J.R.R. Tolkien

A GYŰRŰK URA
A KIRÁLY VISSZATÉR

(Tartalom) (Térképek)

 

Három Gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén,
Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő,
Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,
Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelő,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.
Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.

 

ELŐZMÉNYEK

Ez a könyv A GYŰRŰK URA harmadik része.

Az első rész, A Gyűrű Szövetsége, arról szól, mint fedezte fel Szürke Gandalf, hogy a gyűrű, amely Frodó, a hobbit birtokában van, nem más, mint az Egy Gyűrű, a Hatalom Gyűrűinek uralkodója. Fölidézi, mint menekült el Frodó a társaival otthonról, a csöndes Megyéből, nyomában Mordor iszonyú Fekete Lovasaival, míg végül az eriadori kósza, Aragorn segítségével rettentő veszedelmek közt el nem jutott a tünde Elrond völgyzugolyi házába.
Ott Elrond összehívta a Nagytanácsot, az úgy határozott, hogy a Gyűrűt meg kell semmisíteni, s Frodót jelölte ki Gyűrűhordozóul. Kijelölte a Gyűrű útitársait is, akiknek segíteniök kell Frodót a küldetésében: hogy ha tud, jusson el Mordorba, a Tűz Hegyére, az Ellenség földjére, mert a Gyűrűt másutt nem lehet elpusztítani. A Gyűrű Szövetségének tagjai: Aragorn és Gondor Urának fia, Boromir, az emberek képviseletében; Bakacsinerdő tünde-királyának fia, Legolas, a tündék képviseletében; a Magányos Hegységbeli Glóin fia Gimli, a törpök képviseletében; Frodó és szolgája, Csavardi Samu, meg két honfitársuk, Trufiádok és Peregrin, a hobbitok képviseletében, valamint Gandalf, a Szürke.
A társaság titokban kelt útra az északi Völgyzugolyból; próbálkozásuk, hogy télvíz idején átkeljenek a Caradhras-hágón, kudarcot vallott; ezután Gandalf átvezette őket a rejtett kapun, és behatoltak Mória roppant bányáiba, hogy a hegyek alatt keressék meg az átvezető utat. Itt Gandalf az alvilág egy félelmetes szellemével vívott csatában lebukott a feneketlen fekete szakadékba. Ezután Aragorn, aki fölfedte, hogy Nyugat ősi királyainak utódja, Mória keleti kapujától a tündék földjén, Lórienen át s le az Anduinon, a nagy folyón, egészen a Rauros zuhatagáig vezette a társaságot. Addigra már kiderült, hogy útjukat kémek figyelik, s hogy Gollam, ez a különös teremtmény, aki egy ideig a Gyűrű birtokában volt, s még mindig sóvárgott utána, nyomon követi őket.
Itt el kellett dönteniük, hogy Mordor irányában folytatják-e az útjukat, Boromirral mennek-e tovább Minas Tirithbe, Gondor fővárosába, a küszöbönálló háborúba, vagy elválnak egymástól. Mikor világossá lett, hogy a Gyűrűhordozó mindenáron folytatni kívánja a reménytelen utazást az Ellenség földjére, Boromir megpróbálta erőszakkal elvenni tőle a Gyűrűt. Ez a rész azzal végződött, hogy Boromir engedett a Gyűrű iránt érzett sóvárgásának; Frodó és szolgája, Csavardi Samu elmenekültek, a szövetség többi tagjait szétszórta az ork-katonák váratlan támadása. Az orkok egy része Mordor Fekete Urának, más része Szarumánnak, a vasudvardi árulónak szolgálatában állt. A Gyűrűhordozó küldetése, úgy látszott, máris végzetes kudarcba fullad.
A második rész (a harmadik és negyedik könyv) A két torony, a társaság tagjainak tetteit beszéli el, azt követőleg, hogy felbomlott a Gyűrű Szövetsége. A harmadik könyv Boromir megbánásáról, hősi haláláról és végtisztességéről szól, valamint arról, hogyan ejtették fogságba az orkok Trufiádokot és Peregrint, keltek útra velük Vasudvard felé Rohan keleti pusztáin át, s miként eredt a nyomukba Aragorn, Legolas és Gimli.
Ekkor bukkannak fel a rohani lovasok. Egy lovascsapat Éomer, a seregvezér segítségével bekeríti az orkokat a Fangorn erdő határán, s mindet megsemmisíti; a hobbitok azonban az erdőbe menekülnek, s ott összetalálkoznak Szilszakállal, az enttel, a Fangorn titokzatos urával. Az ő társaságában szemtanúi a földühödött fa-nép hadba szállásának és pusztító támadásának Vasudvard ellen.
Aragorn és két társa időközben összetalálkozik a csatából visszatérő Éomerrel. Az lovat ad alájuk, s ők belovagolnak az őserdőbe. A hobbitokat ugyan hiába keresik, de találkoznak Gandalffal, aki a halálból visszatérve immár Fehér Lovassá vált, de egyelőre még mindig szürkének álcázza magát. Vele lovagolnak Rohanon át Lovasvég királyának, Théodennek csarnokába, ott Gandalf meggyógyítja az élemedett uralkodót, és kiszabadítja a Kígyónyelvű, Théoden gonosz tanácsadója és Szarumán titkos szövetségese varázsa alól. Innét már a királlyal és vendégeivel együtt lovagol Vasudvard hadai ellen, s részt vesz a kétségbeesett, de diadalmas kürtvári csatában. Innét Gandalf Vasudvardba vezeti őket, de mire odaérnek, a hatalmas várat már lerombolta a fa-nép. Szarumán és Kígyónyelvű beszorult Orthancba, az ostromlott, de bevehetetlen toronyba.
Orthanc kapujában vitára kerül sor, Szarumán nem hajlandó megbánást tanúsítani, mire Gandalf megfosztja tisztségétől, eltöri varázsbotját, s őt az entek őrizetére bízza. A torony egyik ablakából Kígyónyelvű egy követ hajít Gandalfra, de az célt téveszt, s Peregrin veszi föl. A kőről kiderül, hogy a három megmaradt palantír, a Númenorból örökül maradt Látókövek egyike. Aznap éjjel Peregrin enged a Kő csábításának; ellopja, belenéz, így leleplezi magát Szauron előtt. A könyv azzal végződik, hogy egy nazgûl, szárnyas paripán lovagló gyűrűlidérc érkezik Rohan pusztái fölé, a küszöbönálló háború előjeleként. Gandalf átadja a palantír-t Aragornnak, s Peregrint a nyergébe kapva elvágtat vele Minas Tirithbe.
A negyedik könyv Frodó és Csavardi Samu kalandjaival foglalkozik, azután, hogy eltévedtek az Emyn Muil sivár hegyei közt; elmondja, hogyan találtak kiutat a hegyek közül, s hogyan érte őket utol Szméagol-Gollam; hogyan tette Gollamot kezessé Frodó és sikerült már-már úrrá lennie a rosszindulatán, hogyan vezette át őket Gollam a Holtlápon és a rom-földön át Morannonhoz, Mordor Fekete Kapujához.
Ott azonban lehetetlen volt bemenniök, így hát Frodó elfogadta Gollam ajánlatát, hogy megkeresi azt a „titkos bejáratot”, amit csak ő ismert, messze délen, az Árnyékhegységben, Mordor nyugati falán. Útközben azonban foglyul ejti őket a gondori emberek egy portyázó csapata, amelyet Faramir, Boromir öccse vezet. Faramir kideríti, hogy miben is áll a küldetésük, de ellenáll a kísértésnek, ami Boromirt a hatalmába kerítette, s továbbengedi őket útjuk utolsó szakaszára, Cirith Ungolba, a Pókhágóra, bár felhívja a figyelmüket a halálos veszedelemre, amiről Gollam többet tud, mint amennyit elmondott nekik. Épp amikor a Keresztúthoz érnek, s elindulnak Minas Morgul kísértetvárosa felé, Mordor nagy homályt bocsát ki, s az elfödi az egész földet. Szauron hadba indítja első hadseregét, amit a gyűrűlidércek Fekete Királya vezet: ezzel kitör a Gyűrű Háborúja.
Gollam elvezeti a hobbitokat a titkos útra, mely elkerüli Minas Morgult, és a sötétségben végül meg is érkeznek Cirith Ungolba. Itt Gollam visszaesik régi gonoszságába, s alattomban úgy intézi, hogy ők a hágó szörnyeteg őrének, a Banyapóknak hálójába essenek. Szándékát azonban meghiúsítja Csavardi Samu hősiessége; Samu visszaveri Gollam támadását, és megsebesíti a Banyapókot.
A második rész azzal végződik, hogy Csavardi Samu válaszút előtt áll: Frodó, akit a Banyapók megcsípett, látszólag holtan fekszik, tehát vagy végleg kudarcba fullad a küldetés, vagy Samunak ott kell hagynia ura holttestét. Hosszú töprengés után magához veszi a Gyűrűt, s megkísérli, hogy egymaga teljesítse a küldetést. De épp amikor át akarja lépni Mordor határát, orkok érkeznek Minas Morgulból, és föntről is, Cirith Ungol tornyából, amely a hágó koronáját őrzi. Samut láthatatlanná teszi a Gyűrű, s az orkok civakodásából megtudja, hogy Frodó nem halt meg, csak elkábult. Elkésve bár, de utánuk ered; az orkok azonban Frodó testét behurcolják egy alagútba, amely a torony hátsó kapujához vezet. Mikor a kapu becsapódik az orra előtt, Samu eszméletét veszti.
A most következő harmadik, s egyben utolsó rész Gandalf és Szauron egymás ellen folytatott hadműveleteiről szól, egészen a végső összeomlásig és a Nagy Homály végéig. Lássuk hát mindenekelőtt a nyugati csata kimenetelét.

 

 

ÖTÖDIK KÖNYV

 

1. fejezet
Minas Tirith

Pippin kikandikált Gandalf köpenyének oltalma alól. Törte a fejét, ébren van-e vagy alszik, s ez még mindig az a gyorsan futó álom-e, ami oly régen körülveszi, azóta, hogy a nagy vágta megkezdődött. Feketén suhant el mellette a világ, és a szél hangosan dalolt a fülébe. Nem látott semmit, csak az elforgó csillagokat, s messze, jobboldalt, a hatalmas árnyékokat az égen, a délen húzódó hegyek körvonalát. Álmosan próbálta megbecsülni, mióta vannak úton, és útjuk melyik szakaszában járnak, de emlékezete álomittas volt és bizonytalan.
Ott volt az az első vágta, iszonyú sebességgel, megállás nélkül, akkor látta hajnalban azt a halvány aranycsillogást, és akkor érkeztek meg a néma városba és a nagy, üres házba, a hegyen. És alighogy tető alatt voltak, megint elhúzott fenn az a nagy, szárnyas, fekete árnyék, és az emberekből kiszállt az erő a félelemtől. De Gandalf szólt hozzá néhány halk szót, s ő aludt a sarokban, fáradtan, de szorongva, halvány tudatában a nagy jövés-menésnek, annak, hogy emberek beszélnek mellette, s hogy Gandalf parancsokat osztogat. Aztán megint vágta következett, éjszakai vágta. Ez a második, nem, a harmadik éjszaka volt azóta, hogy a palantír-ba, a Látókőbe belenézett. És ettől a csúf emléktől csaknem teljesen fölébredt, megborzongott, s a szél suhogása megtelt fenyegető hangokkal.
Valami fény gyulladt ki az égen, izzó, sárga tűz a sötét torlaszok mögött. Pippin visszakucorodott, egy pillanatra elfogta a félelem, s azon töprengett, vajon miféle rettentő országba hurcolja őt Gandalf. Megdörgölte a szemét, s látta, hogy a hold száll föl a kelet homályából, s hogy a hold már kis híján megtelt. Így hát nincs öreg éjszaka, s még órák hosszat tart a vágta a sötétben. Mocorgott, s megszólalt:
– Hol vagyunk, Gandalf? – kérdezte.
– Gondor birodalmában – felelt a mágus. – Még Anórien földjén.
Egy darabig csönd volt. Majd Pippin hírtelen fölkiáltott: – Ez micsoda? – kérdezte, s belekapaszkodott Gandalf köpenyébe. – Nézd! Tűz! Vörös tűz! Itt sárkányok élnek? Nézd, ott egy másik!
Gandalf válaszként odakiáltott a lovának: – Gyerünk, Keselyüstök! Sietnünk kell. Rövid az időnk. Nézd! Gondor őrtornyain kigyúlt a jelzőtűz, segítséget kérnek. Föllobbant a háború. Lásd, ég a tűz az Amon Dînen és lángol Eilenachon, és rohanvást fut nyugat felé: az ott Nardor, Erelas, Min-Rimmon, Calenhad és a Halifirien, Rohan határán.
De Keselyüstök lassított, lépésben ment tovább, fölemelte a fejét, és fölnyerített. A sötétből válaszként több ló is visszanyerített, patadobogást hallottak, három lovas húzott el mellettük, mint szárnyas szellem a holdvilágban, s tűnt el nyugaton. Ekkor Keselyüstök nekieredt, és az éjszaka, mint a szél süvített fölöttük.
Pippin megint elálmosodott, és nemigen figyelt rá, hogy Gandalf mit mesél Gondor szokásairól, meg arról, hogy a Város urai őrtornyokat építettek mindkét hegyvonulat előhegyein, ezeken a pontokon őrséget tartanak, s pihent lovak állnak szakadatlan készenlétben az északon Rohanba, délen Belfalasba vágtató futárok számára. – Régen volt, hogy itt, északon utoljára lobbantak fel a jelzőtüzek – mondta –, s a város őskorában nem is volt szükség rájuk, hisz Gondoré volt a Hét Kő. – Pippin feszengett.
– Aludj, és ne félj! – bátorította Gandalf. – Te nem Mordorba tartasz, mint Samu és Frodó, hanem Minas Tirithbe, s olyan biztonságban leszel, amilyen biztonságban manapság csak lehet valaki. Ha Gondor elesik, s a Gyűrű az Ellenség kezébe kerül, akkor a Megye se jelentene jobb menedéket.
– Szépen vigasztalsz – mondta Pippin, de mégis szemére kúszott az álom. Az utolsó, amire emlékezett, mielőtt mély álomba merült volna, a magas fehércsúcsok csillogása: felfogták a lemenő hold fényét, s mint megannyi úszó sziget lebegtek a felhők fölött. Töprengett, hogy hol is járhat Frodó, eljutott-e Mordorba vagy meghalt, nem tudta, hogy Frodó a távolban ugyanezt a holdat nézi, amint az alászáll Gondor mögött, hogy új napra virradjon a világ.

Pippin arra ébredt, hogy hangokat hall. Az éjszakai vágta a végére ért, következik a nappali bujkálás. Pirkadt: itt hideg hajnal és fagyos szürke köd vette őket körül. Keselyüstök párázott, kiverte a tajték, de büszkén fölszegte a fejét, s nyoma sem volt rajta a fáradtságnak. Szálas emberek állták körül őket, vállukon vastag köpönyeg, mögöttük a ködben kőfal sötétlett. Részben romos volt, de bár még véget sem ért az éjszaka, máris hallani lehetett a sietős munka neszeit: kalapácsok kopogását, vakolókanalak csendülését, kerékcsikorgást. A ködben itt-ott fáklyák, őrtüzek tompa fénye izzott. Gandalf az emberekkel beszélt, akik elállták az útját, s Pippin, ahogy odafigyelt, rádöbbent, hogy őróla folyik a szó.
– Hát igen, téged ösmerünk, Mithrandir – mondta az emberek vezetője –, te tudod a Hét Kapu jelszavát és szabadon továbbmehetsz. De az útitársadat nem ismerjük. Ki ő? Talán törp, az északi hegyekből? Manapság nem vágyunk idegenekre, hacsak nem hatalmas harcosok, akiknek hűségében és segítőkészségében megbízhatunk.
– Jótállok érte Denethor széke előtt – felelte Gandalf – Ami meg a vitézséget illeti, azt nem lehet termettel mérni. Több csatát és több veszélyt állt ki, mint te, Ingold, bár te kétszer olyan nagy vagy, most épp Vasudvard ostromából jött, arról hoz híreket, és nagyon-nagyon fáradt, különben fölébreszteném. A neve Peregrin, s igen vitéz ember.
– Ember? – kételkedett Ingold, s a többiek kacagtak.
– Ember! – kiáltotta Pippin, most már teljesen ébren. – Még hogy ember! Szó sincs róla. Hobbit vagyok, és semmivel sem vitézebb, mintha ember lennék, legfeljebb hébe-hóba, ha úgy hozza a szükség. Ne hagyjátok, hogy Gandalf megtévesszen.
– Aki nagy tetteket vitt véghez, az se szólna különbül – mondta Ingold –, de mi az, hogy hobbit?
– Félszerzet – mondta Gandalf. – Nem, nem ő az, akiről a jövendölés szól – tette hozzá, látva az emberek csodálkozását. – Nem, de ő is ugyanabból a fajtából való.
– Igen, és annak az útitársa – mondta Pippin. – Mint ahogy az volt a városotokból való Boromir is, aki északon megmentett a hótól, s végül úgy esett el, hogy karddal védelmezett az ellenségtől.
– Hallgass már – szólt rá Gandalf. – A gyászhírt az apával kell közölni elsőként.
– Már úgyis sejtettük – sóhajtott Ingold –, mert itt az utóbbi időkben fura jelek mutatkoztak. Menjetek hát gyorsan! Mert Minas Tirith ura nehéz szívvel várja, aki ilyen hírt hoz a fiáról, legyen az ember, vagy...
– Hobbit – vágta rá Pippin. – Nem leszek hasznára az uratoknak, de megteszem, amit megtehetek, megemlékezésül a bátor Boromirra...
– Ég veletek! – mondta Ingold, az emberek utat engedtek Keselyüstöknek, s az kisuhant a fal keskeny nyílásán. – Bár adnál jó tanácsot Denethornak, aki ugyancsak rászorul, s mindannyiunknak, Mithrandir! – kiáltott utána Ingold. – De megint csak gyász és veszedelem hírét hozod, mint azt mondják, mindig.
– Mert ritkán jövök, s csak akkor, ha szükség van a segítségemre – felelt Gandalf. – Ami meg a tanácsot illeti, neked azt mondom, késő már javítgatnotok Pelennor falát. A közeledő vihar elől a bátorság a legjobb menedék, meg a remény, amit hozok. Mert nem minden hírem rossz hír. Tegyétek csak le a vakolókanalat, és köszörüljétek élesre a kardotokat.
– A munkával estére végzünk – mondta Ingold. – A falnak ez az a része, amely utolsóként szorul védelemre, ostrom itt várható legkevésbé, mert ez rohani barátaink félé néz. Tudsz róluk valamit? Mit gondolsz, eleget tesznek a hívásunknak?
– Igen, jönnek. De ők már sok csatát megvívtak a hátatokban. Sem ez, sem más út nem vezet többé a biztonság felé. Figyeljetek rám! Legyetek résen! Ha Gandalf, a Vészmadár nincsen, akkor most Anórienből ellenséges sereg közelednék, és nem Rohan lovasai. Ég veletek, és legyetek éberek!
Gandalf most kilovagolt a Rammas Echoron túli tágas pusztára. Gondor emberei a külső falat hívták Rammas Echornak, amelyet fáradságos munkával emeltek, amikor Ithiliára az Ellenség árnyéka borult. Mert vagy harminc mérföld hosszúságban húzódott a hegyek lábáig és vissza, s magába zárta Pelennor mezőit, a jól művelt, zsíros és bőven termő földet az Anduinra lejtő hosszú domboldalakon és teraszokon. A fal legtávolabbi pontja vagy négymérföldnyire volt a város Nagykapujától, északkeletre, és ott, ahol a folyópart egy magasabb pontjáról át lehetett látni a túloldali síkságra, az emberek magasra és erősre építették, mert ott kanyarodott fel a falakkal védett út a gázlók és Osgiliath hídjai felől, s haladt át két pártás torony között a jól őrzött kapun. A legközelebbi pontja meg alig volt hárommérföldnyire a várostól, délkelet felé. Ott az Anduin, miután nagy ívben megkerülte a dél-ithiliai Emyn Arnen hegyeit, éppen elfordul nyugatra, a külső fal közvetlenül a partján emelkedett, tövében a Harlond rakpartjai és kikötőhelyei, ahol a déli hűbéresek lentről jött hajói kötöttek ki.
A vidék gazdag volt, csupa széles szántó, gyümölcsöskertek, tanyák, komlószárítókkal, csűrökkel, aklokkal és tehénistállókkal, sok-sok csatorna keresztül-kasul, a dombok aljától az Anduinig. De pásztorember és gazdálkodó nem sok lakott itt, Gondor népének nagyobb része a Város hét körében élt, vagy a hegyes határvidék völgyeiben, Lossarnachban vagy még távolabb, délen, az öt gyors vizű folyó közén, Lebenninben. Ott, a hegyek és a tenger között, kemény nép élt. Őket is Gondor emberei közé sorolták, bár vérük kevert volt, s őseik azok az elfeledett emberek, akik a Sötét Időkben, még a királyok előtt, a hegyek árnyékában éltek. Lebenninen túl meg, Belfalasban, Imrahil herceg igazgatta hatalmas birtokát, Dol Amroth kastélyában, a tengerparton.
Gandalf még lovagolt egy darabig a hajnali szürkületben. Pippin már teljesen felébredt, s körülnézett: Bal felől ködtenger terült el s vonta szürke homályba keletet, jobb felől nagy hegyek szegték föl büszke fejüket, s nyúltak el messzire nyugat felől, s értek véget váratlanul, mintha késsel vágták volna el; a föld születésekor a Folyó roppant gáton tört át, s vágott magának tágas völgyet, hogy az az eljövendő időkben csaták színtere és viták tárgya legyen. S ahol a Fehér-hegység, az Ered Nimrais véget ért, ott látta a Mindulloin sötét hegytömegét, ahogy Gandalf előre megmondta neki: a hegy bíbor árnyék borította magas völgyeit, felkelő nap fényében fehérlő oldalát. S a hegy nyúlványán ott állt a Védett Város, hét kőfalával, mely olyan erős és olyan régi, mintha nem is emberkéz építette volna, hanem óriások faragták volna ki sziklakőből.
Miközben Pippin ámulva nézte, a falak szürkéje fehérre váltott, s halványan elpirult a hajnal fényétől: majd fölszállt a nap a kelet homályából, és sugara lecsapott a város arcára. Pippin hangosan fölkiáltott, mert Echtelion tornya a legmagasabb fal mögül úgy villant az égre magas és karcsú szépségében, mint egy ezüstszürke lándzsa, sisakja sziporkázott, akárha kristályból metszették volna, ormán fehér zászlók lengtek a friss reggeli szélben, s magasról, messziről ezüstkürtök harsogtak tisztán, csengő hangon.

Gandalf és Pippin épp napfelkeltére érkezett a gondori emberek Nagykapujához, s a vaskapu kitárult előttük.
– Mithrandir! Mithrandir! – kiáltoztak az emberek. – Most már tudjuk, hogy közeleg a vihar.
– Már megérkezett – mondta Gandalf. – Szelének szárnyán jöttem idáig. Engedjetek be! Addig kell eljutnom Denethor elébe, amíg még helytartó. Történjék akármi, annak a Gondornak, amit ti ismertek, vége. Engedjetek be!
Parancsoló szavára az emberek hátrahúzódtak, többet nem kérdeztek, de csodálkozva nézték a lovát s a hobbitot, aki ott ült előtte. Mert a városi nép nemigen használt lovat, s látni is keveset látott, csak ha urukhoz futár érkezett és lovagolt végig az utcán. – Ez biztos, hogy Rohan királyának valamelyik híres csataménje – mondogatták. – Lehet, hogy hamarosan megjönnek a rohírok, erősítésül.
Minas Tirith hét szinten épült, valamennyi teraszt a hegyoldalba vágták, mindet fal kerítette, s mindegyik falnak kapuja volt. A városfal Nagykapuja keletre nyílt, a következő délkeletre, a következő északkeletre, s tovább is így, jobbra-balra, egyre följebb, a Fellegvárba vezető köves út tehát hol erre, hol arra kanyarodott a hegyoldalban. S valahányszor metszette a Nagykapu vonalát, mindig egy alagúton haladt át, a nagy, előrenyúló sziklahát alatt, amely az első kivételével a Város valamennyi körét kettévágta. Mert részint a hegy ősidőktől való alakja következtében, részint a hallatlan hozzáértésnek és szorgalomnak hála, a Nagykapun belül kőbástya emelkedett, éle mint a hajóorr nézett keletre. Fölnyúlt a legfelső körig, s ott párta koronázta, így hát azok, akik bent voltak a Fellegvárban, úgy láttak le a Nagykapura alant, mint a tengerészek a hegymagas hajó parancsnoki hídjáról. A Fellegvár bejárata szintén keletre nyílt, de azt a sziklába vágták, onnét lámpával világított rámpa vezetett föl a hetedik kapuig. Így hát az emberek a hét udvar közül az utolsóra, a Szökőkút Terére, a Fehér Torony lábánál értek föl. A magas és karcsú torony ötven öl magas volt az aljától a sisakja csúcsáig, ahol a Helytartó lobogója lengett ezerlábnyira a síkság fölött.
A Fellegvár erős volt, az kétségtelen, s bevehetetlen mindaddig, amíg akadt benn fegyverforgató ember, bevehetetlen, hacsak az ellenség nem kerül a háta mögé, nem mássza meg a Mindolluin alacsonyabb előhegyeit, s nem jut fel ily módon arra a keskeny sziklahátra, amely az Őrhegyet magával a Mindolluinnal összeköti. De ezt a sziklahátat, amely az ötödik falig nyúlt el, hatalmas bástyák kerítették egészen a nyugati végén felszökő szirtfalig, s itt voltak köztük az egykori királyok és urak házai és kupolás sírjai, örök némán a hegy és a torony között.

Pippin csodálkozva bámult a roppant kővárosra, mely nagyobb és pompázatosabb volt, mint akármi, amiről eddig álmodni mert, nagyobb és erősebb, mint Vasudvard, és sokkalta szebb annál. De az igazság az, hogy évről évre hanyatlott, máris csak félannyi ember élt itt, mint ahány a falai közt kényelmesen ellakhatott volna. Valamennyi utcáján nagy házak és udvarok előtt lovagoltak el, amelyek ajtaja vagy íves kapuja fölött szépen faragott, ismeretlen és ősi betűk álltak: azoknak a nagy embereknek és családjuknak a neve, gondolta Pippin, akik valaha ott laktak, most a házak mégis némák voltak, nem verték föl léptek a kövezett udvar csöndjét, nem hangzott emberi hang a termeikben, nem nézett ki senki ajtaikon vagy üres ablakaikon.
Végre fölértek a hetedik kapu árnyékába, s a meleg nap, amely a folyón túl ragyogott, ott, ahol épp Frodó járta Ithilia tisztásait, itt sima falakra, földbe ágyazott pillérekre és arra a hatalmas boltívre ragyogott, amelynek zárókövét koronás királyfej képére faragták. Gandalf leszállt a lóról, mert a Fellegvárba lovon nem volt szabad bemenni, és Keselyüstök, gazdájának egy halk szavára hagyta, hogy elvezessék.
Az őrök a kapuban fekete ruhát, s különösforma sisakot viseltek, csúcsosat-magasat, amelynek hosszú arcvédője szorosan az archoz simult, s amelyet az arcvédő fölött kétoldalt valami tengeri madár fehér szárnya díszített, de a sisak ezüstfényben izzott, mert mithril-ből kovácsolták, s a régi, dicsőséges idők öröksége volt. Az őrök fekete köpenyére virágos fehér fát hímeztek, föléje ezüst koronát és sokágú csillagot. Ez Elendil utódainak viselete volt, s Gondorban ma már nem viselte senki más, csak a Fellegvár őrei, a Szökőkút Terén, ahol valaha a Fehér Fa virágzott.

Úgy látszik, megelőzte őket jöttük híre, mert azonnal bebocsátást nyertek, némán és kérdezetlenül. Gandalf gyors léptekkel ment át a fehér kővel kirakott udvaron. Bájos szökőkút játszott a reggeli napsütésben, élénkzöld gyepszőnyegen, de az udvar közepén halott fa hajolt a medence vizére, s csupasz, törött ágairól szomorúan csöpögött vissza a kristálytiszta medencébe a szökőkút vize.
Pippin épp csak egy pillantást vetett rá, ahogy loholt Gandalf nyomában: Szomorú látvány, gondolta, azon töprengve, miért is hagyhatták itt, ahol minden olyan gondozott, épp ezt a kiszáradt fát.

 

Hét csillag és hét kő és egy fehér fa

 

Egyszeriben eszébe jutottak a szavak, amelyeket Gandalf suttogott. S már ott is találta magát a nagy csarnok ajtajában, a ragyogó torony alatt, a mágus sarkában elment a szálas, néma ajtóőrök mellett, s belépett a kőház hűvös és visszhangos homályába.
Végigmentek egy hosszú és kihalt, kőpadlós folyosón, s Gandalf útközben halkan odaszólt Pippinnek: – Válogasd meg a szavaidat, Peregrin uram! Itt nincs helye a hobbit-cserfességnek. Théoden nyájas öregember. Denethor azonban más fajta, büszke és méltóságos, sokkal előkelőbb és sokkal hatalmasabb, még ha nem hívják is királynak. Javarészt veled fog beszélgetni, sok-sok kérdése lesz, hiszen neked van mondandód a fiáról, Boromirról. Nagyon szerette, talán egy kicsit túlságosan is, mert nagyon mások voltak, annál inkább. S azt hiszi, e szeretet leple alatt könnyebb belőled kiszednie, amit kíván, mint énbelőlem. Ne mondj neki többet, mint amennyit kell, s hallgass Frodó küldetéséről. Ezt majd én beszélem meg vele, a kellő időben. És Aragornról ne szólj, hacsak nem elkerülhetetlen.
– De miért? Vándorral mi a baj? – suttogta Pippin. – Hisz épp ide készül, nem? És ha igaz, hamarosan itt lesz.
– Lehetséges, lehetséges – mondta Gandalf. – Bár ha jön, úgy jön, hogy arra senki se számítson, még Denethor sem. És így van ez jól. Mi mindenesetre ne tegyük közhírré a jövetelét.
Gandalf megállt a nagy, fényes, fémajtó előtt. – Tudod, Pippin uram, most nincs időm, hogy megtanítsalak Gondor történelmére, bár úgy lett volna jó, ha már akkor megtanultál volna róla egyet-mást, mikor még a Megye erdeiben szedted a madártojást és kerülted az iskolát. Tégy, ahogy mondtam. Aligha lenne bölcs dolog, ha egy hatalmas úrnak, amikor örököse halálhírét hozod, épp arról beszélnél, aki eljön, s igényt tart majd a királyi székre. Ennyi elég?
– Királyi székre? – kérdezte döbbenten Pippin.
– Igen – felelte Gandalf. – Ha mindeddig csukott füllel és alvó aggyal jártál, most ideje, hogy fölébredj végre! – Bekopogott az ajtón.

Az ajtó kinyílt, de nem látszott senki, aki kinyitotta volna. Pippin egy hatalmas terembe látott. Fényét mély ablakain át kapta, két oldalról, a széles folyosókon, a tetőt tartó sudár oszlopokon túlról. Az egy darab fekete márványból faragott oszlopokat nagy, különös állatokkal és levelekkel díszített oszlopfők koronázták, fönn az árnyékban a boltozat fénylett aranysötéten, és sokszínű kúszó indák díszítették. A hosszú és komor teremben se szőnyeg, se falikárpit, semmi szövet vagy faholmi nem volt, de az oszlopok közt hideg köbe faragott sudár emberalakok sora állt.
Pippinnek egyszeriben Argonath faragott sziklái jutottak eszébe, s elfogta az áhítat, ahogy végignézett a rég halott királyok sugárútján. A tágas terem végében, többlépcsős emelvényen magas trónszék állt, koronás sisakot formázó márványtető alatt, mögötte a falon kőbe vésett, drágakövekkel kirakott virágzó fa. De a trón üres volt. Az emelvény lábánál, a legalsó és legszélesebb lépcsőfokon fekete, dísztelen kő karosszék állt, egy öregember ült benne, s bámult az ölébe. Kezében aranygömbös fehér nyelű jogar. Nem nézett föl. Ünnepélyes léptekkel tartottak feléje, s álltak meg háromlépésnyire a széke előtt. Gandalf törte meg a csöndet.
– Üdv néked, Minas Tirith Ura és Helytartója, Echtelion fia Denethor! Tanáccsal s hírekkel jöttem e sötét órában.
Az öregember föltekintett. Pippin látta büszke, éles vonású és csontos arcát, elefántcsontszínű bőrét, sasorrát mélyen ülő két sötét szeme közt, nem annyira Boromirt, mint inkább Aragornt juttatta eszébe. – Valóban sötét óra ez – mondta az öregember. – S te, Mithrandir, ilyenkor szoktál jönni. S bár minden jel arra vall, hogy Gondor végzete hamarosan betelik, a magam sötétje sötétebb, mint emez. Azt mondták, olyasvalaki jön veled, aki szemtanúja volt fiam halálának. Igaz ez?
– Igaz – válaszolta Gandalf. – A kettő közül az egyik. A másik ott van még Rohanban, Théodennél, s csak ezután jő. Félszerzet mindkettő, de egyik sem az, akiről a jövendölés szól.
– De akkor is félszerzet – mondta komoran Denethor –, s mióta csak azok az átkozott szavak gondba ejtették tanácsunkat, s elvitték a fiamat arra az eszeveszett útra s a halálba, nem kedvelem ezt a nevet. Én Boromirom! Most lenne rád igazán szükségünk! Faramirnak kellett volna elmennie tehelyetted.
– Akart is – mondta Gandalf. – Gyászodban ne légy igazságtalan. Boromir követelte, hogy ő mehessen, s nem viselte volna el, ha más megy. Nem tűrt ellentmondást, és elvette, amire vágyott. Hosszú utat tettünk meg együtt, megismertem a természetét. De te a haláláról beszélsz. Híre jött, mielőtt ideértünk?
– Ezt kaptam – mondta Denethor, s a jogart letéve, fölemelte az öléből, amit eddig bámult. Mindkét kezében egy kettéhasított kürt felét-felét, egy ezüsttel pántolt vadtulok kürt két töredékét.
– Ez az a kürt, amit Boromir mindig magánál hordott! – kiáltotta Pippin.
– Úgy van – mondta Denethor. – S annak idején én hordtam, mert a királyok bukása óta mindig házunk elsőszülött fiát illeti, azóta, hogy Mardil atyja, Vorondil leterítette a vad tulkot Rhún távoli mezején. Ma tizenhárom napja megütötte a fülemet a harsogása, halkan, távolról, az északi végek felől, s a Folyó elhozta nekem, törten: többé már nem fúj bele senki. – Elhallgatott, s a teremre súlyos csönd ült. Sötét tekintetét egyszerre Pippinre szegezte. – Erről, félszerzet, mit tudsz mondani?
– Tizenhárom, úgy van, tizenhárom napja – habozott Pippin. – Igen, azt hiszem, annyi. Ott álltam mellette, amikor belefújt a kürtbe. De segítség nem jött. Csak még több ork.
– Helyes – mondta Denethor, s szigorúan nézett Pippin szemébe. – Szóval, te ott voltál? Mondj erről többet! Segítség miért nem jött? S te hogy menekültél meg, ha ő, a hatalmas nem, pedig csak orkokkal állt szemben?
Pippin elvörösödött, és megfeledkezett a félelméről. A leghatalmasabb embert is leterítheti egyetlen nyílvessző – mondta –, s Boromirt nem is egy találta. Mikor utoljára láttam, egy fa tövében ült, s egy fekete tollú vesszőt próbált kihúzni az oldalából. Akkor elvesztettem az eszméletemet, és foglyul ejtettek. Többet nem láttam és nem tudok. De emlékét tisztelem, mert nagy vitéz volt. Azért halt meg, hogy minket, a honfitársamat, Trufiádokot és jómagamat megmentsen, mikor az erdőben rajtunk ütöttek a Fekete Úr katonái, s bár elesett és nem tudott megvédeni, hálám ettől mit sem csökken.
Most Pippin nézett az öregember szemébe, s mert most is bántotta még a hideg öreg hangban bujkáló gyanú és megvetés, fölágaskodott benne a büszkeség: – Az emberek ilyen nagy ura, nem kétséges, igen kevés hasznát veheti egy hobbitnak, a Megyéből, egy északról jött félszerzetnek, de érjen bármilyen keveset, fölajánlom szolgálataimat, tartozásom fejében. – Félrevonta szürke köpenyét, kihúzta kicsinyke kardját, s lefektette Denethor lába elé.
Az öregember arcán sápadt, hideg téli napsütéshez hasonló mosoly futott végig, de lehajtotta fejét, kinyújtotta kezét, s félretette a kürt maradékait. – Add ide a fegyvert! – mondta.
Pippin fölemelte, s odanyújtotta neki a markolatát. – Ez honnét került hozzád? – kérdezte Denethor. – Meglátszik rajta a sok-sok esztendő. Pengéjét, ugye, a magunk fajtája kovácsolta Északon, időtlen időkkel ezelőtt?
– Egy sírbuckából került elő hazám határán – mondta Pippin. – De most már csak gonosz fickók laknak ott, s róluk nemigen akaródzik többet beszélnem.
– Látom, különös mesék szőnek körül téged – mondta Denethor –, s ez megint csak bizonyítja, hogy a látszat megcsalja az embert... vagy a félszerzet. Elfogadom a szolgálatodat. Mert nem félemlítettek meg a szavak, s mert a beszéded lovagias, bármilyen furcsán hangzik itt, a mi déli fülünknek. S az eljövendő időkben nagyon is szükségünk lesz mindenkire, aki lovagias, akár kicsi az, akár nagy. Tedd hát le az esküt.
– Fogd meg a kardod markolatát – mondta Gandalf –, és mondd utána az Úr szavait, ha úgy határoztál.
– Úgy határoztam – jelentette ki Pippin.
Az öregember ölébe fektette a kardot, Pippin rátette a kezét a markolatra és lassan utána mondta Denethornak:
– Hűséget esküszöm Gondornak, a birodalom Helytartóurának, szolgálni fogom szóval és hallgatással, tettel és tűréssel, jövén és menvén, szükségben és bőségben, békében és háborúban, életemmel és halálommal ettől az órától mindaddig, amíg az én uram el nem bocsát, a halál el nem ragad, vagy a világnak vége nem szakad. Mondám ezt én, a félszerzetek Megyéjéből való Paladin fia Peregrin.
– S hallám én, Echtelion fia Denethor, Gondor Ura, a Nagy Király Helytartója, megtartom emlékezetemben, s el nem mulasztom jutalmazni: a hűséget szeretettel, a vitézséget megbecsüléssel, az esküszegést bosszúval. – Ezután Pippin visszakapta a kardját, s belökte a hüvelyébe.
– Most pedig – mondta Denethor –, halld az első parancsomat: beszélj, és ne hallgass! Mondd el nekem az egész történetet, s emlékezz vissza mindenre, amit fiamról, Boromirról tudsz. Ülj le, és kezdj hozzá! – Megütött egy kis ezüstcsengettyűt, ami ott állt a széke mellett, s nyomban szolgák léptek elő. Pippin most vette észre, hogy ott álltak a benyílókban, az ajtó két oldalán, láthatatlanul, mikor ők Gandalffal beléptek.
– Bort, ételt és széket hozzatok a vendégeimnek – rendelkezett Denethor –, és tegyetek róla, hogy egy óra hosszat senki ne zavarjon.
– Mindössze ennyi időt tudok rá szakítani, mert még sok más tennivalóm van – fordult Gandalfhoz. – Más szemében talán sokkal fontosabbak, de számomra kevésbé szorongatók. De a nap végén tán újra beszélhetünk.
– S korábban is, nagyon remélem – mondta Gandalf. – Mert nemcsak azért vágtattam ide Vasudvardból, négyszázötven mérföldnyiről a szélvésznél is sebesebben, hogy neked egy csöpp harcost hozzak, bármilyen lovagias is. Számodra tán mit se jelent, hogy Théoden hatalmas csatát vívott, hogy Vasudvardot megdöntötte, s hogy én eltörtem Szarumán varázsbotját?
– Nagyon is sokat. De e tettekről már eleget tudok, hogy magamtól is megtegyem, amit megtehetek Mordor és Vasudvard fenyegetése ellen. – Sötét szemét most Gandalfra emelte, s Pippin észrevette, mennyire hasonlít a kettő, s valami különös feszültséget érzett kettőjük között, mintha parázsló vonal ívelt volna szemtől szemig, mely bármelyik pillanatban föllángolhat.
Ami azt illeti, Denethor sokkal inkább látszott mágusnak, mint Gandalf, királyibb volt, szebb és hatalmasabb, sőt látszatra öregebb is. De Pippin észlelte, nem a szemével, hanem valahogy másként, hogy kettőjük közül mégis Gandalf a hatalmasabb és a bölcsebb, sőt méltóság is több van benne, csak palástolja. És vénebb, sokkal vénebb: – Vajon mennyivel? – töprengett, majd eszébe jutott, hogy bármilyen különös, erre korábban sose gondolt. Szilszakáll mondott valamit a mágusokról, de valahogy akkor se jutott eszébe, hogy Gandalf is közülük való. Micsoda hát Gandalf? Mikor és hol jött a világra az idők kezdetén és mikor távozik belőle? Majd hirtelen felriadt az álmodozásból, s látta, hogy Denethor és Gandalf még mindig farkasszemet néz. Mintha mindkettő a másik gondolatát igyekeznék kiolvasni. De Denethor volt az, aki előbb sütötte le a szemét.
– Úgy van – mondta –, mert jóllehet, a Kövek elvesztek, Gondor urai, mint mondják, akkor is messzebbre látnak, mint más emberek, és sok üzenet érkezik hozzájuk. De üljetek le!

A szolgálattevők egy karosszéket s egy zsámolyt hoztak, s egyikük ezüsttálcán egy ezüstkancsót, kelyheket, s fehér aprósüteményt. Pippin leült, de képtelen volt levenni a szemét az öreg uralkodóról. Vajon jól látta-e, vagy csak képzelte, hogy mikor a Köveket említette, fölvillant a szeme, és rápillantott?
– Most pedig mondd el a történetedet, vazallusom – fordult hozzá Denethor félig nyájasan, félig gunyorosan. – Mert annak a szavát, aki fiammal oly jóban volt, örömmel hallgatom.
Pippin soha el nem felejtette ezt az órát a trónteremben, szemben Gondor urának átható tekintetével, aki újra meg újra beledöfte ravasz kérdéseit, de ő mind e közben tudatában volt, hogy Gandalf ott ül mellette, figyeli és hallgatja, s közben (Pippin érezte) alig tudja féken tartani növekvő haragját és türelmetlenségét. Mire az egy óra letelt, s Denethor megint a csöngettyűre ütött, Pippin teljesen kifáradt. – Még nem lehet több, mint kilenc óra – gondolta. – Három reggelit meg tudnék enni egyvégtében.
– Vezessétek Mithrandir urat a számára előkészített vendégházba – parancsolta Denethor –, s útitársa, ha nincs ellenére, egyelőre talán maradjon vele. De tegyétek közhírré, hogy az imént föleskettem a szolgálatomra, tudja meg hát mindenki, hogy ő Paladin fia Peregrin, és tanítsátok meg a kisebb jelszavakra. És üzenjetek a Kapitányuknak, hogy várjanak itt, amint a harmadik órát elkongatták.
És te, Mithrandir úr, jöjj el szintén, amikor csak kedved tartja. Senki sem tart vissza, hogy bejöjj hozzám, kivéve az álom kurta órácskáit. Múljék el haragod, amit egy vénember ostobasága keltett, s térj vissza vigasztalásomra.
– Ostobaság – mondta Gandalf. – Nem, uram, te ha megvénülsz, meg is halsz. Te még a gyászodat is képes vagy palástnak használni. Azt hiszed, nem tudom, mi célod volt vele, hogy egy óra hosszat faggasd, aki nem tud annyit, miközben én itt ülök mellette?
– Ha megértetted, érd be vele – vágott vissza Denethor. – A gőg ostobaság, ha szükség esetén elutasít tanácsot és segítséget, de te e két ajándékkal a magad célját kívánod szolgálni. És Gondor Ura nem arra született, hogy a más céljainak eszköze legyen, ha az mégoly érdemes is. Számára jelenleg nincs a világon érdemesebb cél, mint Gondor java, és Gondorban, uram, én uralkodom, nem más, mindaddig, amíg a Király vissza nem tér.
– Míg a Király vissza nem tér? – kérdezte Gandalf. – Nos, Helytartó uram, neked az a feladatod, hogy a királyságból megmaradjon valami, mire ez – amire úgy látszik, kevesen számítanak –, netán bekövetkeznék. S ehhez meg kell kapnod minden segítséget, amit kérned kedved tartja. S még csak annyit: én nem uralkodom sehol, sem Gondorban, sem más kicsi vagy nagy országban. De ami csak érték a világban és jelenleg veszélyben forog, az mind az én gondom. S ami az én feladatomat illeti, én nem vallok kudarcot, még ha Gondor elpusztul is, ha bármi, ami az eljövendő napokban kihajthat, gyümölcsöt teremhet és virágozhat, túléli az éjszakát. Mert én is helytartó vagyok. Talán nem tudtad? – Ezzel megfordult, és nagy léptekkel otthagyta a termet, Pippin meg ott loholt mellette.
Gandalf rá se nézett Pippinre, s egy szót se szólt hozzá menet közben. Vezetőjük a trónterem ajtajából a Szökőkút terén át egy sikátorba vezette őket, amit magas kőházak szegélyeztek. A girbe-gurba utcán végül egy olyan házhoz értek, amely közvetlenül a Fellegvár északi fala mellett épült, nem messze a sziklaháttól, amely a várat a heggyel összekötötte. Benn, az emeleten, ahova faragott falépcsőn mentek föl, egy barátságos, levegős és világos szobába vezette őket, amelynek falán szépséges aranyszövetű falikárpitok lógtak. Bútor kevés volt benne: csak egy kis asztal, két szék és egy lóca, de mindkét oldalon lefüggönyözött benyíló, s abban jól vetett ágy, mosdótál és mosdófelszerelés. A szoba három keskeny és magas ablaka északra, a nagy ívben elkanyarodó Anduinra nézett, a folyó a távoli Emyn Muil és a Rauros irányában még sűrű ködbe burkolózott. Pippinnek a lócára kellett fölállnia, hogy kilásson a mély ablaknyílás kőpárkányán.
– Haragszol rám, Gandalf? – kérdezte, amikor a vezető magukra hagyta őket, és becsukta az ajtót. – Én megtettem, ami tőlem telt.
– Hát meg! – mondta Gandalf, és váratlanul elnevette magát, aztán odaállt Pippin mellé, átölelte a vállát, és ő is kinézett az ablakon. Pippin némi csodálkozással nézte az arcát, ott, közvetlenül a magáé mellett, hiszen a nevetése derűs volt és vidám. A mágus arcán először csak a gond és a szomorúság árkait látta, ám, amikor jobban szemügyre vette, észrevette, hogy ez alatt valami nagy öröm rejlik: a vidámság kimeríthetetlen forrása, amely ha kibuggyan, elegendő, hogy egy egész királyságot jókedvre derítsen.
– Hát te aztán meg – folytatta a mágus –, s remélem, jó darabig nem kerülsz ilyen kutyaszorítóba két ilyen rettenetes vénember között. De Gondor ura többet tudott meg tőled, Pippin, mint hinnéd. Te nem titkoltad, hogy a társaságot Móriából nem Boromir vezette tovább, s hogy volt köztetek valaki, aki igen nagy méltóság, s az Minas Tirithbe készül, s hogy valami híres kardja volt. Az emberek Gondorban nagyra tartják a régi történeteket, s Denethornak, amióta Boromir elment, bőven volt ideje gondolkodni a rigmuson, s azon, hogy mit is jelenthet az Isildur Végzete.
Ő nem olyan, mint a kor többi emberei, Pippin, s bármi légyen is a származása, valami véletlen folytán Nyugathon vére majdnem hogy rontatlanul folyik az ereiben, mint ahogy a másik fiában, Faramirban is, nem úgy, mint Boromirban, akit pedig jobban szeretett. Messzire lát. Ha az akarata arrafelé irányítja, sok olyasmit felfog, ami másokban játszódik le, még ha azok távol élnek is. Nehéz megtéveszteni, és veszélyes is próbálkozni vele.
Ezt ne felejtsd el! Mert te most már fölesküdtél a szolgálatára. Nem tudom, mi ütött beléd, mi járt az eszedben vagy a szívedben, hogy ezt tedd. Nem gátoltam, hiszen a nagylelkű tettet nem szabad tanáccsal meggátolni. A te szíved megindult tőle, neki meg (merem állítani) a humorérzékét csiklandozta. S most legalább szabadon mozoghatsz Minas Tirithben – ha éppen nem vagy szolgálatban. De van ennek egy másik oldala is. Teljesítened kell a parancsait, ezt ne feledd. Ám akkor is légy óvatos!
Elhallgatott és felsóhajtott. – Nos, nem érdemes azon töprengeni, hogy mit hoz a holnap. Egyrészt, mert a holnap biztos, hogy rosszat hoz, rosszabbat, mint a mai nap, másrészt meg még sok nap van hátra. És többet már nem tehetek, hogy ez másként legyen. A táblát fölállították, a bábuk mozgásban vannak. Csak egy bábut szeretnék még nagyon megtalálni, Faramirt, Denethor örökösét. Nem hiszem, hogy itt lenne a Városban. De most mennem kell, Pippin. El kell mennem a tanácsba, hogy megtudjam, amit lehet. Most az Ellenség lép, s ő megpróbálja a maga szája íze szerint irányítani a játékot. Ezt a parasztok éppúgy észreveszik majd, mint bárki más, Paladin fia Peregrin, Gondor katonája. Fend ki a kardodat!
Gandalf elindult az ajtó felé, de ott megfordult. – Sietek, Pippin – mondta. – Tégy meg nekem egy szívességet, ha kinn jársz. Még mielőtt lepihennél, ha nem vagy nagyon fáradt, menj el, keresd meg Keselyüstököt, s nézz utána, hogy van elszállásolva. Ezek az emberek szeretik az állatokat, mert jó és bölcs népek, de a lovakhoz nem értenek.
Ezzel Gandalf kiment, amint az ajtón kilépett, a Fellegvár tornyában megkondult egy szép hangú harang, három ezüst kondulás, azután semmi: a harmadik óra napkelte óta.
Egy perc, és Pippin is odament az ajtóhoz, aztán le a lépcsőn, s kinézett az utcára. A nap most fényesen, melegen sütött, s a tornyok, a magas házak árnyékot vetettek nyugat felé. A hóköpenyes Mindolluin a kék égre emelte fehér sisakját. A város utcáin fegyveres férfiak jöttek-mentek, a harangkondulás az őrségváltás idejét jelezte.
– Ez mifelénk, a Megyében, kilenc órát jelent – mondta magában fennhangon Pippin. – A legjobb időpont, hogy a tavaszi napsütésben, az ablaknál, tisztességgel bereggelizzünk. S ugyancsak megkívántam már a reggelit. Szoktak ezek itt egyáltalán reggelizni, vagy már túl is vannak rajta? S vajon ebédelni hol szoktak, s mikor?
Egyszer csak megpillantott egy fekete-fehér ruhás embert, aki a keskeny utcán a Fellegvár közepéből egyenesen feléje tartott. Pippin magányosnak érezte magát, s elhatározta, hogy megszólítja, de nem volt rá szükség. Az ember odajött hozzá.
– Te vagy Peregrin, a félszerzet? – kérdezte, – Azt mondják, fölesküdtél a Város és az Úr szolgálatára. Légy üdvözölve. – Kezet szorítottak.
– Én Baranor fia Beregond vagyok. Ma reggel nem vagyok szolgálatban, s azért küldtek, hogy megtanítsalak a jelszavakra, s elmondjak neked egyet-mást, ami bizonyára érdekel. Ami meg engem illet, én is tanulni szeretnék, tőled. Mert ezen a földön még sosem láttam félszerzetet, s bár hallottam felőlük mindenféle szóbeszédet, a regék, amiket mifelénk mondanak, nemigen beszélnek róluk. S ráadásul Mithrandir barátja vagy. Jól ismered őt?
– Hát – mondta Pippin – világéletemben tudtam, hogy ki ő, az utóbbi időben viszont útitársak voltunk. De hát az ő élete könyvében sok az olvasnivaló, s nem állítom, hogy egy-két lapnál többet ismerek belőle. De akkor is ismerem úgy, mint kevesen. Aragorn volt a társaságból az egyetlen, aki, azt hiszem, valóban ismerte őt.
– Aragorn? – kérdezte Beregond. – Az kicsoda?
– Ó – riadt vissza Pippin –, az egy ember, aki szintén velünk volt. Azt hiszem, most Rohanban van.
– Hallom, te Rohanban is jártál. Arról is sok mindent szeretnék kérdezni, mert ami kis reménységünk maradt, azt mind Rohanba vetjük. De el ne felejtsem a megbízatásomat: kérdezz, amit akarsz, s én majd felelek rá. Mit szeretnél tudni, Peregrin uram?
– Hát... ha szabad azt mondanom, pillanatnyilag egyetlen kérdés izgat, de az nagyon: mi van a reggelivel? Úgy értem, mikor szoktak reggelizni nálatok, érted, és hogy hol van az ebédlő, ha ugyan létezik olyasmi. És fogadók vannak? Mikor belovagoltunk, körülnéztem, de itt nem láttam egyet sem, jóllehet egyedül az a remény éltetett, hogy ilyen bölcs és udvarias emberek közt hamarosan lehajthatok egy jó korsó seritalt.
Beregond komolyan nézett rá. – Mint öreg katona, megértelek – mondta. – Azt mondják, az embernek, ha háborúba megy, mindig az ételen-italon jár az esze: bár jómagam nem sok világot láttam. Te ma még semmit sem ettél?
– Nohát, ettem, hogy őszinte legyek, ettem – mondta Pippin. – Egy-két szem aprósüteményt meg egy pohár bort, az uratok jóvoltából, de ezért azután egy álló óra hosszat gyötört a kérdéseivel, s attól ugyancsak meg lehet éhezni.
Beregond nevetett. – Asztalnál a kisemberek nagyobb vitézek, mondják. Te majd a Fellegvárban reggelizel, mint akárki más, és nagyobb tisztességgel. Ez erőd és őrtorony, s most háború van. Hajnal előtt kelünk, csak bekapunk valamit pirkadatkor, s az első órával kezdődik a szolgálatunk. De ne ess kétségbe! – Megint elnevette magát, ahogy látta, hogy Pippin milyen keserű képet vág: – Akik nehéz szolgálatot teljesítenek, délelőtt is esznek valamit, hogy megőrizzék az erejüket. Aztán a délebéd következik, délben vagy azután, ahogy a szolgálat megengedi, vacsorázni napnyugta táján szoktunk, együtt, s akkor nagy a vidámság, mert még lehet.
Gyere! Sétálunk egy kicsit, aztán kerítünk valami harapnivalót, eszünk-iszunk a bástyán, s élvezzük ezt a szép délelőttöt.
– Egy pillanat! – mondta Pippin, és elpirult. – Nagy mohóságomban, vagy ahogy te mondod, udvariasan, nagy éhségemben teljesen kiment az eszemből. De Gandalf, vagy ahogy te hívod, Mithrandir megkért, hogy nézzek utána a lovának, Keselyüstöknek – az egy csudálatos rohani csatamén, tudod, a király szeme fénye volt, de Mithrandirnak ajándékozta, a szolgálataiért. Azt hiszem, új gazdája jobban szereti, mint bárki emberfiát, s ha a jóakarat ér valamit a városnak, akkor Keselyüstököt nagyon meg kell becsülni, ha lehet, jobban, mint ezt a hobbitot itt.
– Hobbitot? – kérdezte Beregond.
– Mi úgy hívjuk magunkat – mondta Pippin.
– Örülök, hogy most már ezt is tudom – mondta Beregond –, joggal állíthatom, hogy az idegen kiejtés mit sem von le a tisztes szó értékéből, s a hobbitok tisztes szavú népek. Meg kell ismerkednem ezzel a csodálatos lóval. Szeretem az állatokat, de itt, e csupakő városban nem sok részünk van benne, az én családom, tudod, a hegyvidéki völgyekbe való, oda meg Ithiliából származott. De ne félj! A látogatás rövid lesz, épp csak benézünk hozzá, udvariasságból, aztán megyünk tovább az élelmiszerraktárba.

Pippin megállapította, hogy Keselyüstököt jól szállásolták el és tisztességesen gondozzák. Mert a hatodik körben, a Fellegvár falán kívül volt néhány jó istálló, gyors lábú lovakkal, közvetlenül az Úr lovas futárainak szállása mellett: ezeknek mindig készen kellett állniuk, hogy elvágtassanak Denethor vagy kapitányai sürgős parancsaival.
Mikor Pippin belépett az istállóba, Keselyüstök felnyerített, és feléje fordította a fejét. – Jó reggelt! – köszöntötte Pippin. – Gandalf azt üzeni, hogy jön, amint tud. Most azonban dolga van, üdvözletét küldi, s engem kért meg, hogy addig is nézzek utána, veled minden rendben-e, remélem, pihensz most, a hosszú vágta után?
Keselyüstök fölkapta a fejét, s kapált a lábával. De megengedte, hogy Beregond gyöngéden hozzáérjen a fejéhez s megsimogassa a véknyát.
– Olyan, mintha épp versenyre készülne, s nem mintha nagy útról érkezett volna – mondta Beregond. – Erős és büszke! Hol a szerszáma? Gondolom, díszes és szép.
– Nincs, ami számára elég díszes és elég szép lenne – mondta Pippin. – Nem kell neki. Nem hajlandó megtűrni a hátán. Akit akar megtűr, ha nem, hiába zabla, kantár, korbács és sarkantyú, akkor se enged. Ég veled, Keselyüstök! Légy türelemmel. A csata közeledik.
Keselyüstök fölszegte a fejét, s fölnyerített, az istálló beleremegett, s be kellett fogniuk a fülüket. Miután meggyőződtek róla, hogy a jászol tele van, elmentek.
– Akkor gyerünk mi is a magunk jászlához – mondta Beregond, s visszavezette Pippint a Fellegvárba, s tovább, a nagy torony északi ajtajához. Lementek egy hosszú, hideg lépcsősoron, be egy lámpával világított tágas folyosóra. A folyosóban kétoldalt kamrák nyíltak, s az egyik ajtaja nyitva állt.
– Ez az én őrszázadom raktára és éléstára – mondta Beregond. – Üdvözöllek, Targon! – kiáltott be az ajtón. – Még korai az idő, de van itt egy új jövevény, akit az Úr most fogadott a szolgálatába. Messziről érkezett, lóháton, szűkre húzott nadrágszíjjal, ma reggel meg keservesen megdolgozott, így aztán éhes. Adj valamit, ami van!
Kenyeret kaptak, vajat, sajtot és almát – ez utóbbi még télről maradt, ráncos volt, de ép és ízes –, egy bőrflaskában frissen csapolt sört, két fatányért és kupát. Ezt mind berakták egy fonott kosárba, s visszamentek a napra, Beregond kivitte Pippint a bástyaorom nagy kiszögellésének keleti végébe, ahol a lőrésben a párkány alatt kőpad állt. Innét jó kilátás nyílt a reggeli világra.
Ettek és ittak, most Gondorról beszélgettek, az ország szokásairól, az itt dívó életmódról, aztán a Megye került szóba, meg a különös országok, ahova Pippin az útja során eljutott. Minél tovább beszélgettek, Beregond annál jobban elámult, s mind nagyobb csodálkozással bámult a hobbitra, akinek a kőpadról nem ért le a lába, s ha ki akart nézni a lőrésen, még a padon is lábujjhegyre kellett állnia.
– Nem titkolom előtted, Peregrin uram – mondta Beregond –, hogy a mi szemünkben majdnem hogy gyereknek látszol, jó ha kilencéves forma kisfiúnak, s lám, mégis annyi veszélyt kiálltál és annyi csudát láttál, amennyivel még olyan ember is kevés dicsekedhet, akinek ősz a szakálla. Azt hittem, Urunk csak szeszélyből vesz maga mellé, nemes apródjául, a régi királyok módjára, mint mondják. De látom, nem ez a helyzet, s kérlek, bocsáss meg az ostobaságomért.
– Nincs mit – mondta Pippin. – Mert nem is tévedtél olyan nagyot. Hisz a magam népe számítása szerint is alig vagyok több, mint gyerek, s ahhoz, hogy „nagykorú” legyek, amint azt mifelénk mondják, még négy évem hiányzik. De kár rám a szót vesztegetni. Gyere, nézzünk ki, és mondd meg, hogy mi az, amit látok.
A nap egyre magasabbra hágott, s kezdett már fölszállni a völgyben a köd. A maradéka ott úszott el fölöttük a levegőben, az állandósult keleti szél fehér felhőfoszlányokat sodort, tépte, lobogtatta a zászlókat, s a fehér lobogót a fellegvár ormán. Messze lenn, a völgy fenekén, ha a szem vagy tizenöt mérföldet ugrott, a Nagy Folyó csillogott szürkén, északkeletről jövet, aztán nagy ívben délre, majd nyugatra fordult, s végül elveszett a szem elől, elnyelte a csillogó pára. Azon túl vagy százötven mérföldnyire már ott nyúlt el a tenger.
Pippin ott látta a lábánál egész Pelennort, amit innét, a távolból, tanyák, kis falvak, csűrök és istállók tarkítottak, de tehenet vagy más állatot látni se lehetett. A zöld mezőket országutak és dűlőutak keresztezték, mindenütt nagy volt a jövés-menés, szekérsorok tartottak a Nagykapu felé, mások épp kifelé onnét. Olykor egy-egy lovas érkezett, szökött le a nyeregből, és sietett be a kapun. De a legnagyobb forgalom a főúton zajlott, ami a városon kívül délre fordult, majd szűkebb ívben, mint a folyó, megkerülte a hegyeket, és elveszett szem elől. Ez széles volt és kövezett, keleti oldalán széles zöld lovaglósáv, azon túl meg fal szegélyezte. A zöld sávon lovasok vágtattak erre is, arra is, de az utat mintha eltorlaszolták volna a délnek tartó ponyvás szekerek. Ám Pippin hamarosan fölismerte, hogy a forgalom szigorú rendben folyik, a szekerek három sorban vonulnak: szélről a ló vonta gyorsabbak, középen a nagy, ökör vonta, sokszínű fedeles szekerek, s az út nyugati szegélyén a sok kicsi kézikocsi, amit gyalogos emberek húztak.
– Ez az út Tumladen és Lossarnach völgyébe vezet, s onnét Lebenninbe – mondta Beregond. – Ezek már az utolsó szekerek, s az öregeket, gyerekeket, s a muszájból velük tartó asszonyokat viszik a hegyek közé. Mostanra el kellett hagyniuk a kaput, és délre három mérföld hosszúságban föl kell szabadítaniuk az utat: ez a parancs. A szomorú szükség diktálta így. – Fölsóhajtott. – Azok közül, akik most elváltak, talán kevesen látják viszont egymást. S a Városban mindig is kevés volt a gyerek, most meg egyáltalán nincsen... néhány legénykét kivéve, akik nem akartak elmenni, s tán találnak maguknak valami tennivalót: mint az én fiam is.
Egy darabig hallgattak. Pippin aggódva nézett kelet felé, mintha bármelyik pillanatban fölbukkanhatnának a mezőket elözönlő orkok ezrei. – Az ott micsoda? – kérdezte, s az Anduin íve felé mutatott. – Egy másik város, vagy mi?
– Város volt – mondta Beregond –, Gondor fővárosa, amelynek ez csak a vára volt. Osgiliath romjait látod a folyó két partján, a várost az Ellenség egykor réges-régen elfoglalta és fölégette. De abban az időben, mikor Denethor még fiatal volt, visszafoglaltuk: nem azért, hogy lakjunk benne, hanem hogy az előretolt őrhelyünk legyen, s hogy a hidat újjáépítve, hadaink átjussanak a Folyón. Aztán Minas Morgulból kicsaptak a Gonosz Lovasok.
– A Fekete Lovasok? – kérdezte Pippin tágra nyílt szemmel, s tekintete elsötétült a feltámadt régi rémülettől.
– Igen, feketék – mondta Beregond. – Látom, ismered őket, pedig egy szóval sem említetted.
– Ismerem – mondta halkan Pippin –, de szándékosan nem emlegetem őket, mert közel vannak, nagyon közel. – Elhallgatott, s a tekintete elkalandozott a Folyón túlra, ám úgy rémlett, ott nem lát mást, csak roppant, fenyegető homályt. Lehet, hogy hegyek voltak azok a látóhatár szélén, s gerincük fűrészfogait eltompította a jó hatvanmérföldnyi pára, de az is lehet, hogy felhőfalat látott, s azon túl még mélyebb homályt. De már miközben nézte, az a benyomása támadt, hogy a homály növekszik, mélyül, s lassan, nagyon lassan fölfelé száll, hogy elsötétítse a napot.
– Hogy Mordor közel van-e? – kérdezte halkan Beregond. – Igen, amarra. Ritkán nevezzük a nevén, de az a homály örökké ott lebeg a szemünk előtt, néha halványabb, s mintha távolabb lenne, néha sötétebb és közelibb. Most növekszik és sűrűsödik, így hát növekszik a félelmünk és a nyugtalanságunk is. És a Gonosz Lovasok nem egész egy éve visszafoglalták az átkelőhelyet, s a legjobbjaink közül sokakat lemészároltak. Boromir volt az, akinek legalább a nyugati partról sikerült kiszorítania őket, s Osgiliathnak ezt a felét most is mi tartjuk. Egy darabig még. De már várjuk az új támadást. S lehet, hogy ez lesz a háború fő támadása.
– De mikor? – kérdezte Pippin. – Sejtitek legalább? Mert tegnap éjjel láttam a jelzőtüzeket és a lovasfutárokat. És Gandalf azt mondta, ez a jele, hogy kitört a háború. Láthatólag rettenetesen sietett. De most mintha minden lelassult volna.
– Csak mert mindenre fölkészültünk – mondta Beregond. – Ez olyan, mint amikor az ember mély lélegzetet vesz, azelőtt, hogy fejest ugornék.
– Akkor miért égtek éjjel a jelzőtüzek?
– Mert késő akkor kérni segítséget, ha az ostromgyűrű már bezárult – felelt Beregond. – Azt persze nem tudom, hogy az Úr és a kapitányai miről tanácskoztak. Ők sokféleképp juthatnak hírekhez. És Denethor úr nem olyan, mint más ember: ő messzire lát. Van, aki azt mondja, ha egymaga ül a torony tetején, a szobájában, s a gondolatait erre vagy arra hajlítja, akkor a jövőt is képes kiolvasni, s hogy néha az Ellenség gondolataiban is olvas és birokra kél vele. Ettől olyan öreg, és nyűttebb a koránál. De akár igaz, akár nem, Faramir úr nincs idehaza, odaát van a túlparton, valami veszélyes vállalkozáson, s ő biztos, hogy küld haza híreket.
De ha tudni akarod, hogy szerintem miért égtek tegnap éjjel az őrtüzek, én azt mondom, a Lebenninből tegnapelőtt érkezett hírek miatt. Mert egy nagy hajóhad közeledik az Anduin torkolatához, s rajta kalózok a déli Umbarból. Ők már régóta összeszűrték a levet az Ellenséggel, s most lecsapni készülnek az ügye érdekében. Mert ez a támadás elvonja a segítség java részét, amit Lebenninből és Belfalasból várunk, ahol kemény emberek élnek és sokan. Így hát annál többet gondolunk Rohanra, s annál jobban örülünk a győzelmi híreknek, amit ti hoztatok.
– És mégis... – kezdte, majd elhallgatott, fölállt és körülnézett, északra, keletre, délre – ...ami Vasudvardban történt, az figyelmeztetés, hogy hálót szőnek körénk. Ez már nem afféle csetepaté a gázlóknál, nem Ithiliából vagy Anórienből indított alattomos rablótámadás. Ez régóta kitervelt nagy háború, s ebben mi csak egyetlen bábu vagyunk, bármit szól is ehhez a büszkeségünk. Minden mozgásban van, távol-keleten, a Beltengeren túl, ha a jelentéseknek hinni lehet, és északon is, Bakacsinerdőben, meg azon túl is, és délen, Haradban. Most minden birodalom próba előtt áll, megmarad vagy elbukik – s a Homály marad felül.
– Igen, Peregrin uram, nekünk jutott ez a tisztesség: mindig mi viseljük a Fekete Úr gyűlöletének java részét, mert ez a gyűlölet az idő mélyéből és a Tengeren túlról származik: Itt sújt le a pöröly a legkeményebben. S ezért sietett épp ide Mithrandir. Mert ha mi itt elbukunk, ki marad állva?
Pippin nem válaszolt. A nagy falakat nézte, a büszke lobogókat, a napot az égen, majd a keleten gyülekező homályt, s a Homály messzire nyúló ujjaira gondolt: az orkokra az erdőkben és a hegyeken, Vasudvard árulására, a gonosz szemű madarakra, a Fekete Lovasokra még a Megye fasorain túl is – meg a szárnyas iszonyatra, a nazgûlokra. Megborzongott, s a reménye mintha elfonnyadt volna. S épp e pillanatban a nap mintha megrebbent és elsötétült volna, mintha egy sötét szárny takarta volna el. Úgy érezte, szinte már meghallhatatlan kiáltást hall fentről, az égboltról: halvány, de szívszorító, kegyetlen és hideg kiáltást. Elsápadt, és a falnak dűlt.
– Mi volt ez? – kérdezte Beregond. – Megint éreztél valamit?
– Igen – suttogott Pippin. – Ez a bukásunk jele, s végzet árnyéka, egy Gonosz Lovas a levegőben.
– A végzet árnyéka – hagyta rá Beregond. – Félek, hogy Minas Tirith elesik. És következik az éjszaka. S ettől megfagy bennem a vér.
Egy darabig leszegett fejjel üldögéltek egymás mellett. Nem volt egy szavuk sem. Majd Pippin váratlanul föltekintett, s látta, hogy a nap még süt, s a lobogók csapkodnak a szélben. Megrázta magát. – Elmúlt – mondta. Nem, nem szabad kétségbeesni. Gandalf a mélybe zuhant és visszatért, és itt van velünk. Lehet, hogy állva maradunk, ha féllábon is, vagy ha annyi se marad, a térdünkön.
– Jól mondod! – kiáltotta Beregond. Fölállt s föl-alá járkált. – Nem, Gondor még nem pusztult el. Bár a falat lehet, hogy elfoglalja a könyörtelen ellenség, ha hegyet épít előtte a holttestekből: De vannak még más várak, és a hegyekbe vezető titkos alagutak. A remény meg az emlék majd tovább él a rejtett völgyekben, ahol zöldell a fű.
– Mindegy, én akkor is azt szeretném, ha akár így, akár úgy, de az egésznek vége lenne – mondta Pippin. – Én nem vagyok harcos, a csatának még a gondolatát is utálom, a legrosszabb mégis az, hogy állok és várok, és tudom, hogy nem úszhatom meg. Máris milyen hosszú ez a nap! Boldogabb lennék, ha nem csak állnánk és őrködnénk úgy, hogy nem mozdulhatunk és nem mi ütünk először. Azt hiszem, ha Gandalf nincsen, Rohanban sem a mienk az első csapás.
– Ó, látod, pontosan arra tapintottál rá, ami sokaknak fáj! – válaszolta Beregond. – De lehet, hogy mire Faramir hazatér, minden megváltozik. Ő merész, merészebb, mint hiszik, mert manapság nehezen hiszik el, hogy egy kapitány bölcs is lehet, meg járatos a hagyományokat őrző tekercsekben és énekekben. Pedig Faramir ilyen. Talán nem olyan vakmerő és lelkes, mint Boromir, de épp olyan határozott. Bár nem tudom, ő is mit tehetne. Nem támadhatjuk meg a... a túlparti hegyeket. A kardunk nem ér el odáig, s addig nem sújthatunk le, amíg az ellenség nincs kardtávolságra. De akkor aztán nagyot üssünk! – Rácsapott a kardja markolatára.
Pippin ránézett: szálas, büszke és nemes, mint minden ember, akit itt eddig látott, s felcsillan a szeme, ha a csatára gondol. – Sajna, én úgy érzem, a kezem pihekönnyű – gondolta, de nem mondott semmit. – Egy paraszt? – mondta Gandalf. – Lehet, csak nem azon a sakktáblán, amelyiken kéne.

Beszélgettek, amíg csak delelőre nem hágott a nap, s akkor váratlanul megkondult a delet jelző harang, s a Fellegvár megbolydult, az őrszemeket kivéve mindenki ebédelni ment.
– Velem tartasz? – kérdezte Beregond. – A mai napra tán kapsz ebédet a mi konyhánkon. Nem tudom, melyik századhoz osztanak be, vagy hogy az Úr ott tart-e maga mellett. De akkor is szívesen látunk. És jó ha annyi emberrel ismerkedsz meg, amennyivel csak lehet.
– Boldogan megyek – mondta Pippin. – Hogy őszinte legyek, magányos vagyok. Legjobb barátom Rohanban maradt, és se beszélgetnem, se tréfálkoznom nincs kivel. Te vagy a kapitány? Ha igen, s ha befogadsz, szólnál egy jó szót az érdekemben?
– Ugyan már! – nevetett Beregond. – Nem vagyok én kapitány. Se tisztem, se rangom, még csak nagyúr se vagyok, csak közönséges fegyverforgató a Fellegvár őrségének harmadik századában. De a Városban, Peregrin uram, tisztességnek számít, ha valaki Gondor Tornyát őrzi, s meg is becsülik érte.
– Akkor ez több, mint amennyit megérdemlek – mondta Pippin. – Vezess vissza kérlek, s ha Gandalf nincs a szállásunkon, akkor oda megyek, ahová csak kívánod... mint a vendéged, persze.

Gandalf nem volt a szálláson, és üzenetet se küldött, így hát Pippin Beregonddal tartott, és megismerkedett a harmadik Század embereivel. S úgy látszott, hogy ebből legalább annyi megbecsülés áramlott Beregondra is, mint a vendégére, mert Pippint nagyon szívesen látták. A Fellegvárban már sok szó esett Mithrandir útitársáról, s annak hosszú, bizalmas beszélgetéséről a Város Urával, s az a hír járta, hogy a félszerzetek fejedelme jött el Északról, hogy szövetséget s ötezer kardot ajánljon Gondornak. S néhányan azt mondták, hogy ha megjönnek a lovasok Rohanból, mindegyik egy félszerzet harcost is hoz maga mögött, aki talán picike, de annál vitézebb.
Bár Pippin kénytelen volt e reményteli meséket megcáfolni, új rangjától nem szabadulhatott, mert az emberek azt hitték, hogy aki Boromir barátja, s akit Denethor úr megbecsül, arra csak ez illik, megköszönték hát, hogy eljött közéjük, minden szaván csüngtek, mikor idegen földekről mesélt, s kínálgatták, amíg annyit evett, annyi sört megivott, amennyi belefért. Ami azt illeti, csak egy baj volt: hogy Gandalf tanácsa értelmében „óvatosnak” kellett lennie, s nem engedhette szabadjára a nyelvét, mint a hobbitok szokták jó barátok között.

Beregond végül fölállt. – Ég veled – köszönt el. – Napnyugtáig most szolgálatban vagyok, mint itt, azt hiszem, mindenki. De ha magányosnak érzed magad, amint mondtad, talán szívesen ismerkednél a Várossal egy vidám vezető társaságában. A fiam boldogan veled tartana. Derék kölyök, én mondom neked. Ha van kedved hozzá, menj le a legalsó körbe, s keresd meg a Régi Vendégházat, a Rath Celerdaion, a Mézeskészítők utcájában. Ott találod őt, meg más kölyköket is, akik itt maradtak a Városban. Talán találsz olyasmit, amit érdemes megnézned, mielőtt a Nagykaput bezárnák.
Kiment, s nemsokára követték a többiek is. A nap még mindig sütött, bár most már fátyolosan, s ahhoz képest, hogy márciust írtak, még itt, délen is igencsak meleg volt. Pippin álmos volt, de a szállásukat Gandalf nélkül magányosnak érezte, így hát úgy határozott, hogy lemegy és földeríti a Várost. Eltett néhány finom falatot Keselyüstöknek, a ló kegyesen elfogadta tőle, bár látszólag semmiben nem szenvedett hiányt. Majd elindult lefelé egy sor kanyargós utcán.
Az emberek megbámulták, amerre csak ment. Szemtől szembe komolyak voltak és udvariasak, meghajtott fejjel, s a mellükön keresztbe tett kézzel üdvözölték, ahogy az Gondorban szokás, de a háta mögött hallotta, hogy átkiabálnak egymásnak az utcán, hogy itt jön a félszerzetek fejedelme, siessetek és nézzétek meg. Legtöbbjük nem a Közös Nyelven beszélt, de nemsokára legalábbis annyit megtanult belőle, hogy mit jelent az Ernil i Pheriannath, s ebből megtudta, hogy a címe hamarabb ért le a Városba, mint ő.
Végül árkádos utcákon, sok szép, kövezett fasoron át leért a legalsó és legszélesebb körbe, ott elkalauzolták a Mézeskészítők utcájába. A széles utca egyenest a Nagykapuhoz vezetett. Itt talált rá a Régi Vendégházra, erre a szürke, viharvert kőépületre, amelynek két szárnya befelé nyúlt az utcáról s gyepes udvart fogott közre, az udvaron túl sokablakos ház állt, hosszában oszlopos tornác húzódott, s onnét lépcső vezetett le a gyepre. Az oszlopok közt fiúgyerekek játszottak, s mert több gyereket Minas Tirithben Pippin nem is látott, megállt, és megnézte őket. Az egyik megpillantotta őt, nagyot kiáltott, s a gyepen át kirohant az utcára, a többiek meg utána. Ott megállt Pippin előtt, s tetőtől talpig végigmérte.
– Légy üdvözölve! – mondta a gyerkőc. – Te honnét jöttél? Mert nem vagy idevalósi.
– Nem – felelte Pippin –, de azt mondják, most már én is gondori ember vagyok.
– Ugyan! – mondta a gyerkőc. – Akkor itt mi mind felnőtt emberek vagyunk. De hány éves vagy, mondd, és hogy hívnak? Én már tíz vagyok, és mindjárt öt láb magas. Nagyobb, mint te. De az én apám várőr, a legnagyobbak egyike. A te apád micsoda?
– Most melyik kérdésedre feleljek először? – kérdezte Pippin. – Apám Sápkúton földműves, a Megyében, Tukbánya közelében: S majdnem huszonkilenc éves vagyok, jóval több nálad, bár csak négy láb magas, s valószínű, hogy nem is leszek nagyobb, legfeljebb széltiben.
– Huszonkilenc! – mondta a gyerkőc, és füttyentett. – Nohát, akkor te öreg vagy! Öreg, mint Iorlas, a nagybátyám. De fogadni mernék – tette hozzá reménykedve hogy akkor is két vállra tudlak fektetni, vagy fejre tudlak állítani.
– Lehet – nevetett Pippin –, ha hagyom. De az is lehet, hogy én téged. Mert az én kicsi hazámban tudunk ám néhány birkózófogást. Ahol, hadd közöljem veled, én szoktam nagynak és erősnek érezni magam, s én még sose hagytam senkinek, hogy fejre állítson. Így hát ha összeverekszünk, és semmi más nem segít, akkor akár meg is tudlak ölni. Mert ha majd nagyobb leszel, megtanulod, hogy nem mindenki az, aminek látszik, s bár te gyönge legénynek nézel, aki ráadásul idegen is, így hát könnyű préda, engedd meg, hogy figyelmeztesselek: nem vagyok az, én félszerzet vagyok, kemény, merész és gonosz! – Pippin olyan ádáz képet vágott, hogy a gyerkőc hátralépett, de ökölbe szorította a kezét, megvillant a szeme, s már esett is volna neki.
– Megállj! – nevetett Pippin. – Azt se kell mindig elhinni, amit egy idegen mond önmagáról! Én nem vagyok verekedős. De talán mégiscsak úgy volna illendő, hogy aki harcba hívja a másikat, az azt is megmondja, kicsoda.
A gyerkőc büszkén kihúzta magát: – Én Beregil vagyok, a Várőr Beregond fia – jelentette ki.
– Gondoltam – mondta Pippin –, mert hasonlítasz apádhoz. Ismerem, és ő küldött, hogy keresselek meg.
– Akkor miért nem mondtad meg rögtön? – kérdezte Beregil, s arcára egyszerre kiült az elkeseredés. – Ne mondd, hogy megváltoztatta az elhatározását, és mégiscsak elküld a lányokkal! Nem... az nem lehet, mert elmentek már az utolsó szekerek.
– Üzenete azért ennyire nem rossz, ha nem is éppen jó – mondta Pippin. – Azt üzeni, ha történetesen épp nem akarsz fejre állítani, akkor talán megmutatod nekem a Várost, s földeríted szomorú magányomat. S cserébe én is mesélek neked mindenféle távoli országokról.
Beregil összecsapta a tenyerét, és megkönnyebbülten kacagott. – Akkor minden rendben! – kiáltotta. – Gyerünk! Először a Kapuhoz menjünk. Most rögtön.
– Ott mit lehet látni?
– A déli úton napnyugtára várják a külhoni kapitányokat. Gyere velünk, s majd meglátod.

Beregil jó pajtásnak bizonyult, a legjobb pajtásnak azóta, hogy Pippin Trufától elszakadt, s még ki se tették a lábukat, már nevetgéltek és vidáman beszélgettek, ügyet se vetve az emberek kíváncsi pillantásaira. Hamarosan nagy sokadalomban találták magukat, amely a Kapu felé tartott. Pippin sokat nőtt Beregil szemében, amikor megmondta a nevét és a jelszót, s az őr tisztelgett neki, átengedte, s mi több, átengedte vele őt is.
– Ez nagyszerű! – örvendezett Beregil. – Minket, fiúkat, már nem engednek ki a Kapun, csak felnőttek társaságában. Innét majd jobban látunk.
A Kapun kívül nagy sereg ember állt az út s a nagy kövezett térség szélén, ahol valamennyi Minas Tirithbe tartó út összetalálkozott. Mindenki dél felé kémlelt, s a tömeg rövidesen fölmorajlott: – Porzik az út! Jönnek!
Pippin és Beregil átfurakodott a tömegen az első sorba, és várt. Távoli kürtszót hallottak, s úgy hullámzott feléjük az éljenzés, mint az erőre kapó szél. Majd a közelükben harsant fel a kürt, és mindenki ordított körülöttük:
– Forlong! Forlong! – hallotta Pippin.
– Mit mondanak? – kérdezte.
– Forlong jön – magyarázta Beregil. – Az öreg Forlong, a Hájas, Lossarnach ura. Onnét származnak az enyimek is. Hurrá! Itt van! A jó, öreg Forlong!
Elöl egy nagy, vastag lábú ló lépkedett, s a hátán széles vállú, éktelen nagy hasú férfi, öreg, szakálla ősz, de láncinget, fekete sisakot viselt, s a kezében hosszú, nehéz kopját. Mögötte büszke, porlepte férfiak meneteltek, állig fegyverben, vállukon nagy csatabárddal, mind komor képű, de kurtább termetű s barnább, mint bárki ember, akit Pippin eddig Gondorban látott.
– Forlong! – ordított a tömeg. – Hű szívű, hű barát! Forlong! – De amikor a lossarnachiak elvonultak, többen is megjegyezték: – Ilyen kevesen? Kétszázan? Tízszer ennyire számítottunk. Talán a fekete hajóhad híre miatt. Csak a seregük töredékét kockáztatják. De hát a kevés is több, mint a semmi.

És sorra érkeztek a csapatok, mindet megéljenezték, ahogy átvonultak a Kapun, a külhoni embereket, akik eljöttek, hogy a sötét órában Gondor városát védelmezzék, de mind kevesen voltak, mind kevesebben, mint remélték, s mint amennyire szükség lett volna. A Ríngló völgyi emberek gyalog érkeztek, élükön uruk fiával, Dervorinnal: ők háromszázan voltak. Morthond felföldjéről, a Feketegyökér völgyéből eljött a szálfa termetű Duinhír a két fiával, Duilínnal és Derufinnal, s velük ötszáz íjász. Anfalasból, a távoli Hosszumartról, hosszú sor ember érkezett, szedett-vedett társaság, vadászok és pásztorok és falusiak, hitványan fölfegyverezve, kivéve az uruk, Golasgil házanépét. Lamendónból néhány komor hegyilakó, kapitány nélkül. Ethirből halászok, százegynéhányan hagyták ott a bárkáikat. Megjött Hirluin, a Zöld Hegyek Szépe Pinnath Gelinből háromszáz zöld ruhás emberével. S végül a legbüszkébb, Imrahil, Dol Amroth fejedelme, az Úr atyafia, aranyos lobogók alatt, amelyek a Hajó és az Ezüst Hattyú képét viselték, s egy század páncélos lovag szürke paripákon, mögöttük hétszáz fegyveres, énekszóval, mind szálfa termetű, szürke szemű, fekete hajú.
És ezzel kész is, mindent összevetve nem egészen háromezer. Több már nem jön. Bevonultak, s kiáltozásukat, lábdobogásukat elnyelte a város. A bámészkodók csak álltak, némán. Körülvette őket az út pora, mert a szél elült, és nyomott volt az este. Közeledett már a kapuzárás ideje, s a nap vörösen hanyatlott a Mindolluin mögé. A városra leszállt a homály.
Pippin fölnézett, s az volt a benyomása, hogy az égbolt hamuszürke, mintha por- és hamufelhő csüngene fölöttük, amin csak tompán hatol át a fény. De nyugaton a könnyű párát tűzvörösre festette a nap, s a Mindolluin most feketén rajzolódott ki a zsarátnokfoltos parázsvörösön. – Így fullad dühbe egy szép nap! – jegyezte meg Pippin, megfeledkezvén róla, hogy a gyerkőc ott van mellette.
– Hát fog is, ha nem térünk vissza, mire napnyugtát harangoznak – mondta Beregil. – Gyerünk. Már trombitálnak, hogy bezárják a Kaput.

Kéz a kézben siettek vissza a városba, ők mentek be utolsónak a Kapun, mielőtt becsukták volna, s mire megérkeztek a Mézeskészítők utcájába, már minden toronyban ünnepélyesen zengett a harang. Itt is, ott is kivilágosodtak az ablakok, s a házakból meg a fegyveresek szállásairól énekhang hallatszott ki az utcára.
– Hát akkor ég veled – mondta Beregil. – Apámat üdvözlöm, és mondd meg neki, hogy köszönöm a társaságot. És gyere megint, arra kérlek. Szinte azt szeretném, hogy ne lenne háború, mert akkor olyan jól elszórakoznánk. Elmehetnénk Lossarnachba, a nagyszüleimhez, tavasszal olyan szép ott, az erdőben, a mező meg csupa virág. De talán még odamehetünk egyszer együtt. A mi Urunkat soha nem győzik le, és az apám is nagyon vitéz. Ég veled, és várlak!
Elváltak, s Pippin sietett vissza a Fellegvárba. Hosszúnak érezte az utat, kimelegedett és éhes volt, s hamarosan sötét éjszaka lett. Egyetlen csillag sem látszott az égen. Elkésett a vacsoráról az étkezdében, de Beregond nagy örömmel üdvözölte, maga mellé ültette, s a fia felől kérdezgette. Vacsora után Pippin maradt még egy darabig, aztán búcsút vett, mert valami furcsa szomorúságot érzett, s nagyon vágyott Gandalfot viszontlátni.
– Hazatalálsz? – kérdezte Beregond a kis előcsarnok ajtajában, a Fellegvár északi oldalán, ahol álltak. – Sötét éjszaka van, s még ennél is sötétebb lesz, mert parancs érkezett, hogy a városban minden fényt el kell függönyözni, s a falakon sem szabad világítani. És hadd közöljek veled még egy parancsot: holnap reggel jelentkezned kell Denethor úrnál. Félek, hogy nem a harmadik századba osztanak be. De reméljük, hogy még viszontlátjuk egymást. Ég veled, aludj békében!
A szálláson sötét volt, csak egy kicsi mécses égett az asztalon. Gandalfot nem találta ott. Pippinre most még jobban ráült a szomorúság. Fölállt a lócára, s megpróbált kikandikálni, de olyan volt, mintha tintatóba nézne. Leszállt, behúzta az ablaktáblát, és lefeküdt. Egy darabig még ébren hevert, fülelt, hogy nem jön-e Gandalf, aztán álomba merült.
Éjszaka arra ébredt, hogy világos van, látta, hogy Gandalf megjött, fel-alá járkál a szobában a benyíló függönyén túl. Az asztalon több gyertya is égett, és pergamentekercsek hevertek. Hallotta, hogy a mágus felsóhajt, s magában suttog:
– Vajon mikor tér vissza Faramir?
– Nicsak! – mondta Pippin, s kidugta a fejét a függöny mögül. – Már azt hittem, hogy teljesen megfeledkeztél rólam. Örülök, hogy látlak. Hosszú volt a nap.
– De az éjszaka nagyon is rövid lesz – mondta Gandalf. – Vissza kellett jönnöm ide, mert szükségem van egy kis békességre, magányra. Aludj csak az ágyban, amíg még lehet. Napkeltekor majd megint magammal viszlek Denethor úrhoz. Nem, nem napkeltekor, hanem amikor hívat. Mert leszállt a Sötétség. S nincs többé hajnal.

 

 

2. fejezet
A Szürke Csapat távozása

Keselyüstök patadobogása már beleveszett az éjszakába, mire Trufa visszament Aragornhoz. Könnyű kis batyuja volt csak, mert a holmija odaveszett Parth Galennél, s most mindene az a néhány használható holmi volt, amit Vasudvard romjai közt talált. Hasufel hátán már rajta volt a nyereg. Ott állt mellette Legolas is Gimlivel és a lovával.
– Szóval, négyen maradtunk a társaságból – mondta Aragorn. – Együtt kell továbblovagolnunk. De úgy gondoltam, ne menjünk magunkban. A király nyomban indulni akar. A szárnyas árnyék ittjárta óta az éjszaka leple alatt akar visszatérni a hegyek közé.
– S onnét? – kérdezte Legolas.
– Még nem tudom – felelt Aragorn. – Ami a királyt illeti, ő Edorasba készül, a seregmustrára, amit a mostantól számított negyedik napra hívott össze. És ott, gondolom, hírét veszi a háborúnak, s Rohan lovasai továbbvonulnak Minas Tirithbe. De nélkülem, s azok nélkül, akik velem tartanak.
– Mint én! – kiáltott Legolas.
– És vele Gimli is – mondta a törp.
– Nos, ami engem illet – mondta Aragorn –, én még nem látok tisztán. Mert nekem is Minas Tirithbe kell mennem, de nem tudom még, merrefelé. Egy óra múlva indulás.
– Engem se hagyj itt! – mondta Trufa. – Eddig még nem sok hasznomat vetted, de nem szeretném, ha leraknál, mint valami csomagot, amit majd csak akkor szednek föl, mikor mindennek vége. Nem hiszem, hogy a lovasok szívesen bajlódnának velem. Bár a király, az kétségtelen, azt mondta, hogy üljek melléje, ha hazaér a házába, és beszéljek neki a Megyéről.
– Úgy van – válaszolta Aragorn –, s azt hiszem, Trufa, az ő útja lesz a te utad. De ne várd, hogy vidáman végződik. Félek, soká lesz, míg Théoden kényelmesen megülhet Meduseldben.

Hamarosan mind útra készen álltak: huszonnégy ló, Gimli Legolas háta mögött, Trufa Aragorn előtt. S már neki is vágtak nagy fürgén az éjszakának. Alighogy elhagyták a halmokat a Vas folyó gázlójánál, lovas érkezett vágtában a hátvéd felől.
– Uram – jelentette a királynak –, lovasok vannak a hátunkban. Mikor a gázlón átkeltünk, még csak hallani véltem őket, de most már biztosak vagyunk benne. Vad vágtában próbálnak utolérni.
Théoden király azonnal megálljt parancsolt. A lovasok megfordultak, s előreszegezték a lándzsájukat. Aragorn leszállt a lováról, letette Trufát a földre, s kivont karddal odaállt a király lovának fejéhez. Éomer és kísérete a hátukat védte. Trufa talán még soha nem érezte magát ennyire poggyásznak, s azon töprengett, hogy ha harcra kerül a sor, mitévő legyen? Mert tegyük fel, hogy a királyt és maroknyi kísérőjét tőrbe csalják és legázolják, de ő elmenekül a sötétben – fogalma sincs, hol van Rohan mérhetetlen mérföldekre nyúló vad pusztaságain. – Fene aki megeszi! – gondolta, s meghúzta a derékszíját és kivonta a kardját.
A lemenőben lévő holdat egy pillanatra elhomályosította egy elébe úszó felhő, de mindjárt ki is bukkant mögüle. Ekkor meghallották a patadobogást, s már látták is a gázló felől az ösvényen feléjük vágtató fekete alakokat. A holdfény meg-megcsillant fényes lándzsájukon. Nem lehetett megállapítani, üldözőik hányan vannak, de biztos nem kevesebben, mint a király kísérete.
Mikor vagy ötvenlépésnyire voltak, Éomer harsányan elkiáltotta magát: – Megállj! Megállj! Ki az, aki Rohanba lovagol?
Az üldözők nyomban visszafogták a lovaikat. Csönd lett: látták a hold fényében, hogy egy lovas leszáll a nyeregből, s lassan elindul feléjük. Keze fehéren dereng, amint tenyerét a béke jeléül kifelé fordítva magasra emeli, de a király embereinek keze most sem lazult a fegyvereiken. Tíz lépésnyire a lovas megállt. Fekete, magas árny volt. Hangja tisztán csengett.
– Rohanba? Rohant mondtatok? Öröm hallani e szót. Messziről jöttünk, sietve, és Rohant keressük.
– Megtaláltátok – mondta Éomer. – Azóta, hogy a gázlón átkeltünk, Rohan földjét tapossátok. De ez Théoden király birodalma. S az ő engedélye nélkül Rohanba senki se léphet. Kik vagytok? És miért e sietség?
– Én a dúnadán Halbarad vagyok, az északi kósza! – kiáltotta az ember. – S egy bizonyos Arathorn fia Aragornt keresünk, mert úgy hallottuk, itt van, Rohan földjén.
– Akkor őt is megtaláltad! – kiáltotta Aragorn. Lova kantárát átadta Trufának, a jövevényhez futott, és megölelte: – Halbarad! – mondta. – Ha van öröm, amire nem számítottam, hát ez az.
Trufa megkönnyebbülten sóhajtott fel. Már-már azt hitte, ez Szarumán utólagos cselfogása, akkor üt rajta a királyon, mikor épp kevesen vannak körülötte, de láthatólag semmi szükség nem volt rá, hogy életüket adják Théoden királyért, legalábbis még nem. Hüvelyébe lökte a kardját.
– Minden rendben – mondta Aragorn, s hátrafordult. – Ők az én fajtám, abból a távoli országból, ahol laktam. De hogy miért jöttek, s hányan, azt majd Halbarad mondja el nekünk.
– Harmincad magammal jöttem – mondta Halbarad. – Ennyi embert tudtam nagy sietve összeszedni. De velük van a két tünde-testvér, Elladan és Elrohir, aki mindenáron el akart jönni a háborúba. Mikor a hívó szavatok elért, vágtattunk, ahogy az erőnkből tellett.
– De hát én nem hívtalak titeket – mondta Aragorn –, csak gondolatban. Gondolataim gyakran jártak nálad, s még soha annyit, mint ma éjszaka, de üzenni nem üzentem. Vajon ki üzenhetett? Akárki volt, jól tette. Sietős út után és nagy veszedelemben találtatok ránk. Ha a király megengedi, tartsatok velünk.
Théoden igazán örült a hírnek. – Nagyszerű! – mondta. – Ha honfitársaid egy kicsit is hasonlítanak rád, Aragorn uram, akkor harminc ilyen lovag akkora erő, amit nem lehet létszámra mérni.
A lovasok tehát elindultak, s a dúnadánokkal lovagolt egy darabig Aragorn is, azután, hogy elmondták Észak és Dél híreit, Elrohir így szólt hozzá:
– Atyámtól hoztam üzenetet neked: – „A napok fogyatkoznak. Ha sietős az utad, ne feledd a Holtak Ösvényét.”
– Napjaim már eddig is kurtának tetszettek, hogy vágyaimat valóra váltsam – felelt Aragorn. – De a dolgom ugyancsak sietős kell legyen, hogy azt az utat válasszam.
– Hogy mennyire sietős, az hamarosan kiderül – mondta Elrohir. – De itt, a nyílt úton, ne váltsunk erről több szót.
Akkor Aragorn Halbaradot kérdezte: – Mi az, rokon, amit a kezedben tartasz? – Mert rögtön szemet szúrt neki, hogy Halbarad lándzsa helyett hosszú rudat hord, amolyan kopjafélét, amit fekete szövet burkol szorosan, s szíjjal van át- meg átkötve.
– Ez Völgyzugoly Úrnőjének ajándéka, s neked hozom – felelt Halbarad. – Maga készítette, titokban, s a készítése soká tartott. De ő is üzent neked: „A napok fogyatkoznak. Vágyaink vagy teljesülnek, vagy minden vágynak vége. Tehát elküldöm, amit neked készítettem. Ég veled, Tündekő!”
És Aragorn azt mondta: – Már tudom, mi az. Őrizd még helyettem egy darabig! – Azzal megfordult, szeme elkalandozott északra a roppant csillagos égbolt alatt, aztán elhallgatott, s az éjjel, amíg úton voltak, többet nem is szólt.

Az éjszaka elkopott már, s keleten szürkült, mire megérkeztek a Völgykatlanba, majd vissza Kürtvárba. Le akartak feküdni, pihenni egy keveset, hogy utána tanácsot tartsanak.
Trufa aludt, amíg Legolas és Gimli föl nem rázta. – Hasadra süt a nap – mondta Legolas. – Mindenki fenn van már, és teszi a dolgát. Gyerünk, Álomszuszék úr, nézd meg a várat, amíg még lehet.
– Csata volt itt három napja – mondta Gimli. – Mi Legolasszal versenyre keltünk, s én csak egyetlen orkkal győztem. Gyere, hallgasd meg, hogy volt. És Trufa, micsoda barlangok vannak itt, miféle csudabarlangok! Legolas, nincs kedved rá?
– Ugyan! Időnk nincs – mondta a tünde. – Ne rontsuk el sietséggel az élvezetet! Szavamat adtam, hogy visszajövök veled, ha megint beköszönt a béke és a szabadság. De mindjárt dél, és úgy hallom, eszünk, és megyünk tovább.
Trufa föltápászkodott, nagyot ásított. Ez a néhány órácska alvás korántsem volt elég neki: fáradt volt, és ugyancsak levert. Hiányzott neki Pippin, s úgy érezte, mindenkinek a terhére van, mindenki csak tervezgetett, hogy mielőbb végezzen valamivel, amit ő nem is értett teljesen: – Aragorn hol van? – kérdezte.
– A vár felső termében – felelt Legolas. – Se nem pihent, se nem aludt, gondolom. Már órákkal ezelőtt fölment, azt mondta, gondolkodnia kell, s csak a rokona, Halbarad ment vele, de valami sötét kétely és gond ül rajta.
– Ezek az újonnan jöttek furcsa egy társaság – mondta Gimli. – Tagbaszakadtak és méltóságteljesek, a rohani lovasok majdnem hogy kisfiúk mellettük, arcuk, mint a viharvert szikla, akárcsak Aragorné. S hallgatagok.
– De ha a szájukat kinyitják, udvariasak, mint Aragorn – mondta Legolas. – És Elladant meg Elrohirt elfeledtétek? A ruházatuk nem olyan komor, mint a többieké, szépek és kellemes szavúak, amint az tünde-urakhoz illik, ezen persze nincs mit csudálkozni, lévén, hogy a völgyzugolyi Elrond fiai.
– Miért jöttek? Nem hallottátok? – kérdezte Trufa. Felöltözködött, vállára kanyarította szürke köpönyegét; hárman együtt elindultak a vár romkapuja felé.
– Hívásnak engedelmeskedtek, úgy hallom – mondta Gimli. – Üzenet érkezett Völgyzugolyba, amely így szólt: „Aragornnak szüksége van a rokonaira. Vágtassanak a dúnadánok Rohanba!” – De hogy az üzenet kitől érkezett, afelől maguknak is kétségeik vannak. Én azt mondom, Gandalf küldte.
– Nem. Galadriel – mondta Legolas. – Vajon nem ő beszélt-e Gandalf szájával az északról jött Szürke Csapatról?
– Úgy ám! Igazad van! – mondta Gimli. – Az Aranyerdő Úrnője. Aki olvas a szívekben és a vágyak ismerője. Miért ne kívánnánk hát mi is, hogy jöjjenek ide néhányan a mieink közül, Legolas?
Legolas megállt a kapu előtt, csillogó szemét északra és keletre fordította, szép arca gondterhelt volt: – Nem hiszem, hogy bárki is eljöhetne közülünk – mondta. – Nem kell lóra ülniük, hogy háborúba menjenek, a háború ment el az ő földjükre.

Egy darabig sétálgattak, a csata egyik-másik fordulatáról beszélgettek, lementek a betört kaputól a rétre, az út mellé, az elesettek sírhalmáig, onnét tovább a Helm Árkáig, s lenéztek a Völgykatlanba. A Holthalom már ott állt, feketén, magasan, kövekkel borítva, s jól lehetett látni körülötte a huornok roppant lábnyomait a gyepen. A dúnföldiek és a vár őrségéből jó néhányan az árkon, a réten vagy azon is túl a megviselt falon dolgoztak, valahogy minden mégis furcsamód csöndes volt, az elgyötört völgy megpihent a vihar után. Ők hárman hamarosan visszafordultak, s elmentek ebédelni a vár lovagtermébe.
A király már ott volt, s mikor beléptek, odahívta Trufát, és maga mellé ültette. – Nem így szerettem volna – mondta Théoden –, mert ez a vár itt nemigen hasonlít edorasi szép házamhoz. S a barátod elment, pedig neki is itt volna a helye. De lehet, hogy hosszú idő eltelik, amíg együtt ülhetünk Meduseld asztalánál, ti meg én, hiszen most ha visszatérünk, nem lesz időnk lakomázni. De hagyjuk ezt! Együnk, igyunk, beszélgessünk, amíg lehet. Te velem lovagolsz majd.
– Igazán? – mondta Trufa meglepve és örvendezve. Az gyönyörű lenne! – Még soha hálásabb nem volt nyájas szóért. – Félek, hogy mindenkinek csak az útjában vagyok – dadogta –, pedig szeretném megtenni, ami tőlem telik.
– Ezt nem kétlem – mondta a király. – Fölnyergeltettem a számodra egy jó hegyi pónit. Azokon az utakon, amerre most megyünk, elvisz olyan gyorsan, mint bármi más ló. Mert a városból most hegyi ösvényre térünk, s Edorasba Dúnhargon át megyünk, ahol Éowyn úrnő vár. S te leszel a fegyverhordozóm. Akad itt a várban olyan hadiszerszám, ami a fegyvernököm méretéhez illik, Éomer?
– Itt szegény a fegyvertárunk, uram – felelt Éomer. – Egy könnyű sisakot talán találunk, ami nem lesz neki nagy, de a termetéhez illő páncélunk, kardunk nincsen.
– Kardom az van – mondta Trufa. Lecsúszott a székből, és fényes kis kardját kivonta fekete bőrhüvelyéből. Egyszerre elöntötte a szeretet az öregember iránt, fél térdre ereszkedett, és megcsókolta a kezét. – A megyebeli Trufiádok öledbe fektetheti-e a kardját, Théoden király? – kiáltotta. – Ha kívánod, fogadd el a szolgálatomat.
– Boldogan elfogadom – felelt a király, hosszú, öreg kezét a hobbit barna fejére tette, s azt mondta: – Állj fel, Trufiádok, rohani nemes Meduseld udvarából! – mondta: – Vedd a kardodat, és forgasd szerencsével.
– Atyámként szolgállak – fogadta meg Trufa.
– Egy kis ideig még – mondta rá Théoden.
Még beszélgettek az asztalnál, mígnem Éomer váratlanul szólásra emelkedett. – Közel az óra, mikor indulnunk kell, uraim – mondta. – Szólaltassam meg a kürtöket? De hol van Aragorn? Széke üres, és ő nem evett.
– Készüljünk fel az indulásra – mondta Théoden –, s üzenjünk Aragorn úrnak, hogy ideje készülődnie.
A király a testőreivel és Trufával az oldalán a vár kapujából lement oda, ahol a lovasok gyülekeztek a réten. Sokan már nyeregbe szálltak. Nagy csapat volt, a király ugyanis csak egy kis őrséget hagyott a várban, akit nélkülözni tudtak, az mind Edorasba készült, a fegyverszámlálásra. Ezer lándzsás már az éjszaka ellovagolt, de még mindig volt vagy ötszáz ember, aki a királlyal tartott, javarészt Nyugathalom mezőiről és völgyeiből.
A kószák valamivel távolabb ültek, mind nyeregben, szótlanul, hadirendben, lándzsával, íjjal, karddal fölfegyverkezve. Vállukon sötétszürke köpeny, a csuklya a sisakjukra húzva. Lovaik markosok, büszkék, de a szőrük durva szálú, csak egy ló állt lovas nélkül, Aragorné. Északról hozták, a neve Roheryn. Fegyvereiken, lószerszámaikon sem arany, sem drágakő, se más szép cifraság nem csillogott, a lovasok sem viseltek sisakdíszt, címert, csak a köpenyük bal vállán sugaras csillag formájú kapcsot. A király felült lovára, Hósörényre, s oldalán Trufa is nyeregbe szállt, az ő lovát Stibbának hívták. Ekkor lépett ki Éomer a kapun, vele Aragorn, Halbarad, kezében a fekete szövetbe tekert rúd, s még két magas férfi, de se nem fiatal, se nem öreg: Elrond két fia, olyan hasonlóak, hogy senki sem tudta megmondani, melyik melyik: mindkettő fekete hajú, mindkettő szürke szemű, arcuk szép tünde-arc, s mindkettőn fényes páncél az ezüstszürke köpönyeg alatt. Mögöttük Legolas és Gimli. De Trufa csak Aragornt nézte, annyira megváltozott: mintha egyetlen éjszaka alatt sok-sok év súlya nehezedett volna rá. Arca komor volt, szürke és kimerült.
– Csupa gond a lelkem, uram – mondta, s megállt a király lova előtt. – Különös szavakat hallottam, s a távolban új veszedelmeket láttam. Sokáig küszködtem gondolataimmal, s most attól félek, meg kell változtatnom úticélomat: Mondd, Théoden, ha most Meduseldbe lovagolsz, mikorra érsz oda?
– Most dél múlt egy órával – felelte Éomer. – A mostantól számított harmadik estére kell az Erődhöz érnünk. Akkor épp egy napja lesz, hogy a hold megtelt, s másnap a király megtartja az elrendelt mustrát. Ha össze akarjuk gyűjteni Rohan teljes erejét, ennél jobban nem siethetünk.
Aragorn egy pillanatig hallgatott – Három nap mormolta –, s Rohan még csak akkor kezdi megmustrálni a seregeit. De megértem, hogy ezt már nem lehet siettetni. – Fölnézett, s látszott, hogy döntött: arca már nem volt annyira gondterhelt. – Akkor, engedelmeddel, uram, meg kell változtatnom a magamra s az enyimekre vonatkozó elhatározásomat. A magunk útján kell elindulnunk, s immár nyíltan. Számomra letelt a rejtőzés ideje. Egyenesen keletnek lovagolok, a legrövidebb úton, a Holtak Ösvényén.
– A Holtak Ösvényén! – mondta Théoden, és megremegett. – Miért említed őket? – Éomer megfordult, s Aragornra nézett, s Trufának úgy rémlett, hogy a hallótávolságnyira nyeregben ülő lovasok elsápadnak. – Ha valóban van ilyen ösvény – mondta Théoden –, a kapuja Dúnhargban van, de azt eleven ember nem lépi át.
– Ó, jaj, Aragorn barátom! – szólt Éomer. – Én azt reméltem, hogy együtt lovagolunk a háborúba, de ha te a Holtak Ösvényét keresed, útjaink elválnak, s nem valószínű, hogy valaha is találkoznánk még e nap alatt.
– Én akkor is ezt az utat választom – mondta Aragorn. – De azt mondom neked, Éomer, a csatában még összetalálkozunk, ha Mordor minden serege áll is közibénk.
– Cselekedj, amint kívánod, Aragorn uram – egyezett bele Théoden. – Neked talán az a végzeted, hogy a lábad különös ösvényeket tapodjon, amelyeket másé nem merészel. Fáj elválnom tőled, s így az erőm is csökken, de akkor is neki kell vágnom a hegyi ösvényeknek, tovább nem késlekedhetem. Ég veled!
– Ég veled, uram! – búcsúzott Aragorn. – Nagy hír kísérjen utadon! Ég veled, Trufa. Jó kezekben hagylak, jobb kezekben, mint remélni mertük, amikor a Fangornban orkokra vadásztunk. Legolas és Gimli még velem vadászik, de rólad sem feledkezünk meg!
– Ég veletek! – mondta Trufa. Többet nem tudott kinyögni. Nagyon picinek érezte magát, megzavarták, nyomasztották e komor szavak. Pippin elfojthatatlan vidámsága jobban hiányzott neki, mint valaha. A lovasok már készen álltak, lovaik nyugtalanul dobogtak, azt kívánta, bár indulnának, s lennének túl már az elváláson.
Théoden odaszólt Éomernek, Éomer fölemelte a kezét, és kiáltott valamit: a lovasok útnak indultak. Átlovagoltak az Árkon, le a Völgykatlanba, ott keletnek fordultak, egy olyan ösvényre, amely egy mérföld hosszat a hegy lábánál kanyargott, majd belevágott a hegyek közé, és eltűnt a szem elől. Aragorn az Árokhoz lovagolt, s szemmel kísérte őket, míg csak a király emberei a völgykatlan mélyére nem értek. Aztán Halbaradhoz fordult.
– Hárman lovagolnak ott, akiket szeretek, s nem a legkisebbet a legkevésbé – mondta. – Nem tudja, útja végén mi vár rá, de ha tudná is, tovább menne.
– A Megye népe kicsi nép, de érdemes nép – helyeselt Halbarad. – Nem is tudja, mit fáradoztunk a határa védelmében, de ezért egy csöppet sem neheztelek rájuk.
– A mi sorsunk most össze van szőve – mondta Aragorn. – S lám, mégis el kell válnunk. Nos, eszem egy keveset, aztán indulás. Jöjjetek, Legolas és Gimli! Amíg eszem, beszélgetnünk kell.
Mindhárman visszamentek a várba, de Aragorn jó darabig némán ült az asztalnál, a másik kettő meg arra várt, hogy ő szólaljon meg. – Mondd ki! – törte meg a csöndet nagy sokára Legolas. – Beszélj, és nyugodj meg, rázd le magadról az árnyat. Mi történt azóta, hogy e komor várba hajnali szürkületkor visszatértünk?
– Olyan küzdelmet vívtam, ami számomra valamivel nehezebb volt, mint a kürtvári csata. Belenéztem Orthanc kövébe, barátaim.
– Belenéztél abba az átkozott varázskőbe? – kiáltott fel Gimli, arcán döbbent meglepetéssel. – Csak nem beszéltél... vele? Még Gandalf is félt a találkozástól.
– Elfelejted, kivel beszélsz – mondta Aragorn, s megvillant a szeme. – Tán nem nyilvánítottam ki nyíltan a címemet Edoras trónjának örököse előtt? Mitől félsz, mit mondtam neki? Nem, Gimli – mondta gyöngédebb hangon, s a komorság eltűnt az arcáról, s most csupán olyannak látszott, mintha sok éjszakát gyötrődött volna át álmatlanul. – Nem, barátaim, én vagyok a Kő törvényes gazdája, s jogom van rá, erőm is, hogy használjam, vagy legalábbis én úgy ítélem meg, hogy van. Jogomhoz nem fér kétség. S erőm is volt elég... épp hogy elég.
Mély lélegzetet vett. – Keserű küzdelem volt, s fáradsága lassan múlik. Egy szót sem szóltam hozzá, s a végén a Követ a magam akaratához hajlítottam. Már ezt is nehezen fogja elviselni. És látott engem. Úgy van, Gimli uram, látott engem, de más öltözékben, mint amiben te látsz itt most. Ha ez segítségére lesz, helytelenül cselekedtem. De nem hiszem. Az a tudat, hogy én élek, s hogy itt járok ezen a földön, önmagában is csapás számára, ezt merem állítani, hisz ezt mindeddig nem tudta. Orthanc szeme nem látott át Théoden páncélján, de Szauron nem felejtette el Isildurt és Elendil kardját. És most, nagy tervei megvalósításának órájában, felbukkan Isildur örököse és a Kard, mert megmutattam neki az ő ellene újrakovácsolt pengét. Annyira még nem hatalmas, hogy fölötte állna minden félelemnek, és most rágja a kétely.
– De akkor is, roppant birodalmon uralkodik – aggódott Gimli –, s most annál gyorsabban lecsap.
– Az elsietett csapás gyakran félrecsúszik – mondta Aragorn. – Nekünk kell szorongatnunk az Ellenséget, s nem várhatjuk többé, hogy ő lépjen elsőnek. Értsétek meg, barátaim, mikor úrrá lettem a Kövön, sok mindent megtudtam. Láttam, hogy Gondort, mely nagy erőt vont össze Minas Tirith védelmében, nagy és váratlan veszély fenyegeti délről. Ha ezt nem sikerül ügyesen kivédeni, úgy vélem, a Város tíz napon belül elesik.
– Akkor el fog esni – mondta Gimli. – Mert miféle segítséget küldhetnénk oda, s hogy érne oda idejében?
– Nincs, akit odaküldhetnénk segítségül, tehát kénytelen vagyok magam menni – felelte Aragorn. – De egyetlenegy olyan út vezet át a hegyeken, amelyen azelőtt juthatok le a partra, hogy minden elveszett volna. És ez a Holtak Ösvénye.
– A Holtak Ösvénye? – kérdezte Gimli. – Baljós név, s Rohan emberei nemigen kedvelik, azt látom. Eleven lény végigmehet rajta úgy, hogy oda ne vesszen? S még ha átjutsz is rajta, ilyen kevesen hogy tudják kivédeni Mordor csapásait?
– Mióta a rohírok itt élnek, eleven lény még nem ment át az úton – mondta Aragorn. – Zárva volt előttük. De Isildur örököse, ha meri, e sötét órában használhatja. Ide hallgassatok! Elrond fiai Völgyzugolyból, az apjuktól, aki a hagyományok legnagyobb ismerője, ezt az üzenetet hozták: „Mondjátok meg Aragornnak, hogy ne feledje a Látó szavait és a Holtak Ösvényét.”
– És melyek voltak a Látó szavai? – kérdezte Legolas.
– Malbeth, a Látó, Arvedui, Fornost utolsó királya idejében, imigyen szólt:

 

Hosszú árny hever ország hosszán,
sötétség nyugat-seprő szárnya.
Remeg a Torony: királykriptákhoz
végzet közelít. Kelnek a Holtak,
mert jön az esküszegők órája:
Erech Kövénél állnak megint majd,
kürt a hegyek közt harsan, hallják.
Kié e kürt majd? Ki hívja őket,
félhomályból, feledett népet?
Kinek esküdtek, örököse annak.
Északról érkezik, szükség űzi:
Holtak Ösvényének Kapuján át.

 

– Sötét út, az kétségtelen – mondta Gimli –, de nem sötétebb, mint számomra ezek a sorok.
– Ha érteni fogod, arra kérlek, tarts velem – mondta Aragorn –, mert nekem ezen az úton kell most végigmennem. De nem örömmel, csak a szükség kényszerít rá. Így hát csak akkor kívánom, hogy velem jöjjetek, ha szabad akaratotokból teszitek, hiszen az úton fáradalom és félelem vár, sőt lehet, hogy annál is rosszabb.
– Veled tartok, a Holtak Ösvényén, s ahova az vezet, akárhová – mondta Gimli.
– Én is – csatlakozott hozzá Legolas –, mert én nem félek a halottaktól.
– Remélem, harcolni az elfeledett nép még nem felejtett el! – mondta Gimli –, különben nem tudom, minek zaklatnánk.
– Majd megtudjuk, ha Erechbe értünk – mondta Aragorn. – Az eskü, amit megszegtek, az volt, hogy harcolnak Szauron ellen, ha tehát az esküjüket teljesíteni akarják, harcolniok kell. Mert Erechben még mindig áll egy fekete kő, amit, mint mondják, Isildur vitt oda Númenorból, egy hegy tetején állította fel, s Gondor uralmának kezdetén arra esküdtek szövetséget neki a Hegyek királyai. Amikor Szauron visszatért, s a hatalma megint megnőtt, Isildur zászló alá szólította a hegyi embereket, hogy eleget tegyenek esküjüknek, de ők nem álltak kötélnek: mert a Sötét Esztendőkben Szauront tisztelték.
Ekkor Isildur azt mondta a királyuknak: – Te léssz az utolsó király. S ha Gondor hatalmasabbnak bizonyul, mint a te Fekete Gazdád, teljesüljék be rajtatok az átok: ne nyugodjatok, sem te, sem a néped, amíg eskütöknek eleget nem tesztek. Mert ez a háború számtalan esztendeig eltart, s mielőtt még véget érne, még egyszer tettre szólítanak titeket. – Ők pedig elmenekültek Isildur haragja elől, s nem merészkedtek elő, hogy Szauron oldalán harcoljanak a háborúban, bevették magukat a hegyek titkos zugaiba, senki emberrel nem érintkeztek, s lassan fogytak a csupasz hegyek között. És a félelem az Álmatlan Holtaktól ott lebeg Erech hegyei és minden olyan hely fölött, ahol ez a nép lakozott. Nekem most mégis arra kell mennem, mert eleven ember nincs, aki nekünk segíthetne.
Fölállt. – Indulás! – kiáltotta, kardot rántott, s a kardja megvillant a vár homályos csarnokában. – Erech Kövéhez! Megkeresem a Holtak Ösvényét! Aki akar, tartson velem!
Legolas és Gimli egy szót sem szólt, csak fölállt, s követte őt. A réten ott vártak mozdulatlanul és némán a csuklyás kószák. Legolas és Gimli fölült a lovára. Aragorn fölpattant Roheryn nyergébe. Halbarad fölemelte hatalmas kürtjét, hangja visszhangot vert a Helm-szurdokban, a lovak megugrottak, s dübörögve zúdultak le a Völgykatlanba, s az emberek, akik ott maradtak a sáncon vagy a várban, döbbenten bámulták őket.

S miközben Théoden lassan vonult a hegyi ösvényeken, a Szürke Csapat fürgén átvágtatott a síkságon, s másnap délután már Edorasban volt, ott rövid időre megállt, mielőtt bevágott volna a völgybe, így hát épp sötétedésre ért Dúnhargba.
Itt Éowyn úrnő köszöntötte őket, s örvendezett jöttüknek, mert soha nagyszerűbb férfiakat nem látott még, mint a dúnadánok és Elrond két fia, de a szeme mégis majdnem mindig Aragornon időzött. S mikor társaságban vacsorához ültek és beszélgettek, az úrnő meghallgatta mindazt, ami Théoden távozta óta történt, hisz eddig csak töredékes hírekből értesült minderről, s mikor meghallotta, hogy esett a nagy csata a Helm-szurdokban, s hogyan mészárolták le ellenségeiket, hogyan rontott ki Théoden a lovagjaival, szeme lázasan csillogott.
De végül azt mondta: – Urak, fáradtak vagytok, aludjatok hát akkora kényelemben, amekkorát nagy sietve nyújtani tudok. De holnap tisztességesebb szállást kerítek számotokra.
Aragorn azonban így válaszolt: – Úrnőm, miattunk ne legyen semmi gondod: Bőven elég, ha ma éjjel itt elalhatunk, s holnap megreggelizhetünk. Mert nagyon sürget az idő, s holnap hajnalfénnyel indulunk.
Az úrnő rámosolygott, s így felelt: – Szép volt tőled, uram, hogy mérföldekre kitértél az utadról, csak hogy Éowynnek hírt hozz, s szót válts vele száműzetésében.
– Nincs ember, aki ezt az elvesztegetett időnek tekinthetné, úrnőm – mondta Aragorn –, de meg kell mondanom, nem tértem volna be hozzád, ha nem erre, Dúnharg felé vezet az utam.
Látszott, hogy az úrnő nem szívesen mondja, amit mondania kell: – Akkor, uram, eltévedtél, mert a Hargvölgyből nem visz út se keletre, se délre, s legjobb, ha visszafordulsz arra, amerről jöttél.
– Nem, úrnőm – mondta ő –, nem tévedtem el, mert én már akkor is jártam itt, mikor te még meg se születtél, hogy boldoggá tedd ezt a földet. Ebből a völgyből egy út vezet ki, s én arra indulok. A Holtak Ösvényén.
Az úrnő kőbálvánnyá meredt, úgy bámult rá, arca elfehéredett, s jó ideig szólni sem tudott. Hallgatott mindenki más is. – De Aragorn – mondta végtére –, neked az a dolgod, hogy a halálod keressed? Mert mást azon az úton nem találsz. Azok ott nem tűrik az eleven embert.
– Engem tűrni fognak – felelt Aragorn. – És én mindenképpen megkockáztatom. Arra visz az utam.
– Ez őrültség – vitatkozott vele az úrnő. – Hisz ezek itt mind bátor és nagy hírű férfiak, nem vezetheted őket az árnyak közé. Könyörgök, maradj, és lovagolj hadba a bátyámmal, akkor mindannyiunk szíve felvidul, és reményeink is földerülnek.
– Nem őrültség, úrnőm – mondta Aragorn –, mert én a számomra kijelölt úton indulok el. Aki meg velem tart, szabad akaratából teszi, ha itt kíván maradni, hogy a rohírokkal menjen a csatába, ám tegye. De én, ha kell, egyedül vágok neki a Holtak Ösvényének.
Több szó nem esett, de Éowyn úrnő szeme továbbra is Aragornon csüngött, s a többiek látták, hogy nagyon szenved. Végül fölálltak, elbúcsúztak az úrnőtől, megköszönték a gondoskodást, és elmentek, hogy lepihenjenek.
De amikor Aragorn odaért a kamrához, ahol Legolasszal és Gimlivel együtt szállást kaptak, s két társa bement, utánament Éowyn úrnő, és szólította. Ő megfordult, s meglátta az úrnő derengő alakját a sötétben, mert fehér ruhát viselt, a szeme azonban égett.
– Aragorn – kérdezte –, miért mégy azon a gyilkos úton?
– Mert muszáj – felelte. – Mert csak így remélhetem, hogy kivehetem a részemet a Szauron ellen vívott háborúból. Nem én választottam ezt a veszélyes útvonalat, Éowyn. Ha ott lehetnék, ahova a szívem húz, akkor most messze északon, Völgyzugolyban kóborolnék.
Éowyn egy darabig hallgatott, mintha azon töprengene, hogy ez mit jelent. Majd váratlanul rátette a kezét Aragorn karjára. – Szigorú vagy és határozott – mondta –, s a férfiak így szereznek nevet maguknak. – Elhallgatott. – Uram – folytatta nagy sokára –, ha muszáj menned, hadd lovagoljak a kíséretedben. Halálosan unom, hogy itt lapítsak a hegyek között, s arra vágyom, hogy szembenézzek a veszedelemmel.
– Kötelességed, hogy a népeddel maradj – mondta Aragorn.
– Folyton a kötelesség, mást se hallok! – kiáltotta Éowyn. – Vajon nem Éorl házából származom-e? Mi vagyok hát, harcosok leánya vagy szárazdada? Elég soká támogattam tántorgó lépteket. S minthogy már nem tántorognak, tán nincs jogom az életemet úgy élni, ahogy nekem tetszik?
– Ezt kevesen tehetik tisztességgel – felelt Aragorn: – De ami téged illet, úrnőm: te elfogadtad a megbízatást, hogy kormányozod a népet, amíg urad hazaér. Ha nem téged választanak, hanem egy vezér vagy kapitány ülne ezen a helyen, ő sem lovagolhatna el, akár unja a megbízatását, akár sem.
– Miért kell mindig engem választaniuk? – fakadt ki Éowyn keserűen. – Miért kell nekem mindig itt maradnom, ha a lovagok harcba indulnak, miért mindig én őrizzem a házat, amíg ők nevet szereznek, én meg ággyal, étellel várjam őket, ha hazatérnek?
– Eljöhet az idő hamarosan, mikor nem tér vissza közülük senki. S akkor lesz szükség igazán a vitézségre, ami nem ad nevet, senki nem emlékszik a tettekre, amelyeket otthonaitok védelmében hajtottatok végre. De a tett attól, hogy nincs ki dicsőítse, éppolyan vitéz tett marad.
S Éowyn így felelt: – Minden szavadnak egy a vége: nő vagy, őrizd a házat. S ha a férfiak a csatában mind hősi halált halnak, neked tűrnöd kell, hogy benn égj a házban, mert a férfiaknak többé nem kell a ház. De én Éorl házából származom, és nem vagyok cseléd. És megülöm a lovat, és jól forgatom a kardot, s nem félek se fájdalomtól, se haláltól.
– Akkor mitől félsz, úrnőm? – kérdezte Aragorn.
– A kalitkától – felelte. – Attól, hogy rácsok mögött maradjak, míg csak a megszokás és a kor el nem fogadtatja őket, s a nagy tettek lehetősége el nem múlik, hogy már eszembe se jut, s már nem is vágyom rá.
– S nekem mégis azt a tanácsot adtad, hogy ne kockáztassam meg az általam választott utat, mert az veszélyes.
– Tanácsot azt adhatunk másnak – mondta az úrnő. – De én nem azt mondtam, hogy a veszélytől menekülj, hanem hogy a csatába lovagolj, ahol a kardod győzelmet arat, és te hírnevet szerzel. Képtelen vagyok elnézni, hogy ami ragyogó és nagyszerű, azt szükségtelenül vesse el magától valaki.
– Én is – mondta Aragorn. – Tehát azt mondom neked: maradj! Mert téged a kötelesség most nem délre szólít.
– A többieket sem, akik veled mennek. Csak azért mennek, mert nem akarnak elszakadni tőled... mert szeretnek téged. – Megfordult, és beleveszett a sötétségbe.

Mikor a hajnal fénye már fenn volt az égen, de a nap még nem bújt elő keleten a magas hegyek közül, Aragorn már készen állt az indulásra. Csapata nyeregben ült, s már ő is épp lóra szállni készült, mikor Éowyn úrnő kijött, hogy búcsút vegyen tőlük. Ruhája, mint a lovasoké, derekán kard. Kezében kupát tartott, ajkához emelte, ivott egy kortyot, és gyors utat kívánt nekik, aztán a kupát átnyújtotta Aragornnak, ő is ivott s azt mondta: – Ég veled, Rohan úrnője! Jó szerencsédre, házad és néped boldogulására. Mondd meg a bátyádnak: az árnyakon túl viszontlátjuk egymást.
Gimli és Legolas, aki ott állt a közelében, látta, hogy Éowyn, a nagyon szigorú és nagyon büszke, sír, és ez szívet szorító látvány volt. – Aragorn, hát elmégy? – szólalt meg végül a lány.
– El – mondta Aragorn.
– És nem engeded, hogy veled tartsak, amint kértem?
– Nem, úrnőm – mondta Aragorn. – Ezt nem engedhetem a király és a bátyád engedelme nélkül, s ők csak holnapután érnek ide. Nekem pedig minden óra, sőt minden perc drága. Ég veled!
Az úrnő térdre esett. – Könyörgök! – mondta.
– Nem, úrnőm – ezzel Aragorn kézen fogta, fölemelte, majd nyeregbe pattant, s előrelovagolt, még csak hátra se nézett, s csak az látta, aki jól ismerte, s ott volt a közelében, hogy ez mennyire fáj neki.
Éowyn úgy állt ott, mint a kőszobor, ökölbe szorított két keze az oldala mellett, s addig kísérte szemmel, amíg csak el nem nyelte őket a fekete Dwimorberg, a Kísértethegy árnya, ahol a Holtak Kapuja nyílt. Mikor elvesztek szem elől, megfordult, s botorkálva, mint aki elvesztette a szeme világát, elindult a szállására. De a háza népéből senki nem volt szemtanúja a búcsújuknak, mert félelmében mind elbújt, s elő se jöttek napkeltéig, amikor a vakmerő idegenek már messze jártak.
És volt, aki azt mondta közülük: – Ezek afféle tündelegények. Menjenek csak, ahova valók, mindenféle sötét helyekre, s vissza se jöjjenek többé. Amúgy is elég gonosz időket élünk.

Még szürkület volt, ahogy ellovagoltak, mert a nap nem szállt a Kísértethegy fekete gerince fölé. Megülte őket a rettegés, már akkor, ahogy átlépték az ősi kövek vonalát, és a Setétbozótba értek. Itt, ahol még Legolas sem bírta ki sokáig a fekete fák komor homályában, egy mélyedésre leltek a hegy lábánál, az ösvényüktől jobbra hatalmas, magányos kőtömb meredt fel, mint a végzet ujja.
– Megfagy bennem a vér – szólalt meg Gimli, de a többiek hallgattak, s Gimli hangja holtan hullott a fenyőtű vastag, nyirkos párnájára a lába elé. A lovak nem mertek elmenni a fenyegető kő előtt, a lovasoknak le kellett szállniuk a nyeregből, s száron vezetni a lovukat. Végül már a szurdok mélyén jártak, majd egy csupasz sziklafallal találták szemközt magukat, s ott ásított előttük, mint az éjszaka szája, a Holtak Kapuja. Tágas boltozata fölött kőbe faragott, de már kivehetetlenné kopott jelek és alakok. Mint a szürke pára áradt belőle a félelem.
A csapat megállt, s nem volt közöttük egy sem, akinek a szíve meg ne remegett volna, kivéve talán Legolast, mert a tündék nem iszonyodnak az emberek kísérteteitől.
– Gonosz ajtó ez – mondta Halbarad –, és talán a halálom rejlik mögötte. De én akkor is be merek menni rajta, a lovak azonban aligha.
– Muszáj bemennünk, tehát a lovaknak is muszáj – felelte Aragorn. – Mert ha átjutunk a sötétségen, még sok sok mérföld vár ránk, s minden elveszített óra közelebb hozza Szauron diadalát. Utánam!
Aragorn a csapat élére állt, s akkora ereje volt az akaratának, hogy a dúnadánok és a lovaik utánamentek. A kószák lovai annyira szerették gazdáikat, hogy készen voltak még a Kapu iszonyatával is szembenézni, ha azoknak szilárd volt a szívük. De Arod, a rohani ló, nem mert nekivágni, verítékezett, reszketett félelmében, még nézni is szomorú volt. Legolas ekkor szemére tette a kézét, s addig énekelt neki a lágy homályban, míg a ló el nem tűrte, hogy bevezesse, s így Legolas is belépett a kapun. S akkor már nem állt ott senki más, csak Gimli.
Remegett a térde, s nagyon dühös volt önmagára. – Ki hallott már ilyet – mondta. – Egy tünde bemegy a föld alá, s egy törp nem mer! – Azzal nekiindult. De alig lépte át a küszöböt, úgy érezte, ólomsúly húzza le a lábát, s a szeme is elsötétült, épp neki, Glóin fia Gimlinek, aki a világ valamennyi sötét zugát bejárta már, s nem tudta, mi az a félelem.

Aragorn fáklyákat is hozott Dúnhargból, s most magasra tartott égő fáklyával ment elöl, hátul meg Elladan haladt, kezében szintén égő fáklya. Gimli botorkálva igyekezett utolérni őket. Mást nem látott, csak a fáklyák tompa fényét, de ha a csapat megállt, mintha suttogó hangok vették volna körül, szakadatlan mormolás, olyan nyelven, amit még egyikük sem hallott.
Senki sem támadt rá a csapatra, s nem is akadályozta az útjukat, a törp félelme mégis egyre nőtt, ahogy előrehaladtak, mindenekelőtt azért, mert tudta, hogy nincs visszaútjuk: mögöttük minden ösvényt ellep a láthatatlan sereg, amely a sötétben nyomon követi őket.
Méretlenül telt az idő, míg csak Gimli meg nem pillantott valamit, amire utóbb még emlékezni is utált. Az út, amennyire meg tudta ítélni, széles volt, de a csapat most egyszerre nagy üres térre ért, s mindkét oldalt megszűnt mellettük a fal. Olyan súllyal nehezedett rá a rettegés, hogy lépni is alig tudott. Ahogy Aragorn fáklyája közeledett hozzá, bal kéz felől megcsillant valami a homályban. Aragorn megállt, hogy megnézze, mi lehet az.
– Hát ő nem fél? – motyogta a törp. – Bármi más barlangban Glóin fia Gimli lenne az első, aki odarohan, ahol arany csillog. Itt nem. Maradjon csak, ahol van!
De mégiscsak közelebb húzódott, s látta, hogy Aragorn letérdel, s Elladan magasra emeli mindkét fáklyát. Előttük egy hatalmas ember csontjai hevertek. Az ember páncélt viselt, s még a szíjai is épek voltak: mert a barlang levegője száraz volt, mint a por. Páncélinge aranyozott. Derékszíja arannyal, gránátkővel kiverve, a sisakja is arany. Most már látszott: a barlang fala közelében esett el, előtte bezárt kőajtó, csontujjai még most is a kő repedéseit feszegetik. Mellette kicsorbult, törött kard, mintha végső kétségbeesésében a követ kaszabolta volna.
Aragorn nem ért hozzá, csak bámulta némán egy darabig, aztán fölállt, és felsóhajtott. – Itt a gondoljrám-virág soha ki nem virít – mormolta. – Kilenc sírhalmon és még héten zöldell már a gyep, s ő annyi éven át feküdt itt az ajtó előtt, amit kinyitni nem tudott. Vajon hova vezet? Miért akart átmenni rajta? Soha, senki meg nem tudja!
– Mert nekem nem ez a dolgom! – kiáltotta, megfordult, s a suttogó sötétségnek mondta, a hátuk megett. – Tartsátok meg a kincseiteket és a titkaitokat, amit az Átkozott Esztendőkben rejtettetek el! Mi csak gyorsaságra kérünk. Engedjetek át, aztán gyertek! Megidézlek titeket Erech Kövéhez!

Semmi válasz, hacsak a mélységes csönd nem, ami félelmetesebb volt, mint korábban a suttogás: aztán hirtelen szélroham támadt, a fáklyák lángja pislákolt, kialudt, s lehetetlen volt újra meggyújtani. Arra az időre, ami ezután következett, arra az egy – vagy sok? – órára Gimli alig emlékezett. A többiek előre igyekeztek, de ő mindig hátramaradt, nyomában a tapogató iszonyat, mely mintha újra meg újra meg akarta volna ragadni őt; s mögötte a moraj, a számtalan árnyláb nesze. Csak botorkált tovább, aztán már négykézláb mászott, mint az állat, s úgy érezte, nem bírja tovább, vagy véget ér az út, s menekülhet, vagy eszét vesztve rohan vissza, hogy elébe menjen az őt üldöző félelemnek.
De egyszerre vízcsobogást hallott, kemény és tiszta hangot, mint amikor kő hullik sötét álomba. Világosodott, s íme! a csapat átvonult egy magasan ívelő, tágas kapun, mellettük csermely csobogott, s azon túl meredek út ereszkedett le csupasz sziklafalak között, élük mint a kés metszette el az eget a fejük fölött. Olyan mély és keskeny volt a szakadék, hogy sötétet mutatott fölöttük az ég, s feketéjén pici csillagok ragyogtak. Pedig, mint Gimli utóbb megtudta, még két óra hiányzott a napnyugtához, aznap, hogy Dúnhargból elindultak, mert ő aztán meg nem tudta volna mondani, hogy melyik évben, vagy, egy másik világban alkonyodik-e.

Megint nyeregbe szálltak, s Gimli visszatért Legolashoz. Libasorban lovagoltak, s közben leszállt az este, a sötétkék alkonyat, de a félelem most is nyomon követte őket. Legolas Gimlihez fordult, hátranézett, s a törp ott látta maga előtt a tünde csillogó szemét. Mögöttük Elladan lovagolt, a csapat sereghajtójaként, de mögöttük még mások is tartottak lefelé az úton.
– A Holtak követnek – mondta Legolas. – Emberek és lovak árnyalakját látom, felhőfoszlányforma fakó lobogókat, lándzsák sokaságát, mint fiatal erdő fáit a könnyű téli ködben. A Holtak követnek.
– Igen, a Holtak mögöttünk lovagolnak. Aragorn megidézte őket – mondta Elladan.

A csapat végül kiért a szakadékból, olyan váratlanul, mintha egy falhasadékon lépett volna ki, egy tágas völgy felső végén lelték magukat, s a patak mellettük hűvösen csobbant kőről, kőre.
– Hol vagyunk egyáltalán, a Középföldén? – kérdezte Gimli; Elladan felelt neki: – A Morthond folyó forrásától ereszkedtünk alá, ez az a hosszú és jeges vizű folyó, amely Dol Amroth falait mossa, majd végül a Tengerbe torkollik. Most már kérdezned sem kell, miért kapta a nevét: az emberek Feketegyökér-patak néven emlegetik.
A Morthond völgye nagy katlant alkotott a hegység meredek déli oldalában. Lejtői gyepesek voltak, de ezen az órán minden szürke volt körülöttük, hiszen a nap már lement, s mélyen lent, az emberek házaiban, pislákolt a fény. A völgy gazdag volt, és sűrűn lakott.
Aragorn hátra sem fordult, úgy kiáltotta nagy hangon, hogy mind meghallják: – Barátaim! Felejtsétek el fáradtságotokat! Lovagoljunk csak, lovagoljunk! Éjfélre az Erech Kövéhez kell érnünk, s még hosszú út áll előttünk. – Hátra se tekintettek, úgy vágtattak át a hegyi legelőkön, amíg végül egy hídhoz nem értek, amely az egyre vadabb víz fölött ívelt át. Azon túl meglelték az utat, amely továbbvezetett, a vidék szívébe.
Amerre mentek, mindenütt kialudtak a házakban, falvakban a fények, bezárultak az ajtók, s az emberek rémülten kiabálva, mint az űzött vadak, menekültek mezőről mezőre. S újra meg újra ugyanaz a kiáltás csapott fel az egyre mélyülő éjszakába: – A Holtak királya! Jön a Holtak királya!
Lent félreverték a harangokat, s minden ember menekült Aragorn szeme elől, de a Szürke Csapat csak vágtatott, mintha vadászna, mígnem a lovak is tántorogtak már a fáradtságtól. Így értek, pontosan éjfélre, a barlangfekete sötétben Erech Kövéhez.

A hegyet, s körülötte az üres mezőket már réges-rég megülte a rettegés a Holtaktól. Mert a tetején egy nagy kő állt, fekete, gömbölyű, mint egy roppant földgömb, embermagasságú, noha a derekáig a földbe süppedt. Külseje földöntúli, mintha az égből hullott volna alá, amint azt némelyek így is hitték, de akik emlékeztek még Nyugathon hagyományaira, azt mondták, Isildur mentette meg Númenor romjai közül, s helyezte el ott, ahol partra szállt. A völgy népe a közelébe sem mert menni, s ház sem épült errefelé, mert azt beszélték, ez az árnyemberek találkozóhelye, itt gyűlnek össze a félelmes időkben, itt nyüzsögnek és suttognak a kő körül.
Ehhez a kőhöz érkezett a csapat, és állt meg az éjszaka derekán. Ott Elrohir egy ezüstkürtöt nyújtott át Aragornnak, s Aragorn belefújt, s akik ott álltak körülötte, távoli kürtszót véltek hallani, mintha a távoli és mély barlangok vernék vissza a kürtrivalgást. Más hangot nem hallottak, mégis tudatában voltak, hogy nagy sereg gyülekezik a hegyen, ahol álltak, fentről kísértetsóhajként, jéghideg szél csapott le rájuk. De Aragorn leszállt a lováról, megállt a kő mellett, és elkiáltotta magát:
– Esküszegők, mért jöttetek?
S válaszként egyetlen hang hallatszott az éjszakából, messze-messze:
– Hogy eskünket teljesítsük és békét leljünk!
Ekkor Aragorn így szólt: – Eljött végre az óra. Én most az Anduin-parti Pelargirba megyek, s ti gyertek utánam. S ha ezt az egész földet megtisztítjuk Szauron szolgáitól, teljesítettnek nyilvánítom az eskütöket, eltávozhattok, s örökre békességet leltek. Mert én Elassar vagyok, a gondori Isildur örököse.
Parancsot adott Halbaradnak, hogy bontsa ki a hatalmas zászlót, amit eddig hordozott, s íme! A zászló fekete volt, s ha volt is rajta valami rajz, azt elrejtette a sötétség. Ekkor néma csönd támadt, egy sóhaj, egy suttogás nem hallatszott egész éjjel. A csapat letáborozott a kő mellett, de nemigen aludtak, mert körülvette őket az árnyak félelme.
De amikor hidegen és sápadtan hajnalodott, Aragorn sietve fölkelt, s lóhalálában vezette tovább a csapatot az úton, mely olyan fárasztó volt, hogy olyat – Aragorn kivételével – még egyikük sem ért meg, s mindannyiukban az ő akarata tartotta a lelket. Más halandó ember nem is bírta volna ki, csak az északi dúnadánok, s Gimli, a törp, meg Legolas, a tünde.
Átkeltek a Tarlang szoroson, és Lavendonba értek, nyomukban az árnyhad, s előttük a félelem, míg csak a Ciril menti Calembelbe nem értek, s a hátuk mögött, nyugaton, vérvörösen alászálló nap a Pinnath Gelinen túl le nem bukott. A városkát és a Ciril gázlóját néptelenül lelték, mert sokan elmentek a háborúba, s aki nem, az a hegyekbe menekült arra a hírre, hogy a Holtak királya közeledik. De másnap reggel nem volt hajnal, és a Szürke Csapat Mordor viharának sötétjében folytatta útját és tűnt el a halandók szeme elől, de a Holtak követték őket.

 

 

3. fejezet
A rohani seregszemle

Most minden út egyfelé vezetett, a küszöbönálló háború s a bekövetkező Homály elébe. S mikor Pippin ott állt a Város Nagykapujában, s figyelte, mint lovagol be zászlók alatt Dol Amroth fejedelme, Rohan királya épp a hegyek közül ereszkedett le.
Múlóban volt a nap. Fogyó fényében a lovasok hosszú, hegyes árnyékot vetettek, s az ott járt előttük. A sötétség már belopódzott a meredek hegyoldal susogó fenyői közé. A nap végére érve a király lassan lovagolt. Az ösvény most nagy ívben került meg egy meztelen sziklahátat, és veszett bele a halkan susogó fák homályába. Egyre csak ereszkedtek, ereszkedtek, hosszú, kanyargós sorban. Mire leértek a völgy aljába, a mélyebb helyeken már meggyűlt az este. A nap lenyugodott. A vízesések alkonyfénybe burkolóztak.
A hágón eredő hegyi patak egész nap kísérte őket, mélyen alattuk, mélyen bevágott medrében a fenyő koronázta sziklafalak közt, most azonban egy köves kapun át kiléptek a tágasabb völgybe. A lovasok követték s egyszerre kinyílt előttük az esteli Hargvölgy, a zúgó vizek neszeivel tele. Ott vágtatott a fehér Hókút folyó, ami itt már több kisebb vízfolyással gyarapodott, vize párolgott a köveken, úgy rohant le Edorasba, a zöld dombok közé, majd ki a lapályra. Távol, a nagy völgy fejénél a roppant Kőszarv magasodott felhőbe burkolt előhegyei fölé, de örök hóval borított, szaggatott csúcsa tisztán, s a lenyugvó nap fényében vörösen csillogott a világ fölött, s kék árnyékot vetett keletre.
Trufa csodálkozva bámulta az idegen országot, amelyről annyit hallott hosszú útja során. Egenincs világ volt ez, nem látott mást, csak hegyoldalt hegyoldal hátán, sziklafalat sziklafal hátán, köd ülte, komor mélységeket. Leült egy percre, és szinte félálomban hallgatta a víz neszét, a fekete fák suttogását, a kövek koccanását, s a roppant csöndet minden nesz hátterében. Szerette a hegyeket, vagyis hogy szívesen gondolt rájuk, távoli mesék vonulatain vándorolva, most viszont nyomasztotta a Középfölde elviselhetetlen súlya. Szíve szerint egy csöndes szobában üldögélt volna, tűz mellett, elzárva ettől a mérhetetlenségtől.
Nagyon fáradt volt, mert bár lassan lovagoltak, ritkán pihentek meg. Három teljes nap zötykölődtek, hágókon, hosszú völgyeken, nagy folyóvizeken át, s csak teltek az órák. Olykor, ha az út szélesebb volt, a király oldalán lovagolt, s nem vette észre, hogy a lovasok mosolyognak, ha őket együtt látják, a hobbitot kócos kis szürke pónilován, s a királyt a hatalmas fehér paripán. Ilyenkor beszélgettek Théodennel, az otthonáról, s a Megye népének foglalatosságairól mesélt neki, vagy hallgatta a Lovasvégről s régenvolt hatalmas embereiről szóló történeteket. De az idő java részében, kivált most, az utolsó nap, Trufa egymaga lovagolt a király mögött, nem szólt senkihez, csak próbálta megérteni Rohan lassú és zengzetes nyelvét, amelyen a mögötte lovagoló emberek beszéltek. A nyelvnek mintha sok szavát ismerte volna, bár teltebben és keményebben ejtették, mint odahaza, a Megyében, de a szavakat mégse tudta összerakni. S ha valamelyik lovas fölemelte a hangját és rázendített valami harci dalra, Trufa úgy érezte, megugrik a szíve, bár nem tudta, miről szól az ének.
De mindig magányos volt, és soha magányosabb, mint most, a nap végére érve. Töprengett, vajon Pippin hova került ebben az idegen világban, s hogy mi lehet Aragornnal, Gimlivel és Legolasszal. – S egyszerre, mint hideg zuhany szakadt rá Frodó és Samu gondja. – Még a végén megfeledkezem róluk! – pirongatta önmagát. – Pedig ők fontosabbak, mint mi, valamennyien! S én azért jöttem, hogy nekik segítsek, most meg több száz mérföld választ el tőlük, ha ugyan élnek még egyáltalán. – Megborzongott.
– Ez végre már a Hargvölgy! – mondta Éomer. – Már majdnem megérkeztünk. – Megálltak. A keskeny vízmosásban meredeken ereszkedett alá az ösvény. A völgyet, mélyülő homályában csak egy pillanatra látták, mintha magas ablakból pillantottak volna be. Csak egy kicsi fény remegett, valahol a folyó partján.
– Ennek az útnak talán vége – mondta Théoden –, de nekem még messzire kell mennem. Holnap délelőtt be kell lovagolnom Edorasba, ahol Lovasvég seregei gyülekeznek.
– De ha megfogadod a tanácsomat – mondta halkan Éomer –, visszatérsz ide, míg a háború, győzelemmel vagy vereséggel, véget nem ér.
Théoden elmosolyodott. – Édes fiam, mert ezután így szólítalak, ne Kígyónyelv lágy szavait súgd öreg fülembe! – Kihúzta magát, s végignézett emberei hosszan kígyózó, homályba vesző útvonalán. – Mintha hosszú évek teltek volna el néhány nap alatt, mióta nyugatra lovagoltam, de botra soha többé nem görnyedek. Ha a háború elvész, mi értelme, hogy a hegyek közt bujkáljak? S ha győzünk, miért szomorítana, még ha elesem is, ha erőm maradékával azt szolgálom?
Sűrűsödő sötétben értek le a völgybe. Itt a Hókút a völgy nyugati partja mentén folyt, s az ösvény hamarosan elvezette őket egy gázlóhoz, sustorgott a köveken a megtörő víz. A gázlót őrség védte. A király közeledtére a sziklák árnyékából fölugráltak az emberek, és boldogan kiáltozták: – Théoden király! Théoden király! A Lovasvég királya visszatért!
Majd hosszan harsogott egy kürt. Hangját visszaverte a völgy fala. Másik kürt felelt rá, s fények csillantak fel a folyón túl.
S magasan fenn egész harsonakórus zendített rá, a völgy homorú oldala összegyűjtötte, és egy hangként verte vissza, hogy a hang a kőfalnak csapódva megint csak széttöredezzék.
Lovasvég királya tehát győztesen tért meg nyugatról Dúnhargba, a Fehérhegyek lábánál. Ott találta azt a maradék erőt, amit népe már összegyűjtött, mert kapitányai, amint a jöttéről tudomást szereztek, elébe lovagoltak a gázlóhoz, s magukkal vitték Gandalf üzenetét is. Élükön Dúnhere lovagolt, a hargvölgyiek törzsfőnöke.
– Három napja, hajnalban, uram – jelentette –, Keselyüstök érkezett szélvészsebesen nyugatról Dúnhargba, Gandalf hírét hozta a győzelmednek, szívünk nagy örömére. De azt is üzente, hogy siettesd a lovasok gyülekezését. Aztán a Szárnyas Homály jött.
– A Szárnyas Homály? – kérdezte Théoden. – Mi is láttuk, de még az előtt, hogy Gandalf elindult volna, késő éjjel.
– Meglehet, uram – felelte Dúnhere. – De aznap reggel ugyanaz, vagy egy másik, hozzá hasonló, madár formájú, magasan szálló árny húzott el Dúnharg fölött, s mindenki reszketett a félelemtől. Mert lecsapott Meduseldre, s ahogy alászállt, majdnem a tetők ormáig, olyan kiáltást hallatott, hogy a szívünk verése megállt. Ekkor adta Gandalf azt a tanácsot, hogy ne gyülekezzünk a nyílt mezőn, hanem itt találkozzunk a völgyben, a hegyek lábánál. S azt mondta, ne gyújtsunk több lámpást és több tüzet, mint amennyit okvetlen kell. Így is történt. Gandalf tudta, mit miért mond. S mi bíztunk benne, hogy ez a te kívánságod is. Itt, a Hargvölgyben, semmilyen gonosz jószággal nem találkoztunk.
– Helyes – mondta Théoden. – Most fellovagolok az erődbe, s mielőtt még aludni térnék, találkozni akarok a vezérekkel és kapitányokkal. Jöjjenek, amint lehet!

Az út innét keletre vezetett, keresztül a völgyön, amely itt több mint fél mérföld széles volt. Körös-körül durva füvű rétek és laposok a leszálló sötétben, de előttük, a völgy túloldalán Trufa komor kőfalakat látott, a Kőszarv legtávolabbi nyúlványát, amit a folyó időtlen időkkel ezelőtt kettévágott.
A sík területeken nyüzsögtek az emberek. Összeverődtek az út mentén és vidáman éltették a királyt s a nyugatról jött lovasokat, de mögöttük szabályos sátor- és kunyhósorok húzódtak a messzeségben, kipányvázott lovak, rengeteg fegyver, lándzsák erdőnyi sokasága. Az egész sokadalmat homály borította, s bár a hegyről jéghideg szél fújt, lámpa se csillant, se tűz nem égett. Őrök járkáltak fel-alá, nehéz köpönyegben.
Trufa azon töprengett, hányan is lehetnek a lovasok? A sötétben nem tudta a számukat megbecsülni, de nagynak nézte a sereget, sok ezer főre tette a létszámát: Tekingetett jobbra-balra, így ért a király társaságában a völgy keleti oldalán sötétlő szirt alá, ott az ösvény váratlanul fölfelé kanyarodott, s Trufa meglepve nézett fel. Most olyan úton járt, melyhez foghatót még sose látott, olyan emberek remek keze munkáját, akik a regék előtti időkben éltek. Mint a kígyó tekergett felfelé az út a csupasz sziklafalon. Meredek volt, akár a lépcső, a lovak még elmentek rajta, szekér is, ha lassan és óvatosan hajtott, de ha védték felülről, ellenség föl nem jut rajta, hacsak nem a levegőből. Az út minden kanyarulatában kőalak állt, ember formára kifaragva, amint keresztbe vetett, durván faragott lábán kucorgott, és pohos hasán keresztbe rakta két kurta kezét. Egyiket-másikat annyira megviselték az évek, hogy arca már nem is volt, csak a szeme helyén két fekete üreg, ami még mindig szomorúan bámulta a járókelőket. A lovasok a csupapúp-népségnek hívták, s pillantásra is alig méltatták őket, s nemigen törődtek velük, erejük elszállt, félni már nem félt tőlük senki, de Trufa csodálkozva nézte őket, s majdhogy meg nem esett rajtuk a szíve, hogy ott búslakodnak a sötétben örökkétig.
Egy idő múlva hátranézett, s látta, hogy ugyancsak magasan járnak a völgy fölött, de még mindig eléggé lenn, hogy halványan lássa a gázlón átkelő lovasok kanyargó sorát, amint libasorban tartanak a számukra előkészített tábor felé. Csak a király és testőrsége ment föl az erődbe.

A király csapata végül a sziklameredély egy függőleges szakaszához ért, itt az út a kőbe mélyedt, és két fal közt haladt tovább, majd egy rövid lejtőre bukkant ki, s onnét egy jókora fennsíkra. Ezt Firien mezejének hívták, nagy, gyepes-hangás rét volt, magasan a Hókút mélyen bevágott, kanyargós medre fölött, a nagy hegyek ölében: délre tőle a Kőszarv, északra a Vasfűrész fűrészfogú tömege, s a kettő közt, a lovasokkal szemközt, a Dwimorberg, a Kísértethegy komor fala emelkedett ki a szomorú fekete fenyvesek közül. A rétet alaktalan állókövek kettős sora osztotta kétfelé, s veszett a fák közt sötétbe. Aki végig mert menni az úton, hamarosan a Setétbozótba ért, a Dwimorberg alatt, a fenyegető kőhöz, majd a tiltott kapu ásító homályába.
Ilyen volt a fekete Dúnharg, a rég elfeledett emberek műve. Nevük elveszett, sem ének, sem rege nem őrizte meg. Hogy milyen célra állították a köveket, hogy város állt ott, templom volt-e, vagy királyok sírját jelölték, senki sem tudta. Itt dolgoztak a Sötét Esztendőkben, még mielőtt egyetlen hajó is kikötött volna a nyugati parton, vagy a dúnadánok megalapították volna Gondort, aztán eltűntek, s csak a csupapúpok maradtak utánuk, az utak fordulóiban.
Trufa a két sorban vonuló köveket nézte: viharvertek voltak, és feketék, némelyik megbillent, némelyik kidőlt, mind megrepedeztek, volt amelyik kicsorbult, mint egy mohó, vén fogsor. Töprengett, hogy mik is lehettek, s remélte, a király a sötétben már nem követi a nyomukat. Azután látta, hogy a köves út két oldalán sátrak és kunyhók bokra áll, de ezek nem a fák alatt húzódnak meg, inkább mintha elhúzódnának onnét, a meredély szegélye felé. Ahol a Firien mezeje szélesebb volt, jobb kézről, több sátor állt, baloldalt meg egy kisebb tábor, közepén magas faház. A feléjük eső ajtaján egy lovas lépett ki s jött elébük, ők pedig lekanyarodtak az útról.
Ahogy közelebb értek, Trufa látta, hogy a lovas nő, varkocsba font hosszú haja szőkén dereng a félhomályban, de a fején sisakot visel, páncélinget, mint egy harcos, a derekán meg kardot.
– Üdvöz légy, Lovasvég Ura! – kiáltotta. – Örvend a szívem, hogy visszatértél.
– És itt, Éowyn – kérdezte a király –, minden rendben?
– Minden rendben – felelt Éowyn, Trufa mégis úgy érezte, hangja ellene mond a szavainak, s ha e szigorú arcról el merte volna hinni, megesküdött volna rá, hogy sír. – Minden rendben. Kínkeserves út volt, nehezen szakad el mindenki az otthonától. Kemény szavak is elhangzottak, mert rég volt már, hogy háború kergetett el minket a zöld mezőkről, de senki se vetemedett gonosztettre. Mint látod, minden rendben folyik. Szállásotok készen vár, hisz mindent tudtam rólatok, még az ideérkezésetek óráját is.
– Szóval, Aragorn megjött? – kérdezte Éomer. – Itt van még?
– Nem, elment – mondta Éowyn. Félrefordult, szeme a hegyek sötétjébe mélyedt.
– Hova ment? – kérdezte Éomer.
– Nem tudom – felelt a lány. – Éjszaka érkezett, s tegnap hajnalban továbblovagolt, amint a nap a hegy tetejére hágott. Elment.
– Szomorú vagy, lányom – mondta Théoden. – Mi történt? Mondd. Megemlítette, hogy arra megy? – A Dwimorbergbe vezető kősorra mutatott. – A Holtak Ösvényén?
– Meg, uram – felelte Éowyn. – És bement az árnyékba, ahonnét még senki ki nem jött. Nem tudtam lebeszélni. Elment.
– Akkor elvált az utunk – mondta Éomer. – Elveszett. Nélküle kell hadba lovagolnunk, s reményeink így halványabbak.
Lassan ballagtak a rövid szárú hegyi fűben, hangában, s egy szót sem szóltak, amíg a király házába nem értek. Ott Trufa látta, hogy minden készen áll a fogadásukra, s hogy róla sem feledkeztek meg, számára is fölvertek egy kis sátrat a király szállása mellett, s most ott ült egymagában, miközben az emberek jöttek-mentek, a királlyal tanácskoztak. Már éjszaka volt, s a hegyek alig látható fejét csillagok koronázták. A két sorban vonuló kőalakok mindjobban elvesztek szem elől, de mögöttük a Dwimorberg gubbasztó árnya sötétebb volt, mint az éjszaka sötétje.
– A Holtak Ösvénye? – suttogta magában. – A Holtak Ösvénye? Vajon mit jelent ez? Mind elhagytak. Mind elmentek a sorsuk elébe, Gandalf és Pippin a háborúba Gondorba, Samu és Frodó Mordorba, a Vándor, Legolas és Gimli a Holtak Ösvényére. De gondolom, most hamarosan én következem. Csak tudnám, hogy miről tárgyalnak, s hogy mire készül a király. Mert nekem oda kell mennem, ahová ő megy.
Komor gondolatai közepette egyszer csak ráébredt, hogy farkaséhes, s fölállt, hogy utánanézzen, akad-e ebben a különös táborban még valaki, aki szintén megéhezett. De ebben a pillanatban felharsant a kürt, s egy ember jött, hogy a király az asztalához szólította, szolgálatára.
A ház belső felében állatbőrökkel teliszórt és hímzett függönyökkel teliaggatott kis térség volt, ott ült egy kis asztalnál Théoden Éomerrel, Éowynnal, meg Dúnherével, Dúnharg urával. Trufa megállt a király széke mellett, s várt, míg az öregember föl nem riadt a gondolataiból, s mosolyogva oda nem fordult hozzá.
– Jöjj, Trufiádok uram! – hívta. – Ne álldogálj. Ülj ide mellém, s legalább amíg a magam országában vagyok, vidámítsd meg a szívemet a meséiddel.
A hobbitnak helyet szorítottak a király balján, de senki sem kérte, hogy meséljen. Nemigen hangzott el köztük szó, csak ettek-ittak, többnyire némán, míg csak Trufa össze nem szedte a bátorságát, és föl nem tette a kérdést, ami a bögyét nyomta.
– Uram, kétszer is hallottam, hogy a Holtak Ösvényét említették – mondta. – Mi az? És hova ment a Vándor, úgy értem, Aragorn úr?
A király felsóhajtott, de senki sem felelt, míg nagy sokára meg nem szólalt Éomer. – Nem tudjuk, s nehéz a mi szívünk – mondta. – Ami meg a Holtak Ösvényét illeti, te is megtettél rajta néhány lépést. Nem, ne ejtsük ki e baljós szavakat! Az út, ahol feljöttünk, a Kapuhoz vezet, a Setétbozóton túl. De hogy azon túl mi van, nem tudja senki.
– Nem, senki – mondta Théoden –, de egy-két, manapság alig ismert rege mégis elmond róla egyet-mást. Ha ezek az Éorl-házban apáról fiúra szálló régi regék igazat mondanak, akkor a Kapu a Dwimorberg tövében egy titkos útra nyílik, amely a hegyek alatt vezet valami elfeledett helyre. De soha, senki nem vállalkozott rá, hogy földerítse az út titkát, Brego fia Baldor óta, aki belépett a Kapun, és soha többé nem látták az emberek között. Egy elhamarkodott eskü kötelezte rá, amit akkor tett, amikor kiürítette ivótülkét, hogy az újonnan épült Meduseldet fölszentelje, így aztán soha nem ült a trónra, amelynek örököse volt.
Azt mondják, a Sötét Esztendőkből való Holtak féltékenyen őrzik az utat, s nem tűrik, hogy eleven ember lépjen rejtett csarnokukba, de olykor maguk is ki-kijönnek a Kapun, árnyak formájában, és végigmennek a köves úton. Ilyenkor Hargvölgy népe bezár ajtót, ablakot, és fél. De a Holtak csak ritkán jönnek elő, csak nagy nyugtalanság és közeledő halál esetén.
– Most mégis azt beszélik a Hargvölgyben – jegyezte meg halkan Éowyn –, hogy nem sokkal ezelőtt a holdtalan éjszakákon furcsán öltözött seregek vonultak arra. Hogy honnét jöttek, nem tudja senki, csak fölmentek a köves úton, be a hegyek közé, mintha találkozóra igyekeztek volna.
– Akkor Aragorn miért ment arra? – kérdezte Trufa. – Nem tudtok erre semmi magyarázatot?
– Ha neked, a barátjának sem mondott semmit, nekünk még annyit se – mondta Éomer. – Az élők földjén ma senki nem ismeri Aragorn szándékát.
– Nagyon megváltozott, mióta megismertem őt a király házában – mondta Éowyn. – Komorabb, öregebb. Halálra szántnak láttam, olyannak, akit a Holtak szólítottak.
– Lehet, hogy szólították – mondta Théoden. – S a szívem azt súgja, nem látom soha többé. De nagyra hivatott királyi férfiú, vigasztaljon ez, leányom: Azt mondják, mikor az éorlfiak eljöttek északról, s végül eljutottak a Hókútig, és ott olyan helyet kerestek, ahol menedéket lelnek a szükség idején, Bregó és fia, Baldor megmászta az Erőd lépcsőjét, s egészen a Kapuig ment. A küszöbön egy öregember ült, vénségesen vén, valamikor szálfa termetű királyi alak lehetett, de most már időrágta, mint a vén kő. Kőnek is nézték, mert nem mozdult, s egy szót sem szólt, amíg csak el nem mentek mellette, hogy belépjenek a Kapun. Akkor megszólalt, hangja, mintha a föld alól szólalt volna meg, s döbbenetükre nyugati nyelven szólt: „Ez az út zárva van.”
Megtorpantak, ránéztek, s meglátták, hogy még él, bár ő nem nézett rájuk. „Ez az út zárva van – mondta a hang újból. – A Holtak vágták, a Holtak őrzik, míg csak el nem jön az idő. Az út zárva van.”
„S mikor jő el az idő?” – kérdezte Baldor. De választ nem kapott. Mert az öregember meghalt, és arcra bukott, s a hegy ősi lakóiról népünk azóta sem kapott semmi hírt. De lehet, hogy most eljött a megjövendölt idő, és Aragorn átjut a hegyen.
– De hogy tudhatja másként az ember, hogy eljött-e az idő vagy sem, minthogy bemerészkedik a Kapun? – kérdezte Éomer. – Én még akkor se mennék arra, ha Mordor minden szelleme rám lesne, és nem lenne más menedékem. Szomorú, hogy épp ilyenkor vesz erőt a kalandvágy egy ilyen nagyszerű emberen. Tán nem vár ránk elég rossz a földön is, a föld alatt is keressük? Küszöbön a háború.
Elhallgatott, kint zaj támadt, egy hang Théoden nevét kiáltotta, s hallották, hogy az őr megállítja.

Majd a testőrök kapitánya félrehúzta a függönyt. – Uram, egy ember keres – mondta –, egy Gondorból jött futár: Kéri, hogy azonnal bocsásd a színed elé.
– Engedd be! – mondta Théoden.
A magas férfi belépett, s Trufa alig állta meg, hogy föl ne kiáltson, egy pillanatig azt hitte, Boromir támadt föl, s tért vissza újra. Majd látta, hogy nem az: a férfi idegen, bár hasonlít Boromirhoz, mintha vérrokona volna: széles vállú, szürke szemű és büszke. Öltözéke a lovasoké, finom láncingét sötétzöld köpeny takarja, sisakján elöl kis ezüst csillag. Kezében egy szál nyílvessző, fekete tollú, vashegyű, de a hegye vörösre festve.
Térdre ereszkedett, és a nyílvesszőt átnyújtotta Théodennek. – Üdv, rohírok ura, Gondor barátja – mondta. Hirgon vagyok, Denethor futára, aki ezt küldi neked a háború jeléül. Gondor szükségben van. A rohírok már sokszor segítettek, de Denethor most azt kéri, minden erőddel jöjj, és lóhalálában, különben Gondor elbukik.
– A Vörös Nyíl! – mondta Théoden, s úgy tartotta a nyilat, mint aki régen várt, de rettegett felszólítást tart a kezében. Keze remegett. – Amióta élek, nem láttam Lovasvégen a Vörös Nyilat! Hát idejutottunk? S mire számít Denethor úr, mennyi az én erőm, s mikorra érek oda?
– Ezt legjobban magad tudhatod, uram – mondta Hirgon. – De Minas Tirith körül nemsokára bezárul az ostromgyűrű, s hacsak nem vagy elég erős, hogy felszabadítsd számos hatalmak ostroma alól, Denethor úgy ítéli, nagyobb hasznát veszi a rohírok erős kardjának a falakon belül, mint kívül.
– De hisz tudja, hogy mi szívesebben harcolunk lóhátról és szabad mezőn, hogy népünk szétszórt szállásokon lakik, és időbe telik, amíg az erőnket összegyűjtjük. És Minas Tirith ura csak többet tud, mint amennyit az üzenete tartalmaz? Tudnia kell, hogy mi, amit te a magad szemével láthatsz, már háborúban állunk, s hogy nem találsz minket fölkészületlenül. Gandalf, a Szürke, itt jár közöttünk, s most épp a keleten ránk váró csatára mustráljuk a seregünket.
– Hogy minderről Denethor úr mit tud, vagy mit sejt, azt nem tudom megmondani – felelt Hirgon. – De valóban kétségbeejtő helyzetben vagyunk. Az én uram nem parancsot küldött neked, hanem kér, arra, hogy ne feledd régi barátságunkat és a régen kimondott esküt, és tedd meg a magad javára is, amit tenni tudsz. A jelentések szerint sok király kelt hadra Mordor szolgálatában. Északtól egészen Dagorlad mezejéig mindenünnét csatározásokról és háborúskodásról érkeznek hírek. Délen megmozdult Harad, s az egész partvidéken akkora a félelem, hogy eddig alig érkezett hozzánk segítség. Siess! Mert Minas Tirith falai előtt dől el, hogy a korunk hogy alakul, s ha nem tudjuk az áradatot ott megállítani, átcsap Rohan szép mezeire, s még itt, a hegyekben sem lesz menedéketek.
– Sötét hírek – mondta Théoden –, ha nem is váratlanok. Ám mondd meg Denethornak, hogy Rohan akkor is a segítségére sietne, ha maga nem lenne veszélyben. De súlyos veszteségeket szenvedtünk az áruló Szarumánnal vívott csatáinkban, s a hozzánk érkezett hírekből világosan kiderül, hogy északi és keleti határunkat is veszély fenyegeti. Úgy látszik, a Fekete Úr akkora erőt gyűjtött össze, hogy csatára kényszeríthet a Város előtt, s mégis nagy erővel csaphat le ránk a Folyón túlról, a Királyok Kapuján túl.
De hát elég az okoskodásból. Jövünk. Holnap megtartjuk a szemlét. S amint elrendeztünk mindent, indulunk. Tízezer lándzsát küldhettem volna a pusztán át az ellenség keservére. De most kevesebb lesz, attól tartok, nem akarom a váraimat őrizetlenül hagyni. Így is legalább hatezren lovagolnak velem. Mondd meg Denethornak, hogy e nehéz órában maga Lovasvég királya száll hadba Gondor földjéért, még ha vissza nem is tér. Ám az út hosszú, s lónak is, lovasnak is ereje teljében kell odaérnie, hogy föl tudja venni a harcot. Holnap reggeltől számítva egy hét, amíg meghalljátok Éorl fiainak kiáltását.
– Egy hét! – mondta Hirgon. – Ha annyi kell, hát annyi kell. De lehet, hogy a mostantól számított hetedik nap már csak romfalakat leltek, hacsak valami váratlan segítség nem jön. Akkor is: legalább megzavarjátok az orkok és haradiak lakomáját a Fehér Toronyban.
– Annyit legalább megteszünk – mondta Théoden. – De jómagam hosszú útról s csatából jövök, muszáj hát lepihennem. Töltsd itt az éjszakát. S holnap nézd végig a sereg mustráját, és a látványtól felvidulva, pihenéstől erőre kapva indulj haza. A reggeli tanács jobb tanács, s az éjszaka sok gondolatot megváltoztat.
Ezzel a király fölállt, s vele a többiek is. – Most mindenki pihenjen le – mondta Théoden –, s aludjon jól. Rád, Trufiádok uram, ma éjjel már nincs szükségem. De készülj fel rá, hogy pirkadatkor hívatni foglak.
– Készen leszek – felelte Trufa –, még ha azt parancsolod is, hogy a Holtak Ösvényén tartsak veled.
– Ne ejtsd ki e baljós szavakat! – mondta a király. – Mert lehet, hogy több út is van, amely joggal viseli ezt a nevet. S nem azt mondtam, hogy velem kell lovagolnod. Jó éjt.

– Nem akarom, hogy itt hagyjanak, aztán csak benézzenek hozzám, ha hazajöttek! – mondta Trufa. – Nem akarom, hogy itt hagyjanak! Nem akarom! – Ezt addig mondogatta, míg végül mégiscsak elaludt.
Arra ébredt, hogy valaki rázza. – Ébredj, ébredj, Holbytla uram! – kiáltotta. Trufa nagy sokára fölmerült álmából, s döbbenten ült föl. – Hiszen még nagyon sötét van – gondolta.
– Mi a baj? – kérdezte.
– A király hívat.
– Hiszen még föl se kelt a nap – mondta Trufa.
– Nem, és nem is fog ma, Holbytla uram. S talán soha többé, amilyen sűrű ez a felhő. De ha a nap el is veszett, az idő nem állt meg. Siess.
Trufa magára kapkodta a ruháját, s közben kinézett. A világ sötét volt. Még a levegő is barnának látszott, s körös-körül minden sötétszürke volt, és árnyéktalan, nagy csönd ülte meg a földet. A felhőnek nem volt körvonala, talán csak messze nyugaton, ahol a nagy Homály ujjai még távolabbra nyúltak, s egy-egy résen behullott némi fény. Fejük fölött súlyos tető lógott, s a fény inkább fogyott, mintsem hogy gyarapodott volna.
Trufa látta, hogy kinn sokan álldogálnak, nézik az eget, és suttognak, arcuk szürke és szomorú, s néhányon félelem is látszik. Összeszorult a szíve, ahogy a királyhoz indult. Hirgon, Denethor küldötte már ott volt, s mellette most még valaki, hasonló öltözetben, de termetre kurtább és tagbaszakadtabb. Mikor Trufa belépett, épp a királynak beszélt.
– Ez Mordorból jön, uram – mondta. – Tegnap este, napnyugtakor kezdődött. Úgy láttam, a birodalmad keleti határán lévő hegyekből száll föl, kússza be az eget, onnét követ egész éjjel, s falja fel sorra a csillagokat. Most közöttünk és az Árnyékhegység között az egész földet felhő borítja, s egyre sűrűsödik. A háború megkezdődött.

A király egy darabig csak ült és hallgatott. Majd megszólalt: – Tehát megértük végre – mondta – korunk nagy csatáját, ami majd sok mindent elsöpör. De legalább nem kell bujkálnunk többé. Választhatjuk a legrövidebb utat, lovagolhatunk nyíltan, és amilyen gyorsan csak tudunk. A mustra nyomban megkezdődik, nem várunk senkire, aki későn jön. Jól el vagytok látva Minas Tirithben? Mert ha lóhalálában megyünk, könnyen kell lovagolnunk, s csak annyi élelmet vihetünk, amennyi a csatáig elég.
– Felkészültünk, és rengeteg készlet van a várban – felelt Hirgon. – Lovagoljatok könnyen és gyorsan.
– Akkor szólítsd a fullajtárokat, Éomer – mondta Théoden. – A lovasok sorakozzanak.
Éomer kiment, az erődben fölharsantak a kürtök, s lentről sok más kürt felelt, de a hangjuk most nem csengett tisztán és bátran, mint amilyennek Trufa az este hallotta, e hangokat most tompának és bántónak érezte a súlyos levegőben, és baljósan recsegőnek.

A király Trufához fordult: – Én elmegyek a háborúba, Trufiádok uram – mondta. – Hamarosan indulok. Fölmentelek a szolgálat, de nem a barátság kötelezettsége alól. Itt maradhatsz, s ha kívánod, szolgálhatod Éowyn úrnőt, aki a nevemben a népemet kormányozza.
– De... de, uram – dadogta Trufa. – Én a kardomat ajánlottam föl neked. Én nem akarok tőled elválni, Théoden király. S ha minden barátom elment a csatába, szégyellem, hogy én itt maradjak.
– De mi nagy és gyors léptű lovakon lovagolunk – mondta Théoden –, s bármilyen bátor is a szíved, ilyen állatot nem tudsz megülni.
– Akkor kötözz rá az egyik hátára, vagy hadd csimpaszkodjak a kengyelvasba, vagy mi – mondta Trufa: – Az út futva, tudom, hosszú, de ha lovagolni nem tudok, hát futni fogok, még ha a lábam elkopik, ha heteket késem is.
Théoden mosolygott. – Akkor már inkább magammal viszlek Hósörény hátán – mondta. – Edorasig velem lovagolhatsz, s ott meglátod Meduseldet; mert én arrafelé megyek. Addig Stibba is elvisz téged; a nagy vágta csak akkor kezdődik, ha a pusztára érünk.
Ekkor fölállt Éowyn: – Jöjj, Trufiádok – mondta. – Megmutatom a hadiszerszámot, amit a számodra előkészítettem. – Kimentek együtt. – Aragorn kért meg rá – mondta Éowyn a sátrak között –, hogy fegyverezzelek föl a harcra. Megígértem neki, hogy megteszem, amennyire tudom. Mert a szívem azt mondja, szükséged lesz rá, mielőtt a háború véget érne.
Trufát egy házikóhoz vezette a király testőrségének a szállása mellett, s ott egy fegyvertáros kihozott számára egy kicsike sisakot, egy kerek pajzsot és minden mást, ami kell.
– Páncélom nem volt, ami illenék rád – mondta Éowyn –, s időm sem, hogy kovácsoltassak, de íme, itt egy erős bőrzeke, derékszíj és kés. Kardod az van. – Trufa meghajolt, s az úrnő megmutatta neki a pajzsot, mely olyan volt, mint amilyet Gimli is kapott, ezt is fehér ló képe díszítette. – Vedd – mondta –, viseld jó szerencsével. S most ég veled, Trufiádok uram! Meglehet, találkozunk még, te meg én.
Így készült fel a sűrűsödő homályban Lovasvég Ura, hogy seregét a hadba vezesse. A szíve mindenkinek nehéz volt, és sokan megremegtek a homályban. De kemény nép voltak, hívek urukhoz, és sírást, suttogást nemigen lehetett hallani még a táborban sem, ahol az edorasi menekültek, az asszonyok, gyermekek és az öregek laktak. Ott lebegett mindannyiuk fölött a végzet, de némán néztek szembe vele.
Két gyors órába telt, s a király már nyeregben ült, lova szőre fehéren derengett a félsötétben. Büszkén ülte meg a lovat, egyenesen, bár a haja hófehéren omlott a vállára a hegyes sisak alól, csodálták mind, s szívük erőre kapott, amikor látták, hogy töretlen és rettenthetetlen.
A zúgó folyón túl, a laposon sorakoztak fel századonként a lovasok, ezerötszázan teljes fegyverzetben, s több százan a könnyen terhelt vezetéklovakkal. Egyetlen kürtjel harsant. A király fölemelte a kezét, s Lovasvég serege némán elindult. Elöl tizenkét ember a Király kíséretéből, csupa nagy hírű lovas. Aztán a Király, jobbján Éomerrel. Már odafönn, az erődben búcsút vett Éowyntől, s ez fájdalmas emlék volt, de most minden gondolatát az előttük álló út kötötte le. Mögötte Trufa lovagolt Stibbán, Gondor két küldöttével, mögöttük a király másik tizenkét embere. Elvonultak a kemény, rezzenéstelen arccal várakozó emberek sorfala előtt. De amikor már majdnem a sor végére értek, Trufa éles pillantást érzett az arcán. Hisz ez egész fiatal legény még, gondolta Trufa, ahogy a pillantást viszonozta, alacsonyabb a harcosok legtöbbjénél, és vékonydongájú. Látta, hogy megcsillan a tiszta, szürke szempár, s megborzongott, mert az jutott eszébe, hogy ez is egy azok közül, akik reményvesztetten keresik a halált.
A szürke úton vonultak, a köves medrében zúgó Hókút mellett, át két falucskán, Alsóhargon és Felpatakon, ahol szomorú női arcok nézték őket a sötét ajtókból, így kezdődött, kürtszó, hárfa és férfihang muzsikája nélkül a nagy vágta, amelyről még sok-sok emberöltő múltán is zengett Rohanban az ének:

 

Dunharg-éjből komor reggel
Thengel fia lovagolt lovaggal
s kapitánnyal: Edorashoz,
Lovasvég ősi, köd övezte csarnokába,
arany gerendákat árny göngyölt.
Búcsúzott szabad népétől,
tűzhelytől, trónszéktől, termektől,
hol hosszan dőzsölt, fény fogytáig.
Messze lovagolt a király, félelmet
hagyva, végzetet várva, hűbéresküt
tartva, töretlen-híven teljesítve.
Ellovagolt Théoden. Öt éjt s nap
keletnek egyre előre, az éorlfi,
Foldén, Fenmarkon, Firienfáson át fut
hatezer dárda, tart Sunlendingnek,
megy Magosvárhoz, Mindolluin alatt,
Dél-királyság Tengerúr-fészkét
ellenség fojtja, tűz körben rontja.
Viszi őket a végzet. Lovat s lovast,
sereget sötétség nyel, porverő paták
csenddé csitulnak, dalokban így dicsők.

 

A király egyre mélyülő homályban ért Edorasba, bár az idő akkor már csaknem délre járt. Itt csak kis időre állt meg, és seregét hatvan elkésett lovassal gyarapította. Evett, felkészült az útra, de előbb még nyájasan búcsút akart venni fegyverhordozójától. Trufa még utoljára is arra kérte, hogy ne hagyja itthon.
– Megmondtam, hogy ez az út nem olyan paripának való, mint Stibba – szögezte le Théoden. – És olyan csatában, mint amilyet Gondor mezőin fogunk vívni, mit kezdenél te, Trufiádok uram, akinek fegyvert hordozó létére is nagyobb a szíve, mint a termete?
– Azt ki tudja előre? – felelt Trufa. – De miért tettél meg, uram, fegyverhordozódnak, ha nem maradhatok az oldaladon? Én nem szeretném, hogy az énekek majd úgy emlegessenek, mint aki mindig csak hátramaradt.
– Azért tettelek meg, hogy baj ne érjen – mondta Théoden –, s hogy azt tedd, amit mondok neked. Csak terhet jelentenél bármelyik lovasnak. Ha a csatát itt vívnánk, az én kapuim előtt, lehet, hogy megénekelnék a vitézségedet, de Magosvárnál, innen háromszázhat mérföldnyire kerül sor rá, ahol Denethor az úr.
Trufa meghajolt, leverten távozott, s a sorakozó lovasokat bámulta. A századok már útra készültek, a lovasok meghúzták a haslót, a nyerget igazgatták, lovaikat cirógatták, néhányan szorongva pillantottak fel a mélyen lógó felhőtakaróra. S ekkor egy lovas lépett észrevétlen a hobbit mellé, s súgta a fülébe halkan:
– Ahol csődöt mond az akarat, ott magától nyílik meg az út, mondják mifelénk – súgta. – S én megtaláltam az utat. – Trufa fölnézett, s látta, hogy az a fiatal lovas az, akin reggel megakadt a szeme. – Szeretnél elmenni oda, ahová Lovasvég Ura megy: látom az arcodon.
– Szeretnék – mondta Trufa.
– Akkor tarts velem – mondta a lovas. – Magam elé ültetlek, s eltakarlak a köpenyemmel, amíg már messze nem járunk, és a sötétség is sötétebb. Ennyi jóakaratra nem szabad nemet mondani. Ne szólj senkinek, gyere!
– Igazán köszönöm! – mondta Trufa. – Köszönöm, uram, bár nem tudom a nevedet.
– Nem? – kérdezte a lovas csendesen. – Akkor hívj Dern-helmnek.
Így történt, hogy amikor a király útnak indult, Dernhelm nyergében, elöl, ott ült Trufa, a hobbit is. Windfola, a hatalmas szürke csatamén meg sem érzett ekkora terhet, hisz Dernhelm könnyebb volt, mint akármelyik férfi, bár termetre, ha karcsú is, igencsak izmos.
Egyenesen belovagoltak a homályba. Éjszakára a füzesben vertek tábort, ahol a Hókút az Entsédbe folyik. Onnét Foldén át folytatták az útjukat, aztán át a Fenmarkon, ahol jobb kéz felől, Gondor határán, a sötét Halfirien árnyékában, hatalmas tölgyesek kúsztak fel az előhegyek oldalába, de bal kéz felől az ingoványt, az Entséd torkolatánál, sűrű köd borította. És útközben érte őket utol az északon kitört háborúság híre. Magányos emberek hozták vad vágtában, az ellenség a keleti határon is támad, ork-seregek menetelnek Rohan dombvidékén.
– Tovább! Tovább! – kiáltotta Éomer. – Visszafordulnunk már késő! A balszárnyunkat majd védi az Entséd ingoványa. Csak a sietség segít. Tovább!
Így hagyta el Théoden király országa földjét. Mérföld mérföld után kanyargott az út, elhaladtak a jeltűzhegyek – Calenhad, Min-Rimmoil, Erelas, Nardol-alján. De tüzük már kialudt. Az egész táj szürke volt, és néma, s ahogy a homály mélyült előttük, úgy hunyt ki a maradék remény is minden szívből.

 

 

4. fejezet
Gondor ostroma

Pippint Gandalf ébresztette. Kamrájukban gyertya égett, mert az ablakon csak derengő félhomály szűrődött be, a levegő nyomasztóan nehéz volt, mintha vihar közelednék.
– Mennyi az idő? – kérdezte Pippin.
– Elmúlt már a második óra – mondta Gandalf. – Ideje fölkelned és rendbe szedned magad. A Város Ura hívat, hogy tudtodra adja új tennivalóidat.
– Reggelit is ád?
– Nem, azt én adok, s ezzel be kell érned délig. Az élelmiszert mostantól kezdve adagolják.
Pippin szomorúan bámult a kis cipóra és a szerinte igencsak kevéske vajra, ami az asztalon várta, a csészényi híg tej mellett. – Minek hoztál ide? – kérdezte.
– Tudod jól – mondta Gandalf. – Hogy több csínyt ne kövess el, s ha nem tetszik itt, ne feledd, hogy ezt magadnak köszönheted. – Pippin egy szót se szólt többet.

Nemsokára ott baktatott megint Gandalf mellett a Toronycsarnokhoz vezető hideg folyosón. Denethor bent ült a szürke homályban, mint egy türelmes vén pók, gondolta Pippin, mintha nem is mozdult volna tegnap óta. Gandalfot hellyel kínálta, de Pippin ott maradt, állva, ügyet se vetett rá senki. Ám az öregember egyszerre csak odafordult hozzá:
– Nos, Peregrin uram, remélem, hasznosan s kedvedre töltötted a tegnapi napot? Bár attól tartok, a koszt gyatrább, mint kívánnád.
Pippinnek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a Város Ura mindenről tud, amit gondolt vagy tett, sőt azt is sejti, ami az agyában megfordul. Nem válaszolt.
– Mihez volna kedved a szolgálatomban?
– Azt hittem, uram, te mondod meg, hogy mi lesz a dolgom.
– Megmondom, ha tudom, mire vagy alkalmas – mondta Denethor. – De erre talán nagyon hamar rájövök, ha itt tartalak magam mellett. A kamarásom engedélyt kért, hogy kimehessen a külső őrségbe, így egy időre most te veszed át a helyét. Ki kell szolgálnod, üzenetet kell vinned, s szóval kell tartanod, ha a háború és a tanács szabad időt enged. Énekelni tudsz?
– Tudok – mondta Pippin. – Hát igen, az én népem mértékével mérve elég jól. De nekünk, uram, nincsenek olyan énekeink, amelyek tróntermekbe és gonosz időkbe illenének. Mi ritkán énekelünk nagyobb szörnyűségekről, mint a szél vagy az eső. S a legtöbb énekünk olyasmiről szól, ami megnevettet, meg persze az evés-ivásról.
– S ugyan miért ne illenének ilyen énekek az én termeimbe, vagy ilyen időkhöz, mint ez? Mi, akik oly régen élünk már ebben a Homályban, tán ne hallgatnánk szívesen egy olyan föld távoli hangjait, amellyel a Homály még nem érintett? Akkor talán úgy érezzük, hogy nemhiába őrködtünk.
Pippinnek elszorult a szíve. Csöppet sem örült a gondolatnak, hogy azt énekelje Minas Tirith urának, amit odahaza szokott, azokat a tréfás dalokat, amiket a legjobban tudott, mert ezek, nos, nagyon is parlagiak voltak ilyen alkalomra. De nem kellett énekelnie. Denethor Gandalfhoz fordult, s a rohírokról, a belső viszonyaikról s a király unokaöccsének, Éomernek a helyzetéről kérdezgette. Pippin ámult, hogy a király mennyit tud egy távoli népről, bár azóta, hogy utoljára járt idegenben, jó néhány esztendő eltelhetett.
Denethor egyszer csak odaintett Pippinnek, s egy időre elbocsátotta. – Menj el a Fellegvár fegyverraktárába – mondta –, és vedd át a toronyőri egyenruhádat és fegyvereidet. Már készen lesznek. Tegnap rendeltem meg. S ha beöltöztél, gyere vissza.
Úgy volt, ahogy mondta, Pippin egyszerre különös ruhában lelte magát: tetőtől talpig feketében-ezüstben. Kapott egy kis páncélinget, szemeit acélból kovácsolták, mégis hollófekete volt, csúcsos-koronás sisakot, amit kis hollószárnyak díszítettek kétoldalon, s elöl egy karikában apró ezüstcsillag. A páncéling fölött kurta fekete felleghajtót viselt, mellére ezüsttel ráhímezve a Fa jele. Régi ruháit összehajtogatták és eltették, azt azonban megengedték, hogy megtartsa Lórienből származó szürke köpenyét, bár szolgálatban nem viselhette. Most már, tudta, pontosan úgy fest, mint az Ernil i Pheriannath, azaz a félszerzetek fejedelme, ahogy a népek emlegették, mégis kutya rosszul érezte magát. A homály kezdett rátelepedni a kedélyére.
Szürke sötétség uralkodott egész nap. A naptalan hajnaltól estelig egyre csak mélyült a homály, a Városban mindenkinek elszorult a szíve. Magasan, fönn, hatalmas felhő vonult lassan, a Fekete Föld felől, elnyelt minden fényt, a háború szele sodorta, de alatta a levegő mozdulatlan és fojtogató volt, mintha az Anduin völgye csak azt várná, hogy kitörjön végre a pusztító vihar.
Tizenegy óra tájban, mikor egy időre elbocsátották a szolgálatból, Pippin kijött, s elindult ételt-italt keresni, hogy fölvidítsa kissé elszontyolodott szívét, s elviselhetőbbé tegye a szolgálatot. Az étkezőben megint Beregondba botlott, aki most jött meg egy küldetésből: az országút őrtornyainál járt, künn, Pelennoron túl. Együtt kiballagtak a falra, mert Pippin bent úgy érezte magát, mintha börtönben lenne, s még a magas Fellegvár is fojtogatta. Most megint ott ültek egymás mellett a lőrésnél, s elnézegettek keletre, miközben falatoztak és beszélgettek, akárcsak előző nap.
Naplemente ideje volt, de a nagy szemfödél már messze nyugatra nyúlt, s a nap az éj beállta előtt csak ott villant fel kurtán, búcsúzóul, ahol a Tengerre szállva alábukott, ezt látta Frodó is, mikor a Keresztútnál a búcsúsugár a bukott király fejét érintette. De Pelennor mezőin, a Mindolluin árnyékában, nem csillant semmi, a mezők sivár barnák voltak.
Pippin már eddig is úgy érezte, évek teltek el azóta, hogy itt ül, és azóta, hogy valami félig elfeledett időben még hobbit volt, víg kedvű vándor, akit alig-alig érintett a sok-sok átélt veszedelem: Most viszont egy olyan város kicsi katonája, amely roppant támadást vár, s a Toronyőrség büszke és komor egyenruháját viseli.
Más időben és máshol Pippin tán kedvét lelte volna ebben az új öltözékben, most azonban tudta, hogy nem tréfadolog, aminek részese, most halálos komolyan szolgál egy komor urat, akit iszonyatos veszedelem fenyeget. A páncéling kényelmetlen volt, a sisak nyomta a fejét. Köpönyegét letette maga mellé a padra. Fáradt tekintetét elfordította a lenti sötét mezőkről, ásított, majd fölsóhajtott:
– Tán unod a mai napot? – kérdezte Beregond.
– Unom – mondta Pippin. – Nagyon. Unom a semmittevést és a várakozást. Ott tébláboltam uram ajtajában hosszú órák hosszat, miközben ő Gandalffal, a Fejedelemmel, meg ki tudja miféle nagy emberekkel tanácskozott. S én, Beregond uram, nem szoktam meg, hogy éhesen várakozzam, miközben a többiek esznek. Ez egy hobbit számára nagy megpróbáltatás, igencsak keserű. Te most biztos, hogy azt mondod: mélyebben át kéne éreznem a megtiszteltetést. De mi értelme az ilyen megtiszteltetésnek? Sőt még az evésnek-ivásnak is mi értelme ez alatt az alattomos felhő alatt? Mit jelent ez? Még a levegőt is sűrűnek és barnának érzem! Nálatok ez gyakori, ha gonosz szél fúj?
– Ugyan – mondta Beregond. – Ez nem evilági idő. Ezt az ő gonosz szándéka küldte ránk, ezt a füstöt a Tűz Hegyében gerjesztették, és azért küldte, hogy a szívünk és a józan eszünk elsötétüljön. S azt el is érte. Bár térne már vissza Faramir úr. Őt nem lehet kétségbe ejteni. De ki tudja, visszatér-e valaha is a Folyón túlról, a Sötétségből?
– Igazad van – töprengett Pippin. – Még Gandalf is teli van aggodalommal. Azt hiszem, csalódott, hogy nem találta itt Faramirt. De ő vajon hova lett? Még ebéd előtt otthagyta a király tanácsát, s azt hiszem, csöppet se jó hangulatban. Talán rossz hírt várt, vagy rossz előérzete volt.
Egyszer csak beléjük fagyott a szó, s kőbálvánnyá meredtek. Pippin összekuporodott, s fülére tapasztotta a kezét, de Beregond, aki épp kinézett a bástyanyíláson, miközben Pippin Faramirról beszélt, ott maradt, s döbbenten bámult kifelé. Pippin ismerte ezt a hátborzongató kiáltást, ugyanezt hallotta Mocsolyaszegen, a Megyében, de most sokkal harsányabb volt, sokkal gyűlöletesebb, s mint a méregbe mártott kétségbeesés döfte át az ember szívét.
Beregond végre nagy kínnal megszólalt: – Jönnek! – mondta. – Szedd össze magad, és nézz ki. Azok az ádáz lények ott vannak odalenn.
Pippin vonakodva fölállt a padra, s kinézett a fal résén. Szürkén terült el alattuk a Pelennor, a Nagy Folyó épp csak hogy kivehető vonaláig. De most, mint az idő előtti éjszaka árnya, öt madár forma alak röppent át rajta, mind iszonyúbb, mint a dögkeselyű, nagyobb, mint a sas, kegyetlen, mint a halál. A Torony előtt csaptak le, majdnem hogy nyíllövésnyire, majd nagy ívben elkanyarodtak.
– Fekete Lovasok! – motyogott Pippin. – A levegő Fekete Lovasai. De nézd, Beregond! – kiáltotta. – Keresnek valamit, ugye? Köröznek, aztán lecsapnak, mindig ugyanarra a helyre, látod? S azt is, hogy ott mozog valami? Valami kis feketeség. Több is, igen: emberek, lóháton, négy vagy öt. Ezt nem bírom tovább! Gandalf! Gandalf! Gandalf! Ments meg minket!
Újabb vijjogó hang csapott fel és fulladt a csöndbe, ő meg visszakuporodott a fal tövébe, s zihált, mint az űzött vad. A hátborzongató vijjogáson át, messziről és haloványan, kürtszó szállt a magasba és halt el hosszan elnyúló reszketeg hangon.
– Faramir! Ez Faramir úr! Ez az ő hívójele! – kiáltotta Beregond. – A bátorszívű! De hogy verekszi át magát a Kapuig, ha ezeknek a pokolkeselyűknek más fegyverük is van, mint a félelem? De nézd! Kitartanak! Közelednek a Kapuhoz! Nem! A lovak megbokrosodnak! Nézd, levetik a lovasukat, azok most gyalog szaladnak. Nem, az egyik megmarad a lován, és most visszavágtat. Ez lesz a kapitány: állatnak, embernek parancsolni tud. De most lecsap rá az egyik! Segítség! Segítség! Hát nem megy ki érte senki? Faramir!
Ezzel Beregond fölugrott, és kirontott a homályba. Pippin elszégyellte magát, hogy ennyire megrettent, miközben Beregondnak szeretett kapitánya járt az eszében. Kilesett a résen. E pillanatban megvillant valami Északon, s látta, fehér-ezüst pont közeledik a homályos mezőkön. Száll, mint a nyílvessző, egyre nagyobb lesz, s mind közelebb ér a Kapu felé menekülő emberhez. Pippinnek úgy rémlett, sápadt fény árad belőle, és a sűrű homály eloszlik előtte, s ahogy közelebb ért, azt hitte, hallja, mintha a falról verődne vissza, harsány kiáltását.
– Gandalf! Gandalf! – kiáltotta. – Mindig ott bukkan fel, ahol a legnagyobb a baj. Gyerünk, gyerünk, Fehér Lovas! Gandalf! Gandalf! – üvöltötte vadul, mintha valami roppant versenyre biztatná a futót, aki korántsem szorul bátorításra.
De most a le-lecsapó árnyak is rádöbbentek a jövevény ottlétére. Az egyik feléje libbent, ám Pippin mintha azt látta volna, hogy Gandalf föltartja a kezét, s abból fehér fénysugár csap fölfelé. A nazgûl hosszú, fájdalmas kiáltást hallatott, s élesen elkanyarodott, a másik négy is megrebbent, meredeken, szűk csigavonalban fölszállt, keletnek fordult, és az alantjáró felhőbe veszett. Mintha lent, Pelennorban most valamivel enyhült volna a sötét.
Pippin figyelt, s látta, hogy a Fehér Lovas meg a másik találkozik, mindkettő megáll, s megvárják azokat is, akik gyalogszerrel közelednek. A Városból emberek szaladnak elébük, hamarosan mind elvész a szem elől a fal tövében, tudta, most jönnek be a Kapun. Sejtette, hogy egyenest a Toronyba mennek, a Helytartóhoz, ezért a Fellegvár bejáratához sietett. Ott többen is csatlakoztak hozzá, akik fentről, a falról figyelték a versenyfutást, és szemtanúi voltak a lovasok megmentésének.
Nemsokára fegyvercsörgést hallottak a külső körökből felfelé vezető utcáról, fegyvercsörgést és üdvrivalgást. A tömeg Faramirt és Mithrandirt éltette, majd Pippin egyszerre megpillantotta a fáklyafényt is, nyomában a két lassan poroszkáló lovassal, s mögöttük a tülekedő tömeget. Aki fehérben volt, az most nem csillogott, ruhája sápadtan derengett a félhomályban, mintha tüze kiégett volna, vagy fátyol borítaná, a másik meg feketén, leszegett fejjel lovagolt. Leszálltak a lóról, a lovászok átvették tőlük Keselyüstököt meg a másik lovat, ők meg elindultak a kapuőr felé: Gandalf szilárd léptekkel, szürke köpenyét hátravetve, s még mindig parázsló szemmel, a másik, a zöldruhás, lassan, meg-megtántorodva, mint aki holtfáradt vagy megsebesült.
Mikor a kapubolt lámpája alatt elhaladtak, Pippin előretolakodott, s Faramir sápadt arca láttán elállt a lélegzete. Olyan ember arcát látta, aki iszonyatos félelmet vagy kínt állt ki, de úrrá lett rajta, s most már megnyugodott. Büszkén s komolyan állt meg egy pillanatra, amíg odaszólt valamit az őrnek, s Pippin csak most vette észre, mennyire hasonlít bátyjára, Boromirra – akit Pippin kezdettől fogva szeretett s csodált nagyúrhoz illőn méltóságos és mégis nyájas modoráért. S akkor egyszerre olyan érzés támadt benne Faramir iránt, amit eddig nem is ismert. Ebből az emberből itt ugyanolyan nemesség áradt, mint olykor Aragornból, ha talán nem is olyan mértékű, de ez nem olyan kiszámíthatatlan és távoli, mint ő, olyan, mint az ősi királyok bármelyike, csak épp hogy ő később született, ám mégis megvan benne az ónép bölcsessége és szomorúsága. Most már értette, miért emlegeti Beregond olyan szeretettel Faramirt. Olyan hadvezér, akit az emberei boldogan követnek, mint ahogy követte volna ő is, akár a fekete szárnyak árnyékába.
– Faramir! – kiáltotta ő is a többiekkel. És Faramir, mert kihallotta a város embereinek kiáltásai közül az idegen hangot, megfordult, lenézett rá, és elámult.
– Te honnét kerültél ide? – kérdezte. – Egy félszerzet, és a toronyőrök egyenruhájában!... Honnét?
De eddigre már odalépett hozzá Gandalf, és ő felelt helyette: – Velem jött a félszerzetek földjéről – mondta. – Velem. De ne késlekedjünk. Még sok a megbeszélnivalónk és a tennivalónk, s te fáradt vagy. Ő majd velünk jön. Ami azt illeti, kell is, hogy jöjjön, mert ha az ő fejéből könnyebben ki nem ment, mint az enyémből, köteles még ebben az órában szolgálatra jelentkezni az uránál. Jöjj, Pippin, kövess!

Végül megérkeztek a Város Urának szobájába. Mély karosszékek álltak a szénserpenyő körül, bort hoztak, s Pippin, akiről tudomást is alig vettek, odaállt Denethor széke mögé, s még a fáradtságáról is majdnem megfeledkezett, olyan feszülten figyelt minden elhangzó szóra.
Faramir megivott egy korty bort, tört magának egy darab fehér kenyeret, s leült a király balján egy alacsony székre. Másik oldalán, valamivel távolabb, Gandalf ült egy faragott karosszékben, s kezdetben mintha aludt volna. Mert Faramir az elején csak a portyáról számolt be, amire tíz napja megbízatást kapott, az ellenség meg a szövetségesei hadmozdulatairól, elmondta, hogyan ütöttek rajta a haradiakon, és semmisítették meg a csapatot meg hatalmas állatait: a kapitány tett jelentést királyának, csupa olyasmiről, amiről Gandalf már gyakran hallott, egy határvillongás részleteiről, amelyek most, hogy elveszítették minden jelentőségüket, teljességgel haszontalannak és kicsiségnek tűntek.
Majd Faramir hirtelen ránézett Pippinre. – De most következik a történet java – mondta. – Mert nem ő az első félszerzet, akivel itt a déli földeken összetalálkoztam, azután, hogy itt termett az Észak regéiből.
Gandalf kihúzta magát és megragadta a széke karfáját, de nem szólt semmit, és egy pillantással Pippinnek is a torkára forrasztotta a szót. Denethor az arcukra nézett, s bólintott, annak jeléül, hogy érti, amit ki se mondtak. És Faramir, miközben a többiek némán és mozdulatlanul hallgatták, komótosan beszámolt mindenről, szeme javarészt Gandalfon nyugodott, bár olykor-olykor Pippinre tévedt, mintha az emlékezetét akarná fölfrissíteni.
Ahogy szavaiból kibontakozott Frodóval és szolgájával esett találkozása, és mindaz, ami Henneth Annûnban történt, Pippin rádöbbent, hogy Gandalf keze reszket, miközben a faragott karfát szorongatja: Most, hogy ránézett a kezére, nagyon fehérnek és nagyon öregnek találta, s egyszerre beléhasított a félelem, mert megértette, hogy maga Gandalf is gondban van, sőt retteg. A szobában megállt a levegő. A végén, amikor Faramir elmondta, mint vett búcsút az utazóktól, s hogy azok Cirith Ungolba készültek, szava megcsuklott, megrázta a fejét, és felsóhajtott: Gandalf fölpattant.
– Cirith Ungolba? A Morgul-völgybe? – kérdezte. – Mikor, Faramir, mikor? Mikor váltál el tőlük? S mikorra kellett elérniük azt az átkozott völgyet?
– Ma reggel volt két napja, hogy elváltunk – mondta Faramir. – Onnét negyvenöt mérföld a Morgulduin völgye, ha egyenest délre tartottak, s onnét még tizenöt mérföld nyugatnak az az átkozott torony. Akárhogy igyekeztek, legkorábban ma érhettek oda, de lehet, hogy még ma sem. Értem, hogy mitől félsz. De a sötétség nem az ő vállalkozásuk következménye. Számomra teljesen világos: az ellenség már régóta tervezi, hogy ránk támad, s a támadás időpontját már előre kitűzték, jóval azelőtt, hogy az utazók az őrizetemből eltávoztak volna.
Gandalf nyugtalanul rótta a szobát: – Két napja, reggel, s majdnem háromnapi út! Milyen messze van az a hely, ahol elváltatok?
– A madár röptét követve, talán hetvenöt mérföldnyire – felelt Faramir. – De gyorsabban nem tudtam jönni. Tegnap délután még a Cair Androson hasaltam, azon a hosszú szigeten a folyó északi szakaszán, amit védelmül megszállva tartunk, a lovaink meg az innenső parton. Ahogy leszállt ránk ez a nagy sötétség, már tudtam, hogy sietős az utam, lóra ültem hát három társammal, akinek még jutott ló. A csapat maradékát meg leküldtem délre, hogy Osgiliath gázlójának őrségét erősítsék, Remélem, nem cselekedtem helytelenül? – Apjára nézett.
– Helytelenül? – kiáltott fel Denethor, és megvillant a szeme. – Minek kérded? Az embereidnek te parancsolsz. Talán bizony ki akarod kérni a véleményemet, ha teszel valamit? A jelenlétemben csupa tisztelet vagy, de már régóta a magad útját járod. Most, lám, ügyesen szóltál, mint mindig, de vajon nem láttam-e, hogy a szemed le se vetted Mithrandirról, azt lested, hogy jól beszélsz-e, vagy nem mondasz-e túl sokat? A te szíved már réges-rég az övé.
Fiam, apád öreg, de még nem agyalágyult, látok és hallok úgy, mint szoktam, és abból, amit félig mondtál el, vagy sehogy sem, kevés maradt rejtve előttem. És sok kérdésre tudom már a választ. Szegény, szegény Boromir!
– Ha az, amit tettem, kedved ellen van – mondta halkan Faramir –, azt kell kívánnom, Atyám, bár ismertem volna a tanácsodat, mielőtt ily súlyos döntések terhe nehezedett a vállaimra.
– Akkor talán másképp döntöttél volna? – kérdezte Denethor. – Ugyanígy tettél volna akkor is, azt hiszem. Jól ismerlek. Másra se vágysz, minthogy méltóságteljesnek, nagylelkűnek lássanak, mint a régi királyokat. Szelídnek és kegyesnek. Ez lehet, hogy jól illik az előkelő származáshoz, békében, ha megvan hozzá a kellő hatalom. De ily kétségbeesett órában a szelídségért halál a fizetség.
– Legyen – mondta Faramir.
– Legyen!? – kiáltotta Denethor. – De ez nemcsak a te halálod, Faramir úr, hanem apádé és egész népedé, akit most, hogy Boromir eltávozott, neked kéne megvédened.
– Tehát azt kívánnád – nézett rá Faramir –, bár lennék én az ő helyében?
– Igen, azt – válaszolta Denethor. – Mert Boromir hűséges volt hozzám, és nem volt mágusnövendék. Ő tudta volna, hogy atyjának mire van szüksége, s nem herdálta volna el, amit a szerencse a kezére juttatott. Ő elhozta volna nekem azt a roppant ajándékot.
Egy pillanatra Faramir is elvesztette önuralmát. – Akkor hadd kérjelek, Atyám, hogy ne feledd, Boromir helyett miért én voltam Ithiliában. Mert, legalábbis egyszer a közelmúltban, a te akaratod teljesült. A Város Ura volt az, aki őt követségbe küldte.
– Ne üríttesd ki velem a keserű poharat, amit én töltöttem önmagamnak – förmedt rá Denethor. – Vajon nem ízlelgettem úgyis hosszú éjszakákon, mikor még csak éreztem a rosszat, ami rám vár? De most legalább tudom, mi az! Bár ne az lenne! Bár került volna hozzám az a valami!
– Vigasztalódj! – mondta Gandalf. – Boromir semmiképpen nem hozhatta volna el. Ő meghalt, s jó halált halt, nyugodjék békességben. De megtéveszted önmagad. Ő kinyújtotta a kezét e valami után, de ha kezébe kaparintja, elbukott volna. Magának tartotta volna meg, s ha visszatér, nem ismertél volna rá tulajdon fiadra.
Denethor arca megkeményedett, tekintete elhidegült. – Mert te Boromirt kevéssé találtad kezesnek, ugye? – mondta halkan. – De én, aki az apja voltam, én azt mondom, hogy nekem hozta volna el. Lehet, hogy te bölcs vagy, Mithrandir, de bármilyen jól forog a nyelved, akkor se vagy minden bölcsesség kútfeje. Létezik olyan megoldás is, ami nem jelent mágus szőtte hálót, de nem is szolgáltat ki egy bolond hebehurgyaságának. Ebben én bölcsebb vagyok, mint amilyennek te hiszed magad.
– És miben áll a bölcsességed? – kérdezte Gandalf. – Abban, hogy megértettem: itt két ostobaságot kell kikerülni. Ezt a valamit használni veszedelmes. De épp ebben az órában egy kelekótya félszerzet kezébe adni és elküldeni vele egyenest az Ellenség földjére, mint ahogy te tetted és ez az én fiam itt, őrültség!
– És Denethor úr vajon mit tett volna?
– Sem ezt, sem azt. Egy biztos: nincs az az érv, ami rávehetett volna, hogy ezt a valamit olyan veszélynek kitegyem, amelyben csak egy bolond remélheti, hogy nem vész oda, s így megkockáztassam, hogy az Ellenség, végromlásunkra, visszaszerezze, amit elveszített. Nem, ezt őrizni kellett volna, elrejteni, mélyen és sötétben. És nem használni, mondom, mindaddig nem használni, amíg a végszükség meg nem követeli, hanem úgy elrejteni, hogy az Ellenség ne férhessen hozzá, csak ha akkora győzelmet arat, hogy ezzel már nem árt nekünk, mert úgysem élünk.
– Most is, mint mindig, csak Gondorra gondolsz, uram – mondta Gandalf. – De vannak más emberek és más életek is, és az idő sem áll meg. Ami engem illet, én a rabszolgákat is szánom.
– És a többi ember hol lel támaszt, ha Gondor elesik? – felelt Denethor. – Ha ezt a valamit most a Fellegvár mély pincéjében tudnám, nem kéne reszketnünk a félelemtől az Ő homályában, nem kéne a legrosszabbtól tartanunk, s zavartalanul ülhetnénk tanácsot. Ha nem bízol benne, hogy kiállnám a próbát, nem ismersz.
– Mégsem bízom – mondta Gandalf. – Ha megbíztam volna, elküldhettem volna neked is, hogy őrizd, mert úgy magadnak is, másoknak is sok szenvedést megtakarítasz. De most, hogy a szavadat hallom, még kevésbé bízom, még annyira sem, mint Boromirban. Nem, fékezd a dühödet! Magamban sem bízom, s mikor ezt önként és ajándékul akarták nekem adni, nemet mondtam rá. Te erős vagy, Denethor, és sok mindenben uralkodni tudsz magadon, de ha ezt te kapod, föléd kerekedik. Ha a Mindolluin gyökere alá temeted, akkor is elégett volna tőle a józanságod, azon nyomban, hogy leszáll a homály, márpedig ezt rosszabb is követheti, mint ahogy követni is fogja, hamarosan.
Denethor szeme megint fölizzott, mikor Gandalf szemébe nézett, s Pippin megint csak úgy érezte, hogy egymásnak feszül kettőjük akarata, de a tekintetük most majdnem hogy penge volt, szikrát hányt, ahogy összecsapott. Pippin belereszketett, úgy félt valami szörnyű csapástól. Denethor azonban megenyhült, s hűvösen vonta meg a vállát.
– Ha az enyém lenne! Ha a tiéd lenne! – sóhajtott. – Hiábavaló minden szó, és minden „ha”. Elment a Homályba, s csak az idő fogja megmutatni, miféle sors vár rá. Vagy miránk. S ez az idő nem lesz hosszú. De addig legalább mindannyian, akik az Ellenséggel a magunk módján vesszük fel a harcot, legyünk egyek, reménykedjünk, amíg van remény, s ha már az sincs, legyen erőnk szabadon meghalni. – Faramirhoz fordult. – Mi a véleményed Osgiliath őrségéről?
– Nem elég erős – mondta Faramir. – Mint mondtam, én is odaküldtem az ithiliai csapatomat, erősítésül. – Azt hiszem, nem elég – mondta Denethor. – Azt éri az első csapás. Szükség lesz ott valaki erős kezű kapitányra.
– Ott és még sok helyütt – erősítette meg Faramir, és felsóhajtott: – Szegény bátyám, akit annyira szerettem! Fölállt. – Távozhatom, atyám? – De megtántorodott, s megkapaszkodott atyja székében.
– Látom, fáradt vagy – mondta Denethor. – Mint mondod, gyorsan és sokat lovagoltál, és gonosz homályban.
– Erre kár szót vesztegetni! – felelte Faramir.
– Hát ne vesztegessünk – mondta Denethor. – Menj, és pihenj, ahogy lehet. Holnap még szigorúbb lesz a szükség.

Mind búcsút vettek a Város Urától, s elmentek, hogy lepihenjenek, amíg még lehet. Kint csillagtalan sötét volt, ahogy Gandalf, Pippinnel az oldalán, aki egy fáklyácskát tartott a kezében, a szállásuk felé baktatott. Egy szót nem váltottak, amíg az ajtót be nem húzták maguk mögött. Akkor Pippin végre megfogta Gandalf kezét.
– Mondd, van még valami remény? – kérdezte. – Mármint hogy Frodó számára, vagyis hogy elsősorban Frodó számára?
Gandalf Pippin fejére tette a kezét. – Sok remény sose volt – felelte. – Hallottad: „ebben csak egy bolond reménykedhet”. S mikor meghallottam Cirith Ungol nevét... – Elharapta a szót, és az ablakhoz lépett, mintha a tekintete áthatolhatna az éjszakán keletre. – Cirith Ungol! – súgta. – Miért épp arra, csak azt tudnám? – megfordult. – Mikor meghallottam ezt a nevet, Pippin, majdnem megállt a szívem verése. Most először. S mégis azt hiszem, hogy a hír, amit Faramir hozott, okot ad némi reményre. Mert az világos, hogy Ellenségünk végre megindította a háborút, s mikor az első hadmozdulatot tette, Frodó még szabad volt. S most jó néhány napig ide-oda jár a szeme, nem ér rá a saját földjét figyelni. S még valami, Pippin. Innét, a távolból úgy érzem, kapkod és fél. A háborút korábban kezdte, mint szándékában állt. Valami történt, ami fölzaklatta.
Gandalf megállt, s egy pillanatra a gondolataiba merült. – Lehet – mormolta –, lehet, hogy ehhez a te ostobaságod is hozzájárult, fiam. Lássuk csak: úgy öt nappal ezelőtt rádöbbent, hogy Szarumánt legyőztük, s elvettük tőle a Követ. Hát aztán? Nagy hasznát épp nem vehetjük, hisz a tudta nélkül nem tudjuk használni. Ó! Várjunk csak... és Aragorn? Közeleg az ő ideje. Ő erős és ízig-vérig kemény, Pippin, merész, elszánt, nem szorul tanácsra, s ha kell, súlyos kockázatot is vállalni mer. Lehet, hogy használta a Követ, megmutatta magát az Ellenségnek, kihívta, pontosan ezért. Csak tudnám. Nos, a választ már csak akkor kapjuk meg, ha Rohan lovasai ideérnek, ha ugyan idejében ideérnek.
– De... – kezdte Pippin.
– De, micsoda? – kérdezte Gandalf. – Ma estére már csak egy „de”-t engedélyezek.
– Gollam – mondta Pippin. – Hogy az ördögbe mentek épp vele, sőt, hogyan hagyhatták, hogy ő vezesse őket? Láttam, hogy Faramirnak sincs jobban az ínyére a hely, ahova vitte őket, mint teneked.
– Erre nem tudok most válaszolni – felelte Gandalf. – De a szívem valahogy mindig azt súgta, hogy Frodó és Gollam a végén találkozni fog. Vagy jóban, vagy rosszban. Cirith Ungolról ma este nem beszélek. Árulástól tartok, árulástól! Annak a nyomorult jószágnak az árulásától. De ne feledjük, hogy az áruló néha önmagát árulja el, s jót tesz, amikor nem is akarja. Megesett már. Jó éjt!
Másnap barna homállyal köszöntött be a hajnal, s az emberek szíve, amit Faramir visszatérte egy időre felvidított, megint összeszorult. A szárnyas árnyakat aznap nem látták, de hébe-hóba, magasan a Város felett, halványan felhangzott vijjogásuk, s aki csak hallotta, azon mind átfutott a rémület, sőt, akinek a szíve nem volt ilyen szilárd, az belereszketett, és elsírta magát.
És Faramir megint csak elment. – Nem hagynak neki nyugtot – morogtak jó néhányan. – Az Úr túlságosan meghajszolja a fiát, most kettő helyett szolgál, s a maga dolgán kívül azét is elvégzi, aki már nem tér haza. – És az emberek egyre csak észak felé tekingettek, s kérdezgették: – Hol vannak a rohani lovasok?
Az igazság az, hogy Faramir nem a maga akaratából távozott. De a Város Ura a Tanácsnak is ura, s nem volt olyan kedvében, hogy bárki akarata előtt meghajoljon. A Tanács kora hajnalban ült össze. A kapitányok mind azon a véleményen voltak, hogy tekintettel a délről fenyegető veszélyre, a Város nem elég erős, hogy maga sújtson le elsőként, hacsak a rohani lovasok meg nem érkeznek. Addig meg nem tehetnek mást, mint hogy védik a falakat és várnak.
– Márpedig – mondta Denethor –, nem adhatjuk fel csak így a külső védelmi vonalat, a Rammast, amit olyan nagy munkával építettünk. És az Ellenségnek drágán kell megfizetnie érte, hogy átkel a folyón. Sem Cair Andros felől nem tud a Városra támadni teljes erővel, a mocsarak miatt, sem Lebennin felől, mert ott széles a folyó, és az átkeléshez sok bárka kell. Így hát kénytelen Osgiliathra összpontosítani az erejét, mint annak idején is, amikor Boromir megakadályozta az átkelést.
– Az csak kísérlet volt – mondta Faramir. – Ma tízszer akkora veszteséget okozhatunk az Ellenségnek az átkeléskor, mint akkor, mégis mi fizetünk rá. Mert ő könnyebben elviseli, ha egy hadsereget veszít, mint mi, ha egy századot. S ha nagy erővel átjut a folyón, veszélyessé válik a messze előretolt erők visszavonása.
– És Cair Androsszal mi lesz? – kérdezte a Fejedelem: – Ha Osgiliathot védjük, azt is tartani kell. Ne feledkezzünk meg róla, hogy a balszárnyunk veszélyben forog. Lehet, hogy a rohírok megjönnek, lehet, hogy nem. De Faramir azt mondja, hogy a Fekete Kapuhoz még nagy erők tartanak. Onnét tehát több sereg is kivonulhat, s több helyt is lecsaphat az átkelőhelyekre.
– A háborúban kockáztatni kell – mondta Denethor. – Cair Androsnak megvan az őrsége, oda egyelőre több embert nem küldhetünk. De harc nélkül nem vagyok hajlandó sem a folyót, sem Pelennort átengedni... nem, ha akad egyetlen kapitány, akiben van annyi bátorság, hogy teljesítse az ura akaratát.
Mindenki elnémult, de Faramir végül megszólalt: – Nem szállok szembe az akaratoddal, apám. Minthogy Boromirt elvesztetted, majd én megyek, s megteszem helyette, ami tőlem telik – ha ez a parancsod.
– Ez – felelte Denethor.
– Akkor ég veled – mondta Faramir. – S ha történetesen visszatérnék, légy jobb szívvel irántam.
– Az attól függ, mint térsz vissza – mondta Denethor. Faramirral, mielőtt ellovagolt volna keletre, utolsóként Gandalf beszélt. – Ne vesd oda az életet keserűségedben vagy elhamarkodottan – mondta. – Rád szükség van itt, nemcsak a háborúban. Apád szeret, Faramir, ezt soha ne felejtsd el! Ég veled!
Így hát Faramir megint csak elment, s annyi embert vitt magával, ahány önként vállalkozott rá, s ahányat a Város nélkülözni tudott. A falakról csak bámultak a homályon át a romváros felé, s találgatták, mi vár a csapatra, mert látni semmit sem lehetett. Mások meg, mint mindig, most is észak felé tekingettek, s azt számolták, hány mérföldre lehet a rohani Théoden? – Eljön? Nem feledkezik meg a régi szövetségről? – kérdezgették.
– Igen, eljön – mondta Gandalf –, még ha későn érkezik is. Hiszen a Vörös Nyíl legjobb esetben is csak tegnapelőtt ért el hozzá, s Edoras sok-sok mérföldnyire van.
Már késő estére járt, amikor új hírek jöttek. Egy ember érkezett lóhalálában a gázlótól, s jelentette, hogy Minas Morgulból újabb sereg vonult ki, s közeledik Osgiliath felé, csatlakoztak hozzá a délről, Haradból jött ezredek is, csupa kegyetlen, magas ember. – Megtudtuk – mondta a futár –, hogy megint a Fekete Kapitány vezeti őket, előtte jár a félelem, s már a folyón is átcsapott.
E baljós szavakkal fejeződött be Pippin harmadik napja a városban. Kevesen pihentek le, mert szinte senki nem remélte, hogy Faramir sokáig tudná tartani a gázlót.

A rákövetkező nap, bár a sötétség elérte csúcspontját, s a homály már nem nőtt tovább, még az előzőnél is súlyosabban nehezedett az emberek szívére, s a Városban eluralkodott a rettegés. Hamarosan újabb rossz hírek érkeztek. Az Anduin átkelőhelye az Ellenség kezére került. Faramir a Pelennor fala felé hátrál, szétszórt erőit az országúti őrtornyokban próbálja összegyűjteni, de az Ellenség tízszeres túlerőben van.
– Ha átvágja magát a Pelennoron, az ellenség akkor is a sarkában lesz – mondta a futár. – Súlyosan megfizettek az átkelésért, de nem olyan súlyosan, mint reméltük. A hadműveletet jól kitervelték. Most már világos, hogy odatúl, titokban, hajóhadat építettek és rengeteg bárkát. Nyüzsögtek, mint a hangyák. De mégiscsak a Fekete Kapitány győzött le minket. Kevesen álltak meg előtte, és sokan már közeledtének hírére megfutottak. A maga népe is meghunyászkodik előtte, s a parancsára akár egymást is lekaszabolnák.
– Akkor énrám ott nagyobb szükség van, mint itt – mondta Gandalf. Nyomban kilovagolt, s derengő fényét hamarosan elnyelte a homály. Pippin aznap éjszakára magára maradt, ébren álldogált a falon, s csak bámult kelet felé.

Még alig kondultak meg a napkeltét jelző harangok, gúnyos-szomorúan a fénytelen sötétben, mikor fölcsapó lángokat látott a távolban, a homályos mezők végében, ahol Pelennor falai álltak. Az őrök riadót kiáltottak, s a Városban mindenki fegyvert ragadott. Hébe-hóba egy-egy vörös villanást láttak, s utóbb a sűrű levegőben tompa dörrenés ért el a Városig.
– Beveszik a falat! – kiáltották az emberek. – Réseket robbantanak! Közelednek!
– Hol van Faramir? – kiáltotta Beregond kétségbeesetten. – Ne mondjátok, hogy elesett.
Az első híreket Gandalf hozta. Maroknyi lovassal érkezett késő délelőtt, egy kocsisort kísértek. A kocsik a sebesültekkel voltak tele, akiket az országút romba dőlt őrtornyaiból mentettek ki. Gandalf egyenest Denethorhoz tartott. A Város Ura most a torony felső szobájában ült, a nagyterem fölött, s csak Pippin volt mellette, hol az egyik, hol a másik homályos ablakon nézett ki keletre, délre, északra, mintha sötét tekintete át tudná döfni a végzet mindent beborító homályát. Leginkább északra kémlelt, néha mozdulatlanul hallgatózott, mintha a hallás valami ősi művészete révén meghallaná a távoli pusztaságról a robajló patadobogást.
– Faramir megjött? – kérdezte.
– Nem – mondta Gandalf. – De még élt, amikor elváltunk. Úgy döntött, hogy ott marad az utóvéddel, nehogy a visszavonulás fejveszett futássá fajuljon a Pelennoron át. Talán sikerült egy darabig együtt tartania az embereit, noha ezt kétlem. Túlságosan nagy ellenféllel mérte össze az erejét. Mert az jött ellene, akitől féltem.
– Csak... csak nem a Fekete Úr? – kiáltott fel Pippin, mert rémületében nem tudta türtőztetni magát. Denethor keserűen fölnevetett. – Nem, még nem, Peregrin uram! Ő csak akkor jön el, hogy diadalt üljön fölöttem, ha már végleg legyőzött. Ő másokat használ fegyveréül. Így tesz minden nagy úr, ha elég bölcs, félszerzet uram. Mert mondd, mi másért ülnék én itt a toronyban, gondolkodnék, figyelnék és várnék, föláldozva még a fiaimat is? Hiszen még értek a kardforgatáshoz!
Fölállt, szétcsapta hosszú, fekete palástját, s íme, páncéling volt alatta, meg hosszú kard, kétmarkos, feketeezüst hüvelyben. – Így járok, és sok-sok évig így is aludtam – mondta –, nehogy a testem ellágyítsa és elgyávítsa a kor.
– De Barad-Dûr Urának legádázabb kapitánya akkor is bevette a külső falaidat – mondta Gandalf. – Angmar egykori királya, a varázsló és Gyűrűlidérc, a nazgûlok ura, Szauron kezében félelmetes lándzsa, s számunkra a kétségbeesés árnya.
– Akkor, Mithrandir, méltó ellenfeledre akadtál – mondta Denethor. – Mert én, a magam részéről, már régóta tudom, ki a Fekete Torony hadainak főkapitánya. Csak azért jöttél, hogy ezt közöld velem? Vagy visszavonulnál, mert fölibéd kerekedtek?
Pippin reszketett, attól félt, hogy Gandalfnak fejébe száll a düh, de kár volt aggódnia.
– Meglehet – felelt halkan Gandalf. – De annak, hogy mi az erőnket összemérjük, még nem jött el az ideje. S ha a régiek igazat szólnak, ő nem ember kezétől esik el, s a Sors, ami reá vár, még a bölcs szeme előtt is rejtve van. De akármi lesz is az, a Kétségbeesés Kapitánya még nem lovagol előre. Hátulról irányít, bölcsen, ahogy azt te az imént mondtad, s inkább a rabszolgáit hajszolja az őrületbe. Nem, nem azért jöttem, hogy megvédjem a sebesülteket, akiket még meg lehet gyógyítani, hanem mert a Rammast jó darabon áttörték, s Morgul seregei rövidesen több ponton is átvonulnak rajta. Elsősorban azért jöttem, hogy ezt közöljem veled. A mezőn rövidesen csatára kerül sor. Föl kell készülni a kirohanásra. A csapat lovasokból álljon: Bennük van rövidke reményünk, mert ez az egyetlen, aminek az ellenség még mindig híján van: kevés a lovasa.
– Nekünk is: de most már hamar itt lesznek a rohani lovasok – mondta Denethor.
– Ám valószínű, hogy addig még más jövevényekkel is találkozunk – mondta Gandalf. – Cair Androsról már megérkeztek az első menekültek. A sziget elesett. A Fekete Kapuból egy másik hadsereg is kivonult, s északkelet felől épp most kel át a Folyón.
– Azzal vádolnak, Mithrandir, hogy élvezed, ha rossz híreket hozhatsz – mondta Denethor –, de számomra ez nem újság: én ezt már tegnap este tudtam. Ami a kirohanást illeti, gondoltam rá magam is. Gyerünk le.

Telt az idő. Az őrök a falon végre megpillantották a Városba visszavonuló előőrsöket. Kimerült, nagyrészt sebesült emberek közeledtek rendezetlenül, bandákba verődve, volt, aki futott, mintha kergetnék. Keleten, a távolban fények villództak, s ezek most mintha kúszva indultak volna a síkon. Házak és csűrök lobbantak lángra. Majd innen is, onnan is, lángfolyók kúsztak elő, kanyarogtak a homályban, mind a felé a széles országút felé, amely a Városkaputól Osgiliathba vezet.
– Az ellenség – mormolták az emberek. – A külső fal leomlott. S most ömlenek a réseken, kezükben fáklyával, úgy látszik. De hol vannak a mieink?
Már estére járt az idő, s a homály olyan mély volt, hogy a Fellegvárból még a legjobb szemű embernek is elég nehéz volt kivennie, mi folyik odalenn, csak a lángcsíkokat látták, amelyek egyre nyúltak, s a mozgásuk egyre gyorsult. Ám végül, nem egészen egy mérföldnyire a Várostól, rendezettebb csapat tűnt fel, ez menetelt, s együtt maradt, nem futott.
Az őrök a lélegzetüket is visszafojtották. – Bizonyára Faramir – mondogatták. – Ő parancsolni tud, állatnak is, embernek is. Ő még tud.

A menedék már alig volt négy-ötszáz lépésnyire. A homályból, hátul, kis csapat lovas vágtatott elő, a hátvédből ennyi maradt meg. De megint zsákutcába jutottak: a közeledő lángcsíkokkal kerültek szembe. Majd hirtelen vad kiáltozás csapott fel. Ellenséges lovasok közeledtek. A lángcsíkok lángáradattá váltak, fáklyás orkok hullámai követték egymást, vörös zászlós vad déliek bukkantak fel a semmiből, ordítva, s rontottak a visszavonulókra. S a homályos égről átható vijjogással zuhantak, csaptak le a szárnyas árnyak, a nazgûlok.
A visszavonulásból vad menekülés lett. Emberek eredtek neki, futottak eszük nélkül, itt is, ott is, elhajigálták a fegyvereiket, jajongtak félelmükben, arcra vetették magukat.
Ekkor a Fellegvárban felharsant a kürt, s Denethor végre szabadjára engedte a kirohanókat. A Kapu sötétjében meghúzódva, s a falak tövében csak a jelre vártak: valamennyi lovas, aki a Városban maradt. Most előrelendültek zárt alakzatban, vágtába ugratták lovaikat, s üvöltve rohamoztak. A falakon is fölcsapott az ordítás, mert a mezőn legelöl ott vágtattak Dol Amroth hattyús lovagjai, élükön a Fejedelemmel, sisakjukon az ő kék jelvényével. – Amroth, Gondorért! – ordították. – Amroth Faramirért!
Mint mennydörgés szakadtak az ellenségre kétfelől, de az egyik lovas messze megelőzte mindet, gyors volt, mint a szél a füvön, Keselyüstök hordozta, tiszta fényben égett, s fölemelt kezében fénysugár villogott.
A nazgûlok vijjogva röppentek föl, mert a kapitányuk nem jött még meg, hogy harcra hívja fehér tüzű ellenfelét. S a zsákmányra éhes morguli sereg, amelyet váratlanul ért a vad roham, megtört, s mint tűz a szélviharban, számtalan szikrára szakadozott, a mező teli volt levágott orkokkal, és mindenfelé eldobott fáklyák bűzlöttek és köptek kanyargós füstöt.
A lovasság tovább vágtatott, ám Denethor nem engedte őket messzire. Bár az ellenséget föltartóztatták, sőt pillanatnyilag vissza is verték, újabb erők ömlöttek keletről. Megint fölharsant a kürt, most visszavonulót fújt.
Gondor lovassága megtorpant. Védővonaluk mögött felsorakoztak az osgiliathi előőrsök, s most már rendezett sorokban húzódtak vissza. Elérték a Város Kapuját, s szilárd léptekkel vonultak be, a Város népe büszkén tekintett rájuk és éltette őket, igaz, nehéz szívvel, mert a századok szomorúan megfogyatkoztak. Faramir az emberei egyharmadát elvesztette. S Faramir hol van?
Ő érkezett utolsónak. Emberei már mind bent voltak. Visszatértek a lovagok is, leghátul Dol Amroth lobogója és fejedelme. S karjában, a lova nyergén rokonának, Denethor fia Faramirnak a teste, amit ott lelt a holtakkal teliszórt mezőn.
– Faramir! Faramir! – kiabált sírva a Város népe az utcán. De Faramir nem válaszolt, felvitték hát a kanyargós úton a Fellegvárba, apja elébe. Épp amikor a nazgûlok felröppentek a rájuk rontó Fehér Lovas elől, elröpült egy gyilkos nyílvessző, és Faramir, akit Harad egyik lovas bajnoka szorongatott, a földre zuhant. Csak Dol Amroth rohama mentette meg, hogy fektében össze ne kaszabolják.
Faramirt Imrahil, a Fejedelem hozta fel a Fehér Toronyba. – Fiad visszatért, uram, hősi tettek után – mondta, majd beszámolt mindenről, amit látott. Ám Denethor csak fölállt, ránézett a fiára, és néma maradt. Majd parancsot adott, vessenek ágyat ott, a szobájában, fektessék rá Faramirt, és távozzanak. Ő maga meg fölment titkos szobájába a toronysisak alá, s akik fölnéztek, látták, hogy a keskeny ablakok halványan fénylenek, a fény reszket egy darabig, föl-fölvillan, aztán kialszik. S mikor Denethor lejött onnét, bement Faramirhoz és szótlanul leült mellé, arca szürke volt, sokkal halottabb, mint a fiáé.
A Város ostroma tehát megkezdődött, bezárult körülötte az ostromlók gyűrűje. A Rammast áttörték, s az egész Pelennor az Ellenség kezére került. Az utolsó hírt, ami a falon kívülről bejött, északról menekült emberek hozták, mielőtt még a Kapu bezárult. Annak az őrségnek a maradványa, amely az észak felől, Rohanból és Anórienből a Városba vezető utat védte, ott, ahol az a mezőföldre belép. Ingold vezette őket, ugyanaz az Ingold, aki öt napja, amikor még fölkelt a nap, s minden hajnal megújította a fényt, a reményt, Gandalfot és Pippint beengedte az ország belsejébe.
– A rohírokról semmi hír – mondta. – Rohan most már nem jön. Vagy ha jön is, nem ér el minket: Hamarabb ér ide az új sereg, amely, mint mondják, Androsnál kelt át a folyón. Erős sereg: a sisakjukon Szemet viselő orkok zászlóaljaiból és számlálhatatlan emberszázadból áll, olyan fajta emberekből, amilyenekkel eddig még nem találkoztunk. Nem magasak, de tagbaszakadtak, mogorvák, szakállasak, mint a törpök, s roppant csatabárdokkal hadakoznak. Mi úgy véljük, valami vad földről jöhettek. Ők ellenőrzik az északi utat, és jó részük már tovább vonult Anórienbe. A rohírok erre nem jöhetnek.
A Kaput bezárták. Az éjjeliőrök mindegyike hallotta a szóbeszédet a kint csatangoló ellenségről, mely föléget mezőt és erdőt, s kardélre hány mindenkit, akit csak talál. Hogy hányan kelhettek már át a folyón, azt a sötétben nem lehetett megállapítani, de reggelre érve, a félhomályban kiderült, hogy még éjszaka, féltükben sem becsülték túl a számukat. A síkság feketéllett a menetelő csapatoktól, s ameddig a szem a homályban ellátott, az ostromlott város körül, mint mérges gombák, mindenütt fekete vagy vörös sátrak, hatalmas táborok nőttek ki a földből.
Az orkok meg csak ástak, ástak, hangyaserényen, mély árkokat, hatalmas gyűrűben, a faltól alig nyíllövésnyire, és amint az árkok elkészültek, mindjárt megteltek tűzzel, bár hogy ezt ki gyújtotta, mivel táplálták, miféle ördöngösség útján, azt senki se látta. A munka egész nap folyt, Minas Tirith emberei csak nézték, s képtelenek voltak megakadályozni. És amint elkészült egy árokszakasz, látták, hogy máris jönnek az óriási szekerek, az ellenség újabb csapatai, és az árkok védelmében nagy hamar roppant hajítógépeket állítanak föl. És a falakon semmi nem volt elég nagy, hogy elért volna odáig, vagy megakadályozhatta volna a munkát.
Az emberek kezdetben csak nevettek, nemigen féltek az ilyen masináktól. Mert a Város Kőfala nagyon magas volt és csudálatosan vastag, még azelőtt épült, hogy Númenor tudománya és hatalma a száműzetésben felőrlődött volna, kívülről úgy festett, mint az Orthanc, kemény volt, fekete és sima, amit se tűzzel, se vassal bevenni nem lehet, hacsak a föld, amire épült, meg nem rendül alatta.
– Nem – mondták. – Ha a Névtelen maga jön, még ő sem jut be itt, amíg mi élünk. – De volt, aki erre azt kérdezte: – Amíg mi élünk? És meddig élünk? Van olyan fegyvere, ami a világ kezdete óta már nagyon sok erős várat legyőzött. Az éhség. Az utak el vannak vágva. Rohan nem jön.
De a hajítógépek nem is vesztegették lövéseiket a bevehetetlen falra. Nem volt olyan bandita- vagy orkvezér, aki elrendelte volna a rohamot, a fal, Mordor urának legerősebb ellenfele ellen. Az ostromot az erő és a rosszindulat vezérelte. Amint az óriási hajítógépeket nagy kiabálás, kötél- és csigacsikorgás árán fölállították, azok már hajigálták is a lövedékeket, csudálatos magasra, így aztán azok a bástya fölött potyogtak a Város legkülső körére, és sok közülük, valami titkos tudomány folytán, már lefelé hulltában lángra lobbant.
A falakon belül tehát tűzvész fenyegetett, s akinek épp nem volt más dolga, az mind az itt is, ott is felcsapó tüzeket oltogatta. És a nagyobb lövedékek közt más, kevésbé romboló, de annál iszonyúbb lövedékek is záporoztak. Kis, kerek golyóbisok potyogtak minden utcára és sikátorra. Ezek nem lobbantak lángra, de amikor az emberek odarohantak, hogy megnézzék, mifélék, fölkiáltottak vagy sírva fakadtak. Mert az ellenség azoknak a fejét hajigálta be a városba, akik elestek Osgiliath és a Rammas védelmében, vagy kinn a mezőn. Komor látvány: bár sok közülük szét volt verve, s nem lehetett ráismerni, sokat meg kegyetlenül kettéhasítottak, olyan is bőven akadt, amelynek a vonásain látszott, hogy kínok közt halt meg, s mindegyikre ráégették a behunyhatatlan Szem ocsmány bélyegét. S bármennyire megcsonkították, bárhogy megcsúfolták őket, megesett, hogy a város lakói olyasvalaki arcára ismertek rá, aki barátjuk volt, aki nemrég még büszkén viselte fegyvereit, szántott a mezőn vagy lovagolt ki ünnepnap valamelyik zöld völgybe a hegyek közé.
És hiába rázták az öklüket a könyörtelen ellenségre, amely ott nyüzsgött a kapu előtt. Az a szitkaikra ügyet se vetett, nem is értett a gondoriak nyelvén, csak kiáltozott fülsértő hangon. De hamarosan már nemigen volt ember Minas Tirithben, akinek lett volna mersze kiállni a falra, és nyíltan dacolni Mordor hadával. Mert annak, a Fekete Torony Urának, még egy fegyvere volt, gyorsabban ható, mint az éhség: a rettegés és a kétségbeesés.
Visszatértek a nazgûlok is: s ahogy a Fekete Úr gyarapította és előbbre vonta a seregét, úgy vált az ő hangjuk is mind gonoszabbá és iszonyatosabbá. Pedig ők csak az Ő akaratát és rosszindulatát visszhangozták. Örökké ott keringtek a Város fölött, mint a keselyű, amely arra számít, hogy jóllakik azok húsán, akiket utolért a végzetük. A szemhatáron túl és lelőhetetlenül magasan szálltak, de ott voltak, szakadatlanul, s gyilkos hangjuktól zengett a levegő. S ahányszor a hangjukat hallották, nemhogy jobban, annál kevésbé bírták elviselni őket. Végül már a legbátrabbak is a földre vetették magukat, ha ellibbent fölöttük a láthatatlan fenyegetés, vagy ha állva maradtak is, kiesett erejét vesztett kezükből a fegyver, gondolataik elsötétültek, s már nem érdekelte őket a harc, csak hogy elbújjanak, földre kushadjanak, vagy hagyják őket békén meghalni.

Ezen a sötét napon Faramir mindvégig ágyban feküdt a Fehér Torony szobájában, rettentő lázálmok között: haldoklik, mondta ki valaki, s hamarosan már a falakon, az utcákon is mindenki ezt mondogatta „haldoklik”. S az apja ott ült mellette, és nem szólt semmit, csak nézte, és ügyet se vetett a vár védelmére.
Ilyen sötét órákat Pippin még sosem ért, még az uruk-hai orkok markában sem. Az volt a dolga, hogy az Urat szolgálja, s szolgálta is, bár az mintha a létéről is megfeledkezett volna, ott állt a világítatlan szoba ajtajában, leküzdve félelmeit, amennyire tudta. S ahogy figyelte, Denethor mintha ott öregedett volna meg a szeme előtt, mintha megpattant volna büszke akarata, s szigorú szelleme mintha kudarcot vallott volna. Lehet, hogy a gyász műve volt ez, vagy az önvádé. Pippin könnyeket látott az egykor könnytelen arcon, s ezt nehezebb volt elviselnie, mint a dühét.
– Ne sírj, uram – nyögte ki. – Lehet, hogy meggyógyul. Gandalfot kérdezted-e már?
– Ne vigasztalj mágusokkal! – intette le Denethor. – A bolondok reménye kudarcot vallott. Az Ellenség megtalálta, s hatalma most még nagyobb lesz: olvas a gondolatunkban, s tehetünk akármit, az mind miránk üt vissza.
Szükségtelen veszélybe küldtem a fiamat, köszönet nélkül, áldásom nélkül, s most itt fekszik, méreggel az ereiben. Nem, nem, végződjék ez a harc akárhogy, az én családom kihal, a Helytartók Háza véget ér. Majd aljanép uralkodik az Emberek Királyainak utolsó maradékán, az meg a hegyek közt kóborol, amíg az utolsót is föl nem hajtják.
Emberek jöttek az ajtóhoz, s a Város Urát hívták. Nem, nem megyek le – mondta. – Itt kell maradnom a fiam mellett. Tán szól még valamit, mielőtt meghal. Mert közel a vége. Kövessétek azt, akit kedvetek tartja, akár a Szürke Bolondot, bár az ő reménye már kudarcot vallott. Én itt maradok.
Így történt, hogy Gandalf átvette a parancsnokságot Gondor birodalmának utolsó bástyáján. Amerre ment, az emberek szíve mindenütt felvidult, s a Szárnyas Lovasok emléke kiment a fejükből. Fáradhatatlanul rótta a várost, a Fellegvártól a Kapuig, és vele Dol Amroth csillogó páncélos fejedelme. Mert ő és a lovagjai még tartották magukat, amint az olyanokhoz illik is, akikben az ősi Númenor fajtájának rontatlan vére folyik. Az emberek, ha látták őket, összesúgtak a hátuk mögött: – Úgy látszik, a régi regék igazat mondtak, tünde-vér van ezeknek az ereiben, hisz azon a földön valamikor régen Nimrodel népe lakott. – És akkor mindig akadt valaki, aki a homályban is elénekelte Nimrodel regéjének vagy más olyan éneknek néhány strófáját, ami a régmúlt időkben az Anduin völgyében született.
S mégis: amint továbbmentek, a homály megint magába zárta az embereket, szívük kihűlt, Gondor vitézsége hamvába holt. S a félelem szürke napja így ment át lassan-lassan a kétségbeesés fekete éjszakájába. Most már gáttalanul dühöngtek a tüzek a Város első körében, és sok helyt elvágták a külső fal őrsége elől a visszavonulás útját: De kevesen voltak a hívek, akik kitartottak őrhelyükön, java részük már a második kapu mögé menekült.

A csata színterétől nem messze, a Folyón, hamarost híd épült, és a hídon egész nap ömlöttek a hadak és a hadfelszerelés. Így hát éjfélkor végre megindult a roham. Az előőrs az árkok közt hagyott körmönfont ösvényeken maga mögött hagyta a tüzet, s csak jött, jött, közeledett, tekintet nélkül a veszteségre, s a faltól nem egészen nyíllövésnyire csordákba verődött. De, ami azt illeti, a falon nem voltak már annyian, hogy nagy kárt tettek volna bennük, bár a tűzfényben jó célpontot nyújtottak bárki olyan íjásznak, mint amilyenekkel valamikor régen Gondor dicsekedett. Észlelvén, hogy a Város vitézsége megtört, a láthatatlan kapitány bevetette minden erejét: A sötétben lassan előregördültek az Osgiliathban épített ostromtornyok.

Újabb hírnökök érkeztek a Fehér Toronyba, az Úr szobájába, s Pippin be is engedte őket, mert sürgős ügyben jöttek. Denethor lassan elfordította fejét Faramir arcáról, s némán rájuk nézett.
– Ég a Város első köre, uram – jelentették. – Mi a parancsod? Még te vagy az Úr és a Helytartó. És nem mindenki hajlandó Mithrandirt követni. Az emberek menekülnek és otthagyják a falat őrizetlenül.
– Miért? Miért menekülnek? A bolondok – mondta Denethor. – Jobb hamarabb megégni, mint később, ha már úgyis meg kell. Menjetek vissza a máglyátokra! Hogy én? Én is elmegyek a magam máglyájára. A máglyámra, igen. Denethorra és Faramirra nem vár sírbolt. Sírbolt nincsen! Nincs hosszú álom, bebalzsamozva. Úgy égünk meg, mint a pogány királyok, azelőtt, hogy itt egyetlen nyugatról jött hajó is kikötött volna. Menjetek vissza, és égjetek!
A hírnökök meg se hajoltak, hang nélkül menekültek.
Denethor most fölállt, s elengedte Faramir lázas kezét, amit eddig a kezében tartott. – Ő ég, ő már ég! – mondta szomorúan. – Szellemének háza összeomlik. – Majd halkan Pippinhez lépett, és lenézett rá.
– Ég veled! – mondta. – Ég veled, Paladin fia Peregrin. Szolgálatod rövid volt, s már a vége felé jár: Arra a kis időre, ami még hátra van, elbocsátlak. Menj, és halj meg úgy, ahogy legjobbnak érzed. És azzal, akivel akarod, akár a barátoddal is, aki a bolondságával a halálod okozza. Küldd a szolgáimat, és menj. Ég veled!
– Én nem búcsúzom, uram – mondta Pippin, s letérdelt elébe. Majd hobbit módra, váratlanul fölállt, s az öregember szemébe nézett. – Most elmegyek, uram – mondta –, mert valóban nagyon szeretném Gandalfot viszontlátni. De Gandalf nem bolond, s eszembe se jut addig meghalni, amíg ő kétségbe nem esik. De a szavam s a szolgálatod alól addig nem kérek felmentést, amíg élsz. S ha végül mégis eljutnának a Fellegvárig, remélem, hogy ott leszek, s ott állok a te oldaladon, s tán érdemes leszek a fegyverre, amit tőled kaptam.
– Tégy amit akarsz, félszerzet uram – mondta Denethor. – De az én életem kettétörött. Küldd a szolgáimat! – S visszafordult Faramirhoz.
Pippin elment, szólt a szolgáknak, s azok jöttek is, hat férfi az udvartartásból, mind erős és tisztes, mégis megreszkettek, hogy az Úr hívatja őket. Ám Denethor csak annyit mondott halkan, hogy Faramirt takarják be melegen, s vigyék ki az ágyat. Engedelmeskedtek. Fölemelték, s kivitték a kamrából az ágyat. Lassan lépegettek, hogy a lázas betegnek a lehető legkevésbé legyen alkalmatlan. Denethor botra támaszkodva követte őket. Utolsónak Pippin jött ki.
Kimentek a Fehér Toronyból, mintha temetni mennének, ki a sötétbe, ahol a mélyen lógó felhő alját vörösre festették a tüzek. Lassan lépegettek a nagy udvaron, amíg csak Denethor egy szóval meg nem állította őket a Kiszáradt Fa alatt.
Néma csönd volt, csak a háború zaja hatolt föl lentről, a Városból, még a száraz ágakról a fekete medencébe csöpögő víz szomorú neszét is hallották. Majd átmentek a Fellegvár kapuján, ahol az őrszem értetlenül és kétségbeesve meredt rájuk. Nyugatra fordultak, s végül megérkeztek egy ajtóhoz, amelyik a hatodik kör hátsó falán nyílt. Ezt Fen Hollennek hívták, mert mindig zárva volt, csak temetés idején nem, s csak a Város Ura használhatta, vagy akik a sírjuk jelét viselték, s rendben tartották a holtak házait. Ezen túl kanyargós út vezetett le több fordulóval arra a keskeny földcsíkra a Mindolluin sziklakiszögellésének árnyékába, ahol a halott királyok és helytartóik otthona állott.
Az út szélén egy kis házban ijedt tekintetű kapus ült, s kezében lámpással jött elébük. Az Úr parancsára kinyitotta s némán kitárta az ajtót, elvették tőle a lámpást, s bementek. Az ősi falak közt vezető meredek úton sötét volt, s a libegő lámpafény bábos mellvédre esett. Lassú lépteik visszhangot vertek, ahogy mentek lejjebb, lejjebb, míg csak meg nem érkeztek a Csöndes Útra, a Rath Dînenre, halovány kupolák, üres csarnokok és rég halott emberek képmásai között, ekkor beléptek a Helytartók Házába, s terhüket letették.
Pippin szorongva nézett körül, s látta, hogy nagy, boltozatos teremben van, amelynek halotti leplekkel teliaggatott falát mintha az árnyak borítanák, amelyeket a kicsi lámpa vet. S márványasztalokat látott, több sorban, halványan, s mindegyik márványasztalon egy-egy alvó emberalak feküdt kővánkoson, mellén összekulcsolt kézzel. De az egyik, a legközelebbi, üres volt és csupasz. Denethor rámutatott, ráfektették Faramirt, ő is mellé feküdt, az apát és a fiút letakarták egyazon takaróval, s megálltak mellettük lehajtott fejjel, mint aki halottaságy mellett gyászol. Ekkor Denethor halkan megszólalt:
– Itt akarjuk kivárni – szólt. – De ne küldjetek a balzsamozókért. Hozzatok sietve tűzifát, rakjatok körül, s rakjatok alánk is, aztán öntsetek olajat rá. S ha parancsot adok, vessetek rá fáklyát. Tegyétek, ne szóljatok hozzám. Ég veletek!
– Engedelmeddel, uram! – mondta Pippin, sarkon fordult, s rémülten menekült a Holtak Házából. – Szegény Faramir! – gondolta. – Muszáj Gandalfot megkeresnem. Szegény Faramir! Valószínű, hogy inkább orvosságra szorulna, mintsem könnyekre. De Gandalfot vajon hol találom? A dolgok sűrűjében, gondolom, s nem lesz ideje haldoklókra és őrültekre.
Az ajtóban az egyik szolgához fordult, aki ott maradt őrködni. – A gazdád nincs eszénél. Ne siessetek! Ne gyújtsatok tüzet, amíg Faramir él! Semmit ne tegyetek, míg meg nem jön Gandalf!
– Ki az úr Minas Tirithben? – kérdezte a szolga. – Denethor úr vagy a Szürke Vándor?
– A Szürke Vándor, vagy úgy látom, senki – vágta rá Pippin, és rohant vissza a kanyargós úton, ahogy a lába bírta, el a döbbent kapus előtt, át az ajtón, s tovább, míg csak a Fellegvár kapujába nem ért. Az őr odakurjantott neki, ahogy elment mellette, s a hangban Beregond hangját ismerte fel.
– Hova loholsz, Peregrin uram? – kérdezte Beregond.
– Mithrandirt keresem – felelt Pippin.
– Az Úr megbízatásai sürgősek, s nem akarlak feltartani – mondta Beregond –, de mondd meg gyorsan, ha tudod: mi van? Hova ment az Úr? Az imént álltam szolgálatba, s hallom, hogy elindult a Zárt Ajtó felé, s előtte Faramirt vitték.
– Úgy van – mondta Pippin. – A Csöndes Útra.
Beregond lehajtotta a fejét, hogy könnyeit leplezze. – Azt mondták, haldoklik – sóhajtotta –, s lám, már halott.
– Nem – mondta Pippin. – Még nem. S azt hiszem, még mindig meg lehetne menteni. De a Város Ura, Beregond, hamarabb megadta magát, mint a Város. Ádáz és veszedelmes. – Sietve elismételte Denethor különös szavait, s elmondta, mit tett. – Azonnal meg kell találnom Gandalfot.
– Akkor le kell menned a csatába.
– Tudom. Az Úr elbocsátott. De Beregond, ha tudsz, tégy valamit, hogy erre az iszonyúságra ne kerüljön sor.
– Az Úr nem engedi, hogy aki fekete-ezüst egyenruhát visel, bármi okból elhagyja az őrhelyét az ő kifejezett parancsa nélkül.
– Jó, akkor döntsd el, hogy mi fontosabb: a parancs vagy Faramir élete – mondta Pippin. – Ami meg az egyebeket illeti, azt hiszem, őrülttel van dolgod, s nem az Úrral. Szaladnom kell. Majd visszajövök, ha tudok.
S szaladt le, le, a külső város felé. Emberek menekültek mellette a tűzvészből, egyenruhája láttán többen is rákiabáltak, de ő ügyet se vetett senkire. Végre átjutott a Második Kapun. A két fal közt csak úgy csapkodtak a lángok, ám mégis minden furamód néma volt. Se csatazaj, se kiáltozás, se fegyvercsörgés. Aztán egy iszonyú kiáltás, megrendült minden, s egy tompa, visszhangzó durranás. Erőt vett a rárontó félelmen és iszonyon, ami szinte a térdéig végigreszketett rajta, s befordult a sarkon a kapu mögött a tágas térre. Megdermedt. Megtalálta Gandalfot, de visszarettent, s az árnyékba kucorodott.
A nagy roham már éjfél óta tartott. Duhogtak a dobok. Északon és délen egyik ellenséges csapat a másik után rohamozta a falat, majd hatalmas bestiák jöttek, akkorák. mint egy ház, a vörös és szeszélyes fénybe, haradi mûmak-ok vonszoltak a tűzárkok közt az utakon óriási tornyokat és masinákat. De a kapitányuk nemigen törődött vele, megölik-e őket, vagy hányat ölnek meg, célja csak az volt, hogy próbára tegye a védelem erejét, és egyszerre sok helyt tartsa lekötve Gondor embereit. A Kapu volt az, ahol a legnagyobb erővel készült lesújtani. A Kapu azonban ugyancsak erős volt, vasból-acélból kovácsolták, s bevehetetlen kőtornyok, kőbástyák védelmezték, de mégiscsak ez volt a kulcs, a leggyöngébb pont a magas és áthatolhatatlan falon.
A dobok duhogása erősödött. Lángok szöktek fel. Nagy masinériák kúsztak át a mezőn, középütt egy roppant faltörő kos, nagy, mint egy szálfa az őserdőből, megvolt vagy száz láb hosszú, s vastag láncokon lengett. Sokáig dolgoztak rajta Mordor fekete kovácsműhelyeiben, fekete acélból öntött ocsmány feje veszett farkas fejét formázta, s rontó igék álltak rajta. A neve Grond volt, az ősidők Alvilági Pörölyének emlékére. Hatalmas bestiák húzták, orkok vették körül, s mögötte hegyi trollok, a kezelői baktattak.
De a Kapunál még szilárd volt az ellenállás, itt Dol Amroth lovagjai és az őrség legkeményebb katonái állták a sarat. Dárdáktól, nyilaktól volt sűrű a levegő, ostromtornyok omlottak össze vagy lobbantak lángra, mint a fáklya. A fal előterét a Kapu mindkét oldalán vastagon borították a roncsok és a lemészároltak tetemei, ám mint az eszeveszettek, újabbak és újabbak jöttek és rohamoztak.
Grond közelebb kúszott. Teteje állta a tüzet, s bár meg-megvadult egy-egy bestia, és sokat széttiport a számtalan ork közül, holttestüket csak félredobták, és a helyükbe mások léptek.
Grond közelebb kúszott. A dobok vadul duhogtak.
A hullahegyen egy ocsmány alak tűnt fel, csuklyás, fekete köpenyes, szálfa termetű lovas. Lassan, az elesetteken tapodva előrelovagolt, nyílra, dárdára, ügyet se vetve. Megállt, s magasra emelte hosszú, fakó kardját. S ekkor nagy félelem zuhant mindenkire, védőre, ellenségre egyaránt, az emberek keze lehanyatlott, egyetlen íj se pendült. Egy pillanatra elnémult minden.
Majd megdobbantak, pörögtek a dobok. Grond nekirugaszkodott, hatalmas kezek lökték előre. Elérte a Kaput. Meglendült. Mély dobbanás robajlott át a Városon, mint a mennykőcsapás. De a vasajtók és acéloszlopok állták a csapást.
Ekkor a Fekete Kapitány fölállt a kengyelben, rettentő hangján elkiáltotta magát, valami iszonyatos, elfeledett, szívet s követ rengető nagy erejű nyelven.
Háromszor kiáltott. A roppant kos háromszor dobbant. S az utolsó dobbanásra betört Gondor kapuja. Mintha varázsszóra robbant volna szét, villám reccsent, s a két kapuszárny darabokban hullott a földre.

Belovagolt a Nazgûlok Ura. Alakja feketén magasodott a tüzek hátterén, mint maga a roppant és kétségbeejtő fenyegetés. Belovagolt a Nazgûlok Ura, belovagolt a kapubolton, amin ellenség még nem lépett át, s mindenki menekült a tekintete elől.
Kivéve egyvalakit. Várakozva, némán és mozdulatlanul, még mindig ott ült a kapu előtt Gandalf, Keselyüstök, a világ szabad lovai közül az egyetlen hátán, aki elviselte ezt a rettenetet, rendületlenül, mint egy sírszobor a Rath Dînenen.
A Fekete Lovas hátravetette csuklyáját, és íme! királyi koronát viselt, de a korona láthatatlan fejen ült, a vörös tüzek átcsillantak a korona és a köpönyeges roppant fekete váll között. S a láthatatlan száj gyilkos nevetésre nyílt.
– Vén bolond! – mondta. – Vén bolond! Ez az én órám. Hát nem ismered fel a Halált, ha látod? Halj meg hiába, és légy átkozott! – Magasra emelte a kardját, és a pengén láng futott végig.
Gandalf nem mozdult. Ám ebben a pillanatban, a város valamelyik udvarán elkukorította magát egy kakas. Élesen, tisztán kukorékolt, mit sem törődve boszorkánysággal, háborúval, mert ő csak a napot köszöntötte, ami messze a halál árnyai fölött a pirkadattal bukkant föl az égen.
S mintha erre válaszolna, messziről más hang is zendült. Kürtöké. Kürtöké. Kürtöké. A fekete Mindolluin oldala tompán visszhangozta. Nagy északi kürtök zengtek vadul. Rohan végre megérkezett.

 

 

5. fejezet
A rohírok útja

Sötét volt, s Trufa semmit se látott, ahogy takaróba tekeredve feküdt a földön, s bár szél nem fújt, és mozdulatlanul ült meg a fülledt levegő, a láthatatlan fák halkan sóhajtoztak körülötte. Fölemelte a fejét. Aztán megint hallotta, mintha dobok dobbantak volna halkan az erdős dombokon és a hegyoldalakban. Aztán a dobogás hirtelen megszűnt, majd másutt hangzott fel, hol közelebb, hol távolabb: – Vajon az őrök hallották-e, – töprengett magában.
Látni nem látta, de tudta, hogy körös-körül a rohírok csapatai pihennek. Érezte a lovak szagát a sötétben, hallotta a mocorgásukat és halk dobogásukat a vastag tűlevél szőnyegen. A sereg egy fenyőerdőben táborozott, az erdő a magányos Eilenach hegyet vette körül, amely a kelet-anórieni nagy út mellett hosszan húzódó Drúadán rengetegből emelkedik ki.
Trufa akármilyen fáradt volt is, nem tudott elaludni. Négy napja lovagolt egyvégtében, s az egyre mélyülő homály már nagyon nyomta a szívét. Mind gyakrabban jutott eszébe, hogy miért is kellett neki mindenáron eljönnie, mikor minden ürügye megvolt rá, hogy hátramaradjon, még az ura is ezt parancsolta. Még az is megfordult a fejében, hogy az öreg király, ha tudná, hogy megszegte a parancsát, vajon haragudna-e? Talán nem. De Dernhelm és Elfhelm, a seregvezér közt, aki azt az éored-et vezérelte, amelyikben ők lovagoltak, mintha valami hallgatólagos egyetértés lett volna: Sem ő, sem az emberei nem vettek tudomást Trufa ottlétéről, s úgy tettek, mintha nem is hallanák, ha szólt hozzájuk. Akár nyeregzsák is lehetett volna Dernhelm lova hátán. Dernhelmet senki se zaklatta, ő se szólt senkihez. Trufa kicsinek, fölöslegesnek, magányosnak érezte magát. A helyzet aggasztó, a sereg veszélyben. Nem egész egynapi lovaglás választotta el őket Minas Tirith külső falától, ami a mezőföldet körülvette. Felderítőket küldtek előre. Többen nem tértek vissza közülük. Mások jöttek, lóhalálában, s jelentették, hogy az utat az ellenség megszállva tartja. Ellenséges sereg táborozik rajta, hárommérföldnyire Amon Dîntől, s egy embercsapat már feléjük nyomul, alig van kilencmérföldnyire. A hegyekben és az erdőben az út mentén portyáznak. A király és Éomer az éjszakai órákban tanácsot tartott.
Trufa nagyon szeretett volna szót váltani valakivel, s eszébe jutott Pippin. De ettől csak nyugtalanabb lett. Szegény Pippin, bezárva abba a nagy kővárosba, magányosan, félelmek között. Trufa azt kívánta, bár lenne ő is olyan szálfa termetű lovas, mint Éomer, s fújhatná meg a kürtöt vagy mi, és vágtathatna a megmentésére. Fölült, s feszülten fülelt a mind közelebbről hangzó dobbanásokra. Egyszerre halk hangokat hallott, és félig eltakart, halvány fényű lámpásokat pillantott meg a fák között. Körös-körül a sötétben az emberek is aggodalmasan mozgolódtak.
Egy magas alak tornyosult fölébe, botlott belé, s szidta a gyökereket. Hangjáról ismerte föl, hogy Elfhelm, a seregvezér az.
– Nem vagyok gyökér, uram – mondta Pippin –, sőt még csak zsák se, csak egy kék-zöld hobbit. De engesztelésül legalább annyit árulj el, hogy mi készül itt, körülöttünk?
– Készülhet akármi ebben az átok sötétben – felelt Elfhelm. – De az uram üzent, hogy készüljünk az indulásra, lehet, hogy azonnal nyeregbe kell szállnunk.
– Jön az ellenség? – kérdezte Trufa aggódva. – Ezek az a dobjaik? Már-már azt hittem, csak képzelődöm, s hogy senki más nem hallotta.
– Dehogyisnem – mondta Elfhelm. – Az ellenség az úton van, nem a hegyekben. Te a fanyűvőket hallod, az erdők vadembereit, így szólítgatják egymást a messzeségből. Mondják, még itt kísértenek a Drúadán rengetegében. Egy régebbi kor maradékai, kevesen vannak, és nem mutatkoznak, vadak és óvatosak, mint az erdei állatok. A háborúban sem Gondorral, sem Lovasvéggel nem tartanak, de most aggasztja őket a sötétség és az orkok érkezése, félnek, hogy visszatérnek a Sötét Idők, ami ugyancsak valószínű. Örüljünk, hogy nem ránk vadásznak, mint mondják, mérgezett nyilaik vannak, s úgy értik az erdőt, mint senki más. De fölajánlották a szolgálataikat Théodennek. Épp most vezetik a királyhoz az egyik főnöküket. Látod azt a lámpát? Ennyit hallottam, nem többet. Megyek, mert szólít az uram parancsa. Csomagold össze magad, Zsák uram! – Ezzel eltűnt a homályban.
Trufának nem volt ínyére ez az egész vadember-ügy, meg a mérgezett nyilak, de ettől függetlenül is rettenetesen nyomta a szívét a rettegés. Elviselhetetlen ez a várakozás. Tudnia kell, hogy mi lesz. Fölkelt, s óvatosan utána lopakodott a lámpásnak, mielőtt az még eltűnt volna a fák között.
Egyszer csak nagy tisztásra ért; ott verték föl a király sátrát egy hatalmas fa alatt. Egyik kinyúló vastag ágáról eltakart lámpa lógott s vetett halavány fénykört a földre. Ott ült Théoden és Éomer, s előttük a földön különös, zömök alak guggolt, göcsörtös, mint a vén fa, gyér szakálla szőre gumós állán, mint a száraz moszat. Kurta lábú, vastag kezű, vaskos és tagbaszakadt, pucér, csak a derekán visel fűszoknyát. Trufa egyszerre úgy érezte, ismeri valahonnét, s hirtelen eszébe jutott a dúnhargi csupapúpnép. Mintha életre kelt volna az ősi szobrok egyike, de az is lehet, ez itt egyenes leszármazottja azoknak, akiknek hasonlatosságára időtlen időkkel ezelőtt az elfeledett mesterek a szobrokat faragták.
Épp csönd volt, amikor Trufa közelebb lopódzott, aztán megszólalt a fanyüvő. Úgy látszott, valami kérdésre ad választ. Mély torokhangon beszélt, de Trufa meglepetésére a Közös Nyelven, bár akadozva, s barbár szavakat belekeverve.
– Nem, lovasok apja – mondta –, mi nem harcol. Csak vadász. Gorgûnok-at öl erdőben, gyűlöl orknépet. Gyűlöl gorgûnok-at is. Segít, amit tud. Fanyűvőnek éles füle és szeme: tud minden ösvényt. Fanyűvő itt élt már kőházak előtt, mielőtt magas ember kijött a Vízből.
– Mi a csatában szorulnánk segítségre – mondta Éomer. – Hogyan tudnál te meg a néped segítségünkre lenni?
– Hírt hoz – felelte Fanyűvő. – Kinéz hegyekről. Föl mász nagy hegyekre és lenéz. Kőváros bezárva. Tüzek égnek kint és bent is. Te oda akarsz menni? Akkor gyorsan kell. De gorgûn és messziről jött emberek – mutatott kurta, görcsös karjával a hegyek felé – ülnek lovasúton. Nagyon sok, több, mint lovasember.
– Honnét tudod? – kérdezte Éomer.
Az öregember lapos képéről, fekete szeméből semmit se lehetett kiolvasni, de a hangja elárulta, hogy morcos és elégedetlen. – Fanyűvő vad, szabad, nem gyerek – mondta. – Én nagy főnök, Ghân-buri-Ghân. Sok mindent megszámol: csillagokat égen, levelet fán, embert sötétben. Ti ötször tízszer tíz és egyszer ötször tíz vagytok. Ők több. Nagy harc, és ki győz? És még sokkal több kőházak körül.
– Sajnos, nagyon is igazat beszél – mondta Théoden. – S valamennyi földerítőnk azt mondja, hogy árkokat ástak és sorompókat állítottak az úton. Nem tudjuk őket egyetlen rohammal elsöpörni.
– Márpedig ugyancsak sietnünk kell – szólt közbe Éomer. – Magosvár ég!
– Ghân-buri-Ghân befejez – mondta Fanyűvő. – Ő nem csak egy utat tud. Elvezet úton, ahol nincs szakadék, nem jár gorgûn, csak fanyűvő és állat. Kőház-nép, mikor még erős volt, sok utat épített. Faragott hegyet, mint vadász vadhúst. Fanyűvő hitte, követ eszik. Nagy szekérrel járt Drúadánon át Rimmonba. Már nem. Utat elfeledett, de Fanyűvő nem. Hegyen át és hegy mögött megvan, fű és fa alatt, Rimmon mögött megy Dînbe, vissza lovasútra. Fanyűvő megmutat nektek utat. Aztán ti öltök gorgûn-t és elkergetitek fényes vassal gonosz sötétet, és Fanyűvő visszajön és alszik erdőben.
Éomer és a király a maga nyelvén tanácskozott. Végül Théoden a fanyűvőhöz fordult. – Elfogadjuk az ajánlatodat – mondta. – Mert, hogy ha sok ellenséget hagyunk is a hátunk megett, mit számít az? Ha a kőváros elesik, úgy sincs visszautunk. Ha meg nem, az ork-sereg vágta el önmagát. Ha hűséges vagy, Ghân-buri-Ghân, gazdagon megjutalmazunk, s örökre kivívod Lovasvég barátságát.
– Holt ember nem barát elevennek, nem ad ajándékot – mondta a fanyűvő. – De ha él Sötétség után, hagy fanyűvőt békén erdőben, s nem vadász többé, mint állatok. Ghân-buri-Ghân nem vezet csapdába. Elmegy lovasemberek apjával, s ha rossz útra vezet, ti megöltök őt.
– Úgy legyen! – mondta Théoden.
– Mennyi ideig tart, hogy megkerüljük az ellenséget, és visszatérjünk az útra? – kérdezte Éomer. – Amerre vezetsz, gyalogmenetben kell mennünk, az út bizonyára keskeny.
– Fanyűvő gyorsan megy – mondta Ghân. – Út négy ló széles Kőemberek szekérútján – mutatott délre –, csak eleje és vége keskeny. Fanyűvő Dînig napkeltétől délig megjár.
– Akkor hét órát számoljunk, amíg a sereg éle odaér – mondta Éomer. – És legalább tízet, amíg az egész sereg. Mert lehet, hogy valami váratlan esemény feltartóztat, s ha a sereg ennyire elnyúlik, ahhoz is idő kell, hogy a hegyekből kiérve felfejlődjék csatarendbe. Most hány óra?
– Ki tudja? – mondta Théoden.
– Sötét van, de nem éjszaka – mondta Ghân. – Ha nap feljön, mi érez itt, akkor is, ha nem lát. Már fölmászta keleti hegyek fölé.
– Akkor indulnunk kell, amint lehet – sürgetett Éomer. – Még így sem remélhetjük, hogy ma odaérünk Gondor segítségére.
Trufa nem várta meg, hogy talán többet is hall, hanem elosont, hogy kész legyen, mire megjön a parancs az indulásra. Ez volt a csatát megelőző utolsó szakasz. Nem tartotta valószínűnek, hogy sokan túlélnék közülük. De Pippinre gondolt, és Minas Tirith égésére, s legyőzte rettegését.
Aznap minden jól ment, színét se látták, hangját se hallották az úton lesben álló ellenségnek. A fanyűvők őrláncot állítottak óvatos vadászokból, így aztán sem ork, sem kóbor kém nem tudta meg, hogy orvul átkelnek a hegyen. A homály, mire az ostromlott város közelébe értek, mélyebb volt, mint valaha, s a lovasok mint lóháton ülő fekete árnyak vonultak hosszú sorokban. Minden egyes századnak megvolt a maga fanyűvő-vezetője, az öreg Ghân a király mellett rótta az utat. Kezdetben lassabb volt az útjuk, mint remélték, mert eltartott egy ideig, amíg a lovasok gyalogszerrel és a lovaikat száron vezetve kitaposták maguknak az utat a sűrű erdőben, a hegyen át a táboruktól a kőemberek rejtett szekérútjáig. Késő délután volt, mire a sereg éle megérkezett a sűrű, szürke ciheresbe, amely az Amon Dîn keleti szélén húzódott, s elfedte azt a hegyvonulattal párhuzamos szurdokot, amely keletről nyugatra, Nardoltól Dînig vezetett. A szurdokban vitt az elfeledett szekérút, amely a Városból Anórienbe tartó fő lovaglóútba torkollt, de most már sok-sok fanemzedék óta az erdő vette birtokába, eltűnt, széttöredezett, és számtalan esztendő avarja födte. De ez az erdő volt a lovasvégiek utolsó reménye, fedezék, mielőtt a nyílt mezőn csatába bocsátkoznának, hiszen hátuk mögött feküdt az út és az Anduin síksága, keleten és délen meg köves, csupasz lejtők, ahol az elgyötört hegyek összebújtak, s fokról fokra feljebb gyűrődve végül a Mindolluin roppant hegyhátában értek véget.
Az élen lovagló század megállt, és a sereg a kőemberek szekérútjának szurdokából kiérve szétszóródott, s táborhelyet keresett a szürke fák alatt. A király tanácsra hívta össze a kapitányait. Éomer felderítőket akart kiküldeni, hogy az utat kikémleljék, de az öreg Ghân a fejét rázta. Nem jó lovasembert küldeni – mondta. – Fanyűvő mindent lát, amit lehet rossz levegőben. Mindjárt itt lesz, és elmondja.
Megérkeztek a csapatkapitányok, s óvatosan előosontak a fák közül a többi csupapúp-alakok is, mind annyira hasonló az öreg Ghânhoz, hogy Trufa alig tudta megkülönböztetni őket. Különös, torokhangú nyelvükön jelentést tettek a főnöküknek.
Ghân egyszerre a királyhoz fordult: – Fanyűvő sok mindent mond – kezdte. – Először: lenni óvatosnak, lovasok! Sok ember táborban, Dînen túl, egy óra ide – s nyugatra mutatott, a fekete tanúhegy felé. – De onnét kőnép új faláig senki. Ott sokan dolgozni. Fal nem áll: gorgûn ledöntötte fekete vasdoronggal és földrengéssel. De nem óvatos, nem néz körül. Azt hisz, barát őriz minden út! – S az öreg Ghân fura, gurgulázó hangot adott, úgy látszott, nevet.
– Csupa jó hír! – kiáltotta Éomer. – Még e homályban is fölcsillan a remény. Ellenségeink fogásai néha a mi hasznunkra vannak. Ez az átkozott sötétség minket is elrejt. Most meg, sóvárgó vágyukban, hogy elpusztítsák Gondort, s szétszedjék kőről kőre, az orkok a legnagyobb aggodalmat szüntették meg. Átvágunk rajtuk – ha odáig eljutottunk.
– Még egyszer nagyon köszönöm, erdők Ghân-buri-Ghânja – mondta Théoden. – Minden jót kívánok neked a hírekért és a vezetésért.
– Ölj gorgûn! Ölj ork! Fanyűvő szónak nem örül – felelt Ghân. – Kergesd el rossz levegő és sötétség fényes vassal!
– Azért lovagoltunk idáig, hogy ezt tegyük – mondta a király –, s minden bizonnyal megpróbáljuk. De hogy sikerül-e, az csak holnap derül ki.
Ghân-buri-Ghân lekuporodott, s a búcsújeléül a földet érintette kemény homlokával. Majd fölállt, mint aki menni készül. De megtorpant, fölnézett az égre, mint valami döbbent erdei állat, s beleszagolt a furcsa levegőbe. Szeme fölcsillant.
– Változik a szél! – kiáltotta, s egy szempillantás alatt társaival együtt beleveszett a homályba, hogy soha többé ne lássa viszont egyetlen rohani lovas sem. Nem sokkal ezután messze keleten megint megszólalt a halk dobszó. De a seregből most már senki se félt, hogy a fanyűvők netán elárulnák őket, bármilyen csúfak és furcsák is.
– Tovább már nem szorulunk vezetőre – mondta Elfhelm. – Hisz van a seregben, aki béke idején járt már Magosvárban. Mint magam is. Ha kiérünk az útra, délnek fordulunk, s még huszonegy mérföld, amíg a mezőföld falához érünk. Onnét az út mindkét oldalán mindvégig gyep van, Gondor fullajtárjai ott lovagolnak a legsebesebben. Ott mi is gyorsan haladhatunk, s halkan.
– De mostantól kezdve fel kell készülnünk minden gonoszságra, és össze kell szednünk minden erőnket – mondta Éomer. – Én azt tanácslom, pihenjünk egyet, innét este induljunk tovább, s úgy osszuk be az utunkat, hogy a csatamezőre akkor érjünk, mikor holnap úgy amennyire hajnalodik.
Ezzel a király is egyetértett, s a kapitányok eltávoztak. De Elfhelm hamarosan visszajött. – A felderítők semmi érdemlegeset nem találtak a szürke erdőn túl, uram – mondta –, csak két embert, két holt embert és két holt lovat.
– Igen? – mondta Théoden. – Tehát?
– Mindkettő gondori futár volt, uram, az egyik talán Hirgon. Kezében legalábbis a Vörös Nyilat szorongatta, de a feje hiányzott. És: a jelekből ítélve mindkettő nyugat felé menekült, mikor a halál utolérte őket. Ebből én azt olvasom ki, hogy mikor tőlünk visszatértek, azaz, ha szokásuk szerint állomásonként lovat váltottak, két éjszakával ezelőtt, már ellenséget találtak a külső falon, vagy lehet, hogy épp akkor folyt az ostrom. A Városba tehát nem jutottak be, és kényszerűségből visszafordultak.
– Sajnos – mondta Théoden. – Denethor eszerint nem vette hírét a jöttünknek, s kétségbeesik.
– A szükség nem tűr halasztást, de későn mégiscsak jobb, mint soha – mondta Éomer. – S lehet, hogy e közmondás most igazabbnak bizonyul, mint bármikor azóta, hogy az első ember szóra nyitotta a száját.

Éjszaka volt. Rohan serege némán vonult az út két oldalán. Az út a Mindolluin előhegyeit megkerülve, most délre kanyarodott. Messze, s majdnem pontosan előttük vörös volt az ég alja, s feketén rajzolódott ki rajta a roppant Mindolluin. Egyre közelebb jártak a pelennori Rammashoz, de még nem járt hajnalra az idő.
A király az élen járó század közepén lovagolt, körülötte udvartartásának tagjai. Utánuk Elfhelm éored-je következett; Trufa most vette észre, hogy Dernhelm elhagyta a helyét, és a sötétben mindjobban előrenyomakszik, végül már ott lovagol közvetlenül a király testőrei mögött. A menet megtorpant. Trufa halk hangokat hallott elölről. Felderítők érkeztek vissza, majdnem a falig merészkedtek. Odamentek a királyhoz.
– Nagy tüzeket láttunk, uram – jelentette az egyik. – A Város lángokban áll, s a mező teli ellenséggel. De úgy látszik, mindenkit leköt az ostrom. Amennyire meg tudtuk becsülni, nagyon kevesen maradtak a külső falon, s azoknak is csak a dúláson jár az eszük.
– Emlékszel még a fanyűvő szavaira, uram? – kérdezte egy másik. – Én béke idején a tág Lankáson élek, a nevem Wídfara, s én is tudok olvasni a szél üzenetéből. Már fordul. A Dél lélegzetét hozza, s bármilyen halványan, de tengerszaga van. Sok újat hoz a reggel, mire a falhoz érsz, pirkadni fog a bűz fölött.
– Ha igazat szólsz, Wídfara, tán áldásos és békés éveket érsz még! – mondta Théoden. Ezután udvartartása tagjaihoz fordult, akik ott voltak a közelben, de hangja tisztán csengett, s így az első éored lovasai közül is sokan hallották a szavait:
– Eljött az óra, Lovasvég lovasai, Éorl fiai. Előttetek tűz és ellenség, az otthon messze, a hátatok mögött. Bár idegen mezőkön szálltok harcba, a dicsőség, amit itt arattok, tietek lesz az idők végezetéig. Esküt tettetek, most teljesítsétek, tegyétek meg, amivel a szorongatottaknak, hazátoknak és a barátságnak tartoztok.
A lovasok pajzsukat ütögették a lándzsájukkal.
– Éomer, fiam! Te vezeted az első éored-et – rendelkezett Théoden. – Én a királyi lobogó mögött lovaglok középen. Elfhelm, fordítsd a századodat jobbra, ha túl vagyunk a falon. S te, Grimbold, a tiedet balra. A többi meg kövesse az első hármat, ahogy módja van rá: Ahol az ellenség összeverődik, csapjatok rá. Más tervet nem készíthetünk, mert nem tudjuk, hogy mi a helyzet a mezőn. Előre hát, s ne féljétek a sötétséget!
Az első század útnak indult, amilyen gyorsan tudott, mert még mindig sötét volt, bármi változást jósolt is Wídfara. Trufa Dernhelm háta mögött lovagolt, bal kezével kapaszkodott, jobbjával meg a kardját próbálta meglazítani a hüvelyében. Most érezte, hogy milyen keservesen igazak az öreg király szavai: – Mit kezdenél egy ilyen csatában, Trufiádok? – Pontosan ezt – gondolta –, gátolnék egy lovast, s reménykednék, hogy nem esem le a lóról és nem gázolnak halálra a vágtató paták!

Már nem voltak hárommérföldnyire a külső falaktól. Hamarosan odaértek: Trufa számára túlságosan is hamar. Vad kiáltások hallatszottak, fegyverek csaptak össze, de röviden. A falon serénykedő orkok kevesen voltak, s meglepetésszerűen érte őket a támadás, így hát vagy kardélre hányták vagy elkergették őket. A Rammas északi kapujának romja előtt a király megint megállt. Az első éored fölzárkózott mögé és kétoldalt melléje. Dernhelm ott maradt a király közelében, bár Elfhelm százada jobbra húzódott el. Grimbold emberei elkanyarodtak keletre, s egy másik nagy nyíláson lépték át a falat.
Trufa kikandikált Dernhelm háta mögül. Messze, tán tízmérföldnyire, vagy annál is messzebb, nagy tüzet látott, de köztük és a fal közt is tűzcsíkok izzottak hatalmas félkörben, a legközelebbi talán ha hárommérföldnyire. Mást nemigen tudott kivenni a sötét lapályon, mint ahogy a pirkadatnak se látta semmi jelét, nem is reménykedett benne, s szelet sem érzett, sem változót, sem változatlant.
Rohan serege most némán megindult Gondor mezején, lassan, de egyenletesen nyomult előre, mint az emelkedő ár egy biztosnak vélt töltés résein át. A Fekete Kapitány minden gondolatát és akaratát a város közeli eleste kötötte le, s eddig még semmi hírt nem kapott, ami figyelmeztethette volna, hogy a terveibe hiba csúszott.
Egy idő múltán a király az embereit egy kissé keletre térítette, hogy éket verjen az ostrom tüzei és a külső mezők közé. Ellenállással még mindig nem találkoztak, és Théoden még mindig nem adott jelt a rohamra. Végül újra megállította a sereget. A Város itt már közelebb volt. Érezték az égésszagot s a közeli halál árnyékát. A lovak nyugtalankodtak. De a király mozdulatlanul ült Hósörény nyergében, csak nézte az elkínzott Minas Tirithet, s mintha hirtelen beléhasított volna a fájdalom vagy a rettegés. Szinte összezsugorodott, meghajlott a kortól: Trufa is ott érezte magán az iszony és kétely rettentő súlyát. Szíve lassabban vert. Mintha az idő is megállt volna e tétovaságban. Elkéstek! És késve ideérni rosszabb, mint soha! Tán Théodennek is inába száll a bátorsága, lehajtja a fejét s eloldalog, hogy megbújjék a hegyek között.
S akkor Trufa megérezte végre, vitathatatlanul megérezte a változást. Szél érte az arcát! Fény derengett. Messze, messze, délen, kibontakoztak a felhők, gomolyogtak, sodródtak szürkén: mögöttük ott bujkált a hajnal.
S e pillanatban megvillant valami: mintha villám csapott volna föl a földből, a Város alatt. Izzó fényében ott állt a Város, kápráztatón fehéren-feketén, tornya, mint csillogó tű, s mikor magába zárta újra a sötétség, a mezőn át hatalmas dörej görgött feléjük dübörögve.
S e hangra a király meghajlott háta, mint a rugó egyenesedett ki. Megint mint a szálfa, magas volt és büszke, fölállt a kengyelben, és elkiáltotta magát hatalmas hangon, csengőbben, mint halandó ember valaha is:

 

Théoden Lovashada, lóra, lóra!
vad vágy gyúl, győzd: tüzelj, gyilkolj!
Rázd a dárdát, rontsd a pajzsot,
kard s vér napja vár, mire nap kél!
vágtass, vágtass! Fel Gondorba!

 

Ezzel kiragadta a zászlóvivője, Guthláf kezéből a kürtöt, s akkorát fújt bele, hogy az kettérepedt. S a sereg valamennyi kürtje az égre irányult, s e nehéz órában úgy zúgott föl Rohan kürtszava, mint szélvész a pusztán, vagy égzengés a hegyek között.

 

Vágtass! Vágtass! Fel Gondorba!

 

A király rákiáltott Hósörényre, s a ló vágtába ugrott. Mögötte lobogója csattogott a szélben, rajta a fehér ló zöld mezőben, de a király messze megelőzte. Kíséretének lovagjai dübörögve eredtek utána, de még ők sem tudták utolérni. Ott vágtatott Éomer is, sisakján úszott a fehér lófarok, az első éored arcvonala úgy tört előre, mint partra a tajtékos hullám, de Théodent nem tudta utolérni. Látszott, hogy ádáz, hogy ősei csata-dühe, mint az új vér vágtat ereiben, mint a régiek istene sarkallta Hósörényt, akár Oromé, a Nagy, a valák csatájában, mikor a világ még ifjú volt. Dísztelen aranypajzsa íme! megvillant, mint a nap tükörképe, a fű zöld lángot vetett csataménje fehér lábai körül. Mert megjött a hajnal s a tengeri szél, és menekült a homály, és följajdultak Mordor seregei, erőt vett rajtuk a félelem, futottak, haltak és áttaposott rajtuk a düh patája. És akkor Rohan egész serege rázendített, és dalolva vagdalkozott, s szép és félelmetes énekszavuk a Városig elhallatszott.

 

 

6. fejezet
A csata Pelennor mezején

De nem holmi rabló vagy ork-törzsfő volt, aki Gondor ostromát vezette. A sötétség túl hamar megtört, korábban, mint ahogy a Fekete Úr elrendelte: a szerencse pillanatnyilag ellene fordult, épp akkor csúszott ki a kezéből a győzelem, mikor érte nyúlt, hogy megragadja. De a karja hosszú volt. S még most is hatalmas erőknek parancsolt. Sok fegyverese volt a Királynak, a Gyűrűlidércnek, a Nazgûlok Urának. Otthagyta a Kaput, és eltűnt.
Lovasvég királya, Théoden épp elérte az utat, ami a Kaputól a folyóra vezetett, s elkanyarodott a Város felé, amely nem volt már egy mérföldnyire sem. Egy csöppet visszafogta a lovát, új ellenséget keresett, s lovagjai, velük Dernhelm is, körülvették. Elöl, a falhoz közelebb Elfhelm emberei már az ostromgépek közt hadakoztak, kaszabolták, űzték az ellenséget a maga gyújtotta tűzbe. Pelennornak már majdnem az egész északi felét megtisztították, égtek az ork-táborok, s az orkok, mint vadász elől a vad, csordákban futottak a folyó felé: a rohírok kedvükre vágtattak ide-oda. De a Várost még nem szabadították fel, a Kapu még nem volt a birtokukban. Az ellenség ott keményen megvetette a lábát, s a mező túlfelén egy másik, veretlen hadsereg állt. Az úton túl, délre, ott sorakozott Harad főereje, lovasságuk a törzsfő lobogója körül. Az körülnézett, s a hajnal derengő fényében megpillantotta a király lobogóját. Látta, a lobogó messze előtte jár a csatának, s csak néhány ember van körülötte. Elöntötte a vörös düh, nagyot kiáltott, s vérszínű lobogóját, amit fekete kígyó díszített, magasra emelve megindult a zöld mezőben vágtató fehér ló ellen, a déliek kardot rántottak, szablyájuk megvillant, mint megannyi csillag.
Théoden észrevette, hogy jön, nem várta be a támadást, megsarkallta Hósörényt, és elébe vágtatott. Összecsaptak. De Théoden dühe forróbban izzott, lovagjai ügyesebben bántak hosszú lándzsáikkal, s több volt bennük a keserűség. Ha kevesebben voltak is, úgy csaptak a déliek seregére, mint mennykő az erdőbe. Thengel fia Théoden egyenest a tusa közepébe, lándzsája eltört, ahogy a törzsfőnökbe döfte. S már röppent ki a kardja, ugratott a lobogónak, hasította kettőbe a zászlórudat, a zászlótartót, a fekete kígyó aláhanyatlott. S aki az ellenséges lovasokból eddig még megmaradt, most megfordult, és hanyatt-homlok menekült.
De íme! a diadal közepette a király aranypajzsa elhomályosult. A hajnal lehervadt az égről. Sötétség hullt rájuk. A lovak nyihogtak és megbokrosodtak. Levetették lovasaikat, azok ott fetrengtek a földön.
– Hozzám! Hozzám! – kiáltotta Théoden. – Előre, éorlfiak! Ne féljétek a sötétséget! – De Hósörény a rémülettől eszét vesztve ágaskodott föl, küzdött a levegővel, s nyihogva zuhant az oldalára, fekete dárda döfte át. A király alatta.
A nagy árnyék úgy ereszkedett alá, mint egy lecsapó felhő. S lám! valami szárnyas jószág, ha madár, nagyobb, mint bármi más madár, csupasz, se pikkelye, se tolla, s roppant szárnya is inkább karmos ujjak közt feszülő bőrhártya. Tán valami régibb világ teremtménye, olyan fajta, mely elfeledett hegyek közt senyvedt a hold hidegében, túlélte idejét, s rút kőfészkében keltette ki utolsó, elkésett, s minden rosszra képes fészekalját. S a Fekete Úr megszerette, döghúson fölnevelte, míg csak nagyobbra nem nőtt valahány fiókája, mint bármi más szárnyas jószág valaha is, s lóul adta őket szolgái alá. Most mind lejjebb-lejjebb siklott, behúzta bőrhártyás ujjait, vijjogva telepedett rá Hósörény tetemére, belevájta karmát, s ráhajtotta hosszú, kopasz nyakát.
Hátán fekete köpenyes, hatalmas és fenyegető lény ült. Acélkoronás, de a korona és a köpeny közt nem látszott semmi, csak gyilkos szemének izzása: a Nazgûlok Ura volt az. Mikor a sötétség fölszakadt, visszatért a levegőbe, magához parancsolta szárnyas paripáját, s már jött is megint, romlást hozott, kétségbeesésre fordította a reményt, s halálra a diadalt. Kezében roppant fekete buzogány.
De Théoden nem maradt teljesen magára. Kíséretének lovagjai ott hevertek körülötte lekaszabolva, vagy rémületükben eszüket vesztett lovaik ragadták őket messzire. De egy még mindig ott állt: az ifjú Dernhelm, a hűségében rettenthetetlen, zokogott, mert apjaként szerette királyát. Trufa meg a roham során sértetlenül kucorgott mögötte, míg csak le nem csapott az Árnyék, ekkor Windfola levetette őket a hátáról rémületében, s most vadul rohangászott a síkon. Trufa négykézláb kushadt, mint egy káprázó állat, rettegésében nem látott, és fölfordult a gyomra.
– Király szolgája! – kiáltott némán a szíve. – Maradj itt mellette! Azt mondtad, apád lesz! – De teste erősebb volt az akaratánál, s csak reszketett. Szemét sem merte kinyitni, nem mert föltekinteni.
Ekkor kihunyó eszmélete feketéjén át Dernhelm hangját vélte hallani, de ez a hang valahogy különös volt, s valami mást, ismerős hangot juttatott eszébe.
– Távozz, csúf pokolfajzat, dögkeselyűk ura! Hagyd békén a holtat! – Hideg hang válaszolt: – Ne állj a nazgûl és prédája közé. Mert akkor nem öl meg, ha rád kerül a sor. Elvisz a siralmak házába, túl a sötéten, ahol húsodat fölfalják, s fonnyadt agyad csupaszon állhat a Soha be nem hunyt Szem elébe.
Hüvelyéből kiröppent kard csendült. – Tégy, amit akarsz, de ha rajtam áll, nem teszed meg.
– Nem teszem meg? Bolond, eleven férfi engem vissza nem tart!
Ekkor Trufa olyan hangot hallott, amit ebben a pillanatban a legkevésbé tartott valószínűnek. Mintha Dernhelm fölkacagott volna, s csengő kacagása, mint az acélcsengés. – Én nem vagyok ám eleven férfi! Lányt látsz! Én Éowyn vagyok, Éomer húga! S állj csak ide közém, meg rokonom-uram holtteste közé, ha ismersz halált. Mert akár élő vagy, akár fekete szellem, én kettéhasítlak, ha hozzá mersz érni.
A szárnyas jószág rávijjogott, de a Gyűrűlidérc nem felelt, hallgatott, mintha kételye támadt volna. Trufa félelmén egy pillanatra úrrá lett a csodálkozás. Kinyitotta a szemét, és leszakadt róla a feketeség: Pár lépésnyire tőle ott gubbasztott a szárnyas jószág, sötétség vette körül, s fölötte feketéllett a Nazgûlok Ura, mint a kétségbeesés árnya. S azzal szemtől szembe, tőle egy kicsit balra, az, akit ő Dernhelmnek ismert. De lehullott fejéről a haját elrejtő sisak, s az most kibomolva, mint sápadt arany omlott a vállára. Tengerszürke szeme kemény és ádáz, még ha csurgott is arcán a könnye. Kezében kard, pajzsát magasra emelte, hogy ellensége iszonytató szemét eltakarja.
Éowyn volt az, s Dernhelm is. Mert Trufa emlékezetébe egyszerre belevillant az arc, amelyet az úton ismert meg, Dúnhargtól idáig, az arc, amely a halált keresi, mert a remény odavan. Szívét eltöltötte a szánalom és a csodálat, s egyszerre fölhorgadt benne fajtájának lassan hevülő bátorsága. Keze ökölbe szorult. Nem szabad meghalnia, olyan szép, olyan elszánt! Legalábbis egyedül nem, úgy, hogy senki ne álljon az oldalán.
Ellenségük szeme nem fordult feléje, mégis alig mert megmoccanni, nehogy a szörnyű szem megpillantsa. Lassan, nagyon lassan félrekúszott, de a Fekete Kapitány, kételyei közt és a lány iránt táplált gonosz rosszindulatában ügyet se vetett rá, mintha csak féreg lenne a porban.
A roppant bestia egyszer csak széttárta ocsmány szárnyát, s még a szele is bűzlött. Felszökkent a levegőbe, majd vijjogva, karmával-csőrével lecsapott Éowynra.
De a lány nem hátrált, a rohírok leánya, királyok ivadéka, karcsú, de kemény, mint az acélpenge, gyönyörű, mégis félelmetes. Kardja lecsapott, ügyesen, gyilkosan: lecsapta a bestia előrenyújtott fejét, s az, mint a kő, zuhant a földre. Hátraszökkent, mikor a hatalmas test a földhöz csapódott, a két kitárt szárny megvonaglott a földön. A sötétség elszállt. Fény hullt Éowynre, s haja megcsillant a felkelő nap fényében.
A dög hátáról leszállt a Fekete Lovas, s fenyegetően tornyosult fölébe. Nagyot kiáltott, hangja mint méreg ömlött az ember fülébe, s lesújtott a buzogánya. A lány pajzsa ízzé-porrá zúzódott, karja eltört. Térdére esett. A Fekete Kapitány felhőként hajolt fölébe, a szeme izzott, fölemelte buzogányát, hogy öljön.
De egyszerre fájdalmas kiáltással előrebukott, a buzogány mellétalált, s a földet érte. Trufa kardja döfött belé hátulról, áthatolt a fekete köpenyen, s elmetszette a térde inát.
– Éowyn! Éowyn! – kiáltotta Trufa. Majd tántorogva, küszködve fölágaskodott, és minden erejét összeszedve lecsapott kardjával a korona és a köpeny nyaka közé, ahogy a roppant váll eléje görnyedt. A kard szikrát vetett, és darabokra tört. A korona csörrenve hullott a földre. Éowyn rárogyott elesett ellenségére. De lám! A köpeny is, a páncéling is üres volt. Ott hevert alaktalanul a földön, megtépve és gyűrötten, egy kiáltás szökött a reszkető levegőbe, vékony jajszóvá halkult, elkapta a szél, s a testetlen, magas hang elhalt, elnyelte a semmi, és nem is hallotta többé soha senki a világnak ebben a korában.

És Trufa, a hobbit, ott állt az elesettek közt, és pislogott, mint a napvilágon a bagoly, mert szemét elhomályosították a könnyek, könnyei ködén át látta Éowyn gyönyörű fejét, amely a földön nyugodott és meg se moccant, látta a dicsősége teljében elesett királyt. Mert Hósörény kínjában legurult róla: mégis ő volt gazdája végzete.
Ekkor Trufa lehajolt, és megcsókolta a király kezét. S lám! Théoden kinyitotta a szemét, és a tekintete tiszta volt, s nehezen forgó nyelvvel, de nyugodtan azt mondta:
– Ég áldjon, Holbytla uram! Az én testem megtöretett. Apáimhoz megyek. S még az ő dicső társaságukban sem kell majd szégyenkeznem. Elejtettem a fekete kígyót. Komor a reggel, boldog a nap, arany a napnyugta!
Trufa képtelen volt szólni, csak elsírta magát. – Bocsáss meg, uram – mondta végül –, hogy megszegtem parancsodat, s hogy nem tettem többet a szolgálatodban, mint hogy távoztodban elsirassalak.
Az öreg király elmosolyodott: – Ne gyászolj! Engedetlenséged meg van bocsátva. A nagy lelket nem lehet megtagadni. Élj boldogságban, s ha békességben ülsz és pipázol, gondolj rám! Mert most már sose fogok veled ülni Meduseldben, ahogy ígértem, hogy fűtudományodat meghallgassam. – Behunyta a szemét, ahogy Trufa fölébe hajolt. Egyszer csak megint megszólalt. – Hol van Éomer? Mert a szemem elsötétül, s szeretném még látni, mielőtt elmegyek. Utánam ő legyen a király. És Éowynnek üzenni szeretnék... Ő... ő nem akart elhagyni engem, s most már sose látom őt, ki szívemnek kedvesebb, mintha a lányom lenne.
– Uram, uram... – mondta volna megtört hangon Trufa – ő... – de ebben a pillanatban megint kitört a csatazaj, körös-körül mindenütt tülkök és kürtök rikoltoztak. Trufa körülnézett, közben meg is feledkezett a háborúról, s maga körül az egész világról, s úgy érezte, órák teltek el azóta, hogy a király a halála elébe lovagolt, pedig valójában épp az imént történt. De látta, veszély fenyeget, belekerülnek a most kibontakozó nagy csata közepébe.
Új ellenséges erők közeledtek sietve az úton a Folyó felől, a falak alól is Morgul légiói vonultak, a déli mezőkön meg Harad talpasai jöttek, előttük lovasok, hátuk megett meg a mûmak-ok roppant háta látszott, s rajtuk bástyák. De északon Éomer fehér sisakdísze lobogott a rohírok arcvonala előtt, akik ott gyülekeztek és sorakoztak, a Városból meg a megmaradt gondori emberek serege özönlött ki, elöl Dol Amroth ezüsthattyús lobogója, amint a kapu előtt űzi az ellenséget.
Egy pillanatra átvillant Trufa agyán: – Hol lehet Gandalf? Miért nincs itt? Nem menthette volna meg a királyt és Éowynt? – De már jött is vágtában Éomer, s vele kíséretének még életben lévő lovagjai. Már biztosan ülték meg a lovukat. Csudálkozva nézték a szárnyas bestia dögét a földön, lovaik visszahőköltek tőle. De Éomer leszökkent a nyeregből, s ahogy odalépett a király elébe s megállt, bánattal telt meg a szíve.
Aztán az egyik lovag kivette a király lobogóját az elesett zászlótartó, Guthláf kezéből, és magasra emelte. Théoden lassan felnyitotta a szemét. A lobogó láttán jelezte, hogy adják át Éomernek.
– Üdv Lovasvég Királyának! – mondta. – Vigyétek győzelemre a zászlót! Ég áldja Éowynt! – És örökre lehunyta a szemét, s nem tudta, hogy Éowyn ott fekszik a közelében. És aki csak ott állt körülötte, az mind zokogott és úgy kiáltotta: – Théoden! Théoden király!
És Éomer így szólt hozzájuk:

 

Mértéket a gyásznak! Hatalmas hullt itt,
méltó halállal. Majd ha dicső halom
fedi, nők sirassák! Minket csata sürget!

 

De maga is zokogott, miközben mondta. – Lovagjai maradjanak vele – rendelkezett –, s vigyék el holttestét tisztességgel a mezőről, nehogy átsöpörjön fölötte a csata. Igen, s a király mindazon vitézeit, akik vele feküsznek. – És végignézett a holttesteken, és néven szólította mindet. Majd egyszerre megpillantotta a húgát, Éowynt, s ráismert rögtön. Kőbálvánnyá dermedt, mint akinek nyílvessző forrasztja torkára a szót, majd holtsápadt lett, s hideg düh szállt a fejébe. Egy darabig hang se jött ki a torkán. Izzott az ádáz indulattól.
– Éowyn! Éowyn! – kiáltotta végre. – Éowyn, hogy kerülsz te ide? Ez miféle őrültség, vagy miféle boszorkányság? Halál, halál, halál! Mindnyájunkat elemészt a halál!
Aztán se szó, se beszéd, sarkon fordult, senkitől tanácsot nem kért, a Város embereire nem várt, csak megsarkantyúzta a lovát, visszavágtatott a sereg elébe, megfújta a kürtjét, s elkiáltotta magát, hogy „rajta!”. S az egész mezőn végigzengett a hangja, hogy: – Halál! Rajta, rajta, ha romlás vár, ha világvége, rajta!
És a sereg nekilendült. De a rohírok már nem énekeltek. – Halál! – kiáltották egy hanggal, félelmetesen, s egyre növekvő sebességgel, mint a szökőár söpört át haduk az elesett királyon, s vágtatott el dübörögve délnek.
És Trufiádok, a hobbit, ott állt és pislogott könnyei kőzött, és senki se szólt hozzá, sőt észre se vették. Aztán kitörülte szeméből a könnyet, s lehajolt, hogy fölvegye a zöld pajzsot, amit Éowyntől kapott, s a hátára csatolta. Majd körülnézett, hogy hol is a kardja, amit elejtett: mert mikor lesújtott vele, karja elzsibbadt, s most csak a bal kezének tudta hasznát venni. S íme! Ott hevert a kard, pengéje füstölt, mint a tűzre vetett ág, miközben nézte, mind jobban összezsugorodott, és végül eltűnt.
Így végezte a Sírbuckából származó kard, Nyugathon alkotása. De ha sorsát ismeri, örvendett volna, aki egykor, az Északi Királyságban, a dúnadán nép fiatalkorában, mikor az Ellenség Angmar rettegett birodalma, s feje annak varázsló-királya volt, e kardot türelmes munkával kikovácsolta. Mert semmilyen más penge, bármilyen erős kar forgatja, nem ejthetett volna az ellenségen ekkora sebet, hasíthatott volna a szellem-húsba, imigyen törvén meg a varázst, amely a láthatatlan inakat az akaratával összekötötte.
Fölemelték a királyt, s köpenyekkel letakart lándzsanyeleken elindultak holttestével a Város felé, mások meg Éowynt emelték fel gyöngéden, s vitték a király után. De a király kíséretének elesett tagjait nem tudták elvinni a csatatérről, mert a király lovagjai közül heten vesztették életüket, köztük Déorwyne is, a vezérük. Így hát egymás mellé fektették őket, az ellenségtől és az óriásmadár dögétől távolabb, s lándzsákat szúrtak le köréjük. Ezután, mikor mindennel végeztek, visszatértek, máglyát raktak, és elégették rajta a madárdögöt, de Hósörénynek sírt ástak, fejéhez követ állítottak, s rávésték Gondor és Lovasvég nyelvén:

 

Hű szolga s úr-sorsa Lény:
Szélláb csikaja, Hósörény.

 

Hósörény sírján zöld és selymes szálú fű nőtt, de ahol a fekete madár dögét elégették, a föld örökre fekete maradt és terméketlen.
Trufa lassan, szomorúan baktatott a hordágyak mellett, a csatára ügyet se vetett. Fáradt volt, fájt minden tagja, lába reszketett, mintha hideg rázná. A tenger felől eső érkezett, s mintha az égbolt is Théodent és Éowynt siratná, szürke könnyeivel oltotta el a Város tüzeit. Az eső ködén át pillantotta meg Trufa Gondor közeledő embereit. Imrahil, Dol Amroth fejedelme odalovagolt a halottvivőkhöz, s visszafogta a lovát.
– Miféle terhet cipeltek, Rohan emberei? – kiáltotta.
– Théoden királyt – felelték. – Meghalt. De Éomer király most nyargal a csatába: ott lobog fehér sisakdísze a szélben!
Ekkor a fejedelem leszállt a lováról, letérdelt a hordágy mellé, hogy a királynak és hős rohamának tisztelettel adózzék, és csurogtak a könnyei. Aztán fölállt, és ránézett Éowynre, és elbámult. – Ugyan már, ki ez a lány? – kérdezte. – Hát a rohíroknak még a leányai is eljöttek, hogy szorongattatásunkban segítségünkre legyenek?
– Csak egy – felelték. – Ez Éowyn úrnő, Éomer húga, és nem is tudtuk, hogy velünk lovagol, egészen mostanáig. Fájlaljuk is.
A fejedelem, a lány szépségét látván, bár az arc sápadt volt és hideg, fölébe hajolt, hogy jobban megnézze, s megérintette a kezét. – Rohan emberei! – kiáltotta. – Felcser nincs köztetek? Megsebesült, lehet, hogy halálosan, de azt hiszem, él még. – És tükörfényes karvértjét a lány ajka elé tartotta, s lám! az acél alig észrevehetően elhomályosult.
– Siessetek nagyon – mondta, s egy lovast küldött vissza a városba, hogy segítséget hozzon. Ő maga mélyen meghajolt a halott király előtt, búcsúzóul, majd nyeregbe szállt, és ellovagolt a csatába.

Pelennor mezőin most ádázul föllángolt a harc: magasra csapott a csatazaj, fegyvercsörgés, az emberek üvöltözése, a lovak nyihogása. Tülkök bőgtek és kürtök harsogtak, és trombitáltak a mûmakok, ahogy harcra ösztökélték őket. A Város déli fala alatt a gondori talpasok rátámadtak Morgul ott gyülekező légióira. De a lovasok elvágtattak kelet felé, hogy Éomernek segítsenek: a Szálas Húrin, a Kulcsok Őrizője, meg Lossarnach Ura, és a Zöldhegyekből való Hirluin, és Imrahil fejedelem, a ragyogó, s velük minden lovagjuk.
Épp jókor érkezett a segítségük, a szerencse már-már cserbenhagyta Éomert, mert dühe elragadta. A rohírok rohamának heve szétzilálta az ellenséget, a lovasok ékei behatoltak a soraik közé, szétszórták lovasaikat, és halálra kergették gyalogosaikat. De ahol mûmakok voltak, oda a lovak nem mentek, visszahőköltek, megbokrosodtak, a hatalmas szörnyetegeket nem győzték le, azok úgy álltak, mint a védelem bástyái, és a haradiak most körülöttük gyülekeztek. S ha a rohírok háromszoros túlerő ellen indítottak rohamot, most már a haradiak fölénye, egymagában is sokkal több volt ennél, ráadásul egyre ömlöttek a friss csapatok Osgiliathból. Készen álltak a Város kirablására és Gondor megszentségtelenítésére, s csupán Kapitányuk parancsára vártak. Az azonban elpusztult Théoden kezétől, de Gothmog, Morgul hadnagya bevetette őket a küzdelembe: a csatabárdos khandi varágokat, a bíborvörösbe öltözött délieket és a Hazadon is túlról jött troll termetű, lógó vörös nyelvű, fehér szemű vadembereket. Csapataik egy része a rohírok ellen vonult, más része nyugatra, hogy Gondor hadait elvágja, s ne engedje őket a rohírokkal egyesülni.
Épp mikor a csata sorsa már-már Gondor ellen fordult, és reményük megingott, a városban nagy kiáltozás támadt, az idő késő délelőttre járt, erős szél fújt, az eső továbbvonult észak felé, és kisütött a nap. A falon álló őrök messzire elláttak, s attól, amin a szemük megakadt, minden reményük elszállt.
Mert az Anduin a harlondi kanyarban olyan irányt vett, hogy a Városból jó néhány mérföldnyire végig lehetett látni rajta, s akinek jó szeme volt, az most hajókat látott közeledni. S amint a hajókat meglátták, kétségbeesetten kiáltottak fel, mert a hajóhad, amely a szél szárnyán fölfelé tartott a csillogó vízen, fekete volt: bárkák, nagy merülésű, sokevezős hajók, duzzadó fekete vitorlák a szélben.
– Az umbari kalózok! – kiabálták az emberek. – Az umbari kalózok! Nézzétek! Jönnek az umbari kalózok! Akkor hát elesett Belfalas és az Ethir és Lebennir. Nyakunkon a kalózok! Ez a végzet utolsó csapása!
S néhányan, anélkül, hogy parancsot kaptak volna rá, mert hisz a Városban nem volt ki parancsoljon, félreverték a harangokat, mások meg a bástyáról retiráljt fújtak: – Vissza a falakra! – ordították. – Vissza a falakra! Gyertek vissza a városba, mielőtt mindenkit kardélre hánynak! – De a szél, ami a hajókat olyan sebesen hajtotta fölfelé, elsodorta a hangjukat.
Ami a rohírokat illeti, nem szorultak híradásra, nem kellett riasztani őket. Jól látták maguk is a fekete vitorlákat. Hisz Éomer alig egy mérföldnyire volt Harlondtól, s az ellenfél korábbi csapatai ott voltak közötte meg a kikötő között, miközben újabb ellenséges csapatok a hátát megkerülve igyekeztek elvágni őt a Fejedelem lovagjaitól. Kinézett a Folyóra, és lehervadt szívében a remény, s átkozta a szelet, amelyet az előbb még áldott. De Mordor seregei felbátorodtak, s vérszomjasan, ádázul indultak rohamra ellene.
Éomer hirtelen, tiszta aggyal fölmérte a helyzetet. Gyülekezőt fúvatott, hogy akit csak lehet, a zászlója köré gyűjtsön, úgy vélte, a zászló körül erős pajzsfalat formál, megáll egy helyt, s gyalogszerrel harcol, amíg csak utol nem éri mindnyájukat a halál, hősénekbe illő harcot vív, még ha nem marad is senki, aki Lovasvég utolsó királyának tetteit megénekelné. Ezért hát föllovagolt egy zöld kis halomra, ledöfte a zászlót, s a Fehér Ló csattogott a szélben.

 

Éjkomor kételyből nap keltére jöttem,
Dalom zengett s kardom tündökölt fölöttem.
Lovagoltam, remény és szív tört köröttem:
Dúlj, düh! Kő, hullj rommá! Éj, roskadj le rőten!

 

– kiáltotta, és felkacagott. Mert megint megittasult a harctól, mert eddig egy karcolás sem érte, mert fiatal volt, s mert király, egy bukott nép ura. S lám! kacagva nézett a fekete hajókra, s rántott kardot, hogy drágán adja a bőrét.
S ekkor elcsodálkozott, aztán fölujjongott, és földobta a kardját a napsütésbe, s mikor elkapta, énekre zendített. És minden szem követte a tekintetét, és látták mind, hogy a vezérhajón kibomlik egy hatalmas lobogó, s ahogy a hajó Harlond felé fordult, a színét is látták, virágzó fehér fa állt a selymén, Gondor jelképe, de körülötte a Hét Csillag és fölötte királyi korona, Elendil címere, amit egyetlen úr sem viselt számlálatlan esztendők óta. És a csillagok meg-megcsillantak a napfényben, mert Elrond lánya, Arwen drágakövekkel varrta ki őket, a korona meg csillogott, mert aranyból és mithrilből kalapálták.
Így jött meg Arathorn fia Aragorn, Elessar, Isildur örököse a Holtak Ösvényéről a tengeri szél szárnyán Gondor királyságába, és a rohírok ujjongtak, kacagtak örömükben, s a kardjukat villogtatták, a Város örömének, meglepetésének harangkongás, kürtharsogás adott hangot. Mordor seregei megzavarodtak, s boszorkányságot sejdítettek, nem értették, hogy tulajdon hajóik fedélzetére, hogy kerül ellenség, erőt vett rajtuk a fekete rettegés, érezték, hogy a sors árama ellenük fordult, s közel a végük.
Dol Amroth lovagjai kelet felé kergették maguk előtt az ellenséget: a troll-embereket, varágokat és a napfénytől irtózó orkokat. Éomer dél felé lovagolt, az ellenség menekült előle, de üllő és kalapács közé. Mert a hajókról most emberek ugráltak le Harlond rakpartjára, s rontottak északnak, mint a szélvihar. Ott jött Legolas és Gimli a csatabárddal, és Halbarad, kezében a lobogóval, és Elladan és Elrohir csillaggal a homlokán, és a szigorú kezű dúnadánok, az Észak kószái, Lebennin és Lamédon még a déli hűbéresek vitézeinek élén. De mindannyiuk előtt Aragorn, az újólag fellobbant tűzzel, Andúrillal, amit Narsil épp oly gyilkos fegyverré kovácsolt, mint régen volt; s homlokán Elendil csillagával.
Így aztán Éomer és Aragorn végül is a csatatéren látta viszont egymást, kardjukra támaszkodtak, egymás szemébe néztek, és boldogok voltak.
– Íme, összetalálkoztunk, hiába állt közénk Mordor minden serege – mondta Aragorn. – Nem megmondtam Kürtvárban, hogy találkozni fogunk?
– Megmondtad – hagyta rá Éomer –, de megesik, hogy a remény csalóka, s akkor még nem tudtam, hogy benned ekkora előrelátás lakozik. Kétszeresen áldott a váratlan segítség, s két barát viszontlátása még soha ilyen boldog nem volt. – Kezet szorítottak. – S még ilyen jókor jött se, barátom. Nagy veszteség, nagy bánat ért mindannyiunkat.
– Akkor gyerünk, álljunk bosszút érte, mielőtt beszélnénk róla! – mondta Aragorn, s egymás oldalán nyargaltak vissza a csatába.

Még kemény harc és hosszú fáradalom állt előttük, mert a déliek vakmerő és komor emberek voltak, s kétségbeesésükben vadak is, meg erősek és harcedzettek, s nem adták meg magukat kényre-kedvre. Így hát hol itt, hol ott, egy-egy leégett tanyánál vagy csűrnél, sírdombon vagy magaslaton, újra meg újra összeverődtek, s harcoltak, amíg csak rájuk nem esteledett.
A nap végre leszállt a Mindolluin mögé, égővörösre festette az eget, a hegyek és a dombok is vérszínben fürödtek: tűz izzott a folyó színén, s estére érve Pelennor mezőinek zöld gyepe is veres volt már. És ebben az órában véget ért Gondor mezőin a nagy csata, egyetlen ellenség sem maradt elevenen a Rammason belül. Mindet levágták, csak azokat nem, akik elmenekültek, hogy másutt haljanak meg, vagy akik a veresen tajtékzó Folyóba futottak. Mordorba vagy Morgulba még csak visszajutottak egynéhányan, de Harad földjére már csak a távoli rege jutott el: Gondor dühének és rettenetességének híre.
Aragorn, Éomer és Imrahil visszafelé lovagolt a Város Kapujához, olyan kimerülten, hogy se örülni, se gyászolni nem tudtak. Egyiküket se érte egyetlen karcolás sem, akkora volt a szerencséjük, s a fegyverük hatalma, s igaz, dühük órájában bevárni őket, szembenézni velük, kevesen mertek. De a többiek közül igen sokan maradtak sebesülten, csonkán vagy holtan a csatatéren. Forlongot csatabárddal kaszabolták össze, mert magában küzdött, gyalogszerrel, a morthondi Duilint és testvérét halálra taposták, mikor rohamot intéztek a mûmakok ellen, s íjászaikat odavezették a szörnyetegek elé, hogy a szemüket vegyék célba. És a szőke Hirluin se tér vissza többé Pinnath Gelinbe, se Grimbold Gramsladébe, sem Halbarad, a komor kezű kósza, Északföldére. Sok ember esett el, nagy hírű és névtelen, kapitány és közvitéz, mert nagy csata volt, s nincs ének, ami minden részletéről beszámolna. Jóval utóbb egy rohani énekes így emlékezett meg Magosvár halmairól:

 

Hallottuk, kürt harsant a hegyek közt,
Dél-királyságon kardok villogtak.
Paripák porzottak Kövesföldnek,
hajnali szélben. Háborút szítottak.
Théoden hullt, a hatalmas Theng fi,
arany csarnoka, zöld legelője,
Észak égboltja nem látta többé
seregek urát. Harding és Guthláf,
Dúnhere s Déorwine, daliás Grimbold,
Herefara s Herubrand, Horn és Fastred
vívott s veszett távoli tájon:
Magosvár halmain, hevernek a mélyben,
szövetséges gondori urakkal.
Híres Hirluin a tengerparti hegyekhez,
Vénséges Forlong a virágos völgyekbe,
Arnachba, földjére sose tért vissza
dicsőn, se az irdatlan íjászok,
Derufin s Duilin, éj-vad vizeikhez,
Morthond hegy-árnyas, hűs tavához.
Hajnali halál s esti elmúlás
irtott urat, népet. Álmuk alusszák
Gondor füve alatt, a Nagy Folyónál.
Könny-szürkék most, enyésző ezüst mind,
rőten rohant a hab itt, vadul zúgva:
vérvörös víz lángolt napszálltakor,
hegyek jelzőtüzekként hamvadtak az éjbe,
rőt harmat hullt Rammas Echorra.

 

 

7. fejezet
Denethor máglyája

Mikor a Kaputól eltisztult a sötét árnyék, Gandalf még mindig mozdulatlanul ült. De Pippin talpra állt, mintha nagy súlyt vettek volna le a válláról, hallgatta a kürtszót, s úgy érezte, mindjárt megszakad a szíve a boldogságtól. S még hosszú évek múlva is mindig eleredt a szeméből a könny, ha távoli kürtszót hallott. De most hirtelen eszébe jutott, hogy miért is jött, s futásnak eredt. Épp amikor Gandalf megmoccant, odaszólt Keselyüstöknek, s készült, hogy kilovagoljon a Kapun.
– Gandalf! Gandalf! – kiáltotta Pippin, és Keselyüstök megállt.
– Neked meg mi dolgod itt? – kérdezte Gandalf. – Talán nem az a törvény, hogy aki fekete-ezüstöt hord, az nem hagyhatja el a Fellegvárat, ha az Úrtól engedélyt nem kap rá?
– Én kaptam – mondta Pippin. – Ő küldött el. De meg vagyok ijedve. Valami rettenetes készül. Az Úrnak, azt hiszem, elment az esze, és attól tartok, meg akarja ölni magát, sőt Faramirt is. Nem tudnál csinálni valamit?
Gandalf keresztülnézett a tátogó Pippinen, s hallotta, hogy kinn a mezőn már erősödik a csatazaj. Ökölbe szorult a keze. – Mennem kell – mondta. – A Fekete Lovas kinn van, s romlást akar hozni ránk. Nincs időm.
– És Faramir? – kiáltotta Pippin. – Faramir nem halt meg, és elevenen fogják megégetni, ha valaki meg nem akadályozza.
– Elevenen megégetni? – kérdezte Gandalf. – Miféle mese ez? Ki vele!
– Denethor bement a Sírokhoz – mondta Pippin –, és magával vitte Faramirt is, és azt mondja, úgyis mindannyian elégünk, ő nem várja meg, és rakjanak máglyát neki, és égessék el rajta őt is és Faramirt is. És elküldött fáért meg olajért. És én elmondtam a dolgot Beregondnak, de nem hiszem, hogy volna bátorsága otthagyni az őrhelyét, épp szolgálatban van. És egyáltalán, mit tehetünk? – Pippin tehát kibökte, amit akart, s most reszketeg kézzel fölnyúlt, és megérintette Gandalf térdét. – Nem tudnád megmenteni Faramirt?
– Talán – mondta Gandalf –, de ha őt mentem meg, mások fognak meghalni, sokan. Mindegy, muszáj veled mennem, mert más nem segíthet rajta. De ez gonoszságra vall, és gyászt von magával. Az Ellenség még a Vár szívében is elég hatalmas, hogy csapást mérjen ránk: mert ebben is az ő akarata munkál.
S minthogy már elhatározta magát, cselekedett is, gyorsan fölkapta Pippint, odaültette maga elé, és Keselyüstököt egyetlen szóval megfordította. Végigcsattogtak Minas Tirith meredek utcáin, miközben a csatazaj egyre hangosabb lett a hátuk megett. Az emberek kezdték lerázni magukról a rettegést és a kétségbeesést, fegyvert ragadtak s kiáltozva újságolták: – Megjött Rohan! – Kapitányok ordítoztak, csapataikat szemlélték, sok már a Kapu felé menetelt.
Összetalálkoztak Imrahil fejedelemmel, s az odakiáltott nekik: – Hova-hova, Mithrandir? Rohírok verekednek Gondor mezőin. Össze kell szednünk minden erőnket.
– Minden emberre szükséged lesz, sőt még annál is többre – mondta Gandalf. – Igyekezz. Én is jövök, amint lehet. De dolgom van Denethor Úrral, s az nem tűr haladékot. Vedd át a parancsnokságot az Úr távollétében!

Továbbmentek; följebb érvén, közelebb a Fellegvárhoz, megérezték arcukon a szelet, s megpillantották a távolban a pirkadat fényét. Délen már világosodott az égbolt. De ez édeskevés vigasztalást jelentett, mert nem tudták, mire érkeznek, s féltek, hogy elkésnek.
– Múlik a sötétség – mondta Gandalf –, de még mindig súlyosan üli meg a Várost.
A Fellegvár kapujában nem találtak őrt. – Akkor Beregond elment – mondta reménykedve Pippin. Elfordultak, és sietve elindultak a Zárt Ajtó felé. Tárva-nyitva állt, a kapus ott feküdt előtte. Levágták, s elvették tőle a kulcsot.
– Az Ellenség műve! – kiáltotta Gandalf. – Ő az ilyen tetteket kedveli, ha barát öl barátot, ha a hűség megoszlik a szívek zűrzavarában. – Leszállt a lóról, s kérte Keselyüstököt, hogy menjen vissza az istállóba. – Tudod, barátom – mondta –, már réges-rég kint kéne lennünk a csatatéren, de közbejött valami. Ám jövök, amint tudok!
Bementek az Ajtón, le a meredek, kanyargós úton. Egyre jobban világosodott, a magas oszlopok, kőbe faragott alakok, mint megannyi szürke szellem maradoztak le mögöttük.
Egyszerre megtört a csönd, lentről kiáltásokat hallottak, és kardok csengését, ilyen hang, mióta e Város megépült, nem hallatszott még e megszentelt helyen. Végre megérkeztek a Rath Dînenre, és rohantak a Helytartók hatalmas, kupolás, a félhomályban komoran sötétlő háza felé.
– Megállj! – kiáltotta Gandalf, s felszökött a kőlépcsőre az ajtó előtt. – Vége legyen ennek az őrültségnek! – Mert ott álltak Denethor szolgái, karddal és fáklyával a kezükben, s a lépcsősor tetején, egymagában, Beregond, a toronyőrség fekete-ezüst egyenruhájában, az ajtót védte a szolgák ellen. Ketten már elestek a kezétől, s vérükkel szennyezték be a megszentelt földet, a többiek meg gyalázták Beregondot, elmondták gonosztevőnek, árulónak.
Gandalf és Pippin még oda se ért rohantában, már hallották a Holtak Házából Denethor hangját: – Sietve! Sietve! Mit mondtam? Vágjátok le ezt az árulót! Vagy magam vágjam le? – S az ajtó, amit Beregond a bal kezével tartott becsukva, kivágódott, s ott állt mögötte, magasan, dühösen, a Város Ura, szeme lángolt, s meztelen kard volt a kezében.
De Gandalf felszökött a lépcsőn, az emberek félreugrottak előle, mert érkezése olyan volt, mint amikor fehér fény csap be a sötétbe, s őbelőle is sütött a harag. Fölemelte a karját, s Denethor kardja, pedig már lecsapott vele, megállt a levegőben, fölemelkedett, kiugrott Denethor kezéből, s behullott mögéje a ház sötétjébe, Denethor megdöbbenten lépett hátra Gandalf elől:
– Mi ez itt, Uram? – kérdezte a mágus. – A holtak házában nincs helye élőnek. És miért verekszenek itt gondori emberek e szent helyen, mikor van kivel verekedniük a Kapu előtt? Vagy az Ellenség Rath Dînenbe is behatolt?
– Mióta tartozik neked számot adni Gondor Ura? – kérdezte Denethor. – Tán nem adhatok akármire parancsot a szolgáimnak?
– Adhatsz – mondta Gandalf. – Mások meg ellene szegülhetnek az akaratodnak, ha az őrült és gonosz. Hol a fiad, Faramir?
– Bent – mondta Denethor –, és ég, ő már ég. Neki a testében gyújtottak tüzet. De hamarosan mind elégünk. Tűzben veszünk el, s vége lesz mindennek. Hamuvá leszünk. Hamuvá és füstté, amit elfúj a szél!
Gandalf látta, hogy Denethort hatalmába kerítette az őrület, s félt, hogy máris valami gonoszságot művelt, megindult hát előre, Pippinnel és Beregonddal a nyomában. Denethor hátrált előle, amíg csak meg nem állt a kőlap mellett. De Faramirt ott találták, lázálomban, a kőasztalon fekve. Fát raktak a kőasztal alá, s magasan köréje, s mindent olajjal itattak át, még Faramir ruháját és takaróját is, de a máglyát még nem gyújtották meg. Ekkor Gandalf megmutatta, mekkora erő rejlik benne, még ha szürke zekéje elrejti is ereje fehéren sugárzó fényét. Átszökkent a farakáson, mint a pihét emelte fel a beteg embert, visszaugrott, s elindult az ajtó felé. De Faramir közben felnyögött, s lázálmában az apját hívta.
Denethor megrezzent, s mint aki révületből ébred, felvillant a szeme, majd elsírta magát, s azt mondta: – Ne vedd el tőlem az egyetlen fiamat. Hisz engem szólít!
– Szólít! – mondta Gandalf –, de te most nem jöhetsz hozzá. Mert meg kell keresnie a gyógyulás útját a halál küszöbén, s lehet, hogy nem találja. A te dolgod, hogy kimenj és harcolj a Városodért, s lehet, hogy a halál ott vár rád. Azt tudod is a szíved mélyén.
– Soha nem támadunk fel – mondta Denethor. – Hiábavaló a harc. Miért kívánnánk tovább élni? Miért ne mennénk a halálba egymás oldalán?
– Ahhoz nincs jogod, Gondor helytartója, hogy te szabd meg a halálod óráját – mondta Gandalf. – Így, mint te akarod, csak a pogány királyok ölték meg magukat, kétségbeesésükben, büszkeségükben, a Sötét Hatalom uralma alatt, s hogy tulajdon halálukat megkönnyítsék, magukkal vitték a fiaikat is. – Kiment az ajtón, Faramirt ráfektette az ágyra, amelyen hozták, s mely ott állt a Holtak Háza előcsarnokában. Denethor utána jött, megállt, reszketett, s vágyakozva nézett fia szemébe. Mély csönd volt, semmi se moccant, s Gandalf, Denethor fájdalma láttán, megingott egy pillanatra.
– Gyerünk! – mondta –, másutt is szükség van ránk. Rengeteg tennivaló vár rád.
Denethor ekkor hangosan fölkacagott. Büszkén kihúzta magát, visszalépett a kőasztalhoz, s fölemelte róla a vánkost, amelyen a feje nyugodott: Odament az ajtóhoz, félrehúzta a kővánkos takaróját, s íme! egy palantír-t tartott a kezében. Ahogy magasra emelte, a többiek látták, hogy a kő szíve fölizzik, az Úr szikár arcát vörös fény világítja meg, olyanná válik, mintha kemény kőből faragták volna ki azt is, éles, fekete árnyékok barázdálják, nemes, büszke és félelmetes. Szeme lángolt.
– Büszkeségükben és kétségbeesésükben! – kiáltotta. – Hát te azt hitted, a Fehér Torony szeme vak? Nem, én többet láttam, mint hitted volna, Szürke Bolond! Mert a reménységed tudatlanság. Menj hát és gyógyíts! Hiúság. Lehet, hogy rövid időre, tán egy egész napra, diadalt aratsz a csatatéren. De azt a Hatalmat, ami most támad, nem lehet legyőzni. A Város ellen még csak a kisujját nyújtotta ki. A gonoszság kelt föl ellenünk. S még a szél is becsap, amitől annyit remélsz, hisz fekete vitorlás hajóhadat hajt fölfelé az Anduinon. Elbuktunk. Ideje mindenkinek eltávoznia, aki nem akar rabszolgasorra jutni.
– Az ilyen tanács holtbiztos megtermi az Ellenség győzelmét – mondta Gandalf.
– Akkor csak reménykedj! – kacagott Denethor. – Tán nem ismerlek, Mithrandir? A te reményed az, hogy majd te uralkodsz az én birodalmamban, ott állsz minden trón mögött, északon, délen, keleten, nyugaton. Olvasok a gondolataidban, s tudom, hogy mit akarsz. Tán nem tudom, hogy te mondtad ennek a félszerzetnek itt, hogy hallgasson? Hogy te küldted a hálókamrámba, mert azt akartad, hogy kémkedjék utánam? De én összeraktam a szavaitokat és kiderítettem valamennyi társad nevét és a célotokat. Tessék! A bal kezeddel egy darabig pajzsul akarsz használni Mordor ellen, jobb kezedben meg azt az északi kószát tartod, hogy a helyemre ültesd.
De én azt mondom neked, Gandalf Minthrandir, hogy nem leszek eszköz a te kezedben. Én Anárion Házának Helytartója vagyok. Nem köszönök le, hogy egy jöttment senki elaggott kamarása legyek. Mert még ha bebizonyítja is, hogy amit állít, igaz, akkor is csak távoli leszármazottja Isildurnak. Én meg nem hajtok fejet egy ilyen előtt, egy uralmát és méltóságát réges-rég elvesztett, lerongyolódott királyi ház utolsó sarja előtt.
– Mi lenne hát – kérdezte Gandalf –, ha minden úgy történnék, ahogy te szeretnéd?
– Úgy maradna minden, mint volt, az életem során – mondta Denethor –, és előttem minden ősöm idején: a Város Ura lennék békességben, fiamra hagynám a trónt, s ő a maga ura lenne, s nem egy mágus növendéke. De ha a végzet ezt megtagadná tőlem, akkor nem kívánnék semmit, sem beszűkült életet, sem félszerzetet, sem megfogyatkozott becsületet.
– Nem értem, hogy egy Helytartót, aki híven teljesíti a kötelességét, miért szeretnének vagy becsülnének kevésbé? – mondta Gandalf. – És legalább a fiadat ne foszd meg a választástól, amíg a halála nem bizonyos.

E szavakra Denethornak megint megvillant a szeme, a Követ hóna alá csapta, előhúzott egy kést, és elindult a hordágy felé. De előreugrott Beregond, és odaállt Faramir elé.
– Szép – kiáltotta Denethor. – Már elraboltad tőlem a fiam szeretetét. Most elrablod a lovagjaim szívét is, hogy végül teljesen megfossz a fiamtól. De legalább ebben, hogy én szabjam meg a magam végét, ne dacolj az akaratommal!
– Jertek ide! – kiáltott a szolgáira. – Jertek, ha nem vagytok hitszegők! – Ketten közülük felszaladtak hozzá a lépcsőn. Denethor kiragadta a fáklyát egyikük kezéből, és beszökkent a házba. Mielőtt még Gandalf megakadályozhatta volna, odadobta a lángoló ágat a máglyára, az olaj nyomban tüzet fogott, s a fa pattogva lángra lobbant.
Denethor ekkor fölugrott a kőasztalra, ott állt a füst és a lángok koszorújában, lehajolt, fölvette a helytartói jogart a lába elől, s kettétörte a térdén. Darabjait a tűzbe hajította, lekuporodott, végighevert a kőasztalon, s két kézzel keblére szorította a palantír-t. S azt mondják, ezután, bárki nézett a Kőbe, ha nem volt nagyon erős az akarata, hogy el tudta volna a tekintetét téríteni, csak két öreg kezet látott, amint épp a lángok emésztik.
Gandalf szomorúan és iszonyodva fordította el a szemét, s csukta be az ajtót. Egy darabig még ott állt, gondba merülten, némán a küszöbön, miközben odakint a többiek hallgatták a tűz mohó harsogását. Majd Denethor egy nagyot kiáltott, többet nem szólt, s halandó ember nem látta többé.

– Így múlt el Denethor, Echtelion fia – szólt Gandalf, majd Beregondhoz fordult, és az Úr döbbent szolgáihoz.
– És így múltak el annak a Gondornak napjai is, amit ti ismertek, ha tetszik, ha nem, annak vége. Csúf dolgok estek itt, de hagyjuk most az ellenségeskedést, mert azt az Ellenség tervelte ki, és itt az ő akarata munkált. Ti olyan hálóba estetek, az egymásnak ellentmondó kötelességek hálójába, amelyet nem ti szőttetek. De nektek, akik a Helytartó szolgái voltatok, s vakon engedelmeskedtetek neki, jusson eszetekbe, hogy ha Beregond nincsen, megégett volna Faramir, a Fehér Torony kapitánya is.
Vigyétek e boldogtalan helyről elesett bajtársaitokat. S mi magunkkal visszük Faramirt, Gondor Helytartóját, ahol békében alhat, vagy halhat meg, ha az a sorsa.
Gandalf és Beregond fölvette a hordágyat, és elindult vele az Ispotály felé, Pippin meg lehajtott fejjel követte őket. De az Úr szolgái úgy bámulták a Holtak Házát, mint a szélütöttek, s épp mikor Gandalf a Rath Dînen végére ért, nagy robajt hallottak. Hátranézve azt látták, hogy a Ház kupolája beomlik, a tetőn ömlik a füst, majd sisteregve, a bedűlt kövek között, fölcsap a tűz, s a romok közt féktelenül csapkodnak, csapkodnak a lángok. Ekkor a szolgák is futásnak eredtek, rohantak Gandalf után.
Végre visszaértek a Helytartó Ajtajához, s Beregond szomorúan nézte a kapus holttestét. – Ezt örökké sajnálni fogom – mondta –, de sietnem kellett, s ő nem akart meghallgatni, sőt kardot rántott ellenem. – Majd a kulccsal, amit a levágott kapustól vett el, bezárta az ajtót. – Ez most már Faramir urat illeti – mondta.
– Az Úr távollétében Dol Amroth fejedelme a parancsnok – mondta Gandalf –, minthogy azonban ő nincs itt, nekem kell magamra vállalnom. S én megparancsolom, hogy tartsd magadnál a kulcsot, és őrizd, amíg a Városban helyre nem áll megint a rend.
És most végre fölmentek a Város felső köreibe, és a reggel fényében elindultak az Ispotályba; a Városban több szép házat is fönntartottak azok számára, akik súlyos betegek, most meg arra készültek föl, hogy itt ápolják a csata sebesültjeit és a haldoklókat. E házak a Fellegvár kapujától nem messze álltak, a hatodik körben, közel a déli falhoz, kert vette körül őket, s zöld, fás gyep. Ilyen a Városban nem is volt több. Itt lakott az a néhány asszony, aki a Városban maradhatott, mert értett a gyógyításhoz, vagy mert a gyógyító asszonyokat kiszolgálta.
S épp mikor Gandalf és két társa az Ispotály kapujához ért, nagy kiáltást hallott a mezőről, a Kapu elől, mely sikollyá vékonyult, az égre csapva elhalt, elvitte a szél. Olyan iszonyú volt e kiáltás, hogy egy pillanatra mind megtorpantak, ám amikor elmúlt, szívük mintha úgy megtelt volna reménységgel, mint azóta, hogy beköszöntött a Sötétség, még egyszer sem, úgy érezték, még a fény is tisztább, és a felhőkön áttör a nap.
De Gandalf arca komor volt és szomorú, s arra kérte Beregondot s Pippint, hogy vigyék be Faramirt az Ispotályba, ő pedig fölment a szomszédos bástyafalra, ott megállt mozdulatlanul az újonnan támadt napsütésben, mint egy fehér kőszobor, s elnézett a messzeségbe. S mert olyan szem adatott neki, mindent látott, ami történt, mikor Éomer kivált a csatasorból, s megállt a földön heverő alak előtt, Gandalf fölsóhajtott, magára kanyarította köpönyegét, s lejött a falról. Beregond és Pippin, mikor kijött, ott találta őt az Ispotály kapujában.
Ránéztek, s ő hallgatott. Aztán megszólalt: – Barátaim – mondta –, e Város és szövetségesei minden népe! Szomorú és maradandó hírű események tanúi leszünk. Hogy sírni fogunk-e vagy örvendezni? Amit nem reméltünk, megtörtént: az Ellenség Kapitánya elpusztult, s ti fültanúi voltatok végső kétségbeesése visszhangjának. De nem múlt el úgy, hogy ne hagyott volna veszteséget és gyászt maga után. S én ezt elháríthattam volna, ha Denethor eszét nem veszti. Lám, ilyen messzire ér el az Ellenségünk! Szomorú. De most már értem, mint hatolt be akarata még a Város Szívébe is.
Bár a Helytartók azt hitték, csak ők ismerik a titkot, én már régóta tudtam, hogy a Hét Kő egyikét itt őrzik a Fehér Toronyban, mint ahogyan Orthancban is egyet. Bölcsessége idején, tulajdon ereje ismeretében, Denethor őrizkedett tőle, hogy belenézzen, vagy hogy kihívja Szauront. De bölcsessége kudarcot vallott, félek, hogy amikor birodalma végveszélybe került, belenézett a Kőbe, és Szauron félrevezette, azt hiszem, azóta, hogy Boromir elment, ez többször is megeshetett. Ahhoz Denethor túl erős volt, hogy meghajolt volna a Fekete Úr akarata előtt, de csak olyasmit látott, amit az láttatni kívánt vele. Amit így megtudott, az néha, kétségtelen, segítségére volt, de Mordor iszonyú hatalmának képei addig táplálták a szívét kétségbeeséssel, amíg bele nem bolondult.
– Most már értem, amit akkor olyan különösnek éreztem! – mondta Pippin, s beleborzongott az emlékezésbe. – Az Úr kiment a szobából, ahol Faramir feküdt, s csak mikor visszatért, vettem észre, hogy mennyire más lett, megtört és megvénült.
– Igen, akkor láttuk mind azt a különös fényt a legfelső kamrában, abban az órában, hogy Faramirt a Toronyba hozták – mondta Beregond. – De azt a fényt már korábban is láttuk, s régóta járta a Városban a szóbeszéd, hogy az Úr, gondolatban, néha birokra kél az Ellenséggel.
– Sajnos! Akkor hát jól sejtettem – mondta Gandalf. – Szauron akarata így hatolt be Minas Tirithbe, s nekem ezért kellett itt késlekednem. S még mindig maradnom kell, mert hamarosan más gondom is lesz, nemcsak Faramir: De most lemegyek, az érkezők elébe. Olyasmit láttam odafentről, ami szomorítja a szívemet, s lehet, hogy ezt még ennél is nagyobb gyász követi. Jöjj velem, Pippin! S te, Beregond, térj vissza a Fellegvárba, s mondd el az őrség parancsnokának, mi történt. Sajnos, kötelessége, hogy kizárjon téged az őrségből, de mondd meg neki, hogy ha elfogad tőlem egy tanácsot, akkor az Ispotályba küld, hogy ott kapitányodat őrizd és szolgáld, s ott légy mellette, ha fölébred... ha ugyan fölébred. Mert te mentetted meg őt a tűzhaláltól. Menj hát! Én hamarosan visszatérek.
Ezzel megfordult, s lement Pippinnel az alsó városba. S miközben lefelé igyekeztek, a szél szürke esőt hozott, s az eső kioltott minden tüzet, s nagy füstoszlop szállt föl a szemük előtt.

 

 

8. fejezet
Az Ispotály

Trufa szemét, ahogy Minas Tirith városának romkapuja felé közeledtek, elhomályosította a fáradtság és a könny. A roncsokkal és hullákkal körös-körül nemigen törődött. Csupa tűz, füst és bűz volt a levegő; mert sok hadigépet gyújtottak föl vagy löktek a tüzes árkokba, sok holttestet is, itt-ott meg a bátor morthondi íjászok nyilától megvakított és félig megégett nagy déli szörnyetegek hullája hevert. A futó eső egy időre elállt, és kisütött a nap; de az alsó várost most is bűzös füst borította.
Az emberek már nekiláttak, hogy utat vágjanak a csata hordaléka közt: most épp a Kapuból jöttek ki néhányan, hordágyat hoztak. Éowynt puha vánkosra fektették gyöngéd kézzel, de a király tetemét nagy arany lepellel terítették le, fáklyások vették körül, s a fáklyák lángját, amit kifakított a nap, vadul lobogtatta a szél.
Így érkezett Théoden és Éowyn Gondor Városába, s aki csak látta őket, mind hajadonfőtt, lehajtott fejjel tisztelgett előttük, hamu és füst közt haladtak át a leégett körön, onnét meg tovább és föl a kövezett utcákon. Trufa úgy érezte, az útnak sose lesz vége, soha, ennek az értelmetlen útnak egy gyűlöletes álomban, egyre csak tovább, tovább, valami homályos cél felé, amit az emlékezet képtelen megragadni.
A fáklyák lángja megremegett, kialudt, s ő sötétben gyalogolt tovább: – Ez itt alagút, és sírboltba vezet – gondolta. – S mi most itt maradunk örök időkre. – De álmát egy eleven hang zavarta meg.
– Nohát, Trufa! Hála az égnek, hogy végre rád találok! – Fölnézett, s a homály egy csöppet tisztult a szeme előtt. Pippin az! Vele szemben, a keskeny sikátorban, ahol rajtuk kívül egy lélek sincsen. Megdörgölte a szemét.
– Hol a király? – kérdezte. – És Éowyn? – Aztán megtántorodott, leült egy lépcsőre, és sírva fakadt.
– Fölmentek a Fellegvárba – mondta Pippin. – Azt hiszem, te elaludhattál menet közben, és rossz felé fordultál be. Mikor észrevettük, hogy nem vagy velük, Gandalf elküldött, hogy keresselek meg. Szegény öreg Trufa! De jó, hogy viszontlátlak! Kimerültnek látszol, több szóval nem is fárasztalak. Csak annyit mondj meg, fáj valamid, vagy megsebesültél?
– Nem – mondta Trufa. – Nem. Legalábbis nem hiszem. Csak a jobb karomat nem tudom használni, Pippin, azóta, hogy ledöftem Őt. S a kardom úgy elégett, mint egy darab fa.
Pippin arcán látszott, hogy aggódik. – Nem ártana, ha velem jönnél, amilyen gyorsan csak tudsz – mondta. – Bár vinni tudnálak. Nem vagy olyan bőrben, hogy gyalogolj. Nem lett volna szabad, hogy gyalogolni hagyjanak, de nézd el nekik. Itt a Városban annyi szörnyűség esett, Trufa, hogy egy szerencsétlen hobbitot, a csatából jövet, észre sem vesznek.
– Nem is olyan nagy baj, ha az embert néha nem veszik észre – mondta Trufa. – Ha az észrevett volna... nem, nem, erről képtelen vagyok beszélni... Segíts, Pippin! Megint minden elsötétül, és a karom is jéghideg.
– Támaszkodj rám, Trufa fiam! – mondta Pippin. – Gyerünk, jobb-bal, jobb-bal. Nem megyünk messzire.
– Eltemetsz? – kérdezte Trufa.
– Ugyan már! – mondta Pippin, és igyekezett vidám képet vágni, bár szíve elfacsarodott a félelemtől és a szánalomtól. – Az Ispotályba megyünk.

Letértek a sikátorról, amely csupa magas ház és a negyedik kör fala közt vezetett, s a Fellegvárba vivő meredek főutcán mentek tovább. Lassan lépegettek, Trufa meg-megtántorodott, s motyogott, ahogy álmában szokott az ember.
– Így soha nem érek oda vele – gondolta Pippin. – Hát nincs, aki segítene? Itt nem hagyhatom. – Ekkor, meglepetésére, egy gyerkőc közeledett futva a háta mögött, s ahogy elhagyta őket, ráismert, Beregond kisfia, Beregil volt az.
– Megállj, Beregil! – kiáltott rá. – Hova mégy? De jó, hogy látlak, s hogy élsz!
– A gyógyító asszonyok fullajtárja vagyok – mondta Beregil. – Mennem kell.
– Menj csak – mondta Pippin. – De mondd meg odafönt, hogy egy beteg hobbittal vagyok, egy perian-nal, ne feledd, aki most jött a csatatérről. Ha Mithrandir ott van, örülni fog az üzenetnek. – Beregil elszaladt.
– Akkor hát várjunk – mondta Pippin. Trufát vigyázva leültette a kövezetre, egy napsütötte helyen, aztán ő is leült melléje, s Trufa fejét az ölébe fektette. Gyöngéden végigtapogatta a testét, végtagjait, s megfogta barátja kezét. Jobb keze valóban jéghideg volt.
Gandalf rövidesen a keresésükre indult. Fölébe hajolt Trufának, megérintette a homlokát, majd óvatosan a karjába vette.
– Tisztességgel kellett volna behozzanak a Városba – mondta. – Bőven visszafizetted a bizalmamat, ha Elrond nem hallgat rám, egyiktek sem indul útnak, s akkor e mai nap sokkal gyászosabb. – Fölsóhajtott. – De akkor is, a csata még nem dőlt el, s most itt az újabb tennivaló.

Így hát Faramir, Éowyn és Trufiádok végre ágyban feküdt az Ispotályban, itt jól ellátták őket. Mert bár a régi idők teljességével szemben minden tudomány elszegényedett, Gondorban még mindig értettek az orvosláshoz, ügyesen kezelték a sebeket, fájdalmakat, s minden más betegséget, ami a Tengertől keletre a halandó embereket fenyegette. Csak az öregkort nem. Arra nem találtak gyógyírt, s ámbár valamivel tán tovább éltek, mint a többi ember, közöttük is egyre kevesebb volt, aki épen és egészségben érte volna meg az ötször húsz esztendőt. De most csődöt mondott minden tudásuk és ügyességük, mert sokakat olyan kórság emésztett, amit nem tudtak gyógyítani, Fekete Kórnak hívták, mert a nazgûlok bocsátották rájuk. Akit a nazgûlok árnyéka ért, mind mélyebb álomba süllyedt, majd kihűlt, és meghalt. És a betegek ápolói úgy vélték, hogy a félszerzetet és Éowyn úrnőt is ez a kór rágja. Hajnalban, reggel még csak meg-megszólaltak, motyogtak álmukban, s ilyenkor minden szavukat lesték, mert azt remélték, hogy így tán megtudják, mi fáj nekik. De hamarosan sötétbe hanyatlottak, s mikor a nap már nyugovóra járt, arcukra szürke árnyék telepedett. Faramir azonban mit sem csökkenő lázban égett.
Gandalf nagy gondban járkált egyiktől a másikig, és az ápolók elmondtak neki mindent, amit a szavaikból ki tudtak hámozni. Így telt el a nap, miközben kint váltakozó szerencsével folyt a csata, és egyre érkeztek a különös hírek, de Gandalf még mindig csak várt, és nem ment el, míg végül a lemenő nap vörösre nem festette az egész eget, s a fény az ablakon át a betegek szürke arcára nem hullott. Ekkor azok, akik a betegágyukat körülállták, azt hitték, hogy arcuk az alkonyfényben kipirult kissé, s hogy ez a gyógyulás jele, ám ez hiú remény volt.
Ekkor egy öregasszony, Ioreth, az Ispotályban szolgáló asszonyok legidősebbje, Faramir arcára nézett és elsírta magát, mert Faramirt mindenki kedvelte. És azt mondta: – Jaj, hát meg kell neki halnia! De lenne csak valódi király Gondorban, mint valamikor régen. Mert azt tartja a hagyomány: a Király keze gyógyító kéz. S hogy erről ismerszik meg az igazi király.
S Gandalf, aki ott állt, azt mondta: – Az emberek tán soká fognak emlékezni a szavaidra, Ioreth! Mert reményt szülnek. Lehet, hogy Gondorba visszatér a király, vagy nem hallottad a Városba érkező különös híreket?
– Van nekem dolgom elég, nem érek én rá, hogy meghallgassam, mi mindent kiabálnak – mondta Ioreth. – Remélem, ide az Ispotályba csak nem gyünnek be azok a gyilkos ördögök, hogy zaklassák a betegeket.
Akkor Gandalf sietve kiment, s az égen a tűz már kialvóban volt, halványultak a parázsló hegyek, hamuszürke este kúszott a mezőkre.

És mire lement a nap, Aragorn és Éomer és Imrahil már a Városhoz közeledett kapitányaival és lovagjaival; mikor a Kapu elé értek, Aragorn ezt mondta:
– Látjátok, milyen tűzben nyugszik le a nap?! Ez sok minden végének és vesztének a jele, s arra mutat, hogy a világban változik a szél. De a Város és a Birodalom békéjét már sok-sok éve őrzik a Helytartók, s félek attól, hogy ha hívatlan érkezem, kételyt és viszályt keltek, aminek nincs helye, amíg e háborút meg nem vívtuk. Így hát nem megyek be, amíg el nem válik, hogy mi maradunk felül vagy Mordor. Verjék hát fel sátramat a mezőn, s én itt várom meg, hogy a Város Ura hívjon.
De Éomer azt mondta: – Hisz kibontottad már a Király zászlaját és fölmutattad Elendil házának címerét: Eltűrnéd talán, hogy ezek hitelét kétségbe vonják?
– Nem – mondta Aragorn. – Csak úgy vélem, még nem érett meg az idő, s nem kívánom, hogy bárkinek is másra legyen gondja, mint az Ellenségre és szolgáira.
És Imrahil fejedelem így szólt: – Szerintem bölcsen szólsz uram, ha megengeded, hogy én, mint Denethor Úr rokona, erről véleményt mondjak. Ő erős akaratú, büszke, de öreg, s mióta a fiát elvesztette, kedélye ingatag. Ám én akkor sem tűrném, hogy a Kapun kívül tanyázz, koldus módra.
– Nem koldus módra – mondta Aragorn –, hanem, mondjuk, a kószák kapitányának módjára, aki nem szokott városokhoz, kőházakhoz. – És elrendelte, hogy lobogóját tekerjék be, levette a sisakjáról az Északi Királyság csillagát, és átadta Elrond fiainak, hogy őrizzék ők.

Ekkor Imrahil fejedelem és a rohani Éomer otthagyta őt, és keresztülment a Városon, az összeverődött tömegen, föl a Fellegvárba; s megérkezvén a Torony Nagytermébe, a Helytartót keresték. De székét üresen találták, s a trón lépcsője előtt Théoden, Lovasvég királya feküdt kiterítve, körülötte tizenkét fáklya és tizenkét testőr, Rohan és Gondor tizenkét lovagja. És a ravatal kárpitja zöld volt és fehér, de a király aranyszövettel letakarva mellig, mellén meztelen kardja, s lábánál a pajzsa. A fáklyák fénye meg-megcsillant hófehér haján, mint szökőkút permetén a napfény, de arca szép volt és fiatal, és olyan békés, amilyen egy fiatalember arca holtában sem lehet.
Mikor egy ideje már némán álltak a király ravatala mellett, Imrahil megkérdezte: – Hol a Helytartó? És hol van Mithrandir?
Mire az egyik őr azt felelte: – Gondor Helytartója lent van az Ispotályban.
Éomer meg azt kérdezte: – És hol van Éowyn úrnő, a húgom? Hiszen neki is itt kell feküdnie a Király mellett, s nem kisebb méltóságban. Őt hol helyezték el?
Imrahil azt mondta: – Hisz Éowyn úrnő még élt, mikor behozták. Ezt nem tudtad?
Éomer szívébe ekkor nem várt reménység költözött, de feltámadt kínzó gondja és aggodalma, többet egy szót se szólt, csak megfordult, és kisietett a trónteremből, nyomában a fejedelem. Mire kiértek, már leszállt az este, és csillagos volt az ég. És ott jött Gandalf, gyalogszerrel, s vele egy szürke köpenyes valaki, és az Ispotály kapuja előtt találkoztak. Köszöntötték Gandalfot, s azt mondták: – A Helytartót keressük, mondják, itt van, ebben a házban. Valami baja esett? És Éowyn úrnő? Ő hol van?
És Gandalf válaszolt: – Bent fekszik, és nem halt meg, de közel hozzá a halál. Faramir urat azonban megsebesítette egy gonosz nyílvessző, most ő a Helytartó, mert Denethor Úr eltávozott, s háza porrá égett. – S mikor elmondta nekik, mi történt, szívük megtelt gyásszal és értetlenséggel.
De Imrahil azt mondta: – A győzelem tehát örömtelen és sokba került, mert Gondort is, Rohant is megfosztotta uralkodójától. A rohírokon most Éomer uralkodik. De a Várost ki kormányozza? Nem kéne behívnunk Aragorn urat?
Ekkor megszólalt a szürkeköpenyes, és azt mondta: – Már megjött. – S ahogy odalépett a lámpa fénykörébe az ajtó előtt, látták, hogy Aragorn az, csak páncélja fölött összevonta Lórien szürke köpenyét és nem viselt semmi más jelt, csak Galadriel szürke kövét. – Bejöttem, mert Gandalf kért rá – mondta. – De jelenleg csak az anóri dúnadánok kapitánya vagyok, s a Várost Dol Amroth ura kormányozza, amíg Faramir föl nem ébred. S a most elkövetkező időkben, míg harcban állunk az Ellenséggel, uralkodjék mindannyiunkon Gandalf, én amondó vagyok.
Gandalf így szólt: – Ne álldogáljunk itt az ajtóban, hisz sürget az idő. Kerüljünk beljebb. Az Ispotály betegei már csak Aragorn jöttében bízhatnak. Mert Ioreth, Gondor tudós asszonya azt mondta: – A Király keze gyógyító kéz, s arról ismerszik meg az igazi király.

Aragorn lépett hát be elsőként, a többiek csak őutána. S az ajtóban két őr állt a Fellegvár egyenruhájában, egy szálas, s egy másik, aki még akkora is alig volt, mint egy gyermek, s ez, mikor meglátta őket, nagyot kiáltott örömében és meglepetésében.
– Vándor! Jaj de jó! Tudod, sejtettem, hogy ti vagytok azokon a nagy hajókon. De itt mindenki azt kiabálta, hogy „kalózok!”, s rám nem hallgatott senki. Ezt hogy csináltad?
Aragorn elnevette magát, és kezet fogott a hobbittal. – Örülök, hogy látlak – mondta. – De most nincs időnk az útról mesélgetni.
Imrahil azonban odafordult Éomerhez: – Hát így szólítjuk a királyunkat? Bár meglehet, hogy más nevet ölt, ha már koronát visel.
Aragorn meghallotta, odafordult hozzá, és azt mondta: – Úgy van, mert a régiek nagy nyelvén én Elessar vagyok, a Tündekő és a Megújító –, s megemelte a mellén csüngő zöld követ. – De a Házam neve, ha lesz valaha Házam, Vándor lesz. A nemes nyelven az nem is hangzik rosszul, Telcontar leszek én is és minden ivadékom.
Ezzel bementek a házba. Miközben a betegszoba felé tartottak, Gandalf röviden beszámolt Éowyn és Trufiádok tetteiről. – Hosszú ideig álltam az ágyuk mellett, és kezdetben, mielőtt belesüppedtek volna a halálos sötétbe, még sokat beszéltek álmukban. És megadatott nekem, hogy lássak sok olyasmit, ami tőlem távol történik.
Aragorn először Faramirhoz lépett, majd Éowyn úrnőhöz, utoljára Trufához. Ránézett a betegek arcára, látta fájdalmukat, és felsóhajtott. – Bár lenne itt Elrond, ő a mi fajtánk legöregebbje, és sokkal erősebb, mint én.
Éomer, látván, hogy Aragorn milyen szomorú és milyen fáradt, azt mondta: – Először tán le kéne pihenned egy keveset, nem?
– Nem – felelt Aragorn –, mert az ő idejük hamar lejár, mindenekelőtt Faramiré. Sietnünk kell.
Majd Iorethet szólította, s megkérdezte tőle: – Tartotok itt az Ispotályban gyógyító füveket?
– Igenis, uram – felelte az asszony –, de nem eleget, ahhoz képest, hogy hánynak lesz szüksége rá. És igazán nem tudom, hol tehetnénk szert többre, mert ezekben a rémes napokban, mikor minden ég körülöttünk, és gyerek sincs elég, akit elszalajthatnék akármiért, és az utak el vannak torlaszolva mind, semmi nincsen. Ki tudja, mikor jött a piacra utoljára szekér Lossarnachból! De mi, itt az Ispotályban, igazán megteszünk minden tőlünk telhetőt, erről majd magad is meggyőződhetsz, uram.
– Ha látom, meg – mondta Aragorn. – De egyvalaminek mindenképpen híján vagyunk, az időnek, hogy beszélgessünk. Athelas-otok van?
– Azt igazán nem tudnám megmondani, uram – mondta Ioreth –, legalábbis ezen a néven nem. Megyek, és megkérdezem a füvesembert, ő minden régi nevet ismer.
– Királylevél-nek is hívják – mondta Aragorn –, lehet, hogy te így ismered, hisz a parasztemberek manapság így emlegetik.
– Ó, az! – mondta Ioreth. – Nos, ha mindjárt így kérded, uram, meg tudtam volna mondani. Nem, azt nem tartunk, az biztos. Még sosem hallottam, hogy annak olyan nagy haszna lenne, nem is egyszer mondtam a húgaimnak, ha az erdőben rábukkantunk: „nini, királylevél! Milyen fura neve van, csak tudnám, miért hívják így, mert ha én király lennék, én a kertembe szebb virágot ültetnék, azt mondhatom”! Bár ha szétmorzsolják, kellemes az illata, nem? Nem, nem is hogy kellemes, talán inkább azt mondhatnám, olyan egészséges.
– Valóban egészséges – mondta Aragorn. – Most pedig, asszonyom, ha szereted Faramir urat, szedd a lábad sebesen, ahogy a nyelved pörög, s ha egy szál királylevél akad a városban, azt előkeríted.
– S ha nincs – mondta Gandalf –, majd kilovagolok én Lossarnachba, Iorethhel a hátam mögött, s nem a húgaihoz, hanem az erdőbe viszem. És Keselyüstök majd megtanítja rá, hogy mi az a sietség.

Ioreth elment, Aragorn meg szólt a többi asszonynak, hogy forraljanak vizet. Megfogta Faramir kezét, és másik kezét a beteg homlokára tette. Faramir csupa veríték volt, de nem mozdult, semmi jelt nem adott, s láthatólag lélegezni is alig lélegzett már.
– Kis híján a halálán van – fordult Aragorn Gandalfhoz. – De ez nem a sebéből következik. Látod? Az már gyógyul. Ha egy nazgûl fegyvere érte volna, még aznap éjjel meghal. De ezt valami déli nyílvessző ütötte rajta, azt hiszem. Ki húzta ki? Megvan még?
– Én – mondta Imrahil –, és én kötöttem be a sebét. De a vesszőt nem őriztem meg, annyi volt a dolgunk. Ha jól emlékszem, közönséges déli nyílvessző volt. Mégis, azt hiszem, hogy fentről, a Homályból érte, mert más magyarázatát nem lelem a lázának és a kórságának, hiszen a seb nem mély, a vessző nem ért létfontosságú szervet. Te mivel magyarázod?
– Kimerültséggel, az apja kedélye miatt érzett szomorúsággal, s mindenekelőtt a Fekete Lélegzettel – mondta Aragorn. – Faramir kemény akaratú ember, hiszen őt már azelőtt is súrolta a Homály, hogy kilovagolt volna a mezőre, a csatába. S miközben ő harcolt és védte az átkelőhelyet, lassan fölébe kúszott. Csak vettem volna ezt észre hamarabb!

Ekkor belépett a füvesember. – Uram, azt üzented, királylevélre volna szükséged, ahogy a falusiak nevezik – mondta –, vagyis hogy a nemes nyelven athelas-ra, azazhogy olyasvalamire, amit Valinor nyelvén...
– Arra – mondta Aragorn –, hívd akár asea aranion-nak, akár királylevélnek, csak hozd.
– Már ne haragudj, uram – mondta a füvesember –, látom, hogy te a hagyomány mestere vagy, nem csupán marcona kapitány. Ám sajna, mi az Ispotályban ilyen füvet nem tartunk, mert itt csak a súlyos betegeket és sebesülteket kezelik. Annak meg, tudtommal, semmi gyógyhatása, azonfelül, hogy a rossz levegőt tán fölfrissíti, vagy elhárítja a futó rosszulléteket. Hacsak azt a régi rigmust, amelyet az asszonyok mondogatnak, anélkül, hogy a jelentését értenék, nem veszed komolyan:

 

Ha lebeg éjlehelet,
halálárny közeleg,
nincs fénykalász,
jöjj, athelas! jöjj, athelas!
  Haldoklók élete:
rejt a Király keze!

 

– De ez csak afféle badar beszéd, sajnos, ami megragadt az öregasszonyok emlékezetében. Hogy ez mit jelent, ítéld meg te magad, mert énszerintem az égvilágon semmit. De az öregek még használják a főzetének gőzét fejfájás ellen.
– Akkor a király nevében mondom, keress valaki öreget, de hamar, akinek kisebb a tudománya, ám több az esze, mint neked, s még tart a házában királylevelet! – kiáltotta Gandalf.

Aragorn most letérdelt Faramir mellé, s tenyerét a homlokára tette. Akik nézték őket, látták, hogy itt kétségbeesett küzdelem folyik. Mert Aragorn arca mindjobban elszürkült a fáradtságtól, olykor-olykor nevén szólította Faramirt, de egyre halkabban, s végül már alig hallották, mintha Aragorn is messze járna, távoli, sötét völgyben, s ott kiáltozná a nevét valakinek, aki utat tévesztett.
Végül Beregil rontott be a szobába, s hat szál, kendőbe burkolt királylevelet szorongatott. – Ez az, uram – mondta –, de sajnos, nem friss. Már jó két hete szedték. Azért talán jó lesz, nem? – Majd ránézett Faramirra, és eleredt a könnye.
De Aragorn elmosolyodott. – Jó lesz – mondta. – A legrosszabbon amúgy is túl vagyunk. Maradj itt, és nyugodj meg! – Aztán kivett két levelet, tenyerére tette, rálehelt, majd elmorzsolta, s a szoba azon nyomban megtelt friss elevenséggel, mintha maga a levegő éledt volna fel s pezsdült volna meg jókedvében. Majd a leveleket a gőzölgő forró vízbe dobta, amit az asszonyok hoztak be, s egyszerre valamennyiük szíve megkönnyebbült. Mert a főzet illata mindannyiukat a homálytalan napok harmatos hajnalára emlékeztette, valami olyan földön, amelynek még a tavaszi szép világ is csak halvány árnyékképe. Aragorn maga is felfrissülve húzta ki magát, s szeme mosolygott, ahogy a tálat Faramir álmodó arcához emelte.
– Nézd csak! Ki hitte volna! – szólt oda Ioreth az asszonynak, aki ott állt az oldalán. – Ez a fű többet ér, mint hittem. Imloth Melui rózsáira emlékeztet, leánykoromban, pedig azoknál szebbet még egy király sem kívánhat.
Faramir váratlanul megmoccant, kinyitotta a szemét, s ránézett a fölébe hajló Aragornra, tekintetében felismerés és szeretet csillant. – Uram, szólítottál – mondta halkan. – Jövök. Mi légyen parancsod?
– Hogy jöjj ki az árnyékból, s ébredj! – felelte Aragorn. – Fáradt vagy, pihenj egy darabig, egyél, s mire visszatérek, készen állj!
– Úgy lesz, uram – mondta Faramir –, mert ki heverne restül, ha a Király visszatért?
– Ég veled, egy kis időre! – mondta Aragorn. – Most el kell mennem, mindazokhoz, akiknek még szükségük van rám. – Gandalf és Imrahil társaságában elhagyta a szobát, de Beregond és a fia ott maradt, s képtelen volt fékezni az örömét. Majd Pippin is követte Gandalfot, kilépett az ajtón, de még hallotta, hogy Ioreth felkiált:
– Király! Hallottátok? Hát nem megmondtam? Akinek gyógyító keze van! – S az Ispotályból hamarosan híre ment, hogy a Király valóban itt van közöttük, s a háború végeztével gyógyulást hoz. A hír, mint futótűz járta be a Várost.
Aragorn most Éowynhoz ment, s azt mondta: – Súlyos fájdalom és egy kemény csapás. A törött kart jól ellátták, az össze is forr rendesen, ha élni lesz ereje. A pajzstartó kar sérült, de a betegség oka mégis a kardforgató kar. Abban mintha nem is lenne élet, bár épen maradt.
Olyan ellenséggel mérte össze erejét, akivel se teste, se lelke nem bírt. S aki ilyen ellenfélre emel fegyvert, annak keményebbnek kell lennie, mint az acél, hogy el ne pusztítsa a megrázkódtatás. Rossz sorsa sodorta erre az útra. Mert hiszen gyönyörű, királyok házából való leányok gyöngye. És mégsem tudom, mit mondjak róla. Csak ránéztem, és tudtam, hogy boldogtalan, úgy éreztem, büszke és karcsú virágszálat látok, szépet, mint a fehér liliom, s mégis tudtam, hogy kemény acélból verték, tünde-kovácsok. Miféle fagy volt, ami nedvét jéggé dermesztette, amint ott állt keserű-bájosan, szemre gyönyörűen, de mint a dércsípett virág, amely hamarosan lekonyul és meghal? Betegsége nem most, már jóval előbb kezdődött, így van-e, Éomer?
– Csodálom, hogy engem kérdezel, uram – mondta Éomer. – Mert hisz ártatlannak tartlak benne, mint ahogy minden másban, de nem tudtad-e, hogy húgomat, Éowynt, nem csípte dér, ameddig téged meg nem látott? Gond és félelem nyomta a lelkét, ezt megosztotta velem, Kígyónyelv és a királyt hatalmában tartó gonosz bűbáj idején, s egyre növekvő félelemmel gondozta a királyt. De hát attól csak nem került ilyen állapotba!
– Barátom – felelte Aragorn –, neked ott voltak a lovaid, a hősi tettek, a tágas mezők, ám ő leánytestbe született, s e testben legalább akkora bátorság és szellem lakozott, mint benned. Ám mégis arra kárhoztatta a sors, hogy kiszolgáljon egy öregembert, akit apjaként szeretett, s szemtanúja legyen, mint hanyatlik korántsem tisztes vénségébe, s ő a maga szerepét még annyira sem érezte nemesnek ebben, mint a botét, amire a király görnyed.
Gondolod, hogy Kígyónyelv mérge csak Théoden fülébe csöpögött? Gyerekes agg! Hát mi más Éorl háza, mint zsúpfedelű csűr, ahol rablók vedelnek a bűzben, s kölykeik ott henteregnek a kutyák között? Tán most hallod először e szavakat? Szarumán mondta, Kígyónyelv mestere. Bár nem kétlem, hogy Kígyónyelv odahaza ravaszabb szavakba burkolta ugyanezt. Uram, ha húgod szeretete és kemény kötelességtudása nem zárta volna le az ajkát, tőle is hallhattál volna ilyesmit. De ki tudja, mit mondott a sötétben, magányában, amikor a keserűségtől nem jött szemére álom, s a szobája úgy zárta magába, mint ketrec a vadállatot.
Éomer ekkor ránézett a húgára, s mintha újra végiggondolta volna fiatalon együtt töltött éveiket. De Aragorn így szólt:
– Én is láttam, amit te láttál, Éomer. A világ kegyetlenségei közül kevés akad, ami akkora keserűség és szégyen a férfiember szívének, mintha ily szép és bátor hölgy szerelmét látja, és azt nincs módja viszonozni. Bánat és szánalom kísér azóta, hogy otthagytam, kétségbeesetten Dúnhargban, és továbblovagoltam a Holtak Ösvényére, s az úton semmitől sem féltem annyira, mint hogy vele mi lesz. És mégis, Éomer, én azt mondom, téged igazabbul szeret, mint engem: mert téged ismer, bennem meg csak egy árnyat kedvel, azt, akinek hisz, a dicsőség, a nagy tettek reményét, a Rohan mezőitől oly távoli világot.
Arra talán van erőm, hogy testét meggyógyítsam, s visszahívjam a Fekete Völgyből. De hogy mire ébred: reményre, feledésre, kétségbeesésre, azt nem tudom. S ha kétségbeesésre, meghal, hacsak meg nem gyógyítja más, ami már nem tőlem függ. Szívemet bánat szaggatja érte. Mert tettei révén ott, a nagy királynők sorában a helye.
Ekkor Aragorn Éowyn arcára nézett, mely valóban fehér volt, mint a liliom, hideg, mint a dér, és kemény, mint a szigorú acél: De lehajolt, megcsókolta a homlokát, s halkan megszólította, mondván:
– Éomund leánya, Éowyn, ébredj! Ellenséged eltávozott!
A lány meg se moccant, csak lélegezni kezdett, mélyen, keble emelkedett, süllyedt a takaró alatt. Aragorn megint elmorzsolt két levél athelas-t, s tűzforró vízbe vetette, a főzettel megmosta a leány homlokát és jobb karját, mely hidegen és érzéketlenül hevert a takarón.
S ekkor, mert Aragorn valóban Gondor elfeledett erejének birtokában volt, vagy mert Éowyn úrnőnek mondott szavai hatottak mindannyiukra, úgy érezték mind, mikor a bűvös fű illata betöltötte a szobát, hogy tiszta szél fúj be az ablakon, illatot nem hoz, csak egészséges, friss, kristályos és ifjú levegőt, amit még senki be nem lélegzett, mert most árad újdonatújan havas csúcsokról a csillagos égbolt alól vagy érkezik tajtékos hullámok mosta ezüstös, távoli tengerpartról.
– Ébredj, Éowyn, Rohan úrnője! – mondta újra Aragorn. Megfogta a leány jobb kezét, és érezte, hogy visszatér bele az élet melege. – Ébredj! Az árnyékok eltávoztak, és eltisztult minden sötétség! – Aztán a kezét Éomer kezébe tette, s félreállt. – Szólítsd! – mondta, s némán kiment a szobából.
– Éowyn! Éowyn! – súgta Éomer könnyek között. S a lány kinyitotta a szemét, és fölsóhajtott: – Éomer! Micsoda öröm! Hisz azt mondták, lekaszaboltak. Nem, csak azok a sötét hangok, álmomban. Már mióta álmodom?
– Nem rég, húgom – mondta Éomer. – Ne gondolj rá többet!
– Olyan furcsamód fáradt vagyok – mondta Éowyn. – Pihennem kell. De mondd, mi van Lovasvég Urával? Jaj! Ne mondd, hogy az is álom, mert tudom, hogy nem. Meghalt. Ahogy előre látta.
– Meghalt – mondta Éomer. – De még megkért, mondjak helyette istenhozzádot Éowynnak, aki drágább neki, mintha a leánya lenne. Most nagy tisztességben fekszik kiterítve Gondor Fellegvárában.
– Fáj a szívem érte – mondta Éowyn. – És mégis, de jó, hogy nem vesztettem el a reményemet a sötét napokban, mikor úgy látszott, Éorl házának becsülete egy pásztorkunyhóéval föl nem ér. És mi lett a Király fegyverhordozójával, a vitéz félszerzettel?
– Itt fekszik, közel, e házban, most épp hozzá megyek – mondta Gandalf. – Éomer még itt marad. De ne beszéljetek a háborúról, gyászról, amíg teljesen meg nem gyógyulsz. Boldogság látni, hogy egészségre, reményre ébredtél, vitéz úrnőm!
– Egészségre? – mondta Éowyn. – Lehet. Míg Rohan seregében akad egy megürült nyereg, amibe elesett gazdája helyett én ülhetek, amíg helye van a vitézi tettnek. De hogy reményre? Nem tudom.

Gandalf és Pippin bement Trufa szobájába, s már ott találta Aragornt az ágy mellett. – Szegény, öreg Trufa! – kiáltotta Pippin, és odaszaladt hozzá, mert úgy látta, barátja rosszabb bőrben van, mint korábban, arca szürke, mintha sokévi bánat súlya nyomná. Pippint hirtelen elfogta a félelem, hogy Trufa meghal.
– Ne félj – mondta Aragorn. – Idejében jöttem, s visszahívtam. Csak kimerült és szomorú, és ő is ugyanattól beteg, mint Éowyn úrnő, attól, hogy fegyvert mert fogni arra a gyilkos jószágra. De ki lehet gyógyítani, olyan erős és vidám lélek. Bánatát nem felejti el, de szívét nem fogja beárnyékolni, és attól csak gyarapodik a bölcsessége.
Aragorn rátette a kezét Trufa fejére, gyöngéden megsimogatta barna fürtjeit, megérintette a szemhéját, nevén szólította. S mikor az athelas illata belopózott a szobába, s a gyümölcsösök mézszagát, a méhektől zsongó napsütötte hanga illatát idézte, Trufa egyszerre föléledt, s megszólalt:
– De éhes vagyok! Hány óra?
– Elmúlt már a vacsoraidő – mondta Pippin –, de majd hozok én neked valamit, ha megengedik.
– De mennyire, hogy meg – mondta Gandalf. – És minden mást, amit Rohan Lovasa megkíván, s Minas Tirithben, ahol nevének oly nagy a becsülete, föllelhető.
– Helyes! – mondta Trufa. – Akkor először tán vacsorát kérek, aztán elszívnék egy pipát. – Arca elsötétült. – Nem, pipát nem. Azt hiszem, soha többé nem gyújtok rá.
– Miért? – kérdezte Pippin.
– Nos – bökte ki nagy nehezen Trufa. – Ő meghalt. S attól megint csak ő jut eszembe. Azt mondta, kár, hogy most már sosem beszélgethet velem a fűtudományról. Majdhogynem ez volt az utolsó szava. És soha többé nem tudnék úgy elszívni egy pipát, hogy ne őrá gondoljak, és ne arra a napra, Pippin, amikor lóháton megérkezett Vasudvardba, és olyan nyájas volt mihozzánk.
– Akkor csak pipázz nyugodtan, és gondolj rá! – mondta Aragorn. – Mert gyöngéd szívű nagy király volt. És hű az esküjéhez, és a Homályból még egy végső szép hajnalra ébredt. Bár röviden szolgáltad, örömteli és megbecsült emléked legyen napjaid végeztéig.
Trufa elmosolyodott. – Hát jó – mondta –, ha Vándor ideadja, amire szükségem van, akkor rágyújtok, és gondolkodom. A batyumban talán akadt volna még Szarumán pompás pipafüvéből, de arra, hogy batyummal a csatában mi lett, fogalmam sincs.
– Trufiádok uram – mondta Aragorn –, ha te történetesen azt hiszed, hogy én azért vágtam át magam tűzzel-karddal a hegyeken és Gondor mezőin, hogy valamiféle füvet hozzak egy hanyag katonának, aki a holmiját elhajigálta, nagyon tévedsz. Ha a batyudat nem találod, hívasd az Ispotály füvesemberét. És ő majd elmondja neked, hogy tudtával e fűnek, amire vágysz, semmi erénye nincsen, s hogy közönséges nyugatgyomjá-nak hívják, de a nemes neve galenas, s hogy más nyelveken még ennél is tudományosabb neve van, aztán elmond neked valami félig elfeledett rigmust, amit maga sem ért, és mély sajnálattal közli, hogy ilyet a házban nem tartanak, aztán otthagy, hogy törd a fejed a nyelvek történetén. És ezt teszem most én is. Mert én azóta nem aludtam ágyban, ilyenben, mint ez, amióta Dúnhargból eljöttem, és tegnap este óta egy falatot sem ettem.
Trufa elkapta a kezét, és megcsókolta. – Ne haragudj már! – mondta. – Menj, most rögtön. Azóta, hogy akkornap este Bríben találkoztunk, csak kolonc vagyok a nyakadon. De hát mifelénk már ez a szokás, könnyű szóval élünk, s kevesebbet mondunk, mint amennyit érzünk. Iszonyodunk tőle, hogy tódítsuk a szót. Hogy maradjon illő szavunk akkorra is, mikor nincs helyén a tréfa.
– Tudom én azt jól, különben én se így beszélnék veled – mondta Aragorn. – Éljen soká, és soha el ne hervadjon a Megye! – Megcsókolta Trufát, kiment, s vele Gandalf is.
Pippin ott maradt. – Hát létezik még valaki, aki olyan, mint ő? – kérdezte. – Kivéve persze Gandalfot. Őket valahogy egy fából faragták. Ami meg a batyudat illeti, aranyos szamaram, ott hever az ágyad mellett, s mikor találkoztunk, a hátadon volt. Ő persze látta, mindvégig. Egyébként nekem is van pipafüvem. Tömj csak rá nyugodtan! Lápatoroki. Csak szíjad, amíg én elfutok, és körülnézek valami harapnivaló után. Aztán ejtőzünk egy nagyot. Uramisten! Mi Tukok és Borbakok, nemigen élünk meg sokáig abban a fene magasban.
– Nem ám – mondta Trufa. – Én aztán nem. Vagy legalábbis még nem. De most legalább látjuk és megbecsüljük őket. Mert gondolom, jobb, ha az ember szereti, akit jó hogy szeret, és valahonnan csak el kell indulni, valahol gyökeret kell verni, és a Megye földje jó mély. Persze, van, ami mélyebb annál, és van, ami magasabb, és egyikünk öregje se gondozhatná a kertjét, mondjam úgy, hogy békességben, ha ők nem lennének, akár tudunk róluk, akár sem. Örülök, hogy én tudok, egy keveset legalább. Bár azt is tudnám, miért beszélek így? Hol az a fű? És add ide a pipámat is a batyumból, ha össze nem tört még.

Aragorn és Gandalf most bement az Ispotály vezetőjéhez, és közölte, hogy Faramirnak és Éowynnek még jó darabig itt kell maradnia, és mindkettő gondos ápolásra szorul.
– Ami Éowyn úrnőt illeti – mondta Aragorn –, ő bizonyára hamarosan föl akar kelni és el akar menni, de ha csak egy mód van rá, még legalább tíz napig nem szabad elengedned.
– Ami meg Faramirt – mondta Gandalf –, hamarosan tudtára kell adni, hogy apja meghalt. De nem szabad mindent elmondani neki, például azt, hogy Denethor megőrült, mindaddig, amíg meg nem gyógyul, s nincs valami tennivalója. És gondoskodnod kell róla, hogy erről se Beregond, se az a perian, aki itt van, ne beszéljen vele.
– S azzal a perian-nal, Trufiádokkal, aki itt fekszik, mi légyen? – kérdezte az Ispotály vezetője.
– Ő holnap már valószínűleg elég erős lesz, hogy fölkeljen, legalább egy kis időre – mondta Aragorn. – Hagyd hát, ha kedve tartja. Sétálhat is kicsit, ha a barátja vigyáz reá.
– Kitűnő fajta – mondta az Ispotály vezetője, s rábiccentett. – Azt hiszem, kemény fából faragták.
Az Ispotály kapujában már egész tömeg verődött össze, hogy Aragornt lássa, s most mindenhova követték, s amikor végre megvacsorázott, emberek jöttek, s könyörögtek neki, hogy gyógyítsa meg az övéiket is, mert súlyosan betegek, életveszélyesen megsebesültek, vagy meglegyintette őket a Fekete Homály. És Aragorn fölállt, és ment, és hívatta Elrond fiait is, és együtt fáradoztak késő éjszakáig. És a Városban az járta: – A Király megint eljön. – És elnevezték őt Tündekőnek, arról a zöld kőről, amit viselt, így hát a névvel, amit már a születésekor megjósoltak neki, most maga a népe ruházta fel.
S mikor már nem bírta tovább a fáradalmat, maga köré kanyarította a köpönyegét, kiosont a Városból, betért a sátrába, alig hajnal előtt, és aludt egy keveset. És reggel a Tornyon ott lobogott Dol Amroth lobogója, a kék vízen úszó hattyúforma fehér hajó, és az emberek fölnéztek rá, s nem tudták, a Király visszajött-e nem csak álom volt-e?

 

 

9. fejezet
Az utolsó haditanács

A csatát követő nap könnyű felhőkkel, nyugatira forduló széllel, teljes szépségében köszöntött be a hajnal. Legolas és Gimli már korán fenn volt, s most engedélyt kért, hogy fölmehessen a Városba; alig várták, hogy viszontlássák Trufát és Pippint.
– Jó tudni, hogy élnek – mondta Gimli. – Fenemód megkínlódtunk értük Rohanba menet, s igazán nem kívántam volna, hogy kínlódásunk kárba vesszen.
A tünde és a törp együtt ment be Minas Tirithbe, s aki mellett csak elmentek, az mind csodálkozva nézte őket, mert Legolas arca emberi mértékkel mérve gyönyörű volt, s miközben baktattak a reggeli fényben, egy tünde-éneket zengett csengő hangján, Gimli meg peckesen lépegetett mellette, szakállát simogatta, s csak járt a szeme erre-arra.
– Akad itt néhány tisztességes kőépület – mondta, és fölnézett a falakra –, de akad gyöngébb munka is, az utcákat meg jobban is meg lehetett volna tervezni. Majd ha Aragorn beül az örökébe, fölajánlom neki a Hegység kőfaragóinak szolgálatait, s építünk itt olyan várost, hogy csodájára járnak.
– Több kert kéne ide – mondta Legolas. – A házak halottak, alig van itt valami, ami él, ami nő és örömet ad. Ha Aragorn beül az örökébe, az erdei nép majd hoz neki madarakat, hogy énekeljenek, s fákat, amik örökké élnek.

Végre összetalálkoztak Imrahil fejedelemmel. Legolas ránézett és mélyen meghajolt előtte, mert rögtön észrevette, hogy az ereiben valódi tünde-vér folyik. – Üdv, uram! – köszöntötte. – Rég volt, hogy Nimrodel népe elhagyta Lórien erdeit, de még mindig meglátszik, hogy nem mind hajózott át a vízen, nyugatra, Amroth öbléből.
– Legalábbis hazám hagyományai szerint nem – mondta a fejedelem –, ámbár a népek népének fiai közül számlálhatatlan évek óta nem láttunk ott senkit. S csodálkozom, hogy épp itt találkozom eggyel, a bánat és háború közepén. Mit keresel itt?
– Én is a Kilencek egyike vagyok, akik Mithrandirral útra keltek Imladrisból – magyarázta Legolas. – Ezzel a törppel, a barátommal, Aragorn Úr kíséretében jöttünk. De most barátainkat, Trufiádokot és Peregrint szeretnénk látni, akiket, mint mondják, te védelmezel.
– Az Ispotályban vannak, s majd odavezetlek – ajánlkozott Imrahil.
– Elég, ha vezetőt adsz, uram – mondta Legolas. – Mert Aragorn azt üzeni, hogy most nem kíván újra a Városba lépni. S mert a kapitányoknak hamarosan tanácsot kéne tartaniuk, arra kért, hogy a rohani Éomer úrral menjetek le a sátrába, amint tehetitek. Mithrandir már ott van.
– Megyünk – indult Imrahil, miután udvarias szavakkal búcsút vett tőlük.
– Derék úr ez, és az emberek nagy hadvezére – jegyezte meg Legolas. – Ha Gondornak most, hanyatlása idején ilyen emberei vannak, milyenek lesznek, ha dicsősége újra fölvirrad!
– A jó kőépületek a régebbiek, az elsők – mondta Gimli. – Így van ez mindennel, amit az emberek elkezdenek, jön egy tavaszi fagy, egy nyári szárazság, s már semmi sem az, aminek indult.
– Mégis mindig megtermik a magvat – felelte Legolas. – S azt elvetheted porba, sárba, kisarjad, akkor és ott, ahol legkevésbé várod. Az emberek művei, Gimli, túlélnek minket.
– A végén, azt hiszem, mégsem marad belőlük más, csak a lehetett volna – mondta a törp.
– Erre a tündék már nem tudják a választ.
Megérkeztek a fejedelem szolgái, és elvezették őket az ispotályba, barátaikat kint találták a kertben, s találkozásuk igencsak vidám volt. Egy darabig sétálgattak, beszélgettek, élvezték a kurta békességet és nyugalmat a Város szeles körei fölött felragyogó reggeli napsütésben. Ám amikor Trufa már kifáradt, elmentek, és kiültek a falra, hátuk mögött az Ispotály kertjével. Előttük meg, délen, az Anduin csillogott a napfényben, ahogy vize, még Legolas szemének is láthatatlanul, a lapályon beleveszett Lebennin és Ithilia zöld párájába.
Miközben a többiek csak beszélgettek, Legolas egyszerre elhallgatott, fölnézett a napba, s fehér tengeri madarakat látott, amint a folyót követve befelé szálltak.
– Nézzétek! – kiáltotta. – Sirályok! Ilyen mélyen benn a szárazföldön! Csudálkozom is, meg aggasztanak is. Még soha nem láttam sirályt, csak amikor Pelargirba értünk, és akkor hallottam először a rikoltásukat, mikor a hajók csatájába lovagoltunk. Akkor megálltunk, és megfeledkeztem Középfölde háborújáról, mert jajongó hangjuk nekem a Tengerről mesélt. A Tengerről! Egek! Én soha nem láttam a Tengert. De a fajtám szíve mélyén ott él a vágy a Tenger után, s azt veszedelmes fölszítani. A sirályok... soha már nem lelek békét a bükkök vagy hársak alatt.
– Ezt ne mondd! – pirított rá Gimli. – Hisz számtalan látnivaló van még Középföldén és számtalan tennivaló. De ha a szépek népe mind útnak indul az öblök felé, színtelenebb lesz a világ mindazok számára, akiknek az a sorsuk, hogy ott maradjanak.
– Bizony, színtelen és sivár – mondta Trufa. – Nem szabad a tengerpartra költöznötök, Legolas. Mindig lesz nép, kicsi és nagy, sőt még bölcs törp is, mint Gimli, akinek szüksége van rátok. Legalábbis azt remélem. Noha valamiképpen az az érzésem, hogy ennek a háborúnak a vastagja még hátravan. Bár már vége, s jó vége lenne!
– Ne légy olyan sötéten látó! – kiáltotta Pippin. – Süt a nap, s ha nem is többre, legalábbis egy-két napra együtt vagyunk. Szeretnék mindnyájatokról többet hallani. Gyerünk, Gimli! Legalább tízszer említettétek ma reggel, te is, Legolas is, hogy Vándorral milyen különös utatok volt. De még nem mondtatok róla semmit.
– Lehet, hogy itt süt a nap – mondta Gimli –, de az útról, a sötétből olyan emlékeim vannak, hogy eszem ágában sincs fölidézni őket. Ha tudtam volna, mi vár rám, barátság ide, barátság oda, nem hiszem, hogy nekivágtam volna a Holtak Ösvényének.
– A Holtak Ösvényének? – csodálkozott Pippin. – Már hallottam a nevet Aragorntól is, de nem tudtam, mit jelenthet. Mondanál többet is róla?
– Nem szívesen – vonakodott Gimli. – Mert azon az úton én szégyenbe keveredtem: én, Glóin fia Gimli, aki azt hittem, szívósabb vagyok, mint bármelyik ember, s a föld alatt keményebb, mint akárki tünde. De sem ez, sem az nem bizonyult igaznak, csak Aragorn akarata tartott meg az úton.
– És az iránta érzett szereteted – tette hozzá Legolas. – Mert aki megismeri, az meg is szereti őt, mind a maga módján, még a rohírok hűvös leányai is. Ez aznap történt, kora hajnalban, mikor te ideértél, Trufa, aznap hagytuk el Dúnhargot, és félelmében mindenki elbújt, hogy ne is lássa a távozásukat, csak Éowyn úrnő nem, aki most betegen fekszik lenn a házban. Fájdalmas volt a búcsú, és fájdalmas volt végignézni.
– Az én szívem csak magamért fájt, sajna – mondta Gimli. – Nem! Erről az útról nem beszélek.
Elhallgatott, de Trufa és Pippin annyira vágyott a hírekre, hogy Legolas végül is kötélnek állt. – No jó, akkor majd én elmondok annyit, amennyitől megnyugosztok, én ugyanis nem iszonyodtam, nem rettegtem az emberek árnyaitól, hisz azt hittem, erőtlenek és esendők.
Kurtára fogva beszámolt a kísérteties útról a hegy alatt, a sötét gyűlésről az Erechnél, és a kétszázkilencvenkilenc mérföldes nagy lovaglásról Pelargirtól az Anduinig. A lovaglás a Fekete Kőtől számítva négy nap, négy éjszaka tartott, s részben az ötödik nap is – mondta. – S lám! Mordor homályában föltámadt bennem a remény, mert a homályban az Árnyhad, úgy látszott, egyre erősebb és félelmetesebb. Volt, aki lóháton, volt, aki gyalog vonult, de mind ugyanolyan sebesen. Hallgattak, de mindnek izzott a szeme. És Lamedon fennsíkján utolérték a lovainkat, körülvettek, s elhagytak volna, ha Aragorn meg nem tiltja nekik.
– Az ő parancsára hátramaradtak. – Még az árnyak is engedelmeskednek az akaratának – gondoltam. – Csak a céljait is így szolgálják!
– Egy napig világoson lovagoltunk, aztán a hajnaltalan nap következett, de mi folytattuk az utat, átkeltünk a Cirilen és a Rínglón, s a harmadik napon Linhirbe értünk, a Gilrain torkolata fölött. S ott Lamedon emberei épp a gázlóért harcoltak, Umbar és Harad hajón jött népével. De elég volt megérkeznünk, védő is, ellenség is otthagyta a csatát, és futásnak eredt, ordítottak, hogy nyakukon a Holtak Királya. Csak Angbornnak, Lamedon Urának volt bátorsága megvárni minket, s Aragorn megmondta neki, hogy gyűjtse össze a hadait, s ha a Szürke Had elvonult, vezesse vissza őket. „Isildur örökösének Pelargirnál szüksége van rátok” mondta. Így keltünk át a Gilrainon, s futamítottuk meg Mordor szövetségeseit, aztán pihentünk egyet. De Aragorn hamarosan fölállt, mondván: – Hallga! Minas Tirithet már ostromolják. Félek, hogy elesik, ha azonnal nem segítünk. – Így hát még aznap éjszaka lóra szálltunk, s folytattuk az utunkat Lebennin síkságán, olyan sebesen, ahogy a lovainktól telt.
És Legolas felsóhajtott, szemét dél felé fordította, s halkan énekelni kezdett:

 

Celos s Erui közt ezüst folyamok
Futnak Lebennin zöld mezőin át!
Magas a fű. Tengeri szél lobog,
Benne inog sok liliomvirág,
Mallorn s alfirin arany csengettyűi
Szólnak, szavuk tengeri szél betűzi,
A Tenger szele száll Lebennin zöld mezőin át!

 

– Zöldek a mezők népem énekeiben, de akkor sötétek voltak; homályba burkolt végtelen szürke puszták. S mi e tágas pusztaságon üldöztük egy álló nap, egy álló éjjel ellenségeinket, ügyet se vetve rá, hogy letapossuk a gyepet és a virágokat, amíg csak el nem értünk a Nagy Folyó halált hozó végére.
S ott, azt hittem már a szívem mélyén, hogy közel a Tenger, mert széles volt a sötétben a víz, és számtalan tengeri madár rikoltozott a parton. Ó, a sirályok kiáltozása! Hát nem megmondta az Úrnő, hogy őrizkedjem tőlük? S most képtelen vagyok elfeledni őket.
De akkor, hogy őszinte legyek, nemigen törődtem a sirályokkal, mert végül mégiscsak komoly csata várt ránk. Ott, Pelargirnál horgonyzott Umbar fő hajóhada, ötven nagy hajó és számtalan kisebb vízijármű. Azok közül, akiket üldözőbe vettünk, jó néhányan megérkeztek már a kikötőbe, s magukkal hozták a félelmüket, a hajók egyike-másika fölszedte már a horgonyt, s megpróbált a folyón lefelé elmenekülni, vagy a túlpartra átjutni, a kisebb hajók közül meg jó néhány égett. De a sarokba szorított haradiak most szembefordultak velünk, vadul és nekikeseredve, s mikor megláttak minket, elnevették magukat, mert az ő haduk még most is, így igaz, sokkal nagyobb volt.
De Aragorn megállt, és messze hangzó hangon elkiáltotta magát: „Most jöjjetek! Szólítalak, a Fekete Kőre!” S az Árnyhad, mely mind ez ideig hátramaradt, most mint a szürke áradat nyargalt elő, elsöpört mindent, ami elébe állt. Halvány kiáltásokat hallottam, tompa kürtszót, s számtalan távoli hang halk zúgását: az egész olyan volt, mintha az egykori sötét esztendők egy elfeledett csatájának visszhangja lenne. Árnyékkardok röpültek ki a hüvelyükből, de nem tudom, hogy pengéjük hasított-e, mert a Holtaknak más fegyver nem kellett már, elég volt a félelem is. Senki előttük meg nem állt.
Megtámadtak minden hajót, ami a partra volt húzva, aztán a vízen át megrohamozták azokat is, amelyeket csak lehorgonyoztak, és a tengerészek eszüket vesztették a félelemtől, vízbe vetették magukat, csak az evezőkhöz láncolt rabszolgák nem. S mi könyörtelenül rontottunk bele a menekülő ellenség áradatába, hajtottuk őket, mint a szél a falevelet, amíg csak ki nem értünk a partra. S ott minden megmaradt hajóra fölküldött Aragorn egy dúnadánt, ők megnyugtatták a rabokat, és megmondták, hogy ne féljenek, mert fölszabadítjuk őket.
– Még mielőtt a nap véget ért volna, minden ellenállás megszűnt – vette át a szót Gimli. – Ellenségeink vagy vízbe vesztek, vagy rohantak hanyatt-homlok, gyalogszerrel, dél felé, abban a reményben, hogy talán csak eljutnak otthagyott hazájukba. Különös és csudálatos, gondoltam, hogy Mordor terveit épp e félelmes és sötét lidércek teszik semmivé. Most épp a saját fegyvere fordul ellene, s mér rá vereséget!
– Mert különös is – vetette közbe Legolas: – Én ránéztem Aragornra, s arra gondoltam, milyen nagy és félelmetes Úr lehetett volna ezzel az akaraterővel, ha magának tartja meg a Gyűrűt. Nem ok nélkül retteg tőle Mordor. De nemesebb szellem annál, minthogy Szauronnal megegyezzék: tán nem Lúthien gyermeke? Soha ki nem szárad a családja fája, még megszámlálhatatlan esztendőkig.
– Az ilyen jóslatok túlterjednek a törpök szemhatárán – mondta Gimli. – De Aragorn aznap valóban hatalmas volt. Mert lám! az egész fekete hajóhad a kezünkre került, s ő a legnagyobb hajót választotta ki zászlóshajóul, s fölment a fedélzetére. Majd fölharsantak az ellenségtől zsákmányolt kürtök, s az Árnyhad visszavonult a partra. Ott sorakoztak némán, látni alig lehetett őket, legfeljebb a szemük csillant meg vörösen, ahogy az égő hajók fényét visszaverte. S Aragorn akkor fennszóval így beszélt a Holt Emberekhez:
„Halljátok Isildur örökösének szavát! Eskütöket teljesítettétek. Menjetek vissza, és soha többé ne zaklassátok a völgyeket! Távozzatok és nyugodjatok békességben!”
– És ekkor a Holtak Királya kiállt a sereg elé – folytatta Legolas –, lándzsáját kettétörte, és elhajította. Majd mélyen meghajolt, aztán megfordult, s a Szürke Sereg vágtatva távozott, eltűnt, mint a köd, amit fölkap és elsodor a szél. S én úgy éreztem, álomból ébredek.
Aznap éjjel, amíg a többiek dolgoztak, mi pihentünk. Mert sok foglyot szabadon engedtünk és sok rabszolgát fölszabadítottunk, akit Mordor a rablótámadásai során hurcolt el hazulról, és hamarosan sok ember gyűlt össze Lebenninből és Ethirből, s megjött a lamedoni Angbor is annyi lovassal, ahányat csak össze tudott szedni. Most, hogy a Holtaktól való félelmük eloszlott, visszatértek, hogy segítsenek, s hogy lássák Isildur örökösét, mert e név futótűzként terjedt a sötétben.
S ezzel már majdnem hogy végére is értem a történetnek. Mert aznap este és éjjel fölkészült a sok hajó, s került mindre legénység is, és hajnalban a hajóhad útnak indult. Mintha réges-rég lett volna, pedig csak tegnapelőtt hajnalban történt, a hatodik napon azóta, hogy Dúnhargból kilovagoltunk. De Aragornt még mindig a félelem hajszolta, hogy későn érkezik.
„Harlond kikötője százhuszonhat mérföld Pelargirtől – mondta. – S holnapra akárhogy is, de oda kell érnünk Harlondba, különben teljes a kudarc.”
– Az evezőket most szabad emberek húzták – mondta Gimli –, s dolgoztak is derekasan, mégis lassan haladtunk fölfelé a Nagy Folyón, mert ár ellen kellett eveznünk, s még ha a sodra nem is erős idelent délen, a szél nem segített. El is szorult volna a szívem, hiába a kikötőben aratott győzelem, ha Legolas váratlanul el nem neveti magát.
„Föl a szakálladdal, Durin fia! – mondta. – Mert azt mondja a közmondás: Ahol a legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség.” De hogy mi segítséget lát a távolban, azt nem mondta meg. Éjjelre érve a homály nem mélyült, de a szívünk majd megszakadt, mert északon vörös fény izzott az ég alján, s Aragorn azt mondta, Minas Tirith ég.
De éjfélre valóban megérkezett a várva várt segítség, s reményünk újjáéledt. Ethir tengeren jártas emberei addig tekingettek dél felé, amíg csak azt nem jelentették, hogy friss szél közeledik a Tenger felől. Még messze volt a reggel, mikor az árbocos hajók vitorlát bontottak, s mindjárt gyorsabban haladtak, hajnalban meg már habot túrt a hajóink orra. Így történt, hogy a reggel harmadik órájára, mint tudod, megérkeztünk, a nap is előbújt, és mi kibontottuk a csatára a lobogónkat. Nagy nap volt, nagyszerű óra, akármi lesz is ezután.
– Következzék akármi, a nagy tettek értéke mit sem csökken – mondta Legolas. – Nagy tett volt végiglovagolni a Holtak Ösvényén, s az is marad, még ha senki nem éri is meg Gondorban, hogy megénekelje.
– Márpedig ez megeshet – mondta Gimli. – Mert Aragorn és Gandalf arca nagyon komor. Kíváncsi lennék, mit sütnek ki a sátorban, odalent. Mert én, a magam részéről, akárcsak Trufa, azt szeretném, ha a háborút ezzel a győzelemmel befejeztük volna. De ha muszájból újabb nagy tettekre kerülne sor, remélem, részem lesz bennük, a Magányos Hegy népének dicsőségére.
– És a Nagy Erdő népének dicsőségére – mondta Legolas –, és a Fehér Fa urának szeretetéből.
A társaság elhallgatott, csak üldögéltek odafönn némán, s ki-ki a maga gondolataiba merült. Közben odalenn folyt a kapitányok haditanácsa.
Mikor Imrahil fejedelem elvált Legolastól és Gimlitől, nyomban Éomerért küldött, kimentek együtt a Városból, Aragorn sátrához, amelyet a mezőn vertek fel, nem messze a helytől, ahol Théoden a halálát lelte. S ott haditanácsot ültek Gandalffal, Aragornnal és Elrond fiaival.
– Urak – mondta Gandalf –, halljátok Gondor Helytartójának szavait, amelyeket a halála előtt mondott: Lehet, hogy rövid időre, tán egy egész napra diadalt aratsz a csatatéren. De azt a hatalmat, ami most támad föl, nem lehet legyőzni. Nem célom, hogy bennetek kétségbeesést keltsek, mint ahogy Ő akarta, de szeretném, ha elgondolkodnátok e szavak igazságán.
A Látókövek nem hazudnak, erre még Barad-dûr ura sem tudja rákényszeríteni őket. De arra tán képes, hogy a nála gyöngébb akaratúakkal azt láttassa, amit ő kíván, vagy hogy félreértesse velük, amit látnak. De akkor se lehet semmi kétségünk, hogy Denethor nagy erőket látott, amelyek Mordorban ellene gyülekeztek, s talán gyülekeznek még ma is.
A mi erőnk alig volt elegendő, hogy az első támadást visszaverjük. A következő erősebb lesz. Denethor jól látta, hogy ezt a háborút megnyernünk reménytelen. Vagy legalábbis fegyverrel megnyernünk, akár úgy, hogy csak ülünk itt és ostromot ostrom után állunk ki, akár úgy, hogy kivonulunk, s a túlerővel győzetjük le magunkat a másik parton. Választhatunk hát a két rossz közül: a józan ész azt mondja, hogy tegyük még erősebbé erődített helyeinket, és ott várjuk be a támadást, mert így valamivel később ér utol bennünket a vég.
– Vissza akarsz hát vonulni Minas Tirithbe, Dol Amrothba vagy Dúnhargba, hogy ott várd ki, mint a gyerek, amíg a dagály elsodorja a homokvárad? – kérdezte Imrahil.
– S ez még csak újdonság se lenne – mondta Gandalf. – Hát nem ezt tettétek, vagy alig többet, Denethor idején? De nem! Én azt mondtam, a józan ész mondja ezt. Én nem józanságot javallok. Én azt mondtam, a győzelmet fegyverrel kivívni lehetetlen. A győzelemben változatlanul bízom, de nem a fegyverek győzelmében. Mert mindenbe beleszól a Gyűrű Hatalma, s Barad-dûr arra épít, Szauron abban bizakodik.
Ha mindent meggondoltok, urak, annak alapján, amit mondtam, megértitek, milyen szorult helyzetben vagyunk mi is, Szauron is. Ha ő a Gyűrűt visszaszerzi, vitézségünk mit sem ér, győzelme gyors lesz és teljes, olyan teljes, hogy senki meg nem jósolhatja, hogy nem a világ végéig tart-e. Ha a Gyűrű elpusztul, ő megbukik, olyan mélyre, hogy senki meg nem jósolhatja, föltámad-e még. Hiszen elveszti erejének java részét, ami kezdettől fogva az övé volt, s mindaz, amit annak révén művelt vagy kezdett, porrá omlik, ő mindörökre megcsonkul, gonosz szellemmé válik, amely belerágja magát a felhőkbe, de sem növekedni, sem alakot ölteni többé nem tud. S így eltávozik a világból, ami a leggonoszabb benne.
Támadhatnak majd más rosszak, hiszen Szauron maga is csak szolga vagy küldött. De nem a mi dolgunk, hogy a világ minden eljövendő áramlatán úrrá legyünk, a mienk az, hogy most segítsünk, amikor élünk, most gyomláljuk ki a gazságot az ismerős mezőkről, hogy azok, akik utánunk következnek, tiszta földet műveljenek. Hogy őrájuk majd milyen idő jár, nem mi szabjuk meg.
Nos, Szauron mindezt tudja, és azt is, hogy a kincset érő jószágot, amit elveszített, megtalálták, de hogy hol van, nem tudja, vagy legalábbis reméljük, hogy nem. Így hát most kétségek őrlik. Mert ha mi találtuk meg, van köztünk, aki elég erős, hogy használni is tudja. Ezzel is tisztában van. Mert ha jól sejtem, Aragorn, te megmutattad magad neki az orthanci Kőben?
– Mielőtt Kürtvárból kilovagoltam volna – felelte Aragorn. – Úgy ítéltem, az idő megérett rá, s hogy a Kő pontosan ezért került a birtokomba. Akkor épp tíz napja volt, hogy a Gyűrűhordozó elindult a Raurostól keletre, s szerintem Szauron szemét el kellett vonni a saját földjéről. Mióta a tornyába visszatért, amúgy is ritkán hívták ki viadalra. Bár, ha tudtam volna, hogy válaszként milyen hirtelen támad, talán nem mertem volna megtenni. Alig maradt időm, hogy segítségetekre jöjjek.
– Hogy van ez? – kérdezte Éomer. – Ha visszaszerzi a Gyűrűt, mondod, minden hiábavaló. Akkor hát, ha úgy véli, hogy a Gyűrű a mi kezünkben van, miért hiszi, hogy támadása nem hiábavaló?
– Mert nem biztos benne – mondta Gandalf –, s ő nem azt tette, amit mi, hogy várt-várt, amíg az ellenség teljes biztonságban van. Sőt, mi egyik napról a másikra meg se tudnánk tanulni, hogyan vegyük hasznát e korlátlan hatalomnak. Mert ezt egyszerre csak egy úr gyakorolhatja, egymaga, sok nem, ő most tehát a viszályra vár, mikor a legnagyobb közülünk kezébe keríti a hatalmat, és letaszítja a többieket. Mert attól kezdve, ha él az alkalommal, a Gyűrű már neki segít.
Figyel. Sokat hall és sokat lát. Nazgûljai soha nem pihennek. Napkelte előtt is végigrepültek e mezők fölött, bár a sok fáradt és álmos ember közül kevesen vették észre. Tanulmányozza a jeleket: a Kardot, mely kincsétől megfosztotta, újrakovácsolták, a szerencse szele megfordult, s most felőlünk fúj, váratlanul vereséget szenvedett első támadása, elesett főkapitánya.
Kétségei egyre fokozódnak, most is, miközben tanácskozunk. Szeme itt tapogatózik, de szinte mindenre vak, ami nem mozog. Ide kell kötnünk a tekintetét. Ebben van minden reményünk. Nekem tehát ez a tanácsom. A Gyűrű nincs nálunk. Bölcsességből vagy bolondságból, de elküldtük, hogy megsemmisüljön. Máskülönben nem tudunk vereséget mérni az erőire. De mindenáron távol kell tartanunk a szemét igazi veszedelmétől. Győzni nem győzhetünk fegyverrel, de csak úgy adhatjuk meg a Gyűrűhordozónak a lehetőséget, bármilyen halvány is az.
Úgy kell hát tennünk továbbra is, ahogy Aragorn elkezdte. Rá kell kényszerítenünk Szauront az utolsó csapásra. Elő kell csalogatnunk rejtett erejét, hogy országát kiürítse. Azonnal ki kell vonulnunk, hogy megütközzünk vele. Önmagunkat kell odavetnünk csaléteknek, hogy ránk harapjon. A horgot bekapja, mert reményeitől és mohóságától vezettetve majd azt hiszi, hogy az elsietett hadmozdulat a Gyűrű új Urának gőgjét tükrözi, s majd azt mondja: „Hát így állunk! Hamar és messzire nyújtja ki a kezét. Jöjjön csak, majd csapdát állítok neki, abból nem menekül. És akkor majd összezúzom, és visszaszerzem, amit arcátlanul elvett, s az enyém marad mindörökre.”
Nekünk meg nyitott szemmel, bátran kell belemennünk a csapdába, úgyhogy a magunk számára édeskeveset remélünk. Mert, urak, nagyon könnyen bekövetkezhetik, hogy egy sötét csatában, minden eleven földtől távol, mi magunk semmisülünk meg teljesen, s még ha Barad-dûr megdől is, mi már nem érjük meg, hogy lássuk az új kort. De ez, úgy vélem, kötelességünk. S ha egyszer így is, úgy is el kell pusztulnunk, jobb, ha így pusztulunk el, mert ha itt ülünk is, biztos, hogy elpusztulunk – s ráadásul úgy, hogy tudjuk, új kor nem is lesz.

Egy darabig hallgattak, mind, majd nagy sokára megszólalt Aragorn. – Ahogy elkezdtem, úgy folytatom. Eljutottunk a szakadék szélére, ahol remény és kétségbeesés egytestvér. Aki megtántorodik, lezuhan. Ne utasítsuk hát el Gandalf tanácsát, akinek Szauron ellen vívott hosszú küzdelme most kell kiállja a végső próbát. Ha ő nincs, már rég odalenne minden. Mégsem érzem, hogy jogom van bárkinek, bármilyen parancsot adni. Mindenki döntsön lelkiismerete szerint.
Elrohir azt mondta: – Mi ezért jöttünk ide Északról, s Elrondtól, apánktól, pontosan ezt a tanácsot kaptuk. Nem fordulunk vissza.
– Ami engem illet – mondta Éomer –, én édeskeveset értek az ilyen mélyértelmű dolgokhoz, de nem is kell, hogy értsek. Egyet tudok, s az nekem elég: hogy Aragorn barátom megsegített engem is, a népemet is, tehát én is segítek neki, ha ő hív.
– Én pedig – jelentette ki Imrahil fejedelem –, Aragorn urat hűbéruramnak tekintem, akár igényt tart rá, akár nem. Kívánsága számomra parancs. Én is megyek. Egy ideig ugyan még itt maradok, hogy Gondor Helytartóját helyettesítsem, mert mindenekelőtt az ő népének kell gondját viselnem. Némi engedményt a józan észnek is tennünk kell. Föl kell készülnünk minden eshetőségre, jóra is, rosszra is. Nos, lehet, hogy végül diadalt aratunk, s amíg erre bármi remény van, védenünk kell Gondort. Azt senki sem kívánhatja, hogy romvárosba térjünk vissza győztesen, s olyan földre, amelyet megbecstelenítettek a hátunk mögött. S a rohíroktól máris úgy halljuk, hogy egy érintetlen ellenséges hadsereg fenyegeti az északi szárnyunkat.
– Úgy van – mondta Gandalf. – Nem is mondom, hogy védtelenül hagyd itt a Várost. A seregnek, amit mi keletre vezetünk, nem kell akkorának lennie, hogy megostromolhassuk Mordort, de akkorának feltétlenül, hogy csatára kényszerítsük. És a seregnek hamarosan indulnia kell. Én tehát azt kérdem a Kapitányoktól, mekkora erőt tudnak összegyűjteni, és legkésőbb két nap múlva útnak indítani? Mégpedig csupa kemény embert, aki ismeri és önként vállalja a veszélyt.
– Mindenki fáradt, és sok a súlyos és könnyű sebesült – töprengett Éomer –, s ráadásul annyi lovat vesztettünk, hogy azt nehéz elviselni. Ha hamarosan indulnunk kell, nem hiszem, hogy kétezernél több lovas élén indulhatnék, de kétezer akkor még itt maradhat a Város védelmére.
– Másokkal is számolhatunk, nemcsak azokkal, akik itt harcoltak a mezőn – mondta Aragorn. – Most, hogy a partvonalat megtisztítottuk az ellenségtől, friss erők vannak útban a déli tartományokból. Négyezret indítottam útnak Pelargirból Lossarnachon át, élükön a rettenthetetlen Angborn lovagol. Ha két nap múlva indulunk, épp indulás előtt érnek ide: Másoknak meg azt a parancsot adtam, hogy kövessenek a folyón, akármi vízijárművön, amit keríteni tudnak, ezzel a széllel ők is hamarosan ideérnek, sőt, néhány hajó már ki is kötött Harlond partján. Én úgy számolom, hogy hétezer lovast és gyalogost vihetünk, s a Város védelmére még így is több embert hagyunk hátra, mint amennyi az ostrom kezdetekor védte.
– A Kaput kidöntötték – mondta Imrahil –, s hol találok mestereket, hogy újjáépítsék és új kaput állítsanak?
– Erebornban, Dáin királyságában – felelte Aragorn –, s ha nem megy füstbe minden reményünk, elküldöm Glóin fia Gimlit, hogy a Hegységből kérjen kovácsokat. De az ember akkor is többet ér, mint a Kapu, s nincs az a kapu, ami az ellenségünknek ellenállna, ha az emberek odahagyják.

Ezzel ért véget a haditanács; az akkornap reggeltől számított második napon, ha találnak annyit, hétezer emberrel hadba indulnak; a sereg nagyobbik része gyalogos lesz, mert az felel meg úticéljuk, a Gonosz Föld terepviszonyainak. Aragorn kétezret válogat ki azok közül, akik délen sereglettek a zászlaja alá; Imrahil három és fél ezret hoz, Éomer kétezer rohírt, aki elvesztette a lovát, de teljesen harcképes, személy szerint még ötszáz rohír lovast vezet hadba, a legjavából; de fölállítanak egy másik, ötszáz fős lovascsapatot is, ezek közt lovagolnak majd Elrond fiai a dúnadánokkal és Dol Amroth lovagjaival: ez együtt hatezer talpas és ezer lovas. De a rohírok fő ereje, mely azokból áll, akiknek a lovuk is megmaradt és harcképesek, Elfhelm parancsnoksága alatt a Nyugati Úton tartóztatja fel azt az ellenséges sereget, amely épp Anórienből vonul fel. S azonnal nyargalókat küldenek ki északra, hogy amit lehet, megtudjanak; s nyargalókat Osgiliathból is, keletre és a Minas Morgulba vezető útra.
S mikor számba vettek minden erőt, ami a rendelkezésükre áll, és megtárgyalták az előttük álló útvonalat, s hogy melyik úton vonuljanak, Imrahil váratlanul fölkacagott:
– Hát – nevetett –, ez a legjobb tréfa Gondor történetében: kilovagolunk hétezer emberrel, ami még annyi sincs, mint hatalma csúcspontján a hadsereg elővédjének a létszáma volt, hogy megostromoljuk a hegyeket és a Fekete Ország áthatolhatatlan kapuját! Olyan ez, mintha egy gyerekjátékíjjal és fűzfavesszővel fenyegetne egy páncélos lovagot. De ha a Fekete Úr valóban annyit tud, mint mondod, Mithrandir, vajon nem mosolyog-e, ahelyett hogy megrémülne, s nem nyom el minket a kisujjával, mint a szúnyogot, ami csípni készül?
– Nem, majd megpróbálja hálóba ejteni a szúnyogot és megfosztani a fullánkjától – mondta Gandalf. – S nem egy olyan név van köztünk, mely külön-külön is fölér több ezer páncélos lovaggal. Nem, nem mosolyog.
– De mi sem – jegyezte meg Aragorn. – Ha ez tréfa, akkor nagyon is keserves tréfa ahhoz, hogy nevetni lehetne rajta. Nem, ez egy irdatlan szerencsejáték utolsó dobása, s ettől függ, hogy az egyik vagy a másik fél nyeri a játékot. – Majd kihúzta az Andúrilt, magasra emelte, s az megcsillant a napon. – Te már vissza se kerülsz a hüvelyedbe, amíg az utolsó csatát meg nem vívtuk – mondta.

 

 

10. fejezet
A Fekete Kapu kitárul

Két napra rá Aragorn hadserege együtt állt a Pelennoron. Az orkok és a mordori emberek hadseregei visszafordultak Anórienből, de a rohírok szétszórták és szakadatlanul zaklatták, visszavonulásuk fejvesztett meneküléssé vált, s szinte harc nélkül igyekeztek elérni Cair Androst, így hát, hogy ez a fenyegetés is megszűnt, a Városba délről újabb erők érkeztek, s annyi védője volt, hogy több már nem is fért volna be. A földerítők jelentették, hogy a keleti utakon nincs ellenállás egészen a Ledöntött Király Keresztútjáig. Eljött az ideje az utolsó csapásnak.
Úgy volt, hogy Legolas és Gimli megint együtt lovagol Aragorn és Gandalf társaságában, aki a dúnadánokkal és Elrond fiaival vonul az élcsapatban. De Trufa, nagy szégyenére, nem mehetett velük.
– Nem vagy elég erős az útra – mondta Aragorn. – Csöppet se szégyelld. Ha semmi mást nem teszel már ebben a háborúban, akkor is kivívtad a becsületet: Peregrin majd elmegy s képviseli a Megye népét. És ne irigyeld tőle, hogy vásárra viheti a bőrét, mert bár mindent megtett, amire a szerencséje eddig alkalmat adott neki, ugyancsak igyekezhet, hogy a tieddel fölérő tettet hajtson végre. Bár könnyen meglehet, hogy nekünk a keserű vég jut osztályrészül Mordor kapuja előtt, s ha így lesz, neked is a végsőkig kell állnod a sarat, vagy itt, vagy akárhol, ahová a fekete áradat magával sodor. Ég veled!
Így hát Trufa csüggedten álldogált, s nézte a seregszemlét. Vele volt Beregil is, ő szintén nem volt jókedvében, apja is elvonulni készült a városbeli emberek egy századának élén, a toronyőrségbe nem térhetett vissza, amíg az ügyében ítélet nem születik. Az ő századába volt beosztva Pippin, mint Gondor katonája. Trufa ott látta őt nem messze, pici, de szálegyenes alakját Minas Tirith szálfa termetű emberei közt.

Végül megharsantak a kürtök, és a sereg megindult. Tized tized után, század század után kanyarodott el. Trufa még jóval azután is ott állt, hogy a nagy úton eltűntek a szeme elől. A reggeli nap még utoljára megvillant a lándzsákon, sisakokon, de ő csak állt, lehajtott fejjel, nehéz szívvel, s úgy érezte, baráttalanul és magányosan. Aki a szívéhez nőtt, mind elment a homályba, mely ott csüngött fölöttük vészjóslóan, s a szívében édeskevés remény maradt, hogy valaha is viszontlátja őket.
S mintha csak keserű kedve idézte volna vissza, karjába beleállt a fájás, gyöngének és öregnek érezte magát, a napfényt meg gyérnek. Beregil keze riasztotta fel gondolataiból.
– Gyere, Perian uram! – mondta a gyerkőc. – Látom, még mindig fáj a karod. Majd visszakísérlek az Ispotályba. De ne félj! Visszajönnek. Minas Tirith emberei legyőzhetetlenek. S most még ott van velük Tündekő úr is, meg a toronyőr Beregond!

Még nem volt dél, mire a sereg Osgiliathba ért. Ott serénykedett minden munkás és mesterember, akit a Város csak nélkülözni tudott. Néhányan a révkikötőket és hajóhidakat erősítették, amelyeket az Ellenség épített s rombolt le részben, mikor menekült, mások a készleteket és a zsákmányt vették számba, megint mások a folyó keleti partján raktak sietve védőműveket.
Az előőrs átvonult a régi Gondor romjain, át a széles Folyón, s tovább azon a hosszú, nyílegyenes úton, amelyet még a nagy időkben építettek, hogy összekössék a Nap gyönyörű tornyát a Hold magas tornyával, amely most elátkozott völgyében a Minas Morgul nevet viseli. Osgiliathtól ötmérföldnyire megálltak; véget ért az aznapi menet.
De a lovasok továbbnyomultak, s estére megérkeztek a Keresztútra, a fák hatalmas gyűrűjéhez. Néma volt minden. Ellenségnek se híre, se hamva, egy szó, egy kiáltás el nem hangzott, útközben egy nyílvessző el nem röppent feléjük erdőből vagy szikla tetejéről, de ahogy beljebb-beljebb hatoltak e földre, úgy érezték, egyre éberebben figyelik őket. Fülelt fa és kő, fűszál és falevél. A homály eloszlott, s messze, nyugaton, az Anduin völgyében, lenyugodott a nap, a fehér csúcsok kipirultak a kék levegőben, de az Ephel Dúathon megült az árnyék.
Aragorn ekkor harsonásokat állított mind a négy útra, azok díszjelet fújtak, s egy hírnök kikiáltotta mind a négy égtáj felé: – Gondor urai visszatértek, s e földet, amely az övék, ezennel visszaveszik. – A királyszobor nyakára illesztett ocsmány ork-fejet leverték és darabokra törték, az őskirály fejét, amelyen rajta volt még a fehér és arany virág koronája, fölemelték és visszahelyezték, aztán az emberek lemosták és levakarták a kőről az orkok csúf keze nyomát.
Megbeszélést tartottak, s volt, aki azt indítványozta, hogy először Minas Morgult vegyék ostrom alá, s ha beveszik, rombolják le, hogy kő kövön ne maradjon. – Még az is meglehet – mondta Imrahil –, hogy a hágón át könnyebben támadnánk meg a Fekete Urat, mint az északi kapu felől.
De ez ellen Gandalf sürgősen óvást emelt, részint, mert a völgyben olyan gonoszság lakik, hogy az eleven emberek elméje megzavarodik tőle és megtelik rettegéssel, részint, mert Faramir hírei ezt nem teszik kívánatossá, hiszen ha a Gyűrűhordozó valóban ezzel az útvonallal próbálkozott, akkor nekik semmiképp sem szabad errefelé vonni Mordor tekintetét. Így hát másnap, mikor a fősereg odaért, erős őrséget hagytak a Keresztúton, hogy védje egy darabig, ha Mordor sereget küldene a Morgul-hágón, vagy újabb embereket hívna be délről. Ebbe az őrségbe javarészt gondori íjászokat válogattak, akik jól ismerik Ithilia útjait, s el tudnak rejtőzködni az erdőkben, lejtőkön a Keresztút körül. De Gandalf és Aragorn föllovagolt a morguli völgy bejáratához, hogy a Gonosz Városra egy pillantást vessen.
Sötét volt és élettelen, mert az orkok és Mordor alantasabb teremtményei, akik ott laktak, javarészt elpusztultak a nagy csatában, a nazgûlok meg messze jártak. De a völgy levegője akkor is sűrű volt a félelemtől és az ellenséges indulattól. Lerombolták a gonosz hidat, és továbbmentek.

Másnap, indulásuktól számítva a harmadik napon, a sereg megkezdte északra tartó útját. Errefelé, a Keresztúttól tán százmérföldnyire állt a Morannon, de hogy mi minden vár még rájuk, amíg olyan messzire elérnek, senki sem tudta. Óvatosan vonultak, lovas felderítők jártak előttük az úton, kétoldalt meg gyalogosok biztosították a menetoszlopot, mert az úttól keletre sűrű erdők húzódtak, s a szaggatott hegyoldal csupa repedés és vízmosás volt, fölöttük meg az Ephel Dúath magas és meredek lejtői. Az idő változatlanul szép volt, kitartó nyugati szél fújt, de a homályt és a szomorú ködöt, ami az Árnyékhegység fölött csüngött, semmi el nem sodorta, mögöttük meg időről időre magas füstoszlopok törtek a magasba, s terültek szét a szélben.
Gandalf újra meg újra megfúvatta a harsonákat, s a kikiáltók hírül adták: – Gondor Urai közelednek! Hagyja el mindenki e földet, vagy hódoljon nekik! – De Imrahil azt mondta: – Ne azt kiáltsák, hogy Gondor Urai, hanem hogy Elessar király közeledik. Mert ez a valóság, ha nem is ül még trónon, s ha a kikiáltók ezt a nevet hirdetik, az Ellenség jobban elgondolkodik. Ezentúl tehát a kikiáltók Elessar királyközeledtét tették közhírré napjában háromszor. De a kihívásra senki sem válaszolt.
Ám hiába meneteltek látszólagos békességben, egyre jobban elcsüggedtek, a legnagyobbak, legkisebbek egyaránt, s ahogy mélyebben-mélyebben hatoltak be Északra, mérföldről mérföldre súlyosabban nehezedett rájuk a rossz előérzet. A Keresztúttól számított második napi menetük vége felé ütköztek meg először az Ellenséggel. Egy keletlakókból és orkokból álló erős különítmény próbált rajtaütni az élen haladó századakon, pontosan ott, ahol Faramir vetett lest a haradiaknak, ahol az út mély bevágásban keresztezte a hegy keleti nyúlványát. De a kapitányokat jó előre figyelmeztették a felderítők, Henneth Annûn Mablung vezette, jól képzett katonái, így hát ők ütöttek rajta azokon, akik szerettek volna rajtuk ütni. Lovasok tértek le nagy ívben az útról, kapták oldalba és hátba az ellenséget, s kaszabolták le vagy kergették könyörtelenül a hegyek közé.
De e győzelem nemigen vidította fel a kapitányokat. – Csak cselfogás volt – mondta Aragorn. –, s fő célja, azt hiszem, inkább az, hogy bennünket hamis biztonságérzetbe ringasson az Ellenség erejét illetően, mintsem hogy kárt tegyen bennünk. – Ettől az estétől kezdve szakadatlan figyelték a nazgûlok a sereg minden mozdulatát. Még magasan röpültek, Legolast kivéve messze túl mindenki szemhatárán, de jelenlétüket mégis érezni lehetett, akár a homály mélyültét és a nap kifakultát, s bár a gyűrűlidércek nem csaptak le, és hangot sem adtak, a rettegést senki sem tudta lerázni magáról.

Így telt az idő és a reménytelen út. A Keresztúttól számított negyedik, a Minas Tirithtől számított hatodik napon végre megérkeztek az eleven földek végére, s behatoltak a sivatagba, amely Cirith Gorgor hágójának bejárata előtt terült el, már látták a lápot és a pusztaságot, ami az Emyn Muiltól északra és nyugatra húzódik. Olyan sivár volt e hely, s olyan mély az iszony, ami megülte őket, hogy a seregből többeknek is teljesen inába szállt a bátorsága, annyira, hogy se gyalog, se lovon nem tudták folytatni az utat.
Aragorn rájuk nézett, s szemében nem harag volt, hanem szánalom, hisz ezek mind fiatalok voltak, a távoli Nyugathalomból, Rohanból, vagy földművesek a gondori Lossarnachból, akiknek a Mordor szó kora gyermekkoruktól a gonoszt jelentette, de mindeddig nem volt valóság, csak mese, nem szerves része egyszerű életüknek, s most férfiemberként egy testet öltött csúf álomba csöppentek bele, és nem értettek semmit e háborúból, nem tudták, miért sodorta őket a sorsuk ilyen kutyaszorítóba.
– Menjetek! – mondta Aragorn. – De legyen bennetek annyi méltóság, hogy nem futtok! S kaptok egy feladatot is, amit próbáljatok meg teljesíteni, akkor nem kell szégyellnetek magatokat. Menjetek délnyugatnak, amíg csak Cair Androsba nem értek, s ha az ellenség kezén lenne, ami valószínű, foglaljátok vissza, ha lehet, és tartsátok a végsőkig Gondor és Rohan védelmében.
Néhányan elszégyellték magukat, legyőzték félelmüket és folytatták az utat, a többiek pedig új reményt merítettek a szavaiból, hallván, hogy bátor, de erejüket meg nem haladó tettek várnak rájuk, s úgy indultak útnak visszafelé. Minthogy azonban eddig is sok embert hagytak hátra a Keresztútnál, a sereg ismét megfogyatkozott, s nem egészen hatezer emberrel vonult tovább a Fekete Kapuhoz, hogy Mordor erejét próbára tegye.

Lassan vonultak, s egyre azt várták, hogy valami választ kapnak kihívásukra, szorosan összevonták a sereget, mert emberpazarlásnak vélték, hogy felderítőket, kisebb csapatokat válasszanak le a főseregről. A Morgul-völgytől számított menet ötödik estéjén még utoljára letáboroztak, s tábortüzeket raktak, abból a holt fából és száraz fűből, amit épp találtak. Ébren töltötték az éjszaka óráit, annak tudatában, hogy sok-sok félig látható jószág járkál, ólálkodik körös-körül, s hallgatták a farkasüvöltést. A szél elállt, s mintha megdermedt volna a levegő. Látni alig láttak, mert ha az ég felhőtlen volt is, az újhold negyednapos, itt is, ott is gőz- és füstoszlopok törtek föl a földről, s a hold fehér sarlóját elhomályosította Mordor köde.
Hideg lett. Hajnalban föltámadt a szél, de most északról fújt, s hamarosan erőre kapott. Az éjszakai ólálkodók eltűntek, a táj kihaltnak tetszett. Északra, a bűzlő katlanok közt föltünedeztek az első nagy iszap-, kőtörmelék és égett földhalmok, Mordor kukacnépének hulladéka, de délre, most már közel, ott magasodott Cirith Gorgor roppant bástyája, középen a Fekete Kapuval, s kétoldalt a két agyartoronnyal, mert az út végére érve a kapitányok letértek a régi országútról, ahol az keletre kanyarodott, hogy elkerüljék a dombok közt leselkedő veszélyt, s így a Morannont, akárcsak Frodó, most északnyugatról közelítették meg.

A Fekete Kapu három nagy nyílása a roppant kapubolt alatt be volt zárva. A bástya ormán semmi sem látható. Minden néma, de éber. Most hát, eszeveszett vállalkozásuk végén, ott álltak elhagyatva, dideregve a hajnal szürke fényében a tornyok és a fal előtt, amelyeket reménytelen lett volna megostromolniuk, még akkor is, ha nagy erejű ostromgépeik vannak, s az ellenségnek csak annyi embere, hogy a Kaput és a falat védje. De tudták, hogy a Morannon körül minden hegy, minden kő az ellenség tömegét rejti, s hogy a homály borította hegykaréjt hátul át- meg átfurkálta, alagutakkal szőtte teli a nyüzsgő lények sokasága. S ahogy álltak ott, látták, hogy összegyűlt valamennyi nazgûl, ott lebegnek az agyartornyok fölött, s tudták, hogy őket figyelik. De az Ellenségnek még mindig semmi jele.
Nem volt más választásuk, mint hogy végigjátsszák a szerepüket. Aragorn tehát fölállította a seregét, ahogy azt hosszú gondolkodás után a legjobbnak vélte, két nagy kirobbantott kő- és földhalmon, amelyet az orkok halmoztak föl hosszú évek munkájával. Előttük, Mordor irányában, mint egy nagy várárok, mocskos iszaptavak és bűzös pocsolyák egész sora húzódott. Mikor mindent elrendeztek, a kapitányok nagy lovaskísérettel, a lobogóval, a kikiáltókkal és a harsonásokkal előrelovagoltak a Fekete Kapu elé. Ott volt, szóvivőként, Gandalf, Aragorn, Elrond fiai, a rohani Éomer és Imrahil, de Legolasnak, Gimlinek és Pippinnek is mennie kellett, hogy Mordor valamennyi ellenfele képviselve legyen.
Mikor kiáltásnyira megközelítették a Kaput, kibontották a lobogót, és megfújták a harsonákat, előálltak a kikiáltók, és fennszóval fölkiáltottak a bástyákra:
– Jöjjetek elő! A Fekete Föld Ura azonnal jöjjön elő, hogy fölötte ítéletet mondjunk. Mert bűnös háborút indított Gondor ellen, és elrabolta földjeit. Gondor királya tehát megparancsolja, hogy vezekeljen bűneiért, s távozzon örök időkre. Jöjjetek elő!
Hosszú csend következett, sem a falakról, sem a Kapuból nem jött válasz, se kiáltás, se más nesz. De Szauron már kiagyalta a tervét, és mielőtt lecsapott volna rá, először kegyetlenül el akart játszani az egérrel. Így történt hát, hogy épp mikor a kapitányok már fordultak volna vissza, váratlanul megtört a csönd. Hosszan döngtek a dobok, mint hegyek közt a mennydörgés, bőgtek a kürtök, hogy hangjukba beleremegett még a kő is, és megsüketült az emberek füle. S hatalmas csattanással kitárult a Fekete Kapu középső nyílása, s kivonult rajta a Fekete Torony követsége.
Elöl egy magas és gonosz alak lovagolt, fekete lovon, ha ugyan ló volt az, mert óriási volt és csúf, és pofáját félelmetes álarc födte, inkább koponyához, mint élő fejhez hasonló, s a szeme gödréből, orra likából láng csapott ki. A lovas tetőtől talpig feketében volt, még magas sisakja is fekete, pedig nem Gyűrűlidérc volt, hanem eleven ember. Ő volt Barad-dûr tornyának hadnagya, a nevét egyetlen rege nem említi, hisz ő maga is rég elfeledte már. – Én Szauron szája vagyok – mondta. De az a hír járta róla, hogy hitehagyott, a fekete númenoriaknak nevezett fajtából származik, ezek ugyanis épp Szauron uralmának éveiben telepedtek meg Középföldén, Szauront imádták, mert titkos tudománya elbűvölte őket. S mikor Szauron megint hatalomra jutott, ő rögtön a Fekete Torony szolgálatába lépett, s ravaszságának hála, mind magasabbra emelkedett az Úr kegyeiben, megtanulta a varázstudományt, jól ismerte Szauron szándékait, s kegyetlenebb volt, mint akármelyik ork.
Most hát ő lovagolt, ki a Kapun, s vele csak egy kis csapat fekete szerszámos lovas, s egyetlen lobogó, az is fekete, de rajta a Vörös Szem. Megállt pár lépésnyire a Nyugat kapitányaitól, tetőtől talpig végigmérte őket, s nagyot nevetett.
– Hát van ebben a bandában csak egy is, aki képes tárgyalni velem? – kérdezte. – Vagy akinek van annyi esze, hogy legalább megért? Mert te aztán nem! – fordult megvető gúnnyal Aragorn felé. – Ahhoz, hogy király legyen valaki, nem elég egy tündék öntötte üvegdarab, vagy más efféle vicik-vacak. Ilyen kíséretet bármelyik hegyirabló fölvonultathat.
Aragorn egy szót sem válaszolt, csak a másik szemébe fúrta a szemét, és nem engedte el, így birkóztak egy percig, s bár Aragorn meg se moccant, s a keze sem ért a fegyveréhez, a másik hamarosan behúzta a nyakát és hátralépett, mint aki attól fél, hogy megütik. – Én címerhordozó vagyok és követ! – kiáltotta. – Én sérthetetlen vagyok!
– Ahol e törvény érvényben van! – mondta Gandalf –, ott a követ nem ilyen arcátlan. De senki sem fenyeget. Nem kell félned, amíg megbízatásodnak eleget nem teszel. De ha a gazdád észhez nem tér, többi szolgáival együtt te is veszélyben forogsz.
– Ó! – mondta a követ. – Szóval te vagy a szószóló, vén szürkeszakáll? Azt hiszed, nem hallottunk rólad, nem vettük hírét vándorlásaidnak, a biztos távolban szőtt összeesküvéseidnek, áskálódásaidnak? De most nagyon messzire merészkedtél, Gandalf mester, s majd meglátod, mire megy az, aki megpróbál a nagy Szauronnak vermet ásni. Van nálam egy és más, amit meg kell mutatnom nektek – s kiváltképp neked, ha egyszer idáig elmerészkedtél. – Intett az egyik őrnek, s az előlépett egy fekete szövetbatyuval.
A követ kibontotta a batyut, s a kapitányok döbbenetére és kétségbeesésére először fölmutatott egy kurta kis kardot, amelyet Samu viselt, aztán egy tünde-csatos szürke tünde-köpenyt, s végül azt a mithrilből kovácsolt láncinget, amit Frodó hordott viharvert öltözéke alatt. Szemük előtt elfeketedett a világ, s a pillanatnyi csöndben úgy érezték, meg is állt, szívük halott, s oda a végső reményük. Pippin, aki ott állt Imrahil mellett, fölkiáltott fájdalmában, és előrelépett.
– Csönd! – szólt rá szigorúan Gandalf, s visszalökte, de a Követ hangosan fölröhögött.
– Szóval, még egy ilyen kis gazember van veletek? – kiáltotta. – Hogy mi hasznát veszitek, fogalmam sincsen, de hogy kémkedni küldjétek Mordorba, az még a szokott ostobaságotokon is túltesz. De mindenesetre köszönettel tartozom neki, mert így legalább világos, hogy ez a csöpp patkány ismeri ezeket, s így hiábavaló akármit is letagadnotok.
– Eszem ágában sincs letagadni – mondta Gandalf. – Sőt, valamennyit ismerem, és mindnek a történetét is, s hiába a gúnyolódásod, Szauron ocsmány szája, ezt te nem mondhatod el magadról. De miért hoztad ide?
– Törp-páncél, tünde-köpeny, törp-kard s egy kém a kis patkánymegyéből... nem, ne legyetek meglepve. Jól ismerjük őket... ezek itt az összeesküvés jelei. Nos, lehet, hogy aki ezeket viselte, azért ti egy könnyet sem ejtetek, de az is lehet, hogy igen; lehet, hogy drága a szíveteknek. Mi? Ha az, szedjétek össze gyorsan a maradék kis eszeteket. Mert Szauron nem szíveli a kémeket, s hogy mi lesz a sorsa, az tirajtatok áll.
Senki sem felelt, de látta, hogy arcuk szürke a félelemtől, és a szemükbe kiül az iszony, és megint fölröhögött, mert azt hitte, jól üt ki a játék. – Helyes. Helyes – mondta. – Látom, drága a szíveteknek. Vagy inkább a megbízatása volt olyan, hogy kudarca nincsen ínyetekre? Az. S most kénytelen lesz évekig elviselni a lassú kínzást, olyan hosszút és olyan lassút, amilyet mi itt a Nagy Toronyban csak képesek vagyunk kiagyalni, és soha nem szabadul, hacsak meg nem változik és meg nem törik, és akkor, ha visszatér hozzátok, majd meglátjátok, mit műveltetek vele. Erre mérget vehettek – hacsak el nem fogadjátok Uram feltételeit.
– Nevezd meg a feltételeket – mondta Gandalf szilárdan, de aki ott állt a közelében, látta az arcán, mennyire szenved, mennyire megöregedett, összeaszott, most, hogy végül összezúzták és vereséget szenvedett. Egy pillanat kétségük sem volt, hogy elfogadja Mordor feltételeit.
– Íme – mondta a Követ, s elmosolyodott, ahogy egyenként szemügyre vette őket. – A gondori csőcselék és megtévesztett szövetségesei haladéktalanul vonuljanak vissza az Anduinon túlra, miután esküt tettek, hogy soha többé nem támadnak fegyverrel a Nagy Szauronra, sem nyíltan, sem titokban. Az Anduintól keletre eső földek egyszer s mindenkorra egyedül Szauronéi. Az Anduintól nyugatra a Ködhegységig és a Rohani Kapuig terjedő területek lakói Mordor adófizetői, fegyvert nem hordhatnak, de maguk intézhetik helyi ügyeiket. Ám kötelesek segítséget nyújtani Vasudvard újjáépítéséhez, amit vakon leromboltak, Vasudvard Szauron tulajdonát képezi, s hadnagyának – nem Szarumánnak, hanem nála érdemesebb személynek – lakóhelye lesz.
Elég volt a Követ szemébe nézniük, hogy kiolvassák a gondolatát: ő az a hadnagy, s ő fog uralkodni mindenen, ami még megmaradt, ő lesz a zsarnokuk, s ők a rabszolgái.
De Gandalf azt mondta: – Ez túlságosan nagy ár egyetlen szolga kiszolgáltatásáért: hogy Urad megkapjon érte mindent, amiért máskülönben háborút kéne vívnia. Vagy Gondor mezőin kioltották a háborúba vetett reményeit, azért bocsátkozik most alkudozásba? S ha még ily sokra értékelnénk is a foglyot, mi a biztosíték, hogy Szauron, a hitvány hitszegés mestere, megtartja, amit vállal? Hol a fogoly? Hozzátok ide azonnal, aztán majd gondolkodunk a feltételeken.
Gandalf, – aki feszülten figyelte ellenfelét, mint aki életre-halálra vív, úgy látta, mintha a Követ lába alól kicsúsznék a talaj, de azért fölnevetett még:
– Ne feleselj arcátlanul Szauron Szájával! – kiáltotta. – Biztosítékra áhítozol? Szauron nem ad. Ha irgalomért folyamodsz, először tedd meg, amit parancsol. Ezek a feltételei. Vagy elfogadod, vagy elutasítod.
– Ezt nem fogadom el! – mondta Gandalf váratlanul. Félrevetette a köpenyét, s úgy vágott ki alóla a sötétben a fehér fény, mint a kard. Fölemelt keze elől visszahőkölt a csúf Követ, Gandalf meg előrelépett, megragadta, és elvette tőle a jeleket: a köpenyt, láncinget és a kardot. – Ezeket magunkkal visszük, a barátunk emlékezetére – kiáltotta. – Ami meg a feltételeket illeti, elutasítjuk. Most takarodj, mert vége a követségnek, s közel a halálod. Mi nem azért jöttünk, hogy hiú tárgyalgatással vesztegessük az időt a hitszegő és átkozott Szauronnal, s még annyira sem rabszolgáinak egyikével. Távozz!
Mordor követe nem nevetett többé. Arca eltorzult a döbbent haragtól, mint a zsákmányán kuporgó vadállaté, ha bottal orrba vágják. Elöntötte a düh, szája habzott, s majdhogy meg nem fojtotta a torkán föltörő tagolatlan ordítás: De ránézett a kapitányok ádáz arcára, gyilkos szemére, s dühén erőt vett a félelem. Nagyot kiáltott, sarkon fordult, fölpattant a lovára, s a társaival együtt eszét vesztve vágtatott vissza Cirith Gorgorba. De még be sem ért, a kürtösök már fújták az előre megbeszélt jelet, Szauron csapdája becsattant.

Dobok dübögtek és lángok csaptak fel. A Morannon valamennyi ajtaja kivágódott, s úgy ömlött ki rajtuk Mordor serege, kavarogva, mint a víz a fölvont zsilipen.
A kapitányok lóra szálltak és visszalovagoltak, a mordori sereg gúnyosan felüvöltött. A levegő megtelt fojtogató porral, közelükben a keletlakók serege vonult fel, mely mind ez ideig a távolabbi tornyon túl, az Ered Lithui árnyékában várta a jelet. A Morannon két oldalán, a hegyoldalakról számtalan ork zúdult feléjük. Aragorn emberei csapdába estek, s a két szürke halmot, amelyen sorakoztak, hamarosan tízszer, sőt, több mint tízszer akkora ellenséges sereg vette körül tengerként, mint ők. Szauron acél állkapcsa ráharapott a csalira.
Aragornnak már arra is alig maradt ideje, hogy elrendezze a csapatait. Az egyik halmon ő állt Gandalffal, s ott lobogott elszántan s gyönyörűen a Fa és Csillagok zászlaja. A másik halmon Rohan és Dol Amroth lobogója, a Fehér Ló és a Fehér Hattyú lengett egymás mellett keményen. Mindkét halmot lándzsáktól, kardoktól hemzsegő gyűrű vette körül. De elöl, Mordorral szemközt, ahonnét az első kegyetlen támadást várták, Elrond fiai álltak a balszélen, s körülöttük a dúnadánok, Imrahil fejedelem a jobbszélen Dol Amroth szálfa termetű embereivel s a válogatott gondori toronyőrökkel.
Fújt a szél, harsogtak a kürtök, nyilak szisszentek, de a delelőre hágó napot elhomályosították Mordor gőzei, a fenyegető párán át komoran vöröslött, mintha a nap, sőt a fény világa is már a végére járna. És e sűrű homályból lecsaptak a nazgûlok, hideg hangjuk halált kiáltott, s ekkor kihunyt minden remény.

Pippin összecsuklott az iszonyattól, mikor hallotta, hogy Gandalf elutasítja a feltételeket, és Frodót ezzel a Torony gyötrelmeire kárhoztatja, de erőt vett magán, s most ott állt Beregond oldalán a gondoriak első sorában, Imrahil embereivel; mert úgy érezte, jobb, ha hamar elesik, s itt hagyja ezt a keserves életet, hisz minden úgyis már csak rom.
– Bár itt lenne Trufa is – hallotta önmaga hangját, s miközben a rohamra felsorakozó ellenséget nézte, egyik gondolat a másik után futott át az agyán. – Most legalább valamennyire megértem szegény Denethort. Bár halnánk meg együtt, Trufa meg én. Hiszen ha úgyis meg kell halni, miért ne inkább úgy? Mindegy, ha már nincs itt, az ő vége, remélem könnyebb lesz. De addig is megteszem, ami tőlem telik.
Kivonta a kardját, ránézett az összefonódó arany és vörös indákra, Númenor lendületes betűi mint a tűz villogtak a pengén. – Ezt pontosan erre az órára kovácsolták – gondolta. – Bár levághatnám vele azt a csúf Követet, akkor már majdnem döntetlenre állnék az öreg Trufával. Mindegy, ebből a rohadt bandából a halálomig akkor is levágok néhányat. Pedig jó lenne még hűvös napsütést, zöld füvet látni!
Még végig se gondolta mindezt, már nekik roppant az első roham. Az orkokat föltartóztatta az iszaptó, így hát megálltak, és rájuk zúdították a nyilakat. De kivált közülük egy csapat Gorgorothból való hegyi troll, s öles léptekkel indult feléjük. Nagyobbak, testesebbek voltak, mint az ember, s csupaszok, testüket csak szarupikkely födte, lehet, ez maga a csúf irhájuk, de hatalmas, fekete, kerek pajzsuk volt, s bütykös kezükben pöröly. Vakmerően gázoltak a pocsolyákba, láboltak át rajta, s bömbölve közeledtek. Viharként törtek rá Gondor embereinek csatasorára, s úgy vertek szét sisakot, fejet, kart és pajzsot, ahogy a kovács veri a forró vasat. Beregondot, Pippin mellett, leteperték, földre hanyatlott, s a roppant trollfőnök, aki leütötte, fölébe hajolt, kimeresztette a karmát, mert ezek az ádáz jószágok még a torkát is elharapták annak, akit a földre terítettek.
Pippin akkor fölfelé döfött, a penge áthatolt az irhán, a troll szívébe szaladt, s a sebből bugyborékolva dőlt a fekete vér. Előrebukott, mint a lezuhanó szikla temette maga alá, aki ott állt előtte. Pippin valami feketét, büdöset észlelt, hasogató fájdalmat érzett, s az eszmélete nagy sötétségbe zuhant.
– Tehát ez az a vég, amire számítottam – mondta a gondolata, mielőtt ellibbent volna, s még nevetett is egyet elszálltában, majdnem hogy vidáman, mert levetett végre minden félelmet, kételyt, gondot. De még miközben a feledés felé szárnyalt, emberi hangokat hallott, s ezek mintha valami elfeledett világból kiáltottak volna le, a feje fölül:
– A Sasok jönnek! A Sasok!
Pippin gondolata egy pillanatra megtorpant. – Bilbó! – mondta. – Ugyan! Ez vele történt, valamikor régen, az ő történetében. Ez viszont az én történetem, és épp most ér véget. Ég veletek! – Ezzel elszállt a gondolata, s a szeme nem látott többé.

 

 

HATODIK KÖNYV

 

1. fejezet
Cirith Ungol Tornya

Samu nagy kínnal föltápászkodott. Egy pillanatig azon törte a fejét, hogy hol is lehet, majd visszatért minden fájdalma és nyomorúsága. Kinn volt, a koromsötétben, az orkok erődjének alsó kapuja előtt, bronzkapuját becsapták előtte. Bizonyára elkábult, amikor nekivetette magát, de hogy meddig fekhetett itt, azt nem tudta. Akkor csupa tűz volt, nekikeseredett és dühös, most meg rázta a hideg, annyira fázott. Odakúszott a Kapuhoz, s rátapasztotta a fülét.
Valahonnan messziről, bentről, az orkok lármáját hallotta, de ez hamarosan abbamaradt, vagy hallótávolságon kívül kerültek, s minden elnémult. Sajgott a feje, lidércfényeket látott a sötétben, de küszködve igyekezett kijózanodni és gondolkozni: Az mindenesetre világos volt, hogy a Kapun nem tud bejutni az ork-erődbe, lehet, hogy napokig leshetné, amíg kinyílik, s ő nem várhat: az ideje kétségbeejtően drága. Most már semmi kétsége nem volt, hogy mi a kötelessége: urát ki kell szabadítania, vagy ha belepusztul is, meg kell próbálnia, hogy kiszabadítsa.
– Valószínűbb, hogy belepusztulok, mint hogy nem – gondolta komoran, ahogy kivonta Fullánkot és hátat fordított a bronzkapunak –, de akkor legalább könnyebb lesz. – Lassan végigtapogatózott a sötétben az alagúton, mert a tünde-fényt nem merte fölvillantani, s útközben megpróbálta összeilleszteni a történteket azóta, hogy ő meg Frodó elhagyta a Keresztutat. Töprengett, hogy mennyi lehet az idő. Éjfélre járhat, gondolta, de hogy melyik nap, arról fogalma sem volt. A sötétség országában járt, ahol úgy látszik, rég elfelejtették, hogy a világban milyen nap van, s aki ide belép, annak szintén el kell felejtenie.
– Csak tudnám, gondolnak-e ránk – mondta –, s hogy velük ott mi van? – Tétován mutatott valahova a sötétben, de valójában dél felé nézett, mikor elindult vissza a Banyapók alagútjába, s nem nyugatra. Kint a világban március tizennegyedike volt a Megye időszámítása szerint, s délre járt az idő, Aragorn épp a fekete hajóhadat vezette Pelargirból Halrond felé, Trufa a rohírokkal lovagolt a kőemberek szekérútjának völgyében, Minas Tirithben meg most csaptak föl a lángok, s Pippin azt figyelte, mint válik egyre eszelősebbé Denethor tekintete. De barátai esze minden félelmük és gondjuk közt egyre Frodón és Samun járt. Nem felejtették el őket. Csak épp messzi voltak ahhoz, hogy segíteni tudtak volna, Cövek Bódi fia Csavardi Samunak meg mit sem használt, ha gondoltak rá: tökéletesen magára maradt.

Végül visszaért az ork járat kőkapujához, de most se talált rajta reteszt vagy pöcköt, ami zárva tartja, így hát átmászott rajta, mint a múltkor is, és halkan lehuppant a túloldalán. Aztán lopva elindult a Banyapók alagútjának bejárata felé, ahol a háló rongyait még mindig lengette a hideg huzat. Samu legalábbis, a benti fülledt sötétség után, hidegnek érezte, de a hideg lehelet fölélesztette.
Rosszat sejtető csönd volt. És semmivel sem világosabb, mint egy borult nap végén, alkonyatkor. A roppant gőzoszlop, mely Mordorban szállt az égre, s nyúlt el nem sokkal a feje fölött nyugat felé, most alul komor, vörös fényben izzott.
Samu fölnézett az ork-toronyra, s egyszerre észrevette, hogy keskeny ablakaiból, mint kis, vörös szemek, fények leskelődnek. Ez vajon valami jelzésféle? – töprengett némán. Félelme az orkoktól, amiről dühében és elkeseredésében egy időre megfeledkezett, most megint föltámadt. Ameddig ellátott, csak egy út volt, amit követhetett: arra kellett hát továbbmennie, hogy megkeresse a félelmetes torony főbejáratát, de érezte, hogy megroggyan a térde, s egész testében reszket. Levette a szemét a toronyról, s a hasadék két szarváról ott előtte, rákényszerítette vonakodó lábát, hogy szót fogadjon neki, s lassan, minden neszre fülelve, az út menti sziklák sűrű sötétjét kémlelve elindult visszafelé, el a hely mellett, ahol Frodó elesett, s ahol még ott lebegett a Banyapók bűze, majd tovább és feljebb, amíg csak ott nem állt megint a hasadéknál, ahol a múltkor az ujjára húzta a Gyűrűt, s végignézte, hogy Sagrat csapata elvonul mellette.
Ott megállt, és leült. Pillanatnyilag képtelen volt tovább hajszolni magát. Úgy érezte, hogy ha egyszer túlmegy a hágó tetején, s csak egyetlen lépést is tesz Mordor földjén, ez a lépés már visszafordíthatatlan. Onnét már soha vissza nem jön. Maga sem tudta pontosan, hogy miért, előhúzta a Gyűrűt, s megint fölvette. Nyomban ott érezte magán az irdatlan súlyt, s megint csak megérezte, erősebben és parancsolóbban, mint valaha, Mordor tapogató, rosszindulatú tekintetét, amint megpróbál áthatolni a homályon, amelyet ő teremtett önmaga védelmére, de ami most, nyugtalanságában és kétségei közt, csak hátráltatja.
Mint az előbb, Samu most is észrevette, hogy hallása kiélesedett, de azt is, hogy az evilági tárgyakat csak elmosódottan és homályosan látja. Az ösvény két sziklafala kifakult, mintha ködön át látná, de a távolból most is jól hallotta a Banyapók nyomorult motyorászását, s harsányan, nagyon tisztán, s úgy tetszett, igen közelről, a kiabálást és fegyvercsörgést. Talpra ugrott, az út falához simult. Örült a Gyűrűnek, mert arra számított, hogy újabb orkcsapat vonul el mellette. De hamarosan rájött, hogy téved, s hogy a hallása tévesztette meg, az orkok a toronyban kiáltoznak, amelynek legfelső szarva most közvetlenül fölötte van, a hasadéktól balra.
Samu megborzongott, s megpróbálta rákényszeríteni magát, hogy továbbmenjen. Nyilvánvaló, hogy itt valami ördöngösség folyik. Lehet, hogy az orkokban, minden parancs ellenére, felülkerekedett eredendő kegyetlenségük, s most épp kínozzák Frodót, sőt, lehet, hogy most aprítják vadul darabokra. Fülelt: kis idő múlva föltámadt benne némi halovány remény. Nem, semmi kétség, a toronyban verekszenek, úgy látszik, az orkok egymással háborúznak. Sagrat és Gorbag csépeli egymást. Bármilyen halvány volt is a reménység, amit ebből meríthetett, mégis elég, hogy földerüljön. Hátha így számára is nyílik valami alkalom. Szeretete Frodó iránt most minden más gondolatát elnyomta, s a veszélyről megfeledkezve elkiáltotta magát: – Megyek, Frodó uram!
Fölszaladt a meredek ösvény tetejére, sőt, azon túl is. Az út itt élesen balra kanyarodott és meredeken lejtett lefelé. Samu átlépte Mordor határát.

Lehúzta az ujjáról a Gyűrűt, talán valami mély veszélyérzettől vezettetve, bár ő azt hitte, csak azért, mert szeretne élesebben látni. – Jobb, ha az ember legalább látja a legrosszabbat – mormolta. – Nincs értelme, hogy úgy botoljak bele a ködben!
Kemény, kegyetlen és ellenséges volt a föld, amivel a tekintete találkozott. Lába előtt az Ephel Dúath legmagasabb gerince lejtett rá meredeken, függőleges sziklafalakkal, a mély völgyre, amelynek túloldalán másik hegygerinc húzódott, de sokkal alacsonyabb, szaggatottabb, fűrészfogai, mint megannyi agyar rajzolódtak ki a vörös fény hátterén, ez a komor Morgai volt, Mordor falának belső gyűrűje. Azon túl, szinte egyenest előtte, a sötétség tűzpontokkal pöttyögetett roppant tavának túlpartján nagy, izzó fényesség, hatalmas, kavargó füstoszlopok szálltak föl belőle, gyökerüknél fakóvörösen, ám fent, ahol összeolvadtak azzal a dagadozó szemfödéllel, amely ezt az elátkozott földet borította, koromfeketén.
Samu az Orodruint látta, a Tűz Hegyét. Az olvasztókemencék a hamukúpok mélyén időről időre fölizzottak, ilyenkor lüktetve, köpködve ontották oldalnyílásaikon a megolvadt követ. Az izzó folyadék egy része nagy csatornákon a Barad-dûr felé talált utat, más része kanyarogva tört ki a köves síkságra, míg le nem hűlt, s torz sárkányformára merevedve úgy nem hevert ott, mint az elkínzott föld hányadéka. Samu a Végzet Hegyét épp így, vajúdása idején pillantotta meg, s fénye, amit az Ephel Dúath magas fala elvágott mindazoktól, akik nyugat felől másztak föl az ösvényen, most vörösen ragyogott a sötét kőfelületen, akár a kiontott vér.
Samu megtorpant, mert e szörnyű fényben, bal kéz felől, most ereje teljében magasodott elébe Cirith Ungol Tornya. A szarv, amit a túloldalról látott, csak a legfelső fiatorony volt. Keleti homlokzata három lépcsőben szökött föl a hegyoldal párkányáról, hátoldala hatalmas sziklaszirt, abból álltak ki éles bástyái, egyik a másik fölött, mindegyik kisebb, mint az alatta lévő, hozzáértéssel rakott sima kőoldalaik északkeletre s délkeletre néztek. A legalsó lépcsőfokot, amely vagy kétszáz lábnyival volt lejjebb, mint az a hely, ahol Samu állt, pártás bástyafal vette körül, s egy keskeny udvart rejtett. Kapuja, a szomszédos, északkeleti oldalán, széles útra nyílt, amelynek külső mellvédje a szakadék szegélyén húzódott, míg csak az út el nem fordult délnek, s le nem ereszkedett kanyarogva a sötétbe, hogy ott a Morgul-hágón át fölfelé vezető úthoz csatlakozzék. Majd a Morgai szaggatott gerincén át Gorgoroth völgyébe s távolabb Barad-dûrba vezessen. Az a keskeny, felső út, amelyen Samu állt, meredeken, lépcsőkkel tarkítva ereszkedett alá, hogy a Torony-kapu közelében, a komor fal alján, a főúttal találkozzék.
Ahogy elnézte, Samu majdnem hogy döbbenten értette meg: ez a vár nem azért épült, hogy az ellenséget Mordortól távol, hanem éppen, hogy Mordorban tartsa. Kétségtelen, hogy ez is az ősi Gondor műve, Ithilia védelmének egykori sarokpontja, s akkor épülhetett, az Utolsó Szövetség idején, amikor Gondor Emberei éberen őrködtek a gonosz föld határán, ahol Szauron teremtményei ólálkodtak. De a Tornyot, akár Narchostot és Carchostot, a két agyartornyot, a Gyűrűlidércek Urának kezére játszotta az éberség lazulása és az árulás, s most már ezt is réges-rég gonosz jószágok tartják megszállva. Mert Szauron, mikor visszatért, a Tornyot hasznosnak ítélte: hiszen szolgája kevés volt, annál több rabszolgája, akit a félelem tartott itt, így hát a Toronynak már időtlen idők óta az volt a célja, hogy szökésüket megakadályozza. Bár ha az ellenség olyan meggondolatlan, hogy lopva próbál a földjére behatolni, és netán sikerül kijátszania Morgul és a Banyapók éberségét, akkor itt még egy utolsó, soha nem alvó őr vár rá.
Samu nagyon is világosan látta, milyen reménytelen lett volna lopva végigosonnia a számtalan szemű fal alján, s el a figyelmes kapu előtt. S még ha ez sikerült volna is, a jól őrzött útig, a váron túl már nem jutott volna el: még azok a fekete árnyékfoltok se védték volna meg a sötétben látó orkok szemétől, amelyeket nem ért el a vörösen izzó tűzfény. De bármilyen kétségbeesett vállalkozás lett volna az útra lejutnia, mostani feladata még sokkal nehezebb: mert nemhogy el kell kerülnie a Kaput, hanem be kell jutnia rajta, egyedül.
Eszébe jutott a Gyűrű, de ez se vigasztalta, inkább félelmét és veszélyérzetet szült. Mert mihelyst a távolban izzó Végzet-hegyet megpillantotta, rögtön megérezte, hogy terhe mennyire megváltozott. Mikor a roppant kemencék közelébe ért, ahol az idők mélyén valaha alakot öltött, hatalma nyomban megnőtt, egyre ádázabb és féktelenebb lett, s már csak hallatlan akaraterővel lehetett kordában tartani. Ahogy Samu ott állt, nem is az ujján, hanem a nyakában láncon viselt Gyűrűvel, úgy érezte, megnőtt, önmaga hatalmas, eltorzult árnyékalakja veszi körül, s csak Mordor falának baljós fenyegetése állja útját. Úgy érezte, mostantól kezdve már csak két választása van: vagy tartózkodik a Gyűrűtől, bármilyen kínt okoz is, vagy a magáénak tekinti, s kihívja maga ellen a Hatalmat, amely sötét várában ül az Árnyékok Völgyének túloldalán. A Gyűrű máris megkísértette, kikezdte az akaratát és józan eszét. Eszeveszett álomképek támadtak az agyában, látta, hogy ő, Csavardi Samu, az Erős, a Kor Hőse, lángoló karddal, öles léptekkel vonul át a sötétbe borult földön, s hadseregek gyülekeznek hívó szavára, hogy megdöntsék Barad-dûr hatalmát. S akkor eltisztul minden felhő, s az ő parancsára Gorgoroth völgye egyetlen virágos- és gyümölcsöskertté változik, és rengeteg gyümölcsöt terem. S mindehhez épp csak hogy ujjára kéne húznia, s a magáénak vallania a Gyűrűt.
Megkísértésének idején ura iránt érzett szeretete volt az, ami leginkább segített ellenállnia, de valahol mélyen, legyőzhetetlenül ott élt benne a hobbitok józan esze is, szíve mélyén nagyon jól tudta, hogy nem elég nagy ő ahhoz, hogy ekkora terhet vegyen magára, még ha az efféle látomások nem is csupán a vesztét célzó hazugságok. S hogy ő voltaképpen semmi mást nem kíván, csak egy kicsi kertet, amit kedvére művelhet, nemhogy akkorát, mint egy birodalom, neki a két kezére van szüksége, s nem a másokéra, hogy parancsoljon nekik.
– És különben is, ez az egész csak cselfogás – mondta magában. – Így akar megtalálni és megfélemlíteni, mielőtt még akár a számat ki tudnám nyitni. S meg is talál, ugyancsak hamar, ha a Gyűrűt itt, Mordorban az ujjamra húzom. Nos, csak annyit mondhatok: ezen éppúgy nem lehet segíteni, mint a tavaszi fagyon. Épp, mikor legtöbbet érne, ha láthatatlan vagyok, akkor nem használhatom! És minden lépéssel, amit Mordorban megteszek, csak jobban lehúz és annál nehezebb. Hát most mit csináljak?
De voltaképpen semmi kétsége nem volt. Tudta, hogy le kell mennie a Kapuhoz, s hogy itt nem ácsoroghat tovább. Rándított egyet a vállán, mintha csak lerázta volna magáról a homályt és elhessentette volna az árnyalakokat, s lassan elindult lefelé. Úgy érezte, lépésről lépésre kisebb lesz. S még igencsak nem jutott messzire, már csöpp és ijedt hobbit volt megint. Most jutott épp a Torony falának tövébe, s már minden segítség nélkül hallotta a kiáltozást és verekedést odabent. S a lárma épp mintha az udvarról hangzott volna, a külső fal mögül.
Samu tán az ösvény fele útján járhatott, mikor a Kapu sötét nyílásán két ork rohant ki a vörös fénybe. De nem ő feléje. A főút felé, de futtukban felbuktak és úgy maradtak, mozdulatlanul. A nyílvesszőt Samu nem látta, de sejtette, hogy a két orkot a többiek lőtték le a bástya mellvédje mögül vagy a kapubolt sötétjéből. Továbbment, a falhoz simulva. Elég volt egy pillantást vetnie föl a falra, hogy lássa: megmásznia reménytelen. A kőfal vagy harminclábnyira nyúlt föl, se párkány, se repedés sehol, s lépcsőzetesen előreugrott. Az egyetlen út a kapu.
Továbbosont, s közben azon töprengett, vajon hány ork élhet itt Sagrattal, hányat hozott Gorbag, s hogy min is kaptak össze, ha ugyan összekaptak. Sagrat csapata talán ha negyven főből állt, Gorbagé kétszer annyiból, de az persze lehetséges, hogy a Sagrat vezette őrjárat a Torony őrségének csak egy része volt. És majdnem biztos, hogy Frodón és a zsákmányon kaptak össze. Samu egy pillanatra megtorpant, mert egyszerre olyan világosan állt előtte minden, mintha a két szemével látná. A mithril láncing! Persze, Frodón az volt, s ők megtalálták. S abból ítélve, amit hallott, Gorbagnak fájt rá a foga. Frodót meg nem védi más, mint a Fekete Torony parancsa, s ha fittyet hánynak rá, bármelyik pillanatban megölhetik.
– Gyerünk, te világ lustája! – kiáltott rá Samu önmagára. – Rajta! – Kivonta Fullánkot, s futva nekieredt a nyitott Kapu felé. De épp mikor át akart lépni a nagy kapubolt alatt, valami megállította: mintha hálónak szaladt volna neki, olyannak, mint a Banyapóké, csak épp hogy ez láthatatlan. Akadályt nem látott, valami mégis útját állta, s az akarata nem volt elég erős, hogy elhárítsa. Körülnézett, s a Kapu árnyékában megpillantotta a Két Őrt.
Olyanok voltak, mint két nagy, trónuson ülő kőalak. Mindkettőnek három teste volt, s három feje: az egyik kifelé, a másik befelé, a harmadik a Kapun keresztül nézett. Fejük keselyűt formázott, karomban végződő kezük a térdükön nyugodott. Mintha egy-egy hatalmas, mozdíthatatlan kőtömbből faragták volna ki mindkettőt, s mégis éltek: mintha a gonosz éberség félelmetes szelleme lakott volna bennük. Fölismerték az ellenséget. Se látható, se láthatatlan lény nem mehetett el mellettük észrevétlen. Kifelé is, befelé is elállták előle az utat.
Samu megkeményítette az akaraterejét, nekirugaszkodott, de hirtelen megtántorodott, mintha mellbe és fejbe vágták volna. Majd egy hirtelen támadt gondolattól vezérelve, s nagy merészen, mert mást nem tudott kigondolni, előhúzta Galadriel üvegcséjét, és magasra emelte: A fehér fény fölvillant, s a kapubolt alól menekült az árnyék. A szörnyeteg őrök ott ültek hidegen és mozdulatlanul, teljes csúfságukban. Samu látta, hogy fekete kőszemükben megcsillan a rosszindulat, behúzta a nyakát, de érezte, hogy lassan meginog az akaratuk, felmorzsolódik, és rettegésre vált át.
Elszökkent előttük, de szinte még vissza se dugta az üvegcsét a belső zsebébe, már észlelte – mintha acélsorompó hullott volna le a háta mögött –, hogy éberségük újjáéledt. A gonosz fejek fülsértő hangot adtak, s az visszhangot vert a fölébe tornyosuló falak közt. S magasan fent, mintha csak erre várt volna, nagyot kondult, egyetlenegyszer, egy harang.
Ezt jól megcsináltam, gondolta Samu. Meghúztam a kapucsengőt.
– Gyerünk, akárki vagy! – kiáltotta. – És közöld Sagrat kapitánnyal, hogy a nagy tünde harcos jött látogatóba a tünde-kardjával.
Semmi válasz. Samu előrebaktatott. Fullánk kéken villogott a kezében. Az udvarra mély árnyék borult, de azt azért látta, hogy a kövezeten hullák hevernek szanaszét. Lábánál két ork-íjász, hátukból kés áll ki. Távolabb újabb hullák, némelyik magában, ahogy levágták vagy lelőtték, mások párosával, s még mindig összekapaszkodva, ahogy torkolászták, döfték, marták egymást. A kő síkos volt a fekete vértől.
Samu két egyenruhát látott, az egyik a Vörös Szem jelét viselte, a másik a kísérteties halálfejjé torzított hold képét, de nem állt meg, hogy közelebbről is szemügyre vegye őket. Az udvar túloldalán, a fal tövében, nagy ajtót talált, félig nyitva. Vörös fény áradt ki rajta, küszöbén hatalmas, halott ork. Samu átugrotta a hullát, és bement: odabent tétován körülnézett. Az ajtótól széles és visszhangos folyosó vezetett a hegyoldal felé. Ezt bilincsbe szúrt, lángoló fáklyák világították meg halaványan, de a túlsó vége homályba veszett. Mindkét oldalán számos ajtó és nyílás, de a folyosó üres. Samu a kapitányok kihallgatott beszélgetéséből tudta, hogy Frodót élve vagy holtan, de valószínűleg a legtávolabbi torony legfelső kamrájában leli, de egy napig is eltart, amíg megtalálja az odavezető utat.
– Valahol hátul lesz, gondolom – mormolta Samu. – Az egész Torony, mintha háttal kapaszkodnék fölfelé. Legjobb, ha erre megyek, mert itt legalább világos van.
Elindult a folyosón, de lassan, óvatos léptekkel. Kezdett rajta megint erőt venni a rettegés. Léptei neszén kívül más hangot nem hallott, de az úgy visszhangzott, mintha nagy nyitott tenyerek csapkodnák a követ. A hullák, az üresség, a nyirkos, fekete falak, amelyekről a fáklyafényben mintha vér csöpögne, az ajtókban vagy az árnyékban ólálkodó hirtelen halál félelme, s mindezek mögött az éberen várakozó rosszindulat a kapuban: ez majdnem hogy több, mint amennyivel képes szembenézni, hiába a legnagyobb erőfeszítés. Szinte örült volna a harcnak – már persze, ha egyszerre nem rontanak rá túl sokan –, mert még az is jobb, mint ez az ocsmány, alattomos bizonytalanság. Rákényszerítette magát, hogy Frodóra gondoljon, amint fájdalmak között vagy holtan hever valahol e szörnyű helyen. Továbbment.
Túljutott a fáklyák fényén, már majdnem a nagy, boltíves ajtóig a folyosó végén, az alsó kapu innenső bejáratáig, gondolta joggal, amikor fojtott sikolyt hallott felülről. Megtorpant. Hallotta, hogy léptek közelednek. Valaki rohanvást jött lefelé a visszhangos csigalépcsőn.
Akarata erőtlen és lassú volt hozzá, hogy a kezét visszatartsa. Az kihúzta a lángot, és megmarkolta a Gyűrűt. De Samu nem húzta az ujjára, mert épp hogy megfogta az inge alatt, fölbukkant az ork. Tőle jobbra szökkent ki egy fekete nyíláson, s feléje futott. Talán ha hat lépésre lehetett tőle, mikor fölemelte a fejét és észrevette őt; Samu hallotta ziháló lélegzetvételét, s látta vérrel futtatott szemében a döbbenetet. Megtorpant. Mert amit látott, az nem ijedt kis hobbit volt, aki nagyon igyekszik szilárdan nekiszegezni a kardját, ő egy nagy, felleghajtós néma alakot látott a szürke árnyékban, feketén a táncoló fényben, egyik kezében karddal, aminek már a fénye is kínzó fájdalmat okozott, másik kezével a mellén, s ebben névtelen, fenyegető és végzetes valamit szorongatott.
Az ork egy pillanatra lekuporodott, majd egy csúf és rémült kiáltással sarkon fordult, s visszamenekült arra, amerről jött. Kutya még úgy fel nem bátorodott, mint Samu, attól, hogy ellenfele ily váratlanul megfutott előle. Nagyot kiáltott és üldözőbe vette.
– Úgy ám! A tünde-harcos elszabadult! – kiáltotta. – Jövök! Csak mutasd az utat fölfelé, vagy megnyúzlak! De az ork otthon volt, fürge és jól táplált. Samu meg idegen, éhes és fáradt. A lépcső magas, meredek és kanyargós. Samu egyre nehezebben szedte a levegőt. Az orkot hamarosan elvesztette szem elől, s most már csak a lépteit hallotta, haloványan, ahogy futott fölfelé, egyre fölfelé. Néha-néha elkurjantotta magát, s a visszhang ide-oda csapódott a falak közt. De lassan minden hang elhalt.
Samu följebb baktatott. Érezte, hogy jó úton jár, s ugyancsak megnőtt a bátorsága. Elengedte a Gyűrűt, és szorosabbra húzta a derékszíját. – Nohát! – mondta. – Ha tőlem és Fullánktól mindnek így inába száll a bátorsága, akkor nincs is olyan nagy baj. S különben is, úgy látszik, hogy Sagrat, Gorbag és a társaik már majdnem mindent elvégeztek, ami rám várt volna. Ezen az ijedt kis patkányon kívül, úgy látszik, senki se maradt élve.
Hirtelen megtorpant, mintha kőfalba verte volna a fejét. Most fogta fel, hogy az imént mit is mondott. Mintha lebunkózták volna: „senki sem maradt élve”. Ki sikoltott olyan iszonyúan, mintha ölnék? – Frodó! Frodó! Uram! – kiáltotta, félig zokogva. – Ha megöltek, mit tegyek? Jövök már, s mindjárt ott vagyok, fenn, aztán a többit majd meglátjuk.
Ment, ment fölfelé. Sötét volt, csak itt-ott lángolt egy-egy fáklya, valamelyik fordulóban, vagy a torony valamelyik magasabb szintjére vezető nyílásban. Samu megpróbálta számlálni a lépcsőket, de a kétszázadik lépcsőfoknál abbahagyta. Most már óvatosan járt, mert úgy vélte, hangokat hall, még mindig odafentről. Úgy látszik, nem csak egy patkány maradt élve.
S akkor hirtelen, mikor már azt hitte, nem bírja szusszal, s a térde sem erővel, a lépcső véget ért. Most közelebbről és tisztán hallotta a hangokat. Körülkémlelt. Épp a torony harmadik és legmagasabb lépcsőfokának lapos tetejére ért fel, a nyílt térség vagy húsz lépés széles lehetett, a szélén alacsony mellvéd. A lépcsőfeljáratot boltozott kis kamra födte, épp a térség közepén, s ebből alacsony ajtó nyílt keletre és nyugatra. Keleten Samu Mordor hatalmas és sötét lapályát látta odalent, s a távolban a lángoló hegyet. Mély kútjaiból most friss tűz örvénylett elő, s a tűzfolyók oly vadul izzottak, hogy fényük még így, ilyen sok mérföld távolságból is ragyogó vörösre festette a torony tetejét. Nyugat felé elállta a kilátást annak a nagy fiatoronynak az alja, mely ezen a hátsó udvaron állt, és sisakja magasan a környező hegyek taraja fölé emelkedett. Az egyik ablakrésben fény csillant. A torony ajtaja onnét, ahol Samu állt, még tízlépésnyire sem volt. Tárva-nyitva, de sötét, s bentről, a sötétből hallotta Samu a hangokat.
Kezdetben nem figyelt oda, kilépett a keleti ajtón, és körülnézett. Rögtön látta, hogy itt, fenn volt a harc a leghevesebb. Az egész udvar teli holttestekkel, levágott és szétszórt fejekkel, tagokkal. Átható dögszag. Egy hördülés, egy csapás, egy kiáltás, és már szökkent is vissza a rejtekhelyére. Ork-hang csapott fel dühösen, harsány, durva és rideg, rá is ismert nyomban. Sagrat hangja, a Torony kapitányáé.
– Hogy nem mégy vissza, azt mondod? Vessz meg, Snaga, te kis kukac! Ha azt hiszed, annyira odavagyok, hogy szájalhatsz velem, nagyon tévedsz! Gyere csak ide, kitolom a szemedet, mint az imént Radbugét is. S csak jöjjön valaki új legény, elbánok én veled, elküldelek a Banyapóknak.
– Nem jön, legalábbis addig nem, amíg te élsz – felelt mogorván Snaga. – Kétszer is megmondtam, hogy Gorbag disznai értek elsőnek a Kapuhoz, a mieink közül senki sem jutott ki. Lagduf és Muzgas kiszaladt, de lenyilazták őket: Az ablakból láttam, mondom. És ők voltak az utolsók...
– Akkor neked kell menned. Nekem mindenképp itt kell maradnom. Megsebesültem. Hogy a Fekete Verem nyelje el azt a mocskos lázadó Gorbagot! – Sagrat hangja itt ocsmány szitkokba és átkokba fulladt. – Jól elláttam a baját, de még mielőtt megfojtottam volna, belém mártotta a kését. Menned kell, különben megeszlek. Hírt kell vinned Lugbúrznak, különben mindketten a Fekete Veremben végezzük. Úgy ám, te is. Attól, hogy itt téblábolsz, nem úszod meg.
– Én ugyan le nem megyek még egyszer a lépcsőn – mormogott Snaga –, akár kapitány vagy, akár nem. Én aztán nem! Vedd le a kezed a késedről, különben nyíllal likasztom ki a beledet. Nem leszel te soká kapitány, ha meghallják, mi volt itt. Én verekedtem a Toronyért ezekkel a bűzös Morgul-patkányokkal, de ti, kapitányok szép kis zűrt kavartatok, mikor összekaptatok a szajrén.
– No, most aztán elég – vicsorgott Sagrat. – Nekem parancsom volt. Gorbag kezdte, mikor megpróbálta elcsórni azt a takaros kis inget.
– Igen, de te bőszítetted fel, azzal, hogy olyan magasztos és fennkölt voltál. Neki különben is több esze volt, mint neked. Nemegyszer megmondta, a kémek közül a veszedelmesebbik még szabadon van, de te nem hallgattál rá. Most meg énrám nem hallgatsz. Gorbagnak igaza volt, én mondom. Valami nagy harcos csatangol erre, egy olyan véres kezű tünde, vagy azoknak a mocskos tark-oknak az egyike. És errefelé tart, mondom. A harangot hallottad. Elment az Őrök előtt, és ez tark-ra vall. Itt van a lépcsőn. S amíg ez innét el nem takarodik, én nem megyek le. Nem én, még ha nazgûl vagy, akkor sem.
– Szóval így állunk, mi? – kiáltotta Sagrat. – Ezt igen, azt nem. És ha idejön, te magad majd meglépsz, mi, és engem itt hagysz? Nem, abból nem eszel. Én likasztom ki előbb a te hasadat.
A kisebbik ork ész nélkül menekült a toronyból. Mögötte Sagrat, hosszú karja, ahogy görnyedten futott, a földig ért. De az egyik bénán csüngött alá, s láthatólag vérzett, a másikkal nagy fekete batyut szorított a hóna alá. Samu az ajtó mögül, a vörös fényben, egy pillanatra meglátta gonosz arcát, csupa karmolás volt, mintha karmok szántották volna végig, s vértől maszatos, kiálló agyaráról csöpögött a nyál, vicsorgott, mint a vadállat.
Amennyire Samu meg tudta állapítani, Sagrat körülkergette Snagát a tetőn, aztán a kisebbik ork lebukott, egy kiáltással bent termett a toronyban, s elmenekült. Sagrat megtorpant. A keleti ajtóból Samu most jól látta: a mellvédnél állt, a bal kezét erőtlenül ökölbe szorította, kinyitotta. Fölvette a batyut a földről, bal kezével kihúzott egy hosszú vörös kést, és rápökött. Kihajolt a mellvéd fölött, s lenézett a külső udvarra. Kétszer is lekiáltott, de válasz nem jött.
S ahogy Sagrat áthajolt a mellvéden, háttal a toronytetőnek, Samu döbbenten látta, hogy megmozdul az egyik hulla. Odébb kúszik. Kinyújtotta a karmait, és elkapja a batyut. Támolyogva föláll. Másik kezében kurta, törött nyelű, széles fejű lándzsát tart. Fölemeli, döfésre készen. De épp mikor döfne, fölszisszen a fájdalomtól vagy a gyűlölettől, Sagrat meg mint a kígyó tér ki a döfés elől, megpördül, s kését az ellensége torkába döfi.
– Most megkaptad, Gorbag! – kiáltja. – Most már eléggé meghaltál, mi? Nohát, akkor fejezzük is be! – Odaugrott az elzuhant holttesthez, dühében tiporta, taposta, s le-lehajolt, hogy döfködje, hasogassa. Végre megelégelte, fölszegte a fejét, s iszonyú, gurgulázó diadalordítást hallatott. Aztán lenyalta a kését, foga közé szorította, fölkapta a batyut, s óvatos léptekkel elindult a lépcső közelebb lévő ajtajához.
Samunak nem volt ideje gondolkodni. Éppenséggel kiosonhatott volna a másik ajtón, de nem észrevétlen, s ezzel az ocsmány orkkal nemigen tudott volna hosszú ideig bújócskázni. Azt tette, ami valószínűleg a legokosabb volt. Nagyot kiáltott, és Sagrat elé szökkent. Már nem fogta a Gyűrűt, de az akkor is ott volt, rejtett erőként, s Mordor valamennyi rabszolgája számára titkos fenyegetésként, kezében a Fullánkot tartotta, s a kard fénye úgy sújtott az ork szemébe, mint a csillagfény a szörnyű tünde-országokban, ami a fajtája rémálma volt. Sagrat különben sem tudott harcolni meg a kincseit is óvni egyszerre. Megállt, morgott, kivicsorította az agyarait. Majd, amikor Samu nekiugrott, ork módra félreszökkent, s a batyuval, azt pajzsnak és fegyvernek használva, ellensége arcába vágott. Samu megtántorodott, s mielőtt még visszanyerte volna az egyensúlyát, Sagrat elrohant mellette, le a lépcsőn.
Szitkozódva rohant utána, de nem sokáig. Eszébe villant Frodó, s az, hogy a másik ork a toronyba ment föl. Újabb szörnyű választás előtt állt, s megint csak nem volt ideje töprengeni. Ha Sagrat megszökik, hamarosan segítséget hoz. Ha meg üldözőbe veszi, a másik ork művelhet szörnyű dolgokat odafent. Az is megtörténhet, hogy Sagratot nem találja, vagy az ork öli meg őt. Megfordult hát, és fölrohant a lépcsőn. – Biztos, hogy megint nem azt csinálom, amit kéne – villant át rajta. – De most akkor is az a dolgom, hogy fölmenjek a tetőre, akármi lesz is azután.
Sagrat nagyokat szökkenve rontott le a lépcsőn, át az udvaron és a kapun, kincset érő terhével. Ha Samu látta volna, s ha tudta volna, hogy szökése utóbb mekkora ijedelmet okoz a barátainak, talán belereszket. De most máson se járt az esze, mint kutatása végső szakaszán.
Óvatosan odament a Torony ajtajához, s belépett rajta. Bent sötét volt. De a szeme, ahogy erőltette, valami halvány fényt észlelt jobb kéz felől. Egy nyílásból jött, amely egy másik keskeny és sötét lépcsőre nyílt, úgy nézte, a csigalépcső a Torony kerek külső falában vezet fölfelé. Valahol fent egy fáklya égett.
Samu halk léptekkel megindult fölfelé. Odaért a sercegő fáklyához, amelyet egy ajtó fölé tűztek, tőle balra, a nyugatra néző falnyílással szemben: ez is a Vörös Szemek egyike volt, amit ő meg Frodó odalentről, az alagút szájából látott. Samu sietve elment az ajtó előtt, föl a második szintre, s közben egyre attól félt, hogy rátámadnak, hátulról elkapják a nyakát és megfojtják. Ezután egy keletre nyíló ablakréshez ért, ezzel szemben is fáklya égett a fiatorony közepén átvezető folyosó ajtaja fölött. Az ajtó nyitva állt, a folyosó sötét volt, a derengő fáklyafénytől meg az ablakrésen át kívülről beszűrődő vörös fénytől eltekintve. De a lépcső itt véget ért, nem vezetett följebb. Samu beosont a folyosóra. Jobbra, balra egy-egy alacsony ajtót látott, de mindkettő zárva és lelakatolva. Hang semmi.
– Zsákutca! – mormolta Samu. – Ennyi mászás után! Ez nem lehet a torony teteje. De most mit tehetek? Lejjebb rohant egy emelettel, s megpróbálta kinyitni az ajtót. Nem engedett. Visszarohant hát újra, s kiverte a hideg veríték. Érezte, hogy minden perc drága, mégis egyik a másik után telik, s ő nem tehet semmit. Bánta is már Sagratot vagy Snagát, vagy bármelyik orkot. Már csak a gazdájára vágyott, arra, hogy az arcát lássa, hogy megérintse a kezét.
Végül, kimerülten és leverten, leült a lépcsőre a folyosó ajtajában, s tenyerébe hajtotta a fejét. Csönd volt. Iszonyú csönd. A fáklya, amely már akkor majdnem leégett, mikor ő ideért, sercent egyet-kettőt, és kialudt, úgy érezte, a sötétség, mint kavargó ár veszi körül. S ekkor halkan, hosszú útja kudarcba fulladt és fájdalmas végén, maga se tudta, szíve miféle ösztönzésére és önmaga legnagyobb meglepetésére, énekelni kezdett: Hangja vékony volt és reszketeg a hideg sötétben: egy magára maradt és fáradt hobbit hangja, amit semmiféle hallgatózó ork nem tévesztett volna össze egy tünde-úr csengő énekével. A Megye régi, gyermeteg dalocskáit dúdolta, Bilbó úr rigmusainak egyik-másik részletét, ami épp eszébe jutott, mint megannyi futó pillantást hazájára, otthonára. S ekkor egyszerre új erőre kapott, hangja már tisztán zengett, keresetlenül jöttek ajkára az egyszerű dallamhoz jól illő szavak:

 

Nyugati földön, a nagy Nap alatt
nyit sok tavaszvirág,
szalad a víz, fákon rügy fakad,
víg pintyhad zengi dalát.
Vagy felhőtlen nagy éj ragyog,
ringó bükkök viselik
sűrű hajukon elf-csillagok
fehérlő ékköveit.

Bár út után már itt nyugoszom,
sötétlő mélyeken én,
túl vastag falú tornyokon,
s e föld völgyén-hegyén,
s száll a Nap minden árny felett,
s a csillagfény örök:
Nem mondom, jó napom, ég veled,
fénytől el nem köszönök.

 

– Túl vastag falú tornyokon –, zendített rá újra, majd hirtelen elhallgatott. Mintha egy halvány hang felelt volna az énekszóra. Most nem hallott semmit. De, mégiscsak hallott valamit, ám az nem énekhang volt. Léptek közeledtek: Most egy ajtó nyílt, halkan, fönt a folyosón, megcsikordult sarokvasa. Samu meghúzta magát és fülelt. Az ajtó tompa döndüléssel csukódott be, aztán megszólalt egy acsargó ork-hang.
– Hopplá! Hát itt vagy fenn, te kis ganajtúró! Ne vinnyogj, mert jövök és ellátom a bajodat, hallod? – Semmi válasz.
– No jó – morgott Snaga. – De akkor is fölmegyek és megnézem, hogy miben mesterkedsz.
A sarokvas megint megnyikordult, és Samu, aki most kikandikált a folyosó küszöbe mögül, derengő fényt látott a nyitott ajtóban és egy homályos ork-alakot, amint kijön onnét. Mintha létrát cipelne. Samu egyszerre megkapta a választ: a legfelső kamrába csak a folyosó tetején, egy csapóajtón lehet feljutni. Snaga fölemelte a létrát, megtámasztotta, aztán eltűnt a szeme elől. Samu hallotta a visszatolt retesz csattanását. Majd újra megszólalt a csúf hang.
– Maradj nyugton, vagy megbánod! Már úgysem tart soká a békés életed, azt hiszem, de ha nem akarod, hogy már most megkezdődjék a tánc, fogd be a pofád, hallod? Ezt csak emlékeztetőül! – Korbács szisszent, csattant.
Samu szívében föllobbant és eszeveszett dühre váltott át a harag. Fölugrott, rohant, s mint a macska kúszott föl a létrán. Feje egy nagy kerek kamra közepén bukkant ki a padló fölött. Vörös fényű lámpa csüngött a mennyezetről, a nyugati ablakrés magasan sötétlett. A falnál, az ablak előtt, feküdt valami, s egy fekete ork-alak állt fölötte szétvetett lábbal. Kezében a magasra emelt korbács, hogy másodszor is üssön, de lecsapni már nem csapott le.
Samu nagyot kiáltott, s kezében a Fullánkkal kiugrott a padlóra. Az ork megpördült, de mielőtt léphetett volna, Samu lecsapta a korbácsot tartó kezét. Az ork felordított fájdalmában és félelmében, de nekirontott Samunak. Samu következő kardcsapása mellé talált, elvesztette egyensúlyát, hanyatt esett, s az ork elbukott benne. Mielőtt még föl tudott volna tápászkodni, egy kiáltást s egy puffanást hallott. Az ork vad menekültében elbotlott a létra kiálló végén, s lezuhant a csapóajtón. Samu már meg is feledkezett róla: odafutott a padlón kucorgó alakhoz. Frodó volt az.

Meztelenül, félájultan hevert egy halom mocskos rongyon. Karját fölkapva, hogy a fejét védje, s az oldalán csúf hurkát hagyott a korbács.
– Frodó! Frodó uram! – kiáltotta Samu, s a könnyek majdnem elvakították. – Samu vagyok, megjöttem! – Félig fölemelte, és magához ölelte. Frodó kinyitotta a szemét.
– Álmodom? – motyogta. – De az a másik álom az iszonyú volt.
– Dehogyis. Nem álmodsz, uram – nyugtatta meg Samu. – Ez maga a színtiszta valóság. Én vagyok az. Megjöttem!
– Szinte hihetetlen – mondta Frodó, s belékapaszkodott. – Az imént még egy ork volt itt korbáccsal, most meg Samuvá lett. Úgy látszik hát, hogy akkor sem álmodtam, mikor azt az énekszót hallottam lentről, és megpróbáltam válaszolni rá. Az te voltál?
– Én, persze hogy én, Frodó uram. Mikor föladtam minden reményt, vagyis hogy majdnem mindent. Merthogy nem találtalak.
– De hát most megtaláltál, Samu, drága Samu – mondta Frodó, és hátradűlt Samu gyöngéd karjai közt, behunyta a szemét, mint a gyerek, amikor egy szeretett hang vagy kéz elhessenti éjszakai félelmét.
Samu úgy érezte, a végtelenségig el tudna így üldögélni ebben a boldogságban, de nem volt szabad: Nem elég, hogy meglelte gazdáját, még hátra volt, hogy megpróbálja kiszabadítani. Megcsókolta Frodó homlokát. – Gyerünk! Ébredj, Frodó uram! – mondta tőle telhetőleg vidáman, mintha Zsáklakon húzná el a függönyt az ágy elől, egy vasárnap reggel.
Frodó sóhajtott, és felült. – Hol vagyunk? Hogy kerültem én ide? – kérdezte.
– Most nincs időnk rá, majd elmondom másutt, Frodó uram – mondta Samu. – De most fönt vagy annak a toronynak a tetején, amit lentről, az alagút szájától láttunk, mielőtt az orkok elfogtak volna. Hogy pontosan mikor, azt nem tudom. De lehet, hogy már több mint egy napja.
– Csak? – csodálkozott Frodó. – Én heteknek érzem. Majd ha módunk lesz rá, el kell mondanod mindent. Valami leütött, nem? És én sötétbe és csúf álmokba zuhantam és fölébredtem, és az ébredés még sokkal rosszabb volt. Körülöttem csupa ork. Azt hiszem, épp valami szörnyű, csípős folyadékot öntöttek le a torkomon. A fejem kitisztult tőle, de fájt mindenem, és nagyon fáradt voltam. És elvettek tőlem mindent, aztán jött két nagy állat, és faggatott, faggatott, amíg már azt hittem, megőrülök, ott álltak fölöttem kárörvendve és a késük élét próbálgatták. A karmaikat és a szemüket soha el nem felejtem.
– Nem is, ha beszélsz róluk, Frodó uram – mondta Samu. – Ha nem akarjuk viszontlátni őket, jó, ha mielőbb tágulunk innét. Tudsz járni?
– Igen, tudok – mondta Frodó, és lassan fölállt. – Semmi bajom, Samu. Csak nagyon fáradt vagyok, és fáj itt – kezét a tarkójára tette, baloldalt. Ahogy állt ott, Samu úgy látta, mintha lángokba öltözött volna: meztelen teste bíborvörös volt a lámpa fényében. Frodó kétszer végigment a kamrán. – Fog ez menni! – mondta, és jobb kedvre derült. – Mozdulni sem mertem, ha magamra hagytak, mert mindjárt jött az őr. Míg el nem kezdődött az ordítozás és a verekedés. A két nagy állat, azok vesztek össze, azt hiszem. Rajtam és a holmimon. Én meg csak feküdtem itt, rémülten. Aztán halálos csend lett. S az még rosszabb volt.
– Úgy van, szemmel láthatóan összevesztek – mondta Samu. – Lehetett itt vagy kétszáz ilyen mocskos jószág. Egy kicsit sok Csavardi Samunak. De az öldöklést ők maguk elvégezték. Ez szerencse, bár sokáig tartana megénekelni, így hát várjuk meg, amíg kijutunk innét. Most mit csináljunk? Nem caplathatsz át a Fekete Földön így, anyaszült meztelenül, Frodó uram.
– Elvettek tőlem mindent, Samu – mondta Frodó. – Mindent, amim volt. Érted? Mindent! – Megint lekucorodott a földre, lehajtotta a fejét, ahogy tulajdon szavai ráébresztették a szerencsétlenség teljességére, s erőt vett rajta a kétségbeesés. – A küldetés kudarcot vallott, Samu. Még ha kijutunk is innét, nincs hova menekülnünk. Talán csak a tündéknek van kiútjuk. El Középföldéről, messze, a Tengeren túlra. Ha ugyan az elég széles, hogy a Homálynak útját állja.
– Nem, nem mindent, Frodó uram. És nem vallott kudarcot a küldetésed, legalábbis még nem. Mert én elvettem tőled, már megbocsáss. És azóta őrzöm. Itt van a nyakamon, és szörnyű nehéz. – Samu a Gyűrűvel és a láncával babrált. – De talán vissza kéne venned. – Most, hogy sor került rá, Samu valahogy vonakodott visszaadni a Gyűrűt és a terhet gazdájának.
– Nálad volt? – esett le az álla Frodónak: – S most itt van? Samu, te csudálatos vagy! – Majd hirtelen és különös módon megváltozott a hangja. – Add ide! – kiáltotta, fölállt, és kinyújtotta reszkető kezét. – Azonnal add ide! Nem lehet nálad!
– Jól van, no, Frodó uram – mondta ugyancsak döbbenten Samu. – Adom már. – Lassan fölemelte a Gyűrűt, és a láncot levette a nyakáról. – De te most itt vagy Mordorban, s ha kijutunk innét, már látod a Tűz-hegyet, meg minden. Majd rájössz, hogy a Gyűrű igencsak veszélyes és nagyon nehéz teher. De ha nehéznek találod, majd segítek vinni, jó?
– Nem! – kiáltotta Frodó, és elkapta a kezéből a Gyűrűt meg a láncot. – Neked nem szabad, te tolvaj! – Zihált, s elkerekedett, ellenséges és rettegő szemmel meredt Samura. Majd, ahogy tenyere a Gyűrűn összezárult, mintha köd takarodnék el a szeme elől, lassan végigsimított fájó homlokán. A csúf látomás annyira valóságosnak tetszett, hogy így, félkábulatban is csupa feszültség és rettegés volt. Samu ott, a szeme előtt változott orkká, s a csúf kis mohó szemű, nyáladzó jószág kapzsin nyúlt a kincse után. De a látomás már elmúlt. Samu ott térdelt előtte, arca eltorzult a fájdalomtól, mintha szíven döfték volna, szeméből patakzott a könny.
– Ó, Samu! – kiáltott Frodó. – Mit mondtam? Mit tettem? Bocsáss meg! Azután, amit értem tettél! Ez a Gyűrű iszonyú hatalma. Bár soha, soha ne találtam volna meg. De ne törődj velem, Samu. Nekem kell a végsőkig viselnem ezt a terhet. Ezen nem lehet változtatni. Te nem állhatsz közém és a végzetem közé.
– Ez rendben is van, Frodó uram – mondta Samu, s megtörülte szemét az inge ujjával. – Ezt értem. De segítenem azért szabad, ugye? Muszáj, hogy kiszabadítsalak innét. Mégpedig rögtön. Érted? De először valami ruha kéne neked, meg fegyver, s valami ennivaló is. A ruha a dolog könnyebbik része. Minthogy Mordorban vagyunk, legokosabb, ha mordori módra öltözünk fel, és különben is, sok választásunk nincsen. Sajnos, valami ork-ruhát kell fölvenned, Frodó uram: S nekem is. Ha együtt megyünk, hasonlítanunk kell. De addig is, kanyarítsd magadra!
Samu kikapcsolta szürke köpenyét, s Frodó vállára terítette. Aztán kikötötte a batyuja száját, s letette a padlóra. Kihúzta a Fullánkot a hüvelyéből. Pengéje alig-alig villant. – Erről teljesen elfeledkeztem, Frodó uram – mondta. – Nem, nem vettek el tőled mindent! Te odaadtad nekem kölcsön a Fullánkot, ha emlékszel rá, és az Úrnő üvegcséjét. Mindkettőt megőriztem. De hadd legyenek még nálam egy darabig, Frodó uram. Mert el kell mennem, és utána kell néznem, hogy mit találok. Te maradj csak itt. Sétálgass, szoktasd a lábad. Nem leszek el soká. Nem kell messzire mennem.
– Vigyázz magadra, Samu! – mondta Frodó. – És siess, mert lehet, hogy van itt még élő ork.
– Akkor is meg kell próbálnom – mondta Samu. Lelépett a csapóajtó nyílásába, s lekúszott a létrán. De egy perc múlva fölbukkant a feje. Hosszú kést dobott a padlóra.
– Ennek talán még hasznát veheted – mondta. – A gazdája meghalt, az, amelyik korbáccsal vert. Siettében, úgy látom, a nyakát törte. Most húzd fel a létrát, ha tudod, Frodó uram, s addig le se engedd, amíg azt nem hallod, hogy a jelszót mondom. Azt, hogy Elbereth. Amit a tündék mondanak. Azt egy ork se ejtené ki.

Frodó csak üldögélt és didergett, s az agyában szörnyű félelmek kergették egymást. Majd fölállt, összevonta magán a tünde-köpenyt, s hogy ne tétlenkedjék, föl-alá járkált, beletúrt, belesett a börtön minden zugába.
Nem tartott soká, bár félelmében egy órának érezte, s már hallotta is Samu hangját, amint halkan felszól, hogy: Elbereth, Elbereth. Frodó leengedte a könnyű létrát. Samu nagyokat nyögve mászott fel, fején egy jókora batyuval. Ledobta, s a batyu nagyot puffant.
– Csak gyorsan, gyorsan, Frodó uram – mondta. – Volt mit keresnem, amíg mindenből akkorát találtam, ami ráillik a magunkfajtára. Most át kell öltöznünk. Mégpedig gyorsan. Nem találkoztam senki elevennel, nem is láttam semmit, de valahogy nem érzem itt jól magam. Nem tudnám megmagyarázni, de valahogy úgy érzem, mintha egy olyan ocsmány repülő lovas volna a közelünkben, fenn a sötétben, ahol már nem látni.
Kibontotta a batyut. Frodó undorral nézett a tartalmára, de hát mit volt mit tennie: vagy fölveszi, vagy meztelenül megy tovább innét. Volt ott egy durva posztóból varrt mocskos hosszúnadrág, meg egy piszkos bőrzeke. Fölhúzta. A zekére erős ork-páncéling került, egy megtermett orknak kicsike, Frodónak hosszú és nehéz. Erre derékszíjat csatolt, s fölkötött rá egy kurta hüvelyű, széles pengéjű tőrt. Samu több ork-sisakot is hozott. Az egyik, egy vaskarimájú és vasabroncsos, bőrrel bevont fekete fejfedő úgy-ahogy ráillett Frodó fejére, csőrforma orrvédője fölött a gonosz Szem volt ráfestve, vörössel. – A morguli holmi, Gorbag felszerelése jobban illenék rád, és jobb is – mondta Samu –, de azt hiszem, nem ajánlatos a holdas címert hordani Mordorban, kivált a történtek után. No tessék, Frodó uram. Tökéletes kis ork, szinte azt mondanám... vagy legalábbis az lenne, ha álarcot rakna a képére, hosszabb kart növesztene, s karikába hajlítaná a lábát, Ez valamit elrejtene az igazságból. – Nagy fekete köpenyt terített Frodó vállára. – Kész! Most fogj egy pajzsot, és mehetünk.
– És te, Samu? – kérdezte Frodó. – Hát nem kell összepasszolnunk?
– Nos, Frodó uram, törtem a dolgon a fejem – mondta Samu. – Okosabb, ha semmit sem hagyunk itt, megsemmisíteni meg nem tudjuk. Ork-páncélt pedig nem vehetek a ruhámra. Elég lesz a látszat.
Letérdelt, gondosan összetekerte tünde-köpenyét. Meglepően kicsi lett. Ezt berakta a batyujába, a földön. Fölállt, vállára vette a batyut, fejébe nyomott egy ork-sisakot, magára kanyarított egy fekete köpenyt. – Tessék! – mondta. – Most már összepasszolunk, majdnem. És gyerünk innét!
– Nem mehetek csak úgy, Samu – mondta Frodó huncut mosollyal. – Remélem, körülnéztél, hogy az út mellett vannak-e fogadók? Vagy az ételről-italról elfeledkeztél?
– Egek! Én aztán el! – mondta Samu. Szomorúan füttyentett. – De te vagy az oka, Frodó uram, hogy még az éhségemről és szomjúságomról is megfeledkeztem. Nem is tudom, mikor volt egy falat a számban. Nem ettem, nem ittam, csak téged kerestelek. De lássuk csak! Mikor utoljára megnéztem, még volt itt annyi úti kenyerem, abból, amit Faramir kapitánytól kaptunk, hogy két hétig talpon tartson. De a kulacsomban jó, ha egy csöpp víz maradt, vagy még annyi sem. Az nem lesz elég mindkettőnknek, semmiképpen: Az orkok nem esznek, nem isznak? Ezen az ocsmány mérgezett levegőn élnek?
– Nem, esznek is, isznak is, Samu. A Homály, amely tenyészti őket, teremteni nem tud, csak utánozni: semmi igazán újat nem alkotott. Nem hiszem, hogy ő hívta volna életre az orkokat, inkább csak tönkretette és eltorzította őket, s ha élni akarnak, úgy kell élniük, mint bármi más élőlénynek. Ha jobb nem kerül, hát döghúson és poshadt vízen, de nem mérgezetten. Nekem is adtak enni, így hát én jobban vagyok eleresztve, mint te. Valahol csak kell hogy legyen itt étel-ital.
– Csak időnk nincs megkeresni – mondta Samu.
– Nos, jobb a helyzet, mint hinnéd – vigasztalta Frodó. – Amíg nem voltál velem, egyvalamiben azért szerencsém volt. Az igaz, hogy mindent elvettek tőlem. De az elemózsiás zsákomat megleltem a rongyok között a földön. Beletúrtak, persze, de azt hiszem, a lembas-nak még a szagát, külsejét is utálták, még Gollamnál is jobban. Szétszórták, egy részét széttaposták és összetörték, de én összeszedegettem. Nem sokkal kevesebb, mint volt. De Faramir elemózsiáját elvitték, s a kulacsomat is összevagdosták.
– Erről hát egy szót se többet – mondta Samu. – Kezdetnek elég. A víz azonban nehéz ügy lesz. De akkor is menjünk, Frodó uram! Gyerünk innét, különben egy tó sem segít rajtunk.
– Addig nem, amíg nem ettél egy falatot, Samu! – mondta Frodó. – Egy lépést sem. Tessék, itt a tündekenyér, s idd ki azt az utolsó csöppet a kulacsodból! Úgyis tökéletesen reménytelen az egész, semmi értelme a holnapon törni a fejünket. Valószínű, hogy úgysem lesz holnap.
Végül mégis elindultak. Lemásztak a létrán, aztán Samu fogta és lefektette a folyosóra a nyakát tört ork holttest mellé. A lépcső sötét volt, de a toronytetőn még látni lehetett a hegy vörös, komor izzását. Még fölvettek két pajzsot, hogy álöltözetüket teljessé tegyék, aztán továbbmentek.
Le a nagy lépcsőn, aztán a hátsó torony nagytermébe, amelyet most már egész otthonosnak éreztek, majd újra ki a szabadba, ahol a fal tövében, megint elfogta őket a rettegés. Mert lehet, hogy Cirith Ungolban mindenki meghalt, de a Tornyot teljesen átitatta a gonoszság és a félelem.
Végre eljutottak a külső udvar ajtajához, s itt megtorpantak: Még ahol álltak, ott is érezték, hogy megüti őket az Őrök, a Kapu két oldalát vigyázó két fekete szörnyalak gonosz rosszindulata. S ahogy az ork-hullákat kerülgetve továbbmentek, minden lépés nehezebbnek bizonyult. Még el sem érték a kapuboltot, máris kénytelenek voltak megállni. Kínszenvedés volt egy hüvelyknyivel továbbmenniük, s halálosan kimerült az akaratuk is, a lábuk is.
Frodónak nem volt ereje erre a harcra: Lehuppant a földre. – Képtelen vagyok továbbmenni, Samu – mondta. – Mindjárt elájulok. Nem tudom, mi jött rám.
– Én tudom, Frodó uram! Fel a fejjel! Ez a Kapu. Itt valami boszorkányság működik. De én bejutottam, és ki is fogunk menni. Most se lehet veszélyesebb, mint akkor volt. Lássuk csak!
Elővette Galadriel üvegcséjét. Az, mintha kitartását akarná megjutalmazni, vagy a hűséges hobbit-kéz iránti kegyességből, mely ilyen tetteket képes végrehajtani, nyomban felvillant, s az egész homályos udvar megtelt vakító tünde-fénnyel, de az Őrök kitartottak és nem engedtek.
– Gilthoniel, A Elbereth! – kiáltotta Samu. Hogy miért, maga sem tudta, de egyszerre eszébe villantak a tündék a Megyében, s az az ének, amely az erdőben elűzte a Fekete Lovasokat.
– Aya elenion ancalima! – kiáltotta Frodó a háta mögött.
Az őrök akarata olyan hirtelen tört meg, ahogy egy szál elpattan, Samu és Frodó tovább botorkált, aztán futásnak eredtek. Át a kapun, ki a két nagy, csillogó szemű ülő alak között. Egy roppanás: a boltív záróköve szinte a sarkukban zuhant le, fölötte megroggyant és összeomlott a fal. Hajszálon múlt, hogy nem rájuk. Megkondult a harang; s az Őrök hosszan, rémes, magas hangon fölüvöltöttek. Messze fentről, a sötétből jött válasz rá. A fekete égről mint mennykő csapott le egy szárnyas alak, s baljós vijjogással tört át a felhőn.

 

 

2. fejezet
A Homály Földjén

Samunak még volt annyi lélekjelenléte, hogy az üvegcsét visszadugja a belső zsebébe. – Fussunk, Frodó uram! – kiáltotta. – Nem, nem arra! Arra szakadék van. Utánam!
A Kaputól az úton indult el futva. Vagy ötvenlépésnyire onnét az út megkerült egy sziklakiszögellést, s így kikerült a Torony látóköréből. Pillanatnyilag tehát biztonságban voltak. Lekuporodtak háttal a sziklának, megpróbáltak levegőhöz jutni, és a szívük táját dörzsölgették. A nazgûl ott ült a falon a romkapu mellett, s vijjogott. Gyilkos hangját visszaverték a sziklák.
Rémülten botorkáltak tovább. Az út rövidesen elkanyarodott keletre, s itt egy rettentő pillanatra megint a Torony szeme elé kerültek. Ahogy átszökkentek a veszélyes útszakaszon, hátrapillantottak, s ott látták a fekete alakot a fal ormán, aztán eltűntek a morguli útba torkolló bevágás mély sziklafalai között. Odaértek az út torkolatához. Orkoknak még se híre, se hamva, a nazgûl kiáltására sem jött semmi válasz, de tudták, hogy e csönd nem tart soká. A hajsza bármelyik pillanatban megindulhat.
– Ez nem lesz jó, Samu – mondta Frodó. – Ha igazi orkok lennénk, most hanyatt-homlok rohannánk vissza a Toronyba, s nem elfelé onnét. Az első ellenség, akivel találkozunk, fölismer. Akárhogy is, de itt kéne hagynunk ezt az utat.
– Bizony! – mondta Samu. – De hogy? Ha egyszer nincsen szárnyunk.

Az Ephel Dúath keleti oldala meredeken, csupaszon szakadt a völgybe, amely őket a belső hegyvonulattól elválasztotta. Az úttorkolattól nem messze egy újabb, meredek falba vágott útszakaszt követően merész kőhíd ívelt át a szakadékon, s vezetett a túloldalra, a Morgai hepehupás, vízmosásokkal szabdalt előhegyei közé. Samu és Frodó kétségbeesetten rohant át a hídon, de alig értek a végére, már hallották a hajszát jelző hujjogást és lármát. Messze, a hátuk mögött, fenn a hegyoldalban, ott magasodott Cirith Ungol tompán fénylő tornya. Egyszer csak megkondult, aztán már el sem hallgatott félrevert harangja. S a túlsó hídfő felől ordítozás volt a válasz. Lent, a Fekete Völgyben, az Orodruin elhaló fényétől elzárva, Frodó és Samu semmit sem látott, de a vasalt bakancsok csattogását, s az úton a patadobogást már igencsak jól hallotta.
– Gyerünk, Samu! Ki innét! – kiáltotta Frodó. Fölmásztak a híd alacsony mellvédjére. Szerencsére nem szakadék tátongott alattuk, mert a Morgai oldala itt már majdnem elérte az út szintjét, de ahhoz sötét volt, hogy látták volna, mekkorát kell ugraniuk.
– Ugrás, Frodó uram! – mondta Samu. – Segítsen az Ég!
Elengedte magát. Frodó szintén. Már estükben hallották a vágtató lovak robaját, s a futó orkok lábdobogását. De Samu, ha lett volna mersze, nevetett volna. Attól félt, hogy nyakát töri a láthatatlan sziklák közt, de alig zuhant tíz-tizenkét lábnyit, s olyan helyre huppant, amire legkevésbé számított: tüskebokrok kusza szövevényébe. Most ott hevert mozdulatlanul, s összevissza karmolt kezét tapogatta.
Mikor a pata- és lábdobogás odébb haladt, megkockáztatott egy suttogós megjegyzést: – A mindenit, Frodó uram, nem is sejtettem, hogy Mordorban ilyesmi is nő! Ha tudom, pontosan ez az, amitől őrizkedtem volna. Ezek a tüskék, a tapintásukból ítélve, legalábbis arasznyi nagyok: átszúrtak mindent, ami rajtam van. Bár vettem volna föl azt a páncélinget.
– Az ork-páncélingen áthatol a tövis – mondta Frodó. – S a bőrzeke sem ér ellene semmit.
Nagy kínnal próbáltak kikeveredni a bokrok közül.
A tüskék és a vadrózsa tövisei szívósak voltak, mint a drót, és hegyesek, mint a karom. Míg kiszabadították magukat, csupa rongy lett a köpönyegük.
– Most leereszkedünk a völgybe, Samu – suttogta Frodó. – Mégpedig gyorsan, aztán, amint lehet, északnak fordulunk.
A külső világban megint nappal közeledett, s Mordor homályán messze túl kibukkant a nap Középfölde keleti szegélyén, de itt még éjszakai sötétség volt. A hegység hamvába holt, tüzei kialudtak. A szirtfalak izzása kifakult. A keleti szél, ami azóta fújt már, hogy ők otthagyták Ithiliát, most mintha elillant volna. Lassan, kínlódva vánszorogtak elő, tüskebokor és száraz fa közt a vaksötétben, mind lejjebb-lejjebb, amíg már nem tudtak továbbmenni.
Ott végül megálltak egymás mellett, s hátukat nekivetették egy hatalmas kőnek. Mindkettőjükről csurgott a veríték. – Ha maga Sagrat lenne, aki most egy pohár vízzel kínál, még neki is megszorítanám a kezét – mondta Samu.
– Ne mondj ilyeneket! – pirított rá Frodó. – Attól csak rosszabb. – Elnyújtózott, kábultan, fáradtan, s egy darabig egy szót sem szólt. Majd nagy kínnal föltápászkodott. Döbbenten észlelte, hogy Samu alszik. – Samu, ébredj! – mondta. – Gyerünk, tovább. Itt az ideje, hogy újból nekirugaszkodjunk.
Samu talpra állt. – Még ilyet! – mondta. – Úgy látszik, elnyomott a buzgóság. Tudod, Frodó uram, már rég nem aludtam tisztességgel, s a szemem csak úgy magától lecsukódik.

Most Frodó vezetett, amennyire lehet, az északi irányt tartva, a nagy vízmosás fenekén, a kövek rengetegében. De egyszer csak megállt.
– Nincs ez így jól, Samu – mondta. – Nem bírom. Mármint ezt a páncélinget. A jelenlegi állapotomban. Mikor fáradt voltam, még a mithril-páncélt is nehéznek éreztem. Ez meg még sokkal nehezebb. És különben is, mi haszna? Harcban nem tudjuk átvágni magunkat.
– De akkor is előfordulhat, hogy harcolnunk kell – mondta Samu. – Meg kés is létezik, és eltévedt nyílvessző. Meg aztán, Gollam se fordult fel. Nincs ínyemre a gondolat, hogy közted meg a sötétből jött késszúrás között nincs más, csak egy bőrzeke.
– Ide hallgass, Samu, drága fiam – mondta Frodó. – Fáradt vagyok, kimerültem, egy fikarcnyi reményem sincs. De amíg mozogni tudok, mindenképpen meg kell próbálnom, hogy a hegyre följussak. Elég súly maga a Gyűrű is. A súlytöbblet megöl. Mennem meg muszáj. Nem hiszem, hogy hálátlan lennék. Még a gondolattól is borsódzik a hátam, hogy milyen ocsmány lehetett a sok hulla közt keresgélned, amíg találtál nekem egy páncélt.
– Arról ne beszéljünk, Frodó uram, az Ég áldja meg! Ha tehetném, a vállamon elvinném. Gyerünk hát!
Frodó levette a köpenyét, aztán az ork-páncélt dobta le. Didergett. – Jól jönne valami meleg ruha – mondta. – Hideg van, vagy lehet, hogy átfáztam?
– Vedd föl az én köpönyegemet, Frodó uram – mondta Samu. Kinyitotta a batyuja száját, és kivette a tünde-köpönyeget: – Ez megteszi? – kérdezte. – Húzd össze magadon azokat az ork-rongyokat, s tedd kívülre a derékszíjat. Ezt meg vedd fölébe. Nem épp ork-viselet, de legalább meleg, és merem állítani, hogy védelmet is többet ad, mint akármi más. Az Úrnő keze munkája.
Frodó elvette a köpenyt, és bekapcsolta a csatot. – Ez már jobb! – mondta. – Így már sokkal könnyebben érzem magam. És tovább tudok menni. De ez a vaksötét mintha a szívemet nyomná. Ott, a börtönben, Samu, megpróbáltam visszaemlékezni a Borbuggyanra, a Bozótosra, Hobbitfalván a Malomárok vizére. De most képtelen vagyok fölidézni bármelyeket is.
– Nicsak, Frodó uram, most meg te emlegetsz vizet! – mondta Samu. – Ha az Úrnő látna vagy hallana minket, én most azt mondanám neki: „Úrnőm, csak fényre és vízre van szükségünk, csak tiszta vízre és közönséges napvilágra, ami – már megbocsáss – minden drágakőnél többet ér.” De Lórien messze van. – Samu fölsóhajtott, s odaintett az Ephel Dúath ormai felé, amelyeket csak sejteni lehetett, mert az éjszaka feketéjénél is feketébbek voltak.

Nekivágtak. De alig mentek valamit, Frodó megállt. – Egy Fekete Lovas van fölöttünk – mondta. – Érzem. Jobb, ha egy darabig nem moccanunk.
Lekuporodtak egy nagy kő tövébe, és nem is szóltak egy ideig. Majd Frodó megkönnyebbülten föllélegzett. – Elment – mondta. Fölálltak, s mindkettőjüknek elkerekedett a szeme a csodálkozástól. Mert bal kéz felől, délre, szürkére váltott az égbolt, s a hegylánc szaggatott gerince sötéten, láthatóan öltött alakot rajta. A hátuk megett egyre világosabb lett. A fény lassan észak felé kúszott. Magasan fenn, az égen csata dúlt. Mordor dagadó felhőit visszaűzte, szélüket rongyosra szaggatta, a gőzt, füstöt fekete hazájába kergette, elsöpörte az eleven világban támadt szél. A komor szemfödél föllibbent széle alatt, mint börtön rácsos ablakán a fakó hajnal, szivárgott be Mordorba a fátyolos fény.
– Nicsak, Frodó uram! – mondta Samu. – Ni! Változik a szél! Valami történt! Nincs minden úgy, ahogy Ő akarja! Ott, a világban fölszakadozik a sötét, amit ő borított rá. Bár látnám, mi folyik ott!
Ez március tizenötödikének hajnala volt, mikor az Anduin völgye fölött a nap a köd fölé szállt, és föltámadt a délnyugati szél. Théoden épp haldoklott Pelennor mezején.
Miközben Frodó és Samu csak állt és nézte, az Ephel Dúath gerincét végig beszegte a fény, s ők egyszerre megpillantottak egy alakot, viharsebesen közeledett, kezdetben csak fekete pöttynek látszott az ormok fölött a csillogó fénycsíkon, de nőtt, nőtt, míg csak mennykőként bele nem csapott a fekete szemfödélbe, s el nem húzott magasan fölöttük. Hosszú, fülsértő kiáltást hallatott, nazgûl-hangot, de ez a kiáltás nem keltett bennük semmi félelmet: panaszos volt és kétségbeesett, baljós hír a Fekete Toronynak. A Gyűrűlidércek Urát utolérte a végzete.
– Mit mondtam? Hogy történt valami! – kiáltotta Samu. – A háború jól alakul, ezt mondta Sagrat, de Gorbag nem volt benne olyan biztos: És ebben is igaza volt. Most valahogy jobban föstenek a dolgok, Frodó uram. Még most se remélsz semmi jót?
– Hát, nem sokat, Samu – sóhajtott Frodó. – Ez mind a hegyeken túl történt. És mi keletre tartunk, nem nyugatra. És én nagyon-nagyon fáradt vagyok. És a Gyűrű nagyon nehéz, Samu. És én örökké ott látom a szemem előtt, mint valami nagy tűzkereket.
Samu hirtelen támadt jókedve azon nyomban lehervadt. Aggódva nézett a gazdájára és megfogta a kezét. Gyerünk, Frodó uram! – mondta. – Egyvalamit, amit szerettem volna, már megkaptam. Épp csak annyit, hogy segítsen minket, s valahogy mégis veszélyesnek érzem. Menjünk még egy kicsit, aztán majd elheverünk valahol és szundítunk egyet. De egyél egy falatot, egy harapás tündekenyeret: az erőt önt beléd.

Megosztoztak egy ostya lembas-on, elrágicsálták, ahogy pergamenszáraz szájukkal tudták, majd továbbvánszorogtak. A fény, bár épp csak hogy szürkült, elég volt, hogy lássák: mélyen bent járnak a völgyben, a hegyek között. Északon szelíden emelkedett a hegyoldal, lent meg a kiszáradt, csonttá aszott folyóágy húzódott. A köves medren túl kitaposott ösvényt láttak, amely a nyugati szirtek lábánál kanyargott. Ha a létezéséről tudnak, már korábban elérhették volna, hisz ez a csapás a nyugati hídfőnél tért le a morguli útról, s hosszú kőbe vágott lépcsősoron ereszkedett le a völgy fenekére. Őrjáratok és futárok jártak rajta, ha sietős volt az útjuk valami kisebb őrállomásra vagy északibb erődbe, Cirith Ungol és Vasgádoros, Carach Angren vas állkapcsa közt.
A hobbitok számára veszélyes ösvény volt, de sietniük kellett, s Frodó különben is úgy érezte, képtelen tovább kínlódni a Morgai úttalan kőrengetegében és vízmosásai közt. S úgy vélte, üldözőik éppen arra számítanak legkevésbé, hogy ők észak felé tartanak. Legalaposabban és legelőször nyilván a síkságra vezető utakat, a nyugatra nyíló hágót ellenőrzik. Csak jussanak el a Toronytól minél északabbra, akkor majd keres valami keletre vezető ösvényt, mely elvezeti őket útjuk utolsó és legkeservesebb szakaszára. Így hát átvágtak a köves folyóágyon, rátértek az ork-ösvényre, s egy darabig azon haladtak. A szirtek, bal kéz felől, fölébük hajlottak, így hát föntről nem lehetett látni őket, de az ösvény egyre kanyargott, s ők minden kanyarban óvatosan megragadták kardjuk markolatát.
A fény nem erősödött tovább, mert az Orodruin most is gőzfelhőket böfögött s lövellt a magasba, szél ellen, s ezek följebb-följebb szálltak, míg csak fölébe nem kerültek a szélnek, ott szétterültek, mérhetetlenül nagy mennyezetet alkottak, amelynek központi pillére a homályból szökött föl a látóhatáron túlról. Már több mint egy órája baktattak, mikor egy hang megtorpantotta őket. Vízcsobogás. Bal kéz felől, egy vízmosásból, mely olyan keskeny és szegélye olyan éles volt, mintha baltával hasították volna kőbe, víz csöpögött: tán napsütötte tengereken összegyűlt felhők szerencsétlenségére épp a Fekete Föld falai fölött lecsapódott édesvizének utolsó, a föld alatt haszontalanul vándorló maradéka. Itt csurgott ki a kőből, picinyke csermelyt alkotva folyt át az ösvényen, s fordult délre, hogy hamarosan elvesszen a holt kövek között.
Samu odaugrott. – Csak még egyszer találkozzam az Úrnővel – kiáltotta –, ezt megmondom neki. Fény, most meg víz! – Aztán elhallgatott. – Hadd igyam először én, Frodó uram – mondta.
– Jó, de van ott hely kettőnknek is.
– Nem azért – felelte Samu. – Hanem mert hátha mérgező, vagy mert valami olyan baja van, ami hamar megmutatkozik, és inkább már én, mint te, ugye érted?
– Értem. De azt hiszem, mégiscsak együtt kellene szerencsét próbálnunk, Samu, áldást vagy átkot. De mindenesetre vigyázzunk: hátha nagyon hideg.
A víz hideg volt, de nem jeges, s az íze kellemetlen: kesernyés is, olajos is, vagy legalábbis odahaza azt mondták volna. Itt azonban jónál is jobb volt, félelmet, józanságot legyőzően jó. Teleitták magukat, és Samu megtöltötte a kulacsát. Frodó megkönnyebbült, több mérföldet gyalogolt, míg csak a ki nem szélesedett út, s a szélén a nyers kőfal arról nem árulkodott, hogy újabb ork-erődhöz közelednek.
– Itt kell letérnünk az útról, Samu – mondta Frodó. Fölsóhajtott, egy pillantást vetett a komor hegyvonulatra a völgy túloldalán. – Még épp annyi erőm maradt, hogy keressünk odafönt valami zugot. Aztán pihennem kell egy kicsit.

A folyó medre itt valamivel az ösvény alatt húzódott. Lemásztak hát, és elindultak, át a medren. Meglepetésükre fekete pocsolyákra leltek, amelyeket fentről csörgedező gyér vizű erecskék tápláltak. A nyugati hegyek alján, a külső szélén, Mordor haldokló föld volt, de még nem teljesen halott. És itt még növényzetet is találtak, durva, torz, szomorú, életükért küzdő zöld növényeket. A Morgai vízmosásaiban, a túloldalon, kövekbe kapaszkodó, csenevész gyalogbokrokat, durva szálú, szürke sziklával birkózó fűcsomókat, a köveket belepő aszott zuzmót, s mindenütt görcsös, kusza, elterpeszkedő tüskebokrokat. Némelyiknek hosszú, hegyes tüskéi voltak, némelyiknek kampós tövisei, élesek, mint a kés. Tavaszi, aszott levelek csüngtek róluk, surrogtak-zörögtek a szomorú szélben, de féregrágta rügyeik csak most nyiladoztak. Szürke vagy sötétbarna, vagy éppen fekete, s mint az orkok, vörös foltot viselő legyek röpködtek és csíptek, a cserjés fölött éhes szúnyogok felhői táncoltak-kavarogtak.
– Az ork-ruha itt semmit nem ér – mondta Samu, miközben vadul csapkodott maga körül. – Inkább orkirhám lenne!
Végül aztán Frodó nem bírta tovább. Még fölkapaszkodtak egy keskeny, nem nagyon meredek vízmosáson, de attól még messze voltak, hogy akárcsak meglássák is az utolsó, fűrészfogú hegygerincet. – Le kell pihennem, Samu – mondta Frodó –, s ha tudok, aludnom egyet. – Körülnézett a sivár tájon, de egy zugot nem látott, ahová akár egy állat is bekúszhatott volna. Végül fáradtan bekucorodott a tüskebokrok függönye mögé, amely egy alacsony szikláról csüngött alá.
Üldögéltek, s ettek, ami volt: a kincset érő lembas-t eltették nehezebb időkre, inkább azt ették, ami Faramir útravalójából Samu batyujában még megmaradt: némi szárított gyümölcsöt, egy-egy szeletke pácolt húst, s utána egy-egy korty vizet. A völgy tócsáiból ittak ugyan, de megint csak megszomjaztak. Mordor levegője valahogy kesernyés volt, és kiszárította a szájukat. Mikor Samu a vízre gondolt, még az ő reményre hajló lelke is megrendült. A Morgain túl Gorgoroth iszonyú síkságán kellett átvágniuk.
– Akkor aludj most először te, Frodó uram – mondta. – Megint sötétedik. Azt hiszem, a nap vége felé járunk. – Frodó fölsóhajtott, s mielőtt még Samu végigmondta volna, már aludt is. Samu küzdött a fáradtsággal, fogta Frodó kezét, el is üldögélt így némán, késő éjszakáig. Aztán, hogy ébren tartsa magát, kikúszott rejtekhelyükről, és körülnézett. Az egész föld mintha alattomos neszekkel lett volna teli, nyikorgással, csikorgással, de sem beszédhangot, sem lábdobogást nem hallott. Nyugaton, magasan az Ephel Dúath fölött fakószürke volt az égbolt. És Samu látta, hogy egy hegyes sziklacsúcs fölött, magasan fönn, a felhőrongyok közül fehér csillag kandikál ki egy pillanatra. Szépsége szíven ütötte, ahogy a meggyalázott földről föltekintett, visszatért belé a remény. Mert mint tiszta és hideg fénysugár döfött belé a gondolat, hogy a Homály végső soron csak múló kicsiség: a fény és a szépség túl van azon, hogy elérhetné. Éneke a Toronyban inkább a dac, mint a remény jele volt, hisz akkor önmagára gondolt. De most egy pillanatra leszakadt róla a maga, sőt a gazdája sorsa miatt érzett aggodalom. Visszakúszott az ágak alá, odaheveredett Frodó oldalára, s minden félelmet félretéve mély és zavartalan álomba merült.

Egyszerre ébredtek, kéz a kézben, Samu majdhogynem friss lett, új napra kész, de Frodó felsóhajtott. Álma szorongós volt: tűzzel álmodott, ébredése nem hozott enyhülést. Az alvás azért segített rajta valamit, erősebb lett, könnyebben vitte a terhét újabb egynapi járóföldre. Nem tudták, hány óra, azt sem, hogy mennyit alhattak, de ettek egy falatot, ittak egy kortyot, s továbbmentek a vízmosáson, amíg csak ki nem bukkantak egy kőszakadással borított meredek hegyoldalon. Itt már minden, ami élt, föladta a harcot, a Morgai csúcsain nem nőtt fű; csupaszok voltak, szaggatottak és simák, mint a pala.
Sok ide-odajárkálás és keresgélés árán találtak végre egy utat, ahol föl tudtak mászni, az utolsó néhány száz lábnyit azonban már négykézláb tették meg. Végül két fekete kőszirt közt egy hasadékhoz értek, s ahogy átmentek rajta, ott találták magukat Mordor legbelső kerítésének szegélyén. Alattuk, vagy ezerötszáz lábnyi meredek sziklafal alján, a belső síkság nyúlt el, s veszett a formátlan homályba.
Még mindig messze, vagy negyvenmérföldnyire, ott látták a Végzet Hegyét, lába hamuban nyugodott, kúpja magasra szökött, bűzös fejét felhő övezte. Tüze most elhomályosult, parázslott álmában, fenyegető volt és veszedelmes, mint a szunnyadó vadállat. Mögötte roppant homály lebegett, baljós, akár a viharfelhő, Barad-dûr messze északra, a Hamuhegyig visszaszorított fátyola. A Fekete Hatalom mély gondba merült, a Szem befelé fordult, kételyt ébresztő, veszélyt jelző híreken töprengett: egy fényes kardon, egy szigorú és királyi arcon, amit színről színre látott, s így egy darabig nem is gondolt mással, s roppant várát, Kaputól Kapuig s Toronytól Toronyig komor homály borította.
Frodó és Samu undorral vegyes csodálattal bámulta e gyűlöletes földet. Közöttük és a füstölgő hegy között, a hegy körül északra és délre, halott rommező terült el, kiégett, fulladt kősivatag. Töprengtek, hogy e birodalom ura vajon hogy tartja fenn és táplálja rabszolgáit és hadseregeit? Márpedig voltak hadseregei. Ameddig a szemük ellátott, végig a Morgai lábánál és tovább is, délre, táborok álltak, sátortáborok, rendezett kis katonavárosok. A legnagyobbak egyike épp ott volt alattuk, jobbra. Majd egy mérföldnyire nyúlt ki a lapályra, mint egy roppant hangyaboly, sivár, nyílegyenes utcáit kunyhók, hosszú, seszínű, alacsony házak szegélyezték, s körülötte nyüzsgött a nép, a táborból széles út vezetett délkeletre, a morguli útra, s az úton több sorban is kis fekete alakok vonultak sietősen.
– Ez csöppet se tetszik nekem – mondta Samu. – Úgy is mondhatnám, elég reménytelen... attól eltekintve, hogy ahol ennyi nép összegyűlik, ott kútnak és víznek is kell lennie, élelemről nem is beszélve. S ezek itt emberek, nem orkok, ha a szemem nem csal.
Sem ő, sem Frodó nem tudott azokról a nagy, rabszolgák művelte mezőkről, amelyek e roppant birodalom déli szegélyén húzódtak, túl a hegy gőzein, a szomorú és fekete vizű Núrnen-tó partján, sem azokról a nagy utakról, amelyek északra és keletre vezettek az adófizető országokba, ahonnét a Torony katonái hosszú szekérsorokon hordták az árut, a zsákmányt és a rabszolgákat. Itt, az északi vidéken, a bányák és kohók találtak helyet, és a régen kitervelt háború raktárai, itt gyűjtötte össze a Fekete Hatalom sakkbábukként mozgatott hadait. Első hadmozdulatait, hogy erejét éreztesse, nyugati határvonalain hajtotta végre, észak és dél felé. Pillanatnyilag épp visszavonta seregeit, és új hadakat állított fel Cirith Gorgor körül, hogy azokkal csapjon le, bosszúból. S ha többek közt az volt a célja, hogy minden támadástól megvédje a Hegyet, ennek érdekében is aligha tehetett volna többet.
– Ámbár – folytatta Samu –, akármennyi enni- és innivalójuk van, mi ahhoz nemigen juthatunk hozzá. Mert én nem látok semmiféle utat lefelé. S még ha leérünk is, azon az ellenségtől nyüzsgő nyílt vidéken aligha jutunk keresztül.
– Akkor is meg kell próbálnunk – mondta Frodó. – Nem rosszabb, mint vártam. Sose reméltem, hogy átjutunk: És most se látok reményt rá. De akkor is meg kell tennem, ami tőlem telik. Most az a dolgom, hogy amíg csak lehet, elkerüljem a fogságba esést. Így hát, azt hiszem, tovább kell mennünk észak felé, hadd lássuk, mi a helyzet ott, ahol a nyílt síkság a legkeskenyebb.
– Gondolom, ugyanez – vélte Samu. – Ahol keskenyebb, ott az emberek is, orkok is sűrűbben vannak. Majd meglátod, Frodó uram.
– Ha odáig eljutunk, biztos, hogy meg – mondta Frodó, és elfordult.

Hamarosan rájöttek, hogy lehetetlen megmaradniuk a Morgai gerincén, vagy legalábbis a gerinc közelében, ahol nemhogy út nincsen, de a haladást unos-untalan mély szakadékok gátolják. Végül hát kénytelenek voltak visszamenni a vízmosáson, ahol fölkapaszkodtak, megint csak a völgyben keresni utat. Keserves egy út volt, mert nem mertek átvágni a túloldalra, a nyugati oldalon húzódó ösvényre. Egy-két mérföldnyire, ahogy behúzódtak egy nagy kő lábánál a mélyedésbe, megpillantották az orkerődöt, amiről eddig is sejtették, hogy ott van a közelükben: a falat, a kőkunyhók csoportját egy barlang feketén ásító szájánál. Mozgást nem észleltek, de akkor is óvatosan osontak tovább, amennyire csak lehetett a tüskebokrok közt, amelyek egészen odáig sűrűn benőtték a meder mindkét partját.
Talán két-három mérföldnyire mentek tovább, az ork-erőd teljesen eltűnt a szemük elől, s épp mikor kezdtek már szabadabban lélegezni, harsány és durva ork-hangok ütötték meg a fülüket. Azonnal besurrantak a satnya bokrok sűrűjébe. A hangok közeledtek. Egyszer csak két ork bukkant fel a szemük előtt. Egyik – az íjas – rongyos barna ruhában, ez a kisebb termetű, fekete bőrű fajtából való volt, az orra lika tág és szimatoló. A másik nagy, harcos ork, mint Sagrat csapatának tagjai. Ez a sisakján a Szem jelét viselte. Ennek is íj volt a hátán, s a kezében kurta, széles levelű lándzsa. Szokás szerint civakodtak, s mint hogy nem tartoztak azonos fajtához, a Közös Nyelvet használták, a maguk módján.
Alig voltak húszlépésnyire a hobbitok búvóhelyétől, mikor a kicsi ork megállt. – Nem! – acsargott. – Én hazamegyek. – A völgy túlfelére, az ork-táborra mutatott. – Semmi értelme, hogy tovább is koptassam az orrom a köveken. Mondom, hogy nem maradt semmi nyom. Mikor rád hallgattam, elvesztettem a szagot. Az fölfelé vezetett a hegyekbe, és nem a völgybe, mondom.
– No, kis szaglászok, ti sem vagytok jók semmire – mondta a nagy ork. – Többet ér a szemem, mint a ti taknyos orrotok.
– No és, mit látsz vele? – vicsorgott a másik. – A fenébe is, még azt se tudod, kit keresel.
– Ki tehet róla? – mondta a katona. – Én nem. A parancs fentről jött. Először azt mondták, egy csillogó páncélos, nagy tündét, aztán valamiféle törpöt, aztán egy horda lázadó uruk-hait, de lehet, hogy mindet egyszerre.
– Hh! – mondta a nyomolvasó. – Elvesztették a fejüket, az az igazság. És a fejesek közül néhányan a bőrüket is elveszítik, azt hiszem, ha igaz, amit hallok: a Tornyon rajtaütöttek, közületek is ottmaradt pár száz, és a rab meglógott. Ha ti, harcosok, így folytatjátok, nem csoda, hogy a csatából rossz hírek jönnek.
– Ki mondja, hogy rossz hírek? – ordította a katona.
– Hh! Ki mondja, hogy nem?
– Ez rohadt lázadó beszéd, és kitömlek, ha be nem fogod a pofád, hallod?
– Jó, jó – szájalt a nyomolvasó. – Akkor nem mondok semmit, csak gondolok. De mi köze ehhez az egészhez annak a hártyás kezű sanda fekete békának?
– Nem tudom. Lehet, hogy semmi. De nem jár jóban, hogy itt szaglászik, azt lefogadom. Vesszen meg! Amint parancs jött, hogy állítsuk elő, élve és gyorsan, már meg is lépett.
– Hát remélem, hogy elkapják és móresre tanítják – morgott a nyomolvasó. – Ő kavarta meg a szagokat odafent, elcsórta az eldobott páncélinget, s körös-körül mindent összetaposott, mielőtt még odaértem volna.
– Sikerült valahogy megmentenie a bőrét – mondta a katona. – Mikor még nem tudtam, hogy igényt tartanak rá, rálőttem szép szabályosan, ötven lépésről, eltaláltam a háta közepit, mégis elszaladt.
– A fenébe is! Elhibáztad! – mondta a nyomolvasó. Először mellé lőttél, aztán nem érted utol, aztán rossz nyomolvasókat hívtál. Elegem van belőled. – Otthagyta faképnél.
– Jössz vissza! – ordított a katona. – Följelentelek!
– Kinek? A drágalátos Sagratodnak? Ő már nem lesz kapitány.
– Megadom a nevedet és számodat a nazgûloknak – mondta a katona, és hangja sziszegéssé torzult. – Most azok közül őrzi egy a Tornyot.
A másik megállt, s hangja megtelt félelemmel és haraggal. – Te rohadék kétbalkezes spicli! – ordította. – A dolgodat azt nem érted, még a fajtádhoz sem húzol! Menj a mocsok Vijjogóidhoz, aztán csak fagyasszák meg a húsodat! Ha előbb még el nem kapja őket az Ellenség. Az elsőt már elkapták, úgy hallom, s remélem, igaz a hír.
A nagy ork, lándzsával a kezében utána ugrott. De a nyomolvasó beszökkent egy kő mögé, nyilat eresztett a másik szemébe, az elzuhant, az első meg lélekszakadva rohant át a völgyön, s tűnt el szem elől.

A hobbitok egy darabig csak ültek és hallgattak. Végül Samu moccant meg először. – Nem mondom, szép lövés! – mondta. – Ha ez a meleg barátság egész Mordorban elharapódzik, megoldják a fele gondunkat.
– Csöndesen, Samu – suttogott Frodó. – Lehet a közelben több is. Hajszálon múlt, hogy megúsztuk, s a hajsza nagyobb, mint hittük. De hát Mordorban ez a szellem, Samu, s elharapódzott már minden zugában. Az orkok mindig így viselkednek, ha maguk közt vannak, legalábbis ez járja róluk. Ehhez azonban sok reményt nem fűzhetsz. Minket még jobban gyűlölnek, mindig és minden körülmények között. Ha ezek ketten meglátnak, felfüggesztették volna minden vitájukat, amíg meg nem ölnek.
Hosszan hallgattak. A csöndet megint Samu törte meg, ezúttal suttogva. – Hallottad, mit beszéltek arról a hártyás kezű sanda fekete békáról? Én megmondtam, Frodó uram, hogy Gollam él, ugye, hogy meg?
– Meg. Emlékszem. És csodálkoztam is, honnan tudod – mondta Frodó. – Nohát, gyerünk! Bár, azt hiszem, okosabb lenne, ha nem mozdulnánk ki innét, amíg teljesen be nem sötétedik. Addig meg mondd el, honnan tudtál meg mindent, ami történt. Ha nyugodtan el tudod mesélni.
– Megpróbálom – mondta Samu –, bár ha eszembe jut az a büdös csibész, úgy méregbe jövök, hogy ordítani tudnék.
A hobbitok ott ültek a tüskebokor oltalmában, s közben Mordor komor félhomálya lassan mély és csillagtalan éjszakává feketült, Samu elsuttogta Frodónak mindazt, amit Gollam álnokságáról tudott, beszélt az iszonyú Banyapókról, elmondta az orkokkal esett kalandjait. Mikor a végére ért, Frodó egy szót sem szólt, csak megfogta és megszorította Samu kezét. Végül megmoccant.
– Nos – mondta –, azt hiszem, végül mégis tovább kell mennünk. Csak tudnám, mikor kapnak el, és ér véget ez a hiábavaló kínlódás, bujkálás. – Fölállt. – Sötét van, de az Úrnő üvegcséjét nem használhatjuk. Most vigyázz rá te, Samu, énhelyettem. Én nem tudom, hol tartsam, ha csak a kezemben nem, de ebben a vaksötétben mindkét kezemre szükségem van. Fullánkot meg neked adom. Van egy ork-késem, de nem hiszem, hogy még egyszer vagdalkoznom kellene.

Így éjszaka nehéz volt és veszedelmes az úttalan tájon előrejutniuk, de a két hobbit lassan, veszkődve mégiscsak órák hosszat botorkált észak felé a köves völgy keleti szegélyén. Mikor a nyugati magaslatok fölé újra fölkúszott a szürke fény, jóval azután, hogy valahol messze fölkelt a nap, megint elrejtőztek, s felváltva aludtak egy kicsit. Ha Samura került az ébrenlét sora, egyre az élelmükön járt az esze. Végül aztán, mikor Frodó magától fölébredt, és javasolta, hogy egyenek és menjenek tovább, kibökte a kérdést, ami legjobban nyomta a bögyét:
– Már megbocsáss, Frodó uram – mondta –, van valami fogalmad róla, hogy meddig kell eljutnunk még?
– Nincs. Magam sem tudom pontosan, Samu – felelt Frodó. – Völgyzugolyban, indulás előtt mutattak nekem egy Mordorról készült térképet, amit még azelőtt rajzoltak, hogy Szauron visszatért volna, de már erre is csak halványan emlékszem. Még a legjobban arra, hogy északon volt egy pont, ahol a nyugati és az északi hegyvonulat nyúlványa majdnem összeér. Legalább hatvanmérföldnyire a hídtól, a Torony mellől. Az tán alkalmas rá, hogy ott vágjunk át. Persze, ha odamegyünk, ott még messzebb leszünk a hegytől, mint itt, gondolom, vagy hatvanmérföldnyire. Mert úgy számítom, most harminchat mérföldnyire lehetünk a hídtól, észak felé. Ha minden jól megy, akkor is jó egy hét, amíg a hegyet elérem: S attól tartok, Samu, hogy a teher egyre nő, s ahogy közelebb érünk, egyre lassul a léptem.
Samu fölsóhajtott. – Pontosan ettől féltem – mondta. – Nos, Frodó uram, kénytelenek leszünk ezentúl kevesebbet enni, hogy a vízről ne is szóljak, vagy egy kicsit megnyújtani a lépteinket, legalábbis amíg itt járunk a völgyben. Az útravalónkból már csak egy alkalomra telik, aztán már nincs más, csak tünde-kenyér.
– Majd megpróbálok kilépni, Samu – mondta Frodó, és mély lélegzetet vett. – Gyerünk hát! Kezdjük meg a mai menetet!
Még nem volt egészen sötét. Csak baktattak, bele az éjszakába. Fáradt botorkálással teltek az órák, pihenni ha nagy ritkán megálltak. S amint a homály-szemfödél szegélyén fölbukkant a szürke fény, megint csak elbújtak egy kiálló szikla sötét árnyékába.
A fény lassan erősödött, míg már világosabb nem lett, mint eddig bármikor. A friss nyugati szél most magasra hajtotta Mordor gőzeit. A hobbitok hamarosan mérföldekre elláttak, s ki tudták venni, hogy milyen táj veszi őket körül. A vályú a hegyek és a Morgai között, ahogy feljebb hágott, egyre sekélyedett, s a belső gerinc a végén már alig volt több, mint az Ephel Dúath meredek oldalának párkánya: de keletre, Gorgoroth felé változatlanul meredeken lejtett. Előttük a meder néhány töredezett lépcsőfokban ért véget, mert a fő hegyvonulatból itt magas és csupasz kősarkantyú nyúlt ki kelet felé, s zárta el, mint egy fal. Az északon húzódó szürke és ködös Ered Lithui felől hosszú kar nyúlt elébe: a kettőt keskeny szurdok választotta el: a Carach Angren, a Vasgádoros, amelyen túl Udûn mély medencéje terült el. Ott, a Morannonon túl, vájták Mordor rabszolgái az alagutakat, mély fegyvertárakat, földjük Fekete Kapujának védelmére, s ott gyűjtötte össze nagy sietve Uruk hatalmas seregeit a Nyugat kapitányainak támadásai ellen. A két hegynyúlványon tornyok és erődök álltak, őrtüzek égtek, a nyílást meg földsánc zárta el, előtte mély árok, s ezen egyetlen híd vezetett át.
Pár mérföldnyire észak felé, ahol a nyugati nyúlvány a fővonulatról leágazott, Durthang ódon kastélya állt – most a számtalan ork-erőd egyike, amellyel az Udûn medencéje teli volt: A kastélyból, amint azt az egyre erősödő fényben látni lehetett, kanyargós út vezetett le, s alig egy-két mérföldnyire onnét, ahol a hobbitok hevertek, elkanyarodott keletnek, majd a sziklanyúlvány oldalába vágott párkányon leereszkedett a lapályra s tovább vitt Vasgádoros felé.
A hobbitok innét kitekintve úgy látták, hogy északra vezető útjuk teljességgel haszontalan. Jobb kéz felé, a homály és füst borította lapályon nem láttak semmit, se tábort, se vonuló csapatokat, de az egész vidék fölött éberen őrködött Carach Angren.
– Zsákutcába értünk, Samu – mondta Frodó. – Ha továbbmegyünk, előbb-utóbb egy ork-őrtoronyba ütközünk, márpedig más utunk nincs, csak az, ami onnét ereszkedik le: Hacsak vissza nem fordulunk. Se fölmászni nyugatnak, se leereszkedni keletnek nem tudunk.
– Akkor az úton kell végigmennünk, Frodó uram – mondta Samu. – Próbára kell tennünk a szerencsénket, ha ugyan Mordorban létezik szerencse. Föl is adhatnánk magunkat, vissza is fordulhatnánk, de ugyanúgy tovább is mehetünk. Az élelmünk úgyse tart ki. De akkor már inkább gyerünk!
– Jól van, Samu – mondta Frodó. – Vezess most te! Amíg még futja a reménységedből. Az enyim már elfogyott. És sietni sem tudok. Csak baktatni a te nyomodban.
– De mielőtt még tovább baktatnánk, enned és aludnod kell, Frodó uram. Tessék, egyél.
Megitatta Frodót, és adott neki egy ostya útikenyeret, aztán összehajtogatta a köpönyegét, vánkosul, hogy Frodónak legyen mire a fejét lehajtania. Frodó ahhoz is fáradt volt, hogy tiltakozzék, Samu meg nem mondta meg neki, hogy most itta meg a vizük utolsó cseppjeit, s hogy nemcsak a maga, de még az ő lembas-részét is megette. Mikor Frodó elaludt, Samu fölébe hajolt és hallgatta a lélegzését, nézte az arcát. Kiaszott, mély árkok szántották, de így álmában derűs volt, és nyoma sem látszott rajta semmi félelemnek. – Hát igen, gazdám! – dünnyögte Samu. – Most itt kell hagyjalak egy kis időre, és rá kell hogy bízzalak a szerencsédre. Muszáj vizet kerítenem, különben nincs tovább.
Kikúszott a kő alól, s sziklától szikláig szökkent, hobbitnál szokatlan óvatossággal, lement a mederhez, követte egy darabon fölfelé északnak, amíg oda nem ért a lépcsőfokokhoz, amelyeken, nem kétséges, valamikor egy kis vízesés szökdécselt le. Most minden száraznak és némának tetszett, de Samu nem volt hajlandó kétségbeesni, lehajolt, fülelt, amíg nagy örömére meg nem hallotta, hogy valahol víz csobog. Följebb mászott pár lépcsőfokkal, s pici fekete erecskére lelt, mely a hegyoldalból szivárgott elő, csöpp tócsát alkotott, majd továbbcsordult és elveszett a csupasz kövek alatt.
Samu megízlelte a vizet, és elég jónak találta. Majd ivott egy nagyot, megtöltötte a kulacsát, és visszafordult. Egy fekete alakon – vagy árnyékon – akadt meg a szeme, amely a kövek közt szökdécselve Frodó fekhelye felé tartott. Ajkába harapott, hogy kiáltását elfojtsa, s kőről kőre ugrálva rohanvást indult visszafelé. Akit látott, óvatos jószág volt, látni is alig lehetett, de Samunak nemigen volt kétsége a kiléte felől: alig várta már, hogy elkapja a nyakát. De az meghallotta, hogy közeledik, és gyorsan elillant. Samu úgy vélte, még látja egy futó pillanatra, amint visszanéz a keletre néző sziklafal pereméről, aztán lebukik és eltűnik szem elől.
– Hát most se hagyott cserben a szerencsém – dünnyögte Samu –, de akkor is hajszálon múlt! Nem elég, hogy ezrével nyüzsögnek az orkok, most még ez a büdös csirkefogó is itt szaglászik! Bár lőtték volna le! – Leült Frodó mellé, de nem ébresztette föl, ő maga azonban nem mert elaludni, mikor érezte, hogy képtelen nyitva tartani a szemét, s tovább már hiába küszködik, hogy ébren maradjon, gyöngéden fölkeltette Frodót.
– Sajna, megint itt tekereg az a Gollam, Frodó uram – mondta. – Vagy ha nem ő, akkor kettő van belőle. Elmentem vizet keríteni, s épp mikor jöttem volna vissza, láttam, hogy itt szaglászik. Azt hiszem, nem biztonságos, ha egyszerre alszunk, ne haragudj hát, de nekem már leragad a szemem.
– Az ég áldjon meg, Samu! – mondta Frodó. – Feküdj le, és aludj egyet. Ha meg már választanom kell, hát inkább Gollam, mint az orkok. Ő legalább nem fog a kezükre adni... hacsak őt is el nem kapják.
– Épp csak hogy megöl és kirabol a saját szakállára – morgott Samu. – Tartsd nyitva a szemed, Frodó uram! Itt egy teli kulacs víz. Igyál. Van hol megtöltenünk, ha továbbmegyünk. – S már el is nyomta az álom.

Mikor fölébredt, már fakult a fény. Frodó hátát a sziklának vetve ült, de aludt. A kulacs kiürült. Gollamnak se híre, se hamva.
Visszatért a Mordor-sötétség, izzottak az őrtüzek az ormokon ádáz-vörösen, mikor a hobbitok nekiindultak útjuk legveszélyesebb szakaszának. Fölmentek a csöpp kis forráshoz, onnét fáradtan fölkapaszkodtak az útra, oda, ahol keletre fordul, a húszmérföldnyire lévő Vasgádoros felé. Az út nem volt széles, se fal, se mellvéd nem húzódott a szélén, s ahogy továbbhaladt, egyre csak mélyült mellette a szakadék. Nem hallottak mozgást, s miután hallgatóztak egy darabig, egyenletes léptekkel elindultak kelet felé.
Miután vagy tizenkét mérföldet megtettek, megálltak. Az út, valamivel a hátuk megett, kissé elkanyarodott északnak, s az útszakaszt, amit éppen megtettek, innét nem látták be. Ez végzetesnek bizonyult. Pihentek néhány percig, aztán újra elindultak, de alig jutottak tovább néhány lépésnél, amikor a néma csöndet épp az a hang törte meg, amitől mindvégig a legjobban féltek: menetelő lábak dobogása. Még elég messze, a hátuk mögött, de ha visszatekintettek, már látták a fáklyák pislogását az útkanyarban, nem egész egy mérföldnyire, s a fáklyák gyorsan közeledtek, túlságosan gyorsan, hogy Frodó el tudott volna futni előlük.
– Ettől féltem, Samu – mondta Frodó. – Megbíztunk a szerencsénkben, s lám, most cserbenhagyott. Csapdába estünk. – Kétségbeesetten nézett fel a sziklára, amit az egykori útépítők több embermagasságnyira simára faragtak. Aztán átszaladt az út másik oldalára, és lenézett a homályos szakadékba. – Végül hát csapdába estünk! – mondta. Lerogyott a sziklafal tövébe, és lehorgasztotta a fejét.
– Hát úgy föst – mondta Samu. – Mást nem tehetünk, várjunk, aztán majd meglátjuk. – Ezzel maga is leült Frodó mellé a szirt árnyékába.
Nem kellett soká várniuk. Az orkok ugyancsak igyekeztek. Akik elöl jöttek, kezükben fáklyát tartottak. S csak jöttek, jöttek, a sötétben a veres fények egyre nagyobbra nőttek. Most már Samu is lehorgasztotta a fejét, azt remélte, így sötétben marad az arca, ha a fáklyák odaérnek. Maguk elé tartották a pajzsukat, hogy a lábukat elfedje.
– Hátha nagyon sietős az útjuk, továbbmennek és békén hagynak két fáradt katonát! – gondolta Samu.
Már úgy látszott, igaza lesz. Az elöl menetelő orkok nagyokat léptek, ziháltak, leszegték a fejüket: Valami kisebb fajtához tartoztak, amelyet akarata ellenére hajszoltak a Fekete Úr háborúiba, másra se vágytak, mint hogy a menetnek vége legyen és a korbácstól szabaduljanak. Mellettük két nagy és ádáz uruk rohangált fel-alá, csattogtatta a korbácsot és ordítozott. Sor sor után vonult el a két hobbit előtt, s az árulkodó fáklyafény már messze előttük járt. Samu visszafojtotta a lélegzetét. A menetnek már több mint a fele elvonult. Ekkor az egyik rabszolgahajcsár megpillantotta az út szélén a két alakot. Odacsapott az ostorával, és rájuk ordított: – Hé, ti! Föl! – Ők nem feleltek, mire egy ordítással az egész menetet megállította.
– Gyerünk, tetvek! – kiáltotta. – Nincs időnk csoszogni! – Feléjük lépett, s még a homályban is fölismerte pajzsukon a rajzot. – Megszökni, mi? – vicsorgott. – Az jár az eszetekben? Már tegnap este óta bent kellene lennetek Udûnban. Tudjátok ti azt jól. Föl, és be a sorba, különben megkérdem a számotokat és följelentelek!
Föltápászkodtak, s leszegett fejjel, sántikálva, mint akinek föltört a lába, elindultak a sor vége felé. – Nem a végére! – ordított a hajcsár. – Három sorral előbbre! És ott maradjatok, különben nézhetitek magatokat, ha visszajövök! – Odacsördített szíjostorával a fejük fölé, s egy újabb csördítéssel elindította a menetet, s az szapora ügetéssel nekilódult.
Ez szegény Samunak is elég nehezére esett, amilyen fáradt volt, Frodónak meg valósággal kínszenvedés, sőt hamarosan lidércnyomás. Összeharapta a fogát, megpróbált nem gondolni semmire, úgy küszködött tovább. Fojtogatta az izzadó orkok bűze, s már tátogott a szomjúságtól. De csak mentek, mentek, s ő megfeszítette az akaratát, hogy visszatartsa a lélegzetét és mozgásban tartsa a lábát, arra meg gondolni sem mert, hogy hova és milyen gonosz végre tart. Semmi remény rá, hogy észrevétlen kilépjen a sorból. Az ork-hajcsár újra meg újra hátramaradt és gúnyolódott velük.
– Tessék! – röhögött, és odacsapott a lábukra. – Ahol ostor, ott akarat. Kitartás! Most kaptok egy kis frissítőt, épp csak annyit, hogy a bőrötök majd elviselje a korbácsot, ami a késésért jár. Az majd jót tesz nektek. Tán nem tudjátok, hogy háború van?
Már több mérföldet megtettek, az út egy hosszú lejtőn végre lefelé kanyarodott, a lapályra, amikor Frodó ereje végére ért, s akarata megingott. Megtántorodott, botladozni kezdett. Samu kétségbeesve kapta el, hogy segítsen neki, bár érezte, hogy maga is alig bírja már a tempót. Tudta, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a vég: gazdája elájul, összeesik, fölfedezik a kilétüket, s minden keserves erőfeszítésük hiábavaló. – De legalább ezt az ördög rabszolgahajcsárt elintézem – gondolta.
Már épp a kardja markolatához nyúlt, mikor segítségükre jött a véletlen. Lent jártak a lapályon, s Udûn bejáratához közeledtek. Nem messze előttük, az Udûn kapujához vezető híd fejénél, az út két másik, délről és Barad-dûrból érkező úttal találkozott. Mindkettőn csapatok vonultak, Aragorn seregének közeledtére a Fekete Úr sietve északra vonta az erőit. Így esett, hogy több csapat is összetalálkozott az útkeresztezésnél, a sötétben, a falon égő őrtüzek fénykörén kívül. Minthogy mindegyik elsőként szeretett volna belépni a kapun, hogy mielőbb megpihenjen a menet végén, elkezdődött a tülekedés, átkozódás. A hajcsárok hiába ordítoztak és csattogtatták ostorukat, kitört a verekedés, és itt is, ott is kardot rántottak. Egy Barad-dûrból jött nehézfegyverzetű uruk-csapat megrohanta a Durthangból jött csapatot, s teljessé vált a zűrzavar.
Bárhogy szédelgett Samu a fájdalomtól és a fáradtságtól, rögtön megragadta az alkalmat, földre vetette magát és magával rántotta Frodót is. Több ork is keresztül esett rajtuk acsarogva, átkozódva. A hobbitok lassan, négykézláb kimásztak a forgatagból, s végül észrevétlen letértek az útról a túloldalon. Az útnak itt magas kőszegélye volt, hogy a csapatok vezetői éjszaka vagy a ködben tájékozódni tudjanak, s ez több lábnyira nyúlt a nyílt terep szintje fölé.
E mögött húzódtak meg, s hevertek egy ideig mozdulatlanul. Ahhoz sötét volt, hogy menedéket keressenek, ha ugyan került volna itt egyáltalán menedék, de Samu úgy érezte, mégiscsak jó lesz távolabb kerülniük az országúttól, a fáklyák fényköréből.
– Gyerünk, Frodó uram! – súgta. – Még kúszunk egy kicsit, aztán majd lefekhetsz, és moccannod sem kell. Frodó az utolsó kétségbeesett erőfeszítéssel négykézlábra állt, s nagy kínnal elkúszott még vagy húszlépésnyire. Aztán belehuppant egy sekély gödörbe, amely váratlanul megnyílt előtte, s ott elnyúlt, mint a halott.

 

 

3. fejezet
A Végzet hegye

Samu a gazdája fejére borította rongyos ork-köpenyét, aztán mindkettőjüket letakarta a szürke lórieni köpönyeggel, mind e közben a szép országban járt a gondolata, a tündéknél, s azt remélte, hogy az ő kezük szőtte anyag talán elrejti őket a félelemnek e reménytelen rengetegében. Hallotta, hogy elhal a csoszogás és a kiabálás, amint valamennyi csapat bevonult a Vasgádoron. Úgy érezte, ebben a zűrzavarban, a különféle fajtákból verbuvált tarkabarka hadban senki nem fogja hiányolni őket, legalábbis még nem.
Ivott egy kortyot, aztán rávette Frodót, hogy igyék ő is, s mikor az egy kicsit összeszedte magát, egy egész ostya lembas-t adott neki a drága útravalóból. Erőszakkal diktálta belé. Ezután mindketten elnyúltak, oly fáradtan, hogy már nemigen éreztek félelmet sem. Fel-felriadva, nyugtalanul aludtak: kihűlt rajtuk a veríték, nyomták a derekukat a kövek, és dideregtek. Cirith Gorgoron át a Fekete Kapu felől susogva fújt a talaj mentén a hideg és híg északi szél.
Hajnalban megint föltűnt a szürke fény, de lent, a köveken, a Fekete Föld kerítésén belül mintha hidegen, mégis fojtogatóan állt volna a levegő. Samu kikandikált a gödörből. Körös-körül sivár volt a táj, lapos és színtelen: A szomszédos úton semmi sem mozdult. De Samu félt a Vasgádoros falán vigyázó éber szemektől, hisz az alig volt tőlük kétszáz lépésnyire észak felé. Délkeletre, mint egy mozdulatlan távoli árny emelkedett a Hegy. Füstöt köpködött, s míg azokat a füstoszlopokat, amelyek a magasba törtek, fönt elkapta és keletre sodorta a szél, nagy, nehéz füstfelhők gördültek le az oldalán is és terpeszkedtek el a föld színén. Észak-keletre néhány mérföldnyire, a Hamuhegység előhegyei emelkedtek, mint megannyi komor szürke szellem, azokon túl meg a ködös északi hegyvonulat rajzolódott ki távoli felhőként, alig sötétebben, mint a borús ég.
Samu megpróbálta felbecsülni a távolságokat, és eldönteni, hogy merre is induljanak. – Ez megvan jó ötven mérföld – dünnyögte komoran, ahogy a fenyegető hegyet bámulta –, s ahogy Frodó úr érzi magát, az út úgy eltart egy hétig, mint egy napig. – Megcsóválta a fejét, s miközben töprengett, lassan megfogalmazódott benne egy új és sötét gondolat. Hűséges szívében eddig még soha nem aludt ki hosszú időre a remény, s egészen mostanáig soha nem hagyta ki a számításból a visszautat. Csak most értette meg végre a keserű igazságot: útravalójuk jó esetben épp a célig elég, s ha feladatukat elvégezték, mindennek a végére érnek, ott állnak magukban, fedél nélkül, élelem nélkül a félelmes sivatag kellős közepén. Ahonnét már nincs visszatérés.
– Tehát ez lenne az, amiről kezdettől fogva tudtam, hogy meg kell lennie – gondolta Samu –, az, hogy Frodó urat az utolsó lépésig segítsem, aztán haljak meg vele együtt? Nos, ha ez, akkor is meg kell tennem. De rettentően szeretném viszontlátni Morotvát, Csűrös Rozit meg a bátyját, az Öreget és Százszorszépet, meg mindent. Valahogy nem tudom elhinni, hogy Gandalf elküldte volna Frodó urat erre az útra, ha semmi remény, hogy valaha is visszatérjen. Akkor zökkent ki minden a kerékvágásból, mikor lezuhant a mélybe, ott Móriában. Bár ne úgy történt volna. Ő biztos, hogy kitalálna valamit.
De ha meghalt is a remény Samuban, vagy úgy látszott, hogy meghalt, ez is új erő forrása volt. Samu egyszerű hobbit-arca megszigorodott, majdnem elkomorodott, mint ahogy az akarat is megkeményedett benne, s valami bizsergést érzett minden tagjában, mintha épp most változnék át kő- és acéllénnyé, akin sem a kétségbeesés, sem a fáradtság, sem a végük nincs csupasz mérföldek nem vesznek erőt.
Újonnan támadt felelősségtudatában szeme most a közvetlen környékre tévedt, s azon törte a fejét, hogy mi légyen a legközelebbi tennivaló. Mikor egy kicsit kivilágosodott, meglepve látta, hogy ami messziről tágas és jellegtelen síkságnak látszott, az valójában csupa hepehupa és hasadék. Ami azt illeti, Gorgoroth egész lapálya merő ragya volt, csupa mélyedés, mintha még sársivatag korában mennykövek zápora érte volna. E mélyedések legnagyobbjait kőtörmelék gyűrű vette körül, s repedések ágaztak el belőlük minden irányban. Olyan táj volt ez, ahol rejtekhelyről rejtekhelyre osonhat valaki, s csak a legéberebb szem fedezi fel: már persze olyasvalaki, aki elég erős és nem kell sietnie. Mert annak, aki éhes és megviselt, annak, akinek ilyen messzire kellett eljönnie, hogy élete kudarcát megérje, nagyon is rosszat ígérő táj ez.
Samu mindezt végiggondolta, aztán visszament a gazdájához. Nem kellett fölkeltenie. Frodó a hátán feküdt, nyitott szemmel, s a borult eget nézte. – Nos, Frodó uram – mondta Samu. – Körülnéztem és gondolkodtam egy kicsit. Az úton senki, addig kéne tágulnunk innét, amíg még lehet. Képes vagy rá?
– Képes – mondta Frodó. – Muszáj.
Újra nekiindultak, gödörről gödörre másztak, fedezékről fedezékre szökkentek, már amilyen fedezéket éppen találtak, következetesen rézsút, az északi hegyvonulat lába felé. De mindvégig nyomon követte őket a legkeletibb út, amíg csak a hegyek lábánál elkanyarodva bele nem veszett elöl a Fekete Homályba. Az út laposan, szürkén nyúlt a messzeségbe, de sem ember, sem ork nem vonult rajta: mert a Fekete Úr majdnem befejezte erői átcsoportosítását, s még tulajdon birodalmának falain belül is az éjszakára bízta a titkát, mert megijedt a világ ellene fordult szeleitől, s aggasztották a kerítésen átjutott vakmerő kémekről szóló hírek is.
A hobbitok már nagy óvatosan megtettek néhány mérföldet, mikor végre megálltak. Frodó láthatólag alig állt a lábán. Samu látta, hogy így, kúszva, görnyedten, hol lassan követve valami kétes útvonalat, hol rohanvást, nemigen juthat messze.
– Visszamegyek az útra, amíg még világos van, Frodó uram – mondta. – Bízzunk a szerencsénkben! A múltkor majdnem cserbenhagyott, de csak majdnem. Most jól kilépünk, megyünk pár mérföldet, aztán lepihenünk.
Sokkal nagyobb kockázatot vállalt, mint hitte, de Frodó gondolatait lekötötte a terhe és a küzdelem, amit a lelkében vívott, meg aztán csüggedt is volt ahhoz, hogy a veszéllyel törődjék. Kimásztak az országútra, és ott ballagtak, a Fekete Toronyba vezető kegyetlen, kemény úton. De a szerencse nem hagyta cserben őket, s egész nap nem találkoztak senkivel, semmivel, s mikor leszállt az éjszaka, elnyelte őket Mordor sötétje. Az egész földet megülte a közeledő vihar előérzete: mert Aragorn Kapitányai elhagyták a Keresztutat és lángba borították Imlad Morgul gyilkos rétjeit.
Így hát folytatódott a kétségbeesett út: a Gyűrű délre tartott, a Király lobogója északra. A hobbitok számára minden nap, minden mérföld keservesebb volt, mint a megelőző, erejük fogyott, a föld mind gonoszabb lett.
Aztán elkövetkezett az utolsó, iszonyú éjszaka: mire Aragorn Kapitányai elérkeztek az eleven földek végére, a két vándort is utolérte a tehetetlen kétségbeesés. Négy nap telt el azóta, hogy az orkoktól megszöktek, de olyan volt számukra ez a négy nap, mint egy egyre sötétebb álom. Frodó egész nap nem szólt egy szót sem, csak gyalogolt görnyedten, meg-megbotolva, mintha a szeme már nem látta volna az utat. Samu sejtette, hogy minden fájdalmak közt a legkegyetlenebb, a Gyűrű növekvő terhe kínozza, ez a testét lehúzó és lelkét gyötrő súly. Szorongva figyelte, hogy gazdája föl-fölemeli bal kezét, mintha egy ütést akarna elhárítani, vagy hogy összeszűkülő szemét eltakarja a félelmetes Szem elől, amely megpróbál vele farkasszemet nézni. S a jobb keze néha a mellére kúszott, összeszorult, majd lassan, ahogy megint fölülkerekedett benne az akarata, visszahúzta.
Most, hogy újra leszállt az este, Frodó csak üldögélt térdére hajtott fejjel, karja bénán csüngött a földre, tenyere a földön nyugodott, s az ujjai meg-megrándultak. Samu figyelte, míg csak mindkettőjüket el nem rejtette egymás elől az éjszaka. Nem tudta, mit mondjon, nem talált már szót, aztán meg már őt is saját sötét gondolatai kötötték le. Ami őt illeti, bár kimerült és megülte a félelem árnya, még volt némi maradék ereje. A lembas tartotta életben, ha az nincs, már rég lehever és várja a halált. Mert ha nem is lehetett vele jóllakni, és Samunak minduntalan az evésen, közönséges kenyéren, húson járt az esze, a tündék útikenyere, most, hogy csak azon éltek, és mást nem ettek, még több erőt öntött beléjük, mint eddig. Az akaratot táplálta, erőt adott rá, hogy a gyötrelmeket elviseljék, s úrrá legyenek izmaik, lábuk fáradtságán, mely minden halandó lény teherbírásának mértékét meghaladta. De most megint dönteniük kellett. Az úton nem mehettek tovább, az keletnek fordult, a Nagy Homályba, a Hegy viszont ott tornyosult a jobbjukon, majdnem pontosan délre tőlük, s most arra kellett letérniük. De előtte széles, dögletes gőzökkel teli, kopár és hamuval borított sáv terült el.
– Víz! Víz! – motyogott Samu. Megtartóztatta magát, s pergamenszáraz szájában vastagnak és dagadtnak érezte a nyelvét, de akárhogy vigyázott is, már nagyon kevés maradt, talán ha egy fél kulaccsal, s lehet, hogy még több napi gyaloglás áll előttük. Ha nincs merszük az ork-utat követni, már rég elfogyott volna mind. Mert az út mellett, egymástól jó messze, de szabályos távközökben víztartályok álltak, a csapatok használatára, amelyeknek erőltetett menetben kellett átvonulniuk a víztelen területen. Az egyikben Samu talált egy kis maradék vizet, áporodott volt, és az orkok belepancsoltak, de kétségbeesett helyzetükben nem lehettek finnyásak. Ennek is jó egy napja már. És kilátás sincs többre.
Samu végül belefáradt a gondjaiba és elszunnyadt; eltette másnapra a gondot. Mást nem tehetett. Álom és ébrenlét szorongatóan keveredett. Kárörvendő szemekhez hasonlatos fényeket látott, sötét, lopakodó alakokat, vadállatok neszeit hallotta, megkínzottak üvöltését, fölriadt, csak hogy maga körül vaksötétet találjon, üres és fekete világot. Egyszer föl is állt, és amikor riadtan körülnézett, mintha valóban fakó, szemekhez hasonló fénypontokat látott volna, de nyomban kialudtak és eltűntek.
Lassan, mintha csak soha nem akart volna elmúlni, telt a gyűlöletes éjszaka. S az éjszakát követő nappal is homályos volt, mert itt, a Hegy közelében már állandóan ködös volt a levegő, a Homályból meg, a Fekete Torony felől, előkúszott a fátyol, amit Szauron szőtt maga köré. Frodó hanyatt feküdt, moccanni se moccant. Samu megállt mellette, nem akaródzott megszólalnia, de tudta, hogy most rá vár a szó: fel kell korbácsolnia gazdája akaratát az újabb erőfeszítésre. Végül hát lehajolt, megsimogatta gazdája homlokát, s a fülébe súgta:
– Ébredj, uram! Ideje indulnunk.
Frodó úgy riadt fel, mintha harangot kondítottak volna a füle mellett: fölállt, elnézett dél felé, de mikor szeme megakadt a Hegyen és a sivatagon, megint lekuporodott.
– Nem bírok, Samu – mondta. – Nem bírom el, nagyon nehéz.
Samu még ki sem mondta, máris tudta, hogy hiábavaló, s hogy többet árt vele, mint használ, de szánalmában képtelen volt magában tartani: – Akkor hadd vigyem én egy kicsit, Frodó uram – mondta. – Tudod, hogy szívesen megteszem, amíg az erőmből futja.
Frodó szemében vad fény gyulladt. – Menj innét! Ne érj hozzám! – kiáltotta. – Az enyém, mondom! El innét! – Keze a kardja markolatára tévedt. De nyomban megváltozott a hangja. – Nem, nem, Samu – mondta szomorúan. – Meg kell értened. Ez az én terhem, senki más nem tudná elviselni. Már késő, kedves Samu. Nem tudsz segíteni. Már majdnem a hatalmában vagyok. Nem tudok lemondani róla, s ha megpróbálnád erővel elvenni tőlem, eszemet veszteném.
Samu bólintott. – Értem én azt – mondta. – De gondolkodtam, és amondó vagyok, Frodó uram, hogy van nekünk más egyebünk is, ami nélkül jól meglennénk. Miért ne könnyítenénk hát a terhünkön? Most arra megyünk, egyenesen, ameddig csak lehet. – A Hegyre mutatott. – Nincs értelme, hogy bármit magunkkal vigyünk, amire nincs feltétlenül szükségünk.
Frodó fölnézett a Hegyre. – Nem – mondta –, arrafelé igazán nem kell sok minden. A végén meg már éppen semmi. – Fogta az ork-pajzsot, és elhajította, aztán utána dobta a sisakot is. Majd levetette szürke köpenyét, kikapcsolta nehéz derékszíját, ledobta, s vele kardját is, hüvelyestül. A fekete ork-köpeny rongyait letépte magáról és szétszórta.
– Így most már nem leszek ork többé – kiáltotta –, és nem viselek fegyvert sem, se szépet, se mocskosat. Fogjanak el, ha tetszik!
Samu is követte példáját, s levette ork-holmiját. A batyujából kiszedett mindent. Valahogy mindegyik darab a szívéhez nőtt, ha másért nem, mert ilyen messzire elhozta, nagy fáradalom árán.
Legnehezebben a főzőedényeitől vált meg. Még a gondolatra is, hogy eldobja, elöntötte szemét a könny.
– Emlékszel arra a nyúlra, Frodó uram? – kérdezte. – S arra a helyre ott a napsütötte partoldalban, Faramir hazájában, aznap, hogy az olifántot láttam?
– Nem, sajnos nem, Samu – mondta Frodó. – Azt tudom, hogy történt valami ilyesmi, de fölidézni képtelen vagyok. Sem az étel, sem a víz ízét, sem a szél neszét, sem a fák, a fű vagy a virágok képét, még a hold, a csillagok képe sem maradt meg bennem. Meztelen vagyok a sötétben, Samu, s még egy fátyol sincs közöttem meg a tűzkerék között. Már ébren is csak azt látom, minden más elhomályosul.
Samu odament hozzá. – Minél előbb szabadulunk tőle, annál előbb pihenhetünk – mondta akadozva, mert ideillőbb szavakat nem talált. – A beszéd itt nem segít – dünnyögött magában, miközben összegyűjtött mindent, amitől szabadulni akartak. Nem akaródzott nyíltan itt hagynia a sivatagban semmit, hogy bárki láthassa. – Az a büdös csibész úgyis megtalálta az ork-páncélinget, minek neki most kard is hozzá. Elég gonosz a keze akkor is, ha üres. És az én lábosaimmal csak ne vacakoljon. – Odavitte az egészet a közelben ásító sok szakadék egyikéhez, és beleszórta. Mintha szívében lélekharangot kondítottak volna, mikor meghallotta a mélybe hulló lábosok csattanását.
Aztán visszatért Frodóhoz, levágott egy darabot a tünde-kötélből, s átkötötte vele a szürke tünde-köpenyt gazdája derekán. A többit gondosan összetekerte, s visszarakta a batyujába. Ezen kívül csak az útikenyér maradékát tartotta meg, s a kulacsot. Fullánk is ott lógott a derekán. Zubbonya belső zsebében, a szíve közelében, ott rejtegette Galadriel üvegcséjét és a dobozkát, amit ő kapott tőle ajándékba.

Most, hogy szembenéztek a Heggyel, és elindultak, eszükbe se jutott már bujkálni, fáradt tagjaikat és meg-megcsukló akaratukat arra az egy célra összpontosították, hogy előrejussanak. A komor nap homályában még itt, az éberség hazájában sem igen akadt lény, aki ki tudta volna kémlelni őket, legfeljebb közvetlen közelről. A Fekete Urat rabszolgái közül legfeljebb egy nazgûl figyelmeztethette volna a veszélyre, amely kicsiségében is megfékezhetetlenül hatol jól őrzött országa szívébe. De valamennyi nazgûl messze járt fekete szárnyán, mind Aragorn seregét leste, s a Fekete Torony figyelme is arra irányult.
Samu aznap úgy érezte, hogy a gazdája új erőre kapott, sokkal több erőre, mint azt ez a kis könnyebbség indokolta volna. Mindjárt kezdetben messzebbre jutottak és hamarabb is, mint remélni merték. A terep nehéz volt és ellenséges, mégis jól haladtak, és már a Hegy is közelebb volt. De ahogy telt a nap, s a félhomály is idő előtt mélyülni kezdett, Frodó háta megint meggörnyedt, lába meg-megroggyant, mintha a megújult erőfeszítés fölemésztette volna minden maradék erejét.
Mikor legutóbb megpihentek, lerogyott, és azt mondta: – Szomjas vagyok, Samu – aztán többet egy szót sem. Samu adott neki egy korty vizet. Most már csak egyetlen korty maradt. Már ő sem volt magánál, úgy gyalogolt, és most, hogy megint magába zárta őket Mordor éjszakája, másra se tudott gondolni, csak vízre, eszébe jutott minden patak, folyó vagy forrás, amit valaha látott, zöld füzek árnyékában vagy napfényben csillogva, amint táncol, fodrozódik, csak hogy kínozza őt vak szeme mögött. Ott érezte a hideg iszapot a lába ujjai közt, amint a Morotvánál a holt vízben gázolt Csűrös Zsolival, Tamással és Nibsszel meg a húgukkal, Rozival. – De ez már évekkel ezelőtt volt – sóhajtott föl – és milyen messzi. A visszaút, ha van olyan, a Hegyen át vezet.
Aludni nem tudott, egyre vitatkozott önmagával. – Helyes, jól van, eddig jobban ment minden, mint remélted – mondta ellentmondást nem tűrően. – Legalábbis jól kezdődött. Úgy számolom, idáig az útnak több mint a felét megtettük. Már csak egy nap kell. – És itt elhallgatott.
– Ne légy bolond, Csavardi Samu – jött a válasz a tulajdon hangján: – Nem bír ki még egy ilyen napot, ha egyáltalán mozdulni képes. És te se bírod soká, ha továbbra is neki adsz minden vizet és az étel java részét.
– Még jó darabot elmegyek így, és el is akarok.
– Hova?
– Hát a Hegyre.
– És aztán, Csavardi Samu, onnét hova? Ha odaérsz, ott mit csinálsz? Mert ő egymaga semmire sem képes. – Samu keserűen döbbent rá, hogy erre nincs válasza.
Erről fogalma sincs. Frodó alig beszélt a megbízatásáról, és Samunak csak halvány elképzelése volt, hogy a Gyűrűt valahogy a Tűzbe kell dobni. „A Végzet-katlan” – dünnyögte, ahogy eszébe jutott a régi név. – Nos, lehet, hogy Frodó úr tudja, hol keresse, mert én nem.
– Tessék! – jött a válasz. – Az egész teljesen haszontalan. Ő maga mondta. Bolond vagy, hogy reménykedsz és töröd magad. Akár le is fekhetnétek és alhatnátok, együtt, napokig, hetekig, ha nem vagytok ilyen megátalkodottak. Igaz, akkor is utolérne a halál, sőt. Akkor meg éppenséggel lefekhetnél, s hagyhatnád az egészet a fenébe. Úgyse jutsz fel soha a tetőre.
– De mennyire, hogy feljutok, még ha mindent itt kell hagynom, csak a csontomat nem, akkor is – csattant fel Samu. – S majd én viszem fel Frodó urat, ha beleroppan a hátam, ha megszakad a szívem, akkor is. Elég a vitából!
S ekkor Samu érezte, hogy megreszket alatta a föld, s meghallotta vagy megérezte a föld alatt bebörtönzött mennydörgés távoli robaját. Veres láng lobbant fel, villant meg a felhőkön s halt el. A Hegy álma is nyugtalan volt.

Elkövetkezett az Orodruinra vezető útjuk utolsó szakasza, s ez olyan gyötrelmes volt, hogy Samu nem is hitte, hogy ennyit kibír. Mindene fájt, a szája úgy kiszáradt, hogy már nyelni se tudott. A sötétség nem oszlott, s erről nemcsak a Hegy füstje tehetett, úgy tetszett, vihar közeledik, messze délkeleten szárazvillámok villogtak a sötét ég alján. A legrosszabb, hogy a levegő teli volt dögletes gőzökkel, fájt és nehéz volt lélegzetet venniük, szédelegtek, meg-megtántorodtak és többször is összerogytak. De az akaratuk nem engedett, és tovább küszködtek.
A Hegy egyre közelebb kúszott, míg már, ha fölemelték kő nehéz fejüket, az egész látóterüket betöltötte. Roppant nagyságában tornyosult fölibük: irdatlan tömeg hamu, iszap, égett kő, amiből meredek falú kúp szökött az égre. Mielőtt a naphosszat tartó félhomály véget ért és a valódi éjszaka beköszöntött volna, kúszva, botorkálva eljutottak a láva tövébe.
Frodó levegő után kapott és elvetette magát a földön. Samu melléje ült. Ha fáradt volt is, meglepetésére könnyebbnek érezte magát, s mintha a feje is kitisztult volna. Már nem bajlódott azzal, hogy önmagával vitatkozzék. Ismerte a kétségbeesés valamennyi érvét, de nem hallgatott rájuk. Akarata megacélozódott, csak a halál törhette meg. Nem vágyott aludni, s úgy érezte, szüksége sincs rá, de éberségre annál inkább. Tudta, hogy most minden kockázat és minden veszedelem egy ponton gyűlik össze: a másnap a végzet, a végső erőfeszítés, az utolsó lélegzet napja. És aztán? Az éjszaka mintha sosem akart volna véget érni, mintha az idő is megállt volna, perc perc után hullott el holtan, halmozódott múlatlan órákká, s változás semmi. Samu már arra gondolt, hátha eljött a második sötétség ideje, és nem is lesz soha többé nappal: Végül megfogta Frodó kezét. Az hideg volt és reszketett. Gazdája didergett. – Nem kellett volna otthagynom a takarómat – dünnyögte Samu, odafeküdt Frodó mellé, és megpróbálta karjával, testével melengetni. Aztán elaludt, s küldetésük utolsó napjának reggeli homálya egymás oldalán lelte őket. Előző nap, azután, hogy megváltozott a nyugati szél iránya, beállt a szélcsönd, de most megint föltámadt és északról fújt, lassan-lassan a láthatatlan nap fénye is átszűrődött a homályon, oda, ahol a hobbitok feküdtek. – Gyerünk! Még egy utolsó nekirugaszkodás! – mondta Samu, ahogy nagy kínnal föltápászkodott. Aztán lehajolt Frodóhoz, és gyöngéden fölébresztette. Frodó nyögve, tántorogva talpra állt, majd megint térdre rogyott. Tekintetét nagy nehezen fölemelte a fölötte tornyosuló Végzet-hegy lejtőire, majd elindult, szánalmasan, négykézláb. Samu ránézett, és sírt a szíve, de száraz, égő szeméből nem jött könny. – Azt mondtam, viszem, ha a hátam beleroppan, akkor is – mormolta. – És vinni is fogom! – Ugyan már, Frodó uram! – kiáltotta. – Ha Azt nem vihetem helyetted, akkor téged viszlek, és veled Azt is. Állj hát fel. Gyerünk, kedves Frodó uram. Samu majd a hátára vesz. Csak azt mondd meg, hová, és ő odamegy.
Hátára vette Frodót, és Frodó lazán átölelte a nyakát, ő meg jól magához szorította a lábát, meglepve észlelte, hogy nem is olyan nehéz. Gondolta, elég a gazdája önmagában is, de számított rá, hogy annak az átkozott Gyűrűnek a súlya is részben őt fogja nyomni. De nem. Könnyen bírta. Vagy azért, mert Frodó majdhogy el nem fogyott már a sok fájdalomtól, a sebesüléstől, a mérges csípéstől, a bánattól, rettegéstől és hosszú vándorlástól, vagy mert neki adatott valami végső erő, de nem érezte nehezebbnek a hátán, mintha egy hobbit gyerekkel játszana lovacskát a Megye valamelyik mezején, kertjében vagy rétjén. Mély lélegzetet vett, és nekiindult.
A Hegy lábát északról érték el, az itteni hosszú, szürke lejtők, ha szaggatottak is, nem voltak olyan meredekek. Frodó nem mondott semmit, így hát Samu úgy küszködött előre, ahogyan tudott, más vezetője nem lévén, mint a szándék, hogy olyan magasra jusson, amilyen magasra tud, és addig, míg még telik az erejéből és bírja akarattal. Csak mászott hát, följebb és följebb, hol erre, hol arra fordult, amerre a hegyoldal nem volt olyan meredek. Többször is fölbukott, s a végén már úgy kúszott, mint a csiga, nehéz terhével a hátán. Mikor az akarata már nem volt képes tovább hajszolni őt, s lába föladta a harcot, megállt, s szelíden letette az urát.
Frodó kinyitotta a szemét, és mély lélegzetet vett. Itt fenn, az alattuk kanyargó, szétterülő dögletes gőzök felett, könnyebben lélegzett. – Köszönöm, Samu – mondta rekedten suttogva. – Mennyit kell még menni?
– Nem tudom – mondta Samu. – Mert hogy nem tudom, hova megyünk.

Hátranézett, aztán fel, maga is meg volt lepve, hogy ez az utolsó erőfeszítés milyen messzire elhozta őket. A magában álló, baljós Hegy magasabbnak látszott, mint amekkora valójában volt. Samu most már látta, hogy nincs olyan magas, mint az Ephel Dúath hágói, amelyeket Frodóval megmászott. Hatalmas lábazatának zűrzavaros és összevissza hányt magaslatai talán ha háromezer lábnyira nyúltak föl a lapály síkjától, s fölöttük már feleannyi se volt a központi kúp, amely csipkés szélű kráterben végződő roppant komlószárítóra vagy kéményre emlékeztetett: De Samu eddig már majd a felét megmászta a talapzatnak, s Gorgoroth füstbe, gőzökbe burkolt homályos lapálya ott nyúlt el alatta, a szeme előtt. Ahogy fölnézett, fölkiáltott volna, ha kiszáradt szája kiáltani tud: mert világosan látszott, hogy a gödrök és halmok közt út vagy ösvény vezet föl. Nyugaton indult és csigavonalban kerülte meg a Hegyet, mígnem a kúp aljának keleti felén el nem veszett szem elől.
A legalját, közvetlenül maga fölött, nem látta, mert ott, ahol állt, meredeken szökött fel a hegyoldal, de sejtette, hogy csak egy kicsit kell küszködnie, és már eléri. Újabb reménysugár. Még a végén meghódítják a Hegyet! – Nohát, hisz lehet, hogy épp azért van itt! – mondta magában. – Ha nem lenne, kénytelen lennék a végén beismerni, hogy vereséget szenvedtem.
Pedig az ösvény nem Samu céljaira épült. Ő nem tudta, de Szauron Útját látta, amely a Barad-dûrból vezetett a Sammath Naurhoz, a Tűz Kamrájához. A Fekete Torony roppant nyugati kapuja előtt nagy vashíd ível át egy szakadékon, majd az út három mérföldet tesz meg a lapályon két füstölgő repedés közt, majd hosszú, enyhe kaptatón ér föl a Hegy keleti oldalára. Itt elkanyarodik, nagy ívben, délről északra, megkerüli a Hegyet, majd a kúp körül csigavonalban, ha nem is a füstölgő kráterig, de egy feketén tátongó bejáratig emelkedik, amely keletre, nyílegyenesen Szauron homályba burkolt várára, azon is a Szem Ablakára néz. Az utat a Hegy kohójának ömledéke nem egyszer eltorlaszolta, elpusztította, de számtalan ork munkája árán újra meg újra helyrehozták, megtisztították.
Samu mély lélegzetet vett. Az ösvény ott van, az igaz, de hogy jut fel odáig? Először is ki kell egyenesítenie fájó hátát. Lefeküdt Frodó mellé, hogy pihenjen egyet. Egyikük sem beszélt. Lassan kivilágosodott. Samut ekkor elfogta a nyugtalanság, maga sem értette, miért. Mintha biztatta volna valaki: – Most! Most! Mielőtt még késő! Összeszedte magát, fölállt. Úgy látszik, Frodó is érezte a sürgetést. Nagy kínnal föltérdepelt.
– Majd mászom, Samu – mondta zihálva.
Így hát araszról araszra, mint két kis szürke féreg, fölkúsztak a lejtőn. Az ösvényhez értek, s látták, hogy az széles, és döngölt kőtörmelék, hamu borítja. Frodó kimászott rá, s mintha csak kényszerítenék, lassan keletre fordult. A távolban Szauron Homálya csüngött, de tépte-szaggatta a kinti világból jött vihar szele, vagy az is lehet, hogy belülről kavarta a nyugtalanság, mert dagadoztak, s egy pillanatra fölszakadtak körülötte a felhők, s ekkor megpillantották: feketén, feketébben, sötétebben, mint a roppant feketeség, amely körülvette Barad-dûr legfelső tornyának fiatornyokkal övezett magasra szökő vaskoronáját. Csak egy pillanatra látták, mintha az egyik ablakból, mérhetetlen magasból, vörös láng villant volna, az átható Szem vágott volna feléjük, aztán az árnyak megint összezárultak, s az iszonyú látomás eltűnt. A Szem nem fordult feléjük: északra nézett, ahol Aragorn Kapitányai álltak szorult helyzetükben, s most rájuk irányult minden rosszindulata, de Frodó ettől az egy rettentő pillantástól is úgy rogyott össze, mintha gyilkos ütés érte volna. Keze a láncot kereste a nyakában.
Samu melléje térdelt. Hallotta, hogy Frodó halkan, alig hallhatóan suttogja: – Segíts, Samu! Segíts, Samu! Fogd le a kezemet. Én nem vagyok képes visszatartani. – Samu összefogta ura két tenyerét és megcsókolta, majd szelíden a két keze közé vette. S egyszerre beléhasított a gondolat: – Észrevett! Mindennek vége, vagy hamarosan vége lesz! No, Csavardi Samu, az egésznek befellegzett!
Hátára vette Frodót, két kezét összefogta a mellén, s hagyta, hogy ura lába szabadon kalimpáljon. Aztán leszegte a fejét és nekirugaszkodott az emelkedő útnak. Nem volt olyan könnyen járható, mint amilyennek első pillanatban látszott. Még szerencse, hogy azok a nagy tüzek, amelyek akkor törtek ki, amikor Samu fönn állt a Cirith Ungolon, javarészt a déli és a nyugati lejtőn csurogtak le, s így nem torlaszolták el az utat. De az sok helyt még így is szétomlott, vagy tátongó repedések keresztezték. Miután egy darabig keleti irányban haladt, élesen visszakanyarodott és nyugati irányban folytatódott. Az útkanyart egy vén, viharvert sziklába vágták, amit a Hegy kohói okádtak ki valamikor régen. Samu a terhe alatt zihálva fordult be az útkanyarba: s épp mikor befordult, szeme sarkából megpillantott valamit, valami kis kőforma feketeséget, ami a szikláról hullott alá, amikor elhaladt alatta.
Valami fejbe vágta, előrebukott, fölhorzsolva a keze fejét, mely még mindig az ura kezét szorongatta. Aztán már tudta, mi történt, mert fektében meghallotta maga fölött a gyűlölt hangot:
– Gonosz gazda! – sziszegte. – Gonosz gazda, becapja szegény Szméagolt, gollam. Arra nem szabad menni: Nem szabad bántani a Drágaszágot. Add ide Szméagolnak, igen, add ide nekünk, add ide!
Samu rándított magán egyet, és fölugrott. Kihúzta a kardját, de nem tehetett semmit, Gollam és Frodó már összekapaszkodott. Gollam a gazdája nyakához kapkodott, a láncot, a Gyűrűt kereste. Valószínűleg ez volt az egyetlen, ami fölszíthatta Frodó szívének és akaratának zsarátnokát: a támadás, a kísérlet, hogy erőszakkal elvegyék tőle a Gyűrűt. Védekezett, olyan hévvel, hogy az nemcsak Samut, de Gollamot is megdöbbentette. De még így is másként üthetett volna ki a harc, ha Gollam a régi: de a ki tudja, miféle szörnyű ösvények, amelyeket megjárt, a magány, éhség és szomjúság, az emésztő vágy és az iszonyú félelem, rajta hagyta gyászos nyomát. Ösztövér volt, kiéhezett, megviselt, csak csont és fakó bőr. Szemében vad tűz égett, de valaha oly erős marka már nem ért fel rosszindulatával. Frodó lerázta magáról, s remegve egyenesedett föl.
– Le innét! Le! – zihálta, keblére szorította kezét, s bőrzekéje alatt a Gyűrűt szorongatta. – Le innét, te sompolygó jószág, el az utamból! A te időd lejárt. Már sem megölni, sem elárulni nem tudsz.
Majd egyszerre, mint annak idején az Emyn Múil szélén, Samu szeme előtt megint mintegy látomássá vált a két ellenfél. Az egyik, a kuporgó alak, alig több, mint egy eleven lény árnyéka, megvert és tönkrement, de így is ocsmány kapzsiság és a düh tombol benne, a másik meg szigorúan áll előtte, most érintetlenül a szánalomtól is, fehér köntösben, s tűzkereket szorít a szívére. S a tűzből parancsoló hang hallatszik:
– Távozz, és ne zaklass többé! Ha még egyszer hozzám érsz, önmagad taszítod a Végzet Tüzébe.
A kuporgó alak hátrahőköl, pisla szemébe kiül a rettegés, de nem huny ki benne a kielégíthetetlen mohóság. Aztán a látomás eltűnt, és Samu Frodót látta, amint ott áll, keze a mellén, zihálva szedi a levegőt, s Gollam a lábánál térdel, lapos tenyere a földön.
– Vigyázz! – kiáltotta Samu. – Ugrik! – Előrelépett, fölemelt karddal. – Gyorsan, uram! – lihegte. – Tovább! Tovább! Nincs időnk. Ezzel majd én elbánok! Tovább!
Frodó révült szemmel nézett rá. – Igen, muszáj továbbmennem – mondta. – Ég veled, Samu. – Megfordult, és ment, lassan, de derekát kihúzva, föl a meredek ösvényen.

– Nohát! – mondta Samu. – Most végre ellátom a bajodat! – Előreszökkent, kivont karddal, harcra készen. De Gollam nem ugrott, elterült a földön és nyöszörgött.
– – Ne ölj meg minket – zokogta. – Ne bántsz a komisz kegyetlen vasszal. Haggy élni, igen, cak egy kicit haggy még élni. Eltévedtünk, eltévedtünk. El. Ész ha a Drágaszág elmegy, mi meghalunk, porrá leszünk. – Hosszú, vézna ujjával beletúrt az utat borító hamuba. – Azzá, porrá! – sziszegte.
Samu keze lehanyatlott. Izzott a dühtől és a gonosz emlékektől. Ez az álnok, gyilkos jószág bőven rászolgált, hogy levágja, többszörösen is megérdemelte: s ráadásul ez az egyetlen, ami biztonságot ad. De a szíve mélyén valami mégis visszatartotta: képtelen volt olyasvalakire lesújtani, aki ott fekszik a porban, magára maradtan, nyomorultul. S ha csak rövid ideig, de ő maga is viselte a Gyűrűt, így hát halványan bár, de sejtette, a Gyűrű rabszolgájává lett, és az életben soha többé békességet és megnyugvást nem lelő Gollam töpörödött testének-lelkének kínját. De Samunak nem voltak szavai, hogy ennek hangot tudott volna adni.
– Ó, hogy az ég rogyjon rád, te büdös állat! – mondta. – Takarodj! Ne is lássalak! Még annyira se bízom benned, hogy beléd rúgjak, de takarodj innét! Különben igenis bántani foglak a komisz, kegyetlen vassal.
Gollam négykézlábra állt, pár lépést hátrált, s amikor Samu rúgásra emelte a lábát, elinalt az ösvényen. Samu már ügyet se vetett rá. Gazdája jutott eszébe. Amilyen gyorsan csak tudott, utána eredt. Ha hátranéz, tán látta volna, hogy Gollam visszafordul, s eszelős fényben égő szemmel, gyorsan de óvatosan, suhanó árnyék a kövek közt, utánuk lopakodik.

Az ösvény egyre csak emelkedett. Hamarosan újabb kanyar következett, az utolsó, keletre vezető szakasza egy bevágásban haladt tovább a kúp oldalában, a Fekete Bejárat, a Sammath Naur felé. A lassan már delelőre hágó nap magasan fönn, füstön és párán átsütő baljós fényben izzott, fátyolos, vörös korong volt, de Mordor, a Hegy körül minden halottnak látszott, mintha némán, homályba burkoltan várt volna valami iszonyú csapást.
Samu odaért a tátongó bejárathoz, és bekukkantott. Bent sötét volt és meleg, s valami mély robaj reszkettette a levegőt. – Frodó uram! – kiáltotta. Semmi válasz. Egy pillanatra megállt, szíve vadul vert félelmében, aztán belépett. Egy árnyék követte.
Kezdetben nem látott semmit. A szükség megint csak rákényszerítette, hogy elővegye Galadriel üvegcséjét, de az fakó és hideg maradt reszkető kezében, s a fojtogató sötétben semmi fényt nem adott. Samu megérkezett Szauron birodalmának szívébe, s a Középföldén példátlan, ősi hatalmának kohójához; itt minden más erő eltörpült. Rettegve tett meg néhány lépést a sötétben, majd egyszerre vörös fény csapott fel s nyalta végig a magas fekete mennyezetet. Ekkor értette meg Samu, hogy egy hosszú barlangba vagy alagútba jutott, amely mélyen a hegy füstölgő kúpjába hatol. De padlója hamarosan megszakad, s a falba mindkét oldalról nagy hasadék mélyül, ebből árad a vörös fény, mely hol fölcsap, hol sötétbe hanyatlik: miközben valahol alant szakadatlan dübörög és reszket a Hegy, mintha roppant gépezet dolgozna lüktetve a mélyén.
A fény megint föllobbant, s a szakadék, a Végzetkatlan szegélyén, ott állt Frodó, feszült, szálegyenes, de kővé váltan mozdulatlan alakja feketén rajzolódott ki a fény izzó vörösén.
– Uram! – kiáltotta Samu.
Frodó ekkor megmozdult, s megszólalt csengő hangon, sőt, csengőbb és áthatóbb hangon, mint valaha, s e hang áthatolt a Végzet-hegy robaján és lüktetésén, visszaverődött a falakról, a mennyezetről.
– Hát megérkeztem – mondta. – De most mégsem azt teszem, amiért idejöttem. Mert nem akarom. A Gyűrű az enyém! – S váratlanul, mert a Gyűrűt az ujjára húzta, eltűnt Samu szeme elől. Samu levegő után kapott, de még föl sem kiáltott, már egymást követték az események.
Valami gorombán hátba vágta, kirúgták alóla a lábát, félrelökték, feje nagyot koppant a kőpadlón, s egy fekete alak szökkent át rajta. Ő elnyúlt mozdulatlanul, s egy pillanatra minden elfeketült a szeme előtt.
Mikor Frodó az ujjára húzta a Gyűrűt, s kimondta, hogy az övé, körös-körül, még Sammath Naurban, birodalma szívében is megrendült Barad-dûr hatalma, s a Torony, alapjától gőgös koronája csúcsáig megreszketett. A Fekete Úr rádöbbent Frodó ottlétére, s Szeme minden homályon át, a lapály fölött a maga készítette bejáratra szegeződött, egy villanással lelepleződött önnön ostobasága, s ott állt előtte csupaszon ellenségei minden terve. Dühe emésztő izzással csapott fel, félelme meg sűrű, fojtogató füstöt eresztett. Mert megértette, hogy halálos veszély fenyegeti, s hogy hajszálon függ a vége.
Minden cselszövéséről, a félelem és álnokság minden hálójáról, valamennyi haditervéről és háborújáról megfeledkezett, birodalmán végigfutott a reszketés, rabszolgái a földre kushadtak, hadseregei megtorpantak, kapitányai elgyávultak, akaraterejük megtört, tanácstalanokká váltak, és kétségbeestek. Mert megfeledkezett róluk. A Hatalomnak most minden ereje, minden gondja ellenállhatatlanul a Hegyre irányult. Hívására átható vijjogással fordultak meg a nazgûlok, a gyűrűlidércek, s a szélnél is sebesebben, viharszárnyakon indultak délnek, a Végzet Hegye felé.

Samu fölállt. Szédült, s fejéről a szemébe csurgott a vér. Előre tapogatódzott, s furcsa, félelmes dolgot látott. Gollam eszeveszetten küzdött a szakadék szélén valaki láthatatlan ellenféllel. Ide-oda tántorodott, olyan közel a szakadékhoz, hogy már-már belezuhant, aztán valami visszarántotta, lelökte a földre, fölállt, s megint elesett. S mindvégig csak sziszegett, szót nem ejtett.
A tűz lent föléledt dühösen, fölizzott a veres fény, s az egész barlang megtelt forrósággal és ragyogással. Samu egyszer csak azt látta, hogy Gollam hosszú keze fölfelé emelkedik, a szájához: fehér foga megvillan, összecsattan, elharap valamit. Frodó nagyot kiáltott, s egyszerre ott volt, térdre rogyva, a szakadék szegélyén. Gollam meg ugrándozott, mint a bolond, magasra tartotta a Gyűrűt, amiből még kiállt az ujj. A Gyűrű meg izzott, mintha valóban eleven tűzből kovácsolták volna.
– Drágaszágom, drágaszágom, drágaszágom! – kiabálta Gollam. – Én Drágaszágom! Ó, én Drágaszágom! S eközben, ahogy szemét mohón zsákmányára emelte, túlságosan nagyot lépett, megtántorodott a meredély szélén, majd sikoltva belezuhant. A mélyből még fölhallatszott egy utolsó, jajongó drágaszágom, aztán Gollamnak nyoma veszett.
Vad és zűrzavaros robaj tört fel a mélyből. Lángok csaptak föl és nyaldosták a tetőt. A lüktetés megzavarodott, a Hegy megremegett. Samu Frodóhoz rohant, fölkapta és kivitte az ajtón. És ott, Sammath Naur fekete küszöbén, olyan ámulat és rettegés vett erőt rajta, hogy csak állt, megfeledkezett minden másról, és bámult, mint aki kőbálvánnyá változott.
Egy pillanatra kavargó felhőket látott, s a felhők közt tornyokat, hegymagas bástyákat, roppant hegyek trónusán mérhetetlen mélységek fölött: nagy udvarokat és vártornyokat és sziklaszirt falú ablaktalan börtönöket, hatalmas, gyémántkemény acélkapukat, aztán mind semmivé lett. A tornyok összeomlottak, a hegyek megindultak, a falak porrá váltak, szétolvadtak, berogytak, roppant füstoszlopok, pöffenő gőztornyok dagadoztak, s szálltak feljebb-feljebb, míg át nem buktak, mint a nehéz hullám, s vad tarajuk nem rogyott habot vetve a földre. És akkor a robaj következett, mely fülsiketítő csattanásba és bömbölésbe csapott át, a föld megrázkódott, a lapály megvonaglott és megrepedezett, az Orodruin megtántorodott. Meghasadt csúcsából tüzet okádott. Az égboltot villámok hasogatták és mennydörgés rázta. S mint szíjostor csapott le a földre a fekete zivatar. És a vihar szívében, vijjogva, mely minden más hangon áthatolt, mint megannyi mennykő csaptak le a nazgûlok, elvesztek a föld ádáz roncsa és az ég közt, amit ők repesztettek meg, s eltűntek, nem voltak többé.
– Igen, ez a vég, Csavardi Samu – szólalt meg mellette egy hang. És ott volt Frodó, sápadtan, megviselten, s mégis megint önmaga volt, és a szemében béke, s nem megfeszített akarat, nem téboly, s nem félelem. Terhét letette. Ugyanaz a nyájas gazda, mint a Megye szép napjaiban.
– Uram! – kiáltotta Samu, és térdre esett. A világ roncsai közt csak örömöt érzett, nagy-nagy örömöt: A teher leszakadt róluk. Ura megmenekült: megint önmaga, megint szabad. És Samu akkor megpillantotta Frodó csonka és vérző kezét.
– Szegény kezed – mondta. – S nincs mivel bekötöznöm, gyógyítgatnom. Nekiadtam volna inkább az egész kezemet. De most már visszavonhatatlanul eltűnt, mindörökre.
– El – mondta Frodó. – De ne feledd Gandalf szavait: Lehet, hogy még Gollamra is vár valami tennivaló. Ha ő nincs, Samu, én képtelen lettem volna elpusztítani a Gyűrűt. S akkor a küldetés kudarcot vallott volna, épp a legvégén. Így hát bocsássunk meg neki! Mert a küldetés teljesült, és most mindennek vége. Örülök, hogy itt vagy, velem. Itt, mindennek a végén, Samu.

 

 

4. fejezet
Cormallen mezeje

A két halom körül ott tomboltak Mordor seregei. Aragorn és Kapitányai körül összecsapott a viharzó tenger. A nap vörösen izzott, a nazgûlok szárnya alól a halál árnya hullott a földre. Aragorn a lobogója alatt állt, némán és szigorúan, mint aki régmúlt vagy távoli dolgokra gondol elmerülten, de a szeme fénylett, mint a csillagok, amelyek annál jobban csillognak, minél sötétebb az éjszaka. A halom tetején Gandalf alakja fehérlett, s nem hullt rá árnyék. Mordor támadása úgy tört meg az ostromlott halmokon, mint a hullám, s a fegyvercsörgés, csatazaj harsogott, mint dagály a hajóroncson.
Gandalf megmoccant, mintha nem várt látomás jelent volna meg a szeme előtt: megfordult, s hátratekintett, északra, ahol az égbolt fakó volt és tiszta. Fölemelte a kezét, s a lármát legyőző csengő hangon kiáltotta: – Jönnek a sasok! – és ezernyi emberhang válaszolt rá: – Jönnek a sasok! Jönnek a sasok! – Mordor hadai föltekintettek, s szeget ütött a fejükbe: e jel vajon mit is jelenthet?
Ott jött Szélura Gwaihir és testvére, Landroval, észak minden sasa közt a legnagyobb, az egykori Thorondor leszármazottai közt a leghatalmasabb, aki sziklafészkét Középfölde ifjúkorában a Kerítéshegyek megközelíthetetlen csúcsain építette. Mögötte hosszú, széles, sebes sorokban közeledtek az északi hegyekből való társai. Egyenesen a nazgûlok felé tartottak, lecsaptak rájuk, szárnysuhogásuk, ahogy elhúztak fölöttük, akár a szélvihar.
A nazgûlok pedig megfordultak, menekültek és belevesztek Mordor homályába, s ekkor iszonytató kiáltás hangzott a Fekete Toronyból: Mordor seregei megremegtek tőle, szívüket elszorította a kétely, hahotájuk megcsuklott, kezük megremegett, megroggyant a lábuk. A Hatalom, amely hajszolta, mely gyűlölettel és dühvel töltötte el őket, megrendült, akarata cserbenhagyta őket, s ők ellenségeik szemében most meglátták a gyilkos fényt, és rettegni kezdtek.
Ekkor Aragorn Kapitányai mind felkiáltottak, mert az ő szívük a sötétség közepette új reménnyel telt meg. S az ostromlott halmokról Gondor lovagjai, Rohan lovasai, az északi dúnadánok, századonként, tömött sorokban vágtattak neki megrendült ellenségeiknek, s úgy hatoltak át rajtuk, mint az acélhegyű lándzsa. De Gandalf föltartotta a kezét és csengő hangon ismét elkiáltotta magát.
– Álljatok meg! Álljatok meg és várjatok, mert ez a Végzet ideje!
Még ki sem mondta, a föld megrázkódott a lábuk alatt. S akkor roppant tűzzel pöttyögetett lebegő sötétség szökött az égre, messze, a Fekete Kapu tornyai fölé. A föld felnyögött és megreszketett. Az agyartornyok megtántorodtak, megroggyantak és összeomlottak, a hatalmas bástya szétporlott, a Fekete Kapu romba dőlt, s messziről hol tompán, hol erősebben, hol a felhőkig csapva bömbölő robaj, a romlás hosszan elnyúló visszhangja hangzott.
– Véget ért Szauron birodalma! – mondta Gandalf. – A Gyűrűhordozó teljesítette küldetését. – S ahogy a kapitányok délre tekintettek, Mordor földje felé, az volt a benyomásuk, hogy a sápadt felhők háttere előtt hatalmas átláthatatlan és villámkoronázta árnyalak száll feketén az égre, s tölti be az égbolt egészét. Szörnyűséges volt, ahogy visszavonult a világ fölé, kinyújtotta roppant, fenyegető kezét, félelmetes, de tehetetlen, mert még miközben fölébük hajolt, elkapta a szél, elfújta, s szertefoszlott, azután néma csönd lett.

A kapitányok lehajtották a fejüket, s mikor ismét föltekintettek, íme, ellenségeik fejvesztve menekültek, Mordor hatalma szétszóródott, mint por a szélben. Mint mikor a halál lesújt a duzzadt hangyakirálynőre, amely gondoskodik róla, hogy szakadatlanul nyüzsögjön a boly, a hangyák ész nélkül és céltalanul szaladgálnak és erejüket vesztve halnak meg, úgy futkároznak most ide-oda Szauron teremtményei: orkok, trollok s a varázslattal rabszolgasorba taszított állatok, volt, amelyik önmagával végzett, vagy gödörbe vetette magát, vagy jajgatva menekült, hogy reményét vesztve rejtőzzön el valami fénytelen sötét zugban. De Rhûn és Harad emberei látták, hogy a háború elveszett. S akik a legmélyebb szolgaságban éltek és a legtovább, de emberek lévén büszkék voltak és merészek, azok most összegyülekeztek, hogy fölvegyék a végső, kétségbeesett harcot. Java részük azonban menekült, ahogy tudott, mások meg elhajigálták a fegyverüket és kegyelemért könyörögtek.
Majd Gandalf, átadván a csata minden gondját és a parancsnokságot Aragornnak, fölállt a halom tetejére és elkiáltotta magát, és leszállt hozzá a nagy sas, Szélura Gwaihir, és megállt előtte.
– Kétszer repítettél engem, Gwaihir barátom – mondta Gandalf. – De három az igazság, ha nincs ellenedre. Most se találsz majd sokkal nehezebbnek, mint amikor Zirak-Zigilből mentettél ki, ahol ott égett régi éltem.
– Akkor is elvinnélek oda, ahova akarod – mondta Gwaihir –, ha kőből lennél.
– Akkor jöjj, és kérd meg testvéredet, s fajtádból a másik leggyorsabbat, hogy tartson velünk! Mert gyorsabbnak kell lennünk, mint a szél, hogy legyőzzük a nazgûlok szárnyát.
– A szél északi, de mi túlszárnyaljuk – mondta Gwaihir. És fölkapta Gandalfot és elsüvített vele dél felé, és vele tartott Landroval meg a fiatal és gyors szárnyú Meneldor. És elröpültek Udûn és Gorgoroth fölött és látták alant a romlást és zűrzavart, és előttük ott lángolt a Végzet Hegye és ontotta tüzét.

– Örülök, hogy itt vagy velem – mondta Frodó. – Ez a mindennek vége, Samu.
– Igen, és én veled vagyok, uram – mondta Samu, és gyöngéden mellére vonta Frodó csonka kezét. – És te is velem: És az útnak vége. De azután, hogy idáig eljöttünk, valahogy nem akaródzik megadni magam. Nem vallana rám, érted, ugye?
– Lehet, hogy nem, Samu – mondta Frodó –, de hát ha egyszer ilyen a világ. Nem minden remény teljesül: És eljön a vég: már csak kis időnk van. Elnyel a romlás és a bukás, itt nincs kiút.
– Nos, uram, legalább menjünk egy kicsit odébb innét, erről a veszedelmes helyről, ettől a Végzet-katlantól vagy hogy hívják. Már miért ne mehetnénk? Gyerünk, Frodó uram, legalább az ösvény aljába.
– Jól van, Samu, ha menni akarsz, én megyek – mondta Frodó. Fölálltak, és lassan leballagtak a kanyargós úton, még le sem értek a Hegy reszkető lábához, mikor a Sammath Naurból füst és gőz böffent ki, a kráter fala kettérepedt, vad hányadéka meg lassú, dörgő zuhatagként zúdult le keleti oldalán.
Frodó és Samu nem jutott tovább. Testük-lelkük maradék ereje rohamosan apadt. Még elértek egy alacsony hamuhalmot a Hegy lábánál, de onnét már nem volt hova menekülniük. A halom előreláthatólag rövid életű szigetté vált az Orodruin kínjának tengerén. Körülöttük itt is, ott is megnyílt a föld, a mély szakadékokból, üregekből füst és gáz csapott fel. Hátuk mögött a Hegy vajúdott. Oldalán hatalmas repedések nyíltak. Lassú tűzfolyók kígyóztak feléjük a hosszú lejtőn, hogy hamarosan körülvegyék őket. Fejükre forró hamu szitált.
Csak álltak, Samu még most is a gazdája kezét fogta és cirógatta. Felsóhajtott: -- Micsoda mesébe keveredtünk, Frodó uram! – mondta. – Bár hallanám, amikor elregélik. Mit gondolsz, nem így kezdik majd: – Most pedig halljuk a kilencujjú Frodó meg a Végzet Gyűrűjének történetét? – Aztán meg mindenki elhallgat, mint mi is Völgyzugolyban, mikor a Félkezű Beren és a Nagy Drágakő történetét mondták. Ó, bárcsak hallanám! És arra is kíváncsi volnék, hogyan folytatódik, ha vége a rólunk szóló résznek.
Ám miközben beszéltek, beszéltek, hogy a félelmet a végsőkig távol tartsák, szemük szakadatlan északon járt, ahonnét a szél jött, ahol, messze-messze, tiszta volt az ég, mert a hideg fuvallatból vihar vált és elkergette a sötétet.
És itt pillantotta meg őket az éles szemű, messzire látó Gwaihir a vad szél szárnyán közeledvén, mikor az égen a fenyegető veszélyekkel dacolva nagy kört írt le: a két kicsi, sötét és magányos alakot, kéz a kézben, a csöpp halom tetején, miközben vonaglik alattuk, s megnyílik mellettük a föld, s tűzfolyók tartanak feléjük. S mikor megpillantotta őket és lecsapott értük, látta, hogy lerogynak, kimerülten, vagy mert a forró gőzöktől nem kapnak levegőt, vagy mert végül is erőt vett rajtuk a kétségbeesés, s eltakarják a szemüket, hogy ne lássák a halált.
Ott feküdtek egymás mellett, és lecsapott Gwaihir, és lecsapott Landroval és a gyors Meneldor, s a két vándort, aki, mintegy álomban, nem tudta, mi történik vele, felkapták és elvitték, messze a tűzből és sötétségből.

Samu fölébredt, puha ágyban lelte magát, s fölötte egy terebélyes bükk gallyai rengtek szelíden, a zsenge levelek közt zölden-aranylón átcsillant a nap. S a levegőben kellemesen keveredett mindenféle illat.
Ráismert az illatra: Ithiliát idézte. – Egek! – csodálkozott. – Meddig aludtam? – Mert az illat visszavitte őt abba az időbe, mikor tüzet kuporított a napsütötte part oldalában, s egy pillanatig álombéli emlék volt minden egyéb. Nagyot nyújtózott, és mély lélegzetet vett. – Nohát, ilyet álmodni! – dünnyögte. – De jó, hogy végre fölébredtem. – Felült, s akkor vette észre, hogy Frodó is ott fekszik mellette, békésen alszik, egyik keze a feje alatt, másik a takarón. A jobb keze. S a gyűrűsujja hiányzik.
Rászakadt minden emlék, s hangosan felkiáltott: – Hát nem volt álom? Akkor hol vagyunk?
És halkan megszólalt mögötte egy hang: – Ithilia földjén, a Király vendégeiként, vár benneteket. – Ezzel odaállt elébe Gandalf, fehér köntösben, szakálla, mint a tiszta hó csillogott a levelek közt behulló napsütésben. Nos, Csavardi Sámuel uram, hogy érzed magad? – kérdezte.
De Samu csak feküdt, bámult tátott szájjal, s zavarában-örömében egy pillanatig szólni se tudott: Végül kibökte: – Gandalf! Azt hittem, meghaltál! De hát azt hittem magamról is! Hát minden szomorúságról kiderül, hogy nem igaz? Mi lett a világgal?
– A nagy Homály eloszlott – mondta Gandalf, s elnevette magát, hangja olyan volt, mint a muzsika, vagy mint a vízcsobogás csontszáraz földön, és Samunak, ahogy hallgatta, az jutott eszébe, hogy maga sem tudja, mióta nem hallott már nevetést, messze hangzó tiszta vidámságot. Úgy érte a fülét, mint minden öröm visszhangja, amit valaha megismert. De mégis eleredt a könnye. Aztán, ahogy elvonul a könnyű eső is a tavaszi szél szárnyán, s annál tisztábban süt ki a nap, elálltak a könnyei, fölcsattant a nevetése, és kacagva szökkent ki az ágyból.
– Hogy hogy érzem magam? – kiáltotta. – Nohát, nem tudom, mit mondjak. Érzem... – mondta, és karját az ég felé tárta – érzem a tavaszt a tél után, és érzem a napot a leveleken, és érzek minden hárfát, harsonát és éneket, amit hallottam valaha. – Elhallgatott, s ura felé fordult. De hogy van Frodó úr? – kérdezte. – Hát nem gyalázat, hogy a kezével mi történt? Egyébként, remélem, hogy jól. Keservesen megszenvedett.
– Igen, egyébként jól – mondta Frodó. Felült, s most rajta volt a kacagás sora. – Nem győztem kivárni, hogy felébredj, Samu, te álomszuszék, és megint elnyomott az álom. Hajnalban ébredtem, s most délre járhat.
– Délre? – kérdezte Samu és számolgatni próbált. – Melyik nap délre?
– Az új esztendő tizennegyedik napjának delére – mondta Gandalf –, vagy ha tetszik, a Megye időszámítása szerint éppen április nyolcadikának delére.[1] De Gondorban az új esztendő ezután mindig március huszonötödikén, Szauron bukásának napján kezdődik, mikor titeket is kihoztak a tűzből, a Királyhoz. Ő gyógyított meg, s most vár. Majd nála esztek, isztok. Ha elkészültök, elvezetlek hozzá.
– A Királyhoz? – kérdezte Samu. – Ki ő, és milyen király?
– Gondor királya – mondta Gandalf –, és most nyerte vissza ősi birodalmát. Hamarosan ellovagol a koronázására, csak tirátok vár.
– Mit vegyünk fel? – kérdezte Samu, mert az ágya mellett, a földön, ott volt összehajtogatva régi, rongyos ruhája, amiben utazott, azonkívül más nem.
– Azt a ruhát, amit a Mordorba vezető utadon viseltél – mondta Gandalf. – Azokat az ork-rongyokat is örökre megőrzik, amelyeket Frodó viselt a Fekete Földön. Nincs selyem, nincs vászon, nincs páncél és címeres viselet, ami tisztesebb lenne amazoknál. De később talán kerítek nektek valami más ruhát.
Majd feléjük nyújtotta mindkét kezét, s látták, hogy az egyikben ott csillog a Fény. Mit tartasz ott? – kiáltotta Frodó. – Hát lehetséges, hogy...
– Igen. Két kincset hoztam. Mindkettőt Samunál leltük, mikor megmentettünk titeket: az üvegcsédet, Frodó, és Samu dobozkáját. Gondolom, örültök, hogy mindkettő megvan és ép.

Megmosakodtak, felöltöztek, haraptak valamit, aztán elindultak Gandalffal. Kiléptek a bükkösből, ahol feküdtek, átmentek a napfényben ragyogó nagy zöld tisztáson, amit veres virágú, sötét levelű méltóságteljes fák vettek körül. A hátuk mögött ott hallották a vízesés csobogását, előttük meg egy patak folyt virágos partok között, aztán egy kerek erdőhöz értek a tisztás végében, beléptek az összehajló fák boltíve alá, s távoli víz csillant a szemükbe.
Mikor az erdő nyiladékához értek, meglepve látták, hogy fényes páncélú lovagok, szálas, fekete-ezüst egyenruhás testőrök várnak rájuk és üdvözlik őket tiszteletteljes főhajtással. Aztán valaki megfújt egy hosszú harsonát, s ők végigmentek a fák nyiladékán a daloló patak partján. Így értek ki a nagy zöld rétre, amit ezüstpárába burkolt széles folyó szegett, a folyó vizéből meg hosszú, erdő borította sziget emelkedett ki, s partján hajók horgonyoztak. De a réten, ahol álltak, most egy hadsereg sorakozott, tizedenként, századonként, fegyvereik csillogtak a napon. S ahogy a hobbitok elvonultak a sereg előtt, a kardok kiröpültek a hüvelyükből, lándzsák emelkedtek a levegőbe, kürtök és tülkök harsogtak, és sok-sok ember kiáltotta sok-sok hangon és sok-sok nyelven:

 

Éljenek a félszerzetek! Sokáig éljenek! Dicsők!
Cuio i Pheriain anann! Aglar'ni Pheriannath!
Dicsérjük e dicsőket, Frodót és Bölcs Samut!
Daur a Berhael, Conin en Annûn! Eglerio!
Zengjen dicséretük!
Eglerio!
A laita te, a laita te! Andave laituvalmet!
Zengjen dícséretük!
Cormacolindor, a laita tárienna!
Sokáig éljenek a Gyűrűhordozók. Zengjen dicséretük,
  örökkön-örökké!

 

Arcuk kipirult, szemük csillogott a csodálkozástól és örömtől, úgy mentek, mentek, amíg csak észre nem vették, hogy az ujjongó sereg négyszögének közepén három magas széket raktak zöld gyeptéglákból. A jobb oldali mögött zöld mezőben nagy fehér ló vágtat a lobogó selymén, a bal oldali lobogón kék mezőben hattyúnyakú ezüst hajó száll a tenger felé, középen meg, a legmagasabb trónszék mögött, az eleven szélben csattogó lobogón, éjfekete alapon virágos fehér fa csillogó korona alatt, s körülötte hét sziporkázó csillag. A trónuson páncélinges férfi, térdén, keresztben, hatalmas kard, de sisak nincs a fején. Ahogy közelebb érnek, föláll. S ekkor ráismernek, akárhogy megváltozott is, mert hisz az arca boldog és fennkölt, királyi, ő az Emberek Ura, haja fekete, s a szeme szürke.
– Hát ez aztán mindennek a teteje! – álmélkodott Samu. – Te vagy az, Vándor, vagy álmodom?
– Az vagyok, Samu, a Vándor – mondta Aragorn. – Hosszú út volt Brítől idáig, ahol még csöppet sem tetszett a képem, mi? Hosszú út mindannyiunknak, de a legsötétebb út mégis a tietek volt.
S akkor Samu döbbenetére és kínos zavarára térdet hajtott kettőjük előtt, majd kézen fogta őket, és Frodót jobb felől, Samut bal felől a trónushoz vezette, felültette rá, aztán a felsorakozott emberekhez és Kapitányokhoz fordult, s csengő hangon kiáltotta, hogy az egész sereg hallja:
– Fennszóval magasztaljátok őket!
Majd, miután felcsapott és elhalt a boldog és magasztaló kiáltás, Samu végső és teljes megelégedésére, tiszta örömére, előlépett egy gondori énekes, letérdelt, és engedélyt kért, hogy éneket mondjon. S lám! így kezdte:
– Hallga hát, urak és lovagok, tisztes és feddhetetlen férfiak, királyok és fejedelmek, Gondor becsületes polgárai és Rohan lovasai, északról jött dúnadánok, tündék és törpök, a Megye rettenthetetlen lakói és minden szabad nép, figyelmezzetek szavaimra. Mert én most a Kilencujjú Frodóról és a Végzet Gyűrűjéről mondok éneket.
S mikor Samu ezt meghallotta, elnevette magát gyönyörűségében, fölállt és úgy kiáltotta: – Ó, milyen nagyszerű és dicsőséges! Minden kívánságom teljesült! – Aztán elsírta magát.
És az egész sereg nevetett és sírt: vidámságuk és könnyeik közepette úgy szárnyalt az énekes szava, mint az arany és ezüst, és elnémult tőle minden ember. És az énekes mondta az énekét: hol tünde-nyelven, hol a Közös Nyelv szavával, mígnem a szívük, mit megsebeztek az édes szavak, túlcsordult, s örömük olyanná vált, mint a kard, s örömükben el nem kalandoztak olyan tájakra, ahol együtt árad a gyönyör és fájdalom, és a könny, az áldott boldogság bora.

S végül, amikor a nap már túljutott a delén és a fák árnyéka megnyúlt, az ének a végére ért. – Magasztaljátok fennszóval őket! – mondta az énekes, és letérdepelt. És akkor fölállt Aragorn és szétoszlott a sereg: mind az előre fölvert sátrakba vonultak, hogy egyenek-igyanak, vigadjanak a nap végeztéig.
Frodót és Samut elvezették, egy sátorba vitték, ott levetkőztették, de régi ruhájukat megbecsülték, összehajtogatták, eltették. Tiszta fehérneműt kaptak. Majd Gandalf jött, s karján, Frodó csodálkozására, a kardot, a tünde-köpenyt s a mithril-páncélt hozta, amit Mordorban elvettek tőle. Samu számára meg egy aranyozott páncélinget s a tünde-köpenyét, csak éppen megfoltozva, kitisztítva, s letette elébük a kardjukat is.
– Én nem akarok többé kardot kötni – mondta Frodó.
– Csak ma este még – mondta Gandalf.
Ekkor Frodó elvette azt a kicsi kardot, ami Samué volt, s amit az Cirith Ungolban fektetett melléje. – Fullánkot Samunak adtam – mondta.
– Nem úgy van az, uram! Azt ajándékba kaptad Bilbó úrtól, s az az ezüst páncélhoz jár, ő nem kívánná, hogy bárki más viselje.
Frodó engedett; és Gandalf, mintha csak a fegyverhordozójuk lenne, elébük térdelt, felövezte őket, majd fölállt, s ezüstpántot illesztett a fejükre. S midőn imigyen felöltöztek, elmentek a nagy lakomára: a Király asztalánál ültek Gandalffal, Rohan királyával, Éomerrel, Imrahil fejedelemmel és a főkapitányokkal, és ott volt Gimli és Legolas is.
S mikor az asztali áldást követőleg bort szolgáltak fel, két fegyvernök jött, hogy kiszolgálja a királyokat, legalábbis annak látszottak: az egyik Minas Tirith toronyőreinek éjfekete-ezüst ruháját hordta, a másik fehéret-zöldet. De Samu elcsodálkozott, hogy mit keres két ilyen gyerkőc a hatalmasok e fényes gyülekezetében. Majd, mikor közelebb kerültek, s jobban megnézte őket, fölkiáltott:
– Nicsak, Frodó uram! Ezt nézd! Kutya legyek, ha nem Pippin az. Azazhogy Tuk Peregrin úr, meg Trufa úr! Hogy megnőttek! Lesz itt, azt hiszem, más mesélnivaló is, nemcsak a mienk!
– Hát lesz – fordult hozzá Pippin. – És hozzá is kezdünk, amint a lakomának vége. De addig Gandalfot faggassátok. Most nem olyan szűkszavú, mint szokott, bár most is többet nevet, mint amennyit szól. Mi Trufával épp nem érünk rá. Én a Város lovagja vagyok, ő a Lovasvégé, remélem, látjátok.

A boldog nap is véget ért egyszer, de amikor a nap lenyugodott és a hold lassan fölkúszott az Anduin párája fölé, s át-átcsillant a rezgő levelek közt, Frodó és Samu kiült a suttogó fák alá, a szép Ithilia illatába, s késő éjszakáig beszélgetett Trufával, Pippinnel és Gandalffal, aztán egy idő múlva Legolas és Gimli is csatlakozott hozzájuk. Frodó és Samu megtudta, hogy mi minden történt a társaság többi tagjaival, azután, hogy szövetségük felbomlott a Rauros vízesése mellett azon a rossz emlékezetű Parth Galen-i napon, de még mindig bőségesen maradt kérdezni – és elmondanivaló.
Orkok, beszélő fák, sok-sok mérföldnyi füves puszta, vágtató lovasok, csillogó barlangok, fehér tornyok és arany csarnokok, csaták és magas vitorlás hajók, mindez végigvonult Samu elméjén, s a végén egészen belezavarodott. De mindeme csodák közt újra meg újra föltámadt benne a csodálkozás, hogy mennyire megnőtt Trufa és Pippin: oda is állította őket, s összemérte velük önmagát meg Frodót. Fejét vakarta. – Ez érthetetlen a ti korotokban! – mondta. – Márpedig így van: háromujjnyival vagytok magasabbak, mint kéne, vagy én vagyok törp!
– Az biztos, hogy nem vagy – mondta Gimli. – De nem megmondtam? Olyan nincs, hogy egy halandó az entek italát igya, és arra számítson, hogy épp úgy nem hat rá, mint egy pofa sör.
– Az entek italát? – kérdezte Samu. – Szóval, megint az entek, de hogy micsodák, azt föl nem foghatom. Nos, még hetekbe telik, amíg mindezt megemésztjük!
– Hetekbe legalább – mondta Pippin. – És Frodót be kéne csukni Minas Tirith valamelyik tornyába, hogy leírjon mindent. Különben a felét elfelejti, és szegény öreg Bilbó rettentő szomorú lesz.

Végül Gandalf volt az, aki fölállt. – A király keze gyógyító kéz, barátaim – mondta. – De ti fél lábbal már odaát voltatok, s csak minden erejét összeszedve tudott visszahívni, édes, feledtető álmot küldeni a szemetekre. S bár igazán nagyot aludtatok, és boldog álmotok volt, most mégis ideje, hogy aludni térjetek.
– És nem is csak Samunak meg Frodónak – mondta Gimli. – Hanem neked is, Pippin. Szeretlek, ha másért nem, mert annyi kínomba kerültél, amit soha el nem felejtek. De azt sem felejtem el, hogy az utolsó csatában hogyan leltem rád. Ha Gimli, a törp nincs, soha rád nem találnak. Most legalább tudom, hogy milyen egy hobbit lába, bár akkor egy halom hulla alól kandikált ki. S mikor lerángattam rólad azt az irdatlan dögöt, biztosra vettem, hogy nem élsz. Meg tudtam volna tépni a szakállamat. De akárhogy is, tegnap volt csak, hogy fölkeltél és az első lépést tetted. Gyerünk az ágyba! Megyek én is.
– Én meg – mondta Legolas – sétálok még egyet e szép föld erdeiben. Nekem ez a legjobb pihenés. Az elkövetkező napokban, ha tünde-uraim megengedik, ideköltözünk, visszaköltözünk a népemből néhányan, s ha megjöttünk, egy darabig boldog lesz az erdő. Egy darabig: egy hónapig, egy emberöltőig, száz emberesztendeig. De az Anduin itt van a szomszédban, és az Anduin a Tengerbe torkollik.

 

A Tenger, a Tenger vár! A sirályhad vijjog,
Tombol a szél ma, fehér habokat vet a szirtfok.
Nyugatra, nyugatra, a nap is oda bólong,
Hallod e szavukat, szürke hajó, mondd?
Embereim szava szól, kik előttem járnak,
Már jövök, én sem bújok, bár itt óvnak az ágak.
Ég veled, otthon, órák s évek hullnak romolva,
Vigyen a vizek hátán a magány jelképe, vitorla!
Végső Part, hullámaid itt még fájnak a szívnek,
Elveszített Sziget, édesen árad rólad az ének,
De vár Eressea, Tündehon, ott nem lel soha szem ránk,
Ősz sincs, nyár lobog egyre, örökre miénk ez a szent láng!

 

Ezt énekelte Legolas, miközben lement a dombról. Elbúcsúztak a többiek is, Frodó meg Samu lefeküdt.
Reggel reménységre, békességre ébredtek, s még sok napot töltöttek el Ithiliában. Mert Cormallen mezeje, ahol a sereg most letáborozott, közel volt Henneth Annûnhoz, s a neszező patakot, amelyet a vízesés táplált a vizével, éjszakánként jól lehetett hallani, kilépett sziklakapuján, átcsobogott a virágos réteken és Cair Androsnál az Anduinba torkollt. A hobbitok bekóborolták a tájat, és sorra felkeresték a helyeket, ahol korábban jártak már, és Samu titokban azt remélte, hogy az erdőben, valami rejtett tisztáson megint csak megpillantja a nagy olifántot. S mikor megtudta, hogy Gondor ostromában nagy számmal vettek részt e bestiák, de mind ott pusztultak, szomorkodott, hogy nem volt ott a Városban.
– Az ember persze nem lehet egyszerre mindenütt – mondta. – De akkor is, nyilván sokat veszítettem.

A közbenső időben a sereg fölkészült, hogy visszatérjen Minas Tirithbe. A fáradtak kipihenték magukat, a sebesültek meggyógyultak. De május közeledtén Aragorn Kapitányai megint útra keltek: hajóra szálltak valamennyi emberükkel, s a Cair Androstól az Anduinon ereszkedtek alá Osgiliathig, de ott csak egy napot időztek, másnap már Pelennor zöld mezein jártak, és újra megpillantották a magas Mindolluin lábánál a fehér tornyokat, Gondor embereinek Városát, amely sötétséget, tüzet átvészelve új napra ébredt.
És ott, a mező közepén verték fel sátraikat és várták a hajnalt: mert az május előestéjén volt, s a Király a felkelő nap első sugarával kívánt a kapun belépni.

 

 

5. fejezet
A Helytartó és a Király

Gondor városa fölött kétely és félelem csüngött. A tiszta időt, a fényes napot lakói csak gúnynak tekintették, mert az eljövendő napok kevés reménnyel kecsegtettek, s ők fölkészültek rá, hogy a reggel a romlás hírét hozza. Uruk meghalt, megégett, Rohan királya ott feküdt holtan a Fellegvárban, s a király, aki eljött hozzájuk egy éjszaka, reggelre elvonult, hogy megvívjon a sötét és rettentő hatalommal, azt pedig nincs erő, nincs vitézség, ami legyőzhetné. És hír nem érkezett. Miután a sereg elhagyta a Morgul völgyét, és elindult az északi úton a Homályba, nem jött futár, s kósza hír sem.
A Kapitányok még csak két napja, hogy útra keltek, amikor Éowyn úrnő megparancsolta az asszonynak, aki ápolta, hogy hozza a ruháját, s hogy nem tűr ellentmondást, mindenképpen fölkel, s mikor felöltöztették, s vászonkendővel felkötötték a karját, fölkereste az Ispotály vezetőjét.
– Uram – mondta –, nagyon nyugtalan vagyok, nem fekhetem tovább tétlenül.
– Úrnőm – felelt az –, még nem gyógyultál meg, s én parancsot kaptam, hogy különös gonddal ápoljalak. Még hét napig nem lett volna szabad megengednem, hogy fölkelj. Kérlek, feküdj vissza.
– Meggyógyultam – mondta Éowyn. – Legalábbis a testem, a bal karom kivételével, s az sem fáj. De ha nincs, amit tehetnék, megint megbetegszem. A háborúról semmi hír? Az asszonyok nem mondanak itt semmit.
– Nem jött még hír – mondta az Ispotály vezetője –, azon kívül, hogy a sereg a Morgul völgyéből továbbvonult, s azt mondják, az Északról jött új kapitány a parancsnokuk. Nagy hős és nagy gyógyító, csak azt furcsállom, hogy a gyógyító kéz a kardforgatáshoz is ért. Ez manapság Gondorban szokatlan, bár valamikor így volt, ha a régi mesék igazat szólnak. De mi, gyógyítók, már hosszú évek óta csak azt keressük, hogyan foltozhatnánk be a kardvágást, a folytonossági hiányokat. Igaz, e nélkül is akadna tennivalónk: teli a világ betegséggel, balesettel, akkor is, ha nem sokszorozza számukat háború.
– A háborúsághoz csak egy kell, nem kettő, uram – mondta Éowyn. – Elveszhet kard által az is, akinek kardja nincsen. Ha a Fekete Úr sereget gyűjt, te Gondor népével csak gyógyfüveket gyűjtöttél volna? A test gyógyulása nem mindig áldás. És csatában ottveszni nem mindig rossz, még keserves fájdalmak közt sem. Ha módomban állna, e keserű órában én az utóbbit választanám.
Az Ispotály vezetője ránézett. Ott állt Éowyn magasan, sápadtan, izzott a szeme, s keze ökölbe szorult, ahogy kinézett a keletre nyíló ablakon. Nagyot sóhajtott, megrázta a fejét, hallgatott, majd megint odafordult hozzá.
– Hát nincs mit tennem? – mondta. – A Városban most ki parancsol?
– Pontosan nem tudom – felelte az Ispotály vezetője. – Ez nem az én gondom. Itt van Rohan lovasainak seregvezére, s Hurin úr, aki, mint mondják, Frondor embereinek parancsnoka. De jog szerint Faramir úr a Város Helytartója.
– Őt hol találom?
– Ebben a házban, Úrnőm. Súlyosan megsebesült, de már ő is a gyógyulás útjára lépett. De nem tudom...
– Elvezetnél hozzá? Akkor majd megtudod. – Faramir úr egymagában sétált az Ispotály kertjében, a melengető napon, s úgy érezte, újra megindul az élet az ereiben, de szíve nehéz volt, s a falon túl egyre csak keletnek tekingetett. Közeledtében az Ispotály vezetője a nevén szólította, ő megfordult, és megpillantotta Rohan úrnőjét, Éowynt, fölbuzdult benne a szánalom, mert látta, hogy a lány beteg, s tisztán látó szeme nyomban észrevette, hogy nyugtalan és szomorú is.
– Uram – mondta az Ispotály vezetője –, ő Rohan úrnője, Éowyn. A királlyal lovagolt, és súlyosan megsebesült, s most én gyógyítom. Ám elégedetlen, s a Város Helytartójával kíván szót váltani.
– Félre ne érts, Uram – mondta Éowyn. – Nem az bánt, hogy nem viselnéd gondomat tisztességgel. Többet egy Ispotály nem tehet, azért, aki gyógyulni vágyik. De képtelen vagyok tétlenül feküdni, restül, ketrecbe zártan. Én a csatában a halált kerestem. De nem estem el, és a csata folyik tovább.
Faramir intett, az Ispotály vezetője meghajolt, és eltávozott. – Mit kívánsz, mit tegyek érted, Úrnőm? – kérdezte Faramir. – Én magam is a gyógyítók foglya vagyok. – Ránézett Éowynra, s mert olyan ember volt, akit mélyen áthat a szánalom, úgy érezte, a lány bánatos szépsége a szívébe hasít. És Éowyn ránézett, s ott látta szemében a komoly gyöngédséget, s máris tudta, mert harcos férfiak között nőtt fel, hogy nincs az a lovasvégi lovas, aki csatában Faramirt felülmúlná.
– Mit kívánsz? – kérdezte újra Faramir. – Ha hatalmamban áll, megteszem.
– Arra kérlek, adj parancsot az Ispotály vezetőjének, hogy engedjen elmennem – mondta, s bár szavai büszkén csengtek, szíve elbizonytalanodott, s most először kételye támadt önmagában. Sejtette, hogy ez a szálas férfi, aki gyöngéd is, szigorú is, csak szeszélyesnek tartja, olyannak, mint a gyermek, akiből hiányzik a lelki szilárdság, hogy unalmas feladatát véghezvigye.
– Velem is az Ispotály vezetője rendelkezik – mondta Faramir. – S hivatalomat a Városban még nem vettem át. De ha átvettem volna, akkor is hallgatnék a tanácsára, nem keresztezném az akaratát olyasmiben, amihez ő ért, hacsak nem szorítana rá a szükség.
– De én nem akarok meggyógyulni! – fakadt ki Éowyn. – Szeretnék hadba szállni, mint a bátyám, Éomer, vagy még inkább, mint Théoden, a király, mert ő meghalt, s most békessége is van, becsülete is.
– Ahhoz már késő, Úrnőm, hogy a kapitányokat kövesd, még ha erővel bírnád is – felelte Faramir: – De még alkalmad lehet rá, ha akarod, ha nem, hogy csatában érjen utol a halál. Jobban tennéd, ha úgy készülnél föl rá, ahogy a jelenlegi állapotod megkívánja, és megtennéd, amíg még van időd, amit a gyógyító rendel. Neked is, nekem is, türelemmel kell elviselnünk a várakozás óráit.
Éowyn nem felelt, de Faramir, ahogy ránézett, úgy érezte, valami meglágyult benne, mint amikor a keserű fagyot először érinti meg a tavasz halavány előérzete. Könny szökött Éowyn szemébe, s mint egy csillogó esőcsepp gördült le az arcán. Büszke feje egy csöppet lekonyult. Majd halkan, mintha nem is neki, hanem magának mondaná, így szólt: – De a gyógyítók azt akarják, hogy még hét napig ágyban maradjak. És az én ablakom nem keletre néz. – S hangja most egy fiatal és szomorú leány hangja volt.
Faramir elmosolyodott, bár szíve tele volt szánalommal. – Ablakod nem keletre néz? – kérdezte. – Ezen lehet segíteni. Majd szólok az Ispotály vezetőjének. S ha itt maradsz a házban, Úrnőm, a mi gondunkra, s pihensz, akkor sétálhatsz a kertben is, a napon, ha kedved tartja, s innét ellátsz keletre, ahol most minden reményünk rejlik: És engem is itt találsz, én is sétálok és várakozom, és én is keletre tekingetek. S könnyítene a gondomon, ha szót váltanál velem, vagy néha-néha velem tartanál.
Ekkor Éowyn fölszegte a fejét, megint a szemébe nézett, és a sápadt arc egy csöppet kipirult. – Már hogyan könnyíthetnék a gondodon, uram? – mondta. – Nem vágyom senki eleven emberrel szót váltani.
– Rohani Éowyn, gyönyörű vagy. A völgyeinkben szépséges virágok nyílnak, és vannak leányaink, még szebbek, de egy sem olyan gyönyörű, mint te vagy. S nem olyan szomorú. Lehet, hogy már csak pár nap, és sötétség borul a világunkra: bátran fogok szembenézni vele, de könnyebb lenne a szívem, ha addig, amíg még süt a nap, mindennap láthatnálak. Mert terád is, énrám is a nazgûlszárny árnyéka hullott, s egyazon kéz gyógyított meg mindkettőnket.
– Engem, uram, sajnos nem! – mondta Éowyn. – Rajtam még most is itt ül az árnyék. Ha gyógyulást keresel, ne énrám nézz. Én harcos leány vagyok, nekem nincs gyöngéd kezem. De akkor is köszönettel tartozom, hogy nem kell a szobámban maradnom. A Város Helytartójának kegyéből fölkelhetek és sétálhatok. – Mélyen bókolt előtte és visszatért a házba. De Faramir még hosszan sétált a kertben egyedül, s tekintete most gyakrabban tévedt a házra, mint a falon túl keletre.

Mikor visszatért a szobájába, hívatta az Ispotály vezetőjét, s végighallgatta, mit tud mondani Rohan úrnőjéről.
– De azt hiszem, uram – mondta az Ispotály vezetője –, sokkal többet tudhatsz meg a félszerzettől, mint tőlünk, ő ugyanis ott volt a király seregében, s mint mondják, mindvégig az úrnővel lovagolt.
Faramir tehát magához kérette Trufát, s hosszan beszélgettek, késő estig, s Faramir sok mindent megtudott Éowynról, sokkal többet, mint amennyit Trufa szavakba foglalt: s arra gondolt, most már megérti némileg a rohani Éowyn nyugtalanságát és szomorúságát. S a szép este Faramir és Trufa kint sétálgatott a kertben, de Éowyn nem jött ki.
Reggel azonban, amikor Faramir kijött a házból, ott látta őt, ott állt a fal tetején. És Faramir nevén szólította, és ő lejött, és sétálgattak a gyepen, és leültek egy zöld fa alá, és hol hallgattak, hol beszélgettek. És ezután mindennap így volt. S az Ispotály vezetőjének, ha kinézett az ablakon, örült a szíve, mert bármilyen súlyosan nehezedett az ember szívére a rettegés és a rossz előérzet, egy biztos: ők ketten szépen gyógyultak, és egyre gyarapodott az erejük.
És eljött az ötödik nap, azóta, hogy Éowyn úrnő Faramirt fölkereste, s most együtt álltak a város falán s kémlelték a távolságot. Hír még semmi, s mindenki szíve egyre nehezebb lett. Az idő se volt már derűs. Hideg lett. Éjszaka föltámadt a szél, élesen fújt észak felől, s egyre erősödött, de a föld körös-körül szürke volt, és sivár.
Melegen öltöztek, de Éowyn úrnő vastag ruhájára Faramir még egy nagy, kék palástot is terített, színe, mint a mély nyári éjszaka, s szegélyét, nyakát, ezüst csillagok díszítették. S arra gondolt, milyen szép és királynői, ahogy itt áll az oldalán. A palástot korán elhalt édesanyjának, az amrothi Finduilasnak varrták, és Faramir számára az egykori szépség és az első gyász emléke volt, most úgy érezte, anyja palástja jól illik Éowyn szomorú szépségéhez.
De a leány didergett a csillagos palást alatt, szeme északon csüngött, az ottani szürke földeken, ahonnét az északi szél eredt, s ahol a messzi ég kemény volt, és kristálytiszta.
– Mit kutat a szemed, Éowyn? – kérdezte Faramir.
– Hát nem arra van a Fekete Kapu? – válaszolt kérdéssel Éowyn. – S nem arra kell lennie neki is? Hét napja már, hogy ellovagolt.
– Hét napja – mondta Faramir. – De ne vedd rossz néven, ha most azt mondom: ez a hét nap nekem olyan örömöt és olyan fájdalmat hozott, amelynek eddig a létezéséről se tudtam. Az örömöt, hogy téged látlak: de fájdalmat is, mert most sötétebb bennem a kétely és a félelem, hogy rossz napok köszöntenek ránk. Éowyn, én nem szeretném, ha vége lenne ennek a világnak, és nem akarom ilyen hamar elveszíteni, amit megtaláltam.
– Hogy elveszítsd, amit megtaláltál, uram? – kérdezte Éowyn, de komolyan nézett rá, s a szemé nyájas volt. – Nem tudom, mit találhattál e néhány nap alatt, amit elveszíthetsz. De jöjj, barátom, s erről ne beszéljünk. Szörnyű meredély szegélyén állok, lábam előtt feneketlen sötétség, de hogy mögöttem világosabb van-e, nem tudnám megmondani. Mert most még képtelen vagyok megfordulni. Csak várom, hogy lesújtson a végzet.
– Igen, mind arra várunk – mondta Faramir. S nem is szóltak többet. S ahogy álltak ott a falon, úgy tetszett, eláll a szél, kialszik a fény, a nap elhomályosul, s a Városban, meg a vidéken körös-körül, minden hang elhal: se szél, se hang, se madárcsicsergés, se levélsusogás, nem hallották tulajdon lélegzetüket sem, elnémult még a szívük verése is. Az idő megállt.
S ahogy álltak ott, kezük találkozott és összekapcsolódott, bár nem is tudtak róla. Csak vártak, maguk sem tudták, mit. S egyszerre úgy rémlett, hogy a messzi hegygerinc fölött újabb hatalmas fekete hegy támad, úgy gyűrődik fel, mint a hullám, mely el akarja nyelni a világot, s körülötte villámok cikáztak, aztán megremegett a föld, s, érezték, hogy a Város falai is megborzonganak. A föld körös-körül mintha felsóhajtott volna, s megint megindult a szívük verése.
– Ez Númenort juttatja eszembe – mondta Faramir, s maga is elcsodálkozott, hogy a saját hangját hallja.
– Númenort? – kérdezte Éowyn.
– Igen – felelt Faramir –, Nyugathon elsüllyedt földjét, s a nagy fekete hullámot, amely ellepte a zöld mezőket és a hegyeket, s jött, mint a sötétség, amely elöl nincs menekvés. Minduntalan erről álmodom.
– Azt hiszed, a Sötétség közelít? – kérdezte Éowyn. – A Sötétség, amely elől nincs menekvés? – És váratlanul odasimult hozzá.
– Nem – mondta Faramir, s a szemébe nézett. – Csak képzelem ezt a képet. Nem tudom, most mi történik. A józan eszem azt mondja, hogy valami szörnyűség, s hogy mindjárt vége a világnak. De a szívem nemet mond rá, minden tagom könnyű, s valami olyan reményt, örömet érzek, amit a józan ész sem képes letagadni: Éowyn, Éowyn, Rohan fehér úrnője, most egyszerűen nem tudom elhinni, hogy bármi sötétség megmaradhat! – Lehajolt, és megcsókolta Éowyn homlokát.
S miközben ott álltak Gondor Városának falán, vad szél támadt, s a hajuk, a hollófekete és az arany, összevegyült, s úgy lobogott a szélben. És a Homály eltávozott, és a Nap levetette fátylát és az égre felszökkent a fény, és az Anduin vize csillogott, mint az ezüst, s az emberek a Város valamennyi házában énekeltek, mert a szívük, maguk sem tudták miféle forrásból, csordultig telt boldogsággal.
S még mielőtt a nap messze túljutott volna a delelőjén, egy nagy sas érkezett, olyan hírekkel, amelyek messze meghaladták legmerészebb reményeiket. És azt kiáltotta:

 

Énekeljetek hát, Anor Tornyának lakói mind,
íme, Szauron Rémuralma mindörökre véget ért,
  és a Sötét Torony ledőlt.
Őrtorony lakói, dalra, vígan egyesüljetek,
íme, mégsem volt hiába, annyi őrködésetek,
mert a Fekete Kapu betört,
és Királyotok bevonult a várba,
  győzelem fénye járt vele.

Nyugat gyermekei, mind mind örvendőn daloljatok,
mert még visszajő Királyotok,
s itt lakozik majd köztetek,
  míg éltetek napja tart.

És a Megfonnyadt Fa kivirul újra,
s ő kiülteti nagy magasokba,
  s áldott lesz a Város mindörökkön.
Halld ezt, s énekelj, te nép!

 

És a nép kitódult a Város utcáira és énekelt.

És ezt a napot aranyló napok követték, összefogott a Tavasz és a Nyár és együtt dáridózott Gondor mezőin. S Cair Endrosról gyors lovasok hozták hírét mindannak, ami történt, és a Város felkészült a Király érkezésére. Hívatták Trufát, készletekkel megrakott szekerekkel lovagolt Osgiliathba, majd hajón folytatta az útját Cair Androsba, Faramir azonban nem ment, mert most, hogy meggyógyult, átvette helytartói hivatalát, ha csak rövid időre is, hisz az volt a dolga, hogy mindent előkészítsen annak számára, aki majd a helyére lép.
És Éowyn sem ment, pedig a bátyja üzent érte, és kérte, hogy jöjjön Cormallen mezejére. És Faramir csodálkozott is rajta, bár mostanában ritkán látta, mert rengeteg dolga volt, Éowyn változatlanul ott lakott az Ispotályban, egyedül sétálgatott a kertben, arca megint sápadt volt, s úgy látszott, az egész Városban ő az egyetlen, aki beteg és szomorú. És az Ispotály vezetője aggódott érte, és beszélt Faramirral.
Aztán eljött Faramir és megkereste őt, és megint ott álltak együtt, a falon, s Faramir így szólt hozzá: – Éowyn, miért késlekedsz itt, miért nem mégy ünnepelni Cormallenbe, hisz ott vár a bátyád.
S ő azt mondta: – Hát nem tudod?
S Faramir így felelt: – Két oka lehet, de hogy melyik az, nem tudom.
S ő azt mondta: – Az egyenes beszédet szeretem. Szólj világosan.
– Legyen hát, ha így kívánod, Úrnőm – mondta ő. – Azért nem mégy, mert csak a bátyád hívatott, de neked nem okozna örömöt, ha Aragornt, Elendil örökösét, így, diadala teljében látnád viszont. Vagy azért, mert én nem megyek, s te szeretnél itt maradni velem. De az is lehet, hogy ezért is, azért is, csak nem tudod eldönteni, igazában miért. Éowyn, nem szeretsz, vagy nem akarsz szeretni?
– Azt szeretném, ha más szeretne – mondta Éowyn –, de nem vágyom senki sajnálatára.
– Tudom – mondta Faramir. – Te Aragorn úr szerelmére vágyódsz. Mert fenséges, mert hatalmas, és te nagy névre és dicsőségre vágytál, s arra, hogy messze földön fölébe emelkedj mindennek, ami földhözragadt. S bámultad őt, mint kiskatona a nagy hadvezért. Mert az is, vezér az emberek közt, s ma ő a legnagyobb. S mikor csak megértést és szánalmat kaptál tőle, azt kívántad, bár ne kaptál volna semmit, s másra se vágytál, mint bátor halálra a csatatéren. Nézz a szemembe, Éowyn!
És Éowyn hosszan és rezzenetlen szemmel Faramir szemébe nézett, és Faramir azt mondta: – Ne vesd meg a szánalmat, Éowyn, ha az a gyöngéd szív ajándéka! De én nem szánalmat kínálok neked. Mert te büszke és bátor vagy, és kivívtad, hogy a neved soha el ne feledjék, és gyönyörű vagy, esküszöm, olyan szép, hogy arra a tündék nyelvén sincsen szó. S én szeretlek. Valaha sajnáltalak, mert szomorú voltál. De akkor is szerettelek, az első perctől fogva, hogy megláttalak. És szeretném, ha nem volna benned semmi szomorúság, és semmid nem hiányozna, és magad lennél Gondor boldog úrnője. Éowyn te nem szeretsz, mondd?
És ekkor megváltozott Éowyn szíve, vagyis hogy hirtelen ráébredt a lány, hogy megváltozott. És egyszerre eltűnt szívéből a tél, és fölragyogott benne a nap.
– Minas Amrothban állok, a Nap Tornyában – szólt –, s lám! a Homály eloszlott! Nem akarok többé harcos leány lenni, nem kelek versenyre többé a nagy lovasokkal, s nem lelem örömöm eztán az öldöklést dicsőítő énekekben. Gyógyítani szeretnék és szeretni mindent, ami él, virágzik és gyümölcsöt hoz, és nem meddő és terméketlen. – És megint Faramir szemébe nézett. – Többé nem vágyom rá, hogy királyné legyek – mondta.
Faramir fölkacagott. – Helyes! Hiszen én sem vagyok király. S mégis nőül veszem Rohan fehér úrnőjét, ha ő is úgy akarja, s átkelünk majd a Folyón, ha boldogabb idők köszöntenek ránk, a szép Ithiliában lesz lakhelyünk, és kertet ültetünk majd. És ott minden boldogan és gazdagon terem, a Fehér Úrnő keze nyomán.
– Akkor hát búcsút kell vennem népemtől, Gondor Embere? – kérdezte Éowyn. – És vajon neked majd soha nem mondja büszke néped: Ott megy az Úr, aki kezéhez hajlította Észak harcos és vad lányát! Hát nem talált magának való asszonyt Númenor fajtájából?
– Én őt választottam – mondta Faramir. És karjába zárta őt, és megcsókolta a napsütötte ég alatt, és nem bánta, hogy ott állnak a falon, és akárki láthatja őket. S valóban, látták is őket sokan, s a fényt is, ami körülragyogta őket, ahogy lejöttek és kéz a kézben visszamentek az Ispotályba.
És az Ispotály vezetőjének Faramir azt mondta: – Rohan Úrnője, Éowyn, íme, meggyógyult végre.
És az Ispotály vezetője azt mondta: – Akkor nem szorul többé az én gondomra, s istenhozzádot mondok neki, s azt kívánom, ne kínozza többé soha se betegség, se fájdalom. S amíg a bátyja vissza nem tér, a Város Helytartójának gondjára bízom.
Éowyn pedig azt mondta: – S én, most, hogy szabad végre eltávoznom, itt maradok. Mert boldogabb szállásom sohasem volt, mint ez a ház. – És ott is maradt, amíg meg nem jött Éomer király.

A Városban már minden készen állt: kintről is ömlött a nép, mert a hír bejárta egész Gondort, Min Rimmontól Pinnath Gelinig, és a távoli tengerpartokig, s aki csak tudott, az mind a Városba sietett. S a Város megint megtelt asszonyokkal, szép gyermekekkel, akik virággal megrakva tértek vissza elhagyott otthonukba, Dol Amrothból hárfások jöttek, akiknél szebben a világon senki nem játszott e hangszeren, s voltak ott hegedűsök, flótások és kürtösök, a kürtjük ezüstből volt, s Lebennin völgyeiből csengő hangú énekesek jöttek.
S végre elérkezett az utolsó este, és a falakról látni lehetett a sátrakat a mezőn, és itt is, ott is egész éjjel égtek a tüzek, s az emberek ébren várták a hajnalt. S mikor a nap fölkúszott a tiszta égre a hegyek fölött, keleten, ahonnét már teljesen eltakarodott a homály, megkondult minden harang, kibomlott és vígan lobogott a szélben minden lobogó, s a Fellegvár Fehér Tornyán még utoljára fölvonták a Helytartók ezüstösen csillogó, hófehér és dísztelen lobogóját.
Ekkor a kapitányok elindították seregüket a Város felé, s a nép látta, hogy rendezett sorokban, mint megannyi ezüst hullám, közelednek, s fegyverük csillog-villog a napon. S a sereg odaért a kapu elé, s a falak előtt nyíllövésnyire megállt. S minthogy a kapu még nem épült újjá, a kapunyílást sorompó zárta el, s katonák őrizték, hosszú, kivont karddal. Faramir, a Helytartó és Hurin, a Kulcsok Őrizője, ott állt a sorompó előtt Gondor többi kapitányaival, és ott állt Éowyn úrnő is Elfhelmmel, a seregvezérrel és Lovasvég számos lovagjával, s a kapu két oldalán a néptömeg tarka ruhában, virágkoszorúkkal.
És Minas Tirith fala előtt a nagy üres téren Gondor és Rohan katonái sorakoztak, mögöttük a Város s az ország messze földről idecsődült népe. Mindenki elnémult, mikor a seregből kiléptek az ezüstbe-szürkébe öltözött dúnadánok, s előttük, lassú léptekkel, Aragorn úr. Ezüsttel díszített fekete páncélingben, vállán hosszú bíborpalásttal, amit a nyakán nagy, zöld, messze csillogó drágakő fogott össze, de hajadonfőtt, s csak a homlokán, keskeny ezüstszalagon volt egyetlen csillag. S vele a rohani Éomer, Imrahil fejedelem, a hófehér ruhás Gandalf, s négy kicsi alak, akin az emberek nem győztek csodálkozni.
– Nem, húgom, ezek nem gyerekek! – mondta Ioreth Imloth Melluiból jött unokahúgának, aki ott állt mellette. – Ők azok a bizonyos perianok, a félszerzetek távoli országából, s odahaza, azt mondják, nagy hírű hercegek. Én csak tudom, hisz ápoltam az egyiket az Ispotályban. Picinyek, de módfelett vitézek. Nos, húgom, az egyikük a fegyverhordozójával bemerészkedett a Fekete Országba, és teljesen egymaga megvívott a Fekete Úrral, és képzeld, felgyújtotta a Tornyot. Legalábbis, itt, a Városban, azt beszélik. Az lesz az, amelyik ott megy Tündekő oldalán. Úgy hallom, jó barátok: Nohát, ez a Tündekő úr, ez valóságos csuda, nem épp szelíd szavú, azt mondhatom, de arany szíve van, mint mondani szokták, és gyógyító keze. „A király keze gyógyító kéz” – mondtam, és így derült ki minden. Mithrandir akkor azt mondta nekem: „Ioreth, az emberek sokáig emlékezni fognak a szavadra”, és...
De Ioreth nem okosíthatta tovább vidékről jött unokahúgát, mert fölharsant egyetlen harsona, és minden más elnémult: S ekkor a Kapuból elindult Faramir és Húrin, a Kulcsok Őrizője, s velük senki, csak az a négy ember, hegyes sisakban s mellén a Város címerével, aki a nagy, fekete, ezüstpántos lebethron-ládát vitte.
Faramir az üres térség közepén találkozott Aragornnal, elébe térdelt, és azt mondta: – Gondor utolsó Helytartója engedélyt kér, hogy letehesse hivatalát. – Fehérjogart nyújtott feléje, Aragorn átvette a jogart, és visszaadta, mondván: – Hivatalod nem ért véget, az tied és utódaidé, míg házamnak magva nem szakad. Lásd el hát továbbra is!
Faramir ekkor felállt, és csengő hangon hírül adta: Gondor Emberei, halljátok most a Birodalom Helytartóját. Íme: végtére eljött valaki, aki igényt tart Gondor koronájára. Ő itt Arathorn fia Aragorn, az arnori dúnadánok törzsének feje, Nyugat Seregének kapitánya, Észak Csillagának viselője, az Újjákovácsolt Kard birtokosa, csatában győzedelmes, a keze gyógyító kéz, ő a Tündekő, a Númenorból való Elendil fia, Isildur utódának, Valandilnak házából való Elessar. Legyen hát király, lépjen a Városba és lakozzék itt?
És a sereg és a nép egy hangon kiáltotta: – Legyen!
És Ioreth azt mondta az unokahúgának: – Ez az egész csak ceremónia, a Város kedvéért, hiszen már bent járt, mint mondom, s nekem azt mondta... – De megint csak kénytelen volt elhallgatni, mert Faramir folytatta:
– Gondor Emberei, a hagyományok ismerői azt mondják, ősi szokás, hogy a Király apjától kapja a koronát, mielőtt meghal, vagy ha ez lehetetlen, maga lépjen apja sírboltjába és ott vegye el apja kezéből. Minthogy azonban változtatnunk kell a hagyományon, helytartói hivatalomnál fogva ma elhoztam Rath Dînenből Earnur koronáját, az utolsó királyét, akinek napjai ősapáink idején értek véget.
Az Őrök ekkor előléptek, s Faramir kiemelte a ládából az ősi koronát. A Fellegvár őreinek sisakjára emlékeztetett, csak magasabb volt, s a gyöngyökkel kihányt, ezüstből kalapált két szárny az oldalán tengeri madár szárnyát formázta, mert ez volt a tengeren túlról jött királyok címere, s homlokpántján hét gyémánt ült foglalatban, s a csúcsán egyetlen drágakő, amelynek fénye, mint a láng csapott föl.
Aragorn átvette a koronát, és így szólt:
– Et Earello Endorenna utúlien. Sinome maruvan ar Hildinyar tenn' Ambarmetta!
Ezek Elendil szavai voltak, akkor mondta ezt, amikor a szelek szárnyán megérkezett a partra: – A Nagy Tengerről Középföldére értem. Itt lészen a lakóhelyem, nékem és utódaimnak, az Idők végezetéig.
Ekkor, sokak csodálkozására, Aragorn nem helyezte a fejére a koronát, hanem visszaadta Faramirnak, mondván: – Sokak fáradalma és vitézsége árán jutottam jogos örökömhöz. Ennek jeléül a Gyűrűhordozót kérem, hogy hozza ide a koronát, s Mithrandirt, ha nincs ellenére, hogy ő helyezze a homlokomra, mert ő volt mindennek a mozgatója, ami most beteljesült, s ez az ő győzelme.
Ekkor előlépett Frodó, elvette a koronát Faramirtól, s Gandalfnak adta. Aragorn letérdelt, s Gandalf megkoronázta a Fehér Koronával, mondván:
– Elkövetkezett a Király ideje, s legyen áldás rajta, míg állnak a valák trónusai!
De mikor Aragorn fölállt, aki csak látta, mind elnémult, mert úgy érezték, most nyilatkozott meg először előttük igazi valójában. Szálfatermete, mint a Tengerről jött ősi királyoké, mindenkinek fölébe magasodott, ősöregnek látszott, mégis férfiassága virágában, homlokáról bölcsesség sugárzott, keze gyógyulást rejtett, s fényudvar vette körül. És Faramir ekkor fölkiáltott:
– Íme, a Király!
S e pillanatban felharsant valamennyi harsona, és Elessar király előrelépett a sorompóhoz, s Húrin, a Kulcsok Őrizője megnyitotta előtte, s hárfák, hegedűk és flóták muzsikája, énekszó zengése közepette járta végig a Király a virággal borított utcákat, ment föl a Fellegvárba, s lépett be a kapuján, a legfelső torony csúcsán meg kibomlott a Fával és a Hét csillaggal díszített lobogó, és megkezdődött Elessar király uralma, amit annyi ének megjövendölt.
Az ő napjaiban a Város szebb lett, mint valaha volt, szebb, mint kezdeti dicsősége idején: csupa zöld fa és csupa szökőkút, kapuit mithrilből és acélból kovácsolták, utcáit fehér márvánnyal kövezték ki, a Hegy Népe dolgozott rajta, s az Erdő Népe is örvendezett, ha idejött, s mindenki egészséges volt és mindenki gazdag, s a házak megteltek férfiakkal és nőkkel, gyermeknevetéssel, s egyetlen ablak nem volt vak, és egyetlen udvar üres, s a világ harmadkorának végét, az elmúlt esztendők dicsőségét az új világ megőrizte emlékezetében.

A koronázást követő időben a Király a trónusán ült a Királyok Csarnokában, s ítélkezett, s követek jöttek sok országból és sok néptől keletről és délről, a Bakacsinerdő határairól és a nyugati Dúnföldről. És a Király megkegyelmezett a legyőzötteknek, és szabadon bocsátotta őket, s békét kötött Harad népeivel, Mordor rabszolgáit fölszabadította, s minden földet nekik adott a Núrnen-tó körül. És sokakat hoztak a színe elé, hogy megdicsérje vagy megjutalmazza őket vitézségükért, s végül az Őrség Kapitánya elébe állította Beregondot is, hogy mondjon fölötte ítéletet.
És a Király így szólt Beregondhoz: – Beregond, kardoddal vért ontottál a Megszentelt Helyen, ahol vér nem ömölhet. És elhagytad őrhelyedet Urad vagy Kapitányod engedélye nélkül. Az ilyesmit ősidők óta halállal büntetik. Nekem is ítéletet kell hát mondanom fölötted.
Büntetésedet azonban leróttad a csatában tanúsított vitézségeddel és azzal, hogy amit tettél, szeretetből tetted Faramir úr iránt. Mindazonáltal el kell hagynod a Fellegvár őrségét, s távoznod kell Minas Tirith városából.
Beregond arcából kiszaladt a vér, szíve megrendült, és feje lehorgadt. De a Király így folytatta:
– Ennek így kell történnie, mert kinevezlek a Fehér Század, Ithilia Fejedelme, Faramir testőrsége kapitányának, élj tehát becsületben és békességben Emyn Arnenben, s ha életének megmentéséért mindent kockára tettél, szolgáld őt hűséggel továbbra is.
Beregond ekkor értette meg, mily kegyesen ítélt a Király, boldog volt hát, elébe térdelt, és csókkal illette a kezét. És Aragorn Faramirnak ajándékozta fejedelemségül Ithiliát, s megkérte, lakjék Emyn Arnen hegyei közt, a Várostól látótávolságra.
– Mert – mondta –, Minas Ithilt a Morgul völgyében földdel kell egyenlővé tenni, s bár lehet, hogy eljő az idő, mikor ismét megtisztul, még hosszú évekig ne lakjék ott ember.
És legvégül Aragorn a rohani Éomert köszöntötte. Megölelték egymást, s Aragorn azt mondta: – Közöttünk nem hangozhat el az adok és kapok, vagy a jutalom szó, hiszen mi testvérek vagyunk. Szerencsés órában lovagolt ki északról Éorl, és soha áldásosabb nem volt még két nép szövetsége, mely soha nem hagyta, s nem is fogja soha cserbenhagyni egymást. Mint tudod, a nagy hírű Théodent a Megszentelt Helyen helyeztük nyugovóra, s ott is fog nyugodni örök időkig, Gondor királyai közt, ha te úgy kívánod. De ha arra vágysz, elmegyünk Rohanba, s visszavisszük, hogy ott nyugodjék az övéi között.
És Éomer így felelt: – Szeretlek, akkornap óta, hogy fölálltál előttem a puszta zöld füvében, s e szeretet soha meg nem szűnik. De egy időre most el kell mennem, hazámba, hogy helyreállítsam a rendet, begyógyítsam a gyógyításra váró sebeket. Ami meg az Elesettet illeti, ha minden készen áll, visszajövök érte, de addig nyugodjék itt békén.
És Éowyn azt mondta Faramirnak: – Most vissza kell térnem a magam hazájába, hogy gondoskodjam róla, és segítsem bátyámat a munkájában, de ha végleg nyugovóra helyeztük, akit atyámként szerettem, visszatérek.

Így teltek el a boldog napok; a rohani lovasok felkészültek az útra, és ellovagoltak északra; és az emberek a Város Kapujától a Pelennor faláig sort álltak az út mellett, hogy megadják nekik a tiszteletet és éljenezzék őket. S aki messze lakott, az most mind örvendezve tért haza, de a Városban bőven volt mit tennie a sok szorgalmas munkáskéznek, hogy építsenek, újítsanak és eltávolítsák a háború sebhelyeit, és a Homálynak még az emlékét is.
A hobbitok egyelőre ott maradtak Minas Tirithben Legolasszal és Gimlivel; mert Aragorn még a gondolatát is gyűlölte annak, hogy a szövetség felbomoljon. – Végül mindennek véget kell érnie – mondta –, de szeretném, ha maradnátok egy darabig, mert aminek részesei voltunk, az nem ért még véget. Közeledik a nap, amire férfikorom esztendei során mindvégig vártam, s szeretném, hogy ha eljön, barátaim mellettem lennének. – De hogy mi ez a nap, arról nem mondott többet.
A Gyűrű útitársai együtt laktak egy szép házban Gandalffal, s úgy jöttek-mentek, ahogy a kedvük tartotta. S Frodó megkérdezte Gandalftól: – Te tudod, mi az a nap, amiről Aragorn beszél? Mi ugyan nagyon jól érezzük magunkat itt, és nem kívánunk elmenni, de a napok telnek, és Bilbó vár, és a mi otthonunk mégiscsak a Megye.
– Ami Bilbót illeti – mondta Gandalf –, ő is ugyanarra a napra vár, s tudja jól, hogy mi tart itt titeket. Ami meg a napok múlását, még csak május van, és hol van még a nyár; s bár úgy látszik, hogy minden megváltozott, mert a világ új korba lépett, a fák és a fű számára egy év sem telt el azóta, hogy ti útnak indultatok.
– Pippin – mondta Frodó –, hát nem azt mondtad, hogy Gandalf már kevésbé szűkszavú, mint régen? Úgy látszik, belefáradt a sok beszédbe, mert mintha megint a régi önmaga lenne.
És Gandalf azt mondta: – Vannak, akik előre szeretnék tudni, mi kerül az asztalra, de akik a lakomát készítik, inkább titokban tartják: mert a csodálkozás hangosabbá teszi a dicsérő szavakat. És Aragorn maga is jelre vár.

Aztán eljött egy nap, mikor Gandalfot nem lelték a házban, s az útitársak a fejüket törték, hogy ugyan mi történhetett? Gandalf ugyanis éjszakára kivitte Aragornt a Városból, a Mindolluin déli lábához, s ott megkerestek egy ösvényt, amit időtlen időkkel ezelőtt építettek, de manapság kevesen voltak, akik rá merték volna tenni a lábukat. Mert az a hegyek közé vezetett föl, egy megszentelt helyre, ahova csak királyok jártak. És fölmentek a meredek ösvényen, míg egy rétre nem értek az örök hó határán, ami a hegycsúcsot födte, s amely a meredély fölött a Városra nézett. És megálltak ott, és körülnéztek a tájon, mert hajnalodott, és alant a Város tornyai, mint megannyi fehér pálcika, aminek a nap bearanyozza a hegyét, és az Anduin völgye végestelen végig egyetlen kert, és az Árnyék Hegyét aranyló pára fátyolozta. Szemük egyik oldalt a szürke Emyn Muilig látott, s a Rauros úgy sziporkázott, mint egy távoli csillag, másik oldalt meg a Folyót látták, mely mint a szalag nyúlt el Pelargirig, s azon túl a fénycsík az ég alján már a Tengerről beszélt.
És Gandalf azt mondta: – Ez a te birodalmad, s egy leendő birodalom szíve. A világ harmadkora véget ért, és az új elkezdődött, a te dolgod, hogy megszabd, hogyan kezdődjék, s megóvd, amit megóvni érdemes. Mert bár sok minden megmenekült, sok mindent el kell vetni, és véget ért a Három Gyűrű hatalma is. S ami földet innét látsz, s azt is, ami körülveszi, mind emberek fogják lakni. Mert most az Ember Uralmának kora következik, s a régibb fajták vagy kialusznak, vagy elköltöznek.
– Jól tudom, drága barátom – mondta Aragorn –, de akkor is rászorulnék a tanácsodra.
– Már nem soká – mondta Gandalf. – Az én korom a harmadkor volt. Én voltam Szauron Ellensége, s a dolgom véget ért. A teher most rajtad, s a fajtád vállán nyugszik.
– De én meg fogok halni – mondta Aragorn. – Hiszen halandó ember vagyok, s jóllehet tán tovább élek, mint más emberek, az életem akkor is rövid, s mire azok, akiket az asszonyok méhe most rejt, megszületnek és megöregednek, magam is megöregszem. S ha a vágyam nem teljesül, ki fogja kormányozni Gondort, s azokat, akik e Városra, mint Királynőjükre tekintenek? A Fa a Szökőkút Udvarán még száraz és terméketlen. Mikor kapok jelt, hogy lesz ez másképpen is?
– Fordítsd el szemedet a zöld világról, és nézz arra, ahol minden terméketlennek és hidegnek látszik! – mondta Gandalf.
Aragorn megfordult, s egy köves lejtő volt mögötte, amely az örök hó szegélyéről ereszkedett alá, s ahogy ránézett, látta, hogy e kőrengetegben mindössze egyvalami zöldell. És odalépett hozzá, s látta, hogy a hólepel szegélyén egy fácska nő, jó, ha derékig érő. De már kihajtottak hosszúkás és formás, fent sötét, alul ezüstös levelei, és zsenge ágacskáit egy piciny fürt virág díszíti, amelynek szirmai fénylenek, akár a napsütötte hó.
És Aragorn ekkor fölkiáltott: – Yé! utúvienyes! – Megtaláltam! Íme, a Fák Öregjének leszármazottja! De hogy kerül ez ide? Hisz maga sincs még hétesztendős.
És Gandalf odament, megnézte, és így szólt: – Ez a növendékfácska valóban a szép Nimloth leszármazottja, az meg Galathilion sarja, aki a soknevű Telperionnak, a Fák Öregjének termése volt. Ám ki tudná megmondani, hogy került ide, épp a rendelt órában? Ez ősi szentély itt, s mielőtt a királyok elbuktak, vagy a Fa az udvaron kiszáradt volna, már bizonyára itt volt a magva. Mert azt mondják, ha ritkán érik is be a Fa gyümölcse, sok-sok esztendeig alszik magvában az élet, és senki meg nem mondja, mikor ébred. Ezt ne feledd. Mert ha egyszer beérik gyümölcse, el kell ültetni, nehogy a Fának a világban magva szakadjon. Ez úgy rejtőzött itt a hegyoldalban, ahogy Elendil fajtája rejtőzött az északi pusztaságban. De Nimloth fajtája a tiednél is régibb, Elessar király.
Ekkor Aragorn gyöngéden megfogta a fácskát, s lám! mintha alig gyökerezett volna a földben, épen jött ki, és Aragorn visszavitte a Fellegvárba. Aztán az aszott fát kiásták, ám illő tisztelettel, nem égették el, hanem nyugovóra helyezték a Rath Dînen csöndjében. És Aragorn elültette az új fát a szökőkút mellé, s ott hamar és vidáman növésnek indult, júniusra már telides-teli volt virágokkal.
– Megkaptam a jelt – mondta Aragorn –, s a nap nincs már messze. – És őröket állított a falra.

A Nyárközép napját megelőző napon futárok érkeztek a Városba Amon Dînből, s jelentették, hogy észak felől fényes lovascsapat közeledik, s már közel jár a Pelennor falához. És a Király azt mondta: – Végre, megjönnek. Készüljön fel hát fogadásukra az egész Város!
S épp Nyárközép napjának előestéjén, mikor az ég zafírkék volt, s fehér csillagok nyíltak keleten, de a nyugat még aranyfényben égett, s a levegő hűvösen illatozott, a lovasok az északi úton Minas Tirith kapujához értek. Elöl Elrohir és Elladan lovagolt egy ezüstlobogóval, mögöttük Glorfindel jött és Erestor meg Völgyzugoly egész háza népe, s csak utánuk Galadriel úrnő meg Celeborn, Lothlórien ura, fehér csataménen, s velük sokan a Szépek népének fiai közül, szürke köpenyben, hajukban fehér drágakövekkel, utolsóként meg Elrond úr jött, a tündék és emberek közt a legnagyobb, kezében Annúminas jogara, s mellette szürke poroszka lován lánya, Arwen lovagolt, népének Esthajnalcsillaga.
És Frodó, mikor megpillantotta, hogy csillogva közeledik az esti fényben, csillagokkal a homlokán, illatfelhőben, nagy csodálatában megindultan szólt oda Gandalfnak: – Tudom már, mire várt. Mert mostantól kezdve már nemcsak a nappal lesz kedves, hanem gyönyörű és áldott lesz az éjszaka is, és minden félelem elszáll!
Majd a Király köszöntötte vendégeit, azok leszálltak lovukról, Elrond átadta a Királynak a jogart, leánya kezét a kezébe tette, együtt mentek fel a Felső Városba, és az égen kivirágzott minden csillag. És Aragorn Elessar király feleségül vette Arwen Undómielt a Királyok Városában Nyárközép napján, s hosszú várakozásuk és szenvedésük története immár lezárult.

 

 

6. fejezet
Búcsúzik mindenki

Mikor az öröm napjai véget értek, a társaság tagjainak eszükbe jutott, hogy ideje volna hazaindulniuk. És Frodó elment a Királyhoz, aki Arwen királynéval ült a szökőkútnál, és a Királyné épp Valinorról énekelt, a fa meg csak nőtt és virágzott közben. Szívesen látták Frodót, fölálltak köszöntésére, és Aragorn azt mondta:
– Tudom, hogy miért jössz, Frodó, s hogy mit akarsz mondani; szeretnél visszatérni az otthonodba. Nos, drága barátom, a fa legjobban ősei földjén nő; de téged mindig szívesen látlak országomban. S bár népednek nem volt nagy híre a nagy népek regéiben, most olyan nevet szereztek, amilyennel nem sok nagy birodalom dicsekedhetik.
– Az igaz, hogy szeretnék visszamenni a Megyébe – mondta Frodó. – De először még el kell mennem Völgyzugolyba is. Mert ha ilyen boldog időben egyáltalán hiányozhat valami, hát keservesen hiányolom Bilbót. S szomorúan láttam, hogy megjött Elrond egész háza népe, de Bilbó nincs közöttük.
– Csodálkozol, Gyűrűhordozó? – kérdezte Arwen. – Hisz ismered a hatalmát annak, amit megsemmisítettél, s ami gonoszat művelt, az még csak most van múlófélben. És honfitársad tovább viselte, mint te. Évei számát tekintve, a te fajtád szerint vénséges vén, és ő vár terád, mert nem vállalkozik már több hosszú útra, csak egyre.
– Akkor arra kérlek, engedd, hogy mihamarabb útra keljek – mondta Frodó.
– Hét nap múlva magunk is indulunk – mondta Aragorn. – Mert azt szeretnénk, ha jó darabig, egészen Rohanig, együtt lovagolnánk. Három nap múlva itt lesz Éomer, hogy Théodent visszavigye, és odahaza helyezze nyugovóra, s mi vele tartunk, hogy megadjuk az Elesettnek a végtisztességet. De mielőtt elmégy, szeretném egyszer s mindenkorra megerősíteni Faramir szavait: akkor jössz Gondor birodalmába, amikor kedved tartja, s ugyanígy valamennyi társad. Ha adhatnék olyan ajándékot, ami tetteiddel fölér, adnék, de mert ilyen nem létezik, azt vidd magaddal, amit kívánsz, s távozz becsülettel és olyan kísérettel, mint e föld fejedelmei.
De Arwen királynő így szólt: – Én megajándékozlak. Mert én Elrond, a tünde lánya vagyok. Ám ha apám a Révbe indul, nem tartok vele, mert én, akárcsak Lúthien, választhatok, és csakúgy, mint ő, a keserédeset választom. De énhelyettem, ha eljő az idő, menj el te, Gyűrűhordozó. Ha sebed még kínoz, és nehéz a terhed emléke, elmehetsz a Réven túl, míg minden fájdalmad, minden fáradtságod el nem múlik. S viseld ezt Tündekő és Esthajnalcsillag emlékére, akiknek sorsával a sorsod összefonódott.
Levette a nyakában ezüstláncon lógó, csillag ragyogású fehér drágakövet, s a láncot Frodó nyakába akasztotta. – Ha kínoz a Homály és a rettegés emléke, ez majd segít.

Mint a Király megmondta, három nap múlva megérkezett lóháton a Városba a rohani Éomer, egy egész éored-nyi pompás lovag kíséretében. Szeretettel fogadták, s mikor asztalhoz ültek a Merethrondban, a Lakomák Palotájában, elámult a hölgyek szépségén, s szíve megtelt nagy csodálkozással. S mielőtt nyugovóra tért volna, magához kérette Gimlit, s így szólt hozzá: – Glóin fia Gimli, itt a fejszéd?
– Nincs itt, uram – mondta Gimli –, de hamar idehozathatom, ha szükség van rá.
– Azt ítéld meg te – mondta Éomer. – Mert egykoron elhangzottak a számból bizonyos elhamarkodott szavak az Aranyerdő Úrnőjéről, s ezek még most is közöttünk állnak. De most már a tulajdon két szememmel láttam őt.
– Nos, uram – mondta Gimli –, akkor mit mondasz most?
– Sajnos – mondta Éomer –, nem mondhatom, hogy nincs a földön szebb hölgy, mint ő.
– Akkor ide kell hozatnom a fejszémet – mondta Gimli.
– De mindenekelőtt bocsánatot kell kérnem tőled – mondta Éomer. – Mert ha más társaságban láttam volna, akkor azt mondanám, ami ínyedre van. De így most kénytelen vagyok Arwen királynét, az Esthajnalcsillagot elébe helyezni, s a magam részéről kész vagyok bárkivel megvívni, aki meghazudtol. Kérjem a kardomat?
Gimli mélyen meghajolt. – Nem, én megbocsátok neked, uram – mondta. – Te az Estét választottad, az én választásom a Hajnal. S a szívem szomorúan érzi, hogy az elmúlik örökre, hamarosan.

Fölvirradt végre az indulás napja, nagy és fényes társaság állt útra készen, hogy a Városból északra lovagoljon. Gondor és Rohan királya elment a Megszentelt Helyre, a Rath Dînen sírboltjaihoz, arany hordágyon magukkal hozták Théoden királyt, s kivitték, némán, a Városból. Majd a hordágyat fölrakták egy nagy szekérre, amelyet Rohan lovasai vettek körül, s előtte a Király lobogóját vitték; Trufa, lévén Théoden fegyverhordozója, a szekéren ült és őrizte Théoden fegyvereit.
A társaság valamennyi tagja termetéhez illő csatamént kapott, Frodó és Csavardi Samu Aragorn oldalán lovagolt, Gandalf Keselyüstököt ülte meg, Pippin meg Gondor lovagjaival tartott. Legolas és Gimli, mint mindig, együtt ült Arod hátán.
A menettel tartott Arwen királyné, Celeborn és Galadriel a kíséretével, Elrond a fiaival, Dol Amroth és Ithilia fejedelme, valamint sok kapitány és lovag. Lovasvég egyetlen királyának sem volt még ilyen kísérete, mint amilyen Thengel fia Théodent kísérte hazavezető útján.
Békességben, sietség nélkül vonultak be Anórienbe, s értek a Szürke Erdőhöz az Amon Dîn lábánál, s ott, bár senki élőlényt nem láttak, dobszót véltek hallani a hegyek közül. Ekkor Aragorn megfúvatta a harsonájukat, s a hírnökei kikiáltották:
– Íme, itt jő Elessar király! Drúadán Erdejét Ghân-buri-Ghânnak és népének adja, örök időkre, engedelmük nélkül az erdőbe ember ne lépjen!
A dobok harsányan feldübörögtek, majd elhallgattak.

Végül, tizenöt napi utazás után, Théoden király szekere áthaladt Rohan zöld rétjein, és megérkezett Edorasba, és ott mind megpihentek. Az Aranycsarnok fényben úszott és szépséges falikárpitok díszítették, s olyan fényes lakomát ültek benne, mint még soha, mióta megépítették. Mert Lovasvég emberei úgy készültek, hogy Théodennek illőn megadják a végtisztességet, kőházba fektették, s odahelyezték körébe a fegyvereit és sok szép holmiját, földhalmot hordtak fölébe, s azt zöld gyeptéglákkal, az emlékezés fehér virágaival takarták el. És most már nyolc halom állt a Sírhalmok mezejének keleti felén.
Ezután a Király kíséretének lovasai fehér lovon körbelovagolták a halmot, és éneket zengtek Théodenről, Thengel fiáról, amit Gléowine szerzett, az énekmondója, s ő ezután már nem is vett a kezébe lantot. A lovasok vontatott énekszava még azokat is megindította, akik nem értették e nép beszédét, de az ének hallatán fölizzott Lovasvég embereinek tekintete, mert újra megütötte fülüket a messzi északról hangzó patadobogás, és Éorl csatakiáltása Celebrant mezején, s amint tovahömpölygött a királyról szóló ének, a hegyek közt ismét Helm kürtje harsogott, míg csak le nem szállt a Sötétség, és Théoden lóra nem ült és el nem vágtatott a Homályon át a Tűzbe, és el nem esett dicsőséggel, épp mikor fölragyogott a nap, amit már senki sem remélt, a Mindolluin orma fölött.

 

Éjkomor kételyből nap keltére eljött,
lovagolt dalolva, tündökölt a kardja.
Véle remény ébredt, vége is remény lett,
túl a halálon, túl minden átkon, vágyon,
futáson és akaráson: ragyog glóriásan!

 

De Trufa ott állt a zöld halom tövében és sírt, és mikor az ének véget ért, kihúzta magát, és így kiáltott:
– Théoden király! Théoden király! Ég veled! Apám voltál, egy kis időre. Ég veled!

Mikor vége volt a temetésnek, a nők zokogása elhallgatott, Théoden magára maradt a sírhalomban, a gyászoló gyülekezet az Aranycsarnokban gyűlt össze és levetette a bánatot, mert Théoden sok-sok évig élt, és nem kisebb becsülettel végezte, mint ősei közül a legkülönbek. S mikor eljött az ideje, hogy a Lovasvég szokásai szerint kupát ürítsenek a királyok emlékezetére, előlépett Éowyn, Rohan úrnője, aranylón-fehéren, mint a nap és a hó, s telt kupát nyújtott Éomernek.
Aztán fölállt egy énekmondó s a hagyományok mestere, s elősorolta Lovasvég urainak nevét: Eorl, az ifjú, Bregó, a Csarnok építője, Aldor, a gyámoltalan Baldor öccse, és Fréa, és Fréawine, és Goldwine, és Déor, és Gram, és Helm, aki Helm Szurdokában rejtőzött, mikor Lovasvéget lerohanták, és így ért véget a Kilenc Halom, a mező nyugati oldalán, mert akkor a családfa ága letört, és ezután a keleti oldal halmai következtek: Fréalaf, Helm húgának fia, és Léofa, és Walda, és Folca, és Folcwine, és Tengel, és Théoden, a legutóbbi. S mikor sor került Théoden nevére, Éomer kiitta a kupát. S ekkor Éowyn a pohárnokoknak megparancsolta, hogy töltsenek tele minden kupát, s az egybegyűlt vendégsereg fölállt, ivott az új királyra, és azt kiáltotta: – Üdv Éomernek, Lovasvég Királyának!
S végül, mikor a tor már a vége felé járt, Éomer emelkedett szólásra, s mondta: – Halotti torra gyűltünk össze itt, Théoden király emlékezetére, de mielőtt elmennénk, örömhírt szeretnék közölni, s tudom, ezért ő sem neheztelne rám, mert apja helyett apja volt húgomnak, Éowynnak. Hallja hát e vendégsereg, amilyen e csarnokban még soha nem gyűlt össze, sok birodalom sok fényes fia! Faramir, Gondor Helytartója, Ithilia Fejedelme, megkérte Éowynnak, Rohan úrnőjének kezét, s ő szívből igent mondott. Én tehát a színetek előtt jegyeseknek nyilvánítom őket:
És Faramir és Éowyn előrelépett, és megfogták egymás kezét, és mind ittak az egészségükre és örvendeztek. – Ily módon – mondta Éomer –, a két barátot, Gondort és Lovasvéget újabb kötelék köti össze, s ennek én kiváltképp örülök.
– Nem vagy zsugori, Éomer – mondta Aragorn –, hogy Gondornak adod birodalmad legszebbik kincsét! Ekkor Éowyn Aragorn szemébe nézett, s azt mondta:
– Kívánj boldogságot nekem, uram és gyógyítóm!
És ő azt felelte: – Már azóta boldogságot kívánok neked, hogy megismertelek. S gyógyír a szívemnek, hogy boldognak látlak.

A tor végeztével, aki menni készült, búcsút vett Éomer királytól. Aragorn és a lovagjai, s Lórien meg Völgyzugoly népe már készen állt, hogy ellovagoljon, Faramir és Imrahil azonban még ott maradt Edorasban, és ott maradt Arwen Esthajnalcsillag is, hogy búcsút vegyen az övéitől. Senki sem volt szemtanúja apjával, Elronddal való utolsó együttlétének, mert fölmentek a hegyekbe, s hosszan beszélgettek négyszemközt, és keserű volt a búcsújuk, mert az az idők végezetéig szólt.
Végül, mielőtt még a vendégek útra keltek volna, Éomer és Éowyn odament Trufához, s így búcsúzott tőle: – Ég veled, Megyéből való Trufiádok, Lovasvég Holdwinéje! Járj szerencsével, s térj vissza mielőbb, mindnyájunk örömére!
És Éomer még hozzátette: – A régi királyok úgy elhalmoztak volna ajándékokkal a Magosvár mezején véghezvitt tetteidért, hogy egy szekér nem bírta volna el, de te nem akarsz elfogadni semmit, mondod, csak az itt kapott fegyvereket. Eltűröm, mert valóban nem tudnálak méltóképpen megajándékozni: de húgom arra kér, fogadd el ezt az apróságot, emlékül Dernhelmre és Lovasvég kürtjeire, amelyek a hajnalt köszöntötték.
Éowyn átadott Trufának egy ősi, színezüstből ügyes kézzel kovácsolt, zöld vállszíjas kürtöt, mestere a csúcsától a szájáig csigavonalban vágtató lovasokat kalapált rá, s nagy erejű rúnákkal rótta teli.
– Ez házunk ősi hagyatéka – mondta Éowyn. – Törp munka és Földtúró Scathának a kincséből származik. Az Ifjú Éorl hozta északról. Aki belefúj szorultságában, félelmet plántál az ellenség szívébe, örömöt a barátokéba, s azok meghallják, és segítségére jönnek.
Most, hogy a vendégek készen álltak az útra, még megitták a búcsúpoharat, s elváltak, barátságban, jókívánságok közt, majd megérkezvén Helm Szurdokába, ott két napra megpihentek. Legolas teljesítette Gimlinek tett ígéretét, és elment vele a Csillogó Barlangokba, s mikor visszatértek, hallgatag volt, s csak annyit mondott, hogy a látottakra csak Gimli találna méltó szavakat. – Márpedig még soha törp nem maradt felül szócsatában egy tündével szemben – mondta. – Akkor gyerünk most a Fangornba, s majd ott letörlesztem az adósságot!
A Szurdokvölgyből Vasudvardba lovagoltak, s megnézték az entek művét. A kőkört teljesen lebontották, elhordták, a körön belül erdőt és gyümölcsöskertet telepítettek, s most ennek a közepén folyt át a patak, de volt még ott egy tiszta vizű tó is, abból állt ki most magasan és áthatolhatatlanul az Orthanc, fekete köve a tó vizében tükröződött.
Az utasok egy darabig elüldögéltek ott, ahol valamikor Vasudvard régi kapuja volt, s ahol most két szép szál fa állt, mint két őrszem a zölddel szegett ösvény végében, amely az Orthanchoz vezetett; csodálkozva látták, hogy az entek mit végeztek, de egy lelket nem láttak, se közel, se távol. Majd egyszerre egy hang ütötte meg a fülüket: humm-hm, hmmm-hum – s lám, Szilszakáll közeledett az ösvényen öles léptekkel, oldalán Hamariberkenyével, hogy köszöntse őket.
– Legyetek üdvözölve Orthanc fáskertjében! – mondta. – Tudtam, hogy jösztök, de fent volt dolgom, a völgyben, még mindig akad itt bőven tennivaló. De ti sem voltatok tétlenek ott délen meg keleten, mint hallom, s amit hallok, az mind jó, nagyon jó! – és Szilszakáll magasztalta a tetteiket, amelyekről, úgy látszik, mindent tudott, aztán elhallgatott, és hosszan Gandalf szemébe nézett.
– Nohát! – mondta. – Végül is bebizonyosodott, hogy te vagy a legerősebb, s a fáradozásod eredménnyel járt. Most hova készülsz? S miért jöttél ide?
– Hogy lássam, barátom, hogy halad a munkád – mondta Gandalf. – S hogy megköszönjem a segítségedet, mindabban, amit elértünk.
– Hmmm, ez szép tőled – mondta Szilszakáll –, bár az biztos, hogy az enteknek részük volt benne. És nem csak abban, hogy elbántak ezzel az átkozott... hmmm... fagyilkossal, aki itt lakott. Mert seregével jöttek ide azok a... burárum... gonosz szemű fekete karikalábú kőszívű karmos mancsú ocsmány szájú vérszomjas morimaita-sicahonda, hmm, nos, mert ti olyan sietős népek vagytok, és ezeknek a neve olyan gyötrelmesen hosszú, hát azt mondom, ezek a féreg orkok, átkeltek a Folyón, és jöttek északról, és az erdőkből Laurelindórenan körül, mert oda nem tudtak bejutni, hála az ott lakó nagyoknak. – Meghajolt Lórien Ura és Úrnője előtt.
– És képzelhetitek, hogy ezek az ocsmány jószágok hogy meg voltak lepve, amikor ránk akadtak, hisz addig nem is hallottak rólunk, bár ezt éppen jobb népekről is el lehet mondani. És emlékezni se fognak ránk sokan, mert kevesen menekültek közülük élve, és azok nagy részét is elnyelte a Folyó. És ez volt a szerencsétek, mert ha velünk nem találkoznak, akkor a rétek királya nem lovagolt volna messzire, vagy ha igen, nem lett volna hová hazatérnie.
– Ezt jól tudjuk – mondta Aragorn –, és nem is fogjuk soha elfelejteni sem Minas Tirithben, sem Edorasban.
– A soha még nekem is egy kicsit hosszú szó – mondta Szilszakáll. – Ezt úgy érted, amíg a királyságotok fennáll, bár most elég soká fog fennállni ahhoz, hogy még az entek is úgy érezzék, soká.
– Most kezdődik az Új Kor – mondta Gandalf –, és ebben a korban még kiderülhet, hogy az emberek királyságai túlélnek titeket, Fangorn barátom. De azt mondd meg: mi lett a feladattal, amit rád bíztam? Hogy van Szarumán? Nem unja még a Tornyot? Bár, gondolom, szerinte is javul a kilátás az ablakából.
Szilszakáll hosszan elnézte Gandalfot, majdnem hogy ravaszkás pillantással, gondolta Trufa: – Ó!- mondta. – Gondoltam, hogy erre fogsz kilyukadni. Hogy unja-e Orthancot? A végén már nagyon unta, de nem is annyira a Tornyot, mint az én hangomat: Humm! Hosszú meséket mondtam neki, legalábbis a ti nyelveteken hosszúakat.
– Akkor miért hallgatta? Bementél hozzá Orthancba? – kérdezte Gandalf.
– Humm! Nem, nem, Orthancba nem! – mondta Szilszakáll. – De kiállt az ablakba, és meghallgatott, mert máskülönben nem kapott volna semmi hírt, s bár gyűlölte a híreket, amiket hallott, két kézzel kapott rajtuk, és láttam, hogy meghallgat mindent. És én még sok mindent hozzátettem a hírekhez, amiről úgy véltem, nem árt, ha gondolkodik rajta. Rettenetesen ráunt. Mindig olyan hamari volt. Az lett a veszte.
– Látom, jó Fangornom – mondta Gandalf –, hogy ragaszkodsz a múlt időhöz: lakott, hallgatott, ráunt. – De mi van vele most? Meghalt?
– Nem, nem halt meg, már amennyire én tudom – mondta Szilszakáll. – De elment. Igen, pontosan hét napja ment el. Én engedtem el. Már nem sok maradt belőle, kikecmergett, ami meg azt a féregteremtést illeti, az csak halvány árnyéka volt önmagának. Ne mondd, Gandalf, hogy megígértem: gondosan őrzöm, azt úgyis tudom. Csak épp hogy azóta sok minden megváltozott. És én őriztem is, gondosan, amíg már nem tudott ártani, hisz most már nem lehet senkinek kárára. És azt is tudod, hogy utálok bárki élőlényt ketrecben tartani, s még egy ilyet se zárok ketrecbe, ha nem nagyon muszáj. A kígyó, ha nincs méregfoga, hadd kússzon, ahová akar.
– Lehet, hogy igazad van – mondta Gandalf –, csak épp hogy e kígyónak, azt hiszem, maradt még egy foga. Megvan a hangjának a mérge, és sejtem, hogy azzal kábított el még téged is, Szilszakáll, mert tudta, hogy az a jó szíved a gyöngéd. Mindegy, ha elment, elment, erről nincs mit beszélni. De Orthanc Tornya most visszaszáll a Királyra, akié volt. Bár lehet, hogy nem lesz szüksége rá.
– Az majd kiderül – mondta Aragorn. – De e völgyeket mind az enteknek adom, tegyenek velük, amit akarnak, mindaddig, amíg őrködnek Orthancon, és nem engedik, hogy az engedélyem nélkül bárki is betegye a lábát.
– Be van zárva – mondta Szilszakáll. – Bezárattam Szarumánnal, és ideadattam vele a kulcsait. Hamariberkenye őrzi.
Hamariberkenye meghajolt, mint egy fiatal fa a szélben, s átadott Aragornnak egy acélkarikát, rajta két nagy, fekete, bonyolult tollú kulccsal. – Akkor hát még egyszer köszönök mindent – mondta Aragorn –, és elbúcsúzom. Növekedjék erdőtök békességben. Ha ez a völgy megtelik, bőven van még hely a hegyektől nyugatra, ahol egykoron jártatok.
Szilszakáll arca elkomorodott. – Az erdők talán növekednek – mondta: – A fák sokasodnak. De nem az entek. Nincsenek már entgyerekek.
– De most talán több remény van rá, hogy meglelitek az entasszonyokat – mondta Aragorn. – Nyitva áll minden ország, ami eddig el volt zárva előletek.
De Szilszakáll megrázta a fejét, és azt mondta: – Messze vannak azok nekünk. És mostanság nagyon is sok arrafelé az ember. De hát hová tettem a jó modoromat? Nem maradhatnátok és pihennétek egy kicsit? S talán van köztetek, aki szívesen vágna át Fangorn erdején, hogy megrövidítse hazafelé vezető útját. – Celebornra és Galadrielre nézett.
De Legolas kivételével mind azt mondták, hogy búcsúzniuk kell, s délnek vagy nyugatnak vették az útjukat. – Gyere hát, Gimli! – mondta Legolas. – Most Fangorn engedelmével meglátogatjuk az Enterdő mélyét, és olyan fák, mint ott, sehol nem kerülnek Középföldén. Jöjj velem, tartsd meg a szavadat, akkor együtt utazunk Bakacsinerdőbe, az én hazámba, s azon is túl. – Gimli ráállt, bár láthatólag nem valami lelkesen.
– Itt ér véget tehát a Gyűrű Szövetsége – mondta Aragorn. – De azt remélem, hamarosan visszatértek a földemre, és segítséget hoztok, mint megígértétek.
– Jövök, ha uraink megengedik – mondta Gimli. – Nos, ég veletek, hobbitjaim! Innét már épen és egészségben hazaértek, nem kell álmatlanul töltenem az éjszakákat félelmemben, hogy valami baj ér. Ha tudunk, majd üzenünk nektek, s lehet, hogy néhányan még találkozni fogunk, de tartok tőle, hogy mind már soha nem leszünk együtt.
Ekkor Szilszakáll is mindegyiküktől, külön-külön elbúcsúzott, s háromszor is, mély tisztelettel hajolt meg Celeborn és Galadriel előtt. – Hosszú-hosszú ideje már, hogy nem találkoztunk fák között, hegy alatt. – A vanimar, vanimálion nostari! – mondta. – Szomorú, hogy most, a végén kellett találkoznunk. Mert a világ változik: érzem a vízen, érzem a földön, érzem a levegőben. Nem hiszem, hogy még egyszer viszontlátnánk egymást.
És Celeborn azt mondta: – Nem tudom, Fák Öregje. – De Galadriel hozzátette: – Középföldén nem, majd csak akkor, ha a föld, amit most hullámok rejtenek, fölszínre kerül. De akkor találkozunk Tasarinan füzesében, tavaszidőn. Ég veled!
Utoljára Trufa és Pippin vett búcsút az öreg enttől, s az láthatólag fölvidult, ahogy rájuk nézett: – Nos, huncutkáim – mondta –, nem innátok velem egy kortyot mielőtt elválunk?
– De mennyire, hogy innánk – mondták, és Szilszakáll félrevonult velük egy nagy fa árnyékába, s látták, hogy ott egy nagy kőkorsó áll. És Szilszakáll megtöltött három tálat, és ők ittak, és látták, hogy különös szeme rájuk tekint a tál széle fölül. – Csak vigyázva, csak vigyázva! – mondta. – Már így is megnőttetek, mióta találkoztunk.
– Hát akkor, ég veletek! – mondta búcsúzóul. – És ne feledjétek, hogy ha odahaza megtudtok valamit az entasszonyokról, üzenjetek. – Majd hatalmas kezével még visszaintett mindannyiuknak, aztán betért az erdőbe.

A társaság innét már gyorsabban lovagolt tovább, s Rohan Kapuja felé vette az útját, s Aragorn végül majdnem hogy pontosan ott vett tőlük búcsút, ahol Pippin belenézett az Orthanc kövébe. A hobbitoknak fájt megválniuk tőle, hisz Aragorn sosem hagyta cserben őket, s annyi veszélyen át volt a vezetőjük.
– Bár nekünk is lenne kövünk, hogy bármikor láthatnánk a barátainkat – mondta Pippin –, s a távolból is szólhassunk hozzájuk.
– Már csak egy maradt, amit használhatnátok – mondta Aragorn. – Mert nem hiszem, hogy azt szeretnétek látni, amit a Minas Tirith-i kő mutat. De az Orthanc palantír-ját a Király tartja meg magának, hogy lássa, birodalmában mi folyik, s hogy emberei mit művelnek. Mert ne feledd, Tuk Peregrin, hogy te Gondor lovagja vagy, és nem mentelek fel a szolgálat alól. Most csak szabadságon vagy, de bármikor visszahívhatlak. És ne feledjétek, Megyéből való drága barátaim, hogy az én birodalmam északra is kiterjed, s hogy egy szép nap majd oda is elmegyek.
Aztán Aragorn Celeborntól és Galadrieltől is elbúcsúzott, és az Úrnő azt mondta neki: – Tündekő, a sötétségen át jutottál el a reménységig, és minden vágyad teljesült. Használd jól a napjaidat!
Celeborn pedig azt mondta: – Ég veled, rokon! Bár lenne a te sorsod más, mint az enyém, s kincsed veled maradhatna az idők végezetéig!
Ezzel elváltak, az idő épp napnyugtára járt, s mikor egy idő múlva megálltak és visszanéztek, azt látták, hogy a Király nyeregben ül, körülötte a lovagjai, s a lenyugvó nap fénye megcsillan rajtuk, s lószerszámjuk, mint a vörös arany fénylik, és Aragorn fehér palástja lángvörös. Aragorn ekkor megfogta a zöld követ és magasra emelte, és a kezéből zöld tűz áradt.

A megfogyatkozott társaság a Vas folyót követte egy darabig, aztán nyugatra fordult, és Rohan Kapuján át kilovagolt a pusztaságra, ott elkanyarodott északra, és átlépte Dúnföld határát. A dúnföldiek elmenekültek előlük és elrejtőztek, mert féltek a tündenéptől, bár igazán nem sok járt még az országukban, de az utazók nem törődtek velük, hiszen még mindig jó néhányan voltak, s bőven volt mindenük, ami csak kellett, így hát ráérősen folytatták az utat, s ott verték föl a sátraikat, ahol kedvük tartotta.
Azután, hogy a Királytól elváltak, a hatodik nap épp egy erdőn keltek át egy domb oldalában, a Ködhegység lábánál, amely tőlük most jobb kéz felé esett. Mikor kilovagoltak a nyílt mezőre, napnyugtakor, botra görnyedő, szürke rongyokba öltözött vénembert értek utol, azt meg egy másik koldus követte, csoszogva, nyöszörögve.
– Nicsak, Szarumán! – mondta Gandalf. – Merre tartasz?
– Mi közöd hozzá? – kérdezte Szarumán. – Még mindig megszabnád, hogy merre menjek, nem elég, hogy tönkretettél?
– Tudod a választ – mondta Gandalf. – Sem ez, sem az. De az én munkálkodásom ideje mindenesetre a végére jár! A Király átveszi tőlem a terhet. Ha ott maradsz Orthancban, láthattad volna, s ő tanújelét adta volna kegyességének és bölcsességének veled szemben.
– Egy okkal több, hogy mielőbb eljöttem légyen – mondta Szarumán –, mert őrá sem vágyom. S ha éppenséggel érdekel a válasz az első kérdésedre, hát kifelé igyekszem e birodalomból.
– Szóval, megint a rossz utat választod – mondta Gandalf. – Nem sok reményt fűzök az utadhoz. Szóval, megveted a segítségünket? Mert fölajánljuk.
– Nekem? – kérdezte Szarumán. – Nem, nagyon kérlek, ne mosolyogj rám. Jobban kedvelem, ha mogorva vagy. Ami meg ezt a hölgyet illeti itt, én nem bízom benne, engem gyűlölt mindig, s veled szűrte össze a levet. Nem kétlem, hogy ő hozott erre, csak hogy kárörvendőn élvezd a szegénységemet. Ha tudtam volna, hogy követtek, megfosztottalak volna ettől a gyönyörűségtől.
– Szarumán – mondta Galadriel –, más dolgunk van és más gondunk, sokkalta sürgetőbb, mint hogy terád vadásszunk. Mondd inkább, hogy a jó szerencse hozott elibénk: mert így legalább megnyílt előtted egy utolsó lehetőség.
– Ha valóban az utolsó, igencsak örvendek – mondta Szarumán. – Mert akkor nem kell többé azzal bajlódnom, hogy nemet mondjak. Romba dőlt minden reményem, de nem kérek a tietekből. Ha ugyan van miben reménykednetek.
Felvillant a szeme. – Menjetek – mondta. – Nem hiába szenteltem hosszú tanulmányokat az efféle ügyeknek. Ti halálra ítéltétek önmagatokat, s ezt tudjátok ti is. S vándorutamon némi vigaszt jelent, hogy mikor az enyémet leromboltátok, a magatok házát is romba döntöttétek. S most ugyan miféle hajó visz titeket azon a széles tengeren át? – gúnyolódott. – Szürke hajó, teli árnyalakokkal. – Nevetett, de hangja rekedt volt és csúf.
– Kelj fel, te hülye! – kiáltott rá a másik koldusra, aki a földre telepedett. – Fordulj meg! Ha ez a finom népség arra megy, amerre mi indultunk, akkor mi más utat választunk. Kelj föl, különben nem kapsz még kenyérhéjat se vacsorára!
A koldus megfordult, és nyöszörögve, csoszogva elindult: – Szegény, öreg Grima! Szegény, öreg Grima! Mindig csak bot és szitok! Hogy gyűlölöm! Bár itt hagyhatnám!
– Hát akkor hagyd ott! – mondta Gandalf.
De Kígyónyelv fakó szeme rémülten villant Gandalfra, aztán szaporán utána csoszogott Szarumánnak. Mikor a két nyomorult a hobbitokhoz ért, Szarumán megállt, és rájuk meresztette a szemét, ők sajnálkozva néztek vissza rá.
– Titeket is a káröröm hozott, ugye, kis csibészek? – mondta. – Bánjátok is ti, hogy egy koldusnak mi hiányzik, ugye? Mert nektek megvan mindenetek, amit csak akartok, van mit ennetek, van szép ruhátok, s finom pipafüvetek a pipátokba, ó igen, tudom én azt! Azt is tudom, honnét. De a koldusnak nem adnátok egy pipára valót, mi?
– Én adnék, ha volna – mondta Frodó.
– Ha vársz egy kicsit – mondta Trufa –, megkapod, amim még van. – Leszállt, és beletúrt a nyeregtáskába. Aztán átnyújtott Szarumánnak egy bőrzacskót. – Tessék – mondta. – Ráismersz? Vasudvard hordalékából való.
– Az enyém, úgy van, és drágán vettem! – kiáltotta Szarumán, ahogy a zacskóhoz kapott. – Ez csak jelképes viszonzás, mert ennél többet vittél el, fogadni mernék. Mindegy, egy koldus legyen hálás, ha a tolvaj egy morzsányit visszaad abból, ami az övé volt. Nos, a többi majd jó szolgálatot tesz neked, ha hazaérsz, és úgy találod, hogy a dolgok nem állnak olyan jól a Déli Fertályon, mint szeretnéd. Bár lenne a hazád sokáig híján a pipafűnek!
– Köszönöm! – mondta Trufa. – Akkor talán add vissza a zacskót, ami nem a tied, és végig velem volt a hosszú úton. És tekerd a füvet a magad rongyába.
– A tolvaj tolvajt érdemel – mondta Szarumán, hátat fordított Trufának, és belerúgva Kígyónyelvbe, elindult az erdő felé.
– Hát ez aztán igen! – mondta Pippin. – Még hogy tolvaj! És mi ugyan miféle kárpótlást követelhetünk azért, hogy utunkat állta, megsebesített és orkokkal hurcoltatott Rohanon át?
– Hh! – mondta Samu. – Azt mondja, fizetett érte. Csak azt tudnám, mivel? S egy csöppet sincs ínyemre, amit a Déli Fertályról elpöttyentett. Ideje már hazamennünk.
– Az biztos – mondta Frodó. – De gyorsabban nem tudunk, ha Bilbót látni akarjuk. És történjék bármi, én először Völgyzugolyba megyek.
– Igen, azt hiszem, okosan teszed – mondta Gandalf. – Csak kár Szarumánért. Attól tartok, belőle már semmi sem lesz. De akkor se vagyok biztos benne, hogy Szilszakállnak igaza volt: aljasságában még mindig elkövethet valami gonoszságot.

Másnap már Dúnföld északi vidékén jártak, ahol ember nem lakik, noha a vidék zöld és kellemes. Arany nappalokkal, ezüst éjszakákkal köszöntött be a szeptember, s ők kényelmesen lovagoltak, amíg csak el nem érték a Hattyús folyót, s meg nem lelték a régi gázlót, amely ott volt, keletre a vízeséstől, ott, ahol az hirtelen a lapályra szakad. Messze, nyugaton, párába burkolóztak a tavacskák és porongok, amelyek közt a Szürkevíz kanyarog, az országnyi nádasban sok hattyú fészkel.
Így jutottak el Eregionba, s végre szépen köszöntött rájuk a hajnal, sziporkázott a csillogó pára fölött, s ahogy az utazók körülnéztek dombon fölvert táborukból, azt látták, hogy a távolban, keleten, a nap három hegycsúcsot ér, mely a felhők leple fölé nyújtja a fejét: a Caradhrast, a Celebdilt és a Fanuidholt. Közel voltak Mória kapujához.
Itt most hét napig elidőztek, mert újabb, fájó búcsú várt rájuk. Celebornnak, Galadrielnek és kíséretének ugyanis hamarosan le kellett térnie keletre, a Veresfok-hágón, le a Feketepataki zúgón az Ezüstérhez, s ott már majdnem otthon lesznek, a maguk hazájában. Azért választották a nyugati útvonalat, mert sok megbeszélnivalójuk volt Elronddal és Gandalffal, itt elidőztek hát egy darabig, hogy még beszélgethessenek. A hobbitok már rég fülükre húzták a takarót és aludtak, mikor ők még mindig együtt üldögéltek a csillagos ég alatt, felidézték az elmúlt korokat, a világban megélt örömeiket és fáradalmaikat, vagy arról tanácskoztak, hogy mit hoz a jövő. Ha egy vándor véletlenül arra téved, keveset lát vagy hall: azt hinné, hogy kőbe faragott szürke alakokat lát, elfelejtett dolgok emlékműveit az elhagyott és elnéptelenedett földön. Mert nem mozdultak és nem a szájukkal beszéltek, beleláttak egymás gondolataiba, s csak csillogó szemük rebbent vagy villant fel, ahogy gondolataik ide-oda jártak.
De végül elmondtak mindent, s megint elváltak egy időre, míg a Három Gyűrű is el nem múlik. Lórien szürke köpenyes népe a hegyek felé lovagolt, s hamarosan beleveszett a kövek és az árnyak közé, azok meg, akik Völgyzugolyba készültek, csak ültek a hegyen és figyeltek, amíg a sűrűsödő ködben meg nem villant valami, aztán mást már nem is láttak. Frodó tudta, hogy Galadriel úrnő emelte magasba a gyűrűjét, a búcsú jeléül.
Samu elfordult és felsóhajtott: – Bár térhetnék vissza Lórienbe!

Egy este végre a felláp végére értek, s mint minden utazó, ők is úgy érezték, váratlanul; ott álltak Völgyzugoly mély völgyének szegélyén, s odalent a mélyben megcsillantak Elrond házának fényei. Akkor leereszkedtek, átmentek a hídon és a bejárathoz értek, és az egész ház fényárban úszott, és víg énekszó zengett, mert Elrond hazaért.
Mielőtt még ettek, mosakodtak, vagy akár a köpönyegüket levetették volna, a hobbitok máris Bilbót keresték. Egyedül találták, egy kicsi szobában. A szoba teli volt szórva papirossal, pennákkal, ironokkal, Bilbó karosszékben ült egy fényes kis tűz előtt, nagyon öregnek látszott, de békésnek és álmosnak is.
Ahogy beléptek, kinyitotta a szemét, és fölnézett.
– Nicsak, nicsak! – mondta. – Hát megjöttetek? Holnap van a születésem napja. Milyen jól kiagyaltátok! Azt tudtátok, ugye, hogy holnap leszek százhuszonkilenc? Még egy év, ha még élek, és utolérem az öreg Tukot. Szeretném lepipálni: de hát majd meglátjuk.

A négy hobbit megünnepelte Bilbó születése napját, aztán egy darabig még elidőzött Völgyzugolyban, sokat üldögéltek öreg barátjukkal, aki ideje java részét – az étkezések kivételével – már bent töltötte a szobájában. Mert az étkezések időpontja pontosan meg volt szabva, s ritkán esett meg, hogy arra ne ébredt volna fel idejében. Körülülték a tüzet, és sorra elmondtak neki mindent, ami az útjukról és a kalandjaikról eszükbe jutott. Először úgy tett, mintha jegyezgetne, de el-elszundított közben, s mikor fölébredt, azt mondta: – Nagyszerű! Csodálatos! Hol is tartottunk hát? – S ők ott folytatták a történetet, ahol épp lekókadt a feje.
Az egyetlen, ami igazán ébren tartotta és lekötötte az érdeklődését, az a koronázás és Aragorn esküvője volt. – Persze, engem is meghívtak a lakodalomra – mondta. Elég régóta vártam. De mikor arra került a sor, hogy elmenjek, valahogy úgy találtam, sok itt a tennivalóm, és csomagolni is csak bosszúság.

Mikor már majdnem két hét eltelt, Frodó kinézett az ablakon, s észrevette, hogy az éjszaka deret hozott, s a pókhálók fehér csipkének látszanak. Ekkor hirtelen eszébe ötlött, hogy ideje már hazamenni, s hogy búcsút kell vennie Bilbótól is. Az idő még derűs volt és szép, a legszebb nyarak egyike után, amire az emberek csak emlékeztek, de eljött az október, a szép időnek hamarosan vége, és megint esni fog, és fúj a szél. S még igen hosszú út áll előtte. De igazában nem is az időjárás ébresztette rá. Hanem az az érzés, hogy neki a Megyében a helye. Ebben Samu is osztozott. Épp előtte való este jegyezte meg:
– Nos, Frodó uram, sok földet bejártunk, sokat láttunk, de azt hiszem, ennél jobb helyet nem találunk. Itt valahogy minden megvan: a Megyéből is valami, az Aranyerdőből és Gondorból, a királyi palotákból és fogadókból, hegyekből, mezőkből. Én mégis úgy érzem, hogy hamarosan indulnunk kéne. Hogy őszinte legyek, aggódom az Öreg miatt.
– Igen, Samu, egy kicsit minden megtalálható itt, csak a Tenger nem – mondta Frodó, s ezt magában meg is ismételte: – Csak a Tenger nem.
Frodó még aznap beszélt Elronddal, s ő beleegyezett, hogy másnap reggel induljanak. Nagy örömükre Gandalf is azt mondta: – Azt hiszem, nekem is mennem kell. Legalábbis Bríig. Szeretnék Papsajttal találkozni.
Este elmentek, hogy búcsút vegyenek Bilbótól. – Hát, ha mennetek kell, menjetek – mondta Bilbó. – Sajnálom, mert hiányozni fogtok. Már az is jó érzés volt, hogy tudtam: itt vagytok valahol a közelben. De kezdek aluszékony lenni. – Aztán odaajándékozta Frodónak a mithrilpáncélt meg Fullánkot, mert elfelejtette, hogy egyszer már megtette, és ajándékozott neki három könyvet is, mind a három a hagyományokról szólt, s mind a hármat a maga pókháló-vékony keze írásával írta, más-más időben, s vörös gerincükön ez állt: Tündéből fordította: B. B.
Samunak egy kis zacskó aranyat ajándékozott. – Ez már majdnem az utolsó csöpp a Szmóg-szüretből – mondta. – Jól jöhet még, ha házasságra gondolsz. – Samu elvörösödött.
– Nektek nemigen tudok mit adni, fiaim – mondta Trufának és Pippinnek –, hacsak jó tanácsot nem. – S mikor megajándékozta őket egy csokor jó tanáccsal, megtoldotta még egy utolsóval, ahogy a Megyében szokás: Ügyeljetek, nehogy a fejetek nagyobbra nőjön, mint a kalapotok. De ha abba nem hagyjátok mihamar a növést, drágán kell megfizetnetek a kalapért is, a ruháért is.
– Ha már úgyis le akarod pipálni az öreg Tukot – mondta Pippin –, nem tudom, miért ne próbálnád lepipálni egy füst alatt Bikabúgót is.
Bilbó nevetett, s előhúzott a zsebéből két gyönyörű, színezüsttel pántolt, gyöngyház csutorájú pipát. – Ha szíjátok, jussak eszetekbe! – mondta. – Ezt tündék készítették nekem, de én már nem pipázom. – S egyszerre lebillent a feje, s egy kis időre elnyomta a buzgóság, mikor fölriadt, azt mondta: – Hol is tartottunk? Ja, persze: az ajándékozásnál. Erről jut eszembe, Frodó: mi is lett azzal a gyűrűvel, amit te elvittél magaddal?
– Elvesztettem, Bilbó kedves – mondta Frodó. – Elhánytam, tudod.
– De kár! – mondta Bilbó. – Szerettem volna még egyszer látni. Ejnye, de buta vagyok! Hisz épp azért mentél el, ugye: hogy elhányd. De ez az egész olyan zavaros: nem lehet összekeverni: az Aragorn dolgait, a Fehér Tanácsot, Gondort, a lovasokat, a délieket, az olifántot – te igazán láttál olifántot, Samu? – a barlangokat, a tornyokat, az aranyfákat és a jó ég tudja, mit még.
Kár, hogy én olyan egyenest jöttem vissza az én utamról. Gandalf éppenséggel megmutathatta volna egy kicsit a világot. Igaz, a huzakodás már véget ért volna, mire visszatérek, s még több bajom lett volna, mint így. Mindegy, most már úgyis késő, s azt hiszem, kényelmesebb itt ülni, és csak hallani az egészről. Olyan otthonos itt a tűz mellett, a koszt meg nagyon jó, s ha épp kívánom, tündék is mindig kerülnek. Hát kívánhatnék egyebet?

 

Az Útnak vége nincs soha,
Ha egyszer az ajtón kifut,
De hosszú volt Utunk sora,
Menjen csak tovább, aki tud!
Induljanak új vándorok,
Lábam fáradt – fedél alatt,
Jó fénynél elborozgatok,
Várom hű estém s álmomat.

 

Miközben Bilbó az utolsó szavakat dünnyögte, már kókadt is le a feje, s aludt is, mélyen.
Mélyült a szobában a sötétség, a tűz fényesebben ragyogott, ők ránéztek az alvó Bilbóra, s látták, hogy álmában mosolyog. Egy darabig még csöndben elüldögéltek, aztán Samu körülnézett a szobában, a falon táncoltak az árnyékok, majd halkan megszólalt:
– Nem hiszem, Frodó uram, hogy sokat írt volna, amíg mi távol voltunk. Most már aligha fogja megírni a történetünket.
Bilbó kinyitotta a szemét, mintha csak hallotta volna. Fölriadt. – Látjátok, aluszékony vagyok – mondta. – S ha rám jön az írhatnék, inkább csak verset írok. Frodó, drága cimborám, nem volna ellenedre, hogy egy kicsit rendbe szedd az anyagot, mielőtt elmégy? Gyűjtsd össze a jegyzeteimet és az írásaimat, meg a naplómat is, és vidd magaddal, arra kérlek. Samu majd segít, s ha gatyába ráztátok, gyere vissza, én átfutom. Nem leszek szigorú kritikus.
– Szívesen – mondta Frodó. – És persze hogy hamar visszajövök, most már nem veszélyes. Most már van igazi király, s hamarosan az utakon is rendet teremt.
– Köszönöm, drága cimborám! – mondta Bilbó. – Ezzel igazán nagy kő esik le a szívemről. – És már aludt is megint.

Másnap Gandalf és a hobbitok a szobájában köszöntek el Bilbótól, mert kint hideg volt, majd Elrondtól és háza népétől is búcsút vettek.
Mikor Frodó megállt a küszöbön, Elrond jó utat kívánt neki, megáldotta, és így szólt:
– Azt hiszem, Frodó, már nem lesz rá szükség, hogy vissza gyere, hacsak nem jössz nagyon hamar. Mert jövőre ilyentájt, mikor már aranylanak, de még nem hullottak le a levelek, a Megye erdeiben találod Bilbót. És én is vele leszek.
E szavakat senki más nem hallotta, s Frodó is megtartotta magának.

 

 

7. fejezet
Hazafelé

A hobbitok végre elindultak hazafelé. Már alig várták, hogy viszontlássák a Megyét, de kezdetben lassan lovagoltak, mert Frodó nem érezte jól magát. Mikor a Bruinen gázlójához értek, megállt, s nagyon nem akaródzott belovagolnia a vízbe, észrevették, hogy egy darabig mintha nem is látott volna maga körül semmit, még őket sem. Egész nap hallgatag volt. Ez október hatodikán történt.
– Fáj valamid, Frodó? – kérdezte halkan Gandalf, ahogy odalovagolt melléje.
– Hát, igen – mondta Frodó. – A vállam. A seb fáj, és nagyon nyom a Homály emléke. Épp ma egy esztendeje történt.
– Bizony. Van seb, ami teljesen sose gyógyul be – mondta Gandalf.
– Sajnos, az enyém is ilyen – mondta Frodó. – Igazi visszatérés nem létezik. Ha viszontlátom is a Megyét, már nem látom ugyanannak, mert magam sem vagyok ugyanaz. Megsebesítettek késsel, fullánkkal, foggal, lehúzott a teher. Vajon hol pihenhetek meg?
Gandalf nem válaszolt.

A második nap végére megszűnt a fájdalma és rosszulléte, s Frodó megint vidám lett, olyan vidám, mintha nem is emlékezett volna előző napi fekete kedvére. Ezután minden jól ment, s gyorsan teltek a napok, ráérősen lovagoltak, s el-elidőztek a szép erdőkben, ahol az őszi napfényben vörösen-sárgán izzottak a levelek. Végül megérkeztek Széltetőhöz: már késő délután volt, s a domb árnyéka sötéten hullott az útra. Frodó arra kérte a társaságot, hogy siessenek, ő maga nem is nézett a domb felé, csak átlovagolt az árnyékán, leszegett fejjel, s szorosan maga köré vonta a köpönyegét. Aznap éjjel megváltozott az idő, esővel viselős szél fújt nyugatról, süvített hidegen, s a sárga levelek, mint a madarak kavarogtak a levegőben. Mire a Cset-erdőbe értek, az ágak már majdhogynem csupaszok voltak, s esőfüggöny fátyolozta el a szemük elől a Brí-dombot.
Így hát a szeles és nyirkos október végi nap végére érve az öt utazó föllovagolt a meredek kaptatón, és odaért Brí déli kapujához. A kaput zárva találták, a szél az arcukba csapta az esőt, a sötétülő égen rongyos felhők rohantak alacsonyan, s szívük kissé elszorult, mert más fogadtatásra számítottak.
Addig kiáltoztak, míg végül előkerült a kapuőr, s látták, hogy jókora bunkót tart a kezében. Félve és gyanakodva nézett ki rájuk, de mikor látta, hogy Gandalf az, s a társai hobbitok, hiába különös öltözékük, földerült, és üdvözölte őket.
– Kerüljetek beljebb! – mondta, és kinyitotta a kaput. – Ilyen kutyának való este, itt kinn a hideg esőn, nem kérdem és nem mondom el, mi újság. De az öreg Ászok a Póni-ban, biztos, hogy szívesen lát, ott meghallhatjátok, amit hallani érdemes.
– Amit mi mondunk, azt úgyis mind meghallod később, sőt, többet is annál – nevetett Gandalf. – Hogy van Béni?
A kapuőr összevonta a szemöldökét. – Elment – mondta. – De jobb, ha Ászokot kérditek. Jó estét!
– Neked is! – mondták, és bementek, akkor vették észre, hogy a sövényen túl, az út szélén, hosszú, alacsony kunyhó épült. A kunyhóból előjött egy csomó ember, s a kerítés fölött bámultak rájuk. De amikor Páfrány Pockó házához értek, látták, hogy a sövény tépett, nyíratlan, s a ház ablakai mind be vannak deszkázva.
– Gondolod, Samu, hogy megölted azzal az almával? – kérdezte Pippin.
– Annyira nem vagyok bizakodó, Pippin uram – mondta Samu. – Az viszont érdekelne, hogy mi lett azzal a szegény pónival. Sokszor eszembe jut, meg az a farkasüvöltés is, meg minden.

Végül megérkeztek A Pajkos Póni-hoz, s az legalább kívülről nem változott, világosak voltak az alsó ablakai, a vörös függönyök mögött égett a lámpa. Becsöngettek, Nob kijött az ajtóhoz, az ajtó nyikorogva, résnyire kinyílt, s Nob kikandikált; mikor látta, hogy ők állnak ott a lámpa alatt, meglepve fölkiáltott:
– Papsajt uram! Gazda! – kiáltotta. – Visszajöttek!
– Igen? Lássuk csak! – hallották Papsajt hangját, s már jött is rohanvást, a kezében bunkó. De amikor meglátta, kik azok, megtorpant, mogorva képe földerült, s kiült rá a csodálkozás.
– Nob, te kócos tökfilkó! – kiáltotta. – Hát nem tudod nevükön nevezni a régi barátokat? Holtra rémítesz, amilyen időket élünk... Nohát! Már azt hittem, egyikteket sem látom soha többé, hogy őszinte legyek: ti elmentetek a Vadonba azzal a Vándorral, itt meg azok a Fekete Emberek. De fenemód örülök, hogy látlak titeket, s Gandalfot nemkülönben. Kerüljetek beljebb! Gyerünk! Ugyanazt a szobát, mint régen? Szabad mind. Ami azt illeti, manapság a legtöbb szabad, én aztán igazán nem titkolom, úgyis rájösztök, hamar. És megnézem, mit tudunk igyerinteni vacsorára, így hirtelen; de elég rosszul vagyok eleresztve. Hé, Nob, te világ lustája! Szólj Bobnak. Persze, megint kiment a fejemből: Bob elment. Az este hazament az övéihez. Mindegy, kösd be a vendégek pónijait az istállóba, Nob! De te, Gandalf, magad kötöd be a lovadat, azt lefogadom! Szép állat, azt rögtön láttam. No, kerüljetek beljebb. Érezzétek magatokat itthon.
Papsajt uramnak legalább a modora mit sem változott, úgy látszott, most is olyan lázasan serény, mint régen. Pedig alig volt benn valaki, s az is csöndes, a söntésből talán ha két-három mormoló hang hallatszott. S ha jobban megnézték a két gyertya fényénél, amit meggyújtott, és ott vitt előttük, a fogadós arca ugyancsak ráncos és gondterhelt volt.
Végigvezette őket a folyosón a különszobába, ahol azt a furcsa estét töltötték, akkornap, több mint egy éve; egy kicsit nyugtalanul követték, mert látták, hogy az öreg Ászok megpróbál jó képet vágni valami bajhoz. Valami nagyon megváltozott. De nem szóltak semmit, csak vártak.
Mint gondolták, Papsajt uram vacsora után beállított a különszobába, hogy megtudakolja, ízlett-e minden. Hát ízlett: a Póni-ban sem a sör, sem a koszt nem lett rosszabb, az biztos.
– Azt nem merem ajánlani, hogy gyertek le a söntésbe az este – mondta Papsajt. – Gondolom, fáradtak vagytok, s különben is, alig vannak. De ha jut számomra egy fél órátok, mielőtt lefeküsztök, szívesen beszélgetnék, csak úgy, magunk közt, csöndben.
– Mi magunk is ezt szerettük volna kérni – mondta Gandalf. – Nem vagyunk fáradtak. Kutya bajunk. Átáztunk, átfáztunk, éhesek voltunk, de ezt, hála neked, mind kihevertük. Gyere, ülj le! S ha van pipafüved, áldani fogunk!
– Hát, ha mást kérnétek, jobban örülnék! – mondta Papsajt. – Pontosan ez az, aminek szűkiben vagyunk, lévén hogy csak annyi van, amennyit magunk megtermelünk, az pedig nem elég. A Megyében manapság nem kapni. De majd megpróbálok keríteni. – Mikor visszajött, egy köteg vágatlan levelet hozott, talán ha egy-két napra elegendőt. – Délszegi – mondta –, ez a legjobb, amink van, a Délfertályival persze nem ér fel, amint azt mindig is mondtam, bár én a Brí-beliekkel, már elnézést kérek, többnyire nem értek egyet.
Leültették egy nagy karosszékbe a lángoló fahasábok, a kandalló mellé, s Gandalf is leült a kandalló túlsó oldalára, a hobbitok meg kisszékekre telepedtek, kettőjük között; aztán elkezdődött a beszélgetés, és eltartott sokszor fél óráig, s szó esett mindenről, amit Papsajt uram hallani vagy mondani kívánt. Amit ők mondtak, az többnyire meghaladta a képzeletét, s csak ámuldozott vagy szörnyülködött; más megjegyzést nemigen váltott ki belőle, csak azt, hogy: – Nohát! – meg: – Ne mondd! –, olykor többször egymás után is, mert Papsajt uram nem akart hinni a fülének. – Ne mondd, Zsákos uram; vagy Alagi uram? Már mindent összekeverek. Ne mondd, Gandalf mester! Még ilyet! Ki hitte volna!
De a maga gondjairól már többet mondott. Korántsem mennek jól a dolgok, hajtogatta. Az üzlet nemhogy nem tisztességesen, de kifejezetten rosszul megy. – Kintről még csak a közelébe se jön senki Brínek – mondta: – Az idevalósiak meg inkább otthon maradnak, és bereteszelik az ajtajukat. Mind azok miatt a jöttmentek és a banditák miatt, akik tavaly kezdtek szállingózni a Füves úton, tán emlékeztek rá, de azóta sok új jött. Némelyik csak afféle szerencsétlen, aki a baj elől menekült, de a többségük gazember, enyveskezű meg huncut. Baj meg épp akad Bríben is, akad bizony, bőven. Volt itt egy olyan verekedés, hogy többeket is agyonvertek, agyon bizony. Ha elhiszitek.
– El – mondta Gandalf. – Hányat?
– Hármat meg kettőt – mondta Papsajt, a nagyokra meg a kicsikre utalván. – Szegény Hangaláb Matyit, Ómafási Lórit és a kis Töviskes Tamást, a hegyen túlról, meg Árkosi Vilit meg egy Talpasból való Alagit, mind rendes fickó volt, hiányoznak. A Kecskebuga Béni, aki valamikor a Nyugati Kapunál volt, meg az a Páfrány Pockó, az idegenek oldalára állt, és el is mentek velük, szerintem ők is engedték be őket. Mármint hogy aznap éjjel, mikor a verekedés volt. Ez azután történt, hogy megmondtuk nekik, kívül tágasabb, és kitessékeltük őket, tavaly, az év végén, a verekedés meg már az új évben, mikor az a nagy hó leesett. – Most meg rablónak álltak és odakint élnek, az erdőben bujkálnak Arcseten túl, és észak felé, a Vadonban. Egy kicsit olyan ez, mint a régi rossz időkről szóló mesék, én azt mondom. Az országút nem biztonságos, nem is megy senki messze, este meg mindenki korán bezárkózik. Körös-körül őröket tartunk a kerítésen, éjszakánként meg sok ember őrzi a kaput.
– Minket senki se zaklatott – mondta Pippin –, pedig lassan lovagoltunk, és őrséget sem állítottunk. Azt hittük, minden bajt magunk mögött hagytunk.
– Hát, sajnos nem, uram – mondta Papsajt. – De nem csoda, hogy titeket békén hagytak. Aki fegyverrel jár, kardja, sisakja, pajzsa van, meg minden, azt nem támadják meg. És hadd mondjam meg, magam is megijedtem, mikor megláttalak titeket.
Ekkor ébredtek rá a hobbitok, hogy nem azért néztek döbbenten rájuk, mert meglepődtek a visszaérkeztükön, hanem mert látták a fegyverzetüket. Ők maguk úgy hozzászoktak már a háborúhoz, s ahhoz, hogy jól felfegyverzett csapatban lovagoljanak, hogy eszükbe sem jutott a köpenyük alól kikandikáló fényes páncéling, a gondori és lovasvégi sisak, ami ugyancsak idegen a hazájukban. És Gandalf is most nagy szürke lovon lovagolt, ruhája hófehér, fölötte kék-ezüst palástot hord, s az oldalán hosszú kard lóg, a Glamdring.
Gandalf nevetett. – Nohát – mondta –, ha ötünktől megijednek, soha rosszabb ellenséggel ne találkozzunk. De amíg itt szállunk, éjszakánként legalább békén hagynak.
– De meddig tart az? – kérdezte Papsajt. – Nem tagadom, örülnénk, ha egy darabig maradnátok. Tudjátok, nem szoktunk hozzá az ilyen zavargáshoz, a kószák meg mind elmentek, a népek azt beszélik. Azt hiszem, még most se tudjuk felmérni, hogy mit tettek értünk. Mert nemcsak a rablók, voltak itt rosszabbak is. A télen farkasok üvöltöttek a kerítés tövében, körös-körül. Az erdőben meg mindenféle sötét alakok, félelmetes jószágok ólálkodtak, ha csak rágondolok is, megfagy az ereimben a vér. Nagy volt a felfordulás, gondolhatjátok.
– Gondolom – mondta Gandalf. – De manapság majd minden országban felfordulás van, nagy felfordulás. Fel a fejjel, Ászok! Kicsi híja volt, hogy igen nagy baj érjen, s örömmel hallom, hogy a baj nem volt nagyobb. Most jobb idők következnek. Lehet, hogy jobbak, mint valaha is voltak. A kószák visszatértek. S mi is velük. S megint van Király, Ászok. És a figyelme hamarosan felétek fordul.
– És akkor megnyílik megint a Füvesút, a fullajtárjai eljönnek északra, nagy jövés-menés lesz, a Vadonból minden gonoszat kiűznek. Sőt, egy idő múlva a Vadon se lesz Vadon, emberek és mezők lesznek ott, ahol valaha a rengeteg volt.
Papsajt uram a fejét csóválta. – Hát, ha tisztességes és becsületes népek járnak az utakon, az nem fog ártani – mondta. – De több aljanépre meg útonállóra semmi szükség. És jöttmentekre se, Bríben vagy a szomszédságban. Minket csak hagyjanak békin. Nem szeretném, ha letáborozna itt egy csomó idegen, aztán itt verne tanyát és törné fel a Vadon földjét.
– Titeket békén fognak hagyni, Ászok – mondta Gandalf. – Elfér itt több ország is a Vas folyó és a Szürkevíz közt, vagy a Borbuggyantól délre, a parton, s még így sem él majd senki több napi járóföldre Brítől. S valamikor sokan éltek itt, innét északra, százmérföldnyire vagy annál is messzebb, a Füvesút túlsó végén, az Északi Dombvidéken meg az Esthajnal-tó partján.
– Fönn, a Holtak Árkánál? – kérdezte Papsajt, és lerítt az arcáról a kétely. – Arra ugyan nem jár más, csak a rablók.
– Meg kószák – mondta Gandalf. – Holtak Árka, azt mondod. Hát így hívták hosszú éveken át, de az igazi neve, Ászok, Fornost Erain, a Királyok Északvára. És a Király majd megint odalátogat, és akkor fényes népek lovagolnak erre.
– Ez elég jól hangzik, nem mondom – mondta Papsajt. – És az üzletnek is jót tesz, nem vitás. Amíg a Király Brít békén hagyja.
– Békén fogja hagyni – mondta Gandalf. – Ismeri és kedveli.
– Mi a csuda? – ámult el Papsajt. – Már honnét ismerné, ha ott ül a trónusán többszáz mérföldnyire, a nagy böhöm kastélyában? És nem csodálkoznék, ha aranykupából inná a bort. Számít is neki a Póni, meg egy pofa sör. Nem mintha nem volna jó a söröm, Gandalf. Párját ritkítóan jó, azóta, hogy tavaly őszön itt jártál és ráolvastál. S mondhatom, csak ez vigasztal a bajban.
– Ó! – mondta Samu. – De ő azt mondja, mindig is jó volt a söröd.
– Ő?
– Ő hát. A Vándor. A kószák vezetője. Pedzed már végre?
Pedzette: és Papsajt képe maga volt a testet öltött ámulat. Szeme elkerekedett, szája tátva maradt, s benne szakadt a lélegzet. – A Vándor! – kiáltott fel, amikor megint lélegzethez jutott. – Hogy koronája van meg aranykupája? Hát, hogy mit meg nem érünk!
– Jobb időket, Brí számára legalábbis – mondta Gandalf.
– Nagyon remélem – mondta Papsajt. – Ennél jobbat nem beszélgettem már ezer éve. És nem tagadom, hogy ma könnyebb lesz az álmom, és könnyebb lesz a szívem. Most aztán lesz min gondolkoznom, de holnapra halasztom. Ideje eltennem magamat, és azt hiszem, ti is örültök, ha lefekhettek. Hé, Nob! – kiáltotta, s kiállt az ajtóba. – Hé, Nob, te világ lustája!
– Nob! – mondta magában, és a homlokára csapott. – Mi is jut eszembe erről.
– Csak nem feledkeztél meg valami újabb levélről, Papsajt uram? – kérdezte Trufa.
– Ugyan már, Borbak uram, ne juttasd folyton az eszembe. Lám, most kiverted a fejemből, amire gondoltam: Miről is volt szó? Nob, istálló... ez az! Megvan! Ha emlékszel Páfrány Pockóra meg a lólopásra, nos, az a póni, amit vettél, itt van. Magától jött vissza, úgy ám. De hogy hol járt, azt te jobban tudod, mint én. Koszlott volt, mint egy vén kutya, és girhes, mint a ruhafogas, de élt. Nob viselte gondját.
– Mi a csuda! Az én Bugám? – kiáltotta Samu. – Én aztán szerencsés fickó vagyok, mondhat bármit az Öregem. Megint valóra vált egy kívánságom. Hol van? – Samu le sem feküdt, amíg föl nem kereste Bugát az istállóban.
Másnap az utazók Bríben töltötték az egész napot, és Papsajt uram igazán nem panaszkodhatott a fogadó esti forgalmára. A kíváncsiság minden félelmet legyűrt, és a fogadó zsúfolásig megtelt. A hobbitok, udvariasságból, beültek egy időre a söntésbe, és sorra válaszolgattak a kérdésekre. Brínek jó az emlékezete, s Frodótól jó néhányan megkérdezték, megírta-e már a könyvét.
– Még nem – mondta. – Most azért megyek haza, hogy rendezzem a jegyzeteimet. – Megígérte, hogy ír majd a Bríben esett döbbenetes eseményekről is, akkor legalább lesz valami érdekes a könyvében, ami, úgy látszik, javarészt a távoli és kevéssé fontos „messze délen” történt eseményekkel foglalkozik.
Ekkor a fiatalok egyike éneket kért. A teremben néma csönd lett, mindenki mogorva képet vágott, s a kérés nem hangzott el újra. Szemmel láthatólag még a söntésben sem akartak hallani semmi baljós eseményről.
Nappal nem volt semmi baj, éjszaka egy hang sem, Brí békéjét semmi nem zavarta meg, amíg az utazók ott voltak, de másnap reggel korán keltek, mert még mindig esős volt az idő, és szerettek volna estére a Megyébe érni, az meg jókora út. Brí népe mind ott volt, hogy végignézze az indulásukat, vidámabb kedvében, mint egy esztendeje bármikor, s aki eddig még nem látta az idegeneket állig fegyverben, az most tátott szájjal bámulta őket: Gandalfot a fehér szakállával s a fényt, ami láthatólag áradt belőle, mintha a kék palást csak felhő volna a nap színe előtt, és a négy kóbor lovagnak öltözött hobbitot, aki mintha a meséből lépett volna ki. Aki eddig csak nevetett és azt mondta, mese az, amit a Királyról mondanak, most még az is elgondolkozott, hátha mégis van benne valami.
– Hát akkor, járjatok szerencsével, és érjetek haza épen és egészségben – mondta Papsajt uram. – Persze, már korábban is megmondhattam volna, hogy ha igaz, a Megyében sincs minden rendben. Fura dolgok folynak ott, azt beszélik. De hát az egyik dolog elfelejteti a másikat, és én tele vagyok a magam gondjával. Persze, ha szabad azt mondanom, ti annyira megváltoztatok, mióta elmentetek, hogy úgy nézem, kapásból megbirkóztok minden bajjal. És nem kétlem, hogy majd hamarosan rendet teremtetek. Jó szerencsét! S örömömre szolgálna, ha minél gyakrabban fölkeresnétek.

Elköszöntek tőle, lóra szálltak, s a nyugati kapun át elindultak a Megye felé. Velük volt Buga, a póni is, mint korábban, most is jól megrakva, de elégedetten poroszkált Samu mellett.
– Csak tudnám, hogy Ászok mire célzott – töprengett Frodó.
– Én sejtem – mondta komoran Samu. – Arra, amit a Tükörben láttam, a fák kidöntve, meg minden, s az Öregem kiakolbólítva az odújából. Siethettem volna jobban is.
– S a Déli Fertályon is valami baj lehet – tette hozzá Trufa. – Ha sehol nincs pipafű.
– Akármi legyen – mondta Pippin –, Lothó áll mögötte, erre mérget vehettek.
– Talán benne van, de hogy ő áll mögötte, az korántsem biztos. Megfeledkeztek Szarumánról. Ő a Megyére még Mordornál is korábban felfigyelt.
– De jó, hogy velünk vagy, Gandalf – mondta Trufa. – Így majd hamar tisztázódnak a dolgok.
– Pillanatnyilag még veletek – felelt Gandalf. – De már nem sokáig. A Megyébe nem megyek. A Megye ügyeit magatoknak kell rendbe hoznotok, ezt tanultátok. Még mindig nem értitek? Az én időm lejárt, most már nem az én dolgom, hogy a dolgokat rendbe hozzam, vagy segítsek másoknak rendbe hozni. Ami meg titeket illet, barátaim, nem is szorultok segítségre. Felnőttetek. Sőt, igencsak nagyra nőttetek, a nagyok közt van a helyetek, s nem is féltelek egyikőtöket sem.
– Ha tudni akarjátok, az én utam hamar letér a tietekéről. Szeretnék hosszan elbeszélgetni Bombadillal, még világéletemben nem értem rá így beszélgetni. Ő mohagyűjtögető, én meg kő voltam, akinek az a sorsa, hogy görgetik. De vége az időnek, amikor még görgettek, s most bőven lesz egymás számára mondanivalónk.

Hamarosan elérkeztek a Keleti Útnak arra a pontjára, ahol annak idején Bombadiltól búcsút vettek, most azt remélték, sőt egy kicsit számítottak is rá, hogy ott találják, ott áll majd és köszönti őket. De nyoma sem volt sehol, a Sírbuckákat, délen, szürke köd borította, és a távoli Öregerdő is sűrű ködbe burkolózott.
Megálltak, és Frodó vágyakozva nézett dél felé. – De szeretném az öreget viszontlátni – mondta. – Kíváncsi lennék, hogyan boldogul.
– Mint mindig, abban biztos lehetsz – mondta Gandalf. – Semmi nem zavarja, s ha nem tévedek, nem is nagyon érdekli, hogy velünk mi volt, vagy mit láttunk, kivéve talán az enteknél tett látogatásunkat. Lehet, hogy később majd lesz időd, és meg tudod látogatni. De én a te helyzetedben most hazafelé igyekeznék, különben kapuzárásig nem jutsz át a Borbuggyan hídján.
– Nincs is ott kapu – mondta Trufa –, az Út felől nincs, ezt te is tudod. Persze, ott a Bakföldi Kapu, de ott engem bármikor átengednek.
– Úgy érted, hogy nem volt ott kapu – mondta Gandalf. – Én azt hiszem, most van. S lehet, hogy a Bakföldi Kapunál is több lesz a kellemetlenséged, mint hinnéd. De hát majd eligazítod. Ég veletek, drága barátaim! Még nem végleg, még nem. Ég veletek!
Letérítette Keselyüstököt az útról, a nagy ló átszökkent az árkon, ami az út mellett vezetett, aztán Gandalf egy kiáltására nekieredt, s mint az északi szél vágtatott a Sírbuckák felé.

– Lám, négyen vagyunk megint, mint ahogy elindultunk – mondta Trufa. – A többiek mind lemaradoztak, egyik a másik után. Olyan ez az egész, mint egy lassan halványuló álom.
– Számomra nem – mondta Frodó. – Számomra inkább olyan, mintha most aludnék el ismét.

 

 

8. fejezet
A Megye megtisztítása

Már jócskán beesteledett, mire bőrig ázva, fáradtan megérkeztek a Borbuggyanhoz, ám az utat elzárva találták. A híd mindkét végében nagy, lándzsás kapu állt, s látták, a folyó túlpartján néhány új ház épült: keskeny és szögletes ablakú, csupasz és rosszul világított ház, mind komor és nagyon nem a Megyébe illő.
Megdöngették a külső kaput és kiabáltak, de kezdetben nem kaptak választ, aztán, meglepetésükre, valaki megfújt egy kürtöt, s fény gyulladt az ablakokban. Egy hang ordított a sötétbe:
– Ki az? Menjetek innét! Nem jöhettek be! Nem tudtok olvasni? Ki van írva, hogy: Napnyugtától napkeltéig nincs bejárás.
– Már hogy tudnánk sötétben olvasni! – kiabált vissza Samu. – S ha a megyei hobbitokat kirekesztitek ilyen kutyának való éjszaka, akkor ott tépem le a föliratotokat, ahol találom.
Ekkor becsapódott az ablak, s jó néhány hobbit rontott ki a bal oldali házból, kezében lámpással. Kinyitották a túlsó kaput, s átjöttek a hídon. Mikor az utazókat meglátták, megrémültek.
– Gyere csak ide! – mondta Trufa, ahogy fölismerte az egyik hobbitot. – Ha nem ismernél, Szénás Hob, majd meg fogsz ismerni. Borbak Trufa vagyok, s igencsak érdekelne, mi ez az egész, s te, bakföldi létedre mit keresel itt? Te a Sövénykapunál voltál.
– Egek! Hisz ez Trufa úr, úgy ám, s állig fegyverben! – mondta az öreg Hob. – Hisz azt mondták, meghaltál. Hogy ottvesztél az Öregerdőben. Örülök, hogy életben látlak!
– Akkor ne bámulj a rácson át, hanem nyisd ki a kaput! – mondta Trufa.
– Bocsáss meg, Trufa uram, de nem lehet, mert parancs van rá.
– Kitől?
– A Zsáklaki Főnöktől.
– Főnöktől? Főnöktől? Lothó úrra gondolsz? – kérdezte Frodó.
– Hát, valahogy úgy, Zsákos uram, de manapság csak úgy kell mondanunk, hogy „Főnök”.
– Mi a csuda? – mondta Frodó. – Örülök, hogy végre levetette a Zsákos nevet. De már nagyon ideje, hogy a család leszámoljon vele, és közölje, hol a helye.
A hobbitok a kapun túl mélyen hallgattak. – Én a te helyedben nem beszélnék így – mondta az egyik. – Még a végén a fülébe jut. S ha ilyen zajjal vagy, még felébreszted a Főnök Nagyemberét.
– Meg lesz lepve, hogy mire ébred – mondta Trufa. – Ha arra gondolsz, hogy a drágalátos főnököd a Vadonból fogad fel útonállókat, akkor épp idejében jöttünk. – Leszökkent a póniról, észrevette a föliratot a lámpás fényében, letépte, és behajította a kapun. A hobbitok visszahőköltek, s meg sem mozdultak, hogy kaput nyissanak. Gyerünk, Pippin! – mondta Trufa. – Ketten elegen leszünk hozzá.
Átmásztak a kapun, s a hobbitok menekültek. Újabb kürtszó. Kinyílt a nagyobbik, jobb oldali ház ajtaja, s a fényében egy nagy, döher alak tűnt föl.
– Mi van itt? – acsargott jöttében. – Kaputörés? Takarodjatok innét, vagy kitekerem azt a mocskos kis nyakatokat! – Megtorpant, és észrevette, hogy a hobbitok kezében megvillan a kard.
– Páfrány Pockó – mondta Trufa –, tízig számolok: ha addig nem nyitod ki a kaput, megbánod. Ha nem engedelmeskedsz, vasat mártok beléd: És ha kinyitottad, kimégy, és a színed ne lássuk többé. Rabló vagy és útonálló.
Páfrány Pockó összerezzent, a kapuhoz csoszogott, és kinyitotta. – Ide a kulcsot! – mondta Trufa. De a bandita a fejéhez vágta, aztán kiszökkent a sötétbe. Mikor elszaladt a pónik mellett, az egyik kirúgott, s futtában épp eltalálta. Ordítva rontott a sűrűbe, s hírét se hallották többé.
– Tiszta munka, Buga – mondta a póninak elismerően Samu.
– Ennyit a nagyemberetekről – mondta Trufa. – A főnököt majd később keressük fel. Most szállás kell, s mert úgy látom, a Hídi Fogadó-t lebontottátok, és ezt a rondaságot építettétek a helyébe, kénytelenek lesztek ti szállást adni nekünk.
– Elnézést, Trufa uram – mondta Hob –, ez tilos.
– Már hogy mi tilos?
– Csak így befogadni valakit, külön kosztot adni neki, meg minden – mondta Hob.
– Mi lelt benneteket? – kérdezte Trufa. – Rossz év járt rátok, vagy mi? Azt hittem, jó nyár volt, és gazdag aratás.
– Hát igen, az év az elég jó volt – mondta Hob. – Bőven termett minden, csak azt nem tudjuk, mi lett vele. Csak épp hogy ezek a „begyűjtők” meg „elosztók”... ezek mindent megmérnek, megszámlálnak és elvisznek, raktárba. De inkább csak gyűjtögetnek, mint osztanak, és mi alig látunk viszont valamit.
– Egek! – ásított Pippin. – Ennyi minden sok egy éjszakára. Van a zsákunkban koszt. Csak egy szobát adjatok, ahol eltehetjük magunkat holnapra. Aludtam én már ennél rosszabb helyen is.

A hobbitok a kapunál még mindig csak feszengtek, láthatólag megszegtek valami szabályt, de ilyen parancsoló modorú és állig felfegyverzett utazóknak, akik közül kettő módfelett nagy volt és erősnek látszott, nem lehetett nemet mondani. Frodó rájuk parancsolt, hogy csukják be utánuk a kaput. Éppenséggel volt benne némi logika, hogy őrt állítsanak, amíg odakünn rablók kószálnak. A négy útitárs bevonult a hobbitok őrházába, s kényelembe helyezte magát, ahogy tudta. A hely csúf volt és csupasz, vacak kis tűzhellyel, ahol nem lehetett tisztességes tüzet se rakni. A felső szobákban egy sor kemény kis priccs, s minden falon valami felhívás és szabály. Pippin sorra mind leszaggatta. Sör semmi, ennivaló alig, de abból, amit magukkal hoztak és most megosztottak, valamennyien tisztességgel megvacsoráztak, aztán Pippin megszegte a szabály negyedik pontját, mert rárakta a tűzre a másnapi tűzifa kiszabatot is.
– Nohát, mit szólnátok hozzá, ha rágyújtanánk, s ti addig elmondanátok, hogy mennek itt a dolgok, a Megyében? – kérdezte.
– Nincs pipafű – mondta Hob –, vagyis hogy csak a Főnök embereinek van. Úgy látszik, az egész termésnek lába kelt. Úgy halljuk, szekérszám hordták a régi úton a Déli Fertályról, a Sarn gázlóján át. Tavaly, év végén, azután, hogy ti elmentetek. De szép csöndben addig is, kicsinyenként. Hogy Lothó...
– Fogd már be a szád, Szénás Hob! – kiáltottak rá többen is. – Tudod, hogy tilos az ilyen beszéd. Még a Főnök fülébe jut, aztán majd mind bajba kerülünk.
– Nem jut, ha csak közületek nem besúgó valaki – vágott vissza dühösen Hob.
– Jól van, jól – mondta Samu. – Ennyi elég. Többet hallani sem akarok. Se köszönés, se sör, se pipa, annál több szabály meg ork-beszéd. Azt hittem, majd pihenhetek egy kicsit, de már látom, bőven lesz itt dolog és gond. Nohát, aludjunk, és ne gondoljunk vele holnapig.

Az új „főnöknek” nyilván meg voltak az eszközei rá, hogy megtudja, mi újság. A Hídtól a Zsáklak jó negyven mérföld, de valaki lóhalálában megtette az utat. Így hát Frodót és barátait hamarosan fölfedezték.
Nem volt pontos útitervük, ám úgy gondolták valahogy, hogy elmennek együtt Töbörlyukba, s ott pihennek egy kicsit. De most, hogy látták, hogyan állnak a dolgok, úgy határoztak, hogy egyenest Hobbitfalvára mennek.
Így hát másnap, egyenletes ügetésben, elindultak az országúton. A szél elállt, de az ég szürke volt. A vidék ugyancsak szomorú és elhagyatott, de hát végül is november eleje volt, a legkarmosabb ősz. De még ehhez képest is, úgy tetszett, nagyon sokfelé fűtenek, itt is, ott is füst szállt föl körös-körül. S nagy füstfelhő nyúlt el észak felé, messzire, a Bozótos fölé.
Estére érve már Békásfenék közelében jártak, az út menti falu huszonkét mérföldnyire volt a Hídtól. Ott szándékoztak megszállni éjszakára, a békásfenéki Úszó Tuskó jó hírű fogadó volt. De ahogy a falu keleti végéhez értek, úttorlaszba ütköztek, amelyen tábla hirdette, hogy ÁTJÁRÁS NINCS, s a torlasz mögött egész sereg tollas-sapkás és bottal fölfegyverzett megyeőr állt, fontossága teljes tudatában, de igencsak ijedten.
– Hát ez meg micsoda? – kérdezte Frodó, s majd hogy el nem nevette magát.
– Ez az, ami, Zsákos uram – mondta a megyeőrök vezetője, egy kéttollas hobbit. – Letartóztatlak titeket a kaputörésért, szabálysértésért, a kapuőrök ellen elkövetett erőszakért, magánlaksértésért, megyeépület engedély nélküli használatáért és az őrök élelemmel való megvesztegetéséért.
– S ugyan mi másért még? – kérdezte Frodó.
– Kezdetnek ennyi is elég – mondta a megyeőrök vezetője.
– Ha parancsolod, még mondhatok néhányat – mondta Samu –, a Főnök csúfnévvel illetéséért, azért a kívánságért, hogy jól szájon kapjam, s azért, hogy a megyeőröket vadmarháknak tartom.
– Mondom, uram, ennyi is megteszi. A Főnök parancsa, hogy szó nélkül kövessetek. Elviszünk titeket Morotvába, és átadunk a Főnök embereinek, majd ha foglalkozik az ügyetekkel, mindezt elmondhatod neki. De ha nem akartok tovább zárt likban maradni, mint ahogy szükséges, én a ti helyetekben tartanám a számat.
A megyeőrök bosszúságára Frodó is, társai is harsányan elnevették magukat. – Ne marháskodj! – mondta Frodó. – Oda megyek, ahová akarok, és akkor, amikor én akarok. Most történetesen a Zsáklakban van dolgom, s ha te is odakészülsz, az a te dolgod.
– Helyes, Zsákos uram – mondta a vezető, s szabaddá tette az utat. – De ne felejtsd el, hogy le vagy tartóztatva.
– Nem fogom – felelte Frodó. – Soha. De nektek talán megbocsátok. Most pedig nem megyünk tovább, de ha lennétek szívesek elkísérni az Úszó Tuskó-ba, mélységesen leköteleznétek.
– Azt nem tehetjük, Zsákos uram. A fogadó be van zárva. De a megyeőrség háza ott van a falu túlsó végén. Majd odaviszlek.
– Jó – mondta Frodó. – Induljatok, mi majd megyünk utánatok.

Samu végignézett a megyeőrökön, s kiszúrt egyet, akit ismert. – Hé, gyere csak ide, Kisluk Rigó! – kiáltott rá. – Volna hozzád egy-két szavam.
A hobbit félénk tekintetet vetett a vezetőre, akiről lerítt, hogy dühöng, de nem mer beleszólni. Kisluk megyeőr lemaradt, odasomfordált Samu mellé, aki leszállt a pónija nyergéből.
– Ide hallgass, Rigó-kakas! – mondta Samu. – Te Hobbitfalván nevelkedtél, neked több eszed is lehetne, mint hogy beállj útonállónak, Frodó úr ellen. És mi ez a marhaság, hogy a fogadó be van zárva?
– Mind be van zárva – mondta Rigó. – A Főnök nem állja a sört. Legalábbis így kezdődött. De most már, azt hiszem, azért, mert mindben az emberei laknak. És azt sem állhatja, ha mászkál a nép, ha mégis menni akarnak, vagy muszáj valahova elmenniük, akkor kötelesek előbb elmenni a megyeőrházba, és megmagyarázni, hogy miért.
– Szégyelld magad, hogy részt veszel ebben a marhaságban – förmedt rá Samu. – Hiszen valamikor többet voltál fogadón bévül, mint kívül. Szolgálatban vagy a szabadidődben gyakran be-betértél.
– Ha tehetném, azt tenném ma is, Samu. De ne légy olyan szigorú hozzám. Hát mit tehetnék? Tudod, hogy hét éve álltam be megyeőrnek, még az előtt, hogy ez az egész elkezdődött. Mert így bejárhattam az országot, be-benézhettem akárkihez, hallottam, hogy mi újság, s tudtam, hol mérnek jó sert.
– És nem tudsz fölhagyni vele, nem tudod abbahagyni ezt a megyeőrködést, ha már nem tisztes munka? – kérdezte Samu.
– Tilos – mondta Rigó.
– Ha még sokszor hallom, hogy tilos – horkant fel Samu –, úgy éljek, nagyon megharagszom.
– Egy szóval sem mondom, hogy nem érteném – meghalkította le a hangját Rigó. – Ha egyszer nagyon megharagudnánk, mind, együtt, akkor talán lehetne csinálni valamit. De itt vannak ezek az emberek, a Főnök emberei, Samu. Odadugják az orrukat mindenhova, s ha közülünk, a kis nép közül bárki kiáll a jogáért, zárt likba vágják: Elvitték az öreg Galuskát, meg elsőként az öreg Kacska Vilit, a polgármestert, aztán még sokakat. És egyre rosszabb lesz.
– Akkor meg miért dolgozol nekik? – kérdezte Samu mérgesen. – Ki küldött Békásfenékre?
– Senki. Itt lakunk a megyeőrházban. Mi vagyunk a Keleti Fertály első megyeőr szakasza. Összesen, azt mondják, háromszáz megyeőr van, de hogy ennyi a szabály, hát szaporítani akarják a létszámukat. A java részüknek nincs ínyére a szolgálat, de van, akinek igen. A Megyében is akad, aki szívesen ártja magát a más dolgába, és szeret hencegni. Sőt, rosszabb is: van, aki a Főnöknek és az embereinek kémkedik.
– Ó! Szóval így szerzett rólunk is tudomást?
– Persze. Nekünk tilos, s most ők használják a régi gyorsposta szolgálatot, s az állomásokon külön futáraik vannak. Az éjjel is jött egy, „titkos üzenettel”, a másik meg innét vitt üzenetet. Délután meg parancs jött, hogy tartóztassunk le benneteket, kísérjünk Morotvába, és ne vessünk egyenest zártlikba. A Főnök nyilván látni akart titeket, de azonnal.
– Ha Frodó úr végez vele, majd nem lesz ilyen lelkes – mondta Samu.

A megyeőrház Békásfenéken sem volt kellemesebb, mint a Hídnál. Ez földszintes volt, de az ablakai ennek is keskenyek, és rosszul vetett, csúf, színtelen téglából épült. Benn nyirkos volt és barátságtalan, a vacsorát hosszú, csupasz asztalon szolgálták fel, amit már hetek óta nem súroltak. De hát az étel nem is érdemelt jobbat. Az utazók örültek, hogy hátat fordítanak végre a falunak. Morotva úgy tizennyolc mérföldnyire volt, s ők reggel tízkor indultak útnak. Indulhattak volna korábban is, csak hát a késés szemmel láthatólag bosszantotta a megyeőrök vezetőjét. A nyugati szél északira fordult, az idő lehűlt, de az eső elállt.
A menet, ami a faluból kikanyarodott, ugyancsak nevetséges volt, bár az a néhány helybéli, aki előjött, hogy megbámulja az utazók „előállítását”, nem volt biztos benne, hogy nem tilos-e nevetnie. A tucatnyi megyeőrnek azt mondták, hogy kísérjék a „rabokat”, de Trufa előre parancsolta őket, ott kutyagoltak. Frodó és a másik három hobbit meg mögöttük lovagolt. Trufa, Pippin, Samu nagyokat kacagott, dalolt, kitűnően szórakozott, a megyeőrök meg mogorván dagasztották a sarat, s nagyon igyekeztek szigorú képet vágni. Frodó azonban hallgatott, s inkább szomorúnak látszott, gondterheltnek.
Az utolsó helybéli, aki mellett elvonultak, egy öreg apóka volt, aki épp a sövényt nyírta. – Nicsak! – csúfolkodott. – Hát most ki tartóztatott le kicsodát?
Két megyeőr azonnal kivált a sorból, és odament hozzá. – Parancsnok! – szólt Trufa. – Hívd vissza őket a sorba, ha nem akarod, hogy ellássam a bajukat!
A két hobbit a parancsnok éles szavára dacos képpel visszaódalgott. – Gyerünk! – mondta Trufa, s ezután az utazók ügyeltek rá, hogy pónijaik olyan gyorsan menjenek, hogy a megyeőrök csak lélekszakadva tudjanak előttük haladni. Kibújt a nap is, s hiába volt a jeges szél, hamarosan a veríték csurgott róluk, és alig jutottak levegőhöz.
A Háromfityinges Kőnél feladták a küzdelmet. Már majdnem tizennégy mérföldet megtettek, s csak egyszer álltak meg, délben. Most meg három óra. Éhesek voltak, föltört a lábuk, s nem bírták a tempót.
– Jó, gyertek, amikor akartok – mondta Trufa. – Mi megyünk.
– Ég veled, Rigó-kakas! – mondta Samu. – Majd megvárlak a Zöld Sárkány előtt, ha még el nem felejtetted, hol van. Ne lopjátok ám az időt az úton!
– Megszegitek a letartóztatási parancsot, úgy bizony – mondta bánatosan a vezető –, engem nem lehet felelősségre vonni.
– Még sok parancsot meg fogunk szegni, és nem kérünk tőled engedélyt rá – mondta Pippin. – Jó szerencsét.

Az utazók továbbügettek, s épp mikor a nap lenyugodni készült a Fehér Dombok mögött, a nyugati szemhatáron, megérkeztek Morotvába, a nagy Holtvíz partján, és itt érte őket az első valóban fájdalmas megrázkódtatás. Ez volt ugyanis Frodó és Samu szülőföldje, és most érezték igazán, hogy mennyivel több nekik, mint a világon bármi más hely. A jól ismert házak nagy része nem volt meg. Némelyiket láthatólag tűz pusztította el. A Holtvíz északi partján a kellemes régi hobbit-sor kihalt, a kertecskéket, amelyek valaha a vízpartig nyúltak, most fölverte a gyom. S ami még rosszabb, egész sor csúf új ház állt a Holtvíz partján, ahol valaha a Hobbitfalvi út futott, közvetlenül a víz mellett. Az utat annak idején öreg fák szegték. A fasor eltűnt. S ahogy keserűen néztek végig az úton Zsáklak felé, a távolban magas téglakéményt láttak. Csak úgy döntötte a fekete füstöt a csöndes esti égre.
Samu magán kívül volt. – Gyerünk tovább, Frodó uram! – kiáltotta. – Látni akarom, hogy mi folyik itt! Meg kell találnom az Öregemet!
– Először azt kell megtalálnunk, amiért jöttünk, Samu – mondta Trufa. – Azt hiszem, a „Főnök” egész banda útonállót tart kéznél: Jobb lenne, ha keresnénk valakit, aki meg tudja mondani, hogy állnak itt a dolgok.
De Morotva falujában valamennyi ház és üreg be volt zárva, és egy lélek sem üdvözölte őket. Csodálkoztak is, de hamarosan megtudták, miért. Mikor a Zöld Sárkány-hoz értek, Hobbitfalva felé az utolsó, most élettelen, betört ablakú kihalt házhoz, aggódva látták, hogy fél tucat tagbaszakadt, visszataszító ember támasztja az egykori fogadó falát, csupa ferde szemű, rossz képű ember.
– Mint Páfrány Pockó barátunk, Bríben – mondta Samu.
– S mint sok olyan, akit Vasudvardban láttam – morogta Trufa.
A banditáknak bunkó volt a kezében, tülök az oldalán, és amennyire meg lehetett állapítani, más fegyverük nem volt. S mikor az utazók arra lovagoltak, otthagyták a falat, kiballagtak, és elállták az utat.
– Hová-hová? – kérdezte az egyik, a legtermetesebb és leggonoszabb képű. – Nincs tovább! És hol vannak azok a drágalátos megyeőrök?
– Jövögetnek – mondta Trufa. – De lehet, hogy egy kicsit föltört a lábuk. Megígértük, hogy itt bevárjuk őket.
– Affene, mit mondtam? – vetette oda a bandita a cimboráinak. – Én megmondtam Kapzsinak, hogy ezekben a hülyékben nem lehet megbízni. Közülünk kellett volna néhányat elküldenie.
– És az mit változtatott volna a dolgon, azt mondd meg? – kérdezte Trufa. – Mi nem szoktunk hozzá az útonállókhoz ebben az országban, de tudjuk, hogyan kell elbánni velük.
– Útonállókhoz, egen? – mondta az ember. – Szépen beszélsz, mondhatom. Fogd be a pofád, hallod-e, mert én fogom be. Kezdtek nagyon szájasak lenni, kicsike. Ne nagyon bízzatok a Főnök jó szívében. Mindjárt itt lesz Kapzsi, és ő azt teszi, amit Kapzsi mond.
– S ugyan mi légyen az? – kérdezte halkan Frodó.
– Ezt az országot föl kell ébreszteni, és gatyába kell rázni – mondta a bandita –, és Kapzsi meg is teszi, mégpedig kíméletlenül, ha rákényszerítik. Az kell nektek, egy nagyobb Főnök. Meg is kapjátok, még ebben az évben, ha nem maradtok nyugton. S akkor majd megtanultok kesztyűbe dudálni, rohadt kis patkánynépség.
– Persze. Végtelenül örvendek, hogy közölted velünk a terveiteket – mondta Frodó. – Úgyis épp Lothó úrhoz készülök, bizonyára őt is érdekelni fogják.
A bandita röhögött. – Lothót! Tudja ő azt! Ne aggódj. Ő azt csinálja, amit Kapzsi mond. Mert ha baj van a Főnökkel, leváltjuk. Érted? És ha a kis patkányok olyasmibe ütik az orrukat, amihez semmi közük, betörjük az orrukat. Érted?
– Értem – mondta Frodó. – Mindenekelőtt azt, hogy ti el vagytok maradva itt, és nem tudjátok, másutt mi újság. Mióta ti délről eljöttetek, sok minden történt. A ti időtök lejárt, a tietek, meg minden banditáé. A Fekete Torony megdőlt, Gondorban király van. És Vasudvard romokban hever, a drága gazdátok meg koldul a rengetegben. Találkoztam vele az országúton. Ezután már a Király küldöttei jönnek a Füvesúton, s nem a vasudvardi fenegyerekek.
Az ember rámeredt, és elmosolyodott. – Koldus a Vadonban! – gúnyolódott. – Persze hogy! Hencegünk, hencegünk, kis pulykakakas? De mi akkor is nagyon jól megélünk ezen a zsíros kis országon, ahol te már elég soká loptad a napot. A Király küldöttei... – csettintett az ujjával. – Ezt nekik. Majd ha látok egyet, talán észreveszem.
Ez Pippinnek már sok volt. Egyszerre eszébe jutott a Cormalleni mező, itt meg ez a ferde szemű csibész a Gyűrűhordozót „kis pulykakakas”-nak titulálja. Hátravetette köpönyegét, kivillant a kardja, s ahogy előrelépett, megcsillant Gondor ezüstfeketéje.
– Én a Király küldötte vagyok – mondta. – A Király barátjával beszélsz, olyasvalakivel, akit jól ismernek Keleten és Nyugaton. Te meg bandita vagy, s ráadásul ostoba. Térdre, itt az úton, s kérj bocsánatot, különben beléd mártom a Trollok Átkát!
A kard megvillant a lemenő nap fényében. Trufa és Samu is kardot rántott, s odaugrott Pippin mellé, hogy segítségére legyen, de Frodó nem moccant. A banditák meghátráltak. Csak ahhoz értettek, hogyan ijesztgessék a bríföldi parasztokat, zsarolják a jámbor hobbitokat. Ugyancsak meglepődtek, mikor rettenthetetlen, fénylő kardú, elszánt képű hobbitokkal találkoztak. S ezeknek az újonnan jötteknek valami olyasmi volt a hangjában, amit még sose hallottak. Végigfutott a hátukon a hideg a félelemtől.
– Ki innét! – mondta Trufa. – Ha még egyszer zaklatjátok ezt a falut, megbánjátok. – A három hobbit közelebb lépett, a banditák meg sarkon fordultak, s menekültek, ki a Hobbitfalvi útra, s közben bőgették a kürtjeiket.
– Nohát, egy nappal se jöttünk korábban a kelleténél – mondta Trufa.
– Nem. Egy nappal sem. Sőt, lehet, hogy későn, ahhoz legalábbis, hogy megmentsük Lothó bőrét – mondta Frodó. – Szerencsétlen bolond, de akkor is sajnálom.
– Megmenteni Lothó bőrét? Ezt hogy érted? – kérdezte Pippin. – Kitömni, nem megmenteni, én amondó vagyok.
– Nem egészen érted a dolgokat, Pippin – mondta Frodó. – Lothónak esze ágában sem volt, hogy idáig juttassa a dolgokat. Ostoba, de most ő is csapdába esett. A banditák kerekedtek felül, rabolnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak, s úgy irányítanak, úgy tesznek tönkre mindent, az ő nevében, ahogy a kedvük tartja. Azt hiszem, ő is rab ott Zsáklakban és holtra rémült. Meg kéne próbálnunk kiszabadítani.
– Hát ez aztán igen! – mérgelődött Pippin. – Utazásunk valamennyi célja közt ez a legeslegutolsó, ami eszembe jutott: hogy fél-orkokkal és banditákkal verekedjem, épp a Megyében... csak hogy Sömör Lothót kiszabadítsam!
– Verekedni? – mondta Frodó. – Nos, sor kerülhet rá. De ne feledd: hobbitokat nem ölünk, még ha átálltak is a túloldalra. Úgy értem, hogy igazán átálltak, s nem azért teljesítették a banditák parancsát, mert féltek tőlük. A Megyében még soha hobbit nem ölt hobbitot szándékosan, s ezt mi sem fogjuk bevezetni. És egyáltalán: senkit nem ölünk meg, ha el lehet kerülni. Tehát fékezd magad, és tartsd vissza a kezed az utolsó pillanatig.
– De ha még sok ilyen bandita van – vitatkozott Trufa –, az biztos, hogy harcot jelent. S azzal sem a Megyét, sem Lothót nem mented meg, drága Frodóm, hogy szomorú vagy és döbbent.
– Nem – mondta Pippin. – Másodszor már nem lesz olyan könnyű rájuk ijeszteni. Ez most meglepetésként érte őket. Hallottátok a kürtszót? Nyilvánvaló, hogy más banditák is vannak a közelben. S ha többen vannak, sokkal merészebbek. Inkább arra gondoljunk, hogy valami védett helyen töltsük az éjszakát. Végül is csak négyen vagyunk, még ha fel vagyunk is fegyverkezve.
– Van egy ötletem – mondta Samu. – Gyerünk az öreg Csűrös Tamáshoz, a Déli fasorra. Az mindig is kemény fickó volt. S annak több legény fia is van, mind a barátom.
– Nem – mondta Trufa. – Nincs értelme „védett helyre” mennünk. Pontosan ezt teszi mindenki, s a banditák ezt is akarják. Egyszerűen ránk rontanak, sarokba szorítanak, aztán vagy kikergetnek, vagy a fejünkre gyújtják a házat. Nem, cselekednünk kell, mégpedig azonnal.
– Cselekednünk, de mit? – kérdezte Pippin.
– Föl kell lázítanunk a Megyét! – mondta Trufa. – Föl kell nyitnunk a népek szemét. Gyűlölik ezt az egészet, ti is láthattátok: mind, egy-két csibész s egy-két bolond kivételével, aki szeretne fontosnak látszani, de nem érti meg, hogy mi folyik itt. A Megye népének oly sokáig volt jó sora, hogy most nem tudja, mihez kezdjen. Ám csak egy szikra kell, és minden lángra lobban. Ezt a Főnök Embere is biztos, hogy tudják. Megpróbálnak eltaposni és eltávolítani innét. Nincs sok időnk.
– Fuss, Samu, a Csűrös tanyára, ha úgy gondolod. Az öreg Tamás a legnagyobb tekintély és a legkeményebb legény a környéken. Fuss! Én pedig megfújom Rohan kürtjét, s szolgáltatok nekik egy kis zenét, amilyet még sose hallottak.
Visszalovagoltak a falu közepébe. Ott Samu elkanyarodott, és végigvágtatott a fasoron, délre, Csűrösékhez. Még nem jutott messzire, mikor meghallotta a váratlan, csengő hangú, égig csapó kürtharsogást: Visszhangzott dombon-mezőn, s olyan parancsoló ereje volt, hogy kis híján maga is megfordult és visszarohant. Pónija visszahőkölt és fölnyerített.
– Tovább, legény, tovább! – kiáltotta. – Visszajövünk, nemsokára! – Aztán hallotta, hogy Trufa más dallamot fúj, s most a Bakföld kürtriadója csapott fel és reszkettette a levegőt.

 

Ébredj! Ébredj! Vész van! Tűz van! Vér van!
Vész van! Tűz van! Vér van!

 

A háta mögött Samu zűrzavaros kiáltozást hallott, lármát, ajtócsapkodást. Elöl meg ablakok ragyogtak fel a homályban, kutyák vonyítottak, futó léptek dobogtak. Mielőtt még a fasor végére ért volna, már jött is Csűrös gazda három legény fiával. Ott rohant feléje, Kistamás, Zsoli és Miki. Kezükben a fejsze, és elállták az utat.
– Nicsak! Ez nem bandita! – hallotta Samu a gazda hangját. – Nagyságra hobbit, csak az öltözéke muris. Hé! – kiáltotta. – Ki vagy és mi dolgod itt?
– Samu vagyok, Csavardi Samu. Hazajöttem. – Csűrös gazda odajött, s közelről is szemügyre vette a félhomályban. – Hát! – kiáltotta. – A hang az rendben van, s a képed se randább, mint volt, Samu. De ebben a gúnyában elmentem volna melletted az utcán. Látszik, hogy idegenben jártál. Már attól féltünk, nem élsz.
– Dehogyisnem! – kiáltotta Samu. – És él Frodó úr is. Itt van, a barátaival. S hogy mi dolgom itt? Lázítom a Megyét! Kipucoljuk innét a banditákat és a Főnöküket is. Most látunk hozzá.
– Helyes, nagyon helyes! – kiáltotta Csűrös gazda. – Szóval elkezdődik végre! Már egy esztendeje viszket a tenyerem, de senki se akart segíteni. Meg aztán az asszonyra és Rozira is gondolnom kellett. Ezek a banditák mindenre képesek. De gyerünk, legények! Morotva fölkelt! Ott a helyünk!
– És mi van Csűrösné asszonysággal meg Rozival? Nem biztonságos így magukra hagyni őket.
– Nibs velük van. De mehetsz és vigyázhatsz rájuk, ha akarsz – mondta Csűrös gazda széles mosollyal. Aztán ő is, a fiai is rohantak tovább, a faluba.
Samu beszaladt a házba. A nagy, kerek ajtóban, a jókora udvarból fölfelé vezető lépcső tetején ott állt Csűrösné és Rozi, előttük meg Nibs, kezében vasvillával.
– Én vagyok az! – kiáltotta Samu, ahogy berohant. – Csavardi Samu! Ne próbálj ledöfni, Nibs. Különben is, páncéling van rajtam.
Leszökkent a póniról, és fölment a lépcsőn. Némán bámulták. – Jó estét, Csűrösné asszony! – mondta. – Adjisten, Rozi!
– Adjisten, Samu! – mondta Rozi. – Merre jártál? Azt mondták, már nem élsz, tavasz óta várlak. Nem siettél, ugye?
– Hát nem – felelte röstelkedve Samu. – De most annál jobban. Kitesszük a banditák szűrét, és vissza kell mennem Frodó úrhoz. De, gondoltam, már csak beugrom, és megnézem, hogy van Csűrösné asszony, meg te, Rozi.
– Pompásan, köszönöm – mondta Csűrösné. – Már mint hogy lehetnénk, ha nem lennének ezek a tolvaj csirkefogók.
– Gyerünk, lódulj innét – mondta Rozi. – Ha eddig gondoskodtál Frodó úrról, mért hagyod ott épp most, amint a helyzet veszélyesre fordul?
Ez már sok volt Samunak. Ez vagy egy heti választ igényelt, vagy semmit. Megfordult, és fölszállt a pónijára. De épp mikor indulni készült, Rozi leszaladt a lépcsőn.
– Örülök, hogy látlak, Samu – mondta. – De most menj! És vigyázz magadra, aztán gyere vissza, amint a banditákkal végeztetek.

Mire Samu visszaért, már felkelt az egész falu. A sok gyerkőctől eltekintve már több mint száz zömök, erős hobbit gyűlt össze fejszével, pöröllyel, hosszú késekkel és bunkókkal fölfegyverkezve, többeknek vadászíja volt.
A falusiak közül néhányan máglyát raktak, részint mulatságból, részint mert ez is olyasmi volt, amit a Főnök tiltott. Ahogy leszállt az este, a tűz vidáman lobogott. Mások meg, Trufa parancsára eltorlaszolták az országutat a falu két végén. Mikor a megyeőrök az alvégre értek, megütődtek, de amikor látták, hogy mi a helyzet, a legtöbbjük levetette a tollát és csatlakozott a forradalomhoz. A többiek eloldalogtak.
Samu Frodót és barátait ott találta a tűznél, ahol az öreg Csűrös Tamással beszélgettek, az ámuldozó morotvai nép gyűrűjében.
– Akkor hát mi legyen a következő lépés? – kérdezte Csűrös gazda.
– Még magam sem tudom – mondta Frodó. – Hányan vannak ezek a banditák?
– Nehéz megmondani – mondta Csűrös. – Örökké jönnek-mennek, tekeregnek. Néha ötvenen is összeverődnek a viskóikban a Hobbitfalvi úton, onnét csatangolnak mindenfelé lopni.
– Szóval nemcsak Hobbitfalván vannak? – kérdezte Pippin.
– Nem, sajnos – felelte Csűrös. – Jó néhányan vannak lent is, délen, Lápatorokban, meg úgy hallom, a Sarn gázlójánál, néhány meg fenn kóborol a Bozótosban, a keresztútnál is épültek viskóik. Aztán ott vannak a zártlikak, ahogy ők mondják, a nagyüregi régi raktáralagutakat börtönné alakították át azok számára, akik ellenük szegülnek. De akkor se hiszem, hogy a Megyében mindent összevetve háromszáznál többen lennének. Sőt, inkább kevesebben. Ha összefogunk, megbírunk velük.
– Fegyverük van? – kérdezte Trufa.
– Korbács, kés, bunkó, a piszkos munkához elegendő, legalábbis eddig mást nem láttunk náluk – mondta Csűrös. – De azt hiszem, ha harcra kerül a sor, lesz más fegyverük is. Íja biztosan van néhányuknak. Már lelőttek egyet-kettőt a mieink közül.
– Tessék, Frodó! – mondta Trufa. – Mondtam, hogy verekedni kell. Mindegy, ők kezdték az ölést.
– Hát, nem egészen – mondta Csűrös. – Legalábbis a lövöldözést nem. A Tukok kezdték. Tudod, Peregrin úr, a papád sose jött ki ezzel a Lothóval, már kezdettől fogva, azt mondta, ha manapság valaki főnököt akart itt játszani, akkor az csak a Megye jogos thánja lehet, s nem valami fölkapaszkodott senki. S mikor Lothó elküldte hozzá az embereit, azok se tudták rávenni, hogy megváltoztassa a véleményét. A Tukoknak az a szerencséjük, hogy mély üregeik vannak a Zöld Dombságon, a Nagy Szmiálok, meg a többi, s a banditák nem tudtak rájuk támadni, ők meg nem hagyták, hogy a földjükre betegyék a lábukat. Ha mégis megpróbálták, a Tukok űzőbe vették őket. Le is lőttek közülük hármat, mert ott csavargott és rabolni próbált. Ezután a banditák komiszabbá váltak. És ugyancsak szigorúan őrizték Tukföldet. Most se ki, se be.
– Jó a Tukoknak! – mondta Pippin. – De valakinek megint csak be kell jutnia. Már megyek is a szmiálokhoz. Ki tart velem, Tukbányára?
Pippin ellovagolt, fél tucat legénnyel, póniháton. Viszontlátásra! – kiáltott vissza. – A mezőn csak tizennégy mérföld, vagy annyi se. Hajnalra itt vagyok, egy sereg Tukkal. – Trufa még megfújta a kürtjét, búcsúzóul, ahogy Pippinék ellovagoltak a mélyülő sötétben. A nép éljenzett.
– Akárhogy is – mondta Frodó a körülötte állóknak –, nem kívánok öldöklést, még a banditák halálát se kívánom, hacsak azért nem, hogy a hobbitokat ne tudják bántani.
– Helyes – mondta Trufa. – De azt hiszem, számítanunk kell a Hobbitfalvi banda látogatására. S ők aligha azért jönnek, hogy békésen megvitassák velünk a dolgokat. Meg kell kísérelnünk, hogy kesztyűs kézzel bánjunk el velük, de föl kell készülnünk a legrosszabbra is. Már kész is a haditervem.
– Nagyon helyes – mondta Frodó. – Tedd meg az előkészületeket.
Ekkor futva érkezett néhány hobbit, akit Hobbitfalva felé küldtek ki őrségbe. – Jönnek! – mondták. – Húszegynéhányan! De kettő elkanyarodott nyugatra, a mezőn.
– A keresztút felé – mondta Csűrös –, hogy ott még néhány banditát összegyűjtsön. Nos, az út odáig, bármerre mennek, tizenöt mérföld. Miattuk még nem kell, hogy fájjon a fejünk.
Trufa sietve osztogatta a parancsokat. Csűrös gazda megtisztogatta az utcát, mindenkit beküldött a házakba, csak az idősebb hobbitokat nem, akiknek fegyverük volt. Nem kellett sokáig várniuk. Hamarosan nyers hangokat hallottak, aztán súlyos léptek dobogását. Egyszerre egy egész szakasz bandita bukkant fel az úton. Észrevették az úttorlaszt, és röhögtek. Nem tudták elképzelni, hogy léteznék bármi is ebben a kis országban, ami ellen tudjon állni nekik, ha húszan vannak, hasonszőrűek.
A hobbitok megnyitották az úttorlaszt, és félreálltak. – Nagyon köszönjük! – gúnyolódtak az emberek. – Most fussatok haza, lefeküdni, mielőtt elfenekelünk! – Aztán végigvonultak az utcán és ordítoztak: – Leoltani a lámpákat! Befelé, és bent marad mindenki! Különben ötvenet elviszünk a zártlikba, és egy évig ott rohadnak! Befelé! A Főnöknek már fogytán a türelme!
Ügyet se vetett senki a parancsaikra, de ahogy a banditák továbbmentek, csöndesen összeálltak a hátuk mögött, és követték őket. Mikor az emberek a máglyához értek, csak Csűrös gazda állt ott, és melengette a kezét.
– Hát te ki vagy, és mit gondolsz, mi dolgod itt? – kérdezte a banditavezér.
Csűrös gazda lassan fölnézett rá. – Pontosan ezt akartam én is kérdezni tőled – mondta. – Ez nem a te országod, és semmi szükség rád itt.
– Terád viszont igen – mondta a vezető. – El is viszünk. Fogjátok meg, fiúk! Zártlikba vele, s lássátok el a baját, hogy befogja a száját.
Az emberek előreléptek, de megtorpantak. Körös-körül fölcsapott az ordítás, és egyszerre ráébredtek, hogy Csűrös gazda nincs egyedül. Hogy körül vannak véve. A máglya fénykörén kívül, a sötétből előosont hobbitok gyűrűje állt. Voltak vagy kétszázan, és mindegyiknél fegyver.
Trufa előrelépett. – Mi már találkoztunk – mondta a banditavezérnek –, s megmondtam, hogy még egyszer ne lássalak itt. Figyelmeztettelek: világosan állsz, és íjászokkal vagy körülvéve. Ha egy ujjal hozzáértek ehhez a gazdához, vagy bárki más hobbithoz, azonnal lenyilaznak. Tedd le a fegyvered!
A vezér körülnézett. Csapdába esett. De nem volt megrémülve, így, hogy húsz cimborája állt a háta megett. Ahhoz kevéssé ismerte a hobbitokat, hogy felfogta volna, mekkora veszélyben forog: Ostoba módon úgy döntött, hogy fölveszi a harcot. Azt hitte, könnyű lesz kitörniük.
– Gyerünk, legények! – kiáltotta. – Lássuk el a bajukat!
Hosszú késsel a bal, s bunkóval a jobb kezében, nekirontott a gyűrűnek, megpróbált kitörni visszafelé, Hobbitfalva irányában. Vad csapást irányozott Trufára, aki az útjában állt. Négy nyíllal a testében, holtan esett össze.
Ez elég volt a többieknek. Megadták magukat. Elszedték a fegyvereiket, összekötözték őket, s útnak indították egy üres viskó felé, amit maguknak építettek, ott megkötözték kezüket-lábukat, bezárták a viskó ajtaját és őrt állítottak elébe. A halott vezér testét meg elvonszolták és bekaparták.
– Ez túlságosan is könnyűnek tetszik, nem? – kérdezte Csűrös. – Mondtam, hogy el tudunk bánni velük. Csak épp a jelt kellett megadni rá. A legjobbkor érkeztél, Trufa uram.
– Még nincs vége – intette Trufa. – Ha jól számoltál, akkor eddig csak egy töredéküket tettük ártalmatlanná. De sötét van már. Azt hiszem, a következő csapással meg kell várnunk a reggelt. Akkor majd fölkeressük a Főnököt.
– Miért nem most? – kérdezte Samu. – Alig múlt hat óra. Már látni szeretném az Öregemet: Nem tudod, mi lett vele, Csűrös uram?
– Nincs valami jól, de nem is éppen rosszul, Samu – mondta. – Fölásták a Zsákvég utcát, s ez nagy csapás volt neki. Most ott lakik egy új házban, amit a Főnök emberei építettek annak idején, amikor még dolgoztak is valamit, nemcsak gyújtogattak, fosztogattak, a Holtvíztől nem egész egy mérföldnyire. De el-eljárogat hozzánk, ha teheti, és látom, hogy jobban étkezik, mint a szegények közül sokan. A szabály-ok ellenére, persze. Szerettem volna magamhoz venni, de megtiltották.
– Igazán köszönöm, Csűrös uram, soha nem felejtem el – mondta Samu. – De szeretném személyesen látni. Az a Főnök, meg az a Kapzsi, ahogy emlegették, még sok gazságot művelhet hajnalig.
– Rendben van, Samu – mondta Csűrös. – Válassz ki egy-két legényt, menj, és hozd le az én házamba. De a régi Hobbitfalvának, a Vízen túl, a közelibe se menj. Majd az én Zsolim mutatja az utat.

Samu elment. Trufa őröket állított a falu köré, s megerősített őrséget az úttorlaszhoz. Majd ő is, Frodó is elment Csűrösékhez. A családdal üldögéltek a meleg konyhában, Csűrösék föltettek néhány udvarias kérdést az útjukkal kapcsolatban, de a válaszukra alig figyeltek, sokkal jobban érdekelte őket, hogy a Megyében mi történik.
– Ez az egész Sömörrel kezdődött. Már mi úgy híjjuk – mesélte Csűrös gazda. – És akkor kezdődött, mindjárt, hogy ti elmentetek, Frodó uram. Ennek a Sömörnek fura ötletei voltak. Mintha azt szerette volna, hogy minden az övé legyen, aztán parancsolgasson a népeknek. Hamarosan kiderült, hogy már addig is valamivel többet összekapart, mint amennyi egészséges, s még aztán is csak harácsolt, bár, hogy a pénzt hol szerezte hozzá, rejtély: malmokat, serfőzdéket, gazdaságokat és pipafű-ültetvényeket vett. A Veres Molnár malmát, úgy látszik, már azelőtt megvásárolta, hogy ideköltözött volna, a Zsáklakba.
Persze, a Déli Fertályon kezdte a vagyongyűjtést, ahonnét az apja származott, úgy látszik, sok jó pipafüvet eladott, s vagy két évig suttyomban küldözgette idegenbe. De tavaly, év végén, már minden mást szállított, szekérszám, nemcsak pipafüvet. S mi kezdtünk mindennek híján lenni, épp a tél beálltával. A nép feldühödött, de erre is tudta ő a választ: rengeteg ember jött, javarészt bandita, részben azért, hogy az árut elszállítsák délre, részben meg, hogy itt maradjanak. Aztán újabbak is. S mielőtt még megtudtuk volna, hányadán állunk, ezek megtelepedtek itt, meg az egész Megyében, kidöntögették a fákat, feltúrták a földet, és ott és olyan házakat, viskókat építettek maguknak, amilyet akartak. Kezdetben Sömör még megfizette az árut meg a kárt, de hamarosan már csak uraskodott, és elvette, amit megkívánt.
Aztán volt egy kis felzúdulás, de nem elég nagy. Vili, a polgármester, elindult a Zsáklakba, tiltakozni, de sosem ért oda. Elkapták a banditák, elhurcolták, és lakat alá tették Nagyüregben, azóta is ott van. Ez nem sokkal Újév után történt, s azóta nincs polgármester, és Sömör kinevezte magát főmegyeőrnek, vagy egyszerűen csak Főnöknek, és azt tesz, amit akar, s ha valaki „szájaskodik”, mint mondják, az követi Vilit. Így hát még rosszabb lett minden. Nincs füstölnivaló, csak az embereknek, és a Főnök nem helyesli, ha sört iszik valaki – kivéve persze az embereket –, tehát bezáratott minden fogadót, s mindenből egyre kevesebb lesz, csak épp a szabályokból nem. Egyszóval, minden rossz. De mióta megjött Kapzsi, azóta igazán teljes a romlás.
– Ki ez a Kapzsi? – kérdezte Trufa. – Hallottam, hogy az egyik bandita említette.
– Szemmel láthatólag a legnagyobb bandita az egész bandából – felelt Csűrös. – Talán úgy aratás táján, vagy legkésőbb szeptember végén hallottunk róla először. Én még sose láttam, de ott lakik a Zsáklakban, s most ő az igazi Főnök, azt hiszem. Minden bandita azt teszi, amit ő mond: ő meg javarészt azt mondja: törjetek-zúzzatok, gyújtogassatok, pusztítsatok, és most kezdődött az öldöklés. Még a rossz célt szolgáló józan észnek is vége. Kidöngetik a fákat és hagyják ott korhadni, felgyújtják a házakat és nem építenek helyettük másikat.
Vegyük csak a Veres Molnár malmát. Sömör lebontatta, szinte azonnal, hogy Zsáklakra költözött. Aztán hozatott egy sereg rosszképű embert, hogy egy nagyobbat építsenek, s azt megrakta mindenféle idegenmódi masinériákkal. Csak a bolond Tóni örült neki, ő ott dolgozik és pucolja a kerekeket az embereknek. Sömör elképzelése az volt, hogy majd többet és gyorsabban őröl, vagy legalábbis azt mondta. Épített ő más efféle malmokat is. De ahhoz, hogy őrölni lehessen, őrölnivaló is kell, így hát az új malomnak nem volt több dolga, mint a régieknek. De mióta Kapzsi megjött, már egyáltalán nem őrölnek gabonát. Csak kalapálnak, füstöl a malom és eregeti a bűzt, már éjszaka sincs nyugság Hobbitfalván, és csak döntik a mocskot, már teljesen beszennyezték az alsó Vizet, s nemsokára már a Borbuggyant is. Ha a Megyéből sivatagot akarnak csinálni, a legjobb úton haladnak afelé. Nem hiszem, hogy az a bolond Sömör állna a dolog mögött. Én azt mondom, Kapzsi.
– Úgy van! – szólt közbe Kistamás. – Hiszen még Sömör anyját is elvitték, az öreg Lobéliát, márpedig ha senki mást nem is, őt szerette Sömör. Hobbitfalván többen is látták. Csak jött a fasoron, kezében az öreg esernyőjével. Néhány bandita meg szembejött vele, egy nagy kordén.
– Hova mentek? – kérdezte az öregasszony.
– Zsáklakra – mondták.
– Minek? – kérdezte az öregasszony.
– Hogy fölhúzzunk néhány házat Kapzsi számára – mondták.
– És ki engedte meg? – kérdezte az öregasszony.
– Kapzsi – mondták. – El az útból, vén szipirtyó!
– Majd adok én nektek Kapzsit, mocskos tolvaj banditái! – mondta az öregasszony, s már ment is neki a vezetőjüknek az esernyővel, pedig volt az vagy kétszer akkora, mint ő: Így hát elvitték. És bevágták a zártlikba, az ő korában. Elvittek másokat is, akiket jobban hiányolunk, de ami igaz, igaz: ritka nagy bátorság lakott benne, több mint sokakban.

A beszélgetés kellős közepén berobbant Samu az öregével. Az öreg Csavardi nem látszott sokkal öregebbnek, mint azelőtt, csak épp hogy siketebb lett valamivel.
– Jó estét, Zsákos uram! – mondta. – Örülök, hogy épen és egészségben visszajöttél. De ha szabad azt mondanom, van némi elszámolnivalónk, ahogy mondani szokták. Soha nem lett volna szabad eladnod a Zsáklakot, én mindig is mondtam. Azzal kezdődött az egész. És amíg te idegenben csatangoltál, s ahogy az én Samum szavából kiveszem, valami Fekete Embereket hajkurásztál, a hegyek között, de hogy miért, arról fogalmam sincs, jöttek ezek a gazemberek, és föltúrták a Zsákvég utcát, és tönkretették a kolompéromat!
– Nagyon sajnálom, Csavardi uram – mondta Frodó. – De most, hogy visszajöttem, mindent elkövetek, hogy kárpótoljalak.
– No, ez az illő beszéd – mondta az öreg. – Zsákos Frodó úr igazán nemes hobbit, én mindig is mondtam, bárhogy vélekedjenek a nevedről mások, már megbocsássál. És remélem, az én Samum jól viselte magát, és meg voltál vele elégedve?
– Tökéletesen, Csavardi uram – mondta Frodó. – Sőt, akár hiszed, akár nem, olyan híres lett minden országban, hogy olyan több nemigen akad, és énekbe foglalják a tetteit innen a Tengeren és a Nagy Folyón túl. – Samu elpirult, de hálásan nézett Frodóra, mert Rozi szeme csillogott és büszkén mosolygott rá.
– Hát, elég nehéz elhinni, nem mondom – mondta az öreg –, bár azt látom, hogy fura társaságba keveredett. Honnét való ez a gúnya? Nem vagyok barátja az ilyen vasruhának, ha tartós, ha nem.

Csűrös gazda háza népe és valamennyi vendége korán kelt. Éjszaka nem hallatszott semmi, de azt biztosra vették, hogy nem telik sok időbe, és elkezdődik a haddelhadd. – Úgy látszik, Zsáklakon nem maradt egyetlen bandita sem – mondta Csűrös –, de a keresztúti banda bármikor beállíthat.
Reggeli után hírnök jött Tukföldéről. Égett a lelkesedéstől. – A thán az egész országot hadba szólította – mondta –, s a hír úgy terjed, mint a futótűz. A banditák, akik a határainkon őrködtek, elmenekültek délnek, már amelyik élve megúszta. A thán üldözőbe vette őket, hogy a nagy bandát föltartóztassa, de Peregrin urat visszaküldte azokkal, akiket nélkülözni tud.
A következő hír már nem volt ilyen jó. Trufa, aki egész éjszaka kint volt, tíz óra tájt belovagolt a faluba. – Egy nagy bandát láttam, négymérföldnyire – közölte. – A keresztút felől közelednek az országúton, de jó néhány kóbor bandita is hozzájuk csapódott. Majdnem százan vannak, és dühükben tüzet okádnak. Hogy vesznének meg!
– Ó! Ezek aztán nem állnak le tárgyalni, ezek ölnek, ha módjuk van rá – mondta Csűrös gazda. – Ha a Tukok addig nem jönnek, jobb, ha fedezékbe húzódunk, és kérdezetlenül lövünk rájuk. Lesz itt verekedés, Frodó uram, amíg ezt el nem intézzük.
De a Tukok megjöttek addig. Nemsokára bevonultak, Tukbányáról és Zölddombságról, Pippinnel az élen. Trufának most volt elég keménykötésű hobbitja, hogy elbánjon a banditákkal. A felderítők jelentették, hogy a banditák mind egy csoportba tömörültek. Tudták, hogy a vidék fölkelt ellenük, s láthatólag könyörtelenül le akartak számolni a lázadással, annak központjában, Morotván. De bármilyen komorak, úgy látszik nem volt olyan vezetőjük, aki értett volna a hadviseléshez. Nem biztosították a menetet. Trufa gyorsan kiagyalta a haditervét.

A banditák végigtalpaltak a Keleti Úton, és megállás nélkül befordultak a morotvai útra, amely sövénnyel szegett partok közt vezet a dombtetőre. Az egyik kanyarban, a főúttól talán kétszáz lépésnyire, fölfordított parasztszekerekből épült erős úttorlaszba ütköztek. Ez megállította őket. S e pillanatban vették észre, hogy a sövény mögött, kétoldalt, pontosan a fejük fölött, hobbitok sorakoznak. A hátuk mögött meg más hobbitok elrejtett szekereket húznak az útra a mezőről, hogy eltorlaszolják a visszaútjukat is. Fentről meg így szólt hozzájuk egy hang, Trufa hangja: – Szépen besétáltatok a csapdába. Hobbitfalvi cimboráitok ugyanígy, egyikük meghalt, a többi fogságba esett. Tegyétek le a fegyvert! Aztán hátráljatok húsz lépést és üljetek le. Aki megpróbál kitörni, lelőjük. – Néhányan szót fogadtak, de ezeket nyomban elintézték a társaik. Húsz-egynéhányan kitörtek, és megrohamozták a szekereket. Hatot lenyilaztak közülük, de a többi kijutott, megölt két hobbitot, aztán szétszóródott a vidéken, a Bozótos irányába. Futtában még kettő elesett. Trufa megfújta a kürtjét, s a távolból választ kapott rá.
– Nem jutnak messzire – mondta Pippin. – Az egész vidék nyüzsög a vadászainktól.
Hátul, a fasorban, a fogságba esett emberek megpróbáltak megmászni egy úttorlaszt, és a hobbitok kénytelenek voltak sokat lelőni, vagy fejszével agyoncsapni közülük. De a legerősebbek és legkétségbeesettebbek kijutottak a nyugati oldalon, s vadul támadtak a hobbitokra, nem annyira a menekülés, mint inkább az öldöklés szándékával. Több hobbit elesett, a többi megingott, épp mikor Trufa és Pippin, aki eddig a keleti oldalon harcolt, átjött és megrohamozta a banditákat. A vezért, egy nagy, ferdeszemű, s hatalmas orkra emlékeztető barmot, Trufa vágta le. Aztán kivonta a csatából az erőit, s a maradék embereket a hobbit-íjászok tágas gyűrűje vette körül.
Aztán az egésznek vége lett. Majdnem hetven bandita hevert holtan a csatamezőn, egy tucatnyi meg fogságba esett. A hobbitok vesztesége tizenkilenc fő volt, harmincan megsebesültek. A halott banditákat szekérre rakták, s a szomszédban, egy elhagyatott homokgödörben elföldelték. A Csata-gödörben, mint utóbb elnevezték. Az elesett hobbitokat közös sírba tették a domboldalon, a sírra utóbb nagy követ állítottak és körébe kertet ültettek. Így ért véget 1419-ben a morotvai csata, az utolsó, amit a Megyében vívtak, s a távoli Északi Fertályon, a Zöldmezőn 1147-ben vívott csata óta az egyetlen is. Ezért volt az, hogy jóllehet a győzelem, szerencsére, igen kevés életbe került, a csata külön fejezetet képez a Piros Könyvben, a résztvevők nevét kutyabőrön örökítették meg, s betéve megtanulták a Megye történészei. A Csűrös család ekkor vetette meg hírneve alapját, s ekkor kezdett figyelemreméltóan felfelé ívelni a szerencséje, bár a névsor elején akkor is Trufiádok és Peregrin kapitány neve áll.

Frodó is részt vett a csatában, bár kardot nem húzott, s a fő tennivalója az volt, hogy a hobbitokat visszatartsa, nehogy a veszteségükön érzett dühükben lemészárolják a fegyverüket elhajigált ellenséget. Mikor a harc véget ért, s már csak az utólagos tennivalók voltak hátra, Trufa, Pippin és Samu is csatlakozott Frodóhoz, és visszalovagoltak a Csűrös tanyára. Megették a kései ebédet, s Frodó fölsóhajtott. – Azt hiszem – mondta –, itt az ideje, hogy a „Főnökkel” leszámoljunk.
– De mennyire: minél hamarabb, annál jobb – mondta Trufa. – És ne légy hozzá túlságosan gyöngéd.
Csűrös gazda tizenkét keménykötésű hobbitot adott melléjük kíséretül. – Mert hogy az egy percig se biztos, hogy a Zsáklakban nem maradt bandita – mondta. – Azt csak hisszük. – Aztán nekiindultak gyalogszerrel. Frodó, Samu, Trufa és Pippin vezette a menetet.
Ez életük talán legnehezebb órája volt. A nagy kémény ott magasodott előttük, s ahogy a Vízen át a régi faluhoz közeledtek, az út két oldalára épült ócska újházak mögött, mogorva csúfságában bontakozott ki előttük az új malom, a folyó fölé guggoló téglaépület, amely abba dönti gőzölgő, bűzös szennyvizét. És a morotvai út mellett véges-végig kivágták a fákat.
Ahogy a Hídon átkeltek és fölnéztek a dombra, bennük akadt a lélegzet. Frodót és Samut még a Tükörben látott kép sem készítette elő arra, ami most tárult elébük: Az Ómajort, nyugat felől, lebontották, s a helyében most több sor kátrányos barakk éktelenkedett. A gesztenyék közül nem maradt meg egy sem. A partokat, sövényeket fölszaggatták. A gyomverte mezőn hatalmas szekerek álltak össze-vissza. A Zsákvég utca ásító homok- és kavicsbánya volt. A zsáklaki felvégen semmi más nem látszott, csak egy csomó nagy deszkabódé.
– Kivágták! – kiáltott fel Samu. – Kivágták a Tanácsfát! – Arrafelé mutatott, ahol valaha a nagy fa állt, amely alatt Bilbó a búcsúbeszédét mondta. Ott hevert holtan a mezőn, ágai lenyesve. Mintha ez lett volna az utolsó csepp a pohárban, eleredt Samu könnye.
De nevetést hallott, s ettől abbahagyta a sírást. Egy mogorva hobbit ácsorgott a malomudvar alacsony falánál. Arca mocskos, keze fekete. – Nem tetszik, Samu? – kérdezte gúnyosan. – Neked mindig ilyen lágy volt a szíved. Azt hittem, elvitorláztál, hisz kölyökkorodban örökké csak a hajókról járt a szád. Minek jöttél vissza? Van itt nekünk dolgunk elég.
– Azt látom – mondta Samu. – Mosdani sem értek rá, csak a falat támasztani. De tudod, Veres mester, sokan tartoznak nekem a faluban, ne gyarapítsd az adósságod gúnyolódással, különben akkora lesz, hogy, nem győzi a bukszád.
Veres Tóni kiköpött a falra. – Mi a fene! – mondta. Nekem ugyan nem árthatsz. Én a Főnök barátja vagyok. De ők neked annál inkább, ha a szádat jártatod ellenem.
– Ne vesztegess több szót erre a bolondra, Samu – mondta Frodó. – Remélem, nincs sok hobbit, aki ilyen lett. Mert az nagyobb baj volna, mint minden kár, amit az emberek okoztak.
– Mocsok és arcátlan alak vagy, Tóni – mondta Trufa. – És azonkívül nagyon elszámítottad magad. Most épp azért megyünk fel a dombra, hogy eltakarítsuk a drágalátos Főnöködet. Az embereivel már leszámoltunk.
Tóni eltátotta a száját, mert most vette észre a kíséretet, mely Trufa intésére vonult át a hídon. Visszarohant a malomba, kürttel a kezében jött ki, s jó hangosan belefújt.
– Kíméld a szuflád! – nevetett Trufa. – Az enyém jobban szól. – Szájához emelte ezüstkürtjét, megfújta, s a csengő hang végighullámzott a dombon, válaszként csak úgy özönlöttek Hobbitfalva üregeiből, viskóiból, roskatag házaiból a hobbitok, s ujjongva, kiáltozva követték a Zsáklak felé tartó csapatot.
A fasor végében a társaság megállt, Frodó és barátai továbbmentek, s végül odaértek a szívüknek valaha oly kedves helyre. A kert kalyibákkal, színekkel volt teli, némelyik oly közel a régi nyugati ablakokhoz, hogy semmi fény nem jutott be rajtuk. És szemétrakások mindenütt: Az ajtó megrepedt, a csengőlánc lazán lógott, a csengő nem szólt. A kopogtatásra nem jött válasz. Végül nekirugaszkodtak, s az ajtó engedett. Bementek. A ház bűzlött, piszkos volt, rendetlen, mintha nem használták volna már jó ideje.
– Hol bujkál az a nyomorult Lothó? – kérdezte Trufa. – Átkutattak minden szobát, de más élőlényt, mint egeret és patkányt, nem találtak. – Kérjük meg a többieket, hogy kutassák át a színeket is?
– Ez rosszabb, mint Mordor – mondta Samu. – Bizonyos értelemben sokkal rosszabb. Mert otthon ér, mint mondják, s ez valóban otthon volt, még jól emlékszem, milyen, mielőtt tönkretették volna.
– Igen, ez Mordor műve – mondta Frodó. – Mert Szarumán Mordornak dolgozott, akkor is, mikor azt hitte, hogy önmagának. És azok is, akiket Szarumán beugratott, mint például Lothó.
Trufa keserűen és undorral nézett körül. – Gyerünk ki innét! – mondta. – Ha tudtam volna, mi minden gonoszságot művelt, legyömöszöltem volna azt a dohányzacskót Szarumán torkán.
– Nem vitás! Nem vitás! De nem tetted, s így most személyesen üdvözölhetlek idehaza. – S ott állt az ajtóban maga Szarumán, jól tápláltan, derűsen, szeme csillogott a kaján élvezettől.
Frodóban egyszerre megvilágosodott valami. – Kapzsi![2] – kiáltotta.
Szarumán nevetett. – Szóval hallottad már e nevet? Azt hiszem, odahaza, Vasudvardban is így hívtak az enyimek. Különben lehet, hogy a szeretetük jeléül. De szemmel láthatólag nem számítottál rá, hogy engem itt találsz.
– Nem – ismerte el Frodó. – Bár sejthettem volna. Aljas módon végrehajtott kis huncutság: Gandalf figyelmeztetett, hogy képes vagy rá.
– De mennyire, hogy képes – mondta Szarumán. – S nem is csak kis huncutságra. Muszáj nevetnem rajtatok, hobbit-uraságok, ahogy együtt lovagoltok a nagyokkal, olyan biztonságban, s úgy eltelve csöpp kis magatokkal. Azt hittétek, az egészet szépen megúsztátok, most csak haza kell baktatni, aztán nyugodtan és békében megülhettek. Mert Szarumán otthonát azt le lehet rombolni, őt ki lehet onnét akolbólítani, de ő a tiétekhez egy ujjal sem nyúlhat. Ó, nem! Gandalf majd gondoskodik róla.
Szarumán megint fölkacagott. – Ő aztán nem! Ha az eszköze kiszolgált, eldobja. De nektek muszáj volt utána csámborogni, lopni az időt, csépelni a szalmát, körbelovagolni a fél világot, kétszer olyan hosszú utat megtenni, mint kell. Nos – gondoltam –, ha ezek ilyen bolondok, akkor megelőzöm őket, s adok nekik egy kis leckét. Rossz tett helyébe rosszat várj! Lehetett volna a lecke tanulságosabb is, ha egy kicsit több időt kapok, és több embert rá. Azért sikerült még így is annyi kárt tennem, hogy amíg éltek, nem tudjátok helyrehozni vagy eltüntetni a nyomát. Nekem meg kellemes lesz fölidéznem és szembeállítanom az engem ért sérelemmel.
– Hát, ha ez az, amiben örömödet leled – mondta Frodó –, akkor őszintén sajnállak: De sajna, már csak az emléke lesz kellemes. Most takarodj innét, és ne is gyere vissza, soha többé!
A falu hobbitjai látták, hogy Szarumán kijön az egyik kalyibából, s rögtön összeverődtek a Zsáklak ajtajában. Mikor hallották Frodó parancsát, zúgolódni kezdtek:
– Ne hagyd elmenni! Öld meg! Gazfickó és gyilkos! Öld meg!
Szarumán körülnézett az ellenséges arcokon, és elmosolyodott. – Öld meg! – utánozta őket gúnyosan. – Öljetek csak, ha azt hiszitek, drága hobbitjaim, hogy ahhoz ti elegendők vagytok! – Kihúzta magát, és sötéten meredt rájuk fekete szemével. – Ne higgyétek, hogy a javaimmal a hatalmamat is elvesztettem! Aki lesújt rám, az átkozott lesz. És ha a vérem a Megye földjét éri, az terméketlenné válik, és soha meg nem javul.
A hobbitok visszahőköltek. De Frodó megszólalt: – Ne higgyetek neki! Minden hatalmát elvesztette, csak a hangja az, amivel, ha hagyjátok, még mindig rátok tud ijeszteni és meg tud téveszteni. De én nem akarom, hogy megöljétek. Bosszúért bosszúval fizetni haszontalan: az semmit be nem gyógyít. Menj, Szarumán, a legrövidebb úton!
– Kígyó! Kígyó! – kiáltotta Szarumán, s a szomszéd kalyibából előjött Kígyónyelv, négykézláb, mint a kutya. – Következik az országút, Kígyónyelvű. Újra. Ezek a hobbit-uracskák megint kidobtak. Gyerünk!
Szarumán megfordult, s Kígyónyelvvel együtt elcsoszogott. De mikor elment Frodó mellett, kezében kés villant, s döfött, hirtelen. A penge elcsúszott a rejtett páncélingen, s elpattant. Tucatnyi hobbit szökkent előre, Samuval az élen, s ordítva teperte földre a gazfickót. Samu kihúzta a kardját.
– Samu, ne! – kiáltott Frodó. – Még most se öld meg. Nem ejtett rajtam sebet. És én nem kívánom, hogy ilyen gonosz kedvében érje a halál. Hisz valamikor nagy volt, nemes fajta, akire nem is merészeltünk volna kezet emelni. Most elbukott, s a gyógyulása nem rajtunk múlik, én azonban most is megkímélném, abban a reményben, hogy valaha még fölépül.
Szarumán fölállt, és Frodóra bámult. Különös volt a tekintete: a csodálkozás, a tisztelet és a gyűlölet keveréke. – Felnőttél, félszerzet – mondta. – Úgy van, igencsak nagyra nőttél. Bölcs vagy. És kegyetlen: Megfosztottál a bosszú jó ízétől, s most keserű szájízzel mehetek innét, s ráadásul adósod is vagyok. Gyűlöllek érte. Jó, elmegyek, és nem zaklatlak többé. Ám ne várd, hogy jó egészséget és hosszú életet kívánjak neked. Nem lesz részed egyikben sem. De ez már nem az én dolgom. Én csak megjósolom.
Elindult, s a hobbitok utat engedtek neki, de az öklük kifehéredett, úgy szorították a fegyverüket. Kígyónyelv habozott, aztán utánaeredt a gazdájának.
– Kígyónyelvű! – mondta Frodó. – Neked nem muszáj utána menned. Tudtommal nem tettél nekem semmi rosszat. Itt megpihenhetsz egy darabig, enni is kapsz, aztán ha megerősödtél, mehetsz a magad útján.
Kígyónyelvű megállt, visszanézett, s már-már úgy döntött, hogy marad. Szarumán hátrafordult: – Semmi rosszat? – kuncogott. – Persze hogy nem! Ha kiosont éjszakánként, csak azért tette, hogy a csillagokat lássa! De úgy hallottam, azt kérdezte valaki, hol bujkál az a szegény Lothó? Te tudod, ugye, Kígyónyelvű? Megmondanád nekik?
Kígyónyelvű a földre kushadt, s úgy nyöszörögte: – Nem! Nem!
– Akkor majd én – mondta Szarumán. – Kígyó ölte meg a Főnökötöket, szegény kis fickót, azt a drága kis Főnököcskét. Ugye, hogy te, Kígyó? Ledöfted álmában, azt hiszem. Remélem, eltemetted, bár Kígyó az utóbbi időben folyton éhes. Nem, Kígyó úgy igazában nem jó. Okosabb, ha hagyjátok, hogy velem jöjjön.
Vad, vörös gyűlölet lobbant Kígyónyelv szemében. – Te parancsoltad, te szúrattad le – sziszegte.
Szarumán kacagott. – Kapzsi akármit mond, te mindig szót fogadsz, ugye, Kígyó? Nos, most azt mondja: kövess! – Belerúgott a földön fetrengő Kígyónyelv arcába, megfordult, és elindult. S ekkor valami elpattant: Kígyónyelv hirtelen fölállt, előrántotta eldugott kését, s vicsorítva, mint a kutya, rávetette magát hátulról Szarumánra, hátrarántotta a fejét, elvágta a torkát, nagyot kurjantott, majd futásnak eredt a fasoron. Mielőtt még Frodó magához tért volna, vagy egy szót tudott volna szólni, három hobbit-íj pendült, és Kígyónyelvű holtan esett össze.

A közelben lévők ijedelmére Szarumán holtteste körül köd képződött, s mint a tűzhelyről a füst, lassan fölszállt, föl-föl, egyre följebb, mígnem mint egy fehér lepelbe burkolt fakó emberalak, fölébe nem magasodott a dombnak. Ott lebegett egy ideig, de egyszerre hideg nyugati szél támadt, az alak felsóhajtott, szétfoszlott, és semmivé lett.
Frodó szánakozva és iszonyodva nézett le a holttestre, mert miközben nézte, mintha kiütközött volna, hogy már hosszú évek óta halott: összezsugorodott, ráncos arcáról lefoszlott a bőr, csak az undok koponya maradt.
Fogta a mocskos palástot, ami ott hevert a holttest mellett, ráterítette, s elfordult.
– Ennek is vége – mondta Samu. – Csúf véget ért, bár ne láttam volna, de legalább megszabadultunk tőle.
– S remélem, ezzel végleg vége a háborúnak – mondta Trufa.
– Remélem – sóhajtott fel Frodó. – Ez volt a legeslegutolsó csapás. De még elgondolni is, hogy itt kellett elesnie, épp a Zsáklak ajtajában! Sok-sok reményem és félelmem között erre aztán igazán nem számítottam.
– Én nem mondanám, hogy vége, amíg ezt a mocskot mind el nem takarítjuk – mondta mogorván Samu. – Márpedig az rengeteg időbe és rengeteg munkába kerül.

 

 

9. fejezet
Szürkerév

A nagytakarítás kétségtelenül sok munkába került, de kevesebb időt igényelt, mint ahogy Samu gondolta. A csata utáni nap Frodó ellovagolt a Nagyüreghez, és kiszabadította a rabokat a zártlikakból. Az elsők egyike, akire rátalált, Bögyös Fredegar volt, akire már nem illett rá a Dagi név. Akkor vitték el, mikor a banditák kifüstöltek egy lázadó csoportot a búvóhelyéről, a Kotoréklikakból, a Rémdombok közt, s ő volt a csoport vezetője.
– Végül is jobban tetted volna, ha velünk tartasz, szegény öreg Fredegar! – mondta Pippin, mikor kivitte a karján, mert annyira legyöngült már, hogy lépni se volt ereje.
Fredegar kinyitotta a szemét, megpróbálkozott egy udvarias mosollyal. – Ki ez a nagyhangú ifjú óriás? – suttogta. – Most mekkora kalapot viselsz?
Aztán ott volt Lobélia is. Szegény jó lélek, nagyon öregnek látszott és vékonykának, mikor kiszabadították a sötét és keskeny pinceodúból. Ragaszkodott hozzá, hogy a maga lábán bicegjen ki, és odakint olyan ujjongás és akkora taps és éljenzés fogadta, ahogy Frodó karjára támaszkodva feltűnt, kezében az elmaradhatatlan esernyővel, hogy egészen meghatódott és könnyezve fordult félre. Soha életében nem volt még népszerű. De nagyon lesújtotta Lothó halálának híre, nem is tért vissza a Zsáklakba. Visszaadta Frodónak, és elment az övéihez, keményfeneki Nagytüszőfiékhoz.
Mikor meghalt szegény a következő tavaszon – végül is elmúlt már százéves –, Frodó meg volt lepve és meghatódott: a maga és a Lothó minden maradék pénzét őrá hagyta, hogy a nehéz időkben otthontalanná vált hobbitok segélyezésére fordítsa. S ezzel a családi háborúság véget ért.
Az öreg Kacska Vili hosszabb ideig volt a zártlikban, mint bárki más, és ha vele nem is bántak tán olyan gorombán, mint sok mással, jó ideig eltartott, amíg sikerült annyira feltáplálni, hogy be tudja tölteni polgármesteri tisztjét, így hát Frodó beleegyezett, hogy elvállalja a helyettesítését, amíg Kacska úr erőre kap. Polgármester-helyettesi tisztségében az egyetlen ténykedése az volt, hogy a megyeőrség létszámát és hatáskörét a szükséges mértékre csökkentette. Az a feladat, hogy a maradék banditákat fölhajtsák, Trufára és Pippinre maradt, s ők el is végezték becsülettel. A déli bandák, mikor hírét vették a morotvai csatának, ész nélkül menekültek, s nem okoztak nagy fejfájást a thánnak. Azt a néhányat, aki megmaradt közülük, még az év vége előtt elkapták az erdőben, s aki megadta magát, azt kirakták a határon.
Időközben szépen haladt az újjáépítés. Samunak rengeteg dolga volt. A hobbitok úgy dolgoznak, mint a méhek, ha kedvük van rá, és szorítja őket a szükség. Most hát a készséges kezek, fürge hobbitlegény- és hobbitlánykezek, kérges öregapó- és öreganyókezek ezrei fogták meg a munka végit. Hatalmas raktárakat leltek, teli áruval, élelemmel, sörrel, ezt mind a banditák rejtették el színekben, csűrökben, elhagyatott üregekben, s kiváltképp Nagyüreg alagútjaiban meg a Rémdombok elhagyatott kőbányáiban; így hát júlekor sokkal nagyobb volt a vigasság, mint bárki is remélte volna.
Hobbitfalván az első tennivalók egyike volt, hogy a Dombot és a Zsáklakot megtisztítsák, s hogy helyreállítsák a Zsákvég utcát. Az új homokbánya elejét elegyengették, a bányában védett kertet létesítettek, a déli partoldalba új üregeket mélyítettek, s ezeket téglával burkolták. Az Öreget visszatelepítették a Zsákvég utca 3.-ba, s ő gyakran mondogatta, bárki füle hallatára:
– Rossz szél az, ami senkinek semmi jót nem hoz, én mindig megmondtam. De minden jó, ha a vége jó.
Némi vita volt, hogy az új utcának milyen nevet adjanak. Gondoltak rá, hogy a Csatakert nevet adják neki. De egy idő múlva, józan hobbitok lévén, csak Újsor-ként emlegették. A morotvai humor meg elnevezte Kapzsi-vég-nek.

A legnagyobb és legfájdalmasabb kár a fák pusztulása volt, mert Kapzsi parancsára könyörtelenül irtották a fákat Megye-szerte, és Samut ez jobban szomorította, mint bármi más. Mindenekelőtt azért, mert ezt a sebet soká tart begyógyítani, s a Megyét már csak a dédunokák fogják olyannak látni – gondolta –, amilyennek lennie kell.
Aztán, egy szép napon, váratlanul, hiszen a dolgától hetekig nem ért rá a kalandjait fölidézni, eszébe jutott Galadriel ajándéka. Elővette a dobozt, megmutatta a többi utazónak (mert most már így emlegette őket mindenki), és a tanácsukat kérte.
– Már kíváncsi voltam, mikor jut eszedbe – mondta Frodó. – Nyisd ki!
Szürke, finom és puha porral volt teli, közepében meg egy magocska ült, ezüst héjú diócskához hasonlatos. Most mit kezdjek vele? – kérdezte Samu.
– Szórd a szélbe, a többi nem a te dolgod – mondta Pippin.
– De hol? – kérdezte Samu.
– Nézz ki egy helyet faiskolának, aztán majd meglátod, mi történik ott a facsemetékkel – tanácsolta Trufa. – De az biztos, hogy az Úrnő nem azért adta, hogy az egészet megtartsam a magam kertjére, ha olyan sokaknak volt itt bajuk – mondta Samu.
– Mindenekelőtt az eszedet és a tudásodat használd, Samu – mondta Frodó –, amire magad tettél szert, s csak aztán használd az ajándékot, hogy a munkádban segítsen, s hogy jobb legyen az eredménye. De használd takarékosan. Nincs belőle sok, és azt hiszem, kincset ér minden szemcséje.
Így hát Samu csemetéket ültetett ki mindenhová, ahol valami különösen szeretett és szép fát elpusztítottak, s a talajba a gyökeréhez egy szemerkét a drága porból is belekevert. Munkája során az egész Megyét bejárta, de senki sem hibáztathatja, ha Hobbitfalvára és Morotvára különös gondot fordított. S végül úgy alakult, hogy még mindig volt egy picike pora: kiment hát a Háromfityinges Kőhöz, ami majdnem hajszálpontosan a Megye közepén áll, s a maradék port, áldását adva rá, a szélbe szórta. A kis ezüstdiót meg elültette a Tanácsréten, ahol valamikor a fa állt, és kíváncsi volt, mi lesz belőle. Egész télen csak várt, tőle telhetőleg türelmesen, és megpróbálta visszatartani magát, hogy ne mászkáljon ki szakadatlan, s lesse, hogy történt-e valami.

A tavasz legmerészebb reményeit is felülmúlta. Fái megeredtek és növekedni kezdtek, mintha csak meglódult volna az idő, s most egy év alatt próbálnának behozni húszat. A Tanácsréten gyönyörű volt a csemete, kérge ezüst, levelei hosszúkásak, és már áprilisban megtelt dús aranyvirágokkal. Ez bizony mallorn volt, s a környékről mindenki a csodájára járt. A rákövetkező években, amint egyre kecsesebb, egyre szebb lett, már közel s távol híre ment és messzi földről jöttek, hogy lássák; az egyetlen mallorn-t a Hegyektől nyugatra és a Tengertől keletre, a világ egyik legszebb mallornfáját.
Az 1420-as év a Megyében különben is csudálatos év volt. Nemcsak hogy csodásan sütött a nap, és kellemes volt az eső, mind a maga idején és a kellő mértékben, de valami más is tette: a gazdagság, a növekedés érzése, a minden halandó nyarat megelőző szépség, ami ott csillogott Középföldén. Ahány gyerek csak született, márpedig ebben az évben sok született, az mind szép volt és erős, hajuk dús és aranyszőke, ami azelőtt ritkaság volt a hobbitok között. Gyümölcs annyi termett, hogy még a kölyökhobbitok is dúskáltak a tejszínes eperben, aztán meg letelepedtek a szilvafa alá, és ettek, amíg csak annyi mag össze nem gyűlt, hogy kicsi piramisokat vagy a hódítók koponyahegyeihez hasonlatos halmokat nem építettek belőle, aztán továbbmentek. És senki nem volt beteg, és mindenki jól érezte magát, csak azok nem, akiknek a gyepet kellett nyírniuk.
A Déli Fertályon roskadoztak a tőkék, és annyi pipafű termett, hogy az bámulatos, az aratás olyan gazdag volt, hogy dugig telt minden magtár. Az Északi Fertályon olyan jó volt az árpa, hogy az 1420-ban főzött sört sokáig megemlegették és közmondásossá vált. Igen, még egy nemzedékkel utóbb is, ha egy öregapó beült a fogadóba, hogy megigya jól megérdemelt korsó sörét, letette a korsót, és fölsóhajtott: – Haj jaj! Az volt ám az igazi! A négyszázhúszas!
Samu kezdetben ott lakott Csűröséknél, Frodóval, de mikor elkészült az Újsor, ők is odaköltöztek, az Öreggel együtt. Az eddigi munkáihoz ráadásul most már ő irányította a Zsáklak nagytakarítását és újjáépítését, de gyakran volt úton a Megyében a fatelepítés dolgában is. Március elején épp nem volt odahaza, s így nem tudta, hogy Frodó megbetegedett. Tizenharmadikán Csűrös gazda ágyban fekve találta Frodót, egy fehér drágakövet szorongatott, amely láncon csüngött a nyakában, s mintha csak félig lett volna magánál.
– Elveszett, örökre – mondta –, s most minden sötét és üres.
De a roham elmúlt, s mire Samu huszonötödikén hazaért, Frodó fölépült, s nem is említette a betegségét. Időközben a Zsáklakot rendbe hozták, Trufa meg Pippin átjött Töbörlyukból, hozta a régi bútort meg miegyebet, s így a régi odú majdnem úgy föstött, mint valaha régen.
Mikor végre mindennel végeztek, Frodó megkérdezte: – S mikor szándékozol beköltözni hozzám, Samu?
Látszott, hogy Samu egy csöppet kínban van.
– Nem muszáj rögtön, ha nem akarod – mondta Frodó. – Csak tudod, itt az Öreg sincs messze, s az özvegy Szutyorné gondját viselhetné.
– Nem is hogy az, Frodó uram – mondta Samu, és mélyen elvörösödött.
– Hát, micsoda?
– Rozi. Csűrös Rozi – mondta Samu. – Úgy látszik, csöppet se volt ínyére, szegénykémnek, hogy külföldön jártam, de mert én nem szóltam neki, ő se szólhatott. Márpedig én nem szóltam, mert nekem a munkám az előbbre való. De most, hogy szóba került, azt mondja: – Nohát, egy évet már elvesztegettél, még mire várjunk? – Elvesztegettem? – mondom. – Ezt éppenséggel nem mondanám. De akkor is megértem én, hogy mire gondol: Most úgy érzem, kétfelé húz a szívem.
– Értem – mondta Frodó. – Szeretnél megnősülni, de velem is szeretnél együtt maradni Zsáklakon, ugye? Drága Samum, ez aztán nem gond! Nősülj meg, amint lehet, aztán költözzetek hozzám Rozival. Zsáklakon bőven van hely, akkora családnak, amekkorát csak akarsz.
Ez tehát megoldódott. Csavardi Samu elvette Csűrös Rozit 1420 tavaszán (ami a lakodalmairól is nevezetes volt), s beköltözött vele Zsáklakra. S ha Samu szerencsésnek vélte magát, Frodó tudta, hogy ha valaki, hát ő az, akinek igazán szerencséje van, mert nem volt hobbit a Megyében, akit olyan gonddal szolgáltak volna ki, mint őt. Azután, hogy az újjáépítés terveit kidolgozta és megvalósította, illetve megkezdte megvalósításukat, visszavonult életet élt: rengeteget írt, és átnézte az összes följegyzéseit. A két ifjú utazó nagy társasági sikereket aratott a Megyében énekeivel, regéivel, pompás öltözékeivel és csudálatos estélyeivel. „Úrféle” népeknek hívták őket, s ebben nem volt semmi rosszallás, mert mindenkinek megmelegedett a szíve, ha látta, hogy valamelyikük ott lovagol el mellette fényes páncélingben, a gyönyörű pajzsával, kacagva, s ajkán az egyik messziről hozott dallal, ha most nagyok voltak is, meg fényesek, egyébként semmit sem változtak, hacsak nem lettek szebb szavúak, szívélyesebbek és vidámabbak.
Frodó és Samu azonban megint azt a gúnyát hordta, amit annak előtte, eltekintve a finom szövetű, hosszú szürke köpönyegtől, nyakán a gyönyörű csattal, amit, ha úgy hozta a szükség, mindkettő a vállára kanyarított, Frodó úr ezenkívül egy fehér drágakövet is viselt a nyakában, s a láncával szívesen elbabrikált.
Most minden jól ment, s minden remény megvolt rá, hogy fog még jobban is menni, és Samunak annyi volt a dolga, és annyi az öröme, amennyit egy hobbit csak megkívánhat. A kedvét semmi nem homályosította el egész évben, hacsak tétova aggodalma nem gazdája egészségéért. Frodó ugyanis szinte észrevétlenül kicsöppent a Megye minden dolgából, és Samu szomorúan észlelte, milyen kevés a becsülete tulajdon hazájában. Kevesen tudtak vagy akartak tudni a tetteiről és kalandjairól, bámulatuk és tiszteletük tárgya Trufiádok úr, Peregrin úr (s ha Samu nem is tudott róla), ő maga volt. És ősszel megint megjelent a régi bajok árnya.
Egy este Samu bement a dolgozószobába, s az urát igencsak furcsa állapotban lelte. Holtsápadt volt, s a tekintete valahol a messzeségben kalandozott.
– Mi baj, Frodó uram? – kérdezte.
– Megsebesültem – felelt Frodó –, megsebesültem, és a sebem soha nem gyógyul be igazán.
Aztán mégis fölállt, s a roham mintha elmúlt volna, de másnap mindvégig olyan volt, mintha nem is ő lenne az. És Samunak csak később jutott eszébe, hogy ez október hatodikán történt, pontosan két évvel azután, ami a Széltető lábánál, abban a sötét mélyedésben történt.

Telt az idő, és beköszöntött 1421. Frodó márciusban megint megbetegedett, de sikerült nagy erőfeszítéssel eltitkolnia, mert Samunak más dolga is volt, amire odafigyeljen. Március huszonötödikén ugyanis megszületett Samu és Rozi első gyereke, s a napot Samu jól megjegyezte.
– Nos, Frodó uram – mondta –, most ugyancsak nagy gondban vagyok. Rozival megállapodtunk, hogy engedelmeddel majd Frodónak hívják; de lány az istenadta. Bár szép kicsi lány, szebbet remélni se lehetne, mert szerencsére Rozira hajaz, és nem énrám. És most nem tudjuk, mit csináljunk.
– Miért, Samu – kérdezte Frodó –, hát nem jó a régi szokás? Válassz ki egy virágnevet, mint Rozi. A Megyében a leányok fele virágnevet visel. Hát van annál szebb?
– Lehet, hogy igazad van, Frodó uram – mondta Samu. – Sok szép nevet hallottam útközben, de azok, hogy úgy mondjam, túl cifrák ahhoz, hogy egy lány köznap viselje és koptassa őket. Az Öregem azt mondja: – Válassz kurtát, akkor nem kell megkurtítanod, ha hordani is akarod. – De ha az virágnév, akkor bánom is én, hogy milyen hosszú, csak szép virág legyen, mert tudod, igen szépnek tartom ezt a kicsi lyányt, hát hadd legyen a nevétől még szebb.
Frodó elgondolkodott. – Nohát, Samu, mit szólnál az elanor-hoz? Emlékszel, az a kis aranyvirág volt az, Lórien gyepén.
– Megint igazad van, Frodó uram! – mondta boldogan Samu. – Pontosan ilyet akartam!
A kis Elanor hat hónapos volt, és őszre fordult már 1421, mikor Frodó behívta Samut a dolgozószobába.
– Csütörtökön lesz Bilbó születésnapja, Samu – mondta. – S most lepipálja az öreg Tukot. Ez a százharmincegyedik!
– Hát le! – mondta Samu. – Valóságos csuda!
– Nahát – folytatta Frodó –, azt szeretném, ha megkörnyékeznéd Rozit, és kiderítenéd, hogy tud-e nélkülözni, s elmehetnénk-e Bilbóhoz együtt. Persze, tudom, hogy te nem utazhatsz se messzire, se hosszú időre – tette hozzá kicsit szomorkásan.
– Hát, nemigen, Frodó uram.
– Persze hogy nem. De annyi baj legyen. Csak egy darabig kéne elkísérned. Mondd meg Rozinak, hogy nem leszel sokáig távol, legfeljebb két hétig, és egészen biztos, hogy hazajössz.
– Bár veled tarthatnék Völgyzugolyba, Frodó uram, és viszontláthatnám Bilbó urat – mondta Samu. – De mégiscsak itt vagyok itthon igazán. Kétfelé húz a szívem.
– Szegény Samu! És sajnos, egy darabig még így leszel – mondta Frodó. – De aztán meggyógyulsz. Elvárják tőled, hogy szilárd légy, és egyfelé húzzon a szíved, és úgy is lesz.

A rákövetkező egy-két nap Frodó átnézte a jegyzeteit és írásait Samuval, és átadta neki a kulcsait. Volt köztük egy nagy könyv, sima piros bőrbe kötve, lapjai majdnem hogy mind teleírva. Az elején jó néhány lapot Bilbó vékony szálú kacskaringós kézírása borított, de a java része Frodó határozott és lendületes betűivel volt tele. Az írás fejezetekre oszlott, de a 80. fejezet nem volt befejezve, azután néhány üres lap következett. A címlapon több cím is állt, sorra mind áthúzva. Így:
Naplóm. Váratlan utazásom. Amott és Újra Emitt. Ami Azután Történt. Öt hobbit Kalandjai. A Nagy Gyűrű Története, összegyűjtötte Zsákos Bilbó, tulajdon élményei és barátai elbeszélése alapján. Mit Tettünk Mi a Gyűrű Háborújában?

Itt ért véget Bilbó kézírása, és Frodóé következett:

A GYŰRŰK URÁNAK
BUKÁSA
ÉS A KIRÁLY
VISSZATÉRÉSE

(a Kis Nép szemével: a Megyebeli Bilbó és Frodó visszaemlékezései, kiegészítve barátaik elbeszéléseivel és a Bölcs tanításaival)
Ugyanezen kötet magában foglalja a Hagyományok Könyvének részleteit is, amelyeket Bilbó fordított, Völgyzugolyban.

– Nicsak, Frodó uram, hiszen majdnem kész vagy vele! – kiáltott fel Samu. – Ugyancsak megdolgoztál.
– Teljesen elkészültem, Samu – mondta Frodó. – Az utolsó oldalak már terád várnak.
Szeptember 21-én indultak útnak, együtt, Frodó a póni hátán, amely Minas Tirithből hazahozta, s most a Vándor nevet viselte, Samu meg szeretett Bugája nyergében. Szép, arany fényű reggel volt, és Samu nem kérdezte, hová mennek, azt hitte, tudja.
A tönkösi úton indultak el, a hegyeken át, együtt, a Bozótosig. Hagyták, hadd ballagjanak a pónik kényelmesen. A Zöld Dombságon letáboroztak, s szeptember 22-én, mikor a délután már a végére járt, kényelmesen bevágtak az erdők közé.
– Nicsak, ez az a fa, ami mögött elbújtál, Frodó uram! Mikor a Fekete Lovas először bukkant fel! – kiáltotta Samu, s rámutatott baloldalt egy fára. – Mintha az egészet csak álmodtam volna.

Este volt már, a csillagok fent ragyogtak az égen, mikor elhagyták a villámsújtotta tölgyet, befordultak, s elindultak lefelé a dombról, a mogyoróbokrok között. Samu hallgatott, mélyen a gondolataiba merült. Egyszerre azt vette észre, hogy Frodó halkan, magában énekel, a régi menetnótát énekli, csak épp hogy a szavai nem pontosan ugyanazok:

 

Az úton mindig várható
Rejtek-kapu, orv forduló,
S bár gyakran jártam erre már,
Egy nap titkok ösvénye vár,
Ne várj hiába, várj, megyek,
Hold Túl-Nyugat, Nap-Túl-Kelet!

 

S szinte válaszként, lentről, ahol az út kikanyarodik a völgyből, énekszó csendült:

 

A! Elbereth Gilthoniel!
silivren penna míriel
o menel aglar elenath,
Gilthoniel, A! Elbereth!
Emlékezünk, hull szívre jel
E fák alatt, távoli tájon,
Nyugati Tenger, csillagod látom!

 

Frodó is, Samu is megállította a lovát, s némán, mozdulatlanul fülelt a lágy homályban, míg csak a fák között meg nem csillant a közeledő csapat.
Ott volt Gildor, s a kíséretében sok szép tünde, és Samu csodálkozására ott lovagolt maga Elrond és Galadriel is. Elrond szürke palástot viselt, homlokán csillagot, kezében ezüst hárfát, s az ujján egy nagy, kékköves gyűrűt, Vilját, a Három Gyűrű leghatalmasabbikát. Galadriel fehér poroszka ló nyergében ült, talpig csillogó fehérben, mint a felhőbe vont hold, mert úgy látszott, maga is lágy fényben tündököl. Ujján meg a Nenya, a mithril-ből kovácsolt gyűrű, amelyen egyetlen fehér kő sziporkázott, mint jégfényű csillag. Mögötte, szürke kis pónin, bóbiskolva, meg-megbillenő fejjel, maga Bilbó.
Elrond komolyan és kegyesen köszöntötte őket, Galadriel meg rájuk mosolygott. – Nos, Csavardi Samu uram – mondta –, hallom s látom, ajándékomnak jó hasznát vetted. A Megyét ezentúl még jobban szeretik, s a földje még boldogabb lesz. – Samu meghajolt, de nem talált szavakat. Már elfelejtette, hogy az Úrnő milyen gyönyörű.
Bilbó ekkor fölriadt, s kinyitotta a szemét. – Nicsak, Frodó! – mondta. – Hallod-e, a mai nappal lepipáltam az öreg Tukot! Ez tehát megvan. S ezzel, azt hiszem, teljesen fölkészültem az újabb utazásra. Velünk tartasz?
– Veletek – mondta Frodó. – A Gyűrűhordozóknak együtt kell elmenniük.
– Hová mégy, uram? – kérdezte Samu, bár most értette meg végre, hogy minek a tanúja.
– A Révbe, Samu – mondta Frodó.
– És én nem mehetek.
– Nem, Samu. Még nem, legalábbis a Réven túl nem. Bár te is voltál Gyűrűhordozó, habár csak kis ideig. Majd eljön a te időd is. Ne légy szomorú, Samu. Nem húzhat a szíved mindig kétfelé. Egynek és egésznek kell lenned, még sok-sok évig. Még annyi mindennek kell örülnöd, annyi mindennek lenned, és annyi minden dolgod van.
– De hisz én azt hittem – mondta Samu, és megeredt a könnye –, hogy te is még sok-sok évig fogod élvezni a Megyét, azután, amit tettél.
– Igen, valamikor magam is azt hittem, de túlságosan mély a seb, ami ért, Samu. Megpróbáltam megmenteni a Megyét és meg is mentettem, de nem magamnak. Ennek így kell történnie, Samu, nemegyszer, ha érték forog veszélyben, van, akinek le kell mondania róla, el kell veszítenie, hogy mások megtarthassák. De az én örökösöm te leszel: amim volt, amim lehetett volna, azt mind rád hagyom. És azonkívül a tied Rozi és Elanor, aztán jön egy Frodó-gyerek, aztán egy Rozi-lány, aztán egy Trufa, aztán Aranyfürt, aztán Pippin, s talán még több is, akit én nem látok előre. Kezedre is, eszedre is mindenütt szükség lesz. És persze, te leszel a Polgármester. Ameddig csak kedved tartja, és te leszel a történelem leghíresebb kertésze, és majd részleteket olvasol fel a Piros Könyvből, s megőrzöd egy elmúlt kor emlékét, hadd emlékezzenek a népek a Nagy Veszedelemre, s szeressék még jobban amúgy is szeretett földjüket. S ettől mindig annyi tennivalód lesz, mint senki másnak, és boldog leszel, mint senki más, amíg csak tart a te részed a Történelemben. Most pedig gyere, lovagolj velem!

Ekkor Elrond és Galadriel előrelovagolt, mert a harmadkor véget ért, a Gyűrűk Ideje elmúlt, s e kor énekei, történetei a végükhöz közeledtek. Sokan velük tartottak a nemestündék fajtájából, mert nem kívántak tovább itt élni Középföldén, s közöttük ott lovagolt Samu is, tele szomorúsággal, ami mégis boldog szomorúság volt, híján minden keserűségnek, és ott lovagolt Frodó is meg Bilbó is, és a tündék örültek, hogy megadhatják nekik a tiszteletet.
Bár egész nap és egész éjjel a Megye földjén lovagoltak, senki nem látta őket, csak az erdei vadak; meg itt-ott néhány vándor, aki észrevette, hogy a sötétben meg-megcsillan valami, vagy fény és árnyék hullámzik tova a fű közt, ahogy a nap nyugatra tart. S mikor a Megyét elhagyták, s a Messzi Dombsághoz értek, meg a Tornyokhoz, a távolban megpillantották a Tengert, aztán lóháton leereszkedtek Mithlondba, a Szürkerévhez, a Lún torkolatában.
Ahogy elérték Mithlond kapuját, eléjük jött Círdan, a Hajóács, és köszöntötte őket. Termete, mint a szálfa, s a szakálla is hosszú, vénségesen vén és szürke, csak a szeme szúr, mint a csillagok, és rájuk nézett, és meghajolt, és így szólt: – Minden készen áll.
Aztán Círdan elvezette őket a Révbe, s ott egy fehér hajó állt kikötve, s a parton hófehér ruhás alak várta őket. Mikor megfordult és elindult feléjük, Frodó látta, hogy Gandalf az, kezén a Harmadik Gyűrű, a Nagy Narya: köve vörös, mint a tűz. S ekkor, aki menni készült, mind megörült, mert tudta, hogy Gandalf is hajóra száll velük.
De Samunak szomorú volt a szíve, s úgy érezte, hogy az elválás fájdalmas, s még sokkal fájdalmasabb lesz a hosszú út, egymagában, hazafelé. Ám miközben ott álltak a parton, s a tündék épp hajóra szálltak és mindent elkészítettek az indulásra, lóhalálában megérkezett Trufa és Pippin. És Pippinnek csurgott a könnye, miközben kacagott.
– Egyszer már megpróbáltál meglépni előlünk, Frodó, de nem sikerült – mondta. – Most nem sok híja volt, de megint csak nem sikerült. Bár ez alkalommal nem Samu leplezett le, hanem maga Gandalf!
– Úgy van – mondta Gandalf. – Mert jobb hármasban hazalovagolni, mint egyedül. Nos, drága barátaim, most, itt a tengerparton ér véget a szövetségünk. Menjetek békével. Nem mondom, hogy ne sírjatok, mert nem minden könny keserű.
Aztán Frodó megcsókolta Trufát és Pippint, majd utolsónak Samut, és hajóra szállt, felvonták a vitorlákat, fújt a szél, s a hajó lassan végigsiklott a hosszú, szürke öblön, és Galadriel üvegcséje, amit Frodó magasra tartott, még fénylett egy darabig, aztán eltűnt a szemük elől. A hajó kiért a nyílt Tengerre, majd folytatta útját nyugat felé, míg nagy sokára, egy éjszaka, Frodó édes illatot nem érzett a levegőben, s énekszót nem hallott a víz fölött. És akkor úgy érezte, mint álmában, annak idején, Bombadil házában, hogy a szürke esőfüggöny ezüstös fátyollá válik és felgördül, és fehér partot látott, azon túl meg tágas zöld mezőt a fölragyogó napsütésben.
De Samu csak állt a parton, s az este mélyült-mélyült a szeme előtt, s ahogy a szürke Tengerre nézett, csak egy árnyat látott a vízen, mely hamarosan eltűnt, nyugat felé. De még ott állt késő éjszakáig és hallgatta a Középfölde partján megtörő hullámok sóhaját és mormolását, s e hang mélyen a szívébe ivódott. Mellette ott állt Pippin és Trufa, s mindkettő hallgatott.
Végül a három útitárs megfordult, lóra szállt, s hátra se nézve lassan elindult hazafelé, nem szóltak egymáshoz egy szót sem, amíg vissza nem értek a Megyébe, de mindhármuknak vigaszul szolgált, hogy ott vannak mellette a barátai a hosszú, szürke úton.
Végül átlovagoltak a Dombságon, ráfordultak a Keleti Útra, s Trufa meg Pippin továbbment Bakföld felé; de ekkor már énekeltek. Samu azonban letért Morotva irányába, s mire fölért a Dombra, a nap megint csak a végére járt. Ment, az ajtóhoz ért, sárgán világított bent a lámpa, és égett a tűz; és kész volt a vacsora, csak őrá vártak. És Rozi bevezette, és hellyel kínálta a karosszékében, s a kis Elanort az ölébe rakta.
Ő meg mély lélegzetet vett, s így szólt: – Hát, hazaértem.

VÉGE

 

 

UTÓSZÓ [3]

 

J. R. R. Tolkien tudós volt. Nyelvtudós. Európa ősi nyelveit tanulmányozta, mindenekelőtt azokat, amelyekből a modern angol nyelv fakadt. Ily módon az európai kora középkor ismerője. Neki köszönhető – többek közt – a Sir Gawain és a zöld lovag, e XIV. század második felében írott angol hőseposz példátlanul tökéletes szövegkritikai kiadása. Márpedig a Sir Gawain az angol kiejtés, nyelvtan és szókincs hatalmas forradalmának idején íródott, lancashire-i nyelvjárásban, rúnajelekkel teletűzdelt írással, amit a mai angol olvasónak még kiolvasnia is gyötrelmes, nemhogy megértenie.
De Tolkien a világhírét mégsem tudományos munkájának, hanem e munka melléktermé-kének köszönheti: A Gyűrűk Urá-nak, mely anélkül soha nem jött volna létre. A múlt építőköveiből újat alkotó fantázia e páratlan vállalkozásának, amelynek népszerűségére elég, ha egyetlen adatot mondok: a mű magyar fordítása az 1965 és 1971 közt Amerikában megjelent huszonkilencedik kiadásból készült. S köztudomású, hogy ma már világszerte Tolkien-klubok foglalkoznak Középfölde Tolkien teremtette történelmével, földrajzával, nyelveinek szerkezetével. Kedvtelésből.
Ennek az átütő sikernek bizonyára megvan a megfejthető titka. Nem kétséges, hogy angol nyelvterületen az is hozzájárul, hogy az író ismert anyagból építkezik: ha a könyv meséje nem is, de világa ősi angol, germán és kelta mondák, hősénekek világát idézi. A Beowulf-ét, a Sir Gawain-ét; Arthur király alakját, Merlinét, a nagy varázslóét. A kelta pokoljárókét. A kora középkori lovagvilág eszményképeit, lovagi erényeit. Azaz csupa olyasmit, ami európai közkincs ugyan, de szorosan véve ugyanabban a nyugat-európai talajban gyökerezik, amelyből Tolkien műve is kisarjadt. S amelyen e világ emléke újra meg újra kivirágzott. Hisz ki az az angol olvasó, aki ne ismerné fel Gandalf és Gollam alakjában shakespeare-i ősüket, Prosperót és Calibant? Vagy ha olvasta William Morrist – azt a hatást, amit Morris középkor-látomása Tolkienre tett? E hatáson – Tolkien tudományos munkájának ismeretében – nincs mit csodálkozni; életét e világ árnyalakjai közt élte – az lett volna csoda, ha képzelete nem fog tüzet tőlük. (Az viszont már csoda, hogy mekkora lángra lobbant!)
Nem kétséges tehát, hogy e mesés formában fölidézett, de korábban is folyamatosan jelenlévő hagyomány hozzájárult a mű nyugat-európai népszerűségéhez. Azt azonban nem hiszem, hogy egymagában megmagyarázná hihetetlen sikerét.
A magyarázatot talán annak a mind szélesebb szakadéknak a táján kell keresnünk, amely korunk szinte elviselhetetlenül bonyolult, erősen elszemélytelenedett hétköznapjai, s az ember szíve mélyén élő, egészségre, egyszerűségre, a jó győzelmére, optimizmusra, romantikára, az abszolút happy endre irányuló, tán öntudatlan sóvárgás közt tátong.
A világ kicsi lett; a két világháború, a forradalmak, a meg-megismétlődő „helyi” háborúk szenvedéseit, hála a televíziónak és a korszerű hírközlés eszközeinek, mindenki szinte a maga bőrén érzi; a mai ember – egyetlen emberélet során – több változást él át, mint – teszem azt – a mezopotámiai kultúrák száz embernemzedéke. Ebben a válságok tépte világban szíve szerint mindenki az Aranyerdőbe menekülne, a tündék sosemvolt, sosemlesz szépséges világába.
Oda; s A Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig – legalábbis terjedelmét tekintve –, alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a könyv három vaskos kötetében – vagyis abban a képzelt időben, mikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, mikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündék, féltündék, az ősi Nyugatfölde erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdő öregjei fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével, s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az emberfajnak.
Különös világ ez az emberfölötti – vagy emberalatti – lényekkel benépesített Középfölde. Anyagi valósága nincs. Baljós, fekete várai, csodás fehér tornyai, fullasztó, sűrű erdei, gyilkos hegyei, sötét mélységei gondoskodnak róla, hogy egy pillanatig ne érezzük magunkat a fogható valóság közegében. Különös, hisz ebben a mesevilágban, ahol oly ékesen virágoznak a lovagi erények, véletlenül sem találkozunk az emelkedett eszményeket hirdető kora középkori lovagvilág fonákjával, az eszmények máza alatt a könyörtelen társadalmi tagozódással, elnyomással, nyomorral, létbizonytalansággal; ebben a külsőre feudálisnak tetsző világban jó is, rossz is vele születik a szereplőkkel, ott rejlik a szívük mélyén; a könyv személytelen főszereplője a morál, az pedig kiben-kiben belső parancs.
A tündérmese gyökere időtlen mélységbe nyúlik – a meseteremtő germán, kelta képzeletet tündérek, lidércek, törpék, varázslók népesítik be, sokkal sűrűbben, mint a mi népmeséinket a garabonciások, őrdögök, boszorkányok. De a Jó és Rossz küzdelmének irodalmi ábrázolása, az angol morality play (moralitásjáték) már késő középkori lelemény. S ha azt mondtuk, A Gyűrűk Ura tán minden idők legnagyobbra méretezett tündérmeséje, azt is elmondhatjuk, hogy legterjedelmesebb moralitásjátéka is. Következetesen alkalmazza a Jó és Rossz küzdelmének teljes középkori jelképrendszerét; színei a címertan, a szigorú tudománnyá és művészetté finomult heraldika színei: a Jó a fehér (illetőleg a címeren alkalmazható fémek – az ezüst és arany), a Rossz a mi ősi, fehér gyászunkkal ellentétben Nyugaton gyászt jelképező fekete, a vért és háborút jelölő vörös. De Tolkien a középkori keresztény moralitás határát kitágítja, mégpedig jellegzetesen huszadik századi módon: nála a halálra ítélt Óidők Aranyerdejével, a romlatlan és idilli szépség és jóság földjével, Lóriennel a természetet megcsúfoló, technicista, a teremtmények testével-lelkével manipuláló, minden élőt lealacsonyító Fekete Föld, Mordor áll szemben. A fekete Mordor a gonosz hatalom: ott, a Végzet Hegyének tüzében alkotta Szauron a korlátlan hatalom Egy Gyűrűjét, s ezt elpusztítani is csak ott lehet. Ha tehát a Jó szövetsége fönn akar maradni e roppant, az övét sokszorosan felülmúló hatalommal szemben, akkor a mese törvényei szerint a leggyengébbnek kell behatolnia a Rossz birodalmának szívébe, mert csak ő semmisítheti meg a legerősebbet. Mert csak őt nem kísérti a Hatalom, minden rossz ősforrása.
Vajon ember ez a leggyöngébb lény? Ő a főhős? Nem; kevesebb is, több is annál. Félszerzet. Az ő személye vezet át a Jó és a Rossz elvont, majdhogynem személytelen moralitás-világából a valóság és mese határvidékére.
Mert oktalanság lenne azt hinnünk, hogy a tündérmesének, a moralitásjátéknak ne lenne élményalapja, hogy azt ne kötné elszakíthatatlan szál a megtörténthez. Életünkben a Jó is, a Rossz is testet öltött valóság, s a legszárnyalóbb képzelet is kényszerűen a valóság elemeiből építi testetlen gondolatépületét. Tolkien szemében (és életében) a háború, a második világháború volt a Jó és Rossz összecsapásának emberfeletti méretű színpada, azon játszották el a gonosz Fekete Úrral (Szauron nevét akár Hitlerével is behelyettesíthetjük) szembeszálló népek a történelem nagy moralitásjátékát. Az már megint a nyugati mesevilág jelképrendszerébe illik, hogy Nyugattal szemben Tolkien könyvében Kelet áll; éppoly törvényszerűen, mint fehérrel a fekete, Nappal a Hold, hajnallal az este, nappallal az éjszaka: A Gyűrűk Urá-t Tolkien 1939-ben kezdte írni; épp mikor a náci Homály Nyugat határához közeledett, és azt elnyeléssel fenyegette. Ez a fenyegetettségérzés a mű alapélménye, s mert sem a tündérmese, sem a moralitásjáték nem történelmi tanulmány, nem is várhatjuk el, hogy ne a maga műfajának szabályai szerint – tehát a valóságnál költőileg mélyebben, logikailag sekélyebben – ábrázolja, ami a történet mögött rejlik. Általánosítva. Mint azt a vidéki angol kispolgárt is, aki – megbocsátható rövidlátás – Tolkien szerint a háború sorsát eldöntötte: a négy hobbitot, aki szereti a sört és a hasát, tiszteli a nála nagyobbat, kivált a törvényes Királyt, irtózik a nagyotmondástól, de szívós, kitartó, csöppet sem nagyravágyó, megvannak a gyöngéi, korántsem vitéz, ám – legyen bármilyen földhözragadt – civilkurázsival ugyancsak győzi a profihősöket. És született demokrata; annyira nem állja a zsarnokságot, hogy szabadságjogainak, élete háborítatlanságának védelmében még forradalomra is képes.
A Gyűrűk Ura – Kelet-Közép-Európába átplántálva – talán veszít valamit közérthetőségéből, vonzásából. A mi tájaink néphagyománya, történelmi élményvilága nem azonos Tolkienével, Nyugat-Európáéval. De mert mi is ugyanazon a földgolyón élünk, s mert a magyar olvasót is hasonló gondok őrlik, nyomasztják, mint a könyv nyugati olvasóit; mert az egyszerű férfierényeknek, mint amilyen a hűség, bátorság, kitartás, részvét, türelem, s a női erényeknek, a sugárzóan tiszta szépségnek nálunk is ugyanakkora a becsülete, mint ott, hiszem, hogy a magyar olvasó is őszintén élvezni fogja a Gyűrű Szövetségének győzelemmel végződő mesebeli kalandjait.
Annál is inkább, mert a testi-lelki torzulást, a társadalom nyavalyáit többnyire katarzis nélkül elénkbe táró hazai és külföldi írásművek tömkelegében üdítő színfolt egy ilyen tiszta könyv, amelynek valamennyi erkölcsi következtetésével nyugodtan, lelkiismeret-furdalás nélkül egyetérthet bárki. És amit – mert szép – nyugodtan élvezhet is bárki. Hisz gyönyörű lenne, ha rosszon, természetet is megcsúfoló gonosz hatalmon világszerte, egyszer s mindenkorra győzelmet aratna a jó, a mocskon a tisztaság – ám ha már a valóság nem támasztja alá e hitünket, legalább a mesében higgyünk – adjuk át sodrának az őrlő mindennapok szürke kérge alatt örökre megbúvó gyermeki magunkat.

Göncz Árpád

 

 

Jegyzetek:

1. A megyei naptár szerint március (vagyis Réte) havának harminc napja van.

2. A szó valószínűleg ork eredetű: kapshû – öregember.

3. A Király visszatér c. kötet az Utószó előtt még tartalmazott hat Függeléket. A Középfölde történelméről, népeiről, A Gyűrűk Ura hőseinek elő- és utóéletéről érdekes információkat tartalmazó függelékeket csak az egykötetes PRC változat tartalmazza. (Rincewind)

 

 

Középfölde térképei:

Déli területek:

 

Északi területek: