbnek érzi magát.
Tehát tőlem telhetőleg kerültem őt, nehogy túlságosan gyakran kelljen látnia engem. Újabb széles gazdasági vállalkozásokba kezdtem az ügyeim előmozdítására és nyugtalanságom csillapítására. Az egyik szabadosomtól megtanultam, hogy az igazán nagy vagyonok a gabonakereskedelemből és az étolaj-behozatalból halmozódnak fel. Ezekhez a közszükségleti cikkekhez képest a kínai selyem, az indiai fűszerek, valamint a főrangúak és a gazdagok számára szükséges fényűzési cikkek csekély tételeket jelentettek. A vadállatok befogása és behozatala következtében már előnyös kapcsolataim voltak Afrikában és Ibériában. Barátságot kötöttem Faenius Rufusszal, s betársultam a gabonakereskedelembe. Szabadosom maga utazott Ibériába, hogy megszervezze az olívaolaj-felvásárlást.
Ezeket az ügyeket intézve gyakran jártam Ostiában, és megismertem a gyorsan növekvő, teljesen új, szépen épített várost. Már régen bosszantottak Claudia vádjai, hogy bűnös jövedelemre teszek szert azokból a bérházaimból, amelyek Suburában és az Aventinusnak a nagy cirkusz felőli lejtőjén álltak. Szerinte ezek lakói mérhetetlenül nagy zsúfoltságban, piszokban és egészségtelen viszonyok között éltek. Tudtam máris, hogy a szegényebb keresztények panaszkodtak neki, hogy a lakbérüket mérsékeljem.
Ha megtettem volna, még nagyobb lett volna a tolongás a házaimban, és tisztességtelen versengéssel magamra zúdítottam volna a többi bérház tulajdonosainak haragját. Azt is elismertem, hogy az épületek rossz állapotban voltak. Alapos rendbehozataluk fölösleges kiadásokat okozott volna éppen most, amikor minden készpénzre szükségem volt, és amikor kölcsönöket kellett felvennem gabona és olaj vállalkozásaim pénzelésére. Hirtelen elhatározásra jutottam, sok bérházat eladtam, és helyettük olcsó, beépítetlen telkeket vásároltam Ostia környékén.
De Claudia keserűen megrótt elhatározásomért, s kijelentette, hogy a bérlőket még szorultabb helyzetbe hoztam. Az új háztulajdonosok, anélkül, hogy bármit rendbe hoztak volna, csak a lakbéreket emelték, hogy fedezzék a házak mérhetetlenül magas árát, amelyet nekem fizettek. Azzal vádoltam Claudiát, hogy a legcsekélyebb üzleti érzék sincs benne, hanem éppen ellenkezőleg jótékonyságra tékozolja a vagyonomat, amely népszerűséggel nem kamatozik. A keresztények a szegények segítését magától értetődőnek tartották, de azért csupán Krisztusnak adtak hálát.
Claudia viszont azzal vádolj engem, hogy összehasonlíthatatlanul sokkal több pénzt tékozlok el az istentelen előadásokra. Még különbséget sem tett a színielőadások és az amphitheatrumi állatbemutatók között, és úgy tett, mintha meg sem hallaná, amikor megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy ez kötelességem volt, mivel praetori hivatalt viseltem és szenátori család tagja vagyok. Az én állásomban a népszerűség elengedhetetlenül fontos volt. A keresztények túlnyomó többsége rabszolgákból és hitvány, alja népből állt, akiknek polgárjoguk sem volt.
Csak azzal a megjegyzéssel sikerült befognom Claudia száját, hogy szemlátomást mégsem igazi Claudius-vér folyik az ereiben. Claudius annyira rajongott az amphitheatrumi előadásokért, hogy még az étkezés idején is ottmaradt, amikor a fenevadak az elítélt bűnözőket tépték szét. Ilyenkor a tisztességes emberek általában elhagyják az amphitheatrumot, hogy enni menjenek. Néró emberségében már az uralkodása kezdetén megtiltotta, hogy bárkit arra ítéljenek, hogy a fenevadak tépjék szét, és még azt sem engedte meg, hogy a hivatásos gladiátorok életre-halálra viaskodjanak.
Elismerem, hogy kihasználtam Claudia női gyengeségét, hogy legalább egy pillanatra elhallgattassam elviselhetetlen szóáradatát. Csókokkal fogtam be a száját, és simogattam, míg végül képtelen volt ellenállni a csábításnak, és nevetve engedett. De miután felocsúdott, még jobban elkomorult, és még féltestvérének, Antóniának a haragjával is megfenyegetett, ha nem teszem jóvá a bűnt azzal, hogy házasságra lépek vele. Mintha Antónia haragja bármit is jelentett volna.
Amikor így együtt voltunk, semmiféle óvintézkedésre sem gondoltam. Ismertem Claudia misenumi tapasztalatait, noha nem szívesen emlékeztem ezekre, mivel bizonyos értelemben én okoztam. Ha ezen töprengek, csak az a közmondás jut az eszembe, hogy letaposott úton semmi sem nő.
Annál jobban megdöbbentem, amikor egyszer Ostiából hazatérve Claudia titokzatoskodva félrehúzott, és büszkeségtől csillogó szemmel a fülembe súgta, hogy gyermeket vár tőlem. Nem hittem neki, s erősítgettem, hogy csupán képzelődik, vagy valamilyen női betegséget kapott. Gyorsan egy Alexandriában tanult görög orvost hívattam, aki állította, hogy Claudiában semmi hiba sincs. Éppen ellenkezőleg, Claudia vizeletétől azonnal kihajtottak a zabszemek, ami a terhesség biztos jele.
Egy este, amikor meglehetősen jó hangulatban és semmi rosszat sem sejtve hazatértem az Aventinuson lévő otthonomba, szalonomban Claudius szép arcvonású leányát, Antóniát és az öreg Paulinát pillantottam meg, akit akhaiai utazásom óta nem láttam. A sok böjtöléstől lefogyott, és ugyanúgy feketébe öltözött, mint azelőtt. Öreg szemében földöntúli fény ragyogott.
Antónia bizonyára kellemetlenül érezte magát, amikor engem meglátott, de megőrizte büszke tartását, és emelt fővel állt. Miközben azon töprengtem, vajon részvétemet nyilvánítsam a férjenek, Cornelius Sullának hirtelen halála miatt, Paulina néni szigorú hangon így szólt hozzám:
– Elhanyagoltad kötelességedet Claudia iránt. Krisztus nevében követelem tőled, hogy haladéktalanul köss törvényes házasságot vele. Ha nem félsz Istentől, félj a Plautius-nemzetség haragjától. Ennek jó híre forog kockán.
– A féltestvéremmel szemben tanúsított viselkedésed nem nyerte el a tetszésemet – csatlakozott a szemrehányáshoz Antónia. – Még csak nem is kívánnék neki olyan rossz hírű férjet, mint te. De te elcsábítottad, és ő teherbe esett, és ezen már nem lehet segíteni.
A megdöbbenés kihozott a sodromból, és így ellenkeztem:
– Hát értelmes nő létedre te is elhiszed azt az esztelen históriát a származásáról? Hiszen Claudius nem is fogadta el őt gyermekének.
– Ennek politikai okai voltak – magyarázta szemérmetlenül Antónia. – Atyám, Claudius, annak idején elvált Plautia Urgulanillától, hogy anyámat, Aeliát vehesse feleségül, aki Seianus fogadott leánya volt, amint te is tudod. Claudia a válás után öt hónappal született, és Seianus az anyám miatt nem tartotta illőnek, hogy elismerje őt törvényes leányának. Ismered Seianus akkori hatalmi helyzetét. Claudius azért vette el az anyámat, hogy az ő támogatását elnyerje. Emlékszem, hogy anyám többször is szóba hozta a dolgot, és rosszallotta atyám helytelen viselkedését. De Claudia anyjáról mindenfélét meséltek. Túlságosan büszke voltam még ahhoz is, hogy Claudiát akár titokban elismerjem igazi féltestvéremnek. De a büszkeségemből nem sok maradt meg. Ezért szükségét érzem, hogy jóvátegyem azt a rosszat, amelyet Claudiával tettem.
– Talán belőled is keresztény lett? – kérdeztem gúnyosan. Antónia elpirult a kérdésemtől.
– Nem kereszteltek meg – tiltakozott. – De megengedtem, hogy házam rabszolgái Krisztust imádják. Ahogyan állítólag te is megengeded. És nem szeretném, ha velem kihalna az ősrégi Claudius-nemzetség. Arra is kész vagyok, hogy örökbe fogadjam a gyermekedet, ha annyira szívtelen vagy. Akkor aztán volna min töprengenie Nérónak meg Poppaeának.
Megértettem, hogy inkább a Néró iránti gyűlöletből cselekszik így, semmint azért, mert kedvelné Claudiát. Paulina néni közbeszólt:
– Urgulanilla a halálos ágyán a legszentebb esküvel fogadta, hogy Claudia valóban Claudius leánya. Későbbi bűnös élete miatt elhidegültem Urgulanillától. De nem hiszem, hogy egy nő a halálos ágyán hamis esküt tegyen egy ilyen komoly dologban.
– Mindenesetre úgy beszéltek, mint a nők – mondtam fölényesen. – Miért is ne hinnék nektek, de a jogi kérdésekről szemlátomást nagyon ködös a felfogásotok.
– El sem hinné az ember, hogy két hónapon át praetorként tevékenykedtél – fortyant fel Claudia –, amennyire nem vagy tisztában a dolgokkal. Két törvénytudó megerősítette nekem, hogy azt a gyermeket, aki a válás után öt hónapra születik, úgy tekintik, hogy törvényes házasságban született, ha nem vetették el. Bizonyos irányadó esetek még a köztársaság idejéből megerősítik ezt. Az, hogy a gyermeket az apa ölbevétellel ismeri el, semmit sem jelent. Merő formaság, amelynek inkább vallási, mint jogi jelentősége van. Voltaképpen minden jogom megvolna ahhoz, hogy a bíróság segítségével követeljem részemet Claudius császár hagyatékából.
– Apád mezítelenül küldött vissza anyád küszöbére – jegyezte meg kissé felindultan Antónia. – A bíróságnál ezt úgy értelmezhetnék, hogy elvetett téged. Szerintem az lesz a legokosabb, ha bölcsen hallgatsz a hagyományokról.
– A hagyományok bölcsebbek a jogi eljárásoknál – siettem megerősíteni. – A felperesek és az alperesek gyakran végelgyengülésben múlnak ki, és az ügyvédek egymás között osztják fel az örökséget, hacsak a felek nem folyamodnak a császárhoz. De erősen kétlem, hogy Claudia annyi bátorságot venne magának, hogy ebben az ügyben Néróhoz folyamodjék, noha Néró híres igazságos ítéleteiről.
– Anélkül, hogy fölöslegesen hánytorgatnánk a múltat szólalt meg engesztelő hangon Paulina néni –, a nehézség kezdettől fogva abban rejlik, hogy te, aki a lovagi rendhez tartozol, képtelenségnek tartottad, – hogy házasságon kívül született leányt végy feleségül. Ezért és Claudius haragjától tartva zárkózott el a férjem attól, hogy Claudiát adoptálja. De a valóságban Claudia jogilag római polgár, és házasságban született. Ez a dolog minden vitán felül állna, ha ő nem lenne a császár leánya.
Claudia, akit a terhesség érzékennyé tett, sírva fakadt és felkiáltott:
– Tulajdonképpen el sem hiszem, hogy szegény apám gyűlölt volna engem. Bizonyára csupán gyengeségében került először a szerencsétlen Messalina, majd a gonosz Agrippina nyomasztó befolyása alá, s miattuk nem mert a leányának elismerni, noha szerette volna megtenni. A szívem mélyén ezt már megbocsátottam neki.
Amikor ilyen komolyan a jogi problémákba merültem, eszembe jutott, milyen ügyesen sikerült elintéznem, hogy Iucundus házasságban született római polgár legyen.
– Claudiának több éven át egy vidéki városban kellett rejtőznie – mondtam óvatosan. – Nem volna egészen lehetetlen valamelyik távoli városban bejegyeztetni őt a polgárok jegyzékére, hogy az apja mondjuk, A, és az anyja, aki legyen B, római polgárként halt meg. Választhatnánk egy olyan várost, amelyben tűzvész pusztította el a levéltárat. Hiszen millió és millió római polgár van mindenfelé, és tudjuk, hogy a Rómában letelepültek közül sokan arcátlanul római polgároknak mondják magukat anélkül, hogy ezért vád alá helyeznék őket, mivel a jelenlegi viszonyok között az ilyesmikről nehéz lenne bebizonyítani, hogy hazugság, így elvehetném Claudiát.
– Fölösleges elmondanod az ábécét! – förmedt rám Claudia.
– Nem akarom Á-t apámnak, sem B-t anyámnak. Apám Tiberius Claudius, anyám pedig Plautia Urgulanilla volt. De köszönöm, hogy hajlandó vagy házasságot tervezni velem. Szavaidat leánykérésnek veszem. Most van két tekintélyes tanúm, akik hallották a saját javaslatodat.
Paulina és Antónia sietett mosolyogva gratulálni nekem. Észrevettem, hogy csapdába estem, noha tulajdonképpen csupán elméletileg beszéltem az egészről mint jogi problémáról. Miután meghánytuk-vetettük a kérdést, úgy döntöttünk, hogy Claudia származásáról okmányt készítünk, amelyet Antónia és Paulina titkos okmányként letétbe helyez a Vesta-szüzek templomában.
Elhatároztuk, hogy a házasságot a legnagyobb csendben kötjük meg, áldozatok és ünnepi szertartások nélkül, de a római polgárok jegyzékében Claudia neve gyanánt a Plautia Claudia Urgulanilla nevet jegyeztetjük be. Rám várt a feladat, hogy a nyilvántartási hivatalnokok ne tegyenek fel fölösleges kérdéseket. Ezzel Claudia és helyzete tulajdonképpen semmiben sem változna meg, hiszen már régóta teljes felelősséggel vezette a házamat.
Nehéz szívvel mindenbe beleegyeztem, mivel mást nem tehettem. Nagyon féltem, hogy Néró-ellenes politikai cselszövésbe keveredtem. Paulina néninek bizonyára még csak eszébe sem jutott ilyesmi, de Antónia a végén nyíltan így beszélt:
– Néhány évvel fiatalabb vagyok Claudiánál, de Néró nem engedi meg nekem, hogy újabb házasságot kössek. És egyetlen előkelő férfi sem merne feleségül venni, Cornelius Sulla sorsára emlékezve. Talán másként állnának az ügyek, ha Sulla nem lett volna élhetetlen tökfilkó. Ő nem tudott élni a lehetőséggel, amelyet a Szerencse istenasszonya kínált neki. Ezért örülök, hogy Claudia a császár törvényes leányaként házasságot köthet, még ha titokban is. A te ravaszságod, gátlástalanságod és gazdagságod, kedves Minutus, talán kárpótolja azokat a tulajdonságokat, amelyeket a saját férjemtől elvártam volna. Ne feledd, hogy a házassággal a Claudiusokkal meg a Plautiusokkal lépsz kapcsolatba.
Paulina és Claudia buzgón kérlelt bennünket, hogy velük együtt kérjünk Krisztus nevében áldást házasságunkra. Antónia gúnyosan mosolygott, de így szólt:
– A név nem számít, ha egyszer hisztek az erejében. Én magam az ő pártját támogatom, mivel tudom, hogy a zsidók keserűen gyűlölik őt. Hiszen az egész Róma számára tűrhetetlen az, hogy mennyire az udvar kegyeiben állnak a zsidók. Poppaea hivatali állásokba segíti őket, Néró pedig esztelen ajándékokat tékozol a zsidó pantomimszínészekre, noha ezek arcátlanul megtagadják, hogy szombatonként fellépjenek.
A büszke Antónia elkeseredettségében szemlátomást egyébre sem gondolt, csak arra, hogy bármi módon borsot törjön Néró és Poppaea orra alá. Bár nem volt befolyása, mégis veszedelmes nő lehetett. Hálás lehettem a szerencsémnek, hogy Antóniának volt annyi esze, hogy titokban, sötét este és lefátyolozott hordszékben jött a házamba.
De olyan levert voltam, hogy alázatosan csatlakoztam a keresztények imájához, és bűneim bocsánatát kértem. Úgy vélekedtem, hogy ebben a dologban minden mennyei segítségre szükségem van. Hiszen Kephasz és Paulus meg a keresztények sok más oszlopa tett csodákat pusztán a názáreti Jézus erejével. A vendégek távozása után olyan messzire mentem, hogy Claudiával együtt ittam atyám varázskupájából, míg végül, ezúttal teljes egyetértésben, az ágyba mentünk.
Ettől kezdve együtt aludtunk, mintha házastársak lettünk volna, és a házamban egyáltalán senki sem törődött ezzel. Hiúságomnak kétségtelenül hízelgett az a gondolat, hogy egy császár leányával osztom meg az ágyamat. Ezért figyelmes voltam Claudiához, és terhessége alatt minden szeszélyének engedtem. Ennek az lett a következménye, hogy a keresztények véglegesen befészkelték magukat a házamba. Magasztaló kiáltásaik reggel és este olyan erőteljesen csendültek fel, hogy zavarták a közvetlen szomszédokat.

 

 

KILENCEDIK KÖNYV
Tigellinus

Hiába könyörögtem Claudiának, hogy állapotára való tekintettel, a nyári kánikula idejére költözzék át caerei birtokaimra. Azt állította, hogy nem tudna tétlenül meglenni. Kötelességeim miatt ugyanis én kénytelen voltam időm legnagyobb részét a városban tölteni. Szerintem Claudia közel akart lenni a keresztényeihez, hogy lelki nyugalmat nyerjen babonás szertartásaikból.
Néhány zivatart leszámítva, már hosszú ideje nem esett. Róma szenvedett a forróságtól, a piszoktól, a bűztől és a portól. Irigykedve gondoltam azokra, akik vidéki birtokaikon élvezték árnyas kertjeiket és forrásaik tiszta vizét.
Az Aventinuson a kertben por lepte a fákat, és a fű ropogott a szárazságtól. Egyedül Laelia néni élvezte a hőséget. Mivel agg korában mindig fázott, a hűvös szobákból a kertbe vitette magát, a levegőt szaglászta, és hozzáértő hangon így beszélt:
– Igazi római tűzvész-szaga van a levegőnek.
Mintha egy pillanatra kitisztult volna a feje. Szaporán hozzáfogott, hogy talán századszor meséljen a tűzvészről, amely évtizedekkel ezelőtt letarolta az Aventinus lejtőjét. Atyám a bankára útján olcsón megvásároltatta a tűzvésztől elpusztított kerteket, és bérházakat építtetett, amelyekből mint lovag rendszeres jövedelmet húztam, amíg télen drága áron el nem adtam azokat.
Ahogy a levegőt szaglásztam, füstszagot éreztem, de nem nagyon törődtem vele, mivel tudtam, hogy az ilyen nyári hőségben a városrészek tűzőrségei állandó készenlétben vannak, és a városi rendszabályok tiltották a fölösleges tűzgyújtást. Szinte állt a levegő. Rekkenő hőség volt, amely már kora reggel óta bágyasztotta az embert.
Valahonnét a távolból kürtök szava és furcsa zaj hallatszott, de csak amikor útra keltem, láttam megdöbbenésemre, hogy a nagy cirkusz Palatinus felé eső oldala lángokban áll. A viasz-, füstölőszer- és posztóboltokból hatalmas füstfelhő tört fel. A tűzveszélyes kis boltokban semmiféle tűzfal nem volt. Ezért a tűz szélsebesen elharapózott.
Az emberek hangyákként nyüzsögtek a hatalmas tűzfészek körül. Legalább három városrész tűzoltói törtek széles tűzvédelmi sávokat a dühös lángtenger terjedésének megakadályozására. Ilyen nagy tűzvészt eddig még sohasem láttam. Elszorult a szívem, de még mindig nem nagyon aggódtam. Éppen ellenkezőleg arra gondoltam, hogy a mi városrészünk tűzőrségének nem kellett volna lemennie a völgybe, hanem inkább az Aventinus lejtőjén kellett volna maradnia készenlétben.
Az egyik kísérőmet elküldtem, hogy figyelmeztesse Claudiát meg a házam népét. Útban az állatkert felé betértem a városi praefectus hivatali házába, hogy megkérdezzem, hogyan keletkezett a tűzvész. Gyorsfutár száguldott el lóháton, hogy volt apósomat visszahívja birtokáról, de helyettese szemlátomást hivatásának magaslatán állt.
A cirkusz boltjaiba és a capuai kapu környékén letelepedett zsidó szatócsokat meg a cirkusz körül ténfergő embereket vádolta azzal, hogy felelőtlenül gyújtottak tüzet, de bizakodva úgy vélekedett, hogy az ilyen könnyen lángra lobbanó raktárak gyorsan le is égnek. Valójában a rend fenntartását nehezebb feladatnak tekintette, mint a tűz korlátozását, mivel a rabszolgák meg más alja népség a tűzvész hírének hallatára megpróbálta kihasználni az alkalmat a cirkusz boltjainak kifosztására.
Miután szemügyre vettem a kánikulától szenvedő állatokat, és tanácskoztam az állatorvossal a gyorsan romló húskészletek megőrzéséről, víz pótadagot írtam elő minden állatnak, és megparancsoltam, hogy a ketreceket fel kell locsolni friss vízzel. Sabinával barátságosan elbeszélgettem, mivel a válás után kettőnk kapcsolata jelentősen megjavult.
Sabina arra kért, siessek a vízvezetékek felügyelőjének hivatalába, hogy figyelmeztessem, nehogy a tűzvész miatt megszakítsák az állatkert vízellátását. Kijelentettem, hogy erre ne legyen gondja, bár a város legelőkelőbb családjainak házvezetői bizonyára már ugyanebben az ügyben fáradoznak, aggódva, hogy a kánikulában nem kapnak folyamatosan vizet a kertek öntözésére.
A vízhivatalban közölték velem, hogy a vízvezetékek zsilipjeit semmiképpen sem nyitják meg a szenátus határozata vagy a császár parancsa nélkül. A vízelosztás szokásos szabályzata marad továbbra is érvényben. Több nap is eltelhet, amíg a szenátus összeül, mivel nyaranta csak akkor ülésezik, ha az államot fenyegeti veszedelem. Néró viszont Antiumban tartózkodott.
Megkönnyebbült szívvel kapaszkodtam fel a Palatinus-dombra, elsétáltam a nyáron üresen tátongó fényűző épületek mellett, és csatlakoztam a cirkusz felőli lejtőn összeverődött nézők tömegéhez. Voltak ott császári rabszolgák, szolgálók és kertészek. Szemlátomást senki sem aggódott, noha a lábunk alatt az egész völgy izzott, és megannyi tüzes kemenceként csaptak fel a füstgomolyagok.
A tűzvész olyan vadul tombolt, hogy forgószelet idézett elő. A tüzes levegő megcsapta az arcunkat. A szikrák és az izzó posztódarabok fel-felpattantak egészen odáig, ahol mi álltunk. Néhány rabszolga közönyösen oltotta el a lábával a tüzet fogó füvet, és valaki szitkozódott, mert egy szikra lyukat égetett a tunikáján. De a kertekben működtek az öntözőberendezések, és senki sem aggodalmaskodott. A bámészkodók arcán csupán a hatalmas látvány okozta izgalom rajzolódott ki.
Amikor az izzó füstfellegeken át az Aventinusra pillantottam, észrevettem, hogy a tűz felkapaszkodott a lejtőre, és lassan, de szívósan terjedt felfelé az én városnegyedem felé. Sietnem kellett. Megparancsoltam kísérőimnek, hogy ki-ki térjen haza, ahogyan tud, és Néró istállójából egy hátaslovat kölcsönöztem, mivel láttam, hogy a lovasfutárok teljes vágtában száguldanak a fórum oldalán, a szent úton.
A legóvatosabbak már bezárták boltjaikat. Csak a nagy vásárcsarnokokban végezték szokásos bevásárlásaikat a családanyák. A Tiberis partja felé kerülve sikerült hazatérnem. Útközben a füstben tovasurranó embereket láttam, akik vagy lopott zsákmányt, vagy a cirkusz közeléből megmentett árujukat cipelték.
A szűk utcákat rémült tömeg töltötte meg. Az anyák sírva szólongatták gyermekeiket. A családapák gondterhelten álldogáltak az ajtó előtt, és határozatlanul kérdezgették egymást, hogy mit tegyenek. Senki sem szerette volna üresen hagyni a lakását, amikor nagy tűzvész tombol, mert ilyenkor a városi rendőrség képtelen fenntartani a rendet.
Nagy bajukban többen már azt kiabálták, hogy a császárnak Antiumból vissza kellene térnie a városba. Én is kezdtem úgy érezni, hogy rendkívüli intézkedésre lenne szükség. Csak hálát adhattam a szerencsémnek, hogy állatkertem a város peremén volt, a Mars-mező másik oldalán.
Miután hazaértem, haladéktalanul előparancsoltam a hordszékeket és a hordozó rabszolgákat, és kiadtam a parancsot, hogy Claudiát és Laelia nénit haladéktalanul el kell távolítani a Tiberis túlsó partjára, a tizennegyedik városnegyedbe, az egész háznépével együtt. A legértékesebb holmit magukkal kellett vinniük, ki-ki annyit, amennyire az erejéből telt. Hiszen nappal semmilyen járművet sem volt szabad használni.
Csupán a kapuőrt meg a legerősebb rabszolgát hagytam otthon, hogy a házat megvédjék a tolvajoktól, és a rendkívüli helyzet miatt felfegyvereztem őket. Mindenkinek sietnie kellett, mert sejtettem, hogy a példájuk láttán az Aventinus szűk utcái hamarosan zsúfolásig megtelnek menekülő emberekkel.
Claudia hevesen tiltakozott, és hajtogatta, hogy előbb figyelmeztető üzenetet kell küldenie keresztény barátainak, és segítenie kell a gyöngéket meg az aggastyánokat, hogy a tűzvész elől meneküljenek. A kapálódzó Laelia nénire mutatva rákiáltottam:
– Van itt neked éppen elég öreg, akit védelmezz. Legalább a magzatodra gondolj.
Abban a pillanatban a zsidó Aquila és Prisca rohant be az udvarunkra verítékezve, zihálva és kecskeszőr-posztó végeket cipelve magával. Buzgón kérleltek, hogy árujukat hagyhassák biztonságos helyen a házamban, mivel a tűz már az ő szövőműhelyükhöz közeledik. Esztelen rövidlátásuk miatt haragra gerjedtem, különösen amikor bennük bízva Claudia úgy vélekedett, hogy még egyáltalán nem kell sietnünk. Aquila és Prisca nem mehetett át a Tiberisen a zsidó városnegyedbe. A zsidók a külsejükről ismerték, és a pestisnél is jobban gyűlölték őket.
Veszekedéssel és az asszonynép siránkozásával drága idő veszett kárba. Végül is Laelia néninek a fenekére kellett csapnom, Claudiát pedig erőszakkal a hordszékbe betuszkolnom.
Csak aztán indulhatott el a menet. Erre az utolsó pillanatban került sor, mert néhány keresztény rontott az udvarunkba kormos arccal és a karjukon égési hólyagokkal, Aquilát keresve.
A kezüket a magasba emelve, kidülledt szemmel azt kiabálták, hogy a saját fülükkel hallották, hogy a föld és az ég recsegve összeomlik, és tudomásukra jutott, hogy Krisztus, ígéretének megfelelően, már ereszkedik is alá Rómába az ég felhői között. Ezért a keresztényeknek el kell hajítaniuk cókmókjukat, és-a város dombjain kell gyülekezniük, hogy fogadják Krisztust és az új birodalmat. Eljött az ítélet napja.
Prisca azonban sokat tapasztalt, értelmes és fegyelmezett nő volt. Egyszerűen nem adott hitelt ennek az üzenetnek. Éppen ellenkezőleg, rákiabált a jövevényekre, hogy ne fecsegjenek ilyen ostobaságokat. Ő maga nem látott ilyen látomást, és ezenkívül, a füstfelhőket nem számítva, a legkisebb felhőfoszlány sem látszott az égen.
Én is kijelentettem, hogy Rómát ugyan szemlátomást általános szerencsétlenség fenyegeti, de azért a tűzvész átterjedése két vagy három városrészre nem jelenti az egész Róma pusztulását. A megrémült emberek szegények voltak, és ezért hozzászoktak, hogy higgyenek az előkelőbbeknek. Tógám keskeny piros csíkja meggyőzte őket arról, hogy jobban értek a dolgokhoz, mint ők.
Szerintem a legfőbb ideje volt riasztani a császári testőrséget és elrendelni a városban a rendkívüli állapotot. Magam nem voltam szakértő, de a józan ész azt követelte, hogy az Aventinuson, az épületeket nem kímélve, a lehető legszélesebb tűzvédelmi sávot kell törni, és ellentüzet kell gyújtani, hogy a különben is pusztulásra ítélt épületeket eltakarítsák az útból. Emberileg érthető, hogy a magam ódon házát a megvédelmezendő területhez számítottam.
Lóra pattantam, hogy városrészem tüzérségének triumvireivel beszéljek, azt kiabálva, hogy vállalom a felelősséget a pusztításért, de nagy bajukban és idegességükben azt kiabálták vissza, hogy törődjek csak a magam dolgával, és hogy állítólag még nincs olyan nagy vész.
Miután visszalovagoltam a fórumra, ahová a füstoszlopokat leszámítva a tűzvész még egyáltalán nem látszott, szégyenkeztem túlzott buzgóságom miatt, mert az emberek szemlátomást saját dolgaikkal foglalkoztak. Megnyugtattak azzal, hogy már elővették Sibylla könyveit, meg hogy a legfelső papi collegium már azt kutatja, hogy először melyik istennek kell áldozatot bemutatni a tűz terjedésének megakadályozására.
Vulcanus templomába felkoszorúzott, koromfekete bikát vezettek. Néhány aggastyán a korábbi tapasztalatok alapján úgy vélekedett, hogy a legokosabb, ha Proserpinának is áldozatot mutatnak be. Bizalmasan azt mondták, hogy Róma védőszellemei és az ősrégi háziistenek nem hagynák, hogy a tűz túlságosan elterjedjen, ha Sibylla könyveiből csalhatatlanul kiderülne, hogyan és miért haragudtak meg az istenek.
Szerintem a tűzvésznek gátat lehetett volna vetni, ha már ezen a napon elég határozott és könyörtelen intézkedéseket foganatosítottak volna. De senki sem merte vállalni a felelősséget. Tigellinus helyettese ugyan a saját felelősségére néhány cohorsnyi praetorianust küldött a veszélyeztetett utcák kiürítésére és a rend fenntartására.
Estefelé megérkezett Flavius Sabinus városi praefectus, és mindenekelőtt parancsot adott, hogy valamennyi szervezett tűzőrség a Palatinust védelmezze, mivel a lángok már sisteregce nyaldosták a kert fenyőinek a csúcsát. Faltörőket és hadigépeket követelt, de ezeket csak a következő napon vehették használatba, amikor Tigellinus megérkezett Antiumból, és megkapta a császár felhatalmazását, hogy teljhatalommal a kezébe vegye a vezetést. Maga Néró a tűzvész miatt nem akarta megszakítani a nyaralását, és nem tartotta szükségesnek a jelenlétét a városban, noha a rémült nép összecsődült, hogy az ő nevét jajveszékelje.
Tigellinus a nép hangulatának lecsillapítására csak akkor tartotta szükségesnek Néró megérkezését, amikor belátta, hogy a Palatinus épületeit nem lehet többé megmenteni. Néró annyira féltette görög műkincseit, hogy erejét nem kímélve lóháton jött meg Antiumból. A szenátus tagjai és a gazdag lovagok is csapatostul jöttek vidékről a városba. Tigellinus tekintélye nem tudta megfékezni őket, hiszen ki-ki csak a saját házának védelméről és kincseinek megmentéséről akart gondoskodni. A tilalom ellenére ökrösszekereket hoztak magukkal, úgyhogy az utcákon még nagyobb torlódás keletkezett.
Néró az Esquilinus dombon Maecenas kertjében ütötte fel főhadiszállását, és a baj perceiben rendkívüli elszántságról tett bizonyságot. Flavius Sabinus már csak sírni tudott. Jómagam menekülteket vezetve olyan helyre keveredtem, amelyet körülvett már a tűzvész, és számos égési sebet szenvedtem.
Néró Maecenas tornyából kísérte figyelemmel a tűzvész szörnyű terjedését, és Tigellinus tanácsai szerint a térképen mutatta meg a veszélyeztetett területeket, amelyeket haladéktalanul ki kellett üríteni, és amelyeket a tűzvédelmi sávok törése után fel kellett gyújtani. A mentési munkálatokat jobban megszervezték, a patríciusokat kikergették házaikból, a faltörők kezdték szétrombolni a veszélyes gabonaraktárakat, és a tűzvédelmi sávok törésénél nem kímélték sem a templomokat, sem az épületeket. Néró az emberéletek megmentését fontosabbnak tartotta a kincsek megmentésénél, és százával küldte a hírvivőket, hogy a menekülő embereket olyan területekre vezessék, amelyeket előreláthatóan nem fenyegetett veszély. Azokat az embereket, akik a pusztulásra ítélt házakban akartak maradni, fegyveres erővel kergették ki, és azt sem engedték meg többé, hogy motyójukat a szűk utcákon cipeljék.
Maga Néró kormos arccal, testőreinek kíséretében egyik helyről a másikra sietett, hogy a népet csillapítsa, és útmutatásokat adjon. Előfordult, hogy síró gyermeket kapott fel az ölébe, és nyújtotta át az anyjának, és megparancsolta a népnek, hogy keljen át a folyó túlsó partjára, és keressen biztonságos helyet az ő saját kertjeiben. Mars mezején megnyitották a nyilvános épületeket, hogy a menekülteknek szállást adjanak.
De a szenátus tagjai, akik legalább családi viaszmaszkjaikat és védőszentjeiket próbálták megmenteni, nem tudták felfogni, hogy a katonák miért kergetik ki őket kardlappal a házukból, és fáklyákkal hadonászva miért gyújtják fel a házakat.
Sajnos, az óriási tűzvész szélvihart idézett elő, amely átrepítette a szikrákat meg a zsarátnokot a stádium szélességű lerombolt védelmi övezeten. A többnapos erőfeszítésektől teljesen kimerült tűzoltók nem voltak képesek megakadályozni a tűz további terjedését, mivel őrhelyükön a fáradtságtól a földre rogytak, és elaludtak, a tűz martalékául esve.
Újabb, az előzőnél még szélesebb tűzvédelmi övezetet törtek Subura védelmére, de Tigellinus is csak ember volt, és megkímélte kertjének ősi fáit. A tűzvész hatodik napján a már csaknem kialudt tűz ezeken a fákon át betört Suburába, és ott a magas, nagyrészt fából épített házak között olyan gyorsan terjedt, hogy a legfelső emeletekről az emberek le sem tudtak menekülni az utcára. Ekkor száz és száz, talán több ezer ember lelte halálát a lángok között.
Ekkor az a mendemonda terjedt el, hogy Néró készakarva gyújtotta fel a várost. A szóbeszéd annyira esztelen volt, hogy nyomban akadtak, akik hitelt adtak neki. Hiszen nyomban akadtak tanúk is, akik a saját szemükkel látták, hogy a katonák felgyújtották az épületeket. A szörnyű felfordulás, az álmatlanság és az erőfeszítések okozta feszültség olyan szokatlanul nagy volt, hogy sokan még azt a híresztelést is elhitték, amelyet a keresztények terjesztettek az ítélet napjáról.
Nérónak természetesen senki sem merte említeni a vádat. Mivel kiváló színész volt, megőrizte nyugalmát, és amikor még javában tombolt a tűzvész, összehívta a legkiválóbb építészeket, hogy tervezzék meg Róma újjáépítését. Azt is megszervezte, hogy a szükséget szenvedőknek a közeli városokból élelmiszereket szállítsanak. De amikor kíséretével a tűztől elpusztított területeken mindennapos szemleútjait végezte, és biztató ígéreteket tett azoknak, akiknek mindene odaveszett, fenyegető kiáltások hangzottak el, a nép kövekkel dobálta meg a praetorianusokat, és a zavaros fejű emberek a város elpusztításával vádolták Nérót.
Néró ezt zokon vette, de igyekezett jó arcot vágni hozzá, és szánakozóan így beszélt:
– Szegény emberek, elment az eszük.
Visszatért Maecenas kertjébe, és végre parancsot adott a vízvezetékek zsilipjeinek kinyitására, noha ez azt jelentette, hogy az épen maradt városnegyedek szükséget fognak látni. Gyorsan az állatkertbe lovagoltam, s elrendeltem, hogy időben töltsenek meg minden víztartályt. Ugyanakkor utasítást adtam arra is, hogy az állatokat meg kell ölni, ha a tűz elérné a fából készült amphitheatrumot.
Ez ugyan még lehetetlennek látszott, de az álmatlanságtól bedagadt, égő szemmel és sajgó égési sebekkel azt a lehetőséget is számításba vettem, hogy az egész város elpusztul. Képtelen voltam elviselni azt a gondolatot, hogy a fenevadak kiszabaduljanak a menekülők közé.
Estefelé hírnök vert fel az álmomból, és haladéktalanul Néróhoz hívott. Távozásom után Sabina nyomban ellenparancsot adott, hogy mindenkit meg kell ölni, aki kárt próbál tenni az állatokban.
Amint nedves rongyokkal a fejemen, kerülő utakon Maecenas kertje felé bandukoltam a tűzvésztől kivilágított városon át, fáradt szívemben valami világvége hangulat lett úrrá. A keresztények félelmetes jóslataira gondoltam, de Görögország hajdani bölcseire is, akik azt állították, hogy minden a tűzből ered, és majdan a tűzbe tér vissza.
Dudorászó részegek jöttek velem szemben, akik víz hiányában a borkereskedők elhagyott készleteiből oltották szomjukat, és nőket vonszoltak magukkal. A zsidók sűrű seregbe tömörülve himnuszokat énekeltek Istenükhöz. Az egyik utcasarkon nekem jött egy perzselt szakállú, őrült férfi, aki átölelt, és belém kapaszkodott, s a keresztények titkos jelével követelte, hogy javuljak meg, mert eljött az ítélet napja.
Maecenas tornyának lábánál Néró türelmetlenül várta a barátait. Csodálkozásomra az énekesek hosszú sárga köntösét öltötte magira., és a fején koszorú volt. Tigellinus tisztelettudóan tartotta a citeráját.
Néró hallgatóságra vágyott, és felverette álmából minden barátját, akiről tudta, hogy a városban tartózkodik. Ezenkívül az oltási munkálatokról hallgatóságnak odavezényeltetett egy ezred császári testőrt, akik éppen mohón ettek és ittak a kert gyepén, a nedves fák között. A lábunk alatt izzottak az égő és parázsló városnegyedek, mint megannyi sötétvörös sziget. A hatalmas tűz és füst forgataga mintha az égig csapott volna. Nérónak nem volt türelme tovább várnia.
– Olyan látványban gyönyörködhetünk, amelyhez foghatót egyetlen halandó sem látott Trója pusztulása óta – kezdte messze csengő hangon. – Álmomban maga Apolló szállt le hozzám. Miután felébredtem, a dallamok a szívemből törtek elő, mintha isteni igézet hatalmában lennék. Eléneklem nektek a költeményt, amelyet Trója pusztulásáról írtam. Érzem, hogy ezek a dallamok örökké felcsendülnek majd, és halhatatlanná teszik Nérót, a költőt.
A hírnök megismételte a szavait, miközben Néró felkapaszkodott a toronyba. Oda nem sokan fértek be, de természetesen valamennyien mindent elkövettünk, hogy a lehető legközelebb kerüljünk hozzá. Néró saját magát kísérve énekelni kezdett. Hatalmas hangja keresztülharsogta a tűzvész zúgását, és a kerteken át eljutott hallgatóinak fülébe. Úgy énekelt, mintha varázslat hatalmában lett volna, és gyorsírója emlékeztette azokra a sorokra, amelyeket Néró a nap folyamán mondott neki tollba. De Néró éneklés közben újakat költött hozzá. A másik írnok alig győzte gyorsírással feljegyezni az ihlet szülte új verssorokat.
Jártam annyit színházba, és ismertem annyira a klasszikus színdarabokat, hogy észrevegyem: Néró szabadon átvett és módosított ismert verssorokat, akár tudtán kívül, a lelkesedés hatalmában, akár kihasználva a művészi szabadságot. Több órán át énekelt. A centurióknak minden igyekezetükre szükségük volt, hogy korbácsukkal ébresztgessék az álomba merülő praetorianusokat.
De a szakértők egymással versengve állították, hogy még sohasem hallottak ilyen ragyogó éneket és zenét ilyen fenséges háttérrel. Amikor Néró szünetet tartott, elismerő kiáltásokban törtek ki, és lelkendezve mondogatták, hogy erről az előadásról lesz mit mesélniük gyermekeiknek és unokáiknak.
Én magamban azon töprengtem, elmebeteg-e Néró vagy sem, hogy egy ilyen éjszakát választott az éneklésre. De azzal a gondolattal vigasztalódtam, hogy érzékenységében bizonyára mélységesen megbántotta a nép esztelen vádaskodása, és azért alakította át művészetté a császári teendők terhét, hogy könnyítsen a szívén.
Előadását csak akkor fejezte be, amikor a füsttől köhögni kezdett, és köntösének szegélyébe fújta az orrát. Akkor felhasználtuk az alkalmat, hogy egyhangúlag kérlelni kezdjük, kímélje isteni hangját. De miután izzadtan és kivörösödve befejezte, még mindig mámorosan megígérte, hogy a következő éjszakán folytatja az előadást. Itt-ott az égő szigetek peremén hatalmas gőzfelhők csaptak fel, amint a vízvezetékek megnyitott tárolóinak vízkészlete Róma izzó romjaira zúdult.
Tullia asszony háza a Viminalison viszonylag közel volt. Arra gondoltam, ott alszom át a néhány hajnali órát. Atyám miatt nem aggódtam, mivel a ház egyelőre biztonságban volt. Még azt sem tudtam, egyáltalán visszatért-e vidékről. Legalábbis nem láttam a kertben a Néró meghallgatására összehívott szenátorok között.
Mégis otthon találtam őt, amint kivörösödött szemmel virrasztott a csaknem teljesen kihalt házban. Elmondta, hogy Tullia asszony már a tűzvész első napjaiban ezer rabszolga segítségével vidéken helyezte el biztonságban a házban lévő értékeket.
Iucundus, akinek fürtjeit tavasszal vágták le, és aki ingére keskeny piros szegélyt kapott, találkozott néhány társával, akikkel együtt járt a Palatium iskolájába, és velük együtt megszökött, hogy a tüzet nézze. Csúnyán összeégette a lábát, amikor egy égő templomból hirtelen folyni kezdett lefelé a dombról a megolvadt ezüst és arany. Hazavitték, és Tullia asszony vele együtt tért vissza a vidéki majorba. Atyám úgy vélekedett, hogy egész életére nyomorék marad, de enyhén dadogva megjegyezte:
– A fiúnak legalább nem kell katonai szolgálatot teljesítenie, sem a vérét ontania a Kelet homokjában, valahol az Euphratész túlsó partján.
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy atyám túl sok bort ivott, de azt hittem, Iucundus balesete rendítette meg. Észrevette tekintetemet, és haragosan felfortyant:
– Ugyan mit számít, hogy hosszú idő óta újra iszom? Érzem, hogy közeledik a halálom napja. Nem Iucundus sorsa miatt bánkódom. Túlságosan is fürge lába már veszedelmes utakra vitte. Jobb, ha valaki nyomorékon talál rá Isten birodalmára, semhogy megrontsa a szívét. Én magam lelkileg vagyok nyomorék anyád halála óta, Minutus.
Atyám már jóval túl volt a hatvanon, és emlékezetében szívesen tért vissza a múltba. A vele egykorúak többet gondolnak a halálra, mint az én korombeliek, úgyhogy nem fordítottam különösebb figyelmet a megérzéseire. Ehelyett kíváncsian azt kérdeztem:
– Mit beszélsz összevissza a keleti homokról meg az Euphratészról?
Atyám nagyot húzott az aranyserlegben lévő vörös borból, és mesélni kezdett:
– Iucundus iskolatársai keleti királyok fiai. Elrómaiasodott szüleik Parthia leverését Kelet életfeltételének tartják. Ezek az ifjak rómaiabbak maguknál a rómaiaknál is. Így nevelik Iucundust is. A szenátus keleti bizottságában már többször előterjesztették a kérdést. Mihelyt Corbulónak sikerül megszilárdítania helyzetünket Armeniában, Róma támaszpontra tesz szert, és Parthia kutyaszorítóba kerül.
– Hogyan gondolhatsz háborúra éppen most, amikor Rómát ekkora szerencsétlenség sújtotta! – kiáltottam fel. – Három városrész szénné égett, további hat pedig még mindig lángokban áll. Az ősrégi emlékek és a hadi emlékek elpusztultak a lángokban. Vesta temploma porrá vált, és törvénytábláival együtt leégett a Tabularium. Róma újjáépítéséhez évekre lesz szükség, és olyan mérhetetlenül sok pénzre, hogy nem is merek rágondolni. Ilyen körülmények között hogyan számolhatsz egy háborúval?
– Éppen ezért – magyarázta atyám gondolataiba, mélyedve. – Nincsenek sem látomásaim, sem jelenéseim, noha olyan furcsa álmokat kezdek látni, hogy egyre azon töprengek, mit is jelenthetnek. De az álmokról fölösleges beszélni. Arra gondolok viszont, hogy Róma újjáépítési költségeinek fedezésére súlyosan megadóztatják a tartományokat. Ez elégedetlenséget szül, mivel a gazdagok és a kereskedők végső soron a néppel szokták megfizettetni az adókat. Amikor nőttön-nő az elégedetlenség, a kormányzatot bírálják. Az államtudomány szerint a háború a legjobb eszköz ahhoz, hogy a belső elégedetlenséget kifelé vezessék le. Ha egyszer kezdetét veszi a háború, mindig van pénz a fedezetére.
– Magad is tudod – folytatta –, hogy a legkülönbözőbb körökben rosszallják Róma elpuhulását és a katonai erények hanyatlását. Az ifjú nemzedék ugyan kigúnyolja az ősök erényeit, és Lívius históriáiról paródiákat ad elő. De az ő ereikben is farkasvér csörgedez.
– Néró nem akar háborút – ellenkeztem. – Kész lemondani Britanniáról. Ő csupán művészi babérokra pályázik.
– Amikor komolyra fordul a dolog, az uralkodó mindig kénytelen a nép akaratát követni, különben nem maradhat sokáig a helyén – magyarázta atyám. – A nép természetesen nem akar háborút, hanem kenyeret és cirkuszi játékokat. De a háttérben hatalmas erők húzódnak meg, amelyek úgy vélik, hogy hasznot húzhatnak a háborúból. Az egyes emberek kezében talán még sohasem halmozódtak fel olyan nagy vagyonok, mint mostanság. A felszabadított rabszolgák fényűzőbben élnek, mint előkelő rómaiak, és a hagyományok nem kötelezik őket arra, hogy inkább az állam érdekeit nézzék, mint a magukét. Te még nem tudod, Minutus, milyen mérhetetlenül nagyhatalma van a pénznek, ha szövetkezik saját magával céljai elérésére.
– A pénzről beszélve – szakította félbe hirtelen eszmefuttatását. – Szerencsére van, ami a pénznél is értékesebb. Bizonyára gondját viselted anyád fakupájának.
Nagy zavarba jöttem. Amíg Claudiával veszekedtem, teljesen megfeledkeztem a varázskupáról. Józan számítás szerint a házam már régen elpusztult az Aventinuson, és vele együtt a fakupa is. Nyomban felálltam, és így válaszoltam:
– Kedves atyám, ittasabb vagy, mint hiszed. Felejtsük el képzelgéseidet. Térj nyugovóra, engem vár a kötelesség. Ma éjszaka másokat is gyötörnek a fúriák, nemcsak téged.
Az ittas ember érzelgős módján atyám követelte, hogy jussanak eszembe a sejtelmei, amikor már halott lesz, amire nem is kell már sokat várni. Távoztam a házából, és az Aventinus felé igyekeztem, a leégett területek szélén botorkálva. A forróság miatt a hídon át a zsidónegyedbe kellett mennem, onnan pedig evezős csónakkal vitettem át magam a folyón. Akinek csak volt csónakja, vagyonokat keresett azzal, hogy a menekülőket a folyón át biztonságos helyre szállította.
Meglepetésemre az Aventinusnak a folyóra néző lejtője még sértetlennek látszott. A füstfelhők között bolyongva többször is eltévedtem, és füstölgő romhalmazként láttam viszont a Hold-istennő templomát meg a környékét.
De éppen a leégett terület tőszomszédságában, a saját házam még mindig épen állt. Csak arra gondolhattam, hogy a másutt pusztítónak bizonyuló tűz elfordította lángjait az Aventinus tetejéről, noha tűzvédelmi sávoknak a nyomát sem láttam.
Csupán néhány épületet romboltak le, minden tervszerűség nélkül.
A tűzvész nyolcadik reggele virradt fel a pusztulás és megsemmisülés fölött. Kertemben száz és száz ember feküdt összezsúfolódva, férfiak, nők és gyermekek. A kiszáradt vízmedencék is tele voltak alvókkal. Az alvók között botorkálva, nagy nehezen bejutottam a házamba. A tető alá senki sem merészkedett, noha az ajtók tárva-nyitva álltak.
Berontottam a szobámba, megtaláltam zárt ládámat, és a láda fenekén selyembe csavarva a régi fakupát. Amikor a kezembe vettem, kimerültségemben babonás félelem lett úrrá rajtam, mintha valóban csodatevő tárgyat érintettem volna. Az a szörnyű gondolat ötlött belém, hogy a Szerencse istenasszonyának titokzatos kupája, amelyet atyám szabadosai már Antiokheiában olyan mélységesen tiszteltek, óvta meg a házamat a tűzvésztől. Egyébre már nem tudtam gondolni, mert a kupával a kezemben az ágyra hanyatlottam, és életem legmélyebb álmába merültem.
Az esti csillag feljöttéig aludtam, és a keresztények énekére és örömkiáltásaira ébredtem. Még olyan álomittas voltam, hogy bosszúsan Claudia nevét kiáltottam, hogy arra kérjem, fogja kisebbre a hangját. Azt hittem, hogy reggel van, és szokás szerint a clienseim meg a szabadosaim várnak rám. Csak miután gyors léptekkel az udvarba mentem, jutott eszembe a pusztulás minden borzalma és mindaz, ami történt.
Odakiáltottam a keresztények imáját vezető Aquilának:
– Hallgassatok el, esztelenek! Minden józan gondolkodású emberben haragot ébresztetek, ha ilyen napon világgá ordítjátok örömötöket. A szomszédok már régebben is gyanakodva kérdezgették, voltaképpen miféle élet folyik a házamban.
Aquila csendesebben mondta végig az imádságot, és az ijedt tömeg zajongása mormogássá csendesedett. Aztán Aquila így szólt:
– A parancsnak megfelelően éjjel-nappal itt virrasztottunk és imádkoztunk a dombtetőn, a füsttől fulladozva és félig megsülve. De Krisztus nem jött el. Ezért úgy hisszük, hogy Babülon pusztulása egyelőre csak előjel és figyelmeztetés, hogy az utolsó ítélet napjáig még számosan megjavulhassanak.
Követelően rám nézett és így folytatta:
– Most éhesek és szomjasak vagyunk. Urunk, adj nekünk vizet és eleséget, különben elpusztulunk, bár a lángoktól megmenekültünk.
Magam is éhes voltam, de miután körülnéztem a házamban, tapasztaltam, hogy egyetlen morzsa élelem sem maradt. Az alja nép kiürítette az éléstárakat, és az utolsó csepp vizet is kiitta a kert medencéiből. De Aquila és Prisca Claudiára hivatkozva állította, hogy a tömeg csak úrvacsorákat fogyasztott Krisztus nevében, megáldva a kenyeret, és kevés bort keverve a vízhez. Valamennyi szomszéd ház elhagyatott volt. Először is engedélyt adtam nekik, hogy a saját felelősségemre ezekben a házakban keressenek élelmet, és hozzanak nekem is. De vizet sehol sem találtak.
– Oltsátok szomjatokat a Tiberisben – mondtam nekik –, mások is így tesznek. Mars mezején és Agrippina kertjeiben a folyó túlsó partján nyilvános elosztóhelyeken ingyen osztanak eleséget a népnek. De tiszta víz valószínűleg már csak a szent medencékben van, mivel a vízvezetékek vízkészletét kieresztették.
A tüzek visszfénye az égen azt mutatta, hogy a városban még mindig tombolt a tűzvész, de úgy látszott, hogy a legrosszabbon már túl vagyunk. Kiválogattam a tömegből a rabszolgáimat, és megköszöntem bátorságukat, hogy az életük kockáztatásával megvédtek a házamat. Más rabszolgákat biztattam, hogy haladéktalanul csatlakozzanak a gazdáikhoz, nehogy szökött rabszolgákként büntetésben részesüljenek.
Sikerült csökkentenem a zsúfoltságot az udvarban, de sok kiskereskedő és kézműves, aki mindenét elvesztette, buzgón kérlelt, hogy egyelőre maradhasson a házamban, mivel nem volt hol meghúzniuk magukat. Voltak velük öregek és csecsemők, úgyhogy nem volt szívem a füstölgő romok közé kergetni őket.
A Capitolium templomainak egy része még épen rajzolódott ki oszlopsoraival a lángoló égre. A lassan kihűlő romok között a város naplopói az életük kockáztatásával kaparták elő a megolvadt fémeket. Tigellinus parancsot adott, hogy a leégett területeket őrláncokkal vegyék körül. A rendbontás elkerülésére még a korábbi tulajdonosok sem térhettek vissza, hogy házuk romjai között turkáljanak.
Az állatkertben alárendeltjeimnek lándzsával és íjjal kellett visszavernie a felbőszült tömeget, amely víztárolóinkhoz és takarmánykészleteinkhez akart férkőzni. A kerítések között szabadon járkáló vadkecskéket és szarvasokat ellopták és levágták. Szerencsére a tömeg nem merészelte megtámadni a bölényeket.
Mivel a fürdők elpusztultak, Néró azzal tette fel a koronát költészeti bemutatójára, hogy úszni ment a szent vízmedencébe. Ez veszedelmes vállalkozás volt, de bízott úszótudásában és testi erejében, és a Tiberis vizét, amelyet a cloacák szennyeztek, nem tartotta megfelelőnek. A nép nagyon rossz néven vette ezt a tettét, és suttogva azzal vádolta, hogy a testével beszennyezi az utolsó ivóvizet is, miután előbb felgyújtotta Rómát. A tűzvész keletkezésekor ugyan Antiumban tartózkodott, de ugyan melyik néplázító vette a fáradságot, hogy erre emlékezzék.
Sohasem csodáltam jobban Róma hatalmát és szervező készségét, mint amikor láttam, hogy a lakosság milyen gyorsan kap segítséget, és milyen célszerűen láttak hozzá a romok eltakarításához meg a város újjáépítéséhez. A közeli és a távoli városoknak elrendelték, hogy háztartási eszközöket és ruhaneműt küldjenek. Először alkalmi épületeket emeltek a hajléktalanok számára. A terhüktől megszabadult gabonaszállító hajókat az eltakarított törmelékkel rakták meg, amelyet Ostia mocsaraiba öntöttek.
A gabona árát két sestertiusra szállították le. Ez volt a legalacsonyabb gabonaár, amelyről valaha is hallottam. Engem ugyan nem érintett, mivel az állam megfizette a gabonakereskedőknek a biztosított árakat. A korábbi völgyeket feltöltötték, a meredek domboldalakat kiegyengették. A Palatínustól a Coeliusig és az Esquilinusig terjedő egész területet Néró vette birtokába, hogy új, fényűző palotát építtessen magának, de különben a telkeket felosztották, és széles utcákat jelöltek ki a romok között. A korábbi úthálózat megváltozott.
Azok, akik az új rendszernek megfelelően kívánták újjáépíteni házukat, és erre képesek is voltak, az államkincstártól kölcsönöket kaptak. Akik viszont úgy vélték, hogy a kitűzött határidőre nem képesek új házat építeni, elvesztették ezt a jogukat.
Minden épületet kőből kellett felépíteni. A legnagyobb megengedett magasság két emelet volt. A házak utca felőli oldalán árnyékos oszlopsornak kellett lennie, és minden háznak saját víztárolóval kellett rendelkeznie. A vízelosztást teljesen újjászervezték, hogy a gazdagok ne használhassák többé kényük-kedvük szerint a vizet kertjeikben és fürdőikben.
Természetes, hogy ezek az elkerülhetetlen kényszerintézkedések sok keserűséget váltottak ki. Nemcsak az előkelőek panaszkodtak, hanem a nép is zúgolódott, hogy az új, széles és napfényes utcák nem olyan egészségesek, mint a korábbi zegzugos sikátorok, amelyek a nyári hőségben árnyékot és hűvösséget nyújtottak, éjszakánként pedig rejtekhelyül szolgáltak a szerelmesek számára. Mivel a fiatalok gerjedelme beszorult a négy fal közé, attól tartottak, hogy ez túl korai házasságokat okoz majd.
A provinciák városai és gazdag személyiségei természetesen egymással versengve küldték önkéntes adományaikat Róma újjáépítésére. Ezek az adományok még a kezdethez sem voltak elegendők, és a következmény kényszeradók kivetése lett, amelyek a tönk szélére juttatták a városokat és magánszemélyeket.
Attól lehetett félni, hogy az egész világ koldusbotra jut, ha a nagy cirkuszt, az elpusztult templomokat és színházakat Néró költséges tervei szerint építik újjá. Hamarosan kiderült, hogy olyan óriási palota építését tervezi, aminőt addig még senki sem látott. Amikor elterjedt a híre, hogy a város szívében milyen hatalmas földterületeket tartott fenn a saját használatára, az elégedetlenség tovább nőtt. A tűzvész idején az ostromgépekkel lerombolt gabonaraktárak területét is magának tartotta meg. Ez még több tápot adott annak a hiedelemnek, hogy ő maga gyújtotta fel a várost, hogy ekképpen jusson helyhez az Aranyház számára.
Egyszer egy elégedetlen pillanatában valóban kiszaladt a száján, hogy teljesen új fővárost akar építtetni, vagy pedig keletre helyezi át a fővárost. Ezeket az elejtett szavait továbbadták és eltúlozták. Még arról is tudni véltek, hogy az új fővárosnak a Nérónia nevet szándékozott adni. „De ha nem is ő gyújtotta fel közvetlenül a várost – mondták a legértelmesebbek –, mégis ő zúdította ránk az istenek haragját azzal, hogy császár létére énekessé alacsonyította le magát. Óvakodjatok, polgárok, mivelhogy miatta még nagyobb csapások zúdulhatnak az államra.”
Ősszel a hatalmas záporok lemosták a romokról a legcsúfabb kormot. Az ökrösfogatok éjjel-nappal szállították az épületkövet a városba. Az építkezés állandó zaja és a kopácsolás elviselhetetlenné tette az életet. A munka gyorsítása érdekében még a hagyományos ünnepnapokat sem tartották tiszteletben. A nép, amely hozzászokott a szórakozásokhoz és a felvonulásokhoz, az ingyen lakomákhoz és a cirkuszi játékokhoz, kényelmetlennek és túlságosan szigorúnak érezte az életét.
A tűzvész okozta pusztítás, a rémület és az életveszedelem maradandó nyomokat hagyott minden római polgár szívében. Még consuli hivatalt viselt férfiak is nyilvánosan mesélték, hogyan kergették ki őket a házukból a tűzvész idején, és a részeg katonák a kapott parancsra hivatkozva hogyan gyújtották fel az épületeket, még mielőtt a tűz valóban fenyegette volna őket.
Másrészt azt is mesélték, hogy a keresztények szektája nyilvánosan kifejezésre juttatta örömét, és hálaénekeket énekelt a tűzvész alatt. A köznép nem tett különbséget keresztények és zsidók között. Komoran mutogatták, hogy a Tiberis túlsó partján a zsidó városnegyed megmenekült a tűztől, sőt magában a városban más területek is épen maradtak, amelyeket zsidók béreltek.
A népet mindig bőszítette a zsidók elkülönülése a többi embertől, tíz független zsinagógájuk és tanácsuk független bírói hatalma a zsidók körében. Hiszen a zsidók még a császár képét sem tűrték meg imaházaikban. Boszorkányosságukról számtalan esetet meséltek.
Noha Nérót gyalázandó fennhangon és suttogva városszerte azzal vádolták, hogy ő okozta a város égését, a nép felfogta, hogy nem követelheti a császár megbüntetését. Vádaskodásukkal csak rosszindulatú kárörömet éreztettek, de a roppant szerencsétlenség olyan mérhetetlenül nagy volt, hogy valamilyen formában elkerülhetetlennek látszott a bűnösök felelősségre vonása.
Nérót a legsúlyosabb vádakkal az ősrégi nemzetségek előkelő tagjai illették, akik elvesztették a régmúlt időkből származó emlékeiket, sőt még nemzetségük viaszmaszkjait is. Csatlakoztak hozzájuk a felkapaszkodott újgazdagok, akik attól tartottak, hogy a súlyos adók miatt elvesztik vagyonukat. A köznép viszont értékelte a gyorsaságot és az erélyt, amellyel szenvedéseit enyhítették. Hiszen semmit sem kellett fizetni a kapott segítségért.
A nép a császárt mint néptribunust hagyományosan jogai védelmezőjének tekintette az előkelőkkel szemben, személyét pedig sérthetetlennek tartotta. Ezért csak kárörömet éreztek, amikor elvették tőlük telkeiket a városban a császár javára, és kiváltságaikat korlátozták. De a zsidók kiváltságos helyzete a nép körében már régen gyűlölséget váltott ki.
Azt állították, hogy a zsidók előre megjósolták a tűzvészt. Sokan örömest emlékeztek, hogy Claudius annak idején száműzte a zsidókat Rómából. Nem kellett sok idő, s célozgatni kezdtek rá, majd nyíltan vádaskodtak, hogy a zsidók okozták a tűzvészt, jóslatukat valóra váltandó, meg hogy egy füst alatt hasznot húzzanak a nép bajából.
Az efféle szóbeszédnek természetesen kiszámíthatatlanok voltak a következményei. Ezért a hithű zsidók Poppaeához fordultak, hogy előtte és az ő közvetítésével Néró előtt tisztázzák, hogy milyen nagy különbség van zsidók és keresztények között. Ez nehéz feladat volt, mivel a názáreti Jézus mindenesetre zsidó volt, és a róla mint Krisztusról szóló tanítás a zsidók közvetítésével terjedt el. Rómában a keresztények magvát még mindig a zsinagógáiktól elfordult zsidók alkották, noha a keresztények túlnyomó többsége már nem volt körülmetélt.
Poppaea istenfélőnek tartotta magát, tisztelte Jeruzsálem templomát, és ismerte Ábrahámot, Mózest meg a zsidók többi szent történetét. De a zsidók a biztonság kedvéért nem sokat beszéltek neki az írásaikban megjövendölt Messiásról. Szédült a feje a zsidók magyarázataitól. Semmi rosszat sem sejtve, az Esquilinuson levő termeibe hívatott, hogy érthetően megmagyarázzam neki, valójában mit is akarnak tőle a zsidók. Nem voltam elragadtatva ettől a kegytől, de nevetve így szóltam:
– A tanult férfiak egész életükben hiába törték a fejüket, hogy mit is akarnak a zsidók. De hallgassuk meg, hogyan adják elő ők az ügyüket.
A zsidók így beszéltek:
– Jeruzsálemben és valamennyi országban, ahol a zsidóknak zsinagógáik vannak, két pártunk van, a szaddukeusok és a farizeusok. Bizonyos dolgokról vitatkoztunk egymással, de valamennyien hithű zsidók vagyunk. Ezzel szemben a keresztény zsidók szakadárok és méregkeverők. Amikor Jeruzsálemben a szaddukeusok kerültek hatalomra, megköveztettük a főemberüket, Jakabot, a többieket pedig kikergettük a városból. Sajnos, ismét ők szerezték meg a hatalmat. Ők megtűrik Jakab híveit, amíg ezek a keresztényektől a körülmetélést megkövetelik.
Poppaea aranyhajú fejét rázta, és csodálkozva így szólt:
– Nekem azt tanították, hogy az ember elismerheti a ti isteneteket, és hivő lehet még akkor is, ha nem metélteti körül magát. Férfi számára kínos ez a művelet.
– Így tanítottuk, és így is van – heveskedtek a zsidók –, de a keresztények szörnyű módon visszaéltek a mi türelmességünkkel, hogy még könnyebbé tegyék az utat. Bárki játszhatja a zsidót, elismerve az ő Krisztusukat, aki nem az igazi Messiás.
– Hallottam a keresztényekről – mondta nyájasan Poppaea, de mindig azt hittem, hogy ők is a zsidók istenét vallják, mint magam is. Végeredményben mit akartok tőlem?
– Azt akarják, hogy te dönts az ő hitvitájukban – magyaráztam tréfásan, de a zsidók komolyan megharagudtak.
– Ezekből a kérdésekből nem szabad tréfát űzni – jelentették ki. – A keresztények Krisztusa nem a zsidók Messiása. Legyen átkozott, aki őt Krisztusnak ismeri el. Mi megtagadjuk őt, lett légyen körülmetélt vagy körülmetéletlen. A keresztények jövendölték az ítélet napját, és énekeltek hálaadó zsoltárokat Róma égése idején. Az ő bűnük nem a mi bűnünk.
– A keresztények nem bűnösök – vágtam közbe. – Ők alázatosak, noha együgyű emberek. Talán együgyűbbek, mint ti. A zsidók talán nem vallják az utolsó ítéletet és az ezeréves birodalmat?
A zsidók komoran néztek rám, egymás között tanakodtak, és így feleltek:
– Ilyen dolgokról nem beszélünk kutyákkal. Csupán azt akarjuk kijelenteni, hogy a keresztények bűne nem a mi bűnünk. Róluk bármi rosszat készek vagyunk elhinni.
Szerintem a beszélgetés egyre baljósabb irányba terelődött. Ezért megszólaltam:
– A kezdődő fejfájás jeleit fedezem fel fáradt tekintetedben, kedves Poppaea. Készítsünk a beszélgetésről rövid emlékeztetőt; a zsidók elhatárolják magukat a keresztényektől, és kijelentik, hogy gyűlölik őket. Önmagukat jámboroknak mondják. A keresztényekről csak rosszat tartanak, önmagukról jót. Ennyi az egész.
Amikor észrevettem a zsidók keserű arckifejezését így folytattam:
– El kell ismerni, hogy a keresztények között vannak korábbi bűnözők és gonosztevők, akik megjavultak, és elnyerték, bűneik bocsánatát. Az ő királyuk természetesen azért jött, hogy a bűnösöket keresse, nem pedig a jámbor embereket. De a keresztények általában nyájasak és békéltetők, enni adnak a szegényeknek, segítik az özvegyeket, és vigasztalják a rabokat. Semmi rosszat nem tudok róluk.
Poppaeát elfogta a kíváncsiság. Kérdezősködni kezdett:
– Milyen bűnről beszélnek ők? Ebben az egészben van valami homályos, amit nem értek.
– Bizonyára hallottad – magyaráztam gúnyosan –, milyen esztelen mendemondákat terjesztenek a nép körében a Rómára zúdult szerencsétlenség okairól. Megítélésem szerint a zsidók csupán azt szeretnék bizonygatni, hogy nem ők gyújtották fel Rómát. Szerintük az ilyen feltevés ugyanolyan esztelenség volna, mintha a császárt vádolnák Róma égéséért.
De gúnyos szavaim kárba vesztek. Annyira félt Poppaea a zsidók boszorkányosságától. Felragyogó arccal így kiáltott:
– Most már értem! Menjetek békében, szent emberek. Nem engedem meg, hogy bárki bármi rosszat feltételezzen rólatok. Jól tettétek, hogy elhatároltátok magatokat a keresztényektől.
A zsidók hallelujájukkal áldást mondtak rá, és távoztak. Miután elmentek, így magyaráztam:
– Bizonyára megérted, hogy puszta irigységből gyűlölik a keresztényeket. A keresztények megnyerték a maguk hitének a zsidók korábbi pártfogóit, akiktől busás ajándékokat kaptak Jeruzsálem és az itteni zsinagógák részére.
De Poppaea vitába szállt velem:
– Ha a zsidóknak van okuk rá, hogy gyűlöljék a keresztényeket, akkor a keresztények bizonyára veszedelmes és kártékony emberek. Magad mondtad, hogy azelőtt bűnözők és gonosztevők voltak.
És nem is volt hajlandó meghallgatni további magyarázatokat, mert ennél több nem fért csinos fejébe. Szerintem egyenesen Néróhoz ment, s elmondta, hogy a veszedelmes keresztény szekta gyújtotta fel Rómát, és hogy a keresztények soraiban csupa bűnöző van.
Néró megörült a hírnek, és késedelem nélkül parancsot adott Tigellinusnak, hogy tisztázza, mi a vád alapja. A zsidókat kikapcsolták az ügyből, mert vallásuknak csupán néhány vonása egyezik látszólag a keresztények veszélyes tanításával.
Az ilyen vizsgálat folytatása a városi praefectus feladata volt. De Néró jobban bízott Tigellinus erélyességében. Aztán meg a keresztények hite keletről származott, és híveik csaknem valamennyien keletről betelepült idegenek voltak. Tigellinust nem érdekelték a hitbéli kérdések, és csak a kapott utasításnak tett eleget, amikor a nyomozást a leghitványabb római alja nép körében indította meg.
A feladat nem volt nehéz. Beosztottjai egyetlen délután több tucat gyanús külsejű férfit gyűjtöttek össze, akik örömest elismerték, hogy keresztények, és nagyon meglepődtek, amikor haladéktalanul letartóztatták, és a praetorium pinceboltozataiba vitték őket. Egyenesen megkérdezték tőlük, hogy a nyár folyamán ők gyújtották fel Rómát vagy sem. A tagadó válasz után megkérdezték tőlük, ismernek-e más keresztényeket. Ártatlanságukban seregnyi keresztényt adtak fel, annyi nevet sorolva fel, amennyi csak az eszükbe jutott. A katonáknak csak oda kellett menniük, és a lakóhelyükről elővezetniük a feladott férfiakat és nőket. Ezek ellenkezés nélkül követték őket.
Reggelre mintegy ezer keresztényt gyűjtöttek össze, a legtöbbet a legalacsonyabb néposztályból. A katonák egyenesen dicsekedtek, hogy csak a tömeg közé kellett elegyedniük, és kiáltva megkérdezniük, vannak-e a tömegben keresztények, hogy az ostobák maguk jelentkezzenek.
Tigellinus megdöbbent, amikor a kihallgatásra várók nagy számát látta. Amikor már szűkös volt a hely, a legjobbnak vélte, ha megrostálja a vádlottakat. Először is elengedte a zsidókat, akik meg tudták mutatni, hogy körül vannak metélve. A tömeg közé tévedt néhány római lovagot szigorúan megdorgálta és szabadon bocsátotta, mert véleménye szerint egy római lovagot azért mégsem lehetett Róma felgyújtásával vádolni.
Néhány római tolvaj megszeppent, amikor látta, milyen alja nép közé keveredett, hangoztatták, hogy bizonyára tévedésről van szó, és ajándékokat kínált a praefectusnak a tévedés tisztázására. Őket Tigellinus szívesen elengedte, mert főleg a megbélyegzett gyilkosokat és a szökött rabszolgákat tartotta bűnösöknek. Nagyon szeretett volna alapos tisztogatást végezni Róma egész alvilágában, amely a tűzvész után, éj idején veszélyessé tette a várost. Ilyen zavaros elképzelése volt a keresztényekről.
A foglyul ejtett emberek eleinte békésen viselkedtek, és egymás között Krisztusra hivatkoztak, nem is fogták fel először, mivel vádolhatják őket. Hiszen megnyugtató példaként mellettük szólt Paulus szabadon bocsátása és a császár ezzel kapcsolatos döntése. De amikor látták, hogy egyeseket elkülönítenek a többiektől, és szabadon bocsátanak, és egymástól hallották, hogy előzetesen mindenkitől megkérdezték, részt vett-e Róma felgyújtásában, s ha nem, mit tud a dologról, kezdtek félni és bizalmatlanul nézni egymásra.
A körülmetéltek kizárása az ügyből azt a gyanút ébresztette bennük, hogy valamilyen módon a jeruzsálemi oszlop, a meg boldogult Jakab híveinek keze van a dologban. Hiszen ezek tartósan elkülönültek a többi kereszténytől a maguk seregébe, a saját zsidó szokásaikat követték, és a többieknél szentebbnek tartották magukat, Kephasz és Paulus hívei között is heves vita robbant ki. Ennek az lett a következménye, hogy a foglyok elvesztették önuralmukat, és az ellentáborhoz tartozó keresztények közül olyan sokat adtak fel, amennyit csak tudtak.
Amikor látták, hogy a többiek így járnak el, a békés természetűekben is felébredt az irigység és a bosszúvágy, és újabb feljelentéseket tettek. A tömegben olyanok is akadtak, akik ésszerű megfontolás után azt tartották a legelőnyösebbnek, ha a lehető legtöbb emberről állítják azt, hogy keresztény, még olyanokról is, akik magas méltóságokat töltenek be.
„Minél többen vagyunk – gondolták bizakodva –, annál lehetetlenebbé válik a bírósági eljárás, ha ugyan ilyesmire egyáltalán sor kerül. Hiszen Paulust szabadon engedték. A gonosz Tigellinus hamarosan észhez tér, amikor a mieink nagy számát és befolyását látja.”
Éjszaka tehát Róma-szerte egész családokat vettek őrizetbe, amennyit csak tudtak a praetorianusok. Az igazhitű zsidók is készségesen elárulták azokat a zsidókat, akik Krisztust vallották, követelve, hogy fogják el őket. Csak reggel tértek észhez. Tanácsuk úgy döntött, hogy a harag ellenére is az lesz a legokosabb, ha egyáltalán nem kevernek zsidókat az ügybe, mert különben a nép haragja minden megkülönböztetés nélkül zúdul minden zsidóra. Bármennyire haragudtak is azokra, akik elhagyták az ő hitüket, józan eszük ezúttal felülkerekedett a gyűlölködésen.
Reggel felé Tigellinus nem valami rózsás hangulatban ébredt fel; miután éjszaka részegeskedett és örömfiúval szórakozott, másnaposan azt látta, hogy a praetorianusok hatalmas gyakorlótere tele van rendesen öltözött emberekkel, akik családostul alázatosan ülnek a földön. Hosszú listákat mutattak be neki a feljelentésekről, és azt kérdezték, hogy benyomuljanak-e a szenátorok és a consuli méltóságot viselt férfiak házába is, hogy letartóztatásokat eszközöljenek.
Először nem hitt ezeknek a vádaknak, hanem úgy vélekedett, hogy a keresztény bűnözők puszta gonoszságból vádolták be a tisztességes római polgárokat. Ezért ruganyos léptekkel, korbáccsal a kezében járta be a gyakorlóteret, itt-ott haragosan megkérdezve: „Valóban keresztények vagytok?” Valamennyien örömmel és bizakodóan tettek hitvallást Krisztus mellett.
Olyan tisztességes, becsületes arcú és ártatlan kinézetű emberek voltak, hogy valami visszatartotta őt korbácsa használatától, hanem arra a következtetésre jutott, hogy a dologban valami szörnyű tévedésnek kell lennie. A sommás becslés szerint a feljelentések listája alapján segédeivel arra az eredményre jutott, hogy több tízezer embert kellene letartóztatni valamennyi néprétegből. Ilyen nagy tömeg megbüntetése esztelenségnek látszott.
Természetesen egész Rómában elterjedt a szóbeszéd a keresztények tömeges letartóztatásáról. Tigellinus elé csapatostul tódultak irigy és kárörvendő tanúk, hogy állítsák, miszerint a saját szemükkel látták, amint a keresztények Róma égése alatt összegyűltek a dombokon, hogy hálaénekeket énekeljenek, és előre megjósolták, hogy az égből tűzeső hull Rómára.
A praetoriumban teljes zűrzavar uralkodott. A Mars-mező szükségépületeibe telepített tömegek kihasználták az alkalmat, berontottak a keresztényeknek ismert családok lakásába, bántalmazták a keresztényeket, és kifosztották boltjaikat, nem téve különbséget zsidók és keresztények között.
Miután híre ment, hogy tisztázódott, kik voltak a gyújtogatók, a garázdálkodó tömeg a praetoriumba vonszolta az összevert és megtépázott keresztényeket és zsidókat, s a városi rendőrök nem akadályozták ebben. Tigellinusnak volt annyi esze, hogy szigorú beszédet intézett a tömeghez, megtiltotta, hogy a nép, érthető haragja ellenére, a saját kezébe vegye az igazságszolgáltatást, és kijelentette, hogy a császár megbünteti azokat, akikről bebizonyosodik, hogy vétkesek a gyújtogatásban, mégpedig olyan formában, amelyre szörnyű bűnükkel rászolgáltak.
Aztán elküldte a praetorianusokat a rend visszaállítására a városban. Ezen az őszi reggelen a keresztények nagyobb biztonságban voltak a praetorianusok táborának falain belül, mint a saját otthonukban.
Az Aventinuson megmaradt házamban és kertemben kora reggel óta csapatostul gyülekeztek a riadt menekültek, hogy biztonságos helyet találjanak, mert abban reménykedtek, hogy méltóságom és tisztem megvédi őket. A szomszédok fenyegetően léptek fel, szidalmakat kiáltoztak, és az udvar falkerítésén át köveket dobáltak. Nem mertem felfegyverezni a rabszolgáimat, nehogy a keresztényeket ráadásul még fegyveres ellenállással is vádolhassák. Csupán szigorú parancsot adtam a kapu őrzésére. Kellemetlen helyzetbe kerültem. Csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy Claudia végül hajlandó volt a szülés idejére szolgálóival együtt a római tűzvészt követő zűrzavaros helyzetben átköltözni caerei birtokomra.
Mivel aggódtam miatta, ideges voltam, és nem akartam túlságosan ingerülten bánni a keresztényekkel, akiket ő kedvelt, nehogy balszerencsét hozzak a szülésre. Miután fontolóra vettem a különböző lehetőségeket, komoly beszédet intéztem a keresztényekhez, és biztattam őket, hogy haladéktalanul meneküljenek el a városból, mivel a keresztények ellen szemlátomást komoly vádat akarnak emelni.
De a keresztények ellenkeztek, s kijelentették, hogy senki sem bizonyíthat rájuk semmi rosszat. Éppen ellenkezőleg, mivel felhagytak bűneikkel és vétkeikkel, magatartásukban és életmódjukban tisztességes emberek lettek. Emberi gyengeségükben talán vetkeztek Krisztus ellen, de semmi rosszat nem tettek sem a császár, sem az állam kárára.
Ezért ügyvédeket szándékoztak felfogadni őrizetbe vett testvéreik védelmére, és élelmet meg italt akartak vinni nekik szorongatott helyzetükben. Akkor még nem volt ismeretes, hogy az éjszaka milyen mérhetetlenül sok embert tartóztattak le.
Hogy megszabaduljak tőlük, kétségbeesetten pénzt és praenestei meg caerei birtokaimon menedékhelyet ígértem nekik, ha elhagyják a várost. De addig nem hajlottak a szóra, amíg meg nem ígértem, hogy magam beszélek Tigellinusszal, és a legjobb tudásom szerint védelmezem a keresztényeket. Hiszen praetori hivatalt viselt férfi vagyok. Nálam a keresztények biztosan nagyobb segítségre lelnek, mint a köznép valamelyik, ismeretlen ügyvédjénél. Végül tétovázva és egymás között vitatkozva elhagyták a házamat, úgyhogy üres lett az udvarom.
Időközben a tábor területén az őrizetbe vett keresztényeknek sikerült valamennyire rendezniük soraikat, és csoportosulniuk a vezetőik körül, akik a maguk részéről egymással tanácskozva arra a döntésre jutottak, hogy elfelejtik nézeteltéréseiket, és csupán Krisztusban bíznak, aki bizonyára elküldi lelkét az ő védelmükre. Valamennyiüket rettegéssel töltötték el a pinceboltozatból hallatszó jaj kiáltások, és nagy szorongattatásukban imádságokban és bizakodó énekekben kerestek oltalmat.
A tömegben volt néhány törvénytudó, akik sorra jártak mindenkit, beszéltek a nőkhöz, s a Paulus ügyében hozott korábbi császári döntéssel bátorították őket. Az volt a legfontosabb, hogy senki, még a legszörnyűbb kínzás ellenére se ismerje el, hogy része lenne a gyújtogatásban. Az ilyen hamis vallomás romlást hozna valamennyi keresztényre. Nekik azt jövendölték, hogy Krisztus nevéért üldöztetésben és szenvedésekben lesz részük. Krisztus mellett kell hitet tenniük, de semmi mást nem szabad elismerniük.
Amikor a praetoriumba értem, megdöbbentem a letartóztatottak szokatlanul nagy számától. Ez az első pillanatban megnyugtatott, mert szerintem ennyi embert még az sem gyanúsíthatott gyújtogatással, akinek elment az esze.
Tigellinushoz a legalkalmasabb pillanatban érkeztem, amikor teljesen elvesztette a fejét, és azt sem tudta, mit tegyen, és hogyan járjon el. Ordítva rontott elém, és azzal vádolt, hogy állítólag éppen én adtam Nérónak hamis képet a keresztényekről. Hiszen csak jelentéktelen részük állt gonosztevőkből. Határozottan tiltakoztam, és kijelentettem, hogy Nérónak egyetlen szót sem szóltam a keresztényekről.
– Éppen ellenkezőleg, én csak jót tudok a keresztényekről – mondtam. – Teljesen veszélytelen emberek, és egymás között legfeljebb a hitbéli dolgok miatt veszekszenek, anélkül hogy az állami ügyekbe vagy a nép szórakozásaiba keverednének. Még színházba sem járnak. Esztelenség ilyen embereket vádolni Róma felgyújtásával.
Tigellinus ijesztően elvigyorodott, kinyitotta az egyik feljelentési lajstromot, felolvasta a nevemet, és így gúnyolódott:
– Te vagy a legkiválóbb szakértő, hiszen téged is feladtak mint keresztényt. Hasonlóképpen a-feleségedet és az egész háznépedet is anélkül, hogy külön-külön felsorolták volna a neveket.
Úgy éreztem magam, mintha hirtelen ólomsúly nehezedett volna rám, és egyetlen szó sem jött ki a számon. De Tigellinusból kirobbant a nevetés.
– No, azért csak nem hiszed, hogy hitelt adnék egy ilyen feljelentésnek veled kapcsolatban! – kiáltotta. – Ismerlek téged is meg a híredet is. És ha benned kételkednék is, akkor sem kételkednék soha Sabinában, a feleségedben. A feljelentő még azt sem tudta, hogy elváltál a feleségedtől. Nem, a megátalkodott gonosztevők csupán merő gonoszságból akarják elhitetni, hogy állítólag az előkelő római körök is belekeveredtek az ő undorító babonájukba.
– De azért a titkos szövetség meglepően széles körben elterjedt – folytatta. – Főként azt furcsállom, hogy valamennyien, saját szabad akaratukból és örömest elismerik, hogy Krisztust követik istenük gyanánt. Csak azzal magyarázhatom, hogy megbabonázták őket. De az ilyen boszorkányosságnak véget kell vetni. Ha látják majd, hogy a bűnösök milyen büntetésben részesülnek, azt hiszem, megijednek, és azonmód felhagynak esztelenségeikkel.
– Talán az lenne a legokosabb, ha megsemmisítenéd feljelentési lajstromokat – javasoltam óvatosan. – De mit beszélsz összevissza a bűnösségről?
– Valószínűleg igazad van – ismerte el Tigellinus vidáman mosolyogva. – Akár hiszed, akár nem, még consuli méltóságú férfiakat és szenátorokat is feladtak, hogy állítólag keresztények. Az ilyen rágalmat titokban kell tartani. Különben előkelő rendjeink szégyenbe kerülnek a nép szemében. Eszem ágában sincs akár Nérónak is megemlíteni ezeket az esztelen vádakat.
Fürkésző pillantást vetett rám, könyörtelen szemében élénk villanással. Sejtettem, hogy a saját javára gondosan megőrzi a listákat, hogy zsarolásra használja fel, mert természetesen minden előkelő római kész volt bármit fizetni, hogy a rágalom árnyéka se vetődjék rá. Ismét felfortyantam, hogy mit beszélt a bűnösségről.
– Hisz éppen elég beismerés van a birtokomban, még sok is – dicsekedett, és amikor ezt nem akartam elhinni, a nagyobb bizonyság kedvéért levitt a pincébe, és egymás után megmutatta félholtan jajgató áldozatait.
– Természetesen csak a megbélyegzett bűnözőket és a szökött rabszolgákat vetettem alá kínvallatásnak, és még néhányat, akikről úgy láttam, hogy félelmükben titkolnak valamit – magyarázta. – A legtöbbnek elég volt a hatékony korbácsolás, de amint látod, másoknál tüzes vasat és vaskarmokat is kellett használni. Konok emberek ezek a keresztények. Néhányan meghaltak, de semmit sem vallottak be, csak Krisztust hívták üvöltve segítségül. Néhányan persze nyomban vallottak, mihelyt megpillantották a kínzószerszámokat.
– Mit vallottak be? – förmedtem rá.
– Természetesen azt, hogy Krisztus parancsára felgyújtották Rómát – állította arcátlanul Tigellinus, egyenesen a szemembe nézve, de amikor észrevette hitetlenkedésemet, elismerte: Legyen, ahogy akarod. Egyik vagy másik részben elismerte, hogy jelen volt a gyújtogatásnál, amikor a katonák felgyújtották a házakat. Bűntársakról vagy általános összeesküvésről nem sikerült vallomást kicsikarnom. De sokan, különben egészen becsületes külsejű emberek, maguktól elismerték, hogy felfogásuk szerint istenük büntette tűzvésszel Rómát bűnei miatt. Hát ennyi nem elég? Mások viszont őszintén elmondták, hogy a tűzvész alatt várták, hogy istenük alászálljon az égből, és mindenkit elítéljen, aki nem ismeri el Krisztust. Ez államellenes összeesküvésre utal. Ezért a keresztényeket meg kell büntetni babonájuk miatt. Teljesen egyre megy, hogy önkezükkel vettek részt a város felgyújtásában, vagy nem is tudtak az egész gonosz tervről.
Egy fiatal leányra mutattam, akit bőrszíjakkal egy véres kőpadra kötöztek. Szájából folyt a vér, mellét és tagjait olyan csúnyán összemarcangolták a vaskarmokkal, hogy elvesztette eszméletét, és szemlátomást közel állt az elvérzéshez.
– Ez az ártatlan leány ugyan mit vallott be neked? – kérdeztem.
Tigellinus a kezét dörgölte, kerülte a tekintetemet, majd kérlelőre fogta:
– Próbálj egy kicsit engem is megérteni. Az egész délelőtt szörnyű másnapos hangulatban voltam. Hiszen nekem is kellett legalább valami kis élvezet ebből az egészből. De ugyanakkor komolyan kíváncsi voltam, ugyan mit fog vallani a leány. De semmi mást nem tudtam kiszedni belőle, mint azt, hogy valamilyen úr hamarosan megjelenik, hogy elítéljen engem, és a tűzbe vessen gonoszságom büntetéséül. Bosszúvágyó leány. A tűzről különben mindegyikük lelkesen beszél, mintha rendkívüli módon vonzódnának a tűzhöz. Vannak emberek, akik élvezettel nézik a tűzvészt. Különben azon az éjszakán Néró is aligha lelkesült volna fel, hogy Maecenas tornyában énekeljen.
Úgy tettem, mintha közelebbről szemügyre vettem volna a leány testét, bár erős hányinger fogott el.
– Ide figyelj, Tigellinus – mondtam nyomatékosan –, ez a leány zsidónak látszik.
Tigellinus nagyon megijedt, és erősen megragadta a karomat.
– El ne mondd Poppaeának! – kérlelt. – Valamennyi alvilági isten nevére, hogyan különböztethetném meg a zsidó leányt egy másik leánytól. Az ő testén nincs ugyanolyan ismertetőjel, mint a férfiakén. De mindenesetre a leány keresztény volt. Ostobaságában nem tagadta meg a hitét, bár megígértem neki, hogy élve hazaengedem, ha elhagyja a babonáját. Bizonyára megbabonázták.
Szerencsére Tigellinus, miután megszeppent, felhagyott a további kínzásokkal, és magukhoz térítette áldozatait, hogy képesek legyenek elviselni azt a büntetést, amelyet majd a császár mér ki rájuk a gyújtogatás bűnéért. Visszatértünk külön kihallgatási szobájába. Jelentették neki, hogy Pudens Publicola, az ősi Valerius-nemzetségből minden áron beszélni akar vele, és egy öreg zsidó van a társaságában.
Kellemetlenül meglepődve, Tigellinus a fejét vakargatta, segélyt kérő pillantást vetett rám, és így szólt:
– Pudens nyájas vén bolond. Miért haragudott meg rám? Csak nem tartóztattam le véletlenül valakit a cliensei közül? Maradj velem, ha egyszer ismered a zsidókat.
Pudens szenátor belépett, és fehér feje reszketett a haragtól. Meglepetésemre Kephasz követte, kopott pásztorbottal a kezében, és szakállas arca vöröslött az indulattól. A félelemtől sápadt Cletus nevű ifjú is velük volt, aki több nyelvet ismert, és akit láttam néha, amint Kephasz beszédét tolmácsolta.
Tigellinus felállt, és igyekezett tisztelettudóan köszönteni Pudenst. De az aggastyán nekirontott, bíborcsizmájával feléje rúgott, és szidalmazni kezdte:
– Tigellinus, te átkozott lókupec, te kurafi, te homokos! Mit eszeltél ki, és mit műveltél? Milyen koholt vádakat hozol fel a keresztények ellen? Meddig terjed még az arcátlanságod?
Tigellinus alázatosan próbálta megmagyarázni, hogy magánéletének kedvteléseit nem keveri össze a praefectus praetori méltóságával. Rómában nem ő az egyetlen beteges hajlamú, és nem szégyenkezik amiatt sem, hogy számkivetése idején lónemesítéssel kereste a kenyerét.
– Hagyjál fel hát a szidalmakkal, népszerű Pudens – kérlelte. – Jusson eszedbe saját méltóságod is, és az, hogy nem magánemberhez szólsz, hanem az állam szolgájához. Ha valami panaszod van, türelmesen meghallgatom, mi járatban vagy.
Kephasz felemelte a karját, és emelt hangon, arameus nyelven kezdett beszélni, ránk sem pillantva, mintha valaki idegenhez szólt volna a szobában. Tigellinus ijedten ugyanabba az irányba nézett, és ezt kérdezte:
– Ki ez a zsidó? Mit és kihez beszél? Csak nem varázsigéket mond? Legalább megmotozták, hogy nincsenek nála boszorkánykötések vagy veszedelmes varázseszközök?
A karját megrántva elhallgattattam Tigellinust, és így magyaráztam:
– Ő a keresztények vezetője, a híres Kephasz. Azt mondják, halottakat támasztott fel, és olyan csodákat tett, hogy annak idején a varázsló Simon hozzá, képest tanulófiú volt. Pudens szenátor védelme alatt áll, amióta kigyógyította őt vízkórságából.
Tigellinus szarvat formált az ujjaiból, hogy távol tartsa a gonosz erőket, majd így szólt:
– Ő zsidó. Semmi dolgom sincs vele. Parancsold neki, hogy tüstént fejezze be a varázsigéket, és menjen az útjára, s ne hadonásszon a varázsló botjával. Különben megharagszom.
Cletus görögre fordította Kephasz szavait, prédikáló hangon, mintha korábban már többször kellett volna ugyanazt elismételnie. Tigellinus úgy tett, mintha hallgatta volna, de keveset értett görögül, mivel ifjúságában egyébbel töltötte az idejét, s nem sokat koptatta az iskolapadot. Tudtam, hogy szégyelli műveltségének ezt a fogyatékosságát. Ezért lefordítottam latinra mindazt, amit megértettem Kephasz szóáradatából.
– Urához, a názáreti Jézushoz vagy Krisztushoz fohászkodik, és buzgón könyörög hozzá, hogy fékezze hevességét. Hirtelen haragú ember, és annak idején sokat szenvedett féktelensége miatt. Tanítómesterének többször is meg kellett dorgálnia őt. A keresztényeknek szigorúan megparancsoltatott, hogy a rosszért jóval fizessenek, és bocsássanak meg üldözőiknek. Most attól tart, hogy jogos haragjában nem lesz képes eleget tenni ennek a parancsolatnak.
Tigellinus idegei felmondták a szolgálatot.
– Hogyan szólhat Krisztushoz, mintha jelen volna a szobában? – kérdezte a félelemtől tágra meredt szemmel. – Én nem látom őt. Gonosz boszorkányság ez. De szaporán magyarázd meg neki, hogy én nem üldözöm őt, és nem is akarok rosszat neki.
Pudens szenátor időközben összeszedte magát, és így magyarázott:
– A tekintélyes Kephasz azért jött ide, hogy ő feleljen valamennyi vádért, amit a keresztények ellen kiagyaltál. Követeli, hogy bocsásd szabadon a többieket, és vedd át őt. Ő a pásztoruk. A többiek, a legkisebbektől a legnagyobbakig, valamennyien csupán az ő juhai.
Tigellinus a fal felé hátrált, barna arca halálsápadtra vált, és remegett a szája, amikor ezt kérte:
– Vidd el őt, mielőtt még megparancsolnám, hogy korbáccsal kergessék ki a praetoriumból. Parancsold meg neki, hogy hagyja el a várost. A császár parancsára folytatok vizsgálatot a keresztények összeesküvésében, amelynek célja a város elpusztítása volt. A gyújtogatók már beismerő vallomást tettek, de készségesen elismerem, hogy sok tisztességes kereszténynek tudomása sem volt a szörnyű tervről. Bizonyára ennek az öreg varázslódnak sem azzal a gonosz botjával.
Pudens tátott szájjal hallgatta, és sovány állának ráncos bőre lebernyegként fityegett alá. Szánakozóan megcsóválta a fejét, aztán így vádaskodott:
– Mindenki tudja, hogy a császár maga gyújtatta fel Rómát, hogy a Caelius és az Esquilinus közötti telkeket birtokába vehesse esztelen építkezési terveihez. De Néró nagyon téved, ha azt képzeli, hogy a maga bűnét ártatlanok nyakába varrhatja. Óvakodjék a nép haragjától, ha ez kiderül.
Tigellinus körülpillantott, mintha attól tartott volna, hogy a falaknak füle van, és így figyelmeztette:
– Öreg ember vagy, Pudens. Zavaros a fejed. Még gúnyból se engedj ki a szádon ilyen sértő pletykálkodást. Vagy talán magad is keresztény vagy, és ostobaságodban belekeveredtél az ügybe? Vigyázz magadra. Téged is feladtak, bár természetesen nem fordítottam figyelmet ilyen esztelen vádaskodásra. Róma szenátusának tagja nem lehet keresztény.
Nevetni próbált, de egész idő alatt le nem vette a szemét Kephaszról, és összerezzent, valahányszor az megmozdult. Pudensnek eszébe jutott a méltósága és a rangja, és megértette, hogy túl messzire ment. Engesztelő hangon így szólt:
– Ismerjük el, hogy a keresztények között lehetnek fanatikus rajongók, sót hamis próféták is. Talán báránybőrbe bújt farkasok is beférkőztek a soraikba. De Kephasz mindenkiért felelősséget vállal a nyilvános tárgyaláson. Csupán attól óvakodj, hogy akkor, a lélektől megszálltan, nehogy olyan szavakat mondjon, amelyektől Néró is megijed.
Tigellinus kissé megnyugodott, és kijelentette:
– Nem vagyok rossz ember. Ha értelmes egyezkedésről van szó, mindig kész vagyok a fele utat megtenni a másik fél felé. De a varázslód nem vállalhat felelősséget ebben az ügyben, mivel zsidó. Neki megvannak a maga jogai és kiváltságos helyzete, mint a többi átkozott zsidónak is. Néró kifejezetten megtiltotta nekem, hogy zsidókat is belekeverjek az ügybe, mivel az ő Augiasz istállójukban maga Hercules sem volna képes különválasztani az igazhitűeket a tévelygőktől. Véleményem szerint Róma sokkal jobb város lenne zsidók nélkül. De ez persze csupán a magánvéleményem. Nincs jelentősége. Nekem a császárnak kell engedelmeskednem.
Cletusnak röviden elmagyaráztam Tigellinus jogi álláspontját. Cletus lefordította Kephasznak, akinek feje ismét vörösleni kezdett; először megpróbált mértéktartóan beszélni, de hamarosan tűzbe jött, és mennydörgő hangon kiabált. Cletus megpróbálta fordítani, én is közbeavatkoztam, és Pudens is mondta, amit megértett, úgyhogy hamarosan egymás arcába kiabáltunk. Senki sem értette többé, ki mit akar mondani.
Végül Tigellinus felemelte mind a két kezét, csendet kért, és ezt javasolta:
– Ám legyen. Fehér fejed iránti tiszteletből, Pudens, meg azért, hogy elnyerjem a hatalmas varázsló kegyeit, kész vagyok átadni neki tíz vagy húsz, vagy akár száz keresztényt, teljesen a saját választása szerint. Menjen a gyakorlótérre, és válogasson közülük. Túlságosan is sok keresztényem van. Csak örülök neki, ha ésszerűen megszabadulok néhányuktól.
De a méltányos javaslat nem hatott Kephaszra, bár egy pillanatig fontolóra vette. Csökönyösen követelte, hogy őt kell őrizetbe venni, a többieket pedig szabadon kell bocsátani. A követelés esztelen volt, de utólag rágondolva, belátom, hogy bölcs dolog volt a részéről. Ha hatalmas seregből kiválasztott volna száz vagy néhány száz kedvére valót, ez csak még nagyobb gyanakvást és szakadást idézett volna elő a keresztények soraiban, hiszen a különböző pártok képviselői a közös bajban csak az imént jutottak egymás között valamelyes egyetértésre.
A tárgyalás megfeneklett. Végül Tigellinus félelme ellenére is kifogyott a béketűrésből, amikor észrevette, hogy a tekintélye szenved csorbát. Nagy lépésekkel kiszaladt a szobából. Hallottuk, amint a folyosón parancsokat üvölt az őröknek, s elrendelte, hogy korbáccsal kergessék ki a tábor területéről a követelőző zsidót.
– De azért ne alkalmazzatok több erőszakot, mint amennyi elkerülhetetlen – fejezte be –, és egyetlen ujjal se nyúljatok Pudens szenátorhoz. Ő a Publicola-nemzetséghez tartozik.
De Tigellinusnak nehéz volt engedelmességre bírnia a praetorianusokat, hiszen néhányan közülük hallgathatták annak idején Paulust, amikor őrizték, és ezért tisztelték a keresztényeket. Figyelmeztették társaikat, és Tigellinus sem vádolhatta őket, hiszen ő is megijedt Kephasz varázsló tudományától. Sőt, a praetorium centuriója is komolyan figyelmeztette, nehogy hozzányúljon egy ilyen szent férfihoz.
Végül Tigellinus kénytelen volt egyhavi külön zsoldot ígérni azoknak, akik kikergetik Kephaszt a táborból, és a falakon kívül tartják. Ezzel nagy nehezen sikerült összeszednie öt tagbaszakadt fickót, akik egymást bátorítgatták azzal, hogy még az alvilági erőktől sem félnek. Miután mindegyikük gyorsan felhajtott egy-egy messzely bort, benyomultak a kihallgatási helyiségbe, és korbácsukkal nekivadultan verni kezdték kifelé Kephaszt.
Pudens szenátor nem léphetett közbe, mert még a szenátornak is engedelmeskedni kell a katonai parancsnak. Nem tehetett mást, mint hogy szidja és fenyegesse Tigellinust, aki óvatosságból távolabb húzódott, és kiáltásaival biztatta a katonákat, hogy igyekezzenek.
Az ólomvégű korbácsszíjak Kephasz hátára és arcába csapódtak, de a jól megtermett öreg ember csak kihúzta széles vállát, nyájasan mosolygott, megáldotta a katonákat, és kérlelte őket, hogy nagyobbakat üssenek, mert számára öröm, hogy Krisztus nevéért szenvedhet.
Munkájuk megkönnyítésére maga vetette le durva köntösét, és átnyújtotta Pudensnek, hogy tartsa, nehogy a vér bemocskolja. Pudens szívesen tartotta volna, de szenátori méltósága miatt nem engedhette ezt meg magának. Ezért magam vettem át tőle a köntöst, és a karomra tettem.
A félelmükben felbőszült katonák teljes erőből korbácsolták Kephaszt, és egymást is megsebesítették. Kephasz arcán végigfolyt a vér, és bemocskolta ősz szakállát. Ujjasa foszlányokra szakadozott. Vércseppek fröcsköltek a padlóra és a falakra, úgyhogy Pudens meg én távolabb húzódtunk. De minél erősebben verték a katonák, annál buzgóbban mosolygott, olykor-olykor örömkiáltásokban tört ki, és Krisztushoz fohászkodott, áldja meg őket, amiért ilyen nagy boldogságot okoznak neki.
A szörnyű látványt szemlélve Tigellinusban még jobban megszilárdult az a meggyőződés, hogy Kephasz szörnyű varázsló, tüanai Apolloniosznál is veszélyesebb, hiszen még testi fájdalmat sem érzett. Üvöltve ráparancsolt a katonákra, hogy dobják el korbácsukat, és erőszakkal vigyék ki Kephaszt.
Azok féltek hozzányúlni, de katonai becsületük forgott kockán. Társaik nevetésétől és gúnyos kiáltásaitól ösztökélve, átkozódva megragadták Kephaszt, és kihúzták alóla a lábát, bár mérhetetlenül nagy testi erejével ellenkezett, mint a bika, egész idő alatt gondosan ügyelve, nehogy megüsse a katonákat, vagy másként tegyen kárt bennük birkózásuk közben.
Sikerült elvinniük az oszlopsorig és a márványlépcsőkre. Ott kitépte magát a kezük közül, és megígérte, hogy a saját lábán megy le a lépcsőn, ha egész úton korbácsolják. A katonák örömest elengedték, kijelentve, hogy a karjuk megbénult az erejétől. Korbácsütéseikben nem volt többé erő.
A fogságban tartott keresztények senkitől nem akadályozva, a gyakorlótérről Kephaszhoz futottak, ujjongva kiáltozták a nevét, és az út mindkét oldalán letérdelve sorfalat alkottak az iránta való tiszteletből. Biztatta őket, hogy viseljék el szorult helyzetüket, egész idő alatt sugárzóan mosolygott, kezét áldásra emelte, és Krisztus nevét kiáltotta. A foglyokon buzgó bizakodás és bátorság lett úrrá, amint látták, hogyan korbácsolják ki a táborból a vérző Kephaszt. Többé nem kételkedtek igazukban.
Pudens és én egy darabon elkísértük Kephaszt. Jóval távolabb Tigellinus követett bennünket óvatosan, hiába igyekezve visszanyerni korábbi büszke tartását. Felhasználtam az alkalmat, hogy szót váltsak a Kephasszal együtt érkezett Cletusszal, elmagyaráztam neki a vád veszedelmes voltát, és buzgón kértem, bírja rá Kephaszt, hogy rejtőzzék el, vagy inkább meneküljön a városból. A keresztények semmit sem nyernének, hanem csak elveszítenék pásztorukat, ha Kephasz készakarva Néró kénye-kedvére, hatalmára bízná magát. Zsidó volta aligha védelmezné őt sokáig, ha egyszer a felhozott vádak miatt feltámad a nép haragja a keresztények ellen. Cletus értelmes, ifjúnak látszott, bólintott, és mellesleg megemlítette, hogy Umbriában született. Nem értettem, mennyiben tartozott ez az ügyhöz. Évekkel később törvénytudói iskolázottságot biztosítottam neki, amikor Kephasz pásztorbotjának örökösét látták benne, számos kiváló tulajdonsága és nyelvtudása miatt. Amikor ezt írom, már hallottam, hogy Paulus egyik tanítványa verseng vele a pásztorbotért. De törődjenek a keresztények a maguk vitáival. Én, beteg ember, nem avatkozom többé ezekbe.
Kephasz komolyan feltette magában, hogy étlen-szomjan vár a kapu előtt, de végül Pudensnek sikerült szép szóval lebeszélnie erről, majd kísérőinek a gondjaira bízta, és megparancsolta nekik, hogy gyorsan és titokban vigyék vissza a házába. Evégett átengedte Kephasznak a saját hordszékét, bár az szívesebben ment volna gyalog. De alig állt a lábán a felindultságtól meg a vérveszteségtől. Maga Pudens még visszatért, hogy értelmes rómaiak módján tárgyaljanak Tigellinusszal.
Amikor Tigellinus látta, hogy a keresztények hangosan zúgva és örömtől ragyogó arccal még mindig lelkesen tülekednek az udvaron, visszanyerte hidegvérét, megparancsolta, hogy kergessék őket újra a gyakorlótér kerítése mögé, és ráparancsolt a legközelebb álló foglyokra, hogy takarítsák fel a padlóra és a falakra fröccsent vért az ő kihallgatási szobájában.
A keresztények tanácstalanul néztek egymásra. Hiszen nem volt sem felmosó ruhájuk, sem vizes edényük. Tigellinus elnevette magát, és így kiáltott:
– Tőlem fel is nyalhatjátok a padlót, ha tiszta munkát végeztek.
Ekkor a keresztények letérdeltek, és ruhájukkal meg nyakbéli kendőjükkel óvatosan összegyűjtöttek minden vércseppet, mert szerintük Isten kiválasztottjának vére volt, és emlékezetükbe idézte Krisztus kínszenvedését.
Pudens értelmes ember módjára menteni akarta, ami még menthető, és arcátlanul hivatkozott Tigellinus ígéretére, hogy százat kiválaszthat a keresztények közül. Tigellinus jó viszonyban akart maradni vele előkelő származása miatt, és készségesen megígérte:
– Tőlem akár kétszázat is elvihetsz azok közül, akik tagadják, hogy részük lett volna a gyújtogatásban.
Pudens örvendezve kisietett a gyakorlótérre, nehogy Tigellinus megbánhassa percnyi megkönnyebbülésében tett ígéretét. Tigellinus azonban annyira észhez tért, hogy utána kiáltott:
– Mindegyikért száz sestertiust kell fizetned.
Tudta, hogy Pudens nem volt vagyonos ember, s csak üggyel-bajjal érte el a szenátusi tagoké-jövedelemszintjét. Annak idején Claudius császár a saját zsebéből fizette ki a különbözetet, nehogy szegénysége miatt meg kelljen válnia a szenátustól. Ezért Tigellinus úgy vélte, hogy ennél többet nem csikarhat ki tőle.
Pudens a több ezer főnyi tömegből olyan férfiakat választott ki, akikről tudta, hogy közel állnak Kephaszhoz, meg néhány nőt, akiknek a gyermekei otthon maradtak, vagy sürgősen haza kellett térniük otthoni munkájukhoz. A leányokat fölöslegesnek tartotta kiváltani, mert még csak eszébe sem jutott, hogy gyújtogatással lehetne vádolni őket. Megítélése szerint semmilyen veszély vagy büntetés sem fenyegethette a nőket, ha ugyan egyáltalán törvényes bírói eljárást indítanak a kevés bizonyíték alapján.
Ezért csak vigasztalta és bátorította keresztény barátait, és erősítgette, hogy mint jó hírnévnek örvendő embereket, bizonyára szabadon engedik őket. A keresztények egyáltalában nem tolongtak körülötte. Éppen ellenkezőleg, az általa kiválasztott férfiak közül többen megtagadták, hogy elhagyják hittestvéreiket, mivel osztozni akartak velük a bajban.
Pudensnek mégis sikerült elérnie, hogy mintegy háromszáz személy ellen elejtsék a vádat, és alkudozni kezdett Tigellinusszal az árról. Tigellinus végül szemet hunyt a keresztények száma fölött, és a barátság megerősítésére beérte összesen tízezer sestertiusszal.
Engedékenységétől felbátorodva megkérdeztem, kiválthatok-e én is a magam részéről néhányat közülük, akiket a tömegben úgy ismertem, mint Paulus híveit. A keresztények egyetértése érdekében fontosnak tartottam, hogy Paulus néhány híve is kiszabaduljon, nehogy utólag gonosz szóbeszéd kerekedjék arról, hogy állítólag kiváltságos helyzetük van azoknak, akik beférkőztek Kephasz kegyeibe.
Ezek Paulus tanításait fölöslegesen nehézkesnek tartották, míg azok, akik Paulust hallgatták, azzal kérkedtek, hogy jobban megértik az isteni titkokat. Jól éreztem magamat. Örömmel töltött el az a gondolat, hogyan dicsekedhetem el Claudiának azzal, hogy a saját hasznommal mit sem törődve, megsegítettem bajukban a keresztényeket.
Tigellinus tőlem még fizetséget sem követelt értük, mert szüksége volt a segítségemre, hogy a vádirathoz tárgyilagos képet nyerjen a keresztények babonájáról. Önkéntelenül is tisztelettel adózott nekem, amiért nem féltem Kephasztól, hanem a támasza maradtam. Hálájának néhány kényszeredett szóval adott kifejezést.
Továbbra is megmagyarázhatatlan félelmet érzett Kephasz iránt, mert megbénult azoknak a katonáknak a karja, akik megragadták őt. Szomorúan panaszolták, hogy megbénultak, miután a praefectus parancsára hozzányúltak a varázslóhoz. Szerintem szándékosan túlozták panaszaikat, hogy nagyobb jutalomban részesüljenek. Legalábbis később nem hallottam arról, hogy valamilyen tartós testi hibájuk maradt volna.
Tigellinus érettnek érezte a helyzetet, hogy az ügyet Néró elé terjessze. Buzgón kérlelt, hogy kísérjem el, mivel rátermett szakértőnek bizonyultam, és személyesen ismertem a keresztényeket. Szerintem ez kötelességem is volt, mert félrevezettem Nérót, amikor Poppaeának alaptalan dolgokat mondtam a keresztényekről.
Szerinte egyáltalán nem ártott, hogy együttéreztem a keresztényekkel, és nem hittem el róluk mindazt a rosszat, amit megítélése szerint a kihallgatások során sikerült kiderítenie. Éppen ellenkezőleg, úgy vélekedett, hogy az ügy előterjesztése annál pártatlanabbul folyhat le.
Az Esquilinusra lovagoltunk, mivel az építési munkálatok meggyorsítása érdekében az utcák kiszélesítése és kiegyenesítése után nappal is megengedték a falakon belül a járművek használatát és a lovaglást. Néró jó hangulatban volt. Társaságával együtt kitűnő ebédet fogyasztott el, bort ivott, és hideg fürdővel hűtötte le a testét, hogy estig folytathassa az evést és az ivást. Olykor-olykor így szokott mulatni.
Mérhetetlenül elégedett volt önmagával, miután szerinte politikailag okos eszközt agyalt ki arra, hogy saját magáról a keresztények bűncselekményeire terelje a figyelmet, és elhallgattassa a rosszindulatú mendemondákat. Őt egyáltalán nem lepte meg Tigellinus jelentése az őrizetbe vett keresztények szokatlanul nagy számáról, mivel Néró görcsösen ragaszkodott elképzeléséhez, hogy a keresztények fölösleges semmittevők, s leghitványabb alja nép és bűnözők.
– Most csupán bűncselekményük szörnyűségéhez mérhető büntetéseket kell kieszelnünk számukra – töprengett elégedetten. – Minél szigorúbb büntetésben részesülnek, annál jobban elhiszi a nép, hogy a gyújtogatásban ők a bűnösök. Ugyanakkor olyan látványosságokat és előadásokat rendezhetünk a népnek, amelyekhez foghatót eddig még soha senki nem nyújtott a népnek. A fából készült amphitheatrum nem jöhet számításba. Az alagsorban lévő helyiségek még mindig alkalmi lakásul szolgálnak a tűzvész áldozatai számára. A cirkusz porig égett. Csupán az én cirkuszom jöhet számításba, a Vaticanus oldalán. Ez ugyan viszonylag szűk, de este népünnepélyt és ingyen vacsorát rendezhetünk a mellette levő kertjeimben a Janiculus-domb lábánál.
Nem értettem világosan, mit is akar, de megjegyeztem, hogy először nyilvános bírósági eljárásra van szükség, meg aztán nem valószínű, hogy a jelenlegi bizonyítékok alapján sokat el lehetne ítélni gyújtogatás vádjával.
– Minek a nyilvános bírósági eljárás? – csodálkozott Néró. – A keresztények polgárjogukat vesztett bűnözők és szökött rabszolgák. Ilyenek elítéléséhez nem szükséges a száz fős bírói testület. Elegendő a praefectus döntése.
Tigellinus elmondta, hogy az őrizetbe vettek között meglepően sok a római polgár, meg hogy semmi egyebet sem lehet felhozni ellenük, mint azt, hogy keresztényeknek vallották magukat. Aztán meg azért is bajban van, hogy mintegy ötezer embert nem képes napokon át a praetorianusok gyakorlóterén elszállásolni.
Az őrizetbe vett római polgároknak feltehetőleg volt annyi pénzük, hogy a császárhoz fellebbezve elnyújthassák a bírói eljárást, még ha közönséges bíróság előtt elítélik is őket. Ezért a császárnak előre kell döntenie, hogy az ítélet indokolásához elegendő-e az, ha valaki kereszténynek vallja magát.
– Ötezret mondtál? – lelkesedett Néró. – Ilyen sokat még sohasem használtunk fel egyetlen előadás során, még a legnagyobb diadalmenetek alkalmával sem. Szerintem egy előadás elegendő. Nem rendezhetünk több napos népünnepélyt. Az ilyesmi ismét késleltetné az építkezési munkát. Tőlem nyomban keresztülvonulhatsz velük a városban, és felhasználásra készen az én cirkuszomban szállásolhatod el őket. Azt sem bánom, ha útközben néhányat széttépnének közülük, ha ügyelsz, nehogy nagyobb rendbontás legyen belőle.
Szerintem Néró még mindig tévhitben élt az ügy természetét és arányait illetően.
– Hát nem érted meg? – mondtam. – Túlnyomó részük tisztességes és feddhetetlen ember, köztük leányok és fiúk, akikről semmi rosszat sem lehet feltételezni. Többen tógát viselnek. Csak nem gondolsz komolyan arra, hogy a nép meggyalázza a római tógát?
Néró elkomorult, és rövidlátó szemével rám meredt. Nyaka megvastagodott, húsos álla előrefeszült.
– Tehát kétségbe vonod az értelmemet és az ítélőképességemet, Manilianus – jelentette ki, a kegyvesztettség jeléül mellőzve előnevem használatát, de aztán kitört belőle a nevetés, mivel valami újabbat eszelt ki: – Hiszen Tigellinus mezítelenül is végigvonultathatja őket Rómán – javasolta. – Akkor a nép még vidámabb látványban részesül, és öltözékükről nem különböztetheti meg a tisztességeseket a tisztességtelenektől.
A fejét rázva hozzátette:
– A látszólagos ártatlanság merő tettetés. A saját tapasztalataim megtanítottak arra, hogy főként azokban kételkedjem, akik gonoszságukat külső jámborsággal és erényes életelvekkel álcázzák. Tudok annyit a keresztény babonáról, hogy a legszigorúbb büntetés is túlságosan enyhe gaztetteikért. Akarjátok hallani?
Kérdő pillantást vetett maga körül. Tudtam, hogy a legjobb, ha csukva tartom a szám, amikor ő beszélni akar. Ezért valamennyien, egymással versengve biztattuk, hogy beszéljen. Néró ezeket adta elő:
– A keresztény babona olyan szégyenletes és elborzasztó, hogy ilyesmi csak keleten születhet. Szörnyű boszorkányságot folytatnak, és azzal fenyegetőznek, hogy elpusztítják és felperzselik az egész földkerekséget. Titkos jelekről ismerik fel egymást, és esténként zárt ajtók mögött összegyűlnek, hogy emberhúst egyenek, és vért igyanak. Miután ettek és ittak, egymással fajtalankodnak, minden természetes és természetellenes módon. Az állatokkal is közösülnek, legalábbis a juhokkal, amint hallottam.
Diadalittasan nézett maga körül. Szerintem Tigellinust bosszantotta, hogy Néró így megelőzte, mielőtt még sikerült volna legalább egy összefoglalót előterjesztenie a kihallgatások eredményeiről. Talán különben is szükségét érezte, hogy hazabeszéljen. Mindenesetre nyelvével megnedvesítette az ajkát, és megjegyezte:
– Nem ítélheted el őket pusztán feslettségük miatt. Ismerek olyan személyeket, itt is, akik szintén zárt ajtók mögött összegyűlnek, hogy különböző módon egymással fajtalankodjanak.
Néró harsány nevetésben tört ki, és így magyarázott:
– Egészen más dolog, ha az emberek teljes egyetértésben jönnek össze ilyen célból, a saját gyönyörűségükre és tanulási szándékkal. De azért mégse mondjatok el mindent Poppaeának. Ő nem olyan elnéző, mint kívánatos lenne. A keresztények viszont az ilyesmit összeesküvés gyanánt cselekszik isteneik dicsőségére, s abban reménykednek, hogy ezáltal mindenféle előnyhöz jutnak a többi ember rovására. Nekik mindent szabad, és ha egyszer hatalomra jutnak, mindenki mást elítélnek. Az ilyen felfogás politikailag valóban veszedelmessé válhatna, ha nem lenne annyira nevetséges.
Nem csatlakoztunk mesterkélt nevetéséhez. Az ifjú Lucanus, Seneca unokaöccse, aki költői hírnevétől felfuvalkodva mindig a társaság központja akart lenni, Néróval is dacolva, ilyen mondókába kezdett:
– Nem értem, a zsidókat miért nem fogják el. A leggyűlöletesebbek valamennyi nép közül. Róluk is ugyanezt mesélik, mint a keresztényekről. Éppen közöttük bontakozott ki az új babona. Jeruzsálem templomában egy eldugott szobában szamárfejű istent imádnak. Pompeius és centuriói a saját szemükkel látták, miután felgyújtották a zsidók templomát.
Képtelen voltam tovább csukva tartani a számat.
– Éppen ellenkezőleg! – jelentettem ki. – A zsidók istenének nincs szobra. Ebben minden néptől különböznek. A keresztények is ugyanazt az istent imádják, bár a hithez hozzátették a magukét.
Néró kegyesen bólintott felém, és így beszélt:
– A legbiztosabb helyről tudom, hogy Pompeius centurióival valóban bement a zsidók szentélyébe, és nagyon meghökkent, hogy ott egyáltalán semmi sem volt. De a katonák, akiknek a roham előtt mindenféle elrettentő történetet meséltek a zsidók hitéről, félreértették a dolgot, és kitartóan állították, hogy Pompeius a saját szemével látta a szamárfejű istent, akiről meséltek nekik, így áll a dolog.
Lucanus alig huszonöt éves volt, de már a fejébe, szállt a költői hírnév.
– Azt hiszem, én tudom ezt a legjobban – robbant ki öntelten. – A polgárháborúról szóló eposzomban alaposabban áttanulmányoztam Pompeius történetét, mint bárki más a kortársaim közül. A zsidók gyűlöletes nép.
Néró ránézett, és akaratlanul összezúzta a markában tartott almát, úgyhogy az ujjai között csöpögött a leve. Néró akkor volt a legveszedelmesebb, ha külső jelek nem mutatták haragját. Ez az akaratlan mozdulat hirtelen óvatosságra intett engem.
– Kedves Lucanus fiam – szólalt meg elnyújtott hangon. – Már túl sokat hallottunk a polgárháborúról írt eposzodról, amelyben Pompeiust a szabadság hősének, ősömet, Caesart pedig tirannusnak ábrázolod. A költő persze szabadon kezeli a tárgyát, és egy szóval sem marasztaltalak el a történelem meghamisításáért. Hiszen a legjobb tudomásom szerint csiszolgattam néhány fiatalosan faragatlan verssorodat. De komolyan figyelmeztetlek, óvakodj beleszólni a jelenlegi állami ügyekbe, amelyekből semmit sem értesz. Elégedj meg azzal, hogy a múltat temesd el, te, aki az öröm halotti urnáját zárod le.
Lucanus összerezzent és elvörösödött, segélyt kérő pillantást vetett ránk, többiekre, reménykedve, hogy megerősítjük előbbi kijelentéseit.
– Eposzom alapgondolatát minden művelt ember ismeri mondta sértődötten, de engesztelő hangon. – A zsarnokok korszaka, amely kezdetét vette, a végzet rendelése. Pompeius Róma szabadságáért harcolt, de az elkerülhetetlen végzet ellen. Ezért kellett elbuknia.
A consuli rangú Petronius, ez az általam csodált író, fehér kezével óvatosan megszorította Lucanus vállát, és mosolyogva kijelentette:
– Majd máskor, megfelelő alkalommal szívesen ismét meghallgatjuk az egész költeményedet, ha gazdag feleséged pénzén ugyanolyan finom pulykapecsenyével és ciprusi borral kínálsz meg, mint legutóbb. A stílusod ugyan dagályos, és nem mindig tanúskodik jó ízlésről, amint Néró a legbarátságosabban éppen megjegyezte. De azért hiúságodban egy apró szemrehányás miatt nehogy zsarnoknak kezd nevezni őt. Valamennyien tudjuk, hogy Néró nem zsarnok, hanem a legemberbarátibb uralkodó, akit valaha is látott a világ.
Petroniusról sohasem lehetett tudni, mikor beszélt komolyan, és mikor gúnyolódott, de Nérónak annyira a fejébe szállt már a bor, hogy komolyan vette a szavait, megfeledkezett Lucanusról, és ellágyulva így beszélt:
– Valamennyien tudjátok, milyen szelíd vagyok, és milyen buzgón kívántam, bárcsak sohasem tanultam volna meg írni, amikor aláírásommal kell megerősítenem az elém terjesztett első törvényes halálos ítéletet. Ha rosszat tettem, ez állami okok miatt történt, a béke fenntartására. Nagyon is jól tudjátok, barátaim, hogy emiatt vannak lidérces álmaim, és álmomban ezért üldöznek fáklyákkal a fúriák. Ez is mutatja, milyen szelíd vagyok, hogy lelkifurdalásaim vannak olyan tettek miatt, amelyekre az elkerülhetetlen kényszer és a közüdvért érzett felelősség vitt rá. De Petronius helytelenül cselekszik, hogy éppen ma emlékeztet emberbaráti érzéseimre. A politikai szükségszerűség a tűzvész okozóinak megbüntetését követeli a legkönyörtelenebb formában, ahogyan csak lehetséges.
Tigellinus kihasználta az alkalmat, és megjegyezte:
– A Vaticanuson levő cirkusz föld alatti helyiségei túlságosan szűkek ötezer személy részére. Továbbra is fölöslegesnek tartom, hogy a római polgárokat belekeverjük az ügybe. Javaslom, hogy bocsáthassam szabadon mindazokat, akik őszintén kijelentik, hogy megtagadják a keresztény babonát, és akik különben tisztességes polgárok.
– De akkor nem lehet sokat megbüntetni – ellenkezett Néró. – Mindenki kereket old, mint a megriadt patkányok, ha alkalom kínálkozik erre. Valamennyien ugyanúgy belekeveredtek az összeesküvésbe, noha közvetlenül talán nem vettek részt a gyújtogatásban. Ha a megítélésed szerint túlságosan sokan vannak, ami szerintem hihetetlennek tűnik, amikor ilyen szörnyű bűncselekményről van szó, akkor húzass sorsot velük, így tesznek a háborúban is, amikor a légió szégyenletes vereséget szenved. Corbulo Armeniában kénytelen volt sorshúzás alapján minden tizedik emberét kivégeztetni. Ott összekeveredtek a hősök és a gyávák. Én magam azt javaslom, hogy sorshúzással bocsásd szabadon minden tizediket. Bizonyára annyira megrémülnek majd a büntetéstől, amely a többieket sújtja, hogy a keresztény babona örökre kivesz Rómából.
Tigellinus sértődötten megjegyezte, hogy eddig még senki sem vádolta őt túlzott szelídséggel hivatali tevékenységében.
– Pusztán gyakorlati szempontból beszélek – heveskedett. – Ötezer ember kivégzése mesteri módon, ahogyan kívánod, megvalósíthatatlan egyetlen nap leforgása alatt olyan szűk helyen, mint a te cirkuszod, még akkor is, ha keresztre feszítettekkel töltjük meg a kerteket. Én mosom kezemet. De ha nem igényelsz művészi előadást, akkor természetesen a csoportos kivégzés megvalósítható. Csupán abban kételkedem, hogy az ilyesmi sok szórakozást nyújtana a népnek. A nézők unatkozni fognak. Semmi sem unalmasabb, mint ha reggeltől estig egyhuzamban embereket végeznek ki.
Valamennyien annyira elborzadtunk magyarázatától, hogy senkinek egy szó sem jött ki a száján. Gondolatban alighanem azt képzeltük, hogy néhány tucatot kegyetlen módon kivégeznek, a többieknek pedig valamilyen előadásban kellene részt venniük. Petronius megrázta a fejét, és sietett kijelenteni:
– Nem, császár, az ilyesmi nem vallana jó ízlésre.
– Nem szeretném – folytatta Tigellinus –, ha akár téged, akár engem azzal vádolnának, hogy felrúgjuk a polgárok jogait. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Ez sürgős dolog. Van tucatnyi beismerő vallomásom, de ez nem elegendő nyilvános bírósági eljáráshoz, és azok közül sem alkalmas többé mindenki a nyilvános bemutatásra, akik beismerő vallomást tettek.
Nem tudta elviselni a tekintetünket. Bosszúsan hozzáfűzte:
– Néhányan szökés közben életüket vesztették. Ez gyakran megesik.
Ismét úgy éreztem, mintha ólomsúly nehezedett volna rám. De kénytelen voltam beszélni.
– Imperátor – szólaltam meg –, ismerem a keresztényeket és a szokásaikat. Jámbor emberek, csak a maguk dolgával törődnek, nem avatkoznak az állam ügyeibe, és kerülik a rosszat. Csak jót tudok felőlük. Ostobáknak kell lenniök, ha hisznek abban, hogy egy bizonyos názáreti Jézus, akit Krisztusnak neveznek, és akit keresztre feszítettek, amikor Pontius Pilátus volt Judea procuratora, megszabadítja őket minden bűnüktől, és örök életet ad nekik. De az ostobaság önmagában véve még nem büntetendő.
– Pontosan így van. Azt hiszik, hogy a legsúlyosabb bűnök is bocsánatot nyernek, ezért nekik mindent szabad – ismerte el Néró türelmetlenül. – Ha ez nem veszedelmes tanítás, akkor szeretném tudni, mi veszélyesebb az államra.
Néhányan habozva azt mondták, hogy a keresztények veszélyes voltát talán túlozzák. Ha néhányat megbüntetnek, a többiek megijednek, és hátat fordítanak a babonának. De Tigellinus diadalittasan így vádolt:
– Voltaképpen az egész emberiséget gyűlölik, és azt hiszik, hogy az ő Krisztusuk megjelenik majd, hogy téged, császár, és szerénységemet megégetésre ítéljen gonosz tetteink büntetéséül.
Néró elnevette magát, és a vállát vonogatta. A becsületére el kell mondani, hogy nem sokat törődött a gyengeségeit célba vevő gúnyolódással, hanem éppenséggel jól bánt azokkal az emberekkel, akik gonosz verseket faragtak róla. De hirtelen felkapta a fejét, amikor Tigellinus ezekkel a szavakkal vádolt engem:
– Hát nem éppen te, Minutus, jelentetted ki, hogy a keresztények még a színházat sem szenvedhetik?
– Hát gyűlölik a színházat? – emelkedett fel lassan Néró, mert az énekművészetére irányuló gúnyolódást nem viselte el. – Ebben az esetben az emberiség ellenségei, és rászolgálnak a büntetésre, ítéltessenek hát el mint Róma felgyújtói és általában az emberiség ellenségei. Nem hiszem, hogy bárki is a védelmükre kel majd.
Remegő térddel felálltam, és csökönyösen így beszéltem:
– Uralkodóm, néha magam is részt vettem a keresztények szent vacsoráin. Megtisztulási esküt tehetek mellettük, hogy ezeken a vacsorákon semmilyen illetlenség nem történt. Bort ittak, kenyeret és más szokásos ételeket ettek. Ezeket Krisztus testének és vérének képzelték. Az étkezés után megcsókolták egymást, de ebben nincs semmi rossz.
Néró legyintett a kezével, mintha legyet akarna elhessegetni és rám parancsolt:
– Ne gyötörj, Manilianus! Valamennyien tudjuk, hogy nem tartozol a legértelmesebb férfiak közé, noha vannak egyéb jó tulajdonságaid. A keresztények, jóhiszeműségedet kihasználva, félrevezettek téged.
– Pontosan így van – jelentette ki Tigellinus. – A mi Minutusunk túlságosan hiszékeny. A keresztény varázslók elkápráztatták a szemét. Magam is nagy veszélyben forogtam, amíg kihallgattam őket. Kifelé jó képet mutatnak, jámbor embereknek tettetik magukat, és ingyen vacsorákkal csábítják maguk közé a szegényeket. De akik részt vettek az ő titkos szertartásaikon, a boszorkányság hatalmába kerültek.
Annyit mégis elértünk, hogy Néró belátta: körülbelül háromezer fogoly elegendő a látványossághoz, és felhatalmazta Tigellinust, hogy bocsássa szabadon azokat, akik felhagynak ezzel a babonával, feltéve, hogy kielégítő számban maradnak az ítélet végrehajtására.
– Mi pedig ezalatt törjük a fejünket, milyen vidám dolgokat találjunk ki a nép szórakoztatására – javasolta. – Te, Tigellinus, ügyelj, hogy a színielőadásra az elítéltek között maradjanak hibátlan leányok és fiúk is, nemcsak megbélyegzett rabszolgák.
Az ember túlságosan is készségesen elhiszi, amiben reménykedik. Amint Tigellinust visszakísértem a praetorianusok táborába, arra gondoltam, hogy Néró valamilyen bolondos és szégyenletes színielőadást talál ki a keresztények többségének megbüntetésére, és aztán útjukra engedi őket, miután néhányat kivégeztetett a nép haragjának csillapítására. Tigellinus hallgatag volt. Neki megvoltak a saját tervei, noha ezt nem sejtettem.
Bejártuk a gyakorlóteret. A foglyok tikkadtak voltak a melegtől, mivel verőfényes őszi nap volt. A városból küldtek nekik élelmet és vizet, de ebből nem jutott mindenkinek. Éhségükben és szomjukban sokan könyörögtek, hogy a törvény és a jó szokás szerint gondoskodhassanak saját élelmezésükről.
Mihelyt megpillantott egy tisztességes férfit tógában, Tigellinus megállt, barátságosan megszólította, és megkérdezte:
– Részt vettél Róma felgyújtásában?
Miután nemleges választ kapott, újabb kérdést tett fel:
– Voltál-e már büntetve szégyenletes bűncselekményért? Miután erre is nemmel feleltek neki, örvendezve felkiáltott:
– Jól van! Derék embernek látszol. Szabadon engedlek, ha megígéred, hogy hátat fordítasz a végzetes, keresztény babonának. Bizonyára van száz sestertiusod az őrizetbe vétel költségeinek a megtérítésére.
De alaposan megdöbbent, és őszintén szólva én is megdöbbentem, amikor egyik férfi a másik után illedelmesen azt válaszolta, hogy nem tagadhatja meg Krisztust, aki bűneitől megszabadította, és a birodalmába hívta őt. Kijelentették, hogy különben szívesen hazatérnek, és fizetnek is, ki ötven, ki ötszáz sestertiust, az általuk okozott költségek megtérítésére.
Végül Tigellinus képtelen volt uralkodni magán, és parancsnoki botjával az arcába sújtott annak, akitől a legutolsó arcátlan választ kapta.
– Nesze neked Krisztus! Hát gúnyt űztök belőlem, ti ostobák! – kiáltotta felbőszülve.
Miután sok időt elpazarolt, összesen két olyan római polgárt talált, akik kijelentették, hogy tévedésből fogták el őket, és hogy még nem avatták be őket végérvényesen a keresztények titkos szertartásaiba.. A többiek valamennyien bírói eljárást követeltek, arra a döntésre hivatkoztak, amelyet a császár Paulus ügyében hozott, és állították, hogy be tudják bizonyítani a keresztények ellen felhozott vádak alaptalanságát.
Tigellinus számára végül olyan sietős lett a dolog, hogy süketnek tettette magát, és motyogva kérdezte: „Tehát megtagadod Krisztust?” – majd miután nemleges választ kapott, rávágta: „Jól van, mehetsz!” Még ajándékokat sem követelt, ha a feddhetetlen férfiak hajlandónak mutatkoztak az útjukra menni. De sokan olyan csökönyösek voltak, hogy titokban visszatértek a gyakorlótérre, és elrejtőztek a keresztények között.
Időközben Tigellinus meghagyta a rend fölött őrködő praetorianusoknak, terjesszék el a városban a hírt, hogy a Róma felgyújtásában vétkes keresztényeket a romokon át, a Via Sacrán végig, a folyó túlsó partjára szállítja, hogy Néró cirkuszában tartsák őket. A kísérő őröknek értésére adta, hogy semmi kifogása sincs ellene, ha útközben hagyják, hogy a seregből néhányan a tolongásban kereket oldjanak. Néhány aggastyán és gyengélkedő nő panaszkodott az út hossza miatt, de Tigellinus tréfásan szitkozódva azt kiáltotta, hogy nem szerezhetett mindenkinek hordszéket egy ilyen kis gyalogsétára.
Az út mentén dühösen ordítozó tömeg verődött össze, és a keresztényeket rögökkel meg kövekkel dobálták meg, de a menet olyan hosszúnak bizonyult, hogy a legnagyobb szájúak is beleuntak, mielőtt még a menet vége feltűnt volna. Magam előre-hátra lovagoltam a menet mellett, s ügyeltem arra, hogy a praetorianusok teljesítsék kötelességüket, és védelmezzék a foglyokat a tömegtől.
Egyeseket a tömeg olyan csúnyán megütött, hogy véresen elterültek a földön, de amikor a Szent útra értünk, s az ég vörösleni kezdett, és hosszura nyúltak az árnyak, az út két szélén a tömegben furcsa csend uralkodott. Mintha az egész város egy pillanatra sejtelmes csendbe burkolózott volna. A praetorianusok riadtan néztek maguk körül, mert az a hír járta a körükben, hogy az ég meghasad, és Krisztus vakító ragyogásban alászáll, hogy megvédje az övéit.
Sokan az éhségtől, a szomjazástól és a virrasztástól kimerülten az út szélére ültek, amikor lábuk felmondta a szolgálatot, de senki sem zavarta őket. Ám ők panaszosan rimánkodtak a távolodóknak, hogy ne fosszák meg őket Krisztus örömétől. Ezért a vállalkozó szellemű keresztények bérbe vették a szekereket, amelyek a bontási anyagokat meg az épületköveket szállították, és ezekre ültették azokat, akik útközben kidőltek. A menetet hamarosan mintegy száz jármű követte, úgyhogy senkinek sem kellett lemaradnia. Tigellinus nem akadályozta meg a szállítóeszközök bérlését, de szitkozódva esküdözött, hogy a keresztények babonájukban csökönyösebbek, semmint képzelte volna.
Tévedést akkor követett el, amikor a menetet Aesculapius szigetén és a zsidó városnegyeden keresztül vezette a Vaticanus felé. Leszállt az alkony, és a zsidók láttára a menetet követő tömeg újra felbőszült, ütlegelni kezdte a zsidókat, és benyomult a házaikba, hogy fosztogasson. Tigellinus kénytelen volt a kísérő őrség nagyobbik részének parancsot adni, hogy állítsa helyre a rendet, úgyhogy a keresztények menetének egyedül, kíséret nélkül kellett keresnie a Vaticanuson lévő cirkuszhoz vezető utat.
A menet élén a saját fülemmel hallottam, amint a férfiak és nők egymástól kérdezgették, a helyes úton járnak-e vagy sem. Egy részük a sötétben Agrippina kertjeibe tévedt, de reggelre a saját fejük után valamennyien eljutottak a cirkuszba. Azt állították, hogy egyetlen keresztény sem szökött meg útközben, de ezt nehezen tudom elhinni. Az esti sötétségben és amikor a tizennegyedik kerületben a rendzavarások tomboltak, bárki könnyen kereket oldhatott a seregből.
Az egész szokatlanul nagy embertömeg természetesen nem fért be a cirkusz pincéibe és istállóiba, hanem sokan kénytelenek voltak a porondon leheveredni. Tigellinus megengedte nekik, hogy a szénapajtákból szénát hordjanak maguk alá, és megnyittatta részükre a versenyistállók vízvezetékét. Nem könyörületességből tette ezt, hanem csak azért, mert ő felelt a keresztényekért, és ő római volt. Néhány gyermeknek, akik elkódorogtak a szüleiktől, meg néhány fiatal leánynak, akiket a praetorianusok kiválogattak a seregből, hogy megerőszakolják őket, és ezzel eleget tegyenek a római törvényeknek, amelynek értelmében szüzet nem lehet testi fenyítéssel büntetni, szigorúan megparancsoltam, hogy távozzanak, és Krisztus nevében térjenek haza, mivel különben nem fogadtak szót. És nem én voltam az egyetlen, aki ebben a nagy felfordulásban Krisztus nevére hivatkozott. A vízért sorban állókra felügyelő praetorianusok a fülem hallatára ugyancsak Krisztus nevében parancsolgattak a foglyoknak. Máskülönben semmiféle rendet sem tudtak volna teremteni.
A sötétben nehéz szívvel tértem vissza Tigellinus társaságában az Esquilinusra, hogy Nérónál jelentkezzünk. Még mindig ugyanazt a lakomát folytatta, és már meglehetősen ittas volt. Lucanust elküldte, mert makacsul erősítgette, hogy a zsidók valósággal örömmámorban úsztak, amikor Róma égett. Maga Petronius gyomorfájásra hivatkozva távozott. Néha kellemetlen gyomorgörcsök fogták el Néró társaságában. Helyette Néró néhány megbízható szenátort és három kiváló törvénytudót rendelt magához. Amikor engem megpillantott, türelmetlenül ezt kérdezte:
– Hol késtél, hiszen ez egyszer főként rád volt szükségem? Mondd, milyen fenevadak vártnak az állatkertben?
Megjegyeztem, hogy kicsi a választék, mivel az állatfajták számát csökkenteni kellett a római tűzvész okozta vízhiány és a takarmányszűke miatt. A vadászjátékokra voltaképpen nem is volt más, mint a hyrcanusoktól származó vadbivalyok meg a kopók, magyaráztam, semmi rosszat sem sejtve. Sabinának természetesen voltak oroszlánjai.
– De – mondtam komoran – az esztelen új vízdíjak kérdésessé teszik az állatfajták gyarapítását.
– Uralkodásom egész ideje alatt azzal vádoltak engem magyarázta Néró, hogy túlságosan szelíd vagyok, és eltávolítóm a népet Róma régi erényeitől. Kapják meg ez egyszer, amit akarnak, bármennyire undorítónak tartom is ezt én. De a keresztények borzasztó bűncselekménye és megátalkodott gyűlölete az emberiséggel szemben feljogosít erre. Ezért vessék őket a fenevadak elé. Már át is néztem a régi mondákat, hogy megfelelő színházi látványosságokat eszeljenek ki. Ötven hajadon és ötven ifjú legyen Danaosz ötven leánya és ezek férjei. Dirkét pedig kötözzék a bika két szarvára.
– De – ellenkeztem a borzadálytól dadogva – hiszen az uralkodásod alatt sehol a birodalomban nem volt szabad a fenevadak elé vetni a legmegátalkodottabb gonosztevőket sem. Azt hittem, vége az ilyen barbár szokásoknak. Nem készültem fel az ilyesmire. Nem állnak rendelkezésemre a szükséges vadállatok. Nem, erre még gondolni sem vagyok hajlandó.
Néró nyaka kidagadt a méregtől:
– Róma téved, ha azt hiszi, hogy én félek a porondon kiontott vértől! – kiáltotta. – Tedd, amit parancsoltam. Minden Dirkét meztelenül kössenek a bikák szarvára. A kopók is széttéphetnek néhány százat.
– De uralkodóm, a kopókat csak fenevadak üldözésére idomították – magyaráztam, szánakozva hiányos szakismeretei miatt. – Emberekhez nem nyúlnak.
Aztán egy pillanatig töprengve megkockáztattam ezt a javaslatot:
– Természetesen fel lehetne fegyverezni a foglyokat, hogy a kutyák segítségével vadbivalyokra vadásszanak. Az ilyesmiben még a tapasztalt vadászok is otthagyhatják a fogukat, amint magad is láttad már.
Néró rám meredt, és veszedelmesen ártatlan hangon megkérdezte:
– Hát dacolsz az akaratommal, Manilianus? Azt hittem, elég világosan kinyilvánítottam, milyen látványosság rendezését várom tőled a holnapi napra.
– Holnapra? – kiáltottam fel. – Elment az eszed, uralkodó? Hiszen így idő sem marad az előkészületekre.
Néró nem szívesen hallotta emlegetni azokat a rohamokat, amelyek alkalmával szédült, és elvesztette a látását, és amelyekre Agrippina annak idején szívesen hivatkozott. Felemelte nagy fejét, és így pöffeszkedett:
– Néró számára semmi sem lehetetlen. Holnap van a hónap idusa. A szenátus virradatkor összeül. Tájékoztattam a szenátust a tűzvész okozóinak leleplezéséről. Mihelyt a szenátus teljes számban megérkezik a cirkuszba, kezdődjék az előadás. Az én döntésem ebben az esetben jogerős ítélet, és nincs szükség nyilvános tárgyalásra. Ebben azonos véleményt képviselnek ezek a tanult barátaim. Csupán azért tájékoztattam a szenátust, mert tisztelettel adózom neki, és végérvényesen el akarok hallgattatni bizonyos gonosz szóbeszédet. Meghívom a szenátust a cirkuszba, s saját szemével győződhet meg arról, hogy Néró nem fél a vértől.
– Ilyen célra nincsenek fenevadaim – válaszoltam kurtán, felkészülve arra, hogy az ivóserleget Vágja a fejemhez, vagy gyomron rúg. Az ilyesmi nem volt veszélyes. Miután testi erőszakban töltötte ki a mérgét, Néró nyomban lecsillapodott és megbékélt.
De ezúttal Néró még jobban elkomorodott, sápadtan rám meredt, és ezt kérdezte:
– Talán nem én neveztelek ki annak idején az állatkert vezetőjévé? A tieid az állatok vagy az enyémek?
– Az állatkert kétségtelenül a tiéd, bár épületeire sokat áldoztam a magam pénzéből is, amit könnyen tudok bizonyítani – ismertem el. – A vadállatok viszont az én személyes tulajdonomat képezik. Az államkincstár és a saját pénztárod számadásaiból megállapíthatod, hogy minden vadászjátékra külön adtam el a szükséges állatokat, a szelídített állatok bemutatásáért viszont bérleti díjat számoltam fel, a bemutatók értékétől függően. Vadállataimat nem adom el, és nem adom bérbe az általad kívánt célra. Sem te, sőt még a szenátus sem kényszeríthet határozatával, hogy akaratom ellenére megváljak a magántulajdonomtól a te könyörtelen szeszélyeid teljesítésére. Ezt a védettséget Róma törvényei biztosítják számomra. Nincs igazam?
A törvénytudók és a szenátorok kelletlenül bólintottak. Néró arcán hirtelen a legbarátságosabb mosoly jelent meg.
– Az előbb rólad is beszéltünk, Minutus – mondta. – Tőlem telhetőleg védelmembe vettelek, de alaposan belekeveredtél a végzetes keresztény babonába. Túl sokat tudsz róla. Nyáron a tűzvész idején egy pótolhatatlanul drága lovamat is elloptad a Palatínuson lévő istállómból, és nem vitted vissza. Nem emlékeztettelek rá, mert Néró nem kicsinyes, bármit mondjanak is róla. De nem furcsa, hogy éppen a te házad menekült meg a tűztől az Aventinuson. Azt is állították rólad, hogy előttem eltitkolva újabb házasságot kötöttél. Ne félj. A házasság titokban tartásának sokféle oka van. Csak sajog a szívem, hogy a barátomról azt állítják, hogy állítólag a felesége is keresztény. Magad mondtad korábban, hogy részt vettél titkos vacsoráikon. Remélem, a baráti körünkben haladéktalanul tisztázod magad ezek alól a sajnálatos vádak alól.
– A fecsegés mindig csak fecsegés – ellenkeztem elkeseredetten. – Az ember azt hinné, hogy te, igen, mindenekelőtt te, uralkodóm, megveted az alaptalan pletykákat. Nem hittem, hogy ilyesmit meghallgatnál.
– Te kényszerítesz rá, Minutus – jelentette ki nyájasan Néró. – Engem, a barátodat, nehéz helyzetbe hozol. A keresztények gyors és alapos megbüntetése feltétlenül parancsoló politikai kényszer. Vagy talán inkább engem vádolsz azzal, hogy felgyújtottam Rómát, ahogyan néhány rosszindulatú szenátor hagyományos irigységből teszi a hátam mögött. Ellenzed, hogy a keresztények olyan büntetésben részesüljenek, ahogyan én akarom. Ellenkezésed politikai természetű, ezt bizonyára felfogod. Csak tüntetésnek magyarázhatom ellenem, az uralkodó ellen. Talán csak nem kényszerítesz arra engem, a barátodat, hogy keresztényként elítéljelek, természetesen nem arra, hogy a vadállatok elé vessenek, hanem csupán a fejed vételére, mivel gyűlölsz engem és az emberiséget. Ez lenne az egyetlen eszköz arra, hogy törvényes formában elkobozhassák a vagyonodat az állam javára. Hát tényleg jobban szereted a keresztényeket és a fenevadjaidat, mint engem és a saját életedet?
Elégedetten mosolygott maga elé, tudva, hogy sarokba szorított. A forma kedvéért még haboztam. A mentségemre elmondom, hogy Claudiára és még meg sem született gyermekemre, tehát rád gondoltam, Iulius, inkább, mint önmagámra. Legalábbis félig rátok gondoltam.
Végül beleegyeztem:
– Természetesen az elítéltek egy részét medve- és farkasbőrökbe lehetne burkolni. Akkor a kutyák talán széttépik őket, ha vadállati szagot éreznek rajtuk. De nagyon kevés időt engedélyezel nekem, császár, a kielégítő látványosság szervezésére.
Valamennyien megkönnyebbülten felnevettek, és többé senki egyetlen szóval sem emlegette kapcsolataimat a keresztényekkel. Néró talán csak tréfálkozva ijesztett meg, és nem váltotta volna valóra fenyegetéseit. De az állatkert számadásai alapján elkobozhatta volna a vadállataimat. Ezek a számadások nem bírták volna el az alapos vizsgálatot, mivel a költségeimet az államkincstárból és Néró saját fiscusától egyaránt behajtottam, amikor folyósítható összegek álltak rendelkezésükre.
Azt akarom mondani, hogy Néró mindenképpen felhasználhatta volna a fenevadakat, bárhogyan is választok. Ezért még mindig úgy vélem, hogy az egyetlen lehetséges módon jártam el. A normális ember értelmes igazságérzetéhez apellálok. Nem tudom felfogni, mi hasznuk lett volna belőle a keresztényeknek vagy saját magamnak, ha merő önfejűségből hagytam volna, hogy a fejemet vegyék. Amikor elhatározásra jutottam, persze nem is sejtettem, milyen szándékai voltak atyámnak ezzel a kellemetlen üggyel kapcsolatban.
Fölöslegesen kapálóztam volna ellene. Néró már az esthajnalcsillag feljöttekor elküldte a hírnököket, hogy adják hírül az épen maradt városrészekben, hogy a következő nap ünnepnap lesz, és meghívta a népet a Vaticanuson lévő cirkusz műsorára. Ekkor a keresztények menete még nem jutott el odáig.
Annyira siettem az állatkertbe, hogy csak nagyjából sikerült megegyeznünk a látványosság műsorában. Hiszen még aznap éjszaka ki kellett válogatnom az állatokat, hogy átszállíttassam azokat a folyó túlsó partjára, ami az én tapasztalataim szerint egyáltalában nem volt könnyű feladat. Nyomban riadót rendeltem el az állatkertben, fáklyákat és olajtüzeket gyújtattam, úgyhogy a roppant terület nappali fényben úszott.
Az állatok természetesen, még ingerültebbek lettek, mint az emberek, amikor álmukból lobogó lángok és általános zűrzavar riasztotta fel azokat. A szekerek és az ökrösfogatok nyikorgásába a vadbivalyok bőgése, az elefántok trombitálása és az oroszlánok tompa bömbölése keveredett, úgyhogy a lárma a Mars-mezőig elhallatszott, és az emberek kifutottak szükséglakásaikból, abban a hiedelemben, hogy újabb tűzvész keletkezett.
A saját szállítóeszközeinken kívül lefoglaltattam a legerősebb ökrösfogatokat, amelyek éjjel-nappal szállították a városon kívüli kőfejtőkből az épületkövet, és kiüríttettem rakományukat ott, ahol értem őket. Tigellinus egy cohors praetorianust vezényelt ki a rendelkezésemre, akiket borral és pénzzel biztattam a szapora munkára, noha kimerültek voltak a két napi szakadatlan szolgálattól.
A legtöbb bosszúságom természetesen Sabinával volt, aki egyenesen Epaphroditosz ágyából támadt rám vádlón:
– Bolond vagy? Mit akarsz? Mit jelent ez?
A szelídítetlen oroszlánjait semmi szín alatt sem akarta átengedni Néró műsorához, mivel az egész hosszadalmas idomítás kárba vész, ha az ilyen oroszlánok egyszer szabadon téphetnek szét embereket.
Szerencsére Epaphroditosz értelmesebb volt, megértette sietségemet, és maga segített ketrecekbe zárni a három szelídítetlen oroszlánt, amelyek néhány hónappal ezelőtt érkeztek Afrikából. A legnagyobb baj az volt, hogy az állatok már túl voltak az esti etetésen. Túlságosan jóllakottak voltak. Néhány öreg rabszolga, akik még jól emlékeztek Claudius császár hatalmas állatbemutatóira, tizenkét évvel ezelőtt, aggodalmasan csóválták a fejüket, és azt jósolták, hogy semmire sem megyek a fenevadakkal.
Általában az a szokás, hogy a bűnözők megölésére kiválasztott fenevadakat a látványosság előtt három napon át éheztetik. Tapasztalataik mégis felbecsülhetetlen értékűek voltak számomra, mert ravasz eszközöket ismertek, amelyekkel fel lehetett ingerelni az állatokat az előtt, hogy az arénába bocsátanak őket.
A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy Néró idejében az állatbemutatók művészetté váltak, a vadászati játékokat kivéve, amelyekben az állatokat megölték. De ezekre is általában viszonylag szelíd állatokat válogattam ki, mivel lovagoknak és szenátoroknak kellett fellépniük lándzsások és íjászok gyanánt, és az ő életüket sem lehetett veszélyeztetni.
Szerencsére annyira siettem, hogy mindent idejében rendbe tegyek, hogy nem volt időm túlságosan törődni a bemutató sikerével. Azzal a gondolattal vigasztaltam magamat, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. És ennél többet senkitől sem lehet követelni.
A hyrcanusok vadbivalyai részére nem voltak szállítóeszközeink, mivel általában erős palánkok között és föld alatti folyosón tereltük ezeket az istállókba és a fából készült amphitheatrumba. Ezeket a legelőjükön kellett befogni és megkötözni. Ha valaki elgondolkodik azon, hogy mintegy harminc erős bölény volt, és hogy a befogás részben sötétben történt, amikor az állatok a lármától és a fénytől felbőszülve száguldoztak, és megvadulva egymást döfködték, azt hiszem, rászolgáltam az elismerésre, hogy a feladatot idejében, napfelkelte előtt teljesítettem.
Kénytelen voltam magam is részt venni a befogásban, amikor néhány tapasztalatlan praetorianus a bikák szarván lelte halálát, másokat pedig nyomorékra tiportak. Az egyik vadbivaly patájával rátaposott a lábfejemre, és lehorzsolódott a bőröm, de a csontjaim nem törtek el, és a nagy sietségben még fájdalmat sem éreztem. Az egyik medve a mancsával úgy csapott a bal karomra, hogy elernyedtem tőle, de csak örültem, mert megértettem, hogy mérhetetlenül erős állataim vannak.
Katonai paranccsal városszerte az ágyukból verettem fel a szabókat és a vargákat. Állatbőrökkel elegendő mennyiségben rendelkeztünk, mert miután a görög kifinomultság eljutott az előkelő házakba, kiment a divatból, hogy prémeket használjanak ágytakarónak meg faldísznek. Emiatt jelentős gazdasági veszteségeket szenvedtem, de most hálát adtam a Szerencse istennőjének, hogy így számtalan állatbőr raktáron maradt.
Amikor virradni kezdett, Néró cirkuszában teljes káosz uralkodott. A színházi előadás rendezői színpadi ruhákat cipeltek, a katonák oszlopokat állítottak fel, és a rabszolgák erős rőzsekunyhókat állítottak fel körülöttük. Egész házakat emeltek a porondra a legnagyobb sietségben. Ami engem illet, az aréna középére hatalmas sziklatömböket cipeltettem, hogy azokból kőrakást képezzenek.
Nem tudtam megakadályozni, hogy heves viták ne keletkezzenek, mert mindenki a maga feladatát és a saját szerepét tartotta a legfontosabbnak az előadás rendezésében. A legtöbb zavart a keresztények okozták, akik mindenfelé a homokban feküdtek, vagy kíváncsian őgyelegve mindenkinek az útjában voltak.
A cirkuszban kevés volt a hely. Igénybe kellett vennem a pincéket és az istállókat, és sebtében meg kellett erősíteni ezeknek a falait a vadállatok miatt, mert a cirkuszban csak fogatversenyeket tartottak. Az erősebb keresztényeket munkára fogták, a többieket pedig a nézőtér ülőhelyeire kergették.
Ilyen nagyszámú fogoly részére nem volt elegendő árnyékszék. Befejezésül szélsebesen tisztára kellett mosniuk a folyosókat, amelyeket bemocskoltak. Ennek ellenére mindenütt füstölőszereket kellett égetni, és nagy mennyiségű illatszert kellett felhasználni, hogy a császár páholya és a szenátus padsorai elviselhető állapotban legyenek. Elismerem, hogy az állataim is kivették a maguk részét a kellemetlen szag terjesztésében. Én magam az állatkertben persze hozzászoktam a fenevadak orrfacsaró szagához, úgyhogy észre sem vettem.
Az általános zenebonától megvadulva, a keresztények csoportokba verődtek, hogy imákat kiáltozzanak, és Krisztust magasztalják. Néhányan, felakadt szemmel, révületükben ugrándozni kezdtek. Mások különböző nyelveken beszéltek, bár senki sem értette meg őket. Amint őket nézte, sok praetorianus kijelentette, hogy ilyen hitvány boszorkányosság kiirtása Rómából Nérónak valóban első méltó tette, amióta uralkodó.
De a legértelmesebb keresztények még mindig nem értették, milyen sors vár rájuk. Csodálkozva nézegették az előkészületeket. Néhányan, akik a külsőmről ismertek, a legnagyobb ártatlansággal jöttek hozzám, hogy bizalmasan megkérdezzék, meddig tartják még fogságban őket, és mikor kezdődik a tárgyalás.
Amikor a színháziak önérzetesen kezdték kiválogatni a legszebbeket és a legmutatósabbakat a saját céljaikra, jobbnak tartottam, ha védem a saját érdekeimet, és követelem azt a jogomat, hogy a harminc legszebb nőt kiválaszthassam Dirke szerepére. Mialatt a színháziak felöltöztették Danaosz leányait és egyiptomi vőlegényeiket a színpadi ruhákba, szerintem kielégítő választékot sikerült összegyűjtenem különböző korú nőkből, tizenhat évestől huszonöt évesig. Őket külön vitettem, nehogy a tisztességtelen színháziak elorozhassák őket tőlem.
Szerintem a keresztények csak akkor jöttek rá, hogy mi vár rájuk, amikor a nap első sugarai vörösre festették a homokot, és azokat, akik a külsejük alapján megrögzött gonosztevőknek látszottak, kezdték szapora ütemben keresztre feszíteni. Az erre a célra beszerzett gerendákat és építőpallókat az istállófalak megerősítésére kellett felhasználnom, és a kereszteket különben sem lehetett volna túlságosan sűrűn felállítani a homokon, mert ez rontotta volna a látási viszonyokat és a bemutatók lebonyolítását.
Tigellinusnak a szenátus ülésére kellett sietnie. Gyorsan elrendelte, hogy a porond közepén csak tizennégy keresztet kell felállítani, egyet-egyet városrészenként. Minden bejárati kapu mindkét oldalára is fel kellett állítani egy-egy keresztet, de egyébként a fogat-versenypálya deszkafalára annyi keresztényt kellett felszegezni, amennyien csak ráfértek.
Azzal a céllal, hogy helyet csináljon, ezer férfit és ezer nőt őrizet alatt Agrippina közeli kertjeibe küldött, ahol Néró este, az előadás befejeztével, ingyen vacsorát szándékozott adni a népnek. De a népnek az előadás alatt is harapnivalót kellett kapnia.
A Vaticanuson lévő cirkusz olyan messze van a várostól, hogy nem lehetett megkívánni a néptől, hogy dél tájban hazatérjen enni. A császári konyhák rendkívüli szervező képességének jóvoltából megindult az elemózsiás kosarak áradata, olyan gyorsan, ahogyan csak szállító járművekkel győzték. Egy-egy kosár mindig tíz néző számára, a szenátus tagjai részére saját pompás kosaraik borral és csirkesülttel, és kétezer kosár a lovagi rend számára.
Szerintem Tigellinus túlzásba vitte a dolgot, amikor olyan sok embert feszíttetett a deszkapalánkra. Több szekérrakomány drága szöget használtak el erre. Ezenkívül attól féltem, hogy a keresztre feszítettek jajgatása zavarja majd az előadást, noha eleinte, talán a megdöbbenéstől, meglepően csendben maradtak. Ezt nem irigységből mondom. A keresztre feszítettek vonaglásának látványa unalmassá válik, ha túl sok van belőlük. Ezért egyáltalán nem tartottam attól, hogy Tigellinus javára a közönség figyelme elfordul állataim teljesítményétől.
De amikor mintegy ezer ember jajgat kínjában, akkor ez a hang elfojtja a medve legpompásabb morgását, sőt az oroszlán bömbölését is, a rendezők hangjáról nem is beszélve, akik a pantomim-bemutatók megmagyarázásához szükségesek. Úgy véltem, helyesen járok el, ha magam köré gyűjtöm a keresztények vezetőit, és utasítom őket, hogy parancsolják meg a keresztre feszítetteknek, maradjanak csendben az előadás alatt, vagy legalább csak Krisztus nevét kiabálják, hogy a nép megértse, miért mérték rájuk a büntetést.
A keresztények tanítói, akik közül sokan már állatbőrbe öltöztek, helyesen értelmezték feladatukat. Beszéltek jajgató társaikhoz, és azzal bátorították őket, hogy a legnagyobb dicsőségben részesültek azzal, hogy a kereszthalált kellett elszenvedniük ugyanúgy, mint a názáreti Jézusnak. Megpróbáltatásuk rövid ahhoz az örökkévaló üdvösséghez képest, amely Krisztus birodalmában vár rájuk. Még aznap este a paradicsomban lesznek.
Vezetőik olyan buzgón és lelkesen beszéltek, hogy mosolyognom kellett. De amikor izzó szavakkal kezdték ecsetelni a keresztre feszítetteknek, hogy ez a nap a legnagyobb öröm napja, amelyen ártatlanul kell szenvedniük Krisztus nevének ragyogásáért, és hitvallást téve a mennybe kell szállniuk, harapdálni kezdtem a szám.
Mintha a tanítók valóban irigyelték volna a keresztre feszítetteket sorsukért. Ezt csak tettetésnek vélhettem. Ezért meglehetősen gorombán megjegyeztem, hogy tőlem ők is kedvük szerint felcserélhetik saját rövid szenvedésüket a keresztre feszítettek hosszú gyötrődésével.
De ők vakságukban olyan javíthatatlanok voltak, hogy az egyikük letépte magáról a medvebőrt, és buzgón kérte a keresztre feszítés dicsőségét. Nem tehettem mást, mint hogy parancsot adjak a praetorianusoknak, hogy feszítsék őt is keresztre ott, ahol egy kis üres helyet találnak.
A praetorianusok olyan haragra gerjedtek, hogy alaposan elpáholták, amiért fölös fáradságot okozott nekik. A karjuk már teljesen elerőtlenedett, annyi nagy szeget vertek be a súlyos pörölyökkel. A törvény értelmében a keresztre feszítendőket könyörületességből előbb meg kellett korbácsolni, hogy gyorsabban meghaljanak a kereszten. Erre azonban egyáltalán nem futotta volna az időből. A barátságosabb praetorianusok beérték azzal, hogy lándzsájuk hegyével kicsit megszurkálják őket, hogy eleredjen a vérük.
Még most is csak csodálni tudom a rómaiak szervező képességét, amelynek eredményéként Néró lehetetlennek tűnő parancsát csodálatra méltóan teljesítették. Amikor kivilágosodott, a cirkusz kapuin kezdett áradni befelé a nép, és az utak fehérlettek a sokaságtól. A nézőtér padsorai tiszták voltak, az építmények készen álltak a porondon, a szereplőket felöltöztették, a műsorszámokat kiosztották, a műsor rendben volt, a keresztre feszítettek pedig a helyükön voltak, rángatóztak és csendben jajgattak.
A kutyák üvöltése és a vadbivalyok bőgése sokat ígérően visszhangzott a nézők fülében. Miközben a legbuzgóbbak a jobb helyekért verekedtek, a belső folyosókon a türelmesebbek markába frissen sült kenyeret és sós falatokat osztogattak. Aki csak akart, kupányi vízzel kevert bort is felhörpinthetett.
Bensőséges büszkeség töltött el Róma iránt, miközben gyorsan megmosakodtam, és a szénakazal melletti istállóban magamra öltöttem piros szegélyű ünneplő tógámat. Annyira hatásos volt a várakozástól feszült néptömeg szakadatlanul erősödő, vidám moraja. Miután néhány kupa bort felhajtottam, megértettem, hogy derűs büszkeségemre részben a keresztények általános öröme is hatott. Ők megtiltották egymásnak, hogy sírjanak, és a legtöbben elragadtatásukban nevettek, mondván, hogy nagy öröm nekik, hű keresztényeknek, Krisztus birodalmának kapuja előtt várakozniuk.
Bevallom, nekem kellemetlen lett volna, ha panaszkodtak volna, és ellenállást fejtettek volna ki, úgyhogy korbáccsal kelljen féken tartani őket, mint egykor a gonosztevőket ilyen látványosságok alkalmával. Most éppen ellenkezőleg szemlátomást ugyanolyan örömteli feszültséggel várták, hogy sor kerüljön rájuk, mint amilyen lelkes izgatottság a nézőtéren összegyűlt rómaiak között uralkodott. Miközben a bor kellemesen megbizsergette fáradt fejemet, bizakodva erősítgettem magamban, hogy ez a látványosság nem fulladhat kudarcba, legalábbis az én részemről nem.
Aligha lettem volna ennyire nyugodt és büszke a teljesítményemre, ha tudtam volna, mi történt ugyanakkor a curiában.

 

 

TIZEDIK KÖNYV
A hitvallók

Mint a nyári hónapok kivételével, minden hónap idusán, virradatkor a szenátus csaknem teljes létszámban összeült rendszeres ülésére a curiában, amely többek bosszúságára csaknem, sértetlenül maradt a római tűzvészben. Az előző napi események, a különböző mendemondák és az az értesülés, hogy Néró beszédet szándékszik tartani, meg hogy a cirkuszban előadás lesz, elérték, hogy ezúttal nem sokan hivatkoztak betegségre vagy egyéb törvényes akadályra, hogy megszabaduljanak a túl korai ébresztőtől, és attól, hogy gyalogszerrel elmenjenek az unalmas ülésre. A hónap idusára kitűzött ülések általában jelentéktelenek szoktak lenni. Ezeken főként tájékoztatás jellegű ügyeket tárgyalnak.
Maga Néró olyan sokáig aludt, hogy nem tudott részt venni az áldozat bemutatásán. De aztán lelkes tettvágytól buzogva megérkezett, mindkét consult csókkal köszöntötte, és bőbeszédűen kért bocsánatot késéséért, amelyet igen fontos államügyek okoztak. „De – mondta tréfálkozva – készségesen alávetem magam bármely büntetésnek, amelyet a szenátus ró rám késésemért! Mégis azt hiszem, hogy az atyák elnézőek lesznek hozzám, ha meghallják, milyen közölnivalóim vannak.”
A szenátorok ásításukat próbálták elnyomni, és kényelmesebben elhelyezkedtek az elefántcsont-székeken, felkészülve, hogy egyórás ékesszóló előadást hallgassanak meg Seneca legjobb hagyományai szerint. De Néró beérte azzal, hogy csupán néhány szót szóljon arról az erkölcsi életrendről, amelyet Róma istenei és az ősök hagyományai szabtak meg, és aztán egyenesen a tárgyra tért.
A nyáron pusztító római tűzvész, amely a gallusok dúlása óta a legnagyobb nemzeti csapás volt, ami Rómát sújtotta, nem az istenek büntetése volt bizonyos római események miatt, amelyeket az elkerülhetetlen politikai szükség diktált, amint egyesek rosszindulatúan, csökönyösen hajtogatják, hanem szándékos gonosztett, a legborzalmasabb bűntény volt, amely valaha is az emberiséget sújtotta. Ezt a bűntettet előre megfontolt szándékkal az úgynevezett keresztények követték el, akiknek az undorító babonája titokban hihetetlenül széles körben elterjedt a római bűnöző elemek és az ostoba alja nép közt.
Az összeesküvés már azért is veszélyes, mivel a hitvány keresztények igyekeznek külsőleg feddhetetleneknek látszani, a szegényeket ingyen vacsorákkal és alamizsnaosztogatással édesgetik magukhoz, és aztán, a kívülállók elől gondosan őrzött szertartásokon, a maga csupasz mivoltában leplezik le irtózatos gyűlöletüket az egész emberiséggel szemben. Emberhúst esznek és embervért isznak. Boszorkányosságot is folytatnak, látszólag azzal, hogy betegeket gyógyítanak, és így boszorkányosságuk hatalmába kerítik őket. Bizonyítható, hogy néhány megbabonázott ember átengedte nekik a vagyonát, hogy bűnös céljaik megvalósítására használják fel.
Néró szünetet tartott, hogy a lelkesebb szenátorok az iszonyat és szörnyülködés kiáltásaiban törjenek ki, amint az ékesszóló előadás megkövetelte. Aztán folytatta:
– A keresztények titkos szertartásain lefolytatott valamennyi undorító dolgot nem akarja és az illendőség miatt nem is szeretné nyilvánosan leleplezni. De az a legszörnyűségesebb, hogy a félelmetes keresztények, nagy számukban bízva, felgyújtották Rómát, és isteneik parancsára összegyűltek a dombokon, ujjongást és lelkesedést tanúsítva, hogy várják a királyt, akinek el kell pusztítania Rómát, új birodalmat kell alapítania, és iszonyatos büntetésekre kell ítélnie mindenkit, aki másként gondolkodik.
A keresztények terveik miatt elhanyagolják állampolgári kötelességeiket és feladataikat, mivel, bármennyire szégyenletesnek és hihetetlennek tűnjék is, ostobaságban és a jövendő jutalmak reményében néhány római polgár is belekeveredett az összeesküvésbe. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a keresztények mennyire gyűlölnek minden egyebet, amit a többi ember szentnek és becsesnek tart, mint az, hogy nem áldoznak Róma isteneinek, kárhozatosnak tartják a művészetet, és nem járnak színházba.
Az összeesküvés elfojtása azért volt könnyű, mert a gyáva keresztények, mihelyt elfogták őket, egymással versengve adták fel egymást. Ő, Néró, mihelyt az első jelet észrevette, tüstént a leggyorsabb intézkedéseket foganatosította az állam megmentésére és a római tűzvész gyújtogatóinak megbüntetésére. Ebben értékes támogatást kapott Tigellinustól, a császári testőrség praefectusától, aki rászolgált a szenátus teljes elismerésére.
A legtöbb keresztény idegenből Rómába vetődött, latinul sem tudó, Rómába települt alja nép, ahogyan a városba sajnálatos módon állandóan árad minden országból a gyökértelen népség szégyenletes szokásaival, amint azt maguk az atyák a legjobban tudják. Az összeesküvés széles elterjedése már önmagában indokolta, hogy a feladatot Tigellinus kapja, mivel a városi rendfenntartó rendőrség nem lett volna elegendő a letartóztatások foganatosítására és a keresztények által okozott nyugtalanság lecsillapítására.
Az a tény, hogy a praetorianusok minden erejét fel kellett használni, bizonyítja a legjobban a keresztények összeesküvésének veszedelmes voltát. A rendezésnél Néró egyáltalán nem akarta mellőzni a derekasságáról híres városi praefectust, Flavius Sabinust. Éppen ellenkezőleg, Flavius Sabinus is elismerést érdemel, mivel triumvirei minden városnegyedben fáradságot nem kímélve vezették a praetorianusokat a letartóztatások foganatosításában, mint akik a legjobban ismerik a házakat és azok lakóit.
Azzal a céllal, hogy időt adjon az atyáknak, hogy alaposabban fontolóra vegyék az ügyet, Néró röviden áttekintette a keresztények babonájának keletkezését. Eredetileg Galileában alapította egy fanatikus zsidó, akit Krisztusnak neveztek. Őt Pontius Pilátus procurator államellenes bűnözőként halálra ítélte Tiberius uralkodása alatt, és ezzel átmenetileg sikerült elfojtania az általa okozott nyugtalanságot. De tanítványainak azzal az esztelen híreszteléssel, hogy a bűnös halottaiból feltámadt, sikerült a babonát újra éleszteniük Judeában, ahonnan aztán a birodalom más részeibe is eljutott, mint valami titkos kór vagy fertőző pestis.
A zsidók nem ismerték el a keresztények babonáit, hangsúlyozta Néró. A zsidókat nem lehet az összeesküvéssel vádolni, ahogyan zsidóellenes előítéleteikben egyesek cselekszenek. Éppen ellenkezőleg, a zsidók kiváltságaikra támaszkodva és értelmes tanácsuk hatalmának alárendelve, Róma leghasznosabb lakosai.
Ez az állítás nem váltott ki visszhangot a szenátusban.
A szenátus sohasem nézte jó szemmel a zsidók kiváltságait Rómában, amelyeket a császárok adtak meg, és mindig újra megerősítettek. Miért kell megtűrniük egy államot az államban? De Néró nyomatékosan folytatta:
Néróról azt állítják, hogy túlságosan emberszerető a bűnösök megbüntetésében. Azt állították, hogy miatta feledésbe merülnek az ősök szigorú szokásai, meg hogy a fiatalokat ártatlan testmozgásra csábítja a katonai erények gyakorlása helyett. Eljött a pillanat, hogy megmutassa: Néró nem fél a vér látványától, ahogyan néhány savanyúan fintorgó sztoikus tanítómester suttogja.
A példátlan bűncselekmény példátlan büntetést követel meg. Néró művészi fantáziájára támaszkodott, hogy a keresztények megbüntetésével a római szenátust és a népet olyan látványossággal örvendeztesse meg, amely remélhetően sohasem kerül majd feledésbe Róma krónikájában. „A saját szemetekkel látjátok majd a cirkuszomban, tiszteletre méltó atyák, hogyan ítéli el Néró a keresztényeket, az emberiség ellenségeit.” Miután ünnepélyesen beszélt Néróról, tréfálkozva ismét áttért az egyes szám első személyre, és tisztelettudó alázattal javasolta, hogy a többi tájékoztatás jellegű ügyet napolják el a szenátus következő ülésére, az atyák pedig hordszékeken induljanak ünnepi menetben a cirkuszba, természetesen csak akkor, ha a consuloknak nincs semmi kifogásuk a javaslat ellen.
A consulok hivatalból köszönetet mondtak Nérónak előrelátásáért és gyors intézkedéséért, hogy a hazát megmentse a fenyegető veszedelemtől, és örömüknek adtak kifejezést, hogy tisztázódott, kik voltak az igazi gyújtogatók, akik a római tűzvészt okozták. Ez hasznára vált az államnak mindenféle ostoba szóbeszéd elhallgattatására. A consulok a maguk részéről javasolták, hogy Néró beszédét lerövidítve hozzák nyilvánosságra az állami tájékoztatóban, és ők is amellett voltak, hogy az ülést rekesszék be. Kötelességüknek eleget téve mégis megkérdezték, hogy a tiszteletre méltó atyák közül kér-e szót valaki ebben az ügyben, noha megítélésük szerint a kérdés teljesen világos.
Paetus Thrasea szenátor, akinek sértette a hiúságát Néró utalása a képüket fintorgató sztoikus tanult emberekre, nyomban szót kért, és gúnyosan javasolta, hogy a szenátus egyúttal hozzon határozatot arra is, hogy az isteneknek bemutassák a megfelelő hálaáldozatot a szörnyű veszedelem eredményes elhárításáért.
Hiszen bizonyos szégyenletes tettekkel kapcsolatban már korábban is bemutattak hálaáldozatokat. Miért lennének rosszabbak a keresztények, amikor Néró azt mutatta, hogy a varázslattól ugyanúgy fél, mint a tettetést leleplező filozófiától. Néró úgy tett, mintha nem is hallotta volna, csak a lábával kopogott a padlón, hogy siettesse. A szenátus gyorsan megszavazta a korábbi hálaáldozatokat Jupiter Custosnak és a többi istennek. A consulok türelmetlenül megkérdezték, akar-e még szólni valaki.
Ekkor atyám, Marcus Mezentius Manilianus felállt, szokása ellenére, hogy jobban hallhassák a hangját, és enyhe dadogással szót kért. A mellette ülők közül többen a tógája szegélyénél fogva húzták vissza, és halkan rászóltak, hogy maradjon veszteg, mivel nyilván ittas volt. De atyám a karjára csavarta tógája szegélyét, és beszélni kezdett, miközben kopasz feje reszketett haragjában:
– Consulok, atyák és te, Néró, az első az egyenrangúak között! Valamennyien tudjátok, hogy nemigen nyitottam ki a szám a szenátus ülésein. Nem kérkedtem bölcsességgel, amiből nincs sok bennem, noha tizenhét éven át a keleti ügyekkel foglalkozó ismert bizottságokban én is megtettem a magamét a köz érdekében. Sok szégyenletest és erkölcstelenséget láttam és hallottam már ebben a híres-nevezetes curiában, de öreg szemem eddig még soha nem volt olyan szégyenletes dolog tanúja, mint ma reggel. Hát már addig jutottunk volna, hogy a római szenátus hallgatólagosan tudomásul vegye ismereteim szerint több ezer ember, férfiak és nők, köztük római polgárok, sőt lovagrendűek kivégzését a legkegyetlenebb módszerekkel, bizonyíthatatlan vádak alapján, törvényes igazságszolgáltatás nélkül, puszta bejelentésként?
Rosszalló közbekiáltások hallatszottak. Tigellinusnak megengedték, hogy magyarázatként kijelentse:
– Senki sincs köztük, aki a lovagi rendhez tartoznék. Ha vannak köztük ilyenek, bűnük miatt szégyenkezve eltitkolták rendjüket.
Néró, nagy nehezen leplezve türelmetlenségét, megkérdezte:
– Talán úgy kell értenem, hogy kétségbe vonod becsületességemet és igazságérzetemet, Marcus Manilianus?
Valaki a haragtól kivörösödve azt kiáltotta, hogy atyám helytelenül jár el, ha a megvetendő keresztényeket együtt említi azokkal a nemes római férfiakkal, akiknek az elítélését és titokban történt kivégzését a szenátusnak politikai okok miatt utólag kellett jóváhagynia puszta bejelentés alapján. A consulok ráparancsoltak, hogy hallgasson. Atyám így folytatta:
– Elegem van az egészből, és jámboran hallgatva annyit nyeltem a római mocsokból, hogy már torkig vagyok vele. De most kijelentem, hogy Pontius Pilátus idejében magam is Jeruzsálemben meg Galileában vándoroltam, a saját szememmel láttam a názáreti Jézus keresztre feszítését, és őt magát, akit nemcsak Krisztusnak neveznek, hanem aki valóban Krisztus és Isten fia, mert a saját szememmel tanúsítottam, hogy üres volt a sírja, és hogy a zsidók minden hazugsága ellenére a harmadik napon halottaiból föltámadt.
Többen azt kiabálták, hogy atyám megháborodott, de a kíváncsiabbak követelték, hogy folytassa. Valójában a szenátus hatalmas többsége gyűlölettel viseltetett Néró és általában a császári hatalom iránt. Ezt mindig tartsd észben, Iulius fiam.
Atyám tehát még ezt is elmondhatta:
– A legnagyobb csendben és emberi gyengeségemben már akkor elismertem őt Krisztusnak, noha a magam életében képtelen voltam megtartani parancsolatait. Mégis azt hiszem, megbocsátja nekem bűneimet, és talán juttat számomra némi helyet a birodalmában, bármilyen is ez a birodalom, mert ezt még nem sikerült tisztáznom. Azt hiszem, a könyörületesség, a béke és a fényesség birodalma, itt vagy ott, vagy bárhol is legyen. De ennek a birodalomnak semminemű politikai jelentősége nincs. Ezért a keresztényeknek nincs is más politikai céljuk, mint az, hogy hitük szerint az ember teljes szabadsága Krisztusban és az ő útjának követésében van. Út sokféle lehetséges, és nem is avatkozom az ő vitáikba, de hiszem, hogy valamennyi út az emberi gyengeségnek megfelelően végül is az ő birodalmába vezet. Jézus Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtam bűneimért!
A consulok félbeszakították, mert eltért a tárgytól, és filozofálni kezdett. Néró szót kért, és higgadtan kijelentette:
– Nem akarom fölöslegesen próbára tenni az atyák türelmét. Marcus Manilianus elmondta mondókáját. Magam mindig azon a véleményen voltam, hogy atyám, az isteni Claudius elmezavarában cselekedett, amikor kivégeztette feleségét, Messalinát és vele együtt annyi nemesi származású férfit; ezután méltatlan tagokkal egészítette ki a szenátust. Az emléke iránti tiszteletből eddig nem akartam nyilvánosan kijelenteni ezt, hiszen ti magatok, saját szabad akaratotokból istennek nyilvánítottátok, amikor a római szenátus és nép szerencséjére meghalt, mielőtt véglegesen megzavarodott volna. Marcus Manilianus saját szavai bizonyítják, hogy nem méltó a széles bíborcsíkra, sem a bíborcsizmára. Nyilvánvalóan megháborodott. Nem fogom találgatni, mi az oka kopasz feje iránt tanúsított jóindulatomnak, csupán azt javaslom, hogy rekesszük ki őt magunk közül, és küldjük el valamelyik távoli fürdőbe, hogy ott nyerje vissza józan eszét. Talán olyan mértékben egyetértünk ebben a kérdésben, hogy szavazásra nincs is szükség.
De a legtöbb szenátor bosszantani akarta Nérót, mikor valaki mást sújtott a haragja. Ezért azt kiáltozták, hogy Marcusnak folytatni kell, ha még vannak tényei, és nem csupán filozofálni akar. Gonoszságában Paetus Thrasea kért szót, és színlelt ártatlansággal így beszélt:
– Természetesen valamennyien egyetértünk azzal, hogy Marcus Mezentiusnak elment az esze. De az isteni őrület hatalmában az embernek néha látnoki képességei vannak. Talán megvannak benne etruszk őseinek ilyen képességei. Ha nem hiszi el, hogy a keresztények gyújtották fel Rómát, bármennyire hihetően tűnjék is a vád Néró ékesszólása jóvoltából, akkor leplezze le előttünk a tényleges gyújtogatót.
– Gúnyolódj, amivel csak akarsz, Paetus Thrasea! – fortyant fel atyám. – Közel a te véged is. Ennek megértéséhez látnoki adottságokra sincs szükség. Róma felgyújtásával senkit sem vádolok, még Nérót sem, bármennyire szeretnének is közületek sokan puszta gonoszságból ilyen vádat a nyilvánosság előtt is hallani, nemcsak a háttérben sugdosni. De Nérót nem ismerem. Csupán azt hiszem és állítom, hogy a keresztények ártatlanok a római tűzvészben. Őket ismerem.
Szánakozva a fejét csóválva, Néró felemelte kezét, és megjegyezte:
– Elég világosan kifejezésre juttattam a beszédemben, hogy nem vádolok minden keresztényt Róma felgyújtásával. Az emberiség ellenségeiként elegendő okkal ítéltem el őket. Ha Marcus Manilianus be akarja vallani, hogy ő maga is az emberiség ellensége, akkor komolyra fordul a dolog, és az elmezavar nem elegendő többé a védelmére.
De Néró alaposan tévedett, amikor azt hitte, atyámat megijeszti, és így hallgatásra bírhatja. Nagy jóindulatával és hallgatag természetével együtt atyám önfejű ember volt. Így folytatta:
– Egyszer éjszaka, a Galileai-tenger partján megkorbácsolt halásszal találkoztam. Okkal hittem, hogy a feltámadt názáreti Jézus volt. Ő megígérte nekem, hogy egyszer még meg kell halnom az ő nevének dicsőségére. Akkor nem értettem meg őt. Most megértem, és buzgón köszönetet mondok neki a jövendölésért. Jézus Krisztus, Isten fia nevének dicsőségére kijelentem, hogy keresztény vagyok, részese az ő keresztségüknek, lelküknek és szent vacsoráiknak. Engem ugyanaz az ítélet sújt, mint őket. Ha még nem tudnátok, a nagyobb bizonyosság miatt kijelentem, tiszteletre méltó atyák, hogy maga Néró az emberiség leggonoszabb ellensége. Ti is az emberiség ellenségei vagytok, amíg őrült zsarnokságát tűritek.
Néró a consulokkal sugdosott. Ez utóbbiak nyomban titkossá nyilvánították a szenátus ülését, nehogy Rómát olyan szörnyű szégyen érje, hogy a szenátus egyik tagját nyilvánosan leleplezik, mint az irtóztató babona védelmezőjét, aki gyűlöli az emberiséget. Atyám keresztülvitte akaratát. A szavazást fölöslegesnek tartva, a consulok kihirdették a szenátus határozatát, hogy Marcus Mezentius Manilianust meg kell fosztani széles bíborcsíkjától és zsinóros bíborcsizmájától.
Az igazság szerint a cirkuszba kellett volna vinni őt, hogy a többi keresztényhez hasonlóan végezzék ki, de a szégyen elkerülése jobb volt, ha a legnagyobb titokban a falakon kívülre viszik. Ott karddal kellett fejét venni.
Tigellinus javasolta, hogy atyámat a kivégzés előtt korbácsolják meg. A szenátus valószínűleg csatlakozott volna a javaslathoz, ha nem éppen Tigellinus terjesztette volna elő. Úgy döntöttek, hogy nem kell megkorbácsoltatni, mivel nyilvánvalóan elmeháborodott, és a szenátus egykori tagja.
Az egybegyűlt atyák előtt azok a szenátorok, kiket a consulok erre a feladatra kiválasztottak, lehúzták atyámról a tógáját meg az ingét, lerángatták lábáról bíborcsizmáját, és összetörték elefántcsont székét. Amint ez komor csend közepette megtörtént, Pudens Publicola szenátor hirtelen felállt, és reszkető hangon kijelentette, hogy ő is keresztény.
De idős barátai szorosan megragadták, erőszakkal visszahúzták székére, és befogták a száját, egymás között kiáltozva és nevetgélve, hogy elnyomják szavait. Néró kijelentette, hogy a szenátust már éppen eléggé meggyalázták, az ülés véget ért, és nem kell ügyet vetni egy vén bolond motyogására. Pudens a Valerianusok nemzetségéből származott, és Publicola volt. Atyám viszont csupán adoptálás révén egy jelentéktelen Manilianus.
Néró és a szenátus viszonya abban az időben még nem volt annyira feszült, hogy szükségesnek tartotta volna maga mellé venni testőrségét a curia minden ülésére. Ezúttal azt hitte, hogy a lehető legörvendetesebb hírrel szolgált a szenátusnak. Csak amikor a szenátorok életkoruk szerint a fórumra érkezett hordszékük felé igyekeztek, hogy ünnepi menetet alkossanak, akkor hívatta Tigellinus a curia előtti térről a centuriót, megparancsolta, hogy vegyen magához tíz praetorianust, és minden feltűnést kerülve vezesse atyámat a falakon kívülre, a legközelebbi vesztőhelyre.
A centurio és a katonák természetesen dühösek lettek, mert attól tartottak, hogy elkésnek a cirkuszi előadásról. Mivel atyám ráadásul mezítelen volt, a szenátorok menetét bámuló egyik rabszolgáról lerántották köntösét, és atyámra dobták. A rabszolga rimánkodva atyám után futott, és megpróbálta megragadni egyetlen ruhadarabját.
A szenátorokat a hordszékekben várták útrakészen feleségeik. Az út hosszúsága miatt az volt az elképzelés, hogy a gyalogos díszmenet, külön a szenátorok és külön a matrónák, csak a cirkuszon kívül alakul ki, ahová már párnákon vitték Róma istenszobrait. Tullia asszony idegeskedett, mivel atyámat nem látta, és hirtelen haragra gerjedve kiszállt hordszékéből, hogy keresésére induljon. Megítélése szerint atyám különben is a szokásosnál furcsábban viselkedett az előző este.
Amikor Tullia asszony atyám felől érdeklődött, egyetlen szenátor sem mert válaszolni neki, mert a szenátusi ülésnek azt a részét titkossá nyilvánították, és ők erre esküt tettek. A zavart növelte Pudens szenátor, aki nagy hangon parancsot adott, hogy vigyék haza, mert nem kívánja megnézni a szégyenletes cirkuszi előadást.
Több más szenátor, aki titokban rokonszenvezett a keresztényekkel, gyűlölte Nérót, és tisztelettel adózott atyám férfias fellépésének, noha szerintük nem volt észnél, felbátorodott Pudens példáján, és nem csatlakozott a menethez.
Mikor Tullia asszony fejvesztett tyúkként futkározott a curia előtt, és fennhangon atyámat szidta szórakozottságáért és késlekedéséért, észrevette a panaszkodó rabszolgát meg azt az öreg embert, akit a praetorianusok vezettek el, és akinek a vállán csak egy szál rabszolgaköntös volt. Amikor közelebb lépett, felismerte atyámat, nagyon megdöbbent, és a két kezét kitárva elállta a praetorianusok útját:
– Már megint mi a csodát eszeltél ki, Marcus? Mit jelent ez a csínyed? Nem kényszerítlek én a cirkuszba, ha annyira ellenszenves neked. Vannak itt mások is, akik nem tartanak a menettel. Menjünk haza békességben, ha akarod, megszidni sem akarlak.
Sietségében a praetorianusok centuriója önkéntelenül ráhúzott parancsnoki botjával, és félreparancsolta az útból. Tullia asszony, aki először nem akart hinni a szemének, olyan haragra gerjedt, hogy nekiesett a centuriónak, hogy kikaparja a szemét. Ugyanakkor kiáltozni kezdett, hogy a férfit bilincsbe kell verni, mivel arra vetemedett, hogy megüsse egy szenátor feleségét.
Ezzel kezdetét vette a nyilvános botrány. Sok nő férjének ellenkezésével mit sem törődve, kiszállt a hordszékből, hogy Tullia asszony segítségére siessen. Miközben az ünneplőbe öltözött asszonysereg körülvette a praetorianusokat, és kotkodácsolva tudakolta, mi történt, és miről van szó, atyámat kínosan érintette, hogy magára vonta a figyelmet, és ráparancsolt Tullia asszonyra, hogy tüstént maradjon veszteg.
– Nem vagyok többé a szenátus tagja – mondta. – A saját szabad akaratomból követem a centuriót. Jusson eszedbe a méltóságod, és ne visíts, mint egy piaci kofa. Tőlem egyedül is elmehetsz a cirkuszba. Nem hiszem, hogy bárki akadályozna ebben.
Tullia asszony sírva fakadt, és így panaszkodott:
– Herculesre, eddig még senki sem hordott le engem piaci kofának. Ha ennyire zokon vetted, ami tegnap este kiszaladt a számon rólad meg a keresztényeidről, akkor egyenesen meg kellett volna mondanod, mit gondolsz, nem pedig egész éjszaka durcáskodnod. Semmi sem utálatosabb, mint az a férfi, aki nem meri kimondani, ami a begyét nyomja, hanem napokra megnémul.
Néhány méltóságteljes szenátorfeleség nyomban nevetgélve békíteni kezdte őket:
– Pontosan így van, Manilianus! Apró szóváltás miatt még nem kell haragosan eldobni az elefántcsont széket. Vess véget ennek a bolondozásnak, és bocsáss meg Tullia asszonynak, ha valamivel megbántott téged. Hiszen mégiscsak férj és feleség vagytok, és együtt őszültetek meg becsületben.
Tullia asszony mélységesen megsértődött, letépte fejéről az ünnepi fátylat, és felkiáltott:
– Lássátok saját szemetekkel, ti pletykafészkek, van-e egyetlen ősz hajszálam is? Egyáltalán nem festem a hajamat, noha természetesen használom az arab öblítőszereket, amelyek erősítik a haj természetes színét. A hajam festéke, amiről ti fecsegtek, nem egyéb irigy vádaskodásnál.
Atyám ezekkel a szavakkal fordult a centurióhoz:
– Életem komoly pillanata ez, talán a legkomolyabb. Képtelen vagyok tovább elviselni a nők fecsegését. Vígy innen, ebből a roppant zsivajból, a kapott parancsnak megfelelően.
De a nők körülvették őket, és a centurio nem mert parancsot adni az embereinek, hogy erővel törjenek utat, mivel olyan sajgó pofont kapott, pedig csak rásuhintott Tullia asszonyra. Különben sem volt teljesen tisztában a helyzettel.
Amikor észrevette, hogy a csődület növekszik, és egyre nagyobb a lárma, Tigellinus a méregtől szürke arccal tört utat magának atyámhoz, öklével mellbe vágta Tullia asszonyt, és ráparancsolt:
– Tűnj el az Orcus mélyére, átkozott szuka! Nem vagy többé szenátor felesége, és a rangod nem védelmez többé. Ha nem fogod be tüstént a század, lefogatlak rendzavarásért, és a szenátus ünnepi menetének meggyalázásáért.
Tullia asszony halálsápadt lett, amikor észrevette, hogy komoly dologról van szó. De a hirtelen ijedtség sem bénította meg büszkeségét.
– Te sátán szolgája! – szitkozódott, felidézve atyám barátainak szavait, mivel jobb nem jutott az eszébe. – Érd be a lókereskedelemmel meg az örömfiúiddal folytatott paráználkodással. Visszaélsz a hatalmaddal, amikor egy római nőt megütsz a curia előtt. Csak a városi praefectusoknak áll jogában, hogy lefogasson engem. A te ocsmány viselkedésed nagyobb rosszallást vált ki, mint az én illedelmes kérdésem, hogy mi történik, és hova tart a férjem díszkísérettel. A császárhoz folyamodom.
Néró már előbb ráförmedt Tigellinusra, hogy rosszul teljesítette a feladatát, amikor összefogdosta a keresztényeket. Emiatt Tigellinus dühös volt. Gúnyosan intett a kezével, és ezt a tanácsot adta:
– Néró ott piszmog még. Siess, és folyamodj hozzá. Ezt az ügyet ő érti a legjobban.
De atyám figyelmeztette Tullia asszonyt:
– Miattam ne döntsd magad pusztulásba, kedves Tullia. És ne rontsd el életem utolsó perceit. Bocsáss meg, ha megbántottalak, és bocsásd meg nekem, hogy nem voltam kedvedre való férj. Mindig jó feleségem voltál, noha számos kérdésben nem egy véleményt vallottunk.
Tullia asszony nagy örömre derült, megfeledkezett Tigellinusról, megölelte atyámat, és felkiáltott:
– Hát csakugyan kedves Tulliának neveztél? Várj egy pillanatig itt, tüstént visszatérek.
Könnyezve és mosolyogva lépett az ideges Néró elé, tisztelettudóan köszöntötte, és így kérlelte:
– Légy könyörületes, és magyarázd meg nekem, milyen sajnálatos tévedés történt. Mindig mindent jóvá lehet tenni, ha van jóakarat.
– A férjed mélyen megsértett engem – magyarázta Néró –, de én természetesen megbocsátanám. Sajnos, a szenátus ülésén nyilvánosan kereszténynek vallotta magát. A szenátus megfosztotta méltóságától, de arra ítélte, hogy karddal a fejét vegyék, mint az emberiség ellenségének. Viselkedj rendesen, és maradj csendben, mert szeretnénk kerülni a nyilvános botrányt. Ellened senki sem hozott fel semmit. Vagyonodat megtarthatod, noha férjed vagyonát el kell kobozni az állam javára az ő bűne miatt.
Tullia asszony nem akart hinni a fülének, és felkiáltott:
– Micsoda időket értünk meg! És a férjem ellen nincs is semmi vád, csak az, hogy érzelgősségében keresztény lett belőle?
– Ugyanez az ítélet sújt minden keresztényt az ő gaztetteik miatt – magyarázta Néró türelmetlenül. – Menj utadra, és ne zavarj többé. Bizonyára látod, hogy sietek. Állami kötelességem megköveteli, hogy mint első polgár, én vezessem a cirkuszba az ünnepi menetet.
Ekkor Tullia asszony büszkén hátravetette a fejét, nem törődve ráncos állával, és felkiáltott:
– Viszontagságos élet áll mögöttem, és nem viselkedtem mindig olyan tisztességesen, ahogyan hozzám hasonló rangú nőhöz illett volna. De római vagyok, és követem férjemet, bárhova menjen is. Legyen, ahogyan akarod. Ahol Gaius, ott a helye Gaiának is. Én is keresztény vagyok, és ezt nyilvánosan elismerem.
Ez nem volt igaz. Éppen ellenkezőleg, állandó pörlekedésével megmérgezte atyám életét, és lenézte keresztény barátait. De most a kíváncsi tömeg felé fordult, és nagy haraggal így kiáltotta:
– Halljátok valamennyien, Róma szenátusa és népe! Én, Tullia Manilia, azelőtt Valeria, azelőtt Sullia, keresztény vagyok! Éljen a názáreti Krisztus és az ő birodalma!
A nagyobb biztonság kedvéért még felsikoltott: Halleluja! – ahogyan az atyám házában összegyűlt zsidóktól hallotta, amikor a többi kereszténnyel különböző utakról vitatkoztak.
Szerencsére nem hallatszott el messzire a hangja. Tigellinus a markával betapasztotta a száját. Néró haragját látva, a szenátorfeleségek hirtelen visszatértek hordszékükbe, a kíváncsiságtól majdnem szétrepedve, hogy útközben kiszedjék férjükből az igazságot, mi is történt a szenátusban. Méltóságát nehezen őrizve meg, Néró így ítélkezett:
– Megkapod, amit akarsz, te ostoba nő, ha nem fogod be a szád. Az lenne a leghelyesebb, ha a cirkuszba küldenélek, hogy a többiekkel együtt büntesselek meg, de túlságos rút és ráncos vagy, semhogy Dirké lehetnél. Követheted férjedet, és részesülsz a kard könyörületességében, de őseid hírnevének mondj köszönetet érte, ne nekem.
Tullia asszony miatt a botrány túlságosan is nyilvánossá vált, semhogy Néró, bármennyire szerette volna is, az egykori szenátor feleségét a fenevadak elé merte volna küldeni, hogy a nép lássa. Amikor a praetorianusok Tullia asszonyt a tömegen keresztül visszavezették atyámhoz, Néró Tigellinuson töltötte ki a mérgét, és megparancsolta, hogy atyám egész háza népét le kell tartóztatni, és mindenkit azonnal a cirkuszba kell szállítani, aki kereszténynek vallja magát. Az aedilis segédjének ugyanakkor le kell pecsételnie a házat, és el kell koboznia a vagyonnal kapcsolatos papírokat.
– És nehogy hozzányúlj a vagyonukhoz! – figyelmeztette Néró. – Magamat tekintem az örökösüknek, mivel a feladatodat elhanyagolva arra kényszerítesz, hogy rendőr legyek.
A kellemetlenségekért csak atyámnak és Tullia asszonynak mérhetetlenül nagy vagyona vigasztalta.
A curia előtti térségre néhány aggódó keresztény érkezett, hogy megvárja a szenátus döntését. A végsőkig reménykedtek, hogy a szenátus tekintélye megmenti a keresztényeket a cirkusz borzalmától. Volt köztük egy ifjú, akinek a köntösén keskeny bíborcsík volt, és aki nem sietett a cirkuszba, hogy helyet szerezzen magának a lovagi rend mindig zsúfolt padsoraiban.
Amikor a praetorianusok a centurio vezetésével elindultak, hogy atyámat és Tullia asszonyt a legközelebbi vesztőhelyre kísérjék, az ifjú néhány kíváncsi kereszténnyel titokban követte őket. A praetorianusok, miután egymás között meghányták vetették, hogyan teljesíthetnék minél gyorsabban feladatukat, úgy határoztak, hogy az ostiai kapu felé irányozzák lépteiket, és mindjárt a síremlék mellett végrehajtják a halálos ítéletet. Ez ugyan nem volt hivatalos vesztőhely, de legalább a falakon kívül volt. „Ha eddig nem is volt az, most vesztőhelyet csinálunk belőle” – tréfálkoztak jóindulatúan. – „Akkor az asszonyságnak nem kell lehetetlenül hosszú utat megtennie vékony aranycipőjében.”
Tullia asszony rájuk förmedt, hogy minden nehézség nélkül elgyalogol ugyanolyan messzire, mint a férje, és ebben senki nem is akadályozhatja. Hogy erejét bizonyítsa, támogatta atyámat, aki éveinek súlya alatt, a mozgáshoz nem szokva, és az éjszaka megivott, bátorságot adó bortól hamarosan tántorogni kezdett. De azért mégsem volt sem ittas, sem háborodott, amikor a szenátusban szólásra emelkedett, hanem megfontoltan hozta meg döntését, és előre felkészült fellépésére.
Ezt akkor állapították meg, amikor átkutatták atyám házát. Szemlátomást több héten át teljesen rendezte gazdasági ügyeit, és az első éjszakát arra használta fel, hogy elégesse a számadási könyveket, szabadosainak lajstromait és a velük folytatott levelezését. Atyám mindig hallgatott a pénzügyeiről, és szabadosainak vagyonát általában nem tekintette a saját vagyonának, noha természetesen elfogadta azokat az ajándékokat, amelyeket a különböző provinciákból küldtek neki, nehogy megsértse őket.
Csak sokkal később sikerült megállapítanom, hogy a legnagyobb csendben hatalmas összegű készpénzt küldött megőrzésre megbízható szabadosainak, hogy fizetési rendelvények alapján ne lehessen tisztázni a hagyaték készpénz-részét. Az aediliseknek sok bosszúságot okozott a hagyatéki eljárás, és végül Néró nem is örökölt más értéket, mint Tullia nagy földbirtokait, amelyekkel Itáliában atyám szenátori méltóságának megőrzésére kellett rendelkezniük, nem beszélve természetesen magáról a házról a Viminalison, műtárgyaival, arany- és ezüstedényeivel és az értékes kerámiával.
Az aedilisek számára az volt a legbosszantóbb, hogy a praetorianusok, Néró indulatos parancsát teljesítve, mindenkit elfogtak a házban, aki kereszténynek vallotta magát, hogy ne hozzon szégyent atyám fejére. Köztük volt a procurator és mindkét írnok, akiknek a halálát Néró később nagyon megbánta. Végül is a házból mintegy harminc személyt vittek a cirkuszba.
Számomra az volt a legszomorúbb, hogy a foglyok közé tartozott a fiam, Iucundus és az öreg Barbus is. Miután a tűzvész idején a megolvadt fémtől nyomorék lett a lába, Iucundus még mindig olyan rossz bőrben volt, hogy mankóval is csak nagy nehezen tudott járni. Ezért ugyanazon a hordszéken vitték a cirkuszba, mint Tullia asszony elaggott dajkáját, akinek amellett, hogy rosszindulatú volt, még a száját is alaposan felvágták. De készségesen kereszténynek vallotta magát, miután meghallotta, hogy Tullia asszony is így cselekedett.
Természetesen egyikük sem fogta fel teljességében, hogy miért viszik őket a cirkuszba, amíg fogolyként a cirkusz istállójába nem zárták őket. Még útközben is azt hitték, Néró csak azt akarja, hogy a keresztények is lássák, hogyan büntetik meg nyilvánosan Róma gyújtogatóit. A praetorianusok nem tartották szükségesnek, hogy felvilágosítsák őket, különben is nagyon siettek.
Az ostiai kapunál, ahol a tűzvésztől megkímélt számos emléktárgyüzlet, a falusiak számára sok vendégfogadó volt istállóstól, meg sok hordszékbérlő kunyhó is állt, atyám elszántan megállt, kijelentette, hogy szomjúság gyötri, és testének gyöngesége miatt borral akarja felfrissíteni magát a kivégzés előtt.
Megígérte, hogy jutalmul a ptaetorianusoknak is rendel a borból, amiért ilyen ünnepnapon külön fáradság vár rájuk miatta és felesége miatt.
Még sohasem hallottam olyan katonáról, aki a kupába köpött volna, amikor ilyen lehetőség kínálkozott. A centurio készségesen elfogadta az ajánlatot, bármennyire sietett volna is a cirkuszba. De azzal vigasztalódtak, hogy a látványosság estig tart.
Atyámnál természetesen nem volt pénz, mivel az erszény cipelése nem illett szenátori méltóságához. A kocsmáros határozottan megtagadta a hitelt, amikor hallotta, hogy kivégzik, és a vagyont elkobozzák. Ekkor a mögöttük lopakodó kíváncsiak közül előlépett atyám kengyelfutója, és egy erszényt nyújtott át neki, melybe Tullia asszony rengeteg ezüstpénzt tétetett, hogy a rangjához illően a tömeg közé szórhassa az ünnepi menetben.
A kocsmáros gyorsan előhozta pincéjéből a legkiválóbb borokat. A bor mindenkinek ízlett, hiszen a praetorianusok is alaposan megizzadtak, olyan meleg őszi nap volt. Atyám, miután rangját elvesztette, nyugodt lelkiismerettel meghívhatta a menet végén kullogó titkos keresztényeket és néhány parasztot is, akik, mivel nem tudtak az ünnepnapról, kosaraikkal hiába jöttek a városba, hogy eladják gyümölcseiket.
Néhány kupa bor után Tullia asszony mogorva lett, és szokása szerint civakodó hangon megkérdezte, hogy valóban elkerülhetetlenül fontos, hogy atyám mindenképpen ismét le akarja-e inni magát, méghozzá ilyen hitvány társaságban. Nem illik ez a méltóságához, mondta, hiszen az ő kívánságára és a saját egészsége kedvéért hosszú éveken át csak nagy ritkán nézett a pohár fenekére.
– Kedves Tullia – jegyezte meg jámboran az atyám –, próbálj arra gondolni, hogy már semmilyen rangom nincs. Éppen ellenkezőleg, mivel szégyenletes halálra vagyunk ítélve, mindketten nyomorúságosabbak vagyunk ezeknél a barátságos emberéknél, akik hajlandók együtt inni velünk. A testem gyenge. Sohasem kérkedtem azzal, hogy bátor volnék. A bor eltávolítja a nyakamból a kellemetlen borzongást. Főként annak örülök, hogy egyáltalán nem kell ma a gyomorbántalmakra és a holnapi keserves másnaposságra gondolnom, amelynek gyötrelmeit éles szavaiddal még csak növelted. De ne idézzünk fel többé ilyesmit, Tullia, szerelmem.
Fellelkesült, arca vörösleni kezdett, és hozzátette:
– Gondolj ezekre a derék katonákra is, akik miattunk sok izgalmas látványosságot elvesztenek, amikor a keresztényeket Néró cirkuszában a fenevadak elé és a lángok közé vetik, keresztre feszítik őket, és más halálnemekkel sújtják, amit Néró eszelt ki számukra. A bor, a nők és a dal a katonák egyetlen öröme. Egyáltalán nem tiltom meg nektek, hogy daloljatok, fiúk, ha dalolhatnékotok van. Az asszonyhistóriákat hagyhatjátok estére, mert jelen van tisztes feleségem is. Számomra nagy öröm napja ez, amikor végre valóra válthatom azt a jóslatot, amely csaknem harmincöt éve nyomaszt. Igyunk hát, kedves testvéreim, és te is, jó feleségem, Krisztus nevének dicsőségére.
Nem hiszem, hogy rosszallná ezt, ha tekintetbe veszi a pillanatot és a helyzetet. Ezért ez az ártatlan iddogálás nemigen növeli tovább emberi adósságaimat. Mindig gyenge és önző ember voltam. Számomra nincs más mentség, mint az, hogy ő azért született emberként erre a földre, hogy a makrancos és hitvány gyapjat növesztő juhokat is megkeresse. Halványan emlékszem egy történetre, amelyet hallottam, hogy az éj közepén a tüskés bozótosban egy elveszett juh keresésére indult, értékesebbnek tartva ezt az egyet, mint az egész nyájat.
A praetorianusok érdeklődéssel hallgatták, és elismerték:
– A szavaidnak van alapja, nemes Manilianus. A légióban is a leggyengébb és a leglassúbb dönti el a menetelés ütemét és a csata kimenetelét. És a sebesültet vagy az ellenség által körülvett bajtársat nem lehet cserbenhagyni, még ha akár egy egész manipulust fenyeget is a megsemmisülés veszélye. Természetesen más az, ha valaki csapdába esik.
Kezdték a sebhelyeiket összehasonlítgatni meg Britanniában, Germaniában, a Duna mentén és Armeniában elkövetett hőstetteikről mesélni, amelyek jóvoltából praetorianusokká léptették elő őket Rómában. A centurio járt az Euphratész partján, cserépkorsóját az asztalra csapta, és felkiáltott:
– A parthusok halálára és Róma dicsőségére, vagy kiverem a fogaitokat a pofátokból, földtúrók! Róma sohasem tesz szert igazi biztonságra, amíg Parthiát le nem igázza. Ennyire ismerem Corbulót. Igyunk Corbulóra, quirites!
Atyám megjegyezte, hogy semmi kifogása sincs az ellen, hogy Corbulo egészségére igyanak, mert úgy hírlik, becsületes ember, és a saját testét ugyanannyit gyötri vagy talán még többet is, mint a légióját. De azt kívánta, hogy ezúttal senkinek se igyanak a halálára, még a parthusokéra sem, mivel a praetorianusokra különben is egy kellemetlen feladat vár még.
A centurio zavartan elhallgatott, és az égre pillantott, hogy a napról lássa, hány perc telt el. Atyám kihasználta az alkalmat, gyengéden Tullia asszonyhoz fordult, és megkérdezte:
– Ok nélkül miért vallottad magad kereszténynek, noha valójában nem hiszed a názáreti Jézust Isten fiának és a világ megváltójának? Még csak meg sem kereszteltek téged. A szent úrvacsorákon kelletlenül vettél részt, csupán azért, hogy eleget tégy háziasszonyi kötelezettségeidnek, de nem kóstoltad meg a Krisztus nevében megáldott kenyeret és bort. Sajnálom, hogy fölöslegesen a pusztulásba viszlek. Komolyan arra gondoltam, hogy özvegyen kellemesebb életet élhetsz. Bizonyára találnál egy jobb, új férjet, hiszen még mindig szép vagy a szememben, a korod ellenére jól tartod magad, és ráadásul még gazdag is vagy. Azt hittem, hogy a gyászidő után termeidben ismét feltűnnek majd a kérők. A gondolattól még féltékeny sem lettem, mert a te boldogságod fontosabb számomra, mint a saját szeszélyeim. Krisztust és az ő birodalmát érintő kérdésekben sohasem jutottunk egyetértésre.
– Ugyanolyan jó keresztény vagyok, mint te – szisszent fel Tullia asszony –, te önelégült Marcus, ha egyszer együtt halok meg veled Krisztus nevének dicsőségére. Vagyonomat és értékes tárgyaimat a szegényeknek osztogattam, hogy a kedvedben járjak, mivel nem tudtam elviselni kibírhatatlan duzzogásodat. Hát nem veszed észre, hogy egyetlen szóval sem tettem neked, szemrehányást, noha a szenátusban megátalkodottságodban szégyent hoztál a nevünkre? Esztelen viselkedésedről megvan a magam pontos véleménye, de egy ilyen pillanatban gondosan csukva tartom a szám, nehogy még egyszer megharagítsalak.
Elérzékenyült, átölelte atyám nyakát, megcsókolta, és könnyeivel áztatta az arcát, s kijelentette:
– Nem félek a haláltól, ha veled együtt halhatok meg, Marcus. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy az özvegyed maradjak. Te vagy az egyetlen férfi, akit valaha is igazán szerettem, noha kétszer is elváltam, és még egy férjet a temetőbe kísértem, mielőtt újra rád találtam volna. Annak idején kegyetlenül elhagytál, és nem törődtél az érzéseimmel. Egyiptomig mentem utánad. Igaz, utamnak egyéb okai is voltak, de veled is volt egy zsidó lány, amikor Galileában utaztál, és aztán mindenekelőtt az az undorító görög Mürina, akinek a jó híre felől sohasem tudsz meggyőzni engem, még ha száz szobrot állíttatsz is neki Mürinában és Ázsia minden terén. De nekem is megvoltak a magam gyenge oldalai. A lényeg az, hogy szeretsz, és szépnek mondasz engem, noha festett a hajam, a nyakam ráncos, és a szám tele van elefántcsontfogakkal.
– Ezt sikerült ügyesen eltitkolnod előttem – csodálkozott atyám. – Ilyesmit még csak nem is képzeltem, hiszen a fogaid mindig ugyanolyan gyöngyfényűek voltak a szememben, mint egykor Baiaeben, amikor nyíltak a rózsák. Nyomja a lelkiismeretemet, hogy gyalázatosan viselkedtünk akkori férjeddel szemben. Az az egyetlen mentségem, hogy ezer esküvel és csókkal fogadkoztál, hogy sohasem szeretted őt, hanem csak a családod kényszerített a házasságra, és megígérted, hogy mihelyt lehetséges, kéred a válás kimondását, ígéreted teljesítésével nem siettél, úgyhogy végül Alexandriába kellett utaznom, nehogy lehetetlen helyzetbe hozzalak a társasági körökben.
Összeölelkezve emlékeikbe merültek, s felidézték mindazt a szépet, amit együtt éltek át. Tullia asszony fogadkozott, hogy bánja korábbi életét, amikor atyám buzgón kérte erre. Azt motyogta ugyan, hogy közös baiaei emlékeik sokkal édesebbek, semhogy megbánja azokat. Éppen ellenkezőleg, ismét fiatalnak érzi magát, ha a baiaei rózsákra gondol.
Mialatt így beszélgettek, az a keresztény ifjú, akinek keskeny bíborcsík volt az ingén, a bortól felbátorodva megkérdezte a centuriótól, kapott-e olyan parancsot, hogy foglyul ejtse azokat a keresztényeket is, akikkel találkozik. A centurio nemmel felelt, és kijelentette, csupán azt a parancsot kapta, hogy nyakazza le atyámat és Tullia asszonyt a lehető legnagyobb titokban.
Ekkor az ifjú lovag kijelentette, hogy keresztény, és javasolta, hogy fogyasszák el együtt a keresztények szent vacsoráját atyám lelkének megerősítésére, noha nem tehették zárt ajtók mögött, és nem is volt este. De úgy vélekedett, hogy talán így is lehetséges, figyelembe véve a rendkívüli körülményeket.
A centurio azt mondta, hogy semmi kifogása sincs ellene, meg hogy nem fél a varázslattól, éppen ellenkezőleg, még kíváncsi is, hiszen a keresztényekről mindenfélét beszéltek. Atyám készségesen beleegyezett, de arra kérte az ifjút, áldja meg a kenyeret és a bort.
– Én magam nem tehetek ilyesmit – magyarázta. – Ez talán a saját hiábavaló makacsságom és önzésem, de annak idején Jeruzsálemben a názáreti Jézus, tanítványaira rászállt a lélek, és sok embert megkereszteltek, úgyhogy valamennyien megkapták ugyanazt a lelket. Akkor nagyon szerettem volna, hogy megkereszteljenek, de ők megtagadták tőlem, mivel nem voltam körülmetélve, és különben is rám parancsoltak, hogy tartsam a számat olyan dolgokról, amelyekhez nem értek. Egész életemben emlékeztem parancsukra, és soha senkit sem tanítottam, noha olykor-olykor természetesen véletlenül meséltem olyasmiről, amit a saját szememmel láttam, vagy amiről különben tudom, hogy igaz, s akképpen helyreigazítsak bizonyos félreértéseket. A kereszténységet csak itt Rómában vettem fel, amikor Kephasz őszintén bocsánatot kért tőlem akkori dölyfösségéért. Ő mindig hálával tartozott nekem, amiért egyszer Galileában a hegyen kölcsönadtam neki a szamaramat, hogy Jeruzsálembe indulva hazajuttassam Kapernaumba fájós lábú anyósát. Elnézést a fecsegésért. Látom, a katonák jelentőségteljesen az égre pillantgatnak. A fecsegés a múlt emlékeiről az öreg emberek gyengéje. A bortól, úgy látszik, túlságosan megeredt a nyelvem.
De az ifjú kérésére atyám még készségesen elmesélte, miként zúgott fel az egész Jeruzsálem, mintha hirtelen vihar támadt volna, meg hogy a saját szemével látta a kis lángokat a tanítványok feje fölött. Elismerte, hogy ilyesmi nem következett be, amikor évekkel később Kephasz megkereste őt. Különben sem tudott sokat a lélekről, és ezért nem is akart többet beszélni a dologról.
– Ezt tegyék meg azok, akik mindent a legjobban tudnak – mondta. – Én magam különben sem vagyok egészen biztos, csak a saját gyengeségemben. Abban azért viszonylag biztosan hiszek, hogy amikor ezek a barátságos emberek Krisztus nevének dicsőségére elvágják a nyakamat, az ő birodalmában leszek, vagy bárhol másutt, ahol ő a legjobbnak tartja, hogy próbára tegyen engem. De semmit sem tudok arról, hogy milyen az ő birodalma. Ezt nyugodt szívvel teljesen az ő gondjaira bízom.
Letérdeltek, Tullia asszony is, és azokkal a szavakkal, amelyek eszébe jutottak, a lovagrendű ifjú megáldotta a kenyeret meg a bort, hogy Krisztus testévé és vérévé váljék. Az öröm könnyeit hullatva vették magukhoz a kegyelmet, és aztán áhítatosan megcsókolták egymást. Tullia asszony kijelentette, hogy a szíve mélyén édes remegést érez, mintha ízelítőt kapna a paradicsomból. Ő is oda akart jutni, kéz a kézben atyámmal vagy bárhova, ahová atyám útnak indul.
A praetorianusok elismerték, hogy ebben a boszorkányosságban semmi rosszat nem láttak. Aztán a centurio, miután még egyszer az égre pillantott, jelentőségteljesen köhintett. Atyám gyorsan kifizette a számláját, bőséges borravalót adva, és a maradék pénzt odaadta, hogy a centurio és a praetorianusok osszák fel egymás között, még egyszer bocsánatot kérve a nekik okozott vesződségért, és megáldotta őket Krisztus nevében. A centurio tapintatosan megjegyezte, hogy talán az lesz a legjobb, ha a síremlék mögé mennek, ahol senki sem látja őket, mert a lehető legnagyobb titokban kell végrehajtania a kapott parancsot.
A keresztény ifjú hirtelen sírva fakadt, és azt mondta, hogy amikor megáldotta a kenyeret és a bort, váratlanul olyan örvendetes bizonyságot és tudást nyert a szívében, hogy nem akar többé megválni tőle az élet hiábavaló napjaiban. Bántotta az a gondolat, hogy annyi derék keresztény a cirkuszban Krisztus nevéért szenved, meg hogy ő maga talán nem állná ki szilárdan az eljövendő megpróbáltatást. Ezért buzgón kérlelte a centuriót, hogy a fejét véve bocsássa őt is az ember legcsodálatosabb útjára. Ő is ugyanolyan bűnös, mint a többi keresztény, és ugyanaz az ítélet rá is vonatkozik.
A centurio álmélkodott, de alaposabban fontolóra Véve, elismerte, hogy bizonyára semmiképpen sem szegné meg hivatali kötelességét, ha megengedné, hogy együtt haljon meg atyámmal és Tullia asszonnyal. Ennek az lett a következménye, hogy a hallgatóságból kezdték többen lelkesen kérni ugyanazt a gyönyörűséget. Hogy őszinte legyek, azt mesélték nekem, hogy atyám valamennyiükkel elég sok bort itatott meg.
De a centurio ezt már határozottan megtagadta, és kijelentette, hogy az ő jóindulatának is van határa. Egyet kivégeztethet, és mellesleg megemlíthet a jelentésében, de több ember megölése figyelmet keltene, és fölösleges viasztábla-hadakozást okozna, amikor az ő írástudománya nem is olyan jó, mint amilyennek kellene lennie.
Ezzel szemben elismerte, hogy mindaz, amit látott, olyan mély hatást gyakorolt rá, hogy később szívesen hallana többet is ezekről a dolgokról. Krisztusnak hatalmas istennek kell lennie, mert gyönyörűséggé teszi a halált azoknak, akik őt elismerik. Legalábbis még sohasem hallotta, hogy bárki önként meg akart volna halni például Jupiter vagy Bacchus kedvéért. Venus talán más eset.
A praetorianusok a síremlék mögé vitték atyámat, Tullia asszonyt és a lovagot, akinek a nevét a centuriónak csak az utolsó pillanatban jutott eszébe rákaparni a viasztáblájára, annyira ittas volt ő is, és kiválasztották maguk közül a három legügyesebb kardforgatót, hogy egyetlen csapással a fejüket vegyék. Atyám és Tullia asszony letérdelve, kéz a kézben halt meg. Az a titkos keresztény, aki szemtanúként később mindent elmondott nekem, állította, hogy megremegett a föld, és tüzes lángokkal megnyílt az égbolt, elvakította a parasztokat. De szerintem csak azért mondta ezt, hogy a kedvemben járjon, vagy pedig később ilyesmit álmodott.
A praetorianusok sorsot húztak egymás között, a törvénynek megfelelően, ki maradj ott őrnek a holttestek mellett, amíg a hozzátartozók el nem viszik. Ennek láttára az idegenek jelentkeztek, hogy gondját viselik a holttesteknek, mivel mint titkos keresztények, egymás testvérei és így bizonyos értelemben rokonok is. A centurio jogilag kétesnek tartotta ezt az állítást, de készségesen elfogadta ajánlatukat, mert az őrt nem akarta megfosztani a cirkusz örömeitől. Déltájban gyorsított menetben visszatértek a városba és a folyón át a cirkuszba, s abban reménykedtek, hogy találnak még néhány állóhelyet a többi praetorianus között.
A keresztények gondjaikba vették atyám, Tullia asszony és az ifjú lovag holttestét. Régi nemzetsége iránti tiszteletből nem említem meg a nevét, mivel öreg szüleinek egyetlen fia volt, és esztelenségével súlyos bánatot okozott nekik. Kényeztetve őt, szemet hunytak afölött, hogy a keresztények közé keveredett, s remélték, hogy idővel, ha majd hivatali pályára kerül, megfeledkezik erről a bolondságról, ahogyan az ifjak általában, legkésőbb házasságuk megkötése után, megfeledkeznek a meddő filozófiai tépelődésről.
Értelmetlenségükben még örültek is, hogy fiúk nem citerapengetéssel, italozással és a római örömházakban tölti az idejét, rossz szokásokat tanulva. Azt mesélték nekem, hogy az ifjú arca tiszta és ragyogó volt, amikor a síremlék mögé ment, hogy kivégezzék. Szülei, gyászukat legyőzve és egy ideig önmagukat vádolva, úgy döntöttek, hogy elfelejtik őt, nehogy a nemzetséget szégyen érje, és fiatalabb, jóvérű nemzetségből örököst adoptálnak maguknak.
A holttestekkel tisztelettudóan bántak, és égetetlenül temették el őket. Ily módon atyám elvesztette azt a temetkezési helyet, amelyet a caerei királyok közelében vett magának, de nem hiszem, hogy emiatt bánkódott volna. Ebben az időben kezdtek a keresztények a föld alatt a puha kőbe folyosókat vágni, és oda temették halottaikat. Azt állítják, hogy ezekben a föld alatti kamráikban titkos gyűléseket tartanak. Azt mondják, ez bizonyítja a legjobban hitük romlottságát, hiszen még a saját halottaik nyugalmát sem tisztelik. De te, Iulius fiam, tiszteld ezeket a katakombákat. Hagyd azokat békében, amikor eljön majd a te időd, mert egy ilyenben pihen nagyapád teste is, s hite szerint a feltámadás reggelére vár.
Déltájban megkezdődött a cirkuszban az elemózsiás kosarak osztogatása. Néró ruhát váltott, fogathajtó mezt öltött magára, és hófehér négyesfogattal, arannyal ékesített kocsiján körbe vágtatott a porond versenypályáján, köszöntötte az ujjongó közönséget, és jó étvágyat kívánt mindenkinek. Sorsjegyeket is dobáltak a közönség soraiba, noha nem olyan pazarlóan, mint azelőtt. A hatalmas építkezési munkálatok miatt Néró érthető pénzszűkében szenvedett. Úgy vélekedett, hogy a ritka látványosság különben is kárpótolja majd a közönséget fáradozásáért, és ebben természetesen igaza is volt.
Időközben megnyugodtam és elégedett voltam, bár az eleségosztás után az előadás legnagyobb részéért én voltam felelős. Hogy őszinte legyek, azok a színielőadások, amelyeket Néró tervezett, meglehetősen unalmas látványt nyújtottak. A hiba szerintem a színházi emberekben volt, akik egyáltalán nem ismerték a keresztények gondolkodásmódját.
Valószínű nem vagyok hivatott az ő bírálatukra, de azt hiszem, hogy a közönség nagyon is elégedetlen lett volna a délelőtti előadással, ha vadkutyáim mindjárt az elején nem tettek volna ki magukért, az istenek és a szenátus felvonulása, valamint a Néró beszédéből készített kivonat felolvasása után. Elsőnek néhány tucat állatbőrbe varrt keresztényt hajtottak be a porondra, és pár tucat kutyát uszítottak rájuk.
A kutyák kiválóan teljesítették feladatukat, miután belekóstoltak a vérbe, és aztán nem riadoztak az emberek széttépésétől. Üldözőbe vették a homokon szaladó, állatbőrbe bújtatott keresztényeket, a lábszáruknál megragadva mesterien a földre rántották őket, ahogyan tenni szokták, amikor az amphitheatrumban vadállatokat kergettek, és aztán habozás nélkül a torkuknak estek, nem vesztegetve az időt a haszontalan marcangolással. Reggel nem etették meg őket, s így éhen maradtak, de nem álltak meg, hogy felfalják áldozataikat, hanem legfeljebb futólag a vérükkel oltották szomjukat, és már folytatták is a hajtóvadászatot.
És ami a legjobb, miután feladatukat teljesítették, engedelmeskedtek lábszárvédőbe és egyujjú bőrkesztyűbe öltözött idomítóik sípszavának, ugyanolyan hűségesen, mint a szokásos hajtóvadászatokon, s késedelem nélkül visszatértek, hogy láncra fűzzék őket. Okom volt az elégedettségre, mert a legrosszabb esetre íjászokat állítottam fel, akik lenyilazták volna a kutyákat, ha túlságosan megvadultak volna attól, hogy embervért kóstoltak. Hiszen az előadás gyors pergése érdekében nem lehetett volna mindjárt az elején azzal vesztegetni az időt, hogy összefogdossák a megvadult kutyákat. Teljes elismerésben részesítettem a kutyaidomítókat.
A Danaidák menyegzője egyáltalán nem úgy ment végbe, ahogyan kellett volna. A menyegzői ruhába öltözött keresztény ifjak és hajadonok nem voltak hajlandók menyegzői táncot lejteni, hanem közönyösen ácsorogtak a porondon. Hivatásos színészeknek kellett pótolniuk hiányzó lelkesedésüket.
A menyasszonyoknak a menyegző után a nászágyon különböző módon meg kellett volna ölniük a vőlegényüket, ahogyan Danaosz leányai tették, de a keresztény hajadonok határozottan megtagadták, hogy bárkit is megöljenek, noha a keresztény ifjak így könnyű halálhoz jutottak volna.
Végül egy részüket a charonok verték agyon. A többieket a rőzsekötegek között ugyanazokhoz a cölöpökhöz kötözték, amelyeknél a többi bűnös várta már a máglyák meggyújtását. A közönség jókat nevetett, amikor Danaosz leányai szitával a kezükben idegesen futkostak, és a porondon elhelyezett víztartályokból a szitával próbáltak vizet meríteni a máglyák eloltására. Az égő keresztények fájdalomkiáltásai olyan fülsértőek voltak, hogy sem a víziorgonák dübörgése, sem a többi hangszer zaja nem tudta elfojtani. Ez hozta lendületbe a leányokat.
Végül felgyújtották a szépen felékesített faépületet, amelynek ablakaiból és ajtónyílásaiból a padlóhoz láncolt keresztény aggastyánok és öregasszonyok néztek ki, meggyőzően mutatva be a római tűzvész borzalmait, amint a lángok végtagjaikat nyaldosták. Többen a lángok között lelték halálukat azok közül is, akik a tüzet oltották, miután a hasznavehetetlen szitákat eldobták, és a lángok közé rohantak, hiába próbálván kiszabadítani szüleiket, testvéreiket és nővéreiket.
Az egész nézőtér, főként az alja nép részére fenntartott legfelső padsorok, harsogtak a nevetéstől. De a szenátus tagjai közül többen tüntetőleg elfordították az arcukat. A lovagi rend soraiból bíráló megjegyzések hangzottak el az előadás fölösleges kegyetlensége miatt, noha a tűzhalál természetesen a legjobb büntetés volt Róma gyújtogatói számára.
Miközben ez lejátszódott, a Viminalisról, atyám házából hozták a letartóztatottakat, és a többi elítélt közé vitték őket. Miután megértették, milyen sors vár rájuk, Barbus és Iucundus hiába igyekezett a színem elé jutni. Az őrök úgy tettek, mintha nem is hallották volna őket, hiszen sok más fogoly gyötrődésében mindenféle ürügyet próbált kitalálni, amikor a pincékben és az istállókban is hallották a jajveszékelést.
A különböző bemutatókra osztályozták őket, és az egyes csoportokat elkülönítették egymástól, nehogy összekeveredjenek, úgyhogy nekem semmi közöm sem volt többé hozzájuk. Nekem csak az állatkert tapasztalt elöljáróiban kellett bíznom, és saját díszhelyemen kellett maradnom, hogy fogadjam a tetszésnyilvánításokat mint az állatbemutatók szervezője. Le sem mehettem volna, még akkor sem, ha jelentették volna nekem, hogy valaki beszélni akar velem.
Ezenkívül Iucundus, mankójára támaszkodva és különben is zavartan, bizonyos mértékig meg volt győződve, hogy lelepleződött az a bizonyos jelentéktelen testvériség, amelyet a Palatium iskolájában a keleti származású fiúkkal kötött, és hogy csak a megérdemelt büntetését nyeri el. Az ifjak a fiatalok hóbortos szokása szerint nagy dolgokról álmodoztak, elkerülhetetlennek tartották Parthia meghódítását, és elhatározták, hogy a birodalom fővárosát keletre helyezik át. Bizonyos értelemben ugyanaz a gondolat volt ez, mint amelyet Néró egykor forgatott saját fejében, amikor ráunt a szenátusra. A különbség csak abban rejlett, hogy ők a sikeres háború után az uralkodói hatalmat a régi keleti királyi családokból alakított szövetség kezébe akarták helyezni, a rómaiakat mellőzve.
A fiúk ilyen terveit természetesen senki nem vette volna komolyan, még ha hallott volna is ezekről, mivel a fiúk lelkesedésükben mindig fiúk maradnak. De Iucundus, aki nemrég kapta meg a férfitógát, és betöltötte tizenötödik évét, annyira öntelt volt, hogy azt hitte, az összeesküvés miatt szenvedi el a büntetést.
Álmodozásaira bizonyára hatottak a zsidóból lett keresztények, akik Jeruzsálemet alkalmasnak tartották arra, hogy a világ fővárosa legyen. Nem tudom, mennyire volt ártatlan ebben maga Kephasz is, mert Rómában gyakran nagyon vágyódott Jeruzsálem temploma és a Galileai-tenger partvidéke után. Olykor-olykor Ostiában a part menti vizeken halászott unalmában, meg hogy részben megkeresse a kenyerét, nehogy rosszabb legyen Paulusnál. Talán említett valamit Iucundusnak Jeruzsálemről, amit a fiú teljesen félreértett, összekeverve a keresztények elképzeléseit a saját álmodozásaival. Ugyan ki tudhatja és értheti meg, mi forog egy tizenöt éves fiú fejében? Te, Iulius fiam, biztosan tudod. Én nem.
Miután megértette, hogy meg kell halnia, Iucundus felfedte Barbusnak az összeesküvést. Elhatározták, hogy mindketten becsülettel együtt halnak meg, ha már egyszer nem tudtak előkeríteni engem. Nem is tudom, segíthettem volna-e egyáltalán rajtuk, még ha hallottam is volna a sorsukról, annyira haragudott Néró az atyámra, aki nyilvánosan megszégyenítette őt a szenátus ülésén.
Gyakorlati okokból úgy rendeztem, hogy a műsor második felének egész tartama alatt a fenevadak uralják a porondot.
Kudarcuk miatt szégyenkezve, a színházi emberek eltekintettek az erkölcstelen közjátéktól, amelyre különben sem kerülhetett sor, mert a Vesta-szüzek, emlékezve arra, hogy templomuk és lakóházuk megsemmisült a tűzvészben, az utolsó pillanatban úgy határoztak, hogy jelenlétükkel tisztelik meg a gyújtogatók megbüntetését. Ezért nem léptethettünk fel teljesen mezítelen embereket. Tigellinusnak, amikor a szenátussal együtt megérkezett, rongyokkal sebtében el kellett takarnia a keresztre feszítettek bizonyos testrészét, noha ez nem tetszett a közönség túlnyomó többségének. De azért tisztelték annyira a Vesta-szüzeket, hogy legalábbis fennhangon senki sem kiabált arcátlanságokat a jelenlétükkel okozott intézkedések miatt.
Hogy változatosságot és izgalmat adjak a bemutatóknak, úgy határoztam, hogy felfegyverzem azokat a keresztényeket, akik hajlandók megküzdeni a fenevadakkal. Szívesen adtam volna nekik íjat és lándzsát is, mivel tudtam, hogy a keresztények hitük miatt még ellenségeikben sem hajlandók kárt tenni. Nérónak bizonyára semmi kifogása nem lett volna ellene. Nem volt gyáva, ha elegendő közönsége volt, amely előtt kitehetett magáért.
De Tigellinus határozottan megtiltotta, mondván, hogy ő felel a császár biztonságáért. Ezért a küzdelemre vágyóknak csak kardot, kést és szöges buzogányt adhattam. A fegyvereket akkor kellett kiosztani köztük, amikor a színészbejárókon át a porondra lépnek.
Iucundus és Barbus jelentkezett, hogy mindketten az oroszlánokat és a kardot választják, és könnyűszerrel keresztülvitték akaratukat, mert a keresztények, hiába, nem szeretnek szerepelni, és a soraikból vajmi kevesen jelentkeztek a harcra. A legtöbben csak abban reménykedtek, hogy ha a rossz ellen nem veszik fel a harcot, nyomban a paradicsomba jutnak.
Miután a műsor fele lepergett, a közönség érdeklődésének felkeltésére egy csoport állatbőrös keresztényt meg egy újabb kutyafalkát küldtem a porondra, hogy lemészárolja őket. Ezúttal néhány kutya nem engedelmeskedett többé a sípszónak, hanem feladatuk teljesítése után is a porondon maradt üvöltve. Semmi kifogásom sem volt ez ellen, kivéve természetesen azt a tényt, hogy a kopók drága jószágok, és nem akartam, hogy ok nélkül elpusztuljanak.
Azután került sorra három szelídítetlen oroszlánunk. Pompás állatok voltak, és okkal voltam büszke rájuk. Miután tapasztalt beosztottjaimmal tanácskoztam, rossz lábú aggastyánokat, öregasszonyokat, nyomorékokat és serdületlen gyermekeket választottam ki az oroszlánok számára. Alárendeltjeim állítása szerint állítólag semmi sem szórakoztatja jobban a nézőteret, és semmi sem vált ki nagyobb nevetést, mint amikor nyomorékok és törpék menekülnek futva a fenevadak elől. Iucundus mankóival már ezért is jól megfelelt az oroszlánok elé.
Először a lemészárlásra ítélt tömeg ugrándozva és sántikálva összeverődött a porond közepén. A kutyaidomítók minden eshetőségre korbácsukkal védelmezték őket. Szerencsére a megvadult kutyák semmilyen érdeklődést sem tanúsítottak irántuk, mert nem voltak állatbőrökbe varrva, és nem volt fenevadszaguk sem. Aztán kardostul előlépett Iucundus meg Barbus, mintegy tíz másik keresztény fegyveres csapatát vezetve.
A nézőtér torkaszakadtából nevetett, amikor megpillantotta a mankón támolygó ifjút meg a fogatlan aggastyánt, amint a császár tiszteletére felemeli a kardját. Nagyon megijedtem a közönség tüntetésétől és Néróra pillantottam. Szerintem megsértődött a közönség nevetésétől és az én ítélőképességem hiányától, hogy előre nem számítottam ilyesmire, de okosabbnak tartotta, hogy jó képet vágjon hozzá, és maga is a többiekkel együtt nevetett.
El kell ismerni, hogy Iucundus és Barbus öntudatos fellépése belőlem is ellenállhatatlan nevetést váltott ki, amíg rájuk nem ismertem. De amikor az aréna közepe felé igyekeztek, és a többi fegyveres kereszténynek parancsolgattak, hogy védőgyűrűt alakítsanak az aggastyánok és a gyermekek körül, egyáltalán nem ismertem rájuk.
Hiszen még álmomban sem képzelhettem azt, hogy a saját fiam és a leghűségesebb szolgám a fenevadak elé kerüljön. Éppen ellenkezőleg, csodálkoztam, hogy ugyan kinek támadt az a zseniális ötlete, hogy éppen azt a két mulatságos alakot tegye meg az oroszlánok ellen harcolók vezetőjének. De ők viharos nevetést robbantottak ki, amint dölyfös mozdulatokkal szervezték a küszöbön álló küzdelmet. Az emberek úgy nevettek, hogy a térdüket csapkodták. Néhány néző, aki telezabálta magát, a nevetéstől kihányta az éppen elfogyasztott ételt.
Megítélésem szerint Iucundus és Barbus egyaránt a szíve mélyéig megsértődött a közönség nevetésétől. Azért választották az oroszlánokat, mert Barbus elmesélte Iucundusnak, hogy ifjúságomban Antiokheia közelében puszta kézzel elfogtam egy oroszlánt. Ugyanakkor ő is nagy hősiességről tett bizonyságot, és ezért úgy vélekedett, hogy a fenevadak közül éppen az oroszlánokat ismeri a legjobban.
A biztonság kedvéért mégis ráparancsolt Iucundusra, dobja el mankóját, és kardjával térdeljen mögé, nehogy az oroszlánok első rohama a földre döntse. Kezdetben a saját testével akarta védelmezni Iucundust, hogy alkalma legyen hősiességét bizonyítania. Azt hiszem, hogy Iucundus bizalmáért cserébe ő is elmondta, hogy én vagyok az igazi apja.
Erről más nem tudott, csak atyám és Barbus. Még Claudiának sem mertem elmesélni ifjúkori ballépésemnek ezt a következményét, noha Britanniából visszatérve eldicsekedtem neki Lugundával. Amikor az oroszlánok kapuját kinyitották, Iucundus igyekezett magára vonni a figyelmem, kiáltott nekem, és bátorítóan hadonászott a kardjával, hogy azt mutassa, nem fél. Ekkor mintha elszállt volna a köd a szemem elől, és felismertem őt is meg Barbust is. Egyszeriben minden erőm elhagyott. Kétségbeesésemben valószínűleg kiáltottam is, hogy az előadást félbe kell szakítani.
Szerencsére, az általános zsivajban senki sem hallotta meg a parancsomat, mert amikor a pompás oroszlánok a porondra rontottak, az egész közönség lelkesedésében kiáltozni kezdett, és sokan talpra ugrottak, hogy jobban lássanak. Ha Iucundus megmentésére a leglátványosabb résznél félbeszakítottam volna a műsort, Néró hihetőleg olyan nagy haragra gerjedt volna, hogy engem is a porondra küldött volna, mivel elítélt fiam apja voltam. Nem tudom felfogni, mi haszna lett volna ebből bárkinek is. Amikor már ennyire mérlegelni tudtam, visszanyertem hidegvéremet, és örültem, hogy senki sem hallotta meg kétségbeesett kiáltozásomat.
Mielőtt arról a feledhetetlen izgalmas küzdelemről mesélnék, amelynek rendezéséért érdemtelenül szereztem dicsőséget és dicséretet, meg kell említenem, hogy Sabina, aki az oroszlánokat a sajátjainak tekintette, minden eszközét és Epaphroditosz tanácsait is felhasználta arra, hogy felbőszítse az oroszlánokat, és felébressze bennük a vérszomjat. Hogy még szórakoztatóbb legyen az előadás, saját kezűleg vágta el néhány fiú lábinát, hogy annál hihetőbben sántítsanak, és véresre sebezte az oroszlánok elé kerülő keresztény nőket, hogy az oroszlánok biztosan megérezzék rajtuk a vérszagot.
Mivel irigykedett a sikereim miatt, amelyet arattam, később elkövette azt a hibát, hogy eldicsekedett kegyetlenségével, amely megítélése szerint előmozdította a bemutató sikerét. Ennek az lett a következménye, hogy az apja, Flavius Sabinus, jobbnak tartotta, ha minden kapcsolatot megszakít vele. Öccse, Titus Flavius, akit nem szabad összetéveszteni unokaöccsével Flavius Vespasianus fiával, Titusszal, mintegy kárpótlásul, titokban a keresztények közé kezdett járni, és védelmezte őket. Ebben természetesen része volt annak a haragnak is, amelyet Flavius Sabinus Tigellinusszal szemben érzett.
A három pompás oroszlán tehát olyan dühösen rontott be a porondra, hogy a legnagyobb közülük, miután a sötétből váratlanul a napvilágra került, megbotlott a még izzó romokban, és megégette a sörényét. De ettől persze csak még jobban felbőszült, s nem is esett semmi kár benne emiatt. A napfénytől elvakult oroszlánok eleinte bömbölve keringtek a homokon, észre sem véve a porond közepén a keresztények csoportját, és ez is volt a cél a feszültség és az izgalom fokozására. Mancsukkal leráncigáltak néhányat a védőpalánkokról a keresztre feszítettek közül.
Időközben Barbus, látva a hímoroszlán balesetét, nem átallotta, hogy odafusson, és felkapjon a földről egy parázsló hasábot, és biztatta a többi fegyveres keresztényt, hogy ők is tegyenek így. A zsarátnokot a levegőben lóbálva és hevesen fújva, sikerült lángra lobbantania, és így a kardon kívül a baljában égő fáklyát fogott az oroszlánok távoltartására. Néhány másik kereszténynek is sikerült ezt tennie, mielőtt még az oroszlánok észrevették volna őket, és egyiküket hátulról leütötték anélkül, hogy a kardját használhatta volna. A közönség megvetőleg kiabált, mert azt hitte, hogy félelmében fordított hátat az oroszlánoknak, noha az életét kockáztatva, a kezében a zsarátnokkal, futva igyekezett vissza, hogy védelmezze a fegyvertelen keresztényeket.
A homokban kószáló kutyák váratlanul beavatkoztak a játékba. A kapott idomításnak megfelelően falkába verődtek, és félelem nélkül kezdtek az oroszlánok hátsó lábaihoz kapkodni. Ily módon a keresztények eleinte könnyen tudtak védekezni, mert az oroszlánok időnkint kénytelenek voltak dühösen bömbölve megfordulni, hogy hátsó mancsukról lerázzák a rájuk csimpaszkodó kutyákat. Barbusnak szerencsésen sikerült kiszúrnia annak az oroszlánnak a szemét, amely rávetette magát, mielőtt ő maga a földre rogyott volna, Iucundus pedig térdelő helyzetéből felhasította az oroszlán hasát.
Amikor az oroszlán a saját beleit tépve a földön vonaglott, Iucundus közelebb vonszolta magát, és sikerült megadnia neki a kegyelemdöfést, noha az oroszlán halálvonaglásában letépte a fejbőrét, amely a szemére csúszott, hogy ömlő vérétől nem látott. A közönség lelkes ünneplésben részesítette.
Miután a kezével megtapogatva megállapította, hogy Barbus kiadta lelkét, felvette a földről a kezéből kiesett fáklyát, éktelenül hadonászni kezdett vele maga körül, megkísérelve, hogy a kardot tartó kezével kitörölje a vért a szeméből. Az egyik oroszlán megégette a pofáját a fáklya lángjával, és nagyon megijedt, mivel azt hitte, hogy a tüzes vasat tartó állatszelídítővel van dolga. Megfordult, hogy könnyebb zsákmányt keressen. Kezdtem attól tartani, hogy a látványosság kudarcba fullad, és talán túlságosan bíztam abban, hogy a keresztények gyakorlatlanok a fegyverforgatásban.
De a kutyákból nem volt sok. Gyorsan kifáradtak, úgyhogy a két megmaradt oroszlán gyorsan leszámolt velük, mielőtt valóban a keresztényekre vetették volna magukat. A kutyák olyan rettenthetetlenek voltak, hogy egyetlenegy sem fogta menekülésre a dolgot, csak behúzták farkukat a lábuk közé. Az utolsónak az egyik oroszlán mesteri csapással eltörte a gerincét, úgyhogy a kutya felvonított. A nézőtéren felpattant néhány kutyabarát, és azt kiáltotta, hogy a játék túlságosan kegyetlen. A kutyákat nem szabad kínozni. Az egyik keresztény a kardjával könyörületesen véget vetett a szegény kutya szenvedéseinek.
Iucundus még képes volt küzdeni. Miután észrevette, hogy a seregből ő forgatja a legügyesebben a kardot, az egyik keresztény, aki a fegyverek közül buzogányt választott, mellé állt, hogy védelmezze. Együttműködve sikerült csúnyán megsebesíteniük az egyik oroszlánt. A nézőtér annyira fellelkesült, hogy az emberek itt is, ott is felfelé fordították a hüvelykujjukat. De ez természetesen már késő volt. Iucundus elesett.
A befejezés fölösleges mészárlás volt, amikor mindkét oroszlán hozzáfogott, hogy széttépje a keresztények védtelenül maradt seregét. A keresztények még csak futásnak sem eredtek, ami még szórakoztathatta volna a közönséget. Zárt csoportban maradtak, úgyhogy az oroszlánoknak egyenként kellett kiragadniuk őket. Gyorsan parancsot kellett adnom, hogy két felbőszített medvét bocsássanak be az oroszlánok segítségére. Végül aztán, mikor már megölték a keresztényeket, az oroszlánok és a medvék remekül küzdöttek egymással. Főként a sebesült oroszlán aratott nagy elismerést példátlan hősiességével.
Megrendített Iucundus halála, noha már akkor tudtam bizonyos dolgokról, amelyek Róma égése alatt Tigellinus kertjében történtek és amelyek miatt Iucundus rászolgált a büntetésre. De erre később majd visszatérek. Most az én vállamon volt a felelősség az előadásért. Az előadást folytatni kellett. Ugyanakkor utat tört hozzám az egyik caerei rabszolga, hogy sugárzó örömmel közölje velem, hogy Claudia aznap reggel egészséges fiat szült nekem. Anya és gyermeke jól van, és Claudia hozzájárulásomat kérte, hogy a fiúnak a Clemens nevet adjuk.
A lehető legjobb előjelnek tarthattam, hogy éppen akkor értesülök fiam születéséről, amikor Iucundus fiam hősiesen harcolva, oroszlán mancsától leli halálát. A nyájast jelentő Clemens név szerintem nem volt ugyan helyénvaló, ha figyelembe vesszük a körülményeket, amelyek között fiam születéséről értesültem. De örömömben belementem Claudia választásába, mivel jól tudtam, hogy még sok mindent kell tisztáznom előtte. Hiszen hamarosan tíz éve lesz már, hogy a szívem mélyén Iuliusnak nevezlek téged, egyetlen fiam.
A változatos műsor egész délután tartott. Természetesen sok váratlan meglepetés történt, amint szükségszerűen bekövetkezik, ha fenevadak veszik birtokukba az arénát. A meglepetések általában az én szerencsémre következtek be, és azokat mesteri szervező készségem javára írták. A nézőtéren sok fogadást kötöttek, és a közönség soraiban heves verekedések robbantak ki, mint mindig, amikor ilyen előadásról van szó.
A felső sorokban egy sereg művelt, nevetni vágyó zsidó ült, akik a szaddukeusok pártjához tartoztak, és megtiszteltetésnek tartották, hogy római módra öltözködjenek, leberetválják a szakállukat, és fogatversenyekre járjanak. Egyikük túlságosan lelkesen juttatta kifejezésre örömét, amelyet a keresztényeket sújtó büntetés miatt érzett, és halleluját kiáltott, amely tudomásom szerint a zsidók istenének egyik titkos neve. A nép felbőszült a kiáltástól.
Néhány izmos polgár megragadta, és lefelé dobta, ahol mások ragadták meg, és labdaként lejjebb dobták, úgyhogy végül a védőpalánkon át a porondra dobták, egyenesen a fenevadak elé. A közönség tűzbe jött a történtektől, és a praetorianusok védelme alatt a zsidóknak szélsebesen menekülniük kellett a nézőtérről. Különben az ujjongó tömeg valamennyiüket a fenevadak elé dobálta volna. A nép még mindig haragudott a zsidókra, mivel a városrészük épen maradt a tűzvészben.
Sokan úgy vélekedtek, hogy én rendeztem a közjátékot, hogy fokozzam a műsor változatosságát. A nép így kiáltozott: „Jól van, Minutus!” és „Még ilyet”, úgyhogy végül Néró és Poppaea kedvéért kénytelen voltam felemelni a kezemet és tisztázni magamat, bármennyire szerettem is volna a mulattató esetet a saját érdememnek feltüntetni.
Amikor a nap már lemenőben volt, eljutottunk a bemutató tetőpontjához, a Dirkékhez és a hyrcanusok vadbivalyaihoz. A közönség ujjongása nem ismert határt, amikor a kapukat hirtelen mindenütt kinyitották, és mintegy harminc vadbivaly rohant a porondra, amelyek szarvára hiányosan öltözött leányok voltak kötözve. Mivel irigykedtek rám, a színházi emberek ezzel a műsorszámmal maguknak akartak dicsőséget szerezni. Miután egy ideig vitatkoztam velük, otthagytam ezeket a tapasztalatlan embereket, hogy ők kötözzék a leányokat a vadbivalyok szarvára. Segédeikkel együtt természetesen hitvány munkát végeztek, és hamarosan igénybe kellett venniük tapasztalt bikagondozóim segítségét.
A sziklatömbök, amelyeket nagy üggyel-bajjal hordattam össze a porondra, csaknem teljesen kárba vesztek. Miközben a színházi emberek bőbeszédűen üvöltöztek a szócsövekbe, és a közönségnek Dirké történetét magyarázták, a vadbivalyok könnyedén lerázták szarvukról a leányokat, a levegőbe dobták, és szarvukkal felnyársalták őket. Csak néhány bika jutott oda, hogy Dirkéjét a kőtömbökön zúzza szét, ahogyan kellett volna, és ahogyan a monda megkövetelte. Én ártatlan voltam a kudarcban.
A még életben lévő keresztényeket az istállókból a bikák lábai alá hajtották. Örömömre felhagytak a közönyös magatartásukkal, és hihetetlenül bátran viselkedtek. Mintha a halál őrjöngése szállta volna meg őket, mert versenyt futottak a bikák felé, egyenesen a bikák szarvára, mintha győzelmi babért akartak volna szerezni. A közönség kiáltásokkal juttatta kifejezésre tetszését, sőt kezdett bizonyos együttérzést tanúsítani irántuk.
Miután elfogyott az egyéb vad, a bikák kezdték felnyársalni a keresztre feszítetteket, feldöntötték a kereszteket, és olyan robajjal rontottak a védőpalánknak, hogy a legközelebb ülő előkelők kezdtek komolyan attól félni, hogy beszakítják a palánkot. De a játék a végére járt.
Miután az égre pillantottam, megkönnyebbülten felsóhajtva parancsot adtam az íjászoknak, hogy haladéktalanul nyilazzák le a bikákat. Ezt olyan mesterien és olyan vakmerően hajtották végre, egészen megközelítve a bikákat, hogy a látványosságért hálás közönség őket is elismerő kiáltásokkal jutalmazta, bár attól tartottam, hogy a műsor elkerülhetetlen befejezése untatja majd a tömeget.
Tigellinus végül szerette volna felgyújtani a védőpalánkot a rászögezett keresztényekkel együtt, de Néró nem egyezett bele a javaslatba, mert attól tartott, hogy a tűz tovább terjed, és elpusztítja az ő cirkuszát. Amikor a közönség a kapukon át távozott, a praetorianusok sietve körbejárták a porondot, és lándzsával agyonszúrták a keresztre feszítetteket, mert Néró méltányosnak tartotta, hogy nekik se kelljen többet szenvedniük, mint azoknak a keresztényeknek, akik a tűzben és a fenevadak előtt lelték halálukat.
Ha valaki csodálkozik, amiért nem őriztem meg tovább a drága bivalyaimat, akkor meg kell mondanom, hogy nevetséges lett volna, és csökkentette volna a látványosság értékét, ha a nézők egy részének kedve támadt volna, hogy alkonytájt a bikák hosszadalmas befogását nézegesse. A bikák annyira megvadultak, hogy az állatkert alkalmazottai közül többen a halálukat lelhették volna. Ezenkívül az állataimról olyan borsos számlát szándékoztam Néró elé terjeszteni, hogy nem sajnálkoztam a bikák elkerülhetetlen megölése miatt.
Tigellinus, aki mindenütt szerette volna elvinni a pálmát, a saját megítélése szerint a legnagyobb meglepetést tartogatta a tömegnek, amikor a nép Agrippina kertjeibe sietett, hogy élvezze az ünnepi vacsorát, amelyet Néró ígért az előadás befejezéséül. Kihasználta bírói hatalmát a falakon kívül, és a kertek megvilágítására azt a kétezer keresztényt jelölte ki, akiket kora reggel vaktában kiválasztottak a többiek közül, és a kertbe vittek, hogy ott őrizzék őket. A porondon jó ízlésre valló előadás keretében egyszerűen nem volt hely ötezer ember számára.
Az előadás alatt az utak mentén és a mesterséges vízmedencék köré nagy üggyel-bajjal oszlopokat állítottak fel, és azokra láncolták a keresztényeket. Mivel vasbilincsből nem jutott mindenkinek, kötelet kellett felhasználni, és végül, mikor kifutottak az időből, sebtében, a kezüknél fogva a cölöpökre szegezték az utolsó keresztényeket.
A keresztényeket bekenték szurokkal és viasszal, amelyet Tigellinus procuratora sok vesződség árán szekérszámra szerzett be a városban. De ebből nem volt elegendő a huzamosabb világításhoz. Olajat és más pótanyagokat kellett felhasználni. Az erre a feladatra kijelölt praetorianusok bosszúsak voltak, mivel megfosztották őket a cirkuszi szórakozástól, és a meleg őszi napon gödröket kellett ásniuk, meg cölöpöket kellett felállítaniuk.
Amikor tehát leszállt az est, és a tömeg távozott a cirkuszból, hogy az ingyen vacsorára siessen, a praetorianusok az utak mentén futottak, s meggyújtották az eleven fáklyákat, amelyek gyötrelmes kiáltások közepette égtek, és fojtó bűzt terjesztettek. A nép álmélkodott, és nem tudta értékelni a hihetetlen látványt. Éppen ellenkezőleg, a legműveltebbek elvesztették étvágyukat az emberhús undorító égésszagától, és megfordultak, hogy hazatérjenek a városba. Mások attól féltek, hogy a tűz átterjed a kertekre és a nyaralóépületekre, amikor a szurok- és viaszcseppek a keresztények vonaglása miatt a száraz fűbe fröcsköltek. Sokan a lábukkal taposták el a szikrákat a cölöpök körül.
Amikor Néró ismét versenyhajtónak öltözve, fogatával végighajtott az emberi fáklyákkal övezett úton, a fogadás színhelye felé, nem fogadta a várt éljenzés. Éppen ellenkezőleg, a nép mogorván hallgatott. Bosszúságára észrevette, hogy a szenátus több tagja visszatér a városba.
Leszállt fogatáról, hogy vaskos szavakkal üdvözölje a tömeget, de az emberek nem nevettek az élcelődésein. Amikor megpróbálta visszatartani Petroniust, az kijelentette, hogy merő barátságból elviselte az unalmas előadást, de az ő gyomra teherbírásának is van határa. A legfinomabb sültet sem kívánta megízlelni, amelyet az emberhús édeskés égésszaga fűszerez.
Néró álla megfeszült. Száját harapdálta. Fogathajtó-ruhájában inkább tagbaszakadt, izzadságszagú birkózóra emlékeztetett. Megértette, hogy a saját szakállára még valamit ki kell eszelnie a nép szórakoztatására, hogy jóvátegye Tigellinus ízléstelen rendezését. Ráadásul a cölöpökről egymás után estek le nagy robajjal a félig elégett emberek, akiknek a kötelei elégtek. Néhányan kínjukban kiszabadították a cölöpökhöz szegezett kezüket, és égve rohantak a tömegbe.
A kínjukban üvöltő, a földön magukat vonszoló és fetrengő alakok, amelyeket már csak nehezen lehetett embereknek vélni, borzalmat és ellenszenvet váltottak ki. Néró dühében megparancsolta, hogy tüstént öljék meg őket, meg azokat is, akik a cölöpökön a leghangosabban jajveszékelnek, mivel szakadatlan üvöltésük zavarta a zenekarának művészi előadását.
Parancsot adott, hogy égessenek füstölőszereket, amennyit csak elő tudnak teremteni, és permetezzék szét a kertben az illatszereket, amelyeket eredetileg az ünnepi vendégek között kellett volna kiosztani. Mindenki sejtheti, mennyibe került ez a tékozlás, a használhatatlanra égett vasbilincsekről nem is beszélve.
Nekem kötelességeim miatt még a cirkuszban kellett időznöm, miután sebtében fogadtam a jelentősebb nézők elismeréseit a kiváló előadásért. Lesiettem a porondra, hogy szemmel tartsam a charonokat, hogy buzogányukkal alapos munkát végezzenek, de mindenekelőtt azért, hogy összeszedjem Iucundus és Barbus földi maradványait.
Viszonylag könnyen megtaláltam őket. Elképedésemre az összemarcangolt tetemek között a fejét fogva felült egy keresztény ifjú, aki teljesen sértetlen maradt. Egyetlen harapás, karmolás vagy patarúgás nyoma sem látszott rajta, amikor letörölte a rá fröcskölt vért. Kábán meredt az esthajnalcsillagra a cirkusz fölött, és megkérdezte, hogy talán már a paradicsomban van. Elmondta, hogy a homokba vetette magát, mert fölösleges ellenkezésével nem akarta bőszíteni a fenevadakat. Megmenekülése érthető volt, hiszen általában sem az oroszlánok, de még a vadbivalyok sem nyúlnak olyasvalakihez, aki halottnak tetteti magát. Sok állatfogó menekült már meg ily módon a haláltól.
Előjelnek tartottam azt, hogy sértetlen maradt, és a saját köntösömet dobtam rá annak jeléül, hogy meg akarom kímélni koponyáját a szitkozódó charonok buzogányától. Tettem elnyerte jutalmát, mivel az ifjú mindent részletesen el tudott mondani Iucundus és Barbus magatartásáról meg arról, amit a foglyok között fojtott hangon egymással beszélgettek.
Ugyanis minden helyet annyira telezsúfoltak keresztényekkel, hogy még ülni sem tudtak. Az ifjú véletlenül Iucundus közelében szorongott. Ezenkívül Barbus öreg napjaira olyan rosszul hallott, hogy biztatta Iucundust, beszéljen hangosabban, amikor Iucundus a fülébe sugdosva mesélt neki a fiúk ostoba összeesküvéséről.
A keresztény ifjú csodának tartotta megmenekülését, és úgy vélekedett, hogy Krisztusnak valamilyen más célra van szüksége rá, bár remélte, hogy még aznap este a többi kereszténnyel együtt a paradicsomban lesz. Így aztán új ruhát adtam neki, hiszen egész kupacokban gyűlt össze részemre a ruhanemű, és ügyeltem rá, hogy senkitől sem zavarva, kijusson a cirkusz kapuján.
Remélte, hogy Krisztus megáld majd jóságomért és jó tetteimért, s hozzátette, hogy meggyőződése szerint egyszer én is rátalálok még az igaz útra. Semmit sem válaszoltam, nehogy megbántsam. Mellesleg megkérdeztem a nevét. Őszintén elmondta, hogy Paulus tanításait hallgatja, és a keresztségben a Clemens nevet kapta. Ez az ijesztő, véletlen egybeesés, ami néha előfordul, hozzájárult ahhoz, hogy engedjek Claudia szeszélyének, és a fiam, legalábbis kezdetben, a Clemens nevet kapja.
A keresztény ifjú félreértette összerezzenésemet, és mentegetőzve elmondta, hogy egyáltalán nem szelíd természetű, hanem éppen ellenkezőleg gyakorolja az alázatosságot, hogy legyőzze hirtelen haragját és hevességét. Éppen ezért vetette magát a földre, nehogy az erőszak ellen ő is erőszakkal válaszoljon. Még egyszer megáldott jóságomért, és elindult, hogy visszatérjen Rómába az emberi fáklyákkal megvilágított úton. Feltétlen bizonyságot szerzett arról, hogy Krisztusnak valamilyen jövendő feladatra szüksége van rá, s szemmel láthatóan nem bánkódott, hogy nem jutott a paradicsomba a többiekkel együtt.
Mintegy három évvel később véletlenül találkoztam vele, amikor állásom miatt a keresztények egymás közötti vitáit igyekeztem elsimítani, és amikor Cletus pártját fogtam. Arról volt szó, hogy Sinus után ki örökölje a pásztorbotot. Megítélésem szerint Clemens akkor még túl fiatal volt erre a feladatra, és azt hiszem, végül ő maga is belátta ezt, alázatosságot gyakorolva.
Egyszer bizonyára rá is sor kerül, de neked erre nem kell figyelmet fordítanod, Iulius. A keresztényeknek semmilyen politikai jelentőségük sincs, mivel az ő birodalmuk túlvilági természetű, már amennyiben a vallásuk egyáltalában fennmarad a keletről származó többi vallás heves versengése közepette. De azért sohase vedd üldözőbe őket atyád anyja, Mürina kedvéért, még akkor sem, ha egyszer megharagszol rájuk.
Miután elváltam a fiútól, elégedettnek éreztem magamat miatta, hogy a nem éppen könnyű előadás az én részemről sikeres volt, s hevesen veszekedtem Sabinával, miután oktalan kegyetlenkedéseiről hallottam, amelyeket az állatokkal és a keresztényekkel művelt. Iucundus és Barbus földi maradványait összegyűjtettem. Különben is sok ijedt embernek engedélyt adtam, hogy összeszedjék hozzátartozóik földi maradványait, ha rájuk bukkannak. Szívélyességemben még a fizetséggel sem törődtem, bár busás ajándékokat kínáltak nekem. A tetemek maradványainak legnagyobb részét el kellett szállítani, és tömegsírba kellett temetni a köznép vesztőhelye mellett, amely szerencsére viszonylag közel volt.
Tehát jó lelkiismerettel siethettem, hogy részt vegyek Néró lakomáján, és miután láttam Tigellinus ízléstelenségének izzó maradványait, kifejezésre akartam juttatni rosszallásomat önkényeskedése miatt. Előre sejtettem, hogy az előkészített étel nem lesz elég a hatalmas tömegnek. Ezért a lehető leggyorsabban megnyúzattam és feldaraboltattam a vadbivalyokat, hogy a finom hússal a saját számlámra megvendégeljem a tömeget.
De elment az étvágyam, mikor először észrevettem, hogy sok szenátor furcsálló pillantásokat vet rám, sőt hátat fordít nekem, a köszönésemet sem fogadja, aztán pedig Néró meglepően lanyhán és bűntudatosan mondott köszönetet a részemért az előadás rendezésében. Csak az ő szájából szereztem tudomást atyám és Tullia asszony kivégzéséről, mivel Iucundus és Barbus váratlan megjelenése a porondon rejtély maradt számomra. Szándékomban állt, hogy egy jókedvű pillanatában csípősen megkérdezzem Nérótól, hogyan történhetett az, hogy egy ifjú, akit a szenátori rendbe adoptáltak, a keresztényekkel együtt a fenevadak elé kerüljön.
Miután beszámolt atyám elmezavaráról a reggeli szenátusi ülésen, Néró kijelentette:
– Megszégyenített az összegyűlt atyák előtt, de én nem mondtam ítéletet fölötte. A saját rendbéli társai ítélték el olyan egyhangúlag, hogy szavazásra nem is volt szükség. Hiszen szenátort még a császár sem ítélhet el a többi atya meghallgatása nélkül. Mostohaanyád, Tullia, féktelen magatartásával nyilvános botrányt okozott, noha a te jó híredre is gondolva szívesen titokban tartottam volna az ügyet. A britannus ifjú, akit atyád adoptált, bizonyára szőrszálhasogatóan értelmezte kötelességét atyád iránt, és kereszténynek vallotta magát. Különben nem vitték volna a cirkuszba. De sánta volt, és sohasem lett volna derék lovag belőle. Nem érdemes gyászolnod a halálát, mert atyád, szemlátomást régebbi keletű elmezavarában, mellőzni szándékozott téged a hagyaték elosztásában. Voltaképpen semmit sem vesztesz, noha el kell koboznom atyád vagyonát. Jól tudod, milyen nagy pénzszűkében szenvedek, hogy végre ember módjára lakhassam.
A legbiztosabbnak tartottam, ha elmondom, hogy tizenhét évvel korábban atyai örökrészként megkaptam azt a jövedelmet, amely feljogosított arra, hogy nevemet beírják a lovagok lajstromára. De a telkeket az Aventinuson eladtam, még mielőtt az épületek a tűzvészben megsemmisültek volna. Kezdetben atyámtól nagy összegeket kaptam az állatkertre, de ezek az összegek magának Nérónak a javát szolgálták azzal, hogy az amphitheatrumban látványosságokat rendeztem.
Néró nemes lelkűen kijelentette, hogy nem áll szándékában utólag visszakövetelni tőlem azt a jussomat, amelyet egykor előre megkaptam. Megítélése szerint atyám hagyatékából bőven jut az államkincstárnak is, meg az ő saját erszényébe is. Sőt megengedte nekem, hogy atyám házában kiválasszam azokat a tárgyakat, amelyek számomra értékes emlékek, ha az aedilisekkel beíratom azokat a hagyatéki jegyzékbe.
Minden későbbi gyanakvás elkerülésére be kellett vallanom, hogy annak idején bizonyos kupát kaptam atyámtól, amely nagyon értékes emléktárgy. Nérót elfogta a kíváncsiság, de elvesztette érdeklődését, miután hallotta, hogy a kupa csak fából van.
Amikor végül világosan felfogtam, hogy atyám fiaként milyen félelmetes veszedelembe kerültem az ő szégyenletes viselkedése miatt, gyorsan kijelentettem, hogy Nérótól ezúttal egyetlen sestertiust sem áll szándékomban behajtani elvesztett vadállataim és más kiadásaim fejében, mert jól tudom, hogy építkezései miatt minden garasra szüksége van. Sőt, neki ajándékozom a vadbivalyok húsát is, hogy megvendégelhesse vele a népet, és azt javasoltam neki, hogy a saját számlájára, árverésen bocsássa áruba a cirkuszban összegyűlt nagy ruhakészletet meg a foglyoktól elszedett ékszereket és ruhacsatokat. Ezekből talán sikerül fedeznie néhány oszlop árát új átjáróházában, amelynek az elképzelés szerint a Palatinus és a Caelius épületeit kellett összekapcsolnia az Esquilinuson épülő Aranyházzal.
Nérónak tetszett a dolog, és megígérte, hogy nem feledkezik meg bőkezűségemről. Megkönnyebbült, hogy nem vádoltam őt atyám, és ahogyan ő hitte, féltestvérem halála miatt, s szívből elismeréssel adózott az előadás rendezéséért, elismerve, hogy a színházi emberek csúfos kudarcot vallottak, és hogy Tigellinus csupa bosszúságot okozott. Az egyetlen, ami megítélése szerint a fenevadakon kívül sikerre vitte az előadást, a cirkuszi víziorgonák és a zenekar erőteljes játéka volt, amelyhez ő maga adta meg a pontos utasításokat.
Az én megítélésem szerint a lármás zene csak zavarta az állatokat, és az előadás csúcspontjain elterelte a közönség figyelmét. De ez csak a magánvéleményem volt, és csukva tartottam a szám. Szerintem alkalmatlan voltam arra, hogy bíráljam az ő erőfeszítéseinek sovány eredményét, mikor nekem minden olyan jól sikerült.
De azért levert voltam, és nem ízlett az étel. Mihelyt nem éreztem magamon az irigy tekinteteket, italáldozatot mutattam be atyám emlékére, és ugyanakkor megittam néhány kupa bort. Futáraimat elküldtem, hogy derítsék ki, hol végezték ki atyámat, és vegyék gondjukba atyám és Tullia asszony holttestét. De a holttestüket nem találták meg, amint már előbb is említettem.
Be kellett érnem azzal, hogy kora hajnalban hevenyészett halotti máglyán Iucundus és Barbus földi maradványait égessem el. Megítélésem szerint Barbus hűségével és hosszú szolgálatával rászolgált a közös halotti máglyára Iucundus fiammal. Miután borral oltottam el a máglya maradványait, saját kezemmel gyűjtöttem urnába a hamvaikat.
Az urnát később Caerébe szállítottam, abba a mauzóleumba, amelyet az atyám által vásárolt temetkezési helyen építtettem. Hiszen Iucundusban atyám révén ősi etruszk vér csörgedezett, anyja, Lugunda pedig az előkelő britannusok közé tartozott. Barbus a maga részéről hűséges volt mindhalálig. Az ilyesmi bizonyos nemességre utal az emberben. Az urna fedelén az etruszkok bronzkakasa halhatatlanságot kukorékol nekik, amint te is meglátod majd, Iulius, ha egyszer Caerébe viszed majd kapzsi és értelmetlen atyád hamvait.
Részt kellett vennem Néró fogadásán, nehogy idő előtti távozásommal megsértsem. El kell ismerni, hogy kitett magáért, és a kertek megvilágított pontjain szép táncokat rendezett; szatírok nimfákat kergettek a bokrok rejtekén, Apolló Daphnéval találkozott, meg más hasonlót mutattak be, ami feltehetőleg szórakoztatja a népet, és pajzán gondolatokra csábítja az igényes közönséget. A kínálat ételekben bőséges volt, mégis, a vadbivalyok húsa nagyon jól jött. A szökőkutak a medencékbe bort fröcsköltek a nép számára, amelyet a végén már nem is kevertek vízzel.
Mivel Róma gyújtogatói elnyerték azt a büntetést, amelyre gaztettükkel rászolgáltak, és minden jóvátétetett, Róma legelőkelőbb asszonyai és a papi collegiumok közösen megrendezték az istenek engesztelő lakomáját a kerti ünnepség tetőpontjaként. Erre a célra a templomból a legnagyobb elővigyázatossággal előhozták a két szent fehér kőkúpot.
Ezeket az ünnepi szertartás közepette szent vánkosokra helyezték egy megvilágított sátorban, a nők mindkettőt megkoszorúzták, és a hagyományokat követve, szent étkekkel vendégelték meg. Ez a titkos szertartás olyan ritka és ősi, hogy eddig a jelenlévő aggastyánok közül is csak igen kevesen látták. Kíváncsian néztem a szertartást, emlékezve arra, hogy a rómaiak az etruszkoktól örökölték, és lelkesen csatlakoztam a szenátorok és a lovagi rend szent nevetéséhez. A nép nem nevethetett. Aztán a sátor függönyeit leengedték, és bizonyos idő múlva a vásznon át derengő fények hirtelen, emberi kéz érintése nélkül elaludtak. Valamennyien megkönnyebbülten felsóhajtottunk, hogy a szertartás pontosan a hagyományok szerint sikeresen végbement.
Amikor a kőkúpok, illetve az istenek, akiket jelképeztek, a szent vacsora után szent párnáikon a sötét sátorban maradtak, hogy Róma javára ölelkezzenek egymással, Néró a félelmetes szentség ellensúlyozására hagyományos paródiát rendezett. Az egyetlen dolog, amiért bírálni lehetett, hogy feltétlenül maga is fel akart lépni benne, abban a hiedelemben, hogy ezzel elnyeri a nép kegyeit.
Ezért nyilvános színpadon, szemérmetlen lakodalmi énekek közepette, menyasszonynak öltöztette fel magát, és az arcát lebegő fátyol mögé rejtette. Tehetségesen női hangot utánozva, elénekelte a menyasszony panaszát a hagyományos szöveggel. A nászágy szélére Püthagorasz, a pompás rabszolga ültette le, aki vőlegénynek öltözött. Megérkezett az istennő, hogy vigasztalja és tanácsokkal lássa el az ijedt menyasszonyt. Félelmében jajgatva, Néró hagyta, hogy a vőlegény megoldja övének két csomóját, és végül csaknem teljesen mezítelenül összeölelkezve az ágyra dőltek.
Néró olyan mesterien utánozta a szüzességét vesztő hajadon jajgatását, hogy a közönség üvöltött a nevetéstől. Aztán úgy tett, mintha a gyönyörtől nyöszörgött volna, pirulásra és arcának elrejtésére bírva sok előkelő asszonyt. Mindketten olyan gyakorlottan és mesterien adták elő szerepüket, mintha előre gyakoroltak volna az előadásra. Sokan nevetgélve azt állították, hogy Néró nyilván szeretőjének tartotta Püthagoraszt, hogy Poppaea egész tudásával sem volt képes kielégíteni erotikus szeszélyeit.
Maga Poppaea annyira rossz néven vette ezt a művészi előadást, hogy nyomban utána távozott az ünnepségről. Korai távozásának volt ugyan még egy oka, mégpedig az, hogy háromhónapos terhes volt, és óvni akarta az egészségét. Az egész napi izgalmas előadás a cirkuszban kimerítette.
Nérónak semmi kifogása sem volt a távozás ellen. Éppen ellenkezőleg, Néró kihasználta az alkalmat, hogy a vendégek lerészegedése után maga vezesse a fajtalankodó játékokat a kertek zugaiban.
A nép számára az esti ünnepségre meghívta a tűzvésztől megmenekült nyilvánosházak valamennyi lakóját, és a saját pénztárából bőségesen megfizette a bérüket. De sok előkelő nő és kikapós férj is csatlakozott a sötétség leple alatt a játékhoz. Végül a bokrok megteltek zsibongással, és mindenfelől a részegek vágyakozó kiáltásai meg a nők visongásai hallatszottak.
Az engem ért súlyos családi gyász miatt úgy vélekedtem, nem veszek részt a fajtalankodó játékokban, noha lehetőségem lett volna, hogy alkalmi kapcsolatot kössek a legnemesebb nőkkel, akikről ilyesmit soha senki sem feltételezett volna. Távoztam, hogy meggyújtsam Iucundus és Barbus halotti máglyáját.
Amikor borral locsoltam le hamvaikat, eszembe jutott Lugunda és ifjúságom napjai Britanniában, amikor még érzékeny voltam, mindig kész a jóra, és annyira ártatlan, hogy a lábam közé hánytam, miután megöltem az első britannusomat. Akkortájt történhetett, hogy Néró ziláltan és félrecsúszott, bortól ázott babérkoszorúval végre visszatért az Esquilinusra, hogy nyugovóra térjen.
Poppaea a terhes nő túlzott érzékenységével ébren várta hazatérését, és részegségétől haragra gerjedve, indulatosan néhány éles hitvesi szóval illette. Néró beszámíthatatlan állapotában olyan éktelen haragra gerjedt, hogy hasba rúgta, aztán az ágyra dőlt, és tüstént a részegek legmélyebb álmába merült. Másnap még csak nem is emlékezett rá, mi történt, amíg azt nem hallotta, hogy Poppaea elvetélt. Poppaea nagyon beteg lett, és többé a legkiválóbb orvosok sem segíthettek rajta, még a zsidó asszonyok varázsigéi és boszorkánykötései sem.
Poppaea becsületére el kell mondani, hogy reménytelen helyzetében egyetlen szóval sem vádolta Nérót. Éppen ellenkezőleg, Poppaea még haldokolva is vigasztalni próbálta őt lelkiismeret-furdalásai és önmardosása közepette, halvány mosollyal emlékeztetve, hogy ő mindig idejében akart meghalni, mielőtt még elvesztené a szépségét. Remélte, hogy Néró élete végéig ilyennek fogja látni, csábító szépségének birtokában és Nérótól szeretve. A véletlen rúgásról ne is beszéljenek, mert ilyesmi előfordulhat a leghűségesebb házastársak között is. Nérónak természetesen politikai okokból újabb házasságot kell majd kötnie. Poppaea csupán azt kívánta, hogy ebben a dologban Néró ne siesse el a választást, meg ne égettesse el az ő holttestét. Poppaeát égetés nélkül, a zsidó szokás szerint kell eltemetni.
Állami okokból Néró nem temettethette el a zsidó szertartások szerint, noha megengedte, hogy a zsidók összegyűljenek holtteste körül, és hagyományos panaszkiáltásaikat hallassák. De keleti szokás szerint bebalzsamoztatta Poppaea holttestét, és alkudozás nélkül megadta a jeruzsálemi templomnak és a római zsinagógáknak a felesége végrendeletében megszabott adományokat.
A fórum szónoki emelvényéről a szenátusnak és a népnek emlékbeszédet tartott Poppaea dicsőségére, és sírt a megindultságtól, amint pontosan visszaemlékezett Poppaea testének minden egyes részére, arányló fürtjeitől egészen rózsaszínű lábujjaiig. Poppaea más tulajdonságairól egyetlen szót sem ejtett. Meghatottságában vagy elfelejtette előre elkészített beszédének egy részét, vagy pedig Poppaea egyéb tulajdonságait nem tartotta említésre méltónak.
Még Néró sem merte követelni a szenátustól, hogy nyilvánítsa istennőnek Poppaeát, de a gyászmenet bebalzsamozott tetemét üvegkoporsóban az isteni Augustus mauzóleumába vitte. Ezt sokan sértőnek találták, mivel Néró itt még a saját anyjának sem adott helyet, feleségéről, Octaviáról nem is beszélve. A zsidók kivételével a nép nem gyászolta Poppaea halálát. Aranypatkóval kezdte patkoltatni az öszvéreit, nem érve be többé ezüstpatkóval, és rosszallást váltott ki állandó szamártej fürdőivel.
Én szomorúságot éreztem, hogy ilyen korán meghalt az igéző Poppaea. Hiszen mindig baráti érzésekkel viseltetett irántam, és annak idején bizonyára ölelésekkel is kinyilvánította volna ezt, ha lett volna annyi eszem, hogy bátran erre kérjem. Egyáltalán nem volt olyan kényes az erényeire, mint eleinte hittem, amikor esztelenül beleszerettem. Sajnos, ezt csak azután értettem meg, hogy Othóhoz ment feleségül.
Azt állították, hogy Néró titokban gyakran tartózkodott a mauzóleumban, Poppaea bebalzsamozott holttestét nézegetve, és mindent elkövetett, hogy olyan nőt találjon, aki az ő külsejére emlékeztet. Nérónak megvolt ez a gyenge oldala. Hiszen korábban szemérmetlenül kérkedett az egyik rabszolganővel folytatott viszonyával, aki megtévesztően hasonlított az anyjára, Agrippinára.
Miután mindezt elmondtam, mesélnem kell az anyádról, Claudiáról is, meg irántam tanúsított sajnálatos magatartásáról. Ugyanakkor azt is el fogom mondani, hogyan vettem részt a Piso-féle összeesküvésben és ennek leleplezésében. Ez talán még kínosabb számomra.
Ám láthatod, hogy eddig is becsületesen elmondtam mindent anélkül, hogy sokat mentegettem volna magamat. Talán tanulsz valamit az emberi gyengeségből, ha ezt elolvasod, Iulius. Csak vess meg, ha úgy akarod. Semmit sem vesztesz vele. Sohasem felejtem el hideg és tiszta tekintetedet, amikor tizennégy éves korodban, anyád egyszer ismét erőnek erejével elküldött, hogy üdvözöld megvetendően gazdag és megvetendően ostoba atyádat ezen a távoli fürdőhelyen, ahol betegségemet gyógyítgatom. Dermesztő volt ez a tekintet, metszőbb a tél leghidegebb szelénél is. De hiszen te Iulius vagy, az Istenek vére, én pedig mindössze Minutus Manilianus vagyok.

 

 

TIZENEGYEDIK KÖNYV
Antónia

Természetesen szerettelek volna buzgón magamhoz ölelni, hogy hivatalosan a fiamnak ismerjelek el, és azt a nevet adjam neked, amelyet Claudia kért, de szerintem eleinte okosabb volt hagyni, hogy teljék az idő, s anyád lecsillapodhassék.
Hiszen nem akadályozhattam meg, hogy Claudia Caerében tudomást ne szerezzen a Rómában történtekről, megtudva, hogy akaratom ellenére miként kellett Néró követelésére megszervezni a keresztényeknek a cirkuszi lemészárlását. Egy csomó keresztényt ugyanis biztonságos helyre küldtem a birtokaimra, másokat figyelmeztettem, és talán Kephasz életét is megmentettem, amikor varázslói hírnevével sikerült Tigellinust megijesztenem.
De ismertem Claudia indulatos természetét, és tudtam, hogy a nők általában milyen hamisan értékelik férjük tetteit, saját női rögeszméik szerint, s figyelmen kívül hagyják a politikai követelményeket és más körülményeket, amelyeket csak a férfiak értenek meg. Ezért jobbnak tartottam, hogy először hagyjam Claudiát, hadd vegye a híreket higgadtan fontolóra.
Hiszen olyan sok halaszthatatlan teendőm is volt Rómában, hogy nem utazhattam tüstént Caerébe. Az állatkert állományának felújítása és kárpótlás nélkül elvesztett fenevadjaim pótlása a jövő érdekében igénybe vette minden szervező képességemet. Persze elismerem, hogy kezdtem bizonyos ellenszenvet táplálni az egész állatkerttel szemben, főként amikor Claudia jutott eszembe.
Utam komoly akadályaként közbejött még Laelia néni váratlan öngyilkossága, amelyet tőlem telhetőleg igyekeztem eltitkolni, de amely mégis még rosszindulatúbb mendemondákat váltott ki körülöttem. Még most sem tudom felfogni, mi oka lehetett Laelia néninek az öngyilkosságra, ha csak az nem, hogy megzavarodott. Határozottan megtagadta, hogy a szülés idejére elkísérje Claudiát az egészséges Caerébe, mert szerinte csak Rómában tudott lakni, öreg házunkban az Aventinuson. A tűzvész után heteken át nem tért magához, csupán amiatt, hogy Claudia erőszakkal a folyó túlsó partjára vitte biztonságos helyre.
Néha talán türelmetlen voltam hozzá, és elhanyagoltam, amikor Claudia távol volt. Laelia nénit másoknak kellett etetniük, és az étkezéseknél összemocskolta magát. A józan ész azt kívánta, hogy jobb, ha külön étkezik, amikor vendégeim voltak. A pénzt nem kímélve, saját rabszolgákat és szolgálókat biztosítottam neki. És a vendégeim közül senkire sem ismert volna rá, hanem legfeljebb az elmúlt időkről és Gaius császárról fecsegett volna, akinek az ő emlékeiben sikerült visszaváltoznia aranyos fiúcskává.
Laelia néni már öreg barátnőire sem ismert rá mindig, akik időnkint meglátogatták. A keresztények hitéről szerintem nagyon homályos képe volt, bár amikor Claudia otthon tartózkodott, lelkesen részt vett ájtatosságaikon.
Csak arra tudok gondolni, hogy atyámnak politikai bűnösként történt kivégzése és szenátori rangjának elvesztése rázta meg annyira Laelia nénit, hogy helytelenül értelmezett becsületérzésből kötelességének tartotta az öngyilkosságot. Lehetséges, hogy nyakatekert gondolataiban az öngyilkosságot számomra is kötelezőnek vélte, a császár és a szenátus iránti tiszteletből, és jó római példát akart mutatni nekem.
Hasonlóképpen bolond szolgáját sikerült rávennie, hogy megnyissa az ereit. Mivel öreg vére még a forró vízben sem folyt el, végül széngázzal mérgezte meg magát a parázstartó segítségével, amelyekből mindig tartott a szobájában, mert öregségében állandóan fázott. A szolgálónővel kívülről gondosan betömette az ajtó- és ablaktáblák réseit, ennyi esze volt még.
Észre sem vettem, hogy hiányoznék, amíg a következő napon a szolgáló meg nem kérdezte tőlem, nem kellene-e már szellőztetnie a szobát. Meg sem tudtam dorgálni az engedelmes öregasszonyt, amikor fogatlan szájával egyre csak azt hajtogatta, hogy engedelmeskednie kellett gazdasszonya parancsainak. Túlságosan megrendültem a jó híremet ért újabb szégyentől.
Laelia néni holttestét természetesen elégettettem családunk tiszteletadásával, és zártkörű társaságban emlékbeszédet tartottam fölötte, bár ez elég nehezen ment, annyira bosszankodtam. Ezenkívül Laelia néni életéről és jó tulajdonságairól nehéz volt bármi említésre érdemeset kitalálni. Claudiát nem hívtam meg a gyászszertartásra, mert nemrég kelt fel a gyermekágyból, de írtam neki, hogy közöljem vele a gyászos esetet, és hogy megmagyarázzam, miért kell még mindig a városban maradnom.
Őszintén szólva, abban az időben sok mindent kellett elviselnem. A keresztények hősies magatartása a cirkuszban és az embertelen büntetések, amelyek borzadállyal töltötték el a görög műveltségtől elkényeztetett ifjúságot, titkos együttérzést ébresztettek a keresztények iránt, még a legelőkelőbb körökben is, amelyek nem hitték el azokat a vádakat, amelyeket Néró előterjesztett. Sok barátomat elvesztettem, akiknek a hűsége felől bizonyos voltam.
Csupán példaként az emberek torzítására és gonoszságára elmondom, azt a rágalmat terjesztették rólam, hogy mint keresztényt, feladtam féltestvéremet, Iucundust, mivel attól féltem, hogy meg kell osztanom vele atyám örökségét. Atyám, aki rossz hírem miatt már velem minden kapcsolatot régen megszakított, állítólag készakarva rendezte meg vagyonának elkobzását, nehogy én bármit is kaphassak belőle. Ugyan mi mindent találtak volna ki, ha sejtették volna, hogy Iucundus a tulajdon fiam volt? Olyan ellenségesen és igazságtalanul beszéltek rólam a társasági körökben, hogy csak sejthettem, mit beszélhettek rólam a keresztények között. Őket lehetőleg kerültem, nehogy ok nélkül azzal vádoljanak, hogy pártfogolom őket.
Olyan volt az általános hangulat, hogy számomra nem volt üdvös kellő kíséret nélkül az utcán járnom. Miután világosan megmutatta, hogy szükség esetén szigorú is tud lenni, még Néró is jobbnak tartotta, ha nyilatkozatot tesz, hogy az egész birodalomban megszünteti a halálbüntetést. Ezután még a provinciákban sem volt szabad senkit halálra ítélni, még a legmegátalkodottabb gonosztevőket sem. A bűnösöket kényszermunkára kellett küldeni Róma újjáépítésére, általában Néró új palotájának építésére, amelyet Aranyháznak szándékozott nevezni, meg a cirkusz építkezésére.
A határozat nem pusztán szelídség és emberbarátság volt. Néró kezdett komoly pénzhiányban szenvedni. Égető szüksége volt ingyen munkaerőre a legnehezebb munkálatokra. A szenátus jóváhagyta a javaslatot, bár a vitában számos atya komolyan figyelmeztette a halálbüntetés megszüntetésének következményeire, a bűnözés terjedésére és mindenféle istentelenség fokozódására.
Az ingerült hangulatot nemcsak a keresztények megbüntetése okozta, sőt a többiek számára ez egyszerűen csak ürügy volt, hogy szabad folyást engedjenek az államhatalommal szemben táplált haragjuknak. Azok az adók, amelyek Róma újjáépítését és Néró nagyzoló építkezési terveit szolgálták, csak most kezdtek teljes súlyukkal minden néprétegre ránehezedni. Az első ijedtség után természetesen emelni kellett a gabona árát. Abban a hitvány kenyérben, fokhagymában és olajban, amelyet megevett, még a rabszolga is érezte az életszínvonal fokozatos romlását.
Néró mentségére el kell mondani, hogy ha egyszer építeni kell, és ő a tűzvész következtében elég helyhez jutott az épületek számára, akkor csak természetes, hogy császári lakóhelyül minden idők legfényesebb épületét akarta építtetni, ezzel is Róma világhatalmát jelképezendő. Hiszen nevetséges volt, hogy az Alexandriából és Antiokheiából érkezett utasok a tűzvész előtt lenézték Rómát, mint maradi, piszkos és csúnya várost, épületeit pedig kigúnyolták, mert jelentéktelenek voltak az övékéhez képest.
Természetesen a világhatalom mint olyan, elbírta az Aranyház építését, és maga Néró az építőmunkát ésszerűen több évre osztotta el, bár a lehetőségekhez képest siettette az építkezést. Kijelentette, hogy kezdetben beéri egy elviselhető ebédlővel és néhány hálószobával meg az átjáró oszlopcsarnokkal, amely reprezentációs célokra elengedhetetlenül fontos volt. De Néró nem volt jó számoló, és mint művész, képtelen volt kellő türelemmel végighallgatni a szakértők magyarázatait. A pénzt onnan vette, ahol találta, nem gondolva a következményekre.
Kárpótlásul gyakran lépett fel mint énekes és színész nyilvános színházi előadásokon, és meghívta azokra az alja népet. Hiúságában úgy vélekedett, hogy ragyogó hangjának hallgatása és az ő látványa a színpadon különböző szerepekben, feledteti majd az emberekkel anyagi áldozataikat, amelyek a művészethez képest jelentéktelenek. Ebben nagyot tévedett.
Sok előkelő személy, aki nem értett a zenéhez, kezdte elviselhetetlen gyötrelemnek tekinteni a vég nélküli előadásokat, amelyeket nem lehetett otthagyni, amikor Néró a legcsekélyebb kéréstől felbuzdulva a késő éjszakáig örömest énekelt ráadásokat.
Szerintem Néró a citerapengetéssel és éneklésével ugyanakkor feledni próbálta lelkiismeret-furdalásait és borzongató gyászát, amelyet Poppaea halála váltott ki benne. Eleinte nem siettette az újabb házasságot, csak azt tartotta gondosan szemmel, hogy kik mutatnak be áldozatokat az ő hangjának a leányisten templomában.
Számos ürüggyel, és természetesen a te javadra is gondolva, csaknem három hónapig sikerült rábírnom Claudiát, hogy az egészséges Caerében maradjon. Keserű hangú leveleit csak átfutottam, nehogy bánkódni kezdjek. Csupán annyit válaszoltam, hogy mihelyt kötelezettségeim megengedik, és a saját biztonsága szempontjából üdvösnek tartom, visszahozatom őt és téged Rómába.
Őszintén szólva, a cirkuszi előadás után a keresztényeket csak lagymatagon üldözték, vagy egyáltalán nem, hacsak ők maguk a viselkedésük miatt nem kerültek kőbányákba. A keresztényeket általában magától értetődően megrémítette azoknak a megbüntetése, akiket válogatás nélkül fogtak el, és visszavonulva, csendben maradtak.
Amikor föld alatti rejtekhelyeiken találkoztak egymással, hamarosan keserűen hajbakaptak, és egymásnak tették fel a kérdést, miért volt olyan számtalan sok feljelentés, meg Paulus hívei miért adták fel Kephasz barátait és fordítva. Azok a zsidóból lett keresztények, akik azelőtt Jakabot támogatták, kihasználták az alkalmat, hogy a helyesebb út feltételeként határozottan követeljék a körülmetélést meg a zsidók törvényének a megtartását. Azt állították, hogy Paulus hamis görög filozófiája és Kephasz alázatos engedékenysége okozta a keresztényeket sújtó szerencsétlenséget.
De amikor szorosabbra akarták fogni a gyeplőt, és vezető szerepre törtek a római keresztények között, a többiek emlékeztettek arra, hogy csupán ők menekültek meg teljes mértékben az üldözéstől, és hogy ennek biztosan megvoltak a maga okai. A keresztények széthúzása fokozódott. Elkülönültek egymástól, s egyre szorosabban tömörültek saját titkos társaságaikba. A leggyengébbeken a kétségbeesés lett úrrá, mikor nem tudták többé, hogyan követhetik a legjobban Krisztust. Hátat fordítottak a fanatikusoknak, s bezárkóztak saját magányukba.
A zsidók, azok is, akik keresztények lettek, és a különböző irányzatokat követő igazhitűek is, felbátorodtak, hogy egyáltalán nem üldözték őket. Sőt Néró minden igyekezetével védelmezte őket a nép gyanakvásától és haragjától. A fejükbe vették, hogy kétségbe vonják azoknak a terheknek a fizetését, amelyeket Néró kénytelen volt a zsidókra is kivetni. Annak a szaddukeusnak a rokonai, aki a cirkuszban a saját arcátlansága miatt véletlenül a halálát lelte, kártérítést, vizsgálatot és a bűnösök megbüntetését követelték.
De Poppaea halála után számottevően lanyhult az a jóindulat, amelyet Néró a zsidók iránt tanúsított. Parancsot adott, hogy haladéktalanul fogjanak el mintegy ötszáz zsidót, teljesen függetlenül attól, hogy ki-ki melyik tanítást követi. Hiába próbálták mutogatni, hogy körülmetéltek. Ugyanígy az igazhitűek is hiába erősítgették, hogy jobban gyűlölik a keresztényeket, mint a rómaiak.
A nagy cirkusz építkezésére küldték őket, hogy köveket cipeljenek, és márványlapokat fűrészeljenek, a köznépnek is alkalma legyen gúnyolni őket és megráncigálni a szakállukat. A népnek nagyon tetszett a zsidók megbüntetése. Talán ez volt az egyetlen dolog, amiért ebben a nehéz időszakban Nérót őszintén magasztalták.
Végül Claudia magától visszatért Rómába, keresztény szolgálóinak meg azoknak a menekülteknek kíséretében, akiknek munka fejében menedéket nyújtottam a birtokaimon. Örömkiáltásokkal futottam elébe. De Claudia először még arra sem volt hajlandó, hogy téged megmutasson nekem, hanem ráparancsolt a dajkára, hogy az én átkozott tekintetem elől vigyen a belső szobákba.
Kísérőinek megparancsolta, hogy vegyék körül a házat, nehogy elszökhessem. Szó, ami szó, miután a házi tűzhelynél és védő geniusomnál kerestem védelmet, aggódtam az életemért, arra gondolva, hogy anyád Claudius igazi leánya, és örökölte apja könyörtelen és szeszélyes természetét.
De miután körülnézett a házban, hogy lehiggadjon, Claudia végül meglehetősen nyugodtan lépett hozzám, és azt mondta, hogy komolyan akar beszélni velem. Kijelentettem, hogy ez nekem is a leghőbb vágyam, mihelyt eltávolítják a teremből az elmozdítható edényeket és a díszként kirakott késeket.
Claudia természetesen azzal vádolt, hogy hitvány, öldöklő gyilkos vagyok, akinek vértől csöpög a keze, a földből fogadott testvérem vére kiált, és engem vádol Isten előtt. Öldöklési vágyammal magamra vontam a názáreti Jézus haragját.
Voltaképpen megkönnyebbültem, hiszen valóban nem tudta, hogy Iucundus a saját fiam volt. Az ilyen dolgokban a nőknek általában félelmetesen éles a szemük. Az az esztelen állítása viszont nagyon megsértett, hogy Laelia néni miattam követett el öngyilkosságot. De azt válaszoltam, hogy megbocsátom gonosz szavait, és arra kértem, kérdezze meg például Kephasztól, milyen sokat tettem a keresztények érdekében, meg azért, hogy kiszabadítsam őt Tigellinus keze közül.
– Ne higgy csupán Priscának, Aquilának meg néhány másiknak, akiket nem is akarok a nevükön említeni – kértem. Tudod, hogy ők Paulus pártjához tartoznak. De azért vedd figyelembe, hogy annak idején Paulust is segítettem, hogy felmentsék a vádak alól. Még csak nem is körözik Ibériában, mivel, és ez részben az én érdemem, Néró hallani sem akar többé a keresztényekről.
– Annak hiszek, akinek akarok – fortyant fel Claudia. – Te aztán jól tudsz mellébeszélni. Nem értem, hogyan is élhetek tovább egy ilyen férfival, mint te, akit a hitvallók vére mocskolt be. Semmit sem bánok jobban, mint azt, hogy te vagy a fiam apja.
Jobbnak tartottam, ha nem emlékeztetem rá, hogy a kezdet kezdetén ki igyekezett minden áron az ágyamba bújni, meg hogy az ő buzgó kérésére éppen én csináltam belőle tisztességes asszonyt azzal, hogy titokban házasságot kötöttem vele. Szerencsére a Vesta-szüzeknél letétbe helyezett titkos iratok megsemmisültek a tűzvészben, és leégett az állami levéltár, úgyhogy nem kellett többé attól félnem, hogy kitudódik a házasságom. Értelmesen csukva tartottam a szám, mert anyád szavaiban felfedeztem a nyilvánvaló tárgyalási vágyat.
Claudia előterjesztette a feltételeit. Javítanom kell az életmódomon, amennyire ez hozzám hasonló istentelen ember számára lehetséges, Krisztushoz kell imádkoznom gonosz tetteim bocsánatáért, és mindenekelőtt haladéktalanul meg kell válnom az állatkerttől és vezetésétől.
– Ha nem gondolsz rám meg a jó híremre, akkor legalább a fiadra és a jövőjére gondolj – kérlelt szépen Claudia. – A fiad az utolsó, akinek az ereiben a Iuliusok és a Claudiusok vére folyik. Az ő kedvéért tisztességes rangot kell elérned, nehogy a fiadnak, ha egyszer férfivá serdül, valaha is tudnia kelljen szégyenletes múltadról.
Claudia azt hitte, foggal-körömmel ellenkezem majd, mivel az állatkertbe és a fenevadakba olyan nagy tőkét fektettem, és az amphitheatrumban népszerűségre tettem szert a sikeres előadásokkal. Ezért előnyös helyzetben tárgyaltam vele a jövőről. Hiszen titokban magam is arra az elhatározásra jutottam már, hogy megválok az állatkerttől. Nem állítom, hogy elhatározásom oka a keresztények lemészárlása lett volna a cirkuszi előadáson. Eleinte elleneztem, de elkerülhetetlen kényszerből, a sietség és a nehézségek ellenére is célszerűen megszerveztem a feladatomat. Emiatt, megítélésem szerint, semmi szégyellnivalóm nem volt.
De Néró véletlenül megemlítette, hogy pompás állatkertet akar alapítani új lakásának hatalmas kertjeiben, amelyeknek Róma közepébe kell hozniuk a vidéket természetes tavaival, forrásaival és rétjeivel. Tudtam, hogy neki kell ajándékoznom majd mindazokat az állatokat, amelyeket akar, és hogy vezető állásom legalábbis kérdésessé válik Néró szabadosai és új tanácsadói mellett. Idők múltán két állatkert fenntartása nem is lett volna gazdaságos.
Talán rád is gondoltam, akiben negyedrészben Claudius császár vére folyik. Nem tartottam megfelelőnek, hogy apád örökké csak állatkereskedő maradjon, bármilyen nagy népszerűséget és dicsőséget szereztem is, kiváltképpen a szelídített állatok művészi bemutatóival.
Tudtam, hogy milyen fájdalmasan sértette Tigellinust, amikor lókereskedőnek szidalmazták. Azt is tudtam, hogy Flavius Vespasianus is szenvedett a szíve mélyén, amikor öszvérek eladásából kellett fenntartania magát, noha korábban kiváló légióparancsnok, consuli méltóságot viselt férfi és két papi collegium tagja volt, és ráadásul öszvérei a legkiválóbbak voltak egész Itáliában. Minél gyorsabban megszabadulok az állatkerttől, annál jobb, mert napról napra növekvő veszteségeket okozna nekem, mivel Néró pénzhiányban szenved.
A legnyomósabb ok az volt, hogy véglegesen tisztáznom kellett gazdasági kapcsolataimat volt feleségemmel, Flavia Sabinával. Hiszen könnyű volt átengednem neki fele vagyonomat, amikor Epaphroditosz a torkomat szorongatta, de minél több idő telt el, annál ellenszenvesebbé vált számomra ez a gondolat.
Most, hogy fiam született, akiről legalább biztosan tudtam, hogy a saját fiam, azt sem tartottam helyénvalónak, hogy Lausus, a kis ötéves fattyú, egyszer még egyenjogú örökösként perlekedjék a vagyon miatt a tulajdon fiammal. Alapjában véve semmi kifogásom sem volt Lausus ellen, de a bőre évről évre sötétebb, a haja pedig egyre göndörebb lett, úgyhogy olykor-olykor szégyenkeztem, hogy meg kellett engednem neki a nevem viselését.
Másrészt jól tudtam, hogy Sabina az ujja köré csavarta az erős Epaphroditoszt. Sabina éppen eléggé lelkiismeretlen volt ahhoz, hogy megölessen, ha túlságosan alkudozom a vagyonelosztásnál. De szerintem kitűnő tervet eszeltem ki, hogy megszabaduljak a bonyolult problémától, és előzetesen beszéltem erről Sabinának.
Epaphroditosz Néró saját kezéből kapta meg a szabadosi botot meg a polgárjogot, még mielőtt bármit sejtettem volna Sabinával folytatott viszonyáról. Nem mintha Sabina annak idején nem hált volna más állatszelídítőkkel is, de a válásunk óta Epaphroditosz meglepően jól kordában tartotta, és olykor-olykor megkorbácsolta.
Úgy döntöttem, átengedem Sabinának az állatkertet minden rabszolgával, vadállattal és beszerzési szerződéssel együtt, és javaslom Nérónak, hogy a tapasztalt Epaphroditoszt nevezze ki a helyemre az állatkert vezetőjének. Epaphroditosz ugyan már római polgár lett, de a saját becsületem szempontjából fontos volt, hogy az utódom is a lovagi rend tagja legyen.
Ha sikerül keresztülvinnem, hogy Néró első ízben vétessen fel egy afrikai férfit a római lovagok lajstromára, Sabina törvényes házasságot köthetne vele, annál is könnyebben, mert az apja kitagadta, és a Flaviusok családi büszkesége nem akadályozta többé a házasságot. Sabina megígérte, hogy ha ilyen szerencse éri, a saját fiuknak adoptálják Lausust, és lemondanak az örökrészéről az én vagyonomból. De nem merte remélni, hogy Néró lovaggá emelhet egy férfit, akiben félig néger vér van.
Én azonban ismertem Nérót, és túlságosan is gyakran hallottam, amint azzal kérkedett, hogy Nérónak semmi sem lehetetlen. Mint művész és emberbarát, a bőrszínt, sőt még valakinek a zsidó voltát sem tekintette akadálynak az állami hivatalok betöltésénél. Az afrikai provinciákban sok színes bőrű férfi már régen szülővárosának lovagja lett vagyona és katonai érdemei alapján.
Semmit sem veszítettem, amikor látszólag ellenkezve és veszteségemet panaszolva, elfogadtam azt a megoldást, amelyet Claudia javasolt, sőt éppen ellenkezőleg, megszabadultam a vég nélküli anyagi áldozatoktól, Sabina követeléseitől és fattyamtól, Lausustól. Ennek érdekében érdemes volt mindent megtenni, bár komoran jósolgattam Claudiának, hogy Néró sértésnek veheti, ha a saját kezdeményezésemre lemondok arról a hivatalról, amelyet tőle kaptam.
Claudia kárörömmel mosolyogva kijelentette, hogy többé nem kell törődnöm Néró kegyeivel. Halálos veszedelembe döntöttem magam, amikor egy olyan fiút segítettem a világra hozni, akiben Claudius vére csörgedezik. Megjegyzésétől borsódzott a hátam, de Claudia végül kegyesen hajlandó volt téged megmutatni nekem, miután egyezségre jutottunk.
Szép, hibátlan gyerek voltál, sötét szemeddel a távolba néztél, és apró ujjaiddal erősen megszorítottad a hüvelykujjamat, mintha mindjárt le akartad volna szedni róla az aranygyűrűt. A szívemet mindenesetre meghódítottad, és azelőtt ilyesmit sohasem tapasztaltam.
Ezért haragra gerjedtem, amikor Claudia mutogatni próbálta az arcodon Claudius vonásait. Kijelentettem, hogy ilyen gonoszát nem szabad az én fiamról állítania. Claudiust elcsúfították a bűnei, te viszont, fiam, szép voltál. Claudia nem vitatkozott, noha természetesen konokul kitartott a saját állítása mellett. Bizonyára elnyerte a tetszését, hogy annyira megszerettelek, bár méltatlannak tartott arra, hogy apa legyek. Ezzel te is egyetértesz. Elég gyakran kiolvastam ezt a becsmérlő tekintetedből. De a fiam vagy. Ezellen semmit sem tehetsz.
Összeszedtem tehát a bátorságomat, magamhoz vettem Epaphroditoszt, Sabinát és Lausust, és Néró színe elé igyekeztem Aranyházának már elkészült részében, egy olyan délutánon, amikor tapasztalataim alapján úgy véltem, hogy az étkezés és a felfrissítő fürdő után késő estig folytatja a borivást meg a szórakozást. A művészek éppen a folyosók falfestményein dolgoztak. Az aranytól és elefántcsonttól ragyogó étterem még csak félig készült el. Forgó mennyezetet terveztek, hogy a csillagos égboltot ábrázolja. A vékony aranycsöveknek az volt a rendeltetésük, hogy frissítő illatszereket permetezzenek a vacsoravendégekre. A technikusok még nem jutottak döntésre a szerkezet valamennyi részletkérdésében.
Maga Néró éppen saját óriás méretű szobrát tervezte, amelyet az átjáró ház előtti téren akart felállíttatni. Megmutatta nekem a rajzokat, és olyan hízelgően figyelmes volt a szobrászhoz, hogy ezt a kézművest név szerint mutatta be nekem, mintha egyenrangúak lettünk volna. Nem sértődtem meg, hiszen szerintem az volt a lényeges, hogy Néró a legjobb hangulatban volt.
Miután elmondtam, hogy négyszemközt szeretnék beszélni vele, készségesen elküldte a kézműveseket. Szavaim hallatára Néró bűntudatos arckifejezést öltött, és zavartan dörgölte az állát, és elismerte, hogy neki is van bizalmas mondanivalója. De egyre csak halogatta, attól tartva, hogy megbánt.
Bőbeszédűen elmagyaráztam, hogy hosszú éveken át hűségesen, fáradságot és anyagi áldozatokat nem kímélve viseltem gondját az állatkertnek. Most a feladat meghaladta az erőmet, mégpedig az Aranyházzal kapcsolatban tervezendő állatkert miatt. Nem tartottam képesnek magamat a nagy művészi ízlést követelő feladat teljesítésére. Ezért buzgón kértem, mentsen fel a hivatalom alól.
Miután Néró észrevette, hogy hosszas beszédemmel voltaképpen hova is akarok kilyukadni, felderült az arca, megkönnyebbülten felnevetett, és jóindulata jeléül tenyerével a vállamra csapott, mint a legjobb cimbora.
– Ne aggódj, Minutus – jelentette ki. – Már bele is egyeztem méltányos kérésedbe. Annál szívesebben, mert egy ideje csak elfogadható ürügyet keresek, hogy leválthassalak az állatkert vezetéséből. Ősz óta befolyásos személyiségek zaklatnak a miatt az indokolatlanul kegyetlen előadás miatt, amelyet te rendeztél, és leváltásodat követelik rossz ízlésed büntetéséül. Elismerem, hogy az előadás egyes részleteitől nekem is felfordult a gyomrom, bár a gyújtogatók természetesen rászolgáltak a büntetésre. Örülök, hogy magad is felfogod helyzeted tarthatatlanságát. Nem sejtettem, hogy visszaélsz a bizalmammal, és bizonyos hagyatéki vita miatt a fenevadak elé juttatod a saját féltestvéredet is.
Kinyitottam a szám, hogy visszautasítsam az esztelen vádat, de Néró elkomorulva így folytatta:
– Atyád-hagyatéka olyan zavaros, és az ügyei olyan homályosak, hogy még magam sem látok tisztán a járandóságok behajtásában. Célozgatnak arra, hogy apáddal teljesen egyetértésben a vagyon legnagyobb részét elrejtetted, hogy becsapd az államot meg engem is. Ilyen rosszat nem akarok elhinni felőled, mikor tudom, milyen rossz viszonyban voltál az apáddal. Különben kénytelen lennék száműzni téged Rómából. Inkább Laelia nénédre gyanakszom, aki a büntetés elkerülésére jobbnak látta, hogy idejében öngyilkosságot kövessen el. Remélem, semmi kifogásod sincs ellene, ha az aedilisek betekintenek saját elszámolási könyveidbe. Nem tenném meg, ha nem szenvednék uralkodóhoz méltatlanul állandó pénzhiányban, bizonyos emberek szemérmetlen kapzsisága miatt. Ők csak a pénzükön ülnek, és nem segítik a császárukat úgy, ahogy illenék, hogy emberhez méltó lakáshoz jusson. Magad is látod, milyen disznóólban kell élnem, ahol mész hull a nyakamba, és ahol minden festékszagú.
Buzgón kívántam, hogy feledkezzen meg az épületről, de Néró visszatért a tárgyra, és a homlokát csúnyán összeráncolva így magyarázott:
– Ugyan mit jelent neked az én kényelmetlenségem? Te ugyanolyan közönyös vagy, mint a többi gazdag, akiket barátaimnak hittem. Akár hiszed, akár nem, még Seneca sem erőltette meg magát, és mindössze tízmillió sestertiust küldött, pedig annak idején képmutatóan megígérte, hogy átengedi nekem az egész vagyonát, jól tudva, hogy politikai okokból nem fogadhattam el. Pallas ül a pénzén, mint valami kövér kutya. Rólad azt mesélték nekem, hogy néhány hónappal a tűzvész előtt eladtad a tulajdonodban lévő házakat és telkeket azokban a városrészekben, amelyeket a tűz a legalaposabban elpusztított.
Ehelyett Ostiában vettél olcsó földet, amely váratlanul értékes lett, mivel a tűzvész maradványaival feltöltik a mocsarakat, és a korábban használhatatlan földön telkeket parcelláznak. Gyanús az ilyen előrelátás. Ha nem ismernélek, ezen az alapon azzal vádolhatnálak, hogy részt vettél a keresztények összeesküvésében a város felgyújtására.
Hirtelen elnevette magát. Szóhoz jutván, mogorván megjegyeztem, hogy a vagyonom természetesen mindig a rendelkezésére áll, noha nem vagyok olyan gazdag, mint amilyennek az emberek képzelnek. Ebben a tekintetben engem nem is lehetett Senecával vagy Pallasszal egy napon említeni. Néró békítőleg megveregette a vállamat, és így kérlelt:
– Ne haragudj meg a tréfáért, Minutus. Magadnak is jobb, ha tudod, mit fecsegnek nekem rólad az emberek. Nehéz az uralkodó helyzete. Mindenkit meg kell hallgatnia, és sohasem tudja, kinek az indítékai tiszták. De bízom annyira a saját ítélőképességemben, hogy tudjam, hogy te inkább ostoba, semmint előrelátó ember vagy. Ezért nem járhatok el olyan csúnyán, hogy puszta mendemondák alapján atyád bűne miatt elkobozzam a vagyonodat. Legyen számodra elég büntetés, hogy hozzá nem értésed miatt leváltalak az állatkert vezetői tisztéből. Csak azt nem tudom, kit nevezzek ki a helyedre. Erre a hivatalra nincsenek pályázók, mivel nincs állami jelentősége.
Mondhattam volna egyet s mást a hivatal jelentőségéről, de inkább kihasználtam az alkalmat, és javasoltam, hogy az állatkertet bízza rá Sabina és Epaphroditosz gondjaira. Ebben az esetben a legcsekélyebb kártérítést sem igényelném, és az aediliseknek sem kellene azzal fáradniuk, hogy átnézzék az elszámolásaimat. Ilyen intézkedés ellenszenves volt számomra, mivel becsületes ember vagyok. De megítélésem szerint először feltétlenül lovaggá kell előléptetni Epaphroditoszt.
– Semmilyen törvény vagy rendelet sem tesz említést a római lovag bőrszínéről – siettem megmagyarázni. – Az egyetlen követelmény bizonyos vagyon és a törvény által megszabott évi jövedelem, noha természetesen a te jóindulatodtól függ, kit akarsz előléptetni. És Néró számára semmi sem lehetetlen, ezt tudom. Ha úgy véled, hogy fontolóra veheted a javaslatomat, akkor engedd meg, hogy behívjam Epaphroditoszt meg Sabinát. Beszéljenek ők a saját érdekükben.
Néró látásból és híréből ismerte Epaphroditoszt, és bizonyára már a válásom előtt, a többi barátommal együtt, kinevetett a hátam mögött, hogy milyen hiszékeny férj vagyok. Mulattatta, hogy szót emelek Epaphroditosz érdekében. Még jobban mulattatta, amikor Sabina kézen fogva bevezette Lausust, és Nérónak alkalma nyílt, hogy a fiú bőrszínét és göndör haját összehasonlítsa Epaphroditosz külsejével.
Azt hiszem, ezek miatt Néró még szilárdabban hitte, hogy ostoba és rászedhető ember vagyok. De ez nekem csak hasznomra vált. Semmiképpen sem engedhettem meg, hogy az aedilisek betekintést nyerjenek az állatkert elszámolásaiba. Ha Néró úgy értelmezte, hogy Epaphroditosz a segédemként, az én ostobaságom jóvoltából gazdagodott meg annyira, hogy megfeleljen a lovagi rend követelményeinek, ez már az ő dolga volt.
Voltaképpen Nérót mulattatta az a gondolat, hogy megmutathatja hatalmát a lovagi rend fölött azzal, hogy Epaphroditoszt felvéteti Castor és Pollux templomának lajstromára. Nem volt annyira ostoba, hogy rögtön át ne lássa, milyen nagy népszerűségre tenne szert Afrika provinciáiban egy ilyen intézkedéssel. Hiszen ezzel azt bizonyítja, hogy az ő uralkodása alatt a római polgárok származásuktól és bőrszínüktől függetlenül egyenrangúak, és hogy ő semmilyen előítéletet sem tűr meg.
A forma kedvéért ellenkezett, azt állítva, hogy a javaslat meglepte. De amikor követeltem, hogy a saját becsületem miatt utódomnak római lovagnak kell lennie, és amikor Sabina még kérlelte, hogy tegye így lehetővé számára a tisztességes házasságot, Néró nevetve beleegyezett, és bizonyára azt hitte, hogy rászedett bennünket. Voltaképpen minden ilyen intézkedés politikailag elengedhetetlenül fontos volt számára a népszerűség elnyeréséhez, mert a provinciák nehezen viselték el a Róma újjáépítésére kicsikart adókat.
Tehát minden a legjobban sikerült. Néró egyszersmind beleegyezett a házasságukba, meg abba is, hogy adoptálják a fiút, aki eddig az én nevemet viselte.
– De hozzájárulok, hogy a te emlékedre, nemes lelkű Minutus, továbbra is megtartsa a Lausus nevet – mondta gonoszul Néró. – Szép tett, hogy a fiút teljesen az anyjára és mostohaapjára bízod, tisztelve az anyai szeretetet, és megfeledkezve a saját önzésedről, bár a fiú teljesen rád hasonlít.
Ha azt hittem, hogy rossz tréfát űztem Sabinával, amikor a nyakába varrtam az állatkert terheit, nagyon tévedtem. Néró megkedvelte Epaphroditoszt, és zokszó nélkül kifizette a legborsosabb számláit is. Epaphroditosz megvalósította, hogy az Aranyház új állatkertjében az állatok márványmedencékből ittak, és a párducok ketrecein ezüstrács volt. Néró mindent kifizetett fukarkodás nélkül, noha nekem a saját zsebemből kellett kifizetnem még a mérhetetlenül nagy vízdíjakat is, amikor a tűzvész után újjárendezték a városi vízelosztást.
Epaphroditosz képes volt bizonyos külön állatbemutatókat rendezni Nérónak, amelyek szórakoztatták őt, de amelyekről az illendőség miatt nem mesélhetek. Az állatkert révén Epaphroditoszból rövid idő alatt gazdag ember és Néró kedvence lett.
Leváltásom végett vetett annak, hogy az utcán kővel dobáljanak meg. Ehelyett az emberek kezdtek az arcomba nevetni, és visszanyertem korábbi barátaimat, akik nemes lelkűen úgy gondolták, hogy együttérzést kell tanúsítaniuk irántam, miután kegyvesztett és nevetséges lettem. Ellenem irányuló rendkívül leleményes sértésnek fogták fel valamennyien azt a tényt, hogy utódomnak színes bőrű embert neveztek ki az állatkert vezetőjének.
Szerencsére senki sem sejtette, hogy magam javasoltam ezt. Különben a nyakamba zúdítottam volna az egész lovagi rend haragját. Néró gondosan hallgatott, hogy az egészet a saját politikai éleselméjűsége javára írhassa. Semmi okom sem volt a panaszra, mert jobb nevetségessé válni, semmint, hogy mindenkinek a haragját vonjuk magunkra. Claudia ugyan a nők szokása szerint egyáltalán nem értette meg ésszerű álláspontomat, hanem sírdogálva kérlelt, hogy a fiam kedvéért ne legyen annyira rossz hírem. Igyekeztem türelmes lenni hozzá.
A türelmemet a végsőkig igénybe kellett vennem. Esztelen anyai büszkeségében Claudia feltétlenül azt akarta, hogy Antóniát is meg Rubriát is, a legöregebb Vesta-szüzet hívjuk meg a te névadásodra, hogy az ő szemük láttára vegyelek téged az ölembe. Az öreg Paulina belehalt a tűzvész okozta megrázkódtatásba, és már nem lehetett jelen tanúként. Claudia megtudta, hogy Vesta levéltára megsemmisült a tűzvészben.
Természetesen erősítette, hogy minden feltétlenül titokban fog történni, de azért azt kívánta, hogy néhány keresztény férfi is legyen jelen a névadáson. Rendíthetetlenül állította, hogy éppen a keresztények tudnak a legjobban hallgatni, hiszen még a gyűléseiket is titokban tudják rendezni. Én magam kijelentettem, hogy azon a végzetes őszi napon megállapítottam: nincsenek rosszabb feljelentők meg fecsegők, mint a keresztények. Antónia és Rubria viszont nő volt. Az ő beavatásuk szerintem ugyanannyit jelentett, mintha felkapaszkodtam volna a házunk tetejére, hogy az egész Rómának kikürtöljem fiam származását.
De Claudia csökönyösen hajtogatta a magáét, s nem törődött balsejtelmeimmel. Voltaképpen számunkra természetesen nagy megtiszteltetést jelentett, hogy Antónia, Claudius törvényes leánya, féltestvérének ismerve el Claudiát, ölbe akart venni téged, és önmagának meg nagy ősapádnak, Marcus Antoniusnak a tiszteletére a nevedhez, hozzá akarta tenni az Antonianus nevet is. Az volt a legfélelmetesebb, hogy megígérte, hogy ebben az esetben a végrendeletében is megemlékezik majd rólad.
– Ne is beszélj végrendeletről! – kiáltottam fel, hogy másra tereljem a figyelmét. – Több évvel fiatalabb vagy Claudiánál, és a legszebb korban vagy. Voltaképpen csaknem egyidősek vagyunk, Claudia viszont negyvenéves. Öt év korkülönbség van közöttünk. Én magam még évekig gondolni sem akarok a végrendelet elkészítésére.
Claudiának nem tetszett a megjegyzésem, de Antónia kihúzta karcsú termetét, büszke szeméből fátyolos pillantást vetett rám, és elismerte:
– Tulajdonképpen a koromhoz képest talán jól tartom magam. Mellettem Claudia, mondhatnám, elnyűttnek hat. Néha vágyódom velem egykorú, életvidám férfi társasága után. Magányosnak érzem magam, gyilkossággal végződött két házasságom után, mert az emberek Nérótól félve, kerülnek. Pedig ha tudnák!
Észrevettem, hogy mesélhetnékje van. Claudiát is elfogta a kíváncsiság. Csak az öreg Rubria mosolygott, a Vesta-szüzek mindent tudó mosolyával. Nem kellett sokat biztatnunk Antóniát, amikor szerénységet tettetve beismerte, hogy Néró makacsul többször is feleségül kérte őt.
– Természetesen nem mondhattam igent neki – magyarázta Antónia. – Egyenesen meg is mondtam neki, hogy túlságosan tisztán emlékszem két féltestvérem, Britannicus és Octavia sorsára. Tapintatosságból nem említettem meg az anyját, Agrippinát, noha Agrippina, mint atyám fivérének a leánya, vér szerinti unokanővérem volt, és így a te unokanővéred is, kedves Claudia.
Agrippina halálára emlékezve önkéntelenül olyan heves köhögési roham fogott el, hogy Claudia kénytelen volt hátba verni, és figyelmeztetni, hogy ne hajtsam fel fenékig a boroskupát. Jobb lesz, ha atyám szomorú végzetére gondolok, amikor ittas fejjel a saját vesztére őrjöngeni kezdett a szenátusban.
Még mindig köhögve megkérdeztem Antóniától, mivel indokolta Néró a leánykérést. Antónia kékre festett szemét lesütötte, és így válaszolt:
– Néró kijelentette és esküdözött, hogy régóta szeret már. Azt állította, hogy csupán ezért táplált mélységes haragot boldogult férjem, Cornelius Sulla iránt. Szerinte számomra túlságosan élhetetlen férj volt. Ez megbocsáthatóvá teszi az ő magatartását Sulla iránt, bár nyilvánosan csak politikai okokra hivatkozott, miután szegény Sullát szerény massiliai otthonunkban megölette, így egymás közt mellesleg elismerhetem, hogy férjemnek valóban voltak bizonyos titkos kapcsolatai a germaniai légiók parancsnokaival.
Miután beismerésével teljes bizalmat tanúsított irántunk, a rokonai iránt, így folytatta:
– Vagyok annyira nő, hogy Néró őszinte vallomása megindított. De emlékeztettem őt Poppaea sorsára, és kijelentettem, nem óhajtom, hogy egyszer majd engem is agyonrúgjon. Néró sírt és esküdözött, hogy Poppaea nem volt hozzám fogható nő, ahogyan nem is volt, és hogy velem az értékemnek megfelelően tudna bánni, miután súlyos tapasztalatainak kényszerű hatására érettebb lett tényleges életkoránál. Ennek ellenére azt válaszoltam, hogy a korkülönbség túl nagy. Hiszen Néró csak nemrég töltötte be a huszonnyolcadik évét. Nem akartam azt mondani, hogy képtelen vagyok elviselni a citerapengetését meg a nyilvános színészi fellépéseit, a fogatversenyeken való részvételéről nem is beszélve. Ilyesmi nem méltó a mi nemzetségünkhöz. Nem akartam megharagítani, mivel különben udvariasan és tisztelettudóan viselkedett irántam.
Antónia a messzeségbe meredt, nagyot sóhajtott, és így töprengett:
– Kár, hogy Néró annyira megbízhatatlan, és hogy olyan keservesen gyűlölöm őt. Ő tud szeretetre méltó lenni, ha akar. De erős maradtam, és a korkülönbségre hivatkoztam, bár ez valójában nem nagyobb, mint közted és Claudia között. Gyermekkoromtól fogva megszoktam, hogy Nérót gonosz kis fajankónak lássam. És Britannicus emléke természetesen áthidalhatatlan akadály, még ha megbocsáthatnám is neki Octavia sorsát. Octavia maga volt az oka, amiért szóba állt Anicetusszal. Utólag rágondolva gyanítom, hogy szántszándékkal hajtotta fel azt a boroskupát, hogy eszméletlennek tettethesse magát, és lehetőséget adjon Anicetusnak, hogy azt tegyen vele, amit akar.
Nem mondtam el, milyen mesteri színész volt Néró, ha az érdekeiről volt szó. Néró helyzetére gondolva, a szenátus és a nép szemszögéből a lehető leghasznosabb lett volna, ha Antónia révén még harmadik kötelékkel is sikerült volna a Claudiusok nemzetségéhez kapcsolnia magát.
Erre gondolva elszomorodtam. A bortól elérzékenyülve, szívből kívántam, hogy neked sohase kelljen nyilvános szégyent elszenvedned apád származása miatt. Feltétlen titoktartás mellett más nélkülözhetetlen iratokon kívül megszereztem atyám leveleit, amelyeket annak idején, a születésem előtt, Jeruzsálemben és Galileában írt Tullia asszonyhoz, de nem küldött el.
Ezekből kiderült, hogy atyám boldogtalan szerelme, végrendelet-hamisítás és Tullia csalárdsága miatti veszedelmes elmezavarában odáig süllyedt, hogy mindent elhitt, amivel a zsidók etették, még a káprázatokat is. Én azt fájlaltam leginkább, hogy a levelekből kiderült anyám, Mürina múltja. Jelentéktelen akrobata táncosnő volt, akinek a szabadságát atyám megváltotta. Származásáról csak annyi derült ki, hogy a szigetekről való görög volt.
Ezért szobrának felállítása Mürina városháza előtt Ázsiában és azok a papírok, amelyeket a származásáról atyám Antiokheiában szerzett, merő szemfényvesztések voltak az én jövőm biztosítására. A levelek alapján még azt is kétségbe vonta, hogy egyáltalán törvényes házasságban születtem, vagy pedig atyám csak utólag, anyám halála után szerezte meg azokat az iratokat is a damaszkuszi hivatalnokoktól. Magam Iucundus révén tapasztalhattam, milyen könnyen megvalósítható az ilyesmi, ha az embernek pénze és befolyása van.
Claudiának egyetlen szóval sem említettem atyám leveleit, sem a többi iratot. A vagyoni szempontból legértékesebb iratokon kívül megtaláltam a papírok között atyám egykori ismerősének, egy zsidó vámosnak arameus nyelven írt feljegyzéseit a názáreti Jézus életéről. Ezeket, úgy véltem, nem semmisíthetem meg, hanem sajátkezűleg falaztam be atyám leveleivel együtt a legtitkosabb rejtekhelyemre, ahol olyan iratokat tartok, amelyek nem bírják el a napvilágot.
Igyekeztem felülkerekedni a szomorúságon, és Antónia dicsőségére emeltem serlegemet, hogy ilyen tapintatosan sikerült elhárítani Néró közeledését. Antónia végül elismerte, hogy megcsókolta Nérót, noha csak testvérileg, nehogy Néró túlságosan zokon vegye az ő nemleges válaszát. Hiszen Antóniának annyira kellett szánnia a fiatal Néró titkos vágyakozását, amelynek kielégítésére nem volt reménye.
Antónia megfeledkezett ijesztő szavairól, hogy megemlékezik rólad a végrendeletében. Tehát egymás után ölbe vettünk téged, bár erőteljesen tiltakoztál és sírtál, így kaptad a Clemens Claudius Antonianus Manilianus nevet, és ebben éppen elég terheltség volt ahhoz, hogy egy csecsemő csak nehezen viselje el. Ezért elálltam attól a gondolattól, hogy atyám emlékére még a Marcius nevet adjam neked, ahogyan szándékomban állt, mielőtt még Antónia közbelépett volna a követelésével.
A két zsidóból lett keresztény férfi tanú távozott, miután Krisztus nevére megfogadták, hogy titokban tartják mindazt, amit láttak és hallottak. Mialatt Antónia élénken beszélgetett, az árnyékban maradtak, és csukva tartották a szájukat, olyan jól, hogy örömömben mindkettőjüknek a biztonság kedvéért ötezer sestertiust adtam. Antóniának ugyan semmi kifogása sem lett volna ellene, ha szájról szájra terjedt volna a hír, hogy Néró megkérte őt, de a biztonság kedvéért arra kértem őket, hogy hallgassanak mindenről, amit hallottak.
Aztán a nők folytatták az evést és az ivást, és lelkesen beszélgettek múltbeli dolgokról meg a római nemesek bonyolult rokonsági kapcsolatairól, olyan jártassággal, hogy a bortól megoldott nyelvemről kicsúszott a rosszallás, hogy Laelia néni nem hallgathatta. A bor hatalmában fiatalabb koromban meggondolatlanul fecsegtem. Nyomasztó csend támadt, amíg Claudia legalább ez egyszer jobbnak nem látta, hogy védelmébe vegyen, és határozottan így magyarázott:
– Laelia néni halálában semmi tisztázatlan nincs. Bizonyára emlékeztek a szörnyű zivatarokra, amelyek egész ősszel naponta tomboltak, úgyhogy ehhez hasonló emberemlékezet óta nem fordult elő. Hadd ne említsük, mért volt a villámlás, de Laelia néni, mint római matróna, természetesen félt a mennydörgéstől, és az ágy alá bújt, amikor mennydörgött. Végül képtelen volt elviselni a mindennapi megrázkódtatást, hiszen éjszaka is szakadatlanul villámlott, és kijelentette, hogy inkább meghal. Ehhez joga volt, mint rómainak.
Nem tudom, elhitte-e Antónia és Rubria az ő magyarázatát. Hiszen Claudia nem volt a városban, amikor az öngyilkosság történt, hacsak a bolond szolgáló nem mesélt el neki olyasmit, amit nekem nem mert eldadogni.
Amikor az éj sötétjében hordszéken hazafelé készülődött, Antónia testvérileg megcsókolt, ha már egyszer törvényesen, bár titokban, rokonok lettünk. Arra kért, hogy ha a jövőben találkozunk, szólítsam ángyomnak. Barátságos magatartásától felmelegedve, én is buzgón megcsókoltam őt. Szívesen tettem. Annyira ittas voltam.
Még egyszer panaszkodott a magány miatt, és remélte, hogy miután rokonok lettünk, alkalomadtán meglátogatom. Nem kell magammal vinnem Claudiát, hiszen megvannak neki a maga gondjai a fiával meg a nagy háztartással, és a kora is ránehezedik már. Nem tagadhatom, hogy Antónia figyelmessége ne hízelgett volna nekem. Hiszen a származása révén Rómában ő volt a legnemesebb nő az életben maradottak között.
De mielőtt barátságunk kibontakozásáról mesélnék, vissza kell térnem Róma dolgaihoz.
Néró pénzhiányában ráunt a provinciák siránkozására és a kereskedők keserves panaszkodására a forgalmi adó miatt. Úgy határozott, hogy bűnös módon egy csapásra megoldja anyagi nehézségeit. Nem tudom, ki terjesztette elébe a tervet, mert nem ismerem eléggé Juno Moneta templomának titkait. Az az ember mindenesetre a keresztényeknél jobban rászolgált volna arra, hogy a fenevadak elé vessék, mint az emberiség ellenségét.
Néró a legnagyobb titokban Róma isteneitől kölcsönvette az arany és ezüst fogadalmi ajándékokat, más szavakkal szólva, formailag a capitolinusi Jupitert tette meg hitelezőnek, ő maga pedig Jupitertől vett fel kölcsönt. Ehhez ugyan törvényes joga volt, noha az istenek nem szeretik az ilyesmit. A tűzvész után a saját számlájára összegyűjtetett minden megolvadt fémet a romok közül, amely természetesen nem volt már teljes értékű arany vagy ezüst, hanem sok bronz is volt a keverékben. Az egészet egyberakatta, és Juno Moneta templomában éjjel-nappal verette az arany- meg az ezüstérméket, amelyekben egy ötödrésszel kevesebb arany vagy ezüst volt, mint azelőtt. Az érmék könnyebbek voltak, és a sok réz miatt a színük is tompább lett, mint a korábbi fényes érméké.
A pénzverés feltétlen titokban és őrizet alatt történt, azzal az ürüggyel, hogy Juno Moneta ügyei mindig titkosak voltak, de ettől függetlenül a hír természetesen nyomban a bankárok fülébe jutott. Én is hegyezni kezdtem a fülem, amikor készpénzhiány jelentkezett, és mindenki csak fizetési meghagyásokat tukmált rá a másikra, vagy egyhónapos fizetési határidőt kért, ha nagyobb vásárlásokról volt szó.
A mendemondának nem adtam hitelt, mert Néró barátjának tartottam magam, és nem tudtam elképzelni, hogy ő, bármilyen keveset érthet is a művész a pénzügyekhez, készakarva elkövesse a pénzhamisítás szörnyű bűntettét, amely miatt egyszerű embereket keresztre feszítettek, ha a saját szakállukra néhány pénzdarabot csináltak. De követtem a többiek példáját, és annyi készpénzt szereztem, amennyi csak lehetséges volt. Még a gabona- és olajeladásoknál sem fogadtam el a szokásos határidős szerződéseket, bár ez rossz vért szült az ügyfeleimnél.
A gazdasági zűrzavar egyre súlyosbodott, és a mendemondák miatt napról napra emelkedtek az árak, még mielőtt Néró hamis pénzét forgalomba hozta volna, és kiadta volna a rendeletet, hogy a régi pénzt a kiszabott határidőn belül új pénzre kell beváltani. Aztán mindenkit az emberiség ellenségének tekintenek, akinél régi jó pénzt találnak. Csupán az adók és a vámdíjak fizetését engedték meg régi pénzben.
Róma szégyenére el kell ismernem, hogy a szenátus jelentős szavazattöbbséggel jóváhagyta a rendeletet, így törvényerőre lépett. Tehát nem lehet csupán Néró önkényuralmát és értelmét okolni a tisztesség és a jó kereskedői szokás ellen elkövetett bűnért.
Azok a szenátorok, akik mellette szavaztak, álláspontjuk indokolásául azt fejtegették, hogy miután az államkincstár kiürült, Róma újjáépítése alapos érvágást követelt. A pénz beváltása állítólag nagyobb kárt okoz a gazdagoknak, mint a szegényeknek, mivel Néró nem tartotta kifizetődőnek, hogy a rézgarasokat is hamisítsa. Ez badarság volt. A szenátorok vagyona a törvény értelmében főként földbirtokban van, hacsak szabadosaik közvetítésével nem folytatnak üzleti tevékenységet. A szavazatát leadó minden szenátornak volt ideje, hogy elrejtse jó arany- és ezüstpénzét, ha volt készpénzük.
A rendelet ellenzői, akiknek a saját érdekeik vagy rokonaik érdekei fölött kellett őrködniük a gazdasági életben, és akiknek nem volt annyi eszük, hogy idejében eldugják a pénzüket, Róma hajdani királyairól beszéltek, és emlékeztettek arra, hogy Augustus kora óta Róma pénze minden országban a törvény, az igazság és a becsületesség császári jelképe. A barbárok tisztelték Róma pénzét, és ezek arcképeiről tanulták megismerni a külsejéről a római imperátort. De ezek a szenátorok kisebbségben maradtak, mert ha komolyra fordult a dolog, a szenátus nem engedhette meg magának, hogy nyílt kenyértörésre kerüljön sor Néróval. Ez a szenátus végét jelentette volna.
Hiszékenységében Néró azt képzelte, hogy nyereségként bezsebeli majd a forgalomban lévő egész pénzmennyiség értékének egyötödét, de ebben ő is meg a tanácsadói is csúnyán tévedtek. A kis tolvajok, a kiskereskedők, a kézművesek, az orvosok és más egyszerű mesteremberek szenvedtek a legtöbbet, mivel mint törvénytisztelő emberek, jó pénzüket új pénzre váltották be, eleinte fel sem fogva, miről van szó.
Paraszti eszük jóvoltából még az egyszerű vidékiek is okosabbak voltak náluk, és cserépkorsókba rejtve a földbe ásták megtakarított pénzüket. A forgalomban lévő pénznek legfeljebb a negyedét váltották be új pénzre. Figyelembe kell venni ugyan, hogy sok megbízható római pénz jutott el a barbárok országaiba, egészen Indiáig és Kínáig.
Néró előre nem látható bűntette gondolkodásra késztette azokat, akik politikai okokból még az anyagyilkosságot is megértették, és megbocsátották neki. A lovagi rend tagjai, akik üzleti tevékenységet folytattak és a gazdag szabadosok, akik a gazdasági életet uralták, kénytelenek voltak felülvizsgálni politikai állásfoglalásukat, mert az új pénz zűrzavarba döntötte a birodalom egész gazdaságát. A határidős vásárlások miatt még a ravasz kereskedők is fájdalmas veszteségeket szenvedtek.
Csak a könnyelmű életet folytató, eladósodott semmirekellők örültek a reformnak, és csodálták még jobban Nérót, mivel a rendelet alapján adósságukat egyötöddel kevesebbet érő pénzzel fizethették vissza. Nekem is az idegeimre ment a hosszúhajúak citerapengetése és gúnydalai a gazdagok házai körül meg a fórumon a bankárok asztalai előtt. Ettől kezdve a széplelkek szilárdan hittek abban, hogy Nérónak semmi sem lehetetlen. Néró állítólag a gazdagok rovására a szegényeknek kedvezett, és tetszése szerint mert bánni a szenátussal. Az illetlen ifjúság soraiban szenátorfiak is voltak.
A régi pénz elrejtése annyira általános jelenség volt, hogy egyetlen helyesen gondolkodó ember sem tarthatta bűncselekménynek. Az sem segített, hogy néhány szerencsétlen piaci árust meg parasztot letartóztattak, és kényszermunkára küldtek. Nérónak átmenetileg félre kellett tennie a szelídségét, és halálbüntetéssel kellett fenyegetnie azokat, akik a jó pénzt rejtegették. De azért senkit sem végeztek ki, mert Néró a szíve mélyén nagyon jól megértette, hogy éppen ő a bűnös, és nem a szegények, akik néhány teljes értékű ezüstpénzüket igyekeztek rejtegetni, amit hosszú évek alatt takarítottak meg.
Én magam visszanyertem hidegvéremet, és az egyik szabadosommal gyorsan banküzletet alapítottam, és pénzváltó-asztalt béreltettem a fórumon. Olyan nagyszabású pénzváltásról volt szó, hogy a beváltás meggyorsítására az állam kénytelen volt magános bankárokra támaszkodni. Még kárpótlást is kaptak fáradozásukért, amikor a régi pénzt átadták az államkincstárnak.
Ezért senki sem csodálkozott, hogy szabadosom versengjen a régi tekintélyes bankárokkal, akik első meglepetésükben nem álltak egészen a helyzet magaslatán. Szabadosom ötszázalékos kárpótlást ígért, amikor a régi pénzt újra váltotta be. Az ügyfeleknek azt mondta, azért jár el így, hogy hírnevet szerezzen magának, és segítsen a vékonypénzűeken.
A vargák, a rézművesek és a kőfaragók hosszú sorban álltak az asztala előtt, miközben a régi bankárok üres asztaluk mögül komoran bámulták pénzváltási forgalmát. Szabadosom jóvoltából néhány hét alatt kárpótoltam azt a veszteséget, amelyet a pénzreform okozott, bár neki bizonyos magántermészetű kárpótlást kellett fizetnie Juno Moneta papi kollégiumának, amikor ez utóbbi kétségbe vonta, hogy minden beváltott jó pénzzel elszámolt az államkincstárnak.
Ebben az időben többször mentem titokban a szobámba, magamra zártam az ajtót, és ittam a Szerencse istenasszonyának kupájából, mivel úgy vélekedtem, hogy jó szerencsére van szükségem. A szívem mélyén megindultan megbocsátottam anyámnak, Mürinának, alacsony származását, mert mégiscsak fele részben görög vér folyik bennem, és ez a maga részéről szerencsét hozott nekem az üzleti ügyekben. Azt állítják, hogy a görög még a zsidót is be tudja csapni az üzletkötésekben, bár én magam ezt nem hiszem el.
De atyám részéről igazi római vagyok, és az etruszk királyoktól származom, amint Caerében bizonyítani is lehet. Ezért az üzleti ügyekben tiszteletben tartom a feltétlen becsületességet. Az a pénzváltás, amelyet a szabadosom végzett, ugyanúgy, mint korábban az a bizonyos kettős elszámolás az állatkert ügyeiben, az államkincstárt érintette, úgyhogy olybá kell venni, mint egy becsületes ember védekezését a zsarnoksággal szemben. Különben semmilyen egészséges üzleti élet sem volna lehetséges.
Szabadosaimnak sohasem engedtem meg például, hogy krétát keverjenek a lisztbe, vagy bizonyos ásványolajokat az étolajba, bármilyen sokat keresnek is fortélyaikkal az arcátlan újgazdagok. Az ilyesmiért könnyen keresztre is feszíthetik az embert. Egyszer említést tettem erről a dologról Faenius Rufusnak, amikor az állami gabonaraktár vezetője és a malmok felügyelője volt, természetesen senkinek a nevét sem említve. Ő óva intett ettől, megmagyarázva, hogy az ő állásában nem hunyhat szemet a liszthamisítás fölött, bárkiről legyen is szó. Bizonyos gabonarakományokat, amelyek hajókárt szenvedtek, el lehetett fogadni az állami készletekbe, ha valamelyik barátja került bajba. Ennél tovább nem mehetett. Sóhajtva elismerte, hogy állásától függetlenül meglehetősen szegény embernek kell maradnia.
Faenius Rufusról áttérek Tigellinusra. Ahogyan Nérónak le kellett váltania engem az állatkert vezetőjének hivatalából, ugyanúgy felül kellett vizsgálnia az álláspontját Tigellinusnak praefectus praetori állásával kapcsolatban is. Ha én elégedetlenséget váltottam ki az irigyeim körében, akkor Tigellinus okkal váltott ki összehasonlíthatatlanul nagyobb elégedetlenséget a magatartásával. Azt mondták róla, hogy az emberhús undorító égésszagával rontja el Néró ünnepeit.
Az ő rovására írták azokat az erkölcstelen játékokat is, amelyeket az ünnepség után játszottak. Azt mondták, hogy Néró a saját kezdeményezésére állítólag sohasem kényszerítette volna a patríciusnőket, hogy rabszolgákkal szeretkezzenek. Az egész históriát szokás szerint eltúlozták. Az alapvető ok természetesen Tigellinus műveletlensége volt, mert nem törte magát, hogy eléggé megismerje az állásában megkövetelt jogi kérdéseket. Azt hiszem, hogy természete és keserű élettapasztalatai miatt általában lebecsülte a törvényeket, és fölényes magatartást tanúsított az előadásokkal szemben.
Ezért Nérónak minden rosszat sugdostak a fülébe Tigellinusról, figyelmeztették őt, hogy a saját jó hírét veszélyezteti, ha Tigellinust pártfogolja, és vele barátkozik, álnok módon felhívták a figyelmét, hogy Tigellinus túlságosan gyorsan meggazdagodott, miután praefectus lett belőle. Erre nem volt elegendő magyarázat az a sok ajándék, amellyel Néró halmozta el meggondolatlanul, mivel Néró, szokása szerint, olyan gazdagokká tette a barátait, hogy ne essenek kísértésbe, amikor meg akarják vesztegetni őket hivataluk gyakorlásában, amelybe őket nevezte ki, mert főként azokban bízott, akiket a barátainak tartott. Arról nem nyilatkozom, hogy ez a barátság milyen természetű volt. Csupán annyit jegyzek meg, hogy egyeduralkodónak nem lehetnek igazi barátai.
Néró véleménye szerint az volt a legsúlyosabb vád Tigellinus ellen, hogy annak idején Agrippina titkos szeretője volt, és ezért ifjúságában Rómából a szegénységbe és veszélyes életbe száműzték. Miután Claudius felesége lett, Agrippina visszahozatta Rómába, ugyanúgy, mint Senecát, aki a maga részéről gyanús kapcsolatban állt Agrippina nővérével. Én ugyan nem hiszem, hogy ez a viszony később is folytatódott volna, legalábbis Claudius életében nem, de Tigellinus bizonyos gyengeséget tanúsított Agrippina iránt, noha politikai okok miatt nem akadályozhatta meg a megölését.
Mindezen okok miatt Néró jobbnak látta, hogy ismét a tapasztalt Faenius Rufust állítsa Tigellinus mellé a praetorianusok második praefectusának. Az ő feladata lett a külső perekkel való foglalkozás. Tigellinus a katonai ügyeket intézte. Tigellinus érthetően elkeseredett, mivel elapadtak a legjobb jövedelemforrásai. Magamról tudom, hogy az ember sohasem lehet annyira gazdag, hogy ne akarná tovább gyarapítani a vagyonát. Ez nem hibáztatható kapzsiság, hanem csupán együtt jár a nagy vagyonnal, mint olyan tulajdonság, amelyet a természet szab meg, és amely ellen maga az ember semmit sem tehet.
A gazdasági zűrzavar miatt az árak állandóan emelkedtek, s végül felülmúlták azt az egyötödöt, amellyel Néró a pénz értékét csökkentette. Néró számos rendeletet bocsátott ki, amelyek segítségével az árakat igyekeztek féken tartani, és büntetéseket írtak elő az árdrágítókra, de ennek az lett a következménye, hogy a kereskedelemből eltűntek az áruk, a közszükségleti cikkekkel együtt. A nép nem kapott többé a vásárcsarnokokban és a piacokon zöldségfélét, húst és gumós növényeket, hanem hosszú utakat kellett megtennie vidékre, vagy azokhoz az árusokhoz kellett fordulnia, akik kora reggel kosaraikkal háztól házig lopakodtak, és akik dacoltak az aedilisekkel, feláron árusítva az élelmiszereket.
Tényleges hiány egyáltalán nem volt. Csak senki sem akarta áruit a természetellenes szabott áron eladni, hanem inkább lustálkodott, vagy elzárta az áruját. Ha például valakinek új díszcipőre, rendes ujjasra vagy akár ruhacsatra volt szüksége, meg kellett környékezni a kereskedőt, hogy szedje elő a pult alól az árut, és meg kellett szegnie a törvényt azzal, hogy a tényleges árat fizette meg érte.
Mindezek miatt a Piso-féle összeesküvés futótűzként terjedt el, amikor híre ment, hogy elszánt emberek a lovagi rend köreiből készek a hatalom átvételére és Néró megbuktatására, mihelyt tisztázzák, hogyan osszák meg a hatalmat, és kit lehetne Néró helyére állítani. A gazdasági válság miatt az összeesküvést tartották Róma egyetlen menekvésének, úgyhogy egymással versengve igyekeztek csatlakozni hozzá. Saját jövőjük szempontjából még Néró legközelebbi barátai is jobbnak tartották, hogy támogassák. Az összeesküvés sikere magától értetődőnek látszott, mivel Rómában és a provinciákban egyaránt olyan általános volt az elégedetlenség, és túlságosan is sok pénz állt rendelkezésre a praetorianusok megvesztegetésére.
Faenius Rufus, aki praefectusi hivatalán kívül továbbra is kezelte az állami gabonakészleteket, mivel erre a feladatra egyetlen becsületesebb férfi sem akadt, habozás nélkül csatlakozott az összeesküvés támogatóihoz. A gabona szabott ára miatt mérhetetlenül nagy veszteségeket szenvedett. Néró fejében nem fért meg a gondolat, hogy az államkincstárnak kárpótolnia kellett volna a gabona tényleges ára és a szabott ár közötti különbséget. Egyiptom és Afrika nagy gabonatermelői nem voltak hajlandók szabott áron eladni gabonájukat, hanem inkább elraktározták vagy termőterületeket hagytak műveletlenül.
Rufuson kívül nyíltan az összeesküvéshez tartozott a császári testőrség több haditribunusa és centuriója. Maguk a praetorianusok természetesen elkeseredettek voltak, mivel a bérüket új pénzben kapták, a megfelelő béremelés nélkül. Az összeesküvők annyira biztosak voltak a sikerükben, hogy az egészet Róma belügyének akarták megtartani, kivéve Itália néhány vidéki városát, amelyek stratégiailag fontosak voltak. Visszautasították a provinciák hatalmasságainak a segítségét, s ezzel megsértették ezeket a nagy urakat.
Saját megítélésem szerint a legnagyobb hibát azzal követték el, hogy nem tartották szükségesnek a légiók támogatását, amelyet legalábbis a Rajna menti és a britanniai légiók részéről könnyen megszerezhettek volna. Keleten Corbulo aligha avatkozott volna a dologba, mert csak hadvezér volt, és az általa tervezett parthiai háború igézetében a törvényes parancsolónak engedelmeskedett, és nem táplált politikai becsvágyat. Szerintem azok közé a ritka emberek közé tartozott a földön, akik még mendemondaként sem hallottak a tervről.
Miután ésszerűen rendbe hoztam az ügyeimet, talán nem gondoltam eleget a nép bajára. Bizonyos tavaszi igézet hatalmában éltem. Harmincöt éves voltam, amikor a férfi érett a vágyra, és hozzá hasonló tapasztalt nő társasága után vágyik, és az éretlen leányokat legfeljebb futó szórakozásnak tartja.
Még most is nehéz nyíltan írnom erről a dologról. Elegendő, ha megemlítem, hogy a nyilvánosságot alapos okok miatt kerülve, kezdtem gyakori vendég lenni Antónia házában. Olyan elképesztően sok mondanivalónk akadt, hogy olykor csak virradatkor tudtam elindulni szép kertes házából a Palatínuson. Ő Claudius leánya volt, és így megvolt benne Marcus Antonius romlott vére. Különben az Aelius-nemzetséghez tartozott az anyja révén, aki Seianus adoptált nővére volt. Ez talán elegendő magyarázat annak, aki megérti.
Ha magadban emlékeztetsz arra, hogy anyád, Claudia is Claudius leánya, akkor megjegyzem, hogy ő lehiggadt, miután téged a világra hozott, és olyan életet folytatott, amely erősen igénybe vette. Nem volt többé megfelelő társam az ágyban. Sőt, ebben a dologban mintha idegesítő hiánybetegségben szenvedtem volna, míg Antónia tüzes barátsága ki nem gyógyított belőle.
Egyszer, amikor a tavaszi reggel felvirradt a Palatinus fölött, amikor a madarak vidáman kezdtek csicseregni, és a virágok illatoztak Antónia szép kertjében, amelyből új bokrokat és egész fákat ültetve, a tűzvész minden nyomát eltüntették, először hallhattam Antóniától a Piso-féle összeesküvésről. A boldogságtól és a barátságtól ernyedten, kéz a kézben álltunk, az új villa takaros korinthoszi oszlopának támaszkodva, és még nem tudtam elválni tőle, bár órákkal előbb kezdtük már a búcsúzkodást, és egyre halogattuk. Amint belélegeztük a tavaszi reggel friss levegőjét, ő jobbnak látta, ha semmit sem titkol el többé előttem, bár keserűen végződő két házassága után tapasztalt és titoktartó nő lett.
– Minutus, kedvesem! – szólalt meg, és talán nem járok el helyesen, hogy szó szerint megismétlem a vallomását, de másrészt Sabinával kapcsolatban olyasmit is elmondtam már, ami miatt értelmetlen ember kétségbe vonhatná a férfiasságomat.
– Ó, szerelmem! – így mondta ő. – Soha egyetlen férfi sem volt még ilyen gyengéd és jó hozzám, és nem is tudott olyan csodálatosan ölelni, mint te. Ezért tudom, hogy most és mindörökre szeretni foglak. Bárcsak találkoznánk még a halálunk után is, mint árnyak, az Alvilág rétjén.
– Miért beszélsz az Alvilágról éppen most? – kérdeztem kidüllesztve a mellemet. – Hiszen ebben az egyetlen pillanatban boldogok vagyunk. Én is boldogabb vagyok, mint eddig bármikor. Ne gondoljunk Charonra, bár ennek a pillanatnak az emlékére a halálom pillanatában kész vagyok aranypénzt tenni a számba, hogy hozzád méltó módon fizessem meg a révész díját.
Azon az estén Antóniának néhány ősrégi aranypénzt adtam emlékbe, amelyeket az etruszkok még Róma uralma előtt vertek, és amelyeket szabadosaim sírokban találtak. Nehéz egy nőnek olyan ajándékot kieszelni, amelyben minden megvan, amit nő kívánhat. Azt akartam, hogy emlékezzék ajándékomra, amikor elválunk.
Nem akarom azt mondani, hogy sírtabló lettem volna, de Maecenas óta, aki távoli rokonom volt, az etruszk sírbronzok gyűjtése divatos volt, és maradt továbbra is, a korinthoszi bronz versengése ellenére is. Nagyszabású gyűjteményem volt ilyen bronzokból caerei tanyámon, amely tovább gyarapodott a mezőgazdasági munkával kapcsolatban, és az egyik szabadosom jövedelmező régiségboltot nyitott Rómában. Természetesen csak a kevésbé értékes tárgyakat hagytam eladni. A legjobbakat magamnak tartottam meg.
Önmagában véve a halál gondolata nem volt idegen számomra, noha a magam részéről szerettem volna minél távolabbra tolni a jövőben. Hiszen csak vigasztalni próbáltam Antóniát, attól tartva, hogy távozásom után szomorúságba merül, amely időnként a közös élvezet után gyötörte.
De Antóniának ezúttal komoly mondanivalója volt. Vékony ujjaival erősen megszorította a kezemet, és így beszélt:
– Minutus, semmi titkom nem lehet többé előtted. Nem is akarom, hogy legyen. És nem tudom, melyikünkre leskelődik közelebbről a halál, rád vagy rám. Nem szeretném, ha velem együtt pusztulnál te is.
Szótlan voltam. Antónia gyorsan, suttogva mindent elmondott, amit az összeesküvésről és vezetőiről tudott, ígéretet is tett, hogy ha eljön a pillanat, amikor Nérót megölték már, mint Claudius leánya a praetoriánusok táborába kíséri azt, aki a hatalomra tör, hogy szóljon az érdekében a veteránokhoz. A pénzajándék mint olyan, természetesen eredményesebben beszélne hozzájuk, mint Róma legelőkelőbb asszonyának egyszerű szavai.
– Komolyan, a magam élete miatt még csak nem is aggódom, csupán a te életed miatt, szerelmem – jelentette ki. – Téged Néró barátjának ismernek. Különben nem szerezhettél volna magadnak megfelelő kapcsolatokat a jövőre. Néró halála után, érthető okokból, a nép vért követel majd. Az általános biztonság is bizonyos mennyiségű vért követel a törvényes állapotok megszilárdítására. Nem szeretném, ha a te drága fejed lehullana, vagy pedig a tömeg vonszolna a fórumra, hogy agyontaposson azoknak a titkos utasításoknak megfelelően, amelyeket a népnek adnak, amikor elindulunk a praetorianusok táborába.
Hogy még mindig néma voltam, szédült a fejem, és attól tartottam, hogy a lábam felmondja a szolgálatot, Antónia elvesztette a türelmét, szép lábával dobbantott, és így beszélt:
– Hát nem érted? Az összeesküvés olyan méreteket öltött, és az elégedetlenség annyira általános, hogy a terv bármely napon megvalósulhat. Minden értelmes férfi a saját érdekében csatlakozni akar hozzá. Merő kifogás, hogy azon töprengenek, hogyan és mikor lehet Nérót a legkönnyebben megölni. Ezt bármely pillanatban megtehetik. Legjobb barátai is benne vannak, esküvel kötelezték magukat. A saját barátaid közül csupán Seneciót, Petroniust és Lucanust említem meg, a többiekről nem beszélve. A misenumi hajóhad elfogadta a tervet. Epikharisz, akit bizonyára ismersz hírből, elcsábította Volucius Proculust, ahogy annak idején Octavia próbálta elcsábítani Anicetust.
– Ismerem Proculust – válaszoltam kurtán.
– Igen, természetesen – kapott észbe Antónia. – Ő is ott volt a mostohaanyám megölésénél. De azért ne szeppenj meg, kedvesem. Semmit sem éreztem Agrippina iránt. Sőt, ha lehet, velem még durvábban bánt, mint Britannicusszal vagy Octaviával. Csupán az illendőség tartott vissza attól, hogy csatlakozzam a hálaáldozatokhoz, amikor meghalt. A miatt a régi história miatt fölösleges aggódnod. Javaslom, hogy a lehető legsürgősebben csatlakozz az összeesküvéshez, és így biztosítsd az életedet. Az én ajánlásom nem segíthet rajtad, ha sokáig késlekedsz.
Hogy őszinte legyek, az első értelmes gondolatom természetesen az volt, hogy tüstént futok egyenesen Néróhoz, s felfedem a veszélyt, amely fenyegeti őt. Akkor egész életemben biztos lehetnék kegyei felől. Antónia eléggé tapasztalt nő volt ahhoz, hogy arcomról leolvassa a habozásomat. Ujjai hegyével könnyedén megcirógatta az ajkamat, majd fejét oldalt hajtva, és hagyva, hogy a ruha félrecsússzék még mindig szép melléről, ezt kérdezte:
– Talán azért mégsem tudnál elárulni engem, Minutus? Nem, ez lehetetlen. Hiszen annyira szeretjük egymást. Bizonyára egymásnak születtünk, ahogyan a pillanat kábulatában annyiszor állítottad.
– Persze hogy nem! Ilyen gondolat eszembe sem jutna – siettem kijelenteni.
Akaratlanul ő is elnevette magát, és csupasz vállát vonogatta.
– Mit beszéltél a kifogásokról? – kérdeztem bosszúsan.
– Ne hidd, hogy nem fontoltam meg alaposan a dolgot – mondta Antónia. – Nekem, ahogyan a többi összeesküvőnek is, nem maga Néró megölése a legfontosabb, hanem az, hogy kinek kell biztosítania a hatalmat az ő halála után. Éjszakákon át erről tanácskoznak az összeesküvők. Ahány résztvevő, annyi vélemény.
– Gaius Piso – mondtam bírálóan. – Nem értem egészen, miért legyen éppen ő mindennek az eleje és a vége. Természetesen a szenátus tagja, és a Calpurnius nemzetséghez tartozik és jó kiállású férfi. Sok befolyásos rokona is van. Talán pénzt is tud szerezni a puszta szava ellenében, bár én komolyabb biztosítékot követelnék. Mint törvénytudó, védelmébe vette a polgárokat, bár szerintem inkább azért, hogy a saját szép hangját hallassa, semmint igazi szükségből. Bőkezű és udvarias volt az egyszerű néphez. De a vagyonához képest szükségtelenül fényűző életet él, és nem mentes az olyan erkölcstelen kicsapongásoktól sem, mint Néró. Tunya és természetesen becsvágyó is, bár a szenátusban nem merte bátran ellenezni Néró indítványait. Nem értem, kedves Antónia, mit látsz benne, hogy az életedet kockáztatod egy ilyen ember miatt azzal, hogy a praetoriánusok táborába kíséred.
Hogy továbbra is őszinte maradjak, alaposan mardosott a féltékenység. Ismertem Antóniát, és tudtam, hogy nem olyan tartózkodó, ahogyan a tartásáról és büszke arcáról lehetett volna hinni. Mindenben sokkal tapasztaltabb volt, mint én, noha azt hittem, hogy sokat tapasztaltam már. Ezért gyanakodva fürkésztem Antónia arckifejezését. Szemlátomást tetszett neki a féltékenységem. Őszintén elnevette magát, és kezével megpaskolta orcámat.
– Pfuj, Minutus, nem átallod, hogy ilyesmit gondolj rólam – hangzott a szemrehányása. – A saját érdekemben sohasem bújnék olyan ember ágyába, mint Piso. Ennyire talán ismersz engem. Magam választom meg, kit szeressek. Egész életemben így cselekedtem. És nem köteleztem el magam kifejezetten Piso mellett. Őt egyelőre mintegy cégérnek tették meg. Van annyira ostoba, és nem gyanítja, hogy a többiek már cselt eszeltek ki a háta mögött. Valójában nyíltan feltették a kérdést, hogy mit használna egy államnak, ha a citerapengetőt egy tragikus színésszel váltanák fel. Piso nyilvánosan fellépett a színházban, és így ugyanolyan szégyent hozott a nevére, mint Néró. Vannak olyanok is, akik vissza akarják hozni a köztársaságot, és minden hatalmat a szenátusra ruháznának. Az ilyen esztelen gondolat hamarosan polgárháborúba sodorná az országot. Azért említem meg, hogy megértsd, milyen ellentétes érdekekről van szó, és miért kell halogatni Néró megölését. Én magam világosan megmondtam, hogy a szenátus érdekében sohasem fogok a praetorianusok élén menetelni. Ez nem lenne méltó hozzám, a császár leányához.
Mérlegelő pillantást vetett rám, olvasott a gondolataimban és így szólt:
– Megértem, min töprengsz. De állítom, hogy politikai okokból túlságosan korai lenne akár csak gondolni is a fiadra, Claudius Antonianusra. Ő még csak csecsemő, és Claudia olyan kétes hírű, hogy legalábbis az én véleményem szerint a fiad csak akkor jöhet számításba, ha felveszi a férfitógát, és ha Claudia már meghalt. Akkor könnyebben elismerhetném nyilvánosan nővérem fiának. Te viszont, ha idejében megfelelő kulcsszerepet tudsz szerezni magadnak a Piso-féle összeesküvésben, amíg a fiad felserdül, pótolhatod jó híred fogyatékosságait, és olyan állami pályafutást teremthetsz magadnak, amely biztosítja a kis Claudius Antonianus jövőjét. Amint látod, mindenre gondoltam a te érdekedben. Számunkra az lesz a legokosabb, ha egyelőre életben hagyjuk Claudiát, hogy gondoskodjék a fiú neveléséről. Túlságosan átlátszó lenne, ha Néró megbuktatása után mindjárt adoptálnám, vagy más formában lenne az én fiam.
Antónia először célzott nyíltan arra, hogy rossz hírem és alacsony származásom ellenére is kész egyszer még házasságot kötni velem. Ilyen megtiszteltetésre még a legbensőségesebb pillanatokban sem mertem gondolni. Éreztem, hogy elpirulok, és még jobban elbámultam, mint amikor az összeesküvésről kezdett beszélni. Antónia mosolyogva nézett rám, lábujjhegyre állt, s kacéran szájon csókolt, hagyva, hogy selyempuha haja a nyakamat súrolja.
– Azt mondtam, hogy szeretlek, Minutus – suttogta, és forró leheletét a fülemben éreztem. – Főként azért szeretlek, mert szerény vagy, és nem fogod fel a saját érdekedet. Férfi vagy, mégpedig csodálatos, és olyan férfi, akinek az akaratát egy értelmes nő a lehető legmagasabb célok felé irányíthatja.
Ez szerintem kétértelműen hangzott, és nem volt annyira hízelgő rám, amennyire talán Antónia hitte. De igaz volt. Sabina és Claudia egyaránt tetszése szerint bánt velem, mivel a családi béke kedvéért végül mindig alávetettem magam az akaratuknak. Antónia szerintem szebben tudott bánni velem. Nem tudom, hogyan történt, de visszamentünk a házba, hogy még egyszer elbúcsúzzunk egymástól.
Fényes nappal volt, és a kerti rabszolgák már szorgalmasan dolgoztak, amikor végre rogyadozó lábbal és zúgó fejjel a hordszékhez támolyogtam, amelyet azért használtam, hogy kerüljem a szükségtelen feltűnést. Még a hordszékben is forróság járta át a testemet. Az jutott eszembe, vajon férfiasan győzöm-e majd azt a mérhetetlen szerelmet tizenöt éven át, amíg megkapod a férfitógát.
Mindenesetre nyakig belekeveredtem a Piso-féle összeesküvésbe, és ezer csókkal fogadkoztam, hogy minden igyekezetemnél olyan szerepre törekszem benne, hogy a legjobban őrködhessem Antónia érdekei fölött. A mámor hatalmában valószínűleg azt is megígértem, hogy szükség esetén akár magam is megölöm Nérót. De Antónia nem tartotta szükségesnek, hogy számára drága fejemet ilyen nagy veszélybe döntsem. Kioktatott, hogy a jövendő császár apjának nem illik saját kezűleg belekeverednie a császárgyilkosságba. Az ilyesmi rossz példa lenne, és egykor még végzetessé válhatna számodra, fiam.
Ezen a forró tavaszon bizonyára boldogabb voltam, mint addig bármikor életemben. Egészséges, erős és a római viszonyokhoz képest még meglehetősen romlatlan voltam. Habzsolva élvezhettem szenvedélyemet. Mintha minden, amihez hozzáfogtam, sikerült volna nekem, és százszoros hasznot hozott volna, ami csak egyszer esik meg az ember életében. Ábrándozó mámoromban voltaképpen nem is zavart más, mint Claudia, aki szakadatlanul pörölt és kíváncsiskodott, hogy hova és honnan jövök.
Kellemetlen volt állandóan hazudnom neki, főként azért, mert az ilyen dolgokban a női ösztön túlságosan éberen működik. Nem tudtam elkerülni a családi veszekedéseket. Talán valóban elhanyagoltam Claudiát. De téged, fiam, nem hanyagoltalak el. Sőt, ahogyan növekedtél és fejlődtél, napról napra hevesebben és féltékenyebben szerettelek. Sohasem tudtam betelni veled. Asszonyi gyanakvásában Claudia attól tartott, azért akarok állandóan veled lenni, hogy a dajkádat kerülgessem, aki abban az időben egy pompás caerei nő volt. Meghagytam őt ebben a hitében, nehogy rosszabb derüljön ki rólam.
Először Faenius Rufusszal vettem fel a kapcsolatot, akivel a gabona vásárok miatt tartós barátságot kötöttem. Azt lehetne mondani, hogy a barátságunk kölcsönös aranybarátság volt. Habozás nélkül elárulta nekem, hogy csatlakozott a Piso-féle összeesküvéshez, és felsorolta azoknak a praetorianusoknak, haditribunusoknak és centurióknak a nevét, akik esküvel fogadták meg, hogy Néró megölése után engedelmeskednek neki, és csak neki.
Rufus szemlátomást megkönnyebbült, miután észrevette, hogy magamtól szereztem tudomást az összeesküvésről. Többször is bocsánatot kért, kijelentvén, hogy eddig esküje akadályozta abban, hogy engem is beavasson az ügybe. Készségesen megígérte, hogy szól az érdekemben Pisónak meg az összeesküvés többi vezetőjének. Nem Rufus volt az oka, hogy a dölyfös Piso és a többi Calpurnius mogorván viselkedett velem szemben. Ha érzékenyebb ember lettem volna, megsértődtem volna irántam tanúsított viselkedésük miatt.
Még a pénz sem érdekelte őket, amelyet az összeesküvés rendelkezésére felajánlottam. Azt mondták, van elég pénzük. És attól sem féltek, hogy feladhatom őket, annyira biztosak voltak a győzelmük felől. Sőt, maga Piso arcátlanul kijelentette, ismer annyira engem meg a híremet, hogy tudja, van annyi eszem, és a saját bőröm érdekében tartom a számat. Petronius és a fiatal Lucanus barátsága segített ahhoz, hogy legalább felesküdhettem, és találkozhattam Epikharisszal, ezzel a titokzatos római nővel, akinek a befolyását és részét az összeesküvésben nem értettem meg teljesen.
Amikor ennyire jutottam, csodálkozásomra Claudia szóba hozta a dolgot. Kerülgetve és tapogatózva puhatolta véleményemet, és célzásokat tett, míg meg nem győződött róla, hogy legalábbis közvetlenül nem sietek elárulni Nérónak, amit elmondott. Megkönnyebbült és csodálkozott, amikor szánakozó nevetéssel elmondtam neki, hogy már régen esküvel köteleztem el magam a zsarnok megbuktatására, a haza szabadsága érdekében. Claudia bosszúsan felfortyant:
– Nem tudom felfogni, hogyan fogadtak be maguk közé hozzád hasonló embert. A legjobb lenne tüstént cselekedniük, különben a tervről hamarosan mindenki beszél. Ez a legnagyobb arcátlanság, amiről valaha is hallottam. Még rólad sem hittem volna ilyesmit. Hát az első alkalommal kész vagy elárulni Nérót, aki annyi jót tett érted, és akit a barátodnak tartasz?
Méltóságomat megőrizve, higgadtan megjegyeztem, hogy Néró magatartása miatt kénytelen vagyok inkább az állam javára gondolni, mint a barátságra, amelyet Néró sokféle módon megszegett. Szabadosaim jóvoltából ugyan személy szerint nem sokat szenvedtem a pénzreform miatt. De az özvegyek meg az árvák sírása bántotta a fülemet, a parasztok meg a kis kézművesek szánalmas nyomorúságára gondoltam, és ezért készen állok, hogy akár a becsületemet is feláldozzam a közös oltáron, Róma népének javára.
Szándékomat azért titkoltam el Claudia előtt, mert attól tartottam, hogy akadékoskodik majd, hogy félelem nélkül kockáztatom az életemet a szabadság érdekében. Remélhetőleg megérti végre, miért kellett eltitkolnom, merre járok és honnan jövök, nehogy őt is belekeverjem a veszedelmes tervbe.
Claudia még mindig bizalmatlan volt, mert elég jól ismert engem. De el kellett ismernie, hogy helyesen jártam el. Miután sokáig habozott, maga szándékozott rábeszélni, szükség esetén akár kényszeríteni is, hogy csatlakozzam az összeesküvéshez, mert ez elengedhetetlenül fontos volt a magam és a te jövőd szempontjából.
– Bizonyára észrevetted, hogy hosszú ideje nem gyötörlek a keresztényekkel – mondta Claudia. – Semmi ok sincs rá, hogy továbbra is titokban a mi házunkban kelljen összegyűlniük. Megvannak a saját biztos rejtekhelyeik. Ezért fölösleges veszélybe dönteni Clemens fiamat, bár én magam természetesen nem félek Krisztus nevét elismerni. A keresztények is gyengéknek és ingatagoknak bizonyultak. Néró eltávolítása megfelelne a saját érdekeiknek, és ugyanakkor Krisztus bosszúja lenne gonosztettei miatt. De akár hiszed, akár nem, ők elhatárolták magukat az összeesküvéstől, bármilyen biztosnak látszott is sikere. Nem értem többé őket. Azt hajtogatják, hogy nem szabad ölni, meg hogy a bosszú nem az ő dolguk.
– Herculesre! Elment az eszed? – szitkozódtam megdöbbenve. – Csak nő fejében születhet az a gondolat, hogy a keresztényeket belekeverje olyan históriába, amelyben már így is túl sokan akarnak részt venni. Kezeskedem felőle, hogy nem is törődnének velük. Ez arra kényszerítené a jövendő urakat, hogy előre bizonyos kiváltságokat ígérjenek nekik. A zsidók önálló helyzete éppen elég és sok is Rómának.
Claudia belátta ostobaságát, de dühös lett, hogy leplezze:
– Kérdezni mindig lehet, abból még nem lesz baj. De ők azt mondják, hogy eddig sem avatkoztak az államügyekbe, és a jövőben is távol akarnak maradni a politikától, s ezen a földön a törvényes hatalomnak engedelmeskednek, bármilyen legyen is az. Nekik megvan a saját birodalmuk, amely eljövendő, de kezdem unni a várakozást. Claudius leánya és a fiam anyja vagyok, a földi hatalomra is kell gondolnom. Szerintem Kephasz gyáva, hogy egyre csak engedelmességről meg az államügyektől való elkülönülésről fecseg. A láthatatlan birodalom önmagában véve finom és szép dolog, de miután anya lett belőlem, elhidegedtem tőle, és inkább rómainak érzem magam, mint kereszténynek.
Nyájasan megjegyeztem, hogy nekem is volt bizonyos részem a te születésedben, bármennyire jelentéktelen volt is ez az ő megítélése szerint. Claudia meghatódott, könnyekre fakadt, átölelte nyakamat, és így panaszkodott:
– Tudod te is, miről álmodik az anya fiának bölcsője mellett, te megátalkodott, jellemtelen ember, aki önző módon csak a pénzt meg a hitvány szórakozásokat hajszolod. Clemens kedvéért már a születése előtt álmokat láttam és látomásaim voltak, és gondosan összegyűjtve feljegyeztem minden vele kapcsolatos meglepő előjelt. Ó, Minutus, nagy ember lesz a gyermekünkből. Gondoskodnunk kell róla, hogy a körülmények kedvezően alakuljanak, mire érett lesz arra, hogy előálljon, nyilvánosságra hozza császári eredetét, és a kezébe vegye a hatalmat.
– Claudia – figyelmeztettem –, érted, mit beszélsz, és milyen veszedelembe döntesz mindkettőnket, a fiúról nem is beszélve. A falnak is lehet füle.
Claudia kibontakozott az ölelésemből, letörölte könnyeit, és haragosan ezt kérdezte:
– Talán a szenátus mellett kötelezted el magad a köztársaság visszaállítására, hogy ilyen pöffeszkedve beszélsz a haza oltáráról?
– Nem vagyok bolond – válaszoltam mogorván. – Állandó polgárháborúkat, proscriptiós listákat, vagyonelkobzásokat és minden ésszerű üzleti élet végét jelentené.
– De – állította Claudia – éppen a zavaros körülmények teremtenék meg a szükséges helyzetet a világ megváltozásához, hogy minden ember, bármi áron, végül csak a békét és a rend visszatérését kívánná.
– Mit akarsz mondani a világ megváltoztatásával? – kérdeztem gyanakodva. – Talán hajlandó vagy ezer és ezer, esetleg millió és millió embert megfontoltan az éhségbe, nyomorúságba és erőszakos halálba taszítani, csupán azért, hogy a fiad számára kedvező politikai talajt teremts, amikor eljön az ideje, hogy férfitógát öltsön magára?
– A köztársaság és a szabadság olyan érték, amelyért a bátor emberek készek voltak meghalni – jelentette ki Claudia. – Atyám, Claudius, gyakran beszélt lelkesen a köztársaságról, és kész lett volna visszaállítani, ha ez lehetséges lett volna. Sokszor ezt állította hosszú lére eresztett beszédeiben a curiában, amikor az egyeduralkodás súlyos terheiről panaszkodott.
– Te magad nevezted többször is bolond, igazságtalan és kegyetlen vénembernek az apádat – ripakodtam rá. – Próbálj emlékezni arra, hogy amikor először találkoztunk, leköpted a szobrát a könyvtárban. Ne hivatkozz arra, amit részegen mondott. Gyakran jelent meg alaposan elázva a szenátus ülésein. Inkább azt magyarázd meg, mit akarsz mondani a világ megváltozásával. Szerintem baljós és gyanús szó ez.
Claudia kínjában tenyerét dörgölte, kerülte tekintetemet, és így válaszolt:
– A názáreti Jézus eszméit ezen a földön is hasznosan meg lehetne valósítani egy értelmes császár uralkodása alatt. A birodalmából hihetőleg megadná a támogatást egy ilyen vállalkozáshoz, még akkor is, ha emberi erővel valósulna meg. Ha zűrzavar uralkodik, a világ fővárosát át lehetne helyezni például Jeruzsálembe, amely szent város. Kephasz mindig vágyakozva beszél Jeruzsálemről és csodálatos templomairól.
– Ne keverd bele Kephaszt értelmetlen mondókádba, te ostoba nő! – kiáltottam magamból kikelve. – Mindjárt azt kezded magyarázni, hogy Parthiát meg kell hódítani. Onnan már nem hosszú az út Indiáig. Akkor Róma túlságosan félreesnék, és Jeruzsálem lenne a világ közepe. Határozottan megtiltom, hogy ilyesmivel tápláld ártatlan fiam eszét, amikor már kezd nyiladozni az értelme, Róma mindig Róma marad. A fórumon, a curia előtt örökre ott kell állnia a világ közepét jelölő kőnek.
– Ne felejtsd, hogy a császár leánya vagyok – figyelmeztetett fagyosan Claudia. – Ezért politikai téren jobban kiismerem magam, mint te, aki csak az erszényedet látod.
– Nő vagy, és úgy beszélsz, mint a nők – mondtam fitymálva. Ekkor Claudia megharagudott:
– Emlékezz Líviára. Nélküle semmi sem lett volna Augustusból. Agrippina császárt csinált a fiából, bármilyen aljas módon viselkedett is különben. A világ uralkodónője lehetett volna belőle, ha Néró nem kedvelte volna inkább a citerapengetést, mint az államtudományt. Iulia óta a nők közvetítésével öröklődik a tényleges hatalom.
Sok mondanivalóm lett volna, de úgy határoztam, hogy a tárgynál maradok.
– A köztársaság visszaállítása lehetetlen gondolat – vetettem el kurtán. – Nem kap elegendő támogatást. Csupán az a kérdés, kit tegyünk meg császárnak. Az én véleményem szerint Piso jelentéktelen ember, és bizonyára a te véleményed szerint is. Te kire gondoltál?
Claudia mérlegelve meredt rám.
– Mit szólnál Senecához? – kérdezte tettetett ártatlansággal. Az első pillanatban elképesztett a gondolat.
– Mi haszna lenne, ha a citerapengetőt filozófusra cserélnénk fel? – kérdeztem, de alaposan fontolóra véve, felfedeztem Claudia javaslatának agyafúrtságát. A nép és provinciák egyaránt elismerték, hogy Néró uralkodásának első öt esztendeje, amikor Seneca kormányzott, a legboldogabb időszak volt, amelyet Róma valaha is megért. Arra az időszakra még most is úgy emlékeznek vissza, mint valami aranykorra, most, hogy még azért is adót kell fizetni, ha nyilvános árnyékszékre ülünk.
Seneca mérhetetlenül gazdag volt. Háromszáz millió sestertius lehetett a vagyona, csupán a nép vélekedése szerint. Én magam, azt hittem, jobban tudom. És ami a legjobb, Seneca már hatvanon túl volt. A sztoikus életmód jóvoltából még akár tizenöt évig is élhetett. Noha vidékre vonult vissza, egészségi okokra hivatkozva távol maradt a szenátus üléseiről, és csak ritkán járt a városba, ez pusztán szemfényvesztés volt Néró megnyugtatására.
Valóban jót tett neki az az étrend, amelyre gyomorpanaszai kényszerítették. Lefogyott, visszanyerte fürgeségét, nem fullasztotta a járás, az orcája sem volt petyhüdt többé a kövérségtől, ami nem is illett egy filozófushoz. Talán jó uralkodó lenne, senkit sem üldözne, mint tapasztalt üzletember, képes volna a gazdasági életet visszavezetni a rendes kerékvágásba és a pazarlás helyett az államkincstárt gyarapítani. Az élete végén még önként át is engedné a hatalmat egy olyan ifjúnak, aki a saját eszményeinek szellemében nevelkedett.
Szelídsége és emberszeretete nem sokban tért el a keresztények tanításától. A magányban írt és nemrég megjelent természettudományi munkájában utalt rá, hogy a természetben és a világmindenségben titokzatos erők rejlenek, amelyek meghaladják az emberi értelmet, úgyhogy a létező és a látható olyan, mint finom fátyol a láthatatlan előtt. Paulusszal legalábbis levelezést folytatott, és nem vagyok biztos afelől, hogy ki vette kölcsön a másik gondolatait a műveihez. Paulus ugyanolyan lelkesen írogatott leveleket, ahogyan Seneca is levelek formájában juttatta kifejezésre filozófiai gondolatait.
Miután gondolataimban idáig jutottam, meglepetésemben összecsaptam a kezem, és felkiáltottam:
– Claudia, politikai lángész vagy, és bocsánatot kérek csúf szavaimért.
Természetesen nem mondtam meg neki, hogy ha felvetem Seneca nevét, és őt támogatom, az összeesküvésben végre megszerezném a fontos kulcsszerepet. Később biztos lehetnék Seneca hálája felől. Ezenkívül bizonyos értelemben korábbi tanítványa vagyok. Korinthoszban az öccsének a haditribunusa voltam, s teljes bizalmát élveztem a titkos államügyekben. Seneca rokona, az ifjú Lucanus, a legjobb barátaim közé tartozott, mivel fukarkodás nélkül magasztaltam költeményeit. Hiszen én magam nem voltam költő.
A legédesebb egyetértésben sokáig beszélgettünk Claudiával erről a dologról. Mindketten el voltunk ragadtatva minden előnyös oldalától, amelyekből egyre újabbakat találtunk, amint együtt ittuk a bort. Claudia maga hozta a bort, és nem szidott meg, amikor felhevülve buzgón kortyolgattam. Végül együtt mentünk ágyba, és hosszú idő után teljesítettem házastársi kötelezettségemet, hogy véglegesen eloszlassam minden gyanakvását.
Utána mellette virrasztva, a bortól és a lelkesedéstől forró fejjel, csaknem sajnálkozva gondoltam arra, hogy a te jövőd érdekében egyszer még el kell válnom anyádtól. Antónia miatt nem volt elegendő a szokásos válás. Claudiának meg kellett halnia. De addig még tíz vagy tizenöt év volt hátra. Ez alatt az idő alatt sok minden megeshetett. Sok víz folyik még le addig a Tiberis hídjai alatt, vigasztaltam magam. Voltak járványok, pestis, váratlan balesetek, és mindezek fölött az ember sorsát megszabó végzet. Fölösleges lett volna előre bánkódnom az elkerülhetetlen miatt, s amiatt, hogy miként következik majd be.
Az a terv, amelyet Claudia elmondott, annyira magától értetődő és kiváló volt, hogy fölöslegesnek tartottam előzetesen beszélni róla Antóniának. Alaposan meg kellett fontolnunk találkáinkat, és titokban kellett találkoznunk, nehogy gonosz szóbeszéd támadjon, és Néró gyanakodni kezdjen rám. Természetesen állami okokból figyeltette Antóniát.
Kaptam magam, és haladéktalanul elutaztam, hogy Senecával találkozzam, azzal az ürüggyel, hogy Praenestében vannak érdekeim, amelyeket ellenőriznem kell, és útközben tiszteletemet teszem nála. Minden eshetőségre úgy intéztem, hogy Praenestében is legyen dolgom. Volt ott egy gladiátor iskola, amelynek gazdája érdeklődést tanúsított az összeesküvés iránt, meg a zsidó kolónia, amelynek az érdekvédelmét atyámtól örököltem.
Seneca barátságosan fogadott. Láttam, hogy fényűző és kényelmes életet élt a kastélyában, fele annyi idős feleségével. Kezdetben ugyan lehorgasztotta a fejét, és öregkori bajaira panaszkodott, de miután megértette, hogy komoly ügyről van szó, az öreg róka egyszerű pavilonba vezetett, ahol a világ zajától távol a műveit mondta tollba az írnokának, és egyszerű életet élt.
Ennek bizonyítékaként megmutatta nekem a patakot, amelyből tenyérrel lehetett ivóvizet meríteni, meg a gyümölcsfákat, amelyekről ő választhatta ki a gyümölcsöt, és elmondta, hogy felesége, Paulina, megtanulta, hogy kézi malommal őrölje meg a gabonát, és saját kezűleg dagaszt neki kenyeret. A jeleket ismertem, és megértettem, hogy állandó rettegésben él, s attól tart, hogy titokban megmérgezik. Hiszen pénz hiányában Néró megkívánhatta öreg tanítójának vagyonát, és politikai okokból különben is szükségesnek tarthatta volna, hogy megszabaduljon tőle. Senecának még mindig túl sok barátja volt, akik tisztelték mint filozófust és államférfit, bár a biztonság kedvéért csak ritkán fogadott vendégeket a tanyáján.
Egyenesen a tárgyra tértem, és megkérdeztem, volna-e kedve Senecának Néró után átvenni az imperátori méltóságot, és visszahozni a béke és a rend birodalmát. Néró megölésébe nem kell belekeverednie. Neki csak a városban kell lennie a kijelölt napon, készen arra, hogy a pénzeszacskókkal együtt a praetorianusok táborába induljon. Számításaim szerint csak mintegy harminc millió sestertiusra volt szükség, ha minden embernek például kétezer sestertiust, a haditribunusoknak és a centurióknak pedig arányosan többet ígér, rangjuk és méltóságuk szerint.
Faenius Rufus nem kívánt pénzjutalmat. Ő kizárólag azt a feltételt támasztotta, hogy később az államkincstárból kárpótolják őt azokért az egyéni veszteségekért, amelyeket a gabonavásárlásoknál Néró önkényeskedése miatt elszenvedett. Beérte azzal, hogy alkalmas határidőn belül kifizessék az adósságait. Siettem elmondani még, hogy a saját pénzemből kész vagyok hozzájárulni az összeg egy részével, ha Seneca nem akarja takarékosságból maga kifizetni az egészet.
Seneca kihúzta magát, és ijesztő, hideg szemmel nézett rám, amelyből a legcsekélyebb emberszeretet sem sugárzott.
– Ismerlek, és tudom ki vagy, Minutus – mondta. – Ezért az első gondolatom, hogy Néró küldött, s álnok próbára tedd a hűségemet. Éppen ilyen feladatra vagy alkalmas az ő barátai közül. De szemlátomást túl sokat tudsz az összeesküvésről, hogy neveket is fel tudsz sorolni. Fejek hullottak volna már le, ha áruló lennél. Nem kérdezem az indítékaidat, hanem csupán azt, ki hatalmazott fel, hogy hozzám fordulj?
Zavartan beismertem, hogy senki sem hatalmazott fel. Éppen ellenkezőleg, teljesen a saját ötletem volt, mert őt a legjobb és legnemesebb férfinak tartom arra, hogy Róma uralkodója legyen, és azt hiszem, hogy az összeesküvők körében széles támogatást szerezhetek neki, ha előbb elnyerem ehhez a beleegyezését. Seneca nyájasabb lett, és elismerte:
– Ne képzeld, hogy te vagy az első, aki ebben az ügyben hozzám fordulsz. Sokfelől céloztak nekem a hatalomra. Piso legközelebbi embere, Antonius Natalis, akit ismersz, a minap járt nálam, sajnálkozását fejezte ki betegségem miatt, és megkérdezte, hogy miért zárkózom el olyan határozottan attól, hogy fogadjam Pisót, és nyíltan tárgyaljak vele. De nekem semmi okom sincs, hogy olyan embert támogassak, mint Piso. Ezért azt válaszoltam, hogy közvetítők útján rossz tárgyalni, a személyes érintkezés pedig nem kívánatos. Ettől kezdve az életem mégis Piso biztonságától függ. Így is van. Ha az összeesküvés kiderülne, amitől a felfoghatatlan Isten óvjon Valamennyiünket, már az is pusztulásomat okozná, hogy elővigyázatlanul felvette velem a kapcsolatot.
– Néró megölése sem könnyű dolog – folytatta megfontoltan. – Erre Pisónak volna a legjobb lehetősége a baiaei villájában. Néró gyakran jár oda őrség nélkül fürdeni meg szórakozni. De Piso képmutatóan azt magyarázza, hogy nem sértheti meg az étkezés szentségét és a vendégszeretetet vendégének megölésével, mintha egy olyan ember, mint Piso, bármilyen istent tisztelne. Voltaképpen Néró megölése rosszallást vált majd ki számos körben. Hiszen a vére szent, a villám is megérintette, és még mindig vannak barátai, akik csak a jó tulajdonságaira emlékeznek, a bőkezűségére és a sok dologban tanúsított nemeslelkűségére. Önmagában véve Néró nem rossz, noha hiú és gyenge jellemű. Ezért Piso attól tart, hogy a gyilkosság bemocskolná az ő hírnevét, és lehetetlenné tenné, hogy császárrá kiáltsák ki. Még Caligula gyilkosai sem jártak jól. Lucius Silanusnak például jó lehetőségei volnának arra, hogy félreállítsa Pisót, és a trónra emelkedjék azoknak a támogatásával, akiknek nincs részük az összeesküvésben. A Silanusok az isteni Augustus leszármazottai, második házasságából született leánya révén. Lucius Silanus bölcsen meg is tagadta, hogy hozzájáruljon olyan szörnyű bűntetthez, mint a császár megölése. Atticus Vestinus consult maga Piso rekesztette ki az összeesküvésből, mivel Vestinus konok férfi, és valóban kísérletet tehetne, hogy visszaállítsa a köztársaságot. Mint consulnak, neki van a legtöbb lehetősége arra, hogy a gyilkosság megtörténte után ideiglenesen átvegye a hatalmat.
Megértettem, hogy Seneca többet tud az összeesküvésről, mint magam tudtam, és mint tapasztalt államférfi, alaposan mérlegelt minden eshetőséget a Szerencse istenasszonyának hazárdjátékában. Tehát bocsánatot kértem, hogy jó szándékkal zavartam nyugalmát, és kijelentettem, hogy legalább miattam nem kell aggódnia. Bizonyíthatóan az ügyeimet kellett elintéznem Praenestében, és csak érthető, ha a korábbi tanítvány útközben betért, hogy tisztelettudóan érdeklődjék tanítója hogyléte felől.
Senecának nagyon nem tetszett, hogy magamat a tanítványának neveztem. De együttérzően rám nézett, és megjegyezte:
– Ugyanazt mondom neked, mint amit Nérónak próbáltam megtanítani. Képmutatással és porhintéssel az ember egy ideig eltitkolhatja tényleges tulajdonságait. De a képmutatás végül mindig lelepleződik, és a báránybőr lehull a farkasról. Néróban farkasvér van, bármennyire színész is. Ugyanúgy benned is, Minutus, noha csak hitványabb farkas vére.
Nem tudtam, büszke legyek, vagy megsértődjem a kijelentése miatt. Futólag megkérdeztem, elhiszi-e, hogy Antónia belekeveredett az összeesküvésbe, és Pisót támogatja. Seneca aggódva megcsóválta mesterkélten bozontos fejét, és figyelmeztetett:
– A helyedben egy pillanatra sem bíznék Antóniában, semmilyen dologban sem. Már a két név ijesztő. Két ősrégi, veszedelmes nemzetség romlott vére keveredett benne. Ifjúságából tudok egyet-mást, amelyekről nem akarok beszélni. Csak figyelmeztetlek. Az istenek kedvéért, ne vegyétek be az összeesküvésbe, ti ostoba férfiak. A szíve mélyén még inkább hatalomra vágyó, mint Agrippina volt, akinek azért jó oldalai is voltak, minden bűne ellenére.
Seneca figyelmeztetése csúnyán belemarkolt a szívembe, de elvakult voltam a szerelemtől, és arra gondoltam, hogy csak irigységből beszélt. Az idő előtt félreállított államférfi mindenkivel szemben keserűséget érzett. Seneca talán mint filozófus is megcsömörlött az élettől. Erejének napjaiban egyáltalán nem volt olyan erkölcsös, mint ahogyan elhitette az emberekkel. Szerintem ő volt a legtehetségesebb ember a képmutatás terén, hiszen a legjobban ismerte ezt a tudományt.
Amikor elváltunk, Seneca őszintén elismerte, nem hiszi, hogy lehetősége lenne, ha államcsínyre kerül a sor. De készen áll arra, hogy a meghatározott napon a városba jöjjön, hogy közel legyen, és szükség esetén akár Pisót is támogassa, mivel biztos volt afelől, hogy Piso ficsúrságával és pazarlásával hamarosan lehetetlenné teszi magát. Aztán eljöhet a kedvező pillanat Seneca számára.
– Különben is mindennap halálos veszedelemben vagyok – mondta keserű mosollyal. – Semmit sem veszélyeztetek, ha a városban mutatkozom. Ha Piso hatalomra jut, megmutatom, hogy támogatom őt. Ha az összeesküvés kiderül, ami miatt nagyon aggódom az esztelen késlekedésük miatt, akkor mindenképpen a halál fia vagyok. De a bölcs nem fél a haláltól. Ez az ember adóssága, amelyet egyszer meg kell fizetnie. Nincs nagy jelentősége, hogy erre előbb vagy utóbb kerül sor.
Szerintem éppen ez volt a legfontosabb. Ezért leverten folytattam utamat Praenestébe, s baljós szavain töprengtem. Megfelelőnek tartottam, hogy idejében hozzálássak az óvintézkedésekhez, az összeesküvés leleplezésének lehetőségére. Bölcs ember sosem tart minden tojást ugyanabban a kosárban.
Továbbra is az a véleményem, hogy a zendülést a tartományokban kellett volna kezdeni a légiók segítségével, nem pedig Rómában. Természetesen folyt volna vér, de a katonák azért kapják a bérüket, és Rómában senki sem került volna veszedelembe. De a hiúság, az önzés mindig erősebb a józan észnél.
A lavina Misenumból indult el. Proculus véleménye szerint annak idején nem húzott elég hasznot érdemeiből, amelyeket Agrippina megölésénél szerzett. Valójában még arra is alkalmatlan volt, hogy a hajóhad parancsnoka legyen, bármilyen kevés követelményt is támasztottak ilyen feladat ellátásához. Anicetus csak egykori borbély volt, de azért tapasztalt kapitányai segítségével hajózható állapotban tudta tartani a hajóhadat.
Proculus dölyfösen bízott önmagában, és minden jó tanács ellenére a tengerre küldte a hajóhadat. Tizenkét hadihajó futott a misenumi földnyelvnél zátonyra, és semmisült meg a legénységével együtt. A legénységet mindig lehet pótolni, de a hadihajók mérhetetlenül drága játékszerek.
Néró érthetően őrjöngött, noha Proculus az ő saját parancsára hivatkozhatott. Néró megkérdezte, kész-e Proculus arra, hogy az ő parancsára maga is a tengerbe ugorjék. Proculus elismerte, hogy ilyen parancsot előzően fontolóra venne, mivel nem tud úszni. Néró maró gúnnyal megjegyezte, hogy ugyanígy fontolóra kell vennie a többi parancsot is, mert a tengeren a természet parancsai Néró parancsainál erősebbek. Néró könnyen szerezhet új parancsnokot a hajóhad élére, de a tizenkét hadihajó építése túl sokba kerül. Elhalasztotta ezek építését, amíg el nem készül az Aranyház.
Ez természetesen mélységesen sértette Proculus parancsnoki öntudatát. Ezért hajlott Epikharisz csábításaira. Ezenkívül Epikharisz szép nő volt és iskolázott a szerelem művészetében. Más művészetet tudvalevőleg nem gyakorolt, mielőtt az összeesküvésbe belekeveredett volna. Sokan csodálkoztak váratlan politikai érdeklődésén, amikor éles szavakkal biztatta gyors cselekvésre az összeesküvőket.
Én magam azt hiszem, Epikharisz azt vehette zokon, hogy egyszer Néró, miután hallott a hírnevéről, ki akarta próbálni a művészetét, és utólag, a maga meggondolatlan módján, valami előnytelen megjegyzést tett rá. Epikharisz ezt nem tudta megbocsátani. Aztán már csak a bosszúra gondolt.
Epikharisz okkal unt rá Róma veszedelmes késlekedésére, és követelte Proculustól, hogy lásson munkához, mozgósítsa a hajóhadat, és vitorlázzék Ostiába. Proculusnak jobb gondolatai támadtak. Epikharisz, aki igen kapós nő volt, nem fedte fel előtte a többi összeesküvő nevét, és ezért nem is volt tisztában azzal, hogy az összeesküvés milyen széles körben terjedt el. Ezért Proculus a biztosnak látszót választotta a bizonytalan helyett, arra gondolva, hogy az első feljelentő kapja a legnagyobb jutalmat.
Sietett Rómába Néróhoz, hogy mindent elmondjon. Hiúságában és népszerűségéről meggyőződve, Néró kezdetben nem nagy figyelmet fordított a szavaira, mivel az ismeretei nagyon hiányosak és bizonytalanok voltak. Epikhariszt természetesen elfogatta, és kínvallatásra Tigellinusnak adta át. Tigellinus értett ehhez a tudományhoz, és főként akkor, ha szép nőről volt szó. Miután beteges hajlamú lett, gyűlölettel viseltetett a nők iránt, és élvezetet lelt abban, ha kínzásukat nézte.
De Epikharisz szilárd maradt, és makacsul tagadott mindent, állítva, hogy Proculus merő badarságokat beszél. Tigellinus természetellenes hajlamáról a kínzás közben olyan részletesen beszélt a praetorianusoknak, hogy Tigellinusnak elment a kedve a vallatástól, és félbehagyta az ügyet. Epikharisz akkor már annyira össze volt törve, hogy járni sem tudott többé.
Az összeesküvőknek végül sietőssé vált a dolog, miután Epikharisz elfogatásáról hallottak. Döbbenet uralkodott az egész városban, mivel nagyon sokan keveredtek az ügybe, és aggódtak az életükért. Az egyik centurio, akit Piso felbérelt, megkísérelte a börtönben megölni Epikhariszt, mivel az összeesküvők nem bíztak az asszony hallgatásában. A fogoly őrei megakadályozták kísérletében, mivel Epikharisz Tigellinus magánéletéről szóló páratlan történeteivel nagy népszerűséget szerzett a praetorianusok körében.
A következő napon került sor Ceres áprilisi ünnepének megülésére, és a félig kész nagy cirkuszban fogatversenyt kellett rendezni a földanya tiszteletére. Az összeesküvők úgy vélték, hogy ott valósíthatják meg a legjobban a tervüket. Nérónak olyan sok helye volt az Aranyházban és hatalmas kertjeiben, amelyekhez még a Serviliusok híres kertjeit is hozzácsatolta, hogy ő maga nem sokat járt többé a városba.
Gyorsan elhatározták, hogy az összeesküvők a nagy cirkuszban lehetőleg Néró közelében helyezkednek el. A megfelelő pillanatban Lateranus, ez a rettenthetetlen, termetes férfi, Néró lába elé veti magát, hogy jóindulatának jelét kérje tőle, és magához rántja Nérót. Amikor Néró védtelenül rugdalózik a földön, a felesküdött haditribunusok és centuriók meg a többi összeesküvő, akiben van elegendő bátorság, odasietnek, mintha Nérón akarnának segíteni, és agyonverik őt.
Flavius Scaevinus magának követelte az első tőrszúrás jogát. Neki, mint korábbi apósom, a városi praefectus rokonának, könnyű volt Néró közelébe kerülnie. Kicsapongásai miatt olyan puhánynak tartották, hogy még Néró sem feltételezhetett róla semmi rosszat. Valójában enyhén zavaros fejű volt, és kényszerképzetek gyötörték. Semmi rosszat nem akarok mondani itt a Flaviusok nemzetségéről, de Flavius Scaevinus azt képzelte, hogy Ferentumban, egy ősrégi templomban megtalálta a Szerencse istennőjének a tőrét, amelyet mindig magánál tartott. Hallucinációiban azt képzelte, hogy a tőr jóvoltából nagy tettekre rendeltetett. Egy pillanatig sem kételkedett szerencséjében, s ezért is ajánlkozott, hogy ő adja le az első döfést.
Pisónak Ceres templománál kellett várakoznia. Faenius Rufusnak és a többi összeesküvőnek onnan kellett őt a praetorianusok táborába kísérniük Antóniával együtt. Még Tigellinus részéről sem vártak ellenállást, ha egyszer Nérót megölték, hiszen értelmes ember volt, aki a saját érdekeit nézte. Az összeesküvők elhatározták ugyan, hogy a nép örömére kivégeztetik őt, ha a hatalmat a kezükbe kaparintották, de ezt Tigellinus nem tudhatta előre.
A tervet mesterien kidolgozták, és minden tekintetben kiváló volt. Az volt az egyetlen hibája, hogy nem sikerült.

 

 

TIZENKETTEDIK KÖNYV
A feljelentő

Ceres ünnepének előestéjén, miután mi többiek távoztunk Piso házából, Flavius Scaevinus részletes tanácskozást folytatott Antonius Natalisszal, majd hazament, és komoran hozzáfogott, hogy tollba mondja a végrendeletét. Tollbamondás közben előhúzta tokjából a kopott szerencsetőrét, és észrevette, hogy a rozsdás fegyver már a kora miatt is túlságosan tompa, semhogy alkalmas lenne a célra. Odaadta szabadosának, Milichusnak, hogy élesítse meg, zavaros, ijesztő szavakkal és széles taglejtésekkel hallgatást követelve a férfitől. Ekkor ébredt fel Milichusban a gyanú.
A szokásostól eltérően Scaevinus arra is parancsot adott, hogy terítsenek ünnepi vacsorát az egész háza népének. A vacsora alatt zokogva, majd jókedvet színlelve számos rabszolgát felszabadított, a többieknek pedig ajándékba pénzt osztogatott. A vacsora után könnyekre fakadt, és arra kérte Milichust, készítsen sebre való tépést meg vérzéscsillapító szereket. Ez Milichust véglegesen meggyőzte, hogy gazdája valami rosszat forral. Bizonyára már korábban neszét vehette már az összeesküvésnek, mert ugyan ki ne tudott volna róla.
A biztonság kedvéért a feleségétől kért tanácsot. A nők értelmes módján a felesége meggyőző erővel bizonygatta neki, hogy aki elsőnek ér a malomba, az jut be elsőnek őrölni.
A saját élete forog kockán. A többi szabados és rabszolga majdnem ugyanazt látta és hallotta, mint ő. A hallgatás tehát nem ér semmit. Éppen ellenkezőleg, Milichusnak minden oka megvan arra, hogy siessen, és a többieket megelőzve tegyen feljelentést. Fölösleges a lelkiismeretére, a gazdája életére gondolnia, meg arra, hogy hálával tartozik neki, amiért felszabadította. A bőséges jutalom idővel elcsitítja majd az ilyen gondolatokat.
Milichus nem tudott egykönnyen kijutni a házból, mert Scaevinusnak nem jött álom a szemére, bármilyen sok bort ivott is. Azután meg Scaevinus felesége, Atria Gallia, aki szépségéről, válásairól és könnyelmű életéről volt híres, az ünnepi lakomától feltüzelve bizonyos szolgálatokat követelt Milichustól, amelyek fölött Milichus feleségének szemet kellett hunynia, és amelyekbe Scaevinus is belement, mert úgy érezte, hogy a saját kedvtelései miatt nem emelhet szót ellene. Azt hiszem, ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy Milichus felesége ilyen tanácsokat adjon a férjének. Ezt a mentségére mondom el.
Már virradt, amikor a szerencsetőrrel, mint bizonyítékkal a köntöse alatt, Milichus Servilius kertjébe ért. De az ajtónállók természetesen be sem engedték a felszabadított rabszolgát, nemhogy Néró színe elé bocsátották volna kora reggel, Ceres szent ünnepe előtt. Odavetődött Epaphroditosz, akinek kora reggel néhány szép gepárdkölyköt kellett hoznia Néró számára. Néró ez idő tájt Vestinus consul feleségéért, Statilia Messalináért rajongott. A gepárdkölyköket neki akarta ajándékozni, hogy a fogatversenyek alatt a consuli páholyból pompás állataival kérkedhessen. Epaphroditosz észrevette a vitát a kapunál, és sietett lecsillapítani az őröket, akik lándzsanyéllel verték Milichust, hogy elhallgattassák. Milichus szorult helyzetében nagy hangon Néró nevét kiáltozta, mivel nem engedték be.
A Szerencse istenasszonya talán sem azelőtt, sem azután nem fedte fel előttem ilyen világosan az arcát. Még világosabban tapasztalhattam, hogy a nemeslelkűség és a bőkezűség már ebben az életben elnyerheti a jutalmát. Epaphroditosz ismerte Milichust mint Flavius Scaevinusnak, feleségének, Sabina rokonának a szabadosát, és ezért a segítségére sietett. Miután Milichus elmondta, mi járatban van, Epaphroditosz nyomban felfogta az ügy fontosságát. Eszébe jutott, hogy hálával tartozik nekem, és ezért a gepárdokat pórázon vezető rabszolgát tüstént hozzám küldte, hogy közölje velem, mi van készülőben. Csak ezután ébresztette fel Nérót, és vitte a gepárdkölyköket meg Milichust Néró hatalmas ágya mellé.
Epaphroditosz rabszolgája a legmélyebb álmomból vert fel, mert Sabina előítéletei miatt, a családi béke megőrzése érdekében, nem akartam részt venni Ceres ünnepén, bármennyire szükséges lett volna a hírnevem szempontjából, hogy nárcisszal a kezemben mutatkozzam a többi lovag között a földanya szertartásait végezve, mikor mindenki jól tudta, hogy szabadosaim közvetítésével kiterjedt gabonakereskedelmet folytatok. A rabszolga izgatott szavainak hallatára nyomban talpra ugrottam. Csak a köntösömet kaptam magamra. Meg sem beretválkozva és reggeli nélkül futottam vele Servilius kertjébe.
A futástól olyan csúnyán kifulladtam, hogy szilárdan elhatároztam, újra megkezdem a testgyakorlást a gümnaszion stadionjában, és rendszeresen járok lovagolni, ha a szerencse szeszélye még megmentené az életemet. Ráadásul futás közben sebtében el kellett végeznem magamban a helyzet gyors újraértékelését, és fontolóra kellett vennem, kik azok a személyek, akiket a legelőnyösebb azonnal feladnom.
Amikor-a palotába értem, Néró még mindig morózus volt a hirtelen ébresztés miatt, noha különben talpon kellett volna már lennie Ceres ünnepe miatt. Hatalmas selyemágyán ásítozva játszadozott a gepárdkölykökkel, és hiúságában még akkor sem vette teljesen komolyan a dadogó szabados kétségbeesett magyarázatait. Elküldött ugyan Tigellinusért, és megparancsolta, hogy Epikhariszt vezessék még egyszer a színe elé. A praetorianusok úton voltak már, hogy letartóztassák, és Néró elé hozzák Scaevinust, hogy adjon magyarázatot gyanús viselkedésére. Miután egyre csak a végrendeletet meg a sebre való tépést hajtogatta, Milichusnak az is eszébe jutott, hogy a felesége biztatta, említse meg azt is, hogy az előző este gazdája hosszasan beszélgetett Piso bizalmi emberével, Natalisszal. Néró türelmetlenül legyintett a kezével, és kiadta a parancsot:
– Jöjjön Natalis is, hogy előttem tisztázza az ügyet! De mindjárt fel kell öltöznöm Ceres ünnepére.
Látszólagos nemtörődömsége ellenére a hüvelykujjával az időtől megzöldült bronztőr élesre köszörült hegyét próbálgatta, és azt hiszem, eleven fantáziájával elképzelte, milyen érzés lenne, ha ilyesvalamit hirtelen húsos mellkasába döfnének. Ezért nyájasan fogadott, amikor a futástól még mindig zihálva és verítékemet törölgetve kijelentettem, hogy olyan fontos mondanivalóm van, ami pillanatnyi halasztást sem tűr.
Gyorsan lelepleztem az összeesküvők gyilkossági tervét, és habozás nélkül megemlítettem, hogy Piso a vezetője, a segítőtársa pedig Lateranus, akinek a cirkuszban Nérót kellett volna a földre rántania. Hiszen őket úgysem menthette meg már semmi. Mintha egész idő alatt tüzes parázson ültem volna, arra gondolva, mi mindent mond el Epikharisz, hogy az újabb kínzásoktól megszabaduljon, ha egyszer az összeesküvés kiderült.
A gepárdkölykökről az a szerencsés ötletem támadt, hogy feladjam Vestinus consult, mert eszembe jutott Néró érdeklődése, amelyet szép felesége iránt tanúsít. A valóságban Vestinust egyáltalán nem tartották érdemesnek, hogy bevegyék az összeesküvésbe, mivel köztársasági nézetei voltak. Néró csak ekkor komolyodott el. A hivatalát gyakorló consul részvétele az összeesküvésben és a gyilkossági tervben komoly dolog volt. Harapdálni kezdte az ajkát, és reszketni kezdett az álla, mint egy megbántott gyermeknek, annyira biztos volt a népszerűsége felől.
Általában szívesen adtam fel a szenátori rend tagjait, mert atyám sorsa miatt a bosszú természetes fiúi kötelességem volt. Hiszen a szenátus egyhangúlag ítélte halálra atyámat, s még annyi fáradságot sem vett, hogy szavazásra bocsássa az ítéletet, s ennek következményeként tulajdon fiam, Iucundus is az életét vesztette a fenevadak előtt. Ezért véleményem szerint semmivel sem voltam adósa a szenátusnak. A saját terveim szempontjából is célszerű volt, hogy a szenátusban a tagok számának csökkenése miatt üresedés legyen.
Miután néhány nevet felsoroltam, hirtelen elhatározásra jutottam, és fürgén feladtam Senecát. Ő maga nyíltan elismerte, hogy az élete Piso biztonságától függ, úgyhogy őt sem menthette meg semmi. Érdememül tudják majd be, hogy elsőnek mertem feljelenteni a hatalmas férfiút. Természetesen nem említettem, hogy magam is jártam nála. Csupán annyit jegyeztem meg, hogy Néró meggyőződhet róla, ha tisztázza, hogy Seneca, betegsége és rossz állapota ellenére, a városba érkezett-e Ceres ünnepére vagy sem, noha mindenki tudta, hogy Róma régi isteneinek tiszteletét nem tekintette egyébnek, mint államilag célszerű babonának.
Néró először úgy tett, mintha el sem hitte volna. Kiválóan játszotta a megdöbbenést és a szörnyülködést öreg tanítómesterének szörnyű álnoksága miatt, aki csupán neki köszönhette hatalmas vagyonát és érvényesülését a hivatali pályán. Seneca maga mondott le az állásáról anélkül, hogy bárki kényszerítette volna, úgyhogy semmi oka sem volt haragudni Néróra. Néró még néhány könnyet is ejtett, a gepárdkölyköket az ágyból a padlóra dobta, és hitetlenkedve kérdezte, miért gyűlölik őt, noha minden tőle telhetőt megtesz Róma szenátusának és népének a javáért, hiszen feláldozta á saját kényelmét, hogy igazságosan viselje a császári kötelességek súlyos terhét.
– Miért nem mondták meg nekem? – panaszkodott. – Többször is kijelentettem, hogy inkább lemondok a hatalomról, ha egyszer bárhol meg tudnék élni mint művész. Miért gyűlölnek engem?
Haszontalan és veszedelmes lett volna pontosan megmagyarázni ezt neki. Szerencsére éppen megérkezett Tigellinus és Flavius Scaevinus. Jelentették, hogy Epikharisz a kertben várakozik a hordszékben. Annyira összetörték, hogy nem tudott járni.
Néró előnyösebbnek tartotta, hogy eleinte úgy tegyen, mintha nem tudna az összeesküvés tényleges méreteiről. Flavius Scaevinust és Milichust szembesíteni akarta a kihallgatás során. Engem kiküldött, és szívesen távoztam, mert így alkalmam kínálkozott, hogy beszéljek Epikharisszal, hogy figyelmeztessem, és megegyezzem vele a többi feljelentést illetően. Távozóban észrevettem, hogy Néró behívatta germán testőreit, és sanda pillantásokat vetett Tigellinusra.
Hiszen még mindig frissen élt a Seianus-féle összeesküvés emléke Tiberius idejéből, amikor a császár tévedésből túlságosan megbízott a praefectus praetoriiben. Ezért attól kezdve általában mindig ketten vannak akik egymásra vigyáznak. Ugyanehhez az elővigyázatossághoz kellett visszatérnie Nérónak, amikor Faenius Rufust újra kinevezte Tigellinus hivatal társának. Csak a személy tekintetében tévedett. De nekem eszem ágában sem volt feladni Faenius Rufust, a barátomat. Sőt, elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy senki még véletlenül se keverje a nevét az ügybe. Már csak ezért is beszélni akartam Epikharisszal.
A hordszéket letették a földre, függönyeit gondosan előrehúzták, a rabszolgák a gyepen heverésztek, és mindkét őr szitkozódva tiltotta meg, hogy a foglyot zavarjam. De Néró új pénze megtette a magáét. Távolabb húzódtak, és félrehúzva a hordszék függönyét, így suttogtam: „Epikharisz, a barátod vagyok. Fontos mondanivalóm van számodra.”
De Epikharisz nem válaszolt. Csak ekkor vettem észre, hogy útközben letépte melléről a véres kötést, amelyet az őröktől kapott, hurkot kötött belőle a nyakára, a másik végét pedig a hordszék keresztfájához erősítette. Aztán egész testsúlyával előrevetette magát, és mivel a kínzások elcsigázták, sikerült felakasztania magát, mert bizonyára félt, hogy nem bírja ki az újabb kínzást. Miután meggyőződtem róla, hogy meghalt, izgatottan kiáltozva az őröket hívtam, és megmutattam nekik, mi történt, magamban magasztalva azt a nemeslelkűséget, amelyet utolsó pillanatban ez a nő tanúsított, akiről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy tiszta életet élt volna. Öngyilkosságával megszabadult attól, hogy leleplezze bűntársait, és szabad kezet adott nekem.
Az őrök természetesen megijedtek, és attól tartottak, hogy figyelmetlenségük miatt büntetésben részesülnek. De ilyesmire nem volt már idő. Néró munkához látott, és nem hagyta, hogy jelentéktelen dolgokkal zavarják. Epikharisz öngyilkossága csak megerősítette szemében az összeesküvés hírét, amelybe a hajóhad is belekeveredett. Ami engem illet, elismerem, hogy Epikharisz összemarcangolt mellének és összezúzott tagjainak láttára úgy felfordult a gyomrom, hogy a hordszék, mellett a fűbe hánytam, noha azon a reggelen még nem volt időm enni.
Ez természetesen részben a hirtelen megrázkódtatás következménye volt, mondhatnám úgy is, hogy a megkönnyebbülés miatt, amelyet a nemes nő hősiessége okozott. Hiszen a halálával kulcshelyzetbe segített engem az összeesküvés leleplezésében.
Puszta hálából a saját költségemre temettettem el Epikhariszt, mivel korábbi barátai érthető okokból nem hantoltatták el. Sőt, éppen ellenkezőleg nekik maguknak volt szükségük temetésre. A sírjára márvány, emléktáblát állíttattam, amelyre ezt a feliratot vésettem: „Epikharisznak, művészete kiválóságának, a római lovagok hálásan magasztalják hűségedet.”
Úgy vélekedtem, jogom volt erre a kétértelmű csipkelődésre a lovagokkal szemben, akik életüket köszönhették neki, nem beszélve arról a gyönyörűségről, amelyet művészete nyújtott sokuknak, de akik annyi fáradságot sem vettek, hogy akár a legcsekélyebb áldozattal tiszteljék az emlékét. Hiszen a lovagi rend sokkal nagyobb számban keveredett az összeesküvésbe, mint a szenátus. Nem sok olyan tagja volt, aki ne tudott volna a tervről, és ne kereste volna Piso barátságát.
Amint Néró ravaszul faggatta, Scaevinus a halálos veszedelemben visszanyerte hidegvérét, férfias magatartást tanúsított, és egyenesen Néró szemébe nézve makacsul állította, hogy ártatlan. Néró gyanakvása egy pillanatra elhalványult.
– Az a tőr – mondta becsmérlőleg Scaevinus – mindig őseim szent hagyatéka volt, és a hálószobában őriztem. Titokban orozta el az álnok rabszolga, aki bemocskolta hitvesi ágyamat, és attól félt, hogy ezért büntetést kap. Végrendeletet korábban is készítettem, nem is egyet, ahogyan minden értelmes ember teszi, amikor a körülmények megváltoznak. Ugyanígy azelőtt is szabadítottam fel rabszolgákat, erre maga Milichus a legjobb bizonyíték, és ajándékba pénzt is osztogattam nekik. Tegnap este a szokásosnál bőkezűbb voltam, mert nagyon berúgtam, és eladósodásom miatt nem bíztam benne, hogy az adósságaim megengedik testamentumom rendelkezéseinek teljesítését. Ennek akartam elejét venni. A sebre való tépés említése Milichus esztelen koholmánya. Itt én vagyok a vádló, és nem ő. Azt hiszem, gyorsan kiderítheted, miért fél tőlem az az átkozott rabszolga, ha a feleségemet sarokba szorítod. Eddig a jó hírem miatt nem akartam leleplezni hitvesi ágyam meggyalázását, de ha odáig mennek a dolgok, hogy engem, az ártatlan embert, alaptalanul az uralkodó elleni gyilkossági szándékkal vádolnak, akkor itt a legfőbb ideje, hogy elmondjam, ami a szívemen fekszik.
Hibát követett el, amikor eladósodását említette. Néró egészen helyesen arra a következtetésre jutott, hogy a csőd szélén neki csak nyernivalója volt az összeesküvésből, és semmi vesztenivalója. Ezért Scaevinust is és Natalist is külön-külön hallgatta ki, hogy miről beszélgettek olyan sokáig az előző este. Természetesen egymásnak ellentmondóan nyilatkoztak a beszélgetés tartalmáról, mert nem gondoltak arra, hogy előre felkészüljenek a kihallgatásra.
Tigellinus megmutatta nekik a vasgallért, a vaskarmokat és a többi kínzószerszámot, de hozzájuk sem kellett nyúlni. Először Natalis tört meg, aki a legtöbbet tudta az összeesküvésről, és remélte, hogy nyer valamit, ha önként mindent bevall. Feljelentette szeretett Pisóját és másokat, és természetesen megemlítette, hogy Senecával is felvették a kapcsolatot. A szerencsémnek köszönhettem, hogy már előtte feladtam Senecát.
Miután hallotta, hogy társa vallomást tett, Scaevinus is felhagyott a hiú reménnyel, felfedte a saját részét, és többek között feladta Seneciót, Lucanust, Petroniust és sajnos, engem is. Erre a fordulatra ugyan könnyen állíthattam, hogy csupán azért vettem részt az előző napi gyűlésen, hogy bizonyságot szerezzek az összeesküvésről, és látszólag Pisót támogatva, megmenthessem az uralkodó életét.
Az óvatosság kedvéért nem tolakodtam, hogy részt vegyek a praetorianusok megvesztegetéséhez szükséges pénzgyűjtésben. Tehát nyugodtan közölhettem, kire bízták azt a mintegy harminc millió sestertiust, hogy gondoskodjék a kiosztásáról. Néró örült, hogy könnyűszerrel ilyen pótláshoz jut állandó hiányban szenvedő kincstára részére, noha természetesen végső soron ennek százszorosára tett szert a bűnösök vagyonának elkobzásával. Csupán Seneca és Pallas halála, számításaim szerint, legalább ezermillió sestertiust jövedelmezett neki.
Pallas azt a tévedést követte el, hogy kastélyából szertartásos levelet írt, amelyben köszönetet mondott Piso meghívásáért, sajnálkozott, hogy nem mehetett el, és közölte, hogy lélekben velük van. Ez a levél, amelyet az udvarias formaság diktált, elég volt halálos ítéletének a kimondásához. Nem mintha bárki ártatlannak vélte volna őt. De ezt csak a rosszindulatú emberek koholták, akik azzal vádolták Nérót, hogy kellő bizonyíték hiányában mond ki halálos ítéletet.
De Néró szükségállapotban cselekedett, és megszerezte a szenátus jóváhagyását a rendkívüli állapot kihirdetéséhez, úgyhogy jogilag érvényes felhatalmazást kapott intézkedéseihez. És talán senki sem vádolhatja őt azzal, hogy visszaélt volna ezzel a felhatalmazással. Sőt, a nép értelmes fiai úgy vélekedtek, hogy túlságosan szelíden járt el, ha már egyszer kéretlenül ilyen remek lehetőséget nyert a szenátus és a lovagi rend hatalmának szétzúzására.
De Néró nem akart állami felfordulást. Ilyesmi hosszú időre akadályozta volna zsúfolt énekgyakorlatait, mikor arra készülődött, hogy fellépjen Görögországban, valamennyi művészet bölcsőjében. A saját hírneve miatt sem akarta, hogy a nép tudomást szerezzen arról, hogy az összeesküvés valójában milyen széles körökben elterjedt, és hogy a nemesség milyen mélységesen gyűlölte őt. Hiszen akkor könnyen arra lehetett volna gondolni, hogy az ilyen engesztelhetetlen gyűlöletnek feltétlenül meglehetett a maga titkos oka. És Néró egyéni élete nem bírta el a túlságosan alapos vizsgálatot.
A mendemondák eloszlatására jobbnak látta, hogy egy bizonyos idő elmúltával házasságot kössön Statilia Messalinával, aki mégiscsak a Iulius-nemzetség sarja volt, és így Poppaeánál összehasonlíthatatlanul előkelőbb volt. Ő és Néró utólag nagyon hálás volt nekem, hogy leleményesen gondoskodtam Néró számára az alkalomról, hogy eltétesse láb alól indulatos férjét, Vestinus consult. Néró régóta vonzódott hozzá, de Statilia Messalina úgy számított, hogy semmi lehetősége sincs Antónia mellett. Az egész város tudott róla, hogy Néró állami okokból Antóniának teszi a szépet, és minden értelmes ember úgy vélekedett, hogy Antónia idővel beleegyezik a házasságba, noha kezdetben illendőségből nemet kellett mondania.
Miután tisztázta az összeesküvés méreteit, Néró először le akarta fújni Ceres ünnepét, de Tigellinus és én meggyőztük róla, hogy ez nem lenne bölcs dolog. Jobb, ha parancsot ad, hogy katonaság szállja meg a várost, és a hajóhad miatt pedig Ostiát, mialatt a nép összegyűl, hogy megnézze a fogatversenyeket. A nagy cirkuszban van a legjobb alkalom arra, hogy feltűnés nélkül letartóztassák az összeesküvésbe keveredett szenátorokat és lovagokat, mielőtt még a városból a légiókhoz menekülnének. Néró üzenetet küldött Ceres papi collegiumának és a cirkuszba, hogy múló rosszulléte miatt nem vehet részt az áldozat bemutatásán és a fogatversenyben, de ígéretet tett, hogy később Cerest és a népet egyaránt kárpótolja érte. A nép természetesen nagyon csalódott, hogy pompás lovaival nem vett részt a versenyen.
Pisót késedelem nélkül le kellett tartóztatni. Becsvágyától elvakultan idő előtt útra kelt kíséretével, hogy Ceres temploma előtt várakozzék. Itt kapta a hírt, hogy Milichus feljelentést tett, meg hogy Scaevinust és Natalist elfogták. Sietve visszatért házába, bár kísérői közül a legbátrabbak követelték, hogy a pénzzel együtt tüstént induljon a praetorianusok táborába, vagy legalább menjen fel a fórum szónoki emelvényére, hogy a néptől segítséget kérjen.
A gyors cselekvés talán még az ő javára billenthette volna a Szerencse istenasszonyának mérlegét. Faenius Rufus a táborban volt, Tigellinus a városban volt, és így tőle nem kellett tartani, és sok haditribunus meg centurio csatlakozott az összeesküvéshez. Még ha a katonák el is árulják, és a nép cserbenhagyja, akkor is legalább bátor kíséretével, becsülettel halt volna meg, őseihez méltó lett volna, és a jövő nemzedékek szemében eléri a szabadság harcosának hírnevét.
De Piso nem volt alkalmas ember arra a szerepre, amelyre fel akarták emelni, mint ezt már említettem. Miután egy ideig fejvesztetten ingadozott, hazatért, mintha mi sem történt volna. Tehetetlenségét látva, még legbátrabb kísérői is mentek a maguk útjára, s megkísérelték, hogy ki-ki mentse, ami még menthető.
A biztonság kedvéért Néró egy szakasz praetorianus újoncot küldött Piso elfogására, mivel okkal tartott attól, hogy az öreg katonák rokonszenveznek az összeesküvéssel a Tigellinus által bevezetett vasfegyelem miatt. Amikor a katonák megérkeztek, Piso elvágta ereit. Megtalálták véres végrendeletét, amelyben szolgai módon próbált hízelegni Nérónak, hogy vagyonának egy részét megmentse a felesége számára.
Lateranus háza volt az egyetlen, ahol igazi ellenállást fejtettek ki. Ennek az lett a következménye, hogy Lateranust a rabszolgák vesztőhelyére vonszolták, noha consuli hivatalt viselt férfi volt. Statius haditribunus olyan gyorsan csapta le a fejét, hogy a saját kezét is megvágta. De az összeesküvők közül Lateranus volt az egyetlen, aki csökönyösen hallgatott, és nem fedte fel, hogy maga Statius is benne volt az összeesküvésben. Innen volt a nagy sietség.
Mindenki más készségesen beszélt, és halála előtt feladta a többieket, Lucanus költő még a tulajdon anyját is, Junius Gallio pedig, aki Korinthoszban a parancsnokom volt, a bátyját, Senecát. A szenátus ülésén Galliót nyíltan testvérgyilkossággal vádolták, és azt állították, hogy ő sokkal alaposabban belekeveredett az összeesküvésbe, mint a bátyja, de Néró úgy tett, mintha nem hallotta volna. Lucanus anyját is békén hagyta, és egyáltalában nem zaklatta, noha fia költői hírnevének növelésére mindig gonoszul beszélt Néróról, és szemérmetlen citerapengetőnek nevezte őt.
Csupán Praenestében kerül sor fegyveres összecsapásokra, miután a gladiátor iskola fellázadt. De a gladiátorok először a saját gazdájukat ölték meg, aki az összeesküvésre csábította őket, és aztán kifosztották a várost meg a zsidók boltjait, számos házat felgyújtottak, bántalmazták a férfiakat, és megerőszakolták a nőket, mégpedig olyan lelkesen, hogy még Rómában is túlzó hírek terjedtek el a számukról.
A piactereken és a vásárcsarnokokban felidézték Spartacus lázadását. Számos egyszerű ember, kis motyójával, pánikhangulatban menekült a városból. De a gladiátorokat egy nap alatt leverték. Miattuk nyomoztak összeesküvők után Itália városaiban is, és a feljelentők természetesen nem hiányoztak. A Serviliusok kertje időnként zsúfolásig tele volt a pázsiton heverésző foglyokkal, akiket ki kellett hallgatni a kivégzésük előtt.
Túlságosan hosszú lenne felsorolni mindazokat a híres neveket, akiknek viselői vesztőhelyre jutottak, vagy öngyilkosságot követtek el, noha Néró irgalomról tett bizonyságot, s korlátozta a vádlottak számát. De ő is csak ember volt, és túlzás lett volna azt követelni tőle, hogy a vádlottak kiválasztásánál ne vegye figyelembe az elszenvedett sértéseket vagy állandó pénzhiányát.
Statilia Messalinától függetlenül még mindig emlékezett Poppaeára, és kihasználta az alkalmat, hogy száműzze Rufrius Crispinust, csupán azért, mert Poppaea előző férje volt. Néró féltékenységében sohasem tudta elviselni Poppaeának ebből a házasságából született fiát. Egy csónakkiránduláson a vízbe fojtatta a fiút, mert értelmetlenségében azzal kérkedett, hogy Néró örököse lesz, és egyszer még császár lesz belőle.
A város tele volt holttestekkel. Azok közül a férfiak közül, akik férfias magatartást tanúsítottak, csupán Subrius Flavus haditribunust említem meg. Amikor Néró megkérdezte, hogyan feledkezhetett meg katonai esküjéről, nyíltan ezt válaszolta:
– Senki sem volt hűségesebb katonád, mint én, amíg szeretetreméltó voltál. Csak akkor kezdtelek gyűlölni, amikor anyád és feleséged gyilkosa lettél, és fogathajtóként, komédiásként meg gyújtogatóként léptél fel.
Ettől a szókimondástól Néró érthetően haragra gerjedt, és megparancsolta az egyik feketének, akit centuriónak léptetett elő, hogy vigye Subriust a legközelebbi mezőre, és teljesítse a feladatát. A fekete eleget tett a parancsnak, és szaporán sírgödröt ásatott a mezőn. Flavus észrevette, hogy a sírgödör nem lesz elég mély, és gúnyosan megjegyezte a körülötte nevetgélő katonáknak:
– Ez a feketebőrű még előírásos sírgödröt sem tud készíteni.
A néger centurio annyira félt Subrius Flavus előkelő származásától, hogy reszketett a keze, amikor Flavus katonásan lehajtotta a fejét. Ezért csak nagy üggyel-bajjal, két csapásra sikerült elválasztania a fejét a törzsétől.
Faenius Rufus viszonylag sokáig megúszta, de végül a kihallgatásra várókat egyre jobban bosszantotta, hogy neki a hivatala miatt a vádlójukként kellett fellépnie. Olyan sok oldalról jelentették fel, hogy Nérónak el kellett hinnie a bűnösségét, noha vádlói minőségében igyekezett szigort tanúsítani, hogy elterelje magáról a gyanút. Néró parancsára a kihallgatás közben egy izmos katona a padlóra teperte, és megkötözte. Mint annyian mások, ő is életét vesztette, nagy bánatomra, mert barátok voltunk, és utána másik férfit neveztek ki az állami gabonakészletek vezetőjének, aki önzőbb volt, mint ő.
De csak önnön gyengeségét vádolhatta. Kiváló alkalma lett volna arra, hogy beavatkozzék az események folyásába. Seneca valóban a városba jött Ceres ünnepére, és miután hallott a történtekről, a negyedik mérföldkő magasságában, a város területén levő házában maradt. Néró a saját testőrségéből Gavius Silvanus tribunust küldte el, hogy megkérdezze Senecától, mit tud felhozni mentségére Natalis beismerő vallomása alapján. Silvanus alkonyatkor körülvétette a házat, és maga lépett be, amikor Seneca éppen vacsorához ült a feleségével, Paulinával és néhány barátjával, igen nyomott hangulatban.
Seneca csendben folytatta étkezését. Mellesleg csak annyit válaszolt, hogy Natalis Piso küldötteként járt nála is, sajnálkozását fejezte ki, hogy nem fogadta el Piso meghívását. Ő, Seneca, egészségi állapotára hivatkozott. Semmi oka sem volt arra, hogy másvalaki érdekeit támogassa a saját érdekeinek a rovására. Silvanusnak be kellett érnie ezzel a válasszal.
Amikor Néró megkérdezte, hogy Seneca talán arra készülődött, hogy önként váljék meg az élettől, Silvanusnak el kellett ismernie, hogy Senecán a félelem semmilyen jelét sem tapasztalta. Néró kénytelen volt megparancsolni neki, hogy térjen vissza Senecához, és közölje, hogy Senecának meg kell halnia. E parancs kiadása kényelmetlen volt Néró számára. Hírneve miatt jobban szerette volna, hogy egykori tanítója a régi barátság kedvéért hajlandó lett volna legnagyobb csendben öngyilkosságot elkövetni.
És hogy még mindig mennyire egy hajszálon függött Néró sorsa, bizonyítja az is, hogy Silvanus a parancs kiadása után először a praetorianusok táborába ment, hogy Faenius Rufusszal beszéljen. Jelentette neki a császár parancsát, és megkérdezte, köteles-e a parancsnak engedelmeskedni. Silvanus maga is az összeesküvők közé tartozott. Rufusnak még lehetősége lett volna, hogy Senecát kiáltassa ki császárnak, lepénzelje a praetorianusokat, és fegyveres zendülést robbantson ki, ha úgy látja, hogy hivatala miatt nem ölheti meg Nérót.
Utólag fontolóra vettem az ő választási lehetőségeit. A praetorianusok aligha tanúsítottak volna túlzott lelkesedést az iránt, hogy a citerapengető helyére filozófus emelkedjék a császári trónra, de gyűlölték Tigellinust, és szerintem készek lettek volna a cselekvésre, hogy a vasfegyelem miatt megbuktassák őt. Valamennyien ismerték Seneca gazdagságát, és egészen magas pénzjutalmat csikarhattak volna ki belőle.
Rufusnak más oka is volt Seneca támogatására. Eredetileg zsidó származású volt, és Jeruzsálemből származott, noha magas állami hivatala miatt igyekezett titokban tartani a származását. Apja felszabadított rabszolga volt, aki annak idején. Kürénében beletanult a gabonakereskedelembe, és miután a fiát letelepítette Rómában, a pénzével rábírta a Faeniusokat, hogy adoptálják őt. Rufus kiváló jogi iskoláztatást kapott, tehetsége és gyakorlatias észjárása jóvoltából jól boldogult a pályáján. Nem tudom, hogy Simon, az apja, miért akarta, hogy a fia rómaivá változzék, de azt biztosan tudtam, hogy Faenius Rufus együtt érzett a keresztényekkel. Atyám egykor elmesélte, hogy Jeruzsálemben Rufus atyjának kellett cipelnie a názáreti Jézus keresztjét a vesztőhelyre, de nem emlékeztem pontosan atyám valamennyi elbeszélésére. Később azokban a levelekben, amelyeket Jeruzsálemben az elmezavar hatalmában írt, megtaláltam a kürénei Simon nevét, és rájöttem, hogy atyám segítette Rufust az adoptálási ügyben és származásának titkolásában. Talán éppen ezért sikerült olyan könnyen elnyernem Rufus barátságát, amikor a legnagyobb szükségem volt rá gabonavásárlásaim kezdetén.
Seneca trónralépése politikailag olyan előnyös lett volna á keresztények számára, hogy ennek érdekében érdemes lett volna néhány elvet feláldozni. Hiszen akkor a keresztények még a történelem alakulására is hatást gyakorolhattak volna, így viszont most a tanításuk arra van ítélve, hogy közeli évtizedekben feledésbe merüljön és eltűnjék.
Faenius Rufus számára bizonyára nehéz volt a választás. De ő kiváló jogász és gabonakereskedő volt, nem pedig katona. Ezért nem tudott döntő elhatározásra jutni, hanem talán abban bízott, hogy nem leplezik le. Megparancsolta Silvanusnak, hogy engedelmeskedjék Nérónak.
Silvanus becsületére meg kell említeni, hogy nem személyesen ment be, hanem a centurióját küldte be, hogy adja át az üzenetet Senecának. Senecának a halál közeledtével tanúsított lelki nyugalmáról olyan sok felemelő beszámolót írtak, hogy nekem nem érdemes hosszasan foglalkoznom a halálával. De szerintem mégsem volt szép, hogy ijesztgetéssel igyekezett rávenni fiatal feleségét, aki előtt még ott állt az egész élet, hogy vele együtt haljon meg.
Barátainak az elbeszélése szerint ugyan először vigasztalta a feleségét, és megfogadtatta vele, hogy nem temetkezik örökös gyászba, hanem bánatában azzal vigasztalja majd magát, hogy visszaemlékezik Seneca életére, amely az erények szakadatlan gyakorlásában telt el. Miután ezzel meghatotta a feleségét, egyszersmind utalt arra, mekkora borzadállyal gondol arra a sok bántalmazásra, amely az ő szeretett feleségét fenyegeti, ha egyszer a vérszomjas Néró hatalmába kerül. Paulina kijelentette, hogy inkább együtt hal meg a férjével. Seneca kitárta a két kezét, és így beszélt:
– Megmutattam neked az eszközöket, hogyan könnyítheted meg az életedet, de te magad inkább választod a becsületes halált, és én nem tarthatom helytelennek választásodat. Tanúsítsunk mindketten ugyanilyen nagy lelkierőt a válás pillanatában.
Gyorsan utasította a centuriót, hogy nyissa meg mindkettőjük ütőerét, nehogy Paulinának ideje legyen meggondolnia magát.
De Nérónak semmi kifogása sem volt Paulina ellen. Kifejezetten megparancsolta, hogy kíméljék meg Paulinát, hiszen saját jó híre miatt az ítéleteiben különben is igyekezett kerülni a szükségtelen kegyetlenséget. A centurio kénytelen volt engedelmeskedni Senecának a méltósága miatt, de amikor Paulina karját elvágta, óvakodott, nehogy megsértse az inakat és az ütőereket.
Seneca teste annyira elgyengült életkora és kényszerű étrendje miatt, hogy lassan csordogált a vére. Nem ment egyenesen a forró fürdőbe, ahogyan kellett volna, hanem éppen ellenkezőleg, az írnokának kezdett tollba mondani bizonyos javításokat összegyűjtött műveihez. Mivel Paulina sírása zavarta, türelmetlenül ráparancsolt Paulinára, hogy menjen a másik szobába. Kérését az illendőség kedvéért ugyan azzal indokolta, hogy nem szeretné, ha az ő kínjainak látványa gyengítené Paulina lelkierejét.
A másik szobában Seneca rabszolgái a katonák parancsára haladéktalanul bekötözték Paulina karját, és elállították a vérzést. Paulina nem ellenkezett. Ily módon az író határtalan hiúsága megmentette Paulina életét.
Mint sok sztoikus, Seneca is félt a testi fájdalomtól. Ezért bódító mérget kért a háziorvosától, ugyanazt, amelyet annak ide jen az athéniek Szókratésszel itattak. Seneca talán azt akarta, hogy az utókor úgy emlékezzék rá, mint aki felért Szókratésszel. Miután befejezte a tollbamondást, és a centurio elvesztette a türelmét, végül beleegyezett, hogy először forró fürdőt vegyen, és aztán a ház gőzkamrájába menjen, amelybe annyi gőzt engedtek, hogy megfulladt. Testét a legnagyobb csendben, minden ünnepi szertartás nélkül elégették, ahogyan előre megszabta, erényt csinálva az elkerülhetetlenből. Tüntetésektől tartva, Néró nem is engedte volna meg a nyilvános temetést.
A centurio jóvoltából Paulina még sok évig élt. Sápadt lett ugyan, mint egy kísértet, és azt állították, hogy titokban áttért a keresztény hitre. Én csak azt mondom el, amit hallottam. Nekem nem volt kedvem ahhoz, hogy keressem a kapcsolatot a gyászoló özveggyel. Ennek az okát talán minden értelmes ember megérti. Csak a halála után szereztem meg az egyik szabadosom vezetése alatt álló kiadó vállalat részére Seneca összegyűjtött műveit.
Petronius Arbiter barátom hírnevének megfelelően halt meg, páratlan lakomát rendezett a barátainak, és a lakoma közben összetörte azokat az értékes műtárgyakat, amelyeket összegyűjtött, nehogy Néró örökölje azokat; Néró főként két páratlan kristályserleg összetörése miatt bánkódott, mert már régen irigyelte azokat Petroniustól.
Írói hiúságát Petronius azzal elégítette ki, hogy végrendeletében részletesen felsorolta Néró valamennyi bűnös szenvedélyét és az ezek kielégítésében részt vett személyeket, pontosan feltüntetve az időt, a helyet és a neveket, nehogy azzal gyanúsítsák, hogy a képzeletére támaszkodott. Mint író túlzott ugyan, hogy annál jobban megnevettesse a barátait, amikor a végrendeletét felolvasta nekik, miközben lassan elfolyt a vére. Többször is újabb kötést tétetett az ütőerére, hogy maradéktalanul élvezze még a halált is, ahogyan maga mondta.
Megparancsolta, hogy a végrendeletét küldjék el Nérónak. Szerintem kár, hogy nem hagyott másolatot készíteni róla. Úgy érezte, ennyivel tartozik Nérónak egykori barátságuk miatt. Petronius remek ember volt, a megítélésem szerint a legremekebb, akit valaha is ismertem, bármilyen útszéli hangú elbeszéléseket adott is ki.
Engem nem hívatott meg a halotti torra, de ezért nem haragudtam meg. Üzenetet küldött nekem, hogy teljes mértékben megértette magatartásomat, és valószínűleg ő maga is ugyanígy járt volna el, ha erre alkalma kínálkozott volna. A maga részéről szívesen meghívott volna, de úgy vélekedett, hogy a barátai miatt kellemetlenül éreztem volna magamat. Megőriztem finom érzésről tanúskodó levelét, s mindig is úgy emlékszem rá vissza, mint a barátomra.
Hiszen bizonyos mértékig nekem is köszönhette az írói stílusát, a kilikiai tapasztalataimról írt tréfás kalandos elbeszélésem révén. De a maga nemében összehasonlíthatatlanul jobban boldogult, mint én, úgyhogy elment a kedvem ugyanannak a műfajnak a művelésétől. Kilikiai könyvem feledésbe merült. Ez azonban csak elégedettséggel töltött el, mert gondolnom kellett a jó híremre.
De miért sorolnám fel ok nélkül olyan sok jó ismerős, nemes lelkű barát és általam tisztelt férfi vesztét és száműzetését ebben az évben meg a következőben? Kellemesebb azokról a jutalmakról mesélnem, amelyeket Néró osztogatott az összeesküvés leleplezésében kitűnt férfiaknak. A praetorianusok között kiosztotta fejenként ugyanazt a kétezer sestertiust, amennyit az összeesküvők ígértek. Ezenkívül felemelte a bérüket azzal, hogy ezentúl ingyen gabonát kaptak, amelyet eddig maguknak kellett megvenniük a bérükből, mindenkor a napi áron. Egyebek között Tigellinus megkapta a triumphusszal járó kitüntetéseket is. Triumphatori szobrát a Palatinus-dombon állították fel.
Én célzást tettem Nérónak, hogy a szenátusban van már üresedés, meg hogy atyám helye még mindig nincs betöltve. A szenátus keleti bizottságában égető szükség volt valakire, aki atyámhoz hasonlóan jártas a zsidókkal kapcsolatos ügyekben, és aki tudna közvetíteni az állam és az ő érdekeik között, figyelembe véve a zsidók különleges helyzetét. Néró részéről politikai előrelátás volna, ha a szenátusba olyan férfiakat nevezne ki, akik tettekkel bizonyították iránta való feltétlen hűségüket, mivel a szenátus több ízben kimutatta megbízhatatlanságát, és számos szenátor titokban még köztársasági eszméket vallott.
Néró meglepődött, és úgy vélekedett, hogy azért mégsem nevezhet ki a szenátus tagjává olyan rossz hírű embert, mint én. Hiszen már a censorok is közbelépnek. Ezenkívül az összeesküvés után sajnálatára elvesztette a bizalmát az emberiségben, és egyetlen emberben sem bízott többé, még bennem sem.
Szenvedélyesen szót emeltem az érdekemben, és bizonyítottam, hogy Caerében és Itália-szerte rendelkezem a szenátori méltóság elnyeréséhez előírt földbirtokkal. Még abban is szerencsém volt, hogy Britanniában a hosszúra nyúlt újjászervezéssel együtt döntés született abban a bírói eljárásban, amelyet Iucundus nevében atyám indított el anyai öröksége érdekében. A britannusok körében anyai ágon is van örökösödés. Lugunda nagy nemzetséghez tartozott, és ezenkívül a nyúl papnője volt.
A zendülés során Lugundát magát, a szüleit és a fivéreit megölték. Iucundus volt az egyetlen örökös, és ugyanakkor mint szenátor fogadott fia, megbízható római is volt. Az icenusok új királya elismerte törvényes követeléseit. Hadi jóvátételként a hatalmas földbirtokon kívül szabad legeltetést is kapott a szomszédos catuvellaunisok országában, mivel ezek csúnyán belekeveredtek a zendülésbe, és a legelők átengedése semmibe sem került az icenusok királyának.
Személyesen írt nekem levelet, arra kérve, hogy viszonzásul vessem latba a befolyásomat annak érdekében, hogy Seneca valamennyivel csökkentse uzsorakamatait, amelyek tönkretették Britanniában az újból felélénkült gazdasági életet. Hiszen atyám révén én voltam Iucundus törvényes örököse, mivel atyám adoptálta őt.
Tehát ugyanakkor kihasználtam az alkalmat, s kértem, hogy Néró erősítse meg számomra a jövendő örökséget. Valójában joga lett volna elkobozni atyám bűne miatt. De Nérónak az összeesküvés leleplezése folytán egyelőre valószínűleg olyan töméntelen pénze volt, hogy nem kellett kicsinyesnek lennie. Kárpótlásul említést tettem neki Seneca hatalmas pénzbefektetéseiről Britanniában, és azt tanácsoltam, hogy a saját hírneve érdekében méltányosan szállítsa le azok kamatait. Az uzsorát Néró nem tartotta a császárhoz méltónak, és úgy határozott, hogy teljesen megszünteti a kamatokat, s ezáltal felpezsdíti Britannia gazdasági életét.
Pusztán ez az intézkedés rendkívüli mértékben növelte Britanniában örökölt vagyonom értékét, mert csökkentek az utána fizetendő adók. Örömömre elsőnek írhattam erről a dologról az icenusok királyának. Ily módon nagy hírnévre tettem szert Britanniában, és irántam tanúsított bizalmuk miatt később megválasztottak abba a szenátusi bizottságba is, amely Britannia ügyeivel foglalkozott. A bizottsági munkában sok mindent megvalósítottam a britannusok és a magam javára egyaránt.
Földbirtokom kezelésére kénytelen voltam Caeréből két rátermett szabadosomat Britanniába küldeni, hogy római módon jövedelmezővé fejlesszék a földművelést, és a legelőkön kiváló vágómarhát tenyésszenek, s azt a légióknak adják el. Szabadosaim szomorúan panaszkodtak a sorsukra, féltek a britanniai ködtől, sötétségtől és fagyoktól, és azt állították, hogy ott semmilyen lehetőség sem lehet az ésszerű földművelésre. De szilárd maradtam, odaadtam nekik Lucius Columella nemrég megjelent földművelési útmutatójának mind a tizenkét részét, s biztattam őket, hogy alaposan tanulmányozzák át a művet, és kövessék útmutatásait a földek lecsapolásában, csatornázásában és a jószág betegségeinek megelőzésében.
Felbátorodtak, amikor hallották, hogy bőkezűen részesednek abból a jövedelemből, amelyet a talajjavítás hoz, és bátran elindultak a hosszú útra meghatalmazó levelükkel. Mindketten nőtlen emberek voltak, mivel emberbaráti érzésből úgy vélekedtem, hogy családos embereket nem kényszeríthetek arra, hogy a barbár országba utazzanak. Később jó hírű britannus nőkkel léptek házasságra, és kiválóan boldogultak, végül is elnyerve a tanácsosi méltóságot Lugundanum városában, amelyet britannus feleségem emlékére alapítottam.
A földművelés és a szarvasmarha-tenyésztés az ő újításuk jóvoltából nagy jövedelmet biztosított számomra, míg az irigy szomszédok nem kezdtek tanulni tőlük, és nem utánozták újításaikat. De azért ez a vagyonom még akkor is jól kamatozott, ha levonjuk a nyereségből szabadosaim részesedését. Nem hiszem, hogy nagyon becsaptak volna, bár rövid idő alatt mindkettőjükből gazdag ember lett. Arra neveltem őket, hogy az üzleti ügyekben becsületesen kövessék a saját példámat. A becsületesség, a józan ész és a méltányosság idővel jobban kifizetődik, mint a rövidlátó, bár pillanatnyilag jövedelmező csalás.
Szenátori kinevezésemmel kapcsolatban Italian kívül Britanniában is hivatkozhattam földbirtokokra. Néró másokat is kinevezett szenátorokká, akiknek a híre egy cseppet sem volt jobb az én híremnél, hogy ezzel kipróbálja a szenátus türelmét, és könnyítse az én helyzetemet. Elismerem, hogy kínosan éreztem magamat a curiában, a Győzelem istennője szárnyának árnyékában, amikor szenátori minőségben először vettem részt az áldozatnál az ülés kezdete előtt. De néhány ülés után már szerény felszólalásokra mertem vállalkozni. Az a körülmény, hogy mindkét bizottságba megválasztottak tagnak, nagymértékben elősegítette, hogy az atyák megférjenek velem. A szenátusban mindig hiány van szakértő és tettre vágyó férfiakban, akik az állam iránti kötelességüket fontosabbnak tartják a saját kényelmüknél.
Ily módon a szenátus tagja lettem, ahogyan Claudia kívánta. És végül nem is hoztak fel ellenem egyebet, mint azt, hogy nem értem el a szenátorok számára megszabott alsó korhatárt. Erre a megjegyzésre a szenátorok hangosan felnevettek, mert a korhatár alól már korábban is annyi felmentést adtak, hogy a rendelkezés elvesztette a jelentőségét. Ezenkívül mindenki jól tudta, hogy a felszólaló valójában mit is akart felhozni a megválasztásom ellen. Néró javaslatára gyakorlatilag egyhangúlag megválasztottak Róma szenátorának magas méltóságába. Nem vettem a fáradságot, hogy megjegyezzem azok nevét, akik ellenem szavaztak, mert az ülés után egyikük mosolyogva hozzám lépett, hogy megmagyarázza: a szenátus tekintélyének megőrzésére mindig jobb, ha a másodrangú ügyekben nem hoznak egyhangú döntést a császár javaslata szerint. Ezt a tanácsot és tanulságot hálásan emlékezetembe véstem.
Hogy milyen magas méltóságra tettem szert, annak megmagyarázására megemlítem, hogy a római szenátus tagja előkelőbb a királynál. Ezt jegyezd meg, fiam. Hiszen sok szövetséges országban a hagyományos királyság pusztán azért maradt fenn, mert különben a királyt elő kellett volna léptetni Róma szenátorává. Ezt azért mondom el, mivel akkor még magam sem tudtam. Erre csak akkor tanítottak meg, miután a szenátus tagja lettem, hogy megőrizzem a hagyományokat, és kellőképpen tudtam értékelni a saját méltóságomat.
Az én időmben ugyan sok nálam hitványabb embert is kineveztek a szenátus tagjává. Rosszkedvűen kellett a kinevezésük ellen szavaznom az atyák tekintélyének megőrzése érdekében.
Ha megemlítem még, hogy puszta hiúságból a szavazás előtt nem küldtem el az atyáknak a megfelelő bemutatkozási ajándékokat, azt hiszem, bebizonyítottam, hogy becsületes eszközökkel kerültem a szenátusba. Hiszen a szenátusi méltóság számomra elengedhetetlenül fontos volt temiattad. Az ülés után természetesen elküldtem az atyáknak a kellő ajándékokat, természetesen azoknak is, akik ellenem szavaztak. Ez könnyített a helyzetemen, és tiszteletet ébresztett irántam.
Nem azért meséltem ilyen hosszasan mindarról, ami a Piso-féle összeesküvéssel kapcsolatban történt, hogy magamat mentegessem, mivel erre semmi okom sincs, hanem azért, hogy a végsőkig halogassam a legfájdalmasabb dolog elmondását.
Bizonyára sejted, hogy Antóniára gondolok. A könnyek még hosszú évek után is ellepik a szemem, hogy kénytelen vagyok a sorsáról beszélni.
Nyomban Piso öngyilkossága után Néró őrizet alá helyeztette Antónia házát a Palatinuson, amelyet Claudius anyjától örökölt. Túlságosan sok felől derült fény rá, hogy Antónia el akarta kísérni a praetorianusok táborába azt, aki a hatalomra tör. Az az esztelen mendemonda is elterjedt, hogy Piso megígérte: elválik a feleségétől, és elveszi Antóniát, ha egyszer császár lesz belőle. Magam azt hittem, jobban ismerem az ügyet, hacsak Antónia az irántam való szerelemből és a te jövőd biztosítása érdekében nem tekintette a házasságot esetleg politikai okokból szükségesnek.
De még most sem hiszem el komolyan, hogy hajlandó lett volna férjhez menni egy olyan férfihoz, mint Piso. Hiszen Antónia határozott nemet mondott Nérónak, amikor megkérte a kezét, noha származását tekintve Néro összehasonlíthatatlanul előkelőbb volt Pisónál, és tagadhatatlanul voltak benne bizonyos államférfiúi tulajdonságok, amikor nem esett terhére, hogy az államra gondoljon. Piso a saját gyámoltalanságával tett bizonyságot jelentéktelenségéről és arról, hogy a nyilvános színrelépés gyorsan tönkreteszi az embert.
Egyetlen éjszakát tölthettem még Antóniával. Ez az éjszaka egymillió sestertiusomba került. Ennyire féltek az őrök Nérótól és Tigellinustól. De ujjongva osztottam ki a nagy összeget. Mit jelent a pénz a szerelemhez és a vágyhoz képest? Az egész vagyonomat örömest odaadtam volna, ha megmenthettem volna Antónia életét. Vagy legalábbis a vagyonom nagy részét. De ez lehetetlen volt.
Azon a szomorú, de izzó éjszakán komolyan tervezgettük, hogy itthagyunk mindent, és együtt kíséreljük meg a szökést Indiába, ahol voltak bizonyos kereskedelmi kapcsolataim. De az út túlságosan hosszú volt. Megértettük, hogy itt vagy ott szégyenszemre elfognának bennünket, mivel Antónia arcvonásait a szobrairól minden római ismerte még a provinciákban is, és a legtökéletesebb álruha sem rejthette volna el sokáig az ő fennköltségét.
Könnyeket ejtve és a végtelennek tűnő ölelésbe forrva felhagytunk a hiábavaló reménnyel. Antónia gyengéden bizonygatta, hogy bátran és örömest hal meg, mivel egyszer az életben megismerhette az igazi szerelmet. Őszintén beismerte, hogy engem választott volna a férjének, ha Claudia a sors rendelése folytán valamilyen módon elhalálozott volna. Ez a kijelentése a legnagyobb megtisztelés volt, amely életemben ért. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy valóban szeretett engem.
Az utolsó éjszakánkon sokat és lázasan beszélt, visszaemlékezett a gyermekkorára és anyai nagybátyjára, Seianusra, aki véleménye szerint Claudiusból császárt csinált volna, ha sikerül megölnie Tiberiust, és elnyernie a szenátus támogatását. Akkor Róma elkerülte volna azokat a bűncselekményeket és csapásokat, amelyeket Gaius Caligula okozott. De a sors másként akarta, és Antónia elismerte: Claudius talán még nem volt érett arra, hogy császár legyen. Csak kockázott, részegeskedett, és a csőd szélére juttatta Antónia anyját. Antónia emlékezett rá, hogy kisleány korában hogyan kellett futnia, hogy néhány rézgarasért bort hozzon az apjának meg ételt a szegénykonyháról.
Antónia mindkét férjére is jóindulattal emlékezett vissza. Ölelés közben elismerte, hogy sok mindent meg tud bocsátani nekik, ami azelőtt gyűlöletesnek látszott a szemében. Bűnbánóan beismerte, hogy maga okozta első férjének a halálát, mivel tapasztalatlanságában túlságosan meggyőzően szidta őt Claudiusnak, aki atyai gyengédségében gyilkossággal szabadította meg a leányát ellenszenvessé vált férjétől.
Sulla halálában is vétkes volt, mert ő biztatta az élhetetlen Sullát, hogy vegye fel a kapcsolatokat a Rajna menti légiókkal, mert bízott híres nevében, amelyhez a valóságban nem volt méltó. De, mondta Antónia hamiskásan, és csupasz karját ismét a nyakam köré fonta, nem bánja, hogy Sulla halálát okozta, mert különben még mindig számkivetésben és unalmas házasságban élne távol Massiliában, és sohasem ismerhetett volna meg engem, s nem ismerhette volna meg az igazi szerelmet.
Hogy megmutassa, milyen maradéktalanul bízik bennem, más államtitkokat is felfedett előttem, amelyek elmondása még mindig korai lenne, bármilyen nagy mértékben megváltoztak is a viszonyok a tapasztalt és takarékos uralkodó kormányzása alatt. De nem beszélgethettünk egész éjszaka kéz a kézben. A halál már a küszöbön várakozott. Ez a tudat a vér ízét kölcsönözte a csókjainknak, és a vágy maró könnyeit csalta a szemünkbe. Ilyen éjszakát életében csak egyszer ér meg az ember, és sohasem felejti el. Egy ilyen éjszaka után minden más vonzalom és élvezet csupán pótlék. Antónia után soha egyetlen nőt sem szerettem igazán.
Amint a soha vissza nem hozható pillanatok elszálltak, és kegyetlenül korán virradni kezdett, Antónia végül furcsa javaslatot tett nekem, amely először megdermesztett, de amelynek az érett bölcsességét el kellett ismernem, miután szörnyülködve tiltakoztam ellene. Mindketten tudtuk, hogy több alkalmunk nem lesz a találkozásra. A Halál olyan elkerülhetetlenül állt előtte, hogy a Szerencse istenasszonya sem tudta többé megmenteni.
Ezért nem akarta fölöslegesen nyújtani a fájdalmas várakozást, hanem azt javasolta, hogy a többi tanún kívül én is adjam fel őt Nérónak. Ez gyorsítaná a halálát, véglegesen megszabadítana engem Néró minden gyanakvásától, és biztosítaná a te jövődet. Női gyengeségében és irántam tanúsított gyöngédségében többször is szórakozottan a fiának, Antonianusnak és a mi fiunknak nevezett téged, mintha addig még nem tapasztalt szükségérzetnek tett volna eleget a szívében. Antónia sohasem szült gyermeket.
A feljelentés puszta gondolata is undorító volt a szememben, de Antónia lassanként rábeszélt. A józan ész szerint természetesen bölcs dolog volt felvenni a jutalmat olyasmiért, amit nem lehetett elkerülni. Végül beleegyeztem a javaslatába.
Még a hálószoba küszöbén is bölcs tanácsokkal látott el azokról a régi nemzetségekről, amelyekkel a te érdekedben bölcs dolog barátságot kötnöm, és más nemzetségekről, amelyeknek a hatalomból és az állami hivatalokból való eltávolítására a te érdekedben minden tőlem telhetőt meg kell tennem, ha másként nem azzal, hogy a lehetőségeim szerint koldusbotra juttatom őket.
Könnyek csillogtak a szemében, amikor kijelentette, hogy a saját halála miatt csak azért bánkódik, mert idővel velem együtt szívesen választaná ki neked a legjobban megfelelő menyasszonyt. Ilyen már alig akad Rómában. Antónia biztatott, hogy tartsam meg idejében az eljegyzésedet, és támaszkodjam a saját belátásomra akkor, amikor a megfelelő leány tizenkét éves. Te persze fütyülsz ésszerű javaslataimra.
Már jöttek is az ijedt katonák, hogy siettessenek. El kellett válnunk. Örök időkre az emlékezetembe akartam vésni Antónia könnyes és mosolygó, fenségesen szép arcát, amelyen az éjszaka komor nyomokat hagyott. De még jobb ötletem támadt. Ezért könnyebben tudtam távozni tőle, bár ez volt életem legbánatosabb útja.
Nem akartam hazatérni, nem kívántam látni Claudiát, és még téged sem, fiam. Azzal töltöttem az időt, hogy a Palatinus kertjében kószáltam. A tűzvészben megperzselődött öreg ernyőfenyő törzsének támaszkodtam, amely még mindig zöldellve bizonyította életerejét. Kelet és nyugat, észak és dél felé pillantottam. Ha minden, minden egyszer az enyém volna, a földkerekségért sem cserélném el Antónia egyetlen csókját, India valamennyi gyöngyéért sem cserélném el tagjainak fehérségét. Így gondolkodtam, mert ilyen csodálatosan elvakítja az ember szemét a szerelem.
Hiszen Antónia valójában idősebb volt nálam, s szépsége lassan hervadni kezdett. Finom arcára barázdákat vont a tapasztalat és a szenvedés. Bizonyos részein kissé teltebb is lehetett volna. De szerintem a karcsúsága csak még jobban kiemelte elragadó szépségét. Orrlyukainak, bőrének a remegése, mintegy Róma lázát példázva, a legszebb volt, amit valaha is láttam.
A mámor hatalmában mereven néztem a lábam alatt elterülő fórumot, örökemlékű épületeit, a hamuból és a romokból kiemelkedő új Rómát, Néró átjáróházát és az Esquilinus lejtőjén az Aranyháznak a hajnali fényben csillogó, felderengő épületeit. Valójában nem telekvásárlásokra gondoltam, noha belém villant, hogy öreg házam az Aventinuson túlságosan szűknek bizonyult, és hogy számomra, már miattad is, az lesz a legjobb, ha rövidesen új, tekintélyesebb lakóházat szerzek, a lehető legközelebb az Aranyházhoz. Ennek a túlsó oldalán, a feltörésre kerülő völgyben, Mithrasz föld alatti templomának a közelében, tudomásom szerint voltak eladó telkek. De odáig nem jutott el a tekintetem.
Ehelyett kezem forró homlokomra tettem, hogy az ősök szokása szerint a te jövődet a madarak röptéből fürkésszem ki. Ekkor felhő takarta el a napot, és kelet felől villámlott. A Capitolium fecskéi felröppentek, amikor a váratlan mennydörgés végigdübörgött a város felett. Láttam, amint a kora reggeli árusok kezükkel árnyalják be a szemüket, nyugtalanul kelet felé pillantanak, s mintegy mérlegelik, nem lenne-e biztonságosabb számukra, ha letakarnák asztalukat, és elvinnék áruikat a közelgő vihar miatt. Valamennyien parányiak voltak, mint a föld férgei, messze a lábam alatt. De a felhő ugyanolyan gyorsan eltűnt, amilyen gyorsan a nap elé suhant. Ismét ragyogva sütött a nap a szemembe. Akkor nem tudtam megfejteni ezt az előjelet. Később megértettem.
Megfordultam, és elindultam lefelé a Palatinusról, hogy az Aranyházhoz sétáljak, és Néró színe elé kerüljek a reggeli fogadása alatt. Ha fel akartam adni Antóniát, sietnem kellett, nehogy valaki megelőzhessen. Az élet esztelen voltára gondolva, kitört belőlem a nevetés, úgyhogy amint mentem, hol nevettem, hol sírtam, mint egy révületbe esett ember.
Mundus absurdus, esztelen világ, ismételgettem fennhangon magamnak, mintha valami meglepő bölcsességet fedeztem volna fel. A legnagyobb bölcsességnek tetszett nekem a révület hatalmában, noha később, miután megnyugodtam, ismét jobb gondolataim támadtak.
A fejem lehűlt, amint a fogadóteremben összegyűlt várakozókat üdvözöltem, mert úgy láttam, mintha valamennyiüknek állatábrázata lett volna. A látvány annyira meglepett, hogy kénytelen voltam megdörgölni a szemem. Az ezüstfényű elefántcsont-teremben, amelynek padlóját hatalmas mozaik díszítette, mely az istenek lakomáját ábrázolta, sok ember gyűlt össze, s türelmesen akár délig is várakoztak, hogy egy pillantásra lássák Nérót. Az egész állatvilág képviselve volt a teremben, a tevétől és a sündisznótól egészen a bikáig és a disznóig. Tigellinust olyan határozottan sovány tigrisnek láttam, hogy a szám elé kaptam a kezem, nehogy hangosan elnevessem magamat, amikor üdvözöltem.
A furcsa káprázat, amelyet bizonyára a virrasztás, a szerelmi megerőltetés és a lelki feszültség okozott, elmúlt, amikor Néró a többiek előtt bocsátott a színe elé, miután szóltam, hogy fontos ügyben akarok beszélni vele. Éjszaka Aktéval osztotta meg az ágyát. Ez azt mutatta, hogy éppen ráunt bűnös szokásaira, és természetes életformára törekszik, ahogyan néha megtörtént.
Nérót nem láttam állatnak. Éppen ellenkezőleg, szenvedő, a végtelen gyanakvásba belefáradt embernek, vagy még inkább elkényeztetett, természetellenesen elhízott gyermeknek tűnt a szememben, aki nem tudja megérteni, miért tartják őt rossznak, noha csak a jóra törekszik, és ráadásul kiváló énekes, talán a legtehetségesebb a kortársai között, ahogyan maga Néró őszintén hitte. Nem tudom elbírálni ezt, mert meglehetősen gyenge a zenei érzékem.
Az a körülmény, hogy császár volt, természetesen elősegítette az énekversenyeken a versenybírák iránta tanúsított magatartását. Tudom, hogy néha megajándékozta a legkomolyabb versenytársait, hogy állítólagos átmeneti rekedtségük miatt maradjanak ki a versenyből, és dühösen megszólta azokat, akik hiúságukban nem mentek ebbe bele. Az énekesek, főként a tenoristák, hiú emberek. De Néró sohasem ártott versenytársainak, és soha nem is üldözte őket. Ő maga örömest rendezett zenei versenyeket és Néró-játékokat, és sohasem próbálta megvesztegetni a versenybírákat.
Éppen ellenkezőleg, valahányszor versenyen vett részt, izzadt félelmében, és lámpalázasan nedves tenyerét törölgette, attól tartva, hogy a citera kicsúszik a kezéből, így is történt egyszer, de a versenybírák szerencsére nem vették észre. A versenybírák persze biztosak lehettek afelől, hogy a verseny után fejedelmi ajándékokat kapnak, ha igazságos ítéletet hoztak, de amikor a versenyben a sorára várt, lámpaláza volt, mint bármelyik kezdőnek. Csak aztán nyugodott meg, hogy a pódiumra lépett, és teli tüdőből harsogtatta a hangját.
Petronius barátomnak az volt a véleménye, hogy Néró nem ok nélkül büszkélkedett hatalmas hangjával. Bízom az ő kritikájában, mert ő nemcsak író volt, hanem rátermetten látta el a hivatalát is, és mint proconsul jól érvényesült Bithüniában, bár, miután magának és másoknak bebizonyította államférfiúi rátermettségét, nem tartotta érdemesnek, hogy folytassa pályáját, hanem otthagyta, és beérte másodrangú művészeti foglalatoskodással.
Legyen, ahogy volt. Amikor megérkeztem, Néró éppen reggeli hangképző gyakorlatait végezte. A hangja áthatóan visszhangzott az egész Aranyházban. Időnként a torkát öblögette.
Néró még gyümölcsöt sem mert enni, mert az egyik orvos figyelmeztette, hogy a gyümölcsfélék károsan hatnak a hang fejlődésére. Az én véleményem szerint egy alma vagy egy fürt szőlő reggelente, a szokásos mézes kenyéren kívül, frissítő hatású, és elősegíti az emésztést, ami komoly dolog minden fényűzően élő ember számára, ha bizonyos kort elért.
Miután remegő hangon eldadogtam Antónia nevét, Néró félrenyelte a sós vizet. Úgy köhögött, hogy majd megfulladt. Akté kénytelen volt a hátát ütögetni, míg Néró dühösen ki nem parancsolta Aktét a szobából.
– Mit beszélsz Antóniáról, te átkozott feljelentő? – kérdezte Néró Akté távozása után, amikor ismét ura lett a hangjának.
Remegve elismertem, hogy eddig eltitkoltam Antónia részét a Piso-féle összeesküvésben, Antónia atyja, Claudius császár iránti tiszteletből, aki annak idején barátságosan hajlandó volt vállalni a névadói szerepet, és a Lausus melléknevet adta nekem, amikor magamra öltöttem a férfitógát. De a lelkiismeretem vádolt, és nem tudtam többé hallgatni Néró isteni biztonságának érdekében.
Térdre vetve magam, elmondtam, hogy Antónia több ízben hívatott magához az éj sötétjében, és jutalmakat meg magas méltóságot ígérgetve ösztönzött, hogy csatlakozzam az összeesküvéshez. Nekem, mint Néró közeli barátjának, alkalmam lehetett volna végrehajtani Néró megölését akár méreggel, akár tőrrel.
Hogy olajat öntsek még a tűzre, mindjárt azt is kijelentettem, hogy Antónia megígérte, feleségül megy Pisóhoz a hatalomátvétel után. Ilyen esztelen mendemonda járta, és tudtam, hogy ez különösen sérti Néró hiúságát. Hiszen Antónia határozott nemmel válaszolt Néró házassági ajánlatára.
De Néró még mindig bizalmatlan volt, és nem bízott bennem. Szemlátomást meghaladta az értelmét, hogy egy olyan nő, mint Antónia, bizalmat tanúsított egy olyan, Néró véleménye szerint jelentéktelen ember iránt, mint én.
Haladéktalanul elfogatott, és az ügyeletes centurio őrizete alatt bezáratott a palota egyik félig kész termébe, ahol egy híres kézműves éppen egy páratlan festményen dolgozott, amely Akhilleusz és Hektor párviadalát ábrázolta Trója falai alatt. Hiszen Néró a Iulius-nemzetség sarja volt, és azt akarta, hogy a vendégei ne feledjék el, hogy ő a trójai Aeneas és Venus tilos viszonyából származik. Ő például egyáltalán nem tisztelte Venus férjének, Vulcanusnak a templomait, hanem mindig becsmérlőleg beszélt Vulcanusról. A kovácsok befolyásos testülete ezt nagyon rossz néven vette.
A festékszag ugyanannyira bosszantott, mint az öntudatos művész viselkedése. Még azt sem engedte meg, hogy fojtott hangon beszélgessek az őrömmel, mert az állítólag zavarta az ő fontos munkáját. Azért is megsértődtem, hogy Néró nem egy haditribunust rendelt az őrzésemre, hanem beérhettem egy fél manipulus centuriójának a társaságával. De azért római lovag volt. Időtöltésből meg idegességem enyhítésére beszélgethettünk volna a lovakról, ha az öntelt kézműves nem tiltotta volna meg nekünk.
Őt nem mertem megsérteni, mert Néró kegyeiben állt, és Néró leereszkedő tisztelettel beszélt vele, sőt polgárjogot adott neki. Ezért festés közben sohasem vetette le a tógát, bármennyire komikusan hatott is ez. Néró egyszer még azt is megemlítette, hogy a lovagi rend tagjai közé akarja emelni, de utóbb felhagyott ezzel a szándékával. Egy színes bőrű állatszelídítő, mint Epaphroditosz, még csak megjárja, de egy kézműves a lovagi rendbe, akinek a mestersége, hogy képeket fest, nem. Mindennek van határa. Ezt Néró is belátta.
Délutánig várhattam, közben Néró ételt küldött részemre az asztaláról. Ezért nem féltem nagyon. Csendben kockáztunk, a centurio meg én, és jócskán ittunk a borból, bár ő nem merte egészen leinni magát, mivel szolgálatban volt. A Szerencse istenasszonyának megvesztegetésére olyan jelentős összeget vesztettem, hogy kénytelen voltam a bankáromhoz küldeni pénzért.
A centurio ugyan kijelentette, hogy megbízik a szavamban, de úgy vélekedett, hogy számomra a lelkiismeretem miatt jobb, ha nyomban rendezem a játékadósságot, mivel őrizet alatt állok, és sok, nálam előkelőbb fej is lehullt, mielőtt még a szóban forgó személyek rendezhették volna adósságaikat, vagy búcsúzóul megölelhették volna gyermekeiket. Kihasználtam az alkalmat, hogy üzenetet küldjék Claudiának, hogy mint gyanúsítottat őrizetbe vettek.
Bármilyen jól megértette is az anyád, hogy biztosítanom kell a te jövődet, női gondolkodásával politikailag nem tartotta szükségesnek feljelentői ténykedésemet. Azt akartam, hogy nyugtalankodjék a biztonságom miatt, bár valójában nem voltam annyira nyugtalan, mint amennyire az üzenetben értésére adtam. De azért ismertem Néró szeszélyességét, és nem bíztam a tanácsadóiban, még Tigellinusban sem, bár ő számos ok miatt hálával tartozott nekem.
Csábítóan gazdag ember voltam ahhoz, hogy egy jelentéktelen feljelentés alapján kivégezzenek, noha tőlem telhetőleg igyekeztem titkolni vagyonom tényleges nagyságát. Nem szívesen emlékeztem Vestinus consul sorsára, noha őt még csak nem is fogadták be az összeesküvésbe. Szerencsére tudtam, hogy éppen emiatt legalább Statilia Messalina az én pártomat fogná.
A házasságot ugyan a törvényben megszabott kilenchavi várakozási idő miatt még nem kötötték meg, de Statilia fényes lakodalomra készült, és az ágy örömeiből bőséges előleget adott Nérónak, még Vestinus életében. Azt hiszem, Néró akkor kereste fel Aktét, amikor Statilia a Hold istennőjének áldozott, hogy jobb embernek érezze magát. Akté titokban hajlott a keresztény hitre, ezt biztos helyről tudtam, és szelíden igyekezett erősíteni Néró jó tulajdonságait. Hiszen Nérónak jó tulajdonságai is voltak, de a feladat bármely nőnek meghaladta az erejét.
Statilia ellenkezőleg járt el Rómában elsőnek ő hozta divatba azt az eredetileg Germaniából származó szokást, hogy a nők a bal keblüket fedetlenül hagyják. Ő megtehette, mivel ragyogóan büszke volt szép mellére. Azok a nők, akiket a természet gyengébben látott el, megbotránkoztak az új divaton, és erkölcstelennek tartották, mintha a szép kebel mutogatásában bármi rossz lenne. Hiszen nyilvános áldozatbemutatáskor a papnők, sőt bizonyos alkalmakkor még a Vesta-szüzek is, fedetlen kebellel jelennek meg, úgyhogy a szokás inkább évezredes szent hagyomány, semmint erkölcstelenség.
Statilia Messalinának inkább azt a szokását tartanám erkölcstelennek, hogy a nyelvét elefántcsontsínnel, dörgöléssel és más módon keményítette és puhította, amihez a sikeres asszonyok értenek. De az ízléssel kapcsolatos kérdésekről fölösleges vitatkozni, ahogyan Petronius barátom szokta mondani, amikor Néró társaságában fájdalmas gyomorgörcsök fogták el.
Estére Tigellinusnak sikerült elegendő bizonyítékot összegyűjtenie Antónia szerepéről az összeesküvésben azoktól a férfiaktól, akiket még életben tartottak a Tullianumban. Néhány nyomorult feljelentő a helyszínre sietett, hogy részesedjék a jutalomból. Ezek szemrebbenés nélkül, esküvel állították, hogy Antónia megígérte, házasságot köt Pisóval, ha elválik az első feleségétől. Eljegyzési ajándékot is cseréltek egymással. Az Antónia házában tartott házkutatás során előkerült az az indiai rubinokkal díszített nyaklánc, amelyet Piso titokban egy szíriai aranyművestől vásárolt. Nem tudom, és nem is óhajtom tudni, hogyan került Antónia házába.
Mindezek a bizonyítékok meggyőzték Nérót. Mélységes bánatot színlelt, bár természetesen titokban örült, hogy törvényes okot nyert Antónia megöletésére. Hogy jóindulatát bizonyítsa, meghívott új kertjének állatkertjébe, ahol Epaphroditosz az ő szórakoztatására egyéni előadást rendezett. Csodálkozva láttam, hogy az oroszlánketrec közelében cölöpökre néhány meztelen fiút meg leányt kötöztek. Epaphroditosznak a kezében volt az állatszelídítők tüzesített vasrúdja, övében pedig a kardja, de titokban intett nekem, hogy nem kell félnem.
Őszintén szólva mégis nagyon megijedtem, mikor tompa bömbölés hallatszott, és egy kiszabadult oroszlán ugrott a cölöpök mellé, a farkát csóválva. Felállt a két hátsó lábára, hogy karmaival letépje az áldozatokat, és undorító módon szaglászta a gyermekek nemi szerveit. Csodálkozásomra az áldozatoknak semmi bajuk nem esett, bármennyire vonaglottak is rémületükben. Miután az oroszlán lecsillapodott, Epaphroditosz előlépett, és kardját az oroszlán hasába döfte, úgyhogy messzire fröcskölt a vér, és az oroszlán hanyatt hemperedett, a levegőbe rugdalózva a mancsaival, és olyan élethűen lehelte ki páráját, ahogyan csak el lehet képzelni.
Mikor mindkét fiút és leányt megszabadították kötelékeiktől, és a félelemtől még mindig remegő gyermekeket elvezették, az oroszlánbőrből Néró bújt elő, és büszkén megkérdezte, hogy az előadásával félre tudott-e vezetni engem, a tapasztalt szakembert. Természetesen erősítettem, hogy még most is alig hiszek a szememnek.
Néró megmutatta nekem az oroszlánöltözék rugóit és technikai berendezéseit meg a vérzacskót, amelyet Epaphroditosz kardja felszúrt. Én utólag csodálkoztam ezen az őrült játékon, amely szemlátomást nagy kielégülést szerzett Nérónak, de amelyet mégis annyira szégyellt, hogy csak igen kevés barátját hívott meg erre a látványosságra.
Gondolatban arra az eredményre jutottam, hogy Néró mindig titkos bűntudatot érzett, amikor kielégítette természetellenes vágyait, és valamelyest enyhült a bűntudata, amikor Epaphroditosz jelképesen megölte őt a kardjával. De ez az én egyéni véleményem! Nem állítom, hogy igazam volt. A játékot, amelyről természetesen szájról szájra járt a pletyka, mindenki más Néró teljes romlottsága legfőbb bizonyítékának tartotta.
Miután így kifejezésre juttatta, hogy teljesen bízik bennem, Néró lapos pillantást vetett rám, és nyájasságot színlelve megszólalt:
– Antóniáról bebizonyosodott, hogy bűnös, és kénytelen vagyok elhinni, bármilyen nagy fájdalmat okoz is nekem a halála. Hiszen a féltestvérem. Elsőnek te nyitottad ki a szemem. Ezért abban a megtiszteltetésben részesülsz, hogy elmész hozzá, és közlöd, hogy el kell vágnia az ereit. Ha önként és a legnagyobb csendben megteszi, nem csinálok belőle nyilvános ügyet. Hiszen a saját becsületemről van szó. Sőt, nyilvános temetést rendezek neki, és az urnájának Augustus mauzóleumában adok helyet. Ehhez joga van a származása miatt. A szenátusnak és a népnek tudtul adom, hogy öngyilkosságot követett el elmezavarában vagy azért, hogy valami halálos betegség kínjaitól szabaduljon meg. Okot mindig lehet kitalálni, ha különben tisztességesen viselkedik, és nem okoz fölösleges lármát.
Annyira megdöbbentem, hogy a torkomon akadt a szó, mert Néró megelőzött. Magam akartam tőle kérni a kegyet, hogy elvihessem Antóniának az öngyilkossági parancsot, s együtt tölthessem vele az utolsó pillanatait, és tarthassam a kezét, amikor a vér az utolsó cseppig kifolyik szép testéből.
Csupán ez a tervem segített abban, hogy elviseljem az egész nap tartó kínos feszültséget.
Néró félremagyarázta némaságomat. Elnevette magát, kezével a vállamra csapott, és gúnyosan így szólt:
– Megértem, számodra kellemetlen, ha Antónia előtt leleplezed magad, mint feljelentőt. Valami bizonyára volt köztetek titkos találkáitok alatt. Ismerem Antóniát.
De azt hiszem, nem gondolta komolyan, hogy Antónia egy hozzám hasonló férfihoz leereszkedett volna, mikor elutasította Néró közeledését. Mint férfi volt ennyire hiú. Mesélt még arról a nyakláncról, amelyet Piso ajándékozott Antóniának, és végül kegyesen ezt a parancsot adta:
– Próbáld értelmesen elintézni ezt az ügyet, hogy biztosítsd magadnak a széket a curiában. Ha Antónia nem lesz már útban, végre teljesen a hangom fejlesztésének szentelhetem magam, hogy Görögországba utazzam versenyekre. Ha az éneklésen és a citerajátékon kívül a fogatversenyen is megszerzem a győzelmet, tízesfogattal versenyzem, amelyet kevesen engedhetnek meg maguknak, akkor az a szándékom, hogy egyszer még elámítsam a világot mint atléta. Ismered a testi erőmet és a birkózási tudományomat. Egy napon a porondra lépek, és buzogánnyal ölök meg egy oroszlánt, hogy Herculeshez hasonlítsanak. Epaphroditosz tud majd számomra egy nagy, szilaj külsejű oroszlánt választani, amelytől az ő előkészületei után nem kell nagyon félnem.
Miután láttam esztelen játékát, és hallottam szavait, elhittem, hogy a szíve mélyén valóban istennek tartja magát, akinek mindent szabad. Már-már elhittem Agrippina vádját, hogy Néró időnként megzavarodott. Ha így volt, tudta leplezni a külvilág előtt.
A legirigyebbek ugyan azt állították, hogy az Aranyház építése már önmagában elmebajra mutat, de, amint mondtam már, az államháztartás elbírt egy Aranyházat. Hiszen még hatalmasabb épületet is elbírt, amelynek értelmes építőjét senki sem tartja elmebajosnak, mivel az amphitheatrum a Colosseum mögött az egész római népet fogja szolgálni.
Amikor elindultam Antóniához, Néró azt hitte, hogy megalázott engem, mivel a szíve mélyén megvetette a feljelentőket.
De van különbség a feljelentők között, s azt hiszem, ezt bebizonyítottam elbeszélésemmel. A saját indítékaim inkább nemesek voltak, mint önzők. Csak rád gondoltam, fiam, és benned a Iulius-nemzetség jövőjére. Ehhez képest a saját életem megmentése másodrangú volt. Néró véletlenül, anélkül, hogy kértem volna, megszerezte számomra a legnagyobb boldogságot, amit csak remélhettem, abban a hiedelemben, hogy megaláz engem.
Ezt láttam Antónia arcának kimondhatatlan felragyogásából, amikor még egyszer látott engem, miután azt hitte, hogy örökre elváltunk. Nem hiszem, hogy öngyilkossági parancsot hozó hírnököt bárki így fogadott volna, kinyújtott kézzel, csillogó szemmel és mosolygó arccal. Tényleg olyan világosan kifejezésre juttatta az örömét, hogy a haditribunusnak nyomban megparancsoltam, hogy távozzék a házból katonáival együtt. Elég volt, ha kintről őrzik a házat. Amikor kiküldtem őket a házból, csak Néró utasítását teljesítettem.
Tudtam, hogy Néró türelmetlenül várta Antónia halálának a hírét. Számára az ügy nem volt könnyű. De úgy gondoltam, megérti, hogy bizonyos idő kell, amíg Antóniát rá lehet beszélni, hogy feltűnés nélkül kövessen el öngyilkosságot. Ehhez ugyan két szóra sem volt szükségünk, de Néró nem tudhatta ezt.
A pótolhatatlan időt nem akartam azzal elfecsérelni, hogy Antóniától bármit is kérdezzek Piso aranyláncáról, bár sajgott a szívem a mardosó féltékenységtől. Belevetettük magunkat az utolsó ölelésbe. Ha a virrasztástól meg a levertségtől kimerülve talán nem tettem ki magamért mint szerető, akkor is legalább összeölelkezve fekhettünk, olyan közelségben, amennyire két ember lehet egymáshoz.
Ezalatt a rabszolganői forró fürdőt készítettek porfirmedencéjében. Mezítelenül ment előttem a fürdőszobába, és könnyes szemmel kért, hogy gyorsítsam meg a dolgot. A forró vízben éles késsel, amilyen óvatosan és fájdalommentesen csak tudtam, elvágtam az ereket a könyökhajlatában. Igyekezett uralkodni a fájdalmán, nehogy gyötrelmet okozzon nekem, de nem tudott elfojtani egy parányi sóhajt.
Amikor kibuggyant a vére, és a víz színén bugyborékolva kezdte pirosra festeni a balzsamillatú vizet, Antónia bocsánatot kért tőlem a gyengeségéért. Mentségére elmondta, hogy fényűzően élt, a széltől is óvták, és emiatt nem szokott hozzá a legcsekélyebb fájdalom elviseléséhez sem. Az volt a szokása, hogy tűvel szúrjon annak a rabszolganőnek a mellébe, aki véletlenül fájdalmat okozott neki szőke fürtjeinek a kefélése közben.
Amint Antóniát a medencében tartottam, karom a tarkója mögött, száma szájára szorítva, kezem a kezében, a saját életem annyira másodrangúnak tűnt a szememben, hogy buzgón kértem, halhassak meg vele együtt.
– Ez a legédesebb bók, amelyet valaha férfi mondott nekem – suttogta erőtlen hangon, és megcsókolta a fülemet. – De folytatnod kell az életedet a fiunk miatt, és emlékezz arra is, amit az ő jövője érdekében tanácsoltam neked. Az is jusson eszedbe, hogy régi etruszk aranypénzt tégy a számba, mielőtt még az államat felkötnék, és felöltöztetnek a halotti máglyára. Ez a legértékesebb ajándék, amit valaha bárkitől kaptam, noha természetesen meg kell válnom tőle, és oda kell adnom révpénzként Charonnak. Ebből bizonyára megérti majd, hogy a méltóságomnak megfelelően bánjék velem. Nem szeretnék a pórnép közt tolakodni a réven.
Bánatomtól elvakultan említettem neki valamit a zsidók Istenéről és Krisztusról, aki halálával kiengesztelte az emberiség bűneit, és irgalmasságában senkit sem vet meg azok közül, akik hozzá, igyekeznek. Egyre halványabb arccal Antónia így suttogott:
– Jóságodban ne akarj badarságokat elhitetni velem, Minutus, szerelmem. Nem lenne a méltóságomhoz illő, hogy én, mint az uralkodó lánya, odaálljak irgalomért esedezni a keresztre feszítettől, aki hatalomra tört. Még azt sem állíthatom, hogy elnéző lennék a keresztények babonája iránt. Én beérem Róma régi isteneivel, meg azzal a biztonsággal, hogy hamvaimat megőrzik Augustus mauzóleumában. A szenátus és a nép aligha egyezett volna bele, hogy engem csendben temessenek el, úgyhogy Néró ésszerűen járt el, amikor megadta nekem azt a helyet, amely jogosan megillet. És neked egyáltalán nem kell részt venned a gyászünnepségen, ha nem tudod leplezni bánatodat. A magasra és magasabbra törő embernek meg kell tanulnia a tettetést és érzéseinek leplezését. Erre is emlékezz, kedves Minutus, bár gyatra színész vagy.
Miután ezt elmondta, nem tudott többé beszélni, hanem behunyta a szemét, hogy ne olvashassam ki belőle gyermekes félelmét, amikor a halál sötétsége mint megannyi fekete árny lebegett körülötte. Egy pillanat múlva ajka elernyedt a szám alatt, és kezének gyenge szorítása meglazult a kezemen. De még mindig szorosan tartottam a kezemben vékony ujjait, és egyre csókolgattam kedves arcát.
Amikor már biztosan meghalt, és az élet utolsó szikráját sem éreztem benne, véres testét kiemeltem a medencéből, visszahelyeztem az ágyba, és gyorsan lemostam róla a véres víz maradványait. Örömmel tapasztaltam, hogy Antónia gallus szabadosom legújabb egyiptomi szappanát használta. Természetesen nem volt egyiptomi, hanem Rómában készült, mint a többi szappanfajtája és népszerűvé vált fogpora is. De az emberek nagyobb árat fizettek a szappanfajtákért, ha előkelő neveket talált ki azoknak.
Egy pillanatig arra gondoltam, megörvendeztetem, és elmondom neki, hogy Antónia az ő újdonságát használta, de aztán beláttam, hogy kihasználná ezt az értesülést, és a temetési ünnepségen kikiáltókkal Antónia nevével reklámoztatná az új szappant. Ezt nem akartam, bármennyire önzőnek tartanak is egyesek minden ok nélkül az üzleti dolgokban. Ehelyett arra gondoltam, hogy később valamilyen új balzsamszappant Antónia szappanának nevezhet el, hogy így tiszteljem Antónia emlékét. Ebből semmi veszély sem származhatott, mert Néró okosabbnak vélte, ha nyilvánosan nem vádolja Antóniát hazaárulással.
Miután ismét felöltöztem, behívtam a kertből a centuriót és a katonákat, hogy tanúsítsák; Antónia önszántából öngyilkosságot követett el, és átadtam Antónia holttestét a rabszolganőknek, hogy mosdassák meg, miután előbb egy régi aranypénzt tettem a szájába. Figyelmeztettem a házvezetőnőjét, tartsa szemmel, nehogy a rabszolganők ellopják az aranypénzt, mert rohannom kellett Néróhoz.
Néró idegességében sok bort ivott oroszlánjátéka után, és meglepetten mondott nekem köszönetet, hogy ilyen gyorsan teljesítettem a kellemeden feladatot. Még egyszer császári szavával erősítette meg, hogy megtarthatom Iucundus örökölt birtokait Britanniában, és hogy ő maga emel szót mellettem a curiában. De erről beszámoltam már. Megkönnyebbülést érzek, hogy sikerült papírra vetnem elbeszélésem legszomorúbb részét.
Ehhez képest szerintem csekélységszámba ment, hogy néhány hét múlva éppen Antónia miatt a legnagyobb veszedelembe kerültem, amely valaha is fenyegetett. Szerencsére voltak barátaim, úgyhogy idejében tudomást szerezhettem róla, hogy Antónia végrendeletével kapcsolatban Néró vizsgálatot rendelt el. Így előre előkészíthettem Claudiát, bármennyire ellenszenvesnek találta is ő a tervemet.
Még mindig nem értem, hogy Antónia, a tapasztalt és állami ügyekben jártas nő, miért akart feltétlenül megemlékezni rólad a végrendeletében, noha óva intettem ettől. Volt egyéb beszélnivalónk is, és igazat szólva a mámorban teljesen megfeledkeztem az egész végrendeletről meg meggondolatlan ígéretéről, amikor azt kívánta, hogy az Antonianus melléknevet adjuk neked.
Haladéktalanul meg kellett szabadulnom Rubriától, mivel ő mint Vesta-szűz, igazi származásod egyetlen jogilag számba jöhető tanúja volt. Nem akarok szőrszálhasogató részletességgel mesélni a vele való találkozásomról. Csak annyit említek meg, hogy előtte meg kellett látogatnom a megöregedett Locustát Nérótól ajándékba kapott tanyáján, amelyet igen otthonosan rendezett be. Ennek a kertjében termesztette a gyógynövényeket fiatal tanítványai segítségével, ültetéskor és a magvak meg a gyökerek begyűjtésekor babonás alapossággal figyelemmel kísérve a csillagok állását és a holdváltozásokat.
Ismét alkalmam nyílt tapasztalnom, milyen fontos és hasznos, ha az ember fiatalkorában mások előítéleteivel nem törődve, baráti kapcsolatokat köt. Locusta őszintén örült, amikor meglátott, és még fizetséget sem kért segítségéért. Élénken csevegtünk Agrippináról, Claudiusról és ifjúkorunk Rómájáról, amely után már mint öregasszony olyan, fájón vágyódott, hogy a tűzvész után nem is akart az új Rómába járni. Az ilyen látogatás talán az egészségének sem tett volna jót. Természetesen ajándékokat vittem neki, többek közt egy zsidó amulettet, mivel tudtam, hogy értékeli a varázseszközöket.
Örömmel mondhatom, hogy Rubria váratlan halála semmilyen gyanút nem keltett az orvosok között. Az arca sem feketült meg, öreg napjaiban olyan tökélyre vitte Locusta a tudományát. De hiszen Néró készségesen bocsátott a rendelkezésére bizonyos bűnözőket, akik jobbat nem érdemeltek, úgyhogy rajtuk próbálhatta ki a szereit.
Látogatásom Rubriánál nem szolgáltatott alkalmat kérdezősködésre, mert gyakran jártak nála látogatók a Vesta-szüzek átriumában. Saját kezűleg falazhattam be a legtitkosabb rejtekhelyemre a törvényes formában zsinórral és pecséttel ellátott okiratot, amelyben Rubria megerősítette Claudia törvényes származását, megismételte a megboldogult Paulina vallomását, és elismerte, hogy Antónia anyádat, Claudiát törvényes féltestvérének tartotta, és ennek szentesítésére adta neked a saját neve után az Antonianus melléknevet.
Külső jelekből előre észrevehettem, hogy kegyvesztett lettem, és így nem lepődtem meg, amikor Néró maga elé rendelt. Sőt éppen ellenkezőleg, szerintem jól felkészültem erre. Néró száját harapdálva, remegő állal rámparancsolt:
– Mesélj csak a házasságodról, Manilianus, mert semmit sem tudok róla. Próbáld hihetően megmagyarázni, miért emlékezett meg Antónia a végrendeletében a fiadról, sőt még a saját nevét is adta neki. Még arról sem tudtam, hogy Epaphroditosz fattyán kívül még egy fiad van.
Kerültem a tekintetét, tőlem telhetőleg igyekeztem remegni a félelemtől, és őszintén szólva ez nem is esett nehezemre. Néró azt hitte, hogy titkolok valamit, és így folytatta:
– Azt még megérteném, ha Antónia beérte volna azzal, hogy a fiadra csak anyai nagybátyjának, Seianusnak a pecsétgyűrűjét hagyja. De érthetetlen, hogy a fiadra testálta a Iulius-nemzetség bizonyos ékszereit, amelyeket Claudius anyjától, az öreg Antóniától örökölt. Ezek közé tartozik az a válltű, amelyet állítólag az isteni Augustus viselt a háborúban, meg amikor áldozatokat mutatott be az állam javára. Még furcsább, hogy a házasságodról sehol sem tesznek említést a könyvekben, és a fiad sincs bejegyezve a lakosság új lajstromába, a lovagrend lajstromáról nem is beszélve, noha a rendeletekben megszabott határidő régen lejárt már. Az egészben bűzlik valami. Hihetetlen dolgokat sugdostak a fülembe titokban tartott házasságodról. Az igazság kedvéért szeretném hallani a saját változatodat erről a históriáról, mivel tudom, hogy római szenátorhoz nem illő üzleti tevékenységeddel sok haragost szereztél magadnak. Magyarázd meg a viselkedésedet.
Bűnbánatot színlelve a lába elé vetettem magam, és felkiáltottam:
– Emiatt mindig rossz volt a lelkiismeretem, de az ügy olyan szégyenletes, hogy egyetlen barátomnak sem árulhattam el. Feleségem, Claudia, zsidó.
Néró a megkönnyebbüléstől olyan viharos nevetésben tört ki, hogy izmos teste beleremegett, és a nevetéstől könnyek lepték el a szemét. Soha senkit sem küldött szívesen a halálba puszta gyanú alapján, még kevésbé igazi barátait.
– De Minutus – mondta szemrehányóan, amikor ismét tudott beszélni –, ha valaki zsidó, az önmagában véve nem szégyen. Bizonyára tudod, hogy az évszázadok folyamán számos jó családba is keveredett zsidó vér. Szeretett Poppaeám emléke miatt sem tarthatom a zsidókat rosszabbaknak a többi embernél. Az állami hivatalokban is megtűröm őket, természetesen a méltányosság határai között. Ezenkívül az én uralkodásom alatt minden ember egyenértékű, mint ember, legyen római vagy görög, fekete- vagy fehérbőrű. Tehát a zsidókat is kedvelem.
Komor szégyenkezést színlelve felálltam a padlóról.
– Még ha ennyi lenne az egész, nem haboznék bemutatni a feleségemet neked és a barátaimnak – panaszkodtam. – De a valóságban rabszolgacsaládból származik. Apja és anyja Claudius anyjának, az öreg Antóniának, tehát bizonyos értelemben a te nagyanyádnak nyomorúságos szabadosai voltak. Innen kapta a Claudia nevet. Bizonyára megérted, miért szégyellem a származását, Antónia erre is gondolt, amikor úgy rendelkezett, hogy a nagyanyjától örökölt néhány olcsó ékszert a fiam kapjon meg emlékül. A feleségem követelésére adtam a fiúnak az Antonianus melléknevet.
– De nemcsak erről van szó – folytattam felhevülve és a haragtól reszketve. – Ez a hagyatéki rendelkezés csupán Antónia feneketlen gonoszsága, hogy engem gyanúba keverjen. Ő tudott róla, hogy én jelentettem fel Scaevinust, Pisót meg másokat, bár amikor a végrendeletet készítette, még nem sejtette, hogy a te biztonságod kedvéért, a lelkiismeretem kényszerítő szavára őt magát is fel fogom adni. Valóban egy szemernyit sem bánom többé, hogy megtettem.
Néró a homlokát ráncolva töprengett. Amikor észrevettem, hogy gyanakvása újra felébred, bőbeszédűen folytattam:
– A legjobb, ha mindjárt azt is bevallom, hogy bizonyos érdeklődést tanúsítok a zsidó hit iránt. Ez nem bűn, bár talán nem méltó a rangomhoz. Az ilyesmi inkább a nőkhöz illő. De a feleségem elviselhetetlenül önfejű. Kényszerít, hogy rendszeresen járjak Iulius Caesar zsinagógájába. Mások is járnak oda. Tagjai leberetválják a szakállukat, tisztességes emberek módjára öltözködnek, és színházba járnak. Az is közébük tartozott, akivel az a mulatságos baleset történt a cirkuszodban, amikor a tömeg gúnyolódva a fenevadak elé dobta, mivel zsidó volt. Bizonyára emlékszel rá.
Jóízűen nevettem, de Néró nem nevetett velem, csak komoran meredt rám.
– Hihető lenne a magyarázatod – mondta –, de sajnos, olyan kellemetlenül áll a dolog, hogy Antónia több mint fél évvel ezelőtt pecsételte le és hitelesítette végrendeletének záradékát. Akkor még sejtelme sem lehetett arról, hogy egyszer még megvetendő feljelentőként működsz közre a Piso-féle összeesküvés leleplezésében.
Megértettem, hogy többet kell beismernem. Erre elő is készültem, noha először természetesen kerteltem és mellébeszéltem, nehogy hirtelen őszinteségemmel növeljem Néró gyanakvását. Szilárdan hittem, hogy mindenki titkol előtte valamit. Ezért leginkább azzal keltettem benne bizalmat, ha hagytam, maga jusson arra a következtetésre, hogy még mindig félre akarom vezetni.
A padlóra meredtem, lábammal a mozaikképet kapargattam, amely abban a szobában éppen az összeölelkező Marsot és Venust ábrázolta, amint Vulcanus rézhálójába bonyolódnak. Szerintem nagyon illett a helyzethez. Kínomban a tenyeremet dörzsöltem, s egy szó sem jött ki a számon, míg Néró rám nem üvöltött:
– Ki vele, beszélj, vagy különben le kell tépetnem rólad azt a vadonatúj zsinóros csizmát. A szenátus örülne neki, azt bizonyára sejted.
– Uralkodóm! – kiáltottam fel. – Bízom nemeslelkűségedben és tapintatodban. Senki se tudja meg tőled ezt a szégyenletes históriát. Legalábbis sohase mesélj róla. A feleségemnek elviselhetetlen a féltékenysége. Élemedett korban van már, és nem is értem többé, hogy egyáltalán miként eshettem a kelepcéjébe egészen a lobogó menyasszonyi fátyolig.
Néró nyomban valami ínyencséget szimatolt, a száját nyaldosta, és engesztelően megjegyezte:
– Azt állítják, hogy a zsidó nőknek megvannak a maguk előnyei az ágyban. Természetesen általa is hasznot húztál a zsidókkal kötött kapcsolataidból. Engem nem szedsz rá. Semmit sem ígérek. Halljuk!
– Becsvágyában a feleségem a fejébe vette, hogy a fiunk névadására meghívja Antóniát – ismertem be dadogva –, amikor tanúk jelenlétében az ölembe vettem a fiút, és a saját gyermekemnek ismertem el.
– Ahogyan annak idején Lausust is elismerted – jegyezte meg tréfásan Néró. – De folytasd!
– Nem is képzeltem, hogy Antónia eleget tesz a meghívásnak, noha a nagyanyja szabadosának az unokájáról volt szó – magyaráztam. – De abban az időben Antóniának bizonyára kevés társasága lehetett, és változatosságra vágyott. Az illendőség kedvéért magával hozta Rubria Vesta-szüzet is, aki, mellesleg szólva alaposan leitta magát ez alkalommal. Béke az emlékének. Csak úgy tudom értelmezni, hogy Antónia sokat ígérő dolgokat hallott felőlem, és kíváncsiságból ismeretséget akart kötni velem. Hacsak már akkor nem akart barátokat szerezni magának, szem előtt tartván a jövendő célokat. Miután bort ivott, értésemre adta, hogy szívesen látna a házában a Palatinuson, de rabszolga származású feleségem nélkül.
Néró vörösödni kezdett, a száj szöglete nyáladzott. Közelebb hajolt hozzám, hogy egyetlen szavamat se szalassza el.
– Vagyok annyira hiú, hogy megtisztelésnek tartottam a meghívást, noha arra gondoltam, hogy a bortól felhevülve vagy csak szeszélyből beszélt – folytattam. – De egyik este elmenteni hozzá, és olyan barátságosan fogadott, amire nem is számítottam. Nem, uralkodóm, nem merem tovább folytatni.
– Ne szégyenkezz – jegyezte meg Néró. – Pontos tudomásom van bizonyos látogatásaidról, amelyeket nála tettél. Elmondták nekem, hogy reggelig is eltartottak. Tulajdonképpen felvillant bennem a gyanú, hogy a fiadat esetleg Antónia szülte neked titokban. De úgy hírlik, hogy a fiad már kéthónapos. Ezenkívül mindenki tudja, hogy Antónia magtalan, mint egy öreg tehén.
Vöröslő képpel elismertem, hogy Antónia nagy vendégszeretetet tanúsított irántam az ágyban is, és annyira belém habarodott, hogy újra meg újra találkozni akart velem, bár a feleségem miatt nagyon féltem, hogy kiderül ez az alkalmi viszony. De bizonyára olyan jól kielégítettem Antónia vágyait, hogy ezért emlékezett meg a fiamról a végrendeletében, mivel az illendőség kedvéért rám semmit sem hagyhatott.
Néró úgy nevetett, hogy kezével a térdét csapkodta.
– Az a vén kanca! – kiáltott fel. – Hát csakugyan leereszkedett hozzád? Bár nem te voltál az egyetlen. Akár hiszed, akár nem, nálam is próbálkozott, amikor egyszer jóindulatomban túl lelkesen tettem a szépet neki a jó rokoni kapcsolatok ápolása érdekében. Természetesen akkor ittas voltam, de még mindig emlékszem a hegyes orrára meg a vékony ajkára, amikor erőnek erejével átölelte a nyakamat, és meg akart csókolni. Aztán azt az esztelen pletykát terjesztette, hogy állítólag megkértem a kezét. Piso nyaklánca elég meggyőzően beszél a züllöttségéről. Bizonyára lefeküdt a rabszolgáival is, ha jobb nem jutott. Ezért feleltél meg neki.
A kezem ösztönösen ökölbe szorult, de sikerült csukva tartanom a szám.
– Statilia Messalinának különben nagyon tetszik Piso nyaklánca – mesélte Néró. – Sőt, még a mellbimbóját is ugyanolyan színűre festi, mint azok a fecskevér rubinok.
Néró annyira csodálta a saját éleslátását, hogy éreztem, túl vagyok a legnagyobb veszélyen. Természetesen az is segített rajtam, hogy Néró inkább hitt rosszat az emberekről, mint jót, és a jóságot merő színlelésnek tartotta, s másokat is a saját mércéjével mért.
– A szíriai drágakő kereskedő arcátlanságában megpróbálta visszakövetelni a nyakláncot – folytatta –, s azt állította, hogy hitelbe adta Pisónak. De a szemébe néztem, s feldühödve megkérdeztem, hogy ő, az értelmes kereskedő, hogyan nyújthatott ekkora hitelt Pisónak, mikor az egész város ismerte gyatra anyagi helyzetét. Nem tudott mit válaszolni, és azóta semmit sem hallottam felőle. Bizonyára hálát ad Szíria isteneinek, hogy kapzsisága miatt nem feszítették keresztre. Nyilvánvalóan tudott az összeesküvésről. Különben nem adott volna hitelt Pisónak, hogy a kegyeibe férkőzzék. De Néró nem kicsinyes. Ezt te is tudod.
Néró vidám lett és megkönnyebbült, de nem lett volna hírhedt tréfacsináló, ha a titkolózásom miatt nem eszelt volna ki olyan büntetést nekem, amelyen az egész város nevet majd. Miután egy ideig töprengett, így szólt:
– Természetesen szeretném látni a feleségedet, hogy a saját szememmel győződjem meg zsidó voltáról. Aztán személyesen akarom kihallgatni a tanúkat, akik jelen voltak a fiad névadásánál. Persze ők is zsidók, ugye? Iulius Caesar zsinagógájában is tudakozódom, milyen hűségesen jártál oda. Ezalatt a kedvemben járhatsz, és az ügy tisztázása érdekében körülmetéltetheted magad. A feleséged bizonyára örül majd neki. Szerintem helyes és méltányos, hogy éppen azon a testrészeden szenvedd el a büntetést, amellyel a féltestvéremet bemocskoltad. Köszönd a szerencsédnek, hogy jó hangulatban vagyok, és ezért ilyen olcsón megúszod.
Megrémültem, és odáig süllyedtem, hogy kérleljem, ne szégyenítsen meg ilyen borzalmas módon. De magam dugtam hurokba a fejemet, Néró még jobban örült, amikor észrevette megdöbbenésemet. Vállamra tette a kezét, és így vigasztalt:
– Úgy van rendjén, ha a szenátusban egy körülmetélt képviseli a zsidók érdekeit, hogy ne kelljen továbbra is a többiek háta mögött idegen szájon keresztül beszélniük. Menj, és tedd, amit parancsoltam. Aztán küldd ide a feleségedet meg a tanúkat, és jöjj ide te is, ha tudsz még járni. A saját szememmel akarok meggyőződni róla, hogy teljesítetted a parancsomat.
Kénytelen voltam hazatérni, hogy közöljem az ijedt Claudiával és a két tanúval, hogy ekkor és ekkor találkozunk az Aranyház fogadócsarnokában. Aztán a praetorianusok táborába mentem, hogy beszéljek a felcserrel, aki bőbeszédűen bizonygatta, hogy fájdalommentesen el tudja végezni azt a csekély műtétet. Amikor Afrikában szolgált, sok légiósnak meg centuriónak tette meg ugyanezt a szívességet, akik ráuntak az állandó gyulladásra, amelyet a finom homok okozott. Megvolt hozzá a szükséges üreges nádja is.
A hírnevem miatt nem akartam a zsidókhoz fordulni. Ebben nagyot tévedtem, mert ebben a dologban ők összehasonlíthatatlanul ügyesebbek. Miután férfiasan elviseltem a felcser üreges nádját és a tompa késével okozott fájdalmat, a seb később gyulladásba jött, és olyan csúnyán begennyedt, hogy hosszú időre elment a kedvem attól, hogy férfias szándékkal nőre pillantsak.
Valójában sohasem jöttem teljesen rendbe, bár voltak még nők, akik bizonyos kíváncsiságot tanúsítottak heges szerszámom iránt. Hiszen én is csak ember vagyok, de készségesen elismerem, hogy az ő gyönyörük hihetőleg sokkal nagyobb volt a magaménál. Talán ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy meglehetősen önmegtartóztató életet folytassak.
Nem szégyellem elmondani ezt, annál is inkább, mert mindenki tud arról a kegyetlen tréfáról, amelyet Néró az én bőrömre csinált, és erre föl kaptam azt a csúfnevet is, amelyet az illendőség miatt nem említhetek meg.
Anyád nem sejtette, mi vár rá Nérónál, bármilyen jól igyekeztem is előkészíteni őt a szerepére. Amikor sántikálva és halottsápadtan visszatértem a praetorianusok táborából, Claudia meg sem kérdezte, mi bajom van, hanem azt hitte, hogy pipogya módon Néró haragjától félek. Természetesen a két zsidó szintén félt, bárhogyan igyekeztem is bátorítani őket, és emlékeztettem őket az ajándékokra, amelyeket ígértem nekik.
Nérónak csak rá kellett pillantania Claudiára. Tüstént felkiáltott:
– Zsidó asszony! A szemöldökéről meg a vastag ajkáról látszik, az orráról nem is beszélve. Ősz hajszálak is vannak a fején. A zsidók valamilyen Egyiptomból magukkal hozott átok miatt korán megőszülnek, így mesélték nekem. Csoda, hogy ebben a korban még gyermeket tudott szülni. De a zsidó szívós fajta.
Claudia reszketett haragjában, de azért a te kedvedért csendben maradt. Aztán mindkét zsidó a legszentebb eskükkel és Jeruzsálem templomára esküdött, hogy ismeri Claudia származását, meg hogy zsidó, szülei is azok voltak, de a zsidók körében annyira megbecsült családból származik, hogy a nagyszüleit rabszolgaként már Pompeius idejében Rómába telepítették. Antónia a jelenlétével tisztelte meg fiam névadását, és nagyanyja emlékére megengedte, hogy a fiúnak az Antonianus melléknevet adjuk.
A kihallgatás eloszlatta Néró gyanakvásának a maradványait is. Mindkét keresztény ugyan hamis esküt tett, de annak idején éppen ezért esett rájuk a választásom, mivel a keresztényeknek egy olyan csoportjához tartoztak, akik okkal vagy ok nélkül azt állították, hogy a názáreti Jézus megtiltotta az esküdözést. Fontoskodtak a tanításukkal, és úgy vélekedtek, hogy mindenképpen bűnt követnek el, amikor esküt tesznek, úgyhogy számukra egyre megy, igaz-e vagy hamis az eskü. Áldozatkészen a fiamért követték el a bűnt, és remélték, hogy a názáreti Jézus megbocsát nekik jó szándékuk miatt.
Néró azonban nem lett volna Néró, ha vásott pillantást vetve rám meg nem szólalt volna, mintha mi sem történt volna:
– Kedves domina Claudia, vagy talán egyenesen serenissimát kellene mondanom, hogy a férjednek minden csalárdsága ellenére bíborcsizmát sikerült szereznie a lábára, szóval domina Claudia, bizonyára tudod, hogy a férjed kihasználta az alkalmat, és titkos viszonyt kötött szerencsétlen féltestvéremmel, Antóniával. Vannak tanúim rá, hogy éjszakánként rendszeresen fajtalankodtak Antónia családi házának kis kerti lakjában. Szemmel kellett tartanom Antóniát, nehogy erkölcstelenségével nyilvános botrányt okozzon.
Claudia ennek hallatára halottsápadt lett. Miután az arckifejezésemet látta, kénytelen volt hitelt adni Néró szavainak. Annak idején ő is sokat szaglászott utánam, amíg nem sikerült port hintenem a szemébe azzal, hogy Piso összeesküvéséről gyűjtök adatokat. Az ilyen gyűléseket pedig éjszaka kellett tartani.
Claudia felemelte a kezét, és a tenyerével képen törölt, hogy csak úgy csattant. Alázatosan az arcom másik felét is odatartottam, ahogyan a názáreti Jézus tanította. Claudia a másik tenyerével megrepesztette a dobhártyámat. Azóta kissé nagyothallok. Aztán ocsmányul szitkozódni kezdett. Sohasem hittem volna, hogy ilyen szavakat hallok a szájából. Szerintem én jobban követtem Krisztus tanításait, mint ő, hiszen bölcsen hallgattam. Claudia olyan szennyáradatot zúdított ki a száján az én nyakamba és a megboldogult Antónia nyakába, hogy Néró végül kénytelen volt lecsitítani, mondván, hogy a halottakról csak jót szabad beszélni. Claudiának a saját érdekében jó lesz, ha eszébe jut, hogy Antónia Néró féltestvére volt, s Néró senkitől sem tűrheti el, hogy rosszat szóljon róla.
Hogy Claudiát lecsillapítsam, és szánalmat ébresszek benne magam iránt, szétnyitottam a köntösömet, felemeltem ingem szegélyét, és megmutattam neki véres kötéssel takart nemi szervemet, s kijelentettem, hogy bűnömért elég súlyosan megbűnhődtem. Néró kényszerített, hogy bontsam ki a kötést, bármilyen gyötrő fájdalmat éreztem is, hogy a saját szemével győződhessék meg róla, nem próbálom-e félrevezetni a véres kötéssel. Miután meggyőződött a körülmetélésről, csodálkozva így szólt:
– Hát csakugyan olyan ostoba vagy, hogy azonnal rohantál körülmetéltetni magadat? Csak tréfáltam, és miután távoztál, nyomban meg is bántam szigorúságomat. De készségesen elismerem, hogy híven teljesíted a parancsaimat, Minutus.
Claudia azonban nem szánt meg. Éppen ellenkezőleg örömében összecsapta a kezét, és magasztalta Nérót, hogy olyan büntetést eszelt ki számomra, aminőt ő még álmában sem tudott volna kitalálni. Számomra elég büntetés volt már maga a házasság is Claudiával. Szerintem sohasem bocsátotta meg nekem teljesen, hogy éppen Antóniával csaltam meg. Még évek múlva is képes volt felhánytorgatni, holott egy okos nő régen elfeledte volna férje jelentéktelen ballépését.
Akkoriban különben is fölényesen bánt velem, mert a nők veszélyes korához közeledett. Egyenesen csoda volt, hogy még előtte meg tudott szülni téged. De megpróbáltam türelmesen elviselni kibírhatatlan viselkedését, mert jog szerint, ha valóságosan nem is, Claudius császár leánya volt. Különben válópert indítottam volna ellene, és utána téged is magammal vittelek volna. Néró nem akadályozta volna meg a válást, mert az ő szemében Claudia mindig zsidó asszony maradt, noha évente egyszer meghívást kapott az Aranyház szerény fogadásaira.
Statilia Messalina, amikor Néró felesége lett, büszkeségében sohasem engedte meg, hogy Claudiát bemutassák neki.
Néró végleg rendezettnek tekintette az ügyet, és fájdalmamat semmibe véve, másról kezdett beszélni, miután elbocsátotta a szobából Claudiát és a két zsidót.
– Amint tudod, a szenátusban határozatot hoztatok, hogy hálaáldozatokat kell bemutatni az összeesküvés leleplezésére – kezdte a mondókáját. – Én fogadalmi ajándékként a Capitolium templomának ajánlottam fel Scaevinus szerencsetőrét, a bosszúálló Jupiternek szentelve. A szenátus úgy határozott, hogy áprilist Néró havának kell nevezni. Én adósa vagyok Ceresnek, mivel el kellett hanyagolnom az ünnepét. Neki természetesen megvolt a maga része abban, hogy ilyen szerencsésen megmenekültem az orgyilkosságtól. Az istenek védelmezik a rokonaikat, amint te is tudod, bár nem hagyhattam, hogy a szenátus istennek nevezzen, és oltárokat állíttasson nekem, ahogyan a többség akarta. Szerintem fölösleges még az életemben istennek nyilvánítani engem. A legtöbben úgyis tudják, és csak akadályozná a részvételemet az énekversenyeken. Ebben az életben beérem a művészi hírnévvel. De a hálálom után szívesen bevonulok az istenek hajlékába.
A halál gondolatára mogorva lett. Egy ideig töprengett, majd így folytatta:
– Úgy döntöttem, hogy Ceresnek hozzá méltó új templomot építtetek. Az előző leégett az átkozott keresztény gyújtogatók miatt, és még nem tudtam újat tervezni. Különben is nyakig vagyok munkával Róma újjáépítése miatt. De Ceres kultuszhelye mindig az Aventinuson volt. Ott a legjobb akarattal sem találtam elég nagy telket. A bizalmam visszaállítására és barátságunk végleges megpecsételésére bizonyára örömest kész vagy Ceresnek ajándékozni a házadat kertestől az Aventinuson. Ez a lehető legjobb hely. Ne lepődj meg, ha hazatérve a rabszolgák bontják már a házadat. Sietős a dolog, és biztos voltam a beleegyezésed felől.
Ily módon Néró pénz és ellenszolgáltatás nélkül kicsikarta tőlem a Maniliusok ősi családi házát. Érthető, hogy nem törtem ki üdvrivalgásban kegyessége hallatára. Azt is tudtam, hogy magának tartja meg az egész dicsőséget, és a templom felszentelése alkalmából még csak meg sem említi az én nevemet. Keserűen megkérdeztem, hová szándékszik áthelyezni az ágyamat és a holmimat a szörnyű lakásínség közepette.
– Csakugyan, ez eszembe sem jutott – vidult fel Néró. De apád, vagy pontosabban Tullia asszony háza még mindig üres. Nem tudtam eladni, mert kísértetek járnak benne.
Megjegyeztem, hogy nem vagyok hajlandó mérhetetlenül nagy árat fizetni egy olyan házért, amelyben kísértetek járnak, és kifogásoltam a ház előnytelen fekvését a Viminalison, noha valójában elég közel volt az Aranyházhoz. Azt is elmondtam, hogy milyen rossz állapotban van, és milyen ügyetlenül tervezték ezt a túlzottan nagy épületet, és mekkora összegeket követelne, hogy lakható állapotba hozhassam, hiszen tizenkét éve semmilyen javítást nem végeztek rajta, és a kert is elvadult. Az új vízdíjak miatt a rendszeres öntözés túlságosan sokba kerül.
Néró élvezettel hallgatta magyarázkodásomat, és végül így szólt:
– A barátságunk bizonyítékául a jelen viszonyok között méltányos áron akartam eladni neked apád házát. De csúnya dolog, hogy arcátlanul és méltatlanul alkudozni kezdesz, még mielőtt említettem volna az árat. Most már egyáltalán nem bánom, hogy tréfából azt a parancsot adtam neked, hogy metéltesd körül magad. Annak bizonyságául, hogy Néró mindig Néró marad, ingyen neked ajándékozom apád házát. Nem ereszkedem le, hogy veled alkudozzam.
Természetesen forró köszönetet mondtam Nérónak, noha nem adta ingyen a házat. Hiszen cserébe oda kellett adnom érte ódon házamat az Aventinuson. Nem mintha nem én jártam volna jól a cserével.
Miután elváltunk egymástól, betértem a kincstárnokához, és arra kértem, intézze el gyorsan az adományleveleket, és a ház bejegyzését az én nevemre, nehogy Néró megfeledkezhessek nemes lelkű adományától, ahogyan néha megesett. De szerencsére éppen akkor Néró nem volt nagyon részeg.
Ujjongva gondoltam arra, hogy Tullia asszony háza csaknem felér a körülmetéléssel. Ez a gondolat némiképpen még akkor is vigasztalt, amikor a gyulladás miatt lázas beteg lettem. El kell mondanom, hogy én követtem el mindent, hogy megakadályozzam a ház eladását, én terjesztettem a kísértetjárásról szóló mendemondát, felbéreltem néhány rabszolgát, hogy éjszakánként üstfedőkkel csörömpöljenek, és bútorokat tologassanak a kihalt házban. Mi, rómaiak, babonásak vagyunk, ha árnyakról és elhunytakról van szó.
Így nyugodt lelkiismerettel áttérhetek Néró görögországi diadalútjára, Kephasz és Paulus sajnálatos halálára, meg arra, hogy miként vehettem részt Jeruzsálem ostromában.

 

 

TIZENHARMADIK KÖNYV
Néró

A Piso-féle összeesküvés elfojtása csaknem két évig tartott, és érintette a provinciák meg a szövetséges államok gazdagjait is, akik bizonyíthatóan tudtak a tervről, anélkül, hogy leleplezték volna azt. Bármennyire könyörületes volt is Néró, és gyakran számkivetésre változtatta a halálos ítéletet, amikor csak lehetséges volt, az összeesküvés révén mérhetetlenül nagy kiadásai mellett az állam pénzügyeit is még valamelyest sikerült rendbe szednie.
A valóságban a Parthia elleni háború előkészületei nyelték el az államkincstár költségvetésének oroszlánrészét. A saját kiadásait illetően, ahhoz képest, hogy császár volt, Néró meglehetősen mértékletes volt, ha az ember bizonyos római gazdagokra és újgazdagokra gondol. A megboldogult Petronius hatására Néró igyekezett jó ízléssel javítani a felkapaszkodott előkelőséget, de persze olykor-olykor megbotlott az úton, mivel Petronius nem adhatott többé tanácsokat neki.
Néró becsületére meg kell említeni, hogy az államkincstárt például csak a szállítási költségekkel terhelte meg, amikor a Palatinuson a tűzvészben megsemmisült műkincseit páratlan új szobrokkal és műtárgyakkal pótolta. Akchaiába és Asia provinciába műértő bizottságot küldött, hogy járjon be minden számottevő várost, és küldje az Aranyházba a legértékesebb szobrokat.
Ez bizonyos elégedetlenséget váltott ki a görögökből. Pergamonban egyenesen fegyveres zendülés robbant ki. De a bizottság olyan hozzáértéssel végezte munkáját, hogy még Athénból, amelyet a hajdani hódítás alkalmával alaposan kifosztottak, és Korinthoszból is, amely annak idején megsemmisült, és amelyet annyira kifosztottak, hogy kő kövön nem maradt, páratlanul értékes szobrok és festmények kerültek elő, amelyek Görögország nagyságának idejében készültek.
Az új virágzásba lendült Korinthosz gazdag kereskedői és hajótulajdonosai jó munkát végeztek, amikor az évek során kiegészítették műgyűjteményüket. Még a tenger szigetein is, amelyeken nemigen keresgéltek Róma számlájára műkincsek után, régi szobrok kerültek elő, amelyek nagyon is megérdemelték a díszhelyet az Aranyház termeiben és oszlopcsarnokaiban.
A ház olyan nagy volt, hogy látszólag üresen tátongott, bár a bizottság hajórakomány számra küldözgette az árut. Azokat a szobrokat, amelyek kevésbé tetszettek neki, Néró a barátainak ajándékozta, mert őneki csak a legkiválóbb régi alkotások tetszettek, így jutottam hozzá márvány Aphroditémhez, amelyet Pheidiász faragott. Színezése csodálatosan épen maradt, a szobrot még most is sokra becsülöm, a fintorgásod ellenére is. Próbáld egyszer felbecsülni, hogy felszaladna az ára, ha versenyistállód fenntartására egyszer kénytelen lennék árverésen áruba bocsátani.
A küszöbön álló parthus háború miatt és lelkiismeretének megnyugtatására, Néró visszavonta a pénzreformot, és Juno Moneta templomában teljes értékű pénzt veretett, amint az államkincstárban összegyűlt az arany meg az ezüst. A légiók, amelyeket Corbulo korábbi légióinak a megerősítésére kezdtek a legnagyobb titokban Keletre átdobni, annyira elégedetlenek voltak bérük vásárlóerejének csökkenése miatt, hogy a pénz korábbi értékét katonai okokból is vissza kellett állítani.
Nem lett volna okos dolog ötödrésszel emelni a béreket. Bárki felfogja, milyen nagy különkiadásokról lett volna szó akkor. A pénz korábbi értékének visszaállítása hosszabb távlatban kevesebbe került. A légiósok megelégedésére Néró bizonyos kedvezményekkel is kedveskedett nekik, ahogyan a praetoriánusoknak az ingyen gabonát engedélyezte.
A valóságban szemfényvesztő fogásról volt szó, amelynek természete fölött hiába töprengenek az okos emberek. Nem szólok rosszat az államkincstár szabadosairól, akiknek a hivatala különben is nehéz, és akik ezt a tervet kiötlötték. De az én magánvéleményem szerint csúnya dolog volt, hogy a rendelet szerint a Néró által veretett réztartalmú pénzt tíz a nyolchoz arányban kellett beváltani, úgyhogy öt hamis pénzért az ember mindössze négy teljes értékű pénzt kapott.
Én nem károsodtam miatta, de a vékonypénzű emberek körében ez a rendelet ugyanolyan nagy keserűséget váltott ki, mint Néró eredeti pénzreformja. Ezért nem öregbítette ezzel a hírnevét, bár ő maga azt képzelte. Hiszen Néró nem értett a pénzügyekhez, csupán álnok tanácsadóinak az ajánlatait követte. De a légiók megnyugodtak, mert az észrevétlenül leszállított béreket ettől kezdve teljes értékű pénzben fizették ki.
Továbbra is komolyan azt gondolom, hogy az államkincstár nyomorúságos helyzetét végső soron nem is annyira Néró pazarlása, mint inkább az államkincstár felelős hivatalnokai okozták, noha nem akarom védelmembe venni Nérót sem. Ő egyáltalán nem értett a pénzügyekhez, és nem is tartotta nagy művészhez méltónak, hogy ezen törje a fejét. Ezzel a magatartásával a legbecsületesebb hivatalnokot is túlságosan nagy kísértésbe vitte, akár szabadosokról volt szó, akár azokról a szenátorokról, akik az ő munkájukat ellenőrizték az államkincstárban.
Látva a dolgok folyását, és hogy Néró nem konyít a pénzügyekhez, arra a következtetésre jutottam, hogy mint értelmes embernek, a te jövődre gondolva, gyorsan ki kell vennem a magam részét a zsákmányból, mert valaki más úgyis megkaparintaná. Példaként megemlítem, hogy az a szabados, aki a gabonavásárlásaimat intézte, az államkincstárban megfelelően lebélyegzett és lepecsételt papírokkal tudta bizonyítani, hogy egy nemlétező gabonaszállító hajó megérkezett Ostiába, a terhét kirakták, és az állami gabonaraktárakba szállították.
És ez nemcsak egyszer, hanem többször is megtörtént. Csak sajnálkozhattam Faenius Rufus idő előtti halála miatt. Az utóda kapzsibb és önzőbb ember volt, mint a szeretetre méltó Rufus, amint említettem már. Ezért végeredményben nem is tettem szert akkora haszonra ezekből a nemlétező gabonaeladásokból, mint amennyire számítottam.
Néró nem tehetett mást, mint hogy panaszkodott, és csóválta a fejét az államkincstár helyzete miatt, noha véleménye szerint mindent elkövetett az ügyek javítására, és feláldozta az állam javára a saját idejét, művészete rovására, hogy átnézze a tartományok adójegyzékeit, és kiválassza a listáról a leggazdagabb embereket, akiknek a vagyonát el lehetett kobozni, mivel belekeveredtek a Piso-féle összeesküvésbe.
Bizonyítékok nem hiányoztak. Mindig akadt olyan valaki, aki megfeledkezett Néró születésnapjáról, vagy még súlyosabb bűnként fitymálta hangját. Soha egyetlen gazdag ember lelkiismerete sem lehet teljesen tiszta. Az is nagyon üdvös volt, ha az ember ébren maradt, és nem ásított, mikor Néró lépett fel a színházban. És ő nem tűrte az előadást zavaró idő előtti távozást, még akkor sem, ha valaki komolyan rosszul lett.
Egy alkalommal, amikor az egyik tragédiában egy vajúdó nő jajgatását adta elő, az egyik lovag felesége a színház nézőterén szült meg, mivel szülési fájdalmai ellenére sem mert távozni. Néró nagyon boldog volt, mert hatalmas hangja teljesen elnyomta a vajúdó nő jajszavát. Csupán a közelében ülők szereztek tudomást a dologról. Néró ezt az esetet művészete nagy diadalai közé sorolta.
A küszöbön álló parthus háborúra való készülés miatt a fényűzési cikkekre aránytalanul szigorú forgalmi adót kellett kivetnie. Ennek az lett a következménye, hogy az ilyen árukat pult alól árusították. Ezért a városban meglepetésszerű ellenőrzéseket kellett tartani az üzletekben. A kereskedők nagyon rossz néven vették, hogy árukészletüket elkobozzák, és ráadásul még meg is bírságolják őket.
Flavius Sabinusnak, korábbi apósomnak, sok gondot okoztak ezek az intézkedések, amelyek foganatosítása az ő dolga volt, lévén városi praefectus, és attól tartott, hogy elveszíti a népszerűségét. Olykor előre figyelmeztette a kereskedőket, legalábbis a leggazdagabbakat, a meglepetésszerű ellenőrzés előtt. Nem is kellett megbánnia becsületességét. Viszonylag rövid idő alatt rendbe hozta a pénzügyeit.
Nérónak Statilia Messalina hiúságára is tekintettel kellett lennie. Statilia az ibolyakéket tartotta a legszebb ruhaszínnek, és ebben teljesen igaza is volt. Miután ebbe a színbe belehabarodott, sikerült elérnie, hogy Néró betiltsa az ibolyakék festékanyag árusítását. Ennek természetesen az lett a következménye, hogy minden római nő, aki valamire tartotta magát, házi lakomáin, megbízható barátai körében ibolyakékbe akart öltözni, vagy legalább szekrényében ilyen színű ruhadarabot akart tartani.
Az ibolyakék színű festék feketepiaca elképzelhetetlen méreteket öltött, és a kereskedők olyan jól kerestek, hogy időnként készségesen hagyták elkobozni készleteiket, és még a megfelelő bírságokat is megfizették.
Csupán egyszer történt meg, amikor egy szemérmetlen nő ibolyakékbe öltözve jelent meg nyilvánosan Néró énekműsorán, hogy Néró, Statilia követelésére megmutatta a nőt a procuratoroknak, és megparancsolta, hogy a nőtől kobozzák el a ruháját és a vagyonát. A nőt előadás közben levetkőztették, amit az nem vett rossz néven, mivel amúgy is mindkét mellét fedetlenül hagyta. Szerintem inkább ez bőszítette fel Statiliát, mint az ibolyakék ruha.
Néró hiszékenységét a pénzügyekben mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy komolyan hitt Cesellus Bassusnak a kelekótya karthagói földbirtokosnak, aki azt állította, hogy a birtokán megtalálta Didó királynő kincseit. A férfi nagyon meggyőzően beszélt, mint általában az efféle megszállottak, és szemléletesen magyarázta, hogy a kincs mély barlangban van elrejtve. Ott mérhetetlenül sok nyersarany van, többek között egy tömör aranyoszlop, úgyhogy az arany mennyiségét csak a hajdankor mércéjével lehet mérni.
Bassus úgy vélekedett, hogy csak Didó királynő kincseiről lehet szó, amelyeket magával vitt, amikor Türoszból elmenekült. Miután megalapította Karthágót, nyilván elrejtette a kincseit, nehogy a nagy gazdagság miatt az új nép erkölcsei mindjárt a kezdet kezdetén lazuljanak, vagy az ellenséges numidiai király a sok arany hírére kedvet kapjon a háborúra.
Nérónak élénk képzelete volt. Bassus történetének hallatára arra gondolt, hogy egy csapásra, és méghozzá becsületesen rendezheti az állam pénzügyeit. Bassust nyomban lovaggá léptette elő, hadihajókat bocsátott a rendelkezésére a kincsek elszállítására és embereket az ásatás elvégzésére. Bassust hősként ünnepelték Rómában, mielőtt visszatért volna Karthágóba. Annyi meghívóval árasztották el, hogy nem is tudott valamennyinek eleget tenni. Őszintén szólva magam is befektettem bizonyos összeget az ügy érdekében, mert Néró állandó pénzhiányban szenvedett, és készségesen méltányos részesedést ígért a kincsekből mindazoknak, akik pénzt fektettek be a vállalkozásba.
Természetesen vannak olyanok, akik a többieknél bölcsebben azt állították, hogy az egész históriát csak szándékosan találták ki Néró hitelének pillanatnyi javítására. De állíthatom, hogy ez nem igaz. Én is lakomát rendeztem Bassusnak, hogy az érdekeimet biztosítsam, és így megismerhettem ezt a férfit. Természetesen bolond volt, de őszinte, mint a legtöbb bolond. Akkor ugyan emberismeretem ellenére sem vettem még észre, hogy bolond, mivel meggyőzően tudott fellépni, és lenyűgöző szóáradat ömlött belőle.
Bassus őszinteségét szerintem az is bizonyítja, hogy az ásatásaival tönkretette a saját gabonaföldjeit meg az öntözőberendezéseket. A birtokait olyan alaposan feltúrták, hogy egyetlen talpalatnyi föld sem maradt a helyén. Amikor Néró kifogyott a türelemből, végül kénytelen volt visszatérni Rómába és beismerni a kudarcát. Mentségére csak azt hozhatta fel, hogy azelőtt az álmai mindig igaznak bizonyultak.
Néró annyira megharagudott, hogy láncra verette, de aztán megbánta keménységét, és nemes lelkűségében beérte azzal, hogy kárpótlásul a meg nem talált kincsekért, elkoboztatta a vagyonát. Bassus megtarthatta lovagi méltóságát. Néró nem tartotta méltányosnak, hogy töröljék nevét a lajstromról, mivel ő maga, szabad akaratából részesítette ebben a kegyben. Bassus egy idő múlva öngyilkos lett, mert látnoki álmai túlságosan kimerítették.
Néró nem nagyon lelkesedett a parthus háborúért, bármennyire elkerülhetetlennek bizonyult is Róma jövője szempontjából, hogy megnyithassák a keletre vezető nagy szárazföldi utakat. Rád gondolva, fokozatosan megbarátkoztam a tervvel, bármilyen ellenszenvesnek látszott is a szememben a nagy háború. Atyám szabadosai Antiokheiában óriási összegeket kerestek a hadsereg beszerzésein, és lelkes leveleikkel puhítgattak, hogy a keleti bizottságban támogassam a háború tervét. Ez önmagában értelmes, az időpont pedig előnyös volt. Parthia meghódítására szükség van Róma biztonsága érdekében. Csak nem szerettem volna, ha az én életemben kerül rá sor, ahogyan nem is következett be. A feladat továbbra is előttünk áll.
Néró beadta a derekát, amikor bebizonyították neki, hogy nyugodtan rábízhatja a tényleges hadviselést Corbulóra, és ő maga mint főparancsnok szolgál rá a diadalmenetre. De szerintem a diadalmenetnél jobban csábította az a gondolat, hogy hangversenyt rendezzen Ekbatanában, hogy a háborús szenvedések után a művész ragyogó hangjával az új alattvalókat meghódítsa magának.
A tanácsadói közül senki sem tartotta szükségesnek megemlíteni, hogy a parthusok nem nagyon kedvelik a zenét, és nem is tartják az éneklést uralkodóhoz illő időtöltésnek. A legnagyobb becsben a lovaglási tudományt és íjászatot tartották, amint Crassus triumvir annak idején keservesen tapasztalhatta. Ősapád, Iulius Caesar, hogy megszabaduljon tőle, a parthusok ellen küldte őt, és a parthusok úgy ölték meg, hogy olvasztott aranyat öntöttek a szájába, hogy legalább egyszer megtölthesse a hasát arannyal. Vakmerő fiam, talán jó lesz észben tartanod a történelemnek ezt a tanítását. Ha egyszer oda kell menni, ne te menj magad, hanem küldj valaki mást. Fölösleges mesélnem neked Parthia történetéről és az uralkodó Arsakida nemzetségről. Tele van testvérgyilkossággal, államcsínnyel, keleti álnoksággal és általában olyasmivel, ami nálunk Rómában sohasem történhet meg. Róma császárai közül a nyilvánosság előtt voltaképpen csak ősapádat, Iulius Caesart gyilkolták meg. Ő maga okozta a halálát, amikor puszta hiúságból nem vette figyelembe a jó tanácsokat. Ezenkívül a gyilkosai egészen őszintén hitték, hogy hazafias indítékokból cselekszenek. Gaius Caligula más eset. Megbízhatóan sohasem sikerült bebizonyítani, hogy Lívia megmérgezte volna Augustust, és hogy Caligula valóban megfojtotta Tiberiust. Agrippina úgy mérgezte meg Claudiust, hogy kerülte a fölösleges nyilvánosságot. Bárhogyan nézzük is ezeket a dolgokat, illő módon lettek elintézve, hogy úgy mondjam, családi körben.
Ezzel szemben az Arsakidák a hajdani perzsa birodalom törvényes örököseinek tartják magukat, dicsekednek egymás közötti gyilkosságaikkal és azzal, hogy azokat milyen ravaszul követték el, immár háromszáz éves uralkodásuk során. Nem is kísérelem meg, hogy felsoroljam bonyolult gyilkossági históriáikat. Tapasztalatuk mindenesetre van. Elegendő, ha megemlítem, hogy Vologesesnek sikerült megerősítenie a hatalmát, és Róma számára ravasz ellenfelet jelentett.
Az öccsét, Tiridatest megtette Armenia királyának, hogy szorult helyzetbe hozza. Armeniát Corbulo hadjárata alatt háromszor pusztították el, és hódították vissza váltakozó szerencsével. Az armeniai háborúban két légió szenvedett olyan megszégyenítő vereséget, hogy a fegyelem visszaállítása végett Corbulo utólag kénytelen volt sorshúzás alapján minden tizedik embert kivégeztetni. A fegyelem visszaállítása és a küzdőkészség fejlesztése az elpuhult szíriai légiók esetében több éves munkát követelt. Most kezdi meghozni a gyümölcseit.
Vologeses kénytelen volt egyezkedni, és Armeniát Róma szövetséges országává nyilvánította, hogy Ekbatanától távol tartsa az öccsét, mint Armenia királyát. A légiók és a lovasság jelenlétében Tiridates Néró elé tette a diadémját. Erre a célra Néró szobrát szenátori elefántcsont-székre állították. Tiridates esküvel ígérte meg, hogy személyesen jön Rómába a szövetség megerősítésére, és Néró kezéből veszi át a diadémot.
De nem mutatkozott Rómában. A sürgetésre puszta átlátszó kifogásokkal válaszolt, többek között azt hozta fel, hogy hitbéli okok miatt nem teheti ki magát a tengeri út veszedelmeinek. Amikor szárazföldi utat javasoltak neki, a szegénységére panaszkodott. Armenia újjáépítésére kétségtelenül rámehetett minden vagyona.
Néró megígérte, hogy fejedelmileg viseli az ő és kísérete szárazföldi utazásának költségeit Róma területén, de Tiridatesnek nem kegyeskedett megérkeznie. Biztos értesülések azt bizonyították, hogy szükségtelenül erős kapcsolatokat kötött azokkal az armeniai előkelőkkel, akik életben maradtak, miután a rómaiak és a parthusok váltakozva és egymással versengve végezték ki a szemben álló tábor híveit, akik a kezükbe kerültek.
A szenátus keleti bizottságában Tiridates késlekedését gyanús dolognak tartottuk. Biztosak voltunk abban, hogy titkos parthus ügynökök keleten elégedetlenséget szítanak Róma szövetséges országaiban, sőt a provinciákban is, hogy megakadályozzák a küszöbön álló háborút. Lepénzelték a germán törzseket, hogy mozgolódásukkal gátolják meg a légiók átcsoportosítását keletre, és mindenféle ígéretekkel még Britanniában is igyekeztek zendülést szítani a Rómával ellenséges törzsek körében. Hiszen Britanniában állandóan négy légiónak kellett állomásoznia a béke és a biztonság fenntartására. Vologeses vándorló zsidó kereskedőket használt fel ügynököknek, akik több nyelven beszéltek, és hozzászoktak ahhoz, hogy új viszonyok közé illeszkedjenek be.
Az öreg Petrótól Lugundanumból szerencsére idejében tudomást szereztem a titkos tervekről. Úgy vélekedtem, hogy az örökségem miatt tartozom annyival Lugundának, hogy a várost róla neveztessem el. A helyet jól választották ki, mert kulcsfontossággal bírt az icenusok országában. A városban Petro hűsége jutalmául jól megérdemelt járadékot kapott tőlem, hogy megőrizzem jó kapcsolataimat a druidákkal, és tisztában legyek a törzsek titkos terveivel.
A druidák szerencsére nem támogatták a zendülést, mivel bizonyos előjelek meggyőzték őket arról, hogy Róma hatalma nem lesz tartós az alvilágiak uralma alatt álló szigetükön. Nem vagyok babonás, ha a vagyonomról van szó. Ezért nyugodt szívvel hagyom gyarapodni Britanniában, és egyre újabb és újabb beruházásokat eszközlök ott a számodra.
Bárhogyan legyen is, a druidákkal fenntartott kapcsolataim révén híreket kaptam a zsidó kereskedők gyanús britanniai utazásairól. Tanácsomra a procurator kettőt közülük keresztre feszíttetett, két másikat pedig a druidák fűzfavessző ketrecekben feláldoztak az isteneiknek, mivel a zsidók titkos feladataik ellenére is túlságosan öntudatosan léptek fel a hitbéli dolgokban. Britanniából egy légiót lehetett keletre áthelyezni. Ennél nagyobb csapatáthelyezést nem tartottam méltányosnak a vagyonom biztonsága szempontjából.
Számos óvatossági rendszabállyal fokozatosan tíz légiót vontak össze keleten. Nem sorolom fel ezeket, mert a seregek menetelés közben cserélgetik számukat és sasukat, hogy félrevezessék a parthus kémeket. Ennek ellenére Vologeses is tisztában volt csapataink mozgásával és összevonásaival, sőt még az Euphratész-parti legelővitával is, amelyet a háború formai okaként szándékoztunk a római szenátus és a nép elé terjeszteni. A bizottság titkos ülésén az öregségében is izmos Corbulónak engedtük át azt a dicsőséget, hogy a háború jeléül lándzsát dobjon át az Euphratészen a parthusok területére. Corbulo a levelében azt állította, hogy meg tudja tenni, de mindenestre megígérte, hogy naponta gyakorolja a lándzsadobást, nehogy a vízbe essen, hanem eljusson a vitás legelőterületre.
Néró régen tervezett görögországi útja katonai szempontból kiválóan álcázta a vállalkozást. Még a parthusok sem vonták kétségbe Néró őszinte vágyát, hogy a görögországi örök emlékű játékokon elnyerje az énekversenyek koszorúit. Az utazás tökéletesen indokolta, hogy magával vigye az egyik praetoriánus légiót, és csupán a másikat hagyja hátra, hogy fenntartsa a rendet Rómában.
Tigellinus megígérte, hogy kordában tartja Néró ellenségeit, amíg ő távol lesz, bár megorrolt amiatt, hogy nem részesült a megtiszteltetésben, és nem utazhatott a császár kíséretében. Úgy bizony, mindenki, aki valamire tartotta magát, el akarta kísérni a császárt, hogy tanúja legyen a győzelmeinek a versenyeken, és általában a szeme előtt maradjon, még olyanok is, akik semmit sem tudtak azokról a lehetőségekről, amelyeket a küszöbön álló háború kínál arra, hogy kitüntessék magukat. Ha tudták volna, talán betegséget vagy más elfogadható okot találtak volna ki, hogy ne kelljen részt venniük az utazásban.
Rómába érkeztek ugyan hírek a zsidók jeruzsálemi és galileai zavargásairól, amelyeket természetesen a parthusok szítottak. De egyikünk sem vette komolyan azokat. Arrafelé legalábbis mindig civakodtak, akár Félix, akár Festus volt a procurator. Herodes Agrippa király mégis szemlátomást őszintén aggódott.
Ezért a keleti bizottságban úgy döntöttünk, hogy Szíriából mindenesetre egy-egész légiót küldünk oda, hogy kemény eszközökkel fojtsák el ezeket az alkalmatlan időben támadt zavargásokat. A légió legalább menetelési gyakorlatra tenne szert, ha már katonai dicsőségre nem. A véleményünk szerint a dorongokkal felfegyverkezett és köveket dobáló zsidók nem jelentettek igazi ellenfelet a képzett légiók számára.
Így végre sikerült elvitorláznunk arra az útra, amelyről Néró már régen álmodozott, és amelynek az volt a célja, hogy feltegye a koronát művészi pályafutására. Céljának elérésére előre elrendelte, hogy Görögország valamennyi hajdani játékát egymás után kell megtartani, miután ő megérkezik, hogy így valamennyi versenyen részt vehessen.
Tudomásom szerint ez volt az egyetlen eset, amikor az olümpiai játékokat a kitűzött évről előbbre hozták. Mindenki megérti, milyen nehézségeket okozott ez, főképpen a görögök időszámításában. A múltjukkal büszkélkedve ők még mindig olümpiai játékok szerint számolják az éveket, az első olümpiai játékoktól kezdve, noha beérhetnék azzal, hogy az éveket csak a város alapításától számítsák, ahogyan azt mi rómaiak tesszük. Akkor az időszámítás egységessé válna, de a görögök mindenben bonyolultak akarnak lenni.
Az indulás előtt az utolsó pillanatban Néró kijelentette, hogy nem viszi magával az útra Statilia Messalinát. Oknak azt hozta fel, hogy nem kezeskedhet Statilia biztonságáért a hamarosan kitörő háború miatt. A tényleges ok útközben derült ki. Néró végre talált valakit, akit régen keresett már, és akinek a vonásai Poppaeára emlékeztettek. Sporus volt a neve, ám ami a nemét illeti, sajnos, nem nő volt, hanem egy rendkívül szép ifjú.
Ő azt állította, hogy a szívében inkább leánynak érzi magát, semmint fiúnak. Ezért Néró a saját kívánságára bizonyos műtétet hajtatott végre rajta, és azokat a szereket szedette vele, amelyeket egy alexandriai orvos ajánlott, hogy megszüntessék szakálla növését, megnövesszék a mellét, és különben is kifejlesszék benne a női tulajdonságokat.
Nehogy újra vissza kelljen térnem erre a rosszallást kiváltó históriára, megemlítem, hogy Néró Korinthoszban házasságot kötött Sporusszal a szokásos szertartással, és attól kezdve úgy bánt vele, mintha a törvényes felesége volna. Néró ugyan azt állította, hogy az esketés a hozománnyal, a fátyollal és a nászmenettel együtt bizonyos misztériumok által megkövetelt formaság volt, és jogilag egyáltalán nem érvényes. Isteni mivolta miatt úgy vélekedett, hogy ő is kétnemű, mint minden férfiisten. Nagy Sándor erősítette meg ezt a hiedelmet, amikor Egyiptomban istenné nyilvánították, Ezért Néró a hajlamait isteni mivolta újabb bizonyítékának tekintette.
Olyan szilárdan hitte, hogy igaza van, hogy még a Sporus rovására elhangzott vaskos tréfálkozást is eltűrte. Egyszer tréfálkozva megkérdezte egy sztoikus elveiről ismert szenátor véleményét erről a házasságról. Az aggastyán gonoszul így válaszolt: „Jobban állnának az ügyek az emberek világában, ha atyádnak, Domitiusnak, ugyanilyen felesége lett volna.” Néró nem haragudott meg, hanem nevetett, teljes mértékben értékelve a célzást.
Néró béketűréséről megemlítem még, hogy közvetlenül görögországi utunk előtt Datus, ez a tehetséges színész csúfondárosan kigúnyolta őt a színpadon. Énekének szövegét: „Maradj egészséges, anyám” arcátlanul úszó mozdulatokkal kísérte, olyan világosan célozva Agrippina halálára, hogy a legostobább is megértette.
Amikor az utolsó verssort énekelte: „Orcus irányítsa a lépteidet” a szenátus széksora felé fordult, és az ujjával ránk mutatott. Ez tűrhetetlen volt, mivel a nép jól tudta, milyen feszültté vált a viszony a szenátus és Néró között. Azzal, hogy a szenátus jövendő pusztulására célzott, Datus államellenes bűncselekményt követett el, és halált érdemelt. De Néró egyáltalán nem akarta megbüntetni. Be kellett érnünk azzal, hogy Datust száműztük Rómából, és ez elég büntetés volt a kiváló színész számára. A célzás kétségtelenül hátborzongató hatást gyakorolt ránk, jelenlevő szenátorokra. Néró csak nevetett.
Néró győzelmeiről a görögországi zenei versenyeken éppen eleget meséltek. Hiszen kétszáz győzelmi koszorút hozott magával. Csak az olümpiai játékokon járt kis híján pórul, amikor a tízesfogatot hajtva a versenypálya fordulójában kiesett a kocsiból, és csak nagy üggyel-bajjal sikerült kirántania az öve köré tekert gyeplőt. Természetesen tele lett véraláfutásokkal, de kárpótlásul a pártatlan versenybírák egyhangúlag neki ítélték a koszorút bátorságáért. Maga Néró úgy vélekedett, hogy nem fogadhatja el a győzelmi koszorút, mivel fel kellett adnia a versenyt. Beérte azokkal az olümpiai olajág koszorúkkal, amelyeket az éneklésért meg a birkózásért kapott. Ezt példaként említem meg Néró testi bátorságára e valóban veszedelmes és igényes sportban.
Néró különben is tőle telhetőleg igyekezett igazi görög sportszellemről bizonyságot tenni, és az énekversenyen nem ócsárolta olyan csúnyán a többi versenyzőt, mint Rómában. Győzelmei annál értékesebbek voltak, mivel balszerencse üldözte. Egy álló hétig fogfájás kínozta, úgyhogy végül is ki kellett húzni a fájós fogat. Az orvos ügyessége ellenére a fog összetört a fogóban, úgyhogy a gyökereket darabokban kellett kivésni az állkapocs csontjából. De Néró férfiasan elviselte a fájdalmakat.
Az orvosnak szerencsére voltak bódító szerei, és a műtét előtt Néró alaposan leitta magát, ahogyan a bátor ember is szívesen megteszi, mielőtt fogorvos kezébe adná magát. Nálam hivatottabb szakemberek értékeljék, milyen hátrányosan hatott az énekhangjára meg előadói érzékenységére a fogfájás, és az, hogy feldagadt az arca.
Szerintem az is Néró sportszellemét tanúsítja, hogy amikor felajánlották neki a lehetőséget, hogy vegyen részt az eleusziszi misztériumokon, alázatosan visszautasította a megtisztelést, arra hivatkozva, hogy anyagyilkos hírében áll. A rossz nyelvek utólag természetesen azt állították, hogy az istenek büntetésétől félt, azért nem mert részt venni minden idők legszentebb szertartásán.
De ennek nem volt alapja. Néró tudta, hogy ő ugyanannyira isten, mint a többi földi isten, noha puszta szerénységből visszautasította a nyilvános dicsőséget. Mi szenátorok készen álltunk arra, hogy jelentős szavazattöbbséggel még életében istenné nyilvánítsuk, amikor csak akarja.
Miután fontolóra vettem a dolgot, magam is jobbnak véltem, ha nem veszek részt az eleusziszi misztériumokon. A papoknak feltétlen titoktartás mellett elmondtam, hogy kínos módon kellett ki végeztetnem a tulajdon fiamat, bár a tudtomon kívül. Ezért a lelkiismeretem nem engedi meg, hogy a jelenlétemmel meggyalázzam a misztériumokat, így nem sértettem meg a szent papi testületet, és azt mondhattam Nérónak, hogy iránta való barátságból nem veszek részt a misztériumokon. Ily módon Néró bizalma irántam és a barátságom iránt tovább erősödött, és erre hamarosan szükségem is lett.
Valójában túl sokat kellett volna magyarázkodnom Claudiának, ha engem is beavattak volna. Lemondtam róla a családi béke kedvéért, bár nagyon fájlaltam, amikor a beavatás után a szenátus többi tagján napokon át a felvilágosultság ragyogása látszott, miután olyan isteni titkokról szereztek tudomást, amelyeket a történelem folyamán még senki sem mert a kívülállóknak elárulni.
Aztán jött a hihetetlen és szégyenletes hír, hogy a zsidó szabadcsapatok szétverték, és az utolsó emberig megsemmisítették a szíriai légiót, amikor Jeruzsálem falai alatt megfutamodott. A zsidók templomukban áldozati ajándéknak szentelték a legyőzött légió elzsákmányolt sasmadarát.
Nem említem meg a légió számát, sem a jelvényét, mert törölték a légiók névsorából. A censorok még mindig tiltják ennek a vereségnek az említését Róma évkönyveiben. A történetírók általában még említést sem akarnak tenni a zsidók lázadásáról, noha Vespasianus és Titus egyáltalán nem szégyellte a győzelmét, hanem diadalmenetet tartott utána. A légió törlése részben takarékossági okokból történt, mivel a parthusok elleni háború kútba esett.
Amikor a hír megérkezett, keleti bizottságunk egyik tagja gyáván visszaszökött Rómába, egy másik pedig rémületében felvágatta az ereit. Hiszen a félelmetesnek bizonyuló zendülés az egész keleti hadjáratot veszélyeztette, amelynek az előkészítésére olyan sok pénzt és fáradságot áldoztak.
Az áldozatokról szólva, Vologeses ősi iráni szokás szerint katonai rangjukra való tekintet nélkül bosszantó módon karóba huzattá a kémeinket. Ez érthető, ha szabadosokról és kereskedőkről van szó. Hiszen mi is keresztre feszítettük az ő kémeiket. De néhány centurio meg nemesi származású haditribunus karóba húzása barbárság volt, és ellentétben állt minden nemzetközi szokással. Katonai rangjuk miatt törvényes joguk volt ahhoz, hogy karddal végezzék ki őket. Ezt példaként említem meg arra, hogy milyen gyűlöletesek a parthusok, és mennyire elkorcsosultak az erkölcseik az Arsakidák züllött dinasztiája idején.
Elismerem, hogy minden lelkierőmre szükségem volt, hogy szembenézzek Néróval, amikor bennünket, a keleti bizottság tagjait felelősségre vont a történtekért. Szerinte nincs magyarázat arra, hogy mi nem tájékozódtunk kellőképpen, s nem tudtunk arról, hogy a zendülő zsidóknak sikerült megerősíteniük Jeruzsálem falait, és titokban fegyvereket szereztek, és harci alakulatokat képeztek. Hiszen mással nem lehetett magyarázni a légió pusztulását.
Engem mint legfiatalabbat erővel előre taszigáltak, hogy elsőnek szóljak, ahogyan a haditanácsban szokás. Hivatali társaim bizonyára bíztak Néró irántam tanúsított barátságában, hiszen nyilvánvalóan nem akartak nekem rosszat. Nem is volt nehéz kimagyarázkodnom.
Utalhattam a parthusok ravaszságára és arra a mérhetetlenül nagy pénzösszegre, amelyet Vologeses arra fordított, hogy Róma katonai erejét ott kösse le, ahol csak tudta. A zsidók természetesen tőle kapták pénzért vagy egyenesen ajándékba a fegyvereket, amelyeket a sivatagi utakon könnyen lehetett szállítani úgy, hogy judeai határőrségünk ne vehesse észre. A zsidó fanatikusok hűsége az ügyük iránt annyira ismeretes, hogy a zendülés terve érthetően titokban maradt.
A vég nélküli rendbontások abban az időben, amikor Félix és Festus Caesareából látta el procuratori hivatalát, alkalmasak voltak arra, hogy még az értelmes embereket is hamis biztonságérzetbe ringassák. Sok hűhó semmiért, szokták mondani. Judeában éppúgy, mint másutt is, Róma hagyományos államvezetése megköveteli a megosztás alapján való uralkodást.
– Az a legnagyobb csoda – mondtam meggyőzően –, hogy a zsidók pártjai, amelyek hevesen harcoltak egymás ellen, közös zendülésben egyesültek.
Óvatosan utaltam Izrael istenének félelmetes hatalmára is, amelyről a zsidók szent írásaikban meggyőző példákat sorolnak fel, noha még képe vagy neve sincs, nem számítva a fedőneveit.
– De bármilyen sok minden érthető is a dologban – mondtam –, nem tudjuk megérteni, hogy Corbulo, akire a küszöbön álló háború tervezését és főparancsnokságát bíztuk, katonai hírneve és Armeniában aratott sikerei ellenére hogyan tűrhette el, hogy mindez megtörténjék. Végső soron ő és egyáltalán nem a szíriai proconsul a felelős Judea és Galilea békéjéért, hogy biztos támaszpontok legyenek a hadviselés számára. Corbulo nyilván egész figyelmét északra fordította, és valójában jól foglalkoztatta a hyrcanusokat, hogy az északi sós tenger felől lekössék Parthia csapatait. De azzal, hogy egész figyelmét a nagy haditerv egyetlen csekély részletére összpontosította, elvesztette uralmát az egész fölött, helytelenül becsülte fel a helyzetet, és ezzel hírneve ellenére is bebizonyította, hogy nincs benne adottság ahhoz, hogy igazán nagy hadvezér válhasson belőle.
Szerintem ez igaz volt, továbbá Corbulóhoz semmiféle barátság sem fűzött. Még csak nem is ismertem személyesen. Ezenkívül valahányszor az állam üdve forog kockán, a barátságnak is háttérbe kell szorulnia. Ezt az alapelvet minden új szenátor fejébe verik. Néha még alkalmazzák is. És nemcsak az állam érdekéről volt szó, hanem a saját életünkről is, és nem engedhettük meg magunknak, hogy kíméljük Corbulót, bármilyen sok dicsőséget szerzett is Róma fegyvereinek.
Megjegyeztem még, hogy megítélésünk szerint a parthus hadjáratot el kell halasztani, amíg a jeruzsálemi zendülést nem sikerül elfojtani. Ez átmenetileg talán három nélkülözhetetlen légiót is leköthet. De a légiók szerencsére együtt vannak felvonulási területükön, és elegendő hadigépet szereztek be még erősebb falak lerombolására is. Jeruzsálemben a zsidók zendülését egy szempillantás alatt szét lehet verni. Szerintem sokkal veszedelmesebb, hogy a zsidóknak külön közösségeik vannak a birodalomnak Szinte valamennyi városában, a harmincezer római zsidóról nem is beszélve.
Ha a zsidók eddig egymás között marakodó pártjai egyesülnek, hogy mindenfelé nyugtalanságot szítsanak, ennek végzetes következményei lehetnek. A zsidók szakadatlanul gyűjtik a pénzt a maguk körében, hogy a jeruzsálemi templomba küldjék, állítólag templomadó címén. Most kiderült, hogy a cél a körültekintéssel megtervezett zendülés pénzelése volt. Fanatikusaik esztelen álmodozásaiban felderengett a Messiás birodalmának megalapítása, bármilyen esztelenség is az ilyen gondolat.
Ismereteim alapján állíthatom, hogy a leglelkesebb zsidók őszintén hisznek abban, hogy Messiásuk révén egyszer még a zsidók fogják uralni a világot. Ezért vitatkoznak állandóan a Messiásról. Jeruzsálemben bizonyára újból feltűnt valamilyen hamis Messiás, hogy zendülésre bujtogassa a népet.
Néró hagyta, hogy nyugodtan beszéljek. Felháborodása szemlátomást fokozatosan lecsillapodott. Ezért siettem hozzáfűzni, hogy Rómában legalábbis a Iulius Caesarról elnevezett zsinagóga zsidói nem keveredtek a zendülésbe. Ezért akár személyesen is kezeskedhetem, noha azokat az ajándékokat, amelyeket az ő templomuk küldött, szemlátomást csalárdul a zendülés pénzelésére fordították.
– De – mondtam – Poppaea is küldött pénzt a jeruzsálemi templomba, hiszen nem sejthetett semmi rosszat.
Miután elhallgattam, senki sem mert felszólalni. Néró sokáig töprengett a dolgon, haragosan ráncolta a homlokát, és a száját harapdálta. Aztán, türelmetlenül legyintve a kezével, ránk parancsolt, hogy menjünk a dolgunkra. Egyéb dolgokon kellett töprengenie. Nekünk időközben jót tesz majd, ha várakozunk és találgatjuk, milyen büntetésre szolgáltunk rá hanyagságunkkal.
Mint imperátornak az volt a szándéka, hogy a szenátus meghallgatása nélkül azt a hadvezért bízza meg Jeruzsálem bevételével, akit jónak tart, és hogy az ő rendelkezésére bocsátja a szükséges haderőt. Corbulót már magához rendelte, hogy feleljen azért, amit tett, és amit elmulasztott megtenni. A parthus hadjárat elhalasztása bizonytalan időre annyira komoly dolog volt, hogy a döntés előtt Nérónak meg kellett kérdeznie az előjeleket, és be kellett mutatnia a hagyományos áldozatot.
Valamelyest megkönnyebbülve távoztunk, és hivatalbeli társaimnak jó ebédet adtam szálláshelyemen. De a falat nem akart lemenni a torkunkon, noha mindkét híres szakácsom minden tőle telhetőt elkövetett, hogy művészetükről tanúságot tegyenek. Izgatottan beszélgettünk, s arra sem vettünk fáradságot, hogy a bort vízzel keverjük. Vendégeim olyan keserű és elfogult véleményeket hangoztattak a zsidókról, hogy helyre kellett igazítanom őket, sőt védelmembe kellett vennem a zsidókat.
Hiszen vannak a zsidóknak jó és tiszteletre méltó tulajdonságaik is. Csak népük szabadságát védelmezik lázadásukkal. Ezenkívül Judea a császár tartománya volt, nem pedig a szenátusé. Néró maga felelős a lázadásért, hogy Félix után olyan arcátlan rablót nevezett ki oda procuratornak, aki egyáltalán nem értette meg a zsidókat.
Talán túlságosan lelkesen védelmeztem a zsidókat, mert hivatali társaim, akiknek már fejébe szállt a bor, kezdtek furcsa szemmel méregetni.
– Nyilván igaz a história, és csakugyan Heges-szerszám vagy – mondta becsmérlően az egyik közülük.
Kellemetlen csúfnevemet valójában szerettem volna titkolni, de szakállas barátod, Juvenalis gúny versének jóvoltából közszájon forog. Nem, nem teszek neked szemrehányást, fiam, hogy atyád örömére szándékosan szem előtt hagytad a verset, amikor itt jártál. Tudnom kell, mit gondolnak rólam, és mit gondolsz te az apádról. Ezenkívül napjainkban a költők írásaikban még illetlenebb szavakat is használnak, hogy bennünket, öregeket, bosszantsanak. Ha jól értem, azt hiszik, hogy az igazságot és a természetes szóhasználatot védelmezik a mesterkélt ékesszólás ellensúlyozására, amelyet Seneca hagyott örökül. Talán igazuk van. De legalábbis a szakállukat Titustól örökölték, aki Jeruzsálemből visszatérve honosította meg Rómában ezt a divatot.
Erről ennyit. Boroskupám tartalmát hivatali társam szeme közé loccsantottam. Valószínűleg egymás torkának estünk volna, szenátori méltóságunk örök szégyenére, ha szerencsés véletlen félbe nem szakította volna a veszekedést. Jelentették nekem, hogy az egyik szakácsom felvágta az ereit, mert nem méltányoltuk kellőképpen a művészetét.
Egy tehetséges szakács elvesztése annyira komoly dolog, hogy nyomban észhez tértünk, és együtt futottunk, hogy szegényt megvigasztaljuk, és hogy megmagyarázzuk étvágytalanságunk okát. Bekötöztettem a könyökhajlatát, vérzéselállító szereket alkalmaztam, és hívattam a görög orvost meg a kuruzslót, hogy segítsenek rajta, és magam késő éjszakáig az ágya mellett ültem.
Örömömre fölépült, bár egy ideig igen sápadt maradt. De művészete jóvoltából vérképző étrendet tudott összeállítani, amely sót és vasat tartalmazott, úgyhogy hamarosan ismét versenyre tudott kelni a másik szakácsommal. Mindig két szakácsot tartok, mert az egymás iránti művészi féltékenység még jobb eredményekre sarkallja őket.
Öngyilkossági kísérletéből egyedül az a kár származott, hogy a zsidó zendülés és egy egész légió pusztulásának híre túlságosan korán elterjedt az egész Akhaiában és az ázsiai területen. Kötelességünk lett volna, hogy feltétlenül titokban tartsuk az ügyet. De meg kellett győznünk szegény embert, hogy érdemes élnie, és ezért meg kellett magyaráznunk, miért nem ízlett nekünk az étel, amikor egyre-másra próbálta letépni a kötést a karjáról.
Túlzás lett volna hallgatást követelni tőle. Hiszen csak rabszolga volt, és mindenki tudja, milyen gyorsan szivárognak ki a hírek a konyhaajtón át. De talán emberbarátságra utal, hogy a gondját viseltem, és az ágya mellett virrasztottam. Ilyesmit bezzeg nem tud elmondani a barátod a gúnyversében.
Corbulót különben sem menthette meg többe semmi. Néró látni sem akarta. Corbulo parancsot kapott, hogy kövessen el öngyilkosságot, mihelyt partra száll a hadihajóról kenkhreai kikötőjében. Corbulo csak ennyit mondott: „Ha szerencsém lett volna, hogy másfajta császár idejében éljek, az egész földkerekséget meghódítottam volna Rómának.” Aztán a kikötőparton a saját kardjába dőlt, megparancsolva, hogy törjék össze a kardját, és darabjait dobják a tengerbe, nehogy méltatlan kezekbe kerüljön. Mégsem hiszem, hogy valóban nagy hadvezér lett volna. Ezt bizonyítja, hogy hibásan mérte fel a helyzetet, amikor a kezében volt katonai pályafutásának legnagyobb lehetősége.
Nérónak volt annyi esze, hogy felhagyjon kedvenc szándékával, hogy hangversenyt adjon Ekbatanában. Mint kiváló színésznek sikerült tehetségesen megbotlania, amikor a hagyományos áldozatot mutatta be. Így a saját szemünkkel győződhettünk meg róla, hogy a halhatatlan istenek ezúttal még nem akarták Parthia leigázását. A végzetes szerencsétlenségek elkerülésére okosabb volt lemondani a parthiai hadjáratról. Nem is volt lehetséges, mivel Vespasianus, miután felmérte a helyzetet, és pontos ismereteket szerzett a zsidók háborús készültségéről, legkevesebb négy légiót követelt Jeruzsálem elfoglalására.
Mert kiismerhetetlenek a végzet útjai, ahogyan anyád szokta mondogatni bosszúsan, hogy olyan szerencsém van számos vállalkozásomban. Néró szeszélyességében éppen korábbi parancsnokomat, Vespasianust nevezte ki a jeruzsálemi hadjárat parancsnokává. Vespasianus a végsőkig kapálózott ellene, kijelentve, hogy ráunt a háborúskodásra, és annak idején éppen elég hírnévre tett szert Britanniában. Véleménye szerint megöregedett már. Az a tény, hogy két papi collegium tagja volt, teljesen elegendő dicsőség volt számára.
De mivel megöregedett, és még nálam is kevesebbet értett a zenéhez, véletlenül elbóbiskolt, amikor Néró az egyik versenyen énekelt, hiszen még görögül sem tudott eléggé ahhoz, hogy megértse a klasszikus versszöveget, bár különben nagyon tisztelte a művészeteket. Büntetésből Néró őt jelölte ki, hogy viselje a vesződséges és dicstelen büntető hadjárat felelősségteljes terheit. Végül Néró ugyan ellágyult a könnyeitől, és kegyesen azzal vigasztalta, hogy Vespasianus végre megkapta életének lehetőségét, és a zsidók kincseiből meggazdagodhat, így felhagyhat a szenátorhoz méltatlan öszvérkereskedelemmel, hiszen állandóan a szegénysége miatt panaszkodik.
Mindenki Néró őrültségének bizonyítékát látta abban, hogy Vespasianust jelölte ki a nehéz feladatra. Hiszen Vespasianust valamennyien annyira lenézték, hogy még Néró kedvenc rabszolgái is udvariatlanul bánhattak vele, amikor néha az Aranyházban mutatkozott. Őt csak évente egyszer hívták meg, Néró születésnapi lakomájára. Ennek fejében is ingyen, születésnapi ajándék gyanánt kellett szállítania azokat az öszvéreket, amelyek előbb Poppaea, aztán pedig Statilia Messalina utazásaihoz kellettek.
Vespasianus egyáltalán nem volt jártas a keleti kérdésekben. Senkinek még csak eszébe sem jutott volna, hogy bármelyik bizottságba vagy a szenátus valamelyik bizalmi feladatára javasolja őt. Igazi consul sem volt még, hanem csak consuli rangú férfi. A szenátus tagjaként kénytelen volt részt venni Néró görögországi utazásában, mert az a reuma, amelyet Britanniában egész életére beszerzett, nem volt elég rosszindulatú ahhoz, hogy elfogadható mentség legyen, noha bánatosan panaszkodott a fölösleges utazás költségei miatt. Takarékosságában az úton a városokon kívül keresett magának szállást, hogy olcsóbban megússza, és inkább kakasszóra kelt, semhogy egyetlen sestertiust eltékozoljon a kényelmére. El kell ismerni, hogy a görögök a bőrünket is lenyúzták a szálláshelyekért követelt uzsoraárakkal, mivel úgy vélték, Néró látogatása révén életük nagy lehetőségéhez jutottak.
Ezzel szemben Ostorius, akit Claudius annak idején véletlenül Britanniába küldött, és aki ott derekasan helytállt, szívesen átvette volna a légiók parancsnokságát, és vállalta volna az utazást, hogy leverje a zsidók lázadását. Túlságosan is hangoztatta ebbéli szándékát. Ennek az lett a következménye, hogy Néró, aki okkal gyanakodni kezdett, a fejét vétette. Néró Vespasianus iránti bizalmát csak növelte az a körülmény, hogy Vespasianus olyan makacsul tiltakozott ellene, és semmiképpen nem akarta elfogadni a parancsnokságot, hanem büntetésnek tartotta azért, hogy elbóbiskolt, és nem győzte eleget szidni magát emiatt.
Maga Néró is olyan kevéssé bízott választásában, hogy követelte Vespasianustól, vegye maga mellé fiát, Titust is, aki szintén kitüntette magát Britanniában, és egyszer, amikor még egészen fiatal volt, bátor lovassági rohammal megmentette az apja életét, amikor Vespasianus a britannusok kelepcéjébe esett és bekerítették. Néró remélte, hogy Titus ifjúi heve sarkallja majd annyira Vespasianust, hogy méltányos idő alatt teljesítse feladatát, és meghódítsa Jeruzsálemet.
Mégis figyelmeztette Vespasianust, hogy kerülje a fölösleges veszteségeket, mivel hallott Jeruzsálem felújított falairól. A város katonailag előnyös fekvése miatt Jeruzsálem még Pompeiusnak is jelentős nehézségeket okozott, és Néró véleménye szerint Vespasianust mint hadvezért, nem is lehetett vele egy napon említeni.
Néró tehát intette Vespasianust a túlzott veszteségektől, és biztatta, hogy kövesse Titus tanácsait, ha úgy érzi, hogy a saját ítélőképessége meggyengült magas kora miatt. Valójában Vespasianus akkor még a hatvanat sem töltötte be, de Néró, aki nemrég lett harmincéves, lenézte az ő korában levő férfiakat mint aggastyánokat. Hasonlóképpen te is, tizenöt éves fejjel, kivénhedt, tehetetlen aggastyánnak tartasz engem, bár csak két év múlva leszek ötvenéves, tehát még nem értem el azt a kort, amely az érett életbölcsességet elválasztja az ifjúi rajongástól.
Néró figyelmeztetően hozzátette még, hogy Rómába visszatérve gondját viseli majd Domitianusnak, Titus öccsének, nehogy ostobaságokat kövessen el atyja távollétében. Domitianusnak kellemetlen természete volt. Jó hírét már gyermekkorában elvesztette erkölcstelen viselkedése miatt. De Néró természetesen arra célzott, hogy túsznak tartja őt Vespasianus hűsége ellenében. Vespasianus ugyan különben is hű maradt volna Néróhoz egészen Néró haláláig, mert ilyen volt a természete. Ebben a kérdésben nem tudom eléggé magasztalni Vespasianus férfiasságát és feltétlen becsületességét.
Korinthoszban alkalmam volt jobban megismerni korábbi parancsnokomat, és megerősítenem barátságunkat, amikor vendégül láttam, és ingyen szállást meg teljes ellátást ajánlottam fel neki, Hierax pompás új házában. Vespasianus nagyon hálás volt nekem ezért. Különben is az egész úton én voltam az egyetlen előkelő ember, aki tisztességesen bánt a háborútól megviselt, egyszerű Vespasianusszal.
Nem vagyok elfogult, és a fölösleges finomkodásra sem vagyok hajlamos a baráti kapcsolatokban. Ezt talán bebizonyítottam az életem során. Britanniában az ő beosztottjaként eltöltött gondtalan ifjúságomat elegendő oknak tartottam, hogy az akkoriban irántam tanúsított nyers barátságot olyan vendégszeretettel viszonozzam, amely magamnak egy garasomba sem került.
Ezzel kapcsolatban talán indokolt még egyszer emlékeztetnem arra, hogy a Piso-féle összeesküvés elfojtásával kapcsolatban minden lehetőt elkövettem, hogy megkíméljem a Flaviusokat, bármilyen nehéz volt is ez Flavius Scaevinus gyilkossági szándéka miatt. Szerencsére ő a Flaviusok másik, kevésbé előkelő ágához tartozott. Magam siettem feljelenteni őt, úgyhogy bizonyos jogom volt ahhoz, hogy a többi Flavius érdekében szót emeljek. Formailag nem fűztek többé rokoni kapcsolatok a Flaviusokhoz, miután Sabinától elváltam, de Vespasianus fivére, Flavius Sabinus, és Sabina öccse, Flavius Clemens, olyan ellenszenvet érzett Sabina magatartásával szemben, hogy még később is barátságával igyekezett kárpótolni engem azokért a gyötrelmekért, amelyeket házasságunk alatt Sabina okozott nekem.
Vespasianus egész idő alatt nem is került gyanúba, mivel olyan szegény volt, hogy csak nehezen tudott megmaradni a szenátus tagjának. Formailag az egyik földbirtokomat az ő nevére írattam, miután a censorok felfedezték, hogy nem felel meg a vagyoni követelményeknek. Ezenkívül mindenki olyan jól ismerte egyenes jellemét, hogy még a legnyomorultabb feljelentő sem tartotta kifizetődőnek, hogy a nevét felvegye a lajstromára.
Ezt azért említem meg, hogy bebizonyítsam, milyen régi és tartós kapcsolatok fűztek a Flaviusokhoz, és hogy Vespasianus milyen nagyra becsülte a barátságomat már abban az időben, amikor Néró rabszolgája büntetlenül leköphette, bár szenátor és consuli rangú férfi volt. Semmiféle önzés vagy haszonlesés nem volt barátságunk alapja. Már jó ideje elfelejtettem azt az álmot, amelyet a druidák bűbájosságának hatása alatt láttam, bár természetesen senki sem hitt benne. Önző embernek tartanak, és azt hiszik felőlem, hogy mindig és mindenben csak a saját érdekeimet nézem, amint barátod verséből is kitűnik.
Hierax házában jó alkalmam kínálkozott azt tapasztalnom, hogy „bizonyos férfiaknak, a csiszolatlan drágakövekhez hasonlóan, ragyogó tulajdonságai lehetnek a durva felszín alatt”, ahogyan ifjú szakállas barátod, Decimus Iuvenalis éppen a minap írta, hogy Vespasianus császárnak hízelegjen. Igen, én jól ismerem őt. Neki minden oka megvan arra, hogy pártfogást keressen, mivel illetlen szóhasználata és arcátlan szatírái rosszallást váltottak ki. Én nem szidom őt, ha már egyszer a te barátod. A fiatalok módjára csodálod azokat, akiknek nagyobb szájuk van, mint neked. De azért jusson eszedbe, hogy négy évvel fiatalabb vagy annál a mosdatlan senkiházinál.
Ha valamiről meg vagyok győződve, akkor bizton állíthatom, hogy legalábbis Iuvenalis szemérmetlen versei nem fognak örökké fennmaradni. Olyan sok, nála fényesebb csillagot láttam egy pillanatra felvillanni és aztán kihunyni. Ezenkívül az állandó ivászat, a trágárkodás, az éj nappallá változtatása és az egyiptomi hangszerek szakadatlan zenebonája az utolsó igazi költői szikrát is kioltaná még nála jobb emberben is.
Ezt nemcsak azért írom, mert a kezem ügyébe helyezted azt a gúnyverset, amelyet ez a senkiházi fiatal írt rólam, amiért nem tudnám nyugodt lelkiismerettel támogatni a vállalkozását a kiadóvállalat pénzével. Nem, nem vagyok ilyen hitvány. Csak komolyan aggódom miattad, fiam.
Korinthoszban annyira összebarátkoztam Vespasianusszal, hogy mielőtt elindult volna Egyiptomba, hogy átvegye az ottani két légió parancsnokságát, és meggyőződjék azok harci képességéről a Jeruzsálem elleni északi és déli átkaroló hadmozdulatok előtt, buzgón arra kért engem, hogy keleti ismereteimet és a zsidókkal kötött jó kapcsolataimat állítsam a szolgálatába, és kísérjem el a hadjáratra. Ezúttal udvarias nemmel válaszoltam. Hiszen nem igazi háborúról volt szó, hanem mindössze büntető hadjáratról Róma lázadó alattvalói ellen.
Ezért szerintem semmilyen katonai dicsőséget nem szerezhettem volna magamnak azzal, ha részt veszek benne. Nem vágyom ugyan jobban a katonai dicsőségre, mint más világi dicsőségre, de az én helyzetemben levő férfinak, alkalomadtán, ilyesmit is kell szereznie, természetesen módjával. A szívem mélyén békés ember vagyok. Miként Néró, én is nagyon megkönnyebbültem, hogy nem kellett megérnem a nagy keleti háborút, s neked, a körülmények kényszerítő hatására, nem kell majd egyszer belekeveredned. Parthiát egyszer még le kell verni Róma biztonsága miatt. Emlékezz erre. Semmilyen oldalról sem fenyegeti többé a római birodalmat igazi veszély. Csak kelet felől.
Olyan mértékben megbékéltettük és civilizáltuk az azelőtt félelmetes germán törzseket északi határainkon kívül, hogy részükről soha többé semmi nem fenyegethet bennünket. Ezt a legjobban a praetoriánusok között lévő germán zsoldosok bizonyítják. Rövid idő alatt rómaiabbakká válnak, mint mi magunk, rómaiak, és hűségesebbek a császárhoz, mint a praetoriánusok.
Ezenkívül Germania erdőségeivel és mocsaraival túlságosan szegény ország ahhoz, hogy valaki nagy költségek árán meghódítsa. A borostyán és a gereznák miatt nem érdemes ilyen nagy horderejű vállalkozásra kidobni a pénzt, mikor a borostyánúton méltányos áron beszerezhetjük azokat. Germaniának nincs jövője. Parthia más eset, és a keleti kereskedőutak birtoklása hatalmas üzleti vállalkozás. De ezt a háborút én már nem akarom megérni. Háruljon ez a ti vállalókra, fiatalok, amikor az én időm már lejárt.
Természetesen elismerem, hogy atyám szabadosai Antiokheiában és Egyiptomban egy életre eleget kerestek számomra Vespasianus hadjáratán. Ezért annyival is könnyebb felhagynom azzal, hogy Parthiára gondoljak. Békés ember vagyok, bár a saját hősiességemmel szereztem magamnak a triumphus kitüntetéseit, amint még elmondom majd.
Miután Vespasianus útra kelt, Néró a látszat kedvéért munkára fogta a praetorianus légiót, hogy ássák ki a korinthoszi csatornát. A vállalkozást az ő parancsára már korábban is megkezdték, de az aggasztó előjelek miatt kénytelenek voltak abbahagyni a munkát. A kiásott gödrök éjszaka vérrel teltek meg, és a sötétségben irtózatos panaszkiáltások hallatszottak, amelyek a városig is elhallatszottak, és megremegtették Korinthosz lakóit. Ez a színigazság, és nem a vénasszonyok fecsegése. Ezt a legbiztosabb helyről tudom.
Hierax ugyanis jól boldogulva betársult a hajócsúszdába, amelyen keresztülvontatják a hajókat a földszoroson. Magától értetődő, hogy ennek a csúszdának a tulajdonosai, akik nagy összegeket fektettek a hajók vontatásához szükséges erős rabszolgákba is, nem nézték jó szemmel a csatornaépítési tervet. Hieraxnak bőségesen állt friss vér a rendelkezésére, mivel a vízhűtéses húsboltjaiban a zsidóknak is árult húst, és ezért zsidó szokás szerint a vágójószágból ki kellett folyatnia a vért a feldarabolás előtt.
Nála mindig vederszámra állt a vér. Általában véres lepényt süttetett belőle a rézöntőjében dolgozó rabszolgáknak. De üzlettársainak a tanácsára, a saját hasznát nem nézve, több napon át feláldozta a jó cél érdekében a saját jövedelmét, és éjszaka a csatornához kiásott gödrökbe öntette a vért. Üzlettársai gondoskodtak a megboldogultak sóhajtozásáról és jaj kiáltásairól, ami könnyű feladat, amint bizonyára említettem már, amikor elmondtam, hogyan került Tullia asszony háza nem kevés viszontagság után az én törvényes tulajdonomba.
Nérónak természetesen nem mondtam el azt, amit Hierax bizalmasan közölt velem, és különben sem volt okom rá, hogy támogassam a csatornaépítési vállalkozást. Miután a praetoriánusok megtagadták a munkát a rossz előjelek miatt, no meg azért is, mert mint katonák ellenszenvesnek tartották a testi munkát, Néró megmakacsolta magát, és nagy ünnepség közepette saját kezűleg ásta ki az első gödröt a technikusai által kijelölt új csatornamederhez, a praetoriánusok és a korinthoszi nép jelenlétében.
Saját császári vállára emelte azt az első kosár földet, amelyet kiásott, és hősiesen a kijelölt helyre vitte, a leendő csatorna szélére. Többé nem jelent meg vér a gödörben, és éjszakai panaszkiáltások sem hallatszottak. A praetoriánusok felbátorodtak, folytatták a munkát. Erőfeszítéseiket a centuriók korbácsütései is segítették, mivel ezek nem kímélték a fáradságot, nehogy nekik maguknak is földet kelljen lapátolniuk. A praetoriánusok emiatt is kezdtek sötét haragot táplálni Néró iránt, és még jobban gyűlölték, mint Tigellinust, aki csak alapos menetgyakorlatokkal büntette őket. Még mindig inkább ezekben akartak kidőlni, mint a lapátnyél mellett.
Miután alaposan fontolóra vettem a kérdést, megvoltak a magam alapos okai, hogy azt tanácsoljam Hieraxnak, hagyja abba a vér kiöntését a gödrökbe. Igazi okomat nem mondtam meg neki. Csupán Néró hírnevének kedvéért és a saját jól felfogott érdekében tanácsoltam neki, hogy viselje el férfiasan a vereséget. Hierax követte a tanácsomat, annál is szívesebben, mivel a gyanakvó Néró éjszakára őröket állíttatott fel, hogy illetéktelenek ne juthassanak be a csatorna területére.
Felbecsülhetetlen hasznom volt Hieraxból és a korinthoszi zsidókkal kötött kapcsolataiból, amikor, mihelyt megjött a hír, hogy Judeában megsemmisült egy légió, haladéktalanul figyelmeztetést küldtem minden keresztény zsidónak, hogy ezúttal az lesz a legbiztosabb, ha nem nyitják ki a szájukat, és inkább biztonságos helyekre rejtőznek. Néró utasítást küldött Itáliába és valamennyi provinciába, hogy a legcsekélyebb rendbontás esetén azonnal el kell fogni és hazaárulásért vád alá kell helyezni minden zsidó néplázítót.
Túlzás lett volna azt követelni, hogy egy római hivatalnok jogászfeje képes legyen különbséget tenni mennyei és földi birodalmak között, Krisztusok és egyéb Messiások között, amikor nyílt néplázításról van szó. A római észjárás szerint a keresztény zsidók tevékenysége a vallás ürügyével végzett politikai uszítás volt. Ezen semmit sem változtatott, hogy a sok rögtönítélő bírósági ítélet után a keresztények körében Nérót kezdték nyilvánosan Antikrisztusnak szidni, akinek az eljövetelét a názáreti Jézus állítólag megjövendölte. Néró ugyan nem vette zokon a gúnynevet, hiszen csupán azt bizonyította, hogy a keresztények szemlátomást az ő Krisztusukhoz fogható istennek tartják őt, hogy ily pompás névvel tisztelik meg.
A valóságban a keresztények gyengesége éppen abban rejlett, hogy lenézték a politikát, és kerülték az állami tevékenységet, s reménységüket a láthatatlan birodalom felé fordították, amely megítélésem szerint nem veszélyeztetheti az államot. Ezért vezetőik halála után semmi jövőjük sincs ezen a világon. A hitüknek hamarosan nyoma vész egymás közötti civódásaik miatt, hogy egyik ezt hiszi, a másik azt, és mindegyikük számára a saját tantétele a legfontosabb. Ez a meggyőződésem, bármit fecsegjen is az anyád. A nőknek nincs politikai valóságérzéke.
A magam részéről állandóan annyit beszéltem a keresztények érdekében, hogy a fejem belefájdult, csakhogy bebizonyítsam az államra való ártalmatlanságukat, legyenek körülmetéltek vagy -metéletlenek. De az a dolog nem fér a jogilag képzett és a hivatali pályán boldoguló római koponyájába. Megrázza a fejét, és politikailag mégis veszélyes teremtményeknek tartja a keresztényeket. Paulust legnagyobb sajnálatomra nem tudtam megmenteni, mivel nyughatatlan természete szakadatlanul egyik országból a másikba, egyik égtájról a másikra űzte. Az utolsó hírt az egyik olaj kereskedőmtől kaptam felőle Emporiaiból, amely virágzó kikötőváros Ibéria északkeleti partvidékén, noha a kikötőjében egyre több homok rakódik le. Onnét, az igazhitű zsidók közbelépésére, száműzték. A kereskedő véleménye szerint, akitől az értesülést kaptam, nem szenvedett komolyabb testi sérüléseket.
Ibériában, mint másutt is, be kellett érnie azzal, hogy tanításait azokban a part menti városokban hirdesse, amelyeket annak idején a görögök alapítottak, és amelyekben még mindig te görög a hivatalos nyelv. A törvényeket és a rendeleteket persze latinul vésik a bronztáblákra. Ibéria partvidékein sok ilyen nagyváros van, amelyekben elegendő mozgási területtel rendelkezett. Az olajkereskedő azt állította, hogy Paulus dél felé vitorlázott, Mainakébe, hogy onnan továbbutazzék Ibéria nyugati részébe, de nyugtalansága nem csillapodott.
Ezért csak önmagát okolhatta, hogy előzetes figyelmeztető üzenetem nem érte őt utol. A bithüniai Troaszban, Ázsiában, olyan hirtelen fogták el, hogy papírjai, könyvei és útiköntöse a szálláshelyen maradt. Bizonyára Ázsiába kellett mennie, hogy buzdítsa azokat, akiket ő térített meg, akiket szerinte az egymással versengő vándorprédikátorok igyekeztek hamis tanítások felé téríteni. Ő mindenesetre keserűen hamis prófétának nevezte azokat a férfiakat, akik szintén Krisztusért szenvedtek üldöztetést, és kockáztatták az életüket, noha természetesen nem voltak ugyanolyan jártasak az isteni titkokban, mint ő.
Amikor Rómába megérkezett a hír, hogy elárulták Paulus tartózkodási helyét, nyomban elárulták Kephasz rejtekhelyét is. Paulus szenvedélyes pártja Rómában úgy érezte, tartozik ennyivel tanítómesterének. Kephasz idejében megkapta figyelmeztető üzenetemet, és felkerekedett Rómából, hogy Puteoliba menjen, de visszatért a Via Appiáról, már a negyedik mérföldkő magasságából. Okként azt hozta fel, hogy ott megjelent neki vakító ragyogásában a názáreti Jézus, akire jól emlékezett, és akit ismert. Jézus ezt kérdezte tőle: „Hová mégy, kősziklám?” Kephasz zavartan azt válaszolta, hogy Rómából menekül. Ekkor a názáreti rosszallóan így beszélt: „Akkor magam megyek Rómába, hogy újra keresztre feszítsenek.”
Kephasz elszégyellte magát, és alázatosan visszafordult Rómába, valójában nagyon boldogan, hogy még egyszer földi szemmel láthatta mesterét. Kephasz minden együgyűsége ellenére annak idején, amikor a názáreti Jézussal együtt vándorolt, valamennyi tanítvány közül elsőnek ismerte fel és vallotta őt Isten fiának. Emiatt a tanítómester annyira megkedvelte, hogy őt tette meg az elsőnek tanítványai között. Nemcsak a testi ereje és a szenvedélyes természete miatt, ahogyan sokan még mindig hiszik.
Azt mondtam el, amit hallottam, bár másként is beszélnek róla. Talán az a lényeg, hogy Kephasznak valamilyen látomása vagy jelenése volt a Via Appián. Ez segítette abban, hogy végleg egyetértésre jusson Paulusszal a haláluk előtt. Hiszen Paulus sohasem látta testi szemmel a názáreti Jézust. Az ő látomásaira célozva Kephasz, talán irigységből, véletlenül azt mondta volt, hogy neki magának nem kell koholt mesékre támaszkodnia, mivel ő ezen a földön ismerte a názáreti Jézust. Ez még akkor történt, amikor a kettőjük versengése a leghevesebb volt. Később, miután neki is valódi látomása volt, Kephasz szégyellte vádaskodását, és bocsánatot kért Paulustól.
Nagyon bánkódtam e miatt az egyszerű és nyelveket nem beszélő halász miatt, aki két évtizedes római tartózkodás után még annyira sem tanult meg latinul vagy görögül, hogy tolmács nélkül boldogult volna. Ez szüntelenül mindenféle félreértést okozott. Még azt is állították, hogy tévesen vagy legalábbis pontatlanul idézett a zsidók szent írásaiból, és ennek alapján bizonyítgatta; hogy a názáreti Jézus valóban Messiás, azaz Krisztus. De a keresztény zsidóknak a vérébe ivódott az a szokás, hogy tanult voltukat bizonyítsák, a szavakon és azok jelentésén vitázzanak, és minden esetben a szent írásokra hivatkozzanak.
Minden ok megvolna, hogy ezeket lassacskán latinra fordítsák, hogy vitathatatlanul megbízható formát nyerjenek. A nyelvünk nagyon is alkalmas erre. Ez hamar véget vetne a szavak igazi jelentéséről folytatott elviselhetetlen vitáknak, amelyektől megfájdul az ember feje.
Ezenkívül a zsidók szent írásaiban költőileg szép és tanulságos elbeszélések is vannak. Egyszer talán még említést teszek erről kiadóvállalatom felelős ügyintézőjének. Idővel jövedelmező üzleti vállalkozás lehetne. A római zsidók kénytelenek fokozatosan, pusztán gyakorlati okokból, ellatinosodni, úgyhogy a görög nyelv itt háttérbe szorul, bár a görög nyelv tökéletes elsajátítása természetesen még mindig az igazi civilizáció mércéje. De idővel nem lehet az egész világ takácsmestereitől, ezüstműveseitől, szabóitól, vargáitól és sátorkészítőitől két nyelv ismeretét megkövetelni, mikor Rómában a latinra van szükségük a boldogulásukhoz. És bár a keresztény hit történelmi szükségszerűségből fokozatosan eltűnik, a zsidók mindig fennmaradnak. Hidd el nekem, fiam, atyád ért hozzá ennyire.
No de alszom még egyet-kettőt erre a gondolatra. Az a szokásom, hogy előre alaposan meghányom-vetem a vállalkozásokat, amelyekhez megítélésem szerint hozzáfoghatok, amikor nem arról van szó, hogy a Szerencse istenasszonyát röptében kell elkapni. Az üzleti ügyekben nem bízom a pillanatnyi megérzésben, noha az efféle adottság nélkülözhetetlen például a költészetben és gyakran a politikában is. Egy ilyen nagy munka számos tehetséges fordítót hosszú időre lekötne. Furcsállást válthatna ki, ha egy tekintélyes kiadóvállalat latin nyelven kiadná a zsidók szent írásait. Természetesen, csupán erre a célra, alapíthatnék egy újabb kiadói vállalkozást valamelyik zsidó szabadosom nevére.
De pihenjen egyelőre ez a gondolat. Hiszen akkora vagyonom halmozódott fel, hogy már magam sem vagyok teljesen tisztában a nagyságával, jóllehet a jelenlegi felelőtlen adópolitika megköveteli, hogy vagyonunk megőrzésére pazaroljuk az időt és a drága papírt. Bennünket gazdagokat nyomban könyörtelenül kifacsarnak, mint a szivacsot, mihelyt sikerült egy kissé megnedvesednünk. Ezen kívül ott van még a császár születésnapja és a jóléttel együtt járó kötelességek a köznéppel szemben.
Csak hálálkodni tudok a Szerencse istennőjének, hogy Vespasianus mégsem kötött újabb házasságot. Caenis maga is tisztában van a helyzetével, és méltányos a követeléseiben. Beéri egy régi cserépkorsóval, ha legalább bizonyos ábrák vannak rajta. Ilyesmiből van nekem bőven. Erősen kétlem, hogy Caenis különbséget tudna tenni akár a piros és fekete ábrás kerámia között, bár különben természetesen mélyen tisztelem őt jó tulajdonságai miatt. Tehet is ő róla. hogy csak felszabadított rabszolganő, és ezenkívül öreg meg csúnya. Vespasianusnak nincsenek nagy igényei ágymelegítőjének kiválasztásánál.
De visszatérek elbeszélésemhez. A názáreti Jézus közvetlen körének tagjai közül csak egy bizonyos Jánost sikerült megmentenem, aki a zsidók üldözései elől Epheszoszba menekült. Személyesen nem találkoztam vele, de nyájas embernek mondják, aki azzal tölti idejét, hogy az emlékiratait írja, és békítő beszédeket tart a keresztények széthúzásának csökkentésére.
Atyámnak jó véleménye volt róla. Őt még az árulásnak és az egymás közötti irigységnek az idején adták fel, de az ázsiai proconsul véletlenül a barátom volt, és beérte azzal, hogy átmenetileg az egyik szigetre száműzze.
Csodálkoztam, amikor hallottam, hogy ott viharos látomásait jegyzi fel. De úgy hírlik, fésületlen szakálla és rongyos ruházata miatt a kutyák utána futnak, és a sarkához kapdosnak, amikor kimerészkedik a szállásáról. A kutyák talán megszimatolták benne a zsidót, vagy pedig ő különben is elkeseredett volt a számkivetés miatt. A könyvében legalábbis kijelenti, hogy nem barátja a kutyáknak. Az utóbbi időben talán ismét lecsillapodott, miután visszatérhetett Epheszoszba.
Néró azzal büntetett bennünket, a keleti bizottság tagjait, hogy visszaküldött minket Rómába, őrködjünk csak, nehogy a zsidók fegyveres lázadásra vetemedjenek. Gúnyosan úgy vélekedett, hogy erre még talán képesek vagyunk, noha különben bebizonyítottuk, hogy felelősségteljes feladatokra alkalmatlanok vagyunk. A bizottságból nem bocsáthatott el bennünket, mert ez a szenátus dolga volt. De a szenátus az ő kedvéért bizonyos változtatásokat eszközölt a bizottság összetételében, jóllehet nehéz volt újabb szenátorokat rábírni, hogy az idejüket erre a hálátlan feladatra áldozzák.
Tehát nem voltam már jelen, amikor Néró szabaddá nyilvánította Akhaiát, és visszaállította Görögország hajdani függetlenségét. Az állami helyzet emiatt nem változott meg. Ezt tapasztalhattam ifjúkoromban mint haditribunus Korinthoszban. Hiszen ettől kezdve maguk választhatták meg kormányzójukat, fedezhették véderejük fenntartását, és ásathatták a csatornájukat. De azért az intézkedés hatalmas ujjongást váltott ki a rövidlátó görögökben.
Gondosan megjegyeztem, hogy Néró a nyilatkozatában egy szóval sem említette Róma szenátusát, hanem éppen ellenkezőleg kijelentette, hogy Néró és csupán Néró tehet ilyen szabadságnyilatkozatot. Már a korinthoszi csatorna ásásának kezdeti szakaszában figyelmeztető előjelként a saját fülünkkel hallhattuk, hogy Néró azt kívánta a beszédében; a nagy vállalkozás hozzon szerencsét Akhaia és Róma népének, nem említve a szenátust, jóllehet hivatalos beszédben ez elengedhetetlen lett volna. A helyes szólásforma „Róma szenátusa és népe”, és így is marad fenn, bárhogyan változzanak is az idők.
Nem csoda hát, ha olyankor, amikor zsidókat kísértem a halálba, kezdtem úgy érezni, hogy Orcus irányítja a lépteimet, a takarómon pedig Charon dermesztő leheletét éreztem. Ugyanez a kellemetlen érzése volt a szenátus sok más előrelátó tagjának is, noha óvatosságból egymás között nem beszélgettünk erről. Senki sem bízhatott többé a másikban. Egyikünk, valahányszor útra indult, minden eshetőségre, kocsin mindig magával vitt egymillió sestertius tartaléktőkét aranypénzben.
Néró még azt sem engedte meg nekünk, hogy elébe utazzunk Neapolisba. Ott akarta kezdeni diadalmenetét Rómába, mivel első ízben éppen Neapolis színházában lépett fel nyilvánosan. Igazi diadalmenet helyett művészi triumphusszal akart visszatérni Rómába, hogy a köznépnek legyen miért örvendeznie, és pihenőnapot tartania. Ez önmagában véve politikailag bölcs dolog volt, miután a keleti hadjárat kútba esett, de nem volt a kedvünkre, hogy a követelésére le kellett bontanunk a városfal egy részét Néró diadalmenete számára. Hiszen ilyen tiszteletadásban a történelem során egyetlen győztes sem részesült, még maga Augustus sem, amikor diadalait ülte. Szerintünk Néróból kezdtek kiütközni a keleti egyeduralkodó kellemetlen szokásai. Ilyesmi nem megy Rómában, akármilyen más szemérmetlenségeket költsön is erkölcseink romlottságáról az a mosdatlan kölyök.
Nemcsak mi, hanem a nép is, akarom mondani a helyesen gondolkodó polgárok is a fejüket csóválták, amikor megpillantották Nérót, amint Augustus szent triumphusi kocsiján a falon ütött nyíláson át keresztülhajt a városon, nyomában hadizsákmányként szekérszámra a győzelmi koszorúk, és kíséreteként katonák helyett az egész világ színészei, énekesei és táncosai. Csataábrázolás helyett nagy vásznakat festetett, és szoborcsoportokat faragtatott a görög művészekkel a különböző énekversenyeken aratott győzelmeiről. Aranycsillagokkal díszített bíborköntöst, a fején pedig kettős olümpiai olajág-koszorút viselt.
Néró becsületére mégis el kell ismerni, hogy a diadalmenetet tartók hagyományos szokása szerint alázatosan térden ment fel a Capitolium meredek lépcsőjén, és a legszebb győzelmi koszorúkat Jupiter Custoson kívül Róma többi fontosabb istenének is szentelte, nem feledkezve meg Junóról és Venusról sem. De azért a koszorúkból arra is futotta, hogy az Aranyház fogadótermének és kerek ebédlőjének a falait is beborítsák velük.
Néró hazatérése mégsem volt egészen olyan vidám, mint a kívülálló hinné. Statilia Messalina ugyan elkényeztetett és gyenge jellemű nő volt, de mindenesetre nő, és képtelen volt elviselni, hogy Néró Sporust ugyanúgy igazi feleségének tekintse, mint őt, és bármikor a szeszélyei szerint váltogassa a hitvesi ágyat. Olyan zajos családi perpatvarok robbantak ki közöttük, hogy a palotában csak úgy törtek az edények. Poppaea végzetére emlékezve Néró nem merte megrúgni a feleségét, Statilia pedig ezt az előnyt a maga javára fordította. Egy idő múlva Néró dühében visszakövetelte Junótól azt a győzelmi koszorút, amelyet neki szentelt, mivel mást nem tehetett. Végül Statiliát Antiumba száműzte. De ez is csak Statilia Messalina javára vált.
Ő még a mai napon is él, és gyászolja Nérót, már csak a jó oldalára emlékezve, ahogyan az özvegynek kell tennie. Gyakran tüntetőleg virágokkal díszíti a Domitiusok szerény mauzóleumát, amely Mars mezejéről jól látható a Pincius-domb tetején. Közel van Lucullus kertjéhez, amelyben fiatalon Néró és Agrippina társaságában nézegettem a cseresznyefák virágzását.
A Domitiusok mauzóleumában pihennek Néró csontjai, már amennyire pihennek. Hiszen Néró emléke miatt bizonyos bonyodalmaink voltak a keleti tartományokban. A nép nem hiszi el, hogy ő meghalt, hanem azt képzeli, hogy egyszer még visszatér, és úgy emlékszik az uralkodására, mint boldog időszakra, a jelenlegi adóterhek és szűkmarkúság ellensúlyozásául.
Keleten feltűnik olykor-olykor egy-egy megszökött rabszolga, aki Nérónak adja ki magát. A parthusok készségesen támogatják ezeket a zendülési kísérleteket. Két ál-Nérót feszítettünk keresztre. A nép miatt kísérletet tehettek, hogy énekléssel bizonyítsák személyazonosságukat. De egyikük sem volt Néróhoz fogható énekes. Statilia mindenesetre virágokkal emlékezik meg Néróról, és felékesíti sírját, már amennyire Néró sírja az.
Szerencsecsillagának kihunyása előtt Nérónak még egyszer alkalma kínálkozott az ünneplésre meg arra, hogy népi szórakozásokra szórja a pénzt. Armenia királya, Tiridates, azaz természetesen inkább a bátyja, Vologeses, okosabbnak vélte, ha a végleges béke megerősítésére Tiridates személyesen jön Rómába, hogy Néró kezéből vegye vissza a diadémot. Hiszen Vologesesnek nem volt többé lehetősége, hogy fegyverekkel és pénzzel támogassa a zsidókat, miután Jeruzsálem ostrom alá vétetett. Ezenkívül az ő szempontjából Jeruzsálem teljesítette a feladatát azzal, hogy a döntő történelmi pillanatban lekötötte a légióinkat.
Tiridates a szárazföldi úton érkezett, olyan fényes kísérettel, hogy utazása naponta több százezer sestertiusba került Nérónak. Vendégének római tartózkodására Néró naponta egymilliót áldozott, úgyhogy Tiridatesnek lehetősége kínálkozott, hogy jó római arannyal a mi szegény fejünkre, a keleti bizottság tagjaira is gondoljon.
Hogy érzékeltessem, a babonás parthus mennyire félreérti a mi szokásainkat, megemlítem, hogy levelekkel és küldöttségekkel Vologeses előre biztosította magát, hogy a diadém átadása során semmiképpen sem alázzuk meg szeretett öccsét, akit ő azért tett meg Armenia királyának, nehogy öccse az alkalmas pillanatban Ekbatanában tőrt döfjön a hátába. Mintha nekünk rómaiaknak az lenne a szokásunk, hogy megalázzuk a becsületes háborúban legyőzött új alattvalóinkat, még kevésbé egy olyan királyt, aki csaknem őszinte szándékokkal érkezik Rómába, hogy szövetséges államként Róma fennhatósága alá helyezze országát és népét.
Néró magához méltó nemeslelkűséget tanúsított Tiridates iránt, és politikai okokból a lehető legtöbbet áldozta a ceremóniára. Tiridates még a kardját is az övében tarthatta, noha tokjába szögezték annak jeléül, hogy ettől kezdve nem áll jogában kirántani Róma szenátusának és népének az engedélye nélkül.
Ezúttal Néró biztonságosabbnak tekintette, hogy az ősrégi, szent szólásformát alkalmazza, mert a tömegben néhányan fennhangon kérdezgették, miért nincs jelen Corbulo, amikor Armenia kérdése a rómaiak javára dőlt el. Végül Néró leereszkedően a nép szeme láttára ölelte meg Tiridatest, mintha legalábbis királyi fivére lett volna. Valójában annyira összebarátkoztak, hogy éjszakánként Tiridates a régi perzsa mágiára tanította Nérót. Parthiában bizonyos szent helyeken a földből tűzoszlopok törnek elő. Megbízható szemtanúk állították nekem, hogy a földből előtörő ilyen tűzoszlop ereje sohasem csökken, hanem örökké lánggal ég, az ő homályos eredetű isteneik dicsőségére.
Ilyesmit nehéz elhinnem. Könnyebben elhinném azokat a láthatatlan tűzoszlopokat, amelyek megperzselhetik az embert. De a világban sok furcsaság van és történik, úgyhogy jobb, ha az ember már eleve nem von kétségbe hihetetlen dolgokat. Hiszen Epaphroditosznak is sikerült az Aranyház állatkertjébe hófehér medvét szereznie, amely ráadásul még jégdarabokkal hűtött vízben úszkál, és halat eszik. Ha nekem ilyesmiről meséltek volna, amíg én voltam az állatkert vezetője, nem hittem volna el, hogy ilyesmi létezik.
Néró magára vonta a pontifexek haragját azzal, hogy néhány éjszakán át Tiridates irányításával a fekete mágiát tanulmányozta. A teológiai gyűlölködést nem szabad lebecsülni. Sőt, ez a legveszedelmesebb lehet a gyűlölködés valamennyi indítéka közül, amint azt a keresztények ijesztő széthúzása mutatja. Azt hiszem ugyan, hogy a mágia csak ürügy volt, és hogy Néró, megkedvelve a fiatal férfit, saját kedvteléseibe avatta be, amelyekhez a keletről származó Tiridates hozzászokott. Ez természetesen erősítette személyes barátságukat, bármilyen sokba került is az államkincstárnak Tiridates elutazásának halogatása. Tiridates mégis hajlandó volt hazavezető útját a tengeren megtenni, ami kevesebbe került, mint az érkezése. Római vendégeskedése alatt szemlátomást legyőzte vallási előítéleteit a tengerrel szemben. Egyebekről beszélve ismét elodáztam a számomra személy szerint nehéz ügy ismertetését. Néró diadalmenete és egyéb állami kötelezettségei miatt meglepően hosszú ideig sikerült halogatnom a kivégzéseket. De végül eljött az a perc, amikor megerősítésre Néró elé kellett terjesztenünk a már régen elkészített halálos ítéleteket. Ha még további ürügyeket kerestem volna, magam kerültem volna gyanúba, hogy a zsidók barátja vagyok, sőt a saját hivataltársaim is meggyanúsítottak volna.
Mi, a keleti bizottság, a hírnevünkön esett csorba kiköszörülésére buzgón dolgoztunk, hogy megbízható képet nyerjünk a római zsidó kolónia tényleges viszonyairól meg arról, milyen mértékben fenyegeti az állam biztonságát, miután a zsidók fellázadtak Jeruzsálemben. Sokan közülünk meggazdagodtak ebből a jól jövedelmező munkából. Tiszta lelkiismerettel terjeszthettünk a szenátus és Néró elé egy megnyugtató jelentést.
Csekély szótöbbséggel sikerült keresztülvinnünk a szenátuson, hogy ne kezdjünk tényleges zsidóüldözést, hanem érjük be azzal, hogy kiválogassuk közülük a megbízhatatlan elemeket és a meggondolatlan néplázítókat. Valamennyi zsidó száműzése Rómából nagy kárt okozott volna a gazdasági életnek, anélkül, hogy bármi haszon származott volna belőle. A zsidók száműzése Claudius idejében olyan figyelmeztető példa volt, amelyre hivatkozhattunk. A szenátusnak nem volt oka arra, hogy a pórnép kedvéért elpusztítsa Róma lakosságának túlnyomó részben szorgalmas, ügyes kezű és életmódjában feddhetetlen részét.
Előterjesztésünk olyan ésszerű volt, hogy sikerült elfogadtatnunk attól a zsidógyűlölettől függetlenül, amelyet a jeruzsálemi lázadás okozott. Őszintén szólva, az ügy alátámasztására a saját vagyonomat is felhasználtam, mivel Claudiának sok zsidóból lett keresztény barátja volt. A görbe orrú Aquila és a bátor Prisca például elkerülhetetlenül belekerült volna a nagy tisztogatásba. De hiszen én keményszívű, kapzsi, fösvény, mindig magam elé néző Heges-szerszám vagyok, akiről a legjobb barátod, Iuvenalis, semmilyen jót nem tud. Gyanítom, hogy a barátaim jó árat fizetnek versének másolataiért. Nincs az emberek között csodálatosabb öröm a kárörömnél. Örvendezzünk hát, te meg én, hogy a te szakállas művészed az én segítségemmel mégiscsak megszabadul az adósságaitól, noha én egyetlen garast sem fizetek.
Ha olyan kapzsi lennék, amint ő állítja, természetesen megvenném tőle azt az átkozott gúnyverset, és a saját kiadóvállalatommal zsebeltetném be a szép hasznot. De nem vagyok olyan, mint Vespasianus, aki még a vizelés után is adót szed. Egyszer a temetésről beszélgettünk vele. Megkérdezte, hogy becslésünk szerint mennyibe kerül majd egyszer az államkincstárnak az ő temetése. Úgy vélekedtünk, hogy az ünnepi szertartásra legalább tízmillió sestertius megy el. A számítás nem volt puszta udvariasság, hanem számokkal bizonyítottuk neki. Vespasianus nagyot sóhajtott, és bánatos hangon így kérlelt bennünket: „Adjatok nekem százezer előleget, akkor a Tiberisbe szórhatjátok a hamvaimat.”
Természetesen mindjárt helyben ismét össze kellett gyűjtenünk százezer sestertiust az ő régimódi szalmakalapjába, úgyhogy az ebéd sokba került nekünk, és még az ételekben sem volt mit dicsérni. Vespasianus őszintén szereti az egyszerű életmódot és a saját parasztborát. Ennek ellenére a helyzetem miatt több ízben támogattam amphitheatrumának az építését. Hiszen elkészülte után a világ nyolcadik csodája lesz, amelyhez képest Néró Aranyháza csupán egy elkényeztetett fiú tákolmánya.
Ez talán a közé a kevés dolog közé tartozik, amelyekben Claudiával azonos a véleményünk. Hiszen ő azért mégiscsak a császár leánya, Néró feleségének, Octaviának a féltestvére és a Iuliusok nemzetségében az utolsó császár anyja. Mit is beszélek összevissza, miért az utolsó? Annak idején majd házasságot kötsz. Talán még az ölemben tarthatom a fiadat, már amennyiben hajlandó leszel ilyen nagy megbecsülésben részesíteni alacsony származású, kapzsi atyádat.
Anyád mindenesetre melegen támogatja, hogy adományaimmal gyorsítsam az óriási amphitheatrum építkezését. A mi korunkban ugyan a népnek semmilyen politikai jelentősége sincs többé, ha megkapja ingyen gabonáját és cirkuszi szórakozását. De a népet jó hangulatban kell tartani. Különben megeshet, hogy a cirkuszi előadás közben fellelkesülve valami fölösleges újítást kezd üvölteni, vagy a számára ellenszenves férfi fejét követeli.
Így járt Tigellinus barátom is Otho rövid uralkodása alatt. A Néró uralkodása utáni tisztogatást elkerülte, mint a kutya a verést. Hiszen egyetlen értelmes embernek sem volt semmi kifogása ellene, de ezúttal véletlenül nem voltak körülötte befolyásos barátok. Elsápadva hallotta, amint a nép így kezdett üvöltözni: „Tigellinust a fenevadak elé!”
Természetesen nem lehetett arra ítélni, hogy a fenevadak elé vessék. Hiszen római szenátor volt, és rászolgált arra a megtiszteltetésre, hogy karddal végezzék ki. A halála merő véletlen volt, amilyen megesik, ha a nép rosszkedvű. Minél hatalmasabb az amphitheatrum, minél fényesebbek az előadások, annál elégedettebb marad a nép. Ezt megérti az anyád, noha keresztény barátai rosszallják adományaimat.
De miért halogatom egyre a dolog elmondását? Mintha foghúzás előtt állnék. Gyorsan és szaporán, Minutus, és túl is vagy már rajta. És nem vagyok bűnös. Minden tőlem telhetőt megtettem az érdekükben. Ember nem tehet többet. Kephasz és Paulus életét semmilyen földi hatalom sem menthette meg többé. Kephasz maga tért vissza önként Rómába, bár könnyen elrejtőzhetett volna a legnehezebb időszakban.
Tudom, hogy Kephaszt latinul jelenleg mindenki Petrusnak nevezi. Magam a legszívesebben mindvégig a régi nevet használom, amely kedves számomra. Ezzel kapcsolatban elutasítom azt a tévhitet, amely szerint Petrus a Flavius-család szabadosa lett volna, és innen kapta volna a Petro melléknevet.
Ő szabad ember volt, a Galileai-tenger zsidó halászai közé tartozott.
A Petrus név a Kephasz név fordítása, amely kősziklát jelent, és amelyet a názáreti Jézus adott neki. Nem értem, miért. Természetét tekintve egyáltalán nem volt kőszikla, hanem éppen ellenkezőleg, lobbanékony, hirtelenharagú és bizonyos körülmények között gyáva. Az-utolsó éjszakán még meg is tagadta a názáreti Jézust, és Antiokheiában egyáltalán nem viselkedett férfiasan, amikor megijedt Jakab megbízottaitól, akik törvénysértésnek tartották, hogy ő körülmetéletlenek társaságában étkezett. De azért Kephasz feledhetetlen férfi, a gyengeségei ellenére is, vagy talán éppen ezek miatt. Honnan tudjam?
Paulusról mostanában azt állítják, hogy a nevét állítólag Sergius Paulusról vette fel, mivel ez mint Küprosz kormányzója, a legmagasabb méltóságú volt azok között, akiket ő térített meg. Ennek sincs semmi alapja. Paulus a nevét jóval korábban változtatta Saulusról Paulusra, még mielőtt Sergiusszal találkozott volna, csupán azért, mert ennek a névnek a jelentése: kicsi, jelentéktelen, ugyanúgy, mint az én nevem, Minutus jelentése.
Amikor ezt a hitvány nevet adta nekem, atyám még nem sejthette, hogy Paulus névrokonává tett. De a név nem teszi rosszá az embert. Részben talán a nevem miatt fogtam hozzá ezeknek az emlékirataimnak a megírásához, hogy bebizonyítsam: a valóságban nem vagyok egészen olyan jelentéktelen férfi, ahogyan a nevem után hinné az ember. A legnyomósabb okom az, hogy itt a fürdőben, ahol ásványvizet iszom, és orvosok őrködnek fölöttem gyomorpanaszaim miatt, kezdetben nem volt más lehetőségem energiáim levezetésére. Bizonyára arra gondoltam, hogy számodra hasznos lehet, ha legalább valamit tudsz apádról, ha majd egyszer a caerei sírboltba zárod hamvaimat.
Gondoskodtam arról, hogy Kephasz és Paulus jól érezze magát rabságuk hosszú hónapjaiban. Elintéztem, hogy szabadon találkozhassanak és beszélgethessenek egymással, persze őrök jelenlétében. Mint veszedelmes politikai bűnösöket, a nép haragja miatt a Tullianumban kellett elhelyezni őket. A Tullianum nem a legegészségesebb hely, bár természetesen több éves dicső hagyományai vannak. Itt fojtották meg Jugurthát, zúzták össze Vercingetorix fejét, ölték meg Catilina barátait, és erőszakolták meg Seianus kislányát a törvény betűinek beteljesítése végett. Mi rómaiak ugyanis nem végzünk ki hajadon leányokat.
Ételt és vizet Kephasz és Paulus kielégítő mennyiségben kapott. Paulusnak papírt és tollakat szereztem, miután észrevettem, hogy túlságosan nyugtalan lett, hogy nem írhatott, és nem vándorolhatott egyik országból a másikba a többi zsidóval együtt vitázva. Kephasz nem volt hajlandó vitázni vele, hanem a testvéreként kezelte.
Hagytam, hogy akiknek van bátorságuk hozzá, találkozzanak velük, de nem sokan merték megtenni. Magam juttattam ki a Tullianumból azt a levelet, amelyben Paulus kérte, hogy küldjék el neki kecskeszőr köntösét és Troaszban maradt papírjait. Ez szerintem méltányos volt. Tél idején a Tullianum dermesztően hideg odú.
A levélből ítélve úgy látszott, Paulus félt a kínhaláltól, de ilyen dolgokban Néró nem volt kicsinyes, noha haragudott a zsidók lázadása miatt, és ebben minden zsidó néplázítót bűnösnek tartott. Paulus római polgár volt, és törvényesen megillette az a jog, hogy karddal vegyék a fejét. Az utolsó tárgyaláson még a bírák sem vonták kétségbe ezt a jogát. A törvény alapján Kephaszt keresztre feszítésre ítélték, bár nem kívántam az öreg embernek és atyám egykori barátjának ilyen gyötrelmes halált.
Gondot fordítottam arra, hogy magam kísérhessem el őket utolsó útjukra, amikor egy friss nyári reggelen, mielőtt még forrón tűzött volna a nap, elszállították őket a kivégzésre. Úgy rendeztem, hogy más zsidókat ne végezzenek ki ugyanakkor. A vesztőhelyeken állandó tolongás volt a zsidók miatt, de azt akartam, hogy Paulus és Kephasz egyedül és tisztességben haljon meg.
Ahol az út Ostia felé elágazott, választanom kellett, melyiküket kísérjem tovább, mert Paulust csaknem ugyanarra a kapu előtti térségre kellett vinni, ahol atyámat és Tullia asszonyt kivégezték. Kephaszt a bírák parancsára intő példaként keresztül kellett vinni a zsidó városnegyeden, és a rabszolgák vesztőhelyén kellett keresztre feszíteni, Néró amphitheatrumának közelében.
Paulust a barátja, Lukács orvos kísérte, és tudtam, hogy őt nem gyalázzák meg, mivel római polgár, Kephasznak nagyobb szüksége volt a védelmemre. Két kísérőjéért, Marcusért és Linusért is aggódtam. Ezért őt választottam.
De fölöslegesen féltem a zsidók tüntetésétől a folyó túlsó partján. Néhány göröngytől eltekintve semmi sem hullott Kephasz nyakába. A zsidók voltak annyira zsidók, hogy a hitüket elhagyók iránt táplált keserű gyűlöletük ellenére is beérték azzal, hogy csendben nézzék, miként viszik keresztre feszíteni a zsidó néplázítót a jeruzsálemi lázadás miatt. Kephasz nyakában a szokásos tábla lógott, amelyre latinul és görögül ezt írták: „Simon Petrus Capernaumból, galileai, az állam és az emberiség ellensége.”
Amikor a városon kívül a kertek közé értünk, a hőség kezdett nyomasztóvá válni. Láttam, amint Kephasz barázdás homlokán verítékcseppek gördültek le. Megparancsoltam, vegyék le a hátáról a kereszt harántfáját, és tegyék a szembejövő zsidó hátára, hogy ő vigye tovább. Ehhez a katonáknak törvényes joguk volt. Magam biztattam Kephaszt, hogy a hátralévő útra üljön be mellém a szenátori hordszékbe, nem gondolva arra, hogy baráti magatartásom utólag milyen szóbeszédet okozhat.
De Kephasz nem lett volna Kephasz, ha határozottan ki nem jelentette volna, hogy széles vállán végig tudja vinni a keresztet anélkül, hogy segítségre szorulna. Nem akart mellém ülni, hanem azt mondta, inkább szeretné még egyszer érezni csupasz lába alatt az út porát és tarkóján a tűző napot, ugyanúgy, mint évtizedekkel azelőtt Galilea ösvényein, amikor a názáreti Jézust kísérte. Még azt sem akarta, hogy leoldják róla a kötelet, amelynél fogva vezették, azt állítva, hogy a názáreti Jézus ezt is előre megjövendölte neki, és nem akarta megszégyeníteni a jóslatot. De kimerültén lépkedett, simára kopott pásztorbotjára támaszkodva.
Miután a nyári hőségben bűzlő vesztőhelyre értünk, titokban megkérdeztem Kephasztól, akarja-e, hogy előbb megkorbácsolják. Ez könyörületességi rendszabályunk a keresztre feszítés előtt a sebláz előidézésére és a halál beálltának meggyorsítására, noha sok barbár félreérti ezt. Kephasz kijelentette, hogy nincs szükség a megkorbácsolásra, mivel megvoltak a maga tervei, de nyomban megbánta, és közölte, hogy alázatosan akarja végigjárni ugyanazt az utat, amelyet előtte már olyan sok hitvalló megtett. A názáreti Jézust is megkorbácsolták.
De nem sietett. Villanásnyi mosolyt láttam a szemében, amikor kísérőihez, Marcushoz és Linushoz fordult, ezekkel a szavakkal:
– Figyeljetek mindketten, figyelj, Marcus, bár ugyanezeket a szavakat számtalanszor elismételtem neked. Figyelj te is, Minutus, ha akarsz. Jézus beszélt: Olyan Isten birodalma, mint amikor a férfi a földbe veti a magot, és ő alszik, és ő felkel, éjjel és nappal, és a mag kicsírázik és nő, ő maga sem tudja, hogyan. Aztán a föld magától termést hoz, először szárat, aztán kalászt, aztán teli szemet a kalászban. De amikor a termés megérett, nyomban küldi a sarlót, mert küszöbön áll az aratás.
Hitetlenkedve megrázta a fejét, örömkönnyek villogtak a szemében, ujjongva nevetett és felkiáltott:
– Semmit sem értettem meg belőle, noha egyre csak az ő szavait hajtogattam. Csak most értem meg. A termés beérett, és a sarló a kézben.
Miután rám pillantott, megáldotta Linust, átnyújtotta neki kopott botját, és így kérte:
– Őrizd az én juhaimat.
Mintha azt akarta volna, hogy én lássam és tanúsítsam ezt. Csak aztán fordult alázatosan a katonák felé.
A katonák a cölöphöz kötözték, és korbácsolni kezdték. Testi ereje ellenére sem állhatta meg mély sóhajtások nélkül. A korbácscsattogás és a sóhajok hallatára az előző napon keresztre feszített zsidók közül az egyik görcsös halálvonaglásai közepette feleszmélt, kinyitotta láztól fényes szemét, úgyhogy a legyek felhőként szálltak fel, és ráismert Kephaszra. A szívós, a hithű zsidó még a kereszten sem tudta megállni gúnyolódás nélkül, hogy a názáreti Jézust Krisztusnak tartják. A zsidók szent írásaiból idézett mondattal vitára szólította fel Kephaszt. De annak nem volt kedve vitatkozni.
Ehelyett, miután elviselte a megkorbácsolást, azt kérte a katonáktól, hogy őt fejjel lefelé feszítsék keresztre. Nem tartotta magát méltónak olyan dicsőségre, hogy fejjel az ég felé feszítsék keresztre, ahogyan urát, Jézus Krisztust, Isten fiát feszítették fel. A szám elé kellett tartanom a köntösöm szegélyét, hogy elrejtsem mosolyomat.
Kephasz az utolsó pillanatokban sem tagadta meg magát, aki mindig egyszerű halászeszére hagyatkozott birodalma felépítése során. Megértettem, miért szerette őt a názáreti Jézus. Abban a pillanatban én is szerettem. Hiszen a józan ész szerint összehasonlíthatatlanul könnyebb úgy meghalni, ha egy öreg embert fejjel lefelé feszítenek keresztre, úgyhogy a vér a fejébe tódul, és megpattannak az erei. Akkor a könyörületes eszméletlenség megkíméli az elítéltet a teljes napig tartó szenvedéstől.
A katonák nevetésben törtek ki, és örömest eleget tettek a kérésének, mivel jól megértették, hogy a keresztre feszítés ilyen módja megkíméli őket néhány forró őrségváltásnyi időtől. A kereszten függve Kephasz kinyitotta a száját, és olyan hangokat adott, mintha énekelni próbált volna, noha szerintem ebben a helyzetben nem sok oka volt az éneklésre.
Megkérdeztem Marcustól, mit akar még mondani Kephasz. Marcus megmagyarázta, hogy zsoltárt énekel, amelyben Isten zöld mezőre és frissítő víz partjára viszi az ő hívét. Örömömre Kephasznak nem kellett nagyon hosszú szenvedéssel várakoznia zöld mezőire. Miután elvesztette az eszméletét, megfelelő ideig vártunk, miközben hörögve vonaglott a teste. Aztán a bűz és a legyek miatt türelmetlenül megparancsoltam a centuriónak, teljesítse a kötelességét. Az egyik katonának parancsot adott, hogy éles léccel törje el Kephasz lábszárcsontját, ő pedig a kardját a nyakába döfte, miközben tréfálkozva kijelentette, hogy zsidó szokás szerint öli meg, kieresztvén belőle a vért a halála előtt. Sok vér bugyogott ki az öreg emberből. Marcus és Linus megígérte, hogy gondoskodik a holttest eltemetéséről az amphitheatrum mögötti használaton kívül helyezett temetőben. Nem is volt messze onnan. Linus sírt, de Marcus már elsírta a könnyeit. Kiegyensúlyozott és megbízható ember volt. Megőrizte a nyugalmát, de a szeme egy másik világba nézett, amelyet én nem láttam.
Bizonyára csodálkozol, miért kísértem el inkább Kephaszt, mint Paulust. Hiszen Paulus római polgár is volt, Kephasz pedig csak egy öreg zsidó halász. Eljárásom talán bizonyítja, hogy nem nézem mindig csak a saját dicsőségemet. A magara részéről jobban kedveltem Kephaszt, mivel őszinte ember volt, és nem bölcselkedett fölöslegesen. Ezenkívül Claudia nem engedte volna meg nekem, hogy utolsó útjukon cserbenhagyjam őket. Mit meg nem tettem a családi béke megőrzéséért?
Később vitám támadt Lukáccsal, amikor megtekintésre követelte a vámos arameus nyelven írt elbeszélését, amely atyám hagyatékaként került a birtokomba. Nem adtam oda neki. Lukácsnak kétévi idő állt rendelkezésére, hogy meghallgassa a szemtanúkat, amíg Paulus Caesareában raboskodott Félix procurator idejében. Szerintem semmivel sem tartoztam neki.
Ezenkívül Lukács meglehetősen ügyetlen orvos volt, bármennyire Alexandriában tanult is. A gyomorbajom orvoslását legalábbis nem bíztam az ő tudományára. Azt hiszem, Paulust csodás gyógyításai miatt követte olyan lelkesen, akár azért, hogy megtanulja az ő tudományát, akár mert alázatosan elismerte, hogy ő maga alkalmatlan orvosnak, írni tudott, noha természetesen nem művelt görög irodalmi nyelven, hanem a piaci tájszólást használva.
Marcust mindig kedveltem, de a fiatalabb, Linus, idővel kedvesebb lett a szememben. Hiszen ellenkezésem ellenére kénytelen voltam bizonyos rendet teremteni a keresztények egymás közötti dolgaiban, önmaguk miatt és a nyilvános zavarok elkerülésére egyaránt. Kephasz annak idején bizonyos felosztást kísérelt meg, és megpróbálta elsimítani a különböző csoportok ellentéteit, de mivel tanulatlan volt, nem rendelkezett tényleges igazgatási képességekkel.
Fedeztem Cletus jogtudományi tanulmányainak a költségeit, emlékezve arra a hősies magatartásra, amelyet a praetorianusok táborában tanúsított. Egyszer talán sikerül kielégítő szervezetét létrehoznia a keresztények körében. Akkor ők politikai támasszá válhatnak számodra. De nem fűzök hozzájuk túlzott reményeket. Olyanok, amilyenek.

 

Az erőm olyan mértékben visszatért, hogy az orvosok bizonyos reményre jogosítanak fel. Viszonylag hamarosan visszatérhetek Rómába ebből a kénbűzös fürdőből, amelyre végleg ráuntam. Nem mintha az orvosok háta mögött titokban nem intéztem volna innen is a legfontosabb gazdasági ügyeimet. De csodálatos ízű lesz a számban a bor, és a sok böjtölés meg vízivás után még többre becsülöm majd két szakácsom tudományát. Ezért gyorsan folytatom, hogy túl vagyok a nehezén.
Miután hallottam Iulius Vindex titkos ügyködéséről Galliában, propraetori hivatala idején, nyomban felfedeztem az idő jeleit. Már korábban is azon a véleményen voltam, hogy Piso sikert arathatott volna, ha hiúságában nem becsülte volna le a légiók támogatását. Corbulo és Ostorius váratlan halála után a légiók parancsnokai végre kezdtek ébredezni álmukból, megértve, hogy a katonai hírnév ugyanolyan kevéssé mentheti meg őket Néró szeszélyeitől, mint a feltétlen hűség. Ezt megsejtettem, amikor útra keltem Korinthoszból.
Bankárom és szabadosaim közvetítésével kezdtem gyorsan eladni a javaimat és aranyban felhalmozni a készpénzt. Magától értetődő, hogy nagy eladásaim, amelyek okát értelmes ember sem tudta még felfogni, figyelmet keltettek a szakemberek körében. Semmi kifogásom sem volt ellene. Ennyire bíztam abban, hogy Néró nem ért a pénzügyekhez.
Intézkedéseim bizonyos nyugtalanságot keltettek Rómában. Az ingatlanok és a földbirtokok ára is szédületes ütemben zuhant. Szemérmetlenül eladtam a birtokaimat is, noha a pénz mindig a földben van a legnagyobb biztonságban, és még kamatot is hoz, ha megbízható szabadosok végzik a földművelést. Az árak esésével nem törődtem. Folytattam az eladásokat, és csak a készpénzt gyűjtöttem. Tudtam, hogy egyszer mindent visszanyerek még, ha sikerül a tervemet végrehajtanom. Az a nyugtalanság, amelyet eladásaim a pénzemberek körében ébresztettek, arra késztette őket, hogy újraértékeljék a politikai helyzetet. Ezzel is jó ügyet szolgáltam.
Claudiát és téged Caere közelében lévő tanyámra küldtelek, megeskettem Claudiát, hogy legalább ez egyszer higgyen nekem, és maradjon ott biztonságban, amíg más hírt nem küldök. Közelgett a harmadik születésnapod, úgyhogy anyádnak éppen elég társaságot és gondot jelentettél. Nem voltál kedves fiú. Őszintén szólva, idegesített állandó futkosásod és nyugtalanságod. Mihelyt hátat fordítottam neked, már bele is estél a medencébe, vagy a sarlóval megsebezted a tenyeredet. Ezért is szívesen keltem útra, hogy biztosítsam a jövődet. Claudia esztelen kényeztetése miatt nem tudtam formálni jellemedet. Csupán a véred örökségében bízhattam. Az igazi önfegyelem mindig belülről fejlődik ki, nem pedig külső kényszerítő eszközök hatására.
Számomra nem okozott nehézséget, hogy a szenátustól és Nérótól megszerezzem az engedélyt, hogy elhagyjam a várost, és Vespasianushoz utazzam, s a tanácsadója legyek a zsidókkal kapcsolatos ügyekben. Éppen ellenkezőleg, magasztalták az állam érdekében tanúsított áldozatkészségemet. Magának Nérónak az volt a véleménye, hogy megbízható embernek kell szemmel tartania Vespasianust, és lendületet adnia neki. Néró gyanakodott, hogy ok nélkül tölti az időt Jeruzsálem falai alatt.
Mint a szenátus tagja, minden további nélkül a rendelkezésemre bocsátottak egy hadigályát. Számos hivataltársam ugyan csodálkozott, hogy hozzám hasonló kényelemszerető ember miért éri be azzal, hogy éjszaka a hadigálya gyékényágyában himbálózzék, és belefásuljon a füle az evezősök taktusütőjének szakadatlan dobolásába, a hajóhad rossz élelmezéséről, a helyszűkéről és az elpusztíthatatlan élősdiekről nem is beszélve.
De nekem megvoltak a magam okai. Annyira megkönnyebbültem, hogy végre sikerült a hadigályára szállíttatnom tizenkét súlyos vasládámat, hogy az első éjszaka álom nélkül, mélyen aludtam, a gyékényfonadékban himbálózva, míg a fedélzetről a meztelen lábak lehallatszó reggeli dübörgése fel nem ébresztett. Három hűséges szabadosom volt velem, akik egymást váltva kivont karddal őrködtek a ládáim mellett a tényleges katonai őrségen kívül.
Caerében is felfegyvereztem a rabszolgáimat, bízva abban, hogy jótetteim miatt hűségesek lesznek hozzám. Nem csalatkoztam bizalmamban. Otho katonái kifosztották ugyan a tanyámat, és összetörték görög korsógyűjteményemet, mivel nem tudták felfogni az értékét. De rabszolgáim jóvoltából nem tettek kárt Claudiában és benned sem. A föld mélyén még számtalan feltáratlan ősi sír rejlik. A korsógyűjtemény pótolható.
Szerencsére jó időnk volt, mert az őszi viharok még nem kezdődtek meg. Amennyire tehettem, gyorsítottam az utazást, a saját költségemre külön élelem- és boradagokat osztattam ki az evezősrabszolgáknak, bármennyire esztelennek tartotta is a tengerészcenturio a magatartásomat. Ő jobban bízott a korbácsban, és jól tudta, hogy zsidó foglyokkal pótolhatja majd az útközben elveszett rabszolgákat. Nekem más véleményem volt. Szerintem az embereket könnyebb szépszerével rábírni valamire, mint erőszakkal. De mindig szükségtelenül jóindulatú ember voltam. Ebben a tekintetben megboldogult atyámra emlékeztetek. Jusson eszedbe, hogy életemben egyetlenegyszer sem ütöttelek meg még téged sem, bármilyen nagy erőfeszítésembe került is ez, te nyakas fiú. Hogyan üthetném meg a jövendő császárt?
Útközben időtöltésből a hajóhad dolgairól érdeklődtem. Többek közt arra is magyarázatot kaptam, hogy a tengeri katonáknak miért kell a tengeren és a szárazföldön egyaránt mezítláb járniuk. Ezt eddig nem tudtam bár egykor csodálkoztam rajta. Azt hittem, a tengeri hadviselés elengedhetetlen feltételeihez tartozik. Csak ekkor tisztázódott előttem, hogy egyszer Claudius császár megharagudott az amphitheatrumban, amikor az Ostiából érkezett tengeri katonák, akiknek a nézőtér fölé napvédő ernyőt kellett volna kifeszíteniük a tűző nap ellen, az előadás közepette arcátlanul lábbelire való pénzt kezdtek követelni tőle, kárpótlásul a menetelésért. Claudius az egész hajóhadnak megtiltotta a lábbeli viselését. Azóta hűségesen megtartják ezt a szokást. Mi, rómaiak, tiszteljük a hagyományokat.
Egyszer szóba hoztam ezt a dolgot Vespasianusnak, de szerinte jobb, ha a tengerészek továbbra is mezítláb járnak, ha már egyszer hozzászoktak. Eddig sem szenvedtek miatta. „Miért növelnénk további kiadásokkal a hajóhad különben is esztelen költségeit?” – kérdezte, így aztán a tengerészcenturiók továbbra is dicsőségnek tekintik, hogy szolgálatban mezítláb járnak, noha szabadságuk alatt szívesen húznak puha, díszes csizmát a lábukra.
Mintha kő gördült volna le a szívemről, amikor Caesareában végre sikerült értékes ládáimat egy ismerős bankár pinceboltozataiba szállíttatnom, immár biztonságban a tenger veszélyeitől. A bankárok kénytelenek bízni egymásban. Különben semmilyen ésszerű és kiterjedt üzleti tevékenység nem volna lehetséges. Bíztam ebben az emberben, noha csak levelezésből ismertem. De az ő apja atyám ifjúságában atyám bankáraként tevékenykedett Alexandriában, vagy legalábbis olyan úti fizetési rendelvényeket adott el neki, amelyekért kezességet vállalt. Egy bizonyos értelemben ismeretségünk örökölt volt.
És Caesarea annyira lecsendesedett a zsidó lázadástól, hogy a város görög lakossága kihasználta az alkalmat, és a város zsidó lakosságát a nőkkel és a csecsszopó gyermekekkel együtt kiirtotta. Ezért a városban a lázadás semmiféle jelét sem lehetett többé észrevenni, kivéve az eleven hajóforgalmat és az őrségtől kísért öszvérkaravánokat, amelyek a légiók felszerelését egészítették ki Jeruzsálem alatt. Joppe és Caesarea volt Vespasianus két legfontosabb kikötő-támaszpontja.
Útban Vespasianus katonai táborába, Jeruzsálem alá, tapasztalhattam a zsidó polgári lakosság kilátástalan helyzetét, már amennyire hírmondó maradt még belőlük. A samariaiak is beleavatkoztak, és nem nőtt fű a nyomukban. A légiósok a maguk részéről nem tettek különbséget galileaiak és samariaiak, vagy általában a zsidók között. A milliós lakosságú Galileát egyszer s mindenkorra sivataggá változtatták a római birodalom maradandó, kárára. Formailag ugyan nem tartozott hozzánk, hanem a régi baráti kapcsolatok miatt átengedtük Heródes Agrippának, hogy ő uralkodjék fölötte.
Először is ebbe a dologba avatkoztam bele, miután Vespasianusszal és Titusszal találkoztam. A lehető legbarátságosabban fogadtak, mivel kíváncsian várták a híreket, mi történik Galliában és Rómában. Vespasianus elmagyarázta, hogy a légiósok felbőszültek a zsidók szívós ellenállása miatt, és súlyos vereségeket szenvedtek a rejtekhelyeikről a hegyek közül rájuk támadó fanatikusoktól. Ezért kénytelen volt teljhatalmat adni a parancsnokoknak a vidék megbékéltetésére. Egy büntető különítmény éppen útra készülődött, hogy megsemmisítse a zsidók egyik fegyveres támaszpontját a Holt-tenger partján. Ennek tornyaiból nyilakat lődöztek, és megbízható értesülések szerint sebesült fanatikusokat szállítottak oda biztonságba.
Alkalmam kínálkozott, hogy rövid előadást tartsak nekik a zsidók hitéről és szokásairól, és megmagyaráztam, hogy nyilván az esszénusok szektájának zárt helyéről van szó, ahová visszavonultak hitük gyakorlására, mivel nem akartak adót fizetni a templomnak. A világtól elzárkózó esszénusok inkább Jeruzsálem ellenségei, mint barátai. Nincs ok az üldözésükre.
Őket főleg csendes vidéki emberek támogatták, akik nem akarták vagy nem tudták teljesen felszenteltetni magukat, hanem inkább folytatták alázatos családi életüket, senkiben sem téve kárt. Ha ilyen csendes vidéki ember gondjaiba vette a védelmet kérő sebesült fanatikust, vagy vizet és ételt adott neki, ezt inkább azért tette, hogy eleget tegyen vallása követelményeinek, nem pedig a zendülést támogatta. Ahogy útközben kísérőimtől hallottam, a csendes vidéki emberek a sebesült római légiósokat is védelmükbe vették, etették, és bekötözték a sebeiket. Ezért szerintem nem szabad oktalanul megölni őket.
Vespasianus azt motyogta, hogy annak idején Britanniában nem sokat értettem az igazi hadviseléshez. Ezért inkább körutazásra küldött az országban, és miután atyámból szenátor lett, s megadta nekem a haditribunusi rangjelzést, azt inkább állami okok, mint a saját érdemeim miatt tette. De azért sikerült meggyőznöm, hogy a zsidó vidéki lakosságot nem szabad megölni, sem szerény épületeiket felperzselni pusztán azért, mert védelmükbe veszik a sebesülteket.
Titus támogatott engem, mert nagyon beleszeretett Heródes Agrippa húgába, Berenicébe, és ezért megkedvelte a zsidókat. Berenice a Heródesek hagyományos szokása szerint vérfertőzéses kapcsolatban élt a bátyjával, de Titus úgy vélekedett, hogy ebben a tekintetben megértést kell tanúsítani a zsidók szokásai iránt. Úgy érezte, vannak bizonyos reményei, hogy Berenice felhagy a bátyja iránti túlzott vonzalommal, és eljárogat majd az ő kényelmes tábori sátrába, legalábbis éjszaka, amikor senki sem látja. Ez olyan dolog volt, amelybe megítélésem szerint nem avatkozhattam bele.
Mélyen megsértődtem, amikor Vespasianus lekicsinylően beszélt britanniai utazásaimról. Ezért megjegyeztem, hogy amennyiben semmi kifogása sincs ellene, szívesen tennék ugyanolyan kéjutazást Jeruzsálembe is, hogy a saját szememmel ismerjem meg az ostromlott város védelmi berendezését, és győződjem meg küzdőszellemük esetleges repedéseiről.
Hiszen fontos volt megtudni, hány álruhás parthus katonai személy irányítja ott tanácsaival a falak és az erődítmények megerősítését. A parthusok személyes tapasztalatokat szereztek az ostromokról és a falak védéséről Armeniában. Parthus íjászok mindenesetre voltak a falakon, mert nem volt tanácsos lőtávolságra megközelíteni azokat. Nem voltam olyan fajankó a háborús dolgokban, hogy azt képzeltem volna, hogy a gyakorlatlan zsidók egy szempillantás alatt megtanultak volna olyan félelmetesen pontosan bánni az íjjal.
Javaslatom nem tévesztette el a hatást Vespasianusra. Összehúzott szemmel nézett rám, keze fejével megtörölte a száját, harsányan felnevetett, és kijelentette, hogy mint a légiók főparancsnoka, semmi esetre sem vállalhatja magára a felelősséget azért, hogy a római szenátus egyik tagja ilyen nagy veszélynek tegye ki magát, amennyiben komolyan beszéltem. Ha fogságba esnék, a zsidók engedményeket csikarhatnának ki tőle. Szégyenletes halálom viszont egész Rómának és neki is a szégyenére válnék. Néró a fejébe vehetné, hogy készakarva rendezte így, hogy megszabaduljon Néró egyik személyes jó barátjától. Ravasz pillantást vetett rám, de már ismertem az apró ravaszkodásait. Ezért azt válaszoltam, hogy az állam érdeke elől a barátságnak is ki kell térnie, meg hogy nincs oka arra, hogy megszégyenítően Néró barátjának nevezzen engem. Ebben a tekintetben semmit sem kell titkolnunk egymás előtt. Csupán Róma érdeke és a haza boldogulása tevékenységünk vezérlő csillaga a véres harcmezőn, ahol a földben dögmadaraktól tépett hullák bűzlenek. Jeruzsálem falain pedig néhány légiós himbálózik a nap hevétől kiszáradt bőrzsákként.
Felemeltem a hangomat, ahogyan a szenátusban megtanultam, hogy ékesszólóan csengjen. Vespasianus hatalmas paraszttenyerével barátságosan megveregette a vállamat, és kijelentette, hogy egyáltalán nem vonja kétségbe a céljaimat, hanem bízik bennem, mint tántoríthatatlan rómaiban. Természetesen eszébe sem jutott, hogy arra gondoljon: azért akarok besurranni Jeruzsálem falai mögé, hogy eláruljam az ő katonai titkait, ennyire bolond talán nem vagyok. De ha megkínozzák, az ember ritkán képes csukva tartani a száját. A zsidók a katonai titkok megszerzésében tehetséges kínvallatóknak bizonyultak. Legfontosabb kötelességének életem és biztonságom védelmezését tartja, ha már egyszer önként az ő védelme alá helyeztem magamat.
Barátilag megismertetett tanácsadójával, Josephusszal, a zsidó lázadás egyik vezetőjével, aki elárulta a társait, miután valamennyien közösen elhatározták, hogy öngyilkosságot követnek el, nehogy a rómaiak kezébe kerüljenek. Hagyta meghalni a társait, ő maga pedig megadta magát, azzal a jóslattal mentve meg az életét, hogy Vespasianusból egyszer még császár lesz. Vespasianus tréfából aranybilincsbe verette, és megígérte, hogy felszabadítja, mihelyt jóslata megvalósul. Később mint szabados, arcátlanul a Josephus Flavius nevet kezdte használni.
Az első pillanattól kezdve ellenszenvvel és utálattal viseltettem a hitvány áruló és hitehagyott iránt, és későbbi irodalmi hírneve sem tudott arra bírni, hogy felülvizsgáljam iránta való érzéseimet. Sőt éppen ellenkezőleg. Amikor megírta esztelenül terjengős művét a zsidók lázadásáról, szerintem túlbecsülte az események jelentőségét, és főként elviselhetetlenül terjengős az apró részletek felsorolásában.
Bírálatomat egy cseppet sem befolyásolja, hogy művében még a nevem megemlítését sem tartotta indokoltnak, noha éppen az én érdemem volt az ostrom késleltetése, miután a saját szememmel győződtem meg a falakon belül uralkodó valódi helyzetről. Ebben a politikai időszakban Vespasianus részéről esztelenség lett volna jól képzett légiót a meglepően erős falak ellen indított rohamokban felőrölnie, amikor az ostrom és az éhínség úgyis megteszik a magukét. A hiábavaló rohamok és az emberveszteség csak dacot szült volna vele szemben a légiósok körében, ami nem felelt meg az én céljaimnak.
De sohasem vágytam történelmi hírnévre, úgyhogy ne tulajdonítsunk jelentőséget annak, hogy a hitvány zsidó nem tett említést rólam. Sohasem táplálok haragot méltatlan emberek iránt, és bosszulatlan hagyom az elszenvedett sérelmeket, hacsak rendkívül kedvező alkalom nem visz kísértésbe. Hiszen én is csak ember vagyok.
Egy szabadosom közvetítésével még fel is ajánlottam, hogy kiadom Josephus Flavius műveit, a Zsidó háborút és a zsidók történetéről meg szokásairól szóló írását, bármilyen sok alaptalan dolgot zsúfolt is bele, de Josephus dölyfösen azt üzente, hogy jobbnak tart egy zsidó kiadót, az én előnyös feltételeim ellenére. A Zsidó háborúról rövidített kalózkiadást csináltattam, amikor kiderült, hogy meglepően kapós. Hiszen a szabadosomnak el kellett tartania a családját meg az idős anyját, úgyhogy nem elleneztem gyakorlatias javaslatát, hiszen valaki más úgyis megelőzött volna ebben.
Voltaképpen csupán azért említettem meg ezt az embert, mivel szolgalelkűségében Vespasianus pártjára állt, és ellenezte szándékomat. Értesüléseim szerint a városban a legfanatikusabb párt szerezte meg a hatalmat, és könyörtelenül tevékenykedett, úgyhogy a zsidók a hadműveletek során valójában inkább egymást öldösték, mint a rómaiakat. De ilyen a lázadás. A legradikálisabbak bizonyos időre mindig megszerzik a hatalmat, míg el nem jön az ideje, hogy fájdalmas árat fizessenek győzelmükért.
Josephus szerint a radikálisok győzelme miatt veszedelmes, sőt lehetetlen a városban járkálni. Szerinte túl sok odaküldött kémjét elvesztette, bár ezek zsidók voltak, és olyan jól ismerték a várost, hogy az éj sötétjében akár behunyt szemmel is el tudtak igazodni benne. Megjegyeztem, hogy eszem ágában sincs a sötétben mászkálni, a lázadók kijárási tilalmával dacolva, hanem fényes nappal, nyitott szemmel akarok járni. A zsidók főtanácsától minden eshetőségre védő kíséretet akarok szerezni, hogy senki se tehessen kárt bennem.
Josephus gúnyosan nevetett, és azt mondta, hogy valóban nem tudom, milyen darázsfészekbe szándékszom dugni a fejem. Ha valamilyen módon be is jutnék Jeruzsálem falai közé, sohasem jutnék ki onnét. Miután egy ideig kibúvókat keresett, mégis átadta nekem a város térképét. Gondosan emlékezetembe véstem a térképet, mialatt a szakállamat növesztettem.
Önmagában véve a szakállam megnövesztése egyáltalán nem volt biztonságos óvintézkedés, mert szívós zsidó ellenfeleik módjára a légiósok is kezdtek szakállt növeszteni, és Vespasianus nem büntette meg őket érte. Még azt is megengedte a légiósoknak, hogy a botbüntetést pénzbírsággal váltsák meg. Ezért is szerették. Ezenkívül a hadjáratban nehezen tudott volna érvényt szerezni a római beretválkozási előírásnak, mivel a tulajdon fia, Titus is selyempuha szakállt növesztett, hogy elnyerje a szép Berenice tetszését.
Azzal az indoklással, hogy meg kell keresnem a legbiztonságosabb pontot ahhoz, hogy bejuthassak a városba, körbejártam Jeruzsálemet, gondosan ügyelve, nehogy az ellenség íjainak és hajítógépeinek hordtávolságán belül kerüljek, noha természetesen nem hiú dicsőségre vágyva kockáztattam az életemet. Erre megvolt a magam oka, miattad. Ezért a legerősebb vértet viseltem, a fejemen pedig védősisakot, noha testességem miatt csupán lihegtem és izzadtam a felszerelés alatt. De ezekben a napokban néhány fontot fogytam, úgyhogy a szíjak nem szorítottak többé. Ez csak hasznára vált az egészségemnek.
Útjaimon megtaláltam a zsidók vesztőhelyét, ahol annak idején keresztre feszítették a názáreti Jézust. A kis domb koponya formájú volt, ahogyan mesélték nekem, és erről kapta a nevét. Kerestem a sziklasírt, amelyből a názáreti Jézus a harmadik napon halottaiból feltámadt. A keresés könnyű volt, mert az ostromlók kopárra tarolták a földet, és kiirtották a bozótot, hogy a lopakodók ne tudjanak elrejtőzni a tekintetek elől. Számos sziklasírt találtam, de nem tudtam biztosan megállapítani, melyik volt az igazi, mivel a helyre vonatkozó részletek tekintetében atyám elbeszélése elnagyolt volt.
Amikor csörömpölő felszerelésben és zihálva vonszoltam magam, a légiósok nevetgéltek rajtam, és állították, hogy biztosan nem találok egyetlen biztos pontot sem, hogy a falak mellé jussak. Olyan ragyogó segítséget nyújtottak tanácsaikkal a parthusok Jeruzsálem megerősítéséhez. Nem mutattak túl nagy kedvet ahhoz, hogy pajzstetővel védelmezzenek, mivel a falakról olvasztott ólmot öntöttek a falakat felderítők nyaka közé. Gúnyosan kérdezgették, miért nem viselek tollforgót, és miért nem mutogatom az örömükre széles bíborcsíkomat. Ilyen bolond azonban mégsem voltam, tiszteltem annyira a parthusok nyilait. Bíborcsizmámat is a sátorban hagytam, hogy ne kérkedjem a méltóságommal.
Örökre az emlékezetembe vésődött a hegyen a falak fölé emelkedő jeruzsálemi templom, amely a reggeli derengésben álomszerű kék volt, alkonyatkor pedig, amikor a völgyre már sötétség borult, még mindig vérvörösen ragyogott. Heródes temploma valóban a világ csodája volt. Évtizedek munkája után végre elkészült, éppen a pusztítás előtt. Emberi szem sohasem látja többé. A zsidók maguk okozták pusztulását. Én is jelen voltam, amikor elpusztult. Ragyogó látvány volt.
Vallásos töprengéseim természetesen abból fakadtak, hogy tisztában voltam vele, halálos veszedelemnek teszem ki magam a te jövőd miatt, és azért érzékenyültem el annyira, hogy nem is illett már az én koromban lévő férfihoz. A názáreti Jézusra és a keresztényekre gondolva úgy határoztam, hogy minden igyekezetemmel segítem őket, hogy megszabaduljanak attól a zsidó tehertételtől, amelyet Paulus hevessége és Kephasz békítő kísérletei ellenére még mindig alázatosan vonszoltak magukkal, mint valami láncot.
Bizonyos értelemben az idő látszólag a keresztényeknek dolgozott, bármilyen súlyos érvágást szenvedett is el Rómában a körülmetéletlenek pártja a tűzvész után Néró miatt. A jeruzsálemi zendülés Rómában olyan keserű zsidógyűlöletet okozott, hogy a körülmetéletlen keresztényeknek is figyelembe kellett venniük, és nem maradtak többé vakon a zsidóból lett keresztények pórázán. Természetesen az az ésszerű intézkedés is hatásosan közreműködött, hogy a szaddukeusok pártja, miután átmenetileg hatalomra jutott Jeruzsálemben, és kijelölhette a főpapot, a rómaiakat meg sem kérdezve, a többi fanatikuson kívül Jakabot is megköveztette, aki a törvény megtartása, a körülmetélés és a jótettek érdekében szigorú fegyelmet tartott fenn. A szaddukeusok hatalma Jeruzsálemben csupán fél évig tartott, és a farizeusok végül letépték az áltáluk megválasztott főpap fülét, hogy testi fogyatékosság miatt örökre alkalmatlanná váljék a magas tisztségre. De a római keresztények szempontjából Jakab halálának enyhítő hatása volt.
Nem mintha komolyan hinnék a keresztények politikai jövőjében, akár a legjobb császár uralkodása alatt is, annyira széthúzóak és annyira gyűlölködnek egymásra. De atyám miatt bizonyos elfogultság van bennem a názáreti Jézus és tanítványai iránt. Csaknem egy évvel ezelőtt, legsúlyosabb gyomorbántalmaim idején, még arra is kész voltam, hogy elismerjem őt Isten fiának és az emberi nem megváltójának, ha megkönyörül rajtam.
Bizonyára valamilyen feladatot tartogat számomra, hiszen olyan csodálatosan meg tudta jövendölni a Galileai-tenger partján, hogy atyám egyszer még fényesíteni fogja az ő nevét. Nem tudom ugyan igazán felfogni, hogyan tudna bárki bármit a vérével fényesíteni, mikor karddal a fejét veszik a vesztőhelyen. De maradjon ez atyám és a názáreti Jézus magánügye, amelyet bizonyára tisztáztak már egymás között, ha bármi alapja van annak, amit atyám a láthatatlan birodalomról mondott.
Sokat gondoltam nyájas és jóindulatú atyámra, amint Jeruzsálem falai körül járkáltam a dögök és a vizelet bűzében. Véglegesen eloszlott a szívemből minden keserűség, amelyet iránta érezhettem, amiért elhanyagolt gyermekkoromban. Jobban megértettem őt, amikor arra gondoltam, milyen kemény feladat vár még rám, amikor arra törekszem majd, hogy a méltóságodnak megfelelően neveljelek, bár téged apád és anyád gyengédsége és névadó anyád, Antónia, történelmi emléktárgyai támogatnak. Kevés fiú tűzhette fel férfitógáját az isteni Augustus saját válltűjével, amelyet többek között az actiumi tengeri ütközetben is viselt, amikor legyőzte anyai nagyanyád apját, Marcus Antoniust. Erről ismét eszembe jut Antónia.
Esténként szorgalmasan kortyolgattam anyám kopott fakupájából, mert úgy éreztem, minden lehetséges szerencsére szükségem lesz veszélyes vállalkozásomban. Vespasianusnak még mindig megvolt nagyanyjának horpadt ezüstserlege. Még Britanniából emlékezett egyszerű fakupámra, s elárulta, hogy azért kezdett atyai barátsággal viseltetni irántam, mivel tiszteltem anyám emlékét, és a háborúban nem cipeltem magammal ezüsttálakat meg aranyserlegeket, ahogyan számos ifjú lovag teszi, amikor a katonai pályával ismerkedni kezd. Az ilyenek kísértésbe hozzák az ellenséget, és úgyis a rablók zsákmányává válnak. Tartós barátságunk jeléül mindketten felváltva ittunk a családi kapcsolatok által megszentelt kupákból, mert helyénvalónak tartottam, hogy Vespasianust megitassam a Szerencse istenasszonyának kupájából. Neki még minden lehetséges szerencsére szüksége lesz a terveiben.
Fontolóra vettem, merjek-e zsidónak öltözni, amikor a városba igyekszem, de arra az eredményre jutottam, hogy ez már túlzás lenne, bár szerte a táborban számos zsidó árust keresztre feszítettek figyelmeztetésül, miután a sötétben a falak közelébe próbáltak lopakodni, hogy a lázadókat a szándékainkról és az új római hadigépekről tájékoztassák.
Magamon tartottam a védősisakot, a mellvértet, a pikkelyes szoknyát, amikor végül fényes nappal a fal felé futottam, annak a pontnak az irányában, amelyet kiválasztottam. Arra gondoltam, hogy felszerelésem segíthet abban, hogy megússzam az első ütéseket, ha a városba jutok. Az őrök parancsot kaptak, hogy sűrűn nyilazzanak utánam, és nagy zajjal hívják fel kísérletemre a zsidók figyelmét.
Olyan lelkesen teljesítették a parancsot, hogy egy nyílvessző belefúródott a sarkamba, és azóta a másik lábamra is sántítok. Elhatároztam, hogy kiderítem, ki volt a túlbuzgó íjász, ha életben visszatérek a táborba, és a katonai törvények legszigorúbb büntetésével sújtom a parancs megszegéséért. Hiszen parancsot kaptak, hogy mellém lőjenek, bár olyan közel hozzám, amennyire csak lehetséges. De miután végül szerencsésen visszatértem, olyan elégedett voltam, hogy nem vettem magamnak a fáradságot, hogy előkerítsem az ügyetlen íjászt. Hiszen a sebesülésem segítette a zsidókat, hogy jobban higgyenek nekem. Ezenkívül később érdememnek tudták be, amikor leghőbb vágyam teljesült.
Miután egy ideig szidalmaztak engem, a zsidók nyilaikkal és hajítógépeik köveivel visszaszorították azt a római katonai járőrt, amely előrenyomult, hogy elfogjon engem. Ennek a feladatnak a teljesítésében sajnálatomra életét vesztette két derék légiós, akiknek a családjáról később gondoskodtam. A Pannoniából érkezett 15. légióhoz tartoztak, és soha többé nem sikerült viszontlátniuk a Felső-Duna kedves nádasait, hanem elestek miattam a zsidók földjén, amelyet ezerszeresen megátkoztak.
Buzgó kéréseimre a zsidók végül egy kosarat engedtek le a falról, és felvontattak benne. Az imbolygó kosárban a legnagyobb életveszélyben voltam, úgyhogy a félelemtől elhódítva kirántottam a sarkamból a nyílvesszőt anélkül, hogy fájdalmat éreztem volna. A nyílvessző két szakálla a sarkamban maradt, és később gyulladást okozott, úgyhogy a táborba visszatérve a felcser sebészi beavatkozására szorultam. Akkor aztán a torkom szakadtából ordítottam fájdalmamban. Innen a sántításom. Hiszen korábban is rossz tapasztalataim voltak a praetorianusok felcseréről. Ennek intő példának kellett volna lennie számomra.
De ezekbe a hegekbe helyeztem egyetlen reményemet. Miután kitombolták dühüket római katonai öltözékemen, a zsidók végre annyira szóhoz engedtek jutni, hogy elmagyarázhassam, hogy a zsidó hitre áttért körülmetélt vagyok. Erről nyomban a saját szemükkel meg is győződtek, és nyomban javult a bánásmódjuk irántam. De nem szívesen emlékszem vissza arra a kínvallatásra, amelynek a zsidóruhás parthus felderítőcenturio vetett alá, hogy meggyőződjék személyazonosságomról és elbeszélésem igaz voltáról, mielőtt úgy ítélte volna meg, hogy az igazi zsidók kezébe adhat.
Annyit megemlítek, hogy a hüvelykujj kitépett körme viszonylag gyorsan újra kinő. Ezt a saját tapasztalatomból tudom. A hüvelykujjam körmét később mégsem tekintették semmilyen katonai érdemnek. Ebben a tekintetben a katonai törvények méltánytalanok, mert a két hüvelykujjam jelentősen több bajt okozott nekem, mint gyalogútjaim a falak mentén, a hajítógépek hatósugarán belül. Az ilyesmit érdemnek tudják be.
A fanatikusok főtanácsának átadhattam azt a megbízhatósági bizonyítványt és titkos tárgyalási felhatalmazást, amelyet a római Iulius Caesar-zsinagógától kaptam. Ezeket az értékes papírokat a ruhámba rejtettem, és természetesen még Vespasianusnak sem mutattam meg, mivel bizalmas levelek voltak. A parthus sem tudta elolvasni, mert a zsidók szent nyelvén írták, és Dávid csillagával pecsételték le.
A zsinagóga tanács, amely Rómában még mindig a legtekintélyesebb, bár politikai és társasági okok miatt kizárólag szaddukeusok alkotják, levelében beszámolt azokról a nagy szolgálatokról, amelyeket a római zsidóknak tettem a jeruzsálemi lázadás által okozott üldözés idején. Az én javamra írták Paulus és Kephasz kivégzését is, mert tudták, hogy a jeruzsálemi zsidók ugyanannyira gyűlölik ezt a két pestisterjesztőt, mint amennyire ők maguk gyűlölték őket. A főtanács feszült érdeklődéssel hallgatta a pontos híreket a római eseményekről, mivel már több hónapja nem voltak biztos értesülései, kivéve az egyiptomi fecskéket. Titus idomított vadászsólymával még ezekre a fecskékre is vadászott, hacsak Jeruzsálem kiéhezett lakossága nem tekerte ki a nyakukat, mielőtt még a templom külső udvarában a fecske-eresz alá érkeztek volna híreikkel.
A biztonság kedvéért nem árultam el, hogy a római szenátus tagja vagyok, hanem azt. mondtam, hogy befolyásos római lovag vagyok, nehogy túlságosan nagy kísértésbe vigyem a zsidókat. Ennek megfelelően írattam meg a felhatalmazásomat. Természetesen állítottam, hogy mint friss áttért, amint a hegről is látszott, minden tőlem telhetőt meg akarok tenni Jeruzsálem és a szent templom érdekében. Ezért csatlakoztam haditribunusként Vespasianus seregeihez, és hitettem el vele, hogy kémkedve hasznos ismereteket szerezhetek neki Jeruzsálemből. A nyíl ütötte seb a sarkamon puszta véletlen, és a járőrtámadás az én elfogatásomra a rómaiak ravaszul kieszelt színlelt támadása volt a zsidók félrevezetésére.
Nyíltságom olyan mély hatást gyakorolt a zsidók főtanácsára, hogy hittek nekem, és annyira megbíztak bennem, amennyire csak háborús viszonyok között lehet. Csaknem szabadon közlekedhettem a városban, égő szemű, szakállas őrök védelme alatt, bár valójában jobban féltem tőlük, mint a város éhségtől elcsigázott lakosságától. A templomban is járhattam, mivel körülmetélt voltam, így az utolsók közé tartozom, akik a jeruzsálemi templomot is látták egészen hihetetlen ragyogásában.
A tulajdon szememmel győződhettem meg róla, hogy az aranyból öntött hétágú gyertyatartó, az aranyedények és az aranylemezek még mindig a helyükön voltak, már önmagukban is mérhetetlenül nagy vagyon gyanánt. Szemlátomást senkinek esze ágában sem volt elrejteni azokat. Az ostoba fanatikusok ennyire bíztak a templom szentségében és a mindenhatóban. Bármennyire hihetetlennek tűnjék is értelmes ember számára, még a templom mérhetetlen kincseinek is csak egy jelentéktelenül kis hányadát merték felhasználni fegyverek vásárlására és a falak megerősítésére. A zsidók inkább önkéntesen, minden fizetség nélkül robotoltak, semhogy hozzányúltak volna a templom kincseihez. Ezt a kincset páncélajtók mögé rejtették a hegy mélyébe. Az egész templomhegy, a zarándokok szálláshelyeivel és titkos folyosóival, olyan volt, mint valami üregesre kivájt mézeslép. De az ember semmit sem tud olyan jól elrejteni, hogy egy másik ember rá ne bukkanjon, ha minden tőle telhetőt megkísérel, abból a feltevésből kiindulva, hogy nem egy ember rejtette el, hanem többen, és hogy nagyjából ismeretes az a hely, ahova elrejtették.
Magam is meggyőződhettem erről, amikor később Tigellinus titkos levéltárának rejtekhelyét kiderítettem. Ennek megsemmisítését fontosnak tartottam a szenátus tekintélye szempontjából. Hiszen számos régi család tagjait politikailag és egyéni szokásaikban is furcsa megvilágításba helyezhette. Ostobák voltak azok az emberek, akik a népet bujtogatták, hogy követelje Tigellinusnak a fenevadak elé vetését. Halála után számukra sokkal veszélyesebb volt, mint életében, ha a levéltára lelkiismeretlen ember kezébe került volna.
Tigellinus kincseit természetesen átadtam Vespasianusnak, csupán néhány emléktárgyat tartva meg a barátomtól, de a titkos papírokról egy szót sem szóltam, Vespasianus pedig nem érdeklődött felőlük, mivel bölcsebb és ravaszabb ember volt, semmint durva külseje után gondolta volna az ember. A kincseket ugyan nehéz szívvel engedtem át, mert köztük volt az a kétmillió sestertius is, amelyet teljes súlyú aranyakban Tigellinusnak ajándékoztam utazásom zálogaként, amikor elhagytam Rómát. Tigellinus volt az egyetlen ember, aki kétségbe vonhatta volna jó szándékaimat, és megakadályozhatta volna elutazásomat.
Még most is emlékszem, milyen gyanakodva kérdezte:
– Miért ajándékozol nekem kéretlenül ilyen nagy pénzösszeget?
– A barátságunk megerősítésére – mondtam őszintén. – De azért is, mivel tudom, hogy te célszerűen tudod használni ezt a pénzt, ha rossz napok köszöntenek ránk. Az ilyesmitől természetesen Róma valamennyi istene óvjon bennünket.
A pénz még mindig megvolt, mivel Tigellinus kapzsi ember volt. De bizony célszerűen fel is tudta használni, amikor ütött az óra. Éppen ő vette rá a praetorianusokat, hogy fordítsanak hátat Nérónak, amikor észrevette, hogy a saját bőre is veszélybe került. Ezért senki nem is akart rosszat neki. Galba jól bánt vele. Csak Otho ölette meg, amikor úgy érezte, túlságosan ingatag a helyzete a véletlen népszerűség hullámain. Mindig sajnálkoztam fölösleges halála miatt. Ifjúságának súlyos tapasztalatai miatt jobb napokat érdemelt volna. Néró utolsó éveiben állandó lelki válságban élt, úgyhogy álmatlanság gyötörte, és ettől még mogorvább lett.
De miért is emlékszem rá? Az ostromlott Jeruzsálemben teljesíthettem elsőrendű feladatomat, a saját szememmel győződve meg róla, hogy a templom kincsei megvannak és hozzáférhetőek. Ostromfelszerelésünk jóvoltából bíztam abban, hogy Jeruzsálemből még egy patkány sem tudna elmenekülni aranypénzzel a szájában.
Bizonyára magad is megértesz annyit, hogy a te jövőd érdekében kézzelfogható biztosíték nélkül nem ajánlhattam fel kölcsönbe Vespasianusnak a Caesareába szállított tizenkét vasládám tartalmát, hogy pénzeljem császárrá kikiáltását. Bíztam a becsületességében, de miattam és a többi pénzember jóvoltából Róma pénzügyei kuszált állapotban voltak, és küszöbön állt a polgárháború. Kénytelen voltam biztosítani a járandóságomat. Csupán azért kockáztattam az életemet, és tolakodtam be Jeruzsálembe.
Természetesen gyorsan értesüléseket gyűjtöttem a város védőinek hangulatáról, a falakról, a hajítógépekről, az éhínségről és a vízkészletekről is, mivel az én érdekeim is megkívánták, hogy ezek az értesülések eljussanak Vespasianushoz. Víz bőségesen volt a városban a föld alatti ciszternákban. Vespasianus az ostrom kezdetén bizakodva nyomban elvágatta azt a vízvezetéket, amelyet negyven évvel ezelőtt Pontius Pilátus építtetett. A zsidók egészen a lázadásig ellenezték a vízvezetéket, mert nem akartak a városon kívülről érkező víztől függni. Ez is bizonyítja, milyen régen készülődtek a lázadásra, az alkalmas pillanatra várva.
De élelmiszerkészleteik nem voltak. Láttam csonttá és bőrré fogyott anyákat, akik árnyakra emlékeztettek, és ölükben csontvázszerű gyermeket hordoztak, és hiába próbálták kiszorítani mellükből az utolsó csepp anyatejet. Az aggokat is sajnáltam, mert nekik egyáltalán nem osztottak élelmet. Minden élelemre a fegyveresen harcoló és a falakat védő fanatikusoknak volt szükségük.
A húspiacon láttam, hogy a fecske és a patkány kincset ért, amelyért annyi ezüstöt fizettek, amennyit nyomott. Gyanakodva szaglásztam a felaprított édeskés szagú húst, amelyet – legalábbis én – e végső szükségben sem tettem volna a számba, sejtve, hogy honnan származik. De ez is kelendő volt a piacon, ha megtartották azt a zsidó törvényt, hogy a halál beállta előtt a húsból ki kell folyatni a vért. Vért nem vettek a szájukba, bár a mindennapi áldozatokból sok vér gyűlt össze.
A templom területén egész nyájak voltak anyajuhokból, amelyeket azért tartottak, hogy mindennap áldozatot mutathassanak be vérszomjas istenüknek, és a kiéhezett tömeg nem is próbált hozzájuk nyúlni. Még jelentősebb őrség sem kellett a juhok mellé, mert szentelt állatok voltak. A papok és a főtanács tagjai még jó húsban voltak.
A zsidók szenvedései szorongással töltötték el a szívemet, mert szerintem a felfoghatatlan Isten mérlegén a zsidók könnye ugyanannyit nyom, mint a rómaiak könnye, és a felnőttek könnyeinél többet nyomnak a gyermekek könnyei, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélnek és milyen színű a bőrük. De politikai okokból feltétlenül fontos volt, hogy az ostrom minél tovább tartson. Irtózatos hajlíthatatlanságukkal a zsidók maguk zúdították a fejükre önnön végzetüket.
Azt a zsidót, aki megadásról beszélt, vagy akár csak célzást tett arra, hogy tárgyalni kellene a rómaiakkal, tüstént megölték, és szerintem a húspiacra került, ha erről egyéni véleményemet nyilváníthatom. A szánalom ébresztése érdekében a hazug Josephus történetében csupán egy anyát említ, aki megette a tulajdon gyermekét. Ez annyira általános jelenség volt Jeruzsálemben, hogy ő is kénytelen volt említést tenni róla, hogy legalább bizonyos mértékig megőrizze a történelmi szavahihetőség hírnevét.
Utólag Josephusnak méltányos honoráriumot ajánlottam fel a Zsidó háborúnak azért a kiadásáért, amelyet az én kiadóvállalatom terjesztett, noha kiadásához törvényes jogunk volt. De Josephus dölyfösségében nem tartott igényt a honoráriumra, csak a rövidítések miatt lármázott, mint valami igazi író, amelyeket én végeztettem el, hogy jobban eladhassam a művét, és nem tudtam meggyőzni róla, hogy ezek a rövidítések csak javították a hosszú lére eresztett könyvet. Az általunk használt Zsidó lázadás címet mégis Zsidó háborúra változtattam, amikor feltétlenül ragaszkodott hozzá, és azzal fenyegetőzött, hogy a császárhoz folyamodik. Hiszen lázadás leveréséért nem lehetett diadalmenetet tartani, csak a háborúban aratott győzelemért. Ilyen hiúak az írók.
Nem tudom, említettem-e már, hogy az ifjú Lucanus, tulajdon anyjának feljelentője is üresen csengő verssorokat javítgatott a polgárháborúról írt költeményében, mialatt elvérzett. Jómagam nem vágyom arra, hogy emlékirataim hírnévre tegyenek szert. Csak abban reménykedem, hogy egykor tanulságul szolgálnak neked, s nem becsülöd le apádat, hanem megpróbálsz legalább egy kicsit megérteni engem, amikor már por leszek.
Miután megegyeztünk afelől, hogy milyen félrevezető híreket viszek Vespasianusnak a város védelmi képességéről, és hogy a római Iulius Caesar-zsinagóga titokban milyen politikai támogatást nyújthat a zsidó lázadáshoz anélkül, hogy önmagát veszélybe döntené, a zsidók főtanácsa kiengedett a városból. Bekötött szemmel vezettek egy föld alatti folyosón, és kilöktek egy kőhalmazra, az oszlásnak indult holttestek közé. A bőr lejött a térdemről és a könyökömről, amint a kőgörgetegben bolyongtam, és az sem volt kellemes, hogy amikor megbotlottam, öklömmel felpuffadt hulla rothadó belei közé döftem, mivel a zsidók megtiltották, hogy meghatározott idő eltelte előtt levegyem a kötést a szememről. Azzal fenyegettek, hogy különben könyörtelenül belém nyilaznak.
Ez alatt az idő alatt olyan mesterien sikerült elrejteniük a titkos folyosó nyílását, hogy sok munkámba került amíg rábukkantunk. Végül előkerült, mivel a saját érdekemben be kellett tömetnem a városból kivezető minden rést. Visszatérésem módja kinyitotta a szemünket, hogy a városból kivezető utakat a leghihetetlenebb helyeken is keressük. Jutalmakkal lelkesítettem a légiósokat, hogy kiássák azokat. Egy év alatt mégsem találtunk háromnál többet. De miután visszatértem Jeruzsálemből, egy ideig a torkomban vert a szívem, mivel attól tartottam, hogy a jövőd készpénz-biztosítékai titokban megcsappannak. Ez az aggályom fölösleges volt. A kincsek megvoltak, amikor Titus végre elfoglalta a várost. Vespasianus megfizette a tartozását.
De egy évig kellett keleten időznöm, nyugtalanul kóborolva Vespasianus táborában, amíg a terveim végre megértek a megvalósításra.

 

 

TIZENNEGYEDIK KÖNYV
Vespasianus

A várakozási időt arra használtam fel, hogy részletesen megindokoljam az ügyemet Vespasianusnak, aki persze fél szóból is elértette a célzást, de óvatos ember volt. Néró a következő tavasszal halt meg, már amennyiben meghalt. Egy év leforgása alatt Rómában három császár is uralkodott, Galba, Otho és Vitellius. Bizonyos értelemben négy, ha figyelembe vesszük a tizennyolc éves Domitianus szemérmetlen hatalombitorlását Rómában, amikor a saját apja rovására császárrá kiáltatta ki magát. De ez hamar véget ért.
Szerintem mulatságos volt, hogy Galba után Otho lett a császár, így Poppaea mindenképpen császári feleség lett volna, még akkor is, ha nem vált volna el Othótól, úgyhogy a jóslat mintha kétszeresen is beteljesült volna. Nem vagyok babonás, de az értelmes ember időnként jól teszi, ha szemmel tartja a jeleket és az előjeleket.
Nemcsak az üstökösre gondolok, amelyről Claudia még mindig zagyvaságokat beszél, és amely első alkalommal születésed éjszakáján jelent meg, és azon az őszön Rómát ijesztgette. Sok felfoghatatlan és megfigyelésre érdemes van az ég alatt. Olykor-olykor csillagok hullanak le, hogy tüzes csíkokként a földre zuhanjanak, mint egyszer, amikor Claudia oldalán a Tiberis sóhajtozó partján sétáltam, amikor az esti égbolton felhők izzottak Róma fölött. Valamit jelentett az a csillag, jóllehet, akkor még nem fogtam fel.
De Othóról szólva arcomra fagyott a mosoly, amikor értesültem róla, hogy a katonái szándékosan összetörték pótolhatatlanul értékes görög vázáimat Caerében, noha megítélésem szerint Othónak semmiféle kifogása sem lehetett ellenem.
Aztán a rajnai légiók támogatásával Vitellius ragadta kezébe a gyeplőt, miután Galba meggyilkolásának hírét vette. Szerintem Otho gyors bukását az okozta, hogy Mars templomából arcátlanul elrabolta ősapád, Iulius Caesar szent kardját, amelynek használatához semmilyen törvényes vagy erkölcsi joga nem volt. Ez a jog egyedül téged illet meg, Iulius Antonianus Claudius, aki lemenő ágon egyenesen a Iuliusoktól és az Antoniusoktól származol, női ágon, mint a Iulius-nemzetség többi császára is. A kardot szerencsére visszaszerezték, és újra Mars templomában helyezték el.
Otho légiói vereséget szenvedtek Bedriacumnál, és Otho jobbnak látta, ha öngyilkosságot követ el, mivel nem akarta tovább nyújtani a polgárháborút, bár tudomása volt néhány friss segédcsapatról. Utolsó levelét Néró özvegyének, Statilia Messalinának írta, sajnálkozását fejezte ki, hogy ígéretét nem teljesítheti, s nem veheti feleségül őt. Hadvezérhez és császárhoz nem illő érzelgős levelében testét és hírnevét Statilia gondjaira bízta.
Így Statilia rövid idő alatt két császári sírt kapott gondozásra. Otho sírját Statilia elhanyagolta, mert a házassági szándék nem tőle indult ki, hanem pusztán Otho hiúságából, mivel a nép szeretetét élvező Néró özvegyét akarta feleségül venni, hogy ezzel politikailag erősítse a helyzetét. No, de azért Statilia Messalina még mindig szép és hódító asszony. Úgy hírlik, szerelmi művészetével pótolja testének hervadását, amely egy bizonyos életkor után bekövetkezik. Személyesen nem tapasztaltam, de sok megbízható férfi ezt állította nekem.
Aulus Vitelliusról elegendő annyit említenem, hogy korai fiatalságát Capreae-ben töltötte, Tiberius császár társaságában. Híres atyjának állami érdemeit szívesen elismerem, de erkölcsileg Aulus annyira romlott volt, hogy a tulajdon apja sem adta meg neki még a proconsuli hivatalt sem. Sikerült három császár kegyeibe beférkőznie, inkább bűnös szenvedélyei, mint erényei jóvoltából. Néró a barátai közé sorolta, de én sohasem barátkoztam vele. Sőt minden igyekezetemmel kerültem a társaságát. Erkölcstelen viselkedéséről megemlítem, hogy miután a bedriacumi harcmezőre érkezett, a levegőben szimatolt, és nagy hangon így beszélt: „Az ellenség akkor jószagú, ha meghalt, és az elesett római polgárnak még jobb a szaga.”
Egyetlen tiszteletre méltó tette az volt, hogy a szenátussal dacolva, valamennyi papi collegium jelenlétében halotti áldozatot mert bemutatni Nérónak Mars mezején, és az ünnepség alkalmából rendezett lakomán megkövetelte, hogy a legkiválóbb római citerások kizárólag azokat a dalokat énekeljék, amelyek szövegét és dallamát Néró szerezte, és amelyeket császárdaloknak neveznek. Ő tapsolt aztán elsőnek, olyan lelkesen, mint Néró életében. Ily módon jóvátette azt a goromba levelet, amelyet Iulius Vindex propraetor írt Nérónak, és amellyel kezdetét vette a belháború. Vindex azt állította a levelében, hogy Néró hitvány citerás, tudva, hogy ezzel jobban megsérti Nérót, mint bármilyen más váddal.
Vitellius számomra érthetetlen politikai tévedése az volt, hogy rendelettel feloszlatta a praetorianusi cohorsokat, és százhúsz férfit végeztetett ki, köztük haditribunusokat és centuriókat is, akik elsősorban felelősek voltak Galba megöléséért. Ezek inkább jutalmat érdemeltek volna tőle, mint büntetést. Nem csoda, hogy ilyen kiszámíthatatlan ingatagság miatt a légiók értelmes parancsnokai joggal vonták kétségbe császári illetékességét.
Annyi fáradságot sem veszek, hogy említést tegyek a könyörtelen gyilkosságokról, amelyeknek számos nemesi származású férfi is áldozatul esett. Csupán annyit állapítok meg, hogy a pénzembereket sem kímélte, akikből hasznot húzhatott volna, de a könnyű nyereség reményében kivégeztette őket, és elkobozta a vagyonukat, mivel nem fogta fel, hogy a tehenet okosabb megfejni, mint megölni.
Az én vagyonomat is szerette volna megkaparintani, de ez hiábavaló remény volt, noha megpróbálta nyilvános árverésen eladni római házamat. Hírnevemet bizonyítja, hogy az árverésen egyetlen elfogadható ajánlatot sem kapott. Megítélésem szerint nem azért, mintha féltek volna tőlem, hanem inkább azért, mert üzleti tevékenységem mély tiszteletet váltott ki a római pénzemberek körében.
Vitellius nyolchónapos uralkodása alatt szerzett értesüléseim meggyőztek, hogy végre ütött az óra, és beszélnem kell Vespasianusszal. Császárrá választásának pénzelésére megígértem, hogy kölcsönadom neki az egész vagyonomat, és egyetlen fedezetként a jeruzsálemi templom kincseiből meg egyéb hadizsákmányból kértem százalékos részesedést. Akarom mondani, azt a tizenkét vasládámat ígértem neki, amelyekben készpénz volt aranyban. Ez természetesen nem képezte az egész vagyonomat, de el akartam hitetni vele, milyen szilárdan bízom a lehetőségeiben.
Az óvatos Vespasianus addig kapálózott ellene, míg Titus tanácsára kénytelen voltam egy levelet hamisítani, amelyben Galba állítólag Vespasianust tette meg örökösének. Titus a legügyesebb hamisító volt, akivel valaha is találkoztam, és képes volt megtévesztően utánozni bárkinek a keze írását. Maradjon kimondatlanul, mit bizonyít ez a jelleméről.
Nem állítom, hogy Vespasianus elhitte Galba levelének valódiságát. Hiszen ismeri a fiát. Mindenesetre egész éjjel úgy sopánkodott a sátrában, hogy végül elfogott az idegesség, és a légiósoknak fejenként néhány sestertiust osztottam ki, hogy virradatkor kiáltsák ki őt császárrá. Ezt szívesen megtették, és feltehetően fizetség nélkül is megtették volna már, de időt akartam nyerni.
Moesia és Pannónia légiói ugyanakkor önként, a saját akaratukból és a saját kezdeményezésükre császárrá kiáltották ki Vespasianust. Néró az utolsó pillanatban bizalmatlanságból és katonai okokból visszavont egy légiót Pannoniából, mivel a germánok próbaképpen a Dunán át támadásokat indítottak, miután Vindex lázadásáról hallottak. Az én tanácsomra Jeruzsálem falai alatt a sokat szenvedett légiósok elhíresztelték, elterjesztették a többi légió felé, hogy Vespasianus milyen jóságos és megértő ember, milyen tehetséges, és milyen nyájas az egyszerű katonákhoz.
Sestertiusaim talán kárba vesztek, de nem vagyok fölöslegesen fukar ember. Senki sem úgy gazdagszik, ha kap és takarékoskodik, hanem úgy, hogy kihasználja a kedvező alkalmat, és vállalja a kockázatot, hogy olykor-olykor kőbe vágja a fejszéjét. A Szerencse istenasszonyát a hajánál fogva kell megragadni, amikor elsuhan az ember mellett. Ha valaki a fejét vakargatja, aranyos sarka hirtelen eltűnik az ég peremén.
A moesiai és pannoniai légiók ugyan szintén komolyan aggódtak zsoldjuk kifizetése miatt. Hiszen ezeknek a polgárháborúban kívül rekedt cohorsoknak maguknak kellett biztosítaniuk az ellátásukat Galliában, kifosztva a provinciát, amely hozzászokott Róma békéjéhez és biztonságához. A katonák kényszerítő körülmények miatt cselekedtek így a létfenntartásuk érdekében, de amikor lazul a fegyelem, fölösleges erőszak nő ki belőle. Ezt mutatja Otho katonáinak magatartása is Caerében.
A dunai légiók alakulatai, amelyek akaratuk ellenére a polgárháborúba keveredtek, joggal féltek a büntetésektől. Az a tény, hogy Vitellius feloszlatta a praetorianus légiókat, figyelmeztető példa volt. A szíve mélyén az igazi légiós atyai szigorra vágyik, és alázatosan beéri szerény zsoldjával, ha rendszeresen kifizetik neki a megszabott napokon, és megtakarított pénzét a légió pénzesládájában helyezi el, sasmadarának és hadioltárának védelmében.
Amikor Vespasianust Jeruzsálem alatt császárrá kiáltották ki, néhány nap múlva az a gyorshír lepte meg, hogy tudtán kívül a moesiai és a pannoniai légiók is felesküdtek rá. Gyorsan el kellett küldenie a dunai légióknak hátralékos zsoldjukat, amelyet a légiók buzgón kértek üzenetükben, így jól jöttek Caesareában a pénzesládáim, bár kezdetben Vespasianus azt dörmögte, hogy jó neve ellenében bizonyára kapna hitelt Szíria és Egyiptom gazdagjaitól. Kezdetben nem értettünk teljesen egyet a templom kincseiből engem megillető rész tekintetében.
Emlékeztettem rá, hogy Iulius Caesar annak idején a nevére és a jövőjére olyan mérhetetlenül nagy adósságokba verte magát, hogy a hitelezői kénytelenek voltak politikailag támogatni őt, mivel az adósságok kifizetéséhez végül a termékeny és gazdag Gallia egész zsákmányára szükség volt. Caesar akkor még fiatal volt, és politikai előrelátásában és hadvezérként is összehasonlíthatatlanul kiválóbb volt Vespasianusnál, aki már hajlott korú volt, és akit egyszerűségéről ismertek. Heves alkudozás után végre méltányos egyezményre jutottunk.
De Néró életében Vespasianus sohasem szegte volna meg katonai esküjét, és nem élt volna vissza Néró bizalmával, annyira esztelenül hűséges volt, nem gondolva a saját fejére és fiainak a jövőjére. A hűség tiszteletre méltó dolog, de amikor a politikai viszonyok megváltoznak, nem veszik figyelembe a férfiúi becsületességet, bármilyen zajosan kiabálnak is nyilvánosan a becsületről meg a hazáról ilyenkor.
Ezért Vespasianus csak akkor volt hajlandó elfogadni a súlyos császári felelősséget, amikor felismerte, hogy az állami ügyek a tönk szélére jutnának, és hogy a közbelépése nélkül a végtelenségig folytatódnék a polgárháború, valamennyi jó és értelmes ember kárára. Azoknak a csendes embereknek az érdekében avatkozott az események forgatagába, akik bármilyen viszonyok között csak azt akarják, hogy békében dolgozhassanak, és élvezhessék az apró emberi boldogságot a családi életben. Ilyenekből áll az emberi nem túlnyomó többsége, és ezért nekik nincs is semmi mondanivalójuk, amikor a földkerekség ügyeit rendezik el.
Aztán meg jámbor és mélységesen hivő emberként Vespasianus azt is kötelességének tekintette, hogy végre beteljesedjék az a szívósan élő jóslat, miszerint a világ uralkodója keleten születik meg. A császár abban a pillanatban születik meg, amikor nyilvánosan császárrá kiáltják ki, egyáltalán nem korábban. És megítélésem szerint Vespasianus jobban és kitartóbban viselte a császárság terhét, mint bárki más az eddig uralkodó császárok közül. Nem tehet róla, hogy alacsony származású és egyszerű ember. Megszilárdította azt az alapot, amelyre egykor majd te építheted fel, fiam, az új világot.
Szükségét érzem, hogy Néró halálával kapcsolatban is mindenről beszámoljak neked, amiről tudok, noha nem voltam az események szemtanúja. De Néró őszinte barátjaként és emberi kíváncsiságból kötelességemnek tartottam, hogy tisztázzam az enyhén szólva, különös históriát, olyan részletesen, amennyire csak utólag, a körülmények megváltozása után lehetséges volt.
Statilia Messalina szilárdan hiszi, hogy Néró úgy halt meg, ahogyan mesélik, és a történészek állítják. De őt Néró Antiumba száműzte. Ő nem volt szemtanú. Akté felől nem vagyok bizonyos, bármennyire buzgón jár is díszíteni Néró sírját. Inkább porhintésnek minősíteném a magatartását. Azon kevesek közé tartozik, akik valóban jelen voltak, amikor Néró elkövette híressé vált öngyilkosságát.
Amikor észrevette, hogy Vindex galliai lázadása veszedelmessé válik, Néró neapolisi nyaralójából visszatért Rómába. Először nem vette komolyan a dolgot, noha természetesen megsértődött Vindex arcátlan levele miatt. Rómában Néró titkos tanácskozásra hívta az Aranyházba a szenátust és a lovagi rend legbefolyásosabb tagjait, de kifinomult művészi ösztönével megérezte, hogy ridegség árad belőlük. Ezért nem is folytatta a fölösleges tanácskozást, hanem áttért arra, hogy bemutassa vendégeinek az új víziorgonákat, amelyekről azt állította, hogy szellemes felépítésük jóvoltából dübörgésükkel minden más hangot elnyomnak az amphitheatrumban meg a cirkuszban.
Arra akart utalni, hogy a nyilvános előadásokon képes elhallgattatni a nép esetleges zúgolódását, mivel ismét kénytelen felemelni a gabona árát, sőt éves vagyonadót is kell kivetnie, hogy elegendő pénzt szerezzen az államkincstárnak az elkerülhetetlennek látszó polgárháborúhoz. De a tanácskozás után komolyan félni kezdett. Miután hallotta, hogy Galba Ibériában csatlakozott a lázadáshoz, elámult, megállapítva, hogy megbízható emberei, akiket Galbához küldött, nem tudták idejében közölni vele, hogy az állam érdekében öngyilkosságot kell elkövetnie.
Miután Rómában elterjedt Galba árulásának híre, olyan esztelen és hazug izgatás indult meg Néró ellen, amilyenhez fogható talán még Octavianus Augustus napjaiban sem esett meg, amikor Marcus Antoniust kellett megbuktatni. Részben maga Néró volt az oka, mivel politikai okokból kénytelen volt hazugságokhoz folyamodni, amikor, másokról nem beszélve, Agrippina és Octavia haláláról beszámolt. De hiszen megvoltak a nagy példaképei, hogy így járjon el. A hazugságok mégis ellene fordultak. Keservesen tapasztalhatta, mennyire igaz, amint maga állította, hogy minél arcátlanabb a hazugság, annál könnyebben elhiszi a nép.
Nem tartom érdemesnek, hogy megismételjem mindazt, amit róla meséltek, sem azokat a szennyiratokat, amelyeket a szobraira akasztottak. Az arcátlanság teteje volt, amikor a szenátus elrejtette a Capitolium kulcsait, miután Néró elrendelte, hogy mindkét rend újítsa meg hűségesküjét, és tegyen szent fogadalmat. A kulcsok ugyan tüstént előkerültek, amikor Néró hosszú várakozás után dührohamot kapott, és azzal fenyegetőzött, hogy a Capitolium szentségével dacolva, a helyszínen kivégezteti a szenátus akkori vezetőit. De a kulcsok elkallódását a türelmetlenkedő várakozók körében persze Néró számára a lehető legrosszabb előjeleknek magyarázták.
Nérónak ekkor még két lehetősége volt. Tigellinus egész nyaláb proscriptiós listát állított össze, amelyet a titkos rejtekhelyén találtam meg, és amelyen az elsők között ott állt az én nevem is. De ezt készségesen megbocsátottam neki a barátságunk kedvéért. Inkább csodálkoztam, milyen tisztán látta, hogy feltétlenül ki kell végezni bizonyos kulcsfontosságú állami hivatalok birtokosait, amikor a zendülés fellángolt Galliában és Ibériában.
A listán rajta volt mindkét akkori consul és olyan sok szenátor, hogy utólag is szörnyülködtem, amikor elolvastam. Sajnáltam, hogy politikai okokból meg kellett semmisítenem a listát. Valamikor később mulatságos lett volna neveket felolvasnom belőle egy-egy vendégemnek, akiket a rangom miatt meg kellett hívnom a lakomáimra, bár nem vágyódtam a társaságuk után.
Nérót érzékenysége és emberszeretete visszatartotta attól, hogy megvalósítsa azt az igen szigorú tervezetet, amely megmentette volna a hatalmát. Hiszen Tigellinus jóvoltából a praetorianusok még mindig engedelmesen támogatták őt. De az ilyesmi egyértelmű lett volna azzal, hogy a fát az utolsó ágakig megmessék, és szerinte ilyen szigorú bánásmódot még a legnagyobb életerővel bíró fa sem tud elviselni anélkül, hogy meg ne sínylené.
Görögországi művészi diadalai után Néró egyre jobban ráunt az uralkodói kötelezettségekre. Ha a szenátus megbízhatóbb lett volna, szerintem fokozatosan ráruházta volna a végrehajtó hatalom legnagyobb részét. De ismered a szenátus széthúzását, egymás iránti irigységét és állandó cselszövéseit. A legfelvilágosultabb egyeduralkodó sem bízhat maradéktalanul a szenátusban, még Vespasianus sem. Remélem, ezt mindig emlékezetedben tartod, bár én is szenátor vagyok, és minden igyekezetemmel védelmezem a szenátus hagyományait és tekintélyét.
De az uralkodás eszközeként mégiscsak jobb a szenátus, mint a felelőtlen nép. Ahhoz, hogy valaki a szenátus tagjai közé kerüljön, bizonyos feltételeket követelnek meg, a nép viszont vakon követi azt, aki a gabonán kívül ingyen olajat is ígér neki, és a legjobb előadásokat rendezi, és az új ünnepek örve alatt még több szabadnapot ad. Az állam egészséges fejlődése szempontjából a nép veszedelmes és megbízhatatlan tényező, amely a legjobb számításokat is felboríthatja. Ezért a népet kordában és jó hangulatban kell tartani.
Néró nem akart háborút, még kevésbé polgárháborút, amely a keserves emlékek szerint az Iulius-nemzetség valamennyi igazi sarja számára a legrosszabb volt, ami uralkodót sújthat. Néró a szíve mélyén utálta a háborút, és a Parthia elleni háború terveire is csak a szenátus nyomására hajlott. Ő maga őszintén örült, amikor igazi barátságot köthetett Tiridatesszel. A becsvágyó Corbulo és a hatalomra vágyó Ostorius félreállítása a tartós béke útjából igazságos dolog volt, valamennyi jóakaratú ember szempontjából, noha Ostorius Britanniában személyes bátorságával elnyerte a polgárkoszorút. De az uralkodónak mindig óvakodnia kell a túlságosait híres hadvezérektől, ha biztosítani akarja a békét.
Néró valójában egyáltalán semmit sem tett a zendülés leverésére, hogy kerülje a szerinte szükségtelen vérontást. Önmagát gúnyolva azt válaszolta azoknak, akik szemrehányásokkal illették, hogy talán az lenne a legtisztább, ha egyedül menne az ujjongó menetben Rómába siető légiók elé, és énekével maga mellé állítaná őket. Ez szerintem azt mutatja, hogy valószínűleg megvoltak a saját titkos tervei.
Nem volt üres szóbeszéd, hogy ifjúságában szívesebben ment volna Rhodoszra tanulni, az uralkodás helyett. Mindig keletre vágyódott, bár Akhaiánál messzebbre sohasem jutott. Alexandriai utazását kénytelen volt lemondani az ottani zsidók és görögök véres verekedései miatt. Messzire vágyott. Ezt bizonyítja, hogy Korinthoszból praetorianus expedíciót küldött annak a tudóscsoportnak a támogatására, amely a Nílus forrásait kutatta, és mindig érdekelte például az indiai kereskedelem. Az ő érdeme, hogy Róma támaszpontot szerzett magának a Vörös-tenger déli csücskében, az Indiai-tengerre vezető keskeny tengerszoros partján, úgyhogy Néró korától kezdve az Indiába irányuló hajóforgalom Róma ellenőrzése alatt áll.
Parthiáról Nérónak talán pontosabb értesülései voltak, mint a katonai felderítőknek, akik csupán az utakra, a legelőkre, a forrásokra és a gázlókra, a hegyszorosokra és a megerősített támaszpontokra fordítottak figyelmet. Sőt Néró szívesen beszélt a parthusok sajátos civilizációjáról is, bár kinevettük, mert nekünk, rómaiaknak a szemében a parthusok barbárok és mindig azok is maradnak, amíg egyszer Róma nem civilizálja őket.
Néró halála után arra gondoltam, hogy nem is volt puszta tréfa, amikor arról beszélt, hogy hangversenyt rendez Ekbatanában. Tudomásomra jutott, hogy jelenleg Parthia előkelő köreiben a legnagyobb divat a citerázás meg az éneklés. Ebben a tekintetben elmaradtak a kortól. Mi itt Rómában Jeruzsálem meghódításának legszörnyűbb örökségeként hordozzuk a keleti hangszerek állandó rikoltozását. Hát még a kereplők és a tamburák!
A fiatalság új zenéje beteggé teszi a hozzám hasonló öregedő embert. Olykor-olykor soha vissza nem térő aranykorként emlékezem vissza a Néró korabeli reggeltől estig tartó citerázásra, bár nem vagyok zeneértő, és ezt állandóan hallom is tőled meg az anyádtól.
De azért érthetetlen számomra, hogy amikor olvasol meg tanulsz, mindig a füled mellett kell ülnie egy rabszolgának, aki kereplőt forgat, vagy az edények rézfedelét csapkodja egymáshoz, miközben a rekedt énekes egyiptomi dallamokat sikoltoz. Az eszemet veszteném, ha szakadatlanul ilyesmit kellene hallgatnom. De te komolyan állítod, hogy máskülönben nem tudsz belemélyedni a tanulásba, és anyád természetesen mindig mindenben a pártodat fogja, azt magyarázva, hogy én semmit sem értek meg. Talán szakállt is viselnél, ha tizenöt éves fiúnak kinőne a szakálla. Titus, szerencsére, ismét hozzászokott, hogy leberetválja a szakállát, miután Berenicét visszaküldte Rómából Tiberiasba, bár véleményem szerint a szakállától nehezebben vált meg, mint Berenicétől.
Néró tehát tétlen maradt, miután rossz néven vette mindazt a hazugságot és nyilvános gyalázatot, amely érte. Galba seregei diadalmasan és Néró jóvoltából ütközet nélkül meneteltek Róma felé. Így jött el a tavaszi Minerva napjának előestéje, amikor Tigellinus jónak vélte a szenátus alá rendelni a praetorianusokat, hogy a saját bőrét mentse. A szenátust titokban már kora hajnalban rendkívüli ülésre hívták össze. Nem hívták meg minden Rómában tartózkodó tagját, hanem csak a megbízhatóbbakat, természetesen Nérót sem hívták meg, bár jogában állt volna jelen lennie. Hiszen ugyanúgy, vagy talán még inkább a szenátus tagja volt, mint a többiek. Tigellinusnak gondja volt arra, hogy a praetorianus őrségeket és a germán testőröket este visszarendeljék az Aranyházból anélkül, hogy őrségváltást tartottak volna.
A tanácskozást törvénytelenül az a két consul irányította, akiket Néró leváltott, és a szenátus egyhangúlag úgy döntött, hogy császárnak választja meg Galbát, ezt a kopasz és feslett vénembert, aki szeretőinek a fellelhető legerősebb férfiakat tartotta, akiket csak talált. Ugyanolyan egyhangúlag a szenátus az állam ellenségének nyilvánította Nérót, és halálra ítélte az ősök szokása szerint, azaz arra, hogy halálra korbácsolják. Ebben a kérdésben a szenátus nem feledkezett meg arról, hogy Néró a szenátus teljes jogú tagja volt, mert csak szenátoroknak van joguk ahhoz, hogy szenátorok fölött ítélkezzenek. Valamennyien feltételezték, hogy Néró öngyilkos lesz, így kerülvén el ezt az embertelen büntetést. Tigellinus volt az egyik leglelkesebb szavazó.
Néró éjféltájban felébredt az üres Aranyház hálószobájában. Hűséges kedvenc felesége, Sporus, mellette volt az ágyban. Csupán néhány rabszolga és szabados állt még a szolgálatára. A barátaiért küldött, de számtalan barátja közül egy sem küldött még választ sem, nemhogy eljött volna támogatni őt. Hogy fenékig ürítse a világ hálátlanságának poharát, Néró a saját lábán indult el néhány hűséges hívének kíséretében, hogy hiába kopogtasson be barátaihoz azoknak a házaknak a kapuján, amelyeket pazarlóan ő ajándékozott nekik. De a kapuk zárva maradtak, és válaszként egyetlen pisszenés sem hallatszott. Talán még a kutyáik száját is bekötötték a biztonság kedvéért.
Amikor visszatért az Aranyházba és a hálószobájába, Néró észrevette, hogy a selyem ágyneműt már ellopták, más értékes ingóságokról nem is beszélve. Néró császársága utolsó éjszakájának kimondhatatlan sivárságában lóra pattant, és a fejét eltakarva, de mezítláb, egy szál ingben és rabszolga köntösben egy Pávakakas nevű szabadosának a kéjlaka felé lovagolt, amelyet tulajdonosa, mint később elmondta, rejtekhelyül kínált fel Nérónak. Az épület a Via Salaria mentén áll, az úttól távolabb, a negyedik mérföldkő közelében. Bizonyára emlékszel, hogy Seneca életének utolsó napját a negyedik mérföldkő táján lévő házban töltötte, és Kephasz a Via Appián a negyedik mérföldkő magasságából tért vissza Rómába.
Nérót három férfi kísérte: Sporus, Pávakakas és ne csodálkozz: Epaphroditosz. Akté Pávakakas kéjlakában várakozott Néróra. A színjátékot szerintem gondosan előkészítették, és jól játszották el. Néró korának legkiválóbb színésze volt, és teljes mértékben értékelte a kulisszákat is, úgyhogy a színházban felbőszítette valamelyik oszlop elhelyezése vagy a megítélése szerint helytelen megvilágítás, amely szükségtelenül előtérbe helyezte valamelyik mellékes szereplőt, miközben ő énekelt.
Útközben megrendült a föld, a villám Néró előtt az útra csapott, és a földön heverő hulla bűzétől megijedt a lova, úgyhogy a hátsó lábára ágaskodott. Néró eltakarta az arcát, jegyezd meg, de a ló ágaskodásától félrecsúszott a gyolcs, úgyhogy előtűnt az arca. Egy nyugalmazott praetorianus véletlenül felismerte, és császárként üdvözölte. Ez fokozta Néró sietségét, mert attól tartott, hogy a szándéka túlságosan gyorsan lelepleződik. Mindez Pávakakas és Epaphroditosz tanúsága szerint történt Így. Sporus bizonyos idő múlva olyan nyomtalanul eltűnt, hogy Otho nem tudta megtalálni, bár szívesen kipróbálta volna az ágyban adottságait. Hiszen Statiliát is megkérte, mert bízott abban, hogy Nérónak ilyen dolgokban tapasztalt ízlése volt.
Nem is akarom megismételni mindazt, amit ez a két ember szemrebbenés nélkül mesélt Néró lelki gyötrődéseiről, félelméről és szenvedéséiről. Hogyan ivott Néró a tenyerével merítve a tócsa vizéből, és hogyan szedegette a tüskéket rabszolgaköntöséből, miután a bozóton keresztül a kéjlak menedékébe kúszott. Mindezt szemrebbenés nélkül mesélték el a szenátus és a történetírók örömére. Néró olyan gondosan előre megrendezett mindent, hogy az íróasztalán kész beszédet hagyott, amelyben buzgón bocsánatot kért azokért a bűnökért, amelyeket politikai okokból követett el, és könyörgött, hogy a szenátus hagyja meg az életét, és kegyeskedjék őt kinevezni valamelyik szerény keleti tartomány procurátorává, mert megítélése szerint jó szolgálatokat is tett Róma szenátusának és népének, így Néró olyan képet rajzolt, hogy halálos veszedelemben és mérhetetlen borzadály hatalmában cselekedett. De erről a két szemtanú egyetlen értelmes hallgatóját sem tudta meggyőzni. Csupán azokat győzték meg, akik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy Nérót öngyilkosságba kergessék, és ezért hitték, hogy meg is valósult, amiben reménykedtek.
Néró nem feledkezett meg róla, hogy az utókornak pompás replikát hagyjon hátra utolsó sóhajaként: „Mekkora színészt veszít el bennem a világ!” Ezeket a szavakat készségesen aláírom, mert csak utólag tisztázódott teljes mértékben előttem, hogy Róma Néróban az életművészet mekkora mesterét, sőt igazi emberbarátot vesztett el, bármilyen nehezen lehetett is időnként boldogulni vele szeszélyessége és művészi hiúsága miatt.
De tizenhét éves fejjel senkinek sem volna szabad határtalan hatalmat kapni a kezébe ez jusson eszedbe, fiam, ha atyád lassúsága miatt néha elveszted a türelmedet. Hiszen az érett ember fejét is megszédítheti a nagy hatalom, ezt Róma történelme meggyőzően bebizonyította. Ne hanyagold el egészen Líviust, bármilyen vaskos hazudozó is. Olvasása az általános műveltséghez tartozik, bármennyire lebecsülöd is a maradiságát. De az összehasonlítás kedvéért olvasd a damaszkuszi Nikolaosz görög nyelvű világtörténelmét is, ha már egyszer apád drága áron beszerezte számodra tanulságul mind a száznegyvennégy részét.
Amikor elkészült a sírgödör, és márványtömböket raktak köréje, amikor már elég fahasábot raktak össze, és vizet, töltöttek a vedrekbe, hogy majd a mésszé égett márványra öntsék, Rómából megfelelő időben megérkezett a gyorsfutár, hogy levelet hozzon Pávakakasnak. Néró olvashatta, hogy Galbát császárrá választották, és őt halálra korbácsolják. A színjátéknak még folytatódnia kellett volna, hogy Sporusnak alkalma legyen előadni az özvegyi siratót a megboldogult fölött, de nem várt véletlen sietségre kényszerítette a cselszövőket.
Az a hűséges veterán, aki az úton felismerte Nérót, nem sietett, hogy feljelentést tegyen a szökéséről, hanem éppen ellenkezőleg, öregségtől reszkető lábán a legrövidebb úton a praetorianusok táborába sietett. Mindenki ismerte a sebhelyeit meg a hírnevét. Mithrasz testvériségének tagjaként a centuriók bizalmát is élvezte. Az alkalom a lehető legkedvezőbb volt, hiszen Tigellinus a szenátusban tartózkodott, és ugyanott a bőbeszédű férfiak szünet nélkül öntötték ki dühüket és hazafias lelkesedésüket, miután végre szóhoz jutottak, és senki sem szakította félbe őket.
Az aggastyán beszédet tartott társainak, és emlékeztette őket katonai esküjükre meg arra a hálára, amellyel Nérónak tartoznak, és Tigellinus korbácsütéseinek nyomaira a hátukon. Mindkét praetorianus légió egyhangúlag határozott, hogy kiáll Néró mellett. Az ő bőkezűsége felől biztosak lehettek, míg Galbát zsugori vénembernek ismerték.
Úgy határoztak, hogy erőszakra erőszakkal felelnek, és nem kételkedtek a küzdelem eredményét illetően, mert bíztak abban, hogy ha komolyra fordul a dolog, számos légiós hátat fordít Galbának, amikor Róma válogatott seregeivel találja magát szemközt. Egy centurio vezetésével haladéktalanul megerősített lovas járőrt küldtek Néró felkeresésére, hogy biztonságban a praetorianusok táborába vigyék őt. De az emberek sok időt elvesztegettek, Néró rejtekhelyét keresgélve. Kezdetben nem jutott eszükbe Pávakakas félreeső kéjlaka.
De Nérónak elege volt már a hatalomból. Pávakakast kiküldte, hogy tartsa kívül a lovasokat, miután meggyőződött róla, mi járatban vannak. Epaphroditosz Néró torkába döfte a tőrét, hiszen gyakorlott volt Néró bizonyos játékaiban, amelyekről meséltem már. Néró nyilván azért választotta a torkát az öngyilkossághoz, hogy a szenátussal elhitesse, hogy kétségbeesésében még a hangszálait is feláldozta, és így a szenátus annál szilárdabban meggyőződjék a haláláról. Ha valamilyen hatalmas hangú énekes tűnik majd fel a keleti piacokon, senki még csak nem is gondolhat Néróra, mivel róla tudják, hogy átszúrta a torkát.
Amikor mesterien bugyogott a vér, Néró az utolsó erejével fogadta a centuriót, megtört hangon köszönetet mondott a hűségéért, aztán kifordult a szeme, és olyan meggyőző hörgéssel és vonaglással adta ki a páráját, hogy a tapasztalt centurio könnyezve a saját piros lovassági köntösével takarta le az arcát, hogy uralkodóhoz illően, letakart arccal halhasson meg. Iulius Caesar is eltakarta a fejét az istenek iránti tiszteletből, amikor az orgyilkosok kése átjárta a testét. Csupán Vespasianus jegyezte meg, amikor egyszer szóba került ez a dolog, hogy szerinte a császárnak a saját lábán állva kellene meghalnia. De ő a saját erejéből lett császár. Ezért az ő szemszögéből nézve érthető ez a csekély hiúság.
Pávakakas és Epaphroditosz megmagyarázta a centuriónak, hogy a saját jól felfogott érdekében és minden hűséges praetorianus szemszögéből nézve az lesz a legokosabb, ha teljes vágtában visszatér a táborba, hogy jelentse Néró halálát, nehogy bárki ok nélkül ostobaságokat követhessen el. Aztán a legjobb lesz a szenátusba sietnie, hogy jelentse: jutalom reményében követte Néró nyomait, hogy elevenen foglyul ejthesse és a szenátus kezébe adhassa, de Nérónak sikerült öngyilkosságot elkövetnie.
A holttesten hagyott vérfoltos centurioköntös elég lesz bizonyítéknak, de természetesen levághatja Néró fejét, és elviheti a szenátusnak, ha egy ilyen hitvány tettet katonai becsületéhez illőnek tart. Különben is biztos lehet a jutalom felől, hiszen elsőnek viszi a jó hírt. Maga Néró azt kívánta, hogy a testét csonkítatlanul, a legnagyobb csendben égessék el.
A centurio bizonyítékként a holttesten hagyta köntösét, hiszen a szenátus haladéktalanul vizsgálóbizottságot küld Pávakakas villájába, hogy meggyőződjék Néró öngyilkosságának részleteiről. Miután ő és a lovasok felkerekedtek, a hűséges cselszövőknek valóban sietniük kellett. Ilyen nyugtalan időkben könnyen találtak Néró termetének megfelelő holttestet, mikor az országút árkaiban tetemek hevertek, hiszen sok polgár még Galba érkezése előtt rendezte egymással a számláját. Tehát egy-kettő a máglyára a holttestet, tüzet a hasábfák alá és olajat rá! Merre, hogyan és milyen öltözékben folytatta maga Néró az útját, ezt lehetetlen volt megtudnom. Csupán azt tudom csaknem biztosan, hogy keletnek tartott, és Tiridates barátságára támaszkodva valószínűleg Parthiában keresett menedéket. Az Arsakidák udvarában több mint háromszáz év alatt már a saját családi ügyeikből olyan sok titok gyülemlett fel, és hozzászoktak ahhoz, hogy mások titkait jobban megőrizzék, mint mi, rómaiak. Hiszen még a szenátusban is szószátyárok vagyunk. A parthus tud hallgatni.
Elismerem, hogy a citerázás váratlan divatja Parthiában az egyetlen szilárd bizonyíték amelyet következtetésem alátámasztására előadhatok. De azt tudom, hogy az igazi Néró sohasem áll elő többé, hogy Róma uralkodója legyen. Akik ilyesmit megpróbálnak, vagy meg fognak még próbálni, még akkor is ál-Nérók, ha a torkukon tőr ütötte seb nyomai látszanak, és őket késedelem nélkül keresztre feszítjük.
A holttestet sikerült annyira elégetniük, hogy amikor a vizsgáló bizottság érkezésekor vizet öntöttek az izzó márványtömbökre, a márvány mésszé hullt szét, és kéreggel vonta be a tetemet, amely alatt nem lehetett többé megkülönböztetni az eredeti arcvonásokat. Nérónak semmilyen testi fogyatékossága vagy csonttörése nem volt, amelynek alapján azonosítani lehetett volna a maradványokat. Görögországban kihúzott fogát a biztonság kedvéért a holttest szájából is kihúzták.
A szánalomra méltó maradványokat arannyal hímzett fehér köntösbe csavarták, amelyet Néró még azon a télen viselt Saturnus ünnepén. Galba engedélyével néhány százezer sestertiust költöttek a temetési szertartásra. A mészkéreggel bevont csonkot a Domitiusok mauzóleumában porfírszarkofágba helyezték. Oda betérve, az utasember megállapíthatja, hogy Néró valóban meghalt. Statilia és Akté pedig nyugodtan tisztelhetik Néró emlékét.
Azért meséltem neked Néró haláláról, hogy óvakodj, ha valami meglepő történnék. Hiszen Néró csak harminckét éves volt, amikor inkább a képletes halált választotta, mint a polgárháborút, hogy jóvátegye bűneit, és új életet kezdjen. Hol, ez maradjon rejtély. Amikor ezt írom, még csak a negyvenharmadik évét töltené be.
Az én gyanakvásom akkor ébredt fel, amikor észrevettem, hogy az egész Agrippina meggyilkolásának napján történt, és hogy Néró fedett fővel, mezítláb lovagolt ki a városból, miután az isteneknek szentelte magát. Sporus titokzatos eltűnése szerintem ugyancsak bizonyíték. Néró nem tudott többé nélküle élni, mivel a megszólalásig hasonlított Poppaeára. A szenátus számos jó ítélőképességű tagja osztja Néró haláláról alkotott véleményemet, noha természetesen nem beszélünk erről.
Galba elnéző magatartást tanúsított Néró maradványai iránt a nép kedvéért, amely őszintén és okkal gyászolta Néró halálát. Galba azt akarta, az egész földkerekség győződjék meg róla, hogy Néró valóban meghalt. Ezért nem törődött a szenátus határozatával, hogy Néró a birodalom ellensége. A szenátus iránti bizalmatlanság miatt Galba két évre akarta korlátozni a szenátori hivatal betöltését. Ez esztelen gondolat volt, mivel hivatalunk hagyományosan az egész életre szól. Ezért tűrjük meg magunk között a vén bolondokat, akik olykor-olykor túl sok időt vesznek igénybe abban a hiedelemben, hogy isteni lelkesedés hatalmában a régi aranykorról szónokolnak. Ilyen betegség mindannyiunkat elérhet. Ezért türelmesen tiszteljük az öregkort és a szolgálati időt, nem úgy, mint a mai nemzedék, amely csak akkor érti ezt meg, miután maga is szenátori csizmát húzott a lábára.
Tehát nem csoda, ha rövid idő múltán Galba fejét körbehordozták a fórumon. A katona kénytelen volt a hüvelykujját dugni a szájába, hogy megfoghassa a fejét, annyira kopasz volt. Miután Othótól megkapta jutalmát, a katona átadta a fejet a többi praetorianusnak, akik körbevitték a táborban nevetve és így kiabálva: „Cupido Galba, élvezd fiatalosságodat!”
A fösvénységén kívül, hiszen még az ésszerű jutalompénzt sem fizette meg nekik, miután császár lett belőle, azért is haragudtak rá, mert miután belehabarodott az egyik óriás termetű germán testőrbe, egész éjszaka magánál tartotta, és teljesen kimerítette a szerencsétlent, és reggel még két sestertiust sem adott neki egy korty borra, hanem azt állította, hogy még a férfinak kellene hálásnak lennie, amiért egy olyan fiatalos aggastyán barátságát élvezhette, mint Galba. Ez volt bukásának az egyik oka. A praetorianusok már Tigellinus idejében torkig voltak a beteges hajlamú férfiakkal.
Visszatérek Vespasianushoz. Öröm volt látni, mennyire meglepődött, amikor a légiók a reggeli szürkületben császárrá kiáltották ki, hogyan ellenkezett, tördelte a kezét, és hányszor ugrott le erőnek erejével a pajzsról, amelyen körülhordozták Jeruzsálem falai alatt. No, nem azért mondom, de a pajzs bárki számára kényelmetlen ülőhely, ha a katonák ráadásul még ujjongva a levegőbe is dobálják az embert. Ennyire ittasok voltak az általam kiosztott sestertiusok jóvoltából. A pénzem egy részét új szíriai szabadosom jóvoltából visszakaptam. Megszerveztem részére a borárusítási monopóliumot a táborban. Jó pénzt keresett azzal, hogy a kimérési jogot eladta a zsidó tábori árusoknak.
Miután a pannoniai és a moesiai légióknak elküldte a zsoldpénzt és ezzel együtt szelíd szemrehányásait a Galliába vezényelt cohorsok fegyelmezetlen fosztogatásai és erőszakoskodásai miatt, amelyeket a békés lakosokkal szemben elkövettek, Vespasianus haladéktalanul Egyiptomba utazott. Erre a célra nem kellett megosztania a Titus parancsnokságára bízott csapatokat, hanem csak díszkíséretet vett maga mellé, mivel bízott az Egyiptomban hátrahagyott helyőrségek hűségében. De személyesen kellett biztosítania Egyiptomot. Nem azért, mert Egyiptom Róma gabonamagtára, hanem azért, mert egyedül Egyiptomban annyi papír készül, amennyi lehetővé teszi a földkerekség fölötti ésszerű uralkodást, az adószedésről nem is beszélve.
Az adózás művészetét Vespasianus eddig sohasem sejtett színvonalra fejlesztette, úgyhogy mi, gazdagok, néha úgy éreztük, hogy szorongatásától az orrunkból és a fülünkből is folyik a vér. A végbélnyílásról nem is beszélve, amely erre a fürdőhelyre juttatott. Az orvosok annyira aggódtak az állapotom és a vérzés miatt, hogy gyógykezelés helyett biztattak, készítsem el a végrendeletemet.
Ezért, miután az orvosok lemondtak rólam, gyomorbántalmaimmal a názáreti Jézusra bíztam magam. A halál küszöbén álló ember alázatossá válik. De semmilyen fogadalmat sem tettem neki. Bűneim és keménységem miatt néhány jótettem aligha nyom valamit a latban, amikor ő a birodalmában különválasztja majd a kecskéket a juhoktól. Ezért szerintem fölösleges volt bármit is ígérgetnem.
Az orvosaim nem hittek a szemüknek, amikor a vérzés váratlanul magától megszűnt. Végül arra az eredményre jutottak, hogy a betegségem nem is volt életveszélyes, hanem eredetileg pusztán a bosszúság idézte elő, mert Vespasianus nem egyezett bele bizonyos adótechnikai rendezésbe a jövedelmem és a vagyonom védelmezésére.
Elismerem, hogy nem a saját zsebére, hanem az állam érdekében szorongat bennünket, de mindennek van határa. Titus is utálja a bronzgarast, amelyet Rómában a nyilvános illemhelyek használatáért kell fizetni, bár mindennap marékszámra gyűlik össze belőle. Az új illemhelyeken ugyan folyóvíz, márványülések és díszítő szobrok vannak, de odaveszett a nép ősrégi szabadsága. Ezért a szegény köznép továbbra is beéri azzal, hogy tüntetőleg a templomok alapzatára és a gazdagok kapuja mellé vizeljen.
Amikor Alexandriába érkeztünk, Vespasianus jobbnak látta, ha nem evezünk be a kikötőbe, mivel a víz tele volt zsidók és görögök bűzlő hulláival. Időt akart adni a város lakosságának, hogy elsimítsa belső ellentéteit, s az ideiglenes megbékélés érdekében ki-ki a saját városrészébe zárkózzék, mivel nem szerette a fölösleges öldöklést. Alexandria túlságosan nagy város, semhogy itt is bármikor ugyanolyan egyszerűen lehetne rendezni a zsidók és a görögök kapcsolatait, ahogyan például Caesareában történt. A városon kívül szálltunk partra, és életemben először léptem Egyiptom szent földjére úgy, hogy a fröcskölő sár bemocskolta finom szenátori csizmámat.
A következő reggelen teljes egyiptomi pompában jött elébünk a város előkelőségeinek a küldöttsége, zsidók és görögök teljes egyetértésben, élénken rosszallották a kelekótya fanatikusok által okozott zavargásokat, és állították, hogy a városi rendőrök urai a helyzetnek. A tömegben voltak filozófusok, tanult emberek, és ott volt a főkönyvtáros is, legfontosabb beosztottaival. Ezeket Vespasianus, aki maga tanulatlan ember volt, igen nagyra becsülte.
Miután hallotta, hogy a tüanai Apolloniosz éppen a városban tartózkodik az egyiptomi bölcseletet tanulmányozva, és az indiai gümnoszofisták, azaz a testgyakorlatokkal a bölcsesség felé igyekvő köldökszemlélődését tanítja az egyiptomiaknak, Vespasianus nagyon rossz néven vette, hogy korunk legnagyobb filozófusa nem tartotta méltóságához illőnek, hogy a többiekkel együtt elébe járuljon, és császárként üdvözölje őt.
Apolloniosz magatartása puszta számítás volt. Hiszen nagyon hiú volt, és ugyanolyan büszke a bölcsességére, mint övig érő fehér szakállára. Mindenáron be akart férkőzni a császár kegyeibe, de okosabbnak vélte, ha Vespasianusban eleinte azt a nyugtalanító gondolatot ébreszti, hogy ő esetleg nem helyesli Vespasianus államcsínyét. Korábban Apolloniosz Rómában mindent elkövetett, hogy elnyerje Néró jóindulatát, de Néró még csak nem is fogadta, mert a művészeteket jobban kedvelte a filozófiánál. Ezt Apolloniosz sohasem tudta megbocsátani Nérónak, és később, Néró görögországi utazása alatt, hazaáruló leveleket küldött Germaniába Vindexnek, virágnyelven bátorítva őt, hogy lázadjon fel.
A következő reggel tüanai Apolloniosz már virradat előtt megjelent az alexandriai császári palota kapuja előtt, és befelé igyekezett. Az őrök feltartóztatták, közölve, hogy Vespasianus régen talpon van már, és fontos leveleket mond tollba. Apolloniosz ájtatosan így szólt: „Ez a férfi uralkodni fog” – abban a reményben, hogy jóslata Vespasianus fülébe jut, ahogyan természetesen meg is történt.
Miután a nap felkelt, ismét megjelent a kapu előtt, feltehetően reggelire és egy korty borra vágyva. Ezúttal haladéktalanul Vespasianus színe elé bocsátották, a legnagyobb tiszteletadással, ami csak kieszelhető a világ legtanultabb férfia számára. Sokan továbbra is az istenekkel egyenértékűnek tartják Apollonioszt.
Szerintem Apolloniosz nagyon meglepődött, amikor Vespasianus barna legióskenyérrel és savanyú vinkóval kínálta meg, mivel Apolloniosz mindenütt jobb vendéglátáshoz szokott, és nem vetette meg a konyhaművészetet, bár időnként böjtölt, hogy megtisztuljon a teste. De nem zökkent ki felvett szerepéből, és magasztalta Vespasianus egyszerű életmódját, kijelentve, hogy ez is azt bizonyítja, hogy Vespasianus igazságosan és az állam érdekében buktatta meg Nérót.
Vespasianus ridegen így válaszolt:
– Sohasem lázadtam volna fel a törvényes uralkodó ellen.
Apolloniosz, aki azt hitte, azzal kelti benne a legjobb benyomást, ha azzal dicsekszik, hogy részt vett Vindex lázadásában, zavartan elhallgatott, és aztán kérte, hogy hívják be néhány híres követőjét, akik még mindig a kapu előtt várakoztak. Hiszen Vespasianus kísérete jelen volt a közös reggelin. Vespasianus kissé türelmetlen volt, mivel kora hajnal óta talpon voltunk, hogy tollba mondjuk a legsürgősebb rendeleteket és leiratokat. De uralkodott magán, és engesztelőleg így szólt:
– A bölcs emberek előtt mindig nyitva áll az ajtóm, de számodra, felülmúlhatatlan Apolloniosz, a szívem ajtaja is nyitva áll.
Aztán két tanítványának jelenlétében Appolloniosz hatásos előadást tartott a demokráciáról, és arról, hogy az igazi népi hatalmat kell visszaállítani a végzetesnek bizonyult egyeduralom helyébe. Nyugtalanság fogott el, de Vespasianus nem törődött vele, hogy bökdöstem és hunyorgattam rá. Türelmesen végighallgatta, aztán így szólt:
– Nagyon félek, hogy az eddigi egyeduralom, amelyet a szenátus minden igyekezetével korlátozott, megrontotta a római népet. Ezért a jelenlegi viszonyok között nehéz megvalósítani a reformot, amelyet javasolsz. A népet előbb arra kell nevelni, hogy képes legyen viselni azt a felelősséget, amellyel a szabadság jár. Különben csak végtelen viták, zavargások és polgárháború állandóan fenyegető veszélye lesz a következmény.
Apolloniosz olyan gyorsan válaszolt, hogy csodálattal kellett adóznom a rugalmasságának:
– Törődöm is én az állam építményével! Csupán az isteneknek élek. De nem szeretném, ha az emberek nagy tömege pusztulna el azért, mert hiányzik a bölcs pásztor. Valóban, ha alaposabban fontolóra veszem, a civilizált egyeduralom, gondosan választott szenátus ellenőrzése alatt, amelyet az erény és az igazságosság vezérel, és amelynek alapvető törekvése a közjó biztosítása, végeredményben a demokrácia legjobb és legfejlettebb formája.
Nem kevés kitérővel elmondta, hogy szeretné megismerni az egyiptomiak bölcsességét, tanulmányozni akarja a piramisokat, és ha lehetséges, szeretne inni a Nílus forrásának a vizéből. De nem volt pénze, hogy megfelelő folyami hajót béreljen evezősökkel, s ő már fáradt, öregember, akinek a sok vándorlásban elkopott a lába. Vespasianus nyomban kihasználta az alkalmat, rám mutatott, és így válaszolt:
– Nincs nekem pénzem egyébre, mint az állam legfontosabb szükségleteire, ezt bizonyára tudod bölcsességedben kedves Apolloniosz. De a barátom, Minutus Manilianus szenátor, ugyanolyan lelkes híve a demokráciának, mint te. Ő gazdag ember, és a kérésedre bizonyára ajándékoz neked egy hajót meg evezősöket, és fedezi az utad költségeit a Nílus forrásvidékére. És utadon nem kell veszedelmektől tartanod. Éppen oda tart az az expedíció, amelyet a praetorianusok védelme alatt pár évvel ezelőtt Néró indított útnak. Csatlakozz hozzájuk, ha ráérsz.
Az ígérettől elragadtatva, amely Vespasianusnak egyetlen garasába sem került, Apolloniosz révületbe esett, és felkiáltott:
– Ó, Capitolium Jupitere, te, aki rendet teremtesz az állam felfordulásában, tartsd meg ezt a férfiút a saját javadra! Ő fogja újjáépíteni a templomodat, amelyet lobogó lángok között éppen most rombolnak le istentelen kezek.
Abban a pillanatban látomása és jóslata meghökkentett bennünket. Hogy őszinte legyek, merő tettetésnek tartottam a viselkedését, amellyel megítélése szerint Vespasianusnak tartozott. Csak néhány héttel később hallhattunk Vitellius bukásáról, meg arról, hogy még előtte Flavius Sabinusnak és Domitianusnak hogyan kellett bevenniük magukat a Capitoliumba.
Domitianus gyáván elmenekült az ostromból, miután kopaszra nyíratta a fejét, és Izisz papjának öltözött. Az idegen vallások áldozópapjaihoz csatlakozott, amikor Vitellius katonái, felgyújtva a templomot, és hadigépekkel törve a falait, a végső mészárlás előtt távozni engedték a végveszélybe került papokat. Egykori apósom, Flavius Sabinus karddal a kezében halt hősi halált fivéréért, Vespasianusért, noha öregember volt már.
Domitianus a folyó túlsó partjára menekült, és egykori iskolatársának zsidó anyjánál rejtőzött el. A Palatium iskolájában mindig vannak zsidó fejedelmi családok sarjai is. Ilyen volt a khalkiszi király fia is, akinek a végzete annak idején rábírta Iucundus fiamat, hogy csatlakozzék az ifjak összeesküvéséhez, amelynek célja Róma elpusztítása és a főváros keletre helyezése volt. Ezt is elmondom, jóllehet, meg akartam őrizni a magam titkának.
Tigellinus leitatta a khalkiszi herceget, és vágyai eszközéül használta. A fiú iskolatársai jelenlétében öngyilkos lett, mert nemzetségének vallási előítéletei tiltották, hogy férfival szeretkezzék. Ezek után sohasem lett volna alkalmas arra, hogy atyja örököse és Khalkisz királya legyen. Emiatt, bosszúból, kezdett újra égni Róma Tigellinus kertje felől, amikor már úgy tűnt, hogy a tűzvész tombolása alábbhagyott. Iucundus is velük volt, úgyhogy nem halt meg ok nélkül. De ennek köszönhető, hogy elpusztult Subura, amely Róma szégyene volt.
Gyáva ravaszságában Domitianus sejtette, hogy a zsidók között senki sem fogja keresni, mivel a zsidók gyűlölték Vespasianust és egész nemzetségét a nagy emberveszteség miatt, amelyet Jeruzsálem ostromával és a megsemmisítő hadmozdulataival okozott a zsidóknak, amikor a lázadók dölyfösségükben először nyílt terepen próbáltak megütközni.
Az emberveszteségről szólva, a tüanai Apolloniosz még elutazása előtt megpróbált a görögök érdekében beavatkozni az alexandriai belső hatalmi harcba. Mielőtt a nílusi hajóra szállt volna, amelyet neki vásároltam, Vespasianustól búcsút véve, Apolloniosz így beszélt:
– Hegyeztem a fülem annak hallatára, hogy az egyik csatában harmincezer, a következő csatában pedig ötvenezer zsidót semmisítettél meg. Már akkor ezt gondoltam: ki ez a férfi, jobb sorsra volna érdemes. A zsidók régen hátat fordítottak már nemcsak Rómának, hanem az egész emberi nemnek. Az a nép, amely kitalálta, hogy elkülönüljön az emberiség többi részétől, amely nem hajlandó együtt enni vagy inni a többiekkel, sőt még a hagyományos imákat és a tömjénáldozatokat is megtagadja az istenektől, az ilyen nép távolabb áll tőlünk, mint Szusza és Báktria. Jobb volna, ha a világon egyetlenegy zsidó sem maradna.
Ilyen türelmetlenül beszélt minden idők nagy bölcse, úgyhogy örömest viseltem utazásának a költségeit, és buzgón reméltem, hogy a hajója elsüllyed, vagy a nubiai vadak nyársra húzzák. Természetesen főként a demokráciáról szóló fecsegése idegesített. Vespasianus túlságosan hajlott az igazságos töprengésre, mivel inkább a nép javára gondolt, semmint a saját jól felfogott császári érdekeire.
A tüanai Apolloniosznak kétségtelenül voltak természetfölötti képességei. Utólag kiszámítottuk, hogy lelki szemével valóban éppen akkor látta lángokban állni a Capitoliumot, amikor az eset megtörtént. Néhány nappal később Domitianus előmászott a zsidó asszony pincéjéből, és arcátlanul császárnak kiáltatta ki magát. Természetesen részben a szenátus is bűnös volt ebben, mivel úgy számított, hogy nagyobb hasznot húz belőle, ha a tizennyolc éves fiúból lesz császár, mint Vespasianusból, aki hozzászokott, hogy szükség esetén parancsoljon.
Domitianus azzal bosszulta meg a félelmet és a megaláztatást, amelyet átélt, hogy a néppel a lábánál fogva akasztatta fel Vitelliust a fórum egyik oszlopára, és lassan, apró szúrásokkal ölette meg. Aztán Vitellius holttestét horoggal a Tiberisbe húzták. Már ezért sem szabad soha alávetnünk magunkat a nép önkényének. Szeresd a népedet, ahogyan akarod, de tartsd kordában, fiam.
Minderről akkor még nem tudtunk Alexandriában. Vespasianus még mindig ingadozott a kormányforma tekintetében, bármennyire császárnak kiáltották is ki. A köztársasági eszmék kedvesek voltak számára, mint minden öreg szenátor számára. Gyakran és buzgón beszélünk róluk, de nem hagyjuk elvakítani magunkat esztelen dolgoktól. Apolloniosz révülete nem győzte meg őt, mivel a hírek lassú járása miatt nem győződhetett meg a látomás hitelességéről. Ekkor az alexandriai papság jobbnak látta, hogy őt magát győzze meg isteni mivoltáról, hogy végre megvalósuljanak a keleten születő császárról szóló jóslatok, amelyek az évszázad folyamán elterjedtek.
Egy forró reggel, amikor Vespasianus törvényt ült Szerapisz temploma előtt, ahová bírói emelvényt állíttatott, hogy tisztelettel adózzék Egyiptom isteneinek, a papok tanácsára két beteg férfi járult a színe elé, hogy a segítségét kérje. Az egyik vak, a másik sánta volt. Vespasianus ezt meg sem akarta kísérelni, mert a templom előtt hatalmas tömeg verődött össze, hogy megbámulja a császárt, és nem akarta, hogy nevetséges legyen a nép szemében.
De rajtam úrrá lett az az érzés, mintha az egészet már átéltem volna, a templom oszlopait, a bírói emelvényt és a tömeget. Sőt, mintha az arcáról rá is ismertem volna arra a két férfira. Hirtelen eszembe jutott az az álom, amelyet ifjúságomban a brigantisok földjén láttam, emlékeztettem rá Vespasianust, és biztattam, próbálja meg az álmomban látott módon.
Vespasianus kelletlenül felállt, és nagyot köpött a vak szemébe, és aztán a sarkával megrúgta a sánta ember lábát. A vak visszanyerte a látását, a nyomorék elsatnyult lába pedig olyan hirtelen meggyógyult, hogy nem akartunk hinni a szemünknek. Ekkor Vespasianus végre elhitte, hogy császárnak született, noha az eset után semmiképpen sem érezte magát szentebbnek vagy istenibbnek, mint azelőtt, vagy legalábbis gondosan titkolta efféle érzéseit.
Biztosan tudom, hogy ezután soha többé nem kísérelte meg, hogy az erejét próbálgassa, noha az adóügyektől felbőszülve buzgón kértem, hogy legalább isteni kezét tegye vérző végbélnyílásomra, amikor az állapotom miatt aggódva személyesen látogatott meg, és én halálos ágyamon feküdtem. Vespasianus határozottan megtagadta, és elmondta, hogy alexandriai csodálatos tapasztalata annyira kimerítette lelki erejét, hogy a következő éjszaka komolyan attól tartott, megzavarodik. „Róma megelégelte már az elmebajos császárokat” – mondta. Meg kell mondanom, hogy a te érdekedben nem dönthettem Rómát ilyen veszélybe, még a saját egészségem árán sem.
Sokan, akik csak abban hisznek, amit maguk képesek látni, hallani és megszagolni, bármennyire félrevezethetik is az embert érzékszervei, kétségbe vonhatják elbeszélésemet, mivel híresek az egyiptomi papok bizonyos technikai varázslatai. De én magam állíthatom, hogy legalábbis Szerapisz papjai igen alaposan megvizsgálják a beteget, és meggyőződnek tényleges betegségéről, mielőtt csodálatos gyógyításra bocsátanak. Szerintük a tettetés és a színlelt betegség gyógyítása az istenek meggyalázása lenne.
Azt is tudom, hogy Paulus is megválogatta, kinek hagyta elküldeni gyolcsingét komoly betegség meggyógyítására. A színlelőt könyörtelenül kiközösítette volna a keresztények közül. Ezért annak alapján, amit magam láttam, valónak tartom mindkét beteg gyógyulását Vespasianus kezelésének jóvoltából, noha meg sem kíséreltem, hogy magyarázatot adjak rá. Továbbá Vespasianus feltehetően bölcsen cselekszik, hogy nem akarja újra próbára tenni a képességeit. Az erőveszteség bizonyára szörnyű nagy, amikor ilyen csodálatos gyógyulás történik.
A názáreti Jézusról azt mesélik, nem tudta elviselni, hogy valaki titokban akár a köntöse rojtját is megérintse. Talán úgy érezte, hogy ilyenkor kárba vész az ereje. Betegeket gyógyított meg, és halottakat támasztott fel, de csak buzgó kérésre, vagy ha megszánta a rokonaikat. Általában szemlátomást nem tartotta sokra a csodákat, amelyeket tett. Szokása volt megrónia azokat, akik láttak, de mégsem hittek, és üdvözülőknek magasztalta azokat, akik hittek, bár maguk sohasem láttak, így mesélték nekem. Nem mintha homokszemnél nagyobb lenne a hitem. Nagyon félek, hogy ennyi nem elég neki, de legalább megpróbálok őszinte lenni hozzá.
Egyiptom technikai csodáiról eszembe jut az egyik ottani görög, aki atyai örökségét és feleségének a hozományát esztelen kísérletekre költötte el. Izzó szemmel beszélt a találmányairól, és kiváltképpen a gőz erejét magasztalta, amelyről azt hitte, hogy a legnehezebb malomköveket is meg tudja forgatni.
– Milyen munkára fognák a rabszolgákat – kérdezte Vespasianus –, akik a malomkövek forgatásával keresik meg a kenyerüket? Próbáld kiszámítani, hány henyélőt kellene akkor eltartania az államnak.
A férfi gyors fejszámolást végzett, és őszintén elismerte, hogy nem is jutott eszébe, milyen ártalmas lehet a találmánya gazdasági szempontból. Reménykedve mégis elmondta, hogy a forrásban levő víz erejét a hajókon fel lehetne használni az evezők mozgatására, ha elegendő pénzt kapna a kísérletekre.
Akkor a hajók nem függnének annyira a szelektől, mint a jelenlegi teherhajók és hadigályák.
Jobbnak láttam, ha közbeszólok, és megmagyarázom, milyen félelmetes tűzveszély fenyegetné a drága gabonaterhet szállító hajókat, az utasokról nem is beszélve, ha a különben is tűzveszélyes hajókon állandóan égnie kellene a tűznek a víz hevítésére. A hajókon a puszta főzés is olyan veszedelmesnek bizonyult, hogy a közeledő vihar legcsekélyebb jelére tüstént eloltják a homokrétegen gyújtott tüzet. Az ember inkább beéri hideg élelemmel, semhogy a tengeren tűzveszély fenyegesse.
Vespasianus megjegyezte, hogy a háromevezősoros görög hajó a tengeri hadviselés legleleményesebb találmánya volt és marad is mindig, bár igazi rajzai és a szakképzett hajóépítők csak Sulla korában kerültek Róma kezébe, miután az athéni hajógyárat elfoglalta. Addig a rómaiaknak be kellett érniük azzal, hogy utánozzák a zsákmányolt hajókat, bár még a karthágói háborúk idejében feltalálták a csapóhidakat, amelyek a tengeri ütközetet szárazföldi ütközetté változtatták, amelyben a rómaiak fölényben voltak. De elismerte, hogy a karthágói kereskedőhajók a legjobbak a világon, és nincs ok modelljük megváltoztatására.
A feltaláló elszomorodott, de jutalmul Vespasianus jelentős összeget fizetett neki, hogy hagyjon fel esztelen találmányaival. A biztonság kedvéért úgy rendelkezett, hogy a pénzt a feltaláló feleségének fizessék ki, nehogy a férje meggondolatlanságában hiábavaló kísérletekre tékozolhassa el. Hasonlóképpen járt el később is, amikor Néró emlékművét távolabb kellett helyezni az új amphitheatrum útjából. Vespasianus amphitheatrumát az Aranyház korábbi gyönyörű tavának a helyére építik. Az egyik buzgó technikus bizonygatta, hogy újfajta gépekkel kevesebb költséggel és kevesebb munkaerővel tudja elvégezni a nehéz munkát. Bárki felfogja, milyen nagy összegeket lehetett volna így megtakarítani, ha egy közönséges egyiptomi obeliszk áthelyezéséhez és felállításához néhány cohorsnyi szakképzett rabszolgára és sok drága kötélre volt szükség. Vespasianus inkább neki is szép jutalmat fizetett, hogy semmisítse meg gépeinek a rajzát, mivel megértette, hogy ilyen gépek használata roppant nagy gazdasági károkat okozna, és ezer és ezer embert fosztana meg a kenyerétől.
A leleményes hadigépeket nézegetve, sokszor szomorúan gondoltam arra, hogy egy rátermett technikus milyen kevés fáradtsággal tudna gépeket tervezni például a földművelés használatára, hogy meg lehessen takarítani a rabszolgák nehéz munkáját és a vég nélküli verítékezést. Az etruszkoktól tanult talajjavítási és csatornázási munkálatokban az ilyen gépek páratlanok lennének. A csatornákba a rőzsecsomók és a kövek helyett agyagból égetett cserépcsöveket is fel lehetne használni, megközelítőleg ugyanúgy, ahogyan a cloacáinkat építik, noha ezeket nagyobb méretben készítik. De én is megértem, milyen végzetes gazdasági következményekkel járna, ha ilyen találmányokat bevezetnének a gyakorlatba. Akkor mivel keresnék meg a rabszolgák a kenyerüket meg az olajukat? Az államnak éppen elég kiadása van abból, hogy ingyen gabonát oszt a polgároknak. A rabszolgákat dolgoztatni kell, mégpedig nehéz munkákkal. Különben mindjárt ostoba gondolatok születnek a fejükben. Erre nemzedékek keserű tapasztalata tanított meg.
Az egyiptomi papok minden szükséges technikai találmányt felfedeztek. Például szenteltvíz-automatájuk szenteltvizet fröcsköl az ember szeme közé, ha a megfelelő pénzdarabot bedobja a gépbe. Ez a gép még a teljes súlyú pénzdarabot is meg tudja különböztetni a kopottól, bármilyen hihetetlenül hangzik ez.
Ezt azért mondom el neked, hogy bizonyítsam: az a csodálatos gyógyítás, amelyet Vespasianus végzett, nem volt szemfényvesztés. Az egyiptomi papok éppen a saját technikai találmányaik miatt nagyon gyanakvóak. Például egyáltalán nem hittek a tüanai Apolloniosznak, amikor hírnevének öregbítésére azt állította, hogy egy szelíd oroszlánban, amely mézeskalácsot koldult, a hajdani szaiszi Amaszisz fáraót látja újjászületve. „Nem illő, hogy a legkirályibb állatnak született egykori király koldulni kényszerüljön, ha mézeskalácsot kíván” – mondta Apolloniosz komoly arccal a papoknak.
Apolloniosz iránti udvariasságból a papok arany nyakláncot adtak az oroszlánnak, és áldozati ajándékként Leontopolisz oroszlántemplomába küldték a szokásos ünnepi ceremóniára. Szerintem mégis inkább Apolloniosztól akartak megszabadulni, mint az oroszlántól, mivel Apolloniosz zavarta hagyományos ájtatosságaikat az indiaiaktól tanult bölcselkedéseivel. Én osztom az alexandriai papok véleményét.
Miután Vespasianus a megrázkódtatások miatti álmatlan éjszakát követően belenyugodott abba, hogy az istenek nyilván császárnak rendelték őt, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Végzetes lett volna, ha az elavult demokratikus eszméktől fellelkesülve, hozzáfogott volna, hogy megváltoztassa az állam felépítését. Miután erről meggyőződtem, egy bizalmas pillanatban végre rá mertem bízni a titkomat. Meséltem Claudiáról és a te származásodról, mint a Iulius-nemzetség utolsó férfisarjáról. Ettől kezdve a szívem mélyén Iuliusnak nevezlek téged, noha ezt a nevet hivatalosan csak akkor kaptad meg, amikor magadra öltötted a férfitógát, és Vespasianus a saját kezével tűzte a válladra az Augustustól örökölt tűt.
Vespasianus azonnal hitt nekem, és még csak meg sem lepődött, mint ahogyan vártam volna. Még abból az időből tudott anyádról, Claudiáról, amikor Caligula nagybátyjának, Claudiusnak a bosszantására mindig az unokahúgának nevezte Claudiát. Miután magában tisztázta a helyes családfa-ágat, Vespasianus az ujjain számolt, és elismerte:
– A fiad tehát Claudius leányának a fia. Claudius viszont Tiberius császár fivérének a fia. Fivérének a felesége az isteni Augustus húgának, Octaviának és Marcus Antoniusnak a kisebbik leánya, Antónia volt. Octavianus az isteni Augustus pedig Iulius Caesar húga leányának a gyermekei voltak. Valójában a császárság mindig női ágon öröklődött. Néró apja Marcus Antonius idősebb leányának volt a fia. Örökösödési joga ugyanolyan érvényes volt, mint magának Claudiusnak a joga, bár Claudius a forma kedvéért adoptálta Nérót, miután feleségül vette fivérének a leányát. A fiad örökösödési joga jogilag kétségtelenül ugyanannyira érvényes, mint a többieknek a joga. Mit akarsz hát?
– Azt akarom, hogy fiam a legjobb és a legnemesebb császárrá növekedjék, akit valaha is látott Róma. Egy pillanatig sem kétlem, hogy te, Vespasianus igazságosságodban az alkalmas pillanatban elismered őt a császári hatalom törvényes örököséül.
Vespasianus sokáig töprengett, összeráncolva homlokát és a szemével hunyorítva. Kezével az arcát simogatva végül ezt kérdezte:
– Hány éves a fiad?
– Ősszel tölti be az ötödik évét – dicsekedtem büszkén.
– Hiszen ebben az esetben nem kell sietned – mondta megkönnyebbülten Vespasianus. – Képzeljük el, hogy az istenek talán adnak nekem vagy tíz évet, hogy viseljem az uralkodás terhét, és valamennyire rendbe hozzam az állam ügyeit. A fiad csak akkor fogja magára ölteni a férfitógát. Titusnak megvannak a maga gyenge oldalai, és komolyan aggódom Berenice miatt, de az ember általában együtt nő a feladataival. Tíz év múlva Titus negyvenévesnél idősebb érett férfi lesz. Szerintem neki is joga van hozzá, hogy császár legyen, ha nem veszi feleségül Berenicét. Ez végzetes lenne. Nem gondolhatunk arra, hogy zsidó nő legyen a római császár felesége, még akkor sem, ha Heródes nemzetségéből származik. Ha Titus ésszerűen viselkedik, bizonyára baráti beleegyezésedet adod, hogy uralkodjék a maga idejében, hogy a fiad ugyanúgy érettebb legyen és tapasztalatokat szerezzen a hivatali pályán. Domitianus fiam sohasem lesz alkalmas arra, hogy császár legyen belőle. Már a puszta gondolat is szörnyűséggel tölt el. Tulajdonképpen mindig bántam, hogy ittas fejjel véletlenül őt nemzettem, amikor Rómában jártam. Titus akkor már tízéves volt, és nem is képzeltem, hogy hitvesi ágyam hajtást hozzon még. Felfordul a gyomrom, ha Domitianus az eszembe jut. Sohasem gondolhatok még diadalmenetre sem, mert akkor kénytelen lennék őt is magam mellé venni.
– Hát persze hogy diadalmenetet kell tartanod – álmélkodtam –, hogy Titus elfoglalta Jeruzsálemet. Súlyosan megsértenéd a zsidó háborúban sokat szenvedett légiókat, ha nem adnád meg nekik a diadalmenetet.
Vespasianus mélyet sóhajtott, és így szólt:
– Ilyen előre még nem gondolkoztam. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy felmásszam a Capitolium lépcsőjén. Britanniában szerzett reumám egyre kelletlenebbül gyötri a térdemet.
– De én támogatlak az egyik oldalról, Titus pedig a másik oldalról – bátorítottam. – Végső soron nem is olyan nehéz dolog, mint amilyennek látszik.
Vespasianus rám pillantott, és ravaszul mosolygott:
– És miként vélekedne erről a nép? De Herculesre, inkább akár te légy az egyik oldalamon, mint Domitianus, az az erkölcstelen, elfajzott, hazug fiú.
Ezt még jóval azelőtt mondta, hogy tudomást szereztünk volna a cremonai győzelemről, a Capitolium ostromáról és Domitianus gyáva viselkedéséről. Nagyapja emlékének a kedvéért Vespasianus mégis kénytelen volt megengedni, hogy Domitianus vele lovagoljon Titus mögött, amikor megtartotta a diadalmenetet, de Domitianusnak öszvérhátra kellett ülnie. A nép persze elértette a célzást.
Miután minden oldalról meghánytuk-vetettük a hatalom utódlásának kérdését, ahogyan az értelmes emberek szokták egymás között, készségesen beleegyeztem, hogy atyja után Titus uralkodjék előtted, noha nekem nem volt ugyanolyan jó véleményem Titusról, mint az apjának, íráshamisítási tudománya kétségeket ébresztett bennem rejtett tulajdonságait illetően. De az apák vakok. Végül Vespasianus óvatosan ezt a javaslatot tette:
– Ha akarod, szívesen adoptálom a fiadat, hogy előre biztosítva lássa a helyzetét a hatalom öröklésében.
Nem volt szívem hozzá, hogy megsértsem avval, hogy hozzád képest milyen alacsony származású. Hiszen levont volna az értékedből, ha az adoptálás révén, akár csak formailag is, megkaptad volna a Flaviusok persze tiszteletre méltó nevét. A lehető legudvariasabban megmagyaráztam, hogy az adoptálás szerintem szükségtelen, mivel teljes mértékben megbízom császári szavában. Vespasianus nem volt olyan ostoba, hogy meg ne értette volna tétovázásom tényleges okát. Bánatos lett, és így szólt:
– Azért remélem, hogy elviselhető uralkodó válik belőlem, bármilyen egyszerű ember legyek is. A halálom előtt rábízom ezt a dolgot Titusra, és megesketem, hogy a fiadat testvérének és maga után a hatalom törvényes örökösének tekinti. Egyelőre mindent tartsunk titokban. Ez szükséges a fiad nevelése szempontjából, nehogy túlságosan fiatalon hiábavaló gondolatai támadjanak. Emlékezz, hogyan járt Poppaea fia.
– Az istenek választottak téged, Flavius Vespasianus – jelentettem ki bátorítólag. – Biztosan jó uralkodó lesz belőled. Jusson eszedbe az az apa, aki rátermett fuvolást akart nevelni a fiából, és ezért a leghitványabb fuvoláshoz küldte. Amikor csodálkoztak rajta, az apa ezt mondta: megtanulja, hogyan nem szabad fuvolázni. Ugyanígy te is távolról figyelemmel kísérted olyan sok gyatra fuvolás császári tevékenységét, hogy bizonyára tudod, mit nem szabad tenned.
Miután Vespasianus Rómában megszilárdította a hatalmát, parancsára Titus elfoglalta Jeruzsálemet. Olyan szörnyű volt a pusztulása, ahogyan Flavius Josephus ihlettel ábrázolja könyvében. De ennek megfelelő volt a zsákmány, és nem csalódtam a biztosítékaim tekintetében. Titus a templomot nem akarta elpusztítani. Berenicének az ágyban tett erre ígéretet. De míg a csata folytatódott, lehetetlen volt megakadályozni a tűz terjedését. A kiéhezett zsidók házról házra és pincéről pincére harcoltak, úgyhogy a légiók súlyos veszteségeket szenvedtek, bár azt hitték, hogy már csupán a város megszállásáról van szó.
Engem bárki hamarosan paripám hátán láthat annak a diadalkapunak a domborművein, amelynek felállítását a fórumon elhatároztuk. De hogy őszinte legyek, kezdetben Vespasianusnak eszébe sem jutott, hogy rászolgáltam a triumphusi kitüntetésekre, amelyekre a te kedvedért olyan buzgón áhítoztam, hogy a múltamra fátylat borítsak. Többször is bizonygatnom kellett, hogy az ostrom alatt Vespasianus után én voltam a legmagasabb méltóságú római, és hogy félelem nélkül álltam a zsidók nyilai és hajítógépeik kövei elé, sőt, a fal tövében egy támadás során megsebesültem, hogy belesántultam.
Vespasianus csak akkor adta meg nekem a triumphusi kitüntetéseket, hogy a szakállas és Berenicébe szerelmes Titus nemes lelkűen szót emelt az érdekemben. Soha eszébe sem jutottam, mint igazi katona, mivel olyan sokat kerestem Jeruzsálem ostromából és elfoglalásából. Jelenleg fél kézen meg lehet számolni, hogy hány olyan tagja van a szenátusnak, aki elnyerte a triumphusi kitüntetéseket. Igazat szólva ezek közül is néhányan érdemtelenül jutottak kitüntetéseikhez.
Miután felkapaszkodott a Capitolium lépcsőjén, a triumphator Vespasianus egy kosarat telelapátolt a templom romjaival, és a vállán a feltöltendő völgybe vitte, hogy jámborságát és alázatosságát bizonyítsa, és jó példát mutasson a népnek. Buzgón remélte, hogy valamennyien részt vállalunk Jupiter templomának újjáépítési költségeiből.
Vespasianus a világ minden részéből másolatokat szerzett be a régi törvényekről és rendeletekről, szövetségekről és kiváltságokról a város megalapításáig visszamenően. Ezekből a viasztáblákból eddig mintegy háromezret gyűjtött össze, és ezeket az állami levéltár új épületében helyezték el a tűzvészben megolvadt táblák helyére.
Amennyire tudom, egyetlen íráshoz sem tette hozzá a magáét, noha kiváló alkalma lett volna arra, hogy Vulcanusig vezesse vissza a származását, ha akarja. De ő továbbra is beérte nagyanyja horpadt ezüstserlegével. Amikor ezt írom, már tíz éve uralkodik mint császár, és a hetvenedik születésnapjának a megünneplésére készülődik. Én két év múlva leszek ötven, és meglepően fiatalnak érzem magam a gyógyfürdő, a gyógyvíz-kúra és még egy körülmény miatt. Ez utóbbi miatt nem is siettettem az elutazásomat innen, hanem egyre hosszabbra nyújtom az emlékirataimat, amint talán észre is vetted.
Az orvosok már egy hónapja megengedték volna, hogy visszatérjek Rómába. De köszönöm a Szerencse istenasszonyának, hogy itt érhettem meg ezt a tavaszt, bár nem hittem volna, hogy ilyesmiben lesz még részem. Annyira megfiatalodtam, hogy egy ideje idehozattam a kedvenc lovamat, hogy újrakezdjem a lovaglást, jóllehet évek óta beértem azzal, hogy a díszmenetekben kötőféken vezessem a lovamat. Claudius rendelete alapján ez még mindig lehetséges, és mi, öregedő férfiak, élünk is ezzel a lehetőséggel, ahogyan a testsúlyunk gyarapszik.
A Szerencse istenasszonyáról beszélve anyád mindig furcsa mód féltékeny volt az anyámtól örökölt fakupára. Talán túlságosan világosan emlékeztette őt arra, hogy benned negyedrész görög vér van, bár szerencsére nem tudta, milyen alacsony származású vér. A biztonság kedvéért felállíttattam a saját szobromat is Ázsiában, Mürina városháza előtt. Erre jogosultnak éreztem magam, mivel miután elnyertem a triumphusi kitüntetéseket, Vespasianus kénytelen volt felállítani a szobromat a Palatínuson a háza közelében, tartós barátságunk jeléül. A szobrom véletlenül Tigellinus korábbi szobrának a talapzatára került. Otho praetorianusai ledöntötték, és a Tiberisbe hajították Tigellinus szobrát. De azt hiszem, nem irigyelte tőlem szobrának a talapzatát, mert jó barátok voltunk, noha politikai okokból az én nevemet is fel kellett írnia a gyilkossági listájára.
Anyád nyafogása miatt a Szerencse istenasszonyának kupáját néhány évvel ezelőtt Linusnak ajándékoztam, amikor egy megcsömörlött pillanatomban úgy vélekedtem, hogy egy ember számára elegendő, sőt túl sok sikert értem már el. Szerintem a keresztényeknek a lehető legtöbb szerencsére van szükségük, és maga a názáreti Jézus ivott ebből a kupából a feltámadása után. És nehogy a fakupa túlságosan elkopjék a használatban, a saját költségemre aranyból és ezüstből készült mesteri díszserlegbe helyeztem, amelynek az egyik oldalára Kephasz, a másik oldalára pedig Paulus arcképét vésettem rá.
Meglehetősen könnyű volt elérni, hogy hasonlítson rájuk, mert a szóban forgó kézműves többször is látta mindkettőjüket, és segítségére voltak azok a rajzok, amelyeket mások készítettek róluk, meg egy mozaikkép. Mindketten zsidók voltak ugyan, akik nem tűrik meg az emberábrázolást, de Paulus különben is lázadozott a zsidó törvény ellen, úgyhogy nem hiszem, hogy rossz néven venné, ha Linus segítségével meg akarom örökíteni az arcát az utókornak, még ha a Krisztusról szóló tanításnak nincs is sok jövője a hála többet ígérő és vele versengő többi vallás mellett, kezdve a gümnoszofistáktól egészen Mithrasz testvériségéig.
Mindketten jó emberek voltak, és a haláluk után jobban megértem őket, kiváltképpen Paulust, ahogyan gyakran megesik, mikor bizonyos bosszantó jellemvonások nem zavarják többé a tiszta kép alkotását az igazi emberről. Hiszen ezenkívül a keresztények birtokában van a názáreti Jézus képe is, amely a gyolcson maradt, amikor a keresztet hordozva elesett a jeruzsálemi utcán, és az egyik nő a saját kendőjét nyújtotta át neki, hogy abba törölhesse a vért, amely a töviskoszorú által okozott sebekből folyt az arcára. A kép bizonyára nem maradhatott volna meg a gyolcson, ha ő nem akarta volna, úgyhogy a felfogásom szerint megengedte az emberábrázolást, ellentétben az igazhitű zsidókkal.
A kupát, amelyet neki ajándékoztam, szorgalmasan használják, de az a gyanúm, hogy anyám fakupájának az ereje megcsappant az arany- és ezüstburkolat alatt. Legalábbis a keresztények ugyanolyan bosszantóan folytatják egymás között a hitvitákat, mint azelőtt. Linusnak meggyűlt a baja a békítgetésükkel, nehogy egymásnak essenek a szent úrvacsora közepette.
Nem óhajtom elmondani, mi minden történik a sötét utcákon, amikor a zárt ajtókat kinyitják, és az úrvacsora résztvevői távoznak. Ugyanaz a türelmetlen irigység uralkodik továbbra is a soraikban, amely Paulust és Kephaszt egyaránt a pusztulásba taszította. Már emiatt sem lehet jövőjük. Csak azt várom, mikor öli meg először az egyik keresztény a másikat Krisztus nevében. Lukács orvos annyira szégyenkezik emiatt, hogy már meg sem akarja írni tervezett művének harmadik könyvét, hanem inkább félbehagyja a könyvét.
Az sem segít, hogy tanult és civilizált emberek is kezdenek csatlakozni hozzájuk, és elismerik Krisztust. Sőt, úgy érzem, hogy ez még súlyosbítja a helyzetet. Amikor nem sokkal a megbetegedésem előtt vendégül láttam két ilyen szofistát, abban a reményben, hogy értelmük és műveltségük Linus javát szolgálja majd, a vita hevében a két férfi olyan csúnyán hajba kapott, hogy kis híján összetörték értékes alexandriai üvegedényeimet.
Alexandriában különben alkalmas volt nagyjából megismernem az üvegkészítést, mivel megvásároltam az egyik csődbe jutott üveghutát, szakképzett rabszolgáival együtt. Ezért néhány szabadosommal üveghutákat alapíttattam Galliában és Ibériában, ahol megvannak a szükséges nyersanyagok, és ahol elegendő erdő is van a szénégetéshez. Az én üvegáruim olcsóbbak és csaknem azonos értékűek az alexandriaiakkal, bár én természetesen alexandriai üvegedényeket használok. Üvegáruimból sokat visznek Indiába.
A szofisták látogatásának tárgya pusztán gyakorlati dolog volt. Arra gondoltam, hogy az olyan civilizált emberek, mint ők, megértik, milyen előnyös volna a keresztények számára, ha méltóságának jeléül mindegyik főemberük például Mithrasz papjainak süvegét viselné, és ha az egyszerű pásztorbot végéhez az augurok csigavonalban végződő hagyományos égboltfelosztó botját illesztenék. Az ilyen külső összekötő jelek szerintem felbátorítanák a római polgárokat, hogy csatlakozzanak a keresztényekhez.
De értelmes beszélgetés helyett a két férfi zamatos veszekedésbe kezdett. Az egyik így magyarázott:
– Hiszek a láthatatlan birodalomban, az angyalokban és Krisztusban, Isten fiában, mert ez az egyetlen felfogható magyarázat a világ felfoghatatlan dolgaira és esztelen folyására. Hiszek, hogy felfogjam.
A másik így válaszolt:
– Hát nem érted meg, hogy emberi ésszel és értelemmel sohasem lehet Krisztus istenségét felfogni? Magam csak azért hiszek, mert a róla szóló tanítás abszurdum és esztelenség. Hiszek, mert ez esztelenség.
Még mielőtt hajba kaphattak volna, békítőleg közbeavatkoztam ezekkel a szavakkal:
– Én meglehetősen tanulatlan vagyok, bár olvastam a filozófusokat meg a költészetet, és Britanniáról könyvet is írtam, amely még most is fellelhető a nyilvános könyvtárakban. Műveltségben és a vitatkozás tudományában nem versenghetek veletek. Nem nagyon hiszek, és általában nem is imádkozom semmiért, mert szerintem esztelenség olyasmiért könyörögni, amit maga a felfoghatatlan Isten tud a legjobban. Ő kielégíti a szükségleteimet, ha helyénvalónak tartja. Elegem van a ti hosszú imáitokból. Ha volna valamilyen imám, akkor a halálom pillanatában talán így szeretnék suttogni: Jézus Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtam. Nem hiszem, hogy néhány jótettem elhomályosítaná a szemében a rossztetteimet és a bűneimet. Gazdag ember sohasem lehet ártatlan. Ha más bűne nincs is, akkor a rabszolgakönnyek a bűnei. De ez is egyre megy. Megértem azokat az embereket, akik átengedik a szegényeknek a vagyonukat, hogy a saját szükségletüknek megfelelően tudják követni Krisztust. Én inkább a vagyonomat kezelem a fiam és a közjó javára, mert különben nálam kegyetlenebb ember kezébe kerülne, sok egyszerű ember kárára, akik tőlem kapják a kenyerüket. Ezért kíméljétek meg üvegedényeimet civakodásotoktól, mert nemcsak áruk van, hanem mint emlékek is értékesek.
Hangom és méltóságom miatt fékezték magukat, bár talán egymásnak ettek, miután elfogyasztva a bort, távoztak a házamból. De azért ne hidd, Iulius fiam, hogy esküvel kereszténynek köteleztem el magam, még ha így írok is. Tudok annyit a názáreti Jézusról és a birodalmáról, semhogy arcátlanul valaha is az igényes keresztény névvel illetném magam, Ezért úgy véltem, nem vehetem fel az ő keresztségüket, bármennyit veszekedett is anyád, Claudia.
Emberi gyengeségemben beérem azzal, ami vagyok, hibáimmal együtt, és még csak nem is mentegetem a tetteimet, ahogyan emlékirataimból tapasztalhattad, noha igyekeztem érthetővé tenni számodra, milyen elkerülhetetlenül kellett elkövetnem olyan tetteket, amelyeket később megbántam. De ezek is a te javadra váltak.
Erkölcsi ballépéseimről azt mondanám, hogy senki sem lehet feddhetetlen, még az Istentől kiválasztott szent emberek sem, Csupán azt állítom neked, hogy készakarva sohasem használtam fel a másik embert saját vágyaim eszközéül. Ha valaki megosztotta velem az ágyamat, mindig elismertem emberi értékét, akár rabszolganő volt, akár szabad nő.
De megítélésem szerint a legnagyobb erkölcsi bukások nem az ágyban következnek be, ahogyan sokan képzelik, hanem a legsúlyosabb a szív megátalkodottsága. Óvakodj a szív megátalkodottságától, fiam, bármilyen magasra és bármilyen nehéz döntések elé állít is még annak idején az élet. Bizonyos emberi hiúság talán megengedhető az ész és a méltányosság határain belül, ha a szíved mélyén nem értékeled túlságosan nagyra tanulmányaidban és a verselgetésben elért sikereidet. Természetesen tudok arról, hogy versengeni próbálsz a te Iuvenalisoddal a versfaragásban.
Amikor ezt írom, úgy érzem, az egész világot szeretem, mivel megengedtetett nekem, hogy még egy késői tavaszt megéljek. Ezért azt hiszem, hogy Rómába visszatérve kifizetem a barátod, Iuvenalis adósságait, és tőlem viselje nyugodtan a szakállát. Miért szomorítanálak és idegenítenélek el még jobban magamtól azzal, hogy lebecsülöm a barátodat, akit – számomra ugyan érthetetlen okok miatt – a hozzád legközelebb állónak érzel.
A szívem csordulásig megtelt mesélési vággyal. Ezért mesélek még neked arról a tavaszról, amelyet itt éltem át, mivel nincs már senkim, akinek elmondhatnám, és csak a halálom után fogod elolvasni ezeket az emlékirataimat. Akkor talán jobban megérted majd apádat, akit most vén bolondnak tartasz. Mennyivel könnyebb boldogulni egy idegen gyermekkel és megérteni őt, mint a saját fiunkat. De rajtunk apákon bizonyára ez az átok van most, és lesz is mindig, mikor a legjobbat akarnánk.
Nem tudom, hogyan fogjak hozzá. De tudod, hogy sohasem kívántam visszatérni Britanniába, bármilyen nagy érdekeim vannak is ott, amelyek fölött őrködnöm kell, és bármennyire szeretném is látni, hogyan növekszik igazi várossá Lugundanum. Falainak helyét évekkel ezelőtt az etruszkoktól örökölt szent szokásaiknak megfelelően szántották fel, és mindkét főutcáját úgy húzták meg, hogy egymást keresztezzék. Nem mintha szándékom lenne fedezni Lugundanum falainak építését. Az egész politikánk célja a béke megőrzése Britanniában.
Ha meghagyjuk a druidákat abban az őszinte hitükben, hogy a rómaiakat Britanniából egyszer még a tengerbe taszítják az ő közbelépésük nélkül, akkor minden rendben van. Az északi rablótörzsek fosztogató portyázásai nem érintik az icenusok országát, és idővel ezeknek is gátat vetnek majd. És még csak nem is tartoznak ugyanahhoz a néphez, mint az igazi britannusok. Más kérdés, ha Lugundanum lakosai, miután megszedték magukat, a saját zsebükből akarnak falakat emeltetni városuk köré, hogy külsejében is városra emlékeztessen.
De Britanniába nem vágytam vissza, összeszorul a gyomrom, ha a voltaképpen rövid, de viharos és sós tengeri útra gondolok, Colliából Britannia valamelyik part menti városába. A tengeri utazástól nem félek, azt hiszem, ezt bebizonyítottam, amikor egy hadigályán Caesareába, és Vespasianus társaságában visszatérve Alexandriából Brindisiumba vitorláztam. Csupán attól félek, hogy Britanniát nem látnám többé ugyanolyan gyönyörűnek, mint amikor az ifjúságtól elbódult érzékszerveimmel megismertem, Lugunda társaságában vándorolva. Talán csak a druidák varázslatának tudható be, hogy még Britanniát is szépnek találtam. Ezt az emlékemet nem akarom elveszteni úgy, hogy csaknem ötvenéves edzett és eltompult érzékeimmel ismét odautazom, amikor már nem sok jót hiszek az emberekről.
Ezt a tavaszt mégis megérhettem még, mintha még fiatal lennék. Természetesen az egész csak halvány káprázat volt, amely a még hozzám hasonló ember szemét is mosoly és könnyek ködével vonja be. Te aligha találkozol valaha is vele, Iulius fiam, hiszen ez után a tavasz után magam is jobbnak vélem, hogy soha többé ne lássam viszont őt. Ő maga miatt ugyanannyira, mint önmagam miatt.
Meglehetősen alacsony származású, de a szülei szegénységük miatt megőrizték a vidék ősrégi hagyományait és egyszerű szokásait. Ő még azon a selyemingen is csodálkozik, amelyet viselek. Fellelkesülve meséltem neki a régi dolgokról életemből és tapasztalataimból, az oroszlánkölyköktől kezdve, amelyeket annak idején Sabina a hitvesi ágyunkba fektetett, és kényszerített, hogy kecsketőgyből szoptassam azokat. Türelmesen végighallgatott, és közben figyelemmel kísérhettem csodálatos szemének változó kifejezését.
Esténként szükségem is volt arra, hogy az emlékeimről beszéljek, mert részben a saját kezemmel, részben tollbamondás alapján írtam emlékirataimat, amelyekből remélhetőleg lesz valami hasznod, hogy ne higgy túl sok jót az emberekről, és ne csalódj. Az uralkodó teljes szívéből egyetlen emberben sem bízhat. Ez az egyeduralkodás legsúlyosabb terhe. A túlzott bizalom mindig megbosszulja magát, erre is emlékezz, fiam.
Mert teljes szívemből szeretünk, és az életem egyetlen igazi célja vagy, noha te ezt nem érzed. Amikor megtaláltam benne a megkésett, túlságosan édes szerelmet, mintha ugyanakkor azt is megtanultam volna, hogy még jobban szeresselek téged, és jobban megértsem anyádat és gyenge oldalait is. Készségesen megbocsátom azokat az ingerült szavakat, amelyek olykor-olykor kiszaladtak a száján. Másrészt buzgón remélem, ő is megbocsátja nekem, hogy nem tudok más lenni, mint amilyen vagyok. Fölösleges az öreg kutyát arra tanítani, hogy fogja a pofáját, és ne ugasson.
Soha semmi rossz sem történt közöttünk, bármilyen sokáig időztem is itt a fürdőhelyen, közel a szülei birtokához. Néhányszor megcsókoltam, és talán meg is simogattam a karját vaskos tenyeremmel. Többet nem kívántam, mert nem akarok kárt tenni benne, sem az érzékeit nem akarom túl korán ráébreszteni az emberi vágy sivárságára és forró izzására. Nekem elég, hogy elbeszéléseimtől forró lett az orcája, és felragyogott a szeme.
Fölösleges volna megemlítenem neked a nevét is. Nem találod meg a végrendeletemben, mert másként és szerintem ésszerűen úgy intéztem az ügyeket, hogy sohase kelljen szűkölködnie, és elég nagy hozománya legyen, ha egyszer hozzá méltó ifjat talál férjéül. Talán eltúlzom az értelmét, csupán azért, hogy olyan buzgón és türelmesen tudta hallgatni az öregedő férfi bőbeszédű fecsegését, de azt hiszem, ösztöne és vele született értelme hasznára válik majd jövendő férjének, ha az állam szolgálatában akarja biztosítani a jövőjét.
Lovagnál rosszabbat nem fog választani magának, ezt tudom, mivel annyira rajong a lovakért. Az ő kedvéért hozattam ide kedvenc kancámat, és kezdtem újra lovagolni. Azt hiszem, a puszta közelsége és együttérzése segítette a gyógyulásomat, és használt az egészségemnek, mivel a barátságunkat nem koptatta el a vágy. Beértem ragyogó szemével is.
Sejtem, hogy bánkódsz, és gyűlölöd apádat, mivel az istállódból váratlanul eltűnt az a hófehér csődör, amely Gaius császár Nyílsebes nevű lovának az utódja. Azért vettem meg, mert mulattatott, emlékeztetve, hogy mennyit is ér egy római szenátor. Gaius elhatározta, hogy Nyílsebest kinevezi szenátornak. Ezért gyilkolták meg olyan kegyetlen módon. Miután számos szenátort megismertem, véleményem szerint a szenátus tulajdonképpen túlértékelte önmagát. Elfogadhatóbb okot kellett volna kitalálnia.
De azt hallottam, hogy miután megkaptad a férfitógát, a lovagi rend díszmenetében a hófehér csődör hátán lovagoltál.
Ilyesmi nem illik hozzád hasonló korú ifjúhoz. Iulius, higgy nekem! Ezért jobbnak véltem, ha elveszem tőled a csődört. Inkább egy tizenöt esztendős, értelmes leánynak ajándékozom emlékül a vidék csendjében. Hiszen én tartom fenn az istállódat, bár névlegesen a te istállód.
Nem akadályozhatom meg, hogy a római pletykák így, vagy úgy, a fülembe ne jussanak ezen a fürdőhelyen. Értsd meg, ha egyszer majd ezt olvasod. Semmilyen indoklást vagy okot nem tartottam szükségesnek közölni. Gyűlölj csak továbbra is a legszebb paripád hirtelen eltűnése miatt. Inkább gyűlölj, ha még nincs annyi eszed, hogy megértsd, miért tartottam szükségesnek, hogy eltűnjön mellőled.
Ezt a lovat akarom neki adni búcsúajándékul, mivel úgy vélte, hogy még egy aranyláncot sem fogadhat el tőlem emlékbe. Szerintem a lovat elfogadhatja. Hiszen ebből a szülei külön jövedelemre tesznek szert, ha fedezési célokra használják. Ugyanakkor megjavul a környék lóállománya, amelyben nincs sok dicsekednivaló. Itt még öreg, szelíd kancám is irigységet keltett.
A saját életemre gondolva szeretnék visszaemlékezni egy példázatra, amelyet bizonyára ismersz, miután hallgattad Linus előadásait a názáreti Jézus életéről. Egy uraság útrakelve néhány talentumot adott szolgálóinak, hogy gyarapítsák. Az egyik szolgáló a földbe ásta a talentumot, a másik viszont megkétszerezte a magáét. Szerintem soha senki sem mondhatja rólam, hogy a földbe ástam volna a talentumomat, sőt, atyai örökségemet, mondhatnám, százszorosára növeltem, de ez dicsekvésnek hangzanék. A testamentumomból majd meglátod. De nem gondolok csupán földi talentumokra, hanem bizonyos más értékekre is. Az emlékirataimra legalább kétszer annyi drága nílusi papírt használtam fel, mint annak idején atyám Tullia asszonyhoz írt leveleire. Idővel ezeket is elolvashatod majd.
A gazda így szólt szolgájához: Te jó és hűséges szolga, menj be Urad örömére. Ez szerintem szépen hangzik, bár önmagámnak nem kívánhatok ilyesmit, hiszen nem vagyok jó, sem hűséges. De a názáreti Jézusnak megvan az a furcsa szokása, hogy nyomban nyaklevest ad az embernek, ha azt hiszi, tud valamit. Miután a két vitatkozó előtt azzal kérkedtem, hogy soha semmiért sem könyörgök, alig egy hét múltán gyomorpanaszaim miatt kellett buzgón könyörögnöm hozzá, hogy állítsa el a vérzésemet, nehogy elvérezzem, mikor Róma legkiválóbb orvosai sem tudták a vérzést csillapítani. Betegségem magától meggyógyult. Miután gyógyvizet ittam itt a fürdőhelyen, úgy érzem, hogy testileg a legjobb állapotban vagyok, egészségesebb és boldogabb, mint tíz évvel ezelőtt. És bizonyos meggyőződés él bennem, hogy valamilyen célra még szükség van rám, így, ahogy vagyok, jóllehet, semmit sem fogadtam meg.
De még néhány szót a tiszta szemű gyermekről, aki a társaságomban volt, és aki annyira megörvendeztetett, hogy a puszta látásától olvadozott a szívem. Kezdetben nem tudtam megérteni, hogyan hittem, hogy már korábban is találkoztam vele. A szememben annyira ismerősnek tűnt benne minden, egészen a legkisebb mozdulatáig. Ostobaságomban adtam neki egy darab Antónia-szappant és egy üveg illatszert, amelyet Antónia használt. Azt hittem, halványan emlékeztet Antóniára, és abban reménykedtem, hogy a szappan és az illatszer ismerős illata még elevenebbé teszi számomra ezt a hasonlóságot.
De egészen másként történt. Észrevettem, hogy azok az illatok egyáltalán nem illettek az ő friss tavaszi lényéhez. Csak zavartak engem. De amikor megcsókoltam, és amikor elsötétült a szeme, arcában Antónia arcát láttam, de Lugunda arcát is, és ami a legcsodálatosabb, anyád, Claudia arcát is, olyannak, amilyen ifjúságában volt. Amikor leánytestét egy késlekedő pillanatig az ölemben tartottam anélkül, hogy bármi rosszat akartam volna neki, furcsa ismerősként felfedeztem benne mindazokat a nőket, akiket életemben a legjobban szerettem. Tudom, hogy utána soha egyetlen nő sem lép be többé az életembe. Szerelemből túl sok is jutott osztályrészemül. Többet nem szabad az embernek kérnie.
Miután ezeket az utolsó sorokat a kezemmel leírtam, maga a végzet fejezte be emlékirataimat. Tajtékzó paripán most érkezett a gyorsfutár azzal a hírrel, hogy Vespasianus császár Raete közelében, nemzetségének szülőföldjén elhalálozott. Nem sikerült megülnie hetvenedik születésnapját, és úgy hírlik, fel akart állni, hogy állva haljon meg azoknak a karjában, akik támogatták.
A halált még két napig titokban tártjáig amíg Titus Raetébe nem ér. A szenátusban az lesz az első feladatunk, hogy Vespasianust istenné nyilvánítjuk. Rászolgált, mert jámbor és önzetlen ember, Róma legszigorúbb és legigazságosabb császára volt. Nem ő tehetett róla, hogy plebeius származású volt. Istenné nyilvánítása legyen kárpótlás ezért. Mint öreg barátja, biztosítok magamnak egy helyet az ő papi collegiumában, mert eddig még semmilyen papi hivatalt sem gyakoroltam. Ez még elengedhetetlen adalék érdemeim lajstromához a te jövőd érdekében, kedves fiam. Sietve, a saját kezével, apád, Minutus Lausus Manilianus.

 

Három hónappal később, mielőtt végleg biztonságos helyre falazom be ezeket a feljegyzéseket. Mintha a Szerencse istenasszonya kezdene mellőzni engem. A Vesuvius szörnyű kitörése elpusztította épülőben lévő fényes lakomat Herculanumban, ahol öreg napjaimat szándékoztam tölteni a meleg klímában és jó társaságban. Hacsak nem az volt a jó szerencsém, hogy nem sikerült elutaznom, hogy megnézzem a házat, és veszekedjem a szakmányosok elszámolásai miatt. Akkor talán én is megfulladtam volna a hamuesőben.
De félek, hogy ez a szörnyű előjel rosszat jelent Titusnak mint uralkodónak, bármilyen jó barátok vagyunk is, és bármennyire jót akar is neked meg nekem. Szerencsére még a legjobb erőben van, és az emberiség örömének és gyönyörűségének nevezik. Pontosan nem is értem, miért. Ugyanezt mondták Néróról is fiatalságának napjaiban.
Mégis remélem, hogy Titus olyan jól uralkodik, és olyan sokáig él, hogy el tudja hárítani Domitianus esetleges cselszövését, és idővel megerősíthet téged mint utódját a császárságban. Sohase bízz Domitianusban. Mi jót várhatsz egy olyan embertől, aki azzal tölti az idejét, hogy az írásra való stilusszal eleven legyeket szúr át, mint egy haszontalan kölyök.

 

 

ZÁRSZÓ

 

A triumphusi kitüntetésekre rászolgált, consuli méltóságú Minutus Manilianus Lausus, aki Vespasianus papi collegiumának elöljárója és a római szenátus tagja volt, Domitianus császár idejében Krisztus hitvallójának gyötrelmes, de csodálatos halálával halt meg a Flaviusok amphitheatrumában, amelyet az oszlop miatt Colosseumnak nevezünk. Vele együtt halt meg zsidó születésű felesége, Claudia és a fia, Clemens, valamint Flavius Titus consul, Domitianus unokaöccse és Róma korábbi városi praefectusának fia. Származásuk és magas méltóságuk miatt megengedtetett nekik, hogy az oroszlánok elé kerüljenek.
Minutus Manilianus szenátor csak az utolsó éjszakáján volt hajlandó felvenni a keresztséget, a Colosseum börtönpincéjében, az aréna alatt, a keresztség kegyelmében részesült rabszolgától, akinek ugyanabban az amphitheatrumi előadásban kellett meghalnia. Tiltakozott ugyan ellene, és azt állította, hogy inkább politikai okok miatt hal meg, mint Krisztus nevének dicsőségére.
Az utolsó pillanatban heves vita robbant ki a keresztények között, hogyan kell elvégezni a keresztelést. A csoportban voltak olyanok, akik úgy vélekedtek, hogy az embernek a víz alá kell merülnie, mások viszont azt vallották, hogy elég, ha vizet öntenek a fejére. A Flaviusok amphitheatrumában, amint tudjuk, kiváló vízvezetékek vannak, de főként a fenevadak és a gladiátorok részére. Az elítélteknek elegendőnek tartották az ivóvizet, de ezt akkor adagolták, mivel sok elítélt volt.
Manilianus eldöntötte a vitát, s kijelentette, hogy a maga részéről elegendő lenne, ha a kegyelemben részesült rabszolga ráköpne az ő kopasz fejére. Ez a káromlás mindenkit elhallgattatott, míg jámbor felesége, Claudia, meg nem győzte őt arról, hogy neki, az oroszlánok elé lépve, nagyobb szüksége lesz a kegyelemre, mint a többieknek, gonosz élete, kapzsisága és megátalkodottsága miatt. Manilianus azt motyogta, hogy életében néhány jótettet is elkövetett, de állítását senki sem hitte el azok közül, akik ismerték őt.
Amikor a porondra lépett az oroszlánok elé, Isten felfoghatatlan csodája történt meg. A legidősebb oroszlán, mint az oroszlánok vezetője, őt választotta ki áldozatául, akár a kövérsége, akár magas méltósága miatt, noha nem viselt már széles bíborcsíkos köntöst, hanem csak egy szál ing volt rajta, mint a többi elítélten. De az oroszlán, miután megszagolta, tisztelettudóan nyaldosni kezdte a kezét meg a lábát, és védelmezte a többi oroszlán dühétől, úgyhogy a tömeg felpattant ültéből, csodálkozásában nagy hangon kiáltozni kezdett, és követelte, hogy Manilianusnak meg kell kegyelmezni. Nem a Manilianus nevét használták ugyan, hanem azt a gúnynevet, amelynek említését tiltja az illendőség.
De látva, hogy a felesége és a fia az oroszlánok karmai között leli halálát, és ő nem segíthet rajtuk, Minutus Manilianus szenátor az öreg oroszlán hűséges kíséretében a császári páholy elé lépett, felemelte a kezét, csendet kért a közönségtől, és olyan szörnyű vádakat hozott fel Domitianus császár ellen, hogy a császár jobbnak vélte, ha az íjászokkal azonnal agyonlöveti őt is, meg a feladatára alkalmatlannak bizonyult oroszlánt is. Többek között azt állította, hogy Domitianus megmérgeztette a bátyját, Titust, meg hogy Vespasianus császár sohasem engedte volna meg, hogy Domitianusból császár legyen.
A Maniliusszal esett isteni csoda megerősítette a vértanúságra ítélt többi keresztényt, hogy hősiesen haljon meg, és még halálukban is Istent magasztalják, mert éppen a vele történt csoda bizonyította Krisztus felfoghatatlan irgalmát. Hiszen senki még csak nem is sejthette Manilianus szenátorról életében, hogy Istennek kiválasztott férfiú, legkevésbé az ő jámbor felesége.
Fia legjobb barátjának, Decimus Iunius Iuvenalis költőnek Manilianus tanácsára sikerült idejében Britanniába menekülnie. Manilianus hozzásegítette, hogy a lovagi rend tagja legyen, és hivatali pályára kerüljön. Szülővárosában egy ideig a censori hivatalt töltötte be, mivel Manilianus véleménye szerint a könnyelmű életmódjáról ismert ember a saját tapasztalatai alapján a legjobban bírálhatja mások bűnös szenvedélyeit és gyengeségeit. Manilianus fizette tanulmányi utazását is Egyiptomba Manilianus fiával együtt, bár senki sem értette, miért.

 

 

JEGYZETSZÓTÁR

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

Akhaia – görög tartomány a Peloponnészosz északi partvidékén.
Areiosz pagosz – Arész dombja. Erről nevezték el az itt ülésező törvényszéket.
Argó – az a hajó, amelyen Jászon és társai, az Argonauták Kolkhiszba mentek az aranygyapjúért.
Aventinus – Róma egyik halma.
Caelius mons – Róma kétcsúcsú hegye.
Capitolium – 1. Róma egyik halma; 2. Jupiter főtemploma Rómában a fórumtól nyugatra emelkedő várhalmon.
centurio – százados, kapitány.
Charon – az alvilág révésze.
cohors – zászlóalj, a légió tizedrésze.
curia – a szenátus tanácsháza.
Dirké – Lükosz thébai király felesége. Gyűlölte unokatestvérét, Antiopét, aki Zeusztól két fiút szült. Mikor a felserdült fiúkkal akarta Antiopét a bika szarvához kötözni, és halálra hurcoltatni, a fiúk, akik nevelőjüktől megtudták az igazságot, felismert anyjuk helyett őt büntették ezzel.
Endümion – Szeléné halandó szerelmese, aki örök álomban, örök fiatalságot nyert.
Esquiliae – vagy mons Esquilinus – Róma hét halma közül a legnagyobb.
Farizeusok – zsidó csoport, amely szigorú ortodoxiával tartotta be a vallási törvényeket, szemben álltak a szaddukeusokkal.
Gaius császár – Caligula, Claudius elődje (32-34).
Ianiculum, vagy mons Ianiculus – Róma egyik halma.
Jakab – apostol, a hagyomány szerint Jézus egyik fivére, a jeruzsálemi egyház feje.
Kephas – Péter apostol.
korübaszok vagy korübantok – Kübelé istennő táncoló papjai.
lupanar – bordélyház.
Mercurius – Jupiter és Maia fia, a kereskedelem istene.
Mithras – iráni eredetű fényisten. Kultusza a császárkorban főleg a katonák között igen elterjedt.
Mummius, L. – az i.e. 146. év consula, Korinthosz lerombolója.
Néreidék – Néreusz tengeristen leányai.
Orcus – l. alvilág; 2. az alvilág istene.
orphikusok – görög népi vallási szekta, amely eredetét a mitikus dalnokra, Orpheuszra vezette vissza, pesszimista tanaik középpontjában a lélek túlvilági sorsa, s az erre való földi előkészülés állt.
Palatinus – Róma egyik dombja.
Palatium – hegy Rómában, ahol a császárok laktak.
Pasziphaé – Minosz krétai király felesége, természetellenes szerelem fűzte egy bikához, ebből a nászból született Minotaurosz.
Philón – a zsidó-hellenisztikus filozófia nagyhatású főalakja (kb. i. e. 25–i. sz. 40), aki a zsidók szent írásainak és a görög filozófiának a lényegi egységét hirdette.
Pomona – a gyümölcs vagy a kert istenasszonya.
Pompeius, Cn. – (i. e. 106-48) római hadvezér, az első triumvirátus tagja.
pontifex – a legtöbb római papi testület tagja. Ők vezették az évkönyveket és a consulok lajstromát, s az időszámítást ők szabályozták.
Praefectus – felügyelő, elöljáró: praefectus praetorii – a császári testőrség parancsnoka; praefectus urbis – a város parancsnoka a consul távollétében.
praetor – a consul után következő tisztviselő, az igazságügy intézője.
praetorium – 1. a praetor hivatalháza; 2. a császári testőrség.
procurator – a császárkorban a pénztári főtisztviselő. Egyes provinciákban a kormányzó neve.
Proserpina – Ceres leánya, az alvilág istennője, Plútó felesége.
Püthia – a delphoi Apollón templom jósnője.
quaestor – (régebben) vizsgálóbíró; pénzügyi tisztviselő.
quirites – római (békés) polgárok (szemben a katonákkal).
Saturnus napja – (Saturni sacra dies): szombat.
Saturnalia – Saturnus, a vetések ősi latin istenének ünnepe, dec. 17-24. között, amikor farsangi szabadosság dívott.
stadium – görög hosszmérték: 190 m.
Subura – Róma egyik rossz hírű városrésze.
Sulla – (i. e. II. SZ.-78) római hadvezér és államférfi, egy ideig dictator.
szaddukeusok – papi csoport, az erősen hellenizált előkelő és gazdag zsidók pártja, amely egy ideig politikailag vezető szerepet töltött be.
tabularium – levéltár, irattár (csak Marcus Aureliustól – 161-168 – őrizték itt az okiratokat).
talentum – római pénzegység, kb. 26 kg ezüst értéke.
Tullianum – a római állami börtön alsó helyisége, ahol a halálra ítélteket megfojtották.
Vaticanus – Róma egyik halma, a Tiberis jobb partján.
Viminalis (collis) – „Füzesdomb”, Róma egyik halma a Quiirinalis és az Esquilinus között.