J.R.R. Tolkien

A GYŰRŰK URA

(Tartalom) (Térképek)

 

Három Gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén,
Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő,
Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,
Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelő,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.
Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.

 

 

 

A GYŰRŰ SZÖVETSÉGE

 

ELŐSZÓ

 

Ez a mese egyre nőtt mesélés közben, míg végül a Nagy Gyűrűháború története lett belőle, sok utalással a megelőző idők még régebbi történetére. Nem sokkal azután kezdtem hozzá, hogy a A Hobbit[1] már elkészült, de még mielőtt 1937-ben megjelent volna, ezt a folytatást mégis abbahagytam, mert előbb az Óidők mitológiáját és legendáit akartam kiegészíteni és rendbe tenni, miután már évek óta foglalkoztattak. Ezt puszta kedvtelésből csináltam, hiszen nem látszott nagyon valószínűnek, hogy másokat is érdekelhet a munkám – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy elsősorban nyelvészeti ihletésből fakadt: a tündenyelvek „történetéhez” nélkülözhetetlen hátteret szerettem volna megrajzolni.
Miután azok, akiknek kikértem a véleményét és a tanácsát, a „nem nagyon valószínűt” egybehangzóan „teljesen valószínűtlenre” módosították, visszatértem a folytatáshoz – erre biztattak olvasóim is, akik szerettek volna többet hallani a hobbitokról és kalandjaikról. De a történet mintegy a maga akaratából a régebbi világ felé kanyarodott, ennek a végét és elmúlását foglalta magába, mielőtt az elejét és a közepét elbeszélhettem volna. Ez a folyamat még a A Hobbit írása közben kezdődött, már ott is fel-felbukkant a régebbi anyag: Elrond, Gondolin, a nemestündék, az orkok, és más is, ami magasabb, mélyebb vagy sötétebb volt a felszínnél: Durin, Mória, Gandalf, a mágus, a Gyűrű. Csak fel kellett ismerni, mi a jelentőségük ezeknek az utalásoknak és a régi történetekkel való összefüggésüknek: máris feltárult a Harmadkor, valamint betetőzése, a Gyűrűháború.
Azoknak, akik többet akartak hallani a hobbitokról, végül is teljesült a kívánságuk, de jó sokáig kellett várniuk, A Gyűrűk Urá-nak a megírása ugyanis kisebb-nagyobb megszakításokkal 1936-tól 1949-ig tartott: ebben az időszakban sok feladat hárult rám, amit nem akartam elhanyagolni, azonkívül más tanulmányaim és tanári munkám is lekötötték a figyelmemet, és sokszor teljesen elmerültem bennük. A késést természetesen csak növelte a háború kitörése 1939-ben: az elbeszélés akkor még nem ért el az I. könyv végéhez. A következő öt év sűrű homályában is úgy kellett éreznem, hogy a történet nem hagyható abba – tovább botorkáltam hát, főleg éjszakánként, és végül eljutottam Balin sírjához Móriában. Itt hosszú időre megpihentem. Csak majdnem egy év múlva indultam tovább: így érkeztem meg 1941 végén Lothlórienbe és a Nagy Folyóhoz. A rákövetkező év folyamán írtam meg első fogalmazásban azt az anyagot, ami most a III. könyvet alkotja, azonkívül az V. könyv 1. és 3. fejezetének az elejét, azután, mikor Anórienben felvillantak a jelzőtüzek, és Théoden elért Hargvölgybe, megálltam. Kifogytam az ötletekből, és nem volt időm a töprengésre.
Aztán 1944-ben, mikor lélegzethez jutottam a háború viszontagságai és zűrzavarai közepette, melyeknek aktív részese vagy legalábbis a tudósítója voltam, nekiduráltam magam, hogy megírjam Frodó útját Mordorba. Ezekből a részekből lett később a IV. könyv, folytatásonként küldtem el őket a fiamnak, Christophernek, aki Dél-Afrikában szolgált a Királyi Légierőnél. Mégis öt évig tartott, amíg a történet eljutott mostani végéhez, közben házat, katedrát, kollégiumot cseréltem, a homály ugyan oszladozott, de tennivaló maradt éppen elég. Aztán, mikor végre leírhattam, hogy „vége”, következett az egész történet átjavítása, sőt, jórészt átírása, hátulról visszafelé. Aztán a gépelés meg az átgépelés, saját kezűleg: anyagi eszközeimből nem futotta, hogy hivatásos munkaerőt fogadjak, olyat, aki tíz ujjal gépel.
A Gyűrűk Ura végül is tíz évvel ezelőtt jelent meg nyomtatásban, és azóta sokan olvasták, sok véleményt vagy találgatást hallottam és olvastam arról, vajon mi indított a megírására, és mit akartam vele kifejezni – hadd szóljak most erről egy-két szót. Legfőbb indítékom a mesemondó vágya volt, aki szeretné kipróbálni, sikerül-e megírnia egy igazán hosszú történetet, amely leköti az olvasók figyelmét, szórakoztatja, gyönyörködteti, és olykor izgalomba hozza őket, vagy talán érzelmi hatást is el tud érni. Hogy mi az, ami izgalmas vagy hatásos, csak a magam ösztöne súgta, és sokan úgy vélték, hogy ez az ösztön néha tévútra vezetett. Voltak, akik elolvasták a könyvet, vagy legalábbis kritikát írtak róla, és megállapították, hogy unalmas, képtelen vagy alpári, panaszra nincs okom, mert én is hasonlóképpen vélekedem az ő műveikről vagy az ízlésüknek megfelelő alkotásokról. De még azok is, akiknek tetszett a történetem, sok mindennel nem voltak megelégedve. Talán nem is lehetséges, hogy egy hosszú elbeszélés mindenkinek mindenben megnyerje a tetszését, vagy éppen ugyanazokkal a részeivel vívja ki mindenkinek a nemtetszését, a hozzám érkező levelekből ugyanis kitűnik, hogy némelyek éppen azokat a részeket vagy fejezeteket kárhoztatják a legjobban, amelyeket mások a leginkább dicsérnek. Mind közül a legkritikusabb olvasó, én magam, most már sok hibát lát a könyvben, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt, de mivel szerencsére semmi se kötelezi, hogy akár kritikát írjon róla, akár, hogy újra írja az egészet, inkább egyiket sem említi, egyetlen kifogás kivételével, amit mások hoztak fel: a könyv túl rövid.
Ami a belső jelentését vagy „eszmei mondanivalóját” illeti, a szerzőnek nem állt szándékában, hogy ilyesmi is legyen benne. Se allegóriát írni, se aktuális célzásokba bocsátkozni nem kívánt. Ahogy a történet nőtt-nődögélt, különféle gyökereket eresztett (a múltba), és váratlan ágakat is hajtott, de a fő témát eleve megszabta, hogy adva volt a Gyűrű mint szükségszerű összekötő kapocs közte és a A Hobbit között. Egyik legfontosabb fejezete, „A múlt árnyéka”, a legrégebbiek közül való. Már rég elkészült, amikor 1939 előszelei fújdogálni kezdtek, figyelmeztetve az elkerülhetetlen katasztrófára, és a történet lényegében akkor is ugyanúgy folytatódott volna, ha a katasztrófát netalán sikerül elkerülni. Forrásai jóval régebbről valók, sokszor csak gondolatban, de néha írásban is, és az 1939-ben kitört háború, illetve a következményei semmit, vagy majdnem semmit se változtattak rajta.
A valóságos háború sem lezajlásában, sem végeredményében nem hasonlít a legendák háborújához. Ha megihlette vagy befolyásolta volna a legenda kialakulását, akkor bizonyos, hogy a Gyűrűt igenis megszerzik és felhasználják Szauron ellen, Szauron nem semmisül meg, hanem rabszolga lesz, Barad-dûrt pedig nem pusztítják el, hanem megszállják. Szarumán, miután nem sikerült a Gyűrű birtokába jutnia, a kor zűrzavarai és árulásai között bizonyára megtalálta volna Mordorban a hiányzó láncszemeket, hogy kiegészítse, amire gyűrűtudományi kutatásai során maga is rájött, és hamarosan elkészítette volna a saját Nagy Gyűrűjét, hogy szembeszállhasson Középfölde önjelölt uralkodójával. Ebben a küzdelemben mindkét fél gyűlölettel és megvetéssel tekintett volna a hobbitokra: nem élhettek volna sokáig, még rabszolgasorban sem.
Akik szeretik az allegóriát vagy az aktuális utalásokat, még sok más fordulatot is kitalálhatnak ízlésük vagy felfogásuk szerint. De én a magam részéről szívből utálom az allegóriát minden formájában – így vagyok vele, amióta csak koromnál fogva és elővigyázatosságomnak köszönhetően fel tudom ismerni, ha jelentkezik. Sokkal jobban szeretem a történelmet, akár valóságos, akár kitalált, éspedig azért, mert igen változatosan alkalmazható az olvasók gondolataihoz és élményeihez. Sokan bizonyára összetévesztik ezt az „alkalmazhatóságot” az „allegóriával”, de az egyik az olvasó szabadságából fakad, a másik az író uralmi törekvéseiből.
Nyilvánvaló, hogy többé-kevésbé minden íróra hatnak az élményei, de a történet-csírák fölöttébb bonyolult csatornákon át táplálkoznak az élményanyag talajából, és aki fel akarja tárni ezt a folyamatot, a legjobb esetben is csak találgat, fogyatékos és kétértelmű bizonyítékok alapján. Az is tévedés, bár kétségkívül csábító, ha a kritikus, aki nagyjából egy időben élt az íróval, feltételezi, hogy mindkettőjükre ugyanazok a közös gondolati áramlatok és koresemények hatottak a leginkább. A háború nyomását valóban csak az érezheti át igazán, aki maga is az árnyékába került, de ahogy múlnak az évek, úgy látszik, sokan elfelejtik, hogy akit fiatalkorában ért 1914, éppoly keserves tapasztalatban részesült, mint akinek 1939-et és a következő éveket kellett átélnie. Én például 1918-ig egy kivételével minden jó barátomat elvesztettem. Vagy hogy egy kevésbé fájdalmas példát hozzak fel: némelyek úgy vélték, hogy „A Megye megtisztítása” Anglia állapotát tükrözi abból az időből, amikor a könyv végét írtam. Nem így van. Ez a fejezet is szervesen beletartozik a cselekménybe, kezdettől fogva meg volt a fejemben, bár végül nem egészen úgy valósult meg, miután Szarumán alakja is változásokon ment át a történet folyamán – mondanom sem kell, hogy mindenféle allegorikus jelentés vagy aktuális politikai utalás nélkül. Van ugyan némi élményalapja, bár nem sok (mert a gazdasági helyzet merőben más volt), és még az is sokkal régebbről való. Az az ország, ahol én a gyerekkoromat töltöttem, elpusztult, még tízéves korom előtt, amikor az autók még ritkaságszámba mentek (én egyet se láttam), és még javában folyt a helyiérdekű vasutak építése. Nemrég egy újságban találkoztam a valaha virágzó, most már düledező malom és a malomtó képével – annak idején nagy fontosságot tulajdonítottam neki. A fiatal molnár ábrázatát sohase szerettem, de az apjának, az öreg molnárnak, fekete szakálla volt, és nem a Veres nevet viselte.
A Gyűrűk Ura most új formában jelenik meg, és ezt az alkalmat fel is használtam az átnézésére. Kijavítottam több hibát és következetlenséget, ami benne maradt a szövegben, és igyekeztem eleget tenni figyelmes olvasóimnak, akik itt-ott bővebb magyarázatot kívántak. Figyelembe vettem minden észrevételüket és kérdésüket, bár előfordulhat, hogy egyik-másik fölött talán átsiklottam, mert a jegyzeteim eléggé rendetlenek, sok kérdésre azonban csak újabb függelékekben válaszolhatnék, vagy éppenséggel egy egész pótkötetben, amely tartalmazná az eredeti kiadásba fel nem vett anyag jó részét, főleg a részletesebb nyelvészeti adatokat. Addig is, hadd pótolja a hiányt ez a kiadás a jelen Előszóval, a Prológus kiegészítésével és néhány jegyzettel.

 

 

PROLÓGUS

 

1.
A hobbitokról

Ebben a könyvben jórészt hobbitok szerepelnek, és aki elolvassa, sokat megtudhat a természetükről, és valamicskét a történelmükről is. További adatok találhatók a Nyugatvégi Piros Könyvben, amelynek szemelvényes kiadása már korábban megjelent A Hobbit címmel. Ez a régebbi kiadvány a Piros Könyv első fejezeteiből merít, melyeket maga Bilbó írt, az első olyan hobbit, aki világszerte híressé vált, és történetének az Oda-vissza címet adta, mivel keleti utazását és hazatérését beszéli el benne: kalandja azután kihatott valamennyi hobbitra, belesodorva őket az itt ábrázolandó korszak nagyjelentőségű eseményeibe.
Feltehető azonban, hogy az olvasók egy része szívesen tudna meg valamivel többet e nem mindennapi nép őstörténetéről, mások pedig talán nem ismerik a korábbi könyvet. Az ilyen olvasók kedvéért foglaljuk itt össze a tárgyra vonatkozó hobbit-hagyomány leglényegesebb elemeit, és röviden ismertetjük az első kalandot.

A hobbit népről elmondhatjuk, hogy szerény, de nagyon régi eredetű fajta. Hajdanában sokkal többen voltak, mint manapság, mindig is szerették a békét, a nyugalmat és a becsületesen felszántott, kövér televényt: ha csak tehették, jól művelt és ápolt földeken tanyáztak. A kovácsfújtatónál, a vízimalomnál vagy a szövőszéknél bonyolultabb gépekhez a hobbitok nem értettek, és nem is szerették őket, noha egyébként ügyesen bántak a szerszámokkal. Többnyire már a régmúlt időkben is óvakodtak tőlünk, „a Nagyoktól”, ahogy ők mondják, manapság pedig félve kerülnek minket, és egyre nehezebb rájuk lelni. Hallásuk kitűnő, a szeműk éles, igaz, hajlamosak a hízásra, és nem szoktak fölöslegesen sietni, de azért fürgék és eleven mozgásúak. Kezdettől fogva megvolt az a képességük, hogy gyorsan és hangtalanul eltűnjenek, ha nagyobb lények csörtettek feléjük, akikkel nem óhajtottak találkozni, ezt a képességüket annyira kifejlesztették, hogy az emberek szemében ma már varázslatosnak tetszik. Pedig a hobbitok valójában sohase foglalkoztak semmilyen varázstudománnyal, és illékonyságuk inkább afféle mesterségbeli fortélynak tekinthető, melyet részint örököltek, részint a gyakorlat folytán, a földhöz fűződő szoros kapcsolatukban sajátították el, úgyhogy a nagyobb és otrombább teremtmények semmiképp se tudják utánozni.
A hobbitok népe ugyanis kis növésű: még a törpöknél is kisebbek – azazhogy nem olyan testesek és vaskosak, bár sokszor alig alacsonyabbak. Magasságuk változó: a mi mértékegységünk szerint általában hatvan és százhúsz centiméter között van. Mostanában már ritkán érik el a kilencven centimétert, de állítólag csökkent a termetük, és régente magasabbak voltak. A Piros Könyv szerint Tuk Bandobras (Bikabúgó), Második Isengrim fia, százharmincöt centi magas volt, s lovagolni is tudott. A hobbitok krónikáiban csak két hajdani híresség található, aki felülmúlta, de erről még lesz szó a maga helyén.
Mármost a Megye-lakó hobbitokról, akik elbeszélésünk szereplői, elmondhatjuk, hogy amikor béke és jólét honolt köztük, igen vidáman éltek. Tarka ruhákban jártak: főleg a sárgát és a zöldet kedvelték, lábbelit azonban ritkán viseltek, mert a talpukon vastag, kemény bőr nőtt, és a lábfejüket sűrű, gyapjas szőrzet borította, olyasféle, mint a hajuk, amely többnyire barna volt. Így aztán bármennyi mesterséget űztek is, a vargaságot elhanyagolták, de hosszú, ügyes ujjaikkal egyébként igen sok hasznos és tetszetős holmit tudtak készíteni. Arcuk a legtöbbször inkább jóindulatú volt, mint szép: széles, pirospozsgás, szemük csillogó, szájuk mindig nevetésre állt, meg evésre és ivásra. Nevettek is jócskán, meg ettek és ittak, sokszor és derekasan, mindig hajlottak az egyszerű tréfákra és a napi hat étkezésre (ha tellett rá). Vendégszeretők voltak, nagyon kedvelték a társaságot és az ajándékokat: bőkezűen adtak, és sose szabódtak, ha kaptak.
Nem vitás, hogy jóllehet később elidegenedtek tőlünk, a hobbitok voltaképpen a rokonaink: sokkal közelebb állnak hozzánk, mint a tündék vagy akár a törpök. Valamikor az embernép különféle nyelveit beszélték, a maguk módján, és nagyjából ugyanazt szerették, vagy ugyanattól viszolyogtak, mint az emberek. De hogy pontosan milyen fokú ez a rokonság, ma már nem deríthető fel. A hobbitok eredete messze visszanyúlik az Óidőkbe, amelyek nyomtalanul eltűntek, és feledésbe merültek. E régmúlt kor emlékét ma már csak a tündék őrzik, de az ő hagyományaik szinte kizárólag a saját történelmükre vonatkoznak, melyben az ember csak ritkán bukkan fel, a hobbitokról pedig egyáltalán nem történik említés. Annyi mindenesetre biztos, hogy a hobbitok már régóta éltek háborítatlanul Középföldén, amikor a többi nép tudomást szerzett a létezésükről. Hiszen a világ annyi sok furcsa szerzettel van teli, hogy ez az apró népség senkinek se keltette fel a figyelmét. De aztán Bilbó és az utódja, Frodó idején egyszeriben fontossá és híressé váltak – noha igazán nem akarták –, sok fejtörést okozva a Bölcsek és Nagyok tanácsainak.
Az az idő, vagyis a középföldi Harmadkor már rég elmúlt, és azóta minden földnek megváltozott az arculata, de a hobbitok már akkoriban is kétségtelenül ugyanazokon a tájakon éltek, ahol napjainkban fellelhetők: az Óvilág északnyugati részén, a tengertől keletre. Bilbó idejében a hobbitok már semmit sem tudtak őshazájukról. Az írott tudományok iránt (a családfakutatás kivételével) csak nagyon kis részük tanúsított érdeklődést, de azért akadt még egy-két régebbi család, amely buzgón olvasta a maga könyveit, sőt, olyan beszámolókat is gyűjtött, melyeket tündék, törpök és emberek írtak a régmúlt időkről és távoli országokról. Ők maguk csak azután kaptak rá a krónikaírásra, miután letelepedtek a Megyében, és legősibb legendáik sem igen szólnak a Vándorlás Koránál régebbi időkről. Ezekből a legendákból, valamint egy-két sajátos szavukból és szokásukból azonban határozottan kitűnik, hogy a hobbitok, mint más népek is, máshonnan vándoroltak nyugatra a távoli múltban. Legkorábbi mondáikban szó esik arról, hogy valamikor az Anduin felső mellékvölgyeiben éltek, a Nagy Zölderdő pereme és a Ködhegység között. Hogy később miért vállalkoztak a nehéz és veszélyes útra, amely a hegyeken át Eriadorba vezette őket, ma már nem állapítható meg bizonyosan. Saját feljegyzéseik arról szólnak, hogy az embernép elszaporodott az országban, az erdőség pedig árnyékba borult és megsötétedett, úgyhogy attól fogva Bakacsinerdő néven emlegették.
Még mielőtt átkeltek volna a hegyeken, a hobbitok három többé-kevésbé különböző törzsre oszlottak: gyaplábúakra, sztúrokra és irhafakókra. A gyaplábúak vékonyabbak és alacsonyabbak voltak, a bőrük barnább, szakálluk nem nőtt, és lábbelit nem viseltek, kezük-lábuk formás volt és fürge, leginkább a hegyvidéket és a domboldalakat kedvelték. A sztúrok erősebbek voltak, a válluk szélesebb, kezük-lábuk nagyobb, és jobban szerették a síkságot meg a folyópartokat. Az irhafakóknak világosabb volt a bőre és a haja, azonkívül magasabbak és karcsúbbak voltak a többieknél, ők a fákat és erdőségeket szerették.
Hajdanában a gyaplábúak sokat érintkeztek a törpökkel, és sokáig éltek a hegyek alatt elterülő dombvidéken. Réges-régen nyugat felé kezdtek vándorolni, és már eljutottak egészen a Széltetőig, Eriador túlsó végén, amikor a többiek még ki se mozdultak a Vadonföldről. Ők voltak a hobbit fajta legáltalánosabb, legtipikusabb és legnépesebb képviselői. Legkevésbé ők szerették a helyüket változtatni, és a hobbitok ősi szokását megőrizve, ők laktak a legtovább alagutakban és odúkban.
A sztúrok sokáig tanyáztak a nagy Anduin folyó partjain, és nem féltek annyira az embernéptől. A gyaplábúak után ők is nyugatra vándoroltak, majd déli irányban követték a Zubogó folyását, jó részük sokáig élt azon a tájon, egyfelől Tharbad, másfelől Dúnföld határa közt, mielőtt ismét északnak fordultak volna.
Legkevesebben az irhafakók voltak, a hobbitok északi ága. Barátibb kapcsolatokat tartottak fenn a tündékkel, mint a többi hobbit, több tehetségük volt a nyelvekhez és a dalokhoz, mint a kézművességhez, ősidők óta jobban szerettek vadászni, mint szántani. Völgyzugolytól északra keltek át a hegyeken, és a Szürke Omboly folyása mentén ereszkedtek alá. Eriadorban hamarosan elvegyültek az előttük érkezett törzsekkel, de minthogy valamivel bátrabbak és kalandvágyóbbak voltak, sok gyaplábú vagy sztúr nemzetségnek ők lettek a vezetői vagy főnökei. Az irhafakó beütés még Bilbó alatt is erősen érezhető volt a jelentősebb családokban, például a Tukoknál és Bakföld urainál.
A hobbitok Eriador nyugati részein, a Ködhegység és a Lún-hegység közt ismerkedtek meg az embernéppel és a tündékkel. Akkoriban még dúnadánok is éltek ott, a tengerentúli Nyugathonból jött embernép királyai, de a számuk egyre fogyatkozott, és Északi Királyságuk kezdett mindenfelé pusztasággá válni. Bőven akadt tehát hely a jövevényeknek, és a hobbitok hamarosan meg is alapították a maguk szabályszerű községeit. Legkorábbi településeiket Bilbó idejében jórészt már rég belepte a por és a feledés, de az egyik, mely az elsők közt vált jelentőssé, még fennállt, ha kissé összezsugorodva is: ez Brí volt, és körülötte a Cset-erdő, negyven-egynéhány mérfölddel keletre a Megyétől.
A hobbitok minden bizonnyal ebben az időben sajátították el az ábécét és a betűvetést a dúnadánoktól, akik viszont jóval régebben a tündéktől szerezték a tudományukat. Ugyancsak ekkoriban merülhettek feledésbe a régi nyelvek is, melyeket addig beszéltek, és attól fogva mindvégig a Közös Beszédet használták, az úgynevezett nyugorit, amely általánosan el volt terjedve a királyok minden földjén Arnortól Gondorig, és minden tengerparton Belfalastól Lúnig. Mégis megtartották néhány régi szavukat, a hónapok és napok nevét, azonkívül igen sok ősi személynevet.
A hobbitok legendás múltja ez idő tájt válik történelemmé az időszámítás bevezetésével. A Harmadkor ezerhatszázegyedik évében történt ugyanis, hogy két irhafakó fivér, Marco és Blanco felkerekedett Bríből, miután pedig engedélyt kaptak a fornosti nagy királytól[2], igen nagyszámú hobbittal együtt átkeltek a barna Baranduin[3] folyón. A Parittyás-hídon keltek át, amely az Északi Királyság hatalmának fénykorában épült, és a túlsó parton birtokba vettek minden földet a folyó és a Messzi Dombság között. Csupán arra kellett kötelezniük magukat, hogy karbantartják a Nagy-hidat, valamint a többi hidat és utat, ellátják a király futárait, és elismerik fennhatóságát.
Elkezdődött tehát a megyei időszámítás (m. i.): az az esztendő ugyanis, amikor átkeltek a Borbuggyan folyón (így ferdítették el a nevét a hobbitok), a Megye első éve lett, és minden későbbi dátumot ettől számítottak[4]. A nyugati hobbitok azonnal beleszerettek új hazájukba: ott is maradtak, ily módon ismét kilépve az embernép és a tündék történelméből. Amíg király ült a trónon, névleg az ő alattvalói voltak, de valójában a saját főnökeik kormányozták őket, és a hobbitok egyáltalán nem avatkoztak bele a külvilág dolgaiba. Az utolsó fornosti csatában, az angmari boszorkányúr ellen, néhány íjászt küldtek a király segítségére, legalábbis ezt állították, bár az embernép krónikái effélét sehol sem említenek. Ezzel a háborúval azonban véget ért az Északi Királyság, a hobbitok a magukénak nyilvánították a földet, és saját főnökeik közül választottak thánt, hogy betöltse a király üresen maradt helyét. Vagy ezer éven át nem sokat kellett hadakozniuk, a Fekete Vész után (m. i. 37) jólétben éltek és sokasodtak, amíg rájuk nem szakadt a Hosszú Tél csapása, majd a rákövetkező éhínség. Akkoriban ezrével hullottak, de történetünk idején a Nagy Nyomorúság (1158-60) már emlékké fakult, és a hobbitok újra beleszoktak a bőségbe. A föld gazdag volt és nyájasan termő, noha sokáig parlagon maradt, mielőtt elfoglalták volna, régebben jól művelték, és valamikor sok majorsággal, gabonával, szőlőskerttel, erdővel szolgált a királynak.
Negyven mérföldet tett ki széltében a Messzi Dombságtól a Borbuggyan hídjáig, és ötvenet hosszában a nyugati láptól a déli mocsarakig. A hobbitok Megyének nevezték el, mert így illett a thánjuk fennhatósága alatt álló területhez, ahol minden annak rendje-módja szerint zajlott, okosan szabályozva, a világnak ebben a derűs zugában élték annak rendje-módja szerint a maguk okosan szabályozott életét, egyre kevesebbet törődve a külvilággal, ahol egyre szaporodtak a baljós jelenségek, míg végül is gyökeret vert bennük az a meggyőződés, hogy Középföldén a béke és a bőség a dolgok rendjéhez tartozik, és jogos kiváltsága minden értelmes teremtménynek. Ha volt is valami halvány emlékük az Őrökről és azokról, akik küzdelmes munkájukkal lehetővé tették a Megye hosszú békéjét, mindez hamarosan feledésbe merült. Élvezték védett helyzetüket, de már jó ideje nem tudatosan.
A hobbitok egyik ága se volt harcias, egymással pedig végképp nem harcoltak soha. Valamikor régen persze sokszor harcra kényszerültek, mert a világ nem irgalmas, és biztosítaniuk kellett fennmaradásukat, de Bilbó idejében már ez is a történelmi emlékek közé tartozott. Már rég nem élt senki, aki emlékezett volna az utolsó csatára, melyet elbeszélésünk kezdete előtt vívtak – valójában ez volt az egyetlen, amely a Megye határai közt zajlott le: a Zöldmezei Csata, m. i. 1147-ben, amikor Tuk Bandobras megfutamította a betolakodó orkokat. Még az éghajlat is szelídebb lett, és a kiéhezett farkasok, amelyeket hajdanában a csikorgó fehér telek űztek le északról, már csak az öregek meséiben éltek. Így aztán, noha a Megyében elég sok fegyver megmaradt, inkább csak díszként lógtak a tűzhely fölött és a falakon, vagy a nagyüregi múzeumba kerültek. Ennek Mathom-ház volt a neve, mert a hobbitok mathom-nak neveztek minden olyan tárgyat, amit semmire se tudtak használni, de eldobni se akartak. Lakásaik mindinkább telezsúfolódtak ilyen mathomokkal, és a legtöbb ajándék, amit kézről kézre adtak, ebbe a kategóriába tartozott.
A hobbitok népe azonban a jólét és a béke ellenére is meglepően szívós maradt. Ha úgy fordult, nem volt könnyű megrémíteni vagy megölni őket, talán nem utolsó sorban azért is élvezték olyan fáradhatatlanul a földi javakat, mert szükség esetén le tudtak mondani róluk, és olyan derekasan viselték a sors, bármiféle ellenség vagy az időjárás csapásait, hogy akik nem jól ismerték őket, és csak a pocakjukat meg a jól táplált képüket látták, mélységesen elámultak rajta. Csak lassan jöttek indulatba, és nem pusztítottak semmiféle élőlényt sportból, de sarokba szorítva keményen állták a sarat, és ha kellett, még értettek a fegyverforgatáshoz. Jól bántak az íjjal, mert éles volt a szemük, és biztosan célba találtak. Nemcsak íjjal és nyíllal. Ha egy hobbit lehajolt egy kőért, nem ártott minél gyorsabban fedezéket keresni: a tilosba tévedt jószág ezt nagyon jól megtanulta.

Eredetileg minden hobbit a földbe ásott üregekben élt, legalábbis így hitték, és még mindig az ilyesféle lakóhelyeken érezték magukat a legotthonosabban, de az idők folyamán másmilyen szállásokkal is meg kellett barátkozniuk. Bilbó idejében a Megyében már csak a leggazdagabb és a legszegényebb hobbitok közt maradt fenn a régi szokás. A legszegényebbek továbbra is a legkezdetlegesebb odúkban laktak, voltaképp egyszerű gödrökben, melyeknek csak egy ablaka volt, vagy egy se, a jómódúak pedig olyasféle üregeket építtettek, mint régente, csak fényűzőbb változatban. De a terep nem mindenütt kedvezett az ilyen nagy méretű és szerteágazó alagutaknak (azaz szmiálok-nak, ahogy ők nevezték), így aztán a mélyebben fekvő és sík területeken a hobbitok, miután megsokasodtak, a föld fölött is építkezni kezdtek. Lassanként még a dombos vidékeken és a régebbi településeken, például Hobbitfalván, Tokbányán vagy a Fehér-dombok közti megyeszékhelyen, Nagyüregen is egyre több lett a fából, téglából vagy kőből épült ház. Ezeket főleg a molnárok, kovácsok, kötélverők, bognárok és más hasonlók kedvelték, mert a fészer- és műhelyépítés rég meghonosodott a hobbitok közt, már akkor, amikor egyébként még lakóüregekben laktak.
A tanyaház- és csűrépítés szokását állítólag a Mocsolyaszeg lakói vezették be a Borbuggyan mentén. Ezen a vidéken, vagyis a Keleti Fertályban főleg nagy és vaskos lábú hobbitok éltek, és sáros időben olyan csizmát viseltek, mint a törpök. Mégis mindenki tudta róluk, hogy nagyrészt sztúr vér folyik az ereikben, ami arról is meglátszott, hogy soknak pelyhes volt az álla. A gyaplábúak vagy az irhafakók közt a szakállnak még a nyomát se lehetett felfedezni. Idők múltán a mocsolyaszegiek és azok is, akik később Bakföldön telepedtek le, a Folyótól keletre legnagyobbrészt eljöttek a Megyébe messze délről, sok különös hangzású név és furcsa szó élt köztük, amely másutt sehol se fordult elő a Megyében.
Valószínű, hogy az építőmesterség, sok más mesterséggel együtt, a dúnadánoktól származott. De a hobbitok közvetlenül is átvehették a tündéktől, akik annak idején az ifjú embernép tanítói voltak. A tündék, azazhogy a nemestündék ugyanis még nem vándoroltak el Középföldéről, és ott tanyáztak messze nyugaton Szürkerévnél, valamint másutt is, közelebb a Megyéhez. Három ősrégi tündetorony még jól látszott a nyugati végeken túl. Ott csillogtak a holdfényes távolban: A legmagasabb volt a legtávolabbi, magában állt egy zöld dombon. A Nyugati Fertályban lakó hobbitok azt beszélték, hogy ennek a toronynak a tetejéről ellátni egészen a tengerig, de olyan hobbitról nem tudott senki, aki megmászta volna a tornyot. Egyáltalán, csak kevés hobbit látta a tengert a partról vagy hajóról, és még kevesebben jöttek vissza, hogy elmondják, amit láttak. A legtöbb hobbit még a folyókra és a csónakokra is mélységes aggodalommal tekintett, és csak kevesen tudtak közülük úszni. Ahogy pedig múlt az idő a Megye fölött, egyre kevesebbet érintkeztek a tündékkel, félni kezdtek tőlük, és bizalmatlanok lettek azok iránt, akikkel mégis dolguk akadt, a Tenger ijesztő szó lett a hobbitok közt, a halál jelképe, és ők mindinkább elfordították arcukat a nyugati domboktól.
De akár tündéktől, akár emberektől származott az építőmesterség, a hobbitok a maguk módján alkalmazták. Egy csöppet se rajongtak a tornyokért. Rendszerint hosszú, alacsony, kényelmes házakat építettek. A legrégebbiek voltaképp csak a szmiálok-at utánozták, ezek száraz fűvel, zsúpszalmával vagy tőzeggel voltak fedve, és a falaik valamelyest kidomborodtak. Mindez azonban csak a Megye hajdankorára jellemző, és a hobbit építkezés később sokat fejlődött, sok újítással gyarapodott, amit a hobbitok a törpöktől vettek át, vagy maguk találtak ki. Az eredeti hobbit építészetre főleg az emlékeztetett, hogy szívesen alkalmaztak kerek ablakokat, sőt, kerek ajtókat is.
A megyei hobbitok házai és üregei sokszor igen nagyok voltak, és népes családok laktak bennük. (Zsákos Bilbó és Frodó, a két agglegény ritka kivételnek számított, de nekik sok más kivételes tulajdonságuk is volt, például az, hogy baráti kapcsolatban álltak a tündékkel.) Előfordult, mint például a nagyszmiáli Tukéknál vagy a bortelki Borbak családnál, hogy a rokonok számos nemzedéke élt együtt viszonylag békésen, egyetlen ősi, sokalagútú hajlékban. Annyi biztos, hogy minden hobbit sokat adott a maga nemzetségére, és rendkívül gondosan számon tartotta rokoni kapcsolatait. Terebélyes és bonyolult családfákat rajzolgattak, számtalan ággal. Ha valaki a hobbitokkal foglalkozik, semmiképpen sem szabad megfeledkeznie róla, hogy ki kinek a rokona, és milyen fokon. Ebben a könyvben meg sem kísérelhetjük, hogy akár a történetünk korabeli fontosabb családok fontosabb tagjainak családfáját összeállítsuk. A Nyugatvégi Piros Könyv függelékében található családfák maguk is egy kisebb könyvet alkotnak, és a hobbitokon kívül bárki másnak rendkívül unalmasak lennének. De a hobbitok nagyon élvezték az ilyesmit, ha precízen volt összeállítva: szerették könyvben látni, amit már úgyis tudtak – rendbe rakva, áttekinthetően, ellentmondások nélkül.

 

2.
A pipafűről

A régi hobbitoknak volt még egy különös szokásuk, ami nem maradhat említetlen: agyagból vagy fából készült pipákba tömtek egy növényt, melyet ők pipafű-nek vagy pipalevél-nek neveztek, valószínűleg a Nicotiana egyik fajtáját, és beszívták, illetve belélegezték az égő levelek füstjét. E sajátos szokás – a hobbitok inkább „művészetnek” mondták – meglehetősen titokzatos eredetű. Amit a régmúlt időkben sikerült felderíteni róla, azt Borbak Trufiádok (később Bakföld ura) gyűjtötte össze, mivel pedig ő is, a Déli Fertály dohánya is szerepet játszik elbeszélésünkben, talán nem árt, ha idézzük egy-két megállapítását a Megyei füveskönyv bevezetőjéből.
„Ez az egyetlen művészet – írja –, amely kétségkívül a magunk találmánya. Nem tudjuk, mikor kezdtek füstölni a hobbitok, a szokást minden legenda vagy családi krónika magától értetődőnek tekinti, és nem fűz hozzá kommentárt, a Megye népe ősidők óta szívott különféle füveket, hitványabbakat és finomabbakat egyaránt. Abban mégis megegyezik valamennyi forrásunk, hogy igazi pipafüvet legelőször Kürtös Tobold termesztett lápatorki kertjében, a Déli Fertályban, Második Isengrim idején, a megyei időszámítás 1070. esztendeje körül. A legjobb hazai fajták még ma is arról a vidékről származnak, úgymint a Lápatorki Levél, a Vén Tóbi és a Déli Csillag.
Arra nézve nincs adatunk, hogy maga Vén Tóbi honnan szerezte a növényt, mert holta napjáig nem volt hajlandó elárulni. Sok mindent tudott a füvekről, de nem volt valami nagy utazó. Állítólag fiatalkorában sokszor járt Bríben, de bizonyos, hogy ennél messzebbre sohasem jutott a Megyétől. Könnyen elképzelhető tehát, hogy Bríben ismerkedett meg növényünkkel, amely kétségkívül jól megterem ott a domb déli lejtőin. A Brí-beli hobbitok azt állítják, hogy legelőször ők szívtak pipafüvet. Persze, a saját állításuk szerint egyébként is mindenben ők voltak az elsők, megelőzve a Megye lakosait, akiket 'gyarmatosoknak' hívnak, de azt hiszem, ez az egy állításuk mégiscsak igaz lehet. Az kétségtelen, hogy a valódi pipafű élvezetének szokása az elmúlt évszázadokban Bríből terjedt tovább a törpök és más hasonlók, mint például a kószák, mágusok vagy vándorok között, akik jártukban-keltükben áthaladtak a vidéken, amelyen ősidők óta keresztezik egymást az utak. Így tehát művészetünk fészkének és központjának bízvást tekinthetjük a Pajkos pónihoz címzett régi Brí-beli fogadót, melynek tulajdonosa immár időtlen idők óta a Papsajt család.
Mindazonáltal, számos délvidéki utazásom alkalmából szerzett tapasztalataim arra utalnak, hogy a növény eredetileg nem a mi tájainkon volt honos, hanem csak később került északra az Alsó-Anduin vidékéről, ahová feltevésem szerint a tengerentúlról hozta be a nyugathoni embernép. Gondorban gazdagon tenyészik, izmosabb és nagyobb is, mint északon, ahol vadon sohasem fordul elő, és csak a meleg, védett helyeken érzi jól magát, mint például Lápatorokban. A gondori embernép édes galenas-nak hívja, és csak virágainak illatáért becsüli. Valószínűleg onnan hozhatták fel a Füvesúton a hosszú évszázadok alatt, amelyek Elendil érkezésétől napjainkig elteltek. De még a gondori dúnadánok is elismerik: pipába először a hobbitok tömték. Ilyesmi addig még a mágusoknak se jutott eszébe. Igaz, ismertem egy mágust, aki réges-rég eltanulta ezt a művészetet, és aztán éppoly ügyesen gyakorolta, mint bármi egyebet, amire komolyan rászánta magát”.

 

3.
A Megye belső rendjéről

A Megye négy negyedre volt felosztva, a már említett Északi, Déli, Keleti és Nyugati Fertályra, ezek további járásokra oszlottak, amelyek még a régi főbb nemzetségek nevét viselték, bár történetünk idején e nevek már nemcsak az illető járásban fordultak elő. A Tukok még szinte kivétel nélkül Tukföldön éltek, de ugyanez már nem mondható el sok más családról, például a Zsákosokról vagy a Boffinokról. A fertályokon kívül a Megyéhez tartoztak még a Keleti és Nyugati Végek: Bakföld és Nyugatvég, melyet m. i. 1462-ben csatoltak hozzá.
A Megyének ez idő tájt tulajdonképp nem volt semmilyen „kormányzata”. A nemzetségek többnyire külön-külön intézték a maguk ügyeit. Szinte minden idejüket kitöltötte az élelem megtermelése és elfogyasztása. Más dolgokban nem a mohóság jellemezte őket, hanem inkább a nagylelkűség, elégedettség és mérséklet, úgyhogy a birtokok, majorságok, műhelyek és különféle kisebb boltok nemigen változtak, ahogy nemzedékről nemzedékre szálltak.
A régi hagyományok persze még őrizték a király emlékét, aki a Megyétől északra, Fornostban székelt – ők Északvárnak hívták. De a valóságban már csaknem ezer esztendeje nem volt király, és az északvári székhelynek még a romjait is benőtte a fű. A hobbitok közt mégis az a szólás járta, ha vad népekről vagy gonosz teremtményekről beszéltek (például a trollokról): „Ezek hírét se hallották a királynak.” Ők ugyanis még mindig a hajdani királytól származtatták minden fontos törvényüket, meg is tartották őket szabad akaratból, mert a törvény az törvény (így mondták): régtől való és igazságos.
Nem vitás, hogy a Tuk család már régen kiemelkedett a többi közül, mert a tháni hivatalt ők vették át (az Aggbak nemzetségtől) néhány évszázaddal korábban, és a Tuk-ház feje azóta is viselte ezt a címet. A thán volt a megyei gyűlés főnöke, a megyei sereg toborzóvezére és a legfőbb hobbit-hadúr, mivel azonban a gyűlést és a sereget csak rendkívüli állapotok idején hívták össze, ilyenek pedig már nem fordultak elő, a thánságból pusztán névleges méltóság lett. Ennek ellenére a Tuk család különleges tiszteletnek örvendett, mert igen népes és hihetetlenül gazdag maradt, és szinte minden nemzedékében akadtak erős jellemek, akik feltűnést keltettek különc viselkedésükkel és kalandos hajlamaikkal. Ez utóbbi tulajdonságokat azonban később a nép inkább csak elnézte (a gazdagoknak), és nem nagyon rajongott értük. Mindazonáltal megmaradt az a szokás, hogy a család fejét a Tuk-nak nevezték, és ha kellett, egy számot is hozzátettek a nevéhez, mint például Második Isengrim esetében.
A Megye egyetlen igazi tisztségviselője ebben az időben a nagyüregi (vagy megyei) ispán volt, akit lithe-napkor, vagyis nyárközép napján választottak meg hét évre a fehérdombi szabadvásáron. Ispáni teendői voltaképp abban merültek ki, hogy elnökölt a lakomákon, melyeket a megyei ünnepek alkalmából rendeztek, vagyis elég sűrű időközönként. De mivel a postamester és a főmegyeőr hivatala is az ispán alá tartozott, végeredményben ő irányította a futárszolgálatot és a közrendészetet. A Megyében összesen ez a két közintézmény működött, de a futárszolgálatnak lényegesen több embere és tennivalója volt, mint a másiknak. Nem mintha a hobbitok kivétel nélkül írástudók lettek volna, de ha tudtak írni, állandóan leveleket küldözgettek minden olyan barátjuknak (és némely rokonuknak is), aki nem éppen a tőszomszédságukban lakott.
Megyeőröknek a hobbitok a rendőreiket nevezték, jobban mondva azokat a személyeket, akik nagyjából rendőri teendőket láttak el. Egyenruhájuk persze nem volt (ezt a fogalmat nem ismerte senki), csak egy tollat tűztek a sapkájukba, valójában inkább csőszöknek nevezhetnénk őket, mint rendőröknek, és többet törődtek az elbitangolt jószággal, mint más bitangokkal. Belmegyei ügyekkel összesen tizenketten foglalkoztak, hárman-hárman mindegyik fertályban. Rajtuk kívül egy szükség szerint változó létszámú, de azért mégis nagyobb testület a „határvigyázással” volt megbízva, nehogy bármiféle jövevény, akár kicsi, akár nagy, valami rossz fát tegyen a tűzre.
Történetünk kezdetéig ezeknek a vigyázóknak, mert így hívták őket, tetemesen megnőtt a száma. Sok jelentés és panasz érkezett mindenféle idegen személyekről vagy lényekről, akik a határok körül kószáltak, vagy át is lépték a határt: ezek az előjelek arra utaltak, hogy nem minden zajlik úgy, ahogy zajlania kellene, és ahogy mindig is zajlott – a mesékben és a legendás múltban. De az előjelekre nem sokan figyeltek fel, és egyelőre még Bilbónak se volt fogalma róla, hogy mit is jelentenek. Már hatvan év telt el azóta, hogy emlékezetes útjának nekivágott: öreg volt, még a hobbitok közt is, akiknél a százéves életkor igazán nem ment ritkaságszámba, de azért még sok minden mutatta, hogy nem csekély vagyont hozott magával, amikor visszatért. Sokat-e vagy keveset, Bilbó nem árulta el senkinek, még kedvenc unokaöccsének, Frodónak sem. És arról is mélyen hallgatott, hogy miféle gyűrűt talált annak idején.

 

4.
A gyűrű megtalálásáról

Miként a A Hobbit-ban olvasható, Bilbóhoz egy napon beállított Szürke Gandalf, a nagy mágus, és vele jött tizenhárom törp is: nem mások, mint Tölgypajzsos Thorin, a királyi sarjadék, és tizenkét száműzött társa. Velük indult el Bilbó, maga sem értvén, miért is teszi, egy áprilisi reggelen, a megyei időszámítás 1341. évében, hogy messze keleten, a Suhatag-beli Erebor alatt felkutassák a királyok kincsét, a nagy törpkincset, amely valahol a Hegy lábánál volt elrejtve. Útjukat sikerrel megjárták, a kincset őrző sárkányt elpusztították. De jóllehet a végső győzelem előtt még az Öt Sereg Csatáját is megvívták, és Thorin elesett, továbbá sok híres tettet hajtottak végre, a későbbi történetírás mindezt talán fel sem jegyzi, vagy legfeljebb csak megemlíti a Harmadkor hosszú krónikáiban, ha nem következik be az a bizonyos „véletlen”. A Ködhegység egyik magas hágóján ugyanis orkok törtek rá a Vadonföld felé tartó csapatra, így történt, hogy Bilbó elszakadt a többiektől, egy ideig a hegyek alatt húzódó mély ork-bányákban bolyongott, és ahogy a sötétben botorkált, egyszer csak a kezébe akadt egy gyűrű, amely ott hevert a tárna padlatán. Fogta, és zsebre vágta. Azt hitte, véletlen szerencse, semmi más.
A kivezető utat keresve Bilbó mind mélyebbre hatolt a hegyek szívébe – végül már nem lehetett tovább menni. A tárna fenekén egy hideg tó terült el, távol a fénytől: itt élt Gollam egy sziklaszigeten a víz közepén. Utálatos kis alak volt: nagy, lapátforma lábaival hajtotta kis csónakját, sápadt fényű szeme állandóan a sötétet fürkészte, hosszú ujjaival elkapta a vak halakat, és nyersen felfalta őket. Minden élőlényt megevett, még az orkokat is, ha sikerült elkapnia őket és küzdelem nélkül kitekernie a nyakukat. Volt egy titkos kincse, amelyhez réges-rég jutott hozzá, amikor még ő is a napvilágon élt: egy aranygyűrű, amely láthatatlanná tette a viselőjét. Ezt az egy dolgot szerette a világon, a „drágaságának” nevezte, és becéző szavakkal beszélt hozzá még akkor is, ha nem volt nála. Tudniillik rendszerint biztos helyen tartotta, a sziget egyik odújában, és csak akkor vette magához, ha vadászott, vagy orkokra leselkedett a bányákban.
Talán azonnal rátámadt volna Bilbóra, ha a találkozás pillanatában rajta van a gyűrű, de hát nem volt rajta, a hobbit pedig egy tünde-tőrt tartott a kezében: ezt szokta kardként használni. Gollam tehát időnyerés céljából találós-kérdés játékra hívta ki Bilbót: ha sikerül olyan találós kérdést feltennie, amit Bilbó nem tud megfejteni, akkor megöli és megeszi, ha viszont Bilbó győz, akkor teljesíti a kívánságát, és megmutatja neki a tárnákból kivezető utat.
Minthogy reménytelenül eltévedt a sötétben, és se előre, se hátra nem látott kiutat, Bilbó elfogadta a kihívást, ezek után sok találós kérdést tettek fel egymásnak. Végül is Bilbó nyerte meg a játszmát, inkább szerencsével (alkalmasint), mint ésszel, mikor ugyanis az utolsó kérdést kellett feltennie, és hiába törte a fejét, kezébe akadt a gyűrű, amit felszedett és elfelejtett. Így tehát felkiáltott:
„Mi van a zsebemben?” Gollam erre nem tudott megfelelni, pedig kikötötte, hogy háromszor találgathat.
Igaz, a szaktekintélyek véleménye itt eltér egymástól: vajon ez az utolsó kérdés a szigorúan vett játékszabályok értelmében „találós kérdésnek” tekinthető-e, vagy csak egyszerű „kérdésnek”, de abban valamennyien megegyeznek, hogy Gollamot, miután elfogadta és megpróbált válaszolni rá, mindenképpen kötötte az ígérete. Bilbó pedig rögtön felszólította, hogy tartsa meg a szavát, eszébe jutott ugyanis, hogy a nyálkás teremtmény esetleg csalni próbál, bár az efféle ígéretek ősidők óta szent fogadalomnak számítottak, és csak a leggonoszabb lények merték megszegni őket. De miután oly hosszú idők óta élt egyedül a sötétben, Gollamnak a szíve is megfeketült, és árulás lakozott benne. Gyorsan meglépett hát, és visszatért a szigetére, amelyről Bilbó mit sem tudott, pedig a közelben terpeszkedett a sötét vízben. Gollam úgy gondolta, a szigeten van a gyűrűje. Most már éhes volt és dühös: ha magához veszi a „drágaságát”, nem kell félnie semmilyen fegyvertől.
De a gyűrű nem volt a szigeten: eltűnt – elveszett. Gollam akkorát visított, hogy Bilbónak lúdbőrös lett a háta, noha még nem értette, mi is történt voltaképpen. De Gollam végre rájött a megfejtésre, habár túl későn. „Hogy mi van a zsebében?!” – üvöltötte. Szeméből zöld láng csapott ki, úgy rohant vissza, hogy megölje a hobbitot és visszaszerezze a „drágaságát”. Bilbó az utolsó pillanatban ébredt rá a veszélyre, és vaktában futni kezdett az alagútban, lehetőleg minél messzebbre a víztől, ezúttal is a szerencséje mentette meg. Futás közben ugyanis belenyúlt a zsebébe, és a gyűrű szépen rácsúszott az ujjára. Így aztán Gollam nem látta meg, amikor odaért hozzá, hanem továbbrohant a kijárat felé, nehogy a „tolvaj” megszökhessen. Bilbó óvatosan követte: hallotta, ahogy káromkodva nyomul előre, és közben a „drágaságáról” motyog magában, ebből a motyogásból végül még Bilbó is kihámozta az igazságot, és a remény felderengett előtte a sötétben: éppen ő találta meg a varázsgyűrűt, amelynek segítségével talán sikerül megszabadulnia az orkoktól és Gollamtól.
Végül egy láthatatlan nyíláshoz érkeztek, amely a bányák alsó bejáratához vezetett a hegység keleti oldalán. Gollam itt szimatolva és fülelve lesbe állt, Bilbót pedig elfogta a kísértés, hogy lekaszabolja a kardjával. De a szánalom visszatartotta, és noha birtokában volt a gyűrű, mégsem akarta kihasználni a nyomorult lény hátrányos helyzetét, hogy ily módon végezzen vele. Végül is összeszedte minden bátorságát, átugrott Gollam fölött, és ész nélkül rohant tovább az alagútban, még sokáig hallotta üldözője gyűlölködő, kétségbeesett kiáltozását: „Tolvaj, tolvaj! Zsákos! Örök gyűlölet!”
Mármost érdekes dolog, de Bilbó először nem így számolt be társainak a történtekről. Azt mondta, Gollam egy ajándékot ígért neki, ha megnyeri a játszmát, mikor azonban visszament érte a szigetére, tapasztalnia kellett, hogy eltűnt a kincs: egy varázsgyűrű, amit ő is úgy kapott valamikor régen a születésnapjára. Bilbó sejtette, hogy ez az a gyűrű, amit ő talált, mivel pedig megnyerte a játékot, máris jogos tulajdonának tekintheti. De szorult helyzetében inkább nem szólt róla semmit, és ajándék helyett azt kérte Gollamtól, hogy mutassa meg a kivezető utat. Bilbó az emlékirataiban is így adja elő a dolgokat, és a beszámolóján, úgy látszik, még Elrond nagytanácsa után sem változtatott. Nyilván ugyanez a történet szerepelt az eredeti Piros Könyvben is, valamint számos másolatában és kivonatában. De sok másolat a valósághoz hű beszámolót is tartalmazza (a másik változat mellett), bizonyára Frodó vagy Csavardi Samu feljegyzései alapján, ők ugyanis tudták, mi az igazság, csak úgy látszik, semmit se akartak kihagyni abból, amit maga az öreg hobbit vetett papírra.
Gandalf azonban már első hallásra is kételkedett Bilbó elbeszélésében, és a gyűrűt illetően sose lankadt a kíváncsisága. Végül sikerült kiszednie Bilbóból az igazat, rengeteg faggatózás után, ami egy ideig némi feszültséget idézett elő baráti kapcsolatukban, de a mágusnak valamilyen okból rendkívül fontos volt az igazság. Azt is fontosnak és nyugtalanítónak érezte, noha Bilbó előtt hallgatott erről, hogy a derék hobbit nem közölte azonnal az igazat: máskor nem így szokott viselkedni. Az „ajándék” ötlete mégse volt puszta hobbit-kitalálás. Bilbó bevallotta, hogy Gollam motyogásából merítette, Gollam ugyanis valóban „születésnapi ajándéknak” mondta a gyűrűt, nem is egyszer. Gandalf ezt is furcsának és gyanúsnak találta, de ezzel kapcsolatban csak hosszú évek múltán jött rá az igazságra, amiként majd látni fogjuk elbeszélésünk folyamán.
Bilbó további kalandjaira itt nem érdemes sok szót vesztegetnünk. A gyűrű segítségével sikerült megszöknie a bejáratnál őrködő orkoktól, és csatlakozott társaihoz. A kincskereső úton még sokszor használta a gyűrűt, főleg barátainak érdekében, de ameddig csak lehetett, titokban tartotta. Miután hazatért, sose említette senkinek, Gandalf és Frodó kivételével, rajtuk kívül a Megyében senki se tudott a létezéséről, legalábbis Bilbó azt hitte. Az útjáról készült beszámolót is csak Frodónak mutatta meg.
Kardját, a Fullánkot, Bilbó kiakasztotta a kandalló fölé, csodálatos páncélingét pedig, amit a törpök ajándékozták neki a sárkánykincsből, kölcsönadta egy múzeumnak – épp a nagyüregi Mathom-háznak. De régi köpenyét és csuklyáját, amit az úton viselt, ott tartotta Zsáklakban egy fiókban, a gyűrű pedig, finom művű láncra erősítve, a zsebében maradt.
Bilbó ötvenkét éves korában, június 22-én tért haza a Zsáklakba (m. i. 1342), és ezután nemigen történtek nevezetesebb dolgok a Megyében, egészen addig, amíg Zsákos úr készülődni nem kezdett, hogy megünnepelje száztizenegyedik születésnapját (m. i. 1401). És ezzel el is érkeztünk történetünk kezdetéhez.

 

5.
Néhány szó a megyei krónikákról

Miután a Harmadkor vége felé a hobbitok jelentős szerephez jutottak ama nagyszabású eseményekben, melyeknek folyományaképpen a Megye végül is az Újraegyesült Királyság része lett, szélesebb körű érdeklődés támadt köztük a saját történelmük iránt, ekkoriban gyűjtötték össze és foglalták írásba sok emléküket, amely addig jórészt szájhagyományként élt. A főbb nemzetségek egyébként is belefolytak az egész királyság ügyeibe, és számos tagjuk tanulmányozta régi krónikáit és legendáit. A Negyedkor első századának végén már több olyan könyvtár volt a Megyében, amely számos történelmi művet és krónikát tartalmazott.
A legnagyobb efféle gyűjtemények minden bizonnyal Toronyalján, Nagyszmiálban és Bortelkén voltak. A mi elbeszélésünk, amely a Harmadkor végéről szól, jórészt a Nyugatvégi Piros Könyvből meríti anyagát. A Gyűrűháború történetének ezt a rendkívül fontos forrását azért nevezték így, mert hosszú ideig Toronyalján őrizték, a nyugatvégi kormányzósággal megbízott Széppulyák család birtokán.[5] Eredetileg Bilbó magánnaplója volt, amit magával vitt Völgyzugolyba. A Megyébe Frodó hozta vissza, sok különálló jegyzetlappal együtt, és m. i. 1420-21-ben majdnem teleírta háborús beszámolójával. Ehhez csatolták és vele együtt őrizték, valószínűleg ugyanabban a piros tokban, azt a három nagy kötetet, piros bőrbe kötve, amit Frodó Bilbótól kapott búcsúajándékul. E négy kötethez Nyugatvégben hozzátettek még egy ötödiket, amely kommentárokat, családfákat és a Szövetség hobbit-tagjaira vonatkozó egyéb anyagokat tartalmazott.
Az eredeti Piros Könyv nem maradt fenn, de sok másolat készült róla, főleg az első kötetről, hogy Csavardi Samu úr gyermekeinek leszármazottai okulhassanak belőle. A legfontosabb másolatnak azonban más a története. Ezt Nagyszmiálban őrizték, de Gondorban készült, valószínűleg Zarándok dédunokájának kérésére, és m. i. 1592-ben fejezték be (a negyedkori időszámítás 172. évében). A délvidéki írnok a következő jegyzetet biggyesztette hozzá: „Findegil királynak íródeákja, munkámat bevégeztem IV. 172 esztendőben.” A másolat minden részletében pontosan megegyezik a Minas Tirith-i Thán-könyvvel. Ez viszont a perianok Piros Könyvének másolata, amely Elesszár király megrendelésére készült, és Zarándok thán vitte el neki, amikor IV. 64-ben visszavonult Gondorba.
Így tehát a Thán könyve volt a Piros Könyv első másolata, és sok olyan anyagot tartalmazott, ami később kimaradt belőle, vagy elveszett. Minas Tirithben sok jegyzetet fűztek hozzá, és sokat javítottak is benne, főleg a tündenyelvekből vett neveken, szavakon és idézeteken, továbbá rövidített formában kiegészítették Aragorn és Arwen históriájá-nak azokkal a részeivel, amelyek nem tartoznak a háború történetéhez. A teljes históriát állítólag Barahir írta, Faramir helytartó unokája, nem sokkal a király halála után. De a Findegil-féle másolat mindenekfölött azért jelentős, mert csakis ez tartalmazza hiánytalanul Bilbónak „tünde-nyelvből fordított munkáit”. Ezeknek három kötete igen nagy tehetségről és műveltségről tanúskodik, a fordító felhasznált bennük minden élő vagy írott forrást, amelyhez 1403 és 1418 között Völgyzugolyban hozzá tudott férni. De mivel szinte kizárólag az Óidőkkel foglalkoznak, és Frodó ezért nemigen vette hasznukat, több szót mi sem ejtünk róluk.
Miután a két nagy nemzetségnek Trufiádok, illetve Zarándok lett a feje, és ők fenntartották kapcsolataikat mind Rohannal, mind Gondorral, a bakvári és a tokbányai könyvtár sok olyan anyaggal gyarapodott, amit a Piros Könyvben hiába keresnénk. Bortelkén számos munkát őriztek, amely Eriador és Rohan történelmét tárgyalta. Ezeknek egy részét maga Trufiádok írta, vagy legalábbis ő kezdte írni, ámbár a Megyében főként Megyei füveskönyv-ének köszönhette hírnevét, valamint Esztendők számlálása című munkájának, melyben azt vizsgálta, hogyan állítható párhuzamba a megyei és Brí-beli naptár a völgyzugolyi, gondori és rohani időszámítással. Ezenkívül írt egy rövid értekezést A Megye régi szavairól és neveiről; ebben főleg azt az érdekes felfedezést gyümölcsöztette, hogy rokonság mutatható ki a rohirok nyelve és egynémely „megyei szavak”, mint például a mathom, valamint néhány helységnév régi elemei között.
A Nagyszmiálban őrzött könyvek kevésbé érdekelték a megyeieket, bár az egyetemes történet szempontjából jelentősebbek voltak. Egyiket se Zarándok írta, de ő és utódai sok kéziratot gyűjtöttek, gondori írnokok keze munkáját, főleg Elendilről és örököseiről szóló történetek vagy legendák másolatát vagy kivonatát. A Megyében csakis itt lehetett kimerítő anyagot találni Numenor történetéről és Szauron felemelkedéséről. Valószínűleg Nagyszmiálban állították össze az Esztendők krónikáját[6], a Trufiádok által gyűjtött anyag segítségével. Bár az ebben közölt dátumok sokszor problematikusak, mégis figyelmet érdemelnek. Valószínű, hogy Trufiádok sok segítséget és információt kapott Völgyzugolyban, ahol többször is járt. Elrond ugyan már meghalt, de a fiai még sokáig ott éltek, jó néhány nemestündével együtt. Állítólag Celeborn is oda települt át Galadriel távozása után, de arról nincs feljegyzés, hogy maga Celeborn végül is mikor távozott Szürkerévbe, utána pedig senki se maradt, aki még emlékezhetett volna a középföldi Óidőkre.

 

 

ELSŐ KÖNYV

 

1. fejezet
Egy rég várt ünnepély

Amikor zsáklaki Zsákos Bilbó úr bejelentette, hogy száztizenegyedik születésnapja alkalmából nemsokára valami egészen különleges mulatságot óhajt rendezni, Hobbitfalván mindenki felbolydult, és jobbára csak erről folyt a szó.
Bilbó nagyon gazdag és nagyon furcsa figura volt: nevezetes eltűnése és váratlan visszatérése óta, vagyis immár hatvan éve az egész Megye kíváncsiságának tárgya. Legendákat meséltek csodás vagyonáról, amelyet útja során szerzett, és bármit mondtak is az öregek, mindenki szentül meg volt győződve róla, hogy a zsáklaki domb alatt számtalan alagút húzódik, telis-teli mindenféle kincsekkel. És ha még ez se lett volna elég a hírnévhez, Bilbó lankadatlan ereje csakugyan bámulatba ejthetett akárkit. Az idő csak múlt, de úgy látszott, Zsákos urat nemigen tudja kikezdeni. Kilencvenéves korában pontosan olyan volt, mint ötvenévesen. Amikor kilencvenkilenc éves lett, azt mondták rá, hogy még mindig jól tartja magát, inkább azt kellett volna mondani, hogy éppen olyan jól, mint addig. Voltak, akik a fejüket csóválták, és úgy vélték, hogy ez azért sok a jóból, nem igazság, hogy valaki (a jelek szerint) örök ifjúsággal legyen megáldva, és ráadásul (a szóbeszéd szerint) mérhetetlen gazdagsággal is.
– Ezért még nagy árat kell fizetni – mondogatták. Nem természetes dolog, előbb-utóbb meglesz a böjtje!

De egyelőre nem köszöntött be a böjtidő, és mivel Zsákos úr bőkezűen bánt a pénzével, a legtöbben hajlandók voltak megbocsátani a különcségeit éppúgy, mint a vagyonát. Változatlanul összejárt a rokonságával (kivéve persze Tarisznyádi-Zsákosékat), és sok csodálója akadt a szegény és jelentéktelen hobbit-családok körében. De közeli barátai nem voltak, amíg fel nem nőtt néhány fiatalabb unokaöccse.
Ezek közül a legidősebb az ifjú Zsákos Frodó volt, Bilbó kedvence. Kilencvenkilenc éves korában Bilbó örökösévé fogadta Frodót, és magához költöztette Zsáklakra, ezzel a Tarisznyádi-Zsákosok reményei végképp füstbe mentek. Bilbónak és Frodónak véletlenül ugyanarra a napra, szeptember 22-re esett a születésnapja. „Gyere, költözz ide hozzám, Frodó öcsém – mondta egyszer Bilbó –, akkor kényelmesen együtt ünnepelhetjük a születésnapunkat.” Ekkoriban Frodó még huszonéves volt, ahogy a hobbitok mondták: már nem gyerek, csak felelőtlen ifjonc, amíg a harmincharmadik életévét betöltve el nem éri a nagykorúságot.

Azóta eltelt tizenkét év. Zsákosék minden évben nagy közös születésnapi mulatságot rendeztek a Zsáklakban, de most úgy hírlett, ezen az őszön valami egészen rendkívüli dolog készül. Bilbó épp száztizenegy éves lesz, vagyis eléri a három egyest, ami különös szám, és igen tiszteletreméltó kor a hobbitok közt (még az Öreg Tuk is csak százharminc éves volt), Frodó pedig a két hármast: fontos szám, a harminchárom évet és a nagykorúságot jelenti.
Hobbitfalván és Morotván volt mit tárgyalniuk a fürge nyelveknek, és a közelgő esemény híre bejárta az egész Megyét. Ismét Zsákos Bilbó úr múltja és jellegzetes személyisége lett a fő társalgási téma, és az öregek örömmel tapasztalhatták, hogy visszaemlékezéseik iránt hirtelen megnőtt a kereslet.
Talán senki se talált figyelmesebb közönségre, mint az öreg Csavardi Bódi, akit általában csak Tatának hívtak. Épp a Borostyán-ban tartott előadást, egy kis fogadóban, amely a morotvai út szélén állt, szavainak meg is volt a súlya, mert Bódi már negyven éve gondozta Zsáklak kertjét, azelőtt pedig az öreg Vermesnek segédkezett ugyanebben a munkában. Most, hogy maga is megöregedett, és ízületeit kikezdte a csúz, a munka javát legkisebb fia, Csavardi Samu végezte. Apa is, fia is igen jó viszonyban volt Bilbóval és Frodóval. Ott laktak a dombon, a Zsákvég utca hármas számú házában, közvetlenül a Zsáklak alatt.
– Én mondom: nincs még egy olyan derék, nyájas beszédű hobbit uraság, mint Bilbó úr – jelentette ki Tata. És egyáltalán nem hazudott, mert Bilbó mindig nagyon udvarias volt vele, „Cövek Bódi uramnak” szólította, és állandóan kikérte a véleményét minden konyhakertészeti kérdésben – ami a „gyökereket” illeti, és főleg a krumplit, mivelhogy az egész környéken mindenki Tatát tartotta a legnagyobb szaktekintélynek (ő maga is).
– Na de ez a Frodó gyerek, aki ott él nála? – kérdezte az öreg Topa, morotvai lakos. – Zsákosnak Zsákos, a neve után, de, azt mondják, több benne a Borbak vér. Én nem tudom, mért kell, hogy egy hobbitfalvai Zsákos éppen Bakföldről hozzon asszonyt, mikor ott olyan habókos népek vannak.
– Nem is csoda, hogy habókosak – szólt közbe Arasz Muki (Tata tőszomszédja). – Nem jó hely az, a Borbuggyan rosszabbik partja, mindjárt az Öregerdő mellett. Csúnya dolgok járnak ottan, ha csak a fele is igaz, amit mesélnek.
– Jól beszélsz, Muki! – mondta Tata. – Igaz, a bakföldi Borbakék nem laknak éppen az Öregerdőben, de azért habókos fajta, az biztos. Csónakokkal tekeregnek azon a nagy folyón: nem természetes dolog. Hát persze hogy baj lett belőle. Na de azért Frodó úr nagyon derék hobbit úrfi, jobbat nem is lehetne kívánni. Majdnem olyan, mint Bilbó úr, nemcsak kinézésre. Mégiscsak Zsákos volt az apja. Az is derék, jóravaló hobbit volt, Zsákos Drogó úr, senki se vehette a szájára, amíg vízbe nem fúlt.
– Vízbe fúlt? – kérdezték egyszerre többen. Persze nem először hallottak erről meg csúnyább dolgokról is, de a hobbitok odavannak a családi históriákért, hát alig várták, hogy újra hallják.
– Így mondják – bólintott Tata. – Tudjátok, ugye: Drogó úr a megboldogult Borbak Primula kisasszonyt vette feleségül, anyai ágon Bilbó úr édes unokatestvérét (merthogy Primula kisasszony édesanyja az Öreg Tuk legkisebb lánya volt, Drogó úr meg Bilbó másod-unokatestvére). Na ugye, hát ezért van, hogy Frodó úr kétszeresen is másodfokú unokaöccse Bilbónak: az első meg a másod-unokatestvér gyermeke, értitek? Nahát, Drogó úr éppen ott vendégeskedett Bortelkén az apósánál, Gorbadok úrnál, mint máskor is elég sokszor a házassága után (mert szerette a hasát, és az öreg Gorbadoknál mindig jól meg volt rakva az asztal), aztán kiment csónakázni a Borbuggyanra, de bele is fúlt a feleségével együtt, pedig a szegény Frodó úrfi még csak kölyök volt akkor.
– Én úgy hallottam, vacsora után mentek ki a folyóra, holdvilágnál – mondta az öreg Topa –, aztán azért süllyedt el a csónak, mert Drogó olyan nehéz volt.
– Én meg úgy hallottam, hogy az asszony lökte bele, ő meg magával rántotta – vetette közbe Veres, a hobbitfalvai molnár.
– Nem kell mindenre odafigyelni, amit hall az ember – mondta Tata, aki nem nagyon szívelte a molnárt. – Kár a sok beszédért, hogy belelökte vagy belerántotta. Akkor is elég huncut jószág egy ilyen csónak, ha nyugton ül benne az ember, és nem keresi külön a bajt. Elég az hozzá, Frodó úrfi ott maradt árván, odacsöppent, hogy úgy mondjam, a habókos bakföldiek közé, aztán ők nevelték Bortelkén a nagyházban. Az volt ám a nyúltelep, mindenki mondja. Az öreg Gorbadok úrnál mindig legalább kétszáz rokon tanyázott. Jól is tette Bilbó úr, hogy hazahozatta a fiút, hadd éljen itt rendes népek között. De a Tarisznyádi-Zsákosék ezzel jól megjárták. Mikor Bilbó úr elment, és úgy mondták, meg is halt, már azt hitték, övék lesz a Zsáklak. Hát egy szép nap mégiscsak visszajön, és kiteszi a szűrüket, aztán vígan éli a világát, és nem akar megöregedni, de nem ám! Most meg hipp-hopp, ott az új örökös, még a papírok is meg vannak csinálva, annak rendje-módja szerint. Tarisznyádi-Zsákosék nem látják többé belülről a Zsáklakot, arra a fejemet teszem.
– Azt mondják, szép summa pénz van ott eldugva – jegyezte meg egy idegen, aki Nagyüregről jött a dolgait intézni a Nyugati Fertályba. – Állítólag csupa alagút az egész domb, telis-tele ládákkal, és mindegyikben arany, ezüst meg ékszerek: legalábbis így hallottam.
– Akkor többet hallottál, mint én – felelte Tata. – Ékszerekről én nem tudok semmit. Bilbó úr nem szokott garasoskodni, és úgy látszik, nincs híján a pénznek, de hogy alagutak lennének, ahhoz nem tudok hozzászólni. Akkor találkoztam először Bilbó úrral, amikor hazajött, vagy hatvan évvel ezelőtt, még suhanc voltam. Nem sokkal előtte álltam be inasnak az öreg Vermeshez (apámnak volt unokatestvére), aztán ő kivitt Zsáklakra, hogy segítsek vigyázni, össze ne járkálják-tapossák az egész kertet, amíg folyt a vásár. Közben egyszerre csak feljön a dombra Bilbó úr egy pónival, jókora zsákokkal meg egy-két ládával. Az bizony könnyen meglehet, hogy leginkább kincsek voltak benne, amit messzi földön szerzett, mert azt mondják, ott még a hegyek is aranyból vannak, de annyi azért nem volt, hogy alagutakat töltsön meg velük. Hanem erről többet tudna mondani az én Samu fiam. Ő aztán igazán bennfentes a Zsáklakban. Nagyon odavan a régi históriákért, és tátott szájjal lesi, amiket Bilbó úr mesél. Bilbó úr még írni-olvasni is megtanította: hisz nincs abban semmi rossz, és remélem, nem is lesz rossz vége. „Még hogy tündék meg sárkányok, te!” mondom. „Inkább káposzta meg krumpli, az való neked is, nekem is. Ne nagyon ártsd bele magad az urak dolgába, mert csúnyán megjárhatod” mondtam neki. De mondhatnám másoknak is – tette hozzá, egy pillantást vetve az idegenre és a molnárra.
De Tata nem győzte meg a közönségét. Bilbó vagyonának a legendája már nagyon is mély gyökereket vert az ifjabb hobbit-nemzedék fejében.
– Jó, jó, de amit annak idején hozott, azóta inkább csak szaporította – erősködött a molnár, a közvéleménynek adva hangot. – Sokat elvan hazulról. Aztán nézd meg, miféle idegen népek járnak hozzá: törpök, akik éjszakánként jönnek, meg Gandalf, az a vén kóbor-mágus, meg tudom is én, ki mindenki. Mondhatsz, Tata, amit akarsz, mégiscsak furcsa egy hely ez a Zsáklak, és akik benne laknak, még furcsábbak.
– Te is mondhatsz, amit akarsz, Veres, pedig annyit értesz hozzá, mint a csónakázáshoz – vágott vissza Tata, aki most még kevésbé szívelhette a molnárt, mint máskor. – Ha az ilyet mondjuk furcsának, akkor több furcsaság is elkelne ezen a tájon. Vannak errefelé olyanok, akik egy pint sört se fizetnének a szomszédjuknak, még akkor se, ha valami aranyfalú gödör volna a palotájuk. De a Zsáklakban igenis megadják a módját. Samu mondja, hogy mindenki meg lesz híva a mulatságra, és ajándékok is lesznek, érted, mindenki kap ajándékot – még ebben a hónapban.

Ez a hónap már a szeptember volt, méghozzá olyan szép szeptember, hogy álmodni se lehetett volna szebbet. Egy-két nap múlva híre ment (valószínűleg a jól értesült Samu révén), hogy tűzijáték is lesz, de olyan tűzijáték, amilyet kis híján száz éve nem látott a Megye – az Öreg Tuk halála óta biztosan nem.
Múltak a napok, közeledett a Nagy Nap. Egy este aztán egy különös formájú szekér gördült be Hobbitfalvára, különös formájú csomagokkal megrakva, és kapaszkodni kezdett a dombon Zsáklak felé. A meghökkent hobbitok kikukucskáltak a lámpafényes ajtóréseken, úgy bámulták. Idegenek ültek a szekéren, idegen nótákat fújtak: hosszú szakállú, nagy csuklyás törpök. Néhányan ott maradtak Zsáklakon. Szeptember második hetének vége felé Morotván át jött egy kordé a Borbuggyan hídja felől, fényes nappal. Egy öregember hajtotta egyedül. Nagy, hegyes, kék süvege volt, hosszú, szürke köpenye és ezüstszínű nyakravalója. A szakálla hosszú, fehér: bozontos szemöldöke kiállt a süveg karimája alól. Kis hobbit-gyerekek futottak a kordé után végig az egész falun, aztán fel a dombra. Kitalálták, hogy mit hoz: a tűzijátékhoz való holmit. Bilbó házának főbejárata előtt az öreg sorba letette a rakományát, különféle fajtájú és formájú rakéták nagy kötegeit, mindegyiken rajta a jel: egy nagy piros G , meg egy tünde-rúna: T .
No persze: Gandalf jele, mert az öreg éppen Gandalf volt, a mágus, akit Megye-szerte jól ismertek, mint a tüzek, füstök és fények kiváló szakértőjét. Valójában sokkal nehezebb és veszélyesebb mesterséget űzött, de erről a megyeiek nem tudtak semmit. Ők csak arra gondoltak: lám, ez is a nagy mulatság egyik „attrakciója”. Ezért jöttek izgalomba a hobbit-gyerekek. „G, G, garabonciás!”, kiáltozták, és az öreg elmosolyodott. Már ismerték látásból, habár csak ritkán bukkant fel Hobbitfalván, és sose időzött sokáig, de a tűzijátékait még egyikük se látta, és a felnőttek közül is csak az idősebbek: most már ez is a legendás múlthoz tartozott.
Mikor az öreg végzett a lerakodással – Bilbó és néhány törp is segédkezett –, Bilbó szétosztogatott egy-két garast, de egyetlen petárda vagy rakéta se pukkant, a bámészkodók nagy csalódására.
– Most aztán futás! – mondta Gandalf. – Majd láttok eleget, ha eljön az ideje. – Aztán eltűnt a házban Bilbóval, és a kaput becsukták. A hobbit-süvölvények egy darabig még várakoztak odakint, majd szétszéledtek: hát már sose virrad fel a mulatság napja?

Odabent Bilbó és Gandalf leült egy kisebb szobában a nyitott ablak előtt, amely a kertre nézett, a ház nyugati oldalán. Késő délután volt, derűs, napsugaras idő. A virágok pirosban és aranyban izzottak: mindenütt tátikák, napraforgók, sarkantyúvirágok kapaszkodtak a tőzegfalakra, és bekukkantottak a kerek ablakokon.
– Szép ez a kert! – mondta Gandalf.
– Szép – bólintott Bilbó. – Nagyon szeretem, meg az egész Megyét is, de hiába, kell egy kis kikapcsolódás.
– Egyszóval, úgy lesz, ahogy eltervezted?
– Úgy. Hónapokkal ezelőtt kigondoltam mindent, és azóta se gondoltam meg magam.
– No jó. Kár a sok szót vesztegetni. Hajtsd végre a tervedet – de az egészet, hallod-e –, és remélem, minden jól végződik majd neked is, meg mindnyájunknak.
– Reméljük a legjobbakat. Arra mindenesetre számítok, hogy csütörtökön elsül a kis tréfám, és mulatok egy jót.
– És a végén kinek lesz kedve nevetni? – csóválta a fejét Gandalf.
– Majd elválik – mondta Bilbó.

Másnap újabb kordék érkeztek a dombra, és még azután is jöttek. A faluban már-már egy kis zúgolódás támadt, hogy „azért mi is a világon vagyunk”, de még azon a héten özönleni kezdtek Zsáklakról a megrendelések minden elképzelhető élelmiszerre, árura meg luxuscikkre, amit Hobbitfalván, Morotván vagy bárhol a környéken be lehetett szerezni. A hobbitok fellelkesültek, sorra pipálták ki a napokat a naptárban, és izgatottan várták a postást, hogy mikor jön már a meghívó.
Nem kellett sokáig várni, hamarosan jöttek a meghívók csőstül, megtelt velük a hobbitfalvi posta, a morotvai postán alig győzték a munkát, és önkéntes kézbesítőket kellett toborozni. Jöttek-mentek megállás nélkül, vitték a dombra az udvarias válaszokat, százféle változatban, hogy köszönöm szépen, feltétlenül ott leszek.
Zsáklak kapuján egy tábla jelent meg: „BELÉPÉS CSAK AZ ÜNNEPÉLLYEL KAPCSOLATOS ÜGYEKBEN”. De még azokat is csak ritkán engedték be a házba, akik az ünnepély miatt jöttek, vagy erre hivatkoztak. Bilbó nagyon el volt foglalva: meghívókat írt, bejelölte a listáján, hogy melyikre jött válasz, ajándékokat csomagolt, és a maga rejtélyes előkészületeivel foglalatoskodott. Gandalf megérkezése óta nem mutatkozott a nyilvánosság előtt.
Egy reggel a hobbitok arra ébredtek, hogy a Bilbó házának főkapuja előtt dél felé elterülő nagy réten mindenütt kötelek és póznák hevernek: sátrak és pavilonok kellékei. A mélyút partjába külön bejáratot vágtak, és egy nagy fehér kaput építettek. Az a három hobbitcsalád, amely a réttel érintkező Zsákvég utcában lakott, nagy érdeklődéssel leste, hogy mi történik, és mindenki irigyelte őket. Az öreg Csavardi Tata már nem is mímelte a munkát a kertben.
Sorra felütötték a sátrakat. Az egyik hatalmas pavilon akkora volt, hogy még az a nagy fa is belefért, ami a réten nőtt: ott állt büszkén az egyik végében a díszasztal fejénél. Minden ágára lampionokat akasztottak. És ami még ennél is többet ígért (mármint a hobbitoknak): a rét északi csücskében egy óriási szabadtéri konyhát állítottak fel. Sereglettek a szakácsok minden fogadóból és csárdából, több mérföldes körzetben, hogy kisegítsék a Zsáklakon elszállásolt törpöket és más idegeneket. Az izgalom a tetőpontjára hágott.
Aztán beborult az ég. Ez szerdán történt, az ünnepély előtti napon. Mindenki megijedt. Aztán végre felvirradt a csütörtöki nap, szeptember 22-e. Kisütött a nap, a felhők eltűntek: kibontották a zászlókat, kezdődhetett a mulatság.
Zsákos Bilbó ünnepélynek nevezte, de inkább a szórakozások szakadatlan sorozatáról kellett volna beszélni. Úgyszólván mindenkit meghívtak, aki a közelben élt. Egy-két hobbit véletlenül lemaradt a listáról, de mivel úgyis eljöttek, nem történt semmi baj. Sokan a Megye távolabbi részeiből érkeztek, sőt, néhányan a határokon túlról. Bilbó személyesen fogadta a meghívottakat (és a hívatlanokat) az új fehér kapuban. Mindenkinek adott valami ajándékot, némelyeknek többször is: tudniillik azoknak, akik kimentek egy hátsó kijáraton, aztán megint bejöttek a kapun. A hobbitoknál, akinek születésnapja van, az ad másoknak ajándékot. Általában nem nagyon költségeseket, és nem is olyan sokat, mint most Bilbó, de azért senki se tartotta rossznak a szokást. Hobbitfalván és Morotván az év minden napjára esett egy születésnap, így aztán a környék minden hobbitja számíthatott rá, hogy legalább egy ajándékot kap hetenként. Mégse lehet mondani, hogy beleuntak volna.
A mostani ajándékok átlagon felüliek voltak. A hobbit-gyerekek közt akkora lett az izgalom, hogy egy ideig szinte még az evésről is megfeledkeztek. Olyan játékokat kaptak, amilyenekről addig nem is álmodtak: mind gyönyörű volt, némelyik pedig minden bizonnyal varázsszerkezet. Jó részüket már egy évvel azelőtt megrendelték: messziről kellett hozatni, a Hegyről vagy Suhatagból, és mindegyiken látszott, hogy eredeti törp-munka.
Miután véget ért a nagy fogadtatás, és minden vendég belépett a kapun, következtek a nóták, táncok, zenék, játékok és persze az eszem-iszom. Három hivatalos étkezés volt: ebéd, uzsonna és vacsora. De az ebéd- és vacsoraidő inkább csak azzal tűnt ki, hogy akkor minden vendég leült, és együtt falatozott. Egyébként csak úgy összevissza csoportosulva ettek és ittak – megszakítás nélkül, a tízóraitól délután fél hétig, amikor elkezdődött a tűzijáték.
A tűzijáték Gandalf műve volt, nemcsak hogy ő hozta, de ő is tervezte és készítette, azután pedig ő gyújtotta be a különleges görögtüzeket, fénykulisszákat, rakétákat. De ezeken kívül is voltak bőven petárdák, röppentyűk, durrantyúk, csillagszórók, fáklyák, törp-gyertyák, tündeszökőkutak, kobold-pukkantók és szikravetők. Mind remek volt. Gandalf egyre nagyobb művész lett, ahogy múltak fölötte az évek.
Voltak rakéták, amelyek úgy röppentek fel, mint megannyi szikrázó madár, csodálatosan csicseregve. Voltak zöld fák, a törzsük fekete füst: úgy borultak lombba, mintha egyetlen pillanat alatt kitavaszodott volna, tündöklő ágaikról fényes virágok hulltak az elképedt hobbitokra, majd édes illatot hagyva a levegőben, hirtelen szétfoszlottak, amikor már majdnem elérték a felfelé bámuló arcokat. Voltak szökőkutak, minden cseppjük egy-egy pillangó, amely csillogva szállt fel a fákra, voltak színes tűzoszlopok, amelyek a magasba törtek, és ott sassá, vitorlás hajóvá vagy repülő hattyúrajjá változtak, volt egy piros égiháború, utána pedig sárga zivatar, volt egy ezüst lándzsaerdő, amely hirtelen felszökött a levegőbe, süvöltve, mint egy csatasorba állt hadsereg, majd úgy zuhant vissza a Nagyvízbe, mintha száz forró kígyó sziszegne. És volt egy utolsó nagy meglepetés, Bilbó tiszteletére, amitől a hobbitok szörnyű riadalomba estek, pontosan úgy, ahogyan Gandalf óhajtotta. Minden fény kialudt. Nagy füstgomoly szállt fel a földről. Lassanként olyan lett a formája, mint egy távoli hegynek, és a csúcsa izzani kezdett. Zöld és skarlátvörös lángokat lövellt. Egy aranypiros sárkány repült ki belőle – nem életnagyságú, de félelmetesen élethű: tüzet okádott a szája, és égett a szeme, bömbölés hallatszott, és a sárkány hármat süvített a magasban. Mindenki behúzta a nyakát, sokan még hasra is vágódtak. A sárkány elrobogott, mint egy expresszvonat, bukfencet vetett, majd fülsiketítő robbanással szétpukkant Morotva fölött.
– Ez volt a jel, hogy kész a vacsora! – mondta Bilbó. A nagy ijedtség és vaklárma nyomban elmúlt: a hason fekvő hobbitok gyorsan talpra ugrottak. Mesés vacsorát kapott mindenki – azazhogy majdnem mindenki, mert néhányan a szűk körű családi vacsorára voltak hivatalosak. Ezt a nagy pavilonban rendezték, ahol a fa is állt: Ide csak tizenkét tucat személy vonulhatott be (vagyis egy nagy tucat, ahogy a hobbitok mondták, bár ezt a kifejezést emberekre nemigen illett alkalmazni): csupa válogatott vendég, azokból a családokból, amelyekkel Bilbó és Frodó rokonságban állt, rajtuk kívül pedig néhány közeli jó barát, aki nem volt rokon (mint például Gandalf). Jelen volt sok hobbit-csemete is, méghozzá szülői engedéllyel, mert a hobbitok meglehetősen elnézőek voltak, ami a gyerekek késői fennmaradását illeti, főleg olyankor, ha számíthattak rá, hogy ily módon potyán etethetik őket. A fiatal hobbitok felnevelése nagyon igénybe vette az éléskamrákat.
Jelen voltak szép számmal Zsákosok és Boffinok, azonkívül Tukok és Borbakok, voltak Turkák (Zsákos Bilbó nagyanyjának a rokonai) és Hurkák (a Tuk nagypapa részéről), továbbá néhány válogatott Gödrös, Bögyös, Nagytüszőfi, Kotorék, Pozsga, Kürtös és Csülök. Egy részük csak szegről-végről volt rokona Bilbónak, és sokan még nem is igen jártak Hobbitfalván, mert a Megye távol eső zugaiban éltek. Persze, Tarisznyádi-Zsákosékról se lehetett megfeledkezni. Így aztán eljött Othó meg a felesége, Lobélia. Nem szerették Bilbót, Frodót meg éppenséggel utálták, de az aranyszínű tintával írt meghívókártya olyan pompázatos volt, hogy annak nem bírtak ellenállni. Arról nem is szólva, hogy Bilbó, az unokatestvérük, már évek óta foglalkozott az étkezés tudományával, és a konyhája nagyon jó hírben állt.
Mind a száznegyvennégy vendég azzal ült asztalhoz, hogy kellemes lakomában lesz része, jóllehet a házigazda vacsora utáni szónoklatától egy kissé már előre borsózott a hátuk (ezt az utolsó falatot mindig le kellett nyelni). Bilbó hajlamos volt rá, hogy úgynevezett költői idézetekkel tűzdelje meg a beszédét, néha pedig, egy-két pohár után, célozgatni kezdett rejtélyes utazásának lehetetlen kalandjaira. A vendégeket nem érte csalódás: a lakoma valóban kellemes volt, mondhatni, feledhetetlen élmény: dús, bőséges, változatos és hosszantartó. A rákövetkező hét folyamán az élelmiszervásárlások színvonala majdnem a nullpontra zuhant a környéken, de mivel Bilbó születésnapja teljesen kimerítette a legtöbb üzlet, pince és lerakat készleteit, ez se volt olyan nagy baj.
Miután jól belakmároztak (ki többet, ki kevesebbet), jött a szónoklat. De most már a társaság legtöbb tagja elnéző hangulatban volt: abban a kellemes állapotban, amikor – mint ők mondták – „csak az utolsó simítások vannak hátra”. Mindenki a kedvenc italát kortyolgatta, a kedvenc csemegéjét ízlelgette, és igazán nem borsózott a háta semmitől. Bármit hajlandók voltak végighallgatni, sőt éljenezni is, valahányszor a szónok szünetet tart.
– Kedves atyámfiai! – kezdte Bilbó, felemelkedve székéről.
„Halljuk! Halljuk! Halljuk!” – bömbölte mindenki, aztán ugyanezt kórusban, még egy párszor: láthatólag nem nagyon hajlottak önnön buzdításukra. Bilbó ellépett a helyéről, odament a kivilágított fa alá, és felállt egy székre. A lampionok fénye beragyogta sugárzó arcát, hímzett selyemmellényén csillogtak az aranygombok. Valamennyien látták, ahogy ott áll, és az egyik kezével csendre inti őket, a másikat a nadrágzsebében tartja.
– Kedves Zsákosok és Boffinok – kezdte újra –, kedves Tukok és Borbakok, Turkák és Hurkák, Gödrösök, Kürtösök és Bögyösök, Nagytüszőfiak, Pozsgák, Kotorékok és Csülkök. – „Csü-lö-kök!”, kiáltotta egy idősebb hobbit a pavilon végéből. Persze, őt is Csülöknek hívták, és méltán: igen nagy lába volt, rendkívül dús szőrzettel borítva – egyébként az asztalon pihentette.
– Csülkök – ismételte meg Bilbó. – És kedves rokonaim, Tarisznyádi-Zsákosék, akiket nagy örömmel üdvözlök megint Zsáklakban. Ma van a száztizenegyedik születésnapom: ma lépek be a három egyesbe! – „Hurrá! Hurrá! Éljen sokáig!” – üvöltötte mindenki, vígan dörömbölve az asztalokon. Bilbó igazán remekül csinálta. Épp az ilyet szerették: csak röviden és velősen.
– Remélem, valamennyien ugyanolyan jól érzitek magatokat, mint én. – Fülsiketítő éljenzés. Hangos kiáltások: „Igen!” (és „Nem!”). Trombiták és kürtök, dudák, furulyák és más hangszerek lármája: Már említettem, hogy sok fiatal hobbit is jelen volt. Százával durrantak a dallamos petárdák. Jó részükön rajta volt a védjegy: Suhatag – ez ugyan a legtöbb hobbitnak nem sokat mondott, de abban valamennyien egyetértettek, hogy a petárdák csodálatosak. Apró, de tökéletes kidolgozású és bűbájos hangú zenélő szerkezetek voltak beléjük rejtve. Az egyik sarokban néhány ifjú Tuk és Borbak, abban a hiszemben, hogy Bilbó bácsi már befejezte (hiszen mindent elmondott, ugye, amit kellett), rögtönzött zenekarba tömörült, és rázendített egy vidám táncdalra. Tuk Everard úrfi és Borbak Pipitér kisasszony felpattant egy asztalra, és csengettyűket rázva járni kezdték a körbe-hoppot: nagyon bájos tánc, csak egy kicsit heves.
De Bilbó még nem fejezte be. Az egyik fiatalember kezéből, aki ott állt mellette, kikapta a kürtöt, és háromszor egymás után jó erősen belefújt. A lárma alábbhagyott.
– Nem fogom sokáig untatni a társaságot – kiáltotta Bilbó. Általános éljenzés. – Ma egy bizonyos célból hívtalak ide mindannyiótokat. – Ezt olyan hangon mondta, hogy fel kellett rá figyelni. Kis híján csend lett, és egy-két Tuk hegyezni kezdte a fülét.
– Sőt, három célból! Először is, hogy elmondjam, milyen határtalanul szeretek itt mindenkit, és milyen kevés ez a száztizenegy esztendő, ha ilyen kiváló és nagyszerű hobbitok közt élhet az ember. – Falrengető helyeslés.
– Az itt jelenlévőknek a felét sem ismerem fele olyan jól, mint szeretném, és a fele részüket se szeretem fele annyira, mint ahogy megérdemelnék. – Ez már váratlan volt, és egy kissé nehezen érthető. Itt-ott felcsattant a taps, de a legtöbben még birkóztak a hallottakkal: vajon bóknak kell-e venni?
– Másodszor: a születésnapom megünneplésére. – Újabb éljenzés. – Azazhogy születésnapunkat kellett volna mondanom. Hiszen ma van ugyebár az én kedves unokaöcsémnek és örökösömnek, Frodónak a születésnapja is. Ma lesz nagykorú, és átveszi örökségét. – Szórványos taps az idősebbek közül, hangos „Frodó! Frodó! Éljen Frodó!” kiáltások a fiatalabbak részéről. Tarisznyádi-Zsákosék összevonták a szemöldöküket, és töprengeni kezdtek, mit jelent az, hogy „átveszi örökségét”.
– Ketten együtt száznegyvennégy évesek vagyunk. Pontosan ennyi az itt jelenlévők száma is, figyelemre méltó szám: egy nagytucat, ha szabad így mondanom. – Semmi éljenzés. Nahát, ez nevetséges. Sok vendég, különösen Tarisznyádi-Zsákosék, sértve érezte magát: nyilván csak azért hívták meg őket, hogy kiteljen a szám, mint amikor a boltos összecsomagolja a portékát. „Még hogy egy nagytucat! Micsoda közönséges modor.”
– Ugyanakkor, ha szabad felemlítenem a régi históriát, ma van az évfordulója annak is, hogy egy hordóban megérkeztem Esgarothba a Hosszú Tavon, igaz, akkor kiment a fejemből, hogy épp a születésnapomra érkeztem. Még csak ötvenegy éves voltam, és nem tulajdonítottam olyan nagy jelentőséget a születésnapoknak. De azért így is nagyon finom volt a lakoma, habár emlékszem, szörnyen náthás voltam, és csak annyit bírtam mondani: „Köszödöb széped.” Hadd mondjam most érthetőbben: köszönöm szépen, hogy eljöttetek erre a kis ünnepélyre. Makacs csend. Mindenki attól tartott, hogy valami dal vagy vers következik: kezdték unni a dolgot. Mért nem hagyja már abba ezt a sok beszédet, hogy végre ihassanak az egészségére? De Bilbó nem kezdett se dalolni, se szavalni. Egy kis szünetet tartott.
– Végül harmadszor – folytatta aztán –, szeretném, ha meghallgatnátok egy bejelentésemet. – Az utolsó szót olyan hangosan és váratlanul mondta, hogy mindenki felült, aki még képes volt rá. – Sajnálattal kell bejelentenem, hogy – noha száztizenegy év, mint mondtam, nagyon rövid idő köztetek – most már vége. Elmegyek. Ezennel elbúcsúzom. Isten veletek!
Lelépett a székről, és eltűnt. Vakító fény villant, a vendégek hunyorogtak. Mire kinyitották a szemüket, Bilbónak nyoma veszett. Száznegyvennégy hüledező hobbit dőlt hátra a székén egy árva szó nélkül. Az öreg Csülök Odó levette a lábát az asztalról, és dobbantott. Aztán néma csend volt, majd néhány mély lélegzetvétel hallatszott, és minden Zsákos, Boffin, Tuk, Borbak, Turka, Hurka, Gödrös, Bögyös, Nagytüszőfi, Kotorék, Pozsga, Kürtös és Csülök egyszerre kezdett beszélni.
Abban mindenki egyetértett, hogy a tréfa nagyon ízetlen volt, és a vendégeket csak egy kis étel meg ital billentheti helyre a nagy megrázkódtatás és bosszúság után. „Tisztára őrült. Mindig is mondtam”: talán ez a vélemény hallatszott a legsűrűbben. Még a Tukok is úgy vélték (egy-két kivétellel), hogy Bilbó viselkedésére nem lehet mentség. Mindenki biztosra vette, hogy ez az eltűnési móka csak gyerekes, nevetséges csíny.
De az öreg Borbak Róri nem volt olyan biztos benne. Eszét nem homályosította el sem a magas kor, amit megért, sem a rendkívül kiadós vacsora, következésképp így szólt a menyéhez, Esmeraldához:
– Ebben valami huncutság van, kedvesem! Azt hiszem, ez a féleszű Zsákos már megint világgá ment. Vén bolond. Na de minek sírjunk? A harapnivalót nem vitte magával. – Hangosan odakiáltott Frodónak, hogy intézkedjen, mert üresek a poharak.
A jelenlévők közül csak Frodó nem szólt semmit. Egy ideig némán ült Bilbó üres széke mellett, és egyáltalán nem reagált a különféle kérdésekre vagy megjegyzésekre. Jól mulatott a helyzeten, noha tudta, miről van szó. A vendégek felháborodását és megrökönyödését látva, alig bírta visszafojtani a nevetését. Ugyanakkor mélységesen fel volt kavarva: hirtelen rádöbbent, mennyire szereti az öreg hobbitot. A legtöbb vendég tovább evett-ivott, Zsákos Bilbó régebbi és újabb különcségeit tárgyalva, de Tarisznyádi-Zsákosék dühösen eltávoztak. Frodónak elege volt az ünnepségből. Kiadta az utasítást, hogy hozzanak még bort, aztán felállt, szótlanul felhajtotta a poharát Bilbó egészségére, és kiosont a pavilonból.

Visszatérve Zsákos Bilbóra: ő már a beszéd közben is folyton a zsebében lévő aranygyűrűvel babrált, a varázsgyűrűvel, amelynek titkát hosszú évek óta őrizte. Mikor lelépett a székről, belecsúsztatta az ujját, és örökre eltűnt a hobbitfalvi hobbitok szeme elől.
Fürgén visszament a házhoz, és egy pillanatig mosolyogva hallgatta a pavilonból kiszűrődő lármát meg a réten zajló mulatság egyéb hangjait. Aztán bement. Levette ünnepi öltözetét, összehajtogatta és selyempapírba csomagolta a hímzett selyemmellényt, majd elrakta. Aztán gyorsan belebújt valami régi, viseltes gúnyába, és a derekára csatolt egy elnyűtt bőrövet. Erre felcsatolta rövid kardját, ütött-kopott fekete bőrhüvelyben. Egy naftalinszagú bezárt fiókból kivette régi köpenyét és csuklyáját. Ott tartotta elzárva, mint valami drága holmit, pedig a két összevissza foltozott, viharvert darabról nehéz volt megállapítani, hogy mi lehetett az eredeti színük – talán sötétzöld. Azonkívül nagyok is voltak neki. Ezután bement a dolgozószobájába, és a nagy páncélszekrényből kivett egy ócska rongyokba bugyolált batyut meg egy bőrbe kötött kéziratot, továbbá egy nagy, vastag borítékot. A könyvet és a batyut beledugta egy nehéz zsákba, ami ott állt, majdnem teletömve. A borítékba becsúsztatta az aranygyűrűt, a finom művű lánccal együtt, aztán megcímezte Frodónak. Először odatette a kandallópárkányra, de aztán meggondolta magát és zsebre vágta. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Gandalf jött be, szapora léptekkel.
– Nohát! – üdvözölte Bilbó. – Épp arra gondoltam, jössz-e, vagy sem.
– Örülök, hogy látható állapotban talállak – felelte a mágus, és leült. – Mindenképpen el akartalak csípni néhány szóra. Remélem, meg vagy elégedve: minden úgy zajlott le, ahogy kívántad, terv szerint?
– Hogyne – felelte Bilbó. – Habár az a villanás elég váratlan volt: még én is meghökkentem tőle, hát még a többiek. Gondolom, egy kis ráadás – a te egyéni ötleted, igaz?
– Úgy van. Mivel nagy bölcsen annyi év óta titokban tartottad azt a gyűrűt, úgy gondoltam, valami mást is kell nyújtani a vendégeidnek, magyarázatul hirtelen eltűnésedre.
– És ezzel majdnem elrontottad a tréfámat. Hiába, te már mindenbe beleütöd az orrod, vén bajkeverő – nevetett Bilbó. – De hát biztos te tudod jobban, mint mindig.
– Igenis tudom, amit tudok. De ezzel az egész üggyel valahogy nem vagyok kibékülve. Megvolt a nagy csattanó. A tréfa kitűnően elsült: sikerült megijesztened vagy megsértened a legtöbb rokonodat, és kilenc, de inkább kilencvenkilenc napra bőven elláttad beszédtémával az egész Megyét. Ez mind nem elég?
– Nem. Mondtam már, hogy vakációra van szükségem, nagyon hosszú vakációra. Talán örökös vakációra. Lehet, hogy soha többé nem jövök vissza. Őszintén megmondom: nem is áll szándékomban, és ennek megfelelően intézkedtem. Öreg vagyok, Gandalf. Nem látszik rajtam, de én igenis érzem minden porcikámban. Még hogy jól tartom magam! – Bilbó felhorkant. – Tudod, mit érzek? Mintha el volnék vékonyodva, érted, mint amikor túl nagy darab kenyérre kenik a vajat. Ez így nincs rendjén. Környezetváltozásra van szükségem... vagy nem is tudom.
Gandalf kíváncsian, fürkésző szemmel nézett rá.
– Nem, csakugyan nincs rendjén – mondta eltűnődve. – Talán igazad van, és az a legjobb, amit elterveztél.
– Mindegy, most már úgyis eldöntöttem. Hegyeket akarok látni megint, Gandalf: hegyeket, aztán majd csak találok valahol egy zugot, ahol megpihenhetek. Egy békés, nyugodt helyet, ahol nem nyüzsögnek folyton a rokonok, ahová nem csöngetnek be pillanatonként ezek az istenverte látogatók. Ahol végre befejezhetem a könyvemet. A vége már meg is van, nagyon szépen hangzik: és aztán boldogan élt, amíg meg nem halt.
Gandalf elnevette magát.
– Úgy legyen. De a könyvet sajnos senki se fogja elolvasni, akármi lesz is a vége.
– Talán mégis, sok-sok év múlva. Frodó már olvasta egy részét, ami elkészült. Ugye megígéred, hogy félszemmel azért vigyázol Frodóra?
– Meg: mind a két szememmel, amennyire csak ráérek.
– Tudom, hogy eljönne velem, ha kérném. Fel is ajánlotta, nem sokkal az ünnepély előtt. De igazából még nem lenne kedve hozzá. Én szeretném viszontlátni a vadont, mielőtt meghalok, és a hegyeket is, de ő még mindig szerelmes a Megyébe – az erdőkbe, rétekbe, patakokba. Itt biztosan jól fogja érezni magát. Persze mindent ráhagyok, néhány apróság kivételével. Remélem, boldog lesz, ha majd megszokja, hogy minden az övé. Itt az ideje, hogy a maga ura legyen.
– Minden? – kérdezte Gandalf. – A gyűrű is? Emlékezz rá, hogy beleegyeztél.
– Hát... ööö... igen, azt hiszem – dadogta Bilbó.
– Hol van?
– Egy borítékban, ha mindent tudni akarsz – mondta Bilbó ingerülten. – Ott a kandallópárkányon. Dehogy is! Itt van a zsebemben! – Tétovázott egy pillanatig. – Hát nem furcsa? – mondta aztán halkan, mintegy önmagának. – De tényleg, miért is ne? Miért ne maradhatna nálam?
Gandalf megint nagyon merően nézett Bilbóra, és a szemében kigyúlt valami. – Azt hiszem, Bilbó – mondta csendesen –, jobb lenne, ha itt hagynád. Nem akarod?
– De... akarom is, meg nem is. Hogy őszinte legyek, most már egyáltalán nincs kedvem megválni tőle. És nem is látom be, miért kellene. Miért akarod annyira? – kérdezte, és a hangja furcsán megváltozott. Élesebb lett: gyanakvás és bosszúság színezte. – Folyton a gyűrűmmel nyaggatsz, a többi dolog miatt, amit az utamon szereztem, sohase rágtad a fülemet.
– A gyűrű miatt kénytelen voltam – mondta Gandalf. – Feltétlenül meg kellett tudnom az igazat! Nagyon fontos volt. A varázsgyűrűk... hogy is mondjam... varázslatosak, azonkívül ritkák és érdekesek. Engem, hogy úgy mondjam, szakmailag érdekelt a gyűrűd, és még mindig érdekel. És az a véleményem, hogy éppen elég ideig volt nálad. Többé nem lesz rá szükséged, Bilbó, erről meg vagyok győződve.
Bilbó elvörösödött, a szemében haragos fény gyúlt. Nyájas arca megkeményedett.
– Miért nem? – fakadt ki. – És különben is, mi közöd hozzá, hogy mit csinálok azzal, ami az enyém? Saját tulajdonom. Én találtam. Birtokba vettem.
– Persze, persze – mondta Gandalf. – Azért nem kell úgy felfortyanni.
– Te vagy az oka – füstölgött Bilbó. – A gyűrű az enyém, érted? A sajátom. A drágaságom. Igenis, a drágaságom.
A mágus továbbra is komoly, figyelmes arccal nézte, csak mély szemének villanása árulta el, hogy meghökkent, sőt megriadt.
– Ezt már más is mondta róla, de te még nem.
– Most én mondom. Miért ne mondanám? Még akkor is, ha valamikor Gollam mondta. Most már nem az övé, hanem az enyém. És meg is tartom, érted?
Gandalf felállt. Kemény hangon mondta:
– Őrült vagy, ha megtartod, Bilbó. Egyre jobban kiderül abból, ahogyan beszélsz. Túlságosan is hatalmába kerültél. Válj meg tőle! Akkor aztán elmehetsz, és szabad lehetsz.
– Azt teszek, amit akarok, és oda megyek, ahová jólesik – makacskodott Bilbó.
– Na de kedves hobbitom! – mondta Gandalf. – Egy hosszú életen át jó barátok voltunk: valamivel mégiscsak tartozol nekem! Ne butáskodj! Jusson eszedbe, mit ígértél: hagyd azt a gyűrűt!
– Ha te magad szeretnéd megkaparintani, miért nem beszélsz őszintén?! – kiáltotta Bilbó. – De nem lesz a tiéd. Nem mondok le az én drágaságomról, érted? – Kezével a rövid kard markolatát kereste.
Gandalfnak nagyot villant a szeme.
– Most mindjárt én jövök méregbe – mondta. – Ha még egy ilyet mondasz, az lesz a vége. Akkor majd meglátod, ki is az a Szürke Gandalf. – Egy nagyot lépett a hobbit felé: az alakja mintha megnőtt volna, ijesztő lett, árnyéka betöltötte a kis szobát.
Bilbó a falig hátrált, hangosan lélegezve, ökölbe szorított keze a zsebében. Így álltak egy darabig, farkasszemet nézve, és a szobában szinte pengett a levegő. Gandalf nem vette le szúrós szemét a hobbitról. Végül Bilbónak elernyedt a keze, reszketés fogta el.
– Nem tudom, mi ütött beléd, Gandalf – mondta. – Még sose voltál ilyen. Minek ez a nagy hűhó? A gyűrű az enyém, vagy nem? Én találtam, és Gollam megölt volna, ha nem tartom meg. Nem vagyok tolvaj, akármit mondott is.
– Sose neveztelek annak – felelte Gandalf. – És én se vagyok az. Nem kifosztani akarlak: segíteni szeretnék. Azt szeretném, ha bíznál bennem, mint azelőtt. – Elfordult, és az árnyék szétfoszlott. Gandalf mintha összezsugorodott volna: megint a meghitten ismerős, hajlott hátú, gondterhelt öregapó volt.
Bilbó megdörzsölte a szemét.
– Ne haragudj – mondta. – Nagyon furcsán érzem magam. Pedig jó lenne, ha megszabadulnék ettől a nyomástól. Az utóbbi időben egyre inkább rám telepedett ez a gyűrű. Néha úgy érzem, olyan, mint egy szem, ami folyton engem néz. Képzeld, állandóan arra gondolok, hogy jó lenne felhúzni és eltűnni, vagy hogy jaj, mi van vele, és már húznám is elő, hogy megnézzem. Megpróbáltam elzárni, de nem volt nyugtom, csak ha a zsebemben éreztem. Nem tudom, miért. És valahogy nem vagyok biztos a dolgomban.
– Akkor hallgass rám – mondta Gandalf. – Én teljesen biztos vagyok benne. Menj el szépen, és hagyd itt a gyűrűt. Mondj le róla. Add át Frodónak, és én majd gondját viselem.
Bilbó egy pillanatig megfeszülve, tétován állt. Végül felsóhajtott.
– Hát jó – mondta nagy nehezen. – Itt hagyom. – Aztán vállat vont, és valami bánatos mosoly jelent meg az arcán. – Tulajdonképpen ezért rendeztem ezt az egész születésnapi cécót: gondoltam, ha mindenféle ajándékokat osztogatok, a gyűrűt is könnyebb lesz odaadni. A végén mégse lett könnyebb, de most már kár lenne a nagy előkészületekért. Elrontanám a tréfám csattanóját.
– Pedig ha valamiért érdemes volt megrendezni az egészet, hát csakis ezért – mondta Gandalf.
– No jó – bólintott Bilbó –, hadd legyen Frodóé, minden mással együtt. – Nagyot lélegzett. – És most aztán valóban indulnom kell, különben még elcsíp valaki. Már elbúcsúztam, és nem bírnám ki még egyszer. – Fogta a zsákját, és az ajtó felé indult.
– A gyűrű még mindig a zsebedben van – mondta a mágus.
– Ott, a kutyafáját! – kiáltotta Bilbó. – A végrendeletemmel meg az összes többi irattal. Légy szíves, vedd el és add át. Így lesz a legjobb.
– Nem, ne add nekem a gyűrűt – mondta Gandalf. – Tedd csak a kandallópárkányra. Ott is jó helyen lesz, amíg Frodó érte jön. Én majd megvárom.
Bilbó kihúzta a borítékot, de épp amikor oda akarta tenni az óra mellé, a keze megrándult, és a kis csomag leesett a földre. Utána hajolt, de a mágus megelőzte: felkapta és a helyére tette. A hobbit arcán egy pillanatra megint átsuhant a harag. Aztán mindjárt el is múlt, és Bilbó megkönnyebbülten elnevette magát.
– Na, túl vagyunk rajta – mondta. – Most aztán gyerünk!
Kimentek az előcsarnokba. Bilbó kiválasztotta kedvenc botját a tartóból, aztán füttyentett. Három törp bukkant elő három különböző helyiségből, ahol addig tevékenykedtek.
– Készen van minden? – kérdezte Bilbó. – Csomagolás, címkék, minden?
– Minden – felelték a törpök.
– Hát akkor indulás! – Bilbó kilépett a főbejáraton. Derült éjszaka volt, a fekete égen ragyogtak a csillagok. Bilbó felnézett, beleszimatolt a levegőbe. – Milyen nagyszerű! Milyen pompás, hogy megint elindulhatok, megint járhatom az utat a törpökkel! Tulajdonképpen már évek óta erre vágyom! Isten veled! – mondta visszanézve régi otthonára, és meghajolt az ajtó felé. – Isten veled, Gandalf!
– Isten veled, Bilbó, a viszontlátásra. Vigyázz magadra! Elég öreg vagy, és talán elég bölcs is.
– Vigyázzak magamra! Dehogy vigyázok. Miattam ne aggódj! Olyan boldog vagyok, mint valamikor régen, az pedig nagy szó. De ütött az óra. Végre megint elkapott a lendület – mondta, aztán halkan, mintegy önmagának, dalolni kezdett a sötétben:

 

Indul a küszöbről az Út:
  ha nem vigyázok, elszelel,
felkötöm én is a sarút,
  gyerünk utána, menni kell,

utak találkozása vár,
  futok, a lábam bizsereg –
csak ott lehetnék végre már!
  Aztán hová? Ki mondja meg?

 

Elhallgatott, egy pillanatig csend volt. Aztán szó nélkül hátat fordított a rétek és sátrak fényeinek és hangjainak, három társával együtt megkerülte a kertet, és elindult lefelé a hosszú, lejtős ösvényen. A kert végében, ahol alacsony volt a sövény, átugrott rajta, és nekivágott a mezőnek: végül eltűnt az éjszakában, mint szélsusogás a fű között.
Gandalf egy ideig még bámult utána a sötétbe.
– Isten veled, kedves Bilbó... a viszontlátásra! – mondta halkan, és visszament a házba.

Nemsokára megjött Frodó is: Gandalf a sötétben ült, gondolataiba süppedve.
– Elment? – kérdezte Frodó.
– El – bólintott Gandalf. – Végül is elment.
– Kár, hogy... szóval, egészen ma estig azt reméltem, hogy csak tréfa lesz – mondta Frodó. – Persze, a lelkem mélyén tudtam, hogy komolyan gondolja. Mindig is tréfát űzött a legkomolyabb dolgokból. Kár, hogy nem előbb jöttem, legalább elbúcsúzhattunk volna.
– Azt hiszem inkább így akart elosonni, szép csendesen – felelte Gandalf. – Nem kell aggódnod. Nem lesz semmi baja... most már nem lehet. Hagyott neked egy csomagot. Ott van!
Frodó elvette a borítékot a kandallópárkányról, és megnézte, de nem nyitotta ki.
– Azt hiszem, megtalálod benne a végrendeletét meg a többi okiratot – mondta a mágus. – Most már te vagy Zsáklak ura. És ha nem tévedek, egy aranygyűrű is van benne.
– A gyűrű! – kiáltotta Frodó. – Azt is nekem hagyta? Vajon miért? Mindegy, talán még hasznom lesz belőle.
– Talán igen, talán nem – mondta Gandalf. – Én a te helyedben nem használnám. Mindenesetre, tartsd titokban, és őrizd biztos helyen! Most megyek, lefekszem.

Zsáklak újdonsült uraként Frodó kínos kötelességnek érezte a vendégek búcsúztatását. Közben az egész réten elterjedt a furcsa események híre, de Frodó csak annyit volt hajlandó mondani, hogy reggelre feltétlenül kiderül minden. Éjféltájban kocsik jöttek a jelentősebb személyiségekért. Sorra elgördültek a ház elől, jóllakott, de nagyon elégedetlen hobbitokkal megrakva. Aztán kertészek jöttek, megbeszélés szerint, és taligákon elszállították azokat, akik véletlenül lemaradtak.
Lassan eltelt az éjszaka. Feljött a nap. A hobbitok elég későn keltek. A reggelből dél lett. Munkások jöttek (hívásra), és kezdték eltakarítani a pavilonokat, az asztalokat és a székeket, a kanalakat, a késeket, a palackokat és a tányérokat, a lampionokat és a ládába ültetett virágbokrokat, a hulladékokat és a petárdák papírjait, az ottfelejtett táskákat, kesztyűket és zsebkendőket, valamint a megmaradt ennivalót (ez volt a legkevesebb). Aztán mások is jöttek (hívatlanul): Zsákosok, Boffinok, Bögyösök és Tukok, továbbá más vendégek, akik a közelben laktak, vagy ott szálltak meg. Délre már a legtömöttebb hasúak is talpon voltak megint, és rengetegen nyüzsögtek Zsáklakban: hívatlan, de nem váratlan sereg.
Frodó a lépcsőn várta őket, mosolyogva, de egy kissé fáradt és aggódó arccal. Minden látogatót szívélyesen üdvözölt, de nem sokat tudott hozzátenni a tegnap este mondottakhoz. Bármit kérdeztek is, csupán ennyit válaszolt:
– Zsákos Bilbó úr eltávozott, tudtommal, véglegesen.
Néhány látogatót beinvitált a házba, Bilbó ugyanis „üzeneteket” hagyott a számukra.
Az előcsarnokban mindenféle csomagok, dobozok és kisebb bútorok voltak felhalmozva. Minden darabról egy-egy cédula fityegett. Ilyesfélék:
Tuk Adelardnak, SAJÁT TULAJDONÁUL, Bilbó: ez egy esernyőről lógott. Adelard már sok cédulátlan esernyőt elvitt magával.
Zsákos Dórának, hosszú levelezésünk emlékére, szeretettel, Bilbó: egy nagy papírkosáron, Dóra, aki Drogó nővére volt, egyúttal pedig Bilbó és Frodó legidősebb nőrokona, már betöltötte kilencvenkilencedik életévét, és körülbelül félévszázada küldözgette szerteszét kötetekre rúgó jó tanácsait.
Gödrös Milónak, abban a reményben, hogy hasznát veszi – Zs. B.: egy aranytoll és egy tintásüveg. Miló sose válaszolt a levelekre.
Angelikának Bilbó bácsitól: egy kerek, domború tükör. Angelika az ifjabb Zsákos nemzedék tagja volt, és mindenki tudta róla, hogy nagyon tetszetősnek tartja az arcát.
Nagytüszőfi Hugó gyűjteménye számára – valaki, akitől gyűjteni szokott: egy könyvespolc (üresen). Hugó híres könyv-kölcsönkérő volt, mint könyv-visszaadó nem szerzett hírnevet.
Tarisznyádi-Zsákos Lobéliának, AJÁNDÉKUL: egy doboz ezüstkanál. Bilbó esküdni mert volna, hogy amíg legutóbb távol volt hazulról, Lobélia eltulajdonította számos ezüstkanalát. Ezt Lobélia is nagyon jól tudta. Amikor később a nap folyamán megjelent, nem szívesen vágta zsebre a célzást, de a kanalakat annál inkább.

A fentiek csupán némi ízelítőt adnak a kikészített ajándékokból. Hosszú élete folyamán Bilbónak is tapasztalnia kellett, hogy az otthona meglehetősen telezsúfolódik mindenféle tárgyakkal. A hobbit-odúk általában hajlamosak voltak a telezsúfolódásra, és ezért főként a születésnapi ajándékok bőkezű osztogatását kell okolni. Persze azért nem minden születésnapi ajándék volt új: egy-két régi mathom, amelyről már senki se tudta, hogy mire való, bejárta az egész környéket, de Bilbó rendszerint új ajándékokat osztogatott, és amit kapott, azt megtartotta. A régi lak most valamivel tágasabb lett.
Minden búcsúajándékon volt egy-egy cédula, amit Bilbó saját kezűleg írt, és némelyiket csak célzásnak vagy tréfának szánta. De a legtöbb holmi persze célszerű ajándék volt, és örömet szerzett. A szegényebb hobbitok, főleg a Zsákvég utcaiak, igazán nem panaszkodhattak. Az öreg Csavardi Tata két zsák krumplit kapott, egy új ásót, egy gyapjúmellényt és egy üveg dörzsszeszt a fájós ízületeire. Az öreg Borbak Róri, viszonzásul többször is kifejezésre juttatott vendégszeretetéért tizenkét palack Ókertit kapott: ez az erős vörösbor a Déli Fertályban termett, és már teljesen érett volt, mert még Bilbó apja palackozta. Róri mindent meg is bocsátott Bilbónak, és az első palack után kijelentette róla, hogy páratlan cimbora.
Frodóra mindenből éppen elég maradt. Persze övé lettek a legértékesebb tárgyak, azonkívül a könyvek, a képek és a kelleténél jóval több bútor is. Pénzről vagy ékszerekről azonban nem történt említés: még egy lyukas garast vagy egy üveggyöngyöt se kapott senki.

Frodónak délutánra jócskán meggyűlt a baja. Valamiképpen lábra kapott és futótűzként terjedt el az a hamis hír, hogy a teljes háztartást ingyen szétosztják, hamarosan az egész ház megtelt különféle személyekkel, akiknek semmi dolguk nem volt ott, de mégse lehetett kirekeszteni őket. Sok cédulát letéptek és összekevertek: ebből persze veszekedés lett. Voltak, akik az előcsarnokban próbáltak csereberélni vagy üzleteket kötni, mások abban mesterkedtek, hogy meglépjenek egy-két kisebb tárggyal, ami nem nekik volt szánva, illetve akármivel, amit látszólag senki se igényelt vagy őrzött. A kapu előtt talicskák és kézikocsik torlaszolták el az utat.
A nagy felfordulás közepette egyszerre csak megjöttek Tarisznyádi-Zsákosék is. Frodó már egy ideje visszavonult, és barátját, Borbak Trufát kérte meg, hogy tartsa nyitva a szemét. Amikor Othó nagy hangon rászólt, hogy Frodóval akar beszélni, Trufa udvariasan meghajolt:
– Megártott neki valami: lepihent egy kicsit.
– Talán inkább bujkál – mondta Lobélia. – Mindegy: van hozzá egy-két szavunk, és el is fogjuk mondani. Eredj, közöld vele.
Trufa sokáig várakoztatta őket az előcsarnokban: volt rá idő, hogy felfedezzék a nekik szánt búcsúajándékot, a kanalakat. Ettől egy csöppet se lett jobb a hangulatuk. Végül bevezették őket a dolgozószobába. Frodó az asztalnál ült, előtte rengeteg irat. Valóban olyan volt, mint akinek megártott valami – ha más nem, hát Tarisznyádi-Zsákosék megjelenése, felállt, és babrálni kezdett a zsebében. De azért nagyon udvariasan beszélt.
Tarisznyádi-Zsákosék elég erőszakosan viselkedtek. Azzal kezdték, hogy nevetséges összegeket ajánlottak fel (baráti alapon) különféle értékes, de cédulátlan tárgyakért. Amikor Frodó közölte, hogy csakis attól válik meg, amit Bilbó e célból megjelölt, kijelentették, hogy az egész ügy nagyon gyanús.
– Én csak egyet látok világosan – mondta Othó –, éspedig azt, hogy akinek haszna van belőle, az te vagy. Ragaszkodom hozzá, hogy betekintsek a végrendeletbe.
Ha Bilbó nem fogadja örökbe Frodót, Othó lett volna az örökös. Figyelmesen elolvasta a végrendeletet, és nagyot horkantott. Sajnos, az okirat teljesen világos és szabályszerű volt (a hobbit-szokások szerint, amelyek többek közt megkívánták, hogy hét tanú írjon alá mindent, piros tintával).
– Megint ki vagyunk semmizve! – fordult Othó a feleségéhez. – Miután hatvan évig vártunk! Kanalak? Ezt, ni! – Két ujjával pattintott egyet Frodó orra alá, és távozni készült. De Lobéliától nem lehetett ilyen könnyen megszabadulni. Egy kicsit később Frodó kijött a dolgozószobából, hogy utánanézzen a dolgoknak, és őnagyságát még mindig ott találta, amint ide-oda szimatol, a különféle zugokban kutakodik, és még a padlót is megkopogtatja. Frodó határozottan kikalauzolta a házból, miután sikerült könnyítenie rajta: ne cipeljen magával egynéhány kisebb (de eléggé értékes) holmit, ami valahogy belepottyant az esernyőjébe. Lobélia olyan arccal nézett rá, mint aki búcsúzóul szeretne valami megsemmisítő szózatot vágni a fejéhez, de végül is csak ennyi jött ki belőle, ahogy visszafordult a lépcsőről:
– Ezt még megbánod, fiacskám! Mért nem mentél el te is? Nem tartozol ide, nem vagy igazi Zsákos... tudod, mi vagy te?... egy... Egy Borbak!
– Hallottad ezt, Trufa? Nagy sértés volt, ha úgy vesszük – mondta Frodó, miután betette Lobélia mögött az ajtót.
– Inkább bók volt – felelte Borbak Trufa –, ennélfogva persze nem is volt igaz.

Aztán körbejárták az odút, és kitessékeltek három ifjú hobbitot (két Boffint és egy Bögyöst), aki lyukakat vésett az egyik pincehelyiség falaiba. Frodónak huzakodnia kellett az ifjú Csülök Sanchóval is (az öreg Csülök Odó unokájával), aki a nagyobbik éléskamrában kezdett ásatásokat, mert úgy rémlett neki, mintha valami kongást észlelne. Bilbó legendás aranya mindenkinek felszította a kíváncsiságát és a reményeit, a legendás aranyról ugyanis (amihez rejtélyes úton-módon vagy éppen tisztességtelenül jutott hozzá a gazdája), mindenki tudja, hogy azé, aki rábukkan – feltéve, ha kutatni hagyják.
Miután elbánt Sanchóval, és sikerült kituszkolni a házból, Frodó lerogyott egy székre az előcsarnokban.
– Ideje becsukni a boltot, Trufa – sóhajtotta. – Zárd be az ajtót, és ma már ne nyisd ki senkinek, még akkor se, ha faltörő kossal jelentkezne. – Aztán elvonult, hogy ha egy kissé későn is, de felfrissítse magát egy csésze teával.
Alig ült le, amikor halkan kopogtattak a bejárati ajtón. „Nyilván megint Lobélia”, gondolta Frodó. „Biztos sikerült kiötölnie valami nagyon csúnya dörgedelmet, és azért jött vissza, hogy előadja. Várhat.”
Tovább kortyolgatta a teáját. Ismét kopogtattak, sokkal hangosabban, de Frodó oda se hederített. Egyszerre csak a mágus feje jelent meg az ablakban.
– Ha nem engedsz be, Frodó, akkorát fújok, hogy beszakad az ajtó, és túloldalt jön ki a dombból – mondta.
– De kedves Gandalf! Egy pillanat! – kiáltotta Frodó, és már szaladt is ajtót nyitni. – Gyere, gyere! Azt hittem, Lobélia kopogtat.
– Az más: akkor megbocsátok. Nemrég láttam: egy pónifogaton hajtott Morotva felé, olyan arccal, hogy a friss tej is megsavanyodott volna tőle.
– Engem már kis híján sikerült megsavanyítania. Komolyan, majdnem felpróbáltam Bilbó gyűrűjét. Szerettem volna eltűnni.
– Inkább ne! – mondta Gandalf, és leült. – Vigyázz azzal a gyűrűvel, Frodó! Tulajdonképpen emiatt jöttem vissza még egy utolsó szóra.
– Miért, mi van vele?
– Te mit tudsz róla?
– Csak amit Bilbó mesélt. Hallottam a történetét: hogyan bukkant rá, és mit csinált vele – mármint azon a bizonyos útján.
– A történetét... de melyik változatot? – kérdezte Gandalf.
– Nem azt, amit a törpöknek mesélt, és a könyvében is megírt – felelte Frodó. – Nekem elmesélte az igazat is, miután ideköltöztem. Azt mondta, te már kipiszkáltad belőle, hát akkor hadd tudjam meg én is. „Kettőnk közt nincs titok, Frodó”, mondta, de senki másnak nem kell továbbadni. Különben is, a gyűrű az enyém”.
– Ez érdekes – mondta Gandalf. – És te mit szóltál az egészhez?
– Ahhoz, hogy kitalálta azt az ajándékhistóriát? Nekem az igazi történet sokkal valószínűbben hangzott, és nem értettem, miért kellett megváltoztatni. Valahogy nem volt jellemző Bilbóra, nagyon furcsának találtam.
– Én is. De akiknek ilyen kincseik vannak... és használják is őket... azokkal furcsa dolgok történhetnek. Ezt jól jegyezd meg, és bánj vele nagyon óvatosan. A gyűrűnek talán másféle ereje is van, nemcsak az, hogy láthatatlanná teszi az embert, ha úgy kívánja.
– Nem értem – mondta Frodó.
– Én sem – felelte a mágus. – Csak szöget ütött a fejembe ez a gyűrű, főleg tegnap este. Nem kell izgulni. De fogadd meg a tanácsomat, és csak nagyon ritkán használd, vagy inkább sose. Legalábbis arra kérlek, ne úgy használd, hogy szóbeszéd vagy gyanakvás legyen belőle. Még egyszer mondom: biztos helyen őrizd, és tartsd titokban!
– Nagyon titokzatos vagy! Mitől félsz?
– Nem vagyok biztos benne, ezért inkább hallgatok. Talán majd ha visszajöttem, mondhatok valamit. De már megyek is: isten veled, egyelőre. – Felállt.
– Máris! – kiáltotta Frodó. – Én meg azt hittem, legalább egy hétig maradsz. Számítottam a segítségedre.
– Maradni akartam... de közbejött valami. Lehet, hogy sokáig távol leszek, de mihelyt lehet, újra felkereslek. Ha itt vagyok, majd észreveszed! Nem fogom előre jelezni az érkezésemet. Mostantól fogva nemigen járkálok majd nyíltan a Megyében. Úgy tapasztalom, kezdek népszerűtlenné válni. Azt mondják, lehetetlen alak vagyok, csak bajt keverek, ahol feltűnök. Némelyek egyenest azzal vádolnak, hogy én tüntettem el Bilbót, sőt, még egyebekkel is. Ha éppen tudni akarod, mi ketten állítólag összeszűrtük a levet, hogy rátegyük a kezünket Bilbó vagyonára.
– Némelyek! – fakadt ki Frodó. – Vagyis Othó és Lobélia. Micsoda aljasság! Szívesen nekik adnám Zsáklakot, csak újra láthassam Bilbót, és elkísérhessem a vándorútján. Én szeretem a Megyét. Mégis, valahogy jobb lett volna, ha vele tartok. Nem tudom, viszontlátom-e még az életben.
– Én se tudom – mondta Gandalf. – És van még sok más is, amit nem tudok. Hát akkor isten veled! Vigyázz magadra! Számíthatsz rám, főleg a legváratlanabb pillanatokban! Isten veled!
Frodó kikísérte. Gandalf búcsút intett, aztán bámulatos gyorsasággal útnak eredt, de Frodónak úgy rémlett, hogy a vén mágus szokatlan görnyedten jár, mintha valami nagy teher nyomná a vállát. Már sötétedett, és köpenyes alakja hamar eltűnt az alkonyatban. Frodó nagyon sokáig nem látta viszont.

 

 

2. fejezet
A múlt árnyéka

A szóbeszéd se kilenc, se kilencvenkilenc nap múlva nem csitult el. Zsákos Bilbó úr második eltűnését kerek egy esztendeig és még egy napig tárgyalták Hobbitfalván, sőt, az egész Megyében, az emléke pedig még ennél is jóval tovább fennmaradt. Esti mese lett belőle a hobbit-palánták számára, végül is a Bolond Zsákos, aki hol eltűnt, nagy dörgések és villámlások közepette, hol pedig ismét felbukkant, arannyal és ékszerekkel megrakodva, a legendák népszerű alakja lett, és még sokáig emlegette mindenki, miután a valódi eseményeket már rég elfeledték.
De addig is, a környéken az az egyöntetű vélemény alakult ki, hogy Bilbó, aki mindig is kerge volt egy kicsit, végül teljesen megbolondult, és világgá ment. Aztán minden bizonnyal beleesett egy pocsolyába vagy egy folyóba, és így érte utol a tragikus, de korainak nem nevezhető vég. Mindezekért a legtöbben Gandalfot hibáztatták.
– Csak békén hagyná ez az átkozott varázsló, akkor a Frodó úrfi talán nyugton maradna, és megjönne a józan hobbit-esze – mondogatták. Minden arra vallott, hogy Gandalf csakugyan békén hagyja Frodót, és Frodó nyugton is maradt, de a józan hobbit-ész megjövetelének nemigen mutatkoztak a jelei. Inkább azt mondhatnánk, hogy különcség tekintetében Frodó máris Bilbó nyomdokaiba lépett. Nem volt hajlandó gyászt viselni, egy év múlva pedig, Bilbó száztizenkettedik születésnapjának tiszteletére, ünnepélyt rendezett: „mázsa-lakomát”, ahogy ő mondta. De ezzel nagyon is keveset mondott, mert a lakomára húsz vendég volt hivatalos, és az asztalt jó néhányszor megterítették: havazott az étel és záporozott az ital, hogy a hobbitok szólásmondását használjuk.
Sokan meg voltak botránkozva, de Frodó ezután is évről évre megünnepelte Bilbó születésnapját, úgyhogy végül hozzászoktak. Frodó azt mondta, nem hiszi, hogy Bilbó meghalt. Mikor azt kérdezték: „Hát akkor hol van?”, csak vonogatta a vállát.
Egyedül élt, mint annak idején Bilbó, de sok barátja volt, többnyire fiatalabb hobbitok (jórészt az Öreg Tuk leszármazottai), akik gyerekkorukban nagyon szerették Bilbót, és sokszor megfordultak Zsáklakon. Közéjük tartozott például Boffin Folkó és Bögyös Fredegár, de Frodó legközelebbi barátai Tuk Peregrin (közismert nevén Pippin) és Borbak Trufa voltak (őt valójában Trufiádoknak hívták, de ez nemigen jutott senkinek az eszébe). Frodó velük kószált a Megyében, de leginkább csak egyedül csavargott, és a józan népek nagy elképedésére néha messze az otthonától bukkant fel, csillagfényes éjszakákon, gyalogosan, ahogy a dombokat és erdőket járta. Trufa és Pippin gyanította, hogy kapcsolatban áll a tündékkel, mint annak idején Bilbó is.
Ahogy múlt az idő, az emberek kezdték megállapítani, hogy a jelek szerint Frodó is „jól tartja magát”: külsőleg olyan erősnek és fürgének látszott, mintha csak nemrég lépett volna be a harmadik X-be. „Vannak, akiket mindenben üldöz a szerencse”, mondogatták, de hóbortosnak csak azután kezdték tartani, amikor már közeledett az ötvenedik életévéhez, tehát illett volna lehiggadnia.
Ami Frodót illeti, ő az első megrázkódtatás után úgy tapasztalta, hogy nem is olyan rossz dolog, ha az ember a maga ura, és a zsáklaki Zsákos nevet viseli. Néhány évig roppant elégedetten éldegélt, és nem sokat törődött a jövővel. De közben egyre jobban bánta, félig-meddig öntudatlanul, hogy miért is nem ment el Bilbóval. Néha azon kapta magát, főként ősszel, hogy a vadonról ábrándozik, és álmaiba sohasem látott hegyek különös látomásai szivárogtak be. Egyre gyakrabban dünnyögött ilyeneket: „Egyszer talán magam is átkelek a Folyón.” Amire a lelke másik fele mindjárt megadta a választ: „Még nem.”
Így élt tehát, amíg lassacskán kifogyott a negyvenes éveiből, és közeledett az ötvenedik születésnapja: az ötvenes számot valahogy jelentősnek (vagy baljósnak) érezte, mindenesetre, Bilbót is ebben az életkorban kapták fel hirtelen a kalandok. Frodó egyre kevésbé találta a helyét, és a járt utakat túlságosan is kitaposottnak érezte. Térképeket nézegetett, és eltűnődött rajta, vajon mi lehet a szélükön túl: a Megyében készült térképek többnyire fehérrel jelölték mindazt, ami kívül esett a határokon. Frodó mind messzebbre kószált, a legtöbbször egyedül, Trufa és a többi jó barát aggódva figyelte. Sokszor látták, hogy beszélget vagy együtt mászkál idegen vándorokkal, akik ez idő tájt bukkantak fel a Megyében.

Híre járt, hogy furcsa dolgok történnek a külvilágban, mivel pedig Gandalf nem jelentkezett, és évek óta üzenetet se küldött, Frodó egymaga próbált megtudni, amennyit csak lehetett. A tündék, akik ritkán jártak a Megyében, most fel-feltűntek esténként, nyugat felé vonulva az erdőkön át: csak mentek előre, visszafelé pedig soha, mivel azonban távozni készültek Középföldéről, már nem nagyon törődtek az itteni gondokkal. De törpök is jártak az úton, szokatlanul nagy számban: Az ősrégi Keleti-Nyugati Út átszelte a Megyét egészen Szürkerévig, és a törpök mindig is ezen közlekedtek a Kék Hegyekben lévő bányáik felé. A hobbitok főként tőlük szoktak híreket kapni a távoli földekről – ha egyáltalán érdeklődtek, a törpök rendszerint keveset mondtak, és a hobbitok annyival is beérték. De Frodó mostanában sokszor találkozott messzi tájakról jött idegen törpökkel, akik nyugaton kerestek menedéket. Riadtak voltak, némelyek pedig suttogva beszéltek az Ellenségről és Mordor földjéről.
Ezt a nevet a hobbitok csak a sötét múlt legendáiból ismerték: árnyékként húzódott meg emlékeik hátterében, de azért baljós volt és nyugtalanító. A jelek arra vallottak, hogy a gonosz hatalom, melyet a Fehér Tanács kiűzött a Bakacsinerdőből, most ismét felbukkant, még hatalmasabban, Mordor erődjeiben. Állítólag a Sötét Tornyot is újjáépítették. A hatalom innen terjeszkedett mindenfelé: messzi keleten és délen háborúk dúltak, és nőttön-nőtt a félelem. A hegyekben megint elszaporodtak az orkok. Trollokról is szó esett: most már nem olyan tompa eszűek, mint régen, hanem ravaszok, és ijesztő fegyvereik vannak. És mindenféléket rebesgettek még ezeknél is iszonyatosabb lényekről, akiknek egyelőre nem volt nevük.

Mindezeknek persze csak egy töredéke jutott el a közönséges hobbitok fülébe. De még a legsüketebbek és leginkább otthonülők is hallottak egy-egy furcsa mesét, akiket pedig a munkájuk a határvidékre szólított, furcsa dolgokat láttak. Frodó ötvenedik évének tavaszán, egy este, a morotvai Zöld Sárkány-ban üldögéltek egy páran, és beszélgetésükből kiderült, hogy a mendemondák még a Megye nyugodalmas közepébe is eljutottak, bár a legtöbb hobbit csak nevetett rajtuk.
Csavardi Samu az egyik sarokban ült a tűz mellett, vele szemben Veres Tóni, a molnár fia, társalgásukat nagy érdeklődéssel hallgatták az egybegyűlt falusi hobbitok.
– Hát annyi biztos, hogy furcsa dolgokat lehet hallani mostanában – mondta Samu.
– Lehet – hagyta rá Tóni –, ha odafigyel az ember. De én odahaza is hallhatok rémhistóriákat meg dajkameséket, ha kedvem tartja.
– Az biztos – vágott vissza Samu –, de az is, hogy egyikben-másikban sokkal több az igazság, mint képzeled. Mert ugye, ki találta ki a meséket? Vegyük például a sárkányokat.
– Köszönöm, abból nem kérek – felelte Tóni. – Eleget hallottam róluk kölyökkoromban, de most már minek hinnék az ilyesmiben? Morotván csak egyetlen sárkány létezik, az is zöld – tette hozzá, általános derültséget keltve.
– Jó, jó – mondta Samu, együtt nevetve a többiekkel. – De mit szólsz ezekhez a szálfa emberekhez vagy óriásokhoz, úgy is mondhatnám? Azt mondják, nemrégiben is láttak egyet az Északi Lápon túl, és nagyobb volt, mint egy fa.
– Kik mondják?
– Hát például Bundi, az unokatestvérem. Ott dolgozik Boffin úrnál Nagymálon, és feljár vele vadászni az Északi Fertályba. Hát ő a saját szemével látott egyet.
– Elhiszem, hogy mondta. Ez a Bundi mindig azt mondja, hogy látott valamit, aztán néha olyat is lát, ami nincs ott.
– Csakhogy ez a valami akkora volt, mint egy szilfa, és járkált: hét rőföt lépett egyszerre... vagy egy araszt se.
– Akkor inkább egy araszt se. Tudod, mit látott az a Bundi? Egy szilfát.
– De hát ez járkált, hallod-e, az Északi Lápon meg nincsenek is szilfák.
– Ha nincsenek, akkor nem is látott egyet se – jelentette ki Tóni. Válaszát tetszésnyilvánítás és taps fogadta: egy null a javára, állapította meg a közönség.
– De azt mégse tagadhatod – mondta Samu –, hogy nemcsak Bundi, hanem mások is láttak mindenféle furcsa népeket, akik mostanában átjárnak a Megyén: átjárnak, érted? Másoknak meg vissza kell fordulni a határról. A Vigyázóknak még sose volt ennyi dolguk. Olyat is hallottam, hogy a tündék nyugat felé vándorolnak. Ők maguk mondják, hogy a kikötőkbe tartanak, a Fehér Tornyokon túlra. – Samu egy bizonytalan mozdulatot tett a kezével: sem ő, sem a többiek nem tudták, milyen messzire van a tenger a Megye nyugati határain emelkedő régi tornyokon túl. De az ősi hagyomány úgy tartotta, hogy valahol arrafelé van Szürkerév, ahonnan néha útra kelnek a tündehajók, aztán sose térnek vissza.
– Szállnak, szállnak, szállnak át a tengeren, nyugatra hajóznak, minket meg itt hagynak – mondta Samu szinte kántálva, miközben szomorúan és ünnepélyesen ingatta a fejét. De Tóni csak nevetett:
– Ez se újság, ha a régi mesék igazat beszélnek. Meg aztán mi közünk hozzá? Hadd szálljanak! De arra fogadni merek, hogy te még sose láttad hajózni őket – különben más se, az egész Megyéből.
– Nem tudom – felelte Samu eltűnődve. Egyszer mintha látott volna egy tündét az erdőben, és szívből remélte, hogy nem utoljára. A gyerekkorában hallott mondák közül mindig azok a mesetöredékek és egérrágta elbeszélések hatottak rá a leginkább, amiket a hobbitok a tündékről tudtak. – Vannak azért mifelénk is, akik ismerik a Szépek népét, és híreket is kapnak tőlük – mondta egy kis gondolkodás után. – Például Zsákos úr, akinél dolgozok. Tőle hallottam, hogy igenis hajóra szállnak, pedig ő aztán tud egy-két dolgot a tündékről. Az öreg Bilbó úr pedig még nála is többet tudott: sokszor eldiskuráltam vele kölyökkoromban.
– Eh, elment az esze mind a kettőjüknek – mondta Tóni. – Legalábbis az öreg Bilbónak elment, a Frodóé meg most készülődik. Ha onnan szoktad beszerezni a híreidet, akkor sületlenségekkel mindig el leszel látva. Na de én megyek is haza, cimborák. Egészségetekre! – Felhajtotta a korsóját, majd székét hátralökve, lármásan távozott.
Samu csendben ült, nem szólt semmit. Volt éppen elég, amin elrágódjon. Először is, sok munka várt rá a zsáklaki kertben: ha szép idő lesz, holnap nemigen pihenhet. Olyan gyorsan nőtt a fű, hogy alig győzte nyírni. De Samut nemcsak a kertészgondok foglalkoztatták. Egy idő múlva nagyot sóhajtott, felállt és kiment.
Április eleje volt, az ég épp tisztulófélben egy nagy zivatar után. A nap már lement, és a hűvös, sápadt este lassanként éjszakává sötétült. Samu az első csillagok alatt baktatott hazafelé, Hobbitfalván keresztül, aztán fel a dombra, halkan fütyörészve és töprengve.

Hosszú távolléte után épp akkor bukkant fel ismét Gandalf. A születésnapi ünnepség után három évig nem jelentkezett. Aztán rövid időre beállított Frodóhoz, jól megnézte magának, és már ment is tovább. A következő egy-két év folyamán elég sokszor felbukkant: mindig váratlanul érkezett alkonyat után, és bejelentés nélkül távozott napkelte előtt. A saját dolgairól és útjairól nem volt hajlandó nyilatkozni, mintha csakis az érdekelné, mivel tölti az idejét Frodó, és hogy szolgál az egészsége.
Aztán egyszerre csak abbamaradtak a látogatások. Frodó most már több mint kilenc éve nem látta és nem is hallott felőle, már-már azt hitte, hogy a mágus vissza se jön többé: már nem érdeklik a hobbitok. De azon az estén, amikor Samu hazafelé baktatott a sűrűsödő szürkületben, a dolgozószoba ablakán felhangzott a régebben oly gyakori kopogás.
Frodó meglepődve és nagy örömmel üdvözölte öreg barátját. Jól egymás szemébe néztek.
– Minden rendben, mi? – kérdezte Gandalf. – Te semmit se változtál, Frodó!
– Te se – mondta Frodó, de magában azt gondolta, hogy Gandalf igenis öregebbnek és gondterheltebbnek látszik. Sürgette, meséljen önmagáról és a nagyvilágról, hamarosan bele is merültek a beszélgetésbe, és éjszaka sokáig fennmaradtak.

Másnap későn reggeliztek, utána pedig a mágus leült Frodóval a dolgozószoba nyitott ablaka mellé. A kandallóban lobogott a tűz, de a nap melegen sütött, a szél pedig délről fújt. Minden üde volt, a földeken és a fák ujjhegyein reszketve csillogott a tavasz friss zöldje.
Gandalf egy régi tavaszra gondolt: amikor idestova nyolcvan évvel ezelőtt Bilbó egyetlen zsebkendő nélkül megszökött Zsáklakból. A mágusnak most talán fehérebb volt a haja, mint akkor, a szakálla hosszabb, és a szemöldöke talán bozontosabb, arcára több barázdát véstek a gondok meg a bölcsesség: de a szemében ugyanaz az elevenség csillogott, és Gandalf éppoly vidoran dohányzott, nagy élvezettel fújva a füstkarikákat, mint annak idején.
Most csendben fújta a füstöt, mert Frodó is hallgatott, mélyen a gondolataiba merülve. Az éles reggeli fényben is úgy érezte, mintha sötét árnyékot vetnének rá a hírek, amiket Gandalf hozott. Végül megtörte a csendet:
– Tegnap este furcsa dolgokat kezdtél mesélni a gyűrűmről, Gandalf. Aztán elhallgattál, mert azt mondtad, jobb, ha nappalra hagyjuk az ilyesmit. Nem gondolod, hogy most már be lehetne fejezni? Azt mondod, a gyűrű veszélyes, sokkal veszélyesebb, mint hinném. Miért?
– Több okból – felelte a mágus. – Olyan nagy az ereje, hogy arra gondolni se mertem eleinte, akkora, hogy végül is teljesen úrrá lenne bárki halandón, aki birtokolja. Ő lenne az ura a birtokosának.
Réges-régen sok tündegyűrű készült Eregionban, varázsgyűrűk, ahogy ti mondjátok, és persze sokfélék: az egyikben több erő rejlett, a másikban kevesebb. A kisebb gyűrűkön még csak próbálgatták tudásukat a készítőik, mielőtt a mesterség igazán tökélyre fejlődött volna, és a tündekovácsok egy csöppet se voltak nagyra velük – pedig a halandók számára véleményem szerint már ezek is veszélyt jelentettek. De a Nagy Gyűrűk, a Hatalom Gyűrűi igazán veszélyesek voltak.
Az a halandó, akinek egy Nagy Gyűrű a birtokába kerül, Frodó, nem hal meg, de nem is növekszik tovább, és nem gyarapodik az élete: épp csak, hogy létezik, és végül már fárasztja minden pillanat. Ha pedig sokszor használja a Gyűrűt, hogy láthatatlanná váljon, akkor elhalványul: végül is állandóan láthatatlan lesz, úgy járkál a félhomályban, és csak a Gyűrűkön uralkodó sötét hatalom látja. Igen, előbb-utóbb... ha kezdetben még erős vagy jó szándékú volt is, de sem az erő, sem a jó szándék nem tart örökké... előbb-utóbb felfalja a sötét hatalom.
– Rettenetes! – mondta Frodó. Hosszú ideig megint csend volt. A kertből behallatszott Csavardi Samu fűnyíró ollójának csattogása.
– Mióta tudod ezt? – kérdezte végül Frodó. – És mennyit tudott belőle Bilbó?
– Bilbó csak annyit tudott, amennyit neked is elmondott, erről meg vagyok győződve – felelte Gandalf. – Semmi olyat nem hagyott volna rád, amit veszélyesnek tart, még ha én megígértem is, hogy rajtad lesz a szemem. Úgy gondolta, a gyűrű nagyon szép, és olykor jó hasznát lehet venni, ha valami nincs rendjén vagy furcsának látszik, ő maga lehet az oka. Azt mondta, a gyűrű mindinkább „rátelepszik”, és ő folyton aggódik miatta, de nem sejtette hogy maga a gyűrű a hibás. Arra ugyan rájött, hogy vigyázni kell rá: mintha változna a mérete meg a súlya, furcsamód hol összezsugorodott, hol kitágult, és egyszerre csak lecsúszhatott az ember ujjáról, pedig addig szorosan rásimult.
– Igen, erre nekem is felhívta a figyelmemet a búcsúlevelében – mondta Frodó –, úgyhogy azóta mindig a láncára csatolva tartom.
– Igen bölcs intézkedés – bólintott Gandalf. – De hosszú élete folyamán Bilbó sohase csatolta rá a gyűrűt. Úgy vélte, anélkül is meg tudja őrizni, és erre nagyon büszke volt. De azért valami nyugtalanító, kínos érzése támadt. Mintha elvékonyodott volna: így mondta. Ez is annak a jele, hogy a gyűrű kezdte éreztetni az erejét.
– Mióta tudod, amit tudsz? – kérdezte megint Frodó.
– Amit tudok? – mondta utána Gandalf. – Hát igen, tudok én sok mindent, amit csak a Bölcsek tudnak. De ha arra gondolsz, amit erről a gyűrűről tudok, azt voltaképpen nem is lehet tudásnak nevezni. Még hátravan egy próba. De biztos vagyok benne, hogy beigazolódik, amit gyanítok.
– Hogy mióta gyanítom? – tette hozzá, az emlékeiben kutatva. – Lássuk csak... Bilbó abban az évben találta meg a gyűrűjét, amikor a Fehér Tanács kiűzte a sötét hatalmat a Bakacsinerdőből, nem sokkal az Öt Sereg Csatája előtt. Akkor valami árnyék borult a szívemre, habár még magam se tudtam, hogy mitől is félek. Sokat törtem a fejem, hogy juthatott hozzá Gollam egy Nagy Gyűrűhöz – mert hogy az volt, azt az első perctől fogva világosan éreztem. Aztán hallottam Bilbó furcsa meséjét, hogy „elnyerte”, és nem tudtam elhinni. Mikor végül sikerült kiszednem belőle az igazat, mindjárt láttam, mit akart azzal a mesével: senki se vonhassa kétségbe, hogy joga van a gyűrűhöz. Akárcsak Gollam a „születésnapi ajándékkal”. A két hazugság nagyon is hasonlított egymáshoz, nem hagyott békén. Nyilvánvaló volt, hogy a gyűrűnek gonosz ereje van, és azonnal hatni kezd a birtokosára. Ez volt az első jel, ami arra vallott, hogy valami nincs rendjén. Sokszor mondtam Bilbónak, hogy jobb, ha az ilyen gyűrűket nem használja az ember, de ő megsértődött, és hamar dühbe gurult. Mást nemigen tehettem. Ha elveszem tőle, abból még nagyobb baj lehet, különben se volt jogom hozzá. Így aztán csak figyeltem és vártam. Talán kikérhettem volna Fehér Szarumán tanácsát, de valami mindig visszatartott.
– Hát ő meg kicsoda? – kérdezte Frodó. – Még sose hallottam felőle.
– Meglehet – felelte Gandalf. – Nem szokott a hobbitokkal foglalkozni, legalábbis eddig nem. Pedig fő helyen van a Bölcsek között. Ő az én rendem vezetője és a Tanács feje. Nagy a tudása, de a büszkesége együtt nőtt vele, és rossz néven veszi, ha más is beleártja magát a dolgába. Egyébként tünde-gyűrűkkel foglalkozik, kicsikkel és nagyokkal egyaránt: ez a szakterülete. Már régóta tanulmányozza a rájuk vonatkozó hagyományt, és keresi elkészítésük feledésbe merült titkait, de amikor a Tanácsban napirendre kerültek a Gyűrűk, nem sokat árult el addigi kutatásairól, és az a kevés is mintha rácáfolt volna a félelmemre. Így aztán elaludtak a kétségeim... de nyugtalanul aludtak. Egyszóval, továbbra is vártam és figyeltem.
És valóban úgy látszott, Bilbóval nem lesz semmi baj. Múltak az évek. Bizony múltak, de őt szinte meg se érintették. Az öregedés jelei egyáltalán nem mutatkoztak rajta. Engem pedig újra beborított az az árnyék. De azt mondtam magamban: „Elvégre anyai ágon nagyon hosszú életű családból származik. Van idő. Várjunk.”
És vártam. Egészen addig a napig, amikor elment hazulról. Akkor olyasmiket tett és mondott, hogy ismét belém markolt a félelem, és ezt már sehogy se csitíthatták Szarumán szavai. Ráeszméltem, hogy itt egy sötét, végzetes hatalom működik. Aztán hosszú éveken át arra fordítottam időm java részét, hogy felderítsem, mi az igazság.
– De ugye nem történt jóvátehetetlen baj? – kérdezte Frodó aggódva. – Ugye teljesen rendbe jöhet, előbb-utóbb... mármint Bilbó? És békében élheti le hátralévő napjait.
– Utána mindjárt sokkal jobban érezte magát – mondta Gandalf. – De csak egyetlenegy Hatalom van a világon, amely mindent tud a Gyűrűkről és erejükről, olyan Hatalom pedig tudomásom szerint egyetlenegy sincsen, amely mindent tudna a hobbitokról. A Bölcsek között egyedül én foglalkozom hobbit-tannal: eléggé bizonytalan tudomány, de rengeteg meglepetéssel szolgál. A hobbit nép egyszer olyan puha, mint a vaj, máskor meg az évszázados fagyökereknél is szívósabb. Valószínűnek tartom, hogy egyik-másik hobbit sokkal tovább ellen tudna állni a Gyűrűknek, mint ahogy a Bölcsek jó része képzeli. Azt hiszem, nem kell aggódnod Bilbó miatt.
Persze, a Gyűrű hosszú éveken át a birtokában volt, és ő használta is: ennélfogva lehetséges, hogy sokáig tart, amíg teljesen elmúlik a hatása... mondjuk, amíg nyugodtan meg lehet neki mutatni újra. Ettől eltekintve, semmi akadálya, hogy még hosszú évekig éljen a legnagyobb boldogságban, és pontosan olyan maradjon, mint amikor megvált tőle. Mert végül is a saját akaratából vált meg tőle: ez nagyon fontos. Nem, a mi kedves Bilbónk miatt egyáltalán nem nyugtalankodtam többé, miután túladott a Gyűrűn. Temiattad érzem magam felelősnek.
Amióta csak Bilbó elment, mélységes aggodalmat érzek, ha rád gondolok, meg a többi hobbitra, aki mind rettentő furcsa, szeretetre méltó, gyerekes teremtmény. Fájdalmas veszteség érné a világot, ha a Sötét Hatalom úrrá lenne a Megyén, ha a sok kedves, vidám, buta Bögyös, Kürtös, Boffin, Nagytüszőfi meg a többi, nem is szólva a nevetséges Zsákosokról, rabszolgasorba süllyedne.
Frodó megborzongott.
– De miért gondolsz ilyesmire? – kérdezte. – És miért kellenének neki ilyen rabszolgák?
– Az igazat megvallva – mondta Gandalf –, azt hiszem, hogy mostanáig... mostanáig, érted... fel se tűnt neki a hobbitok létezése. Nagy szerencse mindannyiótoknak. De a biztonság napjai elmúltak. Nincs szüksége rátok – hasznosabb szolgái is vannak, szép számmal –, de most már nem feledkezik meg rólatok. És sokkal jobban szeretne nyomorult rabszolga-hobbitokat látni, mint boldog, szabad hobbitokat. Gonoszság és bosszúvágy is létezik a világon!
– Bosszúvágy? – kérdezte Frodó. – Miért akarna bosszút állni? Még mindig nem értem, mi köze van az egésznek Bilbóhoz, hozzám és a gyűrűnkhöz.
– Nagyon is sok köze van hozzátok – mondta Gandalf. – Még nem tudod, mekkora a veszély, de meg kell tudnod. Magam se voltam biztos benne, amikor legutóbb itt jártam, de most már ideje, hogy mindent elmondjak. Add ide egy pillanatra a gyűrűt.
Frodó kihúzta a gyűrűt a nadrágzsebéből: ott tartotta egy láncon, amely a nadrágszíjához volt erősítve. Lekapcsolta róla, és lassan odanyújtotta a mágusnak. A gyűrűnek valahogy hirtelen megnőtt a súlya, legalábbis úgy érződött: mintha nem tetszene neki, vagy Frodónak nem tetszene, hogy Gandalf meg akarja érinteni.
Gandalf feltartotta a kezében. Úgy látszott, tömör színaranyból van.
– Látsz rajta valamilyen jelzést? – kérdezte.
– Nem – felelte Frodó. – Nincs rajta semmi. Teljesen sima, sehol egy karcolás vagy kopásnyom.
– Akkor ide nézz! – Frodó nagy elképedésére és ijedelmére a mágus hirtelen bedobta a gyűrűt a kandalló egyik izzó szögletébe. Frodó felkiáltott és a piszkavas után kapott, de Gandalf visszatartotta.
– Várj! – mondta parancsoló hangon, és bozontos szemöldöke alól egy gyors pillantást vetett Frodóra.
A gyűrűn semmiféle változás nem látszott. Egy idő múlva Gandalf felállt, becsukta az ablak külső zsalugáterét, és összehúzta a függönyt. A szoba elsötétült, csend lett, bár a kertből halkan behallatszott Samu ollójának csattogása, most már közelebb az ablakhoz. A mágus egy pillanatig a tűzbe meredt, aztán előrehajolt, kikotorta a gyűrűt a parázsból, és gyorsan felkapta. Frodónak elállt a lélegzete.
– Egészen hideg – mondta Gandalf. – Fogd! – Frodónak megfeszült a tenyere: a gyűrű mintha még tömörebb és súlyosabb lett volna, mint azelőtt.
– Tartsd fel! – mondta Gandalf: – És nézd meg közelebbről!
Frodó szót fogadott: finom vonalakat látott, a legvékonyabb tollvonásnál is vékonyabbakat, melyek a gyűrű külső és belső oldalán húzódtak: a tűzlángok játékából valamiféle írás betűi kezdtek kirajzolódni. Szemkápráztatóan ragyogtak, és valahogy mégis messziről, mint valami feneketlen kútból.

– Nem tudom elolvasni ezeket a lángoló betűket – mondta Frodó remegő hangon.
– Te nem – bólintott Gandalf –, de én igen. A szöveg tünde-betűkkel van írva, régies írással, de mordori nyelven, amit most nem akarok használni. A Közös Nyelven nagyjából ennyit jelent:

 

Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen.

 

Ez a két sor csupán része egy versnek, melyet régóta ismer a tünde-tudomány:

 

Három Gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén,
Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő,
Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,
Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelő,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.
Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.

 

Elhallgatott, majd lassan, mély hangon folytatta: Ez itt a Nagy Gyűrű, az Egyetlen, a mind fölött uralkodó. Ez az az Egy Gyűrű, amit a gazdája valamikor réges-régen elveszített, miáltal jócskán meggyöngült a hatalma. Rettenetesen vágyik rá – de nem szabad visszakapnia.
Frodó némán, mozdulatlanul ült. A félelem mintha kinyújtotta volna utána roppant kezét: mintha egy nagy fekete felhő kerekedne, és el akarná nyelni: – Ez a gyűrű! – dadogta. – De hát hogy a csudába került hozzám?

– Hja, ennek hosszú sora van – mondta Gandalf. A história még a Fekete Években kezdődik, amikre már csak a hagyomány őrei emlékeznek. Ha az egészet el akarnám mesélni, itt ülhetnénk, amíg a tavaszból semmi se marad, és beköszönt a tél.
De tegnap este már beszéltem Nagy Szauronról, a Sötét Úrról. A sok mendemonda, amit hallottál, igaz: Szauron ismét felkelt, kibújt a Bakacsinerdőből, és visszatért régi erődjébe, a mordori Sötét Toronyba. Ezt a nevet még ti, hobbitok is hallottátok: úgy feketül a régi történetek peremén, mint az árnyék. Sokszor vereséget szenved, de aztán mindannyiszor erőt gyűjt: a Homály új alakot ölt, és újra megnő.
– Nem örülök, hogy épp az én életemben kellett így történnie – sóhajtott Frodó.
– Én sem – bólintott Gandalf –, és senki se örül, hogy ilyen időket kellett megérnie. De hát nem mi döntjük el, hogy mikor éljünk. Mi csak abban dönthetünk, hogy mi a teendő, ha már itt vagyunk. És a láthatár, Frodó, máris egyre sötétebb. Az Ellenség ereje nőttön-nő. Azt hiszem, a tervei még nem értek be, de érlelődnek. Nehéz idők várnak ránk. Akkor is nehéz idők várnának, ha nem merült volna fel ez a szörnyű lehetőség.
De az Ellenségnek még hiányzik egyvalami, amiből erőt és tudást meríthet, amivel letörhet minden ellenállást, elsöpörheti a védelem utolsó sáncait, és újra homályba boríthat minden földet. Az Egy Gyűrű még nem az övé.
A Hármat, a legszebb gyűrűket, a tünde-urak elrejtették előle, egyiket se tudta megérinteni és beszennyezni az érintésével. Hét a törp-királyoknak jutott, de ebből hármat visszaszerzett, a többit pedig elemésztették a sárkányok. Kilencet a halandó embereknek adott, büszke és hatalmas embereknek, és ezzel tőrbe ejtette őket. Már régen az Egy Gyűrű uralma alá kerültek, gyűrűlidércek lettek, árnyak az ő nagy Árnyékában, uruk legfélelmetesebb szolgái. Ez réges-régen történt. Hosszú évek óta senki se látta a Kilencet. De ki tudja? Ha a homály újra megnő, talán ismét felbukkannak. De hagyjuk ezt! Ilyesmiről még reggel se jó beszélni a Megyében.
Vagyis hát így állunk: a Kilencet megszerezte magának, a Hetet is, részben megszerezte, részben elpusztította. A Három még mindig rejtőzik. De neki emiatt már nem fáj a feje. Csak az Egy Gyűrűre van szüksége, mert ezt a gyűrűt ő maga készítette, az ő tulajdona, és régebbi hatalmának jó részét beleöntötte, hogy uralkodhasson az összes többi fölött. Ha visszaszerzi, megint ő parancsolhat valamennyinek, bárhol vannak, még a Háromnak is, a gyűrűk minden bűvös ereje feltárul előtte, és ő erősebb lesz, mint valaha.
Ezért mondom, Frodó, hogy szörnyű ez a lehetőség. Ő azt hitte, hogy az Egy Gyűrű megsemmisült: hogy a tündék elpusztították, amiként történnie is kellett volna.
De most már tudja, hogy nem pusztult el, hogy valaki megtalálta. Ezért keresi, kutatja, immár semmi másra nem gondolva. Itt van az ő nagy reménysége és a mi nagy veszedelmünk.
– Miért is nem semmisítették meg? – fakadt ki Frodó. – És hogyan veszthette el az Ellenség, ha olyan erős volt, és annyira ragaszkodott hozzá? – Erősen markába zárta a Gyűrűt, mintha máris látná a sötét ujjakat, amelyek kinyúlnak utána.
– Elvették tőle – mondta Gandalf. – Hajdanában a tündék erősebbek voltak, jobban szembe tudtak szállni vele, és akkor még az emberek se idegenedtek el annyira tőlük. A nyugathoni emberek segítették őket. Régi história ez, érdemes lenne felidézni, mert van ugyan benne sok bánat és sűrűsödő sötétség, de sok bátorság és hősiesség is, ami nem volt egészen hiábavaló. Egyszer talán elmesélem neked elejétől a végéig, vagy meghallgathatod valaki mástól, aki jobban ismeri.
De most legfőképpen azt kell megtudnod, hogyan került hozzád a Gyűrű, és mivel ez is hosszú történet, másra nem akarok kitérni. Szauront annak idején Gil-galad, a tünde-király és a nyugathoni Elendil döntötte meg, mindketten elestek a harcban, de Elendil fia Isildur levágta Szauron kezéről a gyűrűt, és birtokba vette. Szauron így vereséget szenvedett, elszállt az ereje, úgyhogy sokáig rejtőznie kellett, amíg az árnyéka ismét alakot nem öltött a Bakacsinban.
De a Gyűrű elveszett. Beleesett a Nagy Folyóba, az Anduinba, és eltűnt. Isildur ugyanis észak felé vonult a Folyó keleti partján, a Nősziromföld közelében pedig rajtaütöttek a hegyi orkok, és majd minden kísérőjét megölték. Ő beugrott a vízbe, de úszás közben lecsúszott ujjáról a Gyűrű: ekkor az orkok meglátták, és agyonnyilazták.
Gandalf elhallgatott, majd így folytatta:
– A Gyűrű tehát ott maradt a Nősziromföld sötét tavai közt, és még a legendák se regéltek róla, ennyit is csak kevesen ismernek a történetéből, és a Bölcsek Tanácsa nem tudott többet kideríteni. De én most már valamivel tovább mesélhetem a históriát.

Sok-sok évvel a történtek után, de azért még mindig nagyon régen, élt a Nagy Folyó mentén, a Vadonföld határán egy ügyes kezű és gyors lábú kis nép. Azt hiszem, hobbit-fajta lehetett, rokon a sztúrok őseinek őseivel, mert fiai szerették a Folyót, és sokat úsztak benne, vagy kis csónakokat készítettek nádból. Volt köztük egy nagy hírű család, amely számban és vagyonban felülmúlta majdnem az összes többit: a családfő a nagyanya volt, szigorú és bölcs öregasszony, járatos a nemzetség hagyományaiban, már amennyi fennmaradt belőlük. A család legkíváncsibb, legfürkészőbb természetű tagját Szméagolnak hívták. Őt legfőképpen mindennek a gyökere és kezdete érdekelte: mély tavakba bukott alá, fák és növények tövében turkált, zöld halmokba fúrt alagutakat, már fel se nézett a dombok tetejére, a fák lombjaira, az ágakon nyíló virágokra: mindig lehajtott fővel járt, és lesütötte a szemét.
Volt egy barátja, akit Déagolnak hívtak, hasonló fickó, éles szemű, de nem olyan gyors és erős. Egy szép napon csónakba ültek, és beeveztek a Nősziromföldre, ahol dúsan nőtt az írisz, és virágoztak a nádasok. Itt Szméagol kiszállt, és fürkészve járta a partot, Déagol pedig a csónakban maradt horgászni. Egyszer csak egy nagy hal bekapta a horgot, és egy szempillantás alatt magával rántotta Déagolt a vízbe, egészen a folyó fenekéig. Ott Déagol elengedte a horgászbotot, mert valami fényes tárgyat pillantott meg a mederben, még volt annyi levegő a tüdejében, hogy utána kapjon.
Aztán fröcskölve feljött a felszínre, a haja csupa hínár, a keze csupa sár: így úszott ki a partra. És mit látott, amikor kezéről lemosta a sarat? Egy gyönyörű aranygyűrűt: ragyogott és szikrázott a napfényben, úgyhogy Déagolnak ujjongani kezdett a szíve. De Szméagol megleste egy fa mögül, és miközben Déagol a gyűrűnek örvendezett, halkan odasettenkedett hozzá.
– Add ezt a szépet Szméagolnak kedveszem, Déagol – szólt rá Szméagol hátulról a barátjára.
– Miért? – kérdezte Déagol.
– Mert ma van a születésznapom, kedveszem, ész Szméagol olyan nagyon szeretné – mondta Szméagol.
– Nem érdekel – felelte Déagol. – Már kaptál tőlem ajándékot, akkorát, hogy szinte már túlzás. Ezt én találtam, és meg is tartom magamnak.
– Igazán, kedveszem? – kérdezte Szméagol, azzal torkon ragadta Déagolt, és megfojtotta, mert nem bírt ellenállni a pompásan csillogó aranynak. Aztán ujjára húzta a gyűrűt.
Soha senki nem tudta meg, mi lett Déagollal, otthonától messzire történt a gyilkosság, és a holttestet agyafúrtan elrejtette a gyilkos. Szméagol egyedül tért haza, csakhamar rájött, hogy a családból senki se látja, mikor rajta van a gyűrű. Ennek a felfedezésnek nagyon megörült: nem szólt róla senkinek, de élt vele, hogy kifürkéssze a mások titkait, a tudását pedig tisztességtelen és gonosz célokra használta fel. Éles lett a látása, kifinomult a hallása: semmi se kerülte el a figyelmét, amivel ártani lehetett. A gyűrű hatalmat adott neki: olyat, amilyen illett a jelleméhez. Nem csoda, hogy közutálat tárgya lett, és minden rokona elkerülte (amikor látható volt). Sokszor megrugdosták, ő pedig beleharapott a rugdosók lábába. Lopkodni kezdett, magában dünnyögve járkált, és gurgulázó torokhangokat hallatott. Így aztán rajta ragadt a Gollam név: mindenki átkozta és elzavarta, nagyanyja, aki békességet kívánt, kitagadta a családból, és megtiltotta, hogy még egyszer betegye a lábát az üregébe.
Gollam tehát magányosan vándorolt, sírdogált egy sort, hogy milyen kegyetlen a világ, aztán továbbhaladt a Folyó mentén, míg egy vízfolyáshoz nem ért, amely a hegyekből zúdult alá, és ettől kezdve a vízfolyást követte. Láthatatlan ujjaival halakat fogott a mély tavakban, és nyersen felfalta őket. Egyszer a nagy melegben, mikor épp egy tó fölé hajolt, érezte, hogy valami égeti a tarkóját, és a víztükrön visszaverődő vakító fény bántotta nedves szemét. Nem tudta, mi lehet az, mert a Napot már szinte el is felejtette. Most, utoljára, felnézett rá, és fenyegetően megrázta az öklét.
De ahogy elfordult a Naptól, a messzeségben meglátta a magas Ködhegységet, ahonnan a vízfolyás eredt. És hirtelen ez a gondolata támadt: „Ott a hegyek alatt biztosan jó hűvös, árnyékos helyet találnék. A Nap se tarthatná rajtam a szemét. Nagy hegyek: biztos, hogy a gyökereik is nagyok: nagy kincsek vannak ott elásva, és senki se tud róluk, amióta odakerültek.”
Így aztán éjszakánként továbbvándorolt a hegyek felé, és talált egy kis barlangot, amelyből a sötét vízfolyás eredt, aztán belefúrta magát a dombokba, mint egy giliszta, és többé nem hallott felőle senki. A Gyűrűt magával vitte az árnyak közé: hiába tett érte mindent tűvé a készítője, amikor ismét nőni kezdett a hatalma.

– Gollam! – kiáltotta Frodó. – Gollam? Csak nem ugyanaz a Gollam, akivel Bilbó is találkozott? Micsoda förtelem!
– Szomorú história – mondta a mágus –, de mással is megtörténhetett volna... még egy-két hobbit ismerősömmel is.
– Gollamnak semmi köze nem lehetett a hobbitokhoz – jelentette ki Frodó némi hévvel. – Szörnyű gondolat!
– És mégis igaz – felelte Gandalf. – Ha másról nem, de a hobbitok eredetéről valamivel többet tudok, mint ők maguk. Egyébként abból is sejthető a rokonság, amit Bilbó mesélt. A kettőjük gondolkodásában és emlékeiben feltűnően sok volt a hasonlóság. Kitűnően megértették egymást, pedig a hobbitok egy törpöt, egy orkot vagy akár egy tündét sem szoktak ilyen jól megérteni. No és a találós kérdések, amiket mind a ketten ismertek.
– Jó – mondta Frodó. – De mások is szoktak találós kérdéseket feladni egymásnak, nagyjából ugyanilyeneket. És a hobbitok nem csalnak. Gollam az első perctől fogva elhatározta, hogy csalni fog. Csak el akarta altatni szegény Bilbó éberségét. Amilyen gonosz volt, nyilván mulattatta, hogy olyan játékba megy bele, aminek a végén könnyű prédára tehet szert, ha pedig veszít, nem történik semmi baja.
– Ez sajnos nagyon valószínű – bólintott Gandalf. – De van itt valami más is, amit azt hiszem, nem látsz elég világosan. Még Gollamban is maradt némi tartás. Olyan szívósan viselkedett, hogy arra még a Bölcsek se számítottak volna... valahogy úgy, mint egy hobbit. A lelke mélyén volt egy kis zugocska, amit még a magáénak mondhatott, és ide valahogy beszüremlett a fény, mint egy repedésen át a sötétbe: a múlt fénye. Gondolom, jólesett neki, hogy megint egy emberséges hangot hallhat, és feltámadtak tőle az emlékei: a szél, a fák, a napsütötte fű és más hasonlók, amiket rég elfelejtett.
Persze érthető, hogy az ilyesmi végső soron csak még jobban felingerli a gonoszságát... ha nem tud úrrá lenni rajta. Ha nem tud kigyógyulni belőle. – Gandalf felsóhajtott. – Márpedig erre nincs sok remény. De azt se mondhatjuk, hogy teljesen reménytelen. Nem, még akkor se, ha olyan sokáig birtokában volt a Gyűrű: mondhatni, amióta csak az eszét tudta. De nem sokat viselte, már jó ideje: a koromsötétségben nemigen volt rá szüksége. Annyi biztos, hogy megmenekült az „elhalványodástól”. Még mindig szikár és szívós. De a Gyűrű azért folytonosan rágta a lelkét, és a szenvedése már-már elviselhetetlenné vált.
A hegyek mélyében lappangó „nagy titok” ábrándja szétpukkant: nem volt ott semmi, csak a sötét éjszaka, semmi felfedeznivaló, semmi szórakozás, csak a lopva bekapott utálatos falatok és a bűntudatos emlékek. Gollam nagyon keservesen érezte magát. Gyűlölte a sötétséget, és mégis jobban gyűlölte a világosságot: gyűlölt mindent, de legeslegjobban a Gyűrűt.
– Micsoda? – kérdezte Frodó. – Hát nem a Gyűrű volt az ő drágasága, a legféltettebb kincse? Ha pedig gyűlölte, akkor miért nem adott túl rajta, vagy azt is megtehette volna, hogy otthagyja és elmegy máshová.
– Azok után, amiket hallottál, Frodó, most már kezdhetnéd megérteni – mondta Gandalf. – Gyűlölte és szerette, mint ahogy önmagát is gyűlölte és szerette egyszerre. Nem tudott megszabadulni tőle. Nem maradt annyi akaratereje.
Egy ilyen Hatalom-Gyűrű, Frodó, maga dönti el, hogy mi legyen vele. Álnok módon lecsúszhatik a gyűrűs ujjról, de az őrzője sohase válik meg tőle. Legfeljebb eljátszik azzal a gondolattal, hogy rábízza valaki másra... ezt is csak az elején, amikor érezni kezdi a szorítást. De tudomásom szerint az egész történelem folyamán Bilbó volt az egyetlen, aki nem érte be az ilyen játékkal, és meg is tette, amit gondolt. Persze, az én hathatós közreműködésemmel. De arra ő se lett volna hajlandó, hogy csak úgy otthagyja, vagy eldobja valahová. Nem Gollam döntött, Frodó, hanem maga a Gyűrű. A Gyűrű hagyta el őt.
– Miért, találkája volt Bilbóval? – kérdezte Frodó. – Mért nem inkább egy orkot választott?
– Ezzel nem való tréfálni – mondta Gandalf. – Neked a legkevésbé. A Gyűrű egész eddigi történetében ez a legkülönösebb esemény: hogy Bilbó épp akkor érkezett oda, és csak úgy, tapogatózva, rátette a kezét a sötétben.
Nem csak egyetlen erő működött itt, Frodó. A Gyűrű vissza akart jutni a gazdájához. Lecsúszott Isildur kezéről és elárulta őt, aztán, amikor alkalom adódott, a szegény Déagolt választotta áldozatául: meg is gyilkolták, utána Gollam következett, és a Gyűrű őt is bekebelezte. Csakhogy ezután már semmire se tudta felhasználni Gollamot, mert kicsi volt és hitvány: a Gyűrű azt is érezhette, hogy amíg nála marad, Gollam soha el nem hagyja azt a sötét tavat. Így aztán, amikor a gazdája ismét felütötte a fejét és szétsugározta sötét szándékait a Bakacsinerdőből, a Gyűrű cserbenhagyta Gollamot. De olyasvalaki találta meg, akire a legkevésbé gondolt volna: Bilbó, a Megyéből!
E mögött valaki másnak az akarata bújhatott meg: valaki meg akarta hiúsítani a Gyűrűkészítő szándékát. Világosabban nem fejezhetem ki magam, de úgy kellett lennie, hogy a Gyűrűt Bilbó találja meg, nem pedig a készítője. És annak is úgy kellett lennie, hogy utána a tiéd legyen. Ha pedig így van, akkor örülhetsz.
– Egyáltalán nem örülök – mondta Frodó. – Voltaképp nem is értem az egészet. De hogy sikerült ennyi mindent megtudnod a Gyűrűről és Gollamról? Valóban tudod mindezeket, vagy még most is csak találgatsz?
Gandalf merően Frodóra nézett, és a szeme megvillant.
– Sok mindent tudtam, és sok mindennek utánajártam – felelte. – De neked azért nem fogok beszámolni minden lépésemről. Elendil, Isildur és az Egy Gyűrű történetét a Bölcsek valamennyien ismerik. Hogy a te gyűrűd csakugyan az Egy Gyűrűvel azonos, azt a lángírás éppen eléggé bizonyítja, egyebekről nem is szólva.
– És mikor jöttél rá erre? – vágott a szavába Frodó.
– Csak most, ebben a szobában – felelte élesen a mágus. – De már régóta sejtettem. Azért jöttem vissza titkos útjaimról, hosszas kutatásaim után, hogy elvégezzem ezt a végső próbát. Most tehát megvan az utolsó bizonyíték, és minden világosan áll előttem. Nem kevés elmemunkámba került, hogy felderítsem Gollam szerepét, és beillesszem a hézagos történetbe. Eleinte valóban találgatnom kellett, de ez már nem találgatás. Most már tudom. Beszéltem Gollammal.
– Beszéltél vele? – kiáltotta Frodó meglepetten.
– Igen. Nyilvánvaló volt, hogy ez lenne a legcélszerűbb, csak nehézségekbe ütközött. Már rég szerettem volna, de végül is sikerült.
– Hát akkor mi történt azután, hogy Bilbó megszökött tőle? Ezt is tudod?
– Nem egészen pontosan. A fentieket abból veszem, amit Gollam hajlandó volt elmondani – persze nem szó szerint úgy mondta, ahogy én beszámoltam róla. Gollam nagy hazug, és alaposan meg kell rostálni a szavait.
A Gyűrűt például az ő „születésnapi ajándékának” nevezte, és emellett mindvégig kitartott. Azt mondta, a nagyanyjától kapta, akinek számtalan efféle gyönyörű holmija van. Nevetséges. Készséggel elismerem, hogy Szméagol nagyanyja tiszteletre méltó dáma, a család nagyasszonya, no de hogy számtalan tünde-gyűrű lett volna a tulajdonában, az enyhe túlzás, hogy pedig csak úgy osztogatta volna őket, ajándékba, az már szemenszedett hazugság. De még ebben a hazugságban is van egy szemernyi igazság.
Gollam állandó lelkifurdalást érzett, amiért megölte Déagolt: mentségül kitalált valamit, és ezt addig ismételgette, miközben a csontokat rágcsálta a sötétben, amíg végül szinte maga is elhitte. Valóban születésnapja volt. Úgy illett volna, hogy Déagol neki adja a gyűrűt. A gyűrűnek az volt a rendeltetése, hogy ajándék legyen: nyilván ezért került elő. Igenis, az ő születésnapi ajándéka volt – és így tovább, és így tovább.
Tűrtem a köntörfalazását, ameddig bírtam, de feltétlenül meg kellett tudnom az igazat, úgyhogy végül is keményebb eszközökhöz folyamodtam. Tűzvarázslattal fenyegettem, amíg halálos félelmében apránként ki nem buggyant belőle az igazság, persze sok nyüszítéssel és hörgéssel vegyesen. Mert őt ugye mindenki félreérti és bántalmazza. De azután, hogy végül is elmondta a históriáját, egészen a találós kérdés játékig és Bilbó megmeneküléséig, nem volt hajlandó többet elárulni, legfeljebb ködös célzások formájában. Valami mástól még jobban félt, mint az én fenyegetésemtől. Olyasmit dünnyögött, hogy most majd visszakapja, ami az övé. Majd meglátják, hogy őt nem lehet csak úgy rugdosni, a föld alá kényszeríteni, és aztán kirabolni. Gollamnak most már barátai vannak, jó barátok és nagyon erősek. Ők majd segítenek rajta. Az a Zsákos még meglakol a tettéért. Ez volt a rögeszméje. Gyűlölettel beszélt Bilbóról, és átkozta a nevét. Sőt mi több: azt is tudta, hová valósi Bilbó.
– Erre meg hogy jött rá? – kérdezte Frodó.
– Hát a nevét maga Bilbó mondta meg, nagyon helytelenül, ezek után nem volt nehéz kideríteni, hogy honnan származik: csak elő kellett bújni a föld alól. És Gollam bizony előbújt. A Gyűrű utáni vágya erősebbnek bizonyult, mint félelme az orkoktól vagy akár a világosságtól. Egy-két év múltán búcsút mondott a hegyeknek. A sóvárgás ugyan még mindig rabságban tartotta, de mégse emésztette annyira, kezdett magához térni egy kicsit. Öregnek érezte magát, rettenetesen öregnek, de már kevésbé félénknek, és iszonyúan éhes volt.
A fényt, a Napnak és Holdnak a fényét éppen úgy gyűlölte és éppen úgy rettegett tőle, mint azelőtt, de tavasz volt, rájött, hogy el is bújhat a napvilág és a holdvilág elől, éjnek idején gyorsan és hangtalanul mozoghat, ha kimereszti azt a színtelen, fagyos szemét, és elkaphatja az óvatlan vagy megrémült jószágokat, ha elég kicsik. A friss élelemtől és levegőtől erőre kapott, merészebb lett. Végül is eljutott a Bakacsinerdőbe, amin nincs is mit csodálkozni.
– Ott bukkantál rá? – kérdezte Frodó.
– Én ott találkoztam vele – mondta Gandalf –, de addig ő már nagy utat tett meg Bilbó után szimatolva. Nehéz volt eligazodni a szavain, mert beszéd közben folyton szitkozódott és fenyegetőzött. „Mi volt neki a zebeckében?”, vicsorogta. „Én asztat nem tudom, drágaszágom. Caló, caló. Úgy nem szabad kérdezni. Calász volt az egész. Hamisz játék. Meg kellett volna tépni őtet, bizony, drágám. Ész meg isz fogjuk, drágám!”
Ez csak egy kis ízelítő a beszédéből. Gondolom, ennyivel is beéred. Megizzadtam vele, hosszú napokon át. De a vicsorgások közt elejtett szavaiból kivettem, hogy sikerült elcsámpáznia egészen Esgarothig, sőt, még a völgyzugolyi utcákon is megfordult, leskelődve és hallgatózva. Nyilván te is tudod, hogy annak idején a nagy eseménynek híre ment a Vadonföld széltében-hosszában: sokan hallották Bilbó nevét, és tudták, hová valósi. Amikor visszajöttünk nyugatra, Bilbó otthonába, ez az utunk se maradt titokban. Egyszóval, Gollam hegyes füle hamarosan meghallotta, amire kíváncsi volt.
– Akkor miért nem nyomozott tovább Bilbó után? – kérdezte Frodó. – Miért nem jött a Megyébe?
– Na látod, éppen ez az érdekes – felelte Gandalf. Szerintem Gollam megpróbálta. Elindult nyugat felé, és el is jutott egészen a Nagy Folyóig. Ott azonban más irányba fordult. Nem a távolságtól ijedt meg, az biztos. Nem: valami más térítette el az útjából. Ez a véleménye a barátaimnak, akik kérésemre a nyomába eredtek.
Eleinte az erdőtündék követték: könnyű dolguk volt, mert még friss nyomokon haladhattak. Így vágtak át a Bakacsinon, azután meg vissza, de nem sikerült elkapniuk. Az erdőben mindenféle históriák keringtek róla, még az állatok és a madarak is ijesztő dolgokat meséltek. Az erdei emberek azt mondták, valami újféle fajta garázdálkodik: egy vérivó szellem. Felmászik a fákra a fészkek után, föld alatti üregekbe bújik a kölykökért, ablakokon surran be, ahol bölcsőt szimatol.
De a Bakacsinerdő nyugati peremén elkanyarodtak a nyomok. Dél felé mutattak, és eltűntek az erdőtündék szeme elől. Akkor én nagy hibát követtem el. Ez az igazság, Frodó: nem az első hibám volt, de talán a legsúlyosabb. Nem üldöztem tovább Gollamot. Hagytam, menjen, amerre akar, mert akkoriban egyéb gondjaim is voltak, és még mindig bíztam Szarumán tudományában.
Ennek már jó néhány esztendeje. Azóta jócskán megfizettem a mulasztásomért: sötét és veszélyes napok virradtak rám. A nyomok már rég kihűltek, amikor újrakezdtem a kutatást, miután Bilbó elment innen. És hiábavaló lett volna minden igyekezetem, ha nem kapok segítséget egy barátomtól: Aragorntól, aki a mostani idők legnagyobb kószája és vadásza. Együtt kutattunk Gollam után, keresztül-kasul a Vadonföldön, nem sok reménnyel és eredmény nélkül. De amikor én már belefáradtam, és más tájakra mentem, Gollam mégiscsak megkerült. Barátom visszatért a veszélyes útról, és magával hozta a nyomorultat.
Hogy mi mindent csinált időközben, nem volt hajlandó elmondani. Csak sírt és átkozódott, hogy kegyetlenek vagyunk, miközben a torkában egyre csak bugyborékoltak a gollamok, mikor pedig megszorongattuk egy kicsit, nyüszíteni kezdett, kétrét görnyedt, dörzsölgette hosszú kezeit és nyaldosta az ujjait, mintha fájnának, mintha valami régi kínzásra emlékezne. De azt hiszem, most már nem férhet hozzá kétség: lassan, csúszva-mászva, lépésről lépésre, mérföldről mérföldre haladva a cél felé, végül is elért Mordor földjéig.

Nagy csend támadt a szobában. Frodó hallotta a tulajdon szíve dobogását. Még odakint is elcsendesült minden. Most már Samu ollója sem csattogott.
– Bizony, Mordorig – folytatta Gandalf. – Mordor mágnesként vonzza a gonoszokat, és a Sötét Hatalom igyekszik minden erejét megfeszítve odagyűjteni őket. Az Ellenség Gyűrűjének hatása nem múlt el nyomtalanul: Gollam öntudatlanul is engedelmeskedett a hívásnak. Úgyis azt rebesgették, hogy délen feltámadt az új Árnyék, az engesztelhetetlen gyűlölet. Hát akkor ott vannak az ő pompás új barátai, akik majd megsegítik, hogy bosszút állhasson!
Szerencsétlen bolond! Azon a földön sok mindent megtudott, amit nem lett volna szabad. És ahogy a határvidéken ólálkodott, leselkedett, előbb-utóbb nyilván elfogták, és bevitték kihallgatásra. Biztosan így történt. Amikor rábukkantak, már régóta ott volt, és éppen vissza akart jönni. Hogy valami rosszat tegyen, persze: De ez most nem érdekes. A legnagyobb rosszat már elkövette.
Igen, az Ellenség sajnos megtudta tőle, hogy az Egy Gyűrű ismét előkerült. Most már tudja, hol esett el Isildur. Tudja, hol találta meg Gollam a Gyűrűt. Tudja, hogy Nagy Gyűrűről van szó, hiszen hosszú életet ad. Tudja, hogy nem a Három közül való, mert azok nem is vesztek el, és nem tűrnek semmi gonoszságot. Tudja, hogy nem a Hét és nem is a Kilenc közül való, mert azoknak ismeri a helyét. Tudja, hogy ez a Gyűrű az Egy. És azt hiszem, végül tudomást szerzett a hobbitokról és a Megyéről is.
Igen, arról – talán éppen a Megyét keresi most, ha ugyan máris ki nem derítette, hogy merre van. Attól tartok, Frodó, hogy a Zsákos név is kilépett az ismeretlenségből, és jelentőssé vált a szemében.
– De hisz ez borzasztó! – kiáltotta Frodó. – Sokkal rosszabb, mint ahogy a te intő szavaid és célzásaid alapján képzeltem volna. Ó, Gandalf, legjobb barátom, mit tegyek? Most már igazán félek. Mi a teendő? De sajnálom, hogy Bilbó nem ölte meg azt az ocsmány férget, amikor alkalma lett volna rá!
– Sajnálod? Bilbó meg őt sajnálta meg. Szánalom és irgalom tartotta vissza a kezét. És ezért el is nyerte a jutalmát, Frodó. Hidd el, azért fogott rajta olyan kevéssé a gonosz, és végül is azért sikerült megmenekülnie, mert így kezdte a Gyűrű birtoklását. Szánalommal.
– Jó – mondta Frodó. – De én félek, és különben is, semmi szánalmat nem érzek Gollam iránt.
– Te nem láttad őt – jegyezte meg Gandalf.
– Nem, és nem is óhajtom – fakadt ki Frodó. – Nem értelek. Hogy is hagyhattátok életben, te meg a tündék, annyi gaztett után? Hiszen legalább olyan gonosz, mint egy ork, és mindannyiunk ellensége. Megérdemli a halált.
– Megérdemli! Lehet. Sokan vannak, akik élnek, pedig halált érdemelnek. És vannak, akik meghalnak, pedig életet érdemelnének. Nekik mit tudsz adni? Hát akkor ne siess úgy a halálos ítéletekkel. Hiszen még a legbölcsebbek se látják mindennek a végét. Nem nagyon remélem, hogy Gollamot sikerül meggyógyítani a halála előtt, de azért nem lehetetlen. És az ő sorsa összefügg a Gyűrűével. A szívem azt súgja, hogy még vár rá valamilyen szerep, hasznos vagy ártalmas, mielőtt ütne az óra, és majd ha eljön az az idő, talán kiderül, hogy a szánalom, amit Bilbó érzett, sok mindenkinek a sorsára kihat – nem utolsó sorban a tiédre. Elég az hozzá, mi nem öltük meg: nagyon öreg, és nagyon szerencsétlen. Az erdőtündék börtönben tartják, de mivel bölcs a szívük, jóindulatúan bánnak vele.
– Akkor is – mondta Frodó –, ha Bilbó nem tudta megölni Gollamot, legalább a Gyűrűt ne tartotta volna magánál! Minek is találta meg, minek került aztán énhozzám! Miért hagytad, hogy megőrizzem? Szólhattál volna, hogy dobjam el, vagy semmisítsem meg!
– Hagytam? Szólhattam volna? – kérdezte a mágus. – Hát nem figyeltél mindarra, amit elmondtam? Nem is tudod, miket beszélsz. Eldobni, az nagy hiba lett volna. Ezek a gyűrűk olyanok, hogy valakinek meg kell találnia őket. Sokat árthatott volna, ha gonosz kézbe kerül. És ami a legrosszabb: talán az Ellenség kaparintotta volna meg. Sőt, egészen biztos, hiszen tudjuk, hogy az Egyről van szó, ő pedig minden erejét latba veti, hogy megtalálja vagy magához irányítsa.
Hát persze, kedves barátom, tudtam én, hogy veszélyben vagy, és aggódtam is miattad. De annyi minden forgott kockán, hogy ezt is vállalnom kellett – de azért nem múlt el olyan nap, még akkor sem, amikor távol voltam, hogy vigyázó szemek ne őrizték volna a Megyét. Tudtam, hogy amíg nem használod a Gyűrűt, nem lehet rád rossz hatással, legalábbis nem tartósan. És azt se feledd, hogy kilenc évvel ezelőtt, amikor legutóbb találkoztunk, még semmi biztosat nem tudtam.
– De mért nem lehetett elpusztítani – fakadt ki megint Frodó –, amikor magad mondod, hogy már régen ideje lett volna? Ha figyelmeztetsz, vagy legalább üzensz, magam is megsemmisítem.
– Igazán? És hogyan? Megpróbáltad már?
– Nem. De gondolom, szétverném vagy beolvasztanám.
– Próbáld meg! – mondta Gandalf. – Most mindjárt!
Frodó megint kihúzta zsebéből a Gyűrűt, és jól megnézte. Most nem látszott rajta semmiféle jel vagy véset: egyszerű volt és sima. Az arany nagyon tisztán, makulátlanul csillogott, és Frodó arra gondolt, milyen gyönyörű, meleg a színe, milyen tökéletes a kereksége. Bámulatos és szemmel láthatólag értékes jószág. Amikor kivette a zsebéből, az volt a szándéka, hogy a tűz legforróbb lángjai közé hajítja. De most úgy érezte, hogy ezt nem bírja megtenni: előbb le kell győznie önmagát. Latolgatta tenyerén a Gyűrűt, tétovázott, megpróbálta felidézni mindazt, amit Gandalftól hallott, aztán minden akaraterejét megfeszítve dobásra lendítette a karját – de tapasztalnia kellett, hogy a Gyűrűt már vissza is dugta a zsebébe.
Gandalf komoran felnevetett:
– Látod? Már te se bírod egykönnyen elengedni, nem visz rá a lélek, hogy árts neki. Én pedig nem „kényszeríthetlek” rá – legfeljebb erőszakkal, ami szétzúzná a lelkedet. De a Gyűrűt nem zúzhatja szét semmiféle erőszak. Még ha nagykalapáccsal esnél neki, akkor se ejthetnél rajta csorbát. Nem olyan, hogy akár a te kezed, akár az enyém elpusztíthatná.
A te kandallód kis tüze persze még a közönséges aranyat se tudná megolvasztani. Ez a gyűrű már érezte a lángjait, és meg se karcolódott, még csak föl se melegedett. De még olyan kovácsműhely sincsen az egész Megyében, amely a legkevésbé is meg tudná változtatni. Erre még a törpök üllői és kohói se lennének képesek. Úgy mondják, a sárkánytűzben még a Hatalom-Gyűrűk is megolvadnak és elenyésznek, de ma már nincs olyan sárkány a földön, akiben elég forró volna a régi tűz, olyan sárkány pedig soha nem is létezett, még Fekete Ancalagon sem, aki az Egy Gyűrűnek, az Uralkodó Gyűrűnek ártani tudott volna, mert ezt a Gyűrűt maga Szauron készítette.
Csak egyetlen mód van: megkeresni az Orodruint, a Tűzhegyet, annak mélyében pedig a Végzet-katlant, és belevetni a Gyűrűt: mást nem tehetsz, ha valóban meg akarod semmisíteni, hogy az Ellenség soha többé ne tehesse rá a kezét.
– De még mennyire meg akarom semmisíteni! – kiáltotta Frodó. – Jobban mondva, meg akarom semmisíttetni. Én nem ilyen veszélyes kalandokra születtem. Minek is kellett meglátnom ezt a Gyűrűt? Miért került hozzám? Miért esett rám a választás?
– Ilyen kérdésekre nincs válasz – mondta Gandalf. – Abban biztos lehetsz, hogy nem azért, mintha kiválóbb volnál másoknál: legalábbis, nem az erőd vagy a bölcsességed miatt. De a választás rád esett, így tehát össze kell szedned annyi erőt, bátorságot és észt, amennyit csak találsz magadban.
– De nagyon keveset találok! Te bölcs vagy és hatalmas. Nem vinnéd el te a Gyűrűt?
– Nem! – kiáltotta Gandalf, és felugrott. – Ezzel a hatalommal túl nagyra, irtóztatóan nagyra nőne az erőm. És énrajtam még nagyobb, még halálosabb lenne a Gyűrű hatalma. – Villogott a szeme, arcát lángba borította valami belső tűz. – Ne kísérts! Nem akarom, hogy olyan legyek, mint maga a Sötét Úr. Az én szívemet a szánalom útján próbálja megkörnyékezni a Gyűrű: mert szánalmat érzek a gyengék iránt, és erőt kívánok, hogy jót tehessek. Ne kísérts engem! Nem merem elvenni, még használatlanul sem merem őrizni. Feltámadna bennem a vágy, hogy éljek is vele, és megtörné az erőmet. Pedig arra még szükségem van: Nagy veszedelmek várnak rám az úton.
Az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt, és kinyitotta a zsalugátert. Ismét napfény ömlött a szobába. Odakint Samu ballagott az ösvényen, fütyörészve.
– Most pedig – fordult vissza a mágus Frodóhoz – döntened kell. De én mindig a segítségedre leszek. – Kezét rátette Frodó vállára. – Segítek, hogy elviseld ezt a terhet, ameddig csak ki van szabva, hogy a terhed legyen. De valamit tennünk kell, sürgősen. Az Ellenség már mozgolódik.

Hosszú ideig csend volt. Gandalf visszaült a helyére, és elgondolkozva szívta a pipáját. A szemét mintha lehunyta volna, de a pillái alól feszülten figyelte Frodót. Frodó a kandalló parazsába bámult, amíg az izzás be nem töltötte a szemét: mintha a tűz mélységes kútjába nézne. A híres Végzet-katlanra gondolt, meg a Tűzhegy rémségeire.
– No! – mondta végül Gandalf. – Hol jár az eszed? Döntöttél végre, hogy mit csinálsz?
– Nem – felelte Frodó, mint aki hirtelen magához térve felmerül a sötétből, és meglepődve tapasztalja, hogy nincs is sötét, hogy az ablakon át kilátni a napsütötte kertre. – Vagy talán mégis. Ha jól értettem, amit mondtál, kénytelen vagyok megőrizni a Gyűrűt, és vigyázni rá, legalábbis egyelőre, akármit műveljen is velem.
– Bármit akar is művelni, csak lassan, nagyon lassan juthat közelebb gonosz céljához, ha tudod ezt, és azért őrzöd.
– Remélem – mondta Frodó. – Egyúttal azt is remélem, hogy hamarosan sikerül jobb őrzőt találnod a számára. De addig, úgy látszik, veszélyes vagyok: veszélyt hozhatok mindazokra, akik a közelemben élnek. Ha megőrzöm a Gyűrűt, nem maradhatok itt. Akkor el kell hagynom a Zsáklakot, el kell hagynom a Megyét, el kell hagynom mindent... el kell mennem innen. – Nagyot sóhajtott.
– Szeretném megmenteni a Megyét, ha módomban áll – habár egyszer-kétszer már megállapítottam magamban, hogy a lakosai kimondhatatlanul ostobák, és úgy gondoltam, nem ártana nekik egy földrengés vagy egy sárkányhad a nyakukba. De most már nem így gondolom. Most úgy érzem, hogy amíg a Megye megvan valahol a hátam mögött, békében és biztonságban, addig jobban el bírom viselni a vándorlást: tudni fogom, hogy valahol megvan a szilárd talaj, még akkor is, ha én többé nem tehetem rá a lábam.
Persze, néha nekem is megfordult a fejemben, hogy jó lenne elmenni, de ezt inkább csak afféle vakációnak képzeltem, a Bilbóéhoz hasonló kalandozásnak, ami talán jobban is végződik az övénél, nyugalomban. De a mostani elmenetel száműzetést jelentene, menekülést a veszélytől újabb veszélyek felé, amiket magamhoz vonzanék. És gondolom, egyedül kell mennem, ha az a célom, hogy teljesítsem a feladatomat, és megmentsem a Megyét. De nagyon kicsinek, elhagyatottnak érzem magam... szóval, el vagyok keseredve. Az Ellenség erős és félelmetes.
Mialatt beszélt, valami nagy vágyakozás lobbant fel a szívében – ezt már nem mondta el Gandalfnak –, hogy kövesse Bilbót: talán még rábukkanhat valahol. Ez a vágy erősebb volt a félelemnél: szinte kedve lett volna felugrani és futva elindulni az úton, hajadonfőtt, akárcsak Bilbó egy másik reggelen, sok-sok évvel azelőtt.
– Kedves Frodó! – kiáltotta Gandalf. – Mondhatom, a hobbitok valóban elképesztő teremtmények, amiként ezt már többször is megjegyeztem. Az ember egy hónap alatt mindent megtudhat róluk, aztán még száz év múlva is olyan meglepetéseket tartogatnak, hogy leesik az állunk. Ilyen választ igazán nem vártam, még tőled sem. De Bilbó nem tévedett, amikor téged választott örököséül, habár nemigen sejthette, mi minden függ a választásától. Sajnos, azt hiszem, igazad van. A Gyűrű most már nem sokáig maradhat rejtve a Megyében, és a magad érdeke meg a többieké megkívánja, hogy elmenj innen, és ne viseld többé a Zsákos nevet. Nem lenne biztonságos a Megyén kívül vagy a Vadonban. Útravalóul kapsz tőlem egy álnevet. Alagi úr: ezen a néven utazgass.
De azt hiszem, nem kell mindenképpen egyedül menned. Magaddal vihetsz valakit, ha bízol benne, és vállalkozik rá, hogy veled tartson – és ha őt is ki mered tenni az ismeretlen veszélyeknek. De ha társat keresel, jól nézd meg, hogy kit választasz! És vigyázz minden szavadra, még a legjobb barátaid előtt is! Az ellenségnek sok a kéme, és sokféleképpen hallgatózik.
Hirtelen elhallgatott, mintha valami megütötte volna a fülét. Frodó csak a nagy csendet hallotta, odakint éppúgy, mint odabent. Gandalf az ablak egyik sarkához osont. Aztán egy ugrással rávetette magát a párkányra, kidugta hosszú karját, és lenyúlt a kertbe. Visítás hallatszott, majd felbukkant Csavardi Samu göndör feje, illetve előbb a füle, a mágus kezében.
– Nahát, mit látnak szemeim! – mondta Gandalf. – Csak nem Csavardi Samut? Hát te mit csinálsz itt?
– Semmit, Gandalf úr, kérem, áldja meg az ég! – felelte Samu. – Semmit a világon! Illetve, csak a pázsitot nyírtam az ablak alatt, ez ugyebár érthető? – Már fel is kapta az ollóját, és mutogatta, mintegy bizonyítékul.
– Egy csöppet sem érthető – mondta Gandalf vészjósló arccal. – Már jó ideje nem hallom az ollód csattogását. Mióta hegyezed itt a füled?
– Hegyezem a fülem, én, nagyságos uram? Ne tessék már ilyet mondani. Hát hegyes az én fülem?
– Ne bolondozz velem! Mit hallottál, és miért hallgatóztál? – Gandalfnak nagyot villant a szeme, és a szemöldöke úgy meredezett, mint a tüskebokor.
– Frodó úr, kérlek! – kiáltotta Samu, minden ízében reszketve. – Ne hagyd, hogy bántson! Ne hagyd, hogy elvarázsoljon, aztán valami csúfság legyen belőlem! Mit szólna hozzá az öregem! Nem akartam én semmi rosszat, uram, bizonyisten.
– Ne félj, nem fog bántani – mondta Frodó, a nevetéssel küszködve, habár maga is meghökkent, és nem nagyon értette a dolgot. – Ő is tudja, akárcsak én, hogy nem akartál rosszat. Csak válaszolj egyenesen a kérdéseire.
– Kérem szépen, uram – felelte Samu, egy kissé még mindig citerázva. – Sok mindent hallottam, amit nem egészen értettem, valami ellenségről, meg gyűrűkről, meg Bilbó úrról, kérem, meg sárkányokról, meg egy tüzes hegyről, meg... meg tündékről is, kérem. Csak azért hallgatóztam, mert muszáj volt, tetszik érteni, ugye? Megmondom úgy, ahogy van, uram: én egészen odavagyok az ilyen mesékért, uram. És hiszek is bennük, mondhat a Tóni, amit akar. Hej, uram, a tündék! Mit nem adnék, ha láthatnék egyet! Nem vihetne el magával, uram, tündenézőbe, ha el tetszik menni?
Gandalf hirtelen elnevette magát.
– Kerülj beljebb – kiáltotta, és mind a két karját kinyújtva felkapta a meglepett Samut ollóstul, fűcsomóstul, mindenestül: beemelte az ablakon át, és letette a padlóra. – Vigyen magával tündenézőbe, mi? – kérdezte, alaposan szemügyre véve Samut, de közben mosoly játszott az arcán. – Egyszóval, hallottad, hogy Frodó úr elmegy?
– Hallottam, kérem. Még el is sírtam magam: biztos azt tetszett meghallani. Pedig nagyokat nyeltem, uram, de hiába, kibuggyant belőlem: nagyon el voltam keseredve.
– Hiába, Samu, ez már így van – mondta Frodó szomorúan. Hirtelen ráeszmélt, milyen fájdalmas lesz a búcsú, ha elmenekül a Megyéből: nemcsak a kényelmes zsáklaki életet hagyja itt maga mögött. – El kell mennem. De – és most keményen Samu szemébe nézett – ha igazán szeretsz, megőrzöd ezt a titkot. Érted? Mert ha nem... ha csak egy szót is szólsz arról, amit itt hallottál, akkor remélem, Gandalf csakugyan elvarázsol, és varangyos békát csinál belőled, a kertet meg elárasztja kígyókkal.
Samu reszketve térdre rogyott.
– Kelj fel, Samu! – mondta Gandalf. – Van egy jobb ötletem. Így legalább nem járhat el a szád, és megkapod a méltó büntetésedet, amiért hallgatóztál. Te is elmégy Frodó úrral!
– Én, uram?! – kiáltotta Samu, és úgy ugrott fel, mint egy kutya, ha sétára hívják. – Elmehetek tündéket látni, meg mindent?! Hurrá! – rikkantotta, aztán eleredtek a könnyei.

 

 

3. fejezet
Hármasban sem rossz

– Ha elmégy, szép csendben kell távoznod, és lehetőleg minél hamarabb – mondta Gandalf. Eltelt két-három hét és Frodó még mindig nem fogott hozzá az úti előkészületekhez.
– Tudom. De a kettőt nehéz összeegyeztetni – mentegetőzött Frodó. – Ha csak eltűnök, mint Bilbó, attól lesz hangos az egész Megye.
– Persze hogy nem szabad eltűnnöd! – mondta Gandalf. – Abból semmi jó nem származna. Egyébként azt mondtam, minél hamarabb, nem pedig azonnal. Ha kitalálsz valamit, hogy feltűnés nélkül távozhass, akkor még érdemes várni egy kicsit. Csak ne várj túl soká.
– Mit gondolsz, ősszel jó lesz, a Születésnapon vagy utána? – kérdezte Frodó. – Addig valószínűleg meg tudnám oldani valahogy.
Az igazat megvallva, most, hogy a cselekvésre került a sor, egy csöppet sem akaródzott felkerekednie. Ha lehet, még jobban érezte magát a Zsáklakban, mint addig, és szerette volna a végsőkig kiélvezni a Megyében töltendő utolsó nyarát. Tudta, hogy majd ha beköszönt az ősz, szívének legalább az egyik csücskében erősebb lesz az utazási kedv, mert ebben az évszakban mindig így szokott lenni. Tulajdonképp el is határozta magában, hogy az ötvenedik születésnapján indul útnak: Bilbó azon a napon lesz százhuszonnyolc éves. Valamiért úgy érezte, jobb napot nem is választhatna, hogy a nyomába eredjen. Bilbó után kell mennie: mindig csak erre gondolt, csak ez tette elviselhetővé a búcsú gondolatát. A Gyűrűt lehetőleg igyekezett kiverni a fejéből, valamint azt is, hogy hol lesz vége az útnak, ha egyszer elindul. De nem minden gondolatát mondta el Gandalfnak. Azt meg, hogy a mágus mit sem sejtett belőlük, sose lehetett tudni.
Most ránézett Frodóra, és elmosolyodott. – Rendben van – mondta –, azt hiszem, úgyis jó lesz... de későbbre már nem szabad halasztani. Van rá okom, hogy egyre nyugtalanabb legyek. Addig is vigyázz, el ne szóld magad, hogy hová készülsz! És legyen rá gondod, hogy Csavardi Samu is féken tartsa a nyelvét. Mert ha nem, hát csakugyan varangyosbékát varázslok belőle.
– Hogy hová is készülök, azt nehezen kottyanthatnám ki – felelte Frodó –, lévén, hogy egyelőre magamnak sincs fogalmam róla.
– Ne butáskodj – mondta Gandalf. – Mintha arra akartalak volna figyelmeztetni, hogy ne hagyd meg az új címedet a postán! De a Megyéből elmégy, az biztos – ennek pedig nem szabad kitudódnia, legalábbis, amíg jó messzire nem jutsz. Ha pedig elmégy, akkor valamilyen útirányod is lesz, észak, dél, nyugat vagy kelet: és erről se szabad tudnia senkinek.
– Egyelőre mindig csak az járt az eszemben, hogy búcsút kell mondanom a Zsáklaknak és mindenkinek, úgyhogy az útiránnyal nemigen értem rá foglalkozni – sóhajtott fel Frodó. – Hát merre is menjek? Mi vezessen az úton? És milyen cél felé? Bilbó tudta, hogy mit akar: megtalálni a kincset, aztán hazatérni, de nekem most el kell veszítenem egy kincset, a hazatérésnek pedig nem látom a lehetőségét.
– Nem láthatsz mindent – felelte Gandalf. – Egyébként én sem. Lehet, hogy neked kell megkeresned a Végzet-katlant, lehet, hogy ez a feladat másokra vár: nem tudom. Annyi biztos, hogy erre a hosszú útra még nem vagy felkészülve.
– Nem bizony – mondta Frodó. – De addig is, milyen irányba kell mennem?
– Veszélyek felé, de nem csak úgy hűbelebalázs módjára, és nem feltétlenül a legrövidebb úton – felelte a mágus. – Én azt tanácsolnám, próbálj eljutni Völgyzugolyba. Az talán nem lesz túlságosan veszélyes, habár az Út már most sem olyan könnyű, mint régebben volt, és egyre nehezebb lesz, ahogy múlik az esztendő.
– Völgyzugolyba! – mondta utána Frodó. – Rendben van: a keleti irányt választom, Völgyzugoly felé. Elviszem Samut látogatóba a tündékhez: el lesz ragadtatva. – Könnyedén beszélt, de a szívében hirtelen megmoccant a vágy, hogy megláthassa a féltünde Elrond házát, és nagyot lélegezve megkóstolja, milyen is a levegő abban a mély völgyben, ahol a Szépek népéből még mindig sokan élnek háborítatlanul.

Egy nyári estén nagy szenzáció keltett felbolydulást a Borostyán-ban meg a Zöld Sárkány-ban. Mindenki megfeledkezett a Megye határain feltűnt óriásokról és más baljós jelenségekről: mindez semmi ahhoz képest, hogy Frodó úr eladja a Zsáklakot, sőt, már el is adta – méghozzá éppen Tarisznyádi-Zsákoséknak!
– Szép kis summáért – vélték egyesek.
– Potom áron – mondták mások –, inkább ez a valószínű, ha Lobélia nagysága a vevő. – (Othó már néhány éve meghalt, miután jó erőben, de csalódottan betöltötte a százkettedik életévét.)
Hogy Frodó úr miért is adja el azt a szép üreget, erről még több vita folyt, mint a vételárról. Némelyek tudni vélték – hivatkozva Zsákos úr beismerő hümmögésére és elejtett szavaira –, hogy Frodónak fogytán a pénze: most majd itt hagyja Hobbit-falvát, és a kapott pénzből csendesen eléldegél valahol Bakföldön, a Borbak-rokonok körében. – Lehetőleg minél messzebb Tarisznyádi-Zsákoséktól – tették hozzá a jólértesültek. De a hatalmas zsáklaki Zsákos-vagyonról szóló legendák olyan erősen tartották magukat, hogy ezt a magyarázatot még kevésbé lehetett elhinni, mint a többit, amit a hobbitok pihent agya kitalált: sokan azt gyanították, hogy Gandalf sötét keze van a dologban. A mágus ugyan meglapult, és nappal sohasem mutatkozott, mégis tudták, hogy „ott kuksol a Zsáklakban”. Mindegy: akár az ő mesterkedései idézték elő a nagy eseményt, valamiféle ismeretlen célból, akár nem, annyi biztos volt, hogy Zsákos Frodó igenis visszamegy Bakföldre.
– Úgy van, ősszel elköltözöm – erősítette meg a hírt Frodó. – Megkértem Borbak Trufát, hogy keressen a számomra valami rendes üreget vagy netán egy szép kis házat.
Igazából Trufa segítségével már talált és meg is vásárolt egy vidéki házacskát Töbörlyukban, Bakvártól nem messzire. Samu kivételével mindenkinek azt mondta, hogy véglegesen ott akar letelepedni. Ezt az ötletet a keleti útirány adta: Bakföld ugyanis a Megye keleti határán terült el, és mivel ott töltötte a gyerekkorát, úgy gondolta, eléggé hihető lesz, hogy oda szeretne visszatérni.

Gandalf több mint két hónapig maradt a Megyében. Aztán egy este, június vége felé, nem sokkal Frodó terveinek végleges kialakulása után, váratlanul bejelentette, hogy másnap reggel eltávozik.
– Remélem, csak rövid időre – mondta. – De szeretném átlépni a déli határt, hogy híreket kapjak, ha tudok. Már eddig is túl sokat ültem tétlenül.
Látszólag gondtalanul beszélt, de Frodónak úgy rémlett, mintha nagyon is aggódna.
– Történt valami? – kérdezte.
– Azt éppen nem mondanám, de hallottam valamit, ami nyugtalanít és szeretnék utánajárni. Ha aztán szükségesnek látnám, hogy mégis rögtön útnak indulj, azonnal visszajövök, vagy legalábbis értesítelek. Addig is, tarts ki a terved mellett, csak vigyázz, ha lehet, még jobban, főleg a Gyűrűre. Szeretném még egyszer nyomatékosan hangsúlyozni: ne használd!
Hajnalban elment.
– Lehet, hogy hamarosan megjövök – mondta. – A búcsúünnepségről semmiképpen se fogok elkésni. Azt hiszem, mégiscsak szükséged lesz rám az Úton.
Frodó eleinte nem tudott megnyugodni, és sokat törte a fejét, hogy vajon miket is hallhatott Gandalf, de aggodalmai lassacskán elszunnyadtak, és a szép időben megfeledkezett minden gondjáról-bajáról. A Megyében régóta nem láttak ilyen gyönyörű nyarat, sem pedig ilyen gazdag őszt: a fák roskadoztak az almától, a kaptárak megteltek mézzel, a búza meg nagyra nőtt és a kalásza dús volt.
Már jól benne jártak az őszben, amikor Frodó ismét aggódni kezdett Gandalf miatt. Lassacskán vége lett a szeptembernek, és még mindig nem érkezett hír felőle. A születésnapi ünnepség meg a költözködés már nem volt messze, és Gandalf nem jött meg, nem is üzent. A Zsáklakban egyre nagyobb lett a sürgés-forgás. Frodó néhány barátja is odaköltözött, hogy segítsen a csomagolásban: köztük Bögyös Fredegár és Boffin Folkó, no és persze a két legközelebbi jó barát, Tuk Pippin meg Borbak Trufa. Közös erővel sikerült az egész házat felforgatniuk.
Szeptember huszadikán útnak indult két ekhós szekér, hogy a Borbuggyan hídján át Frodó új bakföldi otthonába szállítsa az el nem adott bútorokat és egyéb ingóságokat. Másnap Frodó már nagyon türelmetlen volt, és szüntelenül leste Gandalfot. Csütörtökön, a születése napján, éppen olyan szép, derűs időre ébredtek, mint annak idején, amikor Bilbó rendezte meg a maga híres ünnepségét. Gandalf még mindig nem jelentkezett. Este Frodó megtartotta a búcsúlakomát, a legszűkebb körben: csak ő maga és négy segítője vett részt rajta, de nyugtalan maradt, nem oszlott el a rosszkedve. Erősen nyomta a szívét, hogy most már rövidesen el kell válnia fiatal barátaitól. Maga sem tudta, hogyan mondja meg nekik az igazat.
A négy fiatal hobbit azonban széles jókedvében volt, és a vacsora Gandalf távolléte ellenére is nagyon vidáman zajlott. Az ebédlőben ugyan semmi se maradt az asztalon meg a székeken kívül, de az étel jó volt, és finom bort ittak hozzá: a Tarisznyádi-Zsákosékkal kötött adásvételi szerződés értelmében a borpince tartalmát nem kellett átengedni.
– Hogy a többi holmimmal mi lesz, ha T.-Zs.-ék ráteszik a mancsukat, azt nem tudom: de ez legalább jó helyre kerül! – mondta Frodó, kiürítve a poharát. Ezzel a nemes ókertinek az utolsó cseppje is elfogyott.
Miután sok dalt énekeltek és sok közös emléküket felelevenítették, Bilbó születésnapjáról is megemlékeztek egy pohárköszöntőben, és szokás szerint együtt ittak Bilbó meg Frodó egészségére. Aztán kimentek egy kicsit a friss levegőre, elnézték a csillagokat, és végül nyugovóra tértek. Az ünnepségnek vége lett, és Gandalf még mindig nem jött meg.

Másnap reggel felpakolták a maradék poggyászt egy harmadik szekérre. Ennek Trufa lett a gazdája, és el is hajtott Pufival (azaz Bögyös Fredegárral).
– Előremegyünk befűteni, hogy ne legyen olyan hideg a ház – mondta Trufa. – No, viszontlátásra... holnapután, ha közben el nem alszol az úton!
Ebéd után Folkó hazament, de Pippin ott maradt. Frodó nyugtalan volt, aggódott, hiába leste Gandalf lépteinek a neszét. Elhatározta, hogy vár, amíg leszáll az este. Ha Gandalf azután érkezik, és sürgős mondanivalója van, nyilván Töbörlyukra siet – talán még előbb is ér oda, mint ő. Frodó ugyanis gyalog akart elindulni. Úgy tervezte kedvtelésből, meg hogy még egyszer utoljára jól megnézze magának a Megyét –, hogy komótosan sétálva teszi meg az utat Hobbitfalvától a bakvári révig.
– Edzésnek se lesz rossz – mondta, a félig kiürített előtér poros tükrébe pillantva. Már jó ideje nem volt komolyabb gyalogtúrán, és elég nyamvadtnak találta a tükörképét.
Ebéd után megjelentek Tarisznyádi-Zsákosék: Lobélia és homokszín hajú fia, Lothó – Frodó nem csekély bosszúságára.
– Végre a miénk! – mondta Lobélia, alighogy betette a lábát. Ez a megjegyzés nem felelt meg éppen az udvariasság követelményeinek, sőt, szigorúan véve a valóságnak sem, mert az adásvételi szerződés csak éjfélkor lépett érvénybe. De Lobéliának talán mégis meg lehet bocsátani: hetvenhét évvel tovább kellett várnia Zsáklakra, mint egykor remélte, és most már százéves volt. Elég az hozzá, beállított, nehogy bármit is elvigyenek, aminek kifizette az árát, azonkívül a kulcsokat is követelte. Sokáig tartott, amíg sikerült eleget tenni az óhajainak, tudniillik, részletes leltárt hozott magával, és sorra ellenőrzött minden egyes tételt. Végül eltávozott Lothóval meg a tartalék kulccsal, miután ígéretet kapott, hogy a másik kulcsot majd leadják Csavardiéknál a Zsákvég utcában. Ezt is prüszkölve vette tudomásul, mint aki nagyon is fel tudja tételezni Csavardiékról, hogy az éjszaka folyamán kifosztják az egész üreget. Frodó még teával sem kínálta meg.
De ő maga azért megteázott a konyhában, Pippinnel és Csavardi Samuval. Már korábban közhírré tették, hogy Samu is elmegy Bakföldre „segíteni Frodó úrnak, meg a kertecskéjét gondozni”: ezt a megállapodást a Tata is jóváhagyta, bár csak igen sovány vigaszt talált benne, ha arra gondolt, hogy Lobélia lesz a szomszédja.
– Hát ez volt a Zsáklakban az utolsó korty teánk! – mondta Frodó, hátratolva a székét. A mosogatnivalót otthagyták Lobéliának. Pippin és Samu fogta a három hátizsákot, és kivitte a bejárat elé. Aztán Pippin még járt egyet a kertben, utoljára. Samu eltűnt.

Lement a nap. A Zsáklak mélabúsan, kietlenül, kopáran álldogált a homályban. Frodó még egyszer bejárta a kedves szobákat, elnézte, amint a falakon lassanként kihuny az alkonyat fénye, és árnyékok kúsznak elő a sarkokból. Kiment, lassan leballagott a kerti ösvényen a kapuhoz, aztán tovább is egy kicsit a Zsákdomb úton. Félig-meddig azt remélte, hátha mégiscsak szembejön vele Gandalf a homályban.
Az ég tiszta volt, felragyogtak a fényes csillagok.
– Szép éjszaka lesz – mondta Frodó fennhangon. – Nem rossz kezdet. Járni van kedvem. Nem bírom már ezt a lődörgést. Indulnom kell: Gandalf majd utánam jön. – Megfordult, hogy visszamenjen a házhoz, de hirtelen megállt, mert hangokat hallott a Zsákvég utcából, nem messze a saroktól. Az egyik hang kétségkívül a Tatáé volt, a másik idegen, és valahogy kellemetlen. Frodó nem értette, hogy mit mond, de hallotta a Tata válaszait, amelyek elég élesen hangzottak. Úgy látszik, fel volt paprikázva.
– Nem, Zsákos úr elment. Ma délelőtt, az én Samu fiam meg vele ment: legalábbis, a holmiját elvitte. Úgy van, ha mondom: mindent eladott, és elment. Hogy miért? Hát ahhoz énnekem semmi közöm, és magának se. Hová? Lássa, ez nem titok. Bakvárra költözött, vagy valahová arrafelé. Hát igen: nem épp a szomszédba. Én még sose voltam olyan messzire, furcsa népek élnek ott Bakföldön. Nem, semmi üzenetet nem hagyott. Jóccakát!
Távolodó lépések hallatszottak a lejtőről. Frodó maga sem tudta, miért, de örült, hogy nem közelednek. „Elegem van a sok kíváncsiságból meg kérdezősködésből – gondolta. – Mindenbe beleütik az orrukat!” Kedve lett volna odamenni, megkérdezni a Tatától, hogy ki volt az érdeklődő, de aztán jobb belátásra jutott (vagy rosszabbra), sarkon fordult, és gyorsan visszament a Zsáklakhoz.
Pippin a hátizsákján ült a bejárat előtt. Samu nem volt ott. Frodó belépett a sötét házba.
– Samu! – kiáltotta. – Samu! Indulás!
– Megyek, Frodó úr! – hangzott a válasz valahonnan a mélyből, majd hamarosan megjelent Samu is, a száját, törülgetve. Épp a söröshordónak mondott búcsút a pincében.
– Minden rendben, Samu? – kérdezte Frodó.
– Rendben, uram. Most már mindent elbírok egy darabig.
Frodó behúzta és bezárta a kerek ajtót, a kulcsot pedig odaadta Samunak.
– Nesze, Samu, fuss vele hazáig – mondta. – Aztán gyere utánunk a Zsákvégen át, amilyen gyorsan csak tudsz: majd odalent találkozunk a réteken túl, a kerítéskapunál, ahol kiérni az útra. Ma este nem vágunk át a falun. Sok itt a fülelés meg a szimatolás.
Samu teljes gőzzel elnyargalt.
– Na, végre nekivághatunk! – mondta Frodó. Vállukra lendítették a zsákokat, fogták a botjaikat, és a ház sarkán túl a Zsáklak nyugati oldalára kerültek. – Isten veled! – mondta Frodó, a sötét és néma ablakokra pillantva. Búcsút intett, aztán sarkon fordult, és (Bilbó példáját követve, bár ezt nem tudta) Pippin után sietett a kerti ösvényen. Lent, ahol alacsonyabb volt a sövény, átugrották, és elindultak a réteken, alakjukat felitta a sötétség, mintha csak a szél zizegne a fűben.

A domb nyugati lejtőjének aljában elértek a kerítéskapuhoz, amely egy keskeny útra nyílt. Itt megálltak, megigazították a hátizsákok szíjait. Nemsokára megjelent Samu is, szapora ügetésben, fújtatva-csörtetve, nehéz batyuját jó magasra felhúzta, fején meg csúcsos, formátlan posztózsák volt, amit ő kalapnak nevezett. A homályban könnyen össze lehetett volna téveszteni egy törppel.
– Fogadni mernék, hogy nekem adtátok a legnehezebb cipelnivalót – mondta Frodó. – Szívből sajnálom a csigákat, és egyáltalán, mindenkit, aki a hátán viszi a házát.
– Én még sokat elbírnék, Frodó úr. Az én csomagom igazán könnyű – ajánlotta fel a szolgálatait Samu. Nagyra volt a teherbírásával, de persze füllentett.
– Szó se lehet róla, Samu! – mondta Pippin. – Nem árt meg neki. Csakis azt tettük a zsákjába, amit kívánt. De az utóbbi időben elpuhult egy kicsit, majd ha lead valamicskét a súlyából, az se lesz olyan nehéz, amit a hátán cipel.
– Ne bánts egy öreg hobbitot! – nevetett Frodó. – Biztos vagyok benne, hogy még mielőtt Bakföldre érünk, olyan sovány leszek, mint a fűzfavessző. De az előbb butaságot mondtam. Az a gyanúm, Samu, hogy többet cipelsz, mint amennyi a részed volna, és a legközelebbi csomagoláskor meg is nézem. – Felvette a botját. – No, mindnyájan szeretünk járkálni a sötétben – mondta –, hát akkor rajta: egy-két mérfölddel könnyebben elbánunk lefekvés előtt.
Egy kis ideig nyugat felé haladtak az úton. Aztán letértek róla, bal kéz felé fordultak, és csöndben mentek tovább megint a mezőn. Libasorban, sövények mentén, pagonyok szélén, és az éjszaka feketesége beburkolta őket. Sötét köpenyükben éppoly láthatatlanok voltak, mintha varázsgyűrűt viseltek volna. Mivel pedig hobbitok voltak, és csendben akartak maradni, még egy hobbit-fül se hallotta volna meg őket. Sőt, a mezők és ligetek vadon élő teremtményei is alig neszeltek föl a lépteikre.
Megtettek egy kis utat, majd egy keskeny pallón átkeltek a víz fölött, Hobbitfalvától nyugatra. Itt a folyó még csak ide-oda tekeredő fekete szalag volt, fölébe hajló égerfákkal szegélyezve. Még egy-két mérföld déli irányban: és gyorsan átvágtak a Borbuggyan hídjától idáig vezető úton, most már Tukföldön jártak, és délkelet felé kanyarodva célba vették a Zöld Dombságot. Az első lejtőkön felfelé kapaszkodva visszanéztek, és látták a távoli Hobbitfalva lámpáit, ahogy a Víz szelíd völgyében villódznak. A falu hamarosan eltűnt a sötét vidék hajlataiban: azután Morotva következett, szürke állóvize mellett. Mikor az utolsó tanya fénye is messze elmaradt mögöttük, Frodó a fák közül kikandikálva hátrafordult, és búcsút intett.
– Ki tudja, lenézek-e még egyszer ebbe a völgybe – mondta csöndesen.
Vagy háromórai járás után megpihentek. Tiszta, hűvös, csillagfényes éjszaka volt, de a dombok lejtőin füstszerű ködfoszlányok kúsztak felfelé a folyók és lapályok felől. Fejük fölött lengén öltözött nyírfák inogtak a könnyű szélben, fekete hálót rajzolva a sápadt égboltra. Megvacsoráztak, nagyon szerényen (hobbit-fogalmak szerint), aztán mentek tovább. Nemsokára egy keskeny úthoz értek, amely fel-alá hullámzott előttük, szürke sáv a feketeségben: ez vezetett Erdőcsátra, Tönkösre és a bakvári révhez. A Vízvölgyben vált el a főúttól, felfelé kapaszkodva, majd a Zöld Dombság peremén kanyarodott tovább, míg a Keleti Fertályban el nem érte a Bozótos vadonát. Aztán egy mélyen bevágott ösvényre jutottak, magas fák közé, amelyeknek száraz levelei halkan zizegtek az éjszakában. Nagyon sötét volt. Eleinte még beszélgettek, vagy csendesen dúdoltak együtt valami nótát, hiszen most már nem kellett tartaniuk a kíváncsi fülektől. Aztán csak szótlanul baktattak, és Pippin kezdett elmaradozni. Végül egy meredek kaptató aljában, mielőtt nekivágtak volna, megállt és nagyot ásított.
– Olyan álmos vagyok, hogy mindjárt hanyatt esem az úton – mondta. – Ti talán állva akartok aludni? Mindjárt éjfél.
– Azt hittem, szeretsz a sötétben sétálni – felelte Frodó. – De nem olyan sietős. Trufa holnaputánra vár bennünket, addig még van majdnem két napunk. Mihelyt alkalmas helyet találunk, megpihenünk.
– Nyugat felől fúj a szél – mondta Samu. – Ha átmegyünk ennek a dombnak a túlsó oldalára, ott biztosan akad valami kellemes, védett zugocska. Itt valahol előttünk egy száraz fenyőerdőnek kell lennie, ha jól emlékszem. – Samu húszmérföldnyi körzetben igen jól ismerte Hobbitfalva vidékét, de ennél messzebbre nem terjedt a földrajztudománya.
Nem sokkal a dombtetőn túl elérték a fenyőligetet. Letértek az útról, behatoltak a fák közti mély gyantaszagú sötétségbe, és száraz gallyakat meg tobozokat gyűjtöttek a tábortűzhöz. Nemsokára vígan pattogtak a lángok egy nagy fenyőfa tövében, elüldögéltek körülötte, amíg erőt nem vett rajtuk az álmosság. Akkor a nagy fa gyökérzetének egy-egy zugában leheveredtek, maguk köré csavarták köpenyeiket és takaróikat, és máris aludtak, mint a bunda. Őrködni nem őrködött senki, egyelőre még Frodó sem tartott a veszélytől, hiszen még a Megye szívében voltak. Mikor a tűz elhamvadt, néhány élőlény odamerészkedett, és szemügyre vette őket. Egy róka, aki ügyes-bajos dolgainak intézése közben vágott át az erdőn, jó néhány percig álldogált és szimatolt körülöttük.
„Hobbitok! – gondolta magában. – Megáll az ész! Sok furcsaságról hallottam már ezen a vidéken, de olyat meg nemigen hallottam, hogy egy hobbit a szabadban aludjon, fa alatt. Itt meg hárman vannak! E mögött lennie kell valaminek: nem mindennapi eset.” Tökéletesen igaza volt, de a különös jelenség magyarázata később se jutott el hozzá.

Fátyolos, nyirkos reggelre virradtak. Frodó ébredt elsőnek: megállapította, hogy egy gyökér lyukat fúrt a hátába, nyaka pedig egészen merev. „Kellemes kis gyalogtúra! Mért nem választottam inkább a szekeret? – füstölgött magában, mint máskor is, a kirándulások elején. – És a jó puha tollas ágyaim most már Tarisznyádi-Zsákosék tulajdonát képezik! Inkább efféle fagyökereket kívánok nekik.” Kinyújtóztatta tagjait.
– Hobbitok, ébresztő! – kiáltotta. – Itt a gyönyörű reggel.
– Mi a gyönyörű benne? – kérdezte Pippin, s fél szemmel kikandikált a takaró széle fölött.
– Samu! Fél tízre kérem a reggelit! A fürdővíz már elég meleg?
Samu felugrott, egy kissé még kábultan. – Nem, uram, a fürdővíz még nincs kész – mondta.
Frodó lerángatta Pippinről a takarókat, meghengergette a barátját, aztán elsétált az erdőszélig. Keleten piros golyóként emelkedett a nap a ködökből, amelyek vastagon lepték a világot. Az aranypiros fénnyel színezett őszi fák mintha gyökértelenül úsztak volna valami párás tengeren. Kevéssel lejjebb, balra, az út meredeken lejteni kezdett, és eltűnt egy mélyedésben.
Mire visszament, Samu és Pippin már megrakta a jókora tüzet.
– A víz! – kiáltotta Pippin. – Hol a víz?
– Nem hordok vizet a zsebemben – mondta Frodó.
– Azt hittük, vízért mentél – csóválta meg a fejét Pippin, miközben buzgón rakosgatta kifelé az ennivalót meg a csészéket. – Akkor talán most indulhatnál érte.
– Ti is jöhettek – mondta Frodó –, és hozzátok az összes kulacsokat. – A domb aljában patak folyt. Egy kiugró szürke kőnél kis vízesés keletkezett: itt megtöltötték kulacsaikat meg a vizeskannát. A víz jéghideg volt: köpködve, prüszkölve mosták meg arcukat és kezüket.
Mire megreggeliztek és újra összecsomagoltak mindent, már elmúlt tíz óra, látszott, hogy szép meleg napjuk lesz. Elindultak lefelé a lejtőn, átkeltek a patakon, ahol az út alábukott, aztán jött a következő lejtő meg a többi domboldal, le és fel, most már kezdték súlyos tehernek érezni a köpenyt, takarókat, vizet, ennivalót meg a többi felszerelést.
Az aznapi menetelés izzasztó és fárasztó munkának ígérkezett. De néhány mérföld után az út abbahagyta a fel-alá hullámzást: cikcakkos vonalat rajzolva, ráérősen kapaszkodott fel egy meredek magaslatra, aztán nekikészülődött, hogy még egyszer utoljára aláereszkedjen. Látták maguk előtt a lapályt, kis facsoportokkal pettyezve, amelyek a távolban beleolvadtak az erdőség barna derengésébe. A Borbuggyan irányába néztek, a messzire elnyúló bozótos fölött. Odalent úgy tekeredett az út, mint egy darab spárga.
– Megy, megy az út, meg nem áll – mondta Pippin –, de én nem bírok lépést tartani vele, amíg ki nem pihenem magam. Itt az ideje, hogy megebédeljünk. – Leült a domboldalban, az út szélén, és elnézte kelet felé a páralepte tájat: a túlsó peremén lehet a Folyó, ott ér véget a Megye, ahol egész életét töltötte. Samu szótlanul állt mellette. A szeme karikára meredt – sose látott vidék tárult fel előtte, új látóhatár.
– Tündék is laknak abban az erdőben ott? – kérdezte végül.
– Tudtommal nem – felelte Pippin. Frodó nem szólt semmit. Ő is az utat követte szemmel, kelet felé, mintha még sohase látta volna. Hirtelen megszólalt, s mintha önmagához beszélne, fennhangon, de lassan mondta:

 

Indul a küszöbről az Út:
  ha nem vigyázok, elszelel,
felkötöm én is a sarút,
  gyerünk utána, menni kell,

utak találkozása vár,
  futok, a lábam bizsereg –
csak ott lehetnék végre már!
  Aztán hová? Ki mondja meg?

 

– Ez mintha az öreg Bilbó egyik versezete volna – mondta Pippin. – Vagy talán a saját agyszüleményed? Nem hangzik valami biztatóan.
– Nem tudom – felelte Frodó. – Csak úgy eszembe jutott, mintha én magam költeném, de lehet, hogy már nagyon régen hallottam: Az biztos, hogy erősen emlékeztet Bilbóra, az utolsó évekből, mielőtt elment volna. Sokszor mondogatta, hogy csak egyetlen Út létezik, olyan, mint egy nagy folyó: minden küszöbön források fakadnak, azok táplálják, és minden ösvény belétorkollik. Mintha még ma is hallanám, amit mondott: „Veszélyes dolog kilépni az ajtón, Frodó. Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová. Tudod-e például, hogy ez az ösvény itt végül átvág a Bakacsinerdőn, ha pedig hagyod magad, elvisz egészen a Magányos Hegyig, vagy még messzebbre, még komiszabb helyekre?” Ezt odakint szokta mondani, a Zsáklak bejárata előtti ösvényen, főleg olyankor, ha hosszú sétáról jött haza.
– Hát engem sehová se fog elsodorni az Út, legalábbis a most következő egy óra leforgása alatt – mondta Pippin, s ledobta zsákját. A többiek követték példáját, lerakták csomagjukat a domboldalban, és kinyújtóztatták lábukat az útra. Pihentek, jól megebédeltek, aztán megint pihentek.
A nap már kezdett alászállni, és a táj délutáni fényben fürdött, amikor megindultak lefelé a dombról. Eddig egy árva lélekkel se találkoztak az úton. Itt sose jártak valami sokan, a szekerek nemigen bírták az utat, és a Bozótos felé különben is kicsi volt a forgalom. Talán egy óra hosszat bandukoltak már, amikor Samu egyszerre csak megállt, mintha fülelne valamire. Most sík terepen voltak, az út hosszas kanyargások után egyenesen vágott neki a füves mezőnek, amelyen itt-ott magas fák álltak: a közeledő erdőség előőrsei.
– Úgy hallom, egy póni vagy egy ló jön mögöttünk az úton – mondta Samu.
Hátranéztek, de a kanyarulat miatt nem láthattak messzire.
– Talán Gandalf – mondta Frodó, de nem nagy meggyőződéssel: valami azt súgta neki, hogy nem így áll a dolog, és hirtelen az az érzése támadt, hogy jobb lesz elbújni a lovas elől.
– Talán nincs sok értelme – mentegetőzött –, de valahogy nem szeretném, ha meglátnának az úton... akárki jön is erre. Unom már, hogy minden lépésemet figyelik és tárgyalgatják. Ha pedig Gandalf lenne az – tette hozzá rövid tűnődés után –, legalább meglepjük egy kicsit, büntetésből, hogy annyit késett. Gyertek, tűnjünk el!
Két társa futva letért az útról, bal felé, egy kis mélyedésbe. Itt hasra vágódtak. Frodó még tétovázott egy pillanatig: a kíváncsiság vagy valami más birkózott benne a vággyal, hogy el kéne bújni: A patadobogás közelebb jött. Frodó még idejében levetette magát a mély fűbe, egy fa mögött, amelynek árnyéka az út fölé terült. Aztán felemelte a fejét, és óvatosan kileselkedett az egyik nagy gyökér fölött.
A kanyarban feltűnt egy fekete ló: nem afféle hobbit póni, hanem igazi, nagy ló, rajta pedig egy nagydarab ember, meggörnyedve a nyeregben, nagy, csuklyás fekete köpenyben: csak a csizmája meg a kengyele látszott, arca árnyékban maradt, láthatatlanul.
Amikor a fához ért, és egy vonalba került Frodóval, a ló megállt. A lovas szinte mozdulatlanul ült, fejét lehajtva, mintha fülelne. Csuklyája alól valami szuszogásféle hallatszott: mint amikor az ember szimatolva próbál elkapni egy illanó szagot, feje hol jobbra, hol balra fordult, az út széle felé.
Frodót hirtelen valami különös félelem fogta el: csak fel ne fedezzék, eszébe jutott a Gyűrű. Alig mert lélegezni, és mégis, annyira szerette volna kihúzni a zsebéből, hogy a keze lassan megmozdult. Gandalf tanácsa most oktalanságnak tetszett. Hiszen Bilbó is használta a Gyűrűt. „És különben is, egyelőre még a Megyében vagyok”, gondolta Frodó miközben ujjai megérintették a láncot, amelyen a Gyűrű függött. Ebben a pillanatban a lovas kiegyenesedett, és megrántotta a gyeplőt. A ló elindult, eleinte lassan, majd szapora ügetésre váltott át.
Frodó az út széléig kúszott, onnan figyelte a lovast, amíg el nem tűnt a messzeségben. Nem mert volna megesküdni rá, de úgy rémlett, hogy az utolsó pillanatban, mielőtt nyoma veszett volna, a ló hirtelen letért az útról, és befordult jobbra a fák közé.
Hát ez bizony nagyon különös és nyugtalanító, mondta magában Frodó, miközben visszament a társaihoz. Pippin és Samu ott maradt fekve a fűben, úgyhogy nem láttak semmit, Frodó tehát beszámolt nekik a lovasról és furcsa viselkedéséről.
– Nem tudom, miért, de biztosra vettem, hogy engem keres, vagy utánam szimatol, abban is biztos voltam, hogy nem szeretném, ha felfedezne. Ilyet eddig még sose láttam vagy éreztem a Megyében.
– De hát mit akarhatnak tőlünk a Nagyok? – kérdezte Pippin. – És mit kereshetett errefelé ez az alak?
– Nem ő az első ember, aki felbukkant a vidéken – felelte Frodó. – Úgy tudom, lent a Déli Fertályban már volt egy-két összeütközés a Nagyokkal. De ilyenről, mint ez a lovas, még sose hallottam. Csak tudnám, honnan jöhetett.
– Bocsánat, Frodó úr – szólt közbe váratlanul Samu –, én tudom, hogy honnét jött. Fekete lovas, ugye: hát akkor Hobbitfalváról, hacsak nincsenek többen is. És azt is tudom, hogy hová igyekszik.
– Micsoda?! – kérdezte Frodó meghökkenve, és tágra meredt szemmel nézett rá. – Mért nem szóltál már előbb?
– Csak most jutott eszembe, uram. Mert tudod, az úgy volt, hogy amikor tegnap este visszamentem a kulccsal az üregünkbe, azt mondja nekem az én öregem: „Hé, Samu – aszongya –, azt hittem, már reggel elmentél Frodó úrral. Volt itt egy furcsa figura, zsáklaki Zsákos urat kereste, épp az imént. Mondtam neki, keresse Bakvár felé. Nem mintha nagyon tetszett volna az ábrázatja. Úgy beszélt, mint akiben fő a méreg, amikor megmondtam neki, hogy Zsákos úr egyszer s mindenkorra elbúcsúzott a régi otthonától. Valósággal sziszegett, bizonyisten. Szinte beleborzongtam.” És miféle szerzet volt? – kérdem a Tatától.” Nem tudom – aszongya –, de hogy nem hobbit, az biztos. Nagy volt és fekete, úgy hajolt fölibém. Gondolom, a Nagyok közül való, messze földről. Furcsán beszélt.”
Nem maradhattam tovább, hogy végighallgassam, mert már vártatok rám, meg aztán úgy gondoltam, nem is olyan érdekes. A Tata már nagyon öreg, a szeme se jó, és különben is, majdnem sötét volt már, amikor ez a fickó feljött a dombra, aztán ott találta a Zsákvég utca végében, ahová kijött az öreg egy kis levegőt szippantani. Remélem, uram, nem csinált semmi rosszat, meg én sem.
– Nem, a Tatát nem lehet hibáztatni – mondta Frodó. – Az az igazság, hogy magam is hallottam, amikor egy idegennel beszélgetett, aki utánam érdeklődött, és majdnem oda is mentem megkérdezni, hogy ki volt az: Kár, hogy nem mentem, vagy hogy te nem szóltál előbb. Jobban vigyáztam volna az úton.
– Azért lehet, hogy ennek a lovasnak semmi köze ahhoz az idegenhez, aki a Tatával beszélt –, vélte Pippin. – Úgy jöttünk el Hobbitfalváról, hogy senki se látott, nem hiszem, hogy a nyomunkba eredhetett volna.
– No és az a szimatolás, uram? – kérdezte Samu. – Meg aztán a Tata azt mondta, hogy fekete pofája volt.
– Kár, hogy nem vártam meg Gandalfot – dünnyögte Frodó. – De lehet, hogy úgy még rosszabb lett volna.
– Miért, tudsz, vagy sejtesz valamit erről a lovasról? – kérdezte Pippin, aki elkapta a szavait.
– Nem tudok semmit, találgatni meg nem akarok – felelte Frodó.
– Jól van, pajtás! Egyelőre csak tartsd meg a titkodat, ha már olyan rejtélyes akarsz lenni. De addig is, mit csináljunk? Igazán jólesne egy falat étel meg egy korty ital, de valahogy az az érzésem, hogy jobb, ha most odébbállunk. Ahogy ezekről a szimatoló lovasokról meg a láthatatlan orrukról meséltél, egy kicsit ideges lettem.
– Igen, szerintem is jobb, ha továbbmegyünk – mondta Frodó –, de nem az úton... hátha visszajön a lovas, vagy egy másik jön utána. Jó darabot meg kéne még tenni a mai napon. Messze van Bakföld.

A fák árnyéka hosszú, keskeny csíkokban vetődött a fűre, amikor újra felkerekedtek. Most egy kőhajításnyira maradtak az úttól, bal oldalt, és amennyire csak lehetett, igyekeztek úgy haladni, hogy onnan senki se láthassa meg őket. Ez eléggé nehezükre esett, mert a fű erős volt, csupa szívós csomó, a talaj egyenetlen, a fák pedig kezdtek megsűrűsödni, és akadályozták a járást.
Hátuk mögött a vörös nap már lenyugodott a dombok közé, és lassacskán beesteledett, mire visszatértek az útra, amely eddig néhány mérföldön át egyenesen húzódott a messzire elnyúló sík terepen. Itt balra fordult, és leereszkedett a Jég-lapályra, Tönkös felé, egy elágazódás azonban jobbra kanyarodva nekivágott az évszázados tölgyek erdejének, Erdőcsát irányában.
– Ez itt a mi utunk – mondta Frodó.
Nem messze az útelágazástól egy hatalmas, korhadt fához értek: még élt, és a réges-rég letöredezett ágak csonkjai körül leveleket is hajtott, a belseje azonban üres volt, és ha megkerülték az út felől, a másik oldalán egy nagy odú nyílott. A hobbitok bebújtak, és letelepedtek a sűrű avarból, eltaplósodott fából egybetapadt padozatra. Pihentek egy kicsit, ettek is valamicskét, közben halkan beszélgettek, és időnként elhallgattak, a fülüket hegyezték.
Már leszállt az este, amikor kibújtak, és visszamerészkedtek az útra. Az ágak közt nyugati szél sóhajtozott. Hallották a levelek suttogását. Kis idő múlva az út nem nagyon meredeken, de kitartóan lejteni kezdett a homályban. Előttük, az egyre sötétedő keleti égbolton egy csillag jött fel a fák fölé. Most egymás mellett haladtak, lépést tartva, védekezésül a balsejtelmek ellen. Egy idő múlva, amikor az égen elszaporodtak és fényesebbek lettek a csillagok, valahogy megszabadultak rossz érzéseiktől, és már nem füleltek állandóan, hogy mikor hangzik fel a patadobogás. Halkan dúdolni kezdtek, ahogy a hobbitok szokták, ha együtt gyalogolnak, főleg este, amikor már közel az otthon. A legtöbb hobbit ilyenkor vacsorára vagy lefekvésre szólító dalt szokott fújni, ezek a hobbitok azonban egy menetnótát zümmögtek (amelyben azért persze a vacsora meg az ágy se maradt említetlen). A szöveget Zsákos Bilbó írta egy régi dallamra, amely öreg volt, mint az ország útja, ő tanította meg rá Frodót, amikor együtt kóboroltak a Vízvölgy ösvényein, és a Kalandról beszélgettek.

 

A kandallóban ég a láng,
van ágyunk és meleg tanyánk,
de untig bírja még a láb,
sarkantyúnk a kíváncsiság,
találni egy fát, egy zugot,
amiről senki sem tudott.
  Szikla, erdő, lomb, virág,
  csak tovább! csak tovább!
  Hegy és víz az ég alatt,
  itt marad! itt marad!

Találhat, aki jól kutat,
rejtett kaput vagy új utat,
talán ma észre sem veszi,
de holnap biztos megleli,
s a titkos ösvény mind övé
a Hold felé, a Nap felé.
  Alma, tüske, kék bogyó,
  menni jó! menni jó!
  Kavics, patak és homok,
  hagyjatok! hagyjatok!

Hát szerbusz, édes otthonunk:
a nagyvilág vár, búcsúzunk.
De egyszer majd bealkonyul,
és fent a csillag mind kigyúl.
Akkor majd szerbusz, nagyvilág:
otthon már vetve van az ágy.
  Felhők, ködök, éjszakák,
  nincs tovább! nincs tovább!
  Lámpa, tűz és vacsora:
  csak haza! csak haza!

 

A dal véget ért. – De hol van az a vetett ágy! – mondta Pippin hangosan.
– Csitt! – szólt rá Frodó. – Mintha megint lódobogást hallanék.
Azonnal megálltak, füleltek, és úgy elnémultak, mint a fák árnyéka. Valóban lódobogás hallatszott az útról, elég messze a hátuk mögött, de halk neszét tisztán elhozta a szél. Gyorsan és nesztelenül letértek az útról, és beszaladtak a tölgyek közt ásítozó sötétebb árnyékba.
– Ne menjünk nagyon messzire! – mondta Frodó. – Nem akarom, hogy meglássanak, de kíváncsi vagyok rá, vajon ez is egy olyan Fekete Lovas-e?
– Jó – bólintott rá Pippin. – De ne feledd, hogy szimatol!
A lódobogás egyre közelebbről hallatszott. Már nem értek rá jobb rejtekhelyet keresni: beérték a fák alatti általános sötétséggel. Samu és Pippin lekuporodott egy nagy rönk mögé, Frodó pedig visszaosont néhány lépésnyit, hogy közelebb legyen az úthoz, amely fakón, szürkén derengett: mintha egy kialvó lámpa vetne halvány fénycsíkot az erdőbe. Fölötte, a homályos égen sűrűn pislogtak a csillagok, de a hold nem látszott.
A paták dobogása abbamaradt. Frodó kimeresztette a szemét, és látta, hogy két fa között, ahol világosabb volt, áthalad valami feketeség, aztán megáll. Mintha egy ló fekete árnyékát vezetné egy kisebb fekete árnyék. Ez a fekete árnyék most nem messzire állt attól a helytől, ahol a hobbitok letértek az útról, és ide-oda hajladozott. Frodónak úgy rémlett, mintha megint azt a szimatoló hangot hallaná. Az árnyék lehajolt a földre, majd kúszva megindult Frodó felé.
Frodót megint elfogta a kísértés, hogy ujjára húzza a Gyűrűt: ezúttal még erősebben, mint előzőleg. Oly erősen, hogy meg se gondolta, mit csinál, és máris a zsebében kotorászott. De ebben a pillanatban valami egészen másféle nesz hallatszott: mintha énekszóval vegyes nevetés volna. Csengő hangok szálltak hol elhalkulva, hol felerősödve a csillagfényes éjszakában. A fekete árnyék kiegyenesedett, és visszavonult. Felkapott az árnyék-lóra, aztán mintha az úton keresztülvágva eltűnt volna a túloldali sötétségben. Frodó fellélegzett.
– Tündék – fakadt ki Samu, rekedten suttogva. – Tündék, Frodó úr! – Már-már kiugrott a fák közül, úgy rohant volna a hangok felé, ha vissza nem húzzák.
– Bizony, tündék – mondta Frodó. – A Bozótosban néha találkozik velük az ember. A Megyében nincs tanyájuk, de azért tavasszal és ősszel errefelé is járnak, elhagyva a Toronydombokon túl elterülő távoli hazájukat. Hálás vagyok nekik ezért a szokásukért! Ti nem láttátok, de a Fekete Lovas éppen itt állt meg, és már kúszott is felénk, amikor felhangzott az ének. Mihelyt meghallotta a hangokat, elillant.
– És a tündék? – kérdezte Samu, aki izgalmában egyáltalán nem törődött a lovassal. – Odamehetünk hozzájuk, megnézhetjük őket?
– Hallgass csak! Errefelé jönnek – mondta Frodó. – Mi csak itt maradunk és várunk.
Az énekszó közelebb jött. Egy csengő hang most túlszárnyalta a többit. A Szép tünde-nyelven énekelt, amelyből Frodó nem sokat értett, a többiek pedig semmit. Mégis, a hobbitok fülében ezek a dallamos hangok mintha többé-kevésbé érthető szavakká formálódtak volna. Frodó ilyennek hallotta a dalt:

 

Fehér királynőnk! Asszonyunk,
  ott túl a Nyugat tengerén!
E fák közt vándorok vagyunk,
  de látjuk arcod, tiszta Fény!

Gilthoniel! Ó, Elbereth!
  Mily édes a lehelleted!
Téged idézünk szüntelen,
  itt túl a tágas tengeren.

Kezed nyomán csillagsereg
  virágzik: tarka hímű rét,
ezüstös szirmok fénylenek
  a Nagy Sötétben szerteszét!

Ó, Elbereth! Gilthoniel!
  E fák közt sem felejtjük el,
hogy milyen az a tiszta fény
  a messzi Nyugat tengerén.

 

A dal véget ért. – Ezek nemestündék! Elbereth nevéről énekeltek! – mondta Frodó álmélkodva. – Ők a Szépek népének is a legszebbjei, és csak nagyon ritkán láthatók a Megyében. Most már nem sokan maradtak itt Középföldén, a Nagy Tengertől keletre. Igazán csodálatos véletlen!
A hobbitok árnyékban ültek az út mellett. A tündék hamarosan feltűntek az úton: lefelé jöttek a völgybe. Lassan lépkedtek – a hobbitok látták a hajukon és a szemükben tündöklő csillagfényt. Lámpást nem hoztak magukkal, és mégis, ahogy jöttek, valami halvány világosság hullt a lábuk elé, olyasféle, amilyennel a felkelő hold vonja be a dombok gerincét, mielőtt kibukkanna mögülük. Most már csendben voltak, így haladtak el a hobbitok előtt, de az utolsó tünde megállt, visszanézett, és elnevette magát.
– Üdv, Frodó! – kiáltotta. – Látom, ma sokáig kimaradsz. Vagy talán eltévedtél? – Aztán kiáltott a többieknek, az egész csapat megállt, és odagyűlt.
– Hát ez igazán csodálatos! – mondták. – Három hobbit az erdőben, éjszaka! Ilyet azóta se láttunk, hogy Bilbó világgá ment. Mi a magyarázata?
– A magyarázat, ó, Szépek – mondta Frodó –, egyszerűen az, hogy úgy látszik, mi is arrafelé megyünk, amerre ti. Szeretek a csillagok alatt járni. De nagyon örülnék a társaságotoknak.
– Csakhogy minekünk nincs szükségünk a mások társaságára, a hobbitok pedig rettentő unalmasak! – nevettek a tündék. – És honnan tudod, hogy ugyanarra megyünk, mint ti, amikor azt se tudod, hogy merre megyünk?
– Ti pedig honnan tudjátok a nevemet? – vágott vissza Frodó.
– Tudunk mi sok mindent – felelték a tündék. – Régebben sokszor láttunk Bilbóval, csak ti talán nem láttatok bennünket.
– Kik vagytok, és ki az uratok? – kérdezte Frodó.
– Gildor vagyok – felelte a tündék vezetője, az, aki megszólította. – Gildor Inglorion, Finrod házának sarja. Száműzöttek vagyunk, népünk java része már réges-rég eltávozott, és mi sem időzünk már sokáig errefelé, mert nemsokára hazatérünk a Nagy Tengeren át. De népünknek egy része még mindig háborítatlanul él Völgyzugolyban. Ej, Frodó, mondd már el, hogy mit keresel itt. Hiszen látjuk, hogy rajtad a félelem árnyéka.
– Ó, Bölcsek népe! – vágott közbe izgatottan Pippin. – Beszéljetek nekünk a Fekete Lovasokról!
– Fekete Lovasokról? – kérdezték halkan a tündék. – Miért érdekelnek titeket a Fekete Lovasok?
– Mert a mai napon két Fekete Lovas eredt a nyomunkba, vagy talán csak egy lovas, de kétszer – mondta Pippin. – Épp az előbb tűnt el, a ti közeledésetekre.
A tündék nem válaszoltak rögtön, csak egymás közt váltottak néhány szót a maguk nyelvén. Végül Gildor a hobbitok felé fordult.
– Erről itt nem akarunk beszélni – mondta. – Úgy gondoljuk, jobb, ha most velünk jöttök. Nem szokásunk... de most az egyszer nem bánjuk, ha útitársaink lesztek, és velünk pihentek meg éjszakára, ha ti is úgy akarjátok.
– Ó, Szépek népe! Ekkora szerencsét nem is reméltem – mondta Pippin. Samu szóhoz sem jutott.
– Fogadd hálás köszönetemet, Gildor Inglorion – mondta Frodó meghajolva. – Elen sila lúmenn omentilmo: csillag ragyogta be találkozásunk óráját – tette hozzá a nemestündék nyelvén.
– Vigyázzatok, barátaim! – nevetett Gildor. – Titkokról egy szót se! Hiszen az óbeszéd egy kiváló tudósa áll előttetek. Bilbó jó tanítómester volt. Üdv, tündebarát! – mondta meghajolva Frodó felé. – Gyere át, a barátaiddal együtt, tartsatok velünk. Legjobb, ha középen haladtok, akkor nem maradtok el. Könnyen elfáradhattok, mielőtt megpihennénk.
– Miért? Hová mentek? – kérdezte Frodó.
– Ma éjszaka az Erdőcsát fölötti dombok erdőibe akarunk elérni. Jó néhány mérföldnyi járó út, de a végén megpihenhettek, és akkor kevesebb marad holnapra.
Ezzel elindultak, néma csendben, mintha árnyékok és halvány fények volnának: a tündék ugyanis (még sokkal inkább, mint a hobbitok) úgy tudtak járni, ha akartak, hogy semmi zajt nem csaptak, és a lábuk is nesztelenül taposta a földet. Pippin hamarosan elálmosodott, és egyszer-kétszer meg is botlott, de egy magas tünde, aki mellette haladt, mindig időben nyújtotta oda a karját, és megóvta az eleséstől. Samu úgy baktatott Frodó oldalán, mintha álmodna: arcán a félelem kifejezése elkeveredett az ámuldozó örömmel.
Kétoldalt egyre sűrűbb lett az erdő, a fák itt fiatalabbak voltak, és közelebb nőttek egymáshoz, mikor pedig az út alább ereszkedett, belesimulva egy dombhajlatba, a lejtőkön jobbról is, balról is megszaporodtak a tömött mogyoróbokrok. Végül a tündék letértek az útról. Jobb kéz felől a bozótban egy zöld dombgerinc húzódott szinte láthatatlanul, ennek az irányát követték ide-oda kanyarogva az erdős lejtőkön, egészen egy dombnyeregig, amely a magasból nézett le a folyó völgyének síkjára. Egyszerre csak kiértek a fák árnyékából, és egy tágas, füves térség szürkéllett előttük az éjszakában. Három oldalról erdők fogták közre, de kelet felé meredek lejtő következett, úgyhogy az aljában növő sötét fák csúcsai közvetlenül a lábuk alatt voltak. Lent, jó messzire, homályosan és laposan terült el az alföld a csillagok alatt. Közelebbről az Erdőcsát nevű falu egy-két lámpájának pislogó fénye látszott.
A tündék leültek a fűbe, és halkan beszélgettek egymással, úgy látszott, ügyet sem vetnek többé a hobbitokra. Frodó és társai beburkolóztak köpenyeikbe meg takaróikba, és mindinkább rájuk tört az álmosság. Telt-múlt az éjszaka, a völgyben kihunytak a lámpák. Pippin elaludt, párnául egy zöld kupacot választva.
Messze a Kelet magasában felragyogott a Remmirath, a Hálós Csillag, a vörös Borgil pedig, mint egy tüzesen izzó ékszer, lassan a párák fölé emelkedett. Aztán valami légáramlás minden párát elfújt, mint a fátylat, és a világ peremére támaszkodva felbukkant az Égi Kardforgató, a fényes tüszőjű Menelvagor. A tündék valamennyien dalra fakadtak. A fák alatt nagy piros fénnyel egyszerre csak fellobbant a tábortűz.
– Gyertek! – kiáltották a tündék a hobbitoknak. – Gyertek! Most már lehet beszélgetni, vigadozni!
Pippin felült, és megdörzsölte a szemét. Fázott.
– A palotában ég a tűz, és ennivaló is akad az éhes vendégeknek – mondta egy tünde, aki mellette állt.
A füves térség déli oldalán egy tisztásra lehetett jutni. Itt a zöld gyep benyomult az erdőbe, mint egy palota csarnokába, amelynek boltozatát az ágak alkották. Jobbról is, balról is oszlopként álltak a hatalmas törzsek. Középütt tábortűz égett, a faoszlopokon pedig arany- és ezüstfényű fáklyák árasztottak egyenletes világosságot. A tündék körülülték a tüzet: a fűben telepedtek le, vagy a kidöntött öreg fatörzsek felfűrészelt darabjaira. Néhányan ide-oda járkáltak, csészéket adtak át, töltögettek, mások jól megrakott tálakon és tányérokon az ételt hozták.
– Szegényes vacsora – mondták a hobbitoknak –, mert most az erdőben tanyázunk, messze a palotáinktól. De ha egyszer otthon is felkerestek minket, jobb ellátásban részesültök.
– Szerintem születésnapi lakomának is beillik – mondta Frodó.
Pippin később nem nagyon emlékezett se az ételre, se az italra, mert a tünde-arcokon csillogó fény meg a változatos, dallamos hangok annyira elbűvölték, hogy az hitte, ébren is álmodik. De azt azért nem felejtette el, hogy a kenyér íze jobban hatott rá, mint a foszlós fehér kalács az éhezőre, hogy gyümölcs is volt, édesebb, mint az erdei szamóca és zamatosabb, mint a kertek kitenyésztett gyümölcsei, hogy ivott egy csészével valami illatos italból, amely hűs volt, mint a tiszta forrásvíz, és aranyló, mint a nyári délután.
Samu sohase tudta szavakban kifejezni vagy akár önmagának világosan megfogalmazni, hogy mit érzett és mit gondolt azon az éjszakán, pedig mindig úgy emlékezett rá vissza, hogy életének legnagyobb élményei közé tartozik. Ha megerőltette magát, legfeljebb ennyire sikerült körülírnia az érzéseit:
– Hát kérem, ha én olyan almát tudnék termeszteni, akkor elmondhatnám magamról, hogy igazán kertész vagyok. De leginkább az énekszó fogta meg a szívemet: tetszik érteni, ugye?
Frodó is nagy élvezettel evett, ivott és beszélgetett, de őt főként a körülötte elhangzó szavak kötötték le. Valamennyit megértett a tündenyelvből, és feszülten figyelt. Időnként szólt egy-két szót a felszolgálókhoz, és az ő nyelvükön mondott köszönetet. Ők pedig rámosolyogtak, és nevetve mondták:
– Ez aztán a nagyszerű hobbit!
Egy idő múlva Pippin megint elaludt, felemelték, és egy lombsátorba vitték a fák alá, itt puha ágyra fektették, úgyhogy zavartalanul alhatott egész éjszaka. Samu nem volt hajlandó megválni a gazdájától. Miután Pippint lefektették, odament Frodóhoz, és lekuporodott a lábánál, végül is elálmosodott, és lehunyta a szemét. Frodó még sokáig fennmaradt, Gildorral beszélgetett.

Sok mindenről társalogtak, régi meg újabb dolgokról, és Frodó afelől érdeklődött, mi történik a nagyvilágban a Megyén kívül. A hírek többsége komoran és baljósan hangzott: sűrűsödik a homály, emberek háborúznak egymással, tündék menekülnek. Végül Frodó feltette a kérdést, amely a legfontosabb volt a szívének:
– Mondd, Gildor, találkoztál Bilbóval, amióta elhagyott bennünket?
Gildor elmosolyodott.
– Igen – felelte. – Kétszer. Épp ezen a helyen búcsúzott el tőlünk. De aztán megint találkoztam vele, messze innen. – Többet nem akart mondani Bilbóról, és Frodó elhallgatott.
– Arról, ami a begyedben van, nemigen kérdezősködsz, és nem is árulsz el valami sokat, Frodó – mondta Gildor. – De valamicskét már én is tudok, és még annál is többet ki tudok olvasni az arcodból meg a kérdéseid mögött bujkáló gondolataidból. Búcsút mondasz a Megyének, de kétségeid vannak: megtalálod-e, amit keresel, véghez viszed-e, amit akarsz, visszatérsz-e valaha. Így van?
– Így – felelte Frodó. – De azt hittem, a távozásom titok, és nem tud róla senki, csak Gandalf meg a hűséges Samu. – Egy pillantást vetett Samura, aki már édesdeden horkolt.
– Tőlünk az Ellenség nem fogja megtudni a titkot – mondta Gildor.
– Az Ellenség? – Frodó nagyot nézett. – Hát akkor tudod, hogy miért hagyom el a Megyét?
– Nem tudom, miért üldöz az ellenség – felelte Gildor –, de úgy látom, igenis üldöz... bár ezen nem győzök csodálkozni. És figyelmeztetlek, hogy most már veszélyek leselkednek rád, előtted is meg mögötted is, meg köröskörül, mindenfelől.
– A Fekete Lovasokra gondolsz? Sejtettem, hogy az Ellenség szolgái. De hát kik ezek a Fekete Lovasok?
– Gandalf nem mondott semmit?
– Ezekről nem.
– Akkor azt hiszem, jobb, ha én se mondok többet... különben a félelem még eltántorít az utadról. Tudniillik az a véleményem, hogy éppen idejében indultál el... ha ugyan még nem későn. Most már mindenesetre sietned kell: nem állhatsz meg, és nem fordulhatsz vissza, mert számodra a Megye már nem jelent menedéket.
– Nem tudom elképzelni, miféle közlés lehet ijesztőbb, mint ezek a célzások és figyelmeztetések! – fakadt ki Frodó. – Tudtam, persze, hogy veszélyek várnak rám, de azt nem gondoltam volna, hogy a saját Megyénkben találkozom velük. Hát már a Víztől a Folyóig se hagyják nyugodtan elsétálni a hobbitot?!
– Csakhogy ez nem a ti saját Megyétek – mondta Gildor. – Mások is éltek itt a hobbitok előtt, és ez a táj akkor se marad néptelen, ha majd a hobbitok nem lesznek. Körülöttetek pedig ott a nagyvilág, bezárkózni, azt lehet, de a világot örökre kizárni – azt már nem.
– Tudom... és mégis, mindig olyan biztonságos, meghitt otthonnak éreztem. Most mit tehetek? Úgy terveztem, hogy titokban hagyom el a Megyét, és Völgyzugolyba megyek, de máris a nyomomban vannak és elkaphatnak, még mielőtt Bakföldre érnék.
– Szerintem mégis az lenne a leghelyesebb, ha kitartanál a terved mellett – mondta Gildor. – Nem hiszem, hogy a bátorságod ne tudna megbirkózni az Út nehézségeivel. De ha egyértelműbb tanácsot kívánsz, akkor Gandalfhoz kell fordulnod. Én nem ismerem a szökésed okát, éppen ezért azt sem tudhatom, milyen eszközökkel támadnak majd rád az üldözőid. Gandalf valószínűleg tisztában van mindezekkel. Gondolom, találkozol még vele, mielőtt elhagynád a Megyét.
– Remélem. De éppen ez az, ami nyugtalanít. Már napok óta várom Gandalfot. Úgy beszéltük meg, hogy legkésőbb tegnapelőtt visszajön Hobbitfalvára, de se híre, se hamva. Most azon rágódom, hogy vajon mi történhetett. Várjak még rá?
Gildor hallgatott egy pillanatig.
– Nem örülök ennek a hírnek – jelentette ki végül. – Ha Gandalf késik, az semmi jót nem jelenthet. De hát úgy mondják: ne üsd bele az orrod a mágusok dolgába, mert ravaszok s könnyen haragra lobbannak. Magadnak kell döntened: vársz-e, vagy tovább mégy.
– És még azt is mondják – felelte Frodó –, hogy ne kérj tanácsot a tündéktől, mert mindenre azt felelik: igen is meg nem is.
– Csakugyan? – nevetett Gildor. – A tündék ritkán adnak könnyelmű tanácsot, mert a tanács veszélyes ajándék, még akkor is, ha bölcsek adják bölcseknek, mert minden szándék rosszra fordulhat. De hát mit akarsz? Nem mondtál el magadról mindent, hát akkor hogy tudnék jobban választani, mint te? De ha mégis tanácsot kérsz, barátságból teljesítem a kérésedet. Szerintem igenis tovább kell menned, méghozzá késedelem nélkül, azonnal, ha pedig Gandalf nem kerülne elő az indulásodig, akkor még ezt is tanácsolom: ne menj egyedül. Végy magad mellé néhány megbízható és készséges jó barátot. Most pedig hálás lehetsz, mert nem szívesen adtam ezt a tanácsot. A tündéknek is megvan a maguk gondja-baja, és nem sokat szoktak törődni a hobbitokkal vagy más evilági teremtményekkel. Útjaik ritkán keresztezik az övéket, akár véletlenül, akár szándékosan. A mi mostani találkozásunk talán nemcsak véletlen, de a szándékot nem látom világosan, és nem szeretnék túl sokat mondani.
– Őszintén hálás vagyok – mondta Frodó –, de nem bánnám, ha világosabban elmagyaráznád, hogy kik ezek a Fekete Lovasok. Ha megfogadom a tanácsodat, talán sokáig nem találkozom Gandalffal, márpedig tudnom kellene, hogy miféle veszély van a sarkamban.
– Nem elég, ha annyit tudsz róluk, hogy az Ellenség szolgái? – felelte Gildor. – Menekülj előlük! Egy szót se mondj nekik! Életveszélyesek. Ne kérdezz többet! De a szívem azt súgja, hogy mire mindez véget ér, te, Drogó fia Frodó, többet fogsz tudni ezekről a cudar dolgokról, mint Gildor Inglorion. Elbereth vegyen oltalmába!
– De honnan vegyek elegendő bátorságot? – kérdezte Frodó. – Most leginkább arra lenne szükségem.
– A bátorságot a legváratlanabb helyeken szokta megtalálni az ember – mondta Gildor. – Ne hagyj fel a reménnyel! Most aludd ki magad. Reggelre mi már nem leszünk itt, de messzi földekről is küldünk majd üzeneteket. A Kószák tudni fogják, hogy merre jársz, és akiknek hatalmukban áll jót tenni, majd nyitva tartják a szemüket. Tündebarátnak nevezlek, és kérem a csillagokat, hogy mindvégig ott ragyogjanak az utad fölött! Idegenek társaságában ritkán éreztük magunkat ilyen kellemesen, és jólesik, ha a világ többi vándorának ajkáról az óbeszédet hallhatjuk.
Gildor még be sem fejezte, Frodónak máris kezdett leragadni a szeme.
– Nagyon álmos vagyok – mondta, a tünde pedig elvezette a lugasba, Pippin mellé. Ott Frodó levetette magát az ágyra, és máris mély, álomtalan álomba zuhant.

 

 

4. fejezet
Toronyiránt a gombákhoz

Reggel Frodó felüdülten ébredt. A lugast, ahol feküdt, egy eleven fa alkotta, összefonódott és a földig lecsüngő ágaival, ágyát páfrányból és fűből vetették, puha volt, kényelmes és valami különös illattól balzsamos. A nap átsütött a meg-megrebbenő levelek közt, amelyek még mindig zöldelltek a fán. Frodó felugrott, és kiment.
Samu az erdőszélen ült a fűben. Pippin az égboltot meg az időjárást tanulmányozta. A tündéknek se híre, se hamva.
– Hagytak itt gyümölcsöt, italt meg kenyeret – mondta Pippin. – Gyere, reggelizz. A kenyér majdnem olyan jó, mint tegnap este volt. Nem is akartam hagyni belőle, de Samu mégis rábeszélt.
Frodó leült Samu mellé, és falatozni kezdett.
– Mik a mai terveink? – kérdezte Pippin.
– Megpróbálunk eljutni Bakvárra, a lehető leggyorsabban – felelte Frodó, minden figyelmét az ételnek szentelve.
– Gondolod, hogy megint találkozunk azokkal a Lovasokkal? – kérdezte derűsen Pippin. A reggeli napsütésben azt a lehetőséget se látta túlságosan ijesztőnek, hogy netalán egy egész csapattal akadnak össze.
– Valószínű – mondta Frodó, aki nem örült, hogy ilyesmiket juttatnak az eszébe. – De azért remélem, sikerül észrevétlenül átkelnünk a folyón.
– Beszélt róluk Gildor?
– Alig... csak rébuszokban, célozgatva – felelte kitérően Frodó.
– Megkérdezted, mit jelent az a szimatolás?
– Erről nem tárgyaltunk – mondta Frodó tele szájjal.
– Hiba volt. Szerintem rendkívül fontos.
– Akkor meg Gildor úgyse lett volna hajlandó megmagyarázni – mondta Frodó ingerülten. – Most hagyj békén egy kicsit! Elegem van ebből a faggatózásból, evés közben. Gondolkodni akarok!
– Egek! – mondta Pippin. – Miközben reggelizel? – Elsétált a füves rét széle felé.
Frodóból a reggeli verőfény – álnok verőfény, gondolta magában – sem tudta száműzni az üldözőktől való félelmet, most is Gildor szavain töprengett. Hallotta Pippin vidám hangját. Barátja a zöld fűben szaladgált és dalolgatott.
„Nem, ezt nem tehetem! – mondta magában Frodó. – Az rendben van, ha fiatal barátaimat kirándulásra viszem a Megyén keresztül, amíg meg nem éhezünk, el nem fáradunk, aztán meg élvezzük a jó falatokat és az ágyat. De hogy száműzetésbe vigyem őket, ahol talán nem csitítható sem az éhség, sem a fáradtság, az már egészen más... még akkor is, ha szívesen jönnének. Az örökség egyedül az enyém. Azt hiszem, még Samut se volna szabad magammal vinnem.” – Csavardi Samura nézett: látta, hogy Samu is figyeli őt.
– No, Samu! – mondta Frodó. – Mit szólsz hozzá? Itt hagyom a Megyét, mégpedig egykettőre... az igazat megvallva, ügy döntöttem, hogy ha lehetséges, egy napra sem állok meg Töbörlyukban.
– Ahogy gondolod, Frodó úr.
– Még mindig velem akarsz jönni?
– Akarok.
– Nagyon veszélyes út lesz, Samu. Máris nagyon veszélyes. Roppant valószínű, hogy egyikünk se tér vissza róla.
– Ha Frodó úr nem tér vissza, akkor én se, az biztos – felelte Samu. – „Ne hagyd magára!”, mondták. „Még hogy magára hagyjam! – mondtam én. – Eszem ágában sincs. Még a Holdba is vele megyek, és ha azok a Fekete Lovasok fel akarják tartóztatni, hát Csavardi Samuval gyűlik meg a bajuk.” Így mondtam, szó szerint. Ők meg nevettek.
– Kik azok az ők, és miről beszélsz tulajdonképpen?
– Hát a tündék, uram. Tegnap éjszaka elbeszélgettünk egy kicsit, és úgy látszott, tudják, hogy elmégy, hát gondoltam, nincs értelme a tagadásnak. Csodálatos ez a tünde nép, uram! Csodálatos!
– Az – mondta Frodó. – Most se ábrándultál ki belőlük, hogy közelebbről is láttad őket? Tetszenek neked?
– Hát hogy is mondjam: fölötte vannak ők az én tetszésemnek vagy nemtetszésemnek – felelte lassan Samu. – Nem sokat számít, hogy én mit tartok felőlük. Egészen másfélék, mint ahogy képzeltem... valahogy egyszerre öregek meg fiatalok, vidámak meg szomorúak.
Frodó egy kissé meglepetten nézett Samura, mintha azt kutatná, kívülről is látszik-e rajta az a különös változás, amin keresztülment. A hangja nem úgy szólt, mint a régi Csavardi Samué, akit Frodó olyan jól ismert – legalábbis, eddig azt hitte, hogy ismeri. Most is a régi Csavardi Samu ült mellette, csak az arca volt szokatlanul komoly.
– Még mindig szeretnél eljönni a Megyéből... még most is, miután teljesült a kívánságod, és megláttad őket? – kérdezte.
– Igenis, uram. Nem tudom, hogyan magyarázzam, de tegnap este óta valahogy minden megváltozott. Mintha valahogy a jövőbe látnék. Tudom, hogy nagyon hosszú út vár ránk, a homályba vezető, de azt is tudom, hogy nem fordulhatok vissza. Most már nem arra vágyom, hogy tündéket lássak, vagy sárkányokat, vagy hegyeket... nem is nagyon tudom, hogy mire vágyok: de valamit meg kell tennem, mielőtt véget érne az egész, és ez a valami előttem van, nem pedig mögöttem, a Megyében. El kell, hogy intézzem valahogy... érted, uram, ugye?
– Nem egészen. De annyit igenis értek, hogy Gandalf jó társat választott a számomra. Elégedett vagyok. Együtt megyünk tovább.
Frodó szótlanul befejezte a reggelijét. Aztán felállt, lenézett a tájra, és kiáltott Pippinnek.
– Készen vagy? – kérdezte, amikor Pippin odafutott. – Most már azonnal indulnunk kell. Sokáig aludtunk, és még sok mérföld van előttünk.
– Inkább úgy mondd, hogy te aludtál sokáig – felelte Pippin. – Én már rég fölkeltem, most is csak arra várunk, hogy befejezd a kosztolást meg a gondolkodást.
– Befejeztem, mind a kettőt. Most pedig szeretnék a lehető leghamarabb elérni a bakvári révhez. Mégpedig vargabetűk nélkül: nem megyek vissza arra az útra, amiről tegnap este letértünk. Innét egyenest nekivágunk, toronyiránt.
– Akkor repülnöd kell – mondta Pippin. – Gyalogszerrel itt nem lehet toronyiránt haladni.
– Akkor is rövidebb lesz, mint a rendes úton – felelte Frodó. – A rév délkeletre van Erdőcsáttól, az út meg elkanyarodik bal felé... innen is láthatod egy darabját, ott északon. Észak felől kerüli meg Mocsolyaszeget, aztán találkozik a töltésúttal, ami Tönkös felett kezdődik a hídnál! Ha mi is arra mennénk, sok mérföldes kerülő lenne. A távolságnak jó negyedrészét megtakaríthatjuk, ha innét, ahol vagyunk, egyenes vonalban indulunk a rév felé.
– Amit megnyerünk a réven, elveszítjük a vámon – próbált vitatkozni Pippin. – Errefelé nagyon hepehupás a vidék, odalent Mocsolyaszegben pedig lépten-nyomon zsombékokba és más akadályokba ütközik az ember... ismerem a terepet. Ha meg a Fekete Lovasok miatt aggódsz, nem értem, miért lenne rosszabb az úton találkozni velük, mint az erdőben vagy a mezőn.
– Az erdőben és a mezőn nehezebb megtalálni valakit – felelte Frodó. – És ha úgy gondolják, hogy akit üldöznek, az úton halad, akkor valószínűleg inkább az úton fogják keresni, mint másutt.
– Jó! – mondta Pippin. – Vezess csak: legalább együtt süppedünk bele minden zsombékba és gödörbe. Pedig kár! Arra számítottam, hogy még napnyugta előtt betérhetek a tönkösi Arany Sügér-be. Ott mérik, vagy legalábbis mérték a legjobb sört az egész Keleti Fertályban: jó régen volt, hogy utoljára kortyoltam belőle.
– Akkor végképp nincs vita! – mondta Frodó. – A vámon talán sokat kell fizetni, de a kocsmában még többet: főleg időben. Kötéllel tartalak vissza, ha az Arany Sügér-be akarsz betérni. Még sötétedés előtt el kell érnünk Bakvárra. Mit szólsz hozzá, Samu?
– Úgy lesz, ahogy Frodó úr akarja – felelte Samu (de azért dohogott magában, és fájt a szíve a Keleti Fertály legjobb söréért).
– Hát ha neki kell vágni árkon-bokron át, akkor gyerünk! – mondta Pippin.
Már majdnem olyan meleg volt, mint előző nap, de nyugat felől lassanként felhők kezdtek gyülekezni. Úgy látszott, eső lesz. A hobbitok lemásztak egy meredek, füves domboldalon, majd bevették magukat a sűrű fák közé. Az útirányt úgy választották meg, hogy Erdőcsátot bal kéz felé hagyják, rézsútosan átvágjanak a domb keleti oldalát borító erdőn, és ennek a túlsó szélén érjenek ki a síkságra. Akkor egyenesen haladhatnak tovább a rév felé, szabad terepen, ahol csak néhány árok és kerítés jelent akadályt. Frodó úgy számolta, hogy légvonalban tizennyolc mérföldet kell megtenniük.
Hamarosan rájött, hogy a bozót sűrűbb és gubancosabb, mint gondolta. A cserjék közt nem voltak ösvények, és nemigen lehetett gyorsan haladni. Mikor nagy nehezen leértek a lejtő aljára, egy patak állta el útjukat: a dombok közül futott alá, mélyen bevágódott mederben, tüskebokrokkal benőtt, csúszós, meredek partok között. Bosszantó volt: éppen keresztezte a választott útirányt. Átugrani nem lehetett, de akárhogyan kelnek is át rajta, biztos, hogy összekarmolódnak, vizesek és sárosak lesznek. Megálltak, nem tudták, mitévők legyenek.
– Az első akadály! – mondta Pippin keserű mosollyal.
Csavardi Samu hátranézett. A fák közti nyiladékon át fel lehetett látni a meredek lejtő tetejének egy darabjára, ahonnan lemásztak.
– Ott! – mondta Samu, megragadva Frodó karját. Valamennyien odanéztek, és magasan fölöttük, a domb peremén egy ló körvonalait látták kiválni az ég hátteréből. Mellette egy fekete alak állt meghajolva.
Azonnal elvetették a visszafordulás gondolatát. Frodó ment elöl: sietve bevette magát a patak menti sűrű cserjésbe.
– A mindenit! – mondta Pippinnek. – Mind a kettőnknek igaza volt! Máris fizetnünk kell a rövidebb útért, de épp idejében sikerült menedéket találnunk. Jó füled van, Samu: most mit hallasz, jön valami?
Megálltak, és szinte lélegzet-visszafojtva füleltek, de úgy látszott, senki sincs a nyomukban.
– Nem hinném, hogy le merné hozni a lovát azon a meredélyen – mondta Samu. – De gondolom, azt azért tudja, hogy mi lejöttünk rajta. Jobb lesz, ha odébbállunk.
Csakhogy ez nem volt olyan könnyű. A zsákok is akadályozták őket, a bokrok meg a tüskék sem szívesen engedtek utat. A hátuk mögött emelkedő domb elfogta a szelet, megállt a fülledt levegő. Mikor végül is nagy nehezen szabadabb terepre értek, mindnyájan össze voltak karmolva, megizzadtak, elfáradtak, és most már nem nagyon tudták, hogy milyen irányban haladnak. A sík földre érve a patak partja már nem volt olyan meredek: kiszélesedett és sekélyebb lett – így csordogált tovább Mocsolyaszeg meg a Folyó irányában.
– Hisz ez a Tönkös patak! – mondta Pippin. – Ha tartani akarjuk magunkat a kitűzött irányhoz, keljünk át rajta, most rögvest, aztán forduljunk jobbra.
Átgázoltak a vízen, és sietve keresztülvágtak egy tágas, nyílt térségen, ahol csak káka nőtt, fák nemigen. Ennek a túlsó oldalán megint egy erdősávhoz értek: főként magas tölgyek nőttek benne, itt-ott egy-egy szilfa meg kőris. A talaj eléggé sima volt, bokrok sem igen akadtak, de a sűrű fáktól nem láthattak messzire. A leveleket időnként megcibálta a hirtelen feltámadó szél, és a borult égből néha közébük suhintott az eső. Aztán a szél elült, az eső pedig ömleni kezdett. Kínlódva mentek tovább, amilyen gyorsan csak bírtak, hol a füvet taposva, hol az avar vastag pásztáit, körös-körül mindenütt kopogott, csobogott az eső. Nem beszélgettek, de szüntelenül kapkodták a fejüket, hátrafelé, meg jobbra és balra.
Fél óra múltán Pippin azt mondta:
– Remélem, nem kanyarodtunk el túlságosan dél felé, és nem hosszában járjuk ezt az erdőt! Tudtommal nem nagyon széles ez a sáv... ott se lehet több egy mérföldnél, ahol a legszélesebb... már ki kellett volna érnünk belőle.
– Kár lenne összevissza forgolódni – felelte Frodó. – Azzal nem segítünk a bajon. Folytassuk csak úgy, ahogy elkezdtük! Az az érzésem, hogy még nem célszerű kimenni a szabadba.

Megtettek még egy-két mérföldet. Akkor a nap kisütött a foszladozó felhők közül, és az eső alábbhagyott. Dél már elmúlt, mindnyájan úgy érezték, hogy rájuk férne egy kis ebéd. Megálltak egy szilfa alatt: a levelei ugyan már gyorsan sárgultak, de lombja még sűrű volt, úgyhogy a tövében elég száraz és védett helyet találtak. Mikor kicsomagolták az elemózsiát, meglepetés érte őket: a tündék valami kristályos italt töltöttek a kulacsaikba – színe halovány aranysárga, illata, mint a mézé, amit sokféle virágról gyűjtöttek: csodálatosan üdítő volt. Hamarosan nevetgélni kezdtek, és csipiszt mutattak az esőnek meg a Fekete Lovasoknak. Az a néhány mérföld, ami még hátravan, nem számít.
Frodó nekitámaszkodott a fatörzsnek, és lehunyta a szemét. Samu meg Pippin ott ült mellette, előbb csak dúdolgattak, aztán halkan énekelni kezdtek:

 

Hó, hó, hó! A butykosom csuda jó,
búbánatot elzavaró.
Eshet eső és hullhat a hó,
várhat az út, a lejárni való,
a nagy fa alatt vígan heverek,
és nézem az égen a fellegeket.

 

Hó, hó, hó! kezdték újra, most már hangosabban. Hirtelen elhallgattak. Frodó talpra ugrott. A szél valami hosszan elnyújtott vonítást hozott feléjük, s az mintha egy gonosz és magányos lény torkából jönne. Hol erősebben, hol gyengébben szólt, és magas, metsző hangon ért véget. Ők csak álltak vagy ültek, szinte kővé dermedve, amikor egy második vonítás felelt az elsőnek, halkabban és messzebbről, de éppoly hátborzongatóan. Aztán csend lett, csak a szél zúgása hallatszott a levelek közt.
– Hát ez meg mi lehetett? – kérdezte végül Pippin, mint aki félvállról veszi az egészet, de azért reszketett egy kicsit. – Ha madár volt, akkor olyan fajta, amilyet eddig még sose hallottam a Megyében.
– Se nem madár, se nem állat – mondta Frodó. – Valami hívás vagy jelzés... szavakból állt, csak nem tudtam kivenni. De a hobbitok közt senkinek sincs ilyen hangja.
Többet nem beszéltek róla. Mindnyájan a Lovasokra gondoltak, de egyikük sem említette őket. Most már se maradni, se tovább menni nem volt kedvük, de hát előbb-utóbb mégiscsak át kell vágniuk a szabad térségen a rév felé: akkor hát inkább előbb, még világosban. Egykettőre felkapták hátizsákjaikat, és már mentek is.

Nem sokat kellett menniük: hamarosan véget ért az erdő. Tágas, füves rétek terültek el előttük. Most látták, hogy valóban, túlságosan is elkanyarodtak dél felé. A lapályon túlról odalátszott Bakvár alacsony dombja, amely a Folyó másik partján állt, de most balra volt tőlük. Óvatosan kibújtak a fák közül, és elindultak a nyílt terepen, szaporán szedve a lábukat.
Most, hogy elhagyták az erdő menedékét, eleinte féltek. Messze a hátuk mögött az a magaslat látszott, ahol reggeliztek. Frodó nem lett volna meglepődve, ha a távoli dombgerincen egy lovas körvonalai rajzolódnak ki az égre, de semmi effélét nem látott. A nap is kiszökött az oszladozó felhők közül, és ragyogva ereszkedett alá a dombok felé, ahonnan ők jöttek. A félelmük lassacskán felengedett, bár egy kis nyugtalanság azért maradt bennük. De a táj egyre szelídebbé és rendezettebbé vált. Nemsokára jól művelt földekre meg rétekre értek: sövényeket, kerítéskapukat, öntözőárkokat láttak. Minden derűs volt és békés – már ahogy a Megyében lenni szokott. Lépésről lépésre vidámabbak lettek. A Folyó vonala egyre közelebb került, úgy rémlett, mintha a Fekete Lovasok csapata puszta látomás lett volna az erdőben, amely messze elmaradt mögöttük.
Egy nagy répaföld szélén haladva jókora kerítéskapuhoz értek. A kapun túl egy dűlőút kezdődött: keréknyomok barázdálták, és szabályosan ültetett sövényfalak közt vezetett egy távoli facsoport felé. Pippin megállt.
– Ezt a földet meg ezt a kaput ismerem! – kiáltotta. – Az öreg Zsizsik gazda birtokán vagyunk. Az ott az ő tanyája lesz, a fák közt.
– A baj sose jár egyedül! – fakadt ki Frodó majdnem olyan rémülten, mintha Pippin azt közölte volna, hogy a dűlőút egy sárkány barlangjának a bejárata. A többiek meglepődve néztek rá.
– Mi bajod az öreg Zsizsikkel? – kérdezte Pippin. – Mindig jó barátja volt az egész Borbak családnak. No persze, akit tilosban kap, azzal csúnyán elbánik, és szörnyű vérebeket tart... de hát ide már nincs messze a határ: érthető, ha a helybeliek résen vannak.
– Tudom – mondta Frodó. – Mégis – tette hozzá szégyenlősen nevetve –, irtózatosan félek tőle meg a kutyáitól. Hosszú évek óta messzire elkerülöm ezt a tanyát. Az öreg sokszor elkapott gombadézsmálás közben, amikor még Bortelkén éltem, tacskó koromban. Legutoljára el is páholt, aztán odavitt a kutyáihoz, és megmutatott nekik. „Nézzétek, fiúk – azt mondja –, ha ez a csirkefogó még egyszer a földemre teszi a lábát, megengedem, hogy felfaljátok. Most meg kísérjétek szépen haza!” Egészen a révig kergettek. Sose hevertem ki azt az ijedséget... pedig gondolom, a dögök azért tudták, mi a feladatuk, és igazából nem nyúltak volna hozzám.
Pippin jót nevetett:
– Hát akkor ideje, hogy kibékülj vele. Pláne, ha visszajössz, és itt akarsz letelepedni Bakföldön. Az öreg Zsizsik tulajdonképpen derék ember... ha békén hagyod a gombáit. Gyerünk csak szépen az úton, akkor nem járunk tilosban. Ha találkozunk vele, majd én leszek a szónok. Jó barátja Trufának, és egy időben én is sokszor jártam itt vele.
Elindultak a dűlőúton, amíg meg nem látták az előttük lévő facsoportból kikandikáló nagy ház meg a többi tanyaépület zsúpfedelét. Zsizsikék, akárcsak a tönkösi Pocsláb család és Mocsolyaszeg legtöbb lakosa, házlakók voltak, ezt a tanyájukat is jó erősre építették, téglából, és magas kőkerítéssel vették körül. A kerítés széles fakapuja az útra nyílott.
Amikor közelebb értek, egyszerre csak iszonyatos ugatás meg csaholás verte fel a csendet, és hallatszott, amint valaki hangosan ezt kiáltja:
– Fogó! Agyar! Farkas! Gyertek, fiúk!
Frodónak meg Samunak a földbe gyökerezett a lába, de Pippin még tovább ment egy-két lépést. A kapu kinyílt: három óriási kutya ugrott ki az útra, és ádáz ugatás közepette vágtatni kezdett a jövevények felé. Pippinnel nem törődtek, de Samu a kerítéshez lapult, miközben két farkaskinézésű szelindek gyanakodva szimatolt körülötte, és rögtön felvicsorgott, ha megmozdult. A legnagyobb és legfélelmetesebb jószág Frodó előtt állt meg, a szőrét felborzolva és morogva.
Most egy tagbaszakadt, pirospozsgás hobbit jelent meg a kapuban.
– Halló, halló! Kihez van szerencsém, és mit óhajtanak? – kérdezte.
– Jó napot, Zsizsik uram! – mondta Pippin.
A gazda jobban szemügyre vette.
– No hát, hisz ez Pippin úrfi... azazhogy Tuk Peregrin úr! – kiáltotta, és vészesen legörbedő szája elmosolyodott. – Rég nem láttam errefelé. Szerencséje, hogy megismertem. Épp ki akartam ereszteni a kutyáimat, hogy ha idegent látnak, ne sajnálják. Furcsa dolgok történnek itt máma. De hát megszokhattuk, hogy furcsa népek is járnak errefelé. Túl közel a Folyó – tette hozzá fejcsóválva. – Hanem ilyen különös képűt, mint az a fickó, még sohase láttam. Engedély nélkül nem is teszi be ide még egyszer a lábát... de nem ám, ha rajtam áll.
– Miféle fickóról beszél? – kérdezte Pippin.
– Hát nem látta? – csodálkozott a gazda. – Nemrég ment el itt az úton, a töltés felé. Fura alak volt, és furákat kérdezett. No de kerüljenek beljebb, ott kényelmesebben elbeszélgethetünk róla. Most ütöttem csapra egy hordó jó sört: tessék megkóstolni, Tuk úr, a barátaival együtt.
Látszott, hogy a gazda szívesen mondana többet is, ha rábízzák a módját és nem sürgetik – így hát elfogadták a meghívást.
– És a kutyák? – kérdezte idegesen Frodó.
A gazda felnevetett.
– Nem fogják bántani... legalábbis, amíg én nem szólok nekik. Hozzám, Fogó! Agyar! Fekszik! – kiáltotta. – Fekszik, Farkas! – Frodó és Samu nagy megkönnyebbülésére a kutyák feloldották az ostromzárat.
Pippin bemutatta két társát a gazdának.
– Zsákos Frodó úr – mondta. – Gazduram talán nem emlékszik rá, de régebben itt élt Bortelkén. – A Zsákos név hallatán a gazda összerezzent, és Frodóra meresztette a szemét. Frodó egy pillanatig azt hitte, hogy az ellopott gombák emléke támadt fel benne, és mindjárt elkergetteti a kutyáival. De Zsizsik gazda belékarolt.
– Nohát, ez már a furcsánál is furcsább! – kiáltotta. – Zsákos úr, csakugyan? Tessék bejönni! Meg kell beszélnünk valamit.
Bementek a konyhára, és letelepedtek a nagy tűzhely mellett. Zsizsikné egy hatalmas kancsóban sört hozott, és megtöltött belőle négy nagy korsót. Kiváló főzet volt, vagyis Pippin bőséges kárpótlást kapott azért, hogy nem térhetett be az Arany Sügér-be. Samu gyanakodva kortyolgatta a sörét. Természettől fogva nem nagyon bízott a Megye többi részének lakosaiban, azonkívül nemigen hajlott rá, hogy gyors barátságot kössön egy olyan személlyel, aki elpáholta a gazdáját, még akkor se, ha réges-régen történt az eset.
Miután néhány szót váltottak az időjárásról és a mezőgazdasági kilátásokról (amelyek az idén se voltak rosszabbak, mint máskor), Zsizsik gazda letette a korsóját, és sorra végignézett a vendégein.
– Nohát, Peregrin úr – szólalt meg aztán –, tulajdonképpen honnét jönnek és hová igyekeznek? Engem akartak meglátogatni? Mert ha igen, akkor sikerült úgy elmenniük a kapum előtt, hogy észre se vettem magukat.
– Nem, nem – mondta Pippin. – Ha már úgy is kitalálta az igazat, hát megmondom: a másik irányból jöttünk a dűlőúton, a földekről. De higgye el, véletlenül történt. Eltévedtünk az erdőben, nem messzire Erdőcsáttól, és szerettünk volna toronyiránt eljutni a révhez.
– Ha annyira siettek, inkább az utat kellett volna választani – dörmögte a gazda. – De most nem emiatt fő a fejem. Ha sétálni van kedve a birtokomon, Peregrin úr, csak tessék, akármikor. És Zsákos úrnak is meg van engedve... habár úgy sejtem, még mindig szereti a gombát. – Elnevette magát: – Hát persze hogy nem felejtettem el a nevét. Jól emlékszem arra az időre, amikor a fiatal Zsákos Frodó volt az egyik legnagyobb csirkefogó egész Bakföldön. De most nem a gombára gondoltam. Épp az imént hallottam a Zsákos nevet, mielőtt megjöttek volna. Mit gondolnak, mit kérdezett tőlem az a fura alak?
Izgatottan várták, hogy folytassa.
– No, szóval –, mondta a gazda, lassan, mint aki minden szót jóízűen megforgat a szájában –, egy nagy fekete lovon jött be a kapun, mert véletlenül épp nyitva volt, aztán egyenest ide az ajtóhoz. Ő maga is tiszta fekete volt, még köpeny is volt rajta meg csuklya, mintha nem akarná, hogy felismerjék. „Hát ez meg mi az ördögöt keres a Megyében?”, gondoltam. A Nagyok népéből nem sokat látunk itt a határon innét, meg aztán ilyenről, mint ez a fekete fickó, soha nem is hallottam.
„Jó napot”, mondok, és kimegyek elébe. „Ez az út nem megy tovább, úgyhogy akárhová igyekszik, az lesz a leggyorsabb, ha szépen visszafordul.” Valahogy nem tetszett az ábrázata, aztán kijött a Fogó is, szimatolt egyet, és akkorát vonított, mintha beleszúrtak volna: behúzta a farkát, és nyüszítve elkotródott. A fekete fickó meg csak ült, mozdulatlanul.
„Amarról jövök”, mondta lassan, és mint aki nyársat nyelt, hátra mutatva, nyugat felé: ahol az én földjeim vannak, a kutyafáját. „Nem látta Zsákost?”, kérdezte furcsa hangon, és lehajolt felém. Az arcát nem láttam, annyira lehúzta a csuklyáját, de a hideg futkározott a hátamon. Csak azt nem értettem, mitől olyan merész, hogy fogja magát, és átlovagol a birtokomon.
„Kívül tágasabb!”, mondtam neki. „Errefelé nincsenek Zsákosok. Rossz helyütt keresgél. Inkább menjen vissza nyugatnak, Hobbitfalvára... de most már jobb lesz, ha az utat választja.”
„Zsákos elment hazulról”, felelte suttogva. „Errefelé tart. Már nincs messze. Meg akarom találni. Ugye szól nekem, ha ideér? Arannyal fizetek.”
„De nem nekem”, mondtam. „Menjen csak vissza, ahová valósi, de gyorsan. Még egy percet adok, aztán hívom a kutyákat.”
Erre valami sziszegés jött ki a száján. Talán nevetésnek szánta, talán nem. Aztán megsarkantyúzta a nagy lovát, és egyenest nekem: épphogy félre tudtam ugrani. Kiáltottam egy nagyot a kutyáknak, de ő már meg is fordította a lovat, kinyargalt a kapun, aztán tovább az úton a töltés felé, mint a villám. No, mit szólnak ehhez?
Frodó egy pillanatig némán bámult a tűzbe, de csakis egyvalamire gondolt: most aztán hogy a csudába jutnak el a révhez?
– Nem is tudom, mit szóljak hozzá – mondta végül.
– Hát akkor hallgassa meg az én véleményemet – mondta Zsizsik gazda. – Kár volt a hobbitfalviak közé keveredni, Frodó úr. Habókos népek azok. – Samu fészkelődni kezdett a székén, és barátságtalan szemmel nézett a gazdára. – De hát Frodó úr mindig is olyan meggondolatlan legény volt. Mikor hallottam, hogy itt hagyta a Borbakékat, és elment az öreg Bilbó úrhoz, azt mondtam: ennek még rossz vége lesz. És tessék elhinni: az a sok furcsaság, amit Bilbó úr művelt, az az oka ennek az egésznek. Azt mondják, a pénzét is valami furcsa módon szerezte, idegen földön. Talán vannak, akik most arra kíváncsiak, mi lett a sok arannyal meg ékszerrel, amit a hobbitfalvi dombban rejtett el, igaz?
Frodó nem szólt semmit: a gazda ravasz találgatásai nem érintették épp kellemesen.
– Hát kérem, Frodó úr – folytatta Zsizsik gazda –, örülök, hogy volt annyi esze, és visszajön Bakföldre. Fogadja meg a tanácsomat: maradjon itt! És ne nagyon érintkezzen ezekkel a messziföldiekkel. Lesz itt jó barátja éppen elég. Ha egy ilyen fekete fickó megint idedugná a képét, majd én elbánok vele. Megmondom neki, hogy Zsákos úr meghalt, vagy elköltözött a Megyéből, vagy amit gondolni tetszik. És talán nem is hazudnék, mert úgy látszik, mintha leginkább az öreg Bilbó úr érdekelné őket.
– Talán igaza van – felelte Frodó, kerülte a gazda tekintetét, és megint a tűzbe bámult.
Zsizsik gazda elgondolkozva nézett rá.
– Látom, Frodó úrnak is megvan a saját elképzelése – mondta aztán. – Nem lehet véletlen, hogy Frodó úr meg az a lovas ugyanazon a napon állított be ide: ez világos, mint a vakablak, amit én az imént elbeszéltem, Frodó úrnak talán nem is olyan nagy újság. Én, kérem, nem faggatom olyasmiről, amit meg akar tartani magának, de azt látom, hogy valami gondja-baja van. Arra gondol talán, hogy nem lesz könnyű bántatlanul eljutnia a révhez?
– Bizony, arra – felelte Frodó. – Mégis meg kell próbálnunk, hogy eljussunk odáig, ha pedig csak ülünk itt, és a fejünket törjük, azzal nem megyünk sokra. Hiába, lassacskán el kell indulnunk. Köszönöm szépen a szíves fogadtatást! Bevallom, gazduram, ha kinevet is érte: több mint harminc évig rettegtem kendtől meg a kutyáitól. Kár... mert egy jó baráttól tartottam magam távol. Sajnálom, hogy máris el kell mennem. De egyszer talán még visszajövök... ha a sors is úgy akarja.
– Mindig szívesen fogom látni, ha eljön – mondta Zsizsik gazda. – Hanem most támadt egy gondolatom. Mindjárt lemegy a nap, akkor pedig mi hamarosan vacsorához ülünk, mert nem sokkal napnyugta után szoktunk lefeküdni. Ha Frodó úr meg Peregrin úr meg mindnyájan velünk tartanának, meg lennénk tisztelve!
– Mi is, higgye el! – mondta Frodó. – De sajnos azonnal indulnunk kell. Még így is sötét lesz, mire a révhez érünk.
– Hohó, egy pillanatra! Azt akartam mondani, hogy ha ettünk egy keveset, kihoznám a kisebbik szekeremet, és elfuvaroznám az egész társaságot a révhez. Azzal megtakarítanának egy jó darab utat, és talán még másféle kellemetlenségeket is.
Pippin és Samu nagy örömére Frodó hálásan elfogadta a meghívást. A nap már lebukott a nyugati dombok mögé: esteledni kezdett. Bejött Zsizsik gazda három lánya, meg a fiai közül is kettő, és a nagy asztalt jól megrakták finom falatokkal. A konyhában gyertyákat gyújtottak, és a tüzet is felszították. Zsizsikné térült-fordult, buzgólkodott. Aztán bejött még egy-két hobbit, aki a tanyán volt alkalmazásban. Kis idő múlva tizennégyen ültek az asztal mellé. Sör volt bőven, hozzá egy hatalmas tál gombás szalonna meg sok más egészséges, tanyasi étel. A kutyák a tűz előtt hevertek, szalonnabőrt rágcsáltak és csontot ropogtattak.
Amikor végeztek, a gazda meg a fiai kimentek egy lámpással, és előhozták a szekeret. Mire a vendégek is odaértek, az udvaron már sötét volt. Feldobták zsákjaikat a szekérre, aztán maguk is felkapaszkodtak. A gazda a bakra ült, és odasuhintott a két szép póni közé. Felesége a megvilágított küszöbön állt.
– Aztán vigyázz magadra, Zsizsik! – kiáltott a férje után. – Ha idegenekkel találkozol, ne sokat kötözködj velük, hanem gyere vissza tüstént.
– Úgy lesz – felelte a gazda, és kihajtott a kapun. Most már szellő se rebbent: csöndes, nyugodt éjszaka volt, a levegő meg hűvös. A szekéren nem gyújtottak lámpást, és csak lassan kocogtak. Egy-két mérföld után véget ért a dűlőút: egy mély horpadásba kellett behajtani, aztán egy rövid kaptatón fel a magas töltésre.
Zsizsik gazda leszállt, és jól körülnézett, észak felé is meg dél felé is, de a sötétségben semmi se látszott, és a mozdulatlan levegőben nem is hallatszott semmi. A folyó felől érkező köd kis pamacsokban tekergett az árkok fölött, majd tovább kúszott a földeken.
– Ez bizony egyre sűrűbb lesz -. mondta Zsizsik gazda –, de mégse gyújtok lámpást, amíg vissza nem fordulok. Ha jön valami az úton, úgyis meghalljuk, még mielőtt látnánk.

A tanyai dűlőtől a révig öt mérföld volt az út. A hobbitok bebugyolálták magukat, de azért feszülten füleltek, hogy a keréknyikorgás meg a pónipaták klap-klapja közepette is meghalljanak bármi neszt. Frodónak úgy rémlett, hogy a szekér csigalassúsággal halad. Mellette Pippin már el-elbóbiskolt, de Samu éberen fúrta tekintetét az előttük emelkedő ködpárába.
Végre odaértek a révhez vezető út bejáratához. Ezt két fehér pózna jelezte, amely hirtelen bukkant fel a jobb oldalukon. Zsizsik gazda rántott egyet a gyeplőn, és a szekér csikorogva megállt. Már éppen kezdtek lekászálódni, amikor egyszerre csak meghallották, amitől mindannyian féltek: lódobogás, valahol előttük az úton. A hangja egyre közelebb jött.
Zsizsik gazda leugrott, erős kézzel fogta a pónik fejét, úgy meredt a homályba. Klip-klap, klip-klap: a lovas egyre közeledett. A patadobogás visszhangot vert a csöndes, párás levegőben.
– Jobb lesz, ha el tetszik bújni, Frodó úr – mondta Samu aggódva. – Itt a saroglyában, a pokrócok alatt: mi meg majd elintézzük ezt a lovast! – Lemászott, és odament a gazda mellé. A Fekete Lovasok csak a testén keresztül juthatnak a szekérhez.
Klap-klap, klap-klap. A lovas már egészen közel volt.
– Hé, hé! – kiáltotta Zsizsik gazda. A közeledő paták dobogása megszűnt. Úgy rémlett, mintha egy sötét köpenyes alak állna előttük a homályban, alig egy-két lépésnyire.
– Állj! – szólt rá a gazda, s a gyeplőt Samu kezébe nyomva előrelépett. – Egy lépést se tovább! Mit akar és hová tart?
– Zsákos urat kerestem. Nem látták véletlenül? – kérdezte egy fojtott hang: de ez a hang Borbak Trufa hangja volt. Kinyitotta sötét üvegű lámpásának a fedelét, s a fény a gazda elképedt arcára esett.
– Trufa úr! – kiáltotta Zsizsik.
– Persze hogy az! Miért, kire számított? – kérdezte Trufa előbbre lépve. Ahogy kibontakozott a ködből, és a többiek magukhoz tértek az ijedtségből, mintha egyszeriben visszanyerte volna a rendes hobbit-nagyságát. Pónin ült: nyaka körül meg az állán kendő, a nyirkos-ködös éjszakai levegő ellen.
Frodó leugrott a szekérről, hogy üdvözölje.
– Hát itt vagy végre! – mondta Trufa. – Már arra gondoltam, talán meg se jössz holnapig, és éppen vissza akartam menni vacsorára. Amikor ködös lett az idő, átjöttem a folyón, és Tönkös felé lovagoltam, hogy megnézzem, nem estél-e árokba. Kutya legyek, ha tudom, milyen úton érkeztél ide. Hol talált rájuk, gazduram? A kacsaúsztatóban?
– Nem: a tilosban kaptam őket – felelte Zsizsik –, és majdnem rájuk uszítottam a kutyáimat, de hiszen majd elmesélik ők maguk. Most pedig, ha nem haragszik, Trufa úr, meg Frodó úr, meg mindannyian: indulnom kell hazafelé. Egyre sötétebb az éjszaka: az asszony már biztosan aggódik.
Visszafordult az úton, és megfordította a szekeret.
– Hát akkor jóccakát mindannyiuknak – mondta. – Fura egy napunk volt, annyi szent, De minden jó, ha vége jó... habár ilyet talán nem kéne mondani, amíg a saját küszöbéhez nem ér az ember. Mi tagadás, nem bánnám, ha már ott lennék. – Meggyújtotta a két kocsilámpást, és felült a bakra. Aztán váratlanul előhúzott az ülés alól egy nagy kosarat. – Majd' elfelejtettem – mondta. – Az asszony üdvözletét küldi Zsákos úrnak, ezzel együtt. – Leadta a kosarat, és elhajtott, meg se várta, amíg véget ér a köszönetek és búcsúszavak kórusa.
A többiek még nézték a két lámpás halvány fénykarikáját, amíg bele nem veszett a ködös éjszakába. Frodó egyszerre csak felnevetett: a letakart kosárból, amit a kezében tartott, gombaillat csapta meg az orrát.

 

 

5. fejezet
Egy leleplezett összeesküvés

– Hát akkor mi is indulhatnánk hazafelé – mondta Trufa. – Látom, hogy van itt egy-két dolog, amiről nem tudok, de előbb hadd érjünk fedél alá.
Befordultak a révhez vezető egyenes, jól karbantartott útra, amelyet nagy, fehérre meszelt kövek szegélyeztek. Néhány száz lépés múlva már ott is voltak a folyóparton, és meglátták a fából ácsolt, széles kikötőhelyet. Mellette pihent a jókora, lapos komp. A víz szélén fehér kikötőbakok fénylettek a két magas oszlopra felakasztott lámpások alatt. Hátuk mögött a sík földeken elterülő köd most már a sövények fölé emelkedett, de előttük sötét volt a víz, és csak néhány ködfoszlány gomolygott, mintha a part menti nádas gőzölögne. Túloldalt, úgy tűnt, ritkább a köd.
Trufa egy pallóhídon a kompra vezette a pónit, a többiek követték. Aztán egy hosszú rúddal lassan eltolta a parttól a kompot. A széles Borbuggyan folyó vize nyugodt méltósággal hömpölygött előttük. A túlsó oldalon meredek volt a part, és az ottani kikötőhelytől kanyargós ösvény indult felfelé a lejtőn. Néhány lámpás pislogott körülötte. Távolabb a Bakdomb jókora tömege feketéllett, és a feketeség közepén, a kósza ködfoszlányokon át, sok kerek ablak világított sárga meg piros fénnyel. A Borbak család ősi fészkének, Bortelkének az ablakai.

Réges-régen történt, hogy Aggbak Gorhendad, az Aggbak család feje – régebbi nemzetség nemigen akadt Mocsolyaszeg-ben, sőt az egész Megyében – átkelt a folyón, amely eredetileg az ország keleti határa volt. Megépíttette (illetve kivájatta) Bortelkét, a maga nevét Borbakra változtatta, és amikor letelepedett, úgyszólván egy független kis országocskának lett az ura. A család egyre szaporodott, és Gorhendad halála után is folytatta a szaporodást, végül Bortelke már a domb egész alját elfoglalta: volt három nagy főbejárata, sok oldalsó bejárata és vagy száz ablaka. Borbakék és népes személyzetük ekkor az egész környéken turkálni, majd később építkezni kezdtek. Így alakult ki Bakföld, ez a sűrűn lakott földsáv a Folyó meg az Öregerdő között, a Megyének afféle gyarmata. Legnagyobb faluja Bakvár volt, a Bortelke mögötti földsáncokon és domboldalakon kuporgó házfürtjeivel.
A mocsolyaszegi nép jó barátságban élt a bakföldiekkel, és a Telek Ura (így nevezték a Borbak család fejét) még mindig a legfőbb tekintélynek számított a gazdák közt, Tönköstől egészen Szittyósdig. A régi Megye lakosságának többsége azonban valami különös, félig-meddig idegen fajtának tekintette a bakföldieket. Pedig valójában nem nagyon különböztek a Négy Fertály többi hobbitjától. Illetve, csak egy dologban: szerették a csónakokat, és néhányan úszni is tudtak.
Földjüket kelet felől eredetileg semmi se védte, éppen ezért, ide sövényt ültettek: a Nagykerítést. A sövényt sok-sok emberöltővel korábban kezdték telepíteni, most már sűrű és magas volt, mert állandóan gondozták. A Borbuggyan hídjánál kezdődött, nagy ívben elkanyarodott a folyótól, és csak Sövényfő községnél ért véget (ahol a Fűztekeres az Erdőből kijövet a Borbuggyanba ömlik): jó húsz mérföldet tett ki a hossza. Tökéletes védelmet persze ez sem nyújthatott. Az Erdő sok helyütt egészen a sövényig nyúlt. Sötétedés után a bakföldiek zárva tartották ajtóikat, ami szintén nem volt szokás a Megyében.

A komp lassan úszott a vízen át. Közeledett a bakföldi part. A társaságból Samu volt az egyetlen, aki még sose járt a túloldalon. Furcsa érzés fogta el, miközben a lassú víz halk surrogással tovasiklott: addigi élete elmaradt hátul a ködben, szemközt sötét kalandok várták. Megvakarta a fejét, és egy pillanatra felmerült benne az a röpke gondolat, hogy jobb lett volna, ha Frodó úr otthon marad, és békésen él tovább a Zsáklakban.
A négy hobbit kiszállt a kompról. Trufa kikötötte, Pippin pedig már vezette is a pónit fel az ösvényre, amikor Samu (aki hátranézett, mintha el akarna búcsúzni a Megyétől) rekedten suttogva mondta:
– Nézz csak vissza, Frodó úr! Nem látsz semmit?
A túloldali kikötőhelyen, a távoli lámpások alatt, épp csak hogy ki lehetett venni egy alak körvonalait: mintha valami fekete batyut hagytak volna a parton. De miközben nézték, a fekete folt megmozdult és előrehajolt, feléjük, mintha a talajt fürkészné. Aztán lehasalt vagy visszakúszott a lámpások mögötti homályba.
– Hát ez meg mi a csuda? – fakadt ki Trufa.
– A mi nyomunk keresője – felelte Frodó. – De egyelőre ne kérdezz semmit! Gyerünk innen, szaporán! – Sietve felkapaszkodtak a magas folyópart tetejére, de amikor onnan visszanéztek, a szemközti partot bebugyolálta a köd, és semmi se látszott.
– Még szerencse, hogy a nyugati parton nem szoktatok csónakot tartani! – mondta Frodó. – Vajon egy ló át tud-e kelni a folyón?
– Innen csak húsz mérföld észak felé a Borbuggyan hídja... – de úszni is lehet – felelte Trufa. – Habár olyat még sose hallottam, hogy egy ló átúszta volna a Borbuggyant. De mi közük ehhez a lovaknak?
– Majd később elmondom. Csak érjük el a házat, aztán beszélhetünk.
– Rendben. Te meg Pippin ismeritek az utat, akkor én előrelovagolok, és szólok Bögyös Pufinak, hogy jöttök. Előkészítjük a vacsorát is, meg egyebeket.
– Kora este már vacsoráztunk Zsizsik gazdánál – mondta Frodó –, de egy másodikat is el tudnánk fogyasztani.
– Megkapjátok! Add ide azt a kosarat – mondta Trufa, és ellovagolt a sötétben.
A Borbuggyantól Frodó töbörlyuki új házáig még meg kellett tenni egy kis utat. Bal kéz felől elhagyták a Bakdombot meg Bortelkét, és rátértek Bakföld fő útvonalára, amely dél felé vezetett a hídtól. Ezen haladtak vagy fél mérföldet északi irányban, aztán jobb kéz felé elágazott egy mellékút. Kaptatókon és lejtőkön hullámzott fel s alá: így mentek még egypár mérföldet.
Végül egy keskeny kapuhoz értek, amely a sűrű sövényből nyílt. A ház nem látszott a sötétben: messzire esett az úttól egy tágas füves térség közepén, melyet a sövénykerítés belső oldalán ültetett alacsony fák gyűrűje vett körül. Frodó azért szemelte ki, mert a vidék távol eső részén épült, és más lakóhely nem volt a közelében. Itt minden érkezés vagy távozás észrevétlen maradhatott. A házat réges-régen építtette a Borbak família, olyan vendégek vagy családtagok számára, akik egy időre menekülni óhajtottak a bortelki nyüzsgő élettől. Régimódi, vidékies ház volt, nagyon hasonló a hobbit-üregekhez: hosszú és alacsony, földszintes, gyeptégla tetővel, kerek ablakokkal és nagy kerek bejárati ajtóval.
Ahogy elindultak a kaputól a füves ösvényen, sehol se láttak lámpafényt, a zsalugáteres ablakok sötétek voltak. Frodó bekopogott az ajtón: Bögyös Pufi kinyitotta. Barátságos fény ömlött ki a fűre. Gyorsan beosontak, és bezárkóztak a fénnyel együtt. A tágas előtérbe kerültek, ahonnan ajtók nyíltak mindkét oldalon, szemközt egy folyosó vezetett a ház közepébe.
– No, mit szólsz hozzá? – kérdezte Trufa, aki épp megjelent a folyosóban. – Igyekeztünk, már amennyire ilyen rövid idő alatt lehetett, hogy otthonossá tegyük. De hát Pufi meg én csak tegnap érkeztünk meg az utolsó szekér rakománnyal.
Frodó körülnézett. A ház valóban otthonosnak látszott. Sok kedvenc holmija – vagy Bilbó holmija (új környezetükben még inkább az öregre emlékeztették Frodót) – a lehetőség szerint úgy volt elrendezve, mint azelőtt a Zsáklakban. Derűs, kényelmes, marasztaló fészek: Frodó arra gondolt, milyen jó lenne, ha csakugyan azért jött volna, hogy letelepedjék, és itt éljen békés visszavonultságban. Nem szép tőle, hogy ennyi munkát adott a barátainak, annál nehezebb lesz közölni velük a hírt, hogy hamarosan el kell búcsúznia tőlük – hamarosan? Nem, azonnal. Pedig meg kell mondani, mégpedig aznap éjjel, még mielőtt nyugovóra térnének.
– Pompás! – mondta, erőt véve magán. – Úgy érzem, mintha el se költöztem volna.

Az utazók felakasztották köpenyeiket, és lerakták zsákjaikat a padlóra. Trufa előreindult a folyosón, és a túlsó végében kinyitott egy ajtót. Tűznek a fényét látták, és kitóduló gőz csapott az arcukba.
– Fürdő! – kiáltotta Pippin. – Üdv, üdv, Trufiádok!
– Milyen sorrendben vonuljunk be? – kérdezte Frodó. – Ki lesz az első: a legidősebb vagy a legfürgébb? Te így is, úgy is utolsónak maradsz, Zarándok úrfi.
– Számíthattál volna rá, hogy ha én intézem az ügyeket, ilyen gond nem lesz! – mondta Trufa. – A töbörlyuki életet nem kezdhetjük mindjárt veszekedéssel, a fürdő miatt. Ebben a szobában három dézsa van, meg egy rézüst, tele forró vízzel. Törülközőket, gyékényeket, szappant is találtok. Gyerünk befelé, aztán siessetek!
Trufa meg Pufi a konyhába ment, amely a folyosó másik oldaláról nyílt, és a kései vacsora utolsó előkészületeivel kezdtek foglalatoskodni. A fürdőszobából egymással vetélkedő nóták töredékei hallatszottak, nagy bugyborékolás és vízcsapkodás közepette. Aztán egyszerre csak Pippin hangja a többiekét túlszárnyalva rázendített Bilbó egyik kedvenc fürdőnótájára.

 

Este a fürdő meg sose árt,
lemossa a testről a port meg a sárt.
Éppen ezért így énekelek:
ó, a Melegvíz, hű de remek!

Kedves a fülnek a fürge eső
meg a csermely, a lágyan csörgedező:
de minden esőt s patakot lepipál
a drága Melegvíz gőze, ha száll.

A Hidegvizet én forró napokon,
ha szomjas a torkom, elfogadom.
De innivalónak a Sört szeretem:
a Vizet meg zúdítsd rám melegen.

Kell a szökőkút szép vize is:
csillog a fényben, permete friss.
De szebb a Melegvíz: úri dolog,
hogyha a dézsában tocsogok!

 

Rettenetes toccsanás hallatszott, majd Frodó harsány kiáltása: – Hé! – Kiderült, hogy Pippin fürdővize szökőkutat akart játszani, és jó része szétfröcskölődött a szobában.
Trufa odament az ajtóhoz: – Hát a vacsora, meg innivalónak a Sör? – kiáltott be hozzájuk. Frodó a haját szárítgatva kijött.
– Annyi víz röpköd a levegőben, hogy a törülközést inkább a konyhában fejezem be – mondta.
– Borzadály! – sóhajtotta Trufa bepillantva. A kőpadló valósággal úszott. – Ezt mind fel fogod törülni, Pippin: addig nem kapsz vacsorát. De siess, mert nem várunk sokáig.

A konyhában vacsoráztak, a tűz mellé húzott asztalnál. – Gondolom, ti hárman úgyse kértek a gombából, hiszen ma már megkóstoltátok egyszer – mondta Fredegár, de maga se nagyon bízott benne, hogy igaza lesz.
– De igenis kérünk! – rikkantotta Pippin.
– A gomba az enyém! – mondta Frodó. – Én kaptam Zsizsikné őnagyságától, a tanyasi asszonyok királynőjétől. Vedd le róla azt a mohó mancsodat, majd én felszolgálom.
A hobbitok úgy odavannak a gombáért, hogy a Nagyok népe ekkora szenvedélyt semmiféle étellel kapcsolatban nem ismer. Részben ezzel is magyarázhatók az ifjú Frodó hajdani portyái Mocsolyaszeg hírneves gombaföldjeire, valamint a jogaiban sértett Zsizsik gazda haragja. Ezúttal bőven jutott mindenkinek, még hobbit-mértékkel mérve is. Utána még sok egyéb következett, és amikor befejezték, még Bögyös Pufiból is felszakadt a megelégedés sóhaja. Eltolták az asztalt, és székeket húztak a tűz köré.
– Majd később elmosogatunk – mondta Trufa. – Most pedig hadd halljam az egész históriát! Úgy sejtem, kalandokban volt részetek... mégpedig nélkülem, ami nem szép dolog. Részletes beszámolót kérek, főként pedig arra vagyok kíváncsi, mi baja volt az öreg Zsizsiknek, és miért beszélt velem olyan furcsán. Már-már azt hittem, hogy be van gyulladva... ha ez egyáltalán lehetséges.
– Mindnyájan be voltunk gyulladva – mondta Pippin egy kis szünet után, mialatt Frodó csak bámult a tűzbe, és nem szólt semmit. – Te is be lettél volna gyulladva, ha két napon át üldöznek a Fekete Lovasok.
– Hát azok mifélék?
– Fekete lovakon nyargaló fekete figurák – felelte Pippin. – Ha Frodó nem hajlandó beszélni, majd én elmondok mindent, elejétől fogva. – Ezzel részletesen beszámolt az útjukról, attól kezdve, hogy elindultak Hobbitfalváról. Az elbeszélést Samu helyeslő bólogatásai és felkiáltásai kísérték. Frodó végig csendben maradt.
– Azt hinném, te találtad ki az egészet – mondta Trufa –, ha nem láttam volna azt a fekete alakot a kompkikötőnél... és ha nem hallottam volna Zsizsik hangjának különös csengését. Neked mi a véleményed minderről, Frodó?
– Frodó barátunk eddig roppant szófukar volt – mondta Pippin. – De itt az ideje, hogy végre kinyissa a száját. Mindeddig csak Zsizsik gazda találgatásait hallottuk: hogy tudniillik az egésznek valami köze van Bilbó kincséhez.
– Az csak találgatás volt – szólt közbe gyorsan Frodó. – Zsizsik nem tud semmit.
– Az öreg Zsizsik nem buta fickó – vélte Trufa. – Sokkal több van abban a kerek fejében, mint amennyit a beszéde megmutat. Úgy hallottam, régebben az Öregerdőbe is el-eljárt, és állítólag sok különös dolgot ismer. De annyit legalább elárulhatsz, Frodó, hogy szerinted jól találgatott-e, vagy sem.
– Szerintem jól találgatott – felelte lassan Frodó –, de azért nem talált ki mindent. Igenis van itt valami összefüggés Bilbó régi kalandjaival, a Lovasok pedig vagy őt üldözik, illetve keresik, vagy engem. És ha éppen tudni akarjátok, hát attól félek, hogy ennek a fele sem tréfa: hogy nincs biztonságban az életem, sem itt, sem másutt. Körüljáratta tekintetét az ablakokon meg a falakon, mintha attól tartana, hogy mindjárt megnyílnak. A többiek szótlanul nézték, és sokatmondó pillantásokat váltottak.
– Még egy perc, és kiböki – súgta Pippin Trufának. Trufa bólintott.
– No! – mondta végül Frodó, hátradőlt, és kihúzta magát, mint akinek mégiscsak sikerült döntésre jutnia. Nem titkolózhatok tovább. El kell mondanom valamit. Csak nem nagyon tudom, hogyan fogjak hozzá.
– Talán átsegít a kezdeti nehézségeken – mondta lassan Trufa –, ha előbb én mondom el egy részét.
– Mit akarsz ezzel? – kérdezte Frodó, és riadtan nézett rá.
– Semmit, kedves Frodóm, csak ezt: te kutyául érzed magad, mert nem tudod, hogyan búcsúzz el tőlünk. Na persze, el akartál menni a Megyéből. De a veszély előbb jelentkezett, mint gondoltad, és most azon rágódsz, hogy tüstént indulnod kell. Tudniillik nincs kedved hozzá. Őszintén sajnálunk.
Frodó kitátotta a száját, aztán megint becsukta. Meglepődött képe olyan mulatságos volt, hogy mindnyájan elnevették magukat.
– Kedves jó Frodó! – mondta Pippin. – Hát csakugyan azt hitted, hogy sikerült port hintened a szemünkbe? Nem voltál te olyan ügyes, se olyan okos. Már április óta tudjuk, hogy azt tervezed, búcsút mondasz mindennek, ami nyomaszt. Folyton hallottuk, mikét dünnyögsz magadban: „Ki tudja, lenézhetek-e még egyszer ebbe a völgybe”, meg efféléket. Na és az a komédia, hogy elfogyott a pénzed, és aztán még el is adod a Zsáklakot, ami úgy a szívedhez nőtt, éppen Tarisznyádi-Zsákoséknak! És azok a bizalmas megbeszélések Gandalffal!
– Egek! – bámult Frodó. – Valóban ügyesnek és okosnak tartottam magam. Nem tudom, mit szólna most Gandalf. Hát az egész Megye az én távozásomat tárgyalja?
– Ugyan, ugyan! – nyugtatta meg Trufa. – Emiatt ne aggódj. A titok persze előbb-utóbb így is, úgy is kitudódik, de egyelőre, azt hiszem, csak mi ismerjük, az itt jelenlévő összeesküvők. Mert hát ne feledkezz meg róla, hogy téged is jól ismerünk, és sokat vagyunk együtt veled. Általában ki szoktuk találni, hogy mit forgatsz a fejedben. Én még Bilbót is ismertem. Az igazat megvallva, elég kitartóan figyellek, amióta ő elment. Sejtettem, hogy előbb-utóbb utána akarsz menni, azt hittem, erre már korábban sor kerül, és az utóbbi időben kezdtünk erősen nyugtalankodni. Attól féltünk, sikerül meglógnod elölünk, és egyszerre csak eltűnsz, úri kedved szerint, akárcsak ő. Tavasz óta állandóan nyitva tartjuk a szemünket, és el is terveztünk egyet s mást, csak így, magunk között. Tőlünk nem lehet olyan könnyen megszökni!
– Hiába, el kell mennem – mondta Frodó. – Nagyon sajnálom, drága barátaim: Tudom, milyen fájdalmas ez mindannyiunknak, de ne is próbáljatok visszatartani: semmi értelme. Ha már ennyi mindent kitaláltatok, inkább arra kérlek, hogy segítsetek, és ne nehezítsétek meg a dolgom.
– Semmit se értesz! – csóválta meg a fejét Pippin. – Menned kell... ez azt jelenti, hogy menni kell nekünk is. Trufa meg én veled tartunk. Samu kitűnő fickó, és hajlandó lenne érted akár egy sárkány torkába is beleugrani, ha ugyan előbb meg nem botlik a saját lábában, de ilyen veszélyes kalandok közt több útitársra lesz szükséged.
– Drága barátaim, kedves jó hobbitok! – mondta Frodó mélyen meghatódva. – Nem engedhetem meg, semmiképp. Ezt is már régen eldöntöttem. Veszélyt emlegettek, de fogalmatok sincs az egészről. Ez nem afféle kincskereső kaland, afféle oda-vissza utazgatás. Halálos veszélyek elől futok, halálos veszélyek elé.
– Képzeld, mégiscsak van fogalmunk róla – jelentette ki Trufa határozottan. – Éppen ezért határoztunk úgy, hogy veled megyünk. Tudjuk, hogy a Gyűrű nem tréfadolog, de ami tőlünk telik, megtesszük, hogy el ne bukj az Ellenséggel szemben.
– A Gyűrű! – dadogta Frodó, és most már végképp leesett az álla.
– Igen, a Gyűrű – bólintott Trufa. – Édes öregem, te vagy az, akinek fogalma sincs róla, hogy milyen kíváncsi tud lenni egy jó barát. Már évek óta tudok a Gyűrű létezéséről... már akkor is tudtam, amikor Bilbó még otthon volt, de mivel láttam, hogy titokban óhajtja tartani, nem szóltam senkinek, amíg létre nem jött ez a kis összeesküvés. Bilbót persze nem ismertem olyan jól, mint ahogy téged, fiatal is voltam, ő meg sokkal óvatosabb, mint te... de azért nem elég óvatos. Ha érdekel, hogyan jöttem rá, szívesen elmondom.
– Folytasd! – rebegte Frodó.
– Tarisznyádi-Zsákosék okozták a vesztét, ami ugye nem is meglepő. Egyszer, talán egy évvel a nagy születésnapi ünnepség előtt, véletlenül az úton sétálgattam, és látom, hogy Bilbó is ott baktat előttem. Egyszerre csak a távolban felbukkantak T.-Zs.-ék: éppen szembe jöttek. Bilbó lassított, aztán hókuszpókusz! hirtelen eltűnt. Annyira megdöbbentem, hogy nem is tudtam rendesen elbújni, a szokásom szerint, de azért átugrottam a sövényen, és a túlsó oldalán lopóztam tovább. Miután T.-Zs.-ék elhaladtak, az ágak közt kikukucskáltam az útra, és éppen Bilbó irányába néztem, amikor egyszerre csak újra megjelent. Láttam, hogy valamit visszatesz a zsebébe: megcsillant, mintha aranyból volna.
– Attól fogva nyitva tartottam a szemem. Sőt, azt is bevallom, hogy leselkedtem. De be kell látnod, hogy az eset méltán furdalta az oldalamat, és különben is, akkor még csak kamasz voltam. Rajtad kívül, Frodó, valószínűleg én vagyok az egyetlen az egész Megyében, aki belepillantott az öregúr titkos könyvébe.
– A könyvét is olvastad! – kiáltotta Frodó. – Jóságos egek! Hát már semmiben se lehet biztos az ember?
– Nem sok mindenben, azt hiszem – mondta Trufa. – De a könyvbe csak belepillantottam, és az se volt éppen könnyű. Sose hagyta odakint. Kíváncsi vagyok, mi történt vele. Szívesen beleolvasnék újra. Nálad van, Frodó?
– Nem. A Zsáklakban se volt. Bizonyára magával vitte.
– Na szóval, mint említettem – folytatta Trufa –, nem szóltam senkinek, egészen tavaszig, amikor kezdett komolyra fordulni a dolog. Akkor nyélbeütöttük ezt az összeesküvést, mivel pedig mi is komolyan vettük, amibe belevágtunk, nem nagyon voltunk válogatósak az eszközeinkben. Te is elég kemény dió vagy, Frodó, Gandalf pedig még rosszabb. De ha érdekel, hogy ki volt a legfőbb kémünk, most rögtön bemutatlak neki.
– Hol van? – rezzent össze Frodó, és körülnézett, mintha attól tartana, hogy egy ijesztő, álarcos alak lép ki mindjárt valamelyik tálalószekrényből.
– Lépj előre, Samu! – mondta Trufa, mire Samu felállt, s a füle hegyéig elvörösödött. – Itt a mi fő-fő hírszerzőnk! És jó sok hírt beszerzett, bizonyisten, mielőtt elkaptátok volna. Attól fogva, hogy is mondjam, úgy fogta fel a dolgot, mintha becsületszavát adta volna, és lakatot tett a szájára.
– Samu! – kiáltotta Frodó, úgy érezte, nagyobb meglepetés most már igazán nem érheti, azt se tudta, mit csináljon: dühöngjön, nevessen, sóhajtson egyet a megkönnyebbüléstől, vagy egyszerűen csak szégyellje magát.
– Igenis, uram! – mondta Samu. – Utólagosan kérem szíves elnézésedet. De nem akartam én rosszat neked, meg Gandalf úrnak sem, hidd el. Neki ugye van esze, az nem vitás, és amikor azt mondtad: „Egyedül megyek”, ő azt felelte: „Nem! Vigyél magaddal valakit, akiben megbízol.”
– Igen, de úgy látszik, hogy senkiben sem bízhatok – mondta Frodó.
Samu elszontyolodva nézett rá.
– Attól függ, mit kívánsz tőlünk – szólt közbe Trufa. – Ha csak annyit, hogy kitartsunk melletted jóban-rosszban, mindhalálig... akkor megbízhatsz bennünk. Akkor is, ha azt kívánod, hogy megőrizzük a titkaidat... jobban, mint te magad. De ha azt hiszed, hogy hagyunk egyedül útra kelni és szembeszállni mindenféle ismeretlen bajokkal, akkor bizony csalódást kell okoznunk. Elvégre a barátaid vagyunk, Frodó. És különben is, most már késő. Mi is tudunk majdnem mindent, amit Gandalftól hallottál. Sok mindent tudunk a Gyűrűről. Rettenetesen félünk... de vagy veled megyünk, vagy a sarkadban maradunk, mint egy kopófalka.
– És még valami, uram – tette hozzá Samu –, azért a tündék tanácsát is meg kéne fogadni. Gildor azt mondta, tessék magával vinni, aki vállalja a veszélyeket: ezt te sem tagadhatod, Frodó uram.
– Nem tagadom – felelte Frodó, s a szeme közé nézett Samunak, aki most már szélesen vigyorgott. – Nem tagadom, de azt se hiszem el soha többé, hogy alszol, akár horkolsz, akár nem. Inkább jól megrugdoslak, hogy biztos legyek benne.
– Csaló gazemberek vagytok mindahányan! – mondta aztán, a többiek felé fordulva. – De vigye kánya, nem bánom! – tette hozzá nevetve, felállt, és széttárta a karját. – Megadom magam. Megfogadom Gildor tanácsát. Ha nem volna olyan fenyegető a veszély, most táncra perdülnék örömömben. És hiába, még így is boldog vagyok, boldogabb, mint már jó ideje. Rettegtem ettől a mai estétől.
– Jó! Ez el van intézve. Éljen Frodó kapitány meg az ő kis csapata: hip, hip, hurrá! – kiáltották egyszerre, és körültáncolták Frodót. Trufa meg Pippin rágyújtott egy. nótára, amit úgy látszik, külön erre az alkalomra szereztek.
Mintájuk az a törp-nóta volt, amellyel Bilbó hajdanában elindult kalandos útjára-a dallama is ugyanaz:

 

Elhagyunk tűzhelyet, hazát,
nem tarthat vissza semmi gát:
ne érjen itt a pirkadat,
futunk hegyen és völgyön át.

Ó, tünde-nép Völgyzugolya,
mint villám vágtatunk oda,
lápon keresztül és kasul,
aztán tovább – vajon hova?

Emitt veszély, amott halál,
az éj a pusztában talál,
de míg dolgunk végezve nincs,
a lábunk addig meg nem áll.

Gyerünk! Pihenni nem szabad!
Ne érjen itt a pirkadat!

 

– Nagyon szép! – mondta Frodó. – De ha így áll a dolog, még sok a teendőnk... ha ez a mai éjszaka még nem is a pusztában talál reánk.
– Nem szó szerint értettük, csak költőileg – mondta Pippin. – De csakugyan pirkadat előtt akarsz indulni?
– Nem is tudom – felelte Frodó. – Félek a Fekete Lovasoktól, és biztos vagyok benne, hogy nem jó sokáig egy helyben maradni. Gildor is azt tanácsolta, hogy ne várjak. Pedig nagyon jó lenne, ha beszélhetnék Gandalffal. Láttam, hogy még Gildor is megijedt, amikor elmondtam neki, hogy Gandalf nem jött vissza. Tulajdonképpen két dologtól függ minden. Mennyi idő alatt érhetnek a Lovasok Bakvárra? És mennyi idő alatt tudnánk mi elindulni? Az a sok előkészület nem csekélység.
– A második kérdésre az a válasz – mondta Trufa –, hogy akár egy óra múlva is indulhatunk. Úgyszólván mindent előkészítettem. Hat póni vár egy istállóban, a földeken túl, útravaló, felszerelés, minden becsomagolva: csak egy-két ruhadarab hiányzik még, no meg a romlandó élelmiszer.
– Úgy látom, nagyon alapos volt az összeesküvés – csóválta a fejét Frodó. – És a Fekete Lovasok? Nem lenne baj belőle, ha még egy napot várnánk Gandalfra?
– Attól függ, hogy szerinted mit tennének a Lovasok, ha itt találnának – felelte Trufa. – Persze már most is itt lehetnének, hacsak fel nem tartóztatták őket az Északi Kapunál, ahol a Nagykerítés leér a folyópartra, közvetlenül a Híd mellett. A kapuőrök biztosan nem engedik át őket éjszaka... igaz, erőszakkal is betörhettek. Azt hiszem, az őrök még nappal se igen nyitnák meg előttük a kaput, legalábbis, amíg a Telek Urát nem értesítették... mert a Lovasok ábrázata aligha nyerheti meg a tetszésüket, és biztos, hogy félnének tőlük. De egy elszánt támadásnak persze Bakföld sem állhat ellen sokáig. Az is lehetséges, hogy reggel még egy Fekete Lovast is beengednének, ha szépen odamegy, és Zsákos úr felől érdeklődik. Majdnem mindenki tudja, hogy visszajössz, és Töbörlyukban akarsz letelepedni.

Frodó jó darabig töprengett a hallottakon. – Döntöttem – mondta aztán. – Holnap reggel indulok, mihelyt megvirrad. De nem az úton megyek: annál még az is biztonságosabb lenne, ha itt maradnék. Ha az Északi Kapun át hagynám el Bakföldet, annak nyomban híre menne, így pedig talán titokban marad legalább egy-két napig. Azonkívül, a Hidat meg a Keleti Utat egész biztosan szemmel tartják a határ közelében, akár sikerült a Lovasoknak bejutniuk Bakföldre, akár nem. Nem tudjuk, hányan vannak: legalább ketten, de valószínű, hogy többen. Nincs más megoldás: olyan irányban kell távoznunk, amire a legkevésbé számítanak.
– De olyan csak egy van: az Öregerdőn át! – kiáltott fel iszonyodva Fredegár. – Remélem, nem arra gondolsz. Legalább olyan veszélyes, mint a Fekete Lovasok.
– Nem egészen – mondta Trufa. – A terv elég vakmerő, de azt hiszem, Frodónak igaza van. Csakis így érhetjük el, hogy ne eredjenek azonnal a nyomunkba. Egy kis szerencsével egérutat nyerhetünk.
– Csakhogy az Öregerdőben nem lesz szerencsétek – vetette ellene Fredegár. – Ott még senki se találkozott a szerencsével. El fogtok tévedni. Senki se merészkedik oda.
– Nem éppen senki! – felelte Trufa. – Például a Borbakok... ha rájuk jön a bolondóra. Van egy titkos bejáratunk. Egyszer, réges-régen, Frodó is járt ott. Én jó néhányszor bementem: többnyire persze nappal, amikor a fák álmosak, és aránylag nyugodtan viselkednek.
– Jó, ti tudjátok! – mondta Fredegár. – Én jobban félek az Öregerdőtől, mint bármi mástól, amit ismerek: hátborzongató történeteket mesélnek róla, de hát az én szavazatom úgyse számít, hiszen nem tartok veletek. De azért mégis jó, hogy valaki itt marad: legalább elmondhatja Gandalfnak, hogy mi van veletek, ha egyszer csak beállít... mert előbb-utóbb biztosan megjön.
Jóllehet ő is szerette Frodót, Bögyös Pufi egyáltalán nem óhajtott búcsút mondani a Megyének, és arra se volt kíváncsi, hogy mi van a határokon túl. Családja a Fekete Fertályban élt, mi több, a hidasföldi Bugylakon, de Pufi még sose ment át a Borbuggyan hídján. Az összeesküvők eredeti tervei szerint azt a feladatot kapta, hogy maradjon helyben, beszélgessen a kíváncsiakkal, és ameddig csak lehet, hitesse el velük, hogy Zsákos úr még mindig Töbörlyukban tartózkodik. Az álcázás érdekében magával hozta Frodó néhány ócska ruháját. Arra egyikük se gondolt, milyen veszélyes lehet ez a szerepjátszás.
– Remek! – mondta Frodó, miután tájékoztatták a tervről. – Másképpen sehogy se hagyhattunk volna üzenetet Gandalfnak. Nem tudom, ezek a Lovasok tudnak-e olvasni, vagy sem, de írott üzenetet semmiképp se hagytam volna: hátha mégis behatolnak valahogy, és átkutatják a házat. De ha Pufi hajlandó tartani a frontot, és biztos lehetek benne, hogy Gandalf előbb-utóbb értesül az útirányunkról, akkor nincsenek többé kétségeim. Holnap kora hajnalban indulok az Öregerdőbe.
– Hát akkor ezt eldöntöttük – bólintott Pippin. – Ha meggondolom, mi jobban jártunk, mint Pufi: itt kell rostokolnia szegénynek, amíg a Fekete Lovasok meg nem jönnek.
– Várj csak, amíg jó mélyen benne jársz az Erdőben – vágott vissza Pufi. – Holnap ilyenkor már a lelked is odaadnád, csak itt lehetnél velem.
– Erről nem érdemes tovább vitatkozni – szólt rájuk Trufa. – Lefekvés előtt még vár ránk a mosogatnivaló, és a csomagokba is be kell raknunk azt az-egy-két holmit. Ébresztő holnap reggel, pirkadat előtt.
Mikor végre ágyba került, Frodó még sokáig nem bírt elaludni. Sajgott a lába. Szerencse, hogy reggel lóháton folytathatja útját. Végül is valami ködös álomba merült: mintha egy magas ablakból nézne le az összefonódott fák tengerére. Lentről, a gyökerek közül, csúszó-mászó és szimatoló lények neszei hallatszottak. Frodó úgy érezte, előbb-utóbb biztos megszimatolják, hogy hol van.
Aztán valami zúgást hallott a távolból. Először azt hitte, hogy erős szél támadt az erdő lombjaira. Aztán már tudta, hogy nem a levelek zúgnak, hanem a távoli Tenger, ezt a hangot éber állapotban még sohasem hallotta, pedig nyomasztó álmaiban sokszor visszatért. Hirtelen a szabadban találta magát. Fának nyoma sem volt immár. Egy sötét fenyéren állt, és valami különös, sós illat terjengett a levegőben. Felnézett, és magas, fehér tornyot látott maga előtt: egymagában állt a hegy tetején. Nagy sóvárgás fogta el, hogy felmásszon a toronyba, és megnézze a Tengert. Kapaszkodni kezdett a hegyre, a torony felé: de akkor hirtelen megvillant az ég, és mennydörgés hallatszott.

 

 

6. fejezet
Az Öregerdő

Frodó felriadt. A szobában még sötét volt. Mellette Trufa állt: egyik kezében gyertya, a másikkal az ajtón dörömbölt. – Jó, jó, mi az? – kérdezte Frodó, még mindig riadtan és kótyagosan.
– Mi az! – kiáltotta Trufa. – Semmi, csak az, hogy fel kell kelni. Négy óra elmúlt, és nagyon ködös az idő. Gyerünk! Samu már készíti a reggelit. Még Pippin is felkelt már. Megyek, felnyergelem a pónikat, és az egyiket idehozom: az lesz a málhás. Költsd fel azt a hétalvó Pufit! A búcsúztatásunkra mégiscsak illenék fölkelnie.
Nem sokkal hat óra után az öt hobbit indulásra készen állt. Bögyös Pufi még mindig ásítozott. Szép csendesen kisurrantak a házból. Trufa ment elöl, a csomagokkal megrakott pónit vezetve, rátért egy ösvényre, amely a ház mögötti bozótosba vezetett, majd átvágott néhány szántóföldön. A falevelek csillogtak, minden ágacska csepegett, a fű szürke volt a hideg harmattól. Semmi se moccant, és a távoli hangok is tisztán, közelről hallatszottak: kotkodácsolás egy udvarból, ajtócsapódás egy távoli házból.
Az istállóban megtalálták a pónikat, zömök kis jószágok voltak, az a fajta, melyet a hobbitok annyira kedvelnek: nem éppen gyorsak, de munkabírók. Nyeregbe ültek, és nyomban elindultak a ködbe, amely vonakodva nyílt meg előttük, majd a hátuk mögött tiltón bezárult. Miután körülbelül egy óra hosszat lovagoltak, lassan és szótlanul, hirtelen felderengett előttük a Nagykerítés. Magas volt, és mindenütt ezüstös pókhálók csillogtak rajta.
– Hogy akartok ezen átmenni? – kérdezte Fredegár.
– Gyere utánam, akkor meglátod! – felelte Trufa. Balra fordult a Nagykerítés mentén, és kisvártatva egy olyan helyre ért, ahol a sövény befelé kanyarodott, megkerülve egy horpadás szélét. Nem messze a Nagykerítéstől mesterséges bevágás látszott a talajban: lejtője szelíden ereszkedett alá a földbe. A falai kétoldalt téglával voltak kirakva, egyre magasabbak lettek, majd hirtelen összehajoltak, és alagutat alkottak, amely jó mélyen lebukott a Nagykerítés alá, és csak odaát ért véget a horpadásban.
Bögyös Pufi itt megállt.
– Jó utat, Frodó! – mondta. – Nem örülök, hogy az Erdőbe mégy. Remélem, átvészeled ezt a napot, és nem szorulsz segítségre. Sok szerencsét... a mai napra, meg a holnapira, meg mindegyikre!
– Már az is szerencse lesz, ha semmi egyéb nem leselkedik ránk az úton, csak az Öregerdő – felelte Frodó. – Mondd meg Gandalfnak, hogy siessen tovább a Keleti Úton: nemsokára mi is visszakanyarodunk rá, aztán ügetünk, amilyen gyorsan csak bírunk.
– Isten veled! – kiáltották mindannyian, leereszkedtek a lejtőn, és eltűntek Fredegár szeme elől az alagútban.
Az alagút sötét volt és nyirkos. Túlsó végét egy kapu zárta el, sűrű vasráccsal. Trufa leszállt a pónijáról, kulccsal kinyitotta a kaput, és amikor mindannyian átmentek, újra bezárta: becsapta, a vasrács nagyot dörrent, a zár bekattant: Elég baljósan szólt a hangja.
– Na! – mondta Trufa. – Elhagytad a Megyét. Most már kívül vagyunk, az Öregerdő peremén.
– Igaz az a sok minden, amit mesélnek róla? – kérdezte Pippin.
– Nem tudom, miféle mesékre gondolsz – felelte Trufa. – Ha azokra a rémhistóriákra, amikkel Pufit ijesztgették a dajkái, manókról, farkasokról meg effélékről, akkor nem. Legalábbis én nem hiszek bennük. De hogy az Erdő furcsa, az biztos. Minden porcikája nagyon eleven, és valahogy jobban megérzi a körös-körül végbemenő eseményeket, mint akármi más a Megyében. No és a fák nemigen szeretik az idegeneket. Figyelik az embert. Nappali világosságban rendszerint beérik a megfigyeléssel, és nem nagyon tevékenyek. Annyi talán előfordul, hogy a legbarátságtalanabbak itt-ott rád ejtenek egy ágat, vagy kidugják egy gyökerüket, vagy utánad kapnak egy hosszú indával. De éjszaka, azt mondják, ijesztőbben is tudnak viselkedni. Én csak egyszer-kétszer jártam itt sötétedés után, és akkor se mentem messzire a Nagykerítéstől. Úgy rémlett, mintha az összes fák suttogva beszélgetnének, híreket és mindenféle fondorlatokat közölnének egymással valami ismeretlen nyelven, az ágak meg ide-oda hajladoztak és markolásztak, pedig nem is fújt a szél. Azt mondják, ezek a fák még el is tudnak mozdulni: bekerítik és körülzárják az idegent. Egyszer régen csakugyan megtámadták a Nagykerítést: odamentek, gyökeret eresztettek a tövében, és fölébe hajoltak. De aztán jöttek a hobbitok, százával döntötték a fákat, nagy máglyát raktak az Erdőben, és a Nagykerítéstől keletre jó darabon mindent felégettek. Ezután a fák felhagytak a támadással, de nagyon barátságtalanok lettek. Nem messzire innen még mindig megvan az a csupasz térség, ahol a máglya égett.
– Csak a fák veszélyesek? – kérdezte Pippin.
– Mindenféle furcsa lények is élnek az Erdő mélyén meg a túlsó oldalán – mondta Trufa –, legalábbis így hallottam, habár eddig még egyet se láttam. De valami ösvénycsinálónak lennie kell a sűrűben. Valahányszor idejön az ember, mindig talál friss csapásokat, csak az a furcsa, hogy sohasem ugyanott: folyton változik a helyük. Nem messzire ettől az alagúttól van egy elég széles ösvény, illetve, régebben megvolt, amely a Máglya-tisztáshoz vezet, onnan pedig nagyjából arrafelé, amerre mi igyekszünk, keletre és egy kicsit északra: Ezt az utat szeretném most megtalálni.

A hobbitok elhagyták az alagútkaput, és átlovagoltak a széles horpadáson. Ennek túlsó szélétől egy alig kivehető ösvény vezetett az Erdőhöz, száz-egynéhány lépésnyire a Nagykerítéstől, de mihelyt beért a fák alá, nyomban elenyészett. Ahogy visszanéztek, a sűrűsödő fatörzsek közt még látták a Nagykerítés fekete vonalát. Maguk előtt is csak fatörzseket láttak, minden elképzelhető nagyságban és formában – egyenest és hajlottat, sudárat és megdőltet, tömzsit és karcsút, simát és göcsörtöset, a kérge mindegyiknek zöld vagy szürke volt a mohától meg a nyálkás és szakállas kúszónövényektől.
A jókedvét csak Trufa őrizte meg, többé-kevésbé. Hát akkor indulj előre, keresd meg azt az ösvényt! – fordult hozzá Frodó. – El ne veszítsük egymást, és jól jegyezzük meg, hogy merre van a Nagykerítés!
Elindultak valamerre a fák közt, a pónik óvatosan emelgették a lábukat, a sok tekergős, összefonódott gyökeret kerülgetve. A terep kitartóan emelkedett, és minél messzebbre jutottak, annál magasabbnak, sötétebbnek és sűrűbbnek látszottak a fák. Nem hallatszott semmi, csak egy-egy vízcsöpp koppanása a mozdulatlan levelek közül. Az ágak közt egyelőre nem volt tapasztalható semmiféle suttogás vagy mozgolódás, a hobbitoknak mégis olyan érzése támadt, hogy rosszallóan, ellenszenvvel, sőt már-már ellenségesen figyelik őket. Ez az érzés egyre erősebb lett, végül már azon kapták magukat, hogy állandóan felfelé pislognak, vagy hátrafelé nézegetnek, mintha valami orvtámadástól tartanának.
Az ösvény még mindig nem akart megkerülni, a fák meg folyton az útjukba álltak, mintegy szándékosan. Pippin egyszerre csak úgy érezte, hogy nem bírja tovább, és váratlanul felkiáltott. – Jajajaj! Nem akarok én semmit. Csak engedjetek át, ha szabad kérnem!
A többiek riadtan megálltak, de a kiáltás elhalt, mintha felfogná valami vastag, tompító függöny. Az erdő nem válaszolt, se visszhanggal, se máshogy, de mintha még zsúfoltabb és éberebb lett volna, mint addig.
– Én a te helyedben nem kiabálnék – mondta Trufa. – Használni nem használ, de ártani árthat.
Frodónak kétségei támadtak, hogy egyáltalán át lehet-e jutni, és hogy jól tette-e, amikor a többieket magával hozta ebbe a förtelmes erdőbe. Trufa jobbra-balra nézelődött: már nem nagyon tudta, merre forduljon. Pippin észrevette ezt. – Elég hamar sikerült eltévedned – mondta. De abban a pillanatban Trufa megkönnyebbülten füttyentett egyet, és előremutatott.
– Azt a fűzfánfütyülőjét! – mondta. – Ezek a fák mégiscsak mozognak. Az ott előttünk a Máglya-tisztás (legalábbis remélem), de az odavezető ösvény, úgy látszik, elköltözött!

Ahogy tovább mentek, egyre világosabb lett. Hirtelen kiértek a fák közül, és egy nagy, kör alakú térségen találták magukat. Fölöttük tiszta és kék volt az ég, ami meglepetésként hatott rájuk, hiszen az Erdő boltozata alatt nem látták sem a pirkadatot, sem a köd eloszlását. De a nap azért nem járt még olyan magasan, hogy sugarai a tisztásra hulljanak: csak a fák koronáját tudta bearanyozni. A tisztás peremén teltebbek és zöldebbek voltak a levelek, a lomb majdnem tömör kerítést alkotott. Belül már nem nőttek fák, csak durva szálú fű és sok magas növény: hosszú szárú, sápadt bürök és haraszt, hamuszínű, bolyhos magokat termő gyom, kapaszkodó csalán és bogáncs. Nyomasztó hely: mégis szívderítő, vidám kertnek tetszett az Erdő sűrűje után.
A hobbitoknak visszatért a bátorsága, és reménykedve pillantottak fel a mindjobban világosodó égre. A tisztás szemközti oldalán megnyílt az erdő fala: egy jól kivehető ösvény vezetett tovább. Látták, amint behatol a sűrűbe, itt-ott elég szélesen és fedetlenül, habár a fák néhol megint közelebb húzódtak hozzá, és beárnyékolták sötét lombozatukkal. Erre az ösvényre tértek rá. Még mindig felfelé kellett kapaszkodniuk, de most már sokkal gyorsabban haladtak, és sokkal jobb hangulatban: úgy látszott, az Erdő megenyhült kissé, és mégiscsak átengedi őket, bántatlanul.
De egy idő múlva fullasztóan meleg lett. A fák megint közelebb nyomultak mindkét oldalon, és előre sem igen lehetett látni. Ha lehet, most még jobban érezték az Erdőből feléjük sugárzó rosszindulatot. Akkora volt a csend, hogy ha a pónik patája belerúgott az avarba vagy néha megbotlott egy rejtett gyökérben, valósággal belesajdult a fülük. Frodó énekelni próbált, hogy lelket öntsön a többiekbe, de a hangja halk mormogássá tompult.

 

Ne csüggedjetek, ó konok
homályban küzdő vándorok,
hisz örökké nem tartanak
az erdők sem, s kigyúl a Nap,
a lebukó, a felkelő:
vagy itt, vagy ott tűnik elő.
Az erdő elfogy, vége van...

 

Vége van... nem tudta folytatni, a környezet elnyelte a hangját. A levegő súlyos lett, fárasztó volt megformálni a szavakat. Közvetlenül a hátuk mögött valamelyik öreg fáról nagy csattanással az ösvényre zuhant egy vastag ág. Előttük a fák mintha összezárultak volna.
– Nem nagyon tetszik nekik, hogy az erdő elfogytáról és végéről kornyikálsz – mondta Trufa. – Azt ajánlom, egyelőre hagyjuk a nótát. Várj, amíg kiérünk a túlsó végén: akkor majd visszafordulunk, és egy fülrepesztő karénekkel búcsúzunk tőlük!
Vidáman beszélt, és ha volt is benne szorongás, nem látszott meg rajta. A többiek nem válaszoltak. Nagyon lekonyult a kedvük. Frodónak egyre nagyobb kő nyomta a szívét, és minél tovább mentek, annál jobban bánta, hogy mégis kihívta maga ellen a fenyegető fákat. Már-már azon volt, hogy megáll, és azt javasolja, forduljanak vissza (ha ugyan még lehetséges), amikor egyszerre csak fordult a helyzet. Az ösvény nem emelkedett tovább, és egy jó darabon majdnem vízszintes maradt. A sötét fák félrehúzódtak, szinte egyenes utat hagytak az ösvénynek. Előttük, de azért még elég messzire, egy zöld dombtető látszott, fátlanul magasodott ki az erdő gyűrűjéből, akár egy kopasz fej. Az ösvény mintha egyenesen oda tartott volna.
Megint fürgébben haladtak előre: nagyszerű érzés volt, hogy legalább egy ideig kimászhatnak az Erdő boltozata alól. Az ösvény lejteni kezdett, majd ismét emelkedni, és végül elérte a meredek domboldal alját. Itt búcsút mondott a fáknak, és beleolvadt a fűbe. Az Erdő úgy nőtte körül a dombot, mint valami sűrű hajzat, amely hirtelen véget ér, s egy kör alakú csupasz foltot hagy a koponya leborotvált közepén.
A hobbitok kantárszáron vezették a pónikat, körbe-körbe kanyarogva, míg fel nem értek a tetőre. Itt megálltak, és körülnéztek. A levegő sugárzott a verőfényben, de párás volt, úgyhogy nem lehetett messzire ellátni. Közelebb szinte mindenütt szétoszlott már a köd, csak itt-ott maradt belőle valami az Erdő horpadásaiban, dél felé pedig, egy mély hajlatból, amely az egész Erdőt átszelte, úgy szállt fel, mintha gőz vagy fehéren gomolygó füst volna.
– Az ott a Fűztekeres folyó – mondta Trufa, kinyújtva a kezét. – A Buckák közül ereszkedik alá, aztán keresztülfolyik az Erdőn, épp a közepén, és Sövenyfő alatt ömlik a Borbuggyanba. Nem nekünk való út! Azt mondják, a Fűztekeres völgye a legkomiszabb vidék az egész Erdőben: valahogy az összes többi komiszságnak ez a központja és forrása.
A többiek odanéztek, amerre Trufa mutatott, de nem sokat láttak, csak a mélyen fekvő, párás völgy fölötti ködöket, távolabb pedig az Erdő déli felét, ahogy elenyészik a messzeségben.
A dombtetőn most már erősen tűzött a nap. Tizenegy óra felé járhatott, de másfelé még most se láthattak valami sokat az őszi párától. Nyugat felé nem sikerült kivenniük sem a Nagykerítés vonalát, sem pedig azon túl a Borbuggyan völgyét. Hiába néztek reménykedve északra, semmi se mutatta, hogy ott húzódik a nagy Keleti Út, ahová igyekeztek. Szigeten álltak a fák tengerében, a látóhatár pedig fátylakba burkolózott.
A délkeleti domboldal nagyon meredek volt, mintha a lejtő még sokáig folytatódna a fák alatt is, mint valamely sziget partja, mely valójában a tenger mélyéből kiemelkedő hegység oldala. Leültek a zöld lejtőn, és miközben a délebédjüket fogyasztották, az alattuk elterülő erdőségen túli tájat fürkészték. Mikor a nap túljutott delelőjén, kelet felől a távolban megpillantották a Buckák szürkészöld vonulatát, amely azon az oldalon húzódott az Öregerdő mögött. Még meg is éljenezték: jólesett látni valamit az Erdő határán túl, noha eszük ágában sem volt, hogy arrafelé menjenek, ha nem muszáj, a Sírbuckákról ugyanis legalább annyi rémséget meséltek a hobbit-legendák, mint az Öregerdőről.

Végül rászánták magukat, hogy felkerekedjenek. Az ösvény, amely a dombhoz vezette őket, ismét felbukkant az északi oldalon, de alig mentek rajta egy keveset, amikor észrevették, hogy állandóan jobb felé kanyarodik. Aztán erősen lejteni kezdett: megsejtették, hogy a Fűztekeres völgyébe vezet: éppen oda, ahová nem akartak menni. Némi vita után úgy döntöttek, hogy letérnek a csalóka ösvényről, és észak felé fordulnak, a dombtetőről ugyan nem látták az Utat, de azért arrafelé kell lennie, és nem is lehet nagyon messze. Azonkívül, északi irányban, az ösvénytől balra, mintha szárazabb és tágasabb lett volna a terep, itt a kaptatókon nem nőttek olyan sűrűn a fák, és fenyők meg cirbolyák váltották fel az erdő sűrűjének tölgyeit, kőriseit és más különös, névtelen fáit.
Eleinte úgy látszott, hogy helyes volt a választás: jó iramban haladtak, noha valahányszor egy kisebb tisztásra érve sikerült megpillantaniuk a napot, mindig tapasztalniuk kellett, hogy érthetetlen módon kelet felé eltértek a kitűzött iránytól, de egy idő múlva a fák megint sűrűsödni kezdtek, méghozzá éppen ott, ahol a távolból úgy rémlett, hogy ritkulnak, és nincsenek olyan kuszán összenőve. Aztán a talaj váratlanul meggyűrődött, és mély ráncokat vetett: mintha óriás szekerek kerékvágásai lettek volna, vagy széles sáncárkok, régóta nem használt, tüskebokor lepte, besüppedt utak. Többnyire éppen keresztezték a hobbitok útirányát: csak úgy tudtak átkelni rajtuk, ha leereszkedtek a mélyedésbe, aztán újra felkapaszkodtak, ami sok üggyel-bajjal és fáradsággal járt, a pónik miatt. Valahányszor leereszkedtek, a horpadásokban mindig sűrű cserjéket és összefonódott aljnövényzetet találtak, amely bal felé valahogy nem akart utat engedni, és csak akkor vált szét, ha jobbra fordultak, azután pedig jó darabon át kellett csörtetniük a teknő fenekén, amíg egy alkalmas helyen fel tudtak kapaszkodni a másik partra. És a fák minden felkapaszkodás után sötétebbnek látszottak, mindig balra és felfelé volt a legnehezebb utat találni, úgyhogy mindinkább jobbra és lefelé szorultak.

Egy-két óra múlva végképp elvesztették a tájékozódási képességüket, de annyit azért tudtak, hogy már régóta nem északi irányban haladnak. Valami mindig eltorlaszolta az utat, és rájuk kényszerítette a követendő irányt: keletnek és délnek, be az Erdő szívébe, nem pedig kifelé.
Már estefelé járt az idő, amikor kapaszkodva és bukdácsolva leereszkedtek egy minden addiginál mélyebb és szélesebb horpadásba. Olyan meredek volt, és annyira kiugrott a két partja, hogy sem előre, sem visszafelé nem tudtak volna kimászni belőle, hacsak ott nem hagyják a pónikat meg a csomagjaikat. Nem maradt más hátra: tovább kellett menni a horpadásban – lefelé. A talaj puha lett, és helyenként zsombékos, kétoldalt a partokban források tűntek fel, és a hobbitok nemsokára azon kapták magukat, hogy egy patak mentén haladnak, amely csobogva csörgedezik vadfüvekkel benőtt ágyában. Aztán a talaj hirtelen lejteni kezdett, a patak pedig megerősödve, lármásan folyt és szökdécselt tovább, egyre gyorsabban, lefelé a völgybe. Egy mély és homályos szakadékba kerültek, amelyet odafönt beboltoztak a kinyúló faágak.
Egy ideig még bukdácsoltak a patak mentén, majd egyszerre csak kiértek a homályból. Mintha kapu nyílt volna előttük, hirtelen meglátták a napfényt. A nyíláshoz érve megállapították, hogy a szakadék, amelyben idáig jutottak, egy sziklaszerű, magas és meredek partba torkollik. Ennek a tövében elég széles sávú teknő terült el, fűvel és náddal benőve, távolabb pedig a szemközti, csaknem ugyanolyan meredek part látszott. A késő délutáni, aranyszínű napsütés álmosító melege ülte meg a két part közt megbúvó tájat. A teknő közepén lustán tekergett egy barna vizű, sötét folyó: két oldalán évszázados fűzfák, fölötte lehajló fűzfaágak, a víz útjában kidöntött fűzfatörzsek, felszínén pedig hervadt fűzfalevélpettyek ezrei. Szinte rajzottak a levegőben, ahogy libegve, sárgán aláhulltak az ágakról, a völgyben ugyanis szelíd, meleg szellő fújdogált: a nádasok zizegtek, a fűzfaágak nyikorogva hajladoztak.
– Na, most legalább van róla fogalmunk, hogy hol járunk! – mondta Trufa. – Majdnem pontosan az ellenkező irányba jöttünk, mint ahogy akartuk. Ez itt a Fűztekeres! Előremegyek felderítőnek.
Kilépett a napsütésbe, majd eltűnt a magas fűben. Egy idő múlva visszajött, és jelentette, hogy a sziklapart lába és a folyó közt elég szilárd a talaj, a jól járható, gyepes rész néhol egészen a víz széléig ér. – Sőt – tette hozzá –, mintha valami gyalogösvény is kanyarogna a folyónak ezen a partján. Ha balra fordulunk, és azon megyünk tovább, előbb-utóbb ki kell érnünk az Erdő keleti oldalára.
– No hiszen! – mondta Pippin. – Feltéve, ha az ösvény egészen odáig megy, és nem valami ingoványba vezet, hogy aztán faképnél hagyjon. Mit gondolsz, ki taposta ki ezt az ösvényt, és miért? Nem a mi kedvünkért, az biztos. Nekem most már nagyon gyanús ez az Erdő, és mindaz, ami benne tanyázik, úgyhogy kezdem elhinni az összes róla szóló históriákat. Hát arról van-e fogalmad, hogy mekkora utat kellene megtennünk kelet felé?
– Nincs – felelte Trufa. – Fogalmam sincs róla, hogy a Fűztekeresnek melyik pontjára lyukadtunk ki, és arról se, ki járhat errefelé olyan gyakran, hogy ösvény maradt a lába nyomán. De más kiút nincsen, legalábbis én egyet se ismerek, és semmi egyéb nem jut az eszembe.
Más kiút nem lévén, szépen elindultak libasorban, és Trufa elvezette őket az imént felfedezett ösvényhez. Mindenütt buján tenyészett a nád meg a fű, néhol jóval a fejük fölé magasodva, de miután megtalálták az ösvényt, nem volt nehéz követniük, amint erre-arra fordulva és kanyarogva mindig megtalálta a szilárdabb részeket a zsombékok és tócsák között. Itt-ott kisebb erecskéken haladt át, melyek az erdő borította magaslat szurdokaiból siettek a Fűztekeres felé: az ilyen helyeken mindenütt fatörzseket vagy gallykötegeket találtak, gondosan keresztbe fektetve a vízen.
A hobbitok kezdtek kimelegedni. Mindenféle legyek hadai zümmögtek a fülük körül, és a délutáni nap erősen tűzött a tarkójukra meg a hátukra. Végül hirtelen egy keskeny, árnyékos részre értek: nagy, szürke ágak nyúltak az ösvény fölé. Mindinkább nehezükre esett a járás. A talajból mintha álmosság kúszna felfelé a lábszárukon, és fölülről is lágyan szitálna a fejükre meg a szemükre.
Frodónak elernyedt az állkapcsa, le-leragadtak a pillái. Közvetlenül előtte Pippin térdre bukott. Frodó megállt. – Hiába – mondta Trufa. – Egy lépést se bírok tovább menni, ha nem pihenek előbb. Kell egy kis szunyókálás. A füzek alatt hűvös van. És nincs ennyi légy!
Frodónak ez egy csöppet sem tetszett. – Tovább! – kiáltotta. – Egyelőre nincs szunyókálás. Előbb érjünk ki az Erdőből. – De a többiek már olyan állapotban voltak, hogy nem sokat törődtek vele. Samu is ott állt mellettük, ásítozva és bután pislogva.
Frodó hirtelen maga is úgy érezte, hogy nem bír tovább küzdeni az álom ellen. Elszédült. A levegőben most már alig hallatszott valami nesz. A legyek abbahagyták a zümmögést. Csak a magas ágak közül szólt valami alig hallható, lágy moraj, valami halk remegés, mintha suttogva dalolnának. Frodó felnyitotta nehéz szemhéját, és egy hatalmas, ősz és öreg füzet látott, amint fölébe hajol. Óriásinak látszott, szétterülő ágai mintha sok ujjú, nyúlkáló kezek lettek volna, bütykös és göcsörtös törzsén széles hasadékok tátogtak és halkan recsegtek az ágak mozgásától.
A ragyogó égbolton kirajzolódott a levelek libegése, és elkápráztatta Frodót: hanyatt dőlt, és elnyúlt a füvön.
Trufa és Pippin odavonszolta magát melléje, aztán lefeküdtek, háttal a fűzfa törzsének dőlve. Mögöttük szélesen tátogtak a nagy hasadékok, mintha az ide-oda ingó, recsegő fa el akarná nyelni őket. Felnéztek a szürke és sárga levelekre, amelyek lágyan libegtek és daloltak a fényben. Behunyták a szemüket, és akkor majdnem úgy rémlett, mintha szavakat hallanának, vizet és álmot emlegető, hűvös szavakat. Megadták magukat a bűvös erőnek, és mély álomba zuhantak a nagy, szürke fűzfa tövében.
Frodó egy ideig csak feküdt, a rátörő álommal birkózva, aztán minden erejét összeszedte, és feltápászkodott. Ellenállhatatlan vágy fogta el egy kis hűs víz után – Samu, vízbe kell, hogy mártsam a lábamat egy pillanatra – dadogta.
Szinte félálomban került át a fának víz felőli oldalára, ahonnan nagy, kacskaringós gyökerek nyúltak ki a folyóba, mintha rücskös testű, szomjas kis sárkányok volnának. Terpeszülésben leroskadt az egyikre, és belelógatta égő lábfejét a hűs, barna vízbe, aztán hirtelen ő is álomba merült, háttal a fának.
Samu leült, megvakarta a fejét, és akkorát ásított, mint egy barlang. Nyugtalanság motoszkált benne. Múlik az idő, és ez a hirtelen álmosság valahogy nem természetes. – Nemcsak a naptól meg a melegtől van, az biztos – dünnyögte magában. – Nem tetszik nekem ez a nagy fa. Nem bízok benne. Még hogy alvásról susog, ilyenkor! Nem tiszta dolog!
Nagy nehezen talpra állt, és elindult, hogy megnézze, mi lett a pónikkal. Kiderült, hogy kettő jó messzire elcsatangolt az ösvényről, Samu elfogta őket, és éppen visszafelé jött velük a többiekhez, amikor két hangot hallott: egy hangosat és egy halkabbat, de az is egészen tisztán szólt. Az egyik olyan volt, mint amikor valami súlyos tárgy a vízbe zuhan, a másik olyan, mint a zár nyelvének kattanása, ha szép lassan becsukódik az ajtó.
Samu visszasietett a partra. Frodó a vízben volt, nem messze a szélétől: feje fölött egy nagy fagyökér, amely mintha le akarta volna nyomni, pedig Frodó nem is küszködött. Samu elkapta a zekéjénél fogva, és kirántotta a gyökér alól, aztán nagy üggyel-bajjal felhúzta a partra. Frodó szinte azonnal felébredt, krákogott, köpte a vizet.
– Te Samu – jutott végül szóhoz –, tudod-e, hogy ez az átkozott fa a szó szoros értelmében belökött?! Éreztem. Az a nagy gyökér fogta magát és megrándult, hogy lebillenjek róla!
– Biztosan álmodtál, Frodó uram – mondta Samu. – Máskor, ha álmos vagy, ne ülj ilyen helyre.
– Mi van a többiekkel? – kérdezte Frodó. – Kíváncsi vagyok rá, vajon ők miket álmodnak.
Megkerülték a fát, és akkor Samu megértette, hogy miféle kattanást hallott az előbb. Pippin eltűnt. A hasadék, amelynek a torkában leheveredett, úgy bezárult, hogy egy csöppnyi rés sem maradt, amin be lehetett volna látni. Trufa csapdába esett: neki a derekát fogta meg egy másik hasadék: a két lába kilógott, de a felső teste bent volt a sötét odúban, amelynek a pereme úgy szorította, mint egy csipesz.
Frodó és Samu először ott kezdett dörömbölni a fatörzsön, ahol az imént még Pippin feküdt. Aztán kétségbeesetten próbálták szétfeszíteni azt a hasadékot, amely a szegény Trufát tartotta fogva. Minden hiába.
– Micsoda disznóság! – kiáltotta dühösen Frodó. – Miért is jöttünk ebbe a szörnyűséges Erdőbe? Maradtunk volna inkább otthon Töbörlyukban! – Teljes erejéből belerúgott a fába, nem kímélve a lábát. Valami alig érzékelhető remegés futott végig a törzsön, egészen az ágakig, a levelek megmoccantak és suttogni kezdtek, de ez most úgy szólt, mintha valaki halkan nevetgélne a távolban.
– Nem tudom, akad-e balta a felszerelésünkben, Frodó úr? – kérdezte Samu.
– Hoztam egy kis fejszét, tűzifát aprítani – felelte Frodó. – Azzal nem sokra megyünk.
– Várj csak, uram! – kiáltotta Samu, akinek jó ötletet adott a tűzifa emlegetése. – Tűzzel talán el lehetne érni valamit!
– El – bólintott Frodó savanyú képpel. – Azt, hogy elevenen megsütjük Pippint.
– Talán egy kicsivel is árthatunk ennek a fának, vagy legalább ráijesztünk – mondta Samu vadul. – Ha nem engedi el őket, leszámolok vele, még akkor is, ha a fogammal kell szétrágnom. – Elfutott a pónikhoz, majd hamarosan visszajött a tűzszerszámmal meg a fejszével.
Gyorsan összehordták, ami száraz füvet, levelet meg kéregdarabot találtak, azután pedig kettétört gallyakat és felaprított botokat raktak halomba. Mindezt feltornyozták a törzs mellett, a lehető legmesszebb a foglyoktól. Samu szikrát csiholt, a száraz fű tüzet fogott, máris lobogni kezdett a láng, és felszökött a füst. A gallyak ropogtak. Kis tűznyelvek nyaldosták és pörkölték az öreg fa száraz, barázdált kérgét. Remegés futott végig a fűzfán. Odafönt mintha fájdalmukban és haragjukban sziszegtek volna a levelek. Trufa hangosan felkiáltott, és Pippin fojtott ordítását is hallották a fa belsejéből.
– Oltsátok el! Oltsátok el! – kiáltotta Trufa. – Különben összeroppant, azt mondja.
– Kicsoda? Mit? – kiáltotta vissza Frodó, és átszaladt a fa másik oldalára.
– Oltsátok el! Oltsátok el! – könyörgött Trufa. A fűzfa ágai erőteljes himbálózásba fogtak. Valami hang hallatszott, szélzúgásféle, amely odafönt támadt és továbbterjedt a környező fák ágai felé: mintha a hobbitok követ dobtak volna a folyóvölgy békés szendergésébe, és most a felháborodás szétgyűrűző hullámai elöntenék az egész Erdőt. Samu szétrugdosta a kis tüzet, és eltaposta a szikrákat. De Frodó, maga sem tudva, hogy mi készteti erre, vagy hogy miben reménykedik, nekiiramodott az ösvényen, és kiáltozni kezdett: – Segítség! Segítség! Segítség! – A tulajdon éles hangját is alig hallotta: mihelyt kijött a torkán, messzire fújta a fűzfaszél és elfojtotta a levelek zizegése. Frodó kétségbe volt esve: tehetetlen volt és tanácstalan.
Egyszerre csak megállt. Mégiscsak jött válasz, vagy legalábbis úgy rémlett, de mintha a háta mögül jönne, az ösvényről, az Erdő belsejéből. Megfordult, és hallgatózott, de nem sokáig: igen, semmi kétség, valaki énekel, egy zengő, mély hang önfeledten és boldogan fújja a nótáját, amely azonban csupa zagyvaság:

 

Hej hó, halihó, no de villa meg olló!
Bumsztara, lallala, fűzfavityilló!
Toma koma, hej, Toma, Bomba-de-dilló!

 

Frodó és Samu meg se moccant: ez talán valami újabb veszélyt jelent, vagy éppen a reménységet hozza? Megint egy egész csomó zagyvaság következett (ők legalábbis annak hallották), majd a hang egyszerre csak tisztán és érthetően felszárnyalt, és a következő nótát dalolta:

 

Hej hó, halihó, la-la, látod-e, szívem?
Röppen a seregély, szél szalad a vízen.
Arany napsugárban, csillag fényét lesve
vár reám valaki, míg leszáll az este.
Folyó-asszony lánya, szépséges a drága,
hajladozik karcsún, mint a fűzfa ága.
Bombadil Toma most vízililiommal
fut haza dalolva, egy egész halommal.
Hej hó, halihó, no de trallalalárom,
Aranymag, Aranymag, az ám, kicsi párom!
Öreg Fűzfa-apó, húzd be gyökérkarmod,
hazafelé siet Toma koma, hallod?
vízililiommal, erdőn és folyón át:
hej hó, halihó, no de hallod a nótát?

 

Frodó és Samu úgy állt ott, mint akit megbabonáztak. A szél egy utolsót fújt, aztán elcsendesült. A levelek megint bénán csüngtek a mozdulatlan ágakról. Megint felharsant a nóta, valaki szökdécselve és táncolva közeledett az ösvényen, majd a nádszálak fölött egyszerre csak felbukkant egy ócska, ütött-kopott, cilinderforma kalap, szalagjába tűzve egy hosszú kék madártoll. Még egy szökkenés, még egy ugrás, és megjelent a viselője is: egy ember – legalábbis annak látszott. Mindenesetre, nagyobb és tagbaszakadtabb volt a hobbitoknál, habár annyira mégse magas, mint a Nagyok népéhez tartozók, de azért ő is csapott akkora lármát a sárga csizmás, vaskos lábával, úgy csörtetett a fű meg a káka közt, mint a tehén, ha az itatóhoz siet. Kék kabátja volt, és hosszú barna szakálla, szeme kék és csillogó, arca piros, mint az érett alma, de csupa ránc a nevetéstől. Kezében egész halomnyi fehér vízililiomot hozott egy nagy levélen, mint valami tálcán.
– Segítség! – kiáltotta Frodó és Samu, kinyújtott kézzel szaladtak elébe.
– Hohó! Lassan a testtel! – kiáltotta az öreg, feltartva a kezét: erre megálltak, mint akiket villám sújtott. – Mi az, kis komáim, hová iparkodtok akkora nagy szuszogással, mint a kovács fújtatója? Hadd halljam, mi a baj. Tudjátok-e, ki vagyok én? Bombadil Toma a nevem. Nohát, hol szorít a cipő? Tomának sietős a dolga. Össze ne nyomjátok a liliomaimat!
– A barátaink bennragadtak a fűzfában! – kiáltotta elfúlva Frodó.
– Trufa úrfit megfogta egy hasadék! – kiáltotta Samu.
– Micsoda? – fakadt ki Bombadil Toma, felszökkenve a levegőbe. – Az öreg Fűzfa-apó? Ennyi az egész, mi? Nohát, ezen könnyű segíteni. Majd én elhúzom neki a nótáját! Öreg, szürke Fűzfa-apó! A velejét is megfagyasztom, ha nem viselkedik tisztességesen. Kidalolom a gyökereit a földből. Akkora szelet dalolok rá, hogy egy árva levele vagy ága se marad. Nohát, öreg Fűzfa-apó!
Óvatosan letette a liliomait a fűre, és odaszaladt a fához. Trufának már csak a lába fejét láthatta: a többi részét közben beljebb húzta a fa. Toma a hasadékhoz hajolt a szájával, és halk hangon énekelni kezdett az odúba.
A dal szövegét nem értették, de Trufa szemmel láthatóan izgalomba jött. A két lába rugdalózni kezdett. Toma félreugrott, letört egy lógó ágat, és rácsapott vele a fűzfa oldalára. – Ereszd ki őket, öreg Fűzfa-apó! – mondta. – Mit képzelsz tulajdonképpen? Nem volna szabad ébren lenned. Egyél földet! Áss le a mélybe! Igyál vizet! Aludj! Bombadil szól hozzád! – Ezzel megragadta Trufa lábát, és kihúzta a hirtelen megnyíló hasadékból.
Fülsértő recsegés hallatszott, a másik hasadék is megnyílt, és Pippin úgy ugrott ki rajta, mint akit hátulról jól „megsegítettek”. Aztán nagy csattanással mind a két hasadék újra bezárult. A fűzfán remegés futott végig, gyökerétől egészen a tetejéig, majd néma csend lett.
– Hálás köszönet! – mondták a hobbitok egymás után.
Bombadil Tomából kitört a nevetés. – No látjátok, kis komáim! – mondta lehajolva, hogy az arcukba nézhessen. – Most szépen eljöttök hozzám! Az asztal rogyásig rakva tejszínnel, lépesmézzel, fehér kenyérrel és vajjal. Aranymag már vár. Kérdezősködni vacsora közben is ráérünk. Gyertek utánam, amilyen gyorsan csak tudtok! – Ezzel felkapta a liliomait, intett a hobbitoknak, majd szökdécselve és táncolva elindult kelet felé az ösvényen: közben egy pillanatra sem hagyta abba a hangos és zagyva danászást.
A hobbitok szóhoz sem jutottak a meglepetéstől és a megkönnyebbüléstől, csak mentek utána, amilyen gyorsan bírtak. De még így sem elég gyorsan. Toma nemsokára eltűnt előlük, és a nótaszó egyre halkabban, egyre messzebbről hallatszott. Azután hallották, hogy egy nagy kurjantást küld vissza feléjük:

 

Indulok előre Fűztekeres mentén:
kis komák, utánam! olyan fürgén, mint én.
Meggyújtom a gyertyát a vendég uraknak:
tárva lesz az ajtó, fényes lesz az ablak.

Jöhet már az este, nem fél, aki bátor,
se az öreg fűztől, se az égerfától.
Fittyet lehet hányni ágnak és gyökérnek,
Toma koma, hej hó, vár, ha odaértek!

 

Többet nem hallottak. Hátuk mögött szinte ugyanabban a pillanatban a nap lehanyatlott a fák közé. Eszükbe jutott a rézsútos esti fény, ahogy megcsillan a Borbuggyan folyón, meg a sok-sok bakvári ablak, ahogy kigyúl, mint megannyi lámpás. Nagy árnyékok vetődtek rájuk, a fatörzsek és ágak sötéten, fenyegetően hajoltak az ösvény fölé. Fehér pára szállt fel a folyó felszínéről, aztán gomolyogva benyomult a part menti gyökerek és fák közé. Ahogy lépkedtek, valami árnyékszerű gőz gomolygott fel a lábuk alatt a földből, és elvegyült a gyorsan sűrűsödő szürkülettel.
Most már vigyázni kellett, hogy el ne tévesszék az utat, és nagyon fáradtak voltak. Mintha ólomból lett volna a lábuk. Kétoldalt a bokrok közt és a nádasban különös, alattomos neszek futkároztak, ha pedig felnéztek a sápadt égre, furcsa bütyköktől és csomóktól dudorodó arcokat láttak sötéten kirajzolódni az esthomályban: mintha gúnyosan vigyorogva tekintettek volna le rájuk a magas folyópartról és az erdő pereméről. Olyan érzésük támadt, hogy ez az egész táj kívül esik a valóság határán, hogy egy nyomasztó álomban botorkálnak, amelyet sose fog eloszlatni a megváltó ébredés.
Egyre lassabban haladtak, s már-már nem bírta tovább a lábuk, amikor észrevették, hogy a terep enyhén emelkedik. A víz halkan mormolni kezdett. A folyó egyik lépcsőjénél mintha fehér habok csillantak volna meg a sötétben. Aztán egyszerre csak véget értek a fák, és a ködpára elmaradt mögöttük. Kiléptek az Erdőből: szemük előtt tágas, füves térség hullámzott. Az elkeskenyedett és sebessé vált folyó vidáman szökdécselve sietett utánuk, már feljöttek a csillagok, és a víz itt-ott visszaverte fényüket.
Lábuk alatt puha, sekély füvet éreztek: mintha lenyírták vagy lekaszálták volna. Hátuk mögött az Erdő széle egyenes volt és szabályos, mint egy sövény. Az ösvény most már jól kivehetően nyúlt el előttük, gondozottan és kövekkel szegélyezve. Kanyarogva vezetett fel egy füves dombocskára, amely most szürkének látszott a halvány csillagfényben, a dombocskának egy távolabbi lejtőjén pedig, még mindig jó magasan a fejük fölött, egy ház ablakai hunyorogtak. Az ösvény lejteni kezdett, majd megint kapaszkodni a sima, gyepes domboldalban, a világosság felé. Aztán meglátták a nyitott ajtót és a rajta kiömlő fény ragyogó, sárga pászmáját. Bombadil Toma háza állt előttük a dombon. Mögötte szürke és kopár lejtő, azon is túl pedig a Sírbuckák fekete foltjainak vonulatát nyelte el az éjszaka, keleti irányban.
Valamennyien szaladni kezdtek, hobbitok és pónik egyaránt. Máris lerázták fele fáradtságukat és minden félelmüket. – Hej hó, halihó! – szállt feléjük az üdvözlő nóta.

 

Hej hó, halihó, la-la, nyitva a házunk!
Hobbitok és pónik! Tárt karokkal várunk.
Zendítsünk rá együtt egy áradó dalra!

 

Ekkor felcsendült egy másik hang, fiatal és ősi, akár a Tavasz, olyan hang, mint a boldog patakvízé, amely a dombok közt látta meg a ragyogó reggelt, s aztán csörgedezve siet az éjszakába – és ezüstösen szállt feléjük:

 

Zendítsünk rá együtt egy áradó dalra,
belefér nap és hold, lágy szellő fuvalma,
eső, köd és felhő, rekettye és hanga,
szélzúgás a dombon, harangoknak hangja,
vizek lilioma, nádasoknak árnya:
Bombadil Toma meg Folyó-asszony lánya!

 

S mire véget ért a dal, a hobbitok ott álltak a küszöbön, és aranyszínű fény árasztotta el őket.

 

 

7. fejezet
Bombadil Toma házában

A négy hobbit fellépett a széles kőküszöbre, és hunyorogva megállt. Egy hosszú, alacsony mennyezetű szobába kerültek, melyet betöltött a tetőgerendákról lelógó és himbálózó lámpák fénye, a simára dörzsölt, sötét faasztalon sok hosszú és sárga gyertya állt: nagy lánggal égett valamennyi.
A szoba túlsó végében egy asszony ült, szemben az ajtóval. Hosszú szőke haja hullámosan ömlött a vállára, ruhája zöld volt, üde zöld, mint a zsenge nád hajtása, itt-ott harmatként csillogó ezüstös pettyekkel, a derekán aranyöv: mint egy liliomokból font lánc, amelynek foglalatában halványkék nefelejcsek fénylettek. A lába előtt nagy zöld és barna cserépedényekben fehér vízililiomok úsztak, az ember azt hihette volna, az asszony valami trónuson ül egy tó közepén.
– Lépjetek be, kedves vendégek! – mondta az asszony, és a hobbitok rögtön felismerték azt a csengő hangot, amely az imént énekelt. Félénken beljebb kerültek néhány lépéssel, és udvariasan meghajoltak, valami furcsa érzéssel, csodálkozva és megilletődve, mint amikor az ember bekopog egy kunyhó ajtaján, hogy inni kérjen, s egy élő virágokba öltözött, szép és fiatal tündekirálynő válaszol. De még mielőtt szólhattak volna, az asszony könnyedén felugrott, átszökkent a liliomos edények fölött, és nevetve szaladt elébük, futtában halkan susogott a ruhája, mint folyóparti virágok közt a szél.
– Gyertek, kedveseim! – mondta, kézen fogva Frodót. – Örüljetek és nevessetek! Én Aranymag vagyok, Folyó-asszony lánya. – Aztán gyorsan elszaladt mellettük, becsukta az ajtót, visszafordult, és fehér karját széttárva megállt a csukott ajtó előtt. – Zárjuk ki az éjszakát! Jobb így, mert ti talán még mindig féltek, a ködtől, a fák árnyaitól, a mély víztől és más ijesztő dolgoktól. Ne féljetek! Ezt az éjszakát Bombadil Toma házában töltitek!
A hobbitok ámulva meredtek rá, Aranymag pedig sorra megnézte mindegyiküket, és elmosolyodott. – Úrnőm, szép Aranymag! – mondta végül Frodó, és érezte, hogy a szívét eltölti valami különös öröm, amit maga sem értett. Máskor is előfordult már, hogy elbűvölték a szép tünde-hangok, de ez a mostani varázs másmilyen volt: nem annyira fenséges és lenyűgöző, de valami mélyebb érzés, amely jobban megfogja a halandók szívét – csodálatos, és mégsem idegen. – Úrnőm, szép Aranymag! – mondta megint. – Most már jól tudom, miféle öröm csengett a dalokból, amiket hallottunk.

 

Hajladozó, karcsú, mint a fűzfa ága!
Patakparti nádszál! Folyó-asszony lánya!
Nyár vagy és tavasz vagy, tavasz ékessége!
vízesés zenéje, lombok nevetése!

 

De aztán dadogni kezdett és elhallgatott, maga sem értette, hogy is mondhat ilyeneket. De Aranymag elnevette magát:
– Isten hozott! – mondta. – Nem is tudtam, hogy a megyei nép ilyen szépen tud beszélni. De látom, hogy te tündebarát vagy: a szemed csillogása és a hangod csengése tanúskodik róla. Szerencsés ez a találkozás! Üljetek le, és várjátok meg a ház urát. Nemsokára megjön. Csak előbb ellátja a ti fáradt jószágaitokat.
A hobbitok boldogan leültek a sásfonatú székekre, Aranymag pedig közben az asztal körül szorgoskodott, senki se tudta levenni róla a szemét, olyan szívderítők voltak kecses mozdulatai. Kívülről néha ilyen szavakat hallottak, sok-sok hejhó meg halihó meg trallala közepette:

 

Bombadilló Toma vidámság komája,
hupi a zekéje, sárga a csizmája.

 

– Szépséges Aranymag! – szólalt meg ismét Frodó egy idő múlva. – Lehet, hogy butaságot kérdezek, de tudni szeretném: kicsoda Bombadil Toma?
– Ő bizony Bombadil Toma – felelte Aranymag mosolyogva, és fürge keze megállt egy pillanatra.
Frodó kérdő szemmel nézett rá. – Ő az, akit láttatok – mondta Aranymag. – Erdők, vizek, dombok gazdája.
– Akkor hát ez a különös vidék az ő birtoka?
– Azt már nem – felelte Aranymag elkomolyodva. Nem is lenne jó, mert sok gonddal járna – tette hozzá halkan, mintegy önmagának. – Fának, fűnek és mindennek, ami él e tájon, nincs más birtokosa, csak önmaga. Bombadil Toma a Gazda. Ha fényben vagy árnyékban lombok alatt járkál, sebes vízben gázol, dombtetőkön szökdell, nem bánthatja senki. Nem fél ő senkitől. Bombadil Toma a Gazda.
Kinyílt az ajtó, és Bomdadil Toma lépett a szobába. Most nem volt kalap a fején: sűrű barna haját őszi levelek koszorúzták. Nevetve odament Aranymaghoz, és megfogta a kezét.
– Itt az én szépséges asszonyom! – mondta, és biccentett a hobbitok felé. – Az én Aranymagom, aki ezüstzöld ruhát visel, és virágfüzért a derekán! Terítve az asztal? Látom, van sárga tejszín, lépesméz, fehér kenyér, van tej, vaj, sajt, sokféle zöld fű és érett bogyó. Elég lesz mindannyiunknak? Készen van a vacsora?
– Készen van – mondta Aranymag –, de talán a vendégek még nem készültek fel.
Toma összecsapta a tenyerét, és elkiáltotta magát: – Toma, Toma! Fáradtak a vendégeid, és te nem is gondolsz erre! Gyertek, jó barátaim, Toma mindjárt felüdít! Szutykos kezet lesikálunk, fáradt arcot jól megmosunk, sáros köpenyt félredobunk, hajgubancot kifésülünk!
Kinyitotta az ajtót, és a hobbitok utánamentek a rövid folyosóra, amely hirtelen megkanyarodott. Egy rézsútos tetejű, alacsony helyiségbe értek (afféle fészer lehetett, amit az északi oldalon ragasztottak hozzá a házhoz). Falai csupasz kőből voltak, de jó részüket zöld növényekből font falvédők és sárga függönyök borították. A padló kővel kirakva, friss zöld sással beszórva. Az egyik oldalon négy derékalj, mindegyiken összehajtott fehér ágynemű. A másik fal mellett egy hosszú lóca, rajta nagy cseréptálak, mellette barna korsók: az egyikben hideg, a másikban forró víz. Mindegyik ágy mellé puha zöld papucsok voltak kikészítve.
A hobbitok egykettőre megmosdottak, felüdültek, és már ott is ültek az asztal mellett, kettő az egyik oldalon, kettő a másikon, az asztal végében pedig Aranymag és vele szemben a Gazda. Jó kedvvel és jó sokáig falatoztak. A hobbitok derekasan ettek, ahogy csak éhes hobbitok tudnak enni, mégis jutott elég mindenkinek. A kupáikba töltött ital mintha csak tiszta víz lett volna, de azért átmelegedtek tőle, mint a bortól, és a hangjuk is megjött. A vendégek hamarosan azon kapták magukat, hogy vígan énekelnek: az énekszó valahogy könnyebben és természetesebben jött a nyelvükre, mint a beszéd.
Végül Toma és Aranymag felállt: gyorsan leszedték az asztalt. A vendégeknek megmondták, hogy üljenek csak nyugodtan a székükön, és mindegyik egy zsámolyt is kapott, hogy pihentesse rajta a fáradt lábát. Előttük a nagy tűzhelyben lobogott a tűz, és kellemes illatot árasztott, mintha almafa ágaiból rakták volna. Amikor rend lett, eloltották a lámpákat, csak az egyik maradt égve, meg egy-egy gyertya a tűzhely két végében. Aztán Aranymag odaállt a hobbitok elé, gyertyával a kezében, és nyugodalmas jó éjszakát, szép álmokat kívánt mindannyiuknak.
– Reggelig békében pihenhettek! – mondta. – Ne törődjetek az éjszaka neszeivel! Ezen a küszöbön és ablakon úgyse jöhet be semmi, csak a holdfény, a csillagok ragyogása meg a szél a dombtetőről.
Suhogva-csillogva kiment a szobából. Olyanok voltak a léptei, mintha valahol a távoli hegyoldalban, az éjszaka csendjében egy szelíd patak vize csobogna a hűvös köveken.
Toma még velük maradt egy ideig, szótlanul, mindenki próbálta összeszedni a bátorságát, hogy megkérdezze tőle, amit már vacsora közben is szeretett volna. Végül is Frodó megszólalt:
– Hallottad a kiáltásomat, Toma gazda, vagy csak véletlenül jártál éppen arra?
Toma összerezzent, mint akit felriasztanak valami kellemes álomból: – Mi? Hogy? – kérdezte. – Hogy hallottam-e a kiáltásodat? Nem én, nem hallottam: épp énekeltem. Véletlenül kerültem arra, ha ugyan véletlennek lehet mondani. Nem voltak terveim, pedig vártalak titeket. Hallottunk már rólatok, és tudtuk, hogy vándorúton vagytok. Sejtettük, hogy előbb-utóbb itt lyukadtok ki a víznél: minden út ide vezet a Fűztekereshez. Nagy nótás az öreg Fűzfa-apó, és ravasz is: a kisebb népek nemigen menekülhetnek, ha kiveti rájuk a hálóját. De Tomának dolga volt arra: abba nem mert beleszólni az öreg. – Toma bólogatott, mint akit ismét elfog az álmosság, de azért lágy éneklő hangon folytatta:

 

Arra vitt a dolgom: liliomért mentem,
szép illatos csokrot szedni asszonyomnak,
idén utoljára lába elé tenni:
télnek elmúltáig gyönyörködjön benne.
Így szoktam én mindig, ha vége a nyárnak:
Fűztekeres mentén megyek egy öbölhöz,
annak a partján még élnek a virágok.
Ott leltem meg régen Folyó-asszony lányát,
szépséges Aranymag ott ült benn a sásban,
édesen dalolt és dobogott a szíve.

 

Kinyitotta a szemét: valami kékség csillant meg benne, úgy nézett rájuk.

 

Szerencsétek volt, mert többé az erdőbe
nem megyek kószálni kanyargós folyóhoz.
Megvárom, míg elfogy az öreg esztendő,
Fűzfa-apó házát addig én nem látom,
hanem csak tavasszal, amikor Aranymag
vígan táncra perdül, úgy indul fürödni.

 

Megint elhallgatott, de Frodó nem bírta ki: nagyon kíváncsi volt valamire, azt még meg kellett kérdeznie. – Mondj valamit, Toma gazda, a Fűzfa-apóról – kérte. – Kicsoda ő? Eddig még sose hallottam róla.
– Inkább ne! – kiáltotta egyszerre Trufa és Pippin: majdhogy fel nem pattantak. – Most ne! Majd holnap reggel!
– Úgy is van! – felelte a Gazda. – Most inkább pihenjetek. Van, amit nem jó hallani, amíg árnyékban a világ. Aludjatok hajnalig, puha párnát a fejetek alá! Éjjeli neszekkel ne törődjetek! Szürke fűztől ne féljetek! – Ezzel leakasztotta a lámpát, elfújta, és egy-egy gyertyával a két kezében, kivezette őket a szobából.
Derékaljuk, párnájuk puha volt, mint a pehely, a takarók pedig fehér gyapjúból készültek. Alighogy végignyúltak a kényelmes ágyakon és magukra húzták a könnyű takarókat, máris mély álomba merültek.

Álmában Frodó valami sötét helyen feküdt. Aztán látta, hogy felkel az újhold, a gyér világosságban egy fekete sziklafal magasodott előtte, a közepén sötét boltív, mint valami nagy kapu. Frodó úgy érezte, mintha felemelné valami, és a magasból látta, hogy a sziklafal tulajdonképpen dombok gyűrűje, a dombok közt síkság terül el, és a síkság közepén kőoszlop emelkedik, mint valami hatalmas torony, melyet nem halandó kéz rakott. Tetején emberi alak állt. A felkelő hold egy pillanatig mintha ott lebegett volna a feje fölött, és megcsillant szélborzolta fehér haján. A sötétbe borult síkság felől ádáz hangok kiáltozása és farkasok üvöltése hallatszott. Aztán egy árnyék röppent el hirtelen a hold előtt: mintha óriási szárnyai lettek volna. Az álló alak felemelte a két karját, és a kezében lévő pálca felvillant. Ekkor leszállt hozzá egy hatalmas sasmadár, és magával vitte. A hangok feljajdultak, a farkasok nyüszítettek. Aztán mintha erős szélzúgás hallatszott volna, és a szélben patkódobogás közeledett, trapp, trapp, trapp, kelet felől. „Fekete Lovasok!”, gondolta Frodó felriadva, és a patkódobogás még mindig visszhangzott a fülében. Arra gondolt, vajon lesz-e bátorsága, hogy másnap kimerészkedjen a biztonságos kőfalak közül. Mozdulatlan feküdt, fülelt, de most már csendes volt minden, és Frodó végül is újra elaludt, vagy talán elkalandozott egy másik álomba, amelyre később nem tudott visszaemlékezni.
Mellette Pippin édesdeden aludt, de egyszerre csak valami változás történt az álmában, s ettől megfordult és felnyögött. Aztán hirtelen felébredt, vagy azt hitte, hogy felébredt, de a sötétben továbbra is hallotta a hangot, amely az álmát megzavarta: pak pak, vijj – mintha ágak hajladoznának a szélben, és ujjaikkal kaparnák a falat meg az ablakot: krik, krik, krik. Csak nincsenek fűzfák a ház körül? – gondolta Pippin, aztán hirtelen az a szörnyű érzése támadt, hogy nem is egy közönséges házban van, hanem a fűzfa belsejében, és megint azt a borzalmas, száraz, nyekergő hangot hallja, amely rajta nevet. Felült, megtapogatta a puha párnákat, aztán megkönnyebbülten leheveredett újra. Fülébe visszacsengett, amit este hallott: „Ne féljetek! Reggelig békében pihenhettek! Éjjeli neszekkel ne törődjetek!” Így aztán újra álomba merült.
Trufa nyugodt álmában egyszerre csak vízcsobogás hangzott fel: a víz csöndesen folyt alá, majd ellenállhatatlanul megduzzadt, és mint egy sötét, parttalan tó, körülvette a házat. Már a falak tövében bugyborékolt, és lassan, de biztosan emelkedett. „Belefulladok!” – gondolta Trufa. – Előbb-utóbb behatol valahogyan, és akkor megfulladok!” Úgy érezte, mintha puha, nyálkás zsombékon feküdne: felpattant, és a talpa hozzáért a padlózat egyik hideg kockakövéhez. Akkor eszébe jutott, hogy hol is van, és visszafeküdt. Egy hang – vagy egy hangnak az emléke mintha azt mondta volna: „Ezen a küszöbön és ablakon úgyse jöhet be semmi, csak a holdfény, a csillagok ragyogása meg a szél a dombtetőről.” Lágy szellő érződött, meglebbent tőle a függöny. Trufa nagyot lélegzett, és mindjárt elaludt újra.
Samunak csak annyi emléke maradt erről az éjszakáról, hogy aludt, mint a bunda – de azt ő se tudta volna megmondani, hogy a bunda milyen mélyen alszik.

Egyszerre ébredtek mind a négyen a reggeli világosságban. Toma ide-oda járkált közöttük, fütyörészve, mint a seregély. Amikor észrevette, hogy mozgolódni kezdenek, összecsapta a tenyerét, és elkiáltotta magát:
– Hejhó, halihó! Gyerünk, barátaim! – Félrehúzta a sárga függönyöket, a hobbitok csak most látták, hogy ablakok vannak mögöttük a szoba két végében: az egyik keletre néz, a másik nyugatra.
Frissen talpra ugrottak. Frodó a keleti ablakhoz futott, és egy veteményes kertet látott odakint, szürkés harmatcsillogásban. Azon meg se lepődött, hogy a gyep egészen a falakig ér, és mindenütt patanyomok látszanak benne. A karókra felfuttatott zöldbabtól nem láthatott messzire, de feljebb, a távolban, a felkelő nap sugarai mindinkább kirajzolták a szürke hegygerincet. Párás reggel volt: keleten hosszúkás felhőcsíkok húzódtak, mint megannyi beszennyeződött gyapjúcsomó, amelynek piros a két vége, mögöttük pedig sárgásan derengett a mélység. Az égbolt esőt ígért, de a világosság gyorsan terjedt, és a babvirágok pirosan izzottak fel a nedves zöld levelek foglalatában.
Pippin ködtócsát látott a nyugati ablakból. Az erdőt eltakarta a pára. Olyan volt az egész, mintha az ember felülről nézne le egy rézsútos felhőtetőre. Egy helyütt a köd sok-sok fodorra és hullámra szakadt, és valamiféle gyűrődés vagy csatorna nyílt benne: a Fűztekeres völgye. A folyó a bal oldali dombról sietett lefelé, majd eltűnt a fehér árnyékok között. Közvetlenül a ház mellett virágoskert, ezüstös mintázatú, nyírt sövénnyel, azon túl pedig harmattól nedves, gondozott, szürke pázsit. Fűzfák sehol.
– Jó reggelt, derék barátaim! – kiáltott Toma, feltárva a keleti ablakot. Hűvös levegő áradt a szobába: esőszaga volt. – Úgy gondolom, a napnak máma nemigen akaródzik kidugni az orrát. Én már jártam egy jót, szürkületkor kimentem ugrándozni a dombokra, szimatoltam a szelet, talpam alatt a nedves füvet, fejem fölött a nedves égboltot. Aztán az ablak alá álltam, és énekszóval felköltöttem Aranymagot, de a hobbitokat semmivel se lehet hajnalban felkölteni. Éjszaka maguktól felriadnak a sötétben a kicsikék, aztán ha kivilágosodik, jó nagyot alszanak! Hejhó, halihó! Ébresztő, barátaim! Felejtsétek el az éjjeli neszeket! Hejhó, halihó, trallala, kedveseim! Ha siettek, még ott lesz a reggeli az asztalon. Ha késtek, csak füvet meg esővizet kaptok!
Mondanunk sem kell – nem mintha Toma fenyegetése nagyon ijesztően hangzott volna –, hogy a hobbitok nagyon hamar letelepedtek a reggeli mellé, és csak jó sokára álltak fel, amikor az asztal már majdnem csupasz volt. Se Toma, se Aranymag nem volt odabent. Tomának ugyan hallották a hangját: tett-vett a házban, csörömpölt a konyhában, fel-alá mászkált a lépcsőn, vagy odakint danolászott. A helyiségből nyugat felé nyílt kilátás a ködborította völgyre, és az ablak nyitva volt. A zsúptetőről nagy cseppekben hullt alá a víz. Még be se fejezték a reggelit, amikor a felhők egyetlen, tömör mennyezetté olvadtak össze, és eleredt a szürke, susogó, kitartó eső. Vastag függönye mögött végképp eltűnt az erdő.
Ahogy kinéztek az ablakon, fentről meghallották Aranymag tiszta énekét: olyan lágyan szállt alá, mintha az esőszálakon siklana le az égből. Csak néhány szót értettek belőle, de annyit kivettek, hogy a hang, amely üdítő volt, mint a száraz dombhátra hulló zápor, egy esődalt énekel: a meséje egy folyóról szólt, hogy forrásként megszületik a hegyek közt, és végül belefut a távoli tengerbe. A hobbitok gyönyörködve hallgatták, Frodónak repesett a szíve, és titokban áldotta az időjárást, amiért késlelteti az indulásukat. Amióta csak felébredt, folyton erre az indulásra gondolt, szorongó érzéssel, de most már sejtette, hogy aznap úgysem kelhetnek útra.
A magasban fújó szél nyugatra költözött, most tömöttebb és vizesebb felhők gomolyogtak elő, hogy lebocsássák esőterhüket a dombok tar koponyájára. A ház körül nem látszott egyéb, csak a lezúduló víz. Frodó a nyitott ajtó mellett állt, és nézte, ahogy a fehér mészkőösvény kis tejpatakká változik, amely bugyogva siet a völgybe. Bombadil Toma szaporán ügetve előbukkant a ház sarka mögül: hadonászott a két karjával, mintha el akarná hárítani az esőt – és csakugyan, amikor a küszöbön át beszökkent a szobába, mindene száraznak látszott, kivéve a csizmáját. Le is húzta, és odatette a sarokba a tűzhely mellé. Aztán leült a legnagyobbik székbe, és maga köré hívta a hobbitokat.
– Aranymag ezen a napon végzi a nagymosást meg az őszi nagytakarítást – magyarázta. – Hobbitoknak nem való az ilyen idő: hadd pihenjenek, amíg lehet! De arra jó ez a nap, hogy hosszú meséket mondjunk, mindent megkérdezzünk, mindenre válaszoljunk: így hát Toma el is kezdi a mesét.
Aztán sok érdekes dolgot elmondott, néha csak úgy, mintha önmagának mesélne, máskor meg hirtelen felnézett a vendégekre, és ragyogó kék szeme megvillant a bozontos szemöldök alatt. Hangja sokszor dalra fordult: akkor felállt a székről, és táncolni kezdett. Mesélt mindenféléről: méhekről és virágokról, a fák viselkedéséről, az erdő különös lakóiról, gonosz és jóságos lényekről, jó és rosszindulatúakról, komiszakról és kedvesekről, a tüskebokrok titkairól.
Így aztán a hallgatóság lassacskán kezdte megérteni, hogy mennyi élet van az erdőben: más is él ott rajtuk kívül, sőt, ők az idegenek, a többi lény pedig otthon érezheti magát. A mesékben minduntalan felbukkant az öreg Fűzfaapó alakja, és Frodó éppen eleget megtudhatott róla, még többet is a kelleténél, mert a mese nem volt mindig megnyugtató. Toma szavai nyomán belelátott a fák szívébe és gondolataiba, melyek gyakran sötétek és különösek, mert a fák gyűlölnek minden élőlényt, amely szabadon jár-kel a földön, rágcsál, harap, ágakat tördel, fát aprít, tüzet rak: ezek mind pusztítók és bitorlók. Az erdőt nemhiába hívták Öregnek, mert csakugyan ősi volt, rég elfeledett, hatalmas erdőségek utolsó maradéka, s még éltek benne a fák apáinak apái, éppoly rendíthetetlenül, mint a dombok, és jól emlékeztek a hajdani időkre, amikor ők voltak az urak. A számtalan elmúlt esztendő büszkeséggel, mélyen gyökerező bölcsességgel és komiszsággal oltotta be őket. De mind közül legveszélyesebb a Nagy Fűz: a belseje korhadt, de az ereje zöldell, azonkívül ravasz, s a dalai és gondolatai bejárják az erdőt a folyónak mindkét partján: Szürke és szomjas szelleme erőt szív a földből, finom gyökérszálakat bocsát a talajba és láthatatlan ágak ujjaival nyúlkál a levegőbe: így sikerült kiterjesztenie uralmát az Erdőnek szinte valamennyi fájára, a Nagykerítéstől egészen a Buckákig.
Aztán Toma meséje hirtelen búcsút mondott az erdőnek, és a hegyipatak mentén futott tovább szökdécselve: habzó vízesések, gömbölyű kavicsok, lekoptatott sziklák bukkantak fel benne, míg végül a Buckákhoz ért. A hobbitok már hallottak a Nagybuckákról, a zöld halmokról, a dombtetőkön emelkedő kőgyűrűkről és a dombok közti horpadásokról. Azon a tájon juhnyájak bégettek. Az ember időnként zöld falakba meg fehér falakba ütközött. A csúcsokon várak magasodtak. Kis országok királyai csatáztak egymással, s a fiatal Nap lángsugarai visszaverődtek újonnan kovácsolt, mohó kardjaik vörös acéljáról. Volt győzelem és vereség, tornyok omlottak össze, várak égtek porig, és lángnyelvek csaptak az égre. A halott királyok és királynék koporsóján aranyat halmoztak fel, aztán dombokat emeltek fölébük, a kőkapuk bezárultak, és mindent benőtt a fű. A nyájak még ott legelésztek egy ideig, majd hamarosan újra elhagyatottá vált a dombvidék. A távoli sötét zugokból előbújt egy árnyék, és a sírdombokban valami megmozdította a csontokat. Az üregekben buckamanók motoztak, gyűrűk koccantak a hideg ujjakon, és aranyláncok csörgését kapta fel a szél. A földből meredező kőgyűrűk pedig olyanok voltak a holdfényben, mint egy-egy csonka fogsor.
A hobbitok megborzongtak. Az Erdőn túli Sírbuckák manóinak híre még a Megyébe is eljutott. De nemigen akadt olyan hobbit, aki szerette volna hallgatni a róluk szóló mesét, még akkor se, ha kényelmesen üldögélt a kandalló mellett, jó messzire tőlük. A négy vendég-hobbitnak most eszébe jutott, amire nem is gondoltak örömükben, mikor ebbe a barátságos otthonba jutottak: Bombadil Toma háza épp ott áll a félelmetes dombok tövében. Nem is tudtak odafigyelni többé a mesére, fészkelődtek, és nyugtalanul sandítottak egymásra.
Amikor újra felfogták a szavak értelmét, kiderült, hogy Toma már másról beszél: különös tájakról, amelyek se az emlékeikben, se az éber gondolataikban nem bukkantak fel soha, régmúlt időkről, amikor a világ hatalmasabb volt, és a tenger zavartalanul mosta a nyugati partokat, és Toma ide-oda kalandozva tovább énekelt a hajdani csillagfényről, amelynek világánál csak a tünde-ősök virrasztottak. Aztán hirtelen elhallgatott, és a hobbitok látták, hogy bólogat, mint akit az álom környékez. Szótlanul, megbűvölve nézték, szavainak varázsától úgy érezték, hogy elült a szél, felszáradtak a felhők, a nappali világosság visszahúzódott, sötétség borult mindenre kelet és nyugat felől egyaránt, s fehér csillagok fénye töltötte be az egész égboltot.
Frodó már nem tudta, hány reggel és este múlt el, amióta ott vannak: egyetlen nap, vagy talán napok hosszú sora. Se fáradságot, se éhséget nem érzett, csak mérhetetlen csodálkozást. Az ablakon át beragyogtak a csillagok, és a mennyek csöndje úgy terült rá, mint a palást. Végül Frodó a bűvölettel és a félelmetes csönddel küszködve megszólalt:
– Ki vagy te, Toma gazda? – kérdezte.
– Mi? Micsoda? – riadt fel Toma, és a szeme megvillant a homályban. – Hát nem tudod a nevemet? Más válasz nincs. Itt csak ti vagytok névtelenek. De ti fiatalok vagytok, én pedig öreg. Mindennél öregebb, úgy bizony. Halljátok a szavamat, barátaim: Toma előbb itt volt, mint a folyó és a fák, Toma emlékszik az első esőcseppre és az első makkra. Előbb taposott ösvényeket, mint a Nagyok népe, és látta, mikor megérkeztek a Kicsik. Előbb itt volt, mint a királyok, a sírdombok és a buckamanók. A tündék még nem költöztek el nyugatra, és a Tenger még nem zúdult fel, amikor Toma már itt volt. Ő még látta a csillagok alatt a régi sötétséget, amelyben nem volt félelem – amikor odaátról még nem jelent meg a Sötét Úr.
Az ablak előtt mintha árnyék suhant volna el, és a hobbitok gyorsan odakapták a fejüket. Amikor visszafordultak, a hátsó ajtóban ott állt Aranymag: fény keretezte az alakját. Kezében gyertya, melynek lángját a tenyerével óvta a léghuzattól, és a gyertyafény átszivárgott a kezén, mint a napfény a fehér kagylón.
– Elállt az eső – mondta Aranymag –, s most új vizek futnak alá a dombról a csillagok alatt. Nevessünk hát, és legyünk vidámak!
– Azonkívül pedig együnk és igyunk! – rikkantotta Toma. – A hosszú mesemondástól kiszárad a torok. A hosszú mesehallgatástól pedig korogni kezd a gyomor, reggel, délben és este is! – Ezzel felpattant a székéről, egy ugrással ott termett a tűzhelynél, felkapott egy gyertyát, és meggyújtotta az Aranymag kezében lobogó lángról. Aztán kiszökkent az ajtón, és eltűnt.
Nemsokára visszajött, kezében hatalmas, jól megrakott tálca. Aztán Toma és Aranymag megterítette az asztalt, a hobbitok meg félig ámulva, félig nevetve nézték: olyan kecses volt Aranymag mozgása, olyan furcsa és mulatságos Toma ide-oda ugrándozása. És mégis, mintha valami betanult táncot jártak volna, ahogy tettek-vettek a szobában, az asztal körül: egyikük sem akadályozta a másikat, és pillanatok alatt a helyére került minden – étel, evőeszköz, világítás. Fehér és sárga gyertyák lobogtak mindenütt. Toma meghajolt a vendégek felé. – Kész a vacsora – mondta Aranymag, és a hobbitok csak most látták, hogy talpig ezüstbe van öltözve, a derekán fehér öv, a cipője pedig halpikkelyhez hasonló. Toma öltözéke világoskék volt, olyan színű, mint a nefelejcs, ha megmosakodott az esőben, a harisnyája pedig fűzöld.
A vacsora még az előző estinél is finomabb volt. Amíg Toma meséjét hallgatták megbűvölve, a hobbitok észre sem vették az idő múlását, és akárhány ebédet vagy vacsorát is elmulasztottak volna, de most, hogy elébük került az étel, úgy érezték, legalább egy hete nem ettek semmit. Egy ideig nem dalolt, de még csak nem is beszélt senki, olyan buzgón láttak neki. De aztán lassacskán visszatért a jókedvük, és megint felhangzott a vidám kacagás.
Vacsora után Aranymag sok dalt elénekelt velük: mindegyik vígan kezdődött, fent a dombok közt, majd lassan elhalt a völgyek csendjében: ilyenkor a hobbitok folyóvizeket és tavakat láttak a lelki szemükkel, nagyobbakat, mint amilyeneknek valaha is a partján jártak, s belenéztek a vízbe, és lent a mélyben látták az égboltot meg a drágakövekként fénylő csillagokat. Aztán Aranymag megint csak jó éjszakát kívánt nekik, és otthagyta őket a tűzhely mellett. De Toma közben egészen felébredt, és elárasztotta őket kérdéseivel.
Úgy látszott, sok mindent tud róluk meg a családjukról, sőt, minden egyébről is, ami a Megyében történt a régmúlt időktől fogva, melyekre maguk a hobbitok is alig emlékeztek. Ezen most már nem is lepődtek meg nagyon, de Toma elárulta, hogy a legújabb hírei jórészt Zsizsik gazdától származnak, akit ő, úgy látszik, fontosabb személyiségnek tartott, semmint a hobbitok képzelték volna. Föld van a vén lábai alatt, agyag az ujjain, bölcsesség a csontjaiban, és nyitva mind a két szeme – mondta Toma. Az is kitűnt, hogy Toma kapcsolatban áll a tündékkel, és Frodó szökésének a híre valamiképpen Gildortól jutott el hozzá.
Toma olyan sokat tudott és olyan ravaszul kérdezősködött, hogy Frodónak akaratlanul is megoldódott a nyelve, és annyi mindent elmondott neki Bilbóról meg a tulajdon reményeiről és félelmeiről, mint annak előtte senkinek, még Gandalfnak sem. Toma pedig csak bólogatott, és a szeme hirtelen megvillant, amikor Frodó megemlítette a Lovasokat.
– Mutasd csak azt a drága Gyűrűt! – szólt közbe Toma hirtelen, Frodó pedig maga is meglepődött az engedelmességén, de kihúzta zsebéből a láncot, lekapcsolta róla a Gyűrűt, és már át is adta Tomának.
A Gyűrű pedig mintha megnőtt volna, ahogy ott feküdt egy pillanatra Toma széles, barna tenyerén. Aztán Toma hirtelen a szeméhez tartotta, és elnevette magát. A hobbitok meghökkentek: mulatságos és egyben ijesztő is volt, ahogy az a ragyogó kék szem rájuk nézett az arany karikán keresztül. Aztán Toma a kisujja hegyére húzta a Gyűrűt, és odatartotta a gyertyafényhez. A hobbitoknak egy pillanatig nem tűnt fel semmi. Aztán elállt a lélegzetük. A Gyűrű rajta van és Toma mégse tűnik el!
Toma ismét elnevette magát, aztán feldobta a Gyűrűt a levegőbe: volt gyűrű, nincs gyűrű! Frodó felkiáltott Toma pedig előrehajolt, és mosolyogva visszaadta a Gyűrűt.
Frodó alaposan megvizsgálta, nem minden gyanakvás nélkül (mint aki kölcsönadott valami csecsebecsét egy bűvésznek). A Gyűrű ugyanaz, legalábbis annak látszik, és a súlya is a régi: mert Frodó mindig úgy érezte, mintha a Gyűrű valami különös súllyal nehezedne a tenyerére. Mégis piszkálta valami, hogy megbizonyosodjék róla. Egy kicsit talán bosszantotta is, hogy Toma látszólag semmibe se veszi ezt a ritka tárgyat, amelynek veszélyes mivoltáról és jelentőségéről még Gandalf is meg volt győződve. Frodó tehát csak az alkalmas pillanatra várt – s amikor újra megindult a beszélgetés, és Toma éppen belefogott egy képtelen históriába, hogy milyenek is a borzok, és milyen furcsán viselkednek: akkor Frodó felcsúsztatta ujjára a Gyűrűt.
Trufa éppen odafordult, hogy mondjon valamit, de összerezzent, és torkán akadt a szó. Frodó nagyon meg volt elégedve (bizonyos tekintetben): a gyűrűt nem cserélhették ki, mert Trufa csak bámult a székére, és nyilvánvalóan nem látta őt. Szép csendesen felállt, és nesztelenül elindult a tűzhely mellől a bejárati ajtó felé.
– Hé, hé! – kiáltotta Toma, és csillogó szeme elárulta, hogy nemcsak néz, de lát is. – Hé! Mit csinálsz te, Frodó?! Hová akarsz menni? Nem olyan vak az öreg Bombadil, mint képzeled. Vedd le azt az aranygyűrűt! Szebb a kezed, ha nincsen rajta. Gyere vissza! Hagyd a viccelődést, és ülj ide mellém! Meg kell még beszélnünk egyet s mást, hogy mi legyen holnap reggel. Toma szépen elmagyarázza az utat, nehogy eltévedjen a lábatok.
Frodó nevetett (egy kicsit erőltetetten), aztán lehúzta a Gyűrűt, visszament, és leült a helyére. Toma pedig elmondta, hogy úgy számítja, holnap verőfényes nap lesz, derűs reggel, indulásra épp a legalkalmasabb. De korán kell indulniuk, mert ezen a vidéken olyan az időjárás, hogy arról még Toma sem adhat hosszú lejáratú jóslatokat, s néha még másik zekét sem tud húzni, olyan hirtelen változik az idő. – Az időjárásnak nem vagyok gazdája – mondta Toma –, sem én, sem más, aki két lábon jár.
Tanácsára úgy döntöttek, hogy majdnem egyenest észak felé indulnak a háztól, a Buckák nyugati, alacsonyabb lejtőin: így talán sikerül egy nap alatt kiérniük a Keleti Útra, és elkerülniük magukat a Sírbuckákat. Toma azt mondta, ne féljenek – de ne is üssék bele az orrukat olyasmibe, ami nem rájuk tartozik.
– Maradjatok meg a zöld füvön. Hagyjátok a vén köveket meg a hideg manókat, ne kukucskáljatok be a házaikba, hacsak nem olyan kemény a szívetek, mint a szikla! – Ezt többször is elismételte, és azt tanácsolta, hogy ha mégis felbukkanna előttük egy bucka, mindig nyugat felől kerüljék meg. Aztán megtanította őket egy dalra: ezt fújják, ha bajba vagy veszélybe jutnának.

 

Hej, Toma, fuss ide, hagyd el az erdőt,
domb tetejét, a folyót, a tekergőt!
Várhat a tűzhely, a fűzfa-vityilló:
bajba jutottunk, Bomba-de-dilló!

 

Kórusban utána énekelték, majd Toma nevetve megveregette a vállukat, fogott két gyertyát, és visszavezette őket a hálószobájukba.

 

 

8. fejezet
Köd a Sírbuckákon

Aznap éjjel nem hallottak semmi neszt. De Frodót mégis megérintette belülről valami édes énekszó – csak álmodta-e, vagy ébren volt: maga sem tudta –, az ének egyre erősebb lett, mintha derengő fény közeledne egy szürke esőfüggöny mögül, majd a fátyol üveggé-ezüstté változott, végül pedig felszakadt – és Frodó előtt egy távoli, zöldellő vidék tárult fel a gyorsan kelő nap sugaraiban.
A látomás észrevétlenül átúszott az ébredésbe, ott volt Toma: fütyörészett, mint egy egész fészekalja, a nap már kezdett lesiklani a domboldalról, beáradt a nyitott ablakon. Odakint minden csupa zöld és halvány aranyszín.
Megint csak magukban reggeliztek, majd készülődni kezdtek a búcsúra, nehéz szívvel, már amennyire nehéz lehet az ember szíve egy ilyen hűs, verőfényes, áttetsző reggelen, a tisztára mosott, halványkék őszi égbolt alatt. Északnyugat felől friss szellő fújdogált. A békés pónik most szinte ficánkoltak, izegtek-mozogtak, türelmetlenül szimatolták a levegőt. Toma kijött a házból, meglengette a kalapját, táncolt a küszöbön: biztatta a hobbitokat, hogy csak fürgén, nyeregbe, ne késlekedjenek.
Elindultak hát a ház mögül előkanyarodó ösvényen, amely a dombtető északi vége felé vezetett a magasba: ez a domb óvta a házat. Épp leszálltak a nyeregből, hogy kantárszáron vezessék fel a pónikat az utolsó meredek kaptatón, amikor Frodó egyszerre csak megállt.
– Aranymag! – kiáltotta. – Ezüstbe és zöldbe öltözött szépséges Úrnőm! El se búcsúztunk tőle, nem is láttuk tegnap este óta! – Annyira bánta a dolgot, hogy vissza akart fordulni, de abban a pillanatban egy csengő hang szállt feléjük. Aranymag ott állt a dombtetőn, és integetett: haja libegett és csillámlott a napfényben. Aztán táncra perdült, s a lába alatt mintha zöld fű harmata villódzott volna.
Gyorsan felkapaszkodtak az utolsó meredeken, és kifúlva megálltak Aranymag mellett. Meghajoltak előtte, de ő intett, hogy csak nézzenek körül, és a hobbitok lenéztek a dombtetőről a reggeli tájra. Minden tiszta volt és messzire áttekinthető, nem olyan fátyolos és ködös, mint amikor az erdei dombon álltak, amelynek halványzöldje most nyugaton vált ki a fák sötétebb gyűrűjéből. Arrafelé emelkedett a terep: erdő borította, zöld, sárga, rozsdaszínű gerincek nyúltak el a napfényben, mögöttük pedig elrejtve a Borbuggyan folyó völgye. Délen, a Fűztekeres vonalán túl, valami távoli, halvány, üveges csillogás látszott: az a nagy hurok, amit a Borbuggyan rajzolt a síkságon, mielőtt tovább folyna más vidékekre, melyeket a hobbitok már nem ismernek. Északon egyre törpültek a dombok, szürkés, zöldes, földszínű dudorocskák lettek belőlük, és végül elenyésztek a bizonytalan, árnyékos távolban. Kelet felé a Sírbuckák emelkedtek a reggeli fényben, egyik vonulat a másik mögött, aztán már csak sejteni lehetett őket: legfeljebb egy kis kékség és valami fehér csillogás sejlett az égbolt szegélyén, de a hobbitok tudták, hogy ott vannak a távoli, magas hegyek, melyekről annyi szó esett a hagyományokban és a régi mesékben.
Jól teleszívták a tüdejüket, és úgy érezték, hogy egy ugrással és néhány derekas lépéssel bárhová el tudnának jutni, ahová akarnak. Valóban csüggesztő, hogy az egymásra torlódó dombok peremén át kell az Út felé kocogniuk, amikor a legszívesebben szökellnének, éppoly vidáman, mint Toma, kőről-kőre, toronyiránt a nagy hegyek magasába.
Ekkor megszólalt Aranymag, maga felé fordítva tekintetüket és gondolataikat. – Útra fel, jó vendégeim! – mondta. – Kitartóan, a cél felé! Északi irányba, hogy a szél mindig a bal szemetekbe fújjon! Áldás kísérje lépteiteket! Csak szaporán, amíg ragyog a nap! – Frodónak pedig ezt mondta: – Ég veled, tündebarát, jó, hogy találkoztunk!
De Frodó nem tudott mit válaszolni. Mélyen meghajolt, aztán felpattant a pónijára, és lassan elindult lefelé a domb mögötti enyhe lejtőn, utána a társai. Bombadil Toma háza, a völgy és az Erdő eltűnt a szemük elől. A domboldalak zöld falai közt melegebb lett a levegő, s ahogy lélegeztek, érezték a gyep édes, erős illatát. Amikor leértek a zöld horpadásba, felnéztek, és még látták Aranymagot: kicsinek látszott, karcsú alakja úgy rajzolódott ki az égen, mint egy napsütötte virág, mozdulatlanul állt, szemmel kísérte őket, és feléjük nyújtotta a két karját. Mikor látta, hogy odanéznek, csengő hangon elkiáltotta magát, felemelte a kezét, megfordult, és eltűnt a domb mögött.
Most a horpadás mélyén kanyargott az útjuk, megkerülte egy meredek domb lábát, beletorkollt egy másik, mélyebb és szélesebb völgybe, aztán megint dombok jöttek, hosszú, lejtős nyúlványok, és megint kaptatók a sima domboldalakon, újabb dombtetők és újabb völgyek. Fát vagy vizet nem láttak sehol: a fű, a ruganyos gyep hazájában jártak, ahol nem hallatszott semmi, csak a szél suttogása a magaslatok peremén és egy-egy különös madár vijjogása fent a magasban. Amint előrehaladtak, a nap egyre feljebb hágott az égen, és ontotta a meleget. Valahányszor felértek egy gerincre, úgy érezték, hogy a szellő mindinkább elcsitul. Ha kilátásuk nyílt a nyugat felé elterülő tájra, úgy tetszett, mintha a távoli erdő füstölögne: a lehullott eső páraként szállt vissza televényről, gyökerekről, lombokról. A szemhatár most árnyékos lett, sötét fátyol vette körül, és fölötte úgy lebegett az égbolt közepe, mint egy kék színű, nehéz és meleg sapka.
Déltájban széles, lapos dombtetőre értek: olyan volt, mint egy tányér, amelynek zöld pereme kissé felmagasodik. A tányér közepén meg se moccant a levegő, és az égbolt mintha egészen közel lett volna a fejükhöz. Átvágtak a dombtetőn, és kitekintettek észak felé. Kellemes meglepetés érte őket: kiderült, hogy nagyobb utat tettek meg, mint gondolták. A távolságokat ugyan eléggé csalókává tette a pára, de aziránt nem lehetett kétség, hogy most már nincs messze a Buckák vége. Alattuk egy hosszú völgy kanyargott észak felé, majd két meredek magaslat közt egy nyílásba ért. Úgy látszott, azon túl már nincsenek dombok. Még északabbra mintha egy hosszú fekete vonal húzódott volna.
– Fasor – mondta Trufa. – Akkor pedig csakis az Út lehet. A Hídtól keletre hosszú mérföldeken át fák szegélyezik az Utat. Állítólag még a régmúlt időkben ültették őket.
– Nagyszerű! – mondta Frodó. – Ha délután is olyan jó iramban folytatjuk utunkat, mint délelőtt, akkor naplementéig leérünk a Buckákról, és már csak táborhelyet kell keresni. – De beszéd közben kelet felé pillantott, látta, hogy arra magasabbak a dombok, és lenéznek reájuk, mindegyik dombon zöld halmok emelkedtek, némelyiken pedig jókora kődarabok meredeztek az ég felé, mintha egy csorba fogsor állna ki egy óriás zöld ínyéből.
Ez a látvány valahogy nyugtalanító volt, így hát elfordultak tőle, és lementek a tányérszerű horpadásba. Közepén egy magányos kődarab állt, jó magasra felnyúlt a tűző nap alatt, és most éppen nem vetett árnyékot. Formátlan volt és mégis jelentőségteljes: mint egy útjelző vagy egy mutatóujj, vagy még inkább, mint valami figyelmeztetés. De ők közben megéheztek, és a nap még mindig delelőjén állt, így hát nekivetették hátukat a kőpillér keleti oldalának. Hűvös volt, mintha a nap ereje se tudta volna átmelegíteni, de ezt most kellemesnek érezték. Itt ettek és ittak, s olyan jól beebédeltek a szabadban, hogy jobbat nem is kívánhatott volna senki: az elemózsiát ugyanis a „domb alatti házból” hozták magukkal. Toma mindennel ellátta őket legalább egy napra. A terhüktől megszabadult pónik pedig szabadon kószáltak a füvön.
A hosszú lovaglás a dombokon át, a lakmározás, a meleg napsütés, a zöld gyep illata, a heverészés azért egy kicsit soká tartott, soká nyújtóztatták a lábukat és bámulták a föléjük boruló égboltot: mindez talán elegendő magyarázatul szolgálhat arra, ami történt. Elég az hozzá, egyszerre csak felébredtek, némileg bosszúsan, hiszen nem is akartak elaludni. A kőoszlop hideg volt, és hosszú, sápadt árnyéka keleti irányban nyúlt el fölöttük. A napkorong halvány és vizenyős sárgasága épp a horpadás nyugati fala fölött derengett át a párás levegőn, északon, délen és keleten a fal mögött sűrű, hideg és fehér volt a köd. A levegő nem mozdult, súlyosnak és hidegnek érződött. A pónik egy csoportba verődtek, és lógatták a fejüket.
A hobbitok riadtan talpra ugrottak, és a nyugati peremhez futottak. Rádöbbentek, hogy szigeten állnak, a ködtenger közepén. Szorongva néztek a lenyugvó nap felé, amely a szemük láttára bukott alá a fehér tengerbe, mögötte pedig keleten valami hideg, szürke árnyék kúszott fel az égre. A köd gomolygása elérte a falakat és átcsapott rajtuk, aztán mintha meghajlott volna a hobbitok fölött, boltíves tetővé állt össze: be voltak zárva a köd csarnokába, amelynek központi tartóoszlopát a felmeredő kő alkotta.
Úgy érezték, csapdába estek, de mégsem szállt el minden bátorságuk. Még emlékeztek az előttük kígyózó Út biztató látványára, és nem felejtették el, hogy milyen irányban keressék. Különben is, most már annyira viszolyogtak a nagy követ körülvevő horpadástól, hogy a világért sem maradtak volna tovább. Mindent összecsomagoltak, olyan gyorsan, ahogy csak gémberedett ujjaiktól tellett.
Néhány pillanat, és már libasorban vezették a pónikat a peremen át, azután meg lefelé a domb hosszú északi lejtőjén, bele a ködtengerbe. Ahogy egyre lejjebb ereszkedtek, a köd hidegebb és nyirkosabb lett, s hajuk csapzottan, vizesen tapadt a homlokukra. Amikor leértek a völgybe, már olyan hideg volt, hogy megálltak, fölvették a köpenyüket és csuklyát húztak a fejükre: de hamarosan azt is belepték a szürke vízcsöppek. Aztán nyeregbe ültek, és lassan továbbindultak, de csak a talaj emelkedése, süllyedése alapján tudtak tájékozódni. Céljuk az volt, hogyha lehet, elérjék a hosszú völgy északi végének kapuforma nyílását, amelyet reggel a messzeségből láttak. Ha ezen a résen sikerül átjutniuk, akkor már nem nehéz a dolguk: csak egyenesen tovább, és előbb-utóbb feltétlenül ki kell érniök az Útra. Ez járt a fejükben, semmi több, legfeljebb még annyit reméltek, hogyha maguk mögött hagyják a Buckákat, a ködtől is megszabadulnak.
Csak nagyon lassan tudtak haladni. Hogy együtt maradjanak és el ne veszítsék egymást, libasorban mentek: Frodó volt a vezető, utána Samu következett, Samu után Pippin, Pippin után Trufa. De a völgynek sehogy sem akart vége szakadni. Egyszerre csak Frodó biztató jelre lett figyelmes. Előttük a ködben mindkét oldalon valami feketeség ütött át, Frodó úgy gondolta, hogy végre a dombok közti hasadékhoz, a Sírbuckák északi kapujához közelednek. Ha azon átjutnak, utána már szabad az út.
– Gyertek! Utánam! – kiáltotta Frodó, és előresietett. De reménykedését csakhamar riadtság és aggodalom váltotta fel. A sötét foltok még sötétebbek lettek, de egyúttal össze is zsugorodtak, és Frodó egyszerre csak azt látta, hogy két hatalmas álló kő magasodik előtte: baljóslatúan meredeztek, egy kissé egymás felé hajolva, mint két ajtófélfa, de szemöldökfa nélkül. Frodó nem emlékezett rá, hogy amikor reggel lenézett a dombról, ilyesmit látott volna a völgyben. Most alig kapott észbe, már át is haladt közöttük, és mintha rögvest magába ölelte volna a sötétség. Pónija prüszkölt egyet, felágaskodott, és Frodó leesett róla. Amikor hátranézett, tapasztalta, hogy egyedül van: a többiek nem jöttek utána.
– Samu! – kiáltotta. – Pippin! Trufa! Gyertek! Miért maradtok el?
Nem kapott választ. Hirtelen rátört a félelem, és rémülten kiáltozva visszaszaladt a kőoszlopok között: – Samu! Samu! Trufa! Pippin! – A póni nekiiramodott, és eltűnt a ködben. Frodónak úgy rémlett, mintha egy kiáltást hallana, talán nem is nagyon messziről:
– Hahó, Frodó! Hahó! – A hang keletről jött, ahogy Frodó ott állt a nagy kövek tövében, és meresztgette szemét a homályban, balkézre tőle. Elindult a hang felé, és tapasztalnia kellett, hogy egy meredek lejtőn kapaszkodik fel a dombra.
Menet közben újra elkiáltotta magát, azután többször is, egyre izgatottabban, de egy ideig nem kapott választ, és amit végül is hallott, alig volt hallható, és mintha nagyon messziről, a magasból jött volna. – Frodó! Hahó! – Ezt kiáltották a tompa hangok a ködön át, aztán egy másik kiáltás, amely mintha így szólt volna: „Segítség, segítség!”, sokszor egymás után, de az utolsó „Segítség” megnyúlt, mint valami panaszos jajszó, és hirtelen abbamaradt. Frodó bukdácsolva sietett a hangok felé, amilyen gyorsan csak bírt, de ekkorra a világosság teljesen elenyészett, és szorosan ráterült az éjszaka, úgyhogy lehetetlen volt tájékozódnia. Csak érezte, hogy mindvégig felfelé halad a meredélyen.
A talaj hajlatának változásából tudta meg, hogy végül felért egy domb tetejére vagy gerincére. A kapaszkodás kimerítette, izzadt, és mégis fázott. Most már koromsötét volt.
– Hol vagytok? – kiáltotta kétségbeesetten. Sehonnan nem jött válasz. Frodó megállt, fülelt. Hirtelen ráeszmélt, hogy a levegő egyre hidegebb lesz körülötte, s hogy idefenn fújni kezd a szél, a jeges metsző szél. Fordult az időjárás. A köd most szakadozott rongyokban és foszlányokban kúszott el Frodó mellett. Ahogy lélegzett, látta a szájáról felszálló párát, és a sötétség eltávolodott tőle: már nem is volt olyan sűrű. Felnézett, és meglepetten látta, hogy odafent, a sietve úszó köd- és felhőpászmák között halvány csillagok jelennek meg az égbolton. A szél sziszegni kezdett a fűben.
Frodónak egyszerre csak úgy rémlett, mintha tompa kiáltást hallana, és elindult arrafelé, alig tett egy-két lépést, a köd felgöngyölödött, kettévált, és Frodó megpillantotta a csillagos eget. Azonnal megállapította, hogy most déli irányba halad, és egy kerek dombtetőre került: nyilván a domb északi lejtőjén kapaszkodott idáig. Kelet felől egyre csak fújt a metsző szél. Jobboldalt, nyugat felé, valami feketeség rajzolódott ki a csillagok között. Egy jókora bucka volt.
– Hol vagytok? – kiáltotta megint, haragosan és egyúttal ijedten.
– Itt vagyok! – felelte egy mély és hideg hang, mintha a földből jött volna. – Téged várlak!
– Nem! – mondta Frodó, de mégsem szaladt el. Reszketni kezdett a térde, és végigvágódott a földön. Semmi se történt, semmi se hallatszott. Frodó reszketve felnézett, s még látta, hogy magas fekete alak takarja el a csillagokat, mint valami árnyék. Az alak fölébe hajolt. Mintha két szeme is lett volna, amely valami sápadt, hideg fénnyel világított – úgy rémlett, nagyon messziről. Aztán valami megmarkolta Frodót: erősebbnek és hidegebbnek érződött a vasnál. A jeges érintéstől szinte megfagytak a csontjai – többre nem emlékezett.

Amikor magához tért, egy pillanatig nem is tudta, hogy mi történt, csak a félelem érzése maradt meg benne. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy be van börtönözve, nem szabadulhat: egy buckába került. Egy buckamanó ejtette foglyul és talán máris hat rá a buckamanó szörnyűséges varázsa, amelyet a mesélők is csak suttogva szoktak emlegetni. Frodó moccanni sem mert, úgy maradt, ahogy magához tért: hanyatt fekve, hideg kövön, két keze a mellén.
De jóllehet akkora volt a félelme, hogy szinte belenőtt a környező sötétségbe, Frodónak így fektében is eszébe jutott Zsákos Bilbó, meg a sok történet, amit mesélt, sok közös sétájuk a Megye ösvényein, sok beszélgetésük mindenféle utakról és kalandokról. Még a legkövérebb és legfélénkebb hobbit szívében is rejtőzik egy csöppnyi bátorság (igaz, néha nagyon mélyen elásva), amely a végveszély pillanatában feltámad és megnő. Frodó nem volt se nagyon kövér, se nagyon félénk, sőt – bár ő maga nem tudott róla – Bilbó (és Gandalf) a Megye legderekabb hobbitjának tartotta. Most úgy érezte, kalandja véget ért, méghozzá elég gyászosan, de ez a gondolat egyúttal meg is keményítette. Izmai megfeszültek, mintha egy utolsó ugrásra készülne, már nem volt béna és magatehetetlen áldozat.
Amint így feküdt, gondolkozott és igyekezett összeszedni magát, egyszerre csak észrevette, hogy a sötétség lassan ritkulni kezd: valami halványzöld derengés vette körül. Eleinte mégsem sikerült megállapítania, hogy miféle helyre került, mert a világosság mintha belőle magából s körülötte a földből szivárgott volna, és még nem érte el a tetőt vagy a falakat. Frodó oldalt fordult, és a hideg derengésben meglátta, hogy Samu, Pippin és Trufa is ott fekszik mellette. Hátukon feküdtek, arcuk holtsápadt, és fehér ruha volt rajtuk. Körülöttük mindenféle kincsek, talán aranyból, de ebben a megvilágításban minden hidegnek és rútnak látszott. Fejükön korona, derekukon aranylánc, ujjaikon pedig sok-sok gyűrű. Az oldalukon kard, a lábuknál egy-egy pajzs. De a három fekvő alak nyakán keresztbe téve egy hosszú, meztelen kard hevert.

Hirtelen valami hang hallatszott: lejtő és emelkedő hideg mormogás. Mintha nagyon messziről jött volna, és kimondhatatlanul iszonyatos volt: néha felszállt, elvékonyodott, aztán tompa lett, mint egy föld alatti jajszó. A szomorú, de hátborzongató hangok összefolyó láncolatából néha ki lehetett venni egy-egy szót: kemény és kegyetlen, hideg és félelmetes, szívtelen és ijesztő szavakat. Az éjszaka sírt bennük a reggel után, amelytől örökre megfosztották, és a hidegség átkozta a melegséget, amelyre éhezett. Frodónak a csontjáig hatolt a hideg. Egy idő múlva érthetőbb lett az ének, és Frodó elszorult szívvel rádöbbent, hogy az ismeretlen hang valami ráolvasást dünnyög:

 

Testek, csontok és szívek
álma legyen jéghideg.
Aranyak közt, kő alatt,
kőágyon vacogjanak,
amíg nem lesz Nap, se Hold,
s minden csillagot kiolt
világvégi szélvihar
mit a Sötét Úr kavar.

 

A feje mögül valami nyikorgó, kaparászó hangot hallott. Felkönyökölt, körülnézett, és most már a gyér világosságban is jól látta, hogy valamiféle folyosón vannak, amely a hátuk mögött elkanyarodik. Ebben a folyosóhajlatban egy hosszú kar jelent meg, és tapogatózó ujjaival egyre jobban közeledett a szélen fekvő Samu s a hobbitok nyakán keresztbe tett kard markolata felé.
Frodó először úgy érezte, mintha a ráolvasástól csakugyan kővé vált volna. Aztán hirtelen elfogta a menekülés eszelős vágya. Arra gondolt, hogyha felhúzná a Gyűrűt, a buckamanó talán meg se találná, s akkor kiszökhetne valahogy. Szinte már látta önmagát, amint szabadon rohan a füvön, siratja Trufát, Samut és Pippint – de ő legalább ép bőrrel megúszta. Még Gandalf is elismerné, hogy mást nem lehetett tenni.
De a bátorság, amely feltámadt benne, most már erős volt: ilyen könnyen mégsem hagyhatja itt a barátait. Frodó tétovázott, belenyúlt a zsebébe, aztán tovább vívódott, közben a kar egyre közeledett. Frodóban hirtelen megszilárdult az akaraterő: felkapott egy rövid kardot, amely mellette hevert, és térden állva előrehajolt társai fölé. Minden erejét összeszedve lesújtott a kúszó karra: csuklója fölött találta el, és le is vágta a kezét, de ugyanabban a pillanatban a kard is szilánkokra tört, egészen a markolatáig. Valami visítás hallatszott, és a világosság kialudt. A sötétben mintha egy vonító hang szólt volna.
Frodó rábukott Trufára, és érezte, hogy milyen hideg az arca. Amikor rájuk terült a köd, megfeledkezett a domb alatti házról, de most hirtelen eszébe jutott a ház is, Toma éneke is, az a rövid nóta, amire Toma tanította őket. Vékony és kétségbeesett hangon rákezdte: „Hej, Toma, fuss ide!”, s ahogy kimondta Toma nevét, egyre erősebb lett a hangja: most már zengett, teljes erejéből, és a sötét üreg úgy visszhangzott, mintha dobok és trombiták szólnának benne.

 

Hej, Toma, fuss ide, hagyd el az erdőt,
domb tetejét, a folyót, a tekergőt!
várhat a tűzhely, a fűzfa-vityilló:
bajba jutottunk, Bomba-de-dilló!

 

Hirtelen nagy csend támadt, és Frodó meghallotta a tulajdon szíve dobogását. Egy hosszúnak tetsző pillanat telt el, azután felhangzott, de nagyon messziről, mintha a földből jönne vagy vastag falakon keresztül, egy éneklő hang, amely így válaszolt Frodó hívására:

 

Bombadilló Toma, vidámság komája,
hupi a zekéje, sárga a csizmája.
Toma itt a gazda, nem fogod igába:
erősebb a dala, sebesebb a lába.

 

Aztán hangos dübörgés hallatszott, mint amikor kövek omlanak és gurulnak alá, majd egyszerre csak beáradt a fény, az igazi fény, a ragyogó napfény. Az üreg végében, Frodó lába felől, egy alacsony, ajtóforma nyílás támadt, s ebben megjelent Toma feje (sapkástul, tollastul, mindenestül), a háta mögött felkelő nap piros sugaraitól övezve. A fény ráhullt a padozatra és a Frodó mellett fekvő három hobbit arcára. Nem moccantak, de a beteges sápadtság eltűnt róluk. Most mintha csak mélyen aludtak volna.
Toma meggörnyedt, levette a sapkáját, és énekelve bebújt a sötét üregbe:

 

Gonosz Manó, pusztulj! Ki innen a fényre!
Ott majd elenyészel, mint a köd s a szellő
messzi pusztaságon, magos hegyeken túl.
Ide ne jöjj többé! Hagyd el ezt a buckát!
Kongjon csak sötéten, mint a sötét ország,
melynek pecsét zárja kapuját örökké.

 

E szavakra valami kiáltás hallatszott, és az üreg belsejének egy része nagy robajjal beomlott. Hosszas, elnyújtott vonítás követte, amely végül is elenyészett valahol a távolban – azután csend lett.
– Gyere, jó barátom, Frodó! – mondta Toma. – Ki a tiszta fűre! Segíts, mert egyedül nem bírom őket. – Együttes erővel kicipelték Trufát, Pippint és Samut.
Amikor utoljára visszanézett az üregbe, Frodónak úgy rémlett, mintha a leomlott föld egyik kupacában egy levágott kezet látna, amely még mindig vonaglik, akár a sebzett pók. Toma visszament: léptek, hangos dobbantások lármája hallatszott. Amikor ismét előbújt, rengeteg kincset hozott a karjában: aranyból, ezüstből, rézből és bronzból készült tárgyakat, számtalan gyöngysort, láncot, díszes ékszert. Felkapaszkodott a zöld bucka tetejére, és ott mindent lerakott a napsütésben.
Aztán megállt, kalapja a kezében, haját összevissza kócolta a szél: így nézett le a három hobbitra, akiket odafektettek a zöld fűre, hanyatt, a bucka nyugati oldalán. Toma felemelte a jobb kezét, és tiszta, határozott hangon így szólt:

 

Talpra, vidám cimborák! Félre minden gondot!
Visszatér a jó meleg! Hideg kő leomlott.
Csontkezek nem bántanak, napfény hull a tájra:
Elfutott az éjszaka, és a kapu tárva!

 

Frodó nagy örömére a hobbitok megmozdultak, nagyot nyújtózkodtak, megdörzsölték a szemüket, aztán egyszerre csak talpra ugrottak. Elképedve néztek körül, előbb Frodóra, aztán Tomára, aki teljes életnagyságban állt fölöttük a bucka tetején, végül önmagukat nézték álmélkodva: vékony, fehér lepleiket, sápadtan aranyló koronáikat és öveiket, csilingelő díszeiket.
– Hát ez meg mi a csuda? – fakadt ki Trufa, megérintve az aranykoronát, amely a fél szemére csúszott. Aztán nem folytatta, arca elkomorult, és behunyta a szemét. – Aha, már emlékszem! – mondta aztán. – A Carn Dum-i nép ránk tört az éjjel, és vereséget szenvedtünk. Ó, az a lándzsa, ami a szívembe fúródott! – Két kezét a mellére szorította. – Nem, nem! – tette hozzá, kinyitva szemét. – Miket beszélek én? Úgy látszik, álmodtam. Veled mi történt, Frodó?
– Azt hittem, hogy eltévedtem – felelte Frodó –, de nem akarok beszélni róla. Inkább lássuk, mi most a teendő! Induljunk tovább!
– Ilyen öltözékben, Frodó úr? – kérdezte Samu. Hová lett a ruhánk? – Koronáját, övét és gyűrűit ledobta a fűre, s tanácstalanul nézett körül, mintha abban reménykedne, hogy valahol a közelben meglátja a köpenyét, zekéjét, térdnadrágját és a hobbit-ruházkodás egyéb kellékeit.
– A ruháitokat már nem találjátok meg soha többé – mondta Toma, miközben leugrott a buckáról, és nevetve körültáncolta őket a napsütésben. Az ember szinte azt hihette volna, hogy veszélyek vagy szörnyűségek soha nem is voltak, s csakugyan, a hobbitok szívéről nyomtalanul eltűnt az irtózat, amint Tomára néztek, és látták szemének vidám csillogását.
– Nem találjuk meg? – kérdezte Pippin félig elképedve, félig mulatva. – Miért nem?
De Toma csak rázta a fejét: – Önmagatokat megtaláltátok, kiúsztatok a mély vízből. A ruháért nem nagy kár, ha az ember nem fullad bele az örvénybe. Örüljetek, jó barátaim, s hadd járjon át a napsugár melege kezet, lábat és szívet! Dobjátok le a hideg rongyokat! Futkározzatok meztelenül a füvön, amíg Toma hajtóvadászatra indul!
S máris elindult lefelé a dombról, fütyörészve és kiáltozva. Frodó utána nézett, és látta, hogy déli irányba fut abban a zöld mélyedésben, amely az ő dombjukat a következőtől elválasztotta, de futás közben sem hagyja abba a füttyögetést és kiáltozást.

 

Hé, csavargó társaság! Jertek elő menten!
Merre vagytok, itt vagy ott? Messze, vagy közelben?
Suhifarok, Fülhegyes, Nagyszimat és Laska!
Kispajtásom, Fehércsüd! Te is, vén Galuska!

 

Így énekelt futtában, a levegőbe dobálva, majd elkapva a sapkáját, míg végül el nem tűnt a talaj egyik gyűrődése mögött, de a szél, amely közben déli irányba fordult, egy ideig még visszahozta hozzájuk a vidám rikkantásokat.

Újra meleg lett nagyon. A hobbitok egy ideig összevissza futkároztak a füvön, ahogyan Toma tanácsolta. Aztán lefeküdtek és sütkéreztek a napon, roppant jó érzéssel, mint az olyan ember, aki a hideg télből egyszerre barátságosabb éghajlat alá kerül, vagy mint aki sokáig nyomta az ágyat, s egy napon arra ébred, hogy kutya baja, és körülötte megint csupa ígéret a világ.
Mire Toma visszajött, az ő izmaikba is visszatért az erő (és gyomrukba az éhség). Tomának először a sapkája bukkant fel a domb peremén, mögötte pedig hat engedelmes póni kocogott libasorban: öt jószág az övék volt, a hatodikat nem ismerték. De nem lehetett más, mint a vén Galuska: nagyobb, erősebb, kövérebb (és öregebb) jószág, mint a hobbitok pónijai. Eredeti gazdájuk, Trufa, ugyan másként keresztelte el őket, mint Toma az előbb, de a pónik ettől fogva életük végéig csakis az új nevükre hallgattak. Toma most sorra szólította őket, s a pónik felkapaszkodtak a domb peremére, és szép sorban megálltak. Aztán Toma intett a hobbitoknak.
– Nohát, itt vannak a pónijaitok! – mondta. – Több eszük van (bizonyos tekintetben), mint a magatokfajta kóborló hobbitoknak: az orrukban hordják az eszüket. Ők tudniillik meg tudják szimatolni az előttük lévő veszélyt, ti meg egyenesen belesétáltok, s ha menekülnek, mert féltik az irhájukat, akkor jó irányba futnak. Ne haragudjatok rájuk: hűséges jószágok, de nem arra születtek, hogy szembeszálljanak a félelmetes buckamanókkal. Látjátok, már itt is vannak, rajtuk minden csomag, nem vesztettek el semmit!
Trufa, Samu és Pippin gyorsan elő is szedte a tartalékruhákat és felöltözött, de hamarosan melegük lett, mert egy-két olyan vastagabb holmit is fel kellett venniök, amit eredetileg a közelgő télre hoztak magukkal.
– Hát ez az öreg jószág, Galuska, hogy kerül ide? – kérdezte Frodó.
– Az enyém – felelte Toma. – Ő az én négylábú barátom, de csak ritkán lovagolok rajta, és sokszor messzire elkóborol, szabadon járkál a dombok oldalában. Amikor a pónijaitok nálam vendégeskedtek, összebarátkoztak Galuskával, most éjszaka pedig megszimatolták, hogy itt van a közelben, és gyorsan elindultak megkeresni. Biztos vagyok benne, hogy Galuska néhány bölcs szóval el is oszlatta minden félelmüket. No de most, derék Galuskám, Toma lovagolni fog. Elkísér benneteket egy darabon, hogy irányt ne tévesszetek, így hát szüksége van a pónijára. Lovagló hobbitokkal nemigen lehet beszélgetni, ha az ember gyalog üget mellettük.
A hobbitok nagy örömmel fogadták ezt a bejelentést, és számtalanszor köszönetet mondtak Tomának, de ő csak nevetett és azt felelte: a hobbitok olyan ügyesen el tudnak tévedni, hogy ő sehogy se nyugodhat meg, amíg teljes biztonságban az országa határáig nem kísérte őket. – Aztán sok a dolgom – tette hozzá –, vár ez is meg az is, a dalolás, a beszélgetés, a járkálás, az országvigyázás. Toma nem lehet mindig kéznél, hogy kinyissa az ajtókat meg a fűzfák odvait. Odahaza dolga van, s vár reá Aranymag.

A nap állásáról ítélve még korán volt: talán kilenc vagy tíz óra, és a hobbitoknak eszükbe jutott az ennivaló. Legutóbb előző nap ettek, délben, az álló kő mellett. Most reggelire elfogyasztották, ami a Tomától kapott és vacsorára szánt útravalóból maradt, s hozzá még azt is, amit Toma pótlásul hozott. Nem volt valami nagy reggeli (a hobbitok étvágyához képest), de utána azért sokkal jobban érezték magukat. Mialatt ők ettek, Toma felment a buckára, és szemügyre vette a kincseket. Java részüket halomba hordta: csak úgy csillogtak és szikráztak a füvön. Toma rájuk parancsolt, hogy maradjanak ott, „hadd szedjen belőlük bárki, madár, állat, tünde vagy ember, minden jó szándékú teremtmény”: mert akkor örökre megtörik a bucka varázsa, és a manók soha többé nem mernek visszatérni. Magának kiválasztott a halomból egy kék kövekkel díszített melltűt, amely több árnyalatban fénylett, akár a len virága vagy a kék pillangó szárnya. Toma sokáig nézte, mintha valami emlék támadna fel a szívében, a fejét csóválgatta, és végül azt mondta:
– Csinos kis csecsebecse Tomának és asszonyának! Szép volt az is, aki hajdanában viselte. Mostantól fogva Aranymag fogja viselni, de nem feledkezünk meg arról, aki egykor a gazdája volt!
A hobbitoknak egy-egy hosszú, éles, levél alakú tőrt választott ki: csodálatos ötvösmunka volt mindegyik, piros és aranyszínű kígyódíszekkel kiverve. Valami különös, könnyű és erős fémből készültek, tűzragyogású drágakövekkel voltak kirakva, és szemkápráztatóan csillogtak, amikor Toma kihúzta őket fekete hüvelyükből. Talán ezeknek a hüvelyeknek köszönhették, talán a buckán uralkodó varázsnak, hogy pengéjükön nem fogott az idő, és rozsdátlanul villogtak a napsütésben.
– Hobbitoknak nem is kell hosszabb kard, mint az ilyen régi kések – mondta Toma. – Az éles penge jó szolgálatot tehet, ha a megyei nép keleten és délen vándorol, vagy nekivág a sötétnek és a távoli veszélyeknek. – Aztán elmesélte, hogy ezeket a pengéket hosszú évekkel azelőtt kovácsolták a nyugathoni emberek: a Sötét Úr ellenségei voltak, de Angmar földjén vereséget szenvedtek Carn Dum gonosz királyától.
– Ma már kevesen emlékeznek reájuk – dünnyögte Toma –, de néhányan még ma is folytatják a vándorlást: elfelejtett királyok gyermekei, magányosan járnak, és óvják a meggondolatlan embereket a gonosztól.
A hobbitok nem értették a szavait, de valamiféle látomásban felderengett előttük az elmúlt évszázadok sokasága, mint egy hatalmas, árnyékos mező, amelyen magas és zord férfiak vonulnak fényes kardokkal, s az utolsónak egy csillag van a homlokán. Aztán a látomás elhalványult, és ők visszazökkentek a valóságos, napfényes világba. Ideje volt útnak indulni. Felszedelőzködtek, összecsomagoltak, megrakták a pónikat. Új fegyvereik az övükön függtek a zekéjük alatt, eléggé zavartan tapogatták, azon tűnődve, vajon hasznát veszik-e valamikor. Addig még egyikük sem gondolt rá, hogy kalandos útjuk netán harcokba is sodorhatja őket.

Végül elindultak. Kantárszáron vezették a pónikat lefelé a dombról, aztán nyeregbe szálltak, és gyorsan ügettek tovább a völgybe. Hátranézve még látták az évszázados kincsek halmát a dombon: a napsugarak sárga lángként csaptak fel az aranyról. Aztán megkerülték az egyik magaslatot, és a bucka eltűnt a szemük elől.
Frodó figyelmesen nézegetett jobbra is, balra is, de nyomát se látta a kapura emlékeztető, hatalmas köveknek, aztán nemsokára elérkeztek az északi hasadékhoz, gyorsan átlovagoltak rajta, és a terep lejteni kezdett előttük. Jó hangulatban ügettek: Bombadil Toma vidáman nyargalászott körülöttük a vén Galuskán, aki sokkal fürgébben mozgott, semmint a kövérsége alapján hitték volna. Toma majdnem az egész úton énekelt, de leginkább csak zagyvaságokat, vagy lehet, hogy idegen nyelven dalolt, amit a hobbitok nem ismertek, valami ősrégi nyelven, amelynek a szavai főként a csodálkozás és az öröm kifejezésére szolgáltak.
Kitartóan haladtak előre, de hamarosan rájöttek, hogy az Út messzebb van, mint képzelték. Még ha nem lett volna köd, előző nap akkor sem érhettek volna oda alkonyat előtt, miután délben olyan nagyot aludtak. Az a fekete vonal, amit láttak, nem fasor volt, hanem bokrok hosszú sora: egy mély árok partján nőttek, s az árok túloldalán meredek fal emelkedett. Toma azt mondta, valamikor egy királyság határa volt, de annak már számtalan esztendeje. Erről meg mintha valami még eszébe jutott volna, valami szomorú dolog, és nem akart többet mondani.
Leereszkedtek az árokba, felkapaszkodtak a túlsó partján, találtak egy rést a falban, s aztán Toma észak felé fordult, mert eddig egy kicsit nyugatabbra tartottak, mint kellett volna. Akadályok már nem álltak előttük, a táj majdnem sík volt, úgyhogy szaporábban ügethettek, de a nap már így is alacsonyan járt, amikor a távolban végre megpillantották a fasort, és tudták, hogy sok-sok előre nem látott kalandjuk után visszaértek az Útra. Az utolsó egy-két mérföldön már vágtattak, s aztán megpihentek a magas fák hosszú árnyékában. Egy kis emelkedés tetején voltak, és az Út, amely kezdett beleveszni a leszálló szürkületbe, ott kanyargott alattuk. Ezen a helyen szinte pontosan délnyugatról északkelet felé vezetett, jobboldalt pedig hirtelen lejteni kezdett egy tágas horpadásba. Sok kerékvágás látszott rajta, és a múltkori nagy eső jócskán elkátyúsította, mindenütt tócsák és vízzel teli gödrök csillogtak.
A társaság lelovagolt az emelkedésről, és körülnézett. Sehol sem láttak semmit. – No, végre itt vagyunk megint! – mondta Frodó. – Legalább két napunkba került, hogy a rövidebb utat választottam az erdőn keresztül! De talán ez a késedelem még a hasznunkra is válik: talán elvesztették a nyomunkat.
A többiek ránéztek. A félelem, amit a Fekete Lovasok oltottak beléjük, hirtelen feltámadt bennük. Amióta elindultak az erdőbe, inkább csak arra gondoltak, hogyan juthatnak vissza az Útra, most, hogy az Út itt feküdt a lábuk előtt, ismét eszükbe jutott a veszély, amely idáig űzte őket, s amely minden valószínűség szerint épp az úton várja őket lesben. Nyugtalanul pislogtak a lenyugvó nap felé, de az Út barna volt, és néptelen.
– Gondolod... – kérdezte Pippin tétován – gondolod, hogy még ma éjjel üldözőbe vehetnek?
– Nem, ma éjjel nem hiszem – felelte Bombadil Toma –, és talán még holnap sem. De az én találgatásomban nem kell túlságosan megbízni: nem tudok semmi biztosat. A határon túlra már nem terjed a tudásom. Toma nem gazdája a Fekete Ország lovasainak, akik az ő hazájától nagyon messze eső földről jöttek.
A hobbitok mégis úgy gondolták, jó lenne, ha Toma tovább kísérné őket. Ha van, aki el tud bánni a Fekete Lovasokkal, akkor Toma az. Nemsokára idegen, ismeretlen földekre érnek, amelyekről csak a Megye legrégibb és legködösebb legendáiban esett egy-két szó, s a hobbitokat a sűrűsödő alkonyatban elfogta a honvágy. Valami nagy magányosság és elhagyatottság kerítette őket hatalmába. Szótlanul álltak, nem akaródzott búcsúzkodni, és csak lassan eszméltek rá, hogy Toma igenis búcsúzkodik: azt mondja, ne féljenek semmitől, és lovagoljanak megállás nélkül, amíg rájuk nem sötétedik.
– Toma jó tanácsot ad nektek, erre a mai napra érvényeset. Holnaptól fogva már a magatok szerencséje lesz útitársatok és vezetőtök: négy mérfölddel odébb az úton a Brí-domb alatt elérkeztek Brí falujához, ahol nyugat felé nyílnak az ajtók. Ebben a faluban találtok egy régi fogadót, amelynek Pajkos Póni a neve. A derék fogadóst Papsajt Ászoknak hívják. Nála megszállhattok éjszakára, aztán reggel siethettek tovább. Legyetek bátrak, de óvatosak! Szívetekből ne fogyjon ki a vidámság, és jó szerencse várjon az út végén!
A hobbitok kérve kérték, tartson velük legalább a fogadóig, hogy még egy utolsót ihassanak együtt, de Toma nevetve rázta a fejét ezekkel a szavakkal:

 

Toma földje eddig ér: ő most visszafordul,
odahaza dolga van, s vár reá Aranymag!

 

Ezzel megfordult, a levegőbe hajította süvegét, felpattant Galuskára, és énekelve indult vissza a magaslat felé, beleveszve az alkonyi homályba.
A hobbitok utána kapaszkodtak egy darabon, és nézték, amíg el nem tűnt a szemük elől.
– Kár, hogy el kellett búcsúzni Bombadil gazdától – mondta Samu. – Furcsa egy figura, annyi szent. Fogadni mernék, hogy sok országot be kell járnunk, amíg nála jobbat és furcsábbat találunk. De nem tagadom, szívesen ott lennék már abban a Pajkos Póni-ban, amiről beszélt. Remélem, olyan lesz, mint odahaza a Zöld Sárkány. Miféle népek laknak Bríben?
– Laknak ott hobbitok is, meg nagyok is – mondta Trufa. – Bríben, azt hiszem, elég otthonosan érezhetjük magunkat. A Póni pedig nagyon jó hírű fogadó. Családom tagjai többször is megfordultak benne.
– Lehet, hogy minden nagyon szép és jó – mondta Frodó –, de azért mégiscsak kívül van a Megye határán. Ne nagyon érezzétek magatokat otthon! Ne feledjétek... ez mindannyiótoknak szól... hogy a Zsákos nevet semmi szín alatt sem szabad megemlíteni. Ha feltétlenül be kell mutatkoznom, akkor Alagi úr vagyok.
Felszálltak a pónikra, és szótlanul elindultak az estében. Ahogy lassan kocogtak az út kaptatóin és lejtőin, hirtelen rájuk borult a sötétség, de végül is nem túl messzire feltűntek a pislákoló lámpafények.
Előttük a Brí-domb tornyosult, elállva az utat: nagy, sötét folt a párás csillagok között, nyugati lejtője alatt jókora falu húzódott meg. Szaporán odasiettek tehát, nem kívánva egyebet, csak barátságos tűzhelyet és egy ajtót, amely elválasztja őket az éjszakától.

 

 

9. fejezet
A Pajkos Pónihoz címzett fogadóban

Brí volt a Brí-vidék legnagyobb faluja: ez a kis lakott terület szigetként ékelődött be a környező néptelen tájba. De a Brí-vidéknek más települései is voltak: Talpas, a domb túlsó oldalán, Fenekes, egy mély völgyben, valamivel távolabb, kelet felé, és Arcset, a Cset-erdő szélén. A Brí-dombot és a falvakat megművelt földek és szelíd erdők keskeny gyűrűje vette körül, alig néhány mérföldnyi szélességben.
A Brí-beli emberek barna hajúak, széles vállúak és elég alacsony testalkatúak, vidámságukról és függetlenségükről ismerte őket mindenki: semmiféle hatalmat nem ismertek el maguk fölött, de azért közvetlenebb és barátságosabb kapcsolatban álltak a hobbitokkal, törpökkel, tündékkel és a külvilág más lakosaival, mint általában a Nagyok népe, akár a múltban, akár manapság. Mondáik úgy tartották, hogy azon a vidéken ők az őslakók, s azoktól az első emberektől származnak, akik valaha bevándoroltak Középfölde nyugati részébe. Az Óidők zűrzavarait csak kevesen élték túl, de amikor a királyok visszatértek a Nagy Tengeren túlról, a Brí-beli embereket még mindig ott találták, és ott vannak még most is, pedig a régi királyok emlékét már régen benőtte a fű.
Azokban az időkben egyetlen másik emberfajtának sem voltak települései ezen a nyugati vidéken, legalább száz mérföldre a Megye határától. De a Brín túl elterülő vadonban titokzatos vándorok jártak. A Brí-beliek a Kószák népének hívták őket, és semmit sem tudtak az eredetükről. Magasabbak és sötétebb bőrűek voltak a Brí-beli embereknél, éles szemükről és hallásukról csodákat meséltek, s arról is, hogy értik az állatok és madarak nyelvét.
Dél felé kóboroltak, ahogy épp a kedvük tartotta, és kelet felé is, egészen a Ködhegységig, de az utóbbi időben megfogyatkozott a számuk, és csak ritkán mutatkoztak. Ha felbukkantak, mindig sok hírt hoztak a távoli földekről, és mindenki lenyűgözve hallgatta különös, régi történeteiket, de a Brí-beliek nem barátkoztak velük.
Á Brí-vidéken sok hobbit család is lakott, azt állították, hogy ennél régebbi hobbit-település sehol sincs a világon: jóval azelőtt alapították, hogy a hobbit nép átkelt a Borbuggyanon és benépesítette a Megyét. Ezek a hobbitok leginkább Talpas községben laktak, de Bríben is akadt egynéhány, főként a domboldal felső részén, az emberek házai fölött. A Nagyok népe és a Kicsik népe (így hívták egymást)jól összefért: ki-ki végezte a dolgát a maga módján, és mindkét nép teljes joggal a Brí-beli lakosság nélkülözhetetlen részének tekintette magát. Sehol a világon nem volt rá példa, hagy ilyen különös (és irigylésre méltó) szövetségben élt volna a lakosság.
A Brí-beliek, akár kicsik voltak, akár nagyok, nem sokat utazgattak, és inkább csak azzal törődtek, ami a négy faluban történt. A Brí-beli hobbitok néha eljutottak egészen Bakföldre vagy a Keleti Fertályba, de a megyei hobbitok mostanában csak ritkán látogattak el hozzájuk, pedig hazájuk nem volt nagyon messze: a Borbuggyan hídjától kelet felé indulva lóháton egy-két nap alatt oda lehetett érni. Egy-egy bakföldi lakos vagy a Tuk-család valamelyik kalandvágyó tagja néha kiruccant a fogadóba, de mostanság ez is egyre ritkábban fordult elő. A megyei hobbitok Külsőknek nevezték a Brí-belieket, akárcsak mindenki mást, aki a határokon túl élt, és nem nagyon törődtek velük: azt tartották róluk, hogy ostobák és faragatlanok. Valószínűleg sokkal több ilyen „külső szerzet” élt azokban az időkben elszórtan a világ nyugati részén, semmint a Megye lakói képzelték. Sokan bizonyára csavargók voltak, akik ástak maguknak valami gödröt, és csak addig maradtak benne, ameddig kedvük tartotta. De a Brí-vidéken nagyon rendes és jómódú hobbitok éltek, akik egyáltalán nem voltak faragatlanabbak a Megyében élő távoli rokonaiknál. Egyébként a hobbitok még nem felejtették el, hogy valamikor nagy volt a forgalom a Megye és Brí között. A Borbakok ereiben például minden bizonnyal Brí-beli vér is folydogált.

Brí falujában a Nagyok népének talán száz háza lehetett: kőből épültek, többnyire az út fölött, a domboldalban, és ablakaik nyugatra nyíltak. Ezen a részen egy mély árok húzódott, félkör alakban, a domb lábától kiindulva és visszatérve, a falu felőli partjára sűrű sövényt ültettek. Ezt a félkört az Út egy töltése szelte át, és ahol a sövényhez ért, egy nagy kaput építettek. Volt még egy kapu a déli részen, ahol az Út elhagyta a falut. Este bezárták a kapukat, közvetlenül mögöttük kis házikókban tanyáztak a kapuőrzők.
Odalent, ahol az Út jobbra kanyarodott a domb lába felé, jókora fogadó állt. Réges-rég épült, amikor az utakon még sokkal nagyobb volt a forgalom. Brí ugyanis egy régi útkeresztezés mellett terült el, az árkon túl, a falu nyugati végében egy másik ősi út keresztezte a Keleti Utat, s a régmúlt időkben sok ember és másféle nép utazott rajta. A Keleti Fertályban még mindig így mondogatták: furcsa, akár a Brí-beli hírek – ez a mondás a régi időkből származott, amikor az északról, délről és keletről jövő utasok sok mindent meséltek a fogadóban, és megyei hobbitok is gyakrabban odajártak, hogy meghallgassák mi újság a világban. De az Északi Ország már régen elnéptelenedett és az Északi Úton most már nemigen járt senki: benőtte a fű, és a Brí-beliek Zöld Útnak hívták.
De a Brí-beli fogadó még megvolt, és a fogadós személye mit sem veszített jelentőségéből. Itt gyűltek össze a négy falu ráérős, beszédes és kíváncsi lakosai, kicsik és nagyok egyaránt, itt pihentek meg a kószák és más vándorok vagy utasok (főleg törpök), akik a hegyek felé igyekeztek, vagy arról jöttek a keleti úton.
Már sötét volt, és ragyogtak a fehér csillagok, amikor Frodó és társai végül elérték a Zöld Út kereszteződését, majd továbbmentek a falu felé. A nyugati kaput zárva találták, de a kapuőrző házikója előtt egy ember ült. Most felugrott, lámpást kerített valahonnan, és meglepetten kinézett a kapu fölött.
– Mit akartok és honnan jöttök? – kérdezte mogorván.
– Az itteni fogadóba tartunk – felelte Frodó. – Kelet felé igyekszünk, és ma éjjel már nem mehetünk tovább.
– Hobbitok! Négy hobbit! Méghozzá megyeiek, a beszédjük után ítélve – mondta a kapuőrző halkan, mintha önmagával beszélne. Egy pillanatig csak nézte őket, a szemöldökét összehúzva, aztán lassan kinyitotta a kaput, és bebocsátotta a társaságot.
– Megyei hobbitokat nemigen látunk errefelé az úton, pláne éjszaka – tette hozzá, amikor az utasok egy pillanatra megálltak a házikója előtt. – Ne is haragudjatok, de el se tudom képzelni, mi dolgotok lehet Brítől keletre. Szabad lenne megtudnom, mi a nevetek?
– Hogy mi a nevünk, és mi a dolgunk, az nem tartozik senkire, és különben is, nem ez a legalkalmasabb hely, hogy ilyesmiről diskuráljunk – felelte Frodó, akinek nem tetszett a kapuőrző fizimiskája, sem a hangja.
– Ami a ti dolgotok, az a ti dolgotok, semmi kétség – mondta az őr –, de nekem meg az a dolgom, hogy sötétedés után igenis megkérdezzek egyet s mást.
– Bakföldi hobbitok vagyunk: utazgatunk, és kedvünk támadt megszállni az itteni fogadóban – szólt közbe Trufa. – Ami engem illet, én a Borbak nevet viselem. Ennyi talán elég lesz, vagy nem? A Brí-beliek valamikor szívesen fogadták az utasokat, legalábbis így hallottam.
– Jól van, jól van! – mondta a kapuőrző. – Senkit se akartam megbántani. De majd meglátjátok, hogy nemcsak Béni, az öreg kapuőrző kérdezget. Furcsa népek járnak erre mostanában. Ha betértek a Póni-ba, ott más vendégeket is találtok.
Ezzel jó éjszakát kívánt, és nem szólt többet, de Frodó azért látta a lámpás fényében, hogy továbbra is kíváncsian fürkészi őket. Aztán továbblovagoltak, és Frodó örült, mikor hallotta, hogy a kapu becsukódik mögöttük. Arra gondolt, vajon miért volt olyan gyanakvó a kapuőrző, s hogy járt-e itt előttük valaki más, aki egy útra kelt hobbit-társaság felől kérdezősködött. Lehet, hogy Gandalf volt az? Megelőzhette őket, hiszen sokáig késlekedtek az Erdőben és a Buckákon. De a kapuőrző nézésében és hangjában volt valami, ami nyugtalanította Frodót.
Az őr még bámult utánuk egy darabig, aztán visszament a házikójába. Alig fordított hátat az utasoknak, amikor egy sötét alak gyorsan átmászott a kapun, és beleolvadt a falusi utca árnyékai közé.
A hobbitok továbbmentek az emelkedő utcán, elhaladtak néhány különálló ház előtt, és végül odaértek a fogadóhoz. A házak nagyok és szokatlanok voltak. Samu elnézte a háromemeletes, sokablakos fogadót, és elszorult a szíve. Igaz, számított rá, hogy kalandos útjukon előbb-utóbb fáknál magasabb óriásokkal és még azoknál is szörnyűségesebb teremtményekkel fog találkozni, de most, hogy először látott embereket és ilyen magas házakat, az is éppen elég ijesztő volt, sőt valamivel ijesztőbb a kelleténél, egy ilyen fárasztó nap után, a sötétben. Már-már azt képzelte, hogy a fogadó árnyékba borult udvarán türelmetlen, fekete lovak állnak útra készen, a sötét emeleti ablakokból pedig Fekete Lovasok lesnek kifelé.
– Ugye nem maradunk itt éjszakára, Frodó úr? – fakadt ki. – Ha hobbitok is laknak errefelé, miért ne kérnénk inkább tőlük szállást? Sokkal otthonosabb lenne.
– Mi bajod ezzel a fogadóval? – kérdezte Frodó. – Bombadil Toma is melegen ajánlotta. Ha beljebb kerülünk, meglátod milyen otthonos.
Annak, aki ismerte, a fogadó kívülről is kellemes látványt nyújtott. Az Út mentén épült, hátulról pedig két szárnyat ragasztottak hozzá, mégpedig úgy, hogy elhordtak egy kis földet a domboldalból: ezért aztán itt a második emeleti ablakok egy magasságban voltak a talajjal. A két szárny közti udvarra egy széles kapuív alatt lehetett bejutni, aztán balra fordulva következett a bejárat, néhány széles lépcsővel. Az ajtó nyitva volt, kiömlött rajta a fény. Az ív fölött egy lámpás világított, alatta pedig jókora cégért himbált a szellő: kövér fehér póni látszott rajta, amint a két hátsó lábán ágaskodik. Az ajtó fölött a következő felirat, fehér betűkkel: Fogadó a Pajkos Pónihoz, tulajdonos: Papsajt Ászok. A földszinti ablakokon vastag függönyök voltak, de a lámpák fénye sok helyütt átderengett rajtuk.
Mialatt a hobbitok tétován álltak a sötétben, odabent valaki rázendített egy vidám nótára, melyet nemsokára egész kórus fújt együttesen. A jövevények még hallgatták egy darabig ezt a biztató muzsikát, aztán leszálltak a pónikról. A nóta véget ért, és nagy kacagás, taps követte.
Átvezették a pónikat a kapuív alatt, ott hagyták őket az udvaron, és megindultak felfelé a lépcsőn. Frodó ment elöl, és csaknem beleütközött egy vörös képű, kopasz, alacsony, kövér emberbe. Fehér kötény volt rajta, kezében teli korsókkal megrakott tálca: épp kifordult az egyik ajtón, és sietett befelé a másikon.
– Bocsánat... – kezdte Frodó.
– Egy pillanat! – kiáltotta vissza a fehér kötényes ember, s már el is tűnt a szörnyű ricsajban és a gomolygó füstben. Hamarosan visszajött, kezét a kötényébe törülgetve.
– Jó estét, kis vendég uram! – üdvözölte Frodót, és lehajolt hozzá. – Mivel szolgálhatok?
– Ággyal négy személynek és istállóval öt póninak, ha lehetséges. Papsajt úrhoz van szerencsém?
– Úgy bizony! Papsajt a nevem. Papsajt Ászok, szolgálatára! A Megyéből jöttek, igaz? – kérdezte, aztán hirtelen a homlokára csapott, mint akinek motoszkál valami a fejében. – Hobbitok! – kiáltotta. – Ejnye, mi is jut erről az eszembe? Szabad megkérdeznem az urak nevét?
– Tuk úr és Borbak úr – felelte Frodó –, ez pedig Csavardi Samu. Az én nevem Alagi.
– Ejnye, ejnye! – mondta Papsajt úr, pattintva az ujjaival. – Már megint kiment a fejemből! Nem baj, majd csak eszembe jut, ha lesz egy kis időm gondolkodni. Alig győzöm ezt a sok munkát, de azért igyekszem megtenni mindent a kedves utasokért. Mostanában ritkán kapunk vendégeket a Megyéből, és nagyon rosszul esne, ha nem éreznék itt jól magukat. De ma este annyi itt a nép, hogy ekkora tömeget már régen nem láttam. Mindig csőstül jön az áldás: így szoktuk mi mondogatni Bríben.
– Hé! Noba! – kiáltotta aztán. – Hol vagy, te ólomlábú lajhár? Noba!
– Megyek, uram, megyek! – Egy vidám képű hobbit ugrott ki az egyik ajtón, s amikor meglátta az utasokat, tátva maradt a szája, és nagy érdeklődéssel bámult rájuk.
– Hát Boba hol van? – kérdezte a fogadós. – Nem tudod? Akkor keresd meg! Futólépés! Nekem is csak két lábam és két szemem van! Azonnal mondd meg Bobának, hogy gondoskodjék erről az öt póniról. Így vagy úgy, de szorítson nekik helyet. – Noba válaszul kacsintott egyet, és vigyorogva eliszkolt.
– No, hát mit is akartam mondani? – fordult Papsajt úr a hobbitokhoz, a homlokát ütögetve. – Biz'isten, azt se tudom, hol áll a fejem. Ma este annyi a dolgom, hogy szinte szédülök. Van itt egy társaság, amelyik tegnap jött délről a Zöld Úton: különös, de így van. Aztán ma este törpök jöttek: ők nyugat felé tartanak. Most meg maguk. Ha nem hobbitok volnának, azt hiszem, nem is tudnék szállást adni. De az északi szárnyban van egy-két szobánk, ami éppenséggel hobbitok számára készült, amikor ezt a házat építették. Lent a földszinten, mert a hobbitok úgy szeretik, kerek ablakokkal és minden egyébbel, amihez hozzá vannak szokva. Remélem, meg lesznek elégedve. Biztos vacsorázni is szeretnének. Meglesz, kérem, amilyen gyorsan csak lehet. Erre tessék!
Előre indult egy folyosón, majd kinyitotta az egyik ajtót. – Tessék, nagyon barátságos kis szoba! – mondta. – Remélem megfelel. Most elnézést kérek. Rengeteg a dolgom. Nem érek rá beszélgetni. Máris szedem a lábam. Lótok-futok, mégse tudok lefogyni. Majd később megint benézek. Ha bármire szükségük van, csak rázzák meg a csöngőt, Noba rögvest itt terem. Ha nem jönne, akkor csöngessenek is meg kiabáljanak is!
Végül elment, és a hobbitoknak szinte zúgott a fejük. Akármilyen sok dolga volt is a derék fogadósnak, megállás nélkül ömlött belőle a szó. A vendégek körülnéztek a nem éppen nagy, de barátságos szobában. A kandallóban pattogott a tűz, előtte néhány alacsony, kényelmes karosszék állt. A kerek asztalon már rajta volt a fehér abrosz, azon meg egy nagy, kolompforma csengő. De Noba, a hobbit-inas már jött is nagy sebbel-lobbal, mielőtt még eszükbe juthatott volna, hogy csöngessenek neki. Tálcán hozta a gyertyákat, meg egy csomó tányért.
– Parancsolnak inni valamit a vendég urak? – kérdezte. – És mutassam meg a szobáikat, amíg a vacsora elkészül?
A hobbitok megmosakodtak, és félig már el is fogyasztották a jókora söröskorsók tartalmát, mire Papsajt úr és Noba visszajött. Az asztal egy szempillantás alatt megterült. Forró levest kaptak, hideg sültet, szedres lepényt, friss cipót, vajat, egy érett sajtot: egyszerű, ízletes ennivalót, akárcsak a Megyében, úgyhogy Samunak az utolsó aggályai is eloszlottak (jó részüket már előzőleg száműzte a kitűnő sör).
A fogadós még ott téblábolt körülöttük egy ideig, aztán távozni készült. – Nem tudom, lenne-e kedvük átjönni a társasághoz, ha majd megvacsoráztak – szólt vissza az ajtóból. – Talán inkább pihenni szeretnének. De ha mégis, a társaság nagyon örülne neki. Errefelé ritkán járnak külső szerzetek, már úgy értem, a Megyéből jött utasok, elnézést a szóért... és szívesen meghallgatjuk a híreiket, vagy a meséiket és nótáikat. De nem kötelező, a világért sem! Ha szükségük lenne valamire, csak csöngessenek.
Mire végeztek a vacsorával (mindössze háromnegyed óra alatt, mert derekasan falatoztak, és közben nem esett fölösleges szó), ismét olyan erősnek és bátornak érezték magukat, hogy Frodó, Pippin és Samu úgy döntött: átmennek a többi vendég közé. Trufa azt mondta, ő nem megy, neki túlságosan fülledt az a levegő. – Elüldögélek itt szép csendben a tűz mellett, aztán meg kimegyek tán, és szívok egy kis friss levegőt. Vigyázzatok magatokra: ne feledjétek, hogy szökevények vagyunk, akiknek titkot kell tartani – még nem tértünk le az országútról, és a Megye határa sincs nagyon messze!
– Ne félj! – mondta Pippin. – Te is vigyázz magadra! El ne tévedj, és jusson eszedbe, hogy a négy fal közt biztonságosabb!

A vendégek társasága a fogadó nagy közös szobájában üldögélt. Népes és vegyes gyülekezet volt, amint azt Frodó rögtön megállapította, mihelyst a szeme hozzászokott a világításhoz. Ezt leginkább a kandallóban lobogó fahasábok szolgáltatták, mert a mennyezetgerendákról függő három lámpa köré szinte fátylat vont a füst. Papsajt úr a kandalló mellett állt, és néhány törppel meg egy-két furcsa külsejű emberrel beszélgetett. A padokon mindenféle figurák üldögéltek: Brí-beli emberek, helybeli hobbitok (ezek a fejüket összedugva társalogtak), más törpök és néhány bizonytalan külsejű alak, aki az árnyékos szegletekben foglalt helyet, úgyhogy nemigen lehetett tudni, mifélék.
A Brí-beliek hangos üdvrivalgással fogadták a megyei hobbitokat. Az idegenek, főleg akik a Zöld Úton érkeztek, kíváncsian bámultak rájuk. A fogadós bemutatta a jövevényeknek a Brí-belieket, de olyan szaporán, hogy a hobbitok azt sem tudták, melyik névnek ki a gazdája. A Brí-beli embereknek többnyire a növényvilágból vett nevük volt (amit a megyeiek eléggé furcsának találtak), ilyesfélék, mint Kákabél, Bakszakáll, Hangafű, Ómafa, Bogáncs és Páfrány (a Papsajtról nem is szólva). A helybeli hobbitok egy része is hasonló neveket viselt. A Müge név például, úgy látszott, elég gyakori közöttük. De a legtöbbjüknek rendes nevük volt, mint pl. Árkosi, Kotorék, Üregi, Furkász és Ürge: ezek közül némelyiket a Megyében is sokan viselték. Talpas községben több Alagi nevű hobbit lakott, s mivel úgy gondolták, a közös névnek okvetlenül rokoni kapcsolatot kell jelentenie, azonnal a keblükre ölelték Frodót, mint egy rég nem látott unokatestvért.
A Brí-beli hobbitok nagyon barátságosak és kíváncsiak voltak, és Frodó hamarosan belátta, hogy valamiféle magyarázatot mégiscsak adnia kell az úticéljáról. Azt mondta tehát, hogy földrajzzal és történelemmel foglalkozik (amire sokan bólogatni kezdtek, pedig a Brí-beliek nem voltak valami nagy szakértők ebben a két tudományágban). Frodó még hozzátette, hogy egy könyvet akar írni (erre aztán néma álmélkodás volt a válasz), és most a barátaival együtt anyagot gyűjt a Megye határain kívül élő hobbitokról, főleg a keletiekről.
Erre már felzendült a jelenlévők kórusa. Ha Frodó valóban könyvet akart volna írni, s ha több füle van, nem csak kettő, néhány perc alatt jó egynéhány fejezetre való információt összegyűjthetett volna. Azonkívül csak úgy záporoztak rá a nevek, „például az öreg Papsajt, itt ni”, akikhez további adatokért fordulhat. De miután Frodó semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy ott helyben megírja a könyvét, a hobbitok egy idő múlva újra faggatni kezdték a megyei események felől. Frodó nem bizonyult túlságosan közlékenynek, és egy idő múlva magára maradt az egyik sarokban: onnan nézte és hallgatta a többieket.
Mind az emberek, mind a törpök jórészt távoli eseményekről beszélgettek, kicserélve híreiket, melyek az utóbbi időben nagyon is egyformán hangzottak. Valami baj lehetett messze délen, a jelek szerint a Zöld Úton érkező emberek is azért vettek vándorbotot a kezükbe, hogy békésebb hazát keressenek. A Brí-beliek együttérzéssel fogadták őket, de láthatólag nem nagyon volt ínyükre, hogy ilyen sok idegent fogadjanak be kicsiny országukba. Az egyik vándor, egy sanda tekintetű, rossz külsejű fickó azt jósolta, hogy a közeljövőben még inkább megszaporodik majd az észak felé igyekvők száma. – Ha nem kapnak helyet, majd keresnek ők maguknak. Nekik is éppen úgy joguk van élni, mint bárki másnak – mondta hangosan. A helybeli lakosok nem voltak túlságosan elragadtatva e kilátástól.
A hobbitok minderre úgyszólván oda se figyeltek, mert úgy látszott, őket pillanatnyilag nem érinti az egész. Nem valószínű, hogy a Nagyok a hobbitok üregeiben kérjenek szállást. A hobbitokat tehát jobban érdekelte Samu és Pippin, akik most már egészen otthonosan érezték magukat, és vidáman csevegtek a különféle megyei eseményekről. Pippin jól megnevettette hallgatóit, amikor elmesélte, hogyan omlott be a nagyüregi városháza mennyezete: Sápláb Soma, a polgármester, aki a legkövérebb hobbit volt a Nyugati Fertályban, úgy mászott ki a sok törmelék alól, mint egy lisztbe hempergetett bohóc. De aztán olyan kérdések is elhangzottak, amelyek egy kissé nyugtalanítani kezdték Frodót. Az egyik Brí-beli, aki állítólag többször is járt a Megyében, aziránt érdeklődött, hogy hol lakik az Alagi család, és milyen más családokkal áll rokonságban.
Frodó egyszerre csak észrevette, hogy egy különös külsejű, viharedzett arcú ember, aki ott ül az árnyékban a fal mellett, szintén nagy érdeklődéssel figyeli a hobbitok beszélgetését. Nagy söröskupa állt előtte, és időnként szippantott egyet hosszú szárú, érdekes faragású pipájából. Ahogy kinyújtotta a lábát, látszott puha bőrcsizmája: jól illett a lábára, de már nagyon kopott volt, és jócskán elborította a rászáradt sár. Vastag, sötétzöld posztóköpenyt viselt, szorosan maga köré vonva, s bár a szobában meleg volt, csuklyáját sem vetette hátra, úgyhogy az arca árnyékban maradt, csak a szeme csillogása látszott, ahogy a hobbitokat figyelte.
– Ki az az ember? – súgta oda Frodó egy alkalmas pillanatban Papsajt úrnak. – Azt hiszem, őt nem mutatta be.
– Az? – súgta vissza a fogadós, és csak a szemével vágott arra, a fejét nem fordította oda. – Nem nagyon tudom. Ő is a jövő-menő emberek közül való: mi úgy hívjuk őket, hogy kószák. Nemigen nyitja ki a száját, de ha úgy tartja a kedve, érdekeseket mesél. Néha eltűnik egy hónapra vagy akár egy egész évre, aztán megint felbukkan. Tavasszal elég sokszor megfordult erre, de az utóbbi időben csak ritkán láttam. Az igazi nevét még sohase hallottam, de errefelé csak Vándor néven emlegetik. Jó sebesen tud járni azon a hosszú lábán, hanem azt már senkinek sem mondja meg, hogy miért siet annyira. De hát mi úgy szoktuk mondani Bríben, hogy akár nyugat, akár kelet: mind a kettő furcsa szerzet... mármint a kószák és megyeiek, ha meg nem sértem. Érdekes, hogy éppen őiránta tetszik érdeklődni. – De ebben a pillanatban valaki sörért kiáltott, úgyhogy Papsajt úrnak ott kellett hagynia Frodót, és nem magyarázhatta meg, mit akart mondani az utolsó szavakkal.
Frodó észrevette, hogy a Vándornak nevezett ember most őt nézi, mintha csak hallotta vagy kitalálta volna az imént elhangzottakat. Aztán odabiccentett Frodó felé, és intett neki, hogy menjen oda, üljön mellé. Amikor Frodó odaért, hátratolta a csuklyáját: torzonborz fekete hajában ősz szálak látszottak, az arca sápadt és kemény, szürke szeme éberen villogott.
– Vándor a nevem – mondta halkan. – Örvendek a szerencsének, izé... Alagi úr, ha ugyan az öreg Papsajt jól mondta.
– Jól – felelte Frodó mereven. Egyáltalán nem érezte jól magát az éberen villogó tekintet céltáblájaként.
– Hát kérem, Alagi úr – mondta Vándor –, én a maga helyében figyelmeztetném a barátaimat, hogy ne beszéljenek túl sokat. Kellemes dolog az iszogatás, a meleg szoba, a barátkozás... de azért itt mégsem a Megyében vagyunk. Furcsa népek járnak errefelé. De önt talán meglepi, hogy éppen én mondok ilyeneket – tette hozzá fanyar mosollyal, látva, hogy Frodó tetőtől talpig végigméri. – És nemrégiben még ezeknél is sokkal furcsább utasok jártak itt Bríben – folytatta, Frodó arcát fürkészve.
Frodó állta a nézését, de nem szólt semmit, Vándor pedig nem erőltette tovább a dolgot. Mintha egyszerre csak Pippin kötötte volna le minden figyelmét. Frodó megdöbbent: az ifjú Tuk, felbátorodva előbbi sikerén, amit a nagyüregi kövér polgármesterrel aratott, most Bilbó búcsúlakomájáról tartott tréfás beszámolót a hallgatóságnak. Bohóckodott, eljátszotta Bilbó szerepét, idézte a búcsúbeszédet, s már nem sok hiányzott, hogy rátérjen a titokzatos eltűnésre.
Frodó bosszús lett. A helybeli hobbitok ugyan biztos nem akadnak fenn a történeten: elég ilyen mulatságos históriát hallottak már a folyón túl élő rokonaikról, de azért vannak köztük páran (például az öreg Papsajt), akik nem olyan együgyűek, s talán már régen hallottak egyet s mást Bilbó eltűnéséről. A mostani előadás majd eszükbe juttatja a Zsákos nevet, kivált ha nemrég érdeklődött valaki Bríben egy ilyen nevű illető felől.
Frodó nyugtalanul fészkelődött, nem tudta, mitévő legyen. Pippin láthatólag roppantul élvezte, hogy mindenki őt figyeli, és teljesen megfeledkezett a rájuk leselkedő veszélyekről. Frodóba hirtelen belenyilallt a félelem, hogy Pippin ebben az emelkedett hangulatában talán még a Gyűrűt is megemlíti, az pedig könnyen végzetessé válhatna.
– Itt cselekedni kell, de hamar! – súgta a fülébe Vándor.
Frodó talpra ugrott, felállt egy asztal közepére, és beszélni kezdett. Pippin hallgatóságának megoszlott a figyelme. A hobbitok egy része Frodóra nézett, nevettek és tapsoltak, abban a hiszemben, hogy Alagi úr a kelleténél valamivel többet kortyolt a finom sörből.
Frodó zavarba jött, szégyenkezett, és egyszerre csak azon kapta magát (mint máskor is, ha beszédet kellett mondania), hogy a zsebében lévő tárgyakat babrálja. Kitapintotta a Gyűrűt: ott volt a láncán, és Frodót elfogta valami megmagyarázhatatlan vágy, hogy felhúzza az ujjára, s így meneküljön a kínos helyzetből. Közben úgy érezte, mintha ez az ötlet nem is az ő agyában fogant volna meg, hanem kívülről jönne, egy külső tárgytól vagy személytől, aki a szobában tartózkodik. Szilárdan ellenállt a csábításnak, és erősen megmarkolta a Gyűrűt, mintha nem akarná engedni, hogy megszökjön tőle, vagy valami rosszat műveljen. Annyi biztos, hogy semmiféle ihletet nem kapott tőle. Aztán eldadogott néhány szót, „az alkalomhoz illően”, ahogy a Megyében mondták volna: „mindannyian hálásak vagyunk ezért a végtelenül kedves fogadtatásért, és talán azt is szabad remélnem, hogy mostani rövid látogatásom hozzájárul a Megye és Brí közti régi baráti kapcsolatok felújításához” – végül elhallgatott és köszörült egyet a torkán.
Most már mindenki csak őt nézte. – Nótát! – rikkantotta az egyik hobbit. – Nótát! Nótát! – kiáltották utána kórusban a többiek. – Rajta, cimbora, énekelj nekünk valami olyant, amit még sohase hallottunk!
Frodó egy pillanatig csak állt ott, tátott szájjal. Aztán kétségbeesésében rázendített egy bolondos nótára, amit Bilbó annak idején meglehetősen szeretett (és büszke is volt rá, minthogy a szövegét ő maga írta). A nóta egy fogadóról szólt, talán ezért is jutott most az eszébe Frodónak. Hadd álljon itt a teljes szövege: Ma már általában csak néhány sorára szoktak emlékezni.

 

Van egy fogadó, vidám fogadó,
  a söre, hej, finom!
A Holdbeli Ember is betért
egy este – tudjátok miért?
  Hogy barna sört igyon!

A szolgagyerek macskája pedig,
  ki inni szeret fenemód,
hegedülni se rest azonfelül,
és húzza ám kegyetlenül
  a talp alá valót.

Lakik még ott egy kis kutya,
  egy tréfás kedvű eb:
ha jó az ivóban a hangulat,
a vendégekkel elmulat,
  sőt, ő a legtüzesebb.

És van még egy kövér tehén,
  akit feszít a gőg,
de a nótától megrészegül,
és rögtön táncra penderül,
  az istálló előtt.

És ezüsttányér mennyi van,
  s hozzá ezüstkalán!
Hogy vasárnap fényes legyen,
pucolják tisztességesen
  már szombat délután.

A Holdbeli ember csak vedelt,
  a macska vonója dalolt:
kanál, tányér asztal tetején,
idebent a kutyus, odakint a tehén
  betyárul rúgta a port.

A Holdbeli ember az asztal alá
  gurult s elszunnyadott,
álmában itta tovább a lét,
míg rózsaszínű lett az ég,
  s lementek a csillagok.

És szól a cicához a szolgagyerek.
  „Ez részeg, mint a csap!
A Holdnak két paripája pedig
ezüst-zabolán berzenkedik,
  és kelni szeretne a Nap!”

A macska erre úgy muzsikál,
  akár a veszett fene,
a derék fogadós meg a Holdbeli
Ember fülébe kürtöli:
  „Záróra, hallja-e?”

A dombra cipelik a Holdbelit,
  s lódítják, mint a batyut:
a Holdba, zsupsz! Lovak ugranak,
tehén szökell, mint kecskebak,
  kanál, tányér odafut.

És tombol a macska, vonít a vonó,
  a kerge kutyuska csahol,
tehén a lovakkal fejreáll,
a szálló vendég mind kiabál,
  s kiszökken a paplan alól.

De aztán, durr! megpattan a húr,
  lecsücsül tányér s kanál.
Tehén átugrik a Hold felett,
a kis kutyuska jót nevet,
  hogy így végződik a bál.

A domb mögött letűnik a Hold,
  s a Nap körültekint.
Csodálkozik: node még ilyet!
világos van, s az emberek
  bebújnak az ágyba megint!

 

Hangos és hosszas taps rezegtette meg a levegőt. Frodónak jó hangja volt, és a nóta felpezsdítette a hallgatóság fantáziáját. – Hol van az öreg Ászok? – kiáltozták mindenfelől. – Ezt neki is hallania kell. Boba megtaníthatja hegedülni a macskáját, aztán mi is táncolunk. – Újabb korsó söröket rendeltek és tovább kiáltoztak: – Még egyszer, kedves vendég! Hogy volt! Hogy volt!
Belediktáltak Frodóba még egy korsó sört, és addig nógatták, amíg ismét rá nem kezdte, de most már sokan együtt fújták vele, mert a dallamot jól ismerték, nótaszövegek megtanulásában pedig mindig is kiválóak voltak. Most viszont Frodó mámorosodott meg a sikerétől. Ide-oda ugrándozott az asztalon, s amikor másodszor is elért oda, hogy „Tehén átugrik a Hold felett”, hirtelen felszökkent a levegőbe. De túlságosan is nagy lendülettel: mert bum! egy korsókkal megrakott tálcára huppant vissza, majd lecsúszott róla, és fülsiketítő csörömpölés közepette legurult az asztalról. A közönség kitátotta a száját, hogy egy jóízűt nevessen, de aztán mindenki úgy maradt tátott szájjal, néma csendben – mert az előadó hirtelen eltűnt. Nyoma veszett, mintha elnyelte volna a föld!
A helybeli hobbitok döbbenten meresztgették a szemüket, aztán felugrottak, és Papsajt úr után kezdtek kiáltozni. Az egész társaság elhúzódott Pippintől és Samutól: magukra maradtak egy sarokban, és mindenki gyanakodva, bizalmatlanul, tisztes távolból bámulta őket. Hiszen együtt jöttek ezzel a vándor szemfényvesztővel, akiről senki se tudhatja, hogy mire képes, és mik a szándékai. De az egyik fekete képű Brí-beli sokatmondó és félig-meddig csúfondáros arckifejezéssel nézte őket, úgyhogy libabőrös lett tőle a hátuk. Aztán ez az alak kisurrant az ajtón, és utána az a bandzsa fickó is, aki délről került ide: ezek ketten egész este sokat sugdolóztak egymással. Nem sokkal utánuk Béni, a kapuőrző is eltávozott.
Frodó nagyon szégyellte magát. Mivel jobb ötlete nem volt, négykézláb kimászott az asztal alól, és odament a sötét sarokba Vándor mellé, aki mozdulatlanul ült: egy arcrezzenéssel se árulta el, hogy mire gondol. Frodó háttal nekidőlt a falnak, és levette a Gyűrűt. Maga sem tudta volna megmondani, hogyan került az ujjára. Biztosan babrált vele a zsebében, mialatt a nótát fújta, aztán valahogy rácsúszhatott az ujjára, amikor estében önkéntelenül is hadonászni kezdett. Egy pillanatig arra gondolt, talán maga a Gyűrű tréfálta meg, talán jelezni akarta, hogy itt van, mert volt valaki a helyiségben, aki éppen ezt kívánta vagy parancsolta. Frodó látta azokat, akik az előbb távoztak, és cseppet sem tetszett neki a fizimiskájuk.
– No? – kérdezte Vándor, amikor Frodó ismét láthatóvá vált: – Ezt meg miért csinálta? Nagyobb bajt a pajtásai sem okozhattak volna a fecsegésükkel! Szép kis dolgot vett a fejébe! Azazhogy inkább az ujjára!
– Nem tudom, mire céloz – mondta Frodó bosszúsan és nyugtalanul.
– Dehogyisnem tudja – vágott vissza Vándor –, de azt hiszem, jobb lesz, ha megvárjuk, amíg elcsitul a lárma. Aztán, ha nincs kifogása ellene, Zsákos úr, szeretnék négyszemközt eldiskurálni önnel.
– Miről? – kérdezte Frodó, aki izgalmában észre se vette, hogy a valódi nevét említik.
– Egy olyan ügyről, amely meglehetősen fontos... mind a kettőnk számára – felelte Vándor, és merően Frodó szemébe nézett. – Talán közölhetek önnel egyet s mást, aminek hasznát veszi.
– Rendben van – mondta Frodó, leplezni próbálva az izgalmát. – Majd később beszélgetünk.

Közben egy kis vita zajlott a kandalló körül. Papsajt úr szapora léptekkel visszajött a helyiségbe, s most csak úgy kapkodta a fejét, mert ahányan csak ott voltak, mind homlokegyenest másként számoltak be a lejátszódott eseményről.
– A saját szememmel láttam, Papsajt úr – mondta egy hobbit: – Azazhogy nem láttam semmit: hiszen érti, ugye? Egyszerre csak, hogy úgy mondjam, eltűnt.
– Ne beszéljen, Müge úr! – csodálkozott a fogadós.
– De igenis beszélek! – felelte Müge. – Sőt mi több, komolyan beszélek.
– Itt valami nem stimmel – csóválta a fejét Papsajt. – Ez az Alagi úr egyáltalán nem olyan, mintha füstből volna, hogy csak úgy eltűnjön ebben a füstös levegőben.
– Hát akkor hol van? – kiáltották egyszerre többen.
– Honnan tudjam? Mehet ahová akar, feltéve, ha reggel kifizeti a számláját. Na tessék, Tuk úr ott van, ni: ő nem tűnt el.
– Mindegy: én láttam, amit láttam, és azt is láttam, amit nem láttam – jelentette ki makacsul Müge.
– Én pedig azt mondom, hogy itt valami tévedés van – ismételte meg Papsajt, miközben felvette a tálcát, és kezdte összeszedegetni a korsók cserepeit.
– Persze hogy tévedés! – mondta Frodó –, nem tűntem el. Itt vagyok! Csak leültem a sarokba, hogy egy kicsit eldiskuráljak Vándorral.
Előrejött, és megmutatta magát a kandalló fényében, de a jelenlévők többsége visszahőkölt, még riadtabban, mint az előbb. Egy csöppet sem nyugtatta meg őket Frodó magyarázata, hogy tudniillik gyorsan odamászott a sarokba az asztalok alatt, miután leesett. A Brí-beliek többsége, hobbit és ember egyaránt, azon nyomban felszedelőzködött, és hazament: aznap estére elegük volt a mutatványokból. Volt, aki ferde szemmel nézett Frodóra, és morgott is valamit, miközben kiment. Aztán felálltak a törpök is, meg az a két-három idegen ember, aki még ott volt: jó éjszakát kívántak a fogadósnak, de Frodóhoz és barátaihoz nem szóltak semmit. Végül is senki sem maradt odabent, csak Vándor, aki észrevétlenül üldögélt tovább a fal mellett.
Papsajt úr láthatólag nem nagyon vette szívére a dolgot. Nyilván arra gondolt, hogy a fogadója úgyis megtelik majd az elkövetkező estéken, amíg a mai rejtélyes esetet alaposan meg. nem tárgyalják. – Ejnye, Alagi úr, hát szabad ilyesmit csinálni? – kérdezte. – Megijeszti a vendégeimet, és még össze is töri az edényt mindenféle akrobatamutatvánnyal!
– Szíves elnézését kérem, amiért ennyi bajt okoztam – mondta Frodó. – Higgye el, nem állt szándékomban. Végtelenül sajnálatos baleset.
– Rendben van, Alagi úr. De ha legközelebb bukfencezni vagy bűvészkedni akar, vagy tudomisén mit művelt, akkor lesz szíves előbb figyelmeztetni a vendégeket... meg engem is. Tudja, mi egy kissé gyanakvó természetű népség vagyunk, és nem nagyon szeretjük az ilyen váratlan meglepetéseket, meg rejtélyes dolgokat... pláne, ha úgy zúdulnak a nyakunkba, mint a hideg zuhany.
– Ígérem, Papsajt úr, hogy ilyesmi soha többé nem fog előfordulni. Most pedig, azt hiszem, ideje lefeküdni. Holnap reggel korán indulunk. Lenne szíves intézkedni, hogy a pónik nyolc órára készen álljanak?
– Hogyne, kérem. De mielőtt továbbmennének, szeretnék négyszemközt is beszélni Önnel, Alagi úr. Eszembe jutott valami, amit el kell mondani. Remélem nem veszi rossz néven. Most még van egy kis dolgom, de aztán benéznék a szobájába, ha megengedi.
– Természetesen – mondta Frodó, de azért elszorult a szíve. Arra gondolt, hány ilyen négyszemközti beszélgetés vár még rá, mielőtt nyugovóra térhet, és vajon miket fog hallani. Lehetséges volna, hogy ezek itt mind összeesküdtek ellene? Már a derék Papsajt úrban sem tudott megbízni: mintha az ő holdvilágképe mögött is sötét szándékok rejtőznének.

 

 

10. fejezet
Vándor

Frodó, Pippin és Samu visszament a nappalijukba. Sötét volt. Trufa, úgy látszik, elment közben, és a tűz leégett. De amikor felszították a parazsat, és rádobtak néhány nyaláb rőzsét, észrevették, hogy Vándor is velük jött. Ott ült mozdulatlanul egy széken az ajtó mellett!
– Jó estét! – mondta Pippin. – Ön kicsoda, és mit óhajt?
– Vándor a nevem – felelte az ismeretlen –, s a kedves barátja talán már elfelejtette, de azt ígérte, hogy elbeszélget velem egy kicsit.
– Uraságod pedig azt ígérte, hogy talán hasznát vehetem annak, amit közölni fog – mondta Frodó. – Mit akar mondani?
– Sok mindent – felelte Vándor. – De persze, nem ingyen.
– Hogyhogy? – kérdezte Frodó élesen.
– Nem kell megijedni! Egyszerű dolog: elmondom, amit tudok, és adok egy-két jó tanácsot... de aztán valami jutalmat is kérek.
– És mi lenne az, ha szabad kérdeznem? – kérdezte Frodó. Ha ez az ember meg akarja zsarolni, gondolta, kár hogy olyan kevés pénzt hozott magával. Hiába adna oda mindent, nem érné be vele, márpedig ő egy garast sem nélkülözhet.
– Ne féljen, nem kell megerőltetnie magát – felelte Vándor egy kissé elmosolyodva, mintha kitalálta volna Frodó gondolatait. – A kérésem csupán ennyi: hadd menjünk innen együtt tovább, amíg én jónak nem látom, hogy útjaink elváljanak.
– Nocsak! – fakadt ki Frodó, akit az ajánlat meglepett, de nemigen oszlatta el az aggodalmát. – Még ha szükségem volna is egy újabb útitársra, akkor sem mondhatnék igent, amíg jóval többet meg nem tudok uraságodról, meg arról, hogy mi járatban van.
– Ez a beszéd! – kiáltotta Vándor, és a lábát keresztbe vetve, kényelmesen hátradőlt. – Úgy látom, uraságod kezd észre térni, aminek őszintén örülök. Mostanáig nagyon is gondatlanul tetszett viselkedni. No jó: elmondom amit tudok, a jutalmat pedig uraságodra bízom. Lehet, hogy nagyon is szívesen fogadja, ha majd végighallgatott.
– Hát akkor halljuk! – mondta Frodó. – Kíváncsi vagyok rá, hogy mit tud.
– Sok mindent... sok csúnyaságot – felelte Vándor komoran. – Ami pedig a maguk dolgát illeti... – felállt, odament az ajtóhoz, gyorsan kinyitotta, és kinézett. Aztán halkan becsukta az ajtót, és visszaült a helyére. – Elég éles a hallásom – folytatta halkabban, – és ha eltűnni nem tudok is, jó sokat vadásztam már mindenféle vad és éber lényekre, és rendszerint sikerül elérnem, hogy ne lássanak meg, ha nem akarom. Szóval, ma este kint voltam az úton a Nagykerítés mögött, Brítől nyugatra, és egyszerre csak azt láttam, hogy négy hobbit közeledik a Buckák felől. Talán fölösleges elismételnem, hogy mi mindent mondtak az öreg Bombadil komának, de egy-két dolog felkeltette az érdeklődésemet. „Ne feledjétek -- mondta az egyik –, hogy a Zsákos nevet semmi szín alatt sem szabad megemlíteni. Ha feltétlenül be kell mutatkoznom, akkor, Alagi úr vagyok.” Ezt annyira érdekesnek találtam, hogy utánuk eredtem, és egészen idáig kísértem őket. Amikor bejöttek a kapun, én is átmásztam rajta észrevétlenül. Lehet, hogy Zsákos úr tisztességes okokból akarja titokban tartani a nevét, de ha így van, akkor azt tanácsolnám neki és a barátainak is, hogy legyenek óvatosabbak.
– Nem látom be, hogy itt Bríben kit érdekelhetne a nevem – mondta Frodó haragosan –, és egyelőre azt sem tudom, hogy uraságodat miért érdekli. Lehet, hogy Vándor úr tisztességes okokból leselkedik és hallgatódzik, de ha így van, akkor azt tanácsolnám, hogy szolgáljon némi magyarázattal.
– Helyes a válasz! – Vándor elnevette magát. – De a magyarázat nagyon egyszerű: én éppen egy Zsákos Frodó nevű hobbitot kerestem. Szerettem volna minél hamarabb megtalálni. Hallottam, hogy elindult a Megyéből, és a birtokában van egy... hogy is mondjam csak... egy titok, amely nekem és a barátaimnak is nagyon fontos.
– Nem, ne értsen félre! – kiáltotta, mert Frodó hirtelen felállt, és Samu is talpra ugrott, méghozzá nagyon fenyegető arccal. – Én óvatosabb leszek azzal a titokkal, mint uraságod. Mert nagyon is óvatosnak kell lenni! – Előrehajolt, és a szemükbe nézett. – Minden árnyék gyanús! – tette hozzá halkan. – Fekete Lovasok jártak Bríben. Azt mondják, az egyik hétfőn jött a Zöld Úton, észak felől, egy másik pedig valamivel később, szintén a Zöld Úton, csak délről.
Nagy csend támadt. Végül Frodó szólalt meg:
– Sejthettem volna, már abból is, ahogy a kapuőr fogadott – mondta Pippinnek és Samunak. – És úgy látszik, mintha a fogadós is hallott volna valamit. Ugyan miért unszolt bennünket, hogy menjünk át a többiekhez? És mi vajon miért viselkedtünk olyan ostobán? Szép csöndben itt kellett volna maradnunk.
– Jobb lett volna – bólintott rá Vándor. – Én megakadályoztam volna, hogy átjöjjenek az ivóba, de nem állt módomban, mert a fogadós nem volt hajlandó ide beengedni, vagy átvenni az üzenetemet.
– Gondolja, hogy ő... – kezdte volna Frodó.
– Nem, semmi rosszat nem gondolok az öreg Papsajtról. Csak hát nem nagyon szereti a magamfajta rejtélyes csavargókat. – Frodó nagyot nézett. – Ugye, nem valami bizalomgerjesztő a külsőm? – mondta Vándor: az ajka mosolyra görbült, és a szeme furcsán megcsillant. De remélem, hamarosan sikerül jobban megismernünk egymást. Akkor majd talán uraságod is megmagyarázza, hogy voltaképpen mi történt a nóta végén. Mert az a kis csíny...
– Véletlen baleset volt! – szakította félbe Frodó.
– Igazán? – kérdezte Vándor. – Jó, legyen baleset. Ez a baleset elég veszélyessé tette uraságod helyzetét.
– Veszélyes volt az úgyis – felelte Frodó. – Tudtam, hogy ezek a lovasok a nyomomban vannak, de most, úgy látszik, elvesztették a nyomomat és odébbálltak.
– Arra ne számítson! – mondta Vándor élesen. – Vissza fognak jönni. Többen, mint ahányan voltak. Vannak egypáran. Éppen elegen, jól tudom. Ismerem ezeket a lovasokat. – Elhallgatott, s a szeme mintha kihűlt és megkeményedett volna. – És Bríben is van egy-két alak, akiben nem szabad megbízni – folytatta aztán. – Például Páfrány Pockó. Rossz híre van az egész Brí-vidéken, és nagyon különös népek járnak hozzá. Biztosan látták az ivóban: fekete képű, vigyorgó fickó. Nagyon bizalmasan sugdolódzott az egyik délről jött idegennel, aztán együtt osontak ki, mindjárt a „baleset” után. Ezek a déliek sokszor rosszban sántikálnak, Páfrány pedig bármit hajlandó lenne eladni bárkinek, sőt, mulatság kedvéért is megtenne bármi rosszat.
– Mit akar Páfrány eladni, és mi köze az én balesetemhez? – kérdezte Frodó, aki még mindig úgy tett, mint aki nem érti Vándor célzásait.
– Hogy mit akar eladni? Hát értesüléseket – felelte Vándor. – Vannak, akiket nagyon is érdekelne uraságod mutatványa. Ha megtudják, hogy mit művelt valaki az ivóban, már nem is kérdeznék az igazi nevét. És valószínűnek tartom, hogy még ma éjszaka meg fogják tudni. Mit mondjak még? A jutalmat, mint már említettem, uraságodra bízom: ha nem akarja, hogy továbbvezessem a társaságot, úgy is jó. De hadd mondjam el, hogy jól ismerek minden talpalatnyi helyet a Megye és a Ködhegység között, mert ezen a tájon barangolok már hosszú évek óta. Idősebb vagyok, mint amennyinek látszom. Meglehet, hogy hasznomat vennék. A nyílt úton úgysem mehetnek tovább, mert a lovasok éjjel-nappal őrizni fogják. Bríből talán még sikerül megszökniük, és el is juthatnak valameddig, amíg a nap fent jár az égen, de hogy messzire nem juthatnak, az biztos. A lovasok előbb-utóbb lecsapnak a vadonban, valami sötét helyen, ahol nincs segítség. A lovasok kezébe akarnak kerülni? Akkor nem tudják, milyen szörnyű ellenséggel van dolguk!
A hobbitok ránéztek, és meglepődve látták, hogy Vándornak eltorzul az arca, mintha valami nagy fájdalmat érezne, és a keze görcsösen markolja a szék karfáját. A szoba nagyon csendes lett, és mintha be is sötétedett volna. Vándor egy darabig csak bámult maga elé, mint aki réges-régi emlékek között kutat, vagy az éjszaka távoli neszeit hallgatja.
– Jól van, no! – kiáltotta végül, és kezével végigsimított a homlokán. – Én talán valamivel többet tudok ezekről az üldözőkről, mint a tisztelt hobbit-társaság! Uraságodék is félnek tőlük, de egyelőre még nem eléggé. Holnap már szökni kell, ha lehet. Vándor olyan ösvényeket ismer, ahol nemigen szokott járni senki. Elfogadják vezetőül?
Nyomasztó csend támadt. Frodó nem válaszolt, kétség és félelem viaskodott benne. Samu összevonta a szemöldökét, a gazdájára nézett, és végül is kifakadt:
– Már ne haragudj, Frodó uram, de én nemet mondanék! Ez a Vándor nevű illető azt mondja, vigyázzunk, legyünk óvatosak, hát ebben igaza van, csakhogy akkor éppen ővele kell kezdeni az óvatosságot. A vadonból került ide, márpedig én az ilyenekről még soha semmi jót nem hallottam. Hogy tud valamit, az biztos, még többet is, mint szeretném, de azért talán mégsem kellene hagyni, hogy elkalauzoljon minket valami sötét helyre, ahol nincs segítség, mint ő maga mondja.
Pippin zavartan fészkelődni kezdett. Vándor nem felelt Samunak, csak ráemelte éber szemét Frodóra. Frodó találkozott a pillantásával, és elfordult. – Nem – mondta lassan –, én nem így gondolom. Azt hiszem, uraságod külseje megtévesztő. Amikor megszólított, úgy beszélt, mint a Brí-beliek, de közben megváltozott a hangja. Hanem Samunak egy dologban mégis igaza van: uraságod óvatosságra int minket, és mégis bizalmat kíván? Minek ez az álöltözet? Kicsoda uraságod? Voltaképpen mit is tud erről a... szóval, erről az utamról, és hogyan szerzett róla tudomást?
– Örülök, hogy nemhiába prédikáltam az óvatosságról – mondta Vándor elmosolyodva, ha egy kissé keserűen is. – De más az óvatosság, és megint más a tétovázás. Higgye el, uram: segítség nélkül sose jut el Völgyzugolyba, úgyhogy nincs más hátra, meg kell bíznia bennem. Döntsön, kérem. Szívesen válaszolok egy-két kérdésére, ha azzal megkönnyítem a dolgát. Egyébként, ha eleve nem bízik bennem, miért hinné el, amit ezután mondani fogok? Mindegy, ha kíváncsi rá, akkor...
E pillanatban kopogtattak az ajtón. Papsajt úr jelent meg: gyertyákat hozott, mögötte pedig Noba, néhány kancsó forró vízzel. Vándor behúzódott az egyik sötét sarokba.
– Azért jöttem, hogy jó éjszakát kívánjak – mondta a fogadós, letéve a gyertyát az asztalra. – Hoba! Vidd a vizet a szobákba! – Belépett, és behúzta maga után az ajtót.
– Hát kérem szépen... – kezdte egy kissé zavartan, tétovázva. – Szíves elnézésüket kérem, ha valami bajt csináltam. De hát tetszik tudni, hogy van az: az ember összevissza kapkod, és nékem rengeteg a dolgom. De aztán a héten történt egy s más, ami, hogy úgy mondjam, megpiszkálta egy kicsit az emlékezőtehetségemet: remélem, még idejében. Szóval, engem arra kértek, tetszik tudni, hogy tartsam nyitva a szemem, ha megyei hobbitok vetődnének errefelé, és főleg egy Zsákos nevezetűt próbáljak megtalálni köztük.
– Mi közöm nekem ehhez? – kérdezte Frodó.
– Hohó, azt uraságod tudja a legjobban – felelte a fogadós sokatmondóan. – Ne féljen tőlem: nekem azt mondták, hogy ez a Zsákos nevezetű hobbit az Alagi nevet fogja viselni, és személyleírást is adtak róla, amely, szíves engedelmével, pontosan ráillik uraságodra.
– Igazán? Hát akkor halljuk! – szakította félbe Frodó, bár hamarosan maga is megbánta.
– „Pirospozsgás, jó húsban lévő kis fickó” – mondta ünnepélyesen Papsajt úr. Pippin kuncogni kezdett, de Samu mintha magára vette volna a sértést. – „Igaz, hogy ez a személyleírás nem sokat ér: majdnem minden hobbitra ráillik”, így mondta az illető – folytatta Papsajt úr, Pippinre sandítva. – „De tudod, Ászok koma, ez, akiről szó van, elég magasra nőtt, és szőkébb a haja, mint a többinek, azonkívül van egy olyan kis árok az álla közepén: huncut fickó, mindig csillog a szeme.” Ugye nem tetszik haragudni? Ő mondta így, nem én.
– Ő mondta? Ki az az ő? – kérdezte Frodó mohón.
– Hogy kicsoda? Hát Gandalf, kérem tisztelettel. Azt mondják reá, hogy mágus, de nekem jó barátom, akár az, akár nem. De hogy most mit fog szólni, ha megint találkozunk, igazán nem tudom: azon se csodálkoznék, ha megsavanyítaná a hordóban a sörömet, vagy kapubálványt csinálna belőlem, valami varázslattal. Tudniillik egy kicsit hirtelen haragú. De hát hiába, ami megtörtént, az megtörtént.
– Miért, mi történt tulajdonképpen? – kérdezte Frodó, türelmetlenül, mert már kezdte unni Papsajt úr tekergős gondolatmenetét.
– Hol is tartottam – bámult maga elé a fogadós, aztán elhallgatott és pattintott az ujjaival. – Na persze! az öreg Gandalf. Most három hónapja egyszerre csak besétál a szobámba, kopogtatás nélkül. „Ide hallgass, Ászok – azt mondja –, én holnap reggel útra kelek. Megtennél nekem egy szívességet?” „Boldogan”, – mondom – „Sietős a dolgom – azt mondja –, úgyhogy én magam nem érek rá, de szeretnék eljuttatni egy üzenetet a Megyébe. Nincs itt valaki, akit elküldhetnél, s aki el is menne?” „Majd csak találok valakit – mondom –, talán már holnap, vagy legkésőbb holnapután.” „Legyen inkább holnap”, azt mondja, és ezzel átadott egy levelet.
– Itt van ni, pontosan megcímezve szabály szerint – folytatta Papsajt úr, miközben kihúzott a zsebéből egy levelet, s lassan és büszkén felolvasta a címzést (szeretett kérkedni azzal, hogy írástudó ember): – Zsákos Frodó úrnak, Zsáklak, Hobbitfalva, a Megyében.
– Gandalf levelet írt nekem! – kiáltotta Frodó.
– Ohó! – mondta Papsajt úr –, hát uraságodat mégiscsak Zsákosnak hívják?
– Úgy bizony – felelte Frodó –, de most már adja ide azt a levelet, és talán arról is tudna mondani valamit, hogy miért nem küldte el eddig. Gondolom, már az este is ezt szerette volna megmagyarázni, csak egy kicsit soká tartott, amíg végre kibökte.
Szegény Papsajt úr még jobban zavarba jött.
– Igaza van, uram – mondta –, nagyon kérem, tessék megbocsátani. Rettenetesen félek, mit szól majd Gandalf, ha valami bajt okoztam a mulasztásommal. De a levelet nem szántszándékkal tartottam vissza, bizony isten. Először is elraktam valahová, biztos helyre. Aztán másnap senkit sem találtam, aki hajlandó lett volna elmenni a Megyébe, sem a következő napon, itt a fogadóban pedig szükségem volt mindenkire, így hát a sok dolgom közepette, valahogy kiment a fejemből az egész. Nekem, kérem, annyi a munkám, hogy ki sem látszom belőle. De most nagyon szívesen megtennék mindent, hogy jóvátegyem a hibát, és ha segíthetek valamiben, csak tessék szólni: máris meglesz.
– Különben is segítenék – folytatta Papsajt úr –, függetlenül a levéltől, mert megígértem Gandalfnak. „Te Ászok – azt mondja –, lehet, hogy ez az én megyei barátom nemsokára betér ide hozzád, s talán nem is egyedül. Alagi néven fog bemutatkozni. Ezt jól jegyezd meg! De ne kérdezz tőle semmit. Az is lehet, hogy bajba kerül, ha nem vagyok vele, és ráférne egy kis segítség. Légy a szolgálatára: meg fogom hálálni”, azt mondja. Hát most csakugyan itt van uraságod, és úgy látszik, a baj sincs nagyon messze.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Frodó.
– Ezek a Fekete Lovasok – mondta a fogadós, halkabbra fogva a hangját. – Egy Zsákos nevű illetőt keresnek, és hobbit legyek, ha nem gonosz a szándékuk. Hétfőn volt: minden kutya ugatott, minden liba gágogott. Esküszöm, borsózott a hátam. Aztán jött a Noba, hogy aszongya, két fekete ember van kint a kapuban, és egy Zsákos nevezetű hobbitot keresnek. Nobának égnek állt minden haja szála. Én rászóltam ezekre a fekete fickókra, hogy hordják el magukat, és becsaptam az orruk előtt az ajtót, de aztán hallom, hogy ugyanezt a kérdést mindenkinek feltették, egészen Arcsetig. No és az a Vándor nevezetű kósza, ő is kérdezősködött. Be akart ide jönni, hogy beszéljen uraságoddal, még mielőtt feltálalhattam volna a vacsorát.
– Be bizony! – mondta váratlanul Vándor, és előrelépett a világosságba. – És sok bajt elkerülhettünk volna, ha beengedsz, Ászok.
A fogadós összerezzent, mint akit szúnyog csípett meg. – Vándor! – kiáltotta. – Te mindig ott vagy, ahol nem kellene. Most mi a csudát akarsz?
– Az én engedélyemmel van itt – szólt közbe Frodó. – Azért jött, hogy felajánlja a segítségét.
– Jó, uraságod talán jobban tudja, hogy mit csinál – dünnyögte Papsajt úr, de azért továbbra is gyanakvó szemmel tekingetett Vándor felé. – Hanem én, ha uraságod helyében volnék, nem nagyon állnék szóba egy kószával.
– Hát akkor kivel? – förmedt rá Vándor. – Egy kövér fogadóssal, aki csak a saját nevét tudja megjegyezni, mert a vendégei azt rikkantgatják reggeltől estig? Ezek az urak nem maradhatnak örökké a Póni-ban, de nem is mehetnek haza. Hosszú út áll előttük. Hajlandó vagy velük menni, hogy megóvd őket a fekete emberektől?
– Én? Még hogy én elmenjek Bríből?! A világ minden kincséért sem – mondta Papsajt úr, és most már igazán megijedt. – De miért ne maradhatna itt nálunk egy ideig szép nyugodtan, Alagi úr? Mi az oka ennek a sok furcsa jövés-menésnek? Mit akarnak ezek a fekete emberek, és honnan jöttek ide: erre vagyok kíváncsi.
– Sajnos, nem szolgálhatok bővebb magyarázattal – felelte Frodó. – Fáradt vagyok, sok a gondom, és különben is, hosszú lenne a mese. De ha Papsajt uram segíteni akar rajtam, meg kell mondanom, hogy veszélynek teszi ki magát, amíg a házában vagyok. Tudniillik ezek a Fekete Lovasok... nem tudom biztosan, hogy honnan jönnek, de azt hiszem, illetve attól tartok...
– Mordorból jönnek – mondta halkan Vándor. – Érted, Papsajt: Mordorból, ha ugyan tudod, mit jelent ez a szó.
– Uram bocsá! – kiáltotta Papsajt úr, és elsápadt: látszott, hogy ismeri ezt a nevet. – Ennél rosszabb hírt nem is hallottunk itt Bríben, amióta az eszemet tudom.
– Rossz hír, az biztos – bólintott Frodó. – Még mindig hajlandó segíteni?
– De még mennyire – felelte Papsajt úr. – Most vagyok hajlandó csak igazán. Habár nemigen tudom, hogy a magamfajta ember hogyan szállhatna szembe ezzel a... ezzel a... – elakadt a szava.
– Ezzel a Sötét Árnnyal – mondta nyugodtan Vándor. – Sokat nem tehetsz, Papsajt, de most a kevés is sokat ér. Például szállást adhatsz ma éjszakára Alagi úrnak: tudomásul veszed, hogy igenis Alagi úr a neve, a Zsákos nevet pedig kivered a fejedből, amíg a vendég messze földön nem jár.
– Szívesen – felelte Papsajt úr. – De attól tartok, az én segítségem nélkül is rá fognak jönni, hogy itt van. Kár, hogy Zsákos úr ma este... hogy is mondjam csak... felhívta magára a figyelmet. Bilbó úr világgá menetelének a története már régen eljutott hozzánk. Még Nobának is szöget ütött abba a lomha fejébe, és vannak itt Bríben egypáran, akiknek fürgébb az észjárásuk, mint az övé.
– Nincs mit tenni: legfeljebb remélhetjük, hogy a lovasok nem jönnek vissza egyhamar – mondta Frodó.
– Én is őszintén remélem – helyeselt Papsajt úr. – De ha kísértetek volnának, akkor se juthatnának be egykönnyen a Póni-ba. Ne féljen uraságod, reggelig nem lesz semmi baj. Noba egy kukkot se fog szólni. Nincs az a fekete ember, aki átléphetné a küszöbömet, amíg én talpon vagyok. Mert virrasztani fogok egész éjszaka, a házam népével együtt, de uraságodék inkább csak aludjanak, ha tudnak.
– Akkor is, hajnalra feltétlenül ébresztőt kérünk – mondta Frodó. – El kell indulnunk, amilyen korán csak lehet. Úgyhogy fél hétre kérjük a reggelit, ha lehetséges.
– Meglesz! Azonnal intézkedem – mondta a fogadós. – Jó éjszakát, Zsákos úr... akarom mondani, Alagi úr! Jó éjszakát... teringettét! Hát Borbak úr hol van?
– Nem tudom – felelte Frodó, és hirtelen belenyilallt a félelem. Trufáról mindannyian megfeledkeztek, és már jó későre járt az idő. – Attól tartok, nincs a házban. Mintha olyasmit mondott volna, hogy ki akar menni levegőzni egy kicsit.
– Hát komolyan mondom, nem árt, ha az ember vigyáz uraságodékra! – csóválta a fejét Papsajt. – Sétálgatnak, mint egy vidám kiránduló társaság! Most megyek, gyorsan bereteszelem az ajtókat, de szólok, hogy Borbak urat engedjék be, ha megjön. Vagy talán még jobb lesz, ha elébe küldöm Nobát. Jó éjszakát mindannyiuknak! – Ezzel Papsajt úr végre kiment, de azért még odavetett Vándor felé egy gyanakvó pillantást, és megcsóválta a fejét. Hallották, amint lépteinek a zaja lassanként elhal a folyosón.
– No? – szólalt meg Vándor. – Mikor óhajtja kinyitni azt a levelet? – Frodó gondosan megvizsgálta a pecsétet, mielőtt feltörte volna. Semmi kétség: Gandalf pecsétje.
A levél pedig a következőket tartalmazta, a mágus határozott vonású, de azért szépen megformált betűivel:

 

A Pajkos Póni-ban, Bríben,
A Megyei Időszámítás 1418. évében,
Évközép Napján.

Kedves Frodó!

Rossz híreket kaptam. Azonnal el kell mennem innen. Te is hagyd el Zsáklakot minél előbb, és legkésőbb július végéig távozz a Megyéből. Mihelyt lehetséges, visszajövök, és ha meghallom, hogy útra keltél, utánad indulok. Ha érintenéd Brít, itt üzenetet hagyhatsz a számomra. A fogadós (Papsajt) megbízható ember. Lehet, hogy útközben találkozol egy barátommal: az emberek népéből való, szikár, magas, fekete hajú, sokan Vándornak hívják. Ő mindent tud az ügyünkről, és a segítségedre lesz. Igyekezz eljutni Völgyzugolyba. Remélem ott újra találkozhatunk. Ha nem sikerülne odaérnem, Elrondtól kapsz tanácsot.

Sietek.

Üdvözöl
Gandalf.

Ui. Azt, amire gondolok, a világért se használd! Éjszaka ne járd az Utat!

Ui. 2. Ha találkozol Vándorral, győződj meg róla, hogy valóban ő-e az. Mostanában sok különös ember járkál az utakon. Egyébként az igazi neve Aragorn.

Van, mi arany, bár nem fénylik,
van, ki vándor, s hazaér,
régi erő nem enyészik,
fagyot kibír mély gyökér.
Lángját a tűz visszakapja,
árnyékból a fény kiszáll,
összeforr a törött szablya,
s koronás lesz a király.

Ui. 3. Remélem, Papsajt hamar elküldi hozzád ezt a levelet. Derék ember, de az agya olyan, mint egy lomtár: éppen az nem akar előkerülni belőle, amire szükség van. Ha ezt is elfelejti, elevenen megnyúzom. Jó utat!

Frodó előbb maga olvasta el a levelet, aztán átadta Pippinnek és Samunak. – Bizony, ez a derék Papsajt jól megkavarta a dolgot! – mondta. – Megérdemelné, hogy elevenen megnyúzzák. Ha ezt idejében megkapom, most már valamennyien Völgyzugolyban volnánk. De vajon mi történhetett Gandalffal? Úgy ír, mint aki nagy veszélyeknek indul elébe.
– Egyebet se csinál évek óta – mondta Vándor. Frodó odafordult, és elgondolkozva ránézett: Gandalf második utóirata járt a fejében. – Miért nem szólt mindjárt, hogy Gandalf barátja? – kérdezte. – Sok időt megtakaríthattunk volna.
– Biztos? Ki hitt volna a szavamnak egészen mostanáig? – mondta Vándor. – Én semmit sem tudtam erről a levélről. Bizonyíték nélkül kellett volna meggyőznöm a tisztelt társaságot, hogy bízzék bennem, mert segíteni akarok. Egyébként magam sem akartam rögtön feltárni a kilétemet. Előbb jól meg akartam nézni a tisztelt társaságot, hogy biztos legyek a dolgomban. Előfordult már egypárszor, hogy az Ellenség tőrbe akart csalni. Aztán úgy döntöttem, hogy szívesen állok a társaság rendelkezésére: kérdezzenek, és én válaszolok. De bevallom – tette hozzá kesernyésen felnevetve –, egy kicsit azt reméltem, hogy keresztkérdések nélkül is sikerül elnyernem a bizalmukat. Akit folyton üldöznek, néha terhesnek érzi a bizalmatlanságot, és barátságra vágyik. De hát, gondolom, a külsőm ellenem szól.
– Mi tagadás... legalábbis első pillantásra – nevetett Pippin hirtelen megkönnyebbülve, miután elolvasta Gandalf levelét. – De mi a Megyében úgy szoktuk mondani: hiába csinos a külső, ha a belső csintalan, és azt hiszem, a mi külsőnk se lesz sokkal csinosabb, ha még egypár napig sövények aljában meg árkokban heverészünk.
– Attól, hogy valaki pár napig, vagy hétig, vagy akár évig is kóborol a vadonban, még nem lesz olyan, mint Vándor – felelte a furcsa külsejű idegen. – És ha nincs keményebb fából faragva, mint az, aki az előbb kinevetett, alighanem könnyen belepusztulna az ilyesmibe.
Pippin elszégyellte magát, de Samu nem akart megpuhulni, és még mindig gyanakvó szemmel nézett Vándorra: – Honnan tudjuk, hogy uraságod az a Vándor, akiről Gandalf beszélt? – kérdezte. – Amíg ez a levél elő nem került, uraságod meg sem említette Gandalf nevét. Hátha csak alakoskodik és kémkedik: így akar hozzánk csatlakozni. Hátha megölte az igazi Vándort, és belebújt a ruhájába. Erre mit tud mondani?
– Azt, hogy kemény legény vagy, Csavardi Samu – felelte Vándor –, de egyebet sajnos nemigen mondhatok. Ha megöltem volna az igazi Vándort, téged is megölhetnélek. Sőt, már eddig is megölhettelek volna, és nem tárgyalnék veled. Ha pedig a Gyűrűre fájna a fogam, igenis elvehetném tőletek, ebben a pillanatban!
Felállt, és alakja mintha hirtelen megnőtt volna. A szeme kigyúlt, ragyogva és parancsolóan. Félrelebbentette a köpenyét, és megmarkolta az oldalára csatolt kardot, melyet addig nem vehettek észre. Senki sem mert moccanni. Samu elképedve, tátott szájjal bámult rá.
– De szerencsére én vagyok az igazi Vándor – mondta az ismeretlen elmosolyodva, és most már kevésbé szigorúan nézett rájuk. – Arathorn fia vagyok, Aragorn a nevem, és ha életemmel vagy halálommal meg tudlak védeni benneteket, nem maradtok védelem nélkül.
Hosszú csend támadt. Végül is Frodó szólalt meg, egy kissé akadozva. – Én már a levél előtt is gondoltam, hogy a barátunk vagy – mondta –, azazhogy szerettelek volna a barátomnak tudni. Ma este többször is rám ijesztettél, de egyszer sem úgy, mint ahogy az Ellenség szolgái ijesztgetik az embert... nem ismerem őket, de el tudom képzelni. Azt hiszem, az Ellenség kémeinek... hogy is mondjam csak... szebb lenne az arcuk, de kellemetlenebb a szaguk.
– Értem – nevetett Vándor. – Nekem viszont csúf az arcom, de bizalomgerjesztő. Erről van szó? „Van, mi arany, bár nem fénylik, van, ki vándor, s hazaér.”
– Hát rólad szól a vers? – kérdezte Frodó. – Nem egészen értettem, mit jelent. De honnan tudtad, hogy a vers benne van Gandalf levelében, ha nem is olvastad?
– Nem tudtam – felelte Vándor. – De Aragorn vagyok, és ez a vers az Aragorn névhez fűződik. – Kivonta a kardját: látták, hogy a penge csakugyan el van törve, egy-két arasszal a markolat alatt. – Nem sokat ér, igaz, Samu? – kérdezte Vándor. – De nincs messze az az idő, amikor újra összekovácsolják.
Samu nem szólt semmit.
– Nohát – folytatta Vándor –, ez az ügy el van intézve, Samu szíves engedelmével, Vándor a vezetőtök lesz: Holnap nehéz útra számíthatunk. Talán sikerül akadálytalanul kijutnunk Bríből, de hogy észrevétlenül, azt most már nemigen remélhetjük. Nem baj, mindent el fogok követni, hogy minél előbb nyomunkat veszítsék. Ismerek egy-két ösvényt az országúton kívül, amely kivezet Bríből. Ha sikerült leráznunk az üldözőinket, megpróbálok eljutni a Széltetőre.
– Széltető? – kérdezte Samu. – Hát az meg micsoda?
– Egy domb, valamivel északra az Úttól, körülbelül fele úton Brí és Völgyzugoly között. Messzire el lehet látni róla mindenfelé: ott majd jól körülnézhetünk. Gandalf is biztosan oda igyekszik, ha rátalál a nyomunkra. A Széltető után már nehezebb lesz az utazás, választhatunk a különféle veszélyek közül.
– Mikor láttad utoljára Gandalfot? – kérdezte Frodó. – Tudod, hogy merre jár és mit csinál?
Vándor komoly szemmel nézett rá vissza. – Nem tudom – mondta. – Tavasszal együtt jöttem vele ide nyugatra. Az elmúlt években sokszor én őrködtem helyette a Megye határain, amikor neki másfelé volt dolga. Gandalf nem szokta őrizetlen hagyni a határokat: Legutóbb május elején találkoztunk a Sarn-gázlónál, a Borbuggyan partján. Elmondta, hogy mindenben megállapodott veletek, s hogy ti szeptember utolsó hetében elindultok Völgyzugoly felé. Mivel úgy tudtam, hogy mellettetek van, elbúcsúztam tőle, és mentem a magam dolga után. Most már sajnálom, mert nyilvánvaló, hogy valami hírt kapott, én pedig nem voltam kéznél, hogy a segítségére legyek.
– Amióta csak ismerem, most először aggódom érte – folytatta Vándor. – Úgy volt, hogy üzenni fog, ha személyesen nem tud eljönni. Amikor jó néhány nappal ezelőtt visszatértem, meghallottam a rossz hírt. Széltében-hosszában mindenki azt beszélte, hogy Gandalf eltűnt, és a lovasok fel-felbukkannak. Én mindezt Gildor tündéitől hallottam, később elmondták, hogy ti is útra keltetek, de hogy túljutottatok-e Bakföldön, azt már nem tudta senki. Nyugtalanul lestem a Keleti Utat.
– Gondolod, hogy a Fekete Lovasoknak van valami közük ehhez... mármint Gandalf eltűnéséhez? – kérdezte Frodó.
– Úgy gondolom, hogy semmi sem téríthette volna le az útjáról, csak maga az Ellenség – felelte Vándor. – De azért ne veszítsétek el a reményt! Gandalf hatalmasabb, mint ahogy ti a Megyében képzelitek... hiszen többnyire csak a tréfáit és a játékait látjátok. Most azonban élete legnagyobb feladatára vállalkozott.
Pippin ásított egyet.
– Ne haragudjatok – mondta –, de halálosan fáradt vagyok. Veszély ide, veszély oda, le kell feküdnöm, különben itt alszom el, együltömben. De hol lehet az a bolondos Trufa? Még csak az hiányzik, hogy kénytelenek legyünk utánamenni a sötétbe, keresgélni.
Ebben a pillanatban ajtócsapódást hallottak, aztán lábdobogás hallatszott a folyosóról, futva közeledett valaki. Kisvártatva berontott Trufa, és Noba is vele együtt. Trufa gyorsan becsukta az ajtót, és háttal nekidőlt. Alig jutott lélegzethez. Egy pillanatig riadtan nézték valamennyien, végre sikerült megszólalnia:
– Láttam őket, Frodó! Láttam őket! Fekete Lovasok!
– Fekete Lovasok! – kiáltotta Frodó. – Hol?
– Itt. A faluban. Egy óra hosszat idebent üldögéltem. Aztán, minthogy nem jöttetek vissza, kimentem sétálni egyet. Amikor visszaértem, megálltam odakint a lámpás alatt, és felnéztem a csillagokra. Egyszerre csak megborzongtam, és éreztem, hogy valami szörnyű dolog lopakodik felém: az út túlsó oldalán, ahová már nem ért el a lámpa fénye, egy sötétebb árny mozgott az árnyékok között. Aztán hangtalanul beleolvadt a feketeségbe. Lovat nem láttam.
– És merre ment? – kérdezte hirtelen Vándor, éles hangon.
Trufa összerezzent: csak most vette észre az idegent. – Folytasd! – mondta Frodó. – Ő Gandalf barátja. Majd később megmagyarázom.
– Úgy látszott, mintha kelet felé menne az úton – folytatta Trufa. – Megpróbáltam követni. Persze szinte rögtön eltűnt, de én utánamentem, egészen az utolsó házig, ami az út szélén áll.
Vándor csodálkozva nézett Trufára. – Bátor vagy – mondta –, de azért mégiscsak butaság volt.
– Nem is tudom – felelte Trufa. – Azt hiszem, nem vagyok se bátor, se buta. Alig bírtam visszatartani magam. Mintha húzott volna valami. Szóval, utánamentem, és egyszerre csak hangokat hallottam a sövény mellől. Az egyik motyogott, a másik meg suttogott vagy sziszegett. Egy szót se hallottam abból, amit mondtak. Közelebb már nem lopakodtam, mert elfogott a reszketés. Aztán megrémültem, visszafordultam és éppen neki akartam iramodni, hogy hazafussak, amikor valami odajött a hátam mögé, és... és akkor hanyatt vágódtam.
– Én találtam meg, uram – szólt közbe Noba. – Papsajt úr kiküldött az útra egy lámpással. Elmentem a Nyugati Kapuhoz, aztán vissza a Déli Kapu felé. Nem messzire Páfrány Pockó házától mintha láttam volna valamit az úton. Nem mertem volna megesküdni rá, de úgy festett a dolog, mintha két ember lehajolna valami fölé, hogy felemelje. Kiáltottam egyet, de amikor odaértem, semmi se maradt belőlük, csak Borbak úr feküdt ott az útszélen. Mint aki alszik. „Azt hittem, belezuhantam valami mély vízbe”: ezt mondta, amikor megráztam. Nagyon furcsán viselkedett, és mihelyt sikerült fölébresztenem, máris talpra ugrott, és úgy futott ide vissza, mint a nyúl.
– Ez bizony igaz – bólintott Trufa –, habár nem is tudom, hogy miket mondtam. Valami csúnyát álmodtam, de már nem emlékszem rá. Teljesen kifordultam önmagamból. Nem tudom, mi ütött belém.
– Én tudom – mondta Vándor. – A Fekete Lehelet. A Lovasok bizonyára odakint hagyták a lovaikat, és a Déli Kapun jöttek át titokban. Most már biztos, hogy mindent tudnak, hiszen benéztek Páfrány Pockóhoz, valószínű, hogy az a délvidéki ember is kém volt. Valami még történni fog az éjszaka, mielőtt útra kelnénk Bríből.
– Mi fog történni? – kérdezte Trufa. – Talán megtámadják a fogadót?
– Nem, azt nem hiszem – felelte Vándor. – Még nincsenek itt mindannyian. És különben is, nem így szokták. Ők a sötétben és a kietlenségben a legerősebbek, olyan házat, amelyben lámpák égnek, és sok az ember, nem támadnak meg nyíltan – csak ha már nincs más megoldás, vagyis addig semmi esetre sem, amíg előttünk még ott van a sok mérföldes eriadori út. De a hatalmukat mások rettegésének köszönhetik, és Bríben máris vannak egypáran, akiket a markukban tartanak. Majd ezeket a nyomorultakat fogják be a piszkos munkára: Páfrányt, egyet-kettőt az idegenek közül és talán a kapuőrzőt is. Hétfőn megálltak beszélgetni Bénivel a Nyugati Kapunál. Figyeltem őket. Béni falfehér volt és reszketett, amikor végre megszabadult tőlük.
– Úgy látszik, mindenütt ellenségeink vannak – mondta Frodó. – Mit tegyünk hát?
– Maradjatok itt, és ne menjetek a szobáitokba! Biztos kitudták, hogy melyik a tietek. A hobbit-szobáknak északra nyílik az ablaka, és közel van a földhöz. Mindannyian itt maradunk, és eltorlaszoljuk ezt az ablakot meg az ajtót. De előbb Noba meg én idehozzuk a poggyászotokat.
Mialatt Vándor oda volt, Frodó röviden beszámolt Trufának mindarról, ami a vacsora óta történt. Trufa még Gandalf levelét olvasta eltűnődve, amikor Vándor és Noba visszajött.
– Na kérem – mondta Noba –, tetszik tudni, mit csináltam? Felpúpoztam a vendég urak ágyneműjét, és egy hosszú párnát raktam mindegyik ágynak a közepébe. Uraságodnak pedig még a fejét is szépen megmintáztam egy barna gyapjú ágytakaróból, tisztelt Zsák... akarom mondani, Alagi úr – igazította ki magát vigyorogva.
Pippin elnevette magát.
– Biztos nagyon élethű utánzat! – mondta. – De mi lesz, ha rájönnek a turpisságra?
– Majd meglátjuk – felelte Vándor. – Reméljük, hogy reggelig azért tartani tudjuk az erődöt.
– Jó éjszakát mindannyiuknak – mondta Noba, és eltávozott, hogy kivegye részét az éjszakai kapuőrzésből. Zsákjaikat, felszerelésüket szépen feltornyozták a padlón. Egy alacsony széket odatoltak az ajtóhoz, és becsukták az ablakot. Amikor kikukkantott rajta, Frodó látta, hogy az éjszaka még mindig felhőtlen. A Sarló[7] fényesen himbálózott a Brí-domb gerince fölött. Aztán Frodó becsukta az ablakot, elreteszelte a tömör spalettákat, és összehúzta a függönyt. Vándor megrakta a tüzet, és elfújta az összes gyertyákat.
A hobbitok végigheveredtek pokrócaikon, lábbal a kandalló felé, de Vándor az ajtónak támasztott székre telepedett le. Beszélgettek egy ideig, mert Trufa még sok mindenre kíváncsi volt.
– Átugrik a hold felett! – kuncogta Trufa, miközben becsavarta magát a pokrócába: – Elég nevetségesen viselkedtél, Frodó! De azért sajnálom, hogy nem láthattalak. Gondolom, a derék Brí-beliek még száz év múlva is erről fognak beszélni.
– Reméljük – mondta Vándor. Aztán mindannyian elhallgattak, és a hobbitok egymás után álomba merültek.

 

 

11. fejezet
Tőr a sötétben

Mialatt ők a Brí-beli fogadóban nyugovóra tértek, Bakföldre ráterült a sötét éjszaka, ködgomolyok úsztak a völgyekben és a folyóparton. A töbörlyuki ház hangtalanul állt a sötétben. Bögyös Pufi óvatosan kinyitotta az ajtót, és kikukucskált. Egész nap gyűlt benne a félelem, és most nem bírt megpihenni vagy lefeküdni: valami fenyegetés bujkált a mozdulatlan éjszakai levegőben. Mialatt Pufi a szemét meresztgette a homályba, a fák alatt megmoccant egy fekete árnyék, a kerti ajtó önmagától kinyílt, aztán hangtalanul újra becsukódott. Pufit hatalmába kerítette a rettegés. Hátraugrott, és egy pillanatig reszketve állt az előszobában. Aztán bezárta és elreteszelte az ajtót.
Egyre sűrűbb lett az éjszaka. Halk neszek hallatszottak: kantárszáron vezetett lovak patájának tompa dobogása a fasorban. A kerti kapunál megálltak, és három fekete alak jött be a kertbe: három lopakodó árnyék a füvön. Az egyik a bejárathoz ment, a másik kettő jobbra és balra a ház sarkaihoz, ott álltak mozdulatlanul, mintha kövek árnyékai volnának, s közben lassan telt-múlt az éjszaka. A ház és a csöndes fák mintha lélegzetüket visszafojtva várakoztak volna.
A levelek alig érezhetően megrezzentek, és valahol nagyon messze felkukorékolt egy kakas. A hajnal előtti hűvös óra már a vége felé járt. A bejáratnál álló alak megmozdult. A holdtalan és csillagtalan sötétben megcsillant egy kivont penge, hideg fénye szinte kicsapott a hüvelyből. Aztán tompa, de erős kopogtatás hallatszott, és az ajtó megremegett.
– Kinyitni, Mordor nevében! – mondta egy éles, fenyegető hang.
A második zörgetést már nem bírta az ajtó, beszakadt: faforgács pattogott, és a lakat letört. A fekete alakok gyorsan benyomultak.
Ebben a pillanatban a ház körüli fák között felharsant egy kürt. Hangja úgy hasított bele az éjszakába, mint egy tűzcsóva, amely a domb tetején szökik fel hirtelen.

 

Ébredj! Baj van! Tűz van! Vér van! Ébredj!

 

Bögyös Pufi nem maradt tétlen. Mihelyt meglátta a kertben kúszó sötét árnyakat, tudta, hogy futnia kell, ha kedves az élete. Futott is, ki a hátsó ajtón, át a kerten, azután pedig a réteken. Amikor elért a legközelebbi házhoz, több mint egy mérföldnyire, összerogyott a küszöbön. – Nem, nem, nem! – kiáltozta. – Ne engem! Nem énnálam van! – Eltelt egy kis idő, amíg valahogy megértették, hogy miket is fecseg összevissza. Szavaiból végül is kihámozták, hogy ellenség tört be Bakföldre, valamiféle ismeretlen hadak az Öregerdőből. És azután már senki se vesztegette az időt.

 

Baj van! Tűz van! Vér van!

 

A Borbak nemzetség tagjai teli tüdőből fújták a bakföldi kürtjelet, amely talán száz évvel azelőtt hallatszott utoljára, az Ádáz Tél idején, amikor befagyott a Borbuggyan, és lejöttek a fehér farkasok.

 

Ébredj! Ébredj!

 

Egyre több kürt válaszolt a távolból. Terjedt a riadó. A fekete alakok kiszaladtak a házból. Egyikük futtában elejtett egy hobbit-köpenyt a küszöbön. A fasorban felhangzott a patadobogás, aztán a lovak vágtába ugrottak, és eltűntek a sötétben. Töbörlyuk körül mindenütt kürtök harsogtak, hangok kiáltoztak, lábak dobogtak. De a Fekete Lovasok egyenest az Északi Kapu felé száguldottak, mint a szélvész. Hadd kürtöljön a kicsik népe! Szauron majd később elintézi őket. Nekik egyelőre más dolguk van: most már tudják, hogy az a ház üres, és a Gyűrű eltűnt. A kapuőrzők nem tudták feltartóztatni őket, és a Lovasok elvágtattak a Megyéből.

Kora éjszaka Frodó hirtelen felriadt mély álmából, mintha egy hang vagy ismeretlen valami zavarta volna meg. Látta, hogy Vándor éberen ül a székén: szeme visszatükrözte a kandalló fényét, mert úgy látszik, közben sem feledkezett meg a tűzről, és a hasábok nagy lánggal lobogtak, de Vándor nem szólt semmit, és nem is mozdult.
Frodó hamarosan megint elaludt, de nyugtalan álmában megint csak szélzúgást és patadobogást hallott. A szél mintha körülfonta és vadul rázta volna a házat, valahol messze pedig egy kürt rivallt. Frodó kinyitotta a szemét, és hallotta, hogy a fogadó udvarán harsányan kukorékol egy kakas. Vándor félrehúzta a függönyt, és egy csattanással kinyitotta a spalettákat. A szobát betöltötte a hajnali szürkület, és a nyitott ablakon át beáramlott a hideg.
Vándor sorra felköltötte valamennyiüket, majd a fogadó hobbit-szobái felé indult: a többiek utána. Amikor beléptek, jó okuk volt örülni, hogy megfogadták Vándor tanácsát: a felfeszített ablakok ide-oda himbálóztak sarokvasaikon, szél csapkodta a függönyöket, az ágyak fel voltak dúlva, a hosszú párnák összehasogatva hevertek a padlón, a barna ágytakaró rongyokra szakadt.
Vándor azonnal kiment a fogadósért. Szegény Papsajt úr nagyon álmosnak és ijedtnek látszott. Egész éjszaka szinte le se hunyta a szemét (legalábbis ezt mondta), de egy hangot sem hallott.
– Ilyesmit még nem láttam, amióta az eszemet tudom! – fakadt ki, és iszonyatában az égre emelte a két kezét. – Hogy a szállóvendégek ne alhassanak az ágyukban, és ezek a jó párnák mind tönkretéve! Hát mi jön még ezután?
– Nehéz idő – mondta Vándor. – De egyelőre talán békén hagynak, ha megszabadultál tőlünk. Máris indulunk. Ne törődj a reggelivel: elég lesz egy korty ital, meg egy falat étel, amit állva bekapunk. Egy-két perc, és már készek is a csomagjaink.
Papsajt úr azonnal elsietett, hogy gondoskodjék a pónikról és arról a „falat ételről”. De nagyon hamar visszajött, ugyancsak kétségbeesve. A pónik eltűntek! Éjszaka feltörték az istállót, és elvittek mindent, ami bent volt: nemcsak Trufa holmiját, hanem valamennyi lovat és jószágot.
Frodót lesújtotta a rossz hír. Ugyan mi reményük lehet, hogy gyalog elérnek Völgyzugolyba, ha az ellenség lóháton üldözi őket? Ha a Holdra indulnának, az se lenne reménytelenebb. Vándor egy darabig szótlanul ült, s csak nézte a hobbitokat, mintha azt latolgatná, mennyi erő és bátorság van bennük.
– Ha lovasok elől menekülünk, a póni amúgy sem sokat ér – mondta végül elgondolkozva, mintha kitalálta volna, hogy mi jár Frodó eszében. – Gyalog se haladnánk sokkal lassabban, mármint azokon az utakon, amelyekre gondolok. Én különben is gyalog akartam menni. Csak az élelem meg a többi holmi aggaszt. Innentől egészen Völgyzugolyig csakis arra az ennivalóra számíthatunk, amit magunkkal viszünk, márpedig tartalékot is vinnünk kell eleget, mert lehet, hogy feltartóztatnak vagy kerülőre kényszerítenek, és le kell térnünk a legrövidebb útról. Mit gondoltok, mennyit bírnátok el a hátatokon?
– Amennyit csak kell – felelte Pippin, és elszorult a szíve, de összeszedte magát, hogy megmutassa: keményebb fickó ő, mint amilyennek látszik (illetve, mint amilyennek érezte magát).
– Én kettő helyett is bírom – mondta Samu harciasan.
– Nincs valami megoldás, Papsajt úr? – kérdezte Frodó. – Nem kaphatnánk egy-két pónit a faluban, vagy akárcsak egyet, a poggyásznak? Gondolom, bérbe úgysem adnák, de ha másképp nem megy, esetleg megvesszük – tette hozzá kissé bizonytalanul, mert nem tudta, elég lesz-e a pénze.
– Nem hiszem – felelte bánatosan a fogadós. – Bríben összesen két vagy három hátas póni volt, azokat is itt tartották az én istállómban, és most eltűntek. Egyéb igavonó jószág pedig nagyon kevés akad, ami meg akad, az nem eladó. De azért megteszem, amit tudok. Felzavarom Bobát, aztán elküldöm körülnézni, amilyen hamar csak lehet.
– Jó – mondta Vándor kelletlenül –, próbáld meg. Hiába, nagyon fontos lenne, hogy legalább egy pónit szerezzünk. De így sajnos nincs korai indulás, és nem tűnhetünk el szép csendben! Akár kürtszóval is hírül adhattuk volna a távozásunkat. Gondolom, ez is beletartozott a tervükbe.
– De legalább van egy morzsányi vigaszunk – mondta Trufa –, sőt, remélem, több lesz egy morzsánál: amíg várakozunk, legalább leülhetünk reggelizni. Hol van az a Noba?

Végül is több mint három óra hosszat kellett vesztegelniük. Boba azzal jött vissza, hogy a környéken se pénzért, se szép szóért nem lehet lovat vagy pónit kapni egyetlen kivétellel: Páfrány Pockónak van egy pónija, amit esetleg hajlandó lenne eladni. – Szegény öreg, kiéhezett pára – mondta Boba –, a gazdája mégis háromszoros árat fog kérni érte, hiszen tudja, hogy milyen szorult helyzetben vannak uraságodék: ilyen ember ez a Páfrány Pockó.
– Páfrány Pockó? – kérdezte Frodó. – Nincs ebben valami ravaszság? Hogy például a jószág visszaszökne hozzá minden cókmókunkkal együtt, vagy hogy a nyomunkra vezetné az ellenséget?
– Minden lehetséges – mondta Vándor. – Csak azt az egyet nem tudom elképzelni, hogy egy állat visszamenjen Páfrány Pockóhoz, ha egyszer már megszabadult tőle. Inkább úgy gondolom, ez az egész ötlet csak úgy mellékesen fogamzott meg a derék Páfrány mester agyában, hogy ha lehet, még többet keressen az ügyön. Szerintem az a legnagyobb veszély, hogy a szegény jószág valószínűleg az utolsókat rúgja. De hiába, nincs más választásunk. Mennyit kér érte?
Páfrány Pockó tizenkét ezüstgarasban szabta meg az árat, ami azon a vidéken csakugyan háromszorosa volt a póni forgalmi értékének. Csontos, rosszul táplált, csüggedt jószág volt az istenadta, de azért úgy látszott, bírja még egy ideig. Papsajt úr maga fizette ki az árát, és azon kívül még tizennyolc garast felajánlott Trufának kárpótlásul az eltűnt állatokért. Papsajt úr becsületes ember volt, és elég jómódú is, a Brí-beli viszonyokhoz képest, de harminc ezüstgaras elvesztése azért őt is súlyosan érintette, és az a tudat, hogy Páfrány Pockó ilyen csúnyán becsapta, még súlyosabbá tette a csapást.
Végső soron a fogadós mégsem járt rosszul. Később kiderült, hogy valójában csak egy lovat loptak el. A többit szétzavarták, vagy maguktól ugrottak meg nagy ijedtükben, és utóbb valamennyit megtalálták a Brí-vidék különböző részein: Trufa pónijai együtt menekültek el, s mivel volt magukhoz való eszük, végül is a Buckák felé vették útjukat, hogy megkeressék a vén Galuskát. Így aztán egy ideig Bombadil kománál vendégeskedtek, és jól ment a soruk. De amikor a Brí-beli események híre eljutott Tomához, ő elküldte a pónikat Papsajt úrhoz, aki ilyen módon öt kiváló jószágot szerzett. Bríben ugyan többet kellett dolgozniuk, de Boba jól bánt velük, úgyhogy egészben véve szerencséjük volt: kimaradtak a kétes és veszélyes utazásból. Igaz, sohase látták meg Völgyzugolyt.
Papsajt úr azonban egyelőre meg volt győződve róla, hogy odaveszett a pénze. De más bajai is voltak. Mihelyt ugyanis a többi vendég felébredt és tudomást szerzett a betörésről, nagy felzúdulás támadt. A délről jött utasoknak is eltűnt több lovuk, s most nagy hangon veszekedtek a fogadóssal, amíg ki nem derült, hogy a lovakkal együtt az egyik társuknak is nyoma veszett: annak a kancsal fickónak, akit Páfrány Pockó társaságában láttak. Természetes, hogy a gyanú mindjárt erre az alakra terelődött.
– Ha lótolvajokkal cimboráltok, és ide hozzátok őket a házamba – mondta Papsajt úr haragosan –, akkor csak fizessétek meg a kárt magatok, és ne énvelem kiabáljatok. Eriggyetek, kérdezzétek meg Páfránytól, hol az a drágalátos barátotok! – De kiderült, hogy az illető senkinek se volt barátja, és senki se emlékezett rá, hogy mikor csatlakozott a többi utashoz.

Reggeli után a hobbitoknak még át kellett csomagolniuk a holmijukat, azonkívül az útikészleteket is ki kellett egészíteni, hiszen most már tudták, hogy az út hosszabb lesz, mint eredetileg tervezték. Majdnem tíz óra volt, amikor végre elindultak. Addigra egész Brí felbolydult. Frodó eltűnése vagy mutatványa, a Fekete Lovasok felbukkanása, az istállók kifosztása, és nem utolsó sorban az a hír, hogy a Vándor nevű kósza csatlakozott a titokzatos hobbitokhoz: mindez olyan érdekes volt, hogy ki tudja hány eseménytelen esztendőre ellátta mesélnivalóval a helybelieket. A Brí-beli és talpasi lakosok többsége kint tolongott az utcán, hogy lássa, amint az utasok továbbindulnak, de még Fenekesből és Arcsetből is sokan eljöttek. A fogadó többi vendége az ajtókban zsúfolódott össze, vagy az ablakokból bámulta a látványt.
Vándor közben meggondolta magát, és úgy döntött, hogy a főúton távoznak Bríből. Ha most mindjárt nekivágnának hegynek-völgynek, csak még rosszabb lenne: a fele lakosság utánuk tódulna, hogy meglesse, miben sántikálnak, és megóvja tőlük a birtokát.
Elbúcsúztak Nobától és Bobától, azután pedig Papsajt úrnak is megköszöntek mindent. – Remélem, még találkozunk az életben, és akkor derűsebb lesz fölöttünk az ég – mondta Frodó. – Igazán szívesen vendégeskednék Papsajt uram házában, ha majd senki sem háborgat.
Aggódva, szorongva indultak el, a nézősereg szeme láttára. Nem mindenki nézte őket jó szemmel, és az se volt mindig barátságos, amit utánuk kiáltottak. De úgy látszik, a Brí-beliek többsége nagyon tisztelte Vándort, mert akire csak ránézett, az mind befogta a száját, és elhúzódott. Vándor az élen haladt Frodóval, utánuk Trufa és Pippin ment, leghátul meg Samu, aki a pónit vezette: mivel sajnálták szegény párát, nem terhelték meg túlságosan, de a póni máris vidámabbnak látszott, mintha csak tudná, hogy jobbra fordult a sorsa. Samu tűnődve majszolt egy almát. Egyik zsebe tele volt almával: búcsúajándék Nobától és Bobától. – Almát az útra, pipát otthonra – dünnyögte Samu. – De azt hiszem, nemsokára jó ideig lemondhatok mind a kettőről.
A hobbitok nem törődtek a kíváncsiakkal, akik kidugták fejüket az ajtókon, vagy a kerítés fölött kikukucskálva lesték a távozókat. De amikor a község túlsó végén elértek a kapuhoz, Frodó egy gondozatlan külsejű, sötét házat látott: sűrű sövény vette körül, s ez volt az utolsó épület a faluban. Az egyik ablakból ravasz, kancsalszemű arc lesett kifelé, de mindjárt vissza is húzódott.
„Hát itt bujkál az a délvidéki jövevény! – gondolta Frodó. – Szavamra, mint egy kísértet.”
A sövény mögül egy másik ember meredt rájuk, csöppet sem félénken. Sűrű fekete szemöldöke volt, szeme is fekete és rosszindulatú, nagy szája gúnyosan vigyorgott. Rövid fekete pipát tartott a foga közt. Amikor a társaság odaért, kivette a szájából, és köpött egyet.
– Jó reggelt, Nyakigláb! – mondta. – Hová, hová ilyen korán? Mégiscsak sikerült végre útitársakat találnod? – Vándor bólintott, de nem felelt semmit.
– Jó reggelt, kis barátaim! – üdvözölte a pipás ember a hobbitokat. – Remélem, tudjátok, hogy kivel álltatok össze. Nyugtanincs Vándor a neve! De hallottam, hogy másként is szólították, sokkal csúnyább néven. Vigyázzatok, ha leszáll az este! Te meg, Samu, jól bánj az én öreg pónimmal! Pfü! – és megint kiköpött.
Samu gyorsan odakapta a fejét. – Te meg, Páfrány – mondta –, dugd el azt a ronda képedet, mert még baja esik. – Ezzel, mint a villám, kirepült egy alma a bal kezéből, és pontosan orron találta Páfrányt. A póni egykori gazdája lebukott a sövény mögé, de már későn: hallatszott a káromkodása. – Finom alma volt, kár érte – csóválta a fejét Samu, és továbblépkedett.
Végül elhagyták a falut. A gyerekek és más ődöngők, akik idáig velük tartottak, most megunták a kísérgetésüket, és a Déli Kapunál visszafordultak. A társaság átment a Kapun, aztán az Úton haladtak tovább néhány mérföldet. Az Út balra kanyarodott, megkerülte a Brí-domb lábát, majd egyenes vonalban futott ismét kelet felé, egyre lejtősebben, az erdős tájon. Bal kéz felől, a domb enyhébb, délkeleti lejtőin még láttak egy-két talpasi házat és hobbitüreget, az Úttól északra, egy mély horpadásból füstgomolyok szálltak az égre, jelezve, hogy ott van Fenekes, Arcsetet elrejtette a fák sűrűje.
Miután egy darabig lefelé baktattak az Úton, és a Brí-domb barna tömege már jócskán felmagasodott mögöttük, keskeny ösvényhez értek, amely északi irányba vezetett. – Itt elbúcsúzunk a nyílt tereptől, és fedezékben haladunk tovább – mondta Vándor.
– Remélem, nem akarsz torony iránt vezetni – ijedt meg Pippin. – Egyszer már megpróbáltuk az erdőn át, és majdnem baj lett belőle.
– De akkor nem voltam veletek – nevetett Vándor. – Én nem szoktam eltévedni, akár torony iránt megyek, akár nem. – Körülnézett az Úton. Se jobbról, se balról nem látszott senki, és Vándor gyorsan előreindult az erdős völgy felé.
A hobbitok, akik nem ismerték ezt a tájat, csak nagyjából tudták, hogy mi a terve: előbb Arcset felé tart, aztán jobbra kanyarodik, majd kelet felől megkerüli a falut, aztán, amilyen egyenesen csak lehet, megpróbál átjutni a vadonon egészen a Széltetőig. Ha ez sikerül, akkor már át is vágtak azon a nagy hurkon, amit az Út rajzol a Szúnyogos-mocsár köré, délnek kanyarodva. Igaz, hogy ez a rövidebb út a mocsáron át vezet, amelyről Vándor nem sok biztatót tudott mondani.
Egyelőre azonban a gyaloglás nem volt kellemetlen. Ha nem jártak volna az eszükben az elmúlt éjszaka nyugtalanító eseményei, ezt az útszakaszt minden eddiginél jobban élvezték volna. Az ég tiszta volt, sütött a nap, de nem túl melegen. A völgybeli erdő fái még nem hullatták el tarka leveleiket, és minden nagyon derűsnek, békésnek látszott. Vándor magabiztosan vezette őket számtalan kereszteződő ösvényen át: nélküle bizonyára eltévedtek volna. Hol jobbra, hol balra fordultak, hogy lerázzák esetleges üldözőiket.
– Páfrány Pockó biztosan megleste, hol tértünk le az Útról – mondta Vándor –, de nem hinném, hogy ő maga is a nyomunkba eredne. Elég jól ismeri ezt a vidéket, de tudja, hogy az erdő sűrűjében nem veheti fel velem a versenyt. Inkább attól félek, hogy másoknak is elmondja, amit tud, azok pedig, úgy gondolom, nincsenek nagyon messze. Jó lenne, ha azt hinnék, hogy Arcsetbe akarunk eljutni.

Akár Vándor ügyességének köszönhették, akár valami másnak: egész nap nem láttak semmiféle élőlényt, de még hangokat se hallottak, se kétlábútól, se négylábútól az előbbiek közé legfeljebb a madarakat sorolhatták, az utóbbiak közé pedig egy rókát és néhány mókust. Másnap már egyenesen haladtak kelet felé, de még mindig csendes és békés volt minden. Harmadnapra, hogy elhagyták Brít, kiértek a Cset-erdőből. Amióta csak letértek az Útról, a terep állandóan lejtett, és most egy sokkal nehezebb, sík részen kellett átvágniuk. A Brí-vidék határát már régen elhagyták, és kint voltak az úttalan vadonban, nem messze a Szúnyogos-mocsártól.
A talaj egyre nyirkosabb lett, helyenként süppedős, zsombékos, itt-ott pocsolyákba léptek, körös-körül sás zöldellt, káka nőtt, és rejtőzködő apró madarak csivitelése hallatszott. Nagyon óvatosan kellett járniuk, hogy a lábuk szárazon maradjon, és el ne térjenek a helyes iránytól.
Eleinte jól haladtak, de aztán egyre lassúbb és veszélyesebb lett a járás. A mocsár alattomos volt és megtévesztő, s a puha ingoványban még a kószák sem találtak volna állandó ösvényt. A társaság szenvedett a legyektől, s a levegő megtelt apró szúnyogokkal, amelyek bemásztak az utasok inge alá, a nadrágjukba és a hajukba.
– Úgy látszik, elevenen akarnak felfalni! – fakadt ki Pippin. – Szúnyogos-mocsár! Inkább szúnyog, mint mocsár!
– Vajon mit esznek, ha éppen nem járnak erre hobbitok? – kérdezte Samu, nyakát vakargatva.
Egy keserves napot töltöttek el ezen a kietlen, barátságtalan tájon. Táborhelyük nyirkos volt, hideg és kényelmetlen, s nem tudtak aludni a falánk rovaroktól. Azonkívül a nádasban és a sásban egy másik rovarfajta is nyüzsgött: talán a tücsöknek távoli és kellemetlen rokona, legalábbis a hangjáról ítélve. Ezerszámra cirpeltek köröskörül, cip-cirip, cip-cirip, megállás nélkül egész éjszaka, úgyhogy a hobbitok szinte belebolondultak.
A következő nap, a negyedik se volt sokkal kellemesebb, éjszaka pedig majdnem ugyanannyira szenvedtek. Igaz, a cip-ciripek (ezt a nevet adta nekik Samu) elmaradtak, de a szúnyogok most is üldözték őket.
Frodó fáradtan hevert a földön, de a szemét nem tudta lehunyni, s egyszerre csak úgy látta, mintha nagyon messze valami fény világítaná meg az eget kelet felé: többször egymás után felvillant majd kihunyt. A hajnal még messze volt, a nap tehát nem lehetett.
– Mi ez a világosság? – kérdezte Vándortól, aki már talpon volt, és állva kémlelte a messzeséget.
– Nem tudom – felelte Vándor. – Olyan messze van, hogy nem lehet megállapítani. Mintha villámlás szökne fel a dombtetőről.
Frodó visszafeküdt, de még sokáig látta a fehér villanásokat és Vándor magas, sötét alakját: szótlanul állt és figyelt. Végül Frodónak sikerült elaludnia, de nyugtalan álma volt.
Az ötödik napon már nem kellett sokat menniük, és végre maguk mögött hagyták a mocsár utolsó, elszórt tócsáit és nádszigeteit. Előttük ismét emelkedni kezdett a terep. Messze kelet felől dombok vonulata látszott. A legmagasabb domb a vonulat jobb szélén emelkedett, és egy kissé külön állt a többitől. Kúp alakú teteje volt, a csúcsa egy kissé lapos.
– Az ott a Széltető – mondta Vándor. – Az Öregút, amelyet ott hagytunk valahol messze jobbra, a déli oldalához vezet, aztán a lába mentén halad tovább. Holnap délre odaérhetünk, ha egyenesen megyünk tovább. Azt hiszem, az lesz a legjobb.
– Csak hiszed? – kérdezte Frodó.
– Igen, mert ha odaérünk, nem tudom, hogy mit találunk. Nagyon közel van az Úthoz.
– Hát nem azt reméljük, hogy ott majd Gandalffal találkozunk?
– De igen, csakhogy a remény elég sovány. Lehet, hogy Gandalf nem is errefelé jön, vagy ha mégis, talán nem érinti Brít, akkor pedig nem fogja megtudni, hogy mi van velünk. És különben is, könnyen elszalaszthatjuk egymást, ha csak véletlenül nem éppen egyszerre érkezünk oda: Gandalf nem kockáztathatja meg, hogy sokáig várjon ránk. Ha a Lovasok a vadonban nem találnak ránk, valószínűleg ők is a Széltető felé indulnak. Onnan köröskörül mindenfelé ellátni. Arról a dombról akár most is jól láthat bennünket egy egész sereg madár és állat. Nem minden madárban lehet megbízni, és vannak még náluk gonoszabb kémek is.
A hobbitok aggodalmasan fürkészték a távoli dombokat. Samu felnézett a sápadt égboltra, mint aki attól fél, hogy odafent sólymok vagy sasok köröznek, villogó és barátságtalan szemmel. – Nem sok jóval kecsegtetsz, Vándor: szorongós érzéseim vannak! – mondta.
– Hát akkor mit tanácsolsz? – kérdezte Frodó.
– Azt hiszem – felelte Vándor lassan, mintha nem volna egészen biztos a dolgában –, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most egyenesen kelet felé megyünk innen, és a dombok vonulatát próbáljuk megközelíteni, nem pedig a Széltetőt. Ismerek ott egy ösvényt, amely a dombok alatt kanyarog, ha azon megyünk tovább, észak felől érünk a Széltetőhöz, biztosabb fedezékben. Aztán majd meglátjuk.

Egész nap bandukoltak, de aztán egész korán leszállt a hűvös este. A táj szárazabb és kopárabb lett, csak a hátuk mögött gomolygott még köd meg a pára a mocsár felett. Néhány madár bánatosan csipogott vagy vijjogott a levegőben, amíg a vörös napkorong lassan le nem szállt a nyugaton sűrűsödő árnyak közé, aztán tompa csend támadt. A hobbitok arra gondoltak, milyen kedves tud lenni a naplemente, amikor odahaza köszönt be hozzájuk a derűs Zsáklak ablakain.
Estefelé egy vízfolyáshoz értek, amely a dombok közül ereszkedett alá, hogy aztán elnyelje a mocsár: ennék a partján mentek tovább, amíg látni lehetett. Már sötét volt, amikor végül is megálltak, és néhány göcsörtös kőrisfa alatt tábort ütöttek a vízparton. A dombok fekete és kopár gerince most a homályos égbolton rajzolódott ki előttük. Ezen az éjszakán őrt álltak, felváltva, de Vándor egy pillanatra sem hunyta le a szemét. Lassanként eltűnt a hold, és az éjszaka első óráiban valami hűvös, szürke derengés borult a tájra.
Hajnalban, nem sokkal napkelte után, ismét nekivágtak az útnak. A levegő csípős volt, az ég halványkék. A hobbitok olyan pihentnek érezték magukat, mintha egy hosszú éjszakán át aludtak volna zavartalanul. Kezdték megszokni, hogy sokat menetelnek, s közben keveset esznek – a Megyében el sem tudták volna képzelni, hogy aki ilyen gyenge koszton él, egyáltalán megállhat a lábán. Pippin kijelentette, hogy Frodó legalább kétszer olyan derék hobbit, mint amilyennek hitte.
– Érdekes – felelte Frodó, szorosabbra húzva a nadrágszíját –, pedig fele annyi sem vagyok, mint voltam. Remélem, ez a fogyókúra nem tart a végtelenségig, különben még kísértet válik belőlem.
– Ne mondj ilyeneket! – szólt rá Vándor hirtelen, meglepően komoly hangon.

A dombok egyre közelebb kerültek. Gerincük hullámvonalat alkotott, és több helyütt elérte a háromszáz méteres magasságot, itt-ott pedig völgyszerű bemélyedések vagy hágók látszottak: ezeken lehetett átjutni a túlsó oldalra, kelet felé. A gerincen, végestelen-végig, mohos falmaradványokat és árkokat láttak, a bemélyedésekben pedig még mindig ott meredeztek az egykori kőerődítmények romjai. Estére elérték a nyugati lejtő alját, és letáboroztak. Október 5-e volt: hat napja hagyták el Brít.
Reggel végre egy tisztán kirajzolódó ösvényt találtak: most először, amióta kiértek a Cset-erdőből. Jobbra fordultak, és déli irányban mentek tovább ezen az ösvényen. Az ösvény ravaszul kanyargott, mintha szántszándékkal választana olyan irányt, hogy lehetőleg se a dombok tetejéről, se nyugat felől a síkságról ne lehessen észrevenni. Néha mély horpadásokba ereszkedett alá, és meredek földfalak közt bújt meg, ahol pedig simább és nyíltabb terepre ért, mindkét oldalán hatalmas szikladarabok és lehasított kőtömbök sorakoztak, amelyek elrejtették az utasokat, mint valami sövény.
– Kíváncsi vagyok, ki vágta ezt az ösvényt, és mi volt a célja – mondta Trufa, amikor éppen egy ilyen szakaszon bandukoltak, még a többinél is nagyobb és sűrűbben felállított kövek között. – Hogy őszinte legyek, nem valami derűs út: egy kicsit a Sírbuckákra emlékeztet. A Széltetőn is vannak sírbuckák?
– Nem. Sem a Széltetőn, sem a többi dombon nincsenek sírbuckák – felelte Vándor. – A nyugatföldi emberek nem jöttek ide lakni, habár az utolsó időkben ők védték egy darabig a dombokat, az Angmarból támadó gonosz ellen. Ezt az ösvényt azért készítették, hogy biztonságban el lehessen jutni rajta az erődökhöz. De még jóval azelőtt, az Északi Királyság megalakulása után, nagy őrtornyot építettek a Széltetőn: Amon Sulnak hívták. Ez aztán leégett és romba dőlt, úgyhogy csak egy omladozó gyűrű maradt belőle: mint egy korona az öreg domb fején. De hajdanában magas volt és délceg. Azt mondják, Elendil innen figyelte, mikor jön meg nyugatról Gil-galad, az Utolsó Szövetség idejében.
A hobbitok elkerekedett szemmel nézték Vándort. Úgy látszik, ez az ember a régmúlt idők mondáit is éppoly jól ismeri, mint a vadon zegzugos ösvényeit. – Ki volt Gil-galad? – kérdezte Trufa, de Vándor nem válaszolt: elmerült a gondolataiba. Egyszerre csak halk hangon szavalni kezdett valaki:

 

Tünde-király volt Gil-galad,
országa széles és szabad
a Tenger és a Hegy között:
de Gil-galad elköltözött.

A lant még zengi hős nevét,
sisakját, kardját, seregét,
ezüst pajzsát, mely csillogott,
akár a fényes csillagok.

De ennek sok-sok éve már,
elvágtatott a hős király.
A fény kihunyt, nem ünnepel:
Mordor sötétje nyelte el.

 

A többiek meglepődve néztek oda, mert a szavaló Samu volt.
– Ne hagyd abba! – mondta Trufa.
– Tovább nem tudom – dadogta Samu elpirulva. – Bilbó úrtól tanultam, még kölyök koromban. Sok ilyen mesét mondott nekem, mert tudta, hogy mindig szívesen hallgatom, ha a tündékről mesél. Az írás-olvasásra is Bilbó úr tanított meg. Nagyon nagy tudású hobbit volt, az biztos. Még verseket is írt. Ezt is ő írta, amit az előbb mondtam.
– Ez a vers nem tőle való – szólt közbe Vándor. – Benne van a Gil-galad bukása című költeményben, amit egy régi nyelven írtak: Úgy látszik, Bilbó lefordította. Nem is tudtam.
– Hosszú vers volt – mondta Samu –, sok szó esett benne Mordorról. De azt a részét nem tanultam meg, mert borsózott tőle a hátam. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer majd arrafelé vezet az utam!
– Mordor felé! – kiáltotta Pippin. – Remélem, ettől mégiscsak megkímél a sors!
– Halkabban, ha ezt a nevet mondod! – szólt rá Vándor.

Már dél felé járt az idő, amikor elértek az ösvény déli végéhez, és az októberi nap bágyadt, de tiszta fényében meglátták maguk előtt a zöldesszürke kaptatót, amely hídként vezetett a domb északi lejtőjére. Úgy döntöttek, hogy azonnal elindulnak a dombtető felé, nehogy rájuk sötétedjen. Itt már nem lehetett rejtőzködni, legföljebb azt remélhették, hogy az Ellenség, vagy a kémei nem figyelik őket. A dombon sehol se látszott mozgás. Gandalf talán ott volt valahol, de semmivel sem árulta el a jelenlétét.
A Széltető nyugati oldalában egy védett horpadást találtak, ennek az aljában pedig egy serlegforma, fűvel körülnőtt katlant. Samut és Pippint itt hagyták a pónival meg a csomagokkal. Csak hárman mentek tovább. Félórai kapaszkodás után Vándor felért a dombtetőre, aztán Frodó és Trufa is megérkezett, fáradtan, kifulladva. A lejtő vége nagyon meredek és sziklás volt.
Fent a tetőn megtalálták azt az ősi kőgyűrűt, amiről Vándor beszélt: már omladozott és évszázados fű borította. De középütt egy kis halom állt a kődarabok törmelékéből. Fekete volt, mintha tűz kormozta volna be. Körülötte a fű is kiégett, a gyűrűn belül minden megperzselődött és összezsugorodott, mintha lángok csaptak volna át a dombtetőn, de élőlénynek sehol semmi nyoma.
Felálltak a romos kőgyűrű peremére, és körülnéztek: alattuk feltárult a táj, nagyon messze, dél felé, néhány erdős folt, még annál is távolabb pedig itt-ott valami víz csillogása. Alattuk, a déli oldalon, az Öregút szalagja kanyarodott: a nyugati láthatáron bukkant fel, majd keleten eltűnt egy sötétebb földgyűrődés mögött. Senki sem járt rajta. Ahogy szemükkel követték az utat kelet felé, meglátták a hegyeket: a közelebbi dombok barnák, komorak voltak, mögöttük jóval magasabb, szürke tömbök emelkedtek, azokon túl pedig fehér csúcsok villóztak a felhők között.
– Hát itt vagyunk! – mondta Trufa. – Nem valami kellemes és szívderítő látvány! Nincs víz, nincs egy védett hely, ahol meghúzhatnánk magunkat. Gandalfnak pedig semmi nyoma. De meg tudom érteni, hogy nem várt ezen a helyen... ha egyáltalán eljutott ide.
– Nem tudom – felelte Vándor tűnődve, és körülnézett. – Lehet, hogy Bríbe csak egy-két nappal utánunk jutott el, de ide akkor is elsőnek érkezhetett volna. Tud ő gyorsan is járni, ha sürgős a dolga. – Hirtelen elhallgatott, mert a tekintete megakadt a halom legtetején heverő kövön: laposabb volt a többinél és fehérebb is, mintha a tűz elkerülte volna. Vándor felvette, és ide-oda forgatva megvizsgálta. – Ezt nemrég tették ide – jelentette ki végül. – Mi a véleményed ezekről a jelekről?
A kő lapos alján Frodó néhány karcolást látott.
– Mintha egy vonal volna, utána egy pont, azután megint három vonal – mondta.
– A bal oldali vonal akár egy G-rúna is lehet, vékony ágakkal – mondta Vándor. – Lehet, hogy Gandalf hagyta itt, jelnek, habár nem biztos. A karcolások nagyon finomak, és valószínűleg nemrég keletkeztek. De az is lehet, hogy valami egészen mást jelent az egész, és semmi köze hozzánk. A kószák is rúnákkal írnak, és néha ők is elvetődnek errefelé.
– De feltéve, hogy Gandalf jelölte meg a követ, vajon mit jelenthet? – kérdezte Trufa.
– Én úgy olvasnám, hogy G3 – felelte Vándor –, ami azt jelentené, hogy Gandalf október 3-án járt itt, vagyis három nappal ezelőtt. Feltehető, hogy sietett és veszélyben forgott, ezért nem ért rá, vagy talán nem mert hosszabban és érthetőbben írni. Ha így van, résen kell lennünk.
– Jó lenne tudni, hogy ő hagyta-e itt ezt a jelet, még ha nem is értjük a jelentőségét – mondta Frodó. – Megnyugtatna a tudat, hogy úton van, akár előttünk jár, akár mögöttünk.
– Meglehet – bólintott Vándor. – Én a magam részéről azt hiszem, hogy igenis itt járt és veszélyben volt. Ezen a helyen lángok pusztítottak, s erről eszembe jut az a fény, amit három nappal ezelőtt láttunk a keleti égbolton. Úgy gondolom, Gandalfot megtámadták itt a dombtetőn, de hogy mi lett a támadás eredménye, azt már nem tudom. Annyi biztos, hogy most már nincs itt, tehát magunkra vagyunk utalva: el kell jutnunk Völgyzugolyba, ahogy tudunk.
– Milyen messze van Völgyzugoly? – kérdezte Trufa, miközben fáradtan körülnézett. A Széltetőről alápillantva tágasnak és vadnak látszott a világ.
– Azt hiszem, még senki se számolta meg, hány mérföld az út az Elhagyott Fogadó-n túl, amely egynapi járóútra van Brítől kelet felé – felelte Vándor. – Mindenki mást mond, de senki se tudja, hogy pontosan mennyi. Különös út, és az emberek örülnek, ha célhoz érnek rajta, bármennyi időbe telik. De én tudom, hogy a magam lábán hány nap alatt járnám meg, ha jó az idő, és nem ér baleset: tizenkét napig tart innen a Brúinen-gázlóig, ahol az Út keresztezi a Völgyzuhatagból érkező zubogót. Nekünk legalább két hétbe telik, mert azt hiszem, az Úton nemigen járhatunk.
– Két hétbe! – fakadt ki Frodó. – Annyi idő alatt rengeteg minden történhetik.
– Bizony, rengeteg – bólintott Vándor.
Egy darabig szótlanul álltak a dombtetőn, nem messze a déli peremtől. Frodó csak ezen az elhagyatott helyen érezte át igazán, mit is jelent a hontalanság és a veszély. Bárcsak otthon maradhatott volna a kedves, békés Megyében, gondolta keserűen. Lenézett a gyűlöletes Útra, amelynek a nyugati vége ott van valahol az ő hazájában. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy két fekete pont mozog az Úton: lassan haladtak nyugat felé, aztán megint odanézett, és három másik pontot látott, amely kelet felé jött, arra, ahol ők voltak. Frodó felkiáltott, és megragadta Vándor karját.
– Oda nézz – mondta, lefelé mutatva.
Vándor azonnal levetette magát a földre a romos kőgyűrű mögött, és Frodót is magával húzta. Trufa villámgyorsan odaheveredett melléjük.
– Mi az? – suttogta.
– Nem tudom, de attól félek, hogy a lehető legrosszabb – felelte Vándor.
Lassan megint felkapaszkodtak a gyűrű pereméig, és kikandikáltak egy kis hasadékon, két töredezett kődarab között. Már nem volt olyan világos, mint délelőtt, mert kelet felől egymás után bújtak elő a felhők, és lassanként utolérték a napot, amely már túljutott a delelőjén. Mindannyian látták a fekete foltokat, de sem Frodó, sem Trufa nem tudta biztosan megállapítani róluk, hogy micsodák, valami mégis azt súgta nekik, hogy messze odalent az Úton, a domb lábán túl, Fekete Lovasok gyülekeznek.
– Igen – mondta Vándor, akinek élesebb volt a szeme. – Itt az Ellenség!
Kúszva otthagyták megfigyelő állásaikat, és gyorsan elindultak lefelé a domb nyugati oldalán, hogy megkeressék társaikat.

Samu és Pippin közben nem volt tétlen. Átkutatták a kis mélyedést és körülötte a lejtőket. Nem messzire a domboldalban egy tiszta vizű forrást találtak, mellette pedig alig egy-két napos lábnyomokat. Magában a mélyedésben nemrég kihunyt tűz nyomai látszottak, és más jelek is arra mutattak, hogy itt valaki nagy sietve tábort ütött. A domb felőli oldalon néhány legördült szikladarab hevert. Mögöttük Samu szép rendben feltornyozott tűzifára bukkant.
– Nem tudom, nem az öreg Gandalf járt-e itt – fordult Pippinhez. – De akárki volt is, biztosan azért rakta félre ezt a fát, mert vissza akart jönni.
Vándor nagy érdeklődéssel fogadta mindezeket a felfedezéseket. – Talán jobb lett volna, ha itt maradok, és magam tartok terepszemlét – mondta, miközben a forráshoz futott, hogy megvizsgálja a lábnyomokat.
– Sajnos, igazam volt – jelentette, amikor visszatért. – Samu és Pippin összevissza járkáltak a puha talajon, és eléggé széttaposták a nyomokat. Kószák is jártak erre nemrég, az biztos. Ők hagyták ott a tűzifát. De újabb nyomokat is találtam, amelyek nem a kószáktól származnak. Az egyik sorozat például egy-két napos lehet, és nehéz csizmák tapodták a földet. Legalább egyvalaki csizmásan járt erre. Biztosat most már nem mondhatok, de azt hiszem, még jó néhány nyom csizmás lábaktól való. – Gondterhelten elhallgatott.
A hobbitok lelki szemei előtt megjelentek a köpenyes, csizmás Lovasok. Ha ezek már felfedezték a kis mélyedést, akkor jó lesz, ha Vándor minél előbb elvezeti őket innen. Samunak egyre kevésbé tetszett a környék, miután megtudta, hogy az Ellenség alig pár mérföldnyire van az Úton.
– Nem lenne jobb minél hamarabb kereket oldani, Vándor úr? – kérdezte türelmetlenül. – Későre jár, és nekem egy csöppet sem tetszik ez a gödör: valahogy elszorul tőle a szívem.
– Igen, késedelem nélkül el kell döntenünk, hogy mit csináljunk – felelte Vándor, majd felnézett, a nap állását és az időjárást fürkészve. – Hidd el, Samu – mondta végül –, nekem se tetszik, de nem ismerek jobbat, ahová sötétedésig elérhetnénk. Itt legalább nem vagyunk szem előtt: ha kimozdulunk, sokkal valószínűbb, hogy a kémek észrevesznek. Különben is, nem mehetnénk abba az irányba, amerre tartunk, csak észak felé, vissza a dombok vonulatának ezen az oldalán, ahol a terep nagyjából ugyanolyan, mint itt. Az Utat figyelik, de ha a dél felé eső cserjésben akarnánk elrejtőzni, előbb át kellene vágnunk rajta. Az Úttól északra pedig, a dombokon túl, mérföldeken át csupasz és sík a terep.
– Látnak-e egyáltalán a Lovasok? – kérdezte Trufa. – Mert mintha általában inkább az orrukat használnák, nem a szemüket, egyre szimatolnak, ha ugyan az ilyesmit szimatolásnak lehet nevezni, legalábbis nappal. De az előbb, amikor megláttam őket odalent, intettél, hogy tapadjunk szorosan a földhöz, most meg azt mondod, hogy talán meglátnának, ha kimozdulnánk innen.
– A dombtetőn óvatlanul viselkedtem – felelte Vándor. – Nagyon szerettem volna megtalálni Gandalf nyomát, de hiba volt, hogy hárman is felmentünk, és olyan sokáig álltunk odafent. A fekete lovak ugyanis látnak. A Lovasok pedig embereket és más élőlényeket is felhasználnak kémkedésre, mint ahogy Bríben már tapasztalhattuk. Ők maguk nem úgy látják a fény világát, mint mi, de alakunk árnyékot vet a lelkükbe, s azt csak a déli nap foszlatja szét, sötétben pedig olyan jeleket és formákat is észlelnek, amelyek előlünk rejtve maradnak: ilyenkor a legveszedelmesebbek. És mindig, minden időben megérzik az élőlények vérének szagát: kívánják és gyűlölik. De más érzékeik is vannak, nemcsak a látás meg a szaglás. Mi is érezzük az ő jelenlétüket: mihelyt ideértünk, nyugtalanság támadt a szívünkben, pedig még nem is láttuk őket, ők pedig még erősebben észlelnek bennünket. Azonkívül – tette hozzá, lehalkítva a hangját –, a Gyűrű is vonzza őket.
– Hát nincs menekvés? – kérdezte Frodó, riadtan nézve maga köré. – Ha elmegyek innen, meglátnak és üldözőbe vesznek! Ha maradok, akkor magamhoz vonzom őket!
Vándor rátette kezét a vállára. – Még nem kell felhagyni minden reménnyel – mondta. – Nem vagy egyedül. Tekintsük ezt a kis félretett tűzifát kedvező jelnek. Oltalmat vagy fedezéket ugyan nemigen lelünk itt, de a tűz mind a kettőt helyettesítheti. Szauron gonosz célokra is fel tudja használni a tüzet, mint akármi mást, de ezek a Lovasok nem szeretik, és félnek mindenkitől, aki tűzzel bánik. A vadonban a tűz a mi barátunk.
– Lehet – dünnyögte Samu meggyőződés nélkül. – Mondhatom, így aztán olyan világosan tudtára adjuk mindenkinek, hogy itt vagyunk, mintha teszem azt, világgá ordítanánk.
A horpadás legmélyebb és legvédettebb zugában tüzet raktak, és vacsorát készítettek. Már alkonyodott, és egyre hűvösebb lett. Hirtelen ráeszméltek, hogy nagyon éhesek, hiszen reggeli óta nem ettek, de azért beérték a lehető legegyszerűbb vacsorával. Körös-körül mindenütt néptelen volt a táj, nem számítva a madarakat és az állatokat: ezt a barátságtalan vidéket a világ minden élőlénye elkerülte. A dombokon túl néha fel-felbukkantak a kószák, de csak nagyon gyéren, és gyorsan továbbálltak. Másféle vándorok csak ritkán mutatkoztak, akkor is főleg gonosz lények: előfordult, hogy a trollok egészen idáig kalandoztak a Ködhegység északi völgyeiből. Csak az Úton tűntek fel néha utasok, főleg törpök: jártak a maguk dolga után, és semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy holmi idegeneken segítsenek, vagy akár beszélgessenek velük.
– Nem tudom, hogyan fog kitartani az élelmünk – mondta Frodó. – Az elmúlt napokban eléggé beosztóak voltunk, és ez a mai vacsora se valami bőséges, de így is többet fogyasztottunk el, mint kellett volna, ha még kétheti út áll előttünk, vagy annál is több.
– Van az erdőben élelem elég – felelte Vándor –, bogyók, gyökerek, füvek, ha meg muszáj, a vadászathoz is értek egy keveset. Ne félj, nem halsz éhen, amíg be nem köszönt a tél. De az élelem begyűjtése vagy elejtése hosszú és fáradságos munka, nekünk meg sietnünk kell. Ezért inkább húzzátok össze a derékszíjatokat, és gondoljatok a megrakott asztalra, amely Elrond házában vár!
A sűrűsödő alkonyattal egyre hidegebb lett. Ahogy kikandikáltak a mélyedés pereme fölött, már semmit sem láttak, csak a szürke tájat, amely mindinkább beleolvadt az árnyékba. Fölöttük ismét kitisztult az ég, és lassanként megtelt hunyorgó csillagokkal. Frodó és társai a tűz köré gyűltek, maguk köré csavartak minden ruhadarabot és pokrócot, amit a poggyászban találtak, de Vándor beérte egy szál köpennyel, és kissé távolabb üldögélve gondterhelten szívta a pipáját.
Amikor leszállt az éjszaka, és a tűz még fényesebben lobogott, Vándor mesét mondott a hobbitoknak, hogy elűzze tőlük a félelmet. Sok régi történetet és legendát tudott, tündékről és emberekről s az Óidők jó és rossz tetteiről. A hobbitok arra gondoltak, vajon milyen öreg lehet, és honnan vehette nagy tudását.
– Mesélj Gil-galadról – mondta Trufa váratlanul, amikor Vándor megpihent a mesemondásban: előtte a tündék királyságairól beszélt. – Többet is tudsz abból a régi regéből, amit említettél?
– Tudok – felelte Vándor. – És Frodó is tudja, mert olyasmikről van szó, ami közelről érint valamennyiünket. – Trufa és Pippin Frodóra nézett, ő meg csak búsult maga elé a tűzbe.
– Én csak azt a keveset tudom, amit Gandalftól hallottam – mondta lassan Frodó. – Gil-galad volt az utolsó a középföldi nagy tünde-királyok sorában. Gil-galad csillagfényt jelent az ő nyelvükön. Elendillel, a tündebaráttal együtt útnak indult a...
– Nem! – vágott a szavába Vándor: – Most, amikor az Ellenség szolgái a közelben ólálkodnak, azt hiszem, nem helyes elmondani ezt a mesét. Ha sikerült eljutnunk Elrond házába, ott majd meghallgathatjátok, elejétől a végéig.
– Akkor mondj valami más mesét a régmúlt időkről – kérte Samu –, például a tündékről, még mielőtt letűntek volna. Jólesne, ha többet hallhatnék a tündékről, szinte fojtogat ez a sötétség.
– Elmondom nektek Tinúviel regéjét – mondta Vándor –, de csak röviden, mert hosszú, nem ismerjük a végét, és Elrondon kívül ma már senki sincs, aki emlékezne rá, hogyan is mesélték hajdanában. Szép mese, pedig szomorú, mint a középföldi regék általában, de azért talán mégis bátorságot önt a szívetekbe. – Egy ideig hallgatott, aztán rákezdte, nem is beszédhangon, hanem halkan énekelve:

 

Zsendült a fű, zsongott a lomb,
Bürök ringott ernyőivel,
Forgott a tisztás: fénykorong,
Pásztázták – árnyból – csillagok
Ott táncolt, íme, Tinúviel,
Zenére, mely csak rejtve zsong,
Haján csillagfény volt a jel,
Ruháján visszavillogott.

Hideg hegyekből jött Beren,
Bolygott, elveszve, fák alatt,
Tünde folyónál, rejteken
Járt egymaga, búslakodott.
S látott arany virágokat
Bürök közt, bűvöleteset:
Hölgy köntösén virág fakadt,
Sátras haj árnyként lobogott.

Mely vitte árkon-bokron át,
Nyűtt lába gyógyult, ó, csoda!
Már fürgén sietett tovább,
És holdsugárért kapkodott.
S Tinúviel pörgött tova,
Betáncolván tündék honát,
Míg Beren árván, vadona
Mélyein hallgatózhatott.

Hallott is sokszor röpke zajt,
Hárslevél-könnyű lábakét,
Zenét, mely mintha a talajt
Járná, mint titkos csobogók.
Bürök omlott fonnyadva szét,
S mint ha egy sóhaj félrehajt
Egy évnyi lombot, bükkökét,
A szélből tél kavarodott.

Járt mindenütt e lány után,
Zörrentve sok évnyi avart,
Csillag fényén, hold sugarán
Míg fagyos égbolt vacogott.
A hölgyköntös mennyfényt kavart
Távoli dombok hajlatán,
E táncban égi földi part
Ezüstként eggyéolvadott.

Tél tűnt, s megjött Tinúviel,
És tavasz tündökölt dalán
Egeivel, esőivel,
S olvadás vize csobogott.
Virultak kecses lábnyomán
Tünde-virágok: üdv-közel
Éledt Beren, fű bársonyán
Táncra-dalra vágyakozott.

Szökött megint a tünemény.
Tinúviel, Tinúviel!
Hívta Beren tünde nevén,
S a szökevény megállt legott,
Fülelt, varázs bűvölte el:
Beren hangja, már mindenén
Kábulat, mely fényeivel
Két férfikarból villogott.

És szemébe nézett Beren,
Át az árnyas haj sátorán,
S a csillagos égi elem
Tükörképét láthatta ott.
Tinúviel, a tünde-lány,
Halhatatlan bölcs-eleven,
Rejtette őt árnyas haján,
Karja ezüstje csillogott.

Hosszú útjuk lett sors szerint,
Ködös, hideg hegyek kövén,
Hol zord, vak várfalakra ring
Hajnaltalan-éjű vadon.
Jártak a Tenger két felén,
Mégis találkoztak megint,
S elmúltak rég, erdő ölén,
Mely zeng, túl minden bánaton.

 

Vándor felsóhajtott, és megpihent egy kicsit, mielőtt ismét megszólalt volna. – Az ilyesféle dalokat a tündék ann-thennath-nak nevezik – mondta –, és a mi Közös Beszédünkre nemigen lehet lefordítani őket, úgyhogy ti most az eredetinek csak halvány mását hallottátok. Arról van szó benne, hogyan találkozott Barahir fia Beren és Lúthien Tinúviel. Beren halandó ember volt, Lúthien pedig Thingol király lánya: ő Középföldén uralkodott a hívek fölött, a világ ifjúkorában, és Lúthien olyan szép leány volt, amilyen azóta sem született ezen a világon. Szépsége úgy tündökölt, mint az északi országokban a köd fölé emelkedő csillagok, és az arca fényt sugárzott. Azokban az időkben a Nagy Ellenség, akinek a mordori Szauron csupán szolgája volt, északon tanyázott Angbandban, és a Középföldére visszatérő nyugati tündék hadba szálltak ellene, hogy visszaszerezzék a szilmarilokat, melyeket az Ellenség ellopott, s az emberek apái segítették a tündéket. De az Ellenség győzedelmeskedett, Barahir elesett a csatában, és Beren, aki nagy nehezen megmenekült a vészből, átjött a Rémület Hegyein Thingol rejtett királyságába, a Neldoreth erdőbe. Ott megpillantotta Lúthient, aki egy tisztáson énekelt és táncolt, a varázslatos Esgalduin folyó mellett, és akkor elnevezte Tinúvielnek, ami Csalogányt jelent a régiek nyelvén. Azután sok bánat érte őket, és hosszú időre el kellett szakadniuk egymástól. Tinúviel kimentette Berent Szauron börtönéből, nagy veszélyeket éltek át együttesen, majd ledöntötték trónjáról a Nagy Ellenséget, és kivették vaskoronájából az egyik szilmarilt: a három közül ez volt a legfényesebb, s ezt az ékszert kellett Berennek Lúthienért menyasszonyváltságul adni a lány apjának, Thingolnak. De végül is Berent megölte a Farkas, amely Angband kapuján át tört ki a szabadba, és ő Tinúviel karjai közt adta ki lelkét. De a leány a halandóságot választotta, és lemondott az örök életről, hogy követhesse kedvesét, a dal azt is elmondja, hogy ismét találkoztak a Tengerek Torlaszán túl, s miután egy kis ideig ismét együtt járták a zöld erdőket, kéz a kézben örökre elbúcsúztak ettől a világtól. Így történt, hogy Lúthien Tinúviel lett az egyetlen tünde, aki valóban meghalt és elköltözött a világból, társai pedig megsiratták őt, akit a legjobban szerettek. De tőle származtak az emberek nagyjai, a hajdani tünde-urak. Még mindig élnek azok, akiknek Lúthien volt az ősanyja, és a rege úgy tartja, hogy a nemzetségük sose fog kihalni. Ebből a nemzetségből való a Völgyzugolyi Elrond is.
Mert Dior, Thingol örököse Berentől és Lúthientől született, tőle pedig Fehér Elwing, akit Erendil vett feleségül, az az Erendil, aki odahagyta a világ ködét, és homlokán a szilmarillal elhajózott a Mennyei Tengerekre, s akitől Númenor, azaz Nyugathon királyai származnak.
Miközben Vándor beszélt, a hobbitok különös, lelkes arcát figyelték, amelyet csak halványan világított meg az égő hasábok vöröses fénye. Szeme csillogott, hangja mélyen zengett. Fölötte a csillagos, fekete ég. Egyszerre sápadt fény tűnt föl a háta mögött, a Széltető koronáján. A növekvő hold lassan-lassan fölszállt a hegy fölé, amely mindeddig árnyékba borította őket, s a tetőn kihunytak a csillagok.
A rege véget ért. A hobbitok megmoccantak, nyújtózkodtak. – Nicsak! – mondta Trufa. – Már kelőben a hold. Későre járhat.
A többiek fölpillantottak. S a kelő hold derengő fényében sötét és kicsike valamit vettek észre a hegytetőn. Talán csak egy nagy kő volt, vagy kiugró szikla, amit a sápadt fény kirajzol.
Samu és Trufa fölkelt, s odébb ment a tűztől. Frodó és Pippin ülve maradt, s hallgatott. Vándor elmélyülten figyelte a holdfényben fürdő hegyet. Látszólag mind nyugodtak voltak, s némák, de Frodó érezte, hogy most, mikor a Vándor már nem beszél, hideg rémület kúszik a szívére. Közelebb húzódott a tűzhöz. Samu meg futva közeledett a horpadás széle felől.
– Nem tudom, mi lelt – mondta –, de egyszeriben elfogott a félelem. Nincs az a pénz, amiért hajlandó lennék kilépni a horpadásból, úgy érzem, valami kúszik fölfelé a lejtőn.
– És láttál is valamit? – szökött talpra Frodó.
– Nem, uram, semmit nem láttam, de nem is álltam meg, hogy körülnézzek.
– Én láttam – mondta Trufa –, vagy legalábbis azt hiszem – arra nyugat felé, ahol a hold fénye, a hegy árnyékán túl, a síkságra árad. Azt hiszem, láttam két-három fekete alakot. Mintha errefelé tartanának.
– Maradjatok közel a tűzhöz! – kiáltotta Vándor. – S fogjatok egy-egy hosszabb botot!
Egy darabig lélegzet-visszafojtva ültek ott, némán és éberen, háttal a tűznek, s lesték a környező homályt. Nem történt semmi. Se nesz, se mozgás az éjszakában. Frodó megmoccant, valami arra kényszerítette, hogy megtörje a csendet, úgy érezte, ordítania kell.
– Pszt! – súgta Vándor.
– Mi az ott? – akadt el Pippinnek a lélegzete.
A horpadás szájában, fölöttük a domboldalban, inkább érezték, mintsem látták, egy árnyék támadt, egy, vagy még több. Élesen figyelték, s az árnyékok mintha nőttek volna. Hamarosan semmi kétségük nem lehetett: három-négy magas, fekete alak állt a lejtőn, s nézett le rájuk. Olyan feketék voltak, hogy fekete üregnek látszottak a mély homályban. Frodó úgy érezte, mérgezett lehelet halk szisszenését hallja, s beléhatol a hideg. Aztán az árnyak lassan megindultak feléjük.
Pippinen és Trufán erőt vett a félelem, a földre vetették magukat, és hozzátapadtak. Samu odahúzódott Frodó mellé. Frodó majdnem úgy megrémült, mint a társai, reszketett, mintha a hideg rázná, de rémületét egyszerre elnyomta a kísértés, hogy fölhúzza a Gyűrűt. Úgy eluralkodott rajta ez a vágy, hogy gondolni se tudott másra. Nem felejtette el a Buckát, és Gandalf üzenetét sem, de valami mintha arra kényszerítette volna, hogy ne vegyen figyelembe semmiféle figyelmeztetést, sóvárgott rá, hogy engedjen a kényszerítő érzésnek. Nem a menekülés reményében, vagy hogy egyáltalán tegyen valamit, akár jót, akár rosszat, egyszerűen úgy érezte, hogy meg kell ragadnia és fel kell húznia az ujjára a Gyűrűt. Nem tudott megszólalni. Érezte, hogy Samu nézi, mintha csak tudná, hogy ura nagy gondban van, de ő képtelen volt odafordulni hozzá. Behunyta a szemét, küszködött magával, de nem bírt tovább ellenállni, lassan kihúzta a láncot, s rácsúsztatta a Gyűrűt bal keze mutatóujjára.
S bár minden maradt a régiben, homály és sötétség, az alakok egyszerre rémítően jól látszottak. Még a fekete palástjuk alá is belátott. Öten voltak, két magas alak a horpadás szájában állt, három meg közeledett. A sápadt arcokból könyörtelen szemek izzottak, palástjuk alatt hosszú, szürke köntös, ősz hajukon ezüstsisak, szikár kezükben acélkard. Tekintetük szinte átdöfte Frodót, ahogyan egyre csak közeledtek-közeledtek. Kétségbeesetten rántott ő is kardot, s úgy rémlett, kardja vörösen villan, mint a parázs. Két alak megállt. A harmadik nagyobb volt, mint a többi, haja hosszú és csillogó, sisakján korona.
Egyik kezében hosszú kardot tartott, a másikban tőrt, a tőr is, a tőrt tartó kéz is halványan derengett. Egy ugrással rárontott Frodóra.
Frodó elébe vetette magát, s hallotta tulajdon hangját, amint azt kiáltja: Elbereth! Gilthóniel! miközben lecsap az ellenség lábára. Éles kiáltás hasított az éjszakába, s Frodó maró fájdalmat érzett, mintha mérgezett jégdárda döfte volna át a bal vállát. Ahogy elalélt, elhomályosodó pillantása még elkapta a sötétségből kibukkanó Vándort, mindkét kezében egy-egy lángoló husánggal. Frodó kezéből kihullott a kard, ereje maradékával még lehúzta ujjáról a Gyűrűt, s görcsösen jobb markába zárta.

 

 

12. fejezet
Menekülés a Gázlóhoz

Mikor Frodó magához tért, még mindig a Gyűrűt szorongatta, kétségbeesetten. Ott hevert a tűz mellett, amelyet jócskán megraktak és vígan égett. Három társa fölébe hajolt.
– Mi történt? Hol a sápadt király? – kérdezte dúltan. Annyira örültek, hogy a szavát hallják, hogy egy darabig még felelni sem feleltek: különben sem értették a kérdést. Sikerült végül kiszednie Samuból, hogy ők semmit sem láttak, csak a feléjük közeledő elmosódó árnyalakokat. Majd Samu egyszer csak rémülten észlelte, hogy ura eltűnt: e pillanatban egy fekete árny rohant el mellette, s ő is elesett. Frodó hangját hallotta, de mintha nagyon messziről, mintha a föld alól szólt volna, és olyan különös szavakat kiáltott. Aztán már semmi mást nem láttak, míg csak bele nem botlottak Frodó testébe. Úgy hevert ott, mint a halott, arccal a fűben, alatta a kardja. Vándor rájuk parancsolt, hogy vegyék fel, fektessék a tűz mellé, aztán eltűnt. De ennek már jó ideje.
Samunak szemmel láthatóan kétségei támadtak Vándorral kapcsolatban, de az, éppen miközben a többiek beszélgettek, visszatért, váratlanul felbukkant a sötétben. Megriadtak, Samu kardot rántott, s odaállt Frodó elé, de Vándor gyorsan letérdelt a sebesült mellé.
– Én nem vagyok Fekete Lovas, Samu – mondta szelíden –, s még csak a cimborájuk sem. Megpróbáltam felderíteni, hol s merre lehetnek, de nem találtam semmit. El nem tudom képzelni, miért tűntek el, és miért nem támadnak újra. De a jelenlétük nem érződik sehol a közelben.
Mikor végighallgatta, hogy Frodóval mi történt, nagyon megrendült, fejét csóválta és felsóhajtott. Majd megmondta Pippinnek és Trufának, kis kannáikban forraljanak annyi vizet, amennyit csak tudnak, hogy legyen mivel kimosni a sebet. – És rakjátok állandóan a tüzet, hogy Frodó melegen legyen! – mondta. Aztán fölállt, odébb ment, és odaszólította Samut. – Azt hiszem, most már kezdem érteni a dolgot – mondta halkan. – Úgy látszik, ellenségeink csak öten voltak. Hogy miért nem jöttek mind, azt nem tudom, de ellenállásra, azt hiszem, nem számítottak. Pillanatnyilag visszahúzódtak. De félek, nem messzire. Ha nem tudunk elmenekülni, valamelyik éjjel megint jönnek. Most várnak, mert azt hiszik, sikerült, amit akartak, és a Gyűrű már nem menekülhet sokkal messzebb. Attól tartok, Samu, abban a hiszemben vannak, hogy urad halálosan megsebesült, s így kényre-kedvre ki van szolgáltatva nekik. Majd meglátjuk.
Samu a könnyeit nyelte. – Ne ess kétségbe! – mondta Vándor. – Bíznotok kell bennem. A ti Frodótokat keményebb fából faragták, mint hittem volna, bár Gandalf megmondta, hogy erre nyugodtan számíthatok. Nem ölték meg, s azt hiszem, jobban ellenáll a seb gonosz erejének, mint ellenségei hinnék. Én elkövetek minden tőlem telhetőt, hogy segítsek rajta, és meggyőződésem, hogy meggyógyítom. Őrizzétek jól, amíg én távol vagyok! – Elindult, sietős léptekkel, s elnyelte a sötét.
Frodó elszundított, bár sebe egyre jobban fájt, s a gyilkos hideg is átkúszott a vállából a karjába és oldalába. Barátai őrködtek fölötte, melengették, borogatták a sebét. Telt-múlt az éjszaka. Már pirkadt a láthatáron, a horpadás megtelt szürke homállyal, mire Vándor végre visszaérkezett.
– Nicsak! – kiáltott fel, lehajolt, fölvett a földről egy fekete palástot, amely ott hevert a sötétben észrevétlen. Szegélye fölött arasznyi hasadás. – Ez Frodó kardjának a nyoma – mondta. – Más kárt, sajnos, nem tett az ellenfélben, hiszen a kard ép, márpedig ha a félelmetes Királyt éri, minden penge megsemmisül. Elbereth neve gyilkosabb hatással volt rá.
– S Frodóra ez még gyilkosabbal! – újra lehajolt, s fölvett egy hosszú, keskeny pengéjű tőrt. Hidegen csillogott, ahogy Vándor fölvette, és látszott, hogy az éle kicsorbult, s a hegye letörött. De amint magasra emelte a szürkületben, döbbenten látták, hogy a penge mintha elolvadna, füstként belevész a levegőbe, s csak a markolata marad Vándor kezében. – Ez az! – kiáltotta Vándor. – Ez volt az az átkozott tőr, amely sebet ejtett rajta. Manapság alig akad vajákos, aki az ilyen gonosz fegyver okozta sérülést képes lenne meggyógyítani. De megteszem, ami tőlem telik.
Leült a földre, térdére fektette a tőr markolatát, s különös, idegen nyelven rázendített egy lassú dalra. Aztán a tőr maradványát félretéve, Frodóhoz fordult, s néhány gyöngéd szót szólt hozzá, amit a többiek nem értettek. A derékszíján lógó zacskóból valami növény hosszú leveleit húzta elő.
– E levelekért – mondta – messzire kellett elmennem, mert e csupasz dombokon nem nő, de az Úttól délre, a sűrűben, az illatuk után rájuk találtam. – Elmorzsolt egy levelet az ujjai közt, kellemes, kissé csípős illata volt. Szerencse, mert ez az a gyógyító Fű, amit a Nyugat Emberei hoztak Középföldére. Ők athelas-nak hívták, de manapság nagyon ritka, s csak olyan helyek közelében nő, ahol egykor ők laktak vagy táboroztak, északon nem is ismerik, csak néhányan, akik megjárták a Vadont. Nagy hatású, de megeshet, hogy ilyen sebre, mint ez, gyógyereje gyöngének bizonyul.
Forró vízbe dobta a leveleket, s kimosta Frodó sebét. A gőznek üdítő illata volt, s akik nem sebesültek meg, azok is érezték, hogy lecsillapszik és megtisztul tőle a lelkük. A növény hatott valamennyit a sebre is, mert Frodó érezte, hogy a fájdalom, s oldalában a fagyos hideg is enyhül, karjába azonban nem tért vissza az élet, s a kezét se fölemelni, se használni nem tudta. Keserűen bánta az ostobaságát, s szemrehányást tett magának akarata gyöngeségéért, mert most értette meg, hogy amikor a Gyűrűt az ujjára húzta, nem a vágyának, hanem ellenségei parancsoló akaratának engedelmeskedett. Töprengett, hogy most már élete végéig nyomorék marad-e, s hogy hogyan folytatják majd az útjukat. Annyira legyöngült, hogy képtelen volt talpra állni.
A többiek is ugyanezt tárgyalták. Azt rögtön eldöntötték, hogy a Széltetőt, amint lehet, otthagyják. – Azt hiszem – mondta Vándor –, hogy az ellenség már napok óta figyelte ezt a helyet. Ha Gandalf egyáltalán járt itt, bizonyára rákényszerítették, hogy továbblovagoljon, ő tehát nem jön vissza. A tegnapi támadás után mindenesetre nagyon veszélyes lenne itt bevárni a sötétet. Nagyobb veszéllyel, akármerre tartunk, nemigen kell szembenéznünk.
Amint teljesen kivilágosodott, sietve ettek valamit, és összecsomagoltak. Frodó nem tudott járni, így hát holmijának java részét elosztották négyük közt, s Frodót fölültették a pónira. Az utóbbi néhány nap alatt a szegény állat csodálatosan összeszedte magát, láthatólag meghízott és erőre kapott, s mintha új gazdáit is kezdte volna megszeretni, kiváltképp Samut. Páfrány Pockó ugyancsak keményen bánhatott vele, ha a póni ennyivel jobbnak találta a vadonbeli utazást előző életkörülményeinél.
Délnek indultak. Ez annyit jelentett, hogy keresztezniük kell az Utat, de így juthattak a leggyorsabban erdősebb vidékre. Márpedig kellett a tűzrevaló, hiszen Vándor megmondta, nem szabad, hogy Frodó fázzék, különösen éjszaka, s a tűz egyben valamennyiük számára némi védelmet jelentett. Az is Vándor ötlete volt, hogy egy másik nagy kanyart levágva rövidítsék meg az utat, az Út ugyanis a Széltetőn túl irányt változtatott, s nagy ívben elkanyarodott északnak.

Lassan és óvatosan megkerülték a domb délnyugati lejtőit, s hamarosan elérték az Utat. A Lovasoknak nyomuk se volt. De épp amikor sietve átvágtak az Úton, valahonnan messziről két kiáltást hallottak. Egy zord hang kiáltott, s egy másik zord hang válaszolt rá. Reszketve szaporázták meg lépteiket, s ugyancsak igyekeztek az erdő felé. A táj délre lejtett, vad volt és úttalan: sűrű foltokban nőtték be a bokrok és satnya fák, de közöttük nagy és csupasz tisztások ásítottak. A fű gyér volt, durva szálú és szürke, a fákról színüket vesztett levelek hulltak. Vigasztalan vidék, lassan, komoran haladtak. Szavuk is alig volt, miközben kutyagoltak. Frodónak fájt a szíve, ahogy elnézte őket, lehorgadt fejjel és a terhük alatt görnyedezve rótták mellette az utat. Még Vándorról is lerítt, hogy fáradt, s hogy nehéz a szíve.
Még véget sem ért első napi útjuk, Frodó fájdalmai megint fokozódtak, de jó darabig nem szólt róla. Négy nap telt el, s a vidék, a táj alig változott körülöttük, épp csak a Széltető tűnt el lassan a hátuk mögül, s a hegyek valamivel közelebb magasodtak előttük. Azóta, hogy azt a távoli kiáltást hallották, se nem látták, se nem hallották semmi jelét, hogy az ellenség észrevette volna a szökésüket, vagy követte volna őket. Rettegtek a sötétség óráitól, s kettesével őrködtek egész éjszaka, készen rá, hogy bármelyik pillanatban megpillanthatják a felhőfátyolos hold fényétől szürke éjszakában feléjük lopakodó árnyakat, de nem láttak semmit, és neszt se hallottak mást, csak aszott levelek és száraz fű zizegését. És egyszer sem érezték, hogy közvetlen veszély fenyegetné őket, mint akkor, a támadás előtt, a horpadásban. De azt remélni sem merték, hogy a Lovasok máris nyomukat vesztették volna. Talán csak arra várnak, hogy valami szurdokban rajtuk üssenek?
Az ötödik nap vége felé útjuk megint fölfelé vezetett, kifelé abból a széles és sekély völgyből, ahová leereszkedtek. Vándor újra északkelet felé vette az irányt, s hatodik nap fölértek a hosszú és enyhe emelkedő tetejére. Erdővel borított dombok hosszú sora terült el a szemük előtt. Lent, a dombok lábánál, ott kanyargott az Út, jobb kéz felől meg egy folyó vize csillant fel szürkén a fátyolos napsütésben. Egészen távol, egy félig ködbe burkolt, sziklás völgy mélyén megláttak egy másik folyót.
– Tartok tőle, hogy kis időre most vissza kell térnünk az Útra – mondta Vándor. – Rövidesen odaérünk a Szürke Omboly folyóhoz, amit a tündék Mitheithelnek hívnak. A Völgyzugolytól északra fekvő Troll-szirtek körüli Etten-mocsarakban ered, s messze délen egyesül a Zubogó vizével. Azon túl Szürkevíznek is hívják, mielőtt a Tengert elérné, folyammá dagad. És sehol nem lehet átkelni rajta az Etten-sziktől idáig, csak az Utolsó Hídon, ahol az Út is keresztezi.
– És mi az a másik folyó, ami ott messze látszik? – kérdezte Trufa.
– Az a Zubogó, amelyet Völgyzugolyban Brúinennek hívnak – mondta Vándor. – Az Út hosszú-hosszú mérföldeken át a dombok lábánál fut, a Hídtól egészen a Brúinen Gázlójáig. Azt még nem gondoltam ki, hogy azon a vízen hogyan keljünk át. Egyszerre elég egy folyó! Még jó, ha nem arra érünk oda, hogy az Utolsó Hidat lezárták, hogy ne mehessünk át rajta.

Másnap, kora reggel, megint leértek az Út közelébe. Samu és Vándor előrement, de semmi nyomát nem lelték se lovasnak, se gyalogosnak. Itt, a dombok árnyékában, nemrég esett. Vándor úgy vélte, két napja lehetett, s nyilván minden lábnyomot elmosott. Azóta meg, amennyire meg tudták állapítani, egyetlen lovas sem járt erre.
Kiléptek, amennyire az erejükből telt, s egy-két mérfölddel arrébb, egy meredek és rövid lejtő alján, megpillantották maguk előtt az Utolsó Hidat. Rettegtek, hogy itt majd fekete alakok várják őket, de egyet sem láttak. Vándor elbújtatta őket egy erdőcskében az út mentén, s előrement, hogy a Hidat földerítse.
S már jött is vissza, sietve. – Ellenségnek nyoma sincs – mondta. – Csak tudnám, ez mit jelent. De találtam valami különöset.
Kinyújtotta a kezét, s a tenyerén egy halványzöld drágakövet láttak. – A sárban leltem, a Híd közepén – mondta. – Beril, a tünde-kövek egyike. Szándékosan tették-e oda, vagy véletlenül vesztette el valaki, nem tudom, de mindenesetre reményt ébreszt bennem. Jelnek tekintem, hogy átkelhetünk a Hídon, hanem a Hídon túl már nem mernék az Úton maradni, hacsak valamilyen világosabb jelet nem kapunk.
Azon nyomban folytatták az utat. Baj nélkül átmentek a Hídon, hangot sem hallottak, csak a víz sustorgását a három nagy hídláb körül. Egy mérfölddel távolabb keskeny völgytorokhoz értek, amely utat nyitott észak felé az Út bal oldalán elterülő dombvidékre. Vándor itt befordult, s a kis csoport hamarosan beleveszett a komor dombok lábát kerülgető erdők homályába.
A hobbitok örvendtek, hogy végre maguk mögött hagyták a vigasztalan tájat és a veszedelmes Utat, de ez az új vidék is fenyegetőnek és barátságtalannak ígérkezett. Ahogy beljebb vágtak, a dombok mind magasabbak lettek. A tetőkön, a dombok ormain itt is, ott is ősrégi kőfalakat, toronyromokat láttak: ugyancsak baljós kép volt. Frodó, mivel ő nem gyalogolt, ráért nézelődni és töprengeni. Fölidézte magában Bilbó beszámolóját az útjáról, a fenyegető tornyokról az Úttól északra magasodó dombokon, a Troll-vadon határán, ahol az első komoly kalandja esett. Frodó gyanította, hogy most ők is arrafelé járnak, s elgondolkozott, vajon nem épp azt a helyet hagyták-e most maguk mögött, amiről Bilbó beszélt.
– Kik laknak erre? – kérdezte. – S kik építették ezeket a tornyokat? Ez itt troll-vidék?
– Nem! – mondta Vándor. – A trollok nem építkeznek. Egy lélek nem lakik erre. Valamikor, időtlen időkkel ezelőtt emberek lakták, de nincs maradékuk. Gonosz néppé váltak a legenda szerint, mert Angmar árnyéka hullott rájuk, s mind elpusztultak abban a háborúban, amely az Északi Királyság végét okozta. Ez azonban olyan rég volt, hogy már a dombok sem emlékeznek rájuk, bár az árnyék még most is megüli ezt a földet.
– Hol tanultad te ezeket a regéket, ha erre minden kihalt, s még a föld sem emlékezik? – kérdezte Pippin. – A madarak és a vadak nem mesélnek.
– Elendil utódai semmit sem felejtenek, ami valaha megtörtént – mondta Vándor –, s annál, amit én mesélhetek, még sokkal többre emlékeznek Völgyzugolyban.
– Gyakran jártál ott? – kérdezte Frodó.
– Gyakran – mondta Vándor. – Valamikor laktam is ott, s ha tehetem, ma is vissza-visszatérek. Odahúz a szívem, de a sorsom nem az, hogy megüljek békességben, akár Elrond szépséges házában is.

A dombok már-már teljesen körülzárták őket. Az Út a hátuk mögött, a Brúinen folyóhoz vitt, de itt se az Utat, se a folyót nem látták. Hosszú völgybe értek, keskeny volt és mély, sötét és néma. A sziklákon öreg fák görcsös gyökerei kapaszkodtak, s fölöttük, a meredek oldalban, fenyőerdővé sűrűsödtek.
A hobbitok egyre jobban kimerültek. Lassan haladtak, hisz úttalan tájon, kidőlt fák közt és kőgörgetegeken kellett utat törniük. Amennyire lehetett, már csak Frodó kedvéért is, igyekeztek a hegymászást kikerülni, meg a szurdokokból nemigen vezetett út felfelé. Harmadnap, hogy ezt a vidéket rótták, esősre fordult az idő. Makacs, nyugati szél fújt, s szemetelő eső formájában szórta a dombok fekete fejére a távoli tengerek vizét. Estére bőrig áztak, táboruk vigasztalan volt, mert még tüzet se tudtak gyújtani. Másnap egyre magasabb és meredekebb dombok meredtek elébük, s kénytelenek voltak az eddigi útiránytól északra eltérni. Vándoron már látszott az aggodalom: majdnem tíz napja, hogy a Széltetőt odahagyták, s az élelmük már fogytán. Az eső meg csak esett, esett, kitartóan.
Aznap egy köves párkányon éjszakáztak, egy sziklafal tövében, amelybe egy üreg, afféle kőlyuk mélyedt. Frodó nyugtalan volt. A hidegtől s a nedvességtől jobban fájt a sebe, mint valaha, s a fájdalomtól, meg az oldalában érzett gyilkos fagytól egy szemhunyást sem aludt. Forgolódott, dobálta magát, s rettegve fülelt az éjszaka alattomos neszeire, a kövek közt sziszegő szélre, a víz csöpögésére, az ágak reccsenésére, egy-egy leszakadt kődarab váratlan koppanására. Úgy érezte, fekete alakok közelednek, hogy megfojtsák, de ahogy felült, nem látott mást, csak a pipázó s ébren vigyázó Vándor hátát. Visszafeküdt, s zavaros álomba merült, kertje bársonyos gyepén sétált a Megyében, de ez a kép valahogy halvány volt és homályos, korántsem olyan éles, mint a magas, fekete árnyaké, akik a sövény mögül őrá leselkedtek.

Reggel arra ébredtek, hogy az eső elállt. Most is felhős volt az ég, de a felhők fel-felszakadoztak, és fakókék csíkok bukkantak elő közülük. Változóban volt a szélirány is. Nem indultak korán. Mikor hideg és örömtelen reggelijüket elköltötték, Vándor egymaga ment el valahová, a többieknek meghagyta, hogy ott, a sziklafal oltalmában várjanak rá, amíg visszajön. Ha lehet, mondta, megmássza a tetőt, hogy lássa, miféle vidék terül el körülöttük.
Mikor visszatért, beszámolója nem volt valami biztató: – Messze eltértünk északnak – közölte –, s most valami útfélét kell keresnünk, hogy visszaforduljunk délre. Ha továbbra is erre tartunk, Ettenszikre érünk, Völgyzugolytól jóval északra. Az meg már troll-föld, és én nemigen ismerem. Lehet, hogy átvághatnánk rajta, s akkor északról kerülnénk Völgyzugolyba, de az soká tartana, mert az utat nem ismerem, s az élelmünk is elfogyna addig. Tehát akárhogy is, de meg kell keresnünk a Brúinen-gázlót.
Egész nap a kőtengert kutatták. Nagysokára leltek is két domb közt egy átjárót, amely egy észak-déli völgybe nyílt, s az megfelelt a kívánt útiránynak, de estefelé megint csak hegygerinc torlaszolta el az útjukat, a sötét hegyhát úgy rajzolódott ki az égre, mint egy csorba fűrész. Választhattak: visszafordulnak, vagy átmásznak rajta.
Úgy döntöttek, megpróbálják. Frodó hamarosan kénytelen volt leszállni a póniról, s attól kezdve gyalog botorkált. Még így is el-elfogta őket a kétségbeesés, hogy a pónit elveszítik, sőt, azért is, hogy ők hol vetik meg a lábukat, ekkora teherrel a hátukon. Szinte vaksötét volt, s ők halálos fáradtak, mikor végre-végre a tetőre értek. Továbbvonszolták magukat egy keskeny nyeregbe két csúcs között, ahonnan a hegyoldal, alig valamivel előttük, meredeken tört le. Frodó elnyúlt a földön, hideg rázta. Bal karja élettelen volt, oldalát, vállát mintha jeges karmok hasogatnák. S mintha homályos árnyak lennének körülötte a fák és a sziklák.
– Nem mehetünk tovább – mondta Vándornak Trufa. – Félek, hogy Frodónak már ez is sok. Szörnyen aggódom miatta. Most mitévők legyünk? Gondolod, hogy Völgyzugolyban, ha egyáltalán eljutunk odáig, meggyógyítják?
– Majd meglátjuk – mondta Vándor. – Én itt, a vadonban mást nem tehetek, s főleg a sebe miatt erőltetem annyira az iramot. De azt belátom, hogy ma éjjel már nem mehetünk tovább.
– Mi a baja az uramnak? – kérdezte súgva Samu, s könyörögve nézett Vándorra. – Hisz a sebe kicsi volt, és be is forrt. Nem látni mást, csak a vállán egy hideg fehér heget.
– Frodót az Ellenség fegyvere érte – mondta Vándor –, a heg alatt valami méreg vagy más gonosz dolog munkál, s az én tudományomat meghaladja, hogy kikergessem onnét. De ne add fel a reményt, Samu!
A magasan fekvő gerincen hideg volt az éjszaka. Egy öreg fenyő görcsös gyökerei közt apróka tüzet kuporítottak, s a fa fölébe borult a sekély gödörnek, az afféle kőfejtő lehetett valaha. Összebújva ülték körül a tüzet. Fagyos szél süvített át a nyergen, hallották, hogy alant nyögnek, sóhajtoznak a fák. Frodó félálomban hevert, képzeletében óriás fekete szárnyak suhogtak fölötte, a szárnyakon üldözők lovagoltak, s keresték őt a dombok minden zugában.
Tisztán, vidáman köszöntött rájuk a hajnal, a levegő mint a kristály, s az esőmosta égen halavány napsütés. Szívük megtelt bizakodással, s alig várták, hogy a nap fölmelegítse végre elgémberedett tagjaikat. Amint kivilágosodott, Vándor magával vitte Trufát, hogy a nyeregtől keletre eső csúcsról áttekintsék a tájat. Mire visszaértek, immár vigasztaló hírekkel, már magasan ragyogott a nap. Többé-kevésbé jó irányba mennek. Ha erre folytatják az utat, a domb túloldalán, bal kéz felől kell látniuk a Hegyeket, elöl, nem is olyan nagyon messze, Vándor megpillantotta a Zubogót is, és noha odáig nem láthatott, tudta, hogy a Gázlóhoz vezető Út ott halad a feléjük eső parton, a folyó közelében.
– Kénytelenek vagyunk újra lemenni az Útra mondta. – Abban hiába reménykedünk, hogy ösvényt lelünk a hegyeken át. Akármilyen veszélyes is, a Gázlóhoz másként nem jutunk el, csak az Úton.

Ettek, s mindjárt föl is kerekedtek. Lassan leereszkedtek a gerinc déli lejtőjén, sokkal könnyebben ment, mint várták, mert a lejtő ezen az oldalon nem volt olyan meredek, s Frodó rövidesen újra nyeregbe szállhatott. Páfrány Pockó szegény vén pónija olyan képességről tett tanúságot, amire egyikük se számított, mindig talált valamiféle ösvényt, s ezzel sok fölösleges zötyögést megtakarított a lovasának. A társaságnak megint földerült a kedve. Még Frodó is jobban érezte magát a reggeli napsütésben, bár mintha újra valami köd szállt volna a szemére, s ilyenkor meg kellett dörzsölnie, hogy lásson.
Pippin valamivel előtte járt a többieknek. Egyszerre megfordult és hátrakiáltott: – Ösvény!
Mikor odaértek, látták, hogy igaza van: valóban ösvény indult onnét, kanyarogva szelte át az erdőt, odalent kiért belőle, majd túlnan a dombtetőn megint elveszett szem elől. Helyenként alig volt látható, benőtték a bokrok, eltorlaszolta egy-egy kidűlt fa, kőgörgeteg, de látszott rajta, hogy járt út. Erős karok vágták és súlyos léptek taposták ki. Vén fákat vágtak ki, döntöttek le, jókora köveket ástak ki, gördítettek félre, hogy járható legyen.
Egy darabig az ösvényt követték, mert az volt a legkényelmesebb út lefelé, de óvatosan haladtak, s aggodalmuk nőttön-nőtt, ahogy az ösvény a sötét erdőbe érve egyre szélesebb lett és simább. Egy fenyves sávból váratlanul kibukkanva meredeken ereszkedett le a domboldalon, majd egy sziklás kiszögellést megkerülve élesen balra fordult. Odaérve körülnéztek, s látták, hogy az ösvény vízszintes vágatban fut tovább, egy fákkal koronázott alacsony szirt tövében. A kőfalban egyetlen nagy sarokvason rozzant ajtó, félig nyitva.
Az ajtó előtt mind megálltak. Mögötte barlang volt, vagy kőkamra, de a homályban odabent nem látszott semmi. Vándor, Samu és Trufa nekiveselkedett, és sikerült is valamivel szélesebbre tárniuk az ajtót, aztán Vándor bement és Trufa utána. Nem mentek messzire, mert a földet régi csontok borították, és a bejárat közelében semmi más nem volt látható, csak néhány nagy üres korsó és törött bögre.
– Hát, ha valaha létezett ilyesmi, akkor ez troll-üreg! – mondta Pippin. – Gyertek ki, aztán gyerünk tovább. Most legalább tudjuk, hogy ki vágta az ösvényt – minél hamarabb odébbállunk, annál jobb.
– Kár annyira sietni, azt hiszem – mondta Vándor, ahogy kijött. – Troll-üreg, az biztos, de látszik, hogy rég elhagyták. Azt hiszem, nincs mitől tartanunk. De mindenesetre legyünk óvatosak, aztán majd meglátjuk.
Az ösvény az ajtón túl is folytatódott, s továbbra is szintben haladt, mígnem egy sűrű erdőben meredeken lejteni nem kezdett. Pippin, akinek Vándor előtt nem akaródzott a félelmét kimutatnia, előrement Trufával. Mögöttük Samu és Vándor haladt, Frodó pónijának két oldalán, mert az ösvény itt már elég széles volt, hogy akár négy-öt hobbit is elférjen egymás mellett. De nem jutottak nagyon messze, s Pippin már futott is vissza, a sarkában meg Trufa. Mindkettőről lerítt a rémület.
– Trollok! – lihegte Pippin. – Lenn a tisztáson, nem messze innét. A fák közt vettük észre őket. Iszonyú nagyok!
– Megyünk és megnézzük – mondta Vándor, s fogott egy botot. Frodó egy szót sem szólt, de Samun látszott, hogy fél.
A nap magasan járt, átsütött a már-már levelük hullott ágak közt, s ragyogó fényfoltokkal szórta teli a tisztást. Megtorpantak a szélén, a fák közt, visszafojtott lélegzettel belestek. Ott álltak a trollok, három jól megtermett troll. Az egyik épp lehajolt, a másik kettő meg nézte.
Vándor nyugodtan odament hozzá.
– Állj fel, vén kő! – mondta, s a meggörnyedt troll hátán eltörte a botját. Semmi nem történt. A hobbitokban bennakadt a lélegzet a meglepetéstől, s még Frodó is elnevette magát. Ejnye! – mondta. – Hát elfelejtettük a családunk történetét? Ez biztos az a Három, akin Gandalf épp akkor ütött rajta, amikor azon marakodtak, hogyan főzzenek meg tizenhárom törpöt s velük egy hobbitot.
– Nem is álmodtam, hogy arrafelé járhatunk – mondta Pippin. A történetet jól ismerte. Bilbótól és Frodótól nemegyszer hallotta már, de az igazat megvallva hitte is meg nem is. Még most is gyanakodva nézte a kőtrollokat, kis szorongással, hogy valami varázslat révén egyszerre életre kelnek.
– Nemcsak a családotok történetét felejtitek el, hanem azt is, amit a trollokról tudtok – mondta Vándor. – Délre jár az idő, süt a nap, s ti jösztök és azzal a mesével próbáltok rám ijeszteni, hogy trollok várnak ránk a verőfényben! Annyit legalább látnotok kellett volna, hogy az egyiknek madárfészek van a füle mögött. Márpedig az egy eleven troll számára elég furcsa fejdísz.
Nevettek. Frodó is érezte, hogy felvidul: erőt öntött belé, hogy itt Bilbó első sikeres kalandjának emlékével találkozott. A nap is melegen és vigasztalóan sütött, s mintha a köd is ritkult volna valamicskét a szeme előtt. Pihentek egy kicsit a verőfényben, s az ebédjüket épp a troll hatalmas lábának árnyékában költötték el.
– Énekeljen már valaki valamit, amíg még süt a nap – mondta Trufa, mikor az ebéddel végeztek. – Már napok óta egyetlen dalt, egy fia mesét nem hallottunk.
– A Széltető óta – jegyezte meg Frodó. Mindenki ránézett. – Miattam ne aggódjatok – tette hozzá. – Már sokkal jobban vagyok, de énekelni még nem hiszem, hogy tudnék. Samu talán képes előásni valamit az emlékezetéből.
– Gyerünk, Samu! – biztatta Trufa. – Több van a te fejedben, mint amennyit megmutatsz belőle.
– Azt nem tudom – mondta Samu. – De hát illendő dolog ez? Amit én tudok, az nem olyan igazi vers, csak afféle zöldség. De ezektől a kőizéktől itt most eszembe jutott valami. – Fölállt, hátrakulcsolta a kezét, mintha iskolában lenne, s rázendített egy régi-régi dalra:

 

A kövön ül Troll egyedül,
Vén csontot csócsál étkeül,
  Sok év alatt lett csupasz e falat,
    Nehéz volt húst szerezni.
      Lesni! Messzi!
  Barlangján így bújt szál egyedül,
    Bajos volt húst szerezni.

Akkor Toma jött, s a föld döngött,
Szólt Trollhoz: „Hé, ez mi az ördög?
  Tim bácsikám sípcsontja tán?
    Mért nincs a föld alatt lent?
      Az rend! Az szent!
  Tim ezen meg a párján ődöngött,
    Helye ott van a föld alatt lent!”

„Loptam”, Troll szól, „a föld alól.
Csont a likban mért lakna jól?
  Mint holt vályog, hevert bátyód,
    Sípcsontját így találtam.
      Láttam! Málltan!
  Mondtam: vén troll, jóllakhatol!
    Neki – minek, úgy találtam.”

Toma így dohog: „Ej, nosza hát, mi dolog,
Hogy dúlhatják ily kóborok
  Nyugtuk helyén az őseim,
    Add vissza a vén csontot!
      Mondod: koncod?
  Bizony az övé az, bár halott,
    Ide nekem, eh, a vén csontot!”

„A mindenit”, Troll vicsorít,
„Mindjárt csontod lesz számban a síp!
  Egy kis friss hús – s a has nem bús!
    A fogam belevágom.
      Zápom! Rágom!
  vén csont helyett újabb akad itt:
    A fogam belevágom.”

S hogy azt hitte épp, meglesz az ebéd,
Kinyúlt – s csak a semmibe fúrta kezét.
  Tom penderült, mögé került,
    Hogy megbillentse keményen.
      Féljen! Mélyen!
  Toma úgy gondolta, az itt a beszéd,
    Ha megbillenti keményen.

De kőbe hág – s gonoszabba! – a láb,
Ha megcélozza egy troll farát.
  Bizony, azzal a hegy birokra megy,
    S a troll ül, meg sem érzi.
      Bérci élcnyi!
  S míg Toma hörgött, Troll fogta hasát,
    Nevetett: pár lábujj érzi!

Toma lába oda, hazabiceg a koma,
Ép már e csülök nem lesz soha,
  Mit bánja Troll, ő ott ül, ahol!
    Szopogatja a csontot, a csentet.
      Csendet! Rendet!
  Ott ül Troll, ha leült oda,
    S nem adja a csontot, a szentet!

 

– Nohát, ez olyan figyelmeztetés, ami valamennyiünknek szól! – nevetett Trufa. – Még jó, hogy bottal estél nekik, s nem a kezeddel, Vándor!
– Ezt hol tanultad, Samu? – kérdezte Pippin. – Még sosem hallottam.
Samu érthetetlenül motyogott valamit. – Mert ő szerezte, az ő fejében született – mondta Frodó. – Ezen az úton már sokat megtudtam Samuról. Először összeesküvő volt, most tréfamester. A végén még mágus lesz... vagy harcos!
– Eszem ágában sincs – mondta Samu. – És remélem is, hogy semmi ilyesmire nem kerül sor.
Délután az erdőben folytatták az útjukat. Valószínűleg ugyanazon az útvonalon, amelyet Gandalf, Bilbó és a törpök követtek, sok-sok évvel ezelőtt. Néhány mérföld, s egy magas parton bukkantak elő az Út fölött. Az Út itt már messze maga mögött hagyta a keskeny völgyben kanyargó Szürke Ombolyt, s szorosan a dombok lábánál, hol fel, hol le, hol erre, hol arra fordulva tartott az erdő és a hangafüves domboldalak közt a Gázló és a Hegyek felé. Vándor egy sziklára mutatott, amely ott állt nem messze, a part tövében. Még látszottak rajta a durván vésett és viharvert törprúnák és titkos jelek.
– Nicsak! – mondta Trufa. – Ez az a kő lesz, amely a trollok aranyának rejtekhelyét jelzi. Csak tudnám, Frodó, hogy Bilbó részéből mennyi maradt?
Frodó ránézett a kőre, s azt kívánta, bár Bilbó ne hozott volna haza ennél veszélyesebb és könnyebben elveszíthető kincset.
– Semennyi – mondta. – Bilbó az egészet elosztogatta. Nekem azt mondta, úgy érzi, rablóktól származik, s igazában nem az övé.

Az Út némán nyúlt el a kora este megnyurgult árnyékai alatt. Nyoma sem volt rajta más utazónak. Minthogy ez volt az egyetlen irány, amit követhettek, leereszkedtek a partoldalon, s amilyen gyorsan csak tudtak, nekivágtak bal kéz felé. Egy dombtető hamarosan elmetszette előttük a nyugatra igyekvő nap sugarát. Hideg szél várta őket, a hegyekből csurgott elébük.
Már nézelődtek, hogy hol találnának az út mentén táborhelyet éjszakára, mikor patadobogás ütötte meg a fülüket, s a szívükbe nyomban visszaköltözött a félelem. Hátranéztek, de nem láttak el messzire a sok dimbes-dombos útkanyartól. Lóhalálában iszkoltak le a kitaposott útról, fel a hangafüves, áfonyás domboldalra, amíg csak egy sűrű kis mogyorócserjésbe nem értek. Ahogy a bokrok közt kikandikáltak, ott látták maguk alatt vagy nyíllövésnyire a szürkületben fakó-haloványan elnyúló Utat. A patadobogás egyre közeledett. Halk kipi-kipi-kopp, mind sebesebben. Majd alig hallhatóan, mintha a szél el-elsodorná a hangot, fátyolos csilingelést, picike csengettyűk csendülését.
– Ez nem úgy hangzik, mint a Fekete Lovasok dobogása! – mondta Frodó, s élesen fülelt. A többi hobbit reménykedve rábólintott, de csak nem múlt el a gyanakvásuk. Annyira féltek az üldözőiktől, hogy a hátuk megett minden neszt baljósnak, fenyegetőnek véltek. De Vándor most lehajolt, egész a földig, füléhez tartott kézzel, s csupa öröm volt az arca.
Kihunyt a fény, a bokrokon halkan zizegtek a levelek. Mind közelebb-közelebb hallatszott a csilingelés és az ügető paták kipi-kipi-kopp-ja. S hirtelen megpillantottak egy vadul vágtató fehér lovat a derengő árnyak között.
Szerszámja mintha csillagfényű drágakövekkel lenne kirakva, meg-megcsillant a szürkületben. A lovas hátracsapta a csuklyáját, s palástja csak úgy lobogott mögötte, aranyhajába bele-belekapott a szél, ahogy hajszolta a lovát. Frodó úgy érezte, a lovas alakján, öltözékén, mint könnyű fátyol, fehér fény izzik át.
Vándor fölpattant, s kurjongatva, a hangafűben nagyokat szökkenve rohant az Út felé, de még mielőtt megmoccant vagy elkiáltotta volna magát, a lovas már vissza is fogta a lovát, megállt, s fölnézett a cserjésre, ahol álltak. Mikor Vándort megpillantotta, leszállt a nyeregből, s elébe szaladt. – Ai na vedui Dúnadan! Mai govannen! – kiáltotta. Szava és tisztán csengő hangja semmi kétséget nem hagyott bennük: a lovas a tünde-nép tagja. Széles e világon nincs más, amit hallgatni ekkora gyönyörűség. De mintha valami űzöttség, félelem bujkált volna a szavában, s látták: sietősen és nyomatékosan magyaráz valamit Vándornak.
Vándor intett nekik, a hobbitok előjöttek a bokrok közül, és leszaladtak az Útra. – Ő Glorfindel, aki Elrond házában lakozik – mondta Vándor.
– Üdv néked, a szívem örvend, hogy végre megleltelek! – mondta a tünde-úr Frodónak. – Völgyzugolyból küldtek, hogy kutassalak fel. Féltünk, hogy bajba jutottatok az úton.
– Gandalf tehát megérkezett Völgyzugolyba? – kiáltotta boldogan Frodó.
– Nem. Amíg én elindultam, még nem, de annak már kilenc napja – felelt Glorfindel. – Elrond aggasztó híreket kapott. Néhány atyámfia, miközben a ti földeteken utazott, a Barandúinon túl, megtudta, hogy balul ütöttek ki a dolgok, és sietve hírt adott róla. Azt mondták, a Kilencek elhagyták a hazájukat, ti meg eltévedtetek, súlyos teherrel a vállatokon, anélkül, hogy bárkitől is útmutatást kaptatok volna, hiszen Gandalf még nem tért vissza. Kevesen vannak Völgyzugolyban, akik nyíltan kilovagolhatnának a Kilencek ellen, de aki csak akadt ilyen, azt Elrond mind elküldte Északra, Nyugatra és Délre, mert azt hitték, hogy megpróbáltatok messze kitérni az üldözőitek elől, s talán eltévedtetek a Vadonban.
Az én dolgom az volt, hogy végigjárjam az Utat, el is jutottam Mitheithel hídjáig, s ott jelet hagytam, úgy egy hete már. Szauron három szolgája ott volt a hídnál, de visszavonultak és én nyomon követtem őket Nyugat felé. Két másikkal is találkoztam, azok meg eltértek Délre. Azóta keresem a nyomotokat. Két napja ráakadtam, s követtem a Hídon túl, ma pedig rábukkantam, hogy a dombok közül hol ereszkedtetek le. De hagyjuk ezt! Több hírre nincs időnk. Minthogy itt vagytok, vállalnunk kell az Út veszélyét. Gyerünk hát. Öten vannak az üldözőink, s ha megtalálják a nyomotokat az Úton, mint a szélvész erednek utánunk. Hogy a másik négy merre jár, nem tudom. Félek, hogy már megszállták a Gázlót, ellenünkben.
Miközben Glorfindel beszélt, elmélyültek az éjszaka árnyai. Frodó érezte, hogy erőt vesz rajta a kimerültség. Mióta lement a nap, a köd is megsűrűsödött a szeme előtt, s úgy érezte, homály száll alá az ő és barátai arca közé. Most beléhasított a fájdalom, és kínozta a hideg is. Megtántorodott, megragadta Samu karját.
– Uram beteg és sebesült – mondta mérgesen Samu. – Napszállta után képtelen továbblovagolni. Pihennie kell.
Glorfindel elkapta Frodót, aki már-már a földre hanyatlott, gyöngéden megtartotta a karján, s mély aggodalommal nézett a szemébe.
Vándor kurtán beszámolt a széltetői táborukat ért támadásról és a gyilkos tőrről. Elővette a markolatot, amit megőrzött, s odanyújtotta a tündének. Az megborzongott, ahogy kezébe vette, de alaposan megvizsgálta.
– Gonosz dolgokat róttak e markolatra – mondta –, bár a ti szemetek talán nem is látja. Őrizzed, Aragorn, amíg vissza nem térünk az Elrond-házba! De légy óvatos, és csak akkor vedd kézbe, ha muszáj. Sajnos, nem értek a sebek gyógyításához, amit e fegyver ejt. Megteszem, ami tőlem telik – de a legtöbb, amit tehetek, hogy sürgesselek, gyerünk tovább azonnal.
Ujjával kitapogatta Frodó vállán a sebet, arca még jobban elkomorodott, mintha az, amit megtudott, nyugtalanítaná. De Frodó érezte, hogy ettől is enyhül a hideg karjában-oldalában, valami kis melegség kúszott le a vállából a keze fejébe, s a fájdalma is alábbhagyott. Mintha még az esthomály is világosodott volna valamicskét körülötte, mint amikor felszakad a felhő. Most tisztábban látta barátai arcát, új remény támadt benne, és visszatért az ereje.
– Szállj át az én lovam hátára – mondta Glorfindel. – Majd rövidre csatolom a kengyelt. Jól szorítsd össze a térdedet, de félned nem kell, a lovam senkit le nem vet, akit én ültetek a nyergébe. A járása könnyű és sima, s ha veszély fenyeget, úgy vágtat el veled, hogy még az ellenség fekete csataménjei sem érnek a nyomába.
– Nem, azt nem akarom! – mondta Frodó. – Veszélyben még akkor sem hagynám magára a barátaimat, ha egyenesen Völgyzugolyba, vagy ki tudja, hová ragadna magával. Inkább nem is ülök rá.
Glorfindel elmosolyodott. – Nem hiszem – mondta –, hogy barátaidat bármi veszély fenyegetné, ha te nem vagy velük. Gondolom, téged vennének üldözőbe, minket békében hagynának. Te vagy az, Frodó, aki mindannyiunkat veszélybe sodorsz, te, és az, ami nálad van.

Erre Frodónak nem volt mit mondania, így hát sikerült rávenni, hogy átüljön Glorfindel fehér lovának nyergébe. A póni hátára meg felkötötték a többiek terhének java részét, így könnyebben meneteltek, s egy darabig ugyancsak gyorsan, de a hobbitok mind nehezebben tartottak lépést a fáradhatatlan tündével. Most ő vezette őket, bele a sötétség torkába, egyre a borús-fekete éjszakában. Se csillag, se hold nem volt az égen. Megállni csak szürkületkor engedte őket. Pippin, Trufa és Samu már-már elaludt botladozó jártában, még Vándor meggörnyedt válla is elárulta, hogy fáradt. Frodó, a nyeregben, mélyen aludt.
Elvetették magukat a mély hangafűben, pár lépésnyire az Út szélétől, s nyomban elnyomta őket az álom. Úgy érezték, alig hunyták le a szemüket, mikor Glorfindel, aki az álmuk fölött őrködött, fölrázta őket. A nap már jócskán fönn járt az égen, s a borús éjszaka köde eltakarodott.
– Igyatok! – mondta Glorfindel, s ezüsttel kivert bőrös kulacsából mindegyiküknek töltött egy keveset. Az ital tiszta volt, mint a víz, teljesen íztelen, hideget, meleget sem éreztek a szájukban, de ahogy megitták, mintha egyszerre élet és erő költözött volna a tagjaikba. Ezután még a szikkadt kenyér és a szárított gyümölcs is (mert más élelmük már nem maradt), jobban jóllakatta őket, mint a legkiadósabb reggeli, amit a Megyében valaha ettek.
Nem volt mögöttük még öt óra pihenés sem, mikor az Útnak megint nekivágtak. Glorfindel ugyancsak hajszolta őket, egész nap mindössze két rövid pihenőt engedélyezett. Így aztán estig majdhogynem húsz mérföldet lenyomtak, s eljutottak addig a pontig, ahol az út elkanyarodik jobbra, a völgy mélye, a Brúinen felé. A hobbitok eddig semmi jelét nem tapasztalták, hogy üldöznék őket, de Glorfindel meg-megállt, fülelt, s ha valamelyikük hátramaradt, arcát elfelhőzte az aggodalom. Néha egy-egy szót váltott Vándorral, tünde-nyelven.
De bármennyire aggódott is vezetőjük, nyilvánvaló volt, hogy aznap éjjel már nem képesek továbbmenni. Már szédelegtek és tántorogtak a fáradtságtól, s más se járt az eszükben, csak a lábuk. Frodó fájdalmai megduplázódtak, s napközben minden kísérteties szürke árnnyá fakult a szeme előtt. Szinte örült az éjszakának, mert akkor nem lesz olyan fakó és üres a világ.

A hobbitok még másnap reggel, induláskor is, nagyon fáradtak voltak. A Gázlóig azonban jó néhány mérföldet kellett talpalniuk, így hát akármilyen ólomlábon, de kiléptek, ahogy az erejükből telt.
– A legnagyobb veszély a folyónál vár ránk, ha odaérünk – mondta Glorfindel –, mert érzem, hogy mindinkább a nyomunkban vannak. A másik veszélyt meg maga a Gázló jelenti.
Az Út most is egyre lejtett, s helyenként kétoldalt dús gyep szegélyezte. A hobbitok, hogy fáradt lábukat pihentessék, bele-belegázoltak a fűbe. Késő délután olyan helyre értek, ahol az Út váratlanul szálas fenyők árnyékában, majd nyirkos, vörös kőfalak közt, egy mély bevágásban vezetett tovább. Siettükben tulajdon lépteik visszhangja kísérte őket, úgy tetszett, kíséretük támadt. Majd hirtelen, mintha alagútból léptek volna ki a fénybe, kitágult előttük a táj. Meredeken lejtett az út, lent jó egy mérföldnyi sík szakasz következett, azon túl meg már ott volt a Gázló, s a túlparton Völgyzugoly. Odaát meredek, barna part, rajta kanyargó ösvény fölfelé, azon is túl az égre szökő hegyek, egyik vonulat a másik után, egyik csúcs a másik után, a szürkülő láthatáron.
Már elhagyták a bevágást, de a léptek kopogása ezentúl is nyomon követte őket, s valami erősödő suhogás, mintha a fenyőfák ágai közt feltámadt volna a szél. Glorfindel egy pillanatra megállt és fülelt, majd előreszökkent, és elkiáltotta magát.
– Vágta! – kiáltotta. – Vágta! Nyakunkon az ellenség!
A fehér ló megugrott. A hobbitok leszaladtak a lejtőn. Mögöttük, utóvédként, Glorfindel és Vándor. Talán a sík szakasz felénél járhattak, mikor megütötte fülüket a vágtató paták dobaja. A fenyves nyiladékából, amit az imént hagytak maguk mögött, egyszer csak kibukkant egy Fekete Lovas. Visszafogta a lovát, megállt, kinyújtóztatta a felsőtestét. Aztán még egy és még egy, majd még kettő.
– Vágtass előre! Vágtass! – kiáltotta Frodónak Glorfindel.
A hobbit nem fogadott szót neki rögtön, megbénította valami furcsa vonakodás. Lépésre fogta a lovát, megfordult, és hátranézett. A Lovasok úgy ültek csataménjeiken, mint megannyi fenyegető szobor egy-egy fekete, mozdulatlan domb tetején, s közben a tájra, az erdőre árnyék borult. Frodó egyszerre ráébredt, hogy ők parancsolták szavak nélkül, hogy várjon. Hirtelen föltámadt benne a félelem és a gyűlölet. Keze elengedte a gyeplőt, megragadta a kardja markolatát, s kardja egy vörös villanással kiszökkent a hüvelyéből.
– Tovább! Tovább! – kiáltotta Glorfindel, majd érthető, csengő hangon, tünde-nyelven rászólt a lóra: – Noro lim, noro lim, Asfaloth!
A fehér ló megugrott, s szélsebesen vágott neki az út utolsó szakaszának. E pillanatban a fekete lovak is nekieredtek lefelé a lejtőn, űzőbe vették, a lovasok meg, hallotta, elordították magukat, félelmesen, mint akkor régen, amikor a hangjuk rettegéssel töltötte el a Keleti Fertály erdőit. Az ordításukra ordítás volt a válasz, Frodó és barátai kétségbeesésére bal felől is négy lovas vágtatott elő a fenyők és sziklák közül. Kettő Frodónak tartott: kettő meg eszeveszetten vágtatott a Gázló felé, hogy elvágja előle a menekülés útját. Frodó úgy érezte, a szélnél is sebesebbek, s ahogy az útjuk egymáshoz közelített, egyre nagyobbnak és feketébbeknek látta őket.
Egy pillanatra hátratekintett már nem látta a barátait. Az üldöző Lovasok is lemaradtak, még az ő hatalmas csataménjeik sem értek fel Glorfindel tünde-lovával. Aztán előrenézett, s kialudt minden reménye. Úgy rémlett, semmi esélye, hogy elérje a Gázlót, mielőtt az a négy, aki lest vetett neki, elvágja az útját. Most tisztán látta őket, ledobták fekete, csuklyás palástjukat, öltözékük fehér volt és szürke. Fakó kezükben meztelen kard, fejükön sisak. Szemük jegesen csillogott, s öblös hangon rá-rákurjantottak.
Frodó lelkét teljesen hatalmába kerítette a félelem. Kardja már eszébe sem jutott. Kiáltani se kiáltott. Csak behunyta a szemét s belekapaszkodott a lova sörényébe. Hallotta, fütyül mellette a szél, a lószerszámon a csengettyűk eszeveszetten, élesen csilingelnek. S mikor a tünde-ló, mintha csak szárnya lenne, erejét végsőkig megfeszítve, mint egy fehéren úszó szikra villant el a legelöl vágtató Lovas arca előtt, úgy érte a lélegzete, mint a lándzsa gyilkos hegye.
Frodó hallotta, hogy csobban a víz. Ott tajtékzott a lába körül. Azt is érezte, hogy a ló nekirugaszkodik, és kilép a partra, s a köves ösvényen, a meredek oldalban fölfelé küszködik. Túl volt a Gázlón.
De üldözői szorosan a nyomában. A kaptató tetején a ló megállt, megfordult, és dühösen fölnyerített. Kilenc Lovas állt lent a parton, s Frodó bátorsága megingott feléje fordított arcuk láttán. Nem tudta, mi tarthatná vissza őket, hogy játszva át ne úsztassanak, akárcsak ő, s ha a Lovasok egyszer átkeltek, úgy érezte, semmi értelme, hogy nekivágjon a hosszú és bizonytalan ösvénynek, amely a Gázlótól Völgyzugolyba vezet. Egy biztos: érezte a parancsot, amely megállásra készteti. Újra fölágaskodott benne a gyűlölet, de arra már nem futotta az erejéből, hogy a parancsnak ellentmondjon.
A legelső Lovas hirtelen megsarkantyúzta a lovát. Az megtorpant a parton, és visszahőkölt. Frodó megfeszítette minden erejét, kihúzta magát, és kivonta a kardját.
– Vissza! – kiáltott rájuk. – Takarodjatok vissza Mordor földjére, és ne merjetek utánam jönni! – Saját maga is hallotta, hogy hangja vékony és sipító. A Lovasok megálltak, de Frodóban nem volt meg Bombadil ereje. Ellenségei kinevették, harsányan s jéghideg hangon hahotáztak. – Gyere vissza! Gyere vissza! – kiáltották. – Elviszünk Mordorba.
– Takarodjatok! – suttogta ő.
– A Gyűrűt! A Gyűrűt! – kiáltották azok gyilkos hangon, s a vezetőjük már ugratta is be a lovát a vízbe, két másik meg követte.
– Elberethre és a szépséges Lúthienre – mondta ki Frodó maradék erejével, s magasra emelte a kardját –, sem engem, sem a Gyűrűt meg nem kapjátok!
Ekkor a vezér, aki már a Gázló feleútján járt, fenyegetően kihúzta magát a kengyelben, s fölemelte a kezét. Frodó elnémult. Úgy érezte, kiszakad a nyelve, a szíve vadul kalapált. Kardja kettétört, és kiesett reszkető kezéből. A tünde-ló prüszkölve hátrált. A legelső fekete ló már-már kitette a partra a lábát.
E pillanatban bömbölés, zúgás támadt, köveket görgető víz harsogása. Frodó homályosan látta, hogy alant megdagad a folyó, s mederhosszat rohamra indul a hullámok tolldíszes lovassága. Frodó úgy látta, fehér lángok cikáznak a tarajukon, s már-már úgy képzelte, a vízben fehér lovasokat lát, tajtékos nyakú, fehér paripákon. A három lovast a Gázló közepe táján elsodorta a víz, eltűntek szem elől, ellepték őket a haragvó habok. A többiek kétségbeesetten húzódtak hátra.
Eszmélete utolsó maradékával Frodó még hallotta a kiáltásokat, s úgy rémlett, a habozó Lovasok mögött, a túlparton, ragyogó, fehér fényalakot lát, mögötte színtelen apró kis alakok szaladnak, lángokat csóválva, s a lángok vörösen csapnak föl a ködben, mely már-már az egész világot elborítja.
A fekete lovak eszüket vesztve, rémülten szöktek a rohanó árba, hátukon a lovasaikkal. Ahogy tovasodródtak, átható kiáltásaikat elfojtotta a víz robaja. Frodó úgy érezte, elájul, s mintha őt is, ellenségeivel együtt, ellepte s körülvette volna a robaj és zűrzavar. Immár se nem látott, se nem hallott semmit.

 

 

MÁSODIK KÖNYV

 

1. fejezet
Találkozások

Frodó arra ébredt, hogy ágyban fekszik. Először úgy vélte, elaludt, mert hosszú, lidércnyomásos álma volt, mely még mindig ott kísértett az emlékezete peremén. Vagy beteg lett volna? De a mennyezet valahogy idegen volt, lapos, és sötét, faragott gerendák tartják. Egy darabig csak hevert, a besütő nap foltjait nézegette a falon, s valami vízesés neszére figyelt.
– Hol vagyok, és hány óra lehet? – kérdezte hangosan a mennyezettől.
– Ez Elrond háza, és reggel tízre jár – mondta egy hang. – Október huszonnegyedike van, ha történetesen érdekel.
– Gandalf! – kiáltotta Frodó, és fölült. Az öreg mágus volt az, egy karosszékben ült a nyitott ablaknál.
– Én vagyok, és itt vagyok – mondta. – És szerencsére te is, annyi ostobaság után, amit azóta műveltél, hogy hazulról elindultál.
Frodó visszafeküdt. Nagyon is békés és derűs hangulatban volt ahhoz, hogy vitatkozzék, különben is, nem biztos, hogy a vitában ő maradna felül. Már teljesen fölébredt, utazása emlékei is kezdtek visszatérni: az a balul végződött „rövidebb út” át az Öregerdőn, a „baleset” a Pajkos Póni-ban, és az az őrült ötlete, ott a horpadásban, a Széltető alatt, hogy ujjára húzza a Gyűrűt. Erre mind emlékezett, de azt hiába igyekezett az emlékezetébe idézni, hogy Völgyzugolyba hogy érkezett meg. Gandalf közben mélyen hallgatott, a csöndet csak pipája halk pöffenései törték meg, ha épp egy-egy fehér füstgyűrűt fújt ki az ablakon.
– És Samu hol van? – kérdezte Frodó nagy sokára. – A többieknek semmi bajuk?
– Épek és egészségesek – felelte Gandalf. – Samu itt volt, míg el nem küldtem, hogy pihenjen egy kicsit, úgy fél órával ezelőtt.
– A Gázlónál mi történt? – kérdezte Frodó. – Akkor valahogy olyan homályos volt minden, és homályos még most is.
– Igen, az. Kezdtél elalélni – felelt Gandalf. – Legyőzött a sebesülésed. Még néhány óra, s már nem tudtunk volna megmenteni. De benned aztán van erő, drága hobbitom! Azt a Buckában már bebizonyítottad. Az aztán meleg egy helyzet volt, talán a legveszélyesebb valamennyi közt. Bár ki tudtál volna tartani a Széltetőn is.
– Te úgy látszik, máris sokat tudsz – mondta Frodó. – A Buckáról a többieknek egy szót sem szóltam. Kezdetben iszonyú volt, de aztán már került más is, amire gondoljak. Te hogy szereztél róla tudomást?
– Álmodban sokat beszéltél, Frodó – mondta gyengéden Gandalf –, s igazán nem volt nehéz, hogy olvassak a gondolataidban és az emlékeidben. Ne aggódj! Bár az imént azt mondtam, „ostobaságokat” műveltél, ezt magam sem gondoltam komolyan. Nagy véleménnyel vagyok rólad is, a többiekről is. Nem kicsiség, hogy ennyi veszély közt s ilyen messzire eljutottál, s még mindig nálad a Gyűrű.
– Vándor nélkül sose sikerült volna – mondta Frodó. – De téged nagyon hiányoltunk. Nem tudtam, mihez kezdjek nélküled.
– Föltartóztattak – mondta Gandalf –, s ez mindannyiunkat majdnem romlásba vitt. És mégis: nem vagyok biztos benne, hogy nem így volt-e jobb.
– Bár mondanád el, mi minden történt!
– Mindent a maga idején! Neked ma még se beszélgetned, se töprengened nem szabad, ez Elrond utasítása.
– De ha beszélgetek, akkor nem érek rá törni a fejem és töprengeni, márpedig az az, ami fáraszt – mondta Frodó. – Teljesen eszemnél vagyok, és sok mindenre emlékszem, ami magyarázatra szorul. Miért tartóztattak fel? Legalább ezt el kell mondanod.
– Mindent hallani fogsz, ami csak érdekel – mondta Gandalf. – Amint elég jól vagy hozzá, Tanácsot tartunk. Most csak annyit mondok, hogy fogságba estem.
– Te? – kiáltott fel Frodó.
– Én, Szürke Gandalf – nyilatkoztatta ki ünnepélyesen a mágus. – A világon sok hatalom létezik, jó is meg gonosz is. S némelyik erősebb, mint én. Olyan is van, amellyel még nem mérkőztem meg. De eljön az én időm. Kerül még elibém a Morguli Úr és az ő kilenc Fekete Lovasa. Érik a háború!
– Tehát te tudtál a lovasok létezéséről, mielőtt én még összeakadtam volna velük?
– Már hogyne tudtam volna. Sőt, egyszer neked is említettem őket, hiszen a Fekete Lovasok a gyűrűlidércek, ők a Gyűrűk Urának kilenc szolgája. De azt nem tudtam, hogy megint föltámadtak, különben futottam volna veled együtt, azon nyomban. Csak azután hallottam hírüket, hogy júniusban útra keltem: de ez a história várhat. Aragornnak hála, most épp semmi veszély nem fenyeget.
– Úgy van – helyeselt Frodó. – Vándor volt az, aki megmentett. De kezdetben mégis féltem tőle. Samu meg sose bízott meg benne igazán, legalábbis addig nem, gondolom, amíg Glorfindellel össze nem akadtunk.
Gandalf elmosolyodott. – Samuról mindent tudok – mondta. – Most már nincsenek kétségei.
– Ennek örülök – mondta Frodó. – Mert ezt a Vándort nagyon megkedveltem. Nem, nem is jó szó, hogy megkedveltem. Úgy értem: drága a szívemnek: bár idegen, s néha mogorva is. Ami azt illeti, olykor terád emlékeztet. Nem is hittem, hogy a Nagyok népéből valaki ilyen lehet. Tudod, én azt hittem, hogy csak nagyok és ostobák, nyájasak és ostobák, mint Papsajt, vagy ostobák és gonoszak, mint Páfrány Pockó. De hát végül is édeskeveset tudunk a Megye embereiről, kivéve talán a Brí-földieket.
– Róluk is édeskeveset, ha azt hiszed, hogy a vén Ászok ostoba – mondta Gandalf. – Ugyancsak bölcs az, a maga módján. Kevesebbet gondolkodik, mint amennyit beszél, s azt is lassan, de, ahogy azt Bríben mondják, még jókor átlát a kőfalon. S Középföldén maradt még néhány olyan, mint Arathorn fia Aragorn. A Tengeren túli királyok fajtája már kis híján kihalt. Megeshet, hogy a Gyűrűháború lesz az utolsó kalandjuk.
– Ezt komolyan mondod, Vándor valóban a régi királyok véréből való? – kérdezte csodálkozva Frodó. – Én azt hittem, már réges-rég eltűnt valamennyi. Azt hittem, Vándor csak egy kósza.
– Csak kósza! – kiáltotta Gandalf. – Drága Frodóm, hiszen pontosan a kószák azok: a Nagyok népének utolsó maradékai. Már máskor is segítettek nekem, s az eljövendő időkben is rászorulok a segítségükre, mert mi ugyan elértük Völgyzugolyt, de a Gyűrű még nem pihent meg.
– Azt gondolom – mondta Frodó –, de eddig másra sem törekedtem, csakhogy ideérjek, s remélem, innét már nem kell továbbmennem. A pihenés, mi tagadás, nagyon jólesik. Egyhavi bolyongás és viszontagság, úgy vélem, bőven elegem van az ilyesmiből.
Elhallgatott, és behunyta a szemét. De kis idő múltán megint megszólalt:
– Akárhogy számolok, nem jön ki nekem ez az október huszonnégy. Ma huszonegyedikének kell lennie. Hiszen a Gázlót huszadikán értük el.
– Többet beszélsz és többet számolsz, mint amennyi jót tesz neked – mondta Gandalf. – Hogy van az oldalad és a vállad?
– Nem tudom – felelte Frodó. – Nem is érzem, s ez talán javulás, hiszen... – próbálgatta – már a karomat is tudom mozgatni egy kicsit. Igen, kezd visszatérni belé az élet. És nem hideg. – tette hozzá, ahogy jobb kezével megérintette a balt.
– Nagyszerű! – örvendezett Gandalf. – Szépen gyógyulsz. Hamarosan kutya bajod. Elrond meggyógyított: maga ápolt napokig, azután, hogy idehoztak.
– Napokig? – ámult el Frodó.
– Nos, három nap és négy éjszaka, hogy pontos legyek. A tündék hoztak ide a Gázlótól huszadikán este. S te akkor vesztetted el a napok fonalát. Iszonyúan aggódtunk érted, Samu alig tágított mellőled, itt ült éjjel-nappal, csak akkor nem, ha üzenetet kellett vinnie valahová. Elrond mestere a gyógyításnak, de az Ellenség fegyverei gyilkosak. Az igazság kedvéért elárulom neked, nem reméltem, hogy megmaradsz: attól tartottam, hogy a penge egy szilánkja benne maradt a begyógyult sebben. Tegnap estig nem is került meg. Aztán Elrond megtalálta, és eltávolította. Mélyen volt, és befelé húzódott.
Frodónak eszébe jutott a kicsorbult pengéjű kegyetlen tőr, amely léggé vált Vándor kezében, s megborzongott. – Ne aggódj! – mondta Gandalf – Már nincsen. Szétfoszlott. És úgy látszik, a hobbitoknak nem nagyon akaródzik kilehelni a lelküket. Ismertem én a Nagyok népéből való kemény harcosokat, akiket egy ekkora szilánk, mint amilyet te hordtál magadban tizenhét napig, már rég elintézett volna.
– Mi volt a szándékuk velem? – kérdezte Frodó. – Mi volt az, amivel a Lovasok próbálkoztak?
– Megpróbáltak egy morgul tőrrel, amely benne marad a sebben, szíven döfni. Ha sikerül, te is olyanná váltál volna, mint ők, csak nem lettél volna olyan erős, és ők parancsoltak volna neked. Lidérccé változtál volna, a Fekete Úr rabszolgájává, megkínzott volna, mert megpróbáltad elvenni a Gyűrűjét, már ha kell annál nagyobb kínzás, mint hogy elveszíted és ott látod azt az ő kezén.
– Szerencse, hogy nem tudtam, milyen rettentő veszély fenyeget! – mondja elhaló hangon Frodó. – Persze így is féltem, halálosan, de ha mindezt tudom, moccanni sem mertem volna. Csuda, hogy megmenekültem!
– Igen, segítségedre volt a szerencse vagy a sors – mondta Gandalf –, a bátorságodról nem is szólva. Mert nem a szívedet, csak a válladat érte a tőr, s csak azért, mert a végsőkig ellenálltál. De szinte azt mondhatnám, egy paraszthajszálon múlt az egész. Ujjadon a Gyűrűvel iszonyú veszélyben voltál, hiszen így félig a lidércvilágba kerültél át magad is, és könnyen kézre keríthettek volna. Hiszen láttad őket, és ők is téged.
– Értem – mondta Frodó. – Még látni is szörnyű volt őket. De a lovaikat miért láttuk valamennyien?
– Mert azok igazi lovak, mint ahogy a fekete öltözékük is igazi, s csak azért viselik, hogy ha eleven lényekkel akad dolguk, a semmi voltuknak alakja legyen.
– Akkor meg hogy tűrnek meg a fekete lovak ilyen lovasokat a hátukon? Más állat holtra rémül a közelükben, még Glorfindel tündelova is. A kutyák vonítanak, a gúnárok rájuk sziszegnek.
– Mert ezeket a lovakat a mordori Fekete Úr szolgálatára tenyésztik és nevelik. Nem minden szolgája és vazallusa lidérc. Vannak köztük orkok és trollok, farkasemberek és vargok. Sőt voltak és vannak emberek is, harcosok és királyok, akik itt járnak a Nap alatt elevenen, mégis ő uralkodik rajtuk. Napról napra többen vannak.
– És Völgyzugoly meg a tündék? Völgyzugoly biztonságos?
– Most még igen. Amíg minden mást meg nem hódít a Fekete Úr. A tündék talán félnek tőle, még az is lehet, hogy megfutnak előle, de a szavára soha többé nem hallgatnak, és szolgálni sem fogják. És itt, Völgyzugolyban él még néhány a legkeményebb ellenségei közül, a tündék bölcsei, az eldák fejedelmei, akik a végtelen Tengereken túlról tértek vissza. Ők nem félnek a gyűrűlidércektől, mert aki valaha is élt a Boldog Birodalomban, az egyszerre két világban lakik, és hatalma van a Láthatókon és Láthatatlanokon egyaránt.
– Én azt hiszem, láttam egy fehéren csillogó alakot, amely nem homályosult el, mint a többi. Akkor az Glorfindel volt?
– Igen, őt láttad olyannak egy pillanatra, a túlparton, ő az Ősszülöttek nagyjainak egyike. Hercegi házból való tünde-úr. Igen, Völgyzugolyban van olyan hatalom, mely Mordor erejének legalább egy darabig még képes ellenállni, és másutt is vannak még ilyen hatalmak. A Megyében is. De ezek, ha minden úgy megy tovább, mint eddig, hamarosan mind ostromlott szigetekké válnak. A Fekete Úr összeszedi minden erejét.
– Mégis – mondta, s váratlanul fölállt, fölszegte az állát, szakálla meg úgy meredt előre, mint a drótsörte – meg kell őriznünk a bátorságunkat. Ha nem beszéllek agyon, nemsokára jól leszel. Itt vagy Völgyzugolyban, s pillanatnyilag semmi sincs, amin aggódnod kéne.
– Bennem nincs bátorság, amit megőrizhetnék – mondta Frodó –, de pillanatnyilag nem aggódom semmin. Csak azt mondd el, hogy mi van a barátaimmal, s hogy az az ügy ott a Gázlónál, hogy végződött, hiszen ezt kérdem egész idő alatt, és akkor egyelőre nyugton maradok. Aztán, gondolom, alszom egy nagyot, de addig úgyse tudom lehunyni a szememet, amíg el nem mondtál mindent.
Gandalf odahúzta a székét az ágyhoz, és jól megnézte Frodót. Arcára már visszatért a szín, szeme kitisztult, ébren volt és éber. De a mágus szeme akkor is megakadt valami apró kis változáson, azon, hogy valamiképpen, szinte azt mondhatni, kezdett áttetszővé válni Frodó takarón heverő bal keze.
– Még mindig számítani kell rá – mondta magában Gandalf. – Még félig se jutott túl rajta, s hogy hogy végződik, azt maga Elrond se látja előre. Azt hiszem, rendbe jön. De lehet, hogy olyan lesz, mint egy tiszta fénnyel teli üvegpohár.
– Pompásan nézel ki – mondta hangosan. – Megkockáztatok hát egy kurta beszámolót, anélkül hogy Elrondtól engedélyt kérnék rá. De csak egészen kurtát. Ne felejtsd el, utána aludnod kell. Szóval hát, amennyire én tudom, így esett a dolog. Amint elmenekültél, a Lovasok nyomban üldözőbe vettek. Már nem szorultak rá a lovaik szemére, mert ők is láttak, hiszen ott voltál az ő világuk küszöbén. És vonzotta őket a Gyűrű is. Barátaid félreugrottak, le az útról, hogy el ne tapossák őket. Tudták, hogy ha a fehér ló nem, hát semmi meg nem ment. A Lovasokat nem érhetik utol, ahhoz túl gyorsak, ahhoz meg, hogy szembeszálljanak velük, túl sokan vannak. Így gyalogszerrel Glorfindel és Aragorn együtt sem bírt volna kilencükkel.
– Mikor a gyűrűlidércek elhúztak mellettük, barátaid elszaladtak, visszafelé. A Gázlótól nem messze, az út mentén, néhány görcsös fa rejtekében, van egy kis üreg. Ott sietve tüzet kuporítottak, mert Glorfindel tudta, hogy ha a Lovasok megpróbálnak átkelni, megdagad a folyó, s akkor neki kell elbánnia azokkal, akik itt maradnak az innenső parton. Amint föltűnt az áradat, kirohant, s a nyomában Aragorn és a többiek, kezükben lángoló ágakkal. A Lovasok így, a víz és a tűz közé szorulva, a dühében láthatóvá lett tünde-úr láttán elvesztették a fejüket, s lovaik megbokrosodtak. Hármukat elragadta az áradat első rohama, a többieket pedig a lovaik ragadták magukkal a vízbe, mely átcsapott rajtuk.
– S ezzel vége is a Fekete Lovasoknak? – kérdezte Frodó.
– Nem – mondta Gandalf. – De a lovaik bizonyára odavesztek, márpedig azok nélkül megbénulnak. Magukat a gyűrűlidérceket azonban nem olyan könnyű elpusztítani. Ám pillanatnyilag nincs miért tartani tőlük. Amint az ár elült, barátaid is átkeltek, téged ott leltek arcra borulva fenn a parton, alattad egy törött karddal. A ló őrködött fölötted. Sápadt voltál és hideg, s ők attól féltek, már nem is élsz, vagy még annál is rosszabb sorsra jutottál. Ott találkoztak velük Elrond emberei, s hoztak be téged Völgyzugolyba nagy vigyázva.
– Az árvizet ki támasztotta? – kérdezte Frodó.
– Elrond parancsa – felelte Gandalf. – A folyó az ő uralma alatt áll, s ha a szükség úgy kívánja, hogy a Gázlót elrekessze, dühödten megdagad. Amint a gyűrűlidércek kapitánya a vízbe lovagolt, nyomban elszabadult az ár. S ha szabad azt mondanom, a dologhoz magam is hozzájárultam eggyel-mással: te talán nem vetted észre, de a hullámok némelyike nagy fehér paripa alakját öltötte, csillogó fehér lovassal a hátán, és szép számmal volt ott zörgő, egymáshoz verődő ködarab is. Egy pillanatra már-már megijedtem, hogy túl nagy dühöt engedtünk szabadjára, s az áradat még ki talál csúszni a kezünkből és titeket is magával sodor. A Ködhegység havából támadt vizek ugyanis túlontúl virgoncak néha.
– Igen – mondta Frodó –, most már magam is emlékszem arra a rémületes robajra. Azt hittem, elnyel a víz, baráttal, ellenséggel egyetemben. Most azonban biztonságban vagyunk.
Gandalf egy gyors pillantást vetett Frodóra, de az épp behunyta a szemét.
– Igen, most épp mind biztonságban. És lakoma is lesz, és mulatság is, hogy megünnepeljék a Brúinen Gázlójánál aratott győzelmet, s ti lesztek a díszvendégek.
– Nagyszerű! – mondta Frodó. – Ez gyönyörű, hogy Elrond és Glorfindel és a többi nagyúr, hogy Vándort ne is említsem, ennyire töri magát, hogy kimutassa az irántam tanúsított jóindulatát.
– Nos, megvan annak a jó oka – mondta mosolyogva Gandalf. – Én vagyok az egyik. A másik meg a Gyűrű: te vagy a Gyűrűhordozó. És te vagy Bilbónak, a Gyűrű Megtalálójának örököse.
– Drága Bilbó! – jegyezte meg álmosan Frodó. – Vajon hol lehet most? Bár itt lenne, s hallhatná mindezt. Jót nevetne rajta. Hogy kapdos a kutya a holdhoz. Szegény öreg troll! – s már aludt is, mint a tej.
Frodó tehát biztonságban volt, a Tengertől keletre, az Utolsó Meghitt Otthonban. A ház, mint Bilbó jelentette annak idején, „maga a tökély, akár enni, akár hálni, akár mesélni, akár énekelni támad kedved, akár csak elüldögélni és gondolkodni, akár mindezt együtt.” Már az ittlét is gyógyszer a fáradtságra, félelemre, szomorúságra.
Estére Frodó megint csak fölébredt, s úgy találta, most már nem az alvás, pihenés hiányzik neki, hanem ehetnékje, ihatnékja támadt, utána valószínűleg dalolhatnékja és mesélhetnékje is. Fölkelt, s fölfedezte, hogy a karja már majdnem olyan jól használható, mint annak előtte. Tiszta zöld szövetruhát talált az ágya mellett, szépen összehajtogatva, s mintha csak ráöntötték volna. Mikor a tükörbe belenézett, döbbenten észlelte, hogy a tükörképe valahogy soványabb, mint ahogy az emlékezetében élt, nagyon is emlékeztetett Bilbó kölyök unokaöccsére, aki valamikor nagybácsija mellett sertepertélt a Megyében, csak épp, hogy most két gondterhelt szem nézett szembe vele.
– Hát igen: megtapasztaltál egyet-mást, mióta utoljára néztél tükörbe – mondta a tükörképének. – De most érezd jól magad! – S fütyörészve nyújtózkodott egyet.
Kopogtattak, és Samu lépett be az ajtón. Odaszaladt Frodóhoz, félszegen és félénken megfogta a bal kezét. Megsimogatta, elpirult, és gyorsan elfordult.
– Nicsak, Samu! – mondta Frodó.
– Meleg! – mondta Samu. – Mármint hogy a kezed, Frodó uram. Pedig azokon a hosszú éjszakákon ugyancsak hideg volt. Ez ám az öröm és boldogság! – kiáltotta csillogó szemmel, azzal fordult egyet, és táncra perdült. De jó, hogy megint épen és egészségesen látlak, jó uram! Gandalf kért, hogy jöjjek fel, s nézzem meg, le akarsz-e jönni, de azt hittem, tréfál.
– De le ám – mondta Frodó. – Gyerünk, keressük meg a többieket.
– Majd én vezetlek, uram – mondta Samu. – Nagy ám ez a ház, és olyan fura is. Olyan nincs, hogy az ember ne fedezne föl még valamit, és sosem tudod, hogy a sarkon túl mi vár rád. És mennyi tünde, uram! Tündék itt, tündék ott! Az egyik, mint egy király, félelmes és pompás, a másik meg vidám, mint a gyerek. És a muzsika meg énekszó nem mintha időm vagy kedvem lett volna hallgatni, mióta itt vagyunk, de úgy-amennyire kezdem már megismerni a ház szokásait.
– Tudom, hogy mivel voltál elfoglalva, Samu – mondta Frodó, és belekarolt. – De ma este légy vidám, és szíved szerint hallgasd a muzsikát. Gyere, vezess hozzájuk!
Samu végigvezette lépcsőkön, folyosókon, ki a kertbe, a folyó magas partján. Ott találta a barátait, a ház keletre néző tornácán üldögéltek. A völgy lenn már árnyékba borult, de fönn a hegyoldalt még sütötte a nap. Meleg volt. Zúgott a vágtató és kőről kőre szökkenő víz, a napnyugta megtelt a fák és virágok halavány illatával, mintha Elrond kertjében még itt időzött volna a nyár.
– Éljen! – pattant fel Pippin. – Itt a mi nemes unokabátyánk! Utat Frodónak, a Gyűrű Urának!
– Hallgass! – szólt rá Gandalf hátulról, a tornác árnyékából. – Ami gonosz, annak nincs helye a völgyben, legalábbis néven neveznünk nem szabad. A Gyűrű Ura nem Frodó, hanem a mordori Fekete Torony ura, akinek hatalma az egész világra kiterjed. Itt mi ostromlott várban ülünk. És kint már sötétedik.
– Gandalf már sok ilyen vidám dolgot közölt – mondta Pippin. – Úgy véli, nem ártana engem egy kicsit megregulázni. De itt valahogy lehetetlen, hogy komor vagy levert legyen valaki. Szívem szerint énekelnék, csak tudnám, mi az, ami az alkalomhoz illik.
– Nekem is nagy kedvem van énekelni – kacagott Frodó. – Bár pillanatnyilag még annál is nagyobb az ehetnékem és ihatnékom!
– Azon hamarosan segíteni fognak – mondta Pippin. – Amilyen agyafúrt vagy, most is épp vacsorára bújtál ki az ágyból.
– Mi az, hogy vacsorára! Lakomára! – kiáltotta Trufa. – Gandalf még hírét sem vette, hogy meggyógyultál, már elkezdődött a sütés-főzés. – Alig fejezte be a mondatot, sok-sok csengettyű csengése-bongása szólította a csarnokba őket.
Elrond házának nagyterme teljesen megtelt: javarészt tündékkel, bár volt sok másféle vendég is. Elrond, szokás szerint, az asztalfőre ült, karosszékébe, az emelvényen, az oldalán egyfelől Glorfindel, másfelől Gandalf.
Frodó csodálkozva nézte őket, hisz ő Elrondot, akiről annyi rege szól, még sose látta, s ahogy leültek mellé jobb felől és bal felől, Glorfindelen, sőt Gandalfon is, akiről azt hitte, jól ismeri, meglátszott, hogy tekintélyes és hatalmas úr.
Gandalf termetre kisebb volt a másik kettőnél, de hosszú hajával, lengő, ezüst szakállával az ősi regék bölcs királyaihoz hasonlított. Időszántotta arcán a busa ősz szemöldök alatt a két fekete szem, mint a szén, mely lehet, hogy egyszer csak lángra lobban.
Glorfindel szálas és sudár, haja fénylő arany, arca szépséges, fiatal, rettenthetetlen és vidám, csillogó szeme éles, hangja, mint a muzsika, homlokán bölcsesség, keze csupa erő.
Elrond arca kortalan, se nem fiatal, se nem öreg, bár emlékezetébe már sok mindent beleírt az idő, örömöt és bánatot egyaránt. Haja sötét, mint az esteli árnyék, rajta ezüstpánt, szeme szürke, mint a derűs este, s fénye, mint csillagok ragyogása. Tiszteletet parancsoló, mint egy sok-sok tél koronázta király, de tagbaszakadt, akár a sokat próbált harcos, ereje teljében. Völgyzugoly Ura, hatalmas, tündék és emberek közt egyaránt.
Az asztal derekánál, a falikárpit előtt, baldachinos trónszéken tündérszép hölgy ült, megjelenése nő létére Elrondhoz annyira hasonló, hogy Frodó gyanította, közeli rokonok. Bármilyen fiatal, mégsem az. Fekete hajának egyetlen fürtjét sem ütötte még meg a dér, fehér karja, tiszta arca makulátlan, csillagfényű szeme szürke, mint a felhőtlen éj, tekintete mégis királynői, pillantása töprengő tudásról árulkodik, mint aki az évek során sokat tapasztalt. Ezüstcsipke fejéke csillogó fehér drágakövekkel teliszórva, de lágy szürke köntöse dísztelen, csak a derekát övezi ezüstlevelekből kovácsolt öv.
Frodó tehát ilyennek látta őt, akit halandó szeme még alig látott, Arwent, Elrond lányát, akiben, mint mondják, Lúthien hasonmása jött a világra újra, Undómielként emlegették, mert ő volt népe Esthajnalcsillaga.
Sokáig élt anyja családjának földjén, a hegyen túli Lórienben, s csak nemrégiben tért vissza atyja völgyzugolyi otthonába. De bátyjai, Elladan és Elrohir, a világot járták vándorúton, olykor messze-messze ellovagoltak az északi kószákkal, soha el nem feledvén anyjuk kínszenvedését az orkok odúiban.
Eleven lényt, ilyen gyönyörűt, Frodó még sohasem látott, sőt hinni se hitte, hogy van, meglepődött, s el is szégyellte magát, mikor megtudta, hogy Elrond asztalánál ül, ilyen előkelő s gyönyörű népek között. Bár kényelmes széke volt, s párnákat is raktak rá, hogy magasabban üljön, nagyon picinek érezte magát, s nagyon nem idevalónak, de e rossz érzése hamar elpárolgott. A lakoma vidáman folyt, s előtte, amit csak szeme-szája kívánt. Időbe is telt tehát, amíg megint körülnézett, vagy akárcsak a szomszédjához fordult.
Barátait kereste legelébb. Samu azt kérte, hogy urát ő szolgálhassa ki, de azt mondták, most díszvendég ő is. Frodó látta, ott ül Pippinnel és Trufával az emelvényen álló másik asztal felső végén. De Vándort nem találta sehol.
Frodó jobbján egy előkelő megjelenésű, díszruhás törp ült. Hosszú, kétágú szakálla ősz, majdnem olyan fehér, mint hófehér ruhája. Derekán ezüstöv, nyakában gyémántos ezüstlánc. Frodó még enni is elfelejtett, ahogy megnézte.
– Légy üdvöz és érezd jól magad! – fordult feléje a törp. Majd fölállt székéről, s meghajolt. – Szolgálatodra, Glóin a nevem – mondta, s megint csak mélyen meghajolt.
– Tekegyelmed s családod szolgálatára, Zsákos Frodó vagyok – mondta ő illendően, s állt fel meglepetten, párnáit leverve. – Vajon jól sejtem-e, hogy te az a Glóin vagy, a nagy Tölgypajzsos Thorin tizenkét társának egyike?
– Jól sejted – mondta a törp, s udvariasan segített Frodónak fölszedni a párnáit, majd fölülni újra a székére. – Én nem is kérdezem, mert úgyis tudom, hogy te meg nagyhírű Bilbó barátunk atyjafia és örököse vagy. Engedd meg, hogy gyógyulásodhoz szívemből gratuláljak.
– Nagyon köszönöm.
– Igencsak különös kalandjaid voltak, úgy hallom – mondta Glóin. – S nem győzöm törni a fejem, hogy mi vehetett rá négy hobbitot ekkora útra. Ilyesmi azóta nem esett, hogy Bilbó csatlakozott hozzánk. Vagy ne faggassalak, mert Elrond és Gandalf úgy látszik nem akarja, hogy szó essék erről?
– Talán inkább ne, vagy legalábbis még ne – mondta Frodó udvariasan. Sejtette, hogy a Gyűrű dolga még itt, Elrond házában sem szófia beszéd tárgya, s különben is szeretett volna egy időre megfeledkezni viszontagságairól. – Engem viszont ugyanúgy érdekelne – tette hozzá –, mi szél hozhatott el ilyen fontos törpöt a Magányos Hegytől ekkora távolságra?
Glóin ránézett. – Ha nem hallottad, talán erről se beszéljünk egyelőre. Elrond úr, azt hiszem, hívatni fog valamennyiünket nemsokára, s akkor mindannyian sok mindent megtudunk. De hát annyi minden más van, amiről beszélgetni lehet.
A lakoma hátralévő idejét végigbeszélgették, de Frodó inkább csak hallgatott, mint szólt, hiszen a Megye ügyei, a Gyűrűtől eltekintve, itt távoli és jelentéktelen apróságnak tűntek, Glóinnak viszont volt mit elmondania arról, hogy mi minden történt Vadonföld északi tájain. Frodó megtudta, hogy Beorn fia, az öreg Grimbeorn, most sok kemény ember ura, s nagy országába a Hegyek és a Bakacsin-erdő között sem ork, sem farkas nem merészkedik be.
– Hát – mondta Glóin –, ha a beorningok nem lennének, már rég nem lehetne átjutni Suhatagból Völgyzugolyba. Vitéz férfiak ezek, s nyitva tartják a Magas Hágót és a Szirtfői Gázlót. De vámot sokat számítanak – mondta fejcsóválva –, s mint egykor Beorn, ők sem igen szívelik a törpöket. De legalább meg lehet bízni bennük, s manapság ez is nagy szó. Az emberek hozzánk sehol sem olyan barátságosak, mint a szirtfőiek. Jó népek a bardfiak is. Rajtuk az Íjjas Bard unokája, Brand uralkodik, kinek atyja, Bard fia Brain volt. Erőskezű király, birodalma most messze délre és keletre nyúlik Esgarothtól.
– S a te néped? – kérdezte Frodó.
– Van mit mondanom róla, jót is, rosszat is – felelt Glóin. – De többnyire mégis csak jót: eddig szerencsénk volt, bár minket sem került el napjaink homálya. Ha igazán hallani akarsz rólunk, boldogan elmondok ezt-azt. De ha unod, fojtsd belém a szót. Ha a műveikről szólnak, a törpök nyelve megered, mondja a közmondás.
S ezzel Glóin belekezdett végenincs beszámolójába a törp-királyság viselt dolgairól. Élvezte, hogy ilyen türelmes hallgatóra akadt, mert Frodó semmi jelét nem adta az unalomnak, s meg sem kísérelte, hogy másra fordítsa a szót, pedig nemsokára már teljesen elvesztette a fonalat az idegen és sose hallott hely- és népnevek között. De azt érdeklődéssel hallgatta, hogy a Hegy alatt még mindig Dáin a király, s bár ugyancsak koros (most töltötte be a kétszázötvenedik évét), most is tiszteletet ébreszt és mesébe illően gazdag. Tíz társa közül, aki túlélte az Öt Sereg Csatáját, hét még mindig vele van: Dwalin, Glóin, Dori, Nori, Bifur, Bofur és Bombur. Bombur annyira elhízott, hogy a heverőtől az asztalig nem képes egymaga elmenni, hat ifjú törpnek kell odavinni.
– S mi lett Balinnal, Orival és Óinnal? – kérdezte Frodó.
Árnyék futott át Glóin arcán. – Nem tudjuk – mondta. – Javarészt Balin miatt történt, hogy idejöttem, s Völgyzugoly lakóinak tanácsát kértem. De ma éjjel beszéljünk vidámabb dolgokról!
Glóin ezután népének műveiről beszélt, a Suhatagban és a Hegy lábánál folyó nagy munkákról. – Jól megvagyunk – mondta. – De a fémmunkák terén nem tudjuk fölvenni atyáinkkal a versenyt, mert ők a titkaik nagy részét magukkal vitték a sírba. Jó páncélokat és éles kardokat kovácsolunk, de ami vértet, pengét mi készítünk, nem veszi fel a versenyt azzal, ami a sárkány eljövetele előtt készült. Csak bányaművelésben és építésben múljuk fölül a régieket. Látnod kellene, Frodó, Suhatag víziútjait, hegyeit, halastavait! És látnod tuli-tarka, kővel kirakott útjait! És föld alatti csarnokait és barlang-utcáit, a dúsan faragott boltozatokkal, és a hegyoldal teraszait, tornyait! Akkor majd megértenéd, hogy nem vagyunk tétlenek!
– Amint lehet, elmegyek és megnézem – mondta Frodó. – Hogy meg lenne lepve Bilbó, ha látná, hogy a Szmóg dúlta vidék mennyire megváltozott!
Glóin ránézett Frodóra, és elmosolyodott. – Te igencsak kedveled Bilbót, nem? – kérdezte.
– De – mondta Frodó. – A világ minden tornyánál és palotájánál jobban szeretném őt ismét látni.
A lakoma, nagy sokára, véget ért. Elrond és Arwen fölállt, végigment a termen, s a társaság, ahogy illett, utánuk. Az ajtókat szélesre tárták, kimentek egy széles folyosón át, újabb ajtókon, majd be egy másik terembe. Itt nem álltak asztalok, csak a tűz lángolt a hatalmas kandallóban két faragott kőpillér között.
Frodó azon vette észre magát, hogy Gandalf társaságában baktat. – Ez a Tűz Csarnoka – mondta a mágus. – Itt aztán sok dalt és regét fogsz hallani – ha sikerül ébren maradnod. De ha nincs éppen jeles nap, a csarnok üresen áll és néma, s az jön ide, aki csöndre vágyik és békén szeretne gondolkodni. A tűz évhosszat ég benne, de más nemigen világít.
Mikor Elrond belépett és odament a számára fölállított trónszékhez, a tünde-dalnokok hangszerein halk zene csendült. A terem lassan megtelt, s Frodó gyönyörködve nézett körül az összegyűlt sok szép arcon, aranyos tűzfény játszott rajtuk, s meg-megcsillant a hajukon. Egyszerre észrevette, hogy a kandalló túlsó oldalán, hátát a pillérnek vetve, sötét kis alak ül egy zsámolyon. Mellette, a földön, ivókupa s egy darab kenyér. Vajon beteg, s ezért nem vett részt a lakomán, töprengett Frodó, ám megbetegedhet-e egyáltalán Völgyzugoly bármelyik lakója? Feje, mintha aludnék, mellére kókadt, fekete köpenyét az arcára vonta.
Elrond továbbment, s megállt a zsámoly előtt: – Ébredj, kicsi mester! – szólította mosolyogva. Aztán Frodóhoz fordult, s magához intette. – Íme, az annyira vágyott pillanat, Frodó – mondta. – Itt a barátod, akit oly fájón hiányoltál.
A sötét alak felemelte a fejét s kitakarta az arcát. – Bilbó! – ismert rá hirtelen Frodó.
Bilbó fölpattant. – Frodó, édes fiam! – mondta. – Hát ideértél végre. Én reméltem, hogy sikerülni fog. Nohát! Hallom, Elrond úr a te tiszteletedre adta a lakomát. Remélem, jól érezted magad!
– Te miért nem voltál ott? – kiáltotta Frodó. – És miért nem láthattalak korábban is?
– Mert aludtál. De én bezzeg láttalak. Ott ültem mindennap az ágyad mellett, Samuval együtt. Ami meg a lakomát illeti, mostanában már nemigen járok el ilyesmire. És más dolgom is volt.
– Micsoda?
– Hát ültem és gondolkodtam. Mostanában sokat gondolkodom, s ezt általában itt lehet legjobban. Még hogy „ébredj!” – mondta, s a szemével odavágott Elrond felé. Vidáman csillant a szeme, s Frodó látta, hogy nyoma sincs benne álmosságnak. – Ébredj! Nem is aludtam, Elrond uram! Ha éppen tudni akarod, idő előtt hagytátok abba a lakomát, és megzavartatok – a közepében, mert éppen egy dalt költöttem. Megakadtam egy-két sornál, s azon törtem a fejem, de azt hiszem, most már sose lesz jó. Akkora danászást csaptok, hogy minden ötlet kimegy a fejemből. Az én dúnadán barátom kellene, az majd segítene nekem. Hol van?
Elrond kacagott. – Megkeressük – mondta. – Akkor ti ketten húzódjatok be valami zugba és fejezzétek be a dolgotokat, aztán, mielőtt a mulatság véget érne, meghallgatjuk, és megmondjuk, hogy tetszik. – Fullajtárokat szalajtottak, hogy előkerítsék Bilbó barátját, mert senki sem tudta, hol van, és azt sem, miért nem volt jelen a lakomán.
Frodó és Bilbó addig is letelepedett egymás mellé, sietve odajött Samu is, és elhelyezkedett a közelükben. Halkan beszélgettek, megfeledkeztek a vigasságról és muzsikáról. Bilbónak önmagáról nem sok mondanivalója volt. Mikor odahagyta Hobbitfalvát, vándorútjának nem volt célja, elindult az Úton, s letért róla, vagy erre, vagy arra, de valahogy végül mindig Völgyzugoly felé kanyarodott.
– Idáig nem volt valami kalandos az utam – mondta –, itt aztán pihentem egyet, s továbbindultam a törpökkel Suhatagba: az utolsó utamra. Öreg Balin elment. Visszatértem ide, s itt vagyok azóta. Elvacakolok ezzel-azzal. Írtam még egy-két könyvet. És persze, néha dalokat is szerzek. Elvétve éneklik is őket: csak hogy nekem örömöt szerezzenek, azt hiszem, hisz Völgyzugolynak igazán nem elég jók. S én hallgatom, és arra gondolok: itt mintha nem is telnék az idő: csak van. Ragyogó hely.
Meg mindenféle hírt is hallok: a Hegyeken túlról, meg Délről, de a Megyéből alig. Hallottam persze, a Gyűrűről is. Gandalf gyakran jár itt. Nem mintha sokat mesélne, az utóbbi években szűkszavúbb, mint valaha. A dúnadán többet elmond. Fura, hogy ez az én gyűrűm ekkora zűrzavart okozott. Kár, hogy Gandalf nem talált rá sokkal korábban. Annak idején könnyűszerrel elhozhattam volna magam is. Gondoltam is rá nemegyszer, hogy visszamegyek érte Hobbitfalvára, de öregszem már, s nem akarnak engedni: mármint hogy Gandalf és Elrond. Mintha azt hinnék, hogy az Ellenség mindent tűvé tesz értem, és miszlikbe aprít, ha rajtakap, hogy a Vadonban téblábolok.
Gandalf azt mondta: „A Gyűrű másra szállt, Bilbó. Se neked, se másnak nem lenne hasznára, ha megint beleártanád magad.” Fura megjegyzés, Gandalfra vall. De azt mondta, ő majd vigyáz rád, így hát ráhagytam. S most iszonyú boldog vagyok, hogy itt látlak, épen és egészségesen. – Elhallgatott, és kétkedve nézett Frodóra.
– Itt van nálad? – kérdezte suttogva. – Tudod, akár tetszik, akár nem, de kíváncsi vagyok, azok után, amiket hallottam. Egy vak lóért nem adnám, ha legalább egy pillantást vethetnék rá megint.
– Itt – felelt Frodó, s valami fura vonakodásfélét érzett. – Olyan, mint volt.
– Jó, akkor hadd lássam egy pillanatra – mondta Bilbó.
Mikor felöltözött, Frodó észrevette, hogy a Gyűrű új, vékony, de erős láncon lóg a nyakában. Most lassan előhúzta. Bilbó kinyújtotta a kezét, de Frodó hirtelen visszarántotta a Gyűrűt. Döbbenten és meglepetten észlelte, hogy már nem Bilbót látja, mintha árnyék hullott volna kettőjük közé, egyszerre egy ráncosképű mohó kis teremtéssel, egy tétován kinyújtott csontos kézzel nézett szembe. Legszívesebben megütötte volna.
A zene és az ének, úgy érezték, hirtelen megcsuklott, s mintha néma csend hullott volna rájuk. Bilbó egy kurta pillantást vetett Frodó arcára, aztán végigsimított a homlokán. – Értem – mondta. – Tedd el! És bocsáss meg, bocsáss meg, hogy most téged nyom a teher, bocsáss meg mindent. Hát a kalandok sosem érnek véget? Talán soha. Valakinek mindig folytatnia kell a történetet. Nos, nincs mit tennünk. Csak tudnám, annak legalább van-e értelme, hogy a könyvemet megpróbálom befejezni? De emiatt most ne fájjon a fejünk – halljunk valami igazi hírt. Mondj el mindent, amit a Megyéről tudsz!

Frodó eltette a Gyűrűt, s az árnyék eloszlott, még egy emlékfoszlány is alig maradt belőle. Megint körülvette őket Völgyzugoly fénye-muzsikája. Bilbó mosolygott, s vidáman nevetett. Nem volt a Megyéről az a kis hír – eggyel-eggyel Samu is hozzájárult, s hébe-hóba helyreigazította Frodót –, ami Bilbót ne érdekelte volna, attól kezdve, hogy hol dőlt ki egy fa Hobbitfalván, egészen addig, hogy mi huncutságot követett el a legkisebb gyerek. Annyira belemerültek a Négy Fertály eseményeibe, hogy észre sem vették a sötétzöld ruhás férfi érkezését. Az percekig állt és nézett le rájuk mosolyogva.
Bilbó hirtelen föltekintett. – Ó, te vagy az végre, Dúnadán! – kiáltotta.
– Vándor! – mondta Frodó. – Úgy látszik, jó néhány neved van.
– Nohát, ezt, hogy Vándor, még sosem hallottam – mondta Bilbó. – Te miért hívod úgy?
– Bríben neveztek el így – nevetett Vándor –, s én ezen a néven mutatkoztam be neki.
– És miért hívnak Dúnadánnak? – kérdezte Frodó.
– A dúnadánnak – helyesbített Bilbó. – Itt gyakran hívják így. Azt hittem, tudsz már annyit tündéül, hogy megértsd: dún-adan, a Nyugathon embere, azaz númenori. De hát ez itt most nem nyelvlecke! – Vándorhoz fordult. – Hol voltál, barátom? Miért nem vettél részt a lakomán? Arwen úrnő ott volt.
Vándor komolyan nézett le Bilbóra. – Tudom – mondta. – De néha muszáj lemondanom a mulatságról. Elladan és Elrohir váratlanul visszatért a Vadonból, s hozott néhány hírt, amit rögtön hallanom kellett.
– Nos, drága pajtásom – mondta Bilbó –, most, hogy a híreket hallottad már, van-e a számomra néhány perced? Sürgős dologban kérem a segítséged. Elrond azt mondja, a dalomat még ma este fejezzem be, s elakadtam benne. Gyere, húzódjunk félre egy sarokba, és tegyük egyenesbe!
Vándor mosolygott. – Gyerünk! – mondta. – Hadd halljam!

Frodó most egy időre magára maradt, mert Samut elnyomta az álom. Egyedül volt, és magányosnak érezte magát, bár ott volt körülötte Völgyzugoly népe. De a közelében mindenki hallgatott, énekhangok és hangszerek zenéjére figyelt, és ügyet sem vetett semmi másra. Aztán már Frodó is hegyezte a fülét.
A dallamok és a tünde-nyelv közbeszőtt szavai, bár keveset értett belőlük, mindjárt elbűvölték, amint odafigyelt. Úgy érezte, a szavak testet öltenek, távoli tájak nyílnak meg előtte, s ragyogó tárgyakat lát, amilyenekről még csak nem is álmodott: a terem tűzvilága aranyköddé válik a világ végéig nyúló tajtékos tenger vize fölött. Majd e bűvölete mind álomszerűbbé vált, míg az az érzése nem támadt, hogy egy végtelen folyó arany- s ezüstvize hömpölyög fölötte, akkora folyóé, hogy áttekinteni sem tudja, ez részévé lesz a körülötte lüktető levegőnek, körülöleli, és magába fojtja. Fénylő súlya alatt alámerült a mély álom birodalmába.
Ott hosszan-hosszan vándorolt az álom-muzsikában, s az hol folyóvízzé változott, hol ismét hanggá. Majd úgy rémlett neki, Bilbó énekel, kezdetben zavarosan, majd tisztán patakzottak a szavak:

 

Erendil, a tengerész
ott éldegélt Avernienben,
nimbrethili fából ácsolt
hajót, hadd szállna a vízen,
lámpásai színezüstből,
színezüstből a vitorlák,
teste ékes hattyú forma,
lobogócskák belobogták.

Maga páncélba öltözött,
ős királyok vértezetébe,
fénylő pajzsán bűvös jelek,
sebzés-rontás soha ne érje,
íja volt sárkányszaruból,
ébenfa a nyílvesszeje,
a láncinge pengő ezüst,
kalcedon a kardhüvelye,
kardpengéje derék acél,
gyémántkemény magas sisakja,
forgója büszkélkedő sastoll,
mellkasán ott fénylett smaragdja.

Észak messzi partjairól
jött holdfény s csillagfény alatt,
halandó földek nappalán
járt elvarázsolt utakat.
Hol a Keskeny Jég csikorog,
és árny fed fagyott hegyeket,
hol Dúlt Nap perzsel, meg nem állt,
bolygott csillagtalan vizek
térségein, s így eljutott
a Semmi-Éjbe végezetül,
nem vár tündöklő partokat,
hol semmi fény meg nem kerül.

Kergették őt dühödt szelek,
vakon s tévedhetetlenül,
nyugat felől kelet felé,
hívatlan haza menekül.
Ott szárnyas Elving jött elé,
tűz lobbant sötétség ölén,
gyémántnál tündökletesebb
volt a hölgy nyakláncán a fény.
És ráadta a Szilmarilt,
s eleven fényből koronát,
így, égő szemöldökkel ő
visszafordult, s az éjen át
Tenger-Túlvilágról erős,
szabad viharszél támadott,
tarmeneli hatalomé,
ritkán lát halandó hajót
az út, hol ő vijjogva járt,
vizet hasít az orr elöl,
repül, tajtékvigyor Halál,
nyugat felé kelet felől.

Örök Éjen át visszatért,
hozták zúgó, sötét habok,
mélyekbe fúlt partok felett,
melyek nem értek meg napot,
míg világvégi partszegély
gyöngysávján hall nagy zengzetet,
s roppant hullámok hajtanak
aranyat, sápadt kincseket.
Látta, Valinor alkonyán,
csöndben a Hegy mint magasul,
s kibontakozott Eldaföld
a tengereken messze túl.
Vándor, nagy éjből szabadult,
fehér révbe elérkezett,
zöld tiszta Tündehonba ért,
hol metsz a lég, sápadt üveg,
hol Ilmarin hegye alatt
felszöknek egy völgy fényei,
Tirion lámpás tornyait
Árnyak Tava tükrözteti.
Kaland híve, megtért ide,
és hallhatott sok dallamot,
regék szavát, hajdan-csodát,
arany hárfákon játszhatott.
Tünde fehér köntöst kapott,
s előtte hét szál gyertya járt,
ahogy a rejtett földre ment
árván, Kalciriánon át.
várták időtlen csarnokok,
hol számtalan év fénye hull,
hol Ilmarinban a Hegyen
a Koros Király örök úr,
s idézték sosem-szólt szavak
Ember-nép s Tünde-nép honát,
és látomásos volt a lég
földi szem ilyet sose lát.

Tünde-üvegből új hajót
kapott, s mithrilből, ragyogott
orra, nem hordott evezőt,
vitorlát s ezüst árbocot:
lámpása lett a Szilmaril,
lánglobogója, lenghetett,
s hogy ékesítse mind velük,
eljött ő maga, Elbereth,
halhatatlan szárny és örök
körű végzet így lett övé,
szálljon parttalan egeken,
kerüljön nap- s holdfény mögé.

Örök-Egy dús lombjaitól,
hol sok ezüst, forrás fakad,
bolygó fény, átrepülte így
a hatalmas Hegy- védfalat.
Világ-végtől elfordul ott,
áhítván távoli honát,
suhan, égő fény, árnyakon
csillagszigetként úszik át,
ködök felett közeledik,
kis láng a Nap előtt, lebeg,
csodát látnak hajnalodó,
szürke északföldi vizek.

Elhaladt Középföld felett,
s panaszos sírást hallhatott,
nőkét és tündelányokét,
zokogtak sötét Hajdanok.
De rá nagy végzet nehezült,
míg Hold ég, egy csillag-tekét
kerüljön, part ne vonzza, hol
csak halandóságra e Lét,
s hogy e bolygásnak ne legyen
híre-vége gyarló határ,
lámpája bárhol tündököl,
véle Nyugatkör Lángja jár.

 

Az énekszó abbamaradt. Frodó kinyitotta a szemét, s látta, hogy Bilbó mosolygó, tapsoló hallgatók körében ül le a zsámolyára.
– Szeretném még egyszer hallani – mondta egy tünde. Bilbó fölállt, és meghajolt.
– Ez nagyon hízelgő, Lindír – mondta. – De fárasztó lenne megismételnem.
– Számodra nem – felelték nevetve a tündék. – Te sosem fáradsz bele, hogy a verseidet ismételgesd, tudod te azt jól. De így egyszeri hallásra nem tudunk választ adni a kérdésedre.
– Mi a csuda! – kiáltotta Bilbó. – Nem tudjátok megmondani, hogy mi az, amit én írtam, és mi az, amit Dúnadán?
– Azt hiszed, mi olyan könnyen meg tudjuk állapítani, hogy miben különbözik az egyik halandó a másiktól? – mondta a tünde.
– Lindír, ez szamárság – horkant fel Bilbó. – Ha egy embert és egy hobbitot képtelenek vagytok megkülönböztetni, akkor rosszabb az ítélőképességetek, mint hittem volna. A kettő annyira más, mint egy borsszem meg egy alma.
– Lehet. Egy juhnak minden juh másmilyen – nevetett Lindír. – A juhásznak is. De mi nem tanulmányozzuk a halandókat. Nekünk más a dolgunk.
– Nem szállok vitába veled – mondta Bilbó. – Elálmosodtam ennyi énekszótól és muzsikától. Csak találgassatok, ha kedvetek tartja.
Fölállt, és odament Frodóhoz. – No, ezen is túl vagyunk – mondta halkan. – Jobban ment, mint vártam. Ritkaság, hogy másodszor is hallani akarják. Neked mi a véleményed?
– Eszem ágában sincs találgatni – mondta Frodó.
– Nem is kell – mondta Bilbó. – Igaz, ami igaz, az egész az én művem: Attól eltekintve, hogy Aragorn csak azért is beleíratott velem egy ezüstforrást. Úgy látszik, ezt fontosnak tartotta. Hogy miért, arról fogalmam sincs. Egyébként szemmel láthatólag az volt a véleménye, hogy a téma magas nekem, és kijelentette, hogy ha van képem Elrond házában Erendilről énekelni, akkor ehhez neki semmi köze. Gondolom, ebben igaza van.
– Nem tudom – mondta Frodó. – Én valahogy helyénvalónak éreztem, bár hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Mikor belekezdtél, félig aludtam, s úgy rémlett, az ének valami olyasmiből indult ki, amiről épp álmodom. Egész a végéig még azzal sem voltam tisztában, hogy te énekelsz.
– Hát nehéz is itt ébren maradni, amíg meg nem szoktad – mondta Bilbó. – Nem mintha a hobbitok valaha is tünde módon éreznének rá a muzsikára, énekszóra és mesékre. Nekik ez mintha az ételük-italuk lenne, sőt még annál is több. Ez itt még sokáig eltart. Mit szólnál hozzá, ha most meglépnénk, és beszélgetnénk egy jót?
– Megtehetjük? – kérdezte Frodó.
– Hát persze. Ez mulatság, nem munka. Jöhetsz, mehetsz, ahogy a kedved tartja. Csak zajt ne csapj.

Fölálltak, némán hátrahúzódtak a homályba, az ajtó felé. Samut otthagyták, mert aludt, mint a tej, álmában mosolyogva. Bár élvezte Bilbó társaságát, Frodó mégiscsak sajnálta, hogy otthagyják a Tűz Csarnokát. Mikor átlépték a küszöböt, épp rázendített egy magányos, tiszta hang:

 

Az Elbereth Gilthóniel,
silivren penna míriel
o menel aglar elenath!
Na-chaered palan-diriel
o galadhremmin ennorath,
Fanuilos, le linnathon
nef aear, sí nef aeron!

 

Frodó megtorpant, és visszanézett. Elrond ott ült a székében, a tűzfény az arcán, mint lombon a nyári nap. Mellette Arwen úrnő. Frodó meglepve látta, hogy mögötte Aragorn áll, fekete palástja hátravetve, s tünde-mellvértje csillog-ragyog. Beszélgettek, s Frodó megérezte, hogy Arwen úrnő feléje pillant. Szeme fénye még ilyen messziről is mintha átdöfte volna a szívét.
Állt, mint akit megbűvöltek, a tünde-ének varázsos szótagjai, amelyekben a szó és dallam egybeolvadt, csak hullottak-hullottak körülötte, mint megannyi tiszta drágakő. – Ez Elberethről szól – mondta Bilbó. – Ma éjjel még jó néhányszor eléneklik, ezt is, meg mást is, sokat a Boldog Birodalomról. Gyerünk!
Hátravezette Frodót, a maga kis szobájába. Ez a kertre nyílt, és ablaka a Brúinen völgye fölött délre nézett. Elüldögéltek egy darabig, nézték az ablakon át a meredek erdő fölött a csillagokat, s halkan beszélgettek. Már nem a messzi Megye apró híreiről, nem is a mindkettőjüket körülvevő fekete árnyakról és veszedelmekről, hanem arról a sok-sok szépről, amit a világban mindkettőjük szeme látott: a tündékről, a csillagokról, a fákról, s az ágakról szelíden lepergő nyári ragyogásról.
Telt-múlt az idő, s az ajtón egyszer csak kopogtattak. – Már megbocsássatok, Frodó uram – dugta be a fejét Samu –, csak azt szerettem volna tudni, hogy nincs-e szükségetek valamire?
– És bocsáss meg te is, Csavardi Samu – felelt Bilbó. – Mert ha nem tévedek, ezzel azt akarod mondani, hogy nagyon ideje már uradnak lefeküdnie.
– Hát, uram, úgy hallom, holnap kora reggel Tanácsot ülnek, ő meg ma kelt fel az ágyból.
– Jól van, Samu – nevetett Bilbó. – Akkor csak rohanj, és mondd meg Gandalfnak, hogy már bújik is az ágyba. Jó éjt, Frodó! A mindenit, de jólesett téged viszontlátni! Mert hidd el, igazán jóízűt csak egy hobbittal lehet beszélgetni. Én meg már annyira vénülök, hogy nem tudom, megérem-e még a históriánk újabb fejezeteit. Jó éjt! Én azt hiszem, még kimegyek a kertbe, sétálok egyet, s elnézegetem Elbereth csillagait. Aludj jól!

 

 

2. fejezet
A Tanács

Frodó másnap hajnalban frissen és egészségesen ébredt. Végigsétált a teraszokon a zúgva vágtató Brúinen fölött, s figyelte, mint száll a sápadt, hűvös napkorong a távoli hegyek fölé, és süt át laposan a gyér ezüstpárán. A sárga leveleken sziporkázott a harmat, s pókhálók csillogtak nedvesen a bokrokon. Samu ott lépkedett mellette, nem szólt, csak szimatolgatta a levegőt, s olykor egy-egy csodálkozó pillantást vetett a keleten torlódó hatalmas hegyekre. Csúcsaikon hó fehérlett.
Az ösvény egyik kanyarulatában Gandalfba és Bilbóba botlottak, beszélgetésbe merülve üldögéltek egy kőbe vágott padon. – Nicsak! Jó reggelt! – mondta Bilbó. – Fölkészültél a Nagytanácsra?
– Mindenre – mondta Frodó. – De szívem szerint mindenekelőtt egy jó nagyot sétálnék, s földeríteném a völgyet. Addig a nagy fenyőerdőig ott – mutatott messze északra, a Völgyzugoly oldalában.
– Később majd módod lesz rá – mondta Gandalf – De egyelőre még semmit sem tervezhetünk. Ma sok mindent kell meghallgatnunk és sok mindenről határoznunk.
Miközben beszélgettek, egyszerre felcsendült egy tiszta hangú harangocska. – Ezzel hív a Tanácsba Elrond! – kiáltotta Gandalf. – Hivatalos vagy te is meg Bilbó is.
Frodó és Bilbó sietve követte a mágust a kanyargós ösvényen a házba, mögöttük hívatlanul s pillanatnyilag elfeledten, ott loholt Samu.

Gandalf arra a tornácra vezette őket, ahol Frodó előző este a barátaival találkozott. A derűs őszi reggelek fénye már a völgyben izzott. A habzó víz nesze fölhallatszott a tajtékos folyóról. Madarak énekeltek, s a földet megülte a jóleső béke. Frodó úgy érezte, veszélyes menekülése, s a szóbeszéd, hogy odakint, világszerte egyre sűrűbb a sötétség, lidérces álom emléke csak, de az arcok, amelyek a terembe lépve üdvözölték, komorak voltak.
Ott volt Elrond, s körülötte többen is ültek néma csendben. Frodó ott látta Glorfindelt és Glóint, egy sarokban Vándor ült egymaga, s rajta az a nyűtt, öreg ruha, amit az úton viselt. Elrond magához intette Frodót, s hellyel kínálta maga mellett, bemutatta a többieknek:
– Íme, barátaim, Drogó fia Frodó, a hobbit. Nincs, aki nagyobb veszedelmek között, s fontosabb küldetésben érkezett volna, mint ő.
Majd rámutatott mindazokra, akiket Frodó még nem ismert, s megmondta a nevüket: Glóin mellett egy ifjú törp ült: Glóin fia, Gimli. Glorfindel mellett Elrond házának több más tanácsadója, közülük Erestor volt az első, vele Galdor, egy szürkerévi tünde, akit Cirdan küldött, a Hajóács. Volt ott egy különös, zöld-barnába öltözött tünde is, Legolas, őt apja küldte, Thranduil, az Északi Bakacsinerdő tünde népének királya. S valamivel távolabb egy szálas termetű, tiszta és nemes arcú, fekete hajú és szürke szemű, büszke és szigorú tekintetű ember ült.
Köpenyt, csizmát viselt, mintha lovon készült volna útra kelni, s bár öltözéke pompás volt, s köpenyét prém szegélyezte, meglátszott rajta a hosszú út pora. Ezüst nyakékét egyetlen fehér kő díszítette, haja a válláig ért. Nagy, ezüstvégű szarukürt szíjjal átvetve a vállán, de most épp a térdén nyugodott. Fölkapta a fejét, s kíváncsian mérte végig Frodót és Bilbót.
– Ő – mondta Elrond, s Gandalfhoz fordult –, Délről jött ember, Boromir. Ma pirkadatkor érkezett, tanácsot kérni. Meghívtam, jöjjön közénk, mert itt kap majd választ a kérdéseire.

Nem szükséges mindarról beszámolnunk, ami a Tanács ülésén elhangzott, vagy amit megvitattak: Sok szó esett arról, hogy a külvilágban, kiváltképp Délen s a Hegyektől keletre eső széles földeken mi minden történt. Erről Frodó már sok szóbeszédet hallott, de amit Glóin mondott, új volt a számára, s ha a törp megszólalt, feszülten hallgatta. Úgy rémlett, bármi csodát műveltek két szorgos kezükkel, a Magányos Hegy törp-lakóinak szívét gond emészti.
– Sok éve már – mondta Glóin –, hogy népünkre ráborult a nyugtalanság árnyéka. Kezdetben föl se figyeltünk rá. Aztán megindult a suttogás: azt mondták, hogy itt szorosan vagyunk, s hogy egy tágasabb világban nagyobb vagyonra, pompára tehetünk szert. Többen Móriát emlegették: atyáink hatalmas művét, amelyet a mi nyelvünkön Khazad-dûmként emlegetnek, s kifejtették, hogy elegen vagyunk s elég erősek, hogy visszatérjünk.
Glóin felsóhajtott. – Mória! Mória! Az Északi Világ csodája! Túl mélyre ástunk, s fölébredt a névtelen rettegés. Hatalmas kastélyai réges-rég üresen állnak, azóta, hogy Durin gyermekei elmenekültek. De megint vágyakozva, mégis rettegéssel emlegetjük, hisz Khazad-dûm kapuján egyetlen törp se merte betenni a lábát királyok egész sora óta, csak az egy Thór, de az is elveszett. De Balin végre meghallgatta a suttogásokat, s elhatározta, hogy megy, s bár Dáin nehéz szívvel engedte el, magával vitte Orit és Úint, s a népünkből még sokat, s nekiindult Délnek.
Ennek már majdnem harminc éve. Egy darabig jöttek a hírek, s ezek jónak ígérkeztek: azt üzente, megérkezett Móriába, s ott nagy munkába kezdett. Aztán elhallgatott, s azóta egyetlen szónyi hír sem érkezett Móriából.
– Egy éve talán, hírnök jött Dáinhoz, de nem Móriából – Mordorból érkezett: egy lovas, éjnek idején, s Dáint kihívta a tulajdon kapujába. Szauron úr, a Nagy, mondta, barátságunkra áhítozik. Cserébe gyűrűket ad, mint a régieknek. És a hobbitok-ról faggatózott, hogy miféle fajta az, és merre lakik. „Mert Szauronnak tudomása van róla – mondta –, hogy ti valamikor ismertetek egy Gyűrűt.”
Ez nagy aggodalmat keltett bennünk, s nem adtunk neki választ. Ekkor más húrokat kezdett pengetni, s ha képes lett volná rá, még kedveskedett volna is. „A barátságotok csekély jeleként Szauron mindössze annyit kér – mondta –, hogy kutassátok fel ezt a tolvajt – igen, tolvajt mondott –, s akár tetszik neki, akár nem, vegyétek el tőle a kicsi gyűrűt, a legkisebbet valamennyi között, amit úgy lopott el. Ez, Szauron úgy véli, igazán semmiség, de részetekről komoly jó szándékra vall. Kerítsétek elő, s visszakerül hozzátok az a három gyűrű, ami a törp-uraké volt valamikor régen, s örök időkre a tietek lesz Mória birodalma. Ha csak hírt adtok is róla, hogy hol a tolvaj, hogy él-e még, nagy lesz a jutalmatok, és kivívjátok vele Mordor urának tartós barátságát. Vagy mondjatok nemet, és semmi jóra nem számíthattok. Nemet mondtok?”
Ezt úgy sziszegte, mint a kígyó, s mindannyiunkon, akik ott álltunk, végigfutott a hideg, de Dáin azt mondta: „Sem igent nem mondok, sem nemet. Előbb gondolkodnom kell az üzeneten, hogy mi is rejlik a tisztes felszín alatt.”
„Hát gondolkozz, de ne nagyon soká” – mondta a hírnök.
„Az enyém az idő, amit erre pazarlok” – felelte Dáin. „Most még” – mondta ő, s ellovagolt az éjszakába. S akkornap éjjel óta nehéz a mi törzsfőink szíve. Mert nem kellett, hogy megemelje a hírnök a hangját, anélkül is tudtuk, hogy szavai fenyegetést és hazugságot rejtenek, mert azt is tudtuk, hogy a hatalom, amely Mordorba visszaköltözött, mit sem változott, s minket ugyanúgy elárul, mint régen. Kétszer tért vissza a hírnök, kétszer távozott válasz nélkül. Harmadszor utoljára jön, mondta, s ennek rövidesen itt az ideje, mielőtt ez az év véget ér.
Így aztán Dáin végül elküldött, hogy Bilbót értesítsem, az Ellenség halálra keresi, s hogy ha lehet, megtudjam tőle, miért vágyik ennyire a Gyűrűre, a gyűrűk legkisebbikére? És Elrond tanácsára is áhítozunk. Mert a homály sűrűsödik, s mind közelebb kúszik. Megtudtuk, hogy hírnök kereste Brand királyt is Suhatagban, s hogy ő is retteg.
Attól tartunk, enged. Mert országa keleti határán érik már a háború. Ha nem adunk választ, az Ellenség megindítja az embereket, akiken uralkodik, Brand király és Dáin ellen egyaránt.
– Okosan tetted, hogy idejöttél – mondta Elrond. – Itt ma hallani fogod mindazt, ami ahhoz kell, hogy az Ellenség céljait megértsétek. Nem tehettek mást, mint hogy ellenálltok, akár van remény, akár nincs. De nem vagytok egyedül. Most majd megtudod, hogy a ti gondotok csak része a gondnak, ami a világ egészét nyomja. A Gyűrű! Mit kezdjünk a Gyűrűvel, a gyűrűk legkisebbikével, ezzel a Szauron szerint semmiséggel? Ez a kérdés, amiről ma döntenünk kell.
Ez volt a cél, ami ideszólított titeket. Szólított, mondom, mert nem én hívattalak, távoli országok fiai. Jöttetek magatoktól, s itt összetalálkoztatok, pontosan egy időben, szinte úgy látszik, véletlenül. Pedig ez nem véletlen. Higgyétek el, a sors rendelése, hogy mi, akik itt ülünk, éppen mi legyünk, akik megkeresik a módját, hogy lehetne e veszedelmet a világ fölül elhárítani.
Most tehát mondjuk el nyíltan, ami mind a mai napig rejtve volt szinte mindenki elől, s alig néhányan tudtak róla. Kezdjük azzal, hogy elmondjuk a Gyűrű történetét kezdettől mostanáig, csak hogy megértsük, mi az a veszély, ami fenyeget. Én kezdem, de befejezni mások fogják.

Mindannyian figyelmesen hallgattak, amíg Elrond csengő hangján Szauronról, a Hatalom Gyűrűiről beszélt, s arról, hogy miként kovácsolták őket réges-rég, a világ Másodkorában. A történet egy részét ismerték néhányan, de az egészet senki, s így, amikor az eregioni tünde-kovácsokról, s Móriával való barátságukról szólt, mohó tudásvágyukról, amivel Szauron tőrbe csalta őket, sok szem fordult felé félős csodálkozással. Mert abban az időben Szauron még nem volt gonosz, még támogatta őket, s ők tanultak is, rengeteget, mindaddig, míg Szauron ki nem tudta minden titkukat, s el nem árulta őket, s a Tűzhegységben ki nem kovácsolta az Egy Gyűrűt, hogy uralkodjék rajtuk. De Celebrimor kiismerte őket, s a Három Gyűrűt, amit ő készített, elrejtette, s ekkor tört ki a háború, az országot földúlták, és Mória kapuja bezárult.
Majd Elrond története nyomon követte a Gyűrűt évről évre, de miután másutt beszámolunk róla, és mivel maga Elrond is leírta a hagyományok könyveiben, itt most nem elevenítjük fel. Mert hosszú-hosszú történet ez, teli nagy és gonosz tettekkel, s bármily rövidre fogta is Elrond, a nap már jócskán fönn járt az égen, s elmúlt dél, mire a végére ért.
Beszélt Númenorról, dicsőségéről és bukásáról, s arról, hogy miként tértek vissza a vihar szárnyán a végtelen Tengerről, az ember-királyok Középföldjére. Majd Szálas Elendilről és hatalmas fiairól, Isildurról és Anárionról, akikből nagy király lett, és az Északi Birodalomról, amit ők alapítottak Arnorban, valamint a Déli Birodalomról Gondorban, az Anduin torkolatánál. De Mordori Szauron megtámadta őket, s ők megkötötték a tündék és emberek Utolsó Szövetségét, s végül szólt Gil-galad és Elendil seregeinek arnori mustrájáról.
Ekkor Elrond egy pillanatra elhallgatott, és felsóhajtott. – Még jól emlékszem a lobogóik pompájára – mondta. – Az Óidők dicsőségét s a beleriandi seregeket juttatták eszembe, mert annyi herceg s annyi nagy kapitány sereglett össze alattuk. De annyi mégsem, s nem is olyan nagyok, mint amikor Thangorod-rim megtört, s a tündék már azt hitték, egyszer s mindenkorra vége a gonosznak, bár végül nem így történt.
– Emlékszel? – mondta ki meglepetésében fennhangon a gondolatait Frodó. – Hiszen én azt hittem – hebegte, amikor Elrond ránézett –, én azt hittem, hogy Gil-galad eleste nagyon rég volt.
– Nagyon rég – felelte Elrond komolyan. – De az én emlékezetem az Óidőkbe nyúlik vissza. Erendil, az apám, Gondolinban született, még mielőtt az elbukott volna, anyám meg Elwing volt, a doriathi Lúthien fiának, Diornak a lánya. Én láttam a Nyugat mindhárom korszakát, sok-sok vereséget és haszontalan diadalt.
Gil-galad címerhordozója voltam, s az ő seregében meneteltem. Ott voltam Dagorlad csatájában Mordor Fekete Kapuja előtt, ahol mi maradtunk felül: mert Gil-galad lándzsájának és Elendil kardjának, Aiglosnak és Narsilnak senki sem tudott ellenállni. S láttam azt az utolsó csatát is az Orodruin lejtőin, ahol Gil-galad meghalt, Elendil elesett, s Narsil eltört, de Szauron is elvesztette a trónját, s Isildur levágta a kezéről a Gyűrűt, apja törött kardjának csonkjával, s elvitte tőle.
Boromir, az idegen, itt közbeszólt: – Szóval ez történt a Gyűrűvel! – kiáltotta. – Ha ez elhangzott is valaha Délen, már rég elfelejtették. Hallottunk az ő Megnevezhetetlen Nagy Gyűrűjéről, de azt hittük, ott veszett az is, első birodalma romjai alatt. Tehát Isildur vitte magával! Ez aztán fontos hír!
– Sajnos, igen – mondta Elrond. – Isildur magához vette, pedig nem lett volna szabad. Azon nyomban bele kellett volna hajítania az Orodruin katlanának tüzébe, ahol készült. De kevesen vették észre, hogy Isildur mit tesz. Egyedül ő állt ott apja oldalán abban az utolsó halálos viadalban, Gil-galad mellett meg csak Círdan meg én. De Isildur nem hallgatott a mi szavunkra.
„Ez lesz a vérdíj apám és bátyám életéért” – mondta –, így hát akár tetszett nekünk, akár nem, magával vitte, s kincsként őrizte. De a Gyűrű hamarosan cserbenhagyta és a halálba vitte. Itt Északon úgy is hívták, hogy Isildur Átka. S talán még jobb is, hogy Isildur meghalt, hisz járhatott volna rosszabbul is.
De erről csak Északon tudtak, s ott is kevesen. Nem csoda, hogy ti nem hallottatok róla, Boromir. Nősziromfölde romlásából, ahol Isildur elveszett, mindössze hárman tértek haza a hegyeken át, hosszú vándorlás után. Ezek egyike Othar volt, Isildur fegyverhordozója, aki Elendil törött kardját hordta, töredékeit elhozta Valandirnak, Isildur örökösének, aki akkor gyermek lévén itt maradt Völgyzugolyban. De Narsil eltört, fénye megvakult, és többé már soha nem lehetett összeforrasztani.
Azt mondtam, az Utolsó Szövetség győzelme haszontalan volt? Nem teljesen, bár célját nem érte el. Szauron meggyöngült, de nem pusztult el. Gyűrűje elveszett, de nem szűnt meg létezni. A Fekete Torony beomlott, de alapjai megmaradtak, hiszen azokat a Gyűrű hatalma teremtette, s amíg a Gyűrű létezik, azok is bírják. Sok tünde, sok ember és sok barátjuk veszett oda a háborúban: Anáriont levágták, Isildurt levágták, s nem volt már sem Gil-galad, sem Elendil. A tündék és emberek között soha ily szövetség nem lesz több, merthogy az ember sokasodik, az ősszülöttek száma fogy, s e két rokon elidegenedett. S akkornap óta Númenor népe hanyatlik, évei megszámláltattak.
Északon, a nősziromföldi mészárlás és a háború után a nyugathoni emberek száma megfogyatkozott, s városuk, Annúminas, az Esthajnal-tó partján, romba dőlt, Valandir származékai elköltöztek az Északi Buckákra, s fölépítették Fornostot, de ma már az is pusztaság. Az emberek Holtember Gátjának hívják, s még a földjét tapodni is félnek. Mert Arnor népe megfogyatkozott, és ellenségeik elnyelték őket, országuk megszűnt, nem maradt belőle más, csak néhány zöld halom a füves dombok között.
Délen Gondor birodalma még sokáig bírta, pompája egy darabig még növekedett is, némileg Númenor hatalmára emlékeztetve, aztán lehanyatlott. Sudár tornyokat építettek a númenoriak és erős várakat, s kikötőikben számtalan hajó horgonyzott, az ember-királyok szárnyas koronáját soknyelvű nép félte. Fővárosuk Osgiliath volt, a Csillagok Fellegvára, azon át folyt a Folyó. S ettől keletre fölépítették Minas Ithilt, a Kelő Hold Tornyát, az Árnyhegység vállán, s ettől nyugatra Minas Anort, a Lenyugvó Nap Tornyát, a Fehérhegy lábánál. A király udvarában fehér fa nőtt, annak a fának a magvából, amelyet Isildur hozott át a vizeken, az meg oly magból, mely Eresseából került oda, annak a magva meg a legmesszibb Nyugatról, a Kezdetek Előtti Napon, amikor a világ még ifjú volt.
De Középfölde futó esztendeinek folyamán Anárion fia Menedilnek magva szakadt, a Fa kiszáradt, s a númenoriak vére alantasabb emberek vérével keveredett. Majd az őr elaludt Mordor falán, és sötétjószágok kúsztak vissza Gorgorothba. S egyszer csak felbukkantak s elfoglalták Minas Ithilt, és megtelepedtek benne, és a rettegés helyévé tették, és Minas Morgulnak, a Boszorkányság Tornyának nevezték el. S ekkor Minas Anort átkeresztelték Minas Tirithre, azaz az Őrködés Tornyára, s e két torony ettől kezdve szakadatlan háborúban állt, a kettő között fekvő Osgiliath elnéptelenedett, s árnyak kóboroltak a romjai közt.
S így volt ez sok-sok emberöltő hosszat. De Minas Tirith urai folytatták a harcot, szembeszegültek ellenségeikkel, s kézben tartották a Folyó völgyét Argonath-tól a Tengerig. S ezzel a rege, amit mondok, a végéhez közeledik. Mert Isildur idejében az Uralkodó Gyűrű eltűnt, és senki sem tudta, hova lett, s a Három Gyűrű így kiszabadult az uralma alól. De napjainkban megint veszély fenyegeti őket, mert bánatunkra az Egy megkerült. De erről már szóljanak mások, mert ebben az én szerepem már nagyon kicsi volt.

Elhallgatott, de nyomban elébük állt szálasan, büszkén Boromir. – Elrond uram – mondta –, engedtessék meg, hogy mindenekelőtt Gondorról szóljak egyet-mást még, hisz én épp Gondor földjéről jöttem. És nem árt senkinek, ha tudja, hogy ott mi minden történt. Mert azt hiszem, kevesen ismerik a tetteinket, s így azt sem tudják, miféle veszedelem fenyegeti őket, ha erőnk végére érünk.
Ne higgyétek, hogy Gondor földjéről kiveszett Númenor vére, s hogy büszkesége, méltósága teljesen feledésbe merült. A mi vitézségünk tartja féken az ádáz mordoriakat, s szorítja sarokba Morgul rémuralmát, Gondor őrzi a békét és szabadságot a mögötte elterülő földeken. Ám ha elesnek a folyóvölgyek, mi lesz?
S lehet, hogy ez a nap nem is olyan távoli. A Névtelen Ellenség feltámadt újra. Ismét füst száll föl az Orodruinról, amit mi a Végzet Hegyének hívunk. A Fekete Föld hatalma nő, s keményen szorongat. Mikor az Ellenség visszatért, a mi népünket elkergette Ithiliából, szép birodalmunkból, a Folyótól keletre, bár fegyvereink erejével sikerült belőle egy talpalatnyit megőriznünk. De épp ez év júniusában haddal támadt ránk Mordor, s kivert onnét. Túlerővel, mert Mordor összeszövetkezett a keletlakókkal, és a kegyetlen Harad-beliekkel, ám mégsem számbeli fölényük kerekedett felül. Hanem egy ismeretlen erő, amit eddig még sohasem tapasztaltunk.
Van, aki azt mondja, látható, afféle roppant fekete lovas, a holdra vetülő fekete árnyék. Ahol csak megjelent, ellenségeink megveszekedtek, de közülünk a legvakmerőbb szíve is megtelt félelemmel, így hát ló és ember megfordult, és hanyatt-homlok menekült. Keleti seregünknek csak a maradéka tért vissza, miután az utolsó hidat, ami ott állt még Osgiliath romjai közt, elpusztította.
Én abban a csapatban harcoltam, mely mindaddig tartotta a hidat, míg össze nem omlott a hátunk megett. Csak négyen maradtunk meg, s úsztuk át a folyót: testvérem, jómagam, s két másik vitéz. A harc tovább folyt, az Anduin nyugati partját védtük, s akik a hátunk megett találtak menedéket, áldották még a nevünket is, áldották, de segítséget nemigen adtak. Csak Rohanban száll nyeregbe néhány ember, ha hívjuk.
E nehéz órában szólított ide küldetésem számolatlan veszélyes mérföldekről, száztíz napig utaztam egymagamban. Nem szövetségeseket keresek. Elrond ereje a bölcsessége, s nem a fegyverei sokasága. Tanácsért jöttem, s hogy a homályos szavak gubancát kibogozzuk. Mert a váratlan támadás előestéjén testvéremnek lidércnyomásos álma volt, utóbb ez többször is visszatért, s magam is álmodtam egyszer.
Álmomban az égbolt elsötétült, s mind hangosabban zengett az ég, majd halvány fénycsík derengett, s én hangot hallottam, távolit, de tisztát, mely így kiáltott:

 

Keresd a Kettétört Kardot,
Imladrisban leled,
Jó tanáccsal lebírod
A Morgul-bűvöletet,
Jelet kell fölmutatnod,
Hogy a végzet közel,
Mert Isildur Átkát szítod,
S a Félszerzet nem tűnik el.

 

E szavakból mi nem sokat értettünk, beszéltünk hát apánkkal, Denethorral, Minas Tirith urával, aki jól ismeri Gondor hagyományait. De ő is mindössze annyit tudott, hogy Imladris egy távoli északi völgy tünde-neve, ahol egykor Elrond s a féltündék, a tudás őrizői éltek. Testvérem tehát, látván, mily kétségbeejtően szorult a helyzetünk, elszánta magát, hogy elindul az álom nyomán, s fölkutatja Imladrist, ám hogy az út csupa vész és kétely, helyette én keltem útra. Atyám vonakodva engedett el, és soká vándoroltam elfeledett utakon, keresvén Elrond házát, amelyről sokan hallottak, de kevesen tudják, merre van.
– És itt, Elrond házában, majd sok minden megvilágosodik előtted, Boromir – mondta Aragorn, s fölállt. Odadobta a kardját az asztalra, Elrond elé. A kard pengéje két darabban. – Íme, a Kettétört Kard! – mondta.
– Ki vagy te, és mi közöd Minas Tirithhez? – kérdezte Boromir, s csodálkozva nézte Vándor szikár arcát és viharvert köpönyegét.
– Ő Arathorn fia Aragorn – mondta Elrond. – Isildurnak, a Minas Ithil-i Elendil fiának atyák hosszú során át egyenes ági származéka. Ő az északi dúnadánok feje, s ebből a népből már nem sokan maradtak.
– Akkor ez téged illet, nem engem! – kiáltott fel döbbenten Frodó, s fölpattant, mintha csak azt várta volna, hogy Aragorn a Gyűrűt nyomban visszaköveteli.
– Egyikünket sem illet – mondta Aragorn –, de a sors rendelése, hogy te viseld egy darabig még.
– Vedd elő a Gyűrűt, Frodó! – mondta Gandalf ünnepélyesen. – Eljött az ideje. Emeld magasra, s Boromir megérti, amit a rejtvényből eddig nem értett.

Mind elnémultak, s szemüket Frodóra emelték. Ő beleremegett hirtelen támadt szégyenébe, félelmébe, nagyon nem akaródzott a Gyűrűt felmutatnia, irtózott még hozzáérni is. Bár ne lenne itt, azt kívánta. A Gyűrű, ahogy elébük tartotta, megcsillant, felvillant reszkető kezében.
– Íme, Isildur Átka! – mondta Elrond.
Boromir csillogó szemmel bámulta az aranygyűrűt. – A Félszerzet! – motyogta. – Akkor hát beteljesült végre Minas Tirith végzete? De miért kell egy kettétört kardot keresnünk?
– A szavak nem Minas Tirith végzetére vonatkoznak – mondta Aragorn. – De eljött a végzet s a nagy tettek ideje. Mert az eltört kard Elendil kardja, őalatta tört el, mikor elesett. Kincsként őrizték örökösei, mikor minden családi ékszerük elveszett, mert régóta él köztünk a mondás, hogy újjá kell kovácsolni, ha a Gyűrű, Isildur Átka előkerül. Most, hogy itt látod a kardot, amit kerestél, mit kérsz? Kívánod-e, hogy Elendil háza Gondor földjére visszatérjen?
– Nem azért küldtek, hogy kegyet kérjek, hanem hogy egy rejtvényre megfejtést találjak – felelte büszkén Boromir. – De igencsak szorongatott helyzetben vagyunk, s Elendil kardja nem remélt segítséget jelentene nekünk, már ha ilyesmi egyáltalán visszatérhet a múlt homályából. – Újra ránézett Aragornra, s a szemében kétség bujkált.
Frodó érezte, hogy Bilbó türelmetlenül mocorog az oldalán. Nyilván ő mérgelődött a barátja helyett. Majd egyszerre fölállt, s rákezdte:

 

Van, mi arany, bár nem fénylik,
van, ki vándor, s hazaér,
régi erő nem enyészik,
fagyot kibír mély gyökér.
Lángját a tűz visszakapja,
árnyékból a fény kiszáll,
összeforr a törött szablya,
s koronás lesz a király.

 

– Lehet, hogy nem valami jó vers, de benne van a lényeg – ha Elrond szava neked nem elég. Ha megért neked száztíz napi utazást, hogy halljad, akkor okosan tennéd, ha hallgatnál is rá. – Fújt egyet, s leült.
– Én ezt már akkor eldöntöttem magamban a dúnadán javára – súgta oda Frodónak –, mikor először beszélt nekem önmagáról. Szinte kívánom, hogy a kalandjaim ne érjenek véget, s vele tarthassak, ha a napja eljő.
Aragorn rámosolygott, majd megint Boromirhez fordult. – A magam részéről megbocsátom a kételkedésedet – mondta. – Nemigen hasonlítok Elendil és Isildur alakjához, amint kőbe faragott fenséggel állnak Denethor csarnokában. Én csak utóda vagyok Isildurnak, s nem maga Isildur. Nehéz életem volt, s hosszú, s a mérföldek, amelyek Gondort e helytől elválasztják, csak csekélyke hányada annak, ahányat vándorútjaim számlálnak. Sok-sok hegyen és sok-sok folyón keltem át, sok lapályt tapodott a lábam, még Rhûn és Harad távoli földjén is, ahol idegenek a csillagok.
De az otthonom, ha van ilyen, Észak. Mert itt éltek töretlen sorban sok-sok nemzedéken át Valandir származékai. Napjainknak bealkonyult, kevesen maradtunk, még a Kard is új őrzőre szállt át. De ennek, én mondom, Boromir, hamarosan vége. Mi, a vadon kószái, vadászok és magányos emberek vagyunk – de űzőbe vesszük az Ellenség szolgáit is, hisz azok nemcsak Mordorban, hanem másutt is megtalálhatók.
Ha Gondor, Boromir, vitéz bástya, a mi szerepünk más. Sok gonosz jószág létezik, aminek erős falaitok és fényes kardjaitok nem képesek ellenállni. Más országokról, a határaitokon kívül, ti nem sokat tudtok. Béke és szabadság, azt mondod? Ha mi nem vagyunk, Észak aligha tudja, mi az. Már ezt is, azt is elpusztította volna a félelem. De ha fekete rémek szállnak alá a lakatlan dombok közül, vagy kúsznak ki nap nem járta erdők sűrűjéből, előlünk menekülnek. Ki merné az utat járni, s a békés földek, az együgyű emberek otthonának biztonsága hová lenne éjnek évadján, ha a dúnadánok aludnának, vagy mindet elnyelte volna már a sír?
S köszönetet még kevesebbet kapunk, mint ti. Az utazók ferde szemmel néznek, a parasztok csúfneveket akasztanak ránk: Egy hájgombócnak, aki egynapi járóföldre lakik az Ellenségtől, mely megdermesztené a szívét és falucskáját romba döntené, ha mi nem őrködnénk szakadatlanul, én „Vándor” vagyok. De másként mégsem tehetünk. Ha az együgyű népek nem tudják, mi a gond és a félelem, az úgy van rendjén, s nekünk őriznünk kell a titkot, hogy ne is tudják meg soha. Az én fajtámnak ez a dolga, mióta világ a világ, és fű nő a földön.
De a világ most megint változik. Új óra közelít. Előkerült Isildur Átka. Csata vár ránk. A Kardot újra kell kovácsolni. Elmegyek Minas Tirithbe.
– Azt mondod, megkerült Isildur Átka – mondta Boromir. – Egy fénylő gyűrűt láttam a Félszerzet kezében, de azt mondják, a világnak ez a korszaka meg se kezdődött még, mikor Isildur elveszett. Honnét tudja a Bölcs, hogy az a gyűrű az ő gyűrűje? És hol rejtőzött ennyi-ennyi évig, hogy most egyszerre ilyen furcsa küldönc kezében látjuk?
– Mindjárt meghallod – mondta Elrond.
– Könyörgök, Uram, ne még! – mondta Bilbó. – A nap már délre jár, s úgy érzem, rászorulok egy-két falatra, hogy erőt öntsön belém.
– Nem rólad beszéltem – mondta mosolyogva Elrond. – De legyen. Lépj elő! S mondd el a történetedet. S ha eddig még nem öntötted versbe, mondd egyszerű szavakkal. És minél rövidebben, hogy annál hamarabb juss harapnivalóhoz.
– Nagyon helyes – mondta Bilbó. – Ahogy parancsolod. De most a valóságot mondom, s ha netán valaki másként hallotta volna tőlem – szeme sarkából Glóinra sandított –, arra kérem, felejtse el, és bocsásson meg nekem. Akkoriban mindössze azt szerettem volna bizonyítani, hogy a kincs az enyém, hogy ily módon szabaduljak a tolvaj névtől, amit a nyakamba varrtak. Ám most talán jobban értem, ami történt, s akárhogy is, ami történt, így történt.

Némelyek számára Bilbó története teljesen új volt, s tágra nyílt szemmel hallgatták, amikor az öreg hobbit, csöppet sem kedve ellenére, bő lére eresztve beszámolt Gollammal esett kalandjáról. Egyetlen találós kérdést ki nem hagyott volna. Ha hagyják, beszámol a társairól is, meg arról, hogy a Megyéből mint lépett meg, de Elrond fölemelte a kezét.
– Jól beszéltél, barátom – mondta –, de mostanra ennyi elég. Pillanatnyilag elegendő, ha annyit tudunk, hogy a Gyűrű Frodóra, az utódodra szállt. Most szóljon ő!
Frodó, ha nem is olyan készségesen, mint Bilbó, beszámolt a Gyűrűt érintő valamennyi viszontagságáról, azóta, hogy az átkerült az ő kezébe. Kifaggatták, s útjának minden lépését meghányták-vetették Hobbitfalvától egészen a Brúinen Gázlójáig, és mindent megvitattak, amire csak visszaemlékezett a Fekete Lovasokkal kapcsolatban. Végül visszaült a helyére.
– Nem rossz – mondta neki Bilbó. – Szép históriát kerekíthettél volna belőle, ha minduntalan meg nem zavarnak. Megpróbáltam közben egyet-mást följegyezni, de ha meg akarom írni, egyszer majd végig kell még mennünk az egészen. Már azelőttről is, hogy ideértél volna, több fejezetre való anyag gyűlt össze.
– Hát igen, hosszú történet ez – felelte Frodó. – De én úgy látom, még nincs vége. Még sok minden érdekelne, kivált Gandalffal kapcsolatban.
A szürkerévi Galdor, aki ott ült mellette, hallotta, mit mond. – A számból vetted ki a szót! – kiáltotta, és Elrondhoz fordult, mondván: – A Bölcsnek bizonyára jó oka van rá, hogy azt higgye, a Félszerzet talált kincse az annyit vitatott Nagy Gyűrű, még ha azok, akik nála kevesebbet tudnak, ezt nem tartják is valószínűnek. De miért ne hallhatnánk a bizonyítékokat? S még azt is megkérdezném: mi van Szarumánnal? Ő járatos a Gyűrű hagyományaiban, s még sincs itt köztünk. Ő vajon mit tanácsolt volna ha mindazt tudná, amit mi hallottunk itt?
– A kérdések, amelyeket föltettél, Galdor, összefüggnek – mondta Elrond. – Nem kerülték el a figyelmemet, s választ is kapsz, mindre. De ezeket tisztázni már Gandalf része, s őt utolsóként szólítom, megbecsülésből, mert ezekben a kérdésekben ő a mester.
– Vannak, Galdor – mondta Gandalf –, akik elhiszik, hogy Glóin hírei, s a hajsza Frodó után kellően bizonyítják, hogy a Félszerzet talált kincse az Ellenségnek mit ér. Pedig az csak egy gyűrű. Tehát? A Kilencet a nazgûlok őrzik. A Hetet megkerítették vagy elpusztították. – Glóin itt megmoccant, de nem szólt egy szót sem. – A Háromról tudunk. Mi lehet hát ez az Egyetlen, amire annyira vágynak?
Kétségtelen, hogy a Folyó és a Hegy, az elvesztés és megtalálás közt ott húzódik az idő roppant sivataga. De a Bölcs tudásának hézaga végre összezárult. Igaz, későn. Mert az Ellenség szorosan a nyomunkban van, még annál is szorosabban, mint féltem. S még szerencse, hogy az idén, s úgy látszik, csak most a nyáron tudta meg végre a teljes igazságot.
A jelenlévők közt bizonyára van, aki emlékszik még, hogy jó néhány évvel ezelőtt bemerészkedtem Dol Goldurban a Varázsló ajtaján, titokban kitudtam a módszereit, s ily módon sikerült megállapítanom, hogy félelmeink jogosak: nem más ő, mint Szauron, ősi ellenségünk, aki végül megint csak testet öltött, és hatalomra jutott. Gondolom, van, aki arra is emlékszik még, hogy éppen Szarumán tanácsára nem léptünk fel nyíltan ellene, csak figyeltük jó ideig. De ahogy Szauron árnya mindjobban nőtt, Szarumán engedett, a Tanács összeszedte az erejét, és kikergette a gonoszt a Bakacsinerdőből –, s ez épp abban az évben történt, amikor a Gyűrű megkerült: furcsa véletlen, ha létezik véletlen egyáltalán.
De, amint Elrond megjósolta, elkéstünk. Szauron szintén szemmel tartott minket, rég felkészült a csapásra, s amíg föl nem készült, csak távolról kormányozta Mordort, Minas Morgul útján, ahol kilenc szolgája lakott. Aztán meglépett előlünk, de csak tettette a menekülést, mert hamarosan visszatért a Fekete Toronyba, s ottlétét nyíltan kinyilvánította. Akkor ült össze legutóbb a Tanács: mert akkor tudtuk meg, hogy buzgóbban kutat az Egy után, mint valaha. Attól féltünk, hogy amiről mi sem tudunk, neki talán sikerült valamit megtudnia. De Szarumán azt mondta, nincs mitől félnünk, s megismételte, amit már korábban is mondott: az Egyet Középföldén soha meg nem lelik.
Az Ellenség – mondta –, a legrosszabb esetben is csak annyit tud, hogy a kincs nem lehet a birtokunkban, hogy senki sem tudja, hová lett. Ne féljetek! Reménye csalóka. Én talán nem tanulmányoztam behatóan a kérdést? Isildur, a Nagy, az Anduinba veszett, s miközben Szauron aludt, a folyó már réges-rég a Tengerbe sodorta, nyugodjék hát ott az idők végezetéig.
Gandalf elhallgatott, s a tornácról elnézett keletre, a Ködhegység távoli csúcsai felé, amelyek roppant gyökerei oly soká rejtegették a világra váró veszedelmet. Felsóhajtott.
– Az én hibám volt – mondta. – Nyugalomba ringattak a Bölcs Szarumán szavai, ha hamarabb rájöttem volna az igazságra, most nem fenyegetne ekkora veszély.
– Valamennyien hibásak vagyunk – mondta Elrond –, s ha te nem állsz őrt a Sötétség ellen, talán itt lenne már a nyakunkon. De mondd tovább!
– A szívem azonban kezdettől fogva teli volt balsejtelemmel, ámbár ezeknek magam sem tudtam az okát – mondta Gandalf. – Szerettem volna megtudni, hogy is jutott ez a holmi Gollamhoz, s meddig volt a birtokában. Így hát figyeltettem, mert sejtettem, hogy nemsokára előbúvik az odújából, hogy kincsét fölkutassa. Elő is bújt, de megszökött előlünk, s bottal üthettük a nyomát. Így – sajna! – kénytelen voltam fölhagyni az üggyel, s mint annyiszor már, csak figyeltem és vártam.
Így telt, gondok közt az idő, míg csak a kételyeim át nem váltottak hirtelen félelemre. Honnét került elő a hobbitok gyűrűje? És – ha félelmeim jogosak – mi a teendőnk vele? Döntenem kellett. De félelmeimet mind ez ideig senkinek nem említettem, mert tudom, a rosszkor kelt szóbeszéd, ha egyszer megindul, milyen veszedelmes. A Sötét Toronnyal vívott hosszú háborúinkban mindig az árulás volt legnagyobb ellenségünk.
Ennek már tizenhét esztendeje. Hamarosan megtanultam, hogy a Megye körül a legkülönfélébb kémek, még vadállatok és madarak is, gyülekeznek, s csak mélyült a félelmem. A dúnadánok segítségét kértem, s ők kettőzött éberséggel őrködtek fölöttünk, én pedig kiöntöttem a szívemet Aragornnak, Isildur utódának.
– Én meg – mondta Aragorn –, azt a tanácsot adtam, hogy indítsunk hajszát Gollam ellen, még ha látszólag elkéstünk is vele. S minthogy helyénvalónak éreztem, hogy Isildur utóda hozza helyre Isildur hibáját, magam is Gandalffal tartottam a hosszú és reménytelen hajsza során.
Ezután Gandalf mondta el, hogyan tették tűvé egész Vadonföldet az Árnyhegységig és a mordori gyepűig:
– Itt hírét vettük és gyanítottuk, hogy jó darabig ott lakhatott a sötét dombokban, de nem sikerült megtalálnunk, s én kétségbeestem. S kétségbeesésemben kiagyaltam egy próbát, mely szükségtelenné teheti, hogy Gollamot megkeressük. A Gyűrű talán maga is elárulja, hogy valóban az Egy-e. Eszembe jutott néhány szó, ami a Tanácsban hangzott el: Szarumán szavai, amelyeket annak idején csak fél füllel hallgattam. „A Kilenc, a Hét és a Három Gyűrű – mondta – drágaköves. De nem így az Egy. Az kerek és dísztelen, mint afféle alantasabb gyűrű, de a készítője megjelölte, s a jelet, aki ért hozzá, talán még fölismeri és kiolvassa.” Hogy e jel micsoda, nem mondta meg. Akkor meg ki tudja? Aki készítette. És Szarumán? De bármennyire ismeri is a hagyományt, valami forrása csak kellett, hogy legyen. S Szauronén kívül kinek a keze érintette a Gyűrűt, mielőtt az eltűnt? Egyedül Isilduré.
Erre gondolva felhagytam a hajszával, és Gondorba siettem. A régi időkben rendem tagjait itt mindig szívesen látták, de legszívesebben mind között Szarumánt. Gyakran és hosszú ideig vendégeskedett a város urainál. Denethor úr korántsem tanúsított irántam akkora vendégbarátságot, mint a régiek, de vonakodva bár, mégiscsak hozzájárult, hogy fölhalmozott könyvei és tekercsei közt kutakodjak.
„Ha, mint mondod, csak az Óidők följegyzései érdekelnek, a Város alapításának idejéből, tessék, olvass! – mondta. – Én azt, ami volt, sokkal kevésbé látom sötétnek, mint ami lesz, és ez az én gondom. De ha nem vagy sokkal ügyesebb, mint Szarumán, aki hosszú ideig kutatott itt, nem találsz semmit, amit én, a Város hagyományainak tudója, ne tudnék.”
Így Denethor. Márpedig a kincsei közt sok olyan följegyzés hever, amit manapság a hagyomány tudói közül is csak kevesen tudnak elolvasni, mert betűjüket és nyelvüket a maiak nem értik. Minas Tirithben, Boromir, még mindig ott hever egy tekercs, amit, ha nem tévedek, rajtam és Szarumánon kívül nem olvasott senki, hisz a királynak sem sikerült elolvasnia: egy tekercs Isildur keze írásával. Mert Isildur Mordornál nem vonult egyenest haza a háborúból, amint azt néhányan regélik.
– Északon meglehet – szólt közbe Boromir. – De Gondorban mindenki tudja, hogy először Minas Anorba ment, s ott lakott egy darabig az unokaöccsével, Meneldillel, s oktatta őt, mielőtt megtette volna uralkodónak a Déli Királyságban. Ebben az időben ültette ott el a Fehér Fa utolsó csemetéjét, testvére emlékére.
– S még e tekercset is megírta ugyanekkor – mondta Gandalf –, de erre, úgy látszik, Gondorban már nem emlékeznek. Mert a tekercs a Gyűrűvel foglalkozik, s Isildur azt írja benne:

A Nagy Gyűrű legyen az Északi Királyság kincse, de maradjon ennek írott emléke Gondorban is, ahol szintúgy Elendil utódai élnek, mert e nagy tettek emléke nem szabad, hogy bármikor elhomályosodjék.

Ezek után Isildur leírja, hogy milyen volt a Gyűrű, mikor ő rátalált:

Izzott, ahogy az ujjamra húztam, izzott, mint a parázs, és égette az ujjamat, s nem tudtam, e fájdalomtól valaha is szabadulok-e. De most, ahogy írom ezt, már lehűlt, s mintha zsugorodnék, bár sem szépségéből, sem formájából nem veszített. Fölirata, mely kezdetben mint a veres láng virított, elhomályosult, s ma már alig olvasható. Betűi eregioni tündebetűk, mert Mordorban ilyen kényes műhöz nincsenek betűik, a nyelvet azonban nem ismerem. A Fekete Föld nyelvének vélem, mert az csúf és bárdolatlan. Hogy mi gonoszat mond, nem tudom, de mindenesetre ide másolom, nehogy elhomályosulván feledésbe merüljön. A Gyűrűnek tán hiányzik Szauron kezének melege, az fekete volt, s mégis izzott, mint a tűz, s ettől pusztult el Gil-galad, ám meglehet, hogy az aranyat fölizzítván az írás is felújul rajta. Én, jómagam, nem kockáztatom meg, hogy ily módon kárt tegyek benne: Szauron valamennyi műve közül az egyetlen szépben. Mert drága a szívemnek, bár fájdalom árán vásároltam.

Ezt olvasván kutatásom véget ért. Mert a lemásolt felirat, amint azt Isildur sejtette volt, Mordor és a Torony Szolgáinak nyelvén íródott. S hogy mit mond, azt már korábban is tudtam. Mert abban az időben, mikor Szauron az ujjára húzta az Egyet, Celebrimbor, a Három alkotója, tudott a létezéséről, messziről kihallgatta, amint kimondta a szavakat, s gonosz szándéka ily módon lelepleződött.
Nyomban búcsút vettem Denethortól, de már útközben észak felé üzenetet kaptam Lórientől, hogy Aragorn arra járt, s hogy megtalálta azt a Gollamot. Így hát először hozzá mentem, hogy meghallgassam a történetét. Hogy miféle halálos veszélybe keveredett egymaga, azt álmodni sem mertem.
– Erről beszélni sem igen érdemes – mondta Aragorn. – Ha az ember kénytelen látótávolságra megközelíteni a Fekete Kaput, vagy a Morgul Völgybe a halálos virágokat tapodni, bizton számíthat rá, hogy veszélybe kerül. A végén magam is elkeseredtem, s hazafelé vettem az utamat. S ekkor, szerencsémre, szinte belebotlottam abba, amit kerestem: egy pocsolya sarában a puha lábak nyomára. De a nyom friss volt, és sietős léptekre vallott, s nem Mordorba vezetett, hanem elfelé onnét. Végig követtem a Holtláp mentén, aztán rábukkantam. Ott téblábolt egy áporodott pocsolya partján, s leste a vizet, s mikor leszállt az este, elkaptam. Egész testét zöld iszap borította. Tartok tőle, hogy soha nem fog megszeretni: mert belém harapott, s én sem voltam éppen gyöngéd hozzá. Mást a szájából nemigen kaptam, csak a fogai nyomát. Talán a visszaút volt a legkeservesebb az egész utazásom során, éjjel-nappal őriznem kellett, kötőfékkel a nyakában, száját fölpöckölve kellett noszogatnom, hogy előttem menjen, míg végül, étel-ital híján meg nem szelídült. Így tereltem a Bakacsin-erdő felé. Végre ideértem vele, és átadtam a tündéknek, mert megegyeztünk, hogy ezt kell tenni, én boldog voltam, hogy megszabadultam végre az útitársamtól, mert éktelenül büdös volt. Szívből reméltem, hogy nem látom soha többé, de Gandalf eljött, s kibírta, hogy hosszan beszéljen vele.
– Igen – mondta Gandalf –, a beszélgetés hosszú volt és fárasztó, de korántsem hasztalan. Először is, amit ő elmondott, pontosan megegyezett azzal, amit Bilbó most tárt első ízben nyilvánosság elé, de ez még nem sokat számított, hisz amúgy is sejtettem. Ám akkor tudtam meg, hogy a Gyűrű a Nagy Folyóból került elő, Nősziromfölde közelében. És azt is, hogy sokáig volt a birtokában. Pici fajtájának sok-sok nemzedéke hosszat. A Gyűrű hatalma jócskán megnyújtotta az életét, s ez csak a Nagy Gyűrűnek áll hatalmában.
De ha ez sem lenne elegendő bizonyíték, Galdor, mondok én neked más próbát is. Ezen a gyűrűn, amit az imént láttál, ezen a kerek és dísztelen aranykarikán, még mindig ott láthatók a szavak, amelyeket Isildur lemásolt, már persze, ha van elég akaratereje valakinek, hogy az aranygyűrűt egy darabig tűzben tartsa. Én megtettem, s ezt olvastam rajta:

 

Ash nag durbatulûk, ash nazg gimbatul, ash nazg thrakatulûk ash burzum-ishi krimpatul!

 

Döbbenetes volt, ahogy a mágus hangja megváltozott. Egyszerre fenyegető lett, átható és kőkemény. A nap egy pillanatra mintha árnyékba borult volna, a tornác elsötétült. Mindenki reszketett, csak a tündék hegyezték a fülüket.
– Még soha, senki sem mert egyetlen szót kiejteni e nyelven Imladrisban, Szürke Gandalf – mondta Elrond, mikor az árnyék eloszlott, és a társaság megint föllélegzett.
– És reméljük, nem is fog, soha többé – felelt Gandalf. – S én mégsem kérek tőled bocsánatot, Elrond uram. Mert ha ez a nyelv nem hangzik fel hamarosan Nyugat minden zugában, akkor eleve nincs okunk kételkedni benne, hogy ez a holmi pontosan az, aminek a Bölcs mondja: az Ellenség kincse, mely magában rejti annak minden gonoszságát, s ebben lakozik ősidőktől való erejének java része. A Fekete Évekből valók a szavak, amelyeket Eregion Kovácsai kihallgattak, s amelyekből megtudták, hogy elárulták őket:

 

Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen.

 

De vegyétek észre, barátaim, hogy Gollamtól ennél többet is megtudtam. Gyűlölt beszélni, s szavai zavarosak voltak, de kétségtelen, hogy járt Mordorban, s hogy ott mindent kiszedtek belőle. Az Ellenség tehát tudja, hogy az Egyet megtalálták, hogy az hosszú ideig a Megyében volt, s minthogy szolgái majdnem az ajtónkig követték Frodót, hamarosan azt is tudni fogja, ha ugyan most, amikor ezt mondom, nem tudja máris, hogy jelenleg itt van nálunk.
Egy darabig némán ültek valahányan, aztán megszólalt Boromir. – Ez a Gollam, azt mondod, valami kicsi jószág? Kicsi, de nagy huncutság szorult beléje! Vele mi lett? Ti mire ítéltétek?
– Csak börtönre, rosszabbra nem – mondta Aragorn. – Amúgy is sokat szenvedett. Mert megkínozták, az biztos, és félelme Szaurontól feketén üli meg a szívét. Ami engem illet, örülök, hogy a bakacsinerdei tündék éber szeme őrzi. Gonoszsága nem kicsike, s ez akkora erőt ád neki, amit el se hinnél ily vékonyka, aszott alakról. Ha szabadon kószálna, sok csúnya csínyt tudna még elkövetni. S afelől sincs sok kétségem, hogy Mordorból valami sötét megbízatással bocsátották útra.
– Ó, jaj! – kiáltott fel Legolas, s szép tünde arca eltorzult a kétségbeeséstől. – Hadd mondjam el a hírt, amit hoztam. Nem jó hír, de hogy a jelenlévők számára mennyire rossz, azt csak most értem meg. Szméagol, akit most Gollamnak hívnak, megszökött.
– Megszökött? – kiáltott fel Aragorn. – Hát ez aztán rossz hír, az igaz. S keservesen megszenvedjük még valamennyien: De hogy lehet az, hogy Thranduil népe nem felelt meg a belé vetett bizalomnak?
– Nem az éberség hiánya tette – mondta Legolas. – Hanem talán a túlzott jóindulat. Tartottunk tőle, hogy a rabot majd mások is segítik, s hogy tünde-dolgainkról többet tud a kelleténél. Őriztük hát éjjel-nappal, ahogy Gandalf ránk parancsolt, bármilyen fáradságos volt is e feladat. De Gandalf elültette bennünk a reményt, hogy netán megjavulhat, s így nem volt szívünk lent őrizni a föld alatti pincék mélyén, nehogy régi sötét gondolatai visszatérjenek.
– Velem aztán nem voltatok ilyen gyöngédek! – jegyezte meg Glóin, s megvillant a szeme, mert eszébe jutott rabsága a tünde-királyok palotájának mélyén.
– Hagyjuk ezt most! -. mondta Gandalf. – Nagyon kérlek, ne szólj közbe, jó Glóinom. Sajnálatos félreértés volt, s rég megkaptad érte az elégtételt. Ha itt most minden sérelmet föl akarunk hánytorgatni, amit a tündék és a törpök egymástól elszenvedtek, akkor akár abba is hagyhatjuk a Tanácsot.
Glóin fölállt, meghajolt, s Legolas folytatta:
– Ha szép idő volt, kivittük az erdőbe sétálni, állt ott a többiektől távol egy magányos fa, azon szívesen mászkált. Megengedtük néha, hogy egészen fölmásszon, a legmagasabb ágra, ahol már a szabad szelet érzi, de mi ott őriztük a fa tövében. Egy szép nap hiába hívtuk, nem jött le onnét, s az őröknek nem akaródzott utána mászniuk, hisz értett hozzá, hogy a lábával is kapaszkodjék az ágban, ne csak a kezével, így hát késő éjszakáig ültünk a fa alatt.
Aznap történt, azon a holdtalan, csillagtalan nyári éjszakán, hogy orkok támadtak ránk váratlanul. Egy idő múlva elkergettük őket, sokan voltak, és vadak, de a hegyekből jöttek, s az erdőhöz nem voltak szokva. Mikor a csata véget ért, láttuk, hogy Gollam eltűnt, őreit lemészárolták vagy magukkal hurcolták. Ekkor már világos volt, hogy a támadást az ő kiszabadítására indították, s hogy ő előre tudott róla. Hogy ezt miként ütötték nyélbe, nem is sejtjük, de Gollam agyafúrt, s az Ellenség számos. Azok a sötét jószágok, amelyeket a Sárkány bukásának évében elkergettek, nagy számban tértek vissza, s a Bakacsin-erdő megint csak gonosz hely, kivéve azt a részét, ahol még áll a birodalmunk.
Gollamot nem sikerült újra kézre kerítenünk. Nyomát megtaláltuk az orkok lábnyomai közt, s a nyomok az erdő mélyére, Délre vezettek. Nemsokára kifogytunk a tudományból, itt már nem mertük folytatni a hajszát, hiszen már Dol Goldur közelében jártunk, s az változatlanul igen gonosz hely, arra hát nem mehettünk.
– Ha megszökött, hát megszökött – mondta Gandalf. – Most nem érünk rá őt keresni. Csináljon, amit akar. De megeshet még, hogy olyan szerepet játszik, amit sem ő, sem Szauron nem lát előre.
Most pedig választ adok Galdor többi kérdésére. Hogy mi van Szarumánnal? S hogy e szorult helyzetben ő mit tanácsol? Ezt teljes egészében el kell mondanom, mert mindeddig csak Elrond hallotta, s ő is röviden, de ez kihathat valamennyi elhatározásunkra. S ez a Gyűrű történetének eddigi legutolsó fejezete.

Június végén a Megyében jártam, de mint a felhő borult rám az aggodalom, úgy lovagoltam a kis ország déli határa felé, valami veszélyt orrontottam, amiről nem tudtam, mi az, csak hogy egyre jobban közelít. Aztán utolért néhány üzenet, a háborúról, Gondor vereségéről, s amikor a Fekete Homályról hallottam, megdermedt a szívem. De én mással nem találkoztam, csak néhány déli menekülttel, azt azonban éreztem, hogy valami félelem ül rajtuk, amiről szólni sem akarnak. Keletnek, aztán délnek fordultam, s végigjártam a Füves-utat, s Brítől nem messze összetalálkoztam egy utazóval, aki az árokparton üldögélt, s lova ott legelt mellette. A Barna Radagast volt, aki egy időben Rhosgobelben lakott, a Bakacsinerdő határán. Ő is az én rendemből való, de nem láttam már esztendők óta.
„Gandalf! – kiáltott fel. – Épp téged kereslek! De én nem vagyok járatos errefelé. Mindössze annyit tudtam, hogy valami vad vidéken tekeregsz, s hogy az valami parlagi nevet visel. Megyének hívják.”
„Értesülésed pontos volt – mondtam –, de ha az ország lakói közül bárkivel összeakadsz, ezt lehetőleg ne így fogalmazd. Már közel jársz a Megye határához. És velem mi dolgod? Bizonyára sürgető. Hisz soha nem keltél útra, ha nem kényszerített rá a szükség.”
„Sürgős megbízatásom van – mondta. – Rossz hírt hozok.” – Aztán körülnézett, mintha a sövénynek is füle volna. – „A nazgûlok – súgta. – A Kilenc megint úton van. Titokban átkeltek a folyón, s most nyugat felé tartanak. Most fekete lovasnak álcázzák magukat.”
Ekkor már tudtam, hogy mi az az ismeretlen veszedelem, amitől félek.
„Az biztos, hogy az Ellenség vagy nagyon szorult helyzetben van, vagy valami nagy célt tűzött maga elé – mondta Radagast –, de arról már fogalmam sincs, hogy mit kereshet ilyen távoli és vad vidéken.”
„Ezt hogy érted?” – kérdeztem én.
„Mert azt mondják, akárhová mennek, a Lovasok mindenütt arról érdeklődnek, merre van az az ország, amit Megyének hívnak.”
„A Megyének” – mondtam, de elszorult a szívem. Mert még a Bölcs is fél szembeszegülni a Kilencekkel, ha összesereglenek ádáz uruk zászlaja alatt. Aki valamikor nagy király és boszorkánymester volt, most meg halálosan félnek tőle. „Ezt ki mondta neked, és ki küldött?” – kérdeztem.
„Fehér Szarumán – felelt Radagast. – Azt mondta, szóljak neked, s ha szükségét érzed, segítségedre lesz, de akkor azon nyomban kérd a segítségét, különben már késő.”
Ez az üzenet reményt keltett bennem. Mert a Fehér Szarumán rendem legnagyobb tagja. Természetesen Radagast is érdemes mágus, az alak- és színváltozások mestere, nagyon ért a füvekhez, állatokhoz, s a madarak kiváltképp a barátai. De Szarumán magának az Ellenségnek a módszereit tanulmányozta hosszú ideig, s így gyakran előre tudtuk, az mit fog tenni. Szarumánnak köszönhető, hogy ki tudtuk verni Dol Goldurból. Lehet, hogy most olyan fegyverre akadt, amivel elkergethetjük a Kilenceket?
„Elmegyek Szarumánhoz” – mondtam.
„Akkor indulj, de rögtön – mondta Radagast –, mert én sok időt elvesztegettem azzal, hogy kerestelek, s a napok már egyre rövidebbek. Azt mondta, a nyár derekáig kerítselek elő, az meg mindjárt itt van. Ha most rögtön indulsz, akkor is valószínű, hogy a Kilencek már fölfedezik az országot, amit keresnek, amíg te odaérsz hozzá. Én mindenesetre már fordulok is vissza.” – Ezzel nyeregbe szállt, s ment volna egyenest.
„Várj egy picit! – mondtam. – Szükségünk lesz a segítségedre, meg mindenkiére, aki hajlandó mellénk állni. Üzenj barátaidnak, az állatoknak és madaraknak. Mondd meg nekik, hogy adjanak hírt mindenről, ami az üggyel kapcsolatos, Gandalfnak és Szarumánnak. Az üzenetet Orthancba küldjék.”
„Meglesz” – mondta, és elvágtatott, mintha a Kilencek űznék.
Akkor és ott nem bírtam volna vele tartani. Aznap már hosszú utat megtettem lóháton, s magam is fáradt voltam, akár a lovam, különben is végig kellett gondolnom a dolgot. Éjszakára ott maradtam Bríben, s úgy döntöttem, arra már nincs időm, hogy a Megyébe visszatérjek. Soha nagyobb hibát nem követtem még el.
Frodónak mindenesetre írtam egy üzenetet, s rábíztam barátomra, a fogadósra, hogy juttassa el hozzá. Hajnalban továbblovagoltam, s nagy sokára meg is érkeztem Szarumán lakóhelyére. Ez messze délen van, Vasudvardban, a Ködhegység végében, nem messze Rohan Kapujától. Boromir majd elmondja nektek, hogy az egy nagy nyitott völgy, amely a Ködhegységet és az Ered Nimraist, hazája Fehér Hegyeit köti össze. De Vasudvard maga csupasz sziklakör, mely mint a fal zár körül egy völgyet, s a közepén egy Orthanc nevű kőtorony áll. Ezt nem Szarumán építette, hanem a númenoriak valamikor réges-régen, a torony nagyon magányos és sok titka van, s mégis úgy fest, mintha nem is mesterséges építmény lenne. Megközelíteni csak Vasudvard kőkörén át lehet, s a körön csak egy kapu van.
Késő este értem a kapuhoz, mely olyan, mint egy hatalmas sziklabolt, s szigorúan őrzik. De a kapuőrök már figyeltek, s közölték, hogy Szarumán vár. Átlovagoltam a kapubolt alatt, s a kapu halkan bezárult mögöttem, engem meg egyszerre elfogott a félelem, magam sem tudtam, mitől.
De odalovagoltam Orthanc tövébe, Szarumán lépcsőjéhez, ő ott várt, s fölvezetett magas cellájába. Egy gyűrű volt az ujján.
„Szóval eljöttél, Gandalf” – mondta komolyan, de szeme fehér fényben izzott, mintha hideg nevetés bujkálna a szíve mélyén.
„Igen, eljöttem – mondtam –, a segítségedért, Fehér Szarumán.” – E megszólítás mintha dühítette volna.
„Igazán, Szürke Gandalf? – mondta gúnyosan. – Segítségért? Ezt is ritkán hallotta valaki, hogy Gandalf, a ravasz és bölcs Gandalf, aki örökké a világot járja, s mindenbe beleártja magát, akár az ő dolga, akár nem, segítséget kérjen.”
Ránéztem, és gondolkodóba estem. „Ha a hírek meg nem tévesztenek – mondtam –, a dolgok úgy alakulnak, hogy szükség lesz minden erő egyesítésére.”
„Lehet – mondta –, de ez mindenesetre későn jut az eszedbe. Csak tudnám, mióta titkolsz előlem, a Tanács feje elől, egy igen-igen fontos ügyet? S mi hozott most el a Megyéből, a búvóhelyedről?”
„A Kilencek újra előjöttek. Átkeltek a Folyón. Radagasttól tudom.”
„A Barna Radagasttól! – nevetett Szarumán, s már nem is rejtette véka alá megvetését. – Radagasttól, a Madáridomártól! Radagasttól, az Együgyűtől! Radagasttól, a Bolondtól! Annyi esze még van, hogy eljátssza a szerepet, amit kiosztottam rá. Mert te eljöttél hozzám, s ez volt üzenetem egyetlen célja. S most itt is maradsz, Szürke Gandalf, s kipihened az utazásaidat. Mert én Szarumán vagyok, a Bölcs Szarumán, a Gyűrűműves, a Sokszínű Szarumán!”
Ránéztem, s láttam, hogy öltözéke, amely az imént fehéret mutatott, nem is fehér, hanem szövetét sokszínű szálból szőtték, s ahogy ő mozdul, meg-megcsillan, úgy változtatja a színét, hogy a szem belekáprázik.
„Nekem a fehér jobban tetszett” – mondtam.
„A fehér! – gúnyolódott. – Kezdetnek éppen megtette. A fehér ruhát be lehet festeni. A fehér lapot teleírni, a fehér fényt megtörni.”
„És akkor már nem fehér – mondtam. – S aki megtör valamit, hogy megtudja, mi az, letér a bölcsesség ösvényéről.”
„Semmi szükség rá, hogy úgy beszélj velem, mint azokkal az együgyűekkel, akik a barátaid – mondta. – Nem azért hoztalak ide, hogy kioktass, hanem, hogy választást kínáljak neked.”
Kihúzta magát, és szónokolni kezdett, mint aki sokszor elpróbált beszédet mond. „Az Óidők elmúltak. Múlóban a Középidők is. Most kezdődnek az Újidők. A tündék ideje lejárt, eljött a mi időnk, az ember ideje, amelyet nekünk kell kormányoznunk. De ehhez hatalom kell, hatalom, hogy minden lény végrehajtsa, amit mi rendelünk a jó érdekében, amit csak a Bölcs ért.
S hallgass rám, Gandalf, öreg barátom, segítőtársam! – lépett közelebb hozzám, s mondta immár lágyabb hangon. – Én azt mondtam, mi, mert ha te mellém állsz, akkor mi leszünk. Új hatalom van születőben. S ez ellen nincsenek hasznunkra a régi szövetségesek és a régi módszerek. Sem a tündéktől, sem a halódó númenoriaktól nincs mit remélnünk. Neked, nekünk, tehát nincsen választásunk. Tán csatlakozhatunk még e Hatalomhoz. Ez bölcs dolog lenne, Gandalf. Ettől még lehet remélni valamit. Győzelme küszöbön áll, s akik elősegítik, azokra gazdag jutalom vár. Ahogy a Hatalom nő, úgy szaporodnak kipróbált barátai: S a Bölcsek, mint te meg én, ha kivárják türelemmel, végül maguk szabhatják meg, hogyan alakul, s ők kaparinthatják a kezükbe. Mi kivárhatjuk a mi időnket, mi meg tudjuk őrizni magunkban a gondolatainkat, megvetve tán a rosszat, ami közben esik, de helyeselve a végső nemes célokat: a Tudást, Uralmat, Rendet, csupa olyasmit, amit mindeddig hiába próbáltunk megvalósítani, mert gyönge vagy rest barátaink utunkat állták. Elképzeléseink nem változnak, nem is szabad, hogy változzanak, csupán az eszközeink.”
„Szarumán – mondtam –, én máskor is hallottam már ilyen beszédet, csakhogy Mordor küldötteitől, s az ő céljuk az volt, hogy az együgyűeket megtévesszék. Aligha hiszem, hogy azért csaltál volna ide olyan messziről, hogy a fülemet fáraszd.”
Sanda pillantást vetett rám a szeme sarkából, s gondterhelten hallgatott. „Nos – mondta nagy sokára –, látom, hogy nincs ínyedre ez a bölcs irányvonal. Vagy még nincs? Mert hátha ki lehet agyalni jobbat is?”
Odajött hozzám, s hosszú kezét a karomra tette. „S ugyan miért ne lehetne? – súgta. – Miért ne, Gandalf? Ott a Gyűrű, az Uralkodó! Ha az a mi kezünkben van, akkor miránk száll a hatalom. Az igazság az, hogy ezért csaltalak ide. Mert engem sok szem szolgál, s ha nem tévedek, te tudod, hogy e drága jószág most hol rejtőzik. Igazam van? Mert miért is érdeklődnék a Kilenc mindenütt épp a Megye után, s neked ugyan mi dolgod ott?” – Mikor ezt kimondta, valami leplezetlen mohóság csillant a szemében.
„Szarumán – mondtam, s elhúzódtam tőle –, az Egyből egyszerre csak egyvalaki húzhat hasznot, ezt jól tudod, kár is tehát azt mondanod, hogy mi. De tőlem nem kapod meg, de nem ám, s még hírt se kapsz felőle, most, hogy kiismertem a gondolkodásodat. Te lennél a Tanács feje, de végre leleplezted magad. A választás tehát az, hogy Szauronnak vagy neked hódoljak be. Kettőtök közül egyiknek sem. Mit kínálsz még?”
Most hideg volt és fenyegető. „Helyes – mondta. Nem is vártam, hogy bölcs leszel, akár a saját érdekedben, de megadtam neked a lehetőséget, hogy önként légy a segítségemre, s így sok bajt és fájdalmat megtakaríthass. A harmadik választás, hogy itt maradsz addig.”
„Meddig?”
„Amíg el nem árulod, hogy az Egy hol található. Vannak eszközeim, ne félj, hogy erre rávegyelek. Vagy amíg rá nem akadok, ellenedre, s amíg az Uralkodónak arra is jut ideje, hogy csip-csup ügyekkel foglalkozzék. Például azzal, hogy kitalálja, mi legyen Gandalf, a Szürke, illő jutalma, amiért arcátlan volt, s hátráltatta őt.”
„Talán nem is lesz az olyan csip-csup ügy” – mondtam én: Arcomba nevetett, mert a szavam üres szó volt csupán, s ezt tudta jól.

Vittek, és bezártak Orthanc toronysüvegébe, ahonnét Szarumán szokta figyelni a csillagokat. Onnét csak több ezer lépcsőfokon, egy keskeny csigalépcsőn volt lejárás, s még a völgy is távolinak tetszett. Lenéztem, s láttam, hogy bár valaha szépséges zöld volt, most csupa gödör és hámor. Vasudvardon most orkok és farkasok tanyáztak, mert Szarumán nagy erőt gyűjtött össze a maga szakállára, Szauron ellenében, s nem a szolgálatában, egyelőre. Minden művét fekete füst borította, s az vette körül Orthanc falait is. Én egyedül álltam a felhők közt egy szigeten, kilátásom se volt rá, hogy megszökjem, s napjaim keservesen teltek. Csontomig hatott a hideg, a picike helyiségben épp csak hogy fel-alá járkálhattam, borúsan töprengve a Fekete Lovasok északra jöttéről.
Mert Szarumán szavától teljesen függetlenül, hisz lehetséges, hogy ő hazudott, biztosra vettem, hogy a Kilenc valóban föltámadt. Mert akármilyen rég voltam már Vasudvardban, utolértek a hiteles hírek. Szakadatlanul ott élt a félelem a szívemben barátaimért, akiket a Megyében hagytam, de volt bennem némi remény is. Azt reméltem, hogy Frodó nyomban útnak indul, mint ahogy levelemben kértem, s még azelőtt megérkezik Völgyzugolyba, hogy a gyilkos hajsza megindult volna. De félelmem is, reményem is alaptalannak bizonyult. Mert a reményemet egy dagadt fickóra alapoztam ott Bríben, s a félelmemet Szauron ravaszságára. De a hájgombócoknak, akik gyömbérsört mérnek, sok kívánságnak kell eleget tenniük, és Szauron még nem olyan hatalmas, mint amekkorának a félelem mutatja. De Vasudvardon csapdában és magányosan nehéz volt elképzelnem, hogy a vadászok, akik elől mindenki menekül, ha el nem ejtik, a távoli Megyében kudarcot vallanak.
– Én láttalak téged! – kiáltotta Frodó: – járkáltál fel-alá. S a hajadon meg-megcsillant a hold!
Gandalf döbbenten hallgatott el, s nézett rá Frodóra. – Csak álmomban – folytatta Frodó. – De most hirtelen eszembe jutott. Pedig már teljesen kiment a fejemből. Ennek jó ideje már: talán azután, hogy a Megyéből elindultam.
– Akkor már elkésett az álom – mondta Gandalf –, amint majd látni fogod. Kegyetlen egy kutyaszorító volt. S akik ismernek, tudják, hogy ritkán kerülök ekkora bajba, s hogy a balszerencsét nehezen tűröm. Mint légy az alattomos pók hálójába, úgy esett csapdába a Szürke Gandalf! De még a legagyafúrtabb póknak a hálójában is akadhat egy-egy gyönge szál.
Kezdetben attól féltem, hogy Radagast is lépre ment Szarumánnak, mint ahogy nem kétséges, Szarumánnak ez volt a szándéka vele. De mikor találkoztunk, sem a hangjában, sem a szemében nem láttam árnyékát sem semmi rossznak. Ha látom, nem megyek el Vasudvardba, vagy ha el is, tán óvatosabb vagyok. Ezt Szarumán is sejtette, becsapta hát a küldöncöt, és szándékát eltitkolta. Különben is, hiábavaló lett volna azzal próbálkoznia, hogy a becsületes Radagastot árulásra bírja. Ő tehát jóhiszeműen keresett engem, s vett rá az útra.
Ez volt Szarumán tervének hibája. Mert Radagastnak semmi oka nem volt, hogy ne tegye meg, amire kértem, el is lovagolt hát Bakacsin-erdőbe, ahol régtől fogva sok jó barátja élt. S a Kőszáli Sasok messzire szállnak és sok mindent látnak: farkasok gyülekezését, orkok hadiszemléjét, és azt, hogy a Kilencek országról országra lovagolnak, még annak is hírét vették, hogy Gollam megszökött. És fullajtár híján hírt adtak nekem mindezekről.
Aztán a nyár múltán, egy holdvilágos éjjel észrevétlen elszállt Orthancba a Kőszáli Sasok leggyorsabbika, Szélura Gwaihir, én ott álltam épp a toronytetőn. Beszéltem vele, s ő magával vitt, mielőtt még Szarumán fölfedezte volna. Már messze jártam Vasudvardtól, mire a kőkör kapujából a farkasokat és orkokat utánam uszították.
„Meddig tudsz elvinni? – kérdeztem Gwaihirt.
„Sok-sok mérföldnyire – mondta –, de a világ végére nem. Nekem az a dolgom, hogy híreket hordjak, s nem hogy terhet.”
„Akkor egy táltos kell nekem a földön – mondtam –, egy utolérhetetlenül gyors lábú táltosló, mert ennyire még sohasem volt sietős az utam.”
„Akkor elviszlek Edorasba, ahol Rohan ura székel a termeiben – mondta a sas –, mert attól már nem járunk messze nagyon.” S én boldog voltam, mert ott, Rohanban, Lovasvégen élnek a rohirok, a lovasurak, s azokhoz a lovakhoz, amelyeket a Ködhegység és a Fehérhegy közt tenyésztenek a völgyben, sehol sincs fogható.
„Mit gondolsz, a rohani emberek még megbízhatók?” – kérdeztem Gwaihirt, mert Szarumán árulása nagyon megrendítette a hitemet.
„Ők lóval adóznak – felelte –, évente sok lovat küldenek Mordorba, vagy legalábbis az a hír járja, de még nincsenek Szauron igájában. Ám ha Szarumán gonosszá lett, mint mondod, akkor a sorsuk rövidesen betelik.”
Hajnalban letett Rohan földjén, eddig bő lére eresztettem a szót, most már kurtára fogom. Rohanban, úgy találtam, már munkálkodik a gonosz: Szarumán hazugsága, s az ország királya nem hallgatott rám. Rám parancsolt, hogy vigyek el egy lovat és menjek, ki is választottam egy kedvemre valót, sőt nem is csak kedvemre valót, de az ország legjobb lovát, amilyet még magam sem láttam soha.
– Akkor az ugyancsak nemes állat lehetett – mondta Aragorn –, és sok rosszabbnak látszó hírnél jobban fájlalom, hogy Szauron épp ilyen hűbéradót kap. Mikor legutóbb arra jártam, még másként volt.
– És ma sincs így, esküszöm – mondta Boromir. – Ez hazugság, ami az Ellenségtől származik. Én ismerem a rohani embereket, igazak és bátrak, hű szövetségeseink, s még mindig ott laknak, azon a földön, amit tőlünk kaptak.
– Mordor árnyéka távoli országokra is rávetül – mondta Aragorn. – Szarumán elbukott a súlya alatt: Rohant szorongatja. Ki tudja, mit találsz ott, ha valaha visszatérsz még?
– Hát azt, hogy a lovak árán váltsák meg az életüket – felelte Boromir –, biztos, hogy nem. Mert a lovakat majdnem úgy szeretik, mint az édes gyermeküket. És nem is ok nélkül, hisz Lovasvég lovai Észak mezőiről jöttek, messzibbről, mint a Homály, s fajtájuk gyökere, akár a gazdájuké, a szabad Óidőkbe nyúlik.
– Ez így igaz – mondta Gandalf. – S van közöttük egy, amely lehet, hogy a világ hajnalán született. A Kilencek lovai képtelenek versenyre kelni vele: fáradhatatlan, s gyors, mint a szélvész. A neve Keselyüstök. Szőre napvilágnál csillogó ezüst, éjszaka árnyék, láthatatlan. Lépte pehelykönnyű! Ember még soha nem ülte meg, de én elvittem és betörtem, s oly sebesen hordozott a hátán, hogy már a Megyében jártam, mikor Frodó foglyul esett a Sírbuckákban, bár én Rohanból épp akkor indultam, amikor Hobbitfalváról ő.
De útközben egyre jobban elfogott a félelem. Már északra jövet is hírét vettem a Lovasoknak, s bár napról napra behoztam valamit az előnyükből, még mindig előttem jártak. Megosztották erőiket, ezt is megtudtam, néhányan közülük ott maradtak a keleti határon, nem messze a Zöld Úttól, a többi meg délről támadott a Megyére. Megérkeztem Hobbitfalvára, de Frodó már elment, szót váltottam hát az öreg Csavardival, sok szót, de sok beszédnek sok az alja. Bőven volt mit mondania Zsáklak új gazdáinak hibáiról.
„Én nem állom a változásokat – mondta –, legalább amíg élek, ne változzon semmi, s főleg rosszra ne. Főleg rosszra ne” – hajtogatta makacsul.
„A rossz az nem jó szó rá – mondtam neki én –, s szívemből remélem, hogy nem éled meg e változásokat.” De annyit legalább megtudtam abból, amit összehordott, hogy Frodó nem egész egy hete elhagyta Hobbitfalvát, s hogy még aznap este egy Fekete Lovas érkezett a dombra. Félelmek közt lovagoltam tovább. Mikor Bakföldre megérkeztem, teljes volt a felfordulás, olyan volt a község, mint a megbolydult hangyaboly. A töbörlyuki házat, mire odaértem, feltörve, üresen leltem, de a küszöbén egy köpeny hevert, Frodóé. Akkor egy időre minden remény elhagyott, még addig sem maradtam, hogy híreket halljak, vagy egy kicsit megpihenjek, követtem a Lovasok nyomát. Nehéz volt, mert elváltak egymástól, s én nem tudtam, merre menjek. De úgy rémlett, egy-kettő Brí felé tart, arra mentem hát, mert lett volna egy-két szavam a fogadóshoz.
Papsajtnak hívják – gondoltam –, de nem minden papsajt, s én lassú tűzön sütöm ropogósra a vén bolondot, ha ez a késedelem az ő hibája. – Erre számított is, mert amikor meglátott, majd hanyatt esett.
– Mit műveltél vele? – kiáltott fel rémülten Frodó. – Hisz igazán olyan kedves volt hozzánk, s mindent megtett értünk, amit csak megtehetett.
Gandalf nevetett. – Ne félj – mondta. – Én nem vagyok harapós, s ugatni sem igen ugatok. Annyira megörültem a híreknek, amiket sikerült kiszednem belőle, mikor fölhagyott végre a reszketéssel, hogy még meg is öleltem a vén csibészt: Hogy ez hogy sikerülhetett, akkor még nem is sejtettem, de mindenesetre megtudtam, hogy előző este megérkeztél Bríbe, s hogy aznap reggel Vándorral együtt továbbindultatok.
„Vándorral?” – kiáltottam fel örömömben.
„Igen, uram, sajnos vele – mondta, félreértve kiáltásomat, Papsajt: – A nyakukba akaszkodott, hiába próbáltam akármit, s vele mentek tovább. Amíg itt voltak, nagyon furcsán viselkedtek: szinte azt mondhatnám: önfejűen.”
„Szamár! Bolond! Nagyérdemű és szeretett Ászok! – mondtam. – Hát nem érted, hogy ennél jobb hírt nem kaptam a nyár dereka óta? Ez legalább egy aranyat megér. Bár érne a söröd hét esztendeig ennél is jobbra! – mondtam. Most pedig aludni fogok az éjszaka, első ízben, már nem is tudom, mióta.”
Így hát ott szálltam az éjjel, s törtem a fejem, mi lehet a Lovasokkal, hisz itt, Bríben, úgy látszik, csak kettőről tudnak. De még aznap éjjel többnek is hírét vettük. Megjöttek vagy öten nyugat felől, kidöntögették a kapukat, s mint az üvöltő szélvihar, sepertek végig Brín, s a Brí-beli nép még mindig reszket és várja a világ végét. Fölkeltem hajnaltájt, s a nyomukba eredtem.
Hogy pontosan mi történt, nem tudom, de azt hiszem, így lehetett: a Kapitányuk nem mutatkozott, elrejtőzött délen, kettő a falun át előrelovagolt, négy pedig a Megyébe tört be. S mikor Töbörlyukban s Bríben e négy kudarcot vallott, visszalovagoltak a Kapitányhoz, hogy jelentést tegyenek neki, s így az Utat a kémeiktől eltekintve, őrizetlen hagyták. A Kapitány ekkor néhányukat az országon át egyenest keletre küldte, ő meg a többiekkel nagy dühösen továbblovagolt az Úton.
Mint a vihar vágtattam Széltetőre, s a Bríből való indulástól számított második nap este oda is értem – de ők megelőztek. Visszavonultak, mert érezték közelgő haragomat, s nem mertek szembeszállni vele, amíg a nap fönn jár az égen. De éjszaka bekerítettek, és ostrom alá fogtak a dombtetőn, Amon Sul ősi gyűrűjében. Jól megszorongattak, a Széltető a régiek háborús jelzőtüzei óta nem látott ekkora lángot-lobogást.
Napkeltekor megléptem, és észak felé menekültem. Már nem is reméltem, hogy tehetnék értetek valamit, Frodó, a vadonban megtalálni titeket lehetetlennek látszott, s ezzel még próbálkoznom is ostobaság lett volna, kivált a Kilencekkel a sarkamban. Kénytelen voltam bizalmamat Aragornba vetni. De azt reméltem, sikerült eltérítenem néhányukat, s ha hamarabb érem el Völgyzugolyt, mint ti, még küldhetek nektek segítséget. Négy lovas üldözőbe is vett, de egy idő múlva visszafordultak, s úgy látszik, a Gázló felé vették az irányt. Némi segítséget ez is jelentett, hisz nem kilencen, csak öten voltak, mikor a táborotokat megrohanták.
Hosszú, kemény út után, a Szürke Omboly partján és át az Etten-mocsarakon, észak felől, végre ideértem. A Széltetőtől számítva majdnem tizennégy napomba került, mert a troll-dombok sziklái közt nem tudtam nyeregbe ülni, és Keselyüstököt visszaküldtem a gazdájához. De annyira megszerettük egymást, hogy ha szükségem lesz rá, csak hívnom kell, és jön. Így esett hát, hogy mindössze három nappal érkeztem korábban Völgyzugolyba, mint a Gyűrű, a hír tehát, hogy veszély fenyegeti, itt megelőzött – ami, mondhatom, nagy szerencse.
S ezzel, Frodó, vége is a beszámolómnak. Elrond és a többiek tán megbocsátják, hogy ilyen hosszúra sikerült: De ilyesmi még soha nem történt, hogy Gandalf nem tartotta volna meg a szavát, és ne érkezett volna időben, mikorra ígérte. S úgy érzem, ilyen különös eseményről feltétlenül be kell számolnom a Gyűrű hordozójának. Nos, ezzel el is mondtunk mindent, elejétől a végéig. Itt vagyunk mind, és itt a Gyűrű. De a célunkhoz semmivel nem vagyunk közelebb. Most mitévők legyünk?
Mély csönd volt. Aztán Elrond szólalt meg újra.
– Ez a hír, Szarumánról, nagyon szomorú – mondta –, hiszen megbíztunk benne, és Tanácsunk tevékeny részese volt. Veszélyes dolog az Ellenség módszereit, akár jóban, akár rosszban, nagyon mélyen megismerni. De efféle buktatók és árulások, sajna, előfordultak korábban is. A történetek közül, melyeket ma itt hallottunk, én Frodó történetét éreztem a legkülönösebbnek, hisz nem sok hobbitot ismertem eddig, Bilbótól eltekintve, s most úgy tetszik, ő nem is olyan egyedülálló és páratlan, mint hittem. A világ sokat változott, mióta én legutóbb jártam a nyugatra vezető utakon.
A buckamanókat sok néven ismerjük, az Öregerdőről sok mindent mesélnek: ma már nincs belőle több, csak északi határterületének maradványa. Volt idő, amikor a mókus, onnét, ami most a Megye, egészen a Vasudvardtól nyugatra fekvő Dúnföldig fáról fára szökdelve eljuthatott. Én bejártam egyszer azt a földet, és mondhatom, sok vad és különös jószágot ismertem meg. De Bombadilról megfeledkeztem, ha ugyan ő még mindig ugyanaz, aki annak idején járta az erdőt és a dombokat, s aki már akkor vénséges vén volt. Abban az időben nem ez volt a neve. Mi Iarwain Ben-adarnak hívtuk, a legvénebb apátlannak. De más népek azóta más nevet adtak neki: a törpök Fornnak hívják, az északi emberek Oroldnak, mások másnak. Furcsa teremtés, de lehet, hogy őt is meg kellett volna hívnom a Tanácsba.
– Nem jött volna el – mondta Gandalf.
– Nem tudnánk mégis üzenni neki, hogy a segítségét kérjük? – kérdezte Erestor. – Úgy rémlik, az ő hatalma még a Gyűrűre is kiterjed.
– Nem, ezt azért nem mondanám – helyesbített Gandalf. – Mondjuk inkább úgy, hogy a Gyűrű hatalma őrá nem terjed ki. Ő a maga ura. De magát a Gyűrűt, vagy a Gyűrű hatalmát mások felett megváltoztatni nem tudja. És most már visszavonult a maga kis földecskéjére, amelynek határait maga vonta meg, bár e határokat senki sem látja, s talán az idők változását várva ki se teszi onnét a lábát.
– De a határokon belül, úgy látszik, semmi sem zavarja – mondta Erestor. – Vajon nem venné át a Gyűrűt, s őrizné ott, ártalmatlanul az idők végeztéig?
– Nem – mondta Gandalf. – Magától biztos, hogy nem. Ha a világ valamennyi szabad népe könyörögne neki, talán igen, de akkor sem értené meg, hogy mi szüksége van rá. És ha átadnánk neki a Gyűrűt, hamarosan megfeledkezne róla, vagy nagyon valószínű, hogy elhagyná valahol. Az ilyesmi nem marad meg az eszében. Teljességgel megbízhatatlan őre lenne, s ez önmagában is elegendő válasz.
– És különben is – mondta Glorfindel –, ha elküldenénk neki, azzal csak elodáznánk a gonosz napot. Ő távol él. Képtelenek lennénk úgy visszavenni tőle, hogy meg ne sejtse, észre ne vegye valami kém. S még ha meg tudnánk is tenni, a Gyűrűk Ura előbb-utóbb tudomást szerezne a Gyűrű rejtekhelyéről, s minden erejét ellene fordítaná. S vajon akkora erővel Bombadil egymaga dacolni tudna-e? Kötve hiszem. Úgy vélem, hogy végül, mikor már mindenki más behódolt, elbukna Bombadil is. Utolsóként, mert ő volt az Első, s aztán leszállna az Éjszaka.
– Én Iarwainról, a nevén kívül, nem sokat tudok – mondta Galdor –, de Glorfindelnek, azt hiszem, igaza van. Akkora erő, amivel az Ellenségnek ellenszegülhetne, nem lakozik benne, hacsak magában az anyaföldben nincs ilyen erő. Márpedig láttuk, hogy Szauron magukat a hegyeket is képes meggyötörni. Ami erőnk még megmaradt, az itt van Imladrisban, velünk, vagy Szürkerévben, Círdannál, vagy éppen Lórienben. De van-e nekik, és van-e nekünk itt elegendő erőnk, hogy az Ellenséggel, Szauronnal, ha végül idejön, azután, hogy minden mást meghódított, szembeszálljunk?
– Nekem nincs – mondta Elrond –, s nekik sem.
– Akkor hát, ha a Gyűrűt erővel nem lehet a végsőkig megőrizni tőle, két dologgal próbálkozhatunk: vagy átküldjük a Tengeren, vagy megsemmisítjük.
– De Gandalf az imént megmondta, hogy az elpusztítása meghaladja a tudományunkat – mondta Elrond. – Azok meg, akik odaát laknak, túl a Tengeren, nem fogadnák el: a Gyűrű jóban, rosszban a Középföldé, s a mi kötelességünk, akik még itt lakunk, hogy a feladattal megbirkózzunk.
– Akkor – mondta Glorfindel –, dobjuk a tengerbe, s így váltsuk valóra Szarumán hazugságát. Mert világos, hogy már akkor, a Tanácsban sem járt egyenes úton: Tudta, hogy a Gyűrű nem veszett el véglegesen, de szerette volna, ha mi azt hisszük, mert akkorra már neki fájt rá a foga. Ám az igazság olykor hazugság képében rejtőzik, a Tenger mélyén biztonságban lenne.
– De nem örökre – mondta Gandalf. – A mély vízben sok minden él, a tengerek és a földek átalakulhatnak. S a mi dolgunk itt nem az, hogy egy évszakra, vagy egy-két emberöltőre, vagy akár a föld egyetlen korszakára gondoljunk előre. Még ha nem reméljük, hogy megtaláljuk, akkor is keresnünk kell az útját, hogy e fenyegetésnek véget vessünk, egyszer s mindenkorra.
– Azt pedig a Tengerhez vezető úton meg nem leljük – mondta Galdor. – Ha a Iarwainhoz vezető utat túlságosan is veszélyesnek ítéljük, akkor a Tengerhez vezető út még annál is sokkal súlyosabb veszélyt rejt. A szívem azt súgja, hogy Szauron, ha megtudja, mi történt, számítani fog rá, hogy mi a nyugati utat választjuk. Márpedig megtudja, hamar: A Kilencek elvesztették a lovaikat, de ez csak lélegzetvételnyi nyugalom, hamarosan szert tesznek új, és még nagyobb lovakra. Már csak Gondor gyengülő ereje áll közte, s a tengerparton északra irányuló fegyveres támadás közt, s ha ez bekövetkezik, ha megrohanja a Fehér Tornyot és Szürkerévet, akkor a tündék sem menekülhetnek a Középfölde egyre növekvő homálya elől.
– De ez a támadás még várat magára – mondta Boromir – Gondor gyöngül, mondod. De Gondor nem enged, s még ereje fogytán is nagyon erős.
– Ám ébersége mégsem volt képes visszatartani a Kilenceket – mondta Galdor. – És Szauron kereshet más utat is, amit nem őriz Gondor.
– Akkor – mondta Erestor –, csak két dolgot tehetünk, mint Glorfindel már kifejtette volt: vagy örökre elrejtjük a Gyűrűt, vagy megsemmisítjük. De az erőnket mindkettő meghaladja. Ki fejti meg számunkra ezt a rejtvényt?
– A jelenlévők közül senki – mondta komoran Elrond. – Vagy legalábbis azt, hogy mi vár ránk, ha ezt vagy azt az utat választjuk, egyikünk sem tudja megjósolni. De úgy érzem, mégis világos, hogy melyiken kell elindulnunk. A nyugatra vezető út látszik a legkönnyebbnek. Attól tehát őrizkedjünk. Azt őrizni fogják. A tündék nagyon is sokszor menekültek arra. Így, végszükségben, kénytelenek leszünk a legviszontagságosabb, legkevésbé előre látható úton elindulni. Abban rejlik az egyetlen reményünk, ha ugyan szabad ezt reménynek neveznünk. Hogy belemenjünk egyenest a veszedelembe – magába Mordorba. El kell küldenünk a Gyűrűt a Tűzbe.

Elnémultak valahányan. Frodó még így is, hogy e szép házból épp a napsütötte s a tiszta víz gyöngyöző neszével teli völgyre látott, halálos sötétséget érzett a szívében. Boromir megmoccant, s ahogy Frodó rápillantott, látta, hogy összevont szemöldökkel babrál a kürtjén. Végül megszólalt.
– Ezt az egészet nem értem – mondta. – Szarumán áruló, de vajon egy szemerke bölcsesség sincs benne? Miért beszéltek itt mind arról, hogy eldugjuk vagy elpusztítsuk a Gyűrűt? Az miért nem jut eszünkbe, hogy a Nagy Gyűrű tán épp azért került a kezünkbe, hogy segítségünkre legyen, amikor a legjobban rászorulunk? A szabad népek urainak kezében biztosan legyőzi az Ellenséget. S gondolom, az épp ettől fél a legjobban.
Gondor emberei vitézek, és soha nem adják meg magukat, de attól még vereséget szenvedhetnek. A vitézség erőt és fegyvert igényel. Hát legyen a Gyűrű a fegyveretek, ha, mint mondjátok, akkora ereje van. Fogjátok, és fel, győzelemre!
– Sajnos, ez lehetetlen – mondta Elrond. – Az Uralkodó Gyűrűnek nem vehetjük hasznát. Ezt már nagyon is jól megtanultuk. Az Szauroné, ő készítette egymaga, s így mindenestül gonosz. Hatalma, Boromir, túlságosan nagy ahhoz, hogy akárki, akinek úgy tetszik, a hasznát vehesse, kivéve azokat, akiknek már amúgy is nagy a hatalmuk. De számunkra ez még halálosabb veszélyt jelent. Már az is, hogy vágyott rá, megrontotta Szarumán szívét. Ha e Gyűrű segítségével a Bölcsek bármelyike megdöntené Mordor urát, ahhoz az ő módszereit kéne alkalmaznia, s így, ha maga ülne Szauron trónusára, csak újabb Sötét Úr bukkanna fel a világban. S többek között épp ez az oka, hogy a Gyűrűt miért kell elpusztítani, mert még a Bölcsekre is veszélyes. Mert kezdetben semmi sem gonosz. Még Szauron sem volt az. Én félek a Gyűrűt birtokba venni, azért, hogy elrejtsem. És nem akarom a birtokomba venni azért, hogy hasznát vegyem.
– Én szintúgy nem – mondta Gandalf.
Boromir kételkedő pillantást vetett rájuk, aztán meghajtotta a fejét. – Ám legyen – mondta. – Akkor nekünk, Gondorban, olyan fegyverekre kell rábíznunk magunkat, amilyen fegyverünk éppen van. S amíg a Bölcsek őrzik a Gyűrűt, mi legalább harcolni fogunk. A Kettétört Kard talán megállítja az áradatot – ha a kéz, amely fogja, nemcsak a kincset örökölte, hanem az emberek királyának erejét is.
– Ki tudná? – mondta Aragorn. – De egy szép napon mindenesetre próbára tesszük.
– Lehet, hogy nincs is olyan messze az a nap – mondta Boromir. – Mert ha nem kértem is, rászorulunk a segítségre. Jóleső érzés tudnunk, hogy mások is harcolnak, minden fegyverrel, amijük van.
– Akkor csak tudjad – mondta Elrond. – Mert léteznek más hatalmak és más birodalmak is, amelyekről ti sem tudtok, s ezek elrejtőznek a szemetek elől. Az Anduin, a Nagy, sok partot mos, míg Argonathba és Gondor Kapujához ér.
– Ugyancsak hasznára lenne mindannyiunknak – mondta Glóin –, ha ezek az erők mind egyesülnének, s hatalmukat szövetség formájában fejtenék ki. Más gyűrűk, kevésbé galádak, talán a hasznunkra lehetnének, szorult helyzetünkben. A Hét elveszett számunkra – ha ugyan Balin meg nem találta Thór gyűrűjét, az utolsót közülük, mit sem hallani róla, mióta Thór Móriában odaveszett. Azt hiszem, nem mondok újdonságot, hogy Balin részben azért kelt útra, hogy e Gyűrűt megkeresse.
– Balin a Gyűrűt nem fogja megtalálni Móriában – mondta Gandalf. – Thór a fiának adta, Thráinnak, de Thráin Thorinnak nem adta oda. A Gyűrűt kínzással vették el Thráintól Dol Guldur pincebörtönében. Én már későn értem oda.
– Ó, jaj – kiáltott Glóin. – Mikor jön el a mi bosszúnk napja? De akkor is, ott van még a Három. Mi van a tündék Három Gyűrűjével? Azokat tán nem a tünde-urak őrzik? Pedig azokat is a Fekete Úr készítette, valamikor régen. Azok tétlenek? Látok itt tünde-urakat. Nem mondanák meg?
A tündék nem feleltek. – Hát nem hallottad, mit mondtam, Glóin? – mondta Elrond. – A Hármat nem Szauron készítette, s még csak nem is érintette egyiket sem. Ezekről azonban tilos beszélnünk. De ennyit a kétség órájában talán szabad mondanom: nem tétlenkednek. Ám azok nem a háború vagy a hódítás fegyveréül készültek: hatalmuk nem ebben áll. Készítőik nem erőre, uralomvágyra vagy felhalmozott kincsekre vágytak, hanem tudásra, munkás- és gyógyító kézre, hogy mocsoktalanul tudjanak megőrizni mindent. S Középfölde tündéi minderre bizonyos mértékben szert is tettek, sok bánat árán. De mindaz, amit a Három készítői a Három Gyűrű aranyába belekalapáltak, semmivé válik, s tulajdonosaik szíve feltárul Szauron előtt, ha ő az Egyet visszakapja. Akkor már jobb lenne, ha a Három sose is létezett volna. És Szauronnak épp ez a célja.
– És mi történnék, ha az Uralkodó Gyűrűt megsemmisítenénk, amint azt tanácsoltad? – kérdezte Glóin.
– Nem tudjuk pontosan – mondta szomorúan Elrond. – Némelyek azt remélik, hogy a Három Gyűrű, amit Szauron soha nem érintett, felszabadulna, s talán uraik képesek lennének meggyógyítani a világ sebeit, amelyeket Szauron ütött. De az is lehet, hogy ha az Egy nem lesz, a Három csődöt mond, és a sok szépség elhalványul, feledésbe merül. Én ezt tartom valószínűnek.
– A tündék mégis vállalják a kockázatot – mondta Glorfindel –, ha ettől megtörik Szauron hatalma, s a rettegés, hogy ő kerekedik felül, egyszer s mindenkorra megszűnik.
– Szóval megint visszakanyarodtunk a Gyűrű megsemmisítésére – mondta Erestor –, de semmivel sem jutottunk előbbre. Mert mi az az erő, ami elvezethetne minket a Tűzhöz, amelyben a Gyűrű készült? Ez a kétségbeesés útja. Vagy az ostobaságé, mondanám, ha Elrond kipróbált bölcsessége vissza nem tartana tőle.
– A kétségbeesésé vagy ostobaságé? – mondta Gandalf. – A kétségbeesésé semmi esetre sem, mert kétségbe azok esnek, akik teljes bizonyossággal látják maguk előtt a véget. Mi nem. A kényszert fölismerni bölcsesség, azután, hogy a cselekvés valamennyi útját gondosan mérlegeltük, még ha ez ostobaságnak tűnik is azok szemében, akik a hamis reményhez makacsul ragaszkodnak. Nos, legyen a palástunk az ostobaság, legyen az a fátyol az Ellenség szemén! Mert az okos és gonosz indulata mérlegén sok mindent apróra megmér. De az egyetlen mérték, amit ismer, a vágy, a hatalom vágya, ahhoz mér minden szívet. Meg se fogamzik benne a gondolat, hogy erről bárki is lemondana, s megpróbálná a Gyűrűt elpusztítani, noha az a kezében van. Így hát, ha ezzel próbálkozunk, rákényszerítjük, hogy rosszul számoljon.
– Legalábbis egy darabig – mondta Elrond. – Az úton végig kell menni, jóllehet nagyon keserves. És sem erővel, sem bölcsességgel nem jutunk messze rajta. Az utat éppoly reménnyel keresheti a gyönge, mint az erős. Nem ritkaság, hogy ez a tettek sora, amelyek a világ kerekét igazgatják: kis kezek hajtják végre őket, mert közben a nagyok szeme másfelé tekint.
– Nagyon helyes, nagyon helyes, Elrond uram! – szólalt meg váratlanul Bilbó. – Egy szót se többet! Világos, hogy kire célzol. Bilbó, a buta hobbit indította útjára ezt az ügyet, helyénvaló hát, hogy ő is vessen véget neki. Vagy önmagának. Nagyon jó volt itt, nagyon kényelmes, s a könyvemben jócskán előre jutottam. Ha épp tudni kívánod, már a végét írom. Arra gondoltam, hogy így fejezem be: és boldogan élt, míg meg nem halt. Ez jó befejezés, attól, hogy már sokan mondták, nem lesz rosszabb. Most viszont muszáj lesz megváltoztatnom: valahogy nem látszik valószínűnek, hogy ez valóra váljon, s különben is, nyilvánvaló, hogy még számos fejezete lesz, ha ugyan megérem, hogy ezeket megírhassam. Bármilyen bosszantó. Mikor induljak?
Boromir meglepve nézett Bilbóra, de lehervadt szájáról a nevetés, amikor látta, hogy a többiek milyen mély tisztelettel tekintenek a vén hobbitra. Csak Glóin mosolyodott el, de az ő mosolya is a régi emlékeiből fakadt.
– Úgy van, kedves Bilbóm – mondta Gandalf. – Ha valóban te indítottad volna útjára ezt az ügyet, joggal várhatnád el, hogy te is fejezd be. De magad is jól tudod: ha bárki azt állítaná, hogy ő indította el, nagyot mondana, mert nincs az a hős, akinek a tettei ne csak kis részt játszottak volna benne. Nem kell lehajtanod a fejed. A szó komoly volt, s bár tréfás formában, de nagyon is bátor ajánlatot tettél. Ám olyat, ami az erődet meghaladja, Bilbó. A Gyűrűt nem tudod visszavinni. Ahhoz már eljárt fölötted az idő. Ha meg nem bántlak, én azt mondom, a te szereped már véget ért, legfeljebb krónikásként nem. Fejezd be a könyvedet, és ne változtasd meg a befejezést. Még megvan rá a remény. De készülj fel rá, hogy megírod a folytatást, ha ők visszatérnek.
Bilbó felkacagott. – Mindig is tudtam, hogy tőled kellemes tanácsokat kapok – mondta. – S minthogy még a kellemetlenek is jó tanácsok voltak, azt hiszem, ez se rossz. S különben se vagyok biztos benne, hogy elég erőm vagy szerencsém lenne, hogy a Gyűrűvel megbirkózzam. De mondd: ezt hogy érted, hogy ha ők visszatérnek?
– A küldötteink, akik a Gyűrűt magukkal viszik.
– Helyes! És kik lesznek azok? Úgy rémlik, pontosan ez az, amit a Tanácsnak el kell döntenie, s ez minden, amit el kell döntenie. A tündék tán a szóból is megélnek, a törpök minden hányattatást elviselnek, de én csak egy vén hobbit vagyok, aki éhes, mert nem ebédelt. Nem tudnátok talán nevet is mondani? Vagy ezt tegyük el ebéd utánra?
Senki sem felelt. Megcsöndült az ebédre hívó csengő. Még mindig nem szólt senki. Frodó körülnézett az arcokon, de egy se fordult feléje. Az egész Tanács lesütött szemmel ült, gondba merülten. Elfogta a rettegés, mintha valami ítélet várna rá, amire régen számított, de azt remélte, hiába, hogy mégsem hangzik el. S a szíve megtelt megint a mindent legyőző vággyal, hogy megpihenjen és békessége legyen itt, Völgyzugolyban, Bilbó oldalán. Végül, nagy erőfeszítéssel, mégiscsak megszólalt, s csodálkozva hallotta tulajdon hangját, mintha más beszélne.
– Én elviszem a Gyűrűt – mondta –, bár az utat nem ismerem.

Elrond fölemelte a tekintetét, ránézett, s Frodó úgy érezte, pillantásának váratlan szigora átdöfi a szívét. – Ha jól értettem mindazt, amit ma itt hallottam – mondta –, ez a feladat valóban rád vár, Frodó, s ha te nem találod meg az utat, senki sem. Ez a Megye népének ideje, amikor fölkerekedik békés mezőiről, hogy lerázza magáról a Nagyok tornyait és tanácsait. Ki látta ezt előre a Bölcsek közül? Vagy, ha Bölcsek, miért is kellett volna tudniok, amíg el nem jött az ideje?
De ez súlyos teher, Frodó. Olyan súlyos, hogy senki sem rakhatja át a más vállára. Én sem a tiedre. De ha szabadon és önként vállalod, azt mondom, helyesen döntöttél, s ha itt most a régiek hatalmas tünde-barátai gyűltek volna össze, Hador és Húrin és Túrin és maga Beren, akkor is itt lenne köztük a helyed.
– De csak nem akarod egymagában elküldeni, uram? – kiáltott fel Samu, mert képtelen volt tovább uralkodni magán, s előszökkent a sarokból, ahol eddig üldögélt a földön.
– Már hogy akarnám! – fordult feléje mosolyogva Elrond. – Legalább neked vele kell tartanod. Nem olyan könnyű téged elválasztani tőle, még akkor sem, ha ő hivatalos a titkos Tanácsra, téged meg senki se hívott.
Samu elvörösödve leült, s úgy motyogta maga elé: – Hát mi aztán jól benne vagyunk a pácban, Frodó úr! – mondta, s csak csóválgatta a fejét.

 

 

3. fejezet
A Gyűrű délre megy

A hobbitok is megtartották a maguk értekezletét, még aznap, később, Bilbó szobájában. Trufa és Pippin igencsak felháborodott, amikor hallotta, hogy Samu belopakodott a Tanácsba, s hogy őt választották kísérőül Frodó mellé.
– Ez nem rendes dolog – mondta Pippin. – Ahelyett, hogy kidobatta és láncra verette volna, Elrond még meg is jutalmazza az arcátlanságáért!
– Megjutalmazza! – mondta Frodó. – Még képzelni se tudok szigorúbb büntetést. Te nem gondoltad meg, hogy mit beszélsz: szép kis jutalom, erre a reménytelen útra ítéltetni. És tegnap még azt álmodtam, hogy a feladatom véget ért, s most jó ideig, talán örökké pihenhetek itt.
– Ezt nem csodálom – mondta Pippin. – Bár megtehetnéd. De mi Samut irigyeljük, nem téged. Ha neked menned kell, akkor itt maradni, akár Völgyzugolyban is, bármelyikünknek büntetés. Hisz oly hosszú utat tettünk meg együtt, és kutyaszorítóban is voltunk néhányszor. Mi is menni akarunk.
– Pontosan erre gondolok – mondta Pippin. – Mi hobbitok tartsunk össze. Ha láncra nem vernek, én veled tartok. Kell a társaságban valaki, akinek helyén van az esze.
– Akkor biztos, hogy nem terád esik a választás, Tuk Peregrin – nézett be az ablakon, s mondta Gandalf. – Fölösleges izgulnotok. Még semmi sincs eldöntve.
– Semmi sincs eldöntve! – kiáltotta Pippin. – Hát akkor mit csináltok ott annyian? Hány órája már, hogy bezárkóztatok?
– Beszélünk – mondta Bilbó. – Rengeteget beszélünk, mindenki szolgál valami meglepetéssel. Még az öreg Gandalfnak is. Gondolom, Legolas híre Gollam szökéséről még őt is meghökkentette, bár úgy tett, mintha nem izgatná.
– Tévedsz – mondta Gandalf. – Nem figyeltél oda. Én hallottam már Gwaihirtól a dolgot. Ha tudni akarod, az egyetlen igazi meglepetéssel, hogy a te szavaidat használjam, ti szolgáltatok, Frodó meg te, és én voltam az egyetlen, akit nem leptetek meg.
– Nos, akárhogy is – mondta Bilbó –, még semmi elhatározás nem született, azon felül, hogy Frodóra és Samura esett a választás. Én mindvégig tartottam tőle, hogy ez lesz a vége, ha engem kihagynak. De ha engem kérdezel, nekem az a véleményem, hogy Elrond többeket is küld, ha a jelentések megérkeztek. Már elindultak, Gandalf?
– El – mondta a mágus. – A felderítők egy része már elindult. Holnap újabbak mennek. Elrond tündéket küld, s azok kapcsolatba lépnek a kószákkal, s talán Thranduil népével is a Bakacsin-erdőben. Aragorn is elment Elrond két fiával. Föl kell deríteniük körös-körül minden földet, sok-sok mérföldnyire, mielőtt bármit is tennénk. Így hát, föl a fejjel, Frodó! Gondolom, még jó ideig itt maradsz.
– Ó! – mondta borúsan Samu. – Addig bizonyosan, amíg be nem köszönt a tél.
– Ezen nem lehet segíteni – mondta Bilbó. – S ez részben a te hibád, Frodó fiam: mert mindenáron meg akartad várni a születésem napját. Furcsa módja a megemlékezésnek, mondhatom. Én nem épp ezt a napot választottam volna, hogy rászabadítsam Tarisznyádi-Zsákosékat Zsáklakra. De hát ha egyszer így alakult: nem várhattok tavaszig, addig meg nem indulhattok, amíg a jelentések meg nem jönnek.

 

Ha a tél már nagyon acsarog,
s fagyos éjeken a kő ropog,
a vizek feketék s csupaszok a fák,
rút ám utazásra a Vadon Világ.
De hát, sajna, rátok épp ez vár.

 

– Sajna, igen – mondta Gandalf. – Addig nem indulhatunk, amíg meg nem tudjuk, mi van a Lovasokkal.
– Azt hittem, belevesztek mind az áradatba – mondta Trufa.
– A gyűrűlidérceket így nem lehet elpusztítani – mondta Gandalf. – Bennük az Uruk hatalma lakik, vele állnak vagy buknak. Azt reméljük, a lovukat elvesztették és lelepleződtek, s így egy darabig nem olyan veszélyesek, de erről még meg kell bizonyosodni. Addig meg verd ki a fejedből a gondot, Frodó. Nem tudom, segítségedre lehetek-e, de azért megsúgok neked valamit. Az imént elhangzott itt, hogy kell a társaságban valaki, akinek helyén van az esze. Ez való igaz. Azt hiszem, én is veled tartok.
Frodó annyira megörült a hírnek, hogy Gandalf leszállt az ablakpárkányról, ahol üldögélt, levette a kalapját és meghajolt előtte: – Mindössze annyit mondtam, hogy azt hiszem, veled tartok. De még semmi sem biztos. Ebben Elrond mondja ki az utolsó szót, és barátod, a Vándor. Erről jut eszembe, beszélnem kell Elronddal. Már megyek is.
– Mit gondolsz, meddig maradok még? – kérdezte Frodó Bilbótól, amikor Gandalf elment.
– Ó, fogalmam sincs. Én itt Völgyzugolyban képtelen vagyok a napokat számlálni – mondta Bilbó. – De azt hiszem, még jó ideig. Addig még jókat beszélgethetünk. És mi lenne, ha segítenél befejezni a könyvemet, és elkezdeni az újat? Gondolkoztál már, hogy mi legyen a vége?
– Igen, de mind sötét és szomorú – mondta Frodó.
– Akkor egyik se jó! – mondta Bilbó. – A könyveknek jó végük kell, hogy legyen. Ehhez például mit szólsz: s mind letelepedtek, és boldogan éltek így együtt, amíg meg nem haltak.
– Ez jó lenne, ha igaz lenne – mondta Frodó.
– Ó – mondta Samu –, de hol? Csak azt tudnám, hogy hol?

A hobbitok még jó ideig emlegették az elmúlt utazást és az előttük álló veszedelmeket, de Völgyzugoly olyan föld volt, hogy hamarosan minden félelem és aggodalom elszállt a lelkükből. A jövőről, akár jóra fordul, akár rosszra, nem feledkeztek meg, de a napjaikon ennek semmi hatalma nem volt. Csak gyarapodtak egészségben, reménységben, minden jó napjukban örömüket lelték, élveztek minden szót, minden dalt, minden jó ebédet.
Így teltek-múltak a napjaik, derűsen pirkadt minden hajnal, s hűvös-tisztán alkonyult minden este. Ám az ősz hamar elszállt, az aranyfény lassan óezüstre sápadt, s a maradék levelek is leperegtek a meztelen fákról. Hidegen fújt a szél a Ködhegységből. Kitelt a hold, s megfutamította a kisebb csillagokat. De Délen, a láthatár alján egy csillag vörösen ragyogott. Ahogy a hold fogyott, éjszakáról éjszakára fényesebben. Frodó látta az ablakából, mélyen az ég alján, mint egy figyelő szem, izzott, s lesett be a fák fölül a völgy szegélyén.

A hobbitok már majdnem két hónapja éltek Elrond házában, a november is elmúlt, magával vitte az ősz utolsó foszlányait, s már december derekán járt az idő, mikor a felderítők kezdtek visszaszállingózni. Némelyik északon járt, a Szürke Omboly forrásain túl, az Etten-mocsarakban, mások nyugaton, s Aragorn meg a kószák segítségével átkutattak minden földet a Szürkevíz mentén egészen Tharbadig, ahol a régi Északi Út egy romváros mellett a folyót keresztezi. Mások meg keleten és délen jártak, ezek némelyike átkelt a Hegyeken s behatolt a Bakacsin-erdőbe, némelyike a hágón át a Nőszirom-folyó forrásvidékére tartott, onnét leereszkedett a Vadonföldre, s Nősziromföldén továbbmenve végül egészen Radagast régi otthonáig, Rhosgobelig jutott. Radagast nem volt ott, s ezek végül azon a magas hágón át tértek vissza, amely a Feketepataki Zúgó nevet viselte. Utolsóként Elrond két fia, Elladan és Elrohir tért vissza, ők igen nagy utat tettek, az Ezüstér mentén egy idegen országba jutottak, de az útjukról csak Elrondnak számoltak be, senki másnak.
A felderítők sehol nem találkoztak a nyomával, se hírével a Lovasoknak vagy az ellenség egyéb szolgáinak. Még a Ködhegység sasmadaraitól se hallottak semmi új hírt. Gollamot nem látták, hírét se hallották, de a vad farkasok egyre csak gyülekeztek s vadászútjaikon már a Nagy Folyóig elcsatangoltak. A lovak közül három, úgy látszik, ott rögtön belefulladt a megduzzadt gázló vizébe. Lejjebb, a zúgók szikláin a felderítők megtalálták öt másik ló tetemét, s egy elrongyolódott hosszú fekete palástot is. A Fekete Lovasoknak más nyomát nem lelték, s jelenlétük nem volt sehol érezhető. Úgy látszik, északról eltakarodtak.
– A Kilenc közül legalább nyolcról tudunk valamit – mondta Gandalf. – Biztosra mégse mehetünk, de joggal remélhetjük, hogy a gyűrűlidércek szétszóródtak, s most kénytelenek, ahogy épp tudnak, üresen és alaktalanul visszatérni urukhoz Mordorba.
– S ha így van, akkor beletelik egy időbe, amíg a vadászatot újrakezdhetik. Az Ellenségnek persze, még más szolgái is vannak, de mielőtt a nyomukat megtalálhatnák, előbb el kell jutniuk Völgyzugoly határára. S mi majd teszünk róla, hogy ne egykönnyen találjanak rá. De most már nem szabad késlekednünk.

Elrond magához hívatta a hobbitokat. – Eljött az idő – mondta, s komoly pillantást vetett Frodóra. – Ha a Gyűrűnek mennie kell, akkor ideje, hogy elinduljon. De akik vele mennek, nem számíthatnak rá, hogy küldetésüket akár háború, akár erőszak támogatja. Minden segítség nélkül kell behatolniuk az Ellenség birodalmába. Még mindig áll a szavad, Frodó, hogy te leszel a Gyűrűhordozó?
– Áll – mondta Frodó. – Samuéval együtt.
– Én nemigen tudlak benneteket segíteni, még tanáccsal sem – mondta Elrond. – Megjósolni is alig-alig tudom, hogy milyen utatok lesz, arról meg fogalmam sincs, milyen eredménnyel jártok. A Homály már a Hegyek lábáig nyúlik, s lassan a Szürkevíz határait is megközelíti, s amire homály borul, azt én nem láthatom. Sok ellenséggel fogtok találkozni, nyílt ellenséggel és álruhással, ám meglehet, épp ott találtok jó barátra, ahol legkevésbé számíttok rá. Én, akit csak széles e világon ismerek, mindenkinek üzenetet küldök, ám manapság már oly veszélyessé vált a világ, hogy az üzeneteim egy része oda sem ér, egy része meg lehet, hogy csak később, mint ti.
És útitársakat is választok nektek, már amennyire a szándékuk és a szerencse megengedi. Nem sokat, hiszen a ti reményetek a gyorsaságban és a titoktartásban rejlik. Ha fegyveres tündék seregével rendelkeznék, mint az Óidőkben, akkor se sokra mennétek velük, azonfelül, hogy Mordor minden hatalma fölkelne ellenük.
– Kilencen lesznek a Gyűrű útitársai, s e Kilenc Talpas szegül szembe a Kilenc Gonosz Lovassal. Veled, s hűséges szolgáddal tart Gandalf, mert ez az ő nagy feladata, s tán hányattatásainak vége is.
A többiek közt ott lesznek a Világ Szabad Népeinek képviselői: tündék, törpök és emberek. A tündéket Legolas képviseli, a törpöket Glóin fia, Gimli. Ők legalább a Hegyek hágóiig hajlandók elkísérni, de lehet, hogy távolabb is. Az embereket Arathorn fia Aragorn képviseli, neki szívügye Isildur Gyűrűje.
– Vándor! – kiáltott fel Frodó.
– Úgy van – hagyta rá mosolyogva Aragorn. – Ha nincs ellene kifogásod, hogy megint az útitársad legyek, Frodó.
– Még kértelek volna is, hogy gyere – mondta Frodó –, de azt hittem, te Minas Tirithbe mégy Boromirral.
– Úgy is van – mondta Aragorn. – A Kettétört Kardot, amíg ki nem tör a háború, újra kell kovácsolni. De a te utad, s a mi utunk több száz mérföldön együtt vezet. Így hát Boromir is a Gyűrű Útitársa lesz. Boromir vitéz ember.
– Tehát két útitársat kell még találnunk – mondta Elrond. – Majd gondolkodom, hogy ki legyen az: Talán találok a házamban valakit, akit alkalmasnak ítéltek rá.
– De akkor nekünk nem marad hely! – kiáltott fel keserűen Pippin. – És mi nem akarunk itt maradni. Mi Frodóval akarunk menni!
– Mert nem értitek meg, s még elképzelni sem tudjátok, hogy mi vár rátok az úton – mondta Elrond.
– Frodó sem – kelt váratlanul Pippin védelmére Gandalf. – Mint ahogy pontosan egyikünk sem. Az igaz, ha a hobbitok felfognák a veszélyt, nem mernének útra kelni. De akkor is menni vágynának, vagy azt kívánnák, bár lenne bátorságuk hozzá, szégyellnék, és keservesen éreznék magukat. Úgy vélem, hogy ebben a dologban érdemes inkább a hobbitok barátságára, mint a bölcsességre építenünk. Mert még ha egy fő-tündért választanál is nekünk útitársul, mondjuk Glorfindelt, ő se ostromolhatná meg a Fekete Tornyot, ő se lenne képes megnyitni az utat a Tűzhöz a benne lakozó hatalommal.
– Komoly a szavad – mondta Elrond –, de nekem kétségeim vannak. A Megye, úgy érzem, még nem szabadult meg a veszedelemtől, s én arra gondoltam, hogy őket, kettejüket küldöm oda üzenettel, hogy tőlük telhetőleg, s hazájuk szokásainak megfelelően figyelmeztessék népüket a veszedelemre. És úgy vélem, hogy kettőjük közül legalább a fiatalabb, Tuk Peregrin maradjon itt. A szívem ellene szól az elmenetelének.
– Akkor, Elrond uram, zárass börtönbe, vagy zsákban küldj haza – mondta Pippin. – Mert máskülönben utánuk megyek.
– Legyen az akaratod szerint. Tarts velük – sóhajtott Elrond. – Ezzel a Kilencek dolgát elrendeztük. S nektek hét napon belül indulnotok kell.
Elendil kardját a tünde-kovácsok újrakovácsolták, a pengét hét csillaggal díszítették a félhold és a kelő nap között, s köréje rúnákat róttak, mert Arathorn fia Aragorn hadba készül a fölkelt Mordor ellen. A kard fénylett, ahogy elkészült, a nap izzott benne vörösen, a hold fénylett hidegen, s az éle kemény volt és metsző. És Aragorn új nevet adott neki, Andúrilnak, Nyugat Lángjának nevezte el.
Aragorn és Gandalf el-elment sétálni, vagy elüldögélt együtt, s azt vitatta, az úton mi minden veszéllyel találkozhat, vagy az Elrond házában található krónikákat, mappákat bújta. Néha Frodó is velük tartott, de örült, hogy rájuk bízhatja a dolgot, s amikor csak lehetett, Bilbóval töltötte az idejét.
Ezekben az utolsó napokban a hobbitok esténként beültek a Tűz Csarnokába, és sok más rege közt végighallgatták Beren és Lúthien, és a Nagy Drágakő megszerzésének teljes históriáját, de napközben, mikor Trufa és Pippin valahol mászkált, Frodó és Samu többnyire Frodó szobácskájában üldögélt Bilbó társaságában. Ilyenkor Bilbó vagy a könyvéből (amely még nagyon is befejezetlennek mutatkozott) olvasott fel egy-egy fejezetet, vagy a verseiből szavalgatott részleteket, vagy följegyzéseket készített Frodó kalandjairól.
Az utolsó nap délelőttjén, amikor Frodó és Bilbó magára maradt, az öreg hobbit előhúzott az ágya alól egy ládát. Fölemelte a tetejét, és matatott benne.
– Itt a kardod – mondta. – De eltört, tudod. Én tettem el, hogy biztonságban legyen, de elfelejtettem megkérdezni, hogy a kovácsok össze tudják-e kalapálni. És most már nincs rá idő. Így hát az jutott eszembe, hogy talán ez is megfelelne, nem?
A ládikából elővett egy kicsiny kardot, kopottas bőrhüvelyben. Kihúzta, s a csiszolt, jól gondozott penge hidegen megvillant. – Ez a Fullánk – mondta, s egy könnyed mozdulattal mélyen belevágta a gerendába. – Ha tetszik, tartsd meg. Nekem már aligha lesz szükségem rá.
Frodó hálásan elfogadta.
– S még ezt is! – mondta Bilbó, s elővett egy kis batyut, ami a nagyságához képest igencsak nehéz volt. Széthajtogatta a több réteg szövetet, s egy kis láncinget emelt a magasba. Sűrűn összeszőtt gyűrűcskékből készült, hajlékony volt, mint a vászon, hideg, mint a jég és az acélnál is keményebb. Csillogott, mint az ezüst a holdvilágban, s fehér drágakövekkel volt kipitykézve. Egy gyöngyös-kristályos öv is tartozott hozzá.
– Takaros, mi? – kérdezte Bilbó, s úgy mozgatta, hogy megcsillanjon rajta a fény. – És hasznos. Ez az a törp páncél, amit Thórintól kaptam. Mielőtt útra keltem, Nagyüregből vettem vissza, s ezt is magammal hoztam a poggyászomban. Mint az Utazás minden emlékét, a Gyűrű kivételével. Arra nem is számítottam, hogy valaha még hasznát veszem, és most már végképp nincs rá szükségem, legfeljebb, hogy előveszem és el-elnézegetem. Ha fölveszed, szinte nem is érzed a súlyát.
– Nem valami... nos, nem hiszem, hogy nagyon illenék rám – mondta Frodó.
– Ezt mondtam magam is – jegyezte meg Bilbó. – De a külsővel ne törődj. Ruha alatt is viselheted. Gyerünk, vedd fel. S ez maradjon a kettőnk titka. Ne szólj róla senki másnak. De én mindjárt jobban érezném magam, ha tudnám, hogy rajtad van. Valahogy úgy képzelem, ezen még a Fekete Lovasok tőre sem hatol egykönnyen át – fejezte be halkan.
– Rendben van, fölveszem – mondta Frodó. Bilbó föladta rá, aztán felövezte a derekára a Fullánkot, majd Frodó mindezek fölé fölvette régi, viharvert nadrágját, zubbonyát, köpenyét.
– Közönséges hobbitnak látszol – mondta Bilbó. – De a látszat csal. Sok szerencsét! – Elfordult, kinézett az ablakon, egy dalt próbált eldúdolni.
– Nem is tudom, hogy köszönjem meg, Bilbó, ezt, meg a korábbi sok kedvességedet – mondta Frodó.
– Ne is próbáld! – mondta a vén hobbit. Visszafordult, és hátba vágta. – Jujj! – jajdult fel. – Olyan kemény vagy, hogy még hátba vágni se lehet. Szóval, mi hobbitok tartsunk össze, kiváltképp mi, Zsákosok. Cserébe csak egyet kérek: amennyire lehet, vigyázz magadra, és annyi hírt, annyi régi éneket, regét hozz haza, amennyit csak bírsz. Én mindent megteszek, hogy mire te megjössz, befejezzem a könyvemet. Szeretnék egy másodikat is írni, ha még futja az időmből. – Sarkon fordult, odaállt az ablakba, és halkan énekelni kezdett:

 

Tűznél ülök, s elgondolom,
mi szépet láttam én,
pillangókat s virágokat
nyári gyep szőnyegén,

aranyleveles őszöket
dús túlérett nyarat,
hajnali köd, napfény-ezüst,
szél járja hajamat.

Tűznél ülök, s elgondolom,
milyen lesz a világ,
ha jön a tél, amelynek én
nem látom már tavaszát,

Mert annyi minden van ma is,
mit nem láttám soha,
minden ligetnek más zöld
színt hoz az új év új tavasza.

Tűznél ülök, s elgondolom,
hajdankorok embereit.
s hogy jönnek Majdanok, miket
már mások látnak itt.

De míg ülök, s elgondolok
sok hajdan-volt időt,
visszatérők halk neszeit
várom ajtóm előtt.

 

Hideg, szürke, decembervégi nap volt. Keleti szél húzott a csupasz ágak közé és zúgatta a hegyekben a sötét fenyőfákat. Rongyos felhők vágtattak a fejük fölött, feketén, mélyen. Mire leereszkedett a kora este szomorú árnya, a társaság útra készen állt. Szürkületkor akartak útra kelni, mert Elrondtól azt a tanácsot kapták, hogy ha csak lehet, az éj leple alatt utazzanak, mindaddig, amíg Völgyzugolyt messze maguk mögött nem hagyják.
– Tartanotok kell Szauron számtalan szolgájának szemétől – mondta. – Nem kétlem, hogy a Lovasok vereségének híre már eljutott hozzá, s most tombol dühében. Kémei hamarosan szárnyra, lábra kelnek, s megtelnek velük az északi földek. Még az égboltra is ügyeljetek!
A társaság nem sok hadiszerszámot vitt, hiszen a reményük nem a harcban, hanem a titkosságban rejlett. Aragorn csak Andúrilt viselte az oldalán, más fegyvere nem volt, s zöld-rozsdabarna ruhában kelt útra, mint aki erdőbe indul. Boromir hosszú kardja Andúrilra hajazott, csak nem volt olyan előkelő származású, ő még pajzsot is viselt, s a vállán csatakürtöt.
– Harsányan és tisztán zeng a hegyek és a völgyek közt – mondta –, s Gondor minden ellenségét megfutamítja! – Szájához emelte, fújt rajta egy nagyot, visszhangja szikláról sziklára szökkent, s aki csak hallotta, mind talpra ugrott Völgyzugolyban.
– Kétszer is gondold meg, Boromir, hogy belefújsz-e – mondta Elrond –, amíg nem állsz ismét hazád határán, vagy nem kényszerít rá a szükség.
– Lehet, hogy igazad van – mondta Boromir –, de én induláskor mindig megfújom a kürtöm, s ha utána sötétben vonulunk ki, nem lopakodom az éjszakában, mint egy tolvaj.
Gimli, a törp volt közöttük az egyetlen, aki nyíltan viselte rövid páncélingét, mert a törpök könnyen veszik a terhet: s az övébe széles fejű baltát tűzött. Legolasnak íja volt, puzdrája, s az övén hosszú, fehér tőr. Az ifjabb hobbitok azokat a kardokat viselték, amelyekre a Sírbuckákban tettek szert, de Frodónál nem volt más fegyver, csak a Fullánk, mint Bilbó kérte, a ruhája alatt. Gandalf kezében bot volt, de az oldalán ott lógott Glamdring, a tünde-kard, Orcrist párja, mely ott hever most Thórin mellén a Magányos Hegy alatt.
Elrond mindnyájukat ellátta meleg ruhával, kabátjuk-köpönyegük prémmel bélelt. Tartalék élelmük, ruhájuk és takaróik egy póni hátán, ugyanazon szerencsétlen jószágén, amelyet Bríből hoztak.
A völgyzugolyi tartózkodás valósággal csodát művelt vele: szőre megfényesedett, s mintha a fiatalság életereje költözött volna belé. Samu ragaszkodott hozzá, hogy ezt vigyék magukkal, mert Bugát (ő így hívta), elemészti a bánat, ha nem tarthat velük.
– Az az állat majdhogy meg nem szólal – mondta –, s ha sokáig maradnánk itt, még beszélni is megtanulna. Ahogy rám néz, az legalább olyan érthető, mintha Pippin úr szavakkal mondaná: „Ha nem visztek magatokkal, Samu, utánatok megyek.” – Így hát Buga lett a teherhordó, s mégis ő volt a társaság egyetlen tagja, akin nem látszott, hogy levert lenne.

A nagy csarnokban, a kandalló mellett hangzott el az istenhozzád, s már csak Gandalfra vártak, aki nem jött még ki a házból. A nyitott ajtókon kiszűrődött a tűz fénye, és egy-egy ablak is lágy fényben derengett. Bilbó köpenyébe burkolózva némán állt a küszöbön, Frodó mellett. Aragorn ült, fejét térdére hajtva, csak Elrond tudta pontosan, hogy ez az óra az ő számára mit jelent. A többiek megannyi árnyalak a szürkületben.
Samu csak téblábolt a póni mellett, szívta a fogát, s mogorván bámult a sötétbe, arrafelé, ahol a folyó zúgott lenn a köveken, soha ily kevéssé nem vágyott a kalandokra.
– Buga, édes öregem – mondta –, hogy neked is mi a fenének kell velünk jönnöd. Ha egyszer itt maradhattál és hízhattál volna a finom szénán, amíg a fű ki nem zöldül. – Buga csapott egyet a farkával, és nem szólt semmit.
Samu megigazította a hátán a málhát, s gondolatban végigfutott mindazon, amit becsomagolt, mert hátha mégis kifelejtett valamit: legnagyobb kincsén, a konyhafelszerelésén, a kis doboz són, amit mindig magával vitt, s feltöltött, ha csak módja nyílt rá, a jókora mennyiségű pipafüvön (amiből még ennyi sem lesz elég, az biztos), a tűzkövön és a kenderkócon, a gyapjúnadrágon és fehérneműn, gazdája sok apró holmiján, amit az mind elfelejtett becsomagolni, de Samu csak azért is elhozta, hogy majd diadalmasan odaadja neki, ha szüksége lesz rá. Mindent végiggondolt.
– Kötél! – motyogta. – Kötél nincs. Pedig épp tegnap este mondtam: Samu, egy darab kötél nem ártana. Ha nincs, biztos, hogy kelleni fog. Nos, kelleni is fog. És most már nincs honnan szerezzek.

Ekkor lépett ki a házból Elrond Gandalffal, s magához szólította a társaságot. – Ez az utolsó szavam – mondta halkan. – A Gyűrűhordozó útnak indul, hogy megkeresse a Végzet-hegyet. Ő az egyetlen, akit kötelesség terhel: sem eldobnia, sem az Ellenség bármiféle szolgájának átadnia nem szabad a Gyűrűt, sőt még a kezébe adnia sem senkinek, kivéve a társaság és a Tanács tagjait, de az ő kezükbe is csak végszükségben. A többiek szabad elhatározásukból tartanak vele, hogy útközben segítsék. Vele maradhatnak, visszafordulhatnak, vagy más útra térhetnek, ahogy adódik. Minél messzebb mentek, annál nehezebb visszajönnötök, de sem eskü, sem parancs nem köt, hogy továbbmenjetek, mint ameddig önként mentek. Mert nem ismeritek még a szívetek erejét, s nem tudjátok, hogy melyiktek mivel találkozik az úton.
– Áruló az, aki ott vesz búcsút, ahol az út sötétté válik – mondta Gimli.
– Lehet – mondta Elrond –, de aki nem tudja, mi az az éjszaka, ne tegyen esküt, hogy sötétben vándorol.
– Az eskü szó erőt önt a megreszkető szívbe – mondta Gimli.
– Vagy megtörheti – mondta Elrond. – Ne tekintsetek messze előre! De induljatok bátor szívvel! Ég veletek, s kísérjen utatokon a tündék, emberek és minden szabad nép áldása. S ragyogjanak rátok a csillagok!
– Jó szerencsét! – kiáltotta Bilbó dideregve. – Azt nem hiszem, Frodó fiam, hogy naplót vezethetnél, de ha hazajössz, mindenről beszámolsz részletesen, azt elvárom tőled, és ne maradj el túl sokáig! Ég veled!

Elrond háza népéből még sokan álltak kinn a sötétben, s kívántak nekik halkan szerencsés utat. Nevetés nem hallatszott, se dal, se muzsika. Fordult az út, s ők némán belevesztek az éjszakába.
Átmentek a hídon, s elindultak fölfelé a meredek és kanyargós úton, amely Völgyzugoly mély völgyéből kivezetett, végül a fellápra értek. A hangafű között éles szél sziszegett. Még egy búcsúpillantást vetettek az Utolsó Meghitt Otthon alattuk pislákoló fényeire, s jól kilépve elindultak az éjszaka mélyébe.

A Brúinen Gázlójánál letértek az Útról és dél felé fordultak a dimbes-dombos vidék keskeny ösvényein. Céljuk az volt, hogy ezt az irányt tartsák a Hegyek nyugati oldalán még hosszú napokig és sok-sok mérföld távolságra. A táj sokkal kietlenebb és csupaszabb volt, mint a Nagy Folyó zöld völgye Vadonföldön, a hegyvonulat túloldalán, s az útjuk is lelassult, de azt remélték, így elkerülhetik a barátságtalan szemeket. Szauron eddigelé nemigen küldözgetett kémeket e lakatlan vidékre, s itt az ösvényeket is jószerint csak Völgyzugoly népe ismerte.
Gandalf gyalogolt elöl, s vele Aragorn, aki még sötétben is tudta, hogy merre járnak. A többiek libasorban kettőjük mögött, leghátul az éles szemű Legolas, utóvédként. Útjuk első része sivár volt és kínkeserves, és Frodó nem is igen jegyzett meg belőle mást, csak hogy szakadatlanul fújt a szél. Keletről, a Hegyekből sok borús napon át fütyült jegesen, s matató ujjait mintha semmiféle öltözék nem tudta volna távol tartani. Bár a társaság jól felöltözött, ritkán fordult elő, hogy valamelyikük ne fázott volna, útban és pihenés közben egyaránt. Nappali álmuk egy-egy horpadásban, vagy az itt-ott bozótossá összeálló tüskebokrok tövében, igencsak nyugtalan volt. Estefelé fölverte őket az őr, s ettek. Ez volt a főétkezésük: általában hideg és kedvetlen, mert ritkán kockáztatták meg, hogy tüzet rakjanak. Este aztán továbbindultak, amennyire lehetett, s ahogy ösvényt találtak, dél felé.
A hobbitok kezdetben úgy érezték, hiába gyalogolnak-botorkálnak szakadásig, csigalassúsággal haladnak és nem jutnak sehová. Teltek a napok, s a táj mit sem változott. Végül mégiscsak közelebb kerültek a hegyek. Völgyzugolytól délre egyre magasabbak lettek, s a hegylánc elkanyarodott nyugatra, a fő vonulat lábánál a sivár dombok összezsúfolódtak, s a mély völgyek megteltek féktelen patakokkal. Ösvény csak kevés akadt, az is kanyargós, s nemegyszer szakadék szélére vagy mocsárba vezetett.

Már vagy két hete úton voltak, mire az idő megváltozott. Egyszerre elállt a szél, majd átváltott délire. A vágtató felhők fölszálltak, majd eloszlottak, és előbújt a sápadtan csillogó nap. A hosszú, nyaktörő éjszakai menetet derűs és hideg hajnal követte. A társaság alacsony hegyhátra ért, amelyet vénséges vén magyalfák koronáztak, szürkészöld törzsüket mintha a hegy kövéből faragták volna. Sötét levelük csillogott, s bogyójuk vörösen izzott a kelő nap fényében.
Messze délen Frodó büszke hegyek homályos körvonalát látta, látszólag az ő útjukra éppen keresztben. E magas hegyvonulat bal oldalán három csúcs: a legmagasabb és a legközelebbi úgy meredt föl, mint egy hófödte agyar, csupasz északi lejtőjét még nagyrészt árnyék borította, ám ahol elérte már a ferde napfény, vörös fényben izzott.
Gandalf megállt Frodó mellett, s a szeme fölé emelte a tenyerét. – Jól haladtunk – mondta. – Már annak a földnek a határán járunk, amelyet az emberek Magyalföldnek neveztek el, boldogabb időkben, mikor Eregion volt a neve, még sok tünde élt itt. Varjúröptén számítva háromszor ötvenegy mérföldet jártunk, a magunk lábán mérve sokkal többet. A táj s az idő most már szelídebb lesz, de lehet, hogy épp ettől sokkal veszélyesebb.
– Akár az, akár nem, a napsütésnek iszonyúan örülök – mondta Frodó, és hátralökte a csuklyáját, hadd süsse az arcát szabadon a nap.
– De a hegyek még előttünk vannak – mondta Pippin. – Úgy látszik, az éjjel eltértünk kelet felé.
– Nem – mondta Gandalf. – Csak épp hogy a tiszta levegőben messzebbre láttok. Azokon a csúcsokon túl a hegyvonulat elfordul délnyugatra. Elrond házában bőven akad térkép, hát meg se néztétek egyiket sem?
– De, néha – mondta Pippin –, csak épp hogy már nem emlékszem. Frodónak az ilyesmihez jobb feje van.
– Nekem nem kell térkép – mondta Gimli. Most ért oda Legolassal, s valami különös fény izzott mélyen ülő kék szemében. – Ez az a föld, ahol ősatyáink dolgoztak, sok fém- és kőmunkánk, sok dalunk és regénk őrzi e hegyek képét. Ott magasodnak álmainkban is: Baraz, Zirak, Shathûr.
– Tulajdon szememmel eddig csak egyszer láttam őket, akkor is messziről, de ismerem mindet, a nevüket is, mert alattuk húzódik Khazad-dûm, a Törptárna, amit most Fekete Gödörnek hívnak, vagy tünde-nyelven Móriának. Az ott a Barazinbar, a Vörösfok, a kegyetlen Caradhras, azon túl Ezüstfok és Felhősfő, Celebdil, a Fehérhegy és Fanuidhoil, a Szürkehegy, amit mi Zirak-zigilnek és Bundushathûrnak hívunk.
A Ködhegység ott kettéválik, s a két ága közt fekszik az az árnyas völgy, amit mi sose feledünk el: Azanulbizar, a Feketapatak völgye, a tündék nyelvén Nanduhirion.
– Épp oda tartunk, a Feketepatak völgyébe – mondta Gandalf. – Ha átjutunk a hágón, amit Vörösfoki Kapunak hívnak, a Caradhras túloldalán, akkor már le tudunk ereszkedni a Feketepataki Zúgón a törpök mély völgyébe. Ott a Tükörtó, és ott ered a jéghideg forrásból az Ezüstér.
– A Khaled-zâram vize fekete – mondta Gimli –, s a Kibil-nâla forrásai hidegek. Szívem megreszket a gondolattól, hogy tán nemsokára meglátom őket.
– Teljék örömöd a látványban, jó törpöm! – mondta Gandalf. – De akárhogy örülsz is, nyomban tovább kell mennünk a völgyből. Az Ezüstfok lábánál a titkos erdőkbe, azokon át a Nagy Folyóhoz, s onnét...
Elhallgatott.
– Úgy ám, s onnét? – kérdezte Trufa.
– Az utunk céljához, legvégül – mondta Gandalf. – Nagyon messzire nem látunk el. Örüljünk, hogy utunk első részén épen és egészségesen túljutottunk. Azt hiszem, itt pihenünk egyet, nemcsak ma, hanem holnap is. Itt Magyalföldön egészséges a levegő. Sok gonoszságnak kell esnie egy földön, amíg az teljesen elfelejti, ha valaha is laktak ott, a tündéket.
– Ez igaz – mondta Legolas. – De a föld tündéi mások voltak, mint mi, erdő tündék, s a fák és a fű már nem is emlékeznek rájuk. Hallom, már csak a kövek siratják őket: belénk vájtak, szépre faragtak, magasra raktak, elmúltak. Innét el. Már réges-rég révbejutottak.
Aznap reggel tüzet gyújtottak egy magyalbokrokkal szegélyezett mélyedésben, s reggelijük-ebédjük vidámabb volt, mint bármelyik, mióta útra keltek. Utána nem siettek lefeküdni, mert arra számítottak, hogy az egész éjszakát átalusszák, s csak másnap este indulnak tovább. Csak Aragorn volt hallgatag és nyugtalan. Egy idő múltán otthagyta a társaságot, s fölment a tetőre, ott megállt egy fa árnyékában, elnézett délre és nyugatra, és félrehajtotta a fejét, mint aki hallgatódzik. Aztán visszament a horpadás szélére, a nevetgélő, beszélgető társasághoz.
– Mi baj, Vándor? – szólt fel neki Trufa. – Mit keresel? Hiányzik a keleti szél?
– Az aztán nem – mondta Aragorn. – De valami más. Én sok évszakot megéltem itt Magyalföldön. Nép nem él itt, de más teremtmény sokféle, és mindig, kiváltképp madarak. Ám rajtatok kívül most minden hallgat. Körülöttünk mérföldekre semmi nesz, s a hangotok mintha visszhangot verne. Nem értem.
Gandalf hirtelen támadt érdeklődéssel tekintett föl. – Mégis, mi lehet az oka? Más is, mint hogy meglepődtek a négy hobbit láttán, hogy rólunk, többiekről ne is szóljak, itt, ahol ilyet ritkán látnak, ritkán hallanak?
– Reméljük, csak meglepődtek – mondta Aragorn. De én valami éberséget, félelmet érzek, amit itt még sohasem tapasztaltam.
– Akkor jó lesz vigyáznunk – mondta Gandalf. – Ha egy kószával jársz, hallgass a szavára, megéri, különösen ha az a kósza Aragorn. Fogjuk halkra a szót, pihenjünk csöndesen, és állítsunk őrséget.
Az aznapi első őrség Samura esett, de Aragorn is csatlakozott hozzá. A többiek elaludtak. A csönd egyre mélyült, annyira, hogy már Samu is megérezte. Hallani lehetett az alvók lélegzetét. A póni farkának suhogása, lábának egy-egy dobbanása hangos zajként hatott. Samu még az ízületei roppanását is hallotta, ha moccant. Halálos csönd vette körül őket, kéken borult fölébük az ég, amikor a nap keletről fölívelt. Ám messze, keleten, feltűnt egy fekete folt. Nőtt, növekedett, s mint a szélűzte füst, sodródott észak felé.
– Mi az ott, Vándor? – kérdezte Samu suttogva Aragornt. – Nem felhőnek nézem. – Aragorn nem felelt, csak figyelte az eget. Rövidesen már Samu is látta, hogy mi az, ami közeledik. Sebesen szálló madárrajok keringtek s cikáztak erre-arra, mintha keresnének valamit, mind közelebb-közelebb.
– Feküdj le, és hallgass! – súgta Aragorn, s lehúzta Samut egy magyalbokor árnyékába, mert egész regimentnyi madár vált ki a főseregből s közeledett alacsonyan, egyenest a gerincnek véve az irányt. Samu afféle nagy testű varjaknak nézte őket. Ahogy elszálltak fölöttük, sűrűn, hogy árnyékuk a földön feketén követte őket, harsány károgás sértette a fülüket.
Míg el nem vesztek a távoli északon és nyugaton, s az egész égbolt meg nem tisztult, Aragorn nem állt föl. Amikor fölugrott, ment, s fölkeltette Gandalfot.
– Fekete varjak ezrei röpködnek a vidék fölött a Hegyektől a Szürkevízig – mondta –, s épp most röpültek át Magyalföldön. Ezek nem idevalósiak, fangorni vagy dúnföldi crebainok. Nem tudom, mit keresnek itt, lehet, hogy valami vész elől menekülnek délről, de azt hiszem, inkább a vidéket kémlelik. Héját is láttam, szép számmal, magasan fönn. Úgy érzem, mégis inkább folytatnunk kellene az utat az éjjel. Magyalföld nem egészséges a mi számunkra: figyelik.
– Akkor ugyanez a helyzet a Vörösfoki Kapuval is. – mondta Gandalf. – El nem tudom képzelni, hogy jutunk át rajta észrevétlenül. De hát ezen majd akkor gondolkozzunk, ha kell. Ami meg az esti indulást illeti, sajnos igazad van.
– Még szerencse, hogy a tüzünk nemigen füstölt, s majdnem leégett, mire a varjak ideértek – mondta Aragorn. – Ki kell oltani, és újabb tüzet nem gyújtunk.

– Hát ha ez nem dögvész és bosszúság! – mondta Pippin. – A hírek: tűz nincs, újabb éjszakai menet. – Ez várta, mikor késő délután fölébredt. – És mindez egy raj varjú miatt! Azt reméltem, ma este végre tisztességesen vacsorázunk: meleget.
– Nos, reméld csak tovább – mondta Gandalf. – Még sok nem várt lakoma állhat előtted. Én, a magam részéről, szerettem volna békében elszívni egy pipát és megmelegíteni a lábamat. Egy azonban biztos: minél délebbre kerülünk, annál melegebb lesz.
– Túlságosan is meleg, azt hiszem – súgta Frodónak Samu. – Már kezdek arra gondolni, ideje, hogy megpillantsuk azt a Tűzhegyet, s hogy meglássam végre, hogy úgy mondjam, az Út célját. Először azt hittem, ez a Vörösfok vagy micsoda máris az, egészen addig, amíg Gimli meg nem mondta, hogy mi. Azon a faramuci törp-nyelvén! Samu szemének a térkép mit se mondott, s ezeken az idegen földeken olyan nagynak érzett minden távolságot, hogy teljesen elveszítette a józan mértéket.
A társaság egész nap a rejtekhelyén maradt. A fekete madarak még elszálltak fölöttük egyszer-kétszer: de ahogy a nyugatra tartó nap vörös színt öltött, eltűntek dél felé. A társaság, amint sötét lett, útra kelt, most kissé keletebbre, a Caradhras felé, amely a távolban még mindig halványvörösen izzott a lenyugvó nap fényében. Ahogy az ég elsötétült, sorra bukkantak elő a csillagok.
Aragorn útmutatásával könnyen járható ösvényre leltek. Frodó valami ősi út maradványának vélte, mely valaha széles lehetett, sima, és Magyalföldről vezetett a Hágóhoz. A hold, mely immár megtelt, ott csüngött a hegyek fölött, és sápadt fényébe fekete árnyékot vetettek a kövek. Sokat közülük mintha szorgos kezek faragtak volna, bár most vigasztalanul hevertek egymás hegyén-hátán a sivár és kihalt földön.
Akkor történt, pirkadat előtt, amikor a leghidegebb volt, s a hold épp lemenőben. Frodó fölnézett az égre. Egyszerre úgy látta, vagy inkább úgy érezte, árnyék húz el a csillagok előtt, egy pillanatra elhalványultak, majd újra fölvillantak.
– Te láttad, hogy valami elhúzott fölöttünk? – kérdezte aggódva Gandalfot, aki ott ment előtte.
– Nem, de éreztem, akármi volt is – felelte Gandalf. – Lehet, hogy semmi, csak egy felhőfoszlány.
– Akkor ugyancsak gyorsan járt – mondta Aragorn –, s nem a széllel.

Aznap éjjel nem történt más. A reggel még derűsebb volt, mint a megelőző. De a levegő ugyancsak lehűlt: a szél is fordulóban, kezdett újra keletire válni. Még két éjszaka folytatták az utat, mind följebb-följebb, de mind lassabban is, ahogy az út a hegyek közé kanyarodott, s mind nyomasztóbban tornyosultak fölébük a csúcsok. A harmadik reggel a Caradhras, e hatalmas, hókoronát viselő csúcs, már ott emelkedett előttük, oldala meredek volt és csupasz, de fakóvörös, mintha vér mocskolná.
Az ég valahogy sötétnek tűnt, s csak bágyadtan sütött a nap. A szél már teljesen megfordult, és északkeletivé vált. Gandalf beleszagolt a levegőbe, és hátranézett.
– Szigorodik a tél a hátunk mögött – mondta halkan Aragornnak. – Az északi hegyek fehérebbek, mint voltak, a derekáig hó borítja mindet. Ma éjjel már magasan fenn, a Vörösfoki Kapuhoz vezető úton járunk. A keskeny ösvényen igencsak könnyű lesz megfigyelni minket, s lehet, hogy gonosz csapda vár, de akkor is az időjárás a gyilkosabb ellenségünk. A te útvonaladról most mi a véleményed, Aragorn?
Frodó kihallgatta a szavaikat, s megértette, hogy Aragorn és Gandalf valami régi, már jóval korábban megkezdett vitát fűz tovább. Aggódva figyelt.
– Jól tudod, Gandalf, hogy az útvonalunkat elejétől végig helytelennek tartom – felelt Aragorn. – S minél távolabb jutunk, az ismert és ismeretlen veszélyek annál inkább gyarapodnak. De akkor is mennünk kell, semmi értelme, hogy halogassuk az átkelést. Délebbre nincsenek hágók, csak a rohani. De abban sem bízom, mióta Szarumánról azokat az új híreket hoztad. S ki tudja, most kit szolgálnak a Lovasurak?
– Úgy van, ki tudja? – mondta Gandalf. – De van más út is, ami nem a Caradhras hágón vezet át, a sötét és titkos út az, amiről már sok szó esett kettőnk között.
– Akkor most ne beszéljünk róla! Még ne. És nagyon kérlek, ne szólj róla a többieknek, amíg ki nem derül, hogy más utunk nincs.
– Döntenünk kell, mielőtt továbbmennénk – felelt Gandalf.
– Akkor vitassuk meg mi, amíg a többiek alusznak – mondta Aragorn.

Késő délután, miközben a többiek „reggeliztek”, Gandalf és Aragorn félrehúzódott, és a Caradhrast nézte.
A hegy oldala most sötét volt és komor, s a csúcsát felhő födte. Frodó figyelte őket, s azon töprengett, a vitájuk vajon hogy végződött. Mikor a társasághoz visszatértek, Gandalf elmondta nekik, hogy úgy döntöttek: szembeszállnak az időjárással és a magassággal. Frodó megkönnyebbült. Nem is sejtette, mi lehet az a sötét és titkos út, de Aragornt láthatólag még az említése is kétségbe ejtette, s Frodó örült, hogy a tervet elejtették.
– A jelekből ítélve, amelyeket az utóbbi időben megfigyeltünk – mondta Gandalf –, félek, hogy a Vörösfoki Hágót figyelik, s az időjárás miatt is kétségeim vannak. Lehet, hogy megered a hó. Igyekeznünk kell, amennyire az erőnkből telik. De így is kétnapi járás, amíg a hágóra fölérünk. Ma korán sötétedik. Amint elkészültök, indulunk.
– Ha szabad, adnék egy tanácsot – mondta Boromir. – Én a Fehérhegyek árnyékában nőttem fel, s konyítok valamit a hegyvidéki utazáshoz. Ha rosszabb nem, hát keserves hideg vár, amíg a túloldalon lefelé indulhatunk. És ugyan mit ér, hogy a titkunkat megőriztük, ha holtra fagyunk? Itt akad még néhány fa és bokor, mindenki törjön s hozzon magával egy akkora ágat, amekkorát elbír.
– És Buga talán többet is egynél, ugye, fiam? – mondta Samu. A póni bánatos pofával bámult vissza rá.
– Helyes – mondta Gandalf. – De tüzet raknunk nem muszáj... csak ha választanunk kell a tűz és a halál közt.
A társaság fölkerekedett. Kezdetben jól haladtak, de az út hamarosan meredek lett és nehéz. A kanyargós kaptató helyenként szinte eltűnt, eltorlaszolták a kőgörgetegek. A sűrű felhők alatt koromsötét volt az éjszaka. Éles szél kavargott a sziklák körül. Éjfélre érve a nagy hegy térdénél jártak. A keskeny ösvény egy sziklafal tövében elfordult balra, s a sötétben láthatatlanul a Caradhras komor oldala tornyosult fölébük, jobb kéz felől, ahol az oldal hirtelen szakadékba torkollt, a sötétség tengere terült el.
Kínkeservesen vonszolták föl magukat a meredek lejtőn, s fent megálltak egy percre. Frodó lágy érintést érzett az arcán. Kinyújtotta a karját, s látta, hogy hópelyhek ülnek a köpenye ujján.
Mentek tovább. De csakhamar sűrűn megeredt a hó, teli lett vele a levegő, ott kavargott Frodó szeme előtt. Aragornt és Gandalfot, a két görnyedt alakot egy-két lépéssel maga előtt már alig-alig látja.
– Ez csöppet sem tetszik nekem – lihegett közvetlenül a háta mögött Samu. – Semmi kifogásom a hó ellen egy szép téli reggelen, de szívem szerint akkor is inkább ágyból nézem. Bár ez is Hobbitfalvára hullana! Hogy ott örüljenek neki! – Az Északi Fertály fellápjain kívül a Megyében másutt ritkán esett a hó, s ha esett, élvezték, mulatságosnak tekintették. Nincs élő hobbit (csak Bilbó), aki emlékeznék az 1311-es Ádáz Télre, mikor a Borbuggyan folyó jegén át fehér farkasok rohanták meg a Megyét.
Gandalf megállt. Csuklyáját, vállát vastagon ülte meg a hó, csizmája is bokáig hóban gázolt.
– Ez az, amitől féltem – mondta. – Nos, ehhez mit szólsz, Aragorn?
– Tartottam tőle magam is – felelte Aragorn –, de mástól még inkább. Tudom, mekkora veszély a hó, bár ilyen messze, délen, ritkán havazik ennyire, legfeljebb fenn a hegyek között. S mi még csak nem is vagyunk magasan, itt lenn az utak többnyire egész télen járhatók.
– Csak tudnám, ezt az Ellenség agyalta-e ki – mondta Boromir. – Odahaza mifelénk azt beszélik, hogy az Árnyékhegységben, Mordor határán ő irányítja a viharokat. Különös hatalma van és számos szövetségese.
– Hát, ha északról le tudta hozni a havat, hogy itt, háromszor háromszáz mérföldnyire bajt okozzon nekünk – mondta Gimli –, akkor ugyancsak hosszúra nőtt a karja.
– Hát hosszúra – mondta Gandalf.

Míg álldogáltak, elült a szél, és a hóesés is gyérült, majdnem teljesen megszűnt. Aztán taposták tovább a havat. De alig nyíllövésnyire jutottak, a vihar megújult dühvel rontott rájuk. Fütyült a szél, vakítóan vágta képükbe a pelyheket. Hamarosan már Boromir is érezte, hogy képtelen továbbmenni. A hobbitok kétrét hajolva küszködtek a termetes emberek mögött, de nyilvánvaló volt, hogy ha a havazás el nem áll, nem jutnak tovább. Frodó lába, akár az ólom, Pippin alighogy vonszolta magát. Még Gimli is, akinél kitartóbb törp nemigen született még, zsörtölődött, ahogy a havat taposta.
A társaság egyszer csak némán megállt, mintha összebeszélt volna. Körös-körül a sötétből baljós hangokat hallottak. Lehet, hogy a szél játszott a sziklafal repedéseiben, de amit hallottak, az akkor is vad hahota, fülsértő kurjongatás volt. Kövek potyogtak csattogva a hegyoldalon, fütyültek el a fejük fölött, vagy csapódtak az ösvényre előttük-körülöttük. S hébe-hóba tompa dübörgés, ahogy egy-egy irdatlan szikla gördült le a lejtőn.
– Ma éjjel már nem tudunk továbbmenni – mondta Boromir. – Akinek úgy tetszik, mondja, hogy ez a szél, de én vészjósló hangokat hallok, s ezek a kövek minket vesznek célba.
– Én azt mondom, csak a szél – mondta Aragorn –, de ez mit sem változtat a szavaid igazán. A világon sok minden létezik, ami gonosz és ellenséges, korántsem kedveli a két lábon járókat, de Szauronnak nem szövetségese, a maga célját követi. Egyik-másik jóval vénebb, mint ő.
– Caradhrast valaha úgy hívták, a Kegyetlen – mondta Gimli –, s már akkor is réges-rég rossz neve volt, amikor Szauronnak e földeken még a hírét sem hallotta senki.
– Olyan mindegy, hogy ki az Ellenség, ha a támadását nem tudjuk visszaverni – mondta Gandalf.
– Akkor hát mit tehetünk? – kiáltotta kétségbeesetten Pippin. Trufa és Frodó támogatta két oldalról, s egész testében reszketett.
– Vagy megállunk itt, ahol vagyunk, vagy visszafordulunk – mondta Gandalf. – Nincs értelme továbbmennünk. Valamivel feljebb, ha jól emlékszem, az ösvény kitér a sziklák közül egy sekély, tágas mélyedésbe a hosszú és kegyetlen lejtő alján. Ott semmi se véd a hótól és a kőzáportól... vagy akármi mástól.
– De annak sincs értelme, hogy visszamenjünk, amíg tombol a vihar – mondta Aragorn. – Útközben nem akad egyetlen hely sem, mely jobb menedéket nyújtana, mint ez a kőfal, amelynek a tövében állunk.
– Menedéket! – motyorgott Samu. – Ha ez menedék, akkor a tetőtlen fal már ház.

A társaság, amennyire csak lehetett, hozzátapadt a sziklafalhoz. Az délre nézett, s lent bemélyedt egy kicsit, így hát azt remélték, valamicske védelmet majd csak nyújt a hó és a hulló kövek ellen. De megújuló szélrohamok kavarogtak körülöttük, és a hó sűrűbben hullott, mint valaha.
Összebújtak, háttal a falnak. Buga, a póni türelmesen, de búsan álldogált a hobbitok előtt, s a széltől némileg védte őket, de rövidesen már térdig állt a hóban, s a hófúvás egyre nőtt. Ha nem lettek volna nagy termetű társaik, a hobbitokat hamarosan ellepte volna a hó.
Frodó elaludt, érezte, hogy jóleső, meleg álomba merül. Mintha tűznél melengette volna a lábát, s a kandalló túloldaláról, a homályból, Bilbó hangját vélte hallani: nem vagyok éppen nagy véleménnyel a naplódról – mondta Bilbó. – Hóvihar, január huszadikán, igazán kár volt visszafordulnod, csak hogy ezt közöld velem.
– De pihennem és aludnom kellett, Bilbó – nyögte ki nagy keservesen, mikor érezte, hogy rázzák a vállát, s ráébredt a fájó valóságra. Boromir kiemelte őt a hófészekből.
– Ezt a félszerzetek nem élik túl, Gandalf – mondta a gondori. – Haszontalan, hogy itt üljünk, amíg teljesen el nem lep a hó. Ki kell agyalnunk valamit, hogy mentsük az életünket.
– Itasd meg őket – mondta Gandalf, beletúrt a málhájába, s előhúzott egy bőrös kulacsot. – Egy-egy kortyot mindenkinek, hogy mindnyájunknak jusson. Ez kincset ér. Miruvor – az imladrisi szíverősítő. Elrondtól kaptam, búcsúzóul. Add körbe!
Amint a meleg és illatos italból egy csöpp lecsurgott Frodó torkán, máris úgy érezte, hogy új erő költözött bele, s megszűnt végtagjainak ólmos fáradtsága. De a hózápor nem csitult. Sűrűbben kavargott, mint valaha, s a szél is fülsértőbben fütyült körülöttük.
– Mit szólnál hozzá, ha tüzet raknánk? – kérdezte hirtelen Boromir. – Úgy érzem, Gandalf, itt az ideje, hogy válasszunk a tűz és a halál között. Az biztos, hogy ha ellep a hó, egyszer s mindenkorra elrejt az ellenség szeme elől, de az már nem segít rajtunk.
– Gyújts tüzet, ha tudsz – mondta Gandalf. – Ha létezik olyan őrszem, aki ezt a hóvihart kibírja, az úgyis lát, ha tüzet gyújtunk, ha nem.
De hiába hoztak fát és tűzszerszámot Boromir tanácsára, egy tünde, sőt egy törp ügyességét is meghaladta volna, hogy a kavargó hóban olyan lángot szítson, ami kibírja a szél rohamát, vagy belekapjon a nedves fába. Végül, vonakodva bár, Gandalf vette kézbe a dolgot. Fölvett egy ágat a farakásról, egy pillanatra magasba emelte, aztán egy harsány parancsszóval – naur an edraith ammen! – belevágta a végét a többi közé. A fából hatalmas zöldeskék láng csapott fel, s már égett is ropogva a máglya.
– Ha bárki figyel minket, most lelepleztem magam – mondta. – Gandalf itt van – írtam az égre olyan betűkkel, amelyeket Völgyzugolytól az Anduin torkolatáig mindenki ismer.
De bánta is már a társaság az éber vagy ellenséges szemeket! Szívük földerült a tűz látványától. A fa vígan pattogott, körös-körül sziszegett a hó, pocsolyák kúsztak a talpuk alá, s ők boldogan melengették kezüket a tűznél. Körülállták, fölébe hajoltak a csöpp táncoló, repdeső lángocskának. Fáradt és aggódó arcukat vörösre festette a fény, mögöttük az éjszaka, mint a fekete fal.
De a fa hamar elfogyott, és a havazás csak nem állt el. A tűz már majdnem leégett, most dobták rá az utolsó ágat.
– Végére jár az éjszaka – mondta Aragorn. – Mindjárt pirkad.
– Ha ugyan a pirkadat át tud hatolni a felhőn – mondta Gimli.
Boromir kilépett a körből, s belebámult a sötétségbe. – Már nem hullik olyan sűrűn – mondta –, a szél is enyhül.
Frodó fáradtan nézte a hópelyheket, amint a sötétből jövén egy pillanatra fehéren meg-megvillannak a haldokló tűz fényében, de jó darabig nem látta, hogy ritkulnának. Majd egyszerre, mikor már majdnem hogy újra elnyomta az álom, rádöbbent, hogy a szél valóban alábbhagyott, s ritkábbak, nagyobbak a hópelyhek is. Nagyon-nagyon lassan és halványan szürkülni kezdett. S végül teljesen elállt a havazás.
A hajnal fénye, ahogy világosodott, szemfedővel takart néma világot tárt elébük. Menedékhelyük tövében fehér buckák, kupolák és formátlan mélyedések, teljesen elveszett alattuk az ösvény, amit addig tapodtak, fölöttük a csúcsok hóterhes felhőbe rejtve.
Gimli fölnézett, s megrázta a fejét. – Caradhras nem békélt meg velünk – mondta. – Van még hava, hogy kiszórja ránk, ha tovább találnánk menni. Minél hamarabb fordulunk vissza, annál jobb.
Ebben mindannyian egyetértettek, de a visszavonulás sem volt gyerekjáték. A hamvába holt tűztől alig néhány lépésnyire már mély volt a hó, a hobbitoknak a fejük búbjáig ért, a szél helyenként magasra feltorlaszolta a sziklafal tövében.
– Ha Gandalf előremenne egy fényes lánggal, éppenséggel ösvényt olvaszthatna – mondta Legolas. – A vihar őt alig viselte meg, ő volt az egyetlen a társaságból, aki a jókedvét is megőrizte.
– Ha a tündék át tudnának röppenni a hegyek fölött, talán a napot is lehozhatnák nekünk, hogy a segítségünkre legyen – felelte Gandalf. – De nekem anyag is kell, amivel dolgozzam. A havat nem tudom lángra lobbantani.
– Nos – mondta Boromir –, ahol az ész nem segít, a testnek kell segítenie, mondják mifelénk. A legerősebbnek kell utat törnie. Lássuk csak! Bár mindent hó borít, az ösvény, fölfelé jövet, ott kanyarodott el a sziklafok alatt. Ott tört ránk a hóvihar. Ha odáig eljutunk, onnét talán már könnyebb lesz az út. S azt hiszem, az nincs messzebb, mint egy nyíllövésnyire.
– Akkor hát rajta, majd mi ketten kitapossuk odáig az ösvényt – mondta Aragorn.
Aragorn volt köztük a legmagasabb, de Boromir, bár valamivel alacsonyabb és zömökebb, szélesebb vállú és erősebb volt nála. Ő ment elöl, és Aragorn a nyomában. Lassan jutottak előre, s ugyancsak nagy fáradsággal. Helyenként mellükig ért a hó, s néha úgy látszott, mintha Boromir nem is járna, hanem úszna vagy úgy ásná magát előre a hatalmas két karjával.
Legolas egy darabig mosolyogva figyelte őket, majd odafordult a többiekhez:
– A legerősebbnek kell az utat megkeresnie, azt mondjátok? Én azt: ha szántani kell, szántson a szántóvető, ha úszni, ússzon a vidra, s ha könnyű lábbal futni a fű vagy lomb fölött – vagy éppen a havon –, fusson a tünde.
Könnyedén előreszökkent, s Frodó, mintha először látná, amit már régen tudott, észrevette, hogy a tündén nincsen csizma, csak könnyű topán, mint máskor is, s hogy a lába alig hagy maga után nyomot a havon.
– Ég veletek! – mondta. – Én elmegyek, és megkeresem a napot! – majd fürgén, mintha sűrű fövenyen futna, nekiindult, pillanatok alatt utolérte a keményen küzdő két embert, ahogy elhúzott mellettük, odaintett nekik, s máris messze járt, elnyelte a sziklás útkanyar.

A többiek összebújva várakoztak, figyelték, hogy Boromir és Aragorn kis fekete ponttá zsugorodik a fehér havon. Végül mindkettő eltűnt a szemük elől. Az idő mintha lelassult volna. A felhők alább szálltak, s megint le-lelibbent egy-egy hópehely.
Talán egy óra telt el így, bár ők sokkal többnek vélték, aztán észrevették a végre feléjük igyekvő Legolast. Fölbukkant Boromir és Aragorn is, messze mögötte, az útkanyarban, amint nagy kínnal fölfelé caplattak a lejtőn. – Nos! – kiáltotta Legolas, ahogy elibük szökkent. – A napot nem hoztam magammal. Most épp dél kék mezőit járja, s ez az aprócska hótorlasz itt e vakondtúrásnyi Vörösfokon egy csöppet sem érdekli őt. De azoknak, akik gyaloglásra ítéltettek, hoztam egy fénylő reménysugarat. A legnagyobb hótorlasz ott van, épp a kanyaron túl, s a mi két erős emberünket majdnem hogy betemette. Már-már kétségbeestek, amíg én, visszafelé jövet, el nem mondtam nekik, hogy a torlasz alig vastagabb, mint egy kőfal. S a túlsó oldalán egyszerre megfogyatkozik a hó, távolabb meg már nem mélyebb, mint egy fehér lepel, s csak arra jó, hogy egy hobbit lába fázzék rajta.
– Én megmondtam – zsörtölt Gimli. – Nem volt ez közönséges vihar. Ez a Caradhras rosszindulata. Nem szíveli a tündéket és a törpöket, és azért rakta a torlaszt, hogy elvágja menekülésünk útját.
– De ez a te Caradhrasod szerencsére elfelejtette, hogy emberek is vannak veletek – mondta Boromir, aki ebben a pillanatban érkezett vissza. – Ha szabad azt mondanom, vitéz emberek, bár kevésbé vitézek, lapáttal, talán jobb szolgálatot tettek volna. Mindegy, sikátort törtünk a hótorlaszon, s ezért mindenki hálás lehet, akinek nincs olyan könnyű lába, mint egy tündének.
– De odáig hogy jutunk le, még ha ti áttörtétek is a torlaszt? – kérdezte Pippin, s ezzel kimondta valamennyi hobbit gondját.
– Fel a fejjel! – nyugtatta Boromir. – Fáradt vagyok, az igaz, de valamennyi erőm még maradt, nekem is meg Aragornnak is. A kicsiket majd a nyakunkba vesszük. A többiek meg tapossák az ösvényt felváltva mögöttünk. Gyerünk, Peregrin! Veled kezdem!
Fölemelte a hobbitot. – Kapaszkodj a vállamba. A karomra szükségem van. – Aragorn Trufát vette a nyakába, Pippin elcsodálkozott Boromir erején, amikor az átjárót, amit az a két puszta kezével vágott, megpillantotta. Boromir, még így, teherrel a hátán is vadul hányta a havat, hogy a többieket hátul szélesebb ösvény várja.
Végül odaértek a hótorlaszhoz. Az úgy magasodott az ösvényen keresztben, mint egy sietve felrakott nyers fal, éles taraja, melyet mintha késsel faragtak volna, kétszer olyan magas volt, mint Boromir. De középen a két ember átjárót taposott, domborút, mint egy híd. Túloldalán Trufa is, Pippin is leszállt, s várta, hogy Legolas megérkezzék a többiekkel.
Kis idő múlva megérkezett Boromir, nyakában Samuval, mögötte a keskeny, de most már jól kitaposott úton Gandalf vezette Bugát. A póni hátán, a málha közt, Gimli kucorgott. Utolsónak Aragorn érkezett, hátán Frodóval. Átkeltek a torlaszon, s alighogy Frodó lába földet ért, dübörögve megindult a kőgörgeteg s a hótakaró. A felvert hófelhő majd megvakította a sziklafalhoz simuló társaságot, s mikor a levegő megint megtisztult, látták, hogy az ösvény lezárult a hátuk mögött.
– Elég! Elég! – kiáltotta Gimli. – Gyerünk innét, de gyorsan! – Ám ezzel, ezzel az utolsó csapással a hegység, úgy látszik, kifújta a mérgét, mintha csak Caradhras megelégedett volna annyival, hogy elkergesse, visszarettentse a betolakodókat. A fenyegető hófelhők felszálltak, felszakadoztak, s kisütött köztük a nap.
Mint Legolas mondta, lejjebb egyre vékonyabb lett a hóréteg, így hát a hobbitok is elboldogultak gyalogszerrel. Rövidesen ott álltak mind a sekély mélyedés peremén, a lejtő lábánál, ahol az első hópelyheket észlelték az éjjel.
Most már igencsak reggelre járt az idő. Innen magasról, az alacsonyabb hegyek fölött, messze elláttak nyugatra. Valahol a hegy lábánál, az összevissza dombok közt rejtőzött az a zug, ahonnét a hágóra vezető útnak nekivágtak.
Frodónak fájt a lába. Csontig átfázott, és éhes is volt, megfordult előtte a világ, ha a lefelé vezető fájdalmas és hosszú útra gondolt. Fekete foltok úsztak a szeme előtt. Megdörzsölte a szemét, de a foltok csak nem akartak eltűnni. A távolban, lent, de az előhegyeknél még mindig magasabban, fekete foltok keringtek a levegőben.
– A madarak! – mutatott le Aragorn.
– Ezen már nem tudunk segíteni – mondta Gandalf. – Akár jók, akár rosszak, akár van hozzánk közük, akár nincs, azonnal el kell indulnunk lefelé. A Caradhrasnak még a térdén sem szabad kivárnunk egy újabb éjszakát!
Ahogy a Vörösfoki Kapunak hátat fordítottak, s fáradtan botorkálva elindultak a lejtőn, lecsapott rájuk hátulról a hideg szél. Alulmaradtak a Caradhrassal szemben.

 

 

4. fejezet
Utazás a sötétben

Este volt, mire megálltak, s a szürke fény is kialvóban. Halálosan kimerültek. A hegyeket elfátyolozta a szürkület, s hidegen fújt a szél. Gandalf engedélyezett nekik egy-egy újabb korty völgyzugolyi miruvor-t. Ettek valamit, aztán Tanácsot ültek.
– Az éjjel, természetesen, nem tudunk továbbmenni – mondta Aragorn. – A Vörösfoki Kapu ellen intézett rohamunk kifárasztott minket, s most pihennünk kell egy darabig.
– Aztán hova megyünk? – kérdezte Frodó.
– Még úton vagyunk, s előttünk az úti cél – felelt Gandalf. – Nincsen más választásunk, mint hogy továbbmenjünk, vagy visszaforduljunk Völgyzugolyba.
Elég volt csak megemlíteni is, hogy visszatérnek Völgyzugolyba, Pippin arca mindjárt földerült, Trufa és Samu is reménykedve pillantott fel. De Aragornnak és Boromirnak az arca se rezdült. Frodó gondterheltnek látszott.
– Jó lenne megint ott lenni – mondta. – De hogy mehetnénk vissza szégyenszemre, hacsak más választásunk nincs, mert végleg vereséget szenvedtünk?
– Igazad van, Frodó – mondta Gandalf –, ha visszamegyünk, beismerjük a vereséget, s még súlyosabb vereséggel nézünk szembe. Ha most visszafordulunk, a Gyűrűnek ott kell maradnia, többé már nem kelhetünk útra. S Völgyzugolyt előbb vagy utóbb ostromgyűrű fogja körül, és rövid, de annál keservesebb idő múlva elpusztítják. A gyűrűlidércek gyilkos ellenfelek, de ahhoz képest, hogy miféle iszonyú hatalom birtokába jutnak, ha az Uralkodó Gyűrű uruk kezébe kerül, most fakó árnyak csupán.
– Akkor hát gyerünk tovább, ha mód van rá – sóhajtott fel Frodó. Samu visszasüppedt a rosszkedvébe.
– Van még egy út, amivel megpróbálkozhatunk – mondta Gandalf. – Én erre gondoltam kezdettől fogva. De nem valami kellemes út, s eddig nem is említettem a társaságnak. Aragorn ellene volt, legalábbis addig, amíg a hágóval meg nem próbálkozunk.
– Hát, ha az rosszabb, mint a Vörösfoki Kapu, akkor ugyancsak gonosz egy út lehet – mondta Trufa. – Mondd csak el, mi az, hadd essünk túl a nehezén.
– Az út, amelyről beszélek, Mória bányáiba vezet – mondta Gandalf. Csak Gimli kapta fel a fejét, szemében fölizzott a tűz. A többieket már a név hallatára is elfogta a rettegés. Az még a hobbitok számára is valami bizonytalan és mesebeli félelemmel volt egyértelmű.
– Az út Móriába talán elvezet még, de mennyi reményünk van, hogy át is vezet rajta? – kérdezte Aragorn komoran.
– Baljós név – mondta Boromir. – Én sem értem, mi értelme arra mennünk. Ha nem tudunk átkelni a hegyen, menjünk délnek, amíg csak el nem érjük a Rohani Kaput, ahol az emberek az én népem barátai, azaz induljunk el ugyanazon az úton, amit én követtem idejövet. Vagy átkelhetünk a Vas folyón is Hosszúmartra vagy Lebenninbe, s így a tengerpart felől közelíthetjük meg Gondort.
– Mióta te Északra jöttél, sok minden megváltozott, Boromir – válaszolt neki Gandalf. – Nem hallottad, hogy mit mondtam Szarumánról? Ha ennek az egésznek vége, vele még lesz némi elszámolni valóm. De a Gyűrűnek most meg sem szabad közelítenie Vasudvardot, ha ez valami módon elkerülhető. A Rohani Kapu el van zárva előlünk, amíg a Gyűrűhordozóval járunk.
Ami meg a hosszabbik utat illeti: az időnkből nem futja, hogy arra menjünk. Az utunk úgy egy esztendőbe is beletelne, és sok sivár, lakatlan vidéken kellene áthaladnunk. De ezek sem lennének biztonságosak. Szarumán is, az Ellenség is éberen szemmel tartja őket. Mikor északról jöttél, Boromir, az Ellenség szemében nem voltál más, csak afféle elcsatangolt vándor, s nemigen törődött veled, csak a Gyűrű üldözése járt az eszében. De most mint a Gyűrű Útitársa térsz vissza, s amíg velünk tartasz, veszélyben vagy. S a veszély minden lépéssel fokozódik, amit a csupasz égbolt alatt dél felé megyünk.
Mióta a hágót nyíltan megostromoltuk, a kutyaszorító, attól félek, még kétségbeejtőbb. Édeskevés reményünk maradt, hacsak nem sikerül egy időre eltűnni szem elől, s eltüntetnünk a nyomainkat. Így hát azt tanácsolom, ne menjünk át a hegyeken, ne is kerüljük meg őket, hanem keljünk át alattuk. Egy biztos: ez az az útvonal, amit az Ellenség szerint legkevésbé valószínű, hogy követni fogunk.
– Nem tudhatjuk, hogy az Ellenség mire számít – mondta Boromir. – Lehet, hogy minden utat, valószínűt és valószínűtlent, egyaránt figyeltet. Ez esetben Móriába menni annyit jelent, hogy belesétálunk a csapdájába, s ez alig jobb, mintha egyenest a Fekete Torony kapuján kopogtatnánk. Móriának még a neve is fekete.
– Nem tudod, mit beszélsz, ha Móriát Szauron várához hasonlítod – felelte Gandalf. – Egyedül én jártam meg a Fekete Úr lakótornyát, s magam is csak a régi és jelentéktelenebb lakóhelyén, Dol Goldurban. Akik Barad-dûr kapuján beléptek, nem tértek vissza. Nem vezetnélek titeket Móriába, ha nem remélném, hogy van kiutunk is onnét. Ha vannak ott orkok, veszélyesek lehetnek számunkra, az igaz. De a Ködhegység orkjai az Öt Sereg Csatájában javarészt szétszóródtak és elpusztultak. A sasok jelentik, hogy az orkok megint mindenfelől gyülekeznek: de van rá remény, hogy Mória még mentes tőlük. Még arra is van eshetőség, hogy akadnak ott törpök, hogy Fundin fia Balint ott találjuk atyái valamelyik föld alatti csarnokában. De akár így van, akár sem, az embernek azon az úton kell elindulnia, amelyre a szükség kényszeríti.
– Én veled tartok, Gandalf! – mondta Gimli. – Megyek s megnézem magamnak Durin csarnokait, akármi vár rám – persze ha megtalálod Mória bezárt kapuját.
– Helyes, Gimli! – mondta Gandalf. – Erőt öntesz belém. Majd megkeressük együtt azt az elrejtett kaput. És bemegyünk rajta. A törp-romok között egy törp nehezebben veszti el a fejét, mint a tündék, az emberek vagy a hobbitok. S különben sem most járok először Móriában. Soká kerestem ott Thrór fia Thráint, azután, hogy nyoma veszett. Bejutottam, és élve jöttem is ki onnét!
– Egyszer én is átmentem a Feketepataki Kapun – jegyezte meg csöndesen Aragorn –, s bár kijutottam, igencsak rossz emlékeim maradtak róla. Se testem, se lelkem nem kívánja, hogy másodszor is bemenjek rajta.
– Én nem kívánom először sem – mondta Pippin.
– Én sem – motyogta Samu.
– Hát persze hogy nem kívánjátok! – mondta Gandalf. – Már ki is kívánná? A kérdés nem is az, hanem hogy ki tart velem, ha odavezetem?
– Én! – jelentkezett lelkesen Gimli.
– Én – jelentette ki nyomatékosan Aragorn. – Te is követtél a kis híján hóhalálba, s egy rossz szavad nem volt. Most én követlek – ha nem fog rajtad ez az utolsó figyelmeztetés. Én nem a Gyűrűt, nem is a többieket féltem, hanem téged, Gandalf. Mint mondtam: jaj neked, ha átléped Mória kapuját!
– Én nem követlek – mondta Boromir –, hacsak a társaság egyhangúan nem szavaz ellenem. Hogy vélekedik erről Legolas? És az apró nép? Talán mégiscsak hallanunk kéne, hogy mit szól a dologhoz a Gyűrűhordozó?
– Én csöppet sem kívánkozom Móriába – mondta Legolas.
A hobbitok nem szóltak. Samu Frodóra nézett. Frodó nagy sokára megszólalt: – Magam sem kívánkozom oda – mondta. – De Gandalf tanácsának sem kívánok ellentmondani. Talán aludjunk rá egyet, s csak aztán szavazzunk. A hajnal fényében könnyebb lesz szavazni, mint most, a hideg homályban. S hogy üvölt a szél!
Szavait néma, töprengő csend követte. Hallották, hogy szél sziszeg a fák és a sziklák között, s a sivár, üres éjszaka megtelik körülöttük üvöltéssel, vonítással.
Aragorn egyszerre talpra ugrott. – Ez farkashang! – kiáltotta. – Ez a szél farkashangon üvölt! Átkeltek a vargok a hegyek nyugati oldalára!
– Mi szükség hát, hogy reggelig várjunk? – mondta Gandalf. – Ahogy mondtam: megkezdődött a hajsza. Ha történetesen megéljük is a hajnalt, ki az, akinek kedve volna éjszakánként dél felé gyalogolni, nyomában a farkasokkal?
– Milyen messze van ide Mória? – kérdezte Boromir.
– Van egy kapuja Caradhrastól délnyugatra, a varjú röpte szerint tizenöt mérföldnyire innét, s talán húszra, ahogy a farkas szalad – felelt komoran Gandalf.
– Akkor, ha tudunk, induljunk, amint kivilágosodik – mondta Boromir. – Rosszabb a farkas, amit hallunk, mint az ork, amitől tartunk.
– Úgy van! – hagyta rá Aragorn, s meglazította kardját a hüvelyében. – De ahol vargok vonítanak, ott orkok is lapítanak.
– Bár megfogadtam volna Elrond tanácsát! – súgta Pippin Samunak. – Nem vagyok én erre való. Nincs bennem elég a Bikabugó Bandobras véréből: belém fagy a vér is, ha csak hallom ezeket. Nem tudom, mikor éreztem magam ilyen nyomorultul.
– Nekem is az inamba szállt a bátorságom, Pippin uram – mondta Samu. – De még nem faltak föl, s ez itt velünk karakán népség. Bármit tartogat a sors a vén Gandalfnak, fogadni mernék, hogy az nem a farkas gyomra.

A társaság, hogy könnyebben tudjon védekezni, fölmászott éjszakára annak a kis hegynek a tetejére, amelynek a tövében letáborozott. A hegyet kifacsart törzsű vén fák, s körülöttük jókora kövek szakadozott köre koronázta. Tüzet gyújtottak, hisz amúgy sem volt rá semmi reményük, hogy a sötétség és a csönd netán eltérítené a nyomukról az üldözők hordáit.
Körülülték a tüzet, s aki épp nem őrködött, nyugtalan álmát aludta. Szegény Buga, a póni, reszketett, s kiverte a veríték álltó helyében. Most már körös-körül hol közelebb, hol távolabb vonyítottak a farkasok. A vaksötétből izzó szemek lestek rájuk a tető peremén. Némelyik majdnem a kőkörig elmerészkedett. Látták, a kör egyik hézagánál hatalmas fekete farkas áll meg, s bámulja őket. Majd vérfagyasztó hangon felüvöltött, mintha ő lenne a kapitány, s rohamra hívná a falkája tagjait.
Gandalf fölállt, előreballagott, s magasra emelte a botját. – Idehallgass, Szauron kutyája! – kiáltotta. – Én Gandalf vagyok. Menekülj, ha drága a bőröd. Megpörköllek, a farkadtól az orrodig, ha ide be mered tenni a lábad.
A farkas vicsorított, s teljes erejéből feléje szökkent. Egy pendülés hallatszott, Legolas kilőtte a nyilát. Majd ocsmány üvöltés, s a szökkenő alak lehuppant a földre, a tünde-nyíl átfúrta a torkát. A két izzó szem nyomban kialudt. Gandalf és Aragorn kiment, és körülnézett, de a hegy kihalt, a farkasok elmenekültek. Elnémult körülöttük a sötétség, a sziszegő szél több üvöltést nem hozott.

Telt-múlt az éjszaka, a fogyó hold nyugaton kezdett már alászállni, s csak hébe-hóba csillant elő a felhők közül. Frodó egyszerre fölriadt álmából. A tábor körül kitört az ádáz üvöltés. Hatalmas sereg varg gyűlt össze némán, s támadt rájuk egyszerre mindenfelől.
– Rakjátok a tüzet! – kiáltott rá Gandalf a hobbitokra. – S húzzatok kardot, vessétek egymásnak a hátatokat!
Ahogy fölcsapott a tűz, a táncoló lángok fényében Frodó látta, hogy szürke alakok szöknek át a köveken: Egyre több. Aragorn egyetlen csapással levágta roppant termetű vezérük fejét, Boromir egy másikat fejezett le. Mellette a zömök Gimli állt szétvetett lábbal, s hadakozott a törp-baltával. Legolas íja szaporán pengett.
A tétova tűzfényben Gandalf mintha hirtelen megnőtt volna, hatalmas, fenyegető alakká vált, akár egy ősi király hegytetőn álló szobra. Mint a felleg, hajlott alá, fölragadott egy lángoló ágat, s hosszú léptekkel elindult a farkasok elébe. Azok visszariadtak. Az ágat megcsóválta a feje fölött. Az fehéren villant, mint a villám lángja, Gandalf hangja meg, akár a mennydörgés:
– Naur an erdaith ammen! Naur dan i ngaurhoth! – kiáltotta.
Robaj, csattanás, a fa a fejük fölött csupa lánglevél és lángvirág lett. A tűz fáról fára szökkent. Az egész hegyet vakító fény koronázta. Megvillantak a védők kardjai. Legolas utolsó nyílvesszője irányt változtatott, s a roppant falkavezér szívébe állt bele. A többi futásnak eredt.
A tűz lassan kialudt, és semmi más nem maradt a nyomán, csak hamuvá széthulló zsarátnok, keserű füst bodrozott az égett facsonkok fölött, fekete zászlóként elnyúlt a szélben, ahogy pirkadatkor az égbolt szürkülni kezdett. Ellenségeik eliszkoltak és nem is tértek vissza.
– Hát nem megmondtam, Pippin uram? – diadalmaskodott Samu, s hüvelyébe lökte a kardját. – A farkasok nem bírnak vele. Ez volt ám a figyelmeztetés, de még milyen! A hajam majd hogy le nem pörzsölődött!

Reggelre kelve híre-hamva sem maradt a farkasoknak, hiába keresték a dögöket is. A harc nyomát sem mutatta semmi, csak az elszenesedett fák s Legolas nyílvesszői a hegytetőn. Mind sértetlen, kivéve egyet, amelynek csak a hegye maradt meg.
– Ez az, amitől féltem – mondta Gandalf. – Nem közönséges farkasok voltak, amelyek a vadonban élelemre vadásznak. Együnk hamar, és menjünk innét!
Aznap megint fordult az idő, szinte valami magasabb hatalom parancsára, amelynek most, hogy a hágótól visszavonultak, nem volt már szüksége hóra, olyan hatalom parancsára, amely most derült időt igényelt, hogy minden teremtett lelket, amely mozdul, messziről látni lehessen.
A szél az éjszaka északira, majd északkeletire fordult, s most elállt. A felhők eltűntek délen, s magasan, tisztán kéklett az ég. Ahogy ott álltak a hegyoldalban, menetkészen, messze a hegycsúcsokon megcsillant a sápadt napsütés.
– Még napszállta előtt el kell érnünk a kapukat – mondta Gandalf –, mert ha nem, attól félek, soha el nem érjük. Nincsenek messze, de lehet, hogy az utunk kanyargós lesz, mert itt nem Aragorn vezet, ő ritkán jár erre, s magam is csak egyszer jutottam el Mória nyugati falához, de annak már jó ideje.
– Arra van – mondta, s délkelet felé mutatott, ahol a hegyoldalak lent árnyékba vesztek. A távolban halványan csupasz sziklaszirtek sora látszott, s közöttük, magasabban, nagy szürke fal. – Mikor a hágónál leereszkedtünk, dél felé vezettelek titeket, nem oda, ahonnét elindultunk, amint azt bizonyára néhányan észre is vettétek. Szerencsére, mert így most néhány mérfölddel kevesebbet kell megtennünk, s ugyancsak nem árt a sietség! Gyerünk hát!
– Nem tudom, mit reméljek – jelentette ki mogorván Boromir –, hogy Gandalf megtalálja, amit keres, vagy hogy egyszer s mindenkorra bezárult kapuk várjanak. Ez is rossz, az is rossz, s még az a legvalószínűbb, hogy a farkasok és a fal közt leljük magunkat! Gyerünk!

Most Gimli járt elöl a mágus oldalán, annyira vágyott már Móriába érni. Együtt vezették a társaságot, vissza a hegyek irányába. Az egyetlen ősi út, amely nyugatról Móriába vezetett, egy folyó, a Sirannon partján futott, az meg ott fakadt valahol a szirtek lábánál, a kapuk közelében. De vagy Gandalf tévedt el, vagy a vidék változott nagyot az utóbbi évek során, mert nem akadtak rá a folyóra ott, ahol keresték, csak az indulási pontjuktól pár mérföldnyire.
Már délre járt az idő, s a társaság még mindig a csupasz, vörös köves tájat rótta, de víz sehol sem csillant, sőt a nesze se hallatszott sehonnét. Sivár és aszott volt minden. Szívük elcsüggedt. Élőlény sehol, egy madár se az égen, de hogy az éjszaka mit hoz, ha ezen az elveszett földön leli őket, arra gondolni se mert egyikük sem.
Egyszer csak Gimli, aki makacsul kitartott elöl, hátrakiáltott. Egy halmon állt, s jobb felé mutatott. Fölszaladtak ők is, és alant egy mély, keskeny medret láttak. Üres volt és hangtalan, épp csak hogy csordogált valami kis víz a folyóágy barnavörös kövei között, de a túloldalán ott volt a megviselt, elmosódott ösvény, amely az ősi országút romfalai és kockakövei közt kanyargott.
– Végre! Megvan! – mondta Gandalf. – Az út meg a folyó, a Sirannon, a Kapu folyó, ahogy valaha hívták. De hogy a vízzel mi lett, még elképzelni sem tudom: valamikor gyors volt és hangos. Gyerünk! Siessünk! Már későre jár!

Mindenki fáradt volt, s mindenkinek fájt a lába, de kitartóan baktattak tovább még több mérföld hosszat a rossz és kanyargós úton. A nap túljutott a delelőjén, s már nyugatra tartott. Röviden megpihentek, haraptak valamit, aztán mentek tovább. Előttük ott komorlott a hegység, de az ő ösvényük mély horpadásban vezetett, így nem láttak mást, csak a magasabb hegyhátakat, és csúcsokat délen.
Végül egy éles útkanyarulathoz értek. Itt az út, amely eddig a meder partja és bal felől a meredek hegyoldal közt egyre délnek futott, megint keletnek fordult. Követték, s maguk előtt alacsony, talán ha öt ölnyi magas szakadozott szirtfalat láttak. Épp csak hogy csöpörgött róla a víz, bár a hasadékot mintha víz mosta volna ki, nagy sodrú, erős vízesés.
– Hát ez aztán megváltozott! – mondta Gandalf. – De biztos, hogy ugyanaz a hely. Mindössze ennyi maradt a vízesésből. Ha jól emlékszem, mellette kétoldalt lépcsőt vájtak a sziklába, de a fő út az elfordult balra és több kanyart is tett, amíg a fennsíkra fölért. A vízesésen túl valamikor sekély völgy húzódott egészen Mória faláig, ott folyt a Sirannon és mellette vezetett az út. Gyerünk, nézzük meg, ott most mi van.
A kőlépcsőt simán megtalálták, Gimli fürgén felszaladt rajta, nyomában Gandalf és Frodó. Mikor fölértek, látták, hogy arra hiába is próbálnának továbbmenni, s azt is megértették, hogy miért száradt ki a Sirannon medre. Hátuk mögött az alászálló nap fénylő aranyra festette az eget. Előttük mozdulatlan, fekete tükrű tó. Komor színe nem tükrözte sem az eget, sem a lemenő napot. A Sirannont elrekesztették, s vize most az egész völgyet feltöltötte. A baljós vízen túl hatalmas szirtek sorakoztak, szigorú arcuk sápadt a fakó fényben, könyörtelen és elutasító. Kapunak, bejáratnak nyoma sem, Frodó egy repedést, egy rést nem látott a barátságtalan kövön.
– Ez itt a Mória fala – mondta Gandalf, s a vízen túlra mutatott. – S valamikor régen ott állt a Kapu, a tündekapu, a magyalföldi út végén, amelyen mi is jöttünk. De ez az út most bezárult. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is hajlandó lenne átúszni ezen a komor vízen ilyenkor, este. Valahogy nem ígér sok jót.
– Valami ösvényt kell keresnünk, hogy megkerülhessük a tó északi végét – mondta Gimli. – Az első, hogy az egész társaság fölkapaszkodjék az ösvényen, aztán majd megnézzük, hogy hova visz. Ha a tó nem lenne, akkor sem tudnánk a lépcsőn felhozni a pónit.
– Hát szegény jószágot a bányába már igazán nem vihetjük le – mondta Gandalf. – Az út a hegy alatt sötét, s helyenként olyan keskeny és meredek, hogy ha mi még elbajlódunk is vele, ő akkor sem tudna végigmenni rajta.
– Szegény öreg Buga! – sóhajtotta Frodó. – Hát erre aztán nem gondoltam. És szegény Samu! Vajon ő majd mit szól hozzá?
– Sajnálom – mondta Gandalf. – Szegény Buga hasznos útitárs, s fáj a szívem, hogy most meg kell válnunk tőle. Ha rajtam állna, én könnyebb málhával indultam volna útnak, s nem hoztam volna teherhordó állatot, kivált nem ezt itt, hiszen Samu annyira kedveli. Mert mindvégig féltem, hogy végül erre az útra fanyalodunk rá.
A nap már a végére járt, s a lenyugvó nap fölött magasan fölcsillantak az első hideg csillagok, mire az egész társaság, amilyen gyorsan csak tudott, fölkapaszkodott az oldalon, és ott állt a tó partján. Még ahol a legszélesebb volt, sem látszott szélesebbnek két-három nyíllövésnyinél. Hogy dél felé meddig nyúlik el, azt nem látták a félhomályban, az északi vége azonban onnét, ahol álltak, nem volt messzebb, mint fél mérföldnyire. A völgyet határoló két sziklás gerinc s a vízpart közt keskeny, fátlan csík húzódott. Nekieredtek, sietve, mert még vagy két mérföld választotta el őket attól a ponttól a túlparton, ahova Gandalf igyekezett, s még meg kellett keresniük a bejáratot is.
Mikor odaértek a tó legészakibb csücskéhez, keskeny vízfolyás állta útjukat. Vize zöld volt és állott, s mint egy síkos kar nyúlt a környező hegyek felé. Gimli rettenthetetlenül belegázolt, a vizet sekélynek találta, a szélén alighogy bokáig ért neki. Libasorban követték, óvatosan, mert a víz nyálkás színe alatt síkos kövek lapultak, s bizonytalan volt a járás. Frodón végigborzongott az undor, ahogy a sötét és zavaros víz a lábát érte.
Mikor Samu, aki leghátul ment, átvezette Bugát a szárazra a túloldalon, halk neszt hallottak: egy surranást, egy buggyanást, mintha hal törte volna meg a víz színének mozdulatlanságát. Visszafordultak, de nem láttak mást, csak hogy redőt vet a víz, feketén a félhomályban, nagy gyűrűk tágultak a tó csücske felé. Bugyborékolást hallottak, aztán csönd lett. A sötétség meg egyre mélyebb, mígnem a naplemente búcsúvörösét is el nem nyelték a felhők.
Gandalf nagy iramot diktált, s a többiek ugyancsak szedték a lábukat, hogy lépést tartsanak vele: Elérték a fátlan csíkot a szirtek és a tó között: keskeny volt, helyenként alig tíz-tizenkét lépés, s hullott sziklák, kövek borították, de szorosan a szirt tövében találtak egy ösvényt, s amennyire csak lehetett, távol tartották magukat a víztől. A part mentén, úgy mérföldnyire délnek, magyalfákra bukkantak. Fatönkök és halott ágak korhadtak a vízben, láthatólag egy régi kis erdő vagy sövény maradványai, mely valaha az elöntött völgyet átszelő utat szegélyezte. De szorosan a szirt tövében két nagy fa nőtt, még ereje teljében, nagyobb, mint bármiféle magyal, amit Frodó életében látott vagy akár elképzelni tudott. Roppant gyökereit a faltól a vízig nyújtotta. A hirtelen felszökő sziklafal alatt messziről, a lépcső tetejéről, alighogy bokornak látszottak, de itt keményen, sötéten, némán, éjfekete árnyat vetve nyúltak fölébük: akár az út végét jelző két mérföldkő, úgy álltak ott.
– Nos, megérkeztünk – mondta Gandalf. – Itt ér véget a Magyalföldön átvezető tünde-út. A magyal volt e föld lakóinak címere, ide azért ültettek magyalt, hogy birodalmuk határát jelezze, hiszen a nyugati kapu főleg az ő használatukra épült, hogy Mória útjaival kapcsolatuk legyen. Azok még boldogabb idők voltak, a népek barátságban éltek, még a törpök és a tündék is.
– Nem a törpök bűne, hogy ez a barátság megszakadt – mondta Gimli.
– Még sosem hallottam, hogy ez a tündék hibája lenne – mondta Legolas.
– Én hallottam már ezt is, azt is – mondta Gandalf. De most nem vagyok hajlandó bíráskodni. És nagyon kérlek mindkettőtöket, téged is, Legolas, és téged is, Gimli, legyetek végre jó barátok és segítsetek nekem. Mindkettőtökre szükségem van. Az ajtó zárva, és láthatatlan, s jó lenne mielőbb rátalálnunk. Mindjárt itt az éjszaka!
A többiekhez fordult, s így szólt: – Amíg én a kaput keresem, ti talán felkészülhetnétek a leszállásra, nem? Mert úgy érzem, itt búcsút kell vennünk derék teherhordó állatunktól. Rakjatok le mindent, amit a hideg ellen hoztunk, bent nem lesz rá szükség, s remélem, akkor sem, ha szerencsésen kijutunk innét és délen folytatjuk az utat. De osszuk el egymás közt, amit a póni cipelt, főleg az élelmet és a vizestömlőket.
– De hát nem hagyhatod itt szegény öreg Bugát ezen az átokverte helyen, Gandalf uram! – kiáltott fel Samu, dühösen és kétségbeesve. – Én nem hagyom, és kész. Ha egyszer idáig eljött!
– Sajnálom, Samu! – mondta a mágus – Nem hiszem, hogy ha az ajtó kinyílik, képes lennél bevonszolni Bugát Mória hosszú, fekete alagútjába. Most választanod kell Buga és az urad között.
– Ha én vezetem, még a sárkánybarlangba is követi Frodó urat – tiltakozott Samu. – Ez már-már gyilkosság, ha itt hagyjuk őt a farkasok között.
– Remélem, nem az – mondta Gandalf. Kezét rátette a póni fejére, és súgott neki valamit. – óvjanak és vezessenek utadon e szavak – mondta. – Okos állat vagy, és sokat tanultál Völgyzugolyban. – Mindig arra menj, amerre füvet találsz, s épségben eljutsz Elrond házába, vagy ahová kedved tartja.
– Íme, Samu. Pontosan annyi az esélye, hogy elkerülje a farkast, s hazajusson épen és egészségben, mint jómagunknak.
Samu komoran álldogált a póni mellett, s egy árva szót se szólt. Buga, mintha csak értette volna, mi folyik itt, megbökte, s az orrát odadugta Samu füléhez. Samu elsírta magát, a lószerszámmal matatott, leszedte a póni hátáról a terhet, szétrakta a földön. A többiek elosztották, amit magukkal visznek, s félrerakták, ami marad.
Mikor végeztek vele, megfordultak, s nézték, mit csinál Gandalf. Mert láthatólag nem csinált semmit. Csak állt a két fa között, s bámulta a sziklafalat, mintha lyukat akarna fúrni rajta a tekintetével. Gimli fel-alá járkált, hol itt, hol ott kopogtatta a követ baltája fokával. Legolas meg a sziklatömbhöz simult, mintha hallgatóznék.
– Nos, mi készen vagyunk – mondta Trufa –, de hol az a kapu? Én a nyomát sem látom.
– A törp-kapuk nem úgy készültek, hogy csukva is láthatók legyenek – mondta Gimli. – Láthatatlanok, s még a készítőik se találják meg vagy nyitják ki őket, ha a titkuk feledésbe merült.
– De ez az ajtó nem úgy készült, hogy csak a törpök tudjanak róla – mondta Gandalf. Hirtelen megélénkült, és hátrafordult. – Hacsak minden meg nem változott, a szem, amely tudja, mit keres, föl kell hogy fedezze a jeleket.
Odament a falhoz: A fák árnyéka közt kétszer-háromszor végigsimogatta a sima sziklafelületet, s valamit dünnyögött. Aztán hátralépett.
– Nézzétek! – mondta. – Láttok valamit?
A holdfény megvilágította a szürke sziklát. Majd ott, ahol a mágus keze érte, lassan-lassan halvány vonalak bukkantak fel, mint a követ áttörő ezüstös erek. Kezdetben vékonyak, akár a pókháló fonala, csak akkor láthatók, ha megcsillantak a hold fényében, de fokozatosan kibontakoztak, megvastagodtak, míg már a rajzukat is sejteni lehetett.
Fent, ameddig Gandalf keze elért, összeszőtt tündebetűk íve, alatta, bár a vonalak itt-ott megkoptak és elmosódtak, üllő és kalapács körvonala, fölötte hét csillaggal díszített korona. Ezek alatt két fa, ágaik megannyi újhold. S az ajtó közepén, minden másnál láthatóbban, sugárzó csillag.
– Ezek Durin jelvényei! – kiáltotta Gimli.
– S ezek itt a tündék fái! – mondta Legolas.
– Az meg ott Feanor házának címere – tette hozzá Gandalf, – Ithildin-ből kikalapálva, amely csak a csillagok és a hold fényét veri vissza, s alszik, míg egyvalaki keze el nem éri, aki ismeri a rég elfeledett középföldi nyelv szavait. Réges-rég hallottam őket utoljára, s nagyon kellett gondolkoznom, amíg sikerült újra fölidéznem.
– A felirat mit mond? – kérdezte Frodó, s megpróbálta kibetűzni az ív szövegét. – Azt hiszem, ismerem a tündeírást, de ezt itt nem tudom elolvasni.
– A szavak Középfölde nyugati részének tünde-nyelvén íródtak az Óidőkben – mondta Gandalf. – De számunkra semmi fontosat nem mondanak. A jelentésük: Mória urának, Dúrinnak kapuja. Mondd, jó barát, és lépj be. S alattuk kisbetűvel, halványan: Én, Narvi, készítettem. A jelek a magyalföldi Celebrimor műve.
– Mit jelent az, hogy: mondd, jó barát, és lépj be? – kérdezte Trufa.
– Ez nyilvánvaló – mondta Gimli. – Ha jó barát vagy, mondd ki a jelszót, az ajtó kitárul, s beléphetsz.
– Úgy van – helyeselt Gandalf. – Az ajtó valószínűleg varázsigére nyílik: Némelyik törp-kaput csak a kijelölt időben, s csak a kijelölt személy nyithatja ki, némelyiknek még zára és kulcsa is van, s e nélkül még akkor sem nyílik, ha ismeri valaki az időpontot és a jelszót. De ennek az ajtónak nincsen kulcsa. Durin idején nem volt titkos. Többnyire nyitva állt, s kapuőr ült itt. De utóbb bezárták, s csak az mehetett be rajta, aki ismerte a jelszót. Legalábbis a feljegyzések szerint, igaz-e, Gimli?
– Így van – mondta a törp. – De hogy a jelszó micsoda, arra senki sem emlékszik. Narvi maga, Narvi mestersége és Narvi minden atyjafia eltűnt a földről.
– Szóval te sem tudod a jelszót, Gandalf? – kérdezte megütődve Boromir.
– Nem! – felelt a mágus.
A többiekről lerítt a kétségbeesés, csak Aragorn, aki jól ismerte Gandalfot, maradt néma és közömbös.
– Akkor meg mi haszna, hogy idehoztál erre az átokverte földre? – kiáltotta Boromir. Hátrapillantott a fekete vízre, és megborzongott. – Azt mondtad, te egyszer már átkeltél a bányán. Hogy lehet, hogy nem tudod, mint lehet bemenni?
– Az első kérdésedre, Boromir – mondta a mágus –, az a válasz, hogy én sem tudom – még. A többit majd meglátjuk. Azt pedig – villant meg a szeme busa szemöldöke alatt –, hogy mi haszna volt, hogy idehoztalak titeket, akkor kérdezd, ha bebizonyosodott, hogy semmi. Ami meg a többi kérdésedet illeti: tán nem hiszed, amit mondtam? Vagy kihagy az eszed? Keletről jövet nem is mehettem be itt.
– Ha tudni akarod, ezek az ajtók kifelé nyílnak. Belülről puszta kézzel kinyithatod, de kívülről semmi meg nem mozdítja őket, csak a varázsige. Fölfeszíteni lehetetlen.
– Akkor most mit csinálunk? – kérdezte Pippin. Ő nem ijedt meg a mágus szemöldökétől.
– Majd a fejeddel kopogtatok be, Tuk Peregrin – mondta Gandalf. – S ha az sem töri be, akkor arra kérlek, hagyjatok egy kicsit békén az ostoba kérdéseitekkel, amíg meg nem keresem a jelszót.
Valamikor minden varázsigét tudtam tündéül, emberül vagy orkul, ami ilyen célokat szolgált: Pár száz még mindig itt van az agyamban, keresnem sem kell. Nem hiszem, hogy soká kéne próbálkoznom, s aligha kell Gimlitől kérdeznem a törp-nyelv titkos szavait, amelyeket senkinek meg nem tanítanak. Hiszen a jelszó tündéül van, akár az ív felirata: ez szinte biztos.
Megint odalépett a falhoz, s botjával könnyedén megérintette középen, az üllő alatt, az ezüstcsillagot.

– Annon edhellen, edro hi ammen!
Fennas nogothrim, lasto beth lammen! -

kiáltott parancsoló hangon. Az ezüst vonalak elhalványultak, de a sima fehér kő meg sem moccant.
E szavakat más-más sorrendben, némi változással, többször is megismételte. Majd más varázsigékkel próbálkozott, egyikkel a másik után, hol gyorsabban, hol lassabban, hol halkabban, hol hangosabban. Majd tünde-nyelven mondott egyes szavakat. Nem történt semmi. A szirt mozdíthatatlanul meredt az éjszakába, pislákolt a számtalan csillag, hideg szél fújt, a kapu nem nyílt meg.
Gandalf megint odalépett a falhoz, fölemelte a karját, emelt hangon, haragosan kiáltotta: – Edro, edro! – s botjával rácsapott a kőre. – Nyílj ki! Nyílj ki! – s e parancsot megismételte minden nyelven, amit Középföldén valaha is beszéltek. Majd földhöz vágta a botját, s némán leült.
Ebben a pillanatban ütötte meg fülüket távolról a szél szárnyán érkezett farkasüvöltés. Buga, a póni megdermedt rémületében, Samu fölugrott, és halkan sugdosott neki valamit.
– Ne engedd elfutni! – mondta Boromir. – Úgy látom, még szükségünk lesz rá, ha a farkasok ránk nem akadnak. Hogy én hogy útálom ezt az ocsmány pocsolyát! – Lehajolt, fölvett egy jókora követ, és messze belehajította a fekete vízbe.
A kő egy halk csobbanással alámerült, ugyanakkor egy surranás, buggyanás hallatszott. A kő vízbehulltának helyét tág hullámgyűrű vette körül, s a redők lassan a szirt lábához közeledtek.
– Ezt miért tetted, Boromir? – kérdezte Frodó. – Én is gyűlölöm ezt a helyet, s félek is. Hogy mitől, azt nem tudom, nem a farkasoktól, s nem is a sötétségtől az ajtón belül. Valami mástól. A tótól félek. Ne ingereld!
– Bár mennénk már innét! – mondta Trufa.
– Miért nem csinál már valamit Gandalf? – kérdezte Pippin.
Gandalf ügyet sem vetett rájuk. Ült, lehajtott fejjel, vagy kétségbeesésében, vagy magányos gondolatokba merülve. Megint felcsapott a farkasok gyászos vonyítása. A hullámgyűrű nőtt, növekedett s közelített, az első redők már megcsobbantak a parton.
A mágus oly hirtelen, hogy megdöbbentek tőle, talpra szökkent: Kacagott. – Megvan! – kiáltotta. – Hát persze! Képtelenül egyszerű, mint minden rejtvény, ha tudod a nyitját!
Fölkapta a botját, odaállt a fal elé, s csengő hangon elkiáltotta magát: – Mellon!
A csillag fölvillant, majd elhalványult. Majd némán kirajzolódott a nagy kapubéllet körvonala, bár korábban egy rés, egy repedés, egy ereszték nem látszott a sziklán. A kapu lassan kettévált középen, két szárnya hüvelykről hüvelykre kitárult, míg hozzá nem simult mindkettő a falhoz. A kapunyílásban meredek, homályos lépcsőfeljáró látszott, feljebb a lépcsőfokok belevesztek az éjszakánál is mélyebb sötétbe. A társaság csak nézte, csodálkozva.
– Tévedtem – mondta Gandalf –, és Gimli is. Mindannyiunk közül Trufa járt legközelebb az igazsághoz. Mert a varázsige örök idők óta ott áll a falon. Pontos fordítása: Mondd, jó barát, és lépj be. Csak annyit kellett tündéül mondanom, hogy: „jó barát”, s kinyílt az ajtó. Egyszerű. A mi gyanakvó korunkban túlságosan is egyszerű a hagyományok tudósának. Akkor még boldogabb idők jártak. Gyerünk!
Bement, s rátette a lábát az első lépcsőfokra. Ám e pillanatban több minden is történt. Frodó érezte, hogy valami bokán ragadja, nagyot kiáltott, s elesett. Buga, a póni, vadul fölnyerített rémületében, sarkon fordult, s belevágtatott a tó partján az éjszakába: Samu utána szökkent, de meghallotta Frodó kiáltását, átkozódva visszarohant. A többiek megpördültek, s látták, hogy zubog a tó vize, mint seregnyi kígyó közelednék kúszva a déli vége felől.
Hosszú, izmos csáp kúszott ki a vízből, nedvesen derengő halványzöld kar. Ujjas vége megragadta Frodó lábát, s a víz felé vonszolta. Samu térdre esett, s késével vagdosta.
A csáp elengedte Frodót, Samu elrántotta onnét és segítségért kiabált. Húsz másik csáp tekeredett elő a vízből. A víz zubogott, a levegő megtelt ocsmány bűzzel.
– Be a kapun! Fel a lépcsőn! Gyorsan! – kiáltotta Gandalf, és visszaugrott. A térdeplő Samut kivéve, mintha mindannyiuknak földbe gyökerezett volna a lába az iszonyattól, de Gandalf fölriasztotta és bekergette őket.
Még épp idejében. Samu és Frodó már megtett néhány lépést a lépcsőn, Gandalf meg épp a lépcsőig jutott, mire a csápok átvonaglottak a keskeny partsávon, kitapintották a falat és az ajtót. Az egyik bekúszott a küszöbön, s megcsillant a csillagfényben. Gandalf megfordult, s megállt. Ha azon törte a fejét, hogy mi az a varázsige, ami az ajtót zárja majd be, fölösleges volt. Mert kétoldalt sok-sok tekergő csáp ragadta meg az ajtószárnyakat, s iszonyú erővel befelé fordította. Az ajtó hatalmas csattanással becsukódott, s benn vaksötét lett. A súlyos kövön át is hallották a tompán súrlódó, csapkodó hangokat.
A Frodó karját szorongató Samu összeesett a vaksötétben, a lépcsőn. – Szegény öreg Buga! – nyögte megcsukló hangon. – Szegény, öreg Buga! Farkasok! Kígyó! A kígyó már sok volt neki. – Választanom kellett. Veled kellett jönnöm, Frodó uram!
Hallották, hogy Gandalf visszamegy, s botjával rácsap az ajtóra. A kő megremegett, a lépcső belereszketett, de az ajtó csukva maradt.
– Hát igen – mondta a mágus. – A kapu bezárult mögöttünk, s most már csak egy utunk van kifelé – a hegy túloldalán. A hangokból ítélve attól tartok, hogy sziklákat halmoznak a kapu elé, a fákat kirántják, és elreteszelik velük a kapuszárnyakat. Kár, szép fák voltak, nagyon vének.
– Én, attól a pillanattól kezdve, hogy a víz a lábamat érte, éreztem, hogy valami szörnyűség ólálkodik a közelünkben – mondta Frodó. – Mi volt ez, és sok van még ilyen?
– Nem tudom – mondta Gandalf. – De valamennyi csáp egy parancsot követett. Mind a hegy alól, a hegy alatti fekete vízből kúszott elő. A föld mélyén az orkoknál is vénebb és ocsmányabb jószágok élnek. – Azt már nem mondta ki, hogy bármi légyen is, ami ott él a tóban, a társaság tagjai közül elsősorban Frodót ragadta meg.
Boromir valamit morgott magában, de a visszhangzó üreg úgy felerősítette a suttogását, hogy meghallották valamennyien: – A föld mélyén! Ahova úgy szálltunk le, hogy nekem eszem ágában sem volt. Most ki vezet majd bennünket ebben a vaksötétben?
– Én – mondta Gandalf –, és Gimli is velem tart. Kövessétek a botomat!
A mágus megindult legelöl a lépcsőn, magasra emelte a botját, s a bot hegye halványan sugárzott. A lépcső széles volt és ép. Kétszáz fokot számláltak, széleset és laposat, a lépcső tetején boltíves folyosó vezetett szintben a sötétbe.
– Üljünk le, pihenjünk egyet és együnk valamit, hiszen fogadót aligha találunk! – mondta Frodó. Már-már lerázta magáról a bokájára kulcsolódó csáp rémítő emlékét, és rádöbbent, hogy szörnyen megéhezett.
A javaslatot valamennyien örömmel üdvözölték, megannyi homályos alak a sötétben, letelepedtek a legfelső lépcsőfokra. Miután megvacsoráztak, Gandalf harmadízben is megitatta őket egy-egy korty völgyzugolyi miruvor-ral.
– Sajnos, már nem sok maradt – mondta –, de azt hiszem, most ránk fér ez után a szörnyű kapu után. S ha csak nincs nagy szerencsénk, a maradékra még szükségünk lesz, mielőtt meglátnánk a másik oldalt! Takarékoskodjatok a vízzel is. A Bányában sok a forrás, a folyóvíz, de a vizét megízlelni egyiknek sem szabad. Aligha lesz módunk megtölteni a tömlőinket és butykosainkat, míg oda nem érünk a Feketepatak völgyébe.
– Mennyi idő az? – kérdezte Frodó.
– Ha én azt tudnám – mondta Gandalf. – Sok mindentől függ. Ha nem történik semmi, és nem tévedünk el, egyenes úton talán három-négy napi járás. A nyugati kaputól a keleti kapuig egyenes vonalban nem több a távolság, mint negyven mérföld, de lehet, hogy az út nagyon kanyargós.

Rövid pihenés után megint nekivágtak. Mind arra vágytak, hogy az útjuk mielőbb véget érjen, s ezért, bármilyen fáradtak voltak, szívesen gyalogoltak még órák hosszat. Gandalf ment elöl, mint eddig is. Bal kezével magasra emelte világító botját, jobbjában a kardját, Glamdringot tartotta. Őt Gimli követte, szeme meg-megcsillant a derengő fényben, ahogy jobbra-balra tekingetett. A törp mögött Frodó következett, kezében kivont kurta kardja, a Fullánk. Sem Fullánk, sem Glamdring nem csillogott, s ez vigasztaló volt, hiszen az Óidőkben élt tündekovácsok kezéből kikerült kardok hideg fényben égtek, ha a közelben ork ólálkodott. Frodó mögött Samu lépkedett, mögötte meg Legolas, majd a fiatal hobbitok és Boromir. S a sötétben, leghátul, komoran és némán, Aragorn.
A folyosó két-három kanyar után lejteni kezdett. Jó darabig csak lejtett, lejtett, lefelé, majd megint vízszintessé vált. Levegője itt már fojtogatóan forró volt, de nem áporodott. Időnként egy-egy hűvösebb légáramlat csapta meg az arcukat, a fal valamely csak félig sejtett nyílásából. Ilyen bőven akadt. A mágus botjának sápadt fényében Frodó hol boltíves lépcsőbejárókat, hol az övékbe torkolló, meredeken emelkedő vagy alászálló folyosókat, sötét nyílásokat pillantott meg jobb és baloldalt egyaránt. Nem is remélte, hogy fejben tartja őket.
Gimli nem sokat segített Gandalfnak, legfeljebb rendíthetetlen bátorságával. Mert őt, nem úgy, mint a többieket, legalább a sötétség nem zavarta. Megesett, hogy a mágus egy-egy útelágazásnál megkérdezte a véleményét, de a döntő szót mindig Gandalf mondta ki. Mória bányája iszonyú nagy volt, s olyan bonyolult, hogy az még Gimli képzeletét is meghaladta, noha ő a hegyi törpök fajtájából való. Gandalfnak nem sokat segítettek egykori utazásának emlékei sem, de még így, a sötétben és a kanyarok ellenére is tudta, merre tartanak, és egy pillanatig sem tétovázott, ha olyan utat lelt, amely a célja felé vezetett.

– Sose féljetek! – mondta Aragorn. Most hosszabb pihenőt tartottak, mint általában, s Gandalf meg Gimli egymás közt sustorgott, a többiek összeverődtek a hátuk mögött, és aggodalmasan várakoztak. – Sose féljetek! Én már sok utat megjártam vele, ha ilyen sötétet még nem is, és Völgyzugolyban nagyobb tetteiről is regélnek, mint amelyeknek én szemtanúja voltam. Nem fog eltévedni... amíg van út, amit megtalálhat. Akárhogy féltünk, bevezetett ide, és ki is fog vezetni, bármibe kerül neki magának. Könnyebben hazatalál vaksötét éjszaka, mint Berúthiel királyné macskája.
A társaságnak szerencséje volt, hogy ilyen vezetője akadt. Fáklyát nem volt miből készítsenek, a nagy zűrzavarban a kapunál sok mindent otthagytak. De világítóeszköz híján hamarosan gyászos véget értek volna. Nemcsak útelágazás volt rengeteg, de üreg és szakadék és sötét kút is az út mentén, amely visszaverte lépteik dobogását. És repedések, rések a falon és a padlaton, sőt olykor-olykor a lábuk előtt is tátongott egy-egy szakadék. A legnagyobbik megvolt vagy hét láb széles, s jó ideig eltartott, amíg Pippin összeszedte a bátorságát, hogy a félelmetes résnek nekirugaszkodjék és átugorja. A mélyén, úgy hallották, víz zubogott, mintha roppant malomkerekek forogtak volna odalent.
– Kötél! – motyogta Samu. – Tudtam, ha nem hozok, akkor kelleni fog!

Ahogy az ilyesfajta veszélyek megszaporodtak, úgy lassult az előrehaladásuk. Úgy érezték, örök idők óta tapodják a hegy gyökereit: Halálosan fáradtak voltak, de valahogy már abban a gondolatban sem találtak vigaszt, hogy előbb-utóbb meg fognak pihenni valahol. Frodó kedélye, azután, hogy megmenekült, evett és ivott egy korty szíverősítőt, földerült valamicskét, de most megint rákúszott a szívére a már-már rettegéshez hasonlatos szorongás. Bár Völgyzugolyban begyógyult a vállán a tőr ütötte seb, baljós hatásából valami megmaradt. Érzékei kiélesedtek, s több mindent észlelt, ami nem volt látható. E változás egyik jele, amit hamarosan észrevett, hogy a sötétben jobban látott, mint bármelyik társa, talán az egy Gandalf kivételével. S akárhogy is, ő volt a Gyűrűhordozó, a Gyűrű ott lógott láncra fűzve a mellén, s néha úgy érezte, iszonyú nehéz. Csalhatatlanul megérezte, hogy ott áll a Gonosz előttük, s ott követi őket a hátuk megett, de erről nem szólt semmit. Csak szorította keményen a kardja markolatát, s ment-ment, makacsul.
Ritkán szólt valamelyikük, s akkor is csak egy-egy sietős halk szót. Más hang nem hallatszott, csak a lépteik dobogása, Gimli törp-csizmáinak tompa dobbanása, Boromir nehéz léptei, a hobbitlábak halk és szapora kocogása, s hátul Aragorn hosszú lépteinek lassú, kimért dobaja. Ha megálltak egy-egy pillanatra, nem hallatszott semmi, csak olykor a láthatatlan víz csöpögése, csobogása. De Frodó valami mást is hallott, vagy azt hitte, hogy hall: meztelen, puha lábak halk lépteit. A léptek nem voltak olyan hangosak, vagy nem jártak olyan közel, hogy biztos lett volna benne, mit hall, s hogy hall-e valamit egyáltalán, de most már sose szűntek, míg a társaság gyalogolt. Nem visszhang volt, az biztos, mert ha ők megálltak, egy darabig még közeledtek, s csak azután hallgattak el.
Éjfél után értek a Bányához. Már hosszú órák óta mentek néhány kurta pihenővel, mikor Gandalfnak először kellett döntenie. Nagy, fekete boltíves nyílással találták szemközt magukat, amelyből három folyosó nyílt: többé-kevésbé mind ugyanabba az irányba vezetett, keletnek, de a bal oldali lefelé, a jobb oldali felfelé, a harmadik pedig láthalólag szintben, simán, de ez utóbbi igencsak keskenynek ígérkezett.
– Egyáltalán nem emlékszem erre a helyre! – mondta Gandalf, s tétován megállt a nyílás boltozata alatt. Magasra emelte a botját, abban a reményben, hogy talál valami föliratot, útjelet, ami elősegíti a döntést, de semmi ilyesmi nem volt látható. – Fáradtabb vagyok, hogysem dönteni tudnék – csóválta meg a fejét. – S gondolom, ti is fáradtak vagytok mind, nálam is fáradtabbak. Talán jó lenne, ha éjszakára itt lepihennénk. Mert itt ugyan örök sötét van, de odakint a hold már nyugat felé tart, s éjfél is elmúlt.
– Szegény, öreg Buga! – jegyezte meg halkan Samu. – Vajon hol lehet? Remélem, a farkasok még nem kapták el.
A boltíves nyílás bal oldalán egy kőajtóra leltek: félig be volt hajtva, de egy szelíd nyomásra kitárult. Bent kőbe vájt jókora kamra.
– Megállj! Megállj! – kiáltotta Gandalf, mikor Trufa és Pippin megindult befelé, boldogan, hogy végre olyan helyet talál, ahol egy kicsivel legalább védettebbnek érzi magát, mint a nyílt folyosón. – Megállj! Még nem tudjátok, mi van benn! Én megyek előre!
Óvatosan bement, a többiek sorban, utána. – Íme! – mutatott botjával a padló közepén található nagy, kerek nyílásra, mely olyan volt, mint egy kút szája. Szakadt, rozsdás lánc hevert mellette, s lógott bele a fekete üregbe. A szélén kőtörmelék.
– Beleeshetett volna valamelyiktek, s még mindig töprenghetne, mikor ér feneket – mondta Aragorn Trufának. – Ha már van, menjen csak előre a vezető.
– Ez, úgy látszik, őrszoba volt, innen tartották szemmel a három folyosó nyílását – mondta Gimli. – Az üreg meg nyilván az őrök kútja, aminek valamikor kőfedele lehetett. De a fedél összetört, s a sötétben így nagyon kell vigyáznunk.
Pippint különös mód vonzotta a kút. Míg a többiek kibontották takaróikat, s elkészítették a fekvőhelyüket az őrszoba falai mentén, az üregtől lehetőleg minél távolabb, ő odaóvakodott a kút szélére, és belekandikált. Érezte, hogy a láthatatlan mélységből hűvös levegő csapja meg az arcát. S hirtelen támadt ötlettől vezetve, felkapott egy kődarabot, s beleejtette. Jó néhány szívverést számlált, míg a kő fenékre ért. Akkor, messze lentről, mintha a kő egy barlang mély vizébe pottyant volna, halk csobbanást hallott, amit a szűk akna fölerősített és megsokszorozott.
– Mi volt ez? – kiáltotta Gandalf. Megkönnyebbült, mikor Pippin bevallotta, hogy mit csinált, de dühös is volt, s Pippin látta, hogy izzik a szeme: – Ostoba Tuk! – morogta. – Ez komoly utazás, nem afféle hobbit-séta. Legközelebb magadat ejtsd bele, akkor legalább nem lesz veled több bosszúságunk. Most meg csönd legyen!
Percekig nem hallottak semmit, majd egyszerre halk koppanások hallatszottak a mélyből: tom-tap, tap-tom. A hang abbamaradt, ám amint a visszhang elhalt, újrakezdődött: tap-tom, tom-tap, tap-tap, tom. Nyugtalanítóan hangzott, mint afféle figyelmeztető kopogás, de egy idő múlva abbamaradt, és megint nem lehetett hallani semmit. – Hát ha ez nem kalapácshang volt, még sohasem hallottam olyat – mondta Gimli.
– Úgy van – mondta Gandalf. – De egy csöppet sem örülök neki. Lehet, hogy semmi köze Peregrin ostoba kövéhez, de az valószínűleg megzavart valamit, amit jobb lett volna békén hagyni. Nagyon kérlek mindnyájatokat, ilyesmi többé ne forduljon elő! Reméljük, hogy a továbbiakban nyugodtan pihenhetünk. Jutalmul, Pippin, te őrködsz elsőként – dünnyögte, ahogy begubódzott a takaróba.
Pippin nyomorultul üldögélt a vaksötét ajtóban, de egyre csak forgatta a fejét: félt, hogy valami ismeretlen jószág kúszik elő a kútból. Bár takarhatná le a kút nyílásait, gondolta, ha mással nem, hát egy pokróccal, de moccanni sem mert, nemhogy odamenni, bár úgy látszott, hogy Gandalf is alszik.
Pedig Gandalf ébren volt, noha mozdulatlanul és némán feküdt. Keményen törte a fejét, megpróbálta felidézni a Bányában legutóbb tett útjának valamennyi emlékét, s gondterhelten töprengett, hogy most milyen irányt vegyen: hiszen a legkisebb hiba is végzetesnek bizonyulhat. Egy óra múlva fölkelt, és odament Pippinhez.
– Menj a sarokba, és aludj, fiam – mondta nyájasan. – Gondolom, nagyon rászorulsz már. Én meg a szemem sem tudom lehunyni, így hát akár őrködhetem is.
– Tudom már, mi bajom – suttogta az ajtóban ülve. – A füst hiányzik. A hóvihar óta egyszer sem szívtam. Pippin még látta, mielőtt elnyomta volna az álom, hogy az öreg mágus ott kuporog feketén a földön, s göcsörtös kezében, a két térde közt parázsló forgácsot tart. A picinyke fény egy pillanatra megvilágította hegyes orrát és a kipöffentett füstkarikákat.
Gandalf volt, aki álmukból fölverte őket. Vagy hat óra hosszat ült éberen és őrködött, hadd pihenjenek a többiek. – Miközben őrködtem, sikerült döntenem – mondta. – A középső folyosó valahogy nem tetszik, a bal oldalinak a szagát nem szeretem: ha lent nem dögletes a levegő, akkor ne legyek vezető többé. A jobb oldali folyosót kell választanunk. Ideje, hogy megint másszunk egyet.
Nyolc koromsötét óra hosszat, két kurta pihenőt leszámítva, egyfolytában meneteltek, veszéllyel nem találkoztak, hallani nem hallottak semmit, s látni se láttak mást, csak a mágus botjának derengő fényét, amint ott táncolt előttük. A folyosó, amit választottak, egyre följebb-följebb kanyarodott. Amennyire meg tudták ítélni, széles csigavonalban, s minél feljebb jutottak, annál magasabb, tágasabb lett. Egyik oldalról sem torkolltak bele folyosók, alagutak, padmalya sima volt és ép, sem üregek, sem repedések nem tarkították. Láthatólag fontos útvonal lehetett, gyorsabban is haladtak, mint első nap az előző szakaszon.
Vagy tizenöt mérföldet tehettek meg légvonalban mérve, bár a valóságban húszat is, vagy még többet gyalogoltak. Ahogy az út emelkedett, Frodó is valamivel jobb kedvre derült, de most is levert volt még, s most is ott hallotta vagy gondolta, hogy ott hallja a társaság nyomában a halk lépteket, amelyek nem az ő lépteik visszhangja voltak.
Addig mentek, ameddig a hobbitok pihenő nélkül bírták, s már mindnyájuknak az járt az eszében, hogy hol tudnának aludni, mikor a folyosó falai jobboldalt is, baloldalt is eltűntek. Úgy tetszett, fekete, üres térbejutottak, valami roppant, boltíves bejáraton át. Hátulról erős, meleg huzatot éreztek, elöl meg hidegen érte arcukat a sötétség. Megálltak, és szorongva összebújtak.
Gandalf érezhetően örült. – A jó utat választottam – mondta. – Végre lakható részhez értünk, s úgy érzem, nem vagyunk már messze a keleti oldaltól. Csak épp hogy magasan, sokkal magasabban, ha nem tévedek, mint a Feketepataki Hágó. A huzatból ítélve valami roppant csarnokban állunk. Most megkockáztatok egy kis valódi világítást.
Fölemelte a botját, s az egy pillanatra mint a villám ragyogott fel. Hatalmas árnyékok szökkentek fel és tűntek el, s egy pillanatra meglátták a csarnok irdatlan kőoszlopokon nyugvó távoli mennyezetét. Előttük kétoldalt hatalmas üres csarnok, fekete falai tükörfényesek, villanva verik vissza a fényt. Még három bejáratot láttak, három fekete kapuboltot, az egyik a keletre nyíló, ott volt épp előttük, a két másik meg jobb- és baloldalt. Aztán a fény kialudt.
– Pillanatnyilag mindössze ennyit merek megkockáztatni – mondta Gandalf. – Valamikor hatalmas ablakok nyíltak a hegyoldalra, és a Bánya felső fertályából tárnák vezettek ki a fényre. Azt hiszem, itt járunk most, de kint megint éjszaka van, s így végleges választ erre csak reggel kapunk. Ha igazam van, a valóságban is ránk köszönt a hajnal. De addig jobb, ha nem megyünk tovább. Pihenjünk hát, ha tudunk. Eddig még jól ment minden, s a sötét út nagyobbik fele már a hátunk mögött van. De a végére még nem jutottunk, s hosszú út vár ránk a Kapuig, amely a külvilágra nyílik.

A társaság a roppant csarnokban töltötte az éjszakát, összebújva az egyik sarokban, hogy a huzatból kikerüljenek, a keleti bejáraton mintha szakadatlanul dőlt volna a fagyos hideg. Körülöttük mindenütt üres a határtalan sötétség, a kedélyükre rátelepedett a bányacsarnokok és a szanaszét ágazó lépcsők, folyosók magánya, irdatlan kiterjedése. A hobbitok úgy érezték, hogy a legvadabb szóbeszéd sötét elmeszüleményei sem érnek fel Mória valódi és csodás iszonyúságával.
– Irdatlan sok törp élhetett itt egyszer – mondta Samu –, s bizonyára mind buzgóbban áskált, mint a borz, hogy ötszáz év alatt ezt mind kivájja, méghozzá kemény sziklakőből. De miért csinálták? Csak nem laktak itt benn, e sötét lyukakban?
– Ezek nem lyukak – mondta Gimli. – Ez Törptárna hatalmas városa és birodalma. S valamikor régen nem is volt sötét, hanem csupa fény és pompa, s ennek emléke él még a dalainkban.
Felállt a sötétben, s mély hangján rázendített a dalra, amit körös-körül visszavertek a falak:

 

Új volt a Föld, hegy-völgye zöld,
S még, folttalan Hold tündökölt,
Durin felkelt s indult, maga.
Vízre-kőre nem volt szava.
Hegynek-völgynek nevet adott,
Forrásból elsőként ivott,
A Tükörtóhoz érkezett,
Csillagkoronát nézhetett:
Ékkövek így ezüstfonálon,
Remegtek fejénél víz-árnyon.

Ó, szép világ! Hajdankorok!
Nagy hegyek! Nagy uralkodók
– Nargothrondé s Gondoliné –
Buktak s tűntek mind éj felé,
Nyugati Tengereken át,
Ó, Durin-kori szép világ!

Faragott trónon ült Durin.
Csarnoka kőpillérein
Arany tető, ezüst a padló,
Felségjeleivel az ajtó.
Csillagokat, holdat, napot
Metszett kristály ragyogtatott,
Se felhőárny, se éj sötétje
Nem hullt fényük tündökletére.

Döngött ott üllőn kalapács,
Volt vésnöki kopácsolás,
Készült kardpenge s markolat,
Fúrtak tárnát, húztak falat.
Beril ott, gyöngy, sápadt opál – volt,
S halpikkely-forma vas, kovácsolt.
Volt pajzs, hát – s mellvért, fejsze, szablya,
Fényes lándzsák, halomba rakva.

Friss volt Durin népe, serény,
Zene zendült hegyek tövén,
Regös regölt, bongott a hárfa,
Kapuk nyíltak kürtök szavára.

Most szürke és vén a világ,
Nem süt parázs a hamun át,
Üllő s hárfa se zeng sehol,
Durin csarnokán éj honol,
Sírja már mindörökre árnyban,
Ott Khazad-dûmban, Móriában.
De a Tükörtó bármi csendes,
Mélyéről csillagkört derenget,
Ott a korona, vízbe fúlva,
Míg Durin föl nem ébred újra.

 

– Ez szép! – mondta Samu. – Szívesen megtanulnám. Khazad-dûmban, Móriában. De így, ha az ember arra a sok lámpásra gondol, csak annál sűrűbb a sötétség. S az a sok-sok drágakő és arany még mindig itt van?
Gimli hallgatott. Ő elénekelte a dalt, több mondanivalója nem volt.
– Drágakő? – kérdezte Gandalf. – Nincs. Az orkok többször is kifosztották Móriát, a felső csarnokokban nem maradt semmi. S mióta a törpök elmenekültek, senki sem meri átkutatni a tárnák mélyét, az ottani kincstárakat: azokat víz borítja – vagy a félelem árnya.
– Akkor meg miért akarnak a törpök visszajönni? – kérdezte Samu.
– Mithril-ért – felelte Gandalf. – Mória kincse nem az arany és a drágakövek, a törpök játékszere, nem is a vas, a szolgálójuk. Ez is, az is kerül itt, az igaz, különösen vas, de azért nem kellett volna bányát nyitniuk: amire vágytak, azt mind megkaphatták volna árucsere útján. De a világon csak itt található a móriaezüst, vagy való ezüst, ahogy némelyek hívták: tünde-nyelven mithril. Van törp-neve is, de azt a törpök nem ejtik ki soha. Tízszer annyit ér, mint az arany, most meg már fölbecsülhetetlen érték, hiszen a földön, fönt, alig maradt belőle, s az orkok nem merik kibányászni. A telérek észak, azaz Caradhras felé húzódnak és sötét mélységekbe. A törpök nem beszélnek: de ahogy a mithril volt vagyonuk alapja, ugyanúgy romlásuk okozója is: túlságosan mohón és túlságosan mélyről bányászták ki, s ezzel fölkeltették, amitől menekültek: Durin vesztét. Amit ők a napvilágra hoztak, azt az orkok majdnem mind összegyűjtötték, s adóként beszolgáltatták Szauronnak, aki szörnyen áhítozik rá.
– Mithril! Minden nép erre vágyott. Úgy lehetett kovácsolni, mint a rezet, s csiszolni, mint az üveget, és a törpök olyan ötvözetet készítettek belőle, amely könnyebb volt, mégis keményebb, mint az edzett acél. Szépséges ezüstöt, csak ez sosem feketedett vagy homályosult el. A tündék is igencsak kedvelték, s többek között ebből készítették az irhildin-t, a csillagholdat, amit az ajtóikon látsz. Bilbónak volt egy mithril-karikákból szőtt páncélinge, amit Thórintól kapott ajándékba. Kíváncsi lennék, mi lett vele? Vajon a nagyüregi múzeumban porosodik?
– Mi? – zökkent ki a nyugalmából Gimli. – Egy móriaezüstből szőtt páncéling? Ez aztán a királyi ajándék!
– Az – mondta Gandalf. – Én sose mondtam neki, de többet ér, mint az egész Megye, mindenestül.
Frodó egy szót sem szólt, csak benyúlt a zubbonya alá, és megtapogatta a páncélingét. Megdöbbent a gondolattól, hogy zubbonya alatt megyényi értékkel sétál. Vajon tudta ezt Bilbó? Semmi kétség, pontosan tudta. Ez valóban királyi ajándék. De ez eltérítette a gondolatait a Bányából Völgyzugolyba, Bilbóhoz, és Zsáklakra, azokba az időkbe, amikor még Bilbó is ott élt. Tiszta szívéből vágyott rá, bár lenne ott megint, azokban az időkben, nyírná a gyepet, matatna a virágokkal, s hírét sem hallotta légyen se Móriának, se mithril-nek – se a Gyűrűnek.
Majd mély csend lett. Elnyomta őket az álom, egyiket a másik után. Most Frodón volt az őrség sora. Mintha a bánya mély láthatatlan ajtóinak lélegzete lenne, vette körül a félelem. Tenyere kihűlt, homlokát kiverte a veríték. Két végtelen óra hosszat csak fülelt, minden idegszálával, de egy hang nem sok, annyit sem hallott, még a képzelt lépteket sem.
Már majdnem lejárt az őrség ideje, amikor messziről, ahol a nyugati kapuboltot sejdítette, két halvány kis fénypontot látott, sötétben világító szemhez hasonlót. Felriadt. Már-már lebillent a feje. – Úgy látszik, majdnem elaludtam. Őrségben! – gondolta. – Kis híján elnyomott az álom. – Fölállt, megdörgölte a szemét, s állva is maradt, úgy bámult a sötétbe, míg csak föl nem váltotta Legolas.
Lefeküdt, s rögtön el is aludt, de úgy rémlett, álma folytatódik, suttogásokat hallott, s látta, hogy a két halvány fénypont lassan-lassan közeledik. Felébredt, arra, hogy a többiek halkan beszélgetnek mellette, s hogy az arcára halvány fény esik. Magasan fenn, a keleti kapu fölött, majdnem a tető alján, egy aknán át sápadt fénycsíkot látott, a csarnok túloldalán, az északi kapubolton szintén halvány fény szüremkedett be.
Frodó felült. – Jó reggelt! – mondta Gandalf. – Mert végre reggel van újra. Lám, igazam volt. Magasan fönn vagyunk, Mória keleti oldalán. Még a mai nap meg kell keresnünk a Nagy Kaput, s meg kell látnunk a Feketepatak völgyében a Tükörtó vizét.
– Örülnék neki – mondta Gimli. – Láttam Móriát, nagyon nagy, de sötét és félelmetes immár, s a fajtánknak nyomát sem leltem. Már azt is kétlem, hogy Balin itt járt volna.
Reggeli után Gandalf úgy döntött, hogy azonnal folytatják az utat. – Fáradtak vagyunk, de odakint majd jobb pihenőnk esik – mondta. – Nem hiszem, hogy bármelyikünk is szívesen töltene még egy éjszakát Móriában.
– Az biztos! – helyeselt Boromir. – Merre indulunk? A keleti kapun át?
– Talán – mondta Gandalf. – Még nem tudom pontosan, hol vagyunk. Ha teljesen el nem tévedtem, úgy vélem, valahol a Nagy Kaputól északra, fönt. Gondolom, a keleti kapubolt alatt kell továbbindulnunk, de nézzünk körül, mielőtt határoznánk. Lássuk, mitől világos az északi kapubolt. Sokat segítene, ha találnánk egy ablakot, de attól tartok, hogy csak egy aknán szivárog be némi fény.
Elindult az északi bejárat felé, a társaság utána. Széles folyosón találták magukat. Ahogy továbbmentek, mindjobban derengett, majd észrevették, hogy a fény egy jobb oldali ajtónyíláson hatol be. Magas volt, a szemöldökköve lapos. A kőajtó ép a sarokvasán, s félig nyitva. Azon túl tágas, négyszögletes kamra. A kamrában félhomály, ami az ő szemüknek, ily hosszú vakoskodás után kápráztató fény, pislogtak is, amint beléptek.
Valami hevert az ajtóban, nem tudták, mi, mert az alakját képtelenek voltak kivenni, így hát csak megkerülték, odabent mély port kavart a lábuk. A kamra egy aknán keresztül kapta a fényt, a keleti falán, fönt, az akna meredeken lejtett, s messze-messze, egészen fönt a kék ég egy kicsiny négyszöge látszott. Fénye a kamra közepén egy asztalra esett: egyetlen négyszögű kőtömb volt, hosszúkás, úgy térdmagasságú, azon meg egy fehér kőlap.
– Mint egy sírkő – suttogta Frodó, s valami furcsa előérzettől vezetve fölébe hajolt, hogy megnézze közelebbről. Gandalf odalépett mellé. A kőlapon mélyen bevésve rúnák;

– Ezek Daeron rúnái, az ősi Móriában használatosak – mondta Gandalf. – A szöveget az emberek és törpök nyelvén írták:

 

FUNDIN FIA BALIN
Mória Ura

 

– Tehát meghalt – mondta Frodó.
– Féltem, hogy ez történt. – Gimli arcára húzta a csuklyát.

 

 

5. fejezet
Khazad-dûm hídja

A társaság némán állt Balin sírja mellett. Frodónak Bilbó járt az eszében, régi barátsága a törppel, s Balin egykori látogatása, náluk, a Megyében. Itt, a hegy gyomrában, e poros sírboltban úgy érezte, annak ezer esztendeje már, s a világ túlsó végén történt.
Végül megmoccantak, föltekintettek, s valami olyasmit keresett a szemük, ami hírt adna nekik Balin sorsáról, vagy arról, hogy népével mi történt. A kamra túloldalán egy kisebb ajtó is volt, közvetlenül az akna mellett. Most már látták: csontok hevertek mindkét ajtóban, közöttük törött kardok, baltafokok, beszakadt pajzsok meg sisakok. Egy másik kard görbe volt: elfeketült pengéjű orkszablya. A falban mélyedések, bennük nagy, vasalt ládák maradványai. Mindet feltörték és kifosztották, de az egyik leszakított fedele mellett egy könyv maradványa hevert. Belehasítottak, átdöfték, félig el is égett, s annyi volt rajta a fekete folt, a régi vér nyoma, hogy alig-alig lehetett a betűit kiolvasni. Gandalf óvatosan fölemelte. Lapjai pattogva töredeztek, ahogy a kőlapra letette. Nem szólt egy szót sem, csak végiglapozta. Frodó és Gimli ott állt mellette, s nézte, mint forgatja óvatosan az egyik lapot a másik után, s olvassa a más-más kéz írta szöveget – Mória és Suhatag és itt-ott a tünde-nyelv rúnáit.
Gandalf végül föltekintett. – Ez, úgy látszik, Balin és népe sorsának története – mondta. – Úgy vélem, akkor kezdődik, mikor harminc-egynéhány éve megérkeztek a Feketepatak völgyébe. Az első oldalon egyes és hármas szám áll, így hát az elejéről legalább két lap hiányzik. Hallgassátok!
– „Kivertük az orkokat a Nagy Kapuból és az őr”... – a következő szó elmosódott és megpörzsölődött, valószínűleg „szobából”, és „sokat lemészároltunk a fényes...” gondolom: „napon a völgyben. Flóit megölte egy nyílvessző. Ő levágta a nagyot.” – Aztán megint elmosódik a szöveg, majd ez áll: „Flói a fű alatt a Tükörtó partján...” Ezután egy-két sor olvashatatlan. Aztán: – „Megszálltuk a huszonnegyedik csarnokot, hogy ott rendezkedjünk be. Van ott egy...” – Nem tudom elolvasni, micsoda. Valami aknát említ a szöveg. Majd: „Balin a Mazarbûl Termében állította fel trónusát.”
– A Krónikák Termében – mondja Gimli. – Gondolom, ez az, itt, ahol állunk.
– Most jó darabig olvashatatlan – mondta Gandalf –, kivéve egy-egy szót, mint „arany” meg „Durin fejszéje” meg valamiféle „sisak”. Majd: „Balin most Mória új ura.” Úgy látszik, ezzel véget ér a fejezet. Ezután más kézírással folytatódik, „való ezüstre leltünk”, mondja, aztán az áll itt, hogy „jól kovácsolt”, és aztán még valami... úgy van!: mithril, s a két utolsó sor: „Óin, hogy átkutassa a Harmadik Szint felső fegyvertárait”..., s valaki, nem tudom, ki „elindult nyugat felé”, itt megint elmosódik a szöveg „a Magyalföldi Kapuhoz”.

Gandalf elhallgatott, és tovább lapozott: – A kézírás ugyanaz, ugyancsak sietős és erősen megrongálódott – mondta –, s ebben a félhomályban nemigen tudom kiolvasni. Aztán szemmel láthatólag jó néhány lap hiányzik, mert a folytatás lapszáma 5-tel kezdődik, azaz, a krónika, gondolom, a gyarmat ötödik esztendejéről szól. Ez is ugyancsak össze van kaszabolva és maszatolva, olvashatatlan. Napvilágnál talán jobban boldogulunk vele. Megálljunk! Ez meg itt mi? Ez a merész, nagybetűs tündeírás?!
– Azt hiszem, az a szép írás ugyancsak rossz híreket közöl – folytatta Gandalf. – Az első olvasható szó: a „gyász”. A sor azután teljesen olvashatatlan, kivéve a végén azt, hogy „teg”, ami a következő sorban így folytatódik: „nap, november tizedikén, a Feketepatak Völgyében elesett Mória ura, Balin. Egyedül ment ki, hogy belenézzen a Tükörtóba. Egy ork lőtte le egy fa mögül. Az orkot levágtuk... de keletről, az Ezüstértől... újabbak, sokan”. A továbbiakban a szöveg, egészen az oldal végéig, már olyan elmosódott, hogy kivenni is alig lehet, bár azt hiszem, itt az állhat, hogy „a kaput eltorlaszoltuk...” – majd „így soká tarthatjuk, ha...” s talán „rettenetes”, meg „szenvedés”. Szegény Balin! Úgy látszik, nem egészen öt évig viselte a címet, amit maga ruházott önmagára, érdekelne, hogy mi történt azután, de most nem érünk rá, hogy megfejtsük az utolsó néhány lap titkát. Lássuk tehát a legutolsót. – Elhallgatott, és felsóhajtott.
– Szomorú olvasmány – mondta. – Félek, hogy kegyetlen véget értek. Lássuk csak! „Nem tudunk kimenni. Nem tudunk kimenni. Elfoglalták a Hidat és a Második Csarnokot. Ott esett el Frár és Lóni és Náli.” A következő négy sor annyira elkenődött, hogy mindössze ennyit tudok kivenni belőle: „...öt napja”. Az utolsó néhány sor: „A tó a nyugati kapunál egészen a falig duzzadt. A Tó Őre elragadta Óint. Nem tudunk kijutni. Eljött a vég.” – Majd: „dobok, dobok a mélyben!” – Csak tudnám, ez mit jelent. A legutolsó szó elkapkodott tünde-betűkkel: „közelednek”. Semmi több. – Gandalf elhallgatott, s némán a gondolataiba merült.
A társaságot egyszerre megszállta a félelem, a terem rettenete. – Nem tudunk kijutni! – suttogta Gimli. – A Tó színe miattunk apadt valamicskét, s a Tó Őre miattunk aludt a Tó déli sarkán.
Gandalf fölemelte a fejét, és körülnézett. – Úgy látszik, mindkét kapunál őrséget állítottak – mondta –, de a végére már nem sokan maradtak. Tehát így ért véget Mória visszahódításának kísérlete! Vitéz vállalkozás volt, de botor. Ennek még nem jött el az ideje. Nos, azt hiszem, búcsút kell vennünk Fundin fia Balintól. Neki itt kellett megpihennie, atyái csarnokában. A könyvet, Mazarbúl könyvét, magunkkal visszük, s később majd tüzetesen áttanulmányozzuk. Az lenne a legjobb, ha te vennéd magadhoz, Gimli, s ha lehetséges, majd elvinnéd Dáinnak. Őt érdekelni fogja, bár mély gyászba ejti. Most pedig indulás. Az idő már délre jár.
– Merre megyünk? – kérdezte Boromir.
– Vissza a Csarnokba – felelte Gandalf. – De itt tett látogatásunk sem volt hiábavaló. Most legalább pontosan tudom, hol vagyunk. Ez, mint Gimli mondja, minden bizonnyal Mazarbúl Terme, s a Csarnok az Északi-vég huszonnegyedik csarnoka. Így hát a keleti kapun kell elindulnunk, s mindig délre, azaz jobbra és lefelé térnünk. A Huszonnegyedik Csarnok a hetedik szinten kell, hogy legyen, azaz hat szinttel a kapu felett. Gyerünk! Vissza a Csarnokba.
Alig ejtette ki Gandalf e szavakat, amikor harsány hangot hallottak mélyen lentről: dübörgő bumm! reszkettette meg a követ a lábuk alatt: Rémülten ugrottak az ajtóhoz. Dumm-dumm, hallották a dübörgő hangot, mintha óriáskezek egyetlen roppant dobbá változtatták volna Mória üregeit. Ezt visszhangzó harsogás követte, a Csarnokban roppant kürt harsant, s távolabbról harsány ordítások. És sok-sok láb sietős dobogása.
– Közelednek! – kiáltotta Legolas.
– Nem tudunk kijutni – mondta Gimli.
– Csapdába estünk! – kiáltotta Gandalf. – Kellett nekem késlekedni? Íme, most elkaptak, mint őket is, annak idején. De akkor én nem voltam itt. Meglátjuk, hogy...
Dumm-dumm, dübörgött a dobszó, hogy belereszkettek a falak.
– Csapjátok be az ajtót és ékeljétek ki! – kiáltotta Aragorn. – És amíg csak lehet, ne tegyétek le a terhet, talán ki tudjuk még vágni magunkat.
– Nem! – mondta Gandalf. – Nem szabad hagynunk, hogy bezárjanak. A keleti ajtót hagyjátok tárva-nyitva. Ha sikerül, arra törünk ki.
Megint fölharsant a kürt, s nyomában a fülsértő ordítozás. A folyosón léptek közeledtek. Ők kardot rántottak, csendült-csördült a fegyver. Glamdring sápadt fényben égett. Fullánknak izzott az éle. Boromir nekivetette a vállát a nyugati ajtónak.
– Egy pillanat még! Ne csukd be! – szólt rá Gandalf. Odaszökkent Boromir mellé, és kihúzta magát.
– Ki mer idejönni, hogy megzavarja Balinnak, Mória Urának álmát? – kiáltotta zengő hangon.
Kintről reszelős, durva röhögés hangzott, valahogy úgy, mint mikor megindul a kő, s csúszik-potyog a mélybe, fegyvercsörgést, s közben harsány parancsszót hallottak. Dumm-bumm-dumm, dübörgött a mélyben a dobszó.
Gandalf egy hirtelen mozdulattal odalépett a keskeny ajtónyílásba, s előrebökte a botját. A termet, s kint a folyosót vakító villanás fénye töltötte be. A mágus egy pillanatra kidugta a fejét. Ahogy visszaugrott, nyílvesszők szisszentek-surrantak végig a folyosón.
– Orkok, mégpedig sokan – mondta. – Némelyik nagy és gonosz fajta: mordori fekete uruk. Most épp hátul battyognak, de akad köztük más is. Egy nagy barlangi troll, s talán nem is csak egy. Semmi remény, hogy arra meneküljünk.
– S ha a másik ajtót is elállják, akkor végleg semmi remény – mondta Boromir.
– Arról még semmi nesz – mondta Aragorn, aki a keleti ajtónál hallgatózott. – Innét egy lépcső nyílik, egyenest lefelé: ez nyilván nem a Csarnokba vezet. De semmi értelme, hogy hanyatt-homlok meneküljünk, ha a nyomunkban vannak. Az ajtót nem tudjuk eltorlaszolni. A kulcsa nincs meg, a lakat letörve, és befelé nyílik. Előbb tennünk kell valamit, hogy az ellenséget föltartóztassuk. Tennünk kell róla, hogy megemlegessék a Mazarbúl Termét! – mondta komoran, s megérintette kardja, Andúril élét.

Nehéz léptek hallatszottak a folyosóról. Boromir az ajtóhoz ugrott, s nekivetette a vállát, beékelte törött kardokkal és fadarabokkal. A többiek visszahúzódtak a terem túlsó végére. De még lehetetlen volt menekülniük. Az ajtót akkora csapás érte, hogy beleremegett, majd csikorogva, az ékeket maga előtt tolva lassan nyílni kezdett. Fekete bőrű, zöldes pikkelyekkel fedett hatalmas kar és váll nyomult be a táguló résen. Majd lent egy óriási, lapos ujjatlan láb, Kint halotti csend volt.
Boromir előreugrott, és teljes erejével lesújtott a karra, de kardja megcsendült, félrecsúszott, s kiesett sajgó kezéből. Pengéje kicsorbult.
Frodó meglepve észlelte, hogy forró düh lobban a szívében. – A Megyéért! – kiáltotta, odaszökkent Boromir mellé, lehajolt, s a Fullánkot beledöfte az ocsmány lábba. Egy ordítás, a láb visszarándult, majdhogynem kirántva Fullánkot Frodó kezéből. A pengéről fekete csöppek potyogtak s füstölögtek a földön. Boromir újra csak nekirugaszkodott az ajtószárnynak, és sikerült megint becsapnia.
– Egy a Megye javára! – kiáltotta Aragorn. – A hobbitnak éles foga van! Jó a pengéd, Drogó fia Frodó.
Az ajtón nagyot csattant valami, s ezt újabb meg újabb csattanások követték. Faltörő kosok, pörölyök döngették az ajtót. Az megreccsent, s hirtelen kitárult. Nyilak szisszentek be, de az északi falat érték, s ártalmatlanul hulltak a földre. Kürtharsogás, csosszanó léptek, egyik ork a másik után szökkent a terembe.
Hogy hány, azt nem értek rá megszámlálni. A támadás heves volt, de az orkokat megriasztotta a vad ellenállás. Legolas átlőtte kettőnek a torkát. Gimli egy orknak, aki fölugrott Balin sírkövére, lecsapta a lábaszárát. Boromir és Aragorn is derekasan kaszabolta az orkokat. Mikor a tizenharmadik is elesett, a többi vonyítva menekült. A védőknek nem esett bántódásuk, Samut kivéve, akinek egy kard végigkarcolta a feje búbját. Az mentette meg az életét, hogy hirtelen lebukott, aztán fölnyársalta az orkot, bucka-pengéjének egy kemény szúrásával. Barna szemében még mindig ott parázslott a tűz, amitől Veres Tóni is megriadt volna, ha látja.
– Most! – kiáltotta Gandalf. – Gyerünk, amíg az orkok vissza nem térnek.
De még meg sem kezdték a visszavonulást, Pippin ésTrufa el sem érte a lépcsőt, máris berontott a terembe egy hatalmas termetű ork-főnök, tetőtől talpig fekete páncélban, mögötte, az ajtóban, ott tülekedtek követői. Széles képe füstös volt, szeme, mint a kőszén, nyelve veres, hatalmas lándzsát szegezett előre. Roppant pajzsának egyetlen lökésével elhárította Boromir kardját, s akkorát taszított rajta, hogy a gondori hanyatt esett. Aragorn csapása elől a támadó kígyó ügyességével tért ki, nekirontott a többieknek, s lándzsájával egyenest Frodót vette célba. A lándzsa hegye a hobbitot a jobb oldalán érte, a falhoz lökte, nekiszögezte a falnak. Samu nagyot ordított, rácsapott a lándzsanyélre, kettétörte. De az ork még el sem hajította a nyelet, hogy szablyát rántson, Andúril máris lecsapott a sisakjára. Villant, mint a láng, a sisak beszakadt. Az ork kettéhasadt fejjel zuhant előre. Követői vonyítva menekültek, amikor Aragorn és Boromir nekik ugrott.
Dumm, dumm, dübörgött a dob odalent.
– Most! – kiáltotta Gandalf. – Az utolsó alkalom. Futás!
Aragorn fölkapta a falnál heverő Frodót, és Trufát meg Pippint maga előtt taszigálva a lépcsőhöz rohant. A többiek utána, de Gimlit Legolas volt kénytelen elvonszolni: hiába a veszedelem, ő most is csak ott téblábolt lecsüggedt fejjel Balin sírja előtt. Boromir nekiveselkedett, a keleti ajtó csikorogva elfordult sarokvasán, és becsapódott. Mindkét szárnyán nagy vaskarikák, de bereteszelni nem lehetett.
– Semmi bajom – zihálta Frodó. – Megállok én a magam lábán. Tégy le.
Aragorn majd hanyatt esett megdöbbenésében. – Azt hittem, nem is élsz már! – kiáltotta.
– Él – mondta Gandalf. – De most nem érünk rá csodálkozni: Gyerünk, mind, le a lépcsőn. Lent várjatok rám néhány percig, de ha nem jövök hamar, menjetek tovább. Mégpedig sietve, s mindig jobbra és lefelé.
– Nem hagyhatunk itt, hogy egyedül védd az ajtót! – mondta Aragorn.
– Tedd, amit mondtam! – förmedt rá haragosan Gandalf. – A kard itt nem ér semmit. Gyerünk!

A folyosó semmiféle világítóaknából nem kapott fényt, koromsötét volt. Úgy tapogatták ki az utat a hosszú lépcsőlejárón, látni nem láttak semmit, csak messze fölöttük a mágus botjának halvány derengését. Úgy látszott, még mindig a csukott ajtót őrzi. Frodó nehezen lélegzett, és Samura támaszkodott, az meg átölelte a derekát. Megálltak, visszanéztek a lépcsőn, a sötétbe. Frodó úgy vélte, Gandalf hangját hallja odafönn, ő motyog valamit, szavai mint leheletnyi visszhang szivárogtak le a lépcső mennyezetén. Azt nem tudta kivenni, mit mond. De a falak mintha remegtek volna. S hébe-hóba a dobszó is lüktetve feldübörgött: dumm-dumm.
A lépcső tetején egyszerre fehér fény villant. Nyomában dörej és tompa dübörgés. Vadul feldübögtek a dobok: dumm-bumm, dumm-bumm, majd hirtelen elnémultak. Gandalf rohanvást jött le a lépcsőn, s ahogy közibük ért, a földre rogyott.
– Jól van, ez is megtörtént! – mondta a mágus, föltápászkodva. – Én megtettem mindent, ami tőlem telik. De majd belepusztultam, mert méltó párom akadt. Mit álldogáltok itt? Egy darabig most kénytelenek lesztek fény nélkül meglenni, nagyon kimerültem. Tovább! Tovább! Hol vagy, Gimli? Gyerünk, előre! S ti maradjatok mind szorosan mögöttünk.
Ott botorkáltak a sarkában, és törték a fejüket, hogy mi is történhetett. Dumm-dumm, dübörögtek szakadatlanul a dobok, valahogy fátyolosan és távolról, bár most is a nyomukban. Az üldözésnek más nyomát nem észlelték, se lábdobogást, se más neszt nem hallottak. Gandalf nem tért le a folyosóról se jobbra, se balra, mert az nyilván a kívánt irányban haladt. Néha-néha lépcső vezetett lejjebb, ötven-hatvan lépcsőfok vagy annál is több, az alsó szintre. Már-már remélni kezdték, hogy megmenekültek. A hetedik szint legalján Gandalf megállt.
– Hű, de meleg van – zihált. – Most már legalábbis a kapu szintjén vagyunk. Azt hiszem, hamarosan elkanyarodik a folyosó balra, kelet felé. Remélem, nem vagyunk már messze. Nagyon kifáradtam. Muszáj pihennem egy kicsit, még akkor is, ha itt lohol mögöttünk valamennyi ork.
Gimli megfogta a karját, és segített leülnie egy lépcsőfokra. – Mi történt odafenn? – kérdezte tőle. – Összetalálkoztál a dobosokkal?
– Nem tudom – felelte Gandalf. – Hirtelen valami olyasmivel találtam magam szemközt, amivel még sohasem. Hamarjában nem tudtam egyebet kitalálni, mint hogy megpróbálkozzam egy ajtózáró varázsigével. Sok ilyet tudok: az ilyesmihez azonban idő kell, és erőszakkal az ajtót azután be is lehet törni.
Ahogy ott álltam, egyszerre ork-hangokat hallottam a túloldalról: bármikor betörhetik, gondoltam. Azt azonban nem értettem, hogy mit mondanak: úgy látszik, a maguk ocsmány nyelvén beszéltek. Egyetlen szót vettem ki a beszédükből, azt, hogy ghâsh, azazhogy „tűz”. Aztán bejött valami a terembe – ezt az ajtón át is éreztem –, s az orkok maguk is megrémültek és elnémultak. Az megragadta a vasgyűrűt, rádöbbent a jelenlétemre és a varázsigémre.
Hogy mi lehetett az, fogalmam sincs, de ilyen kihívást még sosem éreztem. Az ellenvarázslat szörnyű erős volt. Majd hogy össze nem roppantott. Az ajtó egy pillanatra kikerült az uralmam alól, s már-már nyílni kezdett. Kénytelen voltam egy parancsszót kimondani. De ez túl nagy erőfeszítésnek bizonyult. Az ajtó szétrobbant, darabokra. Valami felhőszerű sötétség minden kintről jött fényt elhomályosított, s én leröpültem a lépcsőn. Bedűltek a falak, és azt hiszem, beszakadt a terem teteje is. Balin, sajnos, most nagyon mélyen van eltemetve, ám vele együtt lehet, hogy más is. Ezt nem tudom biztosan. De a folyosó, a hátunk mögött, teljesen lezárult, az biztos. Jaj, ilyen kimerültnek még sohasem éreztem magam, de mintha már múlna a fáradtságom. És veled mi van, Frodó? Nem volt időm megmondani, de még soha úgy nem örültem semminek, mint annak, hogy te megszólaltál. Attól féltem, Aragorn egy bátor, de halott hobbitot cipel a karján.
– Hogy velem? – kérdezte Frodó. – Hát élek és egészben vagyok, azt hiszem. Csupa kék-zöld folt, és fáj mindenem, de sebaj.
– Nos – mondta Aragorn –, azt kell hinnem, hogy a hobbitokat olyan szívós fából faragták, amilyennel még sohasem találkoztam. Ha ezt tudom, nyájasabbra fogtam volna a szót abban a Brí-beli fogadóban. Ez a lándzsadöfés egy vaddisznót is átlyukasztott volna!
– Nos, engem nem, szerencsémre – mondta Frodó. Bár úgy érzem magam, mint aki kalapács és üllő közé szorult. – De többet nem szólt: még a lélegzetvétel is fájt neki.
– Te Bilbóra ütsz – mondta Gandalf. – Megmondtam régen, több van benned, mint amennyi kívülről látszik.
Frodó törte a fejét, hogy ez a megjegyzés vajon többet jelent-e, mint amennyit látszólag mond.

Folytatták az utat. Egy idő múlva megszólalt Gimli. Éles szeme a sötétet kémlelte. – Azt hiszem – mondta –, valami fény van előttünk. De nem napfény. Vörös. Mi lehet az?
– Ghâsh! – dünnyögte Gandalf. – Csak tudnám, hogy erre gondoltak-e? Hogy az alsóbb szintek égnek? De akkor se tehetünk mást, mint hogy továbbmegyünk.
A fény hamarosan fölismerhetővé vált, s már mindannyian látták. Ott játszott, csillogott előttük a folyosó alján. Most már látták az utat, meredeken lejtett lefelé, s nem messze tőlük egy alacsonyabb boltívbe torkollt, onnét szűrődött ki mind ragyogóbban a fény. Itt már igen forró volt a levegő.
Mikor a kapubolthoz értek, Gandalf visszaintett nekik, hogy álljanak meg, s ő egymaga bement. Ahogy megállt, közvetlenül a bejáraton túl, látták, hogy arcát megvilágítja a tűzfény. Sietve visszalépett.
– Ez valami ördögi új találmány – mondta –, s nem kétséges, a mi köszöntésünkre agyalták ki. De tudom, hol vagyunk, ez az első szint, közvetlenül a kapu alatt: Ez itt a régi Mória Második Csarnoka, s a kapu már itt van a szomszédban: a folyosó végén túl, balra, alig hogy negyed mérföldnyire. Át a Hídon, föl egy meredek lépcsőn, aztán egy széles út következik, át az Első Csarnokon, s kint vagyunk. De gyerünk, és lássuk, mi ez!
Bekukkantottak. Előttük újabb barlangszerű csarnok ásított. Jóval magasabb és tágasabb, mint az, ahol az éjszakát töltötték. Ők majdnem a keleti végében voltak, nyugati vége sötétbe veszett. Középen két sor magas oszlop. Mind hatalmas fatörzset mintázott, a kőágak tartották a tetőt. Oldaluk sima volt és fekete, sötéten vert vissza valami vörös izzást. A padlón, keresztben, két roppant oszlop lábához közel, hatalmas hasadék nyílt. Onnét sugárzott ki a vad vörös fény, a hasadék peremét lángok nyaldosták, s fel-felkunkorodtak az oszlopok lábán is. A forró levegőben füstfoszlányok úsztak.
– Ha a főúton jövünk le a felső csarnokokból, most csapdába esünk – mondta Gandalf. – Reméljük, a tűz az üldözőink és miközöttünk ég. Gyerünk! Nincs veszteni való időnk!
Még ki sem mondta, máris megütötte fülüket az üldöző dobszó: dumm-dumm-dumm. A csarnok nyugati végének homályán túlról meghallották az ordítozást és kürtharsogást. Dumm-dumm: mintha még az oszlopok is beleremegtek, a lángok is meg-megrezzentek volna.
– Fel, az utolsó versenyfutásra! – mondta Gandalf. Ha süt kint a nap, még megmenekülhetünk! Utánam! Balra fordult, és sietve elindult a csarnok sima kőpadlóján. A csarnok azonban nagyobb volt, mint hitték. Futtukban ott hallották a hátuk megett a dobszót és a sietős léptek dobogását. Majd éles kiáltás csapott fel: észrevették őket. Acél csöndült. S egy nyílvessző süvített el Frodó feje fölött.
Boromir hahotázott. – Erre aztán nem számítottak! A tűz elvágta őket. A jó oldalon vagyunk!
– Előre nézz! – kiáltotta Gandalf. – Mindjárt itt a Híd. Az pedig veszélyes és keskeny.
Frodó egyszerre fekete űrt látott maga előtt. A csarnok végében eltűnt a padló, s beláthatatlan mélységbe szakadt. A kijárathoz csak keskeny, se korlátja, se szegélye kőhíd vezetett, s egyetlen, ötvenlábnyi feszes ívvel hidalta át a szakadékot. Ez a törpök ősi védműve volt az ellenség ellen, amelyen netán megszállta volna az Első Csarnokot és a külső folyosókat. Csak libasorban lehetett átmenni rajta. A szakadék szélén Gandalf megállt, s a többiek mögéje sereglettek.
– Vezess te, Gimli! – mondta. – Utánad Trufa és Pippin következik. Odaát egyenest tovább a lépcsőn.
Nyilak hullottak körülöttük. Az egyik eltalálta Frodót, és lepattant róla. Egy másik átdöfte Gandalf kalapját, s mint egy fekete toll állt ki belőle. Frodó hátranézett. A tűzön túl sötét alakok nyüzsögtek, orkok százai. Lándzsával, szablyával hadonásztak, vérvörösen csillogtak a tűz fényében a szablyák. Dumm-dumm, dübörögtek a dobok, egyre hangosabban: dumm-dumm.
Legolas visszafordult, s nyílvesszőt illesztett íja inára, bár ilyen kis íjnak nagyon is távoli volt a cél. Már meghajlította az íját, de lehullt a keze, s a vessző a földre csusszant. Kétségbeesett rémülettel kiáltott fel: Két nagy troll tűnt fel, óriási kőlapokkal a kezükben, pallónak hozták, hogy át tudjanak kelni a tűzön. De a tünde nem a trolloktól ijedt meg. Az orkok tömege szétvált, s láthatólag rettegve verődött össze kétoldalt. Valami közeledett a hátuk mögött. Hogy mi, azt nem lehetett látni, mint egy nagy árnyék, olyan volt, középen fekete alak, emberféle, de nagyobb annál, vele és előtte erő járt és rettenet.
Eljött a tűz széléig, s a fény elhalványult, mintha felhő borult volna rá. Majd átsuhant a repedésen. A lángok fölbömböltek, üdvözletképpen, s körülnyalták, a levegőben fekete füst kavargott. Lobogó üstöke tüzet fogott, és lángolva úszott mögötte. Jobb kezében a kard, mint a döfésre emelt lángnyelv, bal kezében sokágú korbács.
– Jaj-jaj! – sikoltotta Legolas. – Egy balrog! Egy balrog jön!
Gimli csak bámulta elkerekedett szemmel. – Durin Veszte! – kiáltotta. Kezéből kihullott a balta, és eltakarta a szemét.
– Egy balrog – dünnyögte Gandalf. – Most már értem. – Megtántorodott, csak a botja tartotta meg. – Micsoda balszerencse! S én már amúgy is kikészültem.

A lánggal lobogó fekete alak feléjük rohant. Az orkok üvöltöttek, s egymás hegyén-hátán tolongtak a kőpallókon. Boromir fölemelte a kürtjét, s belefújt. Bömbölve harsant fel a harcra hívás, mintha egész sereg kiáltott volna a homályba vesző tető alatt. Az orkok lesunyták a fejüket, s az ádáz árnyék maga is megtorpant. De a visszhang hirtelen kihunyt, mint a láng a fekete szélben, s az ellenség megint nekilódult.
– A hídra! – kiáltott Gandalf, erejét visszanyerve. – Fussatok! Ez erősebb mindannyiótoknál. Nekem kell tartanom a hidat! Fussatok! – Aragorn és Boromir dacolt a paranccsal, vállvetve megállt a híd túlsó végén, Gandalf háta mögött. A többiek csak a csarnok végén, az ajtóban állapodtak meg s fordultak vissza, mert képtelenek voltak elnézni, hogy vezetőjük egyedül szálljon szembe az ellenséggel.
A balrog odaért a hídhoz. Gandalf az ív tetején állt. Bal kezében a bot, arra támaszkodott, a másik kezében meg Glamdring fénylett hidegen és fehéren. Ellensége megtorpant, rámeredt, s mint két roppant szárny, tárult ki az alakját burkoló homály. Korbácsát fölemelte, ágai pattogtak, nyiszogtak. Orrlyuka lángolt. De Gandalf állta a sarat.
– Nem tudsz átjönni – mondta. Az orkok kővé meredtek, halálos csönd volt. – Én a Titkos Tűz szolgája vagyok, én táplálom Anor lángját. Nem tudsz átjönni. A Fekete Tűz nem segít neked, Udűn lángja. Takarodj vissza a Homályba! Át úgyse tudsz jönni.
A balrog nem válaszolt. A tűz mintha kihunyt volna benne, egyre feketébb lett. Lassan rálépett a hídra, hirtelen kihúzta magát, megnőtt, s szárnyai faltól falig nyúltak, de Gandalf még így, a homályban is látható volt, halványan derengett, kicsinek látszott és magányosnak, szürke volt, és hajlott, mint a vén fa, mielőtt rászakad a vihar.
A homályból lángoló, veres kard röppent elő. Glamdring válaszként fehéren villant.
Egy visszhangzó csendülés, s a fehér tűz előredöfött. A balrog hátrahőkölt, kardja izzó fémszikrákká robbant szét. A mágus is megtántorodott a hídon, egy lépést hátralépett, s újra megvetette a lábát.
– Nem tudsz átjönni! – mondta.
A balrog egyetlen szökkenéssel a hídon termett. Korbácsa suhogott, sziszegett.
– Nem hagyom egyedül – kiáltotta Aragorn, s visszarohant a hídra. – Elendil! – harsogta. – Veled vagyok, Gandalf!
– Gondor! – kiáltotta Boromir, s utánaszökkent. Gandalf fölemelte a botját, s nagyot kiáltva vágott vele maga előtt a hídra. A bot kettétört, s kihullott a kezéből. Vakító fehér láng csapott fel. A híd megroppant. Épp a balrog lába előtt berogyott, a kő, amelyen állt, belezuhant a szakadékba, a többi megremegett, de épen maradt, s a híd maradéka mint egy sziklafok nyúlt a semmibe.
A balrog iszonyút kiáltott, előrezuhant, az árnyék aláhullott, és eltűnt. De estében még csördített egyet a korbácsával, ágai lecsaptak, a mágus térde köré tekeredtek, s Gandalf megtántorodott, elesett, kétségbeesetten kapott a kőhöz, de hiába, őt is elnyelte a sötétség. – Fussatok, bolondok! – kiáltotta, s már sehol sem volt.

A tüzek kialudtak, egyszerre minden vaksötét lett. A társaság iszonyattól földbe gyökerezett lábbal meredt a mélybe. Aragorn és Boromir rohanvást menekült a hídról, mely alighogy kiértek, megreccsent, és összeomlott. Aragorn hangja felrázta a dermedten állókat.
– Gyerünk! Gyerünk! Most én vezetek! – kiáltotta. Engedelmeskedjünk Gandalf utolsó parancsának. Kövessetek!
Kábultan botorkáltak fel az ajtón túl a széles lépcsőfokokon. Aragorn ment elöl, Boromir hátul. Fönt tágas, visszhangos folyosót leltek. Futtukban Frodó hallotta, hogy Samu zokog ott mellette, majd azon kapta magát, hogy sír maga is. Dumm-dumm-dumm dübögtek a hátuk mögött a dobok, de most gyászosan és lassan: dumm-dumm!
Továbbfutottak. A folyosó mind világosabb lett, tágas aknákon ömlött be a tetején a fény. Csak futottak, lélekszakadva. Egy csarnokba értek, hatalmas keleti ablakain ragyogva áradt be a nap. Átrohantak rajta. Elhagyták irdatlan nagy, betört ajtaját, s egyszerre ott látták maguk előtt, nyitva, a Nagy Kaput, s a kapuboltozaton át a tűző napfényt.
A kapuszárnyak kidöntve, darabokban, a kétoldalt magasodó két roppant kapubálvány árnyékában ork őrség kucorgott. Aragorn levágta a kapitányt, aki megpróbált elébe állni, a többi meg dühétől rettegve menekült. Ők ügyet sem vetettek rájuk, elrohantak előttük, át Mória küszöbén, le a hatalmas, viharvert lépcsősoron a kapun kívülre.
Nyílt égbolt borult hát végre fölébük, s amit eddig remélni sem mertek, ott érezték a szelet az arcukon.
De meg sem álltak, amíg nem értek nyíllövésnyi távolságnál messzebb a faltól. Ott húzódott előttük a Feketepatak völgye. Ráborult a Ködhegység árnyéka, de keleten aranyfényben fürdött a táj. Alig egy órával múlt dél. Sütött a nap: fehéren és magasan úsztak a felhők.
Visszanéztek. Feketén ásított a kapubolt a hegy árnyékában. Mélyen a föld alatt, alig hallható, lassú dobszó: dumm-dumm. A kapunyílásból gyér fekete füst szivárog. Nem látni mást: a völgy körös-körül elhagyatott. Dumm-dumm. S most végül úrrá lett rajtuk a gyász, jó időre erőt vett rajtuk a sírás: volt, aki álltában, hangtalanul könnyezett, volt, aki a földre vetette magát, úgy zokogott.
Dumm-dumm. A dobszó elhalt.

 

 

6. fejezet
Lothlórien

– Sajnos, attól tartok, nem időzhetünk itt tovább – szólalt meg Aragorn. Elnézett a hegyek felé, s magasra emelte a kardját. – Ég veled, Gandalf! – kiáltotta. – Hát nem megmondtam: Ha beteszed a lábad Mória kapuján, jaj neked? Bár ne lett volna igazam! Most mi reményünk marad, nélküled?
Odafordult a többiekhez: – Ha oda a reményünk, akkor is mennünk kell – mondta. – Ha másért nem, legalább, hogy bosszút álljunk érte. Övezzük fel kardjainkat, s ne sírjunk többé. Gyerünk! Még hosszú út és sok tennivaló vár ránk.
Felálltak, és körülnéztek. Északon a völgy árnyékos hegyszorossá szűkült a hegység két kinyúló karja között, s fölötte a három fehércsúcs csillogott: a Celebdil, a Fanuidhol és a Caradhras, Mória hegyei. A szoros szájából vad hegyi patak tört elő, s fehér csipkeként omlott alá a vízesések végeláthatatlan lépcsősorán, a levegőben könnyű pára lebegett.
– Ez a Feketepataki Zúgó – mondta Aragorn, és a vízesések sorára mutatott. – Ha a szerencse kedvez, ott ereszkedhettünk volna le a vízesés mellett, a kőbe vágott úton.
– Vagy ha Caradhras kevésbé kegyetlen – mondta Gimli. – Most pedig ott áll, és mosolyog a napsütésben. Öklével megfenyegette a három csúcs közül a legtávolabbit, s elfordult.
Keleten a hegység előrenyúló karja hirtelen véget ért, azon túl épp csak sejteni lehetett a tágas és semmibe vesző tájat. A Ködhegység előbbre nyúlt, mint ameddig a szem ellátott. Alig egy mérföldnyire, valamivel alattuk, mert még mindig elég magasan álltak, a völgy nyugati oldalában tó terült el. Hosszú és tojásdad alakja, mint a lándzsahegy, amit mélyen beledöftek az északi hegyszorosba, de déli vége túlnyúlt a hegyek árnyékán, ki a napsütötte égbolt alá. Vize még sötét: mélykék, mint derűs éjszakai égbolt lámpavilágos szobából nézve. Felszíne sima és mozdulatlan. Körülötte bársonyos gyep, egészen töretlen partvonaláig.
– Az ott a Tükörtó, a mély vizű Khaled-zâram! – mondta Gimli szomorúan. – Emlékszem, ő azt mondta: „Gyönyörű látvány, tetszeni fog nektek. De ott sem időzhetünk soká.” Most aztán hosszú utat megtehetek, amíg ismét tetszeni fog valami. És nekem kell továbbmennem, ő maradt itt.
A társaság most a kaputól induló utat tapodta. Egyenetlen volt és megviselt, alig több, mint hangás-rekettyés ösvény, amely mállatag kődarabok közt tekereg. De így is látni lehetett, hogy valaha szép és kövezett út volt, amely a Törp-királyság földjéről ívelt ide fel. Az ösvény mellett itt-ott romba dőlt kőépítmények, és zöldellő halmok, tetejükön egy-egy karcsú nyír vagy szélben susogó fenyő. Az út elkanyarodott keletnek, ott vezetett el közvetlenül a Tükörtó gyepes szegélyén, az úttól nem messze meg magányos, törött kőoszlop állt.
– Az ott Durin köve! – kiáltott fel Gimli. – Itt nem mehetek úgy el, hogy le ne térjek, s legalább egy pillantást ne vessek a völgy csodájára!
– Jó, de siess – mondta Aragorn, és visszatekintett a Kapura. – Korán nyugszik a nap. Az orkok nem jönnek elő sötétedésig, de addigra mindenképpen messzire kell járnunk. Már majdnem újhold van, sötét lesz az éjszaka.
– Jer velem, Frodó! – kiáltotta a törp, s leszökkent az útról. – Nem mehetsz itt úgy el, hogy Khaled-zâramot ne látnád. – Leszaladt a hosszú, zöld lejtőn. Frodó lassan követte, hiába fájdalma és fáradtsága, vonzotta a mindig kék víz. Samu utánuk ment, harmadiknak.
A kőoszlopnál Gimli megállt, és fölnézett rá. A viharvert oszlop már megrepedezett, alig lehetett kivenni az oldalán a halvány rúnákat.
– Ez az oszlop jelzi a helyet, ahonnét Durin először nézett a Tükörtóba – mondta a törp. – Nézzünk bele mi is, aztán menjünk.
Ráhajoltak a sötét vízre. Először nem láttak semmit. Majd lassan kibontakozott előttük a völgyet övező hegyek mélykék tükörképe: a csúcsok tollbokréták, s fölöttük fehér láng, mögöttük az üres ég. A csillagok mint szikrázó drágakövek szálltak alá a mélybe, bár az égbolton még ott ragyogott a nap. Tó fölé hajló alakjuk árnyéka nem látszott a vízen.
– Ó, Khaled-zâram, te gyönyörű és csodálatos! – mondta Gimli. – Te őrzöd Durin koronáját, amíg ő föl nem ébred. Ég veled! – Meghajolt, elfordult, s a zöld gyepen visszasietett az útra.
– Mit láttál? – kérdezte Pippin Samut, de Samu annyira belemerült a gondolataiba, hogy a kérdést nem hallotta.

A meredeken lejtő út délnek fordult, ki a völgy két partja közül. Valamivel a tó alatt kristálytiszta forrást találtak, mely egy hasadékból kővályúba csordult, s onnét csörgedezett tovább mélyen bevágott sziklamedrében.
– Ez az a forrás, amelyből az Ezüstér ered – mondta Gimli. – Ne igyatok belőle! Jéghideg!
– Hamarosan fürge folyócska lesz, és összegyűjti sok más hegyi patak vizét is – mondta Aragorn. – A mi utunk mérföldeken át mellette vezet. Mert azon az úton kell, hogy vezesselek titeket, amelyet Gandalf választott, s remélem, az erdőhöz érünk, ahol az Ezüstér a Nagy Folyóba ömlik – s onnét tovább is. – Arra néztek, amerre mutatott, s ott látták maguk előtt a folyót, amint kiszökken a völgy tányérjából, továbbrohan, le az alföldre, míg csak bele nem vész az aranypárás messzeségbe.
– Ott terül el Lothlórien erdeje! – mondta Legolas. A legeslegszebb népem valamennyi lakóhelye közül. Olyan fák, mint ott, sehol másutt nincsenek. Mert nem hullatják el ősszel a leveleiket, csak aranyba öltöznek. Tavaszig nem, csak az új zölddel kezdődik a levélhullás, az ágak meg sárga virágokkal terhesek, ilyenkor arany az erdő alja, és arany a mennyezete, ezüst valamennyi oszlopa, mert a fák kérge sima szürke. Így mondják a dalaink. „Vidulj fel, szívem, mintha Lothlórien erdejének eresze nyúlna fölibéd, tavasz idején.”
– Hát, az én szívem akkor is fölvidul, ha télen érünk oda – mondta Aragorn. – De addig még jó néhány mérföld. Igyekezzünk!

Frodónak és Samunak sikerült egy darabig lépést tartania a többiekkel, de Aragorn ugyancsak nagyokat lépett, s ők mind jobban lemaradtak. Hajnal óta nem ettek egy falatot sem. Samu fején égett a kardvágás, mint a tűz, és szédelgett. S hiába sütött a nap, Mória meleg sötétje után hidegnek érezte a szelet. Frodónak meg fájt minden egyes lépés, zihálva szedte a levegőt.
Legolas nagy sokára hátrafordult, s észrevette, hogy ők messze elmaradtak. Szólt Aragornnak. A többiek megálltak, Aragorn meg visszafutott hozzájuk, s odakiáltott Boromirnak, hogy jöjjön ő is.
– Bocsáss meg, Frodó! – kiáltotta, tele aggodalommal. – Ma annyi minden történt, és annyira kell sietnünk, hogy a sebedről teljesen megfeledkeztünk, meg Samuéról is. Szólnotok kellett volna. Nem tettünk semmit, amit kellett volna, hogy könnyítsünk rajtatok, mintha csak itt lenne a nyakunkon Mória valamennyi orkja. Egy kicsit még menjünk tovább, ott van egy hely, ahol megpihenhetünk. Ott majd megteszem, amit tehetek. Gyerünk, Boromir. Kapjuk fel őket!
Hamarosan egy másik, nyugatról jött patakhoz érkeztek, amely itt egyesítette tajtékzó vizét a fürge Ezüstérrel. A kettő együtt bukott le egy mohazöld sziklán, s rohant hanyatt-homlok a sziklamélyedésbe. A mélyedést kurta, hajlott törzsű fenyők vették körül, partja meredek volt, s áfonya meg sűrű páfrány borította. Fenekén lapos kavicspad, a csillogó kavicson csobogva rohant át a patak. Itt tartották a pihenőt. Már majd három órája, hogy elmúlt dél, s ők alig néhány mérföldet tettek meg a Kaputól. A nap már kezdett alászállni.
Miközben Gimli, s a két ifjabbik hobbit tüzet kuporított fenyőgallyakból és a bokrok hullott ágaiból, Aragorn megnézte Samu és Frodó sebét. Samu fején a kardvágás nem volt mély, de igen csúnya, s Aragorn elkomorult, ahogy vizsgálgatta. Egy perc múlva azonban megkönnyebbült.
– Szerencséd volt, Samu! – mondta. – Sokan fizettek már többet, hogy az első orkjukat levágják. A seb nem mérgesedett el, pedig az orkok pengéje nyomán többnyire elgennyed. Ezt játszva meggyógyítom. Mosd ki, ha Gimli vize felforr.
Kinyitotta a zacskóját, s előhúzott néhány száraz levelet. – Már száraz, az ereje egy része elveszett – mondta –, de azért van még néhány athelas levelem, amit a Széltető környékén szedtem. Morzsold bele a forró vízbe, s mosd vele tisztára a sebet, én meg majd bekötöm. Most te következel, Frodó.
– Semmi bajom – mondta Frodó, mert nem akaródzott a ruháját levetnie. – Csak ennem és pihennem kell egy keveset.
– Nem – mondta Aragorn. – Gyerünk, hadd látom, mit művelt veled az az üllő és kalapács. Csoda, hogy egyáltalán élsz. – Gyöngéden levette Frodóról a köpenyét, zubbonyát, s meglepetésében elállt a lélegzete. Majd elnevette magát. Az ezüst páncéling úgy sziporkázott a szemük előtt, mint bodros tenger szélén a fény. Azt is vigyázva levette róla, fölemelte, s a drágakövek úgy csillogtak rajta, mint a csillagok, az összecsendülő gyűrűk olyan hangot adtak, mint a tó színén zenélő eső.
– Nicsak, barátaim! – mondta. – Csinos kis hobbitbőr, egy tünde-hercegre méltó! Ha megtudnák, hogy a hobbitoknak ilyen az irhájuk, Középfölde minden vadásza a Megyébe lovagolna.
– És a világ minden vadászának minden nyílvesszője kicsorbulna – mondta Gimli, s csodálkozva meredt a páncélingre. – Ez mithril-ből van! S ilyen gyönyörűt nemhogy nem láttam, de még a hírét sem hallottam soha. Ez az, amiről Gandalf beszélt? Mert akkor nem tudta, mit ér. De jó helyre került!
– Nem tudtam elképzelni, mit sustorogtál Bilbóval abban a kicsiny szobájában – mondta Trufa. – Ég áldja a vén hobbitot! Jobban szeretem, mint valaha. Remélem, egyszer talán még megmondhatom neki!
Frodó oldalán és mellén nagy kék zúzódás volt. A páncéling alatt puha bőringet viselt, de egy helyt a mithrilgyűrűk az ingen át a húsába nyomódtak. Frodó bal oldala és a háta is megkékült és felhorzsolódott, ott, ahol a falnak szorult. Miközben a többiek elkészítették az ebédet, Aragorn megmosta a sebet az athelas-főzettel. A mélyedés megtelt a főzet csípős illatával, s aki csak fölébe hajolt a gőzölgő víznek, az mind erőre kapott és felfrissült tőle. Rövidesen Frodó is érezte, hogy múlik a fájdalma és könnyebben lélegzik: bár nehezen mozgott még napokig, és ha hozzáértek is, fájt. Aragorn puhán bebónyálta az oldalát.
– A páncél csodálatosan könnyű – mondta. – Vedd fel újra, ha bírod. Örül a szívem, hogy ilyen páncélinged van. Ne is vesd le, még álmodban sem, ha úgy nem hozza a jó szerencse, hogy egy darabig biztonságban leszel, márpedig erre nem sok alkalom kínálkozik, amíg a dolgodnak végére nem jársz.

Ettek, s a társaság összeszedelőzködött, hogy továbbmenjen. Kioltották a tüzet, s a nyomát is eltüntették. Majd kimásztak a mélyedésből, föl az útra. Mire a nap lenyugodott a nyugati hegyek mögött, s a hegyoldalra rákúszott a homály, még nem jutottak messzire. Lépteik nyomát elfátyolozta a szürkület, s minden horpadásban megült a köd. Keleten a távoli alföldre és erdőségre szűrkén terült rá a félhomály. Samu és Frodó, így felfrissülten, erőre kapva, már tartotta a többiekkel a lépést, s a társaság, Aragornnal az élen, egy rövid pihenővel még három óra hosszat gyalogolt.
Mire megálltak, sötét éjszaka volt. A csillagok már fenn ragyogtak, de a fogyó hold még nem bukkant elő. Gimli és Frodó volt a sereghajtó, nem szóltak, csak lépdeltek puhán, s füleltek, hogy hátulról nem hallani-e bármilyen neszt. Végül Gimli törte meg a csöndet.
– Semmi, csak a szél – mondta. – Közel s távol egyetlen kobold sem, vagy fából faragták a fülemet. Reméljük, az orkoknak elég volt, hogy kikergettek minket Móriából. Lehet, hogy nem is volt más céljuk, s egyébként hozzánk vagy a Gyűrűhöz nincs közük. Bár az orkok, ha egy-egy elesett kapitányukért akarnak bosszút állni, néha az alföldig is üldözik ellenségeiket.
Frodó nem felelt. Ránézett Fullánkra, de a pengéje szürke volt. Márpedig ő hallott valamit, vagy legalábbis azt hitte, hogy hall. Amint ráborult a homály, és az út elsötétült mögöttük, megint ott hallotta a nyomukban azokat a szapora lépteket. Most is. Hirtelen hátrafordult. Két pici fénypöttyöt látott, vagy vélt látni egy pillanatra, de az már el is tűnt, vagy kialudt.
– Mi volt az? – kérdezte a törp.
– Nem tudom – mondta Frodó. – Azt hittem, lépteket hallok, s azt hittem, valami fényt látok – mintha két szem lenne. Folyton azt hiszem, amióta Móriába betettük a lábunkat.
Gimli megállt, s fülét a földre hajtotta. – Nem hallok semmit – mondta –, csak a fák és a kövek éjszakai beszélgetését. Gyere! Siessünk! Még elveszítjük a többieket szem elől!
Hűvösen fújt végig a völgyön a szél, ez fogadta őket. Jókora szürke árnyék tornyosult elébük, s szélfútta lombja suttogott, mint a rezgőnyárfa.
– Lothlórien! – kiáltott fel Legolas. – Megérkeztünk Lothlórienbe! Az Aranyerdő szegélyére! Sajnos, télen.
Szálas fák szegték útjukat az éjszakában, borultak az út és a patak fölé, amely fürgén beszaladt széttárt ágaik alá. A fák a halvány csillagfényben szürkének látszottak, s leveleik rőtaranynak.
– Lothlórien! – mondta Aragorn. – Micsoda boldogság újra a fák között motozó szelet hallani! Még alig járunk háromszor öt mérföldnyire a Kaputól, de tovább akkor sem mehetünk. Reméljük, a tündék vitézsége megvéd az éjjel a lépteinket követő veszedelemtől.
– Ha ugyan élnek még tündék ebben az egyre sötétebb világban – mondta Gimli.
– Nagy ideje már, hogy visszatért valaki az én népemből ide, ahonnét időtlen időkkel ezelőtt elvándoroltunk – mondta Legolas. – De mi úgy hallottuk, Lórien nem halt ki, mert valami titkos erő távol tartja e földtől a gonoszt. Népe azonban ritkán látható, s lehet, hogy benn él az erdő mélyén, az északi határtól távol.
– De mennyire, hogy az erdő mélyén – mondta Aragorn, és felsóhajtott, mint akiben valami emlék motoszkál. – Ma éjjel nekünk kell helytállnunk magunkért. Valamivel még beljebb megyünk, amíg csak körül nem vesznek minket a fák, ott letérünk az útról, és keresünk magunknak valami nyugvóhelyet.
Indult volna, de Boromir tétován toporgott, s nem ment utána. – Más út nincs? – kérdezte.
– Hát kívánhatsz ennél különbet? – kérdezte Aragorn.
– Bizony ám. Simát – mondta Boromir –, akárha kardsövény közt vezetne is. Eddig igencsak furcsa ösvényeken jártunk, s nem is szerencsével. Akaratom ellenére vágtunk át Mória homályán, s lám, kárát vallottuk. Most meg azt mondod, muszáj bemennünk az Aranyerdőbe. E veszélyes földről Gondorban sokat hallottunk, azt mondják, aki beteszi a lábát, nemigen jön ki, s aki megmenekül, az se bántatlanul.
– Azt mondod, bántatlanul, ám ha azt mondanád, változatlanul, közelebb járnál az igazsághoz – mondta Aragorn. – De a hagyományok, Boromir, tifelétek, Gondorban, úgy látszik, halványulnak, ha abban a városban, ahol valaha bölcsek éltek, most rosszat beszélnek Lothlórienről. Higgyél, amit akarsz, más utunk nincs – hacsak nem mégy vissza Mória kapujához, mászod meg az úttalan hegyeket, vagy úszod át a Nagy Folyót – egyedül.
– Akkor vezess tovább – mondta Boromir. – De ez veszélyes út.
– Persze hogy veszélyes – mondta Aragorn –, jó és veszélyes, de csak a gonosznak kell félnie tőle, vagy aki gonosz szándékkal jár. Kövessetek!
Alig több, mint egy mérföldet tettek meg az erdőben, mikor újabb patakra bukkantak, amely az erdővel borított dombokról, a nyugati hegyek lába felől sietett lefelé. Hallották, mint zuhan alá a sziklákról, jobb felől. Vágtató, sötét vize keresztezte előttük az ösvényt, s a fák gyökerei közt kavarogva egyesült az Ezüstér vizével.
– Ez itt a Nimrodel! – mondta Legolas. – Erről a patakról az erdőtündék annak idején sok dalt költöttek, s mi ott északon ezeket még mindig énekeljük, emlékszünk a szivárványra a zúgó fölött, s a tajték sodorta arany levelekre. Most minden sötét, és a Nimrodel hídja is rom. De beleáztatom a lábam, mert azt mondják, vize gyógyszer a fáradtságra. – Ment, leereszkedett a patak meredek partján, s belegázolt a vízbe.
– Gyertek ti is! – kiáltott vissza. – Át tudunk gázolni rajta. A túlsó parton lepihenhetünk, s a vízesés hangja majd elaltat és elfeledteti velünk a fájdalmunkat.
Samu leereszkedett Legolas nyomában. Frodó egy pillanatra megállt a part közelében, s hagyta, hadd folyja körül a lábát a víz. Hideg volt, de érintése tiszta, s ahogy mélyebbre gázolt, s a víz már a térdéig ért, úgy érezte, az út minden fáradalmát kimossa belőle.
Mikor az egész társaság átjutott, leültek, pihentek, ettek egy keveset, aztán Legolas mesélt a Lothlórienről, elmondta a meséket, amelyeket a bakacsin-erdei tündék a szívük mélyén őrizgetnek, és napfényről, csillagfényről, mely akkor ragyogott a Nagy Folyó partján a rétekre, mikor a világ még nem szürkült el.
Végül mind elnémultak, s hallgatták a homályban csobogó vízesés bájos muzsikáját. Még Frodó is azt képzelte, hogy énekhangot hall, amely összeszövődik a víz zenéjével.
– Halljátok Nimrodel hangját? – kérdezte Legolas. Eléneklek nektek egy dalt a szűz Nimrodelről, aki ugyanazt a nevet viselte, mint a patak, réges-rég, amikor még ő is itt élt a partján. Valamikor az erdőtündék nyelvén énekelték, én nyugori nyelven mondom, ahogy Völgyzugolyban éneklik manapság. – Rákezdett, halkan, hogy hangját a száraz lombsusogás majd hogy el nem nyelte:

 

Egy tündelány, de rég, de rég,
Nappal-csillag, ragyogott:
Köntös-fehérén arany ék,
Hordott ezüst papucsot.

Csillag bolygott szemöldjein,
Feltündökölt haján,
Lórien lombos erdein
Nap fénye volt e lány.

Hosszú haja volt, s a bőre fehér,
S szabad volt, tiszta, szép,
És oly könnyen repítette a szél,
Mint hársfa levelét.

Hol hűsen csobog Nimrodel
Tiszta forrásvize,
Hangja ezüst csengőivel
Gazdagodott e zene.

Éjt lát-e most, fényes napot?
Hol jár ma: rejtelem.
Mert Nimrodel szétszóratott
Hegyeken-völgyeken.

Szürkerévben tünde-hajó
Várt rá napokon át,
Állta a tarajtornyozó
Hullámok rohamát.

Északi táj vad szele jár,
Tombol, zúg, kavarog,
Tünde partoktól tengerár
Sodorja el a hajót.

Vak hajnal jött, s e föld odalett,
Hegyek süllyedtek el,
Birkóztak tajtékos vizek
Ónszínű mélyeivel.

Amroth látta, tűnik a part,
S a hitszegő hajó
Már Nimrodeltől messze tart –
Az átokra való!!

Volt tünde-király ő erre rég,
Erdők-völgyek ura,
Néki aranylott drága szép
Lothlórien tavasza.

S látják, elhagyja a hajót,
Mint a lőtt nyíl, kiszáll,
Gázol, csapkodják a habok
Szárnyverdeső sirály.

Szélfútta, repdeső haján
Fénylett vízkorona,
Távolodott, tajtékon át
Hattyú ring így tova.

De néma a nyugati messzeség,
S innen a Tengeren
Nem hallott hírt a tünde-nép
Amrothról már sohasem.

 

Legolas hangja megcsuklott, az ének abbamaradt. – Tovább nem tudom – mondta. – Ez csak egy része volt, a többit elfelejtettem: Hosszú és szomorú, azt mondja el, hogy ismerte meg a bánatot Lothlórien, vagyis Lórien, az Álomvirág, amikor a törpök életre keltették a gonoszt a hegy mélyén.
– De a gonoszt nem a törpök kovácsolták – mondta Gimli.
– Azt nem is mondtam, de a gonosz mégis eljött – felelt szomorúan Legolas. – S ekkor sok-sok tünde, Nimrodel fajtájából, elbúcsúzott az otthonától, és útra kelt, és Nimrodel eltévedt messze délen, a Fehérhegység hágóin, s nem érkezett meg a hajóra, ahol Amroth, a szerelmese várta. De tavasszal, mikor a szél újra a levelek közt motoz, hangjának visszhangja még mindig kihallatszik az ő nevét viselő vízesés neszéből. S ha déli szél fúj, Amroth hangját hozza magával a tengerről, mert Nimrodel az Ezüstérbe folyik, amelyet a tündék Celebrantnak hívnak, s a Celebrant a Nagy Anduinba s az Anduin a Belfalas öblébe torkoll, ahol a lórieni tündék vitorlát feszítettek. De sem Nimrodel, sem Amroth nem tért vissza soha többé.
– Azt mondják, Nimrodel háza ott állt egy fa ágai közt, a vízesés partján, mert a lórieni tündék közt az volt a szokás, hogy az ágak közt laktak, s lehet, hogy ma is ez járja. Ezért hívták őket galadhrimnak, a Fák népének. Az erdő mélyén hatalmasak a fák. Az erdei nép nem bújt a föld alá, mint a törpök, s erős kőházakat sem épített, míg fölébe nem borult a Homály.
– S talán még ma is biztonságosabb az ágak között, mint lenn a földön – mondta Gimli. Egy pillantást vetett a patak túlpartján az útra, amely a Feketepataki Hágóhoz vezetett, majd föl, a fölébük boruló fekete ágak boltozatára.
– Szavaidban jó tanács rejlik, Gimli – mondta Aragorn. – Házat nem építhetünk, de ma éjjel azt kell tennünk, amit a Fák népe, ma a fák ágai közt keresünk menedéket, ha tudunk. Már így is tovább üldögéltünk az út mellett, mint ameddig tanácsos lett volna.

A társaság tehát letért az útról, be az erdő sötét mélyébe, a hegyi patak partján nyugat felé, az Ezüstértől minél távolabb. A Nimrodel zúgójától nem messze egy facsoportra leltek, a fák egyike-másika benyúlt a víz fölé. Szürke törzsük irdatlan vastag volt, de hogy milyen magasak, azt sejteni sem lehetett.
– Majd én fölmászom – mondta Legolas. – Én otthon vagyok a fák közt, ismerem a gyökerüket és minden ágat-bogat, bár ez a fajta idegen számomra, a nevét is csak a dalokból ismerem. Mallorn-nak hívják, ennek van olyan sárga virága. Ilyet még sosem másztam meg. Most legalább látni fogom, hogy milyen alakú a koronája, s hogy miként nő.
– Hát, nőhet akárhogy – mondta Pippin –, igazán csodálatos egy fa, ha nemcsak a madár tud megpihenni rajta. Mert én kakasülőn aligha tudok aludni!
– Akkor ásd be magad a föld alá! – mondta Legolas –, ha a te fajtádnak az jobban az ínyére van. De sietve és mélyre, ha az orkok elől el akarsz bújni. – Könnyedén felpattant a földről, s elkapott egy ágat, amely messze fölötte nyúlt ki a törzsből. De alighogy lendületet vett, megszólalt fölötte, az ágak homályában egy hang:
– Daro! – mondta parancsoló hangon, s Legolas ijedten s meglepve pottyant vissza a földre. Odakucorodott a fa tövébe.
– Ne mozduljatok! – mondta a többieknek. – S egy szót se!
Halk nevetést hallottak a fejük fölül, majd megszólalt egy csengő hang tünde-nyelven. Abból, amit mondott, Frodó édeskeveset értett, mert a hegyektől keletre élő erdei nép nyelve nemigen hasonlított a nyugati tündékéhez. Legolas fölnézett, s ugyanazon a nyelven válaszolt.[8]
– Ezek kicsodák, és mit mondanak? – kérdezte Trufa.
– Tündék – mondta Samu. – Nem hallod a hangjukon?
– Igen, tündék – mondta Legolas –, és azt mondják, olyan hangosan lélegeztek, hogy nyiluk a sötétben is eltalált volna. – Samu a szája elé kapta a kezét. – De azt mondják, nem kell félnetek. Hallották a hangomat a Nimrodel túlpartjáról, s tudták, hogy én északi rokonuk vagyok, tehát nem akadályozták meg, hogy a patakon átgázoljunk, aztán meghallották, hogy mit énekelek. Most az a parancsuk, hogy másszak fel Frodóval, úgy látszik, valami hírük van számára, az utazásunkat illetően. S kérik, hogy a többiek legyenek kicsit türelemmel, őrködjenek a fa lábánál, amíg ők eldöntik, hogy mi a teendő.

A homályból egy kötélhágcsó ereszkedett alá: ezüstszínű kötélből készült, csillogott a sötétben, s bár vékonynak tetszett, kiderült, hogy sok embert megbír. Legolas könnyedén fölfutott rajta, Frodó lassan követte, utánuk Samu, aki nagyon igyekezett, hogy ne szuszogjon hangosan. A fa ágai majdhogynem merőlegesen nőttek ki a törzsből, s csak aztán lendültek fölfelé, de a csúcshoz közel a törzs szétágazott, ott épült fából az a padozat, amit akkoriban flet-nek hívtak, a tündék meg talan-nak. A közepén kerek nyílás volt, onnét nyúlt le a hágcsó, s ott lehetett a padozatra bemászni.
Mikor Frodó végre felért a flet-re, Legolas három más tünde társaságában üldögélt. A tündék árnyékszürke ruhát viseltek, s nem is látszottak a lombok között, csak ha hirtelen megmozdultak. Fölálltak, egyikük levette egy kicsi, ezüstfényű lámpa ellenzőjét. Föltartotta, megnézte Frodó arcát, majd Samuét. Aztán megint lefödte a lámpást, s tünde-nyelven üdvözölte őket. Frodó akadozva válaszolt.
– Üdvözöllek! – mondta ismét a tünde, immár a közös nyelven, lassan. – Ritkán szólunk más nyelven, mint a magunkén, mert mi itt lakunk az erdő szívében, s nem szívesen elegyedünk szóba más népekkel. Hiszen már északi rokonaink is elszakadtak tőlünk. De akadnak köztünk néhányan, akik elmennek idegenbe, híreket gyűjteni, ellenségeinket szemmel tartani, s ők más népek nyelvét is beszélik. Én is ezek közé tartozom. A nevem Haldír. Testvéreim, Rúmil és Orophin, nemigen értik a ti nyelveteket.
De a jöveteleteknek hírét vettük, mert Elrond küldöncei a Feketepataki Zúgó felé, hazaútban, átmentek Lórienen. Hobbitokról – félszerzetről – már hosszú évek óta mit sem hallottunk, s fogalmunk sem volt, hogy a Középföldén valaha is éltek ilyenek. Nem látszol gonosznak! S minthogy egy tündével, a rokonunkkal jöttél, elfogadunk barátunknak, mint Elrond kérte, bár nem szokásunk, hogy idegeneket kalauzoljunk át az országunkon. De ma éjszakára itt kell már maradnotok. Hányan vagytok?
– Nyolcan – mondta Legolas. – Én, négy hobbit és két ember, ezek egyike, Aragorn, a tündebarát, Nyugathonból.
– Arathorn fia Aragorn nevét jól ismerik Lórienben – mondta Haldír –, s ő az Úrnőnél kegyben áll. Minden rendben. De eddig még csak hetet mondtál.
– A nyolcadik egy törp – mondta Legolas.
– Egy törp! – ütődött meg Haldír. – Ez baj. A Sötét idők óta törppel szóba sem állunk. Neki a mi földünkre nincs bejárása. Őt nem engedhetem át.
– De ő a Magányos Hegységből való, Dáin megbízható népének fia s Elrond barátja – mondta Frodó. – Elrond maga jelölte ki, hogy legyen az útitársunk, s bebizonyította, hogy bátor és hű.
A tündék halkan tanácskoztak, majd a maguk nyelvén kérdeztek valamit Legolastól. – Jól van – mondta Haldír. – Megtesszük, bár nem szívesen. Ha Aragorn és Legolas felügyel rá és jótáll érte, átmehet, de amíg átmegyünk Lothlórienbe, be kell kötnünk a szemét. Most azonban ne vitatkozzunk tovább. A tieitek nem maradhatnak lenn a földön. Mióta, jó néhány napja már, nagy horda orkot láttunk Mória felé menni a hegyek lábánál, a folyó partjain, szakadatlan őrséget tartunk. Az erdő szélén farkasok vonyítanak. Ha ti valóban Móriából jösztök, akkor a veszély már nem lehet messze. Holnap korán reggel tovább kell indulnotok.
– A négy hobbit másszon fel ide, s maradjon velünk – tőlük nem félünk. A szomszéd fán szintén van egy talan. A többiek majd ott találnak menedéket. Értük, Legolas, te vagy a felelős. Ha bármi baj van, kiálts! S a törpön tartsd rajta a szemed!
Legolas lemászott, hogy átadja a helyet és Haldír üzenetét a többieknek, Trufa és Pippin föl is kapaszkodott a magas flet-re. Jócskán kifulladtak, s lerítt róluk az aggodalom.
– Tessék! – mondta Trufa. – Magunkkal hoztuk a te takaróidat, meg a mieinket is. A többi terhet Vándor elrejtette egy jókora levélhalom alá.
– A takarókra semmi szükség – mondta Haldír. – Télen nagyon hideg van a fatetőn, bár ma déli szél fúj, de olyan étellel-itallal kínálunk, ami elűzi az éjszaka hidegét, s vannak tartalék prémjeink és köpenyeink is.
A hobbitok boldogan elfogadták ezt a második (és sokkal ízesebb) vacsorát. Aztán melegen beburkolóztak, nemcsak a tündék prémtakaróiba, hanem a magukéba is, és aludni próbáltak. De bármilyen fáradtak voltak, Samu kivételével valamennyiüknek nehezen jött álom a szemére.
A hobbitok nem szívelik a magasságot, s még akkor sem alusznak fenn, ha a házuk történetesen emeletes. A flet nem volt kedvükre való hálóhely. Nemhogy fala nincsen, de még korlátja sem, csak egyik oldalt egy könnyű, redős függöny, amelyet a szerint feszítenek ki, honnan fúj a szél.
Pippinnek még egy darabig nem állt be a szája: – Remélem, nem gurulok le, ha elnyom az álom ezen a hálófészken – mondta.
– Ha én egyszer alszom – mondta Samu –, akkor alszom, akár legurulok, akár nem. S ha hamarabb elhallgatsz, hamarabb gurulok le, érted ugye, mit akarok mondani.

Frodó még jó ideig feküdt ébren, s bámulta a rezgő levelek sápadt mennyezetén át-átvillanó csillagokat. Samu már réges-rég húzta mellette a lóbőrt, mire őt elnyomta az álom. Még látta haloványan a két mozdulatlanul, térdére kulcsolt kézzel üldögélő és suttogva beszélgető tündét. A harmadik lejjebb szállt, az alsó ágakra, hogy ott őrködjék. De végül Frodót is álomba ringatta az ágak között susogó szél, s Nimrodel zúgójának kedves csobogása. Úgy aludt el, hogy Legolas éneke zsongott a fejében.
Késő éjjel felébredt. A többi hobbit aludt. A tündék eltűntek. A holdsarló halványan világított át a lombokon. A szél elült. Távolról, odalentről, harsány röhögést és lábdobogást hallott. A zaj lassan elült, s mintha dél felé húzódott volna, az erdőbe.
Egyszerre egy fej bukkant fel a flet nyílásában. Frodó riadtan ült fel, de látta, hogy szürke csuklyás tünde. Megnézte, ott vannak-e a hobbitok.
– Mi van? – kérdezte Frodó.
– Yrch! – mondta a tünde suttogva, s a nyíláson át fölhúzta a flet-re a hágcsót.
– Orkok! – mondta Frodó. – Mit csinálnak? – De a tünde már eltűnt.
Semmi nesz. Még a levelek is hallgattak, s mintha a zúgó is elnémult volna. Frodó felült, s reszketett a takaró alatt. Boldog volt, hogy nem érték őket a földön, de érezte, hogy a fa nem sok védelmet nyújt, legfeljebb elrejti őket. Az orkok szaglása, mint a kutyáé, s azt mondják, fára mászni is tudnak. Kihúzta hüvelyéből Fullánkot, az mint a kék láng, ragyogott, majd lassan elhalványult s kialudt a fénye. De hiába fakult el a kard, a fenyegető veszélyérzet nem hagyta el Frodót, sőt erősödött. Odakúszott a nyíláshoz, és lekandikált. Szinte biztosra vette, hogy a fa tövében, lenn, valami ólálkodik.
Nem tünde, az erdei nép mozgása teljesen nesztelen. Halk szimatolást hallott, s mintha a fa kérgét körmök karmolásznák. Visszafojtotta a lélegzetét és belebámult a sötétbe.
Valaki lassan fölfelé mászott, s a lélegzete halkan meg-megszisszent összeszorított fogai közt. Ahogy a fatörzsön közeledett, Frodó egyszerre két halvány szemet pillantott meg. Megálltak, s rezzenéstelenül bámultak fölfelé. Aztán egyszerre elfordultak, a homályos alak lecsusszant a törzsön, és eltűnt.
Rögtön ezután Haldír mászott fel fürgén az ágak közt. – Valami volt itt a fán, amit még sose láttam – mondta. – Nem ork. Amint a kezem a fa törzséhez hozzáért, már menekült is. Óvatosnak látszott, s valamennyire mászni is tud. Ha nem, hát azt hittem volna, közületek való.
– Nem lőttem rá, mert nem mertem megkockáztatni, hogy kiáltson: nem vállalhatjuk a csatát. Most ment el erre egy erős ork csapat. Átgázoltak Nimrodelen – átok a mocskos lábukra, nem belemártották a kristálytiszta vízbe?! –, s a folyó partján, a régi úton mentek tovább. Úgy látszik, szagot fogtak, mert ott kutakodtak egy darabig, ahol ti megálltatok. Mi hárman nem tudunk száz orkkal szembeszállni, így hát elváltoztattuk a hangunkat, és előttük járva becsaltuk őket az erdő mélyére.
– Orophin most hazafelé siet, hogy riassza a mieinket. Egy ork sem fogja elhagyni Lórient. S mielőtt még holnap ránk estelednék, sok tünde őrzi az északi határt. De amint a nap fölkel, nektek tovább kell indulnotok dél felé.

Keleten már pirkadt. Ahogy a sápadt fény átszűrődött a fa sárga levelein, a hobbitok úgy érezték, hűvös nyári hajnal korai napsugara köszönti őket. Halványkék ég kandikált át a lombon. Frodó talált egy délre nyíló rést a lombok közt, a flet-ről az Ezüstér egész völgyén végiglátott, s az, mint rőtarany tenger ringott alatta szelíden.
Még hajnal volt és hideg, amikor a társaság fölkerekedett, most Haldír, és a testvére, Rúmil vezetésével. – Ég veled, drága Nimrodel! – kiáltotta Legolas. Frodó visszanézett, s a szürke fatörzsek közt megvillant szeme előtt a fehéren tajtékzó víz. – Ég veled! – suttogta. Úgy érezte, soha-soha nem hall már ilyen gyönyörű vízcsobogást, amelynek hangja örökké változó muzsika.
Visszatértek az ösvényre, amely továbbra is az Ezüstér nyugati partján haladt, s egy ideig azon mentek dél felé. A földön ott volt az ork-talpak lenyomata. De Haldír hamarosan bevágott a fák közé, s megállt a parton, az árnyékban.
– Ti nem látjátok – mondta –, de a túlparton ott őrködik valaki a népemből. – Kurjantott egyet, kurjantása, mint halk madárcsicsergés, s a fiatal fák közül kilépett egy szürkébe öltözött, hátravetett csuklyás tünde, haja, mint az arany csillant meg a napon. Haldír ügyesen áthajított a túlpartra egy kötéltekercset, az elkapta, s a végét hozzákötötte egy part menti fához.
– Itt már, mint látjátok, sebes vizű folyó a Celebrant – mondta Haldír –, gyors is, mély is, és nagyon hideg. Ilyen messze, északon, ha csak lehet, nem gázolunk bele. De ilyenkor, az éberség évadján, hidat nem építünk, hanem így kelünk át rajta. Gyertek utánam! – A kötél végét jól hozzákötötte egy fához, s könnyedén átfutott rajta, majd vissza, mintha csak országúton járna.
– Én még csak elmegyek ezen az ösvényen – mondta Legolas –, de a többiek ehhez nem elég ügyesek. Ők ússzanak át?
– Ne! – mondta Haldír. – Van még két tekercs kötelünk. Azokat is kikötjük, az egyiket derék-, a másikat vállmagasságban, s ha az idegenek óvatosak és jól belekapaszkodnak, ők is át tudnak menni.
Mikor a lenge híd elkészült, a társaság átkelt a túlpartra, némelyik óvatosan és lassan, némelyikük könnyedén. A hobbitok közül a biztos léptű Pippin bizonyult a legügyesebbnek. Ő csak a fél kezével kapaszkodott, de így is könnyen átért, nem nézett maga alá, s szemét szakadatlanul a parton tartotta. Utána Samu nem éppen könnyedén kecmergett át, görcsösen markolta a kötelet, s úgy bámulta lenn a kristálytisztán kavargó vizet, mintha feneketlen szakadékba nézne.
Mikor baj nélkül átért, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Egy hobbit holtáig tanul! – ahogy azt az öregapám mondta. Bár ő a kertészkedésre gondolt, s nem arra, hogy meg kell tanulni fészkelni, mint a madár, s úgy járni, mint a pók. Ilyesmit még a nagybátyám, Andi se művelt!
Mikor végre már az egész társaság összeverődött az Ezüstér keleti partján, a tündék kioldották a köteleket, és kettőt közülük föltekertek. Rúmil, aki odaát maradt a másik parton, az utolsót áthúzta magához, karikába tekerte, a kötélkarikát vállára vetette, odaintett nekik, s visszament a Nimrodelhez őrködni.
– Nos, barátaim – mondta Haldír –, Lórien Naithnak nevezett részén álltok, vagy ahogy ti mondjátok, Górban, mert ez az a föld, amely lándzsahegyként ékelődik az Ezüstér és a Nagy Anduin vize közé. Ugyancsak kevesen voltak még, akiknek szabad volt a lábukat betenni ide.
Mint megállapodtunk, itt bekötjük Gimli, a törp szemét. A többiek egy darabig még szabadon jöhetnek, míg csak a lakóhelyünk közelébe nem érünk, lenn Egladilban, a folyóközön.
Gimlinek ez csöppet sem volt az ínyére. – Ha megállapodtatok, gazda nélkül csináltátok a számadást – mondta. – Eszem ágában sincs vakon bandukolni, mint egy rab vagy koldus. Én nem vagyok kém. Az én népem soha nem bocsátkozott alkuba az Ellenség egyetlen szolgájával sem. És soha nem ártott senki tündének. Nem valószínűbb, hogy eláruljalak titeket, mint akár Legolas, vagy bajtársaim bármelyike.
– Ezt nem vonom kétségbe – mondta Haldír. – De nálunk ez a törvény. A törvényt nem én szabom, és áthágni sem hághatom át. Már azzal is sokat tettem, hogy átengedtelek a Celebranton.
Gimli megmakacsolta magát. Keményen megvetette a lábát, s kezét rátette a baltája nyelére. – Vagy szabadon folytatom az utat – mondta –, vagy visszafordulok, egymagam, s megkeresem az utat, amely a hazámba vezet, ahol akkor is tudják, hogy a szavam igaz, ha ott pusztulok a vadonban!
– Vissza nem fordulhatsz – jelentette ki Haldír szigorúan. – Ha már idáig eljöttél, el kell hogy vigyelek az Úr és az Úrnő színe elé. Aztán majd ők ítélnek, ahogy nekik tetszik, hogy itt tartsanak vagy tovább engedjenek. A vízen másodszor nem tudsz átkelni, s őrök kísérik titkon a lépteidet, s őket sem tudod kikerülni. Megölnek, mielőtt észrevennéd őket.
Gimli kihúzta derékszíjából a baltáját. Haldír és társa megfeszítette az íját. – A fene a törpökbe és a vastag nyakukba! – mondta Legolas.
– Ugyan! – mondta Aragorn. – Ha én vagyok még a társaság vezetője, akkor azt kell tennetek, amit én mondok. Nem lenne helyénvaló, hogy épp a törpöt pécézzék ki mindnyájunk közül. Akkor már legyen bekötve mindannyiunk szeme. Legolasé is. Ez lesz a legjobb, még ha így lassúbb lesz is az út.
Gimli váratlanul elnevette magát. – Hát bolondul fogunk fösteni így együtt! Haldír majd madzagon vezet minket, mint vak koldusokat a kutya? Ami engem illet, nekem elég, ha Legolas osztozik a vakságomban.
– Én tünde vagyok, és a rokonuk – mondta Legolas, és most neki kezdett a fejébe szállni a vér.
– Nohát, akkor kiáltsuk: Fene a tündék vastag nyakába! – mondta Aragorn. – Mindenki egyformán: Gyerünk, kösd be a szemünket, Haldír!
– Ha nem vezetsz jól, elégtételt követelek minden hasra esésért és kékre vert lábujjamért – mondta Gimli, amikor a tünde bekötötte a szemét.
– Nem lesz okod rá – mondta Haldír. – Jól foglak vezetni, s az utak simák és egyenesek.
– Micsoda ostoba időket élünk! – mondta Legolas. – Íme, itt vagyunk, mindannyian az egyetlen Ellenség ellenségei, s én kénytelen vagyok vakon róni az utat, miközben vidáman süt be a nap az erdő sárga lombjai közé!
– Lehet, hogy ostobaságnak látszik – mondta Haldír. – Mert igaz, hogy nincs, ami jobban bizonyítaná a Sötétség Urának hatalmát, mint hogy képes azokat is megosztani, akik még mindig ellene vannak. De Lothlórien határán túl olyan kevés a bizalom és a hűség a világban, talán az egy Völgyzugoly kivételével, hogy nincs merszünk vak bizalommal veszélybe sodorni a házunk táját. Szigeten élünk, sok-sok veszély közt, s kezünk inkább pendíti az íj, mint a hárfa húrját.
A folyók sokáig védtek minket, de ma már nem biztonságosak, hiszen a Homály északon már teljesen körülvett. Van, aki azt ajánlja, költözzünk el innét, de úgy látszik, elkéstünk már. A nyugati hegyek egyre gonoszabbak, keleten a földek pusztasággá váltak, s tele vannak Szauron teremtményeivel, s az a hír járja, hogy már dél felé se kelhetnénk át biztonságban Rohan földjén, a Nagy Folyó torkolatát meg az Ellenség őrzi. Még ha eljutnánk is a tengerpartra, ott sem találnánk menedéket. Azt mondják, a nagytündéknek még vannak ott kikötőik, de azok mind messze északon és nyugaton, a félszerzetek földjén is túl. Hogy hol, az Úr és az Úrnő talán tudja, én nem.
– Mióta minket ismersz, legalább sejthetnéd – mondta Trufa. – Az én hazámtól, ahol a hobbitok élnek, a Megyétől nyugatra vannak a tünde-kikötők.
– Boldogok a hobbitok, hogy a Tengerpartjához közel élnek! – mondta Haldír. – Az én népemből időtlen idők óta nem látta senki, de az emléke még él az énekeinkben. Míg megyünk, mesélhetnél ezekről a kikötőkről.
– Nem tudok – felelte Trufa –, mert én egyet sem láttam. Még soha nem jártam a hazám határain túl. S azt hiszem, ha tudtam volna, hogy milyen a világ odakint, most se lett volna szívem útra kelni.
– Még a gyönyörű Lothlórient megnézni sem? – kérdezte Haldír. – A világ valóban csupa veszedelem, és sok a sötét hely, de sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz.
Vannak közöttünk, akik azt éneklik, hogy a Homály majd visszavonul, és újra eljön a béke. De én nem hiszem, hogy a világ még egyszer ugyanolyan lesz, vagy a nap majd valaha is ugyanolyan fényesen süt, mint régen. A tündéknek, azt hiszem, a legjobb, amit a béke hozhat, ha baj nélkül eljutnak a tengerpartra, és Középföldétől egyszer s mindenkorra búcsút vesznek. S akkor odalesz a szeretett Lothlórien! Ahol nem nő mallornfa, ott nyomorúságos lesz az élet! S annak semmi híre, hogy a Tengeren túl is nőne.
Így szőtték a szót, miközben lassan, libasorban rótták az erdei utakat, Haldírral az élen, és sereghajtóként a másik tündével. Érezték, hogy a föld a talpuk alatt sima és puha, s egy idő múltán már szabadabban lépkedtek, nem féltek, hogy elesnek vagy megütik magukat. Így, látásától megfosztva, Frodó észlelte, hogy hallása és a többi érzékei kiélesednek. Megérezte a fák és a letaposott fű illatát. A lombsusogásból többféle dallamot hallott ki, jobb kéz felől a folyó habjainak neszét, az égboltról a pacsirta csengő hangját. S ha tisztáson mentek át, ott érezte kezén, arcán a nap érintését.
Amint az Ezüstér innenső partjára lépett, különös érzés kerítette hatalmába, s ez egyre mélyült, amint beljebb haladt Lórienbe: úgy tetszett, átlépett az idő valamiféle hídján az Óidők egy csücskébe, s most oly világban jár, ami régóta nem létezik már. Völgyzugolyban a régi dolgok emléke élt, Lórienben maguk a régi dolgok. A rosszat látni, hallani lehetett, a szomorúság ismerős volt, a tündék rettegték a kinti világot, és nem bíztak benne, az erdők határán farkasok vonítottak, de Lórien földjét nem ülte meg a Homály.

A társaság egész nap menetelt, amíg csak azt nem érezték, hogy leszállt a hűvös alkony, s a lombok közt meg nem hallották az esti szél suttogását. Akkor megpihentek, s aludtak egyet, minden félelem nélkül, a földön, mert vezetőik nem engedték meg, hogy a kendőt a szemükről levegyék, s így fára mászni se tudtak. Reggel továbbindultak, csöppet sem sietve, délben megálltak, és Frodó érezte, hogy itt nem tűz rájuk a nap. Egyszerre hangokat hallottak maguk körül.
Egy menetelő tünde-csapattal találkoztak össze, amely épp az északi határra sietett, hogy megvédje Mória bármi támadása ellen, híreket is hoztak, s ezek egyikét-másikát Haldír nekik is elmondta. A portyázó orkokat tőrbe csalták, majdnem mind megölték, a maradék a hegyek felé menekült, nyugatra, de a nyomukban vannak. Láttak egy fura teremtményt is, görnyedt háttal fut, keze majdnem a földet éri, olyan, mintha állat lenne, és mégsem az. Elfogniuk nem sikerült, lelőni nem akarták, mert nem tudták, jó-e vagy gonosz, s most az Ezüstér mentén bevette magát a rengetegbe, és eltűnt.
– És – mondta Haldír –, a Fák népének Ura és Úrnője is üzent nekem: Szabadon mehettek, még a törp Gimli is. Úgy látszik, az Úrnő a társaság valamennyi tagjáról tudja, hogy kicsoda-micsoda. Lehet, hogy Völgyzugolyból kapott üzenetet.
Először Gimli szeméről vette le a kendőt. – Bocsáss meg! – mondta, és mélyen meghajolt. – Tekints reánk baráti szemmel. Nézz körül, és örvendj, mert te vagy az első törp Durin Napja óta, aki a lórieni Naith fáit látja!
Mikor sorra, valamennyiük szeméről levették a kendőt, Frodó föltekintett, s elállt a lélegzete. Egy nagy réten álltak. Baloldalt sűrű lomb, bársonygyepe, mint az Óidők tavaszának zöldje. Rajta, mint kettős korona, két körben fák, a külsők kérge hófehér, mind lombtalanok, de kecses meztelenségükben gyönyörűek, a belsők szálas mallornfák, lombjuk még sápadtarany. A középen nőtt toronymagas fa ágai közt, egészen fönn, fehéren csillogó flet. A fák lábánál, körös-körül a dombon, a gyep telehintve csillagforma arany virágocskákkal. S azok között, karcsú szárukon bólogatva, más virágok, fehérek és halványzöldek: úgy derengtek a gyep harsogó zöldjén, mint a pára. Fent derűs kék az ég, a fák árnya, a dombra ráragyogó délutáni nap fényében, hosszan és zölden nyúlik el a gyepen.
– Íme! Cerin Amrothba értetek – mondta Haldír. – Mert ez az ősi birodalom szíve, az egykori birodalomé, s ez itt Amroth dombja, ahol a boldogabb időkben fenséges háza állt. Itt, a soha ki nem fakuló fűben még télen is virág nyílik: a sárga elanor és a sápadt nipredil. Itt most elidőzünk egy darabig, hogy alkonyatra odaérjünk a Fák népének városába.

A többiek elvetették magukat az illatos gyepen, de Frodó csak álldogált és ámult: Úgy tetszett, átlépett valami tágas kapun, amely egy más – régmúlt – világra nyílt. A fényre, amely e világra hullott, az ő nyelvén nem volt szó. Amit látott, az mind formás volt, formás és friss, mintha abban a pillanatban támadt volna, amikor a szemükről a kendő lekerült, de ugyanakkor ősi is, mintha öröktől fogva lenne. Más színt nem látott, csak amit ismert: aranyat, fehéret, kéket és zöldet, de ez mind friss volt és átható, mintha akkor látta volna először, s ő adta volna új és csodálatos nevüket. Itt, e télben, a szív nem gyászolhatta a tavaszt és a nyarat. Se szenny, se betegség, se torzulás nem látszott semmin, ami e földön termett. Lórien földje makulátlan volt.
Megfordult, s látta, hogy Samu most is ott áll mellette, zavartan néz körül, szemét dörgöli, mintha nem hinné, hogy ébren van. – Ez ám a napsütés és a jó idő – mondta –, és én még azt hittem, a tündék csak a holdat és a csillagokat kedvelik, de ez tündébb világ, mint amiről valaha is hallottam. Valahogy úgy érzem, mintha benne lennék a regében, ha érted, mire gondolok.
Haldír rájuk nézett, s látszott rajta, hogy érti a szót is, a gondolatot is. Elmosolyodott. – Az Úrnő hatalmát érzitek – mondta. – Nincs kedvetek fölmászni velem a Cerin Amrothra?
Elindult könnyedén, a gyepes lejtőn, s ők a nyomában. Bár járt és lélegzett, s körülötte eleven virágok-levelek susogtak a hűvös szélben, mely arcát is legyezgette, Frodó úgy érezte, valami időtlen világban él, ami soha ki nem fakul, soha nem változik, és soha el nem nyeli a feledés homálya. S még ha elmegy is innét, és ismét a külső világba ér, ő, a Megyébe való vándor, akkor is ennek a földjét tapossa, Lothlórien elanor-ral és nipredil-lel teleszőtt bársonyos gyepét.
Beléptek a fehér fák körébe. S e pillanatban már déli szél fújt Cerin Amroth dombján és susogott a fák ágai közt. Frodó megállt, s mintha távoli nagy tengerek mormolását hallotta volna olyan partokon, amelyeket már réges-rég elmosott a víz, s olyan vízimadarak kiáltozását, amelyek fajtája is rég kiveszett.
Haldír azonban továbbment, s már javában kapaszkodott a nagy flet felé. Frodó rászánta magát, hogy utána menjen, s a hágcsó mellett kezével érintette a fát: még soha ilyen hirtelen s ilyen élesen nem ébredt tudatára a fa bőrének, s a bőre alatt lüktető eleven életnek. Örömét lelte a fában és abban, hogy megérinti, nem erdészként, nem is ácsként: magának az eleven fának örült.
Mikor nagy sokára kilépett a magas dobogóra, Haldír kézen fogta, s dél felé fordította. – Először erre nézz! – mondta.
Frodó egy dombot látott, elég messze, hatalmas fák borította dombot vagy zöld tornyokkal tűzdelt várost: hogy melyiket a kettő közül, azt képtelen volt eldönteni. De úgy tetszett, onnan árad az a fény és erő, amelytől mintha lebegne a táj. Hirtelen elfogta a vágy, hogy röpüljön, mint a madár, és ott pihenjen meg, a zöld városban. Aztán keletre nézett, s látta Lórien egész földjét, le a sápadtan csillogó Anduinig, a Nagy Folyóig. Följebb pillantott, átnézett a folyón, s odaát mintha kialudt volna a fény, s megint az ismert világ következett. A folyón túl laposnak és üresnek látszott a föld, formátlannak és elmosódottnak, míg messze távol, mint egy hatalmas fal, föl nem szökött megint, feketén és iszonyatosan. A nap, mely Lothlórienre szórta fényét, nem volt elég hatalmas, hogy a távoli hegység homályát felderítse.
– Az ott a déli Bakacsinerdő erődje – mondta Haldír. – Feketefenyők sokasága takarja, s a fák egymást fojtogatják, ágaik kiszáradtak és elkorhadtak. Az erdő közepén egy sziklás magaslaton áll Dol Goldur, az Ellenség ott élt sokáig, elrejtőzve. Attól tartunk, hogy most sem lakatlan, s hogy hatalma meghétszereződött. Az utóbbi időkben gyakori, hogy fekete felhő csüng fölötte. Innen fentről mindkét szemben álló hatalmat láthatod, gondolatban máris egymást fojtogatják, s amíg a fény megérti a sötétség legbelső lényegét, az ő titkát még nem fedték fel. Egyelőre. – Megfordult, fürgén lemászott, s a többiek utána.
Frodó ott találta Aragornt a domb lábánál, állt, mint egy fa, mozdulatlanul és némán, de kezében egy kicsinyke aranyvirág, egy elanor, s valami fénylett a szemében. Nyilván valami szép emlékbe merült, s ahogy Frodó ránézett, tudta, hogy olyasmit lát, amit ugyanitt látott egykoron. Mert a komor évek egyszerre mind eltűntek Aragorn arcáról, s szálas, szép, fehér ruhás ifjúnak látszott, tündéül mondott néhány szót valakinek, aki Frodó számára láthatatlan maradt: – Arwen nanimelda, namárie! – mondta, mély lélegzetet vett, fölriadt a gondolataiból, meglátta Frodót és elmosolyodott.
– Ez a földi tünde-világ szíve – mondta –, s az én szívem itt érzi magát itthon, hacsak fény nem hullik a fekete utakra, amelyeket meg kell járnunk, neked is, nekem is, Frodó. Jöjj velem! – kézen fogta Frodót, otthagyta Cerin Amroth dombját, és eleven emberként nem is tért már vissza oda soha többé.

 

 

7. fejezet
Galadriel Tükre

A nap már lemenőben volt a hegyek mögött, az erdőben mind mélyebbek lettek az árnyékok, s ők csak mentek tovább. Most fiatal erdőben vezetett az útjuk, ott is sűrűsödött már az alkonyat. Még akkor is úton voltak, amikor a fák alatt beköszöntött az éjszaka, s a tündék kitakarták ezüst lámpásaikat.
Egyszerre megint egy tisztásra értek, ott látták maguk fölött a fakó esteli eget, s rajta néhány korai csillagot. Tágas fátlan rét húzódott előttük, s vette körül őket. A rét szélén mély árok, az árok partján zöld fű, derengőn, mintha az eltávozott nap fényének emlékét őrizné. Túloldalt magas zöld fal egy zöld domb körül, a dombon mallornfák, sűrűn, olyan magasak, hogy ők olyat még sose láttak. Még csak sejteni sem sejtették, hogy meddig érnek, úgy meredtek a magasba a félhomályban, mint megannyi eleven torony. Ágaikon örökké rezgő lombjuk között számtalan fénycsillag-zöld, arany és ezüst. Haldír odafordult a társasághoz.
– Legyetek üdvözölve Caras Galadhonban! – mondta. – Ez itt a Fák Városa, ahol Celeborn Úr és Galadriel, Lothlórien Úrnője székel. Itt nem tudunk bemenni, mert északra nem nyílik kapuja. Meg kell kerülni, hogy délről menjünk be. S ez nem rövid út, mert a város nagy.
Az árok szegélyén fehér kővel kirakott út vezetett. Ezen indultak el nyugat felé, s bal kéz felől a város, mint egy zöld felhő tornyosult fölébük, ahogy az éjszaka mélyült, mind több és több lámpa csillant fel a fákon, s végül az egész domb mintha csupa csillag lett volna. Nagy sokára egy fehér hídhoz értek, azon átmenvén ott találták magukat a város hatalmas kapuja előtt. A kapu délnyugatra nézett, a várost védő magas és erős fal két, egymást átszelő vége közé épült, s a kapun is lámpák csüngtek.
Haldír bekopogott, mondott valamit, s a kapu nesztelenül kitárult, de őrnek Frodó nyomát sem látta. Az utazók bementek, a kapu bezárult. Ott álltak a két magas fal közén, s igyekeztek, hogy mielőbb kijussanak a falszorosból és belépjenek a Fák Városába. Nem láttak senkit, lépteket sem hallottak az utakon, de hangot igen, köröskörül, s fent is, a levegőben. S messziről, a dombról, énekszót, mely úgy szitált, mint csendes eső a leveleken.
Sok ösvényen mentek végig, és sok lépcsőt másztak meg, míg fölértek, s egy gyepes tisztáson megpillantottak maguk előtt egy csillogó vizű szökőkutat: Faágakról lecsüngő ezüstlámpák világították meg, a víz ezüstmedencébe hullott, s abból fehér erecske csordogált. A tisztás déli szélén minden fák legmagasabbika állt, hatalmas, sima törzse ezüstszürkén fénylett, s mint a torony szökött fel odáig, ahol – ugyancsak magasan – a lombok árnyékában széternyőztek legelső hatalmas ágai. Mellette széles, fehér létra állt, s a tövében három tünde. Az utazók közeledtére fölpattantak, s Frodó látta, hogy magasak, szürke vértet hordanak, a vállukon hosszú, fehér palást.
– Ez Celeborn és Galadriel lakóhelye – mondta Haldír. – Az Úr és az Úrnő beszélni kíván veletek, s óhajuk, hogy jöjjetek fel hozzájuk.
A tünde-őrök egyike zengő dallamot fújt pici kürtjén, s válaszként ugyanaz harsant fel háromszor, odafent is. – Én megyek előre – mondta Haldír. – Utánam Frodó jöjjön, s vele Legolas. A többiek mögöttük, olyan sorrendben, ahogy nekik tetszik. Aki ilyen lépcsőhöz nem szokott, annak hosszú a mászás, de útközben nyugodtan megpihenhettek.
Miközben lassan fölfelé mászott, Frodó jó néhány flet-et hagyott maga mögött, egyik oldalt is, másik oldalt is, de volt, amelyik a törzs köré épült, s átvezetett rajta a létra. Magasan a föld fölött egy tágas talan-ra ért ki, akkora volt, mint egy hajó fedélzete. Egy ház állt rajta, az emberek közt, a Földön, csarnoknak is beillett volna. Haldír nyomában belépett maga is, tojásdad teremben találta magát, amelynek közepén átnyúlt a nagy mallorn törzse, mely még itt, a fa teteje táján is oszlopnyi vastag volt.
A termet lágy fény töltötte be: fala zöld volt és ezüst, mennyezete arany. Tündék mindenfelé. A fatörzs előtt egy eleven ág baldachinja alatt két trónszéken Celeborn és Galadriel ült egymás mellett. Vendégeik köszöntésére fölálltak, ahogy az a tündéknél szokás, még ha hatalmas királyok is. Mindketten magasak voltak, az Úrnő semmivel sem kisebb az Úrnál, s mindketten komolyak és gyönyörűek. Ruhájuk fehér, az Úrnő haja sötétarany, Celeborn úré vállára omló fénylő ezüst, de az öregségnek semmi jele rajtuk, hacsak mélyen ülő szemük nem, mert a tekintetük éles volt, mint a kard a csillagfényben, és mégis mély, mint az emlékek kútja.
Haldír odavezette eléjük Frodót, s az Úr tulajdon nyelvén üdvözölte. Galadriel Úrnő egy szót sem szólt, csak hosszan nézte őt.
– Ülj ide mellém, Frodó, aki a Megyéből jöttél! – mondta Celeborn. – Majd ha ideértek mind, együtt beszélgetünk.
Az útitársakat sorra, név szerint köszöntötte, ahogy beléptek. – Üdvöz légy, Arathorn fia, Aragorn! – mondta. – Harmincnyolc év telt el a külső világban, mióta utoljára jártál e földön, s ezek az esztendők súlyosan nyomják a válladat. De a vég, ha jó, ha rossz, közel van: Itt, nálunk, tedd le a terhet egy időre.
– Üdvöz légy, Thranduil fia! Ritkaság, hogy északi atyánkfiai idáig eljussanak.
– Üdvöz légy, Glóin fia, Gimli! Nagy ideje már, hogy Durin népéből itt látunk valakit Calas Galadhonban. De ma megszegjük ősi törvényünket. Legyen ez annak a jele, hogy bár sötét a világ, jobb napok várnak reánk, s népeink közt a barátság újjászületik. – Gimli mélyen meghajolt.
Mikor valamennyi vendég ott ült már a trónusa előtt, az Úr ismét végignézett rajtuk. – Csak nyolcan vagytok – mondta. – Kilencen kelnek útra, így szólt az üzenet. Talán megváltozott a Tanács elhatározása, s mi nem vettük hírét? Elrond messze él, sűrűsödik közöttünk a homály, s az árnyak évről évre hosszabbra nyúlnak.
– Nem, a Tanács nem döntött másképp – szólalt meg Galadriel Úrnő, most első ízben. Hangja tiszta volt és csengő, de mélyebb, mint a nőké szokott lenni. – Szürke Gandalf is a társasággal tartott, de e föld határát már nem lépte át. Mondjátok hát, hol van: mert nagyon vágytam már szót váltani vele. Ám, míg át nem lépi Lothlórien határát, túl messzi van, nem látom őt, szürke köd veszi körül, léptei, gondolatai rejtve maradnak előttem.
– Ó, jaj! – mondta Aragorn –, Gandalf, a Szürke, a Homályba zuhant. Ott maradt Móriában, ő nem menekült meg.
E szavakra a tündék a teremben mind fölkiáltottak bánatukban és döbbenetükben. – Ez gonosz hír – mondta Celeborn –, a legrosszabb, ami elhangzott itt gyászos eseményekkel teli évek óta. – Haldírhoz fordult. – Ezt miért nem jelentette még senki? – kérdezte tünde-nyelven.
– Haldírral nem beszéltünk sem célunkról, sem viselt dolgainkról – mondta Legolas. – Kezdetben mert fáradtak voltunk, s ott volt nyakunkon a veszedelem, aztán meg jó időre megfeledkeztünk a fájdalmunkról, miközben boldogan jártuk Lórien gyönyörű ösvényeit.
– Pedig nagy a mi fájdalmunk, és orvosolhatatlan – mondta Frodó. – Gandalf volt a vezetőnk, ő kalauzolt át Mórián, s mikor már reménytelennek látszott, hogy megmeneküljünk, megmentett minket, s ő elesett.
– Mondjátok el, hogyan történt!
Aragorn ezután elmondta, mi minden történt velük a Caradhras hágóján és az azt követő napokban, beszélt Balinról és a könyvéről, s a harcról a Mazarbűl Termében, a tűzről és a keskeny hídról, az Iszony közeledtéről. – Az Óvilágból való gonosznak véltem, még sosem láttam ilyet annak előtte – mondta Aragorn. – Egyszerre volt árnyék és láng, erő és rettenet.
– Balrog volt, Morgorothból való – mondta Legolas –, a tündék ellenségei közül a leggyilkosabb, kivéve az Elsőt, aki ott székel a Sötétség Tornyában.
– És ott a hídon, mely legsötétebb álmaimban kísért, ott Durin Vesztét láttam – mondta halkan Gimli, és rettegés ült a szemében.
– Ó, jaj! – mondta Celeborn. – Mindig is féltünk, hogy a Caradhras alatt egy rém alussza álmát. Ha tudtam volna, hogy a törpök újólag fölverték álmából e gonoszt a Mória alatt, megtiltottam volna, hogy átlépd északi határunkat, te és mindaz, ami veled jár. S ha mondhatnám, szívem szerint azt mondanám, hogy Gandalf bölcsből bolonddá lett, mert szükségtelenül belesétált Mória csapdájába.
– Hamari dolog lenne ilyesmit állítanod – mondta komolyan Galadriel. – Gandalf soha nem tett olyat életében, ami szükségtelen. S akiket vezetett, nem ismerték szándékait, s így azt sem mondhatják el, ezzel mi volt a célja. De bármi történt a vezetővel, követői vétlenek benne. Ne bánd, hogy a törpöt barátként üdvözölted. Ha a mi népünk élt volna száműzetésben hosszan és messze Lothlórientől, ki lenne az közülünk, akár maga a bölcs Celeborn is, aki arra járván ne kívánna egy pillantást vetni ősei otthonára, még ha az sárkánytanyává vált volna is?
– Fekete a Khaled-zâram vize, hidegek Kibil-nâla forrásai, s gyönyörűségesek voltak Khazad-dûm sokoszlopú csarnokai az Óidőkben, mikor a hatalmas királyok nem nyugodtak még kő alatt. – Ránézett Gimlire, aki komoran, szomorúan ült ott, s rámosolygott. S a törp, aki ősi nyelvén hallotta e neveket, fölnézett rá, szemük összetalálkozott, úgy érezte, mint aki váratlanul ellensége szívébe pillantva ott szeretetet, megértést talál. Arcára kiült a csodálkozás, aztán válaszképpen maga is elmosolyodott.
Ügyetlenül fölállt, törp módon meghajolt, mondván: – De Lórien eleven földje még gyönyörűségesebb, s Galadriel Úrnő fölülmúl minden kincset, amit a föld mélye rejt!
Néma csönd lett. Celeborn szólalt meg nagy sokára.
– Nem tudtam, hogy ennyire szorult helyzetben voltatok – mondta. – Kérlek Gimli úr, felejtsd el nyers szavaimat, a gond szólt szívemből. Ami tőlem telik, megteszem, hogy segítsek rajtatok, kinek-kinek a kívánsága és szüksége szerint, s kiváltképp annak, aki az apró népből való és a terhet viseli.
– Szolgálatod ismeretes előttünk – mondta Galadriel, s Frodóra nézett. – De nyíltabban most nem szólunk róla. S lehet, nem bizonyul haszontalannak, hogy segítséget keresve e földre jöttetek, mint ahogy Gandalfnak is nyilván ez volt a célja. Mert a Fák népének urát tartják a középföldi tündék legbölcsebbikének, s ő olyan ajándékkal szolgál, mellyel királyok sem szolgálhatnak. Ő nyugaton él az idők hajnalától, s én vele élek számtalan esztendők óta, mert még Nargothrond vagy Gondolin eleste előtt keltem át a hegyeken, s a világ sok korszakán át együtt harcoltunk a végleges vereség ellen.
Én hívtam össze az első Fehér Tanácsot, s ha terveim nem ütnek ki balul, ma a Szürke Gandalf lenne a feje, s akkor talán minden másként esik. De a remény még ma sem veszett el. Én nem adok nektek tanácsot, nem mondom, hogy tegyétek ezt vagy tegyétek azt, sem hogy ezt az utat válasszátok vagy azt: én csak abban segíthetek, hogy tudom, mi volt, mi van, s részben hogy mi az, ami történni fog. De azt megmondom nektek: küldetésetek sikere kés élén táncol, csak egy hajszállal térjetek le a helyes útról, már nem sikerül, s romba dől minden. De míg valamennyien hívek vagytok, van remény.
Tekintete lenyűgözte őket, némán, mindegyiküknek a szemébe nézett. Sokáig egyikük sem állta a tekintetét, csak Aragorn és Legolas. Samu hamarosan elpirult és lehorgasztotta a fejét.
Galadriel úrnő végül szabadjára engedte a szemüket, és elmosolyodott. – Ne hagyjátok, hogy gond nyomassza a szíveteket – mondta. – Ma éjjel békében alusztok. – Ők felsóhajtottak, s egyszeriben olyan kimerültnek érezték magukat, mint akiket hosszan és alaposan kifaggattak, pedig hallható kérdés nem is hangzott el.
– Menjetek hát! – bocsátotta el őket Celeborn. – Kimerített a gyász és a sok fáradalom. Ha a küldetésetek nem is érint bennünket közelebbről, a Város menedéket nyújt nektek, amíg meggyógyultok és felfrissültök. Pihenjetek csak, egy darabig most nem beszélünk az utatokról.

Aznap éjjel a társaság a földön aludt, a hobbitok őszinte örömére. A tündék hajlékot rögtönöztek számukra a fák között, a kút szomszédságában, s puha heverőt vetettek, majd gyönyörű tünde-nyelvükön békességes jó éjszakát kívántak, s magukra hagyták őket. Ők egy darabig még beszélgettek, a fatetőn töltött előző éjszakáról, aznapi útjukról, az Úrról és az Úrnőről, mert nem volt még szívük távolabbra visszatekinteni.
– Miért vörösödtél el, Samu? – kérdezte Pippin. – Nincs benned tartás. Még azt hihetné valaki, hogy rossz a lelkiismereted: Remélem, más nem nyomta, mint az a gonosz terved, hogy ellopod a takaróim egyikét.
– Ilyesmi eszembe sem jutott – felelte Samu, mert nem volt tréfás kedvében. – Ha tudni akarod, úgy éreztem, nincs miért továbbmennem, s ez csöppet sem volt ínyemre. És az Úrnő mintha belém látott volna, és azt kérdezte volna, mit tennék, ha ő most megadná nekem a lehetőséget, hogy hazarepüljek a Megyébe, mint valami kellemes kis odúba – ahol van egy kis kertecském is.
– Különös – mondta Trufa. – Szinte pontosan ugyanezt éreztem magam is, csak... csak azt hiszem, inkább nem mondok semmi többet – fejezte be tétován.
Úgy látszott, így voltak ezzel valamennyien, mind úgy érezték, választás elé kerültek, vagy a csupa félelem homály, ami előttük áll, vagy az, amire legjobban vágytak, ez utóbbi ott állt előttük világosan, egyszerűen csak le kellett volna térniük az útról, föladni a szolgálatot, s másokra hagyni a Szauronnal vívott háborút.
– S én még azt is éreztem – mondta Gimli –, hogy az én válaszutamnak titokban kell maradnia, s arról nem tudhat senki más, csak én.
– Én ezt az egészet nagyon furcsának éreztem – mondta Boromir. – Talán csak próba volt, talán csak azért olvasott a gondolatainkban, mert valami célja volt vele, de szinte azt kell mondanom, hogy megkísértett minket, s úgy tett, mintha hatalmában állna megadni, amire vágyunk. Mondanom sem kell, hogy nem voltam hajlandó meghallgatni sem. Minas Tirith emberei állják a szavukat. – De hogy az Úrnő, szerinte, mit ajánlott neki, arról Boromir egy szót sem szólt.
Ami meg Frodót illeti, ő még ennyit sem mondott, bár Boromir ugyancsak makacsul faggatta: – A te szemedbe nézett a legtovább, Gyűrűhordozó – mondta.
– Úgy van – hagyta rá Frodó –, de bármi jutott eszembe, azt megtartom magamnak.
– Nos, jól vigyázz! – intette Boromir. – Én nemigen bízom ebben a tünde Úrnőben és a céljaiban.
– Galadriel úrnőről egy rossz szavad ne legyen! – szólt rá szigorúan Aragorn. – Nem tudod, mit beszélsz. Benne és az országában nincsen gonoszság, hacsak egy ember nem hozza magával. Akkor meg jaj annak! De ma éjszaka félelem nélkül alszom, először azóta, hogy eljöttem Völgyzugolyból. S mélyen kell aludnom, hogy a gyászomat egy időre elfelejtsem! Mert testem-lelkem kimerült. – Végigvetette magát a fekvőhelyén, s azon nyomban elnyomta az álom.
Hasonlóképpen a többieket is, és az éjjel sem nesz, sem álom nem zavarta őket. Mire fölébredtek, már javában sütötte a nap a gyepet a hajlékuk előtt, a szökőkút vize csillogva szökött fel és hullott alá a nap fényében.
Ott maradtak pár napra Lothlórienben, annyi időre, amíg már beszélni is, emlékezni is tudtak. Amíg ott időztek, mindvégig ragyogó napsütés volt, csak néha eredt meg szelíden az eső, hogy tisztára mosson s felfrissítsen mindent. A levegő hűs volt és simogató, mintha kora tavasz lenne, mégis ott érezték maguk körül a tél mély és komoly nyugalmát. Úgy rémlett, alig művelnek mást, csak esznek-isznak, pihennek és sétálgatnak a fák közt, s elég is volt ez.
Az Urat és az Úrnőt nem látták viszont, a tündékkel nemigen elegyedhettek szóba, azok nemigen beszélték a nyugorit. Haldír búcsút vett tőlük, s visszament az északi gyepűre, ahol most, hogy a társaság nyugtalanító híreket hozott Móriából, éberen őrködtek. Legolas javarészt a tündék között töltötte az idejét, s a második éjszakától fogva már nem is aludt a társaival, bár enni, beszélgetni mindig visszajött. Ha elment országot látni, gyakran megesett, hogy Gimlit is magával vitte, és a többiek csodálkoztak e változáson.
Most, ha a társaság tagjai elüldögéltek vagy sétálgattak együtt, többnyire Gandalfról folyt a szó, ott látták maguk előtt, s amit csak tudtak róla, mind eszükbe jutott. S mint ahogy a betegséget vagy a fáradtságot is akkor érzi valaki a legjobban, ha már kezd kilábolni belőle, a veszteségük is most sajdult beléjük igazán. Gyakran hallottak a közelükben éneklő tünde-hangokat, és tudták, hogy ezek az énekek is Gandalfot siratják, mert az édes-szomorú ismeretlen szavak közül kihallották az ő nevét.
– Mithrandir, Mithrandir – énekelték a tündék – ó, szürke zarándok! – Mert ezen a néven emlegették a legszívesebben. De ha Legolas velük volt is, nem fordította le ezeket az énekeket, azt mondta, ahhoz ő nem ért eléggé, s különben is, még oly közeli számára e gyász, hogy könnyeket, s nem szavakat fakaszt belőle.
Frodó volt közülük az első, aki a szomorúságát dadogós szavakba öntötte. Ritkán indult meg annyira, hogy éneket vagy verset költsön, még Völgyzugolyban is csak hallgatott, s maga nem énekelt, bár az emlékezete sok olyasmit őrzött, amit más tett, s nem ő. De most, hogy ott ült Lothlórien szökőkútja mellett, s hallgatta a tündék énekét, gondolatai ének formájában öltöttek alakot, s ezt akkor szépnek is érezte, de amikor Samunak is megpróbálta megismételni, csak foszlányok maradtak belőle, aszottak, mint egy marék őszi levél:

 

A Megyére az est leszállt,
s ő jött, és hallotta a Hegy,
de meg se várta hajnalát,
s nem szólt, mily hosszú útra megy.

Várt rá Vadon, part Nyugaton,
Déldomb és Északpusztaság,
sárkányodún, bozótoson,
rejtek-kapun kedvére járt.

Törp s hobbit, ember s tünde-nép,
halandók s halhatatlanok,
vad és madár nyelvén beszélt,
minddel titkos szót válthatott.

Kéz, gyógyító, kard, gyilkoló,
hát, terhe alatt görnyedő,
bélyeg, tüzes, trombitaszó –
fáradt zarándok, íme, jő.

Bölcsesség ura, színderű,
trónján hamar felfortyanó,
vénember, nyűtt-vert fövegű,
tüskés botra támaszkodó.

Hídon magában állt szorongva,
de harcra hívott Tüzet, Árnyat,
a kövön eltörött a botja,
Khazad-dûmban, bölcs, holtra válsz csak!

 

– Majd még magát Bilbó urat is lepipálod! – kiáltotta Samu.
– Azt, sajnos nem – mondta Frodó. – De ha egyszer ennyi telik tőlem, nem több.
– Nos, Frodó uram, ha legközelebb elénekled, remélem a tűzijátékairól is tudsz ejteni egy-két szót – mondta Samu. – Valahogy így:

 

E rakétáknál soha jobbat!
Kéken-zölden szétcsillagoznak,
vagy – mennydörgésre aranyzápor
zuhog ránk esőjük virágból.

 

– Még ha ez meg se közelíti a valóságot.
– Nem, ezt rád hagyom, Samu. Vagy lehet, hogy Bilbóra. De... nem, most nem bírok erről többet mondani. Nem, még gondolni se bírok rá, hogy ezt a hírt épp tőlem hallja.
Egy este Frodó és Samu sétálni ment az alkonyat hűvösébe. Nyugtalan volt mind a kettő. Frodó szívén a búcsú árnyéka ült, érezte, hogy nagyon közel az idő, mikor el kell hagynia Lothlórient.
– Most hogy vélekszel a tündékről, Samu? – kérdezte. – Egyszer már föltettem neked ugyanezt a kérdést most úgy érzem, nagyon-nagyon régen, de azóta jobban megismerted őket.
– Hát meg – mondta Samu. – És azt hiszem, vannak ilyen tündék meg olyan tündék. Mind tünde, az igaz, de egyik sem egyforma. Ezek itt nem vándorok és nem otthontalanok, s így egy kicsit mintha jobban hasonlítanának miránk: láthatólag úgy itt a helyük, ha nem jobban, mint a hobbitoknak a Megyében. Hogy ők alkották-e az országot a maguk képére, vagy az ország őket, azt nehéz volna megmondani, ha ugyan érthető, amit mondok. Itt csodálatos nyugalom van. Mintha nem történnék semmi, és úgy látszik, nem is vágyik rá senki. Ha ez varázslat, akkor nagyon mélyen rejlik, hogy úgy mondjam, olyan mélyen, hogy én képtelen vagyok rátapintani.
– Igen, ezt látod, ezt érzed mindenütt – mondta Frodó. – Nos – mondta Samu –, de azt nem látod, hogy ennek érdekében bárki is tenne valamit. Semmi tűzijáték, mint amilyet a szegény öreg Gandalf művelt. Arra gondolok, hogy napok óta a színét sem láttuk az Úrnőnek és az Úrnak. Pedig ha akarna, az Úrnő igazán tudna csudát is művelni. Rettentően szeretnék valami tünde-varázslatot látni, Frodó uram!
– Én nem – mondta Frodó. – Nekem jó így. Nekem nem Gandalf tűzijátéka hiányzik, hanem a busa szemöldöke, hirtelen haragja, hangja.
– Igazad van – mondta Samu. – És ne hidd, hogy csak akadékoskodom. Mindig is szerettem volna egy kis varázslatot látni, olyat, amilyenről a régi mesék szólnak, de olyan országnak, amely ennél alkalmasabb lenne az ilyesmire, még hírét sem hallottam soha. Olyan, mintha otthon lennék, s ugyanakkor mégis, mintha ünnep lenne, ugye érted? Semmi kedvem elmenni innét: De mégis kezdem úgy érezni, hogy indulnunk kell, s minél előbb túlesünk a búcsúzkodáson, annál jobb.
Azt a legnehezebb befejezni, amit el sem kezdesz – mondta volt az öregem. És nem hiszem, hogy ez a nép itt, varázslat ide, varázslat oda, már nagyon sok segítséget nyújthatna nekünk. Csak egyre az jár az eszemben, hogy ha innét továbbmegyünk, Gandalf még jobban fog hiányozni, mint eddig.
– Sajnos, nagyon igazad van, Samu – mondta Frodó. – És mégis azt remélem, hogy mielőtt búcsút veszünk, még viszontlátjuk az Úrnőt.
Még ki sem mondta, máris megpillantották, mintha csak a szavaikra válaszul termett volna ott, a közeledő Galadriel úrnőt. Sudár magasan, fehérben, csudaszépen lépegetett a fák alatt. Egy szót sem szólt, csak intett nekik.
Megfordult, s elindult a Caras Galadhon dombjának déli oldala felé, s ők utána, át egy magas zöld sövényen, amelyen túl zárt kertbe jutottak. Itt nem nőtt fa, csak az égbolt födte a tisztást. Már fölbukkant az Esthajnalcsillag, s fehér tűzben izzott a nyugati erdők fölött. Az Úrnő egy hosszú lépcsősoron leereszkedett egy sötétzöld mélyedésbe, amelyen csobogva folyt át a domboldal szökőkútjának ezüst vize. Az alján, egy szétágazó fa mintájára faragott kőtalapzaton ezüsttál, széles, sekély, mellette ezüst vizeskorsó.
A patak vizéből Galadriel színültig töltötte a tálat, ráfújt, s mikor a víz színe lesimult, így szólt: – Íme, Galadriel Tükre. Azért vezettelek ide, hogy ha akartok, nézzetek bele.
Szellő se rezdült, a mélyedésben vaksötét volt, a tünde-úrnő sudár alakja a tál mellett alig derengett. – Mit nézzünk benne, és mit fogunk látni? – kérdezte Frodó riadt áhítattal.
– Sok mindent, amit én parancsolok, hogy mutasson meg nektek – felelt az Úrnő. – És némelyikteknek azt is megmutathatom, amit látni vágyik. De a Tükör kéretlenül is sok mindent megmutat, s az gyakran hasznosabb, mint amit látni szeretnétek. Hogy mit fogtok látni, ha a Tükörre bízzátok, azt nem tudom megmondani. Mert olyasmit is mutathat, ami volt, olyasmit is, ami még csak lesz. De még a legbölcsebb személy se tudja mindig, hogy mi az, amit lát. Szeretnétek belenézni?
Frodó nem válaszolt.
– És te? – fordult az Úrnő Samuhoz. – Hiszen ez olyasmi, amit a te néped varázslatnak tart, azt hiszem, bár nem tudom pontosan, ezen mit értetek, úgy látszik, ugyanezzel a szóval jelölik az Ellenség szemfényvesztéseit is. De ez, ha tetszik, Galadriel varázslata. Hát nem azt mondtad, hogy szeretnél végre tünde-varázslatot látni?
– De – mondta Samu, s félelem meg kíváncsiság között hányódva egy kicsit megborzongott. – Csak egy pillantást, Úrnőm, ha megengeded.
– Én nem bánnám, ha azt láthatnám, hogy mi van otthon – vetett egy pillantást Samu a szeme sarkából Frodóra. – Úgy érzem, iszonyú rég volt, hogy elmentem hazulról. De ott valószínűleg úgyis csak a csillagokat látnám, vagy olyasmit, amit nem értek.
– Valószínűleg – mondta az Úrnő, s halkan elnevette magát. – De gyere, nézz és lásd, amit láthatsz. A vizet ne érintsd!
Samu fölállt a talapzat talpára, és a tál fölé hajolt. A víz szilárdnak, sötétnek látszott. A csillagok képe tükröződött rajta.
– Csak a csillagok, amint vártam – mondta. Aztán egy pillanatra benne akadt a lélegzet, mert a csillagok egyszerre eltűntek. Mintha fekete függönyt húztak volna félre, a Tükör szürke lett, aztán kivilágosodott. Sütött benne a nap, s faágak lengtek a szélben. De mielőtt még Samu eldöntötte volna, hogy mit lát, a fény kialudt, s most azt hitte, a sápadt arcú Frodót látja, amint mélyen alszik egy nagy fekete szirt tövében. Majd mintha önmagát látta volna, egy homályos folyosón, majd egy véget nem érő csigalépcsőn, amint fölfelé megy. Egyszerre megértette, hogy kétségbeesetten keres valamit, de hogy mit, azt nem tudta: A kép, mint az álom változott, halványult, s ő megint a fákat látta. De ezúttal nem voltak olyan közel, s azt is látta, hogy éppen mi történik: nem a szélben hajladoznak, hanem kidőlnek, a földre zuhannak.
– Hé! – kiáltott fel dühösen Samu. – Hát nem kivágja a Veres Tóni azokat a fákat, pedig nem volna szabad! Azokat nem szabad kidönteni: ez az a fasor, amelyik a Malomtól a Morotvához vezet. Csak kapnám Tónit a kezem közé, majd kidönteném én!
De most vette észre Samu, hogy az álomkép-fasor eltűnt, s épp egy nagy vöröstéglás épület épül a helyén. Rengetegen szorgoskodnak az építésén. Mellette nyurga vörös kémény. S a Tükör színét mintha fekete füst felhőzné.
– A Megyében valami ördögi dolog folyik – mondta. – Tudta jól Elrond, hogy miért akarja visszaküldeni Trufa urat. – Majd hirtelen fölkiáltott, s leugrott a talapzatról. – Hát ezt én nem bírom itt ki – mondta dühösen. – Muszáj hazamennem. Föltúrják a Zsákvég utcát, ott az én szegény vén öregem, jön lefelé a dombról, s talicskán tolja azt a kevéske göncét! Muszáj hazamennem!
– Egyedül nem jutsz haza – mondta az Úrnő. – Nem is akartál az urad nélkül hazamenni, amíg a Tükörbe bele nem néztél, s nem tudtad, hogy a Megyében mi minden gonoszság eshet. Ne feledd, hogy a Tükör sok mindent mutat, de abból nem került még mindenre sor. Van, mire soha nem is fog, hacsak az, aki a képet látta, le nem tér az útjáról, hogy azt megakadályozza. A Tükör, ha tettekre vezérlő kalauz, nagyon veszélyes.
Samu leült a földre, s a tenyerébe hajtotta a fejét. Bár sose jöttem volna ide, s a varázslatból is bőven elegem van – mondta, és elhallgatott. Egy perc, és megint megszólalt, könnyeit nyelve: – Nem, én a hosszú úton megyek haza Frodó úrral, vagy sehogy se – mondta. – De azért remélem, hogy valamikor mégiscsak hazaérek. És ha ez igaz, amit láttam, akkor valaki ugyancsak megégeti a kezét!
– Te nem kívánsz belenézni, Frodó? – kérdezte Galadriel úrnő. – Téged nem érdekel a tünde-varázslat?
– Azt tanácsolod, úrnőm, nézzek bele? – kérdezte Frodó.
– Nem – mondta Galadriel. – Sem ezt, sem azt nem tanácsolom. Én nem vagyok tanácsadó. Lehet, hogy megtudsz valamit, lehet, hogy amit látsz, az jó, de az is lehet, hogy gonosz, és lehet, hogy hasznodra lesz, de lehet, hogy nem. Látni jó is, veszélyes is. De mégis, azt hiszem, Frodó, van benned annyi bátorság és büszkeség, hogy vállalkozz rá. Különben ide sem hoztalak volna. Tégy, ahogy neked tetszik!
– Belenézek! – mondta Frodó. Fölállt a talapzat lábára, és a sötét víz fölé hajolt. A Tükör azon nyomban megvilágosodott, s ő egy tájat látott, félhomályban. A távolban, a sápadt ég háttere előtt, sötét hegyek tornyosultak. Hosszú, szürke út kanyarodott a láthatárig. Egy alak közeledett az úton, lassan, kezdetben csak halványan látszott és picinek, majd, ahogy közelebb ért, megnőtt, és már jobban ki lehetett venni. Frodó egyszerre rádöbbent, hogy az alak Gandalfra emlékezteti. Már-már a nevét kiáltotta, de ekkor észrevette, hogy nem szürke ruhát hord, hanem fehéret, olyan fehéret, hogy az halványan dereng a félhomályban: s a kezében is fehér botot tart. Fejét annyira leszegte, hogy az arcát nem láthatta, aztán az út egyik kanyarulatában kilépett a Tükör keretéből. Frodót elfogta a kétely, vajon Gandalf volt-e, valamelyik régi, magányos útján, vagy Szarumán?
A kép most megváltozott. Egy pillanatra, s csak kicsiben, de nagyon élesen látta Bilbót, amint nyugtalanul járkál a szobájában. Asztala papirosokkal rendetlenül teliszórva, az ablakon dobol az eső.
Majd rövid szünet, ezt gyorsan váltakozó képek követték, s Frodó valahogy tudta, hogy ezek mind annak a hosszú históriának a jelenetei, amelybe belekeveredett. Fölszállt a köd, s olyasmit látott, amit még soha, de amire rögtön ráismert: a Tengert. Besötétedett. Vad vihar dühöngött, félelmetesen háborgott a Tenger. Majd megint a napot látta, vérvörösen bukott le a felhőrongyok között, s nyugat felől felbukkant egy tépett vitorlájú nagy hajó fekete körvonala. Majd széles folyó hömpölygött át valami népes városon. Egy héttornyú fehér várat látott utána, majd megint egy hajót, vitorlái feketék voltak, de újólag reggelre járt az idő, a fodrozó víz csillogott, s a nap fénye egy lobogóra hullott, amelyet címer ékesített, rajta fehér fa. Fekete füst támadt, tűz és csata füstje, s a nap megint égővörösen hanyatlott le s veszett bele a szürke ködbe, a ködben egy hajócska haladt előtte, lámpái pislákoltak. Eltűnt, Frodó felsóhajtott, s már-már otthagyta a Tükröt.
De az egyszerre megint elsötétedett, olyan sötét lett, mint egy barlang szája, amely a látható világra nyílik, s Frodó belenézett a semmibe. A feneketlen feketeségben egy Szem bukkant fel, s nőtt lassan, míg csak be nem töltötte majd az egész Tükröt. Olyan iszonyú volt, hogy Frodó lába a földbe gyökerezett, s még kiáltani vagy a tekintetét elfordítani is képtelen volt. A Szemet tűz karikázta, de maga jéghideg volt, sárga, mint a macska szeme, éber és átható, fekete pupillája, mint a farkasverem, a semmire nyíló ablak.
Majd a Szem megmozdult, ide-odajárt, keresett valamit, és Frodó rögtön tudta, biztosan és rémülten, hogy ő is azok közt van, amit keres. De azt is tudta, hogy a Szem nem láthatja őt – még nem, hacsak ő maga nem akarja. A Gyűrű, amely ott lógott a láncon a nyakában, nagyon nehéz lett, mint egy nagy kő, s lefelé húzta a fejét. S mintha a Tükör felforrt volna, vizéből gőz szállt fel. Frodó előrehajolt.
– Ne érj a vízhez! – figyelmeztette halkan Galadriel úrnő. A kép elhalványult, s Frodó azon vette észre magát, hogy az ezüst tál vizén sziporkázó csillagokat nézi. Hátralépett, megborzongott, s ránézett az Úrnőre.
– Tudom, mit láttál legutóbb – mondta Galadriel úrnő –, az volt az én fejemben is. Ne félj! És ne hidd, hogy Lothlórient a fák közt dalolgatva vagy karcsú tünde-íjak nyilaival sikerült fenntartani és megvédeni az Ellenségtől. Én mondom neked, Frodó, hogy még most, miközben veled beszélek, még most is látom a Sötétség Urát és ismerem a gondolatát, valamennyi gondolatát, ami a tündékkel kapcsolatos. És ő is folyton látni próbál, és kipuhatolni az én gondolataimat. De a kapu még zárva van!
Egy elutasító és dacos mozdulattal fölemelte és kitárta két fehér karját kelet felé. Erendil, az Esthajnalcsillag, a tündék nagy szerelme, tisztán ragyogott a fejük fölött. Annyira, hogy a tünde-úrnő alakja halovány árnyékot vetett a földre. Sugara egy gyűrűre esett az Úrnő ujján, s az úgy csillant meg, mint az ezüsttel futtatott színarany, fehér köve sziporkázott, mintha maga az Esthajnalcsillag ereszkedett volna alá, s pihent volna meg az Úrnő ujján. Frodó ijedt áhítattal figyelte a gyűrűt, egyszerre úgy érezte, érti.
– Igen – mondta az Úrnő, aki olvasott a gondolataiban –, beszélni nem szabad róla, így hát Elrond sem mondhatta meg. De a Gyűrűhordozó elől, aki maga is látta a Szemet, nem lehet eltitkolni. Az egyetlen, ami a Háromból megmaradt, itt van Lórien földjén, Galadriel ujján, ez tény és való. Ez Nenia, a Gyémántgyűrű, s én vagyok az őrizője.
– Ő sejti, de tudni nem tudja – még nem. Érted már, hogy a ti érkezésetek a mi számunkra miért a Végzet lába nyoma? Mert ha ti nem jártok sikerrel, akkor mi itt állunk csupaszon, az Ellenségnek kényre-kedvre kiszolgáltatva. Ha meg sikerrel jártok, hatalmunk csökken, Lothlórien elenyészik, elsöprik az Idő hullámai. Kénytelenek leszünk nyugatra vándorolni, vagy magunk is üreg- és barlanglakó parlagi néppé satnyulunk, amely lassan-lassan felejt és elfelejtik.
Frodó feje lecsüggedt. – És te mit kívánsz? – kérdezte nagy sokára.
– Hogy történjék, aminek történnie kell – felelte az Úrnő. – A tündék szeretete földjük és műveik iránt mélyebb, mint a Tenger mélye, fájdalmuk halhatatlan és enyhíthetetlen. De mégis inkább elvetnek mindent, semmint hogy Szauronnak megadják magukat: mert mostanra már megismerték. Lothlórien sorsáért nem te vagy felelős, te csak a magad dolgáért felelsz. Mégis azt kívánnám, ha elérhető lenne, bár sose készült volna az Egy Gyűrű, vagy veszett volna el mindörökre.
– Te bölcs vagy és mocsoktalan és rettenthetetlen, Galadriel úrnő – mondta Frodó. – Ha kéred, neked adom az Egy Gyűrűt. Túl nagy gond az nekem.
Galadriel elnevette magát, gyöngyöző nevetéssel. – Az lehet, hogy Galadriel úrnő bölcs – mondta –, de udvariasság dolgában méltó párjára akadt. Gyöngéden álltál bosszút rajtam, amiért első ízben, hogy találkoztunk, próbára tettem a szívedet. S a szemed is igen éles. Nem tagadom, szívem arra ösztökél, hogy kérjem, amit az imént fölkínáltál. Mert hosszú-hosszú éveken át töprengtem, mit is tehetnék, hogy az én kezembe kerüljön a Gyűrű, s íme, most itt van a kezem ügyében. A rossz, amit időtlen időkkel ezelőtt agyaltak ki, ott munkál benne, akár marad, akár bukik Szauron. Ha erőszakkal vagy megfélemlítéssel elvenném a vendégemtől, talán nem tulajdoníthatnám e tettet magának a Gyűrűnek?
És lám, vágyam valóra válik. Te magadtól ideadod nekem a Gyűrűt! A Sötétség Ura helyére Királynőt állítasz. És én nem leszek Sötét, de szépséges és lenyűgöző, mint a Pirkadat és az Éjszaka! Mocsoktalan, mint a Tenger, a Nap és a Hó a hegyek csúcsán! Félelmetes, mint a vihar és a villám! Erősebb, mint a föld fundamentuma. S imádni, félni fog minden!
Fölemelte a kezét, gyűrűjéből fény áradt, de az csak őt világította meg, minden más sötétben maradt. Ott állt Frodó előtt, mérhetetlen nagynak látszott, kibírhatatlanul gyönyörűnek, félelmetesnek és imádnivalónak: Majd lehullott a keze, a fény kialudt, ő váratlanul elnevette magát, s íme, kicsi lett megint: kecses tündenő, egyszerű fehérben, gyöngéd hangja lágy és szomorú.
– Megállom a próbát – mondta. – Kisebb leszek, elmegyek nyugatra, és Galadriel maradok.
Jó darabig álltak ott némán. Végül az Úrnő törte meg a csöndet. – Gyerünk vissza! – mondta. – Reggel indulnotok kell, mert most már döntöttünk, s emelkedik a sors dagálya.
– Mielőtt elindulnánk, egyvalamit még kérdezni szeretnék – mondta Frodó –, valamit, amit nemegyszer szerettem volna Gandalftól is megkérdezni, Völgyzugolyban. Ha egyszer szabad az Egy Gyűrűt hordoznom, miért nem láthatom az összes többit, és ismerhetem mindazok gondolatait, akik viselik őket?
– Mert nem próbáltad – mondta Galadriel. – Mindössze háromszor volt az ujjadon a Gyűrű, azóta, hogy tudod, minek vagy birtokában. És ne is próbáld! Tönkretenne. Hát Gandalf nem mondta meg neked, hogy a Gyűrű minden birtokosának önmagához méretezett hatalmat ad? Mielőtt e hatalmat használni tudnád, még sokat kéne erősödnöd, s megedzened az akaratodat, hogy uralkodj másokon. De még így is, Gyűrűhordozóként, s olyanként, akinek már volt ujján a Gyűrű, élesebb a látásod, s észreveszed, ami más szeme előtt rejtve marad. Te pontosan ismered a gondolataimat, bárkinél pontosabban, akit bölcsnek tartanak. És láttad a Szemet, az övét, akié a Hét és a Kilenc. S az én ujjamon, talán nem vetted észre és ismerted fel a gyűrűt? Te láttad a gyűrűmet? – fordult Samuhoz.
– Én nem, Úrnőm – felelte Samu. – Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy miről beszéltek. Egy csillagot láttam az ujjaid között átcsillanni. De ha megbocsátasz, kimondom: szerintem a gazdámnak igaza van. Fogadd el tőle a Gyűrűt. Te egyenesbe tennéd a dolgokat. Akkor nem forgathatnák ki az öregemet, s nem köthetnének útilaput a talpára. Te ugyancsak megfizettetnéd némelyekkel a mocskos munkájukat.
– Én meg – mondta Galadriel úrnő. – Mindig így kezdődik. De sajnos, nem így ér véget! Ám erről most ne essék szó! Gyerünk!

 

 

8. fejezet
Búcsú Lórientől

A társaságot aznap éjjel megint odarendelték Celeborn tróntermébe, s ott az Úr és az Úrnő tisztes szavakkal köszöntötte őket. Celeborn végül az indulásukról szólt.
– Eljött az ideje – mondta –, hogy mindazok, akik folytatni akarják a küldetést, vértezzék föl szívüket az indulásra. Aki nem akar továbbmenni, az itt maradhat még egy darabig. De akár megy, akár marad, a békét senki sem veheti biztosra. Mert mi most jutunk a végítélet határára. Aki kívánja, az itt várhatja ki az órát, mikor vagy megnyílnak újra előtte a világ útjai, vagy mi hívjuk harcba Lórien végszükségében. S akkor vagy visszatérhet a hazájába, vagy maga is azok útjára lép, akik csatában esnek el.
Csönd volt. – Mind elszánták magukat, hogy mennek – mondta Galadriel, miután a szemükbe nézett.
– Ami engem illet – mondta Boromir –, az én hazavezető utam előre visz, s nem hátra.
– Ez igaz – mondta Celeborn –, de az egész társaság veled tart Minas Tirithbe?
– Az útvonalunk felől még nem döntöttünk – mondta Aragorn. – Nem tudom, Gandalf merre akart továbbmenni Lothlórienből. Mi több, azt hiszem, még ő se tudta pontosan, melyik utat kövesse.
– Meglehet – mondta Celeborn –, de ha elhagyjátok ezt a földet, nem feledkezhettek meg a Nagy Folyóról. Mint néhányan közületek jól tudják, Lórien és Gondor között csak csónakon kelhet át rajta az utazó, akinek motyója van. S vajon Osgiliath hídjait nem rombolta-e le, s az átkelőhelyeket nem őrzi-e már az Ellenség?
– Akkor melyik oldalon menjünk? A Minas Tirithbe vezető út itt a nyugati parton vezet, de a célunkhoz vezető egyenes út a keletin, a sötét parton. Most melyiket válasszuk a kettő közül?
– Ha megfogadjátok a tanácsomat, inkább a nyugatit, a Minas Tirithbe vezetőt – felelte Boromir. – De hát nem én vagyok a társaság vezetője. – A többiek nem szóltak semmit, s Aragornon látszott, hogy gondterhelt és tanácstalan.
– Látom, nem tudjátok még, mit tegyetek – mondta Celeborn. – Én helyettetek nem dönthetek, de segítek, amennyire tőlem telik. Vannak köztetek néhányan, akik értenek az evezőkhöz: például Legolas, az ő népe jól ismeri a fürge Erdei Folyót, és a gondori Boromir, és Aragorn is, az utazó.
– És a hobbit! – kottyantott közbe Trufa. – Köztünk is akad, aki a csónakot nem téveszti össze egy megbokrosodott lóval. Az én népem ott él a Borbuggyan partján.
– Nagyon helyes – mondta Celeborn. – Akkor ellátlak titeket csónakokkal. Kicsinek és könnyűnek kell lenniük, mert ha messzire akartok eljutni a vízen, akkor helyenként kénytelenek lesztek cipelni is. A Sarn Gebir zúgóinál, teszem azt, vagy ha eljuttok a raurosi nagy vízesésekig, ahol a folyó a Nen Hithoelről zuhan le dübörögve, s még más veszélyek is várnak rátok... De a csónakok egy darabig talán kevésbé fáradságossá teszik az utatokat. Ám tanáccsal azok sem szolgálhatnak: végül ott kell hagynotok azokat is, a folyót is, s el kell kanyarodnotok nyugatnak vagy keletnek.
Aragorn nem győzött hálálkodni Celebornnak. Az ajándékcsónakok nagy megkönnyebbülést jelentettek számára, ha másért nem, mert így még halogathatta pár napig a döntést: Látszott, hogy a többiekben is fellángolt a remény. Mert akármi veszély várt rájuk, mégiscsak jobbnak látszott, hogy a széles Anduin hátán ússzanak elébe, mint hogy görnyedt háttal talpaljanak. Csak Samunak voltak kétségei: merthogy ő igenis megbokrosodott lónak tekintette a csónakot, ha nem annál is rosszabbnak, s hiába élt túl bármi veszedelmet, attól a vizet még nem szenvedhette jobban.
– Minden elő lesz készítve, s ott vár titeket holnap délelőtt az öbölben – mondta Celeborn. – Reggel elküldöm hozzátok az enyémeket, hogy legyenek segítségetekre az úti készületekben. Most pedig jó éjszakát és zavartalan álmot kívánok mindnyájatoknak.
– Jó éjszakát, barátaim! – mondta Galadriel. – Aludjatok békességgel! Ne nyomja túlságosan a szíveteket a holnapi indulás gondolata. Lehet, hogy az út, amelyet kinek-kinek követnie kell, már ott húzódik a lába előtt, csak látni nem látja. Jó éjt!
A társaság tehát búcsút vett, és visszatért a hajlékába. Legolas is velük, hiszen ez volt az utolsó éjszakájuk Lothlórienben, s akármit mondott is Galadriel, még tanácsot akartak tartani.
Jó ideig vitatkoztak, hogy mit kéne tenniük, s mi lenne a legjobb módja, hogy megkíséreljék valóra váltani a Gyűrűvel kapcsolatos céljukat: de képtelenek voltak eldönteni. Világos volt, hogy a java részük szeretett volna előbb Minas Tirithbe menni, hogy legalább egy darabig távol tartsa magát a rettenetes Ellenségtől. Ha lett volna vezetőjük, szívesen követték volna át a folyón, Mordor homályába, de Frodó nem szólalt meg, s Aragorn még mindig kétségek közt őrlődött.
Míg Gandalf még velük volt, ő úgy tervezte, hogy Boromirral tart, s a kardjával segít fölszabadítani Gondort. Mert hitt benne, hogy az álmok üzenete parancs, s hogy eljött az óra, amikor Elendil örökösének pástra kell lépnie, és meg kell vívnia Szauronnal az uralomért. De Móriában Gandalf terhe átkerült az ő vállára, s tudta, hogy ha Frodó végül is nem hajlandó Boromirral menni, nem hagyhatja cserben a Gyűrűt. Márpedig mi segítséget nyújthatna ő vagy a társaság bármelyik tagja Frodónak, azon kívül, hogy vakon vele tart a sötétbe?
– Én Minas Tirithbe megyek, ha kell, egymagam, mert az a kötelességem – mondta Boromir, azután hallgatott egy darabig, s csak ült, szemét Frodóra szegezve, mintha csak olvasni próbált volna a félszerzet gondolataiban. Végül megint megszólalt, halkan, mintha önmagával vitatkozna. – Ha nem akartok mást, mint hogy a Gyűrűt megsemmisítsétek – mondta –, akkor nem sok hasznát veszitek a fegyvereknek és a harcnak: s ebben Minas Tirith emberei nem tudnak segíteni. De ha a Sötétség Urának fegyveres erejét akarjátok elpusztítani, akkor ostobaság haderő nélkül behatolni az országába, és ostobaság elvesztegetni... – Hirtelen elhallgatott, mintha csak rádöbbent volna, hogy majdnem kimondta titkos gondolatát. – Ostobaság lenne elvesztegetni annyi életet, úgy értem – fejezte be a mondatot. – Választhatunk a közt, hogy egy erős ország védelmére keljünk, s a közt, hogy egyenesen besétálunk a halál karjai közé. Legalábbis én így látom.
Frodó valami újat, valami furcsát fedezett fel Boromir tekintetében, s élesen szemügyre vette. Az nyilvánvaló, hogy a végén mást mondott, mint amit gondolt. Ostobaság lenne elvesztegetni... Mit? A Gyűrű hatalmát? A Tanácsban is elejtett valami ilyesfélét, de aztán tudomásul vette Elrond rendreutasítását. Frodó ránézett Aragornra, de az mélyen a gondolataiba merült, és semmi jelét nem adta, hogy felfogta volna Boromir szavait. S ezzel véget is ért a vita. Trufa és Pippin már aludt, és Samunak is lekókadt a feje. Későre járt az idő.

Hajnalban, amikor nekiláttak, hogy összecsomagolják szerény motyójukat, a nyelvükön jól beszélő tündék jöttek, s élelmet, ruhát hoztak nekik ajándékba az útra. Az élelem javarészt nagyon vékony, kívül világosbarna, belül krémszínű ostyából állt. Gimli fogott egyet s kétkedve nézte.
– Cram – mondta magában, letörte egy ostya sarkát, és megkóstolta. Arckifejezése nyomban megváltozott, s élvezettel majszolta el az egészet.
– Elég! Elég! – nevettek a tündék. – Egy egész napi gyalogútra eleget ettél.
– Én azt hittem, afféle cram, amit a suhatagiak sütnek, ha a Vadonba készülnek – mondta a törp.
– Az is – hagyták rá a tündék. – Csak mi lembas-nak, vagyis útikenyérnek hívjuk, és ez több erőt ad, mint bármi ember készítette étel, és ami azt illeti, jobb is, mint a cram.
– Az biztos – mondta Gimli. – Ez még a beorningok mézeskalácsánál is jobb, pedig ez nagy szó, mert a beorningok a legjobb pékek, akiket valaha ismertem, de manapság már nemigen kínálják mézeskaláccsal az utazókat. Nem úgy, mint ti, vendégszerető házigazdák.
– Akkor is takarékoskodjatok vele – mondták. – Keveset egyetek egyszerre, s azt is, csak ha muszáj. Mert ez akkorra szolgál, amikor már minden másból kifogytok. Az ostya még hosszú-hosszú ideig megőrzi az ízét, ha nem törik meg, és ha így hagyják, falevélbe csomagolva, ahogy mi hoztuk nektek. Ha egy darabot megeszik valaki, még ha akkora is, mint Minas Tirith emberei, reggeltől estig bírja a fáradságot.
Ezután a tündék mindegyiküket megajándékozták egy alakjukra szabott csuklyás palásttal is, amely abból a könnyű, de meleg, selymes anyagból készült, amelyet Lothlórienben szőnek. Nehéz lett volna megmondani, hogy e palástok milyen színűek: szürkületkor a fák alatt szürkét mutattak, de útközben, nappal, árnyékos lombszínt, vagy földbarnát, csillagfényben meg párás vízezüstöt. A nyakán valamennyi palástot ezüsttel erezett, zöld levelet formázó tű fogta össze.
– Ezek varázsköpönyegek? – kérdezte Pippin, s csodálkozva nézte őket.
– Nem tudom, ezen mit értesz – mondta a tündék vezetője. – Szép köpönyegek, s az anyaguk is jó, hiszen itt készült, ezen a földön. Ha úgy érted, hogy tündeköpönyegek, akkor igazad van. Levél és ág, víz és kő, bennük van a mi szeretett Lothlórienünk minden színe és szépsége, hiszen akármit készítünk, abba beleálmodunk mindent, ami kedves nekünk. De akkor is csak palástok és nem vértek, nem siklik le róluk sem a lándzsa, sem a kard. De nektek jó szolgálatot tesznek, könnyűek, s ha kell, melegek, ha kell, szellősek. S majd meglátjátok, segít elrejtőznötök a barátságtalan szemek elől, akár kövek közt, akár fák alatt jártok. Titeket aztán igen nagy kegyben tart az Úrnő! Mert az anyagát ő maga és a szolgálóleányai szőtték, s még soha idegen nem ölthette fel a mi népünk öltözékét.

Reggeli után a társaság búcsút vett a szökőkút tisztásától. Szívük nehéz volt, mert e szép helyet már-már az otthonuknak érezték, bár nem számlálták, hány napot és éjszakát töltöttek itt el. Ahogy megálltak egy pillanatra, s még egy utolsó pillantást vetettek a napfényben csillogó kristálytiszta vízre, látták, hogy Haldír közeledik a tisztás zöld gyepén. Frodó örömmel köszöntötte.
– Visszajöttem az északi gyepűről – mondta a tünde –, mert most megint én leszek a vezetőtök. A Feketepatak völgye csupa gőz és füst, a hegyek komorak. A föld mélye dübörög. Ha bármelyiktek arra gondolna, hogy észak felé térjen haza, arra semmiképpen nem jutna át. De jertek! A ti ösvényetek most délnek vezet.
Ahogy átmentek Caras Galadhonon, a zöld utakon nem láttak senkit, de fenn a fákon, a fejük fölött, sok-sok hang suttogott és énekelt. Ám ők maguk mélyen hallgattak. Végül Haldír lekalauzolta őket a domb déli lejtőjén, s megint ott voltak a lámpákkal teliaggatott irdatlan kapunál és a fehér hídnál. Kimentek, s elhagyták a tündék városát. Aztán letértek a kövezett útról, egy olyan ösvényre, amely a mallornerdő mélyébe vezetett, s ezen a kanyargós úton mentek tovább, a dimbes-dombos erdőség ezüst árnyékában, hol délnek, hol keletnek, a folyó partja felé.
Talán ha tíz mérföldet tehettek meg, mikor – már majdnem dél volt – magas zöld fallal találták szembe magukat. Kiléptek egy nyiladékán, s egyszerre véget ért az erdő. Csillogó füvű hatalmas rét húzódott előttük, és a napfényben sok-sok elanor ragyogott. A rét hegyesen nyúlt el két fénylő szegélye között: jobb oldalán, nyugat felől, az Ezüstér csillogó vize folyt, bal oldalán, kelet felől, a Nagy Folyó hömpölygött szélesen, mélyen és sötéten. Partján, távolabb, ameddig a szem ellátott, mindenütt erdő, de a partszegély csupasz és sivár. Lórien földjén túl egyetlen mallornfa sem emelte a magasba aranyvirágos karjait.
Az Ezüstér partján, nem sokkal azelőtt, hogy a két folyó összetalálkozott, fehér kövű, fehér fákkal övezett kikötő. A partra húzva számos csónak és bárka. Egyike-másika tarkára festve, ezüst, arany és zöld színben pompázott, de java részük fehér volt vagy szürke. Az utazók számára három kis szürke csónakot készítettek elő, s a tündék ezekbe rakták be a holmijukat. S hozzá kötelet is, egy-egy csónakba három-három tekercset. A kötél vékony volt, de erős, selymes tapintású, s szürke, mint a tünde-palástok.
– Ez micsoda? – vette föl Samu az egyik kötéltekercset.
– Hát kötél! – mondta a tünde a csónakban. – Sose indulj útnak kötél nélkül! Ami hosszú, erős és könnyű. Mint ez itt. Szükség esetén jó szolgálatot tesz.
– Nekem aztán nem kell mondani! – hagyta rá Samu. – Én nem hoztam magammal, s fájt is a fejem miatta. Csak azt tudnám, ez itt miből készült, mert hogy magam is konyítok valamit a kötélveréshez: szinte azt mondanám, ez nálunk családi örökség.
– Hithlain-ból – mondta a tünde –, de most nincs időnk, hogy megtanítsalak a készítésére. Ha tudtuk volna, hogy neked örömet szerez, sok mindenre megtanítunk. De most már késő! s hacsak vissza nem térsz valaha, kénytelen leszel azzal megelégedni, amit ajándékba kaptál! Bár hasznodra lenne!
– Gyerünk! – mondta Haldír. – Minden kész, és csak tirátok vár. Szálljatok be. De óvatosan!
– Ügyeljetek arra, amit mond – intették őket a többi tündék. – Ezek könnyű kis csónakok, s a más népekéhez képest furfangosak. Akárhogy megrakjátok, nem merülnek el: de ha rosszul bántok velük, megbokrosodnak. Jó lenne, ha itt, a parton megtanulnátok, hogyan kell be- és kiszállni, mielőtt még a víznek nekivágtok.
Az első csónakba Aragorn, Frodó és Samu ült, a másodikba Boromir, Trufa és Pippin, a harmadikba Legolas és Gimli, a két, immár szívbéli jó barát. Ebbe az utolsó csónakba rakták be a holmijuk és az útravalójuk javarészét. A csónakokat rövid nyelű, s nagytollú, levélforma evezőkkel hajtották és kormányozták. Mikor mindenki beszállt, Aragorn evezett ki először a vízre. Az Ezüstér gyors vizén csöndesen haladtak előre. Samu a csónak orrában ült, a palánkba kapaszkodott kétoldalt, s vágyakozva nézett vissza a partra. A vízen sziporkázó napfény elkápráztatta a szemét. Amint a Folyóköz zöld rétjén túljutottak, az erdő megint a vízpartig húzódott le. Itt-ott arany levelek táncoltak-sodródtak a fodrozó vízen. Csillogó tiszta és csendes volt az idő, semmi nesz sehol, csak a pacsirták daloltak magasan fenn.
Éles szögben rákanyarodtak a folyó sodrára, s íme, fentről, hatalmas hattyú úszott feléjük büszkén. A víz fodrot vetett meghajlott nyaka alatt, melle mindkét oldalán. Csőre, mint csiszolt arany fénylett, szeme sárga kőbe ültetett szurokszín agát, két roppant szárnya félig kiterjesztve. Közelebb ért, zeneszót hallottak, s egyszerre ráébredtek, hogy ez hajó, ügyes tünde-kezek formálták-faragták hattyú alakúra. Két fehér ruhás tünde kormányozta fekete evezővel. A hajó közepében Celeborn ült, mögötte ott állt Galadriel, sudáran, fehéren, haján aranyvirágok koszorúja, kezében hárfa, s énekelt. Hangja bűvös-szomorúan szállt az éles, tiszta levegőben:

 

Arany lombokról szólt dalom,
és arany lomb fakadt,
Szélről daloltam, s jött a szél,
árasztván ágakat,
Túl a Holdon, túl a Napon
a Tenger habja hull,
És Ilmarin partján arany
Fa nőtt, s ahogy kigyúl
A csillaglámpás Örök-Est,
ott ragyog Eldamar
Földjén, a Tündér Tirion
tornyos falainál.
Ott sok arany gally nőtt soká,
ágbogas Éveken,
Míg tünde-könny hull, innen a
Háborgó Tengeren.
Ó, Lórien! Jön már a Tél,
a Lombtalan Idő,
Hull a Folyóra sok levél,
sodruk tovatűnő.
Lórien! Innen-Partvidék
túl soká volt hazám,
Fontam fonnyadó koronát
Elanor aranyán.
De hajókról ha zengek is,
lesz-e hajó nekem,
Hogy visszavigyen, átvigyen
ily széles tengeren?

 

Aragorn megállította a csónakját, ahogy a hattyúhajó melléjük ért. Az Úrnő abbahagyta az éneklést, s köszöntötte őket: – Eljöttünk, hogy búcsút vegyünk tőletek – mondta –, s hogy most, amikor a földünkről eltávoztok, áldásunkat adjuk rátok.
– Bár vendégeink voltatok – mondta Celeborn –, egyszer sem ettetek velünk, így hát arra kérünk, üljük meg együtt a búcsúlakomát itt, a két folyó közt, amelynek vize messze visz titeket Lórientől.
A hattyú-hajó lassan a föveny felé tartott, ők is megfordították a csónakokat, és utána eveztek. Így hát Egladil legtávolabbi csücskében, a zöld gyepen megülték a búcsúlakomát, de Frodó keveset evett és ivott, csak bámulta a gyönyörű Úrnőt, és nem tudott betelni a hangjával. Már se veszélyesnek, se félelmesnek nem érezte, se rejtett hatalom parancsolójának. Olyan volt a szemében, amilyennek a későbbi korok emberei látták a tündéket, s látják gyakorta még ma is: jelenlévőnek, mégis távolinak, eleven képeként mindannak, ami az Idő sodrában immáron messze-messze elmaradt.
Miután ettek-ittak, elüldögéltek a gyepen, Celeborn megint szóba hozta az útjukat, s kezét fölemelve a Folyóközön túli erdőségre mutatott.
– Ahogy a vízen lefelé ereszkedtek – mondta –, egyszer csak megszűnik majd az erdő, és sivár vidékre értek. Ott a folyó sziklás völgyben folyik, ingoványok közt, míg végül, sok-sok mérföldnyire innét, a vízből meredeken kiemelkedő szigethez értek, a Tűkőszirthez, amit mi Tol Brandírnak hívunk. A folyó itt két karja közé öleli a sziget meredek partjait, majd dübörögve, párázva zúdult le Rauros vízesésén a Nindalfra, amit a ti nyelveteken Vízkaréjnak mondanak. Jó darab lusta mocsár következik, ahol a folyó szeszélyesen kanyarog, és számtalan ágra oszlik. Csak ezután torkollik bele szétágazva a nyugati Fangorn rengetegéből érkező Entséd. E folyó partjain, a Nagy Folyótól nyugatra terül el Rohan. Az Anduinon túl, távolabb Emyn Muil kopasz hegyein, a szél mindig keletről fúj, mert e hegyek a Holtláp és a Senkifölde fölött Girith Gorgorra és Mordor fekete kapujára néznek.
Boromir, s aki rajta kívül Minas Tirithbe igyekszik, jól teszi, ha Rauros fölött elbúcsúzik a Nagy Folyótól, s az Entséden még azelőtt átkel, hogy az a mocsárba érne. De nem szabad túlságosan messze fölmennie a folyó partján, mint ahogy azt sem szabad megkockáztatnia, hogy belevesszen Fangorn vadonába. Különös föld az, és kevéssé ismert. Bár semmi szükség, hogy erre akár Aragorn, akár Boromir figyelmét felhívjam.
– Igen, Minas Tirithben hallottunk a fangorni vadonról – mondta Boromir. – De amit hallottam felőle, az úgy érzem, javarészt gyerekek fülének szánt dajkamese. Ami Rohantól északra esik, az most olyan messze van tőlünk, hogy oda csak a képzelet kalandozik el szabadon. A régi Fangorn ott terült el valahol a mi határunk mellett, de nemzedékek óta nem járt ott közülünk senki, hogy a hosszú évek szóbeszédét cáfolja vagy igazolja.
Rohanban jó néhányszor jártam magam is, de észak felé sosem vágtam át a földjén. Mikor követként küldtek Völgyzugolyba, a Fehérhegyek hágóján, majd a Vasfolyón és a Szürkevízen keltem át útban Északfölde felé. Utam hosszú volt és fáradságos, vagy háromszor négyszáz mérföld, úgy számolom, és hónapokig tartott, mert a Szürkevíz gázlójánál, Tharbadban elvesztettem a lovamat. Ekkora út után, s most, hogy a társasággal ennyi földet bejártam, nem sok kétségem van, hogy megtalálom a Rohanon, s ha kell, a Fangornon átvezető utat is.
– Akkor többet nem is kell mondanom neked – hagyta rá Celeborn. – De ne vesd meg a régvolt évek hagyományát, mert gyakran megesik, hogy vénasszonyok olyasmi hírét őrzik, amit a bölcsnek is hasznos tudnia.
Most Galadriel kelt fel a fűből, szolgálói egy kupát adtak a kezébe, ő megtöltötte fehér méhserrel és átnyújtotta Celebornnak.
– Itt az ideje, hogy poharat ürítsünk búcsúzóul – mondta. – Idd ki, Lothlórien népének ura! És ne legyen a szíved szomorú, bár a nappalt éjszaka követi, s a mi esténk már igencsak éjszakába fordul.
Majd sorra odanyújtotta a kupát a társaság valamennyi tagjának, s búcsúzóul ők is kiürítették. Mikor mind ittak már, kérte, üljenek vissza a fűbe, és neki meg Celebornnak pedig odahoztak egy-egy karosszéket. A szolgálólányok némán körülállták őket, s az Úrnő egy darabig a vendégeken nyugtatta a szemét. Majd nagy sokára megszólalt.
– Kiittuk a búcsúpoharat – mondta –, most leereszkedik közénk a homály. Mielőtt azonban elmennétek, a Fák népének ura és úrnője szeretné átadni nektek az ajándékokat, amit a hajóján hozott magával, hogy Lothlórien földjét megtartsátok jó emlékezetetekben. – Majd egyenként szólította őket.
– Íme, amit Galadriel és Celeborn a társaság vezetőjének szánt – mondta Aragornnak, s átnyújtott neki egy kardhüvelyt, amelyet a kardjára szabtak. Ezüst és arany virágokkal volt telerakva, s drágakövekből kirakott tünde-rúnákkal állt rajta Andúril neve, meg a kard eredete.
– A kard, amit ebből a hüvelyből rántanak ki, soha be nem mocskolódik, s nem törik ketté, még ha legyőzték sem – mondta. – Szíved vágyik-e másra is, most, hogy elválunk? Mert közöttünk megárad a homály, s úgy lehet, többé nem találkozunk, hacsak azon az úton nem, ahonnét nincsen visszatérés.
És Aragorn azt felelte: – Úrnőm, minden vágyamat ismered, s hosszan őrizted az egyedüli kincset, amelyet keresek. De az mégsem a tiéd, hogy nekem adhasd, még ha szeretnéd is, s én csak a homályon át juthatok el hozzád.
– De ez talán mégis föl fogja deríteni a szíved – mondta Galadriel –, mert ezt azért bízták rám, hogy neked adjam, ha átmégy e földön. – S fölvett az öléből egy ezüst tűbe foglalt nagy vízzöld drágakövet, a tű széttárt szárnyú sast formázott, s ahogy fölemelte, a kő megvillant, mint tavaszi levelek közt a nap. – E követ Celebrian, a lányom kapta tőlem, s az ő lánya tőle, s most hozzád kerül, a remény jeleként. Íme, vedd a nevet, amely számodra megjósoltatott: Elassar, Elendil házának tünde-köve!
Aragorn átvette a követ, mellére tűzte, s aki látta, elámult, mert eddig még sosem vették észre, mily szálas és királyi termetű, s most úgy érezték, lehullott válláról a sok-sok év minden fáradalma. – Köszönet, Úrnőm, az ajándékért – mondta. – Köszönet neked, Lórien Úrnője, akinek méhéből Celebrian s Arwen fakadt, az Esti csillag. S mi magasztalóbbat mondhatnék ennél?
Az Úrnő lehajtotta a fejét, majd Boromirhoz fordult, s átnyújtott neki egy aranyövet, Trufának és Pippinnek egy-egy ezüstövet, amelynek csatja virágformára volt kovácsolva, színaranyból. Legolas egy íjat kapott, amelyet a Fák népe használ, hosszabbat és vastagabbat, mint bakacsinerdei íjak, s ennek tünde-hajból volt a húrja. S hozzá egy teli puzdra vesszőt.
– Számodra, kicsi kertész s fák barátja – mondta Samunak –, csak kis ajándékom van. – Egy közönséges szürke fadobozkát nyomott a kezébe, amely dísztelen volt, csak a fedelén állt egy ezüst rúna. – Ez a „G” itt Galadrielt jelenti – mondta –, de a te nyelveden a kertnek is ez a kezdőbetűje. A dobozban föld van, a gyümölcsöskertem földje, s rajta áldás, amire Galadrielnek ma még van hatalma. Ez nem őriz meg az úton, és nem nyújt védelmet a veszedelem ellen, de ha megőrzöd, s valaha hazakerülsz, akkor hasznodra válik. Mert bár pusztulást találsz és sivár pusztaságot, nem lesz kert Középföldén, amely úgy teremne, mint a tied, ha szétszórod rajta ezt a földet. És akkor talán eszedbe jut Galadriel, s egy pillanatra a távoli Lórien, amit te csak télen láttál. Mert elmúlt már a tavaszunk és a nyarunk, s nem is tér vissza e földre soha, csak az emlékezetben.
Samu fülig pirult, mikor a dobozt a kezébe fogta, azután meghajolt, s félig érthetően dünnyögött valamit.
– S ugyan mi ajándékot kér a tündéktől egy törp? – kérdezte Galadriel, s Gimlihez fordult.
– Semmit, Úrnőm – felelte Gimli. – Elég nekem, hogy láttam a Fák népének Úrnőjét és hallottam gyöngéd szavait.
– Hallottátok, tündék? – kiáltotta Galadriel a körülötte állóknak. – Senki ne merje többé azt mondani, hogy a törpök kapzsik és modortalanok! De Gimli, Glóin fia, csak vágysz valamire te is, amit ajándékul adhatok? Mondd meg, parancsolom! Az nem lehet, hogy vendégeim közül egyetlen is üres kézzel távozzék innét!
– Semmire, Galadriel úrnő – mondta Gimli, s mélyen meghajolt. – Semmire – mondta akadozó nyelvvel –, hacsak... ha szabad mégis kérnem valamit... a hajad egyetlen szálára, amely annyival szebb a színaranynál, amennyivel a csillag a bánya drágakövénél. Kérni nem merem. De rám parancsoltál, hogy mondjam meg, mire vágyom.
A tündék megrebbentek, és megdöbbenésükben összesúgtak. Celeborn csodálkozva meredt a törpre, de az Úrnő elmosolyodott. – Azt mondják, a törpök ügyessége a kezükben, s nem a szavaikban rejlik – mondta. – Ám Gimlire ez nem áll: Mert soha még ilyen merész és mégis udvarias kéréssel nem állt elibém senki. Hát hogy utasíthatnám el, ha egyszer én magam parancsoltam, mondja ki, mire vágyik? De azt mondd meg, Gimli, mit kezdesz ezzel az ajándékkal?
– Kincsként őrzöm, úrnőm – felelt Gimli –, találkozásunkkor ejtett szavaid emlékére. S ha valaha visszatérek hazám kovácsaihoz, sérthetetlen kristályba foglalom házam kincstárában, hogy a hegyek és az erdők kölcsönös jóakaratának záloga legyen az idők végezetéig.
Erre az úrnő kibontotta egyik hosszú hajfonatát, levágta három arany hajszálát, s Gimli tenyerébe tette. – Az ajándék mellé fogadd el a szavaimat – mondta. – Nem jósolok, mert jósolni ma hiábavaló: az egyik kézben a sötétség, a másikban csak remény rejlik. De ha a remény nem csal meg, akkor én azt mondom, Glóin fia Gimli, a te kezed arannyal fog bővelkedni, de az arany mégsem fog soha uralkodni rajtad.
– S most te következel, Gyűrűhordozó – mondta, és Frodóhoz fordult –, s nem azért utolsóként, mert a gondolataimban utolsó lennél. Számodra ezt készítettem. – Egy piciny kristályüvegcsét emelt a magasba: megcsillant s fehér fényt árasztott Galadriel kezéből. – Ez az üvegcse – mondta – Erendil csillagának fényét őrzi a szökőkutam vizében oldva. Minél sötétebb körülötted az éjszaka, annál tisztább fénnyel világít. Fényeskedjék neked a sötétben, mikor minden más fény kialudt. És ne feledd el Galadrielt, meg a Tükrét!
Frodó elvette az üvegcsét, s az egy pillanatra ott ragyogott kettőjük között, látta, Galadriel úgy áll ott ismét, mint egy királynő, gyönyörű szép, de többé már nem félelmetes. Meghajolt, ám szólni képtelen volt.

Az Úrnő fölemelkedett, Celeborn meg visszavezette őket a kikötőhelyre. Arany dél ült a Folyóköz zöld földjén, s a víz ezüstösen csillogott. A társaság csónakba szállt, ugyanolyan rendben, mint az előbb. Búcsúszavakat kiáltottak, a lórieni tündék hosszú szürke póznákkal kitaszigálták a csónakokat a folyó sodrába, s a fodrozó víz lassan tovasodorta őket. Az utazók csak ültek, mozdulatlanul, szótlanul. A Folyóköz csúcsán Galadriel úrnő állt egymagában, némán. Ahogy elhúztak előtte, megfordultak, és figyelték, mint távolodik lassan tőlük. Mert ők így érezték: Lórien visszafelé tart, mint egy fényes, bűvös, élőfaárbocos hajó, elfeledett partok felé vitorlázik, miközben ők tehetetlenül ülnek itt a szürke és lombtalan világ peremén.
Miközben efféle gondolatok közt bámultak visszafelé, az Ezüstér vize beletorkollt a Nagy Folyó sodrába, csónakjuk elfordult és immár délnek csurogtak lefelé. Az Úrnő fehér alakja már pici volt, távoli. Csillogott, mint egy üvegablak a távoli dombon a lemenő nap rézsútos fényében vagy a hegyekből látott távoli tengerszem: kristály a hegyvidék ölében. Majd Frodónak úgy tetszett, fölemeli a kezét, végső búcsút int, s a szél elhozta hozzájuk távoli, de tisztán csengő énekhangját. Ám most a Tengeren túli tündék ősi nyelvén énekelt, és így Frodó nem értette a szavait: bármi gyönyörű volt is, az ének nem hozott számára vigaszt.
De a tünde-szavak módján ezek is belevésődtek az emlékezetébe, s jóval később meg is fejtette őket: a tündeénekek nyelvén a Középföldén alig-alig ismert dolgokról regélt:

 

Ai! laurië lantar lassi súrinen!
Yéni unotimë ve rámar aldaron
yéni ve lintë yuldar vánier
mi oromardi lisse-miruvóreva
Andúnë pella Vardo tellumar
nu luini yassen tintilar i eleni
ómaryo airetári-lírinen.

Si man yulma nin enquantuva?

An sí Tintalle Varda Oilossëo
ve fanyar máryar Elentári ortanë,
ar ilyë tier undulávë lumbulë,
ar sindanóriello caita mornië
i falmallinar imbe met, ar hísië
untúpa Calaciryo miri oialë.
Sí vanwa ná, Rómello vanwa, Valimar!

Namárië! Nai hiruvalyë Valimar.
Nai elyë hiruva. Namárië!

 

„Ó! hullik a szélben az aranylevél, s a hosszú évek száma végtelen, mint a fákon az ágaké! Úgy húznak el a hosszú évek, mint a fürge réti szél nyugatnál is nyugatabbra a büszke termen át, ahol a kék boltozaton a csillagok is megremegnek Varda szent és ünnepélyes énekétől. Most ki tölti újra a kupámat? Mert Varda, a Tűz szítója, s Csillagkirálynő az örök fehér hegyekből, fölemelte felhőkezét, minden ösvény homályba fulladt, s a szürke földről sötétség kúszik közibénk a tajtékos habokon, s Calacyra drágaköveit köd fedi örökkétig. A keletről jöttek most elveszítik, elveszítik Valimart! Ég veletek! Ti talán meglelitek Valimart! Ég veletek!” – Varda annak az Úrnőnek a neve, akit a tündék itt száműzetésük földjén Elberethnek hívnak.
A folyó váratlan kanyart írt le, kétoldalt magas partok emelkedtek, s elrejtették a szemük elől Lórien fényét. Frodó soha többé nem látta viszont e gyönyörű földet.
Az utazók most visszafordultak, arra, amerre az útjuk vezetett: most előttük volt a nap, s a szemük káprázott, mert mindannyiuké könnyekkel volt tele. Gimli nyíltan zokogott.
– Ez volt az utolsó pillantás, amit a leggyönyörűbbre vethettem – mondta Legolasnak, útitársának. – Ezután már semmire sem mondhatom, hogy gyönyörű, hacsak az nem az ő ajándéka. – S a szívére tette a kezét.
– Mondd, Legolas, miért kellett nekem eljönnöm erre az útra? Hisz alig is tudtam, hol vár a veszélyek veszélye! Elrond igazat szólt, amikor azt mondta, nem tudjuk megjósolni, mi vár minket az úton. Féltem, hogy kínszenvedés vár rám a sötétben, s ez nem tartott vissza. De ha a fény és az öröm veszélyét ismertem volna, soha el nem jövök: Ez a búcsú a legmélyebb seb, amit életemben elszenvedtem, még ha ma éjjel a Sötétség Ura vár is. Jaj neked, Glóin fia, Gimli!
– Nem! – mondta Legolas. – Jaj nekünk, mindannyiunknak! És mindazoknak, akik a világot járják, most, az idők múltán. Mert ez a dolgok rendje: rátalálni és elveszíteni, mint ahogy azok érzik, akiknek csónakját a rohanó víz sodorja. De én azt mondom, áldott vagy te, Glóin fia, Gimli, mert a magad akaratából szenvedtél vereséget, s választhattál volna más utat is. De nem hagytad cserben az útitársaidat, s legalább az a jutalmad mindig megmarad, hogy Lothlórien emléke tiszta és mocsoktalan a szívedben, soha meg nem fakul, sem meg nem áporodik.
– Talán – mondta Gimli –, és köszönet a szavaidért. Igaz szavak, ez kétségtelen, de minden vigasz hideg. A szív nem emlékezni vágyik. Az emlék csak tükör, ha mégoly tiszta is, mint Khaled-zâram tükre. Vagy legalábbis Gimli, a törp szíve ezt súgja. A tündék lehet, hogy másként látják. Hallottam is, hogy számukra az emlék nem annyira álom, inkább a világ hajnalának képe. Erről azonban több szó ne essék. Lássuk a csónakot! Így megrakva igencsak mélyen merül a vízbe, s a Nagy Folyó vize gyors. S én nem szeretném hideg vízbe fojtani a bánatomat. – Fölvett egy evezőt, s a csónakot a nyugati part felé kormányozta, Aragorn csónakja nyomában, amely már kijjebb húzódott a folyó sodrából.

A társaság tehát folytatta hosszú útját, le a széles és rohanó vízen, mindig csak dél felé. Mindkét parton csupasz fák sűrű erdeje meredezett, s így egy pillanatra sem látták a fákon túl elterülő tájat. A szél elállt, a folyó nesztelenül futott. Madárhang sem törte meg a csendet. Ahogy alábbszállt a nap, mind fátyolosabb lett a fénye, míg fehér gyöngyszemként nem fénylett a sápadt égen. Majd teljesen kialudt nyugaton, s rájuk borult a szürke, csillagtalan éjszaka. Hajnalig csurogtak lefelé a vaksötét éjszakában, s kormányozták csónakjaikat a nyugati erdők rájuk boruló homályában. Kísértetforma óriási fák maradoztak el a csónakok mellett, s a ködön át a folyó vizébe lógatták szomjazó, torz ágaikat. Keserves hideg volt. Frodó csak ült és hallgatta a víz halk csobbanását, kuttyogását a gyökerek és az uszadékfa közt a parton, míg feje le nem kókadt, és szorongós álomba nem merült.

 

 

9. fejezet
A Nagy Folyó

Frodót Samu ébresztette föl. Arra ébredt, hogy nagy, szürke kérgű fák alatt fekszik, jól beburkolózva, a Nagy Folyó, az Anduin nyugati partján az erdő egy csendes zugában. Átaludta az éjszakát, s a csupasz ágak közt már sápadtan derengett a hajnal első fénye. Mellette éppen Gimli bajlódott a kicsike tűzzel.
Még napkelte előtt útnak indultak. Nem mintha a társaság java része olyan nagyon vágyott volna délre: hiszen örültek, hogy a döntést, amely, ha elérték Raurost és a Tűkőszirtet, elkerülhetetlen, egyelőre halogathatják, hisz onnét még többnapi járóföldre voltak, hagyták tehát, hogy a folyó kedvére sodorja őket, nem akaródzott siettetniük a veszedelmeket, amelyek a Tűkőszirten túl várnak rájuk, akármelyik útvonal mellett döntenek. De Aragorn ahhoz legalább ragaszkodott, hogy mindennap kora hajnalban induljanak, és késő éjszakáig vitessék magukat a vízzel, mert érezte a szíve mélyén, hogy sürgeti őket az idő, s félt, hogy a Sötétség Ura sem maradt tétlen, amíg ők Lórienben késlekedtek.
De sem aznap, sem másnap nem látták nyomát az Ellenségnek. Eseménytelenül teltek az unalmas, szürke órák. Útjuk harmadik napján lassan változni kezdett körülöttük a táj: gyérültek az erdők, majd minden fa eltűnt. A keleti parton, bal kéz felől sivár dombok nyúltak el, magasodtak fölébük, barnák voltak, kiégettek, mintha futótűz pörzsölt volna végig rajtuk, nem hagyván maga mögött egyetlen eleven fűszálat, barátságtalan pusztaság volt, amelyet nem tört meg egy szál fa, egyhangúságát nem enyhítette egyetlen merész szikla. Megérkeztek a Barna Földekre, amelyek pusztán és néptelenül húzódnak a Bakacsin-erdő déli szegélyétől egészen az Emyn Muilig. Hogy micsoda dögvész, háború, vagy az Ellenség miféle gonoszsága pusztította így el a tájat, azt még Aragorn sem tudta.
Nyugaton, jobb kéz felől, szintén fátlan volt a táj, de sík, s itt-ott jó darabon zöld. A folyóparton hatalmas nádasokat hagytak maguk mögött, olyan magasakat, hogy teljesen elfödték előlük a nyugati kilátást, s kicsi csónakjaik zizegve súrolták a hullámzó nádasok falát. A nádszálak száraz zászlai meghajoltak, sziszegtek halkan, szomorúan. Itt-ott, a nádasok egy-egy résében Frodó egy pillanatra dimbes-dombos mezőket látott, messze távol, a lenyugvó nap fényében hegyeket, s a látóhatár szegélyén fekete vonalat, a Ködhegység legdélibb vonulatát.
Más, eleven és mozgó lényeknek, mint madaraknak, nyoma sem volt sehol. Madár azonban rengeteg, kis vízimadarak sipogtak, csipogtak a nád között, de látni ritkán lehetett őket. Az utazók fülét egyszer-egyszer hattyúszárnyak suhogása ütötte meg, s ahogy fölnéztek, egész hattyúraj húzott el a fejük felett az égen.
– Hattyúk! – mondta Samu. – És mekkorák!
– Igen – felelte Aragorn. – Fekete hattyúk.
– Milyen tágas, kihalt és szomorú ez a táj! – jegyezte meg Frodó. – Én mindig azt hittem, hogy minél délebbre ér az ember, annál melegebb és vidámabb minden, amíg csak végleg maga mögött nem hagyja a telet.
– De annyira még nem vagyunk délen – felelte Aragorn. – Itt még tél van, és messze a tenger. A világ itt hideg, amíg csak hirtelen ki nem tavaszodik, de addig még havat is kaphatunk. Messze, Belfalas öblében, ahol az Anduin a tengerbe ömlik, meleg van, s talán a táj is vidámabb, s ha nem, csak az Ellenség tehet róla. De itt még százhúsz mérfölddel sem vagyunk délebbre a ti Megyétek déli fertályánál, hiába, hogy száz meg száz mérföldnyire járunk tőle. Északkelet felé átlátsz Lovasvég síkságára, Rohanra, a lovasurak földjére. Nemsokára a Limjód folyó torkolatához érünk, amelynek a vize a Fangornról rohan le, hogy a Nagy Folyóval egyesüljön. Ez Rohan északi határa, valamikor régen a Limjód és a Fehérhegyek köze teljes egészében a rohirok birodalmához tartozott. Dúsan termő kellemes föld, s a füvének nincsen párja, de e gonosz időkben nem él senki a folyó partján, s még lóháton is ritkán vetődik arra valaki. Az Anduin széles, de az orkok nyilai a túlpartnál messzebbre visznek, s az utóbbi időben, azt mondják, még a vízen is átmerészkednek s rajtaütnek a rohirok ménesein és karámjain.
Samu nyugtalanul tekingetett egyik partról a másikra. Korábban a fákat érezte ellenségesnek, mintha alattomban leskelődő szemeket, ólálkodó veszélyeket rejtegettek volna, most azt kívánta, bár szegélyeznék ismét fák a folyót. Úgy érezte, nyitott kis csónakjukban, a puszta földek között, a folyón, amely a háború vonala, meztelenek és védtelenek.
Másnap, harmadnap, ahogy mind mélyebbre-mélyebbre hatoltak le délre, a bizonytalan érzés az egész társaságon elhatalmasodott. Evezőt fogtak, és egész nap húzták. Sebesen siklottak el mellettük a partok. A folyó rövidesen kiszélesedett és elsekélyesedett, a keleti partot kő borította hosszan, a vízben kavicspadok voltak, így hát óvatosan kellett kormányozni. A Barna Föld sivár, lankás tájjá alakult át, amely fölött akadálytalanul süvített a hideg északi szél. A másik oldalon lápokkal tarkított rétek húzódtak. Frodó didergett, s eszébe jutott Lothlórien gyepe, a szökőkút, a napsütés, a csöndes esők. Szó alig esett a csónakokban, nevetés még annyi sem. A társaság valamennyi tagja a tulajdon gondolataival volt elfoglalva.
Legolas szíve valahol egy északi bükkös tisztásán időzött a nyári éjszakák csillagfényében, Gimli aranyat tapintott gondolatban, s azon törte a fejét, elég tiszta-e, hogy az úrnő ajándékának házául szolgáljon. Trufa és Pippin a középső csónakban feszengett, mert Boromir egyre csak dünnyögött magában, néha a körmét rágta, mint akit – nem kétséges – emészt a nyugtalanság, aztán evezőt ragadott, s a csónakkal szorosan felzárkózott Aragorn mögé. Ilyenkor Pippin, aki a csónak orrában kuporgott, hátranézett, s furcsa fényt látott Boromir szemében, amint az mereven bámulta Frodót. Samu már rég eldöntötte magában, hogy a csónak, ha annyira nem is veszélyes, mint hitte kölyökkorában, sokkal kényelmetlenebb, mint valaha gondolta volna. Keservesen elgémberedett, és tennivalója nem volt más, mint hogy vagy itt, vagy ott bámulja a csónak mellett elsikló téli tájat és a szürke vizet. Mert még ha eveztek is, az evezőt akkor sem bízták rá Samura.
Mikor a negyedik napon kezdett alászállni az alkonyat, hátranézett Frodó és Aragorn lehajtott feje meg az őket követő két csónak fölött, félig aludt már, s alig várta, hogy letáborozzanak és földet érezzen végre a lába alatt. Egyszerre megakadt valamin a szeme: először csak nézett, értetlenül, aztán megdörgölte a szemét, de ahogy jobban szemügyre vette volna, az a valami eltűnt.
Aznap éjjel egy szigeten táboroztak, a nyugati part közelében. Samu takaróba burkolózva feküdt Frodó mellett. – Muris álmom volt, egy-két órával azelőtt, hogy kikötöttünk volna, Frodó uram – mondta. – De lehet, hogy nem is volt álom. De akkor is muris.
– Nos, mi volt az? – kérdezte Frodó, tudva, hogy Samu addig úgysem nyugszik, amíg el nem mondta neki a meséjét, lett légyen az akármi. – Mióta eljöttünk Lothlórienből, amúgy se láttam, sőt elképzelni sem tudok olyat, amin mosolyognék.
– Nem úgy volt muris, Frodó uram. Inkább fura volt. S ha nem álom, nincs is rajta semmi mulatságos. És neked, Frodó uram, muszáj tudnod róla. Mert hogy egy tuskót láttam, aminek szeme van!
– A tuskó még csak rendben lenne. Elvégre épp elég úszik a vízen. De a szemet azt hagyjuk.
– Márpedig nem hagyom – mondta Samu. – Attól ébredtem föl, a szemtől, hogy úgy mondjam. Láttam, hogy Gimli csónakja mellett, a félhomályban, valami úszik, amit én tuskónak néztem. Aztán az a benyomásom támadt, hogy a tuskó lassan fölzárkózik mellénk. S ez valahogy szöget ütött a fejembe, hiszen a tuskót is, akárcsak minket, a víz sodorta. S akkor megláttam azt a két szemet, vagyis hogy a két, szemet formázó, halványan csillogó pontot, a tuskó vége felé egy dudoron. S a tuskó ráadásul nem is volt tuskó, mert úszóhártyás lába volt, olyasféle, mint a hattyúé, és csak emelgette-mártogatta, emelgette-mártogatta.
Én akkor fölültem, és megdörzsöltem a szememet, és arra gondoltam, hogy ha az a valami még mindig ott van, mikor a szememből kidörgöltem az álmot, nagyot kiáltok. Mert az a micsoda ugyancsak gyorsan közeledett, már ott volt egészen Gimli mögött. De hogy az a két lámpácska kiszúrta-e, hogy moccanatlanul bámulok, vagy én tértem eszemre, nem tudom. Mire fölnéztem, már nem találtam. De azt hiszem, a szemem sarkából, mint mondani szokták, mégiscsak láttam egy pillanatra, mert épp egy sötét valami siklott be a part árnyékába. Bár a szemet, azt nem láttam többé.
Megint álmodsz, Csavardi, mondtam magamban, de többet semmit. Azóta gondolkodom a dolgon, és most már nem vagyok olyan biztos benne. Te hogy vélekszel róla, Frodó uram?
– Azt mondanám, tuskó volt a félhomályban, s te álmos voltál – mondta Frodó –, ha ez volna az első eset, hogy azok a szemek felbukkantak. De nem az. Én is láttam, még fönn, északon, mielőtt Lothlórienbe megérkeztünk. És egy fura jószágot is láttam, aminek szeme volt, és megpróbált fölmászni a flet-re, akkornap, első éjjel. Haldír is látta. És emlékszel, mit mondtak a tündék, akik azt az ork bandát követték?
– Ó – mondta Samu –, hát persze hogy emlékszem, s még másra is. Csak éppen nincs ínyemre a gondolat, de akkor is eszembe jut ez meg az, meg Bilbó úr történetei, meg minden, és azt hiszem, ennek a jószágnak a nevét is meg tudnám mondani. Csúf név. Gollam, nem?
– Igen, én is ettől tartok egy idő óta – mondta Frodó.
– Az óta az első, flet-en töltött éjszaka óta. Gondolom, ott ólálkodhatott Móriában, aztán szagot fogott, és utánunk eredt, de azt reméltem, nyomunkat veszti. A nyomorult jószág bizonyára ott bujkált az erdőben az Ezüstér mellett, s kileste az indulásunkat!
– Valahogy így – mondta Samu. – S jó lenne, ha egy kicsit jobban vigyáznánk, mert még a végén arra ébredünk, hogy ronda ujjak markolásszák a nyakunkat, már persze, ha egyáltalán felébredünk. És pontosan erre akarok kilyukadni: Semmi szükségünk rá, hogy Vándornak vagy a többieknek az éjjel gondot okozzunk. Én holnap is alhatom, hiszen, ha szabad azt mondanom, úgyis csak poggyász vagyok a csónakban.
– Szabad – mondta Frodó –, bár én inkább azt mondanám, hogy poggyász, aminek szeme van: Őrködjél, de azzal a feltétellel, hogy hajnal felé fölébresztesz, akkor is, ha addig nem történik semmi.

Pirkadat előtt Frodó arra ébredt, legmélyebb álmából, hogy Samu rázza a vállát. – Szégyen, gyalázat, hogy fölébresztelek, Frodó uram, de hát te mondtad. Nincs mit mondanom, vagy legalábbis nem sok. Azt hiszem, puha, plattyogó lépteket hallottam, és szimatolást, kis idővel ezelőtt, de hát efféle fura neszeket a folyóparton minden éjszaka hall az ember.
S lefeküdt, Frodó felült, vállára borította a takaróját és küszködött az álmosság ellen. Lassan teltek a percek és az órák, és nem történt semmi. Frodó már-már engedett a kísértésnek, hogy visszafeküdjön, amikor alig látható sötét alak közeledett úszva a partra vont csónakok egyikéhez. Egy hosszú, fehéren derengő kezet látott, amint villámgyorsan kinyúlik és megragadja a palánkot, két sápadt, lámpaforma szem csillant meg hidegen, amint a csónakba bekandikált, aztán a két szem fölemelkedett, és Frodóra meredt. Alig egy-két lépésnyire volt, és Frodó hallotta lélegzetvételének halk szisszenését. Fölállt, Fullánkot kirántotta a hüvelyből, s belenézett a két szembe.
A fény nyomban kialudt, a tuskóforma alak a víz sodrában beleveszett az éjszakába. Aragorn megmoccant álmában, megfordult és felült.
– Mi az? – kérdezte súgva, aztán fölpattant, és odajött Frodóhoz. – Valamit éreztem álmomban. Miért vontál kardot?
– Gollam – felelt Frodó. – Vagy legalábbis azt hiszem.
– Ó! – mondta Aragorn. – Szóval te tudsz a mi kis kullancsunkról? Mórián végig ott caplatott a nyomunkban, s még tovább is, Nimrodelig. Azóta, hogy csónakba szálltunk, egy tuskón hever és kézzel-lábbal evez utánunk. Egyszer-kétszer már megpróbáltam elkapni éjszaka, de ravaszabb, mint a róka, és síkos, mint a hal. Azt hittem, a vízen majd lerázzuk, de ugyancsak agyafúrt vizilény. Holnap majd megpróbálunk gyorsabban haladni. Most feküdj le, reggelig majd én őrködöm. Szeretném a kezembe kaparintani a nyomorultat. Talán sikerülne hasznát vennünk: De ha ez nem is sikerül, igyekeznünk kell, hogy lerázzuk magunkról. Nagyon veszedelmes. Attól eltekintve, hogy éjszaka szívesen gyilkol a saját szakállára is, bárki ellenséget, aki itt ólálkodik körülöttünk, a nyomunkra vezethet.
Eltelt az éjszaka, s Gollamnak híre-hamva se volt. A társaság ezután szigorú őrséget tartott, de Gollam többé nem bukkant föl. Ha követte is őket, igen óvatosan és ravaszul. Aragorn utasítására most jókora szakaszokat tettek meg evezve, és a part sebesen siklott a csónakok mellett. De a vidékből keveset láttak, mert javarészt éjszaka vagy félhomályban utaztak, nappal meg pihentek, megbújva, már amennyire a terep megengedte. Ily módon az idő eseménytelenül telt, egészen a hetedik napig.
Az idő változatlanul szürke volt és borús, keleti szél fújt, de késő délutánra keleten fölszakadoztak a felhők, és felhővel szegett sárga meg halványzöld fénypocsolyák bukkantak föl a szürke égen. E távoli foltokon meg-megcsillant az újhold keskeny karéja. Samu fölnézett, és összevonta a szemöldökét.
Másnap rohamosan változott körülöttünk a táj. A partok egyre magasodtak, s egyre kövesebbek lettek. Hamarosan már sziklás, hegyes vidék közén úsztak lefelé, s mindkét parton szakadékokkal szabdalt, tüskebokrokkal, kökénnyel, vadrózsával és iszalaggal benőtt meredek lejtőket láttak: Azokon túl alacsony, mállatag szirtek, s egy-egy borostyántól sötétlő szürke, viharvert sziklakémény, ezeken túl görcsös fenyőfákkal koronázott, széljárta gerincek. Egyre közelebb jártak Vadonföld déli nyúlványához, az Emyn Muil szürke hegyeihez.
A szirtek és a sziklakémények körül naphosszat sok madár keringett, sűrű rajokban, feketén, a szürke ég háttere előtt. Ahogy aznap a táborhelyükön heverésztek, Aragorn aggódó szemmel figyelte a madarakat, s töprengett, vajon Gollam nem követett-e el újabb komiszságot, s vajon az útjuk híre nem terjed-e máris. Később, napnyugta után, amikor a társaság megmoccant, és összeszedelőzködött, hogy továbbinduljon, Aragorn kis fekete pontot vett észre a fakó égen, egy hatalmas madarat magasan és messze, amely hol nagy köröket írt le, hol a szél szárnyán siklott lassan déli irányba.
– Mi az ott, Legolas? – kérdezte, s az égre mutatott, északon. – Sas? Mert én annak nézem.
– Az – mondta Legolas. – Sas, vadászó sas: Csak tudnám, hogy ez mit jelent. Hisz a hegyek messze vannak.
– Nem indulunk tovább, amíg teljesen be nem sötétedett – mondta Aragorn.

Eljött az útjuk nyolcadik napja. Némán, szélcsönddel, elállt a szürke keleti szél. A hold keskeny sarlója hamar fölbukkant, a lenyugvó nap halvány fényében az ég tiszta volt fölöttük, s bár messze délen még gyöngyházfényű felhők vonultak, nyugaton már fenn ragyogtak a csillagok.
– Indulás! – mondta Aragorn. – Megint meg kell kockáztatnunk az éjszakai utat. A folyónak most olyan szakaszához közeledünk, amelyet nem ismerek jól, vízen még sohasem utaztam erre, legalábbis innen a Sarn Gebir zúgóig. Ám ha nem tévedek, azok még jó néhány mérföldnyire vannak. De veszélyes helyekkel addig is találkozhatunk: zátonyokkal és sziklás szigetkékkel a víz sodrában. Nagyon kell ügyelnünk, és nem szabad gyorsan eveznünk.
A vezércsónakban Samura esett az őrködés tiszte. Hasra feküdt a csónak orrában, és szemét belefúrta a homályba. Az éjszaka mind sötétebb lett, de a csillagok furcsa fénnyel ragyogtak odafönt, s a folyó felszíne is halványan derengett. Már majdnem éjfélre járt, egy darabig evezőhöz is alig nyúltak, úgy csurogtak lefelé, mikor Samu egyszer csak felkiáltott. Alig néhány csónakhossznyira nagy fekete alakzatok bukkantak fel a vízből, s hallotta, hogy zúg-kavarog körülöttük a víz. A víz sodra hirtelen balra fordult, a keleti part felé, ahol akadálytalanul áramlott a folyó. Mikor elkanyarodtak, látták, nagyon közelről, hogy a tajtékzó víz éles szikláknak csapódik, s azok mint a fogsor harapnak a folyó sodrába. A csónakok szorosan összebújtak.
– Hallod-e, Aragorn! – kiáltotta Boromir, ahogy a csónakja a vezércsónakhoz ütközött. – Ez őrültség! Nem vághatunk neki a zúgónak éjszaka. Nincs csónak, ami épen jutna át a Sarn Gebiren, sem nappal, sem éjjel.
– Vissza! Vissza! – kiáltott Aragorn. – Forduljatok! Forduljatok, amíg tudtok! – Belemártotta evezőjét a vízbe, megpróbálta megállítani és megfordítani a lélekvesztőt.
– Elszámítottam magam – mondta Frodónak. – Nem hittem, hogy ilyen messze járunk, az Anduin gyorsabban folyik, mint gondoltam. Úgy látszik, Sarn Gebir itt van előttünk, közvetlenül.

Nagy erőfeszítéssel sikerült úrrá lenniük a csónakjaikon, s lassan visszafordítaniuk, de kezdetben ár ellen alig jutottak előre, mind közelebb-közelebb sodródtak a keleti parthoz, mely sötéten, baljósan magasodott fölébük az éjszakában.
– Evezzetek! Mind! – ordította Boromir. – Evezzetek! Különben zátonyra sodor a víz. – Frodó már-már érezte is, hogy a csónak tőkéje kövön súrlódik.
E pillanatban íjhúrok pendültek: nyílvesszők süvítettek el a fejük felett, s reájuk is hullott egynéhány. Az egyik Frodó vállát találta, s ő nagyot kiáltva előrebukott, kiesett kezéből az evező, de a nyílvessző fennakadt a rejtett páncélingen. Egy másik Aragorn csuklyáját ütötte át, a harmadik mélyen a második csónak palánkjába hatolt, közvetlenül Trufa keze mellett. Samu mintha fel-alá rohangáló fekete alakokat látott volna a parton, a hosszan elnyúló kavicsos fövenyen, a csónakhoz, úgy rémlett, igencsak közel.
– Yrch! – kiáltotta Legolas, önkéntelenül a maga nyelvén.
– Orkok! – kiáltotta Gimli.
– Kutya legyek, ha ez nem Gollam műve – mondta Frodónak Samu. – És jó kis helyet választottak. Úgy látszik, a folyó egyenest a karjaikba sodor.
Mind görnyedten húzták az evezőket, még Samu is evezőt fogott. S közben várták, mikor mar beléjük egy fekete tollas nyíl. Mert sok süvített el a fejük fölött, vagy csapódott a vízbe a közelükben, de nem találta el őket egy se. Sötét volt, de az orkok éjjel-látó szemének nem túl sötét, s így, a csillagfényben bizonyára jó célpontot nyújtottak volna ravasz ellenségeiknek, ha nincsenek a szürke tündepalástok, s ha a tündék ácsolta csónakok szürke fája ki nem fog Mordor íjászainak gonoszságán.
Evezőcsapásról evezőcsapásra vergődtek távolabb. A sötétben még azt is nehéz volt megállapítani, hogy egyáltalán haladnak-e: de lassan-lassan lecsillapult körülöttük a víz örvénylése, s a keleti part homályát elnyelte a fekete éjszaka. Végül, amennyire meg tudták állapítani, újra kiértek a folyó közepére, elég távol a sziklafogaktól. Ott félfordulatot tettek a csónakjaikkal és minden erejüket megfeszítve húztak a nyugati part felé. A partot szegélyező bokrok árnyékában megálltak, és föllélegeztek.
Legolas letette az evezőjét, s megfogta Lórienből hozott íját. Partra szökkent, s pár lépéssel följebb hágott a parton. Ott fölajzotta az íját, húrjára egy vesszőt illesztett, megfordult, s visszanézett a folyón át a sötétbe. A túlpartról éles kiáltozás hallatszott, de látni nem lehetett semmit.
Frodó fölnézett a magasan fölötte álló tündére, az célpontot keresett, amire kilőheti nyilát. Feje sötét volt, s körülötte koronaként csillogtak az égbolt felhőtlen foltjain kibukkant csillagok. De délen most életre keltek s megindultak feléjük a hatalmas felhők, s előttük az előőrseik, hogy kioltsák a csillagokat. A társaságot hirtelen elfogta a rettegés.
– Elbereth Gilthóniel! – sóhajtotta Legolas, és fölnézett az égre. S ekkor a homályból egy fekete alak vált ki, felhő és mégsem felhő, mert sokkal gyorsabban haladt amazoknál, s útközben minden fényt kioltva rohant feléjük. Hamarosan kiderült, hogy hatalmas szárnyas teremtmény, feketébb, mint az éjszaka legsötétebb zugai. A túlpartról ádáz üvöltés üdvözölte. Frodó úgy érezte, szívét megmarkolja, s egész testét elönti a dermesztő hideg, vállába, mint sebének emléke, belehasított a gyilkos fagy. Összekuporodott, mintha el akarna bújni.
Egyszerre megpendült a nagy tünde-íj. A húrt süvítve hagyta el a vessző. Frodó föltekintett. A szárnyas alak, majdnem fölötte, megreszketett, egy hangos, recsegő sikoly, és aláhullott, beleveszett a keleti part sötétjébe. Az égbolt megint tiszta volt. Odaátról zavaros ordítozás, átkozódás, jajgatás hallatszott, majd minden elcsendesült. Se nyílvessző, se hang nem szállt át több aznap éjjel.
Egy idő múlva Aragorn elindította a csónakokat folyással szemben, fölfelé. Igyekeztek partközelben maradni, amíg csak egy sekély kis öblöcskébe nem értek. Itt néhány törpe fa nőtt a parton, mögöttük meredek, köves emelkedő. Elhatározták, hogy kiszállnak, s itt várják be a hajnalt, haszontalan lett volna így éjszaka azzal próbálkozniuk, hogy följebb jussanak. Tábort nem vertek, tüzet nem gyújtottak, csak hevertek összekucorodva a szorosan egymás mellett partra vont csónakokban.
– Dicsőség Galadriel íjának s Legolas kezének, éles szemének! – mondta Gimli, miközben egy ostyát – lembas-t majszolt. – Csudás lövés volt, barátom! S ebben a sötétben!
– De ki tudja, mi volt az, amit eltaláltam? – mondta Legolas.
– Én nem – mondta Gimli. – De akkor is örülök, hogy ez az árnyék nem jött közelebb. Nagyon emlékeztetett arra a fekete izére ott, Móriában... a balrog árnyékára.
– Nem balrog volt – mondta Frodó. Még mindig didergett a hidegtől, ami beléhasított. – Hidegebb annál. Én azt hiszem, ez... – Lenyelte a végét, elhallgatott.
– Mire gondolsz? – kérdezte türelmetlenül Boromir, s kihajolt a csónakjából, mintha csak látni akarná Frodó arcát.
– Azt hiszem... nem, nem mondom meg – felelte Frodó. – Akármi volt is, lezuhanása kétségbe ejtette ellenségeinket.
– Az biztos – helyeselt Aragorn. – De hogy hol vannak, hányan vannak, és hogy mit forralnak ellenünk, arról fogalmunk sincs. Ma éjszaka egyikünk sem alhat! A sötétség most elrejt minket. De hogy a nappal mit hoz, ki tudná megmondani? Tartsátok a fegyvereteket a kezetek ügyében!
Samu a kardja markolatán dobolt, mintha azt számolná, hány ujja van, s föltekintett az égre. – Különös – dünnyögte. – A hold ugyanaz a Megyében és a Vadonföldön, vagy legalábbis úgy volna rendjén. De vagy az ég zökkent ki a kerékvágásból, vagy én számolok rosszul. Emlékszel, Frodó uram, a hold épp fogyóban volt, mikor a flet-en feküdtünk, fenn, azon a fán: egy héttel ezelőtt volt telihold, ha jól emlékszem. És tegnap, egy hete, hogy úton vagyunk, újhold köszöntött ránk, vékonyan, mint a körömnyesedék, mintha tünde-országban nem is időztünk volna.
Márpedig arra biztosan emlékszem, hogy három éjszakát ott töltöttünk, sőt, mintha többre is emlékeznék, arra meg, hogy egy teljes hónapig nem voltunk ott, a nyakamat teszem. Mintha ott megállt volna az idő!
– Lehet, hogy valóban megállt – mondta Frodó. – Lehet, hogy ott, azon a földön, olyan időben éltünk, ami másutt már rég elmúlt. Azt hiszem, csak akkor tértünk vissza az időbe, amely a halandó földeken át a Nagy Tengerbe ömlik, mikor az Ezüstér visszavitt minket az Anduinra. Én Caras Galadhonban semmiféle holdra nem emlékszem, sem újholdra, sem teliholdra, ott éjjel csak a csillagok, nappal meg a nap világított.
Legolas megmoccant a csónakjában. – Nem, az idő sehol nem áll meg örökre – mondta –, csak épp hogy semmi és sehol nem változik, nem nő azonos módon. A tündék világa is halad, csak épp hogy a mozgása egyszerre gyors is, lassú is. Gyors, mert amíg ők maguk alig változnak, minden más elszáll mellettük: épp ez a bánatuk. És lassú, mert ők nem számlálják az elfutó éveket, a magukét sem. A múló évszakok egy hosszú-hosszú folyó örökké ismétlődő vízfodrai. De a nap alatt végül is minden elkopik.
– De Lórienben lassan – mondta Frodó. – S az Úrnő hatalma éppen ezt célozza. Ha rövidnek látszanak is, gazdagok az órák Caras Galadhonban, ahol Galadriel viseli a tünde-gyűrűt.
– Ezt nem szabad kimondani Lórienen kívül, még előttem sem – mondta Aragorn. – Erről soha egy szót sem! De így van, Samu, azon a földön te sem számoltad a napokat. Az idő veled is, akár a tündékkel, gyorsan suhant el, s amíg mi ott időztünk, az újhold megtelt, s a telihold fogyott a külső világban. És tegnap este újhold lett megint: A télnek majdnem vége. Suhan az idő az alig-remény tavasza felé.
Az éjszaka csöndben telt. Se nesz, se kiáltás nem hallatszott a túloldalról. A csónakjaikban kucorgó utazók érezték az idő változását. Melegebb lett, és szélcsend támadt a dél felől a távoli tenger felé igyekvő, esővel terhes nagy felhők alatt. S a zúgók szikláin vágtató víz harsogása, mintha közelebbről hallatszott volna, és hangosabbnak tetszett. S a fák gallyai a fejük fölött csöpögni kezdtek.
Reggelre érve ellágyult, megszomorodott a világ körülöttük. Lassan, árnyéktalan, szürke fénnyel köszöntött be a hajnal. A folyó vizét megülte a pára, s a part fehér ködbe burkolózott, a túlpartot látni sem lehetett.
– Nem állom a ködöt – mondta Samu –, de ezt úgy látszik a jó szerencsénk hozta. Mert most talán úgy tudunk innen továbbmenni, hogy azok az átok orkok nem látnak meg minket.
– Talán – hagyta rá Aragorn. – De ha a köd legalább egy kicsit meg nem ritkul, nehéz lesz az ösvényt megtalálnunk. Márpedig meg kell, ha át akarunk jutni a Sarn Gebiren, az Emyn Muilba.
– Nem látom be, miért kellene átkelnünk a zúgókon, és egyáltalán, miért kell tovább is a folyót követnünk – mondta Boromir. – Ha az Emyn Muil itt van előttünk, akkor nyugodtan itt hagyhatjuk ezeket a lélekvesztőket, s eltérhetünk délnyugat felé, amíg csak el nem jutunk az Entsédhez, s azon átkelve az én hazámba.
– Megtehetnénk, ha Minas Tirith lenne az úticélunk – mondta Aragorn –, de ebben még nem egyeztünk meg. És ez az útvonal különben is lehet, hogy veszélyesebb, mint ahogy hangzik. Az Entséd völgye lapos és mocsaras, s a köd ott halálos veszélyt jelent mindazoknak, akik gyalog mennek és terhet hordanak. Én nem hagynám el a csónakjainkat, amíg nem muszáj. A folyó legalább olyan útvonal, amelyről nem lehet letévedni.
– De a bal partja az ellenség kezén van – vetette ellen Boromir. – És ha átjutsz Argonath Kapuin és épségben eléred a Tűkőszirtet, mi lesz azután? Leugrasz a vízesésről, bele az ingoványba?
– Nem – felelte Aragorn. – Én inkább azt mondanám, vigyük le a csónakjainkat az ősi módon a Rauros lábához, s ott szálljunk megint vízre. Te nem tudsz, Boromir, vagy nem akarsz tudni az Északi Lépcsőről, és a magas trónszékről, az Amon Hen fölött, amely még a nagy királyok idején készült? Mielőtt eldönteném, hogy merre tovább, szeretnék megállni odafönn. Ott talán valami jel vár ránk, ami továbbvezérel.
Boromir makacsul ellene szegült a javaslatnak, de mikor egyértelműen kiderült, hogy Frodó Aragornt követi, akárhova megy, engedett: – Minas Tirith emberei nem hagyják magukra a szükségben barátaikat – mondta –, s ha akár a Tűkőszikláig el akartok érni, rászorultok az én erőmre. Addig a magas szigetig elmegyek, de tovább nem. Onnét hazafelé indulok, akár egyedül is, ha nem érdemlem meg, hogy bármelyiktek velem tartson.
Egyre jobban világosodott, s a köd is felszállt kissé. Úgy döntöttek, hogy Aragorn meg Legolas azonnal elindul a part mentén, a többiek meg a csónakoknál várják őket. Aragorn azt remélte, hogy talál valami útfélét, amelyen le tudják vinni a csónakjaikat és a holmijukat a csöndes vízhez, a zúgón túlra.
– Az lehet, hogy a tünde-csónakok nem süllyednek el – mondta –, de ettől még nem biztos, hogy mi is élve jutunk le a Sarn Gebiren. Ez eddig még senkinek sem sikerült. Gondor emberei errefelé nem építettek utat, mert birodalmuk még a virágában sem ért fel az Anduin partján az Emyn Muilig. De van valami teherhordó ösvény a nyugati parton, ha ugyan megtalálom. El még nem pusztulhatott, hiszen a Vadonföldről Osgiliathba mindig is csónakon utaztak, egészen addig, amíg pár évvel ezelőtt meg nem sokasodtak a mordori orkok.
– Az én életemben ritkán jött csónak észak felől, s az orkok mindig is ott ólálkodtak a keleti parton – mondta Boromir. – Ha erre mégy tovább, mérföldről mérföldre nagyobb veszély fenyeget, még ha találsz is ösvényt.
– A veszély ott leselkedik minden délre vezető úton – felelt Aragorn. – Egy napig várjatok. Ha nem térünk vissza időben, tudni fogjátok, hogy szerencsétlenül jártunk. Akkor válasszatok magatoknak új vezetőt, és ahogy tudjátok, kövessétek.
Frodó nehéz szívvel nézte, mint kapaszkodik fel Aragorn és Legolas a meredek parton és tűnik el a ködben, de félelmei alaptalanoknak bizonyultak. Alig telt el két-három óra, még délre is alig járt az idő, mikor fölbukkant a két fölfedező ködös alakja.
– Minden rendben – mondta Aragorn, mikor leereszkedett a parton. – Megtaláltuk az ösvényt, s az egy jó kikötőhelyhez vezet, amely még ma is használható. Nincs messze: az első zúgó alig fél mérföldnyire van, s az egész vagy egy mérföld hosszú. S valamivel alatta a víz megint sima és tiszta, bár gyors folyású. A legnehezebb az lesz, hogy a csónakjainkat és a poggyászunkat fölvigyük a régi teherhordóútra. Mert megtaláltuk ugyan, de itt jó messze eltávolodik a folyóparttól, s ott fut a sziklafal védelmében, vagy két nyíllövésnyire a víztől. Az északi kikötőhelyet nem találtuk. Ha megvan még, bizonyára eljöttünk mellette az éjszaka. Éppenséggel föl is evezhetnénk addig, de lehet, hogy a ködben megint csak nem találnánk. Sajnos, most itt kell hagynunk a folyót, s ahogy tudunk, föl kell jutnunk a teherhordóútra.
– Ez akkor se lenne könnyű, ha valamennyien emberek lennénk – mondta Boromir.
– Akkor is megpróbáljuk, legyünk akármik – mondta Aragorn.
– Meg ám – mondta Gimli. – Az emberek a rossz úton húzzák a lábukat, de egy törp az megy, és elviszi a súlyának kétszeresét is, Boromir uram!
A feladat valóban nehéznek bizonyult, de végül is csak megbirkóztak vele. A holmikat kiszedték a csónakokból, s fölvitték a part tetejére, ahol már sík volt a terep. Aztán kiemelték a csónakokat is a vízből, s fölvitték azokat is. Sokkal könnyebbek voltak, mint várták. Hogy a tünde-föld melyik fájából készültek, azt Legolas se tudta, de a fa szívós volt és furcsamód könnyű. A síkon Trufa és Pippin egymaga elvitte a csónakokat. Persze ahhoz, hogy kiemeljék s fölvigyék az útig, szükség volt két ember erejére. A terep itt egyenletesen lejtett lefelé, szürke homokkő sziklák és gyommal benőtt, bokrok alatt rejtőzködő üregek tarkították, vadrózsarengetegek és csupasz horpadások, s itt-ott pocsolyákban állt rajta a hordalékteraszokról leszivárgó víz.
Boromir és Aragorn egyenként felvitte a csónakokat, a többiek meg a málhát hurcolták utánuk nagy vesződséggel. Végül minden fent volt a teherhordóúton. Ettől kezdve már alig gátolta őket valami, legfeljebb a tüskebokrok meg a hullott kövek. Mind együtt maradtak. A málló sziklafalról ködrongyok lógtak, s a folyót pára borította, hallották, hogy harsog, tajtékzik a víz Sarn Gebir meredek zúgóin és kőfogain, de látni nem látták. Kétszer tették meg az utat, amíg mindenük épségben és biztonságban lent nem volt a déli kikötőhelyen.
A teherhordóút itt visszakanyarodott a partra, szelíden ereszkedett le az öblöcske sekély vizéhez. Úgy tetszett, az öblöt nem emberkéz vájta a partoldalba, hanem a Sarn Gebirről lezúduló víz mosta ki, az alacsony kőgát mögött, ami egy darabon benyúlt a folyóba. Azon túl a part meredeken felszökő szürke sziklafal volt, s aki gyalog akart volna továbbmenni, nem tudta volna hol megvetni rajta a lábát.
A kurta délután már-már szürke és felhős alkonyatba fordult. Ültek a vízparton és hallgatták a párába burkolt zúgók zűrzavaros, tajtékzó bömbölését, fáradtak voltak és álmosak, a szívük komoly, mint a haldokló nap.
– Nos, itt vagyunk, s most egy újabb éjszakát kell itt eltöltenünk – mondta Boromir. – Muszáj aludnunk, még ha Aragorn úgy határozott is, hogy éjszaka lépjük át Argonath Kapuját, mert mindannyian holtfáradtak vagyunk... talán a mi keménykötésű törpünket kivéve.
Gimli nem szólt semmit: csak ültében rábólintott.
– Pihenjünk hát, amennyire tudunk – mondta Aragorn. – Holnap muszáj lesz megint nappal utaznunk. Hacsak az idő be nem csap most is, és meg nem változik, talán sikerül úgy elillannunk, hogy a keleti partról ne vegyenek észre. De ma éjszaka kettesével kell őrködnünk, felváltva: három óra alvás, egy óra őrség.
Az éjjel nem történt semmi, attól eltekintve, hogy hajnal előtt alig egy órával megeredt az eső. Amint kivilágosodott, útnak indultak. A köd már ritkult. Amennyire csak lehet, megmaradtak a nyugati part közelében, s látták az alacsony, majd egyre magasodó sziklaszirteket, a lábát a rohanó vízben áztató sziklafalat. Ráfeszítették a csónakokra a bőr védőponyvát, hogy el ne öntse őket a víz, majd továbbcsurogtak lefelé, sem elöl, sem maguk körül nemigen láttak semmit a szürke esőfüggönyön át.
Az eső azonban nem tartott soká. Lassan-lassan ritkultak, majd fölszakadoztak a felhők, s foszlányaik a folyót keresztezve északra távoztak. Fölszállt a köd és a pára is. Az utazók előtt széles kőszoros bontakozott ki, meredek, sziklás partjain, a kőpárkányokon és keskeny hasadékokban néhány formátlan fa csimpaszkodott. A meder itt elkeskenyedett, és a víz sodra meggyorsult. Olyan sebesen ragadta magával őket, hogy alig remélhették: megállhatnának vagy megfordulhatnának, ha valamivel váratlanul szembe találják magukat. Fölöttük egy csíknyi sápadt kék ég, körülöttük az árnyékos, sötét vizű folyó, előttük az Emyn Muil napot eltakaró fekete hegyei, amelyeken, úgy látszott, nyílás sincs sehol.
Frodó elöl, a távolban, két közelebbi sziklaszirtet látott: sziklakéményt, oszlopot mintázott mind a kettő. Magasan, csupaszon, baljósan tornyosultak a folyó két partján. Közöttük keskeny rés, a víz vadul sodorta feléjük a csónakokat.
– Íme, az Argonath, a Királyok Oszlopai! – kiáltotta Aragorn. – Hamarosan átmegyünk közöttük. A csónakok egymást kövessék, tartsátok a távolságot. És maradjatok a folyó közepén!
Ahogy a csónak közelebb ért, a sziklaoszlopok, mint a tornyok, köszöntötték Frodót. Óriásinak érezte őket, két néma és fenyegető, roppant termetű emberalaknak. Aztán észrevette, hogy valóban azt formáznak: a régiek ügyessége, ereje emberalakra faragta őket, s a számlálatlan elfeledett év minden napsütése, zimankója ellenére megőrizték azt a fenséges hasonlóságot, amit a véső vájt beléjük. A mély vízből kiemelkedő két talapzaton két óriási kőkirály állt: bár szemük megkopott, homlokuk megrepedezett, ma is mindkettő észak felé bámult, bal kezüket nyitott tenyérrel, figyelmeztetően emelték fel, jobbjukban szekercét tartottak, mindkettőjük fején mállatag korona vagy sisak. Még mindig roppant erő és méltóság áradt belőlük, a rég elenyészett királyság néma őreiből. Frodót elfogta a félelem és riadt tisztelet, lekucorodott, behunyta a szemét, s ahogy a csónak a szobrokhoz ért, nem mert föltekinteni. Még Boromir is lehajtotta a fejét, mikor a csónakokat, mint tehetetlen kis faleveleket, sodorta át az ár Númenor őreinek árnyékán. Így jutottak be a Kapu fekete szakadékába.
Félelmes szirtfal szökött fel csupaszon, kiszámíthatatlan magasságban, mindkét parton. Messze-messze, fölöttük, a fakó ég. A fekete víz visszhangot verve harsogott, s a színén süvített a szél. Frodó a térdére görnyedve hallotta, hogy Samu, elöl, felnyög és dünnyög: – Micsoda hely! Micsoda szörnyű hely! Csak egyszer tegyem ki a lábam a csónakból, még pocsolyába se lépek soha, nemhogy folyóvízbe!
– Ne félj! – mondta egy idegen hang a háta mögött. Frodó megfordult, és Vándort látta, és mégsem a Vándort: mert a viharvert kósza nem volt sehol. A csónak farában Aragorn ült, Arathorn fia, büszkén és szálegyenesen, s ügyes evezőcsapásokkal irányította a csónakot, csuklyáját hátravetette, sötét haja lobogott a szélben, szemében izzó fény: most száműzetésből ősei földjére hazatérő király volt.
– Ne féljetek! – mondta. – Már régóta vágytam volna látni Isildur és Anárion, az ősapáim hasonmását. Az ő árnyékukban Elassarnak a tünde-kőnek, az Isildur fia Valandir házából való Arathorn fiának, Elendil örökösének nincs mitől félnie!
Aztán kialudt szemében a fény, azt mondta, szinte magának: – Bár lenne itt Gandalf! Hogy mennyire vágyik a szívem Minas Anor, a városom falai után!
A sziklaszoros mély volt és sötét, és teli a szél, a rohanó víz és a visszhangot verő kő hangjaival. Egy kevéssé nyugatra hajlott, s így kezdetben csak feketeséget láttak maguk előtt, de Frodó hamarosan észrevett elöl egy keskeny és egyre szélesedő világos rést. A szakadék szája gyorsan közeledett, s a csónakok egyszer csak kirepültek a tágas, ragyogó fénybe.

A nap, ami már jócskán túljárt a delelőjén, fönn ragyogott a széljárta égen. A föltorlódott víz egy hosszú, tojásdad tóba ömlött, a sápadt Nen Hithoelbe, amelyet erdős oldalú, de a napfényben hidegen csillogó, kopasz csúcsú hegyek kereteztek. A középső valamivel előbbre nyúlt a többinél, s azoktól elszakadva szigetet alkotott a vízen, a folyó két halványan csillogó ága között. Távolról és lentről mennydörgő robaj hangját sodorta feléjük a szél.
– Az ott Tol Brandir! – mondta Aragorn, és délre mutatott, a hegyes csúcsra. – Baloldalt az Amon Lhaw, jobboldalt az Amon Hen, a Hallás és a Látás Hegye. A nagy királyok idején trónszék állt a tetejükön, és mindkettőn állandó őrséget tartottak. De Tol Brandirt, azt mondják, soha nem érintette sem ember, sem állat lába. Estére elérjük őket. S már hallom a soha el nem hallgató Raurost.
A társaság rövid pihenőt tartott, a csónakokat a víz sodrára bízta, amely a tó közepén húzott végig. Ettek valamit, aztán megint evezőt fogtak, hogy meggyorsítsák az utat. A hegyek nyugati oldalára árnyék borult, a nap elkerekedett, és vörös színt öltött. Itt-ott, haloványan, előbukkant egy-egy csillag. A három csúcs ott magasodott előttük, sötéten a szürkületben. Rauros nagy hangon bömbölt. Mire elértek végre a hegyek árnyékába, a vízen már ugyancsak megült a sötétség.
Útjuk tizedik napjának végére értek. Vadonföld már mögöttük volt, innét már nem mehetnek tovább, amíg el nem döntik, hogy a keleti vagy a nyugati úton induljanak el. Előttük állt küldetésük utolsó szakasza.

 

 

10. fejezet
A Szövetség felbomlik

Aragorn a csónakokat a jobb oldali folyóágba vezette: Itt, a nyugati parton, a Tol Brandir árnyékában, az Amon Hen lábánál zöld rét lejtett a vízre. Azon túl szökött fel, egyelőre szelíden, az erdő borította hegyoldal, s az erdő a tó elkanyarodó partján messzire elhúzódott nyugat felé. Egy patak csörgedezett szelíden lefelé, s táplálta a füvet.
– Ma éjszaka itt pihenünk meg – mondta Aragorn. – Ez Path Galen rétje: a régi időkben, nyáron, gyönyörű hely volt.
Kihúzták csónakjaikat a part gyepére, s mellettük tábort vertek. Őrt is állítottak, de nyomát sem látták, hangját sem hallották ellenségnek. Ha Gollamnak történetesen sikerült is a nyomukban maradnia, nem látták, nem hallották. Már majdnem hajnalra járt, mikor Aragornt mégiscsak elfogta a nyugtalanság, álmában dobálta magát. Hajnaltájt föl is kelt, s odament Frodóhoz, mert épp a hobbitra esett az őrség sora.
– Miért keltél fel? – kérdezte Frodó. – Most nem te következel.
– Tudom – felelt Aragorn –, de álmomban rám ült valami fenyegető árnyék. Jó lenne, ha kardot húznál.
– Miért? – kérdezte Frodó. – Ellenség ólálkodik a közelünkben?
– Hogy lássuk, mit mutat a Fullánk – felelt Aragorn. Frodó kihúzta a tünde-pengét a hüvelyéből. Szomorúan észlelte, hogy a kard éle halványan csillog. – Orkok! – mondta. – De úgy látszik, messze, vagy legalábbis nem túl közel.
– Tartottam tőle – mondta Aragorn. – Lehet, hogy nem is a folyónak ezen a partján. A Fullánk fénye halvány, és ez talán csak arra mutat, hogy Mória kémei ott csatangolnak valahol az Amon Lhaw oldalában. Mert olyat még soha nem hallottam, hogy az Amon Henre orkok tették volna a lábukat. De akkor is, ki tudja, mi minden történik e gonosz időkben, most, hogy Minas Tirith nem tartja szilárdan kézben az Anduin átkelőhelyeit. Ugyancsak óvatosnak kell lennünk holnap.
Tűzzel-füsttel köszöntött be a nap. Messze keleten fekete füstfelhők szálltak az égre, mintha arrafelé hatalmas tüzek égnének. A felkelő nap halványvörös lángja alulról világította meg őket, de hamarosan fölébük hágott a tiszta égbolton. A Tol Brandir csúcsa aranyszínben fénylett. Frodó elnézett keletre, bámulta a magas szigethegyet. Oldala csupaszon szökött ki a vízből. A parti sziklák fölött, a meredek oldalban, fák kapaszkodtak egymás hegyén-hátán, fölöttük újra a megközelíthetetlen szürke sziklafal, fenn a hegyes sziklacsúcs koronája. Körülötte sok-sok madár, de más élőlényt nem látni sehol.
Mikor megreggeliztek, Aragorn magához szólította a társaságot. – Eljött végre a nap – mondta –, a döntés oly rég halogatott napja. Mi történjék a társasággal, amely közös erővel ilyen messzire eljutott? Forduljunk nyugatra Boromirral, és kapcsolódjunk be Gondor háborújába, vagy forduljunk keletre, a Félelem és Homály felé? Vagy bontsuk fel a szövetséget, s ki erre, ki arra menjen? De tegyünk akármit, hamar kell tennünk. Itt sokáig nem időzhetünk. Tudjuk, az ellenség ott van a keleti parton, sőt attól félek, az orkok már átkeltek az innenső partra.
Hosszan hallgattak, nem moccant, nem szólt senki. – Nos, Frodó – mondta végül Aragorn. – Attól félek, a te válladon van a döntés terhe. A Tanács téged jelölt ki Gyűrűhordozónak. A te utadat neked kell megválasztanod, s egymagadnak. Én még csak tanácsot sem adhatok. Én nem vagyok Gandalf, s bár igyekeztem átvenni az ő szerepét, fogalmam sincs, hogy erre az órára mit tervezett, ha ugyan tervezett valamit, s hogy mi volt az, amiben reménykedett. Nagyon valószínű, hogy ha ő itt lenne velünk, a döntés akkor is terád várna. Ez a sorsod.
Frodó nem felelt rögtön. Majd lassan megszólalt: – Én tudom, hogy sietős a dolog, de akkor sem tudok egyszerre dönteni. Nyomaszt a döntés súlya. Adj még egy órát, de addig hagyjatok magamra.
Aragorn szánakozó jóindulattal nézte. – Jól van, Drogó fia Frodó – mondta. – Kapsz egy órát, s maradj magadra. Mi itt várunk rád egy darabig. De csak annyira kóborolj el, hogy ha kiáltasz, meghallhassuk.
Frodó egy pillanatig még ülve maradt, leszegett fejjel. Samu, aki aggódva figyelte a gazdáját, megrázta a fejét, s úgy dünnyögte: – Hát ez csak világos, mint a kétszer kettő, de jobb, ha te, Csavardi Samu, befogod a szádat.
Aztán Frodó fölállt, és elment, és Samu látta, hogy míg a többiek megfékezték magukat, és nem néztek utána, Boromir szeme élesen figyelte Frodót, amíg el nem tűnt a szemük elől az erdőben, az Amon Hen lábánál.
Frodó kezdetben csak kóborolt, céltalanul, az erdőben, aztán azon vette észre magát, hogy a lába önkéntelenül fölfelé viszi a hegy lejtőjén. Egy ösvényre bukkant, egy régi-régi út mindjobban semmivé váló maradékára. A meredek helyeken lépcsőfokokat vágtak a kőbe, de ezek megrepedeztek, elkoptak már, szétrepesztették őket a fák gyökerei. Mászott egy darabig, nem érdekelte, merre megy, amíg csak egy füves tisztásra nem ért. Körül berkenye nőtt, s a közepén egy jókora lapos kő hevert. A kis hegyi rét keletre nézett, s most a korai napfényben fürdött. Frodó megállt, s a mélyen alatta hömpölygő folyó felett átnézett a Tol Brandirra, s a madarakra, amelyek közte és a láb nem tapodta sziget között keringtek a széláramban. A Rauros méltóságos robaja mély hangú, lüktető dübörgéssel keveredett.
Leült egy kőre, tenyerébe hajtotta az állát, szeme keletre nézett, de látni alig látott valamit. Átfutott az agyán minden, ami azóta történt, hogy Bilbó eljött a Megyéből, s felidézte, végiggondolta Gandalf valamennyi szavát, amire emlékezett. Telt az idő, de a döntéshez semmivel sem jutott közelebb.
Egyszerre fölriadt, az a furcsa érzése támadt, hogy hátulról barátságtalanul figyelik. Fölpattant és megfordult, de meglepetésére nem volt ott más, csak a nyájasan mosolygó Boromir.
– Féltettelek, Frodó – mondta, és közelebb lépett. – Ha Aragornnak igaza van, és a közelben orkok ólálkodnak, egyikünknek se volna szabad egyedül elkóborolnia, legkevésbé meg éppen neked: rajtad annyi minden áll. S a szívem is nehéz. Megengeded, hogy itt maradjak, s beszélgessünk, most, hogy végre megtaláltalak? Az talán megnyugtatna. Ahol sokan vannak, ott sok a beszéd, és a sok beszédnek sok az alja, és minden végeláthatatlan vitába torkoll. De mi ketten talán okosabbak leszünk.
– Kedves vagy – mondta Frodó –, de nem hiszem, hogy a szó segítségemre lenne. Hiszen tudom, hogy mit kell tennem, csak éppen megtenni félek. Úgy van, Boromir, félek.
Boromir hallgatott. A Rauros csak bömbölt a messzeségben. Az ágak közt szél neszezett. Frodó megborzongott.
Boromir váratlanul odajött, s leült melléje. – Biztos vagy benne, hogy nem szenvedsz fölöslegesen? – kérdezte. – Én segíteni szeretnék neked. Tanácsra szorulsz e nehéz választás előtt. S ugyan miért ne az én tanácsomat fogadnád meg?
– Azt hiszem, tudom, hogy mit tanácsolsz, Boromir – mondta Frodó. – S ha nem szólna ellene a szívem, talán bölcs tanácsnak vélném.
– Ellene szól? Mi ellen? – kérdezte élesen Boromir.
– A késlekedés ellen. Az ellen, ami a könnyebbik útnak látszik. Az ellen, hogy letegyem a terhet, ami a vállamon van. Az ellen... igen, az ellen, hogy megbízzam az erőben és az emberek hűségében.
– Pedig épp ez az erő védelmezett titeket jó ideig abban a ti távoli kis országotokban, még ha nem tudtatok is róla.
– Nem vonom kétségbe a néped vitézségét. De a világ változik. Minas Tirith falai talán erősek, de semmi esetre sem elég erősek. S mi lesz, ha ledőlnek?
– Akkor csatában esünk el, vitézül. De van még rá remény, hogy ne dőljenek le.
– Amíg a Gyűrű létezik, nincsen – mondta Frodó.
– Ó! A Gyűrű! – mondta Boromir, és megvillant a szeme. – A Gyűrű! Hát nem a sors tréfája, hogy ennyit kell szenvednünk, ennyi félelmet, kétséget kiállnunk egy ilyen semmi kis jószág miatt? Mert semmi kis jószág! Én csak egy pillanatra láttam ott Elrond házában. Megnézhetném?
Frodó föltekintett. Szíve egyszerre hideget érzett. Észrevette a furcsa fényt Boromir szemében, bár arca most is nyájas volt és barátságos. – Jobb, ha rejtve marad – mondta.
– Ahogy kívánod. Nekem mindegy – mondta Boromir. – De beszélnem csak szabad róla? Mert nektek mintha örökké az járna az eszetekben, hogy mekkora hatalmat jelentene az Ellenség kezében: mindig csak az, hogy rosszra használják, de hogy jóra is lehet, az soha. Azt mondod, változik a világ, Minas Tirith elbukik, ha a Gyűrű megmarad. De miért? Igen, ha a Gyűrű az Ellenség kezébe kerül. De ha velünk van, akkor miért?
– Talán nem voltál ott a Tanácson? – felelt Frodó. – Mert mi nem vehetjük hasznát, s amit általa teszünk, az rosszra fordul.
Boromir fölállt, s nyugtalanul járkált föl-alá. – Szóval te is ezt hajtogatod! – kiáltotta. – Mint Gandalf, Elrond... ezt jól a szádba rágták. A maguk szempontjából talán igazuk van. Ezek a tündék, féltündék és mágusok, ezek biztos, hogy gyászos véget érnek. De nem egyszer jutott eszembe, hogy talán nem is olyan bölcsek, inkább csak gyávák. Mind, a maga módján. Az igaz szívű embereket azonban nem lehet megrontani. Mi, Minas Tirithben hosszú esztendők megpróbáltatásai közt álltuk keményen a sarat. Mi nem vágyunk varázsló urak hatalmára, csak erőre, hogy megvédhessük magunkat, erőre, a jó ügy érdekében. És íme! – szorongatott helyzetünkben a véletlen elénkbe hozza a Hatalom Gyűrűjének fényét. Ez ajándék, én azt mondom, Mordor ellenfelének szánt ajándék. Őrültség, ha nem vesszük hasznát, őrültség, ha nem fordítjuk az Ellenség ellen tulajdon hatalmát! Mi az, amit egy harcos, egy nagy vezető, ebben a helyzetben meg ne tehetne? Mi az, amit Aragorn meg ne tehetne? Vagy ha ő nemet mond, miért ne tehetné meg Boromir? A Gyűrű fölruházza a hadvezéri hatalommal. Elkergethetném Mordor hordáit, és minden ember az én zászlóm alá sereglene!
Boromir föl-alá rohangált, s egyre hangosabb volt a szava. Frodóról szinte meg is feledkezett, miközben egyre falakat, fegyvereket, mustrát emlegetett: nagy szövetségek terveit szövögette, s dicsőséges győzelmekét, hogy megdönti Mordort, s belőle válik hatalmas király, bölcs és jóindulatú. Egyszerre elhallgatott, és égnek emelte a karját:
– És ők még azt mondják, hogy vessük el magunktól! – kiáltotta. – Arról nem is szólva, hogy pusztítsuk el. És ez még rendjén is lenne, ha a józan ész bármi reményt nyújtana, hogy ez sikerülhet. De nem fog. Más terveket képtelenek kiagyalni, mint hogy egy félszerzet sétáljon be vakon Mordorba, és így nyújtson alkalmat az ellenségnek, hogy azt megkaparintsa. Ostobaság!
– Ezt bizonyára te is belátod, barátom! – mondta, s váratlanul Frodóhoz fordult. – Azt mondod, félsz. Ha igen, ezt a legbátrabb is megbocsátja neked. De vajon nem a józan eszed tiltakozik?
– Nem. Félek – mondta Frodó. – Egyszerűen csak félek. De örülök, hogy ezt mind elmondtad. Mert most már tisztábban látok.
– Tehát eljössz Minas Tirithbe? – kiáltotta Boromir. Arca lelkes volt, a szeme csillogott.
– Félreértesz – mondta Frodó.
– De hát csak eljössz, egy kis időre? – makacskodott Boromir. – Az én városom nincsen messze innét, s onnét Mordor is közelebb van. Oly soká voltunk a vadonban, s mielőtt útnak indulnál, hírt kell venned róla, hogy az Ellenség miben mesterkedik. Tarts velem, Frodó – mondta. – Pihenned is kell, mielőtt e kalandos vállalkozásnak nekivágsz. – Kezét barátságosan a hobbit vállára tette, de Frodó érezte, hogy reszket az elfojtott izgalomtól. Gyorsan ellépett előle, s riadtan nézett a szálas emberre, aki legalább kétszer olyan magas volt, mint ő, és sokkal erősebb.
– Miért vagy ilyen barátságtalan? – kérdezte Boromir. – Én igaz ember vagyok, nem tolvaj, és nem útonálló. A Gyűrűd kell nekem, ezt már tudod, de szavamat adom rá, hogy nem tartom meg. Legalább azt engedd meg, hogy a tervemmel próbát tegyek. Add kölcsön a Gyűrűt!
– Nem! Nem! – kiáltotta Frodó. – A Tanács énrám bízta!
– A magunk ostobasága lesz az oka, ha az Ellenség legyőz minket! – kiáltotta Boromir. – Kétségbeejtő! Te bolond! Makacs bolond! Szándékosan rohansz a halálodba, és romlást hozol mindannyiunkra. Ha a Gyűrűre bárki halandónak joga van, akkor Númenor embere az, és nem egy félszerzet. Az nem a tiéd, szerencsétlen véletlen csak, hogy épp hozzád került. Ugyanúgy nálam is lehetne. És engem illet. Add ide!
Frodó nem felelt, csak hátrált, amíg a nagy lapos kő ott nem állt kettőjük közt. – Gyere csak, gyere, barátom! – mondta kellemkedőbb hangon Boromir. – Miért ne szabadulnál tőle? Miért ne dobnád el a félelmedet és a kétségeidet? Ha akarod, okolj engem. Nyugodtan mondhatod bárkinek, hogy túlságosan erős voltam, és erőszakkal vettem el tőled. Mert sokkal erősebb vagyok, mint te, te félszerzet! – kiáltotta. Fölszökkent a kőre, és Frodóra vetette magát. Becsületes és kellemes arca csúful megváltozott, szemében vad tűz izzott.
Frodó félreugrott, s megint a kő mögött keresett menedéket. Csak egy dolgot tehetett: reszketve kihúzta a Gyűrűt a láncán, sietve az ujjára húzta, épp mikor Boromir újra neki akart ugrani. Az ember levegő után kapott, egy pillanatig döbbenten bámulta, majd vadul elrohant, ide-oda cikázva a fák és a sziklák között.
– Nyomorult szélhámos! – üvöltötte. – Csak kerülj a kezem közé! Majd ellátom én a bajodat! Elviszed a Gyűrűt Szauronnak, és eladsz valamennyiünket! Csak az alkalomra vártál, hogy cserbenhagyj. Légy átkozott, halál és homály reád, meg minden félszerzetre! – Megbotlott egy kőben, és hasra esett. Egy darabig meg se moccant, mintha a tulajdon átka fogott volna rajta, majd sírva fakadt.
Fölállt, megdörgölte a szemét, hogy a könnyeitől szabaduljon. – Jaj! Mit mondtam! – kiáltotta. – Frodó! Frodó! Gyere vissza! Erőt vett rajtam az őrület, de már vége! Gyere vissza!

Válasz semmi. Frodó még csak nem is hallotta a kiáltását. Már messzire járt, vakon szökkent ösvényről ösvényre és a hegytetőre. Rázta a rémület és a kétségbeesés, gondolatban ott látta maga előtt Boromir vad képét és égő szemét.
Rövidesen fölért, egyedül, Amon Hen csúcsára, ott zihálva megpihent. A ködben nagy, sík, óriási kőlapokkal kirakott kört látott, körülötte szétmálló bástyafalat, s középen, négy faragott oszlopon magas trónszéket, amelyhez meredek lépcsősor vezetett föl. Felment, beült az ősi székbe, s úgy érezte magát, mint egy elveszett gyerek, aki fölmászik a hegyi királyok trónusára.
Kezdetben alig látott valamit. Mintha valami ködös világ vette volna körül, amelyben csak árnyakat lát: az ujján volt a Gyűrű. Aztán itt-ott felszállt a köd, s neki látomásai támadtak, élesen látott mindent, s kicsinek, mintha ott állna előtte az asztalon, de mégis távol. Hang semmi, csak a csillogó, eleven képek. Mintha a világ egyszerre összezsugorodott és elnémult volna. Ott ült a Látás Székén, az Amon Henen, a númenori emberek Szemének Hegyén. Keletre nézett, és föltérképezetlen földeket látott, névtelen síkságokat, földerítetlen erdőségeket. Északra nézett, s ott kanyargott alatta a Nagy Folyó, mint egy szalag, és a Ködhegység kicsinek látszott s keménynek, mint egy kitöredezett fogsor. Nyugatra nézett, s Rohan tágas lejtőit látta, meg Orthancot, Vasudvard tornyát, amely fekete lándzsaként nyúlt a magasba. Délre nézett, s közvetlenül a lábánál a Nagy Folyó írt le majdhogynem önmagába visszatérő hurkot, s zúdult a Rauros gőzölgő katlanába, ahol a vízesés párája fölött szivárvány csillogott. És látta az Ethir Anduint, a Folyó roppant deltavidékét, a napfényben porfelhőként keringő madarak miriádját, s alattuk a zöld-ezüst Tengert, a hullámok egymást követő végtelen vonalait.
De akárhova nézett, szeme mindenütt a háború jeleibe ütközött. A Ködhegység bozsgott, mint a hangyaboly, orkok másztak elő ezernyi odúból. A Bakacsin-erdő ágai alatt gyilkos küzdelem folyt a tündék, emberek és a rájuk rontó bestiák közt. A beorningok földje lángokban állt, Móriát felhő borította, Lórien határa csupa füst.
Rohan legelőin lovasok vágtattak, Vasudvard ontotta a farkasokat. Hadihajók vitorláztak ki Harad öbleiből, keletről emberek végtelen sora közeledett: kardos, lándzsás, íjas katonák lóháton, törzsfők hadiszekerei és megrakott málhásszekerek. A Sötétség Urának minden ereje mozgásban volt. Majd délre fordult, s Minas Tirithet látta. Távolinak látszott és gyönyörűnek: falaival, számtalan tornyával, büszkén és bátran a hegytetőn, várfalain acél csillogott, bástyái lobogóktól tarkállottak: Remény szökkent a szívébe. De Minas Tirithtel szemben egy másik vár állt, még annál is nagyobb és erősebb. Szinte akarata ellenére költözött tovább a tekintete kelet felé. El Osgiliath romhídjai fölött, Minas Morgul tátongó kapui és a szorongatott Hegyek fölött eljutott a mordori Gorgorothig, a Rettegés Völgyéig. A völgyet hiába sütötte a nap, megülte a homály. A Végzet Hegye égett, szállt róla a füst. Majd a szeme végleg megállapodott: fal fal hátán, bástya bástya hátán, fekete, mérhetetlenül erős vashegy, acélkapuk, gyémánttorony: Barad-dûrt látta, Szauron várát. És elhagyta minden remény.
Ekkor hirtelen megérezte a Szemet. A Sötét Toronyban egy álmot nem ismerő szem lakott. Tudta: észrevette, amint ő itt bámészkodik. Egyetlen ádáz és mohó akarat volt. Feléje szökkent: úgy érezte, mintha egy ujj igyekeznék a hollétét kitapintani, mindjárt rászegeződik, és pontosan tudja, hol van, már Amon Lhaw-t érintette, átsiklott Tol Brandirra, s ekkor levetette magát a trónról, összekucorodott, fejére húzta a szürke csuklyát.
Hallotta a tulajdon hangját: azt kiabálta: – Soha! Soha! – vagy netán azt: – Jövök már! Igazán jövök már! – Maga sem tudta. Majd mintha egy másfajta hatalom nyomult volna az agyába egy más gondolattal: – Húzd le az ujjadról! Húzd le! Te őrült, húzzad már! Húzd le a Gyűrűt!
A két erő egymásnak feszült. Egy pillanatra teljesen tehetetlenné vált a kettő beléje hatoló hegye közt, csak vonaglott, elkínzottan. Majd váratlanul magához tért, Frodó lett megint, s nem volt sem Hang, sem Szem: szabadon dönthetett, még volt egy maradék pillanata, hogy döntsön. Lerántotta a Gyűrűt. Ott térdelt a ragyogó napsütésben a magas trónus előtt. S mintha fekete homály söpört volna végig a feje fölött, mint egy kéz, Amon Hent nem érintette, tovább tapogatódzott nyugat felé, elhalványult. Az égbolt megint makulátlanul kék volt, s minden fán madarak énekeltek.
Frodó talpra állt. Nagy-nagy fáradtságot érzett, de akarata szilárd volt, s a szíve könnyebb. Fennhangon mondta ki, önmagának: – Megteszem, amit meg kell tennem. Ez legalább világos: a Gyűrű gonoszsága már közöttünk is hat, és addig kell itt hagynom őket, amíg nagyobb kárt nem tesz. Egyedül kell elindulnom. Némelyikükben nem bízhatom meg, s akikben megbízom, azok nagyon kedvesek nekem: szegény öreg Samu, meg Trufa és Pippin: Vándor is az: de az ő szíve Minas Tirithbe vágyik, s ott szükség van rá, most, hogy Boromir belebukott a gonoszságba. Egyedül megyek el. Most, azonnal.
Sietve elindult visszafelé, az ösvényen a tisztásra, ahol Boromir rálelt. Ott megállt, és hallgatózott. Mintha hangokat, kiáltozást hallott volna odalentről, a part felől.
– Engem keresnek – mondta. – Vajon mióta vagyok távol? Gondolom, órák óta. – Habozott. – Most mit csináljak? – dünnyögte. – El kell mennem azonnal, különben sose fogok. Még egy ilyen alkalom nem lesz. Utálom itt hagyni őket, ráadásul így, egy szó magyarázat nélkül. De majd csak megértik. Samu feltétlenül. S ugyan mi mást tehetnék?
Lassan kihúzta az inge alól a Gyűrűt, hogy megint az ujjára húzza. Eltűnt, láthatatlanul ment le a hegyről, még a szélnél is nesztelenebbül.
A többiek jó darabig vártak rá a folyóparton. Egy ideig némán, nyugtalanul tettek-vettek, de most már letelepedtek körben, és úgy fűzték a szót. Néha-néha megpróbáltak másról beszélni, az útjukról, kalandjaikról, Aragornt faggatták Gondor s az ország ősi történelme felől, vagy a birodalom hatalmas műveiről, amelyek még mindig ott láthatók Emyn Muil különös határvidékén: a kőkirályokról, Lhaw és Hen trónusairól, s a Nagy Lépcsőről Rauros vízesése mellett. De gondolataik és szavaik újra meg újra Frodóra és a Gyűrűre tévedtek vissza. Vajon Frodó majd hogyan dönt? És miért habozik ennyit?
– Azt hiszem, azon töri a fejét, hogy a kettő közül melyik útvonal a végzetesebb – mondta Aragorn. – És ehhez joga van. Mert most még annyi remény sincs rá, mint valaha, hogy a társaság meg tudja tenni a keletre vezető utat, most, hogy Gollam a nyomunkra akadt, s attól kell tartanunk, hogy utunk titkára fény derült. De Minas Tirith sincs közelebb a Tűzhöz, amely a Gyűrűt elpusztítja.
Esetleg ott maradhatunk egy darabig, s bátran helyt állhatunk, ám hiába van akárhány embere Denethor úrnak, semmi reménye rá, hogy sikerüljön, ami még Elrond hatalmát is meghaladta: hogy a Gyűrű ottlétét titokban tartsa, vagy hogy az Ellenséget, ha az teljes erővel támad, föltartóztassa. Vajon mi Frodó helyében melyik utat választanánk? Én nem tudom. Most aztán igazán hiányzik Gandalf.
– Szomorú a mi veszteségünk – mondta Legolas. – De akkor is határoznunk kell, a segítsége nélkül. Miért ne dönthetnénk mi, hogy ezzel is segítsük Frodót? Hívjuk vissza, és szavazzunk! Én Minas Tirithre szavazok.
– Én is – mondta Gimli. – De minket, ugye, azzal küldtek el, hogy segítsük az úton a Gyűrűhordozót, de csak addig menjünk el, ameddig mi akarunk, és egyikünket sem köti sem eskü, sem parancs, hogy a Végzet Hegyét megkeresse. Nagyon nehéz volt megválnom Lothlórientől. Mégis eljöttem idáig, s most amondó vagyok: eljutottunk az utolsó válaszúthoz, s világos előttem, hogy Frodót nem hagyhatom cserben. Én Minas Tirithet választanám, de ha ő nem, én vele tartok.
– Mint ahogy én is – mondta Legolas. – Hűtlenség volna most búcsút venni tőle.
– Ha mind otthagynánk, egyenest árulás lenne – mondta Aragorn. – De ha keletre indul, nem kell mindannyiunknak vele mennünk. Sőt énszerintem nem is szabad. Ez kétségbeesett vállalkozás: nyolcunknak éppúgy, mint háromnak, vagy neki magának. Ha megengeditek, hogy én válasszak, én hármunkat jelölném ki mellé útitársul: Samut, aki túl sem élné, ha nem, Gimlit és jómagamat. Boromir térjen vissza a városába, ahol apjának és a népének nagy szüksége van rá, és tartsanak vele a többiek is, vagy legalábbis Trufa és Pippin, ha Legolas nem hajlandó búcsút venni tőlünk.
– Ez nem megy! – kiáltotta Trufa. – Mi Frodót nem hagyhatjuk el! Pippin meg én már annak idején elhatároztuk, hogy ahova ő megy, oda megyünk mi is, s e mellett ma is kitartunk. De akkor még nem tudtuk, hogy ez mit jelent. Ott, messze a Megyében vagy Völgyzugolyban, valahogy másként festett a dolog. Őrültség és kegyetlenség lenne, ha hagynánk, hogy Frodó Mordorba menjen. Miért ne tarthatnánk vissza?
– Itt kell tartanunk – mondta Pippin. – És biztos, hogy neki is ez jár az eszében. Tudja, hogy mi nem helyeseljük, ha ő keletre indul. S szegénynek nem akaródzik senkit megkérnie, hogy tartson vele. De képzeljétek el: nekivágni Mordornak, csak úgy, egyedül! – Pippin megborzongott. – A drága bolondos öreg hobbit azt azért tudhatná, hogy nem kell kérnie senkit. Azt tudhatná, hogy ha nem tarthatjuk vissza, nem hagyjuk cserben.
– Már megbocsássatok – mondta Samu –, én azt hiszem, ti egyáltalán nem ismeritek a gazdámat. Ő egy pillanatig nem habozik, hogy merre menjen. De mennyire, hogy nem. Mert mi értelme Minas Tirithbe menni? Az ő számára, úgy értem, bocsáss meg, Boromir uram – tette hozzá, s megfordult. Ekkor vette észre, hogy Boromir, aki kezdetben hallgatagon ült a kör szélén, most nincs ott.
– Ugyan hová mehetett? – kiáltott fel Samu, s látszott rajta, hogy aggódik. – Az utóbbi időben szerintem egy kicsit mintha furcsán viselkednék. De hát ő ebben úgysincs benne. Az ő útja hazafelé vezet, mint ahogy mindig is mondta, s ezért senki sem hibáztatja. De Frodó úr tudja, hogy neki a Végzet-katlant kell megtalálnia. Csakhogy ő fél. Úgy ám, fél. Más baja nincsen. Persze, tanult egyet-mást, mint ahogy mindannyian, hogy úgy mondjam, mióta úton vagyunk, különben már úgy az inába szállt volna a bátorsága, hogy fogná és belehajítaná a Gyűrűt a folyóba, aztán uzsgyi. De nekivágni akkor is fél. És nem miattunk fáj a feje: hogy vele tartunk-e, vagy sem. Tudja jól, hogy vele. Más itt a bibi. Az, hogy úgy fölcukkolja magát, hogy egyedül akar menni. Ezt jól jegyezzétek meg! Nehéz dolgunk lesz vele, ha visszajön. Mert ne legyen Csavardi a nevem, ha föl nem cukkolja magát.
– Azt hiszem, Samu, bölcsebben beszélsz, mint bármelyikünk – mondta Aragorn. – De mit tegyünk, ha kiderül, hogy igazad van?
– Tartsuk vissza! Ne engedjük el! – kiáltotta Pippin.
– Nem tudom – mondta Aragorn. – Ő a Gyűrűhordozó, tőle függ a Gyűrű sorsa. Nem hiszem, hogy jogunk van erre vagy arra az útra téríteni. Mint ahogy azt sem hiszem, hogy sikerülne, ha megpróbálnánk. Itt sokkal nagyobb erők hatnak.
– Nos, akkor is szeretném, ha Frodó már „fölcukkolná” magát és visszajönne, hogy essünk túl a dolgon – mondta Pippin. – Mert szörnyű ez a várakozás. Már nagyon ideje, nem?
– Nagyon – mondta Aragorn. – Az egy óra már régen letelt. Mindjárt dél. Muszáj megkeresnünk.

Ekkor bukkant fel Boromir. Az erdőből lépett ki, s szótlanul közeledett. Arca komor volt és szomorú. Megállt, mintha azt számlálná, hányan vannak, majd szórakozottan leült, leszegett fejjel.
– Merre jártál, Boromir? – kérdezte Aragorn. – Nem láttad Frodót?
Boromir egy pillanatig habozott. – Igen is meg nem is – felelt megfontoltan. – Igen: ott találtam valamivel feljebb, a hegyoldalban, és beszéltem vele. Megpróbáltam rábeszélni, hogy jöjjön Minas Tirithbe, és ne keletre menjen. Aztán elfogott a düh, s ő faképnél hagyott. Eltűnt. Ilyesmit még sohasem láttam, csak a mesékben hallottam. Tán fölhúzta a Gyűrűt. Aztán már nem találtam. Gondoltam, visszatért tihozzátok.
– Mindössze ennyi mondanivalód van? – kérdezte Aragorn, s szigorú, csöppet sem nyájas tekintettel mérte végig Boromirt.
– Ennyi – mondta Boromir. – Egyelőre nem mondok többet.
– Elég baj az! – kiáltotta Samu, és felpattant. – Én nem tudom, hogy ez az ember miben töri a fejét. Miért kellett Frodó úrnak fölhúznia azt a micsodát? Biztos, hogy nem akarta, ha meg muszáj volt neki, ki tudja, mi volt ott?
– Az biztos, hogy nem hagyta az ujján – mondta Trufa. – Ha sikerült leráznia a nem kívánt látogatót, akkor már nem, mint ahogy Bilbó sem, soha.
– De hová mehetett? Hol van? – kiáltotta Pippin. – Hiszen már ezer éve elment!
– Mikor láttad Frodót, Boromir? – kérdezte Aragorn.
– Talán vagy fél órája – felelt Boromir. – Vagy egy órája. Magam is kóboroltam egy darabig. Nem tudom! Nem tudom! – tenyerébe hajtotta a fejét, s szinte meggörnyedt a fájdalomtól.
– Egy órája, hogy eltűnt! – kiáltotta Samu. – Gyerünk, keressük meg, de rögtön!
– Megállj! – kiáltotta Aragorn. – Oszoljunk szét kettesével, és... Megállj! Várjatok!
Hiába. Ügyet sem vetettek rá. Samu rohant el elsőnek. A nyomában Trufa és Pippin, s már el is tűnt mindkettő a parti erdőben, nyugati irányba. – Frodó! Frodó! – kiabálták tiszta, éles hobbit-hangjukon. Legolas és Gimli is elszaladt. Mintha a társaságot egyszerre elfogta volna a vakrémület, vagy mindnyájuknak elment volna az esze.
– Szétszóródunk és végünk – nyögte, Aragorn. – Boromir! Én nem tudom, mi részed van ebben, de most segíts! Menj utána ennek a két fiatal hobbitnak, s ha már Frodót nem találod, legalább őrájuk vigyázz. Ha megtalálod őket, vagy nyomukra akadsz, gyere vissza ide. Itt leszek én is, rövidesen.

Aragorn sietve utána eredt Samunak. A berkenyével körülvett kicsi réten érte utol, a hegyoldalban küszködött fölfelé, s lélegzetéből kifogyva kiabált: – Frodó úr!
– Tarts velem, Samu – mondta. – Egyikünk sem maradhat magára. Valami baj les ránk. Érzem. Most fölmegyek a hegytetőre, Amon Hen trónusához, hogy lássam, ami látható. És figyelj! A szívem azt súgja, hogy Frodó erre ment. Gyere utánam, és tartsd nyitva a szemed! – Előresietett az ösvényen.
Samu igyekezett, amennyire a lábától telt, de képtelen volt a kószával lépést tartani, így hát hamarosan lemaradt. Mikor Aragornt elveszítette szem elől, megállt, hogy kifújja magát. Egyszer csak a homlokára csapott.
– Hallod-e, te Csavardi Samu! – mondta ki fennhangon. – Ha már a lábad kurta, legalább a fejedet használd! Lássuk csak. Boromir nem hazudik, az nem szokása, csak épp hogy nem mondott el mindent. Frodó úr valamitől szörnyen megrémülhetett. S azon nyomban fölcukkolta magát. Döntött végre, hogy megy. Hogy merre? Keletre. Samu nélkül? Úgy ám, még őt sem viszi. Ez nem szép, nagyon nem szép.
Samu megdörzsölte a szemét, hogy a könnyeit szétmázolja. – Fel a fejjel, Csavardi! – mondta. – Gondolkozz, ha tudsz. A folyón nem röpülhetett át, a vízesésről nem ugorhatott le. A cucca sincs vele. Muszáj volt visszamennie a csónakokhoz. Nyomás, Samu, mint a villám, vissza a csónakokhoz!
Samu megfordult, s visszavágtatott az ösvényen. Elesett, fölvérezte a térdét. Fölkelt, s rohant tovább. Odaért a Parth Galen rétjének szélére, ahol a csónakokat partra húzták. Sehol senki. Az erdőben, a háta mögött, mintha kurjongattak volna, de ügyet se vetett rá. Megállt, zihálva, s mintha földbe gyökerezett volna a lába, csak bámult. Az egyik csónak épp a víz felé siklott, teljesen magától. Samu ordított egy nagyot, s rohanvást nekieredt a rétnek. A csónak besiklott a vízbe.
– Jövök, Frodó uram! Jövök! – kiáltozott Samu, s belevetette magát a vízbe, hogy elkapja a távolodó csónakot. De egy karnyújtásnyival elhibázta. Nagyot kiáltott, s arccal, hatalmas csattanással a mély, sebes folyású vízbe pottyant. Gurgulázva merült alá, s göndör feje fölött összecsapott a folyó.
Az üres csónakból kétségbeesett kiáltás hangzott. Vízbe merült egy evező, és a csónak megfordult. Frodó épp idejében kapta el a fulladozva fölbukkanó Samu haját. Samu nagy kerek szeme tele volt rémülettel.
– Mássz be, Samu fiam! – mondta Frodó. – Fogd meg a kezem.
– Jaj nekem, Frodó úr! – zihálta Samu. – Belenyuvadtam. Nem látom a kezed.
– Itt van. Ne kapkodj, fiam. Úgysem engedlek el. Taposd a vizet és ne rángass, mert felborul a csónak. Úgy van, most kapaszkodj meg jól az oldalában, én majd kievezek.
Frodó egy-két evezőcsapással visszakormányozta a csónakot a partra, és Samu, mint egy ázott vízipatkány, kimászott a vízből. Frodó levette az ujjáról a Gyűrűt, és a partra lépett.
– Még ilyen fene ette nyűgöt, mint te, Samu! – mondta.
– Jaj, Frodó uram, ez nagyon nem szép – mondta dideregve Samu. – Ez nagyon nem szép, hogy megpróbáltál nélkülem meglógni. Most hol lennél, ha én ki nem találom a szándékodat?
– Úton és biztonságban.
– Biztonságban? – mondta Samu. – Egyedül, és nélkülem, hogy segítsek neked? Ezt nem éltem volna túl, ez sírba vitt volna.
– Majd még az visz a sírba, hogy velem jössz, Samu – mondta Frodó –, azt meg én nem élem túl.
– Ha nem hagysz itt, az nem olyan biztos – mondta Samu.
– De én Mordorba indulok.
– Tudom én azt, Frodó uram. Persze hogy oda. És én veled.
– Ugyan, Samu – mondta Frodó. – Ne tarts föl! A többiek bármelyik pillanatban itt lehetnek, és ha itt fognak, kénytelen leszek vitatkozni, meg magyarázkodni, és vagy merszem vagy módom nem lesz többé, hogy újból nekivágjak. Indulnom kell most, rögtön. Más mód nincs rá.
– Hát persze – mondta Samu. – De nem egyedül. Vagy én is megyek, vagy egyikünk sem. Akkor azzal kezdem, hogy kilyukasztom valamennyi csónakot.
Frodó elnevette magát. Egyszerre megmelegedett és felvidult a szíve. – Egyet azért hagyj meg! – mondta. – Az kelleni fog nekünk, de nem jöhetsz így, a motyód meg élelem meg minden nélkül.
– Egy pillanat, és már hozom is a göncöm! – kiáltotta lelkesen Samu. – Mindent összekészítettem. Gondoltam én, hogy ma útra kelünk. – Odarohant a táborhelyre, kihalászta a batyuját a többi holmi közül, amit Frodó rakott ki, mikor a csónakot kiürítette, fölkapott egy gazdátlan takarót, néhány élelmiszercsomagot és már rohant is vissza.
– Szóval tönkretetted minden tervemet! – mondta Frodó. – Előled nem lehet megszökni, Samu. De akkor is örülök. Ki se tudom mondani, hogy mennyire. Indulás! Nyilván a sors rendelte így, hogy együtt menjünk. Mi elmegyünk, a többiek meg keressenek maguknak valami biztonságos utat, Vándor majd vigyáz rájuk. Nem hiszem, hogy viszontlátjuk őket.
– Még nem lehetetlen, Frodó uram. Csöppet sem lehetetlen – mondta Samu.

Így hát Frodó és Samu együtt vágott neki a Küldetés utolsó szakaszának. Frodó kievezett a vízre, s a folyó magával ragadta őket, a nyugati ágán, Tol Brandir komor sziklái mentén. A vízesés robaja mind közelebbről hangzott. Még így is, hogy Samu segített, nehéz feladat volt átjutni a víz sodrán a sziget végébe, s átevezni a távoli keleti partra.
Nagy sokára mégiscsak partra értek az Amon Lhaw déli lejtője alatt. Ott egy sekély öblöcskére leltek, partra húzták a csónakot, messze a víz fölé, s tőlük telhetőleg elrejtették egy jókora kődarab mögött. Aztán vállukra vették a motyót, és elindultak gyalog, ösvényt kerestek, amely majd elvezeti őket az Emyn Muil szürke hegyeibe, s onnét le a Homály Földjére.

 

Ezzel véget ért a Gyűrű Háborújának első fejezete.

A história második fejezete A KÉT TORONY címet viseli, mert amiről az szól, abban Orthanc, Szarumán fellegvára és a Mordor titkos bejáratát őrző vár, Minas Morgul játssza a főszerepet; a felbomlott szövetség tagjainak tetteiről, viszontagságairól számol be, amíg csak le nem száll rájuk a Nagy Homály.
A harmadik fejezet, A KIRÁLY VISSZATÉR, a Homály ellen vívott végső harcot, s a Gyűrűhordozó küldetésének végét mondja el.

 

 

 

A KÉT TORONY

 

ELŐZMÉNYEK

 

E kötet A GYŰRŰK URÁ-nak második része.

Az első rész, A Gyűrű Szövetsége, azt mondja el, mint fedezte fel a Szürke Gandalf, hogy Frodó, a hobbit gyűrűje valóban az Egy Gyűrű, a Hatalom valamennyi gyűrűjének Ura. Fölidézi, hogyan menekült el Frodó a társaival hazájából, a nyugalmas Megyéből, Mordor iszonyú Fekete Lovasai elől, míg végül az eriadori kósza, Aragorn segítségével szörnyű veszedelmek árán el nem jutott Elrond völgyzugolyi Házába.
Elrond Nagytanácsot hívott össze, az elhatározta, hogy a Gyűrűt meg kell semmisíteni, s Gyűrűhordozónak Frodót jelölte ki. Kiválasztotta a Gyűrű útitársait, akiknek Frodót segíteniük kell majd a küldetésében: hogy – ha tud – eljuthasson Mordorba, a Tűzhegyre, az Ellenség Földjének szívébe, mert a Gyűrűt másutt nem lehet elemészteni. A Gyűrű Útitársa lett Aragorn; az emberek képviseletében Boromir, Gondor Urának fia; a tündék képviseletében Legolas, a bakacsinerdei tünde-király fia; a törpök képviseletében Gimli, a Magányos-hegy urának, Glóinnak fia; a hobbitok képviseletében Frodó és szolgája, Csavardi Samu, és két ifjú rokona, Trufa és Pippin, s a Szürke Gandalf.
A társaság titokban kelt útra Völgyzugolyból, s útjukat sikerült is titokban tartaniuk, míg csak kudarcot nem vallott a kísérletük, hogy télvíz idején átkeljenek a magas Caradhras hágón. Ekkor Gandalf átvezette őket Mória elrejtett kapuján, le Mória roppant bányáiba, hogy a hegyek alatt keressék meg az átvezető utat. Itt Gandalf, az alvilág szörnyű szellemével vívott harcban lebukott egy feneketlen szakadékba. De Aragorn bebizonyította, hogy méltó utóda a Nyugat ősi királyainak, kivezette a társaságot Mória keleti kapuján, át a tündék földjén, Lórienen, s le a Nagy Folyón, az Anduinon, egészen a Rauros vízeséséig. Ekkorra már tisztában voltak vele, hogy útjuk során kémek figyelik őket, s hogy az ocsmány Gollam, aki valamikor a gyűrű birtokában volt s még mindig áhítozott rá, nyomon követi őket.
Itt dönteniök kellett, hogy nyomban Mordornak veszik-e az útjukat, vagy Boromirral tartanak, hogy segítsenek megvédenie Gondor fővárosát, Minas Tirithet, a küszöbönálló háborúban; vagy elválnak egymástól, s ki erre megy, ki arra. Mikor kiderült, hogy a Gyűrűhordozó mindenképpen folytatni akarja reménytelen útját az Ellenség földjére, Boromir megpróbálta erőszakkal elragadni tőle a Gyűrűt. Az első rész azzal ért véget, hogy Boromir áldozatul esett a Gyűrű csábításának; Frodó és szolgája, Csavardi Samu elmenekült; a többieket szétszórta az ork katonák támadása, akik részben Mordor Urának, részben az áruló vasudvardi Szarumánnak a szolgálatában álltak. Úgy látszott tehát, hogy a Gyűrűhordozó küldetése máris szerencsétlen véget ért.
A második rész, A Két Torony, azt mondja el, milyen sors várt a társaság tagjaira, azután, hogy szövetségük felbomlott, mindaddig, amíg be nem köszöntött a Nagy Homály, s ki nem tört a Gyűrű Háborúja, amelynek történetéről már a harmadik, s egyben utolsó rész számol be az olvasónak.

 

 

HARMADIK KÖNYV

 

1. fejezet
Boromir halála

Aragorn rohant a hegytetőre. Időről időre mégis lehajolt, s a földet fürkészte, mert a hobbitok lépte könnyű, s még egy kósza sem olvassa könnyen a nyomaikat, a csúcstól nem messze egy csermely keresztezte az útját, s ott, a nedves földön, rátalált arra, amit keresett.
– Jól értelmeztem a nyomokat – mondta magában –, Frodó fölfelé szaladt, a hegyre. Csak tudnám, ott mit látott? De vissza is jött, ugyanerre.
Aragorn habozott. Vágyott rá, hogy maga is fölmenjen a sziklatrónushoz, abban a reményben, hogy onnét majd olyasmit lát, ami eligazítja tétovaságában, de szorongatta az idő. Mégiscsak nekieredt, felrohant a csúcsra az ösvényt burkoló nagy kockaköveken és a lépcsőn. Fölült a trónra, és körülnézett. De a nap mintha elhomályosult volna, a világ szürke volt és kihalt. Szeme Északtól Északig járt körbe, de nem látott semmi mást, csak a távoli hegyeket, amíg csak messze-messze meg nem pillantott újra egy madarat, talán sast az égen, amely táguló körökben, lassan siklott a föld felé.
Még a tájat nézte, amikor éles hangok ütötték meg a fülét odalentről, az erdőből, a folyó nyugati partja felől. Kővé dermedt. Kiáltásokat hallott, s köztük, rémületére, harsány orkhangokra ismert. Majd váratlanul fölharsant egy mély hangú kürt, a hang lecsapott a hegyoldalra, visszaverték a mélyedések, s mint egy roppant kiáltás nyomta el még a zuhatag bömbölését is.
– Boromir kürtje! – kiáltotta. – Szorongatják! – Leszökkent a lépcsőn, s hatalmas léptekkel vágtatott lefelé az ösvényen. – Ó, jaj! Üldöz a balszerencse, ma akármit teszek, balul üt ki. Samu hol van?
Ahogy lefelé rohant, a kiáltozás előbb hangosabb lett, majd elhalkult, s megint kétségbeesetten harsant fel a kürt. Vadul és fülsértően csapott fel az orkok üvöltözése, s a kürt egyszerre elnémult. Aragorn lélekszakadva rontott le a lejtőn, de még el sem ért a hegy lábához, minden elcsendesült, ahogy elfordult feléjük balra, visszavonultak, a hangjukat se hallotta már. Kirántotta fényes kardját, felkiáltott: „Elendil! Elendil!”, és berontott a fák közé.
Parth Galentől talán egy mérföldnyire, a tótól nem messze, egy tisztáson akadt rá Boromirra. Hátát egy nagy fának vetve ült ott, mintha pihenne. De Aragorn látta, hogy sok fekete tollú nyílvessző érte, kardja még nem esett ki a kezéből, de el volt törve a markolata tövében, kettéhasadt kürtje az oldalán. Körülötte és lábánál halomban a lemészárolt orkok.
Aragorn melléje térdelt. Boromir kinyitotta a szemét és beszélni próbált. Végül sikerült is néhány halk szót kiejtenie. – Megpróbáltam a Gyűrűt elvenni Frodótól – mondta. – Sajnálom. Megfizettem érte. – Tekintete levágott ellenségeire tévedt, lehettek vagy húszan. – Elmentek a félszerzetek, az orkok magukkal vitték őket. Megkötözve. Azt hiszem, élnek. – Elhallgatott, s fáradtan hunyta le a szemét. Egy pillanat, s megint megszólalt.
– Ég veled, Aragorn! Menj Minas Tirithbe és védd meg a népemet! Én vereséget szenvedtem.
– Tévedsz! – mondta Aragorn. Megfogta a kezét, s megcsókolta a homlokát. – Győztél! Kevesen arattak még ekkora győzelmet. Nyugodj békében! Minas Tirith állni fog!
Boromir elmosolyodott.
– Merre mentek? Frodó velük volt? – kérdezte Aragorn.
De Boromir többé nem szólalt meg.
– Ó, jaj! – mondta Aragorn. – Eltávozott hát Denethornak, az Őrtorony Urának örököse! Keserű vég. A társaság széthullott. Kudarcot vallottam. Gandalf hiába bízott bennem. Most mit tegyek? Boromir azt hagyta örökül, hogy Minas Tirithbe menjek, magam is ezt tenném szívem szerint, de hol a Gyűrű és hol a Hordozója? Hol találom őket, s mit tehetek, hogy a Küldetés ne érjen szomorú véget?
Ott térdepelt egy darabig, görnyedten a zokogástól, s csak szorongatta, szorongatta Boromir kezét. Így talált rá Legolas és Gimli. A hegy nyugati lejtője felől közeledtek nesztelenül, úgy osontak a fák közt, mintha vadat űznének. Gimli kezében a fejsze, Legolaséban kés, már ellőtte valamennyi nyilát. A tisztásra kiérve megtorpantak, lehorgadt a fejük bánatukban, látva, hogy mi történt.
– Szörnyű! – mondta Legolas, és odalépett Aragorn mellé. – Az erdőben orkokra vadásztunk, s el is intéztünk jó néhányat, de itt úgy látszik, nagyobb szükség lett volna ránk. Jöttünk mi rögtön, ahogy a kürtszót meghallottuk, de úgy látom, későn. Félek, hogy halálosan megsebesültél.
– Boromir halott – mondta Aragorn. – Rajtam egy karcolás sincs, mert nem voltam vele. Amíg én fönt jártam a hegyen, ő elesett a hobbitok védelmében.
– A hobbitokéban! – kiáltott fel Gimli. – Hol vannak? Hol van Frodó?
– Nem tudom – mondta fáradtan Aragorn. – Mielőtt meghalt volna, Boromir elmondta, hogy az orkok megkötözték őket, úgy vélte, élnek. Én Trufa és Pippin után küldtem, de azt nem kérdeztem, hogy Frodó és Samu vele volt-e, mire megkérdeztem, már késő volt. Ma tehetek akármit, balul üt ki. Most mihez kezdjünk?
– Mindenekelőtt az elesettről kell gondoskodnunk – mondta Legolas. – Nem hagyhatjuk itt így, a holttestét az orkok között.
– De nagyon kell sietnünk – mondta Gimli. – Ő maga sem kívánná, hogy itt időzzünk. Üldözőbe kell vennünk az orkokat, ha van még remény, hogy bármelyik társunk is él a fogságukban.
– Azt viszont nem tudjuk, hogy a Gyűrűhordozó velük van-e vagy sem – mondta Aragorn. – Róla lemondjunk? Nem őt kéne előbb megkeresnünk? Kegyetlen választás.
– Akkor lássunk neki annak, ami az első dolgunk – mondta Legolas. – Sem időnk, sem eszközünk nincs, hogy bajtársunkat illő módon eltemessük, vagy sírdombot hordjunk fölébe. De kőhalmot talán emelhetünk.
– Kemény munka lenne, és soká tartana: követ közelebb nem találunk, csak lenn a folyóparton – mondta Gimli.
– Akkor fektessük csónakba a saját s elhullott ellenségeinek fegyvereivel – mondta Aragorn. – Aztán küldjük le a Rauros vízesésén, s testét adjuk át az Anduinnak. Gondor folyója majd tesz róla, hogy csontjait ne gyalázza meg senki gonosz jószág.

Sietve átkutatták az orkok hulláit, egy halomba hajigálták kardjaikat, behasadt sisakjaikat, pajzsaikat.
– Íme! – kiáltott Aragorn. – Nyomra akadtunk! A komor fegyverhalomból kiemelt két arannyal és vörössel írt, levélforma tőrt, tovább kutatott, s ráakadt veres kis drágakövekkel díszített fekete hüvelyükre is. – Ezek nem ork-fegyverek! – mondta. – Ezeket a hobbitok hordták. Az orkok elvették tőlük. Nos, ha élnek még, barátaink fegyvertelenek. E két tőrt magammal viszem, mert ha ok nélkül is, de azt remélem, hogy egyszer majd visszaadhatom nekik.
– Én meg összeszedek minden nyílvesszőt, amit találok, mert a puzdrám kiürült – mondta Legolas. – Átkutatta az összehordott fegyverhalmot, a környékét s jó néhány ép nyílvesszőt talált, hosszabbakat is, mint amilyeneket az orkok használni szoktak. Alaposan szemügyre vette őket.
Aragorn megnézte az elesetteket. – Ez nem is mind mordori. Van köztük, aki Északról jött, a Ködhegységből, már amennyire én az orkokat és fajtájukat ismerem. És vannak köztük idegenek is. A fegyverzetük nem is hasonlít az orkokéra!
Volt ott négy másféle kobold-katona, nagyobb termetű, füstös képű, ferde szemű, oszloplábú-sonkamarkú. Ezeknek kurta, széles pengéjű kardjuk volt, s nem görbe szablyájuk, mint az orkoknak, az íjuk meg tiszafából készült, hossza, formája megegyezett az emberek íjaival. A pajzsukon különös dísz: fekete mezőben kicsi, fehér kéz, vassisakjukon elöl S-rúna, valami fehér fémből.
– Ilyet még sose láttam – mondta Aragorn. – Vajon mit jelenthet?
– Az „S” Szauronra utal – mondta Gimli. – Nem nehéz kitalálni.
– Nem – mondta Legolas. – Szauron nem használ tünde-rúnát.
– S a valódi nevét sem, azt sem engedi, hogy kiejtsék vagy leírják – mondta Aragorn. – S nem használ fehér színt sem. A Barad-dûrt szolgáló orkok meg vörös szemet viselnek címerül. – Elgondolkozott egy pillanatra. – Azt hiszem, mégiscsak Szarumán lesz – mondta nagy sokára. – Vasudvard gonoszságot forral, és senki nincs többé biztonságban. Gandalf pontosan ettől tartott, hogy az áruló Szarumán tudomást szerez az utazásunkról. Valószínű, hogy Gandalf elestéről is tud. Lehet, hogy Móriából való üldözőink egyike-másika kijátszotta Lórien éberségét, vagy elkerülte Lórient, és más úton jutott el Vasudvardba. Az orkoknak gyors a lábuk. De Szarumán még sok más módon szerezhet híreket. Emlékeztek a madarakra?
– Nos, nem érünk rá rejtvényt fejteni – mondta Gimli. – Vigyük el innét Boromirt!
– De azután mégiscsak kénytelenek leszünk törni a fejünket, ha a helyes utat akarjuk választani – felelte Aragorn.
– Ha egyáltalán választhatunk helyeset – mondta Gimli.

A törp fogta a fejszéjét, és levágott néhány ágat. Ezeket összekötötte íjidegekkel, s ráterítették a köpenyeiket. Ezen a kezdetleges hordágyon vitték le társuk holttestét a partra, s utolsó csatájának diadaljelvényeit is, amelyeket el akartak küldeni vele. Rövid út volt, mégis nehéznek találták, mert Boromir szép szál és tagbaszakadt ember volt.
Aragorn ott maradt a parton, a hordágyat őrizte, Legolas és Gimli gyalogszerrel sietett vissza Parth Galenbe. Az jó egy mérföldnyire volt, így hát időbe telt, amíg a két csónakon visszaértek a part mentén, bármilyen szaporán forgatták is az evezőt.
– Különös mondanivalónk van! – jelentette Legolas. – A parton csak két csónakot leltünk. A harmadiknak nyoma veszett.
– Jártak ott orkok? – kérdezte Aragorn.
– Semmi jele – mondta Gimli. – Különben is, az orkok magukkal vitték vagy elpusztították volna valamennyit, s a poggyászt is.
– Majd megvizsgálom a nyomokat, ha odaérünk – mondta Aragorn.
Befektették Boromirt a csónak fenekébe, amelyen utolsó útjára akarták bocsátani. Összehajtogatták a szürke csuklyás tünde-köpenyt, és a feje alá tették. Megfésülték hosszú, fekete haját, és elrendezték a vállán. Lórien aranyöve ott csillogott a derekán. Melléje helyezték a sisakját, ölére a meghasadt kürtöt, a kardmarkolatot és az eltört pengét, lába alá ellenségei kardjait. Aztán a csónak orrát hozzákötötték a másik csónak farához, és kieveztek vele a vízre. Szomorúan húztak végig a part mentén, s kanyarodtak be abba a gyors vizű folyóágba, amely Parth Galen zöld gyepét mosta. Tol Brandir meredek oldala napfényben izzott, még kora délután volt. Ahogy dél felé haladtak, ott szállt fel s szivárványlott előttük a Rauros párafüggönye. A lezúduló víz robajától csak úgy remegett a mozdulatlan levegő.
Szomorú szívvel útjára bocsátották a koporsó-csónakot, ott feküdt benne Boromir, nyugodtan, békésen siklott lefelé az ár kebelén. Közben a maguk csónakját keményen evezve megállították, a folyó magával ragadta Boromirét, elúszott mellettük, lassan távolodott, mígnem már fekete pont volt csak az aranyló fényben, majd hirtelen eltűnt. A Rauros csak bömbölt. Elnyelte Denethor fia Boromirt, aki immár nem látja viszont Minas Tirithet, s nem áll ki többé reggelente a Fehér Toronyba. De Gondor-ban még sokáig azt beszélték, hogy a tünde-csónak sértetlenül jutott át a vízesésen, a tajtékzó tavon, s Boromir holttestét Osgiliath mellett, az Anduin mellékágain át egy csillagos éjszaka a Tengerre vitte.

A három útitárs egy darabig némán nézett utána. Majd megszólalt Aragorn. – Keresni fogják a Fehér Toronyból – mondta –, de sem a hegyekből, sem a tengerről nem tér meg többé. – Majd lassú énekbe kezdett:

 

Rohan mocsarán-mezején, ahol a sörényes fű lobog,
A Nyugati Szél ott sétál, falon át kódorog.
„Mi hírt hozol Nyugat felől, Szél-kósza, ma este nekem?
Láttad a Délceg Boromirt, s vele csillag s hold üzen?”,
„Láttam, száguldott hét folyamon, széles, komor vizeken,
Láttam, hol jár, a táj kopár, majd eltűnt hirtelen
Észak árnyain. Azután nem láttam őt tovább.
Az Északi Szél hallhatta ott Denethor fia kürtszavát.”
„Ó, Boromir, magas falról nézek Nyugat felé,
De nem jössz a kihalt földről, hol ember-lelke nem él.”

 

Aztán Legolas énekelt:

 

Dél Szele, a Tenger szája röpít, homokdűnék s kövek lehelnek,
Sirályok szárnya hord tova, hogy itt kapunkat megnyögelljed.
„Mi hírt hozol, ó, sóhajos szél, nekem ma este dél felől?
Hol jár a Derék Boromir? Késlekedik – s gyászom megöl.”
„Ne kérdezd tőlem, hol lehet oly sok csont hever ott,
Hol fehérlik a part, s fölötte sötét az ég, s zúgnak a habok,
Sokan keresték Anduinon át a Tengeráramot.
Kérdezd az Északi Széltől, mi hír, hol az Északi Szél forog!”
„Ó, Boromir! Túl a kapun tengernek, délnek fut az út,
De te nem jöttél, sirály rikolt, víz szürke torka zúg.”

 

Majd megint Aragorn:

 

Királyok Kapujától az Északi Szél fut sok dúlt zuhatagon át,
S a torony körül tisztán, hidegen megzengeti kürtszavát.
„Északról ma nekem, erős szél, vajon mi hírt hozol?
Szólhatsz-e a Bátor Boromirról? Ki oly rég nincs sehol!”
„Amon Hen alatt hallottam szavát. Sok ellene ott veszett.
Repedt pajzsa, törött kardja, zúdítottak rá vizet.
Feje büszke, pillantása nemes, de a tagjai már pihenők,
És Rauros, arany Rauros-vízesés ringatta tova őt.”
„Ó, Boromir! Az Őrtorony most már Észak felé néz,
Feléd, Rauros, míg áll a világ, feléd, te arany vízesés!”

 

Befejezték. Megfordították a csónakot, s amilyen sebesen csak tudtak, visszaeveztek az ár ellen Parth Galenbe.
– A Keleti Szelet rám hagytátok – mondta Gimli –, de arról inkább nem mondok semmit.
– Nagyon helyes – mondta Aragorn. – Minas Tirithben elviselik a Keleti Szelet, de híreket nem attól várnak. És most, hogy Boromir megindult a maga útján, nekünk is sietnünk kell, hogy a mienket megválasszuk.
Tüzetesen megvizsgálta a zöld gyepet, gyorsan, de alaposan, olykor-olykor egészen a földre hajolva. – Itt nem járt ork – mondta. – Különben semmiben sem lehetünk biztosak. Valamennyiünk lába nyomát megtaláltam, egymás hegyén-hátán. Azt nem tudom megállapítani, hogy járt-e itt valamelyik hobbit azután, hogy elmentünk megkeresni Frodót. – Visszament a partra, a csermely partján, amelynek vize csobogva torkollt a folyóba. – Itt akad néhány tiszta lábnyom – mondta. – Egy hobbit belegázolt a vízbe és vissza, de hogy mikor, azt nem tudom.
– Akkor hogyan tudod megfejteni a rejtvényt? – kérdezte Gimli.
Aragorn nem sietett a válasszal, visszament a táborhelyre, és ránézett a holmijukra. – Két batyu hiányzik – mondta –, s az egyik biztos, hogy Samué: az ugyancsak nagy volt és nehéz. Íme a válasz: Frodó csónakon távozott, s vele a szolgája. Frodó, mikor mi mind távol voltunk, bizonyára visszajött ide. Fölfelé menet összetalálkoztam Samuval, s azt mondtam, jöjjön utánam, de ő nyilván nem jött. Megsejtette az ura szándékát és visszatért ide, mielőtt még Frodó elindult volna. És Frodó egyszerűen képtelen volt itt hagyni őt!
– De miért hagyott itt egyetlen szó nélkül? – kérdezte Gimli. – Különös tett!
– És bátor – mondta Aragorn. – Samunak, azt hiszem, igaza volt. Frodó nem akarta, hogy Mordorba menet bármelyik barátja a halálát lelje. Azt viszont tudta, hogy neki mennie kell. Azután, hogy minket otthagyott, bizonyára történt valami, ami legyőzte a félelmeit és kétségeit.
– Lehet, hogy portyázó orkok támadtak rá, és azok elöl menekült – mondta Legolas.
– Hát valami elől menekült, az biztos – mondta Aragorn –, de nem hiszem, hogy ork lett volna. – Hogy szerinte mi volt az oka Frodó hirtelen támadt elhatározásának és menekülésének, Aragorn nem mondta meg. Megőrizte Boromir utolsó szavainak titkát.
– Nos, ennyit legalább már tudunk – mondta Legolas. – Frodó nincs már a folyónak ezen a partján, csak azért vihette el a csónakot. És vele van Samu is, ő csak azért vihette magával a holmiját.
– Akkor most választanunk kell – mondta Gimli –, vagy beülünk a maradék csónakba és megpróbáljuk utolérni Frodót, vagy elindulunk gyalogszerrel és megpróbáljuk utolérni az orkokat. Sem az egyik, sem a másik nem kecsegtet sok reménnyel. Máris kincset érő órákat veszítettünk.
– Hadd gondolkodjam! – mondta Aragorn. – Mert akkor talán helyesen döntök, és sikerül jóra fordítanom ezt a szerencsétlen napot. – Állt és hallgatott egy jó percig. – Én az orkokat veszem üldözőbe – mondta végül. – El kellett volna vezetnem Frodót Mordorba, s ki kellett volna tartanom mellette a végsőkig! Ám ha az ő keresésére indulok, át kell engednem a foglyokat a kínhalálnak. A szívem végre világosan szól: a Gyűrűhordozó sorsa immár nincs az én kezemben. A társaság eljátszotta a szerepét. De amíg még van erőnk, a társainkat nem hagyhatjuk cserben. Gyerünk! Induljunk azonnal. És hagyjatok itt mindent, amit csak nélkülözhetünk! Se éjjel, se nappal nem lesz pihenésünk!

Kihúzták a vízből az utolsó csónakot, és felvitték a fák közé. Berakták alája minden holmijukat, amire most nem volt okvetlenül szükségük, amit nélkülözni tudtak. Aztán otthagyták Parth Galent. Mire visszaértek a tisztásra, ahol Boromir elesett, a délután már estébe fordult. Rátértek az orkok ösvényeire. Nem kellett éles szem hozzá, hogy megtalálják.
– Nincs még egy nép, amely ilyen otrombán letaposna mindent – mondta Legolas. – Úgy látszik, örömüket lelik benne, ha lekaszabolhatnak, eltiporhatnak mindent, még ha az nincs is az útjukban.
– De még így is gyorsan haladnak – mondta Aragorn –, és fogalmuk sincs, mi az a fáradtság. És később már kemény és csupasz földön kell követnünk a nyomokat.
– Nos, akkor utánuk! – mondta Gimli. – A törpök lába is gyors, s ők sem fáradnak el hamarabb, mint az orkok. De ez hosszú hajsza lesz, ugyancsak előttünk járnak.
– Úgy van – mondta Aragorn –, mindannyiunknak olyan szívósnak kell lennünk, mint a törpöknek. Gyertek! Ha van remény, ha nincs, követnünk kell ellenségeink nyomát. És jaj nekik, ha bebizonyosodik, hogy a mi lábunk a gyorsabb! Úgy kell üldözőbe vennünk őket, hogy azt megőrizzék a három fajta – a tündék, az emberek és a törpök regéi. Előre, Három Vadász!
Mint a szarvas szökkent előre. Futva, a fák között. Mindig elöl, fáradhatatlanul és gyorsan, most, hogy eldöntötte végre, mit kell tennie. Elmaradt mögöttük a tavat övező erdő. Hosszú kaptatókat másztak meg, a lenyugvó nap fényében immár vörös égre feketén, keményen kirajzolódó hegyhátakat. Aztán leszállt a sötétség. De ők csak mentek; három szürke árny a kősivatagban.

 

 

2. fejezet
Rohan lovasai

Mélyült a sötétség. A fák közt lent köd ült, ködbe burkolózott az Anduin sápadt partvonala is, de az ég tiszta volt. Följöttek a csillagok. A kitelni kezdő hold nyugaton járt s feketén nyúlt el a sziklák árnya. Köves dombok lábánál jártak, s lassabban is haladtak, mert itt már nem volt könnyű a nyomot követniük. Az Emyn Muil felföldje itt két hosszú és szirtes hegyvonulat formájában húzódott északról dél felé. A nyugati oldala mindkét hegyvonulatnak meredek volt és nehezen járható, vízmosás szántotta, keskeny szurdokokkal szabdalt keleti oldala azonban jóval szelídebb. A három bajtárs egész éjjel ezen a csontváztájon gyötörte a lábát, fölmásztak az első magasabbik hegygerincre, majd újra leereszkedtek másik oldalt a mély és kanyargós völgybe.
Ott, a hajnal előtti hideg órában, megpihentek egy kis időre. A hold elöl már lenyugodott, csak a csillagok ragyogtak a fejük felett, hátul, a fekete hegyek mögött még nem tűnt föl a hajnal első fénye. Aragorn egy pillanatra mintha elvesztette volna az utat, az orkok ösvénye a völgybe vezetett, de itt eltűnt.
– Mit gondoltok, most merre fordulhattak? – kérdezte Legolas. – Északra, a rövidebb úton, vagy a Fangorn felé, ha jól sejtjük, és valóban Vasudvard az úticéljuk? Vagy délre, az Entsédnek?
– A folyó felé nem, akármi legyen is az útjuk célja – mondta Aragorn. – S ha Rohanban nincsenek nagy bajok, és ha Szarumán hatalma megnőtt, akkor a legrövidebb utat választják a rohirok rétjein át. Gyerünk hát, keressük őket mi is észak felé!
A völgy úgy húzódott a két vonulat között, mint egy kővályú, s fenekén a hatalmas sziklák közt patakocska folyt. Jobboldalt komor kőszirt, baloldalt szürke, s így éjszaka fakó és homályos hegyoldalak, mérföld hosszan észak felé. Aragorn le-lehajolt, nyomot keresett a nyugati hegyláncot szabdaló vízmosások és gyűrődések között. Legolas valamivel előtte járt. A tünde egyszer csak fölkiáltott, s a többiek odaszaladtak.
– Már meg is van néhány azok közül, akikre vadászunk – mondta. – Ide nézzetek! – Követték a mutatóujját, s látták, hogy amit kezdetben sziklának néztek a lejtő lábánál, az néhány egymásra hányt holttest. Öt halott, kegyetlen kardcsapásoktól összeszabdalt ork hullája feküdt előttük, kettő fejetlenül. A föld fekete vérüktől volt lucskos.
– Újabb rejtvény! – mondta Gimli.
– Akármi lesz is a megfejtése, mindenképpen reményt keltő – mondta Legolas. – Az orkok ellensége a mi barátunk. Milyen nép lakik erre, a hegyek között?
– Semmilyen – mondta Aragorn. – A rohirok csak ritkán vetődnek erre, s Minas Tirith messze van innét. Lehet, hogy egy embercsapat vadászott erre, hogy miért, azt nem tudhatjuk. De nem tartom valószínűnek.
– Akkor mit gondolsz? – kérdezte Gimli.
– Én azt hiszem, az ellenség hozta magával az ellenségeit – felelte Aragorn. – Ezek itt mind messze földről jött északi orkok. És nincs köztük egyetlen óriás ork sem, amelyik a sisakján azt a furcsa címert viseli. Talán összekaptak, nincs benne semmi meglepő, ilyen ocsmány népek között.
– Talán a foglyokon – mondta Gimli. – Reméljük, nem lelték ők is itt a végüket.

Aragorn körös-körül átkutatta a helyet, de harcnak másutt sehol sem találta nyomát. Továbbmentek. Keleten már pirkadt, a csillagok kialudtak, s lassan szürkülni kezdett. Észak felé, valamivel távolabb, egy kis horpadásból kövek közt kanyargó patak futott a völgybe. Partján néhány csenevész bokor, s itt-ott füves foltok.
– Végre! – mondta Aragorn. – Megvannak a nyomok, amelyeket annyira keresünk! Itt, a parton, miután összeverekedtek, erre mentek az orkok.
Ők is sietve irányt változtattak, s az új ösvényre tértek: Frissen szökkentek kőről kőre, mintha csak pihentek volna egész éjjel. Végül fölértek a szürke hegy tetejére, belekapott hajukba és meglobogtatta köpönyegüket a hideg hajnali szél. Ahogy visszafordultak, a Folyón túl ott látták a bíborszínben égő távoli hegyeket. Fölbukkant az égen a nap. Vörös tányérja a fekete föld vállára hágott. Előttük, nyugaton a világ moccanatlan, formátlan és szürke, de már miközben nézték, oldódni kezdett az éj homálya. Rohan rétjei hosszú zöld hullámok, a vízfolyásokban fehér köd csillogott, s bal kéz felől messze, vagy háromszor negyven mérföldnyire, kéken-vörösen magasodott a Fehérhegy, agátfekete sziklacsúcsain piroslott a hűs hajnalfény.
– Gondor! Gondor! – kiáltotta Aragorn. – Látlak-e még boldogabb időkben? Az én utam még nem fordulhat délre csillogó folyód felé!

 

Gondor! Gondor, a Hegy meg a Tenger közén!
Nyugati Szél tere, az Ezüstfára a fény
Úgy hullt, mint régi királyok kertjére esők sugara.
Ó, büszke falak! Fehér tornyok! Szárnyas korona, trón aranya!
Ó, Gondor, Gondor! Az Ezüstfát ember még látja-e? Fúj-e még
Hegy s Tenger közén Nyugat roppant szele?

 

– Gyerünk hát! – mondta, s szemét elfordította délről, nyugatra és északra kémlelt, amerre az ő útjuk vezetett.
A hegyhát, amelyen a három bajtárs állt, a lábuk előtt meredek lejtőbe hajlott. Vagy negyven-ötven lépéssel alább széles, szaggatott kőpárkány húzódott, amely kopasz sziklafalban ért véget: ez volt Rohan Keleti Fala. Itt ért véget az Emyn Muil, s innét a láthatáron túlig a rohirok zöld lapálya nyúlt el.
– Oda nézzetek! – kiáltotta Legolas, és fölmutatott a sápadt égre. – Megint egy sas! És milyen magasan! Most mintha távolodnék, Észak felé. Gyorsan repül. Nézzétek csak!
– Nem, ezt még az én szemem se látja, jó Legolasom – mondta Aragorn. – Magasan szállhat, nagyon is. Csak tudnám, mi a dolga, ha ez ugyanaz, amelyet korábban is láttam. De azt nézzétek! Közelebb is látok valamit, s ez a sürgetőbb, valami mozog a lapályon.
– Valakik – mondta Legolas. – Sokan vannak, gyalog, de hogy kik, azt nem tudom megállapítani. Sok-sok mérföldnyire, vagy harminc-harmincötre, de itt a síkon nehéz felbecsülni a távolságot.
– Mindegy, én azt hiszem, most már nem szorulunk nyomokra, hogy megállapítsuk, merre menjünk – mondta Gimli. – Gyerünk, keressünk valami utat, amelyen lejutunk a lapályra, amilyen hamar csak lehet.
– Kötve hiszem, hogy találnánk ösvényt rövidebbet, mint az orkok útja – mondta Aragorn.
Ragyogó nappali fényben eredtek utána az ellenségeiknek. Úgy tetszett, az orkok eszeveszettül sietnek. Hol itt, hol ott akadtak olyan holmira, amit vagy elhagyogattak, vagy eldobáltak, elemózsiás tarisznyát, szürke, kemény kenyérhéjat, egy szakadt fekete köpenyt, szöges bakancsot, amelynek a talpa elvásott a köveken. Az ösvény északnak vezetett a sziklaszirt peremén, míg végre egy bevágáshoz nem ért, amelyet egy patak nagy zajjal alázuhogó vize mosott a kőbe. A. keskeny vízmosásban köves ösvény ereszkedett le meredek lépcsőként a lapályra.
A sziklafal alján, furcsa hirtelenséggel, már Rohan zöld gyepén lelték magukat. Mint egy zöld tenger hullámai mosták e rétek az Emyn Muil lábát. A vízesés vize elveszett a sűrű fű és sok vízinövény között, hallották, hogy zöld alagútban csörgedezik a hosszú, enyhe lejtőn az Entséd távoli völgyének ingoványai felé. Úgy érezték, a téli hegymászás véget ért. Itt lent lágyabb és melegebb volt a levegő, illatos is, mintha már ébredezne a tavasz, és fűben-falevélben megindult volna a nedvek áramlása. Legolas mélyet lélegzett, mint aki nagyot iszik, azután, hogy majd kiszikkadt a sivatagban.
– Ó, ez a zöldszag! – mondta. – Ez még az alvásnál is többet ér. Fussunk!
– A könnyű láb itt gyorsan halad – mondta Aragorn. – Talán még a vaspatkós orkoknál is sebesebben. Most végre csökkenthetjük a közöttünk levő távolságot.
Úgy ügettek libasorban, mint a szagot fogott vadászkutyák, s szemük tüzesen égett. A menetelő orkok széles és csúf csíkot tapostak a gyepen, majdnem nyílegyenest nyugati irányban, Rohan illatos füve legázolva feketedett, amerre mentek. Aragorn egyszer csak fölkiáltott, és letért az útról.
– Megállj! – kiáltotta. – Még ne gyertek utánam. Kiszaladt a rétre jobb felé, lábnyomokat látott, erre tartottak, leágaztak a főcsapásról, kicsi bakancstalan lábnyomok. Ezek azonban nem vezettek messzire, hamarosan ork-nyomok vágtak elébük, amelyek elöl is, hátul is a csapásról tértek le erre, majd kanyarodtak vissza élesen s vesztek bele megint a többi láb nyomába. A legtávolabbi ponton Aragorn lehajolt és fölvett valamit a fűből, aztán visszaszaladt a többiekhez.
– Úgy van! – mondta. – Világos: ez egy hobbit lába nyoma. Azt hiszem, Pippiné. Kisebb, mint a többiek lába. És ezt nézzétek! – Magasra tartott valamit, s az megcsillant a napsütésben. Olyan volt, mint egy frissen kihajtott bükkfalevél, szép és idegen ezen a fátlan lapályon.
– Egy tünde-köpeny csatja! – kiáltott fel egyszerre Legolas és Gimli.
– Lórien fái nem hullatják hiába a levelüket – mondta Aragorn. – Ez se hullott le véletlenül: azért dobta el, hogy jelt adjon vele annak, aki netán a nyomába ered. Azt hiszem, Pippin ezért szaladt le az útról.
– Akkor biztos, hogy él – mondta Gimli. – S hasznát tudja venni nemcsak az eszének, hanem a lábának is. Ez reményt ad. Nem követjük hiába.
– Reméljük, nem fizetett drága árat a bátorságáért – mondta Legolas. – Gyerünk! Tovább. Mint a tűz, emészti a szívemet a gondolat, hogy ezeket a vidám fiatalokat, mint a barmot terelik maguk előtt.

Delelőre hágott a nap, majd lassan elindult lefelé. A távoli délen könnyű felhők gyűltek az égre a tenger felől, s futottak a széllel. A nap lehanyatlott. Hátul homály támadt, s kelet felől hosszan megnyúltak az árnyak. De a vadászok csak folytatták az utat. Azóta, hogy Boromir elesett, már eltelt egy nap, de az orkok még messze előttük jártak. Itt lenn, a síkon, már látni se lehetett őket.
Mikor magába zárta őket az este, Aragorn megállt. Aznap csak kétszer pihentek meg, akkor is rövid időre, s már vagy harminchat mérföldre jártak a Keleti Faltól, amelynek hajnalban még a lábánál álltak.
– Nehéz döntés előtt állunk – mondta. – Pihenjünk le éjszakára, vagy folytassuk az utat, amíg erővel és akarattal bírjuk?
– Ha megalszunk itt, nagyon lemaradunk, hacsak az ellenségeink is le nem pihennek éjszakára – mondta Legolas.
– Csak kénytelenek az orkok is útközben megpihenni – mondta Gimli.
– Az orkok ritkán vonulnak nyílt terepen nappal, de ezeknek, úgy látszik, muszáj – mondta Legolas. – Biztos, hogy nem állnak meg éjszakára.
– De ha mi éjszaka is megyünk, nyomukat vesztjük – mondta Gimli.
– A csapás egyenes, s ameddig ellátok, se jobbra, se balra el nem kanyarodik – mondta Legolas.
– Azt hiszem, el tudlak vezetni titeket sötétben is, úgy, hogy el ne veszítsük a nyomot – mondta Aragorn –, de ha eltévedünk, vagy letérünk a csapásról, akkor napkeltéig, amíg a nyomot újból meg nem találjuk, ugyancsak lemaradunk.
– Meg aztán – mondta Gimli –, azt is csak nappal látjuk, hogy letér-e valaki nyoma a többiekéről. Ha valamelyik fogoly meg találna szökni, vagy valamelyiket, mondjuk, keletre hurcolnák, Mordorba, úgy mennénk el a nyoma mellett, hogy még csak nem is tudnánk róla.
– Ez igaz – mondta Aragorn. – De ha helyesen értelmezem a korábbi nyomokat, a fehérkezű orkok maradtak felül, s most az egész csapat Vasudvard felé vonul. Ezt igazolja a jelenlegi útirányuk.
– Akkor is elsietett dolog lenne biztosra venni a szándékukat – mondta Gimli. – És mi van, ha a hobbitok szökni próbálnak? A sötétben azt a nyomot se vettük volna észre, ami téged a csathoz vezetett.
– Az orkok azóta biztos hogy kétszeres éberséggel őrzik őket, s a foglyok is fáradtabbak – mondta Legolas. – Még egyszer nem szöknek meg, hacsak mi ki nem terveljük a szökésüket. De hát előbb-utóbb utol kell érnünk őket.
– Márpedig én, bár sok utat megjártam, s korántsem vagyok a legkevésbé szívós a népem fiai közül, nem tudok megállás nélkül elszaladni Vasudvardig – mondta Gimli. – Az én szívem is sajog, s szívesen indultam volna korábban is, de most muszáj pihennem egy keveset, hogy bírjam a futást. S ha már pihenünk, akkor jobb a vaksötét éjszaka.
– Én megmondtam, hogy nehéz lesz a döntés – figyelmeztette őket Aragorn. – Tehát? Mivel zárjuk le a vitát?
– Te vagy a vezetőnk – mondta Gimli. – S te vagy a hajsza mestere. Dönts te.
– A szívem azt diktálja, hogy menjünk – mondta Legolas. – De követem a tanácsodat.
– Olyasvalakire bízzátok a döntést, aki rosszul szokott dönteni – mondta Aragorn. – Mióta az Argonathon átjöttünk, minden döntésem helytelen volt. – Elhallgatott, s hosszan nézte az északon és nyugaton sűrűsödő sötétséget.
– Sötétben nem menetelünk – mondta ki végül. – Én azt a veszélyt érzem súlyosabbnak, hogy elveszítjük a csapást, vagy nem vesszük észre a jövés-menés egyéb jeleit. Ha a holdnak elég fénye lenne, hasznát vehetnénk, de sajna, korán kialszik, még fiatal és sápadt.
– S ma éjjel ráadásul fátyolos is – dünnyögött Gimli. – Bár minket is fénnyel ajándékozott volna meg az Úrnő, mint Frodót!
– Ahova az ajándék került, ott nagyobb szükség van rá – mondta Aragorn. – Mert a Küldetés sorsa az ő kezében van. A mi ügyünk kicsi ügy nagy tettek idején. A hajsza: ami lehet, hogy eleve kilátástalan, s aminek jó vagy rossz vége nem rajtam áll. Nos, döntöttem. Használjuk hát ki az időt, amennyire lehet!

Elnyúlt a földön, s azon nyomban elnyomta az álom, hisz utoljára akkornap éjjel, a Tol Brandir árnyékában aludt. Pirkadat előtt fölébredt és fölkelt. Gimli még mélyen aludt, de Legolas talpon volt, s csak bámult a sötétben észak felé, elgondolkozva és némán, mint egy fiatal fa a szélcsöndes éjszakában.
– Nagyon-nagyon messze járnak – mondta szomorúan, s Aragornhoz fordult. – A szívem azt súgja, hogy nem álltak meg éjszakára. Most már csak a sas tudná utolérni őket.
– De akkor is megyünk utánuk, amennyire az erőnktől telik – mondta Aragorn. Lehajolt, és fölrázta a törpöt. – Gyerünk – mondta. – Mennünk kell. A nyom már kezd kihűlni.
– Hiszen még sötét van – tiltakozott Gimli. – Amíg a nap föl nem kél, még Legolas se látná őket a hegytetőről.
– Attól félek, olyan messze járnak, hogy se síkon, se hegyről, se nap, se hold világánál nem látni őket.
– Ahol kudarcot vall a szem, ott hírt hoz a föld – mondta Aragorn. – Bizonyára nyög gyűlölt lábuk alatt.
Elnyúlt a földön, s fülét a fűre hajtotta. Meg se moccant, olyan sokáig, hogy Gimli már-már arra gondolt, talán elaludt vagy elájulhatott. Már derengett, s szürkült az ég alja. Aragorn végül fölállt, barátai látták, hogy arca sápadt és megviselt, szeme gondterhelt.
– A föld hozta hír homályos és zavaros – mondta. – Sok-sok mérföldnyire senki se tapossa. Ellenségeink léptei halkak és távoliak. De hangosak a lovak patái. Már álmomban, a földön is hallottam a dobogást, s megülte az álmomat, lovak vágtatnak. De tőlünk egyre távolabb, és észak felé tartanak. Csak tudnám, mi történik ezen a földön!
– Gyerünk! – mondta Legolas.
Így hát megkezdődött a hajsza harmadik napja: Ha beborult, ha sütött a nap, csak mentek hosszú órák hosszat, hol hosszú léptekkel, hol futva, meg sem álltak, mintha nem lenne fáradtság, amely a bennük égő tüzet kiolthatná. Szólni is ritkán szóltak. Körülöttük semmi, csak tágas magány, tünde-köpönyegük beleolvadt a szürkészöld rétek hátterébe, még a déli hűvös napsütésben is csak tünde-szem lett volna képes fölfedezni őket, amíg oda nem érnek a közvetlen közelébe. A szívük mélyén újra meg újra köszönetet mondtak Lórien úrnőjének az ajándék lembas-ért, mert elég volt egyet megenniük, akár futás közben is, s már erőre kaptak.
Az ellenség csapása egész nap nyílegyenesen, töretlenül északnyugatnak tartott. S mikor a nap megint a végéhez közeledett, ők egy hosszú, fátlan lejtőre értek, amelyet valamivel magasabban egy sor kopár domb határolt. Az orkok csapása itt elhajlott északnak, a dombok felé, s elhalványodott, mert a talaj keményebb volt, s a fű rövidebb szálú. A távolban, balra, az Entséd kanyargott, mint zöld padlón ezüstfonál. Sehol semmi, ami mozdult volna. Aragornt elgondolkoztatta, miért nem látja sem ember, sem állat nyomát. A rohirok állandó szállásai sok-sok mérföldnyire innét, délen vannak, a Fehér-hegység erdős szegélyén, amit most pára és felhő borít, de itt, birodalmuk keleti határvidékén, mindig rengeteg ménesük legelt, s a csikósok a lovakkal vándoroltak, sátorban éltek, még télidőn is. De most az egész táj kihalt, s valami olyan csönd üli meg, mely minden, csak a békesség csöndje nem.

Szürkületkor megint megálltak. Már hatszor tizenkét mérföldet tettek meg a rohirok pusztáin, s az Emyn Muil falát elnyelte a Kelet Homálya. Az újhold párás égbolton csillogott, fénye alig volt, fátyolosak a csillagok is.
– Most ugyancsak rossz néven vennék bármi pihenőt vagy megállást – mondta Legolas. – Az orkok úgy futnak előlünk, mintha Szauron korbácsa kergetné őket. Félek, hogy az erdőt, a sötét hegyeket is elérték, és máris mélyen a fák árnyékában járnak.
Gimli a fogát csikorgatta. – Keserű vége ez minden reményünknek, minden fáradalmunknak! – mondta.
– A reményünknek talán, a fáradalmunknak semmi esetre sem – mondta Aragorn. – Itt nem fordulhatunk vissza. Pedig fáradt vagyok. – Visszanézett arra, amerről jöttek, keletre, ahol már sűrűsödött az este. – Valami különöset érzek. Nem bízom ebben a csöndben. Nem bízom még a sápadt holdban sem. A csillagok halaványak, s én olyan fáradt vagyok, mint életemben ritkán, olyan fáradt, amilyen egy kósza sosem lehet, ha jó nyom van előtte, amit követnie kell. Valami különös erő gyorsítja az ellenségünk léptét, és állít mielénk láthatatlan gátat: a fáradtságot, ami inkább a szívé, mintsem a lábé.
– Úgy van! – mondta Legolas. – Én is csak azóta ismerem ezt, mióta az Emyn Muilról leszálltunk. Mert az akarat most nem mögöttünk, hanem előttünk jár. A pusztán át a holdsarló alatt egyre sötétedő nyugatra mutatott.
– Szarumán! – suttogta Aragorn. – De minket nem fordíthat vissza. Ha meg is kell állnunk megint, mert lám! a hold is elbújik a gyülekező felhők mögé. De ha megint felkél a nap, nyugatra vezet az utunk domb és ingovány között.
Mint máskor is, megint Legolas volt fenn elsőként, mintha csak nem is aludt volna. – Ébredjetek! Ébredjetek! – kiáltotta. – Már piroslik a hajnal, különös dolgok várnak az erdőszélen. Jók-e vagy rosszak? Nem tudom, de hívnak. Ébredjetek!
A többiek fölugrottak, s már indultak is. Lassan föltünedeztek előttük a dombok. Egy óra hiányzott még délig, s már odaértek: lankás és kopár dombvonulat húzódott előttük nyílegyenesen észak felé. Talpuk alatt a föld száraz volt, a gyep rövid szálú, de köztük és a sűrű cserjés meg nád és szittyó mélyén kanyargó folyó közt vagy tíz mérföld széles lapos völgy terült el. A legdélibb lankástól pontosan nyugatra nagy gyűrű látszott, ahol a gyepet teljesen letaposták az otromba lábak. Itt újrakezdődött az ork-csapás, s elkanyarodott a dombok száraz szegélyén észak felé. Aragorn megállt, s tüzetesen szemügyre vette a nyomokat.
– Itt megpihentek egy időre – mondta –, de még a legfelső nyom is régi. Félek, hogy igazat mondott a szíved, Legolas, kétszer tizenkét órája már, hogy az orkok itt időztek. Ha tartották a sebességet, akkor tegnap napszálltakor már el kellett érniök Fangorn határát.
– Se északra, se nyugatra nem látok mást, csak ködbe vesző gyepet – mondta Gimli. – Ha fölmegyünk a dombtetőre, onnét már látjuk az erdőt?
– Az még messze van – mondta Aragorn. – Ha jól emlékszem e dombok vagy háromszor nyolc mérföld hosszan nyúlnak el észak felé, majd az Entséd torkolatvidékétől északnyugatra újabb tágas puszta következik, legalább negyvenöt mérföld széles.
– No, akkor gyerünk – mondta Gimli. – A lábamnak el kell felednie a mérföldeket. Készségesebb, ha a szívem könnyebb.

Mire a dombvidék túlsó szegélyét elérték, már lemenőben volt a nap. Sok-sok órája meneteltek egyhuzamban. A léptük már lassult, s Gimlinek meggörnyedt a háta.
Akármilyen kőkemények a törpök munkában és vándorúton, ez a végenincs hajsza már-már kimerítette, s kiölt a szívéből minden reményt. Aragorn ott ment mögötte, komoran és némán, újra meg újra lehajolva, hogy megvizsgáljon egy-egy lábnyomot vagy jelet a földön. Csak Legolas lépegetett ugyanolyan könnyedén, mint azelőtt, lába mintha nem is érte volna a füvet, nyomot se hagyott, amerre elment, a tünde-kenyér bőségesen elég volt neki, hogy erejét megőrizze, sőt, még aludni is tudott menet közben, már ha az, hogy elméje a tünde-álmok különös ösvényén időzött, miközben ő nyitott szemmel járt a világ fényében, embernyelven álomnak nevezhető.
– Menjünk hát fel erre a zöld dombra! – mondta. Fáradtan követték a hosszú kaptatón, amíg a tetőre nem értek. Kerek, sima és kopár domb volt, magányos, a dombok közt a legészakibb. Lement a nap, az este árnyéka mint a függöny hullott le rájuk. Magukra maradtak a szürke és alaktalan világban, amit nem volt mivel mérniük s nem volt mivel elhatárolniuk. Csak messze nyugaton, a lenyugvó nap fényében mutatott sötétebbet, a Ködhegység és lábánál az erdők.
– Nem látunk itt semmit, amiről irányt vehetnénk – mondta Gimli. – Nos, megint meg kell állnunk, s itt kell eltöltenünk az éjszakát. Egyre hidegebb lesz!
– A hó hidegét hozza északról a szél – mondta Aragorn.
– Hajnalban majd keletire fordul – mondta Legolas. – Pihenjünk hát, ha rászorultok. De akkor se adjatok fel minden reményt. Mert ki tudja, mit hoz a holnap. Olykor épp a felkelő nap hozza a tanácsot.
– Már háromszor virradt a hajszánkra hajnal, de tanácsot még egyszer se hozott – mondta Gimli.

Éjszaka még jobban lehűlt. Aragorn és Gimli álma nyugtalan volt, s ahányszor fölriadtak, mindig azt látták, hogy Legolas ott áll mellettük, járkál föl-alá, halkan énekelget a maga nyelvén, s ahogy énekel, kivirágoznak a csillagok a kemény fekete égbolton a fejük felett. Így telt el az éjszakájuk. Együtt figyelték, mint pirkad a hajnal a felhőtlen csupasz égen, míg fel nem jön végül a nap. A szél keletről fújt, s magával vitt minden párát, sivár, tágas pusztaság terült el körülöttük a rideg napvilágban.
Elöl, keletre ott látták a Rohani Magasföldet, amit egyszer már megpillantottak, pár napja, a Nagy Folyó felől. Északnyugatra a Fangorn erdői sötétlettek, sötét szegélyük még vagy háromszor tíz mérföldnyire húzódott tőlük, s távolabbi redőiket elnyelte a messzi kékség. Ezen is túl, messze-messze, mintha csak szürke fellegen úsznék, a Methedrasnak, a Ködhegység legtávolabbi tagjának fehér feje látszott. Az Entséd az erdőből sietett elébük, vize itt gyors volt és keskeny, partja meredek és mély. Az orkcsapás a dombok felől elkanyarodott a folyó irányába.
Ahogy éles szemével Aragorn a folyónak tartó csapást követte, majd az erdő felé visszakanyarodó folyó vonalát, valami árnyékot pillantott meg a zöld háttéren, valami gyorsan mozgó sötét foltot. Földre vetette magát, és hallgatózott. De Legolas megállt mellette, hosszú keskeny kezével beárnyékolta csillogó tünde-szemét, s ő már nemcsak árnyékot látott, nemcsak foltot, hanem lovasokat, sok kicsi lovast – lándzsáik hegye a reggeli napsütésben megannyi pisla kis csillag a halandó ember látóhatárán túl. S messze mögöttük fekete füst kanyarog az égre.
A kihalt réteken mély csönd, Gimli még a szél motozását is hallotta a fű között.
– Lovasok! – kiáltotta Aragorn, és talpra szökkent. – Sok lovas, gyors lábú paripákon.
– Úgy van – mondta Legolas. – Pontosan százöt.
Aragorn elmosolyodott. – Ugyancsak éles a tündeszem – mondta.
– Ugyan már! Alig vannak tizenöt mérföldnyire – felelt Legolas.
– Tizenötre vagy egyre, olyan mindegy – mondta Gimli –, itt, a pusztában úgysem szökhetünk előlük. Várjuk be őket itt, vagy folytassuk az utat?
– Itt – mondta Aragorn. – Fáradt vagyok, s a hajszánk úgyis kudarcot vallott. Vagy legalábbis megelőztek minket, a lovasok ugyanis az orkok csapásán vágtatnak visszafelé. Biztos, hogy lesznek számunkra híreik.
– Vagy lándzsahegyük a bordáink közé.
– Három nyereg üres, de hobbitot nem látok közöttük – mondta Legolas.
– Nem azt mondtam, hogy jó híreik – mondta Aragorn. – De akár jók, akár rosszak, itt várjuk be őket.
A három bajtárs most otthagyta a dombtetőt, ahol a sápadt ég háttere előtt könnyű lett volna őket fölfedezni, s lassan lesétált az északi lejtőn. Valamivel a domb lába fölött megálltak, beburkolták magukat a köpönyegükbe, s összebújva leültek a fakó fűbe. Lassan, nehezen telt az idő. Éles szél fújt, behatolt a ruhájuk alá. Gimli feszengett.
– Mit tudsz ezekről a lovasokról, Aragorn? – kérdezte. – Azért ülünk itt, hogy a hirtelen halálunkat várjuk?
– Én éltem közöttük – felelt Aragorn. – Büszkék és hajthatatlanok, de tiszta a szívük, s tettben-szóban nagylelkűek, bátrak, de nem kegyetlenek, bölcsek, de tanulatlanok, könyveket nem írnak, de sok éneket tudnak, mint az embergyerekek a Sötét Idők előtt. De nem tudom, mi minden történt itt az utóbbi időkben, s azt sem, mint foglalnak állást a rohirok ma, az áruló Szarumán és Szauron fenyegetése közt. Gondor népének ősi barátai, bár nem vérrokonok. Időtlen időkkel ezelőtt vezette ki őket az Ifjú Éorl Észak földjéről, s így inkább a suhatagi Bardfiak és erdei Beorningok atyjafiai, azok közt még ma is sok ilyen szálas, szőke ember akad, mint a rohani lovasok. S legalább egyvalami biztos, az orkokat nem állhatják.
– De Gandalf valami olyan szóbeszédet említett, hogy Mordornak adóznak – mondta Gimli.
– Ezt éppúgy nem hiszem el, mint Boromir – felelt Aragorn.
– Hamarosan megtudjátok, hogy mi az igazság – mondta Legolas. – Már közel járnak.
Végül már Gimli is hallotta a távoli patadobogást. A lovasok, a csapást követve, elkanyarodtak a folyótól, s a dombokhoz közeledtek. Szélsebesen lovagoltak.
Tiszta, harsány kurjantások szálltak a rét fölött. Egyszer csak mennydörgő robajjal elhúztak előttük, aki az élen lovagolt, a domb lábánál elkanyarodott dél felé, a dombok nyugati szegélye mentén. A többi a nyomában: hosszú sor páncélinges lovas, szélsebesen, csillogva, még látványnak is félelmetes-gyönyörűen.
Hatalmas lovaik erősek, és ép a lábuk, szürke szőrük fénylett, hosszú farkuk lobogott a szélben, sörényük befonva büszke nyakukon. Az emberek a hátukon hozzájuk méltók: magasak, s a lábuk hosszú, lenszőke hajukon könnyű sisak, hajuk varkocsba fonva úszik mögöttük, arcuk komoly és szigorú. Kezükben hosszú kőrisfa lándzsa, hátukon festett pajzs, övükön hosszú kard, fénylő páncélingük térdüket is fedi.
Párosával vágtattak, s bár egyikük-másikuk föl-fölegyenesedett a kengyelben, hogy előre vagy oldalt kémleljen, láthatólag nem vették észre a három üldögélő s őket figyelő idegent. Már majdnem mind túljutottak rajtuk, amikor Aragorn váratlanul fölállt, és harsányan elkiáltotta magát:
– Rohan lovasai, mi újság Északon?

Döbbenetes ügyesen és gyorsan fogták vissza ménjeiket, fordultak el s kerítették be őket. A három bajtárs máris azt látta, hogy ott vágtatnak körülöttük, fel a dombra, le a lejtőn, körös-körül, s a vágtató gyűrű egyre szűkült. Aragorn szótlanul állt. A másik kettő meg ült, mozdulatlanul, s töprengett, most mi lesz.
S akkor a lovasok egyetlen szó vagy kiáltás nélkül megtorpantak. Lándzsaerdő célozta meg az idegeneket, egyik-másik lovasnak íj volt a kezében, s a vessző már ott ült a húron. Aztán az egyikük előrelovagolt, magas, a többieknél is magasabb ember, sisakja taréján fehér lófarok.
Addig jött előre, amíg a lándzsája hegye arasznyira meg nem közelítette Aragorn mellét, Aragorn nem mozdult.
– Kik vagytok, s mi dolgotok ezen a földön? – kérdezte a lovas, a nyugati Közös Nyelven, olyan hangon és hangsúllyal, mint Boromir, a gondori ember.
– Engem Vándornak hívnak – felelt Aragorn. – Északról jöttem. Orkokra vadászom.
A kérdező leszökkent a nyeregből. Lándzsáját átadta egy másik lovasnak, aki odaugratott melléje, s szintén leszállt a lóról. Kivonta a kardját, megállt Aragornnal szemközt, s figyelmesen, némi csodálkozással, szemügyre vette. Aztán, nagy sokára, megszólalt.
– Először azt hittem, ti is orkok vagytok – mondta. – Már látom, hogy nem. De az orkokról ugyancsak keveset tudhattok, ha így veszitek üldözőbe őket. Gyorsak azok, sokan vannak, és állig fel vannak fegyverkezve. Ha sikerül utolérnetek őket, vadászból igen hamar vaddá váltatok volna. De te valahogy különös vagy, Vándor. – Tiszta és csillogó szemét újra rászegezte Aragornra. – A neved nem embernév, és furcsa az öltözéked is. A fűből nőttetek ki? Hogy lehet, hogy nem vettünk észre? Afféle tünde-népség vagytok?
– Nem – felelte Legolas –, csak egyikünk az, én, Legolas, a messzi bakacsinerdei birodalomból. De átjöttünk Lothlórienen, s velünk az Úrnő kegye és ajándékai.
A lovas újult érdeklődéssel vette szemügyre őket, aztán elsötétült a tekintete. – Szóval az Aranyerdőben ott él az Úrnő, akiről a régi regék szólnak! – mondta. – Azt mondják, a hálójából kevesen menekülnek. Különös időket élünk! De ha titeket az ő kegye kísér, akkor ti afféle cselszövők és garabonciások vagytok. – Hideg pillantást vetett Gimlire és Legolasra. – Hát ti miért nem szóltok, megnémultatok? – kérdezte.
Gimli fölállt, keményen megvetette a lábát, megragadta a fejszéje nyelét, s nagyot villant fekete szeme. – Mondd meg a nevedet, lovas ember, és én is megmondom az enyémet, s még sok minden mást is – mondta.
– Ami azt illeti – jegyezte meg a lovas, s lenézett a törpre –, az idegennek illik elsőként bemutatkoznia. De mindegy: Én Éomund fia, Éomer vagyok, s Lovasvég harmadik seregvezére.
– Akkor Éomund fia, Éomer, Lovasvég harmadik seregvezére, hadd figyelmeztessen téged Gimli, a törp, Glóin fia, hogy válogasd meg a szavaidat, mert csúful szóltál arról, akinek szépségét még ésszel felérni sem tudod, s erre más mentséged nincs, mint az oktondiságod.
Éomernek megvillant a szeme, és a rohirok dühösen felmordultak. – Már lecsaptam volna a fejed, szakállastul, mindenestül, Törp uram, ha egy kicsivel magasabban lennél a földtől – mondta Éomer.
– Nincs egyedül – mondta Legolas, szemfényvesztő gyorsasággal felajzotta az íját, s már rá is illesztett egy vesszőt a húrra. – Még le sem sújtott a kardod, már nem élsz.
Éomer fölemelte a kardját, s talán minden rosszra fordul, ha Aragorn oda nem ugrik közébük, s föl nem tartja a kezét. – Elnézést, Éomer! – kiáltotta. – Ha többet tudsz meg rólunk, megérted, hogy a szavaid miért sértették bajtársaimat. Mi nem akarunk ártani Rohannak, és senkinek, aki itt él, sem embernek, sem lónak. Talán meghallgatnád a történetünket, mielőtt lesújtanál?
– Meg – mondta Éomer, és leengedte a kardját. – De bölcsebb, ha manapság, a kétségek idején, egy vándor nem ilyen gőgös Lovasvégen. Mondjátok meg hát a valódi neveteket.
– Először te mondd meg, kit szolgálsz – mondta Aragorn. – Barátja vagy-e Szauronnak, Mordor Fekete Urának, vagy ellensége?
– Én egyedül az ország királyát szolgálom, Thengel fia Théodent – felelt Éomer. – Mi nem szolgáljuk a távoli föld Fekete Hatalmát, de nem is állunk nyílt háborúságban vele, ha előle menekültök, okosabban teszitek, ha mielőbb elhagyjátok e földet. Minden határunkon zűrzavar van, s fenyegetnek minket, pedig mindössze szabadok szeretnénk maradni, hogy úgy éljünk, ahogy eddig éltünk, s ne szolgáljunk senki idegen urat, se jót, se gonoszat. Jobb napokban szívesen láttuk a vendéget, de manapság a nem kívánt idegen megtanulja, hogy gyorsak vagyunk és kemények. Ki vele, kik vagytok? És kit szolgáltok ti? És kinek a parancsára vadásztok orkokra, a mi földünkön?
– Én senki embert nem szolgálok – mondta Aragorn –, de Szauron szolgáit ott üldözöm, ahol érem. Halandó ember kevés van, aki jobban ismerné az orkokat, mint én, s nem jószántamból kergetem őket. Az orkok, akiket üldözünk, foglyul ejtették két barátunkat. S ilyenkor az ember, ha lova nincs, gyalog veszi üldözőbe őket, s nem kér engedélyt, hogy a nyomukba eredhessen. S hogy hány fő az ellenség, azt is csak a kardja veszi számba. Mert nem vagyok fegyvertelen.
Aragorn hátravetette a köpenyét, s az Anduril fényes pengéje mintha láng lenne, csapott fel, ahogy kicsusszant hüvelyéből. – Elendil! – kiáltotta Aragorn. – Én Arathorn fia, Aragorn vagyok, s nevem Elassar, a tünde-kő, a Dúnadán, a gondori Elendil fia Isildur utóda! S ez itt a Kard, Ami Kettétört, de megint ép. Segítesz, vagy utamba állsz? Döntsd el hamar!
Gimli és Legolas elkerekedett szemmel bámulta bajtársát, hiszen ilyen kedvében még sosem látta. Mintha fölébe nőtt volna a látszólag összezsugorodott Éomernek, s lelkes arcán egy pillanatra a kőkirályok méltósága és ereje fénylett. S Legolas úgy látta, homlokát, csillogó koronaként, fehér lángok övezik.
Éomer hátralépett, arcán félős tisztelet ült. Lesütötte büszke szemét. – Hát ezek aztán különös idők – suttogta. – Álmok s legendák kelnek életre a fű közt.
– Mondd, uram – kérdezte –, mi hozott ide titeket? S mi az értelmük e homályos szavaknak? Legutóbb Boromir, Denethor fia kérdezte ugyanezt, s a ló, melyet kölcsönadtunk neki, üres nyereggel tért vissza hozzánk. Miféle végítéletről hoztok hírt Északról?
– A szabad választás végítéletéről – mondta Aragorn. – Ezt talán elmondanád Thengel fia Théodennek: nyílt háború fenyeget, Szauronnal vagy őellene. Már senki sem élhet úgy, ahogy élt, s kevesen tarthatják meg, amit magukénak tudnak. De e nagy dolgokról majd később beszélünk. Ha lehet, a királyt magam keresem fel. Most nagy szükségben vagyok, és a segítségeteket kérem, vagy legalábbis híreket. Hallottad, egy ork-csapatot üldözünk, amely elhurcolta a barátainkat. Az orkokról mit tudsz?
– Azt, hogy az üldözéssel nyugodtan felhagyhatsz – mondta Éomer. – Az orkokat megsemmisítettük.
– És a barátaink?
– Mást nem találtunk, csak orkokat.
– Ez különös – mondta Aragorn. – Átkutattátok a halottakat? Más holttesteket nem találtatok, csak az orkokét? Két kicsit, a ti szemetekben akkorát, mint egy gyermek, mezítláb, de szürke ruhában?
– Se törpök, se gyerekek nem voltak köztük – mondta Éomer. – Megszámláltuk őket, majd a halottakat halomba raktuk és elégettük, ahogy máskor is szoktuk. A hamvaik még füstölögnek.
– Nem törpökről vagy gyerekekről beszélünk – mondta Gimli. – A barátaink hobbitok.
– Hobbitok? – kérdezte Éomer. – Hát az meg micsoda? Fura egy név.
– Egy fura nép fura neve. De nekünk nagyon kedvesek. Azt hiszem, ti itt, Rohanban hallottátok már a híreket, amelyek annyira aggasztják Minas Tirithet. Szó volt bennük félszerzetekről is. Nos, azok ők. A hobbitok.
– Félszerzet! – nevette el magát a lovas, aki ott állt Éomer mellett. – Félszerzet! Ők hát az az apró nép az Északon költ régi énekekben és gyermekmesékben. Most hol vagyunk, a regében, vagy a zöld földön, fényes nappal?
– Az ember itt is, ott is lehet – mondta Aragorn. – De a mi korunk történetét nem mi, hanem az utánunk jövők fogják megénekelni. A zöld földön, azt mondod? Az magában is kész rege, bár fényes nappal taposod!
– Sürget az idő – mondta a lovas, Aragornra ügyet sem vetve. – Várnak délen, uram. Hagyjuk ezeket a vadembereket, hadd álmodozzanak. Vagy kötözzük meg őket, s vigyük a király elébe.
– Nyugalom, Éothian! – mondta Éomer a maga nyelvén. – Hagyjatok magunkra egy kicsit. Mondd meg az éoroknak, az ösvényen gyülekezzenek és készüljenek fel rá, hogy átkelünk az Entséd gázlóján.

Éothian morogva hátrahúzódott, s átadta az utasítást a többieknek. Azok odébb lovagoltak, s magára hagyták Éomert a három idegennel.
– Amit mondasz, az mind nagyon furcsán hangzik, Aragorn – mondta Éomer. – De hogy igazat szólsz, az világos. Lovasvég férfiai nem hazudnak, tehát megtéveszteni sem egykönnyű őket. De nem mondtál el mindent. Nem mondanál többet a küldetésedről, hogy el tudjam dönteni, mit tegyek?
– Imladrisból, ahogy az ének hívja, keltem útra sok-sok héttel ezelőtt – felelt Aragorn. – S velem a Minas Tirith-i Boromir. Küldetésem az volt, hogy menjek Minas Tirithbe Denethor fiával, és segítsem a népét a Szauron ellen vívott háborúban. De a társaságnak, amellyel utaztam, más dolga volt. Erről most nem szólhatok. A Szürke Gandalf volt a vezetőnk.
– Gandalf! – kiáltott fel Éomer. – Mifelénk Zsufazekés Gandalfnak ismerik, de figyelmeztetlek, neve nem ajánlólevél a király szemében. Emberemlékezet óta számtalanszor volt e föld vendége, akkor jött, újra meg újra, amikor a kedve tartotta, ha egyetlen évszak, ha sok-sok év telt is el távozta óta. Mindig különös események hírmondója volt, gonosz híreké, mondják manapság jó néhányan.
Merthogy tavaly nyár óta, mikor utoljára járt itt, minden rosszra fordult. Akkor kezdődtek a bajaink Szauronnal. Szarumánt mindaddig a barátunknak tekintettük, de jött Gandalf, és figyelmeztetett, hogy Vasudvardon váratlan háborúra készülődnek. Elmondta, hogy ő maga is raboskodott Orthancban, most onnét szökött meg, és kért, hogy segítsünk rajta. De Théoden nem hajlott a szavára, bár azóta már bebizonyosodott, hogy színigazat beszélt, így hát elment. Théoden színe előtt ki ne ejtsd Gandalf nevét! Haragra lobban! Mert Gandalf elvitte Keselyüstököt, a király ménjeinek legkülönbjét, a mearák legfőbbjét, amit csak lovasvégi ülhetett meg. Mert őse Éorl híres lova volt, mely értette az emberi szót. És hét napra rá Keselyüstök visszatért, de a király haragja mit sem csökkent, mert a ló elvadult, és senki ember nem bír vele azóta sem.
– Akkor Keselyüstök egyedül talált vissza a messzi Északról – mondta Aragorn –, mert ott vált el Gandalftól. De jaj! Gandalf többé nem lovagol. Mert Mória sötét bányáinak mélyébe hullott, s onnét nem jön ki soha többé.
– Ez gyászos hír – mondta Éomer. – Legalábbis nekem és még sokunknak, ha mindenkinek nem is, mint látni fogod, ha a királyt fölkeresed.
– Gyászosabb, mint hogy e földön bárki is megérthetné, bár egy esztendő el nem telik mostantól fogva, és sokan döbbennek rá fájdalmasan – mondta Aragorn. – De ha elesik egy nagy, a kicsiknek kell átvenniük a vezetést. Az én feladatom volt, hogy a többieket kivezessem Móriából, s tovább a hosszú úton, Lórienen át – amiről jó lenne, ha az igazat tudnád, mielőtt újra beszélnél róla – s onnét le sok-sok mérföldnyire a Nagy Folyón, egészen a Rauros zuhatagáig. Ott mészárolták le Boromirt azok az orkok, akiket ti megsemmisítettetek.
– Híred keserves! – kiáltott fel kétségbeesetten Éomer. – Halála nagy kár Minas Tirithnek s valamennyiünknek. Kiváló ember volt, mindenki dicséri. Itt, Lovasvégen ritkán járt, a keleti határon háborúskodott, de én találkoztam vele. Úgy éreztem, jobban hasonlít Éorl gyors fiaihoz, mint Gondor komor embereihez, s ha megéri, valószínűleg népe nagy vezérének bizonyul. De Gondorból nem hozták hírét e nagy fájdalomnak. Mikor esett el?
– Ma negyedik napja, hogy megölték – felelte Aragorn. – S akkornap este indultunk el Tol Brandir árnyékából.
– Gyalog? – kiáltotta Éomer.
– Úgy: hiszen látod.
Éomer szemén látszott a csodálkozás.
– Akkor a Vándor igencsak szegényes név rád, Aragorn, Arathorn fia – mondta. – A Szárnyaslábú jobban megilletne. A három jó barát e tettét még sok helyt meg fogják énekelni. A negyedik nap végére háromszor negyvenöt mérföldet számlál az utatok. Elendil fajtája ugyancsak kemény fajta!
S most mondd, uram, mit kívánsz, mit tegyek? Sietnem kell, vissza kell térnem Théodenhez. Óvatosan szóltam az embereim előtt. Igaz, még nem állunk nyílt háborúban a Fekete Hatalommal, s vannak királyunkhoz közel állók, akik gyáva tanácsot adnak, de a háború mind közelibb. Gondorhoz régi szövetség köt, azt nem tagadhatjuk meg, s ha harcba keverednek, őket kell segítenünk, én ezt mondom, és rajtam kívül még sokan. Lovasvégért én vagyok a felelős, a harmadik seregvezér feladata, hogy őrizze a határt, s én eltávolítottam innét minden ménest, minden csikóst, hátratelepítettem őket az Entséd mögé, s nem hagytam itt senki mást, csak őröket és portyázókat.
– Akkor hát nem fizettek adót Szauronnak? – mondta Gimli.
– Eddig sem, ezután sem, soha – mondta Éomer, s megvillant a szeme –, bár az én fülembe is eljutott már, hogy ezt hazudják rólunk. – Néhány évvel ezelőtt a Fekete Föld ura lovakat szeretett volna vásárolni tőlünk drága pénzen, de nemet mondtunk, mert rosszra használja az állatokat. Akkor fosztogató orkokat szabadított ránk, s azok annyit elhajtottak, amennyit csak tudtak, mindenekelőtt a fekete lovakat, azokból alig maradt. Ezért állunk keserű bosszút minden orkon.
De a fő gondunk most mégis Szarumán. Ő az egész ország uralmára igényt formál, s már hónapok óta dúl köztünk a háború. Orkokat fogadott a szolgálatába, farkaslovasokat és gonosz embereket, lezárta előlünk a szorost, így hát valószínű, hogy két tűz közé kerülünk, kelet felől és nyugat felől.
Ilyen ellenséggel nehéz elbánni, varázsló, alattomos és agyafúrt, sokféle álruhát használ. Hol itt bukkan fel, hol ott, mint mondják, köpönyeges-csuklyás vénember alakjában, Gandalfhoz hasonlóan. Kémei átcsusszannak szinte minden hálón, baljós madarai örökké ott vannak az égen. Én nem tudom, ez az egész hogy végződik, de a szívem rosszat súg, mert úgy érzem, nemcsak Vasudvardban élnek barátai. De ha eljössz a király házába, meglátod magad is. Nem jönnél most? Hiába remélném, hogy annyi kétség és gond idején a segítségünkre küldettél ide?
– Amint tudok, jövök – mondta Aragorn.
– Gyere most! – kiáltotta Éomer. – Elendil utóda erőt öntene Éorl fiaiba a gonoszság dagálya idején. Most épp áll a csata Nyugatelvén, s félek, számunkra rossz véget ér.
– Ami azt illeti, még ide, északra is a király engedélye nélkül csaptam ki, mert ha én nem vagyok ott, házát alig őrzi valaki. De a portyázók jelentették, három nappal ezelőtt, hogy a Keleti Fal felől ork-csapat közeledik, s köztük több is Szarumán fehér címerét viseli. Gyanítván, amitől mindig is a legjobban féltem, hogy Orthanc szövetségre lépett a Fekete Toronnyal, kilovagoltam az éorljaimmal, a lovaskíséretemmel, s két napja, napszálltakor, utolértük az orkokat, közel az Ent vadon határához. Bekerítettük őket, s tegnap hajnalban csatára került a sor. Én tizenöt embert veszítettem, és sajnos, húsz lovat is. Mert az orkok szám szerint többen voltak, mint hittük. Újabbak is csatlakoztak hozzájuk, a Nagy Folyón túlról, csapásuk keletre innét világosan látszik. Mások meg az erdőből kerültek elő. Óriás orkok, akik szintén Vasudvard Fehér Kezét viselik a sisakjukon, ez a fajta tán még erősebb és még gonoszabb, mint a többi.
De leszámoltunk velük. Csak épp hogy nagyon is rég úton vagyunk már. Délen és nyugaton is szükség lenne ránk. Nem jönnél mégis? Mint látod, van számotokra vezetéklovunk. És a Kardnak is akadna dolga. Igen, s Gimli fejszéjének, Legolas íjának is, ha megbocsátjátok az Erdő Úrnőjéről ejtett könnyelmű szavaimat. Én csupán azt mondtam, amit e földön mindenki, s boldogan hallom, hogy nem volt igazam.
– Köszönöm megtisztelő szavaidat – mondta Aragorn –, s szívem arra vágyik, hogy veled tartsak, de nem hagyhatom cserben a barátaimat, amíg ki nem huny minden reményem.
– Már semmi remény – mondta Éomer. – Az északi határon nem találsz rá a barátaidra.
– Pedig el csak nem veszhettek. A Keleti Faltól nem messze egyértelmű jelét találtuk, hogy akkor legalább az egyikük még élt. De a fal és a dombok közt nem leltünk rá a nyomukra, egyetlen nyom le nem ágazott a csapásról, a csapás sem kanyarodott el, sem erre, sem arra, hacsak teljesen cserben nem hagyott a nyomolvasó tudományom.
– Akkor mit gondolsz, mi történhetett velük?
– Nem tudom. Talán ők is elestek, és elégtek az orkokkal együtt, de ti azt mondjátok, ez lehetetlen, s így ettől nem is tartok. Csak azt tudom elképzelni, hogy még a csata kezdete előtt behurcolták őket az erdőbe, talán még azelőtt, hogy az ellenségeiteket bekerítettétek volna. Meg mernél esküdni, hogy a hálótokból így senki sem menekülhetett?
– Arra megesküszöm, hogy ork nem – mondta Éomer. – Előttük értünk az erdőszélre, s ha ezután bárki eleven lény áttört a gyűrűnkön, az nem ork volt, és tündeereje kellett hogy legyen.
– Barátaink ugyanolyan köpenyt hordtak, mint mi – mondta Aragorn. – S mellettünk is elmentetek fényes nappal.
– Erről megfeledkeztem – mondta Éomer. – Ennyi csuda közt igazán nehéz valamit biztosan állítani. A világ egyre különösebb. Tünde és törp együtt, a mi napsütéses rétjeinken, népek, akik beszélnek az Erdő Úrnőjével és mégis élnek, a Kard, ami még azelőtt, hogy a mi atyáink atyái bejöttek időtlen időkkel ezelőtt e földre, kettétört, most visszatér a háborúba! Már hogy tudná az ember megítélni, ilyenkor mi a teendője?
– Mint máskor – mondta Aragorn. – A jó és rossz tavaly óta nem változott, és ma sem más a tündék és a törpök, s nem más az emberek közt. Az ember dolga, hogy felismerje egyiket is, másikat is, az Aranyerdőben éppúgy, mint a maga házában.
– Nagyon igaz – mondta Éomer. – De én nem benned kételkedem, s nem is abban, amit a szíved tenni parancsol. Csak épp hogy nem tehetem szabadon, amit kéne. Törvényünk tiltja, hogy idegenek kedvükre kóboroljanak a földünkön, míg a király maga nem ad rá engedélyt, s e parancsolat ma, a veszély idején, még szigorúbb. Kértelek hát, hogy gyertek önként, de nem akartatok. S átkozott legyek, ha csatába megyek századmagammal három ellen.
– Nem hiszem, hogy a törvényetek ilyen esetre szólna – mondta Aragorn. – S én különben sem vagyok itt idegen, jártam én már ezen a földön, nem is egyszer, s lovagoltam a rohirok seregében, bár nem ezen a néven, és más öltözetben. Te nem ismersz még, mert fiatal vagy, de én ismerem apádat, Éomundot, s Thengelt is, Théoden apját. S valamikor régen, e föld egyetlen ura sem próbált volna eltéríteni a küldetésemtől, különösen ettől a mostanitól. Számomra legalábbis világos, hogy teljesítenem kell. Nos, Éomund fia, eljött a választás ideje. Légy a segítségünkre, vagy legalább engedj utunkra. Vagy próbálj érvényt szerezni a törvényeiteknek. Ha ezt választod, kevesebben térnek vissza a háborútokba és a királyotokhoz.
Éomer töprengett egy percig, majd azt mondta: – Ti is siettek, mi is sietünk. Az én embereim alig várják, hogy menjenek, s nektek is minden perccel csökken a reményetek. Íme a választásom: menjetek, s mi több, lovat is adok. Csak egyet kérek: ha teljesítettétek a feladatotokat, térjetek vissza a lovakkal az Ent-gázlón át Meduseldbe, Edoras nemes Házába, ahol Théoden ma székel. Így bizonyságot tesztek róla, hogy jól ismertelek meg. Ezzel magamat, magát az életemet, a ti jóakaratotokra bízom. Ne hagyjatok cserben.
– Nem fogunk – mondta Aragorn.

Mikor Éomer parancsot adott, hogy adják át a vezetéklovakat az idegeneknek, emberei igencsak elcsodálkoztak, s néhányan sötét és kételkedő képet vágtak, de egyedül Éothian merte nyíltan kinyitni a száját.
– Ennek az Úrnak, aki azt állítja, hogy Gondor fajtájából való, még csak-csak – mondta –, de ki hallott már olyat, hogy egy törp kapjon lovat a Lovasvégtől?
– Senki – mondta Gimli –, és ne aggódj, nem is fog. Én inkább gyalogolok, mint hogy felüljek egy ekkora bestia hátára, akár vad az, akár meg van zabolázva.
– De most muszáj lesz lóra ülnöd, különben föltartasz minket – mondta Aragorn.
– Gyere, ülj az én hátam mögé, Gimli barátom – mondta Legolas. – Így megoldódik minden, sem kölcsön nem kell venned, sem gondod nem lesz a lóra.
Aragornnak egy izmos, egérszürke lovat hoztak, s ő nyeregbe szállt. – A neve Hasufel – mondta Éomer. – Remélem, jól elhordoz a hátán, s nagyobb szerencsével, mint egykori gazdáját, Gárulfot!
Legolas egy kisebb és világosabb szőrű, de nyugtalan és tüzes lovat kapott. Arodnak hívták. De Legolas azt kérte, vegyék le róla a nyerget és a zablát. – Nincs rá szükségem – mondta, könnyedén a hátára szökkent, s a rohirok meglepetésére Arod szelíden tűrte, készséggel szót fogadott neki, s egyetlen halk szavára ment, ahová mondta, így bánnak a tündék minden jó állattal. Gimlit fölrakták a barátja mögé, belékapaszkodott, semmivel sem könnyebb szívvel, mint ahogy Csavardi Samu csónakba szállt.
– Ég veletek, s találjátok meg, amit kerestek! – kiáltotta Éomer. – S ha lehet, térjetek vissza hamar, hadd villogjon együtt a kardunk!
– Jövök! – mondta Aragorn.
– Én is – mondta Gimli. – De amit Galadriel Úrnőről mondtál, az még ott van közöttünk. Még meg kell tanítsalak a szép szóra.
– Majd meglátjuk – mondta Éomer. – Manapság annyi furcsa dolog esik, hogy abban már semmi csodálatos nincs, ha az embert egy törp-fejsze szerelmes csapásaival tanítják meg egy szép hölgy dicséretére. Ég veletek!
Ezzel elváltak. Rohan lovai igen gyorsak. Mikor Gimli kis idő múlva hátranézett, Éomer csapata már messze járt és alig látszott. Aragorn nem nézett hátra, a csapást figyelte, vágta közben mélyen előrehajolt Hasufel nyaka mellett. Hamarosan megérkeztek az Entséd partjára, a határra, ott ráleltek a másik csapásra, amelyet Éomer említett, s amely a lankán ereszkedett le kelet felől.
Aragorn leszállt a lóról, alaposan szemügyre vette a nyomokat, majd fölpattant a ló hátára, odébb lovagolt kelet felé, de gondosan megmaradt a csapás mentén, s vigyázott, nehogy a lábnyomokra rátaposson. Aztán megint leszállt a nyeregből, a talajt nézegette, s gyalog fel-alá járkált.
– Itt aztán nem sok a fölfedezni való – mondta, amikor visszatért. – A főcsapás nyomait megzavarták a lovasok visszajövet, odafelé bizonyára a folyóparton lovagoltak. De ez a keletre vezető csapás friss és tiszta. Semmi nyoma, hogy ellenkező irányba, az Anduin felé, végigment volna valaki rajta, egy hobbit. Innen már lassabban kell lovagolnunk, hogy feltétlenül észrevegyük, ha lábnyom vagy csapás ágazik el róla jobbra vagy balra. Az orkok itt már bizonyára tisztában voltak vele, hogy üldözik őket, lehet, hogy megkísérelték elsuvasztani valahova a foglyaikat, mielőtt még utolérnék őket.
Miközben a csapást követték, beborult. Szürke felhők lógtak mélyen a Lanka fölött. A nap ködbe burkolózott. A Fangorn erdő borította lejtői mind közelebb feketéllettek, s ahogy a nap lejjebb szállt nyugaton, egyre feketébbek lettek. Nyomát se lelték leágazásnak, se jobbra, se balra, de itt-ott egy-egy elesett ork hulláját hagyták maguk mögött, láthatólag futás közben dőltek ki a sorból, mert torkukat vagy hátukat szürke tollú nyílvessző ütötte át.
Már majdnem estére járt, mire az erdőszélre megérkeztek, s egy nyílt tisztáson az erdőszéli fák közt megtalálták a máglya helyét, amelyen a hullákat elégették, a hamu még meleg volt és füstölt. Mellette nagy halom sisak és vért, törött kard, íj, hajítódárda és más hadiszerszám. Egy póznán, középen, nagy kobold-fej, bezúzott sisakján még ott a fehér címer. Távolabb, a folyótól nem messze, ott, ahol az erdőt elhagyja, földhalom. Nemrég emelték: a nyers földet frissen kihasított gyeptéglák borítják; körülötte lefödve tizenöt kopja.
Aragorn és társai végigvizsgálták a csatamezőt, de ahogy a nappal fénye kihunyt, minden kifakult, ködössé, homályossá vált körülöttük. Rájuk sötétedett, de Trufának és Pippinnek nem leltek nyomára.
– Többet már nem tehetünk – mondta Gimli szomorúan. – Mióta Tol Brandirt elhagytuk, jó néhány rejtvényt megoldottunk, de mind közt ez a legfogasabb. Azt kell hinnem, a hobbitok csontja az elégett orkok csontjai közé keveredett. Fájni fog Frodónak, ha hallja, ha megéri, hogy valaha is hírét vegye, és az öreg hobbitnak is, aki ott vár Völgyzugolyban. Elrond nem akarta, hogy velünk jöjjenek.
– De Gandalf igen – mondta Legolas.
– Gandalf maga akart velünk jönni, mégis ő veszett oda először – felelt Gimli. – Cserbenhagyta a jóstehetsége. – Gandalf nem azért mondta, hogy jöjjön velünk valaki, mert akár maga, akár a más biztonságát előre látta volna – mondta Aragorn. – Hanem mert van, amibe jobb belevágni, mint visszautasítani, még ha rossz véget ér is.

Valamivel a csatatéren túl táboroztak le egy terebélyes fa alatt: gesztenyének látszott, de nem hullatta még le szétnyitott ujjú száraz levélzetét, a sok nagy barna levél szomorúan zörgött az éjjeli szélben.
Gimli megborzongott. – Rakjunk tüzet – mondta. Bánom is én a veszélyt. Még ha úgy rajzanak is körülöttünk az orkok, mint gyertya körül a muslicák!
– Ha ezek a szerencsétlen hobbitok elkeveredtek az erdőben, az talán idevonzza őket – mondta Legolas.
– És másokat is, nemcsak az orkokat és a hobbitokat – hűtötte le őket Aragorn. – Nem vagyunk messze az áruló Szarumán országának hegyes-völgyes határától. S ráadásul a Fangornnak is a szélén, s azt mondják, itt megérinteni is veszélyes a fákat.
– De hisz a rohirok itt máglyát raktak tegnap – mondta Gimli –, s mint láthatod, fákat döntöttek ki. S a dolguk végeztével mégis békében töltötték az éjszakát.
– Sokan voltak – mondta Aragorn –, s ők fittyet hánynak a Fangorn dühére, mert ritkán járnak erre, s a fák alá be se mennek. De a mi utunk valószínűleg az erdő szívébe vezet. Így hát csak óvatosan! Élő fát ki ne vágjatok!
– Nem is kell – mondta Gimli. – A lovasok hagytak itt elegendő ágat és gallyat, és száraz fa is akad itt bőven.
Elment fáért, aztán megrakta és meggyújtotta a tüzet, de Aragorn csak ült némán, hátát a nagy fának vetve, s töprengett, Legolas meg állt s bámult az erdő sötétjébe, előrehajolva, mint aki feszülten fülel valami távoli neszre.
Mikor a törp föllobbantotta az első halavány lángocskát, a három útitárs szorosan körülülte a tüzet. Csuklyás alakjuk útját állta a fénynek.
Legolas fölnézett a fölibük nyúló faágakra. – Nicsak! – mondta: – A fa örül a tűznek!
Lehet, hogy szemüket az árnyékok tánca tévesztette meg, de mindhárman úgy látták, mintha az ágak tekeregnének, nyújtózkodnának, hogy a tűz fölé érjenek, a felső ágak meg lehajlanának, a bütykös barna levelek megmerevedtek, s úgy dörgölőztek össze, mint a meleget élvező megannyi ráncos vén kéz.
Elnémultak, mert a sötét és ismeretlen erdő, itt, a közvetlen közelükben, mint valami nagy és néma, csupa titok szándék, éreztette velük a jelenlétét. Egy idő múlva megszólalt Legolas:
– Celeborn óva intett, nehogy túl mélyen hatoljunk be a Fangornba – mondta. – Tudod-e miért, Aragorn? Boromir miféle meséket hallott a vadonról?
– Én is sok mesét hallottam Gondorban meg másutt – mondta Aragorn –, de ha Celeborn nem mondja, csacska mesének tekintettem volna mindet, amilyet akkor találnak ki az emberek, ha a valóság emléke már elhalványult. Már épp arra gondoltam, téged kérdezlek meg, ebben az egészben mi az igazság? Ám ha egy erdőtünde nem tud választ adni a kérdésre, hogy tudna egy ember?
– Te több földet bejártál, mint én – mondta Legolas. – Én erről a magam hazájában mit sem hallottam, attól a néhány énektől eltekintve, amely arról szólt, mint költöztek ide az onodok, akiket az emberek entnek hívnak, mert a Fangorn vén, olyan vén, hogy a korát még a tündék sem tudják.
– Úgy van – mondta Aragorn. – Vén, mint az erdő a Sírbuckáknál, csak éppen sokkal nagyobb. Elrond azt mondja, ezek az atyafiak az Óidők roppant erdeinek megmaradt bástyái, s bennük, mikor az Ember még szunnyadt, az ősszülöttek barangoltak. De a Fangornnak megvan a saját titka is. Hogy mi légyen az, nem tudom.
– Én meg tudni sem akarom – mondta Gimli. – Velem aztán ne legyen Fangorn egyetlen lakójának sem gondja-baja.
Sorsot húztak, hogy az őrséget hogyan osszák be maguk közt, s az első őrség sora a törpre esett. A többiek lefeküdtek. Szinte azonnal elnyomta őket az álom. – Gimli! – szólalt meg még álmosan Aragorn. – Ne feledd, hogy a Fangornban veszélyes élő fáról ágakat vagy gallyat vágni. De száraz fáért se csatangolj el messze. Inkább a tűz aludjon ki. És szólj, ha kellek!
Ezzel ő is elszunnyadt. Legolas már aludt, moccanatlan, formás keze összefonva a mellén, szeme nyitva, eleven éjszakát és mély álmot elegyítve, ahogy azt már a tündék szokták. Gimli odakuporodott a tűzhöz, hüvelykujját gondterhelten húzta végig a fejszéje élén. A fán surrogtak a levelek. Más hang semmi.
Gimli egyszer csak föltekintett, s épp a tűz fényének szélén, egy hajlott hátú, köpönyegbe burkolt, botra támaszkodó vénembert látott; nagy karimájú kalapja a szemébe húzva. Gimli fölugrott, döbbenten, hogy kiáltani sem tudott, bár azon nyomban agyába villant, hogy Szarumán érte itt őket. Aragornt és Legolast is fölriasztotta a hirtelen mozdulat, felültek, s elkerekedett a szemük. A vénember nem szólt és nem mozdult.
– No, öregapám, mit tehetnénk érted? – kérdezte Aragorn, s talpra szökkent. – Jöjj, s melegedj meg, ha fázol. – Lépett egyet, ám a vénember eltűnt. Nyoma sem volt sehol a közelben, messzebbre meg nem merészkedtek. A hold mélyen járt, s már igencsak sötét volt.
Legolas egyszer csak fölkiáltott: – A lovak! A lovak!
A lovak nem voltak sehol. Kirántották a cöveket, és eltűntek. A három útitárs csak állt, némán és mozdulatlanul, s az újabb csapáson töprengett. Itt voltak a Fangorn szélén, végtelen mérföldek választották el őket Rohan embereitől, s más barátjuk nem volt e tágas és veszélyes földön. Csak álltak, s úgy vélték, messziről panaszos nyerítést hallanak. Aztán megint elcsendesült minden, csak a szél zörgette meg hirtelen a fákat.

– Nos, eltűntek – mondta végül Aragorn. – Sem megkeresni, sem utolérni nem tudjuk őket, így hát, ha a maguk akaratából vissza nem jönnek, kénytelenek leszünk nélkülük meglenni: Végül is gyalog indultunk útnak, s a lábunk még megvan.
– A lábunk! – mondta Gimli. – Elmenni még csak elmegyünk rajtuk, de jól bánni nem tudunk velük! – Fát dobott a tűzre, és leheveredett.
– És pár órája még nem akaródzott felülnöd egy rohani ló hátára! – nevetett Legolas. – A végén még lovas válik belőled!
– Nem valószínű, hogy módom lesz rá – mondta Gimli.
– Ha érdekel, hogy mi jár az eszemben – mondta kis idő múlva –, én azt hiszem, hogy ez a vénember Szarumán volt. Mert ki más lett volna? Hallottad, Éomer mit mondott: köpenyes-csuklyás vénembernek öltözik. Ezek az ő szavai. Elment a lovainkkal, vagy elrémítette őket, s most tessék, itt állunk! Jól jegyezzétek meg, a bajoknak még nincsen végük.
– Jót megjegyezzük – mondta Aragorn. – De én azt is megfigyeltem, hogy ez a vénember nem csuklyát, hanem kalapot viselt. Bár biztosra veszem, hogy sejtésed nem csal, s hogy itt éjjel-nappal veszélyben vagyunk. Most én veszem át az őrséget, Gimli. Fontosabb, hogy gondolkodjam, mint hogy aludjak.
Lassan telt-múlt az éjszaka. Aragornt Legolas követte, Legolast Gimli, de egyikük őrségének idején sem történt semmi. Sem a vénember nem bukkant fel újra, sem a lovak nem jöttek vissza.

 

 

3. fejezet
Az uruk-hai orkok

Pippinnek sötét, lidércnyomásos álma volt: úgy rémlett, saját vékonyka hangját hallja egy öblösen visszhangzó fekete alagútban, amint kiabál, hogy Frodó! Frodó! –, de a homályból nem Frodó arca, hanem száz meg száz ocsmány ork-pofa vigyorgott vissza rá, száz meg száz ocsmány kar ragadta meg mindenfelől. Trufa hol van?
Fölébredt. Hideg szél fújt az arcába. A hátán hevert. Esteledett, s feje felett szürke volt az ég. Megfordult, s úgy találta, álma alig volt kínzóbb, mint az ébredése. Csuklója, lába, bokája megkötözve. Mellette Trufa, arca krétafehér, homloka koszos ronggyal bekötözve, s körülöttük egy sereg álldogáló, üldögélő ork.
Pippin sajgó fejében az emlékszilánkok lassan különváltak az álom foszlányaitól. Persze: ő meg Trufa beszaladt az erdőbe, de mi jött rájuk? Miért futottak el eszük nélkül, úgy, hogy Vándornak még csak nem is szóltak? Jó darabig loholtak, ordítozva, de arra már nem emlékezett, hogy milyen messze és mennyi ideig, majd egyenesen belefutottak egy sereg orkba, azok csak álltak ott és füleltek, s mintha róluk, kettőjükről tudomást se vettek volna, mígnem már majdnem a markukban voltak. Akkor nagyot ordítottak, s a fák közül még vagy tucatnyi ork ugrott elő. Ő is meg Trufa is kardot rántott, de az orkoknak nem akaródzott harcolniuk, csak lefogni próbálták őket, még akkor is, hogy Trufa többjüknek levágta a karját vagy a keze fejét. Drága öreg Trufa!
Akkor Boromir szökkent elő nagy léptekkel a fák közül. Ő aztán harcra kényszerítette az orkokat. Rengeteget levágott közülük, s a maradékuk futásnak eredt. De nem futottak el nagyon messze, már támadtak is megint, legalább száz ork, egyik-másik óriási, s csak úgy záporoztak a nyilaik, egyre csak Boromirra. Boromir megfújta roppant kürtjét, a végén már zengett tőle az erdő, s az orkok először megrémültek és visszavonultak, de mikor a kürtszóra más válasz nem jött, csak a visszhang, vadabbul támadtak, mint valaha. Pippin a többire már nem emlékezett: utolsó emléke, hogy Boromir a fának dűl, s kihúz magából egy nyilat: aztán egyszerre minden elsötétült.
– Gondolom, fejbe vágtak – mondta magában. – Csak tudnám, hogy szegény Trufának mi baja esett? És Boromirral mi lett? S hogy az orkok miért nem öltek meg minket? Hol lehetünk most és hova megyünk?
Egyik kérdésére sem tudott válaszolni. Fázott és kavargott a gyomra. – Bár ne beszélte volna rá Gandalf Elrondot, hogy minket is elengedjen – gondolta. – Mert belőlem ugyan mi hasznuk volt? Csak nyűg voltam, nem más: utas, poggyászdarab. Most meg elloptak, megint csak poggyász vagyok, de most az orkoké. Remélem, Vándor megtalál és majdcsak kivált minket! De szabad ezt remélnem? Vajon nem borítana ez föl minden tervet?

A kötelet próbálgatta, teljesen hasztalanul: Az ork, aki ott ült mellette, röhögött, s undorító nyelvén odaszólt valamit a társának. – Pihenj, amíg tudsz, kis bolond! – vetette oda Pippinnek, a Közös Nyelven, amit majdnem olyan rondán beszélt, mint a magáét. – Pihenj, amíg lehet. Mert találunk mi tennivalót a lábodnak, nemsokára. Még haza se értünk, már azt kívánod, bár sose lett volna lábad.
– Ha a kedvemet tölthetném – mondta a másik –, már azt kívánnád, bár ne is élnél. Megvinnyogtatnálak, te nyomorult patkány. – Odahajolt Pippin fölé, kimeresztett sárga karmaival az arcához közelített. Egyik kezében hosszú, fűrészes pengéjű fekete kés volt. – Feküdj nyugton, vagy ezzel piszkállak meg – sziszegte. – Ne vétesd észre magad, mert még meg találom szegni a parancsot. A rohadék vasudvardiak! Uglúk u bagronk sha pushdug Saruman-glob húbhosh skai – s csak mondta-mondta a maga nyelvén, mígnem a szava lassan-lassan morgásba és acsargásba veszett.
A rémült Pippin mozdulatlanul húzta meg magát, bár a csuklója és bokája egyre jobban sajgott, s a kövek is nyomták a hátát. Hogy végre ne csak saját magára gondoljon, fülét hegyezte, hogy maga körül mindent meghalljon. Hang az volt sokféle, s bár az ork-beszéd mindig is úgy hangzik, mintha csupa gyűlölet és harag lenne, most világosan ki tudta venni, hogy összevesztek valamin, s a vita egyre jobban felforr.
Pippin meglepve észlelte, hogy majdnem mindent ért, az orkok többsége az ismerős Közös Nyelven beszélt. A csapat nyilván két-három, teljesen más törzs tagjaiból állt, s ezek nem értették egymás ork-beszédét. Most azon folyt a hangos vita, hogy mit tegyenek: melyik utat válasszák, és a foglyokkal mi legyen.
– Nincs időnk rendesen megölni őket – mondta az egyik. – Útközben nem érünk rá eljátszani velük.
– Hiába, ezen nem tudunk segíteni – mondta a másik. – De miért nem intézzük el őket gyorsan, öljük meg rögtön? Csak nyűgöt jelentenek, és sietnünk kell. Mindjárt ránk esteledik, és már úton kéne lennünk.
– A parancs – szólalt meg egy harmadik, mély hang – Öljetek meg mindenkit, CSAK a félszerzeteket nem, azokat ÉLVE kell visszahozni, mégpedig amilyen gyorsan csak lehet. Én ezt a parancsot kaptam.
– Mire jók ezek? – kérdezte több hang is. – És miért élve? Talán olyan jól el lehet játszani velük?
– Nem, én azt hallottam, hogy valamelyiküknek van valamije, ami kell a háborúhoz, valami tünde-izéje vagy mi. Egy biztos, majd jól kifaggatják őket.
– Csak ennyit tudsz? Hát miért nem kutatjuk át őket mi, és keressük meg, amijük van. Lehet, hogy olyasmit találnánk, aminek magunk is hasznát vesszük.
– Ez nagyon érdekes észrevétel – gúnyolódott egy hang, amely lágyabb volt a többinél, de semmivel sem kevésbé gonosz. – Talán jelenteni is fogom. A foglyokat NEM szabad átkutatni és kifosztani: ez viszont az én parancsom.
– Meg az enyém – tette hozzá egy mély hang. – ÉLVE, ép bőrrel. Én ezt a parancsot kaptam.
– De mi nem! – mondta az előbbi hangok egyike. – Mi azért jöttünk el a bányáinkból ilyen messze, hogy gyilkoljunk és bosszút álljunk. Gyilkolni akarok, aztán már megyek is vissza, északra.
– Csak akarj, egész nyugodtan – mondta a mély torokhang. – Én Uglúk vagyok. Itt én parancsolok. S a legrövidebb úton visszamegyek Vasudvardba.
– Ki az Úr? Szarumán vagy a Nagy Szem? – kérdezte a gonosz hang. – Nekünk egyenest Lugbúrzba kell visszamennünk.
– Ha ugyan át tudunk kelni a Nagy Folyón – mondta egy újabb hang: – De nem vagyunk annyian, hogy a hidakig lemerészkedjünk.
– Én átkelek – mondta a gonosz hang. – Egy szárnyas nazgûl vár ránk lenn északon, a keleti parton.
– Gyönyörű! Gyönyörű! S akkor elrepültök a foglyainkkal, s Lugbúrzban a tietek a jutalom és dicsőség, mink meg talpaljunk át, ahogy tudunk, a Lovak Földjén. Nem: együtt maradunk. Ezek a földek veszélyesek: teli rohadt rablókkal és lázadókkal.
– Bizony ám, együtt maradunk – morgott Uglúk. – Kis disznók, én nem bízom bennetek. Ti csak a magatok óljában vagytok vitézek. Ha mi nem vagyunk, mind elszaladtok. Mi vagyunk a vitéz nép, az uruk-hai! Mi öltük meg a nagy harcost. Mi ejtettük a foglyokat. Mi a Bölcs Szarumán, a Fehér Kéz szolgái vagyunk, ez a kéz táplál minket emberhússal. Mi Vasudvardból jöttünk, s oda vezetünk vissza titeket, s hogy melyik úton, azt mi mondjuk meg. Én Uglúk vagyok. Szóltam.
– Többet is, mint kell, Uglúk – gúnyolódott a gonosz hang. – Kíváncsi lennék, ehhez Lugbúrzban milyen képet vágnak. Lehet ám, hogy úgy vélik, Uglúk vállán nehéz teher az az odaragadt feje, hát könnyíteni kell rajta. Vagy meg találják kérdezni, honnét szedte ezeket a különös gondolatokat? Csak nem Szarumántól? Mit gondol, ki ő, hogy csak úgy eszébe jut, és fölrakja a sisakjára ezt a mocsok fehér címert? S talán még igazat is adnak nekem, Grisnáknak, hűséges fullajtárjuknak: Szarumán bolond, mocsok áruló bolond. De a Nagy Szem rajta van.
– Disznók, mi? Hát ehhez mit szóltok, hogy csak úgy ledisznóz titeket egy mocsok kis varázsló ganajtúró bogara? Ezek ork-húson élnek, én mondom nektek!
Harsány, ork nyelvű ordítozás volt a válasz, s kirántott kardok csendülése. Pippin óvatosan az oldalára fordult, azt remélte, így majd látja is, mi történik. Őrei nem voltak ott, azok is beszálltak a csetepatéba. A félhomályban látta, hogy egy nagy fekete ork, feltehetőleg Uglúk, farkasszemet néz egy karikalábú, kurta, tömzsi és majdnem hogy földig kar teremtménnyel, Grisnákkal. Körülöttük sok kisebb ork. Pippin úgy vélte, ezek az északról jöttek. Kezükben kés, de tétováztak, hogy Uglúkra rárontsanak-e?
Uglúk elkiáltotta magát, s jó néhány, magafajta ork rohant oda hozzá. Majd hirtelen, egyetlen figyelmeztető szó nélkül előreszökkent, s két villámgyors kardcsapással levágta a szembenállók közül kettőnek a fejét. Grisnák oldalt lépett, és eltűnt a homályban. A többiek félrehúzódtak, egy hátralépett, belebotlott Trufa elnyúlt testébe, és nagyot káromkodva hanyatt esett. Valószínűleg ez mentette meg az életét, mert Uglúk követői átugráltak rajta, és széles pengéjű kardjaikkal egy másik orkot kaszaboltak össze. A sárga karmú őrt. Teste Pippinre zuhant, ám holtában is a hosszú, fűrészélű kést szorongatta.
– Vissza a kardokat! – ordította Uglúk. – És semmi ostobaságot! Innét egyenest nyugatra megyünk, és le a lépcsőn. Onnét a dombokra, aztán a folyó mentén be az erdőbe, Mégpedig éjjel-nappal. Világos?
– Nos – gondolta Pippin –, ha ennek az ocsmány dögnek is időbe telik, amíg úrrá lesz a csetepatén, akkor nincs minden veszve. – Felcsillant benne a remény. A fekete kés a karját érte, aztán lecsúszott a csuklójára. Érezte, hogy vér csurog a keze fejére, de ott érezte az acél érintését is a bőrén.
Az orkok fejetlenül, átkozódva szedelőzködni kezdtek, de az északiak egyike-másika még most is vonakodott, így aztán a vasudvardiak még kettőt levágtak, amíg a többi megjuhászodott. Pippinre pillanatnyilag senki sem ügyelt. Lába alaposan meg volt kötve, de a keze csak csuklóban, s nem a háta mögött. Bár a kötelék kegyetlenül szoros volt, két kezét, együtt, mozgatni is tudta. Lelökte magáról az ork hulláját, majd lélegzetet is alig véve, a csuklóján lévő kötél csomóját fel-alá húzgálta a kés élén. A kés éles volt, s a halott kéz keményen szorította. Sikerült! Pippin fogta a kötelet, sietve két hurkú laza karkötőt készített, s belecsúsztatta a kezét. Aztán elnyúlt, mozdulatlanul.

– Vegyétek föl a foglyokat! – ordította Uglúk. – És semmi ravaszkodás! Ha nem élnek, mire visszatérünk, más is utánuk hal!
Egy ork megragadta Pippint, mint egy zsákot, bedugta a fejét két összekötött keze közé, aztán megfogta a karját, s addig-addig húzta lefelé, míg Pippin feje a nyakához nem szorult, aztán nagy léptekkel elkacsázott vele. Egy másik Trufával bánt el ugyanígy. Az ork karmos mancsa vaskeményen szorította Pippin karját: belévágott a körme. Pippin lehunyta a szemét, s visszasiklott lidércnyomásos álmába. Váratlanul megint a köves földön találta magát. Még kora éjszaka volt, de a hold már alább szállt nyugaton. Egy sziklaszirt szegélyén időztek, mely látszólag fakó ködtengerre nézett. Mellettük vízesés robaja.
– Végre megérkeztek a felderítők – mondta a közelben egy ork.
– Nos, mit derítettek föl? – mordult fel torokhangon Uglúk.
– Csak egyetlen lovast, de az is elvágtatott nyugat felé. Mindenütt tiszta a levegő.
– Most. Talán. De meddig? Ostobák! Le kellett volna nyilaznotok. Majd riasztja a többit. Ezek az átok csikósok reggelre már tudni fognak rólunk. Most majd duplán kiléphetünk.
Egy árnyék hajlott Pippin fölé. Uglúk volt. – Ülj fel – mondta az ork. – A fiúk unják már, hogy cipeljenek. Most le kell másznunk, s majd te is használod szépen a lábod. De szót fogadj ám. És semmi kiabálás, semmi szökési kísérlet! Megvannak a módszereink, hogy jól megfizessünk a ravaszkodásért, s ezek nem lesznek ínyedre, bár elég jó bőrben maradsz, hogy még a Gazda is hasznodat vegye.
Elvágta a lába szárán és a bokáján a szíjat, hajánál fogva fölemelte, és talpra állította. Pippin összeesett, de Uglúk megint csak elkapta az üstökét. Az orkok röhögtek. Uglúk egy flaskót nyomott a fogai közé, s valami égető folyadékot öntött le a torkán, érezte, mint ömlik rajta végig az izzó meleg. Lábából, bokájából nyomban kiállt a fájdalom. Már föl tudott állni.
– Lássuk a másikat is! – mondta Uglúk. Pippin látta, hogy odamegy Trufához, aki ott fekszik mellette, s belerúg. Trufa felnyögött. Uglúk durván megragadta, fölhúzta ülő helyzetbe, s letépte a fejéről a kötést. Aztán egy fekete dobozból valami sötét ragaccsal kente be a sebet. Trufa jajgatott és védekezett.
Az orkok összeverték a tenyerüket, úgy bömböltek. – Nem köll nékie az orvosság – gúnyolódtak. – Nem tudja, milyen jót tesz. Aj! De jól eljátszunk majd vele!
De Uglúkot éppen nem a játék érdekelte. Az kellett neki, hogy gyorsan haladjanak, s ezért kedvébe kellett járnia vonakodó embereinek. Trufát ork módon gyógyította, s a kezelés gyorsan hatott. Mikor megitatta a flaskájából, elvágta a lábán a kötelet, és talpra rángatta. S a hobbit megállt a lábán, sápadtan, komoran és dacosan, de nagyon is elevenen. A vágás a homlokán több gondot nem okozott neki, de élete végéig viselte a fekete heget.
– Nicsak, Pippin – mondta. – Hát te is eljöttél erre a kis kirándulásra? Hol hálunk és reggelizünk?
– Hé! – mondta Uglúk. – Ilyen aztán nincs. Pofa be. Egymáshoz egy szót se. Ha bármi bajt okoztok, Ő majd megfizet érte, és tudja, hogyan. Lesz hol hálnotok és lesz mit lenyeljetek: csak gyomorral bírjátok.

Az ork-banda elindult lefelé a keskeny bevágásban, amely a ködös lapályra ereszkedett le. Közöttük Trufa és Pippin, kettőjük közt legalább egy tucat ork. Lent, amikor a gyepre kiléptek, hobbit-szívük földerült egy csöppet.
– Előre! – ordította Uglúk. – Irány: Nyugat-északnyugat! Lugdús nyomában.
– De mit csinálunk, ha fölkel a nap? – kérdezte az egyik északi.
– Talpalunk tovább – felelte Uglúk. – Mit gondoltál? Hogy megülsz a gyepen, s megvárod, amíg a csikósok is csatlakoznak a mulatsághoz?
– Mi napfényben nem tudunk talpalni.
– Úgy talpaltok, ahogy én talpalok a sarkatokban – mondta Uglúk. – Gyerünk! Különben sosem látjátok viszont szeretett odúitokat. A Fehér Kézre mondom! Mi haszna ezeket a fegyverforgatásra csak félig kiképzett hegyi kukacokat portyára küldeni? Gyerünk, hogy vesznétek meg! Gyerünk, amíg még sötét van!
Azzal az egész társaság loholva nekiindult, az orkok kaszáló lépteivel, rendetlenül, lökdösődve és szitkozódva, de még így is igen gyorsan. Mindkét hobbitra hárman-hárman vigyáztak. Pippin messze lemaradt a sorban. Azon töprengett, meddig bírja ezt a tempót, reggel óta nem evett. Az egyik őr kezében korbács. De egyelőre még melengette őt az ork-pálinka. És éber-friss volt a szelleme is.
Olykor-olykor óhatatlanul megképzett előtte Vándor feszült arca, amint a csapásra hajol, s rohan, rohan utánuk. De mit vehet ki akár egy kósza is az ork-lábak nyomainak zűrzavaros tömkelegéből? Az ő meg Trufa pici lábnyomát teljesen széttapodják a mögötte és a körülötte trappoló vasalt ork-bakancsok.
Talán ha egy mérföldnyire jártak a sziklafaltól, amikor útjuk egy tágas horpadásba vezetett, ahol a talaj puha volt és nyirkos. Itt megállt a köd, s a holdsarló kihunyó fényében halványzölden derengett. Az előtte járó orkok fekete alakja elszürkült, majd beleveszett a ködbe.
– Gyerünk! Nincs megállás! – kiabált hátulról Uglúk.
Pippin agyába hirtelen belevillant egy gondolat, s mindjárt valóra is váltotta, ami eszébe jutott. Letért jobbra, kiszökkent az őre keze ügyéből, bele a ködbe fejjel, a gyepen kötött ki, hasmánt.
– Megállj! – üvöltötte Uglúk.
Egy pillanat, s kitört a zavar és felfordulás. Pippin fölpattant, és futásnak eredt. Nyomában az orkok. Rövidesen előtte is feketéllett néhány.
– A szökésre semmi remény – gondolta Pippin. – De sikerül tán olyan nyomot hagynom, ami megmarad a nedves földön. – Megkötözött kezével a nyakához kapott, s lekapcsolta köpenyéről a csatot. Elpottyantotta, épp amikor a hosszú karok és kemény karmok megragadták. – Azt hiszem, ez itt hever majd az idők végezetéig – gondolta. – Nem is tudom, miért csináltam. Hiszen ha a többiek megmenekültek, bizonyára Frodóval tartanak valamennyien.
Korbácsszíj tekeredett a lába szárára. Pippin elnyomott egy jajkiáltást.
– Elég! – kiáltotta Uglúk, s odarohant. – Ma még sokat kell loholnia. Csak futtassuk meg mind a kettőt! A korbácsot csak kóstolóba.
– Ez nem minden ám – villant ki a foga fehérje, ahogy Pippinhez fordult. – Ezt nem felejtem el. Majd később kapod meg a fizetséged. Lódulj!

Se Pippin, se Trufa emlékezetében nem maradt meg sok az út hátralévő részéből. A lidércnyomásos álmok és lidércnyomásos ébredések belevesztek a nyomorúság végeláthatatlan alagútjába, amelynek végén egyre halványult a remény. Csak loholtak, loholtak, igyekeztek tartani a tempót, amit az orkok diktáltak, miközben végig-végignyalt rajtuk a ravaszul kezelt korbács. Ha megálltak, vagy elbotlottak, felkapták, s cipelték őket egy darabig.
Az ork-pálinka melege már régen elmúlt. Pippin fázott és szédelgett. Egyszer arcra esett a gyepen. Kemény, karmos kezek ragadták meg és emelték fel tüstént. Megint cipelték, mint a zsákot, amíg el nem sötétült körülötte minden, hogy ez újabb éjszaka sötétje volt-e, vagy egyszerűen a látása homályosult el, nem tudta volna megmondani.
Lármás hangokat észlelt, homályosan: úgy látszik, az orkok jó néhánya pihenőt követelt. Ő érezte, hogy lehajítják a földre, úgy maradt, fekve, amíg csak a sötét álmok el nem ragadták. De a fájdalomtól csak rövid időre szabadult: ott érezte magán újra a könyörtelen vaskezek szorítását. Jó darabig rázkódott, zötykölődött, majd lassan enyhült a sötétség, visszatért az ébredő világra, s rádöbbent, hogy hajnalodik. Harsány parancsszavak röpködtek, s őt durván lehajították a földre.
Ott hevert egy darabig, s küszködött a kétségbeeséssel. Szédelgett a feje, de a testében érzett melegből gyanította, hogy megint csak megitatták. Föléje hajolt egy ork, egy darab kenyeret s egy szelet szárított húst hajított neki. Az áporodott kenyeret mohón befalta, a húst nem. Ki volt éhezve, de annyira nem, hogy megegye a húst, amit egy ork vet neki, a húst, amiről még csak végiggondolni sem merte, hogy minek a húsa.
Felült és körülnézett. Trufa ott volt a közelében. Mellettük egy gyors vizű keskeny folyó. Előttük a hegyek: a fölkelő nap első sugara egy magas csúcsra esett. S a hegy lábánál, a lejtőn, sötét egybemosódó erdő.
Az orkok üvöltöztek, civakodtak, a vita, úgy látszik, már-már a szakításig fajult az északiak és a vasudvardiak között. Néhányan délre, visszafelé mutogattak, néhányan keletre.
– Helyes! – mondta Uglúk. – Küldjétek csak ide őket, hozzám! Több gyilkolás nincs, de megmondtam, ha el akarjátok herdálni, amiért idejöttünk, ám tessék! Én majd megőrzöm. Mint máskor is, a munkát, azt végezze el a harcos uruk-hai. Ha féltek a csikósoktól, fussatok. Fussatok! Ott az erdő! – kiabálta. – Gyerünk! Az egyetlen reményetek! De gyorsan, mielőtt le találok csapni még néhány fejet, hogy a többi észre térjen!
Némi szitkozódás és toporgás után az északiak java része, száznál is több ork, nekilódult, és futásnak eredt, vadul iszkolt a folyóparton a hegyek irányába. A hobbitok ott maradtak a vasudvardiakkal: ezzel a nyolcvan főt ha kitevő, sötét és komor, termetes, füstös képű, ferde szemű orkokból álló, hatalmas íjakkal, kurta, széles pengéjű kardokkal fölfegyverzett bandával. Ott maradt néhány megtermett és merészebb északi ork is.
– Most aztán elbántunk Grisnákkal – mondta Uglúk, de néhányan még az ő követői közül is nyugtalanul tekingettek dél felé.
– Tudom – mondta Uglúk. – Ezek az átkozott csikóslegények szagot fogtak. De ebben te vagy a ludas, Snaga. Neked, meg a többi felderítőnek le kéne vágatni a fülét. De mi harcosok vagyunk. S majd jól belakunk lóhússal, vagy még annál is jobbal.
Ekkor vette észre Pippin, hogy a csapat egyik-másik tagja miért mutogat egyre kelet felé. Arrafelől most nyerítés hangzott, és megint ott volt Grisnák, s a háta mögött vagy két tucat magafajta hosszú karú, karikalábú ork. A pajzsukra festve vörös szem. Uglúk elébük lépett.
– Szóval visszajöttetek? – mondta. – Meggondoltátok magatokat? Mi?
– Visszajöttem, hogy ellenőrizzem, teljesítetted-e a parancsokat, s hogy biztonságban vannak-e a foglyok – felelte Grisnák.
– Gyönyörű! – mondta Uglúk. – De a fáradságod fölösleges. Én, mint parancsnok, gondoskodom róla, hogy a parancsoknak eleget tegyenek. És mi másért fordultál még vissza? Mert hogy nagyon is sietve távoztál. Tán itt felejtettél valamit?
– Egy szamarat – mondta Grisnák. – De van vele néhány kemény fickó, akit kár lenne elveszíteni. És tudom, hogy te bajba viszed őket. Azért jöttem, hogy rajtuk segítsek.
– Pompás! – röhögött Uglúk. – De ha el nem fogott egyszerre a harci láz, a rossz utat választottad. A te utad Lugbúrzba vezet. Jönnek a lovasok. Mi lett a drágalátos nazgûloddal? Csak nem lőttek ki alóla újabb lovat? Látod, ha őt magát is magaddal hoztad volna, annak némi hasznát vennénk – ha felétek mást már nem tudnak kitalálni, csak ezeket a nazgûlokat.
– Nazgûl, nazgûl – mondta Grisnák reszketve, s végignyalta a szája szélét, mintha a szónak rossz íze lenne, s neki nem ízlenék. – Olyasmit veszel a szádra, ami a zavaros álmaidat messze meghaladja, Uglúk – mondta. – Nazgûl! Még hogy mást nem tudnak kitalálni! Egyszer még nagyon megbánod, hogy ezt kiejtetted a szádon. Te majom! – acsargott ádázul. – Tudnod kéne, hogy ők a Nagy Szem szemgolyója. De szárnyas nazgûl még nincs, még nincs. Ő még nem engedi, hogy a Nagy Folyó innenső partján is mutatkozzon. Az még korai. Ők a háborút szolgálják – és más célokat is.
– Úgy látom, sokat tudsz – mondta Uglúk. – Többet, mint amennyi egészséges, azt hiszem. Még az is lehet, hogy ott, Lugbúrzban eltöprengenek: honnan és miért? De addig is, mint általában, a vasudvardi uruk-hai csak végezze el a mocskos munkát. Mit állsz ott és jár a pofád! Szedd össze azt a szemét népedet, aztán lódulj. A többi disznó már az erdő felé inal. Jó, ha utánuk mégy. A Nagy Folyóhoz elevenen úgysem jutsz vissza. Ki innét, a Lovasvégről! De rögtön! A sarkadban leszek.
A vasudvardiak megint fölkapták és a vállukra vetették Trufát és Pippint. A csapat elindult. Loholtak, órák hosszat, csak olykor-olykor álltak meg, hogy a hobbitokat másikuk vegye a vállára. Vagy azért, mert gyorsabbak voltak és keményebbek, vagy mert Grisnák forgatott valamit a fejében, a vasudvardiak utolérték, s részben lehagyták a mordori orkokat. Grisnák népe be volt kerítve. Hamarosan az elöl haladó északiakat is megközelítették. Egyre közelebb volt már az erdő.
Pippin kék-zöld volt, elgyötört, s a feje hozzádörgölődött az őt cipelő ork mocskos tarkójához, szőrös füléhez. A szeme előtt görnyedt hátak, szívós, vastag lábak, föl-le, föl-le, szakadatlanul, mintha húrból-szaruból lennének, csak verték a végenincs idő lidércnyomásos másodperceit.
Délután Uglúk csapata utolérte az északiakat. Azok már tántorogtak a napsütésben, még ha a téli nap fakón és hidegen sütött is: lehorgadt a fejük, lógott a nyelvük.
– Kukacok! – gúnyolódtak a vasudvardiak. – Megfőttetek. A csikósok utolérnek benneteket. Már jönnek! – Grisnák kiáltása bizonyította, hogy ez több, mint tréfa. Mert valóban láthatóvá lettek a sebesen vágtató lovasok, még messze, de az orkokhoz egyre közelebb, úgy söpörtek végig a lapályon, mint az ár, azok felé, akik futóhomokon botorkálnak.
A vasudvardiak Pippin bámulatára megduplázták a sebességet, olyan szörnyű iramot vágtak ki, mintha a vége felé közelednék a verseny. Majd Pippin látta, hogy lemenőben a nap, lebukik a Ködhegység mögé, árnyék nyúlt végig a tájon. Mordor katonái fölkapták a fejüket, s ők is nekieredtek. Az erdő már a közelben sötétlett. Már elhagyták az első fákat. Mind meredekebbé vált a kaptató, de az orkok nem álltak meg. Uglúk is, Grisnák is ordított, s végső erőfeszítésre buzdította őket.
– Még sikerül nekik. Még megszöknek – gondolta Pippin. Elfordította valahogy a fejét, s a szeme sarkából hátrapillantott. Látta, hogy a lovasok kelet felől vágtatva fölzárkóznak, s előrerúgtatnak a síkon. A lenyugvó nap bearanyozta a lándzsájukat, sisakjukat, s meg-megcsillant lobogó szőke hajukon. Bekerítették az ork csapatot, nem engedték szétszóródni, úgy hajszolták végig a folyóparton.
Kíváncsi lett volna, miféle népek ezek. Bár tanult volna többet Völgyzugolyban, kívánta, s többet nézegette volna a földabroszt, meg más efféléket, de akkoriban az út terve, úgy látszott, hozzáértőbb kezekben van, mint az övé. Álmában sem jutott eszébe, hogy egyszer még elszakítják Gandalftól vagy Vándortól. Sőt, Frodótól is. Rohanról mindössze annyi emléke volt, hogy Gandalf lova, Keselyüstök, odavalósi. Ez pedig reménykeltően hangzott.
– De honnét fogják tudni, hogy mi nem orkok vagyunk? – gondolta. – Nem hinném, hogy errefelé valaha is hallottak hobbitokról. Gondolom, örülnöm kéne, hogy ha minden jól megy, ezeket a bestia orkokat most elpusztítják, de arról, hogy megmeneküljek, magamnak kell gondoskodnom. – Mert nagy volt a valószínűsége, hogy őt meg Trufát a foglyulejtőikkel együtt ölik meg, még mielőtt a rohirok rádöbbennek, hogy ők egyáltalán léteznek.
A lovasok némelyike íjász volt, s a vágtató ló hátáról lőtte ki ügyesen a nyilait. Fürgén rajtuk ütöttek, kilőtték a nyilaikat a le-lemaradozó orkokra, s ha azok közül több is elesett, sarkon fordultak, s lemaradtak, hogy az ellenség találomra kilőtt nyilai – mert az orkok megállni nem mertek – el ne érjék őket. Ez többször is megismétlődött, s egy ízben már a vasudvardiak közé is hullottak nyilak. Az egyik ork, épp Pippin előtt elesett, és nem is kelt fel többé.

Leszállt az este, anélkül, hogy a fehérbőrűek csatába bocsátkoztak volna. Már sok ork elesett, de még így is megmaradt vagy kétszáz. Alkonyatra az orkok kis dombocskához értek. Az erdő széle innét már nagyon közel volt, de tovább nem mehettek: a lovasok körülvették őket. Egy kis csoport fittyet hányt Uglúk tilalmára és továbbrohant az erdő felé: csak három tért vissza közülük.
– Nos, itt vagyunk – gúnyolódott Grisnák. – Szép kis vezetés! Remélem, a nagy Uglúk lesz a vezérünk legközelebb is!
– Tegyétek le a félszerzeteket! – rendelkezett Uglúk, Grisnákra ügyet sem vetve. – Te, Lugdús, végy magad mellé két másik harcost, és a foglyokra vigyázz. Megölni nem szabad őket, csak ha a mocsok fehérbőrűek áttörnek ide. Megértetted? Amíg élek, szükségem van rájuk. De fogd be a szájukat, és ne hagyd, hogy kiszabaduljanak. Kösd meg a lábukat is!
A parancsnak azt az utóbbi részét könyörtelenül végrehajtották. De Pippin azt vette észre, hogy most először, Trufa is ott van mellette. Az orkok éktelen lármát csaptak, üvöltöztek, csapkodták a fegyvereiket, s így a hobbitok suttogva szót válthattak végre.
– Nekem már majdnem mindegy – mondta Trufa. – Alig élek. Ha szabadon lennék, se hiszem, hogy el tudnék kúszni.
– Lembas! – suttogta Pippin. – Lembas: nekem még van. És neked? Nem hiszem, hogy a kardunkon kívül bármit is elvettek volna tőlünk.
– Igen, van még a zsebemben – felelt Trufa –, de azt hiszem, teljesen elmorzsálódott. És különben sem tudom a számat a zsebembe dugni.
– Nem is kell. Én... – és itt egy vad rúgás figyelmeztette Pippint, hogy a zaj elült, s az őrök éberek.

Az éjszaka hideg volt és csendes. A dombocska körül, amelyen az orkok összeverődtek, mindenütt apró őrtüzek égtek, a sötétben aranyló vörösen, s mint a gyűrű zárultak körébük. Jó nyílvesszőnyi távolságra voltak, de a lovasok nem bukkantak fel a fényben, s így az orkok hiába lövöldözték el nyilaikat a tűzre, mígnem Uglúk meg nem tiltotta nekik. A lovasok hangot sem adtak. Később, amikor a ködből előbújt a hold, néha-néha láthatóvá vált egy-egy halvány alak, meg-megcsillant a derengő fényben, amint szakadatlan őrútját rótta.
– Megvárják, amíg kisüt a nap, hogy vesszenek meg! – morgott a hobbitok őreinek egyike. – Miért nem intézünk rohamot ellenük, s törünk ki innét együtt? Csak tudnám, hogy Uglúk mit akar.
– Majd megtudod – mordult rá Uglúk a hátuk mögül, odalépve. – Talán bizony azt hiszed, én nem gondolkodom, mi? Hogy vesznél meg. Te sem érsz többet, mint a többi szemét: a kukacok meg a lugbúrzi majmok. Semmi értelme megrohamozni őket. Egy kiáltás, és szétnyílnak, s a síkságon már egyenként vágnak le minket, vannak hozzá elegen, a mocskos csikóslegények.
Ezek a kukacok csak egy dolgot tudnak, mint a fúró úgy hatol a szemük a sötétbe, ahogy hallom. De a fehérbőrűek is jobban látnak éjjel, mint bármelyik ember, és ne feledkezzetek meg a lovaikról! Azok éjszaka még a szelet is látják, vagy legalábbis azt mondják róluk: De egyvalamit még ezek a derék fickók se tudnak! Hogy Mauhúr itt van az erdőben a legényeivel, s bármelyik pillanatban beállíthat.
Uglúk szava láthatólag elég volt, hogy a vasudvardiakat megnyugtassa, de a többi orknak már inába szállt a bátorsága, meg lázongott is. Az orkok is őröket állítottak, de azok egy része a földön heverészett, pihent a jóleső sötétben. Mert ami azt illeti, megint nagyon sötét volt, a hold, nyugaton, sűrű felhők közé rejtőzött, s Pippin alig látott el néhány arasznyira. Az őrtüzek fénye nem ért el a dombig. De a lovasok nem elégedtek meg annyival, hogy várják a hajnalt, s közben pihenni hagyják az ellenséget. A domb keleti oldalán fölcsapó ordítozás azt bizonyította, hogy ott valami baj van. Úgy látszik, néhány rohani orvul a közelükbe lovagolt, lecsúszott a lováról, odakúszott a tábor szélére, leszúrt néhány orkot, s mire Uglúk rohanvást megérkezett, hogy a vakrémületnek elejét vegye, nyomtalanul elpárolgott.
Pippin és Trufa felült. Vasudvardi őreik ugyanis Uglúkkal tartottak. De ha a hobbitok netán arra gondoltak, hogy megszöknek, e reményük nyomban füstbe ment. Egy hosszú, szőrös kéz ragadta meg őket a nyakuknál fogva, és húzta egymás mellé. A homályban fölismerték, hogy az ott kettőjük között Grisnák busa feje és ronda pofája, az arcukon érezték undorító lélegzetét. Aztán tapogatni kezdte őket. Pippin megborzongott, ahogy a hideg, kemény ujjak végigfutottak a hátán.
– Nocsak, picikém – suttogta Grisnák. – Élvezitek ezt a kis pihenést? Vagy nem? A hely talán egy csöppet kellemetlen: kardok és korbácsok az egyik oldalt, csúf lándzsák a másik oldalt! A kicsik sose ártsák bele magukat a nagyok dolgába! – Ujjai tovább tapogatództak. Szeme, mint sápadtan izzó tűz.
A gondolat úgy hasított Pippin agyába, mintha egyenest az ellenség sürgető gondolatát kapta volna el: Grisnák tud a Gyűrűről! Azt keresi, miközben Uglúknak dolga van: nyilván magának szeretné megkaparintani. Hideg félelem költözött Pippin szívébe, ugyanakkor azon törte a fejét, miként vehetné hasznát Grisnák sóvárgó vágyának.
– Nem hiszem, hogy itt megtalálnád – suttogta. – Nem olyan könnyű azt megtalálni.
– Megtalálni? – mondta Grisnák, ujja abbahagyta a tapogatást, és megragadta Pippin vállát. – Mit? Miről beszélsz, picikém?
Pippin egy pillanatra elnémult. Majd a sötétben egyszerre kiszaladt a hang a száján: – Gollam, Gollam. Semmiről, drágaságom.
A hobbitok érezték, hogy Grisnák ujja összerándul. – Hohó! – sziszegte halkan. – Tehát erre gondolsz, mi? Hohó! Igen-igen veszélyes, picikém.
– Talán – mondta Trufa, mert megértette, mi jár Pippin agyában, és éberen figyelt. – Talán, s nem is csak miránk. Akkor is, te tudod legjobban, hogy neked mi éri meg. Kell vagy nem kell? És mit adnál érte?
– Hogy kell-e? Hogy kell-e? – mondta Grisnák, mintha zavarban lenne, de a keze remegett. – S hogy mit adnék érte? Mire gondolsz?
– Én arra – mondta Pippin, s gondosan megválogatta a szavait –, hogy semmi értelme a sötétben tapogatóznod. Mi sok időt és gondot megtakaríthatunk neked. De először vedd le a lábunkról a kötelet, mert addig nem csinálunk semmit és nem mondunk semmit.
– Drága kis kényes bolondjaim – szisszent rá Grisnák –, a kellő időben úgyis kiszednek belőletek mindent, amit tudtok, és elszednek tőletek mindent, amitek van, mindent! Majd azt kívánjátok, bár lenne több is, amit elmondhattok a Kihallgatónak, de mennyire, hogy azt; nemsokára! Mi nem szoktuk elsietni a kihallgatást. De mennyire, hogy nem! Mit gondoltok, miért tartottak életben titeket? Drága picikéim, nagyon kérlek, higgyetek nekem, ha azt mondom, hogy nem jószívűségből: ez nem tartozik Uglúk gyöngéi közé.
– Nem nehéz elhinnünk – mondta Trufa. – De még nem értetek haza a zsákmánnyal. S valahogy úgy érzem, történjék akármi, ezen az úton magad sem érsz haza. Ha megérkezünk Vasudvardba, nem a nagy Grisnák lesz az, aki a hasznot lefölözi. Szarumán magának tart meg mindent, amit csak talál. Ha magadnak is akarsz valamit, itt az ideje, hogy megegyezzünk.
Grisnák kezdett kijönni a sodrából. Szarumán neve, úgy látszik, különösen dühítette. Telt az idő, és a zűrzavar úgy-ahogy elült. Bármelyik pillanatban visszaérkezhetett Uglúk vagy valamelyik vasudvardi. – Itt van nálatok... valamelyikteknél? – röffent rájuk.
– Gollam, Gollam! – mondta Pippin.
– Oldd ki a lábunkon a kötelet! – mondta Trufa. Érezték, hogy az ork egész teste reszket. – Rohadjatok meg, mocsok kis férgek! – sziszegte. – Kioldani a lábatokon a kötelet? Minden inat kioldok a testetekben. Tán azt hiszitek, nem tudlak átkutatni csontig? Átkutatni! Reszkető ízekre szedlek. Nem szorulok én a lábatokra, hogy titeket elsuvasszalak innét – s mindenestül az enyimek legyetek!
Elkapta őket, váratlanul. Hosszú karja és válla félelmetesen erős volt. Hóna alá fogta egyiküket is, másikukat is, s dühösen az oldalához szorította, mancsa a szájukra tapadt. Majd görnyedten előreszökkent. Szélsebesen, nesztelenül haladt, míg a dombocska széléhez nem értek. Ott kinézett egy rést az őrök között, s mint egy gonosz árnyék suhant az éjszakába, le a lejtőn, nyugat felé, a folyóhoz, oda, ahol az az erdőből kilépett. Arra, a nagy tisztáson, egyetlen őrtűz égett.
Talán tíz lépést ha tett, megállt, óvatosan körülnézett, s fülét hegyezte. Se látni, se hallani nem lehetett semmit. Lassan továbbosont, szinte kétrét hajolva. Majd leguggolt, és hallgatózott. Fölállt, mint aki elszánta magát, hogy nekiered. Ekkor azonban egy lovas ember fekete alakja magasodott fölébe, jobb felől. A ló felhorkant, és visszahőkölt. Az ember elkurjantotta magát.
Grisnák elvetette magát a földön, és maga alá húzta a hobbitokat, aztán kivonta a kardját. Nem kétséges, meg akarta ölni a foglyait, nehogy megszökjenek vagy kiszabadítsák őket, de erre már nem került sor. A kard halkan megcsendült, s ahogy a tőlük balra égő távoli tűz fénye ráesett, csillant egyet. A sötétből nyílvessző süvített elő, vagy a célzás volt hajszálpontos, vagy a sors vezette, de épp Grisnák jobb kezét fúrta át. Elejtette a kardot, és fölsikoltott. Gyors patadobogás, és Grisnák még föl se pattant, hogy meneküljön, már a paták alatt volt, a testében meg lándzsa. Ocsmány, reszketeg kiáltást hallatott, majd elnyúlt, mozdulatlanul.
A hobbitok a földhöz lapultak, ahogy Grisnák otthagyta őket. Újabb lovas közeledett, vágtában, bajtársa segítségére. Hogy azért-e, mert a szeme kivételesen jó volt, vagy mert más érzék vezette, a ló megemelte a lábát, és könnyedén átszökkent fölöttük, lovasa nem vette észre őket, ahogy a tünde-köpeny alatt egy pillanatra döbbenten és ijedtükben mozdulatlanul lekuporodtak.
Trufa végül megmoccant, és odasúgta Pippinnek: – Eddig rendben, de hogy ússzuk meg mi, hogy föl ne nyársaljanak?
Szinte azonnal megjött a válasz. Grisnák jajgatása fölriasztotta az orkokat. A dombon támadt üvöltözésből és sikongatásból ítélve a hobbitok sejtették, hogy fölfedezték az eltűnésüket, s Uglúk valószínűleg lecsapott még egynéhány fejet. Majd egyszerre ork-hangok feleltek az üvöltözésre jobb felől, az őrtüzek körén kívülről is, az erdő és a hegyek irányából. Nyilván megérkezett Mauhúr, és megrohamozta az ostromlókat. Patadobogást hallottak. A lovasok szűkre vonták a kört a dombocska körül, vállalták az ork-nyilak kockázatát, hogy a kitörést megelőzzék, s egy osztaguk ellovagolt, hogy az újonnan jöttekkel leszámoljon. Trufa és Pippin rádöbbent, hogy mozdulnia sem kell, máris kívül van a körön: hogy közöttük és a szabadság közt semmi.
– Nos – mondta Trufa –, ha a lábunk, kezünk szabad lenne, most megléphetnénk. De nem érem el a bogot, és elharapni sem tudom.
– Ne is próbáld – mondta Pippin. – Már mondani akartam, hogy nekem sikerült kiszabadítanom a kezemet. Ez a hurok csak hamuka. De nem ártana, ha mindenekelőtt bekapnál egy darabka lembas-t.
Lehúzta a hurkot a csuklójáról, s kihalászott a zsebéből egy csomagot. Az ostya elmorzsálódott, de jó volt még a falevél-csomagolásban. Mindketten megettek vagy két-három darabot. A lembas visszaidézte a szép arcok emlékét, a nevetést, a távoli gyönyörű napok kiadós étkezéseit. Egy darabig elgondolkozva majszolgatták, ültek a sötétben, oda, sem figyeltek a csatazajra, a kiáltozásokra. Pippin talált vissza előbb a jelenbe.
– Mennünk kell – mondta. – Egy pillanat! – Grisnák kardja ott hevert a keze ügyében, de nehéz volt ahhoz, hogy hasznát vette volna, így hát előrekúszott, átkutatta a kobold ruháját, s egy éles kést húzott ki a hüvelyéből. Sietve elvágta a köteleiket.
– Ezzel hát meglennénk – mondta. – Ha egy kicsit fölmelegedtünk, talán már talpra tudunk állni, és menni fog a gyaloglás is. Most mindenesetre jobb lesz, ha kúszva indulunk el.
Kúsztak. A gyep mély volt és sűrű, s ez jól jött nekik, de ez akkor is lassú és fáradságos ügynek ígérkezett. Az őrtüzet messze elkerülték, s csak kicsinyenként araszoltak előre, amíg a folyóhoz nem értek, amelynek vize a fekete fák árnyékában csobogva mosta a meredek partot. Ott visszanéztek.
A zaj elült. Mauhúrt s a „legényeit” nyilván megölték vagy elkergették. A lovasok visszatértek néma, baljós őrszolgálatukhoz. Ami már nem tart soká, hiszen az éjszaka a végére jár. Keleten, ahol tiszta volt az égbolt, az ég alja már szürkült.
– El kell rejtőznünk – mondta Pippin –, ha nem akarjuk, hogy meglássanak. Csöppet sem vigasztal, ha a lovasok a halálunk után fölfedezik, hogy mi nem is vagyunk orkok. – Fölállt, s toporgott. – Ez a kötél úgy vágott, mint a drót, de kezd már a lábam fölmelegedni. Majd csak elbicegek valahogy. S te hogy vagy, Trufa?
Trufa fölállt. – Hát – mondta –, majdcsak sikerül nekem is. Ez a lembas életet önt az emberbe. S ez valahogy egészségesebb érzés, mint az ork-pálinka melege. Csak tudnám, miből készül. Bár lehet, hogy jobb nem tudni. Igyunk egy korty vizet, hogy még az ízét is kimossuk a szánkból.
– De ne itt. Itt meredek a part – mondta Pippin. – Menjünk tovább.
Megfordultak, s lassan, ballagva elindultak a folyóparton. A hátuk mögött, keleten, már világosodott. Mentükben összevetették a megfigyeléseiket. Lévén hobbitok, olyan félvállról emlegették, ami azóta történt velük, hogy fogságba estek, hogy ha történetesen hallja valaki, szavaik alapján nem sejtheti, milyen kegyetlen szenvedéseket éltek át, milyen iszonyú veszélyben forogtak, s hogy reményüket vesztve mentek a kínhalál elébe, s nagyon jól tudják, most is édeskevés a reményük, hogy barátokra vagy biztonságra találjanak.
– Úgy látom, jól megálltad a helyed, Tuk uram – mondta Trufa. – Kis híján egy egész fejezet jut majd rád Bilbó könyvében, no persze, ha alkalmam lesz rá, hogy beszámoljak rólad. Ez jó munka volt: kivált, hogy kitaláltad annak a szőrös csibésznek a szándékát, és ellene fordítottad. Csak tudnám, követi-e valaki a nyomunkat, és a csatot megtalálja-e valaki. Én az enyémet nagyon nem szeretném elveszíteni, de félek, hogy a tied egyszer s mindenkorra odavan.
– Azt hiszem, ugyancsak szedhetem a lábam, hogy utolérjelek. Igen, most Borbak öcsém jár elöl. De most jövök én: azt hiszem, fogalmad sincs, merre járunk, de én Völgyzugolyban hasznosabban töltöttem az időm, mint te. Hát az Entséd nyugati partján. Az ott előttünk a Ködhegység boldogabbik vége, és ez itt a Fangorn-erdő.
Alighogy ezt elmondta, már ott magasodott előttük az erdő sötét szegélye. Mintha az éjszaka a hatalmas fák alatt talált volna menedéket, s oda kúszott volna be a közeledő hajnal elől.
– Előre, Borbak uram! – mondta Pippin. – Vagy vissza. Mert a Fangorntól mindenki óvott minket. S aki annyit tud, mint te, ezt csak nem felejtette el?
– Nem is – mondta Trufa. – Csak épp hogy még az erdőbe is jobban kívánkozom, mint vissza, a csata kellős közepébe.

Ő ment elöl, a vénséges vén fák roppant ágai alatt. Nagy, lengő zuzmószakáll lógott le róluk, s ingott, csapkodott a szélben. Onnan kandikáltak ki a hobbitok az erdő homályából, vissza a lejtőre, két bujkáló kicsi alak a félárnyékban, afféle gyerek-tündék az idő mélyéből, amint a Vadonból csodálkozva lesik Első Hajnalukat.
Messze távol, a Nagy Folyó és a Barna Föld fölött, számtalan mérföldre tőlük, lángvörösen köszöntött be a hajnal. Harsányan felrivalló vadászkürtök köszöntötték: A rohani lovasok egyszerre megelevenedtek. Kürtszóra kürtszó felelt.
Trufa és Pippin a hideg hajnali levegőben világosan hallotta a csatamének nyerítését, s az embercsapat váratlanul felhangzó énekszavát. A nap karéja, izzó tűzív, fölbukkant a föld szegélyén. Majd a lovasok eget verő ordítással indultak rohamra kelet felől, vértjükön, lándzsájukon vörösen csillant a nap. Az orkok üvöltöttek, s kilőtték valamennyi megmaradt nyílvesszőjüket. A hobbitok látták, hogy a lovasok némelyike elbukik, de a roham nem tört meg, fölért a dombra, átcsapott rajta, a lovasok odatúl megfordultak, s újabb rohamot indítottak visszafelé. Az életben maradt betolakodók java része megtört és futásnak eredt erre-arra, a lovasok egyenként kergették a halálba őket. De egy banda, mint a fekete ék, együtt maradt és elszántan tört az erdő felé. Föl a lejtőn, egyenest a leskelődő hobbitoknak. Mind közelebb-közelebb, már biztosnak látszott, hogy egérutat nyernek, három lovast is lekaszaboltak, aki megpróbálta útjukat állni.
– Túl soká leskelődtünk – mondta Trufa. – Ez Uglúk. Semmi kedvem viszontlátni. – A két hobbit sarkon fordult, s bemenekült az erdő homályos mélyére.
Így aztán nem voltak szemtanúi az utolsó összecsapásnak, mikor Uglúkot utolérték és sarokba szorították épp a Fangorn szegélyén. Ott vágta öt le utolsónak Éomer, Rohan harmadik seregvezére, aki leszállt a nyergéből és kard kard ellen vívott meg vele. S a széles réten a sas szemű lovasok fölhajtották valamennyi orkot, aki a gyűrűből megmenekült, s még volt ereje futni.
Majd, miután elesett bajtársaik fölé földhalmot emeltek, s dicsőségükre éneket mondtak, a lovasok roppant máglyát raktak, s szétszórták ellenségeik hamvait. Így ért véget az orkok betörése, s erről sem Mordorban, sem Vasudvardban nem kaptak semmi hírt, ám a máglya füstje égre szállt, és sok éber szem volt a tanúja.

 

 

4. fejezet
Szilszakáll

Közben a hobbitok mind beljebb-beljebb hatoltak a Fangornba, a folyó mentén nyugatnak, a hegyoldalak felé, amilyen gyorsan csak hagyta a sötét és kusza erdő. Félelmük az orkoktól lassan elpárolgott, s a léptük is lassult. Furcsa, fojtogató érzés lett úrrá rajtuk, mintha a levegő gyér vagy kevés lett volna ahhoz, hogy lélegzetet vegyenek.
Trufa végül megállt. – Így nem tudunk továbbmenni – mondta: – Muszáj egy kis levegőt szívnom.
– Gyerünk, igyunk egyet – mondta Pippin. – Már kiszáradok. – Lemászott egy nagy fa vastag, vízbe lógó gyökerén, a víz fölé hajolt, s megmerítette a tenyerét. A víz tiszta volt és hideg, jó néhány korttyal megivott belőle. Trufa követte. A víz fölfrissítette őket, úgy érezték, a szívük is felvidult tőle, egy darabig elüldögéltek a parton, fájó talpukat, lábuk szárát bele-belelógatták a vízbe, s közben a néma, egymás mögött sorakozó fákat nézegették, amelyek körös-körül szürke félhomályba vesztek.
– Talán csak nem kavartatok meg még minket teljesen? – mondta Pippin, s nekidűlt egy vén fatörzsnek. – Ha mást nem, hát a víz folyását mindig követhetjük, akár Entséd a neve, akár más, s amerre jöttünk, ki is juthatunk innét.
– Ki, ha a lábunk bírja – mondta Trufa –, és ha lélegzethez jutunk.
– Hát, idebenn aztán minden homályos és fülledt – hagyta rá Pippin. – Valahogy arra a régi szobára emlékeztet a Tukok egykori házában, odahaza Tukbányán, a Szmiálban, hatalmas üreg volt, ahol a bútorokat sose mozdították, és semmit nem változtattak nemzedékeken át. Azt mondják, az Öreg Tuk élt ott sok-sok éven át, s közben a szoba meg ő együtt vénült és kopott meg – de aztán se változtattak rajta semmit, hogy ő meghalt, száz évvel ezelőtt. Az Öreg Geronciusz az én ükapám volt: elég rég hát. De az semmi ahhoz képest, hogy ezt az erdőt milyen vénnek érzem. Nézd ezt a sok könnyező, kúszó zuzmószakállat, zuzmóbajuszt! És a legtöbb fa mintha félig tele lenne soha le nem hullt rongyos és száraz levelekkel. Micsoda összevisszaság! El nem tudom képzelni, milyen lehet itt a tavasz, ha ugyan van itt valami ilyesmi egyáltalán, hát még azt, hogy milyen a tavaszi nagytakarítás.
– De a nap azért néha-néha bekukucskál – mondta Trufa. – Ez egyáltalán nem olyan, amilyennek Bilbó a Bakacsinerdőt leírta. Az koromsötét és fekete, és mindenféle feketejószág otthona. Ez csak homályos és olyan nagyon erdő. Még elképzelni is nehéz, hogy itt állatok élnének, vagy akár csak hosszabb ideig megmaradnának.
– Nem, és hobbitok sem – mondta Pippin. – És az a gondolat sincs ínyemre, hogy megpróbáljunk átvágni rajta. Ennivaló semmi, azt hiszem százmérföldnyire. Hogy állunk elemózsiával?
– Szűkösen – mondta Trufa. – Úgy futottunk el, hogy nem volt nálunk más, csak néhány maradék lembas, otthagytuk minden egyebünket. – Megnézték, mennyi tündeostyájuk maradt: talán ha öt napra szűkösen elegendő morzsa, ennyi volt az egész. – És se takaró, se pokróc – mondta Trufa. – Mehetünk akármerre, éjszaka fázni fogunk.
– Hát, ideje már eldönteni, merre induljunk – mondta Pippin. – Már jócskán reggel lehet.
Ekkor vették észre a sárga fényt, amely távolabb bukkant fel az erdőben, mintha a napsugarak, mint megannyi dárda döfték volna át az erdő mennyezetét.
– Nicsak! – mondta Trufa. – Miközben mi a fák alatt jártunk, a nap talán előbújt a felhők mögül, vagy elég magasra hágott, hogy felülről kandikáljon be valamelyik lyukon. Nincs is messze, gyerünk, nézzük meg!
Messzebb volt, mint hitték. A talaj meredeken emelkedett, s egyre kövesebb lett. Ahogy továbbmentek, mindjobban kivilágosodott, s hamarosan egy sziklafal előtt találták magukat: hegyoldal lehetett, vagy egy távoli hegység itt kibújt hosszú nyúlványa. Fa nem nőtt rajta, sziklaszínére hullott a nap. A lábánál nőtt fák gallyai mereven, mozdulatlanul nyújtózkodtak, mintha a meleget próbálnák elérni. Ahol az előbb még minden viharvert, szürke volt, most mélybarnák csillantak, s a fák szürkésbarna kérge simán fénylett, akár a bőr. A fák rügyei halovány fűzölden izzottak: a kora tavasz vagy annak futó látomása vette körül őket.
A kőfalon valami lépcsőfélét találtak: talán a természet alkotta, az idő véste a kőbe, hisz nyers volt és egyenetlen. Magasan fenn, szinte az erdő fáinak csúcsával egy szinten, párkány húzódott a szirt oldalában, s egy szikla nyúlt fölébe, nem nőtt rajta semmi, csak a szélén valami csenevész fű és gyom, s egy csonka vén fa, amelynek már csak két ága volt meg, szinte olyan volt, mintha egy megrokkant vénember állna ott, s pislogott volna a reggeli napfénybe.
– Oda pedig fölmegyünk! – jelentette ki vidáman Pippin. – Jólesik majd egy lélegzetvételnyi levegő s egy pillantás a tájra.
Kézzel-lábbal felkapaszkodtak a sziklára. Ha a lépcsőt úgy vágták a kőbe, hát hosszabb lábnak szánták, mint az övék. Olyan lelkesek voltak, hogy még azt sem vették észre, milyen döbbenetesen gyorsan gyógyulnak a fogságban szerzett sebeik, horzsolásaik, s milyen rohamosan tér vissza az életerejük. Felértek végre a párkány szélére, a vén fatörzs lábához, ott kihúzták magukat, megfordultak, hátukat nekivetették a kőnek, mély lélegzetet vettek, s elnéztek kelet felé. Látták, hogy jó három-négy mérföldet tettek meg a rengetegben, a fák koronájának színe meredeken lejtett alá a lapályra. Ott, közel az erdő széléhez, fekete füst kanyargott az égre, s foszlott, sodródott őfeléjük.
– Változik a szél – mondta Trufa: – Megint keletre fordul. Hideg van idefent.
– Az – mondta Pippin. – Félek, hogy ez csak múló csillogás, és megint elszürkül minden. De kár! Pedig napfényben még ez a bozontos vén erdő is milyen más! Szinte tetszik nekem.
– Szinte tetszik! Ez szép. Módfelett kedves vagy – mondta egy idegen hang. – Forduljatok meg, hadd lássam az arcotokat. Ti szinte nem tetszetek nekem, de ne siessük el a dolgot. Gyerünk, megfordulni! – Egy-egy nagy, bütykös kéz nehezedett mindkettőjük vállára, s fordította meg szelíden, de ellenállhatatlanul, majd két irdatlan kar emelte magasra őket.
Döbbenetesen rendhagyó arcot láttak maguk előtt. Emberforma, vagy még inkább trollforma alakhoz tartozott, amely majdnem háromszor akkora volt, mint egy ember, zömök, busa fejű, nyaka szinte semmi. Hogy az a zöldesszürke fakéregszerű valami, amit viselt, ruha volt-e vagy a bőre, nehéz lett volna megmondani. Egy biztos: karja, a törzséhez közel, nem volt ráncos, hanem sima barna bőr borította. Hatalmas lábán hét-hét ujj. Álla táján hosszú ősz szakáll, bozontos, tövében a szála majdnem gallyvastagságú, a végén már finom és mohos. De a hobbitok pillanatnyilag alig láttak belőle mást, mint a szemét. Ez a mélyen ülő két szem nemcsak vizsgálgatta őket, lassan és komolyan, hanem a veséjükig látott. Barna volt és zölddel futtatott. Pippin utóbb is gyakran próbálkozott, hogy leírja, mi volt az első benyomása róla.
– Az ember úgy érezte, hogy mélységesen mély kút van mögötte, teli időtlen idők emlékeivel, s hosszú, lassú, kitartó gondolatokkal, de a bogarában a jelen szikrázott: mint ahogy a nap csillog egy roppant fa felső levelein, vagy egy mély tó vizének a fodrain. Nem tudom, de valahogy az az érzésem támadt, hogy ez a valami a földből nőtt ki, vagy hogy is mondjam? Alszik, vagy épp csak hogy létezik valahol a legeslegfelső levelek és a gyökerek hegye között, a föld mélye és a magas ég között, aztán egyszer csak életre kel, és ugyanazzal a ráérős gonddal vesz szemügyre, amivel a maga legbensőbb gondolatait firtatja időtlen idők óta.
– Hrumm, hrumm – morogta a hang, a mély, fatrombita-hang. – Igazán különös! Csak semmit sem elsietni – ez az én jelszavam. De ha történetesen előbb veszlek észre titeket, mint hogy a hangotokat hallom – mellesleg: tetszett a hangotok, kellemes hangocska, valamire emlékeztet, csak nem tudom, mire – egyszerűen eltaposlak titeket, mert afféle kicsi orkoknak nézlek, s csak utóbb veszem észre, hogy tévedtem. Furcsák vagytok, igazán furcsák. Gyökér legyek, ha nem nagyon furcsák!
Pippin, bár még mindig csodálkozott, már nem félt. E szemek előtt valami különös izgalmat érzett, de félelmet nem. – Ha szabad kérdeznem – mondta –, te ki vagy? És mi vagy?
Különös tekintet ült ki a vén szemekbe, valamiféle óvatosság, mintha egy mély kútra fedő került volna. – Hrum, nohát – felelt a hang –, Ent vagyok, vagyis hát úgy szoktak hívni. Igen, Entnek. – Az Entnek – mondhatnám a ti nyelveteken. Más nyelven Fangorn a nevem, megint mások Szilszakáll-nak hívnak. A Szilszakáll az jó lesz.
– Az Ent? – kérdezte Trufa. – Az mit jelent? És te hogy hívod magad? Mi az igazi neved?
– Hohó! – felelt Szilszakáll. – Hohó! Még mit nem? Ne olyan sietve. Most én kérdezek. Ez itt az én földem. Ti kik vagytok, azt szeretném tudni. Nem tudlak hova tenni titeket. Úgy látszik, nem vagytok rajta azon a régi névsoron, amit fiatalkoromban megtanultam. De az már réges-rég volt, s azóta lehet, hogy új névsort készítettek. Lássuk csak. Lássuk csak. Hogy is hangzott?

 

Tanuld e tant, Eleven Lényekét!
Négy nevet mondj, a szabad emberekét:
A legrégebbiek a tünde-ivadékok,
Turkáló törpök, házuk homályos,
Föld-fia entek, kőszál-vének:
Halandó ember, lovak ura:

Hm, hm, hm

Búvárló hód, szökkenő bak,
Méh-vadász medve, küzdő kan,
Kopó kajtat, nyúl fél s nyargal...

hm, hm

Sas az égben, ökör réten,
Szarvas bika, bukó sólyom,
Hószín hattyú, hideg kígyó...

 

– Hm, hm, hm-hm, hogy is volt csak? Rum-tum-rum-tum, rumti-tum-tum. Hosszú névsor volt. De ti valahogy nem illetek bele sehol.
– Úgy látszik, mi minden régi névsorból és régi énekből kimaradtunk – mondta Trufa. – Pedig már régen megvagyunk. Mi, hobbitok.
– Miért ne írnánk hozzá egy új sort? – kérdezte Pippin.

 

Félszerzet hobbit, üreg lakója

 

– Tedd a négy közé, közvetlenül az ember után, s már meg is van.
– Hm. Nem rossz, nem rossz – mondta Szilszakáll. – Így már megteszi: Szóval, ti üregekben laktok? Mi? Ez jól hangzik, s nagyon helyénvalónak. És ki nevezett el benneteket hobbitok-nak? Ez valahogy nem tündéül van. Pedig minden régi szót a tündék alkottak: ők kezdték az egészet.
– Senki. Mi magunkat neveztük el – mondta Pippin.
– Hmm-hm. Nocsak. Ne olyan sietve. Szóval magatok hívják hobbitnak magatokat? De ezt nem volna szabad akárkinek megmondani. Ha nem vigyáztok, még elveszítitek az igazi neveteket.
– Erre nem nagyon vigyázunk – mondta Trufa. – Ami azt illeti, én Borbak vagyok, Borbak Trufiádok, bár majd mindenki Trufának szólít.
– Én meg Tuk vagyok, Tuk Peregrin. De általában Pippinnek hívnak, vagy csak egyszerűen Pipnek.
– Hm, azt látom, hogy hamari népek vagytok – mondta Szilszakáll. – Megtisztel a bizalmatok, de nem szabad mindenkiben mindjárt megbízni. Tudjátok, az egyik ent ilyen, a másik ent olyan, meg aztán vannak entek, akik olyanok, mintha entek lennének, pedig, hogy úgy mondjam, nem is azok. Én majd Trufának és Pippinnek szólítalak, ha megengeditek. Szép név mind a kettő. Mert én aztán nem mondom meg nektek az igazi nevemet. Nem én, egyelőre a világért sem. – Különös, félig ravaszkás, félig nevetős tekintet csillant meg zölden a szemében. – Egyrészt, mert az nagyon is soká tartana, az én nevem, ahogy telik az idő, egyre nyúlik, s én már régen élek, nagyon régen, így hát az én nevem olyan, mint az idők sora. Az igazi nevek az én nyelvemen, óentül, mindent elmondanak, ami a viselőjükkel történt. Szép nyelv, csak sokáig tart rajta kimondani valamit, így hát nem is mondunk úgy semmit, csak ha megéri az időt, hogy kimondjuk vagy meghallgassuk.
– De most – és a szeme igencsak csillogóvá és jelenkorivá lett, mintha csak összezsugorodott, majdnem hogy élessé vált volna – mi folyik a világban? Mit csináltok ti ott? Sok mindent látok és hallok (és szagolok és tapintok) erről a... erről a... a lalla-lalla-rumba-kamanda-lind-orburúma. Bocsássatok meg, ez annak a névnek egy része, amit én adtam neki, nem tudom, hogy más nyelveken milyen szót használnak rá, tudjátok, arra, amin most vagyunk, ahol állok és kinézek a szép reggeleken. És gondolkozom a Napon, az erdőn túli füvön, a lovakon, a felhőkön, az egész kibomló világon. Mi folyik ott? Gandalf miben töri a fejét? És ezek a... burárum... – mély, dübörgő hangot adott, mint egy rosszul hangolt orgona-...ezek az orkok meg az a kölyök Szarumán ott Vasudvardban? Én kedvelem a híreket. Mondjátok, csak ne túl sietősen.
– Rengeteg minden folyik ott – mondta Trufa –, s még ha igyekeznénk sietősen mondani, akkor is soká tartana, hogy mindent elmondjunk. De te azt mondod, hogy ne sietősen. Hát mondhatnék én neked valamit sietősen? Nem veszed sértésnek, ha megkérdezem, mit akarsz kezdeni velünk? S melyik oldalon állsz? És Gandalfot ismerted-e?
– Igen, igen, ismerem. Az egyetlen mágus, aki valóban szíveli a fákat – mondta Szilszakáll. – Ti ismeritek?
– Igen – mondta szomorúan Pippin. – Jó barátunk volt, és a vezetőnk.
– Akkor felelhetek a többi kérdésedre is – mondta Szilszakáll. – Nem akarok kezdeni veletek semmit, ha ezt úgy értitek, hogy az engedélyetek nélkül tennék akármit. De az lehet, hogy majd együtt teszünk. Oldalakról meg nem tudok. Én a magam útját járom, de ti is velem tarthattok egy darabig. Ám mintha úgy emlegettétek volna Gandalf mestert, mint akinek a története már véget ért.
– Sajnos, úgy – mondta Pippin szomorúan. – A történet ugyan folytatódik, de Gandalf, sajnos, kimarad belőle.
– Ugyan már! – mondta Szilszakáll. – Hmm-hmm.
Elhallgatott, s hosszan nézte a hobbitokat. – Hmm-hmm, nem tudjátok, mit beszéltek. Ugyan-ugyan.
– Ha többet is kívánsz hallani róla – mondta Trufa –, nagyon szívesen elmondjuk neked. Lennél szíves talán letenni minket? Nem ülhetnénk le ide a napra, együtt, amíg elmondjuk? Bizonyára fáraszt, hogy a karodon tartasz.
– Fáraszt? Én nem vagyok fáradt. És sose fáradok el. És nem ülök le. Én... hm... nem vagyok éppen hajlékony. De oda... oda... igazán besüt a nap. Hagyjuk hát itt ezt a... hogy is hívjátok ti?
– Dombot? – próbálkozott Pippin.
– Párkányt? Lépcsőfokot? – próbálkozott Trufa.
Szilszakáll elgondolkozva ismételgette a szavakat: – Dombot. Igen, ez az. De elég elsietett szó olyasmire, ami azóta itt áll, hogy a világnak ez a része alakot öltött. Mindegy. Hagyjuk itt, és menjünk.
– Hova megyünk? – kérdezte Pippin.
– Az én otthonomba, vagyis hogy az egyik otthonomba – felelte Szilszakáll.
– Messze van?
– Nem tudom. Ti talán azt mondanátok. De nem mindegy?
– Mert tudod, mi elvesztettük mindenünket – mondta Trufa. – És ennünk is alig van valamit.
– Ó! Hm. Ezen ne fájjon a fejetek – mondta Szilszakáll. – Majd adok én nektek inni, amitől hosszú-hosszú ideig zöldek maradtok és nőni fogtok. És ha úgy határozunk, hogy elválunk egymástól, akkor ott teszlek le titeket a hazámon kívül, ahol nektek tetszik. Gyerünk!
A hobbitokat gyöngéden, de biztosan megtartva a két karja hajlatában, Szilszakáll fölemelte először az egyik, majd a másik hatalmas lábát, s odament a párkány szegélyéhez. A gyökérforma lábujjak megkapaszkodtak a kőben. Majd vigyázva és ünnepélyes lassúsággal lelépegetett a lépcsőn, egészen a Vadon padmalyáig.
Ott hosszú, kimért léptekkel elindult a fák közt, mind beljebb és beljebb az erdőben, mindig a folyóhoz tartva magát, egyre csak föl, föl, a hegyek irányában. A fák közül sok mintha aludt volna, vagy úgy nem vett tudomást róla, mint akárki másról, aki mellette elmegy, de egyik-másik megremegett, s az ágait fölébe tartotta, amint megjelent. S miközben mentek, Szilszakáll egyfolytában beszélt magában, dőltek belőle a hosszú, egybefolyó, zsongító hangok.
A hobbitok hallgattak egy darabig. Valahogy, bármilyen furcsa is, kényelemben és biztonságban érezték magukat, s rengeteg mindent kellett végiggondolniuk, megtudniuk. Végül Pippin volt az, aki meg mert szólalni.
– Bocsáss meg, Szilszakáll – mondta –, kérdezhetnék valamit? Miért óvott minket Celeborn az erdődtől? Azt mondta, ne kockáztassuk meg, hogy belegabalyodjunk.
– Hmm, azt mondta? – dörmögött Szilszakáll. – Én is azt mondtam volna, ha innét mentek oda. Ne kockáztassátok meg, hogy belegabalyodjatok Laurelidórianba! Valamikor ugyanis így hívták a tündék, de utóbb kurtább nevet adtak neki: most Lothlórien-nek hívják. Talán igazuk van: hogy elhal, s nem növekszik. Valamikor réges-régen az Éneklő Arany Völgye volt. Ma Álomvirág. Bizony ám! De akkor is fura egy hely, ahova nem merészkedhet be akárki. Meg vagyok lepve, hogy ti egyáltalán kikerülhettetek onnét: ez már sok-sok éve nem esett meg idegennel. Fura föld az. Mint ez is itt. Ide szomorkodni járnak a népek. Úgy ám, szomorkodni. Laurelindórinan lindelorendor malinornélion ornemalin – dúdolta magában. – Azok ott, azt hiszem, kiesnek a világból – mondta. – Sem ez az ország itt, sem más, az Aranyerdőn kívül, nem ugyanaz már, mint volt Celeborn ifjúkorában. Mégis:
Taurelilómea-tumbalemorna Tumbaleteuréa Lóméanór, ahogy azt mondani szokták. Minden megváltozott, de van, ami itt-ott még igazi.
– Mire gondolsz? – kérdezte Pippin. – Mi az, ami igazi?
– A fák és az entek – mondta Szilszakáll. – Én magam sem értek meg mindent, ami történik, így hát megmagyarázni sem tudom. Némelyikünk még ma is igazi ent, s a magunk módján nagyon is eleven, mások meg egyre álmosabbak, szinte azt mondhatnám, egyre fábbak. A fák java része, persze, csak fa, de sok közülük félig fölébredt. Némelyikük meg teljesen fel, néhány pedig, hogy is mondjam, már egészen ent. És így megy ez folyton-folyvást.
S ha egy fával ez történik, azt veszed észre, hogy némelyikük belül rossz. Ennek a fájukhoz semmi köze: nem arra gondolok. Nos, ismertem én jó néhány jó öreg füzet lenn, az Entséd partján. Már egészen elkorhadtak, majdhogy darabokra nem hullottak, de halkak voltak és nyájas szavúak, mint a fiatal lomb. De van úgy, hogy némelyik fa ott a völgyekben, a hegyek lábánál látszólag makkegészséges, és mégis a velejéig korhadt. És ez mintha terjedne, mindenfelé. Ezen a földön régen is voltak veszélyes helyek. S még mindig vannak nagyon fekete foltok.
– Mint északon az Öregerdő, nem? – kérdezte Trufa.
– Úgy, úgy, olyasfélék, csak még sokkal rosszabbak. Nem kétlem, hogy az ott, messze északon még mindig a Nagy Sötétség homályának valami maradéka: s a rossz emlékek öröklődnek. De ezen a földön is vannak mélyedések, ahonnét sohasem száll föl a Homály, s a fák még nálam is vénebbek. Akkor is, megtesszük, amit tehetünk. Távol tartjuk az idegeneket és a kalandorokat: képezünk, tanítunk, sétálunk és gyomlálunk.
Mi vagyunk a fa-pásztorok, mi, régi entek. Mostanra már ugyancsak kevesen maradtunk. A juhok olyanokká válnak, mint a juhász, s a juhász, mint a juhai mondják, de lassan, s egyik sem hosszú életű a földön. A fáknál és az enteknél ez hamarabb megy, azok jobban hasonlítanak egymásra, s időtlen időket élnek meg együtt. Mert az entek inkább olyanok, mint a tündék, kevésbé érdekli őket önmaguk, mint az embereket, s szívesebben mélyednek el másban. Másrészt meg az entek inkább az emberre hasonlítanak, könnyebben változnak, mint a tündék, szinte azt mondhatnám, hamarabb öltik fel a külvilág színét. Vagy jobban, mint azok, mert állhatatosabbak, s mert mindig hosszabban töprengnek mindenen.
Az atyámfiai közül néhányan már egészen olyanok, mint a fák, s valami nagy dolognak kell történnie, hogy fölébredjenek, s beszélni is csak suttogva tudnak. De a fák közül némelyiknek már hajlanak a tagjai, és sok már szólni is tud. Persze, ezt is a tündék kezdték, ők keltették fel és tanították meg beszélni a fákat, és tanulták meg maguk is a fa-nyelvet. Ők mindig is szerettek volna mindennel szóba elegyedni, ezek a régi tündék. De beköszöntött a Nagy Sötétség, s ők elvitorláztak a Tengeren, vagy völgyekbe menekültek és elrejtőztek, és énekeket szereztek a szép időkről, amelyek nem térnek már vissza soha többé. Soha.
Úgy, úgy, valamikor réges-régen egyetlen erdő volt innét egészen a Lún-hegyig, s ez nem volt más, csak az erdő Keleti Csücske.
Azok voltak ám a nagy idők! Amikor én még egész álló nap mentem és énekeltem, és semmi mást nem hallottam, csak a magam hangjának visszhangját a barlangos hegyoldalakról. Olyan volt minden erdő, mint a lothlórieni, csak éppen sűrűbb, erősebb, fiatalabb. És a levegő milyen illatos! Valamikor egy hetet is elmúlattam úgy, hogy csak lélegeztem.
Szilszakáll elhallgatott, ment öles léptekkel, de a lépte nesztelen volt. Majd megint dúdolgatni kezdett, s dünnyögő énekszóra váltott. A hobbitok lassan ráébredtek, hogy nekik énekel:

 

Tasarinan fűzes rétjein jártam, s így telt a Tavasz.
Ó! Tavasz, illatod-látványod Nantasarionban!
Azt mondtam: jól van.
És jártam Nyár idején Ossiriand szilfái alatt.
Ól Nyár, fényed-zenéd Ossirban a Hét Folyónál!
Éreztem: nincs is jobb már.
Neldoreth bükkerdőiben az Ősz szele járt velem.
Ó! levelek aranya, pirosa, sóhaja ott Taur-na-neldorban, Ősz!
Vágyam se győz.
Dorthonion fennsíkjainak fenyői között talált a Tél.
Ó! szél s fehérség, tar ág-bog Orod-na-Thôn roppant Tele!
Egekig szárnyalt szívem éneke.
S most mind e vidék a víz alatt,
S én járom Ambaronát, Tauremornát, Aldalómét,
Földem járom Fangorn földjén,
Hosszú gyökerek közt,
Múlt évek, hullt évek vadon avarában
Gázol a lábam Tauremornalóméban.

 

Befejezte, némán ment tovább, s az egész erdőben, ameddig el lehetett hallani, egyetlen hang nem sok, annyi sem hallatszott.

Fogyott a nap, s homály fonta körül a fákat. A hobbitok végül meredeken felszökő barna tájat pillantottak meg a homályban: a hegyek lábához értek, a magas Methadras zöld tövéhez. A hegy aljában a kölyök Entséd surrant el magasan fakadó forrása felől, s rohant elébük, kőről kőre szökve. A patak jobb partján hosszú, gyepes lejtő, most szürke a félhomályban. Fa rajta egy sem, fölötte nyílt ég, felhőpartok közt már tavakban sziporkázó csillagok.
Szilszakáll fölballagott a lejtőn, s lépte alig lassult. A hobbitok egyszerre széles hasadékot láttak maguk előtt. Két nagy fa állt előtte kétoldalt, mint eleven kapubálvány, de kapuszárny semmi, csak egybefonódott ágak, keresztül-kasul. Ahogy a vén ent közeledett, a fák fölemelték ágaikat, levelük rezgett és surrogott. S mert örökzöld fák voltak, leveleik sötétek, fényesek, most csillogtak a félhomályban. Mögöttük széles sík térség, mintha egy nagy csarnok alapját vágták volna a hegyoldalba. Három felől meredek fal kerítette, háromszoros embermagasságú, két oldala mellett kettős fasor, mint egy-egy folyosó, beljebb egyre magasabb.
A végében csupasz sziklafal, tövében sziklabolt alatt sekély barlangmélyedés, a csarnokban az egyetlen tető, a faágaktól eltekintve, amelyek a terem belső végén beárnyékolták a földet, s csak egy széles, nyitott ösvényt hagytak középen. Odafenn, a forrásokból kicsi patak fakadt, egyik mellékága csilingelve hullott le a csupasz falon, ezüst csöppekben, finom függönyként a boltíves medence elébe. Vizét egy másik medence gyűjtötte össze a fák alatt, s onnét a nyílt ösvény szegélyén folyt tovább ki, hogy az Entséddel egyesülve megtegye az útját az erdőn keresztül.

– Hm. Itt vagyunk! – törte meg Szilszakáll a hosszú csendet. – Vagy hetvenezer entlépésre hoztalak el titeket, de hogy az a ti országotok mértékével mérvé mennyi, nem tudom. Akárhogy is, közel vagyunk a Véghegység gyökeréhez. A hely neve, vagyis hogy annak egy része, a ti nyelveteken tán az lehetne, hogy Csörgecsarnok. Én kedvelem. Ma itt hálunk. – Letette őket a fűre a két folyosó közt, s ők utána mentek a nagy boltív felé. A hobbitok most vették észre, hogy alig hajlítja a térdét, mégis nagyokat lép. Először hatalmas lábujjai (igazán nagyok voltak, s milyen szélesek!) érik a földet, s csak aztán a lába többi része.
Szilszakáll egy pillanatra megállt a vízesés záporában, és mély lélegzetet vett, aztán felnevetett, és beljebb lépett. Állt ott egy nagy kőasztal, de szék egy sem. A barlang mélyén vaksötét volt. Szilszakáll fölemelt két nagy korsót, s az asztalra állította. Úgy látszott, színültig vannak vízzel, de ő föléjük tartotta a tenyerét, és mindkettő azon nyomban villódzni kezdett, az egyik arany, a másik élénkzöld fénnyel, s e két fény egymással elvegyülve úgy világította meg az üreget, mintha a nyári nap sütött volna át fiatal lombkoronán. A hobbitok hátranéztek, s azt vették észre, hogy a fák az udvaron szintén fölizzanak, először csak haloványan, majd egyre nagyobb fénnyel, míg végül már minden levelet fény szegett, némelyiket arany, némelyiket zöld, némelyiket bronzvörös fény, a fák törzse meg derengő kőből rakott megannyi oszlop.
– Nohát, most már beszélgethetünk megint – mondta Szilszakáll. – De gondolom, ti szomjasak vagytok. És talán fáradtak is. Igyatok! – Hátrament, látták, hogy az üreg mélyén több nehéz fedelű kőkorsó áll. Egyikről levette a fedelét, belemerített egy jókora kanalat, ezzel megtöltött három tálat, egy egészen nagyot s két kicsikét.
– Ez itt ent-ház – mondta –, így sajnos nincsenek benne székek. De felülhettek az asztalra is. – Fölkapta a hobbitokat, s ráültette a nagy kőlapra. Lábuk lógázott, úgy iszogattak, kortyonként.
Az ital hasonlatos volt a vízhez, s az íze mint mikor az Entséd vizéből oltották szomjukat a vadon határán, de valami különös illata, zamata volt, amire nem volt szavuk: halványan bár, de arra az illatra emlékeztetett, amit a szél hoz éjszaka a távoli erdő felől. Az ital hatását először a lábukban érezték, majd sorra valamennyi végtagjukon: felfrissültek tőle, s a lábuk hegyétől a hajuk száláig megteltek életerővel. Mi több, a hobbitok érezték, hogy valóban égnek áll a hajuk szála, hullámzik, göndörödik és nő. Ami Szilszakállt illeti, ő mindenekelőtt a lábát mártóztatta meg a sziklabolt alatti medencében, majd egy kortyintással, egyetlen hosszú, lassú kortyintással kiürítette a tálat. A hobbitok már-már azt hitték, sose hagyja abba.
Végül mégiscsak letette a tálat az asztalra. – Ó... ó... – sóhajtott fel. – Hmm, most már könnyebben beszélgethetünk. Leülhettek a földre is, én meg majd leheverek, így nem száll a fejembe az ital, s nem alszom el tőle.
Az üreg jobb oldalán jókora dikó állt alacsony lábakon, talán ha három arasz magas, rajta vastagon széna és száraz páfrány. Szilszakáll lassan leereszkedett rá (derekát alig-alig meghajlítva), míg csak teljes hosszában végig nem nyúlt rajta, keze a feje alatt, s nézte a tetőt, ahol úgy játszott a fény, mint a napsütötte levelek közt. Trufa és Pippin letelepedett mellé egy nyaláb szénára.
– No, akkor mondjátok, csak ne nagyon sietve! – mondta Szilszakáll.
A hobbitok nekikezdtek kalandjaik történetének, attól kezdve, hogy otthagyták Hobbitfalvát. Nemigen tartották magukat szigorú időrendhez, bele-belevágtak egymás szavába, Szilszakáll is gyakran megállította, aki éppen beszélt, s visszatért valami korábbi kérdésre, vagy előreugrott, s későbbi eseményekre kérdezett rá. Ők a Gyűrűről egy szót sem szóltak, és azt sem mondták el, miért indultak útnak, vagy hova készülődtek, Szilszakáll meg nem firtatta, többféle meggondolásból.
Mélységesen érdekelte minden: a Fekete Lovasok, Elrond, Völgyzugoly, az Öregerdő, Bombadil Toma, Mória bányái, Lothlórien és Galadriel. Újra meg újra elmondatta velük, hogy milyen a Megye és milyen a vidéke. S egyszer csak föltett valami furcsa kérdést: – És ott, hm, sose láttatok enteket?... Nem, nem is hogy enteket, inkább entasszonyokat?
– Entasszonyokat? – kérdezett vissza Pippin. – Azok olyasfélék, mint te?
– Igen, igen, hm, vagyis hogy nem – mondta elgondolkozva Szilszakáll. – Tulajdonképpen nem is tudom, milyenek. De biztos, hogy tetszenék nekik a ti országotok, csak azért kérdem.
Szilszakállt kiváltképp érdekelte, ami valami módon Gandalffal volt kapcsolatban, legjobban Szarumán viselt dolgai. A hobbitok sajnálták, hogy erről csak keveset tudnak, mindössze Samu homályos szavaiból, amikor elújságolta nekik, hogy mit mondott a Tanácsban Gandalf Szarumánról. De azt mindenesetre pontosan tudták, hogy Uglúk és csapata Vasudvardból jött, és Szarumánt mint a gazdáját emlegette.
– Hmm, hmm – mondta Szilszakáll, mikor a történet még egy utolsó kanyart vett, és elérkezett az orkok és a rohani lovasok csatájáig. – Hm, hm... Szép nagy batyu hír, az nem vitás. Nem mondtatok el mindent, de mennyire, hogy nem. Távolról sem. De nem kétlem, azért, mert Gandalf is így kívánta volna. Valami nagy dolog készül, azt látom, s hogy mi légyen, majd megtudom idejében, ha nem, hát utána. Eresszek gyökeret, ha ez nem fura dolog: kihajt ez a kicsi nép, amely nincs is rajta a régi névsoron, és lám, felbukkan a kilenc elfeledett Lovas és vadászik rájuk, aztán Gandalf elviszi őket egy ekkora útra, Galadriel befogadja őket Caras Galadhonba, az orkok vadonhosszat számolatlan mérföldeken át követik a nyomukat, ugyancsak nagy vihar kaphatta el őket. Remélem, megússzák!
– S magadról nem mondanál valamit? – kérdezte Trufa.
– Hm, hm. Engem nem zavarnak a nagy háborúk – mondta Szilszakáll. – Azok főleg a tündéket és az embereket érintik. A háború mágusok dolga, azokat mindig izgatja a jövő. Nekem nincs ínyemre, hogy a jövőn törjem a fejem. Én senkinek az oldalán nem állok, mert az én oldalamon sem áll senki, ha ugyan értitek, mit mondok, senki sem szíveli úgy az erdőt, mint ahogy én, manapság már a tündék sem. A tündéket mégis jobban kedvelem, mint a többieket: végül is a tündék kúráltak ki minket a némaságból annak idején, s ez olyan ajándék, amiről nem lehet megfeledkezni, még ha az utunk el is vált azóta. S még van persze egy és más, aminek egyáltalán nem állok az oldalán, aminek kifejezetten ellene vagyok, például ezeknek a... burárum (megint csak mély hangon, undorodva mordult egyet)... ezeknek az orkoknak, meg a gazdáiknak.
Valamikor még aggódtam, mikor a Homály a Bakacsinerdőre is rátelepedett, de amikor visszahúzódott Mordorba, egy időre megszűnt a gondom: Mordor messze van innét. De úgy látszik, a szél ezután már mindig Mordor felől fúj, s egyre közelebb az idő, mikor majd kiszárad minden erdő. Ezt a vihart semmiféle vén ent nem tudja föltartóztatni: vagy kibírja vagy kidől.
És most meg ez a Szarumán! Szarumán a szomszédom: őt nem vehetem semmibe. Muszáj lesz valamit kezdenem vele, azt hiszem. Az utóbbi időben gyakran gondolkodtam, hogy mit is kezdjek Szarumánnal.
– Ki az a Szarumán? – kérdezte Pippin. – Tudsz valamit az életéről?
– Szarumán mágus – felelte Szilszakáll. – Ennél többet nem mondhatok. Nem ismerem a mágusok történetét. Azután bukkantak fel, hogy a Nagy Hajók átjöttek a Tengeren, hogy a hajókon érkeztek-e, nem tudom. Szarumán, azt hiszem, a legnagyobbak egyike közülük. Egy idő óta ti azt mondanátok, nagyon régen – fölhagyott a vándorlással, s azzal, hogy beleártsa magát a tündék s az emberek dolgába, Agrenostban, vagy ahogy a rohaniak nevezik, Vasudvardon telepedett le. Kezdetben mélyen hallgatott, de a híre egyre nőtt. Őt választották meg a Fehér Tanács fejének, azt beszélik, ám ebből nem sok jó derült ki. Kíváncsi lennék, nem folyamodott-e Szarumán már akkor is gonosz praktikákhoz? De a szomszédainak legalább nem okozott gondot. Valamikor régen még beszéltünk egymással. Volt idő, mikor örökké az erdőimet járta. Akkoriban még udvarias volt, mindig megkérdezte, megengedem-e (már persze, ha összetalálkoztunk), és figyelmesen végighallgatott. Sok mindent elmondtam neki, amit magától soha ki nem találhatott, de ezt sohasem viszonozta hasonlóval. Nem emlékszem, hogy egyszer is elmondott volna nekem valamit. És egyre inkább ilyen lett, a szeme – jól emlékszem – olyanná vált, mint kőfalon az ablak: a bezsaluzott ablak.
Azt hiszem, most már értem, hogy mindig is mire törekedett. Összeesküvést sző, hogy övé legyen a hatalom. Csupa fém és fogaskerék az agya, nem törődik véle, hogy ültessen is valamit, csak ha az épp a hasznára van. És most már világos, hogy sötét áruló. Ocsmány népekkel, orkokkal szűrte össze a levet. Brh, hmm! S ami még annál is rosszabb: művelt velük valamit, valami veszedelmes dolgot. Mert ezek a vasudvardiak inkább a gonosz emberekre hasonlítanak. A Nagy Sötétségből támadt gonosz jószágoknak az a jellemzőjük, hogy nem bírják a napot, de Szarumán orkjai, ha gyűlölik is, elviselik. Kíváncsi lennék, mit művelt velük? Vajon emberek, akiket tönkretett, vagy az ork-vért embervérrel vegyítette? Ez, ha így van, sötét gonoszság!
Szilszakáll magában mormogott egy darabig, mintha valami földmélyi ent átkot mormolna.
– Már jó ideje töröm a fejemet, hogy mernek ezek az orkok csak úgy járkálni az erdeimen – mondta. – Utóbb döbbentem rá, hogy ebben Szarumán lehet a ludas, hogy annak idején kikémlelt minden utat, s kitudta a titkaimat. Ő, és ez az ocsmány nép most esze nélkül pusztít. Lenn a határon fákat döntögetnek – jó fákat. Némelyiket csak kivágják és otthagyják rothadni – ez afféle vásott ork csíny, de a java részüket felfűrészelik és elviszik, hogy Orthanc tüzeit táplálják. Mert manapság Vasudvard fölött örökké füst terjeng.
Átok reá! Ezek a fák a barátaim voltak, nagy részüket még mag-és makk-korából ismerem, soknak közülük hangja volt, ami most örökre elhallgatott. S ahol valaha sarjú erdők énekeltek, most csupa tövis és tüskebokor a táj. Rest voltam, hagytam, hadd menjen minden a maga útján. De ennek véget kell vetni!
Szilszakáll egy rándulással fölállt a dikóról, s az asztalra csapott. A fény-edények megremegtek, s lángot lövelltek. Szilszakáll szemében zöld tűz lobbant, s szakálla úgy meredt előre, mint az ágseprű.
– Véget is vetek neki! – bömbölte. – És ti velem jösztök. Talán a segítségemre lehettek. Ezzel segíttek a barátaitokon is, mert ha Szarumán még nem hódította meg Rohant és Gondort, most hátul is támad ellensége, nemcsak elöl. Együtt vezet az utunk – Vasudvardba!
– Veled tartunk! – mondta Trufa. – És megtesszük, ami tőlünk telik.
– Úgy van – helyeselt Pippin: – Szeretném a Fehér Kéz vesztét látni. Szeretnék ott lenni, még ha sok hasznomat nem is veszed: soha el nem felejtem Uglúkot és azt az utat Rohanon át.
– Helyes, helyes! – mondta Szilszakáll. – De elsiettem a szót. Pedig nem szabad semmit sem elsietni. Felhevültem. Most hűtőznöm kell és gondolkoznom, mert sokkal könnyebb azt kiabálni, hogy „Véget vetek neki!”, mint valójában véget vetni.
Kiballagott a boltív elé, s megállt a záporozó forrás alatt. Aztán nevetett és megrázta magát, valahány csöpp csillogó víz lehullott róla, az mind vörös és zöld szikrát vetett a földön. Majd visszatért, végigdűlt a dikón, és hallgatott.

Egy idő múlva a hobbitok hallották, hogy megint dörmög valamit az orra alatt. Mintha az ujjain számolt volna. – Fangorn, Finglas, Fladrif, úgy ám, úgy ám – sóhajtott fel. – Az a baj, hogy csak ilyen kevesen maradtunk – mondta, és a hobbitokhoz fordult. – Csak hárman a régi entek közül, akik már a Nagy Sötétség előtt az erdőt járták, én magam, Fangorn, meg Finglas és Flandrif – hogy a tünde-nevükön nevezzem őket, mert hívhatod őket Lombfürtnek meg Kéregirhának is, ha úgy jobban tetszik. És hármunk közül Lombfürtnek meg Kéregirhának nem sok hasznát vesszük. Lombfürt egyre szundikál, úgy is mondhatnám, már egészen fa, egész nyáron csak állong félálomban a térdéig érő fűben a réten. Már a haja is olyan, mint a lomb. Télen még csak fölébred néha, de utóbb már télen is álmos hozzá, hogy elinduljon. Kéregirha meg Vasudvard fölött élt, nyugatra, a hegyoldalban. Ott volt a legnagyobb felfordulás. Őt is megsebesítették az orkok, s a népéből, meg a fanyájából sokat megöltek és elpusztítottak. Ő meg fölköltözött a nyírek közé, akiket legjobban szeretett, s nem hajlandó lejönni onnét. De akkor is, azt hiszem, sikerül majd jó kis csapatot összeverbuválnom a fiatalok közül – ha meg tudom értetni velük, hogy baj van, ha föl tudom éleszteni őket: mi nem vagyunk komisz népség. Milyen kár, hogy ilyen kevesen vagyunk!
– Miért vagytok olyan kevesen, ha ilyen régen éltek ezen a földön? – kérdezte Pippin. – Olyan sokan haltak meg közületek?
– Ó, dehogy! – mondta Szilszakáll. – Magától, szinte azt mondhatnám, senki sem. Persze, van, akit elpusztít a hosszú szárazság, és még több, aki fává lesz. De sose is voltunk sokan, és nem szaporodtunk. Entingek nincsenek – azaz ent gyerekek, ahogy ti mondanátok – már hosszú-hosszú évek óta. Mert tudjátok, elvesztettük az entasszonyokat.
– Milyen szomorú! – mondta Pippin. – De hogy halhattak meg valamennyien?
– Nem haltak meg! – mondta Szilszakáll. – Azt nem mondtam, hogy meghaltak. Elvesztettük őket, azt mondtam. Elvesztettük, s most nem találjuk. – Nagyot sóhajtott. – Azt hittem, ezt minden nép tudja. Mert hogy a tündék és az emberek közt, a Bakacsinerdőtől Gondorig sok ének szólt arról, hogy az entek hogyan keresik az entasszonyokat. Az nem lehet, hogy ezeket mind elfelejtették volna.
– Nos, ezek az énekek, sajnos, nem jutottak el Nyugatra, a Megye hegyein át – mondta Trufa. – Nem mesélnél róluk többet is, vagy énekelnél róluk valamit?
– De, nagyon szívesen – mondta Szilszakáll. Szemmel láthatólag örült a kérésnek. – De nem tudom úgy elmondani, ahogy kéne, csak kurtán, aztán majd be is kell fejeznünk a beszélgetést: holnap tanácsot hívunk össze, bőven lesz dolgunk, s talán mindjárt útnak is indulunk.

– Hát ez különös és szomorú történet – folytatta rövid szünet után. – Mikor a világ még fiatal volt, és az erdők tágasak és vadak, az entek meg az entasszonyok – akkor még entlányok voltak! – hogy milyen gyönyörű volt fiatalon Fimbrethil, a Szálsudár, a könnyűléptű! – együtt jártak és együtt laktak. De a szívük nem nőtt egyformán, az entek a szerelmükkel arrafelé fordultak, amivel a világban találkoztak, az entasszonyok meg mást ajándékoztak meg a gondolataikkal, az entek ugyanis a nagy fákat és vad erdőket, a meredek hegyoldalakat kedvelték, a hegyipatakok vizéből ittak, s olyan gyümölcsöt ettek, amit a fák hullattak elébük az ösvényeikre, tanultak a tündéktől és tudtak a fák nyelvén. De az entasszonyok szívükben a csenevészebb fákat dédelgették, és a napsütötte mezőket a hegyek lábánál, ők nem vetették meg a kökényt a bokron és a vadalmát, a cseresznye tavaszi virágját, s nyáron a zöld vízinövényeket meg az őszi erdő magtermő növényeit. Beszélni nem vágytak velük, azt viszont megkívánták, hogy azok meghallgassák őket, és engedelmeskedjenek. Az entasszonyok rájuk parancsoltak, hogy nőjenek a kívánságuk szerint, kedvükre való levelet és gyümölcsöt teremjenek, mert az entasszonyok rendre, bőségre és békességre vágytak (s ezen azt értették, hogy minden ott maradjon, ahol a rendelt helye van!). Így hát az entasszonyok kerteket telepítettek, hogy legyen hol lakniok. De mi entek csak kóboroltunk, s csak néha-néha tértünk be a kertjeikbe. S amikor a Nagy Sötétség leszállt Északra, az entasszonyok átkeltek a Nagy Folyón, új kerteket hoztak létre, új mezőket szántottak föl, s mi még ritkábban látogattuk meg őket. Mikor a Sötétség visszavonult, az entasszonyok kertjei gazdagon virágoztak, s mezőik bőven termették a gabonát. Az emberek közül jó néhányan eltanulták az entasszonyok művészetét, és igencsak tisztelték őket, de mi csak mese voltunk az ő szemükben, az erdő mélyének titka. Az entasszonyok kertjei mind elpusztultak, az emberek nyelvén most Barna Föld a nevük, de mi itt vagyunk.
Emlékszem, valamikor réges-régen – Szauron és a Tengeri Emberek háborúja idején – elfogott a vágy, hogy Fimbrethilt viszontlássam. Nekem ő még akkor is gyönyörű volt, mikor utoljára láttam, ha a régi entlányra már nem is igen hasonlított, mert az entasszonyok meggörbültek és megbarnultak a kemény munkától, hajukat érett búzaszínre fakította a nap, arcuk olyan lett, mint a piros alma. De a szemük még mindig a mi népünk szeme volt. Átkeltünk mi is az Anduinon, az ő földjükre, de sivatagot találtunk a helyén, fölégetve, földúlva, mert átvonult rajta a háború. S nem voltak ott az entasszonyok sem. Sokáig szólongattuk, kerestük őket, s akivel csak találkoztunk, mindenkit megkérdeztünk, nem tudja-e, merre mentek. Néhányan azt mondták, sosem látták őket, mások meg, hogy nyugatra költöztek, mások, hogy északra, hogy keletre. De akárhova mentünk, nem találtuk őket. Nagyon-nagyon bánatosak voltunk. De szólított a vadon. Hát visszatértünk. És sok-sok éven át újra meg újra nekivágtunk megkeresni őket, messzi tájra, s szólongattuk őket gyönyörű nevükön. De telt az idő, s egyre ritkábban keltünk útra, s egyre közelebbre. Az entasszonyok most már csak az emlékeinkben élnek, s a szakállunk hosszúra nőtt és megőszült. A tündék sok éneket szereztek az entek asszonykereséséről, s némelyiket mondják ember-nyelven is. De mi nem szereztünk róluk énekeket, mi megelégszünk azzal, hogy gyönyörű neveiket énekeljük, ha eszünkbe jutnak. Hisszük, hogy egyszer majd, ha eljön az ideje, találkozunk velük, s talán találunk olyan földet is, ahol újra együtt élünk és boldogok leszünk. De azt mondja a jóslat, hogy ez csak akkor lesz, ha ők is, mi is elvesztünk mindent, amink van. És lehet, hogy ez az idő már nincs is olyan messze. Mert ha Szauron annak idején elpusztította a kerteket, az ellenség ma valószínűleg az erdőket fogja kiszikkasztani.
Volt egyszer egy tünde-ének, amely erről szólt, vagy legalábbis én úgy értettem. Mindenütt énekelték, a Nagy Folyó mentén. Ez nem ent-ének, jól jegyezzétek meg: entül nagyon hosszú lenne! De mi így is betéve tudjuk, és el-eldúdoljuk, újra meg újra. Így hangzik:

 

ENT

Ha bükklevelecskét bont a Tavasz, s ágakban nedv kering,
Ha fény fut az erdei vadvizeken, S facsúcsot szél legyint,
Ha jól kilépsz, s ízlelgeted a csípős hegyi levegőt –
Akkor gyere! Hozzám visszagyere! És mondd: Mily szép ez a föld!

 

ENTLÁNY

Ha a Tavasz öleli a kerteket, s ígér künn dús aratást,
Ha a szemed örül, ahogy lát lebegő virágszirom-havazást,
Ha zápor s napfény zuhog, s frissít csipkefinom levegőt
Én itt maradok, sehova se megyek, nekem ez szép itt, e föld!

 

ENT

Ha a Nyár a világon elhever, s aranyló délután
Egy álom végre kibontakozik a fák alvó sudarán,
Ha völgyet-hegyet, zöld vadont hűssel Nyugat szele tölt –
Ide gyere! Hozzám visszagyere! S mondd: Itt legszebb a Föld!

 

ENTLÁNY

Ha a Nyár gyümölcsöt érlel, s színezi a sok bogyót,
Ha kalászok aranylanak, s táncolnak a víg aratók,
Ha méz csurran, alma pirosul, s Nyugat kedves szele költ –
Én heverek majd csak a honi Nap alatt, mert itt legszebb ez a Föld!

 

ENT

Ha a Tél jön, a vad tél, mely hegyet, völgyet, ligetet letarol,
Ha levelek hullnak, nappal Nap, éjjel csillag sehol,
Ha a szél gyilkos hidegen fúj, ha vernek a fergetegek
Kiáltok hozzád, meglellek, s megint nálad leszek!

 

ENTLÁNY

Ha a Tél jön, s vége a dalnak, és belekomorul ez a világ,
Ha nincs több fény és munka sincs, s recseg sok száraz ág,
Kereslek majd, és rád lelek, Összetalálkozunk –
És ólmos-esős ég alatt együtt vezet utunk!

 

EGYÜTT

Nyugat felé vezető úton eztán együtt megyünk,
Míg találunk egy földet, ahol megpihenhet szívünk.

 

Szilszakáll befejezte az éneket. – Hát így szól. Persze, ez tünde-ének, játékos, pergő szavú és hamar elszáll. De akkor is igen szép. Az enteknek, persze, volna mit mondaniuk a maguk védelmében, csak lenne rá idejük! Most megyek, kiállok, és alszom egy kicsit! Ti hová álltok?
– Mi általában lefekszünk, ha aludni szeretnénk – mondta Trufa.
– Jó lesz nekünk itt, ahol vagyunk.
– Még hogy lefeküsztök! – mondta Szilszakáll. – Persze, persze! Hmm-hmm. Megfeledkeztem magamról, az az ének visszavitt a régi időkbe, már-már azt hittem, ent gyerekekkel beszélek. Úgy ám. Nos, feküdjetek csak le. Én majd kiállok az esőre. Jó éjt!
Trufa és Pippin felmászott az ágyra, és összekucorodott a puha, friss, illatos-meleg páfrányszénán. A fény kihunyt, a fák lassan elhalványultak, de látták, hogy a vén Szilszakáll ott áll a sziklabolt előtt, mozdulatlanul, s feje fölött tartja a kezét. Csillagok kandikáltak le az égről, s vetettek fényt a vízre, ami az ujjairól a fejére csordult, s mint száz meg száz ezüst csöpp, csöpögött le a lábáról elébe. A hobbitok hallgatták e csilingelő csöpörgést, s elnyomta őket az álom.

Hűvös napra ébredtek, a nagy udvar és az üreg padlója csillogott a fényben. Magasan fenn felhőfoszlányok vágtattak a kemény keleti szélben. Szilszakáll nem volt látható, de miközben Trufa és Pippin épp fürdött a medencében, a sziklabolt előtt, meghallották, hogy dúdolgatva, dalolva közeledik az ösvényen a fák közt.
– Hohó! Jó reggelt, Trufa, jó reggelt, Pippin! – dörrent rájuk, mikor meglátta őket. – Soká aludtatok. Én már sokszáz lépést megtettem ma. Most iszunk egyet, aztán elmegyünk az ent-tanácsba.
Kitöltött nekik két teli tállal egy kőkorsóból, most egy másik kőkorsóból. Az íze sem volt ugyanaz, mint az előző estinek: ez földibb volt és sűrűbb, valahogy táplálóbb, mondhatni, ételszerűbb. Miközben a hobbitok ittak, az ágy szélén ülve, s a tünde-ostya maradék morzsáit majszolgatták (nem mintha éhesek lettek volna, inkább mert úgy érezték, reggelire enni is illik valamit), Szilszakáll ott állt előttük, entül vagy tündéül, vagy valami más idegen nyelven dúdolgatott, s az eget nézte.
– Hol az az ent-tanács? – kockáztatott meg egy kérdést Pippin.
– Hohó, mi? Hogy az ent-tanács? – mondta Szilszakáll, és megfordult. – Az nem hely, az az entek gyűlése ami manapság ugyancsak ritka esemény. Sikerült jó néhányukkal megígértetnem, hogy eljön. Ott találkozunk, ahol máskor: a Mélyszurdokban, ember-nyelven. Az innét délre van. Ma délelőtt odaérünk.
Hamarosan útnak indultak. Szilszakáll a karján vitte a két hobbitot, akárcsak előző nap. Az udvar bejáratánál jobbra fordult, átlépte a patakot, s nagy léptekkel megindult dél felé a fákkal gyéren benőtt hosszú és szaggatott hegyoldal alján. A hobbitok fent nyíreket, berkenyéket láttak, s azokon is túl, följebb, sötét fenyveseket. Szilszakáll rövidesen elkanyarodott kissé a hegy lába alól, mélyen bevágott az erdőbe, ahol olyan magasak és olyan vastagok voltak a fák, hogy a hobbitok olyat még sosem láttak. Egy pillanatra, bár enyhén, most is ugyanaz a fullasztó érzés vett erőt rajtuk, mint amikor a Fangornba bemerészkedtek, de ez most hamar elmúlt. Szilszakáll nem beszélt. Csak dudorászott, mély hangon és elgondolkodva, de Trufa és Pippin nem tudta kivenni a szavait, valahogy így hangzottak: bumm bumm rum-bumm, burar bumm bumm dárar bumm bumm dárar bumm, s így tovább, szakadatlanul változó dallamra és ütemben. Olykor-olykor mintha válasz jött volna rá, dünnyögős, reszketeg hang, szinte a földből, vagy az ágak közül, a fejük fölül, vagy lehet, hogy a fák törzseiből, de Szilszakáll nem állt meg, még a fejét sem fordította félre.

Jó ideje mentek már – Pippin megpróbálta kezdetben számolni az „ent-lépéseket”, de kudarcot vallott, háromezernél belezavarodott –, mikor Szilszakáll lassított a léptein. Majd hirtelen megállt, letette a hobbitokat, két tenyerét csőformán a szájához emelte, aztán belefújt – vagy belekiáltott? Mint mélyhangú kürt zendült fel a harsány hum-humm, s a hang mintha a fákról verődött volna vissza. Pedig nem visszhang volt: innen is, onnan is, távolról, hasonló hum-hum-humm volt a válasz.
Szilszakáll most a vállára ültette fel Trufát és Pippint, s újból nekiindult, de olykor-olykor megállt és megismételte a hívójelet. Egyre közelebbről-közelebbről, harsányabban és harsányabban jött a válasz. Így érkeztek azokhoz a sötét örökzöld fákhoz, amelyek mintha áthatolhatatlan falat alkottak volna. Ilyen fát, mint ezek, a hobbitok még sohasem láttak: egyenest a gyökeréből ágazott szét, sűrű, fényes levelek borították, tüskétlen magyalhoz hasonlóan, az ágakról kemény tüskék meredeztek, azokon ültek a virágai s a nagy, fényes, olajzöld bimbók.
Elfordultak balra, e roppant sövény mentén, és Szilszakáll alig lépett néhányat, már ott is voltak a keskeny bejáratnál. Kitaposott ösvény vezetett át rajta, s bukott le hirtelen a hosszú, meredek hegyoldalon. A hobbitok látták, hogy egy mély szurdokba szállnak alá, mely egy helyt tányérformán kitágul, s fent a szegélyén örökzöld sövény keríti. Feneke sima volt, gyepes, fátlan, csak a legalján állt három gyönyörű nyúlánk ezüstnyár. A szurdokba még két másik ösvény vezetett: az egyik nyugatról, a másik kelet felől.
Néhány ent már előttük odaért. Többen meg épp most ereszkedtek alá az ösvényeken, néhányan Szilszakáll nyomában. Ahogy közelebb értek, a hobbitok megbámulták őket. Arra számítottak, hogy akikkel találkoznak, úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik hobbit a másikhoz (legalábbis egy idegen szemében), így hát igencsak meglepődtek. Mert az entek úgy különböztek egymástól, mint a fák, némelyik mint egyazon fajta másként és máshol nőtt két példánya, némelyik mint az egyik fafajta a másikától, mint nyír a bükktől, tölgy a fenyőtől. Volt közöttük néhány öregebb ent, szakállas-göcsörtös, mint az ép, de vén fák (bár olyan vénet egyik sem mutatott, mint Szilszakáll), voltak szálas, erős, szabályos ágú, sima törzsű entek, mint az erdei fák életük derekán, de kölyök-ent, sarjú korú, egy sem akadt. Összesen vagy kéttucatnyian álldogáltak a szurdok alján, a gyepen, s még egyre jöttek.
Trufát és Pippint a sokféleségük döbbentette meg: a sokféle alak, szín, derékvastagság, magasság, a lábak, a karok különböző hossza, meg a lábujjak számának eltérése (háromtól kilencig). Néhányuk többé-kevésbé Szilszakállhoz hasonlított: bükkre vagy tölgyre. De voltak más fajták is. Némelyikük mint a vadgesztenye: barna bőrű, kurta lábú entek széttárt ujjú levélkezekkel. Némelyikük, mint a kőris: nyúlánk, szálegyenes szürke entek, kezük sok ujjú, lábuk hosszú, némelyikük mint a fenyő (ezek voltak a legmagasabbak), de volt nyír-, berkenye- és hársent is közöttük. Az entek mind körülállták Szilszakállt, egy csöppet meghajtották a fejüket, dünnyögtek valamit lassú, muzsikáló hangjukon, hosszan, elmélyülten nézték az idegeneket, s a hobbitok észrevették, hogy végül is mind egyfajta, s a szeme egyforma mindnek, ha nem is olyan öreg és mélyen ülő, mint Szilszakállé, de a tekintete valamennyinek töprengő, állhatatos, s a szemük bogarán a zöld pöttyök is ugyanolyanok.
Mikor együtt volt végre az egész társaság, megkezdődött a furcsa és érthetetlen beszélgetés. Lassú mormolással kezdték, először az egyik csatlakozott hozzá, majd a másik, mígnem már mind együtt kántáltak valami vontatott ritmusú, hosszú és hullámzó dallamot, mely hol elhalkult a kör egyik oldalán, hol teljesen elhallgatott, majd bömbölve csapott fel a másik oldalon. Bár a szavakat megkülönböztetni sem tudták, nemhogy megérteni – Pippin a beszédüket ent-nyelvnek vélte –, kezdetben nagyon is jólesett hallaniuk, ám figyelmük lassan alábbhagyott. Egy idő múltán (bár a kántálás mit sem lassult) már azon törte a fejét, vajon túljutottak-e a „jó reggelt”-en, lévén az ent ugyancsak „ráérős” nyelv, meg azon, hogy ha Szilszakáll névsort olvas, hány napig tart, míg valamennyi nevet kiénekli. Kíváncsi lennék, hogy hangzik entül az igen és a nem – gondolta. S ásított egy hatalmasat.
Szilszakáll nyomban észrevette. – Hmm-humm, Pippinem – mondta, s a többi ent is mind abbahagyta a kántálást. – Ti olyan sietősek vagytok, erről elfeledkeztem, különben is, fárasztó olyan beszédet hallani, amit nem értünk. Nyugodtan elmehettek. Megmondtam a neveteket az ent-tanácsnak, látnak titeket, tudomásul vették, hogy nem vagytok orkok, hogy a régi névsorba egy új nevet kell beiktatni. Tovább még nem jutottunk, de hát az ent-tanácsban lévén, ez is gyorsnak számít. Ha tetszik, a szurdokban sétálhattok egyet. Ott egy jó vizű forrás az északi oldalon, ha szeretnétek felüdülni, még van némi mondanivalónk, mielőtt a tanács valóban megkezdődnék. Majd jövök, s fölkereslek titeket, s elmondom, hogy állnak a dolgok.
Ezzel letette a hobbitokat, s ők, mielőtt távoztak volna, mélyen meghajoltak. Ezen az entek, mormolásuk dallamából, s felcsillanó szemükből ítélve, feltehetőleg igen jól szórakoztak, de hamarosan visszatértek a maguk dolgára. Trufa és Pippin fölkapaszkodott a nyugati ösvényen, s kinézett a nagy sövény nyílásán. A szurdok csücske fölött hosszú, erdős hegyoldal emelkedett, s azon túl, a legtávolabbi fenyőborította hegygerinc fölött, fehéren, komoran, egy magas hegy csúcsa. Délre, bal kéz felé, ugyanazt az erdőt látták, amint belevész a szürke messzeségbe. S valahol messze-messze zöldes derengés, Trufa gyanította, hogy Rohan rétjei.
– Csak tudnám, Vasudvard merre van – mondta Pippin.
– Azt sem tudom pontosan, hogy mi hol vagyunk – mondta Trufa –, de az a csúcs ott valószínűleg a Methadras, s amennyire emlékszem, Vasudvard gyűrűje valahol a hegység végében áll, egy mély bevágásban, vagy ahol a két völgy összetalálkozik. Ott, valahol, a mögött a hegyvonulat mögött. Ott mintha füst vagy pára lebegne, a csúcstól balra, nem?
– Milyen az a Vasudvard? – kérdezte Pippin. – Vajon az entek egyáltalán tehetnek valamit ellene?
– Nem tudom – mondta Trufa. – Vasudvard valamiféle szikla vagy hegy-gyűrű, gondolom, belül meg sík tisztás lehet, s a közepében sziklacsúcs vagy sziklaszirt, amit Orthancnak hívnak. Azon áll Szarumán tornya: Van egy kapuja, sőt, talán több is, s azt hiszem, átfolyik rajta valami folyó, a hegyekből jön, aztán keresztülfolyik a Rohani Kapun. Nem hiszem, hogy Vasudvard olyan hely lenne, amivel az emberek képesek lennének megbirkózni. De valami fura érzésem van ezekkel az entekkel kapcsolatban: valahogy nem hiszem, hogy olyan veszélytelenek és – igen – olyan murisak lennének, mint amilyennek látszanak. Így szemre lassúak, furák, türelmesek, majdnem szomorúak, s mégis azt hiszem, hogy meg tudnak dühödni. Márpedig akkor alighanem jobb nem szembekerülni velük.
– Úgy van – mondta Pippin. – Értem, mire gondolsz. A különbség akkora lehet, mint egy békésen heverésző vén tehén meg egy vadul támadó bika közt, s lehet, hogy ez nagyon hamar bekövetkezik. Kíváncsi lennék, föl tudja-e dühíteni őket Szilszakáll. Merthogy megpróbálja, az biztos. Igaz, nem szeretnek feldühödni. Szilszakáll tegnap dühbe gurult, aztán mindjárt le is hűtötte magát.
Visszafordultak. A tanácskozó entek hangja még mindig emelkedett-halkult. A nap már elég magasan járt, hogy beleshessen a sövény mögé, fénye megcsillant a nyírek csúcsán, s hideg, sárga fénnyel világította meg a szurdok északi partját. Szikrázó vizű kis forráson akadt meg a szemük. Végigmentek a tányér peremén, az örökzöldek tövében – lábuknak jólesett megint hűvös gyepet taposni, ráérősen –, aztán leereszkedtek a bugyogó vízhez. Ittak egy keveset, egy tiszta, hideg kortyot, s leültek egy mohos kőre, nézték a gyepre hulló napsugárfoltokat, a felhők elfutó árnyékát a szurdok alján. Az entek mormolása nem szűnt. Különösnek, elhagyatottnak érezték a helyet, a világtól, s mindattól, ami történt velük, távolinak. Elfogta őket a vágy társaik, kiváltképp Frodó és Samu meg Vándor arca, hangja után.
Az ent-hangok végre elhallgattak. Fölnéztek, s látták, hogy Szilszakáll feléjük tart, s az oldalán egy másik ent.
– Hmm humm, itt vagyok megint – mondta Szilszakáll. – Kezditek már unni, türelmetlenek vagytok, mi? Nos, még nem szabad türelmetlenkednetek. Most értünk az első szakasz végére, de még sok mindent meg kell magyaráznom azoknak, akik messze laknak, Vasudvardtól távol, meg azoknak is, akikkel már nem tudtam beszélni a tanács előtt, s csak ezután fogjuk eldönteni, hogy mitévők legyünk. De a döntés az enteknél nem telik annyi időbe, mint a tények és a történtek elsorolása, amely alapján dönteniük kell. Hiába is tagadnám, még soká itt leszünk, valószínű, hogy napokig. Így hát gondoskodtam róla, hogy legyen társaságotok. Itt az otthona a szomszédságban, tünde-nevén Bregaladnak hívják. Azt mondja, ő máris határozott, nem kell ott maradnia a tanácsban. Hmm-humm, ő már-már olyan ent, aki elsieti a dolgokat. Ti biztos, hogy jól meglesztek vele. Ég veletek! – Szilszakáll megfordult, és otthagyta őket.
Bregalad egy darabig csak állt és komolyan nézte a hobbitokat, ők visszanéztek rá, s várták, mikor adja a jelét, hogy „elsieti a dolgokat”. Magas volt, láthatólag a fiatalabb entek közül való, karján simán csillogott a bőr, ajka vörös volt, a haja szürkészöld. Úgy ingott, hajlongott, mint karcsú fa a szélben. Végre megszólalt, s hangja, bár zengő volt, magasabb és tisztább, mint Szilszakállé.
– Hmm-hmm, barátaim, sétáljunk egyet – mondta. – Én Bregalad vagyok, azaz a ti nyelveteken Hamariberkenye. Ez persze, csak a csúfnevem. Akkor ragadt rám, amikor egy korosabb ent kérdezett valamit tőlem, s még ki sem ejtette a kérdést, én máris rámondtam, hogy igen. És inni is gyorsan iszom, mások még a szakállukat nedvesítik, én már megyek is tovább. Gyertek velem!
Két formás karja lenyúlt, s egy-egy hosszú ujjú kezét kínálta mindkét hobbitnak. Egész nap vele sétáltak az erdőben, énekeltek, nevetgéltek, mert Hamarinál könnyen állt a nevetés. Nevetett, ha kibújt a nap a felhő mögül, nevetett, ha patakhoz vagy csermelyhez értek, s vízzel locsolta le a lábát és a fejét, a fák suttogására és neszére is föl-fölnevetett. Ha berkenyefát látott, megállt előtte széttárt karral, énekelt, s közben hajladozott.
Estére érve elvitte őket ent-házába; nem volt más, mint egy pázsitra helyezett mohos kő egy zöld part lábánál. Körülötte berkenye nőtt, s víz is volt ott (mint minden ent-házban), forrás bugyogott a partoldalból. Mialatt az erdőre leszállt a homály, ők még beszélgettek egy darabig. Hallották, hogy a közelben, az ent-tanácsban, változatlanul szövik a szót, de a hangok most mintha mélyebbek lettek volna, gondterheltebbek, s hébe-hóba egy-egy magasra csapott, a többi meg teljesen elhallgatott. De Bregalad ott mellettük szelíden, szinte suttogva beszélt az ő nyelvükön, megtudták, hogy Kéregirha népéhez tartozik, s a földet, ahol élt, feldúlták. Ezt a hobbitok épp elégnek érezték, hogy megmagyarázza, legalábbis az orkok dolgában, a „hamariságát”.
– Nálunk, odahaza, berkenye nőtt – mondta Bregalad lágyan és szomorúan –, sok berkenyefa, még enting koromban eresztettek gyökeret, sok-sok évvel ezelőtt, a föld békeidejében. A legvénebbet az entek még azért ültették el, hogy az entasszonyoknak örömet szerezzenek, de azok rájuk néztek, elmosolyodtak, s azt mondták, tudják ők, hol terem még ennél is fehérebb virág és ennél is dúsabb gyümölcs. Pedig nincs fa, amelyik az én szememben olyan szép lenne, mint a berkenye. És ezek a fák csak nőttek, nőttek, míg akkora árnyékot nem vetettek, mint egy-egy zöld trónterem, s vörös bogyóik ősszel lehúzták az ágakat, gyönyörűség volt és csuda. Csapatostul jártak rájuk a madarak. Én szeretem a madarakat, még amikor fecsegnek, akkor is, és berkenye jutott is, maradt is elég. De a madarak később már nem voltak barátságosak, mohón tépdesték a fákat, a gyümölcsöt szétszórták, nem ették meg. Aztán jöttek az orkok fejszével, és kivágták a fáimat. Jöttem én is, és hosszú nevükön szólítottam őket, de meg sem rezzentek, nem hallották és nem válaszoltak, már holtan hevertek a földön.

 

Ó, Orofarné, ó, Lassemista, Carnimírié!
Ó, berkenye, hab tengere borított-szirmaidé!
Ó, berkenyém, hogy forrt a fény rajtad – a nyári napé!
Kérged ragyogott, lombod lobogott, hangod hűs volt és lágy volt,
És fejeden – fejedelmien! – arany koronád lángolt.
Holt berkenye, hajad, íme, szürke és szikkatag,
Koronád kihűlt, hangod elült, nem éleszt már soha nap –
Nagy nyári egeken
Ó, Orofarné, ó, Lassemista, Carnimírié!

 

A hobbitok elaludtak Bregalad halk énekszavára, amely mintha sok nyelven siratta volna el szeretett fái halálát.
A másnapot szintén az ő társaságában töltötték, de most nem mentek el messze a „háztól”. Idejük nagy részében némán üldögéltek a part oltalmában, mert lehűlt a szél, megsűrűsödtek és megszürkültek a felhők, a nap alig sütött ki, de az entek távoli hangja a tanácsban csak hullámzott, hol harsány volt és erős, hol lassú és szomorú, néha meggyorsult, néha lelassult, s ünnepélyesen zengett, akár a gyászének. Eljött a második éjszaka is, de az entek csak tanácskoztak a vágtató felhők és a szeszélyes csillagok alatt.
Szeles, hideg napra virradt a harmadik hajnal. Napkeltekor az entek hangia felcsattant, s mindjárt el is hallgatott. A szél utóbb, még a délelőtt elállt, s a levegő megtelt várakozással. A hobbitok látták, hogy Bregalad feszülten fülel, bár számukra, az ent-tanyán, a part alatt, a tanács hangja haloványnak tetszett.
Eljött a délután, s nyugatra, a hegyek felé tartó nap hosszú, sárga sugarakat döfött át a felhők repedésein, szakadásain. Egyszerre valami nagy-nagy csöndre kapták fel a fejüket, az egész erdő feszülten és némán fülelt. Igen, az ent-hangok elhallgattak. Mit jelent ez? Bregalad álltó helyében feszesen kihúzta magát, s hátratekintett északnak, Mélyszurdok felé.
Majd nagy, zengő kiáltás csapott fel: rá-huum-rá! A fák megreszkettek s meghajlottak, mintha szélvihar csapott volna rájuk. Aztán megint csönd, aztán ünnepélyes dobszó, afféle indulózene, s a dobverők dübögése, pufogása mellett magas, erős hangok éneklik lelkesen:

 

Jövünk, jövünk, dobszó a jelünk:
ta-runda, runda, runda rom!

 

Jöttek az entek: mind közelebb-közelebb, mind harsányabb-harsányabb volt az énekük:

 

Jövünk, jövünk, dob s kürt velünk:
ta-rúna, rúna, rúna rom!

 

Bregalad a karjára vette a hobbitokat, s kiballagott a házból.
Rövidesen megpillantották a közeledő menetet, az entek hatalmas, lengő léptekkel vonultak a lejtő felé. Elöl Szilszakáll, mögötte vagy öten, párosával, lépést tartva, s a tomporukon verve az ütemet. Ahogy közelebb értek, látni lehetett, hogy izzik, szikrázik a szemük.
– Hmm-humm. A léptünk végre, dörög az égre! – kiáltotta Szilszakáll, mikor megpillantotta Bregaladot és a hobbitokat. – Gyertek, csatlakozzatok ti is a tanácshoz. Indulunk! Föl, Vasudvardra!
– Föl, Vasudvardra! – kiáltotta a sokféle ent-hang. – Föl, Vasudvardra!

 

Vasudvardra föl! Kell oda pöröly,
mert vas kapuk, kő kapuk védik.
Vasudvard vár, csontcsupasz vár,
mégsem nőhet az égig!
Megyünk, megyünk, hadra kelünk,
nagy várat kell ledöntenünk,
Ajtót törünk, felperzselünk
ott mindent, véges-végig!
A föld remeg, mert végzetet
hoz a lábunk, por utánunk:
A dob pereg, a dob pereg,
Vasudvard, hozzuk végzeted!
Ó, jaj, nekedl Ó, jaj neked!

 

Énekszóval vonultak dél felé.

Bregalad csillogó szemmel állt be a sorba Szilszakáll mellé: A vén ent átvette tőle a hobbitokat, visszaültette őket a vállára, s ők büszkén lovagoltak az éneklő csapat élén, dobogó szívvel, fölszegett fejjel. Bár számítottak rá, hogy előbb-utóbb történik valami, meglepte őket az entek változása. Ez olyan hirtelennek tetszett, mint amikor gyűlik-gyűlik a víz, majd egyszerre áttöri a gátat.
– Az entek végül is ugyancsak hamar határoztak, nem? – kérdezte Pippin félénken, mikor az énekszó egy időre elhallgatott, s csak a kezek és a lábak dobbantak egy ütemre.
– Hamar?! – kérdezte Szilszakáll. – Hmm! Igen, persze: Hamarabb, mint vártam. Ami azt illeti, ilyen dühösnek sok-sok éve nem láttam őket. Mi entek nem szeretünk dühöngeni, nem is vagyunk dühösek soha, csak ha azt látjuk, hogy a fáink és a magunk élete veszélyben forog. Ebben az erdőben ilyesmi nem is történt Szauron meg a Tengeri Emberek háborúja óta. Az orkok műve, ez az esztelen favágás – rárum! – ingerelt fel minket, amire még az is hitvány mentség, hogy rakni kell a tüzet, meg a szomszéd árulása, akinek épp hogy segítségünkre kellett volna lennie. Egy mágusnak több esze lehetne, egy mágusnak van esze. Nincs az a tünde-, ent-, vagy embernyelvű szitokszó, ami ráillenék ekkora árulásra. Vesszen Szarumán!
– Igazán be tudjátok törni Vasudvard kapuját? – kérdezte Trufa.
– Hmm, hát, nos, be tudjuk törni! Ti nem is sejtitek, milyen erősek vagyunk. Talán hallottatok már a trollokról? Szörnyű erősek voltak. Pedig a trollok csak hitvány másolat, az Ellenség alkotta őket a Nagy Sötétség idején az entek, mint ahogy az orkokat a tündék megcsúfolására. Mi erősebbek vagyunk, mint a trollok. Minket a föld csontjából teremtettek. Mi fel tudjuk aprítani a követ, akár a fagyökerek, csak gyorsabban, sokkal gyorsabban, ha dühösek vagyunk. Ha nem vágnak ki, ha nem pusztítanak el tűzzel, széllel vagy varázslattal, szilánkokra hasogatjuk Vasudvardot és törmelékké tapossuk a falait.
– De Szarumán majd megpróbál megállítani titeket, nem?
– Hmm, igen, persze. Erről sem feledkeztem meg. Sőt, már régóta töröm rajta a fejemet. De, tudjátok, az entek nagy része fiatalabb, mint én, sok-sok évvel fiatalabb. Ők most dühösek, s mindnek csak egy jár az eszében: szétzúzni Vasudvardot. De nemsokára ők is gondolkodni kezdenek, lehűlnek egy kicsit majd este, asztal mellett. Hogy mi milyen szomjasak leszünk! Ám most csak meneteljenek és énekeljenek! Hosszú út áll előttünk, ráérünk még gondolkodni. Ez olyasmi, amit egyszer már el kellett kezdeni.
Szilszakáll menetelt, együtt énekelt a többiekkel. De az éneke egy idő múlva mormolássá halkult, majd teljesen elhallgatott. Pippin látta, hogy vén homloka csupa ránc és göb. Végül fölnézett, s Pippin azt is látta, hogy szomorú a szeme. Szomorú, de nem boldogtalan. Valami fénylik benne, úgy, mintha a zöld láng a gondolatai mélyén egyre mélyebbre süllyedt volna.
– Persze, az nagyon valószínű, barátaim – mondta lassan –, nagyon valószínű, hogy a magunk vesztébe menetelünk, hogy ez az entek utolsó menete. De ha odahaza maradunk és nem teszünk semmit, előbb-utóbb akkor is elér a vesztünk. Ezek a gondolatok már régóta növekszenek bennünk: ezért indulunk harcba. Nem volt elsietett elhatározás. Nos, az entek utolsó menete legalább méltó lesz rá, hogy megénekeljék. Úgy ám – sóhajtott fel –, így talán még segítségére lehetünk más népeknek, mielőtt mi magunk elmúlnánk. Pedig szerettem volna megérni még, hogy lássam az entasszonyokról szóló dalt valóra válni. És nagyon szerettem volna viszontlátni Fimbrethilt. De az ének, barátaim, akár a fa, csak a maga idején terem gyümölcsöt, néha kiszárad idő előtt.

Az entek ugyancsak kiléptek. Egy hosszú lejtőn vonultak lefelé, déli irányban, majd megint egy kaptatóra értek, s azon a magas nyugati hegygerincre. Itt elmaradoztak az erdők, szétszórt nyíresek közt meneteltek, aztán a csupasz hegyoldalakon, amelyeken mindössze szikár fenyő nőtt. A nap a szemük előtt bukott le a fekete hegyhát mögé. Sötétedett.
Pippin hátranézett. Az entek száma megszaporodott – vagy mi más történhetett volna? Ott, ahol a homályos és kopár hegyhátnak kellett lennie, ahol az imént keltek át, most erdőt látott. De az erdő vonult! Lehetséges, hogy fölébredtek a Fangorn fái, s most hadba szállnak a hegyeken át? Csudálkozva dörgölte meg a szemét, mintha az álom vagy a homály tévesztette volna meg, de a nagy szürke alakok makacsul továbbvonultak. Az ágak közt szél támadt. Az entek már közel jártak a hegygerinchez, s most elhalt az ének. Lehullt az este, és csönd lett, nem hallatszott más, csak a remegő föld halk dobaja az ent-lábak alatt, s a surrogás, a szélfútta levelek suttogásához annyira hasonló. Végül fönn álltak a csúcson, s lenéztek a sötét mélyedésbe: a hegység végén a mély hasadékba: Nan Curunirba, Szarumán völgyébe.
– Vasudvardot éjszaka üli meg – mondta Szilszakáll.

 

 

5. fejezet
A fehér lovas

– Még a csontom is átfázott – mondta Gimli, karját csapkodva, toporogva. Végre reggel volt. Hajnalban az útitársak úgy-ahogy megreggeliztek, most, hogy kivilágosodott, arra készültek, hogy újra átvizsgálják a csatateret a hobbitok esetleges nyomai után.
– És a vénemberről se feledkezzetek meg – mondta Gimli. – Vidámabb lennék, ha találnánk egy csizmanyomot is.
– És annak ugyan miért örülnél? – kérdezte Legolas. – Mert egy vén ember, akinek a lába nyomot hagy, nem több, mint aminek látszik – mondta a törp.
– Talán – hagyta rá a tünde –, de lehet, hogy itt még egy nehéz csizma sem hagyna nyomot, sűrű a gyep és rugalmas.
– Egy kósza ettől nem jön zavarba – mondta Gimli. – Egyetlen meghajlott fűszál elég Aragornnak, hogy olvasson belőle. De nem hiszem, hogy bármi nyomot lelne. Amit az éjjel láttunk, Szarumán gonosz szelleme volt. Ebben biztos vagyok, még így, fényes nappal is. Lehet, hogy a fák közül les minket most is.
– Megeshet – mondta Aragorn –, de én nem vagyok benne olyan biztos. A lovak járnak az eszemben. Te azt mondtad az éjjel, Gimli, hogy ő ijesztette el innét a lovakat. Én nem hiszem. Hallottad a nyerítésüket, Legolas? És úgy érezted, félnek?
– Nem – mondta Legolas. – Jól hallottam. Ha nincs a sötétség és a magunk ijedelme, azt mondtam volna, váratlan, nagy öröm érte őket. A lovak akkor beszélnek így, ha rég látott vagy hiányolt jó baráttal találkoznak.
– Erre gondoltam én is – mondta Aragorn –, de amíg vissza nem térnek, nem tudom a rejtvényt megfejteni. Gyerünk! Egyre világosodik. Először nézzünk körül, s csak aztán találgassunk. S kezdjük itt, a táborhelyünk közelében, vizsgáljunk meg körös-körül mindent, s úgy menjünk tovább felfelé, az erdő irányába. A mi dolgunk az, hogy a hobbitokat megtaláljuk, akárkinek tartjuk is éjjeli látogatónkat. Ha valami véletlen folytán sikerült megszökniük, bizonyára az erdőben bújtak meg, különben észrevették volna őket. Ha innét az erdő széléig nem találunk semmit, még egyszer, utoljára, át kell kutatnunk a csatateret is, meg a hamvakat. De ott nem remélhetünk sokat: a rohani lovasok jól végezték a dolgukat.

A három útitárs egy darabig a földön csúszkált és kutakodott. A fa szomorúan hajolt fölébük, száraz levelei bénán csüngtek alá, s zörögtek a csípős keleti szélben. Aragorn lassan haladt. A folyó keleti partján levő őrtűz hamvánál tartott, onnét a dombocska irányában folytatta a kutatást, ahol a csata folyt. Egyszerre megtorpant, s kis híján a földig hajolt. Odahívta a többieket is. Azok jöttek is, futva.
– Végre valami új! – mondta Aragorn. Törött levelet emelt fel a földről, nagy, sápadtarany, de most már fonnyadó és barnuló levelet. – Ez itt lórieni mallornlevél, rajta morzsák, s a földön, körülötte is morzsák. S nicsak! Ezek itt elvágott kötéldarabok!
– És itt a kés, amivel elvágták! – mondta Gimli. Lehajolt, s a zsombék közül, amelyet valami nehéz láb tapodott, kiemelt egy rövid, fűrészes pengéjű kést. A tok, amiből kihúzták, ott hevert mellette. – Ez ork-fegyver – mondta, s finnyásan, undorodva magasra emelte, hogy megmutassa faragott markolatát: bandzsa, biggyedt szájú fejet ábrázolt.
– Nos, ez a legfogósabb rejtvény, amivel eddig találkoztunk! – kiáltott fel Legolas. – Egy megkötözött fogoly megszökik az orkoktól is, az őket körülvevő lovasok elől is. Aztán megáll, mindenki szeme láttára, s egy ork-késsel elvágja a kötelet, amivel megkötözték. De hogyan és miért? Hiszen ha a lába volt megkötve, hogy jött el idáig, ha a keze, hogy használta a kést? Ha meg egyik sem, miért kellett a kötelet elvágnia? S örömében, hogy olyan ügyes, vidáman megevett egy darab útikenyeret? Ez utóbbi önmagában is hobbitra vall, nemcsak a mallornlevél. Azután, gondolom, a karjából szárnyat varázsolt, és dalolva beröppent az erdőbe. Ott már könnyű lesz megtalálni: mindössze szárnyat kell növesztenünk!
– Hát varázslat aztán akad itt – mondta Gimli. – Mi dolga volt erre a vénembernek? És mit szólsz, Aragorn, Legolas megfejtéséhez? Hozzá tudsz tenni valamit?
– Talán – mondta mosolyogva Aragorn. – Van itt néhány más nyom is, amit ti nem vettetek figyelembe. Azzal egyetértek, hogy a fogoly az hobbit, s hogy a keze vagy a lába már szabad volt, mielőtt idekerült: Valószínűleg a keze, mert így könnyebb a rejtvényt megfejteni, már csak azért is, mert ha a nyomokat jól értelmezem, ide egy ork cipelte. Pár lépéssel odébb vér folyt a földre, ork-vér. S körös-körül mély patanyomok, s annak a jelei, hogy valami nehéz holmit vonszoltak el innét. Az orkot a lovasok ölték meg, s a holttestét utóbb máglyára vetették. De a hobbitot nem vették észre, nem volt „szeme láttára” senkinek, mert egyrészt éjszaka volt, másrészt, mert tünde-köpenybe burkolózott. Fáradt volt és éhes, nem csoda hát, hogy amint a köteléket a halott ellenségtől elvett késsel elvágta, pihent és evett egy kicsit, majd odébb kúszott. Jó tudni, hogy volt még a zsebében egy kis lembas, még ha egyébként minden göncét hátrahagyva futott is el: ami lehet, hogy szintén hobbitra vall. Azt mondom, ő, de azt remélem, és azt gyanítom, hogy Pippin és Trufa együtt. Ám semmi sincs, ami ezt egyértelműen bizonyítaná.
– És mit gondolsz, hogy sikerülhetett barátaink bármelyikének szabaddá tennie a kezét? – kérdezte Gimli.
– Fogalmam sincs – mondta Aragorn. – És arról sem, hogy az az ork miért cipelte ide. Nem azért, hogy segítsen megszöknie, az biztos. Mindegy: kezdem már érteni, ami kezdettől fogva rejtély volt számomra: hogy azok az orkok, azután, hogy Boromir elesett, miért elégedtek meg Trufa és Pippin foglyul ejtésével. Nem is próbáltak minket megkeresni, a tábort sem támadták meg, ehelyett lélekszakadva elindultak Vasudvardba. Vajon azt hitték, hogy a Gyűrűhordozót és hűséges bajtársát ejtették fogságba? Nem hiszem: Gazdáik bizonyára nem mertek nekik ilyen nyílt parancsot adni, még ha sok mindenről tudomásuk volt is, a Gyűrűről nem beszéltek előttük nyíltan, az orkok megbízhatatlan szolgák. Inkább azt hiszem, arra kaptak parancsot, hogy fogjanak hobbitokat, élve, bármi áron. És ez itt kísérlet volt, hogy a kincset érő foglyokat elsuvasszák innét, még a csata előtt. Lehet, hogy áruló szándékkal: az ilyen népek között ez nagyon valószínű, valami nagy termetű, merész ork maga próbált a zsákmánnyal meglépni, a saját szakállára. Nos, ez az én magyarázatom. Talán mást is lehet találni rá. De egyvalami biztos: barátaink közül legalább egynek sikerült megszöknie. Most meg kell keresnünk, segítséget kell nyújtanunk neki, aztán mehetünk Rohanba. Nem szabad, hogy a Fangorn visszarettentsen, hisz akit keresünk, a szükség kergette e sötét helyre.
– Nem tudom, mi rettent jobban: a Fangorn vagy az a gondolat, hogy gyalog kell megjárnom azt a hosszú utat Rohanon keresztül – mondta Gimli.

Aragorn hamarosan újabb nyomokat talált. Egy helyt, közel az Entséd partjához, lábnyomokra lelt: hobbit lábnyomokra, de ahhoz halványak voltak, hogy sokra ment volna velük. A föld itt csupasz volt és száraz, nem árult el sokat.
– Egy hobbit itt megállt és hátranézett, majd bement az erdőbe – mondta Aragorn.
– Akkor nekünk is be kell mennünk – mondta Gimli. – De nekem valahogy nem tetszik ez a Fangorn, és óva intettek tőle. Bár vezetne ez a hajsza másfelé.
– Én nem hiszem, hogy az erdő rossz szándékú lenne, akármit mesélnek róla – mondta Legolas. Megállt az erdő szélén, előrehajolt, mintha fülelne valamire, s belebámult a fák homályába. – Nem, nem gonosz, vagy ha akad itt, ami gonosz, az messze van innét. Sötét helyeken, ahol a fák szíve fekete, a leghalkabb visszhangot is meghallom. A közelünkben semmi rossz szándék, csak éberség és harag.
– Nos, az erdőnek semmi oka rá, hogy rám haragudjon – mondta Gimli. – Én nem ártottam neki.
– Úgy van – mondta Legolas. – De volt, aki ártott. Valami épp történik az erdőben, vagy történni fog. Nem érzitek a feszültséget? A lélegzetem elakad tőle.
– Érzem, hogy fojtó a levegő – mondta a törp. – Ez itt világosabb, mint a Bakacsinerdő, de dohos és elnyűtt.
– Öreg, nagyon öreg – mondta Legolas. – Olyan öreg, hogy szinte még én is fiatalnak érzem magam, márpedig ezt nem éreztem azóta, hogy veletek, gyerkőcökkel utazom. Öreg, és teli van emlékekkel. Ha békés időkben jöhetnék el ide, itt nagyon boldog lennék.
– Azt elhiszem! – horkant fel Gimli. – Te végül is erdőtünde vagy, bár a tündék, akármilyen fajtából valók, fura népek. De akkor is jólesik, amit mondasz. Ahova te mégy, oda megyek én is. Azért csak tartsd készen az íjadat, én is rajta tartom a kezemet a fejsze nyelén. Nem azért, hogy a fákra emeljem – tette hozzá sietve, s fölnézett a fára, amely alatt álltak. – Nincs kedvem azzal a vénemberrel váratlanul találkozni, úgy, hogy akármit mond is, ne legyen a kezem ügyében egy találó válasz. Csak azért. Gyerünk.

A három bajtárs bevágott a Fangorn erdejébe. Legolas és Gimli a nyomolvasás feladatát ráhagyta Aragornra. De ő se sokat látott. Az erdő alja száraz volt, s a nyomokat elfödte a szélfújta avar: de sejtette, hogy a szökevények megálltak valahol a víz partján, s ezért vissza-visszatért a folyóhoz. Így bukkant rá arra a helyre, ahol Trufa és Pippin ivott, s a lábát áztatta. Itt világosan kiderült: két hobbit lába nyomát látják, az egyiké valamivel kisebb.
– Ez jó hír – mondta Aragorn. – De a nyom már kétnapos. És úgy látszik, a hobbitok itt elkanyarodtak a folyóparttól.
– Akkor most mit csináljunk? – kérdezte Gimli: – Nem tudjuk végigkövetni őket a Fangorn irdatlan erdején. Alig van élelmünk. Ha egyhamar rájuk nem találunk, nemigen lehetünk a hasznukra, azon kívül, hogy odaülünk melléjük, s merő barátságból együtt halunk éhen velük.
– Ha ez minden, amit meg tudunk tenni, akkor is meg kell tennünk – mondta Aragorn. – Gyerünk hát.
Nagy sokára odaértek Szilszakáll dombjának meredek oldalához, fölnéztek a sziklafalra, s a párkányhoz vezető durva lépcsőfokokra. A rohanó felhők közt átsütött a nap, az erdő így nem mutatott olyan szürkét és sivárat.
– Gyerünk fel és nézzünk körül – mondta Legolas. – Én még mindig majd megfulladok. Szeretnék egy kis szabad levegőt szívni.
Fölmásztak. Aragorn ment leghátul, igen lassan, a lépcsőfokokat s a párkányt vizsgálgatta.
– Majdnem biztos, hogy a hobbitok is jártak itt fenn – mondta. – De vannak itt más nyomok is, nagyon különös nyomok, amelyeket nem értek. Kíváncsi vagyok, látunk-e innen fentről valamit, ami támpontul szolgálhatna, hogy merre mentek?
Fönt megálltak, és körülnéztek, de semmit sem láttak, ami hasznukra lett volna. A párkány délre és keletre nézett, de a kilátás csak keletre volt szabad. Látták a lombokat, amint tömött sorban lejtenek le a lapályra, ahonnét jöttek.
– Jókora kerülőt tettünk – mondta Legolas. – Ha a Nagy Folyót második vagy harmadik nap otthagyjuk, és nyugatra fordulunk, most mind itt lehetnénk, együtt, épen és egészségesen. De kevesen látják, hova viszi őket az útjuk, amíg a végére nem érnek.
– Nekünk eszünk ágában sem volt a Fangornba jönni – mondta Gimli.
– Mégis itt vagyunk... és jól beleestünk a csapdába – mondta Legolas. – Nézzétek!
– Mit? – kérdezte Gimli.
– Azt, ott a fák között!
– Hol? Nekem nincs tünde-szemem.
– Pszt! Halkabban. Ni! – mutatta Legolas. – Lenn az erdőben, arra, ahonnét jöttünk. Ő az. Nem látjátok, amint fától fáig megy?
– Látom már, látom! – suttogta Gimli. – Nézd, Aragorn. Hát nem megmondtam? A vénember. Koszos szürke rongyokban, azért nem vettétek észre rögtön.
Aragorn odanézett, s észrevette a lassan mozgó görnyedt alakot. Nem volt messze tőlük. Mint egy vén koldus, fáradtan lépegetett, botra támaszkodva. Feje lehajtva, feléjük se nézett. Másutt nyájas szóval köszöntötték volna, most csak álltak, tele furcsa várakozással: valami rejtett erő közeledett – vagy fenyegetés?
Gimli elkerekedett szemmel bámult, miközben az öreg lépésről lépésre közelebb került. Majd váratlanul, mert képtelen volt tovább türtőztetni magát, kitört: – Az íjad, Legolas! Húzd meg! Készülj! Ez Szarumán. Ne hagyd megszólalni, mert megbűvöl minket. Lőj!
Legolas fogta az íját, s meghúzta, lassan, mintha egy más akarat ellenállt volna neki. Kezében volt a vessző, de nem illesztette a húrra. Aragorn szótlanul állt: arca éber volt és feszült.
– Mire vársz? Mi lelt? – sziszegte Gimli.
– Legolasnak igaza van – szólalt meg halkan Aragorn. – Nem lőhetünk le egy öregembert csak így, ok nélkül és váratlanul, még ha tele vagyunk is félelemmel és kétkedéssel. Figyeljetek és várjatok!

Az öregember egyszerre meggyorsította lépteit és meglepően hamar odaérkezett a sziklafal lábához. Miközben ők mozdulatlanul néztek le rá, váratlanul föltekintett. Mindez néma csöndben.
Látták az arcát: csuklya volt rajta, s a csuklya alatt nagy karimájú kalap, így hát a vonásai árnyékban voltak, csak az orra hegye és szürke szakálla nem. De Aragornnak úgy tetszett, a csuklya árnyékában, a szemöldöke alatt éles és csillogó tekintetet lát.
A csöndet végül a vénember törte meg. – Örülök, hogy találkoztunk, barátaim – mondta halkan. – Szeretnék beszélni veletek. Talán lejönnétek, vagy én menjek fel? – Választ sem várt, elindult fölfelé.
– Most! – kiáltotta Gimli. – Állítsd meg, Legolas!
– Hát nem mondtam, hogy beszélni szeretnék veletek? – mondta a vénember. – Tedd le azt az íjat, tündeuram!
Az íj és a vessző kihullott Legolas kezéből, és zsibbadtan esett le a karja.
– S téged, törp-uram, nagyon kérlek, vedd le a kezed a fejszéd nyeléről, amíg én fenn vagyok. Ilyen válaszra nem lesz szükséged.
Gimli megdöbbent, sóbálvánnyá meredt, s csak bámult, miközben az öreg fürgén, mint a kecske, lépcsőről lépcsőre szökkent. Mintha egyszerre leszakadt volna róla minden fáradtsága. S mikor a párkányra lépett, valami megvillant, ahhoz röviden, hogy tudták volna mi az, hirtelen, fehéren, mintha a szürke rongyok alól a ruhája villant volna elő. A csöndben hallani lehetett Gimli ziháló lélegzetvételét.

– Örülök, hogy találkoztunk, mondom ismét – szólt az öregember, s elindult feléjük. Mikor már csak egy-két lépésnyire volt, megállt, botjára támaszkodott, előreszegte a fejét, s a csuklyája alól szemügyre vette őket. – S ugyan bizony mi dolgotok errefelé? Egy tünde, egy ember és egy törp, mind tünde-öltözékben. Nem kérdéses, hogy érdemes meghallgatni a történeteteket. Ilyesmit ritkán látni mifelénk.
– Úgy beszélsz, mint aki jól ismeri a Fangornt – mondta Aragorn. – Igazam van?
– Jól éppen nem – mondta az öregember –, ahhoz több élet is kevés lenne. De éppenséggel el-eljárogatok ide.
– Megtudhatnánk talán a nevedet, s hogy számunkra mi mondanivalód van? –, kérdezte Aragorn. – Mindjárt dél, s a mi dolgunk nem tűr halasztást.
– Amit mondani akartam, megmondtam: mi járatban vagytok, s magatokról mit tudtok mondani? Ami a nevemet illeti... – Elhallgatott, s hosszan, halkan nevetett. Aragorn érezte, hogy a hang hallatára megrázkódik, különös hideg fut végig rajta; de amit érzett, az nem félelem volt, nem is borzadály, hanem olyasvalami, mint amikor valakit hirtelen éles szél ér, vagy nyugtalan álmából hideg esőre ébred.
– A nevem! – ismételte meg a vénember. – Hát még mindig nem sejtitek? Pedig mintha már hallottátok volna korábban is. Igen, biztos, hogy hallottátok. De halljuk, veletek mi történt?
A három útitárs némán állt, és nem válaszolt.
– Az embert még elfogja a kétely, hogy szabad-e a dolgotokról beszélnetek – mondta a vénember. – Szerencsére tudok róla egyet-mást. Azt hiszem, két hobbit lábnyomait követitek. Igen, hobbitokét. Ne vágjatok olyan meglepett képet, mintha még sose hallottátok volna ezt a különös nevet. Ti is hallottátok, én is. Nos, ők is fölmásztak ugyanide, tegnapelőtt, s itt megismerkedtek valakivel, akire egyáltalán nem is számítottak. Ez nem vigasztal? S most azt szeretnétek tudni, hogy hová vitték őket? Nos, talán erről is tudok egyet-mást. De minek álltok? A dolgotok, amint látjátok, már nem olyan sürgető, mint hittétek. Üljünk le, s tegyük kényelembe magunkat.
Az öregember megfordult, s elindult egy kőrakáshoz. Mintha csak megszűnt volna a varázs, mind megmoccantak és megkönnyebbültek. Gimli keze nyomban visszatalált a fejszéje nyelére, Aragorn kivonta a kardját, Legolas fölvette az íját.
Az öregember ügyet sem vetett rájuk, csak görnyedten leereszkedett egy nagy lapos kőre. Szürke köpenye szétnyílt, s láthatóvá lett alatta hófehér öltözéke.
– Szarumán! – kiáltotta Gimli, s fejszével a kezében feléje szökkent. – Beszélj! Mondd meg, hova rejtetted a barátainkat! Mit műveltél velük? Beszélj, vagy úgy behorpasztom a kalapodat, hogy az még egy mágusnak is sok!

A vénember gyorsabb volt nála. Talpra ugrott, és felszökkent egy jókora kőre. Ott megállt, s egyszerre megnőtt, fölébük magasodott. Csuklyája, szürke rongyai lehullottak róla. Fehér ruhája villogott. Fölemelte a botját, Gimli kezéből kiugrott a fejsze, s nagyot csendülve hullott a kőre. Aragorn kezében mozdulatlanná merevedett a kard, pengéjéből láng csapott ki. Legolas nagyot kiáltott, s az égre lőtte ki nyilát: ott fellángolt és eltűnt.
– Mithrandir! – kiáltotta. – Mithrandir!
– Örülök, hogy találkoztunk, mint már mondtam volt, Legolas! – szólt az öregember.
Mind őt bámulták. Haja hófehér volt a napsütésben, ruhája villogó fehér; busa szemöldöke alatt fényes a szeme és mint a nap sugara, oly átható a tekintete; kezében roppant erő. Őbennük ámulat, öröm és félelem váltakozott; nem találtak szavakat.
Végül megmoccant Aragorn. – Gandalf! – mondta. Nem is reméltem, hogy szükségünk idején visszatérsz hozzánk. Vajon mi fátyolozta el a szememet? Gandalf! – Gimli nem szólt egy szót sem, csak térdre hullott, és eltakarta a szemét.
– Gandalf – ismételte az öregember, mintha egy régen nem hallott szót próbálna az emlékezetében felidézni. – Igen, ez az a név. Gandalf voltam.
Lelépett a kőről, fölvette s magára borította a szürke köpenyt: a többieknek az a benyomásuk támadt, hogy a ragyogó nap egyszerre felhőbe burkolózott. – Igen, ti most Gandalfnak hívhattok – mondta, s hangja régi barátjuk és vezetőjük hangja volt. – Állj fel, jó Gimlim! Nem hibáztatlak, és semmi bajom nem esett. Bizony barátaim, egyikőtöknek sincs olyan fegyvere, ami árthatna nekem. De örvendezzetek! Együtt vagyunk! Épp amikor fordul a szerencse: A nagy vihar közeledik, de fordul a szerencse.
Kezét Gimli fejére tette, a törp felnézett rá, és váratlanul elnevette magát. – Gandalf! – mondta. – Hiszen te fehérben vagy!
– Igen, most fehérben – mondta Gandalf. – Most Szarumán vagyok, szinte azt lehetne mondani. Az, aki ő kellett volna legyen. De gyertek, beszéljetek magatokról. Mióta elváltunk, én átmentem tűzön-vízen. Sok mindent elfelejtettem, amiről azt hittem, hogy tudom, és sok mindent megtanultam, amit már elfelejtettem. Sok mindent látok, ami messze van, és sok mindent nem, ami itt van a szemem előtt. Meséljetek magatokról!

– Mit szeretnél tudni? – kérdezte Aragorn. – Ha mindent elmondok, ami azóta történt, hogy ott a hídon elszakadtunk egymástól, az hosszú mese lesz. De nem mondanád el előbb te, hogy mit tudsz a hobbitokról? Te találtad meg őket, jól vannak?
– Nem, nem én – mondta Gandalf. – Homály ül Emyn Muil völgyein, s nem is tudtam, hogy fogságba estek, míg a sas hírt nem adott róla.
– A sas! – mondta Legolas. – Én láttam egy sast messze, magosan, utoljára három nappal ezelőtt, az Emyn Muil fölött.
– Igen – mondta Gandalf – Szélura Gwaihirt, aki Orthancból kiszabadított. Én küldtem őt előre, hogy kikémlelje a Folyót és híreket gyűjtsön. Éles a szeme, de nem lát mindent, ami a dombok és a fák alatt folyik. Volt, amit ő látott, volt, amit én magam. A Gyűrű most már messzebb jár, mint hogy én, vagy a Völgyzugolyból útra kelt társak segítségére lehetnének. Az Ellenség majdnem fölfedezte, de megmenekült. Némi részem nekem is volt benne: fent ültem egy magas hegyen, s a Fekete Toronnyal birkóztam: a Homály tovább húzódott. S én nagyon, nagyon kimerültem, sokáig igencsak sötét gondolataim voltak.
– Akkor te Frodóról is tudsz! – mondta Gimli. – Hogy megy a dolga?
– Nem tudnám megmondani. Megmenekült egy nagy veszélyből, de még sok más veszedelem vár rá. Úgy döntött, hogy egymaga megy el Mordorba, és el is indult: mindössze ennyit tudok.
– De nem egymagában – mondta Legolas. – Mi úgy hisszük, hogy Samu is vele ment.
– Samu? – mondta Gandalf, s megcsillant a szeme, elmosolyodott. – Igazán? Ez új hír, de csöppet sem lep meg. Helyes. Nagyon helyes. Földerítettétek a szívemet. Mondjatok még mást is. Üljetek le mellém, és mondjátok el az utatok történetét.

A társaság odatelepedett a lábához, s Aragorn belekezdett. Gandalf jó darabig nem szólt semmit, s nem is kérdezett. Keze a térdén, szeme behunyva. Mikor Aragorn nagy sokára Boromir haláláig, a Nagy Folyón tett utolsó útjáig jutott, az öregember felsóhajtott:
– Nem mondtál el mindent, amit tudsz vagy sejtesz, Aragorn barátom – mondta halkan. – Szegény Boromir! Nem értem, mi üthetett belé. Keserves megpróbáltatás ez: ha ember, ha harcos, ha emberek ura valaki. Galadriel mondta, hogy Boromir veszélyben forgott. De végül mégiscsak megmenekült. Örülök neki. Ezek az ifjú hobbitok nemhiába tartottak velünk, már csak Boromir érdekében sem. De nem ez az egyetlen szerepük. Elhozták őket a Fangornba, ideérkeztük olyan volt, mint az apró kő, ami meg-megindulva a hegyoldalon, egész lavinát indít meg. Már hallom is a dübörgését, miközben mi itt beszélgetünk. Szarumánnak szerencséje van, ha nem odahaza éri, ami elszabadult.
– Egyvalamiben nem változtál, drága barátom – mondta Aragorn. – Most is talányokban beszélsz.
– Hogy? Talányokban? – ütődött meg Gandalf. – Nem. Csak magamban beszéltem, fennhangon. Ez olyan öreges szokás: kiválasztják a legbölcsebbet a jelenlévők közül, hogy annak beszéljenek: a hosszú magyarázat, amit a fiatalok igényelnek, fárasztja őket. – Elnevette magát, de hangja most meleg volt és nyájas, mint a napsugár.
– Én az ősi királyi házak fiainak szemével nézve sem vagyok már fiatal – mondta Aragorn. – Nem nyitnád meg jobban az elmédet előttem?
– Mit mondjak hát? – kérdezte Gandalf, s egy pillanatra a gondolataiba merült. – Én röviden így látom a dolgokat, ha pontosan akarod tudni: az Ellenség természetesen régen tudja, hogy a Gyűrű nincsen odahaza, s hogy egy hobbit a hordozója. Azt is, hogy hány tagból állt a társaság, amikor Völgyzugolyból útra kelt, s azt is, hogy melyikünk milyen fajtát képvisel. De a célunkat nem érti pontosan. Azt hiszi, mindannyian Minas Tirithbe tartunk: mert a mi helyünkben ő azt tenné. És az ő felfogása szerint ez súlyos csapást jelentene hatalmára nézve. Ami azt illeti, nagyon fél, mert nem tudja, nem bukkan-e fel egyik pillanatról a másikra valami súlyos hatalom, amelyik magának kaparintja meg a Gyűrűt, s indít háborút, hogy őt a trónusáról letaszítsa és a helyére üljön. Az a gondolat, hogy őt le akarjuk taszítani, de senkit nem kívánunk a helyébe ültetni, meg sem fordul az agyában. Az meg, hogy a Gyűrűt meg akarjuk semmisíteni, a legsötétebb álmában sem merül fel benne. S nem kétséges, hogy ez a mi szerencsénk és a legnagyobb reményünk. Ha háborúra gondol, úgy képzeli, ő indít háborút, és most azt hiszi, nincs vesztegetni való ideje: mert ha ő méri ránk az első csapást, s ez a csapás elég kemény, akkor többre talán már nem is lesz szükség. Így hát a régóta előkészített erők mozgásba lendülnek, hamarabb, mint eredetileg tervezte. Az ostoba bölcs. Mert ha arra használná minden hatalmát, hogy Mordort őrizze, s hogy senki be ne tehesse oda a lábát, ha minden fortélyát arra használná, hogy a Gyűrűt megkerítse, akkor minden reményünk odalenne: sem a Gyűrű, sem a hordozója nem tudná kijátszani őt. De a tekintete így örökké idegenben matat, s nem odahaza, többnyire Minas Tirithen csüng. S ereje, mint a vihar csap le rövidesen.
Mert azt már tudja, hogy akiket azért küldött, hogy a társaságnak útját állják, megint csak kudarcot vallottak. A Gyűrűt nem találták meg. S a hobbitokat sem sikerült túszul ejteniök. Ha legalább ez sikerül neki, ez is súlyos, sőt, lehet, hogy nagyon veszélyes csapást jelentett volna. De ne keserítsük a szívünket azzal, hogy elképzeljük, miféle megpróbáltatásnak lett volna kitéve gyöngéd hűségük a Fekete Toronyban. Mert az Ellenség kudarcot vallott eddig legalábbis. Hála Szarumánnak.
– Hát Szarumán nem áruló? – kérdezte Gimli.
– De mennyire hogy az – mondta Gandalf. – Kétszeresen is. Hát nem különös? Az utóbbi időkben semmi, amit el kellett volna viselnünk, nem volt olyan fájdalmas, mint Vasudvard árulása. Mert Szarumán úrnak is, hadvezérnek is egyre hatalmasabb lett. Már Rohan embereit is veszélyezteti, s megvonta a segítségét Minas Tirithtől, épp mikor a főcsapás fenyegeti. Ám a megbízhatatlan fegyver veszély a kézben. Szarumán maga is meg akarta kaparintani a Gyűrűt, vagy legalábbis hobbitot akart keríteni gonosz céljai érdekében. Így hát ellenségeinknek sikerült közösen nyélbe ütniök, hogy Trufát és Pippint csudálatos sebességgel, villámgyorsan idejuttassák a Fangornba, ahova egyébként soha el nem jutnak!
S így sikerült új kételyekre is szert tenniük, amelyek majd megzavarják a terveiket. A csatáról Mordor semmi hírt nem kapott, hála Rohan lovasainak, de azt a Fekete Úr tudja, hogy Emyn Muilban két hobbitot ejtettek foglyul, s hogy az ő szolgáinak akarata ellenére Vasudvardba hurcolták őket. Így hát Vasudvardtól most ugyanúgy kell félnie, mint Minas Tirithtől. Ha Minas Tirith elesik, az Szarumánra is végzetes.
– Csak az a kár, hogy barátaink épp kettőjük között állnak – mondta Gimli. – Ha más ország nem lenne Mordor és Vasudvard között, akkor mi tétlenül figyelhetnénk és várhatnánk, hogy ki kit győz le.
– A győztes erősebb lenne, mint korábban a kettő, mert megszabadulna a kételyeitől – mondta Gandalf. – De Vasudvard nem tudja legyőzni Mordort, hacsak Szarumán előbb meg nem kaparintja a Gyűrűt. Erről meg már lekésett. És fogalma sincs, mekkora veszélyben forog. Olyan mohón igyekezett rátenni a kezét az esetleges zsákmányra, hogy képtelen volt kivárni idehaza, elébe jött a szolgáinak, hogy meglesse őket. De ez egyszer későn érkezett, a csata, mielőtt ő még ideért volna, már menthetetlenül elveszett. Nem is maradt sokáig. Én belelátok a gondolataiba és ismerem a kételyeit. Nem működik a vadászösztöne. Azt hiszi, a lovasok mindenkit lemészároltak és elégettek a csatatéren, de azt nem tudja, hogy az orkok ejtettek-e foglyot vagy sem. És arról a viszályról sem tud, amely az ő orkjai és a mordoriak között támadt, úgyszintén nem tud a Szárnyas Fullajtárról!
– Szárnyas Fullajtárról! – kiáltott fel Legolas. – Azt Galadriel íjával lelőttem Sarn Gebir fölött, s lezuhant az égről. Mindnyájunkat rémületbe ejtett. Miféle új iszonyúság ez?
– Olyan, hogy nyíllal nem tudod lelőni – mondta Gandalf: – Csak a lovát. Jó haditett volt, de a lovas alá azóta újabb ló került. Mert nazgûl volt ő, a Kilencek egyike, akik most szárnyas méneken lovagolnak. Iszonyúságuk hamarosan beárnyékolja barátaink utolsó hadait, eltakarja előlük a napot. De a Fekete Úr még nem engedte őket átkelni a folyón, és Szarumán nem tudja, a gyűrűlidércek most milyen alakot öltenek. Minden gondolata a Gyűrűn csüng. Vajon ott volt-e az is a csatában? Megtalálták-e? Mi lesz, ha Théoden, Lovasvég ura, tesz szert rá, és tudomást szerez a hatalmáról? Ez a veszély lebeg előtte, s most visszamenekült Vasudvardba, hogy megduplázza, megháromszorozza hadikészületeit Rohan ellen. Pedig egy másik, közvetlen veszedelem is fenyegeti, amit nem ismer föl, annyira el van foglalva a maga ádáz gondolataival. Szilszakállról teljesen elfeledkezik.
– Most megint magadban beszélsz – mondta mosolyogva Aragorn. – Fogalmam sincs, ki az a Szilszakáll. Sejtettem, hogy Szarumán kétszeres áruló, de azt még mindig nem értem, mi haszna, hogy a két hobbit a Fangornba került, attól eltekintve, hogy mi hosszan és hiába követtük őket.
– Egy pillanat! – kiáltott fel Gimli. – Ha szabad, előbb még kérdeznék valamit. Te voltál Gandalf, vagy Szarumán, akit tegnap éjjel láttunk?
– Engem biztos, hogy nem – felelt Gandalf –, tehát bizonyára Szarumánt. Nyilván annyira hasonlított rám, hogy meg kell bocsátanom a gyógyíthatatlan horpadást, amit a kalapomra szántál.
– Akkor rendben van – mondta Gimli. – Örülök, hogy nem te voltál.
Gandalf nevetett. – Úgy van, jó törpöm – mondta –, vigasztaló, ha nem tévedés, amit elkövetsz. Én aztán jól tudom. De amúgy sem hibáztattalak a fogadtatásért. Már hogy is tehettem volna, mikor én mondtam mindig a barátaimnak, hogy ha az Ellenséggel van dolguk, még a tulajdon kezükben se bízzanak meg. Üdv neked, Gimli, Glóin fia. Egy szép napon talán együtt látsz minket, s eldöntheted, közülünk ki kicsoda.
– És a hobbitok? – szólt közbe Legolas. – Mi az ő keresésükre jöttünk el ilyen messze, s te úgy látszik, tudod, merre vannak. Megmondanád?
– Szilszakállnál és az enteknél – mondta Gandalf.
– Az enteknél? – kiáltott fel Aragorn. – Szóval igazak a régi mesék a mély erdők lakóiról és az óriás fa-pásztorokról? S még mindig élnek a földön entek? Azt hittem, csak az ősidők emlékei, ha ugyan éltek valaha is másutt, mint Rohan regéiben.
– Rohan regéi! – kiáltotta Legolas. – Nem, minden vadonföldi tünde tud éneket az onodok ősi népéről és régi bánatáról. De még mi is azt hittük, már csak az emlékekben élnek. Csak egyszer találkoznék egy enttel, aki itt jár a világban, mindjárt újra fiatalnak érezném magam! Szilszakáll: ez csak a Fangorn szó jelentése a Közös Nyelven, te viszont úgy beszélsz róla, mintha személy lenne. Ki ez a Szilszakáll?
– Ó, ezzel sokat kérdezel – mondta Gandalf. – Az a kevés is, amit élete történetéről tudok, olyan hosszú mese, hogy most nem érek rá elmondani. Szilszakáll maga Fangorn, az erdő őre, ő a legvénebb ent, a legvénebb élőlény, aki még itt jár a nap alatt, Középföldén. Remélem, Legolas, meg fogod ismerni. Trufának és Pippinnek szerencséje volt: találkoztak vele, pontosan itt, ahol ülünk. Mert ő két nappal ezelőtt idejött, s a hobbitokat magával vitte a hegyek gyökerénél levő távoli szállására. Gyakran jár ide, különösen, ha nyugtalan, s ha aggasztják a külvilágból érkező hírek. Én négy napja észrevettem, amint a fák közt ballagott, s azt hiszem, ő is észrevett engem, mert megállt, de nem szólítottam meg, mert gondterhelt voltam, s kimerült a Mordor Szemével vívott küzdelem után, s ő se szólt, s nem szólított a nevemen.
– Talán ő is azt hitte, hogy te Szarumán vagy – mondta Gimli. – De te úgy beszélsz róla, mint jó barátról. Én azt hittem, a Fangorn veszedelmes.
– Veszedelmes! – kiáltott fel Gandalf. – Én talán nem vagyok az? Nagyon veszedelmes, sokkal veszedelmesebb, mint bárki, akivel életetekben találkoztatok, hacsak nem hurcolnak titeket élve a Fekete Úr trónusa elé. És Aragorn is veszedelmes, és Legolas is veszedelmes, veszedelmekkel vagy körülvéve, Glóin fia Gimli, mert veszedelmes vagy te is, a magad módján. Igen, a Fangorn erdeje veszélyes hely – kiváltképp azoknak, akik könnyen emelnek fejszét, és Fangorn maga is veszedelmes, de bölcs és nyájas is. Ám lassú dühe most túlcsordult, s megtelt vele az erdő. A hobbitok jötte és a híreik csordították ki, hamarosan olyan lesz, mint az áradat, de ez az áradat Szarumán és Vasudvard fejszéi ellen fordul. Valami olyasmi készül, amire az Óidők óta nem került sor: az entek fölébrednek, s rádöbbennek az erejükre.
– És akkor mit csinálnak? – kérdezte Legolas.
– Azt nem tudom – mondta Gandalf. – Nem hiszem, hogy ők maguk is tudnák. De kíváncsi vagyok rá. – Elhallgatott, s elgondolkodva hajtotta le a fejét.
A többiek csak nézték. A felhőkből épp előbújt nap egy futó sugara ölében heverő kezére hullott, felfelé fordított tenyere, akár a csésze vízzel, mintha fénnyel telt volna meg. Végre föltekintett, bele a napba.
– Végére jár a délelőtt – mondta. – Hamarosan indulnunk kell.
– Megkeressük a barátainkat és meglátogatjuk Szilszakállt? – kérdezte Aragorn.
– Nem – mondta Gandalf. – Nem ezt az utat kell követnetek. Az imént reményről beszéltem. De csak reményről. S a remény még nem győzelem. Háború fenyeget bennünket, minden barátunkat, olyan háború, amelyben csak akkor lenne biztos a mi győzelmünk, ha a Gyűrűhöz folyamodnánk. S ez nagy félelemmel és szomorúsággal tölt el, mert lehet, hogy sok minden megsemmisül, s lehet, hogy minden elvész. Én Gandalf vagyok, a Fehér Gandalf, de a Fekete Úr még mindig hatalmasabb.
Fölállt, szeme fölé tartotta a kezét, s elnézett kelet felé, mintha olyasmit látna a messzeségben, amit egyikük sem. Majd megrázta a fejét. – Nem – mondta halkan –, már elérhetetlen messze jár. Legalább ez az örömünk megvan. Már nem eshetünk kísértésbe, hogy hasznát vegyük.
Megfordult. – Jöjj, Arathorn fia Aragorn! – mondta. – És ne bánd, hogy Emyn Muil völgyében ezt az utat választottad, s ne mondd, hogy a hajsza hiábavaló volt. Te kétségek közt bár, de a helyesnek ígérkező ösvényt választottad: választásod jó volt, megkaptad érte a jutalmadat. Mert így még időben találkoztunk, máskülönben már késő lett volna. Útitársaid küldetése véget ért. A te következő utadat adott szavad határozza meg. El kell menned Edorasba, s meg kell keresned tróntermében Théodent. Mert szüksége van rád. Andúril fénye, amelyre már olyan régen vár, most napvilágra kerül a csatában. Rohanban háború van, s ami még annál is rosszabb: Théoden szénája rosszul áll.
– Akkor hát nem is látjuk többé viszont a vidám kis hobbitokat? – kérdezte Legolas.
– Azt nem mondtam. Ki tudja? – mondta Gandalf. – Legyetek türelemmel. S menjetek oda, ahová kell, és reménykedjetek! Edorasba! Én is odamegyek.
– Az gyalog igen hosszú út, akár fiatal, akár öreg az ember – mondta Aragorn. – Félek, hogy a csatának már vége lesz, mire mi odaérünk.
– Majd kiderül, majd kiderül – mondta Gandalf. – Tehát velem tartotok?
– Veled, együtt mindannyian – mondta Aragorn. – De semmi kétségem, ha te akarod, előbb érsz oda, mint mi. – Fölállt, s hosszan nézte Gandalfot. A többiek némán bámulták őket, amint farkasszemet néztek. Arathorn fia Aragorn, az Ember, magas volt és szigorú, mint a kő, keze a kardja markolatán, mintha egy király lépett volna partra a tenger ködéből. Előtte a görnyedt öreg, fehérben, úgy fénylett alakja, mintha belülről világította volna meg valami, hajlott vállán az évek terhe, de látszott, hogy királyoknál nagyobb hatalom birtokosa.
– Hát, nem mondtam igazat, Gandalf – szólalt meg végül Aragorn –, hogy ha kívánod, bárhova eljutsz, hamarabb, mint én? S ehhez még azt is hozzáteszem, hogy te vagy a mi vezérünk és lobogónk. A Kilencek a Fekete Úré. Velünk csak Egy tart, ám az hatalmasabb, mint azok, a Fehér Lovas. Aki átjutott tűzön és feneketlen szakadékon, így hát rettegnek tőle. Oda megyünk, ahová te vezetsz, Gandalf.
– Igen, igen, követünk együtt – mondta Legolas. – De könnyebb lenne a szívem, ha hallhatnám, mi történt veled Móriában. Elmondanád? Legalább addig nem maradhatnál, amíg elmondod a barátaidnak, hogyan sikerült megmenekülnöd?
– Máris soká maradtam – felelte Gandalf. – Az idő rövid. S ha egy évünk volna rá, akkor se tudnék mindent elmondani.
– Akkor annyit mondj el, amennyit akarsz, s amennyit az időd megenged! – mondta Gimli. – Legalább annyit, hogy a balrognak hogy láttad el a baját!
– Ne mondd ki a nevét! – mondta Gandalf, s egy pillanatig úgy rémlett, fájdalomfelhő fut át az arcán. Ült némán, s öregnek látszott, mint maga a halál. – Rég volt az, hogy lezuhantam – mondta ki végre, lassan, mintha nehezére esnék visszagondolni rá. – Rég volt az, hogy lezuhantam, s ő is velem együtt. Körülvett a tüze. Megégtem. Aztán meg mély vízbe zuhantunk, s minden elsötétült. Hideg volt, mint a halál dagálya, s a szívem is majd megfagyott.
– Mély a szakadék, amin átível Durin hídja, mélyét nem mérte meg még soha senki – mondta Gimli.
– Mégis van feneke, mélyebben, mint a világosság és a tudás legalja – mondta Gandalf. – Odajutottam le végül, a legalsó sziklaalapig. Ő is velem volt, még ott is. Tüze kialudt, de ott iszappal vett körül, fojtogatóbban, mint az óriáskígyó.
Küzdöttünk, mélyen az eleven föld alatt, ott, ahol már nem számít az idő. Ő csak szorongatott, én meg kaszaboltam, míg végül futásnak nem eredt, sötét alagutak hosszú során. Ezeket már nem Durin népe építette, Glóin fia Gimli. Sokkal, de sokkal mélyebbek, mint a törpök legmélyebb tárnái, a világot névtelen lények rágják. Még Szauron sem tud róluk semmit. Vénebbek, mint ő. Most ott jártam, de nem mondok róla semmit, nehogy elsötétítsem a nappal fényét. E kétségbeesésben ellenségem volt az egyetlen reményem, követtem hát, a sarkában maradtam. Így vezetett végig Khazad-dûm titkos útjain, nagyon is jól ismerte mindet. Egyre csak följebb-följebb mentünk, míg végül meg nem érkeztünk a Végtelen Lépcsőhöz.
– Az már réges-rég elveszett – mondta Gimli. – Sokan azt mondják, nem is létezett soha másutt, csak a mesében, mások meg, hogy elpusztították.
– Létezik és nem pusztították el – mondta Gandalf. – A legmélyebb pincétől a legmagasabb csúcsig vezet, sok-sok ezer foknyi töretlen csigalépcső, míg csak föl nem ér végül Durin Tornyába, amit Ziragzigol eleven kövébe, az Ezüstfok csúcsába vágtak.
– Ott a hóban egy magányos ablak nyílt a Celebdilre, előtte keskeny párkány, szédítő sasfészek a világ fölött. Ott ádázul ragyog a nap, de lejjebb minden felhőbe burkolózik. Ellenségem kiszökkent a hóra, s én még utol sem értem, máris lángra lobbant. Látni se lehetett semmit, ám lehet, hogy időtlen idők múlva is énekek emlékeznek meg a Hegycsúcs Csatájáról. – Gandalf váratlanul elnevette magát. – Vajon mit mondanak majd az énekek? Aki fölnézett a csúcsra, mást nem látott, csak hogy a hegyet vihar koronázza. Mennydörgést hallott, villámcsapást, amely a Celebdilbe vág, s onnét tűznyelvekre töredezve visszapattan. És ennyi vajon nem elég? Füst, gőz és pára vett körül, megolvadt jég záporozott. Lehajítottam az ellenségemet, ő lezuhant a szédítő magasból, s porrá zúzta a hegyoldalt, ahova esett. Aztán elragadott a sötétség, s én kiballagtam gondolatból és időből, s olyan utakat jártam be, amelyekről nem beszélek.
Meztelenül küldtek vissza – egy kis időre, amíg elvégeztem a feladatomat. – És meztelenül hevertem a hegytetőn. A torony mögöttem porrá morzsolódott, az ablak eltűnt, a romlépcsőt eltorlaszolta az égett kőtörmelék. Egyedül voltam, elfeledve, kiúttalanul a föld kemény szarván. Csak hevertem s bámultam fölfelé, miközben keringtek fölöttem a csillagok, s minden nap hosszú volt, mint egy-egy élet a földön. Halványan elhatolt a fülemig a világ minden országának összegyűlt nesze, a rügyfakadásé és a halálé, az éneké és a zokogásé, a túlterhelt kő soha nem szűnő panaszáé. S végül, nagy sokára, megtalált újra Szélura Gwaihir, fölvett, és elvitt.
„Örökre az a sorsom, hogy a te terhed legyek, barátom, a bajban” – mondtam.
„Valaha teher voltál – mondta –, ám most nem vagy az. Mint egy hattyútoll, annyi terhet jelentesz a karmaimnak. Átsüt rajtad a nap. Ami azt illeti, nem hiszem, hogy valaha még szükséged lesz rám, ha elengednélek, úsznál a széllel.”
„De ne engedj el! – ziháltam, mert éreztem, hogy visszatér belém az élet. – Vigyél el Lothlórienbe!”
„Ez volt Galadriel úrnő parancsa is, aki a keresésedre küldött” – felelte.
Így jutottam el Caras Galadhonba, s így tudtam meg, hogy ti nemrég mentetek el. Ott időztem, annak a földnek az időtlenségében, ahol a napok gyógyulást hoztak s nem pusztulást. Gyógyultnak találtak, s fehérbe öltöztettek. Tanácsot kaptam és tanácsot adtam. Onnét különös utakon jöttem ide, s üzenetet hoztam némelyikteknek. Aragornnak ezt kell mondanom:

 

Hol vannak a dúnadánok, E!esszár, Elesszár?
Rokonságod messze, mondd, miért jár?
Az óra közel, s megjő az Elveszett,
A Szürke Társaság már Északról közeleg.
De ahol jársz majd, az ösvény sötét:
A Tenger útját a Halál lesi rég.

 

Legolasnak az Úrnő az alábbit üzente:

 

Zöldlombfi Legolas, sokáig élhettél
Fa tövén, örömben. De a Tengertől félj!
Ha a partról sirályrikoltozást hallasz,
vadonán nyugvó szív többé nem maradhatsz.

 

Gandalf elhallgatott s lehunyta a szemét.
– Nekem nem üzent semmit? – kérdezte Gimli, s lehorgadt a feje.
– Szavai homályosak – mondta Legolas –, s jelentésük keveset mond annak, akinek üzent.
– Ez nem vigasz – mondta Gimli.
– Akkor hát? – kérdezte Legolas. – Szeretnéd, ha nyíltan közölnék veled a halálodat?
– Igen, ha nem volna más üzennivalója.
– Mi az? – nyitotta ki a szemét Gandalf. – Igen, azt hiszem, én tudom, hogy a szavai mit jelentenek. Bocsáss meg, Gimli. Még egyszer végiggondoltam az üzeneteket. Hát persze hogy üzent neked is, s az üzenete sem nem homályos, sem nem szomorú.
– Glóin fia Gimlinek – mondta – add át az Úrnő üdvözletét. Hajtincshordozó, bárhová mégy is, gondolataim veled vannak. De ügyelj, hogy a fejszéd csak arra a fára emeld, amelyikre kell.
– Boldog óra, hogy visszatértél hozzánk, Gandalf! – kiáltotta a törp. Bolondul ugrándozott, és harsányan énekelt fura törp-nyelvén. – Gyerünk, gyerünk! – kiabálta, s hadonászott a fejszéjével. – Minthogy Gandalf feje szent, keressünk valamit, amit ketté hasíthatok.
– Nem kell soká keresned – mondta Gandalf, és fölállt ülőhelyéből. – Indulás. Eltelt az idő, amit joggal fordíthattunk rá, hogy régen látott barátainkat üdvözöljük. Most már sietnünk kell.
Megint magára kapta régi rongyos köpönyegét, s elindult a többiek előtt. Nyomában, sietve, leereszkedtek a párkányról valamennyien, s útnak indultak az erdőn át, az Entséd mentén. Több szót nem váltottak, amíg meg nem álltak megint a gyepen, a Fangorn szegélyén. Lovaiknak nyoma sem volt.
– Nem tértek vissza – mondta Legolas. – Ez kimerítő út lesz.
– Én nem megyek gyalog – mondta Gandalf. – Szorongat az idő. – Füttyentett egy nagyot. A fütty éles és tiszta volt, a többiek döbbenten hallgatták, hogy e szakállas öreg szájából ilyen hang telik. Még kétszer megismételte, majd halványan és távolról mintha nyerítést hozott volna a lapályról fúvó keleti szél. Kíváncsian vártak. Hamarosan patadobogást hallottak. Kezdetben alig volt több, mint a föld enyhe remegése, amit csak Aragorn észlelt, fülét a fűre hajtva, majd szapora dobogás, mind hangosabb lett és fölismerhetőbb.
– Nem csak egy ló közeledik – mondta Aragorn.
– Persze – mondta Gandalf. – Egy lónak hárman túl nagy terhet jelentenénk.
– Három jön! – mondta Legolas, a lapályt kémlelve. – Nézzétek, hogy vágtatnak! Az ott Hasufel, a másik meg a barátom, Arod! Elöl meg egy harmadik, az a legizmosabb hármuk közül. Ilyen lovat még nem is láttam soha.
– Nem is fogsz – mondta Gandalf – Az Keselyüstök, a mearák vezére, s még Théoden, Rohan Királya se látott különbet nála. Hát nem olyan a fénye, mint az ezüsté, s a futása mint a gyors patak? Értem jön: ő a Fehér Lovas lova. Együtt vágtatunk a csatába, mind!
Még ki se mondta az öreg mágus, a nagy ló már a lejtőn száguldott feléjük, szőre csillogott, sörénye lobogott a vágta szelében. A másik kettő követte, alig maradt le. Mikor Keselyüstök Gandalfot megpillantotta, lassított, harsányan fölnyerített, szelíden odaporoszkált, büszke fejét lehajtotta, s orrát odadörgölte az öreg nyakához.
Gandalf megsimogatta: – Hosszú volt az út Völgyzugolytól, drága barátom – mondta –, de te bölcs vagy és gyors, és megtalálsz, ha úgy hozza a szükség. Gyerünk hát messzire, együtt, és soha el nem válunk ezen a világon!
Hamarosan odaért a másik két ló, s megállt némán, mintha parancsra várna. – Most Meduseldbe megyünk, a gazdátok, Théoden csarnokába – mondta Gandalf komolyan. Meghajtották a fejüket. – Sürget az idő, barátaim, így hát ha megengeditek, a hátatokon. És arra kérünk, olyan gyorsan, ahogy csak tudtok. Hasufel majd Aragornt viszi, Arod Legolast. Gimlit meg én ültetem magam elé, és Keselyüstök, ha nincs ellenére, kettőnket visz el a hátán. Itt csak annyit időzünk, hogy igyunk egy keveset.
– Egy részét értem már a tegnapi talánynak – mondta Legolas, ahogy könnyedén felszökött Arod hátára. Akár félelmükben menekültek, akár nem, lovaink összetalálkoztak Keselyüstökkel, a vezérükkel, s örömmel üdvözölték. Te tudtad, hogy itt van a közelünkben, Gandalf?
– Tudtam – vágta rá a mágus. – Rá kényszerítettem a gondolatomat, megparancsoltam, hogy siessen, mert tegnap még messze volt, az ország déli részén. De ugyanolyan gyorsan vissza is visz!

Gandalf most mondott valamit Keselyüstöknek, s a ló jó iramban nekiindult, de olyan sebesen csak, hogy a többi is lépést tudjon tartani vele. Kis idő múlva váratlanul elkanyarodott, keresett egy helyet, ahol a part nem meredek, átgázolt a vízen, majd megint délre vezette őket a fátlan és széles pusztán. A végtelenbe nyúló fűtenger szürkén hullámzott a szélben. Útnak, csapásnak nyoma sem volt, de Keselyüstök egy pillanatra meg nem torpant, még csak nem is tétovázott.
– Most nyílegyenesen tart Théoden csarnokába a Fehér Hegyek alján – mondta Gandalf. – Így gyorsabb. A talaj a Keleti Gyepűn, ahol az északra vezető fő út a folyót keresztezi, keményebb, de Keselyüstök minden ingoványon, mélyföldön ismeri az átvezető utat.
Sok-sok órát lovagoltak a réteken és a folyó árterületén. A fű itt-ott olyan mély volt, hogy a lovaknak a térdéig ért, s mintha szürkészöld tengeren úsztak volna. Sok rejtett tocsogóra leltek, hatalmas területeken hullámzott sás az álnok ingoványok fölött, de Keselyüstök mindig megtalálta az utat, s a másik két ló híven követte a nyomát. A nap lassan leszállt nyugaton. Ahogy a lapályon végignéztek, a lovasoknak egy pillanatra az az érzésük támadt, hogy valahol messze, mint vörös tüzet nyeli el a fű. A látóhatár szélén kétoldalt hegyhátak ragyogtak vörösen. S füst szállt az égre, festette vérszínűre az ég alját, mintha a napkorong a föld szegélyén lángra lobbantotta volna a füvet.
– Az ott a Rohani Kapu – mondta Gandalf. – Most majdnem pontosan nyugatra. Arra fekszik Vasudvard.
– Ott füstöt látok – mondta Legolas. – Mi lehet az?
– Csata és háború! – mondta Gandalf. – Előre!

 

 

6. fejezet
Az Aranycsarnok királya

Vágtattak napszállta, vágtattak szürkület idején, bele az éjszakába. Mikor megálltak végre, s a lóról leszálltak, még Aragorn is fáradt volt, tagjai merevek. Gandalf alig adott nekik néhány óra pihenőt. Legolas és Gimli aludt, Aragorn elnyúlt hanyatt, de Gandalf csak állt, botjára támaszkodva, s bámult a sötétbe, keleten és nyugaton. Minden néma volt, élőlénynek se jele, se hangja. Az éjjeli égboltot, mikor fölébredtek, szél szárnyán szálló, hosszan elnyúlt felhők zárták rács mögé. S ők már vágtattak is tovább, a hideg hold világában, versenyt a hajnalfénnyel.
Teltek az órák, ám ők csak vágtattak. Gimlinek előrebillent a feje, s lezuhant volna a ló hátáról, ha Gandalf vállon nem ragadja és meg nem rázza. Hasufel és Arod fáradtan de büszkén követte fáradhatatlan vezetőjét, az alig látható szürke árnyat ott messze, elöl. Fogytak a mérföldek. A növekvő hold lenyugodott a felhős égen.

Dermesztő hideg volt. A sötétség keleten lassan hideg szürkére váltott. Bal kéz felől, messze, vörös fénysugarak szöktek az Emyn Muil fekete fala mögé. Pirkadt, tisztán és fényesen: szél söpört át az ösvényükön, s nyalta végig a meggörnyedt füvet. Keselyüstök váratlanul megállt, és fölnyerített. Gandalf előremutatott.
– Íme! – kiáltotta, s a többiek fölemelték fáradt tekintetüket. Előttük ott magaslottak a déli hegyek, fekete csíkos fehér csúcsaikkal. A hullámzó puszta a hegyek lábánál húzódó dombokat mosta, s a hegység szívébe nyúló, hajnalfénytől még érintetlen fakófekete völgyekbe ömlött. E völgyek legtágasabbja hegyekkel övezett mély öbölként tárult az utazók szeme elé. Messze benn, a hegyek tömkelegében, magányos csúcs nyúlt fel, a völgy száját, őrszemként, magaslat vigyázta. Ennek a lábát kerülte meg ezüst fonalként a patak, amely a völgyből futott ki. A magaslat homlokán, messze láthatóan, a fölkelő nap ráeső fénye aranylott.
– Beszélj, Legolas! – mondta Gandalf. – Mit látsz ott előttünk?
Legolas összehunyorította a szemét, s beárnyékolta a kezével a még alant járó nap vízszintes sugarai ellen. – Fehér patakot látok, amely a havasok közt fakad – mondta. – Ahol a völgy a homályból kilép, zöld domb emelkedik, a keleti oldalán. Árok, roppant fal és kősövény keríti. Mögötte házak tetejét látom, s középütt, zöld teraszon, ember építette büszke csarnok. Úgy látom, aranyzsúp fedi. Fénye messze csillog. Kapubálványai is aranylanak. Csillogó vértű emberek állnak előtte őrt, de az udvarokban mindenki alszik.
– A helyet Edorasnak hívják – mondta Gandalf. – Az arany csarnok neve Meduseld. Ott lakik Thengel fia Théoden, Rohan, a Lovasság királya. A felkelő nappal érkezünk. Innét már belátjuk az utat. Mégis óvatosabban kell lovagolnunk: háború van, s a rohirok, a lovasurak, nem alusznak, még ha így messziről úgy látszik is. Ne nyúljatok fegyvereitekhez, ne ejtsetek gőgös szót, ezt tanácsolom mindnyájatoknak, mindaddig, amíg nem jutunk Théoden széke elé.

Napfényes, derűs reggel volt, madárdallal teli, mire az utazók a patakhoz értek. Az sebesen futott ki a lapályra, s a domb lábán túl nagy ívben elkanyarodott keletre, keresztezte az ösvényüket, hogy azon messze túl a náddal szegett medrében folyó Entséd vizét szaporítsa. Zöldellt a vidék: a nedves réteken, s a folyó gyepes partján sűrű füzesek. Levélujjaik hegye itt délen, a tavasz jöttét érezve, már vörösödött. A folyót a két patak taposta lapos part közt gázló keresztezte. Átgázoltak az utazók is, és odaát széles, kerék szántotta utat leltek, amely a felföldre vezetett.
Az erdő borította hegy lábánál az út bekanyarodott a magas és zöld hegyek árnyékába. A nyugati lejtőkön a fű úgy fehérlett, mint a hó, a gyep közt számtalan kis csillagforma fehér virág nőtt.
– Nézzétek! – mondta Gandalf. – Mily szépek e csillogó szemek a fűben! Ez a gondolj rám virág, ennek a földnek az ember-nyelvén simbelmyne, mert egész évben virít, és mindig ott, ahol halottak nyugosznak. Íme! A halmok, amelyek alatt Théoden ősei pihennek.
– Hét halom bal felől, s kilenc jobb felől – mondta Aragorn. – Sok hosszú emberélet, mióta az arany csarnok megépült.
– Azóta ötszázszor hullott le a levél az én otthonomban, a Bakacsinerdőn – mondta Legolas –, de ennyi év a mi szemünkben semmi.
– Ám a Lovasvég lovasainak szemében olyan hosszú idő – mondta Aragorn –, hogy a csarnok építése már csak énekekben élő emlék, az azt megelőző idő meg éppen a múlt ködébe vész. Most a magukénak, otthonuknak vallják ezt a földet, s azóta már a nyelvük is átalakult és más, mint északi rokonaiké. – Aztán halkan énekelni kezdett valami lassú, s a tündének meg a törpnek ismeretlen nyelven, mégis odafigyeltek rá, mert olyan ércesen zengett.
– Ez, gondolom, a rohirok nyelve lehet – mondta Legolas –, hisz az ország földjéhez annyira hasonló: dallamos és kifejező, másrészt kemény és szigorú, mint a hegyek. De egy szót sem értek belőle, csak azt, hogy a halandó ember szomorúsága lüktet benne.
– A Közös Nyelven így hangzanék – mondta Aragorn –, már amennyire a fordítás pontos:

 

Hol a ló, a lovas? Hol a kürt, mely megharsant csatajelre?
Hol a páncéling, a sisak, s a fényes haj, mely ölelte?
Hol a kéz a hárfán, hol a tűz rőt lángja?
Hol a tavasz, a kalász, a nyár aratása?
Oda mind, oda mind, mint víz a hegyen, tűntek, mint szél a fűben,
Nyugaton az ég alján a napok árnyba csusszantak rendre, hűsen.
Hajdan-volt tűz füstjét-hamuját ki őrzi meg?
S ki látja a visszaáradó Tenger vizén az éveket?

 

Imigyen szólt a valaha élt, de elfelejtett költő Rohanban, s idézte fel a szálfa termetű Ifjú Éorl szépségét, aki északról kilovagolt, s akinek a csataménje, Felaróf, minden lovak atyja, szárnyat viselt a lábán. Méla estéken még mindig így énekelik ezt itt az emberek.
Így, beszélgetve, hagyták maguk mögött az utazók a néma halmokat. A kanyargós utat követve fölértek a dombok zöld hátára, majd végül Edoras szélfútta hatalmas falaihoz és kapujához.
A kapuban ülő vértesek fölpattantak, és elállták előlük az utat lándzsáikkal. – Egy lépést se tovább, idegenek! – kiáltották a Lovasvég nyelvén, majd megkérdezték, hogy hívják őket, s mi járatban vannak? Szemük kíváncsi volt, de korántsem barátságos, Gandalfra meg éppen sötét szemmel néztek.
– Én értem a szavatokat – felelte Gandalf a nyelvükön. – De más idegenek nemigen. Miért nem beszéltek a Közös Nyelven, ahogy az nyugaton járja, ha azt akarjátok, hogy választ is kapjatok?
– Mert Théoden király akarata, hogy a kapukon senki be ne tegye a lábát, aki a nyelvünket nem tudja, s nem barátunk – felelt az egyik őr. – Háború idején itt senkit nem látunk szívesen, hacsak nem a magunk fajtája, vagy nem Magosvárból jön, Gondor földjéről. Ti kik vagytok, hogy lóhalálában vágtattok át a lapályon ily különös öltözékben, s olyan lovakon, amelyek akár a mieink is lehetnének? Mi már régóta őrségben vagyunk, s még messze jártatok, amikor már észrevettünk. Még soha nem láttunk ilyen furcsa lovasokat, s lovat se büszkébbet, mint amelyek nyergében ti ültök. Az ott meara, ha ugyan meg nem csal a szemem valami varázslat folytán. Mondd, nem vagy te mágus, Szarumán kémje, vagy szellemlény, amit ő teremtett?
– Nem vagyunk szellemlények – mondta Aragorn –, de a szemed sem csal meg. Mert ezek itt valóban a ti lovaitok, s ezt nagyon jól tudtad, mielőtt még megkérdezted volna, gondolom. De a lókötő ritkán lovagol vissza az istállóhoz. Ez itt Hasufel és Arod, amit Éomer, Lovasvég harmadik seregvezére adott kölcsön nekünk, alig két napja. És most ígéretünkhöz híven visszahoztuk. Éomer talán nem jött meg, és nem jelezte az érkezésünket?
Zavart pillantás volt a válasz. – Éomerről nem mondhatok semmit – felelte. – Ha igaz, amit mondtok, Théoden bizonyára hallott róla. Talán nem teljesen váratlan az érkezéstek. Csak tegnapelőtt éjjel történt, hogy a Kígyónyelvű kijött ide, s közölte: Théoden akarata, hogy senki idegen be nem teheti a lábát a kapun.
– A Kígyónyelvű? – mondta Gandalf, s keményen az őr szemébe nézett. – Nekünk a Kígyónyelvűvel semmi dolgunk, mi Lovasvég Urához jöttünk. Sietek! Menj föl magad, vagy küldj valakit, s jelentsd, hogy megérkeztünk. Szeme megvillant busa szemöldöke alatt, s tekintete a másik szemébe fúródott.
– Jó, megyek – mondta a másik habozva. – De milyen nevet jelentsek? S mit mondjak rólad? Most öregnek és törődöttnek látszol, de úgy látom, belül kemény vagy és komor.
– Jól látod, és jól mondod – mondta a mágus. – Mert én Gandalf vagyok. Visszatértem. S lám, visszahoztam egy lovat is. Ez itt Keselyüstök, a Nagy, akit senki ember betörni nem tudott. S ő itt mellettem Aragorn, Arathorn fia, királyok utóda, s épp Magosvárba tart. S ők a bajtársaink, Legolas, a tünde, és Gimli, a törp. Menj, és mondd meg az uradnak, hogy itt állunk a kapujában és beszédünk van vele, ha megengedi, hogy belépjünk a csarnokába.
– Hát ezek aztán különös nevek! De jelentem, ahogy kívánod, s megtudakolom az uram akaratát – mondta az őr. – Várjatok itt egy kicsit, s meghozom a választ, amit ő jónak tart. De ne várjatok túl sokat! Sötét napokat élünk. – Elsietett, s az idegeneket otthagyta a társai éber őrizetében.
Kis idő múltán visszatért. – Kövessetek! – mondta. Théoden megengedi, hogy belépjetek, de minden fegyvereteket, még ha az egy bot is, ott kell hagynotok a küszöbön. Az ajtónállók majd vigyáznak rá.

A fekete kapuszárnyak kitárultak. Az utazók beléptek, libasorban követték vezetőjüket. Széles, kőburkolatú úton találták magukat, mely hol kanyarogva, hol rövid és kényelmes lépcsősorokon tartott fölfelé. A házak java része fából épült, és sok fekete kapu előtt haladtak el. Az út mentén kőcsatornában tiszta víz folyt, csillogva-csobogva. Végre fölértek a domb tetejére. Ott egy zöld teraszon magas épület, a terasz tövében csillogó forrásvíz bugyogott lófej formára faragott vízköpőből a tágas medencébe, s túlcsorduló vize a rohanó patakot táplálta. A teraszra lépcsősor vezetett, széles és magas, mindegyik foka szélén kőbe faragott pad. Mindegyiken egy-egy őr ült, térdére fektetett meztelen karddal. Aranyhajuk varkocsba fonva vállukra csüngött: zöld pajzsukon megcsillant a fény, hosszú páncélingük izzott a napon, s amikor fölálltak, mintha szálasabbak lettek volna, mint bárki halandó ember.
– Ott az ajtó előttetek – mondta a vezetőjük. – Nekem most vissza kell mennem a kapuba, mert szolgálatban vagyok. Ég veletek! S legyen nyájas hozzátok Lovasvég Ura!
Sarkon fordult, s visszasietett az úton. Ők a szálas őrök szeme előtt fölmentek a lépcsőn. Fönt is szótlan őrök álltak, megvárták, amíg Gandalf kilép a kövezett teraszra, a lépcsősor fejénél. Akkor váratlanul, csengő hangon és udvariasan köszöntötték a maguk nyelvén.
– Legyetek üdvözölve, távolról jöttek! – mondták, s a békejeléül kardjuk markolatát nyújtották az utazók felé.
Aztán az egyik őr előrelépett, és a Közös Nyelven megszólította őket:
– Én Théoden ajtónállója vagyok – mondta. – A nevem Háma. Arra kell kérjelek, tegyétek le a fegyvereiteket, mielőtt a csarnokba léptek.
Legolas átnyújtotta neki ezüstnyelű kését, puzdráját és íját. – Vigyázz rájuk nagyon – mondta –, mert az Aranyerdőből származnak, s én Lothlórien úrnőjétől kaptam ajándékba őket.
Az ajtónálló szemébe kiült a csodálat, s a fegyvereket, mintha csak félne kézben tartani, sietve a falnak támasztotta. – Hozzájuk se ér senki, megígérem – mondta.
Aragorn egy darabig habozott. – Nincs szándékomban – mondta – letenni a kardomat, vagy Andúrilt akárki más kezébe adni.
– Ez Théoden akarata – mondta Háma.
– Nem értem, miért lenne előbbrevaló Thengel fia Théoden akarata Arathorn fia Aragorn, a gondori Elendil utóda akaratánál.
– Mert ez Théoden háza, s nem Aragorné, még ha ő Gondor királyaként Denethor székében ülne is – mondta Háma, odalépett az ajtó elé, s elállta előttük az utat. Kezében a kard most a hegyével irányult az idegenek felé.
– Fölös beszéd ez – mondta Gandalf. – Théoden parancsa szükségtelen, nemet mondani rá haszontalan. Egy király akarata tulajdon csarnokában parancs, akár oktalan az, akár bölcs.
– Úgy van – mondta Aragorn. – S én megtenném, amit a ház ura parancsol, még ha a ház egy favágó kunyhója lenne is, ha bármi más kardot hordanék, s nem az Andúrilt.
– Akárhogy hívják a kardodat – mondta Háma –, itt le kell tenned, ha nem akarsz egymagad megvívni Edoras valamennyi emberével.
– Nem lenne egymaga – mondta Gimli, s a fejszéje élét próbálgatta, miközben sötét pillantást vetett az ajtónállóra, olyat, mintha fiatal fa lenne, s ő ki akarná vágni. Nem lenne egymaga!
– Ugyan! – mondta Gandalf. – Hiszen itt mind barátok vagyunk. Vagy legalábbis. annak kellene lennünk: mert ha összeverekszünk, egyetlen jutalmunk Mordor kacagása lesz. Engem sürget a küldetésem. Tessék, legalább az én kardom, jó Háma, őrizd gondosan. Glamdring a neve, mert tündék kovácsolták időtlen időkkel ezelőtt. Most engedj belépnem. Gyerünk, Aragorn!
Aragorn vonakodva leoldotta a kardkötőjét, s kardját függőlegesen a falnak támasztotta. – Leteszem – mondta –, de megparancsolom nektek, hogy egy ujjal se érjetek hozzá, és ne engedjétek meg, hogy akárki kézbe vegye. Mert ez a tünde-kéztől származó hüvely a Kettétört Pengét őrzi, melyet Eggyé kovácsoltak. Valamikor az idők mélyén Telchar volt a kovácsa. Halálnak halálával hal, aki nem Elendil utóda, s mégis kihúzza Elendil kardját.
Az ajtónálló hátralépett, s ámulattal nézett Aragornra. – Úgy rémlik, te elfeledett időkből jöttél, az énekek szárnyán. Úgy lesz, uram, ahogy parancsolod.
– Nos – engedett végül Gimli is –, ha Andúril a társa, itt maradhat az én fejszém is, nem kell szégyenkeznie – s letette fegyverét a földre. – S most, hogy minden kívánságod teljesült, gyerünk s beszéljünk uraddal.
Az ajtónálló még mindig habozott. – A botod... mondta Gandalfnak. – Bocsáss meg, de azt is itt kell hagynod.
– Ostobaság! – mondta Gandalf. – Más az óvatosság és más az udvariatlanság. Én öreg vagyok. Ha mentemben nem támaszkodhatom a botra, inkább leülök itt, s megvárom, míg Théodennek úgy tetszik, hogy kibotorkáljon és itt elegyedjék szóba velem.
Aragorn elnevette magát. – Mindnyájunknak van valamije, ami kedves ahhoz, hogy másra bízná. De megfosztanál egy öregembert a támaszától? Ugyan, nem engednél bemenni már?
– A bot egy mágus kezében több, mint az öregek támasza – mondta Háma. Alaposan megnézte a kőrisfa botot Gandalf kezében. – De valamirevaló ember, ha kételyei vannak, bízza magát a bölcsességére. Én elhiszem, hogy jó barátok vagytok, tiszteletre méltó emberek, és nem rossz szándék lakik bennetek. Menj hát.

Az őrök most fölemelték az ajtót lezáró nehéz keresztgerendát, benyomták az ajtószárnyakat, s azok nyikorogva fordultak el roppant sarokvasukon. Az utazók beléptek. A csarnok sötétnek és melegnek tetszett a dombtető tiszta hidege után. Hosszú volt és széles, árnyékokkal és félhomállyal teli, roppant oszlopok tartották magas mennyezetét. De az eresz alól, a keleti ablakokból, csillogó napdárdák döfték át itt-ott a homályt. A füstnyíláson át, a felszálló füst foszlányai mögött sápadtkék volt az ég. Mikor szemük hozzáidomult a világításhoz, az utazók látták, hogy a csarnok padlata más-más színű kőlapokkal van borítva; ágas-bogas „rúnák” és összefonódott alakok díszítették. Már az oszlopok dús, félig kivehető színekben és tompa aranyszínben pompázó faragványait is láthatták. Szőnyeg is sok lógott a falon, beléjük szőve ősi regék vonuló figurái; egyik-másik az évektől volt fakó, egyik-másik a homályban mutatott sötétet. De az egyik alakra ráesett a napfény; fiatal férfi volt, fehér lovon. Roppant kürtöt fújt, szőke haja lobogott a szélben. Lova fölszegte a fejét, orra lika vörös volt, kitágult, ahogy a távoli csata szagát érezve fölnyerített. Lába körül zölden-fehéren habzó víz futott és vetett hullámot.
– Íme az Ifjú Éorl! – mondta Aragorn. – Így lovagolt Északról a csatába, Celebrant mezejére.

A négy útitárs elindult előre, el a csarnok közepén levő tűzhely mellett, amelyen nagy fahasábok égtek. Azután megálltak. A csarnok túlsó végében, a tűzhelyen túl, háromlépcsős, északra néző emelvény állt, az emelvény közepén aranyozott trónszék. Egy vénember ült rajta, oly görnyedt a kortól, hogy szinte törpnek látszott; de ősz haja hosszú volt és dús, varkocsba fonva hullott a vállára a homlokát övező aranykarika alól. A karikán elöl egyetlen hatalmas gyémánt. Szakálla, mint a hó fedte a térdét; de szeme még izzott a tűz fényében, s fölvillant, ahogy ránézett az idegenekre. Trónusa mögött fehér ruhás nő. S lábánál, a lépcsőn aszott kis férfialak, szemhéja duzzadt, arca sápadt és okos.
Csönd volt. Az öregember a trónuson meg sem moccant. Gandalf törte meg a csendet. – Üdv neked, Thengel fia Théoden! Visszatértem! Mert lásd, jön a vihar, s most minden jó barátnak össze kell fognia, különben egyenként mészárolják le valamennyit.
A vénember lassan fölemelkedett, rátámaszkodott csontnyelű kurta fekete botjára, és látták, bármilyen hajlott is a háta, még mindig magas, fiatal korában meg ugyancsak szálas és büszke lehetett.
– Üdvözöllek – mondta –, ám bizonyára arra számítasz, hogy szívesen látlak. De az az igazság, hogy jöttödnek nem örvendünk, Gandalf mester. Te mindig rossz hírek hírnöke voltál. A bajok csapatban követtek, mint a varjak, s olykor a bajnál is rosszabbak voltak. Nem akarok hazudni neked: mikor meghallottam, hogy Keselyüstök üres nyereggel tért haza, nemcsak a ló hazajöttének örültem, hanem a lovasa hiányának is, s mikor Éomer hírét hozta, hogy eltávoztál egykori otthonodba, nem gyászoltalak. De sose higgyen az ember a távolról jött hírnek. Itt vagy megint! És veled több rossz, mint valaha, több, mint amennyire számítani lehetett. Miért mondanám hát, hogy szívesen látlak, Vészmadár Gandalf? Azt mondd meg nekem. – S lassan visszaereszkedett a trónusára.
– Igazat szólsz, uram – mondta a trónus lépcsőjén ülő sápadt férfi. – Nincs még öt napja sem, hogy híre jött: Théodredet, a fiadat és jobb kezedet, Lovasvég második seregvezérét levágták a Nyugatvégen a Vas folyó mentén. Éomer édeskevéssé megbízható: Ha őrá bíznád az uralmat, kevesen maradnának falaid őrizetére. És most vettük Gondorból hírét, hogy a Fekete Úr készülődik a világ ellen. S lám, e vándor épp ezt az órát választja, hogy visszatérjen. Hát miért örülnénk a jöttödnek, Vészmadár uram? Én Láthspell-nek hívlak, Vészhírnöknek, s a vészhír, mint mondani szokták, korántsem szívesen látott vendég. – Mogorván elnevette magát, duzzadt szemhéját fölvonta egy pillanatra, és sötét tekintetet vetett az idegenekre.
– Téged bölcsnek tartanak, Kígyónyelvű, s kétségtelen, hogy uradnak komoly támasza vagy – felelte Gandalf lágyan. – De az ember kétféleképpen lehet vészek hírnöke: lehet, hogy ő a vész okozója, de lehet, hogy bajban keres fel, hogy segítséget hozzon, máskor a színét se látod.
– Úgy van – mondta a Kígyónyelvű –, de van egy harmadik fajta is: a dögevő, aki mások bánatán töltekezik, a háborún hízó dögkeselyű. Te mi segítséget hoztál valaha is, Vészmadár úr? Legutóbb is, mikor itt jártál nálunk, te kértél segítséget tőlünk. Akkor az urunk megmondta, válaszd ki magadnak azt a lovat, amelyik tetszik, aztán távozz innét, s akkor, arcátlanságodban és mindenki csodálkozására, Keselyüstököt választottad. Urunknak ezzel súlyos bánatot okoztál, s mégis úgy rémlett, megérte, hogy téged mielőbb az országon kívül tudjunk. Gyanítom, hogy most is ez hozott ide, nem adni, hanem kapni akarsz. Hoztál magaddal embereket? Hoztál lovakat, kardokat, lándzsákat? Azt segítségnek hívnám, most annak vagyunk híján. De kik ezek, akik a nyomodban járnak? Három rongyos vándor, szürke ruhában, s te vagy négyük közül a leginkább koldusforma!
– Thengel fia Théoden, mintha csarnokodban az utóbbi időben alábbhagyott volna az udvariasság! – mondta Gandalf. – Vajon a küldönc a kapuból nem jelentette-e útitársam nevét? Ritkán volt Rohan bármelyik urának három ilyen nevezetes vendége. Fegyvereik, amelyeket ajtódban letettek, sok halandó emberrel fölérnek, ha azok mégoly hatalmasak is. Ruházatuk szürke, mert a tündéktől kapták, s csak így tudtak eljutni nagy csarnokodba, a veszedelemnek árnyékából.
– Szóval igaz, amit Éomer jelentett, hogy ti szövetségben álltok az Aranyerdő varázslónőjével? – kérdezte Kígyónyelvű. – Nincs mit csodálkozni rajta, Dwimordenben mindig is a hazugság hálóját szőtték.
Gimli előrelépett, de egyszerre ott érezte a vállán Gandalf kezét, s megállt mereven, mint a kő:

 

Dwimordenben, Lórienben
Ritkán jár-kelhetett az Ember,
Halandó szem a Fényt se látta
Gyakran, mely ráterül e tájra.
Galadriel! Galadriel!
Forrásod vize tiszta jel,
Fehér a csillag hó kezedben,
Folttalan a levél, ha lebben,
Ó, Dwimorden, Lórien,
Nincs rá halandó szó, milyen!

 

Imigyen énekelt halk szóval Gandalf, aztán hirtelen mintha átalakult volna. Ledobta rongyos köpönyegét, nem támaszkodott már a botra, kihúzta magát, s csengő, hideg hangon szólalt meg:
– A bölcs csak azt mondja, amit tud, Gálmód fia Gríma. Te eszetlen kígyóvá lettél. Hallgass hát, s tartsd benn a szádban villás nyelvedet. Nem azért keltem át tűzön és halálon, hogy hamis szavakat váltsak egy szolgával, míg csak le nem sújtja a villám.
Fölemelte a botját. Mennydörgés morajlott. A nap kialudt keleten az ablakokban, az egész csarnok éjszakai sötétbe borult. A tűz lángja egyszerre zsarátnokká fakult. Más nem volt látható, csak Gandalf, fehéren, szálasan az elfeketült tűzhely előtt.
A sötétben hallották Kígyónyelvű sziszegését: – Hát nem megmondtam, hogy ne engedd a botját se behozni? Az a bolond Háma, elárult minket! – Villám csapott le, s kettéhasadt a mennyezet. Majd néma csönd. Kígyónyelvű széttárt karral, arcra borulva hevert a földön.
– Nos, Thengel fia Théoden, figyelsz-e rám? – mondta Gandalf. – Segítséget kérsz? – Fölemelte a botját, s az ablakra mutatott, odafönn. A sötétség ott mintha kitisztult volna, s az ablaknyíláson át, magasan fenn, egy foltnyi ragyogó eget lehetett látni. – Nem minden sötét. Szedd össze a bátorságodat, Lovasvég Ura, annál nagyobb segítséget senkitől sem kaphatsz. Aki kétségbeesik, annak nem tudok tanácsot adni. Pedig volna a számodra tanácsom, s volna mit mondanom. Akarod hallani? De nem szól mindenki fülének.
Arra kérlek, jöjj ki velem az ajtó elé, s tekints le messzire. Túl sokáig ültél itt a homályban, s bíztad magad hamis mesékre és álnok sugalmakra.
Théoden lassan felállt a trónusáról. A csarnokban megint halvány fény támadt. A nő sietve odalépett a király oldalára, karját nyújtotta neki, az öregember meg-megtántorodva lassú léptekkel lejött az emelvényről, s végigment a csarnokon. Kígyónyelvű ott maradt fekve a padlón. Az ajtóhoz értek, s Gandalf megdöngette.
– Kinyitni! – kiáltotta. – Lovasvég Ura közeleg!
Az ajtó kitárult, s fütyülve tört be a hideg. A dombon süvített a szél.
– Küldd le az őreidet a lépcső lábához – mondta Gandalf. – S te, úrnőm, egy időre hagyj magunkra minket. Én majd vigyázok rá.
– Menj, Éowyn, húgom leánya! – mondta a vén király. – A félelem ideje elmúlt.
A nő megfordult, s lassan visszament a trónterembe. Mikor az ajtóhoz ért, megfordult, s visszanézett. Tekintete, ahogy szemében hűvös szánalommal a királyra pillantott, komoly volt és gondterhelt. Arca nagyon szép, hosszú haja aranyzuhatag. Ezüsttel övezett fehér köntösében magas volt és karcsú, látszott rajta, hogy királyok leánya, erős és kemény, mint az acél. Aragorn most látta először napvilágnál Rohan úrnőjét, Éowynt, s szépnek, hideg-gyönyörűnek találta, olyannak, mint a sápadt tavasz reggel, de éretlennek még az asszonysorra. És Éowyn ráébredt Aragorn ottlétére, a királyok szálfa termetű utódára, aki sok-sok bölcsességet hordoz, s akinek szürke köpönyege olyan erőt rejt, amit ő még épp csak hogy érez: Egy pillanatra mintha kővé vált volna, majd gyorsan visszafordult, és bement.
– Nos, uram – mondta Gandalf –, nézd az országodat. S szívj újra szabad levegőt!
A magas teraszról messze elláttak a folyón túlra, a messzeség ködébe vesző zöld legelőkre. Itt-ott szélfútta esőfüggönyök csüngtek ferdén a földre. Az az ég a fejük fölött és nyugaton még mindig mennydörgős sötét volt, s a távolban, a láthatatlan dombok között, villámfény villogott. De a szél épp fordulóban volt, kezdett északivá válni, a vihar távolodott, eldübörgött délnek, a Tenger irányába. Egyszerre a felhők egy hasadékán napdárda hatolt át. A záporozó esőszálak csillogtak, mint az ezüst, s a távolban a folyó üvegként sziporkázott.
– Itt nincs olyan sötét – mondta Théoden.
– Nincs – mondta Gandalf. – És a kor se nehezedik akkora súllyal a válladra, mint némelyek hinnék. Dobd el a botodat!
A fekete bot koppanva hullott a földre a király kezéből. Ő kihúzta magát, lassan, mint aki a keserves robot végén kiegyenesíti hosszú görnyedéstől elmerevedett derekát. Most szálegyenesen állt ott, s ahogy fölnézett a tisztuló égboltra, szeme kék volt.
– Az utóbbi időkben egyre sötétebbek voltak az álmaim – mondta. – De most úgy érzem magam, mint aki fölébredt. Most már azt kívánnám, bár jöttél volna korábban, Gandalf. Mert félek, hogy későn értél ide, csak hogy házam végnapjainak szemtanúja légy. Nem áll már soká a csarnok, amit Éorl fia Bregó épített. A magas trónust tűz emészti meg. Mondd hát, mi a teendőm?
– Sok minden – mondta Gandalf. – Mindenekelőtt hívasd Éomert. Ha jól sejtem, börtönre vetetted, Gríma tanácsára, akit terajtad kívül mindenki Kígyónyelvűnek emleget.
– Úgy van – mondta Théoden. – Megtagadta a parancsot, és halállal fenyegette Grímát a tulajdon csarnokomban.
– Attól téged még szerethet, ha Kígyónyelvűt és a tanácsait nem szereti is – mondta Gandalf.
– Lehet. Megteszem, amire kérsz. Hívd ide Hámát. Minthogy ajtónálló tisztében megbízhatatlannak bizonyult, legyen most parancsközvetítő. A bűnös vezesse a bűnöst ítélőszékem elé – mondta Théoden. Hangja komor volt, de ránézett Gandalfra, elmosolyodott, s ettől kisimult, s nem is tért vissza többé arcának sok-sok ránca.

Hámát odarendelték, s mikor az ajtónálló elment, Gandalf Théodent az egyik kőszékhez vezette, ő maga meg a király lábához ült a legfelső lépcsőfokra: Aragorn s a társai odaálltak mellé.
– Nem ez az ideje annak, hogy mindent elmondjak, amit hallanod kell – mondta Gandalf. – De ha a remény nem csal meg, hamarosan eljön az idő, amikor többet is mondhatok. Nagyobb veszély fenyeget, mint amekkorát Kígyónyelvű ravaszsága képes volt beleszőni az álmaidba. De lám, nem álmodsz többé. Élsz. Gondor és Rohan nem áll egyedül. Az Ellenség kiszámíthatatlanul erős, nekünk mégis van miben reménykednünk, olyasmi, amiről nekik még fogalmuk sincsen.
Gandalf most szaporán szőtte a szót. Halkan beszélt, úgy, hogy senki más ne hallja, mit mond, csak a király. Még a végére sem ért, fölcsillant Théoden szeme, fölállt a helyéről, kihúzta magát. Gandalf odaállt melléje, együtt néztek ketten a magasból Mordor felé.
– Igen – mondta Gandalf, most harsány, éles, csengő hangon. – Ott rejlik a reményünk, ahol a legnagyobb félelmünk is. Hajszálon múlik a végromlásunk. De ha egy kis ideig még nem hagyjuk legyőzni magunkat, van számunkra remény.
Tekintetüket most a többiek is arrafelé fordították. Számolatlan mérföldekre, a látóhatár szegélyén, a Homály Földjének sötét hegyein is túl időzött gondolatuk és reményük. Hol lehet most a Gyűrűhordozó? Mily vékony az a hajszál, amin végítéletük függ! Legolasnak, ahogy éles szemét erőltette, úgy rémlett, fehér villanást lát, talán a nap villant az Őrtorony csúcsán. S még annál is távolabb, végtelenül messze és mégis jelenlevő fenyegetésként, csöpp lángnyelvet vélt látni.
Théoden lassan leült, s mintha fáradtsága birokra kelt volna érte Gandalf akaratával. Megfordult, s a nagy házra nézett. – Ó, jaj, miért éppen nekem kell megérnem e gonosz napokat, öregkoromra miért ezt, s nem a békességet, amit megérdemelnék? Odavan Boromir, a bátor! A fiú odavész, az öreg elaszván tengeti napjait. – Térdére kulcsolta ráncos kezét.
– Ujjad jobban emlékeznék régi erejére, ha kardmarkolatot szorítana – mondta Gandalf.
Théoden fölállt, s keze kardot keresett az oldalán, de hiába. – Hová tette Gríma? – motyogta magában.
– Fogadd el ezt, uram! – mondta egy tisztán csengő hang. – Mindig is téged szolgált. – Két férfi közeledett a lépcsőn puha léptekkel, s állt meg pár lépcsőfokkal lejjebb. Egyikük Éomer volt. Hajadonfőtt, vért nélkül, de a kezében meztelen kard, s ahogy letérdelt, markolatát nyújtotta ura felé.
– Ez hogy lehetséges? – kérdezte a király szigorúan. Éomerhez fordult, s a férfiak csodálkozva nézték, mily szálegyenes, büszke, ahogy most előttük áll.
– Az én művem, uram – mondta reszketve Háma. – Én úgy értettem a parancsot, hogy Éomert szabaddá kell tennem. Akkora öröm volt a szívemben, hogy talán tévedtem. S minthogy szabad, s a Lovasság seregvezére, elhoztam neki a kardját, ahogy kérte.
– Hogy a lábad elé fektessem, uram – mondta Éomer. Théoden egy pillanatig némán nézett le az előtte térdeplő Éomerre. Egyikük sem mozdult.
– Nem fogadod el a kardot? – kérdezte Gandalf. Théoden lassan kinyújtotta a kezét. Ahogy ujjai átfogták a markolatot, a körülötte állók szinte látták, mint tér vissza karjába az erő és elszántság. Váratlanul fölemelte a kardot, s a csillogó penge szisszenve sújtott a levegőbe. Théoden nagyot kiáltott. S hangja tisztán csengett, ahogy rázendített Rohan nyelvén a fegyverbe hívó dalra.

 

Fel hát, Théoden Lovasai, fel, fel!
Borzalmak dúlnak, hajnal-egünk sötét.
Nyerget a lóra, a kürt szava zengjen!
Hajrá, éorlfiak!

 

Az őrök, azt hívén, hogy őket hívja, beszaladtak, s rohantak fel a lépcsőn. Döbbenten bámultak urukra, majd egy emberként rántották ki valamennyien a kardjukat, s fektették a lába elé. – Parancsodat várjuk! – mondták.
– Westu Théoden hál! – kiáltotta Éomer. – Boldogság látni, hogy megint a régi vagy! Soha ne mondja senki, Gandalf, hogy te mindig csak a gyászra jössz!
– Vedd vissza a kardod, Éomer, húgom fia! – mondta a király. – Menj, Háma, és hozd az én kardomat! Gríma őrzi. És hozd ide őt is. Nos, Gandalf, azt mondtad, tanácsod van a számomra. Halljam. Mi légyen az?
– Már meg is fogadtad – mondta Gandalf. – Vesd a bizalmadat Éomerbe, s ne egy fondor lelkű cselszövőbe. Vesd el a sajnálkozást és a félelmet! Tedd azt, amit éppen tenned kell. Minden embert, aki megüli a lovat, küldj azonnal nyugatra, amint Éomer tanácsolta, mindenekelőtt Szarumánt kell megsemmisíteni, amíg még lehet. Ha nem sikerül, elbuktunk. Ha sikerül – akkor jön a következő feladat. Ezalatt itthon maradt népedet, asszonyokat, gyerekeket, öregeket, menekítsd a hegyekbe. Tán nem készültek föl rá e gonosz időkben? Vigyenek élelmet magukkal, de ne késlekedjenek, ne hurcoljanak magukkal kincseket, se kicsit, se nagyot. Az életük forog kockán.
– Úgy látom, jó a tanácsod – mondta Théoden. – Népem tehát készüljön fel. De ti a vendégeim vagytok – s joggal mondtad, Gandalf, hogy udvaromban alábbhagyott az udvariasság. Ti egész éjszaka lovagoltatok, s mindjárt dél. Nem aludtatok és nem ettetek: Rendbe hozatom nektek a vendégházat, ha ettetek, aludnotok kell.
– Nem, uram – mondta Aragorn. – A fáradt számára nincs pihenés. Rohan embereinek azonnal nyeregbe kell szállniuk, s mi velük lovagolunk, fejszével, karddal, íjjal. Mi nem pihenőt hoztunk nekik, Lovasvég ura. S én megígértem Éomernek, hogy együtt rántunk kardot.
– Akkor valóban bízhatunk a győzelemben! – mondta Éomer.
– Bízhatunk, igen – mondta Gandalf. – De Vasudvard erős. És más veszély is közeleg. Ha mi ellovagoltunk, ne késlekedj, Théoden. Vezesd sietve a néped a hegyekbe, Dúnharg erődjébe.
– Nem úgy, Gandalf – mondta a Király. – Te magad sem tudod, mennyire értesz a gyógyításhoz. Nem így lesz. Én is veletek tartok a háborúba, hogy ha kell, csatában essem el. Így nyugodtabb lesz az álmom.
– S akkor majd énekek őrzik Rohan dicső bukását – mondta Aragorn. A körülöttük álló fegyveresek összeütötték fegyvereiket s úgy kiáltottak: – A Lovasság Ura nyeregbe száll! Föl, éorlfiak!
– De a népedet nem hagyhatod itt fegyvertelenül és pásztor nélkül – mondta Gandalf. – Ki vezeti, ki kormányozza őket tehelyetted?
– Erről is gondoskodom – mondta Théoden. – Itt jön a tanácsadóm.

E pillanatban lépett ki a csarnokból Háma. Mögötte két másik ember közt Gríma, a Kígyónyelvű jött hajbókolva. Holtsápadtan. Pislogott a napvilágban. Háma letérdelt, és átnyújtott Théodennek egy aranypántos, zöld kövekkel kivert hüvelyű, hosszú kardot.
– Íme, Uram, ősi kardod, a Herugrim – mondta. – A Kígyónyelvű ládájában volt. Vonakodott a kulcsát ideadni. Akadt ott sok minden más is, amit az emberek nem lelnek.
– Hazudsz – mondta Kígyónyelvű. – E kardot urad adta át nekem megőrzésre.
– S most ő veszi vissza – mondta Théoden. – Talán nincs kedvedre?
– Nincs, uram – mondta Kígyónyelvű. – Én, amennyire tőlem telik, vigyázok rád s a tieidre. De ne fáraszd agyon magad, s ne élj vissza az erőddel. Hadd foglalkozzék más e bosszantó vendégekkel. Most hordják ki asztalodra a pecsenyét. Nem mégy ebédelni?
– Megyek – mondta Théoden. – S tálaljanak a vendégeimnek is. A házigazda ma ellovagol. Küldj szét hírnököket! Szólítsanak fegyverbe mindenkit, aki itt él! Minden fegyverfogható férfi és épkézláb legény, mindenki, akinek lova van, nyeregbe szálljon és a kapumnál legyen a déltől számított második órán.
– Uram! – kiáltott Kígyónyelvű. – Épp ettől féltem. Ez a mágus megbűvölt téged. És ki marad itt, hogy megvédjen téged, atyáid Aranycsarnokát és a kincseidet? Ki őrizze Lovasvég Uralkodóját?
– Ha ez bűbáj – mondta Théoden –, úgy vélem, sokkal egészségesebb, mint a te suttogásod. Már nem sok hiányzott, hogy hízelkedéssel rábírj, négykézláb járjak, mint az állat: Nem, nem marad itt senki, még Gríma sem. Gríma ellovagol. Menj! Még van időd a rozsdától megtisztítani a kardodat!
– Kegyelem, Uram! – szűkölt Kígyónyelvű, a földön fetrengve. – Szánd meg, aki megfáradt a szolgálatodban. Ne küldj el magad mellől! Legalább én álljak melletted, amikor mindenki más itt hagy. Ne küldd el a hűséges Grímát!
– Megszánlak – mondta Théoden. – Nem küldelek el magam mellől: Én magam megyek a háborúba, az embereimmel. Jöjj te is velem, és tégy bizonyságot a hűségedről.
Kígyónyelvű szeme körbejárt az arcokon. Mint az üldözött állat, keresett valami rést ellenségei gyűrűjén, ahol elmenekülhet. Hosszú, sápadt nyelve végignyalt az ajkán. – Várható volt, hogy egy Éorl házából való király erre az elhatározásra jut – mondta. – De akik igazán szeretik, tekintettel lehettek volna hanyatló éveire. Látom, későn jöttem. Mások, akik talán kevésbé gyászolnák őt, már meggyőzték az igazukról. S ha nem tudom a művüket meg nem történtté tenni, legalább hallgass meg, uram! Hagyj itt valakit Edorasban, aki ismeri szándékodat s akaratodat tiszteletben tartja. Nevezz ki hűséges helytartót. Hadd őrizzen Gríma, a tanácsadód, mindent a visszatértedig.
Éomer elnevette magát. – S ha ez a kérés nem ment föl a hadba vonulástól, tiszteletre méltó Kígyónyelvű – kérdezte –, mi lenne az a kevésbé tisztes hivatal, amit elfogadnál? Hajlandó lennél egy zsák élelmet fölcipelni a hegyek közé... már ha akadna, aki rád merné bízni?
– Nem, Éomer, te nem látod át teljesen Kígyónyelv uram szándékait – mondta Gandalf, s a tanácsadóra szegezte átható tekintetét. – Ő merész és agyafúrt. Most is a veszéllyel játszik, s megnyerte a dobást. Máris hiábavaló órákat lopott el a drága időmből. Földre, Kígyó! – rivallt rá rettentő hangon. – Hasra! Mióta állsz Szarumán szolgálatában? S jutalmul mit ígért neked? Ha minden férfi meghalt, részesedhetsz a kincsből, s megkapod a nőt, akire vágysz? Már eddig is túl régen lesed a szemed sarkából és kíséred lépteit.
Éomer a kardjához kapott. – Tudtam! – motyogta. – Már ezért is ketté kellett volna hasítanom, semmibe véve az udvar törvényeit. De van még más okom is rá. – Egy lépést tett feléje, de Gandalf keze megállította.
– Éowyn most biztonságban van – mondta. – De te, Kígyónyelvű, megtettél mindent, amit igazi uráért megtehet valaki. Ezért jutalmat érdemelsz. Ám Szarumán hajlamos rá, hogy megfeledkezzék az adósságáról. Így hát azt tanácsolom, siess hozzá, s juttasd eszébe, nehogy elfeledkezzék hűséges szolgálataidról.
– Hazudsz – sziszegte Kígyónyelvű.
– Ez a szó túlságosan is könnyen és gyakran hagyja el a szádat – mondta Gandalf. – Nem hazudok. Lásd, Théoden, kígyó ez! Nem volna biztonságos magaddal vinned, de itthon sem hagyhatod. Igazság szerint le kéne vágni. De nem volt mindig olyan, mint most. Valamikor ember volt, s szolgált a maga módján. Adj neki egy lovat, s menjen, amerre akar. S hogy merre, abból megítélheted, miféle.
– Hallod ezt, Kígyónyelvű? – mondta Théoden. – Választhatsz: vagy velem lovagolsz a háborúba, hogy csatában mutasd meg, valójában ki vagy, vagy mehetsz, ahová akarsz. De akkor, ha még egyszer elém kerülsz, nem kegyelmezek.
Kígyónyelvű lassan föltápászkodott. Félig hunyt szemmel végigmérte őket. Arca a végén Théodenen állapodott meg, s már-már szóra nyitotta a száját. Majd váratlanul kiegyenesedett. Keze reszketett. Szeme izzott. Akkora gonoszság áradt belőle, hogy önkéntelenül mindenki hátralépett. Kivicsorította a fogát, aztán mély lélegzetet vett, és odaköpött a király lába elé, félreszökkent, s futva elindult lefelé a lépcsőn.
– Utána! – mondta Théoden. – Ügyeljetek, nehogy kárt tegyen valakiben, de ne bántsátok és ne álljátok útját. Ha akarja, adjatok alá egy lovat.
– Ha ugyan akad, amelyik megtűri a hátán – mondta Éomer.
Az egyik őr lerohant a lépcsőn. Egy másik lement a forráshoz a terasz aljába. Sisakjában vizet fogott, s fölmosta a követ, ahol Kígyónyelvű bemocskolta.
– És most, barátaim, gyerünk – mondta Théoden. – Gyerünk, és legalább így, futtában együnk valamit.
Visszamentek a trónterembe. Már hallották lent a városban a hírnökök kiáltásait és hallották a hadba hívó kürtöket. Mert a király nyomban indulni akart, amint a város és a környék férfiai kardot kötnek és összegyűlnek.
A négy vendég és Éomer a király asztalához ült, s a királyt maga Éowyn úrnő szolgálta ki. Sietve ettek-ittak. Théoden Szarumánról faggatta Gandalfot, s a többiek némán hallgatták.
– Ki tudná, meddig nyúlik vissza az árulása? – mondta Gandalf. – Nem volt mindig gonosz. Egykor semmi kétségem nem volt, hogy Rohan barátja, s még akkor is hasznosnak ítélt titeket, mikor szíve már hűlni kezdett. De már régen a romlásotokra tört, már akkor, hogy barátságot tettetett, mert még nem készült fel ellenetek. Azokban az időkben Kígyónyelvűnek könnyű dolga volt, s amit tettél, azt hamar megtudták Vasudvardban, mert földed nyitva állt, s jöttek-mentek az idegenek. És Kígyónyelvű már akkor is a füledbe suttogott, mérgezte a gondolataidat, hűtötte a szívedet, gyöngítette a tagjaidat, s hiába vigyáztak mások éberen, nem tehettek semmit, mert te nála tartottad az akaratodat.
De amikor én megszöktem és figyelmeztettelek, az álorca lehullott, legalábbis azok előtt, akik látták. Kígyónyelvű ezután már veszélyes játékot játszott, örökké késleltetni igyekezett, meggátolni, hogy az erődet összegyűjtsd. Ravasz volt, elaltatta az emberek éberségét, s ha alkalom adódott, félelmet keltett bennük. Emlékszel, hogy biztatott, vigyél magaddal mindenkit északra, vadkacsavadászatra, amikor nyugatról közvetlen veszély fenyegetett? S rávett, hogy tiltsd meg Éomernek a betörő orkok üldözését. Ha Éomer nem dacolt volna a te száddal szóló Kígyónyelvvel, az orkok mostanra már elérték volna Vasudvardot, kincset érő zsákmányukkal. Nem mintha az az lett volna, amire Szarumán igazán vágyik, de akkor is, a társaság két tagját ejtette foglyul, két részesét a titkos küldetésnek, amiről még neked sem beszélhetek nyíltan, Uram. El tudod képzelni, micsoda kínzásokat kellett volna kiállniuk, vagy Szarumán mit tudhatott volna meg tőlük, mindannyiunk romlására?
– Sokat köszönhetek Éomernek – mondta Théoden. – A hűséges szív joga a kemény beszéd.
– És azt is tedd tán hozzá – mondta Gandalf –, hogy a sanda szem az igazság képét is sandának látja.
– Ami azt illeti, én majdhogy vak nem voltam – mondta Théoden. – Majdnem mindent neked köszönhetek, barátom. Te megint idejében jöttél. Most, hogy elmegyünk, szeretnélek valami olyasmivel megajándékozni, ami a szíved vágya. Mondhatsz akármit, ami az enyém. Csak a kardomat ne.
– Hogy idejében érkeztem-e, majd kiderül – mondta Gandalf. – Ami meg az ajándékot illeti, uram, én azt választom, amire a legnagyobb szükségem van. Ajándékozd nekem Keselyüstököt! Eddig csak kölcsönben volt nálam, ha ugyan szabad ezt kölcsönnek nevezni. De most nagy veszélybe lovagolok vele, ezüstöt szegezek a fekete ellen, s olyasmit, ami nem az enyém, nem kockáztathatok. Meg aztán máris összeköt bennünket a szeretet köteléke.
– Jól választottál – mondta Théoden. – Boldogan neked adom. Pedig Keselyüstök nagy ajándék. Olyan ló több nincs. Az ősidők nagy csataménje kelt új életre benne. S ilyen még egy nem születik. Ti pedig, vendégeim, kérjetek bármit, ami a fegyvertáramban található. Kardra nincs szükségetek, de vannak ott sisakok, remek mívű vértek, atyáim még a gondoriaktól kapták ajándékba. Most, hogy elmegyünk, válasszatok belőlük magatoknak, s kívánom, hogy amit választotok, jól szolgáljon titeket.

Most hadiöltözékeket hoztak a király fegyvertárából, és Aragornt meg Legolast csillogó páncélba öltöztették. Sisakot is választottak, meg egy-egy kerek pajzsot, a pajzsok aranyozott dudorát zöld, fehér és vörös drágakövek díszítették. Gandalf nem öltözött páncélba, Gimlinek meg nem volt szüksége páncélingre, még ha találtak volna is termetére illőt, mert még Edoras kincstárában sem akadt jobb, mint az a kurta páncéling, amit az Északi Hegyek alatt kovácsoltak. De kiválasztott egy vasrátétes bőrsisakot, ami ráillett kerek fejére, s egy kicsi pajzsot is. A pajzsot zöld alapon vágtató fehér lóalak díszítette, Éorl házának címere.
– Védelmezzen becsülettel – mondta Théoden. – Nekem készült Thengel idején, még gyermekkoromban.
Gimli meghajolt. – Büszke vagyok, Lovasvég Ura, hogy a te pajzsodat hordozhatom – mondta. – Ami azt illeti, a lovat is inkább magam hordanám, mint hogy ő hordozzon engem. A lábamat jobban kedvelem. De talán így is eljuthatok oda, ahol megvethetem a lábam, és kedvemre verekedhetek.
– Eljutsz – mondta Théoden.
A király fölállt, Éowyn nyomban odalépett hozzá, s boroskupát adott a kezébe. – Ferthu Théoden hál! – mondta. – Vegyétek a kupát, s igyátok ki könnyű szívvel. Váljék egészségetekre, mentetekben s jöttötökben.
Théoden ivott a kupából, majd Éowyn odakínálta a többi vendégnek. Mikor megállt Aragorn előtt, elámult, ránézett, s szeme felragyogott. Aragorn belenézett gyönyörű szemébe, és elmosolyodott, s amikor átvette tőle a kupát, s hozzáért keze a kezéhez, érezte, hogy Éowyn keze megremeg az érintéstől. – Üdv, Arathorn fia Aragornnak! – mondta a lány.
– Üdv Rohan Úrnőjének! – felelte Aragorn, de arca immár gondterhelt volt és mosolytalan.
Mikor mind ittak, a király végigment a tróntermen, az ajtóig. Ott testőrök vártak rá, hírnökök, s a város és környékének valamennyi ura és törzsfője.
– Ím, ellovagolok, s tán ez lesz az utolsó utam – mondta Théoden. – Gyermekem nincsen. Fiam, Théodred, elesett. Húgom fiát, Éomert nevezem ki utódomul. Ha egyikünk sem térne vissza, válasszatok új urat, akaratotok szerint. De most, hogy elmegyek, valakire rá kell bíznom a népemet, valakire, aki helyettem uralkodik. Ki maradna itt közületek?
Senki se szólt.
– Nem is tudtok megnevezni senkit? Népem kiben bízik?
– Éorl házában – mondta Háma.
– De Éomert nem nélkülözhetem, ő sem maradhat itt – mondta a király –, s ő az Éorl-ház legifjabb sarja.
– Én nem Éomert mondtam – felelt Háma. – S nem is ő a legifjabb. Itt van Éowyn, Éomund lánya, Éomer húga. Félelmet nem ismer, nemes szívű. Mindenki szereti. Amíg te távol vagy, legyen ő az éorlfiak ura.
– Úgy legyen – mondta Théoden. – A hírnökök jelentsék be a népnek, hogy mától kezdve Éowyn úrnő a vezetője.
Ezután a király a trónszékre ült csarnokának ajtaja előtt, Éowyn elébe térdelt, s kezéből átvett egy kardot és egy páncélinget. – Ég veled, húgom leánya! – mondta a király. – Sötét az óra, ám mégis meglehet, hogy az Aranycsarnokba visszatérünk. De Dúnhargban a nép sokáig kitarthat, s ha a csata rosszra fordul, oda tér vissza, aki közülünk megmarad.
– Ne beszélj így! – mondta Éowyn. – Amíg vissza nem térsz, esztendő hosszúnak érzek minden napot. – S szeme a király mellett álló Aragornra tévedt.
– A király visszatér! – mondta Aragorn. – Ne félj! Nem Vasudvardban vár minket a végítélet.

A király Gandalffal az oldalán lement a lépcsőn. A többiek követték. Miközben a kapu felé tartottak, Aragorn visszanézett. Éowyn ott állt egymagában a lépcső fejénél, a csarnok ajtaja előtt, előtte a kard, hegyével lefelé, s két keze a markolatán. Rajta a páncéling, alakja ezüstösen csillogott a napfényben.
Gimli Legolasszal tartott, fejszéje a vállára vetve. – Végre úton – mondta. – Hogy az embereknek mennyi szó kell ahhoz, hogy tegyenek is valamit! Már ficánkol a kezemben a fejsze. Bár nem kétlem, hogy ezek a rohirok, ha arra kerül a sor, jól forgatják a kardot. De a hadviselésnek ez a módja akkor sincs ínyemre. Most hogy jutok én el a csatába, mondd? Bár mehetnék gyalog, s ne zötykölődnék, mint egy zsák, egy nyeregkápán!
– Biztosabb ülés, mint sok más, azt hiszem – mondta Legolas. – De az is biztos, hogy Gandalf boldogan lerak téged a földre, ha kezdődik a verekedés, ha ő nem, hát Keselyüstök. A fejsze nem lovas fegyver.
– És a törp se lovas. Én ork-nyakakat akarok hasogatni, s nem emberfejeket beretválni – mondta Gimli, s megsimogatta a fejszéje fokát.
A kapuban nagy sereg embert találtak, öreget-fiatalt, nyeregben, harcra készen. A mustrára több mint ezren sorakoztak föl. Lándzsáik, akár a fiatal erdő. Harsányan, vidáman kurjongattak, ahogy Théoden közeledett. Ott állt készen a király lova, Hósörény, meg Aragorn és Legolas lova is. Gimli komor képpel toporgott, de odajött hozzá Éomer, száron vezetve a lovát.
– Üdv, Glóin fia Gimli! – kiáltotta. – Nem volt időnk rá, hogy pálcával taníts a tisztességes beszédre, ahogy ígérted, de nem halaszthatnánk el egy időre a párbajunkat? Egy rossz szót nem ejtek az Aranyerdő Úrnőjéről.
– Elfelejtem a haragomat, Éomund fia Éomer – mondta Gimli –, de ha valaha mód lesz rá, hogy a saját szemeddel lásd Galadriel Úrnőt, elismered, hogy ő minden hölgyek legszebbike, különben vége közöttünk a barátságnak.
– Úgy lesz! – mondta Éomer. – De addig bocsáss meg, s ennek jeléül ülj az én lovamra, kérlek. Gandalf a hadat vezeti a Lovasvég Urával, de Parázspatájú, a lovam, elvihet mindkettőnket, ha nincs ellenedre.
– Köszönöm, Éomer – mondta örömmel Gimli –, boldogan veled tartok, ha bajtársam, Legolas, mellettünk lovagolhat.
– Úgy lesz – mondta Éomer. – Legolas a bal oldalunkon, Aragorn a jobb oldalunkon, és senki sem mer megállni előttünk.
– Keselyüstök hol van? – kérdezte Gandalf.
– Fel-alá vágtat a füvön – mondták. – Nem enged embert a közelébe. Ott van, lám, a gázlónál, az a szürke árnyék ott a füzek közt.
Gandalf füttyentett, a ló nevét kiáltotta, az fölkapta a fejét, fölnyerített, megfordult, s mint nyílvessző szállt a gazdája felé.
– Ha a nyugati szél testet öltene, az lenne ilyen – mondta Éomer a hatalmas ló vágtája láttán. Keselyüstök megállt a mágus előtt.
– Az ajándék, úgy látszik, máris a tied – mondta Théoden. – Ím, hallja mindenki! Vendégünket, Zsufazekés Gandalfot, s legbölcsebb tanácsadóját, a szívesen látott Vándort, kinevezzük Lovasvég főméltóságának, az éorlfiak vezérének, amíg csak nemzetségünk fennáll, s neki adjuk ajándékul Keselyüstököt, a lovak fejedelmét.
– Köszönöm, Théoden király – mondta Gandalf. Váratlanul hátravetette szürke köpönyegét, ledobta a kalapját, s fölpattant a ló hátára. Se sisak, se páncél nem volt rajta. Hófehér haja szabadon lobogott a szélben, fehér köntöse vakítóan fénylett a napon.
– Ím, a Fehér Lovas! – kiáltotta Aragorn, s mind fölkapták a szót.
– A Királlyal, a Fehér Lovassal! – kiáltották. – Előre, éorlfiak!
Felharsantak a kürtök. A lovak prüszköltek és ágaskodtak. Pajzsra lándzsa csattant: Aztán a király föltartotta a kezét, s mint hirtelen támadt szélvihar, Rohan utolsó serege mennydörögve megindult nyugatnak.
Éowyn sokáig látta még a lapályon a lándzsák csillogását, ahogy ott állt, magában, a néma ház ajtaja előtt.

 

 

7. fejezet
A Helm-szurdok

A nap már nyugatra járt, mikor Edorasból kilovagoltak, szemükbe sütött, s aranyra festette Rohan hullámos mezőit. Kitaposott út vezetett északnyugatra, a Fehérhegység lábánál, ezt követték, dombra föl, dombról le, át a zöld réteken, gyorsvizű folyócskák gázlóinak során. Messze, előttük, jobb kéz felől, a Ködhegység feketéllett, mérföldről mérföldre sötétebben, hatalmasabban. A nap lassan lenyugodott, nyomában megjött az este.
A csapat továbblovagolt. Kergette a kényszer. Féltükben, hogy elkésnek, könyörtelenül hajszolták a lovaikat, s csak ritkán álltak meg, rövid pihenőre. Rohan lovai gyorsak és szívósak, de mégis igen sok mérföld állt előttük. Légvonalban is több mint százhúsz mérföld választotta el Edorastól a Vas folyó gázlóját, ahol – azt remélték – rátalálnak a király embereire, a hadra, amely Szarumán seregeit igyekszik feltartóztatni.
Magába zárta őket az éjszaka. Végül megálltak, és letáboroztak. Már vagy öt órája voltak nyeregben, s mélyen a nyugati lapály szívében jártak, de útjuknak jó a fele még előttük állt. A csillagos ég és a növekvő hold alatt nagy körben verték föl sátraikat. Tábortüzet nem raktak, mert nem tudták, mi vár reájuk, de körös-körül lovas őröket állítottak, felderítők lovagoltak ki messze előre, s mint megannyi kísértet járták be a vidék minden zegét-zugát. Az éjszaka lassan telt, minden újság és riadalom nélkül. Hajnalban megszólaltak a kürtök, s egy órába sem telt, úton voltak megint.
Fejük fölött még nem gyülekeztek felhők, de valahogy súlyosan nehezedett rájuk a levegő, nagyon is meleg volt az évszakhoz képest. A felkelő napot pára homályosította el, s a nyomában egyre sötétebb lett az ég alja, mintha vihar készülődnék keleten. S előttük, északnyugaton, homályba burkolózott a Ködhegység lába, s e homály lassan lekúszott a Mágus Völgyébe is.
Gandalf hátramaradt, s odaugratott Legolashoz meg Éomerhez. – Neked, tünde lévén, éles a szemed, Legolas – mondta –, s három mérföldről megkülönbözteted a pintyet a verébtől. Mondd, látsz valamit ott Vasudvard táján?
– Az még sok mérföldnyire van – mondta Legolas. Szemét beárnyékolta, és arra fordult. – Valami sötétséget látok. S nagy alakokat, vonulnak, messze a folyóparton, de hogy mifélék, nem tudom. Nem köd vagy felhő, amibe a tekintetem belefullad, mintha ismeretlen hatalom borítana homályt a tájra, hogy elfátyolozza, s e homály lassan tovahúzódik a folyó fölött. Mintha végtelen erdők sötétje csurogna lefelé a hegyek oldalában.
– Mögöttünk meg Mordor valódi vihara közeleg – mondta Gandalf. – Nagyon fekete éjszakánk lesz.

Ahogy telt-múlt lovaglásuk második napja, úgy nehezedett rájuk, mind nagyobb súllyal a levegő. Délutánra már kezdték utolérni őket a fekete felhők, dagadozó szélű, vakító fényekkel villogó, baljós baldachinként borultak fölébük. A nap vérvörösen, füstfátyol mögött bukott le. A lovasok lándzsáinak hegye, mint a tűz, s a napfény utolsó dárdái a Trihyrne csúcsainak meredek falait is tűzbe borították, a Fehérhegység legészakibb vonulata már szinte ott volt a szemük előtt, három sziklás csúcs meredt a lenyugvó napba. A már-már kihunyó vörös fényben a sereg előőrse fekete pöttyöt pillantott meg, feléjük tartó lovas embert. Megálltak, s bevárták.
Horpadt sisakú, meghasadt pajzsú, kimerült ember volt. Lassan csúszott le a lováról, s megállt mellette, zihálva. Végre megszólalt. – Éomer itt van? – kérdezte. – Hát megjöttetek végre, ám későn és kevesen. Mióta Théodred elesett, minden rosszra fordult. Tegnap visszaszorítottak a Vas folyó mögé, sok embert veszítettünk, sokan maradtak ott az átkelésnél. Az éjjel meg friss erők keltek át és támadtak a táborunkra. Vasudvard, úgy látszik, kiürült, Szarumán fölfegyverezte a vad hegyi embereket, és a folyón túli Dún-föld pásztornépét is ránk uszította. Lerohantak minket. A pajzsfal megtört. A nyugathalmi, Erkenbrand összegyűjtötte, akit csak össze tudott gyűjteni, s elindult velük várába, a Helm-szurdokba. A többiek szétszóródtak.
Éomer hol van? Mondjátok meg neki, hogy semmi remény, forduljon vissza Edorasba, mielőtt még a vasudvardi farkasok ideérnek.
Théoden, akit a hírnök nem látott a testőreitől, most előreugratott. – Jöjj, és állj elém, Ceorl! – mondta. – Itt vagyok. Az éorlfiak utolsó serege szállt síkra. S míg a csatát meg nem vívta, nem fordul vissza.
A hírnök arca földerült az örömtől és csodálkozástól. Kihúzta magát. Majd letérdelt, s átnyújtotta kicsorbult kardját a királynak. – Parancsolj velem, uram! – kiáltotta. – És bocsáss meg. Azt hittem...
– Azt hitted, hogy Meduseldben maradok, mint a téli viharban meghajló fa. Az voltam, amikor te ellovagoltál. De a nyugati szél megrázta az ágakat – mondta Théoden. – Adjatok friss lovat neki. És rajta, Erkenbrand segítségére!
Miközben Théoden a hírnökkel beszélt, Gandalf előrelovagolt, s elnézett észak felé, Vasudvard, majd nyugat felé, a lebukó nap irányába. Aztán visszafordult.
– Vágtass, Théoden – mondta. – Vágtass a Helm-szurdokba! Ne a Vas folyó gázlójához, és ne késlekedj a pusztán. Most itt kell hogy hagyjalak egy kis időre. – Aragornhoz és Éomerhez, meg a király kíséretéhez fordult, s így kiáltott: – Őrizzétek Lovasvég urát, amíg én visszatérek! S várjatok a Helm kapujában! Ég veletek!
Keselyüstök a mágus egyetlen szavára, mint a nyílvessző iramodott neki. Szinte utána se néztek, máris eltűnt, egyetlen ezüst villanás volt a napnyugtában, szél a fű fölött, futó, s szem elől eltűnő árnyék. Hósörény prüszkölt és ágaskodott, vágtatott volna utána, de csak a gyors röptű madár érhette utol.

– Hát ez meg mit jelent? – kérdezte az egyik testőr Hámát.
– Azt, hogy Zsufazekés Gandalfnak sürgős tennivalója akadt – felelt Háma:--Mindig így jön és megy, váratlanul.
– A Kígyónyelvű, ha itt lenne, könnyen találna rá magyarázatot – mondta a másik.
– Az biztos – mondta Háma. – De én már inkább várok a magyarázattal, amíg Gandalfot viszontlátom.
– Lehet ám, hogy soká kell várnod – mondta a másik. A sereg most letért a Vas folyó gázlójához vezető csapásról, és délnek vette az útját. Rájuk esteledett, de ők továbblovagoltak: Már közeljártak a nagy hegyekhez, de a Trihyrne csúcsai belevesztek az égbolt homályába. A Nyugathalmi völgy túlsó végében, még jó néhány mérföldnyire, egy zöldfüvű katlanból szurdok hasított a hegyoldalba. Az ország emberei Helm-szurdoknak hívták, ősidőktől, egy hős nevéről, aki itt emelt magának erősséget. Egyre meredekebben, keskenyebben mélyült a hegybe a szurdok, míg csak Trihyrne árnyékában, mint roppant tornyok nem szöktek fel kétfelől a varjak látogatta szirtek, még a fényt is kirekesztve.
A Helm-kapuban, a szurdok szája előtt, sziklasarkantyú nyúlt ki a jobb oldali szirtfalból. Tetején ősi kőfal, s mögötte magas vártorony. Az emberek azt beszélik, hogy Gondor régmúlt dicső napjaiban tengerről jött királyok rakatták, óriásokkal. Kürtvárnak nevezték el, mert a toronyban megfújt kürt az egész szurdokban visszhangot ver, mintha rég elfeledett hadak indulnának harcba a hegyek alól, a barlangokból. A régiek Kürtvárról a déli szirtfalig falat is húztak, így állván útját, hogy a szurdokba bárki is behatoljon. A fal alatt, tágas átereszen ömlött át a Szurdokvíz. A Kürtszikla lábánál elkanyarodott, majd a Helm-kapuból szelíden leereszkedő jókora tisztás közepén egy vízmosáson folyt bele a Helm-árokba. Onnét a Szurdok-katlanba, onnét meg a Nyugathalmi völgybe. Itt, az ország határán, a Helm-kapuba épített Kürtvárban lakott Erkenbrand, Nyugathalom ura. Mikor beköszöntöttek a sötét idők, s látszott, hogy háború fenyeget, bölcsen kijavíttatta a falat és megerősíttette a várat.
A sereg a mély völgyben járt, még nem érte el a Katlan bejáratát, amikor az előőrsök felől kürtszó hallatszott és kiáltozás. A sötétben nyílvesszők szisszentek. Egy felderítő vágtatott hátra, s jelentette, hogy a völgyben farkaslovasok vannak, s hogy egy sereg ork tart sietve dél felé a Vas folyó gázlójától, nyilván a Helm-szurdok irányába.
– Rengeteg holttestet találtunk, a mieink közül is sokat levágtak, ahogy erre menekültek – mondta a felderítő. – Szétszórt csapatokkal is találkoztunk, most fejetlenül kóborolnak erre-arra. Hogy Erkenbranddal mi van, úgy látszik senki sem tudja. Ha eddig el nem veszett, valószínű, hogy itt rohanják le, mielőtt a Helm-kapuhoz érne.
– Gandalfot nem láttátok? – kérdezte Théoden.
– De igen, uram. Sokan láttak egy fehér ruhás öregembert lóháton, amint ide-oda vágtat a pusztán, mint a szélvész. Többen azt hitték, hogy Szarumán az. Azt mondják, erre lovagolt el az este, Vasudvard felé. Vannak, akik látták Kígyónyelvűt is, még korábban, egy ork-csapattal tartott északnak.
– Jaj a Kígyónyelvűnek, ha Gandalf ráakad – mondta Théoden. – De akkor is, ma egyetlen tanácsadóm sincs, se régi, se új. S ebben a helyzetben nem tehetünk okosabbat, mint hogy folytatjuk az utat, ahogy Gandalf mondta, a Helm-kapu felé, akár ott van Erkenbrand, akár nincsen. S azt tudják-e, hogy mekkora az északról jött sereg?
– Hatalmas – mondta a felderítő. – A menekültek, persze, minden ellenséget duplán számolnak, de beszéltem bátor szívű emberekkel is, és nem kétlem, hogy az ellenség fő ereje többszörösen meghaladja a mi együttes létszámunkat.
– Akkor hát igyekezzünk – mondta Éomer. – Vágjuk át magunkat az ellenségen a várkapuig. A barlangok a Helm-szurdokban százaknak is menedéket nyújtanak, onnét meg titkos utak vezetnek fel a hegyek közé.
– A titkos utakban ne bízz – mondta a király. Szarumán már régen kikémlelt mindent. De lehet, hogy ott még sokáig ki tudunk tartani. Gyerünk hát!

Aragorn és Éomer most Legolassal vonult az élcsapatban. Álló éjszaka lovagoltak, bele az egyre mélyülő sötétségbe, s útjuk a hegyek lábánál, délen, a homályos dombok közt, egyre magasabbra hágott. Ellenséggel nemigen találkoztak. Itt-ott egy-egy csatangoló ork-bandával, de az orkok menekültek, mielőtt még elfoghatták vagy lekaszabolhatták volna őket.
– Tartok tőle – mondta Éomer –, hogy a király seregének közeledte hamarosan az ellenség vezérének, Szarumánnak vagy valamelyik kapitányának is a fülébe jut.
A hátuk mögött egyre észlelhetőbbé vált a háború zaja. A sötétben jól hallották a távolról jövő harsány énekszót. Már mélyen benne jártak a katlanban, amikor hátratekintve fáklyákat pillantottak meg, számtalan izzó fénypontot a sötét mezőkön, szétszórtan, mint a vörös vadvirágot, vagy hosszú, pislákoló, s a pusztáról fölfelé kanyargó libasorban. Itt-ott föllobbant egy-egy nagyobb tűz is.
– Nagy sereg, és keményen igyekszik utolérni – mondta Aragorn.
– Tüzet hordoznak – mondta Théoden –, és fölperzselnek mindent, boglyát, fát, kunyhót. Gazdag volt e völgy, teli tanyákkal. S most jaj a népemnek!
– Bárcsak megérném azt a napot, mikor mint a vihar csapunk le rájuk a hegyek közül – mondta Aragorn. – Fáj, hogy így kell futnom előlük.
– Már nem futunk messzire – mondta Éomer. – Itt van előttünk Helm Árka, ez a vizesárokkal védett ősi földsánc, vagy négyszáz lépésnyire a Helm-kaputól. Ott megfordulunk, s fölvehetjük velük a harcot.
– Nem, ahhoz kevesen vagyunk, hogy az árkot tartani tudnánk – mondta Théoden. – Mérföldnél is hosszabb, s széles nyílás vezet át rajta.
– Ha megszorítanak, az utóvédnek tartania kell – mondta Éomer.
Se csillag, se hold nem világított, ahogy átlovagoltak az árok nyílásán, ott, ahol a fentről érkező víz az árokba torkollik, s a Kürtvárba vezető út metszi a sáncot. A sánc váratlanul szökött elébük a sötét árkon túl. Mikor a lovuk odaért, őrszem kérdezte őket.
– Lovasvég Ura lovagol Helm Kapujához! – felelt Éomer. – Én Éomund fia Éomer vagyok.
– Nem remélt jó hír – mondta az őrszem. – Igyekezzetek! Sarkatokban az ellenség.
A sereg átvonult a nyíláson, s megállt fenn, a lejtős réten. Nagy örömükre megtudták, hogy Erkenbrand jó néhány embert hagyott hátra a Helm-kapu védelmére, és számos menekült is érkezett.
– Lehetnek tán ezren is, akik gyalogszerrel fel tudják venni a harcot – mondta az öreg Gamling, az árok védőinek vezetője. – De java részük vagy nagyon is sok telet ért meg, vagy nagyon is keveset, mint a fiam fia itt. Mi újság Erkenbrandról? Tegnap azt a hírt vettük, hogy errefelé tart mindazokkal, akik Nyugathalom legjobb lovasai közül megmaradtak. De még nem érkezett meg.
– Félek, hogy egyelőre nem is fog – mondta Éomer. – A felderítőinknek semmi hírük róla, s a hátuk mögött az egész völgy teli ellenséggel.
– Jó lenne, ha megmenekült volna – mondta Théoden. – Nagyszerű ember. A Pörölykezű Helm vitézsége kelt új életre benne. De nem várhatjuk be itt. Minden erőnket össze kell vonnunk a falak mögött. Jól el vagytok látva? Mi élelmet alig hoztunk, mert nyílt csatára lovagoltunk ki, s ostromra nem készültünk.
– Hátul, a szurdok barlangjában, ott van Nyugathalom népének egyharmada, öregek és fiatalok, gyerekek és nők – mondta Gamlin. – De oda gyűjtötte Erkenbrand az élelmet és az állatokat is, meg takarmányt, sokat.
– Helyes – mondta Éomer. – Fölperzselnek, elpusztítanak mindent, ami a völgyben maradt.
– Ha idejönnek, a Helm-kapuba, hogy a készleteinkre alkudjanak, drága árat fizetnek érte – mondta Gamling. A király folytatta az útját a lovasokkal. A folyót keresztező hídnál leszálltak a lóról. Libasorban vezették fel a lovakat a hídra, be a Kürtvár kapuján. Itt megint csak örömmel és megújult reménnyel fogadták őket, mert már így elegen voltak a vár és a sánc védelmére is.
Éomer sietve beosztotta az embereit. A király és kísérete Kürtvárban maradt, s vele együtt sokan a nyugathalmiak közül. De az erejének java részét a szurdokfal, a torony és a szurdok szájának védelmére összpontosította, mert ha itt elszántan és teljes erővel támadnak, nehéz védekezni. A lovakat a szurdok mélyére vezették, annyi emberrel, ahányat nélkülözni tudtak.
A szurdokfal meg volt vagy négyembernyi magas, s olyan vastag, hogy a tetején négyen is elmentek egymás mellett, a mellvéd oltalmában, amely mögül csak magas ember láthatott ki. A mellvéden, szabályos távközökben, kilövőnyílások. A falra, Kürtvár külső falának ajtajából lépcső vezetett le, a Szurdokból pedig három lépcsősoron lehetett följutni rá, de kívül sima volt, a nagy kőtömböket hozzáértő módon úgy illesztették össze, hogy nem volt köztük rés, ahol bárki megvethette volna a lábát, a legfelsők pedig előrenyúltak, mint a vízmosta tengeri szirtfalak párkánya.

Gimli megállt, s nekitámaszkodott a mellvédnek. Legolas fölült a tetejére, az íját tapogatta, s kilesett a sötétbe.
– Ez itt már inkább a kedvemre való – mondta a törp, s toppantott néhányat a köveken. – Mindig dagad a szívem, ha hegyek közelében járunk. Ez itt jó kő. Kemény, az ország csontja. Ahogy az ároktól fölfelé jöttünk, a lábamon éreztem, hogy az. Adj egy évet és száz magamfajtát, úgy megerősítem ezt a várat, hogy hadseregek törnek meg rajta, akár a hullám.
– Nem kétlem – mondta Legolas. – De te törp vagy, és a törp különös fajta. Nekem nincs ínyemre ez a hely, s napvilágnál se fogom jobban megkedvelni. De te akkor is vigaszt öntesz belém, Gimli, s örülök, hogy itt állsz mellettem, szétvetett lábakkal és éles fejszével a kezedben. Bár lenne köztünk több a te fajtádból. De még náluk is jobban örülnék száz jó bakacsinerdei íjásznak. Nagy szükségünk volna rájuk. A rohirok íjasai is tudnak lőni a maguk módján, csak épp hogy kevesen vannak, nagyon kevesen.
– Ahhoz, hogy célba nyilazzunk, sötét van – mondta Gimli. – Ami azt illeti, aludnunk kéne. Aludni! Azt szeretnék, azt hiszem, annyira, mint még soha egyetlen törp sem. Ez a lovaglás fárasztó dolog. De a fejszém már ficánkol a kezemben. Adj egy sor ork-nyakat, és helyet, hogy a fejszémet meglendítsem, s mindjárt lehullik rólam minden kimerültség!
Lassan telt az idő. A völgyben messze lenn még égtek az elszórt tábortüzek. A vasudvardi sereg csöndben közeledett.
Az Árok felől egyszerre ordítás, üvöltözés csapott fel, s az emberek vad csatakiáltásai. Lángoló faágak bukkantak fel az árokparton és csoportosultak az árokpart előtt. Majd szétszóródtak, és eltűntek. Férfiak vágtattak a réten s fel a hídon a Kürtvár kapujába. A nyugathalmiak hátvédjét visszaszorították.
– Itt az ellenség! – kiáltották. – Kilőttük minden nyilunkat, s halott orkokkal töltöttük meg az árkot. De ez csak egy időre tartotta vissza őket. Már több helyt megmászták a sáncot, annyian vannak, mint a hangyák. De arra megtanítottuk őket, hogy máskor ne égő fáklyákkal lófráljanak.

Épp hogy elmúlt éjfél. Az égbolt koromfekete volt, a nehéz levegő mozdulatlansága vihart ígért. A felhőket egyszerre vakító fény égette át. Szerteágazó villám csapott le a keleti dombok közé. A fehér fényben egy döbbent pillanatra az egész teret maguk előtt és az árok között belátták: zubogott, kavargott a fekete rét a zömök és testes, magas és komor, hegyes sisakos fekete pajzsos alakoktól. Százak és százak zúdultak át a sáncon és a sáncnyíláson. A fekete áradat szikláról sziklára ömlött, egészen a falig. Mennydörgés zúdult le a völgybe. Szakadt az eső.
Nyílvesszők fütyültek zápor sűrűn a mellvéd fölött, és koppantak, vetettek szikrát a kövön. A Helm-szurdok ellen megindult a roham, de bentről egy hang, egy kihívás nem hallatszott: válaszként egyetlen nyilat ki nem lőttek.
A támadó sereg megtorpant, visszarettent a kő és a fal néma fenyegetésétől. A sötétséget villámok szaggatták újra meg újra. Az orkok felüvöltöttek, kardjukat, lándzsájukat rázták, s nyílzáport zúdítottak mindenkire, aki a mellvéd mögött föltűnt, a lovasvégiek meg döbbenten bámultak le rájuk, mert olyannak látták őket, mint a háború viharában hullámzó fekete búzaföldet, ahol a villámfényben megvillantak a bajszos kalászok.
Ércesen harsogtak a kürtök. Az ellenség előrelódult, egy része a szurdokfal, más része a híd és a rámpa ellen, amely Kürtvár kapujához vezetett. Ide a legtermetesebb orkokat küldték és a dúnföldi felláp vadembereit. Egy pillanatig haboztak, aztán megindultak. Villám villant, s minden sisakon, pajzson fölizzott a hátborzongató vasudvardi kéz. A szikla csúcsára értek, a kapu ellen nyomultak.

Ekkor megjött a válasz: nyílvihar és kőzápor fogadta őket. Soruk megingott, megtört, futásnak eredtek, majd újabb rohamra indultak, soruk megtört, majd újabb roham, s mint a növekvő dagály, minden hullámuk valamivel feljebb jutott. Megint fölharsantak a kürtök, s előreszökkent egy sereg üvöltő ember. Hatalmas pajzsaikat tetőként tartották a fejük fölé, s közöttük mások két hatalmas fatörzset cipeltek. Hátul ork-íjászok gyülekeztek, s árasztották el nyilaikkal a falak védőit. Eljutottak a kapuig. A fatörzsek meg-meglendültek az erős kezekben, s messzehangzó dörrenéssel döngették a deszkát. Ha egy ember kiesett, összezúzta a felülről rázuhanó kő, kettő ugrott a helyébe. Újra meg újra nekilendültek, dörrentek a faltörő kosok.
Éomer és Aragorn ott volt a szurdokfalon. Hallották az üvöltözést és a faltörő kosok dörrenéseit, majd egy villám fényében látták is, mekkora veszélyben forog a kapu.
– Gyerünk! – mondta Aragorn. – Itt az idő, hogy együtt rántsunk kardot.
Mint a tűz, futottak végig a falon, föl a lépcsőn, be a külső vár udvarára. Futtukban összeszedtek egy maréknyi kemény kardvívót. Volt ott egy árokfolyosó, amelynek kisajtaja a nyugati várfal egy szögletére nyílt, ott, ahol a várfal a sziklasarkantyúval érintkezett. Ezen az oldalon keskeny ösvény vezetett a nagykapuhoz, a fal és a meredek szikla széle közt. Éomer és Aragorn egyszerre szökkent ki az ajtón, s szorosan a nyomukban az embereik. S mint egyetlen kardpenge villant ki a hüvelyéből mindkettőjük kardja.
– Gúthwine! – harsogta Éomer. – Gúthwine a Lovasvégért!
– Andúril! – kiáltotta Aragorn. – Andúril a dúnadánokért!
Oldalba kapták a vadembereket. A fehér fényben izzó Andúril fölemelkedett, és lecsapott. A falon és a toronyban fölharsant a kiáltás: – Andúril! Andúril hadba megy! A Kettétört Kard újra csillog!
Az ostromlók kétségbeesetten dobták le a faltörő kosokat s vették fel a harcot, de a pajzsfaluk megtört, mintha villám csapott volna belé, s őket elsöpörték, félreszorították, vagy lepotyogtak a sziklákról a köves folyómederbe. Az ork-íjászok vadul lövöldöztek, majd futásnak eredtek.

Aragorn és Éomer egy pillanatra megállt a kapu előtt. A távolban mennydörgés morajlott. Messze, a déli hegyek közt még villódzott a villámok fénye. Feltámadt az éles északi szél. Rongyos felhők rohantak, s közülük ki-kikandikáltak a csillagok. A katlan partján, a dombok fölött, nyugatra tartott a hold és sárgán derengett a viharfelhők tajtékján át.
– Épp jókor érkeztünk – mondta Aragorn, s ránézett a kapura. A roppant sarokvasak és vasrudak elgörbültek, a kapudeszkák egyike-másika kettéhasadt.
– De akkor sem maradhatunk a falon kívül, hogy itt védjük a kaput – mondta Éomer. – Nézd! – A hídra mutatott. Máris nagy sereg ork és ember gyülekezett a folyó túloldalán. Nyilak szisszentek s pattogtak körülöttük a falon. – Gyerünk! Vissza kell jutnunk, és bent kőrakással és keresztfákkal eltorlaszolnunk a kaput. Futás!
Megfordultak, és elrohantak. E pillanatban talpra szökkent vagy tucatnyi ork, aki eddig mozdulatlanul hevert a halottak között, s nesztelenül, fürgén a nyomukba eredt. Kettő utána vetette magát Éomernek, elgáncsolta, s már a hegyiben is volt. De egy kis fekete alak, akit eddig észre sem vett senki, most kiszökkent a homályból, s rekedten elordította magát: – Barûk Khazâd! Khazâd ei-menû! – Meglendült, visszarándult egy fejsze. Két ork bukott fel lenyakazva. A többi elmenekült.
Éomer föltápászkodott, Aragorn meg már futott vissza, hogy segítsen neki.

A vas ajtószárnyat bereteszelték, s belülről kővel eltorlaszolták. Mikor mindezzel elkészültek, Éomer megfordult: – Köszönöm, Glóin fia Gimli! Nem is tudtam, hogy te is velünk voltál a csetepatéban. De néha a váratlan vendég a legjobb cimbora. Hogy kerültél oda?
– Utánatok mentem, hogy lerázzam magamról az álmot – mondta Gimli –, de ránéztem ezekre az erdei emberekre, és úgy rémlett, egy kicsit nagyok nekem, így hát leültem egy kőre, s elnéztem, amint ti a kardotokkal játszadoztok.
– Ezt nehéz lesz meghálálnom – mondta Éomer.
– Lesz rá alkalmad, még az éjszaka – nevetett a törp. – – De meg vagyok elégedve. Azóta, hogy Móriából eljöttünk, még nem vágtam mást, csak fát.

– Kettő – mondta Gimli, s megsimogatta a fejszéje fokát. Visszatért a falra, az őrhelyére.
– Kettő? – mondta Legolas. – Akkor én vezetek, bár most sötétben keresgélhetek új nyílvesszőket, mert a magamét mind ellőttem. De akkor is, nekem legalább húsz van a rovásomon. De ez se több, mint néhány levél az erdőben.
Az égbolt rohamosan tisztult, s a lemenő hold most fényesen csillogott. Fénye azonban nem sok reményt hozott Lovasvég vitézeinek. Az ellenség nemhogy gyérült volna, inkább megszaporodott, s a sánc nyílásán egyre több nyomakodott fölfelé a völgyből. A kirohanás után a sziklán csak rövid ideig volt nyugalom. Kettőzött erővel indult meg a támadás a kapu ellen. A vasudvardiak mint az üvöltő tenger, rontottak a Szurdok-falnak. Végestelen végig orkok és hegyi emberek nyüzsögtek a fal lábánál. Kampós végű kötelek tengere röppent a mellvédre, annyi, hogy az emberek nem győztek vagdosni vagy visszadobálni: Hosszú rohamlétrák százai emelkedtek. Sok törötten hanyatlott vissza, de a helyébe öt is került, s mint a sötét déli erdők majmai kúsztak fel rajtuk az orkok. A fal lábánál halomban hevertek a halottak és a csontjuk töröttek, mint vihar után a tetőcserép az eresz alatt, az ocsmány halom mind magasabb lett, de az ellenség csak támadott és támadott.
Rohan emberei kezdtek már kimerülni. Minden nyilukat kilőtték, s nem maradt egyetlen hajítódárdájuk, kardjuk kicsorbult, pajzsuk meghasadt. Aragorn és Éomer háromszor is összegyűjtötte őket, és háromszor lángolt fel Andúril, hogy kétségbeesett rohammal űzze el az ellenséget a falról.
Majd fegyverzörgést hallottak bentről, a szurdokból is. Az orkok, mint a patkányok kúsztak át az átereszen, ahol a folyó vize kiömlött. Míg a támadás el nem érte a tetőpontját, a szirtfal árnyékában várakoztak, s amikor a helyzet a legforróbb volt, s a védők java része a fal tetejére futott, előugrottak. Néhány a szurdok szájába is behatolt már, s a lovak közt az őrökkel verekedett.
Gimli leszökkent a falról, s vad kiáltását visszaverték a szirtek: – Khazâd! Khazâd! – Hamarosan bőven akadt dolga.
– Híííja! – kiáltotta, – Orkok a fal mögött! Híííja! Gyerünk, Legolas! Jut itt mindkettőnknek! Khazâd ei menû!
Öreg Gamling letekintett a Kürtvárból, mert megütötte a fülét a törp minden csatazajt túlharsogó kiáltása. – Orkok a Szurdokban! – kiáltott. – Helm! Helm! Előre, Helm fiai! – s már rohant is le a lépcsőn, nyomában egy sereg nyugathalmival.
Támadásuk vad volt és váratlan, s az orkok megfutamodtak. Beszorultak a Szurdok zugaiba, s vagy lekaszabolták őket, vagy lekergették a Szurdok mélyébe, ahol a rejtett barlangok őreinek estek áldozatul.
– Huszonegy! – kiáltotta Gimli. Kétmarokra fogott fejszéje lecsapott, s az utolsó ork is ott hevert a lába előtt. – Egyenlítettem, Legolas mester!
– El kell dugaszolnunk ezt a patkánylyukat – mondta Gamling. – Azt mondják, a törpök értenek a kőhöz. Segíts már, uram.
– A törpök sem csatabárddal, sem a körmükkel nem szoktak követ faragni – mondta Gimli. – De segítek, amennyire tudok.
Ami törött kőhöz, folyókavicshoz hozzáfértek, azt mind odahordták, és Gimli irányításával a nyugathalmiak eltorlaszolták az áteresz belső végét, s csak egy csöpp lefolyónyílást hagytak nyitva. A Szurdokvíz, mely az esőben jócskán megdagadt, bosszúsan kavargott elgátolt medrében, s hideg tavat alkotva terült szét szirtfal és szirtfal között.
– Fent szárazabb – mondta Gimli. – Gyerünk fel, Gamling, nézzük meg, mi a helyzet odafent, a falon.
Fölmászott, és ott találta Legolast Éomer és Aragorn mellett. A tünde épp hosszú kését fente. Az ostrom egy ideje alábbhagyott, mivel a kísérlet, hogy az átereszen törjenek be, meghiúsult.
– Huszonegy! – kiáltotta Gimli.
– Szép – mondta Legolas. – De én már a két tucatnál tartok. Idefenn bőven akad dolga a késnek.

Aragorn és Éomer fáradtan támaszkodott a kardjára. Bal kéz felől a Sziklán megint magasra csapott a csatazaj. Kürtvár – sziget a tengerben – keményen tartotta magát. Kapuja romokban, de senki ellenség nem jutott át élve a kő- és gerendatorlaszon.
Aragorn fölnézett a sápadt csillagokra és a holdra, amely most szállt alá a völgyet övező nyugati dombok mögé. – Mintha évek óta tartana – mondta. – Meddig késik még a hajnal?
– Mindjárt pirkad – mondta Gamling, aki most ért oda melléjük. – De a hajnal, sajnos, nem sokat segít.
– A hajnal mégis az emberek örök reménye – mondta Aragorn.
– De ezek a vasudvardi jószágok, ezek a félork-félember koboldok, akiket Szarumán ocsmány fortélya hozott létre, nem csüggednek el a napon. Halljátok őket?
– Én hallom – mondta Éomer –, de nekem ez annyi, mint a madarak kiáltozása vagy a vadak üvöltözése.
– Pedig vannak köztük néhányan, akik a Dún-föld nyelvén kiabálnak – mondta Gamling. – Én tudok ezen a nyelven. Ősi emberi nyelv, s valamikor Lovasvég sok nyugati völgyében beszélték. Hallga! Gyűlölnek minket, és boldogok, mert biztosra veszik a romlásunkat! – A királyt! A királyt! – kiabálják. – Most elkapjuk a királyukat! Halál a Forgoilokra. Halál a Szalmafejűekre! Halál Észak kirablóira! – Minket hívnak így. Félezer év alatt nem felejtették a sérelmüket, hogy Gondor urai az ifjú Éorlnak adták Lovasvéget, s szövetségre léptek vele. És Szarumán most föllobbantotta közöttük ezt az ősi gyűlöletet. Vad népek ezek, ha fölingerlik őket. Ügyet sem vetnek a hajnalra, szürkületre, amíg Théoden király a kezükbe nem kerül, vagy ők maguk fűbe nem harapnak.
– Énbelém akkor is reményt önt a hajnal – mondta Aragorn. – Hát nem azt mondják, hogy Kürtvárat, ha emberek védték, még soha ellenség be nem vette?
– Az énekmondók szerint – mondta Éomer.
– Akkor hát védjük és reménykedjünk – mondta Aragorn.

Még ki sem mondta, vadul felharsantak a kürtök. Majd egy dörrenés, felcsapó füst és láng. A Szurdokvíz sziszegve, habot vetve eredt neki, ahol az áteresz volt, most hatalmas üreg tátongott a falon. Tömegével özönlöttek be rajta a fekete alakok.
– Szarumán ördöngös varázslata! – kiáltotta Aragorn. – Bekúsztak az áteresz alá, s a lábunk alatt meggyújtották Orthanc tüzét. Elendil! Elendil! – kiáltotta, s már ugrott is be a résbe, de akkor már száz meg száz rohamlajtorját támasztottak a mellvédnek. Az utolsó roham, mint sötét hullám a homokdombon, söpört át a falon és a fal mellett. A védőket magával sodorta. A lovasok egy része mind mélyebben szorult be a szurdokba, s most halált osztogatva hullott a harcban, s hátrált lépésről lépésre a barlangok irányában. A fellegvár felé már elvágták az útjukat.
A szurdokból a Sziklára és Kürtvár alsó kapujához széles lépcsősor vezetett. Aragorn a lépcsősor alján vetette meg a lábát. Kezében Andúril villogott, az ellenséget egy darabig föltartóztatta a rettegés, s aki csak elérte a lépcsőt a védők közül, az mind fölmehetett, egyik a másik után, a kapuhoz. A lépcsősor tetején Legolas térdelt, íja fölajzva, de egyetlen talált vesszője volt, s most azt leste, ki lesz az első ork, aki a lépcsőre merészkedik, hogy belé eressze.
– Aki bejöhetett, az már mind biztonságban van, Aragorn! – kiáltotta. – Gyere vissza!
Aragorn megfordult, és fölszaladt a lépcsőn, de olyan fáradt volt, hogy futtában felbotlott. Az ellenség, nyomban előreszökkent. Jöttek az orkok üvöltve, karjukat kinyújtva, hogy megragadják. A legelső ork elesett, Legolas utolsó nyila ütötte át a torkát, de a többi átugrált a testén. Majd hatalmas kődarab zúdult le a lépcsőn, a külső falról dobták le, odafentről, és sodorta vissza őket a Szurdok mélyére. Aragorn elérte az ajtót, s az becsattant mögötte.
– Baj van, barátaim – mondta, s karjával letörölte az izzadságot a homlokáról.
– Hát... – mondta Legolas – de amíg te velünk vagy, a helyzet még nem reménytelen. Gimli hol van?
– Nem tudom – mondta Aragorn. -- Utoljára azt láttam, hogy lent harcol, a földön, aztán az ellenség elválasztott minket.
– Ez rossz hír – mondta Legolas.
– Gimli szívós és erős – mondta Aragorn. – Reméljük, sikerült a barlangokba menekülnie. Ott egy darabig biztonságban lesz. S egy törpnek ínyére való az efféle menedékhely.
– Remélem – mondta Legolas. – De mégis jobban szeretném, ha erre jött volna. Akkor közölhetném Gimli mesterrel, hogy én már harminckilencnél tartok.
– Amíg a barlangokig eljut, egyenlít – nevetett Aragorn. – Még soha nem láttam, hogy így forgassa valaki a csatabárdot.
– Megyek, és keresek néhány vesszőt – mondta Legolas. – Majd csak véget ér ez az éjszaka is, és a világosban jobban célzok.
Aragorn fölment a fellegvárba. Ott nagy szomorúságára megtudta, hogy Éomer nem jutott be.
– Nem, nincs itt a Sziklán – mondta az egyik nyugathalmi. – Utoljára akkor láttam, amikor összeszedett mindenkit, akit csak lehetett, s a Szurdok szájában verekedett. Gamling volt vele, meg a törp, de én nem értem el őket.
Aragorn végigballagott a belső udvaron, s fölment a torony egyik felső szobácskájába. Ott állt a király, alakja feketén rajzolódott ki a keskeny ablak négyszögén, s letekintett a völgybe.
– Mi újság, Aragorn? – kérdezte.
– A Szurdokfal elesett, uram – felelte –, s a védőket elsöpörték, de sikerült sokuknak a Sziklára menekülnie.
– Éomer itt van?
– Nincs, uram. De embereid közül jó néhányan a Szurdokba húzódtak vissza, azt mondják, közöttük van Éomer is. Ahol a Szurdok összeszűkül, talán föl tudják tartóztatni az ellenséget, s bejutnak a barlangokba. Ám hogy ott mit remélhetnek, nem tudom.
– Többet, mint mi. Élelem bőven van, azt mondják. S a levegő egészséges, mert a barlang jól szellőzik a hosszú sziklahasadékon. S a barlang száján senki be nem jut, ha elszánt emberek védik. Még sokáig tarthatják magukat.
– De az orkok Orthancból valami ördöngösséget hoztak – mondta Aragorn. – Robbanó tüzük van, azzal vették be a falat. Ha a barlangba nem is jutnak be, aki benn van, be tudják zárni. De nekünk most akkor is a magunk védelméről kell gondoskodnunk.
– Bosszant ez a börtön – mondta Théoden. – Ha előreszegezett lándzsával lovagolhatnék az embereim élén a csatamezőn, akkor talán érezném a harc örömét, és úgy végezném. De így édeskevés értelme van az ittlétemnek.
– Itt legalább Lovasvég legerősebb vára őriz téged, Uram – mondta Aragorn. – Kürtvárban több reményünk van rá, hogy megvédelmezzünk, mint Edorasban, vagy akár Dúnhargban, a hegyek között.
– Azt mondják, Kürtvárat még sohasem sikerült senkinek bevennie – mondta Théoden –, de a szívem csupa kétely. A világ változik, s ami valaha erős volt, az most nem biztonságos. Már hogy tudna akárki ellenállni ennyi ellenségnek, s ilyen izzó gyűlöletnek? Ha tudtam volna, hogy Vasudvard ereje ennyire megnőtt, talán nem lovagoltam volna elébe ilyen elsietett módon, hiába Gandalf ügyeskedése. Tanácsa most nem látszik olyan jónak, mint a kelő nap fényében.
– Ne ítélj, Uram, Gandalf tanácsairól, amíg az egésznek nincsen vége – mondta Aragorn.
– Nincs már messze a vég – mondta a király. – De én nem vagyok hajlandó úgy végezni, mint a csapdába esett borz. Hósörény, Hasufel és a testőrség többi lova ott van a belső udvarban. Ha hajnalodik, megfúvatom Helm kürtjét, és kirontok innét. Velem tartasz, Arathorn fia Aragorn? Tán sikerül utat vágnunk, vagy úgy esnünk el, hogy az hősénekre méltó – ha ugyan marad közülünk, aki megénekli.
– Veled tartok – mondta Aragorn.
Elköszönt, visszament a falra, körbejárta, bátorította az embereket, és segített, ahol meleg volt a helyzet. Legolas vele ment. Alulról lángnyelvek csaptak fel, robbanások reszkettették meg a levegőt, a köveket. Tömegével röppentek föl a kötélhurkok és sokasodtak a rohamlétrák. Az orkok újra meg újra följutottak a fal tetejére, a védők újra meg újra leszórták őket.

Aragorn végül megállapodott a nagy kapu fölött, fittyet hányva az ellenség lövedékeinek. Elnézett a messzeségbe, s látta, hogy keleten szürkül az ég alja. Föltartotta a tenyerét, fegyvertelenül, annak jeléül, hogy beszélni akar.
Az orkok üvöltöttek és gúnyolódtak. – Gyere le! Gyere le! – kiabálták. – Ha beszéded van velünk, gyere le! És hozd a királyotokat is. Mi a harcos uruk-haik vagyunk! Ha nem jön, úgyis előhúzzuk az odújából! Hozd ki azt a gyáván lapító királyodat!
– Hogy a király marad-e vagy kijön, azt ő dönti el – mondta Aragorn.
– Akkor meg mi dolgod itt? – felelték. – Mit nézelődsz? Az érdekel, hogy mekkora a seregünk? Mi vagyunk a harcos uruk-haik!
– Azért jöttem, hogy a hajnalt lássam – mondta Aragorn.
– Mit érdekel a hajnal? – gúnyolódtak. – Mi vagyunk az uruk-hai orkok, mi sem éjjel, sem nappal, se jó időben, se rossz időben nem hagyjuk abba a harcot. Ha nap süt, ha hold világít, mi ölni jöttünk. Mit érdekel a hajnal?
– Ki tudja, mit hoz az új nap? – mondta Aragorn. – Menjetek el, mielőtt a dolgotok rosszra fordul.
– – Szállj le onnét, vagy lelövünk! – ordították. – Ez nem tanácsterem! Úgysincs mit mondanod!
– Csak annyi – mondta Aragorn –, hogy Kürtvárat még soha senki be nem vette. Menjetek, vagy senki sem marad élve közületek. Egy lélek sem, hogy északra hírt vihetne. Ti nem tudjátok, mekkora veszély fenyeget.
Aragornból, ahogy ott állt egymaga a kapu romjain, az ellenséges sereg színe előtt, olyan erő és olyan fenség áradt, hogy a vademberek elnémultak és aggódva tekingettek hátra a völgybe meg az égre. De az orkok harsányan röhögtek, s ahogy Aragorn leszökkent, nyilak és hajítódárdák zápora árasztotta el a falakat.
Dörrenés hallatszott, és tűz csapott fel. A kapubolt, amin az imént még ott állt Aragorn, füstölögve, port verve omlott össze. A torlasz úgy röpült szét, mintha villám csapott volna belé. Aragorn a királyhoz futott, a fellegvárba.
De épp mikor a kapu összeomlott, és az orkok köröskörül, ordítva készülődtek a támadásra, moraj támadt a hátuk mögött, távoli szélviharhoz hasonlatos, ebből vad kiáltozás bontakozott ki, sok-sok hang adott szájról szájra, ordított a hajnal fényébe különös híreket. Az orkok a Sziklán, a kétségbeejtő hírek hallatán, megtorpantak, hátranéztek. S ekkor váratlanul, félelmetesen fölharsant a toronyban Helm roppant kürtjének hangja.

Aki csak hallotta, megremegett. Az orkok közül sokan hasra vetették magukat és befogták a fülüket. A Szurdok mélyéről visszhang felelt rá, kürtrivalgás kürtrivalgást követett, mintha minden szirten, minden magaslaton egy-egy roppant kürtös állna: De a falakon az emberek föltekintettek, s kíváncsian füleltek, mert a visszhang csak nem halt el. A kürtrivalgás a hegyek közt mintha ide-oda kanyarodva közeledett volna, mind közelebbről s mind hangosabban válaszolgatott az egyik kürt a másikának, harsányan és felszabadultan.
– Helm! Helm! – ordították a lovasok. – Helm föltámadt, és hadba szállt! Helm, Théoden királyért!
E kiáltásra előjött a király. Lova hófehér volt, pajzsa aranyszín, lándzsája hosszú. Jobb oldalán Aragorn, Elendil utóda, mögötte az ifjú Éorl házának előkelői. A fény felszökkent az égre. Az éjszaka eltávozott.
– Előre, éorlfiak! – Csatakiáltás, fegyvercsörgés, roham. Dübörögve zúdultak le a kapu felől, végigsöpörtek az úton, s úgy vágtattak át a vasudvardi seregen, mint szélvész a réten. A Szurdokban fölharsant a barlangokból előjött s az ellenségre rontó emberek fenyegető ordítása. Aki a Sziklán maradt, az most mint lefelé özönlött. S a kürtharsogás egyre csak visszhangzott a hegyek között.
A király és kísérete továbbvágtatott. Főnökök és közkoboldok estek el, menekültek a kardjuk elől. Sem ork, sem ember meg nem állt előttük. Mind a hátát kínálta a lovasok kardjának, s fejvesztve menekült a völgybe. Kiáltozott, jajongott valahány, mert a nap keltével erőt vett rajtuk a rettegés és az értetlenség.

Így rohant ki Théoden király Helm Kapuján, s vágott ösvényt Helm Árkához. Ott megállt a csapat. Közben kivilágosodott. Föllángolt a nap a keleti hegyek fölött, s megcsillant lándzsáikon. De ők csak ültek a lovuk hátán, s lefelé bámultak a völgykatlanba.
A táj megváltozott. Ahol korábban zöld gyeppel borított lejtő ereszkedett alá a hegy lábához, most sűrű erdő sötétlett. Deres fejű nagy fák sorakoztak csupaszon és némán, ágaik összefonódtak, görcsös gyökerüket mély fű borította. Alattuk homály. Az árok és a névtelen erdő közt talán ha kétszáz öl széles tisztás. S ott kushad Szarumán egész serege, s retteg a királytól, retteg a fáktól. S csak ömlik lefelé a maradéka is a Helm-kapuból, míg már az Árkon túl senki se marad, ott rajzik-nyüzsög, mint a légy a tisztáson valahány. De hiába másznak, kúsznak a katlan falára, hogy egérutat nyerjenek. A katlant keletről csupa sziklafal határolja, jobb felől meg a romlás közeledik.
Majd váratlanul, az egyik hegytetőn, felbukkan egy lovas, napfényben csillogó fehér ruhában. Alant, a dombokon, csak harsog a kürt. S a kürtök mögött, a hosszú lejtőkön, ezernyi gyalogos rohan lefelé, kezében meztelen karddal. Sorukban szálas, erős ember lovagol. Pajzsa vörös. S ahogy odaérnek a völgyszegélyre, nagy, fekete kürtöt emel a szájához, s belefúj.
– Erkenbrand! – ordítják a lovasok. – Erkenbrand! – Ím, a Fehér Lovas! – kiáltja Aragorn. – Eljött Gandalf!
– Mithrandir, Mithrandir! – ámuldozik Legolas. – Hát ez boszorkányság! Gyerünk, nézzük meg az erdőt, amíg a varázslat tart!
Vasudvard egész serege bömböl, nekilódul erre, nekilódul arra, félelemből félelembe esve. A tornyon megint felharsan a kürt. Az Árok nyílásán a király csapata vágtat rohamra. A dombról meg Erkenbrand támad, Nyugathalom Ura. S megindul Keselyüstök, nagyokat szökkenve, mint a biztos lábú szarvas. Ott a Fehér Lovas. Jöttének rettenete megőrjíti az ellenséget. A vademberek arcra borulnak. Az orkok elhányják a kardot, lándzsát, s üvöltve menekülnek: Futnak, mint szélben a fekete füst. Jajongva veszik be magukat az erdő várakozó homályába, s abból a homályból egyikük sem kerül elő soha többé.

 

 

8. fejezet
Vasudvard felé

Így hát, a gyönyörű reggel fényében Théoden király és Gandalf, a Fehér Lovas megint összetalálkozott a Szurdok zöld füvű partján. És ott volt Aragorn is, Arathorn fia, meg Legolas, a tünde, a Nyugathalmi Erkenbrand, s az Aranycsarnok urai. Körülöttük a rohirok, Lovasvég lovasurai, az ámulat legyűrte bennük a győzelem örömét is, szemük az erdőn csüngött.
Egyszerre nagy kiáltozás támadt, megjöttek azok is, akiket a Szurdokba szorítottak vissza. Ott közeledett Öreg Gamling, Éomund fia Éomer, s mellettük talpalt Gimli, a törp. Sisak nélkül, fején véráztatta gyolcskötés, de a hangja harsány volt és erős.
– Negyvenkettő, Legolas mester! – kiáltotta. – Sajna! A fejszém kicsorbult, a negyvenkettedik vasgallért viselt. És te hogy állsz?
– Eggyel kevesebb – felelt Legolas. – S még csak nem is haragszom rád, annyira örülök, hogy talpon látlak.
– Üdvöz légy, húgom fia, Éomer! – mondta Théoden. – Örülök, hogy ép vagy és egészséges.
– Üdv Lovasvég Urának! – mondta Éomer. – A sötét éjszaka elmúlt, s ránk köszöntött az új nap. S e nap különös hírekkel érkezett. – Megfordult, csodálkozva tekintett először az erdőre, majd Gandalfra.
– Megint akkor jöttél, amikor a legjobban kellett! Pedig senki se várt.
– Senki se várt? – kérdezte Gandalf. – Hát nem megmondtam, hogy visszajövök s itt találkozunk?
– De hogy mikor, azt nem mondtad meg, és azt sem, hogy mi módon. Furcsa segítséget hoztál. Nagyon értesz a varázsláshoz, Fehér Gandalf!
– Meglehet. De ha így van is, erről még nem tettem bizonyságot. Csak jó tanáccsal szolgáltam veszedelem idején, s jó hasznát vettem Keselyüstök gyors lábának. A ti vitézségetek, s a nyugathalmiak szívós lába, amely végigtalpalta az éjszakát, többet tett, mint én.
Most még nagyobb csodálattal bámultak Gandalfra. De volt, aki sötét pillantást vetett az erdőre, s homlokához emelte a kezét, mintha azt hitte volna, az ő szeme mást lát, mint Gandalfé.
Gandalf hosszan és vidáman nevetett. – A fák? – kérdezte. – Nem, én is épp oly világosan látom a fákat, mint ti. De ez nem az én művem. Ehhez a bölcs tanácsa nem elég. Ilyet én nem lettem volna képes kiagyalni, s az eredmény még annál is jobb, mint amit remélni mertem.
– Ha nem a tiéd, akkor kinek a varázslata? – kérdezte Théoden. – Hogy nem Szarumáné, az biztos. Létezik hát hatalmasabb mágus, akitől még van mit tanulnod?
– Ez nem varázslat műve, sokkal ősibb hatalomé – mondta Gandalf. – Olyan hatalomé, amely már akkor is a földet tapodta, mikor tündék még nem voltak, nem mondtak hősi énekeket, és nem forgatták a kalapácsot.

 

Még rönkfa se volt, vas se volt,
S ifjú a hegy és friss a hold,
Gyűrű se volt, se gyötrelem –
S Ő már erdőt járt rég idelenn.

 

– És mi a válasz a találós kérdésedre? – kérdezte Théoden.
– Megtudod, ha velem jössz Vasudvardba – felelte Gandalf.
– Vasudvardba? – kiáltották.
– Oda – mondta Gandalf. – Visszamegyek Vasudvardba, s aki akar, velem tarthat.
– De Lovasvégen nincs elég ember, hogy Szarumán erődjét ostrom alá vegyük, még akkor sem, ha mindenkit összegyűjtünk, beleszámítva a sebesülteket és a kimerülteket is – mondta Théoden.
– Én akkor is elmegyek Vasudvardba – mondta Gandalf. – De nem maradok soká. Az én utam most kelet felé vezet. Várjatok Edorasban, mielőtt még elfogyna a hold.
– Nem – mondta Théoden –, hajnal előtt még kételkedtem benned, de most már nem válunk el. Veled tartok, ha azt tanácsolod.
– Szeretnék Szarumánnal, amint lehet, szót váltani – mondta Gandalf. – S minthogy neked, uram, már sok kárt okozott, helyénvaló, hogy ott légy te is. De mikor tudsz indulni, s mennyire bírod a vágtát?
– Embereimet kimerítette a harc – mondta a király –, s fáradt vagyok magam is. Mert messziről jöttem lóháton és keveset aludtam. A korom, sajna, nem tettetés, és nem csupán a Kígyónyelvű suttogásának tulajdonítható. Olyan betegség, amit semmi nem gyógyít, még Gandalf maga sem.
– Akkor hát pihenjen le mindenki, aki szeretne velem tartani – mondta Gandalf. –, Az éjszaka sötétjében utazunk: Ez így van rendjén, mert azt tanácsolom, mostantól kezdve minden jövés-menésünket, amennyire lehet, tartsuk titokban. De ne hozz magaddal sok embert, Théoden. Nem harcolni, tárgyalni megyünk.
A király kiválasztotta emberei közül azokat, akik nem sebesültek meg, akiknek gyors lábú lovuk volt, s elküldte őket a győzelem hírével Lovasvég völgyeibe, ezek parancsot is vittek, hogy minden férfi, fiatal és öreg, sietve induljon Edorasba. Ott a telihold utáni második nap Lovasvég Ura mustrát tart mindenkin, aki fegyverfogható. A vasudvardi útra, kísérőül, Éomert jelölte ki, s testőrei közül húszat. Gandalffal készült Aragorn is, Legolas meg Gimli. A törp, hiába hogy megsebesült, mindenáron menni akart.
– Könnyű kis csapás volt, s különben is, lecsúszott a sisakról – mondta. – Több kell ahhoz, hogy engem visszatartson, mint egy ilyen ork-karmolás.
– Majd amíg pihensz, ellátom a sebedet – mondta Aragorn.

A király visszatért Kürtvárba, aludt egyet, s olyan nyugodt álma volt, mint évek óta soha. Kiválasztott útitársai is lepihentek. De a többiek, akik nem kaptak sebet, nagy munkába kezdtek: mert a csatában sokan elestek, s feküdtek most holtan a réten vagy a Szurdok mélyén.
Ork annyi pusztult el, hogy a hulláikat számba se vették. De a domblakók közül sokan megadták magukat, s most rémülten könyörögtek kegyelemért.
Lovasvég emberei elvették tőlük a fegyvereiket, és munkára fogták őket.
– Segítsetek helyrehozni a gonoszságot, aminek ti is részesei voltatok – mondta Erkenbrand –, azután majd esküt tesztek, hogy soha többé nem lépitek át a Vas folyót fegyverrel a kezetekben, s nem szövetkeztek az emberek ellenségeivel, azután szabadon hazamehettek. Mert titeket Szarumán tévesztett meg. A hiszékenységetek ára, hogy sokan elestek közületek, de ha győztök, akkor se várt volna rátok sokkal jobb bér.
A dún-földi emberek elámultak, mert Szarumán azt mondta nekik, hogy a rohirok kegyetlenek, s élve égetik el a foglyaikat.
Kürtvár előtt, a rét közepén két halmot emeltek, ezek alatt nyugosznak Lovasvég lovasai, akik a vár védelmében életüket adták, az egyik halom alatt a keleti völgyek lakói, a másik alatt a nyugathalmiak. Háma, a király testőrkapitánya, magányos sírba került Kürtvár árnyékában. Ő ott esett el a kapu előtt.
Az orkok hulláit több nagy halomba hordták, messze az emberek nyughelyétől, az erdő szélén. Az emberek gondban voltak, akkora volt a hullarakás, hogy sem elföldelni, sem elégetni nem lehetett. Fájuk is kevés volt, hogy máglyát rakjanak, a különös fákra meg egyikük sem mert volna fejszét fogni, még akkor sem, ha Gandalf nem figyelmezteti őket, hogy kérgét, ágát ne bántsák egyiknek sem a nagy veszedelemben.
– Hagyjuk itt az orkokat – mondta Gandalf. – Reggelre majd kiderül, hogy mi dolgunk velük.

A király kísérete délután fölkészült az indulásra. A temetés akkor még éppen csak elkezdődött, Théoden elsiratta Hámát, a kapitányát, s ő dobta sírjába az első rögöt. – Szarumán nagy kárt okozott az országnak és énnekem – mondta –, s erről nem feledkezem meg, ha találkozunk.
A nap már közel járt a hegyek nyugati szegélyéhez, amikor Théoden, Gandalf és társaik kilovagoltak az Árok nyílásán, a furcsa erdő felé. Nagy csapat kísérte ki őket, lovasok és nyugathalmiak, öregek és fiatalok, nők és gyerekek, akik a barlangokból jöttek elő. Diadaléneket zengtek csengő hangon, aztán elhallgattak, és kíváncsian várták, hogy mi lesz, s szemüket rajta tartották a fákon, mert féltek tőlük.
A lovasok az erdőhöz értek, s a szélén megálltak, ló is, ember is vonakodott bemenni. A fák szürkék voltak és fenyegetők, valami homály vagy köd vette körül őket. Hosszú ágaik vége, mint megannyi kutató ujj lógott a földre, gyökereik, mint furcsa szörnyetegek végtagjai álltak ki a földből, s alattuk fekete üregek tátongtak. De Gandalf előrerúgtatott, a társaság élére állt, s egyszerre azt látták, hogy ahol a kürtvári út az erdővel találkozik, boltozatos kapu nyílik a roppant ágak alatt, Gandalf belovagol rajta, s a többiek utána. A lovasok döbbenten észlelték, hogy az út a Szurdokvíz mentén vezet, az eget látják maguk fölött, és aranyfénnyel süt le rájuk a nap. De kétoldalt a roppant erdőfalak már homályba burkolóztak, s áthatolhatatlan sötétségbe nyúltak, hallották az ágak nyögését, csikorgását, a távoli kiáltásokat, a szavuknincs hangok neszét, dühös mormolását: Egyetlen ork, egyetlen élőlény nem volt látható sehol.
Legolas és Gimli most egyazon lovon lovagolt, ott maradtak szorosan Gandalf mellett, mert Gimli félt.
– Meleg van idebenn – mondta Legolas Gandalfnak. – Valami nagy dühöt érzek magam körül. Neked nem lüktet a füledben a vér?
– De – mondta Gandalf.
– Vajon mi lett a nyomorult orkokkal? – kérdezte Legolas.
– Azt senki nem fogja soha megtudni, azt hiszem – mondta Gandalf.
Egy darabig némán lovagoltak, de Legolas csak tekingetett jobbra-balra, s ha Gimlitől teheti, meg-megállt volna, hogy az erdő neszeire füleljen.
– Az életben nem láttam még ilyen különös fákat – mondta –, márpedig sok fát ismertem makk-korától, amíg el nem korhadt. Bár volna egy kis szabad időm, hogy elsétálgathatnék közöttük, beszédesek, s előbb-utóbb tán megérteném a gondolataikat.
– Nem, nem! – mondta Gimli. – Hagyjuk csak békén őket! Én úgyis sejtem, hogy mi jár az eszükben, gyűlölnek minden élőlényt, aki két lábon jár, s a beszédük nyomasztó és fojtogató.
– Nem éppen mindet – mondta Legolas. – Azt hiszem, ebben tévedsz. Az orkokat. Mert azok nem idevalók, a tündékről, emberekről meg nemigen tudnak: Távoli völgyekben nőttek. A Fangorn mély völgyeiben, Gimli, azt hiszem.
– Akkor ez a legveszedelmesebb erdő egész Középföldén – mondta Gimli. – Hálásnak kéne lennem, azért, amit magukra vállaltak, de mégsem szívelem őket. Lehet, hogy csudálatosak, de én láttam már nagyobb csodát is ezen a földön, szebbet, mint bármi, egy éjszaka kinövő erdő vagy liget, még most is tele van vele a szívem.
Furcsák az emberek, Legolas! – itt van a kezük ügyében az északi világ egyik legnagyobb csodája, és mit mondanak róla? Barlang, azt mondják! Barlang! Üreg, ahova az ember bemenekül háború idején, vagy ahol élelmet tárol. Jó Legolasom, tudod-e, hogy a Helm-szurdok barlangjai óriásiak és meseszépek? Ha ismernék, a törpök zarándokútra járnának ide az idők végezetéig, csak hogy megbámulják. Úgy ám! Arannyal fizetnének, csak hogy egy kurta pillantást vethessenek rá.
– Én inkább azért fizetnék arannyal, hogy ne legyek kénytelen bemenni – mondta Legolas –, és kétszer annyit, hogy kimehessek, ha egyszer be kellett mennem.
– Te nem láttad, így hát megbocsátom a tréfát – mondta Gimli. – De ez bolond beszéd, Legolas. Szerinted szép az a csarnok, ahol a királyod lakik, a Bakacsinerdőben, a hegy alatt, s amit a törpök segítettek megépíteni réges-régen? Pedig csak kunyhó ehhez a barlanghoz képest: e mérhetetlen csarnokok, amelyeket betölt a tavakba csöpörgő víz örök muzsikája, szépek, mint Khaled-zâram, a csillagfényben.
S mikor fáklyát gyújtanak, s emberek járkálnak a homokos padlón a visszhangzó boltozat alatt, drágakövek, kristályok és kincset érő ércek telérjei csillognak a fényes falakban, és a fény áttetszik a gyöngyház színű márvány rétegein, áttetszik, mint Galadriel királynő eleven kezén. És fehér meg sáfránysárga meg hajnalpiros oszlopok, Legolas, mindenféle bodros ér torz álom-alakban, sokszínű padmalyról szöknek fel, hogy odafent találkozzanak a mennyezet csillogó gyámköveivel, és szárnyak, kötelek, függönyök, finomak, mint a megfagyott felhő, lándzsák, lobogók, fejjel lefelé csüngő paloták toronysisakjai! Képük mozdulatlan vizű tavak színén tükröződik, csillogó világ néz rád a tiszta üveggel fedett fekete tavakból, városok, amilyeneket Durin még álmában is alig lett volna képes kigondolni, messzire nyúló sugárutak és oszlopos udvarok, amelyek sötét zugai soha fényt nem látnak. És plimm! – lehullik egy ezüst vízcsöpp, és az üveg körbe futó ráncai egyszerre az egész tornyot meghajlítják, és az úgy hajlong, mint a fű, mint a korall a víz alatti üregekben. Majd beesteledik: elhalványul, kilobban minden, a fáklyák átmennek egy másik terembe és egy másik álomba.
Terem, terem után, Legolas, csarnokból csarnok nyílik, boltozatot boltozat követ, és lépcsősor lépcsőt, és a véget nem érő kanyargó lépcső levezet a hegy szívébe. Barlangok! Helm Szurdokának barlangjai! A jó szerencse sodort oda! Sírtam, mikor ott kellett hagynom őket!
– No, akkor szívemből kívánom, Gimli – mondta a tünde –, hogy ha netán épségben hazakerülsz, gyere vissza ide, hogy megint megnézd, s vigasztalásul legyen a tiéd a kincs. Csak arra kérlek, ne mondd el mindenkinek a magadfajták közül, mert a szavaidból ítélve számukra ott már nem sok tennivaló akad. Lehet, hogy az itteniek bölcs meggondolásból nem emlegetik, egy buzgó törp-família vésővel és kalapáccsal többet ronthat rajta, mint amennyit építhet.
– Nem, nem, te ezt nem érted – mondta Gimli. – Nincs az a törp, aki meg ne hatódnék ilyen gyönyörűség láttán. Durin népéből senki sem bányászna e barlangokban követ vagy ércet, még ha ott aranyat vagy drágakövet lelne is. Vajon te kivágsz-e egy virágzó ligetet, tavaszidőn tűzifának? Mi gondoznánk ezeket a virágtöveket, s nem fejtenénk ki. Óvatos hozzáértéssel, aprólékos gonddal egy álló nap tán egyetlen kőszilánkot ha lepattintanánk hosszú fejtörés után – így dolgoznánk, s ahogy telnek az évek, új vágatokat nyitnánk, távoli termeket tárnánk fel, ahol ma még a sötétség az úr, s ahol a szikla hasadékain túl a szem még csak a semmit észleli. És a fény, Legolas! Mi gondoskodnánk a fényről. Olyan lámpákat gyújtanánk, amilyenek annak idején Khazad-dûmban égtek, s akkor kergetnénk el az éjszakát, amely azóta ül ott, hogy e hegyek megszülettek, amikor nekünk tetszik, s visszaengednénk, ha pihenni támad kedvünk.
– Megható, amit mondasz, Gimli – mondta Legolas. – Még soha nem hallottalak így beszélni. Szinte sajnálom, hogy nem láttam azokat a barlangokat. Mondok én neked valamit. Állapodjunk meg – ha mindketten épen és egészségesen térünk vissza a ránk váró veszedelmekből, elmegyünk utazni, együtt. Én elviszlek a Fangornba, te meg megmutatod nekem Helm barlangjait.
– Hát nem épp ezt a cserét választanám – mondta Gimli. – De valahogy majd csak elviselem a Fangornt, ha megígéred, hogy visszajövünk a barlangokba, és megosztod velem ezt a csodát.
– Meg. – mondta Legolas. – De sajna, most kénytelenek leszünk egy időre erdőről is, barlangról is lemondani. Nézd! Az erdő végére értünk. Mennyi ide még Vasudvard, Gandalf?
– Mintegy negyvenöt mérföld, ahogy Szarumán varjai röpülnek – mondta Gandalf. – Innét tizenöt, ahol a Szurdokvíz a Vas folyóba ömlik, s onnan harminc Vasudvard kapujáig. De ma nem fogunk egész éjjel lovagolni.
– És ha odaérünk, mit látunk? – kérdezte Gimli. – Te talán tudod, de én még csak nem is sejtem.
– Pontosan magam sem tudom – mondta a mágus. – Tegnap ugyan ott jártam estefelé, de azóta rengeteg minden történhetett. Mégis azt hiszem, hogy nem fogod hiábavalónak ítélni az utat... még akkor sem, ha kénytelen voltál otthagyni érte Aglarond csillogó barlangjait.

A csapat végül kijutott a fák közül, és a katlan alján találta magát, ott, ahol a Helm-szurdokból kiinduló út kettéágazik, keletre, Edorasba, és északra, a Vas folyó gázlójához. Mikor átlovagoltak az erdő határán, Legolas megállt, és sajnálkozva visszatekintett. Majd fölkiáltott:
– Szemek! – kiáltotta. – Szemek tekintenek ki az ágak homályából! Ilyen szemeket még sohasem láttam!
A többiek, Legolas kiáltásától meglepődve, megálltak, és megfordultak, Legolas már indult is visszafelé.
– Ne! Ne – kiáltotta Gimli. – Amilyen bolond vagy, csinálj, amit akarsz, de engem előbb tégy le a lóról! Semmiféle szem nem érdekel!
– Állj meg, Zöldlomb Legolas! – mondta Gandalf. – Ne térj vissza az erdőbe, most még ne. Ez nem a te időd. Még ki sem mondta, a fák közül három különös alak lépett elő. Nagyok voltak, mint a trollok, vagy három embernyi magas mindegyik, testük erős, szívós, mint a fiatal fák, s a ruhájuk – vagy bőrük – testhez tapadó szürkésbarna. Végtagjaik hosszúak, kezükön sok az ujj, hajuk merev szálú, szakálluk szürkészöld, akár a moha. Tekintetük komoly, de nem néztek a lovasokra, szemük északon csüngött. Egyszerre szájukhoz emelték hosszú kezüket s csengő kiáltást hallattak, tisztát, mint a kürtszó, csak dallamosabbat és változatosabbat. Kiáltásukra válasz jött, s a lovasok, ahogy megfordultak, látták, hogy a réten öles léptekkel emezekhez hasonló lények közelednek. Sietve, észak felől, valahogy úgy, mint a vízben gázoló gémek, csakhogy épp sokkalta gyorsabban, a lábuk lépte szaporább volt, mint a gémek szárnycsapása. A lovasok csodálkozva kiáltottak fel, s néhányan közülük a kardjukhoz kaptak.
– Fegyverre semmi szükség – mondta Gandalf. – Ezek csak pásztorok. Nem ellenség, s ami azt illeti, ügyet sem vetnek ránk.
Láthatólag ez volt a helyzet, mert még ki sem mondta, a szálas teremtmények egy pillantást sem vetve rájuk, bevágtak az erdőbe és eltűntek a fák közt.
– Pásztorok! – mondta Théoden. – De hol a nyájuk? Miféle lények ezek, Gandalf? Mert világos, hogy neked nem idegenek.
– A fák pásztorai – felelt Gandalf. – Tán olyan rég volt, hogy a tűzhely mellett meséket hallgattál? Akad a hazádban gyerek is, aki a mesék kusza szálait kibogozva válaszolni tud a kérdésedre. Enteket láttál, királyom, enteket, a Fangorn erdejéből, ami a te nyelveden Enterdőt jelent: Gondolod, e nevet a haszontalan képzelet adta nekik? Nem, Théoden, más a helyzet. Az ő szemükben te vagy mulandó mese, számukra az ifjú Éorltól az öreg Théodenig eltelt sok-sok év szinte semmi, a házad tettei, csupa semmiség.
A király hallgatott. – Entek! – mondta nagy sokára: – Azt hiszem, a mesék homályából kilépve egy kicsit kezdem már érteni a fák csodáját. Különös napokat kell itt megérnem. Ősidők óta gondozzuk állatainkat, műveljük földjeinket, építjük házainkat, kovácsolunk szerszámokat vagy szállunk nyeregbe, hogy Minas Tirithet segítsük a háborúban. És hisszük, hogy az ember léte egy a világéval. De semmivel nem törődünk, ami a mi földünk határain kívül esik. Pedig róluk is szól az ének, csak épp hogy nem gondolunk rájuk, csupán a gyermekeknek emlegetjük őket, megszokásból. A mesék hőse most testet öltött, leszállt közibénk, és itt jár a nap alatt.
– Örvendezz, Théoden király – mondta Gandalf. – Mert most nem csupán az ember pici léte forog kockán, hanem azoké is, akikről azt hitted, csak a mesében élnek. Nem vagy egyedül, vannak szövetségeseid, még ha nem is tudsz róluk.
– De szomorkodjam is, ugye? – mondta Théoden –, mert akárhogy fordul a hadiszerencse, sok minden, ami szép, és csodálatos, óhatatlanul eltűnik a Középföldéről.
– Meglehet – mondta Gandalf. – Szauron gonoszságának nyoma mindenképpen megmarad, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Ilyen időket élünk, erre ítéltettünk, de most mindenesetre menjünk tovább, ha útra keltünk.
A társaság kikanyarodott a katlanból és az erdőből, és rátért a gázlóhoz vezető útra. Legolas vonakodva eredt utánuk. A nap már lebukott a világ peremén, de ahogy kilovagoltak a hegyek árnyékából s nyugat felé tekintettek a rohani szoros irányába, látták, hogy az ég alja vörös, s a felhőket tűzfény világítja meg. A vörös háttér előtt sok-sok fekete szárnyú madár körözött sötéten: Egyik-másik gyászosan rikoltozva szállt el a fejük fölött, s tért vissza fészkére a sziklák közé.
– A dögkeselyűknek sok dolguk akad a csatatéren – mondta Éomer.
Kényelmes tempóban ügettek tovább, s közben a pusztára leszállt az este. Lassan fölhágott az égre a már-már telihold, s hűvös ezüstfényt terített a szelíden hullámzó szürke fűtengerre. Már négy órája ültek nyeregben, mire az útelágazástól a gázlóhoz értek. Itt szelíd és hosszú lejtők ereszkedtek a vízre, a folyó sekély, köves mederré szélesedett két fű borította partja közt. A szél szárnyán farkasüvöltés ért a fülükhöz. Szívük nehéz volt a sok ember emlékétől, aki itt esett el, kemény csatában.
Az út gyepes oldalak közt kanyarodott le a folyóágyra, s megint föl, a túloldalon. Három sor lépőkő vezetett át a vízen, s köztük a gázló a lovak számára, mely innen is, onnan is csupasz szigetként haladt a meder közepén. A lovasok letekintettek a gázlóra, s valahogy furcsának találták, máskor a kövek körül sisteregve rohant a víz, de most csend volt, néma csend. A meder majdhogynem száraz, szürke homok és kavicssivatag.
– Sivár lett ez a hely – mondta Éomer. – Vajon mi lelte a folyót? Szarumán sok szépet tönkretett már, most a Vas folyó forrásait is eldugaszolta?
– Úgy látszik – mondta Gandalf.
– Kár! – mondta Théoden. – Muszáj erre menni? Ahol a dögevő állatok annyi jó lovas holttestén lakmároztak?
– Az utunk erre vezet – mondta Gandalf. – Szomorú, hogy ennyi embered elesett, de majd meglátod, hogy legalább a hegyi farkasok nem lakmároztak rajtuk. A barátaik, az orkok hullái voltak a lakomájuk: náluk már ilyen a barátság.
Lelovagoltak a folyóhoz, s ahogy odaértek, a farkasok elhallgattak és eloldalogtak. Mikor a holdfényben megpillantották Gandalfot és ezüstösen csillogó lovát, Keselyüstököt, elfogta őket a félelem. A lovasok átkeltek a szigetkére, s a két part homályából izzó szemek figyelték őket tehetetlenül.
– Nézzétek csak! – mondta Gandalf. – Ez jó barátok műve.
Ekkor vették észre, hogy a szigetecske közepén halom emelkedik, kövekkel körülrakva, s körülötte sok-sok ledöfött lándzsa.
– Itt nyugszik Lovasvég valamennyi embere, aki a csatában esett el – mondta Éomer.
– Nyugodjanak hát békességben – mondta Éomer. – S ha elkorhad a lándzsák nyele, s hegyüket megeszi a rozsda, a halom akkor is megmarad és őrzi a gázlót.
– Ez a te műved, Gandalf barátom? – kérdezte Théoden. – Sok mindent végeztél egyetlen este és éjjel!
– Keselyüstök és mások segítségével! – mondta Gandalf. – Gyors volt a lovam és messzire vitt. De itt, a halom tövében, vigasztalásodra meg kell mondanom: sokan estek el, de kevesebben, mint mondják. Több volt a menekülő, mint a halott. A szétszórt csapatból ahányat csak tudtam, összeszedtem. Egy részüket visszaküldtem Erkenbrandhoz, egy részük meg eltemette a halottakat, mint látod, s most útban vannak Edoras felé. Már ezelőtt is sokakat küldtem oda, hogy a házad ne maradjon őrizetlen. Szarumán, tudom, egész erejét ellened indította, és szolgái minden más dolgukat feledve a Helm-szurdok ellen vonultak; országodban, most úgy látszik, nincs ellenség, de féltem, hogy a farkaslovasok és a fosztogatók, amíg védtelen, mégiscsak rárontanak Meduseldre. De azt hiszem, már nincs okod a félelemre; házadat épen találod, hogy visszatértedet ünnepelje.
– Én is boldog leszek, ha viszontláthatom – mondta Théoden –, jóllehet nem kétlem, rövid az idő, amit még ott tölthetek.
Ezzel a csapat búcsút vett a szigetkétől és a sírhalomtól, átkelt a vízen, és fölkapaszkodott a túlsó partra. Aztán továbblovagoltak, boldogan hogy maguk mögött hagyták a rossz emlékű gázlót. S amint otthagyták, megint fölcsapott a farkasok üvöltése.
Vasudvardtól az átkelőhelyig ősi országút vezetett. Egy darabig a folyóparton, majd elkanyarodott keletre, utóbb északra, de a végén nyílegyenesen tartott Vasudvard kapujának. Ez pedig a völgy nyugati oldalában volt, vagy tizenhat mérföldnyire a völgy szájától. Az utat követték, de nem az úton lovagoltak, mert mellette kemény volt a talaj, és sík, s rövidszálú, rugalmas gyep borította mérföldhosszat. Most gyorsabban lovagoltak, s éjfélre már vagy tizenöt mérföldnyire jártak a gázlótól. Majd megálltak aznap éjszakára, mert a király kimerült. Már a Ködhegység lábához értek, s elébük nyúltak a Nan Curunír hosszú karjai. Sötéten terült el előttük a völgy, mert a hold már alászállt nyugaton, s fényének útját állták a hegyek. De a völgy mély homályából roppant füst- és gőzoszlop szökött a magasba, s ahogy fölért, fölfogta a lemenő hold sugarait, s csillogó, fekete-ezüst bodrok formájában terült szét a csillagos égen.
– Hát ehhez mit szólsz, Gandalf? – kérdezte Aragorn. – Az ember azt hinné, hogy ég a Mágus Völgye.
– Mostanában mindig füst üli meg – mondta Éomer –, de ilyet még sohasem láttam. Ez inkább gőz, mint füst. Szarumán valami ördöngösségen töri a fejét a köszöntésünkre. Lehet, hogy felforralja a Vas folyót, azért száradt ki a medre.
– Lehet – mondta Gandalf. – Holnap majd megtudjuk, miben sántikál. De most pihenjünk egyet, ha tudunk.
Letáboroztak a Vas folyó partján, a meder még mindig néma volt és üres. Egyikük-másikuk aludt is egy kicsit. De késő éjjel az őrszem elkiáltotta magát, s mind fölriadtak. A hold már lement. Csillagok sziporkáztak a fejük felett, ám a föld színén valami éjszakánál is sötétebb sötétség kúszott végig, gomolygott feléjük, a folyó mindkét partján, északi irányban.
– Mindenki ott marad, ahol van! – kiáltotta Gandalf. – Senki ne fogjon fegyvert! Nyugalom, elvonul!
Megsűrűsödött a köd körülöttük. Fölöttük még haloványan világított egy-két csillag, de kétoldalt áthatolhatatlan homály emelt falat elébük, a vonuló árnyéktornyokat elválasztó keskeny folyosón álltak. Hangokat hallottak, suttogást, nyújtott nyögést, és véget nem érő suhogást: rengett alattuk a föld. Úgy érezték, egy örökkévalóság telt el azóta, hogy csak ülnek és rettegnek; de elvonult az utolsó sötét alakzat is, s a hangok elültek, elvesztek a hegy nyúlványai közt.

Messze délen, a Kürtvárban, éjfélkor az emberek nagy zajra lettek figyelmesek; remegett a föld, és mintha szél rontott volna végig a völgyön; mindenki megrettent, és kimenni senki sem mert. De reggel kimentek, s nem hittek a szemüknek: a halott orkok eltűntek onnét, s eltűntek a fák is. A völgyben lent úgy ki volt taposva a fű, mintha óriás pásztorok hajtottak volna végig rajta hatalmas csorda óriásmarhát; de egy mérföldre az Árok alatt hatalmas gödröt leltek, s fölötte kövekből rakott dombot. Az emberek úgy vélték, az elesett orkokat temethették oda, de hogy mi lett azokkal, akik az erdőbe menekültek, pontosan senki sem tudta, mert e dombra ember sohasem tette a lábát. Később Holthalomnak nevezték el, mert fű sem nőtt rajta. De a különös fákat a katlanban nem látták többé; éjnek idején tértek vissza, aztán elvonultak a Fangorn messzi sötét völgyeibe. Bosszújuk az orkokon betelt.

A király és kísérete aznap éjjel nem aludt többet, de nem láttak és nem hallottak semmi különöset, talán csak azt, hogy a folyó, ott mellettük, egyszerre életre kelt. Zúgva rontott át a kövek közt, s amikor az ár elvonult, a Vas folyó úgy folyt, csobogott rajta, mint azelőtt mindig.
Hajnalban fölkészültek az indulásra. Szürkén és sápadtan köszöntött rájuk a nap, a napkeltét nem is látták. Köddel nehezedett rájuk a levegő, nyirkos rothadásszag ülte meg a földet. Lassan lovagoltak, most az úttesten. Széles volt és kemény, jól gondozott. A ködön át ki tudták venni a baljukon magasodó hosszú hegyvonulatot. Beértek a Nan Curunírba, a Mágus Völgyébe. Zárt völgy volt ez, csak dél felé nyitott. Valamikor szép és zöld, a Vas folyó folyt végig rajta, s a folyó medre, még mielőtt a síkra kiért, mély, sodra erős, mert sok forrás táplálta és az esőmosta hegyekről lefutó sok kis patak: két partján a föld zsíros és termékeny.
De már nem az. Vasudvard falai alatt még volt néhány ekealja szántó, amit Szarumán rabszolgái túrtak, de a völgy java része parlag, fölverte a gyom és a tüskebokor. Gyalogszeder kúszott a földön, futotta be a bokrokat és a partot, alkotott tépett odúkat, ahol megbújt az apróvad. Fa egy sem, de a hitvány fű közt még látni lehetett a hajdani erdő megpörzsölt, fejszegyötörte rönkjeit. Szomorú táj volt ez, néma, a gyors vizek kemény csobogásától eltekintve. Komor felhőkben sodródott fölébe a füst és a gőz, s ült meg minden mélyedésben. A lovasok hallgattak. Sokuk szívében ott volt a kétely, azt latolgatták, miféle keserű véghez vezeti őket az útjuk.
Miután megtettek néhány mérföldet, az országút kiszélesedett, itt már nagy, lapos, szögletesre faragott és hozzáértéssel lerakott kőlapokkal volt kikövezve: az illesztésekben egyetlen fűszál nem nőtt. Az út két oldalán csobogó vizű mély csatorna. Egyszerre magas oszlop meredt elébük. Fekete, rajta jókora faragott és festett kő: hosszú, fehér kéz. Ujja északra mutat. Tudták, innét már nem lehet messze Vasudvard kapuja, s elnehezedett a szívük, de a szemük képtelen volt áthatolni a ködön, ott előttük.

A hegynyúlvány tövében, a Mágus Völgyének mélyén számlálatlan esztendők óta ott állt az az ősi vár, amit az emberek Vasudvardnak hívtak. Részben maguk a hegyek alakították, részint Nyugathon embereinek félelmes munkája, az ősidőkben, Szarumán maga is régóta itt élt, s ugyancsak nem volt tétlen.
Hatalma teljében, amikor őt tartották a legnagyobb mágusnak, ilyen volt a vár: az oltalmat jelentő hegyoldalból nagy körfal indult ki, majd ért vissza ugyanoda, kőből épült, szirtfal magas. Bejárata egy: a déli falba vájt roppant kőboltozat. A fekete sziklába itt hosszú alagutat vájtak, s ezt mindkét végén roppant vaskapu zárta le. A kapuszárnyak irdatlan sarokvasaikon, az élő kőbe ágyazott vastag vasrudakon egyetlen könnyű kézmozdulatra, nesztelenül kitárultak. Ha belépett valaki az első kapun, végigment az alagúton, és végül kijutott a túlsó végén, kör alakú, hatalmas udvaron találta magát, mely kissé homorú volt, afféle hatalmas tányér, az egyik szélétől a másikig jó egy mérföld. Valamikor zöld volt, fasorok szelték át, dús gyümölcsösök díszlettek benne, s ezeket egy tóból öntözték, amelyet a hegyekről lefutó patakok tápláltak. De utóbb, Szarumán idején, már semmi zöld nem nőtt itt. Az utak kirakva kockakővel, fekete, kemény valahány, szegélyükön fák helyett oszlopok, némelyik márvány, némelyik vas vagy bronz, s mindet nehéz láncok kötik össze.
Házak is voltak ott, termek, csarnokok, folyosók, belülről a falba vájva, úgy, hogy a nagy kerek udvarra megszámlálhatatlan ablak és fekete ajtó nyílt. Ezrek lakhattak itt, munkások, szolgák, rabszolgák, harcosok, hatalmas fegyvertárak, alant meg mély ólakban farkasokat tenyésztettek. Maga az udvar is teli volt üregekkel. Aknákat mélyítettek a kőbe, felső végüket kis halmok és kőboltozat védte, így Vasudvard gyűrűje holdfényben úgy festett, mint a nyugtot nem talált holtak temetője. Mert a föld szakadatlanul remegett. Az aknákból tárnák és csigalépcsők vezettek a mélybe, ott voltak, barlangokban, Szarumán kincstárai, raktárai, fegyvertárai, kovácsműhelyei és nagy kohói. Vaskerekek forogtak itt szakadatlanul, kalapácsok duhogtak. Éjszakánként gőzfelhők gomolyogtak a szellőzőnyílásokból, s vörösre, kékre, vagy méregzöldre festette őket alulról a fény.
A láncok közt valamennyi út a gyűrű közepére tartott. Ott csodálatos alakú torony állt. Egykori építői, akik Vasudvard gyűrűjét a sziklába vágták, olyanra formálták, mintha nem is emberkéz műve lenne, hanem a hegyek ősi kínja gyötörte volna ki a föld testéből. Szirtforma sziklaszeglet volt, fekete, csillogó és kemény, négy roppant, sokszögű kőpillér olvadt egybe, de a teteje táján négy kimeresztett karomra ágazott szét, a sisakja mindnek hegyes, mint a lándzsa, éles, mint a kés. Közöttük keskeny tér, fényes kőpadlóján idegen írásjelek, az ember itt ötszáz láb magasan állt a síkság fölött. Ez volt Orthanc, Szarumán fellegvára, amelynek neve (szándékosan-e vagy véletlenül?) kettős jelentésű: tündéül az orthanc „Karom-hegy”-et jelent, a Lovasvég nyelvén „ravasz elmé”-t.
Erős és csodálatos vár volt Vasudvard, egykor nagy királyok lakóhelye, Gondor nyugati határának őreié, bölcseké, akik a csillagok járását figyelték. De Szarumán fokozatosan átalakította a maga változó céljaira, tökéletesítette, gondolta – tévesen – Szarumán, mert mindaz a művészet és ravasz fortély, amiért föladta korábbi bölcsességét, s amiről szerette azt hinni, hogy csak az övé, Mordorból származott, így hát minden műve semmiség volt, gyermekkéz vagy hízelgő rabszolga műve, hitvány másolata Barad-dûr, a Fekete Torony roppant erődjének, fegyvertárának, börtönének, irdatlan kohójának, amely nem tűrt vetélytársat, kinevette a hízelgést, kivárta a maga idejét, gőgjében és mérhetetlen ereje tudatában magabiztosan.
Ez volt a szóbeszéd szerint Szarumán erődje, mert kapuján emberemlékezet óta nem tette be a lábát egyetlen rohani ember sem, kivéve talán azt a néhányat, mint Kígyónyelvű is, aki titokban járt ott, és senkinek el nem mondta, mit látott.

Gandalf most odalovagolt a Kéz oszlopához, s amikor odaért, a lovasok csodálkozva látták, hogy az már nem mutat fehéret. Mintha vérfoltok száradtak volna rá, s ha jobban megnézték, látták, hogy körmei veresek. Gandalf habozás nélkül továbblovagolt a ködbe, a többiek vonakodva követték. Az út mellett itt is, ott is, minden mélyedésben víz állt, jókora tócsák, az utcakövek közt víz csörgedezett, akár egy váratlan ár maradványa.
Gandalf végül megállt, s odaintette a többieket, odamentek, s látták, hogy mögötte felszáll a köd, és sápadtan kisüt a nap. Már elmúlt dél. Megérkeztek Vasudvard kapujába.
De a kapuszárnyak kidöntve, kicsavarva hevertek a földön, s körös-körül töméntelen törött, számtalan éles szilánkra hasadt kő, szétszórtan vagy törmelékhalomban. A nagy kapubolt még állt, de tetőtlen űr tátongott rajta: az alagút lecsupaszítva, a kőfalakon irdatlan rések, hasadékok, a bástyatornyok porban. Ha tenger támad fel dühében, és szakad a dombokra, az se rombolhat többet.
A gyűrű gőzölgő vízzel tele, bugyogó üst, az alján vagy a színén úszva gerendák, szarufák, ládák, hordók, törött fogaskerekek. Elgörbült és kidűlt oszlopok csonkja meredt ki a vízből, de az utak mind vízbe fúltak. Messze, úgy látszott, félig a párafüggöny mögött, a sziklatorony, Orthanc állt még, sötéten és magasan most is, nem bírt vele a vihar. Lábát fakó hullámok nyalták.
A király és kísérete némán ült lován, s ámulva észlelte, hogy Szarumán hatalma megdőlt, de hogy miként, azt nem is sejtették. Szemüket most a kapubolt és a romkapu felé fordították. Aztán egy nagy törmelékhalmot vettek észre a közelükben, s egyszerre rádöbbentek, hogy két kicsi alak heverészik rajta fesztelenül, szürke köpenyben, hogy a kövön alig látni. Mellettük palackok és tányérok, mintha az imént laktak volna jól, s most épp az evés fáradalmait pihennék ki. Az egyik láthatólag aludt, a másik keresztbe vetette a lábát, tarkója alá tett kézzel hevert, egy törött kőre dűlve, s a szájából időről időre kis kék füstkarikákat eregetett.
Éomer és Théoden s valamennyi emberük elkerekedett szemmel bámulta őket. Vasudvard romjai között ők nyújtották a legfurcsább képet. De még mielőtt a király megszólalhatott volna, a füstöt lélegző egyik kis alak egyszerre csak rádöbbent ottlétükre, arra, hogy ott ülnek szótlanul lovaik nyergében a ködtenger szegélyén. Talpra ugrott. Fiatal embernek látszott, vagy legalábbis olyasfélének, noha alig volt fele olyan magas, mint egy ember, göndör, barna haja födetlen, de megviselt köpönyege ugyanolyan színű, mint amilyet Gandalf útitársai viseltek, mikor Edorasba belovagoltak. Mélyen meghajolt, s a szívére tette a kezét. Majd, mert láthatólag nem vette észre a mágust és barátait, Éomerhez és a királyhoz fordult.
– Legyetek üdvözölve, uraim, Vasudvardban! – mondta. – Mi vagyunk a kapuőrök. Nevem Saradok fia Trufiádok, s társam, akin sajna! erőt vett a fáradtság... – lábával megpiszkálta a másikat – a Tuk házból való Paladin fia, Peregrin. Mi messze északon lakunk. Szarumán odabent tartózkodik, jelen pillanatban épp bezárkózott bizonyos Kígyónyelvvel, különben kétségkívül szívélyesen üdvözölné előkelő vendégeit.
– Kétségkívül! – mondta Gandalf. – Talán bizony Szarumán rendelte el, hogy őrizzétek a kapuja roncsait, s figyeljétek, hogy nem jön-e vendég, már ha a palacktól és tányértól arra is ráértetek ügyelni?
– Nem, jó uram, erről nem vett tudomást – felelte Trufa komolyan. – Más bokros teendői vannak. Mi Szilszakálltól kaptuk a parancsot, aki átvette Vasudvard irányítását. Ő utasított, hogy illő szavakkal köszöntsem Rohan Urát. Amit meg is tettem, amennyire képességeimből telik.
– És a társaidat? Legolast meg engem? Minket nem? – kiáltotta Gimli, mert tovább nem tudta türtőztetni magát. – Csibészek, szőröstalpú, gyapjasfejű naplopók. Szépen meglógtatok. Háromszáz mérföldön át kergettünk titeket, ingoványon, csatákon és halálon át, hogy kiszabadítsunk! Ti meg itt lakomáztok, lopjátok a napot – és pöfékeltek! Gazfickók! Fogó és kalapács! Széttéplek titeket dühömben és örömömben, csuda, ha szét nem robbanok!
– Szívemből beszélsz, Gimli – nevetett Legolas. – Bár engem inkább az érdekelne, borhoz hogy jutottak.
– Hát, okosabbak éppen nem lettetek a hosszú hajsza során – mondta Pippin, s kinyitotta a fél szemét. – Itt találtok minket a győztes csata színhelyén, körülöttünk, amit az ellenségtől zsákmányoltunk, és azt kérdezitek, hogyan tettünk szert a kevéske jól megérdemelt kényelemre.
– Jól megérdemelt? – kérdezte Gimli. – Hát ezt kötve hiszem.
A lovasok kacagtak. – Nem kétséges, hogy jó barátok találkozásának vagyunk szemtanúi – mondta Théoden. Tehát ők a társaságotok elveszett tagjai, Gandalf? Csupa csodával telve a napjaink. Már sok mindennek voltam tanúja, mióta elhagytam a házamat, s most megint egy mesebeli nép fiai kerültek a szemem elé. Ők tán a félszerzet, amit mifelénk némelyek holitlannak hívnak?
– Elnézést, uram, hobbitnak – mondta Pippin.
– Hobbitnak? – kérdezte Théoden. – Furamód megváltozott a nyelvetek, de a név helyénvalónak tetszik. Hobbitok! Még nem hallottam szót, amely ennyire fedte volna a valóságot.
Trufa meghajolt. Pippin is fölkelt, és mélyen meghajolt. – Kegyes vagy, Uram, vagy legalábbis remélem, hogy kegynek tekinthetem szavaidat – mondta. – És itt az újabb csuda! Mióta hazulról eljöttem, sok országot beutaztam, de eddig még egyetlen néppel nem találkoztam, mely akárcsak hírből is tudott volna valamit a hobbitokról, létezésünkről.
– Az én népem északról jött, valamikor réges-régen – mondta Théoden. – De nem akarlak megtéveszteni, nincsenek meséink a hobbitokról. Mindössze annyi járja róluk, hogy valahol messze, sok-sok hegyen és folyón túl valami félszerzet él, amely a homokdombok üregeiben húzza meg magát. De tetteikről nem szólnak regék, mert azt mondják, nincsenek szóra érdemes tetteik, kerülik az emberek tekintetét, s egy szempillantás alatt képesek elpárologni, s úgy el tudják változtatni a hangjukat, hogy az a madár csipogására hasonlítson. De úgy látszik, ennél többet is el lehet mondani róluk.
– Bizony ám, uram – mondta Trufa.
– Például – tette hozzá Théoden –, azt még sohasem hallottam, hogy füstöt okádna a szájuk.
– Ez nem is meglepő – mondta Trufa. – Hisz ez olyan művészet, amit alig néhány nemzedék ideje óta űzünk. A Déli fertálybeli Lápatorokból való Kürtös Tobold volt az, aki először termesztett igazi pipafüvet a kertjében, a mi időszámításunk szerint 1070 körül. Hogy mikor bukkant rá Toby a növényre...
– Fogalmad sincs, mekkora veszély fenyeget, Théoden – szakította félbe Gandalf. – Ezek a hobbitok itt ülnek a pusztulás partján, és az asztal örömeiről, vagy apáik, nagyapáik, dédapáik, kilencedik fokú unokatestvéreik apróka tetteiről tartanak előadást, ha csöppet sem helyénvaló türelmeddel fölbátorítod őket. Talán valami alkalmasabb időpontban hallgassuk meg a füstölés történetét. Hol van Szilszakáll, Trufa?
– Az északi oldalon, azt hiszem. Elment inni egyet tiszta vizet, persze. Az entek java része vele tartott, azok még javában dolgoznak... odaát. – Trufa a gőzölgő tó felé mutatott, ahogy odanéztek, fülüket megütötte a távoli moraj és recsegés, ami a hegyoldalon levonuló kőlavinára emlékeztetett. S távolról valami humm-humm hangot, afféle diadalmas kürtharsogást hallottak.
– Orthanc tehát őrizetlenül maradt? – kérdezte Gandalf.
– Itt a víz – mondta Trufa. – De Hamariberkenye és két más ent őrt áll. Azokat a póznákat és oszlopokat nem mind Szarumán helyezte ott el: Hamariberkenye, ha jól tudom, ott van a Szikla tövében, a lépcsőfeljárónál.
– Igen, áll ott egy nagy, szürke ent – mondta Gandalf. – Mi meg egy falatot nem ettünk kora reggel óta. De amint lehet, szeretném fölkeresni Szilszakállt. Nem hagyott a számomra semmi üzenetet? Vagy netán a palack és a tányér kiverte a fejetekből?
– De, hagyott – mondta Trufa –, és mindjárt rá is térek, de eddig annyi mindent kérdeztetek, hogy nem jutottam hozzá. Azt üzeni, hogy ha Lovasvég Ura és Gandalf odalovagol az északi falhoz, ott leli Szilszakállt, s ő szívesen látja őket. S én még azt is hozzátenném, hogy ott igen finom ételt tálalnak, ezt készséges szolgájuk fedezte fel és választotta ki számukra. – Meghajolt.
Gandalf nevetett. – Annál jobb! – mondta. – Nos, Théoden, jössz és megkeressük Szilszakállt? Erre körbe kell kerülnünk, de nincs nagyon messze. Ha Szilszakállal megismerkedsz, sok mindent megtudhatsz tőle. Mert Szilszakáll Fangorn, az entek legvénebbje és vezére, s ha vele beszélsz, minden élőlények legvénebbikének a szavait hallod.
– Veled tartok – mondta Théoden. – Ég veletek, hobbitok! Találkozunk az én házamban. Ott majd odaültök mellém, és elmondtok mindent, amit a szívetek kíván, őseitek tetteit, ameddig csak számon tartjátok őket, s majd beszélgetünk az öreg Toboldról és a fűtudományról. Ég veletek!
A hobbitok mélyen meghajoltak. – Szóval, ez volt Rohan királya! – jegyezte meg halkan Pippin. – Derék öreg fickó. És igen udvarias.

 

 

9. fejezet
Ez-az Vasudvardról

Gandalf és a király kísérete ellovagolt kelet felé, hogy megkerülje Vasudvard romfalait. De Aragorn, Gimli és Legolas ott maradt. Eloldották Arodot és Hasufelt, hadd keressenek maguknak valami legelőfélét, aztán visszajöttek, s odatelepedtek a hobbitokhoz.
– Nohát! A vadászatnak vége, megint összetalálkozunk, olyan helyen, ahova nem is gondoltuk volna, hogy valaha eljutunk – mondta Aragorn.
– És most, hogy a nagyok elmentek tárgyalni a nagy ügyet – mondta Legolas –, a vadászok talán megtudhatnák egynéhány apróka rejtvény megoldását. Mi egész az erdőig nyomon követtünk titeket, de még így is sok minden van, amiről szeretném megtudni, hogy is volt az.
– És olyan rengeteg, amit mi szeretnénk megtudni rólatok – mondta Trufa. – Egy és mást hallottunk ugyan Szilszakálltól, az öreg enttől, de az korántsem elég.
– Mindent a maga idején – mondta Legolas. – Mi voltunk a vadászok, tehát az első, hogy ti számoljatok be magatokról.
– Vagy a második – mondta Gimli. – Talán jobb lenne azután, hogy ettünk. Fáj a fejem, és jóval elmúlt már dél. Csibészek, gyerünk, engeszteljetek ki azzal, hogy megkínáltok a zsákmányból, amiről beszéltetek. Étellel-itallal talán sikerül letörlesztenetek valamit az adósságotokból.
– Parancsoljatok – mondta Pippin. – Itt kívántok étkezni, vagy netán nagyobb kényelemben, Szarumán őrházának maradványaiban – ott a kapuboltozat alatt? Mi itt a szabad ég alatt falatoztunk, hogy a fél szemünket rajta tartsuk az úton.
– Hát félnél nem is többet! – mondta Gimli. – De semmi kedvem bemenni valami ork-házba, és hozzá nem nyúlok ork-ételhez, vagy olyasmihez, amit az érintésük bemocskolt.
– Nem is kínálunk ilyesmivel – mondta Trufa. – Az orkokból magunknak is egy életre elegünk van. De Szarumánnak maradt annyi józan esze, hogy az orkokban ne bízzék meg. Emberekkel őriztette a kapuját, gondolom, a leghűségesebb szolgáival. Legalábbis kedvezett nekik és jól ellátta őket.
– Pipafűvel is? – kérdezte Gimli.
– Nem, azt nem hiszem – nevetett Trufa: – De ez más mese, ez várhat ebéd utánig.
– Akkor gyerünk, és ebédeljünk – mondta a törp.

A hobbitok mutatták az utat, bementek a kapu alá, s, baloldalt, egy lépcsősor végében, jókora ajtóhoz értek. Egy tágas helyiségbe nyílt, amelynek a túlsó végén újabb, kisebb ajtó volt, s oldalt tűzhely és kürtő állt benne. A helyiséget sziklába vágták, valaha bizonyára sötét volt, mert ablaka csak az alagútra nyílt. De a beszakadt tetőn át most beáradt a fény. És a tűzhelyen ropogott a tűz.
– Raktam egy kis tüzet – mondta Pippin. – Így mindjárt vidámabb abban a ködben. A fa, amit találtunk, ugyancsak nedves, rőzse meg nemigen akadt. De a kéménynek jó huzata van! Úgy látszik, a sziklán át szellőzik, így szerencsére nem dugult el. Jól jön egy kis tűz. Majd pirítok kenyeret. De a kenyér, sajnos, három-négy napos.
Aragorn és társai leültek a hosszú asztal egyik végére, a hobbitok meg eltűntek az ajtó mögött.
– A kamra itt van benn, s szerencsénkre vízszint fölött – mondta Pippin, ahogy tálakkal, tányérokkal, kupákkal, késekkel és ilyen-olyan ennivalóval megrakodva visszatértek.
– S az elemózsiától nem kell az orrodat húzni, Gimli uram – mondta Trufa. – Ez nem ork-takarmány, hanem ember-koszt, ahogy az öreg Szilszakáll mondja. Bort? Sört? Van benn egy hordóval – nagyon iható. És ez itt első osztályú sózott hús: Vagy vágjak egy szelet húsos szalonnát, és megsüssem? Ahogy parancsolod. Sajnos, zöld semmi sincsen, az utóbbi néhány nap kissé akadozott az ellátás. Így hát nem tudlak utána mással kínálni, csak vajas és mézes kenyérrel. Megfelel?
– Hát – mondta Gimli. – Valamennyit csökkent az adósságotok.
Hamarosan mind a hárman belemerültek a falatozásba, s a két hobbit is szégyentelenül nekilátott, másodízben. – A vendég nem ülhet egyedül asztalhoz – mondták.
– Szörnyen udvariasak vagytok! – nevetett Legolas. – Bár lehet, hogy ha mi nem jövünk, egymást vendégeltétek volna meg másodjára.
– Lehet, s ugyan miért ne? – mondta Pippin. – Az orkoknál ocsmány kosztot kaptunk, azelőtt meg napokig ugyancsak keveset. Úgy rémlik, nagyon rég nem laktunk már jól úgy igazában.
– Úgy látszik, nemigen ártott nektek a koplalás – mondta Aragorn. – Ha a szemem nem csal, makkegészségesek vagytok.
– De mennyire – mondta Gimli, s a kupája fölött tetőtől talpig végigmérte őket. – Nos, a hajatok kétszer olyan sűrű és göndör, mint mikor elszakadtunk, s meg mernék esküdni, hogy még nőttetek is valamit, már ha egy hobbit ebben a korban még nőhet. Ez a Szilszakáll legalábbis nem éheztetett.
– Hát nem – hagyta helyben Trufa. – De az entek csak isznak, és itallal nem lehet jóllakni. Szilszakáll itala nagyon tápláló, de az ember akkor is kíván valami szilárdat. S a lembas után sem árt némi változatosság.
– Ti az entek vizéből ittatok ugye? – kérdezte Legolas. – No, akkor elhiszem, hogy Gimlit nem csapta be a szeme. Fangorn italáról különös énekek szólnak.
– Sok furcsát mesélnek arról a földről – mondta Aragorn. – Én magam még sosem jártam ott. Gyertek, meséljetek többet is róla, meg az entekről is!
– Az entekről... – mondta Pippin. – Az entek... nos hát, az entek mind másmilyenek. De a szemük... szóval a mi szemünkben nagyon különös... – keresgélte a szavakat, aztán elhallgatott. – Igen – folytatta egy idő múlva –, magatok is láttatok néhányat messziről... ők biztos, hogy láttak titeket, és mondták is, hogy jösztök... és fogtok is még látni sokat, én azt remélem, mielőtt elmennek innét. Akkor fogalmat alkothattok róluk.
– Várjunk csak! – mondta Gimli. – A közepén kezdtük a történetet. Tartsuk magunkat az időrendhez, s azzal a különös nappal kezdjük, amikor felbomlott a társaságunk.
– Mindent a maga idején, majd ha ráérünk – mondta Trufa. – De ha már ettetek, először is tömjétek meg a pipátokat és gyújtsatok rá. Aztán egy ideig tegyünk úgy, mintha odahaza lennénk, mind épen és egészségesen, Bríben vagy Völgyzugolyban.
Elővarázsolt egy kis bőrzacskót, tele dohánnyal. – Rengeteg van – mondta –, annyit vihettek magatokkal, amennyit akartok, ha indulunk. Ma reggel Pippinnel némi kis értékmentést rendeztünk. Rengeteg minden úszott el a vízen. Pippin talált rá arra a két kis hordóra, amit valami raktárból mosott ki a víz. Kinyitottuk, hát nem ezzel volt tele: pipafűvel, aminél finomabbat még kívánni sem lehetne, s még csak át sem ázott.
Gimli kivett egy keveset, szétdörgölte a tenyerén, és beleszagolt. – Jónak látszik, és a szaga is finom – mondta.
– De jó ám! – mondta Trufa. – Drága Gimlim, ez lápatorki! A hordón mindkét oldalon rajta van a Kürtösmárka, annak rendje és módja szerint. Hogy ez hogy került ide, elképzelni sem tudom. Gondolom, Szarumán személyes használatára. Sose tudtam, hogy ilyen messzire is eljut. De most jól jön.
– Jól jönne – mondta Gimli –, ha lenne hozzá pipám. De sajnos, az enyimet elvesztettem Móriában, vagy még előbb. A zsákmányotokban pipa nem akad?
– Sajna – mondta Trufa – azt nem találtunk, még itt, az őrszobán sem, Szarumán, úgy látszik, magának tartotta fenn ezt az élvezetet. S annak, gondolom, semmi értelme, hogy bekopogtassunk Orthanc ajtaján, s pipát kérjünk tőle. Majd megosztozunk a pipáinkon, ahogy az a nyomorban jó barátok között járja.
– Egy pillanat! – mondta Pippin. – Benyúlt a zubbonya alá, és előhúzott egy zsinegen csüngő puha bőrzacskót. – Én hordok itt a szívem fölött egy-két kincset, ami nekem legalább olyan drága, mintha a Gyűrű lenne. Tessék, itt az egyik: az én régi fapipám. És itt egy másik: egy vadonatúj. Mindenhova magammal cipelem, bár hogy miért, arról fogalmam sincs. Úgy igazában sose számítottam rá, hogy útközben valahol pipafüvet találunk, ha az enyim elfogy. De végül most mégis hasznát vesszük. – Fölemelte a széles, laposfejű kis pipát, és átnyújtotta Gimlinek. – Most kvittek vagyunk? – kérdezte.
– Kvittek? – kiáltotta Gimli. – Ó, nemes hobbit, most én tartozom neked.
– Nos, akkor én visszamegyek a szabad levegőre, hogy megnézzem, mit csinál a szél és az ég! – mondta Legolas.
– Veled megyünk – mondta Aragorn.
Kimentek, és kényelembe helyezkedtek a kőrakáson a kapu előtt. Innét messze beláttak a völgybe, a köd egyre ritkult, elfújta a szél.
– No, akkor ejtőzzünk egy kicsit – mondta Aragorn. – Üljünk ki a romok szélére, és beszélgessünk, ahogy Gandalf mondta, amíg ő elintézi a dolgát. Olyan fáradt vagyok, mint még életemben ritkán. – Maga köré tekerte szürke köpönyegét, elrejtette páncélingét, s kinyújtóztatta hosszú lábát. Majd elnyúlt hanyatt, s egy gyér füstfelhőt bocsátott ki a száján.
– Nicsak! – mondta Pippin. – Visszajött a Vándor, a kósza!
– Sose is ment el – mondta Aragorn. – Én vándor is vagyok, meg Dúnadán is, Gondoré is vagyok, meg az Északé is.
Egy darabig némán pöfékeltek, s közben sütötte őket a nap, nyugatról, a magasan szálló felhők közül nyilazott le rájuk ferdén. Legolas mozdulatlanul feküdt, rezzenéstelen szemmel bámult föl az égre, a napra, s közben halkan, magában énekelt. Végül fölállt. – Halljuk már! – mondta. – Telik az idő, eltisztul a köd, azazhogy tisztulna, ha ti, amilyen furcsa népek vagytok, nem burkolóznátok füstfelhőbe. Hogy is volt hát?
– Nos, az én mesém úgy kezdődik, hogy fölébredtem a sötétben, s kezem-lábam összekötve egy ork-táborban leltem magamat – mondta Pippin. – Lássuk csak, hányadika van ma?
– A Megye időszámítása szerint március ötödike – mondta Aragorn. Pippin gyorsan kiszámolta az ujján. – Még csak kilenc napja![9] – mondta. – Pedig úgy éreztem, egy éve már, hogy fogságba estem. S bár ennek a fele olyan, mint egy lidércnyomásos álom, tán még annál is szörnyűbb három nap következett. Trufa majd kijavít, ha valami fontosat kifelejtenék: részletekbe nem bocsátkozom: a korbácsról, a kosztról, a bűzről meg miegyébről nem beszélek, azt lehetetlen fölidézni. – Ezzel belekezdett: beszámolt Boromir utolsó harcáról, az ork-menetről Emyn Muiltól az Erdőkig. A többiek bólogattak, mert mindez beleillett abba, amit elképzeltek.
– Van itt egy és más kincs, amit elhagytatok – mondta Aragorn. – Örülni fogtok, ha visszakapjátok. – Köpönyege alatt meglazította a derékszíját, s leakasztott róla két tőrt.
– Nohát! – kiáltotta Trufa. – Sose hittem volna, hogy viszontlátom! Az enyémmel megöltem néhány orkot, de Uglúk elvette tőlünk. S hogy milyen pofát vágott! Először azt hittem, mindjárt ledöf, de eldobta őket, mintha égetnék a kezét.
– És itt van a csatod is, Pippin – mondta Aragorn. – Megőriztem, mert értékes jószág.
– Tudom – mondta Pippin. – Nagy lelkitusámba került, hogy otthagyjam, de mi mást tehettem volna?
– Semmit – felelt Aragorn. – Aki bajban nem tud a kincsétől megszabadulni, önmagát béklyózza meg. Jól tetted.
– Az szép munka volt, ahogy a csuklódon sikerült a kötelet elvágnod – mondta Gimli. – A szerencse is segített, de te, szinte azt mondhatnám, két kézzel kaptál az alkalmon.
– És szép kis találós kérdést adtál föl nekünk – mondta Legolas. – Én már-már azt hittem, hogy szárnyad nőtt!
– Sajnos nem – mondta Pippin. – De ti nem tudtok Grisnákról. – Végigfutott a hátán a hideg, és nem szólt többet, Trufára hagyta, hogy elmondja az utolsó hátborzongató perceket: a tapogató kezeket, a forró lélegzetet, Grisnák szőrös karjainak iszonyatos erejét.
– Ez, amit a mordori, vagyis, ahogy ők mondják, lugbúrzi orkokról mondasz, igencsak aggaszt – mondta Aragorn. – A Fekete Úr amúgy is túl sokat tudott meg, és a szolgái is, és nyilvánvaló, hogy miután összekülönböztek, Grisnák üzent nekik a folyón túlról. A Vörös Szem ezután rajta lesz Vasudvardon. De Szarumán végül is maga faragta a nyársát, amiben ül.
– Igen, bármelyik fél győz, ő csak rosszra számíthat – mondta Trufa. – Akkor rontotta el végleg a dolgát, amikor az orkjai betették a lábukat Rohanba.
– Egy pillanatra láttuk a vén gazembert, vagy legalábbis Gandalf azt hiszi, ő volt – mondta Gimli. – Az erdőszélen.
– Mikor volt az? – kérdezte Pippin.
– Öt napja éppen – mondta Aragorn.
– Lássuk csak – mondta Trufa – ...öt nappal ezelőtt... a történetnek most olyan részéhez érek, amiről ti nem tudtok semmit. Mi Szilszakállal a csatát követő délelőtt találkoztunk össze, aznap éjszaka Csörgecsarnokban háltunk, az ő egyik entházában. Másnap reggel elmentünk az ent-tanácsba, azaz az entek gyülekezetébe, ennél furábbat nem láttam még. Reggeltől estig tartott, s még másnap is, az éjszakát egy Hamariberkenye nevű entnél töltöttük. Majd, a tanács harmadik napján, az entek fölkerekedtek. Hát az döbbenetes volt. Az erdőben akkora volt a feszültség, mintha mindjárt kitörne az égzengés, aztán ki is tört, mindjárt. Bár hallottátok volna az éneküket, ahogy meneteltek.
– Ha Szarumán hallotta volna, most százmérföldnyire lenne innét, még ha a saját lábán kellett volna elszaladnia, akkor is – mondta Pippin.

 

Vasudvard vár, csontcsupasz vár,
  mégsem nőhet az égig!
Megyünk, megyünk, hadra kelünk,
  nagy várat kell ledöntenünk,
Ajtót törünk, felperzselünk
  ott mindent, véges-végig!

 

– Persze, nemcsak ezt énekelték. Az ének nagy részének nem is voltak szavai, csak mintha kürtszó és dobszó lenne. Nagyon izgalmas. De én azt hittem, egyszerűen csak menetinduló, közönséges ének – egészen addig, hogy ide nem értünk. Itt aztán megtudtam, hogy micsoda.
– Az utolsó hegygerincről, mikor leszállt az éjszaka, leereszkedtünk Nan Curunírba – folytatta Trufa. – Akkor éreztem először, hogy a hátunk mögött maga a vadon menetel. Azt hittem, valami entálmot álmodom, de Pippin is így volt vele. Féltünk mind a ketten, de csak később tudtuk meg a többit.
A huornok voltak, vagyis hogy az entek így hívják őket a „kurta nyelven”. Szilszakáll nem sokat mondott róluk, de én azt hiszem, ezek olyan entek, akik már majdnem fává lettek, vagy legalábbis ránézvést azok. Ott állnak az erdőben vagy az erdőszélen, itt is, ott is, némán, és elnéznek a fák fölött, de azt hiszem, a legsötétebb völgyekben is százával és százával élnek.
Rettentő erő rejtőzik bennük, s úgy látszik, képesek homályba burkolózni, ha a helyüket változtatják, alig lehet észrevenni. Pedig megteszik. Márpedig gyorsan, ha haragusznak. Az ember csak áll, fölnéz az égre, vagy a szél suhogását hallgatja, aztán egyszerre azon találja magát, hogy az erdő közepén van, csupa hatalmas, tapogatózó fa veszi körül. Még hangjuk is van, az entekkel tudnak beszélni... azért is hívják őket az entek huornnak, mondja Szilszakáll – de már bogarasak és vadak. Veszedelmesek. Én félnék találkozni velük, ha nem lennének entek, hogy kordában tartsák őket.
Nohát, kora éjszaka leosontunk egy hosszú vízmosáson a Mágus Völgyének felső végébe, elöl az entek, s mögöttük a suhogó huornok. Mi persze, nem láttuk őket, csak hallottuk a nagy recsegést-ropogást. Nagyon sötét, felhős éjszaka volt. Sebesen vonultak, suhogva, mint a szél, amint a hegyeket elhagyták. A hold nem bukkant elő a felhők közül, s nem sokkal éjfél után Vasudvardot magas szálerdő vette körül észak felől. Ellenségnek, kihívásnak nyoma sem, sehol. A torony egy magasan levő ablakában fény derengett, ez volt minden.
Szilszakáll s még néhány ent továbbosont, megkerülte a falat, hogy rálásson a kapura. Mi ketten vele mentünk, fenn ültünk Szilszakáll vállán, s éreztem reszkető feszültségét. De az entek még akkor is óvatosak és türelmesek, ha rázza őket a düh. Úgy álltak ott, mint megannyi kőbálvány, csak ziháltak és füleltek.
Majd egyszerre iszonyatos kavarodás támadt. Kürtök rivalltak, s hangjuk visszaverődött Vasudvard falairól. Azt hittük, fölfedeztek minket, s mindjárt megkezdődik a csata. De semmi ilyesmi. Szarumán népe vonult el. Én nem sokat tudok erről a háborúról, sem Rohan lovasairól, de Szarumán, úgy látszik, egy csapásra végezni akart a királlyal és minden emberével. Kiürítette Vasudvardot: Láttam az ellenséget elvonulni, a végtelen sorokban menetelő orkokat, a hatalmas ordasok hátán ülő ork-csapatokat. S voltak ott ember-zászlóaljak is. Közülük sokan fáklyát vittek, s a lángok világában láttam az arcukat.
Többségük közönséges ember volt, hatalmas és szálas, komor, de nem különösebben gonosz kinézetű. De voltak ott mások is, sokkalta ijesztőbbek: magasságuk, mint az embereké, de az arcuk sápadt koboldarc, szemük bandzsa és rosszindulatú. Tudjátok, rögtön eszembe jutott róluk az a déli ember, ott Bríben, csak épp hogy az nem volt olyan nyilvánvalóan orkforma, mint ezek java része.
– Nekem is ő jutott eszembe – mondta Aragorn. – Sok ilyen fél-orkot intéztünk el a Helm-szurdokában. Most már nyilvánvaló, hogy az a déli ott Szarumán kémje volt, de hogy a Fekete Lovasokkal működött-e együtt, vagy csak Szarumánnak dolgozott, arról fogalmam sincs. Az ilyen gonosz népségről nehéz megállapítani, hogy épp kinek a szövetségese, vagy kit csal meg.
– Nos, mindet összevetve, lehettek vagy tízezren – mondta Trufa. – Egy óráig tartott, amíg mind kivonultak. Egy részük az országúton a gázló felé indult, más részük elkanyarodott kelet felé. Talán egy mérföldnyire innen, arrafelé, híd épült a folyón, ott, ahol olyan meredek a partja. Ha fölálltok, innen is láthatjátok. Mind üvöltve énekeltek, röhögtek, éktelen nagy zajjal voltak. Én arra gondoltam, hogy ugyancsak rosszul áll Rohan szénája. De Szilszakáll nem mozdult. Azt mondta: – Az én dolgom ma éjjel Vasudvard, a szikla meg a kő.
– Bár a sötétben nem láttam mi történik, azt hiszem, a huornok, amint a kapu bezárult, megindultak délnek. Nekik, gondolom, az orkokkal volt dolguk. Reggelre már messze lenn jártak a völgyben, vagy legalábbis olyan homály ült ott, amin átlátni lehetetlen.
– Amint Szarumán elküldte a hadseregét, mi következtünk. Szilszakáll lerakott minket, odament a kapuhoz, megdöngette, s hívta Szarumánt. Válasz persze semmi, csak kövek és nyilak a falról. De a nyilaknak semmi hasznuk az entek ellen. Fájnak, persze, és dühítik őket: mint a bögölycsípés. De egy entet úgy tele lehet szurkálni nyilakkal, mint a tűpárnát, akkor sem tesz komoly kárt benne. Egyrészt nem lehet megmérgezni őket, másrészt a bőrük, úgy látszik, igen vastag, s szívósabb, mint a fakéreg. Ahhoz, hogy súlyos sebet ejtsen rajtuk, igen erős fejszecsapás kell. A fejsze nincs ínyükre. De hát egyetlen entre is igen sok fejszés kell: aki egyszer megüt egy entet, nem valószínű, hogy másodszor is megütheti. Egy ent egyetlen ökölcsapása palacsintává lapítja a vasat.
– Mikor Szilszakállba már beleállt néhány nyílvessző, kezdett belemelegedni, ahogy ő mondaná, egyre „hamaribb” lett. Elkiáltotta magát, hogy Hmm-humm! s máris vagy tucatnyi másik ent jött oda öles léptekkel. Egy ent, ha haragszik, félelmetes. A kezük s a lábuk ujja mintha ráfagyna a sziklára, úgy tépik, mint a kenyérhéjat. Csak figyeltem: roppant fagyökerek százesztendei munkáját végezték el percek alatt.
– Nyomtak, húztak, téptek, ráztak, ütöttek, csin-bumm-reccs, és a roppant kapu öt perc alatt romokban hevert, és néhányan már nekiláttak, hogy széttúrják a falakat, mint a mezei nyúl egy homokbuckát. Nem tudom, Szarumán mit gondolhatott, hogy tudta-e, mi történik, de azt tudom, hogy nem tudta, mit kezdjen ellene. Persze, lehet, hogy a varázstudománya az utóbbi időben megkopott, így egymagában, a szolgasereg, a gépezetei meg a mifenéi nélkül, tudjátok, hogy mire gondolok, ebben a szorult helyzetben elpárolgott a mersze, inába szállt a bátorsága. Nagyon más az, mint az öreg Gandalf. Nem tudom, nem annak köszönheti-e a hírét, hogy volt esze és bevette magát Vasudvardba.
– Nem – mondta Aragorn. – Valamikor nagy volt, mint a híre. Tudománya mély, gondolkodása kifinomult, s a keze csodálatosan ügyes, s ráadásul hatalma volt mindenki más akaratán. A bölcset meggyőzte, a kisembert megfélemlítette. Ez a hatalma kétségtelenül még ma is megvan. Merem állítani, hogy kevesen akadnak Középföldén, akik négyszemközt megállnának vele szemben még így is, hogy vereséget szenvedett. Talán csak Gandalf, Elrond és Galadriel, most, hogy Szarumán gonoszságáról lehullt a lepel, de mások kevesen.
– Az entek – mondta Pippin. – Egyszer már úgy látszott, hogy sikerül kifognia rajtuk, de többé soha. Mert egy biztos: nem értette őket, és elkövette azt a hibát, hogy őket kihagyta a számításaiból. Velük kapcsolatban semmi terve nem volt, s azután, hogy munkához láttak, már ideje sem, hogy kiagyaljon valamit. Amint a támadásunk megindult, az a néhány patkány, amelyik még Vasudvardban maradt, iszkolt minden résen, amit az entek ütöttek. Az embereket, miután kikérdezték őket, hagyták az entek elmenni, csak errefelé is vagy két-három tucatot. Orknak, azt hiszem, bármekkora volt is, nem soknak sikerült elmenekülnie. A huornok elől semmi esetre, ekkorra már huornerdő vette körül egész Vasudvardot, mint ahogy az zárta le a völgy bejáratát is.
Mikor az entek a déli fal nagy részét már lerombolták, és az ottmaradtak egy része meglépett és faképnél hagyta, Szarumán rémülten menekült. Úgy látszik, épp a kapuban volt, mikor mi odaértünk, talán azért jött, hogy elvonuló fényes seregét megszemlélje. Mikor az entek betörtek, ment onnét ész nélkül. Kezdetben nem figyeltek föl rá. De a felhők elvonultak, ragyogtak a csillagok, s annyi fény elég volt az enteknek, hogy észrevegyék. Hamariberkenye egyszer csak felkiáltott: – A fagyilkos! – Hamariberkenye szelíd teremtés, de Szarumánt épp ezért még jobban gyűlöli: az ő népe kegyetlenül megszenvedte az orkok fejszéit. A belső kapuról leszökkent az útra, s ő, ha begerjed, száguld, mint a szél. Egy sápadt alak szaladgált ide-oda az oszlopok árnyékában, s már-már elérte a torony lépcsőfeljáróját. Szoros hajsza volt. Hamariberkenye mindig a sarkában, annyira, hogy csak egy-két lépés hiányzott, hogy elkapja és kitekerje a nyakát, mégis becsusszant az ajtón.
Mikor Szarumán megint biztonságban érezte magát Orthancban, hamarosan működésbe léptek a drágalátos masinái. Ekkorra már szép számmal voltak entek Vasudvardon belül, némelyikük Hamariberkenyét követte, mások meg északról vagy keletről robbantak be, most meg csak csatangoltak odabent és dúltak. Egyszerre tüzek támadtak és ocsmány gőzök, az aknák és a szellőzőnyílások udvarszerte köpködni, böfögni kezdtek. Az entek többen is meglepődtek s megperzselődtek, bőrük felhólyagzott. Egyikük, azt hiszem, Bükkbélnek hívták, szép szál, jóképű ent volt, tüzet fogott a folyékony tűzpermettől, és lángolt, mint a fáklya: szörnyű látvány volt.
Ettől aztán eszüket vesztették. Azt hittem, már korábban is dühösek. Tévedtem. Most aztán láttam, milyen az, ha igazában feldühödnek. Döbbenetes. Bömböltek, üvöltöttek, harsogtak, míg végül már a puszta hangjuktól is megrepedeztek és leomlottak a falak. Mi Trufával lefeküdtünk a földre, és fülünkre húztuk a köpenyt. Az entek meg kerülgették s meg-megostromolták az Orthanc szikláit, mint a süvítő szélvihar, sziklazáport zúdítottak az aknákba, kitördelték az oszlopokat, s hatalmas kőlapokat hajigáltak, mint a falevelet. A torony meg csak állt a szédítő forgószél közepében. Láttam, vasgerendák és roppant faldarabok szállnak föl több száz láb magasságba, s vágódnak Orthanc ablakainak. De Szilszakáll megőrizte a hidegvérét. Ő, szerencsére, meg sem pörkölődött. Nem akarta, hogy az övéi, amilyen dühösek, önmagukban tegyenek kárt, és azt sem akarta, hogy Szarumán a zűrzavarban meglépjen valami falnyíláson. Az entek közül sokan nekiveselkedtek az Orthanc-szirtnek, de az ellenállt. Mert nagyon sima és nagyon kemény. S lehet, hogy valami varázslat is részes benne, régebbi és erősebb, mint Szarumáné. Akárhogy is, de nem tudták sem megragadni, sem megrepeszteni, összevissza zúzták, sebezték magukat a kövön.
– Így hát Szilszakáll kiállt az udvarra, és elkiáltotta magát: hatalmas hangja túlharsogta a süketítő lármát. Egyszerre halálos csönd lett. Még a fülsértő kacagást is hallottuk a torony egyik fenti ablakából. Ez különös hatással volt az entekre: eddig forrt bennük a düh, most elnémultak, elkomorodtak, hidegek lettek, mint a jég: Otthagytak mindent, s némán körülállták Szilszakállt. Egy darabig beszélt nekik a maguk nyelvén, azt hiszem, azt mondhatta el, miféle tervet forgat vén fejében. Majd némán belevesztek a félhomályba. Ekkorra ugyanis hajnalodott már.
Gondolom, őrizhették a tornyot, de az őrök úgy elrejtőztek a homályban, hogy még én sem láttam őket. A többiek elvonultak északra. Mi jó időre magunkra maradtunk: Sivár egy nap volt, mászkáltunk egy kicsit, de tőlünk telhetőleg úgy, hogy a torony ablakaiból ne lehessen látni minket, olyan fenyegetően meredtek ránk. Az időnk nagy része arra ment, hogy valami élelmet keressünk. Meg üldögéltünk és beszélgettünk is, azt latolgattuk, hogy mi történhet most délen, Rohanban, s hogy mi lett a társaság többi tagjával. Néha-néha a távolból ropogást hallottunk, kőszakadást, és a hegyek közt visszhangzó, duhogó hangokat.
Délután körbejártuk a falat, s elmentünk megnézni, hogy ott túl mi folyik. A völgy bejáratánál nagy, árnyas huornerdő nőtt, egy másik meg az északi falat kerítette. Az erdőbe nem mertünk bemenni, de hallottuk, hogy bent lázas munka folyik, nagy zajjal tépik, szaggatják a földet. Entek és huornok ástak roppant gödröket, építettek víztárolókat és gátakat, s gyűjtötték össze a Vas folyó és minden más elérhető forrás és patak vizét. Hát ez volt, amikor otthagytuk őket.
Alkonyatkor Szilszakáll visszajött a kapuhoz. Hümmögött, brummogott magában, látszott, hogy örvendezik. Megállt, kinyújtóztatta roppant karjait és lábait, és mély lélegzetet vett. Én megkérdeztem, nem fáradt-e?
„Fáradt?” – mondta. – „Fáradt? Nem, nem vagyok fáradt, csak elmerevedtek a tagjaim. Most kéne egy jót húznom az ent-vízből. Keményen megdolgoztunk, több követ vágtunk-repesztettünk meg, mint máskor hosszú évek alatt. De már majdnem készen vagyunk. Ha leszáll az este, ne tébláboljatok itt a kapu környékén vagy az alagútban! Lehet, hogy áttör itt a víz, s ez a víz egy darabig csupa kosz lesz, amíg ki nem mossuk innét Szarumán minden mocskát. Akkor aztán megtisztul megint a Vas folyó vize.” – Kidöntött még egy kis faldarabot, pihenésképpen, csak úgy szórakozásból.
Épp azon gondolkoztunk, hol lennénk biztonságban s fekhetnénk le egy kicsit aludni, mikor döbbenetes meglepetés ért. Hallottuk, egy lovas közeledik vágtatva az úton. Mi Trufával mozdulatlanul fekve maradtunk, de Szilszakáll behúzódott a kapubolt homályába. Egyszerre egy hatalmas ló szállt felénk, mint az ezüst villám. Sötétedett már, de tisztán láttam a lovas arcát, mintha világított volna, s a ruhája hófehér volt. Én felültem, s eltátottam a számat. Kiáltani próbáltam, de nem ment. Nem is kellett. A lovas megállt, közvetlenül előttünk, és lenézett ránk. „Gandalf!” – nyögtem ki végül, de a hangom suttogó volt. Tán azt mondta: „Köszöntlek, Pippin. Ez ám a kellemes meglepetés!?” Nem, dehogyis. Hanem: „Állj már fel, te vadszamár Tuk! A keservit neki, hol találom ebben a romhalmazban Szilszakállt? Ő kell nekem. De rögtön!”
Szilszakáll meghallotta a hangját, s nyomban előjött a homályból, ez aztán furcsa találkozás volt. Meg voltam lepve, hogy egyikük sincs egy csöppet sem meglepve. Gandalf szemmel láthatólag számított rá, hogy Szilszakállt itt találja, Szilszakáll meg mintha szántszándékkal ácsorgott volna a kapu közelében, hogy vele találkozzék. Pedig mi mindent elmondtunk az öreg entnek Móriáról. De emlékszem, hogy akkor különös tekintetet vetett ránk. Nem hihetek mást, mint hogy találkozott Gandalffal, vagy hallott valamit felőle, csak nem akarta elsietni, hogy velünk is közölje. „Csak semmit sem elsietni!”, ez az ő jelszava, de senki, még a tündék se szokták tudni, hogy Gandalf merre jár, ha épp nincs velük.
„Hmm. Gandalf! – mondta Szilszakáll. – Örülök, hogy megjöttél. Fával és vízzel, tuskóval és kővel még csak megbirkózunk, de itt egy mágust kell elintéznem.”
„Szilszakáll – mondta Gandalf. – A segítségedre szorulok. Sokat tettél, de még többet kérek. Vagy tízezer orkot kell még elintézned.”
Akkor kimentek, egy sarokban összedugták a fejüket. Szilszakáll bizonyára úgy érezte, hogy elhamarkodja a dolgot, mert Gandalf iszonyúan sietett, s már mondta-mondta, mikor még ki sem értek hallótávolságból. Az egész megbeszélés csak percekig tartott, vagy talán negyedóráig. Aztán Gandalf visszajött hozzánk, s már-már vidámnak látszott. Örül, hogy lát minket, mondta. Akkor.
„De Gandalf! – kiáltottuk. – Hol voltál? És találkoztál a többiekkel is?”
„Akárhol voltam is, most itt vagyok – felelt hamisítatlan Gandalf módon. – Igen, a többiek közül is találkoztam egynéhánnyal. De a hírek most várjanak. Ez veszedelmes éjszaka, s mennem kell azonnal. Vajon szebb napra virradunk? Ha igen, viszontlátjuk egymást. Vigyázzatok magatokra, és őrizkedjetek Orthanctól! Ég veletek!”
Miután Gandalf elment, Szilszakáll nagyon gondterhelt lett: Szemmel láthatólag sok mindent hallott e rövid idő alatt, s most meg kellett emésztenie: Ránk nézett, s azt mondta: „Hmm, jól van. Nem is vagytok ti olyan hamari népek, mint hittem. Jóval kevesebbet mondtatok el, mint amennyit lehetett volna, és semmivel sem többet, mint amennyit kellett. Hm, ez aztán jókora batyu hír, nem mondom. No, Szilszakállnak megint bőven lesz dolga.”
Mielőtt elment, még elpöttyentett egy hírt, s ettől csöppet sem lettünk vidámabbak. Csak épp hogy ezután már többet jártatok az eszünkben ti hárman, mint akár Frodó és Samu, akár szegény Boromir. Mert megtudtuk, hogy áll már, vagy hamarosan megkezdődik a nagy csata, s hogy ti is benne vagytok, és lehet, hogy ott is hagytátok már a fogatokat.
„Majd a huornok segítenek” – mondta Szilszakáll. Aztán elment, s reggelig nem is láttuk.
Sötét éjszaka volt. Mi egy kőrakáson feküdtünk, s azon túl nem láttunk semmit. A köd – a homály? – mindent elfödött, mintha függönyt vontak volna körénk. Fülledtnek és némának éreztük a levegőt, csupa csikorgás volt minden, s mormoló hangok vonultak a közelünkben.
Azt hiszem, több száz újabb huorn mehetett el arra, hogy a csatában segítsen. Később nagy mennydörgések robajlottak délen, s villámok villogtak messze távol, valahol Rohanban. Olykor-olykor egy-egy hegycsúcs bukkant fel, döfött az égbe fehéren-feketén, mérföldekre tőlünk, hogy nyomban elnyelje újra a sötétség. S mögöttünk a dörejek is hallatszottak, másfajta dörejek, a hegyek között. Néha az egész völgy zengett a visszhangjuktól.
Talán éjfél lehetett, amikor az entek átszakították a gátat, s az északi fal egyik résén át az egész vizet Vasudvardba zúdították. A huorn-homály elvonult, s vele a dörejek is. A hold lebukott a nyugati hegyek mögé.
Vasudvard mindjobban megtelt alattomosan kúszó fekete patakokkal és pocsolyákkal. Meg-megcsillantak a hold búcsúzó fényében, s szétterültek az udvaron. A víz hol itt, hol ott talált utat magának valamelyik aknában vagy kéményen. Fehér gőzoszlopok szisszentek az égre. Bodrokban szállt a füst. Robbanások hallatszottak, tűz tört föl a föld alól. Végül már egyetlen, kígyózó-kavargó gőzoszlop volt az egész udvar, gőz keringett Orthanc körül, afféle felhőhegycsúcs tört az égre, lent vadul, fent ezüstösen a holdvilágban. S még mindig csak ömlött-ömlött a víz, mígnem egész Vasudvard egyetlen hatalmas lábossá nem vált, amelyben bugyborékolva, gőzölögve forrt a víz.
– Mikor Nan Curunír szájához értünk, tegnap éjszaka, mi is láttuk dél felől a füstöt és a gőzt – mondta Aragorn. – Féltünk, hogy Szarumán valami új ördöngösséget főzött ki ellenünk.
– Nem ő! – mondta Pippin. – Gondolom, nagyokat nyelt, s már aligha nevetett. Reggelre, tegnap reggelre már nem volt nyílás, ahol ne folyt volna be a víz, s mindent sűrű köd borított. Mi ott fenn, az őrszobában kerestünk menedéket, s ugyancsak meg voltunk ijedve. A tó kezdett túlcsordulni, a régi alagúton távozott a vize, s a lépcsőkön láttuk, hogy rohamosan emelkedik. Gondoltuk, most esünk csapdába mi is, mint az orkok, de hátul a raktárban találtunk egy csigalépcsőt, s azon kijutottunk a kapubolt tetejére. Nehezen préseltük ki magunkat, mert a kijárat ledőlt, s a lépcső fent félig eltömődött hullott kövekkel. Ott aztán megültünk magasan az árvíz fölött, s figyeltük, Vasudvard mint fullad vízbe. Az entek csak öntötték-öntötték a vizet, amíg minden tűz ki nem aludt, és minden üreg meg nem telt. Az itt-ott feltörő gőz összeállt, s fent kibomlott, mint egy roppant felhőernyő, felnyúlhatott vagy mérföldnyire. Délután hatalmas szivárvány bukkant fel a hegyek fölött keleten, a lemenő napot a hegyekben sűrűn szitáló eső takarta el. Minden elcsendesedett. Csak messze távol üvöltött gyászosan néhány farkas. Az entek az éjjel elzárták a folyó vizét, és a Vas folyót visszaterelték a régi medrébe. S ezzel vége szakadt az egésznek.
– Azóta a vízszint egyre süllyed. Gondolom, odalent, a barlangokban, valami kifolyónyílás lehet. Bármelyik ablakán kandikál is ki Szarumán, csak sivár pusztulást, összevisszaságot lát. Még mi is nagyon magányosnak éreztük magunkat. Egyetlen entet nem láttunk, akivel szóba elegyedhettünk volna a romok között, hír meg semmi. Az éjszakát odafent töltöttük, a kapubolt tetején, teljesen átfáztunk a nyirkos hidegben, s egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Úgy éreztük, bármelyik pillanatban történhet valami. Szarumán még ott van, fenn a toronyban. Éjszaka, mintha feltámadt volna a szél a völgyben. Azt hiszem, akkor térhettek vissza az eltávozott entek és huornok, de hogy most hol lehetnek, fogalmam sincs. Mikor lemásztunk és körülnéztünk, ködös, nyirkos reggel volt, s egy lélek nem sok, annyit sem láttunk sehol. S ez minden, amit Vasudvardról most el lehet mondani. A nagy felfordulás után majdhogynem békesség van. S most, hogy Gandalf visszajött, valahogy biztonságban érzem magam. Még aludni is tudnék!

Egy darabig csak hallgattak, valahányan. Gimli rátömött a pipájára. – Csak egyvalamit nem értek – mondta. – Ezt a Kígyónyelvet. Te azt mondtad Théodennek, hogy ott van Szarumánnál. Hogy került ide?
– Persze, erről megfeledkeztem – mondta Pippin. – Csak ma reggel érkezett. Épp tüzet gyújtottunk és nekiláttunk a reggelinknek, mikor megjelent Szilszakáll. Hallottuk, hogy hümmög, s hogy szólít minket odakintről.
– Csak benéztem, mert látni akartam, hogy vagytok ellátva, fiaim – mondta –, s hogy hírekkel szolgáljak. A huornok visszajöttek. Minden rendben: de mennyire, hogy rendben! – nevetett, s az oldalát csapkodta. – Se ork, se fejsze nem maradt Vasudvardban. S délről vendégek érkeznek, mielőtt még megöregednék a nap: lesz köztük, akinek ti nagyon megörültök.
– Alighogy ezt kimondta, patkódobogást hallottunk az útról. Kirohantunk a kapu elébe, én megálltam és bámultam, mert félig arra számítottam, hogy Gandalf és Vándor érkezik egy hadsereg élén. De a ködből egyetlen ember lovagolt ki, fáradt vén lova hátán: maga is afféle furcsa és torz szerzet. Más senki. Mikor kibontakozott a ködből, s megpillantotta maga előtt a romokat, leesett az álla, és majdhogy el nem zöldült. Úgy megzavarodott, hogy minket, azt hiszem, észre sem vett. S mikor igen, felkiáltott, meg akarta fordítani a lovát, hogy meneküljön. De Szilszakáll lépett vagy hármat, kinyújtotta a karját, kiemelte őt a nyeregből. Lova megugrott rémületében, ő hasra vetette magát. Elmondta, hogy Grímának hívják, a király barátja és tanácsadója, s hogy Théoden király küldte fontos üzenettel Szarumánhoz.
– Nem volt más, akinek lett volna mersze átlovagolni a csúf orkoktól nyüzsgő pusztán – mondta –, így hát engem küldött. Veszélyes utam volt, kifáradtam és megéheztem. Kénytelen voltam messze északon letérni az útról, mert farkasok vettek üldözőbe.
– Láttam, milyen alattomosan sandít a szeme sarkából Szilszakállra, s azt mondtam magamban: „ez hazudik”. Szilszakáll a maga ráérős módján percekig méregette, mígnem a nyomorult már fetrengett félelmében a lába előtt. Majd megszólalt: – Hmm, hm, már vártalak, Kígyónyelv uram. – Az ember megrezzent a név hallatára. – Gandalf hamarabb ért ide, mint te. Így hát tudok rólad annyit, amennyit kell, és azt is tudom, hogy mit kezdjek veled. Minden patkányt egy csapdába, mondta Gandalf, s úgy is lesz. Most én vagyok Vasudvard ura, de Szarumán bezárkózott a tornyába, odamehetsz te is, hogy átadj neki akármi üzenetet, amit csak akarsz.
– Engedj el! Engedj el! – mondta Kígyónyelvű. – Ismerem az utat.
– Azt nem kétlem – mondta Szilszakáll. – De történt itt azóta egy és más. Gyere, nézd meg!
– Előreengedte Kígyónyelvet, s utánabicegett a kapubolton át, mi meg a sarkában, amíg meg nem érkeztünk az udvarra, s Kígyónyelv meg nem látta a vizet, ami ott hullámzott a torony meg őközötte. Akkor hozzánk fordult.
– Hagyjatok elmenni! – nyöszörögte. – Hagyjatok elmenni! Az üzeneteim már úgysem érvényesek.
– Hát azok aztán nem – mondta Szilszakáll. – De neked csak két választásod van: vagy itt maradsz, míg Gandalf és az urad ide nem érkezik, vagy átmégy a vízen. No?
Az ember megborzongott ura említésére, s lába hegyét a vízbe mártotta. De visszahúzta. – Nem tudok úszni – mondta.
– Nem mély a víz – biztatta Szilszakáll –, csak mocskos, de attól te már nem leszel mocskosabb, Kígyónyelv uram! Befelé!
A nyomorult belegázolt a vízbe. Még nem ért el olyan messzire, hogy ne láttuk volna, de már a nyakáig ért a víz. Végül láttuk, hogy valami öreg hordóba vagy deszkába kapaszkodik. De Szilszakáll utána gázolt, s figyelte, hogy halad.
– Hát végül csak bejutott – mondta, amikor visszatért: – Láttam, hogy mászik fölfelé a lépcsőn, mint az ázott patkány. Valaki még van a toronyban, egy kéz nyúlt ki érte és húzta be őt. Most tehát ő is ott van, s remélem, a fogadtatás kedvére való. Megyek és megmosakszom, mert csupa iszap vagyok. Ha keres valaki, az északi oldalon megtalál. Idelenn nincs tiszta víz, amit egy ent meginna, vagy amibe belemosdana. Így hát arra kérlek, fiaim, várjátok ti a vendéget itt a kapuban. Jól figyeljetek, mert köztük lesz Rohan rétjeinek ura is! Üdvözöljétek őket szívélyesen, ti már tudjátok, hogy kell: ezek az emberek nagy harcot vívtak az orkokkal. Ti talán jobban értetek hozzá, mint egy ent, hogy ilyen nagy úr kedvére hogyan kell forgatni az emberszavakat. Mióta élek, már sok úr volt ezeken a zöld réteken, de sem a beszédüket, sem a nevüket nem tanultam meg soha. Ezeknek ember-étel kell, s ti arról is mindent tudtok, azt hiszem. Így hát keressetek valamit, ha lehet, ami szerintetek egy király ínyének megfelel. S ezzel vége is a történetnek. Bár azt még szeretném tudni, hogy ki is ez a Kígyónyelv? Igazán a király tanácsadója?
– Volt – mondta Aragorn. – Azonkívül Szarumán kémje és szolgája Rohanban. A sors semmivel sem nyájasabb hozzá, mint megérdemli. Az, hogy romokban látja mindazt, amit olyan erősnek és nagyszerűnek hitt, szinte épp elég büntetés az ő számára. De félek, hogy rosszabb is vár rá.
– Igen, mert nem hiszem, hogy Szilszakáll merő jószívűségből küldte volna Orthancba – mondta Trufa. – Szemmel láthatólag gonosz élvezetét lelte a dologban, s nevetett magában, amikor elment tisztálkodni és inni. Nekünk ezután még sok dolgunk volt, átkutattuk a hordalékot, feltúrtunk mindent. Találtunk is a közelben két-három raktárt, vízszintnél magasabban. De Szilszakáll leküldött néhány entet, s azok elvitték a holmi java részét.
– Huszonöt személyre kell ember-koszt – mondták az entek, – s ebből is láthatjátok, hogy valaki már gondosan megszámlálta a társaságot, mielőtt még ideértetek volna: Nyilván úgy számolták, hogy ti hárman is a nagyokkal mentek. De ott semmivel sem lenne jobb az ellátásotok. Higgyétek el, amit megtartottunk, az van olyan jó, mint amit elküldtünk. Sőt jobb is, mert italt, teszem azt, nem küldtem velük.
– Ital nem kell? – kérdeztük az enteket.
– Ott a Vas folyó vize – mondták –, épp elég jó az embereknek is, enteknek is. – De remélem, az entek találnak maguknak annyi időt, hogy valami ent-italt kotyvasszanak a forrásvízből, s akkor majd meglátjátok, milyen göndör lesz Gandalf szakálla, ha visszajön. Az entek elmentek, s mi fáradtak voltunk s éhesek. Ezt nem azért mondom, hogy panaszkodjam – a munkánknak megvolt a jutalma. Miközben ember-kosztot kerestünk, fedezte fel Pippin az uszadék közt a legnagyobb kincset, a két Kürtös-hordót. „A pipafű többet ér, mint az étel!” – mondja Pippin. Szóval, most ez a helyzet.
– Már mindent értek, tökéletesen – mondta Gimli. – Csak egyet nem – mondta Aragorn –, azt, hogy a fű hogy került a Déli fertályból Vasudvardba. Minél többet töröm rajta a fejem, annál kevésbé. Vasudvardban még sohasem voltam, de bejártam ezt a földet, s jól tudom, hogy a Megye és Rohan közt hány kihalt ország fekszik. S ott sok hosszú éve nem ment keresztül sem áru, sem más, legalábbis nyíltan nem. Szarumán a Megyében is összeszűrte valakivel a levet, azt hiszem. Kígyónyelv nemcsak Théoden házában akad. A hordókon van évszám?
– Van – mondta Pippin. – 1417-es termés, azaz tavalyi, nem, most már tavalyelőtti: az jó év volt.
– Hát, akármi gonoszat forralnak, azon most már, remélem, túl vagyunk, vagy legalábbis már nem tehetünk ellene semmit – mondta Aragorn. – De azt hiszem, ezt akkor is megemlítem Gandalfnak, akármily kicsinynek látsszék is a nagy ügyek közt.
– Kíváncsi lennék, ő most mit csinál? – mondta Trufa. – Már jól benne járunk a délutánban. Gyerünk ki, és nézzünk körül! Ha akarsz, Vándor, most aztán bemehetsz Vasudvardba. De nem valami vidám látvány.

 

 

10. fejezet
Szarumán hangja

Átmentek a romos alagúton, megálltak egy kőhalmon, s fölnéztek a fekete kőből épült, sokablakú Orthancra, amely még így, elhagyatottságában is súlyos fenyegetésként nehezedett körös-körül mindenre. A víz már majdnem teljesen elvonult. Itt-ott még maradt egy-egy komor, tajtékkal, uszadékkal borított pocsolya, de a nagy, kerek várudvar nagy része csupasz volt megint, hordalék-, kő- és iszapsivatag, amit kiégett nyílások, s részegen erre-arra dőlt póznák, oszlopok tarkáznak. A hulladékkal teliszórt roppant tányér peremén hordalékhegyek, mint vihar után a tengerparton, s azon túl a zöld és kusza völgy torkollik abba a hosszú vízmosásba, amely fekete karként nyúlik föl a hegyek közé. Látták, hogy a hordalékmezőn lovasok keresik az utat, észak felöl közelednek, s már Orthanc közelében járnak.
– Az ott Gandalf, Théoden és az emberei! – mondta Legolas. – Gyerünk, menjünk elébük.
– Csak óvatosan – mondta Trufa. – Lehet, hogy egyik-másik kőlap megdűlt, s ha nem vigyáztok, még belecsúsztok valami gödörbe.
Elindultak az Orthanc kapujához vezető út maradványain, lassan és óvatosan, mert a kövezet megrepedezett és iszap borította vastagon. A lovasok látták, hogy jönnek, megálltak hát a szikla árnyékában, és vártak. Gandalf elébük lovagolt.
– Nos, Szilszakállal érdekes beszélgetésünk volt, kiötlöttünk egyet-mást – mondta –, aztán pihentünk egy jót, amire már igencsak rászorultunk. Most azonban mennünk kell. Remélem, pihentetek ti is, és fölfrissültetek egy kicsit.
– Föl – mondta Trufa. – De a mi beszélgetésünk füstben kezdődött és füstben is ért véget. S így kevésbé vagyunk rossz szívvel Szarumán iránt, mint voltunk.
– Igazán? – kérdezte Gandalf. – Én nem. S van még egy utolsó tennivalóm, mielőtt elmennék: búcsúlátogatást kell tennem Szarumánnál. Veszélyes és valószínűleg haszontalan találkozás: de akkor is meg kell tennem. Aki akar, velem jöhet – de résen legyen! És ne vegye tréfára a dolgot!
– Én megyek – mondta Gimli. – Szeretném színről színre látni, hogy megtudjam, valóban hasonlít-e rád.
– És ezt hogy tudod megállapítani, Törp uram? – kérdezte Gandalf. – Szarumán, ha a céljának megfelel, olyan alakot ölt a te szemedben, amely hozzám hasonlít. S vajon elég bölcs vagy-e, hogy fölismerd minden csalását? Nos, majd meglátjuk, mert ez is megtörténhet. Sőt az is, hogy fél megmutatkozni ennyi különböző szem előtt: Mindenesetre elrendeltem, hogy minden ent húzódjon vissza látótávolságból, így aztán lehet, hogy sikerül kicsalogatnunk.
– Miféle veszély fenyeget? – kérdezte Pippin. – Ránk lő, vagy tüzet zúdít ránk az ablakokból? Vagy a távolból megbabonáz?
– Ez az utóbbi a legvalószínűbb, ha könnyű szívvel lovagoltok az ajtaja elé – mondta Gandalf. – De nem tudjuk, mire képes még most is, vagy hogy mivel próbálkozik. A sarokba szorított vadállatnak sosem biztonságos a közelébe menni. És Szarumánnak olyan hatalma van, amit ti még csak nem is sejtetek. De a hangjának ne engedjetek!

Már az Orthanc lábánál jártak. A szikla feketén fénylett, mintha nedves lenne. Á kőtömböknek olyan éles volt a szélük, mintha most faragták volna ki valamennyit. Néhány karcolás, a torony lábánál néhány pikkelyforma kődarab mutatta csak, hogy az entek dühét kellett kiállnia.
A keleti felén, két falszöglet között, nagy ajtó nyílt, jóval följebb, mint a talaj, fölötte bezsaluzott ablak, amely vaskorláttal övezett erkélyre nézett. Az ajtóhoz huszonhét széles lépcsőfok vezetett, amit ki tudja, hogy vágtak a fekete kőbe. Ez volt a torony egyetlen bejárata; de a fölszökő falakon, mély bevágásokon még sok ablak nyílt; egészen fönn, a szarvak sima felszínén, már kandi kis szemeknek látszottak.
A lépcső tövében Gandalf és a király leszállt a lováról. – Majd én fölmegyek – mondta Gandalf. – Én már voltam Orthancban, és tudom, hogy mi az, ami fenyeget.
– Én is megyek – mondta a király. – Én öreg vagyok, s már nem félek semmi veszélytől. Szeretnék szót váltani az ellenséggel, aki annyi kárt okozott nekem. Éomer majd velem jön, s vigyáz, hogy öreg lábam meg ne tántorodjék.
– Ahogy kívánod – mondta Gandalf. – Engem majd Aragorn kísér. A többiek maradjanak lenn, a lépcső aljában. Ott is eleget látnak és hallanak, ha ugyan lesz mit látni és hallani.
– Azt már nem! – mondta Gimli. – Legolas is, én is, szeretném őt közelebbről szemügyre venni. A mi fajtánkat csak mi képviseljük. Mi is megyünk veletek.
– Gyertek hát – mondta Gandalf, és elindult fölfelé a lépcsőn, a királlyal az oldalán.
A rohani lovasok nyeregben maradtak, teli aggodalommal, a lépcső két oldalán, és sötét tekintettel méregették a fölébük magasodó tornyot, nem tudván, hogy urukat ott mi baj érheti. Trufa és Pippin leült a legalsó lépcsőfokra, se fontosnak, se biztonságban nem érezték magukat.
– Nyaktörő két mérföld innen a kapuig – dünnyögött Pippin. – Bár megléphetnénk észrevétlen, vissza az őrszobába! Minek is jöttünk mi ide! Semmi szükség ránk.
Gandalf megállt az Orthanc ajtaja előtt, s a botjával megdöngette. Az ajtó öblösen zengett: – Szarumán! Szarumán! – kiáltotta Gandalf parancsoló hangon. – Szarumán, gyere elő!
Egy darabig semmi válasz. Végül, nagy sokára, kinyílt az ablak az ajtó fölött, de a sötét nyíláson nem lehetett látni senkit.
– Ki az? – kérdezte odabent egy hang. – Mit akarsz?
Théoden összerezzent. – Ismerős hang – mondta. – Átkozom azt a napot, amikor először hallgattam rá.
– Menj, és hívd Szarumánt, Kígyónyelvű Gríma, Szarumán lakája – mondta Gandalf. – És ne lopd az időnket.
Az ablak becsukódott. Vártak. Egyszer csak megszólalt egy másik hang, halk és dallamos, már a hangzása is elbűvölő. Akinek óvatlanul érte a fülét, ritkán emlékezett vissza a hallott szavakra, s ha igen, akkor is csodálattal, mert nemigen tudott ellenállni nekik. De többnyire csak arra emlékezett, hogy hallgatni is gyönyörűség volt, s ami elhangzott, az színtiszta bölcsesség, s hogy maga is bölcsnek látsszék, igyekezett nyomban egyetérteni vele. S ha utána más szólalt meg, beszédje fülsértő volt és bárdolatlan, s ha az előbbinek ellentmondott, a megbűvölt szívében fellángolt a harag. Mert némelyekben a hang varázsa csak addig hatott, amíg hallották, utána már mosolyogtak rajta, mint aki átlát a szemfényvesztő fogásán, amin más eltátja a száját. De többen voltak, akiket a hang már önmagában is megbabonázott, annyira leigázta őket, hogy már messze jártak, még mindig tartott a varázs, még mindig ott volt a fülükben a halk, meggyőző suttogás. Nyomtalanul senkiről nem pergett le, ahhoz, hogy a kérésnek, parancsnak ellene mondjon, mindenkinek meg kellett erőltetnie az agyát, akaratát.
– Nos? – kérdezte szelíden. – Miért kell megzavarnotok a nyugalmamat? Hát sem éjjel, sem nappal nem hagytok békén? – A hang az érdemtelenül elszenvedett sérelmektől megszomorodott nyájas szív hangja volt.
Döbbenten tekintettek föl, mert jöttének semmi neszét nem hallották, most azt látták, hogy ott áll valaki az erkély korlátjánál, s lenéz rájuk, egy felleghajtó köpenybe burkolózó öreg ember, de hogy a köpönyege milyen színű, azt nehéz megmondani, mert ahogy mozdul, úgy váltja a színét. Arca hosszú, homloka magas, mélyen ülő fekete szeme kifürkészhetetlen, bár a tekintete épp komoly és jóindulatú, egy csöppet sem fáradt. Haja, szakálla ősz, de az ajka, a füle körül itt-ott még fekete.
– Hasonlít is meg nem is – mormolta Gimli.
– Lássuk csak – mondta a halk hang. – Kettőtöket névről is ismerlek. Gandalfot túlságosan is, hogy azt reméljem, tanácsért vagy segítségért jött. De téged, Rohan ura, Théoden, nemes gondolataid és még inkább Éorl házának tekintélye jellemez. Ó, Nagy-nagyhírű Thengel érdemes gyermeke! Miért nem jövél előbb? Vágytalak látni, Nyugat leghatalmasabb uralkodója, kivált az utóbbi esztendőkben, hogy megvédjelek az oktondi és gonosz tanácsoktól, amelyeknek hálójába estél. Feledve minden sérelmet, amit elszenvedtem, s amiben, sajna! Rohan emberei is részesek, szeretnélek megvédeni, s megmenteni a végromlástól, amely elkerülhetetlenül vár rád, ha ezen az úton haladsz tovább. És én vagyok az egyetlen, aki rajtad még segíteni tud.
Théoden kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de nem jött ki rajta hang. Fölnézett a szomorú és ünnepélyes tekintettel fölébe hajló Szarumán arcára, aztán a mellette álló Gandalfra, s láthatólag habozott. Gandalf meg se moccant, állt, némán, mint a kő, mint aki türelmesen vár a még el nem hangzott szóra. A lovasok fészkelődtek, helyeslőleg morogtak Szarumán szavára, aztán ők is elhallgattak, megbabonázva. Úgy érezték, Gandalf sosem szólt urukhoz ilyen szépen és illendően. Most Gandalf minden elhangzott szavát nyersnek és gőgösnek érezték. S a szívükre árnyék borult, a küszöbönálló nagy veszély félelme: Lovasvég vesztének, a Homálynak félelme, amibe Gandalf hajszolja őket, Szarumán viszont ott áll, a szabaduláshoz vezető ajtóban, s félig nyitva tartja, hogy beeshessen rajta a reménysugár. Súlyos csönd volt.
Gimli, a törp, törte meg a csöndet, váratlanul. – A mágus minden szava a feje tetején áll – mordult fel, s megmarkolta a fejszéje nyelét. – Orthanc nyelvén a segítség pusztulást, az óvó kéz gyilkolást jelent, ez világos: De mi nem kérni jöttünk.
– Nyugalom! – mondta Szarumán, s hangja egy futó pillanatra kevésbé volt nyájas, s a szemében is megvillant, majd kialudt valamiféle fény. – Még nem hozzád beszélek, Glóin fia Gimli! – mondta. – Messze van innét a te otthonod, s népedet kevéssé érintik e föld gondjai. De te nem a magad akaratából keveredtél e gondokba, így nem is hibáztatlak a szerepedért, ami, nem kétséges, vitézségre vall. De nagyon kérlek, engedd meg, hogy előbb a királlyal, szomszédommal és egykori barátommal értsek szót, s csak aztán veled.
Neked mi mondanivalód van, Théoden király? Békében akarsz-e élni velem, s igényt tartasz-e a segítségre, amit az én hosszú esztendők alatt felhalmozott tudásom nyújthat? Kívánod-e, hogy megbeszéljük, mi a teendőnk a rossz napok ellen, s kölcsönös jóakarattal boronáljuk el sérelmeinket, hogy mindkettőnk országa virágzóbb legyen, mint valaha?
Théoden most sem válaszolt. Hogy haragjával vagy kételyeivel küzdött-e, ki tudná? Éomer szólt helyette.
– Urak, ide hallgassatok! – mondta. – Íme a veszély, amitől óvtak. Vajon azért álltunk ki a harcra és győztünk, hogy most megbabonázva hallgassunk egy vén hazugot, aki mézzel kente be villás nyelvét? Így szólna a csapdába esett farkas a kutyákhoz, ha beszélni tudna. S ugyan, mi segítséget nyújthatna nekünk? Mást se kíván, mint hogy szabaduljon a kutyaszorítóból. Hát szóba állnátok ezzel a gyilkos árulóval? Gondoljatok a gázlónál elesett Théodredre, és Háma sírjára a Helm-szurdokban!
– Ha mérgezett nyelvet emlegetsz, mit szóljunk a tiedhez, te kölyökkígyó? – csattant fel Szarumán, s most láthatóan elárulta föllobbant dühét. – Ám ide hallgass Éomund fia Éomer! – folytatta megint behízelgő hangon. – Adjuk meg kinek-kinek a magáét. Te vitéz harcos vagy, s ezzel nyertél magadnak becsületet. Kaszabold le, akit ellenségnek nevez urad, s elégedj meg ennyivel. Ne ártsd bele magad a politikába, amihez nem értesz. Ha netán király leszel, majd megtanulod, hogy az embernek gonddal kell megválasztania a barátait. Szarumán barátságát és Orthanc erejét nem lehet csak úgy elvetni, bármi sérelem ért is, képzelt vagy valóságos, Szarumán kezétől. Lehet, hogy megnyertél egy csatát, de a háborút még nem – s ezt is olyan segítséggel, amelyre még egyszer nem számíthatsz. Az Erdő homályát legközelebb talán a magad kapuja előtt leled: szeszélyes és értelmetlen, az Embert nem kedveli.
És engem vajon szabad-e gyilkosnak tartanotok, Rohan urai, mert a csatában vitéz emberek hullottak el? Ha háborút kezd valaki, szükségtelenül, mert én nem vágytam rá, elesettekre is számítania kell. De ha én ezért gyilkos vagyok, akkor gyilkos az Éorl-ház valamennyi tagja, hiszen sok háborút vívtak, és sokakra támadtak rá, akik nem engedtek az akaratuknak. De közülük többekkel utóbb békét kötöttek, mert az érdekük így kívánta. Kérdem én, Théoden király: kívánod-e, hogy közöttünk békesség uralkodjék? Döntsd el te.
– Uralkodjék békesség – mondta ki Théoden nagy sokára, elszorult torokkal és erőlködve. A lovasok közt többen is örömmel kiáltottak fel. Théoden fölemelte a kezét. – Igen, uralkodjék békesség – mondta, most már csengő hangon –, de mi csak akkor békélhetünk meg, ha te és minden műved elpusztult már – és sötét gazdád minden műve, akinek ki akartál minket szolgáltatni. Hazug vagy, Szarumán, és az emberszívek megrontója. A kezedet nyújtod, de én Mordor karmait látom rajta. Kegyetlen vagy és érzéketlen. Még ha a háborúd ellenem igazságos lett volna is – pedig nem volt az, mert ha tízszer olyan bölcs lennél, mint amilyen okos vagy, akkor se lenne jogod rá, hogy a magad hasznára uralkodj rajtam és az enyémeken, mint ahogy kívánod –, még ha az lett volna is, miért kellett felperzselned Nyugathalmot, s miért hevernek ott a gyerekek holtan? Háma holttestét azután tépték szét, hogy elesett, Kürtvár kapuja előtt. Majd ha akasztófán lógsz a varjaid örömére s az ablakod alatt, akkor békélek meg veled és Orthanccal. Ennyit az Éorl-házról. Nagy királyok jelentéktelen utóda vagyok, de akkor sem kell a lábadat nyalnom. Keress magadnak mást. De tartok tőle, hogy hangod elveszítette varázsát.
A lovasok úgy néztek fel Théodenre, mint aki álmából riad. Uruk hangját Szarumán dallamos hangja után fülsértőnek érezték, mint egy vén holló károgását. De Szarumán egy idő óta már magán kívül volt a dühtől. Úgy hajolt ki a korláton, mintha a botjával le akarta volna ütni a királyt. Egyszerre többen is olyannak látták, mint a kígyót, amely összetekeredik, hogy lesújthasson.
– Akasztófa és varjak! – sziszegte, s ők megborzongtak a csúf, megváltozott hang hallatán. – Agyalágyult vénember! Mi más az Éorl-ház, mint szalmatetős csűr, amelynek bűzében rablók vedelnek, s a porontyaik ott henteregnek a padlón a kutyák között? Rátok már régóta vár a bitó. Nyakatokon a hurok, csak lassan szorul meg, de végül annál szorosabban és keményebben! Tessék, akasszatok fel! – Lassan-lassan erőt vett magán, s megint megváltozott a hangja. – Nem is értem, honnan vettem a türelmemet, hogy szóba álljak veled, mert szükségem nem volt rád, sem a maroknyi lovas rablóbandádra, amely, ha megfut, legalább olyan gyors, mint amikor támad. Csikósszámadó Théoden. Valamikor rég olyan tekintélyt kínáltam neked, amely meghaladja az érdemeidet és a bölcsességedet. Most megint fölajánlottam, hogy akiket félrevezetsz, világosan lássák, melyik utat választod. De te hencegsz és gyalázkodsz. Ám legyen. Térj vissza a viskóid közé.
De te, Gandalf! Érted legalább szomorkodom, miattad szégyenkezem. Hogy lehet az, hogy te elviseled ezt a társaságot? Hiszen te büszke vagy, Gandalf... és nem vagy híján a józan észnek, hisz pompás elméd van és éles szemed, amely mélyre és messzire lát. Még most se hallgatsz a tanácsomra?
Gandalf megmozdult, és fölnézett rá. – Mi mondanivalód van, amit ne mondtál volna el legutóbb? – kérdezte. – Vagy netán visszavonnivalód akadt?
Szarumán hallgatott. – Visszavonnivalóm? – töprengett, mintha zavarban lenne. – Visszavonnivalóm? Megpróbáltam tanácsot adni neked, a te érdekedben, de te alig hallgattál rám. Büszke vagy, és nem kedveled a tanácsot, mert – ez kétségtelen – bölcs vagy magad is. De tévedtél akkor, azt hiszem, vagy szándékosan félremagyaráztad a szándékaimat. S én, sajnos, elvesztettem a türelmemet, mert annyira szerettelek volna meggyőzni téged. Igazán sajnálom. Mert nincs bennem irántad semmi rosszindulat, még most sem, bár most az erőszakkal és a tudatlansággal társulva tértél vissza hozzám. Már hogy is lehetne? Tán nem tartozunk mi mindketten ugyanabba a fennkölt és ősi rendbe, amelynél Középföldén nincsen fényesebb? Barátságunk mindkettőnknek hasznára lett volna. Mi ketten sok mindent véghez vihetünk, hogy a világot kigyógyítsuk a betegségből. Értsük meg egymást, s ne gondoljunk ezekkel az alja népekkel! Lessék csak ők a mi döntéseinket! Mert a közjó érdekében hajlandó vagyok elfeledni a múltat, és téged visszafogadni. Nem kívánnád ezt megtárgyalni velem? Nem jönnél fel?
Szarumán olyan meggyőző erővel fejtette ki az utóbbiakat, hogy aki hallotta, mindenki meghódolt. De a varázs most másként hatott. Most egy nyájas király tett szelíd szemrehányást megtévedt, de kedvelt szolgájának. De ők kívül rekedtek, nem nékik szánt szavakat hallottak, mint a neveletlen gyermek, vagy az ostoba szolgáló az ajtóban, kihallgatták a nagyok megfoghatatlan szavait, s most azon törték a fejüket, hogy ezek az ő sorsukra hogyan hatnak. Nyilvánvaló, hogy ezek ketten szövetkezni fognak. Gandalf fölmegy a toronyba, hogy Orthanc magasában olyan mély értelmű kérdésekről tárgyaljon, amelyek az ő elméjüket meghaladják. Az ajtót becsukják, őket kívül rekesztik, hogy ott várják be, mi munkát vagy büntetést szabnak ki rájuk. Még Théoden agyában is megképzett ez a gondolat, a kétely árnya: – Elárul minket: bemegy... s akkor elvesztünk.
De Gandalf elnevette magát. S amit képzeltek, az úgy oszlott el, mint a füst.
– Szarumán, Szarumán – mondta nevetve Gandalf. – Szarumán, te pályát tévesztettél. Neked udvari bolondnak kellett volna menned, hogy azzal szolgáld meg a kenyeredet – meg a korbácsot –, hogy a király tanácsadóit majmolod. Egek! – elhallgatott, s lassan úrrá lett a jókedvén. – Hogy értsük meg egymást? Félek, te képtelen lennél megérteni. De én, Szarumán, tökéletesen megértelek. Jobban emlékszem az érveidre és a tetteidre, mint hiszed. Mikor legutóbb nálad jártam, Mordor börtönőre voltál, s úgy volt, hogy engem odaküldesz. Nem, a vendég, aki a tetőn át volt kénytelen tőled búcsút venni, kétszer is meggondolja, hogy betegye-e a lábát hozzád az ajtón. Nem, eszem ágában sincs bemenni. Ide figyelj, Szarumán, még egyszer, utoljára. Nem jönnél le? Vasudvard nem bizonyult olyan erősnek, mint remélted és elképzelted. Létezhet tán más, amiben még megbízhatsz. Nem volna hát érdemes otthagynod egy időre? Valami újjal próbálkoznod? Gondold meg, Szarumán! Nem jönnél le?
Árnyék futott végig Szarumán arcán, majd holtsápadt lett. Mielőtt még elrejthette volna, beláthatták a kételyektől kínzott agy álarca alá: mert Szarumán gyűlölt ott maradni, de rettegett is otthagyni egyetlen menedékét. Egy pillanatig habozott, s mindenkiben benne szakadt a lélegzet. Majd megszólalt, s a hangja éles volt és hideg. Erőt vett rajta a gőg és a gyűlölet.
– Hogy nem jönnék-e le? – gúnyolódott. – Vajon egy fegyvertelen ember lemegy-e, hogy kapuja előtt rablókkal társalogjon? Jól hallak én idefenn is. Nem vagyok bolond, és nem bízom benned, Gandalf. Nem álltak ide a lépcsőre, de nagyon jól tudom, hol ólálkodnak, a te utasításodra, a vad erdei démonok.
– Az áruló mindig bizalmatlan – felelte fáradtan Gandalf. – De nem kell a bőrödet féltened. Nem akarlak megölni, bántani sem szándékozlak, s ezt tudnod kéne, ha valóban megértenél. Hatalmamban áll, hogy megvédjelek. Még egy utolsó alkalmat kínálok neked. Elhagyhatod Orthancot, szabadon – ha akarod.
– Jól hangzik – acsargott Szarumán. – Ez nagyon is Gandalfra, a Szürkére vall: olyan előzékeny, olyan nyájas. Nem kétlem, hogy Orthancot kényelmesnek, s a tanácsomat kedvedre valónak találnád. De miért akarnék elmenni innét? S mit értesz te azon, hogy „szabadon”? Gondolom, feltételeket szabsz.
– Hogy mi okod van elmenni, azt az ablakodból látod – felelt Gandalf. – S akkor majd eszedbe jut a többi is. Szolgáidat elpusztították és szétszórták, szomszédaidat az ellenségeddé tetted, s becsaptad az új gazdádat is: vagy legalábbis megpróbáltad. Ha a szeme most errefelé tekint, dühtől vöröslik. S ha azt mondom, „szabadon”, akkor azt úgy is értem, hogy „szabadon”, nem megkötözve, bilincsben vagy parancsszóra, hanem ahová te akarod, akár Mordorba is, Szarumán, ha oda vágyol. De előbb át kell adnod nekem az Orthanc kulcsait és a botodat. A viselkedésed zálogául, hogy majd visszakapd, ha rászolgáltál.
Szarumán arca elszürkült a dühtől, s a szemében vörös tűz égett. Vadul fölkacagott: – Majd! – kiáltotta, s kiáltása átcsapott üvöltésbe. – Majd! Igen, ha te a Barad-dûr kulcsát is megszerezted, azt hiszem, és a Hét Király Koronáját, és az Öt Mágus Botját, s ha olyan csizmára tettél szert, amely sokkal nagyobb, mint amekkorát ma viselsz! Szerény terv. Ehhez aligha szorulsz az én segítségemre. Nekem más tennivalóm van. Ne légy bolond. Ha tárgyalni kívánsz velem, amíg módodban áll, menj el, józanodj ki, s csak aztán gyere vissza. És rázd le magadról ezeket a bicskásokat és szemétnépeket. Ég veled! – Megfordult, és otthagyta az erkélyt.
– Vissza, Szarumán! – szólalt meg parancsoló hangon Gandalf. A többiek meglepetésére Szarumán visszafordult, s mintha akarata ellenére vonzotta volna valami, lassan visszatért a vaskorláthoz, majd mélyeket lélegezve, nekitámaszkodott. Arca összezsugorodott és megráncosodott. Úgy markolta nehéz, fekete botját, mintha karmok tartanák.
– Nem engedtem meg, hogy elmenj – mondta szigorúan Gandalf. – Még nem végeztem. Elment az eszed, Szarumán, és mégis szánlak. Még elfordulhattál volna a rossztól, eszedre térhettél és szolgálhattál volna. De te inkább itt maradsz, s régi cselszövéseiden rágódsz. Hát maradj! De figyelmeztetlek: egykönnyen már nem jössz ki onnét! Hacsak Mordor ki nem nyújtja a fekete kezét, hogy kihozzon! Szarumán! – kiáltotta, s a hangja megtelt erővel és tekintéllyel. – Figyelmezz! Én nem Gandalf vagyok, a Szürke, akit te elárultál, hanem Gandalf, a Fehér, aki a halálból tért vissza. Neked már nincs színed, s én kitaszítalak a Tanácsból és a Rendből!
Fölemelte a kezét, és halkan, de tiszta hangon jelentette ki: – Szarumán, a botod kettétört – egy roppanás, s a kettétört bot kihullott Szarumán kezéből, s a feje odaesett Gandalf lábához. – Menj! – mondta Gandalf. – És Szarumán felüvöltött, arcra esett és bekúszott. E pillanatban nehéz, csillogó tárgy zuhant le fentről. A vaskorláton, épp mikor Szarumán otthagyta, irányt változtatott, majd hogy el nem találta Gandalf fejét, s odazuhant mellé, a lépcsőre. A korlát megcsendült, kettétört. A lépcső megrepedt, izzó szikrákat vetett, de a golyónak semmi baja nem esett, legurult a lépcsőn. Fekete, de belül tűzvörös kristálygömb volt. Irányt vett az egyik pocsolya felé, de Pippin utánaszaladt, és felvette.
– A gyilkos gazember! – kiáltotta Éomer.
De Gandalf nem zavartatta magát. – Nem, ezt nem Szarumán dobta ki – mondta. – Még csak nem is az ő parancsára történt, azt hiszem. Az egyik fenti ablakból jött. Ez Kígyónyelv uram búcsúlövése, gondolom, de célt tévesztett.
– Talán azért célzott rosszul, mert nem tudta eldönteni, melyikteket gyűlöl jobban, téged-e vagy Szarumánt – mondta Aragorn.
– Könnyen meglehet – mondta Gandalf. – Nemigen élvezhetik egymás társaságát: szavakkal fogják fölfalni egymást. De a büntetés igazságos: ha Kígyónyelv élve kerül ki Orthancból, bőven megfizet érte.
– Hagyd, fiam, majd én átveszem. Nem mondtam, hogy te cipeld! – kiáltotta, és sarkon fordult. Látta, hogy Pippin lassan ballag fölfelé a lépcsőn, mintha roppant súly húzná le a kezét. Elébe ment, sietve elvette a hobbittól a fekete kristálygömböt, s bebagyulálta a köpenye sarkába. – Majd én vigyázok rá – mondta. – Ez igazán nem olyasmi, hogy Szarumán ezzel hajigálózzék.
– De lehet, hogy majd mást hajít le – mondta Gimli. – Ha a vitának vége, legalább kőhajításnyi távolságból húzódjunk ki.
– Vége – mondta Gandalf. – Gyerünk.

Hátat fordítottak Orthanc ajtajának, s lementek a lépcsőn. A lovasok vidáman megéljenezték a királyt, s köszöntötték Gandalfot. Szarumán varázslata megtört, látták, hogy parancsra visszajön, s ha elzavarják, kúszva távozik.
– Nos, ez is megvan – mondta Gandalf. – Most meg kell keresnem Szilszakállt, hogy elmondjam neki, hogy mentek a dolgok.
– Gondolom, sejti – mondta Trufa. – Végződhetett volna másképpen is?
– Nemigen – mondta Gandalf. – Bár hajszálon múlott. Megvolt az okom rá, hogy próbálkozzam: részint irgalmasságból, részint másért. Először azt kellett bebizonyítanom, hogy Szarumán hangja veszített az erejéből. Hogy nem lehet egyszerre zsarnok is meg tanácsadó is. Ennek ki kellett derülnie, ha a tervem sikerrel jár. És Szarumán annak a rendje és módja szerint csapdába esett, megpróbált az áldozataival egyenként elbánni, miközben a többi hallja. Adtam neki egy utolsó lehetőséget, tisztességeset: tagadja meg Mordort és a maga titkos terveit, és jóvátételként legyen a segítségünkre szorult helyzetünkben. Hogy mennyire szorult, azt nála jobban senki sem tudja. Nagy szolgálatot tehetett volna. De nem volt hajlandó rá, s inkább Orthanc hatalmához ragaszkodott. Szolgálni nem akart, csak parancsolni. Most rettegésben él Mordor árnyékától, s mégis arról álmodik, titokban, hogy majd meglovagolja a vihart. Szerencsétlen bolond! Mi Orthancot kívülről nem tudjuk lerombolni, de Szauron... ki tudja, ő mire képes?
– És mi lesz, ha nem Szauron győz? Te mit csinálsz vele? – kérdezte Pippin.
– Én? Semmit – mondta Gandalf. – Az égvilágon semmit. Nem vágyom uralkodásra. Hogy mi lesz belőle? Nem tudom. Szomorú vagyok, hogy ami egykor jó volt, az most ott gennyed a toronyban. De a dolgok a mi számunkra nem alakulnak rosszul. A szerencse forgandó. A gyűlölet néha önmagában tesz kárt. Azt hiszem, ha bemegyünk, akkor se juthattunk volna nagyobb kincs birtokába, mint amilyet Kígyónyelv hajított ki a fejünkre.
Velőtrázó sikolyt hallottak odafentről, az egyik nyitott ablakból. A sikoly hirtelen elhallgatott.
– Úgy látszik, Szarumánnak is ez a véleménye – mondta Gandalf. – Hagyjuk hát magukra őket. Visszatértek a romkapuhoz. Alig mentek át a kapubolt alatt, mikor a kőhalom árnyékából, ahol állt, Szilszakáll ballagott elő vagy tucatnyi más ent társaságában. Aragorn, Gimli és Legolas csodálkozva nézte.
– Íme, a három társam, Szilszakáll – mondta Gandalf. – Beszéltem róluk, de személyesen még nem ismered őket. – Sorra megmondta a nevüket.
A vén ent hosszan s fürkész tekintettel nézte őket, majd mindegyiküket meg is szólította. Utolsóként Legolast. – Szóval, te egyenest Bakacsinerdőből jöttél, jó tündém? Valamikor hatalmas rengeteg volt.
– Még ma is az – mondta Legolas. – De nem akkora, hogy mi, a lakói, valaha is ráunnánk más erdők megismerésére. Nagyon-nagyon szeretném bejárni a Fangornt. Alig jutottam a szélén túl, s nagyon nem akaródzott visszafordulnom.
Szilszakáll szeme megcsillant örömében. – Remélem, teljesül a kívánságod, mielőtt az erdő megvénülne – mondta.
– Ha úgy hozza a sors, visszajövök – mondta Legolas. – Megállapodtunk a barátommal, hogy ha minden jól megy, együtt látogatjuk meg a Fangornt – ha te megengeded.
– Akárki tünde jön, szívesen látjuk – mondta Szilszakáll.
– Csakhogy a barátom nem tünde – mondta Legolas. – Gimlire gondolok, Glóin fiára. – Gimli mélyen meghajolt, a fejsze kicsúszott az övéből, s lepottyant a földre.
– Hmm, humm! Nocsak! – mondta Szilszakáll, és sötét pillantást vetett rá. – Törp, és fejszét hord! Hmm. Én szívelem a tündéket, de amit kérsz, az sok. Fura egy barátság!
– Lehet, hogy furának látszik – mondta Legolas –, de amíg Gimli él, egyedül nem megyek a Fangornba, s ő a fejszéjével nem fát vág, hanem ork-nyakakat, ó, Fangorn, Fangorn-erdő ura. A csatában negyvenkettőnek csapta le a fejét.
– Huu! Nicsak! – mondta Szilszakáll. – Ez már jobban hangzik. Nos, nos, úgyis a maga útján megy minden, semminek nem kell elébe sietni. Most el kell válnunk egy időre. A nap a vége felé közeledik, de Gandalf azt mondja, mégis mennetek kell, mert Lovasvég Ura már nagyon kívánkozik haza.
– Igen, mennünk kell, mégpedig azonnal – mondta Gandalf. – És sajnos, magammal kell vinnem a kapuőreidet is. De megleszel te jól nélkülük is.
– Talán – mondta Szilszakáll. – De hiányozni fognak. Olyan hamar megbarátkoztunk, hogy úgy látszik, vén koromra megint kezdek hamari lenni... talán visszagyerekesedem. Akárhogy is, nagyon-nagyon rég nem láttam már semmi újat a nap és a hold alatt, csak őket. Nem feledkezem meg róluk. Fölveszem a nevüket a listára. S akkor az entek emlékezni fognak rájuk:

 

Föld-fia entek, kőszál-vének,
vízivó bátor bolyongók,
vadász-éhű hobbit-sarjak,
nevetős nép, manó-mívű.

 

– S a hobbitok barátaink maradnak, amíg csak évente megújul a lomb. Ég veletek. S ha valami hírt hallotok kellemes földeteken, a Megyében, üzenjetek. Tudjátok, mire gondolok: – az entasszonyokra – ha hall róluk valaki vagy látja őket. S gyertek ti is, ha tudtok.
– Eljövünk – mondta egyszerre Pippin és Trufa, és gyorsan elfordultak. Szilszakáll nézte őket, hallgatott egy darabig, s elgondolkozva csóválta a fejét. Majd Gandalfhoz fordult.
– Szóval Szarumán nem megy? – mondta. – Nem is hittem, hogy fog. Korhadt a szíve, mint egy fekete huorné. Persze, ha legyőznének, és valamennyi fámat megsemmisítenék, én se jönnék elő, amíg egyetlen fekete üreg van, ahol elrejtőzhetem.
– Nem – mondta Gandalf. – De te nem törekedtél rá, hogy a fáiddal az egész világot elfoglald, s megfojts minden mást, ami él. Szarumán azonban azért marad itt, hogy a gyűlöletét ápolgassa, s ha tud, újabb hálót szőjön. De nem szabad megszöknie.
– Persze hogy nem! Arról majd tesznek az entek – mondta Szilszakáll. – Az én engedélyem nélkül Szarumán ki nem teszi a lábát a toronyból. Majd az entek vigyáznak rá.
– Jó – mondta Gandalf. – Így is reméltem. Egy gonddal kevesebb, elmehetek hát, és más dolgokkal foglalkozhatom. De légy óvatos. A víz lefolyt. Attól tartok, nem lesz elég őröket állítani a torony köré. Nem kétlem, hogy Orthancból mély rejtekutak vezetnek ki, s hogy Szarumán azt reméli, nemsoká észrevétlenül jöhet-mehet. Ha vállaljátok a vesződséget, arra kérlek, duzzasszátok fel újra a vizet, addig, amíg Vasudvard nem válik tóvá, vagy föl nem fedezitek a kifolyónyílást. Ha a föld alatt víz alá kerül minden, s a kifolyónyílás eldugul, Szarumán kénytelen lesz bent maradni, és csak az ablakon bámulhat ki.
– Bízd csak az entekre! – mondta Szilszakáll. – Átkutatjuk a völgyet, benézünk minden kő alá. Visszaköltözik ide az erdő, a régi, a vadon. S majd elnevezzük Őrvadonnak. Egy mókus el nem mehet innét úgy, hogy én ne tudnék róla. Bízd csak az entekre! Hétszer annyi esztendő telik el, mint ahány esztendeig ő gyötört bennünket, amíg mi ráununk őrizni őt.

 

 

11. fejezet
A palantír

Mikor Gandalf és társai, meg a király a lovasokkal útra kelt Vasudvardból, a nap már lemenőben volt a hosszú nyugati hegynyúlványok mögött. Trufát Gandalf ültette maga mögé, Pippin Aragornnal ült egy lovon. A király emberei közül ketten előrelovagoltak, s a völgyben hamarosan elvesztek szem elől. A többiek kényelmesen ügetve követték őket.
A kapunál entek álltak sort ünnepélyesen, hosszú karjukat magasra emelték, de hangot nem hallattak. Mikor a kanyargós úton már megtettek egy darabot, Trufa és Pippin hátranézett. Az égen még látszott a nap visszfénye, de a hosszúra nyúlt árnyak már elérték Vasudvardot, a szürke romokra sötétség borult. Most már csak Szilszakáll állt a kapuban, vén fa távoli csonkjaként, a hobbitoknak eszükbe jutott első találkozásuk a napsütötte sziklapárkányon, Fangorn távoli határán.
Megérkeztek a Fehér Kéz oszlopához. Az oszlop még állt, de a kőből faragott kezet lehajították, és darabokra törték. A hosszú mutatóujj ott feküdt az út közepén, fehéren a félhomályban, vörös körme feketét mutatott.
– Az entek minden kis részletre ügyeltek – mondta Gandalf.
Továbblovagoltak, s a völgyben megsűrűsödött az alkony.
– Soká lovagolunk az éjjel, Gandalf? – kérdezte egy idő után Trufa. – Nem tudom, hogy vélekedsz arról, hogy egy kis szemétnép fityeg a hátad mögött, de a szemétnép fáradt, s boldog lesz, ha már nem kell fityegnie, és lefekhet.
– Szóval hallottad? – mondta Gandalf. – Ne vedd a lelkedre. Inkább örülj, hogy többé nem céloz meg a szavaival. Soha még hobbittal nem találkozott, s fogalma sem volt, hogy mit is mondjon rólatok. Rajtatok csüngött a szeme. Ha ez vigasztal, én azt mondom, légy büszke, hogy pillanatnyilag többet töri a fejét rajtad meg Pippinen, mint bármelyikünkön. Hogy kik vagytok, hogyan kerültetek ide, és miért, mennyit tudtok, vajon fogságba estetek-e, s ha igen, hogyan menekültetek meg, mikor minden ork elpusztult – ezek azok az apró rejtvények, amelyek Szarumán hatalmas elméjét foglalkoztatják. Az ő szájából, Trufiádok, a gúny bóknak számít, már amennyiben figyelme megtiszteltetés.
– Köszönöm! – mondta Trufa. – De sokkal nagyobb megtiszteltetés, hogy itt fityeghetek a hátad mögött, Gandalf! Már csak azért is, mert így módomban van másodszor is föltenni egy kérdést: meddig lovagolunk az éjszaka?
Gandalf nevetett. – Módfelett kielégíthetetlen hobbit! Minden mágusnak egy-két hobbitot kéne a gondjára bízni... hogy megtanítsa a szó jelentőségére, s hogy ráncba szedje őket. Már elnézést. Hogy ilyen csip-csup dolgokkal is én törődjek! Szép szelíden elkocogunk még néhány órácskát, amíg a völgy végére nem érünk. Holnap aztán gyorsabban lovagolunk tovább.
– Mikor idejöttünk, Vasudvardból egyenest Edorasba, a király házába akartunk visszalovagolni, ami a lapályon át pár napi út. De gondolkodtunk a dolgon, és megváltoztattuk a tervet. Hírnököt küldtünk a Helm-szurdokba, hogy a király holnap visszatér. S onnét Dúnhargba megy tovább, sereggel, a hegyi ösvényeken. Mert mostantól kezdve nyílt terepen, ha csak lehet, legfeljebb ha ketten-ketten mutatkozzunk együtt, akár éjjel, akár nappal.
– Aki mer, az nyer – mondta Trufa. – Az imént sajnos nem tekintettem túl az éjszakai nyugodalmon. Mi az a Helm-szurdok, meg az a többi micsoda, és hol vannak? Erről az országról az égvilágon semmit nem tudok.
– Márpedig jó lesz, ha megtanulsz róla egyet-mást, ha érteni szeretnéd, hogy itt mi folyik: De nem most, és nem tőlem, ahhoz túlságosan sok a szorongató gondom, amit végig kell gondolnom.
– Jó, akkor majd Vándort kapom el a tábortűznél: ő nem olyan morcos. De minek ez a nagy titkolózás? Azt hittem, megnyertük a csatát!
– Meg, azt meg, de ez csak az első győzelem, s ez még csak fokozza a veszélyt. Valami kapcsolat állt fenn Vasudvard és Mordor között, s ennek még nem jártam a végére. Nem tudom, miként váltottak üzenetet, márpedig ide-oda jártak közöttük a hírek. Barad-dûr szeme most türelmetlenül fordul a Mágus Völgye felé, meg nyilván Rohan felé is. Minél kevesebbet lát, annál jobb.

A völgyben lefelé kanyargó út lassan-lassan fogyott. A Vas folyó hol közelebb, hol távolabb folyt köves medrében. A hegyekből lekúszott az éjszaka. Csípős szél fújt. A már majdhogy meg nem telt hold sápadtan derengő hideg fénnyel öntötte el az égboltot keleten. Jobb felől a nagy hegyek oldala csupasz dombokra szállt alá. Szürkén terült el előttük a puszta.
Végre megálltak. Majd letértek az országútról, s megint az illatos felföldi gyepen lovagoltak. Nyugat felé, jó mérföldnyire, egy délre nyíló völgybe értek, amely az északi hegyvonulat utolsó hegyének, a kerek, zöldellő lábú és hangafűvel koronázott Dol Barannak az oldalába mélyült. A völgy oldalát rongyos tavalyi páfrány borította, de közüle itt-ott már előkunkorodtak az édesen illatozó földből épp csak hogy kibújt tavaszi páfránylevelek. Az alacsony partot sűrűn benőtték a tüskebokrok, s ők ezek alatt vertek tábort, úgy két órával éjfél előtt. Egy fává terebélyesedett, vén és girbegurba, de minden ízében egészséges galagonya gyökerei közt, a mélyedésekben tüzet kuporítottak. Fölöttük, minden gallyacska végén, duzzadó rügyek.
Őröket állítottak, váltásonként kettőt. A többiek megvacsoráztak, beburkolóztak köpönyegükbe, magukra húzták a takarót, és elaludtak. A hobbitok valamivel odébb hevertek le egy rakás száraz páfrányra. Trufa álmos volt, Pippin furcsamód nyugtalan. Forgolódott, hajigálta magát, s zörgött, surrogott alatta a páfrány.
– Mi bajod? – kérdezte Trufa. – Hangyabolyba feküdtél?
– Nem – mondta Pippin. – Csak nem találom a helyemet. Az jár az eszemben, hogy mióta nem aludtam már tisztességes ágyban.
Trufa ásított. – Számold ki az ujjadon – mondta. – De azt csak tudod, mikor jöttünk el Lórienből?
– Menj már! – mondta Pippin. – Igazi ágyra gondolok, igazi hálószobában.
– Akkor Völgyzugolyból – hagyta rá Trufa. – De nincs, ahol én ma éjjel ne tudnék aludni.
– Jó neked, Trufa – mondta halkan Pippin, rövid szünet után. – Te Gandalffal lovagoltál.
– Miért, mi van abban?
– Megtudtál tőle valamit, mondott valami újságot?
– Persze, rengeteget. Többet, mint szokott. De hát te is hallottál mindent, vagy legalábbis a java részét, hisz ott lovagoltatok mellettünk, és mi nem titkokról beszélgettünk. De ha azt hiszed, hogy te többet ki tudsz szedni belőle, tarts vele holnap te... ha ő is úgy akarja.
– Azt mondod? Jó! De nagyon zárkózott, nem? Semmit sem változott.
– De igen, változott! – mondta Trufa. Már-már kiment a szeméből az álom: azon gondolkozott, hogy mi lelte a társát. – Valahogy megnőtt, vagy mi. Nyájas, és mégis riasztóbb, vidám, és mégis komolyabb, mint azelőtt, azt hiszem. Megváltozott, de hogy mennyire, azt még nem tudjuk felmérni. Gondolj csak arra a jelenetre ott Szarumánnal! Emlékezz rá, hogy Szarumán valamikor Gandalf fölöttese volt, a Tanács feje, akármi is az. Ő volt a Fehér Szarumán. Most meg Gandalf a Fehér. Mikor rászólt, Szarumán jött, s ő eltörte a botját, aztán rászólt, hogy menjen, és ment!
– Nos, ha Gandalf egyáltalán változott valamit, akkor most zárkózottabb, mint valaha – vetette ellene Pippin. – Itt van... itt van, például ez az üveggömb. Szemmel láthatólag rettentően örül neki. Valamit tud, vagy legalábbis sejt felőle. De megmondja, hogy mit? Nem, egy szót sem. Pedig én vettem föl, és mentettem meg, hogy bele ne guruljon a pocsolyába. – Add ide, fiam, majd én viszem – ez az egész. Vajon mi lehet az? Én nagyon nehéznek éreztem. – Pippin hangja teljesen elhalkult, mintha csak magában beszélne.
– Nocsak! – mondta Trufa. – Szóval ez nem hagy nyugodni? Pippin, édes fiam, soha el ne felejtsd, mit mondott Gildor – amit Samu idézgetett mindig: – Ne ártsd magad a mágusok dolgába, mert kiismerhetetlenek és könnyen dühbe gurulnak.
– De az egész életünk nem más, már hónapok óta, mint hogy beleártjuk magunkat a mágusok dolgába – mondta Pippin. – Köszönöm, most már tudni szeretnék valamit, s nem csak a veszélyben osztozni. Szívesen vetnék egy pillantást arra a golyóbisra.
– Aludj már! – szólt rá Trufa. – Fogsz még tudni eleget, inkább előbb, mint utóbb. Drága Pippinem, még soha egy Tuk túl nem tett egy Borbakon kíváncsiság dolgában, de kérdem én, most jött el a kíváncsiság ideje?
– Jól van, jól: miért baj az, ha megmondom, mit szeretnék: hogy megnézném azt az izét? Tudom, hogy hiába, hogy az öreg Gandalf úgy ül rajta, mint tyúk a tojásán. De azzal nem sokat segítesz, hogy mást se hallok tőled, mint hogy úgy-se le-het, menj hát szé-pen a-lud-ni.
– Hát mi mást mondhatnék? – kérdezte Trufa. – Sajnálom, Pippin, de a reggelt mindenképpen meg kell várnod. Reggeli után már én is ugyanolyan kíváncsi leszek, mint te, s tőlem telhetőleg segítek a mágust puhítani. De ehhez most álmos vagyok. Ha még egyet ásítok, szétreped a fejem. Jó éjt!

Pippin nem szólt többet. Csak feküdt mozdulatlanul, de álom nem jött a szemére, még attól sem, hogy Trufát azon nyomban elnyomta az álom, amint neki jó éjt kívánt, s most ott szuszogott mellette békén. Most, hogy minden elcsöndesedett, mintha még mélyebben fészkelte volna be magát a gondolatai közé a fekete golyóbis. Pippin ott érezte a súlyát a kezében, s ott látta a titokzatos veres magvát, amibe épp hogy csak egy pillantást vethetett. Hajigálta magát, forgolódott, s megpróbált másra gondolni.
Végül már nem bírta tovább. Felkelt, s körülnézett. Hideg volt, összevonta magán a köpönyegét. A hold hűvösen-fehéren fénylett, már majdhogynem lent a völgyben, s a bokrok fekete árnyékot vetettek. Körös-körül alvó alakok. A két őrt nem lehetett látni, tán fönt voltak a dombon, vagy a cserjésben rejtőztek el. Ki tudja, miért maga sem értette, odalopózott Gandalf mellé. Lenézett rá. A mágus láthatólag aludt, de a szeme csak félig volt csukva, mintha csillogott volna hosszú szempillái alatt. Pippin riadtan lépett hátra. De Gandalf meg se moccant, ő hát megint közelebb húzódott hozzá, félig akarata ellenére. Megállt a mágus fejénél. Gandalf jól beburkolózott a takarójába, és magára terítette a köpenyét is, közvetlen mellette, az oldala és behajlított jobb karja közt egy kis dudor volt, fekete szövetbe bugyolált kerek valami, keze mintha az imént csúszott volna le róla a földre.
Pippin lélegzet-visszafojtva ólálkodott közelebb-közelebb. Majd lopva kinyújtotta a kezét, s óvatosan fölemelte a valamit, nem is volt olyan nehéz, mint várta: Lehet ám, hogy csak a batyuba kötött holmija – gondolta valahogy megkönnyebbülten, de nem rakta vissza a batyut. Állt egy pillanatig, szorongatta. Aztán eszébe jutott valami. Lábujjhegyen odébb ment, egy nagy követ keresett, s visszajött vele.
Sietve szétbontotta a batyut, betekerte a követ, letérdelt, s odatette a mágus keze ügyébe. S akkor végre egy pillantást vetett a kicsomagolt tárgyra. Az volt az: a sima kristálygömb, most fekete és élettelen, csupaszon nyugodott a térdénél. Pippin fölemelte, sietve a saját köpönyegébe bugyolálta, s már-már megfordult, hogy visszatérjen a fekvőhelyére. De Gandalf megmoccant, s valamit motyogott álmában: úgy hallotta, idegen nyelven. Keze rátalált a bebugyolált kőre, sóhajtott egyet, s nyugodtan tovább aludt.
– Te hülye, te őrült! – motyogott magában Pippin. – Iszonyú bajba kevered magad. Tedd vissza gyorsan! – De érezte, hogy reszket a térde, s nem merte a mágust annyira megközelíteni, hogy a batyut elérte volna. – Ezt most már vissza nem tehetem úgy, hogy föl ne ébredne – gondolta –, amíg meg nem nyugszom egy kicsit. Addig meg szépen meg is nézhetem. Ha nem is itt! – Odébb osont, s a fekvőhelyétől nem messze, egy zugban leült egy zöld halmocskára. A völgy szegélye fölül bekandikált rá a hold.
Pippin a térde közé szorította a gömböt. Úgy hajolt fölébe, mint a mohó gyerek a tányér fölé. Félrehúzta a köpenyét, és belebámult. Úgy érezte, nyomott és mozdulatlan körülötte a levegő. A gömb kezdetben sötét volt és koromfekete, csak a holdfény csillogott a színén. Aztán a magvában megmozdult valami, fölizzott, s úgy magához kötötte a tekintetét, hogy most már képtelen volt félrenézni. Hamarosan a gömb egész belseje tűzben égett, s forgott is, vagy a fény kavargott benne. Aztán a fény hirtelen kialudt. Ő lélegzet után kapott, s kínlódva megpróbált fölegyenesedni, de úgy maradt, meggörnyedve, s két kézzel markolta a gömböt. Mind közelebb-közelebb hajolt hozzá, egészen megmerevedett, ajka hangtalanul mozgott egy darabig. Majd egy elfojtott kiáltással hanyatt esett, s nem mozdult többé.
A kiáltás átható volt. Az őrök leugrottak a partról. Fölbolydult az egész tábor.
– Szóval, te voltál a tolvaj! – mondta Gandalf. Köpenyét sietve ráborította a gömbre. – Épp te, Pippin. Hát ez szomorú. – Odatérdelt Pippin mellé. A hobbit a hátán feküdt, mereven, s nyitott, de mit sem látó szemmel meredt az égre. – Az ördöngös jószág! Vajon Pippin mennyi bajt okozott önmagának és mindannyiunknak? – A mágus arca megnyúlt és beesett.
Megfogta a hobbit kezét, és az arca fölé hajolt, azt hallgatta, lélegzik-e? Majd a homlokára tette a kezét. A hobbit megremegett. Szeme bezárult. Aztán fölordított és fölült, értetlenül bámult az őt körülvevő, s a holdfényben halottsápadt arcokra.
– Ez nem neked való, Szarumán! – kiáltotta éles és élettelen hangon, s elhúzódott Gandalftól. – Rögtön érte küldök. Érted? Csak ennyit mondj! – Nagy kínnal megpróbált föltápászkodni és elszaladni, de Gandalf vasmarka gyengéden, de határozottan ott fogta.
– Tuk Peregrin! – mondta. – Gyere vissza!
A hobbit elernyedt, és visszazuhant. A mágus kezéhez kapott. – Gandalf! – kiáltotta. – Gandalf! Bocsáss meg!
– Bocsássak meg? Először azt mondd el, hogy mit műveltél!
– Elemeltem a golyóbisodat, és belenéztem – dadogta Pippin. – S amit láttam benne, attól megrémültem. Szerettem volna elszaladni, de nem tudtam. Aztán odajött ő, és kérdéseket tett föl, és rám nézett, és másra már nem emlékszem.
– Ez nem elég – mondta Gandalf szigorúan. – Mit láttál és mit mondtál neki?
Pippin behunyta a szemét, és megborzongott, de nem szólt semmit. Mind némán bámultak rá, csak Trufa nem, ő félrefordult. De Gandalf arca nem enyhült meg: – Beszélj! – mondta.
Pippin halkan, habozva kezdett hozzá, s szavai csak lassan váltak hangosabbá és határozottabbá. – A fekete égboltot láttam, s egy magas bástyafalat – mondta. – És csöppnyi csillagokat. Az egész mintha nagyon messze és nagyon rég lett volna, de a kép éles volt és kivehető. Aztán a csillagok hol kigyúltak, hol elaludtak – valami szárnyas micsodák röpködtek, s azok tartották fenn őket. Azt hiszem, igen nagyok lehettek, de ott a gömbben olyanok voltak, mint a torony körül repkedő denevérek. Azt hiszem, kilenc volt belőlük. Az egyik elindult, egyenest felém, s mind nagyobbnak-nagyobbnak láttam. Az iszonyú volt... nem, nem! Ez kimondhatatlan!
Menekülni próbáltam, mert azt hittem, kirepül onnét, de mikor már mindent eltakart, akkor jött ő. Szavak nélkül szólt hozzám. Csak rám nézett, s én értettem.
„Szóval, újra jelentkezel? Miért nem tettél jelentést ilyen sokáig?”
Én nem feleltem. Ő azt mondta: „Te ki vagy?” – Még most se feleltem, de szörnyű fájdalmat éreztem, és annyira szorongatott, hogy azt mondtam: „Egy hobbit.”
És akkor egyszerre mintha észrevett volna, és rám nevetett. Ez rémes volt. Mintha kést vágtak volna belém. Küszködtem, de ő azt mondta: „Várj egy picit. Hamarosan viszontlátjuk egymást. És mondd meg Szarumánnak, hogy ez a finom falat nem neki való. Rögtön érte küldök. Érted? Csak ennyit mondj!”
Aztán rám nézett, kárörvendő szemmel. Azt hittem, szétszakadok. Nem, nem! Képtelen vagyok többet mondani. Semmi másra nem emlékszem.
– Nézz rám – mondta Gandalf.
Pippin a szemébe nézett. A mágus szeme egy percig fogva tartotta a tekintetét. Arca mindjobban megenyhült, s a végén már a mosoly árnyéka is föltűnt rajta. Kezét gyöngéden rátette Pippin fejére.
– Jól van – mondta. – Ne mondj többet. Szemedben nincs hazugság, pedig attól féltem. De nem beszélt veled soká. Bolond vagy, de megmaradtál derék bolondnak, Tuk Peregrin. Ha okosabb vagy, ily szorult helyzetben talán rosszabbul vizsgázol. De ezt jól jegyezd meg! Csak a jó szerencse mentett meg, mint mondani szokták, téged is meg a barátaidat is. Erre másodszor már nem számíthatsz. Ha faggatott volna, akkor és ott, szinte biztos, hogy elmondtál volna mindent, amit tudsz, mindannyiunk vesztére. De ő túlságosan mohó volt. Nem volt elég, hogy hírt kapjon, te kellettél neki, mégpedig hamar, hogy lassan bánjon el veled a Fekete Toronyban. Ne reszkess! Ha a Mágusok dolgába ártod magad, készülj fel ilyesmire. De most gyere. Megbocsátok. Vigasztalódj! Nem végződött olyan rosszul, mint ahogy végződhetett volna.
Szelíden fölnyalábolta Pippint, és lerakta a fekvőhelyére. Trufa utánuk ment, és leült Pippin mellé. – Feküdj csak, s pihenj, ha tudsz, Pippin! – mondta Gandalf. – Bízzál bennem. S ha úgy érzed, hogy megint ragad a tenyered, szólj csak! Az ilyesmi gyógyítható. Csak követ ne tégy még egyszer a kezem ügyébe, drága hobbitom!
Ezzel Gandalf visszatért a többiekhez, akik még mindig gondterhelten állták körül az orthanc-gömböt. – Éjszaka akkor ér utol a veszély, amikor a legkevésbé várnád – mondta. – Hajszálon múlt, hogy megúsztuk!
– Hogy van Pippin? – kérdezte Aragorn.
– Azt hiszem, most már nem lesz semmi baj – felelt Gandalf. – Nem tartott soká, s a hobbitok bámulatos gyorsan összeszedik magukat. A dolog emléke vagy iszonyata hamarosan elhalványul. Lehet, hogy túlságosan is hamar. Átvennéd tőlem, Aragorn, az orthanc-gömböt, és vigyáznál rá te? Veszélyes kötelezettség!
– Veszélyes, az igaz, de nem mindenkire – mondta Aragorn. – Egy valaki joggal tart rá igényt. Mert az biztos, hogy Elendil kincstárából származik. Ez az orthanci palantír, amit Gondor királyai helyeztek el ott. Közeledik az én időm. Átveszem tőled.
Gandalf ránézett Aragornra, és a többiek meglepetésére fölvette a bebugyolált követ, s mélyen meghajolva átnyújtotta neki.
– Fogadd el, uram! – mondta. – Mindannak zálogául, amit még vissza kell kapnod. De ha adhatok egy tanácsot a te érdekedben, ne használd még – egyelőre! Légy óvatos!
– Mikor voltam én óvatlan vagy meggondolatlan, én, aki annyi évig vártam és készültem erre? – mondta Aragorn.
– Még soha. De ne botolj el az utad végén – felelt Gandalf. – Vagy legalábbis tartsd e jószágot titokban. Te, és ti többiek mind, akik itt álltok! Legkevésbé Pippinnek, a hobbitnak szabad tudnia, hogy kihez került. Még újra erőt vehet rajta a gonoszság rohama. Mert sajnos kézbe vette, megnézte, s aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie, belenézett. Már Vasudvardban nem lett volna szabad hozzáérnie, nekem kellett volna gyorsabbnak lennem. De az én eszem Szarumánon járt, s nem is sejtettem, miféle kristály az, csak amikor már késő volt. Csak most bizonyosodtam meg róla teljesen.
– Igen, ehhez nem fér kétség – mondta Aragorn. – Most legalább tudjuk, milyen kapcsolat volt Vasudvard és Mordor között, s hogy az hogy működött. Ez sok mindent megmagyaráz.
– Ellenségeinknek különös erőik s különös gyöngéik vannak! – mondta Théoden. – De mint mondják: A rosszakarat olykor a rosszat is meghiúsítja.
– – Megesik – mondta Gandalf. – De most kiváltképp szerencsénk volt. Még az is lehet, hogy a hobbit súlyos baklövéstől mentett meg. Már arra gondoltam, magam próbálom ki a követ, hadd lássam, mire használták. S ha megteszem, lelepleztem volna magam őelőtte. Nem készültem fel még az ilyesfajta próbára. De még ha lett volna is annyi erőm, hogy visszatartsam magam, akkor is végzetes lett volna, ha meglát. Most, hogy még nem jött el az az idő, amikor a titoktartás már mit sem ér.
– Azt hiszem, most az következik – mondta Aragorn.
– Még nem – mondta Gandalf. – Még eltart egy darabig a kétely ideje, s ezt ki kell használnunk. Az ellenség azt hitte, ez nyilvánvaló, hogy a gömb ott van Orthancban és miért ne hitte volna? S így azt is, hogy a hobbitot ott tartják fogva, és Szarumán azzal gyötri, hogy rákényszeríti, nézzen bele a kristálygolyóba. Az a fekete elme most a hobbit hangjával, arcával foglalkozik, s telve van várakozással: tán eltart egy darabig, hogy ráébred a tévedésére. Ki kell használnunk ezt az időt: Mi úgy viselkedünk, mint aki ráér. Pedig mennünk kell. Vasudvard tája nem olyan hely, hogy ott soká időzhetnénk. Én nyomban előrelovagolok Tuk Peregrinnel. Az jobb lesz neki, mintha itt hever a sötétben, amíg a többiek alusznak körülötte.
– Én tíz lovast tartok itt és Éomert – mondta a király. – Ők majd velem lovagolnak, kora reggel. A többiek elmehetnek Aragornnal, amint indulni akarnak.
– Ahogy parancsolod – mondta Gandalf – Csak siess, amennyire bírsz, a hegyek és a Helm-szurdok fészkébe!

E pillanatban árnyék hullott rájuk. A hold fénye egyszerre mintha kihunyt volna. A lovasok közül többen is felkiáltottak, lekuporodtak, fejük fölé emelték a karjukat, mintha csapást akarnának elhárítani: vak félelem és halálos hideg hullott rájuk. A földre kushadva tekintettek föl az égre. Hatalmas szárnyas alak húzott el a hold előtt, mint a felhő. Kört írt le, majd észak felé folytatta az útját, sebesebben, mint bármi szél a Középföldén. Közeledtén elsápadtak a csillagok. Már el is tűnt.
Fölálltak, kőmereven. Gandalf fölnézett, s ökölbe szorult a keze.
– Nazgûl! – kiáltotta. – Mordor küldönce. Jön a vihar. A Nazgûl átrepült a folyón! Lóra! Lóra! Ne várjátok a hajnalt! A gyors ne várja meg a lassút! Lóra!
Már indult is futva, futtában szólította Keselyüstököt. Aragorn a nyomában. Pippinhez érve Gandalf fölkapta a hobbitot. – Most te jössz velem! – mondta. – Keselyüstök most megmutatja, hogy tud futni. – S már rohant is a maga fekvőhelyéhez. Keselyüstök már ott állt, s várt rá. Vállára vetette a batyuját, amiben a holmiját tartotta, s fölpattant a ló hátára. Aragorn fölemelte Pippint, s úgy, ahogy volt, takaróba, köpenybe burkolva, odatette Gandalf karjába.
– Ég veled! Siess utánam! – kiáltotta Gandalf. – Gyerünk, Keselyüstök!
A hatalmas ló fölkapta a fejét. Hosszú farka csapott egyet a holdvilágban. Majd megugrott, elrugaszkodott a földről, s megindult, mint a hegyekből lezúduló északi szél.

– Gyönyörű, nyugodalmas éjszaka – mondta Trufa Aragornnak. – Egyesek csuda szerencsések. – Nem akart aludni, Gandalffal szeretett volna lovagolni, és íme! Ahelyett, hogy maga is kővé vált volna, figyelmeztetésül.
– Ha te vetted volna a kezedbe először azt az orthanc-gömböt, és nem ő, akkor most mi lenne? – kérdezte Aragorn. – Lehet, hogy nem álltad volna így a sarat. Ki tudná megmondani? De félek, te vagy a szerencsésebb, hogy velem jöhetsz. Mégpedig rögtön. Menj, és készülj, és hozz magaddal mindent, amit Pippin itt hagyott. Siess!

A pusztán már valósággal szállt Keselyüstök, sem sürgetni, sem irányítani nem kellett. Egy órába sem telt, és már elérték a Vas folyó gázlóját, és átkeltek rajta. Mögöttük ott szürkéllett a Lovasok Halma és körülötte a sok hideg lándzsa.
Pippin kezdett rendbe jönni. Melege volt, de az éles szél az arcán fölfrissítette. S Gandalffal lovagolt. A gömb iszonyata, a holdat elfödő ocsmány emlék már elhalványult, mint futó álmot hagyta maga mögött a hegyek közelében. Mély lélegzetet vett.
– Nem tudtam, hogy te szőrén ülöd meg a lovat, Gandalf – mondta. – Hogy sem nyerget, sem kantárt nem használsz!
– Csak Keselyüstököt ülöm meg tünde módra – mondta Gandalf. – Keselyüstök nem tűri a kantárt. Keselyüstökön nem lovagol valaki: vagy a hátára engedi őt, vagy sem. Ha engedi, az elég. Az már az ő dolga, hogy megmaradj rajta, s meg is maradsz, ha szándékosan föl nem pattansz a levegőbe.
– Most milyen gyorsan fut? – kérdezte Pippin. – Sebes, mint a szél, de sima a futása. S hogy a lépte milyen könnyű!
– Most olyan gyorsan, mint vágtában a leggyorsabb ló – mondta Gandalf. – De az ő számára ez nem sebesség. Itt emelkedik egy kicsit a talaj, és egyenetlenebb is, mint a folyó túloldalán. De lám, hogy közelednek a Fehérhegyek a csillagok alatt! Azok a fekete lándzsák ott a Trihyrne csúcsai. Hamarosan az útelágazásnál leszünk, aztán a Szurdok-katlanban, ahol alig két napja megvívtuk a csatát.
Pippin hallgatott egy darabig. Hallgatta, hogy Gandalf halkan dúdolgat magában, valami ének foszlányait mondogatja sokféle nyelven, miközben a mérföldek sorra kopnak alattuk. A mágus végül olyan énekbe kezdett, amelynek a szövegét a hobbit is megértette, néhány sorát tisztán ki tudta venni a zúgó szélben.

 

Szép szál hajók s királyok,
  Ó, háromszor három!
Elsüllyedt földről hogy jöttek
  Zúgó tengeráron?
Csillag hét és kő is hét,
  S egy fehér fa, látom.

 

– Mit énekelsz, Gandalf? – kérdezte Pippin.
– Csak végigfutottam az emlékezetemben a Hagyomány néhány során – mondta a mágus. – A hobbitok, gondolom, már elfelejtették, még azok is, akik valaha tudták.
– Nem, nem mind – felelte Pippin. – És nekünk is sok énekünk van, ami talán érdekelne téged. Ezt azonban sosem hallottam. Miről szól... mi az a hét csillag és a hét kő?
– Az Óidők királyainak palantírjai – mondta Gandalf.
– Hát azok meg micsodák?
– A palantír szó jelentése: ami messzire néz. Az orthanc-gömb is ezek egyike.
– Ezt hát nem... ezt nem... – habozott Pippin -...az Ellenség készítette?
– Nem – mondta Gandalf: – És még csak nem is Szarumán. Ez meghaladja az ő művészetét, még Szauronét is. A palantírok a Nyugathonon túlról, Eldaföldről kerültek ide. A noldák készítették. Lehet, hogy maga Feanor kovácsolta őket, még jóval azelőtt, hogy az időt elkezdték volna esztendőkkel mérni. De nincs, amit Szauron ne tudna rosszra használni. Most jaj Szarumánnak! Azt hiszem, ebbe bukik bele. Mindig veszélyes, ha a magáénál mélyebb tudás művét birtokolja valaki. De hát ő tehet róla. A bolond! Hogy titokban tartsa, a maga hasznára! Soha egy szót nem szólt róla, senkinek a Tanácsban. Egyikük sem gondolt utána, vajon mi is történhetett a palantírok-kal, Gondor romlása során. Az emberek szinte tökéletesen elfelejtették, hogy ilyesmi valaha is létezett. Gondorban is csak kevesek által ismert titokként élt az emlékük, Arnorban a Versbe szedett Hagyomány őrizte a dúnadánok ajkán.
– És mire használták ezeket a régiek? – kérdezte Pippin örömmel és meglepve, hogy ennyi kérdésre kap választ, de nem tudván, meddig.
– Hogy messzire ellássanak vele, és gondolatban érintkezni tudjanak – mondta Gandalf. – Így sikerült hosszú ideig megvédeniük és összetartaniuk Gondor birodalmát. Ilyen kő állt Minas Anorban, Minas Ithilben és Orthancban, Vasudvard gyűrűjén belül. Urukat és parancsolójukat, a fő palantírt a Csillag-kupola alatt őrizték Osgiliathban, amíg csak romba nem dőlt: A többieket távoli északi földeken. Pontosan nem is tudjuk, hol, mert arról nem szól az ének. De Elrond házában azt mondják, Annúminasban és Amon Súlban volt egy-egy, Elendil Köve pedig a Toronyhegyen állt, amely a Kún-öbölbeli Mithlond felé néz, ahol a szürke hajók horgonyoznak.
Gondorban valamennyi palantír valamennyivel kapcsolatba léphetett, de Osgiliathból egyszerre láthatták mindet. Minthogy Orthanc szirtje ellenállt az idő viharának, úgy látszik, ott megmaradt a torony palantír-ja is. De így egyedül nem volt jó másra, mint hogy távoli tárgyak és régmúlt események kicsinyke képét közvetítse. Nem kétséges, hogy ez is nagy hasznára volt Szarumánnak, de úgy látszik, ő nem elégedett meg ennyivel. Mind távolabb és távolabbra tekintett, míg végül a tekintete ráakadt Barad-dûrra. Ott rajtakapták!
Ki tudja, hol hevernek ma az arnori és a gondori kövek, összetörve, eltemetve, mélyen a föld, a víz alatt? De legalábbis egyre sikerült Szauronnak is szert tennie, s azt a maga céljaira alkalmaznia. Azt hiszem, az ithil-kő lehetett az, mert Szauron időtlen időkkel ezelőtt megkaparintotta, s gonosz hellyé formálta Minas Ithilt: a mai Minas Morgult.
Most már könnyen elképzelhető, milyen hamar csapdába esett Szarumán kutató szeme, s hogy nem is szabadult többé. S hogy hogyan vették rá onnét messziről erre-arra, vagy kényszerítették, ha rávenni nem lehetett. Horgász a horgon, héja a sas karmaiban, pók az acélhálóban! Ki tudja, mióta volt kénytelen újra meg újra odaállni a kő elé, hogy ellenőrizzék, s hogy parancsoljanak neki. Ki tudja, mikor fordult az orthanc-kő már annyira Barad-dûr felé, hogy ha nem gyémántkemény akarat állt elébe, a tekintetet és a szándékot nyomban arra fordítsa? S hogy az hogyan vonzotta emezt magához? Én talán nem érzem e vonzást? A szívem most is arra vágyik, hogy így tegyem próbára az akaratomat, hogy meglássam, képes vagyok-e elfordulni tőle, arra, amerre én akarom – hogy elnézzek a vizek s az idő tengerén túlra, a gyönyörű Tírionba, munkában lássam Feanor felfoghatatlan kezét és elméjét, abban az időben, amikor még a Fehér Fa és az Arany Fa is virágzott? – Felsóhajtott, és elhallgatott.
– Bár tudtam volna ezt korábban – mondta Pippin. – Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok.
– De volt – mondta Gandalf. – Nagyon is jól tudtad, hogy rosszat és bolondságot teszel, s ezt meg is mondtad magadnak. Csak éppen hogy nem figyeltél oda. S én azért nem mondtam el neked mindezt korábban, mert én is csak most értettem meg, mióta együtt lovagolunk, s a történteken gondolkozom. De ha szóltam volna, az se változtatott volna a vágyadon, vagy könnyítette volna meg, hogy ellenállj neki. Épp ellenkezőleg! Nem, a megégetett kéz a legjobb tanítómester. Ezután már megfogadod a tanácsot, hogy ne játssz a tűzzel.
– Én meg – mondta Pippin. – Ha most mind a hét kő itt lenne, akkor is behunynám a szememet, és zsebre vágnám a kezemet.
– Helyes – mondta Gandalf. – Remélem is.
– Csak azt szeretném tudni... – kezdte Pippin.
– Kegyelem! – kiáltott fel Gandalf. – Ha válaszokkal lehetne kikúrálni kíváncsiságodat, életem végéig felelgethetnék neked. Mit akarsz még tudni?
– Valamennyi csillag és valamennyi élőlény nevét, a Középfölde és a Mennyen-túl és a Tengerek Háborgásának történetét – nevetett Pippin. – Hát persze. Talán kevesebbet? De ma éjjel nem vagyok türelmetlen. Ma mindössze arról a fekete árnyékról szeretnék tudni valamit. Hallottam, hogy azt mondtad: „Mordor küldönce.” Mi volt az? S mi dolga lehetett Vasudvardban?
– Szárnyra kapott Fekete Lovas volt, egy nazgûl – mondta Gandalf. – Elvihetett volna a Fekete Toronyba. – De nem értem jött, ugye? – Csuklott el Pippin hangja. – Úgy értem, nem tudta, hogy én...
– Persze hogy nem – felelt Gandalf. – Barad-dûr Orthanctól légvonalban öt vagy hatszáz mérföld, s még egy nazgûlnak is több időbe telik, amíg megteszi ezt a távolságot. De Szarumán valószínűleg belenézett a kristályba az orkok támadása óta, s nem kétlem, hogy több titkos gondolatát fejtette meg Szauron, mint Szarumán szerette volna. S most azért küldte a nazgûlt, hogy nézzen utána, mit művel Szarumán. Azután, ami az éjjel történt, gondolom újabb is jön, mégpedig hamar. Így Szarumán számára eljön a döntő pillanat. Foglya nincs, akit elküldhetne. Gömbje sincs, amivel lásson, s így felelni sem tud, ha megidézik. Szauron nem hihet mást, mint hogy Szarumán visszatartja a foglyot, és nem hajlandó használni a gömböt. Az mit sem segít rajta, ha a követnek megmondja az igazat. Mert lehet, hogy Vasudvard romokban hever, de ő Orthanc tornyában még biztonságban van. Így hát, akarja, nem akarja, lázadónak látszik. Nekünk mégis nemet mondott, mintha csak az egészet nem akarná tudomásul venni! Hogy ebben a kutyaszorítóban mihez kezd, arról fogalmam sincs. Amíg még Orthancban van, azt hiszem, ellent tud állni a Kilenc Lovasnak. Talán meg is próbálkozik vele. Az is lehet, hogy megpróbálja csapdába ejteni a nazgûlt, vagy legalábbis megölni a jószágot, amit a levegőben meglovagol. Ez esetben jó lesz, ha Rohan vigyáz a lovaira.
De hogy mindebből mi derül ki, számunkra jó-e vagy rossz, azt nem tudom. Lehet, hogy az Ellenség megzavarodik, vagy kárára lesz a Szarumán iránt érzett dühe. De az is lehet, hogy tudomásukra jut: ott voltam Orthanc lépcsőin, kíséretemben hobbitokkal. Vagy hogy él, s mellém állt Elendil egyik utóda. Ha Kígyónyelvűt nem tévesztette meg a rohani fegyverzet, emlékezni fog Aragornra, s Aragorn királyi címére. Ettől félek leginkább. Így hát menekülünk – nem a veszélyből, hanem a nagyobb veszélybe. Keselyüstök minden lépése közelebb visz a Homály Országához, Tuk Peregrin.
Pippin nem felelt, de úgy magához szorította a köpönyegét, mintha hirtelen hideg érte volna. Futott alattuk a szürke föld.
– Nézd csak! – mondta Gandalf. – Már nyiladoznak előttünk a nyugathalmi völgyek. Itt visszatérünk a keletre vivő országútra. Az a sötét árnyék ott a Szurdok-katlan szája. Arra van Aglarond és arra a Csillogó Barlangok. Ne kérdezz felőlük. Kérdezd Gimlit, ha találkoztok, s most először, hosszabb választ kapsz, mint amilyet kívánsz. A barlangokat magukat nem fogod látni, ezen az úton nem. Hamarosan messze túl leszünk rajtuk.
– Azt hittem, meg akarsz állni a Helm-szurdoknál! – mondta Pippin. – Akkor hová mégy?
– Minas Tirithbe, mielőtt még körülveszi a háború tengere. – Ó! S az milyen messze van?
– Sok-sok mérföldnyire – felelt Gandalf. – Háromszor olyan messze, mint Théoden király lakóhelye, s innét vagy száz mérföldnyire keletre, amerre Mordor küldöncei repülnek. Keselyüstöknek hosszabb utat kell befutnia, mint nekik. Vajon melyikük bizonyul gyorsabbnak?
Most hajnalig lovagolunk, addig még van néhány óránk. Mert azután már Keselyüstöknek is pihennie kell, a hegyek valamelyik zugában, remélem, Edorasban. Aludj, ha tudsz! Lehet, hogy a hajnal első sugarát Éorl házának arany tetején pillantod meg. S az azt követő második hajnalon a Mindolluin hegyének bíborvörös árnyékát és Denethor hófehér tornyát.
Gyerünk, Keselyüstök! Fuss, nagyszívű, fuss, ahogy még sohasem! Most értünk arra a földre, ahol csikósorodat töltötted, s ahol minden követ ismersz. Fuss! A gyorsaságodban van minden reményünk!
Keselyüstök felvetette a fejét, s harsányan felnyerített, mintha csatába szólító kürtöt hallott volna. Majd megugrott. Patája szikrát vert, fölötte az éjszaka úszott.
Ahogy Pippin lassan álomba merült, különös érzés kerítette hatalmába: hogy ő meg Gandalf kővé váltan ül egy vágtató ló szobrán, közben a föld mint a süvöltő szélvihar gördül alatta visszafelé.

 

 

NEGYEDIK KÖNYV

 

1. fejezet
Szméagol megszelídítése

– Nos, uram, nyakig vagyunk a bajban, ez nem vitás – mondta Csavardi Samu. Csüggedten állt Frodó mellett, előregörnyedt a válla, s a homályba meresztette a szemét.
Ez már a harmadik este volt, azóta, hogy a társaságtól megszöktek, már amennyire meg tudták állapítani, mióta az Emyn Muil kopár hegyoldalai és sziklái közt kínkeservvel próbáltak utat lelni, újra meg újra visszafordulva, mert előre vivő ösvényt nem találtak, s újra meg újra rádöbbenve, hogy ugyanoda jutottak vissza, ahonnét órákkal azelőtt elindultak, szinte már a gyötrelmes út óráit se számlálták. De mindent összevetve mégiscsak előbbre jutottak kelet felé, s tőlük telhetőleg olyan útvonalat igyekeztek követni, amely nem távolodik el nagyon e különös torz kővilág külső szegélyétől. De ismételten rá kellett döbbenniük, hogy épp e külső, a lapály fölött komoran a messzeségbe bámuló hegyoldalak a legmeredekebbek, legmagasabbak, legnehezebben járhatók, kőszakadásos szegélyükön túl ólomszürke, dögletes lélegzetű ingoványok húzódnak, ahol semmi se mozdul, s még madár sem látható.
A hobbitok most egy magas, csupasz és sivár sziklafal szegélyénél álltak, amelynek lába ködbe burkolózott, mögöttük a felhőkkel koronázott, töredezett hegyvidék. Éles keleti szél fújt, előttük, a formátlan táj fölött, már sűrűsödött az este, a csenevész zöld komor barnává sötétült. Jobb kéz felől a távolban az Anduin csillant fel néha-néha a felhők közül előnyilazó nap fényében. De ők nem láttak túl a folyón, nem látták Gondort, az emberek földjét, a barátaikat. Akár keletre, akár délre néztek, fekete csík húzódott a közeledő este határvonalán, távoli, mozdulatlan füsthegységként. A föld és az ég szegélyén olykor-olykor csöpp vörös fény villant.
– Szépen vagyunk! – szólalt meg Samu. – Nincs a világon hely, amit kevésbé szerettünk volna közelről látni, s most lám, pontosan oda próbálunk eljutni. És pontosan oda nem tudunk, sehogy. Láthatólag rossz úton indultunk el. Lemenni nem tudunk, s ha történetesen tudnánk is, erről a zöld vidékről kiderül, hogy dögletes mocsár, majd meglátod. Pfuj! Érzed a szagát? – Beleszippantott a szélbe.
– Érzem – mondta Frodó, de nem mozdult, s a szeme továbbra is a fekete csíkon s a fel-felvillanó fényeken csüngött. – Mordor! – suttogta halkan. – Ha már muszáj elmennem oda, bár jutnék oda hamar, s lenne vége az egésznek! – Megborzongott. A szél, bár jeges volt, hideg rothadásszagot hordott. – Nos – mondta, s elfordította végre tekintetét –, ha bajban vagyunk, ha nem, itt nem álldogálhatunk egész éjszaka. Muszáj valami védettebb helyet keresnünk, s újra csak le kell táboroznunk, a holnapi nap talán elénk hoz majd valami ösvényt.
– Vagy a rákövetkező, vagy az utána következő, vagy az azután következő – morgott Samu. – Vagy egyik sem. Rossz felé fordultunk.
– Kétlem – mondta Frodó. – Nekem alighanem az a végzetem, hogy eljussak oda, a Homályba, így hát biztos, hogy találunk utat. De hogy a jó vagy a rossz vezet rá? Ki tudja. A gyorsaság minden reményünk. A késedelem az Ellenség kezére játszik – s lám, itt vagyok én: egyre késem. Vajon nem a Fekete Torony akarata kormányoz? Eddig minden választásom helytelen volt. Már jóval előbb ott kellett volna hagynom a társaságot, le kellett volna jönnöm Északról, a Folyó keleti partjára, Emyn Muilba, s át a Csata-sík nehezén Mordor hágóihoz. S most képtelenek vagyunk meglelni a visszavezető utat, a keleti parton meg orkok ólálkodnak. Minden nappal kincset érő időt veszítünk. Fáradt vagyok, Samu. És nem tudom, mi a teendőm. Van még mit ennünk?
– Csak az a lembas, vagy hogy hívják, Frodó uram. Abból van elég. A semminél sokkal jobb. Sőt, amikor először megkóstoltam, azt hittem, kívánni se fogok soha mást. Most mégis kívánok: egy falat közönséges kenyeret, s nem ártana mellé egy jó korsó – rendben van: fél korsó – tisztességes sör se. Csak cipelem a legutóbbi táborhelyünk óta a kiskondért, s ugyan mi hasznunk belőle? Nincs mivel tüzet rakni, kezdjük azzal, s nincs mit főzni, még fű sem!

Visszafordultak, s leereszkedtek egy köves völgyecskébe. A nyugatra tartó nap felhőkbe veszett, rohamosan közeledett az este. Aludtak, ahogy a hidegtől épp tudtak, forgolódtak, fészkelődtek a viharvert, durva szikla zugában, ami legfeljebb a keleti széltől védte őket.
– Megint láttad, Frodó uram? – kérdezte Samu, mikor a hideg, szürke reggel mereven és átfázva fölültek és elmajszoltak egy-egy ostya lembas-t.
– Nem – mondta Frodó. – Nem hallottam semmit és nem láttam semmit, már a második éjszaka.
– Én sem – mondta Samu. – Brr! Attól a két szemtől végigfut a hátamon a hideg. Talán sikerült leráznunk azt a nyomorultat. Gollam! Csak kerülj a kezem közé, majd adok én neked gollam-ot!
– Remélem, nem kerül rá sor – mondta Frodó. – Nem értem, hogy volt képes követni minket: de lehet, hogy a nyomunkat vesztette. Ezen a száraz és sivár földön nemigen hagyunk lábnyomokat, s szagot sem, amit kiszimatolhat.
– Bár igazad lenne – mondta Samu. – S megszabadulnánk tőle egyszer s mindenkorra.
– Magam is szeretném – mondta Frodó –, de nem ez a fő gondom. Bár a hegyektől szabadulnánk! Gyűlölöm őket. Mintha féloldalt meztelen lennék, úgy érzem magamat, mintha köztem és a Homály közt nem volna semmi, csak ez a halott lapály. És a lapály fölött a Szem. Gyerünk innét. Akárhogy is, de le kell jutnunk.
De a nap csak telt, s mire a délután estébe fordult, még mindig a hegygerincen botorkáltak, semmi útját-módját nem lelték a szabadulásnak.
A kopár vidék csöndjében néha azt hitték, halk hangot hallanak a hátuk mögött, lehulló kő koppanását, a kövön caplató képzelt lépteket. De ha megálltak és mozdulatlanul hallgatóztak, a nesz megszűnt, csak a szél süvített a hegygerinc fölött – de még ez is éles fogak közül halkan előszisszenő lélegzetvételre emlékeztetett.
Az Emyn Muil külső vonulata estére érve egyre jobban elkanyarodott észak felé. Szélén most szaggatott, szétszórt és viharvert sziklákkal teli lapos sáv húzódott, ezt itt-ott mély árokszerű vízmosások szegték, s ezek meredeken szakadtak a mély kőszurdokokba. Frodó és Samu, hogy e mind gyakoribb és mind mélyebb vízmosásokon át tudjon kelni, egyre jobban bal felé szorult, egyre távolabb a vonulat szélétől, s bár ezt észre sem vették, mérföldeken át, lassan, de biztosan, egyre lejjebb is: a hegy taraja a lapály szintjéhez közelített.
Végül kénytelenek voltak megállni. A hegygerinc itt élesen észak felé kanyarodott, s egy mély vízmosás hasította ketté. Túlpartja függőlegesen szökött fel, több embernyi magasságra, nagy szürke sziklafal nézett szembe velük, simán, mintha késsel vágták volna ki. Itt nem mehettek tovább, azt kellett eldönteniük, hogy nyugatnak vagy keletnek forduljanak. De ha nyugatra indulnak, újabb kínszenvedés és késedelem vár rájuk, mert visszajutnak a hegyvidék szívébe, keleten meg a hegyvonulat külső szegélyére érnek.
– Nincs más hátra, Samu – mondta Frodó –, mint hogy lemásszunk a vízmosásba. Lent majd meglátjuk, hogy merre vezet.
– Csúful meredek, mondhatom – szögezte le Samu. A vízmosás hosszabb és mélyebb volt, mint hitték. Ahogy tovább mentek a fenekén, találtak néhány görcsös, csonka fát, napok óta először, nagyobb részük eltorzult nyír volt, s itt-ott fenyő. Némelyikük már nem is élt, kiszáradt, csontig rágták a keleti szelek. Valamikor, a szelídebb időkben, valószínűleg sűrű erdő nőtt a vízmosásban, de most, úgy ötven évvel utóbb, a fákat már utolérte a vég, bár egynéhány csonka-bonka vén fa még kétségbeesetten kapaszkodott a partoldalba. A vízmosás feneke, amely a szikla törésvonalát követte, hullott kővel volt vastagon teli, és a szája meredeken szakadt a mélybe. Mikor odaértek, Frodó kihajolt, és óvatosan lenézett.
– Nézd! – mondta. – Vagy sokat jöttünk lefelé, vagy a hegy lett sokkal alacsonyabb. És itt úgy látszik, könnyebb leereszkedni.
Samu odatérdelt mellé, s vonakodva lepillantott a mélybe. Majd föl, a hegyoldalra, a vízmosás fölszökő falára. – Könnyebb! – morogta. – Nos, lejutni mindig könnyebb, mint föl. Aki röpülni nem tud, ugorhat is.
– Hát azért ez elég nagy ugrás – mondta Frodó. – Lehet vagy... – elhallgatott, s egy pillantással fölmérte a magasságot. – ...lehet vagy húsz-huszonöt ölnyi. Több nincs.
– Bőven elég! – mondta Samu. – Huh! Még lenézni is utálok ilyen magasról. Hát még lemászni.
– Mindegy – mondta Frodó. – Azt hiszem, itt le tudnánk ereszkedni, és azt hiszem, muszáj is megpróbálnunk. Nézd, a szikla itt egészen más, mint pár mérfölddel feljebb. Itt lépcsős és repedezett.
A fal valóban nem volt függőleges, csak meredek. Mint egy hatalmas rámpa vagy rakpart, aminek az alapja megrendült, s így az úttest megvetemedett, szétszakadozott, csupa hasadék és lejtős perem, amely helyenként lépcsősorrá szélesedett.
– S ha megpróbálunk lejutni, jobb, ha nem várunk vele. Ma korán sötétedik. Úgy nézem, vihar készül. Keleten a füstös homályba burkolt hegyeket már elnyelte a sűrűsödő sötétség. A felélénkült szél mennydörgés távoli moraját hozta. Frodó beleszimatolt a levegőbe, s gondterhelten tekintett föl az égre. Derékszíját a köpenyén kívülre tette és jól meghúzta, hátára dobta könnyű batyuját, aztán kilépett a meredély szélére. – No, én akkor megpróbálom – mondta.
– Szép – jegyezte meg mogorván Samu. – Csakhogy én megyek előre.
– Te? – kérdezte Frodó. – Mitől változott meg az elhatározásod, ami a mászást illeti?
– Nem változott meg. Csakhogy a józan ész azt mondja: az menjen elöl, aki valószínűbb, hogy leesik. Eszem ágában sincs a nyakadba esni, hogy téged is lesodorjalak – semmi értelme, hogy egy csapásra ketten hagyjuk itt a fogunkat.
Mielőtt még Frodó megállíthatta volna, leült, átlendítette a lábát a meredély szélén, hasra fordult, s a lába vakon keresgélt valami helyet, ahol megvetheti. Kétséges, hogy ennél bátrabb vagy ostobább tettre hideg fejjel valaha is rászánta volna magát.
– Megállj! Samu, te szamár! – mondta Frodó. – Ha így vágsz neki, hogy meg se nézed, hová lépsz, biztos, hogy kitöröd a nyakad. Gyere vissza! – Benyúlt Samu hóna alá, s kiültette újra a meredély peremére. – Most várj egy picit és légy türelemmel – mondta. Hasra feküdt, kinyújtotta kezét, kihajolt a semmibe, és lenézett, de rohamosan sötétedett, bár a nap még nem nyugodott le. – Azt hiszem, meg tudjuk oldani – mondta kisvártatva. – Én legalább meg, és te is, ha használod az eszedet és óvatosan közlekedsz.
– Nem tudom, miért vagy ebben olyan biztos, Frodó uram – mondta Samu. – Hisz amilyen sötét van, még csak le sem látsz a fenekéig. Mi van, ha olyan helyre érsz, ahol sem a lábadat megvetni nem tudod, sem megkapaszkodnod nincs miben?
– Akkor, gondolom, visszamászom – mondta Frodó.
– Könnyű azt mondani – vetette ellene Samu. – Várjunk inkább reggelig, amíg világosabb lesz.
– Ne! Ha csak lehet, ne – jelentette ki váratlan hévvel Frodó. – Fáj minden óra, minden perc, amit elvesztegetünk. Majd én megpróbálom. Ne mozdulj, amíg nem szólítalak, vagy vissza nem jövök.
Megragadta a meredély köves szélét, vigyázva leereszkedett, amíg csak karja majdhogynem teljes hosszában ki nem nyúlt, s egy kiszögellésen megvetette a lábát. Egy lépés megvan! – mondta. – Ez a kiszögellés jobbra tőlem párkánnyá szélesedik. Ott úgy is meg tudok állni, hogy nem kapaszkodom. Ott majd... – Hirtelen elhallgatott.

A sötétség egyre gyorsabban, immár vágtatva közeledett kelet felől, s elnyelte az egész eget. Fejük fölött, mintha a mennybolt szakadt volna ketté, szárazon megreccsent az ég. Sistergő villám csapott a hegyek közé. Ezt vad szélroham követte, s vele, a bömböléssel elkeverve, magas hangú, fülsértő üvöltés. Ilyen üvöltést a hobbitok csak messze innét, Mocsolyaszegen hallottak, mikor Hobbitfalváról menekültek, s már ott, a Megye erdeiben, beléjük fagyott a vér. Itt kinn, a kősivatagban, még iszonyúbb volt, beléjük döfte a rettenet és a kétségbeesés kését, elállt tőlük a szívük verése és a lélegzetük. Samu hasra vetette magát. Frodó önkéntelenül elengedte, amibe kapaszkodott, s fülére szorította mindkét kezét. Megtántorodott, elvesztette a lába alól a talajt, s egy jajkiáltással, csúszva, elindult lefelé.
Samu meghallotta, erőt vett magán, és odakúszott a meredély szegélyéhez. – Frodó uram! Frodó uram! – kiáltotta. – Uram!
Semmi válasz. Egész testében reszketett, de összeszedte minden erejét, és újból nekiállt kiabálni: – Uram! – A szél megpróbálta a torkára forrasztani a szót, de nem sikerült, a kiáltását visszhangozva verték vissza a vízmosás falai és a hegyek. Megütötte a fülét a halk válasz:
– Semmi baj, semmi baj, itt vagyok. Csak épp hogy látni nem látok – kiáltotta elhaló hangon Frodó. Tulajdonképpen nem volt messze. Csak megcsúszott, és már zuhant is, s egy-két ölnyivel alább, egy szélesebb párkányon a talpára zökkent. A sziklafal itt szerencsére nem volt függőleges, így nem bukott le, a szél nekinyomta a hegyoldalnak. Arccal a hideg kövön, vadul kalapáló szívvel megpróbálta összeszedni minden erejét. De vagy a sötétség zárult össze körülötte, vagy a szeme világát veszítette el, mert elfeketedett körülötte a világ. Töprengett, hogy megvakult-e? Mély lélegzetet vett.
– Gyere vissza! Gyere vissza! – hallotta Samu hangját fentről, a sötétből.
– Nem tudok – kiáltotta vissza. – Nem látok. Így nem tudok sehol megkapaszkodni. Moccanni se bírok.
– Akkor mit csináljak, Frodó uram? Mit segíthetek? – ordította Samu, és veszedelmesen kihajolt. Miért nem lát az ura? Sötét lett, az igaz, de annyira azért nem. Ő látta Frodót ott lent, látta a sziklához simuló szürke és magányos kis alakot. De ahhoz messze volt, hogy lenyújthatta volna neki a kezét.
Megint megreccsent az ég, s leszakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Ömlött vakítóan, jéggel keverve, keserves hidegen, csak úgy verte a sziklát.
– Én is lemegyek! – kiáltotta Samu, bár maga sem tudta, hogy mit segíthetne.
– Ne! Maradj ott! – kiáltott vissza Frodó. – Mindjárt jobban leszek. Máris jobban vagyok. Várj! Kötél nélkül semmit se tudsz kezdeni!
– Kötél nélkül? – kurjantott föl Samu, s izgalmában, megkönnyebbülésében magában hadarta: – Hogy kötnének fel a kötél végére, amilyen fafejű vagy, Samu. Megérdemelnéd. Mulya vagy, Samu, ezt az öreged is mindig mondta, ez volt a szavajárása. Hogy kötél nélkül!
– Ne fecsegj! – kiáltott fel Frodó, mert annyira már magához tért, hogy mulatni is, bosszankodni is tudott. – Sose bánd az öreget! Csak nem azt akarod mondani, hogy a zsebedben kötelet rejtegetsz? Mert ha igen, vedd elő gyorsan!
– Igenis, Frodó uram, a batyumból. Csak cipelem száz meg száz mérföldnyire, aztán kimegy a fejemből!
– Akkor gyerünk, és ereszd le!
Samu sietve kioldotta a batyuját, és beletúrt. Meg is találta a gondosan összetekert ezüstszürke kötelet, Lórien népének keze munkáját. Az egyik végét ledobta a gazdájának. Frodó szeme elől mintha egyszerre eltisztult volna a homály. Vagy a szeme világát nyerte vissza? Látta a himbálózva közeledő szürke kötelet, s úgy tűnt neki, halovány ezüstben dereng. Most, hogy kiderült, van a homályban egy pont, amire rászegezheti a szemét, mindjárt nem szédült annyira. Előrehajolt, elkapta, derekára tekerte, jó erősen megkötötte, aztán két kézzel megragadta a kötél szárát.
Samu hátralépett, egy-két lépésnyire a meredély peremétől megvetette a lábát egy farönkben. Frodó félig kúszva, félig mászva felkapaszkodott, s végigvetette magát a földön.
A távolban még morajlott, dörgött az ég, s változatlanul zuhogott az eső. A két hobbit odébb kúszott, vissza a vízmosásba, de ott se találtak menedéket: patakokban rohant lefelé a víz, aztán árrá duzzadt, meg-megtört, tajtékot vetett a köveken, s kicsapott még a szirtre is, akár egy óriási háztető lefolyócsatornája.
– Ott fulladtam volna meg, ha előbb le nem sodor a víz – mondta Frodó. – Szerencse, hogy van köteled.
– S még nagyobb szerencse, ha korábban eszembe jut – mondta Samu. – Talán emlékszel rá, uram, mikor a tündéktől eljöttünk, minden csónakba beraktak egy tekercs kötelet. Én gondoltam egyet, s egy tekercset a batyumba is beleraktam. Mintha évekkel ezelőtt történt volna. – Ha úgy adódik, még jó hasznát veheted – mondta valamelyikük, talán Haldír. És milyen igaza volt!
– Kár, hogy nem hoztam el én is egyet – mondta Frodó –, de hát olyan sietve és olyan fejvesztve hagytam ott a társaságot. Csak akkor vesszük hasznát, ha leér. A tied milyen hosszú?
Samu óvatosan kibontotta, s a karjához mérte. – Öt, tíz, tizenöt, húsz, harminc könyök, körülbelül annyi – mondta.
– Ki gondolt volna rá! – kiáltotta Frodó.
– Hogy ki? Hát a tündék – mondta Samu. – Csudálatos népség az. Egy kicsit vékonynak látszik, de erős, és a fogása lágy, mint a tej. Össze lehet tekerni egészen kicsikére, s könnyű, mint a pille. Mondom, csudálatos nép az!
– Harminc könyök – töprengett el Frodó. – Talán elég lesz. Ha estig elül a vihar, még ma kipróbálom.
– Az eső már majdnem elállt – mondta Samu –, de ebben a homályban, Frodó uram, csak ne kezdjél semmi veszélyes dologba. S ha te kiheverted is azt a vonyítást, én nem. Mintha egy Fekete Lovas lett volna, csak épp hogy most fönn, a vihar szárnyán – ha ugyan röpülni is tudnak. Én azt hiszem, az lesz a legjobb, ha az éjszaka meghúzzuk magunkat valami sziklahasadékban.
– Én meg nem vagyok hajlandó egy perccel sem többet eltölteni itt, a szirt szegélyén, a Fekete Ország lapályára kitekintő szem előtt, mint amennyit muszáj – mondta Frodó.
Ezzel fölállt, visszament a vízmosás szájába. Körülnézett. Keleten már tisztult. A rongyos és esővel terhes viharfelhők fölszakadoztak, a fekete szárnyú vihar már elvonult az Emyn Muil fölül, ahol Szauron sötét gondolatai elidőztek egy ideig. Most épp az Anduin völgyét verte jéggel és villámokkal, s Minas Tirithre terítette háborúval fenyegető árnyát. Majd alászállt a hegyek közé, roppant felhőtornyai lassan átgördültek Gondor és Rohan határvidéke fölött, míg végül a pusztai lovasok már nem láthattak mást, csak a láthatáron nyugatra tartó fekete tornyokat. De itt, a kősivatag és a bűzlő ingovány fölött megint tiszta és mélykék volt az ég, kibukkant néhány halovány csillag, mint megannyi pici lyuk a holdsarló fölé boruló fekete sátron.
– De jó érzés, hogy megint látok! – sóhajtott fel Frodó. – Tudod, egy pillanatra már azt hittem, hogy elvesztettem a szemem világát. A villámfénytől vagy valami annál is rosszabbtól. Nem láttam semmit, az égvilágon semmit, amíg csak le nem ereszkedett a szemem elé az a szürke kötél: Az mintha csillogott volna.
– Sötétben valahogy ezüstnek látszik – mondta Samu. – Ezt még sose vettem észre, bár az is igaz, hogy elő se vettem azóta, hogy a batyumba beleraktam. De ha már mindenáron mászni akarsz, Frodó uram, hogy szándékszol hasznát venni? Lehet vagy harminc könyök, azaz nem több, mint amennyire a szirt magasságát taksáltad.
Frodó töprengett egy darabig. – Kösd hozzá ahhoz a rönkhöz, Samu! – mondta. – Aztán teljesüljön a kívánságod, és menj te előre. Leeresztelek, s neked semmi más dolgod, mint hogy a kezed-lábad használd és tartsd távol magad a sziklafaltól. Bár nem ártana, ha itt-ott meg tudnál állni valamelyik párkányon, és így pihenhetnék egy kicsit. Ha lenn vagy, utánad mászom. Már teljesen összeszedtem magam.
– Helyes! – felelte gondterhelten Samu. – Ha meg kell lennie, hát legyen! – Fogta a kötelet, s hozzákötözte a meredély széléhez legközelebb álló farönkhöz, majd a másik végét a derekára hurkolta. Aztán habozva megfordult, és mély lélegzetet vett, hogy másodszor is legyen mersze lelépni a szirt szegélyéről.

De a dolog félig sem volt olyan nehéz, mint várta. A kötél láthatólag biztonságot adott neki, bár még így is megesett, hogy behunyta a szemét, ha lenézett a lába elé. Volt ott egy rémes hely, ahol semmi párkányt nem talált, a fal függőleges volt, sőt egy helyen befelé hajlott, itt elengedte magát, és az ezüst kötélen lengett. De Frodó lassan és egyenletesen engedte lefelé, s végül ez az út is véget ért. Legjobban attól félt, hogy elfogy a kötél, mikor ő még fönn van a magasban, de amikor a lába földet ért, s ő fölkiáltott: – Lenn vagyok! –, még jókora kötéldarab volt Frodó kezében. Frodó tisztán hallotta lentről a hangját, de látni nem látta őt, szürke tünde-köpönyege beleolvadt a félhomályba.
Frodónak hosszabb ideig tartott utánamennie. Derekára erősítette a kötelet, majd olyan rövidre vette, hogy ha lezuhanna, még épp a levegőben tartsa, s úgy kötötte hozzá a farönkhöz, de még így sem akaródzott megkockáztatnia a lezuhanást, mert nem bízott annyira a vékony kötélben, mint Samu. De bárhogy is, útközben akadt két olyan pont, ahol kénytelen volt teljesen a kötélre bízni magát, ahol a szikla olyan sima volt, hogy még erős hobbit-ujjai se találtak kapaszkodót, s közel-távol nem került egyetlen párkány sem. De végül ő is leért.
– Nohát! – kiáltotta. – Megcsináltuk! Megmenekültünk az Emyn Muilról! Csak azt tudnám, most merre tovább? Lehet, hogy hamarosan sóhajtozni fogunk, bár lenne megint kemény kő a lábunk alatt.
De Samu nem felelt: fölfelé bámult, a sziklára. – Mulyák! – mondta. – Tökfejek! Most mi lesz a gyönyörű kötelemmel? Hozzákötöttük fönt egy fához, mi meg itt vagyunk lent. Jobb lépcsőt nem is hagyhattunk volna annak az ólálkodó Gollamnak. Talán akasszunk ki táblát is, hogy erre jártunk! Éreztem én, hogy az egész túl könnyen megy.
– Ha meg tudod mondani, hogyan vehettük volna hasznát a kötélnek úgy, hogy le is hozzuk, nyugodtan hívj mulyának vagy akármi másnak, aminek az öreged szokott – mondta Frodó: – Mássz fel, oldozd ki, aztán ugorj le, ha úgy tetszik.
Samu megvakarta a fejét. – Nem, nem tudom. Már megbocsáss – mondta. – Csak épp nem akaródzik itt hagynom, ez tény. – Megfogta a kötél végét, és szelíden meghúzta. – Fáj a szívem, ha olyasmitől kell megválnom, ami a tündék országából származik. Lehet, hogy maga Galadriel verte – dünnyögött maga elé, s szomorúan csóválta a fejét. Azután fölnézett, s még egyszer, búcsúzóul, megrántotta a kötelet.
A kötél, mindkettőjük határtalan meglepetésére, kioldódott. Samu hanyatt esett, a hosszú kötél meg könnyedén és nesztelenül tekeredett fölébe. Frodó kacagott. – Jól megkötötted, mondhatom! – mondta. – Még szerencse, hogy eddig kitartott! Még elgondolni is rossz, hogy a csomódra bíztam az életemet!
Samu nem nevetett. – Lehet, hogy te nagyon értesz a hegymászáshoz, Frodó uram – felelte sértődötten –, de én meg a kötelekhez és csomókhoz értek valami keveset. Ez nálunk, mondhatnám, családi vonás. Nos, nagyapámnak, s a nagybátyámnak, az öregem legidősebb bátyjának, kötélverő műhelye volt Zsinegesen hosszú éveken át. Hozzákötök én úgy egy kötelet akármi farönkhöz, mint a Megyében vagy a világon akárki más.
– Akkor elszakadt – mondta Frodó –, talán elvásott a szikla élén.
– Kötve hiszem! – vágta rá Samu, és még sértődöttebb volt, mint az előbb, majd megvizsgálta a kötél végét. – Ez ugyan el nem vásott. Egy szála sem.
– Akkor mégiscsak a csomóval volt baj – mondta Frodó.
Samu megcsóválta a fejét, de nem szólt többet. Elgondolkodva futtatta végig az ujját a kötélen: – Higgyél amit akarsz, Frodó uram – mondta végül –, de énszerintem a kötél magától jött le, amikor hívtam. – Föltekerte, és szerető gonddal rakta a batyujába.
– Hát lejött, az biztos – állapította meg Frodó. – És ez a fő. Most gondoljuk meg jól, hogy mit csinálunk. Ránk esteledett. Hogy milyen szépek a csillagok, és milyen szép a hold!
– Fölvidul tőlük az ember szíve, mi? – nézett föl Samu az égre. – Valahogy olyan tündeformák. És a hold is hízik. Már vagy két éjjel nem láttuk a felhőktől. Pedig már ugyancsak fénylik.
– Igen – válaszolta Frodó –, de még csak napok múlva telik meg teljesen. És nem hiszem, hogy a félhold fényénél nekivághatnánk az ingoványnak.

Sötét éjszaka kezdték meg az útjuk következő szakaszát. Egy idő múltán Samu megfordult, és hátranézett. A vízmosás szája fekete csorba volt a homályos szirtfal szegélyén. – Örülök, hogy eszünkbe jutott a kötél – mondta. – Most legalább föladtunk egy kis rejtvényt annak a plattyogó léptűnek. Most kipróbálhatja a csúf lapos talpát azokon a párkányokon.
A szirt lábánál esőtől síkos, hatalmas kövek sivatagában keresgélték a lefelé vezető utat. A lejtő változatlanul meredek volt. Még nem jutottak messzire, mikor nagy, széles sziklahasadékhoz értek, mely váratlanul, feketén ásított a lábuk előtt. Nem volt széles, csak annyira, hogy így, a homályban ne tudják átugrani. Úgy vélték, vízcsobogást hallanak a mélyén. A hasadék tőlük balra elkanyarodott nyugatnak, vissza a hegyek közé, így hát, legalábbis éjjel, arra nem mehettek tovább.
– Azt hiszem, vissza kéne fordulnunk délnek, a hegy lába mentén – javasolta Samu. – Ott esetleg találnánk valami üreget vagy éppenséggel barlangot is.
– Valószínű – mondta Frodó. – De fáradt vagyok, s nem hiszem, hogy az éjjel még sokáig bírnám ezt a botorkálást a kövek között – bármennyire fájlalom is a késedelmet. Bár lenne előttünk jól járható ösvény: gyalogolnék, amíg a lábam el nem vásik.
Úgy találták, hogy itt, az Emyn Muil szakadozott lábánál, semmivel sem könnyebb az útjuk. És Samu sem lelt semmiféle zugra vagy mélyedésre, mert köves lejtők várták őket a szirt tövében, ahogy tovább mentek, egyre magasabbak és egyre meredekebbek. Végül kimerülten nyúltak el a földön, egy hatalmas kő szélvédett oldalán, a meredély lábánál. Egy darabig csak gubbasztottak, szomorúan, együtt a zord kövek közt, a hideg éjszakában, aztán, bár mindent elkövettek, hogy visszatartsák, mégiscsak szemükre kúszott az álom. A tiszta fényű hold most magasan járt. Gyér fehér fénye megvilágította a kövek oldalát, fényben áztatta a szirt komor-hideg falát, s itt-ott fekete árnyakkal csíkozott hideg szürkére festette az egész tágas és fenyegető feketeséget.
– Ez így nem megy. – Frodó végül is fölállt, összehúzta magán a köpönyegét. – Aludj egy kicsit, Samu, s húzd magadra az én takarómat is. Én majd járkálok, miközben őrködöm. – Egyszerre megmerevedett, és Samu karjához kapott. – Mi az ott? – suttogta. – Nézd, ott a szirten!
Samu odanézett, s halkan füttyentett. – Sss! – mondta. – Az az. Az a Gollam! A mindenit! És én még azt hittem, hogy zavarba hozzuk a mi kis sziklamászásunkkal! Mint egy ocsmány pók a falon!

A meredély függőleges és a hold sápadt fényében simának látszó felületén vékonyka kezét-lábát szétvetve, pici fekete alak mozgott. Lehet, hogy puha és tapadós végtagjai olyan repedéseket, kapaszkodókat is megtaláltak, amilyeneket a hobbitok észre sem vettek, nem hogy hasznukra tudták volna fordítani, de szemre mégis olyan volt, mintha tapadókorongok segítségével mászna lefelé, nagy, araszoló rovar módján. S ráadásul fejjel lefelé, mintha a szaglása vezetné. Olykor-olykor, lassan, fölemelte a fejét, hosszú, lebernyeges nyakán hátrafordította, s ilyenkor a hobbitok látták a két kis sápadtan derengő fénypontot, a két szemét, amint pislogva fölnéz a holdra, majd gyorsan megint behunyja.
– Gondolod, hogy észrevett minket? – kérdezte Samu.
– Nem tudom – mondta halkan Frodó –, de azt hiszem, hogy nem. Még baráti szem is nehezen fedezi föl a tünde-köpenyeket, a félhomályban még én se látlak meg néhány lépésnyi távolságból. És úgy hallom, nem kedveli sem a napfényt, sem a holdvilágot.
– Akkor miért éppen felénk tart?
– Halkan, Samu! – mondta Frodó. – Lehet, hogy kiszimatolt: S a füle, azt hiszem, jó, mint a tündéké. Most mintha hallott volna valamit: valószínűleg a mi hangunkat. Odafönt rengeteget ordítoztunk, s még egy perce is nagy hanggal voltunk.
– Nos, okádnom kell tőle – mondta Samu. – Már nagyon unom, hogy utánunk caplat, s lesz hozzá egy-két udvarias szavam. De azt hiszem, most nem lép meg előlünk. – Arcába húzta a csuklyáját, s vigyázva elindult a szirt irányába.
– Óvatosan! – súgta oda a háta mögül Frodó. – Ne riaszd meg! Sokkal veszedelmesebb, mint amilyennek látszik.
A kúszó fekete alak az út háromnegyed részét már megtette lefelé, s talán ha ötvenlábnyira, vagy még annyira sem volt már a szirt aljától. A hobbitok kővé dermedve lesték egy jókora szikla árnyékából. Úgy látszik, nehéz szakaszhoz ért, vagy megzavarta valami. Hallották, hogy szimatol, majd hangosan felszisszen, mintha szitkozódnék. Fölemelte a fejét, s úgy hallották, kiköp. Aztán tovább kúszott. Most már jól kivehették recsegős, sziszegő hangját.
– Sssz! Óvatoszan, drágaszágom! Lasszan járj, tovább érsz. Nem szabad a nyakunkat kockáztatnunk, ugye nem, drágaszágom? De nem ám, drágaszágom... gollam! – Megint fölszegte a fejét, fölpislogott a holdra, majd sietve behunyta a szemét. – Eszt utáljuk legjobban – suttogta. – Eszt a cúf, cúf reszketeg fényt... sssz... ez meglesz minket, drágaszágom... ez bántja a szemünket.
Mind lejjebb-lejjebb ért, s sziszegése is élesebb és érthetőbb lett. – Vajon hol van, vajon hol van az én drágaszágom? Az a mienké, ész kell nekünk. A tolvajok, a tolvajok, a mockosz kisz tolvajok. Vajon hová tűntek az én drágaszágommal? Az átkozottak! Gyűlöljük őket.
– Ez úgy hangzik, mintha tudná, hol vagyunk, nem? – súgta Samu. – És mi lehet az az ő drágasága? Csak nem a...
– Psszt! – felelt Frodó. – Már közel van, elég közel, hogy a suttogást is hallja.
Gollam valóban megtorpant, s nagy feje ide-oda himbálódzott ráncos nyakán, mintha hallgatóznék. Fakó szeme félig kinyílt. Samu fékezte magát, noha már viszketett a tenyere. Szeme megtelt dühvel és undorral, s a nyomorult jószágra szegeződött, amint az sziszegve, suttogva megindult lefelé.
Már alig volt két ember magasságnyira a fejük fölött. Onnét már ugrania kellett, mert a szikla egy kissé bemélyült, s még Gollamnak sem volt miben megkapaszkodnia. Láthatólag megpróbált megfordulni, hogy a lába legyen lefelé, mikor váratlanul, élesen visítva lezuhant. Kezét-lábát maga köré kapta, mint a pók, ha a szál, amin lefelé ereszkedik, elszakad.
Samu már ugrott ki a rejtekhelyéről, s két nagy ugrással ott termett a szirt lábánál. A hegyiben volt, mielőtt még Gollam fel tudott volna állni. De rögtön rájött, hogy Gollam erősebb, mint várta, még így is, hogy váratlanul ütött rajta, alighogy lezuhant. Mielőtt még jól megfoghatta volna, hosszú karok és lábak tekeredtek köréje, szorították le a karját, puha, de szörnyű erős ujjak szorongatták, mint az egyre feszesebb kötél, s tapogatóztak ragacsosan a torka után. Vállába éles fogak martak. Mást nem tehetett, mint hogy kemény fejével oldalról a jószág arcába öklelt. Gollam felszisszent, de nem eresztette el.
Samunak igencsak rosszul állt volna a szénája, ha egyedül van. De előugrott Frodó, s kivonta Fullánkot a hüvelyéből. Bal kezével belemarkolt Gollam lelógó gyér hajába, hátrahúzta a fejét. Gollam hosszú nyaka megfeszült, muszáj volt kinyitnia gonosz kis szemét s fölnéznie az égre.
– Elengeded, Gollam – szólt rá Frodó. – Ez itt a Fullánk. Ezzel már találkoztál. Elengeded, vagy érezni is fogod. Elvágom a nyakad.
Gollam összecsuklott, mint a vizes madzag. Samu fölállt, s a vállát tapogatta. Szeme izzott haragjában, de nem állhatott bosszút, nyomorúságos ellenfele ott fetrengett nyöszörögve a köveken.
– Ne bántszatok minket! Ne hagyd, drágaszágom, hogy bántszanak minket! Ugye, hogy nem bántanak minket ezek a jó kisz hobbitok? Nem akartunk mi szemmi rosszat, de úgy vetették ránk magukat, mint a mackák a kiszegérre, úgy ám, drágaszágom. Ész mi olyan magányoszak vagyunk, gollam. Jók leszünk hozzájuk, nagyon jók, ha ők isz jók hozzánk, ugye, bizzony, bizzony!
– No, most mit csináljak ezzel? – kérdezte Samu. – Én azt mondom, kötözzük meg, hogy ne tudjon többé utánunk osonni.
– De akkor mi meghalunk, meghalunk – nyöszörgött Gollam. – Kegyetlen kisz hobbitkák. Megkötözni minket ész itt hagyni, ezen a hideg helyen ész vidéken, gollam, gollam. – Gurgulázó zokogás tört ki a torkán.
– Nem – mondta Frodó. – Ha megöljük, most rögtön meg kell ölni. De ezt nem tehetjük meg, ilyen körülmények között. Szerencsétlen jószág! Nem tett nekünk rosszat!
– Persze hogy nem – dörgölgette a vállát Samu. – Csak akart, és akar is, az biztos. Álmunkban akar megfojtani, az a terve.
– Gondolom – hagyta rá Frodó. – De más a szándék és más a tett. – Egy darabig gondterhelten hallgatott. Gollam mozdulatlanul hevert, s már nem nyöszörgött. Samu ott állt fölötte, és forrt benne a méreg.
Frodó úgy érezte, mintha jól érthető, de távoli hangokat hallana, valahonnét a múltból:
Milyen kár, hogy Bilbó nem döfte le azt a gonosz jószágot, amikor alkalma volt rá.
Kár? A szánalom kötötte meg a kezét, a Szánalom és a Könyörület: hogy ne öljön szükségtelenül.
Én Gollam iránt semmi szánalmat nem érzek. Megérdemli a halált.
Megérdemli a halált! Meg hát! Aki él, az mind megérdemli. Még azok is meghalnak, akik azt érdemelnék, hogy éljenek. Tudsz életet adni nekik? Csak ne akarj mindenáron halált osztogatni, az igazság nevében, mert félted az életed. Még a bölcs sem tudja, mi milyen célt szolgál.
– Jól van – mondta, s leeresztette a kardját. – De akkor is félek. Ám, amint látod, ujjal sem érek hozzá ehhez a jószághoz. Mert most, hogy itt van előttem, megesett rajta a szívem.
Samu a gazdájára bámult, az láthatólag olyasvalakivel beszélgetett, aki nincs jelen. Gollam fölemelte a fejét. – Úgy van, nyomorultak vagyunk, drágaszágom – nyöszörgött. – Nyomorú-szágoszan nyomorultak! A hobbitok nem ölnek meg minket, a jó kisz hobbitok.
– Nem, nem ölünk meg – mondta Frodó. – De nem is engedünk szabadon. Te gonosz vagy és vásott, Gollam. Most velünk jössz, ennyi az egész, s mi rajtad tartjuk a szemünket. De ha tudsz, segítségünkre kell lenned. Jó tett helyébe jót várj.
– Bizzony, bizzony – ült fel Gollam. – Jó kisz hobbitok. Mi velük tartunk. Bisztonszágosz öszvényt kereszünk nekik a szötétben, bizony ám. Cak aszt tudnám, hova mennek ezen a kemény földön, cak aszt tudnám, tudnánk, hová, bizzony ám – fölnézett rájuk, s fakó, pisla szemében halványan megvillant a mohó ravaszság.
Samu mogorván bámulta, s a fogát szívta, de mintha észlelte volna, hogy gazdája kedve furamód megváltozott, s hogy itt már vitának nincs helye. Mégis meglepte Frodó válasza.
Frodó egyenest Gollam szemébe nézett. Az nem állta a tekintetét, tekergett, megpróbált félrenézni. – Tudod te azt jól, vagy legalábbis sejted, Szméagol – mondta halkan és szigorúan. – Természetesen Mordorba megyünk. És azt hiszem, te jól ismered az oda vezető utat.
– Sssz – fogta be a fülét Gollam, mintha ez az őszinteség, ezek a nyíltan kimondott nevek fájnának neki. – Szejtettük, szejtettük! – suttogta. – Ész mi nem akartuk, hogy odamennyenek, ugye? Nem, drágaszágom, nem akartuk, hogy a jó kisz hobbitkák odamennyenek. Hamu, hamu ész por, ész szomjúszág, ott az van, ész odúk, odúk, ész odúk, ész orkok, ezer meg ezer ork. A jó kisz hobbitkáknak nem szabad odamenni... sssz... ilyen helyekre.
– Szóval te jártál ott? – erősködött Frodó. – És megint vágysz oda vissza, mi?
– Igen. Igen. Nem! – visított Gollam. – Egyszer, véletlenül, úgy, drágaszágom? Igen, véletlenül! De nem akarunk visszamenni, nem, nem! – Egyszerre megváltozott a hangja és a beszéde, zokogás bugyogott elő a torkából, s most már nem hozzájuk szólt: – Hagyjál békén, gollam! Bántasz! Jaj, szegény kezem, gollam! Én nem akarok, mi nem akarunk visszamenni! Úgysze találom meg. Fáradt vagyok! Nem találom, nem találjuk meg, gollam, gollam, nem. Ők mindig éberek. Törpök, emberek, tündék, azok a ragyogó szemű, szörnyű tündék. Nem találom meg. – Fölállt, csonttalan kezét ökölbe szorította, s öklét rázva fordult kelet felé. – Nem fogjuk! – kiáltotta. – Neked nem keresszük meg! – Majd megint összecsuklott. – Gollam, gollam! – nyöszörgött arcra borulva. – Ne nézz ránk! Mennyél! Mennyél alunni!
– Nem megy el, s nem megy aludni a te parancsodra, Szméagol – mondta Frodó. – De ha igazán szabadulni akarsz tőle, akkor segítened kell. S ez, sajnos, annyit jelent, hogy megmutatod nekünk a hozzá vezető utat. De nem kell végig elkísérned, csak az országa kapujáig.
Gollam felült, megint ránézett félig leeresztett szemhéja alól. – Ott van – nyekeregte. – Mindig ott van. Az orkok végig elkíszérnek. A Folyótól keletre nem nehéz orkot találni. Ne Szméagolt kérd rá. Szegény, szegény, Szméagol, ő már régeszrég elment. Elvették tőle a drágaszágát, ő moszt ninc meg.
– Lehet, hogy őt is megtaláljuk, ha velünk tart – mondta Frodó.
– Nem! Szoha! Elvesztette az ő drágaszágát! – mondta Gollam.
– Állj fel! – szólt rá Frodó.
Gollam fölállt, s nekihátrált a sziklafalnak.
– Nos! – mondta Frodó. – Éjjel vagy nappal találod meg könnyebben az utat? Fáradtak vagyunk, de ha azt mondod, éjszaka, akkor ma éjjel indulunk.
– A nagy fényesszég bántja a szememet, az bántja – nyöszörgött Gollam. – A Fehér Arc alatt ne! még ne! Rögtön bemegy a hegyek mögé, bizony. Előbb még pihenjetek egy picit, jó kisz hobbitok.
– Akkor ülj le – mondta Frodó –, és meg ne moccanj. A hobbitok letelepedtek melléje, egyik jobbról, a másik balról, nekivetették a hátukat a szirtfalnak, s a lábukat pihentették. Nem kellett semmit megbeszélniük, szavak nélkül is tudták, hogy egy pillanatra sem hunyhatják le a szemüket. A hold lassan alászállt, a hegyek árnyéka mindent homályba borított körülöttük. Fenn az égen megsűrűsödtek és fényesen ragyogtak a csillagok. Senki sem moccant. Gollam felhúzta a lábát, s úgy üldögélt, álla a térdén, tenyere és a talpa laposan a földön, szeme behunyva, de látszott, hogy csupa feszültség, mintha gondolkodnék vagy fülelne.
Frodó ránézett Samura. Szemük összetalálkozott, megértették egymást. Kinyújtóztak, hátradőltek, hátrahajtották a fejüket, s behunyták a szemüket, legalábbis látszólag. Hamarosan hallani lehetett halk és egyenletes lélegzetvételüket. Gollam keze egy csöppet megrándult. Feje alig észrevehetően balra fordult, aztán jobbra, először az egyik, majd a másik keze nyílt meg résnyire. A hobbitok meg se moccantak.
Gollam egyszerre, meglepő eréllyel és sebességgel, egy ugrással, mint a szöcske vagy a béka, beleszökkent a sötétségbe. De Frodó és Samu pontosan erre várt. Gollam két lépést sem tehetett, Samu máris a nyakában volt, Frodó meg hátulról kapta el a lábát.
– Megint hasznát vehetjük a kötelednek, Samu – szólalt meg Frodó.
Samu hozta a kötelet. – S ugyan hová indultál ezen a hideg és kemény földön, Gollam uram? – morogta. – Tudni szeretnénk, bizony ám, tudni. Meg akartad keresni valamelyik ork cimborádat, mi? Komisz, áruló jószág. A nyakadba kéne vetni a kötelet és jól meghúzni.
Gollam mozdulatlanul feküdt, és nem is próbálkozott újabb fogással. Samunak nem felelt, csak egy kurta, gonosz pillantást vetett rá.
– Csak annyira, hogy vigyázni tudjunk rá – mondta Frodó. – Azt akarjuk, hogy gyalogoljon, nincs hát értelme, hogy a lábát kössük meg... vagy a kezét, mert úgy látszik, azt majdnem annyit használja. Kösd rá a kötelet az egyik csuklójára, és jól fogd meg a végét.
Ott állt Gollam fölött, amíg Samu megkötötte a csomót. Az eredmény mindkettőjüket meglepte. Gollam sikoltozni kezdett, vékony, fültépő hangon, még hallgatni is iszonyú volt. Vonaglott, szájához emelte a csuklóját, s a kötelet harapdálta. S közben egyre jajgatott.
Frodó végül elhitte, hogy valóban fájdalmai vannak, de a csomótól nem lehettek. Megvizsgálta, s megállapította, hogy nem túl szoros, csak amennyire szükséges. Samu szelídebb volt, mint a szavai. – Mi bajod? – kérdezte. – Ha egyszer meg akarsz szökni, muszáj megkötöznünk, de bántani nem akarunk.
– Fáj, fáj – nyöszörgött Gollam. – Jéghideg, belénk mar! Tündék verték, az átkozottak! Komisz, kegyetlen hobbitok! Ezért próbáltunk megszökni, persze hogy ezért! Drágaszágom. Mert szejtettük, hogy kegyetlenek. Tündékhez járnak látogatóba, fényesz szemű, vad tündékhez. Vegyétek le, fáj!
– Nem. Nem vesszük le – mondta Frodó –, amíg... elhallgatott egy pillanatra, és gondolkodott – amíg nincs valami bizonyítéka, hogy meg is fogod tenni, amit én rád bíznék.
– Megeszküszünk, hogy megbocátjuk, megcináljuk, amit ő akar, bizzony-bizzony – sziszegte Gollam, még mindig tekeregve, s a csuklóját rángatva. – Fáj!
– Megesküszöl? – kérdezte Frodó.
– Szméagol – mondta Gollam váratlanul, tisztán, szeme tágra nyílt, különös fényben égett, s rámeredt Frodóra. – Szméagol megeszküszik a Drágaszágra.
Frodó kihúzta magát, s most Samu lepődött meg a szavain és a szigorú hangján. – A Drágaságra? Hogy mered? – ripakodott rá Szméagolra. – Gondolkozz!

 

Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű Kegyetlen
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen.

 

Hajlandó lennél neki fogadalmat tenni, Szméagol? Az majd gondoskodik róla, hogy meg is tartsd. De még nálad is álnokabb. Kiforgatja a szavaidat, vigyázz!
Gollam lekushadt. – A Drágaszágra! A Drágaszágra! – ismételgette.
– És mit fogadnál esküvel? – kérdezte Frodó. Gollam odakúszott Frodó lábához, fetrengett előtte, rekedten jajongott, s úgy rángatózott, mintha a csontja is belereszketne e rettentő szavakba: – Szméagol megeszküszik, hogy szoha-szoha nem engedi, hogy az Övé legyen. Szoha! Szméagol megvédi. De muszáj neki a Drágaszágra eszküdnie.
– Nem. Nem rá – Frodó szigorú szánakozással nézett Gollamra. – Hiszen mindössze látni és érinteni szeretnéd, ha lehet, pedig tudod, hogy attól megőrülsz. Nem rá. Előtte, ha úgy akarod. Mert tudod, hogy hol van. Igen, nagyon is jól tudod, Szméagol. Itt, előtted.
Samu egy pillanatra mintha azt látta volna, hogy gazdája megnő és Gollam összezsugorodik: magas, szigorú árnyat vélt látni, hatalmas urat, aki fényességét a felhőbe rejti, s a lábánál egy vinnyogó kis ebet. De a kettő valahogy mégis összetartozott, és nem volt idegen, értették egymás gondolatát: Gollam kihúzta magát, mancsát megpróbálta fölrakni Frodó vállára, törleszkedett hozzá.
– Le! – kiáltotta Frodó. – Halljuk a fogadalmat!
– Megfogadjuk, igen, megfogadom – mondta Gollam –, hogy szolgálni fogom a Drágaszág gazdáját. Jó Gazda, jó Szméagol, gollam, gollam! – Sírva fakadt, s megint a csuklóját harapdálta.
– Vedd le róla a kötelet, Samu! – mondta Frodó. Samu vonakodva fogadott szót. Gollam fölállt, s ficánkolt, mint a megvert kutya, ha a gazdája mégis megsimogatja. Ettől a pillanattól megváltozott, s e változás el is tartott egy darabig. Nem sziszegett, nem nyöszörgött annyira, ha beszélt, közvetlenül szólt útitársaihoz, nem pedig drágaságos önmagához beszélt. Összerezzent, lekushadt, ha a közelébe léptek, vagy váratlan mozdulatot tettek, s kerülte a tünde-köpenyek érintését, de barátságos volt, szánnivalóan törte magát, hogy a kedvükre tegyen. Ha elhangzott egy tréfa, kuruttyolva vihogott rajta, ugrabugrált, ha Frodó nyájasan szólt hozzá, sírva fakadt, ha összeszidta. Samu alig állt vele szóba. Most még jobban gyanakodott, mint annak előtte, s ha lehet, ezt az új Gollamot még kevésbé szívelte, mint a régit.
– Nohát, Gollam, vagy akárhogy hívnak – förmedt rá –, itt az idő. A hold lenyugodott, az éjszaka elmúlik. Jó lenne, ha elindulnánk.
– Úgy van, úgy van! – helyeselt Gollam, ugrándozva. – Menjünk! Csak egy út vezet a Déli-végtől az Északi-végig. Én találtam rá, én. Az orkok nem használják, az orkok nem iszmerik. Az orkok nem vágnak át az ingoványon, az orkok mérföldnyire elkerülik. Nagy szerence, hogy erre jöttetek. Nagy szerence, hogy megtaláltátok Szméagolt, úgy bizony: Kövesszétek Szméagolt!
Elindultak, megtett néhány lépést, s kérdő tekintettel hátranézett, mint a kutya, ha sétára hívja a gazdáját. – Várj egy picit, Gollam! – kiáltotta Samu. – Ne menj nagyon előre! Ott leszek a sarkadban, s a kötél a kezem ügyében!
– Nem, nem! – mondta Gollam. – Szméagol megígérte.
Koromfekete éjszaka, tiszta, kemény csillagok alatt indultak útnak. Gollam visszafelé vezette őket egy darabig, északnak, amerről jöttek, majd jobb felé, rézsút leereszkedtek a szaggatott, köves lejtőkön a roppant ingovány felé. Hamarosan lágyan magába ölelte őket a sötétség. A roppant ingoványon Mordor kapuja előtt véges-végig fekete csönd ült.

 

 

2. fejezet
Át az ingoványon

Gollam gyorsan járt, fejét-nyakát előrenyújtva, s olykor nemcsak a lábának, hanem a kezének is hasznát véve. Frodó és Samu alig bírt lépést tartani vele, de láthatólag eszébe se jutott már, hogy megszökjön tőlük, ha lemaradtak, megfordult, s megvárta őket. Egy idő múlva odavitte őket annak a hasadéknak a szegélyére, amely útjukat állta, de a hegytől távolabb.
– Itt van! – kiáltotta. – Itt a lejárat, igen! Moszt eszt kövesszük... ész odaát, ott megyünk ki. – Délkeletre mutatott, az ingovány felé. A sűrű és undorító bűz még a hűvös éjszakai levegőben is az orrukig hatolt.
Gollam fel-alá rohangált a hasadék szélén, s végül odakiáltott nekik: – Itt! Itten kell lemenni, Szméagol járt már itt valamikor: erre ment, az orkok elől bujkálva.
Ő ment elöl, s a két hobbit a nyomában szállt alá a sötétbe. Nem volt nehéz, mert a hasadék itt legfeljebb ha tizenöt láb mély volt, s a szélessége vagy tizenkettő. Fenekén patak folyt, a hasadék nem volt más, mint a rengeteg kis vízfolyás egyikének medre, amely a hegyről aláfutva a poshadt tavakat és a mocsarakat táplálta. Gollam jobbra fordult, többé-kevésbé déli irányba, s belecaplatott a sekély, köves medrű patak vizébe. Szemmel láthatólag élvezte a vizet, olykor még valami énekfélét is kuruttyolt.

 

A hideg rögök
tenyértörők,
  talpunkhoz komiszak.
Sziklák, kövek:
mind cont-rideg,
  nem eleven anyag.
De a patak ágya
hűsz gyógyír a lábra,
  forrász vize áld.
Ész moszt azt szeretnénk –

 

– Haha! Mit is szeretnénk? – mondta, s a szeme sarkából a hobbitokra nézett. – Majd én megmondom – kuruttyolta. – Ő már rég sejti, Zsákos már sejti. – Megcsillant a szeme, amikor Frodó mintegy folytatta énekét:

 

Élni, lélegzettelen,
élni, halott-hidegen,
szomj s ital már idegen,
nagy csöndpáncélingesen.
Száraz földbe fulladva,
szigetkének gondolva
a hegy ormát,
és a forrást
légörvénynek.
Nézd e modort, e mázat-mézet!
  Megismerni élvezet!
Ki ne álmodna
halat a horogra
  ily cuppanós-ízeset!

 

E szavak csak még jobban ráébresztették Samut arra a gondra, amely azóta foglalkoztatta, hogy rádöbbent, gazdája vezetőként kívánja alkalmazni Gollamot: az élelmezés gondjára. Az eszébe se jutott, hogy gazdája netán maga is gondolt volna rá, de azt feltételezte, hogy Gollam igen. Valóban, hogy is táplálkozhatott Gollam magányos vándorútjain? – Hát valami jól nem – gondolta Samu. Ugyancsak kiéhezettnek látszik. Annyira nem finnyás, hogy ha egyszer hal nincs, meg ne kóstolná, milyen ízű a hobbithús, azt lefogadom – már persze, ha egyszer óvatlanul elszunyókálnánk. Nos, én nem fogok. Csavardi Samu aztán nem.
Jó darabig botorkáltak, vagy legalábbis Frodó és Samu fáradt lába úgy érezte, a sötét és kanyargós szakadékban. A hasadék keletnek fordult, s ahogy továbbhaladtak, kiszélesedett és egyre sekélyebb lett. Végül már szürkülni kezdett a fejük felett. Gollam eddig semmi jelét nem adta, hogy kifáradt volna, de most fölnézett az égre, és megállt.
– Közel a nappal – suttogta, mintha a nap netán meghallaná és rávetné magát. – Szméagol itt marad: itten maradok, ész akkor a Szárga Arc nem vesz észre.
– Mi örülünk, ha látjuk a napot – mondta Frodó. – De mi is itt maradunk, fáradtak vagyunk, s most képtelenek lennénk továbbmenni.
– Nem vagytok bölcek, ha örültök a Szárga Arcnak – mondta Gollam. – Leleplez titeket: Jó ész okosz hobbitok Szméagollal maradnak, körösz-körül orkok, ész mász cúf jószágok catangolnak. Élesz a szemük. Maradjatok itt, ész bújjatok meg velem.
Mindhárman letelepedtek a hasadék fala mellé, hogy megpihenjenek. A fal legfeljebb ha embermagasságnyi volt, s az alján száraz, sík és köves menedéket kínált, a víz a túloldalon vágott medret magának.
Samu és Frodó leült, s megtámasztotta a hátát, Gollam a vízben tapicskolt.
– Ennünk kell valamit – mondta Frodó: – Éhes vagy, Szméagol? Magunknak sincs sok, amit megoszthatnánk véled, de adunk annyit, amennyit nélkülözni tudunk.
Az éhes szóra zöld fény gyúlt ki Gollam fakó szemében, s a szemgolyója mintha még jobban kidülledt volna holtsápadt képéből. Egy pillanatra visszaesett régi gollam-modorába. – Éheszek vagyunk, úgy ám, nagyon éheszek, drágaszágom – mondta. – Ezek mit essznek? Van finom haluk? – Hegyes kis nyelve kibújt éles sárga fogai közül, s végignyalta színtelen ajkát.
– Nem, halunk az nincsen – mondta Frodó. – Csak ez – megmutatott neki egy lembas-ostyát –, és vizünk, már ha ezt a vizet itt meg lehet inni.
– Meg, meg, finom víz – mondta Gollam. – Igyuk cak, igyuk, amíg ihatjuk. De ez, amijük van, micoda, drágaszágom? Elrágható? Ízesz?
Frodó letört az ostyából egy darabkát, s a levélen, amiben volt, odanyújtotta neki. Gollam megszimatolta a levelet, s arca eltorzult: kiült rá az utálat, s valamicske a régi rosszindulatából: – Szméagol érzi a szagán! – mondta. – A levél tünde-földről való, uhh! Büdösz. Ő fölmászott azokra a fákra, ész nem tudta lemoszni ezt a szagot a kezéről, a szép kezéről. – Eldobta a levelet, elvett egy morzsányi lembas-t, és megkóstolta. Kiköpte, s erőt vett rajta a görcsös köhögés.
– Jaj, ne! – köpködött. – Megfojtjátok szegény Szméagolt. Ez por ész hamu, ő eszt nem eszi. Inkább koplal. De Szméagol nem bánja. Kedvesz kisz hobbitok. Szméagol fogadalmat tett. Majd koplal. Inkább koplal. Szegény Szméagol!
– Sajnálom – mondta Frodó –, de nem tudok segíteni rajtad. Azt hittem, ez majd jót tesz neked, ha megkóstolod. De lehet, hogy még megkóstolni se bírod, legalábbis még nem.
A hobbitok némán majszolták a lembas-t. Samu arra gondolt, hogy most valahogy jobban ízlik, mint már jó ideje bármikor: Gollam viselkedése megint ráébresztette az ízére. Csak épp hogy nem érezte jól magát: Gollam majdhogy ki nem nézte a falatot a szájából, akár a kutya a vacsoraasztalnál, a szék mellett. Csak amikor végeztek, s készültek, hogy eltegyék magukat, akkor hitte el, hogy nincs semmi csemegéjük, amit megoszthatnának vele. Akkor aztán fogta magát, elment tőlük néhány lépésnyire, leült, és nyöszörgött.
– Ide hallgass, Frodó uram! – súgta Samu, nem is nagyon halkan: nem bánta, ha Gollam is meghallja. – Muszáj valamit aludnunk: de nem ezzel az éhes csibésszel itt a közelben, ha tett fogadalmat, ha nem. Szméagol vagy Gollam, egykutya, a szokásai nem változnak meg egyik napról a másikra, én azt mondom. Te csak aludj, Frodó uram, s majd ha már nem bírom nyitva tartani a szememet, fölébresztelek. Többé-kevésbé ugyanúgy, mint amikor ez itt szabadon kószált.
– Lehet, hogy igazad van – jelentette ki nyíltan Frodó. – Megváltozott, az biztos, de hogy ez miféle változás, és milyen mély, azt még nem tudom. Bár, hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy okunk lenne félni – pillanatnyilag. De csak őrködj, ha úgy kívánod. Adj nekem két órát, többet ne, aztán ébressz fel.
Frodó olyan fáradt volt, hogy előrebillent a feje, és szinte még be sem fejezte a mondatot, már elaludt. Gollam láthatólag nem félt semmitől már. Összekucorodott és már aludt is, minden aggodalom nélkül. Összeszorított foga közt halkan szisszent ki-be a lélegzete, de meg se moccant. Egy idő múlva, mert félt, hogy őt is elnyomja az álom, Samu fölállt, s enyhén megbökte Gollamot. Gollam keze kinyílt, megrándult, de most se moccant. Samu lehajolt, és a fülébe súgta, hogy: hal – de semmi hatás, a lélegzete sem változott.
Samu megvakarta a fejét. – Hát ez bizony alszik – mormolta: – S ha én Gollam lennék, föl sem ébredne többé. – De elhessegette a kötél és a kard gondolatát, ment, s leült az ura mellé.

Mikor fölébredt, szürke volt fölötte az égbolt, de nem világosabb, hanem sötétebb, mint amikor reggeliztek. Samu talpra ugrott. Már csak abból is, hogy milyen eleven és éhes, rádöbbent, hogy végigaludta a napot, legalább nyolc-kilenc órát egyhuzamban. Frodó még mindig mélyen aludt, most elnyújtózkodva, az oldalán. Gollam sehol. Samu az örege kimeríthetetlen atyai szókincséből merített különféle gorombábbnál gorombább nevekkel illette magát, majd arra gondolt, hogy az urának talán igaza van, s pillanatnyilag nincs mitől tartaniok. Mindenesetre mindketten élnek, Gollam egyiküket sem fojtotta meg.
– Szegény nyomorult! – mondta sajnálkozva: – Csak tudnám, hova lett!
– Ninc messze! – mondta a feje fölött egy hang. Fölnézett, s ott látta Gollam nagy fejét és fülét az esti égbolt háttere előtt.
– Nicsak! Hát te meg mit csinálsz? – kiáltotta Samu, amint megpillantotta, s már föl is támadt minden gyanúja. – Szméagol éhesz – mondta Gollam. – De hamaroszan visszajön.
– Jössz vissza rögtön! – kiáltotta Samu. – Hé! Jössz vissza! – De Gollam már el is tűnt.
Frodó fölriadt, fölült, s megdörgölte a szemét. – Szép jó estét – mondta. – Valami baj van? Mennyi az idő?
– Nem tudom – mondta Samu. – A nap már lement, az biztos. És ez itt elment. Azt mondja, éhes.
– Ne aggódj – mondta Frodó. – Ezen nem lehet segíteni. De visszajön, meglásd. Egy darabig még köti a fogadalma. És a Drágaszágát nem hagyja ott, semmiképpen.
Frodó jót mulatott, amikor hallotta, hogy mint a tej, aludtak órák hosszat Gollammal, mégpedig az éhes Gollammal együtt. – Eszedbe ne jusson, hogy úgy tituláld magad, ahogy az Öreged szokott – mondta. – Kimerült voltál, és semmi baj: mindketten kipihentük magunkat. S még nehéz út áll előttünk, talán a legnehezebb.
– Meg aztán a koszt – mondta Samu. – Mikorra végzünk? S ha végeztünk, mit csinálunk? Ez az útikenyér csudamód talpon tart, de hogy úgy mondjam, a hasad nem telik meg tőle, egy szavam sincs azok ellen, akik sütötték, de én nem lakom jól vele. De még így is muszáj mindennap enni belőle, és szaporodni igazán nem szaporodik. Tán három hétre ha elegendő, de csak ha meghúzzuk a nadrágszíjat, és csak annyit eszünk, amennyit muszáj, ezt ne feledd, uram. Eddig egy kicsit könnyelműen gazdálkodtunk.
– Nem tudom, meddig tart még, amíg... amíg végzünk – mondta Frodó. – A hegyekben átkozottul sok időt elvesztegettünk. De drága hobbitom, Csavardi Sámuel... legeslegjobb barátom, Samu, nem hiszem, hogy érdemes lenne azon törni a fejünket, hogy mi lesz azután. Ha elvégeztük a dolgunkat, ahogy te mondod... ki tudja, hogy elvégezzük-e egyáltalán? S ha el, ki tudja, hogy akkor mi lesz? Ha az Egy bekerül a Tűzbe, s mi épp ott vagyunk, kéznél? Gondolod, Samu, hogy azután még szükségünk lesz kenyérre? Kötve hiszem. Csak a lábunk épségét őrizzük meg, amíg a Végzet-hegyig elvisz, csak azt meg tudjuk őrizni. De egyre inkább úgy érzem, ez is több, mint amennyire képes vagyok.
Samu némán rábólintott. Megfogta az ura kezét, s fölébe hajolt. De nem csókolta meg, noha ömlött rá a könnye. Aztán elfordult, s az inge ujjával megtörölte az orrát, fölállt, toporgott egy kicsit, megpróbált fütyörészni, s közben megjegyezte: – Vajon hova lett ez a nyavalyás?
De nem tartott soká, Gollam visszajött, olyan csöndben, hogy nem is hallották, amíg ott nem állt előttük. Két keze, arca, csupa fekete sár. Még csámcsogott és nyáladzott. Hogy mit rág, azt nem hogy nem kérdezték, de rágondolniuk sem akaródzott.
– Férgeket, bogarakat, vagy valami síkos izét az iszapból – gondolta Samu. – Brr! Ocsmány egy jószág... a nyomorult!
Gollam sem mondott semmit, amíg tele nem itta magát és meg nem mosakodott a folyóban. Akkor odajött, ajkát nyalogatva. – Így már jobb. Pihentetek? Mehetünk? Kedvesz kisz hobbitok, nagyot aludtak. Már megbíztok Szméagolban? Nagyon, nagyon helyesz.

Útjuk következő szakasza többé-kevésbé olyan volt, mint a legutóbbi. Ahogy továbbhaladtak a hasadékban, az egyre sekélyebb lett, s egyre kevéssé lejtett. A feneke sem volt már olyan köves, egyre inkább földessé vált, s a két fala is inkább csak part. És most már kanyargott is. Aznap éjjel kiértek a végére, de a holdat felhők takarták, s csak abból vették észre a nappal közeledtét, hogy lassan eláradt fölöttük a gyér szürke fény.
A hideg hajnali órán a vízfolyásnak is a végére értek. A két mohos part már alig emelkedett a víz színe fölé. Aztán egy utolsó, nyálkás kőgörgeteg fölött a víz bugyborékolva bukott le egy barna pocsolyába, és eltűnt. Száraz nád suhogott, zörgött körülöttük, bár a szelet nem érezték.

Kétoldalt határtalan lápvilág terült el előttük, s veszett bele kelet felé a szürke félhomályba. Sötét és kuttyogó pocsolyák páráztak-gőzölögtek. Fojtogató bűzük megállt a mozdulatlan levegőben. Messze, most majdnem hogy dél felé, Mordor hegyoldalai meredeztek, mint afféle szaggatott felhőfal valami veszedelmes, ködbe burkolt tenger fölött.
A hobbitok most majdnem teljesen Gollam kezében voltak. Nem tudták, s a párás homályban még csak nem is sejthették, hogy az ingoványnak csak az északi szélén járnak, s hogy annak java része tőlük délre terül el. Ha a vidéket ismerték volna, a maguk nyomán épp visszamehettek volna egy darabig, hogy aztán keletre fordulva szilárd úton, az ingoványt megkerülve jussanak el Dagorlad csupasz síkságára, az ősi csatatérre, Mordor kapuja elé. Nem mintha ez olyan reményteli útvonal lett volna. A köves síkságon semmi fedezék, s azon vezettek át az orkok és az ellenség katonáinak hadi útjai. Ott még Lórien köpönyegei sem rejthették volna el őket.
– Most merre fordul az utunk, Szméagol? – kérdezte Frodó. – Muszáj átkelnünk ezen a bűzlő ingoványon?
– Nem muszáj, nem – mondta Gollam. – Nem, ha a hobbitok nagyon hamar akarnak eljutni a fekete hegyekig ész az Ő színe elébe. Vissza egy kicit ész körbe egy kicit vézna karjával észak és kelet felé mutatott –, ész márisz a kemény, hideg úton vagytok, amely az Ő országának kapujához vezet. Ottan az Ő népéből szokan várják a vendégeket, ész örömmel viszik őket egyeneszt Őelébe, úgy bizony. Az Ő szeme szakadatlanul figyeli az utat. Szméagolt isz ott vette észre, akkor régen. – Gollam összeborzadt. – De azóta Gollam isz használja a szemét, úgy ám, azóta a szemét, lábát ész az orrát isz használja. Én mász utat is tudok. Nehezebbet, nem olyan gyorszat, de jobbat, ha nem akarjuk Őt meglátogatni. Kövesszétek Szméagolt! Ő átvezet titeket az ingoványon, át a ködön, a jó szűrű ködön. Kövesszétek Szméagolt, ész akkor nagy utat megtesztek, nagyot, úgy, hogy Ő nem vesz észre... talán nem.
Már nappal volt, szélcsöndes, barátságtalan délelőtt, s mindent megült a sűrű mocsárbűz. A mélyen lógó felhőkön nem hatolt át a napsugár, s láthatták, hogy Gollam szeretne nyomban továbbmenni. Így hát rövid pihenő után fölkerekedtek, s hamarosan belevesztek a homályos néma világba, körös-körül sehol sem látták a szárazföldet, sem a dombokat, amelyeket elhagytak, sem a hegyeket, ahova készültek. Lassan, libasorban haladtak előre: elöl Gollam, utána Samu és Frodó.
Frodó látszott hármuk közül a legfáradtabbnak, s bármilyen lassan mentek is, le-lemaradozott. A hobbitok hamarosan észrevették, hogy amit ők egyetlen hatalmas ingoványnak néztek, az tavacskák, zsombékok, félig holt vizű öntések végeláthatatlan hálózata: A hozzáértő szem és láb megtalálta köztük a kanyargós, de járható ösvényt. Gollamnak kétségkívül hozzáértő szeme volt, de neki is ugyancsak ügyelnie kellett. Szakadatlanul forgott a feje ide-oda, egyfolytában szaglászott és motyogott. Néha fölemelte a kezét és megállította őket, előrement egy kicsit, leguggolt, ujjaival vagy a lábujjával próbálgatta a talajt, vagy a fél fülét a földre hajtva hallgatódzott.
Kínkeserves út volt és fáradságos. Ezt az elhagyott tájat még mindig a hideg és nyálkás tél tartotta uralma alatt. Más zöld nem látszott a komor vizek mocskos felszínén, csak a fakó uszadékgyom. Halott sás és korhatag nád magasodott fölébük, mint rég elfeledett nyarak viharvert árnya.
Ahogy nappalodott, valamivel világosabb lett: meggyérült, áttetszőbbé vált, s itt-ott felszállt a köd. A világ rothadt párája fölött aranyba öltöztetve, magasan lovagolt át a nap a szikrázó ködtajtékot virágzó tájon, ám ők odalent csak kísértetnek látták: a nap kifakult, sápadt, se színe, se melege kísértetének. De Gollam még a nap jelenlétének e halavány jelétől is elfintorodott, megrezzent. Megálljt parancsolt, s lepihentek, kushadtan, mint az űzött vadak, egy nagy, barna náderdő szegélyén. Mély csönd volt, csak olykor-olykor rezzent meg zizegve a nád üres lobogója, vagy zörrent egy-egy törött sáslevél, ha megrebbent fölötte a levegő: Ők ezt sem érezték.
– Ninc. Ninc madár – mondta Gollam. – Finom kisz madárka. – Megnyalta a szája szélét. – Ninc madár. Cak kígyó, féreg, meg mindenféle pocolyalakó. Szok minden, kedvesz kisz hobbitoknak utálatosz szok minden. Madárka ninc – fejezte be szomorúan. Samu egy lusta, undorodó pillantást vetett rá.
Így telt el a Gollammal közös útjuk harmadik napja. Mielőtt még a vidámabb tájakon megnyúlt volna az árnyék, úton voltak megint, s csak mentek, mentek, alig álltak meg. Akkor sem enni, pihenni, hanem hogy Gollamnak segítsenek, mert most még ő is vigyázva haladt, s volt, hogy elvesztette az utat. A Holtláp kellős közepére értek.
Lassan mentek, lehajolva, szorosan egymás nyomában, Gollam minden léptét feszülten figyelve. Az ingoványon itt több volt a víz, megszaporodtak a pangó vizű tavak, s ezek között egyre nehezebb lett megtalálni azokat a szilárd foltokat, amelyek megbírták a lábat úgy, hogy be ne süppedjen a bugyborékoló iszapba. Az utazók egyike sem volt nehéz, különben sosem lettek volna képesek átkelni az ingoványon.
Egyszer csak teljesen sötét lett, mintha még a levegő is elfeketedett volna, annyira, hogy még beszívni is nehéz volt. S amikor a fényeket megpillantotta, Samu megdörgölte a szemét: azt hitte, megzavarodott. Először bal felől, a szeme sarkából pillantotta meg az egyiket, egy foszlánynyi halvány derengést, ami nyomban el is halt, majd hamarosan újabbakat is: némelyik olyan volt, mint a halványan világító füst, némelyik meg ködös, pislákoló gyertyalángnak látszott valami láthatatlan gyertya fölött, itt-ott úgy hullámzottak, mind a kísértetkendő, amit rejtett kezek lobogtatnak. De hármuk közül senki nem ejtett egyetlen szót sem.
Samu végül nem állta tovább. – Mi ez itt, Gollam? – kérdezte suttogva. – Ezek a fények itt? Körös-körül. Csapdába ejtettek? Kik ezek?
Gollam fölnézett. Sötét víztükör volt előttük, s ő most épp a földön kúszott erre-arra, mert maga sem tudta, merre visz az út. – Igen, körösz-körül – suttogta. – Ravasz fények! Hullagyertyák, úgy ám. Ne vegyétek észre! Ne nézzétek! Ne kövesszétek! Hol a Gazda?
Samu hátranézett, és észrevette, hogy Frodó megint lemaradt. Nem is látszott. Visszament néhány lépésnyire a sötétben, de se tovább menni nem mert, sem kiabálni, csak suttogva szólította. Egyszerre Frodóba botlott, ott állt gondba merülten, s egy sápadt fényt bámult. Keze mereven lógott az oldala mellett, csöpögött róla a víz meg az iszap.
– Jöjj, jöjj, Frodó uram! – mondta Samu. – Ne nézegesd, Gollam azt mondja, nem szabad. Maradjunk csak vele, és keveredjünk ki erről az átok helyről, amilyen hamar lehet – ha ugyan lehet!
– Igen – mondta Frodó, mint aki álmából ébred. – Jövök. Gyerünk.
Ahogy előresietett, Samu megbotlott valami öreg gyökérben vagy tuskóban, kezére esett, s az mélyen belefúródott a ragacsos sárba, így arca majdnem a fekete holt víz színét érintette. Halk szisszenést hallott, bűz buggyant fel, s egyszerre fények perdültek táncra, pislákoltak és kavarogtak körülötte. Egy pillanatra mintha ablak lett volna alatta a víz, mocskos üvegű ablak, s azon át lesne a mélybe. Kitépte a kezét a sárból, s fölordított. – Halottak vannak odalent, halott arcok! – mondta iszonyodva. – Halott arcok a vízben!
Gollam göcögve nevetett. – Ez a Holtláp, úgy ám, a neve isz az. Nem lett volna szabad lenézned, ha égnek a gyertyák.
– Kik ezek? Mik ezek? – kérdezte dideregve Samu, s Frodóhoz fordult, aki most ott volt mögötte.
– Nem tudom – felelte álmatag hangon Frodó. – De én is láttam őket. A pocsolyákban, ahol a gyertyák égnek. Minden pocsolyában ők nyugosznak, sápadt arcok, mélységes mélyen a fekete víz alatt. Láttam őket: komor és gonosz arcok, nemes és szomorú arcok, sok köztük a büszke és szép arc: ezüst hajukban hínár. De mind bűzös, mind rothadt, mind halott. Bennük a gonosz láng. – Frodó a tenyerébe rejtette az arcát. – Nem tudom, kik ők, de azt hiszem, embereket és tündéket, és velük orkokat is láttam.
– Úgy ám, mind halott, mind rothadt – mondta Gollam. – Tündék, emberek ész orkok. Holtláp. Régesz-rég, itt nagy cata volt, azt mondják, Szméagol fiatalkorában, amikor én még fiatal voltam, azelőtt, hogy a Drágaszág eljött volna. Nagy cata. Szálasz emberek hosszú kardokkal, szörnyű tündék, üvöltő orkok. Napokig catáztak a szíkon, ész hónapokig a Fekete Kapunál. De a láp már azóta lett, az nyelte el a szírjukat, ma isz cak kúszik, kúszik tovább.
– De hát ez ezredévekkel ezelőtt volt – mondta Samu. – A holtak nem lehetnek itt! Ez is olyan ördöngösség, amit a Fekete Földön ötlöttek ki?
– Ki tudja? Szméagol nem – felelte Gollam. – Nem lehet elérni, nem lehet megfogni őket. Mi egyszer megpróbáltuk, úgy ám, drágaszágom! Én egyszer megpróbáltam, de a kezem nem ért el odáig. Talán cak látni lehet őket, megfogni nem. Nem ám, drágaszágom! Holtak!
Samu sötéten bámult rá és végigfutott a hátán a hideg, mert eszébe jutott, hogy miért is próbálhatta Szméagol megfogni őket. – Nohát, én látni sem akarom egyiküket sem – mondta. – Soha többé! Nem mehetnénk tovább, minél messzebb innét?
– Dehogynem, dehogynem – mondta Gollam. – De cak lasszan, lasszan. Nagyon vigyázva! Különben lemennek a hobbitok isz, a holtak mellé, ész kici gyertyák lesznek. Gyertek Szméagol után! Ne nézzétek a fényeket!
Jobb felé kúszott el, ösvényt keresett, amelyen megkerülhetik a tavat. Ők a nyomában, görnyedt háttal, s néha négykézláb, mint ő. – Ha ez így megy tovább, hamarosan három drága kis Gollam leszünk egy sorban – gondolta Samu.
Végre eljutottak a fekete tó végébe, s egyik zsombékról a másikra ugrálva, kúszva-mászva, veszedelmek közt átkeltek rajta. Meg-megtántorodtak, bele-beleléptek vagy a kezükkel tapicskoltak bele a pöcegödör bűzű vízbe, amíg végül már fülig mocskosak és iszaposak voltak, s egymás orrát facsarta a bűzük.
Már késő éjszaka volt, mire végül szilárdabb talajra értek. Gollam magában sziszegett, suttogott, de látszott rajta, hogy örül, titokzatos módon, a megérzés, a szag, a sötét alakok, s ki tudja, miféle emlékek keveréke révén mintha mindig tudta volna, hol járnak, de innét már az utat is jól ismerte.
– Megyünk tovább! – mondta. – Jó kisz hobbitok! Bátor kisz hobbitok! Persze, nagyon-nagyon fáradtak, mi isz fáradtak vagyunk, drágaszágom, mindannyian. De el kell vinnünk a Gazdát a gonosz fények közeléből, úgy ám! – S már indult is, majdhogynem futva, arra, ahol a magas nádfalak közt hosszú ösvény nyílt, ők meg úgy, ahogy tudtak, botorkáltak utána. De kis idő múlva megállt, kételkedve beleszagolt a levegőbe, s sziszegett, mintha gondban lenne, vagy valami nem tetszenék neki.
– Mi baj? – mondta Samu, mert félreértette a mozdulatát. – Minek itt szimatolni? Olyan büdös van, hogy ha befogom az orrom, akkor is majdhogy szörnyet nem halok. Te büdös vagy, a Gazda büdös, az egész világ büdös.
– Úgy ám, úgy ám, Szamu isz büdösz! – mondta Gollam. – Szegény Szméagol érzi, de jó Szméagol bírja. Szegíti a jó Gazdát. De nem ez a baj. A levegő mozog, változász lesz. Szméagol nem örül.
Továbbment, de látszott, hogy egyre nyugtalanabb, meg-megállt, fölegyenesedett, nyújtogatta a nyakát, hol kelet, hol dél felé. A hobbitok egy darabig még nem érezték, nem hallották, mi aggasztja. Majd egyszerre mindhárman megtorpantak, kővé dermedtek és úgy füleltek. Frodó és Samu mintha hosszú, vijjogó kiáltást hallott volna valahonnét messziről: magasat, vékonyat, kegyetlent. Végigfutott a hátukon a hideg. E pillanatban megérezték a légmozgást is, a levegő rohamosan hűlt. Ahogy álltak és a fülüket hegyezték, hallották, hogy valami szélsuhogás-féle közeledik a távolból. A derengő fények meglibbentek és kialudtak.
Gollam nem moccant. Csak állt, reszketett, s makogott magában, míg süvöltve, acsarogva le nem csapott a szél a lápra. Valamicskét világosodott, ahhoz már elég világos volt, hogy lássák vagy félig lássák az alaktalan ködfoszlányokat, amint gyűrűzve, kavarogva görögnek feléjük és hagyják el őket. Fölnéztek, s látták, fölszakad a felhő és foszlányokban menekül, majd délen, magasan fönn, a felhőrongyok közt fölragyog a hold.
Képe egy pillanatra földerítette a hobbitok szívét, de Gollam lekucorodott és suttogva átkozta a Fehér Arcot. Majd Frodó és Samu, ahogy föltekintett az égre és mély lélegzetet vett a friss levegőből, észrevette, mi közeledik: felhő szállt fel az átkozott dombok közül, fekete árnyék szabadult el Mordor felől, irdatlan szárnyas és baljós alak. Elröppent a hold előtt, s egy gyilkos kiáltással megindult nyugatnak, szélvésznél is sebesebben.
Arcra vetették magukat a nád sűrűjében, gondolattalanul markolászták a hideg földet. De az árnyék megfordult és visszatért, most alacsonyabban, közvetlenül fölöttük, kísértet-szárnya a nádat söpörte. S már ott sem volt, visszarepült Mordorba Szauron dühének sebességével, nyomában bömbölve zúdult a lápra a szél, sivár pusztaságot hagyván maga mögött. A csupasz pusztaságot, ameddig a szem ellátott, egészen a fenyegető hegyekig, a szeszélyes holdvilág foltjai borították.
Frodó és Samu fölállt, megdörgölte a szemét, mint a gyerek, aki rossz álomból ébred, abban a reményben, hogy mégiscsak a jól ismert éjszaka borul a világra. De Gollam úgy hevert a földön, mint aki elkábult. Nagy nehezen föltámogatták, ám nem volt hajlandó fölemelni az arcát, lekucorodott a könyökére, s két nagy lapos kezét a tarkójára fonta.
– Lidércek! – jajongta. – Szárnyasz lidércek! A Drágaszág az Uruk. Mindent látnak, mindent! Szemmi el nem rejtőzhet előlük! Átok a Fehér Arcra! Ész elmondanak Neki mindent. Ő látja, Ő tudja. Jaj, gollam, gollam! – Sem föl nem kelt, sem meg nem moccant, amíg a hold le nem nyugodott a Tol Brandir mögött.
Ettől az időtől fogva Samu megint a változás jeleit vélte Gollamon fölfedezni. Játékosabb volt, és mesterkéltebben barátságos, de Samu olykor valami különöset észlelt a tekintetében, kivált ha Frodóra nézett, s egyre inkább visszaesett régi beszédmodorába. Akadt más is, ami Samut mindjobban aggasztotta. Frodó láthatólag fáradt volt, már-már a kimerültség határáig fáradt. Egy szóval sem említette, de hát szólni is alig szólt, nem panaszkodott, de úgy járt, mint aki nagy terhet cipel, s az mind súlyosabbá válik, csak vonszolta magát, mind lassabban-lassabban, és Samu kénytelen volt minduntalan arra kérni Gollamot, hogy álljon meg, különben a Gazda lemarad.
Tény, hogy Frodó minden lépéssel, amivel Mordor kapujához közelebb jutott, terhesebbnek érezte a láncon a nyakában viselt Gyűrűt. Már-már az az érzése támadt, hogy valóságos súly húzza le a nyakát. De a Szem még ennél is sokkal jobban kínozta, ő magában így nevezte. Ez még a Gyűrűnél is jobban görnyesztette menet közben. A Szem: az ellenséges akarat, mely iszonyú és növekvő erővel próbált a felhőkön, a földön, a testén áthatolni és látni őt, igyekezett meztelenül, mozdulatlanul földhöz szegezni gyilkos tekintetével. S a fátyol, ami még távol tartja, olyan vékony, olyan sérülékeny és vékony! Frodó pontosan tudta, hogy ez az akarat épp hol időzik, és hol a magva, mint ahogy az ember behunyt szemmel is tudja, hol a nap. Szembenézett vele, s az teljes erővel sújtott a homlokára.
Valami hasonlót érezhetett Gollam is. De hogy mi ment végbe nyomorúságos szívében a Szem kényszerítő erejének, az oly közel lévő Gyűrű utáni sóvár vágyának, meg javarészt a hideg vas féltében tett megalázó fogadalmának hatására, azt a hobbitok nem is sejtették. Frodót nem is érdekelte, Samu esze meg javarészt a gazdáján járt, s még azt se igen vette észre, hogy az ő szívére milyen sötét felhő borul. Most maga elé engedte Frodót, éberen figyelte minden gondolatát, támogatta, ha megtántorodott, s ügyetlen szavakkal próbált erőt önteni belé.

Mikor végre fölkelt a nap, a hobbitok meglepve észlelték, hogy milyen közel vannak már a hegyek: A levegő most tisztább és hűvösebb volt, Mordor fala nem fenyegető felhő a látóhatáron, hanem komor fekete tornyok sora, amely a sivár pusztaság fölött szembenéz velük. A láp véget ért, holt tőzegfoltokba, jókora, repedezett agyagos laposokba olvadt át. A talaj szintje hosszan, enyhén emelkedett könyörtelen-csupaszon a sivatagig, amelyre Szauron kapuja nyílt.
Amíg csak be nem sötétedett, egy fekete szikla alatt lapultak összekucorodva, mint a férgek, nehogy a szárnyas iszonyat fölülről kikémlelje őket félelmes szemével. Az út hátralévő részén mindjobban rájuk borította árnyékát az egyre növekvő félelem, s nem volt emlék, amiben nyugalmat leltek volna. Még két éjszaka vánszorogtak a végtelen, úttalan pusztán. A levegő, úgy érezték, egyre sűrűbb, s valami keserű ízzel telik meg, amitől eláll a lélegzetük és kiszárad a szájuk.
Végül, az ötödik reggelen azóta, hogy Gollammal járták az utat, megint megálltak. Ott magaslottak előttük a nagy hegyek, feketén a pirkadatban, s csúcsaik a füst- és felhőmennyezetig nyúltak. Lábuktól roppant előhegyek, szaggatott dombok nyújtóztak feléjük, s a legközelebbi alig volt tizenkét mérföldnyire. Frodó iszonyodva nézett körül. Bármilyen rettentő volt is a Holtláp, és a Senki földje kiszáradt mocsárvidéke, ez a táj, amelyet az előkúszó nap most tár fokról fokra a szemük elébe, sokkal gyűlöletesebb. Még a Holt Arcok Tavát is meglátogatja a zöld tavasz sápadt kísértete, de ide se tavasz, se nyár nem jön soha többé. Itt semmi meg nem él, még az a dögvészes képződmény sem, amely a rothadásból táplálkozik. A haldokló tavakat okádnivalóan fehér és szürke hamu meg kúszó sár borítja, fojtogatja, mintha a hegyek minden mocskukat, még a belüket is erre a tájra rókázták volna ki. A porrá tört, összezúzott kő hatalmas halmai, a méregfoltos, tűzben kiégett föld kúpjai végtelen sorokban, akár egy ocsmány temető, ez volt az, amit a hajnal lassan, vonakodva föltárt előttük.
Megérkeztek a Mordor előtt elterülő sivárságba, Mordor szolgái sötét művének örök emlékjeléhez, ami még akkor is meglesz, amikor értelmét veszti minden cél, amit Mordor valaha maga elé tűzött, odaértek a meggyalázott, megbetegített földre, mely gyógyíthatatlan, hacsak a Tenger el nem lepi, s bele nem mossa a feledésbe. – Kavarog a gyomrom – mondta Samu. Frodó nem szólt.
Egy darabig elálldogáltak, mint aki lidércnyomással kísértő álom határára ért, de igyekszik azt távol tartani, bár tudja, hogy útja a hajnalig mindenképpen árnyak között vezet. A világosság fényesebb, keményebb lett. A tátongó üregek és mérgező halmok ocsmány élességgel rajzolódtak ki a szemük előtt. Fönn járt a nap, felhők és hosszú füstzászlók közt rótta az útját, de még a napfény is bemocskolódott. A hobbitok nem örültek a fénynek, barátságtalannak érezték, mely leleplezi gyámoltalanságukat, a Fekete Úr hamuhalmai közt nyüszítve tévelygő kis kísértetekét.

Fáradtan ahhoz, hogy továbbmenjenek, helyet kerestek, ahol megpihenhetnének. Egy darabig szótlanul üldögéltek egy salakdomb tövében, de az bűzös gőzöket árasztott, elszorította a torkukat és fojtogatta őket. Elsőnek Gollam állt fel. Köpködve, átkozódva, anélkül, hogy a hobbitoknak egyetlen szót is szólt, vagy akárcsak rájuk nézett volna, odébb mászott. Frodó és Samu utána, míg csak egy tágas és nyugat felé meredek falú, majdnem hogy kerek gödörbe nem értek. Ez hideg volt és halott, fenekén színekben játszó, ocsmány, olajos iszappocsolya. Ebben a csúf gödörben húzták meg magukat, abban a reményben, hogy homálya eltakarja őket a figyelmes Szem elől.
A nap lassan telt. Kegyetlenül kínozta őket a szomjúság, de alig néhány csöppet ittak, a kulacsukat utoljára a hasadékban töltötték meg, amely így, visszatekintve, maga volt a béke és gyönyörűség. A hobbitok elhatározták, hogy felváltva őrködnek. De kezdetben, bármilyen fáradtak voltak, egyikük sem tudott elaludni, ám amikor a nap a távolban leereszkedett egy felhő mögé, Samu elszundított. Most Frodóra került az őrség sora. Nekitámaszkodott, háttal, a gödör falának, de ez mit sem könnyített a ránehezedő súlyon. Fölnézett a füstcsíkos égre és furcsa ködképeket látott, lovagló fekete alakokat, arcokat a múltból. Nem tartotta számon az idő múlását, álom és ébrenlét között lebegett, amíg csak erőt nem vett rajta a feledés.
Samu egyszer csak fölriadt, azt hitte, ura szólítja. Estére járt. De Frodó nem szólíthatta, hisz mélyen aludt, s már kis híján a gödör fenekére csúszott. De Gollam ott volt mellette. Samu egy pillanatra azt hitte, Frodót készül fölébreszteni, aztán látta, hogy nem. Gollam magában beszél. Szméagol vitatkozik valaki mással, aki ugyanazon a hangon szól, csak nyöszörögve, sziszegve. S miközben beszélt, szemében váltakozva gyulladt ki a fehér és a zöld fény.
– Szméagol megfogadta – mondta ki az első gondolatát.
– Úgy ám, úgy ám, drágaszágom – jött a válasz –, megfogadtuk: hogy megvédjük a mi Drágaszágunkat, nem engedjük, hogy az Ő kezébe kerüljön... szoha. De az moszt épp Hozzá megy, lépészről lépészre közelebb hozzá. Cak aszt tudnánk, mit akar vele a hobbit, úgy ám, cak aszt tudnánk?
– Én nem tudom. Nem isz tehetek ellene. A Gazdáé vagyok: a Drágaszág gazdájáé. Szméagol megfogadta, hogy szegíti a Gazdát.
– Úgy ám, úgy ám, hogy szegíti a Gazdát: A Drágaszág gazdáját. De ha ő volna a Gazda, akkor magán szegítene, úgy ám, ész még cak meg sze szegné a fogadalmát.
– De Szméagol azt mondta, nagyon nagyon jó lesz. Jó kisz hobbit! Levette a kegyetlen kötelet Szméagol lábáról. Szépen beszélt vele.
– Nagyon, nagyon helyesz, mi, Drágaszágom? Legyünk cak jók, jók, mint a hal, kedveszkém, de önmagunkhoz. Ész ne bántszuk a jó kisz hobbitot, persze hogy ne.
– De a Drágaszágnak tartozom az ígérettel – vetette ellen Szméagol hangja.
– Akkor vedd el a Drágaszágot – mondta a másik –, ész akkor magadnak tartozol! Akkor mi leszünk a Gazda, gollam! Ész parancolj rá a mászik hobbitra, a gyanakvó hobbitra, hogy térden cússzék előtted, úgy ám, gollam!
– De a jó kisz hobbitra ne?
– Őrá ne, ha nem akarjuk. Mégha ő Zákosz isz, drágaszágom, úgy ám, ő isz Zákosz. Ész egy Zákosz lopta el. Megtalálta, nem mondott szemmit, szemmit. Gyűlöljük a Zákoszokat.
– Nem, eszt a Zákoszt nem.
– De, minden Zákoszt. Mindenkit, aki a Drágaszágot őrzi. Az a miénk kell hogy legyen!
– De Ő látni fogja! Tudni fogja! Ész elveszi tőlünk. Látja. Tudja. Hallotta, hogy fogadalmat teszünk... az ő paranca ellenére, úgy ám! Biztosz, hogy elveszi. A Lidércek kereszik. Biztosz, hogy elveszi.
– Nem adom Neki!
– Nem, kedveszkém. Nézd, drágaszágom: ha a mienk, akkor mi megszökhetünk még Őelőle isz, mi? Ész lehet, hogy nagyon erőszek leszünk, erőszebbek, mint a Lidércek. Szméagol úr? A Nagy Gollam? A Gollam! Halat eszik minden nap, napjában háromszor, frisszet, tengeri halat. Legfenszégeszebb Gollam! A mienk kell hogy legyen. Akarjuk, akarjuk, akarjuk!
– De ezek ketten vannak. Ész rögtön felébrednek ész megölnek minket – nyöszörgött Szméagol, minden erejét összeszedve. – Moszt ne. Még ne.
– Akarjuk! De... – itt hosszú szünet következett, mintha új gondolat ébredeznék. – Még ne, mi? Talán még ne. A Banya talán szegít. Szegíteni fog, úgy ám.
– Ne, ne! Úgy ne! – jajongott Szméagol.
– De! Akarjuk! Akarjuk!
Valahányszor a második gondolata megszólalt, Gollam hosszú keze mindig kinyúlt Frodó felé, feléje tapogatott, de amikor megszólalt Szméagol, visszarándult. Végül már mindkét karja kinyúlt Frodó nyaka felé, kezén behajlottak és megfeszültek a hosszú ujjak.
Samu mozdulatlanul feküdt, lenyűgözte a vita, de félig leeresztett szemhéja alól élesen figyelte Gollam minden mozdulatát. Egyszerű elméjével eddig úgy vélte, Gollam mindenekelőtt azért veszélyes, mert éhes, mert szeretne hobbitot enni. Most azonban rádöbbent, hogy nem ez a helyzet: Gollam is a Gyűrű félelmes csábítását érzi. Az Ő természetesen a Fekete Úr, de hogy ki az a Banya, arról Samunak fogalma sem volt. Csúf barátai közül egy, akinek a barátságára a nyomorult a tekergése során tett szert, gondolta. Aztán már nem is törte a fejét rajta, mert ezen már láthatólag túljutott a dolog, s a helyzet kezdett veszélyessé válni. Mintha nagy-nagy súly húzta volna le valamennyi tagját, de nagy nehezen erőt vett rajta, és felült. Valami azt súgta neki, hogy legyen óvatos, s ne árulja el, hogy a vita fültanúja volt. Nagyot sóhajtott hát, és hatalmasat ásított.
– Mennyi az idő? – kérdezte álmosan.
Gollam nagyot szisszent a fogai között. Egy pillanatra fölállt, feszülten, fenyegetően, aztán összeomlott, leereszkedett négykézlábra, és a gödör oldala felé mászott. – Jó kisz hobbitkák – mondta. – Jó kisz hobbitkák. Jó kisz Szamu – mondta. – Álmoszak, úgy ám, álmoszak. Hagyják a jó Szméagolt őrködni. De már eszte van. Alkonyodik. Ideje elindulnunk.
– Nagyon! – gondolta Samu. – És ideje elválnunk egymástól. – De átfutott agyán a kérdés, hogy Gollam vajon kevésbé veszélyes-e, ha lerázzák, mintha velük van? – A mindenségit! Bár fojtottam volna meg! – motyogta. Lebotorkált a partról, és fölkeltette urát.
Bármi különös, Frodó felfrissült. Álmodott. A sötét homály leszakadt róla, s szép látomás látogatta meg e beteg tájon. Semmi nem maradt meg belőle az emlékezetében, de mégis felvidította és könnyített a szívén. Most már a terhe sem nyomta annyira. Gollam kutyaörömmel üdvözölte. Kucorgott, hosszú ujjait pattintgatta, s hozzádörgölődzött Frodó térdéhez. Frodó mosolygott.
– Gyere! – mondta. – Jól vezettél és hűségesen: Ez az utolsó szakasz. Vigyél el a Kapuhoz, aztán már nem kérlek, hogy gyere tovább. Vigyél el a Kapuhoz, s onnét oda mégy, ahova akarsz – csak az ellenségeinkhez ne.
– A Kapuhoz? – nyöszörgött Gollam, szemmel láthatólag meglepve és rémülten. – A Kapuhoz, mondja a Gazda! Úgy ám, aszt mondja. Ész a jó Szméagol megteszi, amire kéri. Meg ám! De majd ha közelebb leszünk, meglátjuk, majd akkor meglátjuk. Nem fog tetszeni, de nem ám: Nem ám!
– Mozgás! – szólt rá Samu. – Legyünk túl rajta.
Az alkony homályában kimásztak a gödörből, s lassan, baktatva elindultak a halott földön. Még nem jutottak messzire, s megint megérintette őket ugyanaz a félelem, ami akkor hullott rájuk, amikor a szárnyas alak végigsöpört a láp fölött. Megálltak, lekuporodtak a bűzös földre, nem láttak semmit a homályos esti égen, de a fenyegetés kisvártatva elhúzott fölöttük, most magasan fönn, talán valami sürgős üzenetet vitt Barad-dûrból. Gollam egy idő múlva felkelt, s reszketve-motyorogva továbbosont.
Talán egy órával éjfél előtt harmadszor is elfogta őket a félelem, de most még távolibbnak tetszett, mintha messze a felhők fölött repült volna el, iszonyatos sebesen, nyugat felé. Gollam azonban teljesen megrémült a félelemtől, szentül hitte, hogy rájuk vadásznak, s tudják, hogy közelednek.
– Háromszor! – nyöszörögte. – Háromszor fenyegettek meg. Érzik, hogy itt vagyunk, érzik a Drágaszágot: A Drágaszág az Uruk. Erre nem mehetünk tovább: Szemmi értelme, szemmi.
Se kérés, se nyájas szó nem használt. Gollam csak akkor tápászkodott fel, amikor Frodó végül dühösen ráparancsolt, s kezét a kardja markolatára tette. Akkor végre vicsorogva felkelt, s mint a megvert kutya, elindult előttük.
Így botorkálták végig az egész éjszakát, s míg csak rájuk nem virradt egy újabb napi félelem, baktattak némán, lehajtott fejjel, nem láttak semmit, nem hallottak semmit, a szél fütyült csak egyre a fülükbe.

 

 

3. fejezet
A Fekete Kapu bezárul

Mielőtt még rájuk virradt volna a nap, Mordorba vezető útjuk véget ért. Mögöttük volt a láp is, a sivatag is. S előttük, feketén a fakó ég háttere előtt, fejüket fenyegetően fölszegve, a hatalmas hegyek.
Mordortól nyugatra, az Ephel Dúath, az Árnyékhegység vonulata sötétlett, északra meg az Ered Lithui szaggatott csúcsai és csupasz, hamuszürke gerince. De ahogy a kettő megközelítette egymást, lévén egyetlen nagy fal két fele, amely Lithlad és Gorgoroth szomorú síkságát övezi, s középütt Núrnen komor beltengerét, mindkettő hosszan ágazott el észak felé, s e két elágazás mély hegyszorost fogott közre. Ez volt Cirith Gorgor, a Kísértethágó, az Ellenség földjének bejárata. Mindkét oldalán magas szirtek szegélyezték, s a szájában két kopasz, fekete csontú sziklacsúcs meredezett. Ezekre épült Mordor két Agyara, a két magas és erőteljes őrtorony. Még Gondor emberei építették a régmúlt időkben, gőgjük és hatalmuk teljén, azután, hogy Szauron uralmát megdöntötték, s ő elmenekült, nehogy a bukott király megpróbáljon régi birodalmába visszatérni. De Gondor ereje aláhanyatlott, az egykori emberek örök álmukat aludták, s a két torony hosszú ideig, évekig üresen állt. Aztán visszatért Szauron. A már omladozó őrtornyokat kijavíttatta, megrakta fegyverekkel és szüntelenül őrködő katonákkal. Kőképükből sötét ablaknyílások bámultak keletre, nyugatra, s minden ablakban álmot nem ismerő szemek vigyáztak.
A hágó szájában, sziklától szikláig, a Fekete Úr kőbástyát épített. Ezen egyetlen vaskapu nyílt, ormán őrszemek sétáltak fel-alá éjjel-nappal. A sziklákat kétoldalt át-meg átfurkálták, száz meg száz barlangot, járatot vájtak a kőbe, egész sereg ork lapult ott, készen, hogy egyetlen jelre mint a fekete hangyasereg, zúduljon hadba. Mordor Agyarai közt senki át nem mehetett, csak ha Szauron idézte maga elé, vagy ha ismerte a titkos jelszót, amely megnyitja Morannont, az ország Fekete Kapuját.
A két hobbit kétségbeesve bámulta a tornyokat és a falat. Még ilyen távolból és a félhomályban is látszottak a fekete őrszemek a falon, s a járőrök a kapu előtt. Most épp egy sziklamélyedés szegélye fölött lestek ki, az Ephel Dúath legészakibb előhegyének árnyékából. Ha egy holló a rejtekhelyükről nyílegyenesen szelte volna át a sűrű levegőt, talán két nyíllövésnyire kellett volna szállnia a közelebbi torony fekete csúcsáig. A torony fölött fekete füst tekeredett, mintha benn, a szikla mélyén lassú tűz hamvadoznék.
Fölkelt, s rőtvörösen pislogott a nap az Ered Lithui élettelen gerince fölött. Majd egyszerre rezes torkú kürtök rivalltak föl, az őrtornyokban fújták meg őket, s a hegyek közül, rejtett állásokból és őrhelyekből jött rá a válasz, s még azoknál is messzebbről, fátyolos, mély és baljós hangon visszhangozták Barad-dûr roppant kürtjeit és dobjait túlnan a homorú hegyoldalak. Mordorra a félelem és a robot újabb napja virradt, az éjjeliőrök bevonultak pincéikbe és mély csarnokaikba, s helyüket elfoglalták a gonosz tekintetű, vad nappali őrszemek. A bástya ormán acél csillant fátyolosan.
– Nos, itt lennénk! – mondta Samu. – Itt a Kapu, s valahogy úgy érzem, tovább nem is jutunk. Én csak ennyit mondok, de ha itt lenne az öregem és látna, azt hiszem, elmondana egy és másnak, el bizony. Mert nemegyszer olvasta a fejemre, hogy ha továbbra sem vigyázok a lépteimre, rossz véget érek. S most valahogy nem hiszem, hogy viszontlátnám. Többet már nem mondhatja, hogy: „Én megmondtam, Samu.” Kár. Pedig azt sem bánnám, ha egyre ezt mondogatná, amíg van benne szufla, csak egyszer még látnám. Igaz, először meg kéne mosdanom, különben nem ismerne rám.
– Azt hiszem, semmi értelme, hogy megkérdezzem: „most merre tovább”? Nincs tovább, hacsak az orkokat meg nem kérjük, hogy ők vigyenek.
– Nem, nem! – mondta Gollam. – Szemmi értelme. Ninc tovább. Szméagol megmondta. Azt mondta: elmegyünk a Kapuhoz, ott majd meglátjuk. Ész moszt látjuk. Úgy ám, drágaszágom, látjuk: Szméagol tudta, hogy hobbitok erre nem mehetnek. Úgy ám, Szméagol tudta.
– Akkor meg mi a fenének vezettél ide? – kérdezte Samu, mert nem volt sem igazságos, sem logikus kedvében.
– Gazda mondta. Gazda mondja: vigyél minket a Kapuhoz. Jó Szméagol szót fogad. Gazda mondta, bölc Gazda.
– Úgy van – mondta Frodó. Arca komor volt és merev, de elszánt. Mocskosan, megviselten, fáradtan, meggyötörten, de immár tiszta tekintettel és félelem nélkül jelentette ki: – Én mondtam. Mert az a célom, hogy Mordorba bejussak, és más utat nem ismerek. Tehát erre kell mennem. És senkit sem kérek rá, hogy velem tartson.
– Nem, nem, Gazda! – siránkozott Gollam, és láthatólag kétségbeesetten nyújtogatta feléje a karját. – Erre ne! Erre ninc út. Ne vidd el Neki a Drágaszágot! Ha megkapja, mindannyiunkat elpusztít, egész világot elpusztítja. Tartszd meg, kedvesz Gazda, ész légy jó Szméagolhoz. Ne hagyd, hogy az Övé legyen. Vagy menj innét, szép helyekre, ész add vissza a kisz Szméagolnak. Úgy ám, úgy ám, Gazda, ugye visszaadod? Szméagol majd vigyáz rá: majd szok jót tesz, különöszen a jó kisz hobbitoknak. Hobbitok hazamenjenek. Ne a Kapuhoz!
– Nekem az a küldetésem, hogy menjek el Mordor földjére, tehát elmegyek – mondta Frodó. – S ha csak egy út van, arra kell mennem. Aztán lesz, ami lesz.
Samu egy szót sem szólt. Elég volt ránéznie Frodó arcára, tudta, hogy itt úgysem használ a szó. Végül is kezdettől fogva nem fűzött semmi reményt az ügyhöz: de vidám hobbit lévén, nem szorult reményre, amíg a kétségbeesést halogathatta. De most megjött a rossz vég. Gazdájához azonban a végsőkig ragaszkodott: végül is azért jött, s ezután is ki akart tartani mellette. Az urának nem szabad egyedül mennie Mordorba. Samu vele tart – de Gollamtól előbb még meg kell szabadulniuk.
Ám Gollamnak még esze ágában sem volt lerázatni magát. Térdre borult Frodó lába előtt, kezét tördelte és nyöszörgött. – Ne arra, Gazda! – kérlelte. – Van mász út isz. Igazán van. Mász út, szötétebb, nehezebb megtalálni, titkoszabb. De Szméagol ismeri. Hadd mutassza meg Szméagol!
– Más út? – mondta kételkedve Frodó, s fürkész tekintettel nézett le Gollamra.
– Van! Igazán van! Volt! Szméagol találta meg. Gyerünk, ész nézzük meg, megvan-e még.
– Ezt sosem említetted.
– Nem. Gazda nem kérdezte. Gazda nem mondta, mire készül. Nem mondott el szemmit szegény Szméagolnak. Azt mondta: „Szméagol, vigyél el a Kapuhoz... aztán ég veled!” Ott Szméagol elfuthat, cak legyen jó. De moszt azt mondja: „Az a célom, hogy Mordorba bejusszak, mégpedig erre.” Szméagol nagyon fél. Nem akarja elveszíteni a jó Gazdát. Szméagol megígérte. Gazda megígértette, hogy megvédi a Drágaszágot. De a Gazda moszt el fogja vinni Hozzá, egyeneszen a Fekete Kézbe, ha a Gazda erre megy. Szméagolnak meg kell védenie mindkettőjüket, ész moszt arra az útra gondol, ami volt. Valamikor régen. Jó Gazda. Szméagol nagyon jó, mindig szegít.
Samu összevonta a szemöldökét. Ha a szemével lyukat tudott volna fúrni Gollamba, hogy belelásson, megtette volna. Tele volt kétellyel. Így szemre Gollam őszintén kétségbeesett, és szeretett volna Frodónak segíteni. De Samu még nem felejtette el a vitát, aminek véletlenül a fültanúja volt, és nehezen hitte el, hogy a rég elsüllyedt Szméagol most megint a felszínre került, ez semmi esetre sem az utolsó szó a vitában. Samu sejtette, hogy a Szméagol – meg a Gollam – fél (ő magában úgy hívta, hogy a Vakarék meg a Rohadék) fegyverszünetet és átmenetileg szövetséget kötött, egyikük sem akarta, hogy a Gyűrű az Ellenség kezébe kerüljön, mindkettő szerette volna Frodót megóvni a fogságba eséstől, s szem előtt tartani, ameddig csak lehet – legalábbis addig, amíg Rohadéknak megint alkalma nyílik rátennie a kezét a „Drágaszág”-ra. De hogy igazán van-e más út is Mordorba, abban Samu igencsak kételkedett.
– Még jó, hogy a vén csibész egyik fele sem tudja, hogy a gazda valójában mit akar – gondolta. – Ha tudná, hogy egyszer s mindenkorra végezni fog a Drágaságával, akkor fogadni mernék, hogy hamar kitörne a botrány. Akárhogy is, az öreg Rohadék annyira fél az Ellenségtől – valami módon a hatalmában áll vagy állt –, hogy inkább elárulna minket, mintsem rajtakapják, hogy a segítségünkre volt, s meglehet, inkább, mint hogy hagyja a Drágaságát semmivé olvadni. Legalábbis én azt hiszem. És remélem, hogy ezt a Gazda is jól meggondolja. Ő olyan bölcs, mint senki más, de lágy a szíve. Az. És nincs az a Csavardi, aki képes lenne kitalálni, hogy mit művel legközelebb.
Frodó nem adott azonnal választ Gollamnak. Miközben mindeme kételyek átfutottak Samu lassú, de csavaros agyán, ő csak állt, és Cirith Gorgor fekete szikláit bámulta. A gödör, amelyben menedéket leltek, egy kis domb oldalába mélyült, valamivel magasabban, mint az a hosszú, árokforma völgy, amely a domb és a hegy túlsó nyúlványa közt húzódott. A völgy közepén állt a nyugati őrtorony fekete kőalapja. A reggeli fényben most világosan lehetett látni a Mordor kapujától induló, fakó és poros utakat, az egyik nyugat felé kanyarodott el, a másik keletre, bele az Ered Lithui lábát borító ködfelhőbe, a harmadik meg egyenesen feléjük tartott. Ahogy a tornyot megkerülte, befutott egy keskeny völgyszorosba, s nem sokkal a gödör alatt folytatódott. Jobb kéz felől nyugatra fordult, megkerülte a hegység végét, majd délen beleveszett a mély árnyékba, amit az Ephel Dúath nyugati vonulata vetett, a láthatáron túl elnyelte az a keskeny földsáv, amely a hegyek és a Nagy Folyó között terült el.
Miközben bámult, Frodó ráébredt, hogy odalenn a síkon nagy a mozgolódás. Mintha egész hadseregek vonultak volna ki, bár a lápról és a pusztaságról felszálló gázok és gőzök ott túl jobbára eltakarták őket. De hébe-hóba megpillantotta a csillogó lándzsák és sisakok fényét, az út mellett meg, a padkán, lovascsapatok lovagoltak. Eszébe jutott, ami odafenn jelent meg előtte az Amon Hen tetején, nem is olyan rég, még ha éveknek érzett is azóta minden napot. S már tudta, hogy a remény, ami egy pillanatra föltámadt a szívében, hamis. A kürtök szava nem harcba szólít, hanem köszöntés. Nem Gondor emberei támadnak a Fekete Úrra, mint réges-régi sírjukból fölkelt bosszúálló szellemek. Ezek másfajta emberek, s Haduruk parancsára gyülekeznek, a hadseregek, amelyek az Ő kapuja előtt táboroztak le éjszakára, s most bevonulnak, hogy növekvő erőit gyarapítsák. S mintha egyszerre rádöbbent volna, hogy helyzetük így magukban, a napvilágon, közel e roppant fenyegetéshez, milyen veszélyes, sietve a fejére húzta megkopott szürke köpönyegét, s lelépett a gödörbe. Majd Gollamhoz fordult.
– Szméagol – mondta –, megint csak megbízom benned. Nyilvánvaló, hogy nem tehetek mást, s hogy a sorsom parancsára el kell fogadnom a segítségedet, amit a legkevésbé kerestem, neked meg, aki oly sokáig követtél rossz szándékkal, segítened kell. Ez ideig rászolgáltál a bizalmamra, s híven megtartottad a fogadalmadat: Híven, mondom, és ezt komolyan gondolom – tette hozzá, miközben egy pillantást vetett Samura –, hiszen két ízben is a hatalmadban voltunk, és egyszer sem ártottál nekünk. S még csak meg sem próbáltad elvenni tőlem, amit valamikor annyira kerestél. Bár harmadszorra is hűnek bizonyulnál! De figyelmeztetlek, Szméagol, nagy veszélyben vagy.
– Úgy ám, úgy ám, Gazda! – mondta Gollam. – Szörnyű veszélyben! Szméagolnak még a contja isz reszket, ha rágondol, de akkor szem szalad el. Szegíteni kell a jó Gazdának.
– Én nem arra a veszélyre gondolok, amiben mindhárman osztozunk – mondta Frodó. – Hanem arra, ami csak téged fenyeget. Fogadalmat tettél az előtt, amit te Drágaságnak hívsz. Kényszerít, hogy betartsd a fogadalmat, de keresi a módját, hogyan tudná úgy kiforgatni, hogy a saját vesztedet okozd vele. Téged már kiforgatott önmagadból. Épp az imént, ostoba módon elárultad magad. „Add vissza a kisz Szméagolnak”, mondtad. Ezt ki ne mondd még egyszer! Ne engedd, hogy gyökeret verjen benned ez a gondolat! Sosem fogod visszakapni: De ez a vágy még keserves végedet okozhatja. Sosem fogod visszakapni. Végszükségben, Szméagol, az ujjamra fogom húzni a Gyűrűt, a Drágaságot, s neked már réges-rég a Drágaság az urad. S ha én, ujjamon a Gyűrűvel, megparancsolok valamit, akkor te engedelmeskedni fogsz, még ha a mélybe kell vetned magad, vagy a tűzbe kell ugranod, akkor is. Márpedig az én parancsom ilyesmi lesz. Így hát vigyázz, Szméagol!
Samu helyeslően nézett urára, de döbbenten is, valami olyasmi ült az arcán, olyasmi volt a hangjában, amit ő még nem ismert. Azt hitte, a drága Frodó nyájassága akkora, hogy az már-már a vaksággal határos. Persze ugyanakkor, bár ennek ellentmond, azt is szentül hitte, hogy Frodó úr a világon a legbölcsebb személy (talán az öreg Bilbó úr és Gandalf kivételével). Gollam a maga módján, és sokkalta megbocsáthatóbban, hiszen sokkal rövidebb ideje ismerte őt, ugyanebbe a tévedésbe esett, összetévesztette a nyájasságot és a vakságot. Frodó szavai mindenesetre megszégyenítették. Most ott tekergett a földön, s nem tudott kinyögni mást, csak hogy jó Gazda, jó Gazda.
Frodó várt egy darabig, türelmesen, majd megint megszólalt, de most kevésbé szigorúan. – Gyere, Gollam, vagy ha úgy tetszik, Szméagol, beszélj nekem arról a másik útról, s mondd el, remélhetek-e tőle annyit, hogy joggal térjek le erről az egyenes ösvényről. Mert sietős a dolgom.
Ám Gollam szánalmas állapotban volt, és Frodó fenyegetése teljesen kihozta a sodrából. Nehéz volt bármi világos beszámolót kiszedni belőle, csak motyogott, nyöszörgött, újra meg újra a földre vetette magát, s mindkettőjüknek könyörgött, „legyenek jók a szegény Szméagolhoz”. Egy idő múlva kissé lecsillapodott, s Frodó apránként kiszedte belőle, hogy az utas, ha nyugat felől megkerüli Ephel Dúathot, egy idő múlva keresztúthoz ér, amelyet fekete fák köre vesz körül. A jobb oldali úton Osgiliathba és az Anduin hídjára jut, a középső út dél felé vezet.
– Ész tovább, tovább, tovább – mondta Gollam. – Mi szoha nem jártunk arra, de azt mondják, háromszáz mérföldnyire vezet, ész onnét már a Nagy Vizet isz látni, ami szoha szem cöndesz. Ott rengeteg hal van, ész nagy madarak, ész azok halat esznek, szép madarak, de mi szoszem jártunk ott, szajnosz nem! Ész még azon túl isz vannak földek, mondják, de ott már a Szárga Arc nagyon forró, ész a felhő isz ritka, ész az emberek ott vadak, ész fekete az arcuk. Azokat a földeket nem akarjuk látni!
– Nem! – mondta Frodó. – De maradjunk csak a te utadnál. És hova vezet a harmadik?
– Úgy ám, úgy ám, a harmadik – mondta Gollam. – A bal oldali. Az fölfelé megy, rögtön, cak föl, föl, kanyarog, vissza a hosszú árnyékok felé. Amikor megkerüli a fekete sziklát, akkor észreveszed, egyszerre észreveszed magad fölött, ész szeretnél elbújni.
– Észreveszem, észreveszem... Mit veszek észre?
– A régi várat, a nagyon régit, a szörnyű régi várat. Mikor Szméagol még fiatal volt, nagyon-nagyon rég, szok meszét hallottunk a Délről, úgy ám, úgy ám, rengeteg meszét, eszténként, amikor ott ültünk a Nagy Folyó partján, a füzeszekben, mikor a Folyó még fiatal volt, gollam, gollam. – Elsírta magát, és motyogni kezdett. A hobbitok türelmesen vártak.
– Meszéket a Délről – folytatta Gollam –, a fénylő szemű magasz emberekről, ész a sziklahegyhez haszonló házaikról, a királyuk ezüszt koronájáról ész a Fehér Fájukról, cudálatosz meszéket. Igen-igen magasz tornyokat építettek, ész az egyik ezüsztfehér volt, ész volt benne egy kő, olyan, mint a hold, ész a tornyot fehér fal vette körül. Úgy ám, szok-szok mesze szólt a Hold Tornyáról.
– Ez bizonyára Minas Tirith, amit Elendil fia, Isildur épített – mondta Frodó. – Isildur volt az, aki levágta az Ellenség ujját.
– Úgy ám. Moszt cak négy van a Fekete Kézen, de annyi isz elég – mondta Gollam, és megborzongott. – Ész ő gyűlölte Iszildur városzát.
– Mi az, amit Ő nem gyűlöl? – mondta Frodó. – De mi köze a Hold Tornyának mihozzánk?
– Nosz, Gazda, az ott volt, ész ott van ma isz, a magasz torony ész a fehér házak ész a fal, de moszt nem szép, moszt nem gyönyörű. Ő már régesz-rég meghódította. Moszt nagyon szörnyű hely. Az utaszok hátán végigfut a hideg, ha megpillantják, eloszonnak, hogy ne isz lásszák, még az árnyékát isz elkerülik. De Gazdának arra kell mennie. Ezen kívül itt cak az az egy út van. Mert hogy ott alaconyabbak a hegyek, ész a régi út egyre cak fölfelé, fölfelé megy, amíg fönn egy szötét hágóhoz nem ér, ész onnét meg egyre cak lefelé, lefelé megy... Gorgorothba. – Hangja suttogássá halkult, s az egész teste reszketett.
– De mit segít ez rajtunk? – kérdezte Samu. – Az biztos, hogy az Ellenség mindent tud a saját hegyeiről, és azt az utat is ugyanúgy őrzik, mint ezt itt. A torony meg nem üres, ugye?
– Jaj, nem, nem üresz – suttogta Gollam. – Üresznek látszik, de nem az. De nem ám. Szörnyű jószágok élnek ott. Orkok, igen, orkok, de rosszabbak isz, szokkal rosszabbak. Az út ott kanyarodik el a fal árnyékában, ész elmegy a kapu előtt. Az úton meg szem moccanhat szemmi, hogy ne tudnának róla. Azok a jószágok, odabent: a Néma Őrök.
– Szóval ez a tanácsod – mondta Samu –, hogy menjünk le jó messze délre, csak azért, hogy ha odaérünk, ott ugyanilyen szorult helyzetben találjuk magunkat, mint itt. Ha ugyan nem rosszabban. Ha egyáltalán odaérünk.
– Nem, dehogyisz – tiltakozott Gollam. – Hobbitoknak látniuk kell, próbálniuk kell megérteni. Ő onnan nem számít támadászra. A Szeme körbejár, de van valami, amire jobban figyel. Ő sze lát mindent egyszerre, még nem. Meghódított minden országot az Árnyékhegyektől nyugatra egészen a Folyóig, ész moszt az Ő kezében vannak a hidak. Azt hiszi, Szenki szem kerülhet a Hold Tornyához úgy, hogy ne vívna nagy catát valamelyik hídnál, vagy ne lenne rengeteg bárkája, amit képtelen elrejteni, ész amiről Ő ne tudna előre.
– Látom, te sokat tudsz arról, hogy Ő mit csinál és mit hisz – mondta Samu. – Talán beszéltél vele az utóbbi időben? Vagy csak az orkokkal szűrted össze a levet?
– Nem jó hobbit, nem okosz hobbit – mondta Gollam, s egy haragos pillantást vetett Samura, majd Frodóhoz fordult. – Szméagol beszélt orkokkal, persze hogy beszélt, mielőtt Gazdával találkozott, ész még mászokkal isz, mindenféle népekkel, hosszú utat megtett. Ész amit moszt mond, azt szokan mondják. A nagy veszély Őt itt fenyegeti nyugaton, ész így minket isz itt. Egy szép napon Ő majd kijön a Fekete Kapun, hamaroszan kijön. Ez az egyetlen út, ahol nagy hadszereg kijöhet. De ott messze Ő nem fél, ész ott vannak a Néma Őrök.
– Pontosan! – mondta Samu. Nem hagyta magába fojtani a szót. – Mi tehát sétáljunk fel, kopogtassunk be a kapun, és kérdezzük meg, hogy erre vezet-e az út Mordorba? Vagy annyira némák, hogy nem is felelnek? Ennek semmi értelme. Ezt itt is megtehetjük, s legalább megtakarítjuk a hosszú kutyagolást.
– Ne tréfálj! – sziszegte Gollam. – Ez nem mulatszágosz. Úgy ám! Nem mulatszágosz. Mordorba bemenni, megpróbálni bejutni, szemmi értelme. De ha a Gazda aszt mondja, muszáj bemennem vagy be akarok menni, akkor meg kell kereszni a módját. Nem volna szabad bemennie a szörnyű városzba, nem bizony, persze hogy nem. Szméagol mégisz szegít, a jó Szméagol, pedig szenki nem mondja meg neki, hogy mire való ez. Szméagol megint segít. Ő megtalálta. Iszmeri.
– Mit találtál meg? – kérdezte Frodó.
Gollam leguggolt, s hangja megint suttogósra halkult. – Egy kisz öszvény vezet föl a hegyekbe, aztán egy lépcő, egy keszkeny lépcő. Aztán... – hangja még jobban elhalkult – ...egy alagút, egy szötét alagút, ész végül egy keszkeny haszadék, egy öszvény, magaszan a hágó fölött. Arrafelé keveredett ki Szméagol a szötétszégből. De ez évekkel ezelőtt volt: Lehet, hogy az öszvény eltűnt, talán igen, talán nem.
– Nekem ez a dolog nem tetszik – mondta Samu. – Túlságosan könnyűnek ígérkezik, legalábbis szóban. Ha az az ösvény megvan még, bizonyára őrzik. Akkor még őrizték, Gollam? – Mikor ezt kimondta, megpillantotta, vagy azt hitte, hogy megpillantja a zöld fényt Gollam szemében. Gollam motyogott valamit, és nem felelt.
– Nem őrizték? – kérdezte szigorúan Frodó. – És te szöktél a sötétségből, Szméagol? Vagy megengedték, hogy eljöjj, sőt, megbízatást is kaptál? Legalábbis Aragorn ezt hitte, mikor rád lelt a Holtlápon, pár évvel ezelőtt.
– Hazugszág! – sziszegte Gollam, s Aragorn nevére gonoszul megcsillant a szeme. – Hazugszág, amit mond rólam, igenisz hazugszág! Szöktem, teljeszen magamtól. Igaz, azt mondták, keresszem a Drágaszágot, ész én kutattam ész kutattam utána, persze hogy kutattam. De nem a Fekete Úrnak. A Drágaszág a miénk volt, az enyém, mondom. Szöktem.
Frodó valahogy biztosra vette, hogy Gollam ez alkalommal nem jár olyan messze az igazságtól, mint ahogy gyanítani lehetne, hogy valami módon magától megtalálta a Mordorból kivezető utat, vagy legalábbis azt hitte, hogy azt a tulajdon ravaszságának köszönheti. Többek között észrevette, hogy Gollam azt mondja: én, s ez, amilyen ritkán fordult elő, mintha mindig annak a jele lett volna, hogy pillanatnyilag felülkerekedett benne a régi hűség vagy őszinteség némi maradéka. De még ha Gollamban meg lehetett is bízni, Frodó nem feledkezett meg az Ellenség ravaszságáról. Lehet, hogy szándékosan engedték megszökni, vagy éppenséggel „megrendezték a szökését”, s arról a Fekete Toronyban nagyon is jól tudtak. S az is nyilvánvaló, hogy Gollam sok mindent elhallgat.
– Még egyszer kérdem – mondta –, ezt a titkos utat nem őrizték?
De Aragorn nevének hallatára Gollam elkomorodott. Sértett képpel bámult maga elé, mint a hazug, aki egyszer életében igazat, vagy részben igazat mondott, mégis azzal gyanúsítják, hogy hazudik. Nem felelt.
– Nem őrzik? – ismételte Frodó.
– Lehet, lehet. Ebben az országban ninc biztonszágosz hely – mondta mogorván Gollam. – De Gazdának meg kell próbálnia, vagy menjen haza. Mász út ninc.
Harapófogóval sem tudtak többet kiszedni belőle. A veszedelmes hely és a hágó nevét vagy nem tudta, vagy nem akarta megmondani.
Cirith Ungolnak hívták, s nevének félelmetes csengése volt. Aragorn talán megmondhatta volna nekik, s azt is, hogy e név mit jelent, Gandalf is felhívhatta volna rá a figyelmüket. De ők egyedül voltak, Aragorn messze járt, Gandalf meg – akit hátráltatott az árulás – épp Vasudvard romjai közt álldogált és Szarumánnal küszködött. De még aközben is, hogy az utolsó szavakat váltotta Szarumánnal, s a palantír szikrát hányva csattant Orthanc lépcsőjére, Frodón és Csavardi Samun járt az esze, s oly sok mérföld távolságából reménykedve és szánakozva kereste őket a gondolata.
Talán ezt érezte meg Frodó, mint odafenn, akkor az Amon Hen tetején, még ha erről nem tudott is, még ha azt hitte is, hogy Gandalf meghalt, hogy egyszer s mindenkorra beleveszett a távoli Mória homályába. Most jó darabig csak ült, némán, lehajtott fejjel, s megpróbált mindent felidézni, amit Gandalf valaha mondott neki. De semmi olyasmire nem emlékezett, ami a döntésére tanáccsal szolgált volna. Ami azt illeti, nagyon is hamar, túlságosan hamar, mikor a Fekete Föld még igen-igen messze volt, elveszítették Gandalf útmutatását. Hogy végül is hogyan hatoljanak oda be, azt Gandalf nem mondta meg. Talán maga sem tudta. Az Ellenség északi várába, Dol Guldurba is csak egyszer merészkedett el. S vajon Mordorba, a Tűz Hegyén és Barad-dûrban járt-e azóta, hogy a Fekete Úr ismét hatalomra jutott? Frodó nem tartotta valószínűnek. S most itt ez a kis félszerzet a Megyéből, egy egyszerű, csöndes vidéki hobbit, s attól kívánják, hogy találja meg az utat oda, ahova a nagyok sem tudtak vagy mertek elmenni. Gonosz sors. De ő magára vállalta, odahaza, a tisztaszobában, a tavalyi esztendő távoli, annyira távoli tavaszán, hogy ma már úgy tetszik, az ifjú világ történetének elején történt, mikor még Ezüst és Arany Fák virágoztak. Gonosz választás. Melyik mellett döntsön? S ha mindkettő az iszonyúságba és a halálba vezet, mi értelme a választásnak?

Így telt a nap. A kis szürke gödörre, ahol ültek, oly közel a félelem földjének határához, rátelepedett a hallgatás, szinte fogható volt, és sűrű függönyként zárta el a külvilágtól. Fölöttük a fakó ég füstráncos burája, de az magasan volt, s messze, mintha töprengéstől elnehezült levegőtengeren derengene át.
Még egy fönn lebegő sasmadár se vette volna észre a mozdulatlanul, némán, s vékony szürke köpönyegükbe burkolózva gondterhelten gubbasztó hobbitokat. Szeme egy pillanatra talán megakadt volna Gollamon, a földön elterülő pici alakon, talán egy csonttá-bőrré aszott embergyereknek nézte volna, akinek csontfehér és csontvézna karjához-lábához tán tapad valami rongy, de lecsipkedni érdemes hús biztos, hogy nem.
Frodó a térdére hajtotta a fejét, de Samu hátradűlt, összefonta a tarkóján a kezét, s a csuklyája alól fölbámult az üres égre. Üres volt, jó darabig. Majd megpillantott egy sötét madárforma alakot, amint épp befordult a látókörébe, lebegett egy darabig, majd továbbröpült. Két újabb követte, majd egy negyedik is. Így ránézvést, magasan fönn, nagyon picik voltak, valahogy mégis tudta, hogy óriásiak, szárnyuk, ha kitárják, irdatlan nagy. Eltakarta a szemét, előregörnyedt, összehúzta magát. Ugyanazt a fenyegető félelmet érezte, amit a Fekete Lovasok jelenlétében, ugyanazt a tehetetlen iszonyatot, amit a szél szárnyán érkező vijjogás, az elsötétedő hold keltett benne, bár most nem olyan nyomasztóan, olyan parancsolóan, mert most távolibb volt a fenyegetés. De akkor is fenyegetés. Frodó is megérezte. Gondolata megszakadt. Megmoccant, összerezzent. Gollam úgy kucorodott össze, mint a sarokba szorított pók. A szárnyas alakok nagy kört írtak le, majd alábuktak, siettek vissza Mordorba.
Samu mély lélegzetet vett. – A Lovasok megint csatangolnak, most fönn a levegőben – mondta rekedten suttogva. – Őket láttam. Mit gondolsz, Frodó uram, nem vettek észre minket? Igencsak magasan szálltak. S ha ők a Fekete Lovasok, és ugyanolyanok, mint régen, akkor napvilágnál nem valami jó a látásuk, nem?
– Nem, talán nem – mondta Frodó, – De a paripáik látnak. S azoknak a szárnyas jószágoknak, amelyeket a levegőben megnyergelnek, valószínűleg jobb a szemük, mint bármi más teremtménynek. Olyanok, mint az óriás dögkeselyűk. Keresnek valamit: az Ellenség, attól tartok, éberen őrködik.
A rettegés elmúlt, de a csönd, ami körülvette őket, megtört. Mert egy ideje úgy el voltak vágva a világtól, mintha láthatatlan szigeten lennének, most, hogy megint csupaszon hevertek ott, visszatért a veszélyérzetük. Ám Frodó most se szólt semmit Gollamnak, nem döntött még. Szemét lehunyta, mintha álmodoznék, de az is lehet, hogy befelé nézett, a szívébe és az emlékeibe. Végül mégis megmoccant, és fölállt, látszott, hogy döntött, és hogy mondani készül valamit. De csak annyit mondott: – Csitt! Mi ez?
Újra elfogta őket a félelem. Énekszót és rekedt ordítozást hallottak. Kezdetben úgy rémlett, messziről, de a hangok egyre közeledtek. Önkéntelenül is mindnyájuknak az jutott eszébe, hogy a Szárnyas Lovasok kikémlelték őket, s fegyvereseket küldtek ellenük: úgy látszik, Szauron e szörnyű szolgái a gyorsnál is gyorsabbak. Az ordítozás, a fegyver- és lószerszámcsörgés már ott hallatszott egészen a közelükben. Frodó is, Samu is meglazította hüvelyében kicsiny kardját. Menekülniük lehetetlen.
Gollam lassan fölemelkedett, s mint a féreg kúszott a gödör végébe. Lassan-lassan, nagyon óvatosan fölemelte a fejét, amíg csak két törött kődarab közt ki nem tudott kandikálni. Egy darabig ott maradt, hangtalanul, mozdulatlanul. Aztán a hangok megint távolodtak, s lassan teljesen elhaltak. Messze, Morannon ormán, fölharsant egy kürt. Gollam óvatosan lehúzta a fejét, és visszacsúszott a gödörbe.
– Újabb embercapat tart Mordorba – mondta halkan. – Ilyen embereket még szohasze látott Szméagol, még nem. Vadak. Fekete a szemük, fekete a hajuk ész hosszú, a fülükben aranykarika, úgy ám, szok-szok gyönyörű arany. Ész a képe némelyiknek vöröszre van fesztve, ész vörösz a köpenye, ész a zászlójuk isz vörösz, meg a lándzájuk hegye, a pajzuk az kerek, szárga ész fekete, ész nagy tüszke van a közepén. Nem jók: nagyon kegyetlen, gonosz emberek, az látszik. Majdnem olyan rosszak, mint az orkok, ész szokkal nagyobbak. Szméagol azt hiszi, valahonnan messze délről jöhettek, a Nagy Folyó végén isz túlról: azon az úton érkeztek. Továbbmentek a Fekete Kapuhoz, de lehet, hogy jönnek még. Egyre több nép szereglik Mordorba. Egy szép napon odabent lesz minden-minden nép.
– És voltak olifántok is? – kérdezte Samu. Annyira izgatták a különös földről szóló hírek, hogy még a félelméről is megfeledkezett.
– Nem, olifántok nem. Mik azok az olifántok? – kérdezte Gollam.
Samu fölállt, hátratetté a kezét (mint mindig, ha „verset mondott”), és rákezdte:

 

Szürkeségem kisegér,
De egy ház is belefér,
Kunkori kígyó az orrom,
Ha járok, a föld omoljon,
Letaposom a füvet,
Sűrűm járom, fa recseg,
Villog fehér agyaram,
Döngölöm déli utam.
Legyezőfülem lebeg.
Nem számlálok éveket,
Nem heverek le a földre –
Meghalni se! Körbe-körbe
Járok-kelek szüntelen,
Olifánt az én nevem.
Magas vagyok, vén vagyok,
A legnagyobb én vagyok.
Ha találkozol velem,
Nem felejted, azt hiszem.
De ha nem látsz sohasem,
Hiszed e, hogy létezem?
Ó, hogy olifánt vagyok,
Ilyet nem hazudhatok!

 

– Ezt a rigmust – jegyezte meg Samu, mikor végigmondta –, ezt a rigmust mi a Megyében mondogattuk. Lehet, hogy szamárság, lehet, hogy nem. De nekünk is megvannak a meséink, és a délről jött híreink, tudod. A régi időkben, néhanapján, a hobbitok is utaztak. Nem mintha olyan nagyon sok jött volna vissza közülünk, s nem mintha mindent elhittek volna nekik, ez amolyan Bríből jött hír, mondja a szólás, meg hogy: igaz, mint a Megyebeszéd. De én hallottam meséket ezekről a Naposföldén lakó nagy emberekről. Mi a mesékben subickosképűeknek hívtuk őket, és azt mondták, olifánton lovagolnak a csatába. Házakat meg tornyokat meg másmindent raknak az olifántok hátára, azok meg köveket, fatörzseket vágnak egymáshoz. Így hát, amikor te azt mondtad: Emberek Délről, mind vörösben-aranyban, joggal kérdezhettem, hogy voltak-e velük olifántok? Mert ha lettek volna, én veszély ide, veszély oda, megnéztem volna őket. De most már nem hiszem, hogy valaha is látnék. Lehet, hogy ilyen állat nincs is. – Nagyot sóhajtott.
– Nem. Olifánt ninc – mondta Gollam. – Szméagol szoszem hallott róluk. Nem isz akar ilyet látni. Nem akarja, hogy legyen ilyen. Szméagol el akar menni innét, messze, ész el akar bújni valami bisztonszágoszabb helyen. Szméagol aszt akarja, hogy Gazda isz menjen. Jó Gazda, nem jönnél Szméagollal?
Frodó fölállt. Gond ide, gond oda, jót nevetett, mikor Samu kirukkolt a tűzhelynél mondogatott régi olifánt-rigmussal, s ez mintha elfújta volna a tétovaságát. – Bár lenne ezer olifántunk, s a fehér vezérolifánton Gandalf ülne – mondta. – Akkor talán utat törnénk magunknak e gonosz földön. De nincs: csak a fáradt lábunk. Ez minden. Nos, Szméagol, lehet, hogy a harmadik forduló bizonyul szerencsésnek. Veled megyek.
– Jó Gazda, bölc Gazda, kedvesz Gazda! – kiáltotta boldogan Gollam, és Frodó térdét simogatta. – Jó Gazda! Akkor cak pihenjetek moszt, jó kisz hobbitkák, a nagy kövek árnyékában, egészen a kövek tövében! Pihenjetek, ész feküdjetek nyugton, amíg a Szárga Arc el nem megy. Akkor majd gyorszan mehetünk. Akkor majd szuhanunk, halkan ész gyorszan, mint az árnyék!

 

 

4. fejezet
Füvekről és nyúlpörköltről

Pihentek még néhány órát, amíg a napvilág homályra nem váltott, amíg meg nem nyúlt a gödrük nyugati peremének árnya, s az egész gödröt be nem töltötte a sötét. Aztán ettek egy kicsit, s ittak egypár csöpp vizet. Gollam nem evett, de a vizet boldogan elfogadta.
– Hamarosan lesz szok – mondta, s ajkát nyalogatta. – Szok-szok jó vizű patak folyik a Nagy Folyóba, finom víz, ott, ahová megyünk. Szméagol talán enni isz talál. Nagyon éhesz, úgy ám, gollam! – Két nagy lapos tenyerét horpadt hasára tette, s a szemében kigyúlt a halaványzöld fény.
Már ugyancsak sötét volt, mikor végre útnak indultak, kimásztak a gödör nyugati peremén, s mint a szellemek vesztek bele az út mentén a terep hepehupáiba. Három nap hibádzott csak a holdtöltéig, de éjfélre járt, mire a hold a hegyek fölé emelkedett, s így kora éjszaka igencsak sötét volt. Vörösen égett a tűz, magasan, fönn az Agyar-tornyokban, más jele nem látszott, nem hallatszott a Morannon éber őrségének.
A vörös szem mintha mérföldekre bámult volna utánuk menekültükben, ahogy a köves és csupasz tájon botorkáltak. Az útra nem mertek kimenni, de amennyire lehetett, követték bal felől. Végül, mikor már öreg éjszaka volt, s ugyancsak elfáradtak, hisz alig pihentek útközben, a szem ádáz pici ponttá zsugorodott, majd teljesen eltűnt: befordultak az alacsony előhegyek fekete északi nyúlványa mögé, s elindultak dél felé.
Furcsamód megkönnyebbült szívvel pihentek le, ha rövid időre is. De Gollam nem volt megelégedve a sebességükkel. Úgy számolta, Morannontól vagy kilencven mérföld az az útkereszteződés Osgiliath fölött, s remélte, hogy ezt néhány nap alatt megteszik. Így hát hamarosan fölkerekedtek megint, s tovább küszködtek, amíg csak szét nem terült lassan a hajnal a tágas szürke pusztaság fölött. Addig vagy huszonnégy mérföldet gyalogoltak, s a hobbitok akkor se bírtak volna továbbmenni, ha mernek.

Ahogy világosodott, kiderült, hogy a táj már korántsem olyan csupasz és köves. A hegyek most is baljósan magasodtak föléjük bal kéz felől, de ott látták a közelükben a délre vezető utat, amely most szakadt el a hegy fekete lábától, s kanyarodott el enyhén nyugati irányba. Azon túl a hegyoldalt fekete felhőhöz hasonlatos komor erdő födte, de körülöttük mindenütt hepehupás fenyér húzódott, amit sűrűn benőtt a csarab, a rekettye, a som, meg több más, ismeretlen cserje. Itt-ott egy csoport szálas fenyőt láttak. Bármilyen fáradtak voltak, a hobbitok szíve földerült egy csöppet: a levegő friss volt és illatos, a távoli Északi Fertály felföldjét juttatta eszükbe. Jólesett nekik ez a kis haladék, jólesett olyan földet taposniok, amely alig néhány éve áll még csak a Fekete Úr uralma alatt, s így nem indult teljesen romlásnak. De a veszedelemről sem feledkeztek meg, sem a Fekete Kapuról, ami nagyon is közel volt még, hiába takarták el a komor hegyek. Rejtekhelyet kerestek, menedéket a gonosz szellemek elől, amíg a napvilág ki nem huny.
Keservesen múlt a nap. A mély hangafűben hevertek, s számlálták a lassú órákat, amelyek látszólag alig hoztak változást, minthogy most is az Ephel Dúath árnyékában voltak, s a napot fátyol takarta. Frodót többször is elnyomta az álom, mélyen és békésen aludt, mert vagy megbízott Gollamban, vagy fáradt volt hozzá, hogy aggódjék miatta, de Samu jó ha el tudott szundítani, miközben Gollam láthatólag mélyen aludt, de meg-megrándult, össze-összerezzent ismeretlen álmában. Meglehet, inkább az éhség, mintsem a bizalmatlanság tartotta ébren: már nagyon vágyott valami kiadós, hétköznapi ételre, valamire, ami „rotyog a fazékban”.
Amint a vidék az eljövendő éjszaka formátlan szürkéjébe olvadt, mindjárt útra keltek. Gollam nemsokára kivitte őket az útra, amely délre vezetett, itt gyorsabban haladhattak, bár a veszély is nagyobb volt. Hegyezték a fülüket, hogy nem hallanak-e lépteket, patadobogást előttük vagy a hátuk mögött, telt-múlt az éjszaka, de sem gyalogos, sem lovas neszét nem hallották.
Az utat régestelen-rég építették, s bár egy jó harmincmérföldes szakaszát Morannon alatt nemrégiben helyrehozták, dél felé már eluralkodott rajta a vadon. A régvolt emberek keze munkája még megmutatkozott az út biztos vonalvezetésében, egyenletes lejtésében, itt-ott a hegyoldalba mélyült, vagy szépen ívelő és időt álló kőhídon lendült át egy-egy vízfolyás fölött, egy idő múltán azonban teljesen nyoma veszett a kőburkolatnak, kivéve itt-ott egy-egy derékba tört kőpillért, ami az út menti rekettyésből meredt előre, vagy egy-egy dudva közt lapuló mohos burkolókövet. Hangafű, fák és tüskebokrok borították az útpadkát s kapaszkodtak meg a partján, vagy terpeszkedtek el az úttesten is. Az országút végül alig használt vidéki dűlőúttá satnyult, de most se kanyargott, megőrizte az ívét, s továbbra is a legcélszerűbb irányba vezette őket.
Így jutottak el annak a földnek az északi nyúlványára, amit az emberek valaha Ithiliának hívtak, erre a ligetes, fürge patakokkal szabdalt gyönyörűséges tájra. Itt már szép volt az éjszaka, a csillagok és a telihold fényében, s a hobbitok úgy érezték, egyre illatosabb is, ahogy előrehaladnak, Gollam motyogásából és szitkozódásából kiderült, hogy ezt ő is észrevette, ám korántsem élvezi. A pirkadat első jelére megint megálltak. Épp egy hosszú, mély s a közepén meredek falú bevágás végére értek: az út itt egy köves hegygerincet metszett ketté. Most fölmásztak a nyugati oldalba, és körülnéztek.
A nap most bukkant ki az égre, látták, hogy a hegyek jóval távolabb kerültek, s keleten nagy, végtelenbe vesző ívben távolodnak. Előttük, ha nyugatra fordultak, szelíd lejtő ereszkedett alá a völgy párájába. Körülöttük gyantás fák, fenyő, cédrus és ciprus, s más, a Megyében ismeretlen fajták kicsi ligetei, köztük jókora tisztások, mindenütt illatos füvek és bokrok sokasága. Útjuk Völgyzugolytól idáig, ugyancsak messze sodorta őket hazájuktól, de míg csak védettebb vidékre nem értek, a hobbitok nemigen észlelték az éghajlat változását: Itt már javában munkált a tavasz, a mohán és zuzmón áttört a páfrány, a vörösfenyőnek zöld ujjai nőttek, kicsi virágok nyíltak a fűben, madarak énekeltek, Ithilia, Gondor elhagyatott kertje most is bájos volt, akár egy kócos kis tündelány.
Délen és nyugaton az Anduin mélyebb, melegebb völgyére nézett, keletről az Ephel Dúath védte, de árnyékát nem vetette rá, északról meg az Emyn Muil, így nyitva állt a déli, messzi tengerről jött nyirkos szeleknek. Sok nagy, régen ültetett fa nőtt itt s öregedett el a gondtalan utódok sokaságával körülvéve, tamariszkusz és átható illatú pisztácia, olajfa és babérmeggyligetek és ciheresek, volt itt boróka és mirtusz, bokrokban nőtt a kakukkfű, vagy fás indájával vastagon beszőtte a láthatatlan köveket, kék, vörös, halványzöld virágot hajtott a sokféle zsálya, akadt még majoránna is, zsenge petrezselyem és sok más fű, amelynek formája, illata meghaladta Samu kertésztudományát. A sziklás üregeket, kőfalakat már a kőtörőfű és a varjúháj csillagocskái díszítették. A mogyorósban kihajtott a kankalin és a kökörcsin, a fű közt aszfodélosz és liliom félig nyílt virága bólogatott, s ahol az Anduinba vezető útján egy-egy hűs mélyedésben megpihent a patakok lehulló vize, körös-körül dús fű zöldellt.
Az utazók hátat fordítottak az útnak, s lementek a domb aljába. Útközben, ahogy átgázoltak füvön-bokron, édes illat támadt körülöttük. Gollam köhögött, cikákolt, de a hobbitok mélyeket lélegeztek, és Samu váratlanul elnevette magát, mert egyszeribe könnyű lett a szíve. Egy patak mentén haladtak, amely fürgén futott mellettük lefelé. Tiszta vizű, sekély kis tóhoz vezette őket: tört ívű, ősi vízmedencéhez, amelynek faragott peremét szinte teljesen elborította a moha meg a vadrózsa, körülötte itt-ott nőszirom nőtt, és sötét, szelíden fodrozódó vizén a vízililiom levelei lebegtek, de a vize friss volt, s halkan, szakadatlan csordogált túloldalt a medence kőszájából.
Megmosakodtak, és a csermely vizéből teleitták magukat. Aztán pihenő- és rejtekhelyet kerestek, mert ez a föld, bármily szép is, az Ellenség földje. Nem tértek le messzire az útról, de még ilyen rövid távon is megmutatkoztak az egykori háborúk régi sebhelyei, meg azok az újak, amiket az orkok és a Fekete Úr más csúf szolgái okoztak, a hulladékokkal, szeméttel teli gödör, az oktalanul ledöntött és korhadásra kárhoztatott fák tetemei, kérgükön durva vágásokkal bemetszett rúnák és baljós Szemjelek.
Samu ott matatott a medence kifolyása alatt, szagolgatta, tapogatta az ismeretlen növényeket, s amikor már épp megfeledkezett róla, hogy Mordorban van, váratlanul rá kellett ébrednie az örökké jelenlevő veszedelemre. Tűzrakás kiégett nyomára bukkant, s a közepén elszenesedett csontokra-koponyákra. A szörnyű mészárlás és lakoma színhelye köré függönyt vont a gyorsan növő vadrózsa és lonc, az indás iszalag, de a nyom akkor sem volt régi. Visszasietett a társaihoz, de nem szólt semmit, jobb, ha a csontok békén maradnak, és nem matat közöttük, nem kaparja ki Gollam.
– Keressünk hát egy helyet, ahol lefekhetünk – mondta. – Lejjebb már ne menjünk. Szerintem inkább fölfelé.
Valamivel a tavacska fölött egy jó ágyravaló barna tavalyi páfrányra leltek. Azon túl egy sötét levelű babérmeggyligetre, amely vén cédrusokkal koronázott hegyoldalra kúszott fel. Úgy döntöttek, hogy itt térnek pihenőre és múlatják a napot, mely máris derűsnek és melegnek ígérkezett. Jó lett volna bejárni Ithilia ligeteit, tisztásait, de ha az orkok irtóznak is a napsütéstől, akkor is sok itt az olyan hely, ahol megbújhatnak és leskelődhetnek, kerülhetnek erre más gonosz szemek is, Szauronnak sok a szolgája. Gollam különben sem lett volna hajlandó kimozdulni a Sárga Arc színe előtt. Az már átkacsintott az Ethel Dúath gerince fölött, s Gollam elgyöngült, meggyávult a melegben, a fényben.
Samu komolyan törte a fejét az étel dolgán, már miközben meneteltek is. Most meg, hogy mögöttük volt a kétségbeejtően bevehetetlen Fekete Kapu, nem hajlott rá, hogy mint a gazdája, ne törődjék vele, min élnek, különben is bölcsebbnek látta, ha a tündék útikenyerét nehezebb időkre tartogatják. Már jó hat nap telt el azóta, hogy kiszámította, a tartalék szűkösen ha három hétre elég.
– Márpedig ha addig, ilyen ütemben, odaérünk a Tűzhöz, szerencsénk van! – gondolta. – S akkor még vissza is kell jönnünk. Ha ugyan visszajövünk!
Ráadásul a hosszú éjszakai menet végére, azután, hogy megmosakodott és ivott, kegyetlenül megéhezett. Úgy igazában egy tisztességes vacsorára vagy reggelire vágyott, a Zsákvég utcában, a konyhán, a tűzhely mellett. De támadt egy ötlete, és Gollamhoz fordult. Gollam épp elfelé készült, négykézláb, át a páfrányoson.
– Hé! Gollam! – mondta Samu. – Hova mégy? Vadászni? Nos, ide hallgass, öreg szaglász, te nem kedveled, amit mi eszünk, s én se volnék ellenére egy kis változatosságnak. A te új jelszavad: segítségre mindig készen. Keresnél valamit, ami egy éhes hobbitnak is jó?
– Úgy ám, persze, de mennyire – mondta Gollam. – Szméagol segít, ha megkérik rá... ha szépen kérik.
– Helyes! – mondta Samu. – Akkor szépen kérlek. Vagy ha ez sem elég, akkor esedezem.
Gollam eltűnt. Frodó meg bekapott néhány falat lembas-t, aztán behúzódott a páfrányba, és lefeküdt aludni. Samu nézte: A korai napsütés csak most kezdett bekúszni a fák árnyékába, de azért jól látta a gazdája arcát, s a kezét is, amint ott nyugodott mellette fektében a földön. S egyszerre eszébe jutott Frodó, ahogy Elrond házában feküdt és aludt, azután, hogy azt a halálosnak ígérkező sebet kapta. Akkor, ahogy őrködött az álmán, Samu látni vélte, hogy néha-néha mintha halványan, belülről világítana, most is, csak most tisztább és erősebb fénnyel. Frodó arca békés, nyoma sincs rajta gondnak vagy félelemnek, de öregnek látszott, öregnek, és gyönyörű volt, mintha a formáló évek vésője most sok olyan vonást hozott volna felszínre, ami korábban rejtve maradt, bár az arcjellege nem változott meg. Nem mintha Csavardi Samu ezt megfogalmazta volna. Csak megrázta a fejét, mintha fölöslegesnek ítélne minden szót, s magában ezt mormolta: – Szeretem, no. Ugyanolyan, néha mintha világítana. De akkor is szeretem, akár világít, akár nem.
Gollam nesztelenül visszatért, s átkandikált Samu válla fölött. Ránézett Frodóra, behunyta a szemét, és szó nélkül odébb mászott. Samu egy percre rá odament hozzá, s látta, hogy rág valamit, s magában motyorog. Mellette két kis nyulacska hevert a földön, azt nézegette mohó szemmel.
– Szméagol mindig szegít – mondta. – Nyulackát hozott, szép kisz nyulackákat. De Gazda elaludt, ész tán Szamu isz aludni szeretne. Kell a nyulacka? Szméagol megpróbál szegíteni, de nem tud akármikor fogni valamit.
Samunak azonban semmi kifogása nem volt a nyulacska ellen, és ezt meg is mondta. Legalábbis a nyúlpörkölt ellen. Főzni, persze, minden hobbit tud, hiszen ezt a művészetet korábban megtanulják, mint a betűvetést (azt jó néhányan soha), de Samu ráadásul még hobbit-mértékkel mérve is jó szakács volt, útközben nemegyszer főzött a tábortűznél, ha úgy adódott. Nem adta fel a reményt most sem, magával cipelte a konyhafelszerelést, a tűzszerszámot, két sekély kis lábost, a kisebbik épp beleillett a nagyobbikba, s bennük egy fakanalat, egy kurta nyelű, kétágú villát, s néhány kis nyársat, s a batyuja fenekén eldugva egy lapos fadobozt, benne az egyre fogyatkozó kincset: némi sót. De tűz is kellett, s azon felül még egy és más. Gondolkodott egy kicsit, elővette a kését, megtisztította, benedvesítette, s nekifogott, hogy megnyúzza a nyulakat. Frodó pár percig még nyugton alhat.
– Nos, Gollam – mondta. – Volna valami munkám a számodra. Menj, töltsd meg ezt a két lábost vízzel és hozd vissza.
– Szméagol hoz vizet, úgy ám – mondta Gollam. – De minek a hobbitnak víz? Ivott ész moszakodott.
– Sose törődj vele – mondta Samu. – Ha nem sejted, majd megtudod hamarosan. S minél hamarabb hozod a vizet, annál hamarabb megtudod. De nehogy valami kárt tégy a lábosaimban, mert akkor téged is beleaprítalak.
Amíg Gollam távol volt, Samu még egy pillantást vetett Frodóra. Nyugodtan aludt, Samunak szemet szúrt, hogy milyen szikár az arca, keze. – Vézna és megviselt – suttogta –, ez egy hobbithoz nem illő. Ha a nyulakat megfőztem, majd fölkeltem.
Samu összegyűjtött egy nyaláb száraz páfrányt, aztán fölmászott az oldalba gallyért és száraz fűért, a tetőn egy letört cédruság bőségesen szolgált tüzelővel. A part alján kivágott egy gyeptéglát, a földbe sekély mélyedést vájt, és belerakta a tüzelőt. Minthogy a kezéhez állt a tűzkő és a tapló, hamarosan szép kis tüzet kuporított. Az igen kevés, majdhogy semmi füstöt nem adott, de az illata finom volt. Épp a tűz fölé hajolt, védte, és nagyobb fadarabokat rakott rá, amikor Gollam visszatért, s óvatosan, magában motyogva, hozta a két lábost.
Letette a lábosokat, s meglátta, hogy Samu mit művel. Fölszisszent, s a hangjában harag is volt meg félelem is. – Jaj... ssz... ne! – kiáltotta. – Ne! Osztoba hobbit, nagyon-nagyon osztoba! Nem szabad!
– Mit nem szabad? – kérdezte meglepetten Samu.
– Komisz vörösz nyelveket cinálni – suttogta Gollam. – Tüzet, tüzet! Veszélyesz, úgy ám. Ész idehozza az ellenszéget, úgy ám!
– Nem hinném – mondta Samu. – Nem értem, miért hozná ide, ha nem vetek rá nedves fát, és nem füstöl. De ha hozza, hát hozza. Vállalom a kockázatot is. Akkor is megfőzöm ezt a két nyulat.
– Megfőzni nyulakat! – nyöszörgött kétségbeesetten Gollam. – Elrontani a gyönyörű húszt, amit Szméagol nekik adott, szegény éhesz Szméagol. Minek? Osztoba hobbit! Kicik, gyenge a húszuk, jók. Edd meg őket, edd meg! – Odakapott a legközelebbi nyúlhoz, amelyik megnyúzva feküdt a tűz mellett.
– Hallod-e! – kiáltotta Samu. – Ki-ki a maga módján. Neked a torkodon akad a mi kenyerünk, nekem a torkomon akad a nyers hús. Ha nekem adtad, az a nyuszi az enyim, érted, s ha nekem úgy tetszik, megfőzöm. Meg is fogom. Nem kell bámulnod. Menj, fogj másikat, és edd meg nyersen, ha akarod – de magadban, hogy ne is lássalak! Akkor te se látod a tüzet, és mindketten boldogok leszünk. Majd teszek róla, hogy ne füstöljön, ha ez megnyugtat.
Gollam elvonult, bekúszott a páfrány közé. Samu a lábosokkal tett-vett. – Lássuk csak, mi is kell egy hobbitnak a nyuszihoz – morfondírozott. – Némi illatos fű, gyökér, s kivált kolompér... hogy a kenyérről ne is szóljak. Füvet azt még csak tudunk keríteni, az biztos.
– Gollam! – szólította halkan. – Három az igazság. Füvekre volna szükségem. – Gollam kidugta a fejét a páfrány közül, de tekintete sem segítőkész, sem barátságos nem volt. – Néhány babérmeggylevél, egy kis kakukkfű és zsálya megteszi! Addig, amíg föl nem forr a víz – mondta Samu.
– Nem – mondta Gollam. – Szméagolnak nem tetszik. Szméagol nem szereti büdösz füveket. Nem eszik füvet ész gyökeret, nem ám, drágaszágom, amíg nagyon nem beteg, szegény Szméagol.
– Szméagol belekerül az igazi forró vízbe, ha nem csinálja meg, amit kérek – mondta Samu. – Samu beledugja Szméagol fejét, úgy ám, drágaságom. És elküldeném sárgarépáért, fehérrépáért meg kolompérért is, ha annak most volna itt az ideje. De fogadok, hogy errefelé mindenféle finomságok nőnek. Akkor is, mit nem adnék egy tucat kolompérért!
– Szméagol nem megy, drágaszágom, moszt nem – sziszegte Gollam. – Fáradt, nagyon fáradt, ész ez a hobbit nem jó, nagyon nem jó. Szméagol nem húzgál gyökereket meg répát ész... kolompért. Mi az a kolompér, drágaszágom, mi az?
– Krumpli... bur-go-nya... – mondta Samu. – Az öregem kedvence, és jó töltelékanyag az üres hasba. De itt úgysem találsz, így hát keresned sem kell. De légy jó, Szméagol, és hozzál füveket, mindjárt jobb szívvel leszek hozzád. S mi több, ha úgy fordul a helyzet, és úgy is marad, majd főzök neked kolompért. Finomat. Úgy ám: meg készítek neked sült halat hasábburgonyával, Csavardi módra. Arra aztán nem tudsz nemet mondani.
– De, de, tudunk. Elrontani a jó halackát, megpörzölni! Adjál moszt halackát, ész tartszd meg komisz burgonyát!
– Reménytelen vagy! – mondta Samu. – Eredj aludni! – A végén neki kellett megkeresnie, amire szüksége volt, de nem ment messze érte, mindenünnét látta a helyet, ahol az ura feküdt és aludt. Aztán leült, töprengett, és táplálta a tüzet, amíg a víz fölforrt. Mindjobban kivilágosodott és melegebb lett, a harmat elpárolgott levélről, gyepről. A nyulacskák hamarosan földarabolva rotyogtak a fazékban, a füvekkel együtt. Ahogy telt az idő, Samut is kis híján elnyomta az álom. Majd egy óra hosszat hagyta főni a nyulakat, időről időre megböködte a villájával, s megkóstolta a levét.
Mikor már úgy vélte, hogy kész, levette a lábosokat a tűzről, s odaosont Frodóhoz. Frodónak félig kinyílt a szeme, ahogy Samu odaállt elébe, aztán fölébredt álmából, szelíd álma volt, békéről álmodott, de hogy mit, azt nem tudta fölidézni.
– Nocsak, Samu! – mondta. – Nem pihensz? Valami baj van? Mennyi az idő?
– Vagy két órája, hogy feljött a nap – mondta Samu –, s fél kilencre járhat a Megye óráin. Baj semmi. De hogy jó, azt éppen nem mondhatnám: se zöldség, se hagyma, se kolompér. Főztem kegyelmednek egy kis becsináltat meg levest, Frodó uram. Az majd jót tesz. Átmerheted a magad csuprába, de megeheted a lábosból is, ha hűlt egy kicsinyég. Levesestálat ugyanis nem hoztam, sem mást, ami kéne.
Frodó ásított és nyújtózott egy nagyot. – Pihenned kellett volna, Samu – mondta. – És veszélyes is errefelé tüzet gyújtani. De átok éhes vagyok! Hmm! Annak a szagát érzem? Mit főztél?
– Szméagol ajándékát – mondta Samu. – Egy pár nyulacskát, bár azt hiszem, Gollam már sajnálja tőlünk. De mással nem tudtam megízesíteni, csak füvekkel.
Samu és gazdája betelepedett a páfrányosba, s a lábosból ette a nyúlbecsináltat, testvériesen megosztozva villán meg kanálon. Engedélyeztek maguknak fél-fél tünde-útikenyeret is. Valóságos lakoma volt!
– Hé! Gollam! – szólította Samu, s halkan füttyentett. – Bújj elő! Még van időd rá, hogy meggondold magad. Ha kedved támadna megkóstolni a becsinált nyuszit, hagytunk neked is. – Semmi válasz.
– Persze, elment, hogy magának is kerítsen valamit. Nyugodtan megehetjük – mondta Samu.
– Aztán tegyük el magunkat, és aludjunk egyet – mondta Frodó.
– Amíg én szundítok, te ne aludj, Frodó uram. Nem nagyon bízom benne. Most megint sok benne a Rohadék – a rossz Gollam, tudod? – és az egyre erősebb. Valahogy úgy érzem, engem próbál meg először megfojtani. Nem néz a szemembe, és csöppet sincs elragadtatva Samutól, úgy ám, drágaságom, egy csöppet sem!
Végeztek a nyúllal, és Samu elment a patakhoz, hogy elmossa az edényt. Fölegyenesedett, épp indult volna visszafelé, s hátranézett. Ekkor pillantotta meg a napot, amint kiemelkedik ebből a gőzből, párából, árnyékból vagy akármiből, ami messze keletre elnyúlt, s arany nyilakat küldözget üdvözlésül a fákra, tisztásokra. Majd megpillantott egy gyér, szürkéskék, s a napfényben tisztán kirajzolódó füstoszlopot, amely odafönt a ciheresből kanyarog elő. Rémülten döbbent rá, hogy ez az ő kis égve felejtett tüzének a füstje.
– Ez nem igaz! Sose hittem volna, hogy ennyire látszik! – mormolta, s lélekszakadva rohant vissza. De egyszerre megtorpant, és fülelt. Vajon füttyszót hallott? Vagy nem? Csak valami idegen madár hívását? Ha fütty volt, nem Frodó irányából jött. Megint fölhangzott, most másfelől! Samu kétségbeesetten rohant fölfelé.
Egy kicsi gally, miután végigégett, meggyújtotta a friss páfrányt a tűzhely szélén, az föllángolt és körülötte füstölögve tüzet fogott a fű. Sietve eltaposta, ami a tűzből még megmaradt, a hamut szétszórta, s a gyeptéglát visszatette a gödörre. Majd Frodóhoz osont.
– Hallottad a füttyöt, meg azt, ami valószínűleg a válasz volt rá? – kérdezte. – Néhány perce. Remélem, csak madár, de valahogy nem úgy hangzott: szerintem inkább úgy, mint amikor utánozza valaki a madárfüttyöt. Sajnos, a tüzecském füstölt. Soha meg nem bocsátom magamnak, ha most bajt okoztam. De lehet, hogy módom se lesz rá.
– Psszt! – suttogta Frodó. – Azt hiszem, hangokat hallok.
A két hobbit gyorsan bekötötte kicsike batyuját, vállára vette, hogy ha kell, menekülni tudjon, aztán beljebb kúszott a páfrányosba. Ott leguggolt, és fülelt.
Hangok voltak, nem kétséges. Halk, suttogó beszéd, egészen közelről, majd egyre közelebb. Aztán váratlanul megszólalt valaki, a közvetlen közelükben.
– Itt van! Innét jött a füst! – mondta. – Akkor annak is itt kell lennie. A páfrány közt, az biztos. Most elkapjuk, mint a csapdába esett nyulat. Akkor majd megtudjuk, miféle jószág.
– Az ám, s hogy mit tud! – mondta egy másik hang. Egyszerre négy ember gázolt a páfrányba, más-más irányból. Minthogy sem elbújniuk, sem elmenekülniük nem lehetett, Samu és Frodó talpra szökkent, egymásnak vetette a hátát, s mindkettő kirántotta a kardját.
Ha ők meg voltak lepve, attól, amit láttak, foglyul ejtőik még sokkal jobban. Négy szálas ember állt ott. Kettőjük kezében jókora, csillogó hegyű lándzsa. Kettőnek meg íj, majd olyan nagy, mint ők maguk, s az oldalukon hatalmas puzdra, teli zöld tollú nyílvesszőkkel. Derekán mindegyiknek kard, s ruhájuk barna-zöld foltos, mintha láthatatlanul akartak volna járni-kelni Ithilia tisztásain. Kezükön zöld kesztyű, arcukat csuklya és zöld álarc födte, csak a szemük látszott, az éles volt és csillogó. Frodónak nyomban Boromir jutott eszébe, mert ezek az emberek termetre és tartásra őhozzá voltak hasonlók, s még beszélni is úgy beszéltek, mint ő.
– Nem azt találtuk, amit kerestünk – mondta az egyik. – De mit találtunk?
– Orkot nem – mondta a másik, s elengedte a kardja markolatát, amit akkor ragadott meg, amikor látta, hogy Frodó kezében megvillan a Fullánk.
– Tündéket? – tette fel habozva a kérdést a harmadik. – Nem. Nem tündék – állapította meg a negyedik, a legszálasabb, akiről látszott, hogy ő a főnök közülük. – Tündék manapság nem járnak Ithiliában. És a tündék ránézvést nagyon szépek, azt mondják.
– Szóval mi szerintetek nem vagyunk szépek – mordult fel Samu. – Nagyon köszönöm. S ha minket majd megbeszéltetek, talán lesztek szívesek megmondani, hogy ti kik vagytok, s miért nem hagytok két fáradt vándort nyugton pihenni.
A nagy zöld ember mogorván elnevette magát. – Faramir vagyok, Gondor kapitánya – mondta. – De ezen a földön nincsenek utazók, csak a Fekete vagy a Fehér Torony szolgái.
– Mi nem vagyunk sem ez, sem az – mondta Frodó. – Hanem igenis utazók, bármit mond is Faramir kapitány.
– Akkor sietve nevezzétek meg magatokat, s közöljétek, mi dolgotok erre – mondta Faramir. – Mert nekünk bőven van dolgunk, s ez a hely és az idő nem alkalmas rá, hogy rejtvényt fejtsünk vagy társalogjunk. Ki vele! Hol a harmadik?
– A harmadik? Az a settenkedő fickó, akit akkor pillantottunk meg, amikor épp bedugta az orrát abba a tócsába ott lenn? Nem tetszik a külleme: Valami szaglászó orkfajta, vagy legalábbis az ő csinálmányuk. De meglépett, mint a róka.
– Hogy hol van, fogalmam sincs – mondta Frodó. – Csak alkalmi útitársunk, akivel útközben akadtunk össze, s így nem felelek érte. Ha ráakadtok, kíméljétek. Hozzátok ide, vagy küldjétek hozzánk. Nyomorúságos teremtés, de egy időre most én viselem gondját. Ami meg minket illet, mi hobbitok vagyunk a Megyéből, messze északnyugatról, sok-sok folyón túlról. Az én nevem Drogó fia Frodó, s ez itt velem Cövekbódi fia Csavardi Samu, a szolgálatomban álló érdemes hobbit. Hosszú utat tettünk meg, most Völgyzugolyból jövünk, amit némelyek Imladrisnak mondanak. – Faramir megütődött, s egyszerre nagyon odafigyelt. – Heten voltunk útitársak: egyet elvesztettünk Móriában, a többiektől Parth Galenben váltunk el a Rauros fölött, kettő a magam fajtája volt, egy törp, egy tünde s két ember, Aragorn és Boromir, aki azt mondta, Minas Tirith városából jött, délről.
– Boromir! – kiáltottak fel mind a négyen.
– Boromir, Denethor úr fia? – kérdezte Faramir, és különös, szigorú kifejezés ült ki az arcára. – Ő veletek tartott? Ez érdekes hír, ha ugyan igaz. Tudjátok meg, kicsi idegenek, hogy Denethor fia Boromir volt a Fehér Torony főparancsnoka és a mi vezérlőkapitányunk, keservesen hiányoljuk. Kik vagytok hát, és vele mi dolgotok? Gyorsan, mert mindjárt delelőre hág a nap!
– Ismeretes előtted a titkos értelmű üzenet, amivel Boromir Völgyzugolyba jött? – felelt Frodó.

 

Keresd a Kettétört Kardot,
Imladrisban leled.

 

– Már hogyne lenne ismeretes – felelte döbbenten Faramir. – Az, hogy te is ismered, némileg az igazságod mellett szól.
– Aragorn, akit az imént említettem, a Kettétört Kard hordozója – mondta Frodó. – S mi a félszerzet vagyunk, akiről az Ének szól.
– Azt látom – mondta gondterhelten Faramir. – Vagyis látom, hogy éppenséggel lehettek azok is. És Isildur Végzete?
– Rejtőzik – felelte Frodó. – De kétségtelen, hogy ha az ideje eljön, megmutatkozik.
– Erről többet is meg kell tudnunk – mondta Faramir –, és azt is, mi szél hozott el ilyen messze keletre, annak ott... – mutatott rá, de a nevet nem mondta ki – ...az árnyékába. De nem most. Sürgős a dolgunk. Ti is veszélyben vagytok, s ma nem jutnátok messzire, sem a mezőn, sem az úton. Mielőtt még a nap delelőre hág, nagy kézitusára kerül itt sor. Hamarosan. Halálra vagy futásra, vissza az Anduin felé. Itt hagyok két őrt, a ti érdeketekben meg az enyémben is. Bölcs ember ezen a tájon nem hisz a véletlen országúti találkozásban. S ha visszajöttünk, majd beszélünk.
– Ég veled – mondta Frodó, s mélyen meghajolt. – Higgy, amit tetszik, az Egyetlen Ellenség minden ellenségének a barátja vagyok. Veled tartanék, ha a magamfajta félszerzet joggal remélhetné, hogy ilyen vitéz, erős embereknek, amilyennek ti látszotok, szolgálatára lehet. S ha a dolgunk engedné. Csillogjon fényesen a kardotok!
– Hát, ha más nem is, egy biztos: a félszerzet udvarias nép – mondta Faramir. – Ég veletek!
A hobbitok visszaültek, de egy szót sem ejtettek egymásnak a gondolataikról. Közelükben, a sötét babérmeggy pöttyös árnyékában, két ember őrködött. Időről időre, ahogy melegebb lett, levetették az álarcukat, hogy hűtőzzenek, s Frodó látta, hogy jóképű férfiak, hajuk sötét, szemük szürke, arcuk szomorú és büszke. Halkan beszélgettek, kezdetben a Közös Nyelven, de a régebbi idők modorában, aztán átváltottak a maguk nyelvére. Frodó meglepve észlelte, hogy ez a tünde-nyelvvel azonos, vagy alig különbözik tőle, csudálattal nézett rájuk, mert tudta, hogy déli dúnadánok, Nyugathon Urának leszármazottai.
Egy idő múlva megszólította őket, de csak vonakodva, óvatosan válaszolgattak. Az egyiket Mablungnak, a másikat Damrodnak hívták, Gondor katonái voltak, ithiliai portyázók, annak a népnek a fiai, amely valamikor Ithiliában élt, mielőtt lerohanták volna. Denethor úr közülük választotta a portyázóit, titokban keltek át az Anduinon (hogy miként és hol, azt nem mondták meg), hogy az orkokat, s az Ephel Dúath és a Folyó közt csatangoló egyéb ellenségeiket zaklassák.
– Az Anduin keleti partja majdnem harminc mérföld ide – mondta Mablung –, s ritkán törünk be ilyen messzire. De ennek a betörésnek új célja van: azért jöttünk, hogy rajtaüssünk Harad emberein. Átok rájuk!
– Átok bizony – helyeselt Damrod. – Azt mondják, valaha régen békesség volt Gondor és a messzi délen fekvő Harad királyságai között. Ha barátság nem is. Azokban az időkben a mi határaink messze túlnyúltak az Anduin deltáján, és Umbar, a haradi birodalmak legközelebbike, elismerte birodalmunkat. De az régen volt. Nemzedékek éltek azóta, hogy közülük vagy közülünk bárki is járt volna a másik földjén. Legutóbb azonban tudomásunkra jutott, hogy az Ellenség ott van közöttük, s hogy mint oly sokan, ők is átálltak – vagy visszatértek – hozzá, hiszen mindig is hajlottak az Ő akaratára. Nem kétlem, hogy Gondor napjai meg vannak számlálva, s hogy Minas Tirith falainak sorsa megpecsételődött, akkora az Ő ereje és gonoszsága.
– De mi akkor sem ülünk ölbe tett kézzel, s hagyjuk, hogy azt művelje velünk, amit akar – mondta Mablung. – Ezek az átkozott déliek most az ősi utakon erre vonulnak, hogy a Fekete Torony seregeit gyarapítsák. Igen, azokon az utakon, amelyeket a gondoriak ügyes keze épített.
S mint megtudtuk, egyre gondtalanabbul, mert azt hiszik, új gazdájuk ereje elég nagy, hogy az Ő hegyeinek már a puszta árnya is megvédje őket. Most eljöttünk, hogy egy kis leckét adjunk nekik. Pár nappal ezelőtt jelentést kaptunk, hogy erős kötelékeik vonulnak észak felé. Az egyik ezredük, számításunk szerint, valamikor déltájban fog erre vonulni – odafenn az úton, a bevágásban. Az út talán átmegy a hegyeken, ők nem fognak. Amíg Faramir a kapitány, addig nem. Most minden veszélyes vállalkozásnak ő a vezetője. Valami varázslat védi az életét, vagy a sors tartogatja, ki tudja, mi célra.
Szavaik hosszú, figyelmes hallgatásba fúltak. Mintha minden éber és néma lenne körülöttük. Samu leguggolt, és kilesett a páfrány közül. Éles hobbitszemével még sok más embert látott. Látta, hogy fölfelé lopakodnak a hegyoldalba, mindig a ligetek, ciheresek árnyékában, vagy kúsznak, zöld-barna ruhájukban alig láthatóan, a bokrok közt, a fűben. Mind csuklyásan, álarcosan, kezükön kesztyűvel, s fegyverzetük ugyanaz, mint Faramiré és társaié. Aztán elfogytak és eltűntek valamennyien. A nap emelkedett, míg csak délre nem hágott. Az árnyékok összezsugorodtak.
– Csak tudnám, hol az a nyavalyás Gollam? – gondolta Samu, ahogy a mélyebb árnyékba visszamászott. – Most aztán bőven van alkalma rá, hogy nyársra húzza egy ork, vagy elevenen pirítsa meg a Sárga Arc. De gondolom, majd csak vigyáz magára. – Leheveredett Frodó mellé, és elnyomta az álom.
Arra riadt föl, hogy azt hiszi, kürtharsogást hall. Fölült. Dél volt. Az őrök éberen, feszülten álltak a fák árnyékában. Aztán még harsányabban zendültek meg a kürtök, eltéveszthetetlenül fölöttük, a lejtő belső végében. Samu úgy vélte, hogy kiáltásokat és vad üvöltözést is hall, de a hang halvány volt, mintha távoli barlangokból hallatszanék. Aztán egyszer csak a közvetlen közelükben csapott fel a csatazaj, a búvóhelyük fölött. Tisztán ki tudta venni az acélhoz csapódó acél csendülését, a kardél csattanását az acélsisakon, a penge tompa puffanását, ha pajzsot ér, emberek üvöltöttek és jajdultak fel, s egy csengő hang azt kiáltotta: Gondor! Gondor!
– Mintha száz kovács kalapálná egymást – mondta Samu Frodónak. – Csak maradnának ott, ahol vannak.
De a csatazaj mégiscsak közeledett. – Jönnek! – kiáltotta Damrod. – Nicsak! A déliek közül kitört néhány a csapdából, és menekül! Ott futnak! A mieink a nyomukban, elöl a kapitány!
Samu mindenáron látni akarta, csatlakozott hát az őrökhöz. Felkapaszkodott az egyik nagyobb babérmeggy ágai közé. Egy pillanatra látta is, hogy egy szálas termetű veres ruhás ember rohan lefelé a lejtőn, valamivel odébb, nyomában, nagyokat szökkenve, zöld ruhás harcosok, s futtában vágják, ahol érik. Nyílvesszőktől volt sűrű a levegő. Majd váratlanul, az őket védő part pereméről, beesett egy ember, recsegve zuhant a karcsú fácskák közé, majdnem a hegyükbe. Ott pihent meg a páfrány között, alig karnyújtásnyira tőlük arcra borulva, aranygallérja tövében zöld tollú nyílvesszők meredeztek. Bíborvörös köpenye elszakadt, páncélingének egymást fedő bronzpikkelyei behorpadtak, áthasadtak, fekete hajának aranyzsinórral átfont varkocsa vértől volt lucskos. Keze még makacsul szorongatta eltört kardjának markolatát.
Samu most látott először embert emberrel verekedni, s nem volt épp ínyére a dolog. Örült, hogy a halott arcát nem látja. Kíváncsi lett volna, hogy hívják és honnét jött, s hogy igazán gonosz volt-e, vagy hazugsággal, fenyegetéssel vették rá, hogy hazulról idáig vonuljon, s hogy nem maradt volna-e inkább békességben odahaza – mindez egy pillanat alatt villant át az agyán, s mindjárt ki is ment belőle. Mert épp mikor Mablung odalépett a holttesthez, újfajta zajt hallott. Nagy kiabálást, ordítozást. S mindeközben fülsértő bömbölést vagy trombitálást. Majd dobogást, puffanásokat, mintha faltörő kosokkal döngetnék a földet.
– Vigyázz! Vigyázz! – kiáltotta Damrod a társának. – A valák fordítsák el őket! Mûmak! Mûmak!
Döbbenetére és ijedelmére, majd örömére Samu azt látta, hogy hatalmas alak ront ki a fák közül s száguld lefelé a lejtőn. Akkora, mint egy ház, még annál is nagyobb, olyan, mint egy szürkébe öltözött mozgó hegy. Az ijedtség és a csodálat talán megnövelte Samu szemében, de a haradi múmak igazán hatalmas egy állat volt, hozzá fogható egy sem él ma Középföldén, korábban élt atyjafiának nagysága és méltósága ma már csak emlék. Egyenesen az őröknek rontott, aztán egy szempillantás alatt elkanyarodott, alig pár lépésnyire tőlük, s csak úgy rengett a föld a lába alatt: lába szára, mint a fatörzs, hatalmas fülét, mint a vitorlát tárta szét, kígyóforma irdatlan orrát magasra emelte, mintha le akarna sújtani vele, dühös kis szeme vörösen izzott. Kürthöz hasonló fölmeredt agyarát aranypántok vették körül, s csöpögött róla a vér. Arany és bíborvörös szerszámai vadul csapkodtak körülötte. Az a valóságos ostromtoronynak látszó micsoda romokban a hátán, mert szétzúzódott, ahogy vak dühében átcsörtetett az erdőn, s fönn a magasban, a nyakán, kétségbeesetten kapaszkodott egy pici alak – egy hatalmas termetű harcos, a haradiak közt valóságos óriás.
Az óriás bestia továbbviharzott, tavon, ciheresen át. Nyílvesszők csusszantak meg és pattantak le ártalmatlanul véknya vastag irhájáról. Az emberek mindkét felől menekültek előle, de sokukat utolérte, és a földbe taposta. Hamarosan elveszett szem elől, már a messzeségben trombitált és dobogott. Hogy mi lett vele, azt Samu sohasem tudta meg, hogy sikerült-e megszöknie, csak hogy egy darabig szabadon csatangolhasson az erdőben, s végül a hazájától távol pusztuljon el, vagy verembe zuhanjon, vagy addig rohant dühében, amíg bele nem gázolt a Nagy Folyóba, s az el nem nyelte?
Samu mély lélegzetet vett. – Ez egy olifánt volt! – mondta. – Szóval létezik olifánt, s én láttam. Micsoda állat! De odahaza senki nem fogja elhinni nekem. Nos, ha ennek vége, akkor most alszom egyet.
– Aludj, amíg tudsz – mondta Mablung. – Mert ha a kapitány meg nem sebesült, visszajön, s ha visszajött, akkor sietve el kell tűnnünk. Amint az Ellenség hírét veszi a rajtaütésnek, üldözőbe vesz, márpedig hamarosan hírét veszi.
– Menjetek csak nyugodtan, ha kell. Nem szükséges fölkeltenetek. Egész éjszaka kutyagoltam.
Mablung nevetett. – Kötve hiszem, hogy a kapitány itt hagyna, Csavardi uram – mondta. – De majd meglátjuk.

 

 

5. fejezet
A nyugatra nyíló ablak

Samu, mikor fölébredt, úgy érezte, alig pár percig szundikált, de azt kellett látnia, hogy már késő délután van, s hogy Faramir visszajött. Sok embert hozott magával, ami azt illeti, a rajtaütés valamennyi túlélője, vagy két-háromszáz ember, ott gyülekezett a szomszédos hegyoldalban. Tágas félkörben üldögéltek, közbül meg Faramir a földön, Frodó meg ott állt előttük. Az egész furcsamód hasonlított egy fogoly kihallgatásához.
Samu kikúszott a páfrány közül, de ügyet se vetett rá senki, így aztán elhelyezkedett az emberek sorának a végében, ahol mindent hall, mindent lát, ami csak történik. Feszülten figyelt, készen rá, hogy ha kell, az urához rohanjon. Faramir arcát is látta, most nem volt rajta álarc: szigorú volt, parancsoló, s a vizsla tekintet mögött éles értelem rejlett. Ahogy Frodóra szegezte a szemét, Samu kételyt látott a tekintetében.
Samu hamarosan észrevette, hogy a kapitányt nem elégíti ki Frodó önmagáról adott beszámolójának egyik-másik részlete: például az, hogy milyen szerepet játszott a társaságban, amely Völgyzugolyból útra kelt, miért hagyta ott Boromirt, s végül, hogy most hova készül. Újra meg újra visszatért Isildur Végzetére. Nyilván látta, hogy Frodó valami fontos dolgot eltitkol előle.
– De hisz úgy áll az írásban, hogy Isildur Végzete életre kel, ha a félszerzet megérkezik – erősködött. – Ha tehát ti vagytok a félszerzet, akiről az írás szól, akkor kétségtelen, hogy ti hoztátok magatokkal azt a valamit, akármi légyen az, a Tanácsba, amiről beszélsz, s ott Boromir látta. Tagadod?
Frodó nem felelt. – Helyes – mondta Faramir. – Erről többet akarok tudni, ami Boromirt érinti, az engem is érint. Isildurt egy ork-nyíl terítette le, legalábbis a rege azt mondja. De ork-nyíl rengeteg van, és a gondori Boromir, ha ilyet lát, nem tekinti a végzet jelének. Ezt te őrizted? El van rejtve, azt mondod, de vajon nem azért-e, mert te eldugtad?
– Nem, nem azért, mert én eldugtam – felelt Frodó. – Nem az enyém. És senki más halandóé, légyen az akár kicsi, akár nagy, ámbár, ha valaki igényt formálhatna rá, Arathorn fia Aragorn az, akinek a nevét már említettem, s aki a társaságot Móriától a Raurosig vezette.
– Miért ő, és miért nem Boromir, a Város fejedelme, a Városé, amelyet Elendil fiai alapítottak?
– Mert Aragorn egyenes ági leszármazottja Elendil fia Isildurnak. S a kard, amit visel, Elendil kardja. – Döbbent moraj futott végig az emberek félkaréján.
Volt, aki hangosan fölkiáltott: – Elendil kardja! Elendil kardja Minas Tirithbe jön! Nagy hír! – De Faramirnak szeme se rezdült.
– Lehet – mondta. – De egy ilyen fontos állítást meg is kell alapozni, s egyértelmű bizonyítékkal alátámasztani, ha ez az Aragorn Minas Tirithbe jön. Én hat napja jöttem el onnét, s addig nem érkezett oda sem ő, sem a társaság bárki más tagja.
– Boromir elfogadta ezt az állítást – mondta Frodó. – S ha Boromir itt lenne, ő felelne valamennyi kérdésedre. S minthogy jó néhány napja már, hogy ott járt a Raurosnál, s az volt a szándéka, hogy egyenest a városodba megy, lehet, hogy hamarosan felelni fog. Az én küldetésem ismeretes előtte, mint ahogy a többiek is mind tudják, mert az imladrisi Elrond a Tanács színe előtt bízott meg vele. S ez a küldetés hozott erre a földre, de hogy mi az, arról a társaság tagjain kívül senkinek sincs jogom beszélni. Ám aki azt állítja, hogy szemben áll az Ellenséggel, nem teszi helyesen, ha hátráltat.
Akármit érzett is Frodó, beszéde büszke volt, és Samu ezt helyeselte, de Faramirt nem békítette meg vele.
– Helyes! – mondta. – Szóval azt mondod, törődjem a magam dolgával, menjek haza, s téged hagyjalak békén. Boromir majd mindent elmond, ha megjön. Ha megjön, mondod. Te a barátja voltál Boromirnak?
Frodó agyában egyszerre föltámadt Boromir támadásának emléke, s egy pillanatig habozott. Faramir figyelő tekintete megkeményedett. – Boromir a társaság vitéz tagja volt – mondta végül Frodó. – Igen, a barátom, én annak tartottam.
Faramir komoran elmosolyodott. – Akkor talán meggyászolnád, ha azt hallanád, hogy Boromir nem él?
– Őszintén meggyászolnám – mondta Frodó. Majd megértette Faramir tekintetét, s megtántorodott. – Nem él? – kérdezte. – Ezt úgy érted, hogy meghalt, s te erről tudtál? Megpróbáltál a szavak csapdájába ejteni, játszottál velem? Vagy hazugsággal próbálsz tőrbe csalni?
– Még orkot sem próbálnék hazugsággal tőrbe csalni – mondta Faramir.
– Hogyan halt meg, s te hogyan szereztél róla tudomást? Hiszen azt mondod, a társaság egyetlen tagja sem ért még a városba, amíg te el nem jöttél onnan?
– Ami a halála módját illeti, azt reméltem, barátja és bajtársa számol be róla.
– De amikor elváltunk, még ép volt és erős. S attól, amit én tudok róla, még ma is élhet. Bár kétségtelen, hogy a világban sokféle veszedelem lakozik.
– Úgy van, sokféle – mondta Faramir. – S az árulás ezek közt nem is a legkisebb.
Samut e beszélgetés egyre jobban kihozta a sodrából. Ez utóbbi szavak már túlmentek azon, amit még képes volt elviselni, berobbant hát a félkör közepére, s odaállt az ura mellé.
– Elnézésedet kérem, Frodó uram – mondta –, de ebből most már elég. Nincs joga így beszélni veled. Mindazok után, amin te keresztülmentél, legalább úgy az ő és e nagy emberek, mint akárki más érdekében.
– Ide hallgass, Kapitány! – Odaállt Faramir elé, csípőre vágta a kezét, s úgy nézett rá, mint egy kölyökhobbitra, aki mindenféle képtelenséggel próbálja „etetni”, mikor felelősségre vonja, mert beosont a gyümölcsöskertjébe. Némi moraj támadt, de sokan el is vigyorodtak, hogy a kapitány ott ül a füvön és farkasszemet néz egy ifjú hobbittal, akit majd szétvet a méreg. Ilyet még nem láttak. – Ide hallgass! Mire akarsz kilyukadni? Bökd ki, mielőtt még az ork vagy a mordori ármádia rajtunk üt! Ha azt hiszed, hogy a gazdám meggyilkolta Boromirt, aztán meglépett, akkor elment a józan eszed, de bökd ki, és kész. Aztán add a tudtunkra, hogy mit akarsz. De az igencsak szomorú, hogy aki másról se beszél, csakhogy ő harcban áll az Ellenséggel, egyszerűen nem hagyja, hogy a másik is megtegye a magáét, mert ő belebeszél. Tudod, mennyire örülne Ő, ha most látna minket? Azt hinné, új barátot szerzett, úgy bizony.
– Türelem! – mondta Faramir, s még csak nem is haragudott. – Ne vedd el a szót a gazdádtól, aki bölcsebb, mint te. És engem igazán nem kell figyelmeztetned, hogy mekkora veszélyben vagyunk. Ám még ha így állunk, akkor is kell egy kis időt szakítanom rá, hogy igazságosan döntsek egy nehéz kérdésben. Ha olyan hirtelen lennék, mint te, már régen levágtalak volna. Mert én azt a parancsot kaptam, hogy hányjak kardélre mindenkit, akit itt találok, s akinek nem Gondor Ura adott engedélyt, hogy betegye a lábát erre a földre. De én sem embert, sem állatot nem ölök ok nélkül, még ha okkal, akkor sem örülök neki. És nem beszélek hiába. Vigasztalódj. Ülj le a gazdád mellé, és hallgass.
Samu égő arccal, nehézkesen leült. Faramir megint Frodóhoz fordult. – Azt kérded, honnan tudom, hogy Denethor fia halott? A halálhírnek sok szárnya van. Vérrokonnak az éjszaka hozza a hírt, mondja a szólás. Boromir a bátyám volt.
Bánat felhőzte el az arcát. – Talán emlékszel valami különös valamire, amit Boromir úr a fegyverével együtt mindig magával hordott?
Frodó egy pillanatra elgondolkodott, újabb csapdától tartva, s mert nem tudta, hogyan végződik majd ez a vita. Boromir gőgös kapzsiságától épp csak hogy meg tudta menteni a Gyűrűt, de hogy ennyi harcias és erős emberrel hogyan boldogul, arról fogalma sem volt. Szíve mélyén azonban érezte, hogy Faramir, még ha külsőre hasonlít is a bátyjához, többet tart magára, szigorúbb is, bölcsebb is annál. – Emlékszem, egy kürtöt – szólalt meg végül.
– Jól emlékszel, látszik, hogy valóban ismerted őt – mondta Faramir. – Akkor valószínűleg föl tudod idézni azt a kürtöt lelki szemeid előtt: keleti vadbivaly tülke volt, ezüsttel pántolva, s teliróva ősi betűkkel. Ezt a kürtöt hordja nemzedékek óta házunk elsőszülött fia, s azt mondják, ha szorult helyzetben megfújja, az ősi Gondor egykori határai között bárhol, hangja nem száll el észrevétlen.
Öt nappal azelőtt, hogy erre a portyára kiszálltam volna, azaz a mai napnak ettől az órájától számítva tizenegy nappal ezelőtt, meghallottam a kürt hangját, mintha északról hallottam volna, de halkan, mintha csak a lelkemben visszhangoznék. Rossz előérzet, gondoltuk apámmal, mert Boromirról, azóta, hogy elment, semmit sem hallottunk, s az őrök sehonnét sem jelentették, hogy átlépte volna a határt. És három éjszakára rá különös dolog történt velem.
Ott ültem éjnek idején az Anduin partján, a szürke sötétségben, az újhold halvány fényében, s néztem a szakadatlanul áramló vizet, susogott körülöttem a szomorú nád. Mert szüntelenül szemmel tartjuk az osgiliathi partszakaszt, amit ellenségeink jórészt megszállva tartanak, s ahonnét újra meg újra átcsapnak, hogy országunkat zaklassák. De aznap éjszaka, éjféltájt, aludt az egész világ. Aztán egy csónakot láttam, vagy véltem látni a vízen, szürkén derengett, kicsi csónak volt, idegenforma, magas orrú, s nem kormányozta, nem evezett benne senki.
Áhítatos félelem fogott el, mert a csónakot halvány fény övezte. Fölálltam, lementem a víz szélére, majd belegázoltam, mert valami vonzott feléje. Aztán a csónak felém fordult, s lassan, mint addig, elsiklott mellettem, karnyújtásnyira. Nem mertem megérinteni. Mélyen a vízbe merült, mintha nehéz terhet hordozna, s ahogy elsiklott előttem, úgy rémlett, majdnem színültig van tiszta vízzel, s az árasztja a fényt, s a víz alatt egy harcos aludt.
Törött kard volt a térdén. Láttam, a teste csupa seb. Boromir volt az, a bátyám, holtan. Ráismertem a fegyverzetére, kardjára, szeretett arcára. Csak egyvalamit hiányoltam: a kürtjét. S egyvalami volt idegen rajta: csudaszép öve, az összekapcsolt aranylevelekkel a derekán. Boromir! – kiáltottam. – Hol a kürtöd? Hova mégy? Ó, Boromir! – De akkor már nem volt ott. A csónakot visszafordította a víz sodra, s derengését elnyelte az éjszaka. Olyan volt az egész, mint az álom, és mégsem volt álom, hiszen nem követte ébredés. És semmi kétségem, hogy halott, s hogy a folyó a Tengerre vitte ki őt.
– Rettenetes! – sóhajtotta Frodó. – Biztos, hogy Boromir volt, amilyennek én ismertem. Mert az aranyövet Lothlórienben adta neki Galadriel úrnő. Ő volt az, aki minket, mint látod, tündeszürkébe öltöztetett. Ez a csat is ugyanolyan munka. – Megérintette a zöld-ezüst levelet, ami a nyaka tövében a köpenyt összefogta.
Faramir közelről megnézte. – Csodaszép – mondta. – Igen, ez ugyanannak a kéznek a műve. Tehát keresztüljöttetek Lothlórien földjén? A régiek Laurelindórinannak hívták, de már réges-rég kívül esik az emberi megismerés határán – jegyezte meg halkan, s valami újonnan támadt csodálattal nézett Frodóra. – Nem mondanál el magatokról többet is? Mert keserű a gondolat, hogy Boromir itt halt meg, hazája földjétől majdhogynem látótávolságra.
– Többet nemigen tudok, mint amennyit mondtam – felelt Frodó. – Bár abból, amit tőled hallottam, rosszat érzek. Amit láttál, az talán csak látomás, nem több, ám megtörtént vagy jövendőbeli balszerencse gonosz árnya. Hacsak nem az Ellenség ravasz fogása. Réges-rég elesett harcosok ép arcát láttam mélyen a Holtláp tavainak színe alatt, vagy azt hittem, hogy látom, valami ocsmány varázslat folytán.
– Nem, ez nem az ő műve – mondta Faramir. – Az ő műve undorral tölti el a szívet, de az én szívem gyásszal és szánalommal telt meg.
– De hát hogy is lehetne ez valóság? – kérdezte Frodó. – Hiszen nincs az a csónak, amit gyalogszerrel át lehetett volna vinni a köves hegyeken Tol Brandirból, és Boromir az Entséden és Rohan rétjein át készült haza. S hogyan juthatott át bármi csónak a nagy vízesés zuhogóján, anélkül, hogy el ne süllyedt volna a lezúduló ár kavargó katlanába, ha amúgy is színültig volt vízzel?
– Nem tudom – töprengett Faramir. – De honnét való a csónak?
– Lórienből – mondta Frodó. – Három ilyen csónakon eveztünk le az Anduinon a Vízesésig. Ezeket is a tündék építették.
– Átjöttél Rejtekföldén – mondta Faramir –, de úgy látszik, mégsem vagy tisztában a hatalmával. Ha embernek a Varázslat Úrnőjével akad dolga, aki az Aranyerdőben lakik, készüljön föl rá, hogy sok minden különös éri. Mert nincs veszedelmesebb, mintha egy halandó lény kisétál ennek a Napnak a világából. Odatúlról még, azt mondják, kevesen jöttek vissza úgy, hogy meg ne változtak volna.
– Boromir! Boromir! – kiáltotta. – Mit mondott ő néked, a Halhatatlan Úrnő? Mit látott? S mit keltett életre szívedben? Miért mentél el Laurelindórinanba, s miért nem jöttél a magunk útján, miért nem lovagoltál haza reggeli napvilágnál Rohan lovain?
Majd megint Frodóhoz fordult, s ismét halkan beszélt. – Majd kérdezek egyet-mást, amire azt hiszem, választ tudsz adni, Drogó fia Frodó. De talán nem itt és nem most. S nehogy azt hidd, amit elmondtam, látomás volt, még elmondom ezt is. Boromir kürtje a valóságban is hazatért. A kürt megérkezett, de kettéhasítva, mintha csatabárd – vagy kardvágás érte volna. A két töredék külön-külön ért partot: az egyiket a nád közt lelték meg Gondor határőrei, az Entséd torkolatától felfelé, északnak, a másikat a víz sodorta lefelé, s olyasvalaki fogta ki, akit a kötelessége a vízre szólított. Különös véletlen, de az igazság, mint mondják, mindig kiderül.
S most az elsőszülött fiú kürtje két darabban hever Denethor ölében, s ő trónusán ülve várja a híreket. Te semmit nem tudsz arról, hogy a kürt mint hasadt ketté?
– Semmit – mondta Frodó –, de az a nap, amikor hallottad a hangját, ha jól számolsz, ugyanaz, mikor én meg a szolgám elváltunk a társaságtól. S a történet most rettegéssel tölt el. Mert ha Boromir veszélybe került, s lemészárolták, attól kell tartanom, hogy odaveszett valamennyi társam. A honfitársaim és a barátaim.
De nem tennéd félre a velem kapcsolatos kételyeidet, s engednél mégis utamra? Fáradt vagyok, szomorú, és félek. Ám valamit meg kell tennem, vagy legalábbis meg kell próbálnom, hogy megtegyem, mielőtt engem is megölnének. S ha nem maradt közülünk más, csak két félszerzet, annál sürgetőbb a szükség.
Menj vissza, Faramir, Gondor vitéz kapitánya, s védelmezd városodat, amíg még védelmezheted, s hagyj engem oda menni, ahova a végzetem szólít.
– Beszélgetésünkben nem volt számomra semmi vigasztaló – mondta Faramir –, de az biztos, hogy te sötétebben látsz a kelleténél. Hacsak Lórien népe maga nem jött el, ki adta meg Boromirnak a végtisztességet? Az orkok vagy a Névtelen szolgái biztos, hogy nem. Valakinek tehát, a társaságotokból, még élnie kell.
– De történt légyen bármi az északi úton, benned, Frodó immár nem kételkedem. Ha a nehéz idők megtanítottak rá, hogy helyesen ítéljem meg az emberek szavát és arcát, akkor talán úgy-ahogy a félszerzetét is meg tudom ítélni. Bár – mondta, és elmosolyodott –, van benned valami idegen, Frodó, valami tündés. De több múlik a beszélgetésünkön, mint kezdetben hittem. Most vissza kéne hogy vigyelek Minas Tirithbe, hogy ott adj választ Denethor kérdéseire, ám joggal lakolnék az életemmel, ha úgy döntenék, hogy azzal a városomnak ártok. Így hát afelől, hogy mi a teendőm, nem sietem el a döntést. Innét viszont mindenképpen távoznunk kell.
Felugrott, és parancsokat osztogatott. A körébük gyűlt emberek kisebb csoportokra szakadoztak, elindultak erre-arra, s hamarosan belevesztek az erdők és a sziklák árnyékába. Nem maradt ott senki, csak Mablung és Damrod.
– Ti, Frodó meg Samu, velem jösztök meg a testőreimmel – mondta Faramir. – Ha az volt is a célotok, nem mehettek tovább az úton dél felé. Az most napokig bizonytalan lesz, s e rajtaütés után jobban őrzik, mint ez idáig. Messzire meg, azt hiszem, semmiképpen nem jutnátok, mert fáradtak vagytok. Mi is. Most egyik búvóhelyünkre vonulunk, ami innét még tízmérföldnyire sincs. Az Ellenség kémei és az orkok még nem fedezték föl, s ha történetesen fölfedezik, akkor is tartani tudnánk sokáig és sokak ellen. Ott lefekszünk és pihenünk egyet, s ti is velünk. Reggel majd eldöntöm, hogy mi a legjobb a ti számotokra, meg számomra is.
Mi mást tehetett volna Frodó, mint hogy engedjen a kérésnek, vagyis hogy a parancsnak. Pillanatnyilag különben is ez látszott a legbölcsebbnek, hiszen a gondoriak rajtaütése veszélyesebbé tette számára az ithiliai utazást, mint valaha.
Azonnal útnak indultak: Mablung és Damrod ment elöl, valamivel hátrább Faramir Frodóval, Samu meg mögöttük. Megkerülték a medencét, ahol a hobbitok megfürödtek, átgázoltak a patakon, megmásztak egy hosszú lejtőt, bevágtak egy árnyas-zöld erdőbe, s onnét egyre lefelé és nyugatnak tartottak. S miközben gyalogoltak, sietősen, amennyire a hobbitoktól telt, halkan beszélgettek.
– Félbeszakítottam a beszélgetésünket – mondta Faramir –, de nemcsak azért, mert sürgetett az idő, mint arra Csavardi mester figyelmeztetett, hanem mert olyan kérdésekhez közelítettünk, amelyeket nem ajánlatos sok ember füle hallatára megvitatni. Ezért tértem rá inkább a bátyám dolgára, s ejtettem el Isildur Végzetét. Te nem voltál teljesen őszinte hozzám, Frodó.
– Nem mondtam valótlant, s az igazságról mindent elmondtam, amit tudtam – felelt Frodó.
– Nem hibáztatlak – folytatta Faramir. – Egyesen szóltál nehéz helyzetben, s úgy láttam, bölcsen is. De többet tudtam – vagy sejtettem – meg a szavaidból, mint amennyit e szavak mondtak. Nem voltál baráti viszonyban Boromirral, vagy legalábbis nem váltatok el barátságban. Te, s azt hiszem, Csavardi mester is, valami sérelmet szenvedtél el tőle. Nos, én nagyon szerettem őt, s boldogan állnék bosszút a haláláért, de jól ismertem. Isildur Végzete... meg merném kockáztatni, hogy Isildur Végzete állt köztetek, s az volt a Társaságban a viszály okozója. Biztos, hogy kincset érő hagyaték, s az ilyesmi nem szül békességet a szövetségesek között, még akkor sem, ha a régi történetek arra tanítanak. Közelében járok az igazságnak?
– Közelében – mondta Frodó. – De nem találtad telibe. Viszály nem volt, bár kétely annál több, kétely, hogy melyik utat válasszuk az Emyn Muiltól. De lett légyen akárhogy, a régi történetek arra is megtanítanak, hogy az ilyesmire – hagyatékra – vonatkozó elsietett szavak is veszélyesek lehetnek.
– Ó, mint ahogy gondoltam: egyedül Boromirral volt bajod. Azt akarta, hogy azt a valamit Minas Tirithbe hozd. S lám, a sors fonáksága, amely lepecsételi annak ajkát, aki utoljára látta őt élve, engem attól foszt meg, amit a legjobban vágynék tudni: mi lakozott a szívében, a gondolataiban, élete utolsó óráin. Hogy tévedett-e vagy sem, afelől nincs kétségem: jó halált halt, tisztességes dolgot művelt. Mert holtan még szebb volt az arca, mint életében.
De Frodó, én kezdetben nagyon gorombán faggattalak Isildur Végzete felől. Bocsáss meg, kérlek! Nem vallott bölcsességre, ilyen órában és ilyen helyen. De nem értem rá meggondolni. Kemény csatát vívtunk, s azzal volt tele a fejem. Ám miközben beszéltem veled, és már közelebb jártam a célhoz, szándékosan lőttem mellé. Mert bizonyára tudod, hogy a város uralkodói sok olyan ősi hagyományt őriznek ma is, ami másutt ismeretlen. A mi házunk tagjai nem Elendil leszármazottai, bár mibennünk is númenori vér folyik. Mert mi Mardilig vezetjük vissza a családfánkat, a jó Helytartóig, aki a király nevében uralkodott, mikor az elment a háborúba. S ez Earnur király volt, Anárion utolsó, gyermektelen sarja, aki nem tért vissza a hadból. S azóta helytartók kormányozzák a várost, bár ez sok-sok embernemzedékkel ezelőtt volt.
Emlékszem, amikor Boromirral együtt tanultuk a város és uralkodói történetét, neki nagyon nem volt ínyére, hogy apja nem király. – Hány száz év kell ahhoz, hogy a helytartóból király váljék, ha a király nem tér vissza? – kérdezte. – Másutt, ahol kisebb a királyi fenség, talán csak néhány év – felelte apám. – Gondorban még tízezer sem lenne elegendő. Szegény Boromir! Ezt nem találod jellemzőnek rá?
– De – bólintott Frodó. – Aragornt mégis mindig megbecsülte.
– Ezt nem kétlem – mondta Faramir. – Ha egyszer meggyőződött Aragorn igényének jogosságáról, mint mondod, akkor persze hogy tisztelte. De a neheze még hátra volt. Még nem értek Minas Tirithbe, s még nem mérkőztek meg Minas Tirith háborújában.
De térjünk vissza a tárgyra. Mi, Denethor házában, sok ősi tudás birtokában vagyunk, szájhagyomány útján, s még inkább azért, mert kincstáraink sok mindent megőriztek: könyveket, összeaszott pergamenre írt, sőt, kőtáblára, arany-és ezüstlemezre különféle betűkkel rótt okleveleket. Van, amit már senki nem tud elolvasni, s a többi is ritkán kerül elő. Én még csak bele-beleolvasok, mert megtanítottak rá. Azokba a följegyzésekbe, amelyeket a Szürke Zarándok hozott a városba. Gyerekkoromban láttam először őket, s azóta ha kétszer-háromszor voltak a kezemben.
– A Szürke Zarándok? – kérdezte Frodó. – Más neve nem volt?
– Mi tünde módra Mithrandirnak hívtuk – mondta Faramir –, s ő nem bánta. – Sok országban sok nevem van – mondta. – A tündék közt Mithrandir vagyok, a törpök közt Tharkun, nyugaton, rég elfeledett fiatalkoromban Olórin voltam, délen Incánusnak hívnak, északon Gandalfnak.
– Gandalf! – mondta Frodó. – Gondoltam, hogy ő az! Gandalf, a Szürke, a legkedvesebb tanácsadó! Társaságunk vezetője. Ő veszett ott Móriában.
– Mithrandir elveszett! – kiáltott fel Faramir. – Úgy látszik, balsors kísérte a szövetségeteket. Nehéz elhinni, hogy aki ilyen bölcs és ilyen hatalmas – hisz csodálatos dolgokat művelt közöttünk –, az elpusztulhasson, s magával vigye azt a rengeteg tudást e világról. Ebben biztos vagy? Nem lehet, hogy csak otthagyott titeket, és elment, ahová ő akarta?
– Sajnos, biztos – mondta Frodó. – Magam láttam belezuhanni a feneketlen szakadékba.
– Látom, ebből nagy és félelmes történet kerekedik – mondta Faramir –, s remélem, hogy este majd elmondod nekem. Ez a Mithrandir, most már sejtem, több volt, mint a hagyományok tudója: ő volt korunk tetteinek nagy mozgatója is. Ha közöttünk van, hogy megbeszélhessük vele álmunk kemény szavait, nem kellett volna követet küldenünk, úgy is megvilágíthatta volna az értelmünket. De lehet, hogy nem tette volna meg, és Boromir útja előre elrendeltetett. Mithrandir sohasem beszélt arról, hogy mi lesz, és sose tárta föl a céljait. Engedélyt kapott Denethortól, hogy miként, azt magam sem tudom, hogy beletekinthessen kincstárunk titkaiba, s tanultam is tőle egyet-mást, ha épp hajlandó volt tanítani (ami ritkán fordult elő). Mindig azt kutatta, mindenekelőtt arról kérdezősködött, hogyan folyt le a Nagy Csata Dagorladon, nem sokkal Gondor alapítása után, amikor Őt, akit nem nevezünk a nevén, trónjáról letaszították. S mohón érdekelte minden Isildurról, bár róla igazán keveset mondhattunk, hiszen élete végéről nem tudtunk semmi bizonyosat.
Faramir hangja most suttogásra halkult: – De annyit azért megtudtam, vagy megsejtettem, s azóta is titokként őrzöm a szívemben, Isildur kiragadott valamit a Megnevezhetetlen kezéből, mielőtt Gondorból elment volna, hogy halandó emberek közt soha többé ne legyen látható. S úgy vélem, itt a válasz Mithrandir kérdéseire. De akkor úgy rémlett, ez olyasmi, ami csak az ősi hagyomány kutatóját érdekelheti. Még akkor se jutott eszembe, hogy ez netán Isildur Végzetével azonos, mikor álmunk rejtett értelmű szavait próbáltuk megfejteni. Mert az egyetlen történet szerint, amit ismerünk, s aminél Mithrandir se mondott soha többet, Isilduron rajtaütöttek, s ork-nyílnak esett áldozatul.
Hogy mi az igazság erről a Valamiről, azt még csak nem is sejtem: de bizonyára hatalmat és veszedelmet hozó hagyaték. Tán hatalmas fegyver, amit a Fekete Úr agyalt ki. Ha olyasmi, ami előnyt ad a csatában, nagyon is elhiszem, hogy a büszke és rettenthetetlen, de gyakran meggondolatlan Boromir, aki annyira vágyott Minas Tirith győzelmére, s azzal együtt önmaga dicsőségére, megkívánta, s nem tudott a csábításnak ellenállni. Nagy baj, hogy ő kapta ezt a megbízatást! Atyám és a vének engem kellett volna hogy válasszanak, de ő, mert ő volt az idősebb és keményebb (ami igaz is), s mert nem volt hajlandó itthon maradni, kiverekedte magának.
De most már ne félj! Akkor se venném el ezt a valamit, ha itt heverne az országúton. Még akkor se, ha Minas Tirithet romlás fenyegetné, s csak én menthetném meg, így, a Fekete Úr fegyverével, a város javára és a magam dicsőségére. Nem, nem vágyom ilyen diadalra, Drogó fia Frodó!
– A Tanács sem – mondta Frodó. – És én sem. Bár semmi közöm ne lenne efféle ügyekhez.
– A magam részéről – folytatta Faramir –, szívesen látnám, ha a Fehér Fa megint ott virágoznék a királyok udvarában, az Ezüst Korona visszatérne és Minas Tirith békességben élne: ha Minas Anor megint olyan lenne, mint régen, csupa fény, magas és ép, gyönyörű, mint királynő a királynők közt, nem rabszolgák úrnője, nem, még készséges rabszolgák jóságos úrnője sem. Ha kell, legyen háború, amíg az életünket védjük a pusztítótól, aki elemésztene mindent, de én a fényes kardot nem azért szeretem, mert éles, a nyílvesszőt, mert gyors, a harcost, mert diadalmas. Én mindezt csak azért szeretem, amit véd: Númenor embereinek városáért, s a várost az emlékeiért, szépségéért akarom szeretni. S nem azért, mert félik, hacsak úgy nem, ahogy az ember a vének és bölcsek méltóságát féli.
Így hát ne félj tőlem! Nem kérlek, hogy mondj el többet. Még csak arra sem, hogy mondd meg: közelebb járok-e most az igazsághoz. De ha megbízol bennem, lehet, hogy tanáccsal szolgálhatok a mostani nehéz helyzetedben, akármi légyen az – igen, és talán segítséggel is.
Frodó nem felelt. Már majdnem hogy erőt vett rajta a vágy, hogy tanácsot kérjen és segítséget, s hogy ennek a komoly ifjúnak, akinek a szavait oly bölcsnek és tisztességesnek érezte, elmondjon mindent, ami a szívét nyomja. De valami mégis visszatartotta. Szíve elnehezült a félelemtől és a szomorúságtól: ha valóban csak ő meg Samu maradtak meg a Kilenc Útonjáróból, ami valószínű, akkor küldetése titkának ő az egyetlen birtokosa. Még a meg nem érdemelt bizalmatlanság is jobb, mint az elsietett beszéd. S Boromir emléke, az a félelmes változás, amit a Gyűrű idézett elő benne, azon nyomban feltámadt, ha ránézett Faramirra, vagy hallotta a hangját: ha mások voltak is, mégis nagyon hasonlók.
Némán rótták az utat egy darabig, mint a szürke-zöld árnyak haladtak el a vén fák alatt, s a léptük nesztelen volt, fölöttük madarak énekeltek, s napfény csillogott Ithilia örökzöld fáinak fényes lombkoronáján.
Samu nem vett részt a beszélgetésben, bár odafigyelt rá: közben éles hobbit-fülével az erdő halk neszeire is fülelt. Azt megjegyezte, hogy a beszélgetés során egyetlen egyszer sem merült fel Gollam neve. Örült neki, bár úgy érezte, túlzott remény, hogy soha nem fogja hallani többé. Arra is hamarosan ráébredt, hogy bár magukban vannak, sok ember veszi körül őket, nemcsak Damrod és Mablung suhant árnyékba be, árnyékból ki, hanem mások is, jobbról-balról, mind gyorsan és nesztelenül tartott a találkahely felé.
Egyszer, amint hirtelen visszasandított, mintha a bőre viszketése elárulta volna, hogy hátulról figyelik, úgy vélte, sötét kis alakot lát, amint épp besurran egy fatörzs mögé. Már-már kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de becsukta megint. – Nem vagyok biztos benne – mondta magában –, s ugyan miért juttatnám eszükbe a vén csibészt, ha egyszer megfeledkeztek róla? Bár én tudnám elfelejteni!

Csak mentek, mentek, amíg az erdő gyérülni nem kezdett, s a hegy meredekebb lett. Itt megint elkanyarodtak, most jobbra, s rövidesen egy keskeny és köves medrű kis folyóhoz értek, ez ugyanaz a csermely volt, amely magasan fölöttük a kerek kis tóba csurgott, de itt már sebes hegyi patakká nőtt, s kőről kőre szökkenve futott mélyen bevágott ágyában a fölébe lógó puszpáng és magyalágak alatt. Nyugatra tekintve, a gyöngyház fényű párán át odalent alföldet, tágas réteket láttak, s a távolban, a lenyugvó nap fényében, meg-megcsillant a széles Anduin.
– Sajnos, megérkeztünk. S most kénytelen leszek udvariatlanságot elkövetni. Remélem, megbocsátjátok annak, aki az udvariasságot mind ez ideig a parancsok elibe helyezte, és sem meg nem ölt, sem meg nem kötözött titeket. De a parancs az, hogy senki idegen, még rohani fegyvertárs sem láthatja az ösvényt, amin mi nyitott szemmel megyünk végig. Kénytelen vagyok hát bekötni a szemeteket.
– Tedd – mondta Frodó. – Szükségből még a tündék is így cselekedtek, s bekötött szemmel léptük át a gyönyörű Lothlórien határát. Gimli, a törp, rossz néven vette, de mi hobbitok tűrtük.
– Ahova most vezetlek, nem olyan szép hely – mondta Faramir. – De örülök, hogy önként beleegyeztek, s nem kell, hogy kényszerítselek rá.
Halkan szólt valamit, Mablung és Damrod azonnal kilépett a fák közül, s odament hozzá. – Kössétek be a vendégeink szemét – utasította őket Faramir. – Biztonságosan, de úgy, hogy ne fájjon. A kezüket nem kell hátrakötni. Szavukat adják, hogy nem leskelődnek. Megbízhatunk bennük, hogy maguktól behunyják a szemüket, de ha a láb megbotlik, a szem is pislant. Úgy vezessétek őket, hogy ne botoljanak el.
A két testőr bekötötte a két hobbit szemét zöld kendővel, s majd a szájukig a fejükbe húzták a csuklyát, majd egyiket az egyik, másikat a másik sietve kézen fogta, és elindult vele. Samu és Frodó mindössze annyit tudott meg az utolsó mérföldekről, amennyit a sötétben érzékelt. Kis idő múlva érezték, hogy meredeken lejtő ösvényen járnak, ez hamarosan úgy elkeskenyedett, hogy csak libasorban fértek el rajta, s a válluk kétoldalt a kőfalat súrolta, őreik hátulról irányították őket, kemény kézzel fogták a vállukat. Olykor-olykor görgeteges talajhoz értek, ilyenkor fölkapták őket, majd később megint letették. Mindvégig vízcsobogást hallottak jobb felől, s az egyre hangosabb lett. Végre megálltak: Mablung és Damrod gyorsan, többször is körbeforgatta őket, s ők teljesen elveszítették az irányérzéküket. Egy darabig fölfelé kapaszkodtak: itt hűvösebb volt, s a patak nesze is elhalkult. Azután megint fölkapták őket, s csak vitték, lefelé, lefelé, sok-sok lépcsőn, majd befordultak valahová. Nemsokára megint meghallották a vizet, most haragosan zúgott és csobogott. Úgy érezték, ott csobog körülöttük mindenütt, s finom permet érte a kezüket, arcukat. Végre megint talpra állították őket. Megálltak egy pillanatra, s szinte féltek így, bekötött szemmel, nem tudván, hol vannak. Mindenki hallgatott.
Majd közvetlenül mögöttük megszólalt Faramir: – Vegyétek le a szemükről a kendőt! – mondta. Levették, csuklyájukat hátrahúzták, s ők pillogtak és tátogtak. Csiszolt, nedves kőpadlón álltak, szinte azt lehetne mondani, egy sötéten ásító, durván faragott kőkapu küszöbén. De előttük áttetsző vízfátyol csüngött, oly közel, hogy Frodó, ha kinyújtja a karját, elérhette volna. A lenyugvó nap ferde sugarai hátulról csaptak le rá, s a vörös fény számtalan, változó színekben sziporkázó fénysugárra hullt szét. Olyan volt, mintha valami tünde-torony ablakában állnának, amelyet felfűzött ezüst-, arany-, rubin-, zafír- és ametisztgyöngyök függönye takar, s minden egyes gyöngyszem soha ki nem alvó fényben ég.
– A jó szerencse épp jókor vezérelt ide, hogy a türelmetekért valami jutalmat is kapjatok – mondta Faramir. – Ez a Napnyugta Ablaka, a Henneth Annûn, a források völgye, Ithilia valamennyi vízesése közül a legszebb. Nem sok idegen látta eddig. Nincs királyi csarnok, mely fölérne vele. Lépjetek be, és lássátok!
Alighogy ezt kimondta, alászállt a nap, s a vízfüggöny tüze kilobbant. Megfordultak, s bementek az alacsony sziklabolt alatt. Egy sziklabarlangban lelték magukat, a helyiség tágas volt és nyers, teteje egyenetlen. Alig néhány fáklya égett s vetett halovány fényt a csillogó falakra. Már voltak bent emberek. Mások meg most érkeztek, kettesével, hármasával, egy sötét és keskeny ajtón, oldalt. Mikor a szemük hozzászokott a homályhoz, a hobbitok látták, hogy az üreg sokkal nagyobb, mint hitték, s rengeteg fegyver, élelem van benne fölhalmozva.
– Nos, ez a mi menedékünk – mondta Faramir. – Nem valami kényelmes, de itt békességben tölthetitek az éjszakát. Legalább száraz, s van mit enni, még ha tűzhely nincs is benne. Valamikor rég a víz keresztülfolyt a barlangon, de sodrát följebb, a vízmosásba térítették a régi mesterek, s így a vízesés most kétszer olyan magasról zuhog le. Egy kivételével a barlangba vezető valamennyi nyílást elzárták vagy vízzel, vagy másként. Kijárat csak kettő van: az egyik, ahol titeket bekötött szemmel behoztunk, a másik az ablakfüggönyön át egy mély medencébe, amely kőkésekkel van kirakva. Akkor hát pihenjetek, amíg az estebéd elkészül.
A hobbitokat a sarokba vezették, s egy alacsony ágyhoz invitálták, hogy ha kedvük tartja, dőljenek le. Közben az emberek a barlangban tettek-vettek, tervszerűen és gyorsan. Könnyű asztallapokat akasztottak le a falról, lábakra helyezték és megterítették. Az edény egyszerű volt, javarészt dísztelen, de jó és szép munka: lapos és mély tányérok, tálak, mázas cserépből vagy simára, fényesre esztergált puszpángfából. Itt-ott egy-egy csiszolt bronzkupa vagy csésze, csak a kapitány széke elé került egyszerű ezüstserleg, a legbelső asztal közepére.
Faramir körbejárt az emberek között, s halkan kikérdezte őket, aki bejött, mindet. Némelyek az ellenség üldözéséből tértek vissza, mások, akik legkésőbb érkeztek, felderítőként maradtak hátra, az út közelében. A délről jötteket szétkergették, de hogy a hatalmas múmakkal mi lett, azt senki sem tudta. Semmiféle ellenséges mozgást nem észleltek, még egy ork-kém se került közel s távol.
– Nem láttál, nem hallottál semmit, Anborn? – kérdezte Faramir az utolsónak érkezettet.
– Nem, uram, semmit – felelt az ember. – Orkot legalábbis nem. De láttam, vagy azt hiszem, hogy láttam valami fura kis izét. Már nagyon sötétedett, s ilyenkor az ember szeme mindent nagyobbnak mutat. Lehet hát, hogy nem volt nagyobb, mint egy mókus. – Samu a fülét hegyezte. – S ha igen, fekete mókus volt, és farkatlan. Mint az árnyék a földön, iszkolt egy fatörzs mögé, mikor a közelébe értem, fürgén menekült, akár a mókus. Azt mondtad, ne öljünk vadat szükségtelenül, ez meg nem látszott másnak, így hát nem is próbáltam lenyilazni. Különben is sötét volt hozzá, hogy megcélozzam, és ez a jószág pillanatok alatt bemenekült a lombok sűrűjébe. De ott maradtam egy darabig, mert furcsának találtam a dolgot, aztán jöttem, sietve. Azt hiszem, rám sziszegett fentről, mikor befordultam. Valami nagy mókusféle lehet. Lehet, hogy a Megnevezetlen árnyékából a Bakacsinerdő állatai vándorolnak át a mi erdeinkbe. Ott, azt mondják, vannak fekete mókusok.
– Lehet – mondta Faramir –, de ha úgy van, akkor ez baljós előjel. Semmi szükségünk bakacsinerdei menekültekre Ithiliában. – Samu mintha úgy látta volna, hogy miközben ezt kimondja, a szeme sarkából a hobbitokra pislant, de nem szólt semmit. Ő is, Frodó is a hátán hevert, nézte a fáklyafényt, az emberek meg járkáltak s halkan beszélgettek. Majd Frodót váratlanul elnyomta az álom.
Samu küszködött magával, hol így érvelt, hol úgy. Lehet, hogy rendes ember – gondolta –, de lehet, hogy nem. A szép szó csúf szívet is rejthet. – Ásított. – Egy hétig tudnék aludni, és rám is férne. S ugyan mit tehetek, egymagam, ezek közt a nagydarab emberek közt, ha ébren maradok? Semmit, Csavardi Samu, de akkor is ébren kell maradnod. – Valahogy sikerült is neki. A világosság a barlang bejáratában elhalványult, eltompult a vízesés ezüst szürkéje is, és beleveszett a mind sűrűbb homályba. De a víz nesze nem szűnt meg, sosem változott, sem este, sem éjjel. Álomról mormolt és suttogott. Samu megdörgölte öklével a szemét.
Most még több fáklya égett. Csapra ütöttek egy kis hordó bort. Élelmiszeres hordókat nyitottak fel. Emberek vizet hordtak a vízesésről. Többen a kezüket mosták a medencében. Nagy réztálat és fehér kendőt hoztak Faramirnak, s ő is kezet mosott.
– Ébresszétek fel a vendégeinket – mondta –, és vigyetek nekik vizet. Ideje vacsoráznunk.
Frodó felült, ásított és nyújtózkodott. Samu, aki nem szokta meg, hogy kiszolgálják, csodálkozva nézett föl a szálas emberre, aki meghajolt előtte, és elébe tartotta a vizestálat.
– Tedd már le a földre, uram, ha nincs ellenedre – kérte. – Úgy neked is, nekem is könnyebb. – Majd az emberek nagy derültségére belemártotta a fejét a hideg vízbe, és megmosta a nyakát és a fülét is.
– Tifelétek az a szokás, hogy az ember fejet mos vacsora előtt? – kérdezte a katona, aki a hobbitokat kiszolgálta.
– Nem, reggeli előtt szoktunk – mondta Samu. – De alvás híján olyan a hideg víz a nyakon, mint fonnyadt salátán az eső. No lám! Most már kibírom ébren, amíg a vacsorát végigeszem.
Odavezették őket Faramir széke mellé, két prémekkel letakart hordót állítottak oda nekik, épp annyival magasabbat az emberek lócájánál, hogy kényelmesen fölérjék az asztalt. Mielőtt nekiláttak volna, Faramir és az emberei fölálltak, s egy percre néma csöndben nyugat felé fordultak. Faramir intett Frodónak és Samunak, hogy kövessék a példát.
– Mi így szoktuk – mondta, mikor leültek –, ilyenkor az egykori Númenor földje felé tekintünk, s azon túl a mai Tündehon felé, s azon is túl, arrafelé, ami örökkévaló. Tifelétek nem él ez a szokás?
– Nem – felelte Frodó, és furcsamód faragatlannak és neveletlennek érezte magát. – De ha vendégségben vagyunk, meghajlunk a házigazda előtt, s ha ettünk, fölállunk, és megköszönjük a vendéglátást.
– Mi is – mondta Faramir.
Annyi úton töltött idő és táborozás, a vadon magánya után a hobbitok az estebédet valóságos lakomának érezték, a hűvös és illatos, halványsárga bort, vajas kenyeret, a sózott húsokat és aszalt gyümölcsöt, a jó vörös sajtot, tiszta kézzel, tiszta késsel, tányérról. Se Samu, se Frodó nem mondott nemet semmire, amivel kínálták, mindenből vett másodszor, sőt harmadszor is. A bor melegen keringett a vérükben, fáradt végtagjaikban, boldogok voltak, és könnyű volt a szívük, mint egyszer sem, amióta Lórien földjét odahagyták.
A vacsora végeztével Faramir egy benyílóba vezette őket a barlang végében, ami részben el volt függönyözve, egy széket, s két kisszéket hoztak. Kis cserépmécses világított egy falmélyedésben.
– Gondolom, hamarosan aludni vágytok – mondta Faramir –, különösen a jó Csavardi Samu, aki egy szemhunyást nem aludt vacsora előtt, hogy azért-e, mert attól félt, hogy kicsorbul az éhe éle, vagy mert tőlem, nem tudom. De evés után rögtön lefeküdni nem egészséges, annak megvan a böjtje. Beszélgessünk hát egy kicsit. Bizonyára sok minden elmesélnivalótok akad az útról Völgyzugolyból idáig. S talán ti is szeretnétek megtudni egyet s mást mirólunk, és a földről, ahol most vagytok. Meséljetek hát Boromirról, a bátyámról, az öreg Mithrandirról és Lothlórien gyönyörű népéről.
Frodónak kiment az álom a szeméből, és szívesen beszélt. S bár az evéstől, ivástól feloldódott, az óvatosságról mégsem feledkezett meg. Samu rendesen csak bólogatott és hümmögött, ám amikor Frodó belemelegedett, már nem elégedett meg azzal, amivel kezdetben, hogy csak hallgatja, hanem fel-felkiáltott, helyeslése jeléül.
Frodó sok mindent elmondott, de gondosan kerülte a Társaság küldetésének, a Gyűrűnek a dolgát, inkább azt színezte ki, milyen vitézül viselkedett Boromir a kalandjaik során, a farkasokkal szemben, Caradhras alatt, a hóban, a Mória bányáiban, ahol Gandalf elesett. Faramirt mélyen meghatotta a hídon vívott harc története.
– Boromirt, gondolom, nagyon bosszantotta, hogy meg kellett futamodnia az orkok – mondta –, vagyis hogy az elől a balrog elől, ahogy ti hívjátok... még akkor is, ha ő volt az utolsó, aki visszavonult.
– Ő – mondta Frodó. – De Aragorn volt kénytelen átvenni a vezetést. Gandalf halála után már csak ő ismerte közülünk az utat. Ha nincsenek köztünk ilyen magunkfajta, védelemre szoruló, köznapibb népek, nem hiszem, hogy akár ő, akár Boromir elmenekül.
– Talán jobb is lett volna, ha Boromir ott esik el Mithrandirral – mondta Faramir –, s nem megy tovább a végzete elébe, ami ott várt rá a Rauros fölött.
– Talán – hagyta rá Frodó. – De mondj valamit a ti sorsotokról is – tért át ismét más témára. – Szeretnénk többet tudni Minas Tirithről és Osgiliathról, s a mindent túlélő Minas Ithilről. Mi reményt fűz hosszú háborútokhoz a város?
– Hogy mi reményt? – gondolkodott el Faramir. – Már rég feladtuk a reményt. Elendil kardja, ha valóban visszatér, tán új tüzet gyújt bennünk, de nem hiszem, hogy többet tehetne, mint hogy elhalasztja a végzetes napot, hacsak nem érkezik más váratlan segítség is, a tündéktől vagy emberektől. Mert az ellenség gyarapodik, mi fogyatkozunk. Hanyatló nép vagyunk, tavasztalan ősz.
Númenor emberei messze, s hosszan a tengerpart mentén telepedtek le, a Nagy Haza partközeli tájain, de nagyobbrészt ostobaságokra és gonoszságra adták a fejüket. Sokan hódoltak a Sötétségnek is, a fekete művészeteknek, némelyikük teljesen ellustult, mások meg egymás közt háborúztak, mígnem elgyöngülvén le nem győzték őket a vademberek.
Nem azt mondom, hogy Gondorban sosem hódoltak a gonosz művészeteknek, vagy hogy a Névtelent soha nem emlegették ott tisztelettel, de az ősi bölcsesség és szépség sokáig élt, sőt, rejtve még ma is ellenáll, él Szépséges Elendil fiainak birodalmában. De Gondor mégiscsak maga idézte elő önnön hanyatlását, mert lassan-lassan elöregedett, s mert azt hitte, az Ellenség, aki csak száműzetésben volt, de nem pusztult el, alszik.
A halál örökké ott lebegett fölöttünk, mert a númenoriak, mint régi birodalmukban, amit ugyanígy veszítettek el, most is soha nem változó és véget nem érő életre áhítoztak. A királyok pompásabb sírokat építettek, mint palotákat, s büszkébben számlálták elő a tekercsekről őseik nevét, mint a fiaikét. Gyermektelen urak üldögéltek ódon termeikben, s törték a fejüket címertani kérdéseken, titkos kamrákban aszott emberek kotyvasztottak életelixírt, vagy faggatták magas tornyokban a csillagokat. S a királynak, aki Anárion utolsó sarja volt, nem született utóda.
De a helytartók bölcsebbek voltak és szerencsésebbek. Bölcsebbek, mert népük hadseregét a tengerpart keményebb fiaiból és Ered Nimrais edzett hegyilakóiból toborozták. S békét kötöttek Észak büszke népeivel, akik mindaddig gyakran támadtak ránk, ezekkel a szilaj és vitéz emberekkel, akik távolról a rokonaink is.
Így kerülhetett sor rá, hogy a tizenkettedik helytartó, Círion idején (apám a huszonhatodik) segítségünkre lovagoltak, és Celebrant széles mezején megsemmisítették ellenségeinket, akik északi tartományainkat megszállva tartották. Ezek a rohirok, mi úgy hívjuk őket, a lovasurak, s mi hálából átengedtük nekik Celenardhon rétjeit, amit azóta Rohannak neveznek, mert ezt a tartományt időtlen idők óta gyéren lakták. S ők így szövetségeseinkké váltak, és mindig is hívek voltak hozzánk, segítettek a szükség idején, őrizték északra vivő útjainkat és Rohan Kapuját.
Hagyományainkból és szokásainkból átvettek annyit, amennyi tetszett nekik, s uraik, ha kell, beszélik a nyelvünket is, de nagyobbrészt megőrizték atyáik életmódját, s egymás közt a maguk északi nyelvén beszélnek. Mi szeretjük őket: szálas férfiak és sudár asszonyok, vitézek, hajuk, mint az arany, szemük csillog, erősek, az emberek fiatalkorát, az Óidőket juttatják eszünkbe. Hagyományaink ismerői állítják is, hogy ez a vonzalom régi keletű, hogy ők is az Ember Három Házából származnak, mint a númenoriak eleje, tán nem az Aranyhajú Hadortól, a Tündebaráttól, hanem valamelyik fiától vagy rokonától, aki ellentmondott a hívásnak, s nem hajózott át a Tengeren nyugatra.
– Mert a mi hagyományunk így osztályozza az embereket: vannak a nagyok – ezek voltak a númenoriak –, vannak a közbülső népek, az Alkony emberei, ilyenek a rohirok és változatlanul északon élő rokonaink, s végül, a sötétség emberei.
Nos, ha a rohirok bizonyos vonatkozásban hozzánk nőttek, ha a mesterségek, a viselkedés dolgában fejlődtek, mi is hozzájuk hasonultunk, s többé már aligha tarthatunk igényt a nagy jelzőre. Közbülső emberekké lettünk, az Alkony népévé, amely még másra is emlékszik. Mert akárcsak a rohirok, most mi is kedveljük a háborút, s önmagáért való játéknak, célnak és érdemnek tekintjük a vitézséget, s még ha fönntartjuk is, hogy a harcosnak máshoz is kell értenie, mint a fegyverforgatás és az ölés művészetéhez, a harcost többre becsüljük, mint bármi más szakma mesterét. Ilyen ember volt Boromir is: rettenthetetlen, s mint ilyen, Gondor legnagyobb embere. S valóban igen vitéz: időtlen idők óta Minas Tirith trónjának egyetlen örököse sem volt olyan kemény a fáradalmak közt, oly merész a harcban, és senki sem fújt szebb dallamot a Kürtön. – Faramir fölsóhajtott, s egy pillanatra elhallgatott.

– A tündékről alig szóltál valamit, uram – szólalt meg Samu, minden bátorságát összeszedve. Észrevette, hogy Faramir tisztelettel emlegeti a tündéket, s ezzel jobban kivívta Samu megbecsülését, jobban elcsitította gyanúját, mint akár az udvariasságával, akár az étellel-itallal.
– Valóban nem, Csavardi mester – mondta Faramir –, mert nem vagyok járatos a tünde-hagyományban. S ezzel olyasmire tapintottál rá, amiben szintén megváltoztunk, amióta elveszítettük Númenort és ismét Középföldére szorultunk. Mert ahogy bizonyára tudjátok, ha Mithrandir volt az útitársatok s beszéltetek Elronddal, az edánok, a númenoriak atyái, a tündék oldalán harcoltak az első háborúkban, s tőlük kapták jutalmul tengermosta szigetkirályságukat, Tündehontól látótávolságnyira. De a középföldi emberek és a tündék a Sötétség napjaiban, az Ellenség praktikái következtében elidegenedtek egymástól, s ehhez hozzájárult az is, hogy a két nép, ahogy tovább haladt a maga más-más útján, lassan-lassan megváltozott. Az emberek manapság félnek a tündéktől, nem bíznak bennük, pedig alig ismerik őket: S mi gondoriak egyre inkább olyanok leszünk, mint a többi ember, mint a rohirok, hiszen még ők, a Fekete Úr ellenségei is, ódzkodnak a tündéktől, s rettegve beszélnek az Aranyerdőről.
Köztünk is akadnak néhányan, akiknek véletlenségből volt már dolguk tündékkel, de ha valakinek nagy ritkán kedve kerekedik, hogy titokban Lórienbe menjen, az nemigen tér vissza. Én nem tartozom közibük. Mert úgy érzem, veszélyes, ha egy halandó szándékosan keresi föl az Ónépet. De titeket irigyellek, hogy beszéltetek a Fehér Úrnővel.
– Lórien Úrnőjével! Galadriellel! – kiáltotta Samu. – Látnod kéne őt, igazán látnod, uram. Én csak egy hobbit vagyok, s odahaza, tudod, kertészkedés a mesterségem, így hát a költészethez nem sokat értek... magam nem művelem: hébe-hóba egy-egy tréfás rigmust, tudod, de igazi verset nem írok... így hát kimondani sem tudom, hogy mire gondolok. Mert meg kéne énekelni. Az volna az igazi, ha most itt lenne a Vándor, azazhogy Aragorn, vagy ami azt illeti, az öreg Bilbó úr. Bárcsak tudnék éneket zengeni róla! Gyönyörű, uram! Elbűvölő! Néha olyan, mint egy sudár, virágba borult fa, néha meg mint a fehér liliom, kicsi és karcsú. Kemény, mint a gyémánt, lágy, mint a holdfény. Forró, mint a napsugár, hideg, mint a fagyos csillagok. Büszke és távoli, mint a havasok, vidám, mint bárki leányzó, akit valaha is láttam tavaszon, hajában százszorszéppel. De hát ez mind semmi, a közelében sem járok a célnak.
– Akkor igazán csodaszép lehet – mondta Faramir. – Veszedelmesen szép.
– Én nem tudom, mi az, hogy veszedelmes – mondta Samu. – Azt hiszem, az emberek magukban hordják a veszedelmet, úgy viszik Lothlórienbe, s mert odavitték, hát ott veszedelmet lelnek. De lehet, hogy azért tartják őt veszedelmesnek, mert olyan erős. Az ember, igen, léket kaphat rajta, mint a hajó a sziklán, vagy belefulladhat, mint hobbit a folyóba. De azért mégsem a sziklát vagy a folyót kell okolni. Itt van például Boro... – Benne rekedt a szó, és elvörösödött.
– Szóval? Itt van például Boromir? Ugye ezt akartad mondani? – kérdezte Faramir. – Mondd csak ki. Ő is magában hordta a veszedelmet?
– Úgy van, uram, ha nem haragszol. Ha szabad azt mondanom, még egy olyan kitűnő ember is, mint Boromir volt. De hát te úgyis nyomon vagy. Nos, én mindvégig szemmel tartottam Boromirt, és odafigyeltem a szavaira, amióta Völgyzugolyból elindultunk... a gazdámra vigyáztam, gondolom, érted, nem kívántam én Boromirnak semmi rosszat... s szerintem nem Lórienben vált világossá benne, amit én már korábban is sejtettem, hogy tulajdonképpen mit akar. Attól a pillanattól kezdve, hogy először látta: az Ellenség Gyűrűjét akarta!
– Samu! – kiáltotta döbbenten Frodó. Mélyen a gondolataiba merült, egy darabig nem figyelt oda, most hirtelen riadt fel és későn.
– Jaj nekem! – mondta Samu falfehéren, majd mélyen elvörösödött. – Már megint kitettem magamért. „Ha még egyszer ki mered nyitni azt az éktelen nagy szádat, én biz' isten belegyalogolok!” – szokta mondogatni az öregem, s milyen igaza volt! Jaj nekem, jaj nekem!
Ide hallgass uram! – Megfordult, s minden bátorságát összeszedve Faramir szemébe nézett. – Ne élj vissza azzal, hogy a gazdámnak bolond a szolgája. Te olyan szépen beszéltél tündékről meg minden másról, hogy teljesen levettél a lábamról. De amilyen a tett, olyan a szó. Most megmutathatod, milyen ember vagy.
– No lám – mondta Faramir lassan, nagyon halkan, és különös mosollyal. – Tehát itt a titok nyitja. Az Egy Gyűrű az, amiről azt hitték, hogy már nem létezik. És Boromir erőszakkal próbálta megszerezni? És ti elfutottatok? És futottatok, futottatok... amíg csak bele nem futottatok az én karjaimba! És most itt vagyunk a vadonban: két félszerzet, egy seregnyi ember, aki a parancsomra vár, és a Gyűrűk Gyűrűje. Ezt nevezem én szerencsének. Itt a nagy alkalom, hogy Faramir, Gondor kapitánya megmutassa, milyen ember! Ha! – Fölállt, kihúzta magát, szürke szeme megcsillant.
Frodó és Samu fölpattant a kisszékből, s váll váll mellett nekivetette a hátát a falnak. Kezük a kardjuk markolatán. Csönd volt. A barlangban valamennyi ember elhallgatott, és csodálkozva nézte őket. De Faramir visszaült, halkan elnevette magát, majd elkomolyodott.
– Szegény Boromir! – mondta. – Ez keserves próba lehetett. Ti távoli országból jött idegen vándorok, akik magatokra vettétek az emberek veszedelmét, most ugyancsak bánatossá tettetek. De még annyira se ismeritek az embert, mint én a félszerzetet. Mi, Gondor emberei, álljuk a szavunkat. Az megesik, hogy kérkedünk, de álljuk, amit mondtunk, akár a halálunk árán is. Akkor se venném fel, ha itt heverne az országúton, azt mondtam. Még ha olyan ember lennék is, aki megkívánja, s még ha nem tudtam is pontosan, mi az, amikor kimondtam, akkor is eskünek tekinteném a szavamat, amely holtig köt.
De nem vagyok olyan ember. Elég bölcs vagyok, hogy tudjam, vannak olyan veszedelmek, amelyektől az embernek menekülnie kell. Üljetek békén! És vigasztalódj, Csavardi! Ha úgy látszik is, hogy a nyelved botlott, tekintsd ezt a sors művének. Nemcsak hűséges vagy, de okos is, és a szíved messzebbre lát, mint a szemed. Mert bármilyen különösnek tetszik, ezt nyugodtan közölhetted velem. Talán még segíteni is tudok a gazdádnak, akit annyira szeretsz. Igyekszem a javára lenni, amennyire a hatalmamban áll. Így hát vigasztalódj. De ennek a Valaminek a nevét ki ne ejtsd többé. Egyszer elég volt.
A hobbitok visszaültek, és mélyen hallgattak. Az emberek visszatértek a poharukhoz, tovább szőtték a szót, azt hitték, a kapitányuk megtréfálta egy kicsit a vendégeket, vagy mi, ezzel kész.
– Nos, Frodó, végre megértjük egymást – törte meg a csendet Faramir: – Ha ezt a Valamit vonakodva, mások kérésére vetted magadhoz, akkor szánlak és tisztellek érte. S csodállak is, hogy elrejtve őrzöd és nem használod. Számomra ti új nép vagytok és valami más világ. A ti fajtátok mind ilyen? Akkor a földetek bizonyára a békesség és a megelégedés birodalma, s a kertészeket nagy tisztelet övezi.
– Hát ott se megy épp minden jól – mondta Frodó –, de a kertészeket valóban megbecsülik.
– De, gondolom, még ők is elfáradnak a kertjeikben, mire a világunk napja alatt minden dolgukkal végeznek. S ti távol vagytok hazulról, és megviselt az út. Már holnapra jár az idő. Aludjatok hát mindketten békességben, ha tudtok. Ne féljetek! Se látni, se megérinteni nem akarom, sőt még tudni se akarok róla többet, mint amennyit tudok (s ez bőven elég), nehogy orvul rám támadjon a veszedelem, s rosszabbul álljam meg a próbát, mint Drogó fia Frodó. Most pihenjetek le, csak azt mondjátok meg (ha akarjátok), hogy merre szeretnétek továbbindulni, s mihez akartok kezdeni? Mert nekem őrködnöm kell, várnom és gondolkodnom. Késő van. S reggel nektek is, nekünk is tovább kell mennünk, sietve, amerre a sorsunk rendeli.
Most, hogy a félelme elmúlt, Frodó érezte, hogy egész testében reszket. Mint a felhő, borult rá nagy-nagy fáradtsága. Képtelen volt tovább alakoskodni, ellenállni.
– Szeretnék valami utat találni Mordorba – mondta erőtlenül. – Gorgorothba készülök. Meg kell találnom a Tűz Hegyét, s bele kell dobnom ezt a Valamit a Végzetszakadékba. Gandalf akarta így. De nem hiszem, hogy valaha is odaérnék.
Faramir egy pillanatig csodálkozva és komolyan bámult rá. Majd látta, hogy Frodó megtántorodik, elkapta, gyöngéden fölemelte, odavitte az ágyához, lefektette, és melegen betakarta. Frodót abban a pillanatban elnyomta az álom.
Ágya mellé egy másik ágyat is állítottak, a szolgájának. Samu egy pillanatig habozott, majd mélyen meghajolt. – Jó éjt, kapitány uram – mondta. – Megálltad a próbát.
– Valóban? – mondta Faramir.
– Igen, uram: megmutattad, milyen ember vagy: nagyszerű.
Faramir elmosolyodott. – Cserfes szolga vagy, Csavardi mester. De mindegy: a dicséretre méltó dicsérete a legnagyobb jutalom. De igazán nincs miért dicsérned. Se vágyat, se csábítást nem éreztem, hogy mást tegyek, mint amit tettem.
– Ó, uram – mondta Samu –, te azt mondod, a gazdámban van valami tündés, s ez jó is, igaz is. Én meg azt mondom: benned van valami, ami engem... igen, igen... Gandalfra, a mágusra emlékeztet.
– Talán – mondta Faramir. – Lehet, hogy Númenor múltba tűnt szellemét érzed: Jó éjt!

 

 

6. fejezet
A tiltott tó

Frodó arra ébredt, hogy Faramir föléje hajol. Egy pillanatra erőt vett rajta a régi félelem, felült, és önkéntelenül összegörbedt.
– Nincs mitől félned – mondta Faramir.
– Már reggel van? – ásított Frodó.
– Még nincs, de végére jár az éjszaka, s mindjárt lenyugszik a telehold: Nem jönnél megnézni? S van még valami más is, amiben a tanácsodat kérném. Elnézést, hogy fölvertelek, de gyere.
– Megyek – mondta Frodó. Ahogy ledobta magáról a meleg takarót és az állatbőröket, didergett egy kicsit. Hidegnek érezte a fűtetlen barlangot. A némaságban hangos volt a vízcsobogás. Magára kanyarította a köpenyét, s követte Faramirt.
Samut is fölébresztette ösztönös ébersége, meglátta gazdája üres ágyát, s talpra ugrott. Majd megpillantotta a két sötét alakot, gazdáját és egy embert a kapubolt keretében, a sápadt fehér fényben. Utánuk sietett egy sor katona mellett, akik a fal tövében aludtak a szalmazsákon. Ahogy a kapun átment, látta, hogy a függöny most gyöngyökkel sziporkázó ezüst selyem, jégcsapok olvadoznak a holdvilágban. De nem állt meg, hogy megcsodálja, hanem befordult a gazdája után a barlang falába vágott ajtón.
Először egy fekete folyosón mentek végig, majd föl jó néhány nedves lépcsőfokon, s kijutottak egy szűk, sziklába vágott kis sík lépcsőpihenőre, ahova hosszú és szűk világítóaknán hullott be magasan fenn a sápadt égbolt fénye. Innét két lépcsősor ágazott el: az egyik, úgy látszott, fel a patak magas partjára, a másik meg elfordult balra.
Ők ezen indultak el. Mintha toronyba mentek volna föl, csigalépcsőn.
Végre kijutottak a barlang sötétjéből, és körülnéztek. Egy jókora, lapos tetejű sziklán álltak, ahol se korlát, se mellvéd nem volt. Jobbjukon, keletre, a vízesés zuhogott, teraszról teraszra, majd sziklamedrében meredeken lezúdulva egy simára kivájt csatornát töltött meg habzó fekete vizével, s szinte a lábuknál bukott le a szikla szegélyén az előttük ásító semmibe. Egy ember állt ott, a szirt legszélén, és nézett lefelé.
Frodó megfordult, s a lebukó víz sima ívét nézte: Aztán felemelte a tekintetét, s elnézett a messzeségbe. A világ néma volt és hideg, mintha már hajnalodnék. Messze, keleten, a telihold szállt alá kereken és fehéren. Lent a völgyben sápadt köd derengett, ezüstös pára széles öble, alatta az Anduin fekete vize hömpölygött hidegen. Azon túl tömör sötétség, s csak itt-ott villant ki belőle hidegen, élesen, távolian, kísértetfogként az Ered Nimrais, a gondori Fehér Hegység néhány örök hó koronázta csúcsa.
Frodó ott állt egy darabig a magas sziklán, s megremegett, mert arra gondolt, hogy az éjszaka roppant sötétjében, odalent a ködtakaró alatt, vajon az utat róják, alusznak vagy éppen félholtan feküsznek régi útitársai? S őt ugyan miért hívták ide ki feledést adó álmából?
Samu mohón kereste a választ ugyanerre a kérdésre, s nem átallotta odasúgni a gazdájának, hogy egyedül csak ő hallja: – Szép kép, nem vitás, Frodó uram, de átfagy tőle az ember szíve, a csontjairól nem is szólva! Mi van itt?
Faramir mégis meghallotta, s ő felelt rá: – Holdnyugta Gondor fölött. A szép Ithil, Középföldéről távozóban, letekint a vén Mindolluiri ősz fürtjeire. Ezért érdemes egy kicsit dideregni. De nem ezért hoztalak titeket ide, hogy ezt megmutassam – bár ami téged illet, Csavardi Samu, téged nem is hoztalak, te a magad éberségéért fizeted a büntetést. Egy korty bor majd kárpótol. Gyertek, nézzétek!
Odalépett a néma őr mellé a szirt szélére, s Frodó utána. Samu hátramaradt. Amúgy is bizonytalanul érezte magát a magas és nedves sziklatetőn. Faramir és Frodó letekintett. Látták, hogy messze lenn a fehér víz tajtékozva ront a mély, kerekded medencébe, majd sötéten kavarog a sziklák közt, amíg csak utat nem talál egy keskeny résen, és sisteregve, csobogva, át nem folyik egy nyugodtabb és simább mederágba. A hold még bevilágított a vízesés aljába és fénye meg-megcsillant a fodros vízen. Frodó egyszerre egy fekete kis jószágra figyelt fel az innenső parton, de amint megpillantotta, az mindjárt belevetette magát a vízbe, és eltűnt a zubogó, sistergő vízesés alatt, mint a nyíl vagy az éles kő hasítva a fekete vizet.
Faramir az őrhöz fordult az oldalán. – Nos, mit mondasz, mi volt az, Anborn? Mókus vagy jégmadár? Vajon Bakacsinerdő tavaiban éjszaka feketék a jégmadarak?
– Akármi legyen is, de madár nem, az biztos – felelt Anborn. – Négy lába van, s úgy ugrik fejest, mint az ember: ugyancsak ért hozzá. Akkor hát micsoda? A függöny mögé igyekszik bejutni, a búvóhelyünkre? Hát mégiscsak fölfedezték? Itt az íjam és más íjászokat is állítottam, mindkét partra. Csak a parancsodat várjuk, hogy lelőjük, kapitány uram.
– Lőjük le? – fordult hirtelen Faramir Frodóhoz. Frodó egy pillanatig késett a válasszal. – Ne! – mondta. – Ne! Kérlek, hogy ne. – Samu, ha maradt volna mersze, hamarabb és hangosabban mondta volna ki, hogy: – igen! – Ő nem látta, de a szavaikból sejtette, kit láttak.
– Szóval, ti tudjátok, hogy mi ez a jószág? – kérdezte Faramir. – Nos, most, hogy láttátok, talán közöljétek, hogy miért kell kímélnem. A sok közt egyetlen szót nem ejtettetek nyakigláb útitársatokról, s én békén hagytam. Hadd várjon, amíg elfogják és elibém hozzák. Elküldtem a legjobb vadászokat, de meglépett előlük, nem is látták azóta, csak Anborn, itt, tegnap este, alkonyatkor: De most súlyosabb határsértést követett el, mint amikor nyulászni ment a dombok közé: most Henneth Annûnba merészkedett be, s ezért az életével játszik. Csodálom ezt a jószágot: amilyen félénk és alattomos, épp idejön az ablakunk alá lubickolni? Azt hiszi, őrt sem állítunk egész éjjel, csak alszunk? Miért tette?
– Azt hiszem, két válasz van rá – felelte Frodó. – Az egyik, hogy keveset tud az emberekről, s bármilyen alattomos, búvóhelyetek olyan jól el van rejtve, hogy talán nem is tudja, hogy itt emberek rejtőznek. A másik, azt hiszem, hogy a sóvárgása csalta ide, ami még az óvatosságánál is erősebb.
– Csalta ide? Azt mondod? – kérdezte Faramir halkan. – Hát tud, lehetséges, hogy tud arról, amit őrzöl?
– Persze hogy tud. Maga is évekig őrizte.
– Ez? – mondta Faramir, s még a lélegzete is elállt a meglepetéstől. – Újabb meg újabb talány. Tehát azt követi?
– Lehet. Az az ő drágasága. De én most nem arról beszélek.
– Akkor mit keres?
– Halat – mondta Frodó. – Nézd!
Letekintettek a sötét tóba. Túlsó végén kis fekete fej bukkant elő, a szikla sötét árnyékából. Kurta ezüst villanás, csöpp fodrok a vizen. Kiúszott oldalra, majd a békaforma alak csodálatos fürgén kikúszott a partra. Nyomban leült, és beleharapott az ezüstös kis valamibe, az megcsillant, ahogy ő feléjük fordult: a hold utolsó sugarát most vágta el a medence sziklafalának szegélye.
Faramir halkan elnevette magát: – Halat! – mondta. – Ez nem is olyan veszedelmes vágy. Bár nem biztos: ha a Henneth Annûn medencéjében halászik, talán az életével kell fizetnie érte.
– Most nyílvégre tudom kapni – mondta Anborn: – Lőjek, kapitány? A törvény szerint halál jár érte, ha magától jön ide valaki.
– Várj, Anborn – felelte Faramir. – Ez fogasabb kérdés, mint amilyennek látszik. Te mit szólsz hozzá, Frodó? Miért kíméljük?
– Ez a jószág nyomorult és éhes – mondta Frodó. – És nincsen tisztában a veszedelemmel. És Gandalf, a Mithrandir, ezért és más okból is, megtiltaná, hogy megöld. A tündéknek sem engedte. Nem tudom pontosan, miért, amit meg sejtek, azt nem mondhatom ki itt nyíltan. De ez a jószág valahogy a küldetésemhez kötődik. Amíg te ránk nem találtál és magaddal nem hoztál, ő volt a vezetőm.
– A vezetőd! – mondta Faramir. – A dolog egyre furcsább. Én sok mindent megtennék érted, de ezt nem ígérem, Frodó, hogy ezt az alattomos csavargót szabadon engedjem, hadd menjen, ahova neki tetszik, s hogy később, ha kedve tartja, csatlakozzék hozzád, vagy hogy elfogják az orkok, és kínjában mindent elmondjon nekik? Vagy meg kell ölnöm, vagy foglyul kell ejtenem. Ha nem lehet azonnal elfogni, meg kell ölni. S ugyan hogy lehetne egy ilyen síkos jószágot, aki így tud rejtőzködni, másként elfogni, mint tollas vesszővel?
– Hadd menjek le hozzá én, szép csöndesen – mondta Frodó. – Feszítsétek meg az íjaitokat, s ha nem járok sikerrel, legfeljebb engem lőttök le. Én nem fogok elszaladni.
– Akkor menj, és siess! – mondta Faramir. – Ha ezt élve megússza, akkor kutyahűséggel kell téged szolgálnia boldogtalan napjai végeztéig. Vezesd le Frodót a partra, Anborn, de halkan. Ennek orra is van, füle is. És add ide az íjadat.
Anborn dörmögött valamit, s elindult le a csigalépcsőn a lépcsőpihenőig, aztán tovább a másik lépcsőig, Frodó a nyomában, míg csak egy keskeny nyíláshoz nem értek, amit eltakartak a sűrű bokrok. Frodó nesztelenül átbújt közöttük, s ott találta magát a déli parton, a víztükör fölött. Sötét volt, a vízesés halványszürke, csak a nyugati égbolt maradék holdfényét tükrözte vissza. Nem látta Gollamot. Előrement egy kicsit. Anborn utána.
– Tovább – suttogta leheletfinoman Frodó fülébe. S jobb kéz felől ügyelj. Ha beleesel, senki sem segít rajtad, hacsak a halász barátod nem. És ne felejtsd el, íjászok vannak a közelben, ha te nem is látod őket.
Frodó előrekúszott, Gollam-módra használva a kezét, hogy az utat kitapogassa s megtámaszkodjék. A szikla itt jórészt sima volt, de síkos. Megállt és fülelt. Kezdetben nem hallott semmit, csak a vízesés szakadatlan csobogását. Majd egyszerre, nem sokkal előtte, sziszegős hangot hallott.
– Sszép halacka, halacka. Fehér Arc eltűnt, drágaszágom, végre, úgy ám. Moszt a halackát békén megehetjük. Nem, nem békén, drágaszágom, mert a Drágaszág elveszett. Mockosz hobbitok, komisz hobbitok. Elmentek ész itt hagytak, gollam. Ész a Drágaszág is velük ment. Csak szegény Szméagol maradt magára. Ninc Drágaszág. Komisz emberek, elvitték, ellopták az én Drágaszágomat. Tolvajok. Gyűlöljük őket. Hal, sszép halacka. Attól leszel erősz. Attól cillog a szemed, attól szorul össze az ujjad. Úgy ám. Fojtszd meg őket, drágaszágom, úgy ám. Ha módunk lesz rá. Sszép halacka, sszép!
Így folytatta, majdnem olyan egyhangúan, mint a vízesés, s ezt csak a nyáladzó csámcsogás, nyeldeklés nesze szakította félbe. Frodó megborzongott, szánakozva és undorral hallgatta. Azt kívánta, bár maradna abba, és soha többé ne hallaná már ezt a hangot. Anborn ott volt a háta mögött, nem messze. Éppenséggel visszakúszhatna, és megkérhetné, hogy az íjászok lőjék le. Elég közel lehetnek hozzá. Gollam meg, amíg fal, nem ügyel. Egy jól célzott lövés, és Frodó egyszer s mindenkorra megszabadul ettől a nyomorúságos hangtól. De nem, Gollamnak követelése van vele szemben. A szolgajoggal vár fizetséget a szolgálataiért, még ha félelemből szolgál, akkor is. Ha Gollam nincs, ott vesztek volna a Holtlápon. Frodó pontosan tudta, ki tudja, honnan, hogy Gandalf nem kívánná Gollam halálát.
– Szméagol! – szólította meg halkan.
– Halacka, sszép halacka – mondta a hang.
– Szméagol! – mondta valamivel hangosabban. A hang elhallgatott.
– Szméagol, a Gazda jött érted. A Gazda van itt. Gyere, Szméagol! – válasz semmi, csak halk szisszenés, mint mikor mély lélegzetet vesz valaki.
– Gyere, Szméagol! – mondta Frodó. – Veszélyben vagy. Emberek megölnek, ha itt találnak. Gyere gyorsan, ha nem akarsz meghalni. Gyere a Gazdához.
– Nem! – mondta a hang. – Gazda nem jó. Otthagyja szegény Szméagolt, ész elmegy új barátaival. Gazda várjon. Szméagol még eszik.
– Nincs időnk – mondta Frodó. – Hozd a halat is. Gyere.
– Nem! Előbb megeszem.
– Szméagol! – Frodó kétségbeesett. – Drágaság haragudni fog. Előveszem Drágaságot és azt mondom neki: nyelesd le vele a csontot és fojtsd meg. És soha többé nem eszik halacskát. Gyere, a Drágaság vár!
Éles szisszenés hallatszott. A sötétből egyszerre előmászott négykézláb Gollam, mint az elcsavargott kutya, amit a gazda magához szólít. Szájában a félig elfogyasztott hal, kezében egy másik: Odajött Frodóhoz, majdnem hogy összeért az orruk, s megszagolta. Fakó szeme izzott, Aztán kivette a halat a szájából, és fölállt.
– Jó Gazda! – suttogta. – Jó hobbit, visszajött szegény Szméagolhoz. Jó Szméagol jön. Moszt gyerünk, gyerünk gyorszan, úgy ám. Erdőn át, amíg a Fehér Arc szötét. Úgy ám, gyerünk gyorszan.
– Igen, megyünk is hamarosan – mondta Frodó. – De nem most rögtön. Veled megyek, ahogy megígértem. Még egyszer megígérem. De nem most. Még nem vagy biztonságban. Megvédelek, de bíznod kell bennem.
– Bízzunk meg Gazdában? – kérdezte kételkedve Gollam. – Miért? Miért nem megyünk moszt? Hol a mászik, a goromba, durva hobbit? Hol van?
– Odafenn – mondta Frodó, és a vízesés felé mutatott. – Nélküle én nem megyek. Vissza kell mennünk hozzá. – Szíve elfacsarodott. Ez nagyon olyan volt, mintha tőrbe csalta volna. Attól igazában nem félt, hogy Faramir megöleti Gollamot, de azt valószínűnek tartotta, hogy elfogja és megkötözteti, azt meg biztosra vette, hogy ezt Gollam, szegény álnok teremtés, álnokságnak fogja tekinteni. S valószínűleg soha nem fogja megértetni, vagy elhitetni vele, hogy másként nem tudta volna megmenteni az életét. Mert mi mást is tehetne, hogy hű maradjon, amennyire lehet, mindkét félhez? – Gyere – szólt rá. – Különben Drágaság haragudni fog. Most visszamegyünk a víz mellett. Gyere, gyere, menj előre!
Gollam közvetlenül a part mentén mászott szimatolva, gyanakodva. Egyszerre megállt, megtorpant, s fölemelte a fejét. – Valami van itt! – mondta. – Nem hobbit. – Megfordult, zöld fény villant kidülledt szemében. – Gazda, gazda! – sziszegte. – Gonosz! Ravasz! Hazug! – Kiköpött, s széttárt ujjakkal feléje nyújtotta a kezét.
E pillanatban feltűnt mögötte egy nagy fekete alak, Anborn, s rávetette magát. Erős keze elkapta a nyakát, és leszorította. Gollam villámgyorsan megfordult, s amilyen síkos volt és nedves, vonaglott, mint az angolna, karmolt, harapott, akár a macska. De még két ember jött elő az árnyékból.
– Maradj nyugton! – mondta az egyik. – Különben úgy megspékelünk, hogy tüskés leszel, mint a sün. Maradj nyugton!
Gollam elernyedt, nyöszörgött és sírt. Megkötözték, csöppet sem gyöngéden.
– Vigyázva! Vigyázva! – mondta Frodó. – Nem olyan erős, mint ti. Csak úgy, hogy ne fájjon, ha lehet. Akkor nyugodtabb lesz. Szméagol! Nem bántanak. Veled megyek és semmi bajod nem lesz. Hacsak engem is meg nem ölnek. Bízzál a Gazdában.
Gollam megfordult, és kiköpött. Az emberek felkapták, csuklyát húztak a fejébe, s elvitték.
Frodó utánuk ment, s igencsak nyomorultul érezte magát. Bementek a nyíláson a bokrok közt, s le a lépcsőn, a folyosón, vissza a barlangba. Benn két-három fáklya égett. Az emberek megbolydultak. Ott volt Samu is, különös pillantást vetett az ernyedt batyura, amit becipeltek. – Elkaptad? – kérdezte Frodót.
– El. Azaz nem, nem én. Odajött hozzám, mert kezdetben, sajnos, megbízott bennem. Nem akartam, hogy így megkötözzék, remélem, minden rendbe jön, de utálom ezt az egész ügyet.
– Én is – mondta Samu. – Ahol ez a rakás nyomorúság ott van, ott soha nincs rendben semmi.
Odajött egy ember, intett a hobbitoknak, s hátravezette őket a barlang végébe, a benyílóba. Faramir ült ott egy karosszékben, a feje fölött megint ott égett a cserépmécses. Intett nekik, hogy üljenek le a kisszékre. – Hozzatok bort a vendégeknek – mondta. – S hozzátok ide a foglyot.
Hozták a bort, majd Anborn odacipelte Gollamot. Levette a csuklyát Gollam fejéről, talpára állította, s odaállt mellé, hogy támogassa. Gollam pislogott, súlyos, fakó szemhéjával próbálta elleplezni a szemében bujkáló gonosz indulatot. Igencsak nyomorúságosan festett így csepegve, ázottan, halszagot árasztott, kezében még mindig ott szorongatta a halat, gyér haja, mint ázott fű lógott csontos szemöldökére, orra csöpögött.
– Oldjátok ki! Oldjátok! Fáj a kötél, úgy ám, fáj nekünk, fáj, ész mi nem cináltunk szemmi rosszat.
– Semmit? – kérdezte Faramir, és szúrósan nézett a nyomorult teremtésre, de arcán se harag, se szánalom, se csodálkozás nem látszott. – Semmit? Soha nem tettél olyasmit, amiért megérdemeld, hogy megkötözzenek és megbüntessenek? De hát, szerencsére, ezt nem nekem kell elbírálnom. Azért viszont, hogy ma éjjel idejöttél, halál jár. Drágán fizetsz azért, hogy itt fogtál halat.
Gollam kiejtette a kezéből a halat. – Nem kell hal – motyogta.
– Nem a halért fizetsz. Csak azért, hogy idejöttél és láttad a tavat, azért jár halálbüntetés. Eddig megkíméltelek, mert Frodó megkért rá, azt mondja, némileg még köszönetet is érdemelsz. De engem is meg kell győznöd. Hogy hívnak? Honnét jössz? És hová készülsz? Mi dolgod itt?
– Eltévedtünk, el – mondta Gollam. – Sze név, sze dolog, sze Drágaszág, szemmi. Cak az üresszég. Cak az éhszég. Úgy ám: éheszek vagyunk. Pár pici halacka, cúf contosz pici halacka szegény Szméagolnak, ész azt mondják: halál. Olyan bölcek, olyan igazszágoszak, olyan nagyon-nagyon igazszágoszak.
– Nem nagyon bölcsek – mondta Faramir. – Csak igazságosak: igaz, talán csak annyira, amennyire a szegényes bölcsességünk megengedi. Oldozd ki, Frodó! – Faramir kivett egy kis kést az övéből, s odaadta Frodónak. Gollam félreértette a mozdulatot, felvisított, s összerogyott.
– Ugyan már, Szméagol! – mondta Frodó. – Bízzál bennem. Nem hagylak el. Ha tudsz, adj igaz válaszokat. Abból nem lehet károd, az csak a hasznodra lehet. – Elvágta a kötelet Gollam csuklóján és bokáján, talpra állította.
– Gyere ide! – mondta Faramir. – Nézz rám! Tudod, hogy hívják ezt a helyet? Jártál itt már máskor is?
Gollam lassan fölemelte a tekintetét, s akarva, nem akarva, Faramir szemébe nézett. Szemében minden fény kialudt, s egy pillanatig üresen, fakón bámult a gondori ember tiszta és rezzenéstelen szemébe. Néma csönd volt. Majd Gollam behúzta a fejét és összekucorodott, annyira, hogy a végén már a padlón kuporgott, dideregve. – Nem tudjuk ész nem isz akarjuk tudni! – nyöszörögte. – Szosze voltunk itt, ész szoha többé nem leszünk.
– Lelakatolt ajtók és csukott ablakok vannak a fejedben, és mögöttük sötét szobák – mondta Faramir. – De most, úgy ítélem, igazat mondasz. Ez a te szerencséd. Mire akarsz megesküdni, hogy ide soha többé nem jössz vissza, s hogy soha, senki eleven lényt nem vezetsz se szóval ide, se jellel?
– Gazda tudja – mondta Gollam, s a szeme sarkából Frodóra pillantott. – Úgy ám, ő tudja. Megígérjük a Gazdának, ha megvéd minket. Megígérjük. Annak, úgy ám. – Frodó lábához kúszott. – Mentsz meg, jó Gazda! – vinnyogta. – Gollam ígéretet tesz a Drágaszágra és hűszégeszen megtartja. Szoha nem jön többé, szoha nem beszél, szoha! Nem, Drágaszágom, nem!
– Meg vagy elégedve? – kérdezte Faramir.
– Meg – mondta Frodó. – Különben is, vagy tudomásul veszed az ígéretet, vagy érvényt szerzel a törvényeteknek. Mást nem tehetsz. Én pedig megígértem neki, hogyha odajön hozzám, nem esik bántódása. S nem akarok szószegő lenni.
Faramir egy pillanatra elgondolkozott. – Helyes – mondta végül. – Akkor átadlak téged a gazdádnak, Drogó fia Frodónak. Nyilvánítsa ki ő, hogy mit akar kezdeni veled.
– De te, Faramir uram – hajolt meg Frodó –, még te nem nyilvánítottad ki, hogy mi a szándékod nevezett Frodóval, s amíg azt nem tudja, ő sem tervezhet semmit, sem önmagával, sem útitársával kapcsolatban. Ítéletedet reggelre halasztottad: de az mindjárt itt van.
– Akkor kinyilvánítom az elhatározásomat – mondta Faramir. – Ami téged illet, Frodó, rám ruházott hatalmamnál fogva szabadnak nyilvánítalak Gondor birodalmának ősidőktől fogva legtávolibb határai között, egyetlen kivétellel: sem te, sem a veled levők közül senki sem léphet be erre a helyre hívatlanul. E határozat egy évig és egy napig érvényes, utána érvényét veszti, hacsak ez idő alatt el nem mégy Minas Tirithbe és nem jelentkezel a Város Uránál és Helytartójánál. Akkor és ott megkérem őt, hogy elhatározásomat erősítse meg, és érvényét terjessze ki életed végéig. A közbenső időben mindaz, akit te a védelmedbe veszel, a magam és Gondor pajzsának védelme alatt áll. Tudomásul veszed?
Frodó mélyen meghajolt. – Tudomásul – mondta –, s magam is készséggel állok szolgálatodra, ha magas és tisztes személyednek e szolgálat ér valamit.
– Sokat ér – mondta Faramir. – Most pedig: ezt a teremtményt, ezt a Szméagolt a védelmedbe veszed-e?
– Szméagolt a védelmembe veszem – mondta Frodó. Samu hallhatóan fölsóhajtott, s ez nem az udvariaskodásnak szólt, amit, lévén hobbit, őszintén helyeselt. Ami azt illeti, a Megyében egy ilyen ügy sokkal több szóvirágot és sokkal több hajlongást igényelt volna.
– Akkor most én szólok hozzád – mondta Faramir, és Gollamhoz fordult. – Halálra vagy ítélve, de amíg Frodóval vagy, tőlünk nem kell tartanod. De ha valaha is bárki gondori ember nélküle talál téged, végrehajtja rajtad a halálos ítéletet. S ha nem szolgálod öt hűségesen, nagyon hamar utolér a halál Gondorban vagy Gondor határán kívül. S most felelj nekem: hová készülsz? Azt mondja, a vezetője voltál. Most hova akarod elvezetni? – Gollam nem felelt.
– Ezt ne próbáld eltitkolni – mondta Faramir. – Felelj, vagy megváltoztatom az elhatározásomat. – De Gollam most se felelt.
– Majd én felelek helyette – mondta Frodó. – A Fekete Kapuhoz vezetett, a kérésemre: de az áthatolhatatlan volt.
– A Névtelen Földön nincs nyitott kapu – mondta Faramir.
– Mikor láttuk, hogy ott nem tudunk bemenni, letértünk a délre vezető útra – folytatta Frodó –, mert ő azt mondta, hogy van ott, vagy lehet ott valami ösvény, közel Minas Ithilhez.
– Minas Morgulhoz – mondta Faramir.
– Nem tudok róla pontosat – mondta Frodó –, de az ösvény a hegyekbe visz föl, annak a völgynek az északi oldalán, ahol a régi város áll. Valami mély hasadékon vezet át, először föl, aztán le... ahhoz, ami odatúl van.
– Tudod a hágó nevét? – kérdezte Faramir.
– Nem – mondta Frodó.
– Cirith Ungolnak hívják. – Gollam élesen fölszisszent, s magában motyogott valamit. – Nem az a neve? – fordult Faramir Gollamhoz.
– Nem! – vágta rá Gollam, de hirtelen megnyikkant, mintha beledöftek volna. – Úgy ám, úgy ám, hallottuk valamikor ezt a nevet. De mit számít nekünk a név? Gazda azt mondja, muszáj bejutnia. Hát valahol muszáj megpróbálnunk. Ész mász úton hol próbálhatnánk?
– Más út nincs? – kérdezte Faramir. – Honnan tudod? S ki derítette fel a Fekete Birodalom minden határát? – Hosszan és gondterhelten nézte Gollamot. – Vidd el azt a jószágot, Anborn. Bánj vele szelíden, de tartsd jól szemmel. S te meg, Szméagol, ne próbáld belevetni magad a vízbe. A szikláknak foguk van, észre se vetted, s máris megölnek. Most hagyj magunkra, és vidd a haladat!
Anborn kiment, s Gollam előtte tekergett. A függöny lehullt a benyílóra.
– Frodó, azt hiszem, most nem cselekedtél bölcsen – mondta Faramir. – Nem hiszem, hogy épp ezzel a jószággal kéne menned. Ez gonosz.
– Nem ízig-vérig – mondta Frodó.
– Persze hogy nem – hagyta rá Faramir –, de a rosszindulat úgy beleette magát, mint az üszög, és a rossz egyre jobban elhatalmasodik rajta. Nem lesz jó vége. Ha el akarsz válni tőle, menlevelet adok neki és vezetőt, Gondor határának bármelyik pontjára, ahova kívánja.
– Nem fogadná el – mondta Frodó. – Követne, mint eddig. S én többször is megígértem néki, hogy megvédem, s oda megyek, ahova ő vezet. Azt kívánod, hogy megszegjem a szavamat?
– Én nem – mondta Faramir. – Csak a szívem. Mert kisebb rossznak látszik, ha az ember másnak tanácsolja, hogy szegje meg a szavát, mintha maga teszi, kivált ha úgy látja, hogy barátja botorul a vesztébe rohan. De nem... ha veled megy, akkor bizonyára elviseled. Ám nem hiszem, hogy Cirith Ungolba kéne menned mindenáron, amiről kevesebbet mondott el neked, mint amennyit tudott. Ennyit világosan kiolvastam a gondolataiból. Cirith Ungolba ne menj!
– Akkor hova menjek? – kérdezte Frodó. – Vissza a Fekete Kapuhoz, s adjam magam az őrség kezére? Mit tudsz arról a helyről, ami olyan félelmetessé teszi a nevét?
– Semmi biztosat – mondta Faramir. – Mi, gondoriak, manapság már nem lépjük át az utat arrafelé, mi fiatalabbak meg soha nem is léptük, mint ahogy egyikünk sem tapodta még soha az Árnyékhegység földjét. Ezekről mi csak régi jelentések alapján tudunk, meg a rég múlt idők szóbeszédeiből. De Minas Morgul fölött, a szorosokban valami sötét iszonyúság lakozik. Ha csak kiejtik is Cirith Ungol nevét, az öregek és a hagyományok ismerői elsápadnak és elhallgatnak.
Minas Morgul völgye már nagyon rég gonosz hellyé vált, s már akkor fenyegetést jelentett, amikor a száműzött Ellenség még messze lakott s Ithilia jó része a mi kezünkben volt. Mint tudod, a város valamikor erős volt, büszke és tisztességes, Minas Ithil, a mi városunk ikertestvére. De kegyetlen emberek kezére került, akik az Ellenséget vallották uruknak első uralkodása idején, s bukása után otthontalanul, gazdátlanul kóboroltak. Azt mondják, az uraik númenori emberek voltak, de sötét gonoszságra adták a fejüket, az ellenség megajándékozta őket a Hatalom Gyűrűivel, aztán elpusztította őket, eleven lidércekké váltak, félelmetes és gonosz lidércekké. Az Ellenség bukása után ők foglalták el Minas Ithilt, oda fészkelték be magukat, a várost, s körös-körül a völgyet, megtöltötték rothadással: üresnek látszott, s mégsem volt az, mert alaktalan félelem lakott romfalai között. Kilencen voltak az Urak, s miután uralkodójuk, akit titokban segítettek és támogattak, visszatért, megint erőre kaptak. Ekkor tört ki a Kilenc Lovas az iszonyúság kapuja mögül, s mi képtelenek voltunk ellenállni nekik. Ne közelítsd meg a fellegvárukat. Kikémlelnek. Az a sosem szunnyadó rosszindulat helye, teli lehunyhatatlan szemekkel. Ne menj arrafelé!
– Akkor hát merre igazítasz útba? – mondta Frodó. – Azt mondod, magad nem tudsz elvezetni sem a hegyekbe, sem a hegyeken túlra. Pedig nekem el kell jutnom a hegyeken túlra, ünnepélyesen vállaltam a Tanács előtt, hogy vagy megkeresem az odavezető utat, vagy belepusztulok. S ha visszafordulnék, a keserves út legvégén, hova mehetnék emberek és tündék közé? Azt kívánod-e, hogy Gondorba menjek, ezzel a Valamivel, amelynek vágya még a bátyádat is megőrjítette? Miféle ördöngösséget művelne az Minas Tirithtel? Tán azt kívánod, hogy két Minas Morgul legyen, mely bomlással teli holt föld fölött vigyorog egymásra?
– Nem kívánhatom – mondta Faramir.
– Akkor mit tegyek, mondd?
– Nem tudom. Csak azt nem akarom, hogy oda menj, ahol halál és gyötrelem vár rád. És nem hiszem, hogy Mithrandir ezt az utat választotta volna.
– De mert ő eltávozott, kénytelen vagyok olyan útra lépni, amilyet találok. S nincs időm, hogy hosszan keressem – mondta Frodó.
– Nehéz sors és reménytelen küldetés – mondta Faramir. – De legalább a szavamat ne feledd: óvakodj a vezetődtől, Szméagoltól. Már gyilkolt. Ezt kiolvastam a gondolatából. – Felsóhajtott.
– Nos hát, találkoztunk és elválunk, Drogó fia Frodó. Nem szorulsz gyöngéd szavakra: nem remélem, hogy viszontlátlak bármikor is a nap alatt. De váljunk el úgy, hogy áldásom adom rád és egész népedre. Pihenj egy kicsit, amíg útravalót készítenek számotokra.
Boldogan hallanám, hogy a csúszó-mászó Szméagol hogyan jutott a Valami birtokába, amiről beszélünk, s hogyan veszítette el, de ezzel most nem zaklatlak. Ha bekövetkezik, amit nem remélünk, s visszatérsz valaha az élők földjére, s felidézzük a történteket a napon ülve a várfal tövében, s nevetve emlékszünk vissza a régi fájdalmakra, akkor majd elmondod. Addig pedig, vagy addig az ideig, ameddig már Númenor látókövei sem látnak, ég veled, Frodó!
Fölállt, mélyen meghajolt Frodó előtt, félrehúzta a függönyt, majd átment a barlangba.

 

 

7. fejezet
A keresztút felé

Frodó és Samu egy időre még visszabújt az ágyba, de mindketten csak feküdtek némán, és pihentek, miközben az emberek nekigyürkőztek, s megkezdődött a napi munka. Egy idő múlva vizet hoztak nekik, majd asztalhoz vezették őket, ahol három személyre terítettek. Faramir velük költötte el a reggelijét. Egy szemhunyásnyit sem aludt a tegnapi csata óta, mégsem látszott fáradtság rajta.
A reggeli végeztével fölálltak. – Nem éhezhettek az úton – mondta Faramir. – Kevés élelmetek van, de utasítást adtam, hogy rakjanak némi útravalót a batyutokba. Amíg Ithiliában jártok, víznek nem lesztek híján, de semmi olyan patak vizéből ne igyatok, amely Imlad Morgulból, az Eleven Halál völgyéből folyik. S még valamit kell közölnöm veletek. A földerítőim és őrszemeim bevonultak, még azok is, akik látótávolságra megközelítették Morannont. Különös dolgot észleltek, valamennyien. Az ország üres. Az úton senki, nem hallani se léptek zaját, se kürtszót, sem íj pendülését. Várakozó némaság ül a Névtelen Földön. Nem tudom, ez mit jelenthet. De valami nagy döntés ideje közeledik. Lóg a vihar a levegőben. Addig menjetek, amíg még lehet! Ha készen vagytok, indulhatunk. A nap hamarosan a homály fölé emelkedik.
Odahozták a hobbitok batyuját (valamivel nehezebb volt, mint azelőtt), s mindketten kaptak egy-egy erős, fényesre csiszolt botot, amelynek faragott fején fonott bőrhurkot húztak át.
– Most, hogy el kell válnunk, nem tudlak illően megajándékozni titeket – mondta Faramir –, fogadjátok hát el e botot legalább. Jó szolgálatot tesz annak, aki a vadont járja, vagy hegyet mászik: Ilyet használnak a Fehérhegység emberei, bár ezeket megkurtították a ti méretetekre, s újonnan vasalták. Lebathron-ból, a gondori fafaragók kedvenc fájából készültek, s a közhit szerint oda is, vissza is megtalálják az utat. Bár ne vallanának kudarcot akkor sem, amikor titeket a Homály földjére elkísérnek.
A hobbitok mélyen meghajoltak. – Legkegyesebb házigazdánk – mondta Frodó –, Elrond, a féltünde azt mondta, amikor útra keltünk, hogy ahol legkevésbé várom, s amikor a legkevésbé sejtem, barátokkal fogok találkozni az úton. Egy biztos, ilyen barátságra, amivel te megajándékoztál, nem is számítottam. S ez még a rosszat is nagy jóra fordítja.
Már készen álltak az indulásra. Előhozták Gollamot is a rejtekhely valamely zugából, s látszott, hogy megbékélt egy kicsit, bár most se tágított Frodó mellől, s gondosan kerülte Faramir tekintetét.
– A vezetőnek be kell kötni a szemét – mondta Faramir. – Bár téged, s a szolgádat, Csavardi Samut, ha kívánjátok, fölmentelek ez alól.
Gollam, amikor odajöttek, hogy bekössék a szemét, vinnyogott, tekergett: Frodóba kapaszkodott, s Frodó azt mondta: – Kössétek be mindhármunkét, az enyimet először, akkor talán belátja, hogy senki sem akar neki rosszat. – Ez megtörtént, s kivezették őket Henneth Annûn barlangjából. Végigmentek a folyosókon, lépcsőkön, aztán megérezték a földet, a friss, illatos, reggeli levegőt. Még egy darabig így mentek, vakon, először fölfelé, majd egy szelíd lejtőn lefelé. Végül Faramir parancsot adott, hogy vegyék le a szemükről a kendőt.
Ott álltak megint a fák ágai alatt. Ide már nem hallatszott el a vízesés nesze, mert közéjük és a vízmosás közé, ahol a patak folyt, hosszú déli lejtő ékelődött. Nyugat felől átszűrődött a fény a fákon, mintha a világ ott hirtelen véget érne, s a fák közén csak az égre lehetne látni.
– Itt végleg elválnak útjaink – mondta Faramir. – Ha megfogadod a tanácsomat, még nem fordulsz keletre. Menj tovább egyenesen, akkor hosszú mérföldekig takar az erdő. Tőled nyugatra egy hegyhát húzódik, amely túloldalt egy völgyre lejt, itt-ott hirtelen és meredeken, itt-ott hosszan és szelíden. Maradj közel a gerinchez és az erdő széléhez. Az utatok elején még mehettek nappal is, azt hiszem. Az ország hamis álomba merült, s egy időre minden gonoszság visszahúzódott. Járjatok békével, amíg csak lehet!
Megölelte a két hobbitot, s fajtájának szokása szerint lehajolt hozzájuk, kezét a vállukra tette, s homlokon csókolta őket. – Kísérjen minden jó ember jókívánsága! – mondta.
Ők földig hajoltak. Faramir sarkon fordult, s elindult visszafelé, a közelben álldogáló két testőréhez, s hátra se nézett többé. Ámulva látták, hogy a zöldbe öltözött emberek milyen gyorsan mozognak, szinte egy szempillantás alatt eltűntek a szemük elől. Az erdő, ahol az imént még Faramir állt, most sivárnak és üresnek tetszett, mintha az álmuk illant volna el.

Frodó fölsóhajtott, s visszafordult dél felé. Gollam az avarban turkált egy fa tövében, mintha csak azt akarta volna jelezni, hogy mélyen megvet minden udvariaskodást. – Máris megéhezett? – gondolta Samu. – Gyerünk hát!
– Elmentek végre? – kérdezte Gollam. – Komisz, gonosz emberek! Szméagol nyaka még mindig fáj, úgy ám. Gyerünk!
– Igen, induljunk – mondta Frodó. – De ha csak rosszat tudsz gondolni róluk, akik megkímélték az életedet, akkor inkább hallgass.
– Jó Gazda! – mondta Gollam. – Szméagol cak tréfál. Ő mindig megbocát, úgy ám, úgy ám, még a jó Gazda kisz ravasszágát isz. Igen bizony, jó Gazda, jó Szméagol!
Se Frodó, se Samu nem felelt neki. Hátukra vették a batyujukat, fogták a botjukat, s nekivágtak az útnak Ithilien erdejében.
Aznap kétszer pihentek és ettek egy-egy keveset abból, amit útravalóul Faramirtól kaptak: szárított gyümölcsöt és sózott húst, napokra elegendőt: s kenyeret annyit, hogy elég legyen, amíg eláll. Gollam nem evett.
Fölszállt a nap, és észrevétlen vonult el a fejük fölött, majd alászállt, s nyugaton, a fák közt a fény aranyszínt öltött, ők mindvégig a hűvös, zöld árnyékban gyalogoltak, s körülöttük teljes némaság volt. Mintha minden madár elszállt, s egyszerre elnémult volna.
A néma erdőben korán sötétedett, s mielőtt még leszállt volna az éjszaka, megálltak fáradtan, mert vagy huszonegy mérföldet vagy még többet megtettek Henneth Annûntól idáig. Frodó lefeküdt, s azon nyomban elaludt a mély avarban egy vénséges vén fa alatt. Samunak, az oldalán, már nyugtalanabb álma volt: föl-fölriadt, de a nyomát sem látta soha Gollamnak, aki elódalgott, amint a többiek eltették magukat. Hogy magában aludt-e valami közeli odúban, vagy nyugtalanul kajtatott valami zsákmány után egész éjszaka: nem tudta, de Gollam a hajnal első fényére visszajött, s fölrázta útitársait.
– Ébredjetek, úgy ám, muszáj! – mondta. – Még hosszú az út keletre. Hobbitoknak szietni kell!

Ez a nap is többé-kevésbé úgy telt, mint az előző, csak épp a csönd volt még nagyobb, a levegő megsűrűsödött, s már-már fojtogató volt a fák alatt. Mintha vihar készülődne. Gollam meg-megállt, beleszagolt a levegőbe, motyogott valamit magában, és sürgette őket, hogy siessenek.
Mikor aznapi útjuk harmadik szakaszában jártak, estefelé, a fák egyre nagyobbak lettek és gyérülni kezdtek. Vastag törzsű, hatalmas örökzöld tölgyek álltak sötéten és ünnepélyesen, tágas tisztások közepén, közöttük itt-ott fakó kőrisek, a kocsonyás tölgyek meg épp most bontották zöld-barna rügyeiket. Körülöttük álomra zárult boglárkával és kökörcsinnel pöttyös zöld fű, hatalmas foltok, teli a harangvirág leveleivel, itt-ott a harangocskák is kibukkantak az avar közül. Élőlény, madár vagy vad sehol, de a tisztásokon Gollamot mégis elfogta a félelem: óvatosan haladtak, árnyékból árnyékba surranva.
Mire az erdő végére értek, már rohamosan sötétedett. Leültek egy görcsös vén tölgy tövébe, amelynek gyökerei mint megannyi kígyó tekeregtek lefelé az omladozó meredek parton. Előttük homályos, mély völgy. Túloldalán ismét megsűrűsödött, s dél felé vonult az erdő, kéken és szürkén a komor esti félhomályban. Jobb kéz felől, messze, nyugaton, a tűzfoltos égen Gondor hegyei izzottak. Bal kéz felé a sötétség Mordor fekete hegyfala: a völgy sötétből ereszkedett le, s egyre szélesedő teknője az Anduinra lejtett. Fenekén rohanó patak, Frodó a néma csöndben jól hallotta a köves medrében vágtató víz robaját, mellette a túloldalon út kanyargott lefelé, mint egy kifakult pántlika, bele a fagyos szürke ködbe, amit nem is érintett a lenyugvó nap sugara. Frodó úgy vélte, hogy valahol messze, mintha a tenger homályos színén lebegnének, ódon és elfeledett, fekete tornyok berogyott sisakját, elmosódott tetejét látja.
Gollamhoz fordult: – Tudod, hogy most hol vagyunk? – kérdezte.
– Tudom, Gazda. Veszélyesz helyen. Ez az út a Hold Tornyából indul, Gazda, le a folyóparti romvároszba. A romvárosz, az nagyon cúf hely, úgy ám, teli ellenszéggel. Nem kellett volna megfogadni az emberek tanácát. Hobbitok messze letértek az útról. Moszt keletre kell mennünk, arra föl. – Vézna karjával a sötétlő hegyekre mutatott. – Ész eszt az utat itt nem használhatjuk. Nem ám! Kegyetlen népek járnak erre, a Toronyból jövet.
Frodó lenézett az útra. Most legalábbis semmi mozgás. Kihaltnak látszott s elfeledettnek, ahogy lefelé futott a ködbe burkolt romvárosba. De valóban, mintha valami gonosz lebegett volna a levegőben, az úton mintha láthatatlan lények vonultak volna fölfelé is, lefelé is. Frodó megborzongott, amint újra lenézett a lassan már az éjszaka sötétjébe burkolózó távoli tornyokra, s hidegnek, kegyetlennek érezte a víz, a Morgulduin moraját, a bemocskolt patakét, amely a Lidércek völgyében ered.
– Most mit tegyünk? – kérdezte. – Sokat mentünk, messzire jutottunk. Keressünk valami zugot az erdőben, a hátunk mögött, ahol éjszakára megbújhatunk?
– Szötétben nem jó bújni – mondta Gollam. – Hobbitoknak moszt nappal kell bújni, úgy ám.
– Ugyan! – mondta Samu. – Muszáj pihennünk egy kicsit, még ha éjfélkor felkelünk is: Akkor is még órákig eltart a sötétség, nagy utat bejárhatunk, ha tudod, hogy merre kell mennünk.
Gollam vonakodva beleegyezett, visszafordultak az erdőbe, s kelet felé tartottak az erdő szaggatott széle mentén. Gollam nem volt hajlandó a föld színén pihenni a gonosz út közelében, így hát némi vita után mind fölmásztak egy hatalmas magyaltölgy ágainak villájába, ahol a vastag ágak jó búvóhelyet és meglehetősen kényelmes menedéket kínáltak. Leszállt az éjszaka, a lomb alatt koromsötét volt. Frodó és Samu is ivott egy korty vizet, evett egy kis kenyeret és szárított gyümölcsöt, de Gollam nyomban összekucorodott és elaludt. A hobbitok le sem hunyták a szemüket.
Valamivel éjfél után lehetett, mikor Gollam fölébredt: egyszerre azt vették észre, hogy fakó, tágra nyitott szeme rájuk villan. Fülelt és szimatolt, már korábban megfigyelték, hogy éjszaka így állapítja meg, mennyi az idő.
– Pihentünk? – kérdezte. – Szépeket álmodtunk? Akkor indulász!
– Sem ez, sem az – morgott Samu. – De menjünk, ha kell.
Gollam levetette magát az ágról, négykézlábra, a hobbitok lassabban követték.
Amint lent voltak, már indultak is, megint Gollam nyomában, keletre, föl a meredek hegyoldalon. Nemigen láttak, olyan sötét volt az éjszaka, hogy a fákat is csak akkor vették észre, ha már beléjük botlottak. A talaj is egyenetlenebbé vált, nehezebb volt gyalogolniok, de Gollamot mintha mindez egy csöppet sem zavarta volna. Átvezette őket a cihereseken, tüskebokor-rengetegeken, mély vízmosásokat, sötét mélyedéseket kerülgettek, le-leereszkedtek fekete, bokrokkal benőtt szakadékokba, aztán megint ki, de ha egy darabig lefelé mentek, a rákövetkező kaptató biztos, hogy hosszabb volt és meredekebb. Egyre magasabban jártak. Mikor első ízben álltak meg, hátranéztek, s halványan látták a maguk mögött hagyott erdők lombkoronáját, a roppant sűrű vadont, a fekete éjszakánál is sűrűbb feketeséget. Az volt a benyomásuk, hogy keletről valami nagy sötétség száll föl az égre, és sorra nyeli el a halvány, elmosódott csillagokat. Később a lemenő hold kimenekült az üldöző felhők mögül, de még így is beteges sárga fényudvar vette körül.
Végül Gollam a hobbitokhoz fordult. – Mindjárt hajnalodik – mondta. – Hobbitoknak szietni kell. Ilyen helyeken nem biztonszágosz a szabadban maradni. Igyekezzünk!
Megnyújtotta lépteit, s ők fáradtan követték. Hamarosan már egy nagy hegynyereg oldalában jártak. Jórészt áfonya és rekettye födte, s szívós, alacsony tüskebokrok, bár itt-ott tisztások nyíltak rajta, újabb keletű erdőtüzek sebhelyei. A tetejéhez közeledve megsokasodott a rekettye, a vén bokrok megnyúltak, nyurgák, szikárak voltak alul, de fönt annál sűrűbbek, sárga viráguk kibomlott, derengett a sötétben, s halvány, édes illatot árasztott. A tüskés rengeteg úgy fölnyurgult, hogy a hobbitok fölegyenesedve tudtak járni alatta a mély, szúrós avarral borított száraz folyosókon.
A széles hegyhát túloldalán megálltak, s hogy elrejtőzzenek, bekúsztak egy kusza tüskegomoly alá. A megtekeredett ágak a földig hajoltak, mert sűrűn benőtte, s lehúzta őket a rengeteg aszott csipkebogyó. Bent holt ágakkal, szederrel födött nagy üres zug volt, mennyezete zsenge levél és bimbó. Ott elheverésztek egy darabig, még ahhoz is fáradtan, hogy egyenek valamit, s a lombsátor résein ki-kilesve várták, hogy végre fölragyogjon a hajnal.
De nem ragyogott föl, csak halott, barnás félhomály támadt. Keleten fakóvörösen derengett a felhők alja, ez azonban nem a pirkadat vöröse volt. A közbülső hegyhátak fölött az Ephel Dúath nézett rájuk mogorván: lent, ahol meghúzódott s nem szállt föl az éjszaka sötétje, alaktalan volt, de fönt már, a vad fény hátterében, keményen és fenyegetően rajzolódott ki a szaggatott, csúcsokkal tarkított gerinc vonala. Jobboldalt hatalmas hegyhát magaslott sötéten s nyúlt el napnyugatra.
– Innét merre tovább? – kérdezte Frodó. – Ez a... ez a Morgulvölgy szája, ott, azon a fekete hegyen túl?
– Minek azt még tudnunk? – kérdezte Samu. – Ma nem megyünk tovább, nappal legalábbis nem, ugye?
– Lehet, hogy nem, lehet – mondta Gollam. – De mennünk kell hamaroszan, a Keresztúthoz. Az az út visz oda, a túloldalon, úgy ám, Gazda.

Mordor fölött kihunyt a vörös fény. A félhomály viszont egyre mélyült, ahogy keletről fölszállt és fölébük húzódott a párafelhő. Frodó és Samu evett egy keveset, de Gollam nem találta a helyét. Az ő ételükből nem volt hajlandó enni, aztán szimatolva, motyogva bekúszott a bokrok alá. Majd egyszerre eltűnt.
– Vadászni ment, gondolom – mondta Samu, és nagyot ásított. Most őrajta volt a sor, hogy aludjék, és hamarosan el is nyomta az álom. Azt álmodta, hogy odahaza van, Zsáklakon, s a kertben keres valamit, de súlyos teher nyomta a hátát, egész meggörnyedt alatta. S mintha buján benőtt volna mindent a gyom, az ágyásokat, a sövény felől, páfrány és vadrózsa fenyegette.
– Bőven lesz dolgom, azt látom, csak ne lennék olyan fáradt – mondogatta. Majd eszébe jutott, hogy mit is keres. – A pipám! – mondta, s fölébredt.
– Te szamár – korholta magát, ahogy kinyitotta szemét, s nem értette, miért is fekszik a sövény tövében. – Hisz ott van a batyudban! – Aztán rádöbbent, hogy ha ott van is, pipafüve nincsen, másrészt meg, hogy Zsáklak innét száz meg száz mérföldre van. Fölült. Mintha már alkonyodott volna. Miért hagyta a gazdája tovább aludni, egészen estelig?
– Te semmit sem aludtál, Frodó uram? – kérdezte. – Mennyi az idő? Úgy látom, már későre jár.
– Nem – felelte Frodó. – Csak épp hogy egyre sötétebb lesz, ahelyett, hogy világosodnék. Amennyire meg tudom állapítani, dél felé járhat, s te talán három órát aludhattál.
– Csak tudnám, mi készül? – mondta Samu. – Vihar közeledik? Ha igen, akkor ilyen kegyetlen vihar még sose volt. Bár lennénk egy mély barlangban, és nem a bokor alján. – Fülelt. – Hát ez meg mi? Mennydörgés, dobszó, vagy mi a szösz?
– Nem tudom – felelte Frodó. – Már jó ideje tart. Néha mintha a föld remegne, néha meg úgy érzem, mintha a sűrű levegő dobolna a fülemben.
Samu körülnézett. – Gollam hova lett? – kérdezte. – Még nem jött vissza?
– Nem – mondta Frodó. – Híre-hamva sincs.
– Nos – jelentette ki Samu –, nekem nem hiányzik. Ami azt illeti, még soha nem vittem magammal útra semmit, amit szívesebben elveszítettem volna. De ez rávall: eljön ilyen messzire, aztán megy és eltűnik, épp amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá... már ha egyáltalán hasznunkra van, amit erősen kétlek.
– A lápról ne feledkezz meg – intette Frodó. – Remélem, nem esett semmi baja.
– S én remélem, hogy nem töri semmi rosszban a fejét. És azt is remélem, hogy nem esik, hogy úgy mondjam, mások kezébe. Mert akkor hamarosan mi is szorulunk.
Újólag megdördült az ég, s a dübörgő robaj most hangosabb volt és mélyebb. Mintha megremegett volna a lábuk alatt a föld. – Valahogy úgy érzem, pácban vagyunk – mondta Frodó. – S félek, hogy az utunknak hamarosan vége szakad.
– Lehet – mondta Samu –, de ahol élet van, ott remény is van, mondta az öregem, s mindig hozzátette: sőt elkél egy kis harapnivaló is. Harapj valamit, Frodó uram, aztán tedd el magad aludni.

A délután, mert Samu úgy vélte, mégiscsak megilleti ez a név, a vége felé járt. Búvóhelyéről kinézve a világ borongós volt, árnyéktalan, s úgy látták, egyre inkább jellegtelen, színtelen homályba vész. Fullasztó idő volt, de nem meleg. Frodó nyugtalanul aludt, forgolódott, dobálta magát, néha motyogott álmában, Samu kétszer is azt hitte, hogy Gandalf nevét hallja. Mintha ólomlábon járt volna az idő. Samu egyszerre egy szisszenést hallott a háta mögül, hátrakapta a fejét, Gollam volt az, négykézláb, s égő szemmel nézte őket.
– Ébredjetek, ébredjetek! Álomszuszékok! – suttogta. – Ébredjetek! Ninc veszíteni való időnk. Mennünk kell, úgy ám, moszt, rögveszt. Ninc veszteni való időnk!
Samu gyanakodva szegezte rá a szemét: rémültnek vagy izgatottnak látszott. – Most? Mi ez már megint? Még nincs itt az ideje. Talán ha uzsonnaidő van, mármint hogy tisztességes helyeken.
– Osztoba! – sziszegte Gollam. – Nem vagyunk tisztesszégesz helyen. Fogy az idő, úgy ám, gyorszan fogy. Ninc veszteni való időnk. Mennünk kell. Ébredj, Gazda! Ébredj! – Megrázta Frodó vállát. Frodó fölriadt, hirtelen fölült, és elkapta a karját. Gollam kitépte magát a kezéből, és hátrált.
– Nem szabad osztobának lenni! – sziszegte. – Mennünk kell. Ninc veszteni való idő. – Többet képtelenek voltak kiszedni belőle. Hogy hol járt, hogy mit gondol, mi készül, és mi az, ami ilyen sietségre ösztökéli, azt nem mondta meg. Samu teli volt mélységes gyanúval, s ezt ki is mutatta, de Frodón nem látszott, hogy mi jár a fejében.
Fölsóhajtott, bekötötte a batyuja száját, s fölkészült, hogy nekivágjon az egyre mélyülő homálynak.
Gollam nagyon óvatosan vezette le őket a domboldalon, amikor csak lehetett, fedezék mögött, s ha nyílt terepen kellett átvágniok, futva, majdnem a földig görnyedve: de már olyan sűrű volt a homály, hogy a hobbitokat, szürke csuklyás köpenyükben még a legélesebb szemű erdei vad is alig vette volna észre, s a léptüket se hallotta volna, mert olyan könnyű volt, amilyen csak az apró népeké lehet. Egy gally nem roppant, egy levél nem zizzent a talpuk alatt.

Talán egy óra hosszat mehettek így, libasorban, a táj nyomasztó homályában, s a süket csöndet csak nagy néha törte meg a mennydörgés halk robaja valahol messze, vagy a dobok duhogása a hegyek mélyén. Búvóhelyükről lefelé mentek, majd délnek fordulva nyílegyenesen, már amennyire Gollam a vízmosásoktól szabdalt, hegyekre néző hosszú lejtőn az irányt tartani tudta. Egyszerre, mint egy fekete fal, körbefutó fasor bukkant fel, nem messze előttük. Csak akkor döbbentek rá, hogy e fák milyen hatalmasak, mikor a közelükbe értek. Látszott, hogy vénséges vének, mégis toronymagasak voltak, bár csúcsuk kiszáradt és vihartépte, mintha villám és szélvihar söpört volna végig rajtuk, de képtelenül rá, hogy megölje őket, vagy kicsavarja mérhetetlen mélyre lehatoló gyökerüket.
– A Keresztút, úgy ám – suttogta Gollam. Most szólalt meg először, azóta, hogy a búvóhelyükről elindultak. – Arra kell mennünk. – Keletnek fordult, föl a hegyoldalban, majd egyszerre ott volt a szemük előtt a Déli út, a hegyek lábát megkerülve kanyargott fölfelé, majd tűnt el a fák roppant gyűrűjében.
– Mász út ninc – suttogta Gollam. – Az úton kívül szemmi öszvény. Ninc öszvény. Ki kell mennünk a Keresztútra. De szietve! Cöndben!
Óvatosan, mint a földerítők az ellenség táborán belül, odalopakodtak az úthoz, s kőbe vágott nyugati szegélyén folytatták útjukat, puhán lépdelve, mint a macska, szürkén a kő szürkéje előtt. Végre elérték a fákat, a komor égre nyíló hatalmas, tetőtlen körfalat. A roppant törzsek köze mint egy romcsarnok beomlott ívsora. A négy út pontosan a gyűrű közepén találkozott. Mögöttük a Morannonhoz vezető út, ugyanez előttük a távoli Délre vezetett, jobb kéz felől Osgiliathból kanyargott föl az út, s vitt tovább a gyűrűn túl a sötét Keletnek, ez volt a negyedik, nekik ezt kellett követniük.
Ahogy egy pillanatra megállt ott, rettegéssel tele, Frodó rádöbbent, hogy valami fénylik, Samu arcán vette észre, azon csillant meg. Feléje fordult, s látta, hogy az ágak ívén túl, az Osgiliathba vezető út majdnem hogy nyílegyenes: mint a kifeszített szalag fut, fut lefelé, nyugatnak. Ott, messze távol, a homályba borult, szomorú Gondoron is túl, épp lemenőben volt a nap, s ahogy kibukkant végre a hatalmas, lassan tovahúzódó felhőtakaró alól, baljós tűzbe borulva hanyatlott a még makulátlan tenger felé. A kurtán felizzó fény hatalmas, mozdulatlan és ünnepélyes ülő alakra esett, olyanra, mint Argonath roppant kőkirályai. Kikezdte már az idő vasfoga, s erőszakos kezek csonkították meg: feje hiányzott, helyére, gúnyból, durván faragott gömbölyű követ illesztettek, a kezdetlegesen kimázolt kő a homlokán egyetlen nagy vörös szemet viselő, vigyorgó arcot formázott. Térdén és roppant trónusán, egész talapzatán idétlen firka, s közte az ocsmány jelek, amelyeket Mordor népe használ.
Frodó a lenyugvó nap lapos fényében egyszerre megpillantotta az őskirály fejét is: oda gurult ki az út szélére. – Nézd, Samu! – kiáltotta, döbbenetében még az óvatosságról is megfeledkezve. – Nézd! A Királynak megint koronája van!
Szemét kivájták, faragott szakállát letörték alul, de a szigorú, magas homlokon arany és ezüst korona, egy fehér kis virágcsillagokkal ékes kúszónövény, mintegy a bukott király iránti tiszteletből, fölfutott a királyi fej homlokára, s a kőhaj rovátkáiban gyökeret vert a sárgán ragyogó varjúháj.
– A hódítás nem tart örökké! – mondta Frodó. S egyszerre véget ért a kurta pillanat. A nap lebukott, eltűnt, s mint ahogy a lámpa kialszik, borult rájuk a fekete éjszaka.

 

 

8. fejezet
Cirith Ungol lépcsői

Gollam Frodó köpönyegét rángatta, s rettegve, türelmetlenül sziszegett: – Sziesszünk! Menni muszáj! – mondta. Nem szabad itt megállni! Szietni kell!
Frodó vonakodva fordított hátat nyugatnak, s ment, amerre a vezetője, Kelet sötétjébe. Elhagyták a fák gyűrűjét, s az úton lopakodtak a hegyek felé. Ez az út is egyenesen futott egy darabig, de hamarosan elkanyarodott délre, s arra vezetett mindaddig, amíg egy nagy, s messziről látható sziklanyúlvány alá nem ért. Az feketén és tiltón magasodott fölébük, feketébben, mint a fekete égbolt, az út ennek az árnyékában kúszott, s a végére érve éles szögben kanyarodott el keletre, s innét már meredeken emelkedett.
Frodó és Samu nehéz szívvel baktatott, annyira, hogy már a veszedelem sem érdekelte őket. Frodó leszegte a fejét: terhe megint csak iszonyatosan húzta lefelé. Amint a Keresztutat elhagyták, a súly, amit Ithiliában szinte elfelejtett, egyre növekedett. Most, hogy a lába megérezte az emelkedőt, fáradtan föltekintett, s megpillantotta, ahogy azt Gollam előre megmondta, a Gyűrűlidércek városát. Lekuporodott a kőpart tövébe.
Hosszan lejtő völgy, mély árnyéköböl nyúlt messze a hegyek közé. A túlsó oldalán, nem messze a völgyben, az Ephel Dúath fekete térdének sziklatalapzatán állt Minas Morgul fala és tornya. Körülötte minden sötét volt, föld és égbolt, de a torony maga fénylett. Nem a holdfény áradt belőle, amit Minas Ithil fogadott magába régen, a hold gyönyörű és tündöklő Tornya a hegyek karéjában. Mostani fénye még a lassan fogyatkozó beteg hold fényénél is halványabb volt, fel-felderengő, el-elhaló, mint a rothadás bűzös és undorító kipárolgása, afféle hullafény, ami semmit meg nem világít. A falak és a torony ablakai mint megannyi, a semmire, befelé tekintő fekete lyuk, de a torony teteje lassan hol erre, hol arra tekeredett, afféle éjszakába tekingető irdatlan kísértet-fejként. Egy pillanatra mind a hárman megtorpantak, összehúzták magukat, és önkéntelenül fölfele bámultak. Gollam tért magához elsőnek. Türelmetlenül rángatta a köpönyegüket, de nem szólt egy szót sem. Majdhogynem vonszolta őket. Vonakodva tettek meg minden lépést, s valahogy mintha az idő is lelassult volna, mintha percek teltek volna el a közt, hogy fölemelik, s hogy undorodva leteszik a lábukat.
Így jutottak el nagy lassan a fehér hídhoz. Itt a sápadtan derengő út átívelt a völgyet középen kettéválasztó folyó medrén, s tekervényesen haladt tovább a város kapuja, a külső fal északi oldalán ásító nagy fekete nyílás felé. A folyó két partján széles, sík rét húzódott, telis-teli sápadt fehér virágokkal. Ezek is fénylettek, szépek voltak, formájuk mégis szörnyűséges, mint egy lidércnyomásos álom torzalakjaié, szaguk émelyítő hullabűz, a levegőt betöltötte a bomlás szaga. A híd rétről rétre ívelt. Mindkét végét szobrok őrizték, állat- és emberalakok, de ravaszul torzak és undorítók. A víz a híd alatt némán siklott, színe párolgott, de a pára, ami fölszállt róla, s a híd körül kavargott, halálos hideg volt. Frodó érezte, hogy az érzékei eltompulnak, s az agya elsötétedik. Majd egyszerre, mintha nem a maga akarata, hanem valami más erő hajtaná, tántorogva, sietősen nekiindult, tapogató kezét előrenyújtva, jobbra-balra billegő fejjel. Samu és Gollam utánaszaladt. Samu elkapta a karját, épp mikor megbotlott a híd küszöbében, s már-már elesett.
– Nem arra! Nem arra! – mondta suttogva Gollam, de a fogai közül előretörő lélegzet úgy hasított a súlyos, némaságba, akár a sípszó. Rémületében a földre kuporodott.
– Megállj, Frodó uram! – súgta Samu Frodó fülébe. – Vissza! Nem arra. Gollam azt mondja, s most az egyszer egyetértek vele.
Frodó végigsimított a homlokán, s nagy nehezen elfordította a tekintetét a városról, ott a hegyen. Vonzotta a derengő torony, s küzdött a vágyával, hogy a fénylő úton futva induljon el a kapuja felé. Végül minden erejét összeszedve hátat fordított neki, de érezte közben, hogy a Gyűrű ellene feszül, húzza a láncot a nyakán, s a szeme is, ahogy félrenézett, egy pillanatra mintha megvakult volna. Áthatolhatatlan volt a sötétség.
Gollam, aki úgy kúszott a földön, mint egy rémült állat, már beleveszett a homályba. Samu tántorgó gazdáját támogatta és vezette, úgy igyekezett utána, minden erejét összeszedve. A folyó feléjük eső partján nem messze egy helyt ellaposodott az út kőbe vágott szegélye. Itt letértek, és Samu látta, hogy egy keskeny ösvényen járnak, amely az elején halványan dereng, akár az út, míg csak a fénye, mikor fölébe ér a halál-virágos rétnek, ki nem fakul és el nem sötétedik. Innét már fölfelé kanyargott a völgy északi oldalán.
Így baktatott fölfele, egymás mellett a két hobbit, az előttük loholó Gollamot nem is látták, csak mikor az megállt és továbbintette őket. Szeme zöldesfehér fénnyel világított, lehet, hogy az undorító morgul-derengést tükrözte vissza, de az is lehet, hogy a kedvét, amit e hely keltett benne. A torony hulla-derengését és a fekete ablakszemeket Frodó is, Samu is, szakadatlanul ott érezte a hátán, olykor félve hátrapillantottak, de sikerült újra meg újra visszatéríteni a tekintetüket, hogy az egyre sötétülő ösvényt megkeressék. Lassan vánszorogtak tovább. Mikor nagy sokára fölértek odáig, hogy ne érezzék már a folyó mérgezett bűzét és páráját, könnyebben lélegeztek, s a fejük is kitisztult, de addigra a végtagjaik fáradtak el halálosan, mintha egész éjszaka gyalogoltak volna, súlyos teherrel a vállukon, vagy hosszú ideig úsztak volna erős ár ellen. Végül már nem is tudtak továbbmenni, muszáj volt megállniuk.
Frodó leült egy kőre, épp mikor egy nagy, csupasz sziklakiszögellés tetejére értek. Előttük a völgy oldalának egy horpadása, amit az ösvény megkerült, és úgy haladt tovább, de itt, a szakadék felől, épp csak hogy párkánnyi széles volt, aztán a meredek, délre néző sziklafalon folytatódott, amíg csak bele nem veszett fönn a sötétbe.
– Muszáj egy kicsit pihennem, Samu – súgta Frodó. – Nagyon nehéz, Samu fiam, nagyon, nagyon nehéz. Csak tudnám, hogy meddig bírom. De mindenképpen muszáj pihennem egy kicsit, mielőtt erre vállalkoznék. – A keskeny ösvény felé mutatott.
– Psszt! Hssz! – szisszent rájuk a visszasiető Gollam, ajkára tette az ujját, s a fejével intett, sürgette őket. Meghúzta Frodó inge ujját, s az ösvényre mutatott, de Frodó nem mozdult.
– Még ne – mondta. – Még ne. – Fáradtság nyomasztotta, s valami, ami még a fáradtságnál is súlyosabb: úgy tetszett, nehéz bűbáj üli meg a testét-lelkét. – Muszáj pihennem – motyogta.
Ettől Gollam rettegése és izgalma olyan fokra hágott, hogy megszólalt, sziszegve a tenyere mögött, mintha valami láthatatlan lény elől titkolná szavait. – Pssz! Ne itt, ne! Itt nem sszabad! Osztoba! Sszemek látnak. Ha kijönnek a hídra, látnak. Gyerünk innét! Föl, föl, gyerünk!
– Gyerünk, Frodó uram – mondta Samu. – Megint csak igaza van. Itt nem maradhatunk.
– Jó – mondta Frodó, mintha aludnék, s a hangja is, mintha nem az ő hangja lenne. – Megpróbálom. – Fáradtan fölkelt.

De már késő volt. A szikla megremegett alattuk. A robaj, mely hangosabb volt, mint valaha, végigterült a földön, és visszhangot vert a hegyek között. Hirtelen nagy vörös láng csapott fel. Messze, a keleti hegyeken túl szökött az égre, s a rongyos felhőkre bíborvörös fényt löttyintett. Itt, a homály és a halott-hideg fény völgyében ez a szín elviselhetetlenül vadnak és kihívónak tetszett. A sziklacsúcsok és a fűrészfogas gerincek a Gorgorothban fölcsapó láng vörösében feketén szökkentek elő. Megreccsent az ég.
S Minas Morgul ráfelelt. Villámfénybe borult, fakó kék lángok villái csaptak föl a toronyból és a környező hegyekből a fellegekbe. A föld felnyögött, a városból elnyúlt kiáltás hangzott. Éles vijjogás vegyült bele, afféle keselyűhang, vad, dühös és rettegő nyerítés, és átható csikorgás, mely hamarosan olyan élessé lett, hogy a fül már nem is érzékelte. A hobbitok megpördültek, s fülüket befogva a földre vetették magukat.
A szörnyű kiáltás hosszú, émelyítő, jajongó vonyítássá halkult, majd teljesen elnémult. Frodó lassan fölemelte a fejét. A keskeny völgy túloldalán, tekintetével szinte egy szintben álltak a város falai, s a nyitott szájat, villogó fogsort formázó fekete kapu most tárva-nyitva. A kapun egy hadsereg vonult ki.
Az egész sereg fekete, éjfekete ruhában. A derengő falak előtt, a fénylő úttesten Frodó jól látta őket, a csöpp fekete alakokat, sort sor után, amint gyorsan és némán menetelnek, s csak ömlenek, ömlenek ki a kapun, végeláthatatlan áradatban. Előttük lovasok, sorokba rendeződött árnyak, élükön egy, aki nagyobb valamennyinél: egy Lovas, szénfeketében, csak épp hogy csuklyás fején koronaforma sisak csillan a beteges fényben. Már a híd közelébe ért odalent, Frodó merev tekintete makacsul követte, képtelen volt a szemét levenni róla. Ez vajon a Kilenc Lovas uralkodója, aki visszatért a földre, hogy kísértetseregét csatába vezesse? Igen, ez a fékezhetetlen király, akinek hideg keze a gyilkos késsel lesújtott a Gyűrűhordozóra. A régi seb most fájdalmasan lüktetett, s halálos hideg kúszott Frodó szíve felé.
A Lovas egyszerre megtorpant, a híd előtt, épp mikor e gondolat Frodóba beléhasított. A hobbit szíve megtelt rettegéssel, s mintha megbűvölték volna, megbénult. Megállt a sereg is. Néma csönd lett. Lehet, hogy a Gyűrű szólította a Lidérckirályt, s az egy pillanatra megzavarodott, mert valami más erőt is érzett a völgyben. Félve fordította erre-arra koronás-sisakos fejét, láthatatlan szeme végigsöpört a homályon. Frodó várt, megbűvölve, mint a madár a kígyó tekintete előtt. És sürgetőbben érezte a parancsot, mint valaha, hogy húzza fel az ujjára a Gyűrűt. De akármilyen nagy volt is a kényszer, nem volt hajlandó engedni neki. Tudta, hogy a Gyűrű csak elárulná, s még ha fölhúzza, sincs ereje, hogy a Morgul-királlyal szembenézzen, még nincs. Akarata többé már nem engedelmeskedett a parancsnak, s bármennyire megrettentette, úgy érezte, csak kívül csap le rá az az iszonyú erő. Irányítani kezdte a hobbit a kezét, s miközben Frodó tudata feszülten figyelte önmagát (mintha valami régen történt eseményt figyelne távolról), vonakodó és kényszerű engedelmességgel egyre közelebb-közelebb emelte a kezét a nyakában lógó lánchoz. S ekkor megmoccant a hobbit akarata: lassan visszakényszerítette a kezét, valami máshoz, amit a szíve táján rejtegetett. Hidegnek és keménynek érezte, ahogy rázárult a keze, Galadriel üvegcséje volt az, amit kincsként őrzött, de már-már elfelejtett. Mikor megérintette, egy pillanatra mintha a Gyűrű maga is eltűnt volna az emlékezetéből. Fölsóhajtott, s lehajtotta a fejét.
E pillanatban a Lidérckirály megfordult, megsarkantyúzta a lovát és átlovagolt a hídon, nyomában a fekete sereg. Lehet, hogy a tünde-köpeny állt ellen a láthatatlan szemnek, az is lehet, hogy a kicsi ellenség erőre kapott akarata térítette el a lidérckirály gondolatát. De mindenképp sietős volt a dolga. Már eljött az óra, s a hatalmas Úr parancsára háborúba kellett vonulnia.
A kanyargós úton, lefelé menet, hamarosan eltűnt, mint homály veszett a homályba, de a nyomában még egyre vonultak a csapatok a hídon. Ebből a völgyből Isildur ideje óta ekkora hadsereg még sosem vonult ki: s ekkora sereg még sosem indított támadást az Anduin gázlói ellen, pedig ez még csak egy volt, s nem is a legnagyobb Mordor seregei közül.
Frodó megmoccant. S a szíve egyszer csak Faramirhoz szállt. – A vihar végre kitört – gondolta. – Ez az irdatlan tömeg lándzsa és kard mind Osgiliathba tart. Vajon Faramirnak sikerül még idejében átjutnia? Bár sejtette, vajon tudta is a támadás óráját? S vajon hogy tudja tartani a gázlókat, ha a Kilenc Lovas királya ellene támad? S még jön más sereg is. – Elkéstem. Minden elveszett. Késlekedtem az úton. Még ha végrehajtom is a küldetésemet, akkor se szerez róla senki tudomást. Nem marad, akinek elmondhatnám. Értelmét veszti. – Erőt vett rajta a gyöngeség, és elsírta magát. Közben Morgul serege egyre csak vonult-vonult a hídon.
Majd nagy-nagy távolságból, mintha az emlékeiben élő Megyéből hallaná egy napsütéses nyári reggel, amikor elkezdődik a nap, és nyílnak s csukódnak az ajtók, megütötte a fülét Samu hangja. – Ébresztő, Frodó uram, ébresztő! – Ha a hang még azt is hozzátette volna, hogy: kész a reggeli, csöppet sem lepődött volna meg. Samunak láthatólag mehetnékje volt: – Ébresztő, Frodó uram! Elvonultak – mondta.
Tompa csattanás. Bezárultak Minas Morgul kapui. Az utolsó sor lándzsa is eltűnt az úton. A torony most is ott vigyorgott a túlparton, de a fénye kihunyt. A város visszahanyatlott a komor sötétbe és hallgatásba. De most is tele volt éber figyelemmel.
– Ébresztő, Frodó uram, elmentek, s nekünk is mennünk kell, Valami él ezen a helyen, valami szem, vagy látó elme, érted, hogy mit akarok mondani, s minél tovább maradunk, annál valószínűbb, hogy felfedez minket. Gyerünk innét, Frodó uram!
Frodó fölemelte a fejét, aztán fölállt. A kétségbeesés most se szakadt le róla, de a gyöngesége elmúlt. Még komoran el is mosolyodott, s most legalább olyan világosan látta, mint az imént az ellenkezőjét, hogy mi az, amit tennie kell, amit, ha tud, mindenképpen meg kell tennie, akár tudomást szerez róla Faramir, Aragorn, Elrond, Galadriel vagy Gandalf, akár nem. Mikor látta, hogy tiszta fény sugárzik már az ujjai közül, az üvegcsét megint a keblébe rejtette, a szíve fölé. Aztán elfordult Morgul városától, amely most épp csak hogy szürkén derengett túloldalt a sötétben, s fölkészült, hogy nekivágjon a fölfelé vezető útnak.
Gollam, mire Minas Morgul kapuja kitárult, úgy látszik, már előrekúszott a párkányon a sötétben, s ott hagyta a hobbitokat, ahol voltak. Most visszakúszott, s reszketett az ujja, vacogott a foga. – Osztobák! Bolondok! – sziszegte. – Szietni! nem szabad azt hinni, hogy a veszély elmúlt. Nem múlt el. Sziesszünk!
Nem válaszoltak, de kimásztak utána, a párkányra. Egyiküknek sem volt ínyére, még azután sem, hogy annyi más veszedelemmel szembenéztek: de nem volt hosszú. Az ösvény hamarosan megint elkanyarodott, ott, ahol a hegyoldal megint kidomborodott, s ők váratlanul egy keskeny sziklahasadékhoz értek. Ez volt az első lépcső, amiről Gollam beszélt. Szinte teljes sötétség vette körül őket, alig láttak az orruknál tovább, de Gollam szeme sápadtan fénylett, néhány lábnyival feljebb, mikor visszafordult feléjük.
– Óvatoszan! – súgta. – Lépcők. Szok lépcő. Vigyázva! – Szükség is volt a vigyázatra. Frodó és Samu először megkönnyebbült, hogy mindkét oldalon falat ért a keze, de a lépcső majdnem olyan meredek volt, mint a létra, s ahogy mentek-mentek fölfelé, egyre inkább tudatára ébredtek a fekete meredélynek a hátuk megett. S a lépcsőfokok keskenyek voltak, egyenetlenek, gyakran alattomosak: egyik-másik megkopott, síkos volt az éle, egyik-másik törött, s volt, amelyik a lábuk alatt mállott el, amikor ráléptek. De a hobbitok csak küszködtek, ujjuk kétségbeesetten csimpaszkodott a következő lépcsőfokba, fájó térdüket újra meg újra rákényszerítették, hogy meghajoljon és kiegyenesedjék, s ahogy a lépcsősor mélyebben vágott a meredek hegyoldalba, úgy nyúlt kétoldalt a sziklafal mindjobban a fejük fölé.
Végül, épp, mikor már azt hitték, hogy nem bírják tovább, látták, hogy Gollam szeme megint letekint rájuk. – Fenn vagyunk – suttogta. – Túl az elsző lépcőn. Ügyesz hobbitok magaszra másztak, nagyon ügyesz hobbitok. Már cak pár lépcőfok, annyi az egész, úgy ám.
Frodó és Samu fáradtan, szédelegve követte, s kúszott fel az utolsó lépcsőfokokon, majd ült le a végén lábát, térdét dörzsölgetve. Egy sötét folyosóban voltak, amely, úgy látszik, még egyre emelkedett, bár most már szelídebben és a lépcsőfokok nélkül. Gollam nem hagyta őket sokáig pihenni.
– Még mász lépcő isz van – mondta. – Szokkal hosszabb lépcő: Pihenjetek majd a mászik lépcő tetején. Moszt ne.
Samu felnyögött. – Azt mondtad, hosszabb?
– Úgy ám, úgy ám, hosszabb – mondta Gollam. – De nem ilyen nehéz. Hobbitok megmászták az egyenesz lépcőt. Moszt a kanyargósz jön.
– És azután? – kérdezte Samu.
– Majd meglátjuk – mondta halkan Gollam. – Majd meglátjuk.
– Mintha azt mondtad volna, hogy valami alagút is lesz – mondta Samu. – Lesz alagút vagy valami más, amin át kell menni?
– Úgy ám, alagút – mondta Gollam. – De hobbitok pihenhetnek, mielőtt azzal próbálkozunk. Ha azon átjutunk, már majdnem a tetőn vagyunk. Nagyon közel... ha átjutunk. Úgy ám!
Frodó megborzongott. Beleizzadt a mászásba, s most fázott így verítékesen, a sötét folyosóban ugyanis hideg huzat volt, a láthatatlan magasból húzott lefelé. Fölállt, és megrázta magát. – Nos, gyerünk – mondta. – Nem valami kellemes itt üldögélni.
Úgy érezték, a folyosó több mérföld hosszú, s egyre csak húzott rájuk, viharos széllé erősödött a huzat. A hegy mintha gyilkos lélegzetével próbálta volna elriasztani őket, visszafordulásra késztetni a tető titkai elől, lefújni őket a kinti sötétbe. Csak akkor tudták meg, hogy a folyosó végére értek, mikor egyszer csak nem ért falat a jobb kezük. Látni édeskeveset láttak. Körös-körül nagy, alaktalan, fekete tömegeket, fölébük magasodó sötétszürke árnyakat, s hébe-hóba tompa vörös villanásokat a mélyen járó felhők alatt, s ilyenkor egy-egy pillanatra magas csúcsokat elöl és kétoldalt, oszlopok módjára tartották fölöttük az ég roppant, rongyos kárpitját. Látták, egy széles párkányon állnak, s azon kell fölkapaszkodniok még száz meg százlábnyira. Bal kéz felől sziklafal, jobb kéz felől a tátongó mélység.
Gollam közvetlenül a sziklafal tövébe vezette őket. Most éppen nem fölfelé mentek, de a kő a lábuk alatt töredezettebb, s útjuk a sötétben veszélyesebb volt, lépten-nyomon kőtömbök, hullott kövek torlaszolták el. Lassan, fáradságosan küszködtek előre. Frodónak és Samunak fogalma sem volt, hány óra telhetett el azóta, hogy beértek a Morgul-völgybe. Az éjszaka végtelennek tetszett.
Végül megint csak azt vették észre, hogy sziklafal állja el útjukat, s azon megint csak lépcsősor visz föl. Megálltak, aztán nekivágtak. Hosszú, fáradságos mászás volt, de ez a lépcső nem mélyedt a hegyoldalba. A sziklafal itt nem volt függőleges, s az ösvény, mint a kígyó tekergett föl rajta. Volt ahol egészen a sötét szakadék széléig kimerészkedett, s Frodó mint egy hatalmas katlant látta maga alatt a roppant hegyszorost a Morgul-völgy fejénél. Lent mint a csiganyál csillant a lidércút szalagja a Halott Várostól a Névtelen Hágóig. Gyorsan félrefordult.
A lépcsősor egyre csak felfelé-felfelé kígyózott, mígnem az utolsó meredek és egyenes szakasz újabb párkányra nem ért. Az ösvény itt elkanyarodott a nagy hegyszoros vonalától, s a tulajdon veszedelmes nyomdokát követte, befordult az Ephel Dúath teteje tájának egyik kisebb hasadékába. A hobbitok kétoldalt magas sziklaszirteket, szaggatott sziklacsúcsokat láttak haloványan, közöttük éjnél is feketébb hasadékokat, mélyedéseket, amelyeket rég elfeledett telek rágtak, vájtak a napot sosem látott kőbe. A vörös fény az égen mintha erősödött volna, bár nem tudták, a hajnal pirkad-e ilyen félelmesen e homályba burkolt földön, vagy a Szaurontól gyötört Gorgoroth bocsátja-e ki e veres lángokat. Frodó, ahogy fölnézett, magasan fölöttük, s még jó messzire ott látta, vagy azt hitte, hogy látja, keserves útjuk valóságos koronáját. A keleti égbolt tompa vörösére élesen rajzolódott ki két fekete hegyhát közt a szaggatott hegygerinc éle, s mindkét hegyháton egy kőkürtő állt.
Megtorpant, s alaposabban is szemügyre vette. A bal oldali kőkürtő magas volt, karcsú, és vörös tűz égett benne, vagy a túloldali vörös fény csillant át rajta valami nyíláson. Most már látta: fekete torony az, a hágó külső nyiladékában. Megérintette Samu karját, és rámutatott.
– Ez nagyon nem tetszik nekem! – mondta Samu. – Szóval ezt a te titkos utadat végül is őrzik? – dörmögte, Gollamhoz fordulva. – Amint azt, gondolom, mindig is tudtad.
– Minden utat őriznek, úgy ám – mondta Gollam. – Persze hogy őriznek. De hobbitoknak muszáj megpróbálni valami utat. Talán ezt őrzik legkevészbé. Talán mind elmentek nagy catába. Talán!
– Talán – morgott Samu. – Mindegy, addig még sokat kell mennünk és sokat kell másznunk. És még ott van előttünk az alagút. Azt hiszem, pihenned kéne, Frodó uram. Nem tudom, mennyi az idő, hogy nappal van-e vagy éjszaka, de mindenesetre órák óta megyünk.
– Igen, pihennünk kell – mondta Frodó. – Keressünk hát valami szélcsöndes zugot, s gyűjtsünk egy kis erőt... az utolsó erőfeszítéshez. – Mert úgy érezte, hogy most az következik. A túloldali ország, s amit ott véghez kell vinnie, most mind távolibbnak tetszett, túlságosan távolinak, hogy törje rajta a fejét. Most minden erejét arra összpontosította, hogy átjusson ezen az áthatolhatatlan falon. Vagy fölötte. S az őrzőin. Ha ezt a lehetetlen feladatot végre tudja hajtani, akkor a küldetését is teljesíti majd, vagy legalábbis úgy érezte a fáradtságnak ebben a sötét órájában, miközben Cirith Ungol alatt küszködött a sziklák homályában.
Beültek két kőszirt között egy hasadékba, Frodó és Samu valamivel beljebb. Gollam a nyílása közelében kuporodott le. Ott a hobbitok ettek valamit, úgy vélték, utoljára, mielőtt a Névtelen Földre érnének, sőt így együtt, talán életükben utoljára. A gondori útravalót ették, meg tünde-kenyeret, és ittak is egy keveset. De a vízzel takarékoskodtak, s épp csak hogy megnedvesítették kiszáradt szájukat.
– Kíváncsi vagyok, mikor találunk legközelebb vizet? – mondta Samu. – Bár, gondolom, azok is csak isznak, odaát. Ugye, isznak az orkok?
– Igen, isznak – felelte Frodó. – De erről inkább ne beszéljünk. Az ő italuk nem nekünk való.
– Akkor annál inkább meg kell töltenünk a kulacsainkat – erősködött Samu. – De idefönt nincs víz, sehol sem hallottam vízcsobogást. És különben is, Faramir azt mondta, Morgulban semmiféle vízből ne igyunk.
– Olyan vízből, ami az Imlad Morgulból folyik, így mondta pontosan – emlékeztette Frodó. – De most nem vagyunk a völgyben, s ha forrást találunk, annak a vize befelé folyik a völgybe, s nem ki onnét.
– Én akkor se bíznék benne – vitatkozott Samu. Valami gonoszat érzek itt. – Körülszimatolt. – S valami büdöset is. Te nem? Valami furcsa, áporodott szagot. Nem szeretem.
– Én nem szeretek itt az égvilágon semmit – mondta Frodó. – Se követ, se lépcsőt, se testet, se lelket. Úgy látszik, itt átkozott a föld, a víz, a levegő. De ha egyszer az utunk erre vezet.
– Úgy van – mondta Samu. – S ha ezt tudjuk, mielőtt elindulunk, akkor ma nem lennénk itt. De gondolom, ez gyakran megesik, a régiek annyiszor megénekelt dicső tettei, Frodó uram, mint mondani szoktam, kalandok. Valamikor azt hittem, hogy azok a csudálatos régiek azért indultak útnak és keresték az ilyet, vágytak rá, mert nyugtalanok voltak, az élet meg egy kicsit unalmas, tehát, hogy úgy mondjam, virtusból. De a regékből végül is nem ez derül ki, legalábbis azokból, amelyek megragadnak az ember eszében. Hanem hogy hőseik úgy csöppentek bele... ahogy mondtad, arra vezetett az útjuk. De gondolom, mindig lett volna alkalmuk, hogy visszaforduljanak, mint ahogy nekünk is volt, csakhogy ők nem fordultak vissza. S ha visszafordultak volna, akkor nem tudnánk róluk, mert elfelejtették volna őket. Mi csak azokról tudunk, akik továbbmentek... és ne feledd, néha a vesztükbe. Ha hazajöttek, rendben találták a dolgokat, bár egy és más megváltozott... mint ahogy az öreg Bilbó úr járt. De nem ezek a legjobb történetek, mármint hogy hallgatni nem. Belecsöppenni mégis ezekbe a legjobb. Csak tudnám, mi milyenbe keveredünk.
– Én is szeretném tudni – válaszolta Frodó. – De nem tudom. És ez az igazi. Vedd csak akármelyik regét, amelyiket kedvelsz, te talán tudod, vagy sejted, hogy miféle vége lesz, jó-e vagy rossz, de aki benne van, az nem: És te nem is szeretnéd, hogy tudja.
– Nem, uram, persze hogy nem. Itt van például Beren, ő nem is sejtette, hogy a végén még majd megszerzi a szilmarilt a Vaskoronából Thangorodrimban, mégis megszerezte, márpedig az rosszabb hely volt, mint ez, s őt gonoszabb veszedelem fenyegette, mint minket itt. De hát az, persze, hosszú mese, van benne boldogság, gyász, és már akkor sincs vége... és a szilmaril végül Erendilhez kerül. Meg aztán, uram, van itt valami, amire sose gondoltam! Itt őrizzük, azazhogy őrzöd, uram, a fényének egy picike részét ebben a csillag-üvegcsében, amit az Úrnőtől kaptál ajándékba! Még elgondolni is, hogy mi ugyanazt a mesét éljük. Hogy folytatódik. Hát az igazi meséknek sosincs végük?
– Nem, sosincs végük – mondta Frodó. – De a szereplőik jönnek-mennek, ahogy a szerepük végét ért. A mienk is véget ér majd valamikor... vagy nagyon hamar.
– Hát akkor annál inkább pihenjünk és aludjunk egyet – javasolta Samu. Komoran elnevette magát. – Pontosan arra vágyom, Frodó uram. Afféle közönséges, hétköznapi pihenésre és alvásra, és arra, hogy a reggeli kerti munkára ébredjek. Sajnos, világéletemben ez volt az egyetlen vágyam. Azokat a nagy és fontos terveket nem nekem találták ki. De akkor is kíváncsi lennék, belekerülünk-e valami regébe vagy énekbe. Mert hogy benne vagyunk, az biztos, de úgy értem, szavakba öntik-e, fogják-e énekelni a tűznél, vagy fel fogják-e olvasni vaskos, fekete és vörös betűs könyvekből, hosszú-hosszú évek múltán is. És mondják-e majd: – Halljuk csak azt Frodóról meg a Gyűrűről! – Meg azt, hogy: – Igen, ez az egyik legkedvesebb történetem. Frodó nagyon bátor volt, ugye, apu? Bizony, kisfiam, ő a leghíresebb hobbit, s ez nem kis szó.
– Túlságosan is nagy szó! – nevetett Frodó. Hosszan, csengő hangon, szívéből nevetett. Ilyesmit a hegyek azóta nem hallottak, hogy Szauron megjelent Középföldén. Samunak egyszer csak az az érzése támadt, hogy minden kő rájuk figyel, s hogy a szirtek feléjük hajolnak. Frodó ügyet sem vetett rá: megint csak elnevette magát. – Hallod-e, Samu – mondta –, ha téged hallgatlak, majdnem olyan jól mulatok, mintha a regét már írásban olvasnám. De te kihagytad a legfontosabb szereplők egyikét: Csavardi Samut, a rettenthetetlent. – Mesélj még Samuról, apu! Miért nincs a mesében több arról, hogy ő mit mondott? Pedig ezt szeretem a legjobban, azon lehet a legnagyobbat nevetni. És Frodó, ugye, nem jutott volna messzire Samu nélkül? Nem, apu?
– Ne, Frodó uram – szólt rá Samu. – Ezen ne tréfálkozz. Én komolyan beszéltem.
– Én is – mondta Frodó. – És komolyan is folytatom. Egy kicsit előreszaladtunk. Én is, meg te is, Samu, még mindig a rege legrosszabb részén tartunk, s nagyon valószínű, hogy itt majd megszólal valaki: – Csukd be a könyvet, apu, ezt ne olvassuk tovább!
– Lehet – mondta Samu. – De az nem én leszek. Más az, hogy valami megtörténik, és más, ha úgy mondják el. Itt van például Gollam, ő kitűnően beleillik a regébe, sokkal jobb hallani róla, mint együtt lenni vele. S valamikor maga is kedvelte a regéket, mint mondja. Csak azt tudnám, hogy ő minek tartja magát, hősnek vagy cselszövőnek?
– Gollam! – szólt oda neki. -- Szeretnél mesehős lenni?... most hol van ez már megint?
Nyoma se volt a menedékhelyük szájában, sem a közelükben, sehol. Enni nem evett, hiába kínálták, épp csak egy korty vizet fogadott el, mint máskor is: aztán mintha összekucorodott volna, hogy aludjék. Előző nap azt hitték, hogy hosszú távollétének legalábbis az egyik oka az, hogy a maga ínyének megfelelő élelmet keressen: most meg, lám, megint meglépett, miközben beszélgettek. De most ugyan miért?
– Nem szeretem, hogy csak úgy, egyetlen szó nélkül elsompolyog – bosszankodott Samu. – És a legkevésbé most. Élelmet itt biztosan nem talál, hacsak követ nem eszik. Hisz itt még csak moha sem kerül!
– Nem érdemes a fejünket törni rajta – intette le Frodó. – Nélküle nem jutottunk volna el idáig, a hágónak még a tájára sem, így hát kénytelenek vagyunk megbékélni a szokásaival. Ha alattomos, hát alattomos.
– Mindegy. Akkor is jobban szeretem a szemem előtt tudni – mondta Samu. – Ha alattomos, annál inkább. Emlékszel? Sose volt hajlandó megmondani, hogy a hágó őrizetlen-e vagy sem? S lám, most egy tornyot látunk, lehet, hogy oda szökött, lehet, hogy nem. Mit gondolsz, nem értük ment, az orkokhoz vagy akármicsodákhoz?
– Nem, azt nem hiszem – felelte Frodó. – Még ha rosszban töri a fejét, ezt akkor is valószínűtlennek tartom. Nem hiszem: nem azért ment, hogy az orkokat, vagy az Ellenség bárki szolgáját idehozza. Miért várt eddig, kínlódott velünk végig ezen az úton, s jött ilyen közel a rettegett országhoz? Már számtalanszor elárulhatott volna, mióta találkoztunk vele. Nem, ha rosszban sántikál is, az olyasmi lehet, ami csak neki hasznos, s amiről azt hiszi, hogy titokban tudja tartani.
– Nos, tegyük fel, hogy igazad van, Frodó uram – mondta Samu. – De számomra ez se nagy vigasz. Egyvalamiben nem tévedek: semmi kétségem, hogy engem boldogan az orkok kezére adna. Persze, valamire nem gondoltam – a drágaságára. Nem, azt hiszem, más se jár az eszében, mint hogy A Drágaság a szegény Szméagolt illeti. S ha valamit kiagyalt, hát ez van a hátterében. De hogy mit használ neki, hogy minket ide fölhozott, azt el nem tudom képzelni.
– Valószínűleg maga sem – mondta Frodó. – Sőt, azt se hiszem, hogy a ködös kis agyában bármi világos terve lenne. Azt viszont biztosra veszem, hogy amíg csak lehet, szeretné a Drágaságot megóvni az Ellenségtől, s legalább részben ez dolgozik benne. Másrészt meg az, hogy ily módon időt nyer, és kivárhatja az alkalmat.
– Igen, a Vakarék meg a Rohadék, mint már mondtam – helyeselt Samu. – De minél közelebb jutnak ők ketten az Ellenség földjéhez, annál inkább válik Rohadék a Vakarékból. Ne feledd a szavamat: ha valaha elérjük a hágót, nem fogja hagyni, hogy a drágaságot csak úgy, baj nélkül átvigyük a határon.
– Még nem értünk oda – mondta Frodó.
– Nem, de jó, ha mindig résen vagyunk. Ha alva talál, nagyon könnyen felülkerekedik benne a Rohadék. Ezt nem azért mondom, hogy most nem alhatnál egy kicsit nyugton, Frodó uram. Nyugodtan alhatsz, ha itt fekszel mellettem. Boldog lennék, ha aludni látnálak. Majd őrizlek, s különben is, ha itt fekszel a karomban, senki sem érhet hozzád úgy, hogy Samu ne tudna róla.
– Aludni? – sóhajtott fel Frodó, mint aki a sivatagban hűvös zöld oázisról álmodik. – Igen, azt hiszem, még itt is el tudnék aludni.
– Akkor aludj, uram. Hajtsd az ölembe a fejedet.

Gollam így lelte őket órákkal utóbb, amikor kúszva-mászva aláereszkedett a sötét ösvényen és visszatért. Samu a sziklának támaszkodott, feje hátrabillent, s nagyokat szuszogott. Ölében a mélyen alvó Frodó feje, fehér homlokán Samu barna keze, a másik meg lágyan a mellén. S mindkét arcon béke.
Gollam rájuk nézett. Ösztövér, kiéhezett arcára különös kifejezés költözött. A fény kihunyt a szemében, tekintete elhomályosult, elszürkült, elárulta, hogy öreg és fáradt. Mintha összerándult volna a heves fájdalomtól, félrefordult, visszanézett a hágóra, fejét rázta, mint aki önmagával vitatkozik. Majd visszafordult, lassan kinyújtotta reszkető kezét, s óvatosan, nagyon óvatosan, megérintette Frodó térdét. Mintha csak megcirógatta volna. Ha most látja valamelyik alvó, egy futó pillanatra még azt hihette volna, hogy öreg, megfáradt hobbitot lát, akit az évek már úgy megrokkantottak, hogy túljutott időn, túl barátságon és rokonságon, az ifjúság mezőin és áramlatain, egy öreg, kiéhezett, szánalomra méltó lelket.
De az érintésre Frodó megmoccant, s álmában halkan felkiáltott. Samu azon nyomban felriadt rá. Az első, amit meglátott, Gollam volt, amint „épp fogdossa a Gazdáját” – gondolta.
– Hé, te! – kiáltott rá nyersen. – Mit csinálsz itt?
– Szemmit, szemmit – suttogta Gollam. – Jó Gazda.
– Azt elhiszem – mondta Samu. – Te meg hol tekeregtél? Csak úgy elsompolyogsz, aztán visszasompolyogsz, vén csibész?
Gollam hátrább húzódott és zölden villant meg a szeme. Most, ahogy behajlított lábán ült, szeme kidülledt, majdnem hogy póknak látszott. A futó pillanat visszahozhatatlanul elmúlt.
– Szompolygok, szompolygok! – sziszegte. – A hobbitok mindig udvariaszak, úgy ám! Kedvesz kisz hobbitok. Szméagol felviszi őket titkosz úton, amit szenki meg nem találna. Fáradt ész szomjasz, úgy ám. Szomjasz, vezeti őket, öszvényt keresz, ész ők azt mondják: szompolyogsz, szompolyogsz. Nagyon jó barátok, úgy ám, drágaszágom, nagyon jók.
Samunak rossz volt egy kicsit a lelkiismerete, bár most sem bízott benne jobban. – Elnézést – mondta. – Elnézést, de álmomból ébredtem. És nem lett volna szabad elaludnom, azért voltam egy kicsit goromba. De Frodó uram nagyon fáradt, s megkértem, aludjon egy szemhunyásnyit, nos hát, ez volt az oka. Elnézést. De te hol voltál?
– Szompolyogni – morogta Gollam, és megint kigyúlt a szemében a zöld fény.
– Helyes – vágta rá Samu. – Ha ez a szó úgy tetszik neked. És azt hiszem, nem is jár olyan messze az igazságtól. De azt hiszem, jó lenne, ha most együtt sompolyognánk tovább. Mennyi az idő? Ma van, vagy már holnap?
– Holnap – mondta Gollam. – Vagyisz hogy már akkor holnap volt, mikor hobbitok elaludtak. Nagyon osztoba dolog, nagyon veszedelmesz... még jó, hogy szegény Szméagol a közelben szompolygott ész őrködött fölöttük.
– Azt hiszem, ez lassan már unalmassá válik – mondta Samu. – De annyi baj legyen. Fölébresztem a Gazdát. – Gyöngéden kisimította a hajat Frodó homlokából, fölébe hajolt, s halkan szólongatta.
– Ébredj! Frodó uram! Ébredj!
Frodó megmoccant, kinyitotta a szemét, s ahogy megpillantotta Samu fölébe hajló arcát, elmosolyodott. – Nincs még korán, Samu? – kérdezte. – Még sötét van.
– Itt mindig sötét van – mondta Samu. – De Gollam visszajött, Frodó uram, s azt mondja, már holnap van. Így hát muszáj továbbmennünk. Az utolsó szakasz.
Frodó mély lélegzetet vett, és felült. – Az utolsó szakasz! – mondta. – Nicsak! Szméagol! Találtál valamit enni? Pihentél egy kicsit?
– Szméagolnak sze étel, sze pihenő, szemmi – mondta Gollam. – Szompolygott.
Samu bosszúsan csettintett, de megfékezte magát.
– Ne mondj magadról csúfakat, Szméagol – mondta Frodó. – Az nem bölcs dolog, akár igaz, akár nem.
– Szméagolnak el kell fogadnia, amit mondanak róla – felelt Gollam. – Szamu meszter mondta, a hobbit, aki mindent tud.
Frodó ránézett Samura. – Igen, én – mondta Samu. – Én használtam ezt a szót, amikor hirtelen fölébredtem, s ő volt az első, amit megláttam. Mondtam, hogy elnézést kérek, de készségesen visszavonom.
– Ugyan, hagyjuk az ilyet – szólt rá Frodó. – De úgy látszik, itt az ideje, hogy tisztázzunk valamit, te meg én, Szméagol. Mondd, az út hátralevő részét már megtaláljuk magunk is? Már látjuk a hágót, s ha az utat megtaláljuk, akkor, gondolom, joggal mondhatjuk, hogy a megállapodásunk teljesült. Te megtetted, amit ígértél, s így szabad vagy: szabadon visszatérhetsz oda, ahol élelmet találsz, és kipihenheted magad. Oda mégy, ahova kedved tartja, csak az Ellenség szolgáihoz ne. És valamikor talán meg tudlak jutalmazni, én, vagy akik akkor még emlékeznek rám.
– Ne, ne, ne. Még ne – nyöszörgött Gollam. – Jaj, ne! Nem találják meg maguk az utat, vagy igen? Szemmiképpen nem. Még hátra van az alagút. Szméagolnak menni kell. Ninc pihenész. Ninc evész. Még ninc.

 

 

9. fejezet
A Banyapók Odúja

Lehet, hogy már nappal volt, mint Gollam mondta, de a hobbitok nem láttak semmi különbséget, hacsak azt nem, hogy az égbolt nem volt olyan fekete, hanem mintha sűrű füst felhőzte volna be, az éjszaka sötétje helyett, ami a repedésekben, üregekben még most is ott ólálkodott, alkonyatszürkébe öltözött körülöttük a köves világ. Továbbindultak Gollammal az élen. A két hobbit most egymás mellett hágott fölfelé a jobbról is, balról is faragatlan szobrok módjára sorakozó sziklaszirtek, töredezett és viharvert kőszálak között, a hosszú vízmosásban. Hang semmi. Előttük, talán egy mérföldnyire, nagy kőfal zárta el az utat, a hegy kövének talán az utolsó roppant feltüremlése. Sötéten meredt elébük, s ahogy közeledtek feléje, egyre magasabbat mutatott, végül már föléjük tornyosult, s teljesen elzárta a kilátást mindenre, ami mögötte van. Lábánál mély homály. Samu beleszagolt a levegőbe.
– Pfuj! Ezt a szagot! – undorodott. – Egyre büdösebb lesz.
S már ott is voltak a homályban, s a közepén megpillantották a barlang száját. – Ez a bejárat – mondta Gollam halkan. – Az alagút bejárata. – A nevét nem mondta meg: Torech Ungolnak, a Banyapók Odújának hívták. Abból áradt a bűz, nem a morguli mezők émelyítő bomlásszaga, hanem mintha valami megnevezhetetlen mocsok tömege rejtőznék odabenn a sötétben.
– Más út nincs, csak ez, Szméagol? – kérdezte Frodó. – Nincen, nincen – felelt Gollam. – Úgy ám, moszt erre kell mennünk.
– Azt mondod, te már keresztülmentél ezen a likon? – kérdezte Samu. – Pfuj! Bár lehet, hogy a te orrodat nem bántja a bűz.
Gollam szeme megvillant. – Nem tudja, hogy minket mi bánt, ugye, drágaszágom? Nem, de nem ám. De Szméagol szokat elviszel. Úgy ám. Keresztülment, bizony, keresztül ám. Ez az egyetlen út.
– Csak tudnám, mi az, ami ennyire bűzlik – töprengett Samu. – Olyan... nem, még kimondani se jó. Mintha valami ork-odú lenne, ahol száz éve gyűlik a piszok.
– Nos, ork-odú vagy sem, más út nincs, tehát ezen kell elindulnunk.
Mély lélegzetet vettek, és beléptek. Pár lépéssel beljebb már koromfekete, áthatolhatatlan sötét volt. Ilyen sötétséget Mória fény nélküli folyosói óta nem tapasztalt se Frodó, se Samu, sőt ha lehet, itt még mélyebb, még sűrűbb volt körülöttük a sötétség. Ott legalább légmozgás volt, visszhang, ott érezték a teret. Itt azonban mozdulatlan, áporodott, sűrű levegő vette körül őket, s a barlang minden hangot elnyelt. Mintha az anyaggá vált sötétség sűrű párájában haladtak volna előre, mintha azt lélegezték volna be, az vakította volna meg, nemcsak a szemüket, de a lelküket is, annyira, hogy ettől a színek, a formák, sőt a fény emléke is kitörlődött. Mintha örökké éjszaka lett volna, s ezután már örökké éjszaka lenne, mert az éjszaka a minden.
De egy darabig még éreztek, sőt a tapintásuk kezdetben szinte fájón kiéleződött. A falak, meglepetésükre, simák voltak, s a padló, egy-egy lépcsőfoktól eltekintve, egyenletes, lejtése szinte változatlan. A járat magas volt és széles, annyira, hogy bár a két hobbit egymás mellett ment, s csak kinyújtott kezével érintette a falat, egyik az egyik, a másik a másik oldalon, elválasztotta őket a sötétség.
Gollam ment elöl, kezdetben csak pár lépésnyire. Amíg képesek voltak ilyesmire ügyelni, ott hallották, közvetlenül maguk előtt ziháló, sziszegő lélegzetvételét. De érzékeik egy idő múltán eltompultak, elzsibbadt még a tapintásuk, hallásuk is, tapogatóztak, mentek, tovább és tovább, s nem hajtotta őket más, csak ami a barlangba is behozta: az akaratuk és a vágy, hogy egyszer majd odaérjenek a kapuhoz, odaát.
Talán még nem jutottak nagyon messzire, de már rég nem tudták, mióta vannak úton, s mekkora távolságot tehettek meg, mikor Samu, jobboldalt, észlelte, hogy a fal síkja megszakad, egy pillanatra úgy érezte, hogy kevésbé sűrű levegő áramlik be, aztán a nyíláson már túl is jutottak.
– Úgy látszik, itt több járat is van – suttogta nagy erőfeszítéssel, még hangot kiadnia is nehéz volt. – Ez hamisítatlan ork-odú.
Ezt az első, jobb oldalit követőleg Frodó is elhagyott három-négy ilyen nyílást, keskenyebbeket, szélesebbeket, de eddig még semmi kétely nem merült föl, hogy melyik a főág, hisz ez egyenesen vezetett, nem kanyarodott el, és egyenletesen tartott fölfelé. De meddig, s ebből mennyit kell még, mennyit bírnak elviselni? A levegő, feljebb, mind fojtóbb lett, s a vaksötétben egyre inkább úgy érezték, hogy sűrűbb ellenállásba ütköznek, mint az áporodott levegő. S ahogy előrenyomultak, hol itt, hol ott érintette valami a fejüket, kezüket, valami hosszú csáp, vagy lelógó képződmény, maguk se tudták, hogy mi. És a bűz is egyre sűrűbb lett. Addig, amíg végül már úgy érezték, egyetlen érzékük működik, a szaglásuk, s az is csak, hogy gyötörje őket. Egy órája, két órája, három órája...? Vajon mennyi ideje vannak ebben a fény nélküli lyukban? Órákat... de lehet, napokat, heteket töltöttek már itt. Samu otthagyta az alagút falát, Frodó mellé húzódott, amíg a kezük össze nem találkozott és egybe nem kapcsolódott. Attól kezdve kéz a kézben mentek tovább.
Végül Frodó keze, a bal oldali, egyszer csak a semmibe nyúlt. Majdhogy el nem esett. Ez sokkal szélesebb nyílás volt, mint amilyenekkel eddig találkoztak, s olyan bűz áradt belőle, olyan heves, sűrű rosszindulat, hogy Frodó megtántorodott. E pillanatban Samu is elveszítette az egyensúlyát, és elhasalt.
Frodó a félelmével és a hányingerével küszködve tapogatózott Samu keze után. – Tovább! – mondta rekedten, szinte hangtalanul. – Innét jön. A bűz is meg a veszedelem is. Gyerünk! Gyorsan!
Minden maradék erejét és elszántságát összeszedve segített Samunak talpra állni, s kényszerítette lépésre a lábát: Samu ott tántorgott az oldalán. Egy lépés, két lépés, három lépés... végül hat lépés. Talán sikerült túljutniuk az iszonyú láthatatlan nyíláson, de akár igen, akár nem, egyszerre könnyebben szuszogtak, mintha elengedte volna őket valami gonosz akarat. Tovább küszködtek. Még mindig kéz a kézben.
De szinte azonnal újabb gonddal találták szemközt magukat. Az alagút kettéágazott, vagy legalábbis úgy érzékelték, és a sötétben nem tudták megállapítani, melyik ág a szélesebbik, vagy melyik az, amelyik többé-kevésbé arra tart, mint az előző. Most merre, balra vagy jobbra? Nem volt, amin eligazodhattak volna, pedig ha a rossz utat választják, végzetes lehet.
– Gollam merre ment? – zihálta Samu. – És miért nem várt meg?
– Szméagol! – mondta Frodó. Kiáltani próbált: – Szméagol! – De hangja megcsuklott, s a név szinte még el sem hagyta a száját, már a semmibe fulladt. Válasz semmi, visszhang semmi, a levegő még csak meg sem rezdült.
– Most azt hiszem, végleg faképnél hagyott – morgott Samu. – S azt hiszem, pontosan ezért hozott ide minket. Gollam! Csak kerülj egyszer a kezem közé, megkeserülöd!
Addig tapogatóztak, matattak a sötétben, amíg ki nem derítették, hogy a bal oldali nyílás el van zárva, vagy zsákutca, vagy valami leszakadt nagy kőtorlasz állja el a folyosót. – Erre nincs tovább – suttogta Frodó. – Jó út vagy sem, a másikon kell mennünk.
– Mégpedig sietve – zihálta Samu. – Mert van itt a közelünkben valami, ami Gollamnál is rosszabb. Érzem, hogy les.
Alig tettek néhány lépést, a súlyos, párás csöndben döbbenetes, iszonyú hangot hallottak, gurgulázó, bugyborékoló hangot és egy elnyújtott, gonosz szisszenést. Megperdültek, de látni nem láttak semmit. Kővé dermedve álltak, szemüket a sötétbe meresztették, s vártak, maguk sem tudták, mire.
– Ez csapda! – mondta Samu. Keze a kardja markolatára tévedt, s majdani sírjának sötétje jutott eszébe. – Bár itt lenne velünk az öreg Toma! – gondolta. S ahogy ott állt a sötétben, a sötétnél is sötétebb kétségbeeséssel és haraggal a szívében, egyszerre mintha fényt látott volna: fényt az agyában, kezdetben szinte elviselhetetlenül ragyogó fényt, olyat, mint amilyennek a napsugarat látja, aki hosszú ideig bujkált ablaktalan zugban. Aztán a fény elszíneződött: zöld, arany, ezüst, fehér színt öltött. Messze, mintha tünde-kéz festette képecskén látná, megpillantotta Galadriel úrnőt Lórien gyepén, kezében az ajándékokkal. És neked, Gyűrűhordozó – hallotta távolról, de tisztán –, neked ezt szántam.
A bugyborékolás, sziszegés erősödött, közeledett, csikorgást is hallottak, mintha hatalmas, ízeltlábú valami közeledett volna lassan, de céltudatosan a sötétben. S előtte a bűz. – Frodó uram! Frodó uram! – kiáltotta Samu, s hangjába egyszerre visszatért az élet. – Az Úrnő ajándéka! A csillag-üvegcse! Amiről azt mondta, hogy a sötétben majd világít! A csillag-üvegcse!
– A csillag-üvegcse? – mondta Frodó, mint aki álmából ébred, s alig érti. – Hát persze! Hogy lehet, hogy én megfeledkeztem róla? Fényt ad, ha minden fény kialszik! S ha valaha, hát most aztán segítene a fény!
Keze lassan benyúlt a zubbonya alá, s lassan fölemelte Galadriel üvegcséjét. Az egy pillanatig csak derengett, halványan, mint a fölkelő csillag a sűrű homályban, majd, ahogy erőre kapott, s Frodóban is föltámadt a remény, már izzott, ezüst láng koszorúzta kápráztató fényben ragyogó pici középpontját, mintha Erendil maga szállt volna le a napkelte ösvényéről az utolsó szilmarillal a homlokán. A sötétség visszavonult előle, s végül szinte nagy, levegővel teli kristálygömb közepén ragyogott. A kéz, amely tartotta, fehéren sziporkázott.
Frodó csodálkozva nézte a mesébe illő ajándékot, amit oly régen hordott magánál, anélkül hogy értékét, erejét sejtette volna. Ritkán jutott eszébe útközben, amíg a Morgul-völgybe nem értek, használni sosem használta, nehogy a fény elárulja őket. – Aiya Erendil Elenion Acalima! – kiáltotta, s nem tudta, mit mond, mert mintha más hangja szólt volna az övével, tisztán, az odú mocskos levegőjével be nem szennyezetten.
De Középföldén más erők is vannak, a sötétség erői, s ezek régiek és hatalmasak. És Ő, a Banya, aki a sötétben közeledett, mikor meghallotta ezt az idők mélyéről fölhangzó tünde-kiáltást, ügyet sem vetett rá, nem riasztotta vissza.
Frodó, már miközben mondta, ott érezte a fölébe hajló irdatlan rosszindulatot, az ellene irányuló gyilkos figyelmet. Az alagútban nem messze, már ott, a nyíláson innét, ahol megtántorodtak és elestek, megpillantotta a két nagy szemet, a két nagy sokablakú szemnyalábot – a most már leplezetlenül közeledő fenyegetést. A csillagüvegcse ragyogását megtörte és szétszórta a szemek ezernyi felülete, de e sziporkázó felszín alatt, lassan fölizzott valami gyilkos, fakó tűz, a gonosz szándék verméből fölcsapó láng. Iszonyú és ocsmány volt ez a két szem, állati és mégis céltudatos, tele undorító gyönyörűséggel, kárörvendő örömmel, hogy zsákmánya menthetetlenül csapdába esett.
Frodó és Samu iszonyodva, lassan hátrált. Tekintetüket magához kötötte két iszonyú, merev és fenyegető szem. Frodó keze megremegett, az üvegcse leereszkedett. Majd hirtelen kitépték magukat a kényszer alól, hogy a szem mulatságára vakrémületbe esve fejvesztve meneküljenek, megfordultak, s együtt próbáltak egérutat nyerni: de ahogy Frodó futtában hátranézett, rémülten látta, hogy a szempár nyomban, nagyokat szökkenve, utánuk ered. A gyilkos bűz mint felhő vette körül őket.
– Megállj! Megállj! – kiáltotta. – Nincs értelme futni. – A szemek lassan közelebb úsztak.
– Galadriel! – kiáltotta Frodó, s bátorságát összeszedve megint magasra emelte az üvegcsét. A szempár megtorpant. Egy pillanatra mintha elengedte volna őket, mintha kétely fátyolozta volna el. Frodó szíve föllángolt, s anélkül, hogy meggondolta volna, akár ostobaságból, akár kétségbeesésében, akár bátorságból, áttette az üvegcsét a bal kezébe, s a jobbjával kardot rántott. Fullánk fölvillant, az éles tünde-penge szikrát hányt az ezüst fényben, de az élén kék fény táncolt. Ekkor, a csillagfényt magasra emelve, s fénylő kardját előreszegezve, Frodó, a Megyéből való hobbit kemény léptekkel megindult a szempár elébe.
Az megremegett. A fény közeledtére kiült belé a kétely. Először az egyik, majd a másik szem is elhomályosult, lassan visszahúzódott. Még soha fény ilyen gyilkos erővel nem sújtott rá. Naptól, holdtól, csillagtól mindeddig biztonságban élt idebent, de most egy csillag szállt le a föld alá, ide. Ahogy közeledett, a szemek egyre inkább meghunyászkodtak. Először az egyik, majd a másik fénye hunyt ki, a szempár megfordult, s a nagy, felfuvalkodott test útját állta a fénynek. A szempár már nem volt látható.
– Frodó úr! Frodó úr! – kiáltotta Samu. Ott volt közvetlenül mögötte, ő is karddal a kezében, harcra készen. – Csillag és dicsőség! Ezt csak a tündék tudnák megénekelni, ha hírét vennék! S talán életben maradok, hogy elmondhassam nekik, és hallhassam az éneküket! De ne tovább, uram! Ne tovább, abba az odúba! Gyerünk ki innét, ki ebből az ocsmány odúból. Ez az egyetlen reményünk!
Így hát megfordultak, s nekieredtek, először csak lépésben, majd futva, az alagút ugyanis egyre emelkedett, ők lépésről lépésre messzebb jutottak a láthatatlan odú bűzétől, s ennek arányában tért vissza a lábukba és szívükbe az erő. De a Figyelő Szem gyűlölete ott ólálkodott a sarkukban szakadatlan, egy ideig talán vakon, de legyőzhetetlenül, s most is gyilkolni készen. S most hideg, híg levegőáram vette körül őket. Ott volt végre a nyílás előttük, az alagút vége. Zihálva, tetőtlen térre vágyva rugaszkodtak neki újra, majd döbbenten tántorodtak hátra. A kijárat el volt zárva, nem kő torlaszolta el, hanem valamiféle háló, puha és rugalmas, de erős és áthatolhatatlan, a levegő átszűrődött rajta, de fény semmi. Másodszor is nekirohantak, másodszor is visszavetette őket.
Frodó magasra emelte az üvegcsét, megnézte, s valami szürkeséget látott maga előtt, amin a csillag-üvegcse ragyogása nem hatolt át, s még csak nem is világította meg, mintha árnyék lenne, ami nem vet fényt, s amit a fény el nem oszlat. Az alagút bejáratát valami hálóféle szőtte át keresztül-kasul, szabályos háló, mintha egy óriáspók szőtte volna, csak sűrűbb annál, s minden szála kötélnyi vastag.
Samu mogorván elnevette magát. – Háló! – mondta. – Ennyi az egész? Pókháló. De miféle pók műve? Gyerünk, szedjük le!
Dühödten vagdosta a kardjával, de a szál, amelyre rácsapott, nem szakadt el. Engedett egy kicsit, visszapattant, mint az íj megfeszített idege. Samu háromszor csapott le teljes erejéből, amíg a számtalan szál közül egyetlen egyet ketté tudott vágni: az összezsugorodott, s mint az ostor csattant a levegőben. A vége Samu kezét érte, fölkiáltott fájdalmában, hátraszökkent, s kezét a szájához kapta.
– Napokig tart, míg ezt az utat megtisztítjuk – mondta. – Most mit csináljunk? A szemek nem jönnek?
– Nem, nem látom őket – felelte Frodó. – De most is úgy érzem, hogy néznek, vagy hogy az a jószág énrám gondol: talán újabb terven töri a fejét. Ha a fényt lejjebb engedném, vagy kialudna, nyomban a nyakunkon lenne.
– A legvégén estünk csapdába! – mondta keserűen Samu, s fáradtságánál, kétségbeesésénél is nagyobb volt a haragja. – Szúnyogok a pókhálóban! Bár fogna, s mielőbb fogna Gollamon Faramir átka!
– Az nem sokat segítene rajtunk – mondta Frodó. Gyerünk, lássuk csak, mire megy Fullánk. A tünde-penge. Beleriand sötét romjait, ahol kovácsolták, régen beszőtték már az iszonyat hálói. De vedd át az őrséget te, és tartsd vissza a szemeket: Tessék, itt a csillag-üvegcse. Ne félj! Emeld magasra, és figyelj!
Ezzel Frodó odalépett a nagy, szürke hálóhoz, egyetlen széles csapással több feszítőszálat keresztülvágott, s már ugrott is hátra. A kéken csillogó penge úgy nyeste a hálót, mint a füvet a sarló, az átvágott szálak összeugrottak, föltekeredtek, s lazán lógtak alá. A hálón máris jókora rés tátongott.
Frodó addig kaszabolta a hálót, amíg szét nem aprította elérhető távolságban valamennyi szálat, s a háló ott lógott-libegett a bezúduló szélben, mint a laza függöny.
– Gyerünk! – kiáltotta Frodó. – Tovább! Tovább! Egyszeriben teljesen elöntötte a vad öröm, hogy megmenekültek, épp a végveszély küszöbén. Forgott a feje, mintha erős bort ivott volna. Kiszökkent a szabadba, s nagyot kiáltott.
Az odú éjszakája után szeme világosnak érezte még ezt a sötétet is. A füstfelhők feljebb szálltak, meggyérültek, a komor nappal a vége felé közeledett, Mordor vörös fénye homályba veszett. Frodó mégis úgy érezte, hogy a remények hajnala nyílt meg előtte. Már majdnem a fal tetejére ért. Csak egy csöppet kell még mennie. A hasadék, Cirith Ungol, ott volt előtte, homályos bevágás a hegy fekete taraján, s jobbra-balra tőle feketén rajzolódott ki az égre a két torony. Egy kurta kis útszakasz, egyetlen futamat, és odaát van!
– A hágó, Samu! – kiáltotta, s. ügyet sem vetett rá, hogy milyen átható a hangja, hogy az alagút fojtogató levegője után milyen élesen és tisztán cseng. – A hágó! Fuss! Fuss, és már odaát vagyunk!... mielőtt még bárki utunkat állná!
Samu rohant utána, ahogy a lába bírta, de akármilyen boldog volt is, hogy szabad, a szorongása nem múlt el, hátra-hátratekingetett az alagút sötét szája felé, félt, hogy meglátja a szemeket, vagy valamilyen elképzelhetetlen alakot, amint kiugrik és a nyomukba ered. De sem ő, sem ura nem ismerte a Banyapók ravaszságát. Sok-sok kijárata volt az odújának.

Időtlen idők óta itt lakott a gonosz, pókforma jószág, hasonlatos ahhoz, amely valaha Tündehonban élt, messze nyugaton, amit azóta ellepett a Tenger, hasonlatos ahhoz, amellyel Beren harcolt a Rettegés Hegyén, Doriathban, hogy azután a holdfényes erdei tisztás zöld gyepén Lúthienre leljen – még mindig időtlen időkkel ezelőtt. Hogy a Banyapók hogyan került ide, hogyan menekült pusztulásról pusztulásra, arról nem szól ének, mert a Sötét Időkből kevés rege maradt meg. De most akkor is itt van, s itt is volt már Szauron előtt, s mielőtt még Barad-dûr első kövét lerakták volna, és soha nem szolgált senkit, csak saját magát, itta a tündék és emberek vérét, felfúvódott és elhízott, közben szakadatlanul a lakomán járt az esze, és szőtte a homály-hálót, mert ami él, az mind az ő eledele, s amit kiokád, az a homály. A fajtájából, utóbb könyörtelenül lemészárolt hím ivadékaitól származó fattyaiból egész fészekalja vándorolt szorosról szorosra, az Ephel Dúathtól a keleti hegyekig, Dol Guldurig és vissza, a Bakacsinerdő búvóhelyéig. De hozzá, a Nagy Banyapókhoz, Ungoliant utolsó gyermekéhez fogható több nem akadt, közülük senki ennyi bajt a boldogtalan világnak nem okozott.
Gollam már hosszú évekkel ezelőtt fölfedezte. Ő, aki minden sötét odúba beszagolt, meghajolt előtte és imádta, a Banyapók gonosz indulatának feketesége átjárta minden gondolatát, elvágta őt a fénytől és megbánástól. És megígérte neki, hogy ellátja élelemmel. De a Banyapók nem arra sóvárgott, amire ő. Tornyokról, gyűrűkről, a kéz vagy az elme alkotásairól édeskeveset tudott, nem is érdekelték, csak a mások testi-lelki halálát áhította, és hogy maga, csak ő maga, telizabálja magát élettel, s addig dagadjon, amíg már a hegyek sem bírják meg, és a sötétség sem képes magába fogadni.
De ez a vágya korántsem teljesült, most meg már jó ideje koplalt, kushadt az odújában, mert miközben Szauron hatalma nőttön-nőtt, a fény és minden eleven lény távol tartotta magát földje határaitól, a város, odalent, kihalt, így sem tünde, sem ember nem tévedt a Banyapók közelébe, csak néhány boldogtalan ork. Szegényes koszt, fél fogára sem elég. Márpedig ennie muszáj, s bármilyen óvatosan vájták is az orkok az új meg új, kanyargós járatokat a hágó és a tornyaik felől, ő mindig megtalálta a módját, hogy elkapjon közülük egyet-egyet. De ízesebb húsra vágyott. És Gollam most hozott neki.
– Majd meglátjuk, majd meglátjuk – motyogta magában Gollam, ha olyan kedvében volt, miközben a veszélyes utat rótta a hobbitokkal az Emyn Muiltól a Morgulvölgy felé –, majd meglátjuk. Úgy ám, lehet, hogy mikor ő a contokat ész a kiürült ruhát eldobja, mi majd megkeresszük, megkerítjük a Drágaszágot, ész ez lesz szegény Szméagol jutalma, hogy jó falatot hozott. Ész ha az már biztonszágban lesz, akkor majd megmutatjuk neki, akkor majd megfizetünk neki, drágaszágom, akkor majd visszafizetünk mindenkinek!
Ilyen gondolatokat ápolgatott ravaszsága legbelső kamrájában, s ezeket még akkor is eltitkolta, mikor újólag ellátogatott a Banyapókhoz, s földig hajolt előtte, miközben társai aludtak.
Ami meg Szauront illeti: ő tudta, hogy a Banyapók hol ólálkodik. És örült neki, hogy ott koplal, miközben gonoszsága mit sem csökken, mert ily módon sokkal biztonságosabban őrzi a földjére vezető ősi ösvényt, mint bárki más, akit ő létre tudott hozni. Az orkok meg, igaz, hasznos szolgák, de van belőlük rengeteg. Ha a Banyapók hébe-hóba elkap közülük egyet-egyet, csak hogy az étvágya el ne menjen, egészségére váljék, jut is, marad is. Sőt ahogy az ember is vet néha valami jó falatot a macskájának, Szauron is el-elküldött neki néhány foglyot, akiknek már semmi hasznát nem vette (mert ő a macskájának nevezte a Banyapókot, de az nem tartotta magát az övének): belekergette őket a Banyapók Odújába, aztán jelentették neki, hogy az ocsmány dög mint játszott el az áldozataival.
Így éltek hát egymás mellett ketten, élvezték a saját praktikájukat, s nem féltek se támadástól, se dühtől, se attól, hogy a gonoszságuk valaha netán véget érhet. Eddig még soha senki nem menekült a Banyapók hálójából, s ettől csak nőtt a dühe és éhsége.
De szegény Samu mit sem tudott arról a gonoszságról, amit ők gerjesztettek a Banyapókban maguk ellen, csak a félelem hatalmasodott el rajta megint, mindjobban, mert érezte a láthatatlan fenyegetést, ez olyan súlyos volt, hogy valóságos teherként nehezedett rá, miközben futott, s már-már az volt az érzése, hogy ólomból van a lába.
Körülötte iszonyat, előtte a hágón az Ellenség, gazdája meg mint a bolond rohan a karjába. Elfordította hát a szemét a homályról a háta mögött, s a mély árnyékról a szirt tövében, előrenézett, s egyszer csak két dolgot látott, amitől megfagyott benne a vér. Látta, hogy Frodó kezében a meztelen kard kék lánggal ég, és azt is látta, hogy bár az ég sötét a torony mögött, ablaka most vörösen világít.
– Orkok! – mormolta: – Így elhamarkodni a dolgot! Orkok vagy annál is rosszabbak. – Hirtelen föltámadt benne a veleszületett óvatosság, és rácsukta a tenyerét a kincset érő üvegcsére. Egy pillanatig még pirosan világított a tulajdon vére, aztán az árulkodó fényt bedugta mélyen a zsebébe, s maga köré kanyarította a tünde-köpenyt. Majd rohanvást utánaeredt Frodónak. Gazdája már jócskán megelőzte, már vagy húsz lépéssel előtte járt, mint az árnyék szökdelt előtte, ebben a szürke világban még elveszíti szem elől.
Alig rejtette el Samu a csillag-üvegcsét, a Banyapók már jött is. Valamivel maga előtt, bal kézről pillantotta meg, amint kiugrott a szirt árnyékából, a fekete lyukból, a legocsmányabb alak, amit életében látott, szörnyűbb, mint a legszörnyűbb rémálom. Még leginkább pókra hasonlított, de nagyobb volt, mint a legtermetesebb ragadozó és rémítőbb, mint azok, mert könyörtelen szemébe kiült a gonosz szándék. A szempár, amelyről azt hitték, hogy sikerült visszaszorítani és megállásra kényszeríteni, most újra gonosz fényben égett, s szinte kocsányon meredt ki az előrenyújtott fejből. Szarva volt, kettő, s kurta kocsánynyaka roppant, duzzadt testből, a lábai közt ingó, lötyögő, irdatlan potrohából nőtt ki, teste fekete volt, rajta ólomszürke foltok, hasa alja sápadtan derengett és iszonyú bűzt árasztott. Lábai görbék, nagy, bütykös ízeik magasan a teste fölött, szőre mint megannyi acéltüske, s minden lábán karmok.
Mikor sikerült végre átpréselnie puha potrohát és behajlított lábait odúja felső kijáratán, iszonyú sebesen iramodott neki, hol csikorgó lábain, hol meg nagyokat szökkenve. Ott volt Samu és a gazdája közt. Samut vagy nem vette észre, vagy szándékosan kerülte ki, mert most őnála volt a fény, s minden figyelmét a fényevesztett prédára, Frodóra összpontosította, aki ész nélkül rohant át az ösvényen, s fogalma sem volt, hogy milyen veszélyben forog. Akármilyen gyorsan fut, a Banyapók gyorsabb nála, még egy-két szökkenés, és utoléri.
Samu mély lélegzetet vett, s minden erejét beleadta a kiáltásba: – Nézz hátra! – ordította. – Vigyázz! Én... – de egyszerre elfulladt a hangja.
Hosszú, síkos kéz fogta be a száját, a másik meg a nyakát kapta el, s közben valami a lábaira kulcsolódott. A támadás váratlanul érte, s hátrazuhant, a támadó karjába.
– Moszt megvan – sziszegte a fülébe Gollam. – Végre, drágaszágom, moszt elkaptam a komisz hobbitot. Eszt elkaptuk. A mászikat majd ő. Úgy ám, majd elkapja a Banya, nem Szméagol: ő fogadalmat tett, ő nem fogja bántani a Gazdát. De téged elkapott, te komisz, mockosz kisz szompolygó! – Beleköpött Samu nyakába.
Az áruláson érzett dühe, a kétségbeesés, hogy lemarad, miközben ura halálos veszélyben van, megsokszorozta Samu erejét és hevét, erre a lassú és szerinte ostoba hobbittól nem számított Gollam. Maga se tudott volna gyorsabban és vadabbul megfordulni. Keze lecsúszott Samu szájáról, Samu lebukott és előrevetette magát, hogy a nyakát is kitépje a szorításból. Kardja még ott volt a kezében, bal csuklóján pedig, a bőrhurkon, ott lógott a Faramirtól kapott bot. Kétségbeesetten próbált megfordulni, hogy ledöfhesse támadóját. De annál Gollam gyorsabb volt. Hosszú karja kinyúlt, és elkapta Samu csuklóját. Keze, mint a harapófogó, lassan, könyörtelenül hajlította lefelé és előre Samu kezét, amíg csak Samu föl nem jajdult fájdalmában, és ki nem ejtette a kezéből a kardot, és előre nem bukott, ezalatt Gollam másik keze a nyakát markolászta.
Ekkor Samu kijátszotta az utolsó fogását. Rándított magán egyet és keményen megvetette a lábát, majd elrugaszkodott és hanyatt vágódott.
Erre az egyszerű fogásra Gollam nem számított, s most maga is hanyatt esett, Samu volt felül, a keménykötésű hobbit teljes súlya Gollam hasán. Az élesen felszisszent, szorítása egy pillanatra megenyhült Samu torkán, másik keze azonban most is a jobb keze csuklóját szorongatta. Samu talpra szökkent, s a jobb keze körül, amit Gollam markolt, megpördült jobbra. Bal kezébe kapta a botot, meglendítette, és akkorát csapott vele Gollam jobb karjára, közvetlenül könyök alatt, hogy csak úgy csattant.
Gollam fölvisított, és elengedte. Samu rárontott, még csak át se tette a botot a bal kezéből a jobb kezébe, úgy csapott rá vadul. Gollam egy kígyó gyorsaságával siklott félre, s a fejére irányzott ütés a hátán érte. A bot megreccsent, és eltörött. Ez elég volt neki. Mestermód értett hozzá, hogy lehet hátulról elkapni valakit. De most félrevezette a gyűlölete, elkövette azt a hibát, hogy megszólalt, gúnyolódott, mielőtt mindkét kezével elkapta volna áldozata torkát. Minden félresikerült, az egész gyönyörű terve, attól kezdve, hogy fellobbant az az iszonyú fény, ott az odú sötét folyosóján. S ő most itt állt szemtől szemben ádáz ellenfelével, aki alig volt kisebb, mint ő. Ez a harc nem volt ínyére. Samu fölkapta a kardot a földről, s fölemelte. Gollam elvisította magát, félreszökkent, lekucorodott négykézlábra, s egy nagyot ugrott, akár a béka. S mielőtt még Samu elérhette volna, eliszkolt, bámulatos sebességgel, vissza a barlang felé.
Samu, karddal a kezében, utána. Egy pillanatra minden másról megfeledkezett, elöntötte agyát a vörös düh és a vágy, hogy Gollamot megölje. De nem érte el, Gollam eltűnt. Ahogy ott állt a fekete lyuk előtt, amiből áradt a bűz, mint a mennykőcsapás, hasított belé a gondolat, hogy Frodó magára maradt a szörnyeteggel. Megpördült, s lélekszakadva rohant vissza, gazdája nevét kiabálva. De elkésett. Ennyiben tehát sikerrel járt Gollam terve.

 

 

10. fejezet
Csavardi Samu válaszúton

Frodó hanyatt feküdt a földön, a szörnyeteg fölébe hajolt, s annyira lekötötte a figyelmét áldozata, hogy ügyet sem vetett Samura meg a kiáltozására, amíg az egészen a közelébe nem ért. Samu már futtában látta, hogy Frodó meg van kötözve, bokájától a válláig tekeredik a kötél, s a szörnyeteg elülső lábával már emeli, hurcolja elfelé.
Mellette, úgy, ahogy a kezéből kihullott, ott feküdt a földön, s fénylett tünde-kardja. Samu nem állt meg gondolkodni, hogy mit csináljon, vagy hogy bátor-e, hűséges-e, dühös-e? Nagyot kiáltott, és odaszökkent, bal kezével fölkapta ura kardját, s mindjárt támadott is. Nincs az az apró fogú, kétségbeesett kis állat, amely kétségbeesésében vadabbul ugrana neki az elejtett társa fölé hajló agaraknak, átharaphatatlan irhának, mint ahogy ő vetette rá magát a szörnyetegre.
Azt valami kárörvendő álmodozásból riasztotta föl a kicsi hang, lassan feléje fordította hát félelmetes gonosz tekintetét. De mielőtt még rádöbbent volna, hogy ekkora dühvel számolatlan esztendők óta nem találkozott, a fénylő kard már belemart a lábába, és lecsapta a karmait. Samu beszökkent a lábai közé, s a másik kezében tartott karddal villámgyorsan földöfött a fölébe hajló szörnyetegbe. A nagy szem elsötétült.
A nyomorult kis teremtés most épp ott volt alatta, ahol sem a fullánkja, sem a karma nem éri el. Roppant, korhadék fényű potroha alatt dögletes bűze kis híján meg is fojtotta. De a dühéből még telt egy csapásra, s mielőtt a Banyapók rá tudott volna ülni, hogy szétlapítsa ezt az orcátlanul merész kisjószágot, a fénylő tünde-penge kétségbeesett erővel vágott a potrohára.
A Banyapók nem volt sárkány, akinek a szemén kívül nincs sérthető pontja. Ám akármilyen göcsörtös-ragyás volt is vénséges vén irhája, belülről egyre újabb és újabb réteggel vastagodott. A kard félelmes sebet hasított rajta, de az ocsmány zsírpárnákat emberi erő nem tudta átdöfni, még akkor sem, ha a pengét tündék vagy törpök kovácsolták, s egy Beren vagy Túrin forgatta volna. Elviselte a csapást, majd zsákforma óriási potrohát magasan Samu feje fölé emelte. A sebből méreg szivárgott és bugyborékolt. Szétvetette a lábait, s hatalmas testével ránehezedett. De korán. Mert Samu még állt, saját kardját eldobva két kézzel markolta a tünde-kardot és magasra emelte, hogy így hárítsa el maga felől a hátborzongató tetőt, a Banyapók tehát, tulajdon gonosz akaratától vezérelve, minden harcos kéznél nagyobb erővel döfte föl magát a kínkeserves nyársra. Az mind mélyebben, mélyebben hatolt bele, és Samu lassan a földhöz lapult.
Ilyen kínt a Banyapók még sosem ért meg, gonoszságának időtlen ideje alatt nem is álmodta, hogy valaha fog. A régi Gondor legvitézebb harcosa, a csapdába esett legvadabb ork se mért rá soha ilyet, nem mártotta kardját imádott potrohába. Megremegett. Kínjában fölemelkedett, behúzta maga alá vonagló lábait, s ösztönösen hátraszökkent.
Samu Frodó feje mellett térdepelt, félájultan a bűztől, de a két keze makacsul szorongatta a kard markolatát. A szeme előtt lebegő ködön át homályosan látta Frodó arcát, kétségbeesetten próbált erőt venni magán, hogy el ne ájuljon, el ne veszítse az eszméletét. Lassan fölemelte a fejét, s megpillantotta a szörnyeteget, alig pár lépésnyire, fél szeme rámeredt, horgas csőréből mérges nyál, sebesült szeméből zöld váladék szivárgott. Kuporgott, remegő potroha ellapult a földön, ívben meghajolt lábai reszkettek, újabb ugrásra próbált erőt gyűjteni – most azért, hogy szétlapítsa vagy halálra marja: nem hogy egy mérgezett kis csípéssel mozdulatlanná tegye a vonagló húst, hanem hogy megölje és szétmarcangolja.
Samu maga is kuporogva nézett a szemébe, s a gyilkos szándék láttán egy ötlete támadt, mintha távoli hang súgta volna, bal kezével benyúlt a zubbonya alá, s megtalálta, ebben a kísértetvilágban hidegnek és keménynek érezte, amit keresett: Galadriel üvegcséjét.
– Galadriel! – kiáltotta elhaló hangon, s ekkor távoli, de fölismerhető hangokat hallott: tündék kiáltozását, ahogy a csillagos ég alatt sétálnak a Megye szeretett éjszakájában, s tünde-muzsikát, mintha csak álmában hallaná Elrond házában, a Tűz Csarnokában:

 

Gilthoniel A Elbereth!

 

Megoldódott a nyelve, s az ő hangja kiáltotta olyan nyelven, amit nem is ismert:

 

A Elbereth Gilthoniel
o menel palan-díriel,
le nallon sí di' nguruthos!
A tíro, nin, Fanuilos!

 

Tántorogva fölállt, és megint Csavardi Samu volt, a hobbit, Cövek Bódi fia.
– No gyere, te mocsok! – kiáltotta. – Bántottad a gazdámat, te dög, most megfizetsz érte! Továbbmegyünk, de ezt előbb még elintézzük. Gyere csak, kóstold meg újra!
Mintha az ő fékezhetetlen bátorsága gyújtotta volna lángra, az üvegcse úgy lobbant föl a kezében, akár egy fehér fáklya. Csillaglánggal, ami az égboltról leszökkenve, elviselhetetlen fénnyel hasít a sötétségbe. A Banyapók képébe még sose izzott ilyen égről jött iszonyúság. Sugara behatolt sebesült fejébe, rettentő fájdalom nyilallt bele, s a fény fertőzése átterjedt egyik szeméről a másikra. Hanyatt vágta magát, mellső lábaival a levegőt kaszálta, szemét – belülről – villámok hasogatták, agya a kínok kínját állta ki. Majd félrefordította sebesült fejét, s lassan, oldalogva, a földhöz lapulva elindult vissza, a fekete sziklaszirt nyílásához.
Samu kergette. Tántorgott, mint a részeg, de kergette. És a Banyapók meghunyászkodva, vereségében összekucorodva, rángatózva-reszketve menekült előle. Elérte a lyukat, bepréselte magát, s zöldessárga váladékcsíkot hagyva maga után becsusszant az odújába, épp, mikor Samu még egy utolsó kardcsapást mért behúzódó hátsó lábára. Azután ő is összeesett.
A Banyapók eltűnt, és hogy sokáig hevert-e az odújában, gonoszságát és nyomorúságát ápolgatva, a sötétség lassú esztendei begyógyították-e sebeit, új szeme nőtt-e, amíg a gyilkos éhség rá nem kényszerítette, hogy az Árnyékhegység szakadékaiban újra megszője félelmetes hálóit, arról nem szól a mese.
Samu magára maradt. Mikor a Névtelen Föld estéje leereszkedett a csatatérre, fáradtan kúszott vissza urához. – Frodó uram, drága Frodó uram – szólongatta, de Frodó nem felelt. Miközben rohant, lelkesen és boldogan, hogy útja szabad, a Banyapók utolérte, és egy gyors mozdulattal belemart a nyakába. Most sápadtan feküdt, nem hallott, nem mozdult.
– Frodó uram, drága Frodó uram! – mondta Samu, és hosszan, némán várakozott, de hiába.
Majd, amilyen gyorsan csak tudta, elvagdosta Frodón a kötélnyi pókfonalakat, fejét ura mellére, szájára hajtotta, de egy szemerke életet, egy gyöngécske szívdobbanást nem észlelt. Megdörzsölte a kezét, lába fejét, megérintette a homlokát, de mind hideg volt.
– Frodó uram! Frodó uram! – kiáltotta. – Ne hagyj magamra! Samu szól hozzád! Ne menj el oda, ahova nem tudlak követni! Ébredj, Frodó uram! Ébredj, ébredj, drága Frodó uram! Ébredj!
Elöntötte a düh, fel-alá rohangált ura teste mellett, döfködte a levegőt, csépelte a köveket, s fenyegetéseket ordított. Majd hirtelen visszaguggolt, s a félhomályban fölébe hajolt Frodó sápadtan derengő arcának. És egyszerre ráébredt, hogy ő volt a képen, amit Galadriel tükrében látott, a sápadt arcú Frodó aludt ott mélyen a nagy fekete szirt tövében. Vagy akkor legalábbis azt hitte, hogy alszik. – Meghalt! – mondta. – Nem alszik, meghalt! S ahogy ezt kimondta, mintha csak hatni kezdett volna szavaitól a méreg, az a benyomása támadt, hogy Frodó arcszíne szürkészölddé válik.
Ekkor erőt vett rajta a sötét kétségbeesés, földig hajolt, fejébe húzta szürke csuklyáját, szívébe éjszaka költözött, és többé nem tudott magáról.

Mikor nagy sokára letisztult róla a sötétség, Samu körülnézett, s látta, hogy homály veszi körül, de hogy hány perc vagy hány óra telt-múlt el addig, nem tudta volna megmondani. Még mindig ugyanott volt, s ura még mindig holtan hevert ott mellette. A hegyek nem omlottak össze, s a világ sem vált rommá.
– Most mit tegyek? – tette föl önmagának a kérdést. – Most mit? Hát semmiért jöttem el ilyen messze? – Majd eszébe jutott a tulajdon hangja, amint olyasmit mond, aminek akkor, az útjuk kezdetén még maga sem fogta föl az értelmét. – Muszáj valamit tennem is, mielőtt meghalnék. Ezt muszáj végigcsinálnom, érted, uram, hogy mire gondolok.
De mit tehetnék? Frodó urat nem hagyhatom itt holtan, eltemetetlenül, hogy hazamenjek. Vagy folytassam az utat? Folytassam? – ismételte, s egy pillanatra úgy elfogta a kétely és a félelem, hogy beleremegett. – Folytassam? Ez az, amit tennem kell? És őt hagyjam itt?
Ekkor végre sírva fakadt, odament Frodóhoz, kiegyenesítette a testét, két hideg kezét keresztbe rakta a mellén, s fölébe terítette a köpönyegét, aztán a maga kardját odafektette melléje, és a Faramirtól kapott botot a másik oldalára.
– Ha tovább akarok menni – mondta –, akkor engedelmeddel, magammal kell vinnem a kardodat, Frodó uram, de ezt itt odateszem melléd, ahogy a régi királyok mellett is ott volt a kardjuk a sírhalmukban, és rajtad van az a gyönyörűséges mithrillánc ing, amit az öreg Bilbó úrtól kaptál. A csillag-üvegcsédet meg már korábban kölcsönadtad nekem, s arra is szükségem lesz, hiszen mostantól kezdve egyre csak sötét vesz körül. Az nekem túl jó, és az Úrnő neked adta, de ő valószínűleg megértene. Te ugye megérted, Frodó uram? Mert muszáj továbbmennem.
De nem mehetett, még nem. Letérdelt, kezébe vette Frodó kezét, s képtelen volt elengedni. Telt az idő, s ő még mindig ott térdelt, kezében ura kezével, s szívében dúlt a vita.
Megpróbálta összeszedni az erejét, hogy elszakadjon tőle, s továbbinduljon magányos útjára – hogy bosszút álljon. Mert ha egyszer elindul, dühe végigjáratja vele a világ minden útját, amíg kézre nem keríti őt: Gollamot. Akkor Gollam észre sem veszi, s már meghalt. De nem ezért kell útra kelnie. Ez nem ér annyit, hogy itt hagyja érte az urát. És nem hozza vissza őt. Semmi sem hozza. Az lett volna a jó, ha együtt halnak meg. Bár azt az utat is egymagában kellett volna megtennie.
Ránézett a kard fénylő hegyére. Akkor azokra a helyekre gondolt, ahol a fekete szakadék szélén jártak, s ahonnét csak a semmibe zuhanni lehetett. Nem, nincs visszaút. Ha nem tesz semmit, az a gyásznál is kevesebb. Nem azért kelt útra. – Akkor hát mit tegyek? – kiáltott fel, s már pontosan tudta, hogy mi lesz a kérlelhetetlen válasz: csináld végig. Az is magányos út, a legnehezebb.
– Hogy én? Én, egymagam menjek el a Végzet-katlanhoz? – Még csüggedt volt, de már formálódott benne az elhatározás. – Mi? Hogy én vegyem el tőle a Gyűrűt? A Tanács őrá bízta.
De mindjárt jött is a válasz: – És a Tanács útitársakat adott mellé, nehogy a küldetése kudarcot valljon. És a társaságból már csak te vagy meg. A küldetésnek nem szabad kudarcot vallania.
– Bár ne én lennék az egyetlen – nyögött fel. – Bár itt lenne az öreg Gandalf, vagy bárki más. Miért kell egymagamnak határoznom? Biztos, hogy tévedek. És különben is, ki vagyok én, hogy magamhoz vegyem a Gyűrűt, és előtérbe toljam magamat?
– Nem te tolod előtérbe magadat, a történtek toltak előtérbe. Ami pedig azt illeti, hogy nem vagy te erre való, megkérdezhetném, hogy Frodó úr vagy Bilbó úr tán az volt? Ők se magukat választották.
– No jó, akkor hát magamnak kell döntenem. És döntök is. De biztos, hogy tévesen: ahogy Csavardi Samu szokott.
– Lássuk csak: ha itt lelnek minket, vagy itt lelik Frodó urat, s az a Valami rajta van, akkor az Ellenség kezébe kerül, s ez annyit jelent, hogy mindannyiunknak vége, Lóriennek is, Völgyzugolynak is, a Megyének is, meg minden másnak. Vesztegetni való időnk tehát nincsen, különben mindenképpen így végződik a dolog. A háború kitört, és igencsak valószínű, hogy az Ellenség szándékai szerint alakul. Vissza tehát nem jutok vele, hogy tanácsot és engedélyt kérjek. Nem: vagy itt ülök és megvárom, amíg engem is megölnek az uram holtteste mellett, és ők szerzik meg, vagy én veszem el tőle, és megyek. – Mély lélegzetet vett. – Tehát el kell vennem.
Lehajolt. Nagyon gyöngéden kikapcsolta Frodó zubbonyának a nyakát, s becsúsztatta alája a kezét, majd másik kezével felemelte a fejét, megcsókolta hideg homlokát, és leakasztotta a nyakáról a láncot. Aztán visszafektette Frodó fejét, hadd pihenjen. A mozdulatlan arc mit sem változott, s ez volt az, ami majdnem minden jelnél inkább meggyőzte Samut, hogy Frodó meghalt, letette a válláról a küldetés terhét.
– Ég veled, kedves Frodó uram! – dünnyögte. – Bocsáss meg a te Samudnak. Amint a dolgával végzett, visszajön ide... ha tud. Azután már nem hagy el, soha többé. Addig is, amíg megjövök, nyugodj békességben, és semmi ocsmány teremtmény ne jöjjön a közeledbe. És ha az Úrnő meghallgat és egy kívánságomat teljesíti, azt fogom kívánni, hogy jöhessek vissza és találjalak meg. Ég veled!
Ezután lehajtotta a fejét, nyakába akasztotta a láncot, s a Gyűrű súlya alatt feje nyomban lekókadt, mintha malomkő húzná lefelé. De lassan, mintha csökkent volna a súly, vagy őbelé költözött nagyobb erő, mert fölemelte a fejét, majd nagy kínnal talpra állt, s úgy találta, hogy járni is tud, elbírja a terhét. Egy pillanatra fölemelte az üvegcsét, lenézett urára, Galadriel ajándéka most szelíden világított, az esthajnali csillag lágy nyáresti fényével, s ebben a fényben Frodó arca megint olyan volt, mint amilyennek lennie kellett, sápadt, de szép, mint valami tünde, aki rég odahagyta már az árnyékvilágot. S ez utolsó pillantásban keserű vigaszt lelve Samu megfordult, elrejtette a fényt, s botorkálva elindult az egyre mélyebb sötétbe.

Nem kellett messzire mennie. Az alagút szája valamivel mögötte volt, a Hasadék meg előtte, talán ha kétszáz lépésnyire. Az ösvényt a félhomályban jól lehetett látni, időtlen idők óta koptatták a nyomot, mely most szelíden emelkedett egy hosszú vályúban, két sziklafal között. A vályú rohamosan szűkült. Samu hamarosan hosszú sor széles, alacsony lépcsőfokhoz ért: Az ork-torony most ott volt közvetlenül fölötte, feketén meredt rá, s vörös szem izzott benne. Sötét árnyéka elrejtette őt. Fölért a lépcsősor tetejére, s végre ott volt a Hasadékban.
– Döntöttem. Döntöttem – hajtogatta. Pedig nem döntött még. Bár mindent alaposan végiggondolt, amit tenni készült, az ellen minden porcikája tiltakozott. – Tévedtem volna? – suttogta. – Mit kellett volna tennem?
Mikor a Hasadék sima falai magukba zárták, mielőtt még felért a gerincre, mielőtt lenézett volna az ösvényre, amely a Névtelen Földre ereszkedett alá, megfordult. Egy pillanatra, elviselhetetlen kételyeitől kővé váltan, még visszanézett. Még látta az alagút száját, kis fekete folt a mélyülő homályban, s azt hitte látja, vagy sejti, hol fekszik Frodó. Mintha itt-ott megvillant volna a föld, de az is lehet, hogy a könnyeitől látta így, mikor visszanézett a köves fennsíkra, ahol élete romba dőlt.
– Bár teljesülhetne a kívánságom, az egyetlen kívánságom – sóhajtott fel –, s visszajöhetnék, megkeresni őt! – Majd nagy sokára visszafordult, s megtett az úton néhány lépést, vonakodva, nehezebben, mint életében valaha.
Csak néhány lépés, aztán még néhány és már lefelé tart, és azt a fennsíkot soha többé nem látja. S ekkor kiáltások, beszédhangok ütötték meg a fülét. Megállt, és kővé dermedt. Ork-hangok! Mögötte és előtte. Lábdobogás és durva ordítozás: orkok tartanak oda túl a hasadékhoz, talán a torony bejárata felől: Lábdobogás és kiáltozás a háta mögött. Megpördült. Kis piros fényeket látott, fáklyákat, odalent pislákoltak, ontotta őket az alagút szája. Szóval megindult a hajsza. A torony vörös szeme nem volt vak. Észrevették.
A közeledő fáklyák pislogása és előtte az acélcsörömpölés már egészen közeli volt. Egy perc, és fölérnek, s rávetik magukat. Soká tartott, amíg elhatározta magát, s most már az egész értelmét veszti. Hogy is tudna elmenekülni, megvédeni önmagát, megvédeni a Gyűrűt? A Gyűrűt. Nem tudta, hogy gondolkodik, s hogy határoz. Egyszerűen azon kapta magát, hogy kirántja a láncot, s hogy a kezébe veszi a Gyűrűt. A csapat első orkjai közvetlenül előtte bukkantak fel a Hasadékban. Akkor az ujjára húzta.
A világ megváltozott, s a pillanat egy törtrésze is egyórányi gondolkodással ért föl. Rögtön fölismerte, hogy hallása élesebb lett, látása tompult, de nem úgy, ahogy a Banyapók odújában. Most minden halovány volt előtte, és nem fekete, s miközben ő fekete és kemény kis kődarab volt a szürke világban, a Gyűrű, mely bal kezét húzta, olvadt aranyrög. Nem hogy láthatatlannak nem érezte magát, de iszonyúan, semmihez sem foghatóan láthatónak, és tudta, hogy a Szem valahol épp őt keresi.
Hallotta a kövek csattanását, a víz csobogását a távoli Morgul-völgyben, s mélyen lenn a kő alatt a Banyapók nyomorult sistergését, amint vakon tapogatódzik és zsákutcába téved, a hangokat a torony pincéjéből, hátul az orkok harsogó kiáltozását, amint az alagútból kivonulnak, elöl az orkok lépteinek siketítő csattogását, bömbölésüket, fegyverzetük fülsértő csörömpölését. A sziklafalhoz tapadt. De az orkok úgy vonultak fel, mint egy kísértetcsapat, szürke, torz alakok a ködben, lidérces álomfigurák, kezükben fakó lángok. És elhúztak előtte. Lekuporodott, megpróbált behúzódni, belesimulni valami repedésbe.
Fülelt. Az alagútból kijött orkok és a lefelé igyekvők meglátták egymást, s a két csapat ordítozva tartott egymás felé. Mindkettőt jól hallotta, és értette is, hogy mit beszélnek. A Gyűrű volt talán, ami megértette a nyelvüket, vagy egyszerűen őket, lévén ők is Szauron teremtményei, az fordította le a gondolataikat. Egy biztos: a Gyűrű hatalma igencsak megnövekedett, most, hogy közelebb került a helyhez, ahol készítették, de egyvalamit nem adott: bátorságot. Samunak még mindig az járt a fejében, hogy elbújik, meglapul, amíg el nem csendesedik minden, s aggodalmasan fülelt. Nem tudta volna megmondani, milyen messziről hallja a hangokat, úgy érezte, minden szót egyenesen a fülébe kiabálnak.
– Hola! Gorbag! Mit csináltok odafenn? Megelégeltétek a háborút?
– Parancs, te nagyfejű. És mit csináltok ti, Sagrat? Ráuntatok a sompolygásra? Harca készültök odalent?
– Parancsot hozok. Én vagyok a hágó parancsnoka. Gondold meg, hogy beszélsz velem. Jelentenivalód van?
– Semmi.
– Hai! Hai! Yoi! – Vad ordítás szakította félbe a két parancsnok szóváltását. A lejjebb levő orkok váratlanul megpillantottak valamit. Futásnak eredtek. Utánuk a többiek is.
– Hail! Hola! Van itt valami! Itt fekszik az úton. Egy kém, egy kém! – Kürtök tutultak hevesen, hangjukhoz ugató ork-hangok keveredtek.
Samu egy csapásra fölriadt kushadnékjából. Megtalálták Frodót. Most mit csinálnak? Olyan meséket hallott az orkokról, hogy megfagyott benne a vér. Ezt képtelen volt elviselni. Fölpattant. Egyszerre lehullt róla a küldetés, a döntés és minden ezzel kapcsolatos félelem és kétely súlya. Tudta, hogy hol lett volna, hogy most hol a helye: az ura oldalán, bár hogy mit tud ott tenni, az nem volt világos. Lerohant a lépcsőn, vissza, s tovább az ösvényen Frodó felé.
– Vajon hányan vannak? – gondolta. – A toronyból vagy harmincan-negyvenen jöttek, föntről meg, azt hiszem, jóval többen. Vajon hányat tudok megölni, amíg letepernek? Amint kardot rántok, meglátják a fényét, s előbb-utóbb felülkerekednek. És majd szól-e róla ének: Hogyan esett el Csavardi Samu, s rakott falat holttestekből az ura körül? Nem, megénekelni nem fognak. Persze hogy nem, hiszen a Gyűrűt megkaparintják, s akkor minden éneknek vége. Mindegy. Az én helyem akkor is ott van Frodó úr mellett. Ezt meg kell érteniük Elrondnak és a Tanácsnak, a sok bölcs úrnak és úrnőnek. A tervük balul ütött ki. Nem lehetek a Gyűrűhordozójuk. Frodó úr nélkül nem.
De az orkok most kívül voltak homályos látóterén. Eddig nem volt ideje, hogy önmagán gondolkozzék, most azonban rádöbbent, hogy fáradt, olyan fáradt, hogy az már-már a teljes kimerültséggel határos: hiába szerette volna, alig hogy vitte a lába. Lassú volt. Az ösvény meg, úgy érezte, mérföld hosszú. Hová lettek ezek a ködben?
Megvannak! Ott! Még mindig jóval előtte. Jó néhány alak áll körül valamit, ami a földön fekszik, néhányan ide-oda rohangálnak, mint a kutya, amelyik szagot keres. Rohanni próbált.
– Gyerünk, Samu! – mondta. – Különben megint elkésel. – Meglazította kardját a hüvelyében. Egy perc, és kirántja, aztán...
Eszeveszett lárma támadt, füttyögés, röhögés, valamit fölemeltek a földről. – Ya hoi! Ya harri hoi! Föl! Föl! – Aztán egy hang azt kiáltotta: – Indulás! A rövidebbik úton. Vissza az Alsó Kapuhoz. A Banya miatt, a jelek szerint, ma nem kell, hogy fájjon a fejünk. – Az egész ork banda fölkerekedett. Középütt négyen a vállukon cipelték valaki testét. – Ya hoi!
Frodó holttestét magukkal vitték. Képtelen utolérni őket. Mégis utánuk vánszorgott. Az orkok az alagúthoz értek, bementek a száján. Elöl négyen, a teherrel, mögöttük a többi, tülekedve, lökdösődve. A nyomukban Samu. Kardot húzott, reszkető kezében megvillant a kék láng, de nem vették észre. Az utolsó közülük akkor tűnt el a fekete lyukban, mikor ő lihegve odaért.
Megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát, s a mellére szorította a kezét. Aztán a köpeny ujjával végigtörölte az arcát, letörülte róla a maszatot, verítéket, könnyet. – Átok a mocskokra! – kiáltotta, és beszökkent utánuk a sötétbe.
Most már nem érezte olyan sötétnek az alagutat, inkább olyan volt csak, mintha könnyű párából sűrű ködbe lépett volna. Egyre fáradtabb lett, de annál jobban megacélozódott az akarata. Úgy vélte, ott látja nem sokkal maga előtt a fáklyafényt, de akárhogy is igyekezett, nem tudta utolérni. Az orkok gyorsan járnak az alagutakban, s ezt ráadásul jól ismerték, mert hiába ólálkodott itt a Banyapók, gyakran kellett használniok, hiszen ez volt a Halott Városból a hegyeken át vezető leggyorsabb útvonal. Hogy mikor készült ez a főjárat és az a kerek odú, ahol már réges-rég a Banyapók tanyázott, nem tudták, de maguk is számos mellékjáratot vágtak attól jobbra is, balra is, hogy gazdájuk dolgában ide-oda járva az odút ki tudják kerülni. Aznap éjjel nem készültek messze, le, csak egy kis mellékjáratot kerestek, amelyen vissza tudnak menni az őrtornyukhoz, a szirten: Vidáman voltak, s örültek annak, amit találtak és láttak, s futtukban makogtak, fecsegtek, fajtájuk szokása szerint. Samu hallotta a nyers, színtelen és kemény hangokat a fojtogató levegőben, és a sok közt kettőt világosan meg tudott különböztetni, hangosabbak voltak, s közelebb is hozzá, mint a többi. A két csapat kapitánya, úgy látszik, a menet végére maradt, s most hevesen vitatkozott.
– Nem tudnád rávenni ezt a csürhét, Sagrat, hogy ne csapjon akkora lármát? – morgott az egyik. – Semmi szükségünk rá, hogy a Banya nekünk essék.
– Folytasd csak, Gorbag! A lárma több mint felét a tiéid csapják – mondta a másik. – De hadd játsszanak a legények! A Banya miatt, azt hiszem, egy kicsit se kell aggódnunk. Úgy látszik, szögbe ült, s emiatt igazán nincs okunk elkeseredni. Te nem láttad? Valami ronda mocsokcsík húzódik egészen az átkozott likáig. Hadd nevetgéljenek: s különben is, ma nagy szerencsénk volt, megfogtuk, amire Lugbúrz vágyik.
– Lugbúrz, erre? Mit gondolsz, mi lehet ez? Én valami tündefélének nézem, csak kisebb. Mi lehet veszélyes az effélében?
– Amíg meg nem néztem, nem tudom.
– Ohó, szóval nem mondták meg neked, hogy mit várnak? Amit tudnak, nemigen közlik velünk. A felit sem. De hát ők is melléfoghatnak, a fejesek.
– Kuss, Gorbag! – Sagrat hangja elhalkult, Samu is csak azért értette meg, amit mond, mert ilyen furamód kiélesedett a hallása. – Lehet, de mindenütt ott a szemük és a fülük, még az enyimek közt is akad néhány, az biztos. De nem kétséges, hogy valami aggasztja őket. Ahogy mondod, a nazgûlok lent vannak a fenében, s Lugbúrz is. Valami majdnem balul ütött ki.
– Azt mondod, majdnem – szögezte le Gorbag.
– Jó – mondta Sagrat –, erről majd később beszélünk. Várd meg, amíg az Alsó útra érünk. Van ott egy hely, ahol nyugodtan beszélgethetünk, ahogy a legények továbbmennek.
Röviddel azután Samu látta, hogy a fáklyák eltűnnek. Aztán valami csikorgó robajt hallott, de meg sem állt rá, s máris egy tompa durranást. Amennyire meg tudta ítélni, az orkok befordultak ugyanabba a járatba, amibe ők is, Frodóval, s amelyet eltorlaszolva találtak. Most is el volt torlaszolva.
Úgy látszik, valami sziklatömb állta el az utat, de az orkok mégis átjutottak valahogy, mert a hangjukat már a túloldalról hallotta. Egyre csak rohantak, mind mélyebben és mélyebben a hegy alá, vissza, a torony felé. Samu kétségbeesett. Magukkal hurcolják az ura holttestét, valami ocsmány célra, s ő képtelen utánamenni. Nekivetette magát a kőnek, lökte, nyomta, de az nem engedett. Majd nem messze, legalábbis úgy érezte, megint megszólalt a két kapitány. Állt és fülelt egy darabig, remélte, hogy megtud valami hasznosat. Vagy Gorbag, aki úgy látszik, Minas Morgulba való, kijön, és ő besurranhat.
– Nem, nem tudom – mondta Gorbag. – Az üzenet többnyire gyorsabban érkezik, mint a leggyorsabb szárnyú madár. De én nem kérdem, hogy jött. Jobb azt nem tudni. Brr! Azoktól a nazgûloktól a hátam borsódzik. Rád néznek, a vesédbe látnak, s te csak állsz ott, mint a hülye, és megfagy a vér az ereidben, de Ő kedveli őket, mostanában ők a kedvencei, így hát jobb, ha befogod a szádat. Én mondom, nem nagy öröm odalent szolgálni a Városban.
– Próbáld csak meg idefent, ahol a Banya a társaságod! – mondta Sagrat.
– Ott lenne jó, ahol sem ez, sem az nincsen. De kitört a háború, s ha a háborúnak vége, tán könnyebb lesz az élet.
– Azt mondják, jól mennek a dolgok.
– Azt – dörmögött Gorbag. – Majd meglátjuk. De ha jól mennek is, nem ártana egy kis mozgási szabadság. Hogy is mondjam? – ha felkerekedhetnénk néhány megbízható legénnyel, te meg én, s letanyázhatnánk valahol, ahol bőven akad és kéznél van a zsákmány, ahol nincsenek a közelben fejesek.
– Ó! – mondta Sagrat. – Mint a régi időkben.
– Úgy – mondta Gorbag. – De nem is számítok rá. Nehéz a szívem. Mint mondtam, a fejesek is, igen – hangja majdhogynem suttogássá halkult – még a Legfejesebb is, melléfoghat. Valami majdnem balul ütött ki, mint mondod. Én meg azt: valami biztos, hogy balul ütött ki. Aztán mi legyünk résen. Mindig a szegény uruk nép, annak kell kiköszörülnie a csorbát, de köszönet alig. Bár ne felejtsd: az ellenség minket se szível jobban, mint Őt, s ha fölébe kerekednek, nekünk is végünk. De lássuk csak: téged mikor parancsoltak ki?
– Talán egy órával ezelőtt, alig korábban, mint ahogy megláttatok minket. Üzenet jött: Nazgûl nyugtalan. Kémektől tart a Lépcsőn. Kettőzött éberség. Őrjárat a lépcső fejéhez. Jöttem is rögtön.
– Keserves ügy – mondta Gorbag. – Ide hallgass: a mi Néma Őreink már több, mint két napja nyugtalanok, azt tudom. De az én őrjáratomat nem rendelték ki, és Lugbúrz se küldött üzenetet: mert fölszállt a Nagy Jelzés, és a fő nazgûlnak el kellett mennie a háborúba. Aztán meg, mint mondják, jó darabig nem tudták rávenni Lugbúrzot, hogy odafigyeljen.
– A Szem, gondolom, most sokfelé van elfoglalva – mondta Sagrat. – De azt mondják, messze nyugaton áll a bál.
– Az biztos – dörmögött Gorbag. – Közben azonban az ellenség följött a Lépcsőn. S végül is ti miért vagytok itt? Állítólag azért, hogy őrséget álljatok, akár van rá külön parancs, akár nincs. Az a dolgotok.
– Ebből elég. Engem te csak ne taníts. Egy szemhunyásnyit sem aludtunk egész éjszaka. Tudjuk mi jól, hogy fura dolgok történtek.
– Nagyon furák!
– Igen, nagyon furák: fények, kiabálás, meg minden. A Banya is egész éjjel jött-ment. A legények látták, őt meg a sompolygóját.
– A sompolygóját? Az meg mi a csuda?
– Biztos te is láttad: ösztövér kis fekete fickó: maga is pókot formáz, vagy inkább: kiéhezett békát. Járt már itt. Először Lugbúrztól jött, kifelé, évekkel ezelőtt, s utasítást kaptunk a Legmagasabb Helyről, hogy engedjük át. Azóta följött már egyszer-kétszer a Lépcsőn, de békében hagytuk: úgy látszik, a Banyával szűrte össze a levet. Nyilván nem jó falat, őnagysága egyébként pökne a Legmagasabb Hely parancsaira. De ti ugyancsak éberen őrködtök ott a völgyben: fönt volt már tegnap is, egy nappal azelőtt, hogy kitört volna ez az éktelen ricsaj. Tegnap kora éjszaka láttuk. A legények jelentették, hogy őnagysága szórakozik, s ez nekem elég volt, amíg a parancsot meg nem kaptam. Gondoltam, a sompolygója hozott neki valami játékszert, vagy ti küldtetek neki valami jó falatot, egy hadifoglyot vagy mit. Hadd játsszék, abba én nem szólok bele. Ha ő vadászik, úgysem megy el mellette senki.
– Senki! Mondod te! Ti ott nem használjátok a szemeteket? Csöppet se vagyok nyugodt. Akárki jött fel a Lépcsőn, az elment mellette. Széthasogatta a hálóját, és elillant a lyukon. Ezen érdemes elgondolkozni.
– Jó, de a végén csak elkapta, nem?
– Elkapta? Kit? Azt a kis fickót? Ha az egyedül lett volna, akkor már rég behurcolja az éléskamrájába. S ha Lugbúrz őrá vágyik, akkor nektek kellett volna elkapnotok. De többen voltak.
Samu itt fölkapta a fejét, s a fülét a kőre tapasztotta. – Ki vágta el a kötelet, amivel meg volt kötözve? Ugyanaz, aki a hálót széthasogatta. Te talán nem láttad? És ki döfte a tűt Őnagyságába? Gondolom, ugyanaz. De hol van? Hol van, Sagrat?
Sagrat nem felelt.
– Azt hiszem, jól tennéd, ha a fejedbe nyomnád a mindentudó sapkád, ha ugyan van neked olyan. Ez nem nevetni való. Soha, de soha nem nyársalta fel még senki a Banyát, ezt te is nagyon jól tudod. Érte egy könnyet nem ejtek, de gondold csak el... valaki elszabadult itt, aki sokkal veszélyesebb, mint bárki átkozott lázadó a régi rossz idők, a nagy ostrom óta. Valami igenis balul ütött ki.
– S ugyan micsoda? – morgott Sagrat.
– A jelek szerint, Sagrat kapitány, valami nagy harcos kószál itt szabadon, valószínű, hogy tünde, de mindenesetre tünde-kardja van, s talán csatabárdja is, a te körzetedben szabadult el, s te még csak észre se vetted. Nagyon muris, mondhatom! – Gorbag köpött egyet: Samu komoran elmosolyodott tulajdon személyleírásán.
– Ugyan, te mindig olyan sötéten látod a dolgokat – mondta Sagrat. – Azt olvasom ki a jelekből, ami tetszik, de azoknak más magyarázatuk is lehet. Őr áll mindenütt, s különben is egyszerre csak egy dologgal tudok foglalkozni. Ha már szemügyre vettem azt a fickót, akit igenis elkaptunk, akkor majd ráérek a másikon törni a fejem.
– Nem hiszem, hogy azzal a kis fickóval sokra mennél – mondta Gorbag. – Lehet, hogy az igazi huncutsághoz semmi köze. A nagy, akié az éles kard, láthatólag maga se igen törődött vele – otthagyta, faképnél: ez szabályos tünde-csel.
– No, majd meglátjuk. Most gyerünk! Már eleget járt a szánk. Gyerünk, és lássuk a foglyot.
– Mit akarsz kezdeni vele? Ne felejtsd el, hogy én szúrtam ki. És ha el akartok szórakozni vele, abból minket sem hagyhattok ki, engem, meg a legényeimet.
– Ugyan, ugyan – morgott Sagrat –, nekem parancsaim vannak. S azok előbbre valók, mint a hasam vagy a hasatok, azokat nem lehet megszegni. A határsértőt, akárki légyen az, akit az őrség foglyul elejt, a toronyba kell zárni. Le kell vetkőztetni. Leltárba kell foglalni mindent, amit találnak nála, a ruhadarabjait, a fegyvereit, leveleit, gyűrűit, minden vicik-vacakját, s nyomban el kell küldeni Lugbúrznak. És csakis Lugbúrznak. A foglyot meg biztonságba kell helyezni, épen és egészségesen, halálos ítélet terhe alatt, ami az őrség valamennyi tagjára vonatkozik, amíg csak Ő érte nem küld, vagy el nem jön érte személyesen. Ez elég világos. Hát ezt fogom kezdeni vele.
– Le kell vetkőztetni? – kérdezte Gorbag. – Talán megnyúzni: fogát kiverni, a körmeit letépni, haját kitépni, meg minden?
– Nem, semmi ilyen. Lugbúrzé, mondom. Épen és egészségesen kívánja.
– Hát ezt nehéz lesz úgy átadnod – nevetett Gorbag. – Hiszen már hulla. Hogy ezzel mit kezd Lugbúrz, arról fogalmam sincs. Mehetne akár a fazékba is, egyenest.
– Bolond – acsargott Sagrat: – Nagyon okosan szólsz, csak éppen hogy sok minden van, amit te nem tudsz, még ha mindenki tudja is. Ha nem vigyázol, még te kerülsz a Banya fazekába. Hulla! Hát ennyire ismered te Őnagyságát? Akkor kötöz meg, ha húsra éhes. Döghúst meg nem eszik, kihűlt vért nem szív. A fickó nem halott!
Samu elszédült, s a sziklába kapaszkodott. Úgy érezte, a feje tetején áll körülötte az egész fekete világ. Oly nagy volt a megrázkódtatás, hogy majd elájult, de miközben még küszködött magával, hogy eszméleténél maradjon, a szíve már tudta, hogy mit szól hozzá: te ostoba, hát nem halt meg, s a szíved ezt tudta is. Ne bízz a fejedben, Csavardi, az ér benned a legkevesebbet. Veled az a baj, hogy úgy igazán, kezdettől fogva nem remélted, hogy sikerülni fog. Most mi a teendő? Pillanatnyilag semmi más, mint hogy a mozdíthatatlan követ támassza és füleljen, kihallgassa a gonosz ork-hangokat.
– Eredj már! – mondta Sagrat. – Nem ő az első, akit őnagysága megmérgezett. Ha vadászik, csak megcsípi a nyakukat, s úgy elernyednek, mint a kicsontozott hal, aztán azt csinál velük, amit akar. Emlékszel még a vén Ufthakra? Napokig nem tudtuk, hova lett. Aztán ráleltünk egy zugban, ki volt akasztva, de élt és pislogott. Hogy mekkorát röhögtünk! Lehet, hogy Őnagysága megfeledkezett róla, de mi nem nyúltunk hozzá – nem jó vele ujjat húzni. Nos, ez a kis mocsok, ez is fölébred néhány óra múlva, s azon kívül, hogy egy kicsit még kevereg a gyomra, kutya baja nem lesz. Azazhogy nem lenne, ha Lugbúrz békén hagyná. S azonkívül, persze hogy törheti a fejét, hogy hol van és mi történik vele.
– S hogy azután még mi! – röhögött Gorbag. – Ha más dolgunk nem lenne, erről éppenséggel mesélhetnénk neki egyet-mást. Nem hiszem, hogy valaha is jóban lett volna Lugbúrzzal, így hát, gondolom, tudja, mit várhat. Ez sokkal murisabb lesz, mint hittem. Gyerünk!
– Nem lesz muris, én mondom neked – mondta Sagrat. – És éppenséggel nekünk kell megőriznünk, különben mind az életünkkel játszunk.
– Jó, na! De ha én a te helyedben lennék, elfognám a nagyobbikat is, aki szabadon kószál, mielőtt még jelentést küldenék Lugbúrznak. Mert enyhén szólva megfogtad a cicát és szabadon hagytad a macskát.

A hangok távolodtak. Samu hallotta távolodó lépteiket. A megrázkódtatásból már fölépült, s most rázta a vad düh. – Ostobaságot műveltem! – kiáltotta. – Tudtam, hogy azt fogok. Most elfogták őt, az ördögök! A mocskok! Soha ne hagyd el az uradat! Soha! Soha! Számomra ez az egyetlenegy szabály! Bár valaha bocsánatot nyernék! Most pedig vissza kell jutnom hozzá. Valahogy. Akárhogy!
Kihúzta a kardját, s a markolatával verte a követ, de az csak döngött, tompán. A kard viszont annyira ragyogott, hogy látott a fényében. S meglepve észlelte, hogy a nagy kőtömb súlyos ajtót formáz, s majdnem kétszer olyan magas, mint ő. Fölötte sötét űr, a kőtömb teteje és az alagút boltozata fölött. Valószínű, hogy csak a Banyapók ellen állították, s belülről zárul valami retesszel vagy pöcökkel, de ő nem elég agyafúrt, hogy ezt kideríthetné. Maradék erejét összeszedve fölugrott, elkapta a kőtömb szegélyét, fölhúzódzkodott, s a másik oldalt lehuppant, aztán rohant, mint az őrült, kezében az izzó karddal, be a sarkon, aztán tovább, a kanyargós úton.
A hír, hogy ura él, erőt öntött belé, s a fáradtsága eszébe se jutott. Nem látott semmit maga előtt, mert az új járat egyre kanyargott, de úgy érezte, közelebb jár a két orkhoz, mintha megint közelebbről hallotta volna a hangjukat. Sőt már egész közelről.
– Tehát ezt csinálom vele – mondta Sagrat mérgesen. – Megy föl, egyenest a felső kamrába.
– Miért oda? – dörmögött Gorbag. – Lent talán nincs dutyi?
– Hogy véletlenül se essék semmi bántódása, mondom – felelt Sagrat. – Érted? Ahhoz túl értékes. Még az enyimek közül sem bízom meg mindegyikben, s a tieid közül egyikben sem, sőt benned sem, ha rád jön a bolondóra. Oda kerül, ahová én akarom, s ahova te akkor se mégy föl, ha begorombulsz. Föl a tetőre, mondom. Ott biztonságban lesz.
– Igazán? – mondta Samu. – Megfeledkezel a nagy tünde-harcosról, aki szabadon kószál! – Azzal rohanvást befordult az utolsó sarkon, csak hogy rádöbbenjen: az alagút vagy a Gyűrű adta hallása valami csele folytán tévesen ítélte meg a távolságot.
A két ork jóval előtte járt. Most már látta őket: két fekete, zömök alak a vörösen izzó fény hátterén. A járat itt végre egyenesen vezetett, meredeken fölfelé, s a végében tárva-nyitva két nagy kapuszárny, ami valószínűleg az irdatlan toronykürtő föld alatti kamráira nyílt. Az orkok terhükkel már bevonultak. Már Gorbag és Sagra is közel volt a kapuhoz.
Samu nyers énekszót, kürtharsogást, kongatást, undorító lármát hallott. Gorbag és Sagrat már a küszöbön volt.
Samu elkurjantotta magát, megrázta Fullánkot, de vékony hangja beleveszett a hangzavarba. Ügyet se vetett rá senki.
A két nagy kapuszárny becsapódott. Bumm! A vasreteszek odabent a helyükre csapódtak. Csinn. A kapu bezárult. Samu nekirontott a bronzlemezekkel bevont kapunak, és eszméletlenül rogyott a földre. Frodó élt, de az Ellenség kezére került.

 

Ezzel véget ért a Gyűrű Háborújáról szóló történet második része.

A harmadik rész A KIRÁLY VISSZATÉR címet viseli, és a Homály ellen vívott kétségbeesett küzdelem történetét mondja el, meg azt, hogyan is végződött a Gyűrűhordozó küldetése.

 

 

 

A KIRÁLY VISSZATÉR

 

ELŐZMÉNYEK

 

Ez a könyv A GYŰRŰK URA harmadik része.

Az első rész, A Gyűrű Szövetsége, arról szól, mint fedezte fel Szürke Gandalf, hogy a gyűrű, amely Frodó, a hobbit birtokában van, nem más, mint az Egy Gyűrű, a Hatalom Gyűrűinek uralkodója. Fölidézi, mint menekült el Frodó a társaival otthonról, a csöndes Megyéből, nyomában Mordor iszonyú Fekete Lovasaival, míg végül az eriadori kósza, Aragorn segítségével rettentő veszedelmek közt el nem jutott a tünde Elrond völgyzugolyi házába.
Ott Elrond összehívta a Nagytanácsot, az úgy határozott, hogy a Gyűrűt meg kell semmisíteni, s Frodót jelölte ki Gyűrűhordozóul. Kijelölte a Gyűrű útitársait is, akiknek segíteniök kell Frodót a küldetésében: hogy ha tud, jusson el Mordorba, a Tűz Hegyére, az Ellenség földjére, mert a Gyűrűt másutt nem lehet elpusztítani. A Gyűrű Szövetségének tagjai: Aragorn és Gondor Urának fia, Boromir, az emberek képviseletében; Bakacsinerdő tünde-királyának fia, Legolas, a tündék képviseletében; a Magányos Hegységbeli Glóin fia Gimli, a törpök képviseletében; Frodó és szolgája, Csavardi Samu, meg két honfitársuk, Trufiádok és Peregrin, a hobbitok képviseletében, valamint Gandalf, a Szürke.
A társaság titokban kelt útra az északi Völgyzugolyból; próbálkozásuk, hogy télvíz idején átkeljenek a Caradhras-hágón, kudarcot vallott; ezután Gandalf átvezette őket a rejtett kapun, és behatoltak Mória roppant bányáiba, hogy a hegyek alatt keressék meg az átvezető utat. Itt Gandalf az alvilág egy félelmetes szellemével vívott csatában lebukott a feneketlen fekete szakadékba. Ezután Aragorn, aki fölfedte, hogy Nyugat ősi királyainak utódja, Mória keleti kapujától a tündék földjén, Lórienen át s le az Anduinon, a nagy folyón, egészen a Rauros zuhatagáig vezette a társaságot. Addigra már kiderült, hogy útjukat kémek figyelik, s hogy Gollam, ez a különös teremtmény, aki egy ideig a Gyűrű birtokában volt, s még mindig sóvárgott utána, nyomon követi őket.
Itt el kellett dönteniük, hogy Mordor irányában folytatják-e az útjukat, Boromirral mennek-e tovább Minas Tirithbe, Gondor fővárosába, a küszöbönálló háborúba, vagy elválnak egymástól. Mikor világossá lett, hogy a Gyűrűhordozó mindenáron folytatni kívánja a reménytelen utazást az Ellenség földjére, Boromir megpróbálta erőszakkal elvenni tőle a Gyűrűt. Ez a rész azzal végződött, hogy Boromir engedett a Gyűrű iránt érzett sóvárgásának; Frodó és szolgája, Csavardi Samu elmenekültek, a szövetség többi tagjait szétszórta az ork-katonák váratlan támadása. Az orkok egy része Mordor Fekete Urának, más része Szarumánnak, a vasudvardi árulónak szolgálatában állt. A Gyűrűhordozó küldetése, úgy látszott, máris végzetes kudarcba fullad.
A második rész (a harmadik és negyedik könyv) A két torony, a társaság tagjainak tetteit beszéli el, azt követőleg, hogy felbomlott a Gyűrű Szövetsége. A harmadik könyv Boromir megbánásáról, hősi haláláról és végtisztességéről szól, valamint arról, hogyan ejtették fogságba az orkok Trufiádokot és Peregrint, keltek útra velük Vasudvard felé Rohan keleti pusztáin át, s miként eredt a nyomukba Aragorn, Legolas és Gimli.
Ekkor bukkannak fel a rohani lovasok. Egy lovascsapat Éomer, a seregvezér segítségével bekeríti az orkokat a Fangorn erdő határán, s mindet megsemmisíti; a hobbitok azonban az erdőbe menekülnek, s ott összetalálkoznak Szilszakállal, az enttel, a Fangorn titokzatos urával. Az ő társaságában szemtanúi a földühödött fa-nép hadba szállásának és pusztító támadásának Vasudvard ellen.
Aragorn és két társa időközben összetalálkozik a csatából visszatérő Éomerrel. Az lovat ad alájuk, s ők belovagolnak az őserdőbe. A hobbitokat ugyan hiába keresik, de találkoznak Gandalffal, aki a halálból visszatérve immár Fehér Lovassá vált, de egyelőre még mindig szürkének álcázza magát. Vele lovagolnak Rohanon át Lovasvég királyának, Théodennek csarnokába, ott Gandalf meggyógyítja az élemedett uralkodót, és kiszabadítja a Kígyónyelvű, Théoden gonosz tanácsadója és Szarumán titkos szövetségese varázsa alól. Innét már a királlyal és vendégeivel együtt lovagol Vasudvard hadai ellen, s részt vesz a kétségbeesett, de diadalmas kürtvári csatában. Innét Gandalf Vasudvardba vezeti őket, de mire odaérnek, a hatalmas várat már lerombolta a fa-nép. Szarumán és Kígyónyelvű beszorult Orthancba, az ostromlott, de bevehetetlen toronyba.
Orthanc kapujában vitára kerül sor, Szarumán nem hajlandó megbánást tanúsítani, mire Gandalf megfosztja tisztségétől, eltöri varázsbotját, s őt az entek őrizetére bízza. A torony egyik ablakából Kígyónyelvű egy követ hajít Gandalfra, de az célt téveszt, s Peregrin veszi föl. A kőről kiderül, hogy a három megmaradt palantír, a Númenorból örökül maradt Látókövek egyike. Aznap éjjel Peregrin enged a Kő csábításának; ellopja, belenéz, így leleplezi magát Szauron előtt. A könyv azzal végződik, hogy egy nazgûl, szárnyas paripán lovagló gyűrűlidérc érkezik Rohan pusztái fölé, a küszöbönálló háború előjeleként. Gandalf átadja a palantír-t Aragornnak, s Peregrint a nyergébe kapva elvágtat vele Minas Tirithbe.
A negyedik könyv Frodó és Csavardi Samu kalandjaival foglalkozik, azután, hogy eltévedtek az Emyn Muil sivár hegyei közt; elmondja, hogyan találtak kiutat a hegyek közül, s hogyan érte őket utol Szméagol-Gollam; hogyan tette Gollamot kezessé Frodó és sikerült már-már úrrá lennie a rosszindulatán, hogyan vezette át őket Gollam a Holtlápon és a rom-földön át Morannonhoz, Mordor Fekete Kapujához.
Ott azonban lehetetlen volt bemenniök, így hát Frodó elfogadta Gollam ajánlatát, hogy megkeresi azt a „titkos bejáratot”, amit csak ő ismert, messze délen, az Árnyékhegységben, Mordor nyugati falán. Útközben azonban foglyul ejti őket a gondori emberek egy portyázó csapata, amelyet Faramir, Boromir öccse vezet. Faramir kideríti, hogy miben is áll a küldetésük, de ellenáll a kísértésnek, ami Boromirt a hatalmába kerítette, s továbbengedi őket útjuk utolsó szakaszára, Cirith Ungolba, a Pókhágóra, bár felhívja a figyelmüket a halálos veszedelemre, amiről Gollam többet tud, mint amennyit elmondott nekik. Épp amikor a Keresztúthoz érnek, s elindulnak Minas Morgul kísértetvárosa felé, Mordor nagy homályt bocsát ki, s az elfödi az egész földet. Szauron hadba indítja első hadseregét, amit a gyűrűlidércek Fekete Királya vezet: ezzel kitör a Gyűrű Háborúja.
Gollam elvezeti a hobbitokat a titkos útra, mely elkerüli Minas Morgult, és a sötétségben végül meg is érkeznek Cirith Ungolba. Itt Gollam visszaesik régi gonoszságába, s alattomban úgy intézi, hogy ők a hágó szörnyeteg őrének, a Banyapóknak hálójába essenek. Szándékát azonban meghiúsítja Csavardi Samu hősiessége; Samu visszaveri Gollam támadását, és megsebesíti a Banyapókot.
A második rész azzal végződik, hogy Csavardi Samu válaszút előtt áll: Frodó, akit a Banyapók megcsípett, látszólag holtan fekszik, tehát vagy végleg kudarcba fullad a küldetés, vagy Samunak ott kell hagynia ura holttestét. Hosszú töprengés után magához veszi a Gyűrűt, s megkísérli, hogy egymaga teljesítse a küldetést. De épp amikor át akarja lépni Mordor határát, orkok érkeznek Minas Morgulból, és föntről is, Cirith Ungol tornyából, amely a hágó koronáját őrzi. Samut láthatatlanná teszi a Gyűrű, s az orkok civakodásából megtudja, hogy Frodó nem halt meg, csak elkábult. Elkésve bár, de utánuk ered; az orkok azonban Frodó testét behurcolják egy alagútba, amely a torony hátsó kapujához vezet. Mikor a kapu becsapódik az orra előtt, Samu eszméletét veszti.
A most következő harmadik, s egyben utolsó rész Gandalf és Szauron egymás ellen folytatott hadműveleteiről szól, egészen a végső összeomlásig és a Nagy Homály végéig. Lássuk hát mindenekelőtt a nyugati csata kimenetelét.

 

 

ÖTÖDIK KÖNYV

 

1. fejezet
Minas Tirith

Pippin kikandikált Gandalf köpenyének oltalma alól. Törte a fejét, ébren van-e vagy alszik, s ez még mindig az a gyorsan futó álom-e, ami oly régen körülveszi, azóta, hogy a nagy vágta megkezdődött. Feketén suhant el mellette a világ, és a szél hangosan dalolt a fülébe. Nem látott semmit, csak az elforgó csillagokat, s messze, jobboldalt, a hatalmas árnyékokat az égen, a délen húzódó hegyek körvonalát. Álmosan próbálta megbecsülni, mióta vannak úton, és útjuk melyik szakaszában járnak, de emlékezete álomittas volt és bizonytalan.
Ott volt az az első vágta, iszonyú sebességgel, megállás nélkül, akkor látta hajnalban azt a halvány aranycsillogást, és akkor érkeztek meg a néma városba és a nagy, üres házba, a hegyen. És alighogy tető alatt voltak, megint elhúzott fenn az a nagy, szárnyas, fekete árnyék, és az emberekből kiszállt az erő a félelemtől. De Gandalf szólt hozzá néhány halk szót, s ő aludt a sarokban, fáradtan, de szorongva, halvány tudatában a nagy jövés-menésnek, annak, hogy emberek beszélnek mellette, s hogy Gandalf parancsokat osztogat. Aztán megint vágta következett, éjszakai vágta. Ez a második, nem, a harmadik éjszaka volt azóta, hogy a palantír-ba, a Látókőbe belenézett. És ettől a csúf emléktől csaknem teljesen fölébredt, megborzongott, s a szél suhogása megtelt fenyegető hangokkal.
Valami fény gyulladt ki az égen, izzó, sárga tűz a sötét torlaszok mögött. Pippin visszakucorodott, egy pillanatra elfogta a félelem, s azon töprengett, vajon miféle rettentő országba hurcolja őt Gandalf. Megdörgölte a szemét, s látta, hogy a hold száll föl a kelet homályából, s hogy a hold már kis híján megtelt. Így hát nincs öreg éjszaka, s még órák hosszat tart a vágta a sötétben. Mocorgott, s megszólalt:
– Hol vagyunk, Gandalf? – kérdezte.
– Gondor birodalmában – felelt a mágus. – Még Anórien földjén.
Egy darabig csönd volt. Majd Pippin hírtelen fölkiáltott: – Ez micsoda? – kérdezte, s belekapaszkodott Gandalf köpenyébe. – Nézd! Tűz! Vörös tűz! Itt sárkányok élnek? Nézd, ott egy másik!
Gandalf válaszként odakiáltott a lovának: – Gyerünk, Keselyüstök! Sietnünk kell. Rövid az időnk. Nézd! Gondor őrtornyain kigyúlt a jelzőtűz, segítséget kérnek. Föllobbant a háború. Lásd, ég a tűz az Amon Dînen és lángol Eilenachon, és rohanvást fut nyugat felé: az ott Nardor, Erelas, Min-Rimmon, Calenhad és a Halifirien, Rohan határán.
De Keselyüstök lassított, lépésben ment tovább, fölemelte a fejét, és fölnyerített. A sötétből válaszként több ló is visszanyerített, patadobogást hallottak, három lovas húzott el mellettük, mint szárnyas szellem a holdvilágban, s tűnt el nyugaton. Ekkor Keselyüstök nekieredt, és az éjszaka, mint a szél süvített fölöttük.
Pippin megint elálmosodott, és nemigen figyelt rá, hogy Gandalf mit mesél Gondor szokásairól, meg arról, hogy a Város urai őrtornyokat építettek mindkét hegyvonulat előhegyein, ezeken a pontokon őrséget tartanak, s pihent lovak állnak szakadatlan készenlétben az északon Rohanba, délen Belfalasba vágtató futárok számára. – Régen volt, hogy itt, északon utoljára lobbantak fel a jelzőtüzek – mondta –, s a város őskorában nem is volt szükség rájuk, hisz Gondoré volt a Hét Kő. – Pippin feszengett.
– Aludj, és ne félj! – bátorította Gandalf. – Te nem Mordorba tartasz, mint Samu és Frodó, hanem Minas Tirithbe, s olyan biztonságban leszel, amilyen biztonságban manapság csak lehet valaki. Ha Gondor elesik, s a Gyűrű az Ellenség kezébe kerül, akkor a Megye se jelentene jobb menedéket.
– Szépen vigasztalsz – mondta Pippin, de mégis szemére kúszott az álom. Az utolsó, amire emlékezett, mielőtt mély álomba merült volna, a magas fehércsúcsok csillogása: felfogták a lemenő hold fényét, s mint megannyi úszó sziget lebegtek a felhők fölött. Töprengett, hogy hol is járhat Frodó, eljutott-e Mordorba vagy meghalt, nem tudta, hogy Frodó a távolban ugyanezt a holdat nézi, amint az alászáll Gondor mögött, hogy új napra virradjon a világ.

Pippin arra ébredt, hogy hangokat hall. Az éjszakai vágta a végére ért, következik a nappali bujkálás. Pirkadt: itt hideg hajnal és fagyos szürke köd vette őket körül. Keselyüstök párázott, kiverte a tajték, de büszkén fölszegte a fejét, s nyoma sem volt rajta a fáradtságnak. Szálas emberek állták körül őket, vállukon vastag köpönyeg, mögöttük a ködben kőfal sötétlett. Részben romos volt, de bár még véget sem ért az éjszaka, máris hallani lehetett a sietős munka neszeit: kalapácsok kopogását, vakolókanalak csendülését, kerékcsikorgást. A ködben itt-ott fáklyák, őrtüzek tompa fénye izzott. Gandalf az emberekkel beszélt, akik elállták az útját, s Pippin, ahogy odafigyelt, rádöbbent, hogy őróla folyik a szó.
– Hát igen, téged ösmerünk, Mithrandir – mondta az emberek vezetője –, te tudod a Hét Kapu jelszavát és szabadon továbbmehetsz. De az útitársadat nem ismerjük. Ki ő? Talán törp, az északi hegyekből? Manapság nem vágyunk idegenekre, hacsak nem hatalmas harcosok, akiknek hűségében és segítőkészségében megbízhatunk.
– Jótállok érte Denethor széke előtt – felelte Gandalf – Ami meg a vitézséget illeti, azt nem lehet termettel mérni. Több csatát és több veszélyt állt ki, mint te, Ingold, bár te kétszer olyan nagy vagy, most épp Vasudvard ostromából jött, arról hoz híreket, és nagyon-nagyon fáradt, különben fölébreszteném. A neve Peregrin, s igen vitéz ember.
– Ember? – kételkedett Ingold, s a többiek kacagtak.
– Ember! – kiáltotta Pippin, most már teljesen ébren. – Még hogy ember! Szó sincs róla. Hobbit vagyok, és semmivel sem vitézebb, mintha ember lennék, legfeljebb hébe-hóba, ha úgy hozza a szükség. Ne hagyjátok, hogy Gandalf megtévesszen.
– Aki nagy tetteket vitt véghez, az se szólna különbül – mondta Ingold –, de mi az, hogy hobbit?
– Félszerzet – mondta Gandalf. – Nem, nem ő az, akiről a jövendölés szól – tette hozzá, látva az emberek csodálkozását. – Nem, de ő is ugyanabból a fajtából való.
– Igen, és annak az útitársa – mondta Pippin. – Mint ahogy az volt a városotokból való Boromir is, aki északon megmentett a hótól, s végül úgy esett el, hogy karddal védelmezett az ellenségtől.
– Hallgass már – szólt rá Gandalf. – A gyászhírt az apával kell közölni elsőként.
– Már úgyis sejtettük – sóhajtott Ingold –, mert itt az utóbbi időkben fura jelek mutatkoztak. Menjetek hát gyorsan! Mert Minas Tirith ura nehéz szívvel várja, aki ilyen hírt hoz a fiáról, legyen az ember, vagy...
– Hobbit – vágta rá Pippin. – Nem leszek hasznára az uratoknak, de megteszem, amit megtehetek, megemlékezésül a bátor Boromirra...
– Ég veletek! – mondta Ingold, az emberek utat engedtek Keselyüstöknek, s az kisuhant a fal keskeny nyílásán. – Bár adnál jó tanácsot Denethornak, aki ugyancsak rászorul, s mindannyiunknak, Mithrandir! – kiáltott utána Ingold. – De megint csak gyász és veszedelem hírét hozod, mint azt mondják, mindig.
– Mert ritkán jövök, s csak akkor, ha szükség van a segítségemre – felelt Gandalf. – Ami meg a tanácsot illeti, neked azt mondom, késő már javítgatnotok Pelennor falát. A közeledő vihar elől a bátorság a legjobb menedék, meg a remény, amit hozok. Mert nem minden hírem rossz hír. Tegyétek csak le a vakolókanalat, és köszörüljétek élesre a kardotokat.
– A munkával estére végzünk – mondta Ingold. – A falnak ez az a része, amely utolsóként szorul védelemre, ostrom itt várható legkevésbé, mert ez rohani barátaink félé néz. Tudsz róluk valamit? Mit gondolsz, eleget tesznek a hívásunknak?
– Igen, jönnek. De ők már sok csatát megvívtak a hátatokban. Sem ez, sem más út nem vezet többé a biztonság felé. Figyeljetek rám! Legyetek résen! Ha Gandalf, a Vészmadár nincsen, akkor most Anórienből ellenséges sereg közelednék, és nem Rohan lovasai. Ég veletek, és legyetek éberek!
Gandalf most kilovagolt a Rammas Echoron túli tágas pusztára. Gondor emberei a külső falat hívták Rammas Echornak, amelyet fáradságos munkával emeltek, amikor Ithiliára az Ellenség árnyéka borult. Mert vagy harminc mérföld hosszúságban húzódott a hegyek lábáig és vissza, s magába zárta Pelennor mezőit, a jól művelt, zsíros és bőven termő földet az Anduinra lejtő hosszú domboldalakon és teraszokon. A fal legtávolabbi pontja vagy négymérföldnyire volt a város Nagykapujától, északkeletre, és ott, ahol a folyópart egy magasabb pontjáról át lehetett látni a túloldali síkságra, az emberek magasra és erősre építették, mert ott kanyarodott fel a falakkal védett út a gázlók és Osgiliath hídjai felől, s haladt át két pártás torony között a jól őrzött kapun. A legközelebbi pontja meg alig volt hárommérföldnyire a várostól, délkelet felé. Ott az Anduin, miután nagy ívben megkerülte a dél-ithiliai Emyn Arnen hegyeit, éppen elfordul nyugatra, a külső fal közvetlenül a partján emelkedett, tövében a Harlond rakpartjai és kikötőhelyei, ahol a déli hűbéresek lentről jött hajói kötöttek ki.
A vidék gazdag volt, csupa széles szántó, gyümölcsöskertek, tanyák, komlószárítókkal, csűrökkel, aklokkal és tehénistállókkal, sok-sok csatorna keresztül-kasul, a dombok aljától az Anduinig. De pásztorember és gazdálkodó nem sok lakott itt, Gondor népének nagyobb része a Város hét körében élt, vagy a hegyes határvidék völgyeiben, Lossarnachban vagy még távolabb, délen, az öt gyors vizű folyó közén, Lebenninben. Ott, a hegyek és a tenger között, kemény nép élt. Őket is Gondor emberei közé sorolták, bár vérük kevert volt, s őseik azok az elfeledett emberek, akik a Sötét Időkben, még a királyok előtt, a hegyek árnyékában éltek. Lebenninen túl meg, Belfalasban, Imrahil herceg igazgatta hatalmas birtokát, Dol Amroth kastélyában, a tengerparton.
Gandalf még lovagolt egy darabig a hajnali szürkületben. Pippin már teljesen felébredt, s körülnézett: Bal felől ködtenger terült el s vonta szürke homályba keletet, jobb felől nagy hegyek szegték föl büszke fejüket, s nyúltak el messzire nyugat felől, s értek véget váratlanul, mintha késsel vágták volna el; a föld születésekor a Folyó roppant gáton tört át, s vágott magának tágas völgyet, hogy az az eljövendő időkben csaták színtere és viták tárgya legyen. S ahol a Fehér-hegység, az Ered Nimrais véget ért, ott látta a Mindulloin sötét hegytömegét, ahogy Gandalf előre megmondta neki: a hegy bíbor árnyék borította magas völgyeit, felkelő nap fényében fehérlő oldalát. S a hegy nyúlványán ott állt a Védett Város, hét kőfalával, mely olyan erős és olyan régi, mintha nem is emberkéz építette volna, hanem óriások faragták volna ki sziklakőből.
Miközben Pippin ámulva nézte, a falak szürkéje fehérre váltott, s halványan elpirult a hajnal fényétől: majd fölszállt a nap a kelet homályából, és sugara lecsapott a város arcára. Pippin hangosan fölkiáltott, mert Echtelion tornya a legmagasabb fal mögül úgy villant az égre magas és karcsú szépségében, mint egy ezüstszürke lándzsa, sisakja sziporkázott, akárha kristályból metszették volna, ormán fehér zászlók lengtek a friss reggeli szélben, s magasról, messziről ezüstkürtök harsogtak tisztán, csengő hangon.

Gandalf és Pippin épp napfelkeltére érkezett a gondori emberek Nagykapujához, s a vaskapu kitárult előttük.
– Mithrandir! Mithrandir! – kiáltoztak az emberek. – Most már tudjuk, hogy közeleg a vihar.
– Már megérkezett – mondta Gandalf. – Szelének szárnyán jöttem idáig. Engedjetek be! Addig kell eljutnom Denethor elébe, amíg még helytartó. Történjék akármi, annak a Gondornak, amit ti ismertek, vége. Engedjetek be!
Parancsoló szavára az emberek hátrahúzódtak, többet nem kérdeztek, de csodálkozva nézték a lovát s a hobbitot, aki ott ült előtte. Mert a városi nép nemigen használt lovat, s látni is keveset látott, csak ha urukhoz futár érkezett és lovagolt végig az utcán. – Ez biztos, hogy Rohan királyának valamelyik híres csataménje – mondogatták. – Lehet, hogy hamarosan megjönnek a rohírok, erősítésül.
Minas Tirith hét szinten épült, valamennyi teraszt a hegyoldalba vágták, mindet fal kerítette, s mindegyik falnak kapuja volt. A városfal Nagykapuja keletre nyílt, a következő délkeletre, a következő északkeletre, s tovább is így, jobbra-balra, egyre följebb, a Fellegvárba vezető köves út tehát hol erre, hol arra kanyarodott a hegyoldalban. S valahányszor metszette a Nagykapu vonalát, mindig egy alagúton haladt át, a nagy, előrenyúló sziklahát alatt, amely az első kivételével a Város valamennyi körét kettévágta. Mert részint a hegy ősidőktől való alakja következtében, részint a hallatlan hozzáértésnek és szorgalomnak hála, a Nagykapun belül kőbástya emelkedett, éle mint a hajóorr nézett keletre. Fölnyúlt a legfelső körig, s ott párta koronázta, így hát azok, akik bent voltak a Fellegvárban, úgy láttak le a Nagykapura alant, mint a tengerészek a hegymagas hajó parancsnoki hídjáról. A Fellegvár bejárata szintén keletre nyílt, de azt a sziklába vágták, onnét lámpával világított rámpa vezetett föl a hetedik kapuig. Így hát az emberek a hét udvar közül az utolsóra, a Szökőkút Terére, a Fehér Torony lábánál értek föl. A magas és karcsú torony ötven öl magas volt az aljától a sisakja csúcsáig, ahol a Helytartó lobogója lengett ezerlábnyira a síkság fölött.
A Fellegvár erős volt, az kétségtelen, s bevehetetlen mindaddig, amíg akadt benn fegyverforgató ember, bevehetetlen, hacsak az ellenség nem kerül a háta mögé, nem mássza meg a Mindolluin alacsonyabb előhegyeit, s nem jut fel ily módon arra a keskeny sziklahátra, amely az Őrhegyet magával a Mindolluinnal összeköti. De ezt a sziklahátat, amely az ötödik falig nyúlt el, hatalmas bástyák kerítették egészen a nyugati végén felszökő szirtfalig, s itt voltak köztük az egykori királyok és urak házai és kupolás sírjai, örök némán a hegy és a torony között.

Pippin csodálkozva bámult a roppant kővárosra, mely nagyobb és pompázatosabb volt, mint akármi, amiről eddig álmodni mert, nagyobb és erősebb, mint Vasudvard, és sokkalta szebb annál. De az igazság az, hogy évről évre hanyatlott, máris csak félannyi ember élt itt, mint ahány a falai közt kényelmesen ellakhatott volna. Valamennyi utcáján nagy házak és udvarok előtt lovagoltak el, amelyek ajtaja vagy íves kapuja fölött szépen faragott, ismeretlen és ősi betűk álltak: azoknak a nagy embereknek és családjuknak a neve, gondolta Pippin, akik valaha ott laktak, most a házak mégis némák voltak, nem verték föl léptek a kövezett udvar csöndjét, nem hangzott emberi hang a termeikben, nem nézett ki senki ajtaikon vagy üres ablakaikon.
Végre fölértek a hetedik kapu árnyékába, s a meleg nap, amely a folyón túl ragyogott, ott, ahol épp Frodó járta Ithilia tisztásait, itt sima falakra, földbe ágyazott pillérekre és arra a hatalmas boltívre ragyogott, amelynek zárókövét koronás királyfej képére faragták. Gandalf leszállt a lóról, mert a Fellegvárba lovon nem volt szabad bemenni, és Keselyüstök, gazdájának egy halk szavára hagyta, hogy elvezessék.
Az őrök a kapuban fekete ruhát, s különösforma sisakot viseltek, csúcsosat-magasat, amelynek hosszú arcvédője szorosan az archoz simult, s amelyet az arcvédő fölött kétoldalt valami tengeri madár fehér szárnya díszített, de a sisak ezüstfényben izzott, mert mithril-ből kovácsolták, s a régi, dicsőséges idők öröksége volt. Az őrök fekete köpenyére virágos fehér fát hímeztek, föléje ezüst koronát és sokágú csillagot. Ez Elendil utódainak viselete volt, s Gondorban ma már nem viselte senki más, csak a Fellegvár őrei, a Szökőkút Terén, ahol valaha a Fehér Fa virágzott.

Úgy látszik, megelőzte őket jöttük híre, mert azonnal bebocsátást nyertek, némán és kérdezetlenül. Gandalf gyors léptekkel ment át a fehér kővel kirakott udvaron. Bájos szökőkút játszott a reggeli napsütésben, élénkzöld gyepszőnyegen, de az udvar közepén halott fa hajolt a medence vizére, s csupasz, törött ágairól szomorúan csöpögött vissza a kristálytiszta medencébe a szökőkút vize.
Pippin épp csak egy pillantást vetett rá, ahogy loholt Gandalf nyomában: Szomorú látvány, gondolta, azon töprengve, miért is hagyhatták itt, ahol minden olyan gondozott, épp ezt a kiszáradt fát.

 

Hét csillag és hét kő és egy fehér fa

 

Egyszeriben eszébe jutottak a szavak, amelyeket Gandalf suttogott. S már ott is találta magát a nagy csarnok ajtajában, a ragyogó torony alatt, a mágus sarkában elment a szálas, néma ajtóőrök mellett, s belépett a kőház hűvös és visszhangos homályába.
Végigmentek egy hosszú és kihalt, kőpadlós folyosón, s Gandalf útközben halkan odaszólt Pippinnek: – Válogasd meg a szavaidat, Peregrin uram! Itt nincs helye a hobbit-cserfességnek. Théoden nyájas öregember. Denethor azonban más fajta, büszke és méltóságos, sokkal előkelőbb és sokkal hatalmasabb, még ha nem hívják is királynak. Javarészt veled fog beszélgetni, sok-sok kérdése lesz, hiszen neked van mondandód a fiáról, Boromirról. Nagyon szerette, talán egy kicsit túlságosan is, mert nagyon mások voltak, annál inkább. S azt hiszi, e szeretet leple alatt könnyebb belőled kiszednie, amit kíván, mint énbelőlem. Ne mondj neki többet, mint amennyit kell, s hallgass Frodó küldetéséről. Ezt majd én beszélem meg vele, a kellő időben. És Aragornról ne szólj, hacsak nem elkerülhetetlen.
– De miért? Vándorral mi a baj? – suttogta Pippin. – Hisz épp ide készül, nem? És ha igaz, hamarosan itt lesz.
– Lehetséges, lehetséges – mondta Gandalf. – Bár ha jön, úgy jön, hogy arra senki se számítson, még Denethor sem. És így van ez jól. Mi mindenesetre ne tegyük közhírré a jövetelét.
Gandalf megállt a nagy, fényes, fémajtó előtt. – Tudod, Pippin uram, most nincs időm, hogy megtanítsalak Gondor történelmére, bár úgy lett volna jó, ha már akkor megtanultál volna róla egyet-mást, mikor még a Megye erdeiben szedted a madártojást és kerülted az iskolát. Tégy, ahogy mondtam. Aligha lenne bölcs dolog, ha egy hatalmas úrnak, amikor örököse halálhírét hozod, épp arról beszélnél, aki eljön, s igényt tart majd a királyi székre. Ennyi elég?
– Királyi székre? – kérdezte döbbenten Pippin.
– Igen – felelte Gandalf. – Ha mindeddig csukott füllel és alvó aggyal jártál, most ideje, hogy fölébredj végre! – Bekopogott az ajtón.

Az ajtó kinyílt, de nem látszott senki, aki kinyitotta volna. Pippin egy hatalmas terembe látott. Fényét mély ablakain át kapta, két oldalról, a széles folyosókon, a tetőt tartó sudár oszlopokon túlról. Az egy darab fekete márványból faragott oszlopokat nagy, különös állatokkal és levelekkel díszített oszlopfők koronázták, fönn az árnyékban a boltozat fénylett aranysötéten, és sokszínű kúszó indák díszítették. A hosszú és komor teremben se szőnyeg, se falikárpit, semmi szövet vagy faholmi nem volt, de az oszlopok közt hideg köbe faragott sudár emberalakok sora állt.
Pippinnek egyszeriben Argonath faragott sziklái jutottak eszébe, s elfogta az áhítat, ahogy végignézett a rég halott királyok sugárútján. A tágas terem végében, többlépcsős emelvényen magas trónszék állt, koronás sisakot formázó márványtető alatt, mögötte a falon kőbe vésett, drágakövekkel kirakott virágzó fa. De a trón üres volt. Az emelvény lábánál, a legalsó és legszélesebb lépcsőfokon fekete, dísztelen kő karosszék állt, egy öregember ült benne, s bámult az ölébe. Kezében aranygömbös fehér nyelű jogar. Nem nézett föl. Ünnepélyes léptekkel tartottak feléje, s álltak meg háromlépésnyire a széke előtt. Gandalf törte meg a csöndet.
– Üdv néked, Minas Tirith Ura és Helytartója, Echtelion fia Denethor! Tanáccsal s hírekkel jöttem e sötét órában.
Az öregember föltekintett. Pippin látta büszke, éles vonású és csontos arcát, elefántcsontszínű bőrét, sasorrát mélyen ülő két sötét szeme közt, nem annyira Boromirt, mint inkább Aragornt juttatta eszébe. – Valóban sötét óra ez – mondta az öregember. – S te, Mithrandir, ilyenkor szoktál jönni. S bár minden jel arra vall, hogy Gondor végzete hamarosan betelik, a magam sötétje sötétebb, mint emez. Azt mondták, olyasvalaki jön veled, aki szemtanúja volt fiam halálának. Igaz ez?
– Igaz – válaszolta Gandalf. – A kettő közül az egyik. A másik ott van még Rohanban, Théodennél, s csak ezután jő. Félszerzet mindkettő, de egyik sem az, akiről a jövendölés szól.
– De akkor is félszerzet – mondta komoran Denethor –, s mióta csak azok az átkozott szavak gondba ejtették tanácsunkat, s elvitték a fiamat arra az eszeveszett útra s a halálba, nem kedvelem ezt a nevet. Én Boromirom! Most lenne rád igazán szükségünk! Faramirnak kellett volna elmennie tehelyetted.
– Akart is – mondta Gandalf. – Gyászodban ne légy igazságtalan. Boromir követelte, hogy ő mehessen, s nem viselte volna el, ha más megy. Nem tűrt ellentmondást, és elvette, amire vágyott. Hosszú utat tettünk meg együtt, megismertem a természetét. De te a haláláról beszélsz. Híre jött, mielőtt ideértünk?
– Ezt kaptam – mondta Denethor, s a jogart letéve, fölemelte az öléből, amit eddig bámult. Mindkét kezében egy kettéhasított kürt felét-felét, egy ezüsttel pántolt vadtulok kürt két töredékét.
– Ez az a kürt, amit Boromir mindig magánál hordott! – kiáltotta Pippin.
– Úgy van – mondta Denethor. – S annak idején én hordtam, mert a királyok bukása óta mindig házunk elsőszülött fiát illeti, azóta, hogy Mardil atyja, Vorondil leterítette a vad tulkot Rhún távoli mezején. Ma tizenhárom napja megütötte a fülemet a harsogása, halkan, távolról, az északi végek felől, s a Folyó elhozta nekem, törten: többé már nem fúj bele senki. – Elhallgatott, s a teremre súlyos csönd ült. Sötét tekintetét egyszerre Pippinre szegezte. – Erről, félszerzet, mit tudsz mondani?
– Tizenhárom, úgy van, tizenhárom napja – habozott Pippin. – Igen, azt hiszem, annyi. Ott álltam mellette, amikor belefújt a kürtbe. De segítség nem jött. Csak még több ork.
– Helyes – mondta Denethor, s szigorúan nézett Pippin szemébe. – Szóval, te ott voltál? Mondj erről többet! Segítség miért nem jött? S te hogy menekültél meg, ha ő, a hatalmas nem, pedig csak orkokkal állt szemben?
Pippin elvörösödött, és megfeledkezett a félelméről. A leghatalmasabb embert is leterítheti egyetlen nyílvessző – mondta –, s Boromirt nem is egy találta. Mikor utoljára láttam, egy fa tövében ült, s egy fekete tollú vesszőt próbált kihúzni az oldalából. Akkor elvesztettem az eszméletemet, és foglyul ejtettek. Többet nem láttam és nem tudok. De emlékét tisztelem, mert nagy vitéz volt. Azért halt meg, hogy minket, a honfitársamat, Trufiádokot és jómagamat megmentsen, mikor az erdőben rajtunk ütöttek a Fekete Úr katonái, s bár elesett és nem tudott megvédeni, hálám ettől mit sem csökken.
Most Pippin nézett az öregember szemébe, s mert most is bántotta még a hideg öreg hangban bujkáló gyanú és megvetés, fölágaskodott benne a büszkeség: – Az emberek ilyen nagy ura, nem kétséges, igen kevés hasznát veheti egy hobbitnak, a Megyéből, egy északról jött félszerzetnek, de érjen bármilyen keveset, fölajánlom szolgálataimat, tartozásom fejében. – Félrevonta szürke köpenyét, kihúzta kicsinyke kardját, s lefektette Denethor lába elé.
Az öregember arcán sápadt, hideg téli napsütéshez hasonló mosoly futott végig, de lehajtotta fejét, kinyújtotta kezét, s félretette a kürt maradékait. – Add ide a fegyvert! – mondta.
Pippin fölemelte, s odanyújtotta neki a markolatát. – Ez honnét került hozzád? – kérdezte Denethor. – Meglátszik rajta a sok-sok esztendő. Pengéjét, ugye, a magunk fajtája kovácsolta Északon, időtlen időkkel ezelőtt?
– Egy sírbuckából került elő hazám határán – mondta Pippin. – De most már csak gonosz fickók laknak ott, s róluk nemigen akaródzik többet beszélnem.
– Látom, különös mesék szőnek körül téged – mondta Denethor –, s ez megint csak bizonyítja, hogy a látszat megcsalja az embert... vagy a félszerzet. Elfogadom a szolgálatodat. Mert nem félemlítettek meg a szavak, s mert a beszéded lovagias, bármilyen furcsán hangzik itt, a mi déli fülünknek. S az eljövendő időkben nagyon is szükségünk lesz mindenkire, aki lovagias, akár kicsi az, akár nagy. Tedd hát le az esküt.
– Fogd meg a kardod markolatát – mondta Gandalf –, és mondd utána az Úr szavait, ha úgy határoztál.
– Úgy határoztam – jelentette ki Pippin.
Az öregember ölébe fektette a kardot, Pippin rátette a kezét a markolatra és lassan utána mondta Denethornak:
– Hűséget esküszöm Gondornak, a birodalom Helytartóurának, szolgálni fogom szóval és hallgatással, tettel és tűréssel, jövén és menvén, szükségben és bőségben, békében és háborúban, életemmel és halálommal ettől az órától mindaddig, amíg az én uram el nem bocsát, a halál el nem ragad, vagy a világnak vége nem szakad. Mondám ezt én, a félszerzetek Megyéjéből való Paladin fia Peregrin.
– S hallám én, Echtelion fia Denethor, Gondor Ura, a Nagy Király Helytartója, megtartom emlékezetemben, s el nem mulasztom jutalmazni: a hűséget szeretettel, a vitézséget megbecsüléssel, az esküszegést bosszúval. – Ezután Pippin visszakapta a kardját, s belökte a hüvelyébe.
– Most pedig – mondta Denethor –, halld az első parancsomat: beszélj, és ne hallgass! Mondd el nekem az egész történetet, s emlékezz vissza mindenre, amit fiamról, Boromirról tudsz. Ülj le, és kezdj hozzá! – Megütött egy kis ezüstcsengettyűt, ami ott állt a széke mellett, s nyomban szolgák léptek elő. Pippin most vette észre, hogy ott álltak a benyílókban, az ajtó két oldalán, láthatatlanul, mikor ők Gandalffal beléptek.
– Bort, ételt és széket hozzatok a vendégeimnek – rendelkezett Denethor –, és tegyetek róla, hogy egy óra hosszat senki ne zavarjon.
– Mindössze ennyi időt tudok rá szakítani, mert még sok más tennivalóm van – fordult Gandalfhoz. – Más szemében talán sokkal fontosabbak, de számomra kevésbé szorongatók. De a nap végén tán újra beszélhetünk.
– S korábban is, nagyon remélem – mondta Gandalf. – Mert nemcsak azért vágtattam ide Vasudvardból, négyszázötven mérföldnyiről a szélvésznél is sebesebben, hogy neked egy csöpp harcost hozzak, bármilyen lovagias is. Számodra tán mit se jelent, hogy Théoden hatalmas csatát vívott, hogy Vasudvardot megdöntötte, s hogy én eltörtem Szarumán varázsbotját?
– Nagyon is sokat. De e tettekről már eleget tudok, hogy magamtól is megtegyem, amit megtehetek Mordor és Vasudvard fenyegetése ellen. – Sötét szemét most Gandalfra emelte, s Pippin észrevette, mennyire hasonlít a kettő, s valami különös feszültséget érzett kettőjük között, mintha parázsló vonal ívelt volna szemtől szemig, mely bármelyik pillanatban föllángolhat.
Ami azt illeti, Denethor sokkal inkább látszott mágusnak, mint Gandalf, királyibb volt, szebb és hatalmasabb, sőt látszatra öregebb is. De Pippin észlelte, nem a szemével, hanem valahogy másként, hogy kettőjük közül mégis Gandalf a hatalmasabb és a bölcsebb, sőt méltóság is több van benne, csak palástolja. És vénebb, sokkal vénebb: – Vajon mennyivel? – töprengett, majd eszébe jutott, hogy bármilyen különös, erre korábban sose gondolt. Szilszakáll mondott valamit a mágusokról, de valahogy akkor se jutott eszébe, hogy Gandalf is közülük való. Micsoda hát Gandalf? Mikor és hol jött a világra az idők kezdetén és mikor távozik belőle? Majd hirtelen felriadt az álmodozásból, s látta, hogy Denethor és Gandalf még mindig farkasszemet néz. Mintha mindkettő a másik gondolatát igyekeznék kiolvasni. De Denethor volt az, aki előbb sütötte le a szemét.
– Úgy van – mondta –, mert jóllehet, a Kövek elvesztek, Gondor urai, mint mondják, akkor is messzebbre látnak, mint más emberek, és sok üzenet érkezik hozzájuk. De üljetek le!

A szolgálattevők egy karosszéket s egy zsámolyt hoztak, s egyikük ezüsttálcán egy ezüstkancsót, kelyheket, s fehér aprósüteményt. Pippin leült, de képtelen volt levenni a szemét az öreg uralkodóról. Vajon jól látta-e, vagy csak képzelte, hogy mikor a Köveket említette, fölvillant a szeme, és rápillantott?
– Most pedig mondd el a történetedet, vazallusom – fordult hozzá Denethor félig nyájasan, félig gunyorosan. – Mert annak a szavát, aki fiammal oly jóban volt, örömmel hallgatom.
Pippin soha el nem felejtette ezt az órát a trónteremben, szemben Gondor urának átható tekintetével, aki újra meg újra beledöfte ravasz kérdéseit, de ő mind e közben tudatában volt, hogy Gandalf ott ül mellette, figyeli és hallgatja, s közben (Pippin érezte) alig tudja féken tartani növekvő haragját és türelmetlenségét. Mire az egy óra letelt, s Denethor megint a csöngettyűre ütött, Pippin teljesen kifáradt. – Még nem lehet több, mint kilenc óra – gondolta. – Három reggelit meg tudnék enni egyvégtében.
– Vezessétek Mithrandir urat a számára előkészített vendégházba – parancsolta Denethor –, s útitársa, ha nincs ellenére, egyelőre talán maradjon vele. De tegyétek közhírré, hogy az imént föleskettem a szolgálatomra, tudja meg hát mindenki, hogy ő Paladin fia Peregrin, és tanítsátok meg a kisebb jelszavakra. És üzenjetek a Kapitányuknak, hogy várjanak itt, amint a harmadik órát elkongatták.
És te, Mithrandir úr, jöjj el szintén, amikor csak kedved tartja. Senki sem tart vissza, hogy bejöjj hozzám, kivéve az álom kurta órácskáit. Múljék el haragod, amit egy vénember ostobasága keltett, s térj vissza vigasztalásomra.
– Ostobaság – mondta Gandalf. – Nem, uram, te ha megvénülsz, meg is halsz. Te még a gyászodat is képes vagy palástnak használni. Azt hiszed, nem tudom, mi célod volt vele, hogy egy óra hosszat faggasd, aki nem tud annyit, miközben én itt ülök mellette?
– Ha megértetted, érd be vele – vágott vissza Denethor. – A gőg ostobaság, ha szükség esetén elutasít tanácsot és segítséget, de te e két ajándékkal a magad célját kívánod szolgálni. És Gondor Ura nem arra született, hogy a más céljainak eszköze legyen, ha az mégoly érdemes is. Számára jelenleg nincs a világon érdemesebb cél, mint Gondor java, és Gondorban, uram, én uralkodom, nem más, mindaddig, amíg a Király vissza nem tér.
– Míg a Király vissza nem tér? – kérdezte Gandalf. – Nos, Helytartó uram, neked az a feladatod, hogy a királyságból megmaradjon valami, mire ez – amire úgy látszik, kevesen számítanak –, netán bekövetkeznék. S ehhez meg kell kapnod minden segítséget, amit kérned kedved tartja. S még csak annyit: én nem uralkodom sehol, sem Gondorban, sem más kicsi vagy nagy országban. De ami csak érték a világban és jelenleg veszélyben forog, az mind az én gondom. S ami az én feladatomat illeti, én nem vallok kudarcot, még ha Gondor elpusztul is, ha bármi, ami az eljövendő napokban kihajthat, gyümölcsöt teremhet és virágozhat, túléli az éjszakát. Mert én is helytartó vagyok. Talán nem tudtad? – Ezzel megfordult, és nagy léptekkel otthagyta a termet, Pippin meg ott loholt mellette.
Gandalf rá se nézett Pippinre, s egy szót se szólt hozzá menet közben. Vezetőjük a trónterem ajtajából a Szökőkút terén át egy sikátorba vezette őket, amit magas kőházak szegélyeztek. A girbe-gurba utcán végül egy olyan házhoz értek, amely közvetlenül a Fellegvár északi fala mellett épült, nem messze a sziklaháttól, amely a várat a heggyel összekötötte. Benn, az emeleten, ahova faragott falépcsőn mentek föl, egy barátságos, levegős és világos szobába vezette őket, amelynek falán szépséges aranyszövetű falikárpitok lógtak. Bútor kevés volt benne: csak egy kis asztal, két szék és egy lóca, de mindkét oldalon lefüggönyözött benyíló, s abban jól vetett ágy, mosdótál és mosdófelszerelés. A szoba három keskeny és magas ablaka északra, a nagy ívben elkanyarodó Anduinra nézett, a folyó a távoli Emyn Muil és a Rauros irányában még sűrű ködbe burkolózott. Pippinnek a lócára kellett fölállnia, hogy kilásson a mély ablaknyílás kőpárkányán.
– Haragszol rám, Gandalf? – kérdezte, amikor a vezető magukra hagyta őket, és becsukta az ajtót. – Én megtettem, ami tőlem telt.
– Hát meg! – mondta Gandalf, és váratlanul elnevette magát, aztán odaállt Pippin mellé, átölelte a vállát, és ő is kinézett az ablakon. Pippin némi csodálkozással nézte az arcát, ott, közvetlenül a magáé mellett, hiszen a nevetése derűs volt és vidám. A mágus arcán először csak a gond és a szomorúság árkait látta, ám, amikor jobban szemügyre vette, észrevette, hogy ez alatt valami nagy öröm rejlik: a vidámság kimeríthetetlen forrása, amely ha kibuggyan, elegendő, hogy egy egész királyságot jókedvre derítsen.
– Hát te aztán meg – folytatta a mágus –, s remélem, jó darabig nem kerülsz ilyen kutyaszorítóba két ilyen rettenetes vénember között. De Gondor ura többet tudott meg tőled, Pippin, mint hinnéd. Te nem titkoltad, hogy a társaságot Móriából nem Boromir vezette tovább, s hogy volt köztetek valaki, aki igen nagy méltóság, s az Minas Tirithbe készül, s hogy valami híres kardja volt. Az emberek Gondorban nagyra tartják a régi történeteket, s Denethornak, amióta Boromir elment, bőven volt ideje gondolkodni a rigmuson, s azon, hogy mit is jelenthet az Isildur Végzete.
Ő nem olyan, mint a kor többi emberei, Pippin, s bármi légyen is a származása, valami véletlen folytán Nyugathon vére majdnem hogy rontatlanul folyik az ereiben, mint ahogy a másik fiában, Faramirban is, nem úgy, mint Boromirban, akit pedig jobban szeretett. Messzire lát. Ha az akarata arrafelé irányítja, sok olyasmit felfog, ami másokban játszódik le, még ha azok távol élnek is. Nehéz megtéveszteni, és veszélyes is próbálkozni vele.
Ezt ne felejtsd el! Mert te most már fölesküdtél a szolgálatára. Nem tudom, mi ütött beléd, mi járt az eszedben vagy a szívedben, hogy ezt tedd. Nem gátoltam, hiszen a nagylelkű tettet nem szabad tanáccsal meggátolni. A te szíved megindult tőle, neki meg (merem állítani) a humorérzékét csiklandozta. S most legalább szabadon mozoghatsz Minas Tirithben – ha éppen nem vagy szolgálatban. De van ennek egy másik oldala is. Teljesítened kell a parancsait, ezt ne feledd. Ám akkor is légy óvatos!
Elhallgatott és felsóhajtott. – Nos, nem érdemes azon töprengeni, hogy mit hoz a holnap. Egyrészt, mert a holnap biztos, hogy rosszat hoz, rosszabbat, mint a mai nap, másrészt meg még sok nap van hátra. És többet már nem tehetek, hogy ez másként legyen. A táblát fölállították, a bábuk mozgásban vannak. Csak egy bábut szeretnék még nagyon megtalálni, Faramirt, Denethor örökösét. Nem hiszem, hogy itt lenne a Városban. De most mennem kell, Pippin. El kell mennem a tanácsba, hogy megtudjam, amit lehet. Most az Ellenség lép, s ő megpróbálja a maga szája íze szerint irányítani a játékot. Ezt a parasztok éppúgy észreveszik majd, mint bárki más, Paladin fia Peregrin, Gondor katonája. Fend ki a kardodat!
Gandalf elindult az ajtó felé, de ott megfordult. – Sietek, Pippin – mondta. – Tégy meg nekem egy szívességet, ha kinn jársz. Még mielőtt lepihennél, ha nem vagy nagyon fáradt, menj el, keresd meg Keselyüstököt, s nézz utána, hogy van elszállásolva. Ezek az emberek szeretik az állatokat, mert jó és bölcs népek, de a lovakhoz nem értenek.
Ezzel Gandalf kiment, amint az ajtón kilépett, a Fellegvár tornyában megkondult egy szép hangú harang, három ezüst kondulás, azután semmi: a harmadik óra napkelte óta.
Egy perc, és Pippin is odament az ajtóhoz, aztán le a lépcsőn, s kinézett az utcára. A nap most fényesen, melegen sütött, s a tornyok, a magas házak árnyékot vetettek nyugat felé. A hóköpenyes Mindolluin a kék égre emelte fehér sisakját. A város utcáin fegyveres férfiak jöttek-mentek, a harangkondulás az őrségváltás idejét jelezte.
– Ez mifelénk, a Megyében, kilenc órát jelent – mondta magában fennhangon Pippin. – A legjobb időpont, hogy a tavaszi napsütésben, az ablaknál, tisztességgel bereggelizzünk. S ugyancsak megkívántam már a reggelit. Szoktak ezek itt egyáltalán reggelizni, vagy már túl is vannak rajta? S vajon ebédelni hol szoktak, s mikor?
Egyszer csak megpillantott egy fekete-fehér ruhás embert, aki a keskeny utcán a Fellegvár közepéből egyenesen feléje tartott. Pippin magányosnak érezte magát, s elhatározta, hogy megszólítja, de nem volt rá szükség. Az ember odajött hozzá.
– Te vagy Peregrin, a félszerzet? – kérdezte, – Azt mondják, fölesküdtél a Város és az Úr szolgálatára. Légy üdvözölve. – Kezet szorítottak.
– Én Baranor fia Beregond vagyok. Ma reggel nem vagyok szolgálatban, s azért küldtek, hogy megtanítsalak a jelszavakra, s elmondjak neked egyet-mást, ami bizonyára érdekel. Ami meg engem illet, én is tanulni szeretnék, tőled. Mert ezen a földön még sosem láttam félszerzetet, s bár hallottam felőlük mindenféle szóbeszédet, a regék, amiket mifelénk mondanak, nemigen beszélnek róluk. S ráadásul Mithrandir barátja vagy. Jól ismered őt?
– Hát – mondta Pippin – világéletemben tudtam, hogy ki ő, az utóbbi időben viszont útitársak voltunk. De hát az ő élete könyvében sok az olvasnivaló, s nem állítom, hogy egy-két lapnál többet ismerek belőle. De akkor is ismerem úgy, mint kevesen. Aragorn volt a társaságból az egyetlen, aki, azt hiszem, valóban ismerte őt.
– Aragorn? – kérdezte Beregond. – Az kicsoda?
– Ó – riadt vissza Pippin –, az egy ember, aki szintén velünk volt. Azt hiszem, most Rohanban van.
– Hallom, te Rohanban is jártál. Arról is sok mindent szeretnék kérdezni, mert ami kis reménységünk maradt, azt mind Rohanba vetjük. De el ne felejtsem a megbízatásomat: kérdezz, amit akarsz, s én majd felelek rá. Mit szeretnél tudni, Peregrin uram?
– Hát... ha szabad azt mondanom, pillanatnyilag egyetlen kérdés izgat, de az nagyon: mi van a reggelivel? Úgy értem, mikor szoktak reggelizni nálatok, érted, és hogy hol van az ebédlő, ha ugyan létezik olyasmi. És fogadók vannak? Mikor belovagoltunk, körülnéztem, de itt nem láttam egyet sem, jóllehet egyedül az a remény éltetett, hogy ilyen bölcs és udvarias emberek közt hamarosan lehajthatok egy jó korsó seritalt.
Beregond komolyan nézett rá. – Mint öreg katona, megértelek – mondta. – Azt mondják, az embernek, ha háborúba megy, mindig az ételen-italon jár az esze: bár jómagam nem sok világot láttam. Te ma még semmit sem ettél?
– Nohát, ettem, hogy őszinte legyek, ettem – mondta Pippin. – Egy-két szem aprósüteményt meg egy pohár bort, az uratok jóvoltából, de ezért azután egy álló óra hosszat gyötört a kérdéseivel, s attól ugyancsak meg lehet éhezni.
Beregond nevetett. – Asztalnál a kisemberek nagyobb vitézek, mondják. Te majd a Fellegvárban reggelizel, mint akárki más, és nagyobb tisztességgel. Ez erőd és őrtorony, s most háború van. Hajnal előtt kelünk, csak bekapunk valamit pirkadatkor, s az első órával kezdődik a szolgálatunk. De ne ess kétségbe! – Megint elnevette magát, ahogy látta, hogy Pippin milyen keserű képet vág: – Akik nehéz szolgálatot teljesítenek, délelőtt is esznek valamit, hogy megőrizzék az erejüket. Aztán a délebéd következik, délben vagy azután, ahogy a szolgálat megengedi, vacsorázni napnyugta táján szoktunk, együtt, s akkor nagy a vidámság, mert még lehet.
Gyere! Sétálunk egy kicsit, aztán kerítünk valami harapnivalót, eszünk-iszunk a bástyán, s élvezzük ezt a szép délelőttöt.
– Egy pillanat! – mondta Pippin, és elpirult. – Nagy mohóságomban, vagy ahogy te mondod, udvariasan, nagy éhségemben teljesen kiment az eszemből. De Gandalf, vagy ahogy te hívod, Mithrandir megkért, hogy nézzek utána a lovának, Keselyüstöknek – az egy csudálatos rohani csatamén, tudod, a király szeme fénye volt, de Mithrandirnak ajándékozta, a szolgálataiért. Azt hiszem, új gazdája jobban szereti, mint bárki emberfiát, s ha a jóakarat ér valamit a városnak, akkor Keselyüstököt nagyon meg kell becsülni, ha lehet, jobban, mint ezt a hobbitot itt.
– Hobbitot? – kérdezte Beregond.
– Mi úgy hívjuk magunkat – mondta Pippin.
– Örülök, hogy most már ezt is tudom – mondta Beregond –, joggal állíthatom, hogy az idegen kiejtés mit sem von le a tisztes szó értékéből, s a hobbitok tisztes szavú népek. Meg kell ismerkednem ezzel a csodálatos lóval. Szeretem az állatokat, de itt, e csupakő városban nem sok részünk van benne, az én családom, tudod, a hegyvidéki völgyekbe való, oda meg Ithiliából származott. De ne félj! A látogatás rövid lesz, épp csak benézünk hozzá, udvariasságból, aztán megyünk tovább az élelmiszerraktárba.

Pippin megállapította, hogy Keselyüstököt jól szállásolták el és tisztességesen gondozzák. Mert a hatodik körben, a Fellegvár falán kívül volt néhány jó istálló, gyors lábú lovakkal, közvetlenül az Úr lovas futárainak szállása mellett: ezeknek mindig készen kellett állniuk, hogy elvágtassanak Denethor vagy kapitányai sürgős parancsaival.
Mikor Pippin belépett az istállóba, Keselyüstök felnyerített, és feléje fordította a fejét. – Jó reggelt! – köszöntötte Pippin. – Gandalf azt üzeni, hogy jön, amint tud. Most azonban dolga van, üdvözletét küldi, s engem kért meg, hogy addig is nézzek utána, veled minden rendben-e, remélem, pihensz most, a hosszú vágta után?
Keselyüstök fölkapta a fejét, s kapált a lábával. De megengedte, hogy Beregond gyöngéden hozzáérjen a fejéhez s megsimogassa a véknyát.
– Olyan, mintha épp versenyre készülne, s nem mintha nagy útról érkezett volna – mondta Beregond. – Erős és büszke! Hol a szerszáma? Gondolom, díszes és szép.
– Nincs, ami számára elég díszes és elég szép lenne – mondta Pippin. – Nem kell neki. Nem hajlandó megtűrni a hátán. Akit akar megtűr, ha nem, hiába zabla, kantár, korbács és sarkantyú, akkor se enged. Ég veled, Keselyüstök! Légy türelemmel. A csata közeledik.
Keselyüstök fölszegte a fejét, s fölnyerített, az istálló beleremegett, s be kellett fogniuk a fülüket. Miután meggyőződtek róla, hogy a jászol tele van, elmentek.
– Akkor gyerünk mi is a magunk jászlához – mondta Beregond, s visszavezette Pippint a Fellegvárba, s tovább, a nagy torony északi ajtajához. Lementek egy hosszú, hideg lépcsősoron, be egy lámpával világított tágas folyosóra. A folyosóban kétoldalt kamrák nyíltak, s az egyik ajtaja nyitva állt.
– Ez az én őrszázadom raktára és éléstára – mondta Beregond. – Üdvözöllek, Targon! – kiáltott be az ajtón. – Még korai az idő, de van itt egy új jövevény, akit az Úr most fogadott a szolgálatába. Messziről érkezett, lóháton, szűkre húzott nadrágszíjjal, ma reggel meg keservesen megdolgozott, így aztán éhes. Adj valamit, ami van!
Kenyeret kaptak, vajat, sajtot és almát – ez utóbbi még télről maradt, ráncos volt, de ép és ízes –, egy bőrflaskában frissen csapolt sört, két fatányért és kupát. Ezt mind berakták egy fonott kosárba, s visszamentek a napra, Beregond kivitte Pippint a bástyaorom nagy kiszögellésének keleti végébe, ahol a lőrésben a párkány alatt kőpad állt. Innét jó kilátás nyílt a reggeli világra.
Ettek és ittak, most Gondorról beszélgettek, az ország szokásairól, az itt dívó életmódról, aztán a Megye került szóba, meg a különös országok, ahova Pippin az útja során eljutott. Minél tovább beszélgettek, Beregond annál jobban elámult, s mind nagyobb csodálkozással bámult a hobbitra, akinek a kőpadról nem ért le a lába, s ha ki akart nézni a lőrésen, még a padon is lábujjhegyre kellett állnia.
– Nem titkolom előtted, Peregrin uram – mondta Beregond –, hogy a mi szemünkben majdnem hogy gyereknek látszol, jó ha kilencéves forma kisfiúnak, s lám, mégis annyi veszélyt kiálltál és annyi csudát láttál, amennyivel még olyan ember is kevés dicsekedhet, akinek ősz a szakálla. Azt hittem, Urunk csak szeszélyből vesz maga mellé, nemes apródjául, a régi királyok módjára, mint mondják. De látom, nem ez a helyzet, s kérlek, bocsáss meg az ostobaságomért.
– Nincs mit – mondta Pippin. – Mert nem is tévedtél olyan nagyot. Hisz a magam népe számítása szerint is alig vagyok több, mint gyerek, s ahhoz, hogy „nagykorú” legyek, amint azt mifelénk mondják, még négy évem hiányzik. De kár rám a szót vesztegetni. Gyere, nézzünk ki, és mondd meg, hogy mi az, amit látok.
A nap egyre magasabbra hágott, s kezdett már fölszállni a völgyben a köd. A maradéka ott úszott el fölöttük a levegőben, az állandósult keleti szél fehér felhőfoszlányokat sodort, tépte, lobogtatta a zászlókat, s a fehér lobogót a fellegvár ormán. Messze lenn, a völgy fenekén, ha a szem vagy tizenöt mérföldet ugrott, a Nagy Folyó csillogott szürkén, északkeletről jövet, aztán nagy ívben délre, majd nyugatra fordult, s végül elveszett a szem elől, elnyelte a csillogó pára. Azon túl vagy százötven mérföldnyire már ott nyúlt el a tenger.
Pippin ott látta a lábánál egész Pelennort, amit innét, a távolból, tanyák, kis falvak, csűrök és istállók tarkítottak, de tehenet vagy más állatot látni se lehetett. A zöld mezőket országutak és dűlőutak keresztezték, mindenütt nagy volt a jövés-menés, szekérsorok tartottak a Nagykapu felé, mások épp kifelé onnét. Olykor egy-egy lovas érkezett, szökött le a nyeregből, és sietett be a kapun. De a legnagyobb forgalom a főúton zajlott, ami a városon kívül délre fordult, majd szűkebb ívben, mint a folyó, megkerülte a hegyeket, és elveszett szem elől. Ez széles volt és kövezett, keleti oldalán széles zöld lovaglósáv, azon túl meg fal szegélyezte. A zöld sávon lovasok vágtattak erre is, arra is, de az utat mintha eltorlaszolták volna a délnek tartó ponyvás szekerek. Ám Pippin hamarosan fölismerte, hogy a forgalom szigorú rendben folyik, a szekerek három sorban vonulnak: szélről a ló vonta gyorsabbak, középen a nagy, ökör vonta, sokszínű fedeles szekerek, s az út nyugati szegélyén a sok kicsi kézikocsi, amit gyalogos emberek húztak.
– Ez az út Tumladen és Lossarnach völgyébe vezet, s onnét Lebenninbe – mondta Beregond. – Ezek már az utolsó szekerek, s az öregeket, gyerekeket, s a muszájból velük tartó asszonyokat viszik a hegyek közé. Mostanra el kellett hagyniuk a kaput, és délre három mérföld hosszúságban föl kell szabadítaniuk az utat: ez a parancs. A szomorú szükség diktálta így. – Fölsóhajtott. – Azok közül, akik most elváltak, talán kevesen látják viszont egymást. S a Városban mindig is kevés volt a gyerek, most meg egyáltalán nincsen... néhány legénykét kivéve, akik nem akartak elmenni, s tán találnak maguknak valami tennivalót: mint az én fiam is.
Egy darabig hallgattak. Pippin aggódva nézett kelet felé, mintha bármelyik pillanatban fölbukkanhatnának a mezőket elözönlő orkok ezrei. – Az ott micsoda? – kérdezte, s az Anduin íve felé mutatott. – Egy másik város, vagy mi?
– Város volt – mondta Beregond –, Gondor fővárosa, amelynek ez csak a vára volt. Osgiliath romjait látod a folyó két partján, a várost az Ellenség egykor réges-régen elfoglalta és fölégette. De abban az időben, mikor Denethor még fiatal volt, visszafoglaltuk: nem azért, hogy lakjunk benne, hanem hogy az előretolt őrhelyünk legyen, s hogy a hidat újjáépítve, hadaink átjussanak a Folyón. Aztán Minas Morgulból kicsaptak a Gonosz Lovasok.
– A Fekete Lovasok? – kérdezte Pippin tágra nyílt szemmel, s tekintete elsötétült a feltámadt régi rémülettől.
– Igen, feketék – mondta Beregond. – Látom, ismered őket, pedig egy szóval sem említetted.
– Ismerem – mondta halkan Pippin –, de szándékosan nem emlegetem őket, mert közel vannak, nagyon közel. – Elhallgatott, s a tekintete elkalandozott a Folyón túlra, ám úgy rémlett, ott nem lát mást, csak roppant, fenyegető homályt. Lehet, hogy hegyek voltak azok a látóhatár szélén, s gerincük fűrészfogait eltompította a jó hatvanmérföldnyi pára, de az is lehet, hogy felhőfalat látott, s azon túl még mélyebb homályt. De már miközben nézte, az a benyomása támadt, hogy a homály növekszik, mélyül, s lassan, nagyon lassan fölfelé száll, hogy elsötétítse a napot.
– Hogy Mordor közel van-e? – kérdezte halkan Beregond. – Igen, amarra. Ritkán nevezzük a nevén, de az a homály örökké ott lebeg a szemünk előtt, néha halványabb, s mintha távolabb lenne, néha sötétebb és közelibb. Most növekszik és sűrűsödik, így hát növekszik a félelmünk és a nyugtalanságunk is. És a Gonosz Lovasok nem egész egy éve visszafoglalták az átkelőhelyet, s a legjobbjaink közül sokakat lemészároltak. Boromir volt az, akinek legalább a nyugati partról sikerült kiszorítania őket, s Osgiliathnak ezt a felét most is mi tartjuk. Egy darabig még. De már várjuk az új támadást. S lehet, hogy ez lesz a háború fő támadása.
– De mikor? – kérdezte Pippin. – Sejtitek legalább? Mert tegnap éjjel láttam a jelzőtüzeket és a lovasfutárokat. És Gandalf azt mondta, ez a jele, hogy kitört a háború. Láthatólag rettenetesen sietett. De most mintha minden lelassult volna.
– Csak mert mindenre fölkészültünk – mondta Beregond. – Ez olyan, mint amikor az ember mély lélegzetet vesz, azelőtt, hogy fejest ugornék.
– Akkor miért égtek éjjel a jelzőtüzek?
– Mert késő akkor kérni segítséget, ha az ostromgyűrű már bezárult – felelt Beregond. – Azt persze nem tudom, hogy az Úr és a kapitányai miről tanácskoztak. Ők sokféleképp juthatnak hírekhez. És Denethor úr nem olyan, mint más ember: ő messzire lát. Van, aki azt mondja, ha egymaga ül a torony tetején, a szobájában, s a gondolatait erre vagy arra hajlítja, akkor a jövőt is képes kiolvasni, s hogy néha az Ellenség gondolataiban is olvas és birokra kél vele. Ettől olyan öreg, és nyűttebb a koránál. De akár igaz, akár nem, Faramir úr nincs idehaza, odaát van a túlparton, valami veszélyes vállalkozáson, s ő biztos, hogy küld haza híreket.
De ha tudni akarod, hogy szerintem miért égtek tegnap éjjel az őrtüzek, én azt mondom, a Lebenninből tegnapelőtt érkezett hírek miatt. Mert egy nagy hajóhad közeledik az Anduin torkolatához, s rajta kalózok a déli Umbarból. Ők már régóta összeszűrték a levet az Ellenséggel, s most lecsapni készülnek az ügye érdekében. Mert ez a támadás elvonja a segítség java részét, amit Lebenninből és Belfalasból várunk, ahol kemény emberek élnek és sokan. Így hát annál többet gondolunk Rohanra, s annál jobban örülünk a győzelmi híreknek, amit ti hoztatok.
– És mégis... – kezdte, majd elhallgatott, fölállt és körülnézett, északra, keletre, délre – ...ami Vasudvardban történt, az figyelmeztetés, hogy hálót szőnek körénk. Ez már nem afféle csetepaté a gázlóknál, nem Ithiliából vagy Anórienből indított alattomos rablótámadás. Ez régóta kitervelt nagy háború, s ebben mi csak egyetlen bábu vagyunk, bármit szól is ehhez a büszkeségünk. Minden mozgásban van, távol-keleten, a Beltengeren túl, ha a jelentéseknek hinni lehet, és északon is, Bakacsinerdőben, meg azon túl is, és délen, Haradban. Most minden birodalom próba előtt áll, megmarad vagy elbukik – s a Homály marad felül.
– Igen, Peregrin uram, nekünk jutott ez a tisztesség: mindig mi viseljük a Fekete Úr gyűlöletének java részét, mert ez a gyűlölet az idő mélyéből és a Tengeren túlról származik: Itt sújt le a pöröly a legkeményebben. S ezért sietett épp ide Mithrandir. Mert ha mi itt elbukunk, ki marad állva?
Pippin nem válaszolt. A nagy falakat nézte, a büszke lobogókat, a napot az égen, majd a keleten gyülekező homályt, s a Homály messzire nyúló ujjaira gondolt: az orkokra az erdőkben és a hegyeken, Vasudvard árulására, a gonosz szemű madarakra, a Fekete Lovasokra még a Megye fasorain túl is – meg a szárnyas iszonyatra, a nazgûlokra. Megborzongott, s a reménye mintha elfonnyadt volna. S épp e pillanatban a nap mintha megrebbent és elsötétült volna, mintha egy sötét szárny takarta volna el. Úgy érezte, szinte már meghallhatatlan kiáltást hall fentről, az égboltról: halvány, de szívszorító, kegyetlen és hideg kiáltást. Elsápadt, és a falnak dűlt.
– Mi volt ez? – kérdezte Beregond. – Megint éreztél valamit?
– Igen – suttogott Pippin. – Ez a bukásunk jele, s végzet árnyéka, egy Gonosz Lovas a levegőben.
– A végzet árnyéka – hagyta rá Beregond. – Félek, hogy Minas Tirith elesik. És következik az éjszaka. S ettől megfagy bennem a vér.
Egy darabig leszegett fejjel üldögéltek egymás mellett. Nem volt egy szavuk sem. Majd Pippin váratlanul föltekintett, s látta, hogy a nap még süt, s a lobogók csapkodnak a szélben. Megrázta magát. – Elmúlt – mondta. Nem, nem szabad kétségbeesni. Gandalf a mélybe zuhant és visszatért, és itt van velünk. Lehet, hogy állva maradunk, ha féllábon is, vagy ha annyi se marad, a térdünkön.
– Jól mondod! – kiáltotta Beregond. Fölállt s föl-alá járkált. – Nem, Gondor még nem pusztult el. Bár a falat lehet, hogy elfoglalja a könyörtelen ellenség, ha hegyet épít előtte a holttestekből: De vannak még más várak, és a hegyekbe vezető titkos alagutak. A remény meg az emlék majd tovább él a rejtett völgyekben, ahol zöldell a fű.
– Mindegy, én akkor is azt szeretném, ha akár így, akár úgy, de az egésznek vége lenne – mondta Pippin. – Én nem vagyok harcos, a csatának még a gondolatát is utálom, a legrosszabb mégis az, hogy állok és várok, és tudom, hogy nem úszhatom meg. Máris milyen hosszú ez a nap! Boldogabb lennék, ha nem csak állnánk és őrködnénk úgy, hogy nem mozdulhatunk és nem mi ütünk először. Azt hiszem, ha Gandalf nincsen, Rohanban sem a mienk az első csapás.
– Ó, látod, pontosan arra tapintottál rá, ami sokaknak fáj! – válaszolta Beregond. – De lehet, hogy mire Faramir hazatér, minden megváltozik. Ő merész, merészebb, mint hiszik, mert manapság nehezen hiszik el, hogy egy kapitány bölcs is lehet, meg járatos a hagyományokat őrző tekercsekben és énekekben. Pedig Faramir ilyen. Talán nem olyan vakmerő és lelkes, mint Boromir, de épp olyan határozott. Bár nem tudom, ő is mit tehetne. Nem támadhatjuk meg a... a túlparti hegyeket. A kardunk nem ér el odáig, s addig nem sújthatunk le, amíg az ellenség nincs kardtávolságra. De akkor aztán nagyot üssünk! – Rácsapott a kardja markolatára.
Pippin ránézett: szálas, büszke és nemes, mint minden ember, akit itt eddig látott, s felcsillan a szeme, ha a csatára gondol. – Sajna, én úgy érzem, a kezem pihekönnyű – gondolta, de nem mondott semmit. – Egy paraszt? – mondta Gandalf. – Lehet, csak nem azon a sakktáblán, amelyiken kéne.

Beszélgettek, amíg csak delelőre nem hágott a nap, s akkor váratlanul megkondult a delet jelző harang, s a Fellegvár megbolydult, az őrszemeket kivéve mindenki ebédelni ment.
– Velem tartasz? – kérdezte Beregond. – A mai napra tán kapsz ebédet a mi konyhánkon. Nem tudom, melyik századhoz osztanak be, vagy hogy az Úr ott tart-e maga mellett. De akkor is szívesen látunk. És jó ha annyi emberrel ismerkedsz meg, amennyivel csak lehet.
– Boldogan megyek – mondta Pippin. – Hogy őszinte legyek, magányos vagyok. Legjobb barátom Rohanban maradt, és se beszélgetnem, se tréfálkoznom nincs kivel. Te vagy a kapitány? Ha igen, s ha befogadsz, szólnál egy jó szót az érdekemben?
– Ugyan már! – nevetett Beregond. – Nem vagyok én kapitány. Se tisztem, se rangom, még csak nagyúr se vagyok, csak közönséges fegyverforgató a Fellegvár őrségének harmadik századában. De a Városban, Peregrin uram, tisztességnek számít, ha valaki Gondor Tornyát őrzi, s meg is becsülik érte.
– Akkor ez több, mint amennyit megérdemlek – mondta Pippin. – Vezess vissza kérlek, s ha Gandalf nincs a szállásunkon, akkor oda megyek, ahová csak kívánod... mint a vendéged, persze.

Gandalf nem volt a szálláson, és üzenetet se küldött, így hát Pippin Beregonddal tartott, és megismerkedett a harmadik Század embereivel. S úgy látszott, hogy ebből legalább annyi megbecsülés áramlott Beregondra is, mint a vendégére, mert Pippint nagyon szívesen látták. A Fellegvárban már sok szó esett Mithrandir útitársáról, s annak hosszú, bizalmas beszélgetéséről a Város Urával, s az a hír járta, hogy a félszerzetek fejedelme jött el Északról, hogy szövetséget s ötezer kardot ajánljon Gondornak. S néhányan azt mondták, hogy ha megjönnek a lovasok Rohanból, mindegyik egy félszerzet harcost is hoz maga mögött, aki talán picike, de annál vitézebb.
Bár Pippin kénytelen volt e reményteli meséket megcáfolni, új rangjától nem szabadulhatott, mert az emberek azt hitték, hogy aki Boromir barátja, s akit Denethor úr megbecsül, arra csak ez illik, megköszönték hát, hogy eljött közéjük, minden szaván csüngtek, mikor idegen földekről mesélt, s kínálgatták, amíg annyit evett, annyi sört megivott, amennyi belefért. Ami azt illeti, csak egy baj volt: hogy Gandalf tanácsa értelmében „óvatosnak” kellett lennie, s nem engedhette szabadjára a nyelvét, mint a hobbitok szokták jó barátok között.

Beregond végül fölállt. – Ég veled – köszönt el. – Napnyugtáig most szolgálatban vagyok, mint itt, azt hiszem, mindenki. De ha magányosnak érzed magad, amint mondtad, talán szívesen ismerkednél a Várossal egy vidám vezető társaságában. A fiam boldogan veled tartana. Derék kölyök, én mondom neked. Ha van kedved hozzá, menj le a legalsó körbe, s keresd meg a Régi Vendégházat, a Rath Celerdaion, a Mézeskészítők utcájában. Ott találod őt, meg más kölyköket is, akik itt maradtak a Városban. Talán találsz olyasmit, amit érdemes megnézned, mielőtt a Nagykaput bezárnák.
Kiment, s nemsokára követték a többiek is. A nap még mindig sütött, bár most már fátyolosan, s ahhoz képest, hogy márciust írtak, még itt, délen is igencsak meleg volt. Pippin álmos volt, de a szállásukat Gandalf nélkül magányosnak érezte, így hát úgy határozott, hogy lemegy és földeríti a Várost. Eltett néhány finom falatot Keselyüstöknek, a ló kegyesen elfogadta tőle, bár látszólag semmiben nem szenvedett hiányt. Majd elindult lefelé egy sor kanyargós utcán.
Az emberek megbámulták, amerre csak ment. Szemtől szembe komolyak voltak és udvariasak, meghajtott fejjel, s a mellükön keresztbe tett kézzel üdvözölték, ahogy az Gondorban szokás, de a háta mögött hallotta, hogy átkiabálnak egymásnak az utcán, hogy itt jön a félszerzetek fejedelme, siessetek és nézzétek meg. Legtöbbjük nem a Közös Nyelven beszélt, de nemsokára legalábbis annyit megtanult belőle, hogy mit jelent az Ernil i Pheriannath, s ebből megtudta, hogy a címe hamarabb ért le a Városba, mint ő.
Végül árkádos utcákon, sok szép, kövezett fasoron át leért a legalsó és legszélesebb körbe, ott elkalauzolták a Mézeskészítők utcájába. A széles utca egyenest a Nagykapuhoz vezetett. Itt talált rá a Régi Vendégházra, erre a szürke, viharvert kőépületre, amelynek két szárnya befelé nyúlt az utcáról s gyepes udvart fogott közre, az udvaron túl sokablakos ház állt, hosszában oszlopos tornác húzódott, s onnét lépcső vezetett le a gyepre. Az oszlopok közt fiúgyerekek játszottak, s mert több gyereket Minas Tirithben Pippin nem is látott, megállt, és megnézte őket. Az egyik megpillantotta őt, nagyot kiáltott, s a gyepen át kirohant az utcára, a többiek meg utána. Ott megállt Pippin előtt, s tetőtől talpig végigmérte.
– Légy üdvözölve! – mondta a gyerkőc. – Te honnét jöttél? Mert nem vagy idevalósi.
– Nem – felelte Pippin –, de azt mondják, most már én is gondori ember vagyok.
– Ugyan! – mondta a gyerkőc. – Akkor itt mi mind felnőtt emberek vagyunk. De hány éves vagy, mondd, és hogy hívnak? Én már tíz vagyok, és mindjárt öt láb magas. Nagyobb, mint te. De az én apám várőr, a legnagyobbak egyike. A te apád micsoda?
– Most melyik kérdésedre feleljek először? – kérdezte Pippin. – Apám Sápkúton földműves, a Megyében, Tukbánya közelében: S majdnem huszonkilenc éves vagyok, jóval több nálad, bár csak négy láb magas, s valószínű, hogy nem is leszek nagyobb, legfeljebb széltiben.
– Huszonkilenc! – mondta a gyerkőc, és füttyentett. – Nohát, akkor te öreg vagy! Öreg, mint Iorlas, a nagybátyám. De fogadni mernék – tette hozzá reménykedve hogy akkor is két vállra tudlak fektetni, vagy fejre tudlak állítani.
– Lehet – nevetett Pippin –, ha hagyom. De az is lehet, hogy én téged. Mert az én kicsi hazámban tudunk ám néhány birkózófogást. Ahol, hadd közöljem veled, én szoktam nagynak és erősnek érezni magam, s én még sose hagytam senkinek, hogy fejre állítson. Így hát ha összeverekszünk, és semmi más nem segít, akkor akár meg is tudlak ölni. Mert ha majd nagyobb leszel, megtanulod, hogy nem mindenki az, aminek látszik, s bár te gyönge legénynek nézel, aki ráadásul idegen is, így hát könnyű préda, engedd meg, hogy figyelmeztesselek: nem vagyok az, én félszerzet vagyok, kemény, merész és gonosz! – Pippin olyan ádáz képet vágott, hogy a gyerkőc hátralépett, de ökölbe szorította a kezét, megvillant a szeme, s már esett is volna neki.
– Megállj! – nevetett Pippin. – Azt se kell mindig elhinni, amit egy idegen mond önmagáról! Én nem vagyok verekedős. De talán mégiscsak úgy volna illendő, hogy aki harcba hívja a másikat, az azt is megmondja, kicsoda.
A gyerkőc büszkén kihúzta magát: – Én Beregil vagyok, a Várőr Beregond fia – jelentette ki.
– Gondoltam – mondta Pippin –, mert hasonlítasz apádhoz. Ismerem, és ő küldött, hogy keresselek meg.
– Akkor miért nem mondtad meg rögtön? – kérdezte Beregil, s arcára egyszerre kiült az elkeseredés. – Ne mondd, hogy megváltoztatta az elhatározását, és mégiscsak elküld a lányokkal! Nem... az nem lehet, mert elmentek már az utolsó szekerek.
– Üzenete azért ennyire nem rossz, ha nem is éppen jó – mondta Pippin. – Azt üzeni, ha történetesen épp nem akarsz fejre állítani, akkor talán megmutatod nekem a Várost, s földeríted szomorú magányomat. S cserébe én is mesélek neked mindenféle távoli országokról.
Beregil összecsapta a tenyerét, és megkönnyebbülten kacagott. – Akkor minden rendben! – kiáltotta. – Gyerünk! Először a Kapuhoz menjünk. Most rögtön.
– Ott mit lehet látni?
– A déli úton napnyugtára várják a külhoni kapitányokat. Gyere velünk, s majd meglátod.

Beregil jó pajtásnak bizonyult, a legjobb pajtásnak azóta, hogy Pippin Trufától elszakadt, s még ki se tették a lábukat, már nevetgéltek és vidáman beszélgettek, ügyet se vetve az emberek kíváncsi pillantásaira. Hamarosan nagy sokadalomban találták magukat, amely a Kapu felé tartott. Pippin sokat nőtt Beregil szemében, amikor megmondta a nevét és a jelszót, s az őr tisztelgett neki, átengedte, s mi több, átengedte vele őt is.
– Ez nagyszerű! – örvendezett Beregil. – Minket, fiúkat, már nem engednek ki a Kapun, csak felnőttek társaságában. Innét majd jobban látunk.
A Kapun kívül nagy sereg ember állt az út s a nagy kövezett térség szélén, ahol valamennyi Minas Tirithbe tartó út összetalálkozott. Mindenki dél felé kémlelt, s a tömeg rövidesen fölmorajlott: – Porzik az út! Jönnek!
Pippin és Beregil átfurakodott a tömegen az első sorba, és várt. Távoli kürtszót hallottak, s úgy hullámzott feléjük az éljenzés, mint az erőre kapó szél. Majd a közelükben harsant fel a kürt, és mindenki ordított körülöttük:
– Forlong! Forlong! – hallotta Pippin.
– Mit mondanak? – kérdezte.
– Forlong jön – magyarázta Beregil. – Az öreg Forlong, a Hájas, Lossarnach ura. Onnét származnak az enyimek is. Hurrá! Itt van! A jó, öreg Forlong!
Elöl egy nagy, vastag lábú ló lépkedett, s a hátán széles vállú, éktelen nagy hasú férfi, öreg, szakálla ősz, de láncinget, fekete sisakot viselt, s a kezében hosszú, nehéz kopját. Mögötte büszke, porlepte férfiak meneteltek, állig fegyverben, vállukon nagy csatabárddal, mind komor képű, de kurtább termetű s barnább, mint bárki ember, akit Pippin eddig Gondorban látott.
– Forlong! – ordított a tömeg. – Hű szívű, hű barát! Forlong! – De amikor a lossarnachiak elvonultak, többen is megjegyezték: – Ilyen kevesen? Kétszázan? Tízszer ennyire számítottunk. Talán a fekete hajóhad híre miatt. Csak a seregük töredékét kockáztatják. De hát a kevés is több, mint a semmi.

És sorra érkeztek a csapatok, mindet megéljenezték, ahogy átvonultak a Kapun, a külhoni embereket, akik eljöttek, hogy a sötét órában Gondor városát védelmezzék, de mind kevesen voltak, mind kevesebben, mint remélték, s mint amennyire szükség lett volna. A Ríngló völgyi emberek gyalog érkeztek, élükön uruk fiával, Dervorinnal: ők háromszázan voltak. Morthond felföldjéről, a Feketegyökér völgyéből eljött a szálfa termetű Duinhír a két fiával, Duilínnal és Derufinnal, s velük ötszáz íjász. Anfalasból, a távoli Hosszumartról, hosszú sor ember érkezett, szedett-vedett társaság, vadászok és pásztorok és falusiak, hitványan fölfegyverezve, kivéve az uruk, Golasgil házanépét. Lamendónból néhány komor hegyilakó, kapitány nélkül. Ethirből halászok, százegynéhányan hagyták ott a bárkáikat. Megjött Hirluin, a Zöld Hegyek Szépe Pinnath Gelinből háromszáz zöld ruhás emberével. S végül a legbüszkébb, Imrahil, Dol Amroth fejedelme, az Úr atyafia, aranyos lobogók alatt, amelyek a Hajó és az Ezüst Hattyú képét viselték, s egy század páncélos lovag szürke paripákon, mögöttük hétszáz fegyveres, énekszóval, mind szálfa termetű, szürke szemű, fekete hajú.
És ezzel kész is, mindent összevetve nem egészen háromezer. Több már nem jön. Bevonultak, s kiáltozásukat, lábdobogásukat elnyelte a város. A bámészkodók csak álltak, némán. Körülvette őket az út pora, mert a szél elült, és nyomott volt az este. Közeledett már a kapuzárás ideje, s a nap vörösen hanyatlott a Mindolluin mögé. A városra leszállt a homály.
Pippin fölnézett, s az volt a benyomása, hogy az égbolt hamuszürke, mintha por- és hamufelhő csüngene fölöttük, amin csak tompán hatol át a fény. De nyugaton a könnyű párát tűzvörösre festette a nap, s a Mindolluin most feketén rajzolódott ki a zsarátnokfoltos parázsvörösön. – Így fullad dühbe egy szép nap! – jegyezte meg Pippin, megfeledkezvén róla, hogy a gyerkőc ott van mellette.
– Hát fog is, ha nem térünk vissza, mire napnyugtát harangoznak – mondta Beregil. – Gyerünk. Már trombitálnak, hogy bezárják a Kaput.

Kéz a kézben siettek vissza a városba, ők mentek be utolsónak a Kapun, mielőtt becsukták volna, s mire megérkeztek a Mézeskészítők utcájába, már minden toronyban ünnepélyesen zengett a harang. Itt is, ott is kivilágosodtak az ablakok, s a házakból meg a fegyveresek szállásairól énekhang hallatszott ki az utcára.
– Hát akkor ég veled – mondta Beregil. – Apámat üdvözlöm, és mondd meg neki, hogy köszönöm a társaságot. És gyere megint, arra kérlek. Szinte azt szeretném, hogy ne lenne háború, mert akkor olyan jól elszórakoznánk. Elmehetnénk Lossarnachba, a nagyszüleimhez, tavasszal olyan szép ott, az erdőben, a mező meg csupa virág. De talán még odamehetünk egyszer együtt. A mi Urunkat soha nem győzik le, és az apám is nagyon vitéz. Ég veled, és várlak!
Elváltak, s Pippin sietett vissza a Fellegvárba. Hosszúnak érezte az utat, kimelegedett és éhes volt, s hamarosan sötét éjszaka lett. Egyetlen csillag sem látszott az égen. Elkésett a vacsoráról az étkezdében, de Beregond nagy örömmel üdvözölte, maga mellé ültette, s a fia felől kérdezgette. Vacsora után Pippin maradt még egy darabig, aztán búcsút vett, mert valami furcsa szomorúságot érzett, s nagyon vágyott Gandalfot viszontlátni.
– Hazatalálsz? – kérdezte Beregond a kis előcsarnok ajtajában, a Fellegvár északi oldalán, ahol álltak. – Sötét éjszaka van, s még ennél is sötétebb lesz, mert parancs érkezett, hogy a városban minden fényt el kell függönyözni, s a falakon sem szabad világítani. És hadd közöljek veled még egy parancsot: holnap reggel jelentkezned kell Denethor úrnál. Félek, hogy nem a harmadik századba osztanak be. De reméljük, hogy még viszontlátjuk egymást. Ég veled, aludj békében!
A szálláson sötét volt, csak egy kicsi mécses égett az asztalon. Gandalfot nem találta ott. Pippinre most még jobban ráült a szomorúság. Fölállt a lócára, s megpróbált kikandikálni, de olyan volt, mintha tintatóba nézne. Leszállt, behúzta az ablaktáblát, és lefeküdt. Egy darabig még ébren hevert, fülelt, hogy nem jön-e Gandalf, aztán álomba merült.
Éjszaka arra ébredt, hogy világos van, látta, hogy Gandalf megjött, fel-alá járkál a szobában a benyíló függönyén túl. Az asztalon több gyertya is égett, és pergamentekercsek hevertek. Hallotta, hogy a mágus felsóhajt, s magában suttog:
– Vajon mikor tér vissza Faramir?
– Nicsak! – mondta Pippin, s kidugta a fejét a függöny mögül. – Már azt hittem, hogy teljesen megfeledkeztél rólam. Örülök, hogy látlak. Hosszú volt a nap.
– De az éjszaka nagyon is rövid lesz – mondta Gandalf. – Vissza kellett jönnöm ide, mert szükségem van egy kis békességre, magányra. Aludj csak az ágyban, amíg még lehet. Napkeltekor majd megint magammal viszlek Denethor úrhoz. Nem, nem napkeltekor, hanem amikor hívat. Mert leszállt a Sötétség. S nincs többé hajnal.

 

 

2. fejezet
A Szürke Csapat távozása

Keselyüstök patadobogása már beleveszett az éjszakába, mire Trufa visszament Aragornhoz. Könnyű kis batyuja volt csak, mert a holmija odaveszett Parth Galennél, s most mindene az a néhány használható holmi volt, amit Vasudvard romjai közt talált. Hasufel hátán már rajta volt a nyereg. Ott állt mellette Legolas is Gimlivel és a lovával.
– Szóval, négyen maradtunk a társaságból – mondta Aragorn. – Együtt kell továbblovagolnunk. De úgy gondoltam, ne menjünk magunkban. A király nyomban indulni akar. A szárnyas árnyék ittjárta óta az éjszaka leple alatt akar visszatérni a hegyek közé.
– S onnét? – kérdezte Legolas.
– Még nem tudom – felelt Aragorn. – Ami a királyt illeti, ő Edorasba készül, a seregmustrára, amit a mostantól számított negyedik napra hívott össze. És ott, gondolom, hírét veszi a háborúnak, s Rohan lovasai továbbvonulnak Minas Tirithbe. De nélkülem, s azok nélkül, akik velem tartanak.
– Mint én! – kiáltott Legolas.
– És vele Gimli is – mondta a törp.
– Nos, ami engem illet – mondta Aragorn –, én még nem látok tisztán. Mert nekem is Minas Tirithbe kell mennem, de nem tudom még, merrefelé. Egy óra múlva indulás.
– Engem se hagyj itt! – mondta Trufa. – Eddig még nem sok hasznomat vetted, de nem szeretném, ha leraknál, mint valami csomagot, amit majd csak akkor szednek föl, mikor mindennek vége. Nem hiszem, hogy a lovasok szívesen bajlódnának velem. Bár a király, az kétségtelen, azt mondta, hogy üljek melléje, ha hazaér a házába, és beszéljek neki a Megyéről.
– Úgy van – válaszolta Aragorn –, s azt hiszem, Trufa, az ő útja lesz a te utad. De ne várd, hogy vidáman végződik. Félek, soká lesz, míg Théoden kényelmesen megülhet Meduseldben.

Hamarosan mind útra készen álltak: huszonnégy ló, Gimli Legolas háta mögött, Trufa Aragorn előtt. S már neki is vágtak nagy fürgén az éjszakának. Alighogy elhagyták a halmokat a Vas folyó gázlójánál, lovas érkezett vágtában a hátvéd felől.
– Uram – jelentette a királynak –, lovasok vannak a hátunkban. Mikor a gázlón átkeltünk, még csak hallani véltem őket, de most már biztosak vagyunk benne. Vad vágtában próbálnak utolérni.
Théoden király azonnal megálljt parancsolt. A lovasok megfordultak, s előreszegezték a lándzsájukat. Aragorn leszállt a lováról, letette Trufát a földre, s kivont karddal odaállt a király lovának fejéhez. Éomer és kísérete a hátukat védte. Trufa talán még soha nem érezte magát ennyire poggyásznak, s azon töprengett, hogy ha harcra kerül a sor, mitévő legyen? Mert tegyük fel, hogy a királyt és maroknyi kísérőjét tőrbe csalják és legázolják, de ő elmenekül a sötétben – fogalma sincs, hol van Rohan mérhetetlen mérföldekre nyúló vad pusztaságain. – Fene aki megeszi! – gondolta, s meghúzta a derékszíját és kivonta a kardját.
A lemenőben lévő holdat egy pillanatra elhomályosította egy elébe úszó felhő, de mindjárt ki is bukkant mögüle. Ekkor meghallották a patadobogást, s már látták is a gázló felől az ösvényen feléjük vágtató fekete alakokat. A holdfény meg-megcsillant fényes lándzsájukon. Nem lehetett megállapítani, üldözőik hányan vannak, de biztos nem kevesebben, mint a király kísérete.
Mikor vagy ötvenlépésnyire voltak, Éomer harsányan elkiáltotta magát: – Megállj! Megállj! Ki az, aki Rohanba lovagol?
Az üldözők nyomban visszafogták a lovaikat. Csönd lett: látták a hold fényében, hogy egy lovas leszáll a nyeregből, s lassan elindul feléjük. Keze fehéren dereng, amint tenyerét a béke jeléül kifelé fordítva magasra emeli, de a király embereinek keze most sem lazult a fegyvereiken. Tíz lépésnyire a lovas megállt. Fekete, magas árny volt. Hangja tisztán csengett.
– Rohanba? Rohant mondtatok? Öröm hallani e szót. Messziről jöttünk, sietve, és Rohant keressük.
– Megtaláltátok – mondta Éomer. – Azóta, hogy a gázlón átkeltünk, Rohan földjét tapossátok. De ez Théoden király birodalma. S az ő engedélye nélkül Rohanba senki se léphet. Kik vagytok? És miért e sietség?
– Én a dúnadán Halbarad vagyok, az északi kósza! – kiáltotta az ember. – S egy bizonyos Arathorn fia Aragornt keresünk, mert úgy hallottuk, itt van, Rohan földjén.
– Akkor őt is megtaláltad! – kiáltotta Aragorn. Lova kantárát átadta Trufának, a jövevényhez futott, és megölelte: – Halbarad! – mondta. – Ha van öröm, amire nem számítottam, hát ez az.
Trufa megkönnyebbülten sóhajtott fel. Már-már azt hitte, ez Szarumán utólagos cselfogása, akkor üt rajta a királyon, mikor épp kevesen vannak körülötte, de láthatólag semmi szükség nem volt rá, hogy életüket adják Théoden királyért, legalábbis még nem. Hüvelyébe lökte a kardját.
– Minden rendben – mondta Aragorn, s hátrafordult. – Ők az én fajtám, abból a távoli országból, ahol laktam. De hogy miért jöttek, s hányan, azt majd Halbarad mondja el nekünk.
– Harmincad magammal jöttem – mondta Halbarad. – Ennyi embert tudtam nagy sietve összeszedni. De velük van a két tünde-testvér, Elladan és Elrohir, aki mindenáron el akart jönni a háborúba. Mikor a hívó szavatok elért, vágtattunk, ahogy az erőnkből tellett.
– De hát én nem hívtalak titeket – mondta Aragorn –, csak gondolatban. Gondolataim gyakran jártak nálad, s még soha annyit, mint ma éjszaka, de üzenni nem üzentem. Vajon ki üzenhetett? Akárki volt, jól tette. Sietős út után és nagy veszedelemben találtatok ránk. Ha a király megengedi, tartsatok velünk.
Théoden igazán örült a hírnek. – Nagyszerű! – mondta. – Ha honfitársaid egy kicsit is hasonlítanak rád, Aragorn uram, akkor harminc ilyen lovag akkora erő, amit nem lehet létszámra mérni.
A lovasok tehát elindultak, s a dúnadánokkal lovagolt egy darabig Aragorn is, azután, hogy elmondták Észak és Dél híreit, Elrohir így szólt hozzá:
– Atyámtól hoztam üzenetet neked: – „A napok fogyatkoznak. Ha sietős az utad, ne feledd a Holtak Ösvényét.”
– Napjaim már eddig is kurtának tetszettek, hogy vágyaimat valóra váltsam – felelt Aragorn. – De a dolgom ugyancsak sietős kell legyen, hogy azt az utat válasszam.
– Hogy mennyire sietős, az hamarosan kiderül – mondta Elrohir. – De itt, a nyílt úton, ne váltsunk erről több szót.
Akkor Aragorn Halbaradot kérdezte: – Mi az, rokon, amit a kezedben tartasz? – Mert rögtön szemet szúrt neki, hogy Halbarad lándzsa helyett hosszú rudat hord, amolyan kopjafélét, amit fekete szövet burkol szorosan, s szíjjal van át- meg átkötve.
– Ez Völgyzugoly Úrnőjének ajándéka, s neked hozom – felelt Halbarad. – Maga készítette, titokban, s a készítése soká tartott. De ő is üzent neked: „A napok fogyatkoznak. Vágyaink vagy teljesülnek, vagy minden vágynak vége. Tehát elküldöm, amit neked készítettem. Ég veled, Tündekő!”
És Aragorn azt mondta: – Már tudom, mi az. Őrizd még helyettem egy darabig! – Azzal megfordult, szeme elkalandozott északra a roppant csillagos égbolt alatt, aztán elhallgatott, s az éjjel, amíg úton voltak, többet nem is szólt.

Az éjszaka elkopott már, s keleten szürkült, mire megérkeztek a Völgykatlanba, majd vissza Kürtvárba. Le akartak feküdni, pihenni egy keveset, hogy utána tanácsot tartsanak.
Trufa aludt, amíg Legolas és Gimli föl nem rázta. – Hasadra süt a nap – mondta Legolas. – Mindenki fenn van már, és teszi a dolgát. Gyerünk, Álomszuszék úr, nézd meg a várat, amíg még lehet.
– Csata volt itt három napja – mondta Gimli. – Mi Legolasszal versenyre keltünk, s én csak egyetlen orkkal győztem. Gyere, hallgasd meg, hogy volt. És Trufa, micsoda barlangok vannak itt, miféle csudabarlangok! Legolas, nincs kedved rá?
– Ugyan! Időnk nincs – mondta a tünde. – Ne rontsuk el sietséggel az élvezetet! Szavamat adtam, hogy visszajövök veled, ha megint beköszönt a béke és a szabadság. De mindjárt dél, és úgy hallom, eszünk, és megyünk tovább.
Trufa föltápászkodott, nagyot ásított. Ez a néhány órácska alvás korántsem volt elég neki: fáradt volt, és ugyancsak levert. Hiányzott neki Pippin, s úgy érezte, mindenkinek a terhére van, mindenki csak tervezgetett, hogy mielőbb végezzen valamivel, amit ő nem is értett teljesen: – Aragorn hol van? – kérdezte.
– A vár felső termében – felelt Legolas. – Se nem pihent, se nem aludt, gondolom. Már órákkal ezelőtt fölment, azt mondta, gondolkodnia kell, s csak a rokona, Halbarad ment vele, de valami sötét kétely és gond ül rajta.
– Ezek az újonnan jöttek furcsa egy társaság – mondta Gimli. – Tagbaszakadtak és méltóságteljesek, a rohani lovasok majdnem hogy kisfiúk mellettük, arcuk, mint a viharvert szikla, akárcsak Aragorné. S hallgatagok.
– De ha a szájukat kinyitják, udvariasak, mint Aragorn – mondta Legolas. – És Elladant meg Elrohirt elfeledtétek? A ruházatuk nem olyan komor, mint a többieké, szépek és kellemes szavúak, amint az tünde-urakhoz illik, ezen persze nincs mit csudálkozni, lévén, hogy a völgyzugolyi Elrond fiai.
– Miért jöttek? Nem hallottátok? – kérdezte Trufa. Felöltözködött, vállára kanyarította szürke köpönyegét; hárman együtt elindultak a vár romkapuja felé.
– Hívásnak engedelmeskedtek, úgy hallom – mondta Gimli. – Üzenet érkezett Völgyzugolyba, amely így szólt: „Aragornnak szüksége van a rokonaira. Vágtassanak a dúnadánok Rohanba!” – De hogy az üzenet kitől érkezett, afelől maguknak is kétségeik vannak. Én azt mondom, Gandalf küldte.
– Nem. Galadriel – mondta Legolas. – Vajon nem ő beszélt-e Gandalf szájával az északról jött Szürke Csapatról?
– Úgy ám! Igazad van! – mondta Gimli. – Az Aranyerdő Úrnője. Aki olvas a szívekben és a vágyak ismerője. Miért ne kívánnánk hát mi is, hogy jöjjenek ide néhányan a mieink közül, Legolas?
Legolas megállt a kapu előtt, csillogó szemét északra és keletre fordította, szép arca gondterhelt volt: – Nem hiszem, hogy bárki is eljöhetne közülünk – mondta. – Nem kell lóra ülniük, hogy háborúba menjenek, a háború ment el az ő földjükre.

Egy darabig sétálgattak, a csata egyik-másik fordulatáról beszélgettek, lementek a betört kaputól a rétre, az út mellé, az elesettek sírhalmáig, onnét tovább a Helm Árkáig, s lenéztek a Völgykatlanba. A Holthalom már ott állt, feketén, magasan, kövekkel borítva, s jól lehetett látni körülötte a huornok roppant lábnyomait a gyepen. A dúnföldiek és a vár őrségéből jó néhányan az árkon, a réten vagy azon is túl a megviselt falon dolgoztak, valahogy minden mégis furcsamód csöndes volt, az elgyötört völgy megpihent a vihar után. Ők hárman hamarosan visszafordultak, s elmentek ebédelni a vár lovagtermébe.
A király már ott volt, s mikor beléptek, odahívta Trufát, és maga mellé ültette. – Nem így szerettem volna – mondta Théoden –, mert ez a vár itt nemigen hasonlít edorasi szép házamhoz. S a barátod elment, pedig neki is itt volna a helye. De lehet, hogy hosszú idő eltelik, amíg együtt ülhetünk Meduseld asztalánál, ti meg én, hiszen most ha visszatérünk, nem lesz időnk lakomázni. De hagyjuk ezt! Együnk, igyunk, beszélgessünk, amíg lehet. Te velem lovagolsz majd.
– Igazán? – mondta Trufa meglepve és örvendezve. Az gyönyörű lenne! – Még soha hálásabb nem volt nyájas szóért. – Félek, hogy mindenkinek csak az útjában vagyok – dadogta –, pedig szeretném megtenni, ami tőlem telik.
– Ezt nem kétlem – mondta a király. – Fölnyergeltettem a számodra egy jó hegyi pónit. Azokon az utakon, amerre most megyünk, elvisz olyan gyorsan, mint bármi más ló. Mert a városból most hegyi ösvényre térünk, s Edorasba Dúnhargon át megyünk, ahol Éowyn úrnő vár. S te leszel a fegyverhordozóm. Akad itt a várban olyan hadiszerszám, ami a fegyvernököm méretéhez illik, Éomer?
– Itt szegény a fegyvertárunk, uram – felelt Éomer. – Egy könnyű sisakot talán találunk, ami nem lesz neki nagy, de a termetéhez illő páncélunk, kardunk nincsen.
– Kardom az van – mondta Trufa. Lecsúszott a székből, és fényes kis kardját kivonta fekete bőrhüvelyéből. Egyszerre elöntötte a szeretet az öregember iránt, fél térdre ereszkedett, és megcsókolta a kezét. – A megyebeli Trufiádok öledbe fektetheti-e a kardját, Théoden király? – kiáltotta. – Ha kívánod, fogadd el a szolgálatomat.
– Boldogan elfogadom – felelt a király, hosszú, öreg kezét a hobbit barna fejére tette, s azt mondta: – Állj fel, Trufiádok, rohani nemes Meduseld udvarából! – mondta: – Vedd a kardodat, és forgasd szerencsével.
– Atyámként szolgállak – fogadta meg Trufa.
– Egy kis ideig még – mondta rá Théoden.
Még beszélgettek az asztalnál, mígnem Éomer váratlanul szólásra emelkedett. – Közel az óra, mikor indulnunk kell, uraim – mondta. – Szólaltassam meg a kürtöket? De hol van Aragorn? Széke üres, és ő nem evett.
– Készüljünk fel az indulásra – mondta Théoden –, s üzenjünk Aragorn úrnak, hogy ideje készülődnie.
A király a testőreivel és Trufával az oldalán a vár kapujából lement oda, ahol a lovasok gyülekeztek a réten. Sokan már nyeregbe szálltak. Nagy csapat volt, a király ugyanis csak egy kis őrséget hagyott a várban, akit nélkülözni tudtak, az mind Edorasba készült, a fegyverszámlálásra. Ezer lándzsás már az éjszaka ellovagolt, de még mindig volt vagy ötszáz ember, aki a királlyal tartott, javarészt Nyugathalom mezőiről és völgyeiből.
A kószák valamivel távolabb ültek, mind nyeregben, szótlanul, hadirendben, lándzsával, íjjal, karddal fölfegyverkezve. Vállukon sötétszürke köpeny, a csuklya a sisakjukra húzva. Lovaik markosok, büszkék, de a szőrük durva szálú, csak egy ló állt lovas nélkül, Aragorné. Északról hozták, a neve Roheryn. Fegyvereiken, lószerszámaikon sem arany, sem drágakő, se más szép cifraság nem csillogott, a lovasok sem viseltek sisakdíszt, címert, csak a köpenyük bal vállán sugaras csillag formájú kapcsot. A király felült lovára, Hósörényre, s oldalán Trufa is nyeregbe szállt, az ő lovát Stibbának hívták. Ekkor lépett ki Éomer a kapun, vele Aragorn, Halbarad, kezében a fekete szövetbe tekert rúd, s még két magas férfi, de se nem fiatal, se nem öreg: Elrond két fia, olyan hasonlóak, hogy senki sem tudta megmondani, melyik melyik: mindkettő fekete hajú, mindkettő szürke szemű, arcuk szép tünde-arc, s mindkettőn fényes páncél az ezüstszürke köpönyeg alatt. Mögöttük Legolas és Gimli. De Trufa csak Aragornt nézte, annyira megváltozott: mintha egyetlen éjszaka alatt sok-sok év súlya nehezedett volna rá. Arca komor volt, szürke és kimerült.
– Csupa gond a lelkem, uram – mondta, s megállt a király lova előtt. – Különös szavakat hallottam, s a távolban új veszedelmeket láttam. Sokáig küszködtem gondolataimmal, s most attól félek, meg kell változtatnom úticélomat: Mondd, Théoden, ha most Meduseldbe lovagolsz, mikorra érsz oda?
– Most dél múlt egy órával – felelte Éomer. – A mostantól számított harmadik estére kell az Erődhöz érnünk. Akkor épp egy napja lesz, hogy a hold megtelt, s másnap a király megtartja az elrendelt mustrát. Ha össze akarjuk gyűjteni Rohan teljes erejét, ennél jobban nem siethetünk.
Aragorn egy pillanatig hallgatott – Három nap mormolta –, s Rohan még csak akkor kezdi megmustrálni a seregeit. De megértem, hogy ezt már nem lehet siettetni. – Fölnézett, s látszott, hogy döntött: arca már nem volt annyira gondterhelt. – Akkor, engedelmeddel, uram, meg kell változtatnom a magamra s az enyimekre vonatkozó elhatározásomat. A magunk útján kell elindulnunk, s immár nyíltan. Számomra letelt a rejtőzés ideje. Egyenesen keletnek lovagolok, a legrövidebb úton, a Holtak Ösvényén.
– A Holtak Ösvényén! – mondta Théoden, és megremegett. – Miért említed őket? – Éomer megfordult, s Aragornra nézett, s Trufának úgy rémlett, hogy a hallótávolságnyira nyeregben ülő lovasok elsápadnak. – Ha valóban van ilyen ösvény – mondta Théoden –, a kapuja Dúnhargban van, de azt eleven ember nem lépi át.
– Ó, jaj, Aragorn barátom! – szólt Éomer. – Én azt reméltem, hogy együtt lovagolunk a háborúba, de ha te a Holtak Ösvényét keresed, útjaink elválnak, s nem valószínű, hogy valaha is találkoznánk még e nap alatt.
– Én akkor is ezt az utat választom – mondta Aragorn. – De azt mondom neked, Éomer, a csatában még összetalálkozunk, ha Mordor minden serege áll is közibénk.
– Cselekedj, amint kívánod, Aragorn uram – egyezett bele Théoden. – Neked talán az a végzeted, hogy a lábad különös ösvényeket tapodjon, amelyeket másé nem merészel. Fáj elválnom tőled, s így az erőm is csökken, de akkor is neki kell vágnom a hegyi ösvényeknek, tovább nem késlekedhetem. Ég veled!
– Ég veled, uram! – búcsúzott Aragorn. – Nagy hír kísérjen utadon! Ég veled, Trufa. Jó kezekben hagylak, jobb kezekben, mint remélni mertük, amikor a Fangornban orkokra vadásztunk. Legolas és Gimli még velem vadászik, de rólad sem feledkezünk meg!
– Ég veletek! – mondta Trufa. Többet nem tudott kinyögni. Nagyon picinek érezte magát, megzavarták, nyomasztották e komor szavak. Pippin elfojthatatlan vidámsága jobban hiányzott neki, mint valaha. A lovasok már készen álltak, lovaik nyugtalanul dobogtak, azt kívánta, bár indulnának, s lennének túl már az elváláson.
Théoden odaszólt Éomernek, Éomer fölemelte a kezét, és kiáltott valamit: a lovasok útnak indultak. Átlovagoltak az Árkon, le a Völgykatlanba, ott keletnek fordultak, egy olyan ösvényre, amely egy mérföld hosszat a hegy lábánál kanyargott, majd belevágott a hegyek közé, és eltűnt a szem elől. Aragorn az Árokhoz lovagolt, s szemmel kísérte őket, míg csak a király emberei a völgykatlan mélyére nem értek. Aztán Halbaradhoz fordult.
– Hárman lovagolnak ott, akiket szeretek, s nem a legkisebbet a legkevésbé – mondta. – Nem tudja, útja végén mi vár rá, de ha tudná is, tovább menne.
– A Megye népe kicsi nép, de érdemes nép – helyeselt Halbarad. – Nem is tudja, mit fáradoztunk a határa védelmében, de ezért egy csöppet sem neheztelek rájuk.
– A mi sorsunk most össze van szőve – mondta Aragorn. – S lám, mégis el kell válnunk. Nos, eszem egy keveset, aztán indulás. Jöjjetek, Legolas és Gimli! Amíg eszem, beszélgetnünk kell.
Mindhárman visszamentek a várba, de Aragorn jó darabig némán ült az asztalnál, a másik kettő meg arra várt, hogy ő szólaljon meg. – Mondd ki! – törte meg a csöndet nagy sokára Legolas. – Beszélj, és nyugodj meg, rázd le magadról az árnyat. Mi történt azóta, hogy e komor várba hajnali szürkületkor visszatértünk?
– Olyan küzdelmet vívtam, ami számomra valamivel nehezebb volt, mint a kürtvári csata. Belenéztem Orthanc kövébe, barátaim.
– Belenéztél abba az átkozott varázskőbe? – kiáltott fel Gimli, arcán döbbent meglepetéssel. – Csak nem beszéltél... vele? Még Gandalf is félt a találkozástól.
– Elfelejted, kivel beszélsz – mondta Aragorn, s megvillant a szeme. – Tán nem nyilvánítottam ki nyíltan a címemet Edoras trónjának örököse előtt? Mitől félsz, mit mondtam neki? Nem, Gimli – mondta gyöngédebb hangon, s a komorság eltűnt az arcáról, s most csupán olyannak látszott, mintha sok éjszakát gyötrődött volna át álmatlanul. – Nem, barátaim, én vagyok a Kő törvényes gazdája, s jogom van rá, erőm is, hogy használjam, vagy legalábbis én úgy ítélem meg, hogy van. Jogomhoz nem fér kétség. S erőm is volt elég... épp hogy elég.
Mély lélegzetet vett. – Keserű küzdelem volt, s fáradsága lassan múlik. Egy szót sem szóltam hozzá, s a végén a Követ a magam akaratához hajlítottam. Már ezt is nehezen fogja elviselni. És látott engem. Úgy van, Gimli uram, látott engem, de más öltözékben, mint amiben te látsz itt most. Ha ez segítségére lesz, helytelenül cselekedtem. De nem hiszem. Az a tudat, hogy én élek, s hogy itt járok ezen a földön, önmagában is csapás számára, ezt merem állítani, hisz ezt mindeddig nem tudta. Orthanc szeme nem látott át Théoden páncélján, de Szauron nem felejtette el Isildurt és Elendil kardját. És most, nagy tervei megvalósításának órájában, felbukkan Isildur örököse és a Kard, mert megmutattam neki az ő ellene újrakovácsolt pengét. Annyira még nem hatalmas, hogy fölötte állna minden félelemnek, és most rágja a kétely.
– De akkor is, roppant birodalmon uralkodik – aggódott Gimli –, s most annál gyorsabban lecsap.
– Az elsietett csapás gyakran félrecsúszik – mondta Aragorn. – Nekünk kell szorongatnunk az Ellenséget, s nem várhatjuk többé, hogy ő lépjen elsőnek. Értsétek meg, barátaim, mikor úrrá lettem a Kövön, sok mindent megtudtam. Láttam, hogy Gondort, mely nagy erőt vont össze Minas Tirith védelmében, nagy és váratlan veszély fenyegeti délről. Ha ezt nem sikerül ügyesen kivédeni, úgy vélem, a Város tíz napon belül elesik.
– Akkor el fog esni – mondta Gimli. – Mert miféle segítséget küldhetnénk oda, s hogy érne oda idejében?
– Nincs, akit odaküldhetnénk segítségül, tehát kénytelen vagyok magam menni – felelte Aragorn. – De egyetlenegy olyan út vezet át a hegyeken, amelyen azelőtt juthatok le a partra, hogy minden elveszett volna. És ez a Holtak Ösvénye.
– A Holtak Ösvénye? – kérdezte Gimli. – Baljós név, s Rohan emberei nemigen kedvelik, azt látom. Eleven lény végigmehet rajta úgy, hogy oda ne vesszen? S még ha átjutsz is rajta, ilyen kevesen hogy tudják kivédeni Mordor csapásait?
– Mióta a rohírok itt élnek, eleven lény még nem ment át az úton – mondta Aragorn. – Zárva volt előttük. De Isildur örököse, ha meri, e sötét órában használhatja. Ide hallgassatok! Elrond fiai Völgyzugolyból, az apjuktól, aki a hagyományok legnagyobb ismerője, ezt az üzenetet hozták: „Mondjátok meg Aragornnak, hogy ne feledje a Látó szavait és a Holtak Ösvényét.”
– És melyek voltak a Látó szavai? – kérdezte Legolas.
– Malbeth, a Látó, Arvedui, Fornost utolsó királya idejében, imigyen szólt:

 

Hosszú árny hever ország hosszán,
sötétség nyugat-seprő szárnya.
Remeg a Torony: királykriptákhoz
végzet közelít. Kelnek a Holtak,
mert jön az esküszegők órája:
Erech Kövénél állnak megint majd,
kürt a hegyek közt harsan, hallják.
Kié e kürt majd? Ki hívja őket,
félhomályból, feledett népet?
Kinek esküdtek, örököse annak.
Északról érkezik, szükség űzi:
Holtak Ösvényének Kapuján át.

 

– Sötét út, az kétségtelen – mondta Gimli –, de nem sötétebb, mint számomra ezek a sorok.
– Ha érteni fogod, arra kérlek, tarts velem – mondta Aragorn –, mert nekem ezen az úton kell most végigmennem. De nem örömmel, csak a szükség kényszerít rá. Így hát csak akkor kívánom, hogy velem jöjjetek, ha szabad akaratotokból teszitek, hiszen az úton fáradalom és félelem vár, sőt lehet, hogy annál is rosszabb.
– Veled tartok, a Holtak Ösvényén, s ahova az vezet, akárhová – mondta Gimli.
– Én is – csatlakozott hozzá Legolas –, mert én nem félek a halottaktól.
– Remélem, harcolni az elfeledett nép még nem felejtett el! – mondta Gimli –, különben nem tudom, minek zaklatnánk.
– Majd megtudjuk, ha Erechbe értünk – mondta Aragorn. – Az eskü, amit megszegtek, az volt, hogy harcolnak Szauron ellen, ha tehát az esküjüket teljesíteni akarják, harcolniok kell. Mert Erechben még mindig áll egy fekete kő, amit, mint mondják, Isildur vitt oda Númenorból, egy hegy tetején állította fel, s Gondor uralmának kezdetén arra esküdtek szövetséget neki a Hegyek királyai. Amikor Szauron visszatért, s a hatalma megint megnőtt, Isildur zászló alá szólította a hegyi embereket, hogy eleget tegyenek esküjüknek, de ők nem álltak kötélnek: mert a Sötét Esztendőkben Szauront tisztelték.
Ekkor Isildur azt mondta a királyuknak: – Te léssz az utolsó király. S ha Gondor hatalmasabbnak bizonyul, mint a te Fekete Gazdád, teljesüljék be rajtatok az átok: ne nyugodjatok, sem te, sem a néped, amíg eskütöknek eleget nem tesztek. Mert ez a háború számtalan esztendeig eltart, s mielőtt még véget érne, még egyszer tettre szólítanak titeket. – Ők pedig elmenekültek Isildur haragja elől, s nem merészkedtek elő, hogy Szauron oldalán harcoljanak a háborúban, bevették magukat a hegyek titkos zugaiba, senki emberrel nem érintkeztek, s lassan fogytak a csupasz hegyek között. És a félelem az Álmatlan Holtaktól ott lebeg Erech hegyei és minden olyan hely fölött, ahol ez a nép lakozott. Nekem most mégis arra kell mennem, mert eleven ember nincs, aki nekünk segíthetne.
Fölállt. – Indulás! – kiáltotta, kardot rántott, s a kardja megvillant a vár homályos csarnokában. – Erech Kövéhez! Megkeresem a Holtak Ösvényét! Aki akar, tartson velem!
Legolas és Gimli egy szót sem szólt, csak fölállt, s követte őt. A réten ott vártak mozdulatlanul és némán a csuklyás kószák. Legolas és Gimli fölült a lovára. Aragorn fölpattant Roheryn nyergébe. Halbarad fölemelte hatalmas kürtjét, hangja visszhangot vert a Helm-szurdokban, a lovak megugrottak, s dübörögve zúdultak le a Völgykatlanba, s az emberek, akik ott maradtak a sáncon vagy a várban, döbbenten bámulták őket.

S miközben Théoden lassan vonult a hegyi ösvényeken, a Szürke Csapat fürgén átvágtatott a síkságon, s másnap délután már Edorasban volt, ott rövid időre megállt, mielőtt bevágott volna a völgybe, így hát épp sötétedésre ért Dúnhargba.
Itt Éowyn úrnő köszöntötte őket, s örvendezett jöttüknek, mert soha nagyszerűbb férfiakat nem látott még, mint a dúnadánok és Elrond két fia, de a szeme mégis majdnem mindig Aragornon időzött. S mikor társaságban vacsorához ültek és beszélgettek, az úrnő meghallgatta mindazt, ami Théoden távozta óta történt, hisz eddig csak töredékes hírekből értesült minderről, s mikor meghallotta, hogy esett a nagy csata a Helm-szurdokban, s hogyan mészárolták le ellenségeiket, hogyan rontott ki Théoden a lovagjaival, szeme lázasan csillogott.
De végül azt mondta: – Urak, fáradtak vagytok, aludjatok hát akkora kényelemben, amekkorát nagy sietve nyújtani tudok. De holnap tisztességesebb szállást kerítek számotokra.
Aragorn azonban így válaszolt: – Úrnőm, miattunk ne legyen semmi gondod: Bőven elég, ha ma éjjel itt elalhatunk, s holnap megreggelizhetünk. Mert nagyon sürget az idő, s holnap hajnalfénnyel indulunk.
Az úrnő rámosolygott, s így felelt: – Szép volt tőled, uram, hogy mérföldekre kitértél az utadról, csak hogy Éowynnek hírt hozz, s szót válts vele száműzetésében.
– Nincs ember, aki ezt az elvesztegetett időnek tekinthetné, úrnőm – mondta Aragorn –, de meg kell mondanom, nem tértem volna be hozzád, ha nem erre, Dúnharg felé vezet az utam.
Látszott, hogy az úrnő nem szívesen mondja, amit mondania kell: – Akkor, uram, eltévedtél, mert a Hargvölgyből nem visz út se keletre, se délre, s legjobb, ha visszafordulsz arra, amerről jöttél.
– Nem, úrnőm – mondta ő –, nem tévedtem el, mert én már akkor is jártam itt, mikor te még meg se születtél, hogy boldoggá tedd ezt a földet. Ebből a völgyből egy út vezet ki, s én arra indulok. A Holtak Ösvényén.
Az úrnő kőbálvánnyá meredt, úgy bámult rá, arca elfehéredett, s jó ideig szólni sem tudott. Hallgatott mindenki más is. – De Aragorn – mondta végtére –, neked az a dolgod, hogy a halálod keressed? Mert mást azon az úton nem találsz. Azok ott nem tűrik az eleven embert.
– Engem tűrni fognak – felelt Aragorn. – És én mindenképpen megkockáztatom. Arra visz az utam.
– Ez őrültség – vitatkozott vele az úrnő. – Hisz ezek itt mind bátor és nagy hírű férfiak, nem vezetheted őket az árnyak közé. Könyörgök, maradj, és lovagolj hadba a bátyámmal, akkor mindannyiunk szíve felvidul, és reményeink is földerülnek.
– Nem őrültség, úrnőm – mondta Aragorn –, mert én a számomra kijelölt úton indulok el. Aki meg velem tart, szabad akaratából teszi, ha itt kíván maradni, hogy a rohírokkal menjen a csatába, ám tegye. De én, ha kell, egyedül vágok neki a Holtak Ösvényének.
Több szó nem esett, de Éowyn úrnő szeme továbbra is Aragornon csüngött, s a többiek látták, hogy nagyon szenved. Végül fölálltak, elbúcsúztak az úrnőtől, megköszönték a gondoskodást, és elmentek, hogy lepihenjenek.
De amikor Aragorn odaért a kamrához, ahol Legolasszal és Gimlivel együtt szállást kaptak, s két társa bement, utánament Éowyn úrnő, és szólította. Ő megfordult, s meglátta az úrnő derengő alakját a sötétben, mert fehér ruhát viselt, a szeme azonban égett.
– Aragorn – kérdezte –, miért mégy azon a gyilkos úton?
– Mert muszáj – felelte. – Mert csak így remélhetem, hogy kivehetem a részemet a Szauron ellen vívott háborúból. Nem én választottam ezt a veszélyes útvonalat, Éowyn. Ha ott lehetnék, ahova a szívem húz, akkor most messze északon, Völgyzugolyban kóborolnék.
Éowyn egy darabig hallgatott, mintha azon töprengene, hogy ez mit jelent. Majd váratlanul rátette a kezét Aragorn karjára. – Szigorú vagy és határozott – mondta –, s a férfiak így szereznek nevet maguknak. – Elhallgatott. – Uram – folytatta nagy sokára –, ha muszáj menned, hadd lovagoljak a kíséretedben. Halálosan unom, hogy itt lapítsak a hegyek között, s arra vágyom, hogy szembenézzek a veszedelemmel.
– Kötelességed, hogy a népeddel maradj – mondta Aragorn.
– Folyton a kötelesség, mást se hallok! – kiáltotta Éowyn. – Vajon nem Éorl házából származom-e? Mi vagyok hát, harcosok leánya vagy szárazdada? Elég soká támogattam tántorgó lépteket. S minthogy már nem tántorognak, tán nincs jogom az életemet úgy élni, ahogy nekem tetszik?
– Ezt kevesen tehetik tisztességgel – felelt Aragorn: – De ami téged illet, úrnőm: te elfogadtad a megbízatást, hogy kormányozod a népet, amíg urad hazaér. Ha nem téged választanak, hanem egy vezér vagy kapitány ülne ezen a helyen, ő sem lovagolhatna el, akár unja a megbízatását, akár sem.
– Miért kell mindig engem választaniuk? – fakadt ki Éowyn keserűen. – Miért kell nekem mindig itt maradnom, ha a lovagok harcba indulnak, miért mindig én őrizzem a házat, amíg ők nevet szereznek, én meg ággyal, étellel várjam őket, ha hazatérnek?
– Eljöhet az idő hamarosan, mikor nem tér vissza közülük senki. S akkor lesz szükség igazán a vitézségre, ami nem ad nevet, senki nem emlékszik a tettekre, amelyeket otthonaitok védelmében hajtottatok végre. De a tett attól, hogy nincs ki dicsőítse, éppolyan vitéz tett marad.
S Éowyn így felelt: – Minden szavadnak egy a vége: nő vagy, őrizd a házat. S ha a férfiak a csatában mind hősi halált halnak, neked tűrnöd kell, hogy benn égj a házban, mert a férfiaknak többé nem kell a ház. De én Éorl házából származom, és nem vagyok cseléd. És megülöm a lovat, és jól forgatom a kardot, s nem félek se fájdalomtól, se haláltól.
– Akkor mitől félsz, úrnőm? – kérdezte Aragorn.
– A kalitkától – felelte. – Attól, hogy rácsok mögött maradjak, míg csak a megszokás és a kor el nem fogadtatja őket, s a nagy tettek lehetősége el nem múlik, hogy már eszembe se jut, s már nem is vágyom rá.
– S nekem mégis azt a tanácsot adtad, hogy ne kockáztassam meg az általam választott utat, mert az veszélyes.
– Tanácsot azt adhatunk másnak – mondta az úrnő. – De én nem azt mondtam, hogy a veszélytől menekülj, hanem hogy a csatába lovagolj, ahol a kardod győzelmet arat, és te hírnevet szerzel. Képtelen vagyok elnézni, hogy ami ragyogó és nagyszerű, azt szükségtelenül vesse el magától valaki.
– Én is – mondta Aragorn. – Tehát azt mondom neked: maradj! Mert téged a kötelesség most nem délre szólít.
– A többieket sem, akik veled mennek. Csak azért mennek, mert nem akarnak elszakadni tőled... mert szeretnek téged. – Megfordult, és beleveszett a sötétségbe.

Mikor a hajnal fénye már fenn volt az égen, de a nap még nem bújt elő keleten a magas hegyek közül, Aragorn már készen állt az indulásra. Csapata nyeregben ült, s már ő is épp lóra szállni készült, mikor Éowyn úrnő kijött, hogy búcsút vegyen tőlük. Ruhája, mint a lovasoké, derekán kard. Kezében kupát tartott, ajkához emelte, ivott egy kortyot, és gyors utat kívánt nekik, aztán a kupát átnyújtotta Aragornnak, ő is ivott s azt mondta: – Ég veled, Rohan úrnője! Jó szerencsédre, házad és néped boldogulására. Mondd meg a bátyádnak: az árnyakon túl viszontlátjuk egymást.
Gimli és Legolas, aki ott állt a közelében, látta, hogy Éowyn, a nagyon szigorú és nagyon büszke, sír, és ez szívet szorító látvány volt. – Aragorn, hát elmégy? – szólalt meg végül a lány.
– El – mondta Aragorn.
– És nem engeded, hogy veled tartsak, amint kértem?
– Nem, úrnőm – mondta Aragorn. – Ezt nem engedhetem a király és a bátyád engedelme nélkül, s ők csak holnapután érnek ide. Nekem pedig minden óra, sőt minden perc drága. Ég veled!
Az úrnő térdre esett. – Könyörgök! – mondta.
– Nem, úrnőm – ezzel Aragorn kézen fogta, fölemelte, majd nyeregbe pattant, s előrelovagolt, még csak hátra se nézett, s csak az látta, aki jól ismerte, s ott volt a közelében, hogy ez mennyire fáj neki.
Éowyn úgy állt ott, mint a kőszobor, ökölbe szorított két keze az oldala mellett, s addig kísérte szemmel, amíg csak el nem nyelte őket a fekete Dwimorberg, a Kísértethegy árnya, ahol a Holtak Kapuja nyílt. Mikor elvesztek szem elől, megfordult, s botorkálva, mint aki elvesztette a szeme világát, elindult a szállására. De a háza népéből senki nem volt szemtanúja a búcsújuknak, mert félelmében mind elbújt, s elő se jöttek napkeltéig, amikor a vakmerő idegenek már messze jártak.
És volt, aki azt mondta közülük: – Ezek afféle tündelegények. Menjenek csak, ahova valók, mindenféle sötét helyekre, s vissza se jöjjenek többé. Amúgy is elég gonosz időket élünk.

Még szürkület volt, ahogy ellovagoltak, mert a nap nem szállt a Kísértethegy fekete gerince fölé. Megülte őket a rettegés, már akkor, ahogy átlépték az ősi kövek vonalát, és a Setétbozótba értek. Itt, ahol még Legolas sem bírta ki sokáig a fekete fák komor homályában, egy mélyedésre leltek a hegy lábánál, az ösvényüktől jobbra hatalmas, magányos kőtömb meredt fel, mint a végzet ujja.
– Megfagy bennem a vér – szólalt meg Gimli, de a többiek hallgattak, s Gimli hangja holtan hullott a fenyőtű vastag, nyirkos párnájára a lába elé. A lovak nem mertek elmenni a fenyegető kő előtt, a lovasoknak le kellett szállniuk a nyeregből, s száron vezetni a lovukat. Végül már a szurdok mélyén jártak, majd egy csupasz sziklafallal találták szemközt magukat, s ott ásított előttük, mint az éjszaka szája, a Holtak Kapuja. Tágas boltozata fölött kőbe faragott, de már kivehetetlenné kopott jelek és alakok. Mint a szürke pára áradt belőle a félelem.
A csapat megállt, s nem volt közöttük egy sem, akinek a szíve meg ne remegett volna, kivéve talán Legolast, mert a tündék nem iszonyodnak az emberek kísérteteitől.
– Gonosz ajtó ez – mondta Halbarad –, és talán a halálom rejlik mögötte. De én akkor is be merek menni rajta, a lovak azonban aligha.
– Muszáj bemennünk, tehát a lovaknak is muszáj – felelte Aragorn. – Mert ha átjutunk a sötétségen, még sok sok mérföld vár ránk, s minden elveszített óra közelebb hozza Szauron diadalát. Utánam!
Aragorn a csapat élére állt, s akkora ereje volt az akaratának, hogy a dúnadánok és a lovaik utánamentek. A kószák lovai annyira szerették gazdáikat, hogy készen voltak még a Kapu iszonyatával is szembenézni, ha azoknak szilárd volt a szívük. De Arod, a rohani ló, nem mert nekivágni, verítékezett, reszketett félelmében, még nézni is szomorú volt. Legolas ekkor szemére tette a kézét, s addig énekelt neki a lágy homályban, míg a ló el nem tűrte, hogy bevezesse, s így Legolas is belépett a kapun. S akkor már nem állt ott senki más, csak Gimli.
Remegett a térde, s nagyon dühös volt önmagára. – Ki hallott már ilyet – mondta. – Egy tünde bemegy a föld alá, s egy törp nem mer! – Azzal nekiindult. De alig lépte át a küszöböt, úgy érezte, ólomsúly húzza le a lábát, s a szeme is elsötétült, épp neki, Glóin fia Gimlinek, aki a világ valamennyi sötét zugát bejárta már, s nem tudta, mi az a félelem.

Aragorn fáklyákat is hozott Dúnhargból, s most magasra tartott égő fáklyával ment elöl, hátul meg Elladan haladt, kezében szintén égő fáklya. Gimli botorkálva igyekezett utolérni őket. Mást nem látott, csak a fáklyák tompa fényét, de ha a csapat megállt, mintha suttogó hangok vették volna körül, szakadatlan mormolás, olyan nyelven, amit még egyikük sem hallott.
Senki sem támadt rá a csapatra, s nem is akadályozta az útjukat, a törp félelme mégis egyre nőtt, ahogy előrehaladtak, mindenekelőtt azért, mert tudta, hogy nincs visszaútjuk: mögöttük minden ösvényt ellep a láthatatlan sereg, amely a sötétben nyomon követi őket.
Méretlenül telt az idő, míg csak Gimli meg nem pillantott valamit, amire utóbb még emlékezni is utált. Az út, amennyire meg tudta ítélni, széles volt, de a csapat most egyszerre nagy üres térre ért, s mindkét oldalt megszűnt mellettük a fal. Olyan súllyal nehezedett rá a rettegés, hogy lépni is alig tudott. Ahogy Aragorn fáklyája közeledett hozzá, bal kéz felől megcsillant valami a homályban. Aragorn megállt, hogy megnézze, mi lehet az.
– Hát ő nem fél? – motyogta a törp. – Bármi más barlangban Glóin fia Gimli lenne az első, aki odarohan, ahol arany csillog. Itt nem. Maradjon csak, ahol van!
De mégiscsak közelebb húzódott, s látta, hogy Aragorn letérdel, s Elladan magasra emeli mindkét fáklyát. Előttük egy hatalmas ember csontjai hevertek. Az ember páncélt viselt, s még a szíjai is épek voltak: mert a barlang levegője száraz volt, mint a por. Páncélinge aranyozott. Derékszíja arannyal, gránátkővel kiverve, a sisakja is arany. Most már látszott: a barlang fala közelében esett el, előtte bezárt kőajtó, csontujjai még most is a kő repedéseit feszegetik. Mellette kicsorbult, törött kard, mintha végső kétségbeesésében a követ kaszabolta volna.
Aragorn nem ért hozzá, csak bámulta némán egy darabig, aztán fölállt, és felsóhajtott. – Itt a gondoljrám-virág soha ki nem virít – mormolta. – Kilenc sírhalmon és még héten zöldell már a gyep, s ő annyi éven át feküdt itt az ajtó előtt, amit kinyitni nem tudott. Vajon hova vezet? Miért akart átmenni rajta? Soha, senki meg nem tudja!
– Mert nekem nem ez a dolgom! – kiáltotta, megfordult, s a suttogó sötétségnek mondta, a hátuk megett. – Tartsátok meg a kincseiteket és a titkaitokat, amit az Átkozott Esztendőkben rejtettetek el! Mi csak gyorsaságra kérünk. Engedjetek át, aztán gyertek! Megidézlek titeket Erech Kövéhez!

Semmi válasz, hacsak a mélységes csönd nem, ami félelmetesebb volt, mint korábban a suttogás: aztán hirtelen szélroham támadt, a fáklyák lángja pislákolt, kialudt, s lehetetlen volt újra meggyújtani. Arra az időre, ami ezután következett, arra az egy – vagy sok? – órára Gimli alig emlékezett. A többiek előre igyekeztek, de ő mindig hátramaradt, nyomában a tapogató iszonyat, mely mintha újra meg újra meg akarta volna ragadni őt; s mögötte a moraj, a számtalan árnyláb nesze. Csak botorkált tovább, aztán már négykézláb mászott, mint az állat, s úgy érezte, nem bírja tovább, vagy véget ér az út, s menekülhet, vagy eszét vesztve rohan vissza, hogy elébe menjen az őt üldöző félelemnek.
De egyszerre vízcsobogást hallott, kemény és tiszta hangot, mint amikor kő hullik sötét álomba. Világosodott, s íme! a csapat átvonult egy magasan ívelő, tágas kapun, mellettük csermely csobogott, s azon túl meredek út ereszkedett le csupasz sziklafalak között, élük mint a kés metszette el az eget a fejük fölött. Olyan mély és keskeny volt a szakadék, hogy sötétet mutatott fölöttük az ég, s feketéjén pici csillagok ragyogtak. Pedig, mint Gimli utóbb megtudta, még két óra hiányzott a napnyugtához, aznap, hogy Dúnhargból elindultak, mert ő aztán meg nem tudta volna mondani, hogy melyik évben, vagy, egy másik világban alkonyodik-e.

Megint nyeregbe szálltak, s Gimli visszatért Legolashoz. Libasorban lovagoltak, s közben leszállt az este, a sötétkék alkonyat, de a félelem most is nyomon követte őket. Legolas Gimlihez fordult, hátranézett, s a törp ott látta maga előtt a tünde csillogó szemét. Mögöttük Elladan lovagolt, a csapat sereghajtójaként, de mögöttük még mások is tartottak lefelé az úton.
– A Holtak követnek – mondta Legolas. – Emberek és lovak árnyalakját látom, felhőfoszlányforma fakó lobogókat, lándzsák sokaságát, mint fiatal erdő fáit a könnyű téli ködben. A Holtak követnek.
– Igen, a Holtak mögöttünk lovagolnak. Aragorn megidézte őket – mondta Elladan.

A csapat végül kiért a szakadékból, olyan váratlanul, mintha egy falhasadékon lépett volna ki, egy tágas völgy felső végén lelték magukat, s a patak mellettük hűvösen csobbant kőről, kőre.
– Hol vagyunk egyáltalán, a Középföldén? – kérdezte Gimli; Elladan felelt neki: – A Morthond folyó forrásától ereszkedtünk alá, ez az a hosszú és jeges vizű folyó, amely Dol Amroth falait mossa, majd végül a Tengerbe torkollik. Most már kérdezned sem kell, miért kapta a nevét: az emberek Feketegyökér-patak néven emlegetik.
A Morthond völgye nagy katlant alkotott a hegység meredek déli oldalában. Lejtői gyepesek voltak, de ezen az órán minden szürke volt körülöttük, hiszen a nap már lement, s mélyen lent, az emberek házaiban, pislákolt a fény. A völgy gazdag volt, és sűrűn lakott.
Aragorn hátra sem fordult, úgy kiáltotta nagy hangon, hogy mind meghallják: – Barátaim! Felejtsétek el fáradtságotokat! Lovagoljunk csak, lovagoljunk! Éjfélre az Erech Kövéhez kell érnünk, s még hosszú út áll előttünk. – Hátra se tekintettek, úgy vágtattak át a hegyi legelőkön, amíg végül egy hídhoz nem értek, amely az egyre vadabb víz fölött ívelt át. Azon túl meglelték az utat, amely továbbvezetett, a vidék szívébe.
Amerre mentek, mindenütt kialudtak a házakban, falvakban a fények, bezárultak az ajtók, s az emberek rémülten kiabálva, mint az űzött vadak, menekültek mezőről mezőre. S újra meg újra ugyanaz a kiáltás csapott fel az egyre mélyülő éjszakába: – A Holtak királya! Jön a Holtak királya!
Lent félreverték a harangokat, s minden ember menekült Aragorn szeme elől, de a Szürke Csapat csak vágtatott, mintha vadászna, mígnem a lovak is tántorogtak már a fáradtságtól. Így értek, pontosan éjfélre, a barlangfekete sötétben Erech Kövéhez.

A hegyet, s körülötte az üres mezőket már réges-rég megülte a rettegés a Holtaktól. Mert a tetején egy nagy kő állt, fekete, gömbölyű, mint egy roppant földgömb, embermagasságú, noha a derekáig a földbe süppedt. Külseje földöntúli, mintha az égből hullott volna alá, amint azt némelyek így is hitték, de akik emlékeztek még Nyugathon hagyományaira, azt mondták, Isildur mentette meg Númenor romjai közül, s helyezte el ott, ahol partra szállt. A völgy népe a közelébe sem mert menni, s ház sem épült errefelé, mert azt beszélték, ez az árnyemberek találkozóhelye, itt gyűlnek össze a félelmes időkben, itt nyüzsögnek és suttognak a kő körül.
Ehhez a kőhöz érkezett a csapat, és állt meg az éjszaka derekán. Ott Elrohir egy ezüstkürtöt nyújtott át Aragornnak, s Aragorn belefújt, s akik ott álltak körülötte, távoli kürtszót véltek hallani, mintha a távoli és mély barlangok vernék vissza a kürtrivalgást. Más hangot nem hallottak, mégis tudatában voltak, hogy nagy sereg gyülekezik a hegyen, ahol álltak, fentről kísértetsóhajként, jéghideg szél csapott le rájuk. De Aragorn leszállt a lováról, megállt a kő mellett, és elkiáltotta magát:
– Esküszegők, mért jöttetek?
S válaszként egyetlen hang hallatszott az éjszakából, messze-messze:
– Hogy eskünket teljesítsük és békét leljünk!
Ekkor Aragorn így szólt: – Eljött végre az óra. Én most az Anduin-parti Pelargirba megyek, s ti gyertek utánam. S ha ezt az egész földet megtisztítjuk Szauron szolgáitól, teljesítettnek nyilvánítom az eskütöket, eltávozhattok, s örökre békességet leltek. Mert én Elassar vagyok, a gondori Isildur örököse.
Parancsot adott Halbaradnak, hogy bontsa ki a hatalmas zászlót, amit eddig hordozott, s íme! A zászló fekete volt, s ha volt is rajta valami rajz, azt elrejtette a sötétség. Ekkor néma csönd támadt, egy sóhaj, egy suttogás nem hallatszott egész éjjel. A csapat letáborozott a kő mellett, de nemigen aludtak, mert körülvette őket az árnyak félelme.
De amikor hidegen és sápadtan hajnalodott, Aragorn sietve fölkelt, s lóhalálában vezette tovább a csapatot az úton, mely olyan fárasztó volt, hogy olyat – Aragorn kivételével – még egyikük sem ért meg, s mindannyiukban az ő akarata tartotta a lelket. Más halandó ember nem is bírta volna ki, csak az északi dúnadánok, s Gimli, a törp, meg Legolas, a tünde.
Átkeltek a Tarlang szoroson, és Lavendonba értek, nyomukban az árnyhad, s előttük a félelem, míg csak a Ciril menti Calembelbe nem értek, s a hátuk mögött, nyugaton, vérvörösen alászálló nap a Pinnath Gelinen túl le nem bukott. A városkát és a Ciril gázlóját néptelenül lelték, mert sokan elmentek a háborúba, s aki nem, az a hegyekbe menekült arra a hírre, hogy a Holtak királya közeledik. De másnap reggel nem volt hajnal, és a Szürke Csapat Mordor viharának sötétjében folytatta útját és tűnt el a halandók szeme elől, de a Holtak követték őket.

 

 

3. fejezet
A rohani seregszemle

Most minden út egyfelé vezetett, a küszöbönálló háború s a bekövetkező Homály elébe. S mikor Pippin ott állt a Város Nagykapujában, s figyelte, mint lovagol be zászlók alatt Dol Amroth fejedelme, Rohan királya épp a hegyek közül ereszkedett le.
Múlóban volt a nap. Fogyó fényében a lovasok hosszú, hegyes árnyékot vetettek, s az ott járt előttük. A sötétség már belopódzott a meredek hegyoldal susogó fenyői közé. A nap végére érve a király lassan lovagolt. Az ösvény most nagy ívben került meg egy meztelen sziklahátat, és veszett bele a halkan susogó fák homályába. Egyre csak ereszkedtek, ereszkedtek, hosszú, kanyargós sorban. Mire leértek a völgy aljába, a mélyebb helyeken már meggyűlt az este. A nap lenyugodott. A vízesések alkonyfénybe burkolóztak.
A hágón eredő hegyi patak egész nap kísérte őket, mélyen alattuk, mélyen bevágott medrében a fenyő koronázta sziklafalak közt, most azonban egy köves kapun át kiléptek a tágasabb völgybe. A lovasok követték s egyszerre kinyílt előttük az esteli Hargvölgy, a zúgó vizek neszeivel tele. Ott vágtatott a fehér Hókút folyó, ami itt már több kisebb vízfolyással gyarapodott, vize párolgott a köveken, úgy rohant le Edorasba, a zöld dombok közé, majd ki a lapályra. Távol, a nagy völgy fejénél a roppant Kőszarv magasodott felhőbe burkolt előhegyei fölé, de örök hóval borított, szaggatott csúcsa tisztán, s a lenyugvó nap fényében vörösen csillogott a világ fölött, s kék árnyékot vetett keletre.
Trufa csodálkozva bámulta az idegen országot, amelyről annyit hallott hosszú útja során. Egenincs világ volt ez, nem látott mást, csak hegyoldalt hegyoldal hátán, sziklafalat sziklafal hátán, köd ülte, komor mélységeket. Leült egy percre, és szinte félálomban hallgatta a víz neszét, a fekete fák suttogását, a kövek koccanását, s a roppant csöndet minden nesz hátterében. Szerette a hegyeket, vagyis hogy szívesen gondolt rájuk, távoli mesék vonulatain vándorolva, most viszont nyomasztotta a Középfölde elviselhetetlen súlya. Szíve szerint egy csöndes szobában üldögélt volna, tűz mellett, elzárva ettől a mérhetetlenségtől.
Nagyon fáradt volt, mert bár lassan lovagoltak, ritkán pihentek meg. Három teljes nap zötykölődtek, hágókon, hosszú völgyeken, nagy folyóvizeken át, s csak teltek az órák. Olykor, ha az út szélesebb volt, a király oldalán lovagolt, s nem vette észre, hogy a lovasok mosolyognak, ha őket együtt látják, a hobbitot kócos kis szürke pónilován, s a királyt a hatalmas fehér paripán. Ilyenkor beszélgettek Théodennel, az otthonáról, s a Megye népének foglalatosságairól mesélt neki, vagy hallgatta a Lovasvégről s régenvolt hatalmas embereiről szóló történeteket. De az idő java részében, kivált most, az utolsó nap, Trufa egymaga lovagolt a király mögött, nem szólt senkihez, csak próbálta megérteni Rohan lassú és zengzetes nyelvét, amelyen a mögötte lovagoló emberek beszéltek. A nyelvnek mintha sok szavát ismerte volna, bár teltebben és keményebben ejtették, mint odahaza, a Megyében, de a szavakat mégse tudta összerakni. S ha valamelyik lovas fölemelte a hangját és rázendített valami harci dalra, Trufa úgy érezte, megugrik a szíve, bár nem tudta, miről szól az ének.
De mindig magányos volt, és soha magányosabb, mint most, a nap végére érve. Töprengett, vajon Pippin hova került ebben az idegen világban, s hogy mi lehet Aragornnal, Gimlivel és Legolasszal. – S egyszerre, mint hideg zuhany szakadt rá Frodó és Samu gondja. – Még a végén megfeledkezem róluk! – pirongatta önmagát. – Pedig ők fontosabbak, mint mi, valamennyien! S én azért jöttem, hogy nekik segítsek, most meg több száz mérföld választ el tőlük, ha ugyan élnek még egyáltalán. – Megborzongott.
– Ez végre már a Hargvölgy! – mondta Éomer. – Már majdnem megérkeztünk. – Megálltak. A keskeny vízmosásban meredeken ereszkedett alá az ösvény. A völgyet, mélyülő homályában csak egy pillanatra látták, mintha magas ablakból pillantottak volna be. Csak egy kicsi fény remegett, valahol a folyó partján.
– Ennek az útnak talán vége – mondta Théoden –, de nekem még messzire kell mennem. Holnap délelőtt be kell lovagolnom Edorasba, ahol Lovasvég seregei gyülekeznek.
– De ha megfogadod a tanácsomat – mondta halkan Éomer –, visszatérsz ide, míg a háború, győzelemmel vagy vereséggel, véget nem ér.
Théoden elmosolyodott. – Édes fiam, mert ezután így szólítalak, ne Kígyónyelv lágy szavait súgd öreg fülembe! – Kihúzta magát, s végignézett emberei hosszan kígyózó, homályba vesző útvonalán. – Mintha hosszú évek teltek volna el néhány nap alatt, mióta nyugatra lovagoltam, de botra soha többé nem görnyedek. Ha a háború elvész, mi értelme, hogy a hegyek közt bujkáljak? S ha győzünk, miért szomorítana, még ha elesem is, ha erőm maradékával azt szolgálom?
Sűrűsödő sötétben értek le a völgybe. Itt a Hókút a völgy nyugati partja mentén folyt, s az ösvény hamarosan elvezette őket egy gázlóhoz, sustorgott a köveken a megtörő víz. A gázlót őrség védte. A király közeledtére a sziklák árnyékából fölugráltak az emberek, és boldogan kiáltozták: – Théoden király! Théoden király! A Lovasvég királya visszatért!
Majd hosszan harsogott egy kürt. Hangját visszaverte a völgy fala. Másik kürt felelt rá, s fények csillantak fel a folyón túl.
S magasan fenn egész harsonakórus zendített rá, a völgy homorú oldala összegyűjtötte, és egy hangként verte vissza, hogy a hang a kőfalnak csapódva megint csak széttöredezzék.
Lovasvég királya tehát győztesen tért meg nyugatról Dúnhargba, a Fehérhegyek lábánál. Ott találta azt a maradék erőt, amit népe már összegyűjtött, mert kapitányai, amint a jöttéről tudomást szereztek, elébe lovagoltak a gázlóhoz, s magukkal vitték Gandalf üzenetét is. Élükön Dúnhere lovagolt, a hargvölgyiek törzsfőnöke.
– Három napja, hajnalban, uram – jelentette –, Keselyüstök érkezett szélvészsebesen nyugatról Dúnhargba, Gandalf hírét hozta a győzelmednek, szívünk nagy örömére. De azt is üzente, hogy siettesd a lovasok gyülekezését. Aztán a Szárnyas Homály jött.
– A Szárnyas Homály? – kérdezte Théoden. – Mi is láttuk, de még az előtt, hogy Gandalf elindult volna, késő éjjel.
– Meglehet, uram – felelte Dúnhere. – De aznap reggel ugyanaz, vagy egy másik, hozzá hasonló, madár formájú, magasan szálló árny húzott el Dúnharg fölött, s mindenki reszketett a félelemtől. Mert lecsapott Meduseldre, s ahogy alászállt, majdnem a tetők ormáig, olyan kiáltást hallatott, hogy a szívünk verése megállt. Ekkor adta Gandalf azt a tanácsot, hogy ne gyülekezzünk a nyílt mezőn, hanem itt találkozzunk a völgyben, a hegyek lábánál. S azt mondta, ne gyújtsunk több lámpást és több tüzet, mint amennyit okvetlen kell. Így is történt. Gandalf tudta, mit miért mond. S mi bíztunk benne, hogy ez a te kívánságod is. Itt, a Hargvölgyben, semmilyen gonosz jószággal nem találkoztunk.
– Helyes – mondta Théoden. – Most fellovagolok az erődbe, s mielőtt még aludni térnék, találkozni akarok a vezérekkel és kapitányokkal. Jöjjenek, amint lehet!

Az út innét keletre vezetett, keresztül a völgyön, amely itt több mint fél mérföld széles volt. Körös-körül durva füvű rétek és laposok a leszálló sötétben, de előttük, a völgy túloldalán Trufa komor kőfalakat látott, a Kőszarv legtávolabbi nyúlványát, amit a folyó időtlen időkkel ezelőtt kettévágott.
A sík területeken nyüzsögtek az emberek. Összeverődtek az út mentén és vidáman éltették a királyt s a nyugatról jött lovasokat, de mögöttük szabályos sátor- és kunyhósorok húzódtak a messzeségben, kipányvázott lovak, rengeteg fegyver, lándzsák erdőnyi sokasága. Az egész sokadalmat homály borította, s bár a hegyről jéghideg szél fújt, lámpa se csillant, se tűz nem égett. Őrök járkáltak fel-alá, nehéz köpönyegben.
Trufa azon töprengett, hányan is lehetnek a lovasok? A sötétben nem tudta a számukat megbecsülni, de nagynak nézte a sereget, sok ezer főre tette a létszámát: Tekingetett jobbra-balra, így ért a király társaságában a völgy keleti oldalán sötétlő szirt alá, ott az ösvény váratlanul fölfelé kanyarodott, s Trufa meglepve nézett fel. Most olyan úton járt, melyhez foghatót még sose látott, olyan emberek remek keze munkáját, akik a regék előtti időkben éltek. Mint a kígyó tekergett felfelé az út a csupasz sziklafalon. Meredek volt, akár a lépcső, a lovak még elmentek rajta, szekér is, ha lassan és óvatosan hajtott, de ha védték felülről, ellenség föl nem jut rajta, hacsak nem a levegőből. Az út minden kanyarulatában kőalak állt, ember formára kifaragva, amint keresztbe vetett, durván faragott lábán kucorgott, és pohos hasán keresztbe rakta két kurta kezét. Egyiket-másikat annyira megviselték az évek, hogy arca már nem is volt, csak a szeme helyén két fekete üreg, ami még mindig szomorúan bámulta a járókelőket. A lovasok a csupapúp-népségnek hívták, s pillantásra is alig méltatták őket, s nemigen törődtek velük, erejük elszállt, félni már nem félt tőlük senki, de Trufa csodálkozva nézte őket, s majdhogy meg nem esett rajtuk a szíve, hogy ott búslakodnak a sötétben örökkétig.
Egy idő múlva hátranézett, s látta, hogy ugyancsak magasan járnak a völgy fölött, de még mindig eléggé lenn, hogy halványan lássa a gázlón átkelő lovasok kanyargó sorát, amint libasorban tartanak a számukra előkészített tábor felé. Csak a király és testőrsége ment föl az erődbe.

A király csapata végül a sziklameredély egy függőleges szakaszához ért, itt az út a kőbe mélyedt, és két fal közt haladt tovább, majd egy rövid lejtőre bukkant ki, s onnét egy jókora fennsíkra. Ezt Firien mezejének hívták, nagy, gyepes-hangás rét volt, magasan a Hókút mélyen bevágott, kanyargós medre fölött, a nagy hegyek ölében: délre tőle a Kőszarv, északra a Vasfűrész fűrészfogú tömege, s a kettő közt, a lovasokkal szemközt, a Dwimorberg, a Kísértethegy komor fala emelkedett ki a szomorú fekete fenyvesek közül. A rétet alaktalan állókövek kettős sora osztotta kétfelé, s veszett a fák közt sötétbe. Aki végig mert menni az úton, hamarosan a Setétbozótba ért, a Dwimorberg alatt, a fenyegető kőhöz, majd a tiltott kapu ásító homályába.
Ilyen volt a fekete Dúnharg, a rég elfeledett emberek műve. Nevük elveszett, sem ének, sem rege nem őrizte meg. Hogy milyen célra állították a köveket, hogy város állt ott, templom volt-e, vagy királyok sírját jelölték, senki sem tudta. Itt dolgoztak a Sötét Esztendőkben, még mielőtt egyetlen hajó is kikötött volna a nyugati parton, vagy a dúnadánok megalapították volna Gondort, aztán eltűntek, s csak a csupapúpok maradtak utánuk, az utak fordulóiban.
Trufa a két sorban vonuló köveket nézte: viharvertek voltak, és feketék, némelyik megbillent, némelyik kidőlt, mind megrepedeztek, volt amelyik kicsorbult, mint egy mohó, vén fogsor. Töprengett, hogy mik is lehettek, s remélte, a király a sötétben már nem követi a nyomukat. Azután látta, hogy a köves út két oldalán sátrak és kunyhók bokra áll, de ezek nem a fák alatt húzódnak meg, inkább mintha elhúzódnának onnét, a meredély szegélye felé. Ahol a Firien mezeje szélesebb volt, jobb kézről, több sátor állt, baloldalt meg egy kisebb tábor, közepén magas faház. A feléjük eső ajtaján egy lovas lépett ki s jött elébük, ők pedig lekanyarodtak az útról.
Ahogy közelebb értek, Trufa látta, hogy a lovas nő, varkocsba font hosszú haja szőkén dereng a félhomályban, de a fején sisakot visel, páncélinget, mint egy harcos, a derekán meg kardot.
– Üdvöz légy, Lovasvég Ura! – kiáltotta. – Örvend a szívem, hogy visszatértél.
– És itt, Éowyn – kérdezte a király –, minden rendben?
– Minden rendben – felelt Éowyn, Trufa mégis úgy érezte, hangja ellene mond a szavainak, s ha e szigorú arcról el merte volna hinni, megesküdött volna rá, hogy sír. – Minden rendben. Kínkeserves út volt, nehezen szakad el mindenki az otthonától. Kemény szavak is elhangzottak, mert rég volt már, hogy háború kergetett el minket a zöld mezőkről, de senki se vetemedett gonosztettre. Mint látod, minden rendben folyik. Szállásotok készen vár, hisz mindent tudtam rólatok, még az ideérkezésetek óráját is.
– Szóval, Aragorn megjött? – kérdezte Éomer. – Itt van még?
– Nem, elment – mondta Éowyn. Félrefordult, szeme a hegyek sötétjébe mélyedt.
– Hova ment? – kérdezte Éomer.
– Nem tudom – felelt a lány. – Éjszaka érkezett, s tegnap hajnalban továbblovagolt, amint a nap a hegy tetejére hágott. Elment.
– Szomorú vagy, lányom – mondta Théoden. – Mi történt? Mondd. Megemlítette, hogy arra megy? – A Dwimorbergbe vezető kősorra mutatott. – A Holtak Ösvényén?
– Meg, uram – felelte Éowyn. – És bement az árnyékba, ahonnét még senki ki nem jött. Nem tudtam lebeszélni. Elment.
– Akkor elvált az utunk – mondta Éomer. – Elveszett. Nélküle kell hadba lovagolnunk, s reményeink így halványabbak.
Lassan ballagtak a rövid szárú hegyi fűben, hangában, s egy szót sem szóltak, amíg a király házába nem értek. Ott Trufa látta, hogy minden készen áll a fogadásukra, s hogy róla sem feledkeztek meg, számára is fölvertek egy kis sátrat a király szállása mellett, s most ott ült egymagában, miközben az emberek jöttek-mentek, a királlyal tanácskoztak. Már éjszaka volt, s a hegyek alig látható fejét csillagok koronázták. A két sorban vonuló kőalakok mindjobban elvesztek szem elől, de mögöttük a Dwimorberg gubbasztó árnya sötétebb volt, mint az éjszaka sötétje.
– A Holtak Ösvénye? – suttogta magában. – A Holtak Ösvénye? Vajon mit jelent ez? Mind elhagytak. Mind elmentek a sorsuk elébe, Gandalf és Pippin a háborúba Gondorba, Samu és Frodó Mordorba, a Vándor, Legolas és Gimli a Holtak Ösvényére. De gondolom, most hamarosan én következem. Csak tudnám, hogy miről tárgyalnak, s hogy mire készül a király. Mert nekem oda kell mennem, ahová ő megy.
Komor gondolatai közepette egyszer csak ráébredt, hogy farkaséhes, s fölállt, hogy utánanézzen, akad-e ebben a különös táborban még valaki, aki szintén megéhezett. De ebben a pillanatban felharsant a kürt, s egy ember jött, hogy a király az asztalához szólította, szolgálatára.
A ház belső felében állatbőrökkel teliszórt és hímzett függönyökkel teliaggatott kis térség volt, ott ült egy kis asztalnál Théoden Éomerrel, Éowynnal, meg Dúnherével, Dúnharg urával. Trufa megállt a király széke mellett, s várt, míg az öregember föl nem riadt a gondolataiból, s mosolyogva oda nem fordult hozzá.
– Jöjj, Trufiádok uram! – hívta. – Ne álldogálj. Ülj ide mellém, s legalább amíg a magam országában vagyok, vidámítsd meg a szívemet a meséiddel.
A hobbitnak helyet szorítottak a király balján, de senki sem kérte, hogy meséljen. Nemigen hangzott el köztük szó, csak ettek-ittak, többnyire némán, míg csak Trufa össze nem szedte a bátorságát, és föl nem tette a kérdést, ami a bögyét nyomta.
– Uram, kétszer is hallottam, hogy a Holtak Ösvényét említették – mondta. – Mi az? És hova ment a Vándor, úgy értem, Aragorn úr?
A király felsóhajtott, de senki sem felelt, míg nagy sokára meg nem szólalt Éomer. – Nem tudjuk, s nehéz a mi szívünk – mondta. – Ami meg a Holtak Ösvényét illeti, te is megtettél rajta néhány lépést. Nem, ne ejtsük ki e baljós szavakat! Az út, ahol feljöttünk, a Kapuhoz vezet, a Setétbozóton túl. De hogy azon túl mi van, nem tudja senki.
– Nem, senki – mondta Théoden –, de egy-két, manapság alig ismert rege mégis elmond róla egyet-mást. Ha ezek az Éorl-házban apáról fiúra szálló régi regék igazat mondanak, akkor a Kapu a Dwimorberg tövében egy titkos útra nyílik, amely a hegyek alatt vezet valami elfeledett helyre. De soha, senki nem vállalkozott rá, hogy földerítse az út titkát, Brego fia Baldor óta, aki belépett a Kapun, és soha többé nem látták az emberek között. Egy elhamarkodott eskü kötelezte rá, amit akkor tett, amikor kiürítette ivótülkét, hogy az újonnan épült Meduseldet fölszentelje, így aztán soha nem ült a trónra, amelynek örököse volt.
Azt mondják, a Sötét Esztendőkből való Holtak féltékenyen őrzik az utat, s nem tűrik, hogy eleven ember lépjen rejtett csarnokukba, de olykor maguk is ki-kijönnek a Kapun, árnyak formájában, és végigmennek a köves úton. Ilyenkor Hargvölgy népe bezár ajtót, ablakot, és fél. De a Holtak csak ritkán jönnek elő, csak nagy nyugtalanság és közeledő halál esetén.
– Most mégis azt beszélik a Hargvölgyben – jegyezte meg halkan Éowyn –, hogy nem sokkal ezelőtt a holdtalan éjszakákon furcsán öltözött seregek vonultak arra. Hogy honnét jöttek, nem tudja senki, csak fölmentek a köves úton, be a hegyek közé, mintha találkozóra igyekeztek volna.
– Akkor Aragorn miért ment arra? – kérdezte Trufa. – Nem tudtok erre semmi magyarázatot?
– Ha neked, a barátjának sem mondott semmit, nekünk még annyit se – mondta Éomer. – Az élők földjén ma senki nem ismeri Aragorn szándékát.
– Nagyon megváltozott, mióta megismertem őt a király házában – mondta Éowyn. – Komorabb, öregebb. Halálra szántnak láttam, olyannak, akit a Holtak szólítottak.
– Lehet, hogy szólították – mondta Théoden. – S a szívem azt súgja, nem látom soha többé. De nagyra hivatott királyi férfiú, vigasztaljon ez, leányom: Azt mondják, mikor az éorlfiak eljöttek északról, s végül eljutottak a Hókútig, és ott olyan helyet kerestek, ahol menedéket lelnek a szükség idején, Bregó és fia, Baldor megmászta az Erőd lépcsőjét, s egészen a Kapuig ment. A küszöbön egy öregember ült, vénségesen vén, valamikor szálfa termetű királyi alak lehetett, de most már időrágta, mint a vén kő. Kőnek is nézték, mert nem mozdult, s egy szót sem szólt, amíg csak el nem mentek mellette, hogy belépjenek a Kapun. Akkor megszólalt, hangja, mintha a föld alól szólalt volna meg, s döbbenetükre nyugati nyelven szólt: „Ez az út zárva van.”
Megtorpantak, ránéztek, s meglátták, hogy még él, bár ő nem nézett rájuk. „Ez az út zárva van – mondta a hang újból. – A Holtak vágták, a Holtak őrzik, míg csak el nem jön az idő. Az út zárva van.”
„S mikor jő el az idő?” – kérdezte Baldor. De választ nem kapott. Mert az öregember meghalt, és arcra bukott, s a hegy ősi lakóiról népünk azóta sem kapott semmi hírt. De lehet, hogy most eljött a megjövendölt idő, és Aragorn átjut a hegyen.
– De hogy tudhatja másként az ember, hogy eljött-e az idő vagy sem, minthogy bemerészkedik a Kapun? – kérdezte Éomer. – Én még akkor se mennék arra, ha Mordor minden szelleme rám lesne, és nem lenne más menedékem. Szomorú, hogy épp ilyenkor vesz erőt a kalandvágy egy ilyen nagyszerű emberen. Tán nem vár ránk elég rossz a földön is, a föld alatt is keressük? Küszöbön a háború.
Elhallgatott, kint zaj támadt, egy hang Théoden nevét kiáltotta, s hallották, hogy az őr megállítja.

Majd a testőrök kapitánya félrehúzta a függönyt. – Uram, egy ember keres – mondta –, egy Gondorból jött futár: Kéri, hogy azonnal bocsásd a színed elé.
– Engedd be! – mondta Théoden.
A magas férfi belépett, s Trufa alig állta meg, hogy föl ne kiáltson, egy pillanatig azt hitte, Boromir támadt föl, s tért vissza újra. Majd látta, hogy nem az: a férfi idegen, bár hasonlít Boromirhoz, mintha vérrokona volna: széles vállú, szürke szemű és büszke. Öltözéke a lovasoké, finom láncingét sötétzöld köpeny takarja, sisakján elöl kis ezüst csillag. Kezében egy szál nyílvessző, fekete tollú, vashegyű, de a hegye vörösre festve.
Térdre ereszkedett, és a nyílvesszőt átnyújtotta Théodennek. – Üdv, rohírok ura, Gondor barátja – mondta. Hirgon vagyok, Denethor futára, aki ezt küldi neked a háború jeléül. Gondor szükségben van. A rohírok már sokszor segítettek, de Denethor most azt kéri, minden erőddel jöjj, és lóhalálában, különben Gondor elbukik.
– A Vörös Nyíl! – mondta Théoden, s úgy tartotta a nyilat, mint aki régen várt, de rettegett felszólítást tart a kezében. Keze remegett. – Amióta élek, nem láttam Lovasvégen a Vörös Nyilat! Hát idejutottunk? S mire számít Denethor úr, mennyi az én erőm, s mikorra érek oda?
– Ezt legjobban magad tudhatod, uram – mondta Hirgon. – De Minas Tirith körül nemsokára bezárul az ostromgyűrű, s hacsak nem vagy elég erős, hogy felszabadítsd számos hatalmak ostroma alól, Denethor úgy ítéli, nagyobb hasznát veszi a rohírok erős kardjának a falakon belül, mint kívül.
– De hisz tudja, hogy mi szívesebben harcolunk lóhátról és szabad mezőn, hogy népünk szétszórt szállásokon lakik, és időbe telik, amíg az erőnket összegyűjtjük. És Minas Tirith ura csak többet tud, mint amennyit az üzenete tartalmaz? Tudnia kell, hogy mi, amit te a magad szemével láthatsz, már háborúban állunk, s hogy nem találsz minket fölkészületlenül. Gandalf, a Szürke, itt jár közöttünk, s most épp a keleten ránk váró csatára mustráljuk a seregünket.
– Hogy minderről Denethor úr mit tud, vagy mit sejt, azt nem tudom megmondani – felelt Hirgon. – De valóban kétségbeejtő helyzetben vagyunk. Az én uram nem parancsot küldött neked, hanem kér, arra, hogy ne feledd régi barátságunkat és a régen kimondott esküt, és tedd meg a magad javára is, amit tenni tudsz. A jelentések szerint sok király kelt hadra Mordor szolgálatában. Északtól egészen Dagorlad mezejéig mindenünnét csatározásokról és háborúskodásról érkeznek hírek. Délen megmozdult Harad, s az egész partvidéken akkora a félelem, hogy eddig alig érkezett hozzánk segítség. Siess! Mert Minas Tirith falai előtt dől el, hogy a korunk hogy alakul, s ha nem tudjuk az áradatot ott megállítani, átcsap Rohan szép mezeire, s még itt, a hegyekben sem lesz menedéketek.
– Sötét hírek – mondta Théoden –, ha nem is váratlanok. Ám mondd meg Denethornak, hogy Rohan akkor is a segítségére sietne, ha maga nem lenne veszélyben. De súlyos veszteségeket szenvedtünk az áruló Szarumánnal vívott csatáinkban, s a hozzánk érkezett hírekből világosan kiderül, hogy északi és keleti határunkat is veszély fenyegeti. Úgy látszik, a Fekete Úr akkora erőt gyűjtött össze, hogy csatára kényszeríthet a Város előtt, s mégis nagy erővel csaphat le ránk a Folyón túlról, a Királyok Kapuján túl.
De hát elég az okoskodásból. Jövünk. Holnap megtartjuk a szemlét. S amint elrendeztünk mindent, indulunk. Tízezer lándzsát küldhettem volna a pusztán át az ellenség keservére. De most kevesebb lesz, attól tartok, nem akarom a váraimat őrizetlenül hagyni. Így is legalább hatezren lovagolnak velem. Mondd meg Denethornak, hogy e nehéz órában maga Lovasvég királya száll hadba Gondor földjéért, még ha vissza nem is tér. Ám az út hosszú, s lónak is, lovasnak is ereje teljében kell odaérnie, hogy föl tudja venni a harcot. Holnap reggeltől számítva egy hét, amíg meghalljátok Éorl fiainak kiáltását.
– Egy hét! – mondta Hirgon. – Ha annyi kell, hát annyi kell. De lehet, hogy a mostantól számított hetedik nap már csak romfalakat leltek, hacsak valami váratlan segítség nem jön. Akkor is: legalább megzavarjátok az orkok és haradiak lakomáját a Fehér Toronyban.
– Annyit legalább megteszünk – mondta Théoden. – De jómagam hosszú útról s csatából jövök, muszáj hát lepihennem. Töltsd itt az éjszakát. S holnap nézd végig a sereg mustráját, és a látványtól felvidulva, pihenéstől erőre kapva indulj haza. A reggeli tanács jobb tanács, s az éjszaka sok gondolatot megváltoztat.
Ezzel a király fölállt, s vele a többiek is. – Most mindenki pihenjen le – mondta Théoden –, s aludjon jól. Rád, Trufiádok uram, ma éjjel már nincs szükségem. De készülj fel rá, hogy pirkadatkor hívatni foglak.
– Készen leszek – felelte Trufa –, még ha azt parancsolod is, hogy a Holtak Ösvényén tartsak veled.
– Ne ejtsd ki e baljós szavakat! – mondta a király. – Mert lehet, hogy több út is van, amely joggal viseli ezt a nevet. S nem azt mondtam, hogy velem kell lovagolnod. Jó éjt.

– Nem akarom, hogy itt hagyjanak, aztán csak benézzenek hozzám, ha hazajöttek! – mondta Trufa. – Nem akarom, hogy itt hagyjanak! Nem akarom! – Ezt addig mondogatta, míg végül mégiscsak elaludt.
Arra ébredt, hogy valaki rázza. – Ébredj, ébredj, Holbytla uram! – kiáltotta. Trufa nagy sokára fölmerült álmából, s döbbenten ült föl. – Hiszen még nagyon sötét van – gondolta.
– Mi a baj? – kérdezte.
– A király hívat.
– Hiszen még föl se kelt a nap – mondta Trufa.
– Nem, és nem is fog ma, Holbytla uram. S talán soha többé, amilyen sűrű ez a felhő. De ha a nap el is veszett, az idő nem állt meg. Siess.
Trufa magára kapkodta a ruháját, s közben kinézett. A világ sötét volt. Még a levegő is barnának látszott, s körös-körül minden sötétszürke volt, és árnyéktalan, nagy csönd ülte meg a földet. A felhőnek nem volt körvonala, talán csak messze nyugaton, ahol a nagy Homály ujjai még távolabbra nyúltak, s egy-egy résen behullott némi fény. Fejük fölött súlyos tető lógott, s a fény inkább fogyott, mintsem hogy gyarapodott volna.
Trufa látta, hogy kinn sokan álldogálnak, nézik az eget, és suttognak, arcuk szürke és szomorú, s néhányon félelem is látszik. Összeszorult a szíve, ahogy a királyhoz indult. Hirgon, Denethor küldötte már ott volt, s mellette most még valaki, hasonló öltözetben, de termetre kurtább és tagbaszakadtabb. Mikor Trufa belépett, épp a királynak beszélt.
– Ez Mordorból jön, uram – mondta. – Tegnap este, napnyugtakor kezdődött. Úgy láttam, a birodalmad keleti határán lévő hegyekből száll föl, kússza be az eget, onnét követ egész éjjel, s falja fel sorra a csillagokat. Most közöttünk és az Árnyékhegység között az egész földet felhő borítja, s egyre sűrűsödik. A háború megkezdődött.

A király egy darabig csak ült és hallgatott. Majd megszólalt: – Tehát megértük végre – mondta – korunk nagy csatáját, ami majd sok mindent elsöpör. De legalább nem kell bujkálnunk többé. Választhatjuk a legrövidebb utat, lovagolhatunk nyíltan, és amilyen gyorsan csak tudunk. A mustra nyomban megkezdődik, nem várunk senkire, aki későn jön. Jól el vagytok látva Minas Tirithben? Mert ha lóhalálában megyünk, könnyen kell lovagolnunk, s csak annyi élelmet vihetünk, amennyi a csatáig elég.
– Felkészültünk, és rengeteg készlet van a várban – felelt Hirgon. – Lovagoljatok könnyen és gyorsan.
– Akkor szólítsd a fullajtárokat, Éomer – mondta Théoden. – A lovasok sorakozzanak.
Éomer kiment, az erődben fölharsantak a kürtök, s lentről sok más kürt felelt, de a hangjuk most nem csengett tisztán és bátran, mint amilyennek Trufa az este hallotta, e hangokat most tompának és bántónak érezte a súlyos levegőben, és baljósan recsegőnek.

A király Trufához fordult: – Én elmegyek a háborúba, Trufiádok uram – mondta. – Hamarosan indulok. Fölmentelek a szolgálat, de nem a barátság kötelezettsége alól. Itt maradhatsz, s ha kívánod, szolgálhatod Éowyn úrnőt, aki a nevemben a népemet kormányozza.
– De... de, uram – dadogta Trufa. – Én a kardomat ajánlottam föl neked. Én nem akarok tőled elválni, Théoden király. S ha minden barátom elment a csatába, szégyellem, hogy én itt maradjak.
– De mi nagy és gyors léptű lovakon lovagolunk – mondta Théoden –, s bármilyen bátor is a szíved, ilyen állatot nem tudsz megülni.
– Akkor kötözz rá az egyik hátára, vagy hadd csimpaszkodjak a kengyelvasba, vagy mi – mondta Trufa: – Az út futva, tudom, hosszú, de ha lovagolni nem tudok, hát futni fogok, még ha a lábam elkopik, ha heteket késem is.
Théoden mosolygott. – Akkor már inkább magammal viszlek Hósörény hátán – mondta. – Edorasig velem lovagolhatsz, s ott meglátod Meduseldet; mert én arrafelé megyek. Addig Stibba is elvisz téged; a nagy vágta csak akkor kezdődik, ha a pusztára érünk.
Ekkor fölállt Éowyn: – Jöjj, Trufiádok – mondta. – Megmutatom a hadiszerszámot, amit a számodra előkészítettem. – Kimentek együtt. – Aragorn kért meg rá – mondta Éowyn a sátrak között –, hogy fegyverezzelek föl a harcra. Megígértem neki, hogy megteszem, amennyire tudom. Mert a szívem azt mondja, szükséged lesz rá, mielőtt a háború véget érne.
Trufát egy házikóhoz vezette a király testőrségének a szállása mellett, s ott egy fegyvertáros kihozott számára egy kicsike sisakot, egy kerek pajzsot és minden mást, ami kell.
– Páncélom nem volt, ami illenék rád – mondta Éowyn –, s időm sem, hogy kovácsoltassak, de íme, itt egy erős bőrzeke, derékszíj és kés. Kardod az van. – Trufa meghajolt, s az úrnő megmutatta neki a pajzsot, mely olyan volt, mint amilyet Gimli is kapott, ezt is fehér ló képe díszítette. – Vedd – mondta –, viseld jó szerencsével. S most ég veled, Trufiádok uram! Meglehet, találkozunk még, te meg én.
Így készült fel a sűrűsödő homályban Lovasvég Ura, hogy seregét a hadba vezesse. A szíve mindenkinek nehéz volt, és sokan megremegtek a homályban. De kemény nép voltak, hívek urukhoz, és sírást, suttogást nemigen lehetett hallani még a táborban sem, ahol az edorasi menekültek, az asszonyok, gyermekek és az öregek laktak. Ott lebegett mindannyiuk fölött a végzet, de némán néztek szembe vele.
Két gyors órába telt, s a király már nyeregben ült, lova szőre fehéren derengett a félsötétben. Büszkén ülte meg a lovat, egyenesen, bár a haja hófehéren omlott a vállára a hegyes sisak alól, csodálták mind, s szívük erőre kapott, amikor látták, hogy töretlen és rettenthetetlen.
A zúgó folyón túl, a laposon sorakoztak fel századonként a lovasok, ezerötszázan teljes fegyverzetben, s több százan a könnyen terhelt vezetéklovakkal. Egyetlen kürtjel harsant. A király fölemelte a kezét, s Lovasvég serege némán elindult. Elöl tizenkét ember a Király kíséretéből, csupa nagy hírű lovas. Aztán a Király, jobbján Éomerrel. Már odafönn, az erődben búcsút vett Éowyntől, s ez fájdalmas emlék volt, de most minden gondolatát az előttük álló út kötötte le. Mögötte Trufa lovagolt Stibbán, Gondor két küldöttével, mögöttük a király másik tizenkét embere. Elvonultak a kemény, rezzenéstelen arccal várakozó emberek sorfala előtt. De amikor már majdnem a sor végére értek, Trufa éles pillantást érzett az arcán. Hisz ez egész fiatal legény még, gondolta Trufa, ahogy a pillantást viszonozta, alacsonyabb a harcosok legtöbbjénél, és vékonydongájú. Látta, hogy megcsillan a tiszta, szürke szempár, s megborzongott, mert az jutott eszébe, hogy ez is egy azok közül, akik reményvesztetten keresik a halált.
A szürke úton vonultak, a köves medrében zúgó Hókút mellett, át két falucskán, Alsóhargon és Felpatakon, ahol szomorú női arcok nézték őket a sötét ajtókból, így kezdődött, kürtszó, hárfa és férfihang muzsikája nélkül a nagy vágta, amelyről még sok-sok emberöltő múltán is zengett Rohanban az ének:

 

Dunharg-éjből komor reggel
Thengel fia lovagolt lovaggal
s kapitánnyal: Edorashoz,
Lovasvég ősi, köd övezte csarnokába,
arany gerendákat árny göngyölt.
Búcsúzott szabad népétől,
tűzhelytől, trónszéktől, termektől,
hol hosszan dőzsölt, fény fogytáig.
Messze lovagolt a király, félelmet
hagyva, végzetet várva, hűbéresküt
tartva, töretlen-híven teljesítve.
Ellovagolt Théoden. Öt éjt s nap
keletnek egyre előre, az éorlfi,
Foldén, Fenmarkon, Firienfáson át fut
hatezer dárda, tart Sunlendingnek,
megy Magosvárhoz, Mindolluin alatt,
Dél-királyság Tengerúr-fészkét
ellenség fojtja, tűz körben rontja.
Viszi őket a végzet. Lovat s lovast,
sereget sötétség nyel, porverő paták
csenddé csitulnak, dalokban így dicsők.

 

A király egyre mélyülő homályban ért Edorasba, bár az idő akkor már csaknem délre járt. Itt csak kis időre állt meg, és seregét hatvan elkésett lovassal gyarapította. Evett, felkészült az útra, de előbb még nyájasan búcsút akart venni fegyverhordozójától. Trufa még utoljára is arra kérte, hogy ne hagyja itthon.
– Megmondtam, hogy ez az út nem olyan paripának való, mint Stibba – szögezte le Théoden. – És olyan csatában, mint amilyet Gondor mezőin fogunk vívni, mit kezdenél te, Trufiádok uram, akinek fegyvert hordozó létére is nagyobb a szíve, mint a termete?
– Azt ki tudja előre? – felelt Trufa. – De miért tettél meg, uram, fegyverhordozódnak, ha nem maradhatok az oldaladon? Én nem szeretném, hogy az énekek majd úgy emlegessenek, mint aki mindig csak hátramaradt.
– Azért tettelek meg, hogy baj ne érjen – mondta Théoden –, s hogy azt tedd, amit mondok neked. Csak terhet jelentenél bármelyik lovasnak. Ha a csatát itt vívnánk, az én kapuim előtt, lehet, hogy megénekelnék a vitézségedet, de Magosvárnál, innen háromszázhat mérföldnyire kerül sor rá, ahol Denethor az úr.
Trufa meghajolt, leverten távozott, s a sorakozó lovasokat bámulta. A századok már útra készültek, a lovasok meghúzták a haslót, a nyerget igazgatták, lovaikat cirógatták, néhányan szorongva pillantottak fel a mélyen lógó felhőtakaróra. S ekkor egy lovas lépett észrevétlen a hobbit mellé, s súgta a fülébe halkan:
– Ahol csődöt mond az akarat, ott magától nyílik meg az út, mondják mifelénk – súgta. – S én megtaláltam az utat. – Trufa fölnézett, s látta, hogy az a fiatal lovas az, akin reggel megakadt a szeme. – Szeretnél elmenni oda, ahová Lovasvég Ura megy: látom az arcodon.
– Szeretnék – mondta Trufa.
– Akkor tarts velem – mondta a lovas. – Magam elé ültetlek, s eltakarlak a köpenyemmel, amíg már messze nem járunk, és a sötétség is sötétebb. Ennyi jóakaratra nem szabad nemet mondani. Ne szólj senkinek, gyere!
– Igazán köszönöm! – mondta Trufa. – Köszönöm, uram, bár nem tudom a nevedet.
– Nem? – kérdezte a lovas csendesen. – Akkor hívj Dern-helmnek.
Így történt, hogy amikor a király útnak indult, Dernhelm nyergében, elöl, ott ült Trufa, a hobbit is. Windfola, a hatalmas szürke csatamén meg sem érzett ekkora terhet, hisz Dernhelm könnyebb volt, mint akármelyik férfi, bár termetre, ha karcsú is, igencsak izmos.
Egyenesen belovagoltak a homályba. Éjszakára a füzesben vertek tábort, ahol a Hókút az Entsédbe folyik. Onnét Foldén át folytatták az útjukat, aztán át a Fenmarkon, ahol jobb kéz felől, Gondor határán, a sötét Halfirien árnyékában, hatalmas tölgyesek kúsztak fel az előhegyek oldalába, de bal kéz felől az ingoványt, az Entséd torkolatánál, sűrű köd borította. És útközben érte őket utol az északon kitört háborúság híre. Magányos emberek hozták vad vágtában, az ellenség a keleti határon is támad, ork-seregek menetelnek Rohan dombvidékén.
– Tovább! Tovább! – kiáltotta Éomer. – Visszafordulnunk már késő! A balszárnyunkat majd védi az Entséd ingoványa. Csak a sietség segít. Tovább!
Így hagyta el Théoden király országa földjét. Mérföld mérföld után kanyargott az út, elhaladtak a jeltűzhegyek – Calenhad, Min-Rimmoil, Erelas, Nardol-alján. De tüzük már kialudt. Az egész táj szürke volt, és néma, s ahogy a homály mélyült előttük, úgy hunyt ki a maradék remény is minden szívből.

 

 

4. fejezet
Gondor ostroma

Pippint Gandalf ébresztette. Kamrájukban gyertya égett, mert az ablakon csak derengő félhomály szűrődött be, a levegő nyomasztóan nehéz volt, mintha vihar közelednék.
– Mennyi az idő? – kérdezte Pippin.
– Elmúlt már a második óra – mondta Gandalf. – Ideje fölkelned és rendbe szedned magad. A Város Ura hívat, hogy tudtodra adja új tennivalóidat.
– Reggelit is ád?
– Nem, azt én adok, s ezzel be kell érned délig. Az élelmiszert mostantól kezdve adagolják.
Pippin szomorúan bámult a kis cipóra és a szerinte igencsak kevéske vajra, ami az asztalon várta, a csészényi híg tej mellett. – Minek hoztál ide? – kérdezte.
– Tudod jól – mondta Gandalf. – Hogy több csínyt ne kövess el, s ha nem tetszik itt, ne feledd, hogy ezt magadnak köszönheted. – Pippin egy szót se szólt többet.

Nemsokára ott baktatott megint Gandalf mellett a Toronycsarnokhoz vezető hideg folyosón. Denethor bent ült a szürke homályban, mint egy türelmes vén pók, gondolta Pippin, mintha nem is mozdult volna tegnap óta. Gandalfot hellyel kínálta, de Pippin ott maradt, állva, ügyet se vetett rá senki. Ám az öregember egyszerre csak odafordult hozzá:
– Nos, Peregrin uram, remélem, hasznosan s kedvedre töltötted a tegnapi napot? Bár attól tartok, a koszt gyatrább, mint kívánnád.
Pippinnek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a Város Ura mindenről tud, amit gondolt vagy tett, sőt azt is sejti, ami az agyában megfordul. Nem válaszolt.
– Mihez volna kedved a szolgálatomban?
– Azt hittem, uram, te mondod meg, hogy mi lesz a dolgom.
– Megmondom, ha tudom, mire vagy alkalmas – mondta Denethor. – De erre talán nagyon hamar rájövök, ha itt tartalak magam mellett. A kamarásom engedélyt kért, hogy kimehessen a külső őrségbe, így egy időre most te veszed át a helyét. Ki kell szolgálnod, üzenetet kell vinned, s szóval kell tartanod, ha a háború és a tanács szabad időt enged. Énekelni tudsz?
– Tudok – mondta Pippin. – Hát igen, az én népem mértékével mérve elég jól. De nekünk, uram, nincsenek olyan énekeink, amelyek tróntermekbe és gonosz időkbe illenének. Mi ritkán énekelünk nagyobb szörnyűségekről, mint a szél vagy az eső. S a legtöbb énekünk olyasmiről szól, ami megnevettet, meg persze az evés-ivásról.
– S ugyan miért ne illenének ilyen énekek az én termeimbe, vagy ilyen időkhöz, mint ez? Mi, akik oly régen élünk már ebben a Homályban, tán ne hallgatnánk szívesen egy olyan föld távoli hangjait, amellyel a Homály még nem érintett? Akkor talán úgy érezzük, hogy nemhiába őrködtünk.
Pippinnek elszorult a szíve. Csöppet sem örült a gondolatnak, hogy azt énekelje Minas Tirith urának, amit odahaza szokott, azokat a tréfás dalokat, amiket a legjobban tudott, mert ezek, nos, nagyon is parlagiak voltak ilyen alkalomra. De nem kellett énekelnie. Denethor Gandalfhoz fordult, s a rohírokról, a belső viszonyaikról s a király unokaöccsének, Éomernek a helyzetéről kérdezgette. Pippin ámult, hogy a király mennyit tud egy távoli népről, bár azóta, hogy utoljára járt idegenben, jó néhány esztendő eltelhetett.
Denethor egyszer csak odaintett Pippinnek, s egy időre elbocsátotta. – Menj el a Fellegvár fegyverraktárába – mondta –, és vedd át a toronyőri egyenruhádat és fegyvereidet. Már készen lesznek. Tegnap rendeltem meg. S ha beöltöztél, gyere vissza.
Úgy volt, ahogy mondta, Pippin egyszerre különös ruhában lelte magát: tetőtől talpig feketében-ezüstben. Kapott egy kis páncélinget, szemeit acélból kovácsolták, mégis hollófekete volt, csúcsos-koronás sisakot, amit kis hollószárnyak díszítettek kétoldalon, s elöl egy karikában apró ezüstcsillag. A páncéling fölött kurta fekete felleghajtót viselt, mellére ezüsttel ráhímezve a Fa jele. Régi ruháit összehajtogatták és eltették, azt azonban megengedték, hogy megtartsa Lórienből származó szürke köpenyét, bár szolgálatban nem viselhette. Most már, tudta, pontosan úgy fest, mint az Ernil i Pheriannath, azaz a félszerzetek fejedelme, ahogy a népek emlegették, mégis kutya rosszul érezte magát. A homály kezdett rátelepedni a kedélyére.
Szürke sötétség uralkodott egész nap. A naptalan hajnaltól estelig egyre csak mélyült a homály, a Városban mindenkinek elszorult a szíve. Magasan, fönn, hatalmas felhő vonult lassan, a Fekete Föld felől, elnyelt minden fényt, a háború szele sodorta, de alatta a levegő mozdulatlan és fojtogató volt, mintha az Anduin völgye csak azt várná, hogy kitörjön végre a pusztító vihar.
Tizenegy óra tájban, mikor egy időre elbocsátották a szolgálatból, Pippin kijött, s elindult ételt-italt keresni, hogy fölvidítsa kissé elszontyolodott szívét, s elviselhetőbbé tegye a szolgálatot. Az étkezőben megint Beregondba botlott, aki most jött meg egy küldetésből: az országút őrtornyainál járt, künn, Pelennoron túl. Együtt kiballagtak a falra, mert Pippin bent úgy érezte magát, mintha börtönben lenne, s még a magas Fellegvár is fojtogatta. Most megint ott ültek egymás mellett a lőrésnél, s elnézegettek keletre, miközben falatoztak és beszélgettek, akárcsak előző nap.
Naplemente ideje volt, de a nagy szemfödél már messze nyugatra nyúlt, s a nap az éj beállta előtt csak ott villant fel kurtán, búcsúzóul, ahol a Tengerre szállva alábukott, ezt látta Frodó is, mikor a Keresztútnál a búcsúsugár a bukott király fejét érintette. De Pelennor mezőin, a Mindolluin árnyékában, nem csillant semmi, a mezők sivár barnák voltak.
Pippin már eddig is úgy érezte, évek teltek el azóta, hogy itt ül, és azóta, hogy valami félig elfeledett időben még hobbit volt, víg kedvű vándor, akit alig-alig érintett a sok-sok átélt veszedelem: Most viszont egy olyan város kicsi katonája, amely roppant támadást vár, s a Toronyőrség büszke és komor egyenruháját viseli.
Más időben és máshol Pippin tán kedvét lelte volna ebben az új öltözékben, most azonban tudta, hogy nem tréfadolog, aminek részese, most halálos komolyan szolgál egy komor urat, akit iszonyatos veszedelem fenyeget. A páncéling kényelmetlen volt, a sisak nyomta a fejét. Köpönyegét letette maga mellé a padra. Fáradt tekintetét elfordította a lenti sötét mezőkről, ásított, majd fölsóhajtott:
– Tán unod a mai napot? – kérdezte Beregond.
– Unom – mondta Pippin. – Nagyon. Unom a semmittevést és a várakozást. Ott tébláboltam uram ajtajában hosszú órák hosszat, miközben ő Gandalffal, a Fejedelemmel, meg ki tudja miféle nagy emberekkel tanácskozott. S én, Beregond uram, nem szoktam meg, hogy éhesen várakozzam, miközben a többiek esznek. Ez egy hobbit számára nagy megpróbáltatás, igencsak keserű. Te most biztos, hogy azt mondod: mélyebben át kéne éreznem a megtiszteltetést. De mi értelme az ilyen megtiszteltetésnek? Sőt még az evésnek-ivásnak is mi értelme ez alatt az alattomos felhő alatt? Mit jelent ez? Még a levegőt is sűrűnek és barnának érzem! Nálatok ez gyakori, ha gonosz szél fúj?
– Ugyan – mondta Beregond. – Ez nem evilági idő. Ezt az ő gonosz szándéka küldte ránk, ezt a füstöt a Tűz Hegyében gerjesztették, és azért küldte, hogy a szívünk és a józan eszünk elsötétüljön. S azt el is érte. Bár térne már vissza Faramir úr. Őt nem lehet kétségbe ejteni. De ki tudja, visszatér-e valaha is a Folyón túlról, a Sötétségből?
– Igazad van – töprengett Pippin. – Még Gandalf is teli van aggodalommal. Azt hiszem, csalódott, hogy nem találta itt Faramirt. De ő vajon hova lett? Még ebéd előtt otthagyta a király tanácsát, s azt hiszem, csöppet se jó hangulatban. Talán rossz hírt várt, vagy rossz előérzete volt.
Egyszer csak beléjük fagyott a szó, s kőbálvánnyá meredtek. Pippin összekuporodott, s fülére tapasztotta a kezét, de Beregond, aki épp kinézett a bástyanyíláson, miközben Pippin Faramirról beszélt, ott maradt, s döbbenten bámult kifelé. Pippin ismerte ezt a hátborzongató kiáltást, ugyanezt hallotta Mocsolyaszegen, a Megyében, de most sokkal harsányabb volt, sokkal gyűlöletesebb, s mint a méregbe mártott kétségbeesés döfte át az ember szívét.
Beregond végre nagy kínnal megszólalt: – Jönnek! – mondta. – Szedd össze magad, és nézz ki. Azok az ádáz lények ott vannak odalenn.
Pippin vonakodva fölállt a padra, s kinézett a fal résén. Szürkén terült el alattuk a Pelennor, a Nagy Folyó épp csak hogy kivehető vonaláig. De most, mint az idő előtti éjszaka árnya, öt madár forma alak röppent át rajta, mind iszonyúbb, mint a dögkeselyű, nagyobb, mint a sas, kegyetlen, mint a halál. A Torony előtt csaptak le, majdnem hogy nyíllövésnyire, majd nagy ívben elkanyarodtak.
– Fekete Lovasok! – motyogott Pippin. – A levegő Fekete Lovasai. De nézd, Beregond! – kiáltotta. – Keresnek valamit, ugye? Köröznek, aztán lecsapnak, mindig ugyanarra a helyre, látod? S azt is, hogy ott mozog valami? Valami kis feketeség. Több is, igen: emberek, lóháton, négy vagy öt. Ezt nem bírom tovább! Gandalf! Gandalf! Gandalf! Ments meg minket!
Újabb vijjogó hang csapott fel és fulladt a csöndbe, ő meg visszakuporodott a fal tövébe, s zihált, mint az űzött vad. A hátborzongató vijjogáson át, messziről és haloványan, kürtszó szállt a magasba és halt el hosszan elnyúló reszketeg hangon.
– Faramir! Ez Faramir úr! Ez az ő hívójele! – kiáltotta Beregond. – A bátorszívű! De hogy verekszi át magát a Kapuig, ha ezeknek a pokolkeselyűknek más fegyverük is van, mint a félelem? De nézd! Kitartanak! Közelednek a Kapuhoz! Nem! A lovak megbokrosodnak! Nézd, levetik a lovasukat, azok most gyalog szaladnak. Nem, az egyik megmarad a lován, és most visszavágtat. Ez lesz a kapitány: állatnak, embernek parancsolni tud. De most lecsap rá az egyik! Segítség! Segítség! Hát nem megy ki érte senki? Faramir!
Ezzel Beregond fölugrott, és kirontott a homályba. Pippin elszégyellte magát, hogy ennyire megrettent, miközben Beregondnak szeretett kapitánya járt az eszében. Kilesett a résen. E pillanatban megvillant valami Északon, s látta, fehér-ezüst pont közeledik a homályos mezőkön. Száll, mint a nyílvessző, egyre nagyobb lesz, s mind közelebb ér a Kapu felé menekülő emberhez. Pippinnek úgy rémlett, sápadt fény árad belőle, és a sűrű homály eloszlik előtte, s ahogy közelebb ért, azt hitte, hallja, mintha a falról verődne vissza, harsány kiáltását.
– Gandalf! Gandalf! – kiáltotta. – Mindig ott bukkan fel, ahol a legnagyobb a baj. Gyerünk, gyerünk, Fehér Lovas! Gandalf! Gandalf! – üvöltötte vadul, mintha valami roppant versenyre biztatná a futót, aki korántsem szorul bátorításra.
De most a le-lecsapó árnyak is rádöbbentek a jövevény ottlétére. Az egyik feléje libbent, ám Pippin mintha azt látta volna, hogy Gandalf föltartja a kezét, s abból fehér fénysugár csap fölfelé. A nazgûl hosszú, fájdalmas kiáltást hallatott, s élesen elkanyarodott, a másik négy is megrebbent, meredeken, szűk csigavonalban fölszállt, keletnek fordult, és az alantjáró felhőbe veszett. Mintha lent, Pelennorban most valamivel enyhült volna a sötét.
Pippin figyelt, s látta, hogy a Fehér Lovas meg a másik találkozik, mindkettő megáll, s megvárják azokat is, akik gyalogszerrel közelednek. A Városból emberek szaladnak elébük, hamarosan mind elvész a szem elől a fal tövében, tudta, most jönnek be a Kapun. Sejtette, hogy egyenest a Toronyba mennek, a Helytartóhoz, ezért a Fellegvár bejáratához sietett. Ott többen is csatlakoztak hozzá, akik fentről, a falról figyelték a versenyfutást, és szemtanúi voltak a lovasok megmentésének.
Nemsokára fegyvercsörgést hallottak a külső körökből felfelé vezető utcáról, fegyvercsörgést és üdvrivalgást. A tömeg Faramirt és Mithrandirt éltette, majd Pippin egyszerre megpillantotta a fáklyafényt is, nyomában a két lassan poroszkáló lovassal, s mögöttük a tülekedő tömeget. Aki fehérben volt, az most nem csillogott, ruhája sápadtan derengett a félhomályban, mintha tüze kiégett volna, vagy fátyol borítaná, a másik meg feketén, leszegett fejjel lovagolt. Leszálltak a lóról, a lovászok átvették tőlük Keselyüstököt meg a másik lovat, ők meg elindultak a kapuőr felé: Gandalf szilárd léptekkel, szürke köpenyét hátravetve, s még mindig parázsló szemmel, a másik, a zöldruhás, lassan, meg-megtántorodva, mint aki holtfáradt vagy megsebesült.
Mikor a kapubolt lámpája alatt elhaladtak, Pippin előretolakodott, s Faramir sápadt arca láttán elállt a lélegzete. Olyan ember arcát látta, aki iszonyatos félelmet vagy kínt állt ki, de úrrá lett rajta, s most már megnyugodott. Büszkén s komolyan állt meg egy pillanatra, amíg odaszólt valamit az őrnek, s Pippin csak most vette észre, mennyire hasonlít bátyjára, Boromirra – akit Pippin kezdettől fogva szeretett s csodált nagyúrhoz illőn méltóságos és mégis nyájas modoráért. S akkor egyszerre olyan érzés támadt benne Faramir iránt, amit eddig nem is ismert. Ebből az emberből itt ugyanolyan nemesség áradt, mint olykor Aragornból, ha talán nem is olyan mértékű, de ez nem olyan kiszámíthatatlan és távoli, mint ő, olyan, mint az ősi királyok bármelyike, csak épp hogy ő később született, ám mégis megvan benne az ónép bölcsessége és szomorúsága. Most már értette, miért emlegeti Beregond olyan szeretettel Faramirt. Olyan hadvezér, akit az emberei boldogan követnek, mint ahogy követte volna ő is, akár a fekete szárnyak árnyékába.
– Faramir! – kiáltotta ő is a többiekkel. És Faramir, mert kihallotta a város embereinek kiáltásai közül az idegen hangot, megfordult, lenézett rá, és elámult.
– Te honnét kerültél ide? – kérdezte. – Egy félszerzet, és a toronyőrök egyenruhájában!... Honnét?
De eddigre már odalépett hozzá Gandalf, és ő felelt helyette: – Velem jött a félszerzetek földjéről – mondta. – Velem. De ne késlekedjünk. Még sok a megbeszélnivalónk és a tennivalónk, s te fáradt vagy. Ő majd velünk jön. Ami azt illeti, kell is, hogy jöjjön, mert ha az ő fejéből könnyebben ki nem ment, mint az enyémből, köteles még ebben az órában szolgálatra jelentkezni az uránál. Jöjj, Pippin, kövess!

Végül megérkeztek a Város Urának szobájába. Mély karosszékek álltak a szénserpenyő körül, bort hoztak, s Pippin, akiről tudomást is alig vettek, odaállt Denethor széke mögé, s még a fáradtságáról is majdnem megfeledkezett, olyan feszülten figyelt minden elhangzó szóra.
Faramir megivott egy korty bort, tört magának egy darab fehér kenyeret, s leült a király balján egy alacsony székre. Másik oldalán, valamivel távolabb, Gandalf ült egy faragott karosszékben, s kezdetben mintha aludt volna. Mert Faramir az elején csak a portyáról számolt be, amire tíz napja megbízatást kapott, az ellenség meg a szövetségesei hadmozdulatairól, elmondta, hogyan ütöttek rajta a haradiakon, és semmisítették meg a csapatot meg hatalmas állatait: a kapitány tett jelentést királyának, csupa olyasmiről, amiről Gandalf már gyakran hallott, egy határvillongás részleteiről, amelyek most, hogy elveszítették minden jelentőségüket, teljességgel haszontalannak és kicsiségnek tűntek.
Majd Faramir hirtelen ránézett Pippinre. – De most következik a történet java – mondta. – Mert nem ő az első félszerzet, akivel itt a déli földeken összetalálkoztam, azután, hogy itt termett az Észak regéiből.
Gandalf kihúzta magát és megragadta a széke karfáját, de nem szólt semmit, és egy pillantással Pippinnek is a torkára forrasztotta a szót. Denethor az arcukra nézett, s bólintott, annak jeléül, hogy érti, amit ki se mondtak. És Faramir, miközben a többiek némán és mozdulatlanul hallgatták, komótosan beszámolt mindenről, szeme javarészt Gandalfon nyugodott, bár olykor-olykor Pippinre tévedt, mintha az emlékezetét akarná fölfrissíteni.
Ahogy szavaiból kibontakozott Frodóval és szolgájával esett találkozása, és mindaz, ami Henneth Annûnban történt, Pippin rádöbbent, hogy Gandalf keze reszket, miközben a faragott karfát szorongatja: Most, hogy ránézett a kezére, nagyon fehérnek és nagyon öregnek találta, s egyszerre beléhasított a félelem, mert megértette, hogy maga Gandalf is gondban van, sőt retteg. A szobában megállt a levegő. A végén, amikor Faramir elmondta, mint vett búcsút az utazóktól, s hogy azok Cirith Ungolba készültek, szava megcsuklott, megrázta a fejét, és felsóhajtott: Gandalf fölpattant.
– Cirith Ungolba? A Morgul-völgybe? – kérdezte. – Mikor, Faramir, mikor? Mikor váltál el tőlük? S mikorra kellett elérniük azt az átkozott völgyet?
– Ma reggel volt két napja, hogy elváltunk – mondta Faramir. – Onnét negyvenöt mérföld a Morgulduin völgye, ha egyenest délre tartottak, s onnét még tizenöt mérföld nyugatnak az az átkozott torony. Akárhogy igyekeztek, legkorábban ma érhettek oda, de lehet, hogy még ma sem. Értem, hogy mitől félsz. De a sötétség nem az ő vállalkozásuk következménye. Számomra teljesen világos: az ellenség már régóta tervezi, hogy ránk támad, s a támadás időpontját már előre kitűzték, jóval azelőtt, hogy az utazók az őrizetemből eltávoztak volna.
Gandalf nyugtalanul rótta a szobát: – Két napja, reggel, s majdnem háromnapi út! Milyen messze van az a hely, ahol elváltatok?
– A madár röptét követve, talán hetvenöt mérföldnyire – felelt Faramir. – De gyorsabban nem tudtam jönni. Tegnap délután még a Cair Androson hasaltam, azon a hosszú szigeten a folyó északi szakaszán, amit védelmül megszállva tartunk, a lovaink meg az innenső parton. Ahogy leszállt ránk ez a nagy sötétség, már tudtam, hogy sietős az utam, lóra ültem hát három társammal, akinek még jutott ló. A csapat maradékát meg leküldtem délre, hogy Osgiliath gázlójának őrségét erősítsék, Remélem, nem cselekedtem helytelenül? – Apjára nézett.
– Helytelenül? – kiáltott fel Denethor, és megvillant a szeme. – Minek kérded? Az embereidnek te parancsolsz. Talán bizony ki akarod kérni a véleményemet, ha teszel valamit? A jelenlétemben csupa tisztelet vagy, de már régóta a magad útját járod. Most, lám, ügyesen szóltál, mint mindig, de vajon nem láttam-e, hogy a szemed le se vetted Mithrandirról, azt lested, hogy jól beszélsz-e, vagy nem mondasz-e túl sokat? A te szíved már réges-rég az övé.
Fiam, apád öreg, de még nem agyalágyult, látok és hallok úgy, mint szoktam, és abból, amit félig mondtál el, vagy sehogy sem, kevés maradt rejtve előttem. És sok kérdésre tudom már a választ. Szegény, szegény Boromir!
– Ha az, amit tettem, kedved ellen van – mondta halkan Faramir –, azt kell kívánnom, Atyám, bár ismertem volna a tanácsodat, mielőtt ily súlyos döntések terhe nehezedett a vállaimra.
– Akkor talán másképp döntöttél volna? – kérdezte Denethor. – Ugyanígy tettél volna akkor is, azt hiszem. Jól ismerlek. Másra se vágysz, minthogy méltóságteljesnek, nagylelkűnek lássanak, mint a régi királyokat. Szelídnek és kegyesnek. Ez lehet, hogy jól illik az előkelő származáshoz, békében, ha megvan hozzá a kellő hatalom. De ily kétségbeesett órában a szelídségért halál a fizetség.
– Legyen – mondta Faramir.
– Legyen!? – kiáltotta Denethor. – De ez nemcsak a te halálod, Faramir úr, hanem apádé és egész népedé, akit most, hogy Boromir eltávozott, neked kéne megvédened.
– Tehát azt kívánnád – nézett rá Faramir –, bár lennék én az ő helyében?
– Igen, azt – válaszolta Denethor. – Mert Boromir hűséges volt hozzám, és nem volt mágusnövendék. Ő tudta volna, hogy atyjának mire van szüksége, s nem herdálta volna el, amit a szerencse a kezére juttatott. Ő elhozta volna nekem azt a roppant ajándékot.
Egy pillanatra Faramir is elvesztette önuralmát. – Akkor hadd kérjelek, Atyám, hogy ne feledd, Boromir helyett miért én voltam Ithiliában. Mert, legalábbis egyszer a közelmúltban, a te akaratod teljesült. A Város Ura volt az, aki őt követségbe küldte.
– Ne üríttesd ki velem a keserű poharat, amit én töltöttem önmagamnak – förmedt rá Denethor. – Vajon nem ízlelgettem úgyis hosszú éjszakákon, mikor még csak éreztem a rosszat, ami rám vár? De most legalább tudom, mi az! Bár ne az lenne! Bár került volna hozzám az a valami!
– Vigasztalódj! – mondta Gandalf. – Boromir semmiképpen nem hozhatta volna el. Ő meghalt, s jó halált halt, nyugodjék békességben. De megtéveszted önmagad. Ő kinyújtotta a kezét e valami után, de ha kezébe kaparintja, elbukott volna. Magának tartotta volna meg, s ha visszatér, nem ismertél volna rá tulajdon fiadra.
Denethor arca megkeményedett, tekintete elhidegült. – Mert te Boromirt kevéssé találtad kezesnek, ugye? – mondta halkan. – De én, aki az apja voltam, én azt mondom, hogy nekem hozta volna el. Lehet, hogy te bölcs vagy, Mithrandir, de bármilyen jól forog a nyelved, akkor se vagy minden bölcsesség kútfeje. Létezik olyan megoldás is, ami nem jelent mágus szőtte hálót, de nem is szolgáltat ki egy bolond hebehurgyaságának. Ebben én bölcsebb vagyok, mint amilyennek te hiszed magad.
– És miben áll a bölcsességed? – kérdezte Gandalf. – Abban, hogy megértettem: itt két ostobaságot kell kikerülni. Ezt a valamit használni veszedelmes. De épp ebben az órában egy kelekótya félszerzet kezébe adni és elküldeni vele egyenest az Ellenség földjére, mint ahogy te tetted és ez az én fiam itt, őrültség!
– És Denethor úr vajon mit tett volna?
– Sem ezt, sem azt. Egy biztos: nincs az az érv, ami rávehetett volna, hogy ezt a valamit olyan veszélynek kitegyem, amelyben csak egy bolond remélheti, hogy nem vész oda, s így megkockáztassam, hogy az Ellenség, végromlásunkra, visszaszerezze, amit elveszített. Nem, ezt őrizni kellett volna, elrejteni, mélyen és sötétben. És nem használni, mondom, mindaddig nem használni, amíg a végszükség meg nem követeli, hanem úgy elrejteni, hogy az Ellenség ne férhessen hozzá, csak ha akkora győzelmet arat, hogy ezzel már nem árt nekünk, mert úgysem élünk.
– Most is, mint mindig, csak Gondorra gondolsz, uram – mondta Gandalf. – De vannak más emberek és más életek is, és az idő sem áll meg. Ami engem illet, én a rabszolgákat is szánom.
– És a többi ember hol lel támaszt, ha Gondor elesik? – felelt Denethor. – Ha ezt a valamit most a Fellegvár mély pincéjében tudnám, nem kéne reszketnünk a félelemtől az Ő homályában, nem kéne a legrosszabbtól tartanunk, s zavartalanul ülhetnénk tanácsot. Ha nem bízol benne, hogy kiállnám a próbát, nem ismersz.
– Mégsem bízom – mondta Gandalf. – Ha megbíztam volna, elküldhettem volna neked is, hogy őrizd, mert úgy magadnak is, másoknak is sok szenvedést megtakarítasz. De most, hogy a szavadat hallom, még kevésbé bízom, még annyira sem, mint Boromirban. Nem, fékezd a dühödet! Magamban sem bízom, s mikor ezt önként és ajándékul akarták nekem adni, nemet mondtam rá. Te erős vagy, Denethor, és sok mindenben uralkodni tudsz magadon, de ha ezt te kapod, föléd kerekedik. Ha a Mindolluin gyökere alá temeted, akkor is elégett volna tőle a józanságod, azon nyomban, hogy leszáll a homály, márpedig ezt rosszabb is követheti, mint ahogy követni is fogja, hamarosan.
Denethor szeme megint fölizzott, mikor Gandalf szemébe nézett, s Pippin megint csak úgy érezte, hogy egymásnak feszül kettőjük akarata, de a tekintetük most majdnem hogy penge volt, szikrát hányt, ahogy összecsapott. Pippin belereszketett, úgy félt valami szörnyű csapástól. Denethor azonban megenyhült, s hűvösen vonta meg a vállát.
– Ha az enyém lenne! Ha a tiéd lenne! – sóhajtott. – Hiábavaló minden szó, és minden „ha”. Elment a Homályba, s csak az idő fogja megmutatni, miféle sors vár rá. Vagy miránk. S ez az idő nem lesz hosszú. De addig legalább mindannyian, akik az Ellenséggel a magunk módján vesszük fel a harcot, legyünk egyek, reménykedjünk, amíg van remény, s ha már az sincs, legyen erőnk szabadon meghalni. – Faramirhoz fordult. – Mi a véleményed Osgiliath őrségéről?
– Nem elég erős – mondta Faramir. – Mint mondtam, én is odaküldtem az ithiliai csapatomat, erősítésül. – Azt hiszem, nem elég – mondta Denethor. – Azt éri az első csapás. Szükség lesz ott valaki erős kezű kapitányra.
– Ott és még sok helyütt – erősítette meg Faramir, és felsóhajtott: – Szegény bátyám, akit annyira szerettem! Fölállt. – Távozhatom, atyám? – De megtántorodott, s megkapaszkodott atyja székében.
– Látom, fáradt vagy – mondta Denethor. – Mint mondod, gyorsan és sokat lovagoltál, és gonosz homályban.
– Erre kár szót vesztegetni! – felelte Faramir.
– Hát ne vesztegessünk – mondta Denethor. – Menj, és pihenj, ahogy lehet. Holnap még szigorúbb lesz a szükség.

Mind búcsút vettek a Város Urától, s elmentek, hogy lepihenjenek, amíg még lehet. Kint csillagtalan sötét volt, ahogy Gandalf, Pippinnel az oldalán, aki egy fáklyácskát tartott a kezében, a szállásuk felé baktatott. Egy szót nem váltottak, amíg az ajtót be nem húzták maguk mögött. Akkor Pippin végre megfogta Gandalf kezét.
– Mondd, van még valami remény? – kérdezte. – Mármint hogy Frodó számára, vagyis hogy elsősorban Frodó számára?
Gandalf Pippin fejére tette a kezét. – Sok remény sose volt – felelte. – Hallottad: „ebben csak egy bolond reménykedhet”. S mikor meghallottam Cirith Ungol nevét... – Elharapta a szót, és az ablakhoz lépett, mintha a tekintete áthatolhatna az éjszakán keletre. – Cirith Ungol! – súgta. – Miért épp arra, csak azt tudnám? – megfordult. – Mikor meghallottam ezt a nevet, Pippin, majdnem megállt a szívem verése. Most először. S mégis azt hiszem, hogy a hír, amit Faramir hozott, okot ad némi reményre. Mert az világos, hogy Ellenségünk végre megindította a háborút, s mikor az első hadmozdulatot tette, Frodó még szabad volt. S most jó néhány napig ide-oda jár a szeme, nem ér rá a saját földjét figyelni. S még valami, Pippin. Innét, a távolból úgy érzem, kapkod és fél. A háborút korábban kezdte, mint szándékában állt. Valami történt, ami fölzaklatta.
Gandalf megállt, s egy pillanatra a gondolataiba merült. – Lehet – mormolta –, lehet, hogy ehhez a te ostobaságod is hozzájárult, fiam. Lássuk csak: úgy öt nappal ezelőtt rádöbbent, hogy Szarumánt legyőztük, s elvettük tőle a Követ. Hát aztán? Nagy hasznát épp nem vehetjük, hisz a tudta nélkül nem tudjuk használni. Ó! Várjunk csak... és Aragorn? Közeleg az ő ideje. Ő erős és ízig-vérig kemény, Pippin, merész, elszánt, nem szorul tanácsra, s ha kell, súlyos kockázatot is vállalni mer. Lehet, hogy használta a Követ, megmutatta magát az Ellenségnek, kihívta, pontosan ezért. Csak tudnám. Nos, a választ már csak akkor kapjuk meg, ha Rohan lovasai ideérnek, ha ugyan idejében ideérnek.
– De... – kezdte Pippin.
– De, micsoda? – kérdezte Gandalf. – Ma estére már csak egy „de”-t engedélyezek.
– Gollam – mondta Pippin. – Hogy az ördögbe mentek épp vele, sőt, hogyan hagyhatták, hogy ő vezesse őket? Láttam, hogy Faramirnak sincs jobban az ínyére a hely, ahova vitte őket, mint teneked.
– Erre nem tudok most válaszolni – felelte Gandalf. – De a szívem valahogy mindig azt súgta, hogy Frodó és Gollam a végén találkozni fog. Vagy jóban, vagy rosszban. Cirith Ungolról ma este nem beszélek. Árulástól tartok, árulástól! Annak a nyomorult jószágnak az árulásától. De ne feledjük, hogy az áruló néha önmagát árulja el, s jót tesz, amikor nem is akarja. Megesett már. Jó éjt!
Másnap barna homállyal köszöntött be a hajnal, s az emberek szíve, amit Faramir visszatérte egy időre felvidított, megint összeszorult. A szárnyas árnyakat aznap nem látták, de hébe-hóba, magasan a Város felett, halványan felhangzott vijjogásuk, s aki csak hallotta, azon mind átfutott a rémület, sőt, akinek a szíve nem volt ilyen szilárd, az belereszketett, és elsírta magát.
És Faramir megint csak elment. – Nem hagynak neki nyugtot – morogtak jó néhányan. – Az Úr túlságosan meghajszolja a fiát, most kettő helyett szolgál, s a maga dolgán kívül azét is elvégzi, aki már nem tér haza. – És az emberek egyre csak észak felé tekingettek, s kérdezgették: – Hol vannak a rohani lovasok?
Az igazság az, hogy Faramir nem a maga akaratából távozott. De a Város Ura a Tanácsnak is ura, s nem volt olyan kedvében, hogy bárki akarata előtt meghajoljon. A Tanács kora hajnalban ült össze. A kapitányok mind azon a véleményen voltak, hogy tekintettel a délről fenyegető veszélyre, a Város nem elég erős, hogy maga sújtson le elsőként, hacsak a rohani lovasok meg nem érkeznek. Addig meg nem tehetnek mást, mint hogy védik a falakat és várnak.
– Márpedig – mondta Denethor –, nem adhatjuk fel csak így a külső védelmi vonalat, a Rammast, amit olyan nagy munkával építettünk. És az Ellenségnek drágán kell megfizetnie érte, hogy átkel a folyón. Sem Cair Andros felől nem tud a Városra támadni teljes erővel, a mocsarak miatt, sem Lebennin felől, mert ott széles a folyó, és az átkeléshez sok bárka kell. Így hát kénytelen Osgiliathra összpontosítani az erejét, mint annak idején is, amikor Boromir megakadályozta az átkelést.
– Az csak kísérlet volt – mondta Faramir. – Ma tízszer akkora veszteséget okozhatunk az Ellenségnek az átkeléskor, mint akkor, mégis mi fizetünk rá. Mert ő könnyebben elviseli, ha egy hadsereget veszít, mint mi, ha egy századot. S ha nagy erővel átjut a folyón, veszélyessé válik a messze előretolt erők visszavonása.
– És Cair Androsszal mi lesz? – kérdezte a Fejedelem: – Ha Osgiliathot védjük, azt is tartani kell. Ne feledkezzünk meg róla, hogy a balszárnyunk veszélyben forog. Lehet, hogy a rohírok megjönnek, lehet, hogy nem. De Faramir azt mondja, hogy a Fekete Kapuhoz még nagy erők tartanak. Onnét tehát több sereg is kivonulhat, s több helyt is lecsaphat az átkelőhelyekre.
– A háborúban kockáztatni kell – mondta Denethor. – Cair Androsnak megvan az őrsége, oda egyelőre több embert nem küldhetünk. De harc nélkül nem vagyok hajlandó sem a folyót, sem Pelennort átengedni... nem, ha akad egyetlen kapitány, akiben van annyi bátorság, hogy teljesítse az ura akaratát.
Mindenki elnémult, de Faramir végül megszólalt: – Nem szállok szembe az akaratoddal, apám. Minthogy Boromirt elvesztetted, majd én megyek, s megteszem helyette, ami tőlem telik – ha ez a parancsod.
– Ez – felelte Denethor.
– Akkor ég veled – mondta Faramir. – S ha történetesen visszatérnék, légy jobb szívvel irántam.
– Az attól függ, mint térsz vissza – mondta Denethor. Faramirral, mielőtt ellovagolt volna keletre, utolsóként Gandalf beszélt. – Ne vesd oda az életet keserűségedben vagy elhamarkodottan – mondta. – Rád szükség van itt, nemcsak a háborúban. Apád szeret, Faramir, ezt soha ne felejtsd el! Ég veled!
Így hát Faramir megint csak elment, s annyi embert vitt magával, ahány önként vállalkozott rá, s ahányat a Város nélkülözni tudott. A falakról csak bámultak a homályon át a romváros felé, s találgatták, mi vár a csapatra, mert látni semmit sem lehetett. Mások meg, mint mindig, most is észak felé tekingettek, s azt számolták, hány mérföldre lehet a rohani Théoden? – Eljön? Nem feledkezik meg a régi szövetségről? – kérdezgették.
– Igen, eljön – mondta Gandalf –, még ha későn érkezik is. Hiszen a Vörös Nyíl legjobb esetben is csak tegnapelőtt ért el hozzá, s Edoras sok-sok mérföldnyire van.
Már késő estére járt, amikor új hírek jöttek. Egy ember érkezett lóhalálában a gázlótól, s jelentette, hogy Minas Morgulból újabb sereg vonult ki, s közeledik Osgiliath felé, csatlakoztak hozzá a délről, Haradból jött ezredek is, csupa kegyetlen, magas ember. – Megtudtuk – mondta a futár –, hogy megint a Fekete Kapitány vezeti őket, előtte jár a félelem, s már a folyón is átcsapott.
E baljós szavakkal fejeződött be Pippin harmadik napja a városban. Kevesen pihentek le, mert szinte senki nem remélte, hogy Faramir sokáig tudná tartani a gázlót.

A rákövetkező nap, bár a sötétség elérte csúcspontját, s a homály már nem nőtt tovább, még az előzőnél is súlyosabban nehezedett az emberek szívére, s a Városban eluralkodott a rettegés. Hamarosan újabb rossz hírek érkeztek. Az Anduin átkelőhelye az Ellenség kezére került. Faramir a Pelennor fala felé hátrál, szétszórt erőit az országúti őrtornyokban próbálja összegyűjteni, de az Ellenség tízszeres túlerőben van.
– Ha átvágja magát a Pelennoron, az ellenség akkor is a sarkában lesz – mondta a futár. – Súlyosan megfizettek az átkelésért, de nem olyan súlyosan, mint reméltük. A hadműveletet jól kitervelték. Most már világos, hogy odatúl, titokban, hajóhadat építettek és rengeteg bárkát. Nyüzsögtek, mint a hangyák. De mégiscsak a Fekete Kapitány győzött le minket. Kevesen álltak meg előtte, és sokan már közeledtének hírére megfutottak. A maga népe is meghunyászkodik előtte, s a parancsára akár egymást is lekaszabolnák.
– Akkor énrám ott nagyobb szükség van, mint itt – mondta Gandalf. Nyomban kilovagolt, s derengő fényét hamarosan elnyelte a homály. Pippin aznap éjszakára magára maradt, ébren álldogált a falon, s csak bámult kelet felé.

Még alig kondultak meg a napkeltét jelző harangok, gúnyos-szomorúan a fénytelen sötétben, mikor fölcsapó lángokat látott a távolban, a homályos mezők végében, ahol Pelennor falai álltak. Az őrök riadót kiáltottak, s a Városban mindenki fegyvert ragadott. Hébe-hóba egy-egy vörös villanást láttak, s utóbb a sűrű levegőben tompa dörrenés ért el a Városig.
– Beveszik a falat! – kiáltották az emberek. – Réseket robbantanak! Közelednek!
– Hol van Faramir? – kiáltotta Beregond kétségbeesetten. – Ne mondjátok, hogy elesett.
Az első híreket Gandalf hozta. Maroknyi lovassal érkezett késő délelőtt, egy kocsisort kísértek. A kocsik a sebesültekkel voltak tele, akiket az országút romba dőlt őrtornyaiból mentettek ki. Gandalf egyenest Denethorhoz tartott. A Város Ura most a torony felső szobájában ült, a nagyterem fölött, s csak Pippin volt mellette, hol az egyik, hol a másik homályos ablakon nézett ki keletre, délre, északra, mintha sötét tekintete át tudná döfni a végzet mindent beborító homályát. Leginkább északra kémlelt, néha mozdulatlanul hallgatózott, mintha a hallás valami ősi művészete révén meghallaná a távoli pusztaságról a robajló patadobogást.
– Faramir megjött? – kérdezte.
– Nem – mondta Gandalf. – De még élt, amikor elváltunk. Úgy döntött, hogy ott marad az utóvéddel, nehogy a visszavonulás fejveszett futássá fajuljon a Pelennoron át. Talán sikerült egy darabig együtt tartania az embereit, noha ezt kétlem. Túlságosan nagy ellenféllel mérte össze az erejét. Mert az jött ellene, akitől féltem.
– Csak... csak nem a Fekete Úr? – kiáltott fel Pippin, mert rémületében nem tudta türtőztetni magát. Denethor keserűen fölnevetett. – Nem, még nem, Peregrin uram! Ő csak akkor jön el, hogy diadalt üljön fölöttem, ha már végleg legyőzött. Ő másokat használ fegyveréül. Így tesz minden nagy úr, ha elég bölcs, félszerzet uram. Mert mondd, mi másért ülnék én itt a toronyban, gondolkodnék, figyelnék és várnék, föláldozva még a fiaimat is? Hiszen még értek a kardforgatáshoz!
Fölállt, szétcsapta hosszú, fekete palástját, s íme, páncéling volt alatta, meg hosszú kard, kétmarkos, feketeezüst hüvelyben. – Így járok, és sok-sok évig így is aludtam – mondta –, nehogy a testem ellágyítsa és elgyávítsa a kor.
– De Barad-Dûr Urának legádázabb kapitánya akkor is bevette a külső falaidat – mondta Gandalf. – Angmar egykori királya, a varázsló és Gyűrűlidérc, a nazgûlok ura, Szauron kezében félelmetes lándzsa, s számunkra a kétségbeesés árnya.
– Akkor, Mithrandir, méltó ellenfeledre akadtál – mondta Denethor. – Mert én, a magam részéről, már régóta tudom, ki a Fekete Torony hadainak főkapitánya. Csak azért jöttél, hogy ezt közöld velem? Vagy visszavonulnál, mert fölibéd kerekedtek?
Pippin reszketett, attól félt, hogy Gandalfnak fejébe száll a düh, de kár volt aggódnia.
– Meglehet – felelt halkan Gandalf. – De annak, hogy mi az erőnket összemérjük, még nem jött el az ideje. S ha a régiek igazat szólnak, ő nem ember kezétől esik el, s a Sors, ami reá vár, még a bölcs szeme előtt is rejtve van. De akármi lesz is az, a Kétségbeesés Kapitánya még nem lovagol előre. Hátulról irányít, bölcsen, ahogy azt te az imént mondtad, s inkább a rabszolgáit hajszolja az őrületbe. Nem, nem azért jöttem, hogy megvédjem a sebesülteket, akiket még meg lehet gyógyítani, hanem mert a Rammast jó darabon áttörték, s Morgul seregei rövidesen több ponton is átvonulnak rajta. Elsősorban azért jöttem, hogy ezt közöljem veled. A mezőn rövidesen csatára kerül sor. Föl kell készülni a kirohanásra. A csapat lovasokból álljon: Bennük van rövidke reményünk, mert ez az egyetlen, aminek az ellenség még mindig híján van: kevés a lovasa.
– Nekünk is: de most már hamar itt lesznek a rohani lovasok – mondta Denethor.
– Ám valószínű, hogy addig még más jövevényekkel is találkozunk – mondta Gandalf. – Cair Androsról már megérkeztek az első menekültek. A sziget elesett. A Fekete Kapuból egy másik hadsereg is kivonult, s északkelet felől épp most kel át a Folyón.
– Azzal vádolnak, Mithrandir, hogy élvezed, ha rossz híreket hozhatsz – mondta Denethor –, de számomra ez nem újság: én ezt már tegnap este tudtam. Ami a kirohanást illeti, gondoltam rá magam is. Gyerünk le.

Telt az idő. Az őrök a falon végre megpillantották a Városba visszavonuló előőrsöket. Kimerült, nagyrészt sebesült emberek közeledtek rendezetlenül, bandákba verődve, volt, aki futott, mintha kergetnék. Keleten, a távolban fények villództak, s ezek most mintha kúszva indultak volna a síkon. Házak és csűrök lobbantak lángra. Majd innen is, onnan is, lángfolyók kúsztak elő, kanyarogtak a homályban, mind a felé a széles országút felé, amely a Városkaputól Osgiliathba vezet.
– Az ellenség – mormolták az emberek. – A külső fal leomlott. S most ömlenek a réseken, kezükben fáklyával, úgy látszik. De hol vannak a mieink?
Már estére járt az idő, s a homály olyan mély volt, hogy a Fellegvárból még a legjobb szemű embernek is elég nehéz volt kivennie, mi folyik odalenn, csak a lángcsíkokat látták, amelyek egyre nyúltak, s a mozgásuk egyre gyorsult. Ám végül, nem egészen egy mérföldnyire a Várostól, rendezettebb csapat tűnt fel, ez menetelt, s együtt maradt, nem futott.
Az őrök a lélegzetüket is visszafojtották. – Bizonyára Faramir – mondogatták. – Ő parancsolni tud, állatnak is, embernek is. Ő még tud.

A menedék már alig volt négy-ötszáz lépésnyire. A homályból, hátul, kis csapat lovas vágtatott elő, a hátvédből ennyi maradt meg. De megint zsákutcába jutottak: a közeledő lángcsíkokkal kerültek szembe. Majd hirtelen vad kiáltozás csapott fel. Ellenséges lovasok közeledtek. A lángcsíkok lángáradattá váltak, fáklyás orkok hullámai követték egymást, vörös zászlós vad déliek bukkantak fel a semmiből, ordítva, s rontottak a visszavonulókra. S a homályos égről átható vijjogással zuhantak, csaptak le a szárnyas árnyak, a nazgûlok.
A visszavonulásból vad menekülés lett. Emberek eredtek neki, futottak eszük nélkül, itt is, ott is, elhajigálták a fegyvereiket, jajongtak félelmükben, arcra vetették magukat.
Ekkor a Fellegvárban felharsant a kürt, s Denethor végre szabadjára engedte a kirohanókat. A Kapu sötétjében meghúzódva, s a falak tövében csak a jelre vártak: valamennyi lovas, aki a Városban maradt. Most előrelendültek zárt alakzatban, vágtába ugratták lovaikat, s üvöltve rohamoztak. A falakon is fölcsapott az ordítás, mert a mezőn legelöl ott vágtattak Dol Amroth hattyús lovagjai, élükön a Fejedelemmel, sisakjukon az ő kék jelvényével. – Amroth, Gondorért! – ordították. – Amroth Faramirért!
Mint mennydörgés szakadtak az ellenségre kétfelől, de az egyik lovas messze megelőzte mindet, gyors volt, mint a szél a füvön, Keselyüstök hordozta, tiszta fényben égett, s fölemelt kezében fénysugár villogott.
A nazgûlok vijjogva röppentek föl, mert a kapitányuk nem jött még meg, hogy harcra hívja fehér tüzű ellenfelét. S a zsákmányra éhes morguli sereg, amelyet váratlanul ért a vad roham, megtört, s mint tűz a szélviharban, számtalan szikrára szakadozott, a mező teli volt levágott orkokkal, és mindenfelé eldobott fáklyák bűzlöttek és köptek kanyargós füstöt.
A lovasság tovább vágtatott, ám Denethor nem engedte őket messzire. Bár az ellenséget föltartóztatták, sőt pillanatnyilag vissza is verték, újabb erők ömlöttek keletről. Megint fölharsant a kürt, most visszavonulót fújt.
Gondor lovassága megtorpant. Védővonaluk mögött felsorakoztak az osgiliathi előőrsök, s most már rendezett sorokban húzódtak vissza. Elérték a Város Kapuját, s szilárd léptekkel vonultak be, a Város népe büszkén tekintett rájuk és éltette őket, igaz, nehéz szívvel, mert a századok szomorúan megfogyatkoztak. Faramir az emberei egyharmadát elvesztette. S Faramir hol van?
Ő érkezett utolsónak. Emberei már mind bent voltak. Visszatértek a lovagok is, leghátul Dol Amroth lobogója és fejedelme. S karjában, a lova nyergén rokonának, Denethor fia Faramirnak a teste, amit ott lelt a holtakkal teliszórt mezőn.
– Faramir! Faramir! – kiabált sírva a Város népe az utcán. De Faramir nem válaszolt, felvitték hát a kanyargós úton a Fellegvárba, apja elébe. Épp amikor a nazgûlok felröppentek a rájuk rontó Fehér Lovas elől, elröpült egy gyilkos nyílvessző, és Faramir, akit Harad egyik lovas bajnoka szorongatott, a földre zuhant. Csak Dol Amroth rohama mentette meg, hogy fektében össze ne kaszabolják.
Faramirt Imrahil, a Fejedelem hozta fel a Fehér Toronyba. – Fiad visszatért, uram, hősi tettek után – mondta, majd beszámolt mindenről, amit látott. Ám Denethor csak fölállt, ránézett a fiára, és néma maradt. Majd parancsot adott, vessenek ágyat ott, a szobájában, fektessék rá Faramirt, és távozzanak. Ő maga meg fölment titkos szobájába a toronysisak alá, s akik fölnéztek, látták, hogy a keskeny ablakok halványan fénylenek, a fény reszket egy darabig, föl-fölvillan, aztán kialszik. S mikor Denethor lejött onnét, bement Faramirhoz és szótlanul leült mellé, arca szürke volt, sokkal halottabb, mint a fiáé.
A Város ostroma tehát megkezdődött, bezárult körülötte az ostromlók gyűrűje. A Rammast áttörték, s az egész Pelennor az Ellenség kezére került. Az utolsó hírt, ami a falon kívülről bejött, északról menekült emberek hozták, mielőtt még a Kapu bezárult. Annak az őrségnek a maradványa, amely az észak felől, Rohanból és Anórienből a Városba vezető utat védte, ott, ahol az a mezőföldre belép. Ingold vezette őket, ugyanaz az Ingold, aki öt napja, amikor még fölkelt a nap, s minden hajnal megújította a fényt, a reményt, Gandalfot és Pippint beengedte az ország belsejébe.
– A rohírokról semmi hír – mondta. – Rohan most már nem jön. Vagy ha jön is, nem ér el minket: Hamarabb ér ide az új sereg, amely, mint mondják, Androsnál kelt át a folyón. Erős sereg: a sisakjukon Szemet viselő orkok zászlóaljaiból és számlálhatatlan emberszázadból áll, olyan fajta emberekből, amilyenekkel eddig még nem találkoztunk. Nem magasak, de tagbaszakadtak, mogorvák, szakállasak, mint a törpök, s roppant csatabárdokkal hadakoznak. Mi úgy véljük, valami vad földről jöhettek. Ők ellenőrzik az északi utat, és jó részük már tovább vonult Anórienbe. A rohírok erre nem jöhetnek.
A Kaput bezárták. Az éjjeliőrök mindegyike hallotta a szóbeszédet a kint csatangoló ellenségről, mely föléget mezőt és erdőt, s kardélre hány mindenkit, akit csak talál. Hogy hányan kelhettek már át a folyón, azt a sötétben nem lehetett megállapítani, de reggelre érve, a félhomályban kiderült, hogy még éjszaka, féltükben sem becsülték túl a számukat. A síkság feketéllett a menetelő csapatoktól, s ameddig a szem a homályban ellátott, az ostromlott város körül, mint mérges gombák, mindenütt fekete vagy vörös sátrak, hatalmas táborok nőttek ki a földből.
Az orkok meg csak ástak, ástak, hangyaserényen, mély árkokat, hatalmas gyűrűben, a faltól alig nyíllövésnyire, és amint az árkok elkészültek, mindjárt megteltek tűzzel, bár hogy ezt ki gyújtotta, mivel táplálták, miféle ördöngösség útján, azt senki se látta. A munka egész nap folyt, Minas Tirith emberei csak nézték, s képtelenek voltak megakadályozni. És amint elkészült egy árokszakasz, látták, hogy máris jönnek az óriási szekerek, az ellenség újabb csapatai, és az árkok védelmében nagy hamar roppant hajítógépeket állítanak föl. És a falakon semmi nem volt elég nagy, hogy elért volna odáig, vagy megakadályozhatta volna a munkát.
Az emberek kezdetben csak nevettek, nemigen féltek az ilyen masináktól. Mert a Város Kőfala nagyon magas volt és csudálatosan vastag, még azelőtt épült, hogy Númenor tudománya és hatalma a száműzetésben felőrlődött volna, kívülről úgy festett, mint az Orthanc, kemény volt, fekete és sima, amit se tűzzel, se vassal bevenni nem lehet, hacsak a föld, amire épült, meg nem rendül alatta.
– Nem – mondták. – Ha a Névtelen maga jön, még ő sem jut be itt, amíg mi élünk. – De volt, aki erre azt kérdezte: – Amíg mi élünk? És meddig élünk? Van olyan fegyvere, ami a világ kezdete óta már nagyon sok erős várat legyőzött. Az éhség. Az utak el vannak vágva. Rohan nem jön.
De a hajítógépek nem is vesztegették lövéseiket a bevehetetlen falra. Nem volt olyan bandita- vagy orkvezér, aki elrendelte volna a rohamot, a fal, Mordor urának legerősebb ellenfele ellen. Az ostromot az erő és a rosszindulat vezérelte. Amint az óriási hajítógépeket nagy kiabálás, kötél- és csigacsikorgás árán fölállították, azok már hajigálták is a lövedékeket, csudálatos magasra, így aztán azok a bástya fölött potyogtak a Város legkülső körére, és sok közülük, valami titkos tudomány folytán, már lefelé hulltában lángra lobbant.
A falakon belül tehát tűzvész fenyegetett, s akinek épp nem volt más dolga, az mind az itt is, ott is felcsapó tüzeket oltogatta. És a nagyobb lövedékek közt más, kevésbé romboló, de annál iszonyúbb lövedékek is záporoztak. Kis, kerek golyóbisok potyogtak minden utcára és sikátorra. Ezek nem lobbantak lángra, de amikor az emberek odarohantak, hogy megnézzék, mifélék, fölkiáltottak vagy sírva fakadtak. Mert az ellenség azoknak a fejét hajigálta be a városba, akik elestek Osgiliath és a Rammas védelmében, vagy kinn a mezőn. Komor látvány: bár sok közülük szét volt verve, s nem lehetett ráismerni, sokat meg kegyetlenül kettéhasítottak, olyan is bőven akadt, amelynek a vonásain látszott, hogy kínok közt halt meg, s mindegyikre ráégették a behunyhatatlan Szem ocsmány bélyegét. S bármennyire megcsonkították, bárhogy megcsúfolták őket, megesett, hogy a város lakói olyasvalaki arcára ismertek rá, aki barátjuk volt, aki nemrég még büszkén viselte fegyvereit, szántott a mezőn vagy lovagolt ki ünnepnap valamelyik zöld völgybe a hegyek közé.
És hiába rázták az öklüket a könyörtelen ellenségre, amely ott nyüzsgött a kapu előtt. Az a szitkaikra ügyet se vetett, nem is értett a gondoriak nyelvén, csak kiáltozott fülsértő hangon. De hamarosan már nemigen volt ember Minas Tirithben, akinek lett volna mersze kiállni a falra, és nyíltan dacolni Mordor hadával. Mert annak, a Fekete Torony Urának, még egy fegyvere volt, gyorsabban ható, mint az éhség: a rettegés és a kétségbeesés.
Visszatértek a nazgûlok is: s ahogy a Fekete Úr gyarapította és előbbre vonta a seregét, úgy vált az ő hangjuk is mind gonoszabbá és iszonyatosabbá. Pedig ők csak az Ő akaratát és rosszindulatát visszhangozták. Örökké ott keringtek a Város fölött, mint a keselyű, amely arra számít, hogy jóllakik azok húsán, akiket utolért a végzetük. A szemhatáron túl és lelőhetetlenül magasan szálltak, de ott voltak, szakadatlanul, s gyilkos hangjuktól zengett a levegő. S ahányszor a hangjukat hallották, nemhogy jobban, annál kevésbé bírták elviselni őket. Végül már a legbátrabbak is a földre vetették magukat, ha ellibbent fölöttük a láthatatlan fenyegetés, vagy ha állva maradtak is, kiesett erejét vesztett kezükből a fegyver, gondolataik elsötétültek, s már nem érdekelte őket a harc, csak hogy elbújjanak, földre kushadjanak, vagy hagyják őket békén meghalni.

Ezen a sötét napon Faramir mindvégig ágyban feküdt a Fehér Torony szobájában, rettentő lázálmok között: haldoklik, mondta ki valaki, s hamarosan már a falakon, az utcákon is mindenki ezt mondogatta „haldoklik”. S az apja ott ült mellette, és nem szólt semmit, csak nézte, és ügyet se vetett a vár védelmére.
Ilyen sötét órákat Pippin még sosem ért, még az uruk-hai orkok markában sem. Az volt a dolga, hogy az Urat szolgálja, s szolgálta is, bár az mintha a létéről is megfeledkezett volna, ott állt a világítatlan szoba ajtajában, leküzdve félelmeit, amennyire tudta. S ahogy figyelte, Denethor mintha ott öregedett volna meg a szeme előtt, mintha megpattant volna büszke akarata, s szigorú szelleme mintha kudarcot vallott volna. Lehet, hogy a gyász műve volt ez, vagy az önvádé. Pippin könnyeket látott az egykor könnytelen arcon, s ezt nehezebb volt elviselnie, mint a dühét.
– Ne sírj, uram – nyögte ki. – Lehet, hogy meggyógyul. Gandalfot kérdezted-e már?
– Ne vigasztalj mágusokkal! – intette le Denethor. – A bolondok reménye kudarcot vallott. Az Ellenség megtalálta, s hatalma most még nagyobb lesz: olvas a gondolatunkban, s tehetünk akármit, az mind miránk üt vissza.
Szükségtelen veszélybe küldtem a fiamat, köszönet nélkül, áldásom nélkül, s most itt fekszik, méreggel az ereiben. Nem, nem, végződjék ez a harc akárhogy, az én családom kihal, a Helytartók Háza véget ér. Majd aljanép uralkodik az Emberek Királyainak utolsó maradékán, az meg a hegyek közt kóborol, amíg az utolsót is föl nem hajtják.
Emberek jöttek az ajtóhoz, s a Város Urát hívták. Nem, nem megyek le – mondta. – Itt kell maradnom a fiam mellett. Tán szól még valamit, mielőtt meghal. Mert közel a vége. Kövessétek azt, akit kedvetek tartja, akár a Szürke Bolondot, bár az ő reménye már kudarcot vallott. Én itt maradok.
Így történt, hogy Gandalf átvette a parancsnokságot Gondor birodalmának utolsó bástyáján. Amerre ment, az emberek szíve mindenütt felvidult, s a Szárnyas Lovasok emléke kiment a fejükből. Fáradhatatlanul rótta a várost, a Fellegvártól a Kapuig, és vele Dol Amroth csillogó páncélos fejedelme. Mert ő és a lovagjai még tartották magukat, amint az olyanokhoz illik is, akikben az ősi Númenor fajtájának rontatlan vére folyik. Az emberek, ha látták őket, összesúgtak a hátuk mögött: – Úgy látszik, a régi regék igazat mondtak, tünde-vér van ezeknek az ereiben, hisz azon a földön valamikor régen Nimrodel népe lakott. – És akkor mindig akadt valaki, aki a homályban is elénekelte Nimrodel regéjének vagy más olyan éneknek néhány strófáját, ami a régmúlt időkben az Anduin völgyében született.
S mégis: amint továbbmentek, a homály megint magába zárta az embereket, szívük kihűlt, Gondor vitézsége hamvába holt. S a félelem szürke napja így ment át lassan-lassan a kétségbeesés fekete éjszakájába. Most már gáttalanul dühöngtek a tüzek a Város első körében, és sok helyt elvágták a külső fal őrsége elől a visszavonulás útját: De kevesen voltak a hívek, akik kitartottak őrhelyükön, java részük már a második kapu mögé menekült.

A csata színterétől nem messze, a Folyón, hamarost híd épült, és a hídon egész nap ömlöttek a hadak és a hadfelszerelés. Így hát éjfélkor végre megindult a roham. Az előőrs az árkok közt hagyott körmönfont ösvényeken maga mögött hagyta a tüzet, s csak jött, jött, közeledett, tekintet nélkül a veszteségre, s a faltól nem egészen nyíllövésnyire csordákba verődött. De, ami azt illeti, a falon nem voltak már annyian, hogy nagy kárt tettek volna bennük, bár a tűzfényben jó célpontot nyújtottak bárki olyan íjásznak, mint amilyenekkel valamikor régen Gondor dicsekedett. Észlelvén, hogy a Város vitézsége megtört, a láthatatlan kapitány bevetette minden erejét: A sötétben lassan előregördültek az Osgiliathban épített ostromtornyok.

Újabb hírnökök érkeztek a Fehér Toronyba, az Úr szobájába, s Pippin be is engedte őket, mert sürgős ügyben jöttek. Denethor lassan elfordította fejét Faramir arcáról, s némán rájuk nézett.
– Ég a Város első köre, uram – jelentették. – Mi a parancsod? Még te vagy az Úr és a Helytartó. És nem mindenki hajlandó Mithrandirt követni. Az emberek menekülnek és otthagyják a falat őrizetlenül.
– Miért? Miért menekülnek? A bolondok – mondta Denethor. – Jobb hamarabb megégni, mint később, ha már úgyis meg kell. Menjetek vissza a máglyátokra! Hogy én? Én is elmegyek a magam máglyájára. A máglyámra, igen. Denethorra és Faramirra nem vár sírbolt. Sírbolt nincsen! Nincs hosszú álom, bebalzsamozva. Úgy égünk meg, mint a pogány királyok, azelőtt, hogy itt egyetlen nyugatról jött hajó is kikötött volna. Menjetek vissza, és égjetek!
A hírnökök meg se hajoltak, hang nélkül menekültek.
Denethor most fölállt, s elengedte Faramir lázas kezét, amit eddig a kezében tartott. – Ő ég, ő már ég! – mondta szomorúan. – Szellemének háza összeomlik. – Majd halkan Pippinhez lépett, és lenézett rá.
– Ég veled! – mondta. – Ég veled, Paladin fia Peregrin. Szolgálatod rövid volt, s már a vége felé jár: Arra a kis időre, ami még hátra van, elbocsátlak. Menj, és halj meg úgy, ahogy legjobbnak érzed. És azzal, akivel akarod, akár a barátoddal is, aki a bolondságával a halálod okozza. Küldd a szolgáimat, és menj. Ég veled!
– Én nem búcsúzom, uram – mondta Pippin, s letérdelt elébe. Majd hobbit módra, váratlanul fölállt, s az öregember szemébe nézett. – Most elmegyek, uram – mondta –, mert valóban nagyon szeretném Gandalfot viszontlátni. De Gandalf nem bolond, s eszembe se jut addig meghalni, amíg ő kétségbe nem esik. De a szavam s a szolgálatod alól addig nem kérek felmentést, amíg élsz. S ha végül mégis eljutnának a Fellegvárig, remélem, hogy ott leszek, s ott állok a te oldaladon, s tán érdemes leszek a fegyverre, amit tőled kaptam.
– Tégy amit akarsz, félszerzet uram – mondta Denethor. – De az én életem kettétörött. Küldd a szolgáimat! – S visszafordult Faramirhoz.
Pippin elment, szólt a szolgáknak, s azok jöttek is, hat férfi az udvartartásból, mind erős és tisztes, mégis megreszkettek, hogy az Úr hívatja őket. Ám Denethor csak annyit mondott halkan, hogy Faramirt takarják be melegen, s vigyék ki az ágyat. Engedelmeskedtek. Fölemelték, s kivitték a kamrából az ágyat. Lassan lépegettek, hogy a lázas betegnek a lehető legkevésbé legyen alkalmatlan. Denethor botra támaszkodva követte őket. Utolsónak Pippin jött ki.
Kimentek a Fehér Toronyból, mintha temetni mennének, ki a sötétbe, ahol a mélyen lógó felhő alját vörösre festették a tüzek. Lassan lépegettek a nagy udvaron, amíg csak Denethor egy szóval meg nem állította őket a Kiszáradt Fa alatt.
Néma csönd volt, csak a háború zaja hatolt föl lentről, a Városból, még a száraz ágakról a fekete medencébe csöpögő víz szomorú neszét is hallották. Majd átmentek a Fellegvár kapuján, ahol az őrszem értetlenül és kétségbeesve meredt rájuk. Nyugatra fordultak, s végül megérkeztek egy ajtóhoz, amelyik a hatodik kör hátsó falán nyílt. Ezt Fen Hollennek hívták, mert mindig zárva volt, csak temetés idején nem, s csak a Város Ura használhatta, vagy akik a sírjuk jelét viselték, s rendben tartották a holtak házait. Ezen túl kanyargós út vezetett le több fordulóval arra a keskeny földcsíkra a Mindolluin sziklakiszögellésének árnyékába, ahol a halott királyok és helytartóik otthona állott.
Az út szélén egy kis házban ijedt tekintetű kapus ült, s kezében lámpással jött elébük. Az Úr parancsára kinyitotta s némán kitárta az ajtót, elvették tőle a lámpást, s bementek. Az ősi falak közt vezető meredek úton sötét volt, s a libegő lámpafény bábos mellvédre esett. Lassú lépteik visszhangot vertek, ahogy mentek lejjebb, lejjebb, míg csak meg nem érkeztek a Csöndes Útra, a Rath Dînenre, halovány kupolák, üres csarnokok és rég halott emberek képmásai között, ekkor beléptek a Helytartók Házába, s terhüket letették.
Pippin szorongva nézett körül, s látta, hogy nagy, boltozatos teremben van, amelynek halotti leplekkel teliaggatott falát mintha az árnyak borítanák, amelyeket a kicsi lámpa vet. S márványasztalokat látott, több sorban, halványan, s mindegyik márványasztalon egy-egy alvó emberalak feküdt kővánkoson, mellén összekulcsolt kézzel. De az egyik, a legközelebbi, üres volt és csupasz. Denethor rámutatott, ráfektették Faramirt, ő is mellé feküdt, az apát és a fiút letakarták egyazon takaróval, s megálltak mellettük lehajtott fejjel, mint aki halottaságy mellett gyászol. Ekkor Denethor halkan megszólalt:
– Itt akarjuk kivárni – szólt. – De ne küldjetek a balzsamozókért. Hozzatok sietve tűzifát, rakjatok körül, s rakjatok alánk is, aztán öntsetek olajat rá. S ha parancsot adok, vessetek rá fáklyát. Tegyétek, ne szóljatok hozzám. Ég veletek!
– Engedelmeddel, uram! – mondta Pippin, sarkon fordult, s rémülten menekült a Holtak Házából. – Szegény Faramir! – gondolta. – Muszáj Gandalfot megkeresnem. Szegény Faramir! Valószínű, hogy inkább orvosságra szorulna, mintsem könnyekre. De Gandalfot vajon hol találom? A dolgok sűrűjében, gondolom, s nem lesz ideje haldoklókra és őrültekre.
Az ajtóban az egyik szolgához fordult, aki ott maradt őrködni. – A gazdád nincs eszénél. Ne siessetek! Ne gyújtsatok tüzet, amíg Faramir él! Semmit ne tegyetek, míg meg nem jön Gandalf!
– Ki az úr Minas Tirithben? – kérdezte a szolga. – Denethor úr vagy a Szürke Vándor?
– A Szürke Vándor, vagy úgy látom, senki – vágta rá Pippin, és rohant vissza a kanyargós úton, ahogy a lába bírta, el a döbbent kapus előtt, át az ajtón, s tovább, míg csak a Fellegvár kapujába nem ért. Az őr odakurjantott neki, ahogy elment mellette, s a hangban Beregond hangját ismerte fel.
– Hova loholsz, Peregrin uram? – kérdezte Beregond.
– Mithrandirt keresem – felelt Pippin.
– Az Úr megbízatásai sürgősek, s nem akarlak feltartani – mondta Beregond –, de mondd meg gyorsan, ha tudod: mi van? Hova ment az Úr? Az imént álltam szolgálatba, s hallom, hogy elindult a Zárt Ajtó felé, s előtte Faramirt vitték.
– Úgy van – mondta Pippin. – A Csöndes Útra.
Beregond lehajtotta a fejét, hogy könnyeit leplezze. – Azt mondták, haldoklik – sóhajtotta –, s lám, már halott.
– Nem – mondta Pippin. – Még nem. S azt hiszem, még mindig meg lehetne menteni. De a Város Ura, Beregond, hamarabb megadta magát, mint a Város. Ádáz és veszedelmes. – Sietve elismételte Denethor különös szavait, s elmondta, mit tett. – Azonnal meg kell találnom Gandalfot.
– Akkor le kell menned a csatába.
– Tudom. Az Úr elbocsátott. De Beregond, ha tudsz, tégy valamit, hogy erre az iszonyúságra ne kerüljön sor.
– Az Úr nem engedi, hogy aki fekete-ezüst egyenruhát visel, bármi okból elhagyja az őrhelyét az ő kifejezett parancsa nélkül.
– Jó, akkor döntsd el, hogy mi fontosabb: a parancs vagy Faramir élete – mondta Pippin. – Ami meg az egyebeket illeti, azt hiszem, őrülttel van dolgod, s nem az Úrral. Szaladnom kell. Majd visszajövök, ha tudok.
S szaladt le, le, a külső város felé. Emberek menekültek mellette a tűzvészből, egyenruhája láttán többen is rákiabáltak, de ő ügyet se vetett senkire. Végre átjutott a Második Kapun. A két fal közt csak úgy csapkodtak a lángok, ám mégis minden furamód néma volt. Se csatazaj, se kiáltozás, se fegyvercsörgés. Aztán egy iszonyú kiáltás, megrendült minden, s egy tompa, visszhangzó durranás. Erőt vett a rárontó félelmen és iszonyon, ami szinte a térdéig végigreszketett rajta, s befordult a sarkon a kapu mögött a tágas térre. Megdermedt. Megtalálta Gandalfot, de visszarettent, s az árnyékba kucorodott.
A nagy roham már éjfél óta tartott. Duhogtak a dobok. Északon és délen egyik ellenséges csapat a másik után rohamozta a falat, majd hatalmas bestiák jöttek, akkorák. mint egy ház, a vörös és szeszélyes fénybe, haradi mûmak-ok vonszoltak a tűzárkok közt az utakon óriási tornyokat és masinákat. De a kapitányuk nemigen törődött vele, megölik-e őket, vagy hányat ölnek meg, célja csak az volt, hogy próbára tegye a védelem erejét, és egyszerre sok helyt tartsa lekötve Gondor embereit. A Kapu volt az, ahol a legnagyobb erővel készült lesújtani. A Kapu azonban ugyancsak erős volt, vasból-acélból kovácsolták, s bevehetetlen kőtornyok, kőbástyák védelmezték, de mégiscsak ez volt a kulcs, a leggyöngébb pont a magas és áthatolhatatlan falon.
A dobok duhogása erősödött. Lángok szöktek fel. Nagy masinériák kúsztak át a mezőn, középütt egy roppant faltörő kos, nagy, mint egy szálfa az őserdőből, megvolt vagy száz láb hosszú, s vastag láncokon lengett. Sokáig dolgoztak rajta Mordor fekete kovácsműhelyeiben, fekete acélból öntött ocsmány feje veszett farkas fejét formázta, s rontó igék álltak rajta. A neve Grond volt, az ősidők Alvilági Pörölyének emlékére. Hatalmas bestiák húzták, orkok vették körül, s mögötte hegyi trollok, a kezelői baktattak.
De a Kapunál még szilárd volt az ellenállás, itt Dol Amroth lovagjai és az őrség legkeményebb katonái állták a sarat. Dárdáktól, nyilaktól volt sűrű a levegő, ostromtornyok omlottak össze vagy lobbantak lángra, mint a fáklya. A fal előterét a Kapu mindkét oldalán vastagon borították a roncsok és a lemészároltak tetemei, ám mint az eszeveszettek, újabbak és újabbak jöttek és rohamoztak.
Grond közelebb kúszott. Teteje állta a tüzet, s bár meg-megvadult egy-egy bestia, és sokat széttiport a számtalan ork közül, holttestüket csak félredobták, és a helyükbe mások léptek.
Grond közelebb kúszott. A dobok vadul duhogtak.
A hullahegyen egy ocsmány alak tűnt fel, csuklyás, fekete köpenyes, szálfa termetű lovas. Lassan, az elesetteken tapodva előrelovagolt, nyílra, dárdára, ügyet se vetve. Megállt, s magasra emelte hosszú, fakó kardját. S ekkor nagy félelem zuhant mindenkire, védőre, ellenségre egyaránt, az emberek keze lehanyatlott, egyetlen íj se pendült. Egy pillanatra elnémult minden.
Majd megdobbantak, pörögtek a dobok. Grond nekirugaszkodott, hatalmas kezek lökték előre. Elérte a Kaput. Meglendült. Mély dobbanás robajlott át a Városon, mint a mennykőcsapás. De a vasajtók és acéloszlopok állták a csapást.
Ekkor a Fekete Kapitány fölállt a kengyelben, rettentő hangján elkiáltotta magát, valami iszonyatos, elfeledett, szívet s követ rengető nagy erejű nyelven.
Háromszor kiáltott. A roppant kos háromszor dobbant. S az utolsó dobbanásra betört Gondor kapuja. Mintha varázsszóra robbant volna szét, villám reccsent, s a két kapuszárny darabokban hullott a földre.

Belovagolt a Nazgûlok Ura. Alakja feketén magasodott a tüzek hátterén, mint maga a roppant és kétségbeejtő fenyegetés. Belovagolt a Nazgûlok Ura, belovagolt a kapubolton, amin ellenség még nem lépett át, s mindenki menekült a tekintete elől.
Kivéve egyvalakit. Várakozva, némán és mozdulatlanul, még mindig ott ült a kapu előtt Gandalf, Keselyüstök, a világ szabad lovai közül az egyetlen hátán, aki elviselte ezt a rettenetet, rendületlenül, mint egy sírszobor a Rath Dînenen.
A Fekete Lovas hátravetette csuklyáját, és íme! királyi koronát viselt, de a korona láthatatlan fejen ült, a vörös tüzek átcsillantak a korona és a köpönyeges roppant fekete váll között. S a láthatatlan száj gyilkos nevetésre nyílt.
– Vén bolond! – mondta. – Vén bolond! Ez az én órám. Hát nem ismered fel a Halált, ha látod? Halj meg hiába, és légy átkozott! – Magasra emelte a kardját, és a pengén láng futott végig.
Gandalf nem mozdult. Ám ebben a pillanatban, a város valamelyik udvarán elkukorította magát egy kakas. Élesen, tisztán kukorékolt, mit sem törődve boszorkánysággal, háborúval, mert ő csak a napot köszöntötte, ami messze a halál árnyai fölött a pirkadattal bukkant föl az égen.
S mintha erre válaszolna, messziről más hang is zendült. Kürtöké. Kürtöké. Kürtöké. A fekete Mindolluin oldala tompán visszhangozta. Nagy északi kürtök zengtek vadul. Rohan végre megérkezett.

 

 

5. fejezet
A rohírok útja

Sötét volt, s Trufa semmit se látott, ahogy takaróba tekeredve feküdt a földön, s bár szél nem fújt, és mozdulatlanul ült meg a fülledt levegő, a láthatatlan fák halkan sóhajtoztak körülötte. Fölemelte a fejét. Aztán megint hallotta, mintha dobok dobbantak volna halkan az erdős dombokon és a hegyoldalakban. Aztán a dobogás hirtelen megszűnt, majd másutt hangzott fel, hol közelebb, hol távolabb: – Vajon az őrök hallották-e, – töprengett magában.
Látni nem látta, de tudta, hogy körös-körül a rohírok csapatai pihennek. Érezte a lovak szagát a sötétben, hallotta a mocorgásukat és halk dobogásukat a vastag tűlevél szőnyegen. A sereg egy fenyőerdőben táborozott, az erdő a magányos Eilenach hegyet vette körül, amely a kelet-anórieni nagy út mellett hosszan húzódó Drúadán rengetegből emelkedik ki.
Trufa akármilyen fáradt volt is, nem tudott elaludni. Négy napja lovagolt egyvégtében, s az egyre mélyülő homály már nagyon nyomta a szívét. Mind gyakrabban jutott eszébe, hogy miért is kellett neki mindenáron eljönnie, mikor minden ürügye megvolt rá, hogy hátramaradjon, még az ura is ezt parancsolta. Még az is megfordult a fejében, hogy az öreg király, ha tudná, hogy megszegte a parancsát, vajon haragudna-e? Talán nem. De Dernhelm és Elfhelm, a seregvezér közt, aki azt az éored-et vezérelte, amelyikben ők lovagoltak, mintha valami hallgatólagos egyetértés lett volna: Sem ő, sem az emberei nem vettek tudomást Trufa ottlétéről, s úgy tettek, mintha nem is hallanák, ha szólt hozzájuk. Akár nyeregzsák is lehetett volna Dernhelm lova hátán. Dernhelmet senki se zaklatta, ő se szólt senkihez. Trufa kicsinek, fölöslegesnek, magányosnak érezte magát. A helyzet aggasztó, a sereg veszélyben. Nem egész egynapi lovaglás választotta el őket Minas Tirith külső falától, ami a mezőföldet körülvette. Felderítőket küldtek előre. Többen nem tértek vissza közülük. Mások jöttek, lóhalálában, s jelentették, hogy az utat az ellenség megszállva tartja. Ellenséges sereg táborozik rajta, hárommérföldnyire Amon Dîntől, s egy embercsapat már feléjük nyomul, alig van kilencmérföldnyire. A hegyekben és az erdőben az út mentén portyáznak. A király és Éomer az éjszakai órákban tanácsot tartott.
Trufa nagyon szeretett volna szót váltani valakivel, s eszébe jutott Pippin. De ettől csak nyugtalanabb lett. Szegény Pippin, bezárva abba a nagy kővárosba, magányosan, félelmek között. Trufa azt kívánta, bár lenne ő is olyan szálfa termetű lovas, mint Éomer, s fújhatná meg a kürtöt vagy mi, és vágtathatna a megmentésére. Fölült, s feszülten fülelt a mind közelebbről hangzó dobbanásokra. Egyszerre halk hangokat hallott, és félig eltakart, halvány fényű lámpásokat pillantott meg a fák között. Körös-körül a sötétben az emberek is aggodalmasan mozgolódtak.
Egy magas alak tornyosult fölébe, botlott belé, s szidta a gyökereket. Hangjáról ismerte föl, hogy Elfhelm, a seregvezér az.
– Nem vagyok gyökér, uram – mondta Pippin –, sőt még csak zsák se, csak egy kék-zöld hobbit. De engesztelésül legalább annyit árulj el, hogy mi készül itt, körülöttünk?
– Készülhet akármi ebben az átok sötétben – felelt Elfhelm. – De az uram üzent, hogy készüljünk az indulásra, lehet, hogy azonnal nyeregbe kell szállnunk.
– Jön az ellenség? – kérdezte Trufa aggódva. – Ezek az a dobjaik? Már-már azt hittem, csak képzelődöm, s hogy senki más nem hallotta.
– Dehogyisnem – mondta Elfhelm. – Az ellenség az úton van, nem a hegyekben. Te a fanyűvőket hallod, az erdők vadembereit, így szólítgatják egymást a messzeségből. Mondják, még itt kísértenek a Drúadán rengetegében. Egy régebbi kor maradékai, kevesen vannak, és nem mutatkoznak, vadak és óvatosak, mint az erdei állatok. A háborúban sem Gondorral, sem Lovasvéggel nem tartanak, de most aggasztja őket a sötétség és az orkok érkezése, félnek, hogy visszatérnek a Sötét Idők, ami ugyancsak valószínű. Örüljünk, hogy nem ránk vadásznak, mint mondják, mérgezett nyilaik vannak, s úgy értik az erdőt, mint senki más. De fölajánlották a szolgálataikat Théodennek. Épp most vezetik a királyhoz az egyik főnöküket. Látod azt a lámpát? Ennyit hallottam, nem többet. Megyek, mert szólít az uram parancsa. Csomagold össze magad, Zsák uram! – Ezzel eltűnt a homályban.
Trufának nem volt ínyére ez az egész vadember-ügy, meg a mérgezett nyilak, de ettől függetlenül is rettenetesen nyomta a szívét a rettegés. Elviselhetetlen ez a várakozás. Tudnia kell, hogy mi lesz. Fölkelt, s óvatosan utána lopakodott a lámpásnak, mielőtt az még eltűnt volna a fák között.
Egyszer csak nagy tisztásra ért; ott verték föl a király sátrát egy hatalmas fa alatt. Egyik kinyúló vastag ágáról eltakart lámpa lógott s vetett halavány fénykört a földre. Ott ült Théoden és Éomer, s előttük a földön különös, zömök alak guggolt, göcsörtös, mint a vén fa, gyér szakálla szőre gumós állán, mint a száraz moszat. Kurta lábú, vastag kezű, vaskos és tagbaszakadt, pucér, csak a derekán visel fűszoknyát. Trufa egyszerre úgy érezte, ismeri valahonnét, s hirtelen eszébe jutott a dúnhargi csupapúpnép. Mintha életre kelt volna az ősi szobrok egyike, de az is lehet, ez itt egyenes leszármazottja azoknak, akiknek hasonlatosságára időtlen időkkel ezelőtt az elfeledett mesterek a szobrokat faragták.
Épp csönd volt, amikor Trufa közelebb lopódzott, aztán megszólalt a fanyüvő. Úgy látszott, valami kérdésre ad választ. Mély torokhangon beszélt, de Trufa meglepetésére a Közös Nyelven, bár akadozva, s barbár szavakat belekeverve.
– Nem, lovasok apja – mondta –, mi nem harcol. Csak vadász. Gorgûnok-at öl erdőben, gyűlöl orknépet. Gyűlöl gorgûnok-at is. Segít, amit tud. Fanyűvőnek éles füle és szeme: tud minden ösvényt. Fanyűvő itt élt már kőházak előtt, mielőtt magas ember kijött a Vízből.
– Mi a csatában szorulnánk segítségre – mondta Éomer. – Hogyan tudnál te meg a néped segítségünkre lenni?
– Hírt hoz – felelte Fanyűvő. – Kinéz hegyekről. Föl mász nagy hegyekre és lenéz. Kőváros bezárva. Tüzek égnek kint és bent is. Te oda akarsz menni? Akkor gyorsan kell. De gorgûn és messziről jött emberek – mutatott kurta, görcsös karjával a hegyek felé – ülnek lovasúton. Nagyon sok, több, mint lovasember.
– Honnét tudod? – kérdezte Éomer.
Az öregember lapos képéről, fekete szeméből semmit se lehetett kiolvasni, de a hangja elárulta, hogy morcos és elégedetlen. – Fanyűvő vad, szabad, nem gyerek – mondta. – Én nagy főnök, Ghân-buri-Ghân. Sok mindent megszámol: csillagokat égen, levelet fán, embert sötétben. Ti ötször tízszer tíz és egyszer ötször tíz vagytok. Ők több. Nagy harc, és ki győz? És még sokkal több kőházak körül.
– Sajnos, nagyon is igazat beszél – mondta Théoden. – S valamennyi földerítőnk azt mondja, hogy árkokat ástak és sorompókat állítottak az úton. Nem tudjuk őket egyetlen rohammal elsöpörni.
– Márpedig ugyancsak sietnünk kell – szólt közbe Éomer. – Magosvár ég!
– Ghân-buri-Ghân befejez – mondta Fanyűvő. – Ő nem csak egy utat tud. Elvezet úton, ahol nincs szakadék, nem jár gorgûn, csak fanyűvő és állat. Kőház-nép, mikor még erős volt, sok utat épített. Faragott hegyet, mint vadász vadhúst. Fanyűvő hitte, követ eszik. Nagy szekérrel járt Drúadánon át Rimmonba. Már nem. Utat elfeledett, de Fanyűvő nem. Hegyen át és hegy mögött megvan, fű és fa alatt, Rimmon mögött megy Dînbe, vissza lovasútra. Fanyűvő megmutat nektek utat. Aztán ti öltök gorgûn-t és elkergetitek fényes vassal gonosz sötétet, és Fanyűvő visszajön és alszik erdőben.
Éomer és a király a maga nyelvén tanácskozott. Végül Théoden a fanyűvőhöz fordult. – Elfogadjuk az ajánlatodat – mondta. – Mert, hogy ha sok ellenséget hagyunk is a hátunk megett, mit számít az? Ha a kőváros elesik, úgy sincs visszautunk. Ha meg nem, az ork-sereg vágta el önmagát. Ha hűséges vagy, Ghân-buri-Ghân, gazdagon megjutalmazunk, s örökre kivívod Lovasvég barátságát.
– Holt ember nem barát elevennek, nem ad ajándékot – mondta a fanyűvő. – De ha él Sötétség után, hagy fanyűvőt békén erdőben, s nem vadász többé, mint állatok. Ghân-buri-Ghân nem vezet csapdába. Elmegy lovasemberek apjával, s ha rossz útra vezet, ti megöltök őt.
– Úgy legyen! – mondta Théoden.
– Mennyi ideig tart, hogy megkerüljük az ellenséget, és visszatérjünk az útra? – kérdezte Éomer. – Amerre vezetsz, gyalogmenetben kell mennünk, az út bizonyára keskeny.
– Fanyűvő gyorsan megy – mondta Ghân. – Út négy ló széles Kőemberek szekérútján – mutatott délre –, csak eleje és vége keskeny. Fanyűvő Dînig napkeltétől délig megjár.
– Akkor hét órát számoljunk, amíg a sereg éle odaér – mondta Éomer. – És legalább tízet, amíg az egész sereg. Mert lehet, hogy valami váratlan esemény feltartóztat, s ha a sereg ennyire elnyúlik, ahhoz is idő kell, hogy a hegyekből kiérve felfejlődjék csatarendbe. Most hány óra?
– Ki tudja? – mondta Théoden.
– Sötét van, de nem éjszaka – mondta Ghân. – Ha nap feljön, mi érez itt, akkor is, ha nem lát. Már fölmászta keleti hegyek fölé.
– Akkor indulnunk kell, amint lehet – sürgetett Éomer. – Még így sem remélhetjük, hogy ma odaérünk Gondor segítségére.
Trufa nem várta meg, hogy talán többet is hall, hanem elosont, hogy kész legyen, mire megjön a parancs az indulásra. Ez volt a csatát megelőző utolsó szakasz. Nem tartotta valószínűnek, hogy sokan túlélnék közülük. De Pippinre gondolt, és Minas Tirith égésére, s legyőzte rettegését.
Aznap minden jól ment, színét se látták, hangját se hallották az úton lesben álló ellenségnek. A fanyűvők őrláncot állítottak óvatos vadászokból, így aztán sem ork, sem kóbor kém nem tudta meg, hogy orvul átkelnek a hegyen. A homály, mire az ostromlott város közelébe értek, mélyebb volt, mint valaha, s a lovasok mint lóháton ülő fekete árnyak vonultak hosszú sorokban. Minden egyes századnak megvolt a maga fanyűvő-vezetője, az öreg Ghân a király mellett rótta az utat. Kezdetben lassabb volt az útjuk, mint remélték, mert eltartott egy ideig, amíg a lovasok gyalogszerrel és a lovaikat száron vezetve kitaposták maguknak az utat a sűrű erdőben, a hegyen át a táboruktól a kőemberek rejtett szekérútjáig. Késő délután volt, mire a sereg éle megérkezett a sűrű, szürke ciheresbe, amely az Amon Dîn keleti szélén húzódott, s elfedte azt a hegyvonulattal párhuzamos szurdokot, amely keletről nyugatra, Nardoltól Dînig vezetett. A szurdokban vitt az elfeledett szekérút, amely a Városból Anórienbe tartó fő lovaglóútba torkollt, de most már sok-sok fanemzedék óta az erdő vette birtokába, eltűnt, széttöredezett, és számtalan esztendő avarja födte. De ez az erdő volt a lovasvégiek utolsó reménye, fedezék, mielőtt a nyílt mezőn csatába bocsátkoznának, hiszen hátuk mögött feküdt az út és az Anduin síksága, keleten és délen meg köves, csupasz lejtők, ahol az elgyötört hegyek összebújtak, s fokról fokra feljebb gyűrődve végül a Mindolluin roppant hegyhátában értek véget.
Az élen lovagló század megállt, és a sereg a kőemberek szekérútjának szurdokából kiérve szétszóródott, s táborhelyet keresett a szürke fák alatt. A király tanácsra hívta össze a kapitányait. Éomer felderítőket akart kiküldeni, hogy az utat kikémleljék, de az öreg Ghân a fejét rázta. Nem jó lovasembert küldeni – mondta. – Fanyűvő mindent lát, amit lehet rossz levegőben. Mindjárt itt lesz, és elmondja.
Megérkeztek a csapatkapitányok, s óvatosan előosontak a fák közül a többi csupapúp-alakok is, mind annyira hasonló az öreg Ghânhoz, hogy Trufa alig tudta megkülönböztetni őket. Különös, torokhangú nyelvükön jelentést tettek a főnöküknek.
Ghân egyszerre a királyhoz fordult: – Fanyűvő sok mindent mond – kezdte. – Először: lenni óvatosnak, lovasok! Sok ember táborban, Dînen túl, egy óra ide – s nyugatra mutatott, a fekete tanúhegy felé. – De onnét kőnép új faláig senki. Ott sokan dolgozni. Fal nem áll: gorgûn ledöntötte fekete vasdoronggal és földrengéssel. De nem óvatos, nem néz körül. Azt hisz, barát őriz minden út! – S az öreg Ghân fura, gurgulázó hangot adott, úgy látszott, nevet.
– Csupa jó hír! – kiáltotta Éomer. – Még e homályban is fölcsillan a remény. Ellenségeink fogásai néha a mi hasznunkra vannak. Ez az átkozott sötétség minket is elrejt. Most meg, sóvárgó vágyukban, hogy elpusztítsák Gondort, s szétszedjék kőről kőre, az orkok a legnagyobb aggodalmat szüntették meg. Átvágunk rajtuk – ha odáig eljutottunk.
– Még egyszer nagyon köszönöm, erdők Ghân-buri-Ghânja – mondta Théoden. – Minden jót kívánok neked a hírekért és a vezetésért.
– Ölj gorgûn! Ölj ork! Fanyűvő szónak nem örül – felelt Ghân. – Kergesd el rossz levegő és sötétség fényes vassal!
– Azért lovagoltunk idáig, hogy ezt tegyük – mondta a király –, s minden bizonnyal megpróbáljuk. De hogy sikerül-e, az csak holnap derül ki.
Ghân-buri-Ghân lekuporodott, s a búcsújeléül a földet érintette kemény homlokával. Majd fölállt, mint aki menni készül. De megtorpant, fölnézett az égre, mint valami döbbent erdei állat, s beleszagolt a furcsa levegőbe. Szeme fölcsillant.
– Változik a szél! – kiáltotta, s egy szempillantás alatt társaival együtt beleveszett a homályba, hogy soha többé ne lássa viszont egyetlen rohani lovas sem. Nem sokkal ezután messze keleten megint megszólalt a halk dobszó. De a seregből most már senki se félt, hogy a fanyűvők netán elárulnák őket, bármilyen csúfak és furcsák is.
– Tovább már nem szorulunk vezetőre – mondta Elfhelm. – Hisz van a seregben, aki béke idején járt már Magosvárban. Mint magam is. Ha kiérünk az útra, délnek fordulunk, s még huszonegy mérföld, amíg a mezőföld falához érünk. Onnét az út mindkét oldalán mindvégig gyep van, Gondor fullajtárjai ott lovagolnak a legsebesebben. Ott mi is gyorsan haladhatunk, s halkan.
– De mostantól kezdve fel kell készülnünk minden gonoszságra, és össze kell szednünk minden erőnket – mondta Éomer. – Én azt tanácslom, pihenjünk egyet, innét este induljunk tovább, s úgy osszuk be az utunkat, hogy a csatamezőre akkor érjünk, mikor holnap úgy amennyire hajnalodik.
Ezzel a király is egyetértett, s a kapitányok eltávoztak. De Elfhelm hamarosan visszajött. – A felderítők semmi érdemlegeset nem találtak a szürke erdőn túl, uram – mondta –, csak két embert, két holt embert és két holt lovat.
– Igen? – mondta Théoden. – Tehát?
– Mindkettő gondori futár volt, uram, az egyik talán Hirgon. Kezében legalábbis a Vörös Nyilat szorongatta, de a feje hiányzott. És: a jelekből ítélve mindkettő nyugat felé menekült, mikor a halál utolérte őket. Ebből én azt olvasom ki, hogy mikor tőlünk visszatértek, azaz, ha szokásuk szerint állomásonként lovat váltottak, két éjszakával ezelőtt, már ellenséget találtak a külső falon, vagy lehet, hogy épp akkor folyt az ostrom. A Városba tehát nem jutottak be, és kényszerűségből visszafordultak.
– Sajnos – mondta Théoden. – Denethor eszerint nem vette hírét a jöttünknek, s kétségbeesik.
– A szükség nem tűr halasztást, de későn mégiscsak jobb, mint soha – mondta Éomer. – S lehet, hogy e közmondás most igazabbnak bizonyul, mint bármikor azóta, hogy az első ember szóra nyitotta a száját.

Éjszaka volt. Rohan serege némán vonult az út két oldalán. Az út a Mindolluin előhegyeit megkerülve, most délre kanyarodott. Messze, s majdnem pontosan előttük vörös volt az ég alja, s feketén rajzolódott ki rajta a roppant Mindolluin. Egyre közelebb jártak a pelennori Rammashoz, de még nem járt hajnalra az idő.
A király az élen járó század közepén lovagolt, körülötte udvartartásának tagjai. Utánuk Elfhelm éored-je következett; Trufa most vette észre, hogy Dernhelm elhagyta a helyét, és a sötétben mindjobban előrenyomakszik, végül már ott lovagol közvetlenül a király testőrei mögött. A menet megtorpant. Trufa halk hangokat hallott elölről. Felderítők érkeztek vissza, majdnem a falig merészkedtek. Odamentek a királyhoz.
– Nagy tüzeket láttunk, uram – jelentette az egyik. – A Város lángokban áll, s a mező teli ellenséggel. De úgy látszik, mindenkit leköt az ostrom. Amennyire meg tudtuk becsülni, nagyon kevesen maradtak a külső falon, s azoknak is csak a dúláson jár az eszük.
– Emlékszel még a fanyűvő szavaira, uram? – kérdezte egy másik. – Én béke idején a tág Lankáson élek, a nevem Wídfara, s én is tudok olvasni a szél üzenetéből. Már fordul. A Dél lélegzetét hozza, s bármilyen halványan, de tengerszaga van. Sok újat hoz a reggel, mire a falhoz érsz, pirkadni fog a bűz fölött.
– Ha igazat szólsz, Wídfara, tán áldásos és békés éveket érsz még! – mondta Théoden. Ezután udvartartása tagjaihoz fordult, akik ott voltak a közelben, de hangja tisztán csengett, s így az első éored lovasai közül is sokan hallották a szavait:
– Eljött az óra, Lovasvég lovasai, Éorl fiai. Előttetek tűz és ellenség, az otthon messze, a hátatok mögött. Bár idegen mezőkön szálltok harcba, a dicsőség, amit itt arattok, tietek lesz az idők végezetéig. Esküt tettetek, most teljesítsétek, tegyétek meg, amivel a szorongatottaknak, hazátoknak és a barátságnak tartoztok.
A lovasok pajzsukat ütögették a lándzsájukkal.
– Éomer, fiam! Te vezeted az első éored-et – rendelkezett Théoden. – Én a királyi lobogó mögött lovaglok középen. Elfhelm, fordítsd a századodat jobbra, ha túl vagyunk a falon. S te, Grimbold, a tiedet balra. A többi meg kövesse az első hármat, ahogy módja van rá: Ahol az ellenség összeverődik, csapjatok rá. Más tervet nem készíthetünk, mert nem tudjuk, hogy mi a helyzet a mezőn. Előre hát, s ne féljétek a sötétséget!
Az első század útnak indult, amilyen gyorsan tudott, mert még mindig sötét volt, bármi változást jósolt is Wídfara. Trufa Dernhelm háta mögött lovagolt, bal kezével kapaszkodott, jobbjával meg a kardját próbálta meglazítani a hüvelyében. Most érezte, hogy milyen keservesen igazak az öreg király szavai: – Mit kezdenél egy ilyen csatában, Trufiádok? – Pontosan ezt – gondolta –, gátolnék egy lovast, s reménykednék, hogy nem esem le a lóról és nem gázolnak halálra a vágtató paták!

Már nem voltak hárommérföldnyire a külső falaktól. Hamarosan odaértek: Trufa számára túlságosan is hamar. Vad kiáltások hallatszottak, fegyverek csaptak össze, de röviden. A falon serénykedő orkok kevesen voltak, s meglepetésszerűen érte őket a támadás, így hát vagy kardélre hányták vagy elkergették őket. A Rammas északi kapujának romja előtt a király megint megállt. Az első éored fölzárkózott mögé és kétoldalt melléje. Dernhelm ott maradt a király közelében, bár Elfhelm százada jobbra húzódott el. Grimbold emberei elkanyarodtak keletre, s egy másik nagy nyíláson lépték át a falat.
Trufa kikandikált Dernhelm háta mögül. Messze, tán tízmérföldnyire, vagy annál is messzebb, nagy tüzet látott, de köztük és a fal közt is tűzcsíkok izzottak hatalmas félkörben, a legközelebbi talán ha hárommérföldnyire. Mást nemigen tudott kivenni a sötét lapályon, mint ahogy a pirkadatnak se látta semmi jelét, nem is reménykedett benne, s szelet sem érzett, sem változót, sem változatlant.
Rohan serege most némán megindult Gondor mezején, lassan, de egyenletesen nyomult előre, mint az emelkedő ár egy biztosnak vélt töltés résein át. A Fekete Kapitány minden gondolatát és akaratát a város közeli eleste kötötte le, s eddig még semmi hírt nem kapott, ami figyelmeztethette volna, hogy a terveibe hiba csúszott.
Egy idő múltán a király az embereit egy kissé keletre térítette, hogy éket verjen az ostrom tüzei és a külső mezők közé. Ellenállással még mindig nem találkoztak, és Théoden még mindig nem adott jelt a rohamra. Végül újra megállította a sereget. A Város itt már közelebb volt. Érezték az égésszagot s a közeli halál árnyékát. A lovak nyugtalankodtak. De a király mozdulatlanul ült Hósörény nyergében, csak nézte az elkínzott Minas Tirithet, s mintha hirtelen beléhasított volna a fájdalom vagy a rettegés. Szinte összezsugorodott, meghajlott a kortól: Trufa is ott érezte magán az iszony és kétely rettentő súlyát. Szíve lassabban vert. Mintha az idő is megállt volna e tétovaságban. Elkéstek! És késve ideérni rosszabb, mint soha! Tán Théodennek is inába száll a bátorsága, lehajtja a fejét s eloldalog, hogy megbújjék a hegyek között.
S akkor Trufa megérezte végre, vitathatatlanul megérezte a változást. Szél érte az arcát! Fény derengett. Messze, messze, délen, kibontakoztak a felhők, gomolyogtak, sodródtak szürkén: mögöttük ott bujkált a hajnal.
S e pillanatban megvillant valami: mintha villám csapott volna föl a földből, a Város alatt. Izzó fényében ott állt a Város, kápráztatón fehéren-feketén, tornya, mint csillogó tű, s mikor magába zárta újra a sötétség, a mezőn át hatalmas dörej görgött feléjük dübörögve.
S e hangra a király meghajlott háta, mint a rugó egyenesedett ki. Megint mint a szálfa, magas volt és büszke, fölállt a kengyelben, és elkiáltotta magát hatalmas hangon, csengőbben, mint halandó ember valaha is:

 

Théoden Lovashada, lóra, lóra!
vad vágy gyúl, győzd: tüzelj, gyilkolj!
Rázd a dárdát, rontsd a pajzsot,
kard s vér napja vár, mire nap kél!
vágtass, vágtass! Fel Gondorba!

 

Ezzel kiragadta a zászlóvivője, Guthláf kezéből a kürtöt, s akkorát fújt bele, hogy az kettérepedt. S a sereg valamennyi kürtje az égre irányult, s e nehéz órában úgy zúgott föl Rohan kürtszava, mint szélvész a pusztán, vagy égzengés a hegyek között.

 

Vágtass! Vágtass! Fel Gondorba!

 

A király rákiáltott Hósörényre, s a ló vágtába ugrott. Mögötte lobogója csattogott a szélben, rajta a fehér ló zöld mezőben, de a király messze megelőzte. Kíséretének lovagjai dübörögve eredtek utána, de még ők sem tudták utolérni. Ott vágtatott Éomer is, sisakján úszott a fehér lófarok, az első éored arcvonala úgy tört előre, mint partra a tajtékos hullám, de Théodent nem tudta utolérni. Látszott, hogy ádáz, hogy ősei csata-dühe, mint az új vér vágtat ereiben, mint a régiek istene sarkallta Hósörényt, akár Oromé, a Nagy, a valák csatájában, mikor a világ még ifjú volt. Dísztelen aranypajzsa íme! megvillant, mint a nap tükörképe, a fű zöld lángot vetett csataménje fehér lábai körül. Mert megjött a hajnal s a tengeri szél, és menekült a homály, és följajdultak Mordor seregei, erőt vett rajtuk a félelem, futottak, haltak és áttaposott rajtuk a düh patája. És akkor Rohan egész serege rázendített, és dalolva vagdalkozott, s szép és félelmetes énekszavuk a Városig elhallatszott.

 

 

6. fejezet
A csata Pelennor mezején

De nem holmi rabló vagy ork-törzsfő volt, aki Gondor ostromát vezette. A sötétség túl hamar megtört, korábban, mint ahogy a Fekete Úr elrendelte: a szerencse pillanatnyilag ellene fordult, épp akkor csúszott ki a kezéből a győzelem, mikor érte nyúlt, hogy megragadja. De a karja hosszú volt. S még most is hatalmas erőknek parancsolt. Sok fegyverese volt a Királynak, a Gyűrűlidércnek, a Nazgûlok Urának. Otthagyta a Kaput, és eltűnt.
Lovasvég királya, Théoden épp elérte az utat, ami a Kaputól a folyóra vezetett, s elkanyarodott a Város felé, amely nem volt már egy mérföldnyire sem. Egy csöppet visszafogta a lovát, új ellenséget keresett, s lovagjai, velük Dernhelm is, körülvették. Elöl, a falhoz közelebb Elfhelm emberei már az ostromgépek közt hadakoztak, kaszabolták, űzték az ellenséget a maga gyújtotta tűzbe. Pelennornak már majdnem az egész északi felét megtisztították, égtek az ork-táborok, s az orkok, mint vadász elől a vad, csordákban futottak a folyó felé: a rohírok kedvükre vágtattak ide-oda. De a Várost még nem szabadították fel, a Kapu még nem volt a birtokukban. Az ellenség ott keményen megvetette a lábát, s a mező túlfelén egy másik, veretlen hadsereg állt. Az úton túl, délre, ott sorakozott Harad főereje, lovasságuk a törzsfő lobogója körül. Az körülnézett, s a hajnal derengő fényében megpillantotta a király lobogóját. Látta, a lobogó messze előtte jár a csatának, s csak néhány ember van körülötte. Elöntötte a vörös düh, nagyot kiáltott, s vérszínű lobogóját, amit fekete kígyó díszített, magasra emelve megindult a zöld mezőben vágtató fehér ló ellen, a déliek kardot rántottak, szablyájuk megvillant, mint megannyi csillag.
Théoden észrevette, hogy jön, nem várta be a támadást, megsarkallta Hósörényt, és elébe vágtatott. Összecsaptak. De Théoden dühe forróbban izzott, lovagjai ügyesebben bántak hosszú lándzsáikkal, s több volt bennük a keserűség. Ha kevesebben voltak is, úgy csaptak a déliek seregére, mint mennykő az erdőbe. Thengel fia Théoden egyenest a tusa közepébe, lándzsája eltört, ahogy a törzsfőnökbe döfte. S már röppent ki a kardja, ugratott a lobogónak, hasította kettőbe a zászlórudat, a zászlótartót, a fekete kígyó aláhanyatlott. S aki az ellenséges lovasokból eddig még megmaradt, most megfordult, és hanyatt-homlok menekült.
De íme! a diadal közepette a király aranypajzsa elhomályosult. A hajnal lehervadt az égről. Sötétség hullt rájuk. A lovak nyihogtak és megbokrosodtak. Levetették lovasaikat, azok ott fetrengtek a földön.
– Hozzám! Hozzám! – kiáltotta Théoden. – Előre, éorlfiak! Ne féljétek a sötétséget! – De Hósörény a rémülettől eszét vesztve ágaskodott föl, küzdött a levegővel, s nyihogva zuhant az oldalára, fekete dárda döfte át. A király alatta.
A nagy árnyék úgy ereszkedett alá, mint egy lecsapó felhő. S lám! valami szárnyas jószág, ha madár, nagyobb, mint bármi más madár, csupasz, se pikkelye, se tolla, s roppant szárnya is inkább karmos ujjak közt feszülő bőrhártya. Tán valami régibb világ teremtménye, olyan fajta, mely elfeledett hegyek közt senyvedt a hold hidegében, túlélte idejét, s rút kőfészkében keltette ki utolsó, elkésett, s minden rosszra képes fészekalját. S a Fekete Úr megszerette, döghúson fölnevelte, míg csak nagyobbra nem nőtt valahány fiókája, mint bármi más szárnyas jószág valaha is, s lóul adta őket szolgái alá. Most mind lejjebb-lejjebb siklott, behúzta bőrhártyás ujjait, vijjogva telepedett rá Hósörény tetemére, belevájta karmát, s ráhajtotta hosszú, kopasz nyakát.
Hátán fekete köpenyes, hatalmas és fenyegető lény ült. Acélkoronás, de a korona és a köpeny közt nem látszott semmi, csak gyilkos szemének izzása: a Nazgûlok Ura volt az. Mikor a sötétség fölszakadt, visszatért a levegőbe, magához parancsolta szárnyas paripáját, s már jött is megint, romlást hozott, kétségbeesésre fordította a reményt, s halálra a diadalt. Kezében roppant fekete buzogány.
De Théoden nem maradt teljesen magára. Kíséretének lovagjai ott hevertek körülötte lekaszabolva, vagy rémületükben eszüket vesztett lovaik ragadták őket messzire. De egy még mindig ott állt: az ifjú Dernhelm, a hűségében rettenthetetlen, zokogott, mert apjaként szerette királyát. Trufa meg a roham során sértetlenül kucorgott mögötte, míg csak le nem csapott az Árnyék, ekkor Windfola levetette őket a hátáról rémületében, s most vadul rohangászott a síkon. Trufa négykézláb kushadt, mint egy káprázó állat, rettegésében nem látott, és fölfordult a gyomra.
– Király szolgája! – kiáltott némán a szíve. – Maradj itt mellette! Azt mondtad, apád lesz! – De teste erősebb volt az akaratánál, s csak reszketett. Szemét sem merte kinyitni, nem mert föltekinteni.
Ekkor kihunyó eszmélete feketéjén át Dernhelm hangját vélte hallani, de ez a hang valahogy különös volt, s valami mást, ismerős hangot juttatott eszébe.
– Távozz, csúf pokolfajzat, dögkeselyűk ura! Hagyd békén a holtat! – Hideg hang válaszolt: – Ne állj a nazgûl és prédája közé. Mert akkor nem öl meg, ha rád kerül a sor. Elvisz a siralmak házába, túl a sötéten, ahol húsodat fölfalják, s fonnyadt agyad csupaszon állhat a Soha be nem hunyt Szem elébe.
Hüvelyéből kiröppent kard csendült. – Tégy, amit akarsz, de ha rajtam áll, nem teszed meg.
– Nem teszem meg? Bolond, eleven férfi engem vissza nem tart!
Ekkor Trufa olyan hangot hallott, amit ebben a pillanatban a legkevésbé tartott valószínűnek. Mintha Dernhelm fölkacagott volna, s csengő kacagása, mint az acélcsengés. – Én nem vagyok ám eleven férfi! Lányt látsz! Én Éowyn vagyok, Éomer húga! S állj csak ide közém, meg rokonom-uram holtteste közé, ha ismersz halált. Mert akár élő vagy, akár fekete szellem, én kettéhasítlak, ha hozzá mersz érni.
A szárnyas jószág rávijjogott, de a Gyűrűlidérc nem felelt, hallgatott, mintha kételye támadt volna. Trufa félelmén egy pillanatra úrrá lett a csodálkozás. Kinyitotta a szemét, és leszakadt róla a feketeség: Pár lépésnyire tőle ott gubbasztott a szárnyas jószág, sötétség vette körül, s fölötte feketéllett a Nazgûlok Ura, mint a kétségbeesés árnya. S azzal szemtől szembe, tőle egy kicsit balra, az, akit ő Dernhelmnek ismert. De lehullott fejéről a haját elrejtő sisak, s az most kibomolva, mint sápadt arany omlott a vállára. Tengerszürke szeme kemény és ádáz, még ha csurgott is arcán a könnye. Kezében kard, pajzsát magasra emelte, hogy ellensége iszonytató szemét eltakarja.
Éowyn volt az, s Dernhelm is. Mert Trufa emlékezetébe egyszerre belevillant az arc, amelyet az úton ismert meg, Dúnhargtól idáig, az arc, amely a halált keresi, mert a remény odavan. Szívét eltöltötte a szánalom és a csodálat, s egyszerre fölhorgadt benne fajtájának lassan hevülő bátorsága. Keze ökölbe szorult. Nem szabad meghalnia, olyan szép, olyan elszánt! Legalábbis egyedül nem, úgy, hogy senki ne álljon az oldalán.
Ellenségük szeme nem fordult feléje, mégis alig mert megmoccanni, nehogy a szörnyű szem megpillantsa. Lassan, nagyon lassan félrekúszott, de a Fekete Kapitány, kételyei közt és a lány iránt táplált gonosz rosszindulatában ügyet se vetett rá, mintha csak féreg lenne a porban.
A roppant bestia egyszer csak széttárta ocsmány szárnyát, s még a szele is bűzlött. Felszökkent a levegőbe, majd vijjogva, karmával-csőrével lecsapott Éowynra.
De a lány nem hátrált, a rohírok leánya, királyok ivadéka, karcsú, de kemény, mint az acélpenge, gyönyörű, mégis félelmetes. Kardja lecsapott, ügyesen, gyilkosan: lecsapta a bestia előrenyújtott fejét, s az, mint a kő, zuhant a földre. Hátraszökkent, mikor a hatalmas test a földhöz csapódott, a két kitárt szárny megvonaglott a földön. A sötétség elszállt. Fény hullt Éowynre, s haja megcsillant a felkelő nap fényében.
A dög hátáról leszállt a Fekete Lovas, s fenyegetően tornyosult fölébe. Nagyot kiáltott, hangja mint méreg ömlött az ember fülébe, s lesújtott a buzogánya. A lány pajzsa ízzé-porrá zúzódott, karja eltört. Térdére esett. A Fekete Kapitány felhőként hajolt fölébe, a szeme izzott, fölemelte buzogányát, hogy öljön.
De egyszerre fájdalmas kiáltással előrebukott, a buzogány mellétalált, s a földet érte. Trufa kardja döfött belé hátulról, áthatolt a fekete köpenyen, s elmetszette a térde inát.
– Éowyn! Éowyn! – kiáltotta Trufa. Majd tántorogva, küszködve fölágaskodott, és minden erejét összeszedve lecsapott kardjával a korona és a köpeny nyaka közé, ahogy a roppant váll eléje görnyedt. A kard szikrát vetett, és darabokra tört. A korona csörrenve hullott a földre. Éowyn rárogyott elesett ellenségére. De lám! A köpeny is, a páncéling is üres volt. Ott hevert alaktalanul a földön, megtépve és gyűrötten, egy kiáltás szökött a reszkető levegőbe, vékony jajszóvá halkult, elkapta a szél, s a testetlen, magas hang elhalt, elnyelte a semmi, és nem is hallotta többé soha senki a világnak ebben a korában.

És Trufa, a hobbit, ott állt az elesettek közt, és pislogott, mint a napvilágon a bagoly, mert szemét elhomályosították a könnyek, könnyei ködén át látta Éowyn gyönyörű fejét, amely a földön nyugodott és meg se moccant, látta a dicsősége teljében elesett királyt. Mert Hósörény kínjában legurult róla: mégis ő volt gazdája végzete.
Ekkor Trufa lehajolt, és megcsókolta a király kezét. S lám! Théoden kinyitotta a szemét, és a tekintete tiszta volt, s nehezen forgó nyelvvel, de nyugodtan azt mondta:
– Ég áldjon, Holbytla uram! Az én testem megtöretett. Apáimhoz megyek. S még az ő dicső társaságukban sem kell majd szégyenkeznem. Elejtettem a fekete kígyót. Komor a reggel, boldog a nap, arany a napnyugta!
Trufa képtelen volt szólni, csak elsírta magát. – Bocsáss meg, uram – mondta végül –, hogy megszegtem parancsodat, s hogy nem tettem többet a szolgálatodban, mint hogy távoztodban elsirassalak.
Az öreg király elmosolyodott: – Ne gyászolj! Engedetlenséged meg van bocsátva. A nagy lelket nem lehet megtagadni. Élj boldogságban, s ha békességben ülsz és pipázol, gondolj rám! Mert most már sose fogok veled ülni Meduseldben, ahogy ígértem, hogy fűtudományodat meghallgassam. – Behunyta a szemét, ahogy Trufa fölébe hajolt. Egyszer csak megint megszólalt. – Hol van Éomer? Mert a szemem elsötétül, s szeretném még látni, mielőtt elmegyek. Utánam ő legyen a király. És Éowynnek üzenni szeretnék... Ő... ő nem akart elhagyni engem, s most már sose látom őt, ki szívemnek kedvesebb, mintha a lányom lenne.
– Uram, uram... – mondta volna megtört hangon Trufa – ő... – de ebben a pillanatban megint kitört a csatazaj, körös-körül mindenütt tülkök és kürtök rikoltoztak. Trufa körülnézett, közben meg is feledkezett a háborúról, s maga körül az egész világról, s úgy érezte, órák teltek el azóta, hogy a király a halála elébe lovagolt, pedig valójában épp az imént történt. De látta, veszély fenyeget, belekerülnek a most kibontakozó nagy csata közepébe.
Új ellenséges erők közeledtek sietve az úton a Folyó felől, a falak alól is Morgul légiói vonultak, a déli mezőkön meg Harad talpasai jöttek, előttük lovasok, hátuk megett meg a mûmak-ok roppant háta látszott, s rajtuk bástyák. De északon Éomer fehér sisakdísze lobogott a rohírok arcvonala előtt, akik ott gyülekeztek és sorakoztak, a Városból meg a megmaradt gondori emberek serege özönlött ki, elöl Dol Amroth ezüsthattyús lobogója, amint a kapu előtt űzi az ellenséget.
Egy pillanatra átvillant Trufa agyán: – Hol lehet Gandalf? Miért nincs itt? Nem menthette volna meg a királyt és Éowynt? – De már jött is vágtában Éomer, s vele kíséretének még életben lévő lovagjai. Már biztosan ülték meg a lovukat. Csudálkozva nézték a szárnyas bestia dögét a földön, lovaik visszahőköltek tőle. De Éomer leszökkent a nyeregből, s ahogy odalépett a király elébe s megállt, bánattal telt meg a szíve.
Aztán az egyik lovag kivette a király lobogóját az elesett zászlótartó, Guthláf kezéből, és magasra emelte. Théoden lassan felnyitotta a szemét. A lobogó láttán jelezte, hogy adják át Éomernek.
– Üdv Lovasvég Királyának! – mondta. – Vigyétek győzelemre a zászlót! Ég áldja Éowynt! – És örökre lehunyta a szemét, s nem tudta, hogy Éowyn ott fekszik a közelében. És aki csak ott állt körülötte, az mind zokogott és úgy kiáltotta: – Théoden! Théoden király!
És Éomer így szólt hozzájuk:

 

Mértéket a gyásznak! Hatalmas hullt itt,
méltó halállal. Majd ha dicső halom
fedi, nők sirassák! Minket csata sürget!

 

De maga is zokogott, miközben mondta. – Lovagjai maradjanak vele – rendelkezett –, s vigyék el holttestét tisztességgel a mezőről, nehogy átsöpörjön fölötte a csata. Igen, s a király mindazon vitézeit, akik vele feküsznek. – És végignézett a holttesteken, és néven szólította mindet. Majd egyszerre megpillantotta a húgát, Éowynt, s ráismert rögtön. Kőbálvánnyá dermedt, mint akinek nyílvessző forrasztja torkára a szót, majd holtsápadt lett, s hideg düh szállt a fejébe. Egy darabig hang se jött ki a torkán. Izzott az ádáz indulattól.
– Éowyn! Éowyn! – kiáltotta végre. – Éowyn, hogy kerülsz te ide? Ez miféle őrültség, vagy miféle boszorkányság? Halál, halál, halál! Mindnyájunkat elemészt a halál!
Aztán se szó, se beszéd, sarkon fordult, senkitől tanácsot nem kért, a Város embereire nem várt, csak megsarkantyúzta a lovát, visszavágtatott a sereg elébe, megfújta a kürtjét, s elkiáltotta magát, hogy „rajta!”. S az egész mezőn végigzengett a hangja, hogy: – Halál! Rajta, rajta, ha romlás vár, ha világvége, rajta!
És a sereg nekilendült. De a rohírok már nem énekeltek. – Halál! – kiáltották egy hanggal, félelmetesen, s egyre növekvő sebességgel, mint a szökőár söpört át haduk az elesett királyon, s vágtatott el dübörögve délnek.
És Trufiádok, a hobbit, ott állt és pislogott könnyei kőzött, és senki se szólt hozzá, sőt észre se vették. Aztán kitörülte szeméből a könnyet, s lehajolt, hogy fölvegye a zöld pajzsot, amit Éowyntől kapott, s a hátára csatolta. Majd körülnézett, hogy hol is a kardja, amit elejtett: mert mikor lesújtott vele, karja elzsibbadt, s most csak a bal kezének tudta hasznát venni. S íme! Ott hevert a kard, pengéje füstölt, mint a tűzre vetett ág, miközben nézte, mind jobban összezsugorodott, és végül eltűnt.
Így végezte a Sírbuckából származó kard, Nyugathon alkotása. De ha sorsát ismeri, örvendett volna, aki egykor, az Északi Királyságban, a dúnadán nép fiatalkorában, mikor az Ellenség Angmar rettegett birodalma, s feje annak varázsló-királya volt, e kardot türelmes munkával kikovácsolta. Mert semmilyen más penge, bármilyen erős kar forgatja, nem ejthetett volna az ellenségen ekkora sebet, hasíthatott volna a szellem-húsba, imigyen törvén meg a varázst, amely a láthatatlan inakat az akaratával összekötötte.
Fölemelték a királyt, s köpenyekkel letakart lándzsanyeleken elindultak holttestével a Város felé, mások meg Éowynt emelték fel gyöngéden, s vitték a király után. De a király kíséretének elesett tagjait nem tudták elvinni a csatatérről, mert a király lovagjai közül heten vesztették életüket, köztük Déorwyne is, a vezérük. Így hát egymás mellé fektették őket, az ellenségtől és az óriásmadár dögétől távolabb, s lándzsákat szúrtak le köréjük. Ezután, mikor mindennel végeztek, visszatértek, máglyát raktak, és elégették rajta a madárdögöt, de Hósörénynek sírt ástak, fejéhez követ állítottak, s rávésték Gondor és Lovasvég nyelvén:

 

Hű szolga s úr-sorsa Lény:
Szélláb csikaja, Hósörény.

 

Hósörény sírján zöld és selymes szálú fű nőtt, de ahol a fekete madár dögét elégették, a föld örökre fekete maradt és terméketlen.
Trufa lassan, szomorúan baktatott a hordágyak mellett, a csatára ügyet se vetett. Fáradt volt, fájt minden tagja, lába reszketett, mintha hideg rázná. A tenger felől eső érkezett, s mintha az égbolt is Théodent és Éowynt siratná, szürke könnyeivel oltotta el a Város tüzeit. Az eső ködén át pillantotta meg Trufa Gondor közeledő embereit. Imrahil, Dol Amroth fejedelme odalovagolt a halottvivőkhöz, s visszafogta a lovát.
– Miféle terhet cipeltek, Rohan emberei? – kiáltotta.
– Théoden királyt – felelték. – Meghalt. De Éomer király most nyargal a csatába: ott lobog fehér sisakdísze a szélben!
Ekkor a fejedelem leszállt a lováról, letérdelt a hordágy mellé, hogy a királynak és hős rohamának tisztelettel adózzék, és csurogtak a könnyei. Aztán fölállt, és ránézett Éowynre, és elbámult. – Ugyan már, ki ez a lány? – kérdezte. – Hát a rohíroknak még a leányai is eljöttek, hogy szorongattatásunkban segítségünkre legyenek?
– Csak egy – felelték. – Ez Éowyn úrnő, Éomer húga, és nem is tudtuk, hogy velünk lovagol, egészen mostanáig. Fájlaljuk is.
A fejedelem, a lány szépségét látván, bár az arc sápadt volt és hideg, fölébe hajolt, hogy jobban megnézze, s megérintette a kezét. – Rohan emberei! – kiáltotta. – Felcser nincs köztetek? Megsebesült, lehet, hogy halálosan, de azt hiszem, él még. – És tükörfényes karvértjét a lány ajka elé tartotta, s lám! az acél alig észrevehetően elhomályosult.
– Siessetek nagyon – mondta, s egy lovast küldött vissza a városba, hogy segítséget hozzon. Ő maga mélyen meghajolt a halott király előtt, búcsúzóul, majd nyeregbe szállt, és ellovagolt a csatába.

Pelennor mezőin most ádázul föllángolt a harc: magasra csapott a csatazaj, fegyvercsörgés, az emberek üvöltözése, a lovak nyihogása. Tülkök bőgtek és kürtök harsogtak, és trombitáltak a mûmakok, ahogy harcra ösztökélték őket. A Város déli fala alatt a gondori talpasok rátámadtak Morgul ott gyülekező légióira. De a lovasok elvágtattak kelet felé, hogy Éomernek segítsenek: a Szálas Húrin, a Kulcsok Őrizője, meg Lossarnach Ura, és a Zöldhegyekből való Hirluin, és Imrahil fejedelem, a ragyogó, s velük minden lovagjuk.
Épp jókor érkezett a segítségük, a szerencse már-már cserbenhagyta Éomert, mert dühe elragadta. A rohírok rohamának heve szétzilálta az ellenséget, a lovasok ékei behatoltak a soraik közé, szétszórták lovasaikat, és halálra kergették gyalogosaikat. De ahol mûmakok voltak, oda a lovak nem mentek, visszahőköltek, megbokrosodtak, a hatalmas szörnyetegeket nem győzték le, azok úgy álltak, mint a védelem bástyái, és a haradiak most körülöttük gyülekeztek. S ha a rohírok háromszoros túlerő ellen indítottak rohamot, most már a haradiak fölénye, egymagában is sokkal több volt ennél, ráadásul egyre ömlöttek a friss csapatok Osgiliathból. Készen álltak a Város kirablására és Gondor megszentségtelenítésére, s csupán Kapitányuk parancsára vártak. Az azonban elpusztult Théoden kezétől, de Gothmog, Morgul hadnagya bevetette őket a küzdelembe: a csatabárdos khandi varágokat, a bíborvörösbe öltözött délieket és a Hazadon is túlról jött troll termetű, lógó vörös nyelvű, fehér szemű vadembereket. Csapataik egy része a rohírok ellen vonult, más része nyugatra, hogy Gondor hadait elvágja, s ne engedje őket a rohírokkal egyesülni.
Épp mikor a csata sorsa már-már Gondor ellen fordult, és reményük megingott, a városban nagy kiáltozás támadt, az idő késő délelőttre járt, erős szél fújt, az eső továbbvonult észak felé, és kisütött a nap. A falon álló őrök messzire elláttak, s attól, amin a szemük megakadt, minden reményük elszállt.
Mert az Anduin a harlondi kanyarban olyan irányt vett, hogy a Városból jó néhány mérföldnyire végig lehetett látni rajta, s akinek jó szeme volt, az most hajókat látott közeledni. S amint a hajókat meglátták, kétségbeesetten kiáltottak fel, mert a hajóhad, amely a szél szárnyán fölfelé tartott a csillogó vízen, fekete volt: bárkák, nagy merülésű, sokevezős hajók, duzzadó fekete vitorlák a szélben.
– Az umbari kalózok! – kiabálták az emberek. – Az umbari kalózok! Nézzétek! Jönnek az umbari kalózok! Akkor hát elesett Belfalas és az Ethir és Lebennir. Nyakunkon a kalózok! Ez a végzet utolsó csapása!
S néhányan, anélkül, hogy parancsot kaptak volna rá, mert hisz a Városban nem volt ki parancsoljon, félreverték a harangokat, mások meg a bástyáról retiráljt fújtak: – Vissza a falakra! – ordították. – Vissza a falakra! Gyertek vissza a városba, mielőtt mindenkit kardélre hánynak! – De a szél, ami a hajókat olyan sebesen hajtotta fölfelé, elsodorta a hangjukat.
Ami a rohírokat illeti, nem szorultak híradásra, nem kellett riasztani őket. Jól látták maguk is a fekete vitorlákat. Hisz Éomer alig egy mérföldnyire volt Harlondtól, s az ellenfél korábbi csapatai ott voltak közötte meg a kikötő között, miközben újabb ellenséges csapatok a hátát megkerülve igyekeztek elvágni őt a Fejedelem lovagjaitól. Kinézett a Folyóra, és lehervadt szívében a remény, s átkozta a szelet, amelyet az előbb még áldott. De Mordor seregei felbátorodtak, s vérszomjasan, ádázul indultak rohamra ellene.
Éomer hirtelen, tiszta aggyal fölmérte a helyzetet. Gyülekezőt fúvatott, hogy akit csak lehet, a zászlója köré gyűjtsön, úgy vélte, a zászló körül erős pajzsfalat formál, megáll egy helyt, s gyalogszerrel harcol, amíg csak utol nem éri mindnyájukat a halál, hősénekbe illő harcot vív, még ha nem marad is senki, aki Lovasvég utolsó királyának tetteit megénekelné. Ezért hát föllovagolt egy zöld kis halomra, ledöfte a zászlót, s a Fehér Ló csattogott a szélben.

 

Éjkomor kételyből nap keltére jöttem,
Dalom zengett s kardom tündökölt fölöttem.
Lovagoltam, remény és szív tört köröttem:
Dúlj, düh! Kő, hullj rommá! Éj, roskadj le rőten!

 

– kiáltotta, és felkacagott. Mert megint megittasult a harctól, mert eddig egy karcolás sem érte, mert fiatal volt, s mert király, egy bukott nép ura. S lám! kacagva nézett a fekete hajókra, s rántott kardot, hogy drágán adja a bőrét.
S ekkor elcsodálkozott, aztán fölujjongott, és földobta a kardját a napsütésbe, s mikor elkapta, énekre zendített. És minden szem követte a tekintetét, és látták mind, hogy a vezérhajón kibomlik egy hatalmas lobogó, s ahogy a hajó Harlond felé fordult, a színét is látták, virágzó fehér fa állt a selymén, Gondor jelképe, de körülötte a Hét Csillag és fölötte királyi korona, Elendil címere, amit egyetlen úr sem viselt számlálatlan esztendők óta. És a csillagok meg-megcsillantak a napfényben, mert Elrond lánya, Arwen drágakövekkel varrta ki őket, a korona meg csillogott, mert aranyból és mithrilből kalapálták.
Így jött meg Arathorn fia Aragorn, Elessar, Isildur örököse a Holtak Ösvényéről a tengeri szél szárnyán Gondor királyságába, és a rohírok ujjongtak, kacagtak örömükben, s a kardjukat villogtatták, a Város örömének, meglepetésének harangkongás, kürtharsogás adott hangot. Mordor seregei megzavarodtak, s boszorkányságot sejdítettek, nem értették, hogy tulajdon hajóik fedélzetére, hogy kerül ellenség, erőt vett rajtuk a fekete rettegés, érezték, hogy a sors árama ellenük fordult, s közel a végük.
Dol Amroth lovagjai kelet felé kergették maguk előtt az ellenséget: a troll-embereket, varágokat és a napfénytől irtózó orkokat. Éomer dél felé lovagolt, az ellenség menekült előle, de üllő és kalapács közé. Mert a hajókról most emberek ugráltak le Harlond rakpartjára, s rontottak északnak, mint a szélvihar. Ott jött Legolas és Gimli a csatabárddal, és Halbarad, kezében a lobogóval, és Elladan és Elrohir csillaggal a homlokán, és a szigorú kezű dúnadánok, az Észak kószái, Lebennin és Lamédon még a déli hűbéresek vitézeinek élén. De mindannyiuk előtt Aragorn, az újólag fellobbant tűzzel, Andúrillal, amit Narsil épp oly gyilkos fegyverré kovácsolt, mint régen volt; s homlokán Elendil csillagával.
Így aztán Éomer és Aragorn végül is a csatatéren látta viszont egymást, kardjukra támaszkodtak, egymás szemébe néztek, és boldogok voltak.
– Íme, összetalálkoztunk, hiába állt közénk Mordor minden serege – mondta Aragorn. – Nem megmondtam Kürtvárban, hogy találkozni fogunk?
– Megmondtad – hagyta rá Éomer –, de megesik, hogy a remény csalóka, s akkor még nem tudtam, hogy benned ekkora előrelátás lakozik. Kétszeresen áldott a váratlan segítség, s két barát viszontlátása még soha ilyen boldog nem volt. – Kezet szorítottak. – S még ilyen jókor jött se, barátom. Nagy veszteség, nagy bánat ért mindannyiunkat.
– Akkor gyerünk, álljunk bosszút érte, mielőtt beszélnénk róla! – mondta Aragorn, s egymás oldalán nyargaltak vissza a csatába.

Még kemény harc és hosszú fáradalom állt előttük, mert a déliek vakmerő és komor emberek voltak, s kétségbeesésükben vadak is, meg erősek és harcedzettek, s nem adták meg magukat kényre-kedvre. Így hát hol itt, hol ott, egy-egy leégett tanyánál vagy csűrnél, sírdombon vagy magaslaton, újra meg újra összeverődtek, s harcoltak, amíg csak rájuk nem esteledett.
A nap végre leszállt a Mindolluin mögé, égővörösre festette az eget, a hegyek és a dombok is vérszínben fürödtek: tűz izzott a folyó színén, s estére érve Pelennor mezőinek zöld gyepe is veres volt már. És ebben az órában véget ért Gondor mezőin a nagy csata, egyetlen ellenség sem maradt elevenen a Rammason belül. Mindet levágták, csak azokat nem, akik elmenekültek, hogy másutt haljanak meg, vagy akik a veresen tajtékzó Folyóba futottak. Mordorba vagy Morgulba még csak visszajutottak egynéhányan, de Harad földjére már csak a távoli rege jutott el: Gondor dühének és rettenetességének híre.
Aragorn, Éomer és Imrahil visszafelé lovagolt a Város Kapujához, olyan kimerülten, hogy se örülni, se gyászolni nem tudtak. Egyiküket se érte egyetlen karcolás sem, akkora volt a szerencséjük, s a fegyverük hatalma, s igaz, dühük órájában bevárni őket, szembenézni velük, kevesen mertek. De a többiek közül igen sokan maradtak sebesülten, csonkán vagy holtan a csatatéren. Forlongot csatabárddal kaszabolták össze, mert magában küzdött, gyalogszerrel, a morthondi Duilint és testvérét halálra taposták, mikor rohamot intéztek a mûmakok ellen, s íjászaikat odavezették a szörnyetegek elé, hogy a szemüket vegyék célba. És a szőke Hirluin se tér vissza többé Pinnath Gelinbe, se Grimbold Gramsladébe, sem Halbarad, a komor kezű kósza, Északföldére. Sok ember esett el, nagy hírű és névtelen, kapitány és közvitéz, mert nagy csata volt, s nincs ének, ami minden részletéről beszámolna. Jóval utóbb egy rohani énekes így emlékezett meg Magosvár halmairól:

 

Hallottuk, kürt harsant a hegyek közt,
Dél-királyságon kardok villogtak.
Paripák porzottak Kövesföldnek,
hajnali szélben. Háborút szítottak.
Théoden hullt, a hatalmas Theng fi,
arany csarnoka, zöld legelője,
Észak égboltja nem látta többé
seregek urát. Harding és Guthláf,
Dúnhere s Déorwine, daliás Grimbold,
Herefara s Herubrand, Horn és Fastred
vívott s veszett távoli tájon:
Magosvár halmain, hevernek a mélyben,
szövetséges gondori urakkal.
Híres Hirluin a tengerparti hegyekhez,
Vénséges Forlong a virágos völgyekbe,
Arnachba, földjére sose tért vissza
dicsőn, se az irdatlan íjászok,
Derufin s Duilin, éj-vad vizeikhez,
Morthond hegy-árnyas, hűs tavához.
Hajnali halál s esti elmúlás
irtott urat, népet. Álmuk alusszák
Gondor füve alatt, a Nagy Folyónál.
Könny-szürkék most, enyésző ezüst mind,
rőten rohant a hab itt, vadul zúgva:
vérvörös víz lángolt napszálltakor,
hegyek jelzőtüzekként hamvadtak az éjbe,
rőt harmat hullt Rammas Echorra.

 

 

7. fejezet
Denethor máglyája

Mikor a Kaputól eltisztult a sötét árnyék, Gandalf még mindig mozdulatlanul ült. De Pippin talpra állt, mintha nagy súlyt vettek volna le a válláról, hallgatta a kürtszót, s úgy érezte, mindjárt megszakad a szíve a boldogságtól. S még hosszú évek múlva is mindig eleredt a szeméből a könny, ha távoli kürtszót hallott. De most hirtelen eszébe jutott, hogy miért is jött, s futásnak eredt. Épp amikor Gandalf megmoccant, odaszólt Keselyüstöknek, s készült, hogy kilovagoljon a Kapun.
– Gandalf! Gandalf! – kiáltotta Pippin, és Keselyüstök megállt.
– Neked meg mi dolgod itt? – kérdezte Gandalf. – Talán nem az a törvény, hogy aki fekete-ezüstöt hord, az nem hagyhatja el a Fellegvárat, ha az Úrtól engedélyt nem kap rá?
– Én kaptam – mondta Pippin. – Ő küldött el. De meg vagyok ijedve. Valami rettenetes készül. Az Úrnak, azt hiszem, elment az esze, és attól tartok, meg akarja ölni magát, sőt Faramirt is. Nem tudnál csinálni valamit?
Gandalf keresztülnézett a tátogó Pippinen, s hallotta, hogy kinn a mezőn már erősödik a csatazaj. Ökölbe szorult a keze. – Mennem kell – mondta. – A Fekete Lovas kinn van, s romlást akar hozni ránk. Nincs időm.
– És Faramir? – kiáltotta Pippin. – Faramir nem halt meg, és elevenen fogják megégetni, ha valaki meg nem akadályozza.
– Elevenen megégetni? – kérdezte Gandalf. – Miféle mese ez? Ki vele!
– Denethor bement a Sírokhoz – mondta Pippin –, és magával vitte Faramirt is, és azt mondja, úgyis mindannyian elégünk, ő nem várja meg, és rakjanak máglyát neki, és égessék el rajta őt is és Faramirt is. És elküldött fáért meg olajért. És én elmondtam a dolgot Beregondnak, de nem hiszem, hogy volna bátorsága otthagyni az őrhelyét, épp szolgálatban van. És egyáltalán, mit tehetünk? – Pippin tehát kibökte, amit akart, s most reszketeg kézzel fölnyúlt, és megérintette Gandalf térdét. – Nem tudnád megmenteni Faramirt?
– Talán – mondta Gandalf –, de ha őt mentem meg, mások fognak meghalni, sokan. Mindegy, muszáj veled mennem, mert más nem segíthet rajta. De ez gonoszságra vall, és gyászt von magával. Az Ellenség még a Vár szívében is elég hatalmas, hogy csapást mérjen ránk: mert ebben is az ő akarata munkál.
S minthogy már elhatározta magát, cselekedett is, gyorsan fölkapta Pippint, odaültette maga elé, és Keselyüstököt egyetlen szóval megfordította. Végigcsattogtak Minas Tirith meredek utcáin, miközben a csatazaj egyre hangosabb lett a hátuk megett. Az emberek kezdték lerázni magukról a rettegést és a kétségbeesést, fegyvert ragadtak s kiáltozva újságolták: – Megjött Rohan! – Kapitányok ordítoztak, csapataikat szemlélték, sok már a Kapu felé menetelt.
Összetalálkoztak Imrahil fejedelemmel, s az odakiáltott nekik: – Hova-hova, Mithrandir? Rohírok verekednek Gondor mezőin. Össze kell szednünk minden erőnket.
– Minden emberre szükséged lesz, sőt még annál is többre – mondta Gandalf. – Igyekezz. Én is jövök, amint lehet. De dolgom van Denethor Úrral, s az nem tűr haladékot. Vedd át a parancsnokságot az Úr távollétében!

Továbbmentek; följebb érvén, közelebb a Fellegvárhoz, megérezték arcukon a szelet, s megpillantották a távolban a pirkadat fényét. Délen már világosodott az égbolt. De ez édeskevés vigasztalást jelentett, mert nem tudták, mire érkeznek, s féltek, hogy elkésnek.
– Múlik a sötétség – mondta Gandalf –, de még mindig súlyosan üli meg a Várost.
A Fellegvár kapujában nem találtak őrt. – Akkor Beregond elment – mondta reménykedve Pippin. Elfordultak, és sietve elindultak a Zárt Ajtó felé. Tárva-nyitva állt, a kapus ott feküdt előtte. Levágták, s elvették tőle a kulcsot.
– Az Ellenség műve! – kiáltotta Gandalf. – Ő az ilyen tetteket kedveli, ha barát öl barátot, ha a hűség megoszlik a szívek zűrzavarában. – Leszállt a lóról, s kérte Keselyüstököt, hogy menjen vissza az istállóba. – Tudod, barátom – mondta –, már réges-rég kint kéne lennünk a csatatéren, de közbejött valami. Ám jövök, amint tudok!
Bementek az Ajtón, le a meredek, kanyargós úton. Egyre jobban világosodott, a magas oszlopok, kőbe faragott alakok, mint megannyi szürke szellem maradoztak le mögöttük.
Egyszerre megtört a csönd, lentről kiáltásokat hallottak, és kardok csengését, ilyen hang, mióta e Város megépült, nem hallatszott még e megszentelt helyen. Végre megérkeztek a Rath Dînenre, és rohantak a Helytartók hatalmas, kupolás, a félhomályban komoran sötétlő háza felé.
– Megállj! – kiáltotta Gandalf, s felszökött a kőlépcsőre az ajtó előtt. – Vége legyen ennek az őrültségnek! – Mert ott álltak Denethor szolgái, karddal és fáklyával a kezükben, s a lépcsősor tetején, egymagában, Beregond, a toronyőrség fekete-ezüst egyenruhájában, az ajtót védte a szolgák ellen. Ketten már elestek a kezétől, s vérükkel szennyezték be a megszentelt földet, a többiek meg gyalázták Beregondot, elmondták gonosztevőnek, árulónak.
Gandalf és Pippin még oda se ért rohantában, már hallották a Holtak Házából Denethor hangját: – Sietve! Sietve! Mit mondtam? Vágjátok le ezt az árulót! Vagy magam vágjam le? – S az ajtó, amit Beregond a bal kezével tartott becsukva, kivágódott, s ott állt mögötte, magasan, dühösen, a Város Ura, szeme lángolt, s meztelen kard volt a kezében.
De Gandalf felszökött a lépcsőn, az emberek félreugrottak előle, mert érkezése olyan volt, mint amikor fehér fény csap be a sötétbe, s őbelőle is sütött a harag. Fölemelte a karját, s Denethor kardja, pedig már lecsapott vele, megállt a levegőben, fölemelkedett, kiugrott Denethor kezéből, s behullott mögéje a ház sötétjébe, Denethor megdöbbenten lépett hátra Gandalf elől:
– Mi ez itt, Uram? – kérdezte a mágus. – A holtak házában nincs helye élőnek. És miért verekszenek itt gondori emberek e szent helyen, mikor van kivel verekedniük a Kapu előtt? Vagy az Ellenség Rath Dînenbe is behatolt?
– Mióta tartozik neked számot adni Gondor Ura? – kérdezte Denethor. – Tán nem adhatok akármire parancsot a szolgáimnak?
– Adhatsz – mondta Gandalf. – Mások meg ellene szegülhetnek az akaratodnak, ha az őrült és gonosz. Hol a fiad, Faramir?
– Bent – mondta Denethor –, és ég, ő már ég. Neki a testében gyújtottak tüzet. De hamarosan mind elégünk. Tűzben veszünk el, s vége lesz mindennek. Hamuvá leszünk. Hamuvá és füstté, amit elfúj a szél!
Gandalf látta, hogy Denethort hatalmába kerítette az őrület, s félt, hogy máris valami gonoszságot művelt, megindult hát előre, Pippinnel és Beregonddal a nyomában. Denethor hátrált előle, amíg csak meg nem állt a kőlap mellett. De Faramirt ott találták, lázálomban, a kőasztalon fekve. Fát raktak a kőasztal alá, s magasan köréje, s mindent olajjal itattak át, még Faramir ruháját és takaróját is, de a máglyát még nem gyújtották meg. Ekkor Gandalf megmutatta, mekkora erő rejlik benne, még ha szürke zekéje elrejti is ereje fehéren sugárzó fényét. Átszökkent a farakáson, mint a pihét emelte fel a beteg embert, visszaugrott, s elindult az ajtó felé. De Faramir közben felnyögött, s lázálmában az apját hívta.
Denethor megrezzent, s mint aki révületből ébred, felvillant a szeme, majd elsírta magát, s azt mondta: – Ne vedd el tőlem az egyetlen fiamat. Hisz engem szólít!
– Szólít! – mondta Gandalf –, de te most nem jöhetsz hozzá. Mert meg kell keresnie a gyógyulás útját a halál küszöbén, s lehet, hogy nem találja. A te dolgod, hogy kimenj és harcolj a Városodért, s lehet, hogy a halál ott vár rád. Azt tudod is a szíved mélyén.
– Soha nem támadunk fel – mondta Denethor. – Hiábavaló a harc. Miért kívánnánk tovább élni? Miért ne mennénk a halálba egymás oldalán?
– Ahhoz nincs jogod, Gondor helytartója, hogy te szabd meg a halálod óráját – mondta Gandalf. – Így, mint te akarod, csak a pogány királyok ölték meg magukat, kétségbeesésükben, büszkeségükben, a Sötét Hatalom uralma alatt, s hogy tulajdon halálukat megkönnyítsék, magukkal vitték a fiaikat is. – Kiment az ajtón, Faramirt ráfektette az ágyra, amelyen hozták, s mely ott állt a Holtak Háza előcsarnokában. Denethor utána jött, megállt, reszketett, s vágyakozva nézett fia szemébe. Mély csönd volt, semmi se moccant, s Gandalf, Denethor fájdalma láttán, megingott egy pillanatra.
– Gyerünk! – mondta –, másutt is szükség van ránk. Rengeteg tennivaló vár rád.
Denethor ekkor hangosan fölkacagott. Büszkén kihúzta magát, visszalépett a kőasztalhoz, s fölemelte róla a vánkost, amelyen a feje nyugodott: Odament az ajtóhoz, félrehúzta a kővánkos takaróját, s íme! egy palantír-t tartott a kezében. Ahogy magasra emelte, a többiek látták, hogy a kő szíve fölizzik, az Úr szikár arcát vörös fény világítja meg, olyanná válik, mintha kemény kőből faragták volna ki azt is, éles, fekete árnyékok barázdálják, nemes, büszke és félelmetes. Szeme lángolt.
– Büszkeségükben és kétségbeesésükben! – kiáltotta. – Hát te azt hitted, a Fehér Torony szeme vak? Nem, én többet láttam, mint hitted volna, Szürke Bolond! Mert a reménységed tudatlanság. Menj hát és gyógyíts! Hiúság. Lehet, hogy rövid időre, tán egy egész napra, diadalt aratsz a csatatéren. De azt a Hatalmat, ami most támad, nem lehet legyőzni. A Város ellen még csak a kisujját nyújtotta ki. A gonoszság kelt föl ellenünk. S még a szél is becsap, amitől annyit remélsz, hisz fekete vitorlás hajóhadat hajt fölfelé az Anduinon. Elbuktunk. Ideje mindenkinek eltávoznia, aki nem akar rabszolgasorra jutni.
– Az ilyen tanács holtbiztos megtermi az Ellenség győzelmét – mondta Gandalf.
– Akkor csak reménykedj! – kacagott Denethor. – Tán nem ismerlek, Mithrandir? A te reményed az, hogy majd te uralkodsz az én birodalmamban, ott állsz minden trón mögött, északon, délen, keleten, nyugaton. Olvasok a gondolataidban, s tudom, hogy mit akarsz. Tán nem tudom, hogy te mondtad ennek a félszerzetnek itt, hogy hallgasson? Hogy te küldted a hálókamrámba, mert azt akartad, hogy kémkedjék utánam? De én összeraktam a szavaitokat és kiderítettem valamennyi társad nevét és a célotokat. Tessék! A bal kezeddel egy darabig pajzsul akarsz használni Mordor ellen, jobb kezedben meg azt az északi kószát tartod, hogy a helyemre ültesd.
De én azt mondom neked, Gandalf Minthrandir, hogy nem leszek eszköz a te kezedben. Én Anárion Házának Helytartója vagyok. Nem köszönök le, hogy egy jöttment senki elaggott kamarása legyek. Mert még ha bebizonyítja is, hogy amit állít, igaz, akkor is csak távoli leszármazottja Isildurnak. Én meg nem hajtok fejet egy ilyen előtt, egy uralmát és méltóságát réges-rég elvesztett, lerongyolódott királyi ház utolsó sarja előtt.
– Mi lenne hát – kérdezte Gandalf –, ha minden úgy történnék, ahogy te szeretnéd?
– Úgy maradna minden, mint volt, az életem során – mondta Denethor –, és előttem minden ősöm idején: a Város Ura lennék békességben, fiamra hagynám a trónt, s ő a maga ura lenne, s nem egy mágus növendéke. De ha a végzet ezt megtagadná tőlem, akkor nem kívánnék semmit, sem beszűkült életet, sem félszerzetet, sem megfogyatkozott becsületet.
– Nem értem, hogy egy Helytartót, aki híven teljesíti a kötelességét, miért szeretnének vagy becsülnének kevésbé? – mondta Gandalf. – És legalább a fiadat ne foszd meg a választástól, amíg a halála nem bizonyos.

E szavakra Denethornak megint megvillant a szeme, a Követ hóna alá csapta, előhúzott egy kést, és elindult a hordágy felé. De előreugrott Beregond, és odaállt Faramir elé.
– Szép – kiáltotta Denethor. – Már elraboltad tőlem a fiam szeretetét. Most elrablod a lovagjaim szívét is, hogy végül teljesen megfossz a fiamtól. De legalább ebben, hogy én szabjam meg a magam végét, ne dacolj az akaratommal!
– Jertek ide! – kiáltott a szolgáira. – Jertek, ha nem vagytok hitszegők! – Ketten közülük felszaladtak hozzá a lépcsőn. Denethor kiragadta a fáklyát egyikük kezéből, és beszökkent a házba. Mielőtt még Gandalf megakadályozhatta volna, odadobta a lángoló ágat a máglyára, az olaj nyomban tüzet fogott, s a fa pattogva lángra lobbant.
Denethor ekkor fölugrott a kőasztalra, ott állt a füst és a lángok koszorújában, lehajolt, fölvette a helytartói jogart a lába elől, s kettétörte a térdén. Darabjait a tűzbe hajította, lekuporodott, végighevert a kőasztalon, s két kézzel keblére szorította a palantír-t. S azt mondják, ezután, bárki nézett a Kőbe, ha nem volt nagyon erős az akarata, hogy el tudta volna a tekintetét téríteni, csak két öreg kezet látott, amint épp a lángok emésztik.
Gandalf szomorúan és iszonyodva fordította el a szemét, s csukta be az ajtót. Egy darabig még ott állt, gondba merülten, némán a küszöbön, miközben odakint a többiek hallgatták a tűz mohó harsogását. Majd Denethor egy nagyot kiáltott, többet nem szólt, s halandó ember nem látta többé.

– Így múlt el Denethor, Echtelion fia – szólt Gandalf, majd Beregondhoz fordult, és az Úr döbbent szolgáihoz.
– És így múltak el annak a Gondornak napjai is, amit ti ismertek, ha tetszik, ha nem, annak vége. Csúf dolgok estek itt, de hagyjuk most az ellenségeskedést, mert azt az Ellenség tervelte ki, és itt az ő akarata munkált. Ti olyan hálóba estetek, az egymásnak ellentmondó kötelességek hálójába, amelyet nem ti szőttetek. De nektek, akik a Helytartó szolgái voltatok, s vakon engedelmeskedtetek neki, jusson eszetekbe, hogy ha Beregond nincsen, megégett volna Faramir, a Fehér Torony kapitánya is.
Vigyétek e boldogtalan helyről elesett bajtársaitokat. S mi magunkkal visszük Faramirt, Gondor Helytartóját, ahol békében alhat, vagy halhat meg, ha az a sorsa.
Gandalf és Beregond fölvette a hordágyat, és elindult vele az Ispotály felé, Pippin meg lehajtott fejjel követte őket. De az Úr szolgái úgy bámulták a Holtak Házát, mint a szélütöttek, s épp mikor Gandalf a Rath Dînen végére ért, nagy robajt hallottak. Hátranézve azt látták, hogy a Ház kupolája beomlik, a tetőn ömlik a füst, majd sisteregve, a bedűlt kövek között, fölcsap a tűz, s a romok közt féktelenül csapkodnak, csapkodnak a lángok. Ekkor a szolgák is futásnak eredtek, rohantak Gandalf után.
Végre visszaértek a Helytartó Ajtajához, s Beregond szomorúan nézte a kapus holttestét. – Ezt örökké sajnálni fogom – mondta –, de sietnem kellett, s ő nem akart meghallgatni, sőt kardot rántott ellenem. – Majd a kulccsal, amit a levágott kapustól vett el, bezárta az ajtót. – Ez most már Faramir urat illeti – mondta.
– Az Úr távollétében Dol Amroth fejedelme a parancsnok – mondta Gandalf –, minthogy azonban ő nincs itt, nekem kell magamra vállalnom. S én megparancsolom, hogy tartsd magadnál a kulcsot, és őrizd, amíg a Városban helyre nem áll megint a rend.
És most végre fölmentek a Város felső köreibe, és a reggel fényében elindultak az Ispotályba; a Városban több szép házat is fönntartottak azok számára, akik súlyos betegek, most meg arra készültek föl, hogy itt ápolják a csata sebesültjeit és a haldoklókat. E házak a Fellegvár kapujától nem messze álltak, a hatodik körben, közel a déli falhoz, kert vette körül őket, s zöld, fás gyep. Ilyen a Városban nem is volt több. Itt lakott az a néhány asszony, aki a Városban maradhatott, mert értett a gyógyításhoz, vagy mert a gyógyító asszonyokat kiszolgálta.
S épp mikor Gandalf és két társa az Ispotály kapujához ért, nagy kiáltást hallott a mezőről, a Kapu elől, mely sikollyá vékonyult, az égre csapva elhalt, elvitte a szél. Olyan iszonyú volt e kiáltás, hogy egy pillanatra mind megtorpantak, ám amikor elmúlt, szívük mintha úgy megtelt volna reménységgel, mint azóta, hogy beköszöntött a Sötétség, még egyszer sem, úgy érezték, még a fény is tisztább, és a felhőkön áttör a nap.
De Gandalf arca komor volt és szomorú, s arra kérte Beregondot s Pippint, hogy vigyék be Faramirt az Ispotályba, ő pedig fölment a szomszédos bástyafalra, ott megállt mozdulatlanul az újonnan támadt napsütésben, mint egy fehér kőszobor, s elnézett a messzeségbe. S mert olyan szem adatott neki, mindent látott, ami történt, mikor Éomer kivált a csatasorból, s megállt a földön heverő alak előtt, Gandalf fölsóhajtott, magára kanyarította köpönyegét, s lejött a falról. Beregond és Pippin, mikor kijött, ott találta őt az Ispotály kapujában.
Ránéztek, s ő hallgatott. Aztán megszólalt: – Barátaim – mondta –, e Város és szövetségesei minden népe! Szomorú és maradandó hírű események tanúi leszünk. Hogy sírni fogunk-e vagy örvendezni? Amit nem reméltünk, megtörtént: az Ellenség Kapitánya elpusztult, s ti fültanúi voltatok végső kétségbeesése visszhangjának. De nem múlt el úgy, hogy ne hagyott volna veszteséget és gyászt maga után. S én ezt elháríthattam volna, ha Denethor eszét nem veszti. Lám, ilyen messzire ér el az Ellenségünk! Szomorú. De most már értem, mint hatolt be akarata még a Város Szívébe is.
Bár a Helytartók azt hitték, csak ők ismerik a titkot, én már régóta tudtam, hogy a Hét Kő egyikét itt őrzik a Fehér Toronyban, mint ahogyan Orthancban is egyet. Bölcsessége idején, tulajdon ereje ismeretében, Denethor őrizkedett tőle, hogy belenézzen, vagy hogy kihívja Szauront. De bölcsessége kudarcot vallott, félek, hogy amikor birodalma végveszélybe került, belenézett a Kőbe, és Szauron félrevezette, azt hiszem, azóta, hogy Boromir elment, ez többször is megeshetett. Ahhoz Denethor túl erős volt, hogy meghajolt volna a Fekete Úr akarata előtt, de csak olyasmit látott, amit az láttatni kívánt vele. Amit így megtudott, az néha, kétségtelen, segítségére volt, de Mordor iszonyú hatalmának képei addig táplálták a szívét kétségbeeséssel, amíg bele nem bolondult.
– Most már értem, amit akkor olyan különösnek éreztem! – mondta Pippin, s beleborzongott az emlékezésbe. – Az Úr kiment a szobából, ahol Faramir feküdt, s csak mikor visszatért, vettem észre, hogy mennyire más lett, megtört és megvénült.
– Igen, akkor láttuk mind azt a különös fényt a legfelső kamrában, abban az órában, hogy Faramirt a Toronyba hozták – mondta Beregond. – De azt a fényt már korábban is láttuk, s régóta járta a Városban a szóbeszéd, hogy az Úr, gondolatban, néha birokra kél az Ellenséggel.
– Sajnos! Akkor hát jól sejtettem – mondta Gandalf. – Szauron akarata így hatolt be Minas Tirithbe, s nekem ezért kellett itt késlekednem. S még mindig maradnom kell, mert hamarosan más gondom is lesz, nemcsak Faramir: De most lemegyek, az érkezők elébe. Olyasmit láttam odafentről, ami szomorítja a szívemet, s lehet, hogy ezt még ennél is nagyobb gyász követi. Jöjj velem, Pippin! S te, Beregond, térj vissza a Fellegvárba, s mondd el az őrség parancsnokának, mi történt. Sajnos, kötelessége, hogy kizárjon téged az őrségből, de mondd meg neki, hogy ha elfogad tőlem egy tanácsot, akkor az Ispotályba küld, hogy ott kapitányodat őrizd és szolgáld, s ott légy mellette, ha fölébred... ha ugyan fölébred. Mert te mentetted meg őt a tűzhaláltól. Menj hát! Én hamarosan visszatérek.
Ezzel megfordult, s lement Pippinnel az alsó városba. S miközben lefelé igyekeztek, a szél szürke esőt hozott, s az eső kioltott minden tüzet, s nagy füstoszlop szállt föl a szemük előtt.

 

 

8. fejezet
Az Ispotály

Trufa szemét, ahogy Minas Tirith városának romkapuja felé közeledtek, elhomályosította a fáradtság és a könny. A roncsokkal és hullákkal körös-körül nemigen törődött. Csupa tűz, füst és bűz volt a levegő; mert sok hadigépet gyújtottak föl vagy löktek a tüzes árkokba, sok holttestet is, itt-ott meg a bátor morthondi íjászok nyilától megvakított és félig megégett nagy déli szörnyetegek hullája hevert. A futó eső egy időre elállt, és kisütött a nap; de az alsó várost most is bűzös füst borította.
Az emberek már nekiláttak, hogy utat vágjanak a csata hordaléka közt: most épp a Kapuból jöttek ki néhányan, hordágyat hoztak. Éowynt puha vánkosra fektették gyöngéd kézzel, de a király tetemét nagy arany lepellel terítették le, fáklyások vették körül, s a fáklyák lángját, amit kifakított a nap, vadul lobogtatta a szél.
Így érkezett Théoden és Éowyn Gondor Városába, s aki csak látta őket, mind hajadonfőtt, lehajtott fejjel tisztelgett előttük, hamu és füst közt haladtak át a leégett körön, onnét meg tovább és föl a kövezett utcákon. Trufa úgy érezte, az útnak sose lesz vége, soha, ennek az értelmetlen útnak egy gyűlöletes álomban, egyre csak tovább, tovább, valami homályos cél felé, amit az emlékezet képtelen megragadni.
A fáklyák lángja megremegett, kialudt, s ő sötétben gyalogolt tovább: – Ez itt alagút, és sírboltba vezet – gondolta. – S mi most itt maradunk örök időkre. – De álmát egy eleven hang zavarta meg.
– Nohát, Trufa! Hála az égnek, hogy végre rád találok! – Fölnézett, s a homály egy csöppet tisztult a szeme előtt. Pippin az! Vele szemben, a keskeny sikátorban, ahol rajtuk kívül egy lélek sincsen. Megdörgölte a szemét.
– Hol a király? – kérdezte. – És Éowyn? – Aztán megtántorodott, leült egy lépcsőre, és sírva fakadt.
– Fölmentek a Fellegvárba – mondta Pippin. – Azt hiszem, te elaludhattál menet közben, és rossz felé fordultál be. Mikor észrevettük, hogy nem vagy velük, Gandalf elküldött, hogy keresselek meg. Szegény öreg Trufa! De jó, hogy viszontlátlak! Kimerültnek látszol, több szóval nem is fárasztalak. Csak annyit mondj meg, fáj valamid, vagy megsebesültél?
– Nem – mondta Trufa. – Nem. Legalábbis nem hiszem. Csak a jobb karomat nem tudom használni, Pippin, azóta, hogy ledöftem Őt. S a kardom úgy elégett, mint egy darab fa.
Pippin arcán látszott, hogy aggódik. – Nem ártana, ha velem jönnél, amilyen gyorsan csak tudsz – mondta. – Bár vinni tudnálak. Nem vagy olyan bőrben, hogy gyalogolj. Nem lett volna szabad, hogy gyalogolni hagyjanak, de nézd el nekik. Itt a Városban annyi szörnyűség esett, Trufa, hogy egy szerencsétlen hobbitot, a csatából jövet, észre sem vesznek.
– Nem is olyan nagy baj, ha az embert néha nem veszik észre – mondta Trufa. – Ha az észrevett volna... nem, nem, erről képtelen vagyok beszélni... Segíts, Pippin! Megint minden elsötétül, és a karom is jéghideg.
– Támaszkodj rám, Trufa fiam! – mondta Pippin. – Gyerünk, jobb-bal, jobb-bal. Nem megyünk messzire.
– Eltemetsz? – kérdezte Trufa.
– Ugyan már! – mondta Pippin, és igyekezett vidám képet vágni, bár szíve elfacsarodott a félelemtől és a szánalomtól. – Az Ispotályba megyünk.

Letértek a sikátorról, amely csupa magas ház és a negyedik kör fala közt vezetett, s a Fellegvárba vivő meredek főutcán mentek tovább. Lassan lépegettek, Trufa meg-megtántorodott, s motyogott, ahogy álmában szokott az ember.
– Így soha nem érek oda vele – gondolta Pippin. – Hát nincs, aki segítene? Itt nem hagyhatom. – Ekkor, meglepetésére, egy gyerkőc közeledett futva a háta mögött, s ahogy elhagyta őket, ráismert, Beregond kisfia, Beregil volt az.
– Megállj, Beregil! – kiáltott rá. – Hova mégy? De jó, hogy látlak, s hogy élsz!
– A gyógyító asszonyok fullajtárja vagyok – mondta Beregil. – Mennem kell.
– Menj csak – mondta Pippin. – De mondd meg odafönt, hogy egy beteg hobbittal vagyok, egy perian-nal, ne feledd, aki most jött a csatatérről. Ha Mithrandir ott van, örülni fog az üzenetnek. – Beregil elszaladt.
– Akkor hát várjunk – mondta Pippin. Trufát vigyázva leültette a kövezetre, egy napsütötte helyen, aztán ő is leült melléje, s Trufa fejét az ölébe fektette. Gyöngéden végigtapogatta a testét, végtagjait, s megfogta barátja kezét. Jobb keze valóban jéghideg volt.
Gandalf rövidesen a keresésükre indult. Fölébe hajolt Trufának, megérintette a homlokát, majd óvatosan a karjába vette.
– Tisztességgel kellett volna behozzanak a Városba – mondta. – Bőven visszafizetted a bizalmamat, ha Elrond nem hallgat rám, egyiktek sem indul útnak, s akkor e mai nap sokkal gyászosabb. – Fölsóhajtott. – De akkor is, a csata még nem dőlt el, s most itt az újabb tennivaló.

Így hát Faramir, Éowyn és Trufiádok végre ágyban feküdt az Ispotályban, itt jól ellátták őket. Mert bár a régi idők teljességével szemben minden tudomány elszegényedett, Gondorban még mindig értettek az orvosláshoz, ügyesen kezelték a sebeket, fájdalmakat, s minden más betegséget, ami a Tengertől keletre a halandó embereket fenyegette. Csak az öregkort nem. Arra nem találtak gyógyírt, s ámbár valamivel tán tovább éltek, mint a többi ember, közöttük is egyre kevesebb volt, aki épen és egészségben érte volna meg az ötször húsz esztendőt. De most csődöt mondott minden tudásuk és ügyességük, mert sokakat olyan kórság emésztett, amit nem tudtak gyógyítani, Fekete Kórnak hívták, mert a nazgûlok bocsátották rájuk. Akit a nazgûlok árnyéka ért, mind mélyebb álomba süllyedt, majd kihűlt, és meghalt. És a betegek ápolói úgy vélték, hogy a félszerzetet és Éowyn úrnőt is ez a kór rágja. Hajnalban, reggel még csak meg-megszólaltak, motyogtak álmukban, s ilyenkor minden szavukat lesték, mert azt remélték, hogy így tán megtudják, mi fáj nekik. De hamarosan sötétbe hanyatlottak, s mikor a nap már nyugovóra járt, arcukra szürke árnyék telepedett. Faramir azonban mit sem csökkenő lázban égett.
Gandalf nagy gondban járkált egyiktől a másikig, és az ápolók elmondtak neki mindent, amit a szavaikból ki tudtak hámozni. Így telt el a nap, miközben kint váltakozó szerencsével folyt a csata, és egyre érkeztek a különös hírek, de Gandalf még mindig csak várt, és nem ment el, míg végül a lemenő nap vörösre nem festette az egész eget, s a fény az ablakon át a betegek szürke arcára nem hullott. Ekkor azok, akik a betegágyukat körülállták, azt hitték, hogy arcuk az alkonyfényben kipirult kissé, s hogy ez a gyógyulás jele, ám ez hiú remény volt.
Ekkor egy öregasszony, Ioreth, az Ispotályban szolgáló asszonyok legidősebbje, Faramir arcára nézett és elsírta magát, mert Faramirt mindenki kedvelte. És azt mondta: – Jaj, hát meg kell neki halnia! De lenne csak valódi király Gondorban, mint valamikor régen. Mert azt tartja a hagyomány: a Király keze gyógyító kéz. S hogy erről ismerszik meg az igazi király.
S Gandalf, aki ott állt, azt mondta: – Az emberek tán soká fognak emlékezni a szavaidra, Ioreth! Mert reményt szülnek. Lehet, hogy Gondorba visszatér a király, vagy nem hallottad a Városba érkező különös híreket?
– Van nekem dolgom elég, nem érek én rá, hogy meghallgassam, mi mindent kiabálnak – mondta Ioreth. – Remélem, ide az Ispotályba csak nem gyünnek be azok a gyilkos ördögök, hogy zaklassák a betegeket.
Akkor Gandalf sietve kiment, s az égen a tűz már kialvóban volt, halványultak a parázsló hegyek, hamuszürke este kúszott a mezőkre.

És mire lement a nap, Aragorn és Éomer és Imrahil már a Városhoz közeledett kapitányaival és lovagjaival; mikor a Kapu elé értek, Aragorn ezt mondta:
– Látjátok, milyen tűzben nyugszik le a nap?! Ez sok minden végének és vesztének a jele, s arra mutat, hogy a világban változik a szél. De a Város és a Birodalom békéjét már sok-sok éve őrzik a Helytartók, s félek attól, hogy ha hívatlan érkezem, kételyt és viszályt keltek, aminek nincs helye, amíg e háborút meg nem vívtuk. Így hát nem megyek be, amíg el nem válik, hogy mi maradunk felül vagy Mordor. Verjék hát fel sátramat a mezőn, s én itt várom meg, hogy a Város Ura hívjon.
De Éomer azt mondta: – Hisz kibontottad már a Király zászlaját és fölmutattad Elendil házának címerét: Eltűrnéd talán, hogy ezek hitelét kétségbe vonják?
– Nem – mondta Aragorn. – Csak úgy vélem, még nem érett meg az idő, s nem kívánom, hogy bárkinek is másra legyen gondja, mint az Ellenségre és szolgáira.
És Imrahil fejedelem így szólt: – Szerintem bölcsen szólsz uram, ha megengeded, hogy én, mint Denethor Úr rokona, erről véleményt mondjak. Ő erős akaratú, büszke, de öreg, s mióta a fiát elvesztette, kedélye ingatag. Ám én akkor sem tűrném, hogy a Kapun kívül tanyázz, koldus módra.
– Nem koldus módra – mondta Aragorn –, hanem, mondjuk, a kószák kapitányának módjára, aki nem szokott városokhoz, kőházakhoz. – És elrendelte, hogy lobogóját tekerjék be, levette a sisakjáról az Északi Királyság csillagát, és átadta Elrond fiainak, hogy őrizzék ők.

Ekkor Imrahil fejedelem és a rohani Éomer otthagyta őt, és keresztülment a Városon, az összeverődött tömegen, föl a Fellegvárba; s megérkezvén a Torony Nagytermébe, a Helytartót keresték. De székét üresen találták, s a trón lépcsője előtt Théoden, Lovasvég királya feküdt kiterítve, körülötte tizenkét fáklya és tizenkét testőr, Rohan és Gondor tizenkét lovagja. És a ravatal kárpitja zöld volt és fehér, de a király aranyszövettel letakarva mellig, mellén meztelen kardja, s lábánál a pajzsa. A fáklyák fénye meg-megcsillant hófehér haján, mint szökőkút permetén a napfény, de arca szép volt és fiatal, és olyan békés, amilyen egy fiatalember arca holtában sem lehet.
Mikor egy ideje már némán álltak a király ravatala mellett, Imrahil megkérdezte: – Hol a Helytartó? És hol van Mithrandir?
Mire az egyik őr azt felelte: – Gondor Helytartója lent van az Ispotályban.
Éomer meg azt kérdezte: – És hol van Éowyn úrnő, a húgom? Hiszen neki is itt kell feküdnie a Király mellett, s nem kisebb méltóságban. Őt hol helyezték el?
Imrahil azt mondta: – Hisz Éowyn úrnő még élt, mikor behozták. Ezt nem tudtad?
Éomer szívébe ekkor nem várt reménység költözött, de feltámadt kínzó gondja és aggodalma, többet egy szót se szólt, csak megfordult, és kisietett a trónteremből, nyomában a fejedelem. Mire kiértek, már leszállt az este, és csillagos volt az ég. És ott jött Gandalf, gyalogszerrel, s vele egy szürke köpenyes valaki, és az Ispotály kapuja előtt találkoztak. Köszöntötték Gandalfot, s azt mondták: – A Helytartót keressük, mondják, itt van, ebben a házban. Valami baja esett? És Éowyn úrnő? Ő hol van?
És Gandalf válaszolt: – Bent fekszik, és nem halt meg, de közel hozzá a halál. Faramir urat azonban megsebesítette egy gonosz nyílvessző, most ő a Helytartó, mert Denethor Úr eltávozott, s háza porrá égett. – S mikor elmondta nekik, mi történt, szívük megtelt gyásszal és értetlenséggel.
De Imrahil azt mondta: – A győzelem tehát örömtelen és sokba került, mert Gondort is, Rohant is megfosztotta uralkodójától. A rohírokon most Éomer uralkodik. De a Várost ki kormányozza? Nem kéne behívnunk Aragorn urat?
Ekkor megszólalt a szürkeköpenyes, és azt mondta: – Már megjött. – S ahogy odalépett a lámpa fénykörébe az ajtó előtt, látták, hogy Aragorn az, csak páncélja fölött összevonta Lórien szürke köpenyét és nem viselt semmi más jelt, csak Galadriel szürke kövét. – Bejöttem, mert Gandalf kért rá – mondta. – De jelenleg csak az anóri dúnadánok kapitánya vagyok, s a Várost Dol Amroth ura kormányozza, amíg Faramir föl nem ébred. S a most elkövetkező időkben, míg harcban állunk az Ellenséggel, uralkodjék mindannyiunkon Gandalf, én amondó vagyok.
Gandalf így szólt: – Ne álldogáljunk itt az ajtóban, hisz sürget az idő. Kerüljünk beljebb. Az Ispotály betegei már csak Aragorn jöttében bízhatnak. Mert Ioreth, Gondor tudós asszonya azt mondta: – A Király keze gyógyító kéz, s arról ismerszik meg az igazi király.

Aragorn lépett hát be elsőként, a többiek csak őutána. S az ajtóban két őr állt a Fellegvár egyenruhájában, egy szálas, s egy másik, aki még akkora is alig volt, mint egy gyermek, s ez, mikor meglátta őket, nagyot kiáltott örömében és meglepetésében.
– Vándor! Jaj de jó! Tudod, sejtettem, hogy ti vagytok azokon a nagy hajókon. De itt mindenki azt kiabálta, hogy „kalózok!”, s rám nem hallgatott senki. Ezt hogy csináltad?
Aragorn elnevette magát, és kezet fogott a hobbittal. – Örülök, hogy látlak – mondta. – De most nincs időnk az útról mesélgetni.
Imrahil azonban odafordult Éomerhez: – Hát így szólítjuk a királyunkat? Bár meglehet, hogy más nevet ölt, ha már koronát visel.
Aragorn meghallotta, odafordult hozzá, és azt mondta: – Úgy van, mert a régiek nagy nyelvén én Elessar vagyok, a Tündekő és a Megújító –, s megemelte a mellén csüngő zöld követ. – De a Házam neve, ha lesz valaha Házam, Vándor lesz. A nemes nyelven az nem is hangzik rosszul, Telcontar leszek én is és minden ivadékom.
Ezzel bementek a házba. Miközben a betegszoba felé tartottak, Gandalf röviden beszámolt Éowyn és Trufiádok tetteiről. – Hosszú ideig álltam az ágyuk mellett, és kezdetben, mielőtt belesüppedtek volna a halálos sötétbe, még sokat beszéltek álmukban. És megadatott nekem, hogy lássak sok olyasmit, ami tőlem távol történik.
Aragorn először Faramirhoz lépett, majd Éowyn úrnőhöz, utoljára Trufához. Ránézett a betegek arcára, látta fájdalmukat, és felsóhajtott. – Bár lenne itt Elrond, ő a mi fajtánk legöregebbje, és sokkal erősebb, mint én.
Éomer, látván, hogy Aragorn milyen szomorú és milyen fáradt, azt mondta: – Először tán le kéne pihenned egy keveset, nem?
– Nem – felelt Aragorn –, mert az ő idejük hamar lejár, mindenekelőtt Faramiré. Sietnünk kell.
Majd Iorethet szólította, s megkérdezte tőle: – Tartotok itt az Ispotályban gyógyító füveket?
– Igenis, uram – felelte az asszony –, de nem eleget, ahhoz képest, hogy hánynak lesz szüksége rá. És igazán nem tudom, hol tehetnénk szert többre, mert ezekben a rémes napokban, mikor minden ég körülöttünk, és gyerek sincs elég, akit elszalajthatnék akármiért, és az utak el vannak torlaszolva mind, semmi nincsen. Ki tudja, mikor jött a piacra utoljára szekér Lossarnachból! De mi, itt az Ispotályban, igazán megteszünk minden tőlünk telhetőt, erről majd magad is meggyőződhetsz, uram.
– Ha látom, meg – mondta Aragorn. – De egyvalaminek mindenképpen híján vagyunk, az időnek, hogy beszélgessünk. Athelas-otok van?
– Azt igazán nem tudnám megmondani, uram – mondta Ioreth –, legalábbis ezen a néven nem. Megyek, és megkérdezem a füvesembert, ő minden régi nevet ismer.
– Királylevél-nek is hívják – mondta Aragorn –, lehet, hogy te így ismered, hisz a parasztemberek manapság így emlegetik.
– Ó, az! – mondta Ioreth. – Nos, ha mindjárt így kérded, uram, meg tudtam volna mondani. Nem, azt nem tartunk, az biztos. Még sosem hallottam, hogy annak olyan nagy haszna lenne, nem is egyszer mondtam a húgaimnak, ha az erdőben rábukkantunk: „nini, királylevél! Milyen fura neve van, csak tudnám, miért hívják így, mert ha én király lennék, én a kertembe szebb virágot ültetnék, azt mondhatom”! Bár ha szétmorzsolják, kellemes az illata, nem? Nem, nem is hogy kellemes, talán inkább azt mondhatnám, olyan egészséges.
– Valóban egészséges – mondta Aragorn. – Most pedig, asszonyom, ha szereted Faramir urat, szedd a lábad sebesen, ahogy a nyelved pörög, s ha egy szál királylevél akad a városban, azt előkeríted.
– S ha nincs – mondta Gandalf –, majd kilovagolok én Lossarnachba, Iorethhel a hátam mögött, s nem a húgaihoz, hanem az erdőbe viszem. És Keselyüstök majd megtanítja rá, hogy mi az a sietség.

Ioreth elment, Aragorn meg szólt a többi asszonynak, hogy forraljanak vizet. Megfogta Faramir kezét, és másik kezét a beteg homlokára tette. Faramir csupa veríték volt, de nem mozdult, semmi jelt nem adott, s láthatólag lélegezni is alig lélegzett már.
– Kis híján a halálán van – fordult Aragorn Gandalfhoz. – De ez nem a sebéből következik. Látod? Az már gyógyul. Ha egy nazgûl fegyvere érte volna, még aznap éjjel meghal. De ezt valami déli nyílvessző ütötte rajta, azt hiszem. Ki húzta ki? Megvan még?
– Én – mondta Imrahil –, és én kötöttem be a sebét. De a vesszőt nem őriztem meg, annyi volt a dolgunk. Ha jól emlékszem, közönséges déli nyílvessző volt. Mégis, azt hiszem, hogy fentről, a Homályból érte, mert más magyarázatát nem lelem a lázának és a kórságának, hiszen a seb nem mély, a vessző nem ért létfontosságú szervet. Te mivel magyarázod?
– Kimerültséggel, az apja kedélye miatt érzett szomorúsággal, s mindenekelőtt a Fekete Lélegzettel – mondta Aragorn. – Faramir kemény akaratú ember, hiszen őt már azelőtt is súrolta a Homály, hogy kilovagolt volna a mezőre, a csatába. S miközben ő harcolt és védte az átkelőhelyet, lassan fölébe kúszott. Csak vettem volna ezt észre hamarabb!

Ekkor belépett a füvesember. – Uram, azt üzented, királylevélre volna szükséged, ahogy a falusiak nevezik – mondta –, vagyis hogy a nemes nyelven athelas-ra, azazhogy olyasvalamire, amit Valinor nyelvén...
– Arra – mondta Aragorn –, hívd akár asea aranion-nak, akár királylevélnek, csak hozd.
– Már ne haragudj, uram – mondta a füvesember –, látom, hogy te a hagyomány mestere vagy, nem csupán marcona kapitány. Ám sajna, mi az Ispotályban ilyen füvet nem tartunk, mert itt csak a súlyos betegeket és sebesülteket kezelik. Annak meg, tudtommal, semmi gyógyhatása, azonfelül, hogy a rossz levegőt tán fölfrissíti, vagy elhárítja a futó rosszulléteket. Hacsak azt a régi rigmust, amelyet az asszonyok mondogatnak, anélkül, hogy a jelentését értenék, nem veszed komolyan:

 

Ha lebeg éjlehelet,
halálárny közeleg,
nincs fénykalász,
jöjj, athelas! jöjj, athelas!
  Haldoklók élete:
rejt a Király keze!

 

– De ez csak afféle badar beszéd, sajnos, ami megragadt az öregasszonyok emlékezetében. Hogy ez mit jelent, ítéld meg te magad, mert énszerintem az égvilágon semmit. De az öregek még használják a főzetének gőzét fejfájás ellen.
– Akkor a király nevében mondom, keress valaki öreget, de hamar, akinek kisebb a tudománya, ám több az esze, mint neked, s még tart a házában királylevelet! – kiáltotta Gandalf.

Aragorn most letérdelt Faramir mellé, s tenyerét a homlokára tette. Akik nézték őket, látták, hogy itt kétségbeesett küzdelem folyik. Mert Aragorn arca mindjobban elszürkült a fáradtságtól, olykor-olykor nevén szólította Faramirt, de egyre halkabban, s végül már alig hallották, mintha Aragorn is messze járna, távoli, sötét völgyben, s ott kiáltozná a nevét valakinek, aki utat tévesztett.
Végül Beregil rontott be a szobába, s hat szál, kendőbe burkolt királylevelet szorongatott. – Ez az, uram – mondta –, de sajnos, nem friss. Már jó két hete szedték. Azért talán jó lesz, nem? – Majd ránézett Faramirra, és eleredt a könnye.
De Aragorn elmosolyodott. – Jó lesz – mondta. – A legrosszabbon amúgy is túl vagyunk. Maradj itt, és nyugodj meg! – Aztán kivett két levelet, tenyerére tette, rálehelt, majd elmorzsolta, s a szoba azon nyomban megtelt friss elevenséggel, mintha maga a levegő éledt volna fel s pezsdült volna meg jókedvében. Majd a leveleket a gőzölgő forró vízbe dobta, amit az asszonyok hoztak be, s egyszerre valamennyiük szíve megkönnyebbült. Mert a főzet illata mindannyiukat a homálytalan napok harmatos hajnalára emlékeztette, valami olyan földön, amelynek még a tavaszi szép világ is csak halvány árnyékképe. Aragorn maga is felfrissülve húzta ki magát, s szeme mosolygott, ahogy a tálat Faramir álmodó arcához emelte.
– Nézd csak! Ki hitte volna! – szólt oda Ioreth az asszonynak, aki ott állt az oldalán. – Ez a fű többet ér, mint hittem. Imloth Melui rózsáira emlékeztet, leánykoromban, pedig azoknál szebbet még egy király sem kívánhat.
Faramir váratlanul megmoccant, kinyitotta a szemét, s ránézett a fölébe hajló Aragornra, tekintetében felismerés és szeretet csillant. – Uram, szólítottál – mondta halkan. – Jövök. Mi légyen parancsod?
– Hogy jöjj ki az árnyékból, s ébredj! – felelte Aragorn. – Fáradt vagy, pihenj egy darabig, egyél, s mire visszatérek, készen állj!
– Úgy lesz, uram – mondta Faramir –, mert ki heverne restül, ha a Király visszatért?
– Ég veled, egy kis időre! – mondta Aragorn. – Most el kell mennem, mindazokhoz, akiknek még szükségük van rám. – Gandalf és Imrahil társaságában elhagyta a szobát, de Beregond és a fia ott maradt, s képtelen volt fékezni az örömét. Majd Pippin is követte Gandalfot, kilépett az ajtón, de még hallotta, hogy Ioreth felkiált:
– Király! Hallottátok? Hát nem megmondtam? Akinek gyógyító keze van! – S az Ispotályból hamarosan híre ment, hogy a Király valóban itt van közöttük, s a háború végeztével gyógyulást hoz. A hír, mint futótűz járta be a Várost.
Aragorn most Éowynhoz ment, s azt mondta: – Súlyos fájdalom és egy kemény csapás. A törött kart jól ellátták, az össze is forr rendesen, ha élni lesz ereje. A pajzstartó kar sérült, de a betegség oka mégis a kardforgató kar. Abban mintha nem is lenne élet, bár épen maradt.
Olyan ellenséggel mérte össze erejét, akivel se teste, se lelke nem bírt. S aki ilyen ellenfélre emel fegyvert, annak keményebbnek kell lennie, mint az acél, hogy el ne pusztítsa a megrázkódtatás. Rossz sorsa sodorta erre az útra. Mert hiszen gyönyörű, királyok házából való leányok gyöngye. És mégsem tudom, mit mondjak róla. Csak ránéztem, és tudtam, hogy boldogtalan, úgy éreztem, büszke és karcsú virágszálat látok, szépet, mint a fehér liliom, s mégis tudtam, hogy kemény acélból verték, tünde-kovácsok. Miféle fagy volt, ami nedvét jéggé dermesztette, amint ott állt keserű-bájosan, szemre gyönyörűen, de mint a dércsípett virág, amely hamarosan lekonyul és meghal? Betegsége nem most, már jóval előbb kezdődött, így van-e, Éomer?
– Csodálom, hogy engem kérdezel, uram – mondta Éomer. – Mert hisz ártatlannak tartlak benne, mint ahogy minden másban, de nem tudtad-e, hogy húgomat, Éowynt, nem csípte dér, ameddig téged meg nem látott? Gond és félelem nyomta a lelkét, ezt megosztotta velem, Kígyónyelv és a királyt hatalmában tartó gonosz bűbáj idején, s egyre növekvő félelemmel gondozta a királyt. De hát attól csak nem került ilyen állapotba!
– Barátom – felelte Aragorn –, neked ott voltak a lovaid, a hősi tettek, a tágas mezők, ám ő leánytestbe született, s e testben legalább akkora bátorság és szellem lakozott, mint benned. Ám mégis arra kárhoztatta a sors, hogy kiszolgáljon egy öregembert, akit apjaként szeretett, s szemtanúja legyen, mint hanyatlik korántsem tisztes vénségébe, s ő a maga szerepét még annyira sem érezte nemesnek ebben, mint a botét, amire a király görnyed.
Gondolod, hogy Kígyónyelv mérge csak Théoden fülébe csöpögött? Gyerekes agg! Hát mi más Éorl háza, mint zsúpfedelű csűr, ahol rablók vedelnek a bűzben, s kölykeik ott henteregnek a kutyák között? Tán most hallod először e szavakat? Szarumán mondta, Kígyónyelv mestere. Bár nem kétlem, hogy Kígyónyelv odahaza ravaszabb szavakba burkolta ugyanezt. Uram, ha húgod szeretete és kemény kötelességtudása nem zárta volna le az ajkát, tőle is hallhattál volna ilyesmit. De ki tudja, mit mondott a sötétben, magányában, amikor a keserűségtől nem jött szemére álom, s a szobája úgy zárta magába, mint ketrec a vadállatot.
Éomer ekkor ránézett a húgára, s mintha újra végiggondolta volna fiatalon együtt töltött éveiket. De Aragorn így szólt:
– Én is láttam, amit te láttál, Éomer. A világ kegyetlenségei közül kevés akad, ami akkora keserűség és szégyen a férfiember szívének, mintha ily szép és bátor hölgy szerelmét látja, és azt nincs módja viszonozni. Bánat és szánalom kísér azóta, hogy otthagytam, kétségbeesetten Dúnhargban, és továbblovagoltam a Holtak Ösvényére, s az úton semmitől sem féltem annyira, mint hogy vele mi lesz. És mégis, Éomer, én azt mondom, téged igazabbul szeret, mint engem: mert téged ismer, bennem meg csak egy árnyat kedvel, azt, akinek hisz, a dicsőség, a nagy tettek reményét, a Rohan mezőitől oly távoli világot.
Arra talán van erőm, hogy testét meggyógyítsam, s visszahívjam a Fekete Völgyből. De hogy mire ébred: reményre, feledésre, kétségbeesésre, azt nem tudom. S ha kétségbeesésre, meghal, hacsak meg nem gyógyítja más, ami már nem tőlem függ. Szívemet bánat szaggatja érte. Mert tettei révén ott, a nagy királynők sorában a helye.
Ekkor Aragorn Éowyn arcára nézett, mely valóban fehér volt, mint a liliom, hideg, mint a dér, és kemény, mint a szigorú acél: De lehajolt, megcsókolta a homlokát, s halkan megszólította, mondván:
– Éomund leánya, Éowyn, ébredj! Ellenséged eltávozott!
A lány meg se moccant, csak lélegezni kezdett, mélyen, keble emelkedett, süllyedt a takaró alatt. Aragorn megint elmorzsolt két levél athelas-t, s tűzforró vízbe vetette, a főzettel megmosta a leány homlokát és jobb karját, mely hidegen és érzéketlenül hevert a takarón.
S ekkor, mert Aragorn valóban Gondor elfeledett erejének birtokában volt, vagy mert Éowyn úrnőnek mondott szavai hatottak mindannyiukra, úgy érezték mind, mikor a bűvös fű illata betöltötte a szobát, hogy tiszta szél fúj be az ablakon, illatot nem hoz, csak egészséges, friss, kristályos és ifjú levegőt, amit még senki be nem lélegzett, mert most árad újdonatújan havas csúcsokról a csillagos égbolt alól vagy érkezik tajtékos hullámok mosta ezüstös, távoli tengerpartról.
– Ébredj, Éowyn, Rohan úrnője! – mondta újra Aragorn. Megfogta a leány jobb kezét, és érezte, hogy visszatér bele az élet melege. – Ébredj! Az árnyékok eltávoztak, és eltisztult minden sötétség! – Aztán a kezét Éomer kezébe tette, s félreállt. – Szólítsd! – mondta, s némán kiment a szobából.
– Éowyn! Éowyn! – súgta Éomer könnyek között. S a lány kinyitotta a szemét, és fölsóhajtott: – Éomer! Micsoda öröm! Hisz azt mondták, lekaszaboltak. Nem, csak azok a sötét hangok, álmomban. Már mióta álmodom?
– Nem rég, húgom – mondta Éomer. – Ne gondolj rá többet!
– Olyan furcsamód fáradt vagyok – mondta Éowyn. – Pihennem kell. De mondd, mi van Lovasvég Urával? Jaj! Ne mondd, hogy az is álom, mert tudom, hogy nem. Meghalt. Ahogy előre látta.
– Meghalt – mondta Éomer. – De még megkért, mondjak helyette istenhozzádot Éowynnak, aki drágább neki, mintha a leánya lenne. Most nagy tisztességben fekszik kiterítve Gondor Fellegvárában.
– Fáj a szívem érte – mondta Éowyn. – És mégis, de jó, hogy nem vesztettem el a reményemet a sötét napokban, mikor úgy látszott, Éorl házának becsülete egy pásztorkunyhóéval föl nem ér. És mi lett a Király fegyverhordozójával, a vitéz félszerzettel?
– Itt fekszik, közel, e házban, most épp hozzá megyek – mondta Gandalf. – Éomer még itt marad. De ne beszéljetek a háborúról, gyászról, amíg teljesen meg nem gyógyulsz. Boldogság látni, hogy egészségre, reményre ébredtél, vitéz úrnőm!
– Egészségre? – mondta Éowyn. – Lehet. Míg Rohan seregében akad egy megürült nyereg, amibe elesett gazdája helyett én ülhetek, amíg helye van a vitézi tettnek. De hogy reményre? Nem tudom.

Gandalf és Pippin bement Trufa szobájába, s már ott találta Aragornt az ágy mellett. – Szegény, öreg Trufa! – kiáltotta Pippin, és odaszaladt hozzá, mert úgy látta, barátja rosszabb bőrben van, mint korábban, arca szürke, mintha sokévi bánat súlya nyomná. Pippint hirtelen elfogta a félelem, hogy Trufa meghal.
– Ne félj – mondta Aragorn. – Idejében jöttem, s visszahívtam. Csak kimerült és szomorú, és ő is ugyanattól beteg, mint Éowyn úrnő, attól, hogy fegyvert mert fogni arra a gyilkos jószágra. De ki lehet gyógyítani, olyan erős és vidám lélek. Bánatát nem felejti el, de szívét nem fogja beárnyékolni, és attól csak gyarapodik a bölcsessége.
Aragorn rátette a kezét Trufa fejére, gyöngéden megsimogatta barna fürtjeit, megérintette a szemhéját, nevén szólította. S mikor az athelas illata belopózott a szobába, s a gyümölcsösök mézszagát, a méhektől zsongó napsütötte hanga illatát idézte, Trufa egyszerre föléledt, s megszólalt:
– De éhes vagyok! Hány óra?
– Elmúlt már a vacsoraidő – mondta Pippin –, de majd hozok én neked valamit, ha megengedik.
– De mennyire, hogy meg – mondta Gandalf. – És minden mást, amit Rohan Lovasa megkíván, s Minas Tirithben, ahol nevének oly nagy a becsülete, föllelhető.
– Helyes! – mondta Trufa. – Akkor először tán vacsorát kérek, aztán elszívnék egy pipát. – Arca elsötétült. – Nem, pipát nem. Azt hiszem, soha többé nem gyújtok rá.
– Miért? – kérdezte Pippin.
– Nos – bökte ki nagy nehezen Trufa. – Ő meghalt. S attól megint csak ő jut eszembe. Azt mondta, kár, hogy most már sosem beszélgethet velem a fűtudományról. Majdhogynem ez volt az utolsó szava. És soha többé nem tudnék úgy elszívni egy pipát, hogy ne őrá gondoljak, és ne arra a napra, Pippin, amikor lóháton megérkezett Vasudvardba, és olyan nyájas volt mihozzánk.
– Akkor csak pipázz nyugodtan, és gondolj rá! – mondta Aragorn. – Mert gyöngéd szívű nagy király volt. És hű az esküjéhez, és a Homályból még egy végső szép hajnalra ébredt. Bár röviden szolgáltad, örömteli és megbecsült emléked legyen napjaid végeztéig.
Trufa elmosolyodott. – Hát jó – mondta –, ha Vándor ideadja, amire szükségem van, akkor rágyújtok, és gondolkodom. A batyumban talán akadt volna még Szarumán pompás pipafüvéből, de arra, hogy batyummal a csatában mi lett, fogalmam sincs.
– Trufiádok uram – mondta Aragorn –, ha te történetesen azt hiszed, hogy én azért vágtam át magam tűzzel-karddal a hegyeken és Gondor mezőin, hogy valamiféle füvet hozzak egy hanyag katonának, aki a holmiját elhajigálta, nagyon tévedsz. Ha a batyudat nem találod, hívasd az Ispotály füvesemberét. És ő majd elmondja neked, hogy tudtával e fűnek, amire vágysz, semmi erénye nincsen, s hogy közönséges nyugatgyomjá-nak hívják, de a nemes neve galenas, s hogy más nyelveken még ennél is tudományosabb neve van, aztán elmond neked valami félig elfeledett rigmust, amit maga sem ért, és mély sajnálattal közli, hogy ilyet a házban nem tartanak, aztán otthagy, hogy törd a fejed a nyelvek történetén. És ezt teszem most én is. Mert én azóta nem aludtam ágyban, ilyenben, mint ez, amióta Dúnhargból eljöttem, és tegnap este óta egy falatot sem ettem.
Trufa elkapta a kezét, és megcsókolta. – Ne haragudj már! – mondta. – Menj, most rögtön. Azóta, hogy akkornap este Bríben találkoztunk, csak kolonc vagyok a nyakadon. De hát mifelénk már ez a szokás, könnyű szóval élünk, s kevesebbet mondunk, mint amennyit érzünk. Iszonyodunk tőle, hogy tódítsuk a szót. Hogy maradjon illő szavunk akkorra is, mikor nincs helyén a tréfa.
– Tudom én azt jól, különben én se így beszélnék veled – mondta Aragorn. – Éljen soká, és soha el ne hervadjon a Megye! – Megcsókolta Trufát, kiment, s vele Gandalf is.
Pippin ott maradt. – Hát létezik még valaki, aki olyan, mint ő? – kérdezte. – Kivéve persze Gandalfot. Őket valahogy egy fából faragták. Ami meg a batyudat illeti, aranyos szamaram, ott hever az ágyad mellett, s mikor találkoztunk, a hátadon volt. Ő persze látta, mindvégig. Egyébként nekem is van pipafüvem. Tömj csak rá nyugodtan! Lápatoroki. Csak szíjad, amíg én elfutok, és körülnézek valami harapnivaló után. Aztán ejtőzünk egy nagyot. Uramisten! Mi Tukok és Borbakok, nemigen élünk meg sokáig abban a fene magasban.
– Nem ám – mondta Trufa. – Én aztán nem. Vagy legalábbis még nem. De most legalább látjuk és megbecsüljük őket. Mert gondolom, jobb, ha az ember szereti, akit jó hogy szeret, és valahonnan csak el kell indulni, valahol gyökeret kell verni, és a Megye földje jó mély. Persze, van, ami mélyebb annál, és van, ami magasabb, és egyikünk öregje se gondozhatná a kertjét, mondjam úgy, hogy békességben, ha ők nem lennének, akár tudunk róluk, akár sem. Örülök, hogy én tudok, egy keveset legalább. Bár azt is tudnám, miért beszélek így? Hol az a fű? És add ide a pipámat is a batyumból, ha össze nem tört még.

Aragorn és Gandalf most bement az Ispotály vezetőjéhez, és közölte, hogy Faramirnak és Éowynnek még jó darabig itt kell maradnia, és mindkettő gondos ápolásra szorul.
– Ami Éowyn úrnőt illeti – mondta Aragorn –, ő bizonyára hamarosan föl akar kelni és el akar menni, de ha csak egy mód van rá, még legalább tíz napig nem szabad elengedned.
– Ami meg Faramirt – mondta Gandalf –, hamarosan tudtára kell adni, hogy apja meghalt. De nem szabad mindent elmondani neki, például azt, hogy Denethor megőrült, mindaddig, amíg meg nem gyógyul, s nincs valami tennivalója. És gondoskodnod kell róla, hogy erről se Beregond, se az a perian, aki itt van, ne beszéljen vele.
– S azzal a perian-nal, Trufiádokkal, aki itt fekszik, mi légyen? – kérdezte az Ispotály vezetője.
– Ő holnap már valószínűleg elég erős lesz, hogy fölkeljen, legalább egy kis időre – mondta Aragorn. – Hagyd hát, ha kedve tartja. Sétálhat is kicsit, ha a barátja vigyáz reá.
– Kitűnő fajta – mondta az Ispotály vezetője, s rábiccentett. – Azt hiszem, kemény fából faragták.
Az Ispotály kapujában már egész tömeg verődött össze, hogy Aragornt lássa, s most mindenhova követték, s amikor végre megvacsorázott, emberek jöttek, s könyörögtek neki, hogy gyógyítsa meg az övéiket is, mert súlyosan betegek, életveszélyesen megsebesültek, vagy meglegyintette őket a Fekete Homály. És Aragorn fölállt, és ment, és hívatta Elrond fiait is, és együtt fáradoztak késő éjszakáig. És a Városban az járta: – A Király megint eljön. – És elnevezték őt Tündekőnek, arról a zöld kőről, amit viselt, így hát a névvel, amit már a születésekor megjósoltak neki, most maga a népe ruházta fel.
S mikor már nem bírta tovább a fáradalmat, maga köré kanyarította a köpönyegét, kiosont a Városból, betért a sátrába, alig hajnal előtt, és aludt egy keveset. És reggel a Tornyon ott lobogott Dol Amroth lobogója, a kék vízen úszó hattyúforma fehér hajó, és az emberek fölnéztek rá, s nem tudták, a Király visszajött-e nem csak álom volt-e?

 

 

9. fejezet
Az utolsó haditanács

A csatát követő nap könnyű felhőkkel, nyugatira forduló széllel, teljes szépségében köszöntött be a hajnal. Legolas és Gimli már korán fenn volt, s most engedélyt kért, hogy fölmehessen a Városba; alig várták, hogy viszontlássák Trufát és Pippint.
– Jó tudni, hogy élnek – mondta Gimli. – Fenemód megkínlódtunk értük Rohanba menet, s igazán nem kívántam volna, hogy kínlódásunk kárba vesszen.
A tünde és a törp együtt ment be Minas Tirithbe, s aki mellett csak elmentek, az mind csodálkozva nézte őket, mert Legolas arca emberi mértékkel mérve gyönyörű volt, s miközben baktattak a reggeli fényben, egy tünde-éneket zengett csengő hangján, Gimli meg peckesen lépegetett mellette, szakállát simogatta, s csak járt a szeme erre-arra.
– Akad itt néhány tisztességes kőépület – mondta, és fölnézett a falakra –, de akad gyöngébb munka is, az utcákat meg jobban is meg lehetett volna tervezni. Majd ha Aragorn beül az örökébe, fölajánlom neki a Hegység kőfaragóinak szolgálatait, s építünk itt olyan várost, hogy csodájára járnak.
– Több kert kéne ide – mondta Legolas. – A házak halottak, alig van itt valami, ami él, ami nő és örömet ad. Ha Aragorn beül az örökébe, az erdei nép majd hoz neki madarakat, hogy énekeljenek, s fákat, amik örökké élnek.

Végre összetalálkoztak Imrahil fejedelemmel. Legolas ránézett és mélyen meghajolt előtte, mert rögtön észrevette, hogy az ereiben valódi tünde-vér folyik. – Üdv, uram! – köszöntötte. – Rég volt, hogy Nimrodel népe elhagyta Lórien erdeit, de még mindig meglátszik, hogy nem mind hajózott át a vízen, nyugatra, Amroth öbléből.
– Legalábbis hazám hagyományai szerint nem – mondta a fejedelem –, ámbár a népek népének fiai közül számlálhatatlan évek óta nem láttunk ott senkit. S csodálkozom, hogy épp itt találkozom eggyel, a bánat és háború közepén. Mit keresel itt?
– Én is a Kilencek egyike vagyok, akik Mithrandirral útra keltek Imladrisból – magyarázta Legolas. – Ezzel a törppel, a barátommal, Aragorn Úr kíséretében jöttünk. De most barátainkat, Trufiádokot és Peregrint szeretnénk látni, akiket, mint mondják, te védelmezel.
– Az Ispotályban vannak, s majd odavezetlek – ajánlkozott Imrahil.
– Elég, ha vezetőt adsz, uram – mondta Legolas. – Mert Aragorn azt üzeni, hogy most nem kíván újra a Városba lépni. S mert a kapitányoknak hamarosan tanácsot kéne tartaniuk, arra kért, hogy a rohani Éomer úrral menjetek le a sátrába, amint tehetitek. Mithrandir már ott van.
– Megyünk – indult Imrahil, miután udvarias szavakkal búcsút vett tőlük.
– Derék úr ez, és az emberek nagy hadvezére – jegyezte meg Legolas. – Ha Gondornak most, hanyatlása idején ilyen emberei vannak, milyenek lesznek, ha dicsősége újra fölvirrad!
– A jó kőépületek a régebbiek, az elsők – mondta Gimli. – Így van ez mindennel, amit az emberek elkezdenek, jön egy tavaszi fagy, egy nyári szárazság, s már semmi sem az, aminek indult.
– Mégis mindig megtermik a magvat – felelte Legolas. – S azt elvetheted porba, sárba, kisarjad, akkor és ott, ahol legkevésbé várod. Az emberek művei, Gimli, túlélnek minket.
– A végén, azt hiszem, mégsem marad belőlük más, csak a lehetett volna – mondta a törp.
– Erre a tündék már nem tudják a választ.
Megérkeztek a fejedelem szolgái, és elvezették őket az ispotályba, barátaikat kint találták a kertben, s találkozásuk igencsak vidám volt. Egy darabig sétálgattak, beszélgettek, élvezték a kurta békességet és nyugalmat a Város szeles körei fölött felragyogó reggeli napsütésben. Ám amikor Trufa már kifáradt, elmentek, és kiültek a falra, hátuk mögött az Ispotály kertjével. Előttük meg, délen, az Anduin csillogott a napfényben, ahogy vize, még Legolas szemének is láthatatlanul, a lapályon beleveszett Lebennin és Ithilia zöld párájába.
Miközben a többiek csak beszélgettek, Legolas egyszerre elhallgatott, fölnézett a napba, s fehér tengeri madarakat látott, amint a folyót követve befelé szálltak.
– Nézzétek! – kiáltotta. – Sirályok! Ilyen mélyen benn a szárazföldön! Csudálkozom is, meg aggasztanak is. Még soha nem láttam sirályt, csak amikor Pelargirba értünk, és akkor hallottam először a rikoltásukat, mikor a hajók csatájába lovagoltunk. Akkor megálltunk, és megfeledkeztem Középfölde háborújáról, mert jajongó hangjuk nekem a Tengerről mesélt. A Tengerről! Egek! Én soha nem láttam a Tengert. De a fajtám szíve mélyén ott él a vágy a Tenger után, s azt veszedelmes fölszítani. A sirályok... soha már nem lelek békét a bükkök vagy hársak alatt.
– Ezt ne mondd! – pirított rá Gimli. – Hisz számtalan látnivaló van még Középföldén és számtalan tennivaló. De ha a szépek népe mind útnak indul az öblök felé, színtelenebb lesz a világ mindazok számára, akiknek az a sorsuk, hogy ott maradjanak.
– Bizony, színtelen és sivár – mondta Trufa. – Nem szabad a tengerpartra költöznötök, Legolas. Mindig lesz nép, kicsi és nagy, sőt még bölcs törp is, mint Gimli, akinek szüksége van rátok. Legalábbis azt remélem. Noha valamiképpen az az érzésem, hogy ennek a háborúnak a vastagja még hátravan. Bár már vége, s jó vége lenne!
– Ne légy olyan sötéten látó! – kiáltotta Pippin. – Süt a nap, s ha nem is többre, legalábbis egy-két napra együtt vagyunk. Szeretnék mindnyájatokról többet hallani. Gyerünk, Gimli! Legalább tízszer említettétek ma reggel, te is, Legolas is, hogy Vándorral milyen különös utatok volt. De még nem mondtatok róla semmit.
– Lehet, hogy itt süt a nap – mondta Gimli –, de az útról, a sötétből olyan emlékeim vannak, hogy eszem ágában sincs fölidézni őket. Ha tudtam volna, mi vár rám, barátság ide, barátság oda, nem hiszem, hogy nekivágtam volna a Holtak Ösvényének.
– A Holtak Ösvényének? – csodálkozott Pippin. – Már hallottam a nevet Aragorntól is, de nem tudtam, mit jelenthet. Mondanál többet is róla?
– Nem szívesen – vonakodott Gimli. – Mert azon az úton én szégyenbe keveredtem: én, Glóin fia Gimli, aki azt hittem, szívósabb vagyok, mint bármelyik ember, s a föld alatt keményebb, mint akárki tünde. De sem ez, sem az nem bizonyult igaznak, csak Aragorn akarata tartott meg az úton.
– És az iránta érzett szereteted – tette hozzá Legolas. – Mert aki megismeri, az meg is szereti őt, mind a maga módján, még a rohírok hűvös leányai is. Ez aznap történt, kora hajnalban, mikor te ideértél, Trufa, aznap hagytuk el Dúnhargot, és félelmében mindenki elbújt, hogy ne is lássa a távozásukat, csak Éowyn úrnő nem, aki most betegen fekszik lenn a házban. Fájdalmas volt a búcsú, és fájdalmas volt végignézni.
– Az én szívem csak magamért fájt, sajna – mondta Gimli. – Nem! Erről az útról nem beszélek.
Elhallgatott, de Trufa és Pippin annyira vágyott a hírekre, hogy Legolas végül is kötélnek állt. – No jó, akkor majd én elmondok annyit, amennyitől megnyugosztok, én ugyanis nem iszonyodtam, nem rettegtem az emberek árnyaitól, hisz azt hittem, erőtlenek és esendők.
Kurtára fogva beszámolt a kísérteties útról a hegy alatt, a sötét gyűlésről az Erechnél, és a kétszázkilencvenkilenc mérföldes nagy lovaglásról Pelargirtól az Anduinig. A lovaglás a Fekete Kőtől számítva négy nap, négy éjszaka tartott, s részben az ötödik nap is – mondta. – S lám! Mordor homályában föltámadt bennem a remény, mert a homályban az Árnyhad, úgy látszott, egyre erősebb és félelmetesebb. Volt, aki lóháton, volt, aki gyalog vonult, de mind ugyanolyan sebesen. Hallgattak, de mindnek izzott a szeme. És Lamedon fennsíkján utolérték a lovainkat, körülvettek, s elhagytak volna, ha Aragorn meg nem tiltja nekik.
– Az ő parancsára hátramaradtak. – Még az árnyak is engedelmeskednek az akaratának – gondoltam. – Csak a céljait is így szolgálják!
– Egy napig világoson lovagoltunk, aztán a hajnaltalan nap következett, de mi folytattuk az utat, átkeltünk a Cirilen és a Rínglón, s a harmadik napon Linhirbe értünk, a Gilrain torkolata fölött. S ott Lamedon emberei épp a gázlóért harcoltak, Umbar és Harad hajón jött népével. De elég volt megérkeznünk, védő is, ellenség is otthagyta a csatát, és futásnak eredt, ordítottak, hogy nyakukon a Holtak Királya. Csak Angbornnak, Lamedon Urának volt bátorsága megvárni minket, s Aragorn megmondta neki, hogy gyűjtse össze a hadait, s ha a Szürke Had elvonult, vezesse vissza őket. „Isildur örökösének Pelargirnál szüksége van rátok” mondta. Így keltünk át a Gilrainon, s futamítottuk meg Mordor szövetségeseit, aztán pihentünk egyet. De Aragorn hamarosan fölállt, mondván: – Hallga! Minas Tirithet már ostromolják. Félek, hogy elesik, ha azonnal nem segítünk. – Így hát még aznap éjszaka lóra szálltunk, s folytattuk az utunkat Lebennin síkságán, olyan sebesen, ahogy a lovainktól telt.
És Legolas felsóhajtott, szemét dél felé fordította, s halkan énekelni kezdett:

 

Celos s Erui közt ezüst folyamok
Futnak Lebennin zöld mezőin át!
Magas a fű. Tengeri szél lobog,
Benne inog sok liliomvirág,
Mallorn s alfirin arany csengettyűi
Szólnak, szavuk tengeri szél betűzi,
A Tenger szele száll Lebennin zöld mezőin át!

 

– Zöldek a mezők népem énekeiben, de akkor sötétek voltak; homályba burkolt végtelen szürke puszták. S mi e tágas pusztaságon üldöztük egy álló nap, egy álló éjjel ellenségeinket, ügyet se vetve rá, hogy letapossuk a gyepet és a virágokat, amíg csak el nem értünk a Nagy Folyó halált hozó végére.
S ott, azt hittem már a szívem mélyén, hogy közel a Tenger, mert széles volt a sötétben a víz, és számtalan tengeri madár rikoltozott a parton. Ó, a sirályok kiáltozása! Hát nem megmondta az Úrnő, hogy őrizkedjem tőlük? S most képtelen vagyok elfeledni őket.
De akkor, hogy őszinte legyek, nemigen törődtem a sirályokkal, mert végül mégiscsak komoly csata várt ránk. Ott, Pelargirnál horgonyzott Umbar fő hajóhada, ötven nagy hajó és számtalan kisebb vízijármű. Azok közül, akiket üldözőbe vettünk, jó néhányan megérkeztek már a kikötőbe, s magukkal hozták a félelmüket, a hajók egyike-másika fölszedte már a horgonyt, s megpróbált a folyón lefelé elmenekülni, vagy a túlpartra átjutni, a kisebb hajók közül meg jó néhány égett. De a sarokba szorított haradiak most szembefordultak velünk, vadul és nekikeseredve, s mikor megláttak minket, elnevették magukat, mert az ő haduk még most is, így igaz, sokkal nagyobb volt.
De Aragorn megállt, és messze hangzó hangon elkiáltotta magát: „Most jöjjetek! Szólítalak, a Fekete Kőre!” S az Árnyhad, mely mind ez ideig hátramaradt, most mint a szürke áradat nyargalt elő, elsöpört mindent, ami elébe állt. Halvány kiáltásokat hallottam, tompa kürtszót, s számtalan távoli hang halk zúgását: az egész olyan volt, mintha az egykori sötét esztendők egy elfeledett csatájának visszhangja lenne. Árnyékkardok röpültek ki a hüvelyükből, de nem tudom, hogy pengéjük hasított-e, mert a Holtaknak más fegyver nem kellett már, elég volt a félelem is. Senki előttük meg nem állt.
Megtámadtak minden hajót, ami a partra volt húzva, aztán a vízen át megrohamozták azokat is, amelyeket csak lehorgonyoztak, és a tengerészek eszüket vesztették a félelemtől, vízbe vetették magukat, csak az evezőkhöz láncolt rabszolgák nem. S mi könyörtelenül rontottunk bele a menekülő ellenség áradatába, hajtottuk őket, mint a szél a falevelet, amíg csak ki nem értünk a partra. S ott minden megmaradt hajóra fölküldött Aragorn egy dúnadánt, ők megnyugtatták a rabokat, és megmondták, hogy ne féljenek, mert fölszabadítjuk őket.
– Még mielőtt a nap véget ért volna, minden ellenállás megszűnt – vette át a szót Gimli. – Ellenségeink vagy vízbe vesztek, vagy rohantak hanyatt-homlok, gyalogszerrel, dél felé, abban a reményben, hogy talán csak eljutnak otthagyott hazájukba. Különös és csudálatos, gondoltam, hogy Mordor terveit épp e félelmes és sötét lidércek teszik semmivé. Most épp a saját fegyvere fordul ellene, s mér rá vereséget!
– Mert különös is – vetette közbe Legolas: – Én ránéztem Aragornra, s arra gondoltam, milyen nagy és félelmetes Úr lehetett volna ezzel az akaraterővel, ha magának tartja meg a Gyűrűt. Nem ok nélkül retteg tőle Mordor. De nemesebb szellem annál, minthogy Szauronnal megegyezzék: tán nem Lúthien gyermeke? Soha ki nem szárad a családja fája, még megszámlálhatatlan esztendőkig.
– Az ilyen jóslatok túlterjednek a törpök szemhatárán – mondta Gimli. – De Aragorn aznap valóban hatalmas volt. Mert lám! az egész fekete hajóhad a kezünkre került, s ő a legnagyobb hajót választotta ki zászlóshajóul, s fölment a fedélzetére. Majd fölharsantak az ellenségtől zsákmányolt kürtök, s az Árnyhad visszavonult a partra. Ott sorakoztak némán, látni alig lehetett őket, legfeljebb a szemük csillant meg vörösen, ahogy az égő hajók fényét visszaverte. S Aragorn akkor fennszóval így beszélt a Holt Emberekhez:
„Halljátok Isildur örökösének szavát! Eskütöket teljesítettétek. Menjetek vissza, és soha többé ne zaklassátok a völgyeket! Távozzatok és nyugodjatok békességben!”
– És ekkor a Holtak Királya kiállt a sereg elé – folytatta Legolas –, lándzsáját kettétörte, és elhajította. Majd mélyen meghajolt, aztán megfordult, s a Szürke Sereg vágtatva távozott, eltűnt, mint a köd, amit fölkap és elsodor a szél. S én úgy éreztem, álomból ébredek.
Aznap éjjel, amíg a többiek dolgoztak, mi pihentünk. Mert sok foglyot szabadon engedtünk és sok rabszolgát fölszabadítottunk, akit Mordor a rablótámadásai során hurcolt el hazulról, és hamarosan sok ember gyűlt össze Lebenninből és Ethirből, s megjött a lamedoni Angbor is annyi lovassal, ahányat csak össze tudott szedni. Most, hogy a Holtaktól való félelmük eloszlott, visszatértek, hogy segítsenek, s hogy lássák Isildur örökösét, mert e név futótűzként terjedt a sötétben.
S ezzel már majdnem hogy végére is értem a történetnek. Mert aznap este és éjjel fölkészült a sok hajó, s került mindre legénység is, és hajnalban a hajóhad útnak indult. Mintha réges-rég lett volna, pedig csak tegnapelőtt hajnalban történt, a hatodik napon azóta, hogy Dúnhargból kilovagoltunk. De Aragornt még mindig a félelem hajszolta, hogy későn érkezik.
„Harlond kikötője százhuszonhat mérföld Pelargirtől – mondta. – S holnapra akárhogy is, de oda kell érnünk Harlondba, különben teljes a kudarc.”
– Az evezőket most szabad emberek húzták – mondta Gimli –, s dolgoztak is derekasan, mégis lassan haladtunk fölfelé a Nagy Folyón, mert ár ellen kellett eveznünk, s még ha a sodra nem is erős idelent délen, a szél nem segített. El is szorult volna a szívem, hiába a kikötőben aratott győzelem, ha Legolas váratlanul el nem neveti magát.
„Föl a szakálladdal, Durin fia! – mondta. – Mert azt mondja a közmondás: Ahol a legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség.” De hogy mi segítséget lát a távolban, azt nem mondta meg. Éjjelre érve a homály nem mélyült, de a szívünk majd megszakadt, mert északon vörös fény izzott az ég alján, s Aragorn azt mondta, Minas Tirith ég.
De éjfélre valóban megérkezett a várva várt segítség, s reményünk újjáéledt. Ethir tengeren jártas emberei addig tekingettek dél felé, amíg csak azt nem jelentették, hogy friss szél közeledik a Tenger felől. Még messze volt a reggel, mikor az árbocos hajók vitorlát bontottak, s mindjárt gyorsabban haladtak, hajnalban meg már habot túrt a hajóink orra. Így történt, hogy a reggel harmadik órájára, mint tudod, megérkeztünk, a nap is előbújt, és mi kibontottuk a csatára a lobogónkat. Nagy nap volt, nagyszerű óra, akármi lesz is ezután.
– Következzék akármi, a nagy tettek értéke mit sem csökken – mondta Legolas. – Nagy tett volt végiglovagolni a Holtak Ösvényén, s az is marad, még ha senki nem éri is meg Gondorban, hogy megénekelje.
– Márpedig ez megeshet – mondta Gimli. – Mert Aragorn és Gandalf arca nagyon komor. Kíváncsi lennék, mit sütnek ki a sátorban, odalent. Mert én, a magam részéről, akárcsak Trufa, azt szeretném, ha a háborút ezzel a győzelemmel befejeztük volna. De ha muszájból újabb nagy tettekre kerülne sor, remélem, részem lesz bennük, a Magányos Hegy népének dicsőségére.
– És a Nagy Erdő népének dicsőségére – mondta Legolas –, és a Fehér Fa urának szeretetéből.
A társaság elhallgatott, csak üldögéltek odafönn némán, s ki-ki a maga gondolataiba merült. Közben odalenn folyt a kapitányok haditanácsa.
Mikor Imrahil fejedelem elvált Legolastól és Gimlitől, nyomban Éomerért küldött, kimentek együtt a Városból, Aragorn sátrához, amelyet a mezőn vertek fel, nem messze a helytől, ahol Théoden a halálát lelte. S ott haditanácsot ültek Gandalffal, Aragornnal és Elrond fiaival.
– Urak – mondta Gandalf –, halljátok Gondor Helytartójának szavait, amelyeket a halála előtt mondott: Lehet, hogy rövid időre, tán egy egész napra diadalt aratsz a csatatéren. De azt a hatalmat, ami most támad föl, nem lehet legyőzni. Nem célom, hogy bennetek kétségbeesést keltsek, mint ahogy Ő akarta, de szeretném, ha elgondolkodnátok e szavak igazságán.
A Látókövek nem hazudnak, erre még Barad-dûr ura sem tudja rákényszeríteni őket. De arra tán képes, hogy a nála gyöngébb akaratúakkal azt láttassa, amit ő kíván, vagy hogy félreértesse velük, amit látnak. De akkor se lehet semmi kétségünk, hogy Denethor nagy erőket látott, amelyek Mordorban ellene gyülekeztek, s talán gyülekeznek még ma is.
A mi erőnk alig volt elegendő, hogy az első támadást visszaverjük. A következő erősebb lesz. Denethor jól látta, hogy ezt a háborút megnyernünk reménytelen. Vagy legalábbis fegyverrel megnyernünk, akár úgy, hogy csak ülünk itt és ostromot ostrom után állunk ki, akár úgy, hogy kivonulunk, s a túlerővel győzetjük le magunkat a másik parton. Választhatunk hát a két rossz közül: a józan ész azt mondja, hogy tegyük még erősebbé erődített helyeinket, és ott várjuk be a támadást, mert így valamivel később ér utol bennünket a vég.
– Vissza akarsz hát vonulni Minas Tirithbe, Dol Amrothba vagy Dúnhargba, hogy ott várd ki, mint a gyerek, amíg a dagály elsodorja a homokvárad? – kérdezte Imrahil.
– S ez még csak újdonság se lenne – mondta Gandalf. – Hát nem ezt tettétek, vagy alig többet, Denethor idején? De nem! Én azt mondtam, a józan ész mondja ezt. Én nem józanságot javallok. Én azt mondtam, a győzelmet fegyverrel kivívni lehetetlen. A győzelemben változatlanul bízom, de nem a fegyverek győzelmében. Mert mindenbe beleszól a Gyűrű Hatalma, s Barad-dûr arra épít, Szauron abban bizakodik.
Ha mindent meggondoltok, urak, annak alapján, amit mondtam, megértitek, milyen szorult helyzetben vagyunk mi is, Szauron is. Ha ő a Gyűrűt visszaszerzi, vitézségünk mit sem ér, győzelme gyors lesz és teljes, olyan teljes, hogy senki meg nem jósolhatja, hogy nem a világ végéig tart-e. Ha a Gyűrű elpusztul, ő megbukik, olyan mélyre, hogy senki meg nem jósolhatja, föltámad-e még. Hiszen elveszti erejének java részét, ami kezdettől fogva az övé volt, s mindaz, amit annak révén művelt vagy kezdett, porrá omlik, ő mindörökre megcsonkul, gonosz szellemmé válik, amely belerágja magát a felhőkbe, de sem növekedni, sem alakot ölteni többé nem tud. S így eltávozik a világból, ami a leggonoszabb benne.
Támadhatnak majd más rosszak, hiszen Szauron maga is csak szolga vagy küldött. De nem a mi dolgunk, hogy a világ minden eljövendő áramlatán úrrá legyünk, a mienk az, hogy most segítsünk, amikor élünk, most gyomláljuk ki a gazságot az ismerős mezőkről, hogy azok, akik utánunk következnek, tiszta földet műveljenek. Hogy őrájuk majd milyen idő jár, nem mi szabjuk meg.
Nos, Szauron mindezt tudja, és azt is, hogy a kincset érő jószágot, amit elveszített, megtalálták, de hogy hol van, nem tudja, vagy legalábbis reméljük, hogy nem. Így hát most kétségek őrlik. Mert ha mi találtuk meg, van köztünk, aki elég erős, hogy használni is tudja. Ezzel is tisztában van. Mert ha jól sejtem, Aragorn, te megmutattad magad neki az orthanci Kőben?
– Mielőtt Kürtvárból kilovagoltam volna – felelte Aragorn. – Úgy ítéltem, az idő megérett rá, s hogy a Kő pontosan ezért került a birtokomba. Akkor épp tíz napja volt, hogy a Gyűrűhordozó elindult a Raurostól keletre, s szerintem Szauron szemét el kellett vonni a saját földjéről. Mióta a tornyába visszatért, amúgy is ritkán hívták ki viadalra. Bár, ha tudtam volna, hogy válaszként milyen hirtelen támad, talán nem mertem volna megtenni. Alig maradt időm, hogy segítségetekre jöjjek.
– Hogy van ez? – kérdezte Éomer. – Ha visszaszerzi a Gyűrűt, mondod, minden hiábavaló. Akkor hát, ha úgy véli, hogy a Gyűrű a mi kezünkben van, miért hiszi, hogy támadása nem hiábavaló?
– Mert nem biztos benne – mondta Gandalf –, s ő nem azt tette, amit mi, hogy várt-várt, amíg az ellenség teljes biztonságban van. Sőt, mi egyik napról a másikra meg se tudnánk tanulni, hogyan vegyük hasznát e korlátlan hatalomnak. Mert ezt egyszerre csak egy úr gyakorolhatja, egymaga, sok nem, ő most tehát a viszályra vár, mikor a legnagyobb közülünk kezébe keríti a hatalmat, és letaszítja a többieket. Mert attól kezdve, ha él az alkalommal, a Gyűrű már neki segít.
Figyel. Sokat hall és sokat lát. Nazgûljai soha nem pihennek. Napkelte előtt is végigrepültek e mezők fölött, bár a sok fáradt és álmos ember közül kevesen vették észre. Tanulmányozza a jeleket: a Kardot, mely kincsétől megfosztotta, újrakovácsolták, a szerencse szele megfordult, s most felőlünk fúj, váratlanul vereséget szenvedett első támadása, elesett főkapitánya.
Kétségei egyre fokozódnak, most is, miközben tanácskozunk. Szeme itt tapogatózik, de szinte mindenre vak, ami nem mozog. Ide kell kötnünk a tekintetét. Ebben van minden reményünk. Nekem tehát ez a tanácsom. A Gyűrű nincs nálunk. Bölcsességből vagy bolondságból, de elküldtük, hogy megsemmisüljön. Máskülönben nem tudunk vereséget mérni az erőire. De mindenáron távol kell tartanunk a szemét igazi veszedelmétől. Győzni nem győzhetünk fegyverrel, de csak úgy adhatjuk meg a Gyűrűhordozónak a lehetőséget, bármilyen halvány is az.
Úgy kell hát tennünk továbbra is, ahogy Aragorn elkezdte. Rá kell kényszerítenünk Szauront az utolsó csapásra. Elő kell csalogatnunk rejtett erejét, hogy országát kiürítse. Azonnal ki kell vonulnunk, hogy megütközzünk vele. Önmagunkat kell odavetnünk csaléteknek, hogy ránk harapjon. A horgot bekapja, mert reményeitől és mohóságától vezettetve majd azt hiszi, hogy az elsietett hadmozdulat a Gyűrű új Urának gőgjét tükrözi, s majd azt mondja: „Hát így állunk! Hamar és messzire nyújtja ki a kezét. Jöjjön csak, majd csapdát állítok neki, abból nem menekül. És akkor majd összezúzom, és visszaszerzem, amit arcátlanul elvett, s az enyém marad mindörökre.”
Nekünk meg nyitott szemmel, bátran kell belemennünk a csapdába, úgyhogy a magunk számára édeskeveset remélünk. Mert, urak, nagyon könnyen bekövetkezhetik, hogy egy sötét csatában, minden eleven földtől távol, mi magunk semmisülünk meg teljesen, s még ha Barad-dûr megdől is, mi már nem érjük meg, hogy lássuk az új kort. De ez, úgy vélem, kötelességünk. S ha egyszer így is, úgy is el kell pusztulnunk, jobb, ha így pusztulunk el, mert ha itt ülünk is, biztos, hogy elpusztulunk – s ráadásul úgy, hogy tudjuk, új kor nem is lesz.

Egy darabig hallgattak, mind, majd nagy sokára megszólalt Aragorn. – Ahogy elkezdtem, úgy folytatom. Eljutottunk a szakadék szélére, ahol remény és kétségbeesés egytestvér. Aki megtántorodik, lezuhan. Ne utasítsuk hát el Gandalf tanácsát, akinek Szauron ellen vívott hosszú küzdelme most kell kiállja a végső próbát. Ha ő nincs, már rég odalenne minden. Mégsem érzem, hogy jogom van bárkinek, bármilyen parancsot adni. Mindenki döntsön lelkiismerete szerint.
Elrohir azt mondta: – Mi ezért jöttünk ide Északról, s Elrondtól, apánktól, pontosan ezt a tanácsot kaptuk. Nem fordulunk vissza.
– Ami engem illet – mondta Éomer –, én édeskeveset értek az ilyen mélyértelmű dolgokhoz, de nem is kell, hogy értsek. Egyet tudok, s az nekem elég: hogy Aragorn barátom megsegített engem is, a népemet is, tehát én is segítek neki, ha ő hív.
– Én pedig – jelentette ki Imrahil fejedelem –, Aragorn urat hűbéruramnak tekintem, akár igényt tart rá, akár nem. Kívánsága számomra parancs. Én is megyek. Egy ideig ugyan még itt maradok, hogy Gondor Helytartóját helyettesítsem, mert mindenekelőtt az ő népének kell gondját viselnem. Némi engedményt a józan észnek is tennünk kell. Föl kell készülnünk minden eshetőségre, jóra is, rosszra is. Nos, lehet, hogy végül diadalt aratunk, s amíg erre bármi remény van, védenünk kell Gondort. Azt senki sem kívánhatja, hogy romvárosba térjünk vissza győztesen, s olyan földre, amelyet megbecstelenítettek a hátunk mögött. S a rohíroktól máris úgy halljuk, hogy egy érintetlen ellenséges hadsereg fenyegeti az északi szárnyunkat.
– Úgy van – mondta Gandalf. – Nem is mondom, hogy védtelenül hagyd itt a Várost. A seregnek, amit mi keletre vezetünk, nem kell akkorának lennie, hogy megostromolhassuk Mordort, de akkorának feltétlenül, hogy csatára kényszerítsük. És a seregnek hamarosan indulnia kell. Én tehát azt kérdem a Kapitányoktól, mekkora erőt tudnak összegyűjteni, és legkésőbb két nap múlva útnak indítani? Mégpedig csupa kemény embert, aki ismeri és önként vállalja a veszélyt.
– Mindenki fáradt, és sok a súlyos és könnyű sebesült – töprengett Éomer –, s ráadásul annyi lovat vesztettünk, hogy azt nehéz elviselni. Ha hamarosan indulnunk kell, nem hiszem, hogy kétezernél több lovas élén indulhatnék, de kétezer akkor még itt maradhat a Város védelmére.
– Másokkal is számolhatunk, nemcsak azokkal, akik itt harcoltak a mezőn – mondta Aragorn. – Most, hogy a partvonalat megtisztítottuk az ellenségtől, friss erők vannak útban a déli tartományokból. Négyezret indítottam útnak Pelargirból Lossarnachon át, élükön a rettenthetetlen Angborn lovagol. Ha két nap múlva indulunk, épp indulás előtt érnek ide: Másoknak meg azt a parancsot adtam, hogy kövessenek a folyón, akármi vízijárművön, amit keríteni tudnak, ezzel a széllel ők is hamarosan ideérnek, sőt, néhány hajó már ki is kötött Harlond partján. Én úgy számolom, hogy hétezer lovast és gyalogost vihetünk, s a Város védelmére még így is több embert hagyunk hátra, mint amennyi az ostrom kezdetekor védte.
– A Kaput kidöntötték – mondta Imrahil –, s hol találok mestereket, hogy újjáépítsék és új kaput állítsanak?
– Erebornban, Dáin királyságában – felelte Aragorn –, s ha nem megy füstbe minden reményünk, elküldöm Glóin fia Gimlit, hogy a Hegységből kérjen kovácsokat. De az ember akkor is többet ér, mint a Kapu, s nincs az a kapu, ami az ellenségünknek ellenállna, ha az emberek odahagyják.

Ezzel ért véget a haditanács; az akkornap reggeltől számított második napon, ha találnak annyit, hétezer emberrel hadba indulnak; a sereg nagyobbik része gyalogos lesz, mert az felel meg úticéljuk, a Gonosz Föld terepviszonyainak. Aragorn kétezret válogat ki azok közül, akik délen sereglettek a zászlaja alá; Imrahil három és fél ezret hoz, Éomer kétezer rohírt, aki elvesztette a lovát, de teljesen harcképes, személy szerint még ötszáz rohír lovast vezet hadba, a legjavából; de fölállítanak egy másik, ötszáz fős lovascsapatot is, ezek közt lovagolnak majd Elrond fiai a dúnadánokkal és Dol Amroth lovagjaival: ez együtt hatezer talpas és ezer lovas. De a rohírok fő ereje, mely azokból áll, akiknek a lovuk is megmaradt és harcképesek, Elfhelm parancsnoksága alatt a Nyugati Úton tartóztatja fel azt az ellenséges sereget, amely épp Anórienből vonul fel. S azonnal nyargalókat küldenek ki északra, hogy amit lehet, megtudjanak; s nyargalókat Osgiliathból is, keletre és a Minas Morgulba vezető útra.
S mikor számba vettek minden erőt, ami a rendelkezésükre áll, és megtárgyalták az előttük álló útvonalat, s hogy melyik úton vonuljanak, Imrahil váratlanul fölkacagott:
– Hát – nevetett –, ez a legjobb tréfa Gondor történetében: kilovagolunk hétezer emberrel, ami még annyi sincs, mint hatalma csúcspontján a hadsereg elővédjének a létszáma volt, hogy megostromoljuk a hegyeket és a Fekete Ország áthatolhatatlan kapuját! Olyan ez, mintha egy gyerekjátékíjjal és fűzfavesszővel fenyegetne egy páncélos lovagot. De ha a Fekete Úr valóban annyit tud, mint mondod, Mithrandir, vajon nem mosolyog-e, ahelyett hogy megrémülne, s nem nyom el minket a kisujjával, mint a szúnyogot, ami csípni készül?
– Nem, majd megpróbálja hálóba ejteni a szúnyogot és megfosztani a fullánkjától – mondta Gandalf. – S nem egy olyan név van köztünk, mely külön-külön is fölér több ezer páncélos lovaggal. Nem, nem mosolyog.
– De mi sem – jegyezte meg Aragorn. – Ha ez tréfa, akkor nagyon is keserves tréfa ahhoz, hogy nevetni lehetne rajta. Nem, ez egy irdatlan szerencsejáték utolsó dobása, s ettől függ, hogy az egyik vagy a másik fél nyeri a játékot. – Majd kihúzta az Andúrilt, magasra emelte, s az megcsillant a napon. – Te már vissza se kerülsz a hüvelyedbe, amíg az utolsó csatát meg nem vívtuk – mondta.

 

 

10. fejezet
A Fekete Kapu kitárul

Két napra rá Aragorn hadserege együtt állt a Pelennoron. Az orkok és a mordori emberek hadseregei visszafordultak Anórienből, de a rohírok szétszórták és szakadatlanul zaklatták, visszavonulásuk fejvesztett meneküléssé vált, s szinte harc nélkül igyekeztek elérni Cair Androst, így hát, hogy ez a fenyegetés is megszűnt, a Városba délről újabb erők érkeztek, s annyi védője volt, hogy több már nem is fért volna be. A földerítők jelentették, hogy a keleti utakon nincs ellenállás egészen a Ledöntött Király Keresztútjáig. Eljött az ideje az utolsó csapásnak.
Úgy volt, hogy Legolas és Gimli megint együtt lovagol Aragorn és Gandalf társaságában, aki a dúnadánokkal és Elrond fiaival vonul az élcsapatban. De Trufa, nagy szégyenére, nem mehetett velük.
– Nem vagy elég erős az útra – mondta Aragorn. – Csöppet se szégyelld. Ha semmi mást nem teszel már ebben a háborúban, akkor is kivívtad a becsületet: Peregrin majd elmegy s képviseli a Megye népét. És ne irigyeld tőle, hogy vásárra viheti a bőrét, mert bár mindent megtett, amire a szerencséje eddig alkalmat adott neki, ugyancsak igyekezhet, hogy a tieddel fölérő tettet hajtson végre. Bár könnyen meglehet, hogy nekünk a keserű vég jut osztályrészül Mordor kapuja előtt, s ha így lesz, neked is a végsőkig kell állnod a sarat, vagy itt, vagy akárhol, ahová a fekete áradat magával sodor. Ég veled!
Így hát Trufa csüggedten álldogált, s nézte a seregszemlét. Vele volt Beregil is, ő szintén nem volt jókedvében, apja is elvonulni készült a városbeli emberek egy századának élén, a toronyőrségbe nem térhetett vissza, amíg az ügyében ítélet nem születik. Az ő századába volt beosztva Pippin, mint Gondor katonája. Trufa ott látta őt nem messze, pici, de szálegyenes alakját Minas Tirith szálfa termetű emberei közt.

Végül megharsantak a kürtök, és a sereg megindult. Tized tized után, század század után kanyarodott el. Trufa még jóval azután is ott állt, hogy a nagy úton eltűntek a szeme elől. A reggeli nap még utoljára megvillant a lándzsákon, sisakokon, de ő csak állt, lehajtott fejjel, nehéz szívvel, s úgy érezte, baráttalanul és magányosan. Aki a szívéhez nőtt, mind elment a homályba, mely ott csüngött fölöttük vészjóslóan, s a szívében édeskevés remény maradt, hogy valaha is viszontlátja őket.
S mintha csak keserű kedve idézte volna vissza, karjába beleállt a fájás, gyöngének és öregnek érezte magát, a napfényt meg gyérnek. Beregil keze riasztotta fel gondolataiból.
– Gyere, Perian uram! – mondta a gyerkőc. – Látom, még mindig fáj a karod. Majd visszakísérlek az Ispotályba. De ne félj! Visszajönnek. Minas Tirith emberei legyőzhetetlenek. S most még ott van velük Tündekő úr is, meg a toronyőr Beregond!

Még nem volt dél, mire a sereg Osgiliathba ért. Ott serénykedett minden munkás és mesterember, akit a Város csak nélkülözni tudott. Néhányan a révkikötőket és hajóhidakat erősítették, amelyeket az Ellenség épített s rombolt le részben, mikor menekült, mások a készleteket és a zsákmányt vették számba, megint mások a folyó keleti partján raktak sietve védőműveket.
Az előőrs átvonult a régi Gondor romjain, át a széles Folyón, s tovább azon a hosszú, nyílegyenes úton, amelyet még a nagy időkben építettek, hogy összekössék a Nap gyönyörű tornyát a Hold magas tornyával, amely most elátkozott völgyében a Minas Morgul nevet viseli. Osgiliathtól ötmérföldnyire megálltak; véget ért az aznapi menet.
De a lovasok továbbnyomultak, s estére megérkeztek a Keresztútra, a fák hatalmas gyűrűjéhez. Néma volt minden. Ellenségnek se híre, se hamva, egy szó, egy kiáltás el nem hangzott, útközben egy nyílvessző el nem röppent feléjük erdőből vagy szikla tetejéről, de ahogy beljebb-beljebb hatoltak e földre, úgy érezték, egyre éberebben figyelik őket. Fülelt fa és kő, fűszál és falevél. A homály eloszlott, s messze, nyugaton, az Anduin völgyében, lenyugodott a nap, a fehér csúcsok kipirultak a kék levegőben, de az Ephel Dúathon megült az árnyék.
Aragorn ekkor harsonásokat állított mind a négy útra, azok díszjelet fújtak, s egy hírnök kikiáltotta mind a négy égtáj felé: – Gondor urai visszatértek, s e földet, amely az övék, ezennel visszaveszik. – A királyszobor nyakára illesztett ocsmány ork-fejet leverték és darabokra törték, az őskirály fejét, amelyen rajta volt még a fehér és arany virág koronája, fölemelték és visszahelyezték, aztán az emberek lemosták és levakarták a kőről az orkok csúf keze nyomát.
Megbeszélést tartottak, s volt, aki azt indítványozta, hogy először Minas Morgult vegyék ostrom alá, s ha beveszik, rombolják le, hogy kő kövön ne maradjon. – Még az is meglehet – mondta Imrahil –, hogy a hágón át könnyebben támadnánk meg a Fekete Urat, mint az északi kapu felől.
De ez ellen Gandalf sürgősen óvást emelt, részint, mert a völgyben olyan gonoszság lakik, hogy az eleven emberek elméje megzavarodik tőle és megtelik rettegéssel, részint, mert Faramir hírei ezt nem teszik kívánatossá, hiszen ha a Gyűrűhordozó valóban ezzel az útvonallal próbálkozott, akkor nekik semmiképp sem szabad errefelé vonni Mordor tekintetét. Így hát másnap, mikor a fősereg odaért, erős őrséget hagytak a Keresztúton, hogy védje egy darabig, ha Mordor sereget küldene a Morgul-hágón, vagy újabb embereket hívna be délről. Ebbe az őrségbe javarészt gondori íjászokat válogattak, akik jól ismerik Ithilia útjait, s el tudnak rejtőzködni az erdőkben, lejtőkön a Keresztút körül. De Gandalf és Aragorn föllovagolt a morguli völgy bejáratához, hogy a Gonosz Városra egy pillantást vessen.
Sötét volt és élettelen, mert az orkok és Mordor alantasabb teremtményei, akik ott laktak, javarészt elpusztultak a nagy csatában, a nazgûlok meg messze jártak. De a völgy levegője akkor is sűrű volt a félelemtől és az ellenséges indulattól. Lerombolták a gonosz hidat, és továbbmentek.

Másnap, indulásuktól számítva a harmadik napon, a sereg megkezdte északra tartó útját. Errefelé, a Keresztúttól tán százmérföldnyire állt a Morannon, de hogy mi minden vár még rájuk, amíg olyan messzire elérnek, senki sem tudta. Óvatosan vonultak, lovas felderítők jártak előttük az úton, kétoldalt meg gyalogosok biztosították a menetoszlopot, mert az úttól keletre sűrű erdők húzódtak, s a szaggatott hegyoldal csupa repedés és vízmosás volt, fölöttük meg az Ephel Dúath magas és meredek lejtői. Az idő változatlanul szép volt, kitartó nyugati szél fújt, de a homályt és a szomorú ködöt, ami az Árnyékhegység fölött csüngött, semmi el nem sodorta, mögöttük meg időről időre magas füstoszlopok törtek a magasba, s terültek szét a szélben.
Gandalf újra meg újra megfúvatta a harsonákat, s a kikiáltók hírül adták: – Gondor Urai közelednek! Hagyja el mindenki e földet, vagy hódoljon nekik! – De Imrahil azt mondta: – Ne azt kiáltsák, hogy Gondor Urai, hanem hogy Elessar király közeledik. Mert ez a valóság, ha nem is ül még trónon, s ha a kikiáltók ezt a nevet hirdetik, az Ellenség jobban elgondolkodik. Ezentúl tehát a kikiáltók Elessar királyközeledtét tették közhírré napjában háromszor. De a kihívásra senki sem válaszolt.
Ám hiába meneteltek látszólagos békességben, egyre jobban elcsüggedtek, a legnagyobbak, legkisebbek egyaránt, s ahogy mélyebben-mélyebben hatoltak be Északra, mérföldről mérföldre súlyosabban nehezedett rájuk a rossz előérzet. A Keresztúttól számított második napi menetük vége felé ütköztek meg először az Ellenséggel. Egy keletlakókból és orkokból álló erős különítmény próbált rajtaütni az élen haladó századakon, pontosan ott, ahol Faramir vetett lest a haradiaknak, ahol az út mély bevágásban keresztezte a hegy keleti nyúlványát. De a kapitányokat jó előre figyelmeztették a felderítők, Henneth Annûn Mablung vezette, jól képzett katonái, így hát ők ütöttek rajta azokon, akik szerettek volna rajtuk ütni. Lovasok tértek le nagy ívben az útról, kapták oldalba és hátba az ellenséget, s kaszabolták le vagy kergették könyörtelenül a hegyek közé.
De e győzelem nemigen vidította fel a kapitányokat. – Csak cselfogás volt – mondta Aragorn. –, s fő célja, azt hiszem, inkább az, hogy bennünket hamis biztonságérzetbe ringasson az Ellenség erejét illetően, mintsem hogy kárt tegyen bennünk. – Ettől az estétől kezdve szakadatlan figyelték a nazgûlok a sereg minden mozdulatát. Még magasan röpültek, Legolast kivéve messze túl mindenki szemhatárán, de jelenlétüket mégis érezni lehetett, akár a homály mélyültét és a nap kifakultát, s bár a gyűrűlidércek nem csaptak le, és hangot sem adtak, a rettegést senki sem tudta lerázni magáról.

Így telt az idő és a reménytelen út. A Keresztúttól számított negyedik, a Minas Tirithtől számított hatodik napon végre megérkeztek az eleven földek végére, s behatoltak a sivatagba, amely Cirith Gorgor hágójának bejárata előtt terült el, már látták a lápot és a pusztaságot, ami az Emyn Muiltól északra és nyugatra húzódik. Olyan sivár volt e hely, s olyan mély az iszony, ami megülte őket, hogy a seregből többeknek is teljesen inába szállt a bátorsága, annyira, hogy se gyalog, se lovon nem tudták folytatni az utat.
Aragorn rájuk nézett, s szemében nem harag volt, hanem szánalom, hisz ezek mind fiatalok voltak, a távoli Nyugathalomból, Rohanból, vagy földművesek a gondori Lossarnachból, akiknek a Mordor szó kora gyermekkoruktól a gonoszt jelentette, de mindeddig nem volt valóság, csak mese, nem szerves része egyszerű életüknek, s most férfiemberként egy testet öltött csúf álomba csöppentek bele, és nem értettek semmit e háborúból, nem tudták, miért sodorta őket a sorsuk ilyen kutyaszorítóba.
– Menjetek! – mondta Aragorn. – De legyen bennetek annyi méltóság, hogy nem futtok! S kaptok egy feladatot is, amit próbáljatok meg teljesíteni, akkor nem kell szégyellnetek magatokat. Menjetek délnyugatnak, amíg csak Cair Androsba nem értek, s ha az ellenség kezén lenne, ami valószínű, foglaljátok vissza, ha lehet, és tartsátok a végsőkig Gondor és Rohan védelmében.
Néhányan elszégyellték magukat, legyőzték félelmüket és folytatták az utat, a többiek pedig új reményt merítettek a szavaiból, hallván, hogy bátor, de erejüket meg nem haladó tettek várnak rájuk, s úgy indultak útnak visszafelé. Minthogy azonban eddig is sok embert hagytak hátra a Keresztútnál, a sereg ismét megfogyatkozott, s nem egészen hatezer emberrel vonult tovább a Fekete Kapuhoz, hogy Mordor erejét próbára tegye.

Lassan vonultak, s egyre azt várták, hogy valami választ kapnak kihívásukra, szorosan összevonták a sereget, mert emberpazarlásnak vélték, hogy felderítőket, kisebb csapatokat válasszanak le a főseregről. A Morgul-völgytől számított menet ötödik estéjén még utoljára letáboroztak, s tábortüzeket raktak, abból a holt fából és száraz fűből, amit épp találtak. Ébren töltötték az éjszaka óráit, annak tudatában, hogy sok-sok félig látható jószág járkál, ólálkodik körös-körül, s hallgatták a farkasüvöltést. A szél elállt, s mintha megdermedt volna a levegő. Látni alig láttak, mert ha az ég felhőtlen volt is, az újhold negyednapos, itt is, ott is gőz- és füstoszlopok törtek föl a földről, s a hold fehér sarlóját elhomályosította Mordor köde.
Hideg lett. Hajnalban föltámadt a szél, de most északról fújt, s hamarosan erőre kapott. Az éjszakai ólálkodók eltűntek, a táj kihaltnak tetszett. Északra, a bűzlő katlanok közt föltünedeztek az első nagy iszap-, kőtörmelék és égett földhalmok, Mordor kukacnépének hulladéka, de délre, most már közel, ott magasodott Cirith Gorgor roppant bástyája, középen a Fekete Kapuval, s kétoldalt a két agyartoronnyal, mert az út végére érve a kapitányok letértek a régi országútról, ahol az keletre kanyarodott, hogy elkerüljék a dombok közt leselkedő veszélyt, s így a Morannont, akárcsak Frodó, most északnyugatról közelítették meg.

A Fekete Kapu három nagy nyílása a roppant kapubolt alatt be volt zárva. A bástya ormán semmi sem látható. Minden néma, de éber. Most hát, eszeveszett vállalkozásuk végén, ott álltak elhagyatva, dideregve a hajnal szürke fényében a tornyok és a fal előtt, amelyeket reménytelen lett volna megostromolniuk, még akkor is, ha nagy erejű ostromgépeik vannak, s az ellenségnek csak annyi embere, hogy a Kaput és a falat védje. De tudták, hogy a Morannon körül minden hegy, minden kő az ellenség tömegét rejti, s hogy a homály borította hegykaréjt hátul át- meg átfurkálta, alagutakkal szőtte teli a nyüzsgő lények sokasága. S ahogy álltak ott, látták, hogy összegyűlt valamennyi nazgûl, ott lebegnek az agyartornyok fölött, s tudták, hogy őket figyelik. De az Ellenségnek még mindig semmi jele.
Nem volt más választásuk, mint hogy végigjátsszák a szerepüket. Aragorn tehát fölállította a seregét, ahogy azt hosszú gondolkodás után a legjobbnak vélte, két nagy kirobbantott kő- és földhalmon, amelyet az orkok halmoztak föl hosszú évek munkájával. Előttük, Mordor irányában, mint egy nagy várárok, mocskos iszaptavak és bűzös pocsolyák egész sora húzódott. Mikor mindent elrendeztek, a kapitányok nagy lovaskísérettel, a lobogóval, a kikiáltókkal és a harsonásokkal előrelovagoltak a Fekete Kapu elé. Ott volt, szóvivőként, Gandalf, Aragorn, Elrond fiai, a rohani Éomer és Imrahil, de Legolasnak, Gimlinek és Pippinnek is mennie kellett, hogy Mordor valamennyi ellenfele képviselve legyen.
Mikor kiáltásnyira megközelítették a Kaput, kibontották a lobogót, és megfújták a harsonákat, előálltak a kikiáltók, és fennszóval fölkiáltottak a bástyákra:
– Jöjjetek elő! A Fekete Föld Ura azonnal jöjjön elő, hogy fölötte ítéletet mondjunk. Mert bűnös háborút indított Gondor ellen, és elrabolta földjeit. Gondor királya tehát megparancsolja, hogy vezekeljen bűneiért, s távozzon örök időkre. Jöjjetek elő!
Hosszú csend következett, sem a falakról, sem a Kapuból nem jött válasz, se kiáltás, se más nesz. De Szauron már kiagyalta a tervét, és mielőtt lecsapott volna rá, először kegyetlenül el akart játszani az egérrel. Így történt hát, hogy épp mikor a kapitányok már fordultak volna vissza, váratlanul megtört a csönd. Hosszan döngtek a dobok, mint hegyek közt a mennydörgés, bőgtek a kürtök, hogy hangjukba beleremegett még a kő is, és megsüketült az emberek füle. S hatalmas csattanással kitárult a Fekete Kapu középső nyílása, s kivonult rajta a Fekete Torony követsége.
Elöl egy magas és gonosz alak lovagolt, fekete lovon, ha ugyan ló volt az, mert óriási volt és csúf, és pofáját félelmetes álarc födte, inkább koponyához, mint élő fejhez hasonló, s a szeme gödréből, orra likából láng csapott ki. A lovas tetőtől talpig feketében volt, még magas sisakja is fekete, pedig nem Gyűrűlidérc volt, hanem eleven ember. Ő volt Barad-dûr tornyának hadnagya, a nevét egyetlen rege nem említi, hisz ő maga is rég elfeledte már. – Én Szauron szája vagyok – mondta. De az a hír járta róla, hogy hitehagyott, a fekete númenoriaknak nevezett fajtából származik, ezek ugyanis épp Szauron uralmának éveiben telepedtek meg Középföldén, Szauront imádták, mert titkos tudománya elbűvölte őket. S mikor Szauron megint hatalomra jutott, ő rögtön a Fekete Torony szolgálatába lépett, s ravaszságának hála, mind magasabbra emelkedett az Úr kegyeiben, megtanulta a varázstudományt, jól ismerte Szauron szándékait, s kegyetlenebb volt, mint akármelyik ork.
Most hát ő lovagolt, ki a Kapun, s vele csak egy kis csapat fekete szerszámos lovas, s egyetlen lobogó, az is fekete, de rajta a Vörös Szem. Megállt pár lépésnyire a Nyugat kapitányaitól, tetőtől talpig végigmérte őket, s nagyot nevetett.
– Hát van ebben a bandában csak egy is, aki képes tárgyalni velem? – kérdezte. – Vagy akinek van annyi esze, hogy legalább megért? Mert te aztán nem! – fordult megvető gúnnyal Aragorn felé. – Ahhoz, hogy király legyen valaki, nem elég egy tündék öntötte üvegdarab, vagy más efféle vicik-vacak. Ilyen kíséretet bármelyik hegyirabló fölvonultathat.
Aragorn egy szót sem válaszolt, csak a másik szemébe fúrta a szemét, és nem engedte el, így birkóztak egy percig, s bár Aragorn meg se moccant, s a keze sem ért a fegyveréhez, a másik hamarosan behúzta a nyakát és hátralépett, mint aki attól fél, hogy megütik. – Én címerhordozó vagyok és követ! – kiáltotta. – Én sérthetetlen vagyok!
– Ahol e törvény érvényben van! – mondta Gandalf –, ott a követ nem ilyen arcátlan. De senki sem fenyeget. Nem kell félned, amíg megbízatásodnak eleget nem teszel. De ha a gazdád észhez nem tér, többi szolgáival együtt te is veszélyben forogsz.
– Ó! – mondta a követ. – Szóval te vagy a szószóló, vén szürkeszakáll? Azt hiszed, nem hallottunk rólad, nem vettük hírét vándorlásaidnak, a biztos távolban szőtt összeesküvéseidnek, áskálódásaidnak? De most nagyon messzire merészkedtél, Gandalf mester, s majd meglátod, mire megy az, aki megpróbál a nagy Szauronnak vermet ásni. Van nálam egy és más, amit meg kell mutatnom nektek – s kiváltképp neked, ha egyszer idáig elmerészkedtél. – Intett az egyik őrnek, s az előlépett egy fekete szövetbatyuval.
A követ kibontotta a batyut, s a kapitányok döbbenetére és kétségbeesésére először fölmutatott egy kurta kis kardot, amelyet Samu viselt, aztán egy tünde-csatos szürke tünde-köpenyt, s végül azt a mithrilből kovácsolt láncinget, amit Frodó hordott viharvert öltözéke alatt. Szemük előtt elfeketedett a világ, s a pillanatnyi csöndben úgy érezték, meg is állt, szívük halott, s oda a végső reményük. Pippin, aki ott állt Imrahil mellett, fölkiáltott fájdalmában, és előrelépett.
– Csönd! – szólt rá szigorúan Gandalf, s visszalökte, de a Követ hangosan fölröhögött.
– Szóval, még egy ilyen kis gazember van veletek? – kiáltotta. – Hogy mi hasznát veszitek, fogalmam sincsen, de hogy kémkedni küldjétek Mordorba, az még a szokott ostobaságotokon is túltesz. De mindenesetre köszönettel tartozom neki, mert így legalább világos, hogy ez a csöpp patkány ismeri ezeket, s így hiábavaló akármit is letagadnotok.
– Eszem ágában sincs letagadni – mondta Gandalf. – Sőt, valamennyit ismerem, és mindnek a történetét is, s hiába a gúnyolódásod, Szauron ocsmány szája, ezt te nem mondhatod el magadról. De miért hoztad ide?
– Törp-páncél, tünde-köpeny, törp-kard s egy kém a kis patkánymegyéből... nem, ne legyetek meglepve. Jól ismerjük őket... ezek itt az összeesküvés jelei. Nos, lehet, hogy aki ezeket viselte, azért ti egy könnyet sem ejtetek, de az is lehet, hogy igen; lehet, hogy drága a szíveteknek. Mi? Ha az, szedjétek össze gyorsan a maradék kis eszeteket. Mert Szauron nem szíveli a kémeket, s hogy mi lesz a sorsa, az tirajtatok áll.
Senki sem felelt, de látta, hogy arcuk szürke a félelemtől, és a szemükbe kiül az iszony, és megint fölröhögött, mert azt hitte, jól üt ki a játék. – Helyes. Helyes – mondta. – Látom, drága a szíveteknek. Vagy inkább a megbízatása volt olyan, hogy kudarca nincsen ínyetekre? Az. S most kénytelen lesz évekig elviselni a lassú kínzást, olyan hosszút és olyan lassút, amilyet mi itt a Nagy Toronyban csak képesek vagyunk kiagyalni, és soha nem szabadul, hacsak meg nem változik és meg nem törik, és akkor, ha visszatér hozzátok, majd meglátjátok, mit műveltetek vele. Erre mérget vehettek – hacsak el nem fogadjátok Uram feltételeit.
– Nevezd meg a feltételeket – mondta Gandalf szilárdan, de aki ott állt a közelében, látta az arcán, mennyire szenved, mennyire megöregedett, összeaszott, most, hogy végül összezúzták és vereséget szenvedett. Egy pillanat kétségük sem volt, hogy elfogadja Mordor feltételeit.
– Íme – mondta a Követ, s elmosolyodott, ahogy egyenként szemügyre vette őket. – A gondori csőcselék és megtévesztett szövetségesei haladéktalanul vonuljanak vissza az Anduinon túlra, miután esküt tettek, hogy soha többé nem támadnak fegyverrel a Nagy Szauronra, sem nyíltan, sem titokban. Az Anduintól keletre eső földek egyszer s mindenkorra egyedül Szauronéi. Az Anduintól nyugatra a Ködhegységig és a Rohani Kapuig terjedő területek lakói Mordor adófizetői, fegyvert nem hordhatnak, de maguk intézhetik helyi ügyeiket. Ám kötelesek segítséget nyújtani Vasudvard újjáépítéséhez, amit vakon leromboltak, Vasudvard Szauron tulajdonát képezi, s hadnagyának – nem Szarumánnak, hanem nála érdemesebb személynek – lakóhelye lesz.
Elég volt a Követ szemébe nézniük, hogy kiolvassák a gondolatát: ő az a hadnagy, s ő fog uralkodni mindenen, ami még megmaradt, ő lesz a zsarnokuk, s ők a rabszolgái.
De Gandalf azt mondta: – Ez túlságosan nagy ár egyetlen szolga kiszolgáltatásáért: hogy Urad megkapjon érte mindent, amiért máskülönben háborút kéne vívnia. Vagy Gondor mezőin kioltották a háborúba vetett reményeit, azért bocsátkozik most alkudozásba? S ha még ily sokra értékelnénk is a foglyot, mi a biztosíték, hogy Szauron, a hitvány hitszegés mestere, megtartja, amit vállal? Hol a fogoly? Hozzátok ide azonnal, aztán majd gondolkodunk a feltételeken.
Gandalf, – aki feszülten figyelte ellenfelét, mint aki életre-halálra vív, úgy látta, mintha a Követ lába alól kicsúsznék a talaj, de azért fölnevetett még:
– Ne feleselj arcátlanul Szauron Szájával! – kiáltotta. – Biztosítékra áhítozol? Szauron nem ad. Ha irgalomért folyamodsz, először tedd meg, amit parancsol. Ezek a feltételei. Vagy elfogadod, vagy elutasítod.
– Ezt nem fogadom el! – mondta Gandalf váratlanul. Félrevetette a köpenyét, s úgy vágott ki alóla a sötétben a fehér fény, mint a kard. Fölemelt keze elől visszahőkölt a csúf Követ, Gandalf meg előrelépett, megragadta, és elvette tőle a jeleket: a köpenyt, láncinget és a kardot. – Ezeket magunkkal visszük, a barátunk emlékezetére – kiáltotta. – Ami meg a feltételeket illeti, elutasítjuk. Most takarodj, mert vége a követségnek, s közel a halálod. Mi nem azért jöttünk, hogy hiú tárgyalgatással vesztegessük az időt a hitszegő és átkozott Szauronnal, s még annyira sem rabszolgáinak egyikével. Távozz!
Mordor követe nem nevetett többé. Arca eltorzult a döbbent haragtól, mint a zsákmányán kuporgó vadállaté, ha bottal orrba vágják. Elöntötte a düh, szája habzott, s majdhogy meg nem fojtotta a torkán föltörő tagolatlan ordítás: De ránézett a kapitányok ádáz arcára, gyilkos szemére, s dühén erőt vett a félelem. Nagyot kiáltott, sarkon fordult, fölpattant a lovára, s a társaival együtt eszét vesztve vágtatott vissza Cirith Gorgorba. De még be sem ért, a kürtösök már fújták az előre megbeszélt jelet, Szauron csapdája becsattant.

Dobok dübögtek és lángok csaptak fel. A Morannon valamennyi ajtaja kivágódott, s úgy ömlött ki rajtuk Mordor serege, kavarogva, mint a víz a fölvont zsilipen.
A kapitányok lóra szálltak és visszalovagoltak, a mordori sereg gúnyosan felüvöltött. A levegő megtelt fojtogató porral, közelükben a keletlakók serege vonult fel, mely mind ez ideig a távolabbi tornyon túl, az Ered Lithui árnyékában várta a jelet. A Morannon két oldalán, a hegyoldalakról számtalan ork zúdult feléjük. Aragorn emberei csapdába estek, s a két szürke halmot, amelyen sorakoztak, hamarosan tízszer, sőt, több mint tízszer akkora ellenséges sereg vette körül tengerként, mint ők. Szauron acél állkapcsa ráharapott a csalira.
Aragornnak már arra is alig maradt ideje, hogy elrendezze a csapatait. Az egyik halmon ő állt Gandalffal, s ott lobogott elszántan s gyönyörűen a Fa és Csillagok zászlaja. A másik halmon Rohan és Dol Amroth lobogója, a Fehér Ló és a Fehér Hattyú lengett egymás mellett keményen. Mindkét halmot lándzsáktól, kardoktól hemzsegő gyűrű vette körül. De elöl, Mordorral szemközt, ahonnét az első kegyetlen támadást várták, Elrond fiai álltak a balszélen, s körülöttük a dúnadánok, Imrahil fejedelem a jobbszélen Dol Amroth szálfa termetű embereivel s a válogatott gondori toronyőrökkel.
Fújt a szél, harsogtak a kürtök, nyilak szisszentek, de a delelőre hágó napot elhomályosították Mordor gőzei, a fenyegető párán át komoran vöröslött, mintha a nap, sőt a fény világa is már a végére járna. És e sűrű homályból lecsaptak a nazgûlok, hideg hangjuk halált kiáltott, s ekkor kihunyt minden remény.

Pippin összecsuklott az iszonyattól, mikor hallotta, hogy Gandalf elutasítja a feltételeket, és Frodót ezzel a Torony gyötrelmeire kárhoztatja, de erőt vett magán, s most ott állt Beregond oldalán a gondoriak első sorában, Imrahil embereivel; mert úgy érezte, jobb, ha hamar elesik, s itt hagyja ezt a keserves életet, hisz minden úgyis már csak rom.
– Bár itt lenne Trufa is – hallotta önmaga hangját, s miközben a rohamra felsorakozó ellenséget nézte, egyik gondolat a másik után futott át az agyán. – Most legalább valamennyire megértem szegény Denethort. Bár halnánk meg együtt, Trufa meg én. Hiszen ha úgyis meg kell halni, miért ne inkább úgy? Mindegy, ha már nincs itt, az ő vége, remélem könnyebb lesz. De addig is megteszem, ami tőlem telik.
Kivonta a kardját, ránézett az összefonódó arany és vörös indákra, Númenor lendületes betűi mint a tűz villogtak a pengén. – Ezt pontosan erre az órára kovácsolták – gondolta. – Bár levághatnám vele azt a csúf Követet, akkor már majdnem döntetlenre állnék az öreg Trufával. Mindegy, ebből a rohadt bandából a halálomig akkor is levágok néhányat. Pedig jó lenne még hűvös napsütést, zöld füvet látni!
Még végig se gondolta mindezt, már nekik roppant az első roham. Az orkokat föltartóztatta az iszaptó, így hát megálltak, és rájuk zúdították a nyilakat. De kivált közülük egy csapat Gorgorothból való hegyi troll, s öles léptekkel indult feléjük. Nagyobbak, testesebbek voltak, mint az ember, s csupaszok, testüket csak szarupikkely födte, lehet, ez maga a csúf irhájuk, de hatalmas, fekete, kerek pajzsuk volt, s bütykös kezükben pöröly. Vakmerően gázoltak a pocsolyákba, láboltak át rajta, s bömbölve közeledtek. Viharként törtek rá Gondor embereinek csatasorára, s úgy vertek szét sisakot, fejet, kart és pajzsot, ahogy a kovács veri a forró vasat. Beregondot, Pippin mellett, leteperték, földre hanyatlott, s a roppant trollfőnök, aki leütötte, fölébe hajolt, kimeresztette a karmát, mert ezek az ádáz jószágok még a torkát is elharapták annak, akit a földre terítettek.
Pippin akkor fölfelé döfött, a penge áthatolt az irhán, a troll szívébe szaladt, s a sebből bugyborékolva dőlt a fekete vér. Előrebukott, mint a lezuhanó szikla temette maga alá, aki ott állt előtte. Pippin valami feketét, büdöset észlelt, hasogató fájdalmat érzett, s az eszmélete nagy sötétségbe zuhant.
– Tehát ez az a vég, amire számítottam – mondta a gondolata, mielőtt ellibbent volna, s még nevetett is egyet elszálltában, majdnem hogy vidáman, mert levetett végre minden félelmet, kételyt, gondot. De még miközben a feledés felé szárnyalt, emberi hangokat hallott, s ezek mintha valami elfeledett világból kiáltottak volna le, a feje fölül:
– A Sasok jönnek! A Sasok!
Pippin gondolata egy pillanatra megtorpant. – Bilbó! – mondta. – Ugyan! Ez vele történt, valamikor régen, az ő történetében. Ez viszont az én történetem, és épp most ér véget. Ég veletek! – Ezzel elszállt a gondolata, s a szeme nem látott többé.

 

 

HATODIK KÖNYV

 

1. fejezet
Cirith Ungol Tornya

Samu nagy kínnal föltápászkodott. Egy pillanatig azon törte a fejét, hogy hol is lehet, majd visszatért minden fájdalma és nyomorúsága. Kinn volt, a koromsötétben, az orkok erődjének alsó kapuja előtt, bronzkapuját becsapták előtte. Bizonyára elkábult, amikor nekivetette magát, de hogy meddig fekhetett itt, azt nem tudta. Akkor csupa tűz volt, nekikeseredett és dühös, most meg rázta a hideg, annyira fázott. Odakúszott a Kapuhoz, s rátapasztotta a fülét.
Valahonnan messziről, bentről, az orkok lármáját hallotta, de ez hamarosan abbamaradt, vagy hallótávolságon kívül kerültek, s minden elnémult. Sajgott a feje, lidércfényeket látott a sötétben, de küszködve igyekezett kijózanodni és gondolkozni: Az mindenesetre világos volt, hogy a Kapun nem tud bejutni az ork-erődbe, lehet, hogy napokig leshetné, amíg kinyílik, s ő nem várhat: az ideje kétségbeejtően drága. Most már semmi kétsége nem volt, hogy mi a kötelessége: urát ki kell szabadítania, vagy ha belepusztul is, meg kell próbálnia, hogy kiszabadítsa.
– Valószínűbb, hogy belepusztulok, mint hogy nem – gondolta komoran, ahogy kivonta Fullánkot és hátat fordított a bronzkapunak –, de akkor legalább könnyebb lesz. – Lassan végigtapogatózott a sötétben az alagúton, mert a tünde-fényt nem merte fölvillantani, s útközben megpróbálta összeilleszteni a történteket azóta, hogy ő meg Frodó elhagyta a Keresztutat. Töprengett, hogy mennyi lehet az idő. Éjfélre járhat, gondolta, de hogy melyik nap, arról fogalma sem volt. A sötétség országában járt, ahol úgy látszik, rég elfelejtették, hogy a világban milyen nap van, s aki ide belép, annak szintén el kell felejtenie.
– Csak tudnám, gondolnak-e ránk – mondta –, s hogy velük ott mi van? – Tétován mutatott valahova a sötétben, de valójában dél felé nézett, mikor elindult vissza a Banyapók alagútjába, s nem nyugatra. Kint a világban március tizennegyedike volt a Megye időszámítása szerint, s délre járt az idő, Aragorn épp a fekete hajóhadat vezette Pelargirból Halrond felé, Trufa a rohírokkal lovagolt a kőemberek szekérútjának völgyében, Minas Tirithben meg most csaptak föl a lángok, s Pippin azt figyelte, mint válik egyre eszelősebbé Denethor tekintete. De barátai esze minden félelmük és gondjuk közt egyre Frodón és Samun járt. Nem felejtették el őket. Csak épp messzi voltak ahhoz, hogy segíteni tudtak volna, Cövek Bódi fia Csavardi Samunak meg mit sem használt, ha gondoltak rá: tökéletesen magára maradt.

Végül visszaért az ork járat kőkapujához, de most se talált rajta reteszt vagy pöcköt, ami zárva tartja, így hát átmászott rajta, mint a múltkor is, és halkan lehuppant a túloldalán. Aztán lopva elindult a Banyapók alagútjának bejárata felé, ahol a háló rongyait még mindig lengette a hideg huzat. Samu legalábbis, a benti fülledt sötétség után, hidegnek érezte, de a hideg lehelet fölélesztette.
Rosszat sejtető csönd volt. És semmivel sem világosabb, mint egy borult nap végén, alkonyatkor. A roppant gőzoszlop, mely Mordorban szállt az égre, s nyúlt el nem sokkal a feje fölött nyugat felé, most alul komor, vörös fényben izzott.
Samu fölnézett az ork-toronyra, s egyszerre észrevette, hogy keskeny ablakaiból, mint kis, vörös szemek, fények leskelődnek. Ez vajon valami jelzésféle? – töprengett némán. Félelme az orkoktól, amiről dühében és elkeseredésében egy időre megfeledkezett, most megint föltámadt. Ameddig ellátott, csak egy út volt, amit követhetett: arra kellett hát továbbmennie, hogy megkeresse a félelmetes torony főbejáratát, de érezte, hogy megroggyan a térde, s egész testében reszket. Levette a szemét a toronyról, s a hasadék két szarváról ott előtte, rákényszerítette vonakodó lábát, hogy szót fogadjon neki, s lassan, minden neszre fülelve, az út menti sziklák sűrű sötétjét kémlelve elindult visszafelé, el a hely mellett, ahol Frodó elesett, s ahol még ott lebegett a Banyapók bűze, majd tovább és feljebb, amíg csak ott nem állt megint a hasadéknál, ahol a múltkor az ujjára húzta a Gyűrűt, s végignézte, hogy Sagrat csapata elvonul mellette.
Ott megállt, és leült. Pillanatnyilag képtelen volt tovább hajszolni magát. Úgy érezte, hogy ha egyszer túlmegy a hágó tetején, s csak egyetlen lépést is tesz Mordor földjén, ez a lépés már visszafordíthatatlan. Onnét már soha vissza nem jön. Maga sem tudta pontosan, hogy miért, előhúzta a Gyűrűt, s megint fölvette. Nyomban ott érezte magán az irdatlan súlyt, s megint csak megérezte, erősebben és parancsolóbban, mint valaha, Mordor tapogató, rosszindulatú tekintetét, amint megpróbál áthatolni a homályon, amelyet ő teremtett önmaga védelmére, de ami most, nyugtalanságában és kétségei közt, csak hátráltatja.
Mint az előbb, Samu most is észrevette, hogy hallása kiélesedett, de azt is, hogy az evilági tárgyakat csak elmosódottan és homályosan látja. Az ösvény két sziklafala kifakult, mintha ködön át látná, de a távolból most is jól hallotta a Banyapók nyomorult motyorászását, s harsányan, nagyon tisztán, s úgy tetszett, igen közelről, a kiabálást és fegyvercsörgést. Talpra ugrott, az út falához simult. Örült a Gyűrűnek, mert arra számított, hogy újabb orkcsapat vonul el mellette. De hamarosan rájött, hogy téved, s hogy a hallása tévesztette meg, az orkok a toronyban kiáltoznak, amelynek legfelső szarva most közvetlenül fölötte van, a hasadéktól balra.
Samu megborzongott, s megpróbálta rákényszeríteni magát, hogy továbbmenjen. Nyilvánvaló, hogy itt valami ördöngösség folyik. Lehet, hogy az orkokban, minden parancs ellenére, felülkerekedett eredendő kegyetlenségük, s most épp kínozzák Frodót, sőt, lehet, hogy most aprítják vadul darabokra. Fülelt: kis idő múlva föltámadt benne némi halovány remény. Nem, semmi kétség, a toronyban verekszenek, úgy látszik, az orkok egymással háborúznak. Sagrat és Gorbag csépeli egymást. Bármilyen halvány volt is a reménység, amit ebből meríthetett, mégis elég, hogy földerüljön. Hátha így számára is nyílik valami alkalom. Szeretete Frodó iránt most minden más gondolatát elnyomta, s a veszélyről megfeledkezve elkiáltotta magát: – Megyek, Frodó uram!
Fölszaladt a meredek ösvény tetejére, sőt, azon túl is. Az út itt élesen balra kanyarodott és meredeken lejtett lefelé. Samu átlépte Mordor határát.

Lehúzta az ujjáról a Gyűrűt, talán valami mély veszélyérzettől vezettetve, bár ő azt hitte, csak azért, mert szeretne élesebben látni. – Jobb, ha az ember legalább látja a legrosszabbat – mormolta. – Nincs értelme, hogy úgy botoljak bele a ködben!
Kemény, kegyetlen és ellenséges volt a föld, amivel a tekintete találkozott. Lába előtt az Ephel Dúath legmagasabb gerince lejtett rá meredeken, függőleges sziklafalakkal, a mély völgyre, amelynek túloldalán másik hegygerinc húzódott, de sokkal alacsonyabb, szaggatottabb, fűrészfogai, mint megannyi agyar rajzolódtak ki a vörös fény hátterén, ez a komor Morgai volt, Mordor falának belső gyűrűje. Azon túl, szinte egyenest előtte, a sötétség tűzpontokkal pöttyögetett roppant tavának túlpartján nagy, izzó fényesség, hatalmas, kavargó füstoszlopok szálltak föl belőle, gyökerüknél fakóvörösen, ám fent, ahol összeolvadtak azzal a dagadozó szemfödéllel, amely ezt az elátkozott földet borította, koromfeketén.
Samu az Orodruint látta, a Tűz Hegyét. Az olvasztókemencék a hamukúpok mélyén időről időre fölizzottak, ilyenkor lüktetve, köpködve ontották oldalnyílásaikon a megolvadt követ. Az izzó folyadék egy része nagy csatornákon a Barad-dûr felé talált utat, más része kanyarogva tört ki a köves síkságra, míg le nem hűlt, s torz sárkányformára merevedve úgy nem hevert ott, mint az elkínzott föld hányadéka. Samu a Végzet Hegyét épp így, vajúdása idején pillantotta meg, s fénye, amit az Ephel Dúath magas fala elvágott mindazoktól, akik nyugat felől másztak föl az ösvényen, most vörösen ragyogott a sötét kőfelületen, akár a kiontott vér.
Samu megtorpant, mert e szörnyű fényben, bal kéz felől, most ereje teljében magasodott elébe Cirith Ungol Tornya. A szarv, amit a túloldalról látott, csak a legfelső fiatorony volt. Keleti homlokzata három lépcsőben szökött föl a hegyoldal párkányáról, hátoldala hatalmas sziklaszirt, abból álltak ki éles bástyái, egyik a másik fölött, mindegyik kisebb, mint az alatta lévő, hozzáértéssel rakott sima kőoldalaik északkeletre s délkeletre néztek. A legalsó lépcsőfokot, amely vagy kétszáz lábnyival volt lejjebb, mint az a hely, ahol Samu állt, pártás bástyafal vette körül, s egy keskeny udvart rejtett. Kapuja, a szomszédos, északkeleti oldalán, széles útra nyílt, amelynek külső mellvédje a szakadék szegélyén húzódott, míg csak az út el nem fordult délnek, s le nem ereszkedett kanyarogva a sötétbe, hogy ott a Morgul-hágón át fölfelé vezető úthoz csatlakozzék. Majd a Morgai szaggatott gerincén át Gorgoroth völgyébe s távolabb Barad-dûrba vezessen. Az a keskeny, felső út, amelyen Samu állt, meredeken, lépcsőkkel tarkítva ereszkedett alá, hogy a Torony-kapu közelében, a komor fal alján, a főúttal találkozzék.
Ahogy elnézte, Samu majdnem hogy döbbenten értette meg: ez a vár nem azért épült, hogy az ellenséget Mordortól távol, hanem éppen, hogy Mordorban tartsa. Kétségtelen, hogy ez is az ősi Gondor műve, Ithilia védelmének egykori sarokpontja, s akkor épülhetett, az Utolsó Szövetség idején, amikor Gondor Emberei éberen őrködtek a gonosz föld határán, ahol Szauron teremtményei ólálkodtak. De a Tornyot, akár Narchostot és Carchostot, a két agyartornyot, a Gyűrűlidércek Urának kezére játszotta az éberség lazulása és az árulás, s most már ezt is réges-rég gonosz jószágok tartják megszállva. Mert Szauron, mikor visszatért, a Tornyot hasznosnak ítélte: hiszen szolgája kevés volt, annál több rabszolgája, akit a félelem tartott itt, így hát a Toronynak már időtlen idők óta az volt a célja, hogy szökésüket megakadályozza. Bár ha az ellenség olyan meggondolatlan, hogy lopva próbál a földjére behatolni, és netán sikerül kijátszania Morgul és a Banyapók éberségét, akkor itt még egy utolsó, soha nem alvó őr vár rá.
Samu nagyon is világosan látta, milyen reménytelen lett volna lopva végigosonnia a számtalan szemű fal alján, s el a figyelmes kapu előtt. S még ha ez sikerült volna is, a jól őrzött útig, a váron túl már nem jutott volna el: még azok a fekete árnyékfoltok se védték volna meg a sötétben látó orkok szemétől, amelyeket nem ért el a vörösen izzó tűzfény. De bármilyen kétségbeesett vállalkozás lett volna az útra lejutnia, mostani feladata még sokkal nehezebb: mert nemhogy el kell kerülnie a Kaput, hanem be kell jutnia rajta, egyedül.
Eszébe jutott a Gyűrű, de ez se vigasztalta, inkább félelmét és veszélyérzetet szült. Mert mihelyst a távolban izzó Végzet-hegyet megpillantotta, rögtön megérezte, hogy terhe mennyire megváltozott. Mikor a roppant kemencék közelébe ért, ahol az idők mélyén valaha alakot öltött, hatalma nyomban megnőtt, egyre ádázabb és féktelenebb lett, s már csak hallatlan akaraterővel lehetett kordában tartani. Ahogy Samu ott állt, nem is az ujján, hanem a nyakában láncon viselt Gyűrűvel, úgy érezte, megnőtt, önmaga hatalmas, eltorzult árnyékalakja veszi körül, s csak Mordor falának baljós fenyegetése állja útját. Úgy érezte, mostantól kezdve már csak két választása van: vagy tartózkodik a Gyűrűtől, bármilyen kínt okoz is, vagy a magáénak tekinti, s kihívja maga ellen a Hatalmat, amely sötét várában ül az Árnyékok Völgyének túloldalán. A Gyűrű máris megkísértette, kikezdte az akaratát és józan eszét. Eszeveszett álomképek támadtak az agyában, látta, hogy ő, Csavardi Samu, az Erős, a Kor Hőse, lángoló karddal, öles léptekkel vonul át a sötétbe borult földön, s hadseregek gyülekeznek hívó szavára, hogy megdöntsék Barad-dûr hatalmát. S akkor eltisztul minden felhő, s az ő parancsára Gorgoroth völgye egyetlen virágos- és gyümölcsöskertté változik, és rengeteg gyümölcsöt terem. S mindehhez épp csak hogy ujjára kéne húznia, s a magáénak vallania a Gyűrűt.
Megkísértésének idején ura iránt érzett szeretete volt az, ami leginkább segített ellenállnia, de valahol mélyen, legyőzhetetlenül ott élt benne a hobbitok józan esze is, szíve mélyén nagyon jól tudta, hogy nem elég nagy ő ahhoz, hogy ekkora terhet vegyen magára, még ha az efféle látomások nem is csupán a vesztét célzó hazugságok. S hogy ő voltaképpen semmi mást nem kíván, csak egy kicsi kertet, amit kedvére művelhet, nemhogy akkorát, mint egy birodalom, neki a két kezére van szüksége, s nem a másokéra, hogy parancsoljon nekik.
– És különben is, ez az egész csak cselfogás – mondta magában. – Így akar megtalálni és megfélemlíteni, mielőtt még akár a számat ki tudnám nyitni. S meg is talál, ugyancsak hamar, ha a Gyűrűt itt, Mordorban az ujjamra húzom. Nos, csak annyit mondhatok: ezen éppúgy nem lehet segíteni, mint a tavaszi fagyon. Épp, mikor legtöbbet érne, ha láthatatlan vagyok, akkor nem használhatom! És minden lépéssel, amit Mordorban megteszek, csak jobban lehúz és annál nehezebb. Hát most mit csináljak?
De voltaképpen semmi kétsége nem volt. Tudta, hogy le kell mennie a Kapuhoz, s hogy itt nem ácsoroghat tovább. Rándított egyet a vállán, mintha csak lerázta volna magáról a homályt és elhessentette volna az árnyalakokat, s lassan elindult lefelé. Úgy érezte, lépésről lépésre kisebb lesz. S még igencsak nem jutott messzire, már csöpp és ijedt hobbit volt megint. Most jutott épp a Torony falának tövébe, s már minden segítség nélkül hallotta a kiáltozást és verekedést odabent. S a lárma épp mintha az udvarról hangzott volna, a külső fal mögül.
Samu tán az ösvény fele útján járhatott, mikor a Kapu sötét nyílásán két ork rohant ki a vörös fénybe. De nem ő feléje. A főút felé, de futtukban felbuktak és úgy maradtak, mozdulatlanul. A nyílvesszőt Samu nem látta, de sejtette, hogy a két orkot a többiek lőtték le a bástya mellvédje mögül vagy a kapubolt sötétjéből. Továbbment, a falhoz simulva. Elég volt egy pillantást vetnie föl a falra, hogy lássa: megmásznia reménytelen. A kőfal vagy harminclábnyira nyúlt föl, se párkány, se repedés sehol, s lépcsőzetesen előreugrott. Az egyetlen út a kapu.
Továbbosont, s közben azon töprengett, vajon hány ork élhet itt Sagrattal, hányat hozott Gorbag, s hogy min is kaptak össze, ha ugyan összekaptak. Sagrat csapata talán ha negyven főből állt, Gorbagé kétszer annyiból, de az persze lehetséges, hogy a Sagrat vezette őrjárat a Torony őrségének csak egy része volt. És majdnem biztos, hogy Frodón és a zsákmányon kaptak össze. Samu egy pillanatra megtorpant, mert egyszerre olyan világosan állt előtte minden, mintha a két szemével látná. A mithril láncing! Persze, Frodón az volt, s ők megtalálták. S abból ítélve, amit hallott, Gorbagnak fájt rá a foga. Frodót meg nem védi más, mint a Fekete Torony parancsa, s ha fittyet hánynak rá, bármelyik pillanatban megölhetik.
– Gyerünk, te világ lustája! – kiáltott rá Samu önmagára. – Rajta! – Kivonta Fullánkot, s futva nekieredt a nyitott Kapu felé. De épp mikor át akart lépni a nagy kapubolt alatt, valami megállította: mintha hálónak szaladt volna neki, olyannak, mint a Banyapóké, csak épp hogy ez láthatatlan. Akadályt nem látott, valami mégis útját állta, s az akarata nem volt elég erős, hogy elhárítsa. Körülnézett, s a Kapu árnyékában megpillantotta a Két Őrt.
Olyanok voltak, mint két nagy, trónuson ülő kőalak. Mindkettőnek három teste volt, s három feje: az egyik kifelé, a másik befelé, a harmadik a Kapun keresztül nézett. Fejük keselyűt formázott, karomban végződő kezük a térdükön nyugodott. Mintha egy-egy hatalmas, mozdíthatatlan kőtömbből faragták volna ki mindkettőt, s mégis éltek: mintha a gonosz éberség félelmetes szelleme lakott volna bennük. Fölismerték az ellenséget. Se látható, se láthatatlan lény nem mehetett el mellettük észrevétlen. Kifelé is, befelé is elállták előle az utat.
Samu megkeményítette az akaraterejét, nekirugaszkodott, de hirtelen megtántorodott, mintha mellbe és fejbe vágták volna. Majd egy hirtelen támadt gondolattól vezérelve, s nagy merészen, mert mást nem tudott kigondolni, előhúzta Galadriel üvegcséjét, és magasra emelte: A fehér fény fölvillant, s a kapubolt alól menekült az árnyék. A szörnyeteg őrök ott ültek hidegen és mozdulatlanul, teljes csúfságukban. Samu látta, hogy fekete kőszemükben megcsillan a rosszindulat, behúzta a nyakát, de érezte, hogy lassan meginog az akaratuk, felmorzsolódik, és rettegésre vált át.
Elszökkent előttük, de szinte még vissza se dugta az üvegcsét a belső zsebébe, már észlelte – mintha acélsorompó hullott volna le a háta mögött –, hogy éberségük újjáéledt. A gonosz fejek fülsértő hangot adtak, s az visszhangot vert a fölébe tornyosuló falak közt. S magasan fent, mintha csak erre várt volna, nagyot kondult, egyetlenegyszer, egy harang.
Ezt jól megcsináltam, gondolta Samu. Meghúztam a kapucsengőt.
– Gyerünk, akárki vagy! – kiáltotta. – És közöld Sagrat kapitánnyal, hogy a nagy tünde harcos jött látogatóba a tünde-kardjával.
Semmi válasz. Samu előrebaktatott. Fullánk kéken villogott a kezében. Az udvarra mély árnyék borult, de azt azért látta, hogy a kövezeten hullák hevernek szanaszét. Lábánál két ork-íjász, hátukból kés áll ki. Távolabb újabb hullák, némelyik magában, ahogy levágták vagy lelőtték, mások párosával, s még mindig összekapaszkodva, ahogy torkolászták, döfték, marták egymást. A kő síkos volt a fekete vértől.
Samu két egyenruhát látott, az egyik a Vörös Szem jelét viselte, a másik a kísérteties halálfejjé torzított hold képét, de nem állt meg, hogy közelebbről is szemügyre vegye őket. Az udvar túloldalán, a fal tövében, nagy ajtót talált, félig nyitva. Vörös fény áradt ki rajta, küszöbén hatalmas, halott ork. Samu átugrotta a hullát, és bement: odabent tétován körülnézett. Az ajtótól széles és visszhangos folyosó vezetett a hegyoldal felé. Ezt bilincsbe szúrt, lángoló fáklyák világították meg halaványan, de a túlsó vége homályba veszett. Mindkét oldalán számos ajtó és nyílás, de a folyosó üres. Samu a kapitányok kihallgatott beszélgetéséből tudta, hogy Frodót élve vagy holtan, de valószínűleg a legtávolabbi torony legfelső kamrájában leli, de egy napig is eltart, amíg megtalálja az odavezető utat.
– Valahol hátul lesz, gondolom – mormolta Samu. – Az egész Torony, mintha háttal kapaszkodnék fölfelé. Legjobb, ha erre megyek, mert itt legalább világos van.
Elindult a folyosón, de lassan, óvatos léptekkel. Kezdett rajta megint erőt venni a rettegés. Léptei neszén kívül más hangot nem hallott, de az úgy visszhangzott, mintha nagy nyitott tenyerek csapkodnák a követ. A hullák, az üresség, a nyirkos, fekete falak, amelyekről a fáklyafényben mintha vér csöpögne, az ajtókban vagy az árnyékban ólálkodó hirtelen halál félelme, s mindezek mögött az éberen várakozó rosszindulat a kapuban: ez majdnem hogy több, mint amennyivel képes szembenézni, hiába a legnagyobb erőfeszítés. Szinte örült volna a harcnak – már persze, ha egyszerre nem rontanak rá túl sokan –, mert még az is jobb, mint ez az ocsmány, alattomos bizonytalanság. Rákényszerítette magát, hogy Frodóra gondoljon, amint fájdalmak között vagy holtan hever valahol e szörnyű helyen. Továbbment.
Túljutott a fáklyák fényén, már majdnem a nagy, boltíves ajtóig a folyosó végén, az alsó kapu innenső bejáratáig, gondolta joggal, amikor fojtott sikolyt hallott felülről. Megtorpant. Hallotta, hogy léptek közelednek. Valaki rohanvást jött lefelé a visszhangos csigalépcsőn.
Akarata erőtlen és lassú volt hozzá, hogy a kezét visszatartsa. Az kihúzta a lángot, és megmarkolta a Gyűrűt. De Samu nem húzta az ujjára, mert épp hogy megfogta az inge alatt, fölbukkant az ork. Tőle jobbra szökkent ki egy fekete nyíláson, s feléje futott. Talán ha hat lépésre lehetett tőle, mikor fölemelte a fejét és észrevette őt; Samu hallotta ziháló lélegzetvételét, s látta vérrel futtatott szemében a döbbenetet. Megtorpant. Mert amit látott, az nem ijedt kis hobbit volt, aki nagyon igyekszik szilárdan nekiszegezni a kardját, ő egy nagy, felleghajtós néma alakot látott a szürke árnyékban, feketén a táncoló fényben, egyik kezében karddal, aminek már a fénye is kínzó fájdalmat okozott, másik kezével a mellén, s ebben névtelen, fenyegető és végzetes valamit szorongatott.
Az ork egy pillanatra lekuporodott, majd egy csúf és rémült kiáltással sarkon fordult, s visszamenekült arra, amerről jött. Kutya még úgy fel nem bátorodott, mint Samu, attól, hogy ellenfele ily váratlanul megfutott előle. Nagyot kiáltott és üldözőbe vette.
– Úgy ám! A tünde-harcos elszabadult! – kiáltotta. – Jövök! Csak mutasd az utat fölfelé, vagy megnyúzlak! De az ork otthon volt, fürge és jól táplált. Samu meg idegen, éhes és fáradt. A lépcső magas, meredek és kanyargós. Samu egyre nehezebben szedte a levegőt. Az orkot hamarosan elvesztette szem elől, s most már csak a lépteit hallotta, haloványan, ahogy futott fölfelé, egyre fölfelé. Néha-néha elkurjantotta magát, s a visszhang ide-oda csapódott a falak közt. De lassan minden hang elhalt.
Samu följebb baktatott. Érezte, hogy jó úton jár, s ugyancsak megnőtt a bátorsága. Elengedte a Gyűrűt, és szorosabbra húzta a derékszíját. – Nohát! – mondta. – Ha tőlem és Fullánktól mindnek így inába száll a bátorsága, akkor nincs is olyan nagy baj. S különben is, úgy látszik, hogy Sagrat, Gorbag és a társaik már majdnem mindent elvégeztek, ami rám várt volna. Ezen az ijedt kis patkányon kívül, úgy látszik, senki se maradt élve.
Hirtelen megtorpant, mintha kőfalba verte volna a fejét. Most fogta fel, hogy az imént mit is mondott. Mintha lebunkózták volna: „senki sem maradt élve”. Ki sikoltott olyan iszonyúan, mintha ölnék? – Frodó! Frodó! Uram! – kiáltotta, félig zokogva. – Ha megöltek, mit tegyek? Jövök már, s mindjárt ott vagyok, fenn, aztán a többit majd meglátjuk.
Ment, ment fölfelé. Sötét volt, csak itt-ott lángolt egy-egy fáklya, valamelyik fordulóban, vagy a torony valamelyik magasabb szintjére vezető nyílásban. Samu megpróbálta számlálni a lépcsőket, de a kétszázadik lépcsőfoknál abbahagyta. Most már óvatosan járt, mert úgy vélte, hangokat hall, még mindig odafentről. Úgy látszik, nem csak egy patkány maradt élve.
S akkor hirtelen, mikor már azt hitte, nem bírja szusszal, s a térde sem erővel, a lépcső véget ért. Most közelebbről és tisztán hallotta a hangokat. Körülkémlelt. Épp a torony harmadik és legmagasabb lépcsőfokának lapos tetejére ért fel, a nyílt térség vagy húsz lépés széles lehetett, a szélén alacsony mellvéd. A lépcsőfeljáratot boltozott kis kamra födte, épp a térség közepén, s ebből alacsony ajtó nyílt keletre és nyugatra. Keleten Samu Mordor hatalmas és sötét lapályát látta odalent, s a távolban a lángoló hegyet. Mély kútjaiból most friss tűz örvénylett elő, s a tűzfolyók oly vadul izzottak, hogy fényük még így, ilyen sok mérföld távolságból is ragyogó vörösre festette a torony tetejét. Nyugat felé elállta a kilátást annak a nagy fiatoronynak az alja, mely ezen a hátsó udvaron állt, és sisakja magasan a környező hegyek taraja fölé emelkedett. Az egyik ablakrésben fény csillant. A torony ajtaja onnét, ahol Samu állt, még tízlépésnyire sem volt. Tárva-nyitva, de sötét, s bentről, a sötétből hallotta Samu a hangokat.
Kezdetben nem figyelt oda, kilépett a keleti ajtón, és körülnézett. Rögtön látta, hogy itt, fenn volt a harc a leghevesebb. Az egész udvar teli holttestekkel, levágott és szétszórt fejekkel, tagokkal. Átható dögszag. Egy hördülés, egy csapás, egy kiáltás, és már szökkent is vissza a rejtekhelyére. Ork-hang csapott fel dühösen, harsány, durva és rideg, rá is ismert nyomban. Sagrat hangja, a Torony kapitányáé.
– Hogy nem mégy vissza, azt mondod? Vessz meg, Snaga, te kis kukac! Ha azt hiszed, annyira odavagyok, hogy szájalhatsz velem, nagyon tévedsz! Gyere csak ide, kitolom a szemedet, mint az imént Radbugét is. S csak jöjjön valaki új legény, elbánok én veled, elküldelek a Banyapóknak.
– Nem jön, legalábbis addig nem, amíg te élsz – felelt mogorván Snaga. – Kétszer is megmondtam, hogy Gorbag disznai értek elsőnek a Kapuhoz, a mieink közül senki sem jutott ki. Lagduf és Muzgas kiszaladt, de lenyilazták őket: Az ablakból láttam, mondom. És ők voltak az utolsók...
– Akkor neked kell menned. Nekem mindenképp itt kell maradnom. Megsebesültem. Hogy a Fekete Verem nyelje el azt a mocskos lázadó Gorbagot! – Sagrat hangja itt ocsmány szitkokba és átkokba fulladt. – Jól elláttam a baját, de még mielőtt megfojtottam volna, belém mártotta a kését. Menned kell, különben megeszlek. Hírt kell vinned Lugbúrznak, különben mindketten a Fekete Veremben végezzük. Úgy ám, te is. Attól, hogy itt téblábolsz, nem úszod meg.
– Én ugyan le nem megyek még egyszer a lépcsőn – mormogott Snaga –, akár kapitány vagy, akár nem. Én aztán nem! Vedd le a kezed a késedről, különben nyíllal likasztom ki a beledet. Nem leszel te soká kapitány, ha meghallják, mi volt itt. Én verekedtem a Toronyért ezekkel a bűzös Morgul-patkányokkal, de ti, kapitányok szép kis zűrt kavartatok, mikor összekaptatok a szajrén.
– No, most aztán elég – vicsorgott Sagrat. – Nekem parancsom volt. Gorbag kezdte, mikor megpróbálta elcsórni azt a takaros kis inget.
– Igen, de te bőszítetted fel, azzal, hogy olyan magasztos és fennkölt voltál. Neki különben is több esze volt, mint neked. Nemegyszer megmondta, a kémek közül a veszedelmesebbik még szabadon van, de te nem hallgattál rá. Most meg énrám nem hallgatsz. Gorbagnak igaza volt, én mondom. Valami nagy harcos csatangol erre, egy olyan véres kezű tünde, vagy azoknak a mocskos tark-oknak az egyike. És errefelé tart, mondom. A harangot hallottad. Elment az Őrök előtt, és ez tark-ra vall. Itt van a lépcsőn. S amíg ez innét el nem takarodik, én nem megyek le. Nem én, még ha nazgûl vagy, akkor sem.
– Szóval így állunk, mi? – kiáltotta Sagrat. – Ezt igen, azt nem. És ha idejön, te magad majd meglépsz, mi, és engem itt hagysz? Nem, abból nem eszel. Én likasztom ki előbb a te hasadat.
A kisebbik ork ész nélkül menekült a toronyból. Mögötte Sagrat, hosszú karja, ahogy görnyedten futott, a földig ért. De az egyik bénán csüngött alá, s láthatólag vérzett, a másikkal nagy fekete batyut szorított a hóna alá. Samu az ajtó mögül, a vörös fényben, egy pillanatra meglátta gonosz arcát, csupa karmolás volt, mintha karmok szántották volna végig, s vértől maszatos, kiálló agyaráról csöpögött a nyál, vicsorgott, mint a vadállat.
Amennyire Samu meg tudta állapítani, Sagrat körülkergette Snagát a tetőn, aztán a kisebbik ork lebukott, egy kiáltással bent termett a toronyban, s elmenekült. Sagrat megtorpant. A keleti ajtóból Samu most jól látta: a mellvédnél állt, a bal kezét erőtlenül ökölbe szorította, kinyitotta. Fölvette a batyut a földről, bal kezével kihúzott egy hosszú vörös kést, és rápökött. Kihajolt a mellvéd fölött, s lenézett a külső udvarra. Kétszer is lekiáltott, de válasz nem jött.
S ahogy Sagrat áthajolt a mellvéden, háttal a toronytetőnek, Samu döbbenten látta, hogy megmozdul az egyik hulla. Odébb kúszik. Kinyújtotta a karmait, és elkapja a batyut. Támolyogva föláll. Másik kezében kurta, törött nyelű, széles fejű lándzsát tart. Fölemeli, döfésre készen. De épp mikor döfne, fölszisszen a fájdalomtól vagy a gyűlölettől, Sagrat meg mint a kígyó tér ki a döfés elől, megpördül, s kését az ellensége torkába döfi.
– Most megkaptad, Gorbag! – kiáltja. – Most már eléggé meghaltál, mi? Nohát, akkor fejezzük is be! – Odaugrott az elzuhant holttesthez, dühében tiporta, taposta, s le-lehajolt, hogy döfködje, hasogassa. Végre megelégelte, fölszegte a fejét, s iszonyú, gurgulázó diadalordítást hallatott. Aztán lenyalta a kését, foga közé szorította, fölkapta a batyut, s óvatos léptekkel elindult a lépcső közelebb lévő ajtajához.
Samunak nem volt ideje gondolkodni. Éppenséggel kiosonhatott volna a másik ajtón, de nem észrevétlen, s ezzel az ocsmány orkkal nemigen tudott volna hosszú ideig bújócskázni. Azt tette, ami valószínűleg a legokosabb volt. Nagyot kiáltott, és Sagrat elé szökkent. Már nem fogta a Gyűrűt, de az akkor is ott volt, rejtett erőként, s Mordor valamennyi rabszolgája számára titkos fenyegetésként, kezében a Fullánkot tartotta, s a kard fénye úgy sújtott az ork szemébe, mint a csillagfény a szörnyű tünde-országokban, ami a fajtája rémálma volt. Sagrat különben sem tudott harcolni meg a kincseit is óvni egyszerre. Megállt, morgott, kivicsorította az agyarait. Majd, amikor Samu nekiugrott, ork módra félreszökkent, s a batyuval, azt pajzsnak és fegyvernek használva, ellensége arcába vágott. Samu megtántorodott, s mielőtt még visszanyerte volna az egyensúlyát, Sagrat elrohant mellette, le a lépcsőn.
Szitkozódva rohant utána, de nem sokáig. Eszébe villant Frodó, s az, hogy a másik ork a toronyba ment föl. Újabb szörnyű választás előtt állt, s megint csak nem volt ideje töprengeni. Ha Sagrat megszökik, hamarosan segítséget hoz. Ha meg üldözőbe veszi, a másik ork művelhet szörnyű dolgokat odafent. Az is megtörténhet, hogy Sagratot nem találja, vagy az ork öli meg őt. Megfordult hát, és fölrohant a lépcsőn. – Biztos, hogy megint nem azt csinálom, amit kéne – villant át rajta. – De most akkor is az a dolgom, hogy fölmenjek a tetőre, akármi lesz is azután.
Sagrat nagyokat szökkenve rontott le a lépcsőn, át az udvaron és a kapun, kincset érő terhével. Ha Samu látta volna, s ha tudta volna, hogy szökése utóbb mekkora ijedelmet okoz a barátainak, talán belereszket. De most máson se járt az esze, mint kutatása végső szakaszán.
Óvatosan odament a Torony ajtajához, s belépett rajta. Bent sötét volt. De a szeme, ahogy erőltette, valami halvány fényt észlelt jobb kéz felől. Egy nyílásból jött, amely egy másik keskeny és sötét lépcsőre nyílt, úgy nézte, a csigalépcső a Torony kerek külső falában vezet fölfelé. Valahol fent egy fáklya égett.
Samu halk léptekkel megindult fölfelé. Odaért a sercegő fáklyához, amelyet egy ajtó fölé tűztek, tőle balra, a nyugatra néző falnyílással szemben: ez is a Vörös Szemek egyike volt, amit ő meg Frodó odalentről, az alagút szájából látott. Samu sietve elment az ajtó előtt, föl a második szintre, s közben egyre attól félt, hogy rátámadnak, hátulról elkapják a nyakát és megfojtják. Ezután egy keletre nyíló ablakréshez ért, ezzel szemben is fáklya égett a fiatorony közepén átvezető folyosó ajtaja fölött. Az ajtó nyitva állt, a folyosó sötét volt, a derengő fáklyafénytől meg az ablakrésen át kívülről beszűrődő vörös fénytől eltekintve. De a lépcső itt véget ért, nem vezetett följebb. Samu beosont a folyosóra. Jobbra, balra egy-egy alacsony ajtót látott, de mindkettő zárva és lelakatolva. Hang semmi.
– Zsákutca! – mormolta Samu. – Ennyi mászás után! Ez nem lehet a torony teteje. De most mit tehetek? Lejjebb rohant egy emelettel, s megpróbálta kinyitni az ajtót. Nem engedett. Visszarohant hát újra, s kiverte a hideg veríték. Érezte, hogy minden perc drága, mégis egyik a másik után telik, s ő nem tehet semmit. Bánta is már Sagratot vagy Snagát, vagy bármelyik orkot. Már csak a gazdájára vágyott, arra, hogy az arcát lássa, hogy megérintse a kezét.
Végül, kimerülten és leverten, leült a lépcsőre a folyosó ajtajában, s tenyerébe hajtotta a fejét. Csönd volt. Iszonyú csönd. A fáklya, amely már akkor majdnem leégett, mikor ő ideért, sercent egyet-kettőt, és kialudt, úgy érezte, a sötétség, mint kavargó ár veszi körül. S ekkor halkan, hosszú útja kudarcba fulladt és fájdalmas végén, maga se tudta, szíve miféle ösztönzésére és önmaga legnagyobb meglepetésére, énekelni kezdett: Hangja vékony volt és reszketeg a hideg sötétben: egy magára maradt és fáradt hobbit hangja, amit semmiféle hallgatózó ork nem tévesztett volna össze egy tünde-úr csengő énekével. A Megye régi, gyermeteg dalocskáit dúdolta, Bilbó úr rigmusainak egyik-másik részletét, ami épp eszébe jutott, mint megannyi futó pillantást hazájára, otthonára. S ekkor egyszerre új erőre kapott, hangja már tisztán zengett, keresetlenül jöttek ajkára az egyszerű dallamhoz jól illő szavak:

 

Nyugati földön, a nagy Nap alatt
nyit sok tavaszvirág,
szalad a víz, fákon rügy fakad,
víg pintyhad zengi dalát.
Vagy felhőtlen nagy éj ragyog,
ringó bükkök viselik
sűrű hajukon elf-csillagok
fehérlő ékköveit.

Bár út után már itt nyugoszom,
sötétlő mélyeken én,
túl vastag falú tornyokon,
s e föld völgyén-hegyén,
s száll a Nap minden árny felett,
s a csillagfény örök:
Nem mondom, jó napom, ég veled,
fénytől el nem köszönök.

 

– Túl vastag falú tornyokon –, zendített rá újra, majd hirtelen elhallgatott. Mintha egy halvány hang felelt volna az énekszóra. Most nem hallott semmit. De, mégiscsak hallott valamit, ám az nem énekhang volt. Léptek közeledtek: Most egy ajtó nyílt, halkan, fönt a folyosón, megcsikordult sarokvasa. Samu meghúzta magát és fülelt. Az ajtó tompa döndüléssel csukódott be, aztán megszólalt egy acsargó ork-hang.
– Hopplá! Hát itt vagy fenn, te kis ganajtúró! Ne vinnyogj, mert jövök és ellátom a bajodat, hallod? – Semmi válasz.
– No jó – morgott Snaga. – De akkor is fölmegyek és megnézem, hogy miben mesterkedsz.
A sarokvas megint megnyikordult, és Samu, aki most kikandikált a folyosó küszöbe mögül, derengő fényt látott a nyitott ajtóban és egy homályos ork-alakot, amint kijön onnét. Mintha létrát cipelne. Samu egyszerre megkapta a választ: a legfelső kamrába csak a folyosó tetején, egy csapóajtón lehet feljutni. Snaga fölemelte a létrát, megtámasztotta, aztán eltűnt a szeme elől. Samu hallotta a visszatolt retesz csattanását. Majd újra megszólalt a csúf hang.
– Maradj nyugton, vagy megbánod! Már úgysem tart soká a békés életed, azt hiszem, de ha nem akarod, hogy már most megkezdődjék a tánc, fogd be a pofád, hallod? Ezt csak emlékeztetőül! – Korbács szisszent, csattant.
Samu szívében föllobbant és eszeveszett dühre váltott át a harag. Fölugrott, rohant, s mint a macska kúszott föl a létrán. Feje egy nagy kerek kamra közepén bukkant ki a padló fölött. Vörös fényű lámpa csüngött a mennyezetről, a nyugati ablakrés magasan sötétlett. A falnál, az ablak előtt, feküdt valami, s egy fekete ork-alak állt fölötte szétvetett lábbal. Kezében a magasra emelt korbács, hogy másodszor is üssön, de lecsapni már nem csapott le.
Samu nagyot kiáltott, s kezében a Fullánkkal kiugrott a padlóra. Az ork megpördült, de mielőtt léphetett volna, Samu lecsapta a korbácsot tartó kezét. Az ork felordított fájdalmában és félelmében, de nekirontott Samunak. Samu következő kardcsapása mellé talált, elvesztette egyensúlyát, hanyatt esett, s az ork elbukott benne. Mielőtt még föl tudott volna tápászkodni, egy kiáltást s egy puffanást hallott. Az ork vad menekültében elbotlott a létra kiálló végén, s lezuhant a csapóajtón. Samu már meg is feledkezett róla: odafutott a padlón kucorgó alakhoz. Frodó volt az.

Meztelenül, félájultan hevert egy halom mocskos rongyon. Karját fölkapva, hogy a fejét védje, s az oldalán csúf hurkát hagyott a korbács.
– Frodó! Frodó uram! – kiáltotta Samu, s a könnyek majdnem elvakították. – Samu vagyok, megjöttem! – Félig fölemelte, és magához ölelte. Frodó kinyitotta a szemét.
– Álmodom? – motyogta. – De az a másik álom az iszonyú volt.
– Dehogyis. Nem álmodsz, uram – nyugtatta meg Samu. – Ez maga a színtiszta valóság. Én vagyok az. Megjöttem!
– Szinte hihetetlen – mondta Frodó, s belékapaszkodott. – Az imént még egy ork volt itt korbáccsal, most meg Samuvá lett. Úgy látszik hát, hogy akkor sem álmodtam, mikor azt az énekszót hallottam lentről, és megpróbáltam válaszolni rá. Az te voltál?
– Én, persze hogy én, Frodó uram. Mikor föladtam minden reményt, vagyis hogy majdnem mindent. Merthogy nem találtalak.
– De hát most megtaláltál, Samu, drága Samu – mondta Frodó, és hátradűlt Samu gyöngéd karjai közt, behunyta a szemét, mint a gyerek, amikor egy szeretett hang vagy kéz elhessenti éjszakai félelmét.
Samu úgy érezte, a végtelenségig el tudna így üldögélni ebben a boldogságban, de nem volt szabad: Nem elég, hogy meglelte gazdáját, még hátra volt, hogy megpróbálja kiszabadítani. Megcsókolta Frodó homlokát. – Gyerünk! Ébredj, Frodó uram! – mondta tőle telhetőleg vidáman, mintha Zsáklakon húzná el a függönyt az ágy elől, egy vasárnap reggel.
Frodó sóhajtott, és felült. – Hol vagyunk? Hogy kerültem én ide? – kérdezte.
– Most nincs időnk rá, majd elmondom másutt, Frodó uram – mondta Samu. – De most fönt vagy annak a toronynak a tetején, amit lentről, az alagút szájától láttunk, mielőtt az orkok elfogtak volna. Hogy pontosan mikor, azt nem tudom. De lehet, hogy már több mint egy napja.
– Csak? – csodálkozott Frodó. – Én heteknek érzem. Majd ha módunk lesz rá, el kell mondanod mindent. Valami leütött, nem? És én sötétbe és csúf álmokba zuhantam és fölébredtem, és az ébredés még sokkal rosszabb volt. Körülöttem csupa ork. Azt hiszem, épp valami szörnyű, csípős folyadékot öntöttek le a torkomon. A fejem kitisztult tőle, de fájt mindenem, és nagyon fáradt voltam. És elvettek tőlem mindent, aztán jött két nagy állat, és faggatott, faggatott, amíg már azt hittem, megőrülök, ott álltak fölöttem kárörvendve és a késük élét próbálgatták. A karmaikat és a szemüket soha el nem felejtem.
– Nem is, ha beszélsz róluk, Frodó uram – mondta Samu. – Ha nem akarjuk viszontlátni őket, jó, ha mielőbb tágulunk innét. Tudsz járni?
– Igen, tudok – mondta Frodó, és lassan fölállt. – Semmi bajom, Samu. Csak nagyon fáradt vagyok, és fáj itt – kezét a tarkójára tette, baloldalt. Ahogy állt ott, Samu úgy látta, mintha lángokba öltözött volna: meztelen teste bíborvörös volt a lámpa fényében. Frodó kétszer végigment a kamrán. – Fog ez menni! – mondta, és jobb kedvre derült. – Mozdulni sem mertem, ha magamra hagytak, mert mindjárt jött az őr. Míg el nem kezdődött az ordítozás és a verekedés. A két nagy állat, azok vesztek össze, azt hiszem. Rajtam és a holmimon. Én meg csak feküdtem itt, rémülten. Aztán halálos csend lett. S az még rosszabb volt.
– Úgy van, szemmel láthatóan összevesztek – mondta Samu. – Lehetett itt vagy kétszáz ilyen mocskos jószág. Egy kicsit sok Csavardi Samunak. De az öldöklést ők maguk elvégezték. Ez szerencse, bár sokáig tartana megénekelni, így hát várjuk meg, amíg kijutunk innét. Most mit csináljunk? Nem caplathatsz át a Fekete Földön így, anyaszült meztelenül, Frodó uram.
– Elvettek tőlem mindent, Samu – mondta Frodó. – Mindent, amim volt. Érted? Mindent! – Megint lekucorodott a földre, lehajtotta a fejét, ahogy tulajdon szavai ráébresztették a szerencsétlenség teljességére, s erőt vett rajta a kétségbeesés. – A küldetés kudarcot vallott, Samu. Még ha kijutunk is innét, nincs hova menekülnünk. Talán csak a tündéknek van kiútjuk. El Középföldéről, messze, a Tengeren túlra. Ha ugyan az elég széles, hogy a Homálynak útját állja.
– Nem, nem mindent, Frodó uram. És nem vallott kudarcot a küldetésed, legalábbis még nem. Mert én elvettem tőled, már megbocsáss. És azóta őrzöm. Itt van a nyakamon, és szörnyű nehéz. – Samu a Gyűrűvel és a láncával babrált. – De talán vissza kéne venned. – Most, hogy sor került rá, Samu valahogy vonakodott visszaadni a Gyűrűt és a terhet gazdájának.
– Nálad volt? – esett le az álla Frodónak: – S most itt van? Samu, te csudálatos vagy! – Majd hirtelen és különös módon megváltozott a hangja. – Add ide! – kiáltotta, fölállt, és kinyújtotta reszkető kezét. – Azonnal add ide! Nem lehet nálad!
– Jól van, no, Frodó uram – mondta ugyancsak döbbenten Samu. – Adom már. – Lassan fölemelte a Gyűrűt, és a láncot levette a nyakáról. – De te most itt vagy Mordorban, s ha kijutunk innét, már látod a Tűz-hegyet, meg minden. Majd rájössz, hogy a Gyűrű igencsak veszélyes és nagyon nehéz teher. De ha nehéznek találod, majd segítek vinni, jó?
– Nem! – kiáltotta Frodó, és elkapta a kezéből a Gyűrűt meg a láncot. – Neked nem szabad, te tolvaj! – Zihált, s elkerekedett, ellenséges és rettegő szemmel meredt Samura. Majd, ahogy tenyere a Gyűrűn összezárult, mintha köd takarodnék el a szeme elől, lassan végigsimított fájó homlokán. A csúf látomás annyira valóságosnak tetszett, hogy így, félkábulatban is csupa feszültség és rettegés volt. Samu ott, a szeme előtt változott orkká, s a csúf kis mohó szemű, nyáladzó jószág kapzsin nyúlt a kincse után. De a látomás már elmúlt. Samu ott térdelt előtte, arca eltorzult a fájdalomtól, mintha szíven döfték volna, szeméből patakzott a könny.
– Ó, Samu! – kiáltott Frodó. – Mit mondtam? Mit tettem? Bocsáss meg! Azután, amit értem tettél! Ez a Gyűrű iszonyú hatalma. Bár soha, soha ne találtam volna meg. De ne törődj velem, Samu. Nekem kell a végsőkig viselnem ezt a terhet. Ezen nem lehet változtatni. Te nem állhatsz közém és a végzetem közé.
– Ez rendben is van, Frodó uram – mondta Samu, s megtörülte szemét az inge ujjával. – Ezt értem. De segítenem azért szabad, ugye? Muszáj, hogy kiszabadítsalak innét. Mégpedig rögtön. Érted? De először valami ruha kéne neked, meg fegyver, s valami ennivaló is. A ruha a dolog könnyebbik része. Minthogy Mordorban vagyunk, legokosabb, ha mordori módra öltözünk fel, és különben is, sok választásunk nincsen. Sajnos, valami ork-ruhát kell fölvenned, Frodó uram: S nekem is. Ha együtt megyünk, hasonlítanunk kell. De addig is, kanyarítsd magadra!
Samu kikapcsolta szürke köpenyét, s Frodó vállára terítette. Aztán kikötötte a batyuja száját, s letette a padlóra. Kihúzta a Fullánkot a hüvelyéből. Pengéje alig-alig villant. – Erről teljesen elfeledkeztem, Frodó uram – mondta. – Nem, nem vettek el tőled mindent! Te odaadtad nekem kölcsön a Fullánkot, ha emlékszel rá, és az Úrnő üvegcséjét. Mindkettőt megőriztem. De hadd legyenek még nálam egy darabig, Frodó uram. Mert el kell mennem, és utána kell néznem, hogy mit találok. Te maradj csak itt. Sétálgass, szoktasd a lábad. Nem leszek el soká. Nem kell messzire mennem.
– Vigyázz magadra, Samu! – mondta Frodó. – És siess, mert lehet, hogy van itt még élő ork.
– Akkor is meg kell próbálnom – mondta Samu. Lelépett a csapóajtó nyílásába, s lekúszott a létrán. De egy perc múlva fölbukkant a feje. Hosszú kést dobott a padlóra.
– Ennek talán még hasznát veheted – mondta. – A gazdája meghalt, az, amelyik korbáccsal vert. Siettében, úgy látom, a nyakát törte. Most húzd fel a létrát, ha tudod, Frodó uram, s addig le se engedd, amíg azt nem hallod, hogy a jelszót mondom. Azt, hogy Elbereth. Amit a tündék mondanak. Azt egy ork se ejtené ki.

Frodó csak üldögélt és didergett, s az agyában szörnyű félelmek kergették egymást. Majd fölállt, összevonta magán a tünde-köpenyt, s hogy ne tétlenkedjék, föl-alá járkált, beletúrt, belesett a börtön minden zugába.
Nem tartott soká, bár félelmében egy órának érezte, s már hallotta is Samu hangját, amint halkan felszól, hogy: Elbereth, Elbereth. Frodó leengedte a könnyű létrát. Samu nagyokat nyögve mászott fel, fején egy jókora batyuval. Ledobta, s a batyu nagyot puffant.
– Csak gyorsan, gyorsan, Frodó uram – mondta. – Volt mit keresnem, amíg mindenből akkorát találtam, ami ráillik a magunkfajtára. Most át kell öltöznünk. Mégpedig gyorsan. Nem találkoztam senki elevennel, nem is láttam semmit, de valahogy nem érzem itt jól magam. Nem tudnám megmagyarázni, de valahogy úgy érzem, mintha egy olyan ocsmány repülő lovas volna a közelünkben, fenn a sötétben, ahol már nem látni.
Kibontotta a batyut. Frodó undorral nézett a tartalmára, de hát mit volt mit tennie: vagy fölveszi, vagy meztelenül megy tovább innét. Volt ott egy durva posztóból varrt mocskos hosszúnadrág, meg egy piszkos bőrzeke. Fölhúzta. A zekére erős ork-páncéling került, egy megtermett orknak kicsike, Frodónak hosszú és nehéz. Erre derékszíjat csatolt, s fölkötött rá egy kurta hüvelyű, széles pengéjű tőrt. Samu több ork-sisakot is hozott. Az egyik, egy vaskarimájú és vasabroncsos, bőrrel bevont fekete fejfedő úgy-ahogy ráillett Frodó fejére, csőrforma orrvédője fölött a gonosz Szem volt ráfestve, vörössel. – A morguli holmi, Gorbag felszerelése jobban illenék rád, és jobb is – mondta Samu –, de azt hiszem, nem ajánlatos a holdas címert hordani Mordorban, kivált a történtek után. No tessék, Frodó uram. Tökéletes kis ork, szinte azt mondanám... vagy legalábbis az lenne, ha álarcot rakna a képére, hosszabb kart növesztene, s karikába hajlítaná a lábát, Ez valamit elrejtene az igazságból. – Nagy fekete köpenyt terített Frodó vállára. – Kész! Most fogj egy pajzsot, és mehetünk.
– És te, Samu? – kérdezte Frodó. – Hát nem kell összepasszolnunk?
– Nos, Frodó uram, törtem a dolgon a fejem – mondta Samu. – Okosabb, ha semmit sem hagyunk itt, megsemmisíteni meg nem tudjuk. Ork-páncélt pedig nem vehetek a ruhámra. Elég lesz a látszat.
Letérdelt, gondosan összetekerte tünde-köpenyét. Meglepően kicsi lett. Ezt berakta a batyujába, a földön. Fölállt, vállára vette a batyut, fejébe nyomott egy ork-sisakot, magára kanyarított egy fekete köpenyt. – Tessék! – mondta. – Most már összepasszolunk, majdnem. És gyerünk innét!
– Nem mehetek csak úgy, Samu – mondta Frodó huncut mosollyal. – Remélem, körülnéztél, hogy az út mellett vannak-e fogadók? Vagy az ételről-italról elfeledkeztél?
– Egek! Én aztán el! – mondta Samu. Szomorúan füttyentett. – De te vagy az oka, Frodó uram, hogy még az éhségemről és szomjúságomról is megfeledkeztem. Nem is tudom, mikor volt egy falat a számban. Nem ettem, nem ittam, csak téged kerestelek. De lássuk csak! Mikor utoljára megnéztem, még volt itt annyi úti kenyerem, abból, amit Faramir kapitánytól kaptunk, hogy két hétig talpon tartson. De a kulacsomban jó, ha egy csöpp víz maradt, vagy még annyi sem. Az nem lesz elég mindkettőnknek, semmiképpen: Az orkok nem esznek, nem isznak? Ezen az ocsmány mérgezett levegőn élnek?
– Nem, esznek is, isznak is, Samu. A Homály, amely tenyészti őket, teremteni nem tud, csak utánozni: semmi igazán újat nem alkotott. Nem hiszem, hogy ő hívta volna életre az orkokat, inkább csak tönkretette és eltorzította őket, s ha élni akarnak, úgy kell élniük, mint bármi más élőlénynek. Ha jobb nem kerül, hát döghúson és poshadt vízen, de nem mérgezetten. Nekem is adtak enni, így hát én jobban vagyok eleresztve, mint te. Valahol csak kell hogy legyen itt étel-ital.
– Csak időnk nincs megkeresni – mondta Samu.
– Nos, jobb a helyzet, mint hinnéd – vigasztalta Frodó. – Amíg nem voltál velem, egyvalamiben azért szerencsém volt. Az igaz, hogy mindent elvettek tőlem. De az elemózsiás zsákomat megleltem a rongyok között a földön. Beletúrtak, persze, de azt hiszem, a lembas-nak még a szagát, külsejét is utálták, még Gollamnál is jobban. Szétszórták, egy részét széttaposták és összetörték, de én összeszedegettem. Nem sokkal kevesebb, mint volt. De Faramir elemózsiáját elvitték, s a kulacsomat is összevagdosták.
– Erről hát egy szót se többet – mondta Samu. – Kezdetnek elég. A víz azonban nehéz ügy lesz. De akkor is menjünk, Frodó uram! Gyerünk innét, különben egy tó sem segít rajtunk.
– Addig nem, amíg nem ettél egy falatot, Samu! – mondta Frodó. – Egy lépést sem. Tessék, itt a tündekenyér, s idd ki azt az utolsó csöppet a kulacsodból! Úgyis tökéletesen reménytelen az egész, semmi értelme a holnapon törni a fejünket. Valószínű, hogy úgysem lesz holnap.
Végül mégis elindultak. Lemásztak a létrán, aztán Samu fogta és lefektette a folyosóra a nyakát tört ork holttest mellé. A lépcső sötét volt, de a toronytetőn még látni lehetett a hegy vörös, komor izzását. Még fölvettek két pajzsot, hogy álöltözetüket teljessé tegyék, aztán továbbmentek.
Le a nagy lépcsőn, aztán a hátsó torony nagytermébe, amelyet most már egész otthonosnak éreztek, majd újra ki a szabadba, ahol a fal tövében, megint elfogta őket a rettegés. Mert lehet, hogy Cirith Ungolban mindenki meghalt, de a Tornyot teljesen átitatta a gonoszság és a félelem.
Végre eljutottak a külső udvar ajtajához, s itt megtorpantak: Még ahol álltak, ott is érezték, hogy megüti őket az Őrök, a Kapu két oldalát vigyázó két fekete szörnyalak gonosz rosszindulata. S ahogy az ork-hullákat kerülgetve továbbmentek, minden lépés nehezebbnek bizonyult. Még el sem érték a kapuboltot, máris kénytelenek voltak megállni. Kínszenvedés volt egy hüvelyknyivel továbbmenniük, s halálosan kimerült az akaratuk is, a lábuk is.
Frodónak nem volt ereje erre a harcra: Lehuppant a földre. – Képtelen vagyok továbbmenni, Samu – mondta. – Mindjárt elájulok. Nem tudom, mi jött rám.
– Én tudom, Frodó uram! Fel a fejjel! Ez a Kapu. Itt valami boszorkányság működik. De én bejutottam, és ki is fogunk menni. Most se lehet veszélyesebb, mint akkor volt. Lássuk csak!
Elővette Galadriel üvegcséjét. Az, mintha kitartását akarná megjutalmazni, vagy a hűséges hobbit-kéz iránti kegyességből, mely ilyen tetteket képes végrehajtani, nyomban felvillant, s az egész homályos udvar megtelt vakító tünde-fénnyel, de az Őrök kitartottak és nem engedtek.
– Gilthoniel, A Elbereth! – kiáltotta Samu. Hogy miért, maga sem tudta, de egyszerre eszébe villantak a tündék a Megyében, s az az ének, amely az erdőben elűzte a Fekete Lovasokat.
– Aya elenion ancalima! – kiáltotta Frodó a háta mögött.
Az őrök akarata olyan hirtelen tört meg, ahogy egy szál elpattan, Samu és Frodó tovább botorkált, aztán futásnak eredtek. Át a kapun, ki a két nagy, csillogó szemű ülő alak között. Egy roppanás: a boltív záróköve szinte a sarkukban zuhant le, fölötte megroggyant és összeomlott a fal. Hajszálon múlt, hogy nem rájuk. Megkondult a harang; s az Őrök hosszan, rémes, magas hangon fölüvöltöttek. Messze fentről, a sötétből jött válasz rá. A fekete égről mint mennykő csapott le egy szárnyas alak, s baljós vijjogással tört át a felhőn.

 

 

2. fejezet
A Homály Földjén

Samunak még volt annyi lélekjelenléte, hogy az üvegcsét visszadugja a belső zsebébe. – Fussunk, Frodó uram! – kiáltotta. – Nem, nem arra! Arra szakadék van. Utánam!
A Kaputól az úton indult el futva. Vagy ötvenlépésnyire onnét az út megkerült egy sziklakiszögellést, s így kikerült a Torony látóköréből. Pillanatnyilag tehát biztonságban voltak. Lekuporodtak háttal a sziklának, megpróbáltak levegőhöz jutni, és a szívük táját dörzsölgették. A nazgûl ott ült a falon a romkapu mellett, s vijjogott. Gyilkos hangját visszaverték a sziklák.
Rémülten botorkáltak tovább. Az út rövidesen elkanyarodott keletre, s itt egy rettentő pillanatra megint a Torony szeme elé kerültek. Ahogy átszökkentek a veszélyes útszakaszon, hátrapillantottak, s ott látták a fekete alakot a fal ormán, aztán eltűntek a morguli útba torkolló bevágás mély sziklafalai között. Odaértek az út torkolatához. Orkoknak még se híre, se hamva, a nazgûl kiáltására sem jött semmi válasz, de tudták, hogy e csönd nem tart soká. A hajsza bármelyik pillanatban megindulhat.
– Ez nem lesz jó, Samu – mondta Frodó. – Ha igazi orkok lennénk, most hanyatt-homlok rohannánk vissza a Toronyba, s nem elfelé onnét. Az első ellenség, akivel találkozunk, fölismer. Akárhogy is, de itt kéne hagynunk ezt az utat.
– Bizony! – mondta Samu. – De hogy? Ha egyszer nincsen szárnyunk.

Az Ephel Dúath keleti oldala meredeken, csupaszon szakadt a völgybe, amely őket a belső hegyvonulattól elválasztotta. Az úttorkolattól nem messze egy újabb, meredek falba vágott útszakaszt követően merész kőhíd ívelt át a szakadékon, s vezetett a túloldalra, a Morgai hepehupás, vízmosásokkal szabdalt előhegyei közé. Samu és Frodó kétségbeesetten rohant át a hídon, de alig értek a végére, már hallották a hajszát jelző hujjogást és lármát. Messze, a hátuk mögött, fenn a hegyoldalban, ott magasodott Cirith Ungol tompán fénylő tornya. Egyszer csak megkondult, aztán már el sem hallgatott félrevert harangja. S a túlsó hídfő felől ordítozás volt a válasz. Lent, a Fekete Völgyben, az Orodruin elhaló fényétől elzárva, Frodó és Samu semmit sem látott, de a vasalt bakancsok csattogását, s az úton a patadobogást már igencsak jól hallotta.
– Gyerünk, Samu! Ki innét! – kiáltotta Frodó. Fölmásztak a híd alacsony mellvédjére. Szerencsére nem szakadék tátongott alattuk, mert a Morgai oldala itt már majdnem elérte az út szintjét, de ahhoz sötét volt, hogy látták volna, mekkorát kell ugraniuk.
– Ugrás, Frodó uram! – mondta Samu. – Segítsen az Ég!
Elengedte magát. Frodó szintén. Már estükben hallották a vágtató lovak robaját, s a futó orkok lábdobogását. De Samu, ha lett volna mersze, nevetett volna. Attól félt, hogy nyakát töri a láthatatlan sziklák közt, de alig zuhant tíz-tizenkét lábnyit, s olyan helyre huppant, amire legkevésbé számított: tüskebokrok kusza szövevényébe. Most ott hevert mozdulatlanul, s összevissza karmolt kezét tapogatta.
Mikor a pata- és lábdobogás odébb haladt, megkockáztatott egy suttogós megjegyzést: – A mindenit, Frodó uram, nem is sejtettem, hogy Mordorban ilyesmi is nő! Ha tudom, pontosan ez az, amitől őrizkedtem volna. Ezek a tüskék, a tapintásukból ítélve, legalábbis arasznyi nagyok: átszúrtak mindent, ami rajtam van. Bár vettem volna föl azt a páncélinget.
– Az ork-páncélingen áthatol a tövis – mondta Frodó. – S a bőrzeke sem ér ellene semmit.
Nagy kínnal próbáltak kikeveredni a bokrok közül.
A tüskék és a vadrózsa tövisei szívósak voltak, mint a drót, és hegyesek, mint a karom. Míg kiszabadították magukat, csupa rongy lett a köpönyegük.
– Most leereszkedünk a völgybe, Samu – suttogta Frodó. – Mégpedig gyorsan, aztán, amint lehet, északnak fordulunk.
A külső világban megint nappal közeledett, s Mordor homályán messze túl kibukkant a nap Középfölde keleti szegélyén, de itt még éjszakai sötétség volt. A hegység hamvába holt, tüzei kialudtak. A szirtfalak izzása kifakult. A keleti szél, ami azóta fújt már, hogy ők otthagyták Ithiliát, most mintha elillant volna. Lassan, kínlódva vánszorogtak elő, tüskebokor és száraz fa közt a vaksötétben, mind lejjebb-lejjebb, amíg már nem tudtak továbbmenni.
Ott végül megálltak egymás mellett, s hátukat nekivetették egy hatalmas kőnek. Mindkettőjükről csurgott a veríték. – Ha maga Sagrat lenne, aki most egy pohár vízzel kínál, még neki is megszorítanám a kezét – mondta Samu.
– Ne mondj ilyeneket! – pirított rá Frodó. – Attól csak rosszabb. – Elnyújtózott, kábultan, fáradtan, s egy darabig egy szót sem szólt. Majd nagy kínnal föltápászkodott. Döbbenten észlelte, hogy Samu alszik. – Samu, ébredj! – mondta. – Gyerünk, tovább. Itt az ideje, hogy újból nekirugaszkodjunk.
Samu talpra állt. – Még ilyet! – mondta. – Úgy látszik, elnyomott a buzgóság. Tudod, Frodó uram, már rég nem aludtam tisztességgel, s a szemem csak úgy magától lecsukódik.

Most Frodó vezetett, amennyire lehet, az északi irányt tartva, a nagy vízmosás fenekén, a kövek rengetegében. De egyszer csak megállt.
– Nincs ez így jól, Samu – mondta. – Nem bírom. Mármint ezt a páncélinget. A jelenlegi állapotomban. Mikor fáradt voltam, még a mithril-páncélt is nehéznek éreztem. Ez meg még sokkal nehezebb. És különben is, mi haszna? Harcban nem tudjuk átvágni magunkat.
– De akkor is előfordulhat, hogy harcolnunk kell – mondta Samu. – Meg kés is létezik, és eltévedt nyílvessző. Meg aztán, Gollam se fordult fel. Nincs ínyemre a gondolat, hogy közted meg a sötétből jött késszúrás között nincs más, csak egy bőrzeke.
– Ide hallgass, Samu, drága fiam – mondta Frodó. – Fáradt vagyok, kimerültem, egy fikarcnyi reményem sincs. De amíg mozogni tudok, mindenképpen meg kell próbálnom, hogy a hegyre följussak. Elég súly maga a Gyűrű is. A súlytöbblet megöl. Mennem meg muszáj. Nem hiszem, hogy hálátlan lennék. Még a gondolattól is borsódzik a hátam, hogy milyen ocsmány lehetett a sok hulla közt keresgélned, amíg találtál nekem egy páncélt.
– Arról ne beszéljünk, Frodó uram, az Ég áldja meg! Ha tehetném, a vállamon elvinném. Gyerünk hát!
Frodó levette a köpenyét, aztán az ork-páncélt dobta le. Didergett. – Jól jönne valami meleg ruha – mondta. – Hideg van, vagy lehet, hogy átfáztam?
– Vedd föl az én köpönyegemet, Frodó uram – mondta Samu. Kinyitotta a batyuja száját, és kivette a tünde-köpönyeget: – Ez megteszi? – kérdezte. – Húzd össze magadon azokat az ork-rongyokat, s tedd kívülre a derékszíjat. Ezt meg vedd fölébe. Nem épp ork-viselet, de legalább meleg, és merem állítani, hogy védelmet is többet ad, mint akármi más. Az Úrnő keze munkája.
Frodó elvette a köpenyt, és bekapcsolta a csatot. – Ez már jobb! – mondta. – Így már sokkal könnyebben érzem magam. És tovább tudok menni. De ez a vaksötét mintha a szívemet nyomná. Ott, a börtönben, Samu, megpróbáltam visszaemlékezni a Borbuggyanra, a Bozótosra, Hobbitfalván a Malomárok vizére. De most képtelen vagyok fölidézni bármelyeket is.
– Nicsak, Frodó uram, most meg te emlegetsz vizet! – mondta Samu. – Ha az Úrnő látna vagy hallana minket, én most azt mondanám neki: „Úrnőm, csak fényre és vízre van szükségünk, csak tiszta vízre és közönséges napvilágra, ami – már megbocsáss – minden drágakőnél többet ér.” De Lórien messze van. – Samu fölsóhajtott, s odaintett az Ephel Dúath ormai felé, amelyeket csak sejteni lehetett, mert az éjszaka feketéjénél is feketébbek voltak.

Nekivágtak. De alig mentek valamit, Frodó megállt. – Egy Fekete Lovas van fölöttünk – mondta. – Érzem. Jobb, ha egy darabig nem moccanunk.
Lekuporodtak egy nagy kő tövébe, és nem is szóltak egy ideig. Majd Frodó megkönnyebbülten föllélegzett. – Elment – mondta. Fölálltak, s mindkettőjüknek elkerekedett a szeme a csodálkozástól. Mert bal kéz felől, délre, szürkére váltott az égbolt, s a hegylánc szaggatott gerince sötéten, láthatóan öltött alakot rajta. A hátuk megett egyre világosabb lett. A fény lassan észak felé kúszott. Magasan fenn, az égen csata dúlt. Mordor dagadó felhőit visszaűzte, szélüket rongyosra szaggatta, a gőzt, füstöt fekete hazájába kergette, elsöpörte az eleven világban támadt szél. A komor szemfödél föllibbent széle alatt, mint börtön rácsos ablakán a fakó hajnal, szivárgott be Mordorba a fátyolos fény.
– Nicsak, Frodó uram! – mondta Samu. – Ni! Változik a szél! Valami történt! Nincs minden úgy, ahogy Ő akarja! Ott, a világban fölszakadozik a sötét, amit ő borított rá. Bár látnám, mi folyik ott!
Ez március tizenötödikének hajnala volt, mikor az Anduin völgye fölött a nap a köd fölé szállt, és föltámadt a délnyugati szél. Théoden épp haldoklott Pelennor mezején.
Miközben Frodó és Samu csak állt és nézte, az Ephel Dúath gerincét végig beszegte a fény, s ők egyszerre megpillantottak egy alakot, viharsebesen közeledett, kezdetben csak fekete pöttynek látszott az ormok fölött a csillogó fénycsíkon, de nőtt, nőtt, míg csak mennykőként bele nem csapott a fekete szemfödélbe, s el nem húzott magasan fölöttük. Hosszú, fülsértő kiáltást hallatott, nazgûl-hangot, de ez a kiáltás nem keltett bennük semmi félelmet: panaszos volt és kétségbeesett, baljós hír a Fekete Toronynak. A Gyűrűlidércek Urát utolérte a végzete.
– Mit mondtam? Hogy történt valami! – kiáltotta Samu. – A háború jól alakul, ezt mondta Sagrat, de Gorbag nem volt benne olyan biztos: És ebben is igaza volt. Most valahogy jobban föstenek a dolgok, Frodó uram. Még most se remélsz semmi jót?
– Hát, nem sokat, Samu – sóhajtott Frodó. – Ez mind a hegyeken túl történt. És mi keletre tartunk, nem nyugatra. És én nagyon-nagyon fáradt vagyok. És a Gyűrű nagyon nehéz, Samu. És én örökké ott látom a szemem előtt, mint valami nagy tűzkereket.
Samu hirtelen támadt jókedve azon nyomban lehervadt. Aggódva nézett a gazdájára és megfogta a kezét. Gyerünk, Frodó uram! – mondta. – Egyvalamit, amit szerettem volna, már megkaptam. Épp csak annyit, hogy segítsen minket, s valahogy mégis veszélyesnek érzem. Menjünk még egy kicsit, aztán majd elheverünk valahol és szundítunk egyet. De egyél egy falatot, egy harapás tündekenyeret: az erőt önt beléd.

Megosztoztak egy ostya lembas-on, elrágicsálták, ahogy pergamenszáraz szájukkal tudták, majd továbbvánszorogtak. A fény, bár épp csak hogy szürkült, elég volt, hogy lássák: mélyen bent járnak a völgyben, a hegyek között. Északon szelíden emelkedett a hegyoldal, lent meg a kiszáradt, csonttá aszott folyóágy húzódott. A köves medren túl kitaposott ösvényt láttak, amely a nyugati szirtek lábánál kanyargott. Ha a létezéséről tudnak, már korábban elérhették volna, hisz ez a csapás a nyugati hídfőnél tért le a morguli útról, s hosszú kőbe vágott lépcsősoron ereszkedett le a völgy fenekére. Őrjáratok és futárok jártak rajta, ha sietős volt az útjuk valami kisebb őrállomásra vagy északibb erődbe, Cirith Ungol és Vasgádoros, Carach Angren vas állkapcsa közt.
A hobbitok számára veszélyes ösvény volt, de sietniük kellett, s Frodó különben is úgy érezte, képtelen tovább kínlódni a Morgai úttalan kőrengetegében és vízmosásai közt. S úgy vélte, üldözőik éppen arra számítanak legkevésbé, hogy ők észak felé tartanak. Legalaposabban és legelőször nyilván a síkságra vezető utakat, a nyugatra nyíló hágót ellenőrzik. Csak jussanak el a Toronytól minél északabbra, akkor majd keres valami keletre vezető ösvényt, mely elvezeti őket útjuk utolsó és legkeservesebb szakaszára. Így hát átvágtak a köves folyóágyon, rátértek az ork-ösvényre, s egy darabig azon haladtak. A szirtek, bal kéz felől, fölébük hajlottak, így hát föntről nem lehetett látni őket, de az ösvény egyre kanyargott, s ők minden kanyarban óvatosan megragadták kardjuk markolatát.
A fény nem erősödött tovább, mert az Orodruin most is gőzfelhőket böfögött s lövellt a magasba, szél ellen, s ezek följebb-följebb szálltak, míg csak fölébe nem kerültek a szélnek, ott szétterültek, mérhetetlenül nagy mennyezetet alkottak, amelynek központi pillére a homályból szökött föl a látóhatáron túlról. Már több mint egy órája baktattak, mikor egy hang megtorpantotta őket. Vízcsobogás. Bal kéz felől, egy vízmosásból, mely olyan keskeny és szegélye olyan éles volt, mintha baltával hasították volna kőbe, víz csöpögött: tán napsütötte tengereken összegyűlt felhők szerencsétlenségére épp a Fekete Föld falai fölött lecsapódott édesvizének utolsó, a föld alatt haszontalanul vándorló maradéka. Itt csurgott ki a kőből, picinyke csermelyt alkotva folyt át az ösvényen, s fordult délre, hogy hamarosan elvesszen a holt kövek között.
Samu odaugrott. – Csak még egyszer találkozzam az Úrnővel – kiáltotta –, ezt megmondom neki. Fény, most meg víz! – Aztán elhallgatott. – Hadd igyam először én, Frodó uram – mondta.
– Jó, de van ott hely kettőnknek is.
– Nem azért – felelte Samu. – Hanem mert hátha mérgező, vagy mert valami olyan baja van, ami hamar megmutatkozik, és inkább már én, mint te, ugye érted?
– Értem. De azt hiszem, mégiscsak együtt kellene szerencsét próbálnunk, Samu, áldást vagy átkot. De mindenesetre vigyázzunk: hátha nagyon hideg.
A víz hideg volt, de nem jeges, s az íze kellemetlen: kesernyés is, olajos is, vagy legalábbis odahaza azt mondták volna. Itt azonban jónál is jobb volt, félelmet, józanságot legyőzően jó. Teleitták magukat, és Samu megtöltötte a kulacsát. Frodó megkönnyebbült, több mérföldet gyalogolt, míg csak a ki nem szélesedett út, s a szélén a nyers kőfal arról nem árulkodott, hogy újabb ork-erődhöz közelednek.
– Itt kell letérnünk az útról, Samu – mondta Frodó. Fölsóhajtott, egy pillantást vetett a komor hegyvonulatra a völgy túloldalán. – Még épp annyi erőm maradt, hogy keressünk odafönt valami zugot. Aztán pihennem kell egy kicsit.

A folyó medre itt valamivel az ösvény alatt húzódott. Lemásztak hát, és elindultak, át a medren. Meglepetésükre fekete pocsolyákra leltek, amelyeket fentről csörgedező gyér vizű erecskék tápláltak. A nyugati hegyek alján, a külső szélén, Mordor haldokló föld volt, de még nem teljesen halott. És itt még növényzetet is találtak, durva, torz, szomorú, életükért küzdő zöld növényeket. A Morgai vízmosásaiban, a túloldalon, kövekbe kapaszkodó, csenevész gyalogbokrokat, durva szálú, szürke sziklával birkózó fűcsomókat, a köveket belepő aszott zuzmót, s mindenütt görcsös, kusza, elterpeszkedő tüskebokrokat. Némelyiknek hosszú, hegyes tüskéi voltak, némelyiknek kampós tövisei, élesek, mint a kés. Tavaszi, aszott levelek csüngtek róluk, surrogtak-zörögtek a szomorú szélben, de féregrágta rügyeik csak most nyiladoztak. Szürke vagy sötétbarna, vagy éppen fekete, s mint az orkok, vörös foltot viselő legyek röpködtek és csíptek, a cserjés fölött éhes szúnyogok felhői táncoltak-kavarogtak.
– Az ork-ruha itt semmit nem ér – mondta Samu, miközben vadul csapkodott maga körül. – Inkább orkirhám lenne!
Végül aztán Frodó nem bírta tovább. Még fölkapaszkodtak egy keskeny, nem nagyon meredek vízmosáson, de attól még messze voltak, hogy akárcsak meglássák is az utolsó, fűrészfogú hegygerincet. – Le kell pihennem, Samu – mondta Frodó –, s ha tudok, aludnom egyet. – Körülnézett a sivár tájon, de egy zugot nem látott, ahová akár egy állat is bekúszhatott volna. Végül fáradtan bekucorodott a tüskebokrok függönye mögé, amely egy alacsony szikláról csüngött alá.
Üldögéltek, s ettek, ami volt: a kincset érő lembas-t eltették nehezebb időkre, inkább azt ették, ami Faramir útravalójából Samu batyujában még megmaradt: némi szárított gyümölcsöt, egy-egy szeletke pácolt húst, s utána egy-egy korty vizet. A völgy tócsáiból ittak ugyan, de megint csak megszomjaztak. Mordor levegője valahogy kesernyés volt, és kiszárította a szájukat. Mikor Samu a vízre gondolt, még az ő reményre hajló lelke is megrendült. A Morgain túl Gorgoroth iszonyú síkságán kellett átvágniuk.
– Akkor aludj most először te, Frodó uram – mondta. – Megint sötétedik. Azt hiszem, a nap vége felé járunk. – Frodó fölsóhajtott, s mielőtt még Samu végigmondta volna, már aludt is. Samu küzdött a fáradtsággal, fogta Frodó kezét, el is üldögélt így némán, késő éjszakáig. Aztán, hogy ébren tartsa magát, kikúszott rejtekhelyükről, és körülnézett. Az egész föld mintha alattomos neszekkel lett volna teli, nyikorgással, csikorgással, de sem beszédhangot, sem lábdobogást nem hallott. Nyugaton, magasan az Ephel Dúath fölött fakószürke volt az égbolt. És Samu látta, hogy egy hegyes sziklacsúcs fölött, magasan fönn, a felhőrongyok közül fehér csillag kandikál ki egy pillanatra. Szépsége szíven ütötte, ahogy a meggyalázott földről föltekintett, visszatért belé a remény. Mert mint tiszta és hideg fénysugár döfött belé a gondolat, hogy a Homály végső soron csak múló kicsiség: a fény és a szépség túl van azon, hogy elérhetné. Éneke a Toronyban inkább a dac, mint a remény jele volt, hisz akkor önmagára gondolt. De most egy pillanatra leszakadt róla a maga, sőt a gazdája sorsa miatt érzett aggodalom. Visszakúszott az ágak alá, odaheveredett Frodó oldalára, s minden félelmet félretéve mély és zavartalan álomba merült.

Egyszerre ébredtek, kéz a kézben, Samu majdhogynem friss lett, új napra kész, de Frodó felsóhajtott. Álma szorongós volt: tűzzel álmodott, ébredése nem hozott enyhülést. Az alvás azért segített rajta valamit, erősebb lett, könnyebben vitte a terhét újabb egynapi járóföldre. Nem tudták, hány óra, azt sem, hogy mennyit alhattak, de ettek egy falatot, ittak egy kortyot, s továbbmentek a vízmosáson, amíg csak ki nem bukkantak egy kőszakadással borított meredek hegyoldalon. Itt már minden, ami élt, föladta a harcot, a Morgai csúcsain nem nőtt fű; csupaszok voltak, szaggatottak és simák, mint a pala.
Sok ide-odajárkálás és keresgélés árán találtak végre egy utat, ahol föl tudtak mászni, az utolsó néhány száz lábnyit azonban már négykézláb tették meg. Végül két fekete kőszirt közt egy hasadékhoz értek, s ahogy átmentek rajta, ott találták magukat Mordor legbelső kerítésének szegélyén. Alattuk, vagy ezerötszáz lábnyi meredek sziklafal alján, a belső síkság nyúlt el, s veszett a formátlan homályba.
Még mindig messze, vagy negyvenmérföldnyire, ott látták a Végzet Hegyét, lába hamuban nyugodott, kúpja magasra szökött, bűzös fejét felhő övezte. Tüze most elhomályosult, parázslott álmában, fenyegető volt és veszedelmes, mint a szunnyadó vadállat. Mögötte roppant homály lebegett, baljós, akár a viharfelhő, Barad-dûr messze északra, a Hamuhegyig visszaszorított fátyola. A Fekete Hatalom mély gondba merült, a Szem befelé fordult, kételyt ébresztő, veszélyt jelző híreken töprengett: egy fényes kardon, egy szigorú és királyi arcon, amit színről színre látott, s így egy darabig nem is gondolt mással, s roppant várát, Kaputól Kapuig s Toronytól Toronyig komor homály borította.
Frodó és Samu undorral vegyes csodálattal bámulta e gyűlöletes földet. Közöttük és a füstölgő hegy között, a hegy körül északra és délre, halott rommező terült el, kiégett, fulladt kősivatag. Töprengtek, hogy e birodalom ura vajon hogy tartja fenn és táplálja rabszolgáit és hadseregeit? Márpedig voltak hadseregei. Ameddig a szemük ellátott, végig a Morgai lábánál és tovább is, délre, táborok álltak, sátortáborok, rendezett kis katonavárosok. A legnagyobbak egyike épp ott volt alattuk, jobbra. Majd egy mérföldnyire nyúlt ki a lapályra, mint egy roppant hangyaboly, sivár, nyílegyenes utcáit kunyhók, hosszú, seszínű, alacsony házak szegélyezték, s körülötte nyüzsgött a nép, a táborból széles út vezetett délkeletre, a morguli útra, s az úton több sorban is kis fekete alakok vonultak sietősen.
– Ez csöppet se tetszik nekem – mondta Samu. – Úgy is mondhatnám, elég reménytelen... attól eltekintve, hogy ahol ennyi nép összegyűlik, ott kútnak és víznek is kell lennie, élelemről nem is beszélve. S ezek itt emberek, nem orkok, ha a szemem nem csal.
Sem ő, sem Frodó nem tudott azokról a nagy, rabszolgák művelte mezőkről, amelyek e roppant birodalom déli szegélyén húzódtak, túl a hegy gőzein, a szomorú és fekete vizű Núrnen-tó partján, sem azokról a nagy utakról, amelyek északra és keletre vezettek az adófizető országokba, ahonnét a Torony katonái hosszú szekérsorokon hordták az árut, a zsákmányt és a rabszolgákat. Itt, az északi vidéken, a bányák és kohók találtak helyet, és a régen kitervelt háború raktárai, itt gyűjtötte össze a Fekete Hatalom sakkbábukként mozgatott hadait. Első hadmozdulatait, hogy erejét éreztesse, nyugati határvonalain hajtotta végre, észak és dél felé. Pillanatnyilag épp visszavonta seregeit, és új hadakat állított fel Cirith Gorgor körül, hogy azokkal csapjon le, bosszúból. S ha többek közt az volt a célja, hogy minden támadástól megvédje a Hegyet, ennek érdekében is aligha tehetett volna többet.
– Ámbár – folytatta Samu –, akármennyi enni- és innivalójuk van, mi ahhoz nemigen juthatunk hozzá. Mert én nem látok semmiféle utat lefelé. S még ha leérünk is, azon az ellenségtől nyüzsgő nyílt vidéken aligha jutunk keresztül.
– Akkor is meg kell próbálnunk – mondta Frodó. – Nem rosszabb, mint vártam. Sose reméltem, hogy átjutunk: És most se látok reményt rá. De akkor is meg kell tennem, ami tőlem telik. Most az a dolgom, hogy amíg csak lehet, elkerüljem a fogságba esést. Így hát, azt hiszem, tovább kell mennünk észak felé, hadd lássuk, mi a helyzet ott, ahol a nyílt síkság a legkeskenyebb.
– Gondolom, ugyanez – vélte Samu. – Ahol keskenyebb, ott az emberek is, orkok is sűrűbben vannak. Majd meglátod, Frodó uram.
– Ha odáig eljutunk, biztos, hogy meg – mondta Frodó, és elfordult.

Hamarosan rájöttek, hogy lehetetlen megmaradniuk a Morgai gerincén, vagy legalábbis a gerinc közelében, ahol nemhogy út nincsen, de a haladást unos-untalan mély szakadékok gátolják. Végül hát kénytelenek voltak visszamenni a vízmosáson, ahol fölkapaszkodtak, megint csak a völgyben keresni utat. Keserves egy út volt, mert nem mertek átvágni a túloldalra, a nyugati oldalon húzódó ösvényre. Egy-két mérföldnyire, ahogy behúzódtak egy nagy kő lábánál a mélyedésbe, megpillantották az orkerődöt, amiről eddig is sejtették, hogy ott van a közelükben: a falat, a kőkunyhók csoportját egy barlang feketén ásító szájánál. Mozgást nem észleltek, de akkor is óvatosan osontak tovább, amennyire csak lehetett a tüskebokrok közt, amelyek egészen odáig sűrűn benőtték a meder mindkét partját.
Talán két-három mérföldnyire mentek tovább, az ork-erőd teljesen eltűnt a szemük elől, s épp mikor kezdtek már szabadabban lélegezni, harsány és durva ork-hangok ütötték meg a fülüket. Azonnal besurrantak a satnya bokrok sűrűjébe. A hangok közeledtek. Egyszer csak két ork bukkant fel a szemük előtt. Egyik – az íjas – rongyos barna ruhában, ez a kisebb termetű, fekete bőrű fajtából való volt, az orra lika tág és szimatoló. A másik nagy, harcos ork, mint Sagrat csapatának tagjai. Ez a sisakján a Szem jelét viselte. Ennek is íj volt a hátán, s a kezében kurta, széles levelű lándzsa. Szokás szerint civakodtak, s mint hogy nem tartoztak azonos fajtához, a Közös Nyelvet használták, a maguk módján.
Alig voltak húszlépésnyire a hobbitok búvóhelyétől, mikor a kicsi ork megállt. – Nem! – acsargott. – Én hazamegyek. – A völgy túlfelére, az ork-táborra mutatott. – Semmi értelme, hogy tovább is koptassam az orrom a köveken. Mondom, hogy nem maradt semmi nyom. Mikor rád hallgattam, elvesztettem a szagot. Az fölfelé vezetett a hegyekbe, és nem a völgybe, mondom.
– No, kis szaglászok, ti sem vagytok jók semmire – mondta a nagy ork. – Többet ér a szemem, mint a ti taknyos orrotok.
– No és, mit látsz vele? – vicsorgott a másik. – A fenébe is, még azt se tudod, kit keresel.
– Ki tehet róla? – mondta a katona. – Én nem. A parancs fentről jött. Először azt mondták, egy csillogó páncélos, nagy tündét, aztán valamiféle törpöt, aztán egy horda lázadó uruk-hait, de lehet, hogy mindet egyszerre.
– Hh! – mondta a nyomolvasó. – Elvesztették a fejüket, az az igazság. És a fejesek közül néhányan a bőrüket is elveszítik, azt hiszem, ha igaz, amit hallok: a Tornyon rajtaütöttek, közületek is ottmaradt pár száz, és a rab meglógott. Ha ti, harcosok, így folytatjátok, nem csoda, hogy a csatából rossz hírek jönnek.
– Ki mondja, hogy rossz hírek? – ordította a katona.
– Hh! Ki mondja, hogy nem?
– Ez rohadt lázadó beszéd, és kitömlek, ha be nem fogod a pofád, hallod?
– Jó, jó – szájalt a nyomolvasó. – Akkor nem mondok semmit, csak gondolok. De mi köze ehhez az egészhez annak a hártyás kezű sanda fekete békának?
– Nem tudom. Lehet, hogy semmi. De nem jár jóban, hogy itt szaglászik, azt lefogadom. Vesszen meg! Amint parancs jött, hogy állítsuk elő, élve és gyorsan, már meg is lépett.
– Hát remélem, hogy elkapják és móresre tanítják – morgott a nyomolvasó. – Ő kavarta meg a szagokat odafent, elcsórta az eldobott páncélinget, s körös-körül mindent összetaposott, mielőtt még odaértem volna.
– Sikerült valahogy megmentenie a bőrét – mondta a katona. – Mikor még nem tudtam, hogy igényt tartanak rá, rálőttem szép szabályosan, ötven lépésről, eltaláltam a háta közepit, mégis elszaladt.
– A fenébe is! Elhibáztad! – mondta a nyomolvasó. Először mellé lőttél, aztán nem érted utol, aztán rossz nyomolvasókat hívtál. Elegem van belőled. – Otthagyta faképnél.
– Jössz vissza! – ordított a katona. – Följelentelek!
– Kinek? A drágalátos Sagratodnak? Ő már nem lesz kapitány.
– Megadom a nevedet és számodat a nazgûloknak – mondta a katona, és hangja sziszegéssé torzult. – Most azok közül őrzi egy a Tornyot.
A másik megállt, s hangja megtelt félelemmel és haraggal. – Te rohadék kétbalkezes spicli! – ordította. – A dolgodat azt nem érted, még a fajtádhoz sem húzol! Menj a mocsok Vijjogóidhoz, aztán csak fagyasszák meg a húsodat! Ha előbb még el nem kapja őket az Ellenség. Az elsőt már elkapták, úgy hallom, s remélem, igaz a hír.
A nagy ork, lándzsával a kezében utána ugrott. De a nyomolvasó beszökkent egy kő mögé, nyilat eresztett a másik szemébe, az elzuhant, az első meg lélekszakadva rohant át a völgyön, s tűnt el szem elől.

A hobbitok egy darabig csak ültek és hallgattak. Végül Samu moccant meg először. – Nem mondom, szép lövés! – mondta. – Ha ez a meleg barátság egész Mordorban elharapódzik, megoldják a fele gondunkat.
– Csöndesen, Samu – suttogott Frodó. – Lehet a közelben több is. Hajszálon múlt, hogy megúsztuk, s a hajsza nagyobb, mint hittük. De hát Mordorban ez a szellem, Samu, s elharapódzott már minden zugában. Az orkok mindig így viselkednek, ha maguk közt vannak, legalábbis ez járja róluk. Ehhez azonban sok reményt nem fűzhetsz. Minket még jobban gyűlölnek, mindig és minden körülmények között. Ha ezek ketten meglátnak, felfüggesztették volna minden vitájukat, amíg meg nem ölnek.
Hosszan hallgattak. A csöndet megint Samu törte meg, ezúttal suttogva. – Hallottad, mit beszéltek arról a hártyás kezű sanda fekete békáról? Én megmondtam, Frodó uram, hogy Gollam él, ugye, hogy meg?
– Meg. Emlékszem. És csodálkoztam is, honnan tudod – mondta Frodó. – Nohát, gyerünk! Bár, azt hiszem, okosabb lenne, ha nem mozdulnánk ki innét, amíg teljesen be nem sötétedik. Addig meg mondd el, honnan tudtál meg mindent, ami történt. Ha nyugodtan el tudod mesélni.
– Megpróbálom – mondta Samu –, bár ha eszembe jut az a büdös csibész, úgy méregbe jövök, hogy ordítani tudnék.
A hobbitok ott ültek a tüskebokor oltalmában, s közben Mordor komor félhomálya lassan mély és csillagtalan éjszakává feketült, Samu elsuttogta Frodónak mindazt, amit Gollam álnokságáról tudott, beszélt az iszonyú Banyapókról, elmondta az orkokkal esett kalandjait. Mikor a végére ért, Frodó egy szót sem szólt, csak megfogta és megszorította Samu kezét. Végül megmoccant.
– Nos – mondta –, azt hiszem, végül mégis tovább kell mennünk. Csak tudnám, mikor kapnak el, és ér véget ez a hiábavaló kínlódás, bujkálás. – Fölállt. – Sötét van, de az Úrnő üvegcséjét nem használhatjuk. Most vigyázz rá te, Samu, énhelyettem. Én nem tudom, hol tartsam, ha csak a kezemben nem, de ebben a vaksötétben mindkét kezemre szükségem van. Fullánkot meg neked adom. Van egy ork-késem, de nem hiszem, hogy még egyszer vagdalkoznom kellene.

Így éjszaka nehéz volt és veszedelmes az úttalan tájon előrejutniuk, de a két hobbit lassan, veszkődve mégiscsak órák hosszat botorkált észak felé a köves völgy keleti szegélyén. Mikor a nyugati magaslatok fölé újra fölkúszott a szürke fény, jóval azután, hogy valahol messze fölkelt a nap, megint elrejtőztek, s felváltva aludtak egy kicsit. Ha Samura került az ébrenlét sora, egyre az élelmükön járt az esze. Végül aztán, mikor Frodó magától fölébredt, és javasolta, hogy egyenek és menjenek tovább, kibökte a kérdést, ami legjobban nyomta a bögyét:
– Már megbocsáss, Frodó uram – mondta –, van valami fogalmad róla, hogy meddig kell eljutnunk még?
– Nincs. Magam sem tudom pontosan, Samu – felelt Frodó. – Völgyzugolyban, indulás előtt mutattak nekem egy Mordorról készült térképet, amit még azelőtt rajzoltak, hogy Szauron visszatért volna, de már erre is csak halványan emlékszem. Még a legjobban arra, hogy északon volt egy pont, ahol a nyugati és az északi hegyvonulat nyúlványa majdnem összeér. Legalább hatvanmérföldnyire a hídtól, a Torony mellől. Az tán alkalmas rá, hogy ott vágjunk át. Persze, ha odamegyünk, ott még messzebb leszünk a hegytől, mint itt, gondolom, vagy hatvanmérföldnyire. Mert úgy számítom, most harminchat mérföldnyire lehetünk a hídtól, észak felé. Ha minden jól megy, akkor is jó egy hét, amíg a hegyet elérem: S attól tartok, Samu, hogy a teher egyre nő, s ahogy közelebb érünk, egyre lassul a léptem.
Samu fölsóhajtott. – Pontosan ettől féltem – mondta. – Nos, Frodó uram, kénytelenek leszünk ezentúl kevesebbet enni, hogy a vízről ne is szóljak, vagy egy kicsit megnyújtani a lépteinket, legalábbis amíg itt járunk a völgyben. Az útravalónkból már csak egy alkalomra telik, aztán már nincs más, csak tünde-kenyér.
– Majd megpróbálok kilépni, Samu – mondta Frodó, és mély lélegzetet vett. – Gyerünk hát! Kezdjük meg a mai menetet!
Még nem volt egészen sötét. Csak baktattak, bele az éjszakába. Fáradt botorkálással teltek az órák, pihenni ha nagy ritkán megálltak. S amint a homály-szemfödél szegélyén fölbukkant a szürke fény, megint csak elbújtak egy kiálló szikla sötét árnyékába.
A fény lassan erősödött, míg már világosabb nem lett, mint eddig bármikor. A friss nyugati szél most magasra hajtotta Mordor gőzeit. A hobbitok hamarosan mérföldekre elláttak, s ki tudták venni, hogy milyen táj veszi őket körül. A vályú a hegyek és a Morgai között, ahogy feljebb hágott, egyre sekélyedett, s a belső gerinc a végén már alig volt több, mint az Ephel Dúath meredek oldalának párkánya: de keletre, Gorgoroth felé változatlanul meredeken lejtett. Előttük a meder néhány töredezett lépcsőfokban ért véget, mert a fő hegyvonulatból itt magas és csupasz kősarkantyú nyúlt ki kelet felé, s zárta el, mint egy fal. Az északon húzódó szürke és ködös Ered Lithui felől hosszú kar nyúlt elébe: a kettőt keskeny szurdok választotta el: a Carach Angren, a Vasgádoros, amelyen túl Udûn mély medencéje terült el. Ott, a Morannonon túl, vájták Mordor rabszolgái az alagutakat, mély fegyvertárakat, földjük Fekete Kapujának védelmére, s ott gyűjtötte össze nagy sietve Uruk hatalmas seregeit a Nyugat kapitányainak támadásai ellen. A két hegynyúlványon tornyok és erődök álltak, őrtüzek égtek, a nyílást meg földsánc zárta el, előtte mély árok, s ezen egyetlen híd vezetett át.
Pár mérföldnyire észak felé, ahol a nyugati nyúlvány a fővonulatról leágazott, Durthang ódon kastélya állt – most a számtalan ork-erőd egyike, amellyel az Udûn medencéje teli volt: A kastélyból, amint azt az egyre erősödő fényben látni lehetett, kanyargós út vezetett le, s alig egy-két mérföldnyire onnét, ahol a hobbitok hevertek, elkanyarodott keletnek, majd a sziklanyúlvány oldalába vágott párkányon leereszkedett a lapályra s tovább vitt Vasgádoros felé.
A hobbitok innét kitekintve úgy látták, hogy északra vezető útjuk teljességgel haszontalan. Jobb kéz felé, a homály és füst borította lapályon nem láttak semmit, se tábort, se vonuló csapatokat, de az egész vidék fölött éberen őrködött Carach Angren.
– Zsákutcába értünk, Samu – mondta Frodó. – Ha továbbmegyünk, előbb-utóbb egy ork-őrtoronyba ütközünk, márpedig más utunk nincs, csak az, ami onnét ereszkedik le: Hacsak vissza nem fordulunk. Se fölmászni nyugatnak, se leereszkedni keletnek nem tudunk.
– Akkor az úton kell végigmennünk, Frodó uram – mondta Samu. – Próbára kell tennünk a szerencsénket, ha ugyan Mordorban létezik szerencse. Föl is adhatnánk magunkat, vissza is fordulhatnánk, de ugyanúgy tovább is mehetünk. Az élelmünk úgyse tart ki. De akkor már inkább gyerünk!
– Jól van, Samu – mondta Frodó. – Vezess most te! Amíg még futja a reménységedből. Az enyim már elfogyott. És sietni sem tudok. Csak baktatni a te nyomodban.
– De mielőtt még tovább baktatnánk, enned és aludnod kell, Frodó uram. Tessék, egyél.
Megitatta Frodót, és adott neki egy ostya útikenyeret, aztán összehajtogatta a köpönyegét, vánkosul, hogy Frodónak legyen mire a fejét lehajtania. Frodó ahhoz is fáradt volt, hogy tiltakozzék, Samu meg nem mondta meg neki, hogy most itta meg a vizük utolsó cseppjeit, s hogy nemcsak a maga, de még az ő lembas-részét is megette. Mikor Frodó elaludt, Samu fölébe hajolt és hallgatta a lélegzését, nézte az arcát. Kiaszott, mély árkok szántották, de így álmában derűs volt, és nyoma sem látszott rajta semmi félelemnek. – Hát igen, gazdám! – dünnyögte Samu. – Most itt kell hagyjalak egy kis időre, és rá kell hogy bízzalak a szerencsédre. Muszáj vizet kerítenem, különben nincs tovább.
Kikúszott a kő alól, s sziklától szikláig szökkent, hobbitnál szokatlan óvatossággal, lement a mederhez, követte egy darabon fölfelé északnak, amíg oda nem ért a lépcsőfokokhoz, amelyeken, nem kétséges, valamikor egy kis vízesés szökdécselt le. Most minden száraznak és némának tetszett, de Samu nem volt hajlandó kétségbeesni, lehajolt, fülelt, amíg nagy örömére meg nem hallotta, hogy valahol víz csobog. Följebb mászott pár lépcsőfokkal, s pici fekete erecskére lelt, mely a hegyoldalból szivárgott elő, csöpp tócsát alkotott, majd továbbcsordult és elveszett a csupasz kövek alatt.
Samu megízlelte a vizet, és elég jónak találta. Majd ivott egy nagyot, megtöltötte a kulacsát, és visszafordult. Egy fekete alakon – vagy árnyékon – akadt meg a szeme, amely a kövek közt szökdécselve Frodó fekhelye felé tartott. Ajkába harapott, hogy kiáltását elfojtsa, s kőről kőre ugrálva rohanvást indult visszafelé. Akit látott, óvatos jószág volt, látni is alig lehetett, de Samunak nemigen volt kétsége a kiléte felől: alig várta már, hogy elkapja a nyakát. De az meghallotta, hogy közeledik, és gyorsan elillant. Samu úgy vélte, még látja egy futó pillanatra, amint visszanéz a keletre néző sziklafal pereméről, aztán lebukik és eltűnik szem elől.
– Hát most se hagyott cserben a szerencsém – dünnyögte Samu –, de akkor is hajszálon múlt! Nem elég, hogy ezrével nyüzsögnek az orkok, most még ez a büdös csirkefogó is itt szaglászik! Bár lőtték volna le! – Leült Frodó mellé, de nem ébresztette föl, ő maga azonban nem mert elaludni, mikor érezte, hogy képtelen nyitva tartani a szemét, s tovább már hiába küszködik, hogy ébren maradjon, gyöngéden fölkeltette Frodót.
– Sajna, megint itt tekereg az a Gollam, Frodó uram – mondta. – Vagy ha nem ő, akkor kettő van belőle. Elmentem vizet keríteni, s épp mikor jöttem volna vissza, láttam, hogy itt szaglászik. Azt hiszem, nem biztonságos, ha egyszerre alszunk, ne haragudj hát, de nekem már leragad a szemem.
– Az ég áldjon meg, Samu! – mondta Frodó. – Feküdj le, és aludj egyet. Ha meg már választanom kell, hát inkább Gollam, mint az orkok. Ő legalább nem fog a kezükre adni... hacsak őt is el nem kapják.
– Épp csak hogy megöl és kirabol a saját szakállára – morgott Samu. – Tartsd nyitva a szemed, Frodó uram! Itt egy teli kulacs víz. Igyál. Van hol megtöltenünk, ha továbbmegyünk. – S már el is nyomta az álom.

Mikor fölébredt, már fakult a fény. Frodó hátát a sziklának vetve ült, de aludt. A kulacs kiürült. Gollamnak se híre, se hamva.
Visszatért a Mordor-sötétség, izzottak az őrtüzek az ormokon ádáz-vörösen, mikor a hobbitok nekiindultak útjuk legveszélyesebb szakaszának. Fölmentek a csöpp kis forráshoz, onnét fáradtan fölkapaszkodtak az útra, oda, ahol keletre fordul, a húszmérföldnyire lévő Vasgádoros felé. Az út nem volt széles, se fal, se mellvéd nem húzódott a szélén, s ahogy továbbhaladt, egyre csak mélyült mellette a szakadék. Nem hallottak mozgást, s miután hallgatóztak egy darabig, egyenletes léptekkel elindultak kelet felé.
Miután vagy tizenkét mérföldet megtettek, megálltak. Az út, valamivel a hátuk megett, kissé elkanyarodott északnak, s az útszakaszt, amit éppen megtettek, innét nem látták be. Ez végzetesnek bizonyult. Pihentek néhány percig, aztán újra elindultak, de alig jutottak tovább néhány lépésnél, amikor a néma csöndet épp az a hang törte meg, amitől mindvégig a legjobban féltek: menetelő lábak dobogása. Még elég messze, a hátuk mögött, de ha visszatekintettek, már látták a fáklyák pislogását az útkanyarban, nem egész egy mérföldnyire, s a fáklyák gyorsan közeledtek, túlságosan gyorsan, hogy Frodó el tudott volna futni előlük.
– Ettől féltem, Samu – mondta Frodó. – Megbíztunk a szerencsénkben, s lám, most cserbenhagyott. Csapdába estünk. – Kétségbeesetten nézett fel a sziklára, amit az egykori útépítők több embermagasságnyira simára faragtak. Aztán átszaladt az út másik oldalára, és lenézett a homályos szakadékba. – Végül hát csapdába estünk! – mondta. Lerogyott a sziklafal tövébe, és lehorgasztotta a fejét.
– Hát úgy föst – mondta Samu. – Mást nem tehetünk, várjunk, aztán majd meglátjuk. – Ezzel maga is leült Frodó mellé a szirt árnyékába.
Nem kellett soká várniuk. Az orkok ugyancsak igyekeztek. Akik elöl jöttek, kezükben fáklyát tartottak. S csak jöttek, jöttek, a sötétben a veres fények egyre nagyobbra nőttek. Most már Samu is lehorgasztotta a fejét, azt remélte, így sötétben marad az arca, ha a fáklyák odaérnek. Maguk elé tartották a pajzsukat, hogy a lábukat elfedje.
– Hátha nagyon sietős az útjuk, továbbmennek és békén hagynak két fáradt katonát! – gondolta Samu.
Már úgy látszott, igaza lesz. Az elöl menetelő orkok nagyokat léptek, ziháltak, leszegték a fejüket: Valami kisebb fajtához tartoztak, amelyet akarata ellenére hajszoltak a Fekete Úr háborúiba, másra se vágytak, mint hogy a menetnek vége legyen és a korbácstól szabaduljanak. Mellettük két nagy és ádáz uruk rohangált fel-alá, csattogtatta a korbácsot és ordítozott. Sor sor után vonult el a két hobbit előtt, s az árulkodó fáklyafény már messze előttük járt. Samu visszafojtotta a lélegzetét. A menetnek már több mint a fele elvonult. Ekkor az egyik rabszolgahajcsár megpillantotta az út szélén a két alakot. Odacsapott az ostorával, és rájuk ordított: – Hé, ti! Föl! – Ők nem feleltek, mire egy ordítással az egész menetet megállította.
– Gyerünk, tetvek! – kiáltotta. – Nincs időnk csoszogni! – Feléjük lépett, s még a homályban is fölismerte pajzsukon a rajzot. – Megszökni, mi? – vicsorgott. – Az jár az eszetekben? Már tegnap este óta bent kellene lennetek Udûnban. Tudjátok ti azt jól. Föl, és be a sorba, különben megkérdem a számotokat és följelentelek!
Föltápászkodtak, s leszegett fejjel, sántikálva, mint akinek föltört a lába, elindultak a sor vége felé. – Nem a végére! – ordított a hajcsár. – Három sorral előbbre! És ott maradjatok, különben nézhetitek magatokat, ha visszajövök! – Odacsördített szíjostorával a fejük fölé, s egy újabb csördítéssel elindította a menetet, s az szapora ügetéssel nekilódult.
Ez szegény Samunak is elég nehezére esett, amilyen fáradt volt, Frodónak meg valósággal kínszenvedés, sőt hamarosan lidércnyomás. Összeharapta a fogát, megpróbált nem gondolni semmire, úgy küszködött tovább. Fojtogatta az izzadó orkok bűze, s már tátogott a szomjúságtól. De csak mentek, mentek, s ő megfeszítette az akaratát, hogy visszatartsa a lélegzetét és mozgásban tartsa a lábát, arra meg gondolni sem mert, hogy hova és milyen gonosz végre tart. Semmi remény rá, hogy észrevétlen kilépjen a sorból. Az ork-hajcsár újra meg újra hátramaradt és gúnyolódott velük.
– Tessék! – röhögött, és odacsapott a lábukra. – Ahol ostor, ott akarat. Kitartás! Most kaptok egy kis frissítőt, épp csak annyit, hogy a bőrötök majd elviselje a korbácsot, ami a késésért jár. Az majd jót tesz nektek. Tán nem tudjátok, hogy háború van?
Már több mérföldet megtettek, az út egy hosszú lejtőn végre lefelé kanyarodott, a lapályra, amikor Frodó ereje végére ért, s akarata megingott. Megtántorodott, botladozni kezdett. Samu kétségbeesve kapta el, hogy segítsen neki, bár érezte, hogy maga is alig bírja már a tempót. Tudta, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a vég: gazdája elájul, összeesik, fölfedezik a kilétüket, s minden keserves erőfeszítésük hiábavaló. – De legalább ezt az ördög rabszolgahajcsárt elintézem – gondolta.
Már épp a kardja markolatához nyúlt, mikor segítségükre jött a véletlen. Lent jártak a lapályon, s Udûn bejáratához közeledtek. Nem messze előttük, az Udûn kapujához vezető híd fejénél, az út két másik, délről és Barad-dûrból érkező úttal találkozott. Mindkettőn csapatok vonultak, Aragorn seregének közeledtére a Fekete Úr sietve északra vonta az erőit. Így esett, hogy több csapat is összetalálkozott az útkeresztezésnél, a sötétben, a falon égő őrtüzek fénykörén kívül. Minthogy mindegyik elsőként szeretett volna belépni a kapun, hogy mielőbb megpihenjen a menet végén, elkezdődött a tülekedés, átkozódás. A hajcsárok hiába ordítoztak és csattogtatták ostorukat, kitört a verekedés, és itt is, ott is kardot rántottak. Egy Barad-dûrból jött nehézfegyverzetű uruk-csapat megrohanta a Durthangból jött csapatot, s teljessé vált a zűrzavar.
Bárhogy szédelgett Samu a fájdalomtól és a fáradtságtól, rögtön megragadta az alkalmat, földre vetette magát és magával rántotta Frodót is. Több ork is keresztül esett rajtuk acsarogva, átkozódva. A hobbitok lassan, négykézláb kimásztak a forgatagból, s végül észrevétlen letértek az útról a túloldalon. Az útnak itt magas kőszegélye volt, hogy a csapatok vezetői éjszaka vagy a ködben tájékozódni tudjanak, s ez több lábnyira nyúlt a nyílt terep szintje fölé.
E mögött húzódtak meg, s hevertek egy ideig mozdulatlanul. Ahhoz sötét volt, hogy menedéket keressenek, ha ugyan került volna itt egyáltalán menedék, de Samu úgy érezte, mégiscsak jó lesz távolabb kerülniük az országúttól, a fáklyák fényköréből.
– Gyerünk, Frodó uram! – súgta. – Még kúszunk egy kicsit, aztán majd lefekhetsz, és moccannod sem kell. Frodó az utolsó kétségbeesett erőfeszítéssel négykézlábra állt, s nagy kínnal elkúszott még vagy húszlépésnyire. Aztán belehuppant egy sekély gödörbe, amely váratlanul megnyílt előtte, s ott elnyúlt, mint a halott.

 

 

3. fejezet
A Végzet hegye

Samu a gazdája fejére borította rongyos ork-köpenyét, aztán mindkettőjüket letakarta a szürke lórieni köpönyeggel, mind e közben a szép országban járt a gondolata, a tündéknél, s azt remélte, hogy az ő kezük szőtte anyag talán elrejti őket a félelemnek e reménytelen rengetegében. Hallotta, hogy elhal a csoszogás és a kiabálás, amint valamennyi csapat bevonult a Vasgádoron. Úgy érezte, ebben a zűrzavarban, a különféle fajtákból verbuvált tarkabarka hadban senki nem fogja hiányolni őket, legalábbis még nem.
Ivott egy kortyot, aztán rávette Frodót, hogy igyék ő is, s mikor az egy kicsit összeszedte magát, egy egész ostya lembas-t adott neki a drága útravalóból. Erőszakkal diktálta belé. Ezután mindketten elnyúltak, oly fáradtan, hogy már nemigen éreztek félelmet sem. Fel-felriadva, nyugtalanul aludtak: kihűlt rajtuk a veríték, nyomták a derekukat a kövek, és dideregtek. Cirith Gorgoron át a Fekete Kapu felől susogva fújt a talaj mentén a hideg és híg északi szél.
Hajnalban megint föltűnt a szürke fény, de lent, a köveken, a Fekete Föld kerítésén belül mintha hidegen, mégis fojtogatóan állt volna a levegő. Samu kikandikált a gödörből. Körös-körül sivár volt a táj, lapos és színtelen: A szomszédos úton semmi sem mozdult. De Samu félt a Vasgádoros falán vigyázó éber szemektől, hisz az alig volt tőlük kétszáz lépésnyire észak felé. Délkeletre, mint egy mozdulatlan távoli árny emelkedett a Hegy. Füstöt köpködött, s míg azokat a füstoszlopokat, amelyek a magasba törtek, fönt elkapta és keletre sodorta a szél, nagy, nehéz füstfelhők gördültek le az oldalán is és terpeszkedtek el a föld színén. Észak-keletre néhány mérföldnyire, a Hamuhegység előhegyei emelkedtek, mint megannyi komor szürke szellem, azokon túl meg a ködös északi hegyvonulat rajzolódott ki távoli felhőként, alig sötétebben, mint a borús ég.
Samu megpróbálta felbecsülni a távolságokat, és eldönteni, hogy merre is induljanak. – Ez megvan jó ötven mérföld – dünnyögte komoran, ahogy a fenyegető hegyet bámulta –, s ahogy Frodó úr érzi magát, az út úgy eltart egy hétig, mint egy napig. – Megcsóválta a fejét, s miközben töprengett, lassan megfogalmazódott benne egy új és sötét gondolat. Hűséges szívében eddig még soha nem aludt ki hosszú időre a remény, s egészen mostanáig soha nem hagyta ki a számításból a visszautat. Csak most értette meg végre a keserű igazságot: útravalójuk jó esetben épp a célig elég, s ha feladatukat elvégezték, mindennek a végére érnek, ott állnak magukban, fedél nélkül, élelem nélkül a félelmes sivatag kellős közepén. Ahonnét már nincs visszatérés.
– Tehát ez lenne az, amiről kezdettől fogva tudtam, hogy meg kell lennie – gondolta Samu –, az, hogy Frodó urat az utolsó lépésig segítsem, aztán haljak meg vele együtt? Nos, ha ez, akkor is meg kell tennem. De rettentően szeretném viszontlátni Morotvát, Csűrös Rozit meg a bátyját, az Öreget és Százszorszépet, meg mindent. Valahogy nem tudom elhinni, hogy Gandalf elküldte volna Frodó urat erre az útra, ha semmi remény, hogy valaha is visszatérjen. Akkor zökkent ki minden a kerékvágásból, mikor lezuhant a mélybe, ott Móriában. Bár ne úgy történt volna. Ő biztos, hogy kitalálna valamit.
De ha meghalt is a remény Samuban, vagy úgy látszott, hogy meghalt, ez is új erő forrása volt. Samu egyszerű hobbit-arca megszigorodott, majdnem elkomorodott, mint ahogy az akarat is megkeményedett benne, s valami bizsergést érzett minden tagjában, mintha épp most változnék át kő- és acéllénnyé, akin sem a kétségbeesés, sem a fáradtság, sem a végük nincs csupasz mérföldek nem vesznek erőt.
Újonnan támadt felelősségtudatában szeme most a közvetlen környékre tévedt, s azon törte a fejét, hogy mi légyen a legközelebbi tennivaló. Mikor egy kicsit kivilágosodott, meglepve látta, hogy ami messziről tágas és jellegtelen síkságnak látszott, az valójában csupa hepehupa és hasadék. Ami azt illeti, Gorgoroth egész lapálya merő ragya volt, csupa mélyedés, mintha még sársivatag korában mennykövek zápora érte volna. E mélyedések legnagyobbjait kőtörmelék gyűrű vette körül, s repedések ágaztak el belőlük minden irányban. Olyan táj volt ez, ahol rejtekhelyről rejtekhelyre osonhat valaki, s csak a legéberebb szem fedezi fel: már persze olyasvalaki, aki elég erős és nem kell sietnie. Mert annak, aki éhes és megviselt, annak, akinek ilyen messzire kellett eljönnie, hogy élete kudarcát megérje, nagyon is rosszat ígérő táj ez.
Samu mindezt végiggondolta, aztán visszament a gazdájához. Nem kellett fölkeltenie. Frodó a hátán feküdt, nyitott szemmel, s a borult eget nézte. – Nos, Frodó uram – mondta Samu. – Körülnéztem és gondolkodtam egy kicsit. Az úton senki, addig kéne tágulnunk innét, amíg még lehet. Képes vagy rá?
– Képes – mondta Frodó. – Muszáj.
Újra nekiindultak, gödörről gödörre másztak, fedezékről fedezékre szökkentek, már amilyen fedezéket éppen találtak, következetesen rézsút, az északi hegyvonulat lába felé. De mindvégig nyomon követte őket a legkeletibb út, amíg csak a hegyek lábánál elkanyarodva bele nem veszett elöl a Fekete Homályba. Az út laposan, szürkén nyúlt a messzeségbe, de sem ember, sem ork nem vonult rajta: mert a Fekete Úr majdnem befejezte erői átcsoportosítását, s még tulajdon birodalmának falain belül is az éjszakára bízta a titkát, mert megijedt a világ ellene fordult szeleitől, s aggasztották a kerítésen átjutott vakmerő kémekről szóló hírek is.
A hobbitok már nagy óvatosan megtettek néhány mérföldet, mikor végre megálltak. Frodó láthatólag alig állt a lábán. Samu látta, hogy így, kúszva, görnyedten, hol lassan követve valami kétes útvonalat, hol rohanvást, nemigen juthat messze.
– Visszamegyek az útra, amíg még világos van, Frodó uram – mondta. – Bízzunk a szerencsénkben! A múltkor majdnem cserbenhagyott, de csak majdnem. Most jól kilépünk, megyünk pár mérföldet, aztán lepihenünk.
Sokkal nagyobb kockázatot vállalt, mint hitte, de Frodó gondolatait lekötötte a terhe és a küzdelem, amit a lelkében vívott, meg aztán csüggedt is volt ahhoz, hogy a veszéllyel törődjék. Kimásztak az országútra, és ott ballagtak, a Fekete Toronyba vezető kegyetlen, kemény úton. De a szerencse nem hagyta cserben őket, s egész nap nem találkoztak senkivel, semmivel, s mikor leszállt az éjszaka, elnyelte őket Mordor sötétje. Az egész földet megülte a közeledő vihar előérzete: mert Aragorn Kapitányai elhagyták a Keresztutat és lángba borították Imlad Morgul gyilkos rétjeit.
Így hát folytatódott a kétségbeesett út: a Gyűrű délre tartott, a Király lobogója északra. A hobbitok számára minden nap, minden mérföld keservesebb volt, mint a megelőző, erejük fogyott, a föld mind gonoszabb lett.
Aztán elkövetkezett az utolsó, iszonyú éjszaka: mire Aragorn Kapitányai elérkeztek az eleven földek végére, a két vándort is utolérte a tehetetlen kétségbeesés. Négy nap telt el azóta, hogy az orkoktól megszöktek, de olyan volt számukra ez a négy nap, mint egy egyre sötétebb álom. Frodó egész nap nem szólt egy szót sem, csak gyalogolt görnyedten, meg-megbotolva, mintha a szeme már nem látta volna az utat. Samu sejtette, hogy minden fájdalmak közt a legkegyetlenebb, a Gyűrű növekvő terhe kínozza, ez a testét lehúzó és lelkét gyötrő súly. Szorongva figyelte, hogy gazdája föl-fölemeli bal kezét, mintha egy ütést akarna elhárítani, vagy hogy összeszűkülő szemét eltakarja a félelmetes Szem elől, amely megpróbál vele farkasszemet nézni. S a jobb keze néha a mellére kúszott, összeszorult, majd lassan, ahogy megint fölülkerekedett benne az akarata, visszahúzta.
Most, hogy újra leszállt az este, Frodó csak üldögélt térdére hajtott fejjel, karja bénán csüngött a földre, tenyere a földön nyugodott, s az ujjai meg-megrándultak. Samu figyelte, míg csak mindkettőjüket el nem rejtette egymás elől az éjszaka. Nem tudta, mit mondjon, nem talált már szót, aztán meg már őt is saját sötét gondolatai kötötték le. Ami őt illeti, bár kimerült és megülte a félelem árnya, még volt némi maradék ereje. A lembas tartotta életben, ha az nincs, már rég lehever és várja a halált. Mert ha nem is lehetett vele jóllakni, és Samunak minduntalan az evésen, közönséges kenyéren, húson járt az esze, a tündék útikenyere, most, hogy csak azon éltek, és mást nem ettek, még több erőt öntött beléjük, mint eddig. Az akaratot táplálta, erőt adott rá, hogy a gyötrelmeket elviseljék, s úrrá legyenek izmaik, lábuk fáradtságán, mely minden halandó lény teherbírásának mértékét meghaladta. De most megint dönteniük kellett. Az úton nem mehettek tovább, az keletnek fordult, a Nagy Homályba, a Hegy viszont ott tornyosult a jobbjukon, majdnem pontosan délre tőlük, s most arra kellett letérniük. De előtte széles, dögletes gőzökkel teli, kopár és hamuval borított sáv terült el.
– Víz! Víz! – motyogott Samu. Megtartóztatta magát, s pergamenszáraz szájában vastagnak és dagadtnak érezte a nyelvét, de akárhogy vigyázott is, már nagyon kevés maradt, talán ha egy fél kulaccsal, s lehet, hogy még több napi gyaloglás áll előttük. Ha nincs merszük az ork-utat követni, már rég elfogyott volna mind. Mert az út mellett, egymástól jó messze, de szabályos távközökben víztartályok álltak, a csapatok használatára, amelyeknek erőltetett menetben kellett átvonulniuk a víztelen területen. Az egyikben Samu talált egy kis maradék vizet, áporodott volt, és az orkok belepancsoltak, de kétségbeesett helyzetükben nem lehettek finnyásak. Ennek is jó egy napja már. És kilátás sincs többre.
Samu végül belefáradt a gondjaiba és elszunnyadt; eltette másnapra a gondot. Mást nem tehetett. Álom és ébrenlét szorongatóan keveredett. Kárörvendő szemekhez hasonlatos fényeket látott, sötét, lopakodó alakokat, vadállatok neszeit hallotta, megkínzottak üvöltését, fölriadt, csak hogy maga körül vaksötétet találjon, üres és fekete világot. Egyszer föl is állt, és amikor riadtan körülnézett, mintha valóban fakó, szemekhez hasonló fénypontokat látott volna, de nyomban kialudtak és eltűntek.
Lassan, mintha csak soha nem akart volna elmúlni, telt a gyűlöletes éjszaka. S az éjszakát követő nappal is homályos volt, mert itt, a Hegy közelében már állandóan ködös volt a levegő, a Homályból meg, a Fekete Torony felől, előkúszott a fátyol, amit Szauron szőtt maga köré. Frodó hanyatt feküdt, moccanni se moccant. Samu megállt mellette, nem akaródzott megszólalnia, de tudta, hogy most rá vár a szó: fel kell korbácsolnia gazdája akaratát az újabb erőfeszítésre. Végül hát lehajolt, megsimogatta gazdája homlokát, s a fülébe súgta:
– Ébredj, uram! Ideje indulnunk.
Frodó úgy riadt fel, mintha harangot kondítottak volna a füle mellett: fölállt, elnézett dél felé, de mikor szeme megakadt a Hegyen és a sivatagon, megint lekuporodott.
– Nem bírok, Samu – mondta. – Nem bírom el, nagyon nehéz.
Samu még ki sem mondta, máris tudta, hogy hiábavaló, s hogy többet árt vele, mint használ, de szánalmában képtelen volt magában tartani: – Akkor hadd vigyem én egy kicsit, Frodó uram – mondta. – Tudod, hogy szívesen megteszem, amíg az erőmből futja.
Frodó szemében vad fény gyulladt. – Menj innét! Ne érj hozzám! – kiáltotta. – Az enyém, mondom! El innét! – Keze a kardja markolatára tévedt. De nyomban megváltozott a hangja. – Nem, nem, Samu – mondta szomorúan. – Meg kell értened. Ez az én terhem, senki más nem tudná elviselni. Már késő, kedves Samu. Nem tudsz segíteni. Már majdnem a hatalmában vagyok. Nem tudok lemondani róla, s ha megpróbálnád erővel elvenni tőlem, eszemet veszteném.
Samu bólintott. – Értem én azt – mondta. – De gondolkodtam, és amondó vagyok, Frodó uram, hogy van nekünk más egyebünk is, ami nélkül jól meglennénk. Miért ne könnyítenénk hát a terhünkön? Most arra megyünk, egyenesen, ameddig csak lehet. – A Hegyre mutatott. – Nincs értelme, hogy bármit magunkkal vigyünk, amire nincs feltétlenül szükségünk.
Frodó fölnézett a Hegyre. – Nem – mondta –, arrafelé igazán nem kell sok minden. A végén meg már éppen semmi. – Fogta az ork-pajzsot, és elhajította, aztán utána dobta a sisakot is. Majd levetette szürke köpenyét, kikapcsolta nehéz derékszíját, ledobta, s vele kardját is, hüvelyestül. A fekete ork-köpeny rongyait letépte magáról és szétszórta.
– Így most már nem leszek ork többé – kiáltotta –, és nem viselek fegyvert sem, se szépet, se mocskosat. Fogjanak el, ha tetszik!
Samu is követte példáját, s levette ork-holmiját. A batyujából kiszedett mindent. Valahogy mindegyik darab a szívéhez nőtt, ha másért nem, mert ilyen messzire elhozta, nagy fáradalom árán.
Legnehezebben a főzőedényeitől vált meg. Még a gondolatra is, hogy eldobja, elöntötte szemét a könny.
– Emlékszel arra a nyúlra, Frodó uram? – kérdezte. – S arra a helyre ott a napsütötte partoldalban, Faramir hazájában, aznap, hogy az olifántot láttam?
– Nem, sajnos nem, Samu – mondta Frodó. – Azt tudom, hogy történt valami ilyesmi, de fölidézni képtelen vagyok. Sem az étel, sem a víz ízét, sem a szél neszét, sem a fák, a fű vagy a virágok képét, még a hold, a csillagok képe sem maradt meg bennem. Meztelen vagyok a sötétben, Samu, s még egy fátyol sincs közöttem meg a tűzkerék között. Már ébren is csak azt látom, minden más elhomályosul.
Samu odament hozzá. – Minél előbb szabadulunk tőle, annál előbb pihenhetünk – mondta akadozva, mert ideillőbb szavakat nem talált. – A beszéd itt nem segít – dünnyögött magában, miközben összegyűjtött mindent, amitől szabadulni akartak. Nem akaródzott nyíltan itt hagynia a sivatagban semmit, hogy bárki láthassa. – Az a büdös csibész úgyis megtalálta az ork-páncélinget, minek neki most kard is hozzá. Elég gonosz a keze akkor is, ha üres. És az én lábosaimmal csak ne vacakoljon. – Odavitte az egészet a közelben ásító sok szakadék egyikéhez, és beleszórta. Mintha szívében lélekharangot kondítottak volna, mikor meghallotta a mélybe hulló lábosok csattanását.
Aztán visszatért Frodóhoz, levágott egy darabot a tünde-kötélből, s átkötötte vele a szürke tünde-köpenyt gazdája derekán. A többit gondosan összetekerte, s visszarakta a batyujába. Ezen kívül csak az útikenyér maradékát tartotta meg, s a kulacsot. Fullánk is ott lógott a derekán. Zubbonya belső zsebében, a szíve közelében, ott rejtegette Galadriel üvegcséjét és a dobozkát, amit ő kapott tőle ajándékba.

Most, hogy szembenéztek a Heggyel, és elindultak, eszükbe se jutott már bujkálni, fáradt tagjaikat és meg-megcsukló akaratukat arra az egy célra összpontosították, hogy előrejussanak. A komor nap homályában még itt, az éberség hazájában sem igen akadt lény, aki ki tudta volna kémlelni őket, legfeljebb közvetlen közelről. A Fekete Urat rabszolgái közül legfeljebb egy nazgûl figyelmeztethette volna a veszélyre, amely kicsiségében is megfékezhetetlenül hatol jól őrzött országa szívébe. De valamennyi nazgûl messze járt fekete szárnyán, mind Aragorn seregét leste, s a Fekete Torony figyelme is arra irányult.
Samu aznap úgy érezte, hogy a gazdája új erőre kapott, sokkal több erőre, mint azt ez a kis könnyebbség indokolta volna. Mindjárt kezdetben messzebbre jutottak és hamarabb is, mint remélni merték. A terep nehéz volt és ellenséges, mégis jól haladtak, és már a Hegy is közelebb volt. De ahogy telt a nap, s a félhomály is idő előtt mélyülni kezdett, Frodó háta megint meggörnyedt, lába meg-megroggyant, mintha a megújult erőfeszítés fölemésztette volna minden maradék erejét.
Mikor legutóbb megpihentek, lerogyott, és azt mondta: – Szomjas vagyok, Samu – aztán többet egy szót sem. Samu adott neki egy korty vizet. Most már csak egyetlen korty maradt. Már ő sem volt magánál, úgy gyalogolt, és most, hogy megint magába zárta őket Mordor éjszakája, másra se tudott gondolni, csak vízre, eszébe jutott minden patak, folyó vagy forrás, amit valaha látott, zöld füzek árnyékában vagy napfényben csillogva, amint táncol, fodrozódik, csak hogy kínozza őt vak szeme mögött. Ott érezte a hideg iszapot a lába ujjai közt, amint a Morotvánál a holt vízben gázolt Csűrös Zsolival, Tamással és Nibsszel meg a húgukkal, Rozival. – De ez már évekkel ezelőtt volt – sóhajtott föl – és milyen messzi. A visszaút, ha van olyan, a Hegyen át vezet.
Aludni nem tudott, egyre vitatkozott önmagával. – Helyes, jól van, eddig jobban ment minden, mint remélted – mondta ellentmondást nem tűrően. – Legalábbis jól kezdődött. Úgy számolom, idáig az útnak több mint a felét megtettük. Már csak egy nap kell. – És itt elhallgatott.
– Ne légy bolond, Csavardi Samu – jött a válasz a tulajdon hangján: – Nem bír ki még egy ilyen napot, ha egyáltalán mozdulni képes. És te se bírod soká, ha továbbra is neki adsz minden vizet és az étel java részét.
– Még jó darabot elmegyek így, és el is akarok.
– Hova?
– Hát a Hegyre.
– És aztán, Csavardi Samu, onnét hova? Ha odaérsz, ott mit csinálsz? Mert ő egymaga semmire sem képes. – Samu keserűen döbbent rá, hogy erre nincs válasza.
Erről fogalma sincs. Frodó alig beszélt a megbízatásáról, és Samunak csak halvány elképzelése volt, hogy a Gyűrűt valahogy a Tűzbe kell dobni. „A Végzet-katlan” – dünnyögte, ahogy eszébe jutott a régi név. – Nos, lehet, hogy Frodó úr tudja, hol keresse, mert én nem.
– Tessék! – jött a válasz. – Az egész teljesen haszontalan. Ő maga mondta. Bolond vagy, hogy reménykedsz és töröd magad. Akár le is fekhetnétek és alhatnátok, együtt, napokig, hetekig, ha nem vagytok ilyen megátalkodottak. Igaz, akkor is utolérne a halál, sőt. Akkor meg éppenséggel lefekhetnél, s hagyhatnád az egészet a fenébe. Úgyse jutsz fel soha a tetőre.
– De mennyire, hogy feljutok, még ha mindent itt kell hagynom, csak a csontomat nem, akkor is – csattant fel Samu. – S majd én viszem fel Frodó urat, ha beleroppan a hátam, ha megszakad a szívem, akkor is. Elég a vitából!
S ekkor Samu érezte, hogy megreszket alatta a föld, s meghallotta vagy megérezte a föld alatt bebörtönzött mennydörgés távoli robaját. Veres láng lobbant fel, villant meg a felhőkön s halt el. A Hegy álma is nyugtalan volt.

Elkövetkezett az Orodruinra vezető útjuk utolsó szakasza, s ez olyan gyötrelmes volt, hogy Samu nem is hitte, hogy ennyit kibír. Mindene fájt, a szája úgy kiszáradt, hogy már nyelni se tudott. A sötétség nem oszlott, s erről nemcsak a Hegy füstje tehetett, úgy tetszett, vihar közeledik, messze délkeleten szárazvillámok villogtak a sötét ég alján. A legrosszabb, hogy a levegő teli volt dögletes gőzökkel, fájt és nehéz volt lélegzetet venniük, szédelegtek, meg-megtántorodtak és többször is összerogytak. De az akaratuk nem engedett, és tovább küszködtek.
A Hegy egyre közelebb kúszott, míg már, ha fölemelték kő nehéz fejüket, az egész látóterüket betöltötte. Roppant nagyságában tornyosult fölibük: irdatlan tömeg hamu, iszap, égett kő, amiből meredek falú kúp szökött az égre. Mielőtt a naphosszat tartó félhomály véget ért és a valódi éjszaka beköszöntött volna, kúszva, botorkálva eljutottak a láva tövébe.
Frodó levegő után kapott és elvetette magát a földön. Samu melléje ült. Ha fáradt volt is, meglepetésére könnyebbnek érezte magát, s mintha a feje is kitisztult volna. Már nem bajlódott azzal, hogy önmagával vitatkozzék. Ismerte a kétségbeesés valamennyi érvét, de nem hallgatott rájuk. Akarata megacélozódott, csak a halál törhette meg. Nem vágyott aludni, s úgy érezte, szüksége sincs rá, de éberségre annál inkább. Tudta, hogy most minden kockázat és minden veszedelem egy ponton gyűlik össze: a másnap a végzet, a végső erőfeszítés, az utolsó lélegzet napja. És aztán? Az éjszaka mintha sosem akart volna véget érni, mintha az idő is megállt volna, perc perc után hullott el holtan, halmozódott múlatlan órákká, s változás semmi. Samu már arra gondolt, hátha eljött a második sötétség ideje, és nem is lesz soha többé nappal: Végül megfogta Frodó kezét. Az hideg volt és reszketett. Gazdája didergett. – Nem kellett volna otthagynom a takarómat – dünnyögte Samu, odafeküdt Frodó mellé, és megpróbálta karjával, testével melengetni. Aztán elaludt, s küldetésük utolsó napjának reggeli homálya egymás oldalán lelte őket. Előző nap, azután, hogy megváltozott a nyugati szél iránya, beállt a szélcsönd, de most megint föltámadt és északról fújt, lassan-lassan a láthatatlan nap fénye is átszűrődött a homályon, oda, ahol a hobbitok feküdtek. – Gyerünk! Még egy utolsó nekirugaszkodás! – mondta Samu, ahogy nagy kínnal föltápászkodott. Aztán lehajolt Frodóhoz, és gyöngéden fölébresztette. Frodó nyögve, tántorogva talpra állt, majd megint térdre rogyott. Tekintetét nagy nehezen fölemelte a fölötte tornyosuló Végzet-hegy lejtőire, majd elindult, szánalmasan, négykézláb. Samu ránézett, és sírt a szíve, de száraz, égő szeméből nem jött könny. – Azt mondtam, viszem, ha a hátam beleroppan, akkor is – mormolta. – És vinni is fogom! – Ugyan már, Frodó uram! – kiáltotta. – Ha Azt nem vihetem helyetted, akkor téged viszlek, és veled Azt is. Állj hát fel. Gyerünk, kedves Frodó uram. Samu majd a hátára vesz. Csak azt mondd meg, hová, és ő odamegy.
Hátára vette Frodót, és Frodó lazán átölelte a nyakát, ő meg jól magához szorította a lábát, meglepve észlelte, hogy nem is olyan nehéz. Gondolta, elég a gazdája önmagában is, de számított rá, hogy annak az átkozott Gyűrűnek a súlya is részben őt fogja nyomni. De nem. Könnyen bírta. Vagy azért, mert Frodó majdhogy el nem fogyott már a sok fájdalomtól, a sebesüléstől, a mérges csípéstől, a bánattól, rettegéstől és hosszú vándorlástól, vagy mert neki adatott valami végső erő, de nem érezte nehezebbnek a hátán, mintha egy hobbit gyerekkel játszana lovacskát a Megye valamelyik mezején, kertjében vagy rétjén. Mély lélegzetet vett, és nekiindult.
A Hegy lábát északról érték el, az itteni hosszú, szürke lejtők, ha szaggatottak is, nem voltak olyan meredekek. Frodó nem mondott semmit, így hát Samu úgy küszködött előre, ahogyan tudott, más vezetője nem lévén, mint a szándék, hogy olyan magasra jusson, amilyen magasra tud, és addig, míg még telik az erejéből és bírja akarattal. Csak mászott hát, följebb és följebb, hol erre, hol arra fordult, amerre a hegyoldal nem volt olyan meredek. Többször is fölbukott, s a végén már úgy kúszott, mint a csiga, nehéz terhével a hátán. Mikor az akarata már nem volt képes tovább hajszolni őt, s lába föladta a harcot, megállt, s szelíden letette az urát.
Frodó kinyitotta a szemét, és mély lélegzetet vett. Itt fenn, az alattuk kanyargó, szétterülő dögletes gőzök felett, könnyebben lélegzett. – Köszönöm, Samu – mondta rekedten suttogva. – Mennyit kell még menni?
– Nem tudom – mondta Samu. – Mert hogy nem tudom, hova megyünk.

Hátranézett, aztán fel, maga is meg volt lepve, hogy ez az utolsó erőfeszítés milyen messzire elhozta őket. A magában álló, baljós Hegy magasabbnak látszott, mint amekkora valójában volt. Samu most már látta, hogy nincs olyan magas, mint az Ephel Dúath hágói, amelyeket Frodóval megmászott. Hatalmas lábazatának zűrzavaros és összevissza hányt magaslatai talán ha háromezer lábnyira nyúltak föl a lapály síkjától, s fölöttük már feleannyi se volt a központi kúp, amely csipkés szélű kráterben végződő roppant komlószárítóra vagy kéményre emlékeztetett: De Samu eddig már majd a felét megmászta a talapzatnak, s Gorgoroth füstbe, gőzökbe burkolt homályos lapálya ott nyúlt el alatta, a szeme előtt. Ahogy fölnézett, fölkiáltott volna, ha kiszáradt szája kiáltani tud: mert világosan látszott, hogy a gödrök és halmok közt út vagy ösvény vezet föl. Nyugaton indult és csigavonalban kerülte meg a Hegyet, mígnem a kúp aljának keleti felén el nem veszett szem elől.
A legalját, közvetlenül maga fölött, nem látta, mert ott, ahol állt, meredeken szökött fel a hegyoldal, de sejtette, hogy csak egy kicsit kell küszködnie, és már eléri. Újabb reménysugár. Még a végén meghódítják a Hegyet! – Nohát, hisz lehet, hogy épp azért van itt! – mondta magában. – Ha nem lenne, kénytelen lennék a végén beismerni, hogy vereséget szenvedtem.
Pedig az ösvény nem Samu céljaira épült. Ő nem tudta, de Szauron Útját látta, amely a Barad-dûrból vezetett a Sammath Naurhoz, a Tűz Kamrájához. A Fekete Torony roppant nyugati kapuja előtt nagy vashíd ível át egy szakadékon, majd az út három mérföldet tesz meg a lapályon két füstölgő repedés közt, majd hosszú, enyhe kaptatón ér föl a Hegy keleti oldalára. Itt elkanyarodik, nagy ívben, délről északra, megkerüli a Hegyet, majd a kúp körül csigavonalban, ha nem is a füstölgő kráterig, de egy feketén tátongó bejáratig emelkedik, amely keletre, nyílegyenesen Szauron homályba burkolt várára, azon is a Szem Ablakára néz. Az utat a Hegy kohójának ömledéke nem egyszer eltorlaszolta, elpusztította, de számtalan ork munkája árán újra meg újra helyrehozták, megtisztították.
Samu mély lélegzetet vett. Az ösvény ott van, az igaz, de hogy jut fel odáig? Először is ki kell egyenesítenie fájó hátát. Lefeküdt Frodó mellé, hogy pihenjen egyet. Egyikük sem beszélt. Lassan kivilágosodott. Samut ekkor elfogta a nyugtalanság, maga sem értette, miért. Mintha biztatta volna valaki: – Most! Most! Mielőtt még késő! Összeszedte magát, fölállt. Úgy látszik, Frodó is érezte a sürgetést. Nagy kínnal föltérdepelt.
– Majd mászom, Samu – mondta zihálva.
Így hát araszról araszra, mint két kis szürke féreg, fölkúsztak a lejtőn. Az ösvényhez értek, s látták, hogy az széles, és döngölt kőtörmelék, hamu borítja. Frodó kimászott rá, s mintha csak kényszerítenék, lassan keletre fordult. A távolban Szauron Homálya csüngött, de tépte-szaggatta a kinti világból jött vihar szele, vagy az is lehet, hogy belülről kavarta a nyugtalanság, mert dagadoztak, s egy pillanatra fölszakadtak körülötte a felhők, s ekkor megpillantották: feketén, feketébben, sötétebben, mint a roppant feketeség, amely körülvette Barad-dûr legfelső tornyának fiatornyokkal övezett magasra szökő vaskoronáját. Csak egy pillanatra látták, mintha az egyik ablakból, mérhetetlen magasból, vörös láng villant volna, az átható Szem vágott volna feléjük, aztán az árnyak megint összezárultak, s az iszonyú látomás eltűnt. A Szem nem fordult feléjük: északra nézett, ahol Aragorn Kapitányai álltak szorult helyzetükben, s most rájuk irányult minden rosszindulata, de Frodó ettől az egy rettentő pillantástól is úgy rogyott össze, mintha gyilkos ütés érte volna. Keze a láncot kereste a nyakában.
Samu melléje térdelt. Hallotta, hogy Frodó halkan, alig hallhatóan suttogja: – Segíts, Samu! Segíts, Samu! Fogd le a kezemet. Én nem vagyok képes visszatartani. – Samu összefogta ura két tenyerét és megcsókolta, majd szelíden a két keze közé vette. S egyszerre beléhasított a gondolat: – Észrevett! Mindennek vége, vagy hamarosan vége lesz! No, Csavardi Samu, az egésznek befellegzett!
Hátára vette Frodót, két kezét összefogta a mellén, s hagyta, hogy ura lába szabadon kalimpáljon. Aztán leszegte a fejét és nekirugaszkodott az emelkedő útnak. Nem volt olyan könnyen járható, mint amilyennek első pillanatban látszott. Még szerencse, hogy azok a nagy tüzek, amelyek akkor törtek ki, amikor Samu fönn állt a Cirith Ungolon, javarészt a déli és a nyugati lejtőn csurogtak le, s így nem torlaszolták el az utat. De az sok helyt még így is szétomlott, vagy tátongó repedések keresztezték. Miután egy darabig keleti irányban haladt, élesen visszakanyarodott és nyugati irányban folytatódott. Az útkanyart egy vén, viharvert sziklába vágták, amit a Hegy kohói okádtak ki valamikor régen. Samu a terhe alatt zihálva fordult be az útkanyarba: s épp mikor befordult, szeme sarkából megpillantott valamit, valami kis kőforma feketeséget, ami a szikláról hullott alá, amikor elhaladt alatta.
Valami fejbe vágta, előrebukott, fölhorzsolva a keze fejét, mely még mindig az ura kezét szorongatta. Aztán már tudta, mi történt, mert fektében meghallotta maga fölött a gyűlölt hangot:
– Gonosz gazda! – sziszegte. – Gonosz gazda, becapja szegény Szméagolt, gollam. Arra nem szabad menni: Nem szabad bántani a Drágaszágot. Add ide Szméagolnak, igen, add ide nekünk, add ide!
Samu rándított magán egyet, és fölugrott. Kihúzta a kardját, de nem tehetett semmit, Gollam és Frodó már összekapaszkodott. Gollam a gazdája nyakához kapkodott, a láncot, a Gyűrűt kereste. Valószínűleg ez volt az egyetlen, ami fölszíthatta Frodó szívének és akaratának zsarátnokát: a támadás, a kísérlet, hogy erőszakkal elvegyék tőle a Gyűrűt. Védekezett, olyan hévvel, hogy az nemcsak Samut, de Gollamot is megdöbbentette. De még így is másként üthetett volna ki a harc, ha Gollam a régi: de a ki tudja, miféle szörnyű ösvények, amelyeket megjárt, a magány, éhség és szomjúság, az emésztő vágy és az iszonyú félelem, rajta hagyta gyászos nyomát. Ösztövér volt, kiéhezett, megviselt, csak csont és fakó bőr. Szemében vad tűz égett, de valaha oly erős marka már nem ért fel rosszindulatával. Frodó lerázta magáról, s remegve egyenesedett föl.
– Le innét! Le! – zihálta, keblére szorította kezét, s bőrzekéje alatt a Gyűrűt szorongatta. – Le innét, te sompolygó jószág, el az utamból! A te időd lejárt. Már sem megölni, sem elárulni nem tudsz.
Majd egyszerre, mint annak idején az Emyn Múil szélén, Samu szeme előtt megint mintegy látomássá vált a két ellenfél. Az egyik, a kuporgó alak, alig több, mint egy eleven lény árnyéka, megvert és tönkrement, de így is ocsmány kapzsiság és a düh tombol benne, a másik meg szigorúan áll előtte, most érintetlenül a szánalomtól is, fehér köntösben, s tűzkereket szorít a szívére. S a tűzből parancsoló hang hallatszik:
– Távozz, és ne zaklass többé! Ha még egyszer hozzám érsz, önmagad taszítod a Végzet Tüzébe.
A kuporgó alak hátrahőköl, pisla szemébe kiül a rettegés, de nem huny ki benne a kielégíthetetlen mohóság. Aztán a látomás eltűnt, és Samu Frodót látta, amint ott áll, keze a mellén, zihálva szedi a levegőt, s Gollam a lábánál térdel, lapos tenyere a földön.
– Vigyázz! – kiáltotta Samu. – Ugrik! – Előrelépett, fölemelt karddal. – Gyorsan, uram! – lihegte. – Tovább! Tovább! Nincs időnk. Ezzel majd én elbánok! Tovább!
Frodó révült szemmel nézett rá. – Igen, muszáj továbbmennem – mondta. – Ég veled, Samu. – Megfordult, és ment, lassan, de derekát kihúzva, föl a meredek ösvényen.

– Nohát! – mondta Samu. – Most végre ellátom a bajodat! – Előreszökkent, kivont karddal, harcra készen. De Gollam nem ugrott, elterült a földön és nyöszörgött.
– – Ne ölj meg minket – zokogta. – Ne bántsz a komisz kegyetlen vasszal. Haggy élni, igen, cak egy kicit haggy még élni. Eltévedtünk, eltévedtünk. El. Ész ha a Drágaszág elmegy, mi meghalunk, porrá leszünk. – Hosszú, vézna ujjával beletúrt az utat borító hamuba. – Azzá, porrá! – sziszegte.
Samu keze lehanyatlott. Izzott a dühtől és a gonosz emlékektől. Ez az álnok, gyilkos jószág bőven rászolgált, hogy levágja, többszörösen is megérdemelte: s ráadásul ez az egyetlen, ami biztonságot ad. De a szíve mélyén valami mégis visszatartotta: képtelen volt olyasvalakire lesújtani, aki ott fekszik a porban, magára maradtan, nyomorultul. S ha csak rövid ideig, de ő maga is viselte a Gyűrűt, így hát halványan bár, de sejtette, a Gyűrű rabszolgájává lett, és az életben soha többé békességet és megnyugvást nem lelő Gollam töpörödött testének-lelkének kínját. De Samunak nem voltak szavai, hogy ennek hangot tudott volna adni.
– Ó, hogy az ég rogyjon rád, te büdös állat! – mondta. – Takarodj! Ne is lássalak! Még annyira se bízom benned, hogy beléd rúgjak, de takarodj innét! Különben igenis bántani foglak a komisz, kegyetlen vassal.
Gollam négykézlábra állt, pár lépést hátrált, s amikor Samu rúgásra emelte a lábát, elinalt az ösvényen. Samu már ügyet se vetett rá. Gazdája jutott eszébe. Amilyen gyorsan csak tudott, utána eredt. Ha hátranéz, tán látta volna, hogy Gollam visszafordul, s eszelős fényben égő szemmel, gyorsan de óvatosan, suhanó árnyék a kövek közt, utánuk lopakodik.

Az ösvény egyre csak emelkedett. Hamarosan újabb kanyar következett, az utolsó, keletre vezető szakasza egy bevágásban haladt tovább a kúp oldalában, a Fekete Bejárat, a Sammath Naur felé. A lassan már delelőre hágó nap magasan fönn, füstön és párán átsütő baljós fényben izzott, fátyolos, vörös korong volt, de Mordor, a Hegy körül minden halottnak látszott, mintha némán, homályba burkoltan várt volna valami iszonyú csapást.
Samu odaért a tátongó bejárathoz, és bekukkantott. Bent sötét volt és meleg, s valami mély robaj reszkettette a levegőt. – Frodó uram! – kiáltotta. Semmi válasz. Egy pillanatra megállt, szíve vadul vert félelmében, aztán belépett. Egy árnyék követte.
Kezdetben nem látott semmit. A szükség megint csak rákényszerítette, hogy elővegye Galadriel üvegcséjét, de az fakó és hideg maradt reszkető kezében, s a fojtogató sötétben semmi fényt nem adott. Samu megérkezett Szauron birodalmának szívébe, s a Középföldén példátlan, ősi hatalmának kohójához; itt minden más erő eltörpült. Rettegve tett meg néhány lépést a sötétben, majd egyszerre vörös fény csapott fel s nyalta végig a magas fekete mennyezetet. Ekkor értette meg Samu, hogy egy hosszú barlangba vagy alagútba jutott, amely mélyen a hegy füstölgő kúpjába hatol. De padlója hamarosan megszakad, s a falba mindkét oldalról nagy hasadék mélyül, ebből árad a vörös fény, mely hol fölcsap, hol sötétbe hanyatlik: miközben valahol alant szakadatlan dübörög és reszket a Hegy, mintha roppant gépezet dolgozna lüktetve a mélyén.
A fény megint föllobbant, s a szakadék, a Végzetkatlan szegélyén, ott állt Frodó, feszült, szálegyenes, de kővé váltan mozdulatlan alakja feketén rajzolódott ki a fény izzó vörösén.
– Uram! – kiáltotta Samu.
Frodó ekkor megmozdult, s megszólalt csengő hangon, sőt, csengőbb és áthatóbb hangon, mint valaha, s e hang áthatolt a Végzet-hegy robaján és lüktetésén, visszaverődött a falakról, a mennyezetről.
– Hát megérkeztem – mondta. – De most mégsem azt teszem, amiért idejöttem. Mert nem akarom. A Gyűrű az enyém! – S váratlanul, mert a Gyűrűt az ujjára húzta, eltűnt Samu szeme elől. Samu levegő után kapott, de még föl sem kiáltott, már egymást követték az események.
Valami gorombán hátba vágta, kirúgták alóla a lábát, félrelökték, feje nagyot koppant a kőpadlón, s egy fekete alak szökkent át rajta. Ő elnyúlt mozdulatlanul, s egy pillanatra minden elfeketült a szeme előtt.
Mikor Frodó az ujjára húzta a Gyűrűt, s kimondta, hogy az övé, körös-körül, még Sammath Naurban, birodalma szívében is megrendült Barad-dûr hatalma, s a Torony, alapjától gőgös koronája csúcsáig megreszketett. A Fekete Úr rádöbbent Frodó ottlétére, s Szeme minden homályon át, a lapály fölött a maga készítette bejáratra szegeződött, egy villanással lelepleződött önnön ostobasága, s ott állt előtte csupaszon ellenségei minden terve. Dühe emésztő izzással csapott fel, félelme meg sűrű, fojtogató füstöt eresztett. Mert megértette, hogy halálos veszély fenyegeti, s hogy hajszálon függ a vége.
Minden cselszövéséről, a félelem és álnokság minden hálójáról, valamennyi haditervéről és háborújáról megfeledkezett, birodalmán végigfutott a reszketés, rabszolgái a földre kushadtak, hadseregei megtorpantak, kapitányai elgyávultak, akaraterejük megtört, tanácstalanokká váltak, és kétségbeestek. Mert megfeledkezett róluk. A Hatalomnak most minden ereje, minden gondja ellenállhatatlanul a Hegyre irányult. Hívására átható vijjogással fordultak meg a nazgûlok, a gyűrűlidércek, s a szélnél is sebesebben, viharszárnyakon indultak délnek, a Végzet Hegye felé.

Samu fölállt. Szédült, s fejéről a szemébe csurgott a vér. Előre tapogatódzott, s furcsa, félelmes dolgot látott. Gollam eszeveszetten küzdött a szakadék szélén valaki láthatatlan ellenféllel. Ide-oda tántorodott, olyan közel a szakadékhoz, hogy már-már belezuhant, aztán valami visszarántotta, lelökte a földre, fölállt, s megint elesett. S mindvégig csak sziszegett, szót nem ejtett.
A tűz lent föléledt dühösen, fölizzott a veres fény, s az egész barlang megtelt forrósággal és ragyogással. Samu egyszer csak azt látta, hogy Gollam hosszú keze fölfelé emelkedik, a szájához: fehér foga megvillan, összecsattan, elharap valamit. Frodó nagyot kiáltott, s egyszerre ott volt, térdre rogyva, a szakadék szegélyén. Gollam meg ugrándozott, mint a bolond, magasra tartotta a Gyűrűt, amiből még kiállt az ujj. A Gyűrű meg izzott, mintha valóban eleven tűzből kovácsolták volna.
– Drágaszágom, drágaszágom, drágaszágom! – kiabálta Gollam. – Én Drágaszágom! Ó, én Drágaszágom! S eközben, ahogy szemét mohón zsákmányára emelte, túlságosan nagyot lépett, megtántorodott a meredély szélén, majd sikoltva belezuhant. A mélyből még fölhallatszott egy utolsó, jajongó drágaszágom, aztán Gollamnak nyoma veszett.
Vad és zűrzavaros robaj tört fel a mélyből. Lángok csaptak föl és nyaldosták a tetőt. A lüktetés megzavarodott, a Hegy megremegett. Samu Frodóhoz rohant, fölkapta és kivitte az ajtón. És ott, Sammath Naur fekete küszöbén, olyan ámulat és rettegés vett erőt rajta, hogy csak állt, megfeledkezett minden másról, és bámult, mint aki kőbálvánnyá változott.
Egy pillanatra kavargó felhőket látott, s a felhők közt tornyokat, hegymagas bástyákat, roppant hegyek trónusán mérhetetlen mélységek fölött: nagy udvarokat és vártornyokat és sziklaszirt falú ablaktalan börtönöket, hatalmas, gyémántkemény acélkapukat, aztán mind semmivé lett. A tornyok összeomlottak, a hegyek megindultak, a falak porrá váltak, szétolvadtak, berogytak, roppant füstoszlopok, pöffenő gőztornyok dagadoztak, s szálltak feljebb-feljebb, míg át nem buktak, mint a nehéz hullám, s vad tarajuk nem rogyott habot vetve a földre. És akkor a robaj következett, mely fülsiketítő csattanásba és bömbölésbe csapott át, a föld megrázkódott, a lapály megvonaglott és megrepedezett, az Orodruin megtántorodott. Meghasadt csúcsából tüzet okádott. Az égboltot villámok hasogatták és mennydörgés rázta. S mint szíjostor csapott le a földre a fekete zivatar. És a vihar szívében, vijjogva, mely minden más hangon áthatolt, mint megannyi mennykő csaptak le a nazgûlok, elvesztek a föld ádáz roncsa és az ég közt, amit ők repesztettek meg, s eltűntek, nem voltak többé.
– Igen, ez a vég, Csavardi Samu – szólalt meg mellette egy hang. És ott volt Frodó, sápadtan, megviselten, s mégis megint önmaga volt, és a szemében béke, s nem megfeszített akarat, nem téboly, s nem félelem. Terhét letette. Ugyanaz a nyájas gazda, mint a Megye szép napjaiban.
– Uram! – kiáltotta Samu, és térdre esett. A világ roncsai közt csak örömöt érzett, nagy-nagy örömöt: A teher leszakadt róluk. Ura megmenekült: megint önmaga, megint szabad. És Samu akkor megpillantotta Frodó csonka és vérző kezét.
– Szegény kezed – mondta. – S nincs mivel bekötöznöm, gyógyítgatnom. Nekiadtam volna inkább az egész kezemet. De most már visszavonhatatlanul eltűnt, mindörökre.
– El – mondta Frodó. – De ne feledd Gandalf szavait: Lehet, hogy még Gollamra is vár valami tennivaló. Ha ő nincs, Samu, én képtelen lettem volna elpusztítani a Gyűrűt. S akkor a küldetés kudarcot vallott volna, épp a legvégén. Így hát bocsássunk meg neki! Mert a küldetés teljesült, és most mindennek vége. Örülök, hogy itt vagy, velem. Itt, mindennek a végén, Samu.

 

 

4. fejezet
Cormallen mezeje

A két halom körül ott tomboltak Mordor seregei. Aragorn és Kapitányai körül összecsapott a viharzó tenger. A nap vörösen izzott, a nazgûlok szárnya alól a halál árnya hullott a földre. Aragorn a lobogója alatt állt, némán és szigorúan, mint aki régmúlt vagy távoli dolgokra gondol elmerülten, de a szeme fénylett, mint a csillagok, amelyek annál jobban csillognak, minél sötétebb az éjszaka. A halom tetején Gandalf alakja fehérlett, s nem hullt rá árnyék. Mordor támadása úgy tört meg az ostromlott halmokon, mint a hullám, s a fegyvercsörgés, csatazaj harsogott, mint dagály a hajóroncson.
Gandalf megmoccant, mintha nem várt látomás jelent volna meg a szeme előtt: megfordult, s hátratekintett, északra, ahol az égbolt fakó volt és tiszta. Fölemelte a kezét, s a lármát legyőző csengő hangon kiáltotta: – Jönnek a sasok! – és ezernyi emberhang válaszolt rá: – Jönnek a sasok! Jönnek a sasok! – Mordor hadai föltekintettek, s szeget ütött a fejükbe: e jel vajon mit is jelenthet?
Ott jött Szélura Gwaihir és testvére, Landroval, észak minden sasa közt a legnagyobb, az egykori Thorondor leszármazottai közt a leghatalmasabb, aki sziklafészkét Középfölde ifjúkorában a Kerítéshegyek megközelíthetetlen csúcsain építette. Mögötte hosszú, széles, sebes sorokban közeledtek az északi hegyekből való társai. Egyenesen a nazgûlok felé tartottak, lecsaptak rájuk, szárnysuhogásuk, ahogy elhúztak fölöttük, akár a szélvihar.
A nazgûlok pedig megfordultak, menekültek és belevesztek Mordor homályába, s ekkor iszonytató kiáltás hangzott a Fekete Toronyból: Mordor seregei megremegtek tőle, szívüket elszorította a kétely, hahotájuk megcsuklott, kezük megremegett, megroggyant a lábuk. A Hatalom, amely hajszolta, mely gyűlölettel és dühvel töltötte el őket, megrendült, akarata cserbenhagyta őket, s ők ellenségeik szemében most meglátták a gyilkos fényt, és rettegni kezdtek.
Ekkor Aragorn Kapitányai mind felkiáltottak, mert az ő szívük a sötétség közepette új reménnyel telt meg. S az ostromlott halmokról Gondor lovagjai, Rohan lovasai, az északi dúnadánok, századonként, tömött sorokban vágtattak neki megrendült ellenségeiknek, s úgy hatoltak át rajtuk, mint az acélhegyű lándzsa. De Gandalf föltartotta a kezét és csengő hangon ismét elkiáltotta magát.
– Álljatok meg! Álljatok meg és várjatok, mert ez a Végzet ideje!
Még ki sem mondta, a föld megrázkódott a lábuk alatt. S akkor roppant tűzzel pöttyögetett lebegő sötétség szökött az égre, messze, a Fekete Kapu tornyai fölé. A föld felnyögött és megreszketett. Az agyartornyok megtántorodtak, megroggyantak és összeomlottak, a hatalmas bástya szétporlott, a Fekete Kapu romba dőlt, s messziről hol tompán, hol erősebben, hol a felhőkig csapva bömbölő robaj, a romlás hosszan elnyúló visszhangja hangzott.
– Véget ért Szauron birodalma! – mondta Gandalf. – A Gyűrűhordozó teljesítette küldetését. – S ahogy a kapitányok délre tekintettek, Mordor földje felé, az volt a benyomásuk, hogy a sápadt felhők háttere előtt hatalmas átláthatatlan és villámkoronázta árnyalak száll feketén az égre, s tölti be az égbolt egészét. Szörnyűséges volt, ahogy visszavonult a világ fölé, kinyújtotta roppant, fenyegető kezét, félelmetes, de tehetetlen, mert még miközben fölébük hajolt, elkapta a szél, elfújta, s szertefoszlott, azután néma csönd lett.

A kapitányok lehajtották a fejüket, s mikor ismét föltekintettek, íme, ellenségeik fejvesztve menekültek, Mordor hatalma szétszóródott, mint por a szélben. Mint mikor a halál lesújt a duzzadt hangyakirálynőre, amely gondoskodik róla, hogy szakadatlanul nyüzsögjön a boly, a hangyák ész nélkül és céltalanul szaladgálnak és erejüket vesztve halnak meg, úgy futkároznak most ide-oda Szauron teremtményei: orkok, trollok s a varázslattal rabszolgasorba taszított állatok, volt, amelyik önmagával végzett, vagy gödörbe vetette magát, vagy jajgatva menekült, hogy reményét vesztve rejtőzzön el valami fénytelen sötét zugban. De Rhûn és Harad emberei látták, hogy a háború elveszett. S akik a legmélyebb szolgaságban éltek és a legtovább, de emberek lévén büszkék voltak és merészek, azok most összegyülekeztek, hogy fölvegyék a végső, kétségbeesett harcot. Java részük azonban menekült, ahogy tudott, mások meg elhajigálták a fegyverüket és kegyelemért könyörögtek.
Majd Gandalf, átadván a csata minden gondját és a parancsnokságot Aragornnak, fölállt a halom tetejére és elkiáltotta magát, és leszállt hozzá a nagy sas, Szélura Gwaihir, és megállt előtte.
– Kétszer repítettél engem, Gwaihir barátom – mondta Gandalf. – De három az igazság, ha nincs ellenedre. Most se találsz majd sokkal nehezebbnek, mint amikor Zirak-Zigilből mentettél ki, ahol ott égett régi éltem.
– Akkor is elvinnélek oda, ahova akarod – mondta Gwaihir –, ha kőből lennél.
– Akkor jöjj, és kérd meg testvéredet, s fajtádból a másik leggyorsabbat, hogy tartson velünk! Mert gyorsabbnak kell lennünk, mint a szél, hogy legyőzzük a nazgûlok szárnyát.
– A szél északi, de mi túlszárnyaljuk – mondta Gwaihir. És fölkapta Gandalfot és elsüvített vele dél felé, és vele tartott Landroval meg a fiatal és gyors szárnyú Meneldor. És elröpültek Udûn és Gorgoroth fölött és látták alant a romlást és zűrzavart, és előttük ott lángolt a Végzet Hegye és ontotta tüzét.

– Örülök, hogy itt vagy velem – mondta Frodó. – Ez a mindennek vége, Samu.
– Igen, és én veled vagyok, uram – mondta Samu, és gyöngéden mellére vonta Frodó csonka kezét. – És te is velem: És az útnak vége. De azután, hogy idáig eljöttünk, valahogy nem akaródzik megadni magam. Nem vallana rám, érted, ugye?
– Lehet, hogy nem, Samu – mondta Frodó –, de hát ha egyszer ilyen a világ. Nem minden remény teljesül: És eljön a vég: már csak kis időnk van. Elnyel a romlás és a bukás, itt nincs kiút.
– Nos, uram, legalább menjünk egy kicsit odébb innét, erről a veszedelmes helyről, ettől a Végzet-katlantól vagy hogy hívják. Már miért ne mehetnénk? Gyerünk, Frodó uram, legalább az ösvény aljába.
– Jól van, Samu, ha menni akarsz, én megyek – mondta Frodó. Fölálltak, és lassan leballagtak a kanyargós úton, még le sem értek a Hegy reszkető lábához, mikor a Sammath Naurból füst és gőz böffent ki, a kráter fala kettérepedt, vad hányadéka meg lassú, dörgő zuhatagként zúdult le keleti oldalán.
Frodó és Samu nem jutott tovább. Testük-lelkük maradék ereje rohamosan apadt. Még elértek egy alacsony hamuhalmot a Hegy lábánál, de onnét már nem volt hova menekülniük. A halom előreláthatólag rövid életű szigetté vált az Orodruin kínjának tengerén. Körülöttük itt is, ott is megnyílt a föld, a mély szakadékokból, üregekből füst és gáz csapott fel. Hátuk mögött a Hegy vajúdott. Oldalán hatalmas repedések nyíltak. Lassú tűzfolyók kígyóztak feléjük a hosszú lejtőn, hogy hamarosan körülvegyék őket. Fejükre forró hamu szitált.
Csak álltak, Samu még most is a gazdája kezét fogta és cirógatta. Felsóhajtott: -- Micsoda mesébe keveredtünk, Frodó uram! – mondta. – Bár hallanám, amikor elregélik. Mit gondolsz, nem így kezdik majd: – Most pedig halljuk a kilencujjú Frodó meg a Végzet Gyűrűjének történetét? – Aztán meg mindenki elhallgat, mint mi is Völgyzugolyban, mikor a Félkezű Beren és a Nagy Drágakő történetét mondták. Ó, bárcsak hallanám! És arra is kíváncsi volnék, hogyan folytatódik, ha vége a rólunk szóló résznek.
Ám miközben beszéltek, beszéltek, hogy a félelmet a végsőkig távol tartsák, szemük szakadatlan északon járt, ahonnét a szél jött, ahol, messze-messze, tiszta volt az ég, mert a hideg fuvallatból vihar vált és elkergette a sötétet.
És itt pillantotta meg őket az éles szemű, messzire látó Gwaihir a vad szél szárnyán közeledvén, mikor az égen a fenyegető veszélyekkel dacolva nagy kört írt le: a két kicsi, sötét és magányos alakot, kéz a kézben, a csöpp halom tetején, miközben vonaglik alattuk, s megnyílik mellettük a föld, s tűzfolyók tartanak feléjük. S mikor megpillantotta őket és lecsapott értük, látta, hogy lerogynak, kimerülten, vagy mert a forró gőzöktől nem kapnak levegőt, vagy mert végül is erőt vett rajtuk a kétségbeesés, s eltakarják a szemüket, hogy ne lássák a halált.
Ott feküdtek egymás mellett, és lecsapott Gwaihir, és lecsapott Landroval és a gyors Meneldor, s a két vándort, aki, mintegy álomban, nem tudta, mi történik vele, felkapták és elvitték, messze a tűzből és sötétségből.

Samu fölébredt, puha ágyban lelte magát, s fölötte egy terebélyes bükk gallyai rengtek szelíden, a zsenge levelek közt zölden-aranylón átcsillant a nap. S a levegőben kellemesen keveredett mindenféle illat.
Ráismert az illatra: Ithiliát idézte. – Egek! – csodálkozott. – Meddig aludtam? – Mert az illat visszavitte őt abba az időbe, mikor tüzet kuporított a napsütötte part oldalában, s egy pillanatig álombéli emlék volt minden egyéb. Nagyot nyújtózott, és mély lélegzetet vett. – Nohát, ilyet álmodni! – dünnyögte. – De jó, hogy végre fölébredtem. – Felült, s akkor vette észre, hogy Frodó is ott fekszik mellette, békésen alszik, egyik keze a feje alatt, másik a takarón. A jobb keze. S a gyűrűsujja hiányzik.
Rászakadt minden emlék, s hangosan felkiáltott: – Hát nem volt álom? Akkor hol vagyunk?
És halkan megszólalt mögötte egy hang: – Ithilia földjén, a Király vendégeiként, vár benneteket. – Ezzel odaállt elébe Gandalf, fehér köntösben, szakálla, mint a tiszta hó csillogott a levelek közt behulló napsütésben. Nos, Csavardi Sámuel uram, hogy érzed magad? – kérdezte.
De Samu csak feküdt, bámult tátott szájjal, s zavarában-örömében egy pillanatig szólni se tudott: Végül kibökte: – Gandalf! Azt hittem, meghaltál! De hát azt hittem magamról is! Hát minden szomorúságról kiderül, hogy nem igaz? Mi lett a világgal?
– A nagy Homály eloszlott – mondta Gandalf, s elnevette magát, hangja olyan volt, mint a muzsika, vagy mint a vízcsobogás csontszáraz földön, és Samunak, ahogy hallgatta, az jutott eszébe, hogy maga sem tudja, mióta nem hallott már nevetést, messze hangzó tiszta vidámságot. Úgy érte a fülét, mint minden öröm visszhangja, amit valaha megismert. De mégis eleredt a könnye. Aztán, ahogy elvonul a könnyű eső is a tavaszi szél szárnyán, s annál tisztábban süt ki a nap, elálltak a könnyei, fölcsattant a nevetése, és kacagva szökkent ki az ágyból.
– Hogy hogy érzem magam? – kiáltotta. – Nohát, nem tudom, mit mondjak. Érzem... – mondta, és karját az ég felé tárta – érzem a tavaszt a tél után, és érzem a napot a leveleken, és érzek minden hárfát, harsonát és éneket, amit hallottam valaha. – Elhallgatott, s ura felé fordult. De hogy van Frodó úr? – kérdezte. – Hát nem gyalázat, hogy a kezével mi történt? Egyébként, remélem, hogy jól. Keservesen megszenvedett.
– Igen, egyébként jól – mondta Frodó. Felült, s most rajta volt a kacagás sora. – Nem győztem kivárni, hogy felébredj, Samu, te álomszuszék, és megint elnyomott az álom. Hajnalban ébredtem, s most délre járhat.
– Délre? – kérdezte Samu és számolgatni próbált. – Melyik nap délre?
– Az új esztendő tizennegyedik napjának delére – mondta Gandalf –, vagy ha tetszik, a Megye időszámítása szerint éppen április nyolcadikának delére.[10] De Gondorban az új esztendő ezután mindig március huszonötödikén, Szauron bukásának napján kezdődik, mikor titeket is kihoztak a tűzből, a Királyhoz. Ő gyógyított meg, s most vár. Majd nála esztek, isztok. Ha elkészültök, elvezetlek hozzá.
– A Királyhoz? – kérdezte Samu. – Ki ő, és milyen király?
– Gondor királya – mondta Gandalf –, és most nyerte vissza ősi birodalmát. Hamarosan ellovagol a koronázására, csak tirátok vár.
– Mit vegyünk fel? – kérdezte Samu, mert az ágya mellett, a földön, ott volt összehajtogatva régi, rongyos ruhája, amiben utazott, azonkívül más nem.
– Azt a ruhát, amit a Mordorba vezető utadon viseltél – mondta Gandalf. – Azokat az ork-rongyokat is örökre megőrzik, amelyeket Frodó viselt a Fekete Földön. Nincs selyem, nincs vászon, nincs páncél és címeres viselet, ami tisztesebb lenne amazoknál. De később talán kerítek nektek valami más ruhát.
Majd feléjük nyújtotta mindkét kezét, s látták, hogy az egyikben ott csillog a Fény. Mit tartasz ott? – kiáltotta Frodó. – Hát lehetséges, hogy...
– Igen. Két kincset hoztam. Mindkettőt Samunál leltük, mikor megmentettünk titeket: az üvegcsédet, Frodó, és Samu dobozkáját. Gondolom, örültök, hogy mindkettő megvan és ép.

Megmosakodtak, felöltöztek, haraptak valamit, aztán elindultak Gandalffal. Kiléptek a bükkösből, ahol feküdtek, átmentek a napfényben ragyogó nagy zöld tisztáson, amit veres virágú, sötét levelű méltóságteljes fák vettek körül. A hátuk mögött ott hallották a vízesés csobogását, előttük meg egy patak folyt virágos partok között, aztán egy kerek erdőhöz értek a tisztás végében, beléptek az összehajló fák boltíve alá, s távoli víz csillant a szemükbe.
Mikor az erdő nyiladékához értek, meglepve látták, hogy fényes páncélú lovagok, szálas, fekete-ezüst egyenruhás testőrök várnak rájuk és üdvözlik őket tiszteletteljes főhajtással. Aztán valaki megfújt egy hosszú harsonát, s ők végigmentek a fák nyiladékán a daloló patak partján. Így értek ki a nagy zöld rétre, amit ezüstpárába burkolt széles folyó szegett, a folyó vizéből meg hosszú, erdő borította sziget emelkedett ki, s partján hajók horgonyoztak. De a réten, ahol álltak, most egy hadsereg sorakozott, tizedenként, századonként, fegyvereik csillogtak a napon. S ahogy a hobbitok elvonultak a sereg előtt, a kardok kiröpültek a hüvelyükből, lándzsák emelkedtek a levegőbe, kürtök és tülkök harsogtak, és sok-sok ember kiáltotta sok-sok hangon és sok-sok nyelven:

 

Éljenek a félszerzetek! Sokáig éljenek! Dicsők!
Cuio i Pheriain anann! Aglar'ni Pheriannath!
Dicsérjük e dicsőket, Frodót és Bölcs Samut!
Daur a Berhael, Conin en Annûn! Eglerio!
Zengjen dicséretük!
Eglerio!
A laita te, a laita te! Andave laituvalmet!
Zengjen dícséretük!
Cormacolindor, a laita tárienna!
Sokáig éljenek a Gyűrűhordozók. Zengjen dicséretük,
  örökkön-örökké!

 

Arcuk kipirult, szemük csillogott a csodálkozástól és örömtől, úgy mentek, mentek, amíg csak észre nem vették, hogy az ujjongó sereg négyszögének közepén három magas széket raktak zöld gyeptéglákból. A jobb oldali mögött zöld mezőben nagy fehér ló vágtat a lobogó selymén, a bal oldali lobogón kék mezőben hattyúnyakú ezüst hajó száll a tenger felé, középen meg, a legmagasabb trónszék mögött, az eleven szélben csattogó lobogón, éjfekete alapon virágos fehér fa csillogó korona alatt, s körülötte hét sziporkázó csillag. A trónuson páncélinges férfi, térdén, keresztben, hatalmas kard, de sisak nincs a fején. Ahogy közelebb érnek, föláll. S ekkor ráismernek, akárhogy megváltozott is, mert hisz az arca boldog és fennkölt, királyi, ő az Emberek Ura, haja fekete, s a szeme szürke.
– Hát ez aztán mindennek a teteje! – álmélkodott Samu. – Te vagy az, Vándor, vagy álmodom?
– Az vagyok, Samu, a Vándor – mondta Aragorn. – Hosszú út volt Brítől idáig, ahol még csöppet sem tetszett a képem, mi? Hosszú út mindannyiunknak, de a legsötétebb út mégis a tietek volt.
S akkor Samu döbbenetére és kínos zavarára térdet hajtott kettőjük előtt, majd kézen fogta őket, és Frodót jobb felől, Samut bal felől a trónushoz vezette, felültette rá, aztán a felsorakozott emberekhez és Kapitányokhoz fordult, s csengő hangon kiáltotta, hogy az egész sereg hallja:
– Fennszóval magasztaljátok őket!
Majd, miután felcsapott és elhalt a boldog és magasztaló kiáltás, Samu végső és teljes megelégedésére, tiszta örömére, előlépett egy gondori énekes, letérdelt, és engedélyt kért, hogy éneket mondjon. S lám! Így kezdte:
– Hallga hát, urak és lovagok, tisztes és feddhetetlen férfiak, királyok és fejedelmek, Gondor becsületes polgárai és Rohan lovasai, északról jött dúnadánok, tündék és törpök, a Megye rettenthetetlen lakói és minden szabad nép, figyelmezzetek szavaimra. Mert én most a Kilencujjú Frodóról és a Végzet Gyűrűjéről mondok éneket.
S mikor Samu ezt meghallotta, elnevette magát gyönyörűségében, fölállt és úgy kiáltotta: – Ó, milyen nagyszerű és dicsőséges! Minden kívánságom teljesült! – Aztán elsírta magát.
És az egész sereg nevetett és sírt: vidámságuk és könnyeik közepette úgy szárnyalt az énekes szava, mint az arany és ezüst, és elnémult tőle minden ember. És az énekes mondta az énekét: hol tünde-nyelven, hol a Közös Nyelv szavával, mígnem a szívük, mit megsebeztek az édes szavak, túlcsordult, s örömük olyanná vált, mint a kard, s örömükben el nem kalandoztak olyan tájakra, ahol együtt árad a gyönyör és fájdalom, és a könny, az áldott boldogság bora.

S végül, amikor a nap már túljutott a delén és a fák árnyéka megnyúlt, az ének a végére ért. – Magasztaljátok fennszóval őket! – mondta az énekes, és letérdepelt. És akkor fölállt Aragorn és szétoszlott a sereg: mind az előre fölvert sátrakba vonultak, hogy egyenek-igyanak, vigadjanak a nap végeztéig.
Frodót és Samut elvezették, egy sátorba vitték, ott levetkőztették, de régi ruhájukat megbecsülték, összehajtogatták, eltették. Tiszta fehérneműt kaptak. Majd Gandalf jött, s karján, Frodó csodálkozására, a kardot, a tünde-köpenyt s a mithril-páncélt hozta, amit Mordorban elvettek tőle. Samu számára meg egy aranyozott páncélinget s a tünde-köpenyét, csak éppen megfoltozva, kitisztítva, s letette elébük a kardjukat is.
– Én nem akarok többé kardot kötni – mondta Frodó.
– Csak ma este még – mondta Gandalf.
Ekkor Frodó elvette azt a kicsi kardot, ami Samué volt, s amit az Cirith Ungolban fektetett melléje. – Fullánkot Samunak adtam – mondta.
– Nem úgy van az, uram! Azt ajándékba kaptad Bilbó úrtól, s az az ezüst páncélhoz jár, ő nem kívánná, hogy bárki más viselje.
Frodó engedett; és Gandalf, mintha csak a fegyverhordozójuk lenne, elébük térdelt, felövezte őket, majd fölállt, s ezüstpántot illesztett a fejükre. S midőn imigyen felöltöztek, elmentek a nagy lakomára: a Király asztalánál ültek Gandalffal, Rohan királyával, Éomerrel, Imrahil fejedelemmel és a főkapitányokkal, és ott volt Gimli és Legolas is.
S mikor az asztali áldást követőleg bort szolgáltak fel, két fegyvernök jött, hogy kiszolgálja a királyokat, legalábbis annak látszottak: az egyik Minas Tirith toronyőreinek éjfekete-ezüst ruháját hordta, a másik fehéret-zöldet. De Samu elcsodálkozott, hogy mit keres két ilyen gyerkőc a hatalmasok e fényes gyülekezetében. Majd, mikor közelebb kerültek, s jobban megnézte őket, fölkiáltott:
– Nicsak, Frodó uram! Ezt nézd! Kutya legyek, ha nem Pippin az. Azazhogy Tuk Peregrin úr, meg Trufa úr! Hogy megnőttek! Lesz itt, azt hiszem, más mesélnivaló is, nemcsak a mienk!
– Hát lesz – fordult hozzá Pippin. – És hozzá is kezdünk, amint a lakomának vége. De addig Gandalfot faggassátok. Most nem olyan szűkszavú, mint szokott, bár most is többet nevet, mint amennyit szól. Mi Trufával épp nem érünk rá. Én a Város lovagja vagyok, ő a Lovasvégé, remélem, látjátok.

A boldog nap is véget ért egyszer, de amikor a nap lenyugodott és a hold lassan fölkúszott az Anduin párája fölé, s át-átcsillant a rezgő levelek közt, Frodó és Samu kiült a suttogó fák alá, a szép Ithilia illatába, s késő éjszakáig beszélgetett Trufával, Pippinnel és Gandalffal, aztán egy idő múlva Legolas és Gimli is csatlakozott hozzájuk. Frodó és Samu megtudta, hogy mi minden történt a társaság többi tagjaival, azután, hogy szövetségük felbomlott a Rauros vízesése mellett azon a rossz emlékezetű Parth Galen-i napon, de még mindig bőségesen maradt kérdezni – és elmondanivaló.
Orkok, beszélő fák, sok-sok mérföldnyi füves puszta, vágtató lovasok, csillogó barlangok, fehér tornyok és arany csarnokok, csaták és magas vitorlás hajók, mindez végigvonult Samu elméjén, s a végén egészen belezavarodott. De mindeme csodák közt újra meg újra föltámadt benne a csodálkozás, hogy mennyire megnőtt Trufa és Pippin: oda is állította őket, s összemérte velük önmagát meg Frodót. Fejét vakarta. – Ez érthetetlen a ti korotokban! – mondta. – Márpedig így van: háromujjnyival vagytok magasabbak, mint kéne, vagy én vagyok törp!
– Az biztos, hogy nem vagy – mondta Gimli. – De nem megmondtam? Olyan nincs, hogy egy halandó az entek italát igya, és arra számítson, hogy épp úgy nem hat rá, mint egy pofa sör.
– Az entek italát? – kérdezte Samu. – Szóval, megint az entek, de hogy micsodák, azt föl nem foghatom. Nos, még hetekbe telik, amíg mindezt megemésztjük!
– Hetekbe legalább – mondta Pippin. – És Frodót be kéne csukni Minas Tirith valamelyik tornyába, hogy leírjon mindent. Különben a felét elfelejti, és szegény öreg Bilbó rettentő szomorú lesz.

Végül Gandalf volt az, aki fölállt. – A király keze gyógyító kéz, barátaim – mondta. – De ti fél lábbal már odaát voltatok, s csak minden erejét összeszedve tudott visszahívni, édes, feledtető álmot küldeni a szemetekre. S bár igazán nagyot aludtatok, és boldog álmotok volt, most mégis ideje, hogy aludni térjetek.
– És nem is csak Samunak meg Frodónak – mondta Gimli. – Hanem neked is, Pippin. Szeretlek, ha másért nem, mert annyi kínomba kerültél, amit soha el nem felejtek. De azt sem felejtem el, hogy az utolsó csatában hogyan leltem rád. Ha Gimli, a törp nincs, soha rád nem találnak. Most legalább tudom, hogy milyen egy hobbit lába, bár akkor egy halom hulla alól kandikált ki. S mikor lerángattam rólad azt az irdatlan dögöt, biztosra vettem, hogy nem élsz. Meg tudtam volna tépni a szakállamat. De akárhogy is, tegnap volt csak, hogy fölkeltél és az első lépést tetted. Gyerünk az ágyba! Megyek én is.
– Én meg – mondta Legolas – sétálok még egyet e szép föld erdeiben. Nekem ez a legjobb pihenés. Az elkövetkező napokban, ha tünde-uraim megengedik, ideköltözünk, visszaköltözünk a népemből néhányan, s ha megjöttünk, egy darabig boldog lesz az erdő. Egy darabig: egy hónapig, egy emberöltőig, száz emberesztendeig. De az Anduin itt van a szomszédban, és az Anduin a Tengerbe torkollik.

 

A Tenger, a Tenger vár! A sirályhad vijjog,
Tombol a szél ma, fehér habokat vet a szirtfok.
Nyugatra, nyugatra, a nap is oda bólong,
Hallod e szavukat, szürke hajó, mondd?
Embereim szava szól, kik előttem járnak,
Már jövök, én sem bújok, bár itt óvnak az ágak.
Ég veled, otthon, órák s évek hullnak romolva,
Vigyen a vizek hátán a magány jelképe, vitorla!
Végső Part, hullámaid itt még fájnak a szívnek,
Elveszített Sziget, édesen árad rólad az ének,
De vár Eressea, Tündehon, ott nem lel soha szem ránk,
Ősz sincs, nyár lobog egyre, örökre miénk ez a szent láng!

 

Ezt énekelte Legolas, miközben lement a dombról. Elbúcsúztak a többiek is, Frodó meg Samu lefeküdt.
Reggel reménységre, békességre ébredtek, s még sok napot töltöttek el Ithiliában. Mert Cormallen mezeje, ahol a sereg most letáborozott, közel volt Henneth Annûnhoz, s a neszező patakot, amelyet a vízesés táplált a vizével, éjszakánként jól lehetett hallani, kilépett sziklakapuján, átcsobogott a virágos réteken és Cair Androsnál az Anduinba torkollt. A hobbitok bekóborolták a tájat, és sorra felkeresték a helyeket, ahol korábban jártak már, és Samu titokban azt remélte, hogy az erdőben, valami rejtett tisztáson megint csak megpillantja a nagy olifántot. S mikor megtudta, hogy Gondor ostromában nagy számmal vettek részt e bestiák, de mind ott pusztultak, szomorkodott, hogy nem volt ott a Városban.
– Az ember persze nem lehet egyszerre mindenütt – mondta. – De akkor is, nyilván sokat veszítettem.

A közbenső időben a sereg fölkészült, hogy visszatérjen Minas Tirithbe. A fáradtak kipihenték magukat, a sebesültek meggyógyultak. De május közeledtén Aragorn Kapitányai megint útra keltek: hajóra szálltak valamennyi emberükkel, s a Cair Androstól az Anduinon ereszkedtek alá Osgiliathig, de ott csak egy napot időztek, másnap már Pelennor zöld mezein jártak, és újra megpillantották a magas Mindolluin lábánál a fehér tornyokat, Gondor embereinek Városát, amely sötétséget, tüzet átvészelve új napra ébredt.
És ott, a mező közepén verték fel sátraikat és várták a hajnalt: mert az május előestéjén volt, s a Király a felkelő nap első sugarával kívánt a kapun belépni.

 

 

5. fejezet
A Helytartó és a Király

Gondor városa fölött kétely és félelem csüngött. A tiszta időt, a fényes napot lakói csak gúnynak tekintették, mert az eljövendő napok kevés reménnyel kecsegtettek, s ők fölkészültek rá, hogy a reggel a romlás hírét hozza. Uruk meghalt, megégett, Rohan királya ott feküdt holtan a Fellegvárban, s a király, aki eljött hozzájuk egy éjszaka, reggelre elvonult, hogy megvívjon a sötét és rettentő hatalommal, azt pedig nincs erő, nincs vitézség, ami legyőzhetné. És hír nem érkezett. Miután a sereg elhagyta a Morgul völgyét, és elindult az északi úton a Homályba, nem jött futár, s kósza hír sem.
A Kapitányok még csak két napja, hogy útra keltek, amikor Éowyn úrnő megparancsolta az asszonynak, aki ápolta, hogy hozza a ruháját, s hogy nem tűr ellentmondást, mindenképpen fölkel, s mikor felöltöztették, s vászonkendővel felkötötték a karját, fölkereste az Ispotály vezetőjét.
– Uram – mondta –, nagyon nyugtalan vagyok, nem fekhetem tovább tétlenül.
– Úrnőm – felelt az –, még nem gyógyultál meg, s én parancsot kaptam, hogy különös gonddal ápoljalak. Még hét napig nem lett volna szabad megengednem, hogy fölkelj. Kérlek, feküdj vissza.
– Meggyógyultam – mondta Éowyn. – Legalábbis a testem, a bal karom kivételével, s az sem fáj. De ha nincs, amit tehetnék, megint megbetegszem. A háborúról semmi hír? Az asszonyok nem mondanak itt semmit.
– Nem jött még hír – mondta az Ispotály vezetője –, azon kívül, hogy a sereg a Morgul völgyéből továbbvonult, s azt mondják, az Északról jött új kapitány a parancsnokuk. Nagy hős és nagy gyógyító, csak azt furcsállom, hogy a gyógyító kéz a kardforgatáshoz is ért. Ez manapság Gondorban szokatlan, bár valamikor így volt, ha a régi mesék igazat szólnak. De mi, gyógyítók, már hosszú évek óta csak azt keressük, hogyan foltozhatnánk be a kardvágást, a folytonossági hiányokat. Igaz, e nélkül is akadna tennivalónk: teli a világ betegséggel, balesettel, akkor is, ha nem sokszorozza számukat háború.
– A háborúsághoz csak egy kell, nem kettő, uram – mondta Éowyn. – Elveszhet kard által az is, akinek kardja nincsen. Ha a Fekete Úr sereget gyűjt, te Gondor népével csak gyógyfüveket gyűjtöttél volna? A test gyógyulása nem mindig áldás. És csatában ottveszni nem mindig rossz, még keserves fájdalmak közt sem. Ha módomban állna, e keserű órában én az utóbbit választanám.
Az Ispotály vezetője ránézett. Ott állt Éowyn magasan, sápadtan, izzott a szeme, s keze ökölbe szorult, ahogy kinézett a keletre nyíló ablakon. Nagyot sóhajtott, megrázta a fejét, hallgatott, majd megint odafordult hozzá.
– Hát nincs mit tennem? – mondta. – A Városban most ki parancsol?
– Pontosan nem tudom – felelte az Ispotály vezetője. – Ez nem az én gondom. Itt van Rohan lovasainak seregvezére, s Hurin úr, aki, mint mondják, Frondor embereinek parancsnoka. De jog szerint Faramir úr a Város Helytartója.
– Őt hol találom?
– Ebben a házban, Úrnőm. Súlyosan megsebesült, de már ő is a gyógyulás útjára lépett. De nem tudom...
– Elvezetnél hozzá? Akkor majd megtudod. – Faramir úr egymagában sétált az Ispotály kertjében, a melengető napon, s úgy érezte, újra megindul az élet az ereiben, de szíve nehéz volt, s a falon túl egyre csak keletnek tekingetett. Közeledtében az Ispotály vezetője a nevén szólította, ő megfordult, és megpillantotta Rohan úrnőjét, Éowynt, fölbuzdult benne a szánalom, mert látta, hogy a lány beteg, s tisztán látó szeme nyomban észrevette, hogy nyugtalan és szomorú is.
– Uram – mondta az Ispotály vezetője –, ő Rohan úrnője, Éowyn. A királlyal lovagolt, és súlyosan megsebesült, s most én gyógyítom. Ám elégedetlen, s a Város Helytartójával kíván szót váltani.
– Félre ne érts, Uram – mondta Éowyn. – Nem az bánt, hogy nem viselnéd gondomat tisztességgel. Többet egy Ispotály nem tehet, azért, aki gyógyulni vágyik. De képtelen vagyok tétlenül feküdni, restül, ketrecbe zártan. Én a csatában a halált kerestem. De nem estem el, és a csata folyik tovább.
Faramir intett, az Ispotály vezetője meghajolt, és eltávozott. – Mit kívánsz, mit tegyek érted, Úrnőm? – kérdezte Faramir. – Én magam is a gyógyítók foglya vagyok. – Ránézett Éowynra, s mert olyan ember volt, akit mélyen áthat a szánalom, úgy érezte, a lány bánatos szépsége a szívébe hasít. És Éowyn ránézett, s ott látta szemében a komoly gyöngédséget, s máris tudta, mert harcos férfiak között nőtt fel, hogy nincs az a lovasvégi lovas, aki csatában Faramirt felülmúlná.
– Mit kívánsz? – kérdezte újra Faramir. – Ha hatalmamban áll, megteszem.
– Arra kérlek, adj parancsot az Ispotály vezetőjének, hogy engedjen elmennem – mondta, s bár szavai büszkén csengtek, szíve elbizonytalanodott, s most először kételye támadt önmagában. Sejtette, hogy ez a szálas férfi, aki gyöngéd is, szigorú is, csak szeszélyesnek tartja, olyannak, mint a gyermek, akiből hiányzik a lelki szilárdság, hogy unalmas feladatát véghezvigye.
– Velem is az Ispotály vezetője rendelkezik – mondta Faramir. – S hivatalomat a Városban még nem vettem át. De ha átvettem volna, akkor is hallgatnék a tanácsára, nem keresztezném az akaratát olyasmiben, amihez ő ért, hacsak nem szorítana rá a szükség.
– De én nem akarok meggyógyulni! – fakadt ki Éowyn. – Szeretnék hadba szállni, mint a bátyám, Éomer, vagy még inkább, mint Théoden, a király, mert ő meghalt, s most békessége is van, becsülete is.
– Ahhoz már késő, Úrnőm, hogy a kapitányokat kövesd, még ha erővel bírnád is – felelte Faramir: – De még alkalmad lehet rá, ha akarod, ha nem, hogy csatában érjen utol a halál. Jobban tennéd, ha úgy készülnél föl rá, ahogy a jelenlegi állapotod megkívánja, és megtennéd, amíg még van időd, amit a gyógyító rendel. Neked is, nekem is, türelemmel kell elviselnünk a várakozás óráit.
Éowyn nem felelt, de Faramir, ahogy ránézett, úgy érezte, valami meglágyult benne, mint amikor a keserű fagyot először érinti meg a tavasz halavány előérzete. Könny szökött Éowyn szemébe, s mint egy csillogó esőcsepp gördült le az arcán. Büszke feje egy csöppet lekonyult. Majd halkan, mintha nem is neki, hanem magának mondaná, így szólt: – De a gyógyítók azt akarják, hogy még hét napig ágyban maradjak. És az én ablakom nem keletre néz. – S hangja most egy fiatal és szomorú leány hangja volt.
Faramir elmosolyodott, bár szíve tele volt szánalommal. – Ablakod nem keletre néz? – kérdezte. – Ezen lehet segíteni. Majd szólok az Ispotály vezetőjének. S ha itt maradsz a házban, Úrnőm, a mi gondunkra, s pihensz, akkor sétálhatsz a kertben is, a napon, ha kedved tartja, s innét ellátsz keletre, ahol most minden reményünk rejlik: És engem is itt találsz, én is sétálok és várakozom, és én is keletre tekingetek. S könnyítene a gondomon, ha szót váltanál velem, vagy néha-néha velem tartanál.
Ekkor Éowyn fölszegte a fejét, megint a szemébe nézett, és a sápadt arc egy csöppet kipirult. – Már hogyan könnyíthetnék a gondodon, uram? – mondta. – Nem vágyom senki eleven emberrel szót váltani.
– Rohani Éowyn, gyönyörű vagy. A völgyeinkben szépséges virágok nyílnak, és vannak leányaink, még szebbek, de egy sem olyan gyönyörű, mint te vagy. S nem olyan szomorú. Lehet, hogy már csak pár nap, és sötétség borul a világunkra: bátran fogok szembenézni vele, de könnyebb lenne a szívem, ha addig, amíg még süt a nap, mindennap láthatnálak. Mert terád is, énrám is a nazgûlszárny árnyéka hullott, s egyazon kéz gyógyított meg mindkettőnket.
– Engem, uram, sajnos nem! – mondta Éowyn. – Rajtam még most is itt ül az árnyék. Ha gyógyulást keresel, ne énrám nézz. Én harcos leány vagyok, nekem nincs gyöngéd kezem. De akkor is köszönettel tartozom, hogy nem kell a szobámban maradnom. A Város Helytartójának kegyéből fölkelhetek és sétálhatok. – Mélyen bókolt előtte és visszatért a házba. De Faramir még hosszan sétált a kertben egyedül, s tekintete most gyakrabban tévedt a házra, mint a falon túl keletre.

Mikor visszatért a szobájába, hívatta az Ispotály vezetőjét, s végighallgatta, mit tud mondani Rohan úrnőjéről.
– De azt hiszem, uram – mondta az Ispotály vezetője –, sokkal többet tudhatsz meg a félszerzettől, mint tőlünk, ő ugyanis ott volt a király seregében, s mint mondják, mindvégig az úrnővel lovagolt.
Faramir tehát magához kérette Trufát, s hosszan beszélgettek, késő estig, s Faramir sok mindent megtudott Éowynról, sokkal többet, mint amennyit Trufa szavakba foglalt: s arra gondolt, most már megérti némileg a rohani Éowyn nyugtalanságát és szomorúságát. S a szép este Faramir és Trufa kint sétálgatott a kertben, de Éowyn nem jött ki.
Reggel azonban, amikor Faramir kijött a házból, ott látta őt, ott állt a fal tetején. És Faramir nevén szólította, és ő lejött, és sétálgattak a gyepen, és leültek egy zöld fa alá, és hol hallgattak, hol beszélgettek. És ezután mindennap így volt. S az Ispotály vezetőjének, ha kinézett az ablakon, örült a szíve, mert bármilyen súlyosan nehezedett az ember szívére a rettegés és a rossz előérzet, egy biztos: ők ketten szépen gyógyultak, és egyre gyarapodott az erejük.
És eljött az ötödik nap, azóta, hogy Éowyn úrnő Faramirt fölkereste, s most együtt álltak a város falán s kémlelték a távolságot. Hír még semmi, s mindenki szíve egyre nehezebb lett. Az idő se volt már derűs. Hideg lett. Éjszaka föltámadt a szél, élesen fújt észak felől, s egyre erősödött, de a föld körös-körül szürke volt, és sivár.
Melegen öltöztek, de Éowyn úrnő vastag ruhájára Faramir még egy nagy, kék palástot is terített, színe, mint a mély nyári éjszaka, s szegélyét, nyakát, ezüst csillagok díszítették. S arra gondolt, milyen szép és királynői, ahogy itt áll az oldalán. A palástot korán elhalt édesanyjának, az amrothi Finduilasnak varrták, és Faramir számára az egykori szépség és az első gyász emléke volt, most úgy érezte, anyja palástja jól illik Éowyn szomorú szépségéhez.
De a leány didergett a csillagos palást alatt, szeme északon csüngött, az ottani szürke földeken, ahonnét az északi szél eredt, s ahol a messzi ég kemény volt, és kristálytiszta.
– Mit kutat a szemed, Éowyn? – kérdezte Faramir.
– Hát nem arra van a Fekete Kapu? – válaszolt kérdéssel Éowyn. – S nem arra kell lennie neki is? Hét napja már, hogy ellovagolt.
– Hét napja – mondta Faramir. – De ne vedd rossz néven, ha most azt mondom: ez a hét nap nekem olyan örömöt és olyan fájdalmat hozott, amelynek eddig a létezéséről se tudtam. Az örömöt, hogy téged látlak: de fájdalmat is, mert most sötétebb bennem a kétely és a félelem, hogy rossz napok köszöntenek ránk. Éowyn, én nem szeretném, ha vége lenne ennek a világnak, és nem akarom ilyen hamar elveszíteni, amit megtaláltam.
– Hogy elveszítsd, amit megtaláltál, uram? – kérdezte Éowyn, de komolyan nézett rá, s a szemé nyájas volt. – Nem tudom, mit találhattál e néhány nap alatt, amit elveszíthetsz. De jöjj, barátom, s erről ne beszéljünk. Szörnyű meredély szegélyén állok, lábam előtt feneketlen sötétség, de hogy mögöttem világosabb van-e, nem tudnám megmondani. Mert most még képtelen vagyok megfordulni. Csak várom, hogy lesújtson a végzet.
– Igen, mind arra várunk – mondta Faramir. S nem is szóltak többet. S ahogy álltak ott a falon, úgy tetszett, eláll a szél, kialszik a fény, a nap elhomályosul, s a Városban, meg a vidéken körös-körül, minden hang elhal: se szél, se hang, se madárcsicsergés, se levélsusogás, nem hallották tulajdon lélegzetüket sem, elnémult még a szívük verése is. Az idő megállt.
S ahogy álltak ott, kezük találkozott és összekapcsolódott, bár nem is tudtak róla. Csak vártak, maguk sem tudták, mit. S egyszerre úgy rémlett, hogy a messzi hegygerinc fölött újabb hatalmas fekete hegy támad, úgy gyűrődik fel, mint a hullám, mely el akarja nyelni a világot, s körülötte villámok cikáztak, aztán megremegett a föld, s, érezték, hogy a Város falai is megborzonganak. A föld körös-körül mintha felsóhajtott volna, s megint megindult a szívük verése.
– Ez Númenort juttatja eszembe – mondta Faramir, s maga is elcsodálkozott, hogy a saját hangját hallja.
– Númenort? – kérdezte Éowyn.
– Igen – felelt Faramir –, Nyugathon elsüllyedt földjét, s a nagy fekete hullámot, amely ellepte a zöld mezőket és a hegyeket, s jött, mint a sötétség, amely elöl nincs menekvés. Minduntalan erről álmodom.
– Azt hiszed, a Sötétség közelít? – kérdezte Éowyn. – A Sötétség, amely elől nincs menekvés? – És váratlanul odasimult hozzá.
– Nem – mondta Faramir, s a szemébe nézett. – Csak képzelem ezt a képet. Nem tudom, most mi történik. A józan eszem azt mondja, hogy valami szörnyűség, s hogy mindjárt vége a világnak. De a szívem nemet mond rá, minden tagom könnyű, s valami olyan reményt, örömet érzek, amit a józan ész sem képes letagadni: Éowyn, Éowyn, Rohan fehér úrnője, most egyszerűen nem tudom elhinni, hogy bármi sötétség megmaradhat! – Lehajolt, és megcsókolta Éowyn homlokát.
S miközben ott álltak Gondor Városának falán, vad szél támadt, s a hajuk, a hollófekete és az arany, összevegyült, s úgy lobogott a szélben. És a Homály eltávozott, és a Nap levetette fátylát és az égre felszökkent a fény, és az Anduin vize csillogott, mint az ezüst, s az emberek a Város valamennyi házában énekeltek, mert a szívük, maguk sem tudták miféle forrásból, csordultig telt boldogsággal.
S még mielőtt a nap messze túljutott volna a delelőjén, egy nagy sas érkezett, olyan hírekkel, amelyek messze meghaladták legmerészebb reményeiket. És azt kiáltotta:

 

Énekeljetek hát, Anor Tornyának lakói mind,
íme, Szauron Rémuralma mindörökre véget ért,
  és a Sötét Torony ledőlt.
Őrtorony lakói, dalra, vígan egyesüljetek,
íme, mégsem volt hiába, annyi őrködésetek,
mert a Fekete Kapu betört,
és Királyotok bevonult a várba,
  győzelem fénye járt vele.

Nyugat gyermekei, mind mind örvendőn daloljatok,
mert még visszajő Királyotok,
s itt lakozik majd köztetek,
  míg éltetek napja tart.

És a Megfonnyadt Fa kivirul újra,
s ő kiülteti nagy magasokba,
  s áldott lesz a Város mindörökkön.
Halld ezt, s énekelj, te nép!

 

És a nép kitódult a Város utcáira és énekelt.

És ezt a napot aranyló napok követték, összefogott a Tavasz és a Nyár és együtt dáridózott Gondor mezőin. S Cair Endrosról gyors lovasok hozták hírét mindannak, ami történt, és a Város felkészült a Király érkezésére. Hívatták Trufát, készletekkel megrakott szekerekkel lovagolt Osgiliathba, majd hajón folytatta az útját Cair Androsba, Faramir azonban nem ment, mert most, hogy meggyógyult, átvette helytartói hivatalát, ha csak rövid időre is, hisz az volt a dolga, hogy mindent előkészítsen annak számára, aki majd a helyére lép.
És Éowyn sem ment, pedig a bátyja üzent érte, és kérte, hogy jöjjön Cormallen mezejére. És Faramir csodálkozott is rajta, bár mostanában ritkán látta, mert rengeteg dolga volt, Éowyn változatlanul ott lakott az Ispotályban, egyedül sétálgatott a kertben, arca megint sápadt volt, s úgy látszott, az egész Városban ő az egyetlen, aki beteg és szomorú. És az Ispotály vezetője aggódott érte, és beszélt Faramirral.
Aztán eljött Faramir és megkereste őt, és megint ott álltak együtt, a falon, s Faramir így szólt hozzá: – Éowyn, miért késlekedsz itt, miért nem mégy ünnepelni Cormallenbe, hisz ott vár a bátyád.
S ő azt mondta: – Hát nem tudod?
S Faramir így felelt: – Két oka lehet, de hogy melyik az, nem tudom.
S ő azt mondta: – Az egyenes beszédet szeretem. Szólj világosan.
– Legyen hát, ha így kívánod, Úrnőm – mondta ő. – Azért nem mégy, mert csak a bátyád hívatott, de neked nem okozna örömöt, ha Aragornt, Elendil örökösét, így, diadala teljében látnád viszont. Vagy azért, mert én nem megyek, s te szeretnél itt maradni velem. De az is lehet, hogy ezért is, azért is, csak nem tudod eldönteni, igazában miért. Éowyn, nem szeretsz, vagy nem akarsz szeretni?
– Azt szeretném, ha más szeretne – mondta Éowyn –, de nem vágyom senki sajnálatára.
– Tudom – mondta Faramir. – Te Aragorn úr szerelmére vágyódsz. Mert fenséges, mert hatalmas, és te nagy névre és dicsőségre vágytál, s arra, hogy messze földön fölébe emelkedj mindennek, ami földhözragadt. S bámultad őt, mint kiskatona a nagy hadvezért. Mert az is, vezér az emberek közt, s ma ő a legnagyobb. S mikor csak megértést és szánalmat kaptál tőle, azt kívántad, bár ne kaptál volna semmit, s másra se vágytál, mint bátor halálra a csatatéren. Nézz a szemembe, Éowyn!
És Éowyn hosszan és rezzenetlen szemmel Faramir szemébe nézett, és Faramir azt mondta: – Ne vesd meg a szánalmat, Éowyn, ha az a gyöngéd szív ajándéka! De én nem szánalmat kínálok neked. Mert te büszke és bátor vagy, és kivívtad, hogy a neved soha el ne feledjék, és gyönyörű vagy, esküszöm, olyan szép, hogy arra a tündék nyelvén sincsen szó. S én szeretlek. Valaha sajnáltalak, mert szomorú voltál. De akkor is szerettelek, az első perctől fogva, hogy megláttalak. És szeretném, ha nem volna benned semmi szomorúság, és semmid nem hiányozna, és magad lennél Gondor boldog úrnője. Éowyn te nem szeretsz, mondd?
És ekkor megváltozott Éowyn szíve, vagyis hogy hirtelen ráébredt a lány, hogy megváltozott. És egyszerre eltűnt szívéből a tél, és fölragyogott benne a nap.
– Minas Amrothban állok, a Nap Tornyában – szólt –, s lám! a Homály eloszlott! Nem akarok többé harcos leány lenni, nem kelek versenyre többé a nagy lovasokkal, s nem lelem örömöm eztán az öldöklést dicsőítő énekekben. Gyógyítani szeretnék és szeretni mindent, ami él, virágzik és gyümölcsöt hoz, és nem meddő és terméketlen. – És megint Faramir szemébe nézett. – Többé nem vágyom rá, hogy királyné legyek – mondta.
Faramir fölkacagott. – Helyes! Hiszen én sem vagyok király. S mégis nőül veszem Rohan fehér úrnőjét, ha ő is úgy akarja, s átkelünk majd a Folyón, ha boldogabb idők köszöntenek ránk, a szép Ithiliában lesz lakhelyünk, és kertet ültetünk majd. És ott minden boldogan és gazdagon terem, a Fehér Úrnő keze nyomán.
– Akkor hát búcsút kell vennem népemtől, Gondor Embere? – kérdezte Éowyn. – És vajon neked majd soha nem mondja büszke néped: Ott megy az Úr, aki kezéhez hajlította Észak harcos és vad lányát! Hát nem talált magának való asszonyt Númenor fajtájából?
– Én őt választottam – mondta Faramir. És karjába zárta őt, és megcsókolta a napsütötte ég alatt, és nem bánta, hogy ott állnak a falon, és akárki láthatja őket. S valóban, látták is őket sokan, s a fényt is, ami körülragyogta őket, ahogy lejöttek és kéz a kézben visszamentek az Ispotályba.
És az Ispotály vezetőjének Faramir azt mondta: – Rohan Úrnője, Éowyn, íme, meggyógyult végre.
És az Ispotály vezetője azt mondta: – Akkor nem szorul többé az én gondomra, s istenhozzádot mondok neki, s azt kívánom, ne kínozza többé soha se betegség, se fájdalom. S amíg a bátyja vissza nem tér, a Város Helytartójának gondjára bízom.
Éowyn pedig azt mondta: – S én, most, hogy szabad végre eltávoznom, itt maradok. Mert boldogabb szállásom sohasem volt, mint ez a ház. – És ott is maradt, amíg meg nem jött Éomer király.

A Városban már minden készen állt: kintről is ömlött a nép, mert a hír bejárta egész Gondort, Min Rimmontól Pinnath Gelinig, és a távoli tengerpartokig, s aki csak tudott, az mind a Városba sietett. S a Város megint megtelt asszonyokkal, szép gyermekekkel, akik virággal megrakva tértek vissza elhagyott otthonukba, Dol Amrothból hárfások jöttek, akiknél szebben a világon senki nem játszott e hangszeren, s voltak ott hegedűsök, flótások és kürtösök, a kürtjük ezüstből volt, s Lebennin völgyeiből csengő hangú énekesek jöttek.
S végre elérkezett az utolsó este, és a falakról látni lehetett a sátrakat a mezőn, és itt is, ott is egész éjjel égtek a tüzek, s az emberek ébren várták a hajnalt. S mikor a nap fölkúszott a tiszta égre a hegyek fölött, keleten, ahonnét már teljesen eltakarodott a homály, megkondult minden harang, kibomlott és vígan lobogott a szélben minden lobogó, s a Fellegvár Fehér Tornyán még utoljára fölvonták a Helytartók ezüstösen csillogó, hófehér és dísztelen lobogóját.
Ekkor a kapitányok elindították seregüket a Város felé, s a nép látta, hogy rendezett sorokban, mint megannyi ezüst hullám, közelednek, s fegyverük csillog-villog a napon. S a sereg odaért a kapu elé, s a falak előtt nyíllövésnyire megállt. S minthogy a kapu még nem épült újjá, a kapunyílást sorompó zárta el, s katonák őrizték, hosszú, kivont karddal. Faramir, a Helytartó és Hurin, a Kulcsok Őrizője, ott állt a sorompó előtt Gondor többi kapitányaival, és ott állt Éowyn úrnő is Elfhelmmel, a seregvezérrel és Lovasvég számos lovagjával, s a kapu két oldalán a néptömeg tarka ruhában, virágkoszorúkkal.
És Minas Tirith fala előtt a nagy üres téren Gondor és Rohan katonái sorakoztak, mögöttük a Város s az ország messze földről idecsődült népe. Mindenki elnémult, mikor a seregből kiléptek az ezüstbe-szürkébe öltözött dúnadánok, s előttük, lassú léptekkel, Aragorn úr. Ezüsttel díszített fekete páncélingben, vállán hosszú bíborpalásttal, amit a nyakán nagy, zöld, messze csillogó drágakő fogott össze, de hajadonfőtt, s csak a homlokán, keskeny ezüstszalagon volt egyetlen csillag. S vele a rohani Éomer, Imrahil fejedelem, a hófehér ruhás Gandalf, s négy kicsi alak, akin az emberek nem győztek csodálkozni.
– Nem, húgom, ezek nem gyerekek! – mondta Ioreth Imloth Melluiból jött unokahúgának, aki ott állt mellette. – Ők azok a bizonyos perianok, a félszerzetek távoli országából, s odahaza, azt mondják, nagy hírű hercegek. Én csak tudom, hisz ápoltam az egyiket az Ispotályban. Picinyek, de módfelett vitézek. Nos, húgom, az egyikük a fegyverhordozójával bemerészkedett a Fekete Országba, és teljesen egymaga megvívott a Fekete Úrral, és képzeld, felgyújtotta a Tornyot. Legalábbis, itt, a Városban, azt beszélik. Az lesz az, amelyik ott megy Tündekő oldalán. Úgy hallom, jó barátok: Nohát, ez a Tündekő úr, ez valóságos csuda, nem épp szelíd szavú, azt mondhatom, de arany szíve van, mint mondani szokták, és gyógyító keze. „A király keze gyógyító kéz” – mondtam, és így derült ki minden. Mithrandir akkor azt mondta nekem: „Ioreth, az emberek sokáig emlékezni fognak a szavadra”, és...
De Ioreth nem okosíthatta tovább vidékről jött unokahúgát, mert fölharsant egyetlen harsona, és minden más elnémult: S ekkor a Kapuból elindult Faramir és Húrin, a Kulcsok Őrizője, s velük senki, csak az a négy ember, hegyes sisakban s mellén a Város címerével, aki a nagy, fekete, ezüstpántos lebethron-ládát vitte.
Faramir az üres térség közepén találkozott Aragornnal, elébe térdelt, és azt mondta: – Gondor utolsó Helytartója engedélyt kér, hogy letehesse hivatalát. – Fehérjogart nyújtott feléje, Aragorn átvette a jogart, és visszaadta, mondván: – Hivatalod nem ért véget, az tied és utódaidé, míg házamnak magva nem szakad. Lásd el hát továbbra is!
Faramir ekkor felállt, és csengő hangon hírül adta: Gondor Emberei, halljátok most a Birodalom Helytartóját. Íme: végtére eljött valaki, aki igényt tart Gondor koronájára. Ő itt Arathorn fia Aragorn, az arnori dúnadánok törzsének feje, Nyugat Seregének kapitánya, Észak Csillagának viselője, az Újjákovácsolt Kard birtokosa, csatában győzedelmes, a keze gyógyító kéz, ő a Tündekő, a Númenorból való Elendil fia, Isildur utódának, Valandilnak házából való Elessar. Legyen hát király, lépjen a Városba és lakozzék itt?
És a sereg és a nép egy hangon kiáltotta: – Legyen!
És Ioreth azt mondta az unokahúgának: – Ez az egész csak ceremónia, a Város kedvéért, hiszen már bent járt, mint mondom, s nekem azt mondta... – De megint csak kénytelen volt elhallgatni, mert Faramir folytatta:
– Gondor Emberei, a hagyományok ismerői azt mondják, ősi szokás, hogy a Király apjától kapja a koronát, mielőtt meghal, vagy ha ez lehetetlen, maga lépjen apja sírboltjába és ott vegye el apja kezéből. Minthogy azonban változtatnunk kell a hagyományon, helytartói hivatalomnál fogva ma elhoztam Rath Dînenből Earnur koronáját, az utolsó királyét, akinek napjai ősapáink idején értek véget.
Az Őrök ekkor előléptek, s Faramir kiemelte a ládából az ősi koronát. A Fellegvár őreinek sisakjára emlékeztetett, csak magasabb volt, s a gyöngyökkel kihányt, ezüstből kalapált két szárny az oldalán tengeri madár szárnyát formázta, mert ez volt a tengeren túlról jött királyok címere, s homlokpántján hét gyémánt ült foglalatban, s a csúcsán egyetlen drágakő, amelynek fénye, mint a láng csapott föl.
Aragorn átvette a koronát, és így szólt:
– Et Earello Endorenna utúlien. Sinome maruvan ar Hildinyar tenn' Ambarmetta!
Ezek Elendil szavai voltak, akkor mondta ezt, amikor a szelek szárnyán megérkezett a partra: – A Nagy Tengerről Középföldére értem. Itt lészen a lakóhelyem, nékem és utódaimnak, az Idők végezetéig.
Ekkor, sokak csodálkozására, Aragorn nem helyezte a fejére a koronát, hanem visszaadta Faramirnak, mondván: – Sokak fáradalma és vitézsége árán jutottam jogos örökömhöz. Ennek jeléül a Gyűrűhordozót kérem, hogy hozza ide a koronát, s Mithrandirt, ha nincs ellenére, hogy ő helyezze a homlokomra, mert ő volt mindennek a mozgatója, ami most beteljesült, s ez az ő győzelme.
Ekkor előlépett Frodó, elvette a koronát Faramirtól, s Gandalfnak adta. Aragorn letérdelt, s Gandalf megkoronázta a Fehér Koronával, mondván:
– Elkövetkezett a Király ideje, s legyen áldás rajta, míg állnak a valák trónusai!
De mikor Aragorn fölállt, aki csak látta, mind elnémult, mert úgy érezték, most nyilatkozott meg először előttük igazi valójában. Szálfatermete, mint a Tengerről jött ősi királyoké, mindenkinek fölébe magasodott, ősöregnek látszott, mégis férfiassága virágában, homlokáról bölcsesség sugárzott, keze gyógyulást rejtett, s fényudvar vette körül. És Faramir ekkor fölkiáltott:
– Íme, a Király!
S e pillanatban felharsant valamennyi harsona, és Elessar király előrelépett a sorompóhoz, s Húrin, a Kulcsok Őrizője megnyitotta előtte, s hárfák, hegedűk és flóták muzsikája, énekszó zengése közepette járta végig a Király a virággal borított utcákat, ment föl a Fellegvárba, s lépett be a kapuján, a legfelső torony csúcsán meg kibomlott a Fával és a Hét csillaggal díszített lobogó, és megkezdődött Elessar király uralma, amit annyi ének megjövendölt.
Az ő napjaiban a Város szebb lett, mint valaha volt, szebb, mint kezdeti dicsősége idején: csupa zöld fa és csupa szökőkút, kapuit mithrilből és acélból kovácsolták, utcáit fehér márvánnyal kövezték ki, a Hegy Népe dolgozott rajta, s az Erdő Népe is örvendezett, ha idejött, s mindenki egészséges volt és mindenki gazdag, s a házak megteltek férfiakkal és nőkkel, gyermeknevetéssel, s egyetlen ablak nem volt vak, és egyetlen udvar üres, s a világ harmadkorának végét, az elmúlt esztendők dicsőségét az új világ megőrizte emlékezetében.

A koronázást követő időben a Király a trónusán ült a Királyok Csarnokában, s ítélkezett, s követek jöttek sok országból és sok néptől keletről és délről, a Bakacsinerdő határairól és a nyugati Dúnföldről. És a Király megkegyelmezett a legyőzötteknek, és szabadon bocsátotta őket, s békét kötött Harad népeivel, Mordor rabszolgáit fölszabadította, s minden földet nekik adott a Núrnen-tó körül. És sokakat hoztak a színe elé, hogy megdicsérje vagy megjutalmazza őket vitézségükért, s végül az Őrség Kapitánya elébe állította Beregondot is, hogy mondjon fölötte ítéletet.
És a Király így szólt Beregondhoz: – Beregond, kardoddal vért ontottál a Megszentelt Helyen, ahol vér nem ömölhet. És elhagytad őrhelyedet Urad vagy Kapitányod engedélye nélkül. Az ilyesmit ősidők óta halállal büntetik. Nekem is ítéletet kell hát mondanom fölötted.
Büntetésedet azonban leróttad a csatában tanúsított vitézségeddel és azzal, hogy amit tettél, szeretetből tetted Faramir úr iránt. Mindazonáltal el kell hagynod a Fellegvár őrségét, s távoznod kell Minas Tirith városából.
Beregond arcából kiszaladt a vér, szíve megrendült, és feje lehorgadt. De a Király így folytatta:
– Ennek így kell történnie, mert kinevezlek a Fehér Század, Ithilia Fejedelme, Faramir testőrsége kapitányának, élj tehát becsületben és békességben Emyn Arnenben, s ha életének megmentéséért mindent kockára tettél, szolgáld őt hűséggel továbbra is.
Beregond ekkor értette meg, mily kegyesen ítélt a Király, boldog volt hát, elébe térdelt, és csókkal illette a kezét. És Aragorn Faramirnak ajándékozta fejedelemségül Ithiliát, s megkérte, lakjék Emyn Arnen hegyei közt, a Várostól látótávolságra.
– Mert – mondta –, Minas Ithilt a Morgul völgyében földdel kell egyenlővé tenni, s bár lehet, hogy eljő az idő, mikor ismét megtisztul, még hosszú évekig ne lakjék ott ember.
És legvégül Aragorn a rohani Éomert köszöntötte. Megölelték egymást, s Aragorn azt mondta: – Közöttünk nem hangozhat el az adok és kapok, vagy a jutalom szó, hiszen mi testvérek vagyunk. Szerencsés órában lovagolt ki északról Éorl, és soha áldásosabb nem volt még két nép szövetsége, mely soha nem hagyta, s nem is fogja soha cserbenhagyni egymást. Mint tudod, a nagy hírű Théodent a Megszentelt Helyen helyeztük nyugovóra, s ott is fog nyugodni örök időkig, Gondor királyai közt, ha te úgy kívánod. De ha arra vágysz, elmegyünk Rohanba, s visszavisszük, hogy ott nyugodjék az övéi között.
És Éomer így felelt: – Szeretlek, akkornap óta, hogy fölálltál előttem a puszta zöld füvében, s e szeretet soha meg nem szűnik. De egy időre most el kell mennem, hazámba, hogy helyreállítsam a rendet, begyógyítsam a gyógyításra váró sebeket. Ami meg az Elesettet illeti, ha minden készen áll, visszajövök érte, de addig nyugodjék itt békén.
És Éowyn azt mondta Faramirnak: – Most vissza kell térnem a magam hazájába, hogy gondoskodjam róla, és segítsem bátyámat a munkájában, de ha végleg nyugovóra helyeztük, akit atyámként szerettem, visszatérek.

Így teltek el a boldog napok; a rohani lovasok felkészültek az útra, és ellovagoltak északra; és az emberek a Város Kapujától a Pelennor faláig sort álltak az út mellett, hogy megadják nekik a tiszteletet és éljenezzék őket. S aki messze lakott, az most mind örvendezve tért haza, de a Városban bőven volt mit tennie a sok szorgalmas munkáskéznek, hogy építsenek, újítsanak és eltávolítsák a háború sebhelyeit, és a Homálynak még az emlékét is.
A hobbitok egyelőre ott maradtak Minas Tirithben Legolasszal és Gimlivel; mert Aragorn még a gondolatát is gyűlölte annak, hogy a szövetség felbomoljon. – Végül mindennek véget kell érnie – mondta –, de szeretném, ha maradnátok egy darabig, mert aminek részesei voltunk, az nem ért még véget. Közeledik a nap, amire férfikorom esztendei során mindvégig vártam, s szeretném, hogy ha eljön, barátaim mellettem lennének. – De hogy mi ez a nap, arról nem mondott többet.
A Gyűrű útitársai együtt laktak egy szép házban Gandalffal, s úgy jöttek-mentek, ahogy a kedvük tartotta. S Frodó megkérdezte Gandalftól: – Te tudod, mi az a nap, amiről Aragorn beszél? Mi ugyan nagyon jól érezzük magunkat itt, és nem kívánunk elmenni, de a napok telnek, és Bilbó vár, és a mi otthonunk mégiscsak a Megye.
– Ami Bilbót illeti – mondta Gandalf –, ő is ugyanarra a napra vár, s tudja jól, hogy mi tart itt titeket. Ami meg a napok múlását, még csak május van, és hol van még a nyár; s bár úgy látszik, hogy minden megváltozott, mert a világ új korba lépett, a fák és a fű számára egy év sem telt el azóta, hogy ti útnak indultatok.
– Pippin – mondta Frodó –, hát nem azt mondtad, hogy Gandalf már kevésbé szűkszavú, mint régen? Úgy látszik, belefáradt a sok beszédbe, mert mintha megint a régi önmaga lenne.
És Gandalf azt mondta: – Vannak, akik előre szeretnék tudni, mi kerül az asztalra, de akik a lakomát készítik, inkább titokban tartják: mert a csodálkozás hangosabbá teszi a dicsérő szavakat. És Aragorn maga is jelre vár.

Aztán eljött egy nap, mikor Gandalfot nem lelték a házban, s az útitársak a fejüket törték, hogy ugyan mi történhetett? Gandalf ugyanis éjszakára kivitte Aragornt a Városból, a Mindolluin déli lábához, s ott megkerestek egy ösvényt, amit időtlen időkkel ezelőtt építettek, de manapság kevesen voltak, akik rá merték volna tenni a lábukat. Mert az a hegyek közé vezetett föl, egy megszentelt helyre, ahova csak királyok jártak. És fölmentek a meredek ösvényen, míg egy rétre nem értek az örök hó határán, ami a hegycsúcsot födte, s amely a meredély fölött a Városra nézett. És megálltak ott, és körülnéztek a tájon, mert hajnalodott, és alant a Város tornyai, mint megannyi fehér pálcika, aminek a nap bearanyozza a hegyét, és az Anduin völgye végestelen végig egyetlen kert, és az Árnyék Hegyét aranyló pára fátyolozta. Szemük egyik oldalt a szürke Emyn Muilig látott, s a Rauros úgy sziporkázott, mint egy távoli csillag, másik oldalt meg a Folyót látták, mely mint a szalag nyúlt el Pelargirig, s azon túl a fénycsík az ég alján már a Tengerről beszélt.
És Gandalf azt mondta: – Ez a te birodalmad, s egy leendő birodalom szíve. A világ harmadkora véget ért, és az új elkezdődött, a te dolgod, hogy megszabd, hogyan kezdődjék, s megóvd, amit megóvni érdemes. Mert bár sok minden megmenekült, sok mindent el kell vetni, és véget ért a Három Gyűrű hatalma is. S ami földet innét látsz, s azt is, ami körülveszi, mind emberek fogják lakni. Mert most az Ember Uralmának kora következik, s a régibb fajták vagy kialusznak, vagy elköltöznek.
– Jól tudom, drága barátom – mondta Aragorn –, de akkor is rászorulnék a tanácsodra.
– Már nem soká – mondta Gandalf. – Az én korom a harmadkor volt. Én voltam Szauron Ellensége, s a dolgom véget ért. A teher most rajtad, s a fajtád vállán nyugszik.
– De én meg fogok halni – mondta Aragorn. – Hiszen halandó ember vagyok, s jóllehet tán tovább élek, mint más emberek, az életem akkor is rövid, s mire azok, akiket az asszonyok méhe most rejt, megszületnek és megöregednek, magam is megöregszem. S ha a vágyam nem teljesül, ki fogja kormányozni Gondort, s azokat, akik e Városra, mint Királynőjükre tekintenek? A Fa a Szökőkút Udvarán még száraz és terméketlen. Mikor kapok jelt, hogy lesz ez másképpen is?
– Fordítsd el szemedet a zöld világról, és nézz arra, ahol minden terméketlennek és hidegnek látszik! – mondta Gandalf.
Aragorn megfordult, s egy köves lejtő volt mögötte, amely az örök hó szegélyéről ereszkedett alá, s ahogy ránézett, látta, hogy e kőrengetegben mindössze egyvalami zöldell. És odalépett hozzá, s látta, hogy a hólepel szegélyén egy fácska nő, jó, ha derékig érő. De már kihajtottak hosszúkás és formás, fent sötét, alul ezüstös levelei, és zsenge ágacskáit egy piciny fürt virág díszíti, amelynek szirmai fénylenek, akár a napsütötte hó.
És Aragorn ekkor fölkiáltott: – Yé! utúvienyes! – Megtaláltam! Íme, a Fák Öregjének leszármazottja! De hogy kerül ez ide? Hisz maga sincs még hétesztendős.
És Gandalf odament, megnézte, és így szólt: – Ez a növendékfácska valóban a szép Nimloth leszármazottja, az meg Galathilion sarja, aki a soknevű Telperionnak, a Fák Öregjének termése volt. Ám ki tudná megmondani, hogy került ide, épp a rendelt órában? Ez ősi szentély itt, s mielőtt a királyok elbuktak, vagy a Fa az udvaron kiszáradt volna, már bizonyára itt volt a magva. Mert azt mondják, ha ritkán érik is be a Fa gyümölcse, sok-sok esztendeig alszik magvában az élet, és senki meg nem mondja, mikor ébred. Ezt ne feledd. Mert ha egyszer beérik gyümölcse, el kell ültetni, nehogy a Fának a világban magva szakadjon. Ez úgy rejtőzött itt a hegyoldalban, ahogy Elendil fajtája rejtőzött az északi pusztaságban. De Nimloth fajtája a tiednél is régibb, Elessar király.
Ekkor Aragorn gyöngéden megfogta a fácskát, s lám! mintha alig gyökerezett volna a földben, épen jött ki, és Aragorn visszavitte a Fellegvárba. Aztán az aszott fát kiásták, ám illő tisztelettel, nem égették el, hanem nyugovóra helyezték a Rath Dînen csöndjében. És Aragorn elültette az új fát a szökőkút mellé, s ott hamar és vidáman növésnek indult, júniusra már telides-teli volt virágokkal.
– Megkaptam a jelt – mondta Aragorn –, s a nap nincs már messze. – És őröket állított a falra.

A Nyárközép napját megelőző napon futárok érkeztek a Városba Amon Dînből, s jelentették, hogy észak felől fényes lovascsapat közeledik, s már közel jár a Pelennor falához. És a Király azt mondta: – Végre, megjönnek. Készüljön fel hát fogadásukra az egész Város!
S épp Nyárközép napjának előestéjén, mikor az ég zafírkék volt, s fehér csillagok nyíltak keleten, de a nyugat még aranyfényben égett, s a levegő hűvösen illatozott, a lovasok az északi úton Minas Tirith kapujához értek. Elöl Elrohir és Elladan lovagolt egy ezüstlobogóval, mögöttük Glorfindel jött és Erestor meg Völgyzugoly egész háza népe, s csak utánuk Galadriel úrnő meg Celeborn, Lothlórien ura, fehér csataménen, s velük sokan a Szépek népének fiai közül, szürke köpenyben, hajukban fehér drágakövekkel, utolsóként meg Elrond úr jött, a tündék és emberek közt a legnagyobb, kezében Annúminas jogara, s mellette szürke poroszka lován lánya, Arwen lovagolt, népének Esthajnalcsillaga.
És Frodó, mikor megpillantotta, hogy csillogva közeledik az esti fényben, csillagokkal a homlokán, illatfelhőben, nagy csodálatában megindultan szólt oda Gandalfnak: – Tudom már, mire várt. Mert mostantól kezdve már nemcsak a nappal lesz kedves, hanem gyönyörű és áldott lesz az éjszaka is, és minden félelem elszáll!
Majd a Király köszöntötte vendégeit, azok leszálltak lovukról, Elrond átadta a Királynak a jogart, leánya kezét a kezébe tette, együtt mentek fel a Felső Városba, és az égen kivirágzott minden csillag. És Aragorn Elessar király feleségül vette Arwen Undómielt a Királyok Városában Nyárközép napján, s hosszú várakozásuk és szenvedésük története immár lezárult.

 

 

6. fejezet
Búcsúzik mindenki

Mikor az öröm napjai véget értek, a társaság tagjainak eszükbe jutott, hogy ideje volna hazaindulniuk. És Frodó elment a Királyhoz, aki Arwen királynéval ült a szökőkútnál, és a Királyné épp Valinorról énekelt, a fa meg csak nőtt és virágzott közben. Szívesen látták Frodót, fölálltak köszöntésére, és Aragorn azt mondta:
– Tudom, hogy miért jössz, Frodó, s hogy mit akarsz mondani; szeretnél visszatérni az otthonodba. Nos, drága barátom, a fa legjobban ősei földjén nő; de téged mindig szívesen látlak országomban. S bár népednek nem volt nagy híre a nagy népek regéiben, most olyan nevet szereztek, amilyennel nem sok nagy birodalom dicsekedhetik.
– Az igaz, hogy szeretnék visszamenni a Megyébe – mondta Frodó. – De először még el kell mennem Völgyzugolyba is. Mert ha ilyen boldog időben egyáltalán hiányozhat valami, hát keservesen hiányolom Bilbót. S szomorúan láttam, hogy megjött Elrond egész háza népe, de Bilbó nincs közöttük.
– Csodálkozol, Gyűrűhordozó? – kérdezte Arwen. – Hisz ismered a hatalmát annak, amit megsemmisítettél, s ami gonoszat művelt, az még csak most van múlófélben. És honfitársad tovább viselte, mint te. Évei számát tekintve, a te fajtád szerint vénséges vén, és ő vár terád, mert nem vállalkozik már több hosszú útra, csak egyre.
– Akkor arra kérlek, engedd, hogy mihamarabb útra keljek – mondta Frodó.
– Hét nap múlva magunk is indulunk – mondta Aragorn. – Mert azt szeretnénk, ha jó darabig, egészen Rohanig, együtt lovagolnánk. Három nap múlva itt lesz Éomer, hogy Théodent visszavigye, és odahaza helyezze nyugovóra, s mi vele tartunk, hogy megadjuk az Elesettnek a végtisztességet. De mielőtt elmégy, szeretném egyszer s mindenkorra megerősíteni Faramir szavait: akkor jössz Gondor birodalmába, amikor kedved tartja, s ugyanígy valamennyi társad. Ha adhatnék olyan ajándékot, ami tetteiddel fölér, adnék, de mert ilyen nem létezik, azt vidd magaddal, amit kívánsz, s távozz becsülettel és olyan kísérettel, mint e föld fejedelmei.
De Arwen királynő így szólt: – Én megajándékozlak. Mert én Elrond, a tünde lánya vagyok. Ám ha apám a Révbe indul, nem tartok vele, mert én, akárcsak Lúthien, választhatok, és csakúgy, mint ő, a keserédeset választom. De énhelyettem, ha eljő az idő, menj el te, Gyűrűhordozó. Ha sebed még kínoz, és nehéz a terhed emléke, elmehetsz a Réven túl, míg minden fájdalmad, minden fáradtságod el nem múlik. S viseld ezt Tündekő és Esthajnalcsillag emlékére, akiknek sorsával a sorsod összefonódott.
Levette a nyakában ezüstláncon lógó, csillag ragyogású fehér drágakövet, s a láncot Frodó nyakába akasztotta. – Ha kínoz a Homály és a rettegés emléke, ez majd segít.

Mint a Király megmondta, három nap múlva megérkezett lóháton a Városba a rohani Éomer, egy egész éored-nyi pompás lovag kíséretében. Szeretettel fogadták, s mikor asztalhoz ültek a Merethrondban, a Lakomák Palotájában, elámult a hölgyek szépségén, s szíve megtelt nagy csodálkozással. S mielőtt nyugovóra tért volna, magához kérette Gimlit, s így szólt hozzá: – Glóin fia Gimli, itt a fejszéd?
– Nincs itt, uram – mondta Gimli –, de hamar idehozathatom, ha szükség van rá.
– Azt ítéld meg te – mondta Éomer. – Mert egykoron elhangzottak a számból bizonyos elhamarkodott szavak az Aranyerdő Úrnőjéről, s ezek még most is közöttünk állnak. De most már a tulajdon két szememmel láttam őt.
– Nos, uram – mondta Gimli –, akkor mit mondasz most?
– Sajnos – mondta Éomer –, nem mondhatom, hogy nincs a földön szebb hölgy, mint ő.
– Akkor ide kell hozatnom a fejszémet – mondta Gimli.
– De mindenekelőtt bocsánatot kell kérnem tőled – mondta Éomer. – Mert ha más társaságban láttam volna, akkor azt mondanám, ami ínyedre van. De így most kénytelen vagyok Arwen királynét, az Esthajnalcsillagot elébe helyezni, s a magam részéről kész vagyok bárkivel megvívni, aki meghazudtol. Kérjem a kardomat?
Gimli mélyen meghajolt. – Nem, én megbocsátok neked, uram – mondta. – Te az Estét választottad, az én választásom a Hajnal. S a szívem szomorúan érzi, hogy az elmúlik örökre, hamarosan.

Fölvirradt végre az indulás napja, nagy és fényes társaság állt útra készen, hogy a Városból északra lovagoljon. Gondor és Rohan királya elment a Megszentelt Helyre, a Rath Dînen sírboltjaihoz, arany hordágyon magukkal hozták Théoden királyt, s kivitték, némán, a Városból. Majd a hordágyat fölrakták egy nagy szekérre, amelyet Rohan lovasai vettek körül, s előtte a Király lobogóját vitték; Trufa, lévén Théoden fegyverhordozója, a szekéren ült és őrizte Théoden fegyvereit.
A társaság valamennyi tagja termetéhez illő csatamént kapott, Frodó és Csavardi Samu Aragorn oldalán lovagolt, Gandalf Keselyüstököt ülte meg, Pippin meg Gondor lovagjaival tartott. Legolas és Gimli, mint mindig, együtt ült Arod hátán.
A menettel tartott Arwen királyné, Celeborn és Galadriel a kíséretével, Elrond a fiaival, Dol Amroth és Ithilia fejedelme, valamint sok kapitány és lovag. Lovasvég egyetlen királyának sem volt még ilyen kísérete, mint amilyen Thengel fia Théodent kísérte hazavezető útján.
Békességben, sietség nélkül vonultak be Anórienbe, s értek a Szürke Erdőhöz az Amon Dîn lábánál, s ott, bár senki élőlényt nem láttak, dobszót véltek hallani a hegyek közül. Ekkor Aragorn megfúvatta a harsonájukat, s a hírnökei kikiáltották:
– Íme, itt jő Elessar király! Drúadán Erdejét Ghân-buri-Ghânnak és népének adja, örök időkre, engedelmük nélkül az erdőbe ember ne lépjen!
A dobok harsányan feldübörögtek, majd elhallgattak.

Végül, tizenöt napi utazás után, Théoden király szekere áthaladt Rohan zöld rétjein, és megérkezett Edorasba, és ott mind megpihentek. Az Aranycsarnok fényben úszott és szépséges falikárpitok díszítették, s olyan fényes lakomát ültek benne, mint még soha, mióta megépítették. Mert Lovasvég emberei úgy készültek, hogy Théodennek illőn megadják a végtisztességet, kőházba fektették, s odahelyezték körébe a fegyvereit és sok szép holmiját, földhalmot hordtak fölébe, s azt zöld gyeptéglákkal, az emlékezés fehér virágaival takarták el. És most már nyolc halom állt a Sírhalmok mezejének keleti felén.
Ezután a Király kíséretének lovasai fehér lovon körbelovagolták a halmot, és éneket zengtek Théodenről, Thengel fiáról, amit Gléowine szerzett, az énekmondója, s ő ezután már nem is vett a kezébe lantot. A lovasok vontatott énekszava még azokat is megindította, akik nem értették e nép beszédét, de az ének hallatán fölizzott Lovasvég embereinek tekintete, mert újra megütötte fülüket a messzi északról hangzó patadobogás, és Éorl csatakiáltása Celebrant mezején, s amint tovahömpölygött a királyról szóló ének, a hegyek közt ismét Helm kürtje harsogott, míg csak le nem szállt a Sötétség, és Théoden lóra nem ült és el nem vágtatott a Homályon át a Tűzbe, és el nem esett dicsőséggel, épp mikor fölragyogott a nap, amit már senki sem remélt, a Mindolluin orma fölött.

 

Éjkomor kételyből nap keltére eljött,
lovagolt dalolva, tündökölt a kardja.
Véle remény ébredt, vége is remény lett,
túl a halálon, túl minden átkon, vágyon,
futáson és akaráson: ragyog glóriásan!

 

De Trufa ott állt a zöld halom tövében és sírt, és mikor az ének véget ért, kihúzta magát, és így kiáltott:
– Théoden király! Théoden király! Ég veled! Apám voltál, egy kis időre. Ég veled!

Mikor vége volt a temetésnek, a nők zokogása elhallgatott, Théoden magára maradt a sírhalomban, a gyászoló gyülekezet az Aranycsarnokban gyűlt össze és levetette a bánatot, mert Théoden sok-sok évig élt, és nem kisebb becsülettel végezte, mint ősei közül a legkülönbek. S mikor eljött az ideje, hogy a Lovasvég szokásai szerint kupát ürítsenek a királyok emlékezetére, előlépett Éowyn, Rohan úrnője, aranylón-fehéren, mint a nap és a hó, s telt kupát nyújtott Éomernek.
Aztán fölállt egy énekmondó s a hagyományok mestere, s elősorolta Lovasvég urainak nevét: Eorl, az ifjú, Bregó, a Csarnok építője, Aldor, a gyámoltalan Baldor öccse, és Fréa, és Fréawine, és Goldwine, és Déor, és Gram, és Helm, aki Helm Szurdokában rejtőzött, mikor Lovasvéget lerohanták, és így ért véget a Kilenc Halom, a mező nyugati oldalán, mert akkor a családfa ága letört, és ezután a keleti oldal halmai következtek: Fréalaf, Helm húgának fia, és Léofa, és Walda, és Folca, és Folcwine, és Tengel, és Théoden, a legutóbbi. S mikor sor került Théoden nevére, Éomer kiitta a kupát. S ekkor Éowyn a pohárnokoknak megparancsolta, hogy töltsenek tele minden kupát, s az egybegyűlt vendégsereg fölállt, ivott az új királyra, és azt kiáltotta: – Üdv Éomernek, Lovasvég Királyának!
S végül, mikor a tor már a vége felé járt, Éomer emelkedett szólásra, s mondta: – Halotti torra gyűltünk össze itt, Théoden király emlékezetére, de mielőtt elmennénk, örömhírt szeretnék közölni, s tudom, ezért ő sem neheztelne rám, mert apja helyett apja volt húgomnak, Éowynnak. Hallja hát e vendégsereg, amilyen e csarnokban még soha nem gyűlt össze, sok birodalom sok fényes fia! Faramir, Gondor Helytartója, Ithilia Fejedelme, megkérte Éowynnak, Rohan úrnőjének kezét, s ő szívből igent mondott. Én tehát a színetek előtt jegyeseknek nyilvánítom őket:
És Faramir és Éowyn előrelépett, és megfogták egymás kezét, és mind ittak az egészségükre és örvendeztek. – Ily módon – mondta Éomer –, a két barátot, Gondort és Lovasvéget újabb kötelék köti össze, s ennek én kiváltképp örülök.
– Nem vagy zsugori, Éomer – mondta Aragorn –, hogy Gondornak adod birodalmad legszebbik kincsét! Ekkor Éowyn Aragorn szemébe nézett, s azt mondta:
– Kívánj boldogságot nekem, uram és gyógyítóm!
És ő azt felelte: – Már azóta boldogságot kívánok neked, hogy megismertelek. S gyógyír a szívemnek, hogy boldognak látlak.

A tor végeztével, aki menni készült, búcsút vett Éomer királytól. Aragorn és a lovagjai, s Lórien meg Völgyzugoly népe már készen állt, hogy ellovagoljon, Faramir és Imrahil azonban még ott maradt Edorasban, és ott maradt Arwen Esthajnalcsillag is, hogy búcsút vegyen az övéitől. Senki sem volt szemtanúja apjával, Elronddal való utolsó együttlétének, mert fölmentek a hegyekbe, s hosszan beszélgettek négyszemközt, és keserű volt a búcsújuk, mert az az idők végezetéig szólt.
Végül, mielőtt még a vendégek útra keltek volna, Éomer és Éowyn odament Trufához, s így búcsúzott tőle: – Ég veled, Megyéből való Trufiádok, Lovasvég Holdwinéje! Járj szerencsével, s térj vissza mielőbb, mindnyájunk örömére!
És Éomer még hozzátette: – A régi királyok úgy elhalmoztak volna ajándékokkal a Magosvár mezején véghezvitt tetteidért, hogy egy szekér nem bírta volna el, de te nem akarsz elfogadni semmit, mondod, csak az itt kapott fegyvereket. Eltűröm, mert valóban nem tudnálak méltóképpen megajándékozni: de húgom arra kér, fogadd el ezt az apróságot, emlékül Dernhelmre és Lovasvég kürtjeire, amelyek a hajnalt köszöntötték.
Éowyn átadott Trufának egy ősi, színezüstből ügyes kézzel kovácsolt, zöld vállszíjas kürtöt, mestere a csúcsától a szájáig csigavonalban vágtató lovasokat kalapált rá, s nagy erejű rúnákkal rótta teli.
– Ez házunk ősi hagyatéka – mondta Éowyn. – Törp munka és Földtúró Scathának a kincséből származik. Az Ifjú Éorl hozta északról. Aki belefúj szorultságában, félelmet plántál az ellenség szívébe, örömöt a barátokéba, s azok meghallják, és segítségére jönnek.
Most, hogy a vendégek készen álltak az útra, még megitták a búcsúpoharat, s elváltak, barátságban, jókívánságok közt, majd megérkezvén Helm Szurdokába, ott két napra megpihentek. Legolas teljesítette Gimlinek tett ígéretét, és elment vele a Csillogó Barlangokba, s mikor visszatértek, hallgatag volt, s csak annyit mondott, hogy a látottakra csak Gimli találna méltó szavakat. – Márpedig még soha törp nem maradt felül szócsatában egy tündével szemben – mondta. – Akkor gyerünk most a Fangornba, s majd ott letörlesztem az adósságot!
A Szurdokvölgyből Vasudvardba lovagoltak, s megnézték az entek művét. A kőkört teljesen lebontották, elhordták, a körön belül erdőt és gyümölcsöskertet telepítettek, s most ennek a közepén folyt át a patak, de volt még ott egy tiszta vizű tó is, abból állt ki most magasan és áthatolhatatlanul az Orthanc, fekete köve a tó vizében tükröződött.
Az utasok egy darabig elüldögéltek ott, ahol valamikor Vasudvard régi kapuja volt, s ahol most két szép szál fa állt, mint két őrszem a zölddel szegett ösvény végében, amely az Orthanchoz vezetett; csodálkozva látták, hogy az entek mit végeztek, de egy lelket nem láttak, se közel, se távol. Majd egyszerre egy hang ütötte meg a fülüket: humm-hm, hmmm-hum – s lám, Szilszakáll közeledett az ösvényen öles léptekkel, oldalán Hamariberkenyével, hogy köszöntse őket.
– Legyetek üdvözölve Orthanc fáskertjében! – mondta. – Tudtam, hogy jösztök, de fent volt dolgom, a völgyben, még mindig akad itt bőven tennivaló. De ti sem voltatok tétlenek ott délen meg keleten, mint hallom, s amit hallok, az mind jó, nagyon jó! – és Szilszakáll magasztalta a tetteiket, amelyekről, úgy látszik, mindent tudott, aztán elhallgatott, és hosszan Gandalf szemébe nézett.
– Nohát! – mondta. – Végül is bebizonyosodott, hogy te vagy a legerősebb, s a fáradozásod eredménnyel járt. Most hova készülsz? S miért jöttél ide?
– Hogy lássam, barátom, hogy halad a munkád – mondta Gandalf. – S hogy megköszönjem a segítségedet, mindabban, amit elértünk.
– Hmmm, ez szép tőled – mondta Szilszakáll –, bár az biztos, hogy az enteknek részük volt benne. És nem csak abban, hogy elbántak ezzel az átkozott... hmmm... fagyilkossal, aki itt lakott. Mert seregével jöttek ide azok a... burárum... gonosz szemű fekete karikalábú kőszívű karmos mancsú ocsmány szájú vérszomjas morimaita-sicahonda, hmm, nos, mert ti olyan sietős népek vagytok, és ezeknek a neve olyan gyötrelmesen hosszú, hát azt mondom, ezek a féreg orkok, átkeltek a Folyón, és jöttek északról, és az erdőkből Laurelindórenan körül, mert oda nem tudtak bejutni, hála az ott lakó nagyoknak. – Meghajolt Lórien Ura és Úrnője előtt.
– És képzelhetitek, hogy ezek az ocsmány jószágok hogy meg voltak lepve, amikor ránk akadtak, hisz addig nem is hallottak rólunk, bár ezt éppen jobb népekről is el lehet mondani. És emlékezni se fognak ránk sokan, mert kevesen menekültek közülük élve, és azok nagy részét is elnyelte a Folyó. És ez volt a szerencsétek, mert ha velünk nem találkoznak, akkor a rétek királya nem lovagolt volna messzire, vagy ha igen, nem lett volna hová hazatérnie.
– Ezt jól tudjuk – mondta Aragorn –, és nem is fogjuk soha elfelejteni sem Minas Tirithben, sem Edorasban.
– A soha még nekem is egy kicsit hosszú szó – mondta Szilszakáll. – Ezt úgy érted, amíg a királyságotok fennáll, bár most elég soká fog fennállni ahhoz, hogy még az entek is úgy érezzék, soká.
– Most kezdődik az Új Kor – mondta Gandalf –, és ebben a korban még kiderülhet, hogy az emberek királyságai túlélnek titeket, Fangorn barátom. De azt mondd meg: mi lett a feladattal, amit rád bíztam? Hogy van Szarumán? Nem unja még a Tornyot? Bár, gondolom, szerinte is javul a kilátás az ablakából.
Szilszakáll hosszan elnézte Gandalfot, majdnem hogy ravaszkás pillantással, gondolta Trufa: – Ó!- mondta. – Gondoltam, hogy erre fogsz kilyukadni. Hogy unja-e Orthancot? A végén már nagyon unta, de nem is annyira a Tornyot, mint az én hangomat: Humm! Hosszú meséket mondtam neki, legalábbis a ti nyelveteken hosszúakat.
– Akkor miért hallgatta? Bementél hozzá Orthancba? – kérdezte Gandalf.
– Humm! Nem, nem, Orthancba nem! – mondta Szilszakáll. – De kiállt az ablakba, és meghallgatott, mert máskülönben nem kapott volna semmi hírt, s bár gyűlölte a híreket, amiket hallott, két kézzel kapott rajtuk, és láttam, hogy meghallgat mindent. És én még sok mindent hozzátettem a hírekhez, amiről úgy véltem, nem árt, ha gondolkodik rajta. Rettenetesen ráunt. Mindig olyan hamari volt. Az lett a veszte.
– Látom, jó Fangornom – mondta Gandalf –, hogy ragaszkodsz a múlt időhöz: lakott, hallgatott, ráunt. – De mi van vele most? Meghalt?
– Nem, nem halt meg, már amennyire én tudom – mondta Szilszakáll. – De elment. Igen, pontosan hét napja ment el. Én engedtem el. Már nem sok maradt belőle, kikecmergett, ami meg azt a féregteremtést illeti, az csak halvány árnyéka volt önmagának. Ne mondd, Gandalf, hogy megígértem: gondosan őrzöm, azt úgyis tudom. Csak épp hogy azóta sok minden megváltozott. És én őriztem is, gondosan, amíg már nem tudott ártani, hisz most már nem lehet senkinek kárára. És azt is tudod, hogy utálok bárki élőlényt ketrecben tartani, s még egy ilyet se zárok ketrecbe, ha nem nagyon muszáj. A kígyó, ha nincs méregfoga, hadd kússzon, ahová akar.
– Lehet, hogy igazad van – mondta Gandalf –, csak épp hogy e kígyónak, azt hiszem, maradt még egy foga. Megvan a hangjának a mérge, és sejtem, hogy azzal kábított el még téged is, Szilszakáll, mert tudta, hogy az a jó szíved a gyöngéd. Mindegy, ha elment, elment, erről nincs mit beszélni. De Orthanc Tornya most visszaszáll a Királyra, akié volt. Bár lehet, hogy nem lesz szüksége rá.
– Az majd kiderül – mondta Aragorn. – De e völgyeket mind az enteknek adom, tegyenek velük, amit akarnak, mindaddig, amíg őrködnek Orthancon, és nem engedik, hogy az engedélyem nélkül bárki is betegye a lábát.
– Be van zárva – mondta Szilszakáll. – Bezárattam Szarumánnal, és ideadattam vele a kulcsait. Hamariberkenye őrzi.
Hamariberkenye meghajolt, mint egy fiatal fa a szélben, s átadott Aragornnak egy acélkarikát, rajta két nagy, fekete, bonyolult tollú kulccsal. – Akkor hát még egyszer köszönök mindent – mondta Aragorn –, és elbúcsúzom. Növekedjék erdőtök békességben. Ha ez a völgy megtelik, bőven van még hely a hegyektől nyugatra, ahol egykoron jártatok.
Szilszakáll arca elkomorodott. – Az erdők talán növekednek – mondta: – A fák sokasodnak. De nem az entek. Nincsenek már entgyerekek.
– De most talán több remény van rá, hogy meglelitek az entasszonyokat – mondta Aragorn. – Nyitva áll minden ország, ami eddig el volt zárva előletek.
De Szilszakáll megrázta a fejét, és azt mondta: – Messze vannak azok nekünk. És mostanság nagyon is sok arrafelé az ember. De hát hová tettem a jó modoromat? Nem maradhatnátok és pihennétek egy kicsit? S talán van köztetek, aki szívesen vágna át Fangorn erdején, hogy megrövidítse hazafelé vezető útját. – Celebornra és Galadrielre nézett.
De Legolas kivételével mind azt mondták, hogy búcsúzniuk kell, s délnek vagy nyugatnak vették az útjukat. – Gyere hát, Gimli! – mondta Legolas. – Most Fangorn engedelmével meglátogatjuk az Enterdő mélyét, és olyan fák, mint ott, sehol nem kerülnek Középföldén. Jöjj velem, tartsd meg a szavadat, akkor együtt utazunk Bakacsinerdőbe, az én hazámba, s azon is túl. – Gimli ráállt, bár láthatólag nem valami lelkesen.
– Itt ér véget tehát a Gyűrű Szövetsége – mondta Aragorn. – De azt remélem, hamarosan visszatértek a földemre, és segítséget hoztok, mint megígértétek.
– Jövök, ha uraink megengedik – mondta Gimli. – Nos, ég veletek, hobbitjaim! Innét már épen és egészségben hazaértek, nem kell álmatlanul töltenem az éjszakákat félelmemben, hogy valami baj ér. Ha tudunk, majd üzenünk nektek, s lehet, hogy néhányan még találkozni fogunk, de tartok tőle, hogy mind már soha nem leszünk együtt.
Ekkor Szilszakáll is mindegyiküktől, külön-külön elbúcsúzott, s háromszor is, mély tisztelettel hajolt meg Celeborn és Galadriel előtt. – Hosszú-hosszú ideje már, hogy nem találkoztunk fák között, hegy alatt. – A vanimar, vanimálion nostari! – mondta. – Szomorú, hogy most, a végén kellett találkoznunk. Mert a világ változik: érzem a vízen, érzem a földön, érzem a levegőben. Nem hiszem, hogy még egyszer viszontlátnánk egymást.
És Celeborn azt mondta: – Nem tudom, Fák Öregje. – De Galadriel hozzátette: – Középföldén nem, majd csak akkor, ha a föld, amit most hullámok rejtenek, fölszínre kerül. De akkor találkozunk Tasarinan füzesében, tavaszidőn. Ég veled!
Utoljára Trufa és Pippin vett búcsút az öreg enttől, s az láthatólag fölvidult, ahogy rájuk nézett: – Nos, huncutkáim – mondta –, nem innátok velem egy kortyot mielőtt elválunk?
– De mennyire, hogy innánk – mondták, és Szilszakáll félrevonult velük egy nagy fa árnyékába, s látták, hogy ott egy nagy kőkorsó áll. És Szilszakáll megtöltött három tálat, és ők ittak, és látták, hogy különös szeme rájuk tekint a tál széle fölül. – Csak vigyázva, csak vigyázva! – mondta. – Már így is megnőttetek, mióta találkoztunk.
– Hát akkor, ég veletek! – mondta búcsúzóul. – És ne feledjétek, hogy ha odahaza megtudtok valamit az entasszonyokról, üzenjetek. – Majd hatalmas kezével még visszaintett mindannyiuknak, aztán betért az erdőbe.

A társaság innét már gyorsabban lovagolt tovább, s Rohan Kapuja felé vette az útját, s Aragorn végül majdnem hogy pontosan ott vett tőlük búcsút, ahol Pippin belenézett az Orthanc kövébe. A hobbitoknak fájt megválniuk tőle, hisz Aragorn sosem hagyta cserben őket, s annyi veszélyen át volt a vezetőjük.
– Bár nekünk is lenne kövünk, hogy bármikor láthatnánk a barátainkat – mondta Pippin –, s a távolból is szólhassunk hozzájuk.
– Már csak egy maradt, amit használhatnátok – mondta Aragorn. – Mert nem hiszem, hogy azt szeretnétek látni, amit a Minas Tirith-i kő mutat. De az Orthanc palantír-ját a Király tartja meg magának, hogy lássa, birodalmában mi folyik, s hogy emberei mit művelnek. Mert ne feledd, Tuk Peregrin, hogy te Gondor lovagja vagy, és nem mentelek fel a szolgálat alól. Most csak szabadságon vagy, de bármikor visszahívhatlak. És ne feledjétek, Megyéből való drága barátaim, hogy az én birodalmam északra is kiterjed, s hogy egy szép nap majd oda is elmegyek.
Aztán Aragorn Celeborntól és Galadrieltől is elbúcsúzott, és az Úrnő azt mondta neki: – Tündekő, a sötétségen át jutottál el a reménységig, és minden vágyad teljesült. Használd jól a napjaidat!
Celeborn pedig azt mondta: – Ég veled, rokon! Bár lenne a te sorsod más, mint az enyém, s kincsed veled maradhatna az idők végezetéig!
Ezzel elváltak, az idő épp napnyugtára járt, s mikor egy idő múlva megálltak és visszanéztek, azt látták, hogy a Király nyeregben ül, körülötte a lovagjai, s a lenyugvó nap fénye megcsillan rajtuk, s lószerszámjuk, mint a vörös arany fénylik, és Aragorn fehér palástja lángvörös. Aragorn ekkor megfogta a zöld követ és magasra emelte, és a kezéből zöld tűz áradt.

A megfogyatkozott társaság a Vas folyót követte egy darabig, aztán nyugatra fordult, és Rohan Kapuján át kilovagolt a pusztaságra, ott elkanyarodott északra, és átlépte Dúnföld határát. A dúnföldiek elmenekültek előlük és elrejtőztek, mert féltek a tündenéptől, bár igazán nem sok járt még az országukban, de az utazók nem törődtek velük, hiszen még mindig jó néhányan voltak, s bőven volt mindenük, ami csak kellett, így hát ráérősen folytatták az utat, s ott verték föl a sátraikat, ahol kedvük tartotta.
Azután, hogy a Királytól elváltak, a hatodik nap épp egy erdőn keltek át egy domb oldalában, a Ködhegység lábánál, amely tőlük most jobb kéz felé esett. Mikor kilovagoltak a nyílt mezőre, napnyugtakor, botra görnyedő, szürke rongyokba öltözött vénembert értek utol, azt meg egy másik koldus követte, csoszogva, nyöszörögve.
– Nicsak, Szarumán! – mondta Gandalf. – Merre tartasz?
– Mi közöd hozzá? – kérdezte Szarumán. – Még mindig megszabnád, hogy merre menjek, nem elég, hogy tönkretettél?
– Tudod a választ – mondta Gandalf. – Sem ez, sem az. De az én munkálkodásom ideje mindenesetre a végére jár! A Király átveszi tőlem a terhet. Ha ott maradsz Orthancban, láthattad volna, s ő tanújelét adta volna kegyességének és bölcsességének veled szemben.
– Egy okkal több, hogy mielőbb eljöttem légyen – mondta Szarumán –, mert őrá sem vágyom. S ha éppenséggel érdekel a válasz az első kérdésedre, hát kifelé igyekszem e birodalomból.
– Szóval, megint a rossz utat választod – mondta Gandalf. – Nem sok reményt fűzök az utadhoz. Szóval, megveted a segítségünket? Mert fölajánljuk.
– Nekem? – kérdezte Szarumán. – Nem, nagyon kérlek, ne mosolyogj rám. Jobban kedvelem, ha mogorva vagy. Ami meg ezt a hölgyet illeti itt, én nem bízom benne, engem gyűlölt mindig, s veled szűrte össze a levet. Nem kétlem, hogy ő hozott erre, csak hogy kárörvendőn élvezd a szegénységemet. Ha tudtam volna, hogy követtek, megfosztottalak volna ettől a gyönyörűségtől.
– Szarumán – mondta Galadriel –, más dolgunk van és más gondunk, sokkalta sürgetőbb, mint hogy terád vadásszunk. Mondd inkább, hogy a jó szerencse hozott elibénk: mert így legalább megnyílt előtted egy utolsó lehetőség.
– Ha valóban az utolsó, igencsak örvendek – mondta Szarumán. – Mert akkor nem kell többé azzal bajlódnom, hogy nemet mondjak. Romba dőlt minden reményem, de nem kérek a tietekből. Ha ugyan van miben reménykednetek.
Felvillant a szeme. – Menjetek – mondta. – Nem hiába szenteltem hosszú tanulmányokat az efféle ügyeknek. Ti halálra ítéltétek önmagatokat, s ezt tudjátok ti is. S vándorutamon némi vigaszt jelent, hogy mikor az enyémet leromboltátok, a magatok házát is romba döntöttétek. S most ugyan miféle hajó visz titeket azon a széles tengeren át? – gúnyolódott. – Szürke hajó, teli árnyalakokkal. – Nevetett, de hangja rekedt volt és csúf.
– Kelj fel, te hülye! – kiáltott rá a másik koldusra, aki a földre telepedett. – Fordulj meg! Ha ez a finom népség arra megy, amerre mi indultunk, akkor mi más utat választunk. Kelj föl, különben nem kapsz még kenyérhéjat se vacsorára!
A koldus megfordult, és nyöszörögve, csoszogva elindult: – Szegény, öreg Grima! Szegény, öreg Grima! Mindig csak bot és szitok! Hogy gyűlölöm! Bár itt hagyhatnám!
– Hát akkor hagyd ott! – mondta Gandalf.
De Kígyónyelv fakó szeme rémülten villant Gandalfra, aztán szaporán utána csoszogott Szarumánnak. Mikor a két nyomorult a hobbitokhoz ért, Szarumán megállt, és rájuk meresztette a szemét, ők sajnálkozva néztek vissza rá.
– Titeket is a káröröm hozott, ugye, kis csibészek? – mondta. – Bánjátok is ti, hogy egy koldusnak mi hiányzik, ugye? Mert nektek megvan mindenetek, amit csak akartok, van mit ennetek, van szép ruhátok, s finom pipafüvetek a pipátokba, ó igen, tudom én azt! Azt is tudom, honnét. De a koldusnak nem adnátok egy pipára valót, mi?
– Én adnék, ha volna – mondta Frodó.
– Ha vársz egy kicsit – mondta Trufa –, megkapod, amim még van. – Leszállt, és beletúrt a nyeregtáskába. Aztán átnyújtott Szarumánnak egy bőrzacskót. – Tessék – mondta. – Ráismersz? Vasudvard hordalékából való.
– Az enyém, úgy van, és drágán vettem! – kiáltotta Szarumán, ahogy a zacskóhoz kapott. – Ez csak jelképes viszonzás, mert ennél többet vittél el, fogadni mernék. Mindegy, egy koldus legyen hálás, ha a tolvaj egy morzsányit visszaad abból, ami az övé volt. Nos, a többi majd jó szolgálatot tesz neked, ha hazaérsz, és úgy találod, hogy a dolgok nem állnak olyan jól a Déli Fertályon, mint szeretnéd. Bár lenne a hazád sokáig híján a pipafűnek!
– Köszönöm! – mondta Trufa. – Akkor talán add vissza a zacskót, ami nem a tied, és végig velem volt a hosszú úton. És tekerd a füvet a magad rongyába.
– A tolvaj tolvajt érdemel – mondta Szarumán, hátat fordított Trufának, és belerúgva Kígyónyelvbe, elindult az erdő felé.
– Hát ez aztán igen! – mondta Pippin. – Még hogy tolvaj! És mi ugyan miféle kárpótlást követelhetünk azért, hogy utunkat állta, megsebesített és orkokkal hurcoltatott Rohanon át?
– Hh! – mondta Samu. – Azt mondja, fizetett érte. Csak azt tudnám, mivel? S egy csöppet sincs ínyemre, amit a Déli Fertályról elpöttyentett. Ideje már hazamennünk.
– Az biztos – mondta Frodó. – De gyorsabban nem tudunk, ha Bilbót látni akarjuk. És történjék bármi, én először Völgyzugolyba megyek.
– Igen, azt hiszem, okosan teszed – mondta Gandalf. – Csak kár Szarumánért. Attól tartok, belőle már semmi sem lesz. De akkor se vagyok biztos benne, hogy Szilszakállnak igaza volt: aljasságában még mindig elkövethet valami gonoszságot.

Másnap már Dúnföld északi vidékén jártak, ahol ember nem lakik, noha a vidék zöld és kellemes. Arany nappalokkal, ezüst éjszakákkal köszöntött be a szeptember, s ők kényelmesen lovagoltak, amíg csak el nem érték a Hattyús folyót, s meg nem lelték a régi gázlót, amely ott volt, keletre a vízeséstől, ott, ahol az hirtelen a lapályra szakad. Messze, nyugaton, párába burkolóztak a tavacskák és porongok, amelyek közt a Szürkevíz kanyarog, az országnyi nádasban sok hattyú fészkel.
Így jutottak el Eregionba, s végre szépen köszöntött rájuk a hajnal, sziporkázott a csillogó pára fölött, s ahogy az utazók körülnéztek dombon fölvert táborukból, azt látták, hogy a távolban, keleten, a nap három hegycsúcsot ér, mely a felhők leple fölé nyújtja a fejét: a Caradhrast, a Celebdilt és a Fanuidholt. Közel voltak Mória kapujához.
Itt most hét napig elidőztek, mert újabb, fájó búcsú várt rájuk. Celebornnak, Galadrielnek és kíséretének ugyanis hamarosan le kellett térnie keletre, a Veresfok-hágón, le a Feketepataki zúgón az Ezüstérhez, s ott már majdnem otthon lesznek, a maguk hazájában. Azért választották a nyugati útvonalat, mert sok megbeszélnivalójuk volt Elronddal és Gandalffal, itt elidőztek hát egy darabig, hogy még beszélgethessenek. A hobbitok már rég fülükre húzták a takarót és aludtak, mikor ők még mindig együtt üldögéltek a csillagos ég alatt, felidézték az elmúlt korokat, a világban megélt örömeiket és fáradalmaikat, vagy arról tanácskoztak, hogy mit hoz a jövő. Ha egy vándor véletlenül arra téved, keveset lát vagy hall: azt hinné, hogy kőbe faragott szürke alakokat lát, elfelejtett dolgok emlékműveit az elhagyott és elnéptelenedett földön. Mert nem mozdultak és nem a szájukkal beszéltek, beleláttak egymás gondolataiba, s csak csillogó szemük rebbent vagy villant fel, ahogy gondolataik ide-oda jártak.
De végül elmondtak mindent, s megint elváltak egy időre, míg a Három Gyűrű is el nem múlik. Lórien szürke köpenyes népe a hegyek felé lovagolt, s hamarosan beleveszett a kövek és az árnyak közé, azok meg, akik Völgyzugolyba készültek, csak ültek a hegyen és figyeltek, amíg a sűrűsödő ködben meg nem villant valami, aztán mást már nem is láttak. Frodó tudta, hogy Galadriel úrnő emelte magasba a gyűrűjét, a búcsú jeléül.
Samu elfordult és felsóhajtott: – Bár térhetnék vissza Lórienbe!

Egy este végre a felláp végére értek, s mint minden utazó, ők is úgy érezték, váratlanul; ott álltak Völgyzugoly mély völgyének szegélyén, s odalent a mélyben megcsillantak Elrond házának fényei. Akkor leereszkedtek, átmentek a hídon és a bejárathoz értek, és az egész ház fényárban úszott, és víg énekszó zengett, mert Elrond hazaért.
Mielőtt még ettek, mosakodtak, vagy akár a köpönyegüket levetették volna, a hobbitok máris Bilbót keresték. Egyedül találták, egy kicsi szobában. A szoba teli volt szórva papirossal, pennákkal, ironokkal, Bilbó karosszékben ült egy fényes kis tűz előtt, nagyon öregnek látszott, de békésnek és álmosnak is.
Ahogy beléptek, kinyitotta a szemét, és fölnézett.
– Nicsak, nicsak! – mondta. – Hát megjöttetek? Holnap van a születésem napja. Milyen jól kiagyaltátok! Azt tudtátok, ugye, hogy holnap leszek százhuszonkilenc? Még egy év, ha még élek, és utolérem az öreg Tukot. Szeretném lepipálni: de hát majd meglátjuk.

A négy hobbit megünnepelte Bilbó születése napját, aztán egy darabig még elidőzött Völgyzugolyban, sokat üldögéltek öreg barátjukkal, aki ideje java részét – az étkezések kivételével – már bent töltötte a szobájában. Mert az étkezések időpontja pontosan meg volt szabva, s ritkán esett meg, hogy arra ne ébredt volna fel idejében. Körülülték a tüzet, és sorra elmondtak neki mindent, ami az útjukról és a kalandjaikról eszükbe jutott. Először úgy tett, mintha jegyezgetne, de el-elszundított közben, s mikor fölébredt, azt mondta: – Nagyszerű! Csodálatos! Hol is tartottunk hát? – S ők ott folytatták a történetet, ahol épp lekókadt a feje.
Az egyetlen, ami igazán ébren tartotta és lekötötte az érdeklődését, az a koronázás és Aragorn esküvője volt. – Persze, engem is meghívtak a lakodalomra – mondta. Elég régóta vártam. De mikor arra került a sor, hogy elmenjek, valahogy úgy találtam, sok itt a tennivalóm, és csomagolni is csak bosszúság.

Mikor már majdnem két hét eltelt, Frodó kinézett az ablakon, s észrevette, hogy az éjszaka deret hozott, s a pókhálók fehér csipkének látszanak. Ekkor hirtelen eszébe ötlött, hogy ideje már hazamenni, s hogy búcsút kell vennie Bilbótól is. Az idő még derűs volt és szép, a legszebb nyarak egyike után, amire az emberek csak emlékeztek, de eljött az október, a szép időnek hamarosan vége, és megint esni fog, és fúj a szél. S még igen hosszú út áll előtte. De igazában nem is az időjárás ébresztette rá. Hanem az az érzés, hogy neki a Megyében a helye. Ebben Samu is osztozott. Épp előtte való este jegyezte meg:
– Nos, Frodó uram, sok földet bejártunk, sokat láttunk, de azt hiszem, ennél jobb helyet nem találunk. Itt valahogy minden megvan: a Megyéből is valami, az Aranyerdőből és Gondorból, a királyi palotákból és fogadókból, hegyekből, mezőkből. Én mégis úgy érzem, hogy hamarosan indulnunk kéne. Hogy őszinte legyek, aggódom az Öreg miatt.
– Igen, Samu, egy kicsit minden megtalálható itt, csak a Tenger nem – mondta Frodó, s ezt magában meg is ismételte: – Csak a Tenger nem.
Frodó még aznap beszélt Elronddal, s ő beleegyezett, hogy másnap reggel induljanak. Nagy örömükre Gandalf is azt mondta: – Azt hiszem, nekem is mennem kell. Legalábbis Bríig. Szeretnék Papsajttal találkozni.
Este elmentek, hogy búcsút vegyenek Bilbótól. – Hát, ha mennetek kell, menjetek – mondta Bilbó. – Sajnálom, mert hiányozni fogtok. Már az is jó érzés volt, hogy tudtam: itt vagytok valahol a közelben. De kezdek aluszékony lenni. – Aztán odaajándékozta Frodónak a mithrilpáncélt meg Fullánkot, mert elfelejtette, hogy egyszer már megtette, és ajándékozott neki három könyvet is, mind a három a hagyományokról szólt, s mind a hármat a maga pókháló-vékony keze írásával írta, más-más időben, s vörös gerincükön ez állt: Tündéből fordította: B. B.
Samunak egy kis zacskó aranyat ajándékozott. – Ez már majdnem az utolsó csöpp a Szmóg-szüretből – mondta. – Jól jöhet még, ha házasságra gondolsz. – Samu elvörösödött.
– Nektek nemigen tudok mit adni, fiaim – mondta Trufának és Pippinnek –, hacsak jó tanácsot nem. – S mikor megajándékozta őket egy csokor jó tanáccsal, megtoldotta még egy utolsóval, ahogy a Megyében szokás: Ügyeljetek, nehogy a fejetek nagyobbra nőjön, mint a kalapotok. De ha abba nem hagyjátok mihamar a növést, drágán kell megfizetnetek a kalapért is, a ruháért is.
– Ha már úgyis le akarod pipálni az öreg Tukot – mondta Pippin –, nem tudom, miért ne próbálnád lepipálni egy füst alatt Bikabúgót is.
Bilbó nevetett, s előhúzott a zsebéből két gyönyörű, színezüsttel pántolt, gyöngyház csutorájú pipát. – Ha szíjátok, jussak eszetekbe! – mondta. – Ezt tündék készítették nekem, de én már nem pipázom. – S egyszerre lebillent a feje, s egy kis időre elnyomta a buzgóság, mikor fölriadt, azt mondta: – Hol is tartottunk? Ja, persze: az ajándékozásnál. Erről jut eszembe, Frodó: mi is lett azzal a gyűrűvel, amit te elvittél magaddal?
– Elvesztettem, Bilbó kedves – mondta Frodó. – Elhánytam, tudod.
– De kár! – mondta Bilbó. – Szerettem volna még egyszer látni. Ejnye, de buta vagyok! Hisz épp azért mentél el, ugye: hogy elhányd. De ez az egész olyan zavaros: nem lehet összekeverni: az Aragorn dolgait, a Fehér Tanácsot, Gondort, a lovasokat, a délieket, az olifántot – te igazán láttál olifántot, Samu? – a barlangokat, a tornyokat, az aranyfákat és a jó ég tudja, mit még.
Kár, hogy én olyan egyenest jöttem vissza az én utamról. Gandalf éppenséggel megmutathatta volna egy kicsit a világot. Igaz, a huzakodás már véget ért volna, mire visszatérek, s még több bajom lett volna, mint így. Mindegy, most már úgyis késő, s azt hiszem, kényelmesebb itt ülni, és csak hallani az egészről. Olyan otthonos itt a tűz mellett, a koszt meg nagyon jó, s ha épp kívánom, tündék is mindig kerülnek. Hát kívánhatnék egyebet?

 

Az Útnak vége nincs soha,
Ha egyszer az ajtón kifut,
De hosszú volt Utunk sora,
Menjen csak tovább, aki tud!
Induljanak új vándorok,
Lábam fáradt – fedél alatt,
Jó fénynél elborozgatok,
Várom hű estém s álmomat.

 

Miközben Bilbó az utolsó szavakat dünnyögte, már kókadt is le a feje, s aludt is, mélyen.
Mélyült a szobában a sötétség, a tűz fényesebben ragyogott, ők ránéztek az alvó Bilbóra, s látták, hogy álmában mosolyog. Egy darabig még csöndben elüldögéltek, aztán Samu körülnézett a szobában, a falon táncoltak az árnyékok, majd halkan megszólalt:
– Nem hiszem, Frodó uram, hogy sokat írt volna, amíg mi távol voltunk. Most már aligha fogja megírni a történetünket.
Bilbó kinyitotta a szemét, mintha csak hallotta volna. Fölriadt. – Látjátok, aluszékony vagyok – mondta. – S ha rám jön az írhatnék, inkább csak verset írok. Frodó, drága cimborám, nem volna ellenedre, hogy egy kicsit rendbe szedd az anyagot, mielőtt elmégy? Gyűjtsd össze a jegyzeteimet és az írásaimat, meg a naplómat is, és vidd magaddal, arra kérlek. Samu majd segít, s ha gatyába ráztátok, gyere vissza, én átfutom. Nem leszek szigorú kritikus.
– Szívesen – mondta Frodó. – És persze hogy hamar visszajövök, most már nem veszélyes. Most már van igazi király, s hamarosan az utakon is rendet teremt.
– Köszönöm, drága cimborám! – mondta Bilbó. – Ezzel igazán nagy kő esik le a szívemről. – És már aludt is megint.

Másnap Gandalf és a hobbitok a szobájában köszöntek el Bilbótól, mert kint hideg volt, majd Elrondtól és háza népétől is búcsút vettek.
Mikor Frodó megállt a küszöbön, Elrond jó utat kívánt neki, megáldotta, és így szólt:
– Azt hiszem, Frodó, már nem lesz rá szükség, hogy vissza gyere, hacsak nem jössz nagyon hamar. Mert jövőre ilyentájt, mikor már aranylanak, de még nem hullottak le a levelek, a Megye erdeiben találod Bilbót. És én is vele leszek.
E szavakat senki más nem hallotta, s Frodó is megtartotta magának.

 

 

7. fejezet
Hazafelé

A hobbitok végre elindultak hazafelé. Már alig várták, hogy viszontlássák a Megyét, de kezdetben lassan lovagoltak, mert Frodó nem érezte jól magát. Mikor a Bruinen gázlójához értek, megállt, s nagyon nem akaródzott belovagolnia a vízbe, észrevették, hogy egy darabig mintha nem is látott volna maga körül semmit, még őket sem. Egész nap hallgatag volt. Ez október hatodikán történt.
– Fáj valamid, Frodó? – kérdezte halkan Gandalf, ahogy odalovagolt melléje.
– Hát, igen – mondta Frodó. – A vállam. A seb fáj, és nagyon nyom a Homály emléke. Épp ma egy esztendeje történt.
– Bizony. Van seb, ami teljesen sose gyógyul be – mondta Gandalf.
– Sajnos, az enyém is ilyen – mondta Frodó. – Igazi visszatérés nem létezik. Ha viszontlátom is a Megyét, már nem látom ugyanannak, mert magam sem vagyok ugyanaz. Megsebesítettek késsel, fullánkkal, foggal, lehúzott a teher. Vajon hol pihenhetek meg?
Gandalf nem válaszolt.

A második nap végére megszűnt a fájdalma és rosszulléte, s Frodó megint vidám lett, olyan vidám, mintha nem is emlékezett volna előző napi fekete kedvére. Ezután minden jól ment, s gyorsan teltek a napok, ráérősen lovagoltak, s el-elidőztek a szép erdőkben, ahol az őszi napfényben vörösen-sárgán izzottak a levelek. Végül megérkeztek Széltetőhöz: már késő délután volt, s a domb árnyéka sötéten hullott az útra. Frodó arra kérte a társaságot, hogy siessenek, ő maga nem is nézett a domb felé, csak átlovagolt az árnyékán, leszegett fejjel, s szorosan maga köré vonta a köpönyegét. Aznap éjjel megváltozott az idő, esővel viselős szél fújt nyugatról, süvített hidegen, s a sárga levelek, mint a madarak kavarogtak a levegőben. Mire a Cset-erdőbe értek, az ágak már majdhogynem csupaszok voltak, s esőfüggöny fátyolozta el a szemük elől a Brí-dombot.
Így hát a szeles és nyirkos október végi nap végére érve az öt utazó föllovagolt a meredek kaptatón, és odaért Brí déli kapujához. A kaput zárva találták, a szél az arcukba csapta az esőt, a sötétülő égen rongyos felhők rohantak alacsonyan, s szívük kissé elszorult, mert más fogadtatásra számítottak.
Addig kiáltoztak, míg végül előkerült a kapuőr, s látták, hogy jókora bunkót tart a kezében. Félve és gyanakodva nézett ki rájuk, de mikor látta, hogy Gandalf az, s a társai hobbitok, hiába különös öltözékük, földerült, és üdvözölte őket.
– Kerüljetek beljebb! – mondta, és kinyitotta a kaput. – Ilyen kutyának való este, itt kinn a hideg esőn, nem kérdem és nem mondom el, mi újság. De az öreg Ászok a Póni-ban, biztos, hogy szívesen lát, ott meghallhatjátok, amit hallani érdemes.
– Amit mi mondunk, azt úgyis mind meghallod később, sőt, többet is annál – nevetett Gandalf. – Hogy van Béni?
A kapuőr összevonta a szemöldökét. – Elment – mondta. – De jobb, ha Ászokot kérditek. Jó estét!
– Neked is! – mondták, és bementek, akkor vették észre, hogy a sövényen túl, az út szélén, hosszú, alacsony kunyhó épült. A kunyhóból előjött egy csomó ember, s a kerítés fölött bámultak rájuk. De amikor Páfrány Pockó házához értek, látták, hogy a sövény tépett, nyíratlan, s a ház ablakai mind be vannak deszkázva.
– Gondolod, Samu, hogy megölted azzal az almával? – kérdezte Pippin.
– Annyira nem vagyok bizakodó, Pippin uram – mondta Samu. – Az viszont érdekelne, hogy mi lett azzal a szegény pónival. Sokszor eszembe jut, meg az a farkasüvöltés is, meg minden.

Végül megérkeztek A Pajkos Póni-hoz, s az legalább kívülről nem változott, világosak voltak az alsó ablakai, a vörös függönyök mögött égett a lámpa. Becsöngettek, Nob kijött az ajtóhoz, az ajtó nyikorogva, résnyire kinyílt, s Nob kikandikált; mikor látta, hogy ők állnak ott a lámpa alatt, meglepve fölkiáltott:
– Papsajt uram! Gazda! – kiáltotta. – Visszajöttek!
– Igen? Lássuk csak! – hallották Papsajt hangját, s már jött is rohanvást, a kezében bunkó. De amikor meglátta, kik azok, megtorpant, mogorva képe földerült, s kiült rá a csodálkozás.
– Nob, te kócos tökfilkó! – kiáltotta. – Hát nem tudod nevükön nevezni a régi barátokat? Holtra rémítesz, amilyen időket élünk... Nohát! Már azt hittem, egyikteket sem látom soha többé, hogy őszinte legyek: ti elmentetek a Vadonba azzal a Vándorral, itt meg azok a Fekete Emberek. De fenemód örülök, hogy látlak titeket, s Gandalfot nemkülönben. Kerüljetek beljebb! Gyerünk! Ugyanazt a szobát, mint régen? Szabad mind. Ami azt illeti, manapság a legtöbb szabad, én aztán igazán nem titkolom, úgyis rájösztök, hamar. És megnézem, mit tudunk igyerinteni vacsorára, így hirtelen; de elég rosszul vagyok eleresztve. Hé, Nob, te világ lustája! Szólj Bobnak. Persze, megint kiment a fejemből: Bob elment. Az este hazament az övéihez. Mindegy, kösd be a vendégek pónijait az istállóba, Nob! De te, Gandalf, magad kötöd be a lovadat, azt lefogadom! Szép állat, azt rögtön láttam. No, kerüljetek beljebb. Érezzétek magatokat itthon.
Papsajt uramnak legalább a modora mit sem változott, úgy látszott, most is olyan lázasan serény, mint régen. Pedig alig volt benn valaki, s az is csöndes, a söntésből talán ha két-három mormoló hang hallatszott. S ha jobban megnézték a két gyertya fényénél, amit meggyújtott, és ott vitt előttük, a fogadós arca ugyancsak ráncos és gondterhelt volt.
Végigvezette őket a folyosón a különszobába, ahol azt a furcsa estét töltötték, akkornap, több mint egy éve; egy kicsit nyugtalanul követték, mert látták, hogy az öreg Ászok megpróbál jó képet vágni valami bajhoz. Valami nagyon megváltozott. De nem szóltak semmit, csak vártak.
Mint gondolták, Papsajt uram vacsora után beállított a különszobába, hogy megtudakolja, ízlett-e minden. Hát ízlett: a Póni-ban sem a sör, sem a koszt nem lett rosszabb, az biztos.
– Azt nem merem ajánlani, hogy gyertek le a söntésbe az este – mondta Papsajt. – Gondolom, fáradtak vagytok, s különben is, alig vannak. De ha jut számomra egy fél órátok, mielőtt lefeküsztök, szívesen beszélgetnék, csak úgy, magunk közt, csöndben.
– Mi magunk is ezt szerettük volna kérni – mondta Gandalf. – Nem vagyunk fáradtak. Kutya bajunk. Átáztunk, átfáztunk, éhesek voltunk, de ezt, hála neked, mind kihevertük. Gyere, ülj le! S ha van pipafüved, áldani fogunk!
– Hát, ha mást kérnétek, jobban örülnék! – mondta Papsajt. – Pontosan ez az, aminek szűkiben vagyunk, lévén hogy csak annyi van, amennyit magunk megtermelünk, az pedig nem elég. A Megyében manapság nem kapni. De majd megpróbálok keríteni. – Mikor visszajött, egy köteg vágatlan levelet hozott, talán ha egy-két napra elegendőt. – Délszegi – mondta –, ez a legjobb, amink van, a Délfertályival persze nem ér fel, amint azt mindig is mondtam, bár én a Brí-beliekkel, már elnézést kérek, többnyire nem értek egyet.
Leültették egy nagy karosszékbe a lángoló fahasábok, a kandalló mellé, s Gandalf is leült a kandalló túlsó oldalára, a hobbitok meg kisszékekre telepedtek, kettőjük között; aztán elkezdődött a beszélgetés, és eltartott sokszor fél óráig, s szó esett mindenről, amit Papsajt uram hallani vagy mondani kívánt. Amit ők mondtak, az többnyire meghaladta a képzeletét, s csak ámuldozott vagy szörnyülködött; más megjegyzést nemigen váltott ki belőle, csak azt, hogy: – Nohát! – meg: – Ne mondd! –, olykor többször egymás után is, mert Papsajt uram nem akart hinni a fülének. – Ne mondd, Zsákos uram; vagy Alagi uram? Már mindent összekeverek. Ne mondd, Gandalf mester! Még ilyet! Ki hitte volna!
De a maga gondjairól már többet mondott. Korántsem mennek jól a dolgok, hajtogatta. Az üzlet nemhogy nem tisztességesen, de kifejezetten rosszul megy. – Kintről még csak a közelébe se jön senki Brínek – mondta: – Az idevalósiak meg inkább otthon maradnak, és bereteszelik az ajtajukat. Mind azok miatt a jöttmentek és a banditák miatt, akik tavaly kezdtek szállingózni a Füves úton, tán emlékeztek rá, de azóta sok új jött. Némelyik csak afféle szerencsétlen, aki a baj elől menekült, de a többségük gazember, enyveskezű meg huncut. Baj meg épp akad Bríben is, akad bizony, bőven. Volt itt egy olyan verekedés, hogy többeket is agyonvertek, agyon bizony. Ha elhiszitek.
– El – mondta Gandalf. – Hányat?
– Hármat meg kettőt – mondta Papsajt, a nagyokra meg a kicsikre utalván. – Szegény Hangaláb Matyit, Ómafási Lórit és a kis Töviskes Tamást, a hegyen túlról, meg Árkosi Vilit meg egy Talpasból való Alagit, mind rendes fickó volt, hiányoznak. A Kecskebuga Béni, aki valamikor a Nyugati Kapunál volt, meg az a Páfrány Pockó, az idegenek oldalára állt, és el is mentek velük, szerintem ők is engedték be őket. Mármint hogy aznap éjjel, mikor a verekedés volt. Ez azután történt, hogy megmondtuk nekik, kívül tágasabb, és kitessékeltük őket, tavaly, az év végén, a verekedés meg már az új évben, mikor az a nagy hó leesett. – Most meg rablónak álltak és odakint élnek, az erdőben bujkálnak Arcseten túl, és észak felé, a Vadonban. Egy kicsit olyan ez, mint a régi rossz időkről szóló mesék, én azt mondom. Az országút nem biztonságos, nem is megy senki messze, este meg mindenki korán bezárkózik. Körös-körül őröket tartunk a kerítésen, éjszakánként meg sok ember őrzi a kaput.
– Minket senki se zaklatott – mondta Pippin –, pedig lassan lovagoltunk, és őrséget sem állítottunk. Azt hittük, minden bajt magunk mögött hagytunk.
– Hát, sajnos nem, uram – mondta Papsajt. – De nem csoda, hogy titeket békén hagytak. Aki fegyverrel jár, kardja, sisakja, pajzsa van, meg minden, azt nem támadják meg. És hadd mondjam meg, magam is megijedtem, mikor megláttalak titeket.
Ekkor ébredtek rá a hobbitok, hogy nem azért néztek döbbenten rájuk, mert meglepődtek a visszaérkeztükön, hanem mert látták a fegyverzetüket. Ők maguk úgy hozzászoktak már a háborúhoz, s ahhoz, hogy jól felfegyverzett csapatban lovagoljanak, hogy eszükbe sem jutott a köpenyük alól kikandikáló fényes páncéling, a gondori és lovasvégi sisak, ami ugyancsak idegen a hazájukban. És Gandalf is most nagy szürke lovon lovagolt, ruhája hófehér, fölötte kék-ezüst palástot hord, s az oldalán hosszú kard lóg, a Glamdring.
Gandalf nevetett. – Nohát – mondta –, ha ötünktől megijednek, soha rosszabb ellenséggel ne találkozzunk. De amíg itt szállunk, éjszakánként legalább békén hagynak.
– De meddig tart az? – kérdezte Papsajt. – Nem tagadom, örülnénk, ha egy darabig maradnátok. Tudjátok, nem szoktunk hozzá az ilyen zavargáshoz, a kószák meg mind elmentek, a népek azt beszélik. Azt hiszem, még most se tudjuk felmérni, hogy mit tettek értünk. Mert nemcsak a rablók, voltak itt rosszabbak is. A télen farkasok üvöltöttek a kerítés tövében, körös-körül. Az erdőben meg mindenféle sötét alakok, félelmetes jószágok ólálkodtak, ha csak rágondolok is, megfagy az ereimben a vér. Nagy volt a felfordulás, gondolhatjátok.
– Gondolom – mondta Gandalf. – De manapság majd minden országban felfordulás van, nagy felfordulás. Fel a fejjel, Ászok! Kicsi híja volt, hogy igen nagy baj érjen, s örömmel hallom, hogy a baj nem volt nagyobb. Most jobb idők következnek. Lehet, hogy jobbak, mint valaha is voltak. A kószák visszatértek. S mi is velük. S megint van Király, Ászok. És a figyelme hamarosan felétek fordul.
– És akkor megnyílik megint a Füvesút, a fullajtárjai eljönnek északra, nagy jövés-menés lesz, a Vadonból minden gonoszat kiűznek. Sőt, egy idő múlva a Vadon se lesz Vadon, emberek és mezők lesznek ott, ahol valaha a rengeteg volt.
Papsajt uram a fejét csóválta. – Hát, ha tisztességes és becsületes népek járnak az utakon, az nem fog ártani – mondta. – De több aljanépre meg útonállóra semmi szükség. És jöttmentekre se, Bríben vagy a szomszédságban. Minket csak hagyjanak békin. Nem szeretném, ha letáborozna itt egy csomó idegen, aztán itt verne tanyát és törné fel a Vadon földjét.
– Titeket békén fognak hagyni, Ászok – mondta Gandalf. – Elfér itt több ország is a Vas folyó és a Szürkevíz közt, vagy a Borbuggyantól délre, a parton, s még így sem él majd senki több napi járóföldre Brítől. S valamikor sokan éltek itt, innét északra, százmérföldnyire vagy annál is messzebb, a Füvesút túlsó végén, az Északi Dombvidéken meg az Esthajnal-tó partján.
– Fönn, a Holtak Árkánál? – kérdezte Papsajt, és lerítt az arcáról a kétely. – Arra ugyan nem jár más, csak a rablók.
– Meg kószák – mondta Gandalf. – Holtak Árka, azt mondod. Hát így hívták hosszú éveken át, de az igazi neve, Ászok, Fornost Erain, a Királyok Északvára. És a Király majd megint odalátogat, és akkor fényes népek lovagolnak erre.
– Ez elég jól hangzik, nem mondom – mondta Papsajt. – És az üzletnek is jót tesz, nem vitás. Amíg a Király Brít békén hagyja.
– Békén fogja hagyni – mondta Gandalf. – Ismeri és kedveli.
– Mi a csuda? – ámult el Papsajt. – Már honnét ismerné, ha ott ül a trónusán többszáz mérföldnyire, a nagy böhöm kastélyában? És nem csodálkoznék, ha aranykupából inná a bort. Számít is neki a Póni, meg egy pofa sör. Nem mintha nem volna jó a söröm, Gandalf. Párját ritkítóan jó, azóta, hogy tavaly őszön itt jártál és ráolvastál. S mondhatom, csak ez vigasztal a bajban.
– Ó! – mondta Samu. – De ő azt mondja, mindig is jó volt a söröd.
– Ő?
– Ő hát. A Vándor. A kószák vezetője. Pedzed már végre?
Pedzette: és Papsajt képe maga volt a testet öltött ámulat. Szeme elkerekedett, szája tátva maradt, s benne szakadt a lélegzet. – A Vándor! – kiáltott fel, amikor megint lélegzethez jutott. – Hogy koronája van meg aranykupája? Hát, hogy mit meg nem érünk!
– Jobb időket, Brí számára legalábbis – mondta Gandalf.
– Nagyon remélem – mondta Papsajt. – Ennél jobbat nem beszélgettem már ezer éve. És nem tagadom, hogy ma könnyebb lesz az álmom, és könnyebb lesz a szívem. Most aztán lesz min gondolkoznom, de holnapra halasztom. Ideje eltennem magamat, és azt hiszem, ti is örültök, ha lefekhettek. Hé, Nob! – kiáltotta, s kiállt az ajtóba. – Hé, Nob, te világ lustája!
– Nob! – mondta magában, és a homlokára csapott. – Mi is jut eszembe erről.
– Csak nem feledkeztél meg valami újabb levélről, Papsajt uram? – kérdezte Trufa.
– Ugyan már, Borbak uram, ne juttasd folyton az eszembe. Lám, most kiverted a fejemből, amire gondoltam: Miről is volt szó? Nob, istálló... ez az! Megvan! Ha emlékszel Páfrány Pockóra meg a lólopásra, nos, az a póni, amit vettél, itt van. Magától jött vissza, úgy ám. De hogy hol járt, azt te jobban tudod, mint én. Koszlott volt, mint egy vén kutya, és girhes, mint a ruhafogas, de élt. Nob viselte gondját.
– Mi a csuda! Az én Bugám? – kiáltotta Samu. – Én aztán szerencsés fickó vagyok, mondhat bármit az Öregem. Megint valóra vált egy kívánságom. Hol van? – Samu le sem feküdt, amíg föl nem kereste Bugát az istállóban.
Másnap az utazók Bríben töltötték az egész napot, és Papsajt uram igazán nem panaszkodhatott a fogadó esti forgalmára. A kíváncsiság minden félelmet legyűrt, és a fogadó zsúfolásig megtelt. A hobbitok, udvariasságból, beültek egy időre a söntésbe, és sorra válaszolgattak a kérdésekre. Brínek jó az emlékezete, s Frodótól jó néhányan megkérdezték, megírta-e már a könyvét.
– Még nem – mondta. – Most azért megyek haza, hogy rendezzem a jegyzeteimet. – Megígérte, hogy ír majd a Bríben esett döbbenetes eseményekről is, akkor legalább lesz valami érdekes a könyvében, ami, úgy látszik, javarészt a távoli és kevéssé fontos „messze délen” történt eseményekkel foglalkozik.
Ekkor a fiatalok egyike éneket kért. A teremben néma csönd lett, mindenki mogorva képet vágott, s a kérés nem hangzott el újra. Szemmel láthatólag még a söntésben sem akartak hallani semmi baljós eseményről.
Nappal nem volt semmi baj, éjszaka egy hang sem, Brí békéjét semmi nem zavarta meg, amíg az utazók ott voltak, de másnap reggel korán keltek, mert még mindig esős volt az idő, és szerettek volna estére a Megyébe érni, az meg jókora út. Brí népe mind ott volt, hogy végignézze az indulásukat, vidámabb kedvében, mint egy esztendeje bármikor, s aki eddig még nem látta az idegeneket állig fegyverben, az most tátott szájjal bámulta őket: Gandalfot a fehér szakállával s a fényt, ami láthatólag áradt belőle, mintha a kék palást csak felhő volna a nap színe előtt, és a négy kóbor lovagnak öltözött hobbitot, aki mintha a meséből lépett volna ki. Aki eddig csak nevetett és azt mondta, mese az, amit a Királyról mondanak, most még az is elgondolkozott, hátha mégis van benne valami.
– Hát akkor, járjatok szerencsével, és érjetek haza épen és egészségben – mondta Papsajt uram. – Persze, már korábban is megmondhattam volna, hogy ha igaz, a Megyében sincs minden rendben. Fura dolgok folynak ott, azt beszélik. De hát az egyik dolog elfelejteti a másikat, és én tele vagyok a magam gondjával. Persze, ha szabad azt mondanom, ti annyira megváltoztatok, mióta elmentetek, hogy úgy nézem, kapásból megbirkóztok minden bajjal. És nem kétlem, hogy majd hamarosan rendet teremtetek. Jó szerencsét! S örömömre szolgálna, ha minél gyakrabban fölkeresnétek.

Elköszöntek tőle, lóra szálltak, s a nyugati kapun át elindultak a Megye felé. Velük volt Buga, a póni is, mint korábban, most is jól megrakva, de elégedetten poroszkált Samu mellett.
– Csak tudnám, hogy Ászok mire célzott – töprengett Frodó.
– Én sejtem – mondta komoran Samu. – Arra, amit a Tükörben láttam, a fák kidöntve, meg minden, s az Öregem kiakolbólítva az odújából. Siethettem volna jobban is.
– S a Déli Fertályon is valami baj lehet – tette hozzá Trufa. – Ha sehol nincs pipafű.
– Akármi legyen – mondta Pippin –, Lothó áll mögötte, erre mérget vehettek.
– Talán benne van, de hogy ő áll mögötte, az korántsem biztos. Megfeledkeztek Szarumánról. Ő a Megyére még Mordornál is korábban felfigyelt.
– De jó, hogy velünk vagy, Gandalf – mondta Trufa. – Így majd hamar tisztázódnak a dolgok.
– Pillanatnyilag még veletek – felelt Gandalf. – De már nem sokáig. A Megyébe nem megyek. A Megye ügyeit magatoknak kell rendbe hoznotok, ezt tanultátok. Még mindig nem értitek? Az én időm lejárt, most már nem az én dolgom, hogy a dolgokat rendbe hozzam, vagy segítsek másoknak rendbe hozni. Ami meg titeket illet, barátaim, nem is szorultok segítségre. Felnőttetek. Sőt, igencsak nagyra nőttetek, a nagyok közt van a helyetek, s nem is féltelek egyikőtöket sem.
– Ha tudni akarjátok, az én utam hamar letér a tietekéről. Szeretnék hosszan elbeszélgetni Bombadillal, még világéletemben nem értem rá így beszélgetni. Ő mohagyűjtögető, én meg kő voltam, akinek az a sorsa, hogy görgetik. De vége az időnek, amikor még görgettek, s most bőven lesz egymás számára mondanivalónk.

Hamarosan elérkeztek a Keleti Útnak arra a pontjára, ahol annak idején Bombadiltól búcsút vettek, most azt remélték, sőt egy kicsit számítottak is rá, hogy ott találják, ott áll majd és köszönti őket. De nyoma sem volt sehol, a Sírbuckákat, délen, szürke köd borította, és a távoli Öregerdő is sűrű ködbe burkolózott.
Megálltak, és Frodó vágyakozva nézett dél felé. – De szeretném az öreget viszontlátni – mondta. – Kíváncsi lennék, hogyan boldogul.
– Mint mindig, abban biztos lehetsz – mondta Gandalf. – Semmi nem zavarja, s ha nem tévedek, nem is nagyon érdekli, hogy velünk mi volt, vagy mit láttunk, kivéve talán az enteknél tett látogatásunkat. Lehet, hogy később majd lesz időd, és meg tudod látogatni. De én a te helyzetedben most hazafelé igyekeznék, különben kapuzárásig nem jutsz át a Borbuggyan hídján.
– Nincs is ott kapu – mondta Trufa –, az Út felől nincs, ezt te is tudod. Persze, ott a Bakföldi Kapu, de ott engem bármikor átengednek.
– Úgy érted, hogy nem volt ott kapu – mondta Gandalf. – Én azt hiszem, most van. S lehet, hogy a Bakföldi Kapunál is több lesz a kellemetlenséged, mint hinnéd. De hát majd eligazítod. Ég veletek, drága barátaim! Még nem végleg, még nem. Ég veletek!
Letérítette Keselyüstököt az útról, a nagy ló átszökkent az árkon, ami az út mellett vezetett, aztán Gandalf egy kiáltására nekieredt, s mint az északi szél vágtatott a Sírbuckák felé.

– Lám, négyen vagyunk megint, mint ahogy elindultunk – mondta Trufa. – A többiek mind lemaradoztak, egyik a másik után. Olyan ez az egész, mint egy lassan halványuló álom.
– Számomra nem – mondta Frodó. – Számomra inkább olyan, mintha most aludnék el ismét.

 

 

8. fejezet
A Megye megtisztítása

Már jócskán beesteledett, mire bőrig ázva, fáradtan megérkeztek a Borbuggyanhoz, ám az utat elzárva találták. A híd mindkét végében nagy, lándzsás kapu állt, s látták, a folyó túlpartján néhány új ház épült: keskeny és szögletes ablakú, csupasz és rosszul világított ház, mind komor és nagyon nem a Megyébe illő.
Megdöngették a külső kaput és kiabáltak, de kezdetben nem kaptak választ, aztán, meglepetésükre, valaki megfújt egy kürtöt, s fény gyulladt az ablakokban. Egy hang ordított a sötétbe:
– Ki az? Menjetek innét! Nem jöhettek be! Nem tudtok olvasni? Ki van írva, hogy: Napnyugtától napkeltéig nincs bejárás.
– Már hogy tudnánk sötétben olvasni! – kiabált vissza Samu. – S ha a megyei hobbitokat kirekesztitek ilyen kutyának való éjszaka, akkor ott tépem le a föliratotokat, ahol találom.
Ekkor becsapódott az ablak, s jó néhány hobbit rontott ki a bal oldali házból, kezében lámpással. Kinyitották a túlsó kaput, s átjöttek a hídon. Mikor az utazókat meglátták, megrémültek.
– Gyere csak ide! – mondta Trufa, ahogy fölismerte az egyik hobbitot. – Ha nem ismernél, Szénás Hob, majd meg fogsz ismerni. Borbak Trufa vagyok, s igencsak érdekelne, mi ez az egész, s te, bakföldi létedre mit keresel itt? Te a Sövénykapunál voltál.
– Egek! Hisz ez Trufa úr, úgy ám, s állig fegyverben! – mondta az öreg Hob. – Hisz azt mondták, meghaltál. Hogy ottvesztél az Öregerdőben. Örülök, hogy életben látlak!
– Akkor ne bámulj a rácson át, hanem nyisd ki a kaput! – mondta Trufa.
– Bocsáss meg, Trufa uram, de nem lehet, mert parancs van rá.
– Kitől?
– A Zsáklaki Főnöktől.
– Főnöktől? Főnöktől? Lothó úrra gondolsz? – kérdezte Frodó.
– Hát, valahogy úgy, Zsákos uram, de manapság csak úgy kell mondanunk, hogy „Főnök”.
– Mi a csuda? – mondta Frodó. – Örülök, hogy végre levetette a Zsákos nevet. De már nagyon ideje, hogy a család leszámoljon vele, és közölje, hol a helye.
A hobbitok a kapun túl mélyen hallgattak. – Én a te helyedben nem beszélnék így – mondta az egyik. – Még a végén a fülébe jut. S ha ilyen zajjal vagy, még felébreszted a Főnök Nagyemberét.
– Meg lesz lepve, hogy mire ébred – mondta Trufa. – Ha arra gondolsz, hogy a drágalátos főnököd a Vadonból fogad fel útonállókat, akkor épp idejében jöttünk. – Leszökkent a póniról, észrevette a föliratot a lámpás fényében, letépte, és behajította a kapun. A hobbitok visszahőköltek, s meg sem mozdultak, hogy kaput nyissanak. Gyerünk, Pippin! – mondta Trufa. – Ketten elegen leszünk hozzá.
Átmásztak a kapun, s a hobbitok menekültek. Újabb kürtszó. Kinyílt a nagyobbik, jobb oldali ház ajtaja, s a fényében egy nagy, döher alak tűnt föl.
– Mi van itt? – acsargott jöttében. – Kaputörés? Takarodjatok innét, vagy kitekerem azt a mocskos kis nyakatokat! – Megtorpant, és észrevette, hogy a hobbitok kezében megvillan a kard.
– Páfrány Pockó – mondta Trufa –, tízig számolok: ha addig nem nyitod ki a kaput, megbánod. Ha nem engedelmeskedsz, vasat mártok beléd: És ha kinyitottad, kimégy, és a színed ne lássuk többé. Rabló vagy és útonálló.
Páfrány Pockó összerezzent, a kapuhoz csoszogott, és kinyitotta. – Ide a kulcsot! – mondta Trufa. De a bandita a fejéhez vágta, aztán kiszökkent a sötétbe. Mikor elszaladt a pónik mellett, az egyik kirúgott, s futtában épp eltalálta. Ordítva rontott a sűrűbe, s hírét se hallották többé.
– Tiszta munka, Buga – mondta a póninak elismerően Samu.
– Ennyit a nagyemberetekről – mondta Trufa. – A főnököt majd később keressük fel. Most szállás kell, s mert úgy látom, a Hídi Fogadó-t lebontottátok, és ezt a rondaságot építettétek a helyébe, kénytelenek lesztek ti szállást adni nekünk.
– Elnézést, Trufa uram – mondta Hob –, ez tilos.
– Már hogy mi tilos?
– Csak így befogadni valakit, külön kosztot adni neki, meg minden – mondta Hob.
– Mi lelt benneteket? – kérdezte Trufa. – Rossz év járt rátok, vagy mi? Azt hittem, jó nyár volt, és gazdag aratás.
– Hát igen, az év az elég jó volt – mondta Hob. – Bőven termett minden, csak azt nem tudjuk, mi lett vele. Csak épp hogy ezek a „begyűjtők” meg „elosztók”... ezek mindent megmérnek, megszámlálnak és elvisznek, raktárba. De inkább csak gyűjtögetnek, mint osztanak, és mi alig látunk viszont valamit.
– Egek! – ásított Pippin. – Ennyi minden sok egy éjszakára. Van a zsákunkban koszt. Csak egy szobát adjatok, ahol eltehetjük magunkat holnapra. Aludtam én már ennél rosszabb helyen is.

A hobbitok a kapunál még mindig csak feszengtek, láthatólag megszegtek valami szabályt, de ilyen parancsoló modorú és állig felfegyverzett utazóknak, akik közül kettő módfelett nagy volt és erősnek látszott, nem lehetett nemet mondani. Frodó rájuk parancsolt, hogy csukják be utánuk a kaput. Éppenséggel volt benne némi logika, hogy őrt állítsanak, amíg odakünn rablók kószálnak. A négy útitárs bevonult a hobbitok őrházába, s kényelembe helyezte magát, ahogy tudta. A hely csúf volt és csupasz, vacak kis tűzhellyel, ahol nem lehetett tisztességes tüzet se rakni. A felső szobákban egy sor kemény kis priccs, s minden falon valami felhívás és szabály. Pippin sorra mind leszaggatta. Sör semmi, ennivaló alig, de abból, amit magukkal hoztak és most megosztottak, valamennyien tisztességgel megvacsoráztak, aztán Pippin megszegte a szabály negyedik pontját, mert rárakta a tűzre a másnapi tűzifa kiszabatot is.
– Nohát, mit szólnátok hozzá, ha rágyújtanánk, s ti addig elmondanátok, hogy mennek itt a dolgok, a Megyében? – kérdezte.
– Nincs pipafű – mondta Hob –, vagyis hogy csak a Főnök embereinek van. Úgy látszik, az egész termésnek lába kelt. Úgy halljuk, szekérszám hordták a régi úton a Déli Fertályról, a Sarn gázlóján át. Tavaly, év végén, azután, hogy ti elmentetek. De szép csöndben addig is, kicsinyenként. Hogy Lothó...
– Fogd már be a szád, Szénás Hob! – kiáltottak rá többen is. – Tudod, hogy tilos az ilyen beszéd. Még a Főnök fülébe jut, aztán majd mind bajba kerülünk.
– Nem jut, ha csak közületek nem besúgó valaki – vágott vissza dühösen Hob.
– Jól van, jól – mondta Samu. – Ennyi elég. Többet hallani sem akarok. Se köszönés, se sör, se pipa, annál több szabály meg ork-beszéd. Azt hittem, majd pihenhetek egy kicsit, de már látom, bőven lesz itt dolog és gond. Nohát, aludjunk, és ne gondoljunk vele holnapig.

Az új „főnöknek” nyilván meg voltak az eszközei rá, hogy megtudja, mi újság. A Hídtól a Zsáklak jó negyven mérföld, de valaki lóhalálában megtette az utat. Így hát Frodót és barátait hamarosan fölfedezték.
Nem volt pontos útitervük, ám úgy gondolták valahogy, hogy elmennek együtt Töbörlyukba, s ott pihennek egy kicsit. De most, hogy látták, hogyan állnak a dolgok, úgy határoztak, hogy egyenest Hobbitfalvára mennek.
Így hát másnap, egyenletes ügetésben, elindultak az országúton. A szél elállt, de az ég szürke volt. A vidék ugyancsak szomorú és elhagyatott, de hát végül is november eleje volt, a legkarmosabb ősz. De még ehhez képest is, úgy tetszett, nagyon sokfelé fűtenek, itt is, ott is füst szállt föl körös-körül. S nagy füstfelhő nyúlt el észak felé, messzire, a Bozótos fölé.
Estére érve már Békásfenék közelében jártak, az út menti falu huszonkét mérföldnyire volt a Hídtól. Ott szándékoztak megszállni éjszakára, a békásfenéki Úszó Tuskó jó hírű fogadó volt. De ahogy a falu keleti végéhez értek, úttorlaszba ütköztek, amelyen tábla hirdette, hogy ÁTJÁRÁS NINCS, s a torlasz mögött egész sereg tollas-sapkás és bottal fölfegyverzett megyeőr állt, fontossága teljes tudatában, de igencsak ijedten.
– Hát ez meg micsoda? – kérdezte Frodó, s majd hogy el nem nevette magát.
– Ez az, ami, Zsákos uram – mondta a megyeőrök vezetője, egy kéttollas hobbit. – Letartóztatlak titeket a kaputörésért, szabálysértésért, a kapuőrök ellen elkövetett erőszakért, magánlaksértésért, megyeépület engedély nélküli használatáért és az őrök élelemmel való megvesztegetéséért.
– S ugyan mi másért még? – kérdezte Frodó.
– Kezdetnek ennyi is elég – mondta a megyeőrök vezetője.
– Ha parancsolod, még mondhatok néhányat – mondta Samu –, a Főnök csúfnévvel illetéséért, azért a kívánságért, hogy jól szájon kapjam, s azért, hogy a megyeőröket vadmarháknak tartom.
– Mondom, uram, ennyi is megteszi. A Főnök parancsa, hogy szó nélkül kövessetek. Elviszünk titeket Morotvába, és átadunk a Főnök embereinek, majd ha foglalkozik az ügyetekkel, mindezt elmondhatod neki. De ha nem akartok tovább zárt likban maradni, mint ahogy szükséges, én a ti helyetekben tartanám a számat.
A megyeőrök bosszúságára Frodó is, társai is harsányan elnevették magukat. – Ne marháskodj! – mondta Frodó. – Oda megyek, ahová akarok, és akkor, amikor én akarok. Most történetesen a Zsáklakban van dolgom, s ha te is odakészülsz, az a te dolgod.
– Helyes, Zsákos uram – mondta a vezető, s szabaddá tette az utat. – De ne felejtsd el, hogy le vagy tartóztatva.
– Nem fogom – felelte Frodó. – Soha. De nektek talán megbocsátok. Most pedig nem megyünk tovább, de ha lennétek szívesek elkísérni az Úszó Tuskó-ba, mélységesen leköteleznétek.
– Azt nem tehetjük, Zsákos uram. A fogadó be van zárva. De a megyeőrség háza ott van a falu túlsó végén. Majd odaviszlek.
– Jó – mondta Frodó. – Induljatok, mi majd megyünk utánatok.

Samu végignézett a megyeőrökön, s kiszúrt egyet, akit ismert. – Hé, gyere csak ide, Kisluk Rigó! – kiáltott rá. – Volna hozzád egy-két szavam.
A hobbit félénk tekintetet vetett a vezetőre, akiről lerítt, hogy dühöng, de nem mer beleszólni. Kisluk megyeőr lemaradt, odasomfordált Samu mellé, aki leszállt a pónija nyergéből.
– Ide hallgass, Rigó-kakas! – mondta Samu. – Te Hobbitfalván nevelkedtél, neked több eszed is lehetne, mint hogy beállj útonállónak, Frodó úr ellen. És mi ez a marhaság, hogy a fogadó be van zárva?
– Mind be van zárva – mondta Rigó. – A Főnök nem állja a sört. Legalábbis így kezdődött. De most már, azt hiszem, azért, mert mindben az emberei laknak. És azt sem állhatja, ha mászkál a nép, ha mégis menni akarnak, vagy muszáj valahova elmenniük, akkor kötelesek előbb elmenni a megyeőrházba, és megmagyarázni, hogy miért.
– Szégyelld magad, hogy részt veszel ebben a marhaságban – förmedt rá Samu. – Hiszen valamikor többet voltál fogadón bévül, mint kívül. Szolgálatban vagy a szabadidődben gyakran be-betértél.
– Ha tehetném, azt tenném ma is, Samu. De ne légy olyan szigorú hozzám. Hát mit tehetnék? Tudod, hogy hét éve álltam be megyeőrnek, még az előtt, hogy ez az egész elkezdődött. Mert így bejárhattam az országot, be-benézhettem akárkihez, hallottam, hogy mi újság, s tudtam, hol mérnek jó sert.
– És nem tudsz fölhagyni vele, nem tudod abbahagyni ezt a megyeőrködést, ha már nem tisztes munka? – kérdezte Samu.
– Tilos – mondta Rigó.
– Ha még sokszor hallom, hogy tilos – horkant fel Samu –, úgy éljek, nagyon megharagszom.
– Egy szóval sem mondom, hogy nem érteném – meghalkította le a hangját Rigó. – Ha egyszer nagyon megharagudnánk, mind, együtt, akkor talán lehetne csinálni valamit. De itt vannak ezek az emberek, a Főnök emberei, Samu. Odadugják az orrukat mindenhova, s ha közülünk, a kis nép közül bárki kiáll a jogáért, zárt likba vágják: Elvitték az öreg Galuskát, meg elsőként az öreg Kacska Vilit, a polgármestert, aztán még sokakat. És egyre rosszabb lesz.
– Akkor meg miért dolgozol nekik? – kérdezte Samu mérgesen. – Ki küldött Békásfenékre?
– Senki. Itt lakunk a megyeőrházban. Mi vagyunk a Keleti Fertály első megyeőr szakasza. Összesen, azt mondják, háromszáz megyeőr van, de hogy ennyi a szabály, hát szaporítani akarják a létszámukat. A java részüknek nincs ínyére a szolgálat, de van, akinek igen. A Megyében is akad, aki szívesen ártja magát a más dolgába, és szeret hencegni. Sőt, rosszabb is: van, aki a Főnöknek és az embereinek kémkedik.
– Ó! Szóval így szerzett rólunk is tudomást?
– Persze. Nekünk tilos, s most ők használják a régi gyorsposta szolgálatot, s az állomásokon külön futáraik vannak. Az éjjel is jött egy, „titkos üzenettel”, a másik meg innét vitt üzenetet. Délután meg parancs jött, hogy tartóztassunk le benneteket, kísérjünk Morotvába, és ne vessünk egyenest zártlikba. A Főnök nyilván látni akart titeket, de azonnal.
– Ha Frodó úr végez vele, majd nem lesz ilyen lelkes – mondta Samu.

A megyeőrház Békásfenéken sem volt kellemesebb, mint a Hídnál. Ez földszintes volt, de az ablakai ennek is keskenyek, és rosszul vetett, csúf, színtelen téglából épült. Benn nyirkos volt és barátságtalan, a vacsorát hosszú, csupasz asztalon szolgálták fel, amit már hetek óta nem súroltak. De hát az étel nem is érdemelt jobbat. Az utazók örültek, hogy hátat fordítanak végre a falunak. Morotva úgy tizennyolc mérföldnyire volt, s ők reggel tízkor indultak útnak. Indulhattak volna korábban is, csak hát a késés szemmel láthatólag bosszantotta a megyeőrök vezetőjét. A nyugati szél északira fordult, az idő lehűlt, de az eső elállt.
A menet, ami a faluból kikanyarodott, ugyancsak nevetséges volt, bár az a néhány helybéli, aki előjött, hogy megbámulja az utazók „előállítását”, nem volt biztos benne, hogy nem tilos-e nevetnie. A tucatnyi megyeőrnek azt mondták, hogy kísérjék a „rabokat”, de Trufa előre parancsolta őket, ott kutyagoltak. Frodó és a másik három hobbit meg mögöttük lovagolt. Trufa, Pippin, Samu nagyokat kacagott, dalolt, kitűnően szórakozott, a megyeőrök meg mogorván dagasztották a sarat, s nagyon igyekeztek szigorú képet vágni. Frodó azonban hallgatott, s inkább szomorúnak látszott, gondterheltnek.
Az utolsó helybéli, aki mellett elvonultak, egy öreg apóka volt, aki épp a sövényt nyírta. – Nicsak! – csúfolkodott. – Hát most ki tartóztatott le kicsodát?
Két megyeőr azonnal kivált a sorból, és odament hozzá. – Parancsnok! – szólt Trufa. – Hívd vissza őket a sorba, ha nem akarod, hogy ellássam a bajukat!
A két hobbit a parancsnok éles szavára dacos képpel visszaódalgott. – Gyerünk! – mondta Trufa, s ezután az utazók ügyeltek rá, hogy pónijaik olyan gyorsan menjenek, hogy a megyeőrök csak lélekszakadva tudjanak előttük haladni. Kibújt a nap is, s hiába volt a jeges szél, hamarosan a veríték csurgott róluk, és alig jutottak levegőhöz.
A Háromfityinges Kőnél feladták a küzdelmet. Már majdnem tizennégy mérföldet megtettek, s csak egyszer álltak meg, délben. Most meg három óra. Éhesek voltak, föltört a lábuk, s nem bírták a tempót.
– Jó, gyertek, amikor akartok – mondta Trufa. – Mi megyünk.
– Ég veled, Rigó-kakas! – mondta Samu. – Majd megvárlak a Zöld Sárkány előtt, ha még el nem felejtetted, hol van. Ne lopjátok ám az időt az úton!
– Megszegitek a letartóztatási parancsot, úgy bizony – mondta bánatosan a vezető –, engem nem lehet felelősségre vonni.
– Még sok parancsot meg fogunk szegni, és nem kérünk tőled engedélyt rá – mondta Pippin. – Jó szerencsét.

Az utazók továbbügettek, s épp mikor a nap lenyugodni készült a Fehér Dombok mögött, a nyugati szemhatáron, megérkeztek Morotvába, a nagy Holtvíz partján, és itt érte őket az első valóban fájdalmas megrázkódtatás. Ez volt ugyanis Frodó és Samu szülőföldje, és most érezték igazán, hogy mennyivel több nekik, mint a világon bármi más hely. A jól ismert házak nagy része nem volt meg. Némelyiket láthatólag tűz pusztította el. A Holtvíz északi partján a kellemes régi hobbit-sor kihalt, a kertecskéket, amelyek valaha a vízpartig nyúltak, most fölverte a gyom. S ami még rosszabb, egész sor csúf új ház állt a Holtvíz partján, ahol valaha a Hobbitfalvi út futott, közvetlenül a víz mellett. Az utat annak idején öreg fák szegték. A fasor eltűnt. S ahogy keserűen néztek végig az úton Zsáklak felé, a távolban magas téglakéményt láttak. Csak úgy döntötte a fekete füstöt a csöndes esti égre.
Samu magán kívül volt. – Gyerünk tovább, Frodó uram! – kiáltotta. – Látni akarom, hogy mi folyik itt! Meg kell találnom az Öregemet!
– Először azt kell megtalálnunk, amiért jöttünk, Samu – mondta Trufa. – Azt hiszem, a „Főnök” egész banda útonállót tart kéznél: Jobb lenne, ha keresnénk valakit, aki meg tudja mondani, hogy állnak itt a dolgok.
De Morotva falujában valamennyi ház és üreg be volt zárva, és egy lélek sem üdvözölte őket. Csodálkoztak is, de hamarosan megtudták, miért. Mikor a Zöld Sárkány-hoz értek, Hobbitfalva felé az utolsó, most élettelen, betört ablakú kihalt házhoz, aggódva látták, hogy fél tucat tagbaszakadt, visszataszító ember támasztja az egykori fogadó falát, csupa ferde szemű, rossz képű ember.
– Mint Páfrány Pockó barátunk, Bríben – mondta Samu.
– S mint sok olyan, akit Vasudvardban láttam – morogta Trufa.
A banditáknak bunkó volt a kezében, tülök az oldalán, és amennyire meg lehetett állapítani, más fegyverük nem volt. S mikor az utazók arra lovagoltak, otthagyták a falat, kiballagtak, és elállták az utat.
– Hová-hová? – kérdezte az egyik, a legtermetesebb és leggonoszabb képű. – Nincs tovább! És hol vannak azok a drágalátos megyeőrök?
– Jövögetnek – mondta Trufa. – De lehet, hogy egy kicsit föltört a lábuk. Megígértük, hogy itt bevárjuk őket.
– Affene, mit mondtam? – vetette oda a bandita a cimboráinak. – Én megmondtam Kapzsinak, hogy ezekben a hülyékben nem lehet megbízni. Közülünk kellett volna néhányat elküldenie.
– És az mit változtatott volna a dolgon, azt mondd meg? – kérdezte Trufa. – Mi nem szoktunk hozzá az útonállókhoz ebben az országban, de tudjuk, hogyan kell elbánni velük.
– Útonállókhoz, egen? – mondta az ember. – Szépen beszélsz, mondhatom. Fogd be a pofád, hallod-e, mert én fogom be. Kezdtek nagyon szájasak lenni, kicsike. Ne nagyon bízzatok a Főnök jó szívében. Mindjárt itt lesz Kapzsi, és ő azt teszi, amit Kapzsi mond.
– S ugyan mi légyen az? – kérdezte halkan Frodó.
– Ezt az országot föl kell ébreszteni, és gatyába kell rázni – mondta a bandita –, és Kapzsi meg is teszi, mégpedig kíméletlenül, ha rákényszerítik. Az kell nektek, egy nagyobb Főnök. Meg is kapjátok, még ebben az évben, ha nem maradtok nyugton. S akkor majd megtanultok kesztyűbe dudálni, rohadt kis patkánynépség.
– Persze. Végtelenül örvendek, hogy közölted velünk a terveiteket – mondta Frodó. – Úgyis épp Lothó úrhoz készülök, bizonyára őt is érdekelni fogják.
A bandita röhögött. – Lothót! Tudja ő azt! Ne aggódj. Ő azt csinálja, amit Kapzsi mond. Mert ha baj van a Főnökkel, leváltjuk. Érted? És ha a kis patkányok olyasmibe ütik az orrukat, amihez semmi közük, betörjük az orrukat. Érted?
– Értem – mondta Frodó. – Mindenekelőtt azt, hogy ti el vagytok maradva itt, és nem tudjátok, másutt mi újság. Mióta ti délről eljöttetek, sok minden történt. A ti időtök lejárt, a tietek, meg minden banditáé. A Fekete Torony megdőlt, Gondorban király van. És Vasudvard romokban hever, a drága gazdátok meg koldul a rengetegben. Találkoztam vele az országúton. Ezután már a Király küldöttei jönnek a Füvesúton, s nem a vasudvardi fenegyerekek.
Az ember rámeredt, és elmosolyodott. – Koldus a Vadonban! – gúnyolódott. – Persze hogy! Hencegünk, hencegünk, kis pulykakakas? De mi akkor is nagyon jól megélünk ezen a zsíros kis országon, ahol te már elég soká loptad a napot. A Király küldöttei... – csettintett az ujjával. – Ezt nekik. Majd ha látok egyet, talán észreveszem.
Ez Pippinnek már sok volt. Egyszerre eszébe jutott a Cormalleni mező, itt meg ez a ferde szemű csibész a Gyűrűhordozót „kis pulykakakas”-nak titulálja. Hátravetette köpönyegét, kivillant a kardja, s ahogy előrelépett, megcsillant Gondor ezüstfeketéje.
– Én a Király küldötte vagyok – mondta. – A Király barátjával beszélsz, olyasvalakivel, akit jól ismernek Keleten és Nyugaton. Te meg bandita vagy, s ráadásul ostoba. Térdre, itt az úton, s kérj bocsánatot, különben beléd mártom a Trollok Átkát!
A kard megvillant a lemenő nap fényében. Trufa és Samu is kardot rántott, s odaugrott Pippin mellé, hogy segítségére legyen, de Frodó nem moccant. A banditák meghátráltak. Csak ahhoz értettek, hogyan ijesztgessék a bríföldi parasztokat, zsarolják a jámbor hobbitokat. Ugyancsak meglepődtek, mikor rettenthetetlen, fénylő kardú, elszánt képű hobbitokkal találkoztak. S ezeknek az újonnan jötteknek valami olyasmi volt a hangjában, amit még sose hallottak. Végigfutott a hátukon a hideg a félelemtől.
– Ki innét! – mondta Trufa. – Ha még egyszer zaklatjátok ezt a falut, megbánjátok. – A három hobbit közelebb lépett, a banditák meg sarkon fordultak, s menekültek, ki a Hobbitfalvi útra, s közben bőgették a kürtjeiket.
– Nohát, egy nappal se jöttünk korábban a kelleténél – mondta Trufa.
– Nem. Egy nappal sem. Sőt, lehet, hogy későn, ahhoz legalábbis, hogy megmentsük Lothó bőrét – mondta Frodó. – Szerencsétlen bolond, de akkor is sajnálom.
– Megmenteni Lothó bőrét? Ezt hogy érted? – kérdezte Pippin. – Kitömni, nem megmenteni, én amondó vagyok.
– Nem egészen érted a dolgokat, Pippin – mondta Frodó. – Lothónak esze ágában sem volt, hogy idáig juttassa a dolgokat. Ostoba, de most ő is csapdába esett. A banditák kerekedtek felül, rabolnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak, s úgy irányítanak, úgy tesznek tönkre mindent, az ő nevében, ahogy a kedvük tartja. Azt hiszem, ő is rab ott Zsáklakban és holtra rémült. Meg kéne próbálnunk kiszabadítani.
– Hát ez aztán igen! – mérgelődött Pippin. – Utazásunk valamennyi célja közt ez a legeslegutolsó, ami eszembe jutott: hogy fél-orkokkal és banditákkal verekedjem, épp a Megyében... csak hogy Sömör Lothót kiszabadítsam!
– Verekedni? – mondta Frodó. – Nos, sor kerülhet rá. De ne feledd: hobbitokat nem ölünk, még ha átálltak is a túloldalra. Úgy értem, hogy igazán átálltak, s nem azért teljesítették a banditák parancsát, mert féltek tőlük. A Megyében még soha hobbit nem ölt hobbitot szándékosan, s ezt mi sem fogjuk bevezetni. És egyáltalán: senkit nem ölünk meg, ha el lehet kerülni. Tehát fékezd magad, és tartsd vissza a kezed az utolsó pillanatig.
– De ha még sok ilyen bandita van – vitatkozott Trufa –, az biztos, hogy harcot jelent. S azzal sem a Megyét, sem Lothót nem mented meg, drága Frodóm, hogy szomorú vagy és döbbent.
– Nem – mondta Pippin. – Másodszor már nem lesz olyan könnyű rájuk ijeszteni. Ez most meglepetésként érte őket. Hallottátok a kürtszót? Nyilvánvaló, hogy más banditák is vannak a közelben. S ha többen vannak, sokkal merészebbek. Inkább arra gondoljunk, hogy valami védett helyen töltsük az éjszakát. Végül is csak négyen vagyunk, még ha fel vagyunk is fegyverkezve.
– Van egy ötletem – mondta Samu. – Gyerünk az öreg Csűrös Tamáshoz, a Déli fasorra. Az mindig is kemény fickó volt. S annak több legény fia is van, mind a barátom.
– Nem – mondta Trufa. – Nincs értelme „védett helyre” mennünk. Pontosan ezt teszi mindenki, s a banditák ezt is akarják. Egyszerűen ránk rontanak, sarokba szorítanak, aztán vagy kikergetnek, vagy a fejünkre gyújtják a házat. Nem, cselekednünk kell, mégpedig azonnal.
– Cselekednünk, de mit? – kérdezte Pippin.
– Föl kell lázítanunk a Megyét! – mondta Trufa. – Föl kell nyitnunk a népek szemét. Gyűlölik ezt az egészet, ti is láthattátok: mind, egy-két csibész s egy-két bolond kivételével, aki szeretne fontosnak látszani, de nem érti meg, hogy mi folyik itt. A Megye népének oly sokáig volt jó sora, hogy most nem tudja, mihez kezdjen. Ám csak egy szikra kell, és minden lángra lobban. Ezt a Főnök Embere is biztos, hogy tudják. Megpróbálnak eltaposni és eltávolítani innét. Nincs sok időnk.
– Fuss, Samu, a Csűrös tanyára, ha úgy gondolod. Az öreg Tamás a legnagyobb tekintély és a legkeményebb legény a környéken. Fuss! Én pedig megfújom Rohan kürtjét, s szolgáltatok nekik egy kis zenét, amilyet még sose hallottak.
Visszalovagoltak a falu közepébe. Ott Samu elkanyarodott, és végigvágtatott a fasoron, délre, Csűrösékhez. Még nem jutott messzire, mikor meghallotta a váratlan, csengő hangú, égig csapó kürtharsogást: Visszhangzott dombon-mezőn, s olyan parancsoló ereje volt, hogy kis híján maga is megfordult és visszarohant. Pónija visszahőkölt és fölnyerített.
– Tovább, legény, tovább! – kiáltotta. – Visszajövünk, nemsokára! – Aztán hallotta, hogy Trufa más dallamot fúj, s most a Bakföld kürtriadója csapott fel és reszkettette a levegőt.

 

Ébredj! Ébredj! Vész van! Tűz van! Vér van!
Vész van! Tűz van! Vér van!

 

A háta mögött Samu zűrzavaros kiáltozást hallott, lármát, ajtócsapkodást. Elöl meg ablakok ragyogtak fel a homályban, kutyák vonyítottak, futó léptek dobogtak. Mielőtt még a fasor végére ért volna, már jött is Csűrös gazda három legény fiával. Ott rohant feléje, Kistamás, Zsoli és Miki. Kezükben a fejsze, és elállták az utat.
– Nicsak! Ez nem bandita! – hallotta Samu a gazda hangját. – Nagyságra hobbit, csak az öltözéke muris. Hé! – kiáltotta. – Ki vagy és mi dolgod itt?
– Samu vagyok, Csavardi Samu. Hazajöttem. – Csűrös gazda odajött, s közelről is szemügyre vette a félhomályban. – Hát! – kiáltotta. – A hang az rendben van, s a képed se randább, mint volt, Samu. De ebben a gúnyában elmentem volna melletted az utcán. Látszik, hogy idegenben jártál. Már attól féltünk, nem élsz.
– Dehogyisnem! – kiáltotta Samu. – És él Frodó úr is. Itt van, a barátaival. S hogy mi dolgom itt? Lázítom a Megyét! Kipucoljuk innét a banditákat és a Főnöküket is. Most látunk hozzá.
– Helyes, nagyon helyes! – kiáltotta Csűrös gazda. – Szóval elkezdődik végre! Már egy esztendeje viszket a tenyerem, de senki se akart segíteni. Meg aztán az asszonyra és Rozira is gondolnom kellett. Ezek a banditák mindenre képesek. De gyerünk, legények! Morotva fölkelt! Ott a helyünk!
– És mi van Csűrösné asszonysággal meg Rozival? Nem biztonságos így magukra hagyni őket.
– Nibs velük van. De mehetsz és vigyázhatsz rájuk, ha akarsz – mondta Csűrös gazda széles mosollyal. Aztán ő is, a fiai is rohantak tovább, a faluba.
Samu beszaladt a házba. A nagy, kerek ajtóban, a jókora udvarból fölfelé vezető lépcső tetején ott állt Csűrösné és Rozi, előttük meg Nibs, kezében vasvillával.
– Én vagyok az! – kiáltotta Samu, ahogy berohant. – Csavardi Samu! Ne próbálj ledöfni, Nibs. Különben is, páncéling van rajtam.
Leszökkent a póniról, és fölment a lépcsőn. Némán bámulták. – Jó estét, Csűrösné asszony! – mondta. – Adjisten, Rozi!
– Adjisten, Samu! – mondta Rozi. – Merre jártál? Azt mondták, már nem élsz, tavasz óta várlak. Nem siettél, ugye?
– Hát nem – felelte röstelkedve Samu. – De most annál jobban. Kitesszük a banditák szűrét, és vissza kell mennem Frodó úrhoz. De, gondoltam, már csak beugrom, és megnézem, hogy van Csűrösné asszony, meg te, Rozi.
– Pompásan, köszönöm – mondta Csűrösné. – Már mint hogy lehetnénk, ha nem lennének ezek a tolvaj csirkefogók.
– Gyerünk, lódulj innét – mondta Rozi. – Ha eddig gondoskodtál Frodó úrról, mért hagyod ott épp most, amint a helyzet veszélyesre fordul?
Ez már sok volt Samunak. Ez vagy egy heti választ igényelt, vagy semmit. Megfordult, és fölszállt a pónijára. De épp mikor indulni készült, Rozi leszaladt a lépcsőn.
– Örülök, hogy látlak, Samu – mondta. – De most menj! És vigyázz magadra, aztán gyere vissza, amint a banditákkal végeztetek.

Mire Samu visszaért, már felkelt az egész falu. A sok gyerkőctől eltekintve már több mint száz zömök, erős hobbit gyűlt össze fejszével, pöröllyel, hosszú késekkel és bunkókkal fölfegyverkezve, többeknek vadászíja volt.
A falusiak közül néhányan máglyát raktak, részint mulatságból, részint mert ez is olyasmi volt, amit a Főnök tiltott. Ahogy leszállt az este, a tűz vidáman lobogott. Mások meg, Trufa parancsára eltorlaszolták az országutat a falu két végén. Mikor a megyeőrök az alvégre értek, megütődtek, de amikor látták, hogy mi a helyzet, a legtöbbjük levetette a tollát és csatlakozott a forradalomhoz. A többiek eloldalogtak.
Samu Frodót és barátait ott találta a tűznél, ahol az öreg Csűrös Tamással beszélgettek, az ámuldozó morotvai nép gyűrűjében.
– Akkor hát mi legyen a következő lépés? – kérdezte Csűrös gazda.
– Még magam sem tudom – mondta Frodó. – Hányan vannak ezek a banditák?
– Nehéz megmondani – mondta Csűrös. – Örökké jönnek-mennek, tekeregnek. Néha ötvenen is összeverődnek a viskóikban a Hobbitfalvi úton, onnét csatangolnak mindenfelé lopni.
– Szóval nemcsak Hobbitfalván vannak? – kérdezte Pippin.
– Nem, sajnos – felelte Csűrös. – Jó néhányan vannak lent is, délen, Lápatorokban, meg úgy hallom, a Sarn gázlójánál, néhány meg fenn kóborol a Bozótosban, a keresztútnál is épültek viskóik. Aztán ott vannak a zártlikak, ahogy ők mondják, a nagyüregi régi raktáralagutakat börtönné alakították át azok számára, akik ellenük szegülnek. De akkor se hiszem, hogy a Megyében mindent összevetve háromszáznál többen lennének. Sőt, inkább kevesebben. Ha összefogunk, megbírunk velük.
– Fegyverük van? – kérdezte Trufa.
– Korbács, kés, bunkó, a piszkos munkához elegendő, legalábbis eddig mást nem láttunk náluk – mondta Csűrös. – De azt hiszem, ha harcra kerül a sor, lesz más fegyverük is. Íja biztosan van néhányuknak. Már lelőttek egyet-kettőt a mieink közül.
– Tessék, Frodó! – mondta Trufa. – Mondtam, hogy verekedni kell. Mindegy, ők kezdték az ölést.
– Hát, nem egészen – mondta Csűrös. – Legalábbis a lövöldözést nem. A Tukok kezdték. Tudod, Peregrin úr, a papád sose jött ki ezzel a Lothóval, már kezdettől fogva, azt mondta, ha manapság valaki főnököt akart itt játszani, akkor az csak a Megye jogos thánja lehet, s nem valami fölkapaszkodott senki. S mikor Lothó elküldte hozzá az embereit, azok se tudták rávenni, hogy megváltoztassa a véleményét. A Tukoknak az a szerencséjük, hogy mély üregeik vannak a Zöld Dombságon, a Nagy Szmiálok, meg a többi, s a banditák nem tudtak rájuk támadni, ők meg nem hagyták, hogy a földjükre betegyék a lábukat. Ha mégis megpróbálták, a Tukok űzőbe vették őket. Le is lőttek közülük hármat, mert ott csavargott és rabolni próbált. Ezután a banditák komiszabbá váltak. És ugyancsak szigorúan őrizték Tukföldet. Most se ki, se be.
– Jó a Tukoknak! – mondta Pippin. – De valakinek megint csak be kell jutnia. Már megyek is a szmiálokhoz. Ki tart velem, Tukbányára?
Pippin ellovagolt, fél tucat legénnyel, póniháton. Viszontlátásra! – kiáltott vissza. – A mezőn csak tizennégy mérföld, vagy annyi se. Hajnalra itt vagyok, egy sereg Tukkal. – Trufa még megfújta a kürtjét, búcsúzóul, ahogy Pippinék ellovagoltak a mélyülő sötétben. A nép éljenzett.
– Akárhogy is – mondta Frodó a körülötte állóknak –, nem kívánok öldöklést, még a banditák halálát se kívánom, hacsak azért nem, hogy a hobbitokat ne tudják bántani.
– Helyes – mondta Trufa. – De azt hiszem, számítanunk kell a Hobbitfalvi banda látogatására. S ők aligha azért jönnek, hogy békésen megvitassák velünk a dolgokat. Meg kell kísérelnünk, hogy kesztyűs kézzel bánjunk el velük, de föl kell készülnünk a legrosszabbra is. Már kész is a haditervem.
– Nagyon helyes – mondta Frodó. – Tedd meg az előkészületeket.
Ekkor futva érkezett néhány hobbit, akit Hobbitfalva felé küldtek ki őrségbe. – Jönnek! – mondták. – Húszegynéhányan! De kettő elkanyarodott nyugatra, a mezőn.
– A keresztút felé – mondta Csűrös –, hogy ott még néhány banditát összegyűjtsön. Nos, az út odáig, bármerre mennek, tizenöt mérföld. Miattuk még nem kell, hogy fájjon a fejünk.
Trufa sietve osztogatta a parancsokat. Csűrös gazda megtisztogatta az utcát, mindenkit beküldött a házakba, csak az idősebb hobbitokat nem, akiknek fegyverük volt. Nem kellett sokáig várniuk. Hamarosan nyers hangokat hallottak, aztán súlyos léptek dobogását. Egyszerre egy egész szakasz bandita bukkant fel az úton. Észrevették az úttorlaszt, és röhögtek. Nem tudták elképzelni, hogy léteznék bármi is ebben a kis országban, ami ellen tudjon állni nekik, ha húszan vannak, hasonszőrűek.
A hobbitok megnyitották az úttorlaszt, és félreálltak. – Nagyon köszönjük! – gúnyolódtak az emberek. – Most fussatok haza, lefeküdni, mielőtt elfenekelünk! – Aztán végigvonultak az utcán és ordítoztak: – Leoltani a lámpákat! Befelé, és bent marad mindenki! Különben ötvenet elviszünk a zártlikba, és egy évig ott rohadnak! Befelé! A Főnöknek már fogytán a türelme!
Ügyet se vetett senki a parancsaikra, de ahogy a banditák továbbmentek, csöndesen összeálltak a hátuk mögött, és követték őket. Mikor az emberek a máglyához értek, csak Csűrös gazda állt ott, és melengette a kezét.
– Hát te ki vagy, és mit gondolsz, mi dolgod itt? – kérdezte a banditavezér.
Csűrös gazda lassan fölnézett rá. – Pontosan ezt akartam én is kérdezni tőled – mondta. – Ez nem a te országod, és semmi szükség rád itt.
– Terád viszont igen – mondta a vezető. – El is viszünk. Fogjátok meg, fiúk! Zártlikba vele, s lássátok el a baját, hogy befogja a száját.
Az emberek előreléptek, de megtorpantak. Körös-körül fölcsapott az ordítás, és egyszerre ráébredtek, hogy Csűrös gazda nincs egyedül. Hogy körül vannak véve. A máglya fénykörén kívül, a sötétből előosont hobbitok gyűrűje állt. Voltak vagy kétszázan, és mindegyiknél fegyver.
Trufa előrelépett. – Mi már találkoztunk – mondta a banditavezérnek –, s megmondtam, hogy még egyszer ne lássalak itt. Figyelmeztettelek: világosan állsz, és íjászokkal vagy körülvéve. Ha egy ujjal hozzáértek ehhez a gazdához, vagy bárki más hobbithoz, azonnal lenyilaznak. Tedd le a fegyvered!
A vezér körülnézett. Csapdába esett. De nem volt megrémülve, így, hogy húsz cimborája állt a háta megett. Ahhoz kevéssé ismerte a hobbitokat, hogy felfogta volna, mekkora veszélyben forog: Ostoba módon úgy döntött, hogy fölveszi a harcot. Azt hitte, könnyű lesz kitörniük.
– Gyerünk, legények! – kiáltotta. – Lássuk el a bajukat!
Hosszú késsel a bal, s bunkóval a jobb kezében, nekirontott a gyűrűnek, megpróbált kitörni visszafelé, Hobbitfalva irányában. Vad csapást irányozott Trufára, aki az útjában állt. Négy nyíllal a testében, holtan esett össze.
Ez elég volt a többieknek. Megadták magukat. Elszedték a fegyvereiket, összekötözték őket, s útnak indították egy üres viskó felé, amit maguknak építettek, ott megkötözték kezüket-lábukat, bezárták a viskó ajtaját és őrt állítottak elébe. A halott vezér testét meg elvonszolták és bekaparták.
– Ez túlságosan is könnyűnek tetszik, nem? – kérdezte Csűrös. – Mondtam, hogy el tudunk bánni velük. Csak épp a jelt kellett megadni rá. A legjobbkor érkeztél, Trufa uram.
– Még nincs vége – intette Trufa. – Ha jól számoltál, akkor eddig csak egy töredéküket tettük ártalmatlanná. De sötét van már. Azt hiszem, a következő csapással meg kell várnunk a reggelt. Akkor majd fölkeressük a Főnököt.
– Miért nem most? – kérdezte Samu. – Alig múlt hat óra. Már látni szeretném az Öregemet: Nem tudod, mi lett vele, Csűrös uram?
– Nincs valami jól, de nem is éppen rosszul, Samu – mondta. – Fölásták a Zsákvég utcát, s ez nagy csapás volt neki. Most ott lakik egy új házban, amit a Főnök emberei építettek annak idején, amikor még dolgoztak is valamit, nemcsak gyújtogattak, fosztogattak, a Holtvíztől nem egész egy mérföldnyire. De el-eljárogat hozzánk, ha teheti, és látom, hogy jobban étkezik, mint a szegények közül sokan. A szabály-ok ellenére, persze. Szerettem volna magamhoz venni, de megtiltották.
– Igazán köszönöm, Csűrös uram, soha nem felejtem el – mondta Samu. – De szeretném személyesen látni. Az a Főnök, meg az a Kapzsi, ahogy emlegették, még sok gazságot művelhet hajnalig.
– Rendben van, Samu – mondta Csűrös. – Válassz ki egy-két legényt, menj, és hozd le az én házamba. De a régi Hobbitfalvának, a Vízen túl, a közelibe se menj. Majd az én Zsolim mutatja az utat.

Samu elment. Trufa őröket állított a falu köré, s megerősített őrséget az úttorlaszhoz. Majd ő is, Frodó is elment Csűrösékhez. A családdal üldögéltek a meleg konyhában, Csűrösék föltettek néhány udvarias kérdést az útjukkal kapcsolatban, de a válaszukra alig figyeltek, sokkal jobban érdekelte őket, hogy a Megyében mi történik.
– Ez az egész Sömörrel kezdődött. Már mi úgy híjjuk – mesélte Csűrös gazda. – És akkor kezdődött, mindjárt, hogy ti elmentetek, Frodó uram. Ennek a Sömörnek fura ötletei voltak. Mintha azt szerette volna, hogy minden az övé legyen, aztán parancsolgasson a népeknek. Hamarosan kiderült, hogy már addig is valamivel többet összekapart, mint amennyi egészséges, s még aztán is csak harácsolt, bár, hogy a pénzt hol szerezte hozzá, rejtély: malmokat, serfőzdéket, gazdaságokat és pipafű-ültetvényeket vett. A Veres Molnár malmát, úgy látszik, már azelőtt megvásárolta, hogy ideköltözött volna, a Zsáklakba.
Persze, a Déli Fertályon kezdte a vagyongyűjtést, ahonnét az apja származott, úgy látszik, sok jó pipafüvet eladott, s vagy két évig suttyomban küldözgette idegenbe. De tavaly, év végén, már minden mást szállított, szekérszám, nemcsak pipafüvet. S mi kezdtünk mindennek híján lenni, épp a tél beálltával. A nép feldühödött, de erre is tudta ő a választ: rengeteg ember jött, javarészt bandita, részben azért, hogy az árut elszállítsák délre, részben meg, hogy itt maradjanak. Aztán újabbak is. S mielőtt még megtudtuk volna, hányadán állunk, ezek megtelepedtek itt, meg az egész Megyében, kidöntögették a fákat, feltúrták a földet, és ott és olyan házakat, viskókat építettek maguknak, amilyet akartak. Kezdetben Sömör még megfizette az árut meg a kárt, de hamarosan már csak uraskodott, és elvette, amit megkívánt.
Aztán volt egy kis felzúdulás, de nem elég nagy. Vili, a polgármester, elindult a Zsáklakba, tiltakozni, de sosem ért oda. Elkapták a banditák, elhurcolták, és lakat alá tették Nagyüregben, azóta is ott van. Ez nem sokkal Újév után történt, s azóta nincs polgármester, és Sömör kinevezte magát főmegyeőrnek, vagy egyszerűen csak Főnöknek, és azt tesz, amit akar, s ha valaki „szájaskodik”, mint mondják, az követi Vilit. Így hát még rosszabb lett minden. Nincs füstölnivaló, csak az embereknek, és a Főnök nem helyesli, ha sört iszik valaki – kivéve persze az embereket –, tehát bezáratott minden fogadót, s mindenből egyre kevesebb lesz, csak épp a szabályokból nem. Egyszóval, minden rossz. De mióta megjött Kapzsi, azóta igazán teljes a romlás.
– Ki ez a Kapzsi? – kérdezte Trufa. – Hallottam, hogy az egyik bandita említette.
– Szemmel láthatólag a legnagyobb bandita az egész bandából – felelt Csűrös. – Talán úgy aratás táján, vagy legkésőbb szeptember végén hallottunk róla először. Én még sose láttam, de ott lakik a Zsáklakban, s most ő az igazi Főnök, azt hiszem. Minden bandita azt teszi, amit ő mond: ő meg javarészt azt mondja: törjetek-zúzzatok, gyújtogassatok, pusztítsatok, és most kezdődött az öldöklés. Még a rossz célt szolgáló józan észnek is vége. Kidöngetik a fákat és hagyják ott korhadni, felgyújtják a házakat és nem építenek helyettük másikat.
Vegyük csak a Veres Molnár malmát. Sömör lebontatta, szinte azonnal, hogy Zsáklakra költözött. Aztán hozatott egy sereg rosszképű embert, hogy egy nagyobbat építsenek, s azt megrakta mindenféle idegenmódi masinériákkal. Csak a bolond Tóni örült neki, ő ott dolgozik és pucolja a kerekeket az embereknek. Sömör elképzelése az volt, hogy majd többet és gyorsabban őröl, vagy legalábbis azt mondta. Épített ő más efféle malmokat is. De ahhoz, hogy őrölni lehessen, őrölnivaló is kell, így hát az új malomnak nem volt több dolga, mint a régieknek. De mióta Kapzsi megjött, már egyáltalán nem őrölnek gabonát. Csak kalapálnak, füstöl a malom és eregeti a bűzt, már éjszaka sincs nyugság Hobbitfalván, és csak döntik a mocskot, már teljesen beszennyezték az alsó Vizet, s nemsokára már a Borbuggyant is. Ha a Megyéből sivatagot akarnak csinálni, a legjobb úton haladnak afelé. Nem hiszem, hogy az a bolond Sömör állna a dolog mögött. Én azt mondom, Kapzsi.
– Úgy van! – szólt közbe Kistamás. – Hiszen még Sömör anyját is elvitték, az öreg Lobéliát, márpedig ha senki mást nem is, őt szerette Sömör. Hobbitfalván többen is látták. Csak jött a fasoron, kezében az öreg esernyőjével. Néhány bandita meg szembejött vele, egy nagy kordén.
– Hova mentek? – kérdezte az öregasszony.
– Zsáklakra – mondták.
– Minek? – kérdezte az öregasszony.
– Hogy fölhúzzunk néhány házat Kapzsi számára – mondták.
– És ki engedte meg? – kérdezte az öregasszony.
– Kapzsi – mondták. – El az útból, vén szipirtyó!
– Majd adok én nektek Kapzsit, mocskos tolvaj banditái! – mondta az öregasszony, s már ment is neki a vezetőjüknek az esernyővel, pedig volt az vagy kétszer akkora, mint ő: Így hát elvitték. És bevágták a zártlikba, az ő korában. Elvittek másokat is, akiket jobban hiányolunk, de ami igaz, igaz: ritka nagy bátorság lakott benne, több mint sokakban.

A beszélgetés kellős közepén berobbant Samu az öregével. Az öreg Csavardi nem látszott sokkal öregebbnek, mint azelőtt, csak épp hogy siketebb lett valamivel.
– Jó estét, Zsákos uram! – mondta. – Örülök, hogy épen és egészségben visszajöttél. De ha szabad azt mondanom, van némi elszámolnivalónk, ahogy mondani szokták. Soha nem lett volna szabad eladnod a Zsáklakot, én mindig is mondtam. Azzal kezdődött az egész. És amíg te idegenben csatangoltál, s ahogy az én Samum szavából kiveszem, valami Fekete Embereket hajkurásztál, a hegyek között, de hogy miért, arról fogalmam sincs, jöttek ezek a gazemberek, és föltúrták a Zsákvég utcát, és tönkretették a kolompéromat!
– Nagyon sajnálom, Csavardi uram – mondta Frodó. – De most, hogy visszajöttem, mindent elkövetek, hogy kárpótoljalak.
– No, ez az illő beszéd – mondta az öreg. – Zsákos Frodó úr igazán nemes hobbit, én mindig is mondtam, bárhogy vélekedjenek a nevedről mások, már megbocsássál. És remélem, az én Samum jól viselte magát, és meg voltál vele elégedve?
– Tökéletesen, Csavardi uram – mondta Frodó. – Sőt, akár hiszed, akár nem, olyan híres lett minden országban, hogy olyan több nemigen akad, és énekbe foglalják a tetteit innen a Tengeren és a Nagy Folyón túl. – Samu elpirult, de hálásan nézett Frodóra, mert Rozi szeme csillogott és büszkén mosolygott rá.
– Hát, elég nehéz elhinni, nem mondom – mondta az öreg –, bár azt látom, hogy fura társaságba keveredett. Honnét való ez a gúnya? Nem vagyok barátja az ilyen vasruhának, ha tartós, ha nem.

Csűrös gazda háza népe és valamennyi vendége korán kelt. Éjszaka nem hallatszott semmi, de azt biztosra vették, hogy nem telik sok időbe, és elkezdődik a haddelhadd. – Úgy látszik, Zsáklakon nem maradt egyetlen bandita sem – mondta Csűrös –, de a keresztúti banda bármikor beállíthat.
Reggeli után hírnök jött Tukföldéről. Égett a lelkesedéstől. – A thán az egész országot hadba szólította – mondta –, s a hír úgy terjed, mint a futótűz. A banditák, akik a határainkon őrködtek, elmenekültek délnek, már amelyik élve megúszta. A thán üldözőbe vette őket, hogy a nagy bandát föltartóztassa, de Peregrin urat visszaküldte azokkal, akiket nélkülözni tud.
A következő hír már nem volt ilyen jó. Trufa, aki egész éjszaka kint volt, tíz óra tájt belovagolt a faluba. – Egy nagy bandát láttam, négymérföldnyire – közölte. – A keresztút felől közelednek az országúton, de jó néhány kóbor bandita is hozzájuk csapódott. Majdnem százan vannak, és dühükben tüzet okádnak. Hogy vesznének meg!
– Ó! Ezek aztán nem állnak le tárgyalni, ezek ölnek, ha módjuk van rá – mondta Csűrös gazda. – Ha a Tukok addig nem jönnek, jobb, ha fedezékbe húzódunk, és kérdezetlenül lövünk rájuk. Lesz itt verekedés, Frodó uram, amíg ezt el nem intézzük.
De a Tukok megjöttek addig. Nemsokára bevonultak, Tukbányáról és Zölddombságról, Pippinnel az élen. Trufának most volt elég keménykötésű hobbitja, hogy elbánjon a banditákkal. A felderítők jelentették, hogy a banditák mind egy csoportba tömörültek. Tudták, hogy a vidék fölkelt ellenük, s láthatólag könyörtelenül le akartak számolni a lázadással, annak központjában, Morotván. De bármilyen komorak, úgy látszik nem volt olyan vezetőjük, aki értett volna a hadviseléshez. Nem biztosították a menetet. Trufa gyorsan kiagyalta a haditervét.

A banditák végigtalpaltak a Keleti Úton, és megállás nélkül befordultak a morotvai útra, amely sövénnyel szegett partok közt vezet a dombtetőre. Az egyik kanyarban, a főúttól talán kétszáz lépésnyire, fölfordított parasztszekerekből épült erős úttorlaszba ütköztek. Ez megállította őket. S e pillanatban vették észre, hogy a sövény mögött, kétoldalt, pontosan a fejük fölött, hobbitok sorakoznak. A hátuk mögött meg más hobbitok elrejtett szekereket húznak az útra a mezőről, hogy eltorlaszolják a visszaútjukat is. Fentről meg így szólt hozzájuk egy hang, Trufa hangja: – Szépen besétáltatok a csapdába. Hobbitfalvi cimboráitok ugyanígy, egyikük meghalt, a többi fogságba esett. Tegyétek le a fegyvert! Aztán hátráljatok húsz lépést és üljetek le. Aki megpróbál kitörni, lelőjük. – Néhányan szót fogadtak, de ezeket nyomban elintézték a társaik. Húsz-egynéhányan kitörtek, és megrohamozták a szekereket. Hatot lenyilaztak közülük, de a többi kijutott, megölt két hobbitot, aztán szétszóródott a vidéken, a Bozótos irányába. Futtában még kettő elesett. Trufa megfújta a kürtjét, s a távolból választ kapott rá.
– Nem jutnak messzire – mondta Pippin. – Az egész vidék nyüzsög a vadászainktól.
Hátul, a fasorban, a fogságba esett emberek megpróbáltak megmászni egy úttorlaszt, és a hobbitok kénytelenek voltak sokat lelőni, vagy fejszével agyoncsapni közülük. De a legerősebbek és legkétségbeesettebbek kijutottak a nyugati oldalon, s vadul támadtak a hobbitokra, nem annyira a menekülés, mint inkább az öldöklés szándékával. Több hobbit elesett, a többi megingott, épp mikor Trufa és Pippin, aki eddig a keleti oldalon harcolt, átjött és megrohamozta a banditákat. A vezért, egy nagy, ferdeszemű, s hatalmas orkra emlékeztető barmot, Trufa vágta le. Aztán kivonta a csatából az erőit, s a maradék embereket a hobbit-íjászok tágas gyűrűje vette körül.
Aztán az egésznek vége lett. Majdnem hetven bandita hevert holtan a csatamezőn, egy tucatnyi meg fogságba esett. A hobbitok vesztesége tizenkilenc fő volt, harmincan megsebesültek. A halott banditákat szekérre rakták, s a szomszédban, egy elhagyatott homokgödörben elföldelték. A Csata-gödörben, mint utóbb elnevezték. Az elesett hobbitokat közös sírba tették a domboldalon, a sírra utóbb nagy követ állítottak és körébe kertet ültettek. Így ért véget 1419-ben a morotvai csata, az utolsó, amit a Megyében vívtak, s a távoli Északi Fertályon, a Zöldmezőn 1147-ben vívott csata óta az egyetlen is. Ezért volt az, hogy jóllehet a győzelem, szerencsére, igen kevés életbe került, a csata külön fejezetet képez a Piros Könyvben, a résztvevők nevét kutyabőrön örökítették meg, s betéve megtanulták a Megye történészei. A Csűrös család ekkor vetette meg hírneve alapját, s ekkor kezdett figyelemreméltóan felfelé ívelni a szerencséje, bár a névsor elején akkor is Trufiádok és Peregrin kapitány neve áll.

Frodó is részt vett a csatában, bár kardot nem húzott, s a fő tennivalója az volt, hogy a hobbitokat visszatartsa, nehogy a veszteségükön érzett dühükben lemészárolják a fegyverüket elhajigált ellenséget. Mikor a harc véget ért, s már csak az utólagos tennivalók voltak hátra, Trufa, Pippin és Samu is csatlakozott Frodóhoz, és visszalovagoltak a Csűrös tanyára. Megették a kései ebédet, s Frodó fölsóhajtott. – Azt hiszem – mondta –, itt az ideje, hogy a „Főnökkel” leszámoljunk.
– De mennyire: minél hamarabb, annál jobb – mondta Trufa. – És ne légy hozzá túlságosan gyöngéd.
Csűrös gazda tizenkét keménykötésű hobbitot adott melléjük kíséretül. – Mert hogy az egy percig se biztos, hogy a Zsáklakban nem maradt bandita – mondta. – Azt csak hisszük. – Aztán nekiindultak gyalogszerrel. Frodó, Samu, Trufa és Pippin vezette a menetet.
Ez életük talán legnehezebb órája volt. A nagy kémény ott magasodott előttük, s ahogy a Vízen át a régi faluhoz közeledtek, az út két oldalára épült ócska újházak mögött, mogorva csúfságában bontakozott ki előttük az új malom, a folyó fölé guggoló téglaépület, amely abba dönti gőzölgő, bűzös szennyvizét. És a morotvai út mellett véges-végig kivágták a fákat.
Ahogy a Hídon átkeltek és fölnéztek a dombra, bennük akadt a lélegzet. Frodót és Samut még a Tükörben látott kép sem készítette elő arra, ami most tárult elébük: Az Ómajort, nyugat felől, lebontották, s a helyében most több sor kátrányos barakk éktelenkedett. A gesztenyék közül nem maradt meg egy sem. A partokat, sövényeket fölszaggatták. A gyomverte mezőn hatalmas szekerek álltak össze-vissza. A Zsákvég utca ásító homok- és kavicsbánya volt. A zsáklaki felvégen semmi más nem látszott, csak egy csomó nagy deszkabódé.
– Kivágták! – kiáltott fel Samu. – Kivágták a Tanácsfát! – Arrafelé mutatott, ahol valaha a nagy fa állt, amely alatt Bilbó a búcsúbeszédét mondta. Ott hevert holtan a mezőn, ágai lenyesve. Mintha ez lett volna az utolsó csepp a pohárban, eleredt Samu könnye.
De nevetést hallott, s ettől abbahagyta a sírást. Egy mogorva hobbit ácsorgott a malomudvar alacsony falánál. Arca mocskos, keze fekete. – Nem tetszik, Samu? – kérdezte gúnyosan. – Neked mindig ilyen lágy volt a szíved. Azt hittem, elvitorláztál, hisz kölyökkorodban örökké csak a hajókról járt a szád. Minek jöttél vissza? Van itt nekünk dolgunk elég.
– Azt látom – mondta Samu. – Mosdani sem értek rá, csak a falat támasztani. De tudod, Veres mester, sokan tartoznak nekem a faluban, ne gyarapítsd az adósságod gúnyolódással, különben akkora lesz, hogy, nem győzi a bukszád.
Veres Tóni kiköpött a falra. – Mi a fene! – mondta. Nekem ugyan nem árthatsz. Én a Főnök barátja vagyok. De ők neked annál inkább, ha a szádat jártatod ellenem.
– Ne vesztegess több szót erre a bolondra, Samu – mondta Frodó. – Remélem, nincs sok hobbit, aki ilyen lett. Mert az nagyobb baj volna, mint minden kár, amit az emberek okoztak.
– Mocsok és arcátlan alak vagy, Tóni – mondta Trufa. – És azonkívül nagyon elszámítottad magad. Most épp azért megyünk fel a dombra, hogy eltakarítsuk a drágalátos Főnöködet. Az embereivel már leszámoltunk.
Tóni eltátotta a száját, mert most vette észre a kíséretet, mely Trufa intésére vonult át a hídon. Visszarohant a malomba, kürttel a kezében jött ki, s jó hangosan belefújt.
– Kíméld a szuflád! – nevetett Trufa. – Az enyém jobban szól. – Szájához emelte ezüstkürtjét, megfújta, s a csengő hang végighullámzott a dombon, válaszként csak úgy özönlöttek Hobbitfalva üregeiből, viskóiból, roskatag házaiból a hobbitok, s ujjongva, kiáltozva követték a Zsáklak felé tartó csapatot.
A fasor végében a társaság megállt, Frodó és barátai továbbmentek, s végül odaértek a szívüknek valaha oly kedves helyre. A kert kalyibákkal, színekkel volt teli, némelyik oly közel a régi nyugati ablakokhoz, hogy semmi fény nem jutott be rajtuk. És szemétrakások mindenütt: Az ajtó megrepedt, a csengőlánc lazán lógott, a csengő nem szólt. A kopogtatásra nem jött válasz. Végül nekirugaszkodtak, s az ajtó engedett. Bementek. A ház bűzlött, piszkos volt, rendetlen, mintha nem használták volna már jó ideje.
– Hol bujkál az a nyomorult Lothó? – kérdezte Trufa. – Átkutattak minden szobát, de más élőlényt, mint egeret és patkányt, nem találtak. – Kérjük meg a többieket, hogy kutassák át a színeket is?
– Ez rosszabb, mint Mordor – mondta Samu. – Bizonyos értelemben sokkal rosszabb. Mert otthon ér, mint mondják, s ez valóban otthon volt, még jól emlékszem, milyen, mielőtt tönkretették volna.
– Igen, ez Mordor műve – mondta Frodó. – Mert Szarumán Mordornak dolgozott, akkor is, mikor azt hitte, hogy önmagának. És azok is, akiket Szarumán beugratott, mint például Lothó.
Trufa keserűen és undorral nézett körül. – Gyerünk ki innét! – mondta. – Ha tudtam volna, mi minden gonoszságot művelt, legyömöszöltem volna azt a dohányzacskót Szarumán torkán.
– Nem vitás! Nem vitás! De nem tetted, s így most személyesen üdvözölhetlek idehaza. – S ott állt az ajtóban maga Szarumán, jól tápláltan, derűsen, szeme csillogott a kaján élvezettől.
Frodóban egyszerre megvilágosodott valami. – Kapzsi![11] – kiáltotta.
Szarumán nevetett. – Szóval hallottad már e nevet? Azt hiszem, odahaza, Vasudvardban is így hívtak az enyimek. Különben lehet, hogy a szeretetük jeléül. De szemmel láthatólag nem számítottál rá, hogy engem itt találsz.
– Nem – ismerte el Frodó. – Bár sejthettem volna. Aljas módon végrehajtott kis huncutság: Gandalf figyelmeztetett, hogy képes vagy rá.
– De mennyire, hogy képes – mondta Szarumán. – S nem is csak kis huncutságra. Muszáj nevetnem rajtatok, hobbit-uraságok, ahogy együtt lovagoltok a nagyokkal, olyan biztonságban, s úgy eltelve csöpp kis magatokkal. Azt hittétek, az egészet szépen megúsztátok, most csak haza kell baktatni, aztán nyugodtan és békében megülhettek. Mert Szarumán otthonát azt le lehet rombolni, őt ki lehet onnét akolbólítani, de ő a tiétekhez egy ujjal sem nyúlhat. Ó, nem! Gandalf majd gondoskodik róla.
Szarumán megint fölkacagott. – Ő aztán nem! Ha az eszköze kiszolgált, eldobja. De nektek muszáj volt utána csámborogni, lopni az időt, csépelni a szalmát, körbelovagolni a fél világot, kétszer olyan hosszú utat megtenni, mint kell. Nos – gondoltam –, ha ezek ilyen bolondok, akkor megelőzöm őket, s adok nekik egy kis leckét. Rossz tett helyébe rosszat várj! Lehetett volna a lecke tanulságosabb is, ha egy kicsit több időt kapok, és több embert rá. Azért sikerült még így is annyi kárt tennem, hogy amíg éltek, nem tudjátok helyrehozni vagy eltüntetni a nyomát. Nekem meg kellemes lesz fölidéznem és szembeállítanom az engem ért sérelemmel.
– Hát, ha ez az, amiben örömödet leled – mondta Frodó –, akkor őszintén sajnállak: De sajna, már csak az emléke lesz kellemes. Most takarodj innét, és ne is gyere vissza, soha többé!
A falu hobbitjai látták, hogy Szarumán kijön az egyik kalyibából, s rögtön összeverődtek a Zsáklak ajtajában. Mikor hallották Frodó parancsát, zúgolódni kezdtek:
– Ne hagyd elmenni! Öld meg! Gazfickó és gyilkos! Öld meg!
Szarumán körülnézett az ellenséges arcokon, és elmosolyodott. – Öld meg! – utánozta őket gúnyosan. – Öljetek csak, ha azt hiszitek, drága hobbitjaim, hogy ahhoz ti elegendők vagytok! – Kihúzta magát, és sötéten meredt rájuk fekete szemével. – Ne higgyétek, hogy a javaimmal a hatalmamat is elvesztettem! Aki lesújt rám, az átkozott lesz. És ha a vérem a Megye földjét éri, az terméketlenné válik, és soha meg nem javul.
A hobbitok visszahőköltek. De Frodó megszólalt: – Ne higgyetek neki! Minden hatalmát elvesztette, csak a hangja az, amivel, ha hagyjátok, még mindig rátok tud ijeszteni és meg tud téveszteni. De én nem akarom, hogy megöljétek. Bosszúért bosszúval fizetni haszontalan: az semmit be nem gyógyít. Menj, Szarumán, a legrövidebb úton!
– Kígyó! Kígyó! – kiáltotta Szarumán, s a szomszéd kalyibából előjött Kígyónyelv, négykézláb, mint a kutya. – Következik az országút, Kígyónyelvű. Újra. Ezek a hobbit-uracskák megint kidobtak. Gyerünk!
Szarumán megfordult, s Kígyónyelvvel együtt elcsoszogott. De mikor elment Frodó mellett, kezében kés villant, s döfött, hirtelen. A penge elcsúszott a rejtett páncélingen, s elpattant. Tucatnyi hobbit szökkent előre, Samuval az élen, s ordítva teperte földre a gazfickót. Samu kihúzta a kardját.
– Samu, ne! – kiáltott Frodó. – Még most se öld meg. Nem ejtett rajtam sebet. És én nem kívánom, hogy ilyen gonosz kedvében érje a halál. Hisz valamikor nagy volt, nemes fajta, akire nem is merészeltünk volna kezet emelni. Most elbukott, s a gyógyulása nem rajtunk múlik, én azonban most is megkímélném, abban a reményben, hogy valaha még fölépül.
Szarumán fölállt, és Frodóra bámult. Különös volt a tekintete: a csodálkozás, a tisztelet és a gyűlölet keveréke. – Felnőttél, félszerzet – mondta. – Úgy van, igencsak nagyra nőttél. Bölcs vagy. És kegyetlen: Megfosztottál a bosszú jó ízétől, s most keserű szájízzel mehetek innét, s ráadásul adósod is vagyok. Gyűlöllek érte. Jó, elmegyek, és nem zaklatlak többé. Ám ne várd, hogy jó egészséget és hosszú életet kívánjak neked. Nem lesz részed egyikben sem. De ez már nem az én dolgom. Én csak megjósolom.
Elindult, s a hobbitok utat engedtek neki, de az öklük kifehéredett, úgy szorították a fegyverüket. Kígyónyelv habozott, aztán utánaeredt a gazdájának.
– Kígyónyelvű! – mondta Frodó. – Neked nem muszáj utána menned. Tudtommal nem tettél nekem semmi rosszat. Itt megpihenhetsz egy darabig, enni is kapsz, aztán ha megerősödtél, mehetsz a magad útján.
Kígyónyelvű megállt, visszanézett, s már-már úgy döntött, hogy marad. Szarumán hátrafordult: – Semmi rosszat? – kuncogott. – Persze hogy nem! Ha kiosont éjszakánként, csak azért tette, hogy a csillagokat lássa! De úgy hallottam, azt kérdezte valaki, hol bujkál az a szegény Lothó? Te tudod, ugye, Kígyónyelvű? Megmondanád nekik?
Kígyónyelvű a földre kushadt, s úgy nyöszörögte: – Nem! Nem!
– Akkor majd én – mondta Szarumán. – Kígyó ölte meg a Főnökötöket, szegény kis fickót, azt a drága kis Főnököcskét. Ugye, hogy te, Kígyó? Ledöfted álmában, azt hiszem. Remélem, eltemetted, bár Kígyó az utóbbi időben folyton éhes. Nem, Kígyó úgy igazában nem jó. Okosabb, ha hagyjátok, hogy velem jöjjön.
Vad, vörös gyűlölet lobbant Kígyónyelv szemében. – Te parancsoltad, te szúrattad le – sziszegte.
Szarumán kacagott. – Kapzsi akármit mond, te mindig szót fogadsz, ugye, Kígyó? Nos, most azt mondja: kövess! – Belerúgott a földön fetrengő Kígyónyelv arcába, megfordult, és elindult. S ekkor valami elpattant: Kígyónyelv hirtelen fölállt, előrántotta eldugott kését, s vicsorítva, mint a kutya, rávetette magát hátulról Szarumánra, hátrarántotta a fejét, elvágta a torkát, nagyot kurjantott, majd futásnak eredt a fasoron. Mielőtt még Frodó magához tért volna, vagy egy szót tudott volna szólni, három hobbit-íj pendült, és Kígyónyelvű holtan esett össze.

A közelben lévők ijedelmére Szarumán holtteste körül köd képződött, s mint a tűzhelyről a füst, lassan fölszállt, föl-föl, egyre följebb, mígnem mint egy fehér lepelbe burkolt fakó emberalak, fölébe nem magasodott a dombnak. Ott lebegett egy ideig, de egyszerre hideg nyugati szél támadt, az alak felsóhajtott, szétfoszlott, és semmivé lett.
Frodó szánakozva és iszonyodva nézett le a holttestre, mert miközben nézte, mintha kiütközött volna, hogy már hosszú évek óta halott: összezsugorodott, ráncos arcáról lefoszlott a bőr, csak az undok koponya maradt.
Fogta a mocskos palástot, ami ott hevert a holttest mellett, ráterítette, s elfordult.
– Ennek is vége – mondta Samu. – Csúf véget ért, bár ne láttam volna, de legalább megszabadultunk tőle.
– S remélem, ezzel végleg vége a háborúnak – mondta Trufa.
– Remélem – sóhajtott fel Frodó. – Ez volt a legeslegutolsó csapás. De még elgondolni is, hogy itt kellett elesnie, épp a Zsáklak ajtajában! Sok-sok reményem és félelmem között erre aztán igazán nem számítottam.
– Én nem mondanám, hogy vége, amíg ezt a mocskot mind el nem takarítjuk – mondta mogorván Samu. – Márpedig az rengeteg időbe és rengeteg munkába kerül.

 

 

9. fejezet
Szürkerév

A nagytakarítás kétségtelenül sok munkába került, de kevesebb időt igényelt, mint ahogy Samu gondolta. A csata utáni nap Frodó ellovagolt a Nagyüreghez, és kiszabadította a rabokat a zártlikakból. Az elsők egyike, akire rátalált, Bögyös Fredegar volt, akire már nem illett rá a Dagi név. Akkor vitték el, mikor a banditák kifüstöltek egy lázadó csoportot a búvóhelyéről, a Kotoréklikakból, a Rémdombok közt, s ő volt a csoport vezetője.
– Végül is jobban tetted volna, ha velünk tartasz, szegény öreg Fredegar! – mondta Pippin, mikor kivitte a karján, mert annyira legyöngült már, hogy lépni se volt ereje.
Fredegar kinyitotta a szemét, megpróbálkozott egy udvarias mosollyal. – Ki ez a nagyhangú ifjú óriás? – suttogta. – Most mekkora kalapot viselsz?
Aztán ott volt Lobélia is. Szegény jó lélek, nagyon öregnek látszott és vékonykának, mikor kiszabadították a sötét és keskeny pinceodúból. Ragaszkodott hozzá, hogy a maga lábán bicegjen ki, és odakint olyan ujjongás és akkora taps és éljenzés fogadta, ahogy Frodó karjára támaszkodva feltűnt, kezében az elmaradhatatlan esernyővel, hogy egészen meghatódott és könnyezve fordult félre. Soha életében nem volt még népszerű. De nagyon lesújtotta Lothó halálának híre, nem is tért vissza a Zsáklakba. Visszaadta Frodónak, és elment az övéihez, keményfeneki Nagytüszőfiékhoz.
Mikor meghalt szegény a következő tavaszon – végül is elmúlt már százéves –, Frodó meg volt lepve és meghatódott: a maga és a Lothó minden maradék pénzét őrá hagyta, hogy a nehéz időkben otthontalanná vált hobbitok segélyezésére fordítsa. S ezzel a családi háborúság véget ért.
Az öreg Kacska Vili hosszabb ideig volt a zártlikban, mint bárki más, és ha vele nem is bántak tán olyan gorombán, mint sok mással, jó ideig eltartott, amíg sikerült annyira feltáplálni, hogy be tudja tölteni polgármesteri tisztjét, így hát Frodó beleegyezett, hogy elvállalja a helyettesítését, amíg Kacska úr erőre kap. Polgármester-helyettesi tisztségében az egyetlen ténykedése az volt, hogy a megyeőrség létszámát és hatáskörét a szükséges mértékre csökkentette. Az a feladat, hogy a maradék banditákat fölhajtsák, Trufára és Pippinre maradt, s ők el is végezték becsülettel. A déli bandák, mikor hírét vették a morotvai csatának, ész nélkül menekültek, s nem okoztak nagy fejfájást a thánnak. Azt a néhányat, aki megmaradt közülük, még az év vége előtt elkapták az erdőben, s aki megadta magát, azt kirakták a határon.
Időközben szépen haladt az újjáépítés. Samunak rengeteg dolga volt. A hobbitok úgy dolgoznak, mint a méhek, ha kedvük van rá, és szorítja őket a szükség. Most hát a készséges kezek, fürge hobbitlegény- és hobbitlánykezek, kérges öregapó- és öreganyókezek ezrei fogták meg a munka végit. Hatalmas raktárakat leltek, teli áruval, élelemmel, sörrel, ezt mind a banditák rejtették el színekben, csűrökben, elhagyatott üregekben, s kiváltképp Nagyüreg alagútjaiban meg a Rémdombok elhagyatott kőbányáiban; így hát júlekor sokkal nagyobb volt a vigasság, mint bárki is remélte volna.
Hobbitfalván az első tennivalók egyike volt, hogy a Dombot és a Zsáklakot megtisztítsák, s hogy helyreállítsák a Zsákvég utcát. Az új homokbánya elejét elegyengették, a bányában védett kertet létesítettek, a déli partoldalba új üregeket mélyítettek, s ezeket téglával burkolták. Az Öreget visszatelepítették a Zsákvég utca 3.-ba, s ő gyakran mondogatta, bárki füle hallatára:
– Rossz szél az, ami senkinek semmi jót nem hoz, én mindig megmondtam. De minden jó, ha a vége jó.
Némi vita volt, hogy az új utcának milyen nevet adjanak. Gondoltak rá, hogy a Csatakert nevet adják neki. De egy idő múlva, józan hobbitok lévén, csak Újsor-ként emlegették. A morotvai humor meg elnevezte Kapzsi-vég-nek.

A legnagyobb és legfájdalmasabb kár a fák pusztulása volt, mert Kapzsi parancsára könyörtelenül irtották a fákat Megye-szerte, és Samut ez jobban szomorította, mint bármi más. Mindenekelőtt azért, mert ezt a sebet soká tart begyógyítani, s a Megyét már csak a dédunokák fogják olyannak látni – gondolta –, amilyennek lennie kell.
Aztán, egy szép napon, váratlanul, hiszen a dolgától hetekig nem ért rá a kalandjait fölidézni, eszébe jutott Galadriel ajándéka. Elővette a dobozt, megmutatta a többi utazónak (mert most már így emlegette őket mindenki), és a tanácsukat kérte.
– Már kíváncsi voltam, mikor jut eszedbe – mondta Frodó. – Nyisd ki!
Szürke, finom és puha porral volt teli, közepében meg egy magocska ült, ezüst héjú diócskához hasonlatos. Most mit kezdjek vele? – kérdezte Samu.
– Szórd a szélbe, a többi nem a te dolgod – mondta Pippin.
– De hol? – kérdezte Samu.
– Nézz ki egy helyet faiskolának, aztán majd meglátod, mi történik ott a facsemetékkel – tanácsolta Trufa. – De az biztos, hogy az Úrnő nem azért adta, hogy az egészet megtartsam a magam kertjére, ha olyan sokaknak volt itt bajuk – mondta Samu.
– Mindenekelőtt az eszedet és a tudásodat használd, Samu – mondta Frodó –, amire magad tettél szert, s csak aztán használd az ajándékot, hogy a munkádban segítsen, s hogy jobb legyen az eredménye. De használd takarékosan. Nincs belőle sok, és azt hiszem, kincset ér minden szemcséje.
Így hát Samu csemetéket ültetett ki mindenhová, ahol valami különösen szeretett és szép fát elpusztítottak, s a talajba a gyökeréhez egy szemerkét a drága porból is belekevert. Munkája során az egész Megyét bejárta, de senki sem hibáztathatja, ha Hobbitfalvára és Morotvára különös gondot fordított. S végül úgy alakult, hogy még mindig volt egy picike pora: kiment hát a Háromfityinges Kőhöz, ami majdnem hajszálpontosan a Megye közepén áll, s a maradék port, áldását adva rá, a szélbe szórta. A kis ezüstdiót meg elültette a Tanácsréten, ahol valamikor a fa állt, és kíváncsi volt, mi lesz belőle. Egész télen csak várt, tőle telhetőleg türelmesen, és megpróbálta visszatartani magát, hogy ne mászkáljon ki szakadatlan, s lesse, hogy történt-e valami.

A tavasz legmerészebb reményeit is felülmúlta. Fái megeredtek és növekedni kezdtek, mintha csak meglódult volna az idő, s most egy év alatt próbálnának behozni húszat. A Tanácsréten gyönyörű volt a csemete, kérge ezüst, levelei hosszúkásak, és már áprilisban megtelt dús aranyvirágokkal. Ez bizony mallorn volt, s a környékről mindenki a csodájára járt. A rákövetkező években, amint egyre kecsesebb, egyre szebb lett, már közel s távol híre ment és messzi földről jöttek, hogy lássák; az egyetlen mallorn-t a Hegyektől nyugatra és a Tengertől keletre, a világ egyik legszebb mallornfáját.
Az 1420-as év a Megyében különben is csudálatos év volt. Nemcsak hogy csodásan sütött a nap, és kellemes volt az eső, mind a maga idején és a kellő mértékben, de valami más is tette: a gazdagság, a növekedés érzése, a minden halandó nyarat megelőző szépség, ami ott csillogott Középföldén. Ahány gyerek csak született, márpedig ebben az évben sok született, az mind szép volt és erős, hajuk dús és aranyszőke, ami azelőtt ritkaság volt a hobbitok között. Gyümölcs annyi termett, hogy még a kölyökhobbitok is dúskáltak a tejszínes eperben, aztán meg letelepedtek a szilvafa alá, és ettek, amíg csak annyi mag össze nem gyűlt, hogy kicsi piramisokat vagy a hódítók koponyahegyeihez hasonlatos halmokat nem építettek belőle, aztán továbbmentek. És senki nem volt beteg, és mindenki jól érezte magát, csak azok nem, akiknek a gyepet kellett nyírniuk.
A Déli Fertályon roskadoztak a tőkék, és annyi pipafű termett, hogy az bámulatos, az aratás olyan gazdag volt, hogy dugig telt minden magtár. Az Északi Fertályon olyan jó volt az árpa, hogy az 1420-ban főzött sört sokáig megemlegették és közmondásossá vált. Igen, még egy nemzedékkel utóbb is, ha egy öregapó beült a fogadóba, hogy megigya jól megérdemelt korsó sörét, letette a korsót, és fölsóhajtott: – Haj jaj! Az volt ám az igazi! A négyszázhúszas!
Samu kezdetben ott lakott Csűröséknél, Frodóval, de mikor elkészült az Újsor, ők is odaköltöztek, az Öreggel együtt. Az eddigi munkáihoz ráadásul most már ő irányította a Zsáklak nagytakarítását és újjáépítését, de gyakran volt úton a Megyében a fatelepítés dolgában is. Március elején épp nem volt odahaza, s így nem tudta, hogy Frodó megbetegedett. Tizenharmadikán Csűrös gazda ágyban fekve találta Frodót, egy fehér drágakövet szorongatott, amely láncon csüngött a nyakában, s mintha csak félig lett volna magánál.
– Elveszett, örökre – mondta –, s most minden sötét és üres.
De a roham elmúlt, s mire Samu huszonötödikén hazaért, Frodó fölépült, s nem is említette a betegségét. Időközben a Zsáklakot rendbe hozták, Trufa meg Pippin átjött Töbörlyukból, hozta a régi bútort meg miegyebet, s így a régi odú majdnem úgy föstött, mint valaha régen.
Mikor végre mindennel végeztek, Frodó megkérdezte: – S mikor szándékozol beköltözni hozzám, Samu?
Látszott, hogy Samu egy csöppet kínban van.
– Nem muszáj rögtön, ha nem akarod – mondta Frodó. – Csak tudod, itt az Öreg sincs messze, s az özvegy Szutyorné gondját viselhetné.
– Nem is hogy az, Frodó uram – mondta Samu, és mélyen elvörösödött.
– Hát, micsoda?
– Rozi. Csűrös Rozi – mondta Samu. – Úgy látszik, csöppet se volt ínyére, szegénykémnek, hogy külföldön jártam, de mert én nem szóltam neki, ő se szólhatott. Márpedig én nem szóltam, mert nekem a munkám az előbbre való. De most, hogy szóba került, azt mondja: – Nohát, egy évet már elvesztegettél, még mire várjunk? – Elvesztegettem? – mondom. – Ezt éppenséggel nem mondanám. De akkor is megértem én, hogy mire gondol: Most úgy érzem, kétfelé húz a szívem.
– Értem – mondta Frodó. – Szeretnél megnősülni, de velem is szeretnél együtt maradni Zsáklakon, ugye? Drága Samum, ez aztán nem gond! Nősülj meg, amint lehet, aztán költözzetek hozzám Rozival. Zsáklakon bőven van hely, akkora családnak, amekkorát csak akarsz.
Ez tehát megoldódott. Csavardi Samu elvette Csűrös Rozit 1420 tavaszán (ami a lakodalmairól is nevezetes volt), s beköltözött vele Zsáklakra. S ha Samu szerencsésnek vélte magát, Frodó tudta, hogy ha valaki, hát ő az, akinek igazán szerencséje van, mert nem volt hobbit a Megyében, akit olyan gonddal szolgáltak volna ki, mint őt. Azután, hogy az újjáépítés terveit kidolgozta és megvalósította, illetve megkezdte megvalósításukat, visszavonult életet élt: rengeteget írt, és átnézte az összes följegyzéseit. A két ifjú utazó nagy társasági sikereket aratott a Megyében énekeivel, regéivel, pompás öltözékeivel és csudálatos estélyeivel. „Úrféle” népeknek hívták őket, s ebben nem volt semmi rosszallás, mert mindenkinek megmelegedett a szíve, ha látta, hogy valamelyikük ott lovagol el mellette fényes páncélingben, a gyönyörű pajzsával, kacagva, s ajkán az egyik messziről hozott dallal, ha most nagyok voltak is, meg fényesek, egyébként semmit sem változtak, hacsak nem lettek szebb szavúak, szívélyesebbek és vidámabbak.
Frodó és Samu azonban megint azt a gúnyát hordta, amit annak előtte, eltekintve a finom szövetű, hosszú szürke köpönyegtől, nyakán a gyönyörű csattal, amit, ha úgy hozta a szükség, mindkettő a vállára kanyarított, Frodó úr ezenkívül egy fehér drágakövet is viselt a nyakában, s a láncával szívesen elbabrikált.
Most minden jól ment, s minden remény megvolt rá, hogy fog még jobban is menni, és Samunak annyi volt a dolga, és annyi az öröme, amennyit egy hobbit csak megkívánhat. A kedvét semmi nem homályosította el egész évben, hacsak tétova aggodalma nem gazdája egészségéért. Frodó ugyanis szinte észrevétlenül kicsöppent a Megye minden dolgából, és Samu szomorúan észlelte, milyen kevés a becsülete tulajdon hazájában. Kevesen tudtak vagy akartak tudni a tetteiről és kalandjairól, bámulatuk és tiszteletük tárgya Trufiádok úr, Peregrin úr (s ha Samu nem is tudott róla), ő maga volt. És ősszel megint megjelent a régi bajok árnya.
Egy este Samu bement a dolgozószobába, s az urát igencsak furcsa állapotban lelte. Holtsápadt volt, s a tekintete valahol a messzeségben kalandozott.
– Mi baj, Frodó uram? – kérdezte.
– Megsebesültem – felelt Frodó –, megsebesültem, és a sebem soha nem gyógyul be igazán.
Aztán mégis fölállt, s a roham mintha elmúlt volna, de másnap mindvégig olyan volt, mintha nem is ő lenne az. És Samunak csak később jutott eszébe, hogy ez október hatodikán történt, pontosan két évvel azután, ami a Széltető lábánál, abban a sötét mélyedésben történt.

Telt az idő, és beköszöntött 1421. Frodó márciusban megint megbetegedett, de sikerült nagy erőfeszítéssel eltitkolnia, mert Samunak más dolga is volt, amire odafigyeljen. Március huszonötödikén ugyanis megszületett Samu és Rozi első gyereke, s a napot Samu jól megjegyezte.
– Nos, Frodó uram – mondta –, most ugyancsak nagy gondban vagyok. Rozival megállapodtunk, hogy engedelmeddel majd Frodónak hívják; de lány az istenadta. Bár szép kicsi lány, szebbet remélni se lehetne, mert szerencsére Rozira hajaz, és nem énrám. És most nem tudjuk, mit csináljunk.
– Miért, Samu – kérdezte Frodó –, hát nem jó a régi szokás? Válassz ki egy virágnevet, mint Rozi. A Megyében a leányok fele virágnevet visel. Hát van annál szebb?
– Lehet, hogy igazad van, Frodó uram – mondta Samu. – Sok szép nevet hallottam útközben, de azok, hogy úgy mondjam, túl cifrák ahhoz, hogy egy lány köznap viselje és koptassa őket. Az Öregem azt mondja: – Válassz kurtát, akkor nem kell megkurtítanod, ha hordani is akarod. – De ha az virágnév, akkor bánom is én, hogy milyen hosszú, csak szép virág legyen, mert tudod, igen szépnek tartom ezt a kicsi lyányt, hát hadd legyen a nevétől még szebb.
Frodó elgondolkodott. – Nohát, Samu, mit szólnál az elanor-hoz? Emlékszel, az a kis aranyvirág volt az, Lórien gyepén.
– Megint igazad van, Frodó uram! – mondta boldogan Samu. – Pontosan ilyet akartam!
A kis Elanor hat hónapos volt, és őszre fordult már 1421, mikor Frodó behívta Samut a dolgozószobába.
– Csütörtökön lesz Bilbó születésnapja, Samu – mondta. – S most lepipálja az öreg Tukot. Ez a százharmincegyedik!
– Hát le! – mondta Samu. – Valóságos csuda!
– Nahát – folytatta Frodó –, azt szeretném, ha megkörnyékeznéd Rozit, és kiderítenéd, hogy tud-e nélkülözni, s elmehetnénk-e Bilbóhoz együtt. Persze, tudom, hogy te nem utazhatsz se messzire, se hosszú időre – tette hozzá kicsit szomorkásan.
– Hát, nemigen, Frodó uram.
– Persze hogy nem. De annyi baj legyen. Csak egy darabig kéne elkísérned. Mondd meg Rozinak, hogy nem leszel sokáig távol, legfeljebb két hétig, és egészen biztos, hogy hazajössz.
– Bár veled tarthatnék Völgyzugolyba, Frodó uram, és viszontláthatnám Bilbó urat – mondta Samu. – De mégiscsak itt vagyok itthon igazán. Kétfelé húz a szívem.
– Szegény Samu! És sajnos, egy darabig még így leszel – mondta Frodó. – De aztán meggyógyulsz. Elvárják tőled, hogy szilárd légy, és egyfelé húzzon a szíved, és úgy is lesz.

A rákövetkező egy-két nap Frodó átnézte a jegyzeteit és írásait Samuval, és átadta neki a kulcsait. Volt köztük egy nagy könyv, sima piros bőrbe kötve, lapjai majdnem hogy mind teleírva. Az elején jó néhány lapot Bilbó vékony szálú kacskaringós kézírása borított, de a java része Frodó határozott és lendületes betűivel volt tele. Az írás fejezetekre oszlott, de a 80. fejezet nem volt befejezve, azután néhány üres lap következett. A címlapon több cím is állt, sorra mind áthúzva. Így:
Naplóm. Váratlan utazásom. Amott és Újra Emitt. Ami Azután Történt. Öt hobbit Kalandjai. A Nagy Gyűrű Története, összegyűjtötte Zsákos Bilbó, tulajdon élményei és barátai elbeszélése alapján. Mit Tettünk Mi a Gyűrű Háborújában?

Itt ért véget Bilbó kézírása, és Frodóé következett:

A GYŰRŰK URÁNAK
BUKÁSA
ÉS A KIRÁLY
VISSZATÉRÉSE

(a Kis Nép szemével: a Megyebeli Bilbó és Frodó visszaemlékezései, kiegészítve barátaik elbeszéléseivel és a Bölcs tanításaival)
Ugyanezen kötet magában foglalja a Hagyományok Könyvének részleteit is, amelyeket Bilbó fordított, Völgyzugolyban.

– Nicsak, Frodó uram, hiszen majdnem kész vagy vele! – kiáltott fel Samu. – Ugyancsak megdolgoztál.
– Teljesen elkészültem, Samu – mondta Frodó. – Az utolsó oldalak már terád várnak.
Szeptember 21-én indultak útnak, együtt, Frodó a póni hátán, amely Minas Tirithből hazahozta, s most a Vándor nevet viselte, Samu meg szeretett Bugája nyergében. Szép, arany fényű reggel volt, és Samu nem kérdezte, hová mennek, azt hitte, tudja.
A tönkösi úton indultak el, a hegyeken át, együtt, a Bozótosig. Hagyták, hadd ballagjanak a pónik kényelmesen. A Zöld Dombságon letáboroztak, s szeptember 22-én, mikor a délután már a végére járt, kényelmesen bevágtak az erdők közé.
– Nicsak, ez az a fa, ami mögött elbújtál, Frodó uram! Mikor a Fekete Lovas először bukkant fel! – kiáltotta Samu, s rámutatott baloldalt egy fára. – Mintha az egészet csak álmodtam volna.

Este volt már, a csillagok fent ragyogtak az égen, mikor elhagyták a villámsújtotta tölgyet, befordultak, s elindultak lefelé a dombról, a mogyoróbokrok között. Samu hallgatott, mélyen a gondolataiba merült. Egyszerre azt vette észre, hogy Frodó halkan, magában énekel, a régi menetnótát énekli, csak épp hogy a szavai nem pontosan ugyanazok:

 

Az úton mindig várható
Rejtek-kapu, orv forduló,
S bár gyakran jártam erre már,
Egy nap titkok ösvénye vár,
Ne várj hiába, várj, megyek,
Hold Túl-Nyugat, Nap-Túl-Kelet!

 

S szinte válaszként, lentről, ahol az út kikanyarodik a völgyből, énekszó csendült:

 

A! Elbereth Gilthoniel!
silivren penna míriel
o menel aglar elenath,
Gilthoniel, A! Elbereth!
Emlékezünk, hull szívre jel
E fák alatt, távoli tájon,
Nyugati Tenger, csillagod látom!

 

Frodó is, Samu is megállította a lovát, s némán, mozdulatlanul fülelt a lágy homályban, míg csak a fák között meg nem csillant a közeledő csapat.
Ott volt Gildor, s a kíséretében sok szép tünde, és Samu csodálkozására ott lovagolt maga Elrond és Galadriel is. Elrond szürke palástot viselt, homlokán csillagot, kezében ezüst hárfát, s az ujján egy nagy, kékköves gyűrűt, Vilját, a Három Gyűrű leghatalmasabbikát. Galadriel fehér poroszka ló nyergében ült, talpig csillogó fehérben, mint a felhőbe vont hold, mert úgy látszott, maga is lágy fényben tündököl. Ujján meg a Nenya, a mithril-ből kovácsolt gyűrű, amelyen egyetlen fehér kő sziporkázott, mint jégfényű csillag. Mögötte, szürke kis pónin, bóbiskolva, meg-megbillenő fejjel, maga Bilbó.
Elrond komolyan és kegyesen köszöntötte őket, Galadriel meg rájuk mosolygott. – Nos, Csavardi Samu uram – mondta –, hallom s látom, ajándékomnak jó hasznát vetted. A Megyét ezentúl még jobban szeretik, s a földje még boldogabb lesz. – Samu meghajolt, de nem talált szavakat. Már elfelejtette, hogy az Úrnő milyen gyönyörű.
Bilbó ekkor fölriadt, s kinyitotta a szemét. – Nicsak, Frodó! – mondta. – Hallod-e, a mai nappal lepipáltam az öreg Tukot! Ez tehát megvan. S ezzel, azt hiszem, teljesen fölkészültem az újabb utazásra. Velünk tartasz?
– Veletek – mondta Frodó. – A Gyűrűhordozóknak együtt kell elmenniük.
– Hová mégy, uram? – kérdezte Samu, bár most értette meg végre, hogy minek a tanúja.
– A Révbe, Samu – mondta Frodó.
– És én nem mehetek.
– Nem, Samu. Még nem, legalábbis a Réven túl nem. Bár te is voltál Gyűrűhordozó, habár csak kis ideig. Majd eljön a te időd is. Ne légy szomorú, Samu. Nem húzhat a szíved mindig kétfelé. Egynek és egésznek kell lenned, még sok-sok évig. Még annyi mindennek kell örülnöd, annyi mindennek lenned, és annyi minden dolgod van.
– De hisz én azt hittem – mondta Samu, és megeredt a könnye –, hogy te is még sok-sok évig fogod élvezni a Megyét, azután, amit tettél.
– Igen, valamikor magam is azt hittem, de túlságosan mély a seb, ami ért, Samu. Megpróbáltam megmenteni a Megyét és meg is mentettem, de nem magamnak. Ennek így kell történnie, Samu, nemegyszer, ha érték forog veszélyben, van, akinek le kell mondania róla, el kell veszítenie, hogy mások megtarthassák. De az én örökösöm te leszel: amim volt, amim lehetett volna, azt mind rád hagyom. És azonkívül a tied Rozi és Elanor, aztán jön egy Frodó-gyerek, aztán egy Rozi-lány, aztán egy Trufa, aztán Aranyfürt, aztán Pippin, s talán még több is, akit én nem látok előre. Kezedre is, eszedre is mindenütt szükség lesz. És persze, te leszel a Polgármester. Ameddig csak kedved tartja, és te leszel a történelem leghíresebb kertésze, és majd részleteket olvasol fel a Piros Könyvből, s megőrzöd egy elmúlt kor emlékét, hadd emlékezzenek a népek a Nagy Veszedelemre, s szeressék még jobban amúgy is szeretett földjüket. S ettől mindig annyi tennivalód lesz, mint senki másnak, és boldog leszel, mint senki más, amíg csak tart a te részed a Történelemben. Most pedig gyere, lovagolj velem!

Ekkor Elrond és Galadriel előrelovagolt, mert a harmadkor véget ért, a Gyűrűk Ideje elmúlt, s e kor énekei, történetei a végükhöz közeledtek. Sokan velük tartottak a nemestündék fajtájából, mert nem kívántak tovább itt élni Középföldén, s közöttük ott lovagolt Samu is, tele szomorúsággal, ami mégis boldog szomorúság volt, híján minden keserűségnek, és ott lovagolt Frodó is meg Bilbó is, és a tündék örültek, hogy megadhatják nekik a tiszteletet.
Bár egész nap és egész éjjel a Megye földjén lovagoltak, senki nem látta őket, csak az erdei vadak; meg itt-ott néhány vándor, aki észrevette, hogy a sötétben meg-megcsillan valami, vagy fény és árnyék hullámzik tova a fű közt, ahogy a nap nyugatra tart. S mikor a Megyét elhagyták, s a Messzi Dombsághoz értek, meg a Tornyokhoz, a távolban megpillantották a Tengert, aztán lóháton leereszkedtek Mithlondba, a Szürkerévhez, a Lún torkolatában.
Ahogy elérték Mithlond kapuját, eléjük jött Círdan, a Hajóács, és köszöntötte őket. Termete, mint a szálfa, s a szakálla is hosszú, vénségesen vén és szürke, csak a szeme szúr, mint a csillagok, és rájuk nézett, és meghajolt, és így szólt: – Minden készen áll.
Aztán Círdan elvezette őket a Révbe, s ott egy fehér hajó állt kikötve, s a parton hófehér ruhás alak várta őket. Mikor megfordult és elindult feléjük, Frodó látta, hogy Gandalf az, kezén a Harmadik Gyűrű, a Nagy Narya: köve vörös, mint a tűz. S ekkor, aki menni készült, mind megörült, mert tudta, hogy Gandalf is hajóra száll velük.
De Samunak szomorú volt a szíve, s úgy érezte, hogy az elválás fájdalmas, s még sokkal fájdalmasabb lesz a hosszú út, egymagában, hazafelé. Ám miközben ott álltak a parton, s a tündék épp hajóra szálltak és mindent elkészítettek az indulásra, lóhalálában megérkezett Trufa és Pippin. És Pippinnek csurgott a könnye, miközben kacagott.
– Egyszer már megpróbáltál meglépni előlünk, Frodó, de nem sikerült – mondta. – Most nem sok híja volt, de megint csak nem sikerült. Bár ez alkalommal nem Samu leplezett le, hanem maga Gandalf!
– Úgy van – mondta Gandalf. – Mert jobb hármasban hazalovagolni, mint egyedül. Nos, drága barátaim, most, itt a tengerparton ér véget a szövetségünk. Menjetek békével. Nem mondom, hogy ne sírjatok, mert nem minden könny keserű.
Aztán Frodó megcsókolta Trufát és Pippint, majd utolsónak Samut, és hajóra szállt, felvonták a vitorlákat, fújt a szél, s a hajó lassan végigsiklott a hosszú, szürke öblön, és Galadriel üvegcséje, amit Frodó magasra tartott, még fénylett egy darabig, aztán eltűnt a szemük elől. A hajó kiért a nyílt Tengerre, majd folytatta útját nyugat felé, míg nagy sokára, egy éjszaka, Frodó édes illatot nem érzett a levegőben, s énekszót nem hallott a víz fölött. És akkor úgy érezte, mint álmában, annak idején, Bombadil házában, hogy a szürke esőfüggöny ezüstös fátyollá válik és felgördül, és fehér partot látott, azon túl meg tágas zöld mezőt a fölragyogó napsütésben.
De Samu csak állt a parton, s az este mélyült-mélyült a szeme előtt, s ahogy a szürke Tengerre nézett, csak egy árnyat látott a vízen, mely hamarosan eltűnt, nyugat felé. De még ott állt késő éjszakáig és hallgatta a Középfölde partján megtörő hullámok sóhaját és mormolását, s e hang mélyen a szívébe ivódott. Mellette ott állt Pippin és Trufa, s mindkettő hallgatott.
Végül a három útitárs megfordult, lóra szállt, s hátra se nézve lassan elindult hazafelé, nem szóltak egymáshoz egy szót sem, amíg vissza nem értek a Megyébe, de mindhármuknak vigaszul szolgált, hogy ott vannak mellette a barátai a hosszú, szürke úton.
Végül átlovagoltak a Dombságon, ráfordultak a Keleti Útra, s Trufa meg Pippin továbbment Bakföld felé; de ekkor már énekeltek. Samu azonban letért Morotva irányába, s mire fölért a Dombra, a nap megint csak a végére járt. Ment, az ajtóhoz ért, sárgán világított bent a lámpa, és égett a tűz; és kész volt a vacsora, csak őrá vártak. És Rozi bevezette, és hellyel kínálta a karosszékében, s a kis Elanort az ölébe rakta.
Ő meg mély lélegzetet vett, s így szólt: – Hát, hazaértem.

VÉGE

 

 

 

FÜGGELÉKEK

 

A. FÜGGELÉK
Királyok és uralkodók krónikája

 

Az itt következő Függelékek anyagának forrásaira vonatkozóan, főként az A-D Függelékeket illetően, lásd a Prológus végén található magyarázatot. Az A. III. rész, Durin népe, valószínűleg Gimli törptől származik, aki barátságban maradt Peregrinnel és Trufiádokkal, és később is sokszor találkozott velük Gondorban, illetve Rohanban.
A források igen bőséges történeti, legenda- és mondaanyagot tartalmaznak. Ebből itt csak szemelvényeket mutatunk be, a legtöbbször jócskán megrövidítve. Fő céljuk, hogy jobban megvilágítsák a Gyűrűháborút és eredetét, néhol pedig pótolják a tulajdonképpeni elbeszélés hézagait. Az első kor ősi legendáira Bilbót elsősorban ezek érdekelték – itt csak igen röviden történik utalás, minthogy főképpen Elrond, valamint a númenori királyok és vezérek őseire vonatkoznak. A hosszabb krónikákból és elbeszélésekből vett szó szerinti részleteket idézőjelben adjuk. A későbbről származó betoldások szögletes zárójelbe vannak téve. Az idézőjelbe tett jegyzetek a forrásokból valók, a többi a miénk.
A jelzés nélkül megadott évszámok harmadkoriak; az mk. jelzés másodkort, az nk. pedig negyedkort jelent. A köztudatban a harmadkor 3021. szeptemberében ért véget, a Három Gyűrű eltűntével, de a gondori krónikák 3021. március huszonötödikével kezdik a nk, 1. esztendejét. A gondori és a megyei időszámítás összehasonlítására vonatkozóan lásd I. 20. és III. 513-514. A felsorolásokban a királyok és uralkodók neve után feltüntetett évszám a haláluk dátumát jelenti. A jel korai halált jelent, akár csatában, akár másként, bár az erre utaló feljegyzést nem mindig idézzük.

 

 

I. A NÚMENORI KIRÁLYOK

 

1. NÚMENOR

Feanor volt a legnagyobb elda, mind kézügyességben, mind tudományban, de ő volt a legbüszkébb és a legönfejűbb is. Ő készítette a Három Ékszert vagy szilmaril-t (Silmarilli); úgy akarta, hogy sugárzók legyenek, akár a Két Fa, Telperion és Laurelin[12], melyek fényt adtak a valák országának. Az Ékszereket megkívánta Morgoth, az Ellenség; a Fákat elpusztította, az Ékszereket ellopta, Középföldére vitte, és hatalmas várában, Thangorodrimban őriztette.[13] A valák akarata ellenére Feanor elhagyta a Boldog Birodalmat, és Középföldére száműzte magát, népe jó részével együtt; büszkeségében ugyanis erőnek erejével vissza akarta szerezni Morgothtól az Ékszereket. Az eldák és az edánok így reménytelen háborút indítottak Thangorodrim ellen, és végül teljes vereséget szenvedtek. Az edánok (atani) három embernépet foglaltak magukban; ezek Középfölde nyugati részein és a Nagy Tenger partjain telepedtek meg, és szövetségesei lettek az eldáknak az Ellenséggel vívott harcaikban.
Az eldák és az edánok közt három házasság köttetett: Lúthien és Beren, Idril és Tuor, Arwen és Aragorn házassága. Az utóbbi révén ismét egyesült a féltündék két ága, amely annak idején elszakadt egymástól, és folytatódott a nemzetség.
Lúthien Tinúviel a doriathi Szürkeköpenyes Thingol király lánya volt (első kor), de anyja, Melian a valák népéből származott. Beren az edánok Első Házából való Barahirnak volt a fia. Kettőjüknek sikerült elragadni egy szilmaril-t Morgoth vaskoronájából.[14] Lúthien halandó lett, és elveszett a tündenép számára. Az ő fia volt Dior. Lánya, Elwing őrizte a szilmaril-t.
Idril Celebrindalnak Turgon volt az apja: a rejtett város, Gondolin királya. Tuor apja Huor volt, a harmadik eadán-ház, a Hador-ház feje – Tuor a Morgoth ellen vívott háborúkban vált híressé. Az ő fiuk volt Tengerész Erendil.
Erendil feleségül vette Elwinget, a szilmaril hatalmával átjutott az Árnyakon,[15] elért a Legmesszibb Nyugatra, s itt a tündék és emberek szószólójaként megkapta azt a segítséget, amellyel végül is sikerült legyőzni Morgothot. Erendilnek nem engedték meg, hogy visszatérjen a halandók földjeire, hajóját pedig, amely a szilmaril-t vitte, az égbolt tengerén utaztatták tovább mint csillagot, hogy a reménység jeleként világítson a középföldieknek, akik még a Nagy Ellenség szolgáinak elnyomása alatt sínylődtek.[16] – A régi fény, amely a valinori Két Fából sugárzott, mielőtt Morgoth megmérgezte volna őket, csak a szilmarilok-ban élt tovább; de a másik két szilmaril nem került meg az első kor végéig. Mindezek teljes története s még sok egyéb, ami a tündékre és az embernépre vonatkozik, megtalálható a Silmarillion (A szilmarilok) című könyvben:

Erendil fiai voltak Elros és Elrond, a peredhilek vagy féltündék. Az első korbeli edánok hős vezéreinek nemzetsége csak bennük folytatódott, és Gil-galad bukása után[17] a tünde-királyok nemzetségét is már csak az ő leszármazottaik képviselték Középföldén.
Az első kor végén a valák felszólították a féltündéket, hogy válasszanak, melyik néphez kívánnak tartozni. Elrond a tündenépet választotta, és nagy bölcs lett belőle. Ezért megkapta azt a kiváltságot, amit a Középföldén hátramaradt többi nemestünde is élvezett: ha végül is elegük van a halandók földjeiből, hajóra szállhatnak a Szürkerévben, és átkelhetnek a Legmesszibb Nyugatra; ez a kiváltság a világ megváltozása után is érvényben maradt. De Elrond gyermekeinek ugyancsak választaniuk kellett: apjukkal együtt elhagyják a világ tereit, vagy ha maradni akarnak, halandók lesznek, és Középföldén kell meghalniuk. Elrondra tehát a Gyűrűháború mindenképpen csak szomorúságot hozhatott.[18]
Elros az embernépet választotta, és az edánok közt maradt; de azért a csekélyebb embereknél ő is sokszorta hosszabb életet kapott.
Kárpótlásul a Morgoth elleni háborúban eltűrt szenvedésekért a valák, vagyis Világőrök, egy új országot adományoztak az edánoknak, távol a veszélyes Középföldétől. Így tehát az edánok jó része tengerre szállt, és Erendil csillagához igazodva elért a nagy Elenna szigetre, amely a legnyugatibb minden Halandóföld közül. Itt megalapították Númenor királyságát.
Az ország közepén volt egy magas hegy, a Meneltarma, és ennek a csúcsáról a jó szeműek még az eldák Fehér Tornyát is láthatták az eresseai kikötőben. Az eldák át is jöttek innen az edánokhoz, és sok tudással, sok adománnyal ajándékozták meg őket; csak egy parancsot szabtak a númenoriakra, „a Valák Tilalmát”: legfeljebb olyan messzire hajózhatnak nyugat felé, ameddig a szem a partjaikról ellát, és nem szabad megkísérelniük, hogy kikössenek Halhatatlanföldön. Mert jóllehet hosszú életet kaptak, kezdetben háromszor olyan hosszút, mint a csekélyebb emberek, mégis halandóknak kellett maradniuk; a valák ugyanis nem vehették el tőlük az Emberek Jutalmát (amit később az Emberek Átkának neveztek).
Elros volt Númenor első királya; később nemestünde nevén mint Tar-Minyatur vált ismertté. Leszármazottai hosszú életűek, de halandók voltak. Később, amikor hatalmasok lettek, megharagudtak ősükre a választásáért, mert irigyelték az eldákat, akik halhatatlanok, legalábbis amíg a világ él, és zúgolódni kezdtek a Tilalom ellen. Így kezdődött a lázongásuk, amely Szauron gonosz tanításának segítségével végül is Númenor bukására és az óvilág pusztulására vezetett, amiként az Akallabeth-ben olvasható.

Következnek a númenori királyok és királynők nevei : Elros Tar-Minyatur, Vardamir, Tar-Amandil, Tar-Elendil, Tar-Meneldur, Tar-Aldarion, Tar-Ancalime (az első uralkodó királynő), Tar-Anárion, Tar-Súrion, Tar-Telperien (a második királynő), Tar-Minastír, Tar-Ciryatan, Nagy Tar-Atanamír, Tar-Ancalimon, Tar-Telemmaite, Tar-Vanimelde (a harmadik királynő), Tar-Alcarin, Tar-Calmacil.
Calmacil után a királyok númenori (vagyis adűni) nyelvű neveket kaptak: Ar-Adûnakhôr, Ar-Zimrathôn, Ar-Sakalthôr, Ar-Gimilzôr, Ar-Inziladûn. Inziladûn megbánást érzett a királyok viselkedése miatt, és a nevét Tar-Palantírra változtatta, ami azt jelenti: „Messzirelátó”. Az ő lánya lett volna a negyedik királynő, Tar-Míriel néven, de a király unokaöccse elbitorolta a jogart, és így ő lett Arany Ar-Pharazôn, a númenoriak utolsó királya.
Tar-Elendil idejében kezdtek a númenoriak hajói visszatérni Középföldére. Tar-Elendil legidősebb gyermeke egy lány volt, Silmarien. Ennek fia volt Valandil, aki az ország nyugati részében megalapította Andúnie urainak családját, mely arról volt híres, hogy jó barátságot tartott az eldákkal. Az ő leszármazottai voltak Amandil, Andúnie utolsó ura, és ennek a fia, Szálas Elendil.

A hatodik királynak csak egy gyermeke volt, egy leány. Ő lett az első királynő; ekkor fogadták el ugyanis a királyi háznak azt a törvényét, hogy a király legidősebb gyermeke kapja meg a jogart, akár férfi, akár nő.

A númenori királyság fennállt egészen a másodkor végéig, egyre gyarapodva fényben és hatalomban; a másodkor közepéig a númenoriak bölcsességben és örömben is gyarapodtak. Az árnyéknak, amely később elborította őket, a tizenegyedik király, Tar-Minastír idejében kezdtek mutatkozni első jelei. Ez a király küldött nagy sereget Gil-galad segítségére. Szerette az eldákat, de irigyelte őket. A númenoriak ekkor már nagy tengerészek voltak, kelet felé bejárták mind a tengereket, és vágyakozni kezdtek nyugatra meg a tiltott vizekre; és minél több örömet találtak az életben, annál jobban sóvárogtak az eldák halhatatlansága után.
Mi több, Minastír utódait hatalmába kerítette az uralom- és bírvágy. Eleinte a númenoriak a Szaurontól zaklatott csekélyebb emberek tanítóiként és barátaiként érkeztek Középföldére; most azonban kikötőikből erődök lettek, és a partvidék jókora részeit uralmuk alatt tartották. Atanamír és utódai kegyetlen adókat vetettek ki, és a númenori hajók zsákmánnyal megrakodva tértek vissza.
Elsőnek Tar-Atanamír emelt nyíltan szót a Tilalom ellen, és kijelentette, hogy jog szerint őt is megilleti az elda-élet. Így sűrűsödött az árnyék, és az emberek szíve elsötétült a halál gondolatától. Ekkor a númenoriak megoszlottak: egyik oldalon álltak a királyok és követőik, akik elidegenedtek az eldáktól és valáktól; a másikon a kevesek, akik Hűségeseknek nevezték magukat. Ezek főként az ország nyugati részében éltek.
A királyok és követőik lassanként felhagytak az elda nyelvek használatával; végül a huszadik király númenori néven vette át a hatalmat: így lett a neve Ar-Adûnakhôr, „a Nyugat Ura”. Ezt a Hűségesek baljós jelnek tartották, mert addig a valákon és magán az Ókirályon[19] kívül ezt a címet még nem viselte senki. Ar-Adûnakhôr csakugyan üldözni kezdte a Hűségeseket, és megbüntette azokat, akik nyíltan tünde-nyelven beszéltek; az eldák pedig nem jöttek többé Númenorba.
A númenoriak hatalma és gazdagsága mégis tovább gyarapodott; életkoruk azonban csökkent, amint nőtt bennük a halálfélelem, és az öröm elhagyta őket. Tar-Palantír megpróbálta jóvá tenni a bajt, de már késő volt, és Númenorban lázongás, viszálykodás dúlt. Tar-Palantír halála után az unokaöccse, a lázadók vezére ragadta magához a jogart: ő lett Ar-Pharazôn király. Arany Ar-Pharazôn volt a leggőgösebb és leghatalmasabb király; az egész világ fölötti uralomnál kevesebbel nem akarta beérni.
Elhatározta, hogy kihívja Nagy Szauront: döntsék el, melyikük lesz Középfölde ura; végül nagy hajóhaddal tengerre szállt, és kikötött Umbarban. Oly nagy volt a númenoriak hatalma és híre, hogy Szauront még a tulajdon szolgái is elhagyták, ő maga pedig megalázkodott, behódolt, és bocsánatért könyörgött. Akkor Ar-Pharazôn elvakult gőgjében fogolyként hazavitte magával Númenorba. Nem sok idő telt el, és Szauron megigézte a királyt, s övé lett a legfőbb szó a Tanácsban; azt is hamarosan elérte, hogy a númenoriaknak a maradék Hűségesek kivételével, a sötétség felé forduljon a szíve.
És Szauron hazudott a királynak, mondván, hogy örök életet nyer az, aki Halhatatlanföldet birtokolja, a Tilalmat pedig csak azért rendelték el, hogy az emberkirályok ne múlhassák felül a valákat. „De a nagy királyok elveszik, ami jog szerint megilleti őket”, mondotta.
Végül Ar-Pharazôn hallgatott erre a tanácsra, mert érezte napjai múlását, és megszállta a halálfélelem. Ekkor felszerelte a legnagyobb hadat, amit addig a világ látott, és amikor minden készen volt, megfúvatta a harsonáit, és tengerre szállt; és megszegte a valák Tilalmát, mert háborúban akarta elragadni Nyugat uraitól az örök életet. De amikor Ar-Pharazôn partra szállt a Boldog Amanban, a valák megszüntették az őrszolgálatot, az Egyetlenhez fordultak, és a világ megváltozott. Númenor hatalma megdőlt, a szigetet elnyelte a tenger, Halhatatlanföld pedig örökre eltűnt a világ tereiről. Így ért véget Númenor dicsősége.
A Hűségesek utolsó vezetői, Elendil és két fia, megmenekültek a pusztulásból, kilenc hajóval, amelyen ott volt a Nimlothnak egy palántája is, valamint a Hét Látókő (ezeket az eldáktól kapta ajándékul a család)[20]; nagy vihar kapta őket szárnyaira, de végül partot értek Középföldén. Itt északnyugaton megalapították a száműzött númenoriak királyságait, Arnort és Gondort.[21] Elendil volt a Nagykirály, és északon székelt Annúminasban; délen a hatalmat fiaira, Isildurra és Anárionra bízta. Ők alapították meg Osgiliathot, Minas Ithil és Minas Anor között[22], nem messze Mordor határaitól. Azt hitték ugyanis, annyi jó legalább származott a bajból, hogy Szauron is elpusztult.
De nem így történt. Szauront nagyon sújtotta Númenor pusztulása, és testi alakja, amit sokáig magára öltött, valóban megsemmisült; de ő maga visszaszökött Középföldére, a gyűlölet szellemeként, sötét fergetegben. Embernek tetsző alakot soha többé nem is tudott ölteni, fekete maradt és förtelmes, hatalmának eszköze pedig immáron egyedül a rettenet. Visszatért Mordorba, és egy ideig nagy csendben ott rejtőzködött. De éktelen haragra lobbant, amikor megtudta, hogy Elendil, akit a legjobban gyűlölt, megmenekült, és most épp az ő határain teremt új birodalmat.
Ezért egy idő múlva háborút indított a száműzöttek ellen, mielőtt még gyökeret vernének. Az Orodrúin ismét lángba borult, és Gondorban új nevet kapott: Amon Amarth, vagyis a Végzet Hegye. De Szauron támadása túl korai volt, még nem szedte össze az erejét, Gil-galad ereje pedig megnőtt, amíg ő távol volt; így aztán az Utolsó Szövetségnek, amit ellene kötöttek, sikerült legyőznie Szauront; az Egy Gyűrűt pedig elvették tőle.[23] Így ért véget a másodkor.

 

2. A SZÁMŰZÖTTEK KIRÁLYSÁGAI

Északi dinasztia
Isildur utódai

Arnor . Elendil mk. 3441, Isildur 2, Valandil 249[24], Eldacar 339, Arantar 435, Tarcil 515, Tarondor 602, Valandur 652, Elendur 777, Erendur 861.

Arthedain . Fornosti Amlaith[25] (Erendur legidősebb fia) 946, Beleg 1029, Mallor 1110, Celepharn 1191, Celebrindor 1272, Malvegil 1349[26], I. Argeleb 1356, I. Arveleg 1409, Araphor 1589, II. Argeleb 1670, Arvegil 1743, II. Arveleg 1813, Araval 1891, Araphant 1964, Arvedui, az Utolsó Király 1974. Az Északi Királyság vége.

Vezérek . Aranarth (Arvedui legidősebb fia) 2106, Arahael 2177, Aranuir 2247; Aravir 2319, I. Aragorn 2327, Araglas 2455, I. Arahad 2523, Aragost 2588, Aravorn 2654, II. Arahad 2719, Arassuil 2784, I. Arathorn 2848, Argonui 2912, Arador 2930, II. Arathorn 2933, II. Aragorn Nk. 120.

Déli dinasztia
Anárion utódai

Gondori királyok . Elendil, (Isildur és) Anárion Mk. 3440, Anárion fia Meneldil 158, Cemendur 238, Erendil 324, Anardil 411, Ostoher 492, I. Rómendacil (Tarostar) 541, Turambar 667, I. Atanar 748, Siriondil 830. Ezután a négy „hajókirály” következett:
Tarannon Falastur 913. Ő volt az első gyermektelen király, ezért fivérének, Tarciryannak a fia követte. I. Earnil 936, Ciryandil 1015, I. Hyarmendacil (Ciryaher) 1149. Gondor ekkor érte el hatalma tetőpontját.
II. Atanar Alcarin, a „Dicsőséges” 1226,. I. Narmacil 1294. Ő volt a második gyermektelen király, és öccse követte. Calmacil 1304, Minalcor (kormányzó 1240-1304), királlyá koronázva 1304-ben II. Rómendacil néven, megh. 1366, Valacar. Ekkor kezdődött Gondor első szerencsétlensége, a Rokonviszály.
Valacar fia Eldacar (eredeti nevén Vinitharya), megdöntve 1437. Bitorló Castamir 1447. Eldacar ismét király, megh. 1490.
Aldamir (Eldacar második fia) 1540, II. Hyarmendacil (Vinyarion) 1621, Minardil 1634, Telemnar 1636. Telemnar és valamennyi gyermeke elpusztult a Vész idején; utódja az unokaöccse lett, Minastannak, Minardil második fiának a fia: Tarondor 1798, Telumehtar Umbardacil 1850, II. Narmacil 1856, Calimehtar 1936, Ondoher 1944. Ondoher és két fia csatában esett el. Egy év múlva, 1945-ben a koronát a győzedelmes Éarnil hadvezérnek, Telumehtar Umbardacil leszármazottjának adták. II. Earnil 2043, Earnur 2050. A királyok sora itt megszakad, csak Elessar Telcontar folytatja 3019-ben. A királyságban addig a helytartók uralkodtak.

Gondori Helytartók . Húrin háza: Pelendur 1998. Egy évig uralkodott Ondoher halála után, és azt tanácsolta Gondornak, hogy utasítsa el Arvedui trónigényét. Vadász Vorondil 2029.[27] Mardil Voronwe, az „Állhatatos”, az első Uralkodó Helytartó. Utódai már nem használtak nemestünde neveket.

Uralkodó Helytartók . Mardil 2080, Eradan 2116, Herion 2148, Belegorn 2204, I. Húrin 2244, I. Túrin 2278, Hador 2395, Barahir 2412, Dior 2435, I. Denethor 2477, Boromir 2489, Cirion 2567. Ekkoriban jöttek a rohírok Calenardhonba. Hallas 2605, II. Húrin 2628, I. Belecthor 2655, Orodreth 2685, I. Ecthelion 2698, Egalmoth 2743, Beren 2763, Beregond 2811, II. Belecthor 2872, Thorondir 2882, II. Túrin 2914, Turgon 2953, II. Ecthelion 2984, II. Denethor. Ő volt az utolsó Uralkodó Helytartó, akit második fia, Faramir követett, Emyn Arnen ura, Elessar király helytartója, Nk. 82.

 

3. ERIADOR ÉS ARNOR-ISILDUR UTÓDAI

„Hajdan Eriador volt a neve a Ködhegység és a Kékhegység közt elterülő összes földeknek; délről a Szürke folyó határolta meg a Glanduin, amely Tharbad fölött ömlik belé.
Fénykorában Arnor magában foglalta egész Eriadort, kivéve a Lún folyón túl lévő területet meg a Szürke folyótól és a Zubogótól keletre eső részeket, ahol Völgyzugoly és Magyalföld terül el. A Lún folyón túli tartomány a tündéké volt, nyugalmas, zöld vidék, ahol emberek sohasem jártak, de törpök igenis éltek és még ma is élnek a Kékhegyek keleti oldalán, főképp a Lún-öböltől délre eső részeken, ahol még napjainkban is művelik bányáikat. Kelet felé utaztukban ezért mindig a Nagy Országutat használták, már hosszú évekkel azelőtt is, hogy mi a Megyébe érkeztünk. Szürkerévben élt Círdan, a Hajóács, és vannak, akik azt mondják, hogy még ma is ott van és vár, amíg az Utolsó Hajó tengerre nem száll nyugat felé. A királyok idejében a legtöbb nemestünde, aki még Középföldén maradt, Círdan mellett élt, vagy pedig Lindon tengerparti részein. Ha még ma is vannak ott, nem sokan lehetnek.”

 

Az Északi Királyság és a dúnadánok
Elendil és Isildur után Arnornak nyolc Nagykirálya volt. Erendur után viszály támadt a fiai közt, és a királyságot három részre osztották; ezek voltak: Arthedain, Rhudaur és Cardolan. Arthedain északnyugaton volt, és magában foglalta a Borbuggyan és a Lún közti területet, valamint a Nagy Országúttól északra eső részt egészen a Szelesdombokig. Rhudaur északkeleten volt, és az Ettenszík, a Szelesdombok meg a Ködhegység közt terült el, de magában foglalta a Folyóközt is az Omboly és a Zubogó között. Cardolan délen volt, és a Borbuggyan, a Szürke folyó meg a Nagy Országút határolta.
Arthedainban fennmaradt és folytatódott Isildur nemzetsége, de Cardolanban és Rhudaurban nemsokára kihalt. A királyságok közt gyakran kitört a viszály, és ez siettette a dúnadánok hanyatlását. Főként a Szelesdombok és a nyugatra, Bri felé elterülő vidék birtokáért viszálykodtak. Rhudaur és Cardolan is a magáénak szerette volna mondhatni Amon Sûlt (a Széltetőt), amely a két királyság határán emelkedett; Amon Sûl tornyában volt ugyanis az északi fő palantír, a másik kettőt pedig Arthedainban őrizték.

„Az arthedaini Malvegil uralkodása idején érték Arnort az első csapások. Ekkoriban ugyanis északon, az Ettenszíken túl felemelkedett Angmar királysága. A hegynek mindkét oldalán terült el, és itt gyülekezett sok gonosz ember, orkokkal és más ádáz teremtményekkel együtt. [Ennek az országnak az urát Boszorkányúrnak hívták, de csak később tudódott ki, hogy voltaképpen a Gyűrűlidércek vezére, aki azért jött északra, hogy elpusztítsa az arnori dúnadánokat, mivel ezek viszálykodtak egymással, Gondor pedig erős volt.]”
Malvegil fia Argeleb idejében, mikor a többi királyságban Isildurnak nem maradt leszármazottja, az arthedaini királyok ismét az egész Arnor fölötti uralomra igényt támasztottak. Rhudaur ellenállt követelésüknek. Itt a dúnadánok kevesen voltak, és a hatalmat a domblakó emberek gonosz ura ragadta magához, aki titokban összejátszott Angmarral. Ezért Argeleb megerősítette a Szelesdombokat[28]; de Rhudaur és Angmar ellen harcolva csatában elesett.
Argeleb fia Arveleg később Cardolan és Lindon segítségével kiszorította ellenségeit a dombok közül; ezután Arthedainnak és Cardolannak hosszú éveken át sikerült biztosítania határait a Szelesdombok, a Nagy Országút és az Omboly alsó folyása mentén. Úgy mondják, ebben az időben Völgyzugoly ostrom alá került.
1409-ben Angmarból nagy sereg érkezett; a folyón átkelve behatolt Cardolanba, és bekerítette a Széltetőt. A dúnadánok vereséget szenvedtek, és Arveleg elesett. Az Amon Sûl-i tornyot felgyújtották és lerombolták, de a palantír-t a visszavonulók megmentették, és Fornostba vitték. Rhudaurt elfoglalták az Angmar zsoldjában álló gonosz emberek[29]; az ott maradt dúnadánok egy részét megölték, a többi pedig nyugatra menekült. Végigpusztították egész Cardolant. Arveleg fia Araphor még nem volt nagykorú, de vitéz volt, és Círdan segítségével visszavetette az ellenséget Fornost és az Északi Dombság alól. A cardolani hűséges dúnadánoknak egy csoportja Tyrn Gorthadban (a Sírbuckákon) is kitartott, vagy a mögötte lévő erdőségbe menekült.
Azt mondják, Angmart egy ideig megfékezték a tündék, akik Lindonból jöttek, meg Völgyzugolyból is, mert Elrond segítséget hozott Lórienből a hegyeken át. A sztúrok, akik a Folyóközben éltek (az Omboly és a Zubogó között), ebben az időben menekültek nyugatra és délre, mert féltek a háborúktól és Angmartól, meg azért is, mert Eriador földje és levegője, főként keleten, megromlott és barátságtalanná vált. Egy részük visszatért Vadonföldre, a Nőszirom folyó mentén telepedett le, és halászó nép lett.

II. Argeleb alatt délkeletről betört a Vész Eriadorba, és Cardolan lakossága jórészt elpusztult, főleg Minhiriathban. A hobbitokat az összes többi néppel együtt nagy veszteségek érték, de észak felé haladtában a Vész ereje mindinkább csökkent, és Arthedain északi részeit már csak kevéssé sújtotta. Ekkor múltak ki Cardolanban a dúnadánok; gonosz szellemek jöttek Angmárból meg Rhudaurból, bevették magukat az elhagyott buckák közé, és ott maradtak.
„Mondják, hogy a Tyrn Gorthad halmok – így hívták hajdan a Sírbuckákat – nagyon régiek, és jó részüket még az első korbeli óvilág idején emelték az edánok ősei, mielőtt átkeltek volna a Kékhegyeken Beleriandba, amelyből ma már csak Lindon maradt meg. Így hát visszatérésük után a dúnadánok tiszteletben tartották ezeket a halmokat, és ide temettek sok királyt és nagyurat. [Némelyek szerint az a bucka, melyben a Gyűrűhordozót fogva tartották, egykor az utolsó cardolani fejedelem sírja volt: ő az 1409-i háborúban esett el.]”

„1974-ben Angmar hatalma ismét feltámadt, és a Boszorkányúr a tél elmúltát meg sem várva benyomult Arthedainba. Elfoglalta Fornostot, és a megmaradt dúnadánok java részét a Lúnon túlra szorította; a király fiai is ezek közt voltak. De Arvedui király a végsőkig kitartott az Északi Dombságon, azután pedig testőreinek egy részével északra menekült; gyors lovaiknak köszönhették megmenekülésüket.
Arvedui egy ideig a régi törp-bányák alagútjaiban rejtőzött, a hegyek távoli nyúlványai mellett, de az éhség végül is rákényszerítette, hogy segítséget kérjen a lossothoktól, a forocheli hóemberektől.[30] Meg is találta őket egy tengerparti táborhelyükön; de nem szívesen segítettek a királyon, mert cserébe nem volt mit felkínálnia, legfeljebb néhány ékszert, amit ők semmire se becsültek; azonkívül féltek is a Boszorkányúrtól, aki (úgy mondták) kénye-kedve szerint csinál fagyot vagy olvadást. De részint azért, mert megszánták a csonttá-bőrré fagyott királyt és embereit, részint azért, mert féltek a fegyvereiktől, mégis adtak nekik egy kis élelmet, és hókunyhókat építettek a számukra. Arveduinak itt kellett várakoznia, amíg segítséget nem kap délről; a lovai ugyanis elpusztultak.
Amikor Círdan megtudta Arvedui fia Aranarthtól, hogy a király északra menekült, nyomban hajót küldött Forochelbe a felkutatására. A hajó csak sok-sok nap után ért oda a kedvezőtlen szél miatt, és végül a tengerészek meglátták azt a kis tüzet, amit a menekülteknek a partra sodort fadarabokból sikerült rakniuk. De abban az évben csak nehezen engedett fel a tél, és jóllehet március hava volt, a jég még csak épp hogy repedezni kezdett, és igen széles abroncsba fogta a partot.
Mikor a hó-emberek meglátták a hajót, nagyon meglepődtek és megijedtek, mert emberemlékezet óta nem láttak ilyen hajót a tengeren; de most már barátságosabban viselkedtek, és a királyt meg életben maradt társait kivitték csúszószekereiken a jégre, ameddig csak menni mertek. Így aztán egy csónak, amit a hajóról bocsátottak le, elért hozzájuk.
De a hó-emberek nyugtalanok voltak; azt mondták, veszélyszagot hoz a szél. És a lossothok főnöke azt mondta Arveduinak: »Ne szállj fel erre a tengeri szörnyetegre! Ha a tengerészeknek van élelmük meg más holmijuk, amire szükségünk van, hozzák ide, te pedig itt maradhatsz, amíg a Boszorkányúr haza nem megy. Mert nyáron elhalványodik a hatalma, de most halálos a lehelete, és hideg karja messzire elér.«
De Arvedui nem fogadta meg a tanácsot. Köszönetet mondott a főnöknek, és búcsúzóul egy gyűrűt adott neki, ezekkel a szavakkal: »Ez a gyűrű olyan értékes, hogy azt te el sem képzelheted. Pusztán a régisége miatt. Hatalma nincs, legfeljebb annyi, hogy tiszteletben tartják, akik szeretik a házamat. Segítséget ne várj tőle, de ha szükséget szenvednél, az én nemzetségem visszaváltja tőled, bőségesen megadva mindent, amit csak kívánsz.«[31]
Pedig a lossoth, véletlenül vagy előrelátásból, jó tanácsot adott; mert a hajó még ki sem ért a nyílt tengerre, amikor nagy szélvihar támadt, és vakító havat hozott északról; a hajót visszasodorta a jégre, és jégtorlaszokat halmozott fel körülötte. Még Círdan tengerészei is tehetetlennek bizonyultak, éjszaka pedig a jég összeroppantotta a hajótestet, és a hajó elsüllyedt. Így pusztult el Arvedui, az Utolsó Király, és vele együtt a palantírok is a tenger mélyére kerültek.[32] A hó-emberek aztán jóval később elbeszélték, hogyan is esett a foroeheli hajótörés.”
A Megye népe életben maradt; bár a háború fölötte is átviharzott, és sokan rejtekhelyekre bújtak. Néhány íjászt küldtek a király segítségére: ezek sohasem tértek vissza; mások részt vettek abban a csatában, amely megdöntötte Angmar hatalmát (erről részletesebben a Dél krónikájá-ban). Ezután béke következett, a Megye népe önmagát kormányozta, és felvirágzott. A király helyett thánt választottak, és meg voltak elégedve; igaz, sokan még jó ideig várták a király visszatértét. De végül is ez a remény feledésbe merült, és csak ebben a mondásban élt tovább: Majd ha a király visszatér – amit akkor használtak, ha valami elérhetetlen jóról vagy jóvátehetetlen rosszról volt szó. A Megye első thánja Mocsolyaszegi Bukka lett; később az Aggbak család tőle származtatta magát. Időszámításunk szerint 379-ben (1979-ben) választották thánná.

Arvedui után véget ért az Északi Királyság, mert a dúnadánok már kevesen voltak, és Eriador összes népének megfogyatkozott a száma. De a királyok nemzetségét a Dúnadánok Vezérei folytatták: Arvedui fia Aranarth volt az első. Az ő fia, Arahael Völgyzugolyban nevelkedett, akárcsak utána a többi Vezér fia; ott tartották a család kincseit is: Barahir gyűrűjét, a Narsil darabjait, Elendil csillagát és az annúminasi jogart.[33]
„Miután a királyság elmúlt, a dúnadánok az árnyékok közé vegyültek: rejtőzködő vándornép lett belőlük, melynek életéről és tetteiről ritkán szóltak a dalok vagy a krónikák. Elrond távozása után ezekből is csak keveset őrzött meg az emlékezet. Noha mindenféle gonosz szerzetek már az Éber Béke alatt is kezdtek újra Eriador ellen támadni vagy titokban behatolni az országba, a legtöbb Vezér hosszú életű volt. I. Aragornt, úgy mondják, farkasok tépték szét: ez a veszély később is megmaradt Eriadorban, és még ma sincs vége. I. Arahad idején hirtelen felbukkantak az orkok, akik, mint később kiderült, már régen titkos várakat foglaltak el a Ködhegységben, hogy elzárhassanak minden Eriadorba vezető utat. 2509-ben Celebrían, Elrond felésége Lórienbe utazott; a Vörösfok hágónál orkok ütöttek rajta, kíséretét szétszórták, őt pedig foglyul ejtették, és magukkal hurcolták. Elladan és Elrohir utánaeredt és kiszabadította, de addig sokat kellett szenvednie, és egy mérgezett sebet kapott.[34] Visszavitték Imladrisba, itt Elrond meggyógyította a testét, de mivel többé semmi örömet nem talált Középföldén, a rákövetkező évben a Révhez ment, és eltávozott a Tengeren. Később Arassuil alatt az orkok megint elszaporodtak a Ködhegységben, pusztítani kezdték a vidéket, és a dúnadánok meg Elrond fiai felvették ellenük a harcot. Egy népes bandájuk ebben az időben egészen a Megyéig hatolt nyugat felé, de Tuk Bandobras elűzte őket.”[35]
Tizennégy Vezér volt, majd megszületett a tizenötödik és egyben utolsó: II. Aragorn, aki ismét király lett mind Gondorban, mind Arnorban. „Királyunknak nevezzük; és ha északra látogat, Annúminasba, ahol újra felépült a háza, és egy ideig az Esthajnal-tó partján marad, akkor a Megyében mindenki örvendezik. De a mi földünkre nem lép soha, és tartja magát a magahozta törvényhez, hogy a Nagyok népe közül senkinek sem szabad átlépnie a határt. De sok szép kísérőjével gyakran ellovagol a Nagyhídhoz, és ott üdvözli barátait vagy bárki mást, aki látni szeretné; vannak, akik hozzászegődnek, és a házában maradnak vendégül, ameddig a kedvük tartja. Peregrin thán már sokszor volt ott, akárcsak Csavardi Samu uram, a polgármester. Leánya, Szép Elanor pedig udvarhölgy Esticsillag királynő mellett.”
Az Északi Dinasztia büszke volt rá, és mindenki csodálta is érte, hogy jóllehet a hatalma semmivé lett és a népe megfogyatkozott, a családfa oly sok nemzedéken át sem szakadt meg, és mindig biztosítva volt az utódlás apáról fiúra. Azonkívül, noha Középföldén mindenütt megrövidült a dúnadánok élete, Gondorban a királyok letűnte után gyorsabb lett a hanyatlás, Északon viszont sok Vezér még mindig kétszer olyan sokáig élt, mint a legtöbb ember, és sokkal tovább, mint közülünk akár a legöregebbek. Aragorn pedig megélte a kétszáztizedik esztendejét, amire Arvegil király óta nem volt példa a nemzetségben; de hát Aragorn Elessarban a régi idők királyainak méltósága támadt fel újra.

 

4. GONDOR-ANÁRION UTÓDAI

Gondorban harmincegy király uralkodott, miután Anárion elesett a Barad-dûrnál. Noha a háború sohasem szűnt meg a határaikon, a déli dúnadánok több mint ezer éven át gyarapodtak vagyonban és tengeri meg szárazföldi hatalomban egyaránt, egészen II. Atanatarig, aki az Alcarin, vagyis Dicsőséges melléknevet kapta. De a hanyatlás jelei már megmutatkoztak, mert a déli főemberek későn házasodtak, és nem sok gyermeket nemzettek. Az első gyermektelen király Falastur volt, a második pedig I. Narmacil, Atanatar Alcarin fia.

A hetedik király, Ostoher újjáépítette Minas Anort, és attól fogva a királyok nyáron inkább itt tartózkodtak, mint Osgiliathban. Ekkoriban érték Gondort a keletről jövő vademberek első támadásai. De Ostoher fia Tarostar megverte és elűzte őket, és felvette a Rómendacil, azaz „Keletgyőző” nevet. Később mégis elesett a keletlakók újabb hordáival vívott csatában. Fia, Turambar megbosszulta a halálát, és sok területet szerzett kelet felé.
Tarannonnal, a tizenkettedik királlyal kezdődött a Hajókirályok sora: ők hajóhadakat építettek, és kiterjesztették Gondor hatalmát a tengerparton, az Anduin torkolatától nyugatra és délre. Hadvezéri győzelmeinek emlékére Tarannon mint király Falasturnak, azaz „a Partok Urának” neveztette magát.
Unokaöccse, I. Earnil, aki a trónon követte, rendbe hozatta Pelargir régi kikötőjét, és nagy hajóhadat építtetett. Tengerről és szárazföldről megostromolta Umbart, bevette, és a gondori hatalom nagy kikötőjévé és erődjévé fejlesztette.[36] De Earnil nem sokkal élte túl győzelmét. Sok hajóval és katonájával együtt egy viharban pusztult el a tengeren, nem messze Umbartól. Fia, Ciryandil folytatta a hajóépítést: de a haradi emberek az Umbarból elűzött urak vezetése alatt nagy haderővel az erőd ellen vonultak, és Ciryandil elesett a haradwaithi csatában.
Umbar éveken át körül volt zárva, de Gondor tengeri hatalma megakadályozta a bevételét. Ciryandil fia Ciryaher kivárta az alkalmas időt; amikor már elég erősnek érezte magát, szárazföldön és tengeren megindult északról, átkelt a Harnen folyón, seregei teljes vereséget mértek a haradiakra, és kényszerítették a királyaikat, hogy elismerjék Gondor főhatalmát (1050). Ciryaher ekkor felvette a Hyarmendacil, azaz „Délgyőző” nevet.
Hosszú uralkodása alatt azután nem is akadt ellenség, aki szembe mert volna szállni Hyarmendacil erejével. Százharmincnégy éven át volt király: Anárion dinasztiájában ez a második leghosszabb uralkodás. Gondor ekkoriban érte el hatalma tetőfokát. A királyság ekkor északon a Celebrantig és a Bakacsinerdő déli pereméig terjedt; nyugaton a Szürke folyóig; keleten Rhûn beltengeréig; délen pedig a Harnen folyóig, és azon túl a tengerpart mentén az umbari félszigetig és kikötőig. Az Anduin mellékvölgyeiben élő emberek elismerték fennhatóságát, a haradi királyok Gondor hűbéresei voltak, és fiaik túszként a gondori király udvarában éltek. Mordor elnéptelenedett, de a hágókat védő nagy erődökből állandóan szemmel tartották.
Így ért véget a Hajókirályok sora. Hyarmendacil fia Atanatar Alcarin nagy fényűzésben élt, úgyhogy az a mondás járta: gondorban a drágakő csak gyerekjátéknak való kavics. De Atanatar a kényelmet szerette, és semmit sem tett az örökölt hatalom fenntartásáért, két fiának pedig hasonló volt a természete. Gondor hanyatlása még Atanatar halála előtt megkezdődött, és ezt nyilván az ellenségei is megfigyelték. A gondoriak viszont elhanyagolták Mordor szemmeltartását. Ennek ellenére az országot csak Valacar idejében érte az első nagy csapás: a Rokonviszály Polgárháborúja, amely annyi veszteséggel és romlással járt, hogy soha nem is heverték ki teljesen.

Calmacil fia Minalcar igen tetterős ember volt, és 1240-ben Narmacil, aki minden gondtól meg akart szabadulni, őt tette meg az ország kormányzójának. Ettől fogva a királyok nevében Calmacil kormányozta Gondort, majd apja után ő is trónra lépett. Legfőként az északlakókkal gyűlt meg a baja.
Ezek igen elszaporodtak a gondori hatalom idején virágzó béke alatt. A királyok kedveztek nekik, mert a csekélyebb emberek közül ők álltak a legközelebbi rokonságban a dúnadánokkal (jórészt ugyanazoktól a népektől származtak, mint a hajdani edánok); így aztán nagy földterületeket kaptak az Anduinon túl, a Nagy Zölderdőtől délre, hogy védelmet nyújtsanak a keletlakók ellen. A múltban ugyanis a keletlakók főként a beltenger és a Hamuhegység közti síkság felől támadtak.
I. Narmacil idejében újrakezdődtek a támadásaik, bár eleinte csak kis erőkkel; de a kormányzó megtudta, hogy az északlakók nem mindig hűek Gondorhoz: vannak köztük, akik a keletlakók mellé állnak, részint a zsákmány reményében, részint a főnökeik közti viszályok miatt. Ezért Minalcar 1248-ban nagy sereg élén hadba vonult; Rhovanion és a beltenger között megverte a keletlakók nagy hadát, és elpusztította a Tengertől keletre fekvő táboraikat és telepeiket. Ezután felvette a Rómendacil nevet.
Hazatérése után Rómendacil megerősítette az Anduin nyugati partját egészen odáig, ahol a Limjód belé ömlik, és megtiltotta, hogy az Emyn Muilon túl idegenek is utazhassanak a folyón. Ő építtette Argonath oszlopait a Nen Hithoel nyílásánál. Mivel azonban katonákra volt szüksége, és erősíteni akarta a gondoraiak és az északlakók kapcsolatát, sok északlakót a szolgálatába fogadott, és magas rangra emelt a seregeiben.
Rómendacil különösen Vidugaviát kegyelte, aki segítségére volt a háborúban. Vidugavia Rhovanion királyának nevezte magát, és csakugyan ő volt a leghatalmasabb északi fejedelem, noha saját birtoka a Zölderdő és a Celduin folyó[37] közt terült el. 1250-ben Rómendacil követként Vidugaviához küldte a fiát, Valacart, hogy időzzön ott egy darabig, és ismerkedjék meg az északlakók nyelvével, szokásaival és politikájával. Valacar azonban sokkal többet tett, mint amennyire az apja gondolt. Megszerette az északi földet és népet, és feleségül vette Vidumavit, Vidugavia lányát. Csak néhány év múltán tért vissza. Ez a házasság lett később a Rokonviszály Háborújának oka.
„Mert a gondori főemberek máris rossz szemmel nézték a köztük tartózkodó északlakókat; és hallatlan dolog volt, hogy a korona örököse vagy a királynak bármelyik fia egy csekélyebb és idegen fajtából házasodjék. Amikor Valacar király megöregedett, a déli tartományokban kitört a lázadás. A királyné ugyan szép és nemes hölgy volt, de a sors rövid életre kárhoztatta, mint a csekélyebb emberek minden ivadékát, és a dúnadánok attól tartottak, hogy a leszármazottai is rövid életűek lesznek, és elvesztik emberkirályi méltóságukat. A fiát sem akarták királyukul elfogadni, mert jóllehet most Eldacarnak hívták, mégiscsak idegen országban született, és fiatalkorában Vinitharya volt a neve, anyja népének a nyelvén.
Ezért, amikor Eldacar követte az apját az uralkodásban, Gondorban kitört a háború. De Eldacart nem volt könnyű kivetni az örökségéből. A gondori családjától kapott tulajdonságaihoz a félelmet nem ismerő északlakók öröksége is párosult. Szép szál, vitéz ember volt, és úgy látszott, ő sem öregszik gyorsabban, mint az apja. Mikor a pártütők a királyi ház sarjainak vezetésével felkeltek ellene, bátran szembeszállt velük, ameddig csak az ereje bírta. Végül azonban ostrom alá vették Osgiliathban, és ő sokáig kitartott, de aztán az éhség és a lázadók túlereje kiűzte a lángokban álló városból. Ebben az ostromban és tűzvészben elpusztult az osgiliathi Kő Tornya, és a palantír eltűnt a vizekben.
Eldacar azonban túljárt az ellenség eszén, és északra ment, rhovanioni rokonaihoz. Itt sokan gyűltek köréje, részint Gondor szolgálatában álló északlakók, részint az ország északi vidékein lakó dúnadánok. Sokan ugyanis belátták, hogy méltó a tiszteletükre, még többen pedig meggyűlölték a bitorlót. Ez a bitorló Castamir volt, Calimehtarnak, II. Rómendacil öccsének az unokája. Vér szerint igen közel állt a koronához, azonkívül minden lázadó közül őt követték a legtöbben; ő volt ugyanis a Hajók Kapitánya, és ezért támogatásra talált a part menti lakosság körében, meg a két nagy kikötő, Pelargir és Umbár lakosai közt.
Alighogy Castamir trónra ült, kiderült róla, hogy gőgös és szűkkeblű. Kegyetlen ember volt: ezt már Osgiliath bevételével is megmutatta. Eldacar fia Ormendilt, akit foglyul ejtettek, kivégeztette; a városban pedig akkora vérfürdőt és pusztítást rendeztek a parancsára, hogy azt a háború követelményeivel semmiképp sem lehetett igazolni. Minas Anorban és Ithiliában ezt nem felejtették el, és a Castamir iránti szeretet tovább csökkent, amikor látták, hogy nem nagyon törődik az országgal, csak a hajóhad érdekli, és a királyi székhelyet át akarja helyezni Pelargirba.
Így aztán mindössze tíz esztendeje volt király, amikor Eldacar, látva, hogy eljött az ő ideje, nagy sereggel elindult északról, és a calenardhoniak, anórieniek, ithiliaiak csak úgy sereglettek hozzá. Lebennin síkján, az Erui átkelőjénél nagy csatára került sor, és akószámra folyt el a legjobb gondori vér. Castamirt maga Eldacar ölte meg párviadalban, ily módon bosszút állva Ornendilért; de Castamir fiai elmenekültek, és más rokonaikkal, valamint a hajóhad számos emberével még sokáig kitartottak Pelargirban.
Miután odagyűjtöttek minden erőt, amit csak tudtak (mert Eldacarnak nem voltak hajói, hogy a tenger felől támadhasson rájuk), hajóra szálltak, és Umbarba vették be magukat. Ez lett a király minden ellenségének menedéke, a koronájától független birtok. Umbar sok emberöltőn át hadiállapotban maradt Gondorral, veszélyeztetve az egész partvidéket és a hajózást. Teljesen nem is sikerült meghódoltatni, csak Elassar idejében, és a kalózok meg a királyok mindaddig viszálykodtak Dél-Gondor területéért.”

„Umbar elvesztése súlyosan érintette Gondort, nemcsak azért, mert így délen megcsorbult a királyság, és nehezebb volt kézben tartani a haradiakat, hanem azért is, mert Arany Ar-Pharazôn, Númenor utolsó királya itt szállt partra, és itt alázta meg Szauron hatalmát. Jóllehet a partraszállást sok gonoszság követte, még Elendil hívei is büszkén emlékeztek vissza, hogyan jött meg a Tenger végtelenségéből Ar-Pharazôn nagy serege, és a kikötő melletti földnyelv legmagasabb dombján egy fehér oszlopot állítottak fel emlékműnek. Ennek a tetején egy kristálygömb volt, amely magába gyűjtötte a Nap és a Hold sugarait, és fényes csillagként ragyogott, úgyhogy derült időben még a gondori partokról vagy nyugat felől messze a nyílt tengerről is látni lehetett. Ott állt egészen Szauron második felkeléséig, amely már nem volt messze; ekkor Umbar az ő szolgáinak uralma alá került, és ezek ledöntötték uruk megaláztatásának emlékét.”

Eldacar visszatérte után a dúnadánok királyi családjának és más családjainak vére jobban elkeveredett a csekélyebb emberek vérével. A nagyok közül ugyanis sokan elestek a Rokonviszályban; Eldacar pedig kedvezett az északlakóknak, akiknek a segítségével visszanyerte koronáját, és Gondor lakosságát sok rhovanioni bevándorlóval töltötte fel.
Ez a keveredés eleinte nem siettette a dúnadánok hanyatlását, mint korábban tartottak tőle; de a hanyatlás azért lassacskán folytatódott, akárcsak azelőtt. Fő oka ugyanis nyilván magában Középföldében keresendő, meg abban, hogy a Csillagország bukása után elmaradtak a númenori adományok. Eldacar kétszázharmincöt éves koráig élt, és ötvennyolc éven át volt király: ebből tízet száműzetésben töltött.
Gondort a második és legnagyobb csapás Telemnar uralkodása alatt érte. Ő volt a huszonhatodik király: apját, Eldacar fia Minardilt a kalózok ölték meg Pelargirban. (A kalózokat Castamir dédunokái, Angamaite és Sangahyando vezették.) Nem sokkal ezután a sötét keleti szelek halálos vészt hoztak az országra. A király meghalt, és vele együtt összes gyermekei, valamint a gondori lakosság nagy része, főként azok, akik Osgiliathban éltek. Ekkor a kimerültség meg az emberhiány miatt megszűnt az őrködés Mordor határain, és a hágókat vigyázó erődök helyőrség nélkül maradtak.
Később megállapították, hogy mindez abban az időben történt, amikor az Árnyék sötétebb lett a Zölderdőben, és sok gonoszság bukkant fel újra, Szauron feltámadásának jeleként. Igaz, hogy Gondor ellenségei is sokat szenvedtek, különben kihasználták volna az ország gyengeségét; de Szauron ráért, és egyelőre valószínűleg nem akart mást, csak hogy Mordor megnyíljon előtte.
Amikor Telemnar király meghalt, a Minas Anor-i Fehér Fa is kiszáradt és elpusztult. De Tarondor, a király unokaöccse és utódja, egy új palántát ültetett el a Fellegvárban. Ő helyezte át véglegesen a királyi ház székhelyét Minas Anorba, mert Osgiliath részben elnéptelenedett, és kezdett romba dőlni. Azok közül, akik a Vész elől Ithiliába vagy a nyugati völgyekbe menekültek, csak kevesen éreztek kedvet a visszatérésre.
Tarondor fiatalon került trónra, és minden gondori király közül ő uralkodott a legtovább; de nem sokat vihetett végbe, az ország belső rendjének helyreállításán és erejének lassú feltámasztásán kívül. De a fia, Telumehtar, aki nem feledte Minardil halálát, és felháborodott a kalózok arcátlanságán, mert ezek már egészen Anfalasig portyáztak a partjain, összegyűjtötte seregeit, és 1810-ben rohammal bevette Umbart. De az új bajok közepette, melyek nemsokára ismét Gondorra szakadtak, Umbar megint elveszett, és a haradiak kezére került.
A harmadik csapás az ekhósok betörése volt: ez aztán végképp aláásta Gondor hanyatló erejét a csaknem száz évig tartó háborúkban. Az ekhósok törzse vagy törzsszövetsége kelet felől érkezett, de erősebbnek bizonyult és jobban fel volt fegyverezve, mint azelőtt bármely másik támadó. Az ekhósok nagy, fedett szekereken utaztak, és a főnökeik szekereken harcoltak. Mint később kiderült, Szauron kiküldötteinek uszítására intéztek hirtelen támadást Gondor ellen; és II. Narmacil király el is esett abban a csatában, amit az Anduinon túl vívott velük 1856-ban. Kelet- és Dél-Rhovanion népe rabszolgasorba került, Gondor határait pedig az Anduinig és az Emyn Muilig kellett visszavonni. (Feltehető, hogy a Gyűrűlidércek ez idő tájt tértek vissza Mordorba.)
II. Narmacil fia Calimehtar egy rhovanioni felkelés segítségével bosszút állt apjáért, és 1899-ben nagy győzelmet aratott a keletlakók fölött a dagorladi síkon; ezzel egy ideig elhárult a veszély. Araphant északi király és Calimehtar fia Ondóher déli király uralkodása alatt történt, hogy a két királyság hosszú hallgatás és elidegenedés után ismét közös tanácsra ült össze. Végül ugyanis felismerték, hogy azt a sok támadást, amely minden irányból Númenor utódaira szakad, csak egy központi erő és akarat irányíthatja. Ekkor vette feleségül Araphant fia Arvedui Ondoher lányát, Fírielt (1940). De egyik királyság sem tudott segítséget küldeni a másiknak, mert épp, amikor Angmar megújította támadásait Arthedain ellen, az ekhósok is nagy erőkkel bukkantak fel újra.
Az ekhósok jó része most már Mordortól délre vonult, és szövetségre lépett a khandi és közel-haradi emberekkel; így az északról és délről jövő együttes támadásban Gondor kis híján elpusztult. 1944-ben Ondoher király és mindkét fia, Arfamir és Faramir, elestek a Morannontól északra vívott csatában, az ellenség pedig beözönlött Ithiliába. De Earnil, a Déli Sereg kapitánya, nagy győzelmet aratott Dél-Ithilienben, és szétzúzta a Poros folyón átkelt haradi sereget. Ezután északra sietett, tőle telhetőleg összegyűjtötte a visszavonuló Északi Sereg maradványait, és az ekhósok fő tábora ellen vonult, épp amikor az ellenség javában lakomázott és dáridózott, abban a hiszemben, hogy Gondor már megdőlt, és csak a zsákmányt kell összehordani. Earnil megrohamozta a tábort, felgyújtotta a szekereket, és az ellenség hanyatt-homlok menekült Ithiliából. Az Earnil elől menekülők jó része azonban elpusztult a Holtlápban.
„Miután Ondoher és két fia meghalt, Arvedui északi király magának követelte Gondor koronáját, mint Isildur egyenes ági leszármazottjai és mint Fírielnek, Ondoher egyetlen élő gyermekének a férje. Követelését nem ismerték el. Ebben Pelendur, Ondoher király helytartója játszotta a fő szerepet.
A gondori Tanács így válaszolt: »Gondor koronája és királysága egyes-egyedül Anárion fia Meneldil ivadékait illeti meg, mert Isildur Meneldilre hagyta az országát. Gondorban ez a tisztség csak férfiágon öröklődik, és úgy tudjuk, Arnorban sem más a törvény.«
Erre Arvedui így válaszolt: »Elendilnek két fia volt, közöttük Isildur az idősebbik, és apjának örököse. Hallottuk, hogy Elendil neve mindmáig a gondori királyok családfájának élén áll, mivel őt a dúnadánok valamennyi országa Nagykirálynak ismerte el. Amíg Elendil élt, délen a fiai közösen kormányozták a rájuk bízott országot; de amikor Elendil meghalt, Isildur elment, hogy átvegye apja Nagykirályságát, a déli uralmat pedig testvérének fiára hagyta; azazhogy ő is csak rábízta. Nem mondott le Gondor királyának címéről; és nem is az volt a szándéka, hogy Elendil királysága örökre meg legyen osztva.
Továbbá, Númenorban a jogar régtől fogva a király legidősebb gyermekére szállt, akár fiú volt az, akár leány. Igaz, hogy a száműzetés országaiban, melyeket folytonos háború zaklatott, nem tartották meg ezt a törvényt; de népünknek mégis ez volt a törvénye, és most erre hivatkozunk, miután Ondoher fiai gyermektelenül haltak meg.«[38]
Erre Gondor nem adott választ. A koronát Earnil, a győzelmes hadvezér is magának követelte, és valamennyi gondori dúnadán jóváhagyásával meg is kapta, mert a királyi házból származott. Apja Calimmacil fia Siriondil volt, Calimmacil pedig II. Narmacil fivérének, Arciryasnak a fia. Arvedui nem követelőzött tovább, hiszen sem ereje, sem kedve nem volt hozzá, hogy szembeszálljon a gondori dúnadánok választásával; de utódai még akkor sem feledkeztek meg erről az igényről, amikor már nem voltak királyok. Közeledett ugyanis az az idő, amikor az Északi Királyság véget ért.
Arvedui csakugyan az utolsó király volt, amiként a neve is ezt jelenti. Mondják, hogy ezt a nevet a látnok Malbeth adta neki születésekor, így szólván az apjához: Arvedui-nak nevezd, mert Arthedainban ő lesz az utolsó. Igaz, a dúnadánok majd választás elé kerülnek, és ha a reménytelenebbnek látszó részt választják, akkor a fiad megváltoztatja a nevét, és egy nagy országnak lesz királya. Ha nem, akkor még sok szenvedésnek kell jönnie és sok emberéletnek kialudnia, amíg a dúnadánok feltámadnak és újraegyesülnek.«
Gondorban is már csak egyetlen király követte Earnilt. Lehet, hogy ha egyesítik a koronát és a jogart, akkor a királyság fennmarad, és sok bajt el lehetett volna kerülni. De azért Earnil bölcs ember volt, és nem viselkedett sértően, habár ő is, mint a legtöbb gondori, vajmi kevésre becsülte Arthedaint, hiába voltak mégoly előkelő származású urai.
Üzenetet küldött Arveduinak, bejelentve, hogy a Déli Királyság törvényei és szükségletei szerint megkapta a koronát, »de nem feledkezem meg Arnor baráti magatartásáról, nem tagadom meg rokonságunkat, és nem kívánom, hogy Elendil országai elidegenedjenek egymástól. Ha szükséged lenne rá, számíthatsz a segítségemre, már amennyire az erőmből futja.«
Earnil helyzete azonban csak jóval később szilárdult meg annyira, hogy beválthassa ígéretét. Araphant király mindinkább fogyatkozó erővel igyekezett visszaverni Angmar támadásait, és Arvedui követte a példáját, amikor utána ő került trónra; de végül 1973 őszén üzenet érkezett Gondorba, hogy Arthedain nagy szorultságban van, és a Boszorkányúr az utolsó csapásra készül. Akkor Earnil északra küldte a fiát, Earnurt egy hajóhad élén, a lehető leggyorsabban és annyi emberrel, amennyit csak nélkülözni tudott. De már késő volt. Mielőtt Earnur a lindom kikötőkbe ért volna, a Boszorkányúr meghódította Arthedaint, és Arvedui elpusztult.
De amikor Earnur Szürkerévbe ért, nagy örömmel és csodálkozással fogadták mind a tündék, mind az emberek. Akkora hajókkal jött és olyan sokkal, hogy alig találtak horgonyzóhelyet, a Harlond meg a Forlond is megtelt; a hajókról pedig hatalmas sereg szállt partra, nagy királyok háborújához illő fegyverekkel és felszereléssel. Legalábbis az északiak így látták, holott valójában a gondori hadnak csak egy kis portyázó része jött el hozzájuk. Főként a lovak keltettek bámulatot, mert jó részük az Anduin völgyeiből érkezett, és szép szál, délceg lovasaik voltak, köztük büszke rhovanioni hercegek.
Akkor Círdan felhívást intézett mindenkihez, hogy ha csak teheti, jöjjön hozzá Arnorból vagy Lindonból, és amikor minden készen volt, a sereg átkelt a Lúnon, és észak felé vonult az angmari Boszorkányúr ellen. Úgy hírlett, ez most Fornostban székel, és sok gonosz teremtményt gyűjtött oda, bitorolva a királyok házát és méltóságát. A gőg arra késztette, hogy ne az erődjében várja be az ellenséget, hanem elébe vonult, és a Lúnba akarta kergetni, mint azelőtt másokat is.
De a Nyugati Sereg lecsapott rá az Esthajnal-dombok közül, és nagy csata dúlt a Nenuial meg az Északi Dombság közti síkon. Angmar serege már megingott és kezdett visszavonulni Fornost felé, mikor a lovasok derékhada, amely megkerülte a dombokat, észak felől nekirontott, és szétszórta. Akkor a Boszorkányúr, maga köré gyűjtve a megvert seregből, akit csak tudott, észak felé menekült, hogy eljusson a tulajdon országába, Angmarba. Mielőtt azonban bevehette volna magát Carn Dûm menedékébe, a gondori lovasság Earnurral az élen utolérte. Ugyanakkor Glorfindel tünde-úr vezetésével is sereg érkezett Völgyzugolyból. Így Angmar teljes vereséget szenvedett, és egyetlen angmari ember vagy ork sem maradt a hegyektől nyugatra.
De úgy mondják, hogy amikor már minden elveszett, hirtelen felbukkant maga a Boszorkányúr, fekete köpenyben, fekete álarccal, fekete lovon. Mindenkit megszállt a félelem, aki csak látta; de ő a gondori kapitányt szemelte ki gyűlölete legfőbb tárgyául, és egy iszonyatos rikkantással egyenesen nekilovagolt. Earnur elbírt volna vele, de a lova nem merte bevárni az összecsapást, hanem elfutott, és már messze járt, amikor Earnurnak sikerült megfékeznie.
Akkor a Boszorkányúr nevetésben tört ki, és aki hallotta, soha többé el nem felejtette iszonytató hangját. De most Glorfindel lovagolt oda fehér lován, és a Boszorkányúr a nagy nevetés közben is megfutamodott, és elnyelte a homály. Mert akkor már leszállt az éj a csatatérre, úgyhogy nyomát vesztették, és senki sem tudta, hogy hová ment.
Earnur ekkor űzőbe akarta venni, de Glorfindel a sűrűsödő homályba tekintve azt mondta: »Ne üldözd! Nem fog visszatérni ebbe az országba. Még messze van az ő pusztulásának napja, és nem úgy van elrendelve, hogy emberkéz végezzen vele.« Ezeket a szavakat sokan megjegyezték, de Earnur haragos volt, mert szerette volna lemosni magáról a szégyent.
Így ért véget Angmar gonosz úralma, és így vonta magára Earnur, Gondor kapitánya, a Boszorkányúr leghevesebb gyűlöletét; de még sok esztendőnek kellett elmúlnia, amíg mindez kiderült.”

Az északról elmenekült Boszorkányúr tehát, mint később kitudódott, Earnil király uralkodása idején Mordorba ment, és ott egybegyűjtötte a többi Gyűrűlidércet, hiszen ő volt a főnökük. De csak a 2000. esztendőben jöttek ki Mordorból a Cirith Ungol hágón át, és ostrom alá vették Minas Ithilt. 2002-ben sikerült bevenniük, és megszerezték a torony palantír-ját. A harmadkor végéig nem is űzték ki őket; ezért Minas Ithil a rettegés városa lett, és a Minas Morgúl nevet kapta. Most már jórészt azok is elvándoroltak belőle, akik Ithiliában maradtak.

„Earnur csak vitézségben hasonlított apjához, de nem bölcsességben. Erős testalkatú, indulatos ember volt; de házasodni nem akart, mert csak a harcban vagy a fegyverforgatásban lelte kedvét. Rajongott a fegyveres tornákért, és olyannyira kitűnt bennük, hogy Gondorban nem is akadt méltó ellenfele; a természete inkább bajnokra vallott, mint kapitányra vagy királyra, erejét és ügyességét pedig az akkoriban általános bajvívó életkornál jóval tovább megőrizte.”
Amikor Earnur 2043-ban megkapta a koronát, Minas Morgul királya párviadalra hívta ki, azzal gúnyolva, hogy az északi csatában nem mert megállni előtte. De Mardil helytartónak ekkor még sikerült megfékeznie a király haragját. Minas Anort, amely Telemnar király ideje óta az ország fővárosa és a királyok székhelye volt, most Minas Tirithnek keresztelték át, mivel ez a város állandó éberségben vigyázta Morgul gonoszságát.
Earnur csak hét éve viselte a koronát, amikor Morgul ura megismételte a kihívást, azzal a gúnyos üzenettel, hogy lám, ifjúkorában gyáva volt, most meg már gyenge is. Ekkor Mardilnak már nem sikerült visszatartania a királyt, és Earnur ellovagolt Minas Morgul kapujához, kíséretében néhány lovagjával. Soha többé nem hallott róluk senki. Gondorban mindenki úgy gondolta, hogy az álnok ellenség tőrbe csalta a királyt, és aztán halálra kínozta Minas Morgulban; de mivel a halálának nem akadt tanúja, Mardil, a Jó Helytartó még hosszú éveken át az ő nevében kormányozta Gondort.
Addigra a királyi ivadékok száma megfogyatkozott. A Rokonviszályban sokan elpusztultak közülük, azután pedig a királyok féltékenyen szemmel tartották legközelebbi rokonaikat. Akik gyanúba keveredtek, sokszor Umbarba szöktek, és ott beálltak a lázadók közé; mások pedig megtagadván származásukat, nem númenori vérből nősültek.
Így aztán nem akadt tiszta vérű trónigénylő, sem pedig olyan, akinek az igényét mindenki elismerte volna; de mindenki rettegve gondolt vissza a Rokonviszályra, tudván, hogy ha ismét ilyen villongás támad, akkor Gondornak el kell pusztulnia. Ezért, noha egyre-másra múltak az évek, továbbra is a Helytartó kormányozta Gondort, Elendil koronája pedig ott maradt Earnil király ölében a Holtak Házában, ahol Earnur hátrahagyta.

 

A Helytartók
A Helytartók nemzetségét Húrin nemzetségének nevezték, mert őse a Minardil király idejében (1621-34) tárnokoskodó Émyn Arnen-i Húrin volt, egy előkelő númenori ház sarja. Utána a királyok mindig az ő leszármazottai közül választottak Helytartót, Pelendur kormányzása után pedig a tisztség éppúgy örökletessé vált, mintha királyi méltóság volna, és apáról fiúra vagy a legközelebbi rokonra szállt.
Hivatalba lépésekor minden új Helytartó letette az esküt, hogy „a király nevében fog kormányozni, amíg ő vissza nem tér”. Ezek a szavak azonban nemsokára üres formasággá váltak, és a Helytartók uralkodása semmiben sem különbözött a királyokétól. Gondorban mégis sokan úgy gondolták, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor ismét király ül a trónra; néhányan emlékeztek az északiak régi nemzetségére is, amelyről azt rebesgették, hogy még mindig él valahol az árnyékban. De az Uralkodó Helytartók megkeményítették szívüket az ilyen gondolatokkal szemben.
Mindazonáltal a Helytartók sosem ültek az ősi trónon, nem viseltek koronát, és kezükben nem tartottak jogart. Hivataluk jelképe mindössze egy fehér pálca volt, zászlójuk pedig tiszta fehér, címer nélkül; a királyi zászló viszont fekete, rajta virágzó fa, hét csillag alatt.

Mardil Voronwe után, aki az elsőnek számított, huszonnégy Helytartó uralkodott Gondorban; végül II. Denethor lett a huszonhatodik és egyben utolsó. Eleinte nyugalomban kormányozhattak, mert ez volt az Éber Béke ideje, amikor Szauron meghátrált a Fehér Tanács hatalma elől, és a Gyűrűlidércek nem jöttek elő morgul-völgyi rejtekhelyükről. De I. Denethor ideje óta a béke sohasem volt teljes, és még akkor is, ha Gondornak nem kellett nagyobb szabású vagy nyílt háborúba bocsátkoznia, határait állandó veszedelem fenyegette.
I. Denethor utolsó éveiben Mordorból felbukkantak az uruk-haik – nagy erejű fekete orkok –, 2475-ben lerohanták Ithiliát, és bevették Osgiliathot. Denethor fia Boromir (róla nevezték el később a másik Boromirt, a Kilenc Vándor egyikét) megverte őket, és visszafoglalta Ithiliát; de Osgiliath végleg romba dőlt, és nagy kőhídja beomlott. Ezután senki sem lakott a városban. Boromir nagy hadvezér volt, és még a Boszorkányúr is tartott tőle. Szép és nemes arcvonásai voltak, teste és akarata egyaránt erős, de ebben a háborúban morgul-sebet kapott, amitől megrövidült az élete, úgyhogy fájdalmában összezsugorodott, és tizenkét évvel az apja után meghalt.
Utána Cirion hosszú uralkodása következett. Ő éber volt és óvatos, de Gondor hatalma addigra már beszűkült, és Cirion nemigen tehetett mást, legfeljebb a határokat védelmezte, miközben ellenségei (vagy az őket mozgató erő) már készültek a kivédhetetlen csapásokra. A kalózok állandóan zaklatták a partvidéket, de a fő veszély északon leselkedett. Rhovanion tágas térségein, a Bakacsinerdő és a Sebes folyó közt most egy ádáz nép lakozott, mindenestül Dol Guldui árnyékában. Az ellenség sokszor indult portyákra az erdőségen át, míg végül a Nőszirom folyótól délre az Anduin völgye majdnem teljesen elnéptelenedett. Ezeknek a balchothoknak a számát szüntelenül növelték a hozzájuk hasonló keleti jövevények, miközben Calenardhon népe egyre fogyatkozott. Cirion csak nagy üggyel-bajjal tudta tartani az Anduin vonalát.
„Előre látva a vihart, Cirion északról kért segítséget, de már későn, mert abban az esztendőben (2510) a balchothok sok nagy bárkát és tutajt építettek az Anduin keleti partján, elözönlötték a folyót, és elsöpörték a védekezőket. A dél felől közeledő felmentő sereget elvágták, és észak felé kergették a Limjódon át; itt aztán rajtaütött a hegyi orkok egyik hordája, és az Anduin felé szorította. Akkor északról nem várt segítség érkezett, és Gondorban először harsantak fel a rohírok kürtjei. Ifjú Éorl jött meg lovasaival, megfutamította az ellenséget, és holtukba kergette a balchothokat Calenardhon földjén. Cirion ezt a földet Éorlnak adományozta lakóhelyül, ő pedig letette Cirion kezébe Éorl Esküjét: ha a szükség úgy kívánja, vagy ha kérik, baráti segítséget nyújt Gondor urainak.”

A tizenkilencedik Helytartó, Beren idejében Gondor még nagyobb veszedelembe került. Három nagy hajóhad, hosszas készülődés után, elindult Umbarból és Haradból, és nagy erővel megtámadta Gondor partjait; az ellenség sok helyütt partra szállt, és észak felé egészen a Vas folyó torkolatáig elmerészkedett. Ugyanakkor a rohírokat nyugatról és keletről is támadás érte, országukat lerohanták, őket pedig a Fehérhegység völgyeibe űzték. Ebben az esztendőben (2758) északról és keletről jövő hidegekkel és nagy havazással elkezdődött a Hosszú Tél, és csaknem öt hónapig tartott. A rohani Helm és mindkét fia ebben a háborúban pusztult el, és igen sok volt a szenvedés meg a halál mind Eriadorban, mind Rohanban. De Gondorban a hegyektől délre nem fordult olyan súlyosra a helyzet és Beren fia Beregond még a tavasz beköszöntése előtt diadalmaskodott a hódítókon. Ezután nyomban segítséget küldött Rohanba. Boromir óta ő volt a legnagyobb gondori hadvezér; amikor pedig követte apját (2763), Gondor kezdte visszanyerni erejét. Rohan már lassabban gyógyult fel sebeiből. Beren ezért fogadta szívesen Szarumánt, és átadta neki az Orthanc kulcsait; ettől az évtől kezdve (2759) Szarumán Vasudvardon élt.
A törpök és orkok háborújára Beregond idejében került sor a Ködhegységben (2793-99); ennek csak a híre jutott el délre, míg a Nanduhirionból menekülő orkok meg nem kísérelték, hogy átvágjanak Rohanon és megvessék lábukat a Fehérhegységben. Évekig folyt a harc a völgyekben, amíg ez a veszély el nem hárult.
Amikor II. Belechtor, a huszonegyedik helytartó meghalt, a Fehér Fa kiszáradt Minas Tirithben, de állva hagyták, „amíg a Király visszatér”, mert nem találtak új palántát.
II. Túrin idején Gondor ellenségei ismét mozgolódni kezdtek; Szauron ugyanis megint erőre támadt, és már nem sok hiányzott hozzá, hogy felüsse a fejét. Ithiliából a legbátrabbak kivételével mindenki elmenekült, és az Anduintól nyugatra vándorolt, mert az országban hemzsegtek a mordor-orkok. Túrin titkos menedékeket épített a katonáinak Ithiliában; ezek közül Henneth Annûnban maradt meg legtovább a helyőrség. Ő erősítette meg újra Cair Andros szigetét is[39] Anórien védelmére. De a fő veszély délen fenyegetett, mert a haradiak elfoglalták Dél-Gondort, és a Poros folyó mentén állandó harcok folytak. Amikor az ellenség beözönlött Ithiliába, a rohani Folcwine király teljesítette Éorl Esküjét, és sok katonát küldve Gondorba, visszafizette a Beregondtól kapott segítséget. Az ő támogatásukkal Túrin győzelmet aratott a Poros átkelőjénél, de Folcwine mindkét fia elesett a csatában. A lovasurak a maguk szokásai szerint temették el őket, és közös sírhalomban feküdtek, mert ikertestvérek voltak. Ez a halom, Haudh in Gwanur, sokáig állt magasan a folyó partja fölött, és Gondor ellenségei féltek elhaladni alatta.
Túrin után Turgon következett, de az ő uralkodásának az volt a legnevezetesebb eseménye, hogy két évvel a halála előtt Szauron ismét feltámadt, nyíltan kimutatta szándékait, és visszatért Mordorba, ahol már régóta várták. Akkor újra felépítették a Barad-dûrt, a Végzet Hegye lángba borult, és Ithilia maradék lakossága is messzire menekült. Amikor Turgon meghalt, Szarumán birtokba vette Vasudvardot, és megerősítette.
„Turgon fia II. Ecthelion bölcs ember volt. Gondor maradék erejét arra használta fel, hogy biztosítsa országát Mordor támadása ellen. Közelből s távolból minden jóravaló embert felszólított, hogy álljon a szolgálatába, aki pedig érdemes volt a bizalomra, annak rangot és jutalmat adott. Sok cselekedetében segítője és tanácsadója volt egy nagy kapitány, akit mindenkinél jobban szeretett. Ezt a gondori emberek Thorongilnak, azaz Csillagos Sasnak nevezték, mert gyors volt és éles szemű, a köpenyén pedig egy ezüst csillagot viselt, de igazi nevét és szülőföldjét nem ismerte senki. Ecthelionhoz Rohanból jött, ahol Thengel királyt szolgálta, de nem tartozott a rohírok közé. Nagy hadvezér volt, szárazföldön és tengeren egyaránt, de még Ecthelion halála előtt visszatért az árnyékok közé, ahonnan érkezett.
Thorongil sokszor mondta Ecthelionnak, hogy az umbari lázadók ereje nagy veszély Gondorra, ha Szauron nyílt háborút indít. Végül engedélyt kapott a Helytartótól, hogy felszereljen egy kis hajóhadat, az éjszaka leple alatt váratlanul Umbarba érkezett, és ott felgyújtotta a kalózok hajóinak nagy részét. A kikötő kapitányát ő maga vágta le a rakparton vívott csatában, majd csekély veszteségekkel visszavonta hajóhadát. De amikor megérkeztek Pelargirba, mindenki csodálkozott és bánkódott, mert nem volt hajlandó visszatérni Minas Tirithbe, ahol nagy kitüntetések várták.
Búcsúüzenetet küldött Ecthelionnak, ekképpen: »Most más feladatok szólítanak, uram, és sok időnek, sok veszélynek kell még elmúlnia, amíg ismét Gondorba megyek, ha a sorsom úgy akarja.« Azt ugyan senki sem sejtette, hogy miféle feladatokról van szó, vagy hogy milyen parancsokat kapott, de annyit tudtak, hogy merre ment. Tudniillik csónakba szállt, és átkelt az Anduinon, ott búcsút mondott társainak, és egyedül folytatta útját; amikor pedig utoljára látták, arca az Árnyékhegység felé fordult.
A Városban nagy megdöbbenést keltett Thorongil távozása, és mindenki nagy veszteségnek tartotta, kivéve talán Denethort, Ecthelion fiát, aki ekkor már elég idős volt a Helytartóságra, és négy esztendő múlva, apja halála után meg is kapta.
II. Denethor büszke, daliás, vitéz ember volt, királyibb jelenség, mint amilyet sok-sok emberöltő óta Gondorban láttak; azonkívül bölcs is volt, előrelátó és járatos a tudományokban. Voltaképpen jobban hasonlított Thorongilra, mint legközelebbi rokonaira, és mégis, az idegen mögött mindig csak a második helyet foglalhatta el az emberek szívében és apja szemében. Amikor Thorongil eltávozott, sokan úgy gondolták, hogy azért, mert nem akarta megvárni, amíg a vetélytársa lesz a gazdája; pedig Thorongil sohasem vetélkedett Denethorral, és nem is akart többet, mint szolgálni az apját. A Helytartónak adott tanácsaik csak egy dologban ütköztek össze egymással: Thorongil sokszor figyelmeztette Ectheliont, hogy ne bízzon a vasudvardi mágusban, Fehér Szarumánban, hanem inkább Szürke Gandalfot pártolja.
Denethor és Gandalf közt azonban nem volt valami nagy a barátság; Ecthelion halála után pedig a Szürke Zarándokot még kevésbé szívesen látták Minas Tirithben. Éppen ezért később, amikor minden kiderült, sokan azt hitték, hogy Denethor, aki éles eszű volt, és messzebbre vagy mélyebbre is látott, mint akkoriban a többi ember, végül rájött, voltaképpen ki ez az idegen Thorongil, és attól tartott, hogy Mithrandirral együtt az ő helyére pályázik.

Amikor Denethor Helytartó lett (2984), szilárd úrnak bizonyult, és sohasem engedte ki kezéből a döntést. Keveset beszélt. Meghallgatta tanácsadóit, azután pedig úgy tett, ahogy neki tetszett. Későn nősült (2976): a Dol Amroth-i Adrahil lányát, Finduilast vette feleségül. Finduilas szépséges és gyöngéd szívű hölgy volt, de tizenkét esztendő sem telt el, és meghalt. Denethor szerette őt a maga módján, jobban, mint bárki mást, kivéve a legidősebb fiát, akit Finduilas szült neki. De az emberek úgy látták, hogy Fínduilas csak sorvadozik az erődvárosban, mint a tengervidéki völgyek virága, ha kopár sziklára kerül. Tekintete mindig dél felé fordult: a Tengert kereste.
Halála után Denethor komorabb és hallgatagabb lett, mint azelőtt; gondolataiba merülve, egyedül üldögélt a tornyában: előre látta, hogy Mordor támadása még az ő idejében be fog következni. Később úgy vélték, hogy mivel kellett neki a tudás, de gőgös volt, és bízott a maga akaraterejében, bele mert tekinteni a Fehér Torony palantír-jába. Ezt egyetlen Helytartó sem merte megtenni, sőt, még Earnil és Earnur király sem, miután Minas Ithil elestével Isildur palantír-ja az Ellenség kezébe került; a Minas Tirith-i Kő ugyanis Anárion palantír-ja volt, amely a legszorosabb kapcsolatban állt azzal, amelyet Szauron zsákmányolt.
IIy módon Denethor sok mindent megtudott arról, ami az országában és messze a határain túl történt, és az emberek csodálták érte; de tudásáért nagy árat fizetett, mert Szauron akaratával birkózva időnek előtte meg kellett öregednie. Denethor szívében így a szorongással együtt a gőg is megnőtt; végül már minden akkori eseményt egyetlen párviadal részének látott, melyet a Fehér Torony ura vív a Barad-dûr urával, és senkiben nem bízott, aki ellenállt Szauronnak, hacsak nem egyedül őt szolgálta.
Ekképpen közeledett a Gyűrűháború ideje, és Denethor fiai felnőttek. Boromir volt a nagyobbik, öt évvel idősebb az öccsénél; apja nagyon szerette, és ő hasonlított is apjára, külsőben és büszkeségben, de másban nemigen. Inkább olyasféle ember volt, mint régen Earnur király: nem nősült meg, és a fegyverforgatásban lelte kedvét; bátor volt és erős, de az írott tudomány nem nagyon érdekelte; kivéve a régi csatákról szóló elbeszéléseket. Öccse, Faramir külsőre hasonlított hozzá; de lélekben nem. Ő is éppoly éles szemmel látott bele az emberek szívébe, mint az apja, de amit látott, inkább szánalomra, mint gúnyra indította. Szelíden viselkedett, szerette a tudományt meg a zenét, és ezért akkoriban sokan úgy gondolták, hogy nem olyan bátor, mint a testvére. Pedig nem így volt, csak ő nem kereste céltalanul a dicsőséggel kecsegtető veszélyeket. Gandalfot szívesen fogadta, ha ellátogatott a Városba, és merített a bölcsességéből, amennyit csak tudott; ezzel és még sok egyébbel kivívta apja nemtetszését.
De a két fivér mégis forrón szerette egymást, már gyermekkoruk óta; amikor Boromir volt Faramir segítője és védője. Azóta sem támadt köztük féltékenység vagy vetélkedés, amellyel az apjuk jóindulatáért vagy az emberek dicséretéért mérkőztek volna. Faramir el sem tudta volna képzelni, hogy Gondorban bárki is a vetélytársa lehessen Boromirnak, Denethor örökösének, a Fehér Torony kapitányának; és Boromir ugyanígy gondolkodott. A próbatétel idején azonban másként fordult a dolog. De arról, ami hármójukkal történt a Gyűrűháborúban, sok szó esik másutt. A Háború után pedig véget ért a Helytartók uralkodása, mert visszatért Isildur és Anárion örököse, és a királyság megújult, és Ecthelion Tornyán újra ott lobogott a Fehér Fa zászlaja.”

 

5. ITT KÖVETKEZIK ARAGORN ÉS ARWEN TÖRTÉNETÉNEK EGY RÉSZE

„Arador volt a Király nagyapja. Fia, Arathorn feleségül akarta venni Szép Gilraent, akinek az apja, Dírhael maga is Aranarthtól származott. Dírhael ellenezte ezt a házasságot, mert Gilraen még fiatal volt, és nem érte el azt a kort, amelyben a dúnadánok leányai férjhez szoktak menni.
– Azonkívül – mondotta – Arathorn komoly ember, meglett férfi, és hamarabb vezér lesz, mintsem a többiek gondolnák, de a szívem azt jósolja, hogy nem fog sokáig élni.
De Ivorwen, a felesége, aki szintén a jövőbe látott, így felelt:
– Annál inkább sietni kell! Növekszik a vihar előtti sötétség, és nagy dolgok vannak készülőben. Ha ezek ketten most összeházasodnak, még reménye születhetik népünknek; de ha késlekednek, a mostani korban már nem fog felvirradni.
Történt pedig, hogy amikor Arathorn és Gilraen még csak egy esztendeje voltak házasok, Aradorra hegyi trollok támadtak rá a Hideggorondon, Völgyzugolytól északra, és megölték; így Arathorn lett a dúnadánok Vezére. A következő évben Gilraen fiút szült neki, és ezt a fiút Aragornnak nevezték. De Aragorn még csak kétéves volt, amikor Arathorn kilovagolt az orkok ellen Elrond fiaival, és elesett egy ork-nyíltól, amely a szemébe fúródott; így valóban rövid lett az élete a nemzetség többi tagjáéhoz képest, mert csak hatvanéves volt, amikor meghalt.
Akkor Aragornt, immár Isildur örökösét, az anyja Elrond házába vitte nevelődni; Elrond pedig apja helyett apja volt, és úgy megszerette, mintha tulajdon fia volna. Ettől fogva Estelnek, azaz »Reménynek« nevezték, valódi nevét és származását pedig Elrond parancsára eltitkolták, mert a Bölcsek már akkor tudták, hogy az Ellenség szeretné felkutatni Isildur örökösét, ha ugyan még él ilyen a földön.
De amikor Estel még csak húszéves volt, egyszer úgy esett, hogy nagy tettek véghezvitele után tért vissza Völgyzugolyba, Elrond fiainak társaságában; Elrond pedig örömmel legeltette rajta a szemét, mert látta, hogy csinos és nemes, és korán férfivá serdült, habár idővel még ennél is nagyobb lesz testben-lélekben egyaránt. Ezért azon a napon Elrond az igazi nevén szólította, és megmondta neki, hogy ki ő, és kinek a fia; azután a nemzetség kincseit is átadta neki.
– Ez itt Barahir gyűrűje – mondotta –, távoli rokonságunk jelképe; és itt vannak a Narsil darabjai. Ezekkel még nagy tetteket vihetsz végbe, mert megjósolom, hogy életed hossza meg fogja haladni az emberi mértéket, hacsak a gonosznak zsákmányául nem esel, vagy el nem buksz a próbán. De a próba nehéz lesz és hosszú. Az annúminasi jogart itt tartom, mert azt még ki kell érdemelned.
Másnap virradatkor Aragorn egyedül járkált az erdőben, repeső szívvel, és dalolt; mert eltöltötte a reménység, és szépnek látta a világot. És éneklés közben hirtelen megpillantott egy leányt, aki a nyírfák fehér törzsei közt lépkedett egy tisztás füvén; és Aragorn ámulva elhallgatott, mert azt hitte, hogy valami álomba tévedt, vagy talán ő is olyan adományt kapott, mint a tünde-dalnokok, akiknek a dalai nyomán a hallgatók szeme előtt meg is jelenik, amiről a dal szól.
Aragorn ugyanis Lúthien széphistóriájából énekelt egy részt, amely elbeszéli Lúthien és Beren találkozását a Neldóreth erdőben. És íme! Lúthien most itt lépked az ő szeme előtt Völgyzugolyban, köpenye kék és ezüst, maga szép, mint tünde-földön a hajnal; sötét haja meglibben a hirtelen szellőben, homlokán drágakövek, mint megannyi csillag.
Aragorn egy pillanatig szótlanul bámult, de aztán megijedt, hogy a leány netalán továbbmegy, és ő sose látja többé, hát rákiáltott: – Tinúviel! Tinúviel! – éppen úgy, mint réges-rég Beren az óidőkben.
Akkor a leány odafordult, elmosolyodott, és azt kérdezte: – Ki vagy te? És miért szólítasz ezen a néven?
Ő pedig így felelt: – Mert azt hittem, valóban Lúthien Tinúviel vagy, akiről énekeltem. De ha nem ő vagy, akkor az ő képében jársz itt.
– Ezt már sokan mondták – felelte komolyan a lány. – De az ő neve nem az enyém. Mégis lehet, hogy a sorsom nem fog eltérni az övétől. De ki vagy te?
– Estelnek hívnak – mondta ő –, de Aragorn vagyok, Arathorn fia, Isildur örököse, a dúnadánok ura – ám még ki se mondta, máris érezte, hogy ez a magasztos származás, amely repesővé tette a szívét, most már nem sokat ér, és szinte semmi a leány méltóságához és szépségéhez képest.
De a leány vidáman felnevetett, és azt mondta: – Akkor távoli rokonok vagyunk. Mert én Elrond lánya, Arwen vagyok, és Undómielnek is hívnak.
– Sokszor tapasztaljuk – felelte Aragorn –, hogy veszélyes időkben az emberek elrejtik legfőbb kincsüket. Mégis csodálkozom Elrondon és a fivéreiden; mert jóllehet gyermekkorom óta ebben a házban élek, eddig egy árva szót sem hallottam rólad. Hogy lehet az, hogy még sohasem találkoztunk? Csak nem a kincseskamrájában tartott elzárva az apád?
– Nem – mondta Arwen, a keleten magasodó hegyek felé pillantva. – Egy ideje anyám családjának földjén élek, a távoli Lothlórienben. Csak nemrég jöttem vissza látogatóba apámhoz. Sok esztendő eltelt, amióta legutóbb Völgyzugolyban sétálgattam.
Akkor Aragorn elcsodálkozott, mert a leány nem látszott idősebbnek, mint ő, aki csak húsz esztendőt élt meg Középföldén. De Arwen a szemébe nézett, és azt mondta: – Ne csodálkozz! Elrond gyermekei elda-életűek.
Aragorn pedig elszégyellte magát, mert meglátta a leány szemében a tünde-fényt és az idő érlelte bölcsességet; de attól az órától fogva szerette Arwen Undómielt, Elrond lányát.

A következő napokban Aragorn szótlan lett, és anyja észrevette, hogy valami különös dolog történt vele; végül is Aragorn engedett a kérésének, és elmondta, kivel találkozott az erdei félhomályban.
– Fiam – óvta Gilraen –, magasra vetetted a szemed, még akkor is, ha nagy királyoknak vagy utódja. Mert ez a hölgy a legszebb és legnemesebb mind közül, aki ma a földön jár. És halandó emberhez nem illik, hogy a tünde-népből házasodjon.
– Pedig vannak köztünk rokoni szálak – felelte Aragorn –, ha igaz a történet, amit őseimről hallottam.
– Igaz – mondta Gilraen –, de az régen történt, a világnak egy másik korában, amikor fajtánknak még nagyobb volt a becsülete. Éppen ezért félek: mert Elrond úr jóakarata nélkül Isildur örökösei hamarosan semmivé lennének. És nem hiszem, hogy ebben a dologban számíthatnánk Elrond jóakaratára.
– Akkor keservesek lesznek a napjaim; és egyedül fogom járni a vadont – felelte Aragorn.
– Valóban ez lesz a sorsod – jövendölte Gilraen; de jóllehet többé-kevésbé benne is megvolt népének jóstehetsége, többet nem árult el a sejtéseiből, másoknak pedig semmit se szólt arról, amit a fiától hallott.
De Elrond sok mindent látott és sok szívben olvasott. Ezért egy napon, még mielőtt beköszöntött volna az ősz, a szobájába hívatta Aragornt, és így szólt hozzá: – Arathorn fia Aragorn, dúnadánok ura, figyelmezz szavaimra! Nagy sors vár terád: vagy magasabbra emelkedsz minden ősödnél, Elendiltől kezdve, vagy pedig sötétségbe zuhansz nemzetséged minden maradékával. A próbatétel hosszú évei állnak előtted. Nem lehet feleséged, és senki leánnyal el nem jegyezheted magad, amíg el nem jön az ideje, és be nem bizonyosodik, hogy méltó vagy rá.
Ekkor Aragorn szégyenkezve kérdezte: – Lehetséges, hogy anyám beszélt volna erről?
– Nem ő – felelte Elrond. – A tulajdon két szemed árult el. De most nemcsak a lányomról beszélek. Egyelőre senki ember lányával nem jegyezheted el magad. Hanem Szép Arwen, Imladris és Lórien úrnője, népének Esticsillaga, nagyobb nemzetségből való, mint te, és már olyan régóta él a földön, hogy hozzá képest te csak annyi vagy, mint az idei facsemete a sok nyarat látott fiatal nyírfa mellett. Ő jóval fölötted áll. És azt hiszem, ő is így látja. De ha nem így lenne, és a szíve feléd fordulna, akkor is bánkódnék a ránk szabott sors miatt.
– Miféle sors az? – kérdezte Aragorn.
– Hogy ameddig én itt vagyok, ő az eldák fiataljai közt éljen – felelte Elrond –, amikor pedig elmegyek, ő is velem jöjjön, ha úgy akarja.
– Látom már – mondta Aragorn –, hogy olyan kincsre vetettem a szemem, amely van annyira drága, mint Thingol kincse, amit hajdan Beren megkívánt. Ez meg az én sorsom. – Aztán hirtelen feltámadt benne nemzetségének előrelátása, és azt mondta: – De uram, Elrond! Végül a te itteni időzésednek az évei is elfogynak, és gyermekeidnek nemsokára választaniuk kell, hogy vagy tőled válnak meg, vagy Középföldétől.
– Igaz – bólintott Elrond. – Nemsokára, már ahogy mi számoljuk az időt; de az emberi esztendőkből addig még soknak el kell telnie. De az én szeretett lányom, Arwen csak akkor kényszerülne választásra, ha te, Arathorn fia Aragorn közénk ékelődsz, és akkor kettőnk közül az egyiknek, vagy nekem, vagy neked, keserves búcsút kell mondania egészen a világ végéig; vagy azon is túl. Még nem tudod, mit kívánsz tőlem. – Felsóhajtott, majd egy idő múlva komoly szemmel az ifjúra nézett, és azt mondta: – Az évek azt hoznak, amit akarnak. Erről többet ne beszéljünk, amíg sok esztendő el nem múlik. Már sötétül az idő, és sok gonoszság várható.

Akkor Aragorn nagy szeretetben elbúcsúzott Elrondtól, másnap pedig búcsút mondott anyjának, Elrond házának és Arwennek, és nekivágott a vadonnak. Csaknem harminc évig munkálkodott Szauron ellen a jó ügyért, és barátja lett Bölcs Gandalfnak, akitől sok bölcsességet tanult. Vele együtt sok veszélyes utat tett meg, de ahogy múltak az évek, egyre többet járt egyedül. Hosszú és fárasztó útjai voltak; és egy kissé zord lett a külseje, hacsak véletlenül el nem mosolyodott; de amikor nem kendőzte el igazi alakját, az emberek méltónak találták a tiszteletükre, mint egy száműzött királyt. Mert sokféle álruhában vándorolt, és sok néven szerzett magának hírnevet. Lovagolt a rohírok seregében, és harcolt Gondor uráért szárazon és vízen; aztán a győzelem órájában eltűnt a nyugati emberek elől, és egyedül ment tovább a messzi keletre meg a távoli délre, hogy kifürkéssze az emberek szívét, gonoszakét és jókét egyaránt, és feltárja Szauron szolgáinak fortélyait és cselszövéseit.
Így lett végül is minden élő ember közül a legedzettebb, elsajátította mesterségeiket és tudományukat, de ő több volt náluk, mert tünde-bölcsesség lakozott benne, a szemében pedig olyan fény, amit kevesen bírtak elviselni, ha kigyúlt. Arca szomorú és komoly volt a rászabott sors miatt, de a reménység mégsem hunyt ki a szíve mélyén, ahonnan olykor vidámság is felszökött, mint sziklából a forrás.

Történt pedig, hogy negyvenkilenc éves korában Aragorn visszatérőben volt Mordor sötét vidékéről, ahol Szauron tanyázott és szőtte gonosz terveit. Nagyon elfáradt, és vissza akart térni Völgyzugolyba, hogy megpihenjen egy ideig, mielőtt elindulna a távoli országokba; útközben pedig Lórien határára ért, és Galadriel úrnő bebocsátotta Rejtekföldre.
Aragorn nem tudta, de Arwen Undómiel is ott volt, mert egy időre megint az anyja rokonságához költözött. Nem sokat változott, mert a halandó esztendők nyomtalanul szálltak el fölötte; de az arca komolyabb lett, és ritkábban hallatszott a nevetése. Aragorn pedig testben-lélekben egyaránt felnőtt. Galadriel arra kérte, dobja el az utakon megkopott gúnyáját, ezüstbe és fehérbe öltöztette, tünde-szürke köpenyt adott rá, és egy csillogó drágakövet a homlokára. Akkor többnek látszott, mim bármiféle ember, és inkább olyan volt, mint a nyugati szigetek egyik tünde-ura. Így látta meg Arwen a hosszú távollét után, és miközben Aragorn az aranyvirágokkal terhes Geras Galadon-i fák alatt közeledett hozzá, Arwen már döntött, és vállalta sorsát.
Akkor sokat sétálgattak együtt Lothórien tisztásain, amíg el nem jött Aragorn indulásának ideje. És Nyárközép napjának estéjén Arathorn fia Aragorn felment Elrond lánya Arwennel a szép Cerin Amroth dombra, amely az ország közepén emelkedett, és ott sétálgattak mezítláb a halhatatlan fűben, elanorok és niphredilek között. És a dombtetőről kelet felé néztek, ahol a Homály honolt, meg nyugat felé, ahol a Rózsapír – és hűséget fogadtak egymásnak, és boldogok voltak.
Arwen pedig azt mondta: – Sűrű a Homály, mégis örvendezik a szívem; mert te, Estel, azok közt leszel, akiknek nagy vitézsége majd megsemmisíti.
De Aragorn így felelt: – Nem látok a jövőbe, és nem tudom, hogyan is történhetnék ilyesmi. De a te reménységed az én reményemet is élteti. A Homályt pedig minden erőmből megtagadom. De a Rózsapír sem lehet osztályrészem, mert halandó vagyok, és ha kitartasz mellettem, Esticsillag, akkor neked is le kell mondanod a Rózsapírról.
Arwen szótlanul állt, mint egy fehér fa, nyugat felé tekintve, és végül azt mondta: – Kitartok melletted, dúnadán, és elfordulok a Rózsapírtól. Pedig ott van az én népem hazája és egész nemzetségem ősi otthona.

Mikor Elrond megtudta, hogyan választott a lánya, nem szólt semmit, és hiába rettegte régóta ezt a végzést, mégsem bírta könnyebben elviselni. S amikor Aragorn ismét Völgyzugolyba jött, magához hívatta, és azt mondta:
– Fiam, olyan esztendők jönnek, amikor elhalványul a remény, s hogy azután mi lesz, nem látom világosan. Most pedig árnyék terült közénk. Talán úgy van elrendelve, hogy az emberek királysága az én veszteségem árán támadjon fel újra. Ezért, jóllehet szeretlek, azt mondom neked: kisebb ügyért, mint a Homály legyőzése, Arwen Undómiel nem adhatja oda élete kiváltságát. Nem lehet kisebb ember asszonya, csak olyané, aki egyaránt királya Gondornak és Arnornak. Nekem még a győzelmünk is csak bánatot és búcsút hozhat – de neked az öröm reményét. Egy ideig. Mert attól félek, fiam, hogy Arwennek végül is túlságosan nehéz lesz az embersors.
Ennyiben maradt tehát Elrond meg Aragorn, és többé nem beszéltek erről, hanem Aragorn megint elment a veszedelmek és fáradalmak közé. És miközben gyűlt a homály a világon, és a félelem árnyéka borult Középföldére, Arwen Völgyzugolyban maradt, és amíg Aragorn messze járt, távolról őrizte gondolatban; és a reménység jeléül készített neki egy büszke, királyi zászlót, olyat, amilyen csak azt illethette meg, aki a númenoriak fölötti hatalomnak és Elendil örökségének várományosa.
Néhány esztendő múltán Gilraen elbúcsúzott Elrondtól, és visszatért a maga népéhez Eriadorba, és magányosan élt; a fiával pedig csak nagy ritkán találkozott, mert ő hosszú éveket töltött messzi országokban. De amikor egyszer Aragorn északon járt, és meglátogatta, Gilraen ezt mondta neki, mielőtt továbbment volna:
– Fiam, Estel, ez a mi utolsó búcsúzásunk. Megöregedtem a sok gondtól, éppúgy, mint a csekélyebb emberek; és most, ahogy közeledik a Homály órája, amikor Középfölde sötétbe borul, nem akarom bevárni. Hamarosan elmegyek.
Aragorn vigasztalni próbálta: – Hátha mégis van világosság a Homályon túl, s ha igen, szeretném, ha meglátnád, és örvendeznél.
De az anyja csak ezzel a linnod-dal válaszolt

Ónen i-Estel Edain,
ú-chebin estel anim .[40]

Aragorn pedig nehéz szívvel útnak indult. És Gilraen meghalt, még a tavasz beköszönte előtt.
Így közeledtek az esztendők a Gyúrűháborúhoz, melyről több szó esik másutt: hogyan nyílt meg Szauron megdöntésének előre nem látott útja, és hogyan teljesedett be a pislákoló remény. Mert a vereség órájában Aragorn megjött a tengerről, és a pelennóri csatában kibontotta Arwen zászlaját, és azon a napon ünnepelték először mint királyt. Végül pedig, amikor mindent bevégzett, elfoglalta atyái örökségét, és megkapta Gondor koronáját meg Arnor jogarát; és Szauron bukásának évében, Nyárközép napján kézen fogta Arwen Undómielt, és megtartották esküvőjüket a Királyok Városában.
A harmadkor ekképpen győzelemben és reményben ért véget, de a megélt fájdalmak után nagy szomorúság volt Elrond és Arwen búcsúja, mert elválasztotta őket a Tenger és a sors egészen a világ végéig, vagy azon is túl. Mikor az Egy Gyűrű megsemmisült, a Három pedig elvesztette hatalmát, Elrond végül is megfáradt, elhagyta Középföldét, és nem tért vissza soha többé. Arwen pedig halandó asszony lett, de nem úgy volt elrendelve, hogy meghaljon, amíg el nem veszítette mindazt, amit kapott.
Tündék és emberek királynőjeként százhúsz esztendeig élt Aragornnal nagy dicsőségben és boldogságban; de végül is Aragorn megérezte az öregség közeledtét, és tudta, hogy bármilyen hosszú volt is az élete, most már elmúlóban van. Akkor így szólt Arwenhez:
– Úrnőm, Esticsillag, akinél senki se szebb a világon, és senkit se szeretnek jobban, az én napjaim immár elenyésznek. Vetettünk is, arattunk is, és most közeleg a fizetség órája.
Arwen jól tudta, mire készül, mert már régóta látta rajta, de mégis elfogta a szomorúság. – Uram – kérdezte –, időnek előtte el akarod hagyni a népedet, amely a te szavad szerint él?
– Nem időnek előtte – felelte Aragorn. – Mert ha most nem megyek magamtól, nemsokára úgyis mennem kell kényszerből. És a fiunk, Eldarion megérett a királyi méltóságra.
Azután bement a Királyok Házába a Csendes Úton, és lefeküdt a hosszú ágyra, ami már elő volt készítve. Ott búcsút mondott Eldarionnak, és átadta neki Gondor szárnyas koronáját meg Arnor jogarát; és azután mindnyájan elmentek tőle, csak Arwen maradt az ágya mellett. Arwent pedig sem a bölcsessége, sem a származása nem tudta visszatartani a rimánkodástól, hogy maradjon még egy ideig. Ő még nem fáradt meg az élettől, és így éreznie kellett, milyen keserű a halandóság, amit magára vállalt.
– Undómiel úrnő – vigasztalta Aragorn –, valóban nehéz óra ez, de már azon a napon tudtuk, hogy így kell lennie, mikor először találkoztunk a fehér nyírfák alatt Elrond kertjében, ahol ma már nem sétál senki. A Cerin Amroth dombon pedig, amikor a Homálytól és a Rózsapírtól egyaránt elfordultunk, vállaltuk ezt a sorsot. Gondold meg jól, kedvesem, és lásd be, mennyivel rosszabb lenne, ha várnék, amíg elfonnyadok, és erőtlen testtel, erőtlen elmével kellene alábuknom magas székemről. Nem, úrnőm: én vagyok az utolsó númenóri és az Óidők utolsó királya; nekem nemcsak az adatott meg, hogy háromszor annyi ideig éljek, mint a középföldi emberek, hanem az a kiváltság is, hogy a nekem tetsző időben távozva adhassam vissza az ajándékot. Ezért most elalszom. Mindezeket nem vigaszul mondom, mert az ilyen fájdalomra nincsen vigasz a világ terein. Te most a végső választás előtt állsz: megtérsz és elmégy a Révbe, és nyugatra viszed együtt töltött napjaink emlékét, amely ott is megmarad örökzölden, bár emléknél több nem lehet soha; vagy pedig bevárod az emberek végzetét.
– Nem, kedves királyom – felelte Arwen –, régvolt, amikor e kettő közül választanom lehetett. Most már nincs hajó, amely elvinne innen, és igenis be kell várnom az emberek végzetét, akár tetszik, akár nem: az elmúlást és a némaságot. De megmondom neked, númenóriak királya, hogy mindmostanáig nem értettem a népedről és bukásáról szóló történetet. Úgy gondoltam, hogy ostobák és bolondok voltak, de most már szánom őket. Mert ha csakugyan úgy van, mint az eldák mondják, hogy az Egyetlen ezt adta ajándékul az embereknek, akkor nagyon keserves elfogadni.
– Meglehet – mondta Aragorn. – De ne bukjunk el most az utolsó próbán, mi, akik annak idején megtagadtuk a Homályt és a Gyűrűt. Bánatban kell távoznunk, de nem kétségbeesésben. Hiszen nem vagyunk örökre a világ tereihez kötve, azokon túl pedig más is van, nemcsak az emlék. Isten veled!
– Estel, Estel! – kiáltotta Arwen, a király pedig a keze után nyúlt, megcsókolta, és máris álomba merült. Akkor nagy szépség ömlött el rajta, és akik később odamentek, csodálkozva nézték, mert egybefonódva látták Aragorn arcán ifjúkora üdeségét, férfikora erejét, öregkora bölcsességét és méltóságát. Így feküdt ott az emberkirályok fenségének teljében, olyan dicsőségben, amely nem halványulhat el, amíg világ a világ.
De Arwen elhagyta a Házat, és szemében kihunyt a fény, a népe pedig úgy látta, hogy hűvös lett és szürke, mint a csillagtalan téli esték. Aztán búcsút mondott Eldarionnak, a lányainak és mindazoknak, akiket szeretett, majd Minas Tirith városát elhagyva Lórien földjére ment, és ott maradt egyedül a sápadó fák alatt, amíg be nem köszöntött a tél. Galadriel már elköltözött, és Celeborn is elment, és az ország néma volt.
Mikor aztán hullani kezdtek a mallornlevelek, de még nem jött el a tavasz,[41] itt tért nyugovóra a Cerin Amrothon; és itt fog zöldellni a sírja, amíg meg nem változik a világ, és élete minden napját elfelejtik az utána következő emberek, és az elanor meg a niphredil többé nem virágzik a Tengeren innen.
Így végződik ez a történet, amely délről jutott el hozzánk; és könyvünk Esticsillag elmúlásával fejezi be a hajdanvolt idők históriáját.”

 

II. ÉORL HÁZA

 

„Ifjú Éorl az éothéodi emberek ura volt. Ez az ország az Anduin forrásvidékén terült el, a Ködhegység legtávolabbi vonulatai és a Bakacsinerdő legészakibb részei között. Az éothéodiak II. Earnil király idejében jöttek erre a vidékre az Anduin mellékvölgyeiből, a Szirtfő és a Nőszirom folyó mellől, és származásukat tekintve közeli rokonai voltak a beornfiaknak meg az erdőség nyugati peremén élő embereknek. Éorl ősei azt állították, hogy Rhovanion királyaitól származnak, akiknek az országa a Bakacsinerdőn túl terült el az ekhósok betörései előtt, vagyis az Eldacartól származó gondori királyok rokonainak tekintették magukat. Legjobban a sík vidéket kedvelték, és a lovakban meg a lovaglás mindenféle csínjában-bínjában lelték fő örömüket, de akkor már túl sok lett az ember az Anduin középső völgyeiben, azonkívül Dol Goldur árnyéka is kezdett megnyúlni; ezért aztán, amikor meghallották a Boszorkányúr bukását, tágasabb földeket reméltek északon, és elűzték az angmari nép maradékát a hegység keleti oldaláról. De Éorl apja, Léod idejében már igen nagy lélekszámú nép voltak, és megint csak kezdték valamelyest szűknek érezni az országukat.

A harmadkor kétezerötszáztizedik esztendejében újabb veszély fenyegette Gondort. Északkelet felől nagy vademberhad özönlötte el Rhovaniont, majd a Barnaföldek túlsó végére érve tutajokon átkelt az Anduinon. Ugyanekkor – véletlenül vagy szándékosan – a hegyekből lezúdultak az orkok (akik ebben az időben, a törpökkel vívott háborújuk előtt, igen sokan voltak). A betolakodók lerohanták Calenardhont, és Cirion gondori helytartó északról kért segítséget; az Anduin-völgyi embereket ugyanis régi barátság fűzte Gondor népéhez. De a folyó völgyében most csak kevés ember élt, azok is elszórtan, és nem nagyon siettek a tőlük telhető segítséggel. Végül Éorl tudomást szerzett Gondor szorultságáról, és noha tartania kellett tőle, hogy már késő, mégis útnak indult nagy sereg lovassal.
Így érkezett meg a csata színhelyére, a Celebrant mezőre, mert így hívták a zöld síkságot, amely az Ezüstér és a Limjód közt terült el. Itt Gondor északi serege nagy veszedelemben volt. Miután a Lankáson vereséget szenvedett, és dél felé elvágták az útját, át kellett menekülnie a Limjód túlsó partjára, ott pedig váratlanul rátámadt az ork-sereg, és az Anduin felé szorította. Már odavolt minden remény, amikor északról váratlanul felbukkantak a lovasurak, és rátörtek az ellenség utóvédjére. Akkor megfordult a hadiszerencse, és az ellenséget nagy vérontás közepette átkergették a Limjódon. Az üldözőket Éorl vezette, és az északi lovasuraknak olyan félelmetes volt a híre, hogy a Lankás hódítói is pánikba estek, a lovasok pedig sokáig űzték őket a calenardhoni alföldön.”
Ennek a vidéknek a népe a Vész óta igen megfogyatkozott, és a maradék jó részét is lemészárolták az ádáz orkok. Ezért Cirion, hálából a segítségért, az Anduintól a Vas folyóig Éorlnak és népének adta Calenardhont; ők pedig elhozatták északról asszonyaikat, gyermekeiket és jószágukat, és letelepedtek azon a földön. Új nevet is adtak neki: Lovasvégnek hívták, magukat pedig éorlingoknak; de Gondorban Rohan volt az országuk neve, a népé meg rohírok (azaz „lovasurak”). Így lett Éorlból Lovásvég első királya, és székhelyéül egy zöld dombot választott a Fehérhegység alatt, amely országának déli védfalát alkotta. Attól fogva itt éltek a rohírok; szabad emberként, a maguk királyainak és törvényeinek engedelmeskedve, de állandó szövetségben Gondorral.
„A rohani dalok, amelyek még ma is emlékeznek északra, sok nagyurat és harcost, sok szép és bátor asszonyt említenek. Említik Frumgart: ő volt, úgy mondják, az a főnök, aki népét Éothéodba vezette. A fiáról, Framról elbeszélik, hogy megölte Scathát, az Ered Mithrin nagy sárkányát, és attól fogva az országot békén hagyták az óriásférgek. Fram nagy vagyonra tett szert, de hadilábon állt a törpökkel, akik maguknak követelték Scatha kincsét. Fram egy fityinget sem adott nekik, ehelyett elküldte Scatha fogait, nyakláncba fűzve, ezzel az üzenettel: »Ilyen ékszert úgyse találtok a kincseskamráitokban, mert ezekhez nehéz hozzájutni.« Némelyek azt mondják, hogy a törpök mellre szívták a sértést, és megölték Framot. Az éothéodiak meg a törpök nem nagyon szívelhették egymást.”
„Éorl apját Léodnak hívták. Vadlovak szelídítője volt, mert akkoriban sok ilyet termett az ország. Elfogott egy fehér csikót, és ez hamarosan szép, erős, nemes paripává növekedett. Senki se bírta betörni. Amikor Léod merészen felpattant rá, a ló elvágtatott vele, és végül ledobta, Léod feje pedig egy sziklának ütődött, és így lelte halálát. Akkor még csak negyvenkét esztendős volt, a fia pedig tizenhat éves ifjú.
Éorl esküvel fogadta, hogy bosszút áll apjáért. Sokáig kereste a lovat, és végül meglátta; társai azt hitték, most majd igyekszik egy nyíllövésnyire megközelíteni, és végez vele. De amikor közel értek hozzá, Éorl felegyenesedett, és hangosan így kiáltott: »Gyere ide, Emberátok, új nevet kapsz!« Mindnyájuk ámulatára a ló Éorl felé nézett, odament, és megállt előtte, Éorl pedig azt mondta: »Felaróf lesz a neved. Szeretted a szabadságot, és ezért nem kárhoztatlak. De most nagy vérváltsággal tartozol, és életed végéig nem kapod vissza a szabadságodat.«
Akkor Éorl felült rá, és Felaróf tűrte; Éorl, pedig zabla és kantár nélkül hazalovagolt rajta, és azután is mindig csak így lovagolta. A ló az emberek minden szavát megértette, de senkit se tűrt meg a hátán, csak Éorlt. Éorl később Felarófon lovagolt a Celebrant mezőre, mert ez a ló éppoly hosszú életűnek bizonyult, mint az emberek, és az ivadékai is ugyanolyan sokáig éltek. Ezek voltak a mearák, akik senkit se tűrtek a hátukon, csak Lovasvég királyát vagy a fiait, egészen Keselyüstök idejéig. Az emberek úgy mondták, hogy az apamént, akitől eredtek, bizonyára a Tengeren túlról hozta Béma (akit az eldák Oroménak hívnak).”

„A lovasvégi királyok közül, akik Éorl és Théoden közt uralkodtak, Pörölykezű Helm a leghíresebb. Félelmetes, nagy erejű ember volt. Élt akkoriban egy Freca nevű ember, aki azt állította magáról, hogy Fréawine királytól származik, de általában úgy gondolták, inkább dúnföldi vér folyik az ereiben, és a fekete haja is erre vallott. Gazdag lett és hatalmas, mert nagy földeket birtokolt az Adorn[42] mindkét partján. A folyó forrása közelében várat épített magának, és nem sokat törődött a királlyal. Helm nem bízott benne, de azért meghívta a Tanácsba; ő pedig akkor jött, ha neki is úgy tetszett.
Egy ilyen tanácsülésre Freca sok emberével együtt érkezett, és megkérte a fia, Wulf számára Helm lányának a kezét. De Helm azt mondta: »Megnőttél, amióta legutóbb itt jártál; de azt hiszem, jobbára csak a hájad gyarapodott«; és az emberek nevettek, mert Freca csakugyan potrohos volt.
Akkor Freca nagy haragra gerjedt, gyalázni kezdte a királyt, és végül azt mondta: »Ha egy öreg király nem fogadja el a felkínált botot, könnyen térdre eshetik.« Helm így felelt: »Ej, ej! A fiad házassága csip-csup dolog. Helm és Freca ezt majd később elintézi. Egyelőre a királynak és tanácsának fontosabb ügyekről kell tárgyalnia.«
Amikor a tanács véget ért, Helm felállt, és nagy kezét Freca vállára téve azt mondta: »Ebben a házban a király nem tűr civakodást, de odakint szabadabb az ember«; és kényszerítette Frecát, hogy elinduljon előtte Edorasból, ki a mezőre. Freca embereinek, akik odajöttek, azt mondta: »El innen! Nincs szükségünk fültanúkra. Négyszemközt akarunk beszélgetni egy magánügyről. Menjetek, beszélgessetek az embereimmel!« Ezek pedig odanéztek, és látták, hogy a király emberei és barátai sokkal többen vannak, mint ők, és visszahúzódtak.
»No, te dúnföldi – mondta a király –, most egyedül Helmmel van dolgod, és még fegyver sincs nálam. De te már eleget beszéltél, most rajtam a sor. Freca, a potrohoddal együtt a balgaságod is megnőtt! Botot emlegetsz! Hogyha Helmnek nem tetszik egy görbe bot, amit hozzávágtak, akkor kettétöri. Így!« És az öklével akkorát sújtott Frecára, hogy ez kábultan összeesett, és nem sokkal utóbb meg is halt.
Helm eztán a király ellenségének nyilvánította Freca fiát és legközelebbi atyafiságát; ők pedig elmenekültek, mert Helm nyomban sok lovast küldött a nyugati végekre.”

Négy évvel ezután (2758-ban) súlyos csapások érték Rohant, és Gondor nem tudott segítséget küldeni, mert éppen rátámadtak a kalózok három hajóhaddal, és az ország partvidékein mindenütt dúlt a háború. Ugyanakkor Rohant ismét kelet felől támadta az ellenség, a dúnföldiek pedig, kapva az alkalmon, átjöttek a Vas folyón, és Vasudvard felől nyomultak előre. Hamarosan kitudódott, hogy Wulf a vezérük. Nagy haddal jöttek, mert csatlakoztak hozzájuk Gondornak azok az ellenségei, akik a Lefnui és a Vas folyó torkolatában szálltak partra.
A rohírok vereséget szenvedtek, és országukat lerohanták, azok pedig, akik nem estek el vagy nem kerültek rabszolgasorba, a hegyek közti völgyekbe menekültek. Helm nagy veszteségekkel meghátrálásra kényszerült a Vas folyó átkelőjénél, és a Kürtvárban meg a mögötte lévő szakadékban talált menedéket (ezt a szakadékot attól fogva Helm-szurdoknak nevezték). Itt ostrom alá vették. Wulf elfoglalta Edorast, beült a Meduseldbe, és királynak nevezte magát. Itt esett el Helm fia Haleth a legutolsóként, a kapukat védelmezve.
Nem sokkal ezután beállt a Hosszú Tél, és Rohan majdnem őt hónapon át hó alatt feküdt (2758 novemberétől 2759 márciusáig). Mind a rohírok, mind az ellenségeik roppantul szenvedtek a fagytól meg az ínségtől, amely még tovább tartott. Júle-nap után a Helm-szurdokban nagy lett az éhség; Háma, a király kisebbik fia nem is bírta, és mit sem törődve a Tanács tilalmával, kitört és portyára indult egy csapat élén, de valamennyien odavesztek a hóban. Helm csont és bőr lett, és megvadult az éhségtől meg a bánattól; annyira rettegtek tőle, hogy a vár védelmében egymaga is sok emberrel felért. Néha egyedül ment ki a várból, fehér öltözetben, belopakodott az ellenséges táborhelyekre, mint egy hó-troll, és sok embert megölt a puszta kezével. Az a hiedelem járta, hogy ha fegyvertelen, akkor rajta sem fog a fegyver. A dúnaföldiek azt mondták, hogy ha nem talál ennivalót, embereket eszik. Ezt a mesét még sokáig mondogatták Dúnaföldön. Helmnek volt egy nagy kürtje, és hamarosan megfigyelték, hogy mielőtt elindulna, bele szokott fújni: visszhangzott tőle az egész szurdok, és az ellenséget akkora rettegés szállta meg a hallatán, hogy nem mert egybegyülekezni Helm elfogatására vagy megölésére, hanem hanyatt-homlok menekült kifelé a völgyteknőből.
Egy éjszaka megint felharsant a kürtszó, de Helm nem tért vissza. Reggel kisütött a nap, hosszú idő óta először, és az emberek látták, hogy a sáncon egy fehér alak áll mozdulatlanul, egymagában, mert egyetlen dúnföldi sem merte megközelíteni. Helm volt az, kővé dermedve, holtan; de a térde nem hajolt meg. Az emberek később is azt mondták, hogy a szurdokban időnként felharsan a kürt: Helm szelleme járkál Rohan ellenségei közt, és félelemmel sújtja agyon őket.
Nem sokkal ezután megtört a tél. Akkor Fréaláf, Helm nővérének, Hildnek a fia, előjött Dúnhargból, ahová sokan menekültek; egy elszánt kis csapattal rajtaütött Wulfon a Meduseldben, megölte, és visszafoglalta Edorast. A hó elolvadása után nagy árvizek támadtak, és az Entséd völgye egyetlen hatalmas ingovánnyá változott. A betolakodók elpusztultak vagy visszavonultak; és végre Gondorból is megjött a segítség, a hegyektől keletre és nyugatra eső utakon egyaránt. Nem telt el az év (2759), és a dúnföldieket kiűzték, még Vasudvardból is, és akkor Fréaláf lett a király.
Helmet elhozták a Kürtvárból, és a kilencedik halomba fektették. Ezen aztán olyan sűrűn nőtt a fehér simbelmyne, amit a rohaniak gondoljrámvirágnak hívtak, hogy úgy tetszett, mintha a halmot hó borítaná.

A rohírok ereje igen megcsappant a háborútól, az ínségtől; a lábasjószág meg a lovak pusztulásától; még szerencse, hogy azután hosszú évekig nem fenyegette őket nagyobb veszedelem, mert korábbi erejüket csak Folcwine király idejében nyerték vissza.
Fréaláf koronázásakor történt, hogy megjelent Szarumán, ajándékokat hozott, és nagy szavakkal magasztalta a rohírok vitézségét. Mindenki szívesen látott vendégnek tekintette. Nem sokkal ezután letelepedett Vasudvardon. Erre Beren gondori helytartótól kapott engedélyt, mert Gondor a saját erődjének, nem pedig Rohan birtokának tekintette Vasudvardot. Beren az Orthanc kulcsait is Szarumánra bízta. Ezt a tornyot addig senki ellenség nem tudta lerombolni vagy elfoglalni.
Szarumán tehát kezdett úgy viselkedni, mint egy ember-úr, mert eleinte a Helytartó nevében és a Torony Őreként birtokolta Vasudvardot. De ennek Fréaláf is éppúgy örült, mint Beren: nem bánta, hogy Vasudvard egy erős jó barát kezében van. Szarumán sokáig csakugyan jó barátnak látszott, és eleinte talán valóban az is volt. Igaz, később az emberek biztosra vették, hogy Szarumán azért ment Vasudvardra, mert úgy remélte, ott megtalálja a Követ és felépítheti a saját tornyát. Annyi bizonyos, hogy az utolsó Fehér Tanács után (2953) már gonosz szándékai voltak Rohannal szemben, bár ezt gondosan leplezte. Vasudvardot ekkor a saját birtokának nyilvánította, és a rettegés bevehetetlen erődjévé kezdte kiépíteni, mintha csak a Barad-dûrral vetélkedne. Barátait és szolgáit pedig azok közül toborozta, akik gyűlölték Gondort és Rohant, akár emberek voltak, akár másféle, még gonoszabb teremtmények.

A LOVASVÉGI KIRÁLYOK

Első nemzetség
Év[43]

2485-2545 1. Ifjú Éorl. Melléknevét azért kapta, mert fiatalon követte apját, és élete végéig sárga maradt a haja, az arca pedig pirospozsgás. Mégis időnek előtte halt meg, a keletlakók újabb támadása miatt. Éorl elesett a lankási csatában, és ekkor emelték az első halmot. Lovát, Felarófot is oda temették melléje.

2512-2570 2. Brego. Kiűzte az ellenséget a Lankásból, és Rohant aztán hosszú éveken át nem érte támadás. 2569-ben befejezte a nagy Meduseld palota építését. Az ünnepségen Brego fia Baldor megfogadta, hogy felkutatja a „Holtak Ösvényét”, és többé nem tért vissza.[44] A következő évben Bregót sírba vitte a bánat.

2544-2645 3. Öreg Aldor. Brego második fia. Azért nevezték Öregnek, mert nagy kort élt meg, és hetvenöt éven át volt király. Ebben az időben a rohírok száma megnövekedett, és kiűzték vagy leigázták a maradék dúnföldieket, akik még a Vas folyótól keletre tanyáztak. Betelepült a Hargvölgy, akárcsak más völgyek a hegyek közt. A következő három királyról nem sokat jegyeztek fel, mert őalattuk Rohan békében élt és felvirágzott.

2570-2659 4. Fréa. Aldor legidősebb fia, de negyedik gyermeke; már öreg volt, amikor király lett.

2594-2680 5. Fréawine.

2619-2699 6. Goldwine.

2644-2718 7. Déor. Az ő idejében a dúnföldiek sokszor átjöttek portyázni a Vas folyón. 2710-ben elfoglalták Vasudvard néptelen sáncait, és nem lehetett onnan kivetni őket.

2668-2741 8. Gram.

2691-2759 9. Pörölykezű Helm. Uralkodása végén Rohanra súlyos csapásokat mértek az ellenséges betörések és a Hosszú Tél. Helm és a fiai, Haleth és Hátna elpusztultak. Ezután Helm nővérének a fia, Fréaláf lett a király.

 

Második nemzetség

2726-2798 10. Fréaláf Hildeson. Az ő idejében jött Szarumán Vasudvardra, ahonnan már kiűzték a dúnföldieket. A rohírok eleinte hasznát látták barátságának, az ínség és gyengeség éveiben.

2752-2842 11. Brytta. A nép Léofá-nak nevezte, mert közszeretetnek örvendett; bőkezű volt, és mindenkin segített, aki rászorult. Az ő idejében háborút kellett viselni az orkokkal, akik északról elűzetvén a Fehérhegység-ben kerestek menedéket.[45] Amikor Brytta meghalt, azt hitték, hogy már az utolsó orkot is sikerült kifüstölni; de nem így volt.

2780-2831 12. Walda. Csak kilenc évig volt király. Orkok ejtették csapdába, és valamennyi társával együtt megölték, amikor a hegyi ösvényeken elindult Dúnhargból.

2804-2864 13. Folca. Nagy vadász volt, de megfogadta, hogy addig nem űz vadat, amíg az utolsó ork is ki nem pusztul Rohanból. Miután megtalálták és elpusztították az orkok utolsó fészkét, vadászni kezdett a nagy Everholt vaddisznóra a Fírien-erdőben. Sikerült is elejtenie, de belehalt a vaddisznóagyarak tépte sebekbe.

2830-2903 14. Folcwine. Amikor király lett, a rohírok már visszanyerték erejüket. Visszafoglalta a nyugati végeket (az Adorn és a Vas folyó között), melyeket a dúnföldiek tartottak megszállva. A nehéz időkben Rohan nagy segítséget kapott Gondortól. Ezért, amikor meghallotta, hogy a haradiak nagy haddal támadják Gondort, Folcwine sok katonát küldött a Helytartó segítségére. Maga szerette volna vezetni őket, de erről lebeszélték; és a két ikerfia ment helyette, Folcred és Fastred (születtek 2858-ban). Egymás oldalán harcolva estek el az ithiliai csatában (2885). A gondori II. Túrin vérváltságképpen drága aranykincset küldött Folcwinénak.

2870-2953 15. Fengel. Folcwine harmadik fia és negyedik gyermeke. A krónika nem éppen dícsérőleg említi. Falánk volt és kapzsi; állandóan civakodott udvarmestereivel és gyermekeivel. Thengel, harmadik gyermeke és egyetlen fia, elhagyta Rohant, amikor nagykorú lett; Gondorban élt sokáig, és kitüntette magát Turgon szolgálatában.

2905-2980 16. Thengel. Sokáig nem nősült meg, de 2943-ban feleségül vette Gondorban a lossarnachi Morwent, noha ez tizenhét évvel fiatalabb volt nála. Morwen három gyermeket szült neki Gondorban; ezek közül a második, Théoden volt az egyetlen fiú. Fengel halála után a rohírok hazahívták Thengelt, és ő visszatért, bár kelletlenül. De jó és bölcs királynak bizonyult; igaz, a házában gondori nyelven beszéltek, és ez nem mindenkinek volt ínyére. Morwen még két lányt szült neki Rohanban; az utolsó, Théodwyn volt a legszebb, noha későn született (2963), apja idős korában. Fivére nagy szeretettel viseltetett iránta. Nem sokkal Thengel visszatérése után történt, hogy Szarumán Vasudvard urának nyilvánította magát, és kezdett bajokat okozni Rohannak: be-betört a határokon, és támogatta az ország ellenségeit.

2948-3019 17. Théoden. A rohani krónika Újjászületett Théodennek nevezi, mert Szarumán varázslatától erejét vesztette, de Gandalf meggyógyította, úgyhogy élete utolsó esztendejében magához tért, és győzelemre vezette katonáit a Kürtvárnál, majd nem sokkal utóbb az élükön állt Pelennor síkján is, a kor legnagyobb csatájában. Magosvár kapui előtt esett el. Egy ideig a szülőföldjén hagyták, a halott gondori királyok között, de aztán hazavitték, és nemzetségének nyolcadik sírhalmában temették el Edorasban. Akkor új nemzetség vette át a királyságot.

 

Harmadik nemzetség

2898-ban Théodwyn feleségül ment a keletföldi Éomundhoz, Lovasvég főudvarmesteréhez. Fia, Éomer 2991-ben született, leánya, Éowyn pedig 2995-ben. Akkor már Szauron ismét felkelt, és Mordor árnyéka Rohanig nyúlt. Az orkok megint kezdtek betörni a keleti részekre, és öldösték vagy elhajtották a lovakat. Mások is lejöttek a Ködhegységből, köztük sok nagy uruk-hai is, aki Szarumán szolgálatában állt, de akkor ezt még nem gyanította senki. Éomund mindenekelőtt a keleti végek felügyeletével volt megbízva; nagyon szerette a lovakat, és gyűlölte az orkokat. Ha egy-egy portyázó csapat betöréséről érkezett hír, sokszor lóra pattant éktelen haragjában, óvatlanul és kevés katonával. Így történt, hogy 3002-ben elesett; egy kisebb bandát az Emyn Muil pereméig kergetett, ott pedig rajtaütött egy nagyobb csapat, amely a sziklák közt állt lesben.
Nem sokkal ezután Théodwyn megbetegedett, és a király nagy bánatára meghalt. Gyermekeit a király magához vette, és fiának-lányának nevezte őket. Neki magának csak egyetlen gyermeke volt: a fia, Théodred, akkoriban huszonnégy éves; Elfhild királyné ugyanis belehalt a szülésbe, és Théoden nem nősült meg újra. Éomer és Éowyn Edorasban nevelkedett, és látta, hogyan borítja homályba az árnyék Théoden palotáját. Éomer az őseihez hasonlított, de Éowyn karcsú volt és magas: kecsessége és büszkesége délvidéki örökség volt, a lossarnachi Morwentől, akit a rohírok „Acélvillogásnak” neveztek.

2991-Nk. 63. (3084) Éomer Éadig. Még fiatalon ő lett Rohan udvarmestere (3017), és mint régebben az apját, megbízták a keleti végek felügyeletével. A Gyűrűháború alatt Théodred elesett a Vas folyó átkelőjénél Szarumánnal vívott csatában. Ezért Théoden, mielőtt meghalt volna a pelennori síkon, Éomert jelölte ki utódjául, és királynak nevezte. Azon a napon Éowyn is kitüntette magát, mert álöltözetben harcolt a csatamezőn; később a lovasvégiek „a Bal Kar Hölgyének” nevezték.[46]
Éomer nagy király lett, és mivel fiatalon lépett Théoden örökébe, hatvanöt évig uralkodott, vagyis tovább, mint előtte bármely rohani király, kivéve Öreg Aldort. A Gyűrűháborúban barátságot kötött Elessar királlyal és a Dol Amroth-i Imrahillal, és sokszor ellátogatott Gondorba. A harmadkor utolsó esztendejében feleségül vette Lothírielt, Imrahil lányát. Fiuk, Szép Elfwine követte az uralkodásban.

Éomer alatt teljesült a kívánsága azoknak a lovasvégi embereknek, akik békében akartak élni; a nép sokasodott mind a völgyekben, mind az alföldön, és a lovak is megszaporodtak. Gondorban most már Elessar király uralkodott, és Arnorban ugyanő. E régi királyságoknak minden tartományában ő volt a király, csak Rohanban nem, mert megerősítette Éomert Cirion adományában, Éomer pedig újra letette Éorl Esküjét. Tudták ugyanis, hogy Szauron ugyan letűnt, de a sok gyűlölség és gonoszság, amit ő szított, nem halt meg, és még sok ellenséget kellett legyőzniük, hogy a Fehér Fa békében virulhasson. És bárhová ment is Elessar király, Éomer király mindig vele tartott; és a Rhûn-tengeren túl meg a Délvidék távoli földjein sokszor feldübörgött a rohani lovasság, és a Fehér Lóval díszített zöld zászlót sokfelé meglobogtatta a szél, mielőtt Éomer megöregedett volna.

 

 

III. DURIN NÉPE

 

A törpök eredetét illetően sok furcsa mesét hallani az eldáktól, és maguktól a törpöktől is; mivel azonban mindez réges-régen a mi időnk előtt történt, itt nem kell rá sok szót vesztegetnünk. Fajtájuk Hét Atyjának legidősebbikét és a Hosszúszakállúak valamennyi királyának ősét a törpök Durin néven emlegetik. Magányosan aludta mély álmát, mígnem az idők kezdetén, népének ébredésekor az Azanulbizarba jött, és a Ködhegység keleti oldalán, a Khaled-záram fölötti barlangokban ütötte fel tanyáját: ezek lettek később a sokszor megénekelt móriai bányák.
Olyan sokáig élt ott, hogy széltében-hosszában csak Halhatatlan Durin néven ismerték. De végül mégiscsak meghalt, még az Óidők elmúlása előtt, és Khazad-dûmban temették el; de a nemzetség nem halt ki, és az utódok sorában öt olyan fiú született, aki annyira hasonlított ősére, hogy a Durin nevet kapta. A törpök csakugyan azt tartották, hogy Durin maga a vissza-visszatérő Halhatatlan; de hiszen egyébként is sok furcsa meséjük van saját magukról és a világban betöltött sorsukról.
Az első kor vége után Khazad-dûm hatalma és vagyona tetemesen megnőtt; sok nép gazdagította ugyanis, sok tudomány és mesterségbeli tudás, amikor Thangorodrim megtöretése idején Nogrod és Belegost ősi városai romba dőltek a Kékhegységben. Mória hatalma átvészelte a Sötét Esztendőket és Szauron uralmát; Eregion elpusztult ugyan, és Mória kapuit bezárták, de Khazad-dûm csarnokai olyan mélyen feküdtek, oly erősek voltak, népük pedig olyan nagyszámú és vitéz, hogy Szauron kívülről nem tudta meghódítani őket. Az ország vagyona így sokáig érintetlen maradt, bár a nép fogyatkozni kezdett.
A harmadkor közepe táján megint Durinnak hívták a királyt: ő volt ezen a néven a hatodik. Morgoth szolgája Szauronnak ekkor már ismét növekedett a hatalma a világban, noha az Erdőségből lassan a Mória felé kúszó homályról még nem tudták, hogy voltaképpen mit jelent. Minden gonosz teremtmény mozgolódni kezdett. A törpök akkoriban igen mélyen tanyáztak, mirhril után kutatva a Barazinbar alatt: ehhez a felbecsülhetetlen értékű fémhez évről évre nehezebb volt hozzájutni.[47] Így történt, hogy felriasztottak álmából[48] egy szörnyűséges lényt, amelynek sikerült elröpülnie Thangorodrimból, és a nyugati sereg megérkezése óta ott rejtőzködött a föld gyökerénél: Morgoth egyik balrogját. Ez ölte meg Durint, a rákövetkező évben pedig a fiát, I. Náint; akkor elmúlt Mória dicsősége, a nép pedig elpusztult vagy elmenekült.

A menekültek java része észak felé vette útját; Náin fia I. Thráin eljutott az Eroborig, a Magányos Hegyig, nem messze a Bakacsinerdő keleti peremétől, itt új munkákba fogott, és a hegy mélyének királya lett. Az Ereborban talált rá az Arkenkő nevű drága kincsre, a Hegy Szívére. De a fia, I. Thorin tovább költözött a távoli északra a Szürkehegységbe, ahol most Durin népe lassanként összegyülekezett; ez a hegység ugyanis gazdag volt, és majdnem feltáratlan. De a hegyeken túli pusztákon sárkányok tanyáztak, s ahogy múltak az évek, ismét megerősödtek és elszaporodtak; hadat indítottak a törpök ellen, és fosztogatták bányáikat. Végül I. Dáint a fiával, Frórral együtt a barlangcsarnoka küszöbén megölte egy nagy hidegsárkány.
Nem sokkal ezután Durin népe szinte maradék nélkül otthagyta a Szürkehegységet. Dáin harmadik fia, Grór a Vasdombok közé ment, sok követőjével együtt; de Thrór, Dáin utódja, apai nagybátyjával, Borinnal és a többi törppel visszatért az Ereborba. Thrór visszavitte Thráin Nagycsarnokába az Arkenkövet, majd ő is, népe is virult és gazdagodott, jó barátságban a környéken élő emberekkel. A törpök ugyanis nemcsak bámulatba ejtő és szépséges tárgyakat készítettek, hanem nagy értékű fegyvereket és páncélokat is; köztük és a Vasdombokban lakozó atyafiságuk közt nagyban folyt az ércszállítás. Így a Celduin (Sebes folyó) és a Carnen (Vörösvíz) közt élő északi emberek megerősödtek, és minden ellenségüket visszaszorították; a törpök pedig bőségben éltek, és vígan lakomáztak-daloltak az erebori csarnokokban.
Ily módon az Erebor gazdagságának a híre messzi földön elterjedt, és a sárkányok fülébe is eljutott, végül pedig Arany Szmóg, az akkori idők sárkányainak legnagyobbika felkerekedett, se szó, se beszéd Thrór király ellen indult, és lángok közt leszállt a Hegyre. Így aztán hamarosan elpusztult az egész ország, a közeli Suhatag város romba dőlt és elnéptelenedett; Szmóg pedig behatolt a Nagy Csarnokba, és végigfeküdt egy aranyágyon.
A fosztogatásból és tűzvészből Thrór atyafiságának jó része elmenekült; végül utolsóként egy titkos ajtón át maga Thrór és a fia, II. Thráin is elhagyta a csarnokokat. Földönfutókként indultak hosszú vándorútra dél felé, egész családjukkal.[49] Egy kis csapatban velük tartott néhány rokonuk és hívük is.
Évekkel ezután az öreg, szegény és reménye vesztett Thrór átadta fiának, Thráinnak az egyetlen nagy kincset, ami még a birtokában volt: az utolsót a Hét Gyűrű közül; azután pedig elment, és csak egyetlen öreg társát vitte magával, akit Nárnak hívtak. Búcsúzáskor ezt mondta Thráinnak a Gyűrűről:
– Lehet, hogy erre az alapra egyszer még új vagyont építhetsz, habár nem nagyon valószínű. De csakis arany szülhet aranyat.
– Csak nem akarsz visszatérni az Ereborba? – kérdezte Thráin.
– Ugyan, az én koromban! – legyintett Thrór. – A Szmóg elleni bosszút rád bízom meg a fiaidra. De elegem van a szegénységből és az emberek gúnyolódásából. Elmegyek körülnézni, hátha találok valamit. – Azt nem mondta, hogy hová.
Talán egy kicsit meghibbant öregségében, balsorsában meg a sok ábrándozásban, hogy őseinek idején milyen nagy volt Mória pompája; vagy talán a Gyűrű kezdte meg a rontást, miután az ura felébredt, és azért kergette esztelenségbe meg pusztulásba Thrórt. Dúnföldről, ahol akkoriban tanyáztak, észak felé indult Nárral; átkeltek a Vörösfok hágón, és leereszkedtek az Azanulbizarba.
Amikor Thrór Móriába ért, a Kaput nyitva találta. Nár kérte, hogy legyen óvatos, de ő nem hallgatott rá, és büszkén besétált, mint a hazatérő jogos tulajdonos. De nem jött vissza. Nár még napokig várt, a közelben rejtőzködve. Egyszer aztán hangos kiáltást hallott: kürt harsant, és egy testet dobtak ki a lépcsőre. Nár rosszat sejtett: talán Thrór az; megpróbált közelebb lopózni, de egy hang rákiáltott a kapun belülről:
– Gyere csak, szakállas! Innen is látunk. De ma nem kell félned. A futárunk leszel.
Akkor Nár odament, és látta, hogy csakugyan Thrór teste az, de a fejét levágták, és arccal lefelé fordították. Mialatt ott térdelt, ork-röhögést hallott az árnyékból, és a hang azt mondta:
– Ha a koldusok nem várnak az ajtó előtt, hanem beosonnak és lopni próbálnak, így bánunk el velük. Ha a fajtádból megint ide dugná valaki a mocskos szakállát, ugyanígy fog járni. Eredj, mondd meg nekik! De ha a családja kíváncsi rá, hogy ki a király itten, a név rá van írva az arcára. Én írtam rá! Én öltem meg! Én vagyok az úr!
Akkor Nár megfordította a fejet, és a homlokra égetve törprúnákat látott, úgyhogy el tudta olvasni ezt a nevet: AZOG. A név aztán neki is ott maradt beégetve a szívében, akárcsak az összes többi törpnek. Nár fel akarta emelni a fejet, de Azog hangja rászólt:
– Dobd el! Pusztulj innét! Itt a béred, koldus-szakáll. – Egy kis zacskó vágódott hozzá. Néhány lyukas garas volt benne.
Nár sírva menekült az Ezüstéren; de egyszer visszanézett, és látta, hogy az orkok kijöttek a kapun, felaprítják a holttestet, a darabjait pedig a fekete varjaknak dobálják.

Ezzel a történettel tért haza Nár; Thráin pedig, miután kisírta magát és megtépte a szakállát, hallgatásba merült. Hét napig ült egy helyben, és nem szólt egy szót sem. Aztán felállt, és azt mondta: – Ezt nem lehet tűrni! – Így kezdődött a törpök meg az orkok háborúja, amely hosszú volt és gyilkos, és főként mély zugokban vívták a föld alatt.
Thráin nyomban futárokat menesztett északra, keletre meg nyugatra, hogy hírül vigyék, ami történt; de így is három évig tartott, amíg a törpök összeszedték hadaikat. Durin népe egybegyűjtötte minden katonáját, és a többi Atya nemzetségei is nagy seregeket küldtek, mert haragra gerjesztette őket a fajtájuk Legidősebbjének ivadékán esett gyalázat. Amikor minden készen volt, egyenként megtámadták és feldúlták az orkok minden erődjét, amelyre csak rátaláltak Gundabadtól egészen a Nőszirom folyóig. Mindkét fél könyörtelenül harcolt; sok életet oltva ki és sok kegyetlenséget követve el mind sötétben, mind világosban. De a győzelmet a törpök aratták le, erősebb hadaikkal, páratlan fegyvereikkel és haragjuk lángjával, amely fennen lobogott, miközben Azogra vadászva minden lyukat átkutattak a hegy alatt.
Végül is a menekülő orkok Móriában gyűltek össze, az üldöző törp-sereg pedig az Azanulbizarba érkezett. Ez egy nagy völgy volt a hegyek karjai között; a Khaled-záram tó körül, és régtől fogva Khazad-dûm királyságához tartozott. Mikor a törpök meglátták a domboldalon régi hajlékuk kapuját, dühödt kiáltás szakadt fel belőlük, és mennydörgésként visszhangzott a völgyben. De a fölöttük lévő lejtőkön már csatasorban állt az ellenség nagy serege; és a kapukon át csak úgy özönlöttek kifelé az orkok, akiket Azog végszükség esetére tartogatott.
A szerencse eleinte nem kedvezett a törpöknek, mert sötét, téli idő volt, nem sütött a nap, az orkok pedig nem ijedtek meg, túlerőben is voltak, és ők foglalták el a magasabb terepet. Így kezdődött az azanulbizari (tünde-nyelven: nanduhirioni) csata, amelynek az emlékétől még ma is borzonganak az orkok, és sírnak a törpök. A Thráin vezetése alatt álló élcsapat első rohamát visszaverték az orkok; nagy veszteségeket okozva, és Thráint beszorították egy erdőbe, hatalmás fák közé, amilyenek akkoriban még nőttek ott a Khaled-záram mellett. Itt esett el Frerin, a fia, meg Fundin, a rokona, és még sokan mások; Thráin és Thorin pedig megsebesült.[50] Ide-oda hullámzott a csata, nagy vérontással, mígnem a vasdombiak végül eldöntötték a sorsát. Grór fia, Náin páncélos harcosai később érkeztek a küzdőtérre, frissek voltak, és egészen Mória küszöbéig kergették az orkokat, nagy „Azog! Azog!” kiáltásokkal, mindenkit levágva a bányászfejszéikkel, aki az útjukba állt.
Akkor Náin megállt a Kapu előtt, és fennhangon kiáltotta: – Azog! Ha odabent vagy, gyere ki! Vagy idekint a völgyben netán túl kemény a játék?
Erre már kijött Azog: nagydarab ork volt, de fürge és erős; hatalmas fején vassisak. Még sokan jöttek vele, hozzá hasonlók, a testőrei, és amikor összecsaptak Náin katonáival, Azog Náinhoz fordult:
– Mi az, már megint egy koldus az ajtóm előtt? Neked is bélyeget süssek a homlokodra? – Ezzel nekirontott Náinnak, és harcolni kezdtek. De Náint szinte elvakította a harag, és fáradt is volt már a harctól, Azog pedig friss, fene ádáz és fortélyos. Aztán Náin összeszedte maradék erejét és lesújtott, de Azognak sikerült félreugrania, és belerúgott Náin lábába, úgyhogy a fejsze csak a követ találta el, amelyen Azog állt az előbb, Náin pedig előrebukott. Akkor Azog egy gyors csapással lesújtott a nyakára. A páncélgallért nem tudta átvágni, de a csapás olyan erős volt, hogy Náin nyaka eltört, és a törp-vezér elesett.
Azog pedig nevetett, és felszegte a fejét, hogy diadalában rikkantson egy nagyot, de torkára forrt a kiáltás. Meglátta ugyanis, hogy egész serege hanyatt-homlok menekül a völgyben, a törpök pedig erre is, arra is mindenkit lekaszabolnak, akit csak tudnak, és a megfutamítottak nagy visítozással szaladnak dél felé. Csaknem minden testőre is holtan hevert. Azog sarkon fordult, és visszafutott a Kapuhoz.
A lépcsőkön egy törp szökellt utána, piros fejszével. Náin fia volt az, Vaslábú Dáin. Épp a bejárat előtt utolérte Azogot, ott helyben megölte, és levágta a fejét. Ez nagy hőstett volt, hiszen Dáin akkor a törpök szemében még csak kamasznak számított. De hosszú élet és sok harc várt még rá, mígnem végül öregen bár, de meg nem törve elesett a Gyűrűháborúban. Tettét bátran és lángoló haraggal hajtotta végre; mégis azt mondják, hogy amikor visszajött a Kaputól, szürke volt az arca, mint az olyannak, aki nagy félelmet állt ki.
Mikor aztán véget ért a csata, a megmaradt törpök egybegyűltek az Azanulbizarban. Fogták Azog fejét, szájába tömték az aprópénzes erszényt, és máglyára vetették. De aznap este nem ültek tort és nem daloltak, mert annyi volt a halottjuk, hogy fájdalmukban számba se tudták venni. Azt mondják, jó, ha a fele részük épen maradt, vagy reménykedhetett a gyógyulásban.
Mindazonáltal reggel Thráin odaállt elébük. Fél szemére megvakult, és a lába is megsebesült, úgyhogy sántított, de azt mondta: – Jól van! Győztünk! Khazad-dûm a miénk!
De a többiek azt felelték: – Lehet, hogy Durin ivadéka vagy, de azért fél szemmel is jobban láthatnál. Ezt a háborút a bosszúért vívtuk meg, és bosszút is álltunk. Csakhogy nem érezzük édesnek. Ha ez volna a győzelem, akkor a mi markunkba nem fér bele.
Akik pedig nem Durin népéhez tartoztak, még ezt is mondták: – Khazad-dûm nem a mi atyáink háza volt. Ugyan mi mást jelent nekünk, mint kincsek be nem váltott ígéretét? Most pedig, ha már a nekünk járó jutalmak és vérváltságok nélkül kell távoznunk innen, akkor jobb, ha minél hamarabb visszatérünk otthonunkba.
Akkor Thráin Dáinhoz fordult, és azt kérdezte: – De a tulajdon vérrokonom csak nem akar elhagyni?
– Nem – felelte Dáin. – Te vagy népünk atyja, mi pedig vérünket ontottuk érted, és máskor is ontani fogjuk. De Khazad-dûmba nem megyünk be. Te sem mégy be Khazad-dûmba. Egyedül én láttam, mi van a Kapu homályán túl. Mögötte most is vár reád Durin Veszte. Előbb változzék meg a világ, és jöjjön el egy másik hatalom, nem a miénk: Durin népe csak akkor vonulhat be ismét Móriába.

Így hát Azanulbizar után a törpök ismét szétszéledtek. De előbb nagy fáradsággal mindent leszedtek a halottaikról, nehogy az orkok, ha visszajönnek, sok fegyvert meg páncélt találjanak. Mondják, hogy a csatatérről távoztában minden törp görnyedezett súlyos terhe alatt. Aztán sok máglyát raktak, és mindegyik nemzetség elégette a halottait. Döngött a fejsze, dőltek a fák a völgyben, amely azóta is kopár maradt, és a tüzek füstje Lórienig ellátszott.[51]
Miután a szörnyűséges tüzek elhamvadtak, a szövetségesek hazatértek, és Vaslábú Dáin visszavezette atyja népét a Vasdombokba. Akkor a nagy máglya mellett állva Thráin így szólt Tölgypajzsos Thorinhoz: „Lesz, aki azt mondja, hogy nagy árat fizettünk ezért a fejért! Mi legalábbis a királyságunkat adtuk érte. Visszajössz-e most velem az üllőhöz? Vagy inkább gőgös ajtók előtt akarsz koldulni a kenyeredért?”
– Az üllőhöz térek vissza – felelte Thorin. – A kalapácstól legalább erős marad a karunk, amíg újra élesebb szerszámot nem foghat.
Így hát Thráin és Thorin a maradék kíséretükkel (többek közt Balinnal és Glóinnal) visszatértek Dúnföldre, majd nem sokkal utóbb továbbmentek, és Eriadorban vándoroltak, míg végül letelepedtek a száműzetésben az Ered Luin keleti oldalán, túl a Lúnon. Akkoriban főleg vasból kovácsoltak mindenfélét, de azért boldogultak valahogy, és lassanként a számuk is megnövekedett.[52] De mint Thrór mondta, a Gyűrűnek arany kellett, hogy aranyat szülhessen, ahhoz pedig, akárcsak a többi nemesfémhez, alig jutottak hozzá, vagy egyáltalán nem.

Erről a Gyűrűről ejtenünk kell itt egy-két szót. A Durin népéhez tartozó törpök azt tartották róla, hogy elsőnek készült a Hét közül; úgy mondják, III. Durin Khazad-dûm-i király maguktól a tünde-kovácsoktól kapta, nem pedig Szaurontól, habár az bizonyos, hogy Szauron gonosz hatalma sosem engedte el a Gyűrűt, hiszen közreműködött mind a hétnek az elkészítésében. De a Gyűrűt nem mutogatták a birtokosai; nem is beszéltek róla, és többnyire csak a haláluk előtt adták tovább, úgyhogy senki se tudta biztosan, kinél is található. Némelyek azt hitték, hogy Khazad-dûmban maradt, a királyok titkos sírjaiban, ha ugyan fel nem fedezték és ki nem fosztották őket; Durin utódjának nemzetsége pedig úgy gondolta (tévesen), hogy Thrórnál volt, amikor meggondolatlanul visszatért Khazad-dûmba. Hogy azután mi történt vele, nem tudták. Azog holttestén hiába keresték.[53]
Mindazonáltal lehetséges, és a törpök ma már nem kételkednek benne, hogy Szauron a maga mesterkedéseivel rájött, kinél is van ez a Gyűrű, az utolsó, amely még szabad maradt, s hogy Durin ivadékainak különleges balszerencséjét főleg az ő gonoszsága idézte elő. A törpöket ugyanis még a Gyűrűvel sem lehetett igába fogni. A Gyűrűk ereje csak egyféleképpen hatott rájuk: fellobbantotta szívükben az arany és más értékes holmik utáni vágyat; ha ezekhez nem sikerült hozzájutniuk, minden egyebet haszontalannak éreztek, és ádáz haraggal, bosszúszomjasan fordultak mindenki ellen, aki megfosztotta őket kincseiktől. De kezdettől fogva olyan fából voltak faragva, hogy konokul ellenálltak bármiféle uralomnak. Leverni vagy megölni igenis lehetett őket, de árnyékká, egy idegen akarat rabszolgáivá alacsonyítani soha; ezért maradt az életük is független bármiféle Gyűrűtől: se meg nem hosszabbodott, se meg nem rövidült tőle.
Szauronban pedig ettől csak még nagyobb lett a gyűlölet, meg a vágy is, hogy kiforgassa őket birtokukból.

Részben talán a Gyűrű káros befolyásának tudható be, hogy néhány esztendő elmúltával Thráinon erőt vett a nyugtalanság és az elégedetlenség. Másra se tudott gondolni, csak az aranyra. Végül, amikor már nem bírta tovább; eszébe jutott az Erebor, és elhatározta, hogy visszamegy oda. Thorinnak nem árulta el, miféle indulat dúl a szívében; csak felkerekedett Balinnal, Dwalinnal és még egypár törppel együtt; búcsút mondott, és elment.
Hogy azután mi történt vele, nemigen tudjuk. Valószínű, hogy mihelyt útra kelt társaival, Szauron megbízottai a nyomába eredtek. Farkasok követték, orkok leselkedtek rá, gonosz madarak köröztek az útja fölött, és minél messzebbre jutott észak felé, annál több balszerencse érte. Egy sötét éjszakán, amikor az Anduinon túl vándorolt társaival, fekete eső zúdult rájuk, és a Bakacsinerdő peremének lombjai alatt kellett menedéket keresniük. Reggelre Thráin eltűnt a táborból, és társai hiába kiáltoztak utána. Még napokig keresték, majd végül felhagytak a reménnyel, és visszatértek Thorinhoz. Csak jóval később tudódott ki, hogy Thráint élve elfogták, és Dol Guldur aknáiba vitték. Itt megkínozták, és elvették tőle a Gyűrűt; végül meg is halt.
Így Tölgypajzsos Thorin lett Durin örököse, de nem sok reménnyel gondolhatott az örökségére. Kilencvenöt éves volt, amikor Thráin eltűnt: délceg tartású, szép szál törp; de úgy látszott, nem akar egyebet, mint megmaradni Eriadorban. Ott dolgozott sokáig, kereskedett és gazdagodott, amennyire csak tudott; körülötte pedig sokasodott a nép, mert Durin vándorló nemzetségéből sokan meghallották, hogy ott él nyugaton, és ők is odatelepültek. Most már szép csarnokaik voltak a hegyekben, sok mindent fel is halmoztak, és nem ment olyan rosszul a sorsuk, de a dalaikban még mindig a távoli Magányos Hegyről álmodoztak.
Múltak az évek. Thorin szívében megint felizzott a parázs, mindig csak a nemzetségét ért sérelmeken rágódott, meg az örökölt bosszúvágyon, ami a Sárkány ellen fűtötte. Fegyverek, hadak, szövetségek jártak az eszében, mialatt nagy kalapácsának csengése betöltötte a műhelyt; de a hadak szétszéledtek, a szövetségek felbomlottak, és a nép közt nemigen akadtak fejszések; így aztán Thorinban reménység nélkül lángolt a nagy harag, miközben lesújtott üllőjén az izzó vasra.
De a véletlen végül is úgy hozta, hogy Thorin találkozott Gandalffal, és ez a találkozás nemcsak Durin nemzetségének a sorsát változtatta meg, hanem más, nagyobb jelentőségű következményekkel is járt. Thorin egyszer[54] hazafelé tartott egy útjáról, és éjszakára megszállt Bríben. Gandalf is ott volt éppen. Ő a Megyébe igyekezett, ahol már vagy húsz éve nem járt. Fáradt volt, ott szeretett volna megpihenni egy ideig.
Sok egyéb gondja közt az északon uralkodó veszélyes állapotok is nyugtalanították; akkor már tudta ugyanis, hogy Szauron háborút forral, és mihelyt elég erősnek érzi magát, meg akarja támadni Völgyzugolyt. De ha kelet felől bármiféle kísérlet történik az angmari földek és az északi hegyszorosok visszaszerzésére, ennek most már csak a vasdombi törpök állnak az útjában. A Vasdombokon túl pedig a Sárkány pusztája terül el. Szauron iszonyatos fegyverként használhatja fel a Sárkányt. Milyen módon lehetne tehát végezni Szmóggal?
Gandalf éppen ezeken töprengett, amikor Thorin megállt előtte, és azt mondta: – Gandalf uram, én ugyan csak látásból ismerlek, de most nagyon örülnék, ha beszélhetnék veled. Újabban sokszor eszembe jutottál, mintha csak ösztökélne valami, hogy keresselek meg. És meg is kerestelek volna, ha tudom, hogy hol talállak.
Gandalf meglepetten nézett rá. – Ez igazán különös, Tölgypajzsos Thorin – mondta aztán. – Tudniillik én is sokat gondoltam rád, és noha most a Megyébe igyekszem, eszembe jutott, hogy a te csarnokaid is útba esnek.
– Nevezd őket csarnokoknak, ha úgy tetszik – felelte Thorin. – Igazából csak száműzöttek szegényes hajlékai. De ha mégis eljönnél, szívesen látunk. Mert azt mondják rólad, hogy bölcs vagy, és bárki másnál többet tudsz arról, ami a világban történik; nekem pedig sok minden nyomja a szívemet, és örülnék, ha tanácsot adnál.
– Elmegyek – mondta Gandalf –, mert úgy sejtem, legalább az egyik gondunk közös. Nekem az erebori Sárkány okoz gondot, és azt hiszem, Thrór unokája sem feledkezett meg róla.
Másutt részletesebben meg van írva, mi lett ebből a találkozásból: miféle különös tervet eszelt ki Thorin megsegítésére Gandalf, hogyan indultak el a Megyéből Thorin meg a társai a Magányos Hegy felé, és milyen nagy jelentőségű, előre nem látott következményekkel járt a vállalkozásuk. Itt csak azt foglaljuk össze, ami közvetlenül Durin népére vonatkozik.
A Sárkányt megölte esgarothi Bard, de Suhatagban csatára került a sor. Az orkok ugyanis, mihelyt tudomást szereztek a törpök visszatéréséről, megtámadták az Erebort; vezérük Bolg volt, annak az Azognak a fia, akit a fiatal Dáin megölt. Ebben az első suhatagi csatában Tölgypajzsos Thorin halálos sebet kapott; meghalt, és a Hegy alatt fektették sírba, mellén az Arken-kővel. Ugyancsak itt estek el Fíli és Kíli; Thorin húgának gyermekei. De Thorin unokafivére, Vaslábú Dáin, aki a Vasdombok közül jött a segítségére, és egyben jogos örököse is volt, ekkor II. Dáin néven király lett, és a Hegy alatt feltámadt a királyság, amiként Gandalf is kívánta. Dáin nagy és bölcs királynak bizonyult; uralkodása alatt a törpök virultak és megerősödtek.
Ugyanebben az évben (2941), nyár vége felé, Gandalfnak végre sikerült rávennie Szarumánt és a Fehér Tanácsot, hogy intézzenek támadást Dol Guldur ellen, Szauron pedig visszavonult és Mordorba ment, mert azt hitte, hogy ott biztonságban lesz minden ellenségétől. Így aztán, amikor végül kitört a háború, a támadás fő ereje dél felé irányult; de Szauron messzire nyúló jobb keze még így is sok bajt okozhatott volna északon, ha Dáin király és Brand király nem állnak az útjában. Ezt Gandalf később meg is mondta Frodónak és Gimlinek, amikor egy ideig együtt voltak Minas Tirithben. Nem sokkal azelőtt Gandalf távoli eseményekről kapott hírt.
– Thorin eleste nagy bánattal töltött el – mondta Gandalf –, most pedig azt halljuk, hogy Dáin is elesett az újabb suhatagi harcokban, mialatt mi itt harcoltunk. Azt mondanám, nagy a veszteség, ha nem volna inkább csoda, hogy élemedett korában még mindig olyan nagy erővel tudta forgatni a fejszéjét, mint mondják, kitartva Brand király holtteste mellett az erebori kapu előtt, amíg le nem szállt a sötétség. De másképpen és sokkal rosszabbul is történhetett volna. Amikor a nagy pelennori csatára gondoltok, a suhatagi csatákat és Durin népének vitézségét se feledjétek. Gondoljátok meg, mi lett volna. Sárkánytűz és ádáz kardok Eriadorban, sötét éjszaka Vőlgyzugolyban. Gondorban most nem volna királynő. Még győzelmesen is csak romok közé térhetnénk ide vissza. De mindez elhárult – mert egy kora tavaszi estén találkoztam Bríben Tölgypajzsos Thorinnal. Véletlenül összefutottunk egymással, ahogy Tengerközben mondani szokás.
Dis II. Thráinnak volt a lánya. Ő az egyetlen törp-asszony, akiről ezekben a históriákban említés történik. Gimli azt mondta, hogy a törp-asszonyok kevesen vannak, az egész népnek talán egyharmadát sem teszik ki. Nemigen hagyják el otthonukat, csak végszükség esetén. Hangjuk, külsejük, és ha útra kelnek, az öltözékük is annyira hasonló a törp-férfiakéhoz, hogy más népek szeme és füle meg se tudja különböztetni őket. Az emberek közt ezért terjedt el az az ostoba elképzelés, hogy törp-asszonyok nem is léteznek, és a törpök „kövekből nőnek ki”.
Asszonyaik alacsony számával magyarázható, hogy a törpök fajtája csak lassan sokasodik, és veszélybe kerül, ha nincs biztos tanyája. A törpök ugyanis egész életükben csak egyszer nősülnek vagy egyszer mennek férjhez, és roppant féltékenyek, mint minden más dologban is, ami a jogaikba vág. Végső soron a törp-férfiaknak egyharmada sem lép házasságra. Nem minden nő megy ugyanis férjhez; van, aki nem is akar; mások akarnának ugyan, de csak egyvalakihez, akit nem kaphatnak meg, és ezért inkább a többiről is lemondanak. Sok férfi szintén nem kívánja a házasságot, mert teljesen leköti a mestersége.
Glóin fia Gimli nevezetes törp-személyiség, mert egyike volt a Kilenc Vándornak, aki útra kelt a Gyűrűvel; a Gyűrűháború alatt mindvégig Elessar király társaságában maradt. Tündebarátnak is nevezték, mert nagy szeretet fűzte Legolashoz, és mert őszinte hódolattal adózott Galadriel úrnőnek.
Szauron bukása után Gimli az erebori törpök egy részével délre költözött, és a Csillogó Barlangok ura lett. Sok kiváló gondori és rohani alkotást ő készített a népével. Minas Tirithnek új kapukat kovácsoltak mithrilből és acélból a régiek pótlására, melyeket a Boszorkányúr betört. Gimli barátja, Legolas is délre költözött a Zölderdőből más tündékkel együtt, és Ithiliában telepedtek le; az összes nyugatföldek közül megint ez lett a legszebb tartomány.
Mikor azonban Elessar király búcsút mondott az életnek, végül Legolas is követte szíve óhaját, és elhajózott a Tengeren.

 

Itt következik a Piros Könyv egyik legutolsó bejegyzése

Mondják, hogy Legolas magával vitte Glóin fia Gimlit, mert olyan nagy barátság volt közöttük, mint tünde és törp közt még soha. Ha ez igaz, akkor nagyon különös: különös, hogy Gimli bármiféle barátság kedvéért hajlandó volt elhagyni Középföldét; hogy az eldák befogadták; hogy a Nyugat Urai megengedték. De azt mondják, Gimli azért is ment, mert szerette volna újra látni Galadriel szépségét; elképzelhető tehát, hogy Galadriel, akinek nagy tekintélye volt az eldák között, megszerezte Gimlinek ezt a kiváltságot. Többet erről a tárgyról nem mondhatunk.

*Csillaggal jelölve azok, akiket Durin népe királynak tartott, akár száműzetésben voltak, akár nem. Tölgypajzsos Throin többi társa közül, akik elkísérték erebori útján, Durin házához tartoztak még Ori, Nori és Dori, Thorin távolabbi rokonai; Bifur, Bofur és Bombur a móriai törpöktől származtak, de nem tartoztak Durin nemzetségéhez: A jel korai halált jelent.

 

B. FÜGGELÉK
Esztendők számlálása

 

A NYUGATFÖLDEK KRONOLÓGIÁJA

Az első kor a Nagy Csatával ért véget, melyben a valinori sereg leszámolt Thangorodrimmal[55] és megdöntötte Morgothot. Ezután a noldák java része visszatért a Messzi Nyugatra[56] és Eresseában ütött tanyát, ahová Valinorból is ellátni; sokan a sindák közül is átkeltek a tengeren.
A másodkor azzal ért véget, hogy sikerült először megdönteni Szauront, Morgoth szolgáját, és megszerezni az Egy Gyűrűt.
A harmadkor a Gyűrűháborúval ért véget; de a negyedkort csak attól fogva számították, hogy Elrond úr eltávozott, és beköszöntött az emberek uralmának ideje, amikor Középfölde összes többi „beszélő népe” hanyatlani kezdett.[57]
A negyedkorban a régebbi korszakokat sokszor Óidőknek nevezték; a pontos szóhasználatban ez a kifejezés csak a Morgoth elűzését megelőző időkre vonatkozott. Ennek a kornak a történetét itt nem ismertetjük.

 

A MÁSODKOR

Ezekben az években sok keserűség érte a középföldi embernépet, de Númenor dicsősége fennen ragyogott. A középföldi eseményekről csak szórványos és rövid feljegyzések maradtak, a bennük lévő dátumok pedig sokszor bizonytalanok.
Ennek a kornak a kezdetén még sok nemestünde volt Középföldén. Legtöbbjük az Ered Luintól nyugatra lévő Lindonban élt; de még a Barad-dûr megépítése előtt sok sinda keletre vándorolt, és több királyságot alapított a távoli erdőkben, ahol az alattvalóik főleg erdőtündék voltak. A Nagy Zölderdő északi részében például Thranduil volt a király. A Lúntól északra fekvő Lindonban élt Gil-galad, a száműzött noldák királyainak utolsó ivadéka. Őt a nyugati tündék legfőbb királyuknak ismerték el. A Lúntól délre fekvő Lindonban egy ideig Celeborn uralkodott, Thingol nemzetségéből; az ő felesége volt Galadriel, a legnagyszerűbb tünde-asszony. Galadrielnek a fivére volt Finrod Felagund, az Emberek Barátja, egykor Nargothrond királya, aki életét áldozta Barahir fia Beren megmentéséért.
Később a noldák egy része áttelepült Eregionba; a Ködhegység nyugati lejtőire, nem messze Mória nyugati kapujától. Azért vándoroltak el, mert tudomásukra jutott, hogy Móriában mithri-t találtak.[58] A noldák híres mesteremberek voltak, és nem viszonyultak olyan barátságtalanul a törpökhöz, mint a sindák; szorosabb barátság mégsem szövődött a két fajta közt, legfeljebb Durin népe és az eregioni tünde-kovácsok tartottak egymással bensőséges kapcsolatot. Celebrimbor volt Eregion ura és a legnagyobb mesterember; ő Feanortól származott.

 

Év

1 Szürkerév és Lindon megalapítása.

32 Az edánok Númenorba érkeznek.

kb. 40 Ered Luinból sok törp érkezik Móriába; elhagyva régi városaikat, az itteni lakosság számát gyarapítják.

442 Elros Tar-Minyatur halála.

kb. 500 Szauron ismét mozgolódni kezd Középföldén.

548 Silmarien születése Númenorban.

600 A númenoriak első hajói megjelennek a partok mentén.

750 A noldák megalapítják Eregiont.

kb. 1000 Szauron, akit nyugtalanít a númenoriak növekvő hatalma, elhatározza, hogy erődítménnyé változtatja Mordort. Elkezdi a Baradûr építését.

1075 Tar-Ancalime lesz Númenor első királynője.

1200 Szauron magához akarja csábítani az eldákat. Gil-galad nem hajlandó tárgyalni vele, de az eregioni kovácsokat sikerül megnyernie. A númenoriak állandó kikötőket kezdenek építeni.

kb. 1500 A Szauron tanítványaivá lett tünde-kovácsok tökélyre fejlesztik mesterségüket. Hozzáfognak a Hatalom Gyűrűinek elkészítéséhez.

kb. 1590 Eregionban elkészül a Három Gyűrű.

kb. 1600 Szauron elkészíti az Orodruinban az Egy Gyűrűt. Befejezi a Barad-dûr építését. Celebrimbor felismeri Szauron szándékait.

1693 Kitör a háború a tündék és Szauron között. A Három Gyűrűt elrejtik.

1695 Szauron hadai behatolnak Eriadorba. Gil-galad Eregionba küldi Elrondot.

1697 Eregion pusztulása. Celebrimbor halála. Mória kapuit bezárják. Elrond visszavonul a noldák maradékával, és megalapítja az imladrisi menedéket.

1699 Szauron meghódítja Eriadort.

1700 Tar-Minastir nagy hajóhadat küld Númenorból Lindonba. Szauron vereséget szenved.

1701 Szauront kiűzik Eriadorból. A Nyugatföldek hosszú ideig békében élnek.

kb. 1800 Ez idő tájt kezdenek a númenoriak településeket létesíteni a partokon. Szauron kelet felé terjeszti ki hatalmát. Númenorra árnyék borul.

2251 Tar-Atanamír trónra lépése. A númenoriak közt elkezdődik a lázongás és pártoskodás. Ez idő tájt tűnnek fel a nazgûlok vagy Gyűrűlidércek, a Kilenc Gyűrű rabszolgái.

2280 Umbart Númenor nagy erődjévé építik ki.

2350 Felépül Pelargir, és a númenori Hűségesek legfőbb kikötője lesz.

2899 Ar-Adûnakhôr trónra lépése.

3175 Tar-Palantír megbánja tetteit. Polgárháború Númenorban.

3255 Arany Ar-Pharazôn trónra lépése.

3261 Ar-Pharazôn tengerre száll, és kiköt Umbarban.

3262 Szauront fogolyként Númenorba viszik.

3262-3310 Szauron elcsábítja a királyt és megrontja a númenoriakat.

3310 Ar-Pharazôn megkezdi a Nagy Sereg szervezését.

3319 Ar-Pharazôn ostrom alá veszi Valinort. Númenor pusztulása. Elendil és fiai megmenekülnek.

3320 Megalakulnak a Száműzöttek Királyságai: Arnor és Gondor. A Kövek szétosztása(II. 259). Szauron visszatér Mordorba.

3429 Szauron megtámadja Gondort, beveszi Minas Ithilt, és elégeti a Fehér Fát. Isildur elmenekül az Anduinon, és Elendilhez megy északra. Anárion megvédi Minas Anort és Osgiliathot.

3430 A tündék és az emberek megkötik Utolsó Szövetségüket.

3431 Gil-galad és Elendil kelet felé vonul, Imladrisba.

3434 A Szövetség serege átkel a Ködhegységen. A dagorladi csata, Szauron veresége. Barad-dûr ostromának kezdete.

3440 Anárion elesik.

3441 Elendil és Gil-galad megdöntik Szauront, de mindketten elesnek. Isildur magához veszi az Egy Gyűrűt. Szauron elmúlása. A Gyűrűlidérceket elnyeli az árnyék. A másodkor vége.

 

A HARMADKOR

Ez volt az eldák hanyatlásának kora. Sokáig békében éltek, használták a Három Gyűrűt, amíg Szauron aludt, és az Egy Gyűrű lappangott; de semmi újat meg nem próbáltak, és csak a múlt emlékei éltették őket. A törpök mély zugokban rejtőztek el, kincseiket őrizve, de amikor a Gonosz ismét felütötte a fejét és újra felbukkantak a sárkányok, kincsestáraikat egymás után kifosztották, és a törpökből vándornép lett. Mória sokáig biztonságos terület maradt, de lakosainak a száma megfogyatkozott, sok palotája sötétbe borult és kiürült. A númenoriak bölcsessége és élettartama is megcsappant, miután a gonoszság köztük is tanyát ütött.
Talán ezer esztendő múltán, mikor az első árnyék homályba borította a Nagy Zölderdőt, Középföldén feltűntek az istarok vagy mágusok. Később úgy hírlett, hogy a Messzi Nyugatról jöttek, azzal a megbízatással, hogy küzdjenek Szauron hatalma ellen, és egyesítsék mindazokat, akik szembe akarnak szállni vele; de nem volt szabad fegyver ellen fegyverrel harcolniuk, sem pedig arra törekedniük, hogy erőszakot alkalmazva és félelmet keltve uralkodjanak a tündék vagy az emberek fölött.
Ennélfogva emberek képében jöttek, s bár sohasem voltak fiatalok, csak igen lassan öregedtek, kezük és elméjük pedig sok mindent meg tudott alkotni. Igazi nevüket csak keveseknek árulták el,[59] és azt a nevet viselték, amit másoktól kaptak. Rendjük két legfőbb tagját (a többiekkel együtt állítólag öten voltak) az eldák Curunírnak, „Ügyes Embernek” és Mithrandirnak, „Szürke Zarándoknak” hívták, az északi emberek viszont Szarumánnak és Gandalfnak. Curunír sokat utazott keleten, és végül Vasudvardon élt. Mithrandir közelebbi barátságot tartott fenn az eldákkal; ő főleg nyugaton vándorolt, és sehol sem telepedett meg hosszabb időre.
Az egész harmadkor folyamán a Három Gyűrű hollétéről csak az őrzőik tudtak. A kor vége felé azonban kitudódott, hogy a gyűrűk eleinte a három legfőbb elda, Gil-galad, Galadriel és Círdan birtokában voltak. Gil-galad Elrondra bízta a gyűrűjét, de Círdan átengedte a magáét Mithrandirnak. Círdan ugyanis távolabbra és mélyebbre látott, mint Középfölde bármely másik lakosa; ő üdvözölte Mithrandirt a Szürkerévnél: tudta, hogy honnan érkezik, és hová fog visszatérni.
„Vedd ezt a gyűrűt, uram – mondotta –, mert nehéz munka vár rád; hadd legyen segítségedre a fáradalmakban, amiket vállaltál. Ez ugyanis a Tűz Gyűrűje, és talán sikerül ismét felgyújtanod vele a szíveket ebben a hűlni készülő világban. De az én szívem a Tengeré, és itt is maradok szürke partjain, amíg az utolsó hajó ki nem bontja vitorláit. Megvárlak.”

 

Év

2 Isildur elülteti Minas Anorban a Fehér Fa egy palántáját. A Déli Királyságot átengedi Meneldilnek. A nősziromföldi vereség; Isildur és három legidősebb fia elesik.

3 Ohtar Imladrisba viszi a Narsil töredékeit.

10 Valandil trónra lépése Arnorban.

100 Elrond feleségül veszi Celeborn lányát.

139 Megszületnek Elrofid fiai, Elladan és Elrohir.

241 Arwen Undómiel születése.

420 Ostoher király újra felépíti Minas Anort.

490 A keletlakók első betörése.

500 I. Rómendacil legyőzi a keletlakókat.

541 Rómendacil csatában elesik.

830 Falastur megalapítja a gondori hajókirályok dinasztiáját.

861 Erendur halála és Arnor felosztása.

933 I. Earnil király beveszi Umbart, amely ezután Gondor erődítménye lesz.

936 Earnil a Tengerbe vész.

1015 Ciryandil király elesik Umbar ostrománál.

1050 Hyarmendacil meghódítja Haradot. Gondor hatalmának tetőfoka. Ez idő tájt borul árnyék a Zölderdőre: az emberek Bakacsinerdőnek kezdik nevezni. A krónikák először említik a gyaplábúakat, perianok-at (i-Periannath), beszámolva arról, hogy Eriadorba érkeztek.

kb. 1100 A bölcsek (az istarok és a fő eldák) rájönnek, hogy gonosz hatalom fészkelte be magát Dol Guldurba. Úgy vélik, a nazgûlok közül való.

1149 Atanatar Alcarin uralkodásának kezdete.

kb. 1150 Az irhafakók Eriadorba érkeznek. A sztúrok átkelnek a Vörös-fok-hágón, és a Folyóközbe vagy Dúnföldre vándorolnak.

kb. 1300 Ismét sokasodnak a baljós jelek. A Ködhegységben elszaporodnak az orkok, és megtámadják a törpöket. Újra megjelennek a nazgûlok. Vezérük északnak fordul, és eléri Angmart. A perianok nyugat felé vándorolnak; sokan letelepednek Bríben.

1356 I. Argeleb király elesik a Rhudáurral vívott csatában. A sztúrok ez idő tájt vándorolnak el a Folyóközből, és egy részük visszatér Vadonföldre.

1409 Az angmari Boszorkányúr betör Arnorba. I. Arveleg király elesik. Fornost és Tyrn Gorthad védelme. Az Amon Sûl-i torony lerombolása.

1432 Valacar gondori király meghal, és elkezdődik a Rokonviszály Polgárháborúja.

1437 Osgiliath leég, a palantír elvész. Eldacar Rhovanionba menekül; fiát, Ornendilt meggyilkolják.

1447 Eldacar visszatér, és elűzi a bitorló Castamirt. Csata az Erui átkelőjénél. Pelargir ostroma.

1448 Szökevény lázadók elfoglalják Umbart.

1540 Aldamir király elesik a haradiakkal és az umbari kalózokkal vívott háborúban.

1551 II. Hyarmendacil leveri a haradi embereket.

1601 A perianok nagy számban elvándorolnak Bríből, és a Baranduinon túl földet kapnak II. Argelebtől.

kb. 1630 Csatlakoznak hozzájuk a Dúnföldről érkező sztúrok.

1634 Kalózok dúlják fel Pelargirt, és megölik Minardil királyt.

1636 A Fekete Vész kipusztítja Gondort. Meghal Telemnar király, gyermekeivel együtt. Minas Anorban elpusztul a Fehér Fa. A Vész továbbterjed észak és nyugat felé, Eriadorban nagy területek néptelenné válnak. A Baranduinon túl a perianok túlélik a vészt, de közülük is sokan elhullanak.

1640 Tarondor király átköltözteti a királyi házat Minas Anorba, és egy új Fehér Fát ültet. Osgiliath kezd romba dőlni. Mordor felé őrség nélkül marad a határ.

1810 Telumehtar Umbardacil király visszafoglalja Umbart és elűzi a kalózokat.

1851 Az ekhósok első támadásai Gondor ellen.

1856 Gondor elveszti keleti területeit, II. Narmacil harcban elesik.

1899 Calimehtar király megveri az ekhósokat a dagorladi síkon.

1900 Calimehtar megépíti a Fehér Tornyot Minas Anorban.

1940 Gondor és Arnor felújítja kapcsolatait és szövetségre lép. Arvedui feleségül veszi Fírielt, a gondori Ondoher lányát.

1944 Ondoher csatában elesik. Earnil Dél-Ithiliában megveri az ellenséget. Ezután győz a Tábori csatában, és a Holtlápba kergeti az ekhósokat. Arvedui magának követeli Gondor koronáját.

1945 II. Earnil megkapja a koronát.

1974 Az Északi Királyság vége. A Boszorkányúr lerohanja Arthedaint és beveszi Fornostot.

1975 Arvedui vizbe fúl a Forochel öbölben. Az annúminasi és Amon Sûl-i palantír-ok eltűnnek. Earnur hajóhaddal jön Lindonba. A Boszorkányúr vereséget szenved a fornosti csatában, és Ettenszíkig üldözik. Aztán eltűnik északról.

1976 Aranarth felveszi a Dúnadánok Vezére címet. Az arnori kincseket Elrondra bízzák.

1977 Frumgar északra vezeti az éothéodokat.

1979 Mocsolyaszegi Bukka a Megye első thánja lesz.

1980 A Boszorkányúr Mordorba érkezik, és ott összetoborozza a nazgûlokat. Móriában felbukkan egy balrog, és megöli VI. Durint.

1981 I. Náin elesik. A törpök elmenekülnek Móriából. A Lórienben élő erdőtündék közül sokan délre menekülnek. Amroth és Nimrodel eltűnik.

1999 I. Thráin Ereborba érkezik, és törp-királyságot alapít „a Hegy alatt”.

2000 A nazgûlok elhagyják Mordort, és ostrom alá veszik Minas Ithilt.

2002 Minas Ithil elesik, ezután Minas Morgulnak hívják. A palantír hadizsákmány lesz.

2043 Earnur lesz Gondor királya. A Boszorkányúr kihívást intéz hozzá.

2050 Újabb kihívás. Earnur elmegy Minas Morgulba, és többé nem tér vissza. Mardil lesz az első uralkodó Helytartó.

2060 Dol Guldur hatalma növekvőben. A Bölcsek attól tartanak, hogy talán Szauron ölt ismét alakot.

2063 Gandalf Dol Guldurba megy. Szauron visszavonul, és keleten rejtőzik el. Az Éber Béke kezdete. A nazgûlok nyugton maradnak Minas Morgulban.

2210 I. Thorin Ereborból észak felé megy a Szürkehegységbe, ahol Durin népének maradéka gyülekezik.

2340 I. Isumbras lesz a tizenharmadik thán, az első a Tuk nemzetségből. Az Aggbak nemzetség elfoglalja Bakföldet.

2460 Az Éber Béke véget ér. Szauron friss erőkkel tér vissza Dol Guldurba.

2463 Megalakul a Fehér Tanács. Ez idő tájt találja meg a sztúr Déagol az Egy Gyűrűt. Szméagol meggyilkolja.

2470 Szméagol-Gollam elrejtőzik a Ködhegységben.

2475 Újabb támadások Gondor ellen. Osgiliath végleg romba dől, kőhídja összeomlik.

kb. 2480 Az orkok titkos erődöket kezdenek építeni a Ködhegységben, hogy elzárhassanak minden átjárót Eriadorba. Szauron a maga teremtményeivel kezdi benépesíteni Móriát.

2509 A Lórienbe utazó Celebrían rajtaütés áldozata lesz a Vörös-fok-hágónál, és mérgezett sebet kap.

2510 Celebrían tengerentúli útra indul. Calenardhonba orkok és keletlakók törnek be. Ifjú Éorl győzedelmeskedik a celebrant-mezei csatában. A rohírok letelepednek Calenardhonban.

2545 Éorl elesik a lankási csatában.

2569 Éorl fia Brego befejezi az Aranycsarnok építését.

2570 Brego fia Baldor belép a Tiltott Ajtón, és odavész. Ebben az időben bukkannak fel újra a sárkányok a távoli északon, és zaklatni kezdik a törpöket.

2589 Egy sárkány megöli I. Dáint.

2590 Thrór visszatér Ereborba. Fivére, Grór, a Vasdombok közé megy.

kb. 2670 Tobold „pipafüvet” ültet a Megye Déli Fertályában.

2683 II. Isengrim lesz a tizedik thán, és ásatásokat kezd Nagyszmiálban.

2698 I. Ecthelion újra felépíti Minas Tirithben a Fehér Tornyot.

2740 Orkok újabb betörései Eriadorba.

2747 Tuk Bandobras az Északi Fertályban megver egy orkbandát.

2758 Rohant támadások érik nyugatról és keletről: lerohanják. A rohani Helm menedéket talál a Helm-szurdokban. Wulf elfoglalja Edorast.

2758-9 A Hosszú Tél. Sok szenvedés, sok halál Eriadorban és Rohanban. Gandalf a megyei nép segítségére siet.

2759 Helm halála. Fréaláf elűzi Wulfot, és megalapítja a lovasvégi királyok második dinasztiáját. Szarumán letelepszik Vasudvardon.

2770 Szmóg, a sárkány betör Ereborba, Suhatag pusztulása. Thrór elmenekül II. Thráinnal és II. Thorinnal.

2790 Thrórt egy ork megöli Móriában. A törpök bosszúhadjáratra gyülekeznek. Megszületik Gerontius, ő lesz később az Öreg Tuk.

2793 A törpök és orkok háborújának kezdete.

2799 A nanduhirioni csata, Mória keleti kapuja előtt. Vaslábú Dáin visszatér a Vasdombok közé. II. Thráin és a fia, Thorin nyugat felé vándorol. Ered Luintól délre telepszenek le, a Megyén kívül (2802).

2800-64 Észak felől orkok zaklatják Rohant. Megölik Walda királyt (2861).

2841 II. Thráin elindul Ereborba, Szauron szolgái követik.

2845 A törp Thráint börtönbe vetik Dol Guldurban; elveszik tőle az utolsó, a Hetedik Gyűrűt.

2850 Gandalf ismét Dol Guldurba megy, rájön, hogy itt valóban Szauron az úr, aki minden Gyűrűt össze akar gyűjteni, és keresteti az Egyet, valamint Isildur örökösét. Gandalf rábukkan Thráinra, és megkapja az Erebor kulcsát. Thráin meghal Dol Guldurban.

2851 A Fehér Tanács egybegyűl. Gandalf sürgeti a támadást Dol Guldur ellen. Szarumán leszavaztatja.[60] Szarumán kutatni kezd a Nősziromföld mellett.

2852 A gondori II. Belecthor meghal. Elsorvad a Fehér Fa, és nem találnak új palántát. A Holt Fát állva hagyják.

2885 Szauron kiküldötteinek uszítására a haradiak átkelnek a Poroson és megtámadják Gondort. A rohani Folcwine fiai elesnek Gondor szolgálatában.

2890 Bilbó születése a Megyében.

2901 Ithiliából a megmaradt lakosság többsége is elmenekül a mordori uruk-haik támadásai miatt. Megépül titkos menedékük, Henneth Annûn.

2907 Megszületik Gilraen, II. Aragorn anyja.

2911 Az Ádáz Tél. A Borbuggyan és más folyók befagynak. Északról Fehér Farkasok törnek be Eriadorba.

2912 Nagy árvizek pusztítják Enedwaithot és Minhiriathot. Tharbad romba dől és elnéptelenedik.

2920 Az Öreg Tuk halála.

2929 A dúnadán Arador fia Arathorn feleségül veszi Gilraent.

2930 Aradort megölik a trollok. Minas Tirithben megszületik II. Ecthelion fia, II. Denethor.

2931 II. Arathorn fia, Aragorn születése március 1-jén.

2933 II. Arathorn elesik. Gilraen Imladrisba viszi Aragornt. Elrond a fiává fogadja, és az Estel (Remény) nevet adja neki; származását eltitkolják.

2939 Szarumán megtudja, hogy Szauron szolgái a Nősziromföld mellett kutatnak az Anduinban, Szauron tehát tudomást szerzett Isildúr halálának körülményeiről. A hír nyugtalanítja, de a Tanácsnak nem szól semmit.

2941 Tölgypajzsos Thorin és Gandalf felkeresi Bilbót a Megyében. Bilbó találkozik Szméagol-Gollammal, és megtalálja a Gyűrűt. A Fehér Tanács összeül; Szarumán nem ellenzi a Dol Guldur elleni támadást, mert most már szeretné megakadályozni, hogy Szauron átkutassa a folyót. Szauron terveket készít, és elhagyja Dol Guldurt. Az Öt Sereg csatája Suhatagban. II. Thorin halála. Az esgarothi Bard megöli Szmógot. Vasdombi Dáin király lesz a hegyek alatt (II. Dáin).

2942 Bilbó a Gyűrűvel visszatér a Megyébe. Szauron titokban visszamegy Mordorba.

2944 Bard újjáépíti Suhatagot és király lesz. Gollam előjön a hegyek közül, és kutatni kezdi a Gyűrű „tolvaját”.

2948 Megszületik Thengel fia Théoden, rohani király.

2949 Gandalf és Balin meglátogatja Bilbót a Megyében.

2950 Megszületik Finduilas, a Dol Amroth-i Adrahil lánya.

2951 Szauron nyíltan fellép, és hatalomra tesz szert Mordorban. Elkezdi a Brarad-dûr újjáépítését. Gollam Mordorba igyekszik. Szauron három nazgûlt küld Dol Guldur visszafoglalására. Elrond feltárja Estelnek valódi nevét és származását. Átadja neki a Narsil töredékeit. Arwen, aki nemrég tért vissza Lórienből, találkozik Aragornnal az imládrisi erdőkben. Aragorn a Vadonba megy.

2953 A Fehér Tanács utolsó ülése. Tárgyalás a Gyűrűkről. Szarumán azt hazudja, megtudta, hogy az Egy Gyűrű az Anduinból a Tengerbe került. Szarumán visszavonul Vasudvardra, birtokba veszi és megerősíti. Irigységből és félelemből kémekkel figyelteti Gandalf minden lépését; megtudja, hogy Gandalf különösen érdeklődik a Megye iránt. Ezután ügynököket szerez Bríben és a Déli Fertályban.

2954 A Végzet Hegye ismét lángba borul. Ithilia utolsó lakosai átmenekülnek az Anduin túlsó partjára.

2956 Aragorn találkozik Gandalffal, barátságuk kezdete.

2957-80 Aragorn nagy utazásai és kóborlásai. Álnéven szolgálja a rohani Thengelt és a gondori II. Ectheliont.

2968 Frodó születése.

2976 Denethor feleségül veszi a Dol Amroth-i Finduilast.

2977 Bard fia Bain Suhatag királya lesz.

2978 Megszületik II. Denethor fia, Boromir.

2980 Aragorn Lórienbe érkezik, és megint találkozik Arwen Undómiellel. Átadja neki Barahir gyűrűjét, és a Cerin Amroth dombon eljegyzik egymást. Gollam ez idő tájt érkezik Mordor határára, és megismerkedik Banyapókkal. Théoden lesz Rohan királya.

2983 Megszületik Denethor kisebbik fia, Faramir. Csavardi Samu születése.

2984 II. Ecthelion halála. II. Denethor gondori helytartó lesz.

2988 Finduilas fiatalon meghal.

2989 Balin elhagyja Erebort, és Móriába megy.

2991 Rohanban megszületik Éomund fia, Éomer.

2994 Balin halála, a móriai törp-telep pusztulása.

2995 Megszületik Éomer húga, Éowyn.

kb. 3000 Mordor árnyéka növekvőben. Szarumán vakmerően felhasználja az orthanci palantír-t, de Szauron, aki az Ithil-követ birtokolja, behálózza. Szarumán elárulja a Tanácsot. Kémei jelentik, hogy a kószák rajta tartják szemüket a Megyén.

3001 Bilbó búcsúünnepsége. Gandalf gyanítja, hogy Bilbó gyűrűje az Egy Gyűrű. A Megye őrségét megkettőzik. Gandalf tudakozódik Gollam felől, és Aragorn segítségét kéri.

3002 Bilbó Elrond vendége lesz, és letelepszik Völgyzugolyban.

3004 Gandalf meglátogatja Frodót a Megyében, majd a következő négy év folyamán többször is visszatér.

3007 Bain fia Brand lesz Suhatag királya. Gilraen halála.

3008 Gandalf utolsó látogatása Frodónál, ősszel.

3009 A következő nyolc év folyamán, megszakításokkal, Gandalf és Aragorn tovább nyomoz Gollam után, átkutatva az Anduin mellékvölgyeit, a Bakacsinerdőt és Rhovaniont, egészen Mordor határáig. Gollam közben Mordorba is bemerészkedik, és Szauron foglyul ejti. Elrond hívására Arwen visszatér Imladrisba; kelet felé egyre veszélyesebbé válnak a hegyek és a tartományok.

3017 Gollamot elengedik Mordorból. Aragorn a Holtlápon elfogja, és Thranduilhoz viszi a Bakacsinerdőbe. Gandalf Minas Tirithbe megy, és elolvassa Isildur tekercsét.

 

A NAGY ESZTENDŐK

3018

Április

12 Gandalf Hobbitfalvára érkezik.

Június

20 Szauron megtámadja Osgiliathot. Körülbelül ugyanekkor éri támadás Thranduilt, és Gollam megszökik.

29 Gandalf találkozik Radagasttal.

Július

4 Boromir elindul Minas Tirithből.

10 Gandalfot börtönbe vetik az Orthancban.

Augusztus

Gollamnak nyoma vész. Valószínű, hogy a tündéktől és Szauron szolgáitól egyaránt üldözve Móriában keresett menedéket, de amikor végül felfedezte a nyugati kapuhoz vezető utat, nem sikerült kijutnia.

Szeptember

18 Gandalf hajnalban megszökik az Orthancból. A Fekete Lovasok átkelnek a Vasfolyó gázlóin.

19 Gandalf koldusként Edorasba érkezik, de nem bocsátják be.

20 Gandalf bejut Edorasba. Théoden távozásra szólítja fel: „Vedd akármelyik lovat, de holnap itt ne légy, mire delelőjén áll a nap!”

21 Gandalf találkozik Keselyüstökkel, de a ló nem engedi közel magához. Sokáig követi Keselyüstököt a földeken át.

22 A Fekete Lovasok este a Sarn-gázlóhoz érnek; elűzik a kószák őreit. Gandalf utoléri Keselyüstököt.

23 Négy lovas hajnal előtt a Megyébe ér. A többiek kelet felé követik a kószákat, majd visszatérnek, hogy a Füvesutat vigyázzák. Napszálltakor egy Fekete Lovas Hobbitfalvára érkezik. Frodó elmegy Zsáklakról. Gandalf a megszelídített Keselyüstökön ellovagol Rohanból.

24 Gandalf átkel a Vas folyón.

26 Az Öregerdő. Frodó Bombadilhoz érkezik.

27 Gandalf átkel a Szürke folyón. A második éjszaka Bombadilnál.

28 A hobbitokat elfogja egy buckamanó. Gandalf elér a Sarn-gázlóhoz.

29 Frodó éjszaka Bríbe ér. Gandalf felkeresi az Öreget.

30 Reggeli betörés Töbörlyukba és a Bríbeli fogadóba. Frodó továbbmegy Bríből. Gandalf Töbörlyukba ér, és éjszaka Bríbe érkezik.

Október

1 Gandalf továbbmegy Bríből.

3 Éjszaka megtámadják a Széltetőn.

6 A Széltető alatti tábort éjszakai támadás éri. Frodó megsebesül.

9 Glorfindel elhagyja Völgyzugolyt.

11 Lekergeti a Lovasokat a Mitheithel hídjáról.

13 Frodó átmegy a hídon.

18 Glorfindel rátalál Frodóra a szürkületben. Gandalf Völgyzugolyba ér.

20 Menekülés a Bruinen gázlóján.

24 Frodó magához tér. Boromir éjszaka Völgyzugolyba érkezik.

25 Tanácskozás Elrondnál.

December

25 A Gyűrűtársaság alkonyatkor elindul Völgyzugolyból.

 

3019

Január

8 A társaság Magyalföldre ér.

11-12 Hó a Caradhrason.

13 Farkasok támadása hajnalban. Alkonyatkor a társaság elér Mória nyugati kapujához. Gollam a Gyűrűhordozó nyomába szegődik.

14 Éjszaka a Huszonegyedik Csarnokban.

15 Khazad-dûm hídja; Gandalf lezuhan. A társaság késő éjszaka a Nimrodelhez érkezik.

17 A társaság este Caras Galadhonba ér.

23 Gandalf a Zirak-zigil csúcsig követi a balrogot.

25 Letaszítja a balrogot, és eszméletét veszi. Teste a csúcson hever.

Február

14 Galadriel tükre. Gandalfba visszatér az élet, kábulatban fekszik.

16 Búcsú Lórientől. A nyugati parton rejtőző Gollam meglesi a távozást.

17 Gwaihir Lórienbe viszi Gandalfot.

23 A csónakokat éjszaka támadás éri a Sarn Gebir mellett.

25 A társaság áthalad az Argonathon, és tábort üt a Parth Galen réten. Első csata a Vas folyó gázlójánál; Théoden fia Théodren elesik.

26 A Szövetség felbomlása. Boromir halála; kürtjét meghallják Minas Tirithben. Trufiádok és Peregrin fogságba esik. Frodó és Csavardi Samu a keleti Emyn Muil dombok közé ér. Este Aragorn űzőbe veszi az orkokat. Éomer meghallja, hogy az ork-banda leereszkedett az Emyn Múilról.

27 Aragorn napkeltekor eléri a nyugati sziklaperemet. Éjféltájban Éomer elindul a Keleti Foldról, és Théoden parancsa ellenére üldözőbe veszi az orkokat.

28 Éomer a Fangorn erdő szélén utoléri az orkokat.

29 Trufiádok és Pippin megszökik; találkoznak Szilszakállal. Napkeltekor a rohírok támadást indítanak, és elpusztítják az orkokat. Frodó lejön az Emyn Muilról, és találkozik Gollammal. Faramir meglátja Boromir halottas bárkáját.

30 Az entek gyülekezésének kezdete. Éomer visszatér Edorasba, és találkozik Aragornnal.

Március

1 Hajnalban Frodó megkezdi átkelését a Holtlápon. Az entek gyülekezése folytatódik. Aragorn találkozik Fehér Gandalffal. Elindulnak Edorasba. Faramir Minas Tirithből Ithiliába indul.

2 Frodó eljut a Holtláp túlsó végére. Gandalf Edorasba érkezik, és meggyógyítja Théodent. A rohírok nyugat felé lovagolnak Szarumán ellen. Második csata a Vas folyó gázlójánál. Erkenbrand vereséget szenved. Délután véget ér az entek gyülekezése. Az entek Vasudvard felé vonulnak, és éjszaka odaérnek.

3 Théoden visszavonul a Helm-szurdokba. A kürtvári csata kezdete. Az entek végleg elpusztítják Vasudvardot.

4 Théoden és Gandalf elindul a Helm-szurdokból Vasudvard felé. Frodó a morannoni pusztaság szélén álló salakdombokhoz érkezik.

5 Théoden délben Vasudvardra érkezik. Tárgyalás Szarumánnal az Orthancban. A Dol Baran-i tábor fölött elrepül egy szárnyas nazgûl. Gandalf Minas Tirithbe indul Peregrinnel. Frodó meglátja a Morannont, elrejtőzik, és a szürkületben továbbmegy.

6 Hajnalban a dúnadánok utolérik Aragornt. Théoden elindul a Kürtvárból Hargvölgybe. Később Aragorn is elindul.

7 Faramir Henneth Annûnba viszi Frodót. Aragorn este Dúnhargba érkezik.

8 Aragorn hajnalban elindul a „Holtak Ösvényén”; éjfélkor Erechbe érkezik. Frodó elindul Henneth Annûnból.

9 Gandalf Minas Tirithbe érkezik. Faramir elindul Henneth Annûnból. Aragorn elindul Erechből és Calembelbe érkezik. Alkonyatkor Frodó eléri a morguli utat. Théoden Dúnhargba ér. Mordorból áradni kezd a sötétség.

10 A Virradatlan Nap. A rohani mustra: a rohírok elindulnak Harg-völgyből. Gandalf megmenti Faramirt a Város kapui előtt. Aragorn átkel a Ringlón. Egy morannoni sereg beveszi Cair Androst, és Anórienbe nyomul. Frodó túljut a Keresztúton, és látja a morgul sereg vonulását.

11 Gollam elmegy a Banyapókhoz, de látva az alvó Frodót, majdnem lelkifurdalást érez. Denethor Osgiliathba küldi Faramirt. Aragorn eléri a Linhirt, és átkel Lebenninbe. Észak felől ellenséges betörés Kelet-Rohanba. Az első támadás Lórien ellen.

12 Gollam a Banyapók barlangjába vezeti Frodót. Faramir a kövesúti erődökbe vonul vissza. Théoden tábort üt Minrimmon alatt. Aragorn Pelargir felé űzi az ellenséget. Az entek legyőzik Rohan támadóit.

13 Frodót elfogják a Cirith Ungol-i orkok. A Pelennor elfoglalása. Faramir megsebesül. Aragorn Pelargirba ér, és elfogja a flottát. Théoden a Drúadán erdőben.

14 Samu rátalál Frodóra a Toronyban. Minas Tirith ostroma. A rohírok a fanyüvők vezetésével a Szürkeerdőbe érkeznek.

15 Hajnalban a Boszorkányúr betöri a Város kapuit. Denethor máglyán égeti el magát. Kakaskukorékoláskor felhangzanak a rohírok kürtjei. A pelennori csata. Théoden elesik. Aragorn kibontja Arwen zászlaját. Frodó és Samu megszökik; észak felé indulnak a Morgain. Csata a Bakacsinerdőben a fák alatt; Thranduil visszaveri Dol Guldur hadait. Második támadás Lórien ellen.

16 Vezérek tanácskozása. Frodó a tábor fölött, a Morgairól nézi a Végzet-hegyet.

17 A suhatagi csata. Brand király és Vaslábú Dáin király elesik. Sok törp és ember Ereborba menekül; itt ostrom alá veszik őket. Sagrat Barad-dûrba viszi Frodó köpenyét, páncélingét és kardját.

18 A nyugati sereg elindul Minas Tirithből. Frodó megpillantja a Vasgádort. A Durthangból Udûnba vezető úton utolérik az orkok.

19 Aragorn serege a Morgul-völgybe érkezik. Frodó és Samu megszökik, és elindul a Barad-dûr felé az úton.

22 Frodó és Samu letér az útról, és délnek kanyarodva a Végzet-hegy felé megy tovább. Harmadik támadás Lórien ellen.

23 A sereg kivonul Ithiliából. Aragorn elbocsátja a szorongó szívűeket. Frodó és Samu eldobja fegyvereit és felszerelését.

24 Frodó és Samu útja a Végzet-hegy lábához. A sereg a morannoni pusztaságban táborozik.

25 A sereget bekerítik a Salakdombokon. Frodó és Samu eléri a Sammath Naurt. Gollam megkaparintja a Gyűrűt, és belezuhan a Végzet-katlanba. Barad-dûr eleste, Szauron pusztulása.

 

Miután a Sötét Torony elesett és Szauron elpusztult, ellenfeleinek szívét nem nyomasztotta többé az Árnyék, de szolgáit és szövetségeseit hatalmába kerítette a félelem és a kétségbeesés. Lórient háromszor érte támadás Dol Guldurból, de a helybeli tündék vitézsége és a Lórient oltalmazó erő oly nagy volt, hogy senki le nem győzhette volna, hacsak nem maga Szauron. A határ menti szép erdők ugyan fájdalmas kárt szenvedtek, de a támadókat visszaverték, amikor pedig elmúlt az Árnyék, előjött Celeborn, és sok-sok bárkáján átkelt seregével az Anduinon. Dol Guldurt bevették, Galadriel lerontotta falait, feltörte tárnáit és az erdő megtisztult.
Északon is pusztított a háború és a gonoszság. Az ellenség betört Thranduil országába, nagy csata volt a fák alatt, és sok mindent elemésztett a tűz, de végül Thranduil győzött. A tündék Újesztendejének napján pedig Celeborn és Thranduil találkozott az erdőben, és átkeresztelték a Bakacsint Eryn Lasgalen-nek, Zöld lombok erdejének. Thranduil megtartotta országául a teljes északi részt, egészen a hegyekig, melyek az erdőből emelkednek, Celeborn pedig a szorostól délre elterülő erdőt választotta, és elnevezte Kelet-Lóriennek; a közbülső nagy erdőséget a beornfiaknak és a fanyűvőknek adták. De néhány esztendővel azután, hogy Galadriel a Szürkerévbe távozott, Celeborn belefáradt az országlásba, és elment Imladrisba Elrond fiaihoz. A Zölderdőben háborítatlanul megmaradtak az erdőtündék, de Lórienben a régi népnek csak a maradéka tengődött szomorún, és Caras Galadhonban megszűnt a fényesség meg az énekszó.
Abban az időben, amikor a nagy seregek Minas Tirithet ostromolták, Szauron szövetségeseinek egyik csapata, amely már régóta fenyegette Brand király határait, átkelt a Carnen folyón, és Brandot visszaszorította Suhatagba. Itt a király segítséget kapott az erebori törpöktől, és nagy csata volta Hegy lábánál. Három napig tartott, de végül Brand király is, Vaslábú Dáin király is elesett, és a keletlakók győztek. De a Kaput nem tudták bevenni; sok embernek és törpnek sikerült Ereborba menekülnie, és ott állták az ostromot.
Amikor híre jött a nagy déli győzelmeknek, Szauron északi seregét megszállta a rettegés; az ostromlottak pedig kitörtek, szétverték az ellenséget, és aki mégis életben maradt, elfutott kelet felé, és nem zaklatta többé Suhatagot. Akkor Suhatagban Brand fia II. Bard lett a király, a Hegy alatt pedig Dáin fia III. (Kősisakos) Thorin. Mindketten követeket küldtek Elessar király koronázására; országaik ezután is, ameddig csak fennálltak; jó barátságban maradtak Gondorral.

 

FONTOSABB ESEMÉNYEK
A BARAD-DÛR ELESTÉTŐL
A HARMADKOR VÉGÉIG[61]

3019
M. i. 1419

Március 27 . II. Bard és III. (Kősisakos) Thorin kiűzi az ellenséget Suhatagból. 28. Celeborn átkel az Anduinon; megkezdődik Dol Guldur elpusztítása.
Április 6. Celeborn és Thranduil találkozása. 8. Tisztelgés a Gyűrűhordozók előtt Cormallen mezején.
Május 1. Elessar király megkoronázása; Elrond és Arwen elindul Völgyzugolyból. 8. Éomer és Éowyn Rohanba indul Elrond fiaival. 20. Elrond és Arwen Lórienbe érkezik. 27. Arwen kísérete elhagyja Lórient.
Június 14. Elrond fiai találkoznak a kísérettel, és Edorasba viszik Arwent. 16. Elindulnak Gondorba. 25. Elessar király megtalálja a Fehér Fa palántáját.
Első Lite. Arwen a Városba érkezik.
Évközép napja. Elessar és Arwen esküvője.
Július 18. Éomer visszatér Minas Tirithbe. 19. Théoden király gyászmenete elindul.
Augusztus 7. A menet Edorasba érkezik. 10. Théoden király temetése. 14. A vendégek elbúcsúznak Éomer királytól. 18. A Helm-szurdokba érkeznek. 22. Vasudvardra érkeznek; alkonyatkor elbúcsúznak Nyugat Királyától. 28. Utolérik Szarumánt; Szarumán a Megye felé indul.
Szeptember 6. Meglátják Mária hegyeit; pihenő. 13. Celeborn és Galadriel elmegy, a többiek Völgyzugolyba indulnak. 21. Megérkeznek Völgyzugolyba. 22. Bilbó százhuszonkilencedik születésnapja. Szarumán a Megyébe érkezik.
Október 5. Gandalf és a hobbitok elhagyják Völgyzugolyt. 6. Átkelnek a Bruinen gázlóján; Frodó fájdalmai ismét jelentkeznek. 28. Alkonyatkor megérkeznek Bríbe. 30. Továbbmennek Bríből. Az „Utazók” megérkeznek a sötétben a Borbuggyan hídjához.
November 1. Békásfenéken letartóztatják őket. 2. Morotvára érkeznek és mozgósítják a megyeieket. 3. Morotvai csata, Szarumán elmúlása. A Gyűrűháború vége.

 

3020
M. i. 1420:
A Nagy Bőség Esztendeje.

Március 13 . Frodó megbetegszik (pontosan egy évvel azután, hogy Banyapók megmérgezte).
Április 6. A Lakoma-réten kivirágzik a mallorn.
Május 1. Csavardi Samu feleségül veszi Rozit.
Évközép napja. Frodó lemond polgármesteri tisztéről, Kacska Vilit ismét hivatalába helyezik.
Szeptember 22. Bilbó százharmincadik születésnapja.
Október 6. Frodó újra beteg.

 

3021
M. i. 1421
A harmadkor utolsó éve.

Március 13 . Frodó újra beteg. 25. Megszületik Szép Elanor,[62] Csavardi Samu lánya. Ezen a napon kezdődött Gondorban a negyedkor.
Szeptember 21. Frodó és Samu elindul Hobbitfalváról. 22. A Bozótosban találkoznak a Gyűrűőrzők utolsó csapatával. 29. Megérkeznek Szürkerévbe. Frodó és Bilbó tengerre száll a Három Őrzővel. A harmadkor vége.
Október 6. Csavardi Samu visszatér a Zsáklakba.

 

A GYŰRŰSZÖVETSÉG
TAGJAIVAL KAPCSOLATOS
KÉSŐBBI ESEMÉNYEK

M. i.

1422 A Megyében ettől az évtől fogva számították a negyedkort, de az éveket a megyei időszámítás szerint számlálták tovább.

1427 Kacska Vili lemond. Csavardi Samut megválasztják a Megye polgármesterének. Tuk Peregrin feleségül veszi Nagyszikládi Gyémántkát. Elessar király rendeletet bocsát ki: emberek nem léphetnek a Megye területére, melyet Szabad Földnek nyilvánít az Északi Jogar oltalma alatt.

1430 Megszületik Faramir, Peregrin fia.

1431 Megszületik Aranyfürt, Csavardi Samu lánya.

1432 Trufiádok, aki a „Tündöklő” melléknevet kapta, Bakföld ura lesz. Faramir király és Éowyn úrnő Ithiliából értékes ajándékokat küld neki.

1434 Peregrin megkapja a Tuk és a Thán címet. Elessar király az Északi Királyság tanácsosaivá nevezi ki a thánt, Bakföld urát és a polgármestert. Csavardi Samut másodszor is megválasztják.

1436 Elessar király északra megy, és egy ideig az Esthajnaltó mellett időzik. Elmegy a Borbuggyan hídjához, és ott üdvözli barátait. Átadja a Dúnadánok Csillagát Csavardi Samunak, Elanor pedig Arwen királyné udvarhölgye lesz.

1441 Samut harmadszor is megválasztják polgármesternek.

1442 Samu, a felesége és Elanor Gondorba megy, és ott marad egy évig.

1448 Samut negyedszer is megválasztják.

1451 Szép Elanor feleségül megy Zöldhalmi Fastredhez a Messzi Dombságon.

1452 A Nyugatvéget, a Messzi Dombságtól a Toronydombokig (Emyn Beraid), királyi adományként a Megyéhez csatolják. Sok hobbit odaköltözik.

1454 Megszületik Fastred és Elanor fia, Széparcú Elfstan.

1462 Csavardi Samu hatodszorra polgármester. Kérésére a thán az újonnan betelepített Nyugatvég kormányzóivá nevezi ki Fastredet és Elanort; a kormányzó pár a Toronydombok egyik lejtőjén telepszik meg: ott élnek leszármazottaik, a nyugatvégi Széppulyák család, sok nemzedéken át.

1463 Tuk Faramir feleségül veszi Aranyfürtöt, Csavardi Samu lányát.

1469 Csavardi Samut hetedszer és utoljára megválasztják polgármesternek. 1476-ban, amikor leteszi hivatalát, kilencvenhat éves.

1482 Évköznapján meghal Róza asszony, Csavardi Samu felesége. Szeptember 22-én Csavardi Samu elhagyja a Zsáklakot. Megérkezik a Toronydombokra; utoljára találkozik Elanorral és átadja neki a Piros Könyvet, melyet ezután a Széppulyák család őriz. Az Elanortól származó családi hagyomány szerint Samu ezután továbbment a Szürkerévbe, és ott tengerre szállt, mint az utolsó Gyűrűhordozó.

1484 Tavasszal üzenet érkezett Rohanból Bakföldre: Éomer király szeretne még egyszer találkozni Holdwine úrral. Trufiádok ekkor már öreg volt (százkét éves); de még jól tartotta magát. Megbeszélte a dolgot barátjával, a thánnal, majd nemsokára minden javukat és hivatalukat átadták gyermekeiknek; átkeltek a Sarn-gázlón, és többé senki se látta őket a Megyében. Később úgy hírlett, hogy Trufiádok úr Edorasba ment, és ott maradt Éomer királynál, amíg Éomer ősszel meg nem halt. Ezután Trufiádok és Peregrin thán Gondorba ment; hátralévő rövid éveiket ott töltötték, és amikor meghaltak, a Rath Dínenen temették el őket a gondori nagyok között.

1541 Ebben az évben,[63] március elsején végül elhunyt Elessar király. Mondják, hogy Trufiádok és Peregrin ágyát a nagy király ágya mellett helyezték el. Aztán Legolas szürke hajót épített Ithiliában, és végighajózott az Anduinon, majd ki a Tengerre; úgy mondják, vele ment Gimli is, a törp. E hajó távozásával ért véget Középföldén a Gyűrűszövetség.

 

 

C. FÜGGELÉK
Családfák

 

E családfák nem törekszenek teljességre, és csak néhány nevet adnak meg a sok közül. A feltüntetett személyek többsége vagy részt vett Bilbó búcsúlakomáján, vagy pedig őse volt a vendégeknek. A lakomán részt vett vendégek nevét aláhúztuk. Ezenkívül megadjuk néhány más személy nevét is, akinek némi szerepe volt az elbeszélt eseményekben. Közlünk továbbá néhány származási adatot Csavardi Samuról, a később híressé és nagy tekintélyűvé vált Kertész család alapítójáról.
A nevek után a születési évet tüntetjük fel (és a halálozás évét is, ha van róla adat). Az évszámok a megyei időszámítás szerint értendők, melynek első esztendeje (harmadkor 1601) az az év, amikor Marcsó és Blankó, a két fivér átkelt a Borbuggyan folyón.

 

 

 

 

 

D. FÜGGELÉK
Naptárak és az időszámítás

 

 

Minden év a hét első napján, szombaton kezdődött, és a hét utolsó napján, pénteken ért véget. Évközép napja és szökőévekben a Nagylíte nem tartozott a hét napjai közé. Az Évközép napja előtti Lítét Első Lítének, az utána következőt pedig Másodlítének nevezték. Az évvégi Júle volt az Első Júle, az éveleji pedig a Másodjúle. A Nagylíte különleges ünnepnap volt, de a Nagy Gyűrű története szempontjából fontos években egyszer sem fordult elő. 1420-ban viszont, a híres aratás és a csodálatos nyár esztendejében megünnepelték; mondják, akkora mulatságot rendeztek, amilyenhez foghatót nem ismert sem a szájhagyomány, sem az írott krónika.

 

A NAPTÁRAK

A régi mesékből és a szájhagyományból sokszor nehéz pontos értesüléseket szerezni az olyan dolgokra vonatkozóan, amiket az emberek annak idején jól ismertek és magától értetődőnek tartottak – ilyenek például a betűk, a hétköznapok, a hónapok nevei és a hónapok tartama. De a megyei hobbitok a jelek szerint elég sokat foglalkoztak a különféle dátumokkal, ami annak tudható be, hogy mindig is érdekelte őket a családfakutatás, a Gyűrűháború után pedig a tanultabbak a régmúlt idők történelme iránt is érdeklődést kezdtek tanúsítani; még bonyolult táblázatok is készültek, melyek a hobbit-időszámítást párhuzamba állítják más időszámításokkal. Én magam nem vagyok járatos ezekben a dolgokban, és bizonyára sok hibát ejtettem; de a döntő fontosságú m. i. 1418. és 1419. esztendő kronológiáját olyan aprólékos gonddal jegyezte fel a Piros Könyv, hogy legalább ennek az időszaknak a dátumait illetően nemigen lehetnek kétségeink.
A megyei naptár több szempontból különbözött a miénktől. Az év minden bizonnyal ugyan-olyan hosszú volt, mint most,[64] mert ha esztendőkben és emberöltőkben számítva azok az idők nagyon messzire esnek is tőlünk, a Föld emlékezete szerint nem olyan távoliak. A hobbitok feljegyzéseiből tudjuk, hogy vándornép korukban még nem volt „hetük”; „hónapjaik” ugyan voltak, többé-kevésbé a Holdhoz igazítva, de a dátumok rögzítését és az időmeghatározást henyén és pontatlanul végezték. Mikor aztán kezdtek letelepedni az eriadori nyugatföldeken, átvették a dúnadánok királyi időszámítását, amely végső soron eldar eredetű; de a megyei hobbitok néhány kisebb módosítást hajtottak végre rajta. Ezt a naptárt vagy „megyei időszámítást”, ahogyan nevezték, végül a Brí-beliek is a magukévá tették, azzal a különbséggel, hogy ők nem a Megyében való letelepedés esztendejét számították az első évnek, mint a megyeiek.

Bizonyosnak látszik, hogy a középföldi eldák, akiknek, mint Csavardi Samu megjegyezte, több idő állt a rendelkezésére, hosszabb periódusokban számoltak, és hogy a quenya yén szó, amelyet többször is „év”-nek fordítottunk, a mi fogalmaink szerint voltaképp 144 évet jelent. Az eldák szerettek hatosával és tizenkettesével számolni, ha csak lehetett. A szoláris „napot” ré-nek hívták, és napkeltétől napnyugtáig számították. A yén 52 596 napból állt. Inkább rituális, mint gyakorlati célokra az eldáknak volt egy hatnapos hetük is; az enquië; a yén 8766 ilyen enquië-t tartalmazott, folyamatosan számolva az egész perióduson át.
Középföldén az eldáknak volt egy rövid periódusuk vagy szoláris évük is, melyet coranar-nak, „nap-körnek” hívtak, ha többé-kevésbé asztronómiai szempontból nézték, de loá-nak, „növekedésnek”, ha inkább a növényzet évszakos változásait vették figyelembe – és az eldákra többnyire ez volt a jellemző. A loa további periódusokra oszlott, melyekét egyaránt tekinthetünk hosszú hónapoknak vagy rövid évszakoknak. Bizonyos, hogy a számuk vidékenként különbözött; a hobbitok csak az imladrisi naptárra vonatkozó adatokat hagytak ránk. Ebben a naptárban hat ilyen „évszak” volt; quenya nevükön tuilë, lairë, yávië, quellë, hrívë, coirë – megközelítő fordításban „Tavasz, nyár, ősz, hervadás, tél, zsendülés”. A megfelelő sinda nevek ethuil, laer, iavas, firith, rhiw és echuir. A „hervadást” lasse-lantá-nak, „levélhullásnak” is nevezték, vagy sindául narbeleth-nek, „napsütésnek”.
A lairë és a hrívë egyaránt 72 napból állt, a többi 54-ből. A loa a yesrarë-vel, a tuilë-t megelőző nappal kezdődött, és a mettarë-vel, a coirë után következő nappal fejeződött be. A yáivë és a quellë közé beiktattak három enderi-t, „közép-napot”. Így lett az év 365 napos, de az enderi-ket megkettőzve minden tizenkettedik évben még hozzáadtak három napot.
Hogy az ebből adódó eltolódásokat hogyan oldották meg, nem tudjuk bizonyosan. Ha az év akkor is olyan hosszú volt, mint most, a yén-nek több mint egy nappal hosszabbnak kellett lennie a szoláris évek összegénél. Erre az eltolódásra utal egy jegyzet a Piros Könyv naptári részében, közölve, hogy a „völgyzugolyi időszámításban” minden harmadik yén utolsó évét megrövidítették három nappal: abban az évben elmaradt a három enderi esedékes megkettőzése; „de ez a mi időnkben nem fordult elő”. Hogy milyen további kiigazítások történtek még, arra nincs adatunk.

A númenoriak megváltoztatták ezt a rendszert. A loá-t szabályosabb tartalmú, rövidebb periódusokra osztották, és tél közepén kezdték az évet, mint hajdanában az északnyugati emberek, akiktől származtak (még az első korban). Később bevezették a hétnapos hetet, a napot pedig napkeltétől (a Napnak a keleti tengerből való felbukkanásától) napkeltéig számították.
A númenori rendszert, melyet Númenorban, majd Arnorban és Gondorban is használtak egészen a királyok letűntéig, királyi időszámításnak nevezték. A normális év 365 napból állt. Tizenkét astar-ra, vagyis hónapra oszlott; ezek közül tíz 30 napos volt, kettő pedig 31 napos. A két hosszú astar megelőzte, illetve követte Évközép napját – nagyjából a mi júniusunknak és júliusunknak felelnek meg. Az év első napját yestarë-nek nevezték, a középső (183-ik) napot loëndë-nek, az utolsót pedig mettarë-nek; ez a három nap nem tartozott egyik hónaphoz sem. Minden negyedik évben, kivéve az évszázad (haranyë) utolsó évét, két enderi, „közép-nap” helyettesítette a loëndë-t.
A númenori időszámítás a mk. első évével kezdődött. A századvégi évek egy-egy napjának elhagyásából adódó deficit-et csak az évezredek utolsó évében pótolták: így 4 óra, 46 perc, 40 másodperc ezredévi deficit maradt. Ez történt Númenorban a mk. 1000. 2000. és 3000. évében: A mk. 3319-ben bekövetkezett Összeomlás után a rendszer fennmaradt a száműzöttek között is, de a harmadkor elején meglehetősen összekuszálódott, amikor új időszámítást vezettek be, és a mk. 3442. évéből hk. 1. lett. Mivel a hk. 3. éve helyett (mk. 3444) csak a hk. 4. évét nyilvánították szökőévnek; eggyel több lett a rövid, 365 napos évek száma, ami pedig 5 óra, 48 perc, 46 másodperc deficit-tel járt. Az ezredévi pótlásokat 441 év késéssel végezték el: hk. 1000-ben (mk. 4441) és 2000-ben (mk. 5441). Az ebből adódó hibák és az összegeződött ezredévi deficit-ek csökkentése érdekében Mardil helytartó hk. 2060-tól kezdve egy javított naptárt vezetett be, miután két külön nappal megtoldotta a 2059. évet (mk. 5500), amellyel éppen öt és fél évezred telt el a númenori időszámítás kezdete óta. Így is maradt azonban mintegy nyolcórányi deficit. Hador ezért a 2360. évet megtoldotta egy nappal, bár a felgyűlt deficit ennél valamivel kevesebb volt. Ezután nem végeztek több kiigazítást (hk. 3000-ben, amikor küszöbön állt a háború, nem törődtek ilyesmivel). A harmadkor végén, vagyis 660 év múlva, a deficit még mindig nem tett ki egy napot.
A javított naptárt, melyet Mardil vezetett be, helytartói időszámításnak nevezték, és végül el is fogadta a nyugori nyelvet beszélők többsége, kivéve a hobbitokat. Minden hónap harminc napból állt, öt nap pedig, külön-külön beékelve a hónapok közé, egyik hónaphoz sem tartozott. Ez az öt különálló nap – yestarë, tuilérë, loëndë, yáviérë és mettarë – ünnepnap volt.

A hobbitok konzervatívok voltak, és továbbra is a királyi időszámítást használták, a maguk szokásaihoz igazítva. Hónapjaik mind egyformák voltak, és mindegyik 30 napból állt; de volt még három külön nyár-napjuk is, megyei nevén a Líte vagy a Líte-napok, június és július között. Az év utolsó napját és a következő év első napját Júle-napnak hívták. A Júle-napok és a Líte-napok nem tartoztak a hónapokhoz, így január 1-je az év második napja volt, nem pedig az első. Minden negyedik évben, kivéve az évszázad utolsó évében,[65] négy Líte-nap volt. A Líte-napok és a Júle-napok voltak a fő ünnepek. Az Évközép napja után ráadásul beékelt Líte-napot, vagyis szökőévben az év 184-ik napját Nagylítének hívták, és ilyenkor rendkívüli mulatságokat rendeztek. A Júle-ünnep összesen hat napig tartott, magában foglalva az év utolsó három és a következő év első három napját.
A Megye népe egy kis újítást is bevezetett (amit később Brí is átvett): ezt Megyei Reformnak hívták. A hobbitok ugyanis rájöttek, mennyi rendetlenséget és kényelmetlenséget okoz az a körülmény, hogy a dátumok nem esnek minden évben a hétnek ugyanarra a napjára, hanem évről évre eltolódnak egy nappal. Ezért II. Isengrim idejében kimondták, hogy a rendbontó plusznapnak többé nincs neve. Ettől fogva Évközép napja (és a Nagy-líte) csakis ezt a nevet viselte, és nem tartozott egyik héthez sem (I. 205). Ennek a reformnak az eredményeképpen az év mindig a hét első napján kezdődött és az utolsó napján ért véget; a dátumok pedig minden évben a hétnek ugyanarra a napjára estek – így a Megye népének levelezés vagy naplóírás közben többé nem kellett azzal vesződnie, hogy a hét napját is feltüntesse.[66] Otthon mindez igen célszerű volt, de a hobbitoknak nem kellett sokkal messzebbre utazniuk Brínél, hogy a hátrányokat is tapasztalják.

A fenti jegyzetekben, akárcsak az elbeszélés szövegében, mai nap- és hónapneveinket használtam; tehát nem az eldákét, nem a dúnadánokét és nem is a hobbitokét. Szükségesnek tartottam lefordítani a nyugori neveket, nehogy zűrzavar támadjon; egyébként többé-kevésbé a mi elnevezéseink is ugyanazokra az évszakokra utalnak, legalábbis ami a Megyét illeti. A jelek szerint azonban volt egy olyan törekvés, hogy Évközép napja lehetőleg egybeessen a nyári napfordulóval; ha ez sikerült, akkor a megyei dátumok körülbelül tíz nappal megelőzték a mieinket, a mi Újévünk pedig többé-kevésbé a megyei január 9-ének felelt meg.
A nyugoriban többnyire megtartották a hónapok quenya neveit, mint ahogy ma igen sok nyelv latin neveket használ. Ezek a quenya nevek a következők: narvinyë, nénimë, súlimë, víressë, lótessë, nárië, cermië, úrimë, yavannië, narquelië, hísimë, ringarë. E nevek sinda megfelelői (melyeket csak a dúnadánok használtak): narwain, nímui, gwaeron, gwirith, lothron, nórui, cerveth, úrui, ivanneth, narbeleth, hithui, girithron.

A hónapok nómenklatúrájában azonban a hobbitok, mind a megyeiek, mind a Brí-beliek, eltértek a nyugori szokástól, és ragaszkodtak a maguk régimódi, provinciális elnevezéseihez, amelyeket valamikor réges-rég vehették át az Anduin völgyében élő emberektől; legalábbis, hasonló nevek fordultak elő Suhatagban és Rohanban is (vö. a nyelvekre vonatkozó jegyzetet, 411. old.). Ezeknek az ember adta neveknek a jelentését, ha valaha ismerték is, a hobbitok rég elfelejtették; ennek következtében többnyire a nevek alakja is eltorzult.
A megyei hónapneveket feltünteti a naptár. Megjegyzendő, hogy a szolmot-ot rendszerint szómot-nak ejtették; és néha így is írták; a trimics írása sokszor trimich volt (régiesen trimilch), a blotmot ejtése pedig blodmot vagy blommot. Bríben megint csak más neveket használtak, úgymint: frei, szolmot, réte, csirting, trimics, líte, nyárnapok, méde, nászmot, aratmot, télmot, blumot és júlemot. A freri, csirting és júlemot elnevezéseket a Keleti Fertályban is használták.[67]
A hetet a dúnadánoktól vették át a hobbitok, és a napok elnevezésére lefordították a régi Északi Királyságban használatos neveket, amelyek viszont az eldáktól származtak. Az eldák hatnapos hetének napjai a Csillagoknak, a Napnak, a Holdnak, a Két Fának, a Mennyeknek és a Valáknak vagy Hatalmaknak voltak szentelve, ebben a sorrendben; nevüket is ezekről kapták, és az utolsó volt a hét legfőbb napja. Quenyául így hangzanak a neveik: Elenya, Anarya, Isilya, Aldúya, Menelya, Valanya (vagy Tárion), sindául pedig így: Orgilion, Oranor, Orithil, Orgaladhad, Ormenel, Orbelain (vagy Rodyn).
A númenoriak megtartották a nevek jelentését és a sorrendet is, de a negyedik nap nevét Aldek-ra (Orgaladh) változtatták, csupán a Fehér Fára utalva, mert úgy hitték, hogy a númenori királyi udvarban növő Nimloth ettől ered. Azonkívül, minthogy szükség volt egy hetedik napra is, ők pedig nagy tengerészek voltak, a Mennyek napja után Earenya (Oracaron) néven beiktattak egy „Tenger-napot”.
A hobbitok átvették ezt a rendszert, de a napok lefordított nevének a jelentése hamarosan feledésbe merült, vagy legalábbis nem nagyon figyeltek rá, hangalakjuk pedig lényegesen megkopott, főleg a mindennapi kiejtésben. A númenori nevek lefordítása legalább kétezer évvel a harmadkor vége előtt történhetett, amikor az északi emberek átvették a dúnadánok hetét (a dúnadán időszámításnak először is ez a jellegzetessége terjedt el más népek között). A hobbitok aztán ezekhez a nevekhez éppúgy ragaszkodtak, mint hónapneveikhez, bár a nyugori nyelvterület többi részén a quenya nevek voltak használatosak.
A Megyében nem sok régi dokumentum maradt fenn. Közülük a harmadkor végén feltétlenül a legjelentősebb volt a tukbányai Sárgabőr vagy Évkönyv.[68] Ennek legrégibb bejegyzései legalább kilencszáz évvel megelőzik Frodó korát; jó részüket a Piros Könyv krónikái és családfái is idézik. A hét napjainak nevei itt még régies alakjukban olvashatók; a Gyűrűháborúig valamelyest módosultak. Fordításukra a mi mai neveinket használom (vasárnap, hétfő stb.), meg kell azonban jegyezni, hogy a Megyében az egyes napokhoz másféle képzetek társultak. A hét fő napja a péntek volt; amikor is elkezdődött a munkaszünet (délben), este pedig jött az ünnepi vacsora. A szombat tehát inkább a mi hétfőnknek felel meg, a csütörtök pedig a mi szombatunknak.[69]

Megemlítendő még egynéhány név, amely kapcsolatban áll az idővel, bár a pontos időszámításban nem használatos. Rendszerint a következő évszakokról esett szó: tuilë – tavasz, lairë – nyár, váivë – ősz (vagy aratás), hrívë – tél; de ezek nem voltak pontosan meghatározva, és a guellë (vagy lasselanta) szót is használták az ősz végének és a tél elejének a jelölésére.
Az eldák különös figyelmet szenteltek (az északi vidékeken) a „szürkületnek” vagy „rózsapírnak”; ez főleg a csillagok elhalványulásának vagy feljövetelének az idejét jelentette. E napszakok jelölésére sok kifejezésük volt, köztük a leggyakoribb a tindómë és az undómë; előbbit általában a pirkadatra, utóbbit az alkonyatra alkalmazták. A megfelelő sinda név uial volt, pontosabban meghatározva minuial és aduial. A Megyében ezeket többnyire hajnalnak, illetve esthajnalnak nevezték. Vö. Esthajnal-tó: a Nenuial név fordítása.

A Gyűrűháború története szempontjából csak a megyei időszámításnak és dátumoknak van jelentőségük. A Piros Könyv minden évszámot, hónapot és napot a megyei kifejezésekre lefordítva közöl, vagy pedig jegyzeteiben ezekkel magyaráz meg. A Gyűrűk Ura szövegében tehát minden hónap és nap a megyei naptár szerint értendő. Lényeges különbségek e naptár és a miénk között, legalábbis ami a történet szempontjából döntő fontosságú időszakot, a 3018. év végét és 3019 elejét illeti (m. i. 1418 és 1419), csupán a következők: 1418 októbere csak 30 napból áll, 1419. január 1. az év második napja, február pedig 30 napos; így tehát március 25-e, a Barad-dûr bukásának napja nálunk március 27-ének felelne meg, ha a mi éveink is ugyanattól az évszaktól kezdve számítódnának. De a királyi és a helytartói időszámítás szerint egyaránt ez a dátum március 25.
Az új időszámítást hk. 3019-ben vezették be a feltámadt királyságban. Ezzel tulajdonképpen visszatértek a királyi időszámításhoz, amit olyképpen módosítottak, hogy az év a tavasszal kezdődjön, akárcsak az elda loa.[70]
Az új időszámításban az év a régi naptár szerinti március 25-én kezdődött, Szauron bukásának és a Gyűrűhordozók hőstetteinek emlékére. A hónapok megtartották addigi nevüket, csak most víressë (április) lett az első; de a kezdetük általában öt nappal korábbra esett, mint azelőtt. Minden hónap 30 napból állt. A yavannië (szeptember) és narquelië (október) közé három enderi-t, középnapot iktattak be (a másodiknak loëndë volt a neve); ezek a régi naptár szerinti szeptember 23-ának, 24-ének és 25-ének feleltek meg. De Frodó tiszteletére yavannië 30-át, amely a korábbi szeptember 22-ének, Frodó születésnapjának felelt meg, ünneppé nyilvánították, szökőévben pedig ez az ünnep kétnapos lett, megtoldva a cormarë-vel, vagyis Gyűrű-nappal.

A negyedkor kezdetének általában Elrond úr távozását tekintették, amire 3021 szeptemberében került sor; de a Királyság krónikái azt az évet veszik nk. 1-nek, amely a régi naptár szerinti 3021. március 25-én kezdődött az új időszámítás bevezetésével.
Ezt az időszámítást Elessar király uralkodása idején a fennhatósága alatt álló valamennyi tartomány átvette, kivéve a Megyét, ahol továbbra is érvényben maradt a régi naptár, és folytatódott a megyei időszámítás. A negyedkor első évét így 1422-nek nevezték; és ha a hobbitok egyáltalán tudomásul vették a korfordulót, azt állították, hogy az új kor 1422 Másodjúléján kezdődött el, nem pedig előtte, márciusban.
Nincs rá adatunk, hogy a megyeiek megünnepelték volna akár március 25-ét, akár szeptember 22-ét; de a Nyugati Fertályban, főleg pedig a hobbitfalvi domb környékén kialakult az a szokás, hogy április 6-án ünnepséget és táncmulatságot rendeztek a Születésnapi Réten, ha az időjárás megengedte. Volt, aki azt hitte, hogy az öreg Kertész Samu születésnapját ünneplik; mások szerint ezen a napon borult először virágba az Aranyfa 1420-ban; ismét mások a tünde-újévvel azonosították az ünnepet. Bakföldön minden november 2-án, naplementekor megfújták a Lovasvégi Kürtöt, azután pedig örömtűzgyújtás és mulatozás következett.[71]

 

 

E. FÜGGELÉK
Írások és ábécék

 

I. SZAVAK ÉS NEVEK KIEJTÉSE

A nyugoriból (Közös Nyelvből) vett kifejezéseket következetesen lefordítottam. Ennélfogva minden hobbit név és szó fonetikusan olvasandó.
A régi írások reprodukálásánál lehetőleg pontosan utaltam az eredeti beszédhangokra (már amennyire megállapítható, hogy milyenek voltak), de azért igyekeztem olyan szavakat és neveket alkotni, amelyek a modern átírásban nem hatnak túl barbárnak. A nemestündék quenya nyelvű beszédének ábrázolásában latinos írásképre törekedtem, ha a beszédhangok ezt lehetővé tették. Ez okból mindkét elda nyelv esetében a c betűt használtam k helyett.
Az alábbi megjegyzések azoknak szólnak, akiket érdekelnek az efféle részletek.

 

Mássalhangzók

C mindig k hangzású, még e és i előtt is: celeb 'ezüst' kiejtése tehát keleb

CH úgy hangzik, mint a német Bach szóban, nem pedig cs-nek. A gondori beszédben ez a hang hehezetté vált, vagyis h lett belőle (kivéve a szavak végén és t előtt); ezt a változást az írásban is követi néhány név, mint például Rohan, rohírok. (Imrahil númenori név.)

DH megfelel az angol these, clothes szavak zöngés th-jának. Rendszerint a d-vel függ össze: a sinda galadh 'fa' például a quenya aldá-nak felel meg; néha azonban az n és r hangok egybeolvadásából származik, mint például a 'piroskürt' jelentésű Caradhras névben, amely eredetileg caranrass volt.

F f-nek hangzik, kivéve a szavak végén, ahol a v hangot jelöli: Nindalf, Fladrif.

G hangzása mindig g, nem pedig dzs: a Gildor, Gilraen, Osgiliath szavakban is úgy hangzik, mint a gida szó elején.

H egymagában, ha nincs mellette még egy mássalhangzó, h-nak hangzik, mint a ház szóban. A quenya ht kapcsolat hangzása cht, mint a német echt-ben vagy acht-ban, pl. a Telumehtar 'Kaszáscsillag' névben.[72] Lásd még Ch, Dh, L, R, W, Y.

I szó elején magánhangzó előtt csak a sindában lesz mássalhangzó értékű j hang, pl. Ioreth, Iarwain. Lásd Y.

K nem tünde-nyelvi eredetű nevekben használom a c helyett; a kh tehát a ch hangot jelöli pl. az adûni (númenori) Adûnakhor-ban. A törp nyelvet (khuzdult) illetően lásd 400. old.

L szó elején többé-kevésbé megfelel a lapát l hangjának. E, és valamely mássalhangzó között vagy a szó végén, e, után azonban némileg palatalizálódott. (Az eldák a mell, nyúl szavakat valószínűleg meol-nak, illetve nyoul-nak írták volna.) LH e hang zöngétlen változatának felel meg (amely többnyire a szókezdő szl-hangból ered). Ezt az óquenya nyelv hl-lel jelöltek, de a harmadkorban rendszerint l-nek ejtették.

NG nagyjából megfelel az orrhangon ejtett lengő szó ng hangcsoportjának, de szóvégi helyzetben a g nem hangzik önállóan. A quenya nyelvben szó kezdetén is előfordult, de ilyenkor n-nek jelöljük (pl. nolda), a harmadkori kiejtés szerint.

PH azonos az f hanggal. Ezzel jelöljük a) a szóvégi f hangot, mint például az alph 'hattyú' szóban; b) a p-vel összefüggő vagy belőle származó f-et, mint például az i-Pheriannath 'a félszerzetek' kifejezésben (a perian többes száma); c) néhány szó belsejében a pp-ből származó hosszú ff-et, mint például az Ephel 'külső kerítés' szóban; és d) az adûni szavak f-jét, mint például az Ar-Pharazôn névben (pharaz 'arany').

QU a kv hangcsoportot jelöli, amely a quenyában igen gyakori, de a sindában nem fordul elő.

R a „pergetett” r hangot jelöli minden helyzetben, tehát mássalhangzók előtt se redukálódik, mint az angol part-ban. Az orkok és egyes törpök a jelek szerint egy nyelvcsappal képzett, uvuláris r-hanggal éltek, amelyet az eldák fülsértőnek találtak.

RH zöngétlen r-hangot jelöl (amely többnyire egy régebbi szókezdő szr származéka). A quenya nyelvben hr-nek írták. Vö. L.

S mindig zöngétlen sz-nek felel meg; a z-hang ebben a korban hiányzott mind a quenyából, mind a sindából.

SH a törp-nyelvben és az orkban fordul elő; ejtése s, mint a sár szóban.

TH az angol thin, cloth szavak zöngétlen th-jának felel meg. A quenyában sz lett belőle, de továbbra is külön jellel jelölték (pl. quenya Isil, sinda Ithil 'hold').

TY megfelel a ty-hangnak. Többnyire a k vagy a t és a j-hang egybeolvadásából származott. A nyugoriul beszélők sokszor cs-vel helyettesítették, mivel ez a hang igen gyakran előfordult a nyelvükben. Vö. Y, HY.

V a v-hangot jelöli, de szó végén nem használatos. Lásd F.

W megfelel az angol w-hangnak. HW zöngétlen w, mint az angol white szóban (észak-angol kiejtés szerint). A quenyában szó elején is elég gyakran előfordult, bár ebben a könyvben nemigen akad rá példa. Jóllehet a quenya szavak átírásában latinos írásképre törekedtem, a v mellett felhasználtam a w-t is, mivel egy tőle különböző eredetű hangot jelöl, amely szintén előfordult a nyelvben.

Y a quenyában a j mássalhangzónak felel meg. A sindában az y magánhangzó (lásd lentebb). HY úgy viszonyul Y-hoz, mint HW a W-hez, és a hj-hangot jelöli; a quenya eht, iht szavakban ugyanígy hangzott a h is. A nyugorit beszélők sokszor a sár szó s hangjával helyettesítették, amely gyakori volt a nyelvükben. Lásd fentebb TY. A HY többnyire a szj és khj hangcsoportból származott; a megfelelő sinda szavak elején h-t találunk, pl. quenya Hyarmen 'dél' sindarin Harad.

Megjegyzendő, hogy a kettőzve írt mássalhangzók, mint tt, ll, ss, nn, ún. „hosszú” mássalhangzókat jelölnek. A több szótagú szavak végén ezek rendszerint megrövidültek, így lett például Rohan az eredeti Rochannból (régiesen Rochand).
Az ng, nd, mb hangcsoportok, melyeket az elda nyelvek régebben igen szívesen alkalmaztak, a sindában különféle változásokon mentek át. A mb-ből mindenütt m lett, de azért a hangsúly szempontjából továbbra is hosszú mássalhangzónak számított (lásd lentebb), és ezért mm-nek írták, ha különben kétségek támadtak volna a hangsúlyozást illetően.[73] Az ng megmaradt, kivéve szóvégi helyzetben, ahol egyetlen nazálissá olvadt össze (mint az angol sing-ben). Az nd-ből többnyire nn lett, pl. Ennor 'Középfölde', quenya Endóre; de nd maradt a teljes hangsúlyt viselő egyszótagú szavak végén, pl. rhond 'gyökér' (vö. Morthond 'Feketegyökér'); valamint r előtt, pl. Andros 'hosszú hab'. Ez az nd néhány ősi névben is előfordul, amely a régi időkből maradt fenn, ilyenek például Nargothrond, Gondolin, Beleriand. A harmadkorban a hosszú szavak szóvégi nd-jéből előbb nn, majd n lett, pl. Rohan, Anórien.

 

Magánhangzók

A magánhangzókat az i, e, a, o, u betűk jelölik; azonkívül (csak a sindában) az y. A felsorolt betűknek megfelelő hangok (az y kivételével) feltehetőleg azonosak az ilyen típusú normális magánhangzókkal, bár nyilván sok helyi változatuk is volt, amit ma már nem lehet megállapítani.[74] E hangok tehát – időtartamuktól függetlenül – nagyjából megfelelnek azoknak, melyeket az i, e, a, o és u betűk jelölnek olyan szavakban, mint kicsi, meleg, hamar, okos és utunk.
A sindában a hosszú e, a és o ugyanolyan minőségűek voltak, mint a rövid magánhangzók, melyekből viszonylag nem régen keletkeztek (a régebbi é, á és ó már korábban megváltozott).
A quenyában a hosszú é és ó, ha helyesen ejtették, mint az eldák, feszesebb és „zártabb” volt a rövid magánhangzóknál.
A kor nyelvei közül csak a sindában fordult elő az ü hang. Ez részben az o és u változata volt, részben az eu, iu diftongusokból keletkezett. E hangot az y jelöli, pl. lyg 'kígyó', quenya leuca és emyn (a 'domb' jelentésű amon többes száma). Gondorban ezt az y-t rendszerint i-nek ejtették.
A hosszú magánhangzókat ún. „éles ékezettel” jelölöm, ugyanúgy, mint a féanori írás egyes változatai. A sinda nyelv hosszú magánhangzóit a hangsúlyos egyszótagú szavakban „hajtott ékezet” (accent circonflexe) jelöli, mert ilyen helyzetben különösen megnyúltak[75]: pl. dûn, de Dúnadán, Más nyelvek, mint az adûni vagy a törp-nyelv átírásánál a hajtott ékezetnek nincs különösebb jelentősége, csupán arra szolgál (akárcsak a k), hogy utaljon e nyelvek idegen voltára.

A szóvégi e sohasem néma. Erre emlékeztet (bár nem következetesen) az ë betű használata.

Az er, ir, ur hangcsoportokban (szó végén vagy mássalhangzó előtt) az r nem redukálódik, kiejtésük tehát olyan, mint a ver, papír, kurta szavakban.

A quenyában az ui, oi, ai, iu, eu, au csoportok diftongusok (vagyis egy szótagnak ejtendők). Minden egyéb magánhangzópár kétszótagú. Ezt írásban sokszor így jelöljük: ëa, ëo, oë.
A sindarin diftongusok a következők: ae, ai, ei, oe, ui és au. A többi magánhangzó-találkozás nem alkot diftongust. Mindezek a diftongusok „ereszkedő” jellegűek voltak,[76] vagyis a hangsúly az első elemükre esett, és az egymás mellé került egyszerű magánhangzókból forrtak össze. Az ai, ei, oi, ui; au hangzása tehát a hajtó, lejtő, fojtó, bújtat, autó szavak első szótagjára emlékeztet.
Az ae, oe, eu diftongusoknak nincs mai megfelelőjük; aé és oe nagyjából aj-nak, illetve oj-nak ejthető.

 

Hangsúly

A hangsúlyt nem jelölöm, mert a szóban forgó elda nyelvekben a szó alakja határozta meg a helyét. Kétszótagú szavakban szinte kivétel nélkül az első szótagra esik. Hosszabb szavakban az utolsó előtti szótag hangsúlyos, ha hosszú magánhangzót, diftongust vagy olyan rövid magánhangzót tartalmaz, amelyet két (esetleg több) mássalhangzó követ. Ha – miként gyakran előfordul – az utolsó előtti szótagban rövid magánhangzó van, és utána csak egy mássalhangzó következik (vagy egy se), a hangsúly az előző szótagra esik, vagyis hátulról számítva a harmadikra. Az eldarin nyelvek, főleg a quenya, nagyon kedvelik ezt az utóbbi típust.
Az alanti példákban a hangsúlyos szótagot nagybetű jelöli: IsIldur, Orome, erEssea, fEanor, ancAlima, elentÁri, dEnethor, periAnnath, ecthElion, pelArgir, silIvren. Olyan típusú szavak, mint elent Ári 'csillag-királynő', ritkán fordulnak elő a quenyában, ha a magánhangzó é, á vagy ó, kivéve az összetett szavakat (amilyen a példánk is); az í és ú magánhangzókkal már gyakoribbak (pl. andÚne 'napnyugta, nyugat'). A sindában csak összetett szavak tartoznak ebbe a típusba. Megjegyzendő, hogy a sindarin dh, th és ch egyszerű mássalhangzók, melyeket az eredeti írásban egy-egy betű jelöl.

 

Megjegyzés

A nem elda nyelvekből vett nevekben a betűk (az ellenkező értelmű utalás híján) szintén a fentebb ismertetett hangokat jelölik – ez alól csak a törp-nyelv kivétel. A törp-nyelvben, amelyből hiányoztak a fentebb th-val és ch-val (vagy kh-val)jelölt hangok, a th és a kh hehezettel ejtendő, vagyis t + h, illetve k + h hangzással, nagyjából úgy, mint a látható, rakható szavakban.
Néha előfordul a z hangot jelölő z betű is. A Fekete Beszéd és az ork-nyelv gh ja „veláris spiráns” (amely úgy viszonyul a g-hez, mint a dh a d-hez), például a ghásh és agh szavakban.
A törpök „külső” vagy embernyelvi neveit északi formájukban közlöm, de a betűk hangmértéke azonos a fentiekkel. Ugyanez vonatkozik a rohani személy- és helységnevekre is (ha nincsenek lefordítva), azzal a különbséggel, hogy itt az éa és az éo diftongusnak számít, tehát olyan, mint az angol bear-ben az ea vagy a Theobald-ban az eo; az y az ü hangot jelöli. A lefordított alakok természetesen könnyen felismerhetők és fonetikusan olvasandók. Főleg helységnevekről van szó, amilyen például Hókút, de személynevek is akadnak köztük, mint Keselyüstök és Kígyónyelv.

 

II. ÍRÁS

A harmadkorban használt betűk és írások végső soron mind elda eredetűek voltak, és már akkor is igen nagy múltra tekintettek vissza. Már előbb teljes ábécékké fejlődtek, de mellettük még használatban voltak régebbi írásmódok is, melyekben csak a mássalhangzókat jelölték önálló betűk.
Az ábécék közt két, egymástól független eredetű típust lehet megkülönböztetni: a tengwá-kat (többes számban tengwar vagy tiv; fordításunkban: „betűk”) és a certhek-et (certar vagy cirth; fordításunkban: „rúnák”). A tengwák ecsettel vagy tollal írható folyóírásnak születtek, és később ebből származtak a feliratokban használt szögletes jelek. A certhek viszont a karcolt vagy bevésett feliratok céljaira készültek, és másra nem is igen használták őket.
A kettő közül a tengwák voltak a régebbiek: a noldák találták fel, az ilyesféle tudományokban legjáratosabb tünde-fajta, még jóval a száműzetésük előtt. A legrégebbi elda írást, Rúmil betűit, Középföldén már nem is használták. A későbbi írás, Feanor tengwája, lényegében új találmány volt, bár valamit azért Rúmil betűinek is köszönhetett. A száműzött noldák hozták magukkal Középföldére, itt aztán megismerkedtek vele az edánok és a númenoriak is. A harmadkorban nagyjából ugyanazon a területen terjedt el, ahol a Közös Nyelvet is használták.
A certhek-et Beleriandban találták fel a sindák, és sokáig csak neveknek vagy rövid felira-toknak fába, illetve kőbe vésésére használták. Ezzel magyarázható a jelek szögletes formája: nagyon hasonlítanak mai rúnáinkra, de a részletekben különböznek tőlük, rendszerük pedig egészen más volt. A régebbi és egyszerűbb alakú certhek a másodkorban kezdtek elterjedni kelet felé; sok nép megismerkedett velük, emberek, törpök, még orkok is; és mindegyik módosította őket a maga céljaira, illetve aszerint, hogy milyen ügyesnek vagy ügyetlennek bizonyult a használatukban. Egy ilyen egyszerűbb formát később is használtak a Suhatag-beli emberek, egy hasonlót pedig a rohírok.
Beleriandban azonban a certhek még az első kor vége előtt átalakultak és továbbfejlődtek, részben a noldák tengwáinak hatására. Leggazdagabb és szabályosabb rendszerüket Daeron ábécéjének nevezték, mert a tünde-hagyomány szerint Daeron találta fel, a doriathi Thingol király dalnoka és tudósa. Daeron ábécéjéből az eldák nem alakítottak ki folyóírást, mert erre a célra a feanori betűket használták. A nyugati tündék jó része végül teljesen felhagyott a rúnaírással. Eregion földjén azonban Daeron ábécéje továbbra is használatban maradt, innen pedig átkerült Móriába, ahol a törpök kedvenc írása lett. Ők mindvégig használták, és északra is magukkal vitték. Ezért vált később gyakorivá ennek a betűsornak Angerthas Moria elnevezése, ami „móriai hosszú-rúnákat” jelent. A törpök a környezetükben használt írásokat éppúgy eltanulták, mint a nyelveket, és jó részük igen ügyesen bánt a feanori betűkkel is; a maguk nyelvének lejegyzésére azonban ragaszkodtak a certhek-hez, és tollal írható jeleket is kialakítottak belőlük.

 

A feanori betűk

Táblázatunk szabályos, könyvírásra használt formájukban tünteti fel mindazokat a betűket, amelyek a harmadkori népek közt a Nyugatföldeken el voltak terjedve. Elrendezésük a kor általános szokását követi; a betűk név szerinti felsorolása többnyire ebben a sorrendben történt.
Ez az írás eredetileg nem „ábécé” volt, vagyis nem véletlenszerűen kialakult betűsor, amelyben a jelek függetlenek egymástól, és a felsorolás hagyományos rendje nem utal sem az alakjukra, sem a funkciójukra.[77] Inkább úgy jellemezhetnénk, hogy rendszerbe foglalta a hasonló alakú és típusú mássalhangzó jeleket, amiket szabadon, tetszés szerint lehetett alkalmazni az eldák által megfigyelt (vagy feltalált) nyelvek mássalhangzóinak jelölésére. Önmagában véve egyik betűnek sem volt meghatározott értéke, de bizonyos összefüggéseik fokozatosan közismertté váltak.

A TENGWÁK (TENGWAR)

A rendszer huszonnégy alapbetűt tartalmazott; 1-24; ezeket négy témá-ba (sorozatba) rendezték, és mindegyik téma hat tyell-ből (fokból) állt. Voltak még „pótbetűk” is, amiket 25-től 36-ig számoztunk meg. Ezek közül tulajdonképpen csak a 27. és a 29. tekinthető önálló betűnek; a többi csupán más betűk módosított alakja. Volt továbbá számos tehta (írásjel), amit különféle célokra használtak. Ezek nem szerepelnek a táblázatban.[78]
Minden alapbetű egy telcó-ból (szár) és egy lúvá-ból (hurok) állt. Szabályos típusaikat 1-4. szám alatt láthatjuk. A szár felfelé is megnyúlhatott (9-16), vagy lehetett rövid (17-24). A hurok lehetett nyitott (I. és III. sorozat) vagy zárt (II. és IV. sorozat), és mindkét esetben lehetett kettős (pl. 5-8).
A jeleknek elméletileg szabad alkalmazását a harmadkor folyamán annyiban módosította a közszokás, hogy ekkor az I. sorozatot általában a dentális vagy t-sorozatra alkalmazták (tincotéma), a II. sorozatot pedig a labiális vagy p-sorozatra (parmatéma). A III. és IV. sorozatot többféleképpen alkalmazták, a különböző nyelvek követelményei szerint.
Az olyan nyelvekben, amelyek, mint a nyugori is, gyakran éltek a mi cs, dzs és zs hangjainknak megfelelő mássalhangzókkal,[79] a III. sorozatot rendszerint ezeknek a jelölésére használták; ilyenkor a IV. sorozatra maradt a szabályos k-sorozat (calmatéma) jelölése. A quenyában, amelynek a calmatémá-n kívül egy palatális sorozata (tyelpetéma) és egy labilizált sorozata is volt (quessetéma), a palatálisokat egy „jésítő” feanori mellékjel (rendszerint a betű alatt elhelyezett két pont) jelölte, a IV. sorozat pedig kw-sorozat volt.
A fenti általános kereteken belül általában még a következő összefüggések érvényesültek. Az 1. fok alapbetűit a „zöngétlen zárhangokra” alkalmazták: t, p, k stb. A hurok megkettőzése a „zöngésítést”jelölte: ha tehát 1, 2, 3, 4, = t, p, c, k (vagy t, p, k, kw), akkor 5, 6, 7, 8, = d, b, dzs, g, (vagy d, b, g, gw). A felfelé megnyújtott szár azt mutatta, hogy a zárhangból „spiráns” (réshang) lett; az 1. fok fenti értékeinek tehát a 3. fokon (9-12) th, f, s, cs (vagy th, f, kh, khw/hw) hang felel meg, a 4. fokon pedig (13-16) dh, v, zs, gh (vagy dh, v, gh, ghw/w).
Az eredeti feanori rendszerben volt egy olyan fok is, amely alul-felül megnyújtott szárú betűket tartalmazott. Ezek többnyire a hehezetes mássalhangzókat jelölték (pl. t + h, p + h, k + h), de szükség esetén egyéb mássalhangzó-kapcsolatokat is jelölhettek. A harmadkori nyelvekben, melyek ezt az írást használták, nem volt rájuk szükség; a nyújtott szárú alakok mégis sokszor előfordultak a 3. és 4. fok változataiként (mivel világosabban különböztek az 1. foktól).
Az 5. fokot (17-20) leginkább a nazális mássalhangzókra alkalmazták: a 17. és 18. betű szolgált például leggyakrabban az n és az m jelölésére. A fentiekben ismertetett elv alapján a 6. foknak a zöngétlen nazálisokat kellett volna jelölnie; mivel azonban az ilyen hangok (mint például a walesi nh vagy az óangol hn) csak nagyon ritkán fordultak elő a szóban forgó nyelvekben, a 6. fok (21-24.) többnyire az egyes sorozatok leggyengébb, „fél-magánhangzó” jellegű mássalhangzóit jelölte. Ezen a fokon szerepeltek a legegyszerűbb alakú és legkisebb alapbetűk. A 21. például egy gyenge (nem pergetett) r hangot jelölt, amely a quenyából eredt, és ebben a nyelvben a tincotéma leggyengébb mássalhangzójának számított; a 22-vel igen sokszor a w-t jelölték; ahol pedig a III. sorozat palatális volt, ott a 23. általában a j-hangnak felelt meg.[80]
Mivel a 4. fok egyes mássalhangzói a kiejtésben sokszor meggyöngültek, és hasonlóvá lettek a 6. fok mássalhangzóihoz (lásd fentebb), vagy éppen összemosódtak velük, ez utóbbiak jó része elveszítette határozott funkcióját az elda nyelvekben; a magánhangzókat jelölő betűk főleg belőlük származtak.

 

Megjegyzés

A quenya nyelv bevett írásmódja eltért a fentiekben ismertetett rendszertől. A 2. fok az nd, mb, ng, ngw jelölésére szolgált: valamennyi igen gyakori volt, mert a b, g, gw csak ezekben a kapcsolatokban fordult elő, az rd, ld jelölésére pedig a 26., illetve 28. pótbetűt használták. (Csakis lv, nem pedig lw helyett sokan, főleg a tündék közül, lb-t használtak: ezt 27 + 6-nak írták, mivel lmb nem fordulhatott elő.) Ugyanígy, a 4. fokkal jelölték a rendkívül gyakori nt, mp, nk, ngu csoportokat, mert a quenyában nem volt dli, gli, és ghio, a v-t pedig a 22. betű jelölte. A quenya betűk neveit lásd lentebb.

Pótbetűk . A 27. mindenütt az l-t jelölte. A 25. (eredetileg a 21. módosult alakja) a „teljes”, pergetett r jelölésére szolgált. A 26. és a 28. ezekből alakult ki, és gyakran a zöngétlen r-t (rh), illetve l-t (lh) jelölte, kivéve a quenyában, ahol az rd-nek és ld-nek felelt meg. A 29. az sz-t jelölte, a 31. pedig (kettős kanyarítással) a z-t, azokban a nyelvekben, amelyeknek szükségük volt rá. E kettőnek fordítottja, a 30. és 32., önálló jelként is felhasználható volt, de többnyire csak a 29. és 31. változatául szolgált, az írás megkönnyítése céljából; például igen gyakran olyankor, ha tehtákat írtak fölébük.
A 33. eredetileg a 11. valamelyik gyengébb változatának felelt meg; a harmadkorban leginkább a h jelölésére használták. A 34. a zöngétlen w-t (hw) jelölte (elég ritkán). Mássalhangzói használatban a 35. és a 36. főleg a j, illetve a w jelölésére szolgált.

A magánhangzókat sok írásmódban a tehtá-k (tehtar) jelölték, melyeket rendszerint a mássalhangzók fölé írtak. Olyan nyelvekben, amelyeknek legtöbb szava magánhangzóra végződött, mint például a quenyában, a tehtá-t az előző mássalhangzó fölött helyezték el; ha a legtöbb szó mássalhangzóra végződött, mint a sindában, a tehta a magánhangzó után következő mássalhangzó fölé került. Ha a kívánt helyen nem volt mássalhangzó, a tehtá-t a „rövid támasz” fölé írták, amelynek egyik gyakori alakja hasonlított a pont nélküli i-hez. A különböző nyelvek igen sokféle tehtá-t alkalmaztak a magánhangzók jelölésére. Példáink bemutatják az e, i, a, o, u hangok (illetve változataik) jelölésére használt leggyakoribb alakokat. A három pont, amit a kalligrafikus írás igen általánosan használt az a jelölésére, gyorsabb írásokban sokféle formát öltött, és gyakran hasonlóvá lett a „hajtott ékezethez”.[81] Egyetlen pont és az „éles ékezet” sokszor az i és e, néhány írásban viszont az e és i hangokat jelölte. A kampókkal az o-t és az u-t jelölték. A Gyűrű feliratában a jobb felé hajló kampó u-t jelöl, de a címlapon ugyanez o-t, és a bal felé hajló kampó u-t. Általában a jobb felé hajló kampót kedvelték, és alkalmazása az illető nyelvtől függött: a Fekete Beszédben ritka volt az o.
A hosszú magánhangzókat rendszerint úgy jelölték, hogy a tehtá-t a „hosszú támasz” fölé írták: ennek egyik gyakori formája a pont nélküli j-hez hasonlított. De ugyanezt a célt szolgálta az is, ha a tehtá-t megkettőzték. Ez azonban csak a kampókkal fordult elő gyakrabban, azonkívül néha az „ékezettel”. A megkettőzött pontot inkább a betű után következő y jelölésére használták.
A Nyugati Kapu felirata példa lehet a „teljes írásra”, melyben a magánhangzókat külön betűk jelölték. Táblázatunk feltünteti a sinda valamennyi magánhangzó jelölő betűjét. Megemlítendő, hogy a 30. számú a magánhangzó jellegű y jele volt, a diftongusokat pedig úgy jelölték, hogy a magánhangzó fölé írták az utána következő y tehtá-ját. A magánhangzó után következő w-t (amelyre az au, aw kifejezése céljából volt szükség) ebben az írásmódban az u = kampó jelölte, vagy ennek módosult változata. (~). De a diftongusokat sokszor teljesen kiírták, mint a mi átírásunkban. Ebben az írásmódban a magánhangzó hosszúságára rendszerint az „éles ékezet” utalt, melyet ilyenkor andaith-nak, „hosszú jelnek” neveztek.
Az eddig említett tehták-on kívül még igen sok másféle is létezett: ezeket főként rövidítésre alkalmazták, különösen a gyakori mássalhangzó csoportok jelölésére, hogy ne kelljen minden tagjukat kiírni. Ilyen tehta volt az a vonal (vagy a spanyol tildé-hez hasonló jel), amely egy mássalhangzó fölé írva sokszor azt jelölte, hogy a mássalhangzót ugyanannak a sorozatnak a nazálisa előzi meg (pl. nt, mp vagy nk); ugyanez a jel a betű alatt arra utalt, hogy a mássalhangzó hosszú vagy kettős. A megnyújtott szár vízszintes áthúzása (mint a címlapon látható példa harmadik, históriá-ja szavában) az áthúzott szárú betű után következő t jele volt, főleg az st, jt hangcsoportokban, amelyek jellemzőek voltak a quenyára.

Fordításunk nyelvének lejegyzésére ez az írásmód persze egyik változatában sem alkalmas. A feanori rendszerből azonban ki lehetne alakítani egy fonetikailag megfelelő változatot. A címlapon látható rövid szövegnek nem az a célja, hogy ezt illusztrálja. Inkább csak azt szeretné bemutatni, mit tett volna egy gondori ember, hogy a maga hagyományos jeleivel reprodukálja a mi nyelvünket. Megjegyzendő, hogy ebben a példában a III. sorozat 5. fokú jele a ny hangnak felel meg.

A betűk nevei . Az írás valamennyi változatában minden betűnek és jelnek megvolt a maga neve, de ez csak az illető betűnek vagy jelnek az adott változatban érvényes fonetikai értékére utalt. Sokszor azonban szükségesnek tartották, hogy a betűket az alakjuk szerint, a hangzástól függetlenül is elnevezzék, főleg ha arról volt szó, milyen értékük van az egyes betűknek más változatokban. Erre a célra általában a quenya „teljes neveket” alkalmazták, még akkor is, ha a betűnek sajátos quenya használatára akartak utalni. Minden „teljes név” egy létező quenya szó volt, amely tartalmazta az illető betűt. A szót lehetőleg úgy választották meg, hogy az első hangja legyen azonos a megnevezett betűvel; ha szókezdő helyzetben nem fordult elő ilyen hang vagy hangcsoport, akkor a betű nevében mindjárt a szókezdő magánhangzó után következett. A táblázatunkban feltüntetett betűk nevei ezek voltak: 1. fok: tinco fém; parma könyv, calma lámpa, quesse toll; 2. fok: ando kapu; umbar sors, anga vas, ungwe pókháló; 3. fok: thúle (súle) szellem, formen észak, harma kincs (vagy aha harag), hwesta szellő; 4. fok: anto száj, ampa horog, anca állkapocs, unque üreg; 5. fok: númen nyugat, malta arany, nolda (régebben olda) a noldák népéből való, nwalme (régebben ywalme) kín; 6. fok: ore szív (lélek), vala angyali hatalom, anna ajándék, vilya ég, levegő; pótbetűk: rómen kelet, arda vidék, táj, lambe nyelv, alda fa; sílme csillagfény, silme nuguerna (fordított sz), áre napfény (vagy esse név), áre nuguerna; hyarmen dél, hwesta sindarinwa, yanta híd, úre meleg. Mint látjuk, néhol több alak szerepel, mert a betűk elnevezése után bizonyos változások következtek be a száműzöttek ajkán élő quenyában. A 11. betűt például akkor nevezték el harmá-nak, amikor a ch spiránst jelölte minden helyzetben, mikor azonban e hangból hehezet, vagyis h lett a szavak elején[82] (bár a szavak belsejében megmaradt), akkor az aha nevet adták neki. Az áre eredetileg áze volt, de amikor ez a z azonosult a 21. betű hangjával, a jel az igen gyakori quenya kettős (hosszú) sz képviselője lett, és az esse nevet kapta. A hwesta sindarinwa, vagyis „szürketünde hw” azért kapta ezt a nevet, mert a quenyában a 12. betű hw-nek hangzott, és nem kellett külön betű a chw vagy hw jelölésére. A legismertebb és legtöbbet használt betűnevek a 17., 33., 25. és 9. betű, vagyis az n, hy, r és f nevei voltak: númen, hyarmen, rómen, formen = nyugat, dél, kelet, észak (vö. sindarin dûn vagy annûn, harad rhûn vagy amrûn, forod). Az égtájakat – Ny, D, É, K – rendszerint ezek a betűk jelölték még az olyan nyelvekben is, amelyek egészen más kifejezéseket használtak. A Nyugatföldeken ez volt a sorrendjük is, nyugattal kezdve és nyugat felé nézve: hyarmen és formen valójában bal kéz, illetve jobb kéz felé eső tájat jelentett (éppen fordítva, mint sok embernép nyelvében).

 

A certhek

A Certhas Daeron eredetileg csak a sinda nyelv hangjainak jelölésére szolgált.

AZ ANGERTHAS

AZ ANGERTHAS
Hangértékek

A legrégebbi certhek az 1., 2., 5., 6., 8., 9., 12., 18., 19., 22., 29., 31., 35., 36., 42., 46., 50. számúak voltak, és ezeken kívül még egy, amely hol a 13., hol a 15. számú certh alakjában fordult elő. A jelek hangértéke nem mutatott semmilyen rendszert. A 39., 42., 46. és 50. számú certhek magánhangzók voltak, és a későbbi fejlődés folyamán is magánhangzók maradtak. A 13. és 15. számú a h-t vagy az sz-t jelölte, aszerint, hogy a 35. számút az sz vagy a h jelölésére használták-e. Az sz és a h jelölésében mutatkozó ingadozás később is megmaradt. A „szárból” és „ágból” képezett jeleknél (1-31.), ha csak az egyik oldalon volt ág, ez rendszerint a jobb oldalra került. Fordítva is megtörténhetett, de ennek nem volt fonetikai jelentősége.

E régebbi certhas kidolgozott és kiegészített rendszerét Angerthas Daeron-nak nevezték, mert az új certhek bevezetését és a rendszer átalakítását Daeronnak tulajdonították. A legfontosabb újítások azonban – két új sorozat bevezetése (13. 17. és 23. 28.) – minden valószínűség szerint az eregioni noldák találmányai voltak, mert olyan hangok jelölésére szolgáltak, amelyek a sinda nyelvben nem fordulnak elő.
Az Angerthas átrendezésében a következő elvek érvényesültek (nyilván a feanori rendszer hatására): 1. az „ághoz” hozzátett újabb vonal „zöngésítette” a hangot; 2. valamely certh fordítottja a zárhangnak megfelelő réshangot (spiránst) jelölte; 3. a szár mindkét oldalán elhelyezett ágak zöngéssé és nazálissá tették a hangot. Ezek az elvek következetesen érvényesültek, egy eset kivételével. A sindának (illetve ósindának) szüksége volt egy olyan jelre, amely a spiráns m-et (vagy nazális v-t) jelöli, mivel pedig ezt az m jelének megfordításával lehetett a legcélszerűbben előállítani, a 6. számú megfordítható betű az m hangértéket kapta, az 5. számú viszont a hw hangértéket.
A 36. számú betűt, amelynek elméletileg z volt a hangértéke, a sinda vagy quenya nyelvű írásban a kettős (hosszú) sz jelölésére használták, vö. feanori 31. A 39. számú vagy az i-t, vagy a j-t jelölte; a 34. és a 35. egyaránt az sz jelölésére szolgált; a 38. számúval a gyakori nd kapcsolatot jelölték, bár alakja nem utalt világosan a dentálisokra.

Ha a táblázatban két hangérték vízszintes vonallal van elválasztva egymástól, a bal oldali a régebbi Angerthas-értéket jelöli, a jobb oldali pedig azt a hangértéket, amit a jel a törpök Angerthas Moriá-jában kapott.[83] A móriai törpök, mint ebből látható, több hangértékbeli változtatást vezettek be, azonkívül néhány új certh-et is: a 37., 40., 41., 53., 55. és 56. számúakat. A hangértékek eltolódásának két fő oka volt: 1. a 34., 35. és 54. számú jelekkel váltakozva jelölték a h-t (a magánhangzóval kezdődő szavak elején hallható „tiszta” vagy glottális hangot, amely a khuzdulban bukkant fel) és az sz-t; 2. a 14. és 16. számú jelek kimentek a használatból, és ezeket a törpök a 29. és 30. számúval pótolták. Megjegyzendő még, hogy a 12. számú jellel következetesen az r-t jelölték, bevezették az 53. számút az n jelölésére (és sokszor összecserélték a 22. számúval); a 17. számút a z jelölésére használták az sz értékű 54. párjaként, a 36. számúval következetesen az n hangot jelölték, az ng jelölésére pedig bevezették a 37. számú új certh-et. Az 55. és 56. számú új jelek a 46. számú jel kettévágásából keletkeztek, és olyasféle magánhangzókat jelöltek, mint amilyenek az angol butter szóban hallhatók: ezek igen gyakoriak voltak a törp-nyelvben és a nyugoriban. Gyenge vagy többé-kevésbé elnyelt változataikat egy ág-vonal jelölte, szár nélkül. A sírfeliratokon ezt az Angerthas Moriá-t használták.

Az erebori törpök a rendszernek egy tovább módosult formáját, az úgynevezett erebori írásmódot használták, amelyre Mazarbul könyvét hozhatjuk fel példaként. Ezt főleg a következők jellemezték: a 43. jel a z-t, a 17. a ksz (x) hangot jelölte, két új certh pedig, az 57. és az 58., a psz, illetve tsz hangot. Az erebori törpök ezenkívül ismét bevezették a 14. és 16. jelet, melyekkel a dzs és zs hangokat jelölték; a 29. és 30. jelet viszont a g és gh jelölésére használták, vagy csak a 19. és 21. jel változataiként. Táblázatunk nem tér ki ezekre a sajátosságokra, de feltünteti az 57. és 58. számú, jellegzetesen erebori certhek-et.

 

 

F. FÜGGELÉK
Népekről és a fordításról

 

I. A HARMADKORI NYELVEK ÉS NÉPEK

Elbeszélésünk úgy olvasandó, mintha nyugoriul íródott volna, vagyis a „Közös Nyelven”, amelyet a Középföldi Nyugatföldeken beszéltek a harmadkorban. Addigra ez lett az anyanyelve (a tündék kivételével) csaknem valamennyi beszélő népnek, amely a két ősi királyság, Arnor és Gondor határai közt élt, tehát végig a tengerparton Umbartól északra egészen a Forochel-öbölig, a szárazföld belseje felé pedig a Ködhegységig és az Ephel Dúathig. Elterjedt az Anduin északi folyása mentén is, a Folyótól nyugatra és a hegyektől keletre eső területen, egészen a Nősziromföldig.
A kor vége felé, a Gyűrűháború idején még mindig ezek voltak a nyelv határai; bár időközben Eriador jelentős részei elnéptelenedtek, és nem sok ember lakta az Anduin mellékét a Nőszirom folyó és a Rauros között.
A hajdani vademberek egy része még ott bujkált az anórieni Drúadán erdőségben, és Dúnföld dombjai közt is élt még a maradéka egy régi népnek, amely valamikor majdnem egész Gondort benépesítette. Ezek megőrizték a maguk nyelveit; a rohani alföldön akkoriban egy északi eredetű nép élt, a rohír, amely vagy ötszáz évvel korábban vándorolt erre a tájra. De akik megtartották eredeti nyelvüket, az egymás közti érintkezésben a nyugorit használták közvetítőül, még a tündék is; nemcsak Arnorban és Gondorban, hanem az Anduin valamennyi mellékvölgyében, kelet felé a Bakacsinerdő túlsó széléig. A vademberek és a dúnföldiek ugyan kerültek minden más fajtát, de azért köztük is akadtak, akik beszélték a nyelvet, igaz, csak törve.

 

A tündék

A tündék még valamikor az Óidőkben két fő ágra váltak szét: nyugati tündékre (eldák) és keleti tündékre. Ehhez az utóbbi ághoz tartozott a Bakacsinerdőben és Lórienben lakó tündék legnagyobb része; az ő nyelveik azonban nem szerepelnek elbeszélésünkben, amely csak elda nyelvű tündeneveket és -szavakat tartalmaz.[84]
Az elda nyelvek közül kettőnek van nyoma ebben a könyvben: a nemestünde nyelvnek vagy quenyá-nak, és a szürketündék nyelvének, a sindá-nak. A nemestündéké a tengerentúli Eldamar egyik ősi nyelve volt, az első, amelyet írásban is rögzítettek. Köznyelvként már nem élt: afféle „tünde-latin” lett belőle; azok a nemestündék, akik az első kor végén száműzöttként visszatértek Középföldére, ünnepélyes alkalmakkor használták, vagy a tudomány és a költészet fennkölt céljaira.
A szürketünde-nyelv rokon eredetű volt a quenyá-val; azok az eldák beszélték, akik Középföldére érkezve nem hajóztak tovább, hanem végig ott maradtak a partokon Beleriand földjén. Itt a doriathi Szürkeköpenyes Thingol volt a királyuk; nyelvük a hosszú évek homályában éppoly változékonynak bizonyult, mint az élet a Halandóföldeken, és mindinkább eltért a tengerentúli eldák nyelvétől.
A száműzöttek, akik a sokkal népesebb szürketündék közt telepedtek le, mindennapos használatra átvették a sindát; ettől fogva ezt a nyelvet beszélték mindazok a tündék és tünde-urak, akik történetünkben szerepelnek. Ezek ugyanis mindannyian elda eredetűek voltak, még ha az uralmuk alatt álló nép az alacsonyabb rangú nemzetségekből származott is. A legelőkelőbb volt köztük Galadriel úrnő, Firnaphir királyi házából, Finrod Felagund nargothrondi király nővére. A száműzöttek szívében olthatatlanul élt a Tenger utáni sóvárgás; a szürketündék szívében ugyan szunnyadozott, de ha felébredt, többé nem lehetett elcsitítani.

 

Emberek

A nyugori embernyelv volt, bár a tündék hatására sokat gazdagodott és finomult. Eredetileg azok beszélték, akiket az eldák antani-nak vagy edán-nak, azaz „emberek atyáinak” neveztek – főleg a tündebarátok Három Házának népe, amely az első korban jött keletről Beleriandba, és támogatta az eldákat a Nagy Kincs Háborújában az Északi Sötét Hatalom ellen.
Miután a Sötét Hatalom megdőlt, és Beleriand jórészt víz alá került vagy romokban hevert, a tündebarátoknak jutalmul megengedték, hogy akárcsak az eldák, ők is átkelhessenek a Tengeren. Mivel azonban a Halhatatlan Birodalomba nem volt szabad belépniük, egy nagy szigetet jelöltek ki számukra, a Halandóföldek közül a legnyugatibbat. Ezt a szigetet Númenornak (Nyugathonnak) hívták. A tündebarátok többsége tehát elvándorolt, és letelepedett Númenorban; itt nagyok és hatalmasak lettek, híres tengerészek, számos hajó urai. Szép arcúak és magasak voltak, életidejük háromszor annyi, mint a középföldi embereké. Ők voltak a númenoriak, az emberkirályok, akiket a tündék dúnadánok-nak neveztek.
Valamennyi embernép közül csak a dúnadánok értettek és beszéltek tünde-nyelvet; őseik ugyanis elsajátították a sindát, tudásuk apáról fiúra szállt, és nem sokat kopott a múló évek folyamán. Bölcseik a nemestünde-nyelvet, a quenyát is megtanulták, és minden más nyelvnél többre becsülték; ezen a nyelven adtak nevet sok híres és tiszteletben tartott helységnek, valamint sok királyi és nagyhírű személynek.[85]
De a númenoriak többségének anyanyelve az adûni maradt, az az embernyelv, amit őseik beszéltek; királyaik és főembereik a későbbi dicsőség büszke napjaiban ehhez tértek vissza; és leszoktak a tünde-nyelv használatáról, kivéve egy kis részüket, amelyben elevenen élt az eldákkal való régi barátság emléke. Hatalmuk idején a númenoriak számos erődöt és kikötőt tartottak fenn hajóik támogatására Középfölde nyugati partjain; ezek közül Pelargir volt az egyik legfontosabb, nem messze az Anduin torkolatától. Itt az adûnit beszélték; miután ez a csekélyebb emberek nyelveinek sok szavát is magába olvasztotta, közös nyelvvé vált, és mindenütt elterjedt a partokon, ahol a lakosság érintkezésben állt Nyugathonnal.
Númenor bukása után Elendil az életben maradt tünde-barátokat visszavezette Középfölde északnyugati partjaira. Itt már azelőtt is sokan éltek, akik részben vagy egészben númenori vérből származtak; a tünde-nyelvre azonban csak kevesen emlékeztek. Így tehát a dúnadánok kezdettől fogva sokkal kevesebben voltak, mint a csekélyebb emberek, akik közt éltek, és akik fölött uralkodtak, hosszú életű, nagy hatalmú és bölcs urakként. Ezért a többi néppel való érintkezésben és kiterjedt birtokaik kormányzásában a Közös Nyelvet használták; igaz, kibővítették és gazdagították sok olyan szóval, amit a tünde-nyelvekből vettek át.
A númenori királyok idején ez a megnemesedett nyugori nyelv széltében-hosszában elterjedt, még ellenségeik közt is; maguk a dúnadánok is mindinkább ezzel éltek, úgyhogy a Gyűrűháború korában a tünde-nyelvet már csak a gondori népeknek egy kis része ismerte, és napról napra kevesebben beszélték. Ezek főleg Minas Tirithben és a környező településeken; valamint a Dol Amroth-i hűbéres fejedelmek földjén éltek. A gondori birodalom területén mégis csaknem minden helység- és személynév tünde-eredetre utalt, formájában és jelentésében egyaránt. Némelyiknek az eredete már feledésbe merült; nyilván abból az időből származtak, amikor a númenoriak hajói még nem keltek át a Tengeren; ilyen volt például Umbar, Arnach és Erech, a hegynevek közül pedig Eilenach és Rimmon. Ide tartozott a Forlong név is.
A Nyugatföldek északi részein lakó emberek többsége az első kor edánjai-tól vagy közeli rokonaiktól származott. Érthető tehát, hogy olyan nyelveket beszéltek, amelyek közel álltak az adûnihoz, és némelyik többé-kevésbé még emlékeztetett a Közös Nyelvre. Ide tartoztak az Anduin felső mellékvölgyeiben lakó embernépek: a beornfiak és a Nyugat-Bakacsin erdőlakói, még északabbra és keletebbre pedig a hosszú-taviak és a Suhatagbeliek. A Nőszirom folyó és a Carrok közt elterülő vidékről származtak azok, akiket Gondorban rohíroknak, lovasuraknak hívtak. Még mindig ősi nyelvüket beszélték, és ezen a nyelven adtak nevet új hazájuk szinte valamennyi helységének, önmagukat pedig éorlfiaknak, lovasvégi embereknek nevezték. E nép urai azonban szívesen használták a Közös Beszédet, éspedig ennek pallérozott változatát, amelyet gondori szövetségeseik beszéltek; Gondorban ugyanis, ahonnan elterjedt, a nyugori mindvégig megőrizte kifinomultabb és régies jellegét.
Egészen más családba tartozott a Drúadán erdő fanyűvőinek nyelve. Idegen nyelvet, vagy csak nagyon távoli rokonnyelvet beszéltek a dúnföldiek is. Ezeknek ősei valaha a Fehérhegység völgyeiben éltek. Rokonaik közé számították a dúnhargi holt emberek népét. De a Sötét Évek idején többen a Ködhegység déli völgyeibe települtek át, innen pedig egy részük tovább vándorolt az észak felé elterülő lakatlan földekre, egészen a Sírbuckákig. Tőlük származtak a Brí-beli emberek; de ezek már sokkal előbb az Északi Királyság alattvalói lettek Arnorban, és átvették a nyugori nyelvet. Ennek az emberfajtának csak a dúnföldi ága őrizte meg régi nyelvét és szokásait: rejtélyes nép volt, barátságtalanul viselkedett a dúnadánokkal szemben, és gyűlölte a rohírokat.
Nyelvükből ez a könyv semmit se idéz, kivéve a forgoil nevet, amit a rohíroknak adtak (jelentése állítólag 'szalmafejű'). A Dúnföld és dúnföldi elnevezést viszont ők kapták a rohíroktól, mert barnabőrűek és sötéthajúak voltak; e nevekben a dún sötétet jelent, és nem függ össze a szürketündék dûn szavával, amelynek jelentése 'nyugat'.

 

Hobbitok

A megyei és Bri-beli hobbitok ekkoriban már valószínűleg ezer éve használták a Közös Beszédet. A maguk módján éltek vele, szabadon és hanyagul; bár a tanultabbak ünnepélyesebb nyelven is ki tudták fejezni magukat, ha az alkalom úgy kívánta.
Valamiféle ősi hobbit-nyelvről semmilyen adat nem áll a rendelkezésünkre. Úgy látszik, már az ősidőkben is mindig azt a nyelvet beszélték, amit az emberek használtak: hiszen az emberek szomszédságában vagy éppen közöttük éltek. Így, miután Eriadorba kerültek, hamarosan átvették a Közös Nyelvet; és amikor letelepedtek Bríben, egy részük már kezdte elfelejteni korábbi nyelvét. Ez nyilván valamiféle Felső-Anduin-vidéki embernyelv volt, a rohírok nyelvének rokona, bár a déli sztúrok valószínűleg a dúnföldi nyelv egyik rokonát vették át, még mielőtt észak felé vándorolva letelepedtek a Megyében.[86]
Frodó idejében e régi nyelveknek még megvolt a nyoma egyes tájszavakban és nevekben, amelyek sokszor nagyon hasonlítottak a Suhatagban vagy Rohanban előforduló nevekhez és szavakhoz. Ebből a szempontból megemlítendők a napok, hónapok és évszakok nevei; sok régi szó (például mathom és szmiál) a közhasználatban is élt, a Brí-beli és megyei helységnevek pedig még többet megőriztek közülük. A hobbitok személynevei is ilyen eredetűek, és jórészt a régmúlt időkből származtak.
A Megye-lakók általában hobbit-nak nevezték a maguk fajtáját. Az emberek félszerzet-nek, a tündék periannath-nak hívták őket. A hobbit szó eredetére már nemigen emlékezett senki. Mégis valószínű, hogy kezdetben a gyaplábúak nevezték így az irhafakókat és a sztúrokat; a szó egy rohani kifejezés megkopott változata lehet, de az átadó nyelv megőrizte teljesebb alakját: holbytla 'gödörépítő'.

 

Más népek

Entek . A harmadkorban még élő népek közül az onodrim vagy enyd volt a legrégibb eredetű. Rohani nyelven entek-nek hívták őket. Már a hajdankori eldák is tudtak róluk, és az entek mindig úgy hitték, hogy nyelvüket, sőt; a beszéd vágyát is az eldáknak köszönhetik. Nyelvük egyetlen másikhoz sem hasonlított: lassú volt, zengzetes, sok szót halmozó és ismétlő, mondhatni körülményes; magánhangzóit, a hanglejtést és a hangok időtartamát számtalan árnyalatnyi különbség jellemezte, melyeket még az eldák tudósai sem próbáltak írásban visszaadni. Az entek csak egymás közt beszélték, de nem kellett titokban tartaniuk, mert rajtuk kívül úgyse tudta megtanulni senki.
Az entek viszont kitűnő nyelvérzékkel voltak megáldva: minden nyelvet gyorsan megtanultak, és többé nem is felejtették el soha. Legjobban mégis az elda-nyelveket szerették, főleg az ó-nemestündét. Így tehát azok a különös szavak és nevek, melyeket a hobbitok feljegyzései szerint Szilszakáll és más entek használtak, tulajdonképpen tünde-szavak, vagy a tünde-nyelv elemei; ent módra összefűzve.[87] Vannak köztük quenya eredetűek, mint például Taurelilómea-tumbalemorna Tumbaletaurea Lómeanor, hozzávetőleges fordításban: „Erdő-sokárnyékú-mélyvölgyfekete Mélyvölgyerdejű, Homályföld”, amivel Szilszakáll nagyjából azt akarta mondani, hogy „fekete árnyék van az erdő mély völgyeiben”. Egy részük sinda eredetű, például Fangorn '(szil)fának szakálla' vagy Fimbrethil 'sudár bükk'.

 

Az orkok és a Fekete Beszéd . Az orkok ocsmány népének ez a neve a rohani nyelvből terjedt el. Sindául orchok-nak hívták őket. A név nyilván összefügg a Fekete Beszéd uruk szavával, bár ezt rendszerint csak a nagy katona-orkokra alkalmazták, akik abban az időben jöttek elő Mordorból és Vasudvardból. A kisebbeket snagá-nak, 'rabszolgának' hívták, főleg az uruk-hai nép.
Az orkokat az Északi Sötét Hatalom tenyésztette ki még az Óidőkben. Saját nyelvük állítólag nem volt, de más nyelvekből összeszedtek, amit tudtak, azután pedig kényükre-kedvükre elferdítették; ezzel azonban csak durva és zagyva beszédeket alakítottak ki, amelyek a maguk szükségleteire is alig feleltek meg, eltekintve a szitkozódástól és káromkodástól. E gonosz lények, akik még a saját fajtájukat is gyűlölték, hamarosan annyi ilyen barbár tájszólást hoztak létre, ahány csoportjuk vagy településük volt, úgyhogy a törzsek közti érintkezésben nem sok hasznát vették a maguk ork-beszédének.
Így aztán a harmadkorban az orkok különböző fajtái is a nyugori nyelven érintkeztek egymással; sok régebbi törzsük, például azok, amelyek Északon és a Ködhegységben még megmaradtak, már jó ideje anyanyelvként használták a nyugorit, igaz, olyannyira romlott formában, hogy ez se hangzott sokkal kellemesebben, mint az eredeti ork-nyelv.
A Fekete Beszédet állítólag Szauron találta ki a Sötét Években; valamennyi alattvalóját rá akarta szoktatni, de ezt a célját nem sikerült elérnie. Mégis, azok a szavak, melyeket az orkok szinte mindenütt használtak a harmadkorban, jórészt a Fekete Beszédből származtak, mint például ghásh: 'tűz', de Szauron első bukása után a nyelvnek ez a régi formája feledésbe merült, és csak a nazgûlok közt maradt fenn. Amikor Szauron ismét hatalomra került, egész Barad-dûr és a mordori kapitányok visszatértek ehhez a nyelvhez. A Gyűrű feliratához a régi Fekete Beszédet használták, a mordor-orkok átka pedig ennek egy romlott változatát tükrözi, melyet a Sötét Torony katonái beszéltek Grisnák kapitánysága alatt. Ezen a nyelven kapshû 'öregember'-t jelent.

 

Trollok . A troll szó a sinda torog fordítása. Mikor a trollok először felbukkantak, még az Óidők homályában, tompa eszű, otromba lények voltak, és legfeljebb úgy érintkeztek egymás közt, mint az állatok. De Szauron úgy vélte, hogy hasznukat veheti; megtanította őket, amire lehetett, és gonosz tudással fejlesztette értelmi képességeiket. Így aztán a trollok átvettek annyit az orkok nyelvéből, amennyire képesek voltak, a Nyugatföldeken pedig a kő-trollok a nyugori nyelvnek egy romlott változatát beszélték.
A harmadkor vége felé azonban egy addig sohasem látott troll-fajta tűnt fel a Bakacsinerdő déli részén és Mordor határvidékén a hegyekben. A Fekete Beszédben olog-hai volt a nevük. Hogy Szauron tenyésztette ki őket, arról mindenki meg volt győződve, de hogy miféle fajtából, az rejtély maradt. Némelyek azt állították róluk, hogy nem is trollok, hanem óriás orkok; de az olog-hai nép kívül-belül lényegesen különbözött még a legnagyobb ork-fajtától is, amelyet nagyságban és erőben egyaránt felülmúlt. Mégis trollok voltak, csak átitatva gazdájuk gonosz akaratával: kegyetlen, erős, fürge, ádáz és ravasz fajta, de a kőnél is keményebb. Ellentétben a Homály régebbi népével, ők elviselték a napfényt, amíg Szauron akarata uralkodott rajtuk. Keveset beszéltek, és csak egyetlen nyelvet ismertek: a barad-dûri Fekete Beszédet.

 

Törpök . A törpök egészen sajátos fajta. A szilmarilok regéjéből, a Silmarillion-ból tudjuk, milyen különös eredetre tekintenek vissza, miért hasonlítanak a tündékhez és az emberekhez, és miért különböznek tőlük; ezt a történetet azonban Középfölde csekélyebb tündéi nem ismerték, amit pedig a későbbi emberek meséltek róluk, abba más fajtákra vonatkozó emlékek is belekeveredtek.
A törpök legnagyobbrészt szívós, idomtalan teremtmények, titkolózók, szorgalmasak, nem felejtik a sérelmeket (és a jótetteket sem), szeretik a köveket, az ékszereket, általában inkább az olyasmit, ami a mesteremberek keze munkája révén nyeri el formáját, mint azt, ami a maga életét éli. De azért nem eredendően rossz a természetük; és önként csak kevesen szolgáltak az Ellenségnek, bármit mondjanak is erről az emberek meséi. Az emberek ugyanis már az ősidőkben megkívánták a törpök kincseit és munkájuk gyümölcsét, ezért került szembe egymással a két fajta.
De a harmadkorban sok helyütt még szoros barátság volt emberek és törpök között; amikor pedig ősi hajlékaik pusztulása után a törpök mint vándor mesteremberek és kereskedők messze földeket bejártak, nagyon is megfelelt a természetüknek, hogy emberek közé kerülve eltanulják a különböző ember-nyelveket. De titokban (és a törpök, ellentétben a tündékkel, még a barátaikat se avatták be szívesen a titkukba) a maguk különös nyelvét használták, amely nem sokat változott az évek folyamán; ez a nyelv bizonyos rangra jutott: inkább a tudománnyal, mint az anyatejjel szívták magukba, és úgy ápolták-őrizték, mint a múltból rájuk maradt drága kincset. Más népeknek nemigen sikerült megtanulniuk. Elbeszélésünkben ezt a nyelvet csak azok a helyiségnevek idézik, amelyeket Gimli közölt a társaival, valamint az a csatakiáltás, amit ugyancsak ő hallatott Kürtvár ostrománál. Erről legalább megállapíthatjuk, hogy nem volt titok, és sok-sok csatatéren elhangzott a világ ifjúkora óta. Baruk Khazâd! Khazâd aimênu! 'Törpök fejszéi! Rajtatok a törpök!'
Gimli neve azonban, akárcsak nemzetségének összes többi tagjáé, északi (ember-nyelvi) eredetű. A maguk titkos, „belső”, vagyis igazi nevét a törpök sohasem tárják fel idegen népek fiai előtt. Még a sírjukra se írják rá.

 

II. A FORDÍTÁSRÓL

Mivel ennek az elbeszélésnek az volt a célja, hogy a Piros Könyv tartalmát hozzáférhetővé tegye a mai olvasó számára, a szöveget a jelenkor nyelvi eszközeivel kellett visszaadni, legalábbis megközelítő fordításban. Eredeti formájukban csak a Közös Beszédtől eltérő nyelveket hagytam meg, de ezeknek a nyomait inkább csak a személy- és helységnevek mutatják.
A Közös Beszédet, vagyis azt a nyelvet, amit a hobbitok szóban és írásban használtak, következetesen lefordítottam. Ezáltal néha elmosódnak a nyugori nyelv különféle változatai közt észlelhető különbségek. Valamelyest igyekeztem érzékeltetni a különbségeket a fordítás szövegének árnyalataival; de a megyei nyelv kiejtésben és szóhasználatban is sokkal jobban eltért a tündék vagy a gondori emberek nyugorijától, semmint e könyv alapján hihetné az olvasó. A hobbitok többsége voltaképp népies tájszólásban beszélt, míg Gondorban és Rohanban a nyelvnek egy régebbi, emelkedettebb és választékosabb formáját használták.
Ezzel kapcsolatban ki kell térni egy nyelvi jelenségre, amelyet szövegünk nem adhat vissza pontosan. A nyugori nyelv ismerte a tegezést és a magázást, tehát a második személyben (és sokszor a harmadikban is) különböző névmásokat használt a beszéd bizalmas vagy tisztelettudó jellege szerint. A megyei köznyelvből azonban lassanként kivesztek a magázó alakok. A falusi nép még élt velük, főleg a Nyugati Fertályban, valamiféle kedveskedő színezettel. Amikor a gondoriak a hobbit-nyelv furcsaságát emlegették, többek közt erre céloztak. Tuk Peregrin például a Minas Tirith-i első napokban minden rendű és rangú személyt letegezett, még Denethor urat is. Az idős helytartó ezen talán csak mulatott, de a szolgái nyilván megütköztek rajta. Peregrin valószínűleg tegező beszédének is köszönhette, hogy azt rebesgették róla; bizonyára igen magas rangú személy a hazájában.[88]
Megfigyelhető, hogy a hobbitok, mint Frodó, és más személyek, mint például Gandalf és Aragorn, nem mindig ugyanazt a stílust használják. Ez szándékosan van így. A tanultabb és tehetségesebb hobbitok valamelyest ismerték a „könyv-nyelvet”, ahogy a Megyében nevezték; ha pedig idegenekkel találkoztak, hamar felismerték és magukévá tették a stílusukat. Természetes, hogy akik sokfelé jártak, többé-kevésbé a beszédjükben is alkalmazkodtak változó környezetükhöz, főleg akkor, ha titkolni akarták, mint Aragorn, hogy honnan jöttek és mi járatban vannak. Mégis, az ábrázolt időszakban az Ellenség minden ellensége tisztelettel adózott a régiségeknek, nyelvi téren éppúgy, mint más vonatkozásokban, és tudásához képest ápolta is mindazt, ami régi volt. Az eldák, akik mindenekfölött a szavaknak voltak mesterei, sok stílust fel tudtak venni, habár beszédük akkor hatott a legtermészetesebbnek, ha nem állt messze a saját, még a gondorinál is régebbi nyelvük kifejezésmódjától. A törpök is ügyesen beszéltek, könnyedén alkalmazkodva társaságukhoz, noha volt, aki egy kissé nyersnek és torokhangúnak találta a beszédjüket. Az orkok és a trollok viszont úgy beszéltek, ahogy éppen jólesett nekik, nem becsülve sem a szavakat, sem a dolgokat, és a nyelvük valójában romlottabb és mocskosabb volt, mint ahogy ebben a könyvben bemutatom. Azt hiszem, az olvasó ennyivel is beéri, bár a hívebb ábrázolásra se lett volna nehéz mintákat találnom. Nagyjából hasonló beszédet ma is hallhatunk az ork-lelkűektől: a gyűlölet és a megvetés burjánzásában szikessé vált nyelvük annyira elszakadt mindentől, ami jó, hogy kifejezőerőt is csak azok találnak benne, akik a durvaságot erőnek érzik.
Az efféle fordítás persze bevett és szükségszerű velejárója minden elbeszélésnek, amely a múltról szól. Általában csak az említett nyelvi jelenségeket érinti. Én azonban egy lépéssel tovább mentem: jelentésük alapján a nyugori neveket is lefordítottam. A szövegben található lefordított nevek vagy címek arra utalnak, hogy az ábrázolt korban e neveket közös-beszédi alakjukban is használták, idegen nyelvű (többnyire tünde) alakjuk mellett vagy helyett.
A nyugori nevek rendszerint régebbi nevek fordításai voltak, mint például Völgyzugoly, Szürke Omboly, Ezüstér, Hosszúmart, az Ellenség, a Sötét Torony. Jelentésük néha eltért az eredetitől: például Végzet-hegy az eredeti Orodruin 'égő hegy' helyett, vagy Bakacsin (eredetileg Taur e-Ndaedelos 'a nagy félelem erdeje'). Néha tünde-neveket vettek át módosított alakban, így például Lún és Borbuggyantó a Lhûn és Baranduin nevekből származtak.
Talán nem árt, ha megpróbálom röviden igazolni fordítói eljárásomat. Úgy véltem, hogy ha minden nevet meghagynék eredeti formájában, elhomályosítanám a kornak egy lényeges vonását, amit a hobbitok nagyon is jól érzékeltek (márpedig a történetet lehetőleg az ő szemszögükből nézve igyekeztem előadni): nevezetesen azt az ellentétet, amely általánosan elterjedt, mindennapi, közhasználatú nyelvük és más, régebbi, nagyobb tekintélynek örvendő nyelvek élő maradványai közt fennállt. Ha minden nevet változatlanul átvettem volna, a mai olvasó valamennyit egyformán távolinak érezné, a tünde Imladris-t éppúgy, mint Karningul hangzású nyugori fordítását. De ha Völgyzugolyt Imladris-nak nevezném, az olyan lenne, mintha napjainkban valaki Winchester helyett Camelot-ot mondana, azzal a különbséggel, hogy ameddig Völgyzugolyban hatalmon volt az uralkodó, aki sokkal régebbi hírnévre tekintett vissza, mint amilyennel Arthur dicsekedhetne, ha ma is király volna Winchesterben, a két elnevezést mindenki első hallásra azonosítani tudná.
Így tehát mai nyelvre fordítottam le a Megye nevét (Sûza), valamint a hobbitok összes helységneveit. Ez ritkán ütközött nehézségbe, mivel az ilyen nevek rendszerint hasonló elemekből (például domb, föld, vár vagy falva) voltak összetéve, mint a mai egyszerűbb helységnevek. Némelyik azonban, mint említettem, a közhasználatból már kiveszett, régebbi hobbit szavakat tartalmazott; ezeket hasonlókkal jelöltem (például lápa 'völgy', száda 'völgynyílás', mál 'déli lejtő').
A megyei és Brí-beli hobbit személynevek azonban sajátosnak mondhatók az akkori idők viszonyai közt: tudniillik már történetünk kezdete előtt néhány évszázaddal szokásossá vált a családnevek átörökítése. E vezetékneveknek jórészt köznyelvi jelentésük is volt, minthogy tréfás ragadványnevekből, helységnevekből vagy (főleg Bríben) növények és fák nevéből származtak. Lefordításuk nemigen okozott nehézséget; fennmaradt azonban egy-két régebbi név is, amelynek a jelentése már feledésbe merült: ezeknek csak az írását változtattam meg – például Tûk helyett a Tuk vagy Bophîn helyett a Boffin alakot használva.
Amennyire csak lehetett, ugyanígy tettem a hobbit keresztnevekkel is. Lánygyermekeiket a hobbitok rendszerint virágokról vagy drágakövekről nevezték el. A fiúgyermekeknek többnyire olyan neveket adtak, amelyeknek egyáltalán nem volt köznyelvi jelentésük; ugyanezt néhány női névről is elmondhatjuk. Ide tartoznak például a Bilbó, Bungó, Poló, Lothó, Tanta, Nina nevek, és még sok más. Sok ilyen név, például Othó, Odó, Drogó, Dóra, Cora stb. többé-kevésbé hasonlít mai keresztneveinkhez, de a megegyezés csak véletlenszerű. Ezeket a neveket átvettem, bár a végződésüket sokszor megváltoztattam, mert a hobbit nevek -a végződése hímnemű volt, az -e pedig nőnemű.
Néhány régi, főleg írhafakó eredetű nemzetség azonban, mint például a Tukoké és a Bögyösöké, szeretett hangzatos keresztneveket adni a gyermekeinek. Mivel ezek jórészt az ember nép és a hobbit nép ősi legendáiból származtak, tehát hangzásban emlékeztettek az Anduin-völgyi, Suhatagbeli vagy lovasvégi emberek neveire, bár a hobbitok már nemigen értették a jelentésüket, a fordítás olyan régi nevekkel helyettesíti őket, amiket ma is használunk vagy régi krónikákban olvashatunk. Így legalább sikerült visszaadnom a keresztnevek és vezetéknevek sokszor komikus ellentétét, amelynek maguk a hobbitok nagyon is tudatában voltak. Klasszikus eredetű neveket azonban csak ritkán alkalmaztam; a latinnak és a görögnek ugyanis a megyei tudományban leginkább a tünde-nyelvek feleltek meg, márpedig ezekből a hobbitok nemigen vettek át neveket. Akkoriban csak kevesen ismerték közülük a „királyi nyelveket”, ahogy ők mondták.
Bakföldön másféle névadás dívott, mint a Megye többi részében. Mocsolyaszeg lakói és a Borbuggyantón túl élő leszármazottaik, mint erről már szó esett, sok tekintetben különcök voltak: Különös neveiket jórészt nyilván a déli sztúrok korábbi nyelvéből örökölték. Ezeket többnyire meghagytam, mert a hobbitok fülében éppoly furcsán hangzottak; mint a miénkben. Sajátos hangulatukat ma talán egy kissé „keltának” éreznénk.
Mivel a sztúrok és a Brí-beli emberek régi nyelvének maradványai az Angliában megőrzött kelta maradványokra emlékeztettek, fordításomban néha ezeket utánoztam. Brí például keltául 'dombot', chet pedig 'erdőt' jelent: így alkottam meg a Brí, Arcset és Cset-erdő neveket. A személynevek közül azonban csak egyet változtattam meg a fentiek szerint. A Trufiadoc névről van szó, melyet azért választottam, mert becézett alakja – Trufa – utal az eredeti jelentésre: viselőjét ugyanis Kalinak becézték, ami nyugoriul 'vidámat', 'tréfásat' jelentett, bár „Kali” valójában a jelentését vesztett bakföldi Kalimac név megrövidült alakja.
Héber vagy más hasonló eredetű neveket nem alkalmaztam az áttételekben. Ilyen jellegű személyneveinknek nincs megfelelője a hobbit-nevek közt. A Samu, Tóni, Muki, Béni típusú névalakokban eredeti hobbit-nevek, például Tona, Mukka, Benna és hasonlók rövidültek meg. De pl. Samu apját, Bódit valójában Rannak hívták. Ez a név a Ranugad rövidített alakja; eredetileg ragadványnév volt, és 'otthonülőt' jelentett, mivel azonban kiveszett a köznyelvből, néhány család hagyományos keresztnévként alkalmazta. Ezt azzal igyekeztem tükrözni, hogy Bódinak a Cövek ragadványnevet adtam.
Miután idáig jutottam a hobbitok nyelvének és neveinek modernizálásában vagy közérthetővé tételében, egy másik probléma is felvetődött. Úgy véltem, a nyugorival rokon embernyelvek kifejezéseit a fordítás szövegével rokon formában kell visszaadni. Így a rohani nyelvet régies alakokkal érzékeltettem, hiszen ez a nyelv a Közös Beszédnek távoli, az északi hobbitok korábbi nyelvének pedig igen közeli rokona volt, és a nyugorihoz képest régiesnek hatott. A Piros Könyvben többször is említés történik arról, hogy a rohani beszédet hallva a hobbitok sok szót felismertek, és a nyelvet rokonnak érezték a magukéval, helytelen lett volna tehát a rohírok fennmaradt neveit és szavait teljesen idegen formában reprodukálni.
A rohani helységneveket sokszor lefordítottam, vagy az írásukat modernizáltam, mint Dúnharg vagy Hókút esetében, de nem voltam következetes, mert a hobbitok példáját követtem. Ők ugyanígy változtatták meg a hallott neveket, ha felismerhető elemekből álltak, vagy hasonlítottak a megyei helységnevekhez; sok nevet azonban változtatás nélkül vettek át; így én is az 'udvarok' jelentésű Edoras-t. Ugyanilyen meggondolásból lefordítottam néhány személynevet is (pl. Keselyüstök és Kígyónyelv).[89]
Ez a módszer arra is jó volt, hogy kiemelhessem az északi eredetű sajátos hobbit szavakat. Olyan alakot adtam nekik, amilyet a nyelvből régen kiveszett szavak csakugyan felvehettek volna; ha megmaradnak. A mathom például az óangol mathm szóra utal, akárcsak valódi hobbit megfelelője, a kast a rohani kastura. Hasonlóképpen a smial 'vájt odú' szó természetes leszármazottja lehetne a smygel-nek, miáltal jól mutatja a hobbit trân és a rohani traham összefüggését. Ugyanígy Szméagol és Déagol a Trahald és Nahald neveket reprodukálja, melyeknek jelentése az északi nyelvekben 'odú-ásás, odúba-bújás', illetve 'titok' volt.
A még északabbra fekvő Suhatag nyelvét ebben a könyvben csak néhány törp-név képviseli: azok a törpök ugyanis, akik erről a vidékről származtak és az ottani embernép nyelvét beszélték, ebből a nyelvből vették „külső” neveiket. Az olvasónak talán feltűnik, hogy ez a könyv a törp alakot használja, noha a szótárakban persze törpé-t találunk. A többes számmal (törpök) szívesebben állítottam volna párhuzamba a töröp hangzású egyes számot, de ezt ma már alig ismernék fel az emberek, miután a törpöket vagy a népmesékbe száműzték, melyek az igazságnak legalább egy szikráját őrzik, vagy pedig badar históriák teljesen nevetséges figuráinak állítják be őket. De a harmadkorban még élt a híre régi virtusuknak és hatalmuknak, noha egy kissé már akkor is kopottan: ők az óidőkbeli naugrimok leszármazottai, akiknek a szívében még lobog Kovács Aule régi tüze, és parázslik az ősi harag a tündékkel szemben, a kőcsiszolás mesterségét pedig olyan magas fokon művelik, hogy lehetetlen felülmúlni.
Ennek érzékeltetésére használom a törp alakot, hogy legalább egy kissé eltérjek a későbbi korok badar meséitől. A töröp, mint említettem, még jobb lett volna, de ezt csak a Töröptárna névben alkalmazom, a Közös Nyelv Phurunargian-ja helyett, ami Mória neve volt. Ez tudniillik 'törpe-alagutat' jelentett; de már akkor is régiesen hangzott. Mória viszont tünde-név, és egy cseppet sem hízelgő; az eldák ugyanis, bár a Sötét Hatalommal és szolgáival vívott elkeseredett háborúik idején olykor maguk is építettek föld alatti erődőket, ha a szükség úgy kívánta, egyébként nemigen laktak ilyen különleges hajlékokban. Ők a zöld természetet, és a fényes égboltot szerették, és nyelvükön a Mória név Fekete Szakadékot, jelent. Maguk a törpök azonban Khazad dûm-nak, a khazâdok palotájának nevezték; szokásuktól eltérően a khazâd nevet sohasem tartották titokban, hiszen kezdettől fogva ezt viseli a népük: Aulétól kapták, aki megteremtette őket az idők mélyében.
A tünde szó ebben a fordításban egyaránt jelöli a guendik-et (a.m. 'beszélők'), ahogy a nemestündék minden fajtájukbelit neveztek, és az eldák-at, a Három Nemzetség gyermekeit, akik a Halhatatlan Birodalmat keresték, és a Napok kezdetén el is jutottak oda (a sindák kivételével). Jobb kifejezés nemigen adódott, mint ez a régi szó, amit az emberek valamikor szívesen alkalmaztak e népre, ha még emlékeztek rá, vagy más lényekre, akiket maguk találtak ki, és többé-kevésbé olyannak képzeltek el, mint a tündéket. De a szó azóta sokat veszített súlyából, és ma már sok mindenkinek a tudatában csak afféle szemrevaló vagy csacska teremtményeket idéz fel, akik körülbelül annyira hasonlítanak a régi quendikhez, mint a pillangó a gyors röptű sólyomhoz – bár a quendiknek éppoly kevéssé voltak testi szárnyaik, mint az embereknek. Szép és nemes fajta voltak, a világ régebbi gyermekei, köztük pedig az eldák, akik már nincsenek, valóságos királyok: a Nagy Utazás Népe, a Csillagok Népe. Magas növésűek voltak, világos bőrűek, szürke szeműek és sötét hajúak, kivéve Finrod aranyhajú nemzetségében; hangjuk pedig dallamosabb, mint manapság bármely halandó lény hangja. Vitézek voltak, de azoknak, akik száműzöttként visszatértek Középföldére, szomorú lett a története: hajdanában ugyan találkozott az Atyák sorsával, de a tündék sorsa nem emberi sors. Hatalmuk régen elmúlt, most már a világ körein kívül lakoznak, és nem térnek vissza többé.

Megjegyzés a hobbit, Csavardi és Borbuggyan nevekhez.
A hobbit kitalált név. Nyugori nyelven banaki-nak, 'félszerzetnek' nevezték ezt a népet, ha egyáltalán szó esett róla. A Megye és Brí népe viszont ez idő tájt a kuduk szót használta, amely másutt nem fordul elő. Trufiádok azonban azt írja, hogy a rohani király a kû-dûkan, 'gödör-lakó' szót használta. Mivel a hobbitok, mint említettük, valamikor egy olyan nyelvet beszéltek, amely közeli rokona volt a rohírokénak, valószínűnek látszik, hogy kuduk tulajdonképpen a kûd-dûkan szónak a használatban elkopott alakja. Ezt az utóbbi szót, mint elmagyaráztam, holbytlá-nak fordítottam; a hobbit pedig bízvást lehetne a holbytla elkopott alakja, ha ez a szó előfordult volna a régi nyelvben.

Csavardi . A Piros Könyvben megörökített családi hagyomány szerint a Galbasi személynév, vagy rövidebb formájában Galpsi, egy Galabas nevű falu nevéből származott, ezt viszont a népetimológia egy 'csavar' jelentésű galab tőből és az ősi bas képzőből eredeztette, amely nagyjából a -d, -nd képzőnek felel meg. Ha tehát a falunevet Csavard-nak veszem, természetesen adódik a belőle képzett Csavardi személynév.
A Csűrös név valójában a Hlothran fordítása: ez elég gyakori helységnév volt a Megyében, és a 'csűr, pajta' jelentésű hloth-ból, valamint az 'udvar' jelentésű ran(u)-ból származott. Mint személynév talán a hlothram (a) 'csűrbe termést hordó ember' szóval függ össze. A történetünkben szereplő Csűrös gazda nagyapját is Hlothram-nak hívták; ezt Csűrkerti-nek fordítottam.

Borbuggyan . E folyó hobbit elnevezéseiben a tünde-nyelvi Baranduin kifacsart változatait fedezhetjük fel; a Baranduin név (hangsúly a második szótagon) a baran 'aranyosbarna' és duin '(nagy)folyó' szavak összetételéből keletkezett. Ennek eltorzítására igyekeztem utalni a Borbuggyantó névvel. A folyót a hobbitok eredetileg Branda-nîn-nek, 'Határvíznek' nevezték, amit pontosabban tükrözne a Végfolyam név, de később általánossá vált egy tréfás elnevezés, megint csak a víz színe alapján: így lett a folyó neve Bralda-hîm, azaz 'részegítő sör'.
Meg kell jegyezni azonban, hogy amikor az Aggbak család (Zaragamba) Borbakra változtatta a nevét (Brandagamba), az összetétel első tagja 'határvidéket' jelentett, tehát a Végbak név pontosabb fordítást adna. Nagyon vakmerő lett volna az a hobbit, aki szemtől szembe Braldagambá-nak meri nevezni Bakföld urát.

 

 

 

UTÓSZÓ

 

J. R. R. Tolkien tudós volt. Nyelvtudós. Európa ősi nyelveit tanulmányozta, mindenekelőtt azokat, amelyekből a modern angol nyelv fakadt. Ily módon az európai kora középkor ismerője. Neki köszönhető – többek közt – a Sir Gawain és a zöld lovag, e XIV. század második felében írott angol hőseposz példátlanul tökéletes szövegkritikai kiadása. Márpedig a Sir Gawain az angol kiejtés, nyelvtan és szókincs hatalmas forradalmának idején íródott, lancashire-i nyelvjárásban, rúnajelekkel teletűzdelt írással, amit a mai angol olvasónak még kiolvasnia is gyötrelmes, nemhogy megértenie.
De Tolkien a világhírét mégsem tudományos munkájának, hanem e munka melléktermé-kének köszönheti: A Gyűrűk Urá-nak, mely anélkül soha nem jött volna létre. A múlt építőköveiből újat alkotó fantázia e páratlan vállalkozásának, amelynek népszerűségére elég, ha egyetlen adatot mondok: a mű magyar fordítása az 1965 és 1971 közt Amerikában megjelent huszonkilencedik kiadásból készült. S köztudomású, hogy ma már világszerte Tolkien-klubok foglalkoznak Középfölde Tolkien teremtette történelmével, földrajzával, nyelveinek szerkezetével. Kedvtelésből.
Ennek az átütő sikernek bizonyára megvan a megfejthető titka. Nem kétséges, hogy angol nyelvterületen az is hozzájárul, hogy az író ismert anyagból építkezik: ha a könyv meséje nem is, de világa ősi angol, germán és kelta mondák, hősénekek világát idézi. A Beowulf-ét, a Sir Gawain-ét; Arthur király alakját, Merlinét, a nagy varázslóét. A kelta pokoljárókét. A kora középkori lovagvilág eszményképeit, lovagi erényeit. Azaz csupa olyasmit, ami európai közkincs ugyan, de szorosan véve ugyanabban a nyugat-európai talajban gyökerezik, amelyből Tolkien műve is kisarjadt. S amelyen e világ emléke újra meg újra kivirágzott. Hisz ki az az angol olvasó, aki ne ismerné fel Gandalf és Gollam alakjában shakespeare-i ősüket, Prosperót és Calibant? Vagy ha olvasta William Morrist – azt a hatást, amit Morris középkor-látomása Tolkienre tett? E hatáson – Tolkien tudományos munkájának ismeretében – nincs mit csodálkozni; életét e világ árnyalakjai közt élte – az lett volna csoda, ha képzelete nem fog tüzet tőlük. (Az viszont már csoda, hogy mekkora lángra lobbant!)
Nem kétséges tehát, hogy e mesés formában fölidézett, de korábban is folyamatosan jelenlévő hagyomány hozzájárult a mű nyugat-európai népszerűségéhez. Azt azonban nem hiszem, hogy egymagában megmagyarázná hihetetlen sikerét.
A magyarázatot talán annak a mind szélesebb szakadéknak a táján kell keresnünk, amely korunk szinte elviselhetetlenül bonyolult, erősen elszemélytelenedett hétköznapjai, s az ember szíve mélyén élő, egészségre, egyszerűségre, a jó győzelmére, optimizmusra, romantikára, az abszolút happy endre irányuló, tán öntudatlan sóvárgás közt tátong.
A világ kicsi lett; a két világháború, a forradalmak, a meg-megismétlődő „helyi” háborúk szenvedéseit, hála a televíziónak és a korszerű hírközlés eszközeinek, mindenki szinte a maga bőrén érzi; a mai ember – egyetlen emberélet során – több változást él át, mint – teszem azt – a mezopotámiai kultúrák száz embernemzedéke. Ebben a válságok tépte világban szíve szerint mindenki az Aranyerdőbe menekülne, a tündék sosemvolt, sosemlesz szépséges világába.
Oda; s A Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig – legalábbis terjedelmét tekintve –, alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a könyv három vaskos kötetében – vagyis abban a képzelt időben, mikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, mikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündék, féltündék, az ősi Nyugatfölde erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdő öregjei fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével, s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az emberfajnak.
Különös világ ez az emberfölötti – vagy emberalatti – lényekkel benépesített Középfölde. Anyagi valósága nincs. Baljós, fekete várai, csodás fehér tornyai, fullasztó, sűrű erdei, gyilkos hegyei, sötét mélységei gondoskodnak róla, hogy egy pillanatig ne érezzük magunkat a fogható valóság közegében. Különös, hisz ebben a mesevilágban, ahol oly ékesen virágoznak a lovagi erények, véletlenül sem találkozunk az emelkedett eszményeket hirdető kora középkori lovagvilág fonákjával, az eszmények máza alatt a könyörtelen társadalmi tagozódással, elnyomással, nyomorral, létbizonytalansággal; ebben a külsőre feudálisnak tetsző világban jó is, rossz is vele születik a szereplőkkel, ott rejlik a szívük mélyén; a könyv személytelen főszereplője a morál, az pedig kiben-kiben belső parancs.
A tündérmese gyökere időtlen mélységbe nyúlik – a meseteremtő germán, kelta képzeletet tündérek, lidércek, törpék, varázslók népesítik be, sokkal sűrűbben, mint a mi népmeséinket a garabonciások, őrdögök, boszorkányok. De a Jó és Rossz küzdelmének irodalmi ábrázolása, az angol morality play (moralitásjáték) már késő középkori lelemény. S ha azt mondtuk, A Gyűrűk Ura tán minden idők legnagyobbra méretezett tündérmeséje, azt is elmondhatjuk, hogy legterjedelmesebb moralitásjátéka is. Következetesen alkalmazza a Jó és Rossz küzdelmének teljes középkori jelképrendszerét; színei a címertan, a szigorú tudománnyá és művészetté finomult heraldika színei: a Jó a fehér (illetőleg a címeren alkalmazható fémek – az ezüst és arany), a Rossz a mi ősi, fehér gyászunkkal ellentétben Nyugaton gyászt jelképező fekete, a vért és háborút jelölő vörös. De Tolkien a középkori keresztény moralitás határát kitágítja, mégpedig jellegzetesen huszadik századi módon: nála a halálra ítélt Óidők Aranyerdejével, a romlatlan és idilli szépség és jóság földjével, Lóriennel a természetet megcsúfoló, technicista, a teremtmények testével-lelkével manipuláló, minden élőt lealacsonyító Fekete Föld, Mordor áll szemben. A fekete Mordor a gonosz hatalom: ott, a Végzet Hegyének tüzében alkotta Szauron a korlátlan hatalom Egy Gyűrűjét, s ezt elpusztítani is csak ott lehet. Ha tehát a Jó szövetsége fönn akar maradni e roppant, az övét sokszorosan felülmúló hatalommal szemben, akkor a mese törvényei szerint a leggyengébbnek kell behatolnia a Rossz birodalmának szívébe, mert csak ő semmisítheti meg a legerősebbet. Mert csak őt nem kísérti a Hatalom, minden rossz ősforrása.
Vajon ember ez a leggyöngébb lény? Ő a főhős? Nem; kevesebb is, több is annál. Félszerzet. Az ő személye vezet át a Jó és a Rossz elvont, majdhogynem személytelen moralitás-világából a valóság és mese határvidékére.
Mert oktalanság lenne azt hinnünk, hogy a tündérmesének, a moralitásjátéknak ne lenne élményalapja, hogy azt ne kötné elszakíthatatlan szál a megtörténthez. Életünkben a Jó is, a Rossz is testet öltött valóság, s a legszárnyalóbb képzelet is kényszerűen a valóság elemeiből építi testetlen gondolatépületét. Tolkien szemében (és életében) a háború, a második világháború volt a Jó és Rossz összecsapásának emberfeletti méretű színpada, azon játszották el a gonosz Fekete Úrral (Szauron nevét akár Hitlerével is behelyettesíthetjük) szembeszálló népek a történelem nagy moralitásjátékát. Az már megint a nyugati mesevilág jelképrendszerébe illik, hogy Nyugattal szemben Tolkien könyvében Kelet áll; éppoly törvényszerűen, mint fehérrel a fekete, Nappal a Hold, hajnallal az este, nappallal az éjszaka: A Gyűrűk Urá-t Tolkien 1939-ben kezdte írni; épp mikor a náci Homály Nyugat határához közeledett, és azt elnyeléssel fenyegette. Ez a fenyegetettségérzés a mű alapélménye, s mert sem a tündérmese, sem a moralitásjáték nem történelmi tanulmány, nem is várhatjuk el, hogy ne a maga műfajának szabályai szerint – tehát a valóságnál költőileg mélyebben, logikailag sekélyebben – ábrázolja, ami a történet mögött rejlik. Általánosítva. Mint azt a vidéki angol kispolgárt is, aki – megbocsátható rövidlátás – Tolkien szerint a háború sorsát eldöntötte: a négy hobbitot, aki szereti a sört és a hasát, tiszteli a nála nagyobbat, kivált a törvényes Királyt, irtózik a nagyotmondástól, de szívós, kitartó, csöppet sem nagyravágyó, megvannak a gyöngéi, korántsem vitéz, ám – legyen bármilyen földhözragadt – civilkurázsival ugyancsak győzi a profihősöket. És született demokrata; annyira nem állja a zsarnokságot, hogy szabadságjogainak, élete háborítatlanságának védelmében még forradalomra is képes.
A Gyűrűk Ura – Kelet-Közép-Európába átplántálva – talán veszít valamit közérthetőségéből, vonzásából. A mi tájaink néphagyománya, történelmi élményvilága nem azonos Tolkienével, Nyugat-Európáéval. De mert mi is ugyanazon a földgolyón élünk, s mert a magyar olvasót is hasonló gondok őrlik, nyomasztják, mint a könyv nyugati olvasóit; mert az egyszerű férfierényeknek, mint amilyen a hűség, bátorság, kitartás, részvét, türelem, s a női erényeknek, a sugárzóan tiszta szépségnek nálunk is ugyanakkora a becsülete, mint ott, hiszem, hogy a magyar olvasó is őszintén élvezni fogja a Gyűrű Szövetségének győzelemmel végződő mesebeli kalandjait.
Annál is inkább, mert a testi-lelki torzulást, a társadalom nyavalyáit többnyire katarzis nélkül elénkbe táró hazai és külföldi írásművek tömkelegében üdítő színfolt egy ilyen tiszta könyv, amelynek valamennyi erkölcsi következtetésével nyugodtan, lelkiismeret-furdalás nélkül egyetérthet bárki. És amit – mert szép – nyugodtan élvezhet is bárki. Hisz gyönyörű lenne, ha rosszon, természetet is megcsúfoló gonosz hatalmon világszerte, egyszer s mindenkorra győzelmet aratna a jó, a mocskon a tisztaság – ám ha már a valóság nem támasztja alá e hitünket, legalább a mesében higgyünk – adjuk át sodrának az őrlő mindennapok szürke kérge alatt örökre megbúvó gyermeki magunkat.

Göncz Árpád

 

 

JEGYZETEK

 

1. Magyarul A babó címmel jelent meg a Móra Kiadónál.

2. A Gondori krónikák szerint II. Argelebtől, aki az Északi-dinasztia huszadik uralkodója volt; ez az ág Arveduival halt ki, háromszáz év múlva.

3. A Borbuggyan folyó tünde-neve.

4. A tündék és a dúnadánok időszámítása szerint tehát úgy kapjuk meg a Harmadkor éveit, ha a megyei időszámítás éveihez hozzáadunk 1600-at.

5. Lásd a B) függelékben az 1451., 1462. és 1482. évi bejegyzéseket, valamint a C) függelék végén lévő jegyzetet.

6. A Harmadkor végéig terjedő résznek igen rövid kivonatát lásd a B) függelékben.

7. Így nevezték a hobbitok a Nagymedvét vagy Göncölszekeret.

8. Lásd: F) függelék: A tündékről.

9. A Megye naptárában minden hónap harminc napot számlál.

10. A megyei naptár szerint március (vagyis Réte) havának harminc napja van.

11. A szó valószínűleg ork eredetű: kapshû – öregember.

12. Lásd I. 357., II. 267., III. 323; az Arany Laurelinnek nem maradt mása Középföldén.

13. I. 355., II. 427.

14. I. 292., II. 427.

15. I. 343-346.

16. I. 515-522., II. 427., 439., III. 246., 255.

17. I. 86., 279-280.

18. III. 327., 331.

19. I. Ua.

20. II. 266., III. 337.

21. I. 353.

22. I. 357.

23. I. 356.

24. Isildur negyedik fia volt, és Imladrisban született. Fivérei elestek a Nősziromföldön.

25. Erendur után a királyok nem viseltek többé nemestünde neveket.

26. Malvegil után a fornosti királyok ismét igényt tartottak az egész Arnorra, és ennek jeléül ar (a) előtagú nevet viseltek.

27. Lásd III. 28. A Rhûn-tenger közelében még fellelhető fehér vadtehenekről a legenda úgy tudta, hogy Araw teheneinek leszármazottai. Araw vala volt és vadász, az egyetlen a valák közül, aki az Óidőkben többször is átjött Középföldre. Nevének nemes alakja Oromé (III. 142.).

28. I. 279.

29. I. 302.

30. „Ez a különös, barátságtalan nép a forodwaithiák maradéka, hajdankori embereké, akik megszokták a Morgoth földjén uralkodó kemény fagyokat. Ezen a tájon, bár alig százmérföldnyire van a Megyétől, még ma is ilyen kemény fagy uralkodik. A lossothok hóból építenek maguknak házat, és állítólag a lábukra kötözött csontokkal futnak a jégen, a szekereiknek pedig nincs kereke. Többségük a nagy Forochel-fokon él, amely északnyugat felől zárja el a hasonló nevű hatalmas öblöt; itt ellenségeik nem férhetnek hozzájuk; de sokszor táboroznak az öböl déli partján is, a hegyek lábánál.”

31. „Így maradt meg Isildur házának gyűrűje; mert később a dúnadánok visszaváltották. Mondják, hogy éppen ez a gyűrű volt, amelyet a nargothrondi Felagund Barahirnak adott, és Beren nagy veszélyek árán visszaszerzett.”

32. „Ezek az annuminasi és Amon Sûl-i kövek voltak. Északon csak egyetlen Kő maradt, az Emyn Beraid-i toronyban, amely a Lún-öböl felé tekint. Ezt a Követ a tündék őrizték, és jóllehet mi nem tudtunk róla, ott is maradt, amíg Círdan fel nem tette Elrond hajójára, mikor ez eltávozott (I. 76., 169.). De úgy tudjuk, nem olyan volt, mint a többi, és nem egyezett velük: mindig csak a tenger felé nézett. Elendil helyezte oda, hogy egyenesen visszapillanthasson és láthassa Eresseát a messze tűnt Nyugaton; de Númenort örökre eltakarta a tenger görbülete.”

33. „Miként a király mondja, Númenorban a jogar volt a királyi hatalom legfőbb jelképe; ugyanígy volt Arnorban is, ahol a királyok nem viseltek koronát, csak egyetlen fehér drágakövet, az Elendilmirt, Elendil csillagát, amit ezüstpánt tartott a homlokukon.” (I. 222., III. 154., 173., 316., 318.) A koronát említve (I. 257., 362.) Bilbó nyilván Gondorra utal; a jelek szerint Aragorn nemzetségét illetően mindenről jól volt tájékozódva. „Númenor jogara állítólag Ar-Pharazônnal együtt elpusztult. Az annúminasi jogar Andúnie urainak ezüstpálcája volt, és napjainkban talán ez a legrégibb, emberkéz alkotta mű, ami Középföldén fennmaradt. Már akkor is több mint ötezer éves volt, amikor Elrond átadta Aragornnak. A gondori koronát egy númenori katonasisakról mintázták. Eleinte nem is volt egyéb, mint egyszerű sisak; állítólag ugyanaz, amit Isildur viselt a dagorladi csatában (mert Anárion sisakját összelapították a Barad-dûrból leomló kövek, melyek kioltották életét). De Atanatar Alcarin idejében kicserélték arra az ékkövekkel kirakott sisakra, amellyel később Aragornt is megkoronázták.”

34. I. 335.

35. I. 21., III. 384.

36. Az umbari nagy földfok és zárt öböl ősidők óta númenori birtok volt: de erődjét a később Fekete Númenoriaknak nevezett királyhű hadnagyok kormányozták, akiket Szauron megrontott, és akik mindenkinél jobban gyűlölték Elendil követőit. Szauron bukása után fajtájuk hamarosan elenyészett, vagy elkeveredett a középföldi emberekkel, akikre maradéktalanul átörökítette a Gondor elleni gyűlöletet. Ezért volt olyan nehéz Umbar bevétele.

37. Sebes folyó.

38. „Ezt a törvényt (mint a királytól tudjuk) akkor hozták Númenorban, amikor Tar-Aldarionnak, a hatodik királynak csak egy gyermeke maradt; egy leány. Ő lett az első uralkodó királynő, Tar-Ancalime. De a régebbi időkben más volt a törvény: Tar-Elendilt, a negyedik királyt a fia követte, Tar-Meneldur, jóllehet a leánya, Silmarien volt az idősebbik. Elendil azonban Silmarientől származott.”

39. Ez a név azt jelenti: „Hosszú habok hajója”; a sziget ugyanis olyan alakú volt, mint egy nagy hajó, amelynek magas orra észak felé mutat; éles szikláin fehér habban tört meg az Anduin vize.

40. Adtam Reményt a dúnadánoknak, nekem reményem nem maradt.

41. I. 480.

42. Az Ered Nimraistól nyugatra ömlik a Vas folyóba.

43. Az évszámokat a gondori időszámítás szerint adjuk (harmadkor). A bal oldalon kiemeltek a születési és elhalálozási évet mutatják.

44. III. 72., 86.

45. III. 438.

46. „Mert a pajzstartó bal karját eltörte a Boszorkányúr buzogánya, de ekkor elpusztult a gonosz, és így teljesedtek be Glorfindel szavai, amiket réges-rég Earnur királynak mondott: hogy a Boszorkányúr nem emberi kéztől fog elesni. Mert a lovasvégi dalok úgy mondják, hogy Éowynt ekkor Théoden fegyvernöke segítette meg, ez pedig nem ember volt, hanem egy távoli országból jött félszerzet, akit aztán Éomer magas tisztségre emelt Lovasvégben, és a Holdwine nevet adta neki. [Ez a Holdwine pedig nem volt más, mint Tündöklő Trufiádok, Bakföld ura.]”

47. I. 457.

48. Vagy kiengedték börtönéből; lehetséges, hogy Szauron gonoszsága már korábban felébresztette.

49. Velük voltak II. Thráin gyerekei is: Thorin (a Tölgypajzsos), Frerin és Dís. Thorin akkoriban még ifjoncnak számított a törpök között. Később megtudták, hogy a Hegy alatti népböl többen is megmenekültek, mint eleinte gondolták; de ezek jórészt a Vasdombokba mentek.

50. „Úgy mondják, Thorin pajzsa kettéhasadt, ő eldobta, a szekercéjével levágott egy tölgyfaágat, azt forgatta a bal kezében, hogy elhárítsa az ellenség csapásait, vagy odasuhintott vele, mint egy fütykössel. Innen kapta Thorin a melléknevét.”

51. „A temetésnek ez a módja nagyon fájt a törpöknek, mert ellenkezett szokásaikkal; de ha olyan sírokat készítettek volna, mint szoktak (mert ők csak kőbe fektetik a halottaikat, nem pedig a földbe), évekig tartott volna a munka. Ezért inkább a tüzet választották, semhogy a vadakra, madarakra vagy a dögkeselyű-orkokra hagyják véreiket. De az azanulbizari elesettek emlékét nagy tiszteletben tartották, és mindmáig úgy van, hogy ha egy törp azzal dicsekszik: »Elégetett törp volt az ősöm«, többet nem is kell mondania.”

52. Asszonyaik kevesen voltak. Velük élt például Dís, Thráin lánya. Ő szülte Fílit és Kílit, már az Ered Luinban. Thorinnak nem volt felesége.

53. I. 392.

54. 2941. március 15-én.

55. I. 355.

56. II. 267.

57. III. 325.

58. I. 457.

59. II. 369

60. Később kiderült, hogy Szarumán már akkor szerette volna megkaparintani az Egy Gyűrűt; azt remélte, a Gyűrű magától jelentkezni fog, a gazdáját keresve, ha Szauron egy ideig háborítatlan marad.

61. Hónapok és napok a megyei naptár szerint.

62. Nem ok nélkül kapta a „Szép” melléknevet: sokan azt mondták, hogy inkább tünde-lánynak nézné az ember, mint hobbit-lánynak. Aranyszőke haja volt, ami addig ritkaságszámba ment a Megyében; de ekkoriban sok aranyhajú gyerek született, és Samunak két másik lánya is aranyhajú volt.

63. Gondori időszámítás szerint: negyedkor 120.

64. 365 nap, 5 óra, 48 perc, 46 másodperc.

65. A Megyében, ahol az első év a hk. 1601. évének felelt meg, Bríben, ahol az első év a hk. 1300. évének felelt meg, az évszázad első éve volt a kivétel.

66. Elég egy pillantást vetni a megyei naptárra, és megállapíthatjuk, hogy péntek volt az egyetlen nap, amelyen nem kezdődött hónap. Ezért a hobbitok közt az a tréfás szólás járta, hogy „pénteken, elsején”, ha sohanapjára akartak utalni, vagy olyan napokra, amikor majd eléggé valószínűtlen események következnek be, például a disznók szárnyra kelnek, vagy (a Megyében) a fák sétálni kezdenek. Teljes alakjában a kifejezés így hangzott: „Pénteken, nyármocs elsején.”

67. Bríben néha tréfásan így mondták: „Télmot a (sáros) Megyében”, de a megyeiek szerint a télmot csupán Brí-beli eltorzítása volt a régebbi névnek, amely eredetileg arra utalt, hogy tél kezdete előtt teljesedik be vagy zárul le az év, és még a királyi időszámítás bevezetése előtti időkből származott, amikor aratás után kezdődött az Újesztendő.

68. A Tuk család tagjainak születési, házasságkötési és elhalálozási adatait jegyezték fel benne, valamint egyéb ügyeket, például birtokeladásokat és más különféle megyei eseményeket.

69. Ezért Bilbó dalában (I. 240.) szombatot és vasárnapot írtam csütörtök és péntek helyett.

70. Mégis, az új időszámítás szerinti yestaré korábbra esett, mint az imladrisi naptáré, amelyben többé-kevésbé megfelelt a megyei április 6-ának.

71. Annak ellenére, hogy 3019-ben ezen a napon fújták meg először a Kürtöt a Megyében

72. Gyakoribb elnevezés sindául Menelvagor (I. 130.), guenyául Menelmacar.

73. Mint például a galadhremmin ennorath kifejezésben (I. 348.): 'Középfölde fákkal benőtt földjei'. A Remmirath elnevezés (I. 130.) a 'háló' jelentésű rem (quenya rembe) és az 'ékszer' jelentésű mir szavakat tartalmazza.

74. A hosszú é és ó hangoknak éj, illetve ou-szerű kiejtése eléggé el volt terjedve mind a nyugoriban, mind a nyugori anyanyelvűek ajkáról elhangzó quenya eredetű nevekben: erre utal, hogy e hangokat sokszor az ej, ou betűcsoportokkal jelölték (illetve az egykorú ábécékben ezeknek megfelelő jelekkel). Az ilyen kiejtést azonban hibásnak vagy vidékiesnek tartották. A Megyében mégis ez volt a természetes beszéd. Ha tehát a yéni únótime kifejezést (am. 'számtalan hosszú esztendő'), „jéjni únoutime”-nek mondjuk, kiejtésünk nem lesz sokkal rosszabb, mint amilyen a Bilbóé, Trufiádoké vagy Peregriné volt. Frodóról feljegyezték, hogy „nagyon ügyesen bánt az idegen hangokkal”.

75. Hasonlóképpen az annûn 'napnyugta' és amrûn 'napkelte' szavakban is, a velük összefüggő dûn 'nyugat' és rhûn 'kelet' hatására.

76. Eredetileg. De a harmadkorban a quenya iu-t rendszerint „emelkedő” diftongusnak ejtették, és úgy hangzott, mint a július szó eleje.

77. A mi ábécénkben csak egyetlen olyan összefüggés van, amit az eldák fel tudtak volna fogni, éspedig a P és a B betű között; de ostobaságnak minősítették volna, hogy ez a két betű elkülönül egyrészt egymástól, másrészt az F, M és V betűktől.

78. Az I. kötet 84. oldalán bemutatott és a 371. oldalon átírt feliratok sok ilyet tartalmaznak. Főként magánhangzók jelölésére használták őket, minthogy ezek a quenyában a velük társult mássalhangzók módosítóinak számítottak; máskor arra szolgáltak, hogy rövidebben jelöljék a leggyakoribb mássalhangzócsoportokat.

79. A hangokat itt is ugyanúgy jelölöm, mint fentebbi leírásunkban (lásd 515. old.), azzal az eltéréssel, hogy a cs, dzs, as betűcsoportokat is használom.

80. Mória Nyugati Kapujának feliratából láthatjuk, hogyan írhatták a sinda nyelvet; a 6. fok itt az egyszerű nazálisokat jelölte, az 5. fok viszont a hosszú vagy kettőzött nazálisokat, amelyek igen gyakoriak voltak a sindában: 17.-nn. de 21.

81. A quenyában, ahol az a igen gyakori volt, e magánhangzó jelét sokszor teljesen elhagyták. A calma 'lámpa' szót például clm alakban is írhatták. Ezt mindenki calmá-nak olvasta, mert a quenya szavak sohasem kezdődhettek cl-lel, az m pedig sohasem fordult elő szóvégi helyzetben.

82. A helyzet (h jelölésére a quenya eredetileg csak egy megnyújtott szárat alkalmazott, hurok nélkül: ennek a neve halla 'magas' volt. Mássalhangzók elé írva azt jelentette, hogy az utána következő mássalhangzó zöngétlen és hehezetes; így jelölték rendszerint a zöngétlen r-t és l-t (átírásunkban hr és hl). A 33. betűt az önálló h jelölésére használták, a hj hangot (e betű régebbi hangzását) pedig úgy jelölték, hogy a betűhöz hozzátették a „jésítő” tehtá-t.

83. A zárójelbe tett hangértékek csak a tündéknél fordultak elő; a csillaggal jelölt certhek-et csak a törpök használták.

84. Ez idő tájt Lórienben a sindát beszélték, igaz, „akcentussal”, mivel a lakosság legnagyobb része erdőtünde származású volt. Ez az „akcentus” és a maga hiányos sinda nyelvismeretei vezették félre Frodót (miként egy gondori krónikás írja A thán könyvében). Az I. könyv 6., 7. és 8. fejezetében előforduló tünde szavak kivétel nélkül sinda nyelvűek, akárcsak a legtöbb helység- és személynév. De Lórien, Caras Galadhon, Amroth és Nimrodel valószínűleg az erdőtündék nyelvéből erednek, bár hozzáidomultak a sinda nyelvhez.

85. Quenya eredetű például a Númenor név (pontosabban: Númenóre), valamint Elendil, Isildur. Anárion és az összes gondori királynév, köztük Elassar (a. m. „Tündekő”). A többi dúnadán férfi- és női név, például Aragorn, Denethor, Gilraen jórészt sinda alakú: ezek sokszor olyan tünde- vagy embernevek, amelyek az első korból származó dalokban és történetekben maradtak fenn (például Beren Húnri). Vannak vegyes alakúak is, mint Boromir.

86. A Folyóköz-beli sztúrok, akik visszatértek Vadonföldre, addigra már átvették a Közös Beszédet; Déagol és Szméagol azonban a Nőszirom folyó melléki embernyelvből vett nevek.

87. Kivéve, amikor a hobbitok az entek rövidebb dünnyögéseit és kiáltásait próbálták lejegyezni valahogy; a-lalla-lalla-rumba-kamandalindor-burúme sem tündéül van: ez az egyetlen ránk maradt kifejezés, amely az entek ősi nyelvének egy töredékét igyekszik visszaadni (valószínűleg igen pontatlanul).

88. Fordításunk a különbségek érzékeltetése céljából egy-két helyen magázó alakokat is használ; igaz, következetlenül. Leginkább a kegyelmed, nagyságod, méltóságod megszólításokkal igyekeztünk jelezni a szertartásosabb beszédet, néha viszont a kend, kelmed szavakkal ennek az ellenkezőjét.

89. A régies nyelvi formák alkalmazása nem jelenti azt, mintha szoros párhuzam volna a rohírok és elődeink kultúrája, művészete, fegyverei vagy hadviselése között, illetve csak nagyon tág értelemben, amire elegendő magyarázattal szolgálnak hasonló körülményeik: egy primitívebb, egyszerűbb népről van szó, amely érintkezésbe került egy magasabb rendű, tekintélyesebb kultúrával, és részben elfoglalta ennek hajdani területét.

 

 

KÖZÉPFÖLDE TÉRKÉPEI

 

Déli területek:

 

Északi területek: