J.R.R. Tolkien

A GYŰRŰK URA
A GYŰRŰ SZÖVETSÉGE

(Tartalom) (Térképek)

 

Három Gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén,
Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő,
Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,
Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelő,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.
Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.

 

 

ELŐSZÓ

Ez a mese egyre nőtt mesélés közben, míg végül a Nagy Gyűrűháború története lett belőle, sok utalással a megelőző idők még régebbi történetére. Nem sokkal azután kezdtem hozzá, hogy a A Hobbit[1] már elkészült, de még mielőtt 1937-ben megjelent volna, ezt a folytatást mégis abbahagytam, mert előbb az Óidők mitológiáját és legendáit akartam kiegészíteni és rendbe tenni, miután már évek óta foglalkoztattak. Ezt puszta kedvtelésből csináltam, hiszen nem látszott nagyon valószínűnek, hogy másokat is érdekelhet a munkám – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy elsősorban nyelvészeti ihletésből fakadt: a tündenyelvek „történetéhez” nélkülözhetetlen hátteret szerettem volna megrajzolni.
Miután azok, akiknek kikértem a véleményét és a tanácsát, a „nem nagyon valószínűt” egybehangzóan „teljesen valószínűtlenre” módosították, visszatértem a folytatáshoz – erre biztattak olvasóim is, akik szerettek volna többet hallani a hobbitokról és kalandjaikról. De a történet mintegy a maga akaratából a régebbi világ felé kanyarodott, ennek a végét és elmúlását foglalta magába, mielőtt az elejét és a közepét elbeszélhettem volna. Ez a folyamat még a A Hobbit írása közben kezdődött, már ott is fel-felbukkant a régebbi anyag: Elrond, Gondolin, a nemestündék, az orkok, és más is, ami magasabb, mélyebb vagy sötétebb volt a felszínnél: Durin, Mória, Gandalf, a mágus, a Gyűrű. Csak fel kellett ismerni, mi a jelentőségük ezeknek az utalásoknak és a régi történetekkel való összefüggésüknek: máris feltárult a Harmadkor, valamint betetőzése, a Gyűrűháború.
Azoknak, akik többet akartak hallani a hobbitokról, végül is teljesült a kívánságuk, de jó sokáig kellett várniuk, A Gyűrűk Urá-nak a megírása ugyanis kisebb-nagyobb megszakításokkal 1936-tól 1949-ig tartott: ebben az időszakban sok feladat hárult rám, amit nem akartam elhanyagolni, azonkívül más tanulmányaim és tanári munkám is lekötötték a figyelmemet, és sokszor teljesen elmerültem bennük. A késést természetesen csak növelte a háború kitörése 1939-ben: az elbeszélés akkor még nem ért el az I. könyv végéhez. A következő öt év sűrű homályában is úgy kellett éreznem, hogy a történet nem hagyható abba – tovább botorkáltam hát, főleg éjszakánként, és végül eljutottam Balin sírjához Móriában. Itt hosszú időre megpihentem. Csak majdnem egy év múlva indultam tovább: így érkeztem meg 1941 végén Lothlórienbe és a Nagy Folyóhoz. A rákövetkező év folyamán írtam meg első fogalmazásban azt az anyagot, ami most a III. könyvet alkotja, azonkívül az V. könyv 1. és 3. fejezetének az elejét, azután, mikor Anórienben felvillantak a jelzőtüzek, és Théoden elért Hargvölgybe, megálltam. Kifogytam az ötletekből, és nem volt időm a töprengésre.
Aztán 1944-ben, mikor lélegzethez jutottam a háború viszontagságai és zűrzavarai közepette, melyeknek aktív részese vagy legalábbis a tudósítója voltam, nekiduráltam magam, hogy megírjam Frodó útját Mordorba. Ezekből a részekből lett később a IV. könyv, folytatásonként küldtem el őket a fiamnak, Christophernek, aki Dél-Afrikában szolgált a Királyi Légierőnél. Mégis öt évig tartott, amíg a történet eljutott mostani végéhez, közben házat, katedrát, kollégiumot cseréltem, a homály ugyan oszladozott, de tennivaló maradt éppen elég. Aztán, mikor végre leírhattam, hogy „vége”, következett az egész történet átjavítása, sőt, jórészt átírása, hátulról visszafelé. Aztán a gépelés meg az átgépelés, saját kezűleg: anyagi eszközeimből nem futotta, hogy hivatásos munkaerőt fogadjak, olyat, aki tíz ujjal gépel.
A Gyűrűk Ura végül is tíz évvel ezelőtt jelent meg nyomtatásban, és azóta sokan olvasták, sok véleményt vagy találgatást hallottam és olvastam arról, vajon mi indított a megírására, és mit akartam vele kifejezni – hadd szóljak most erről egy-két szót. Legfőbb indítékom a mesemondó vágya volt, aki szeretné kipróbálni, sikerül-e megírnia egy igazán hosszú történetet, amely leköti az olvasók figyelmét, szórakoztatja, gyönyörködteti, és olykor izgalomba hozza őket, vagy talán érzelmi hatást is el tud érni. Hogy mi az, ami izgalmas vagy hatásos, csak a magam ösztöne súgta, és sokan úgy vélték, hogy ez az ösztön néha tévútra vezetett. Voltak, akik elolvasták a könyvet, vagy legalábbis kritikát írtak róla, és megállapították, hogy unalmas, képtelen vagy alpári, panaszra nincs okom, mert én is hasonlóképpen vélekedem az ő műveikről vagy az ízlésüknek megfelelő alkotásokról. De még azok is, akiknek tetszett a történetem, sok mindennel nem voltak megelégedve. Talán nem is lehetséges, hogy egy hosszú elbeszélés mindenkinek mindenben megnyerje a tetszését, vagy éppen ugyanazokkal a részeivel vívja ki mindenkinek a nemtetszését, a hozzám érkező levelekből ugyanis kitűnik, hogy némelyek éppen azokat a részeket vagy fejezeteket kárhoztatják a legjobban, amelyeket mások a leginkább dicsérnek. Mind közül a legkritikusabb olvasó, én magam, most már sok hibát lát a könyvben, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt, de mivel szerencsére semmi se kötelezi, hogy akár kritikát írjon róla, akár, hogy újra írja az egészet, inkább egyiket sem említi, egyetlen kifogás kivételével, amit mások hoztak fel: a könyv túl rövid.
Ami a belső jelentését vagy „eszmei mondanivalóját” illeti, a szerzőnek nem állt szándékában, hogy ilyesmi is legyen benne. Se allegóriát írni, se aktuális célzásokba bocsátkozni nem kívánt. Ahogy a történet nőtt-nődögélt, különféle gyökereket eresztett (a múltba), és váratlan ágakat is hajtott, de a fő témát eleve megszabta, hogy adva volt a Gyűrű mint szükségszerű összekötő kapocs közte és a A Hobbit között. Egyik legfontosabb fejezete, „A múlt árnyéka”, a legrégebbiek közül való. Már rég elkészült, amikor 1939 előszelei fújdogálni kezdtek, figyelmeztetve az elkerülhetetlen katasztrófára, és a történet lényegében akkor is ugyanúgy folytatódott volna, ha a katasztrófát netalán sikerül elkerülni. Forrásai jóval régebbről valók, sokszor csak gondolatban, de néha írásban is, és az 1939-ben kitört háború, illetve a következményei semmit, vagy majdnem semmit se változtattak rajta.
A valóságos háború sem lezajlásában, sem végeredményében nem hasonlít a legendák háborújához. Ha megihlette vagy befolyásolta volna a legenda kialakulását, akkor bizonyos, hogy a Gyűrűt igenis megszerzik és felhasználják Szauron ellen, Szauron nem semmisül meg, hanem rabszolga lesz, Barad-dûrt pedig nem pusztítják el, hanem megszállják. Szarumán, miután nem sikerült a Gyűrű birtokába jutnia, a kor zűrzavarai és árulásai között bizonyára megtalálta volna Mordorban a hiányzó láncszemeket, hogy kiegészítse, amire gyűrűtudományi kutatásai során maga is rájött, és hamarosan elkészítette volna a saját Nagy Gyűrűjét, hogy szembeszállhasson Középfölde önjelölt uralkodójával. Ebben a küzdelemben mindkét fél gyűlölettel és megvetéssel tekintett volna a hobbitokra: nem élhettek volna sokáig, még rabszolgasorban sem.
Akik szeretik az allegóriát vagy az aktuális utalásokat, még sok más fordulatot is kitalálhatnak ízlésük vagy felfogásuk szerint. De én a magam részéről szívből utálom az allegóriát minden formájában – így vagyok vele, amióta csak koromnál fogva és elővigyázatosságomnak köszönhetően fel tudom ismerni, ha jelentkezik. Sokkal jobban szeretem a történelmet, akár valóságos, akár kitalált, éspedig azért, mert igen változatosan alkalmazható az olvasók gondolataihoz és élményeihez. Sokan bizonyára összetévesztik ezt az „alkalmazhatóságot” az „allegóriával”, de az egyik az olvasó szabadságából fakad, a másik az író uralmi törekvéseiből.
Nyilvánvaló, hogy többé-kevésbé minden íróra hatnak az élményei, de a történet-csírák fölöttébb bonyolult csatornákon át táplálkoznak az élményanyag talajából, és aki fel akarja tárni ezt a folyamatot, a legjobb esetben is csak találgat, fogyatékos és kétértelmű bizonyítékok alapján. Az is tévedés, bár kétségkívül csábító, ha a kritikus, aki nagyjából egy időben élt az íróval, feltételezi, hogy mindkettőjükre ugyanazok a közös gondolati áramlatok és koresemények hatottak a leginkább. A háború nyomását valóban csak az érezheti át igazán, aki maga is az árnyékába került, de ahogy múlnak az évek, úgy látszik, sokan elfelejtik, hogy akit fiatalkorában ért 1914, éppoly keserves tapasztalatban részesült, mint akinek 1939-et és a következő éveket kellett átélnie. Én például 1918-ig egy kivételével minden jó barátomat elvesztettem. Vagy hogy egy kevésbé fájdalmas példát hozzak fel: némelyek úgy vélték, hogy „A Megye megtisztítása” Anglia állapotát tükrözi abból az időből, amikor a könyv végét írtam. Nem így van. Ez a fejezet is szervesen beletartozik a cselekménybe, kezdettől fogva meg volt a fejemben, bár végül nem egészen úgy valósult meg, miután Szarumán alakja is változásokon ment át a történet folyamán – mondanom sem kell, hogy mindenféle allegorikus jelentés vagy aktuális politikai utalás nélkül. Van ugyan némi élményalapja, bár nem sok (mert a gazdasági helyzet merőben más volt), és még az is sokkal régebbről való. Az az ország, ahol én a gyerekkoromat töltöttem, elpusztult, még tízéves korom előtt, amikor az autók még ritkaságszámba mentek (én egyet se láttam), és még javában folyt a helyiérdekű vasutak építése. Nemrég egy újságban találkoztam a valaha virágzó, most már düledező malom és a malomtó képével – annak idején nagy fontosságot tulajdonítottam neki. A fiatal molnár ábrázatát sohase szerettem, de az apjának, az öreg molnárnak, fekete szakálla volt, és nem a Veres nevet viselte.
A Gyűrűk Ura most új formában jelenik meg, és ezt az alkalmat fel is használtam az átnézésére. Kijavítottam több hibát és következetlenséget, ami benne maradt a szövegben, és igyekeztem eleget tenni figyelmes olvasóimnak, akik itt-ott bővebb magyarázatot kívántak. Figyelembe vettem minden észrevételüket és kérdésüket, bár előfordulhat, hogy egyik-másik fölött talán átsiklottam, mert a jegyzeteim eléggé rendetlenek, sok kérdésre azonban csak újabb függelékekben válaszolhatnék, vagy éppenséggel egy egész pótkötetben, amely tartalmazná az eredeti kiadásba fel nem vett anyag jó részét, főleg a részletesebb nyelvészeti adatokat. Addig is, hadd pótolja a hiányt ez a kiadás a jelen Előszóval, a Prológus kiegészítésével és néhány jegyzettel.

 

 

PROLÓGUS

 

1.
A hobbitokról

Ebben a könyvben jórészt hobbitok szerepelnek, és aki elolvassa, sokat megtudhat a természetükről, és valamicskét a történelmükről is. További adatok találhatók a Nyugatvégi Piros Könyvben, amelynek szemelvényes kiadása már korábban megjelent A Hobbit címmel. Ez a régebbi kiadvány a Piros Könyv első fejezeteiből merít, melyeket maga Bilbó írt, az első olyan hobbit, aki világszerte híressé vált, és történetének az Oda-vissza címet adta, mivel keleti utazását és hazatérését beszéli el benne: kalandja azután kihatott valamennyi hobbitra, belesodorva őket az itt ábrázolandó korszak nagyjelentőségű eseményeibe.
Feltehető azonban, hogy az olvasók egy része szívesen tudna meg valamivel többet e nem mindennapi nép őstörténetéről, mások pedig talán nem ismerik a korábbi könyvet. Az ilyen olvasók kedvéért foglaljuk itt össze a tárgyra vonatkozó hobbit-hagyomány leglényegesebb elemeit, és röviden ismertetjük az első kalandot.

A hobbit népről elmondhatjuk, hogy szerény, de nagyon régi eredetű fajta. Hajdanában sokkal többen voltak, mint manapság, mindig is szerették a békét, a nyugalmat és a becsületesen felszántott, kövér televényt: ha csak tehették, jól művelt és ápolt földeken tanyáztak. A kovácsfújtatónál, a vízimalomnál vagy a szövőszéknél bonyolultabb gépekhez a hobbitok nem értettek, és nem is szerették őket, noha egyébként ügyesen bántak a szerszámokkal. Többnyire már a régmúlt időkben is óvakodtak tőlünk, „a Nagyoktól”, ahogy ők mondják, manapság pedig félve kerülnek minket, és egyre nehezebb rájuk lelni. Hallásuk kitűnő, a szeműk éles, igaz, hajlamosak a hízásra, és nem szoktak fölöslegesen sietni, de azért fürgék és eleven mozgásúak. Kezdettől fogva megvolt az a képességük, hogy gyorsan és hangtalanul eltűnjenek, ha nagyobb lények csörtettek feléjük, akikkel nem óhajtottak találkozni, ezt a képességüket annyira kifejlesztették, hogy az emberek szemében ma már varázslatosnak tetszik. Pedig a hobbitok valójában sohase foglalkoztak semmilyen varázstudománnyal, és illékonyságuk inkább afféle mesterségbeli fortélynak tekinthető, melyet részint örököltek, részint a gyakorlat folytán, a földhöz fűződő szoros kapcsolatukban sajátították el, úgyhogy a nagyobb és otrombább teremtmények semmiképp se tudják utánozni.
A hobbitok népe ugyanis kis növésű: még a törpöknél is kisebbek – azazhogy nem olyan testesek és vaskosak, bár sokszor alig alacsonyabbak. Magasságuk változó: a mi mértékegységünk szerint általában hatvan és százhúsz centiméter között van. Mostanában már ritkán érik el a kilencven centimétert, de állítólag csökkent a termetük, és régente magasabbak voltak. A Piros Könyv szerint Tuk Bandobras (Bikabúgó), Második Isengrim fia, százharmincöt centi magas volt, s lovagolni is tudott. A hobbitok krónikáiban csak két hajdani híresség található, aki felülmúlta, de erről még lesz szó a maga helyén.
Mármost a Megye-lakó hobbitokról, akik elbeszélésünk szereplői, elmondhatjuk, hogy amikor béke és jólét honolt köztük, igen vidáman éltek. Tarka ruhákban jártak: főleg a sárgát és a zöldet kedvelték, lábbelit azonban ritkán viseltek, mert a talpukon vastag, kemény bőr nőtt, és a lábfejüket sűrű, gyapjas szőrzet borította, olyasféle, mint a hajuk, amely többnyire barna volt. Így aztán bármennyi mesterséget űztek is, a vargaságot elhanyagolták, de hosszú, ügyes ujjaikkal egyébként igen sok hasznos és tetszetős holmit tudtak készíteni. Arcuk a legtöbbször inkább jóindulatú volt, mint szép: széles, pirospozsgás, szemük csillogó, szájuk mindig nevetésre állt, meg evésre és ivásra. Nevettek is jócskán, meg ettek és ittak, sokszor és derekasan, mindig hajlottak az egyszerű tréfákra és a napi hat étkezésre (ha tellett rá). Vendégszeretők voltak, nagyon kedvelték a társaságot és az ajándékokat: bőkezűen adtak, és sose szabódtak, ha kaptak.
Nem vitás, hogy jóllehet később elidegenedtek tőlünk, a hobbitok voltaképpen a rokonaink: sokkal közelebb állnak hozzánk, mint a tündék vagy akár a törpök. Valamikor az embernép különféle nyelveit beszélték, a maguk módján, és nagyjából ugyanazt szerették, vagy ugyanattól viszolyogtak, mint az emberek. De hogy pontosan milyen fokú ez a rokonság, ma már nem deríthető fel. A hobbitok eredete messze visszanyúlik az Óidőkbe, amelyek nyomtalanul eltűntek, és feledésbe merültek. E régmúlt kor emlékét ma már csak a tündék őrzik, de az ő hagyományaik szinte kizárólag a saját történelmükre vonatkoznak, melyben az ember csak ritkán bukkan fel, a hobbitokról pedig egyáltalán nem történik említés. Annyi mindenesetre biztos, hogy a hobbitok már régóta éltek háborítatlanul Középföldén, amikor a többi nép tudomást szerzett a létezésükről. Hiszen a világ annyi sok furcsa szerzettel van teli, hogy ez az apró népség senkinek se keltette fel a figyelmét. De aztán Bilbó és az utódja, Frodó idején egyszeriben fontossá és híressé váltak – noha igazán nem akarták –, sok fejtörést okozva a Bölcsek és Nagyok tanácsainak.
Az az idő, vagyis a középföldi Harmadkor már rég elmúlt, és azóta minden földnek megváltozott az arculata, de a hobbitok már akkoriban is kétségtelenül ugyanazokon a tájakon éltek, ahol napjainkban fellelhetők: az Óvilág északnyugati részén, a tengertől keletre. Bilbó idejében a hobbitok már semmit sem tudtak őshazájukról. Az írott tudományok iránt (a családfakutatás kivételével) csak nagyon kis részük tanúsított érdeklődést, de azért akadt még egy-két régebbi család, amely buzgón olvasta a maga könyveit, sőt, olyan beszámolókat is gyűjtött, melyeket tündék, törpök és emberek írtak a régmúlt időkről és távoli országokról. Ők maguk csak azután kaptak rá a krónikaírásra, miután letelepedtek a Megyében, és legősibb legendáik sem igen szólnak a Vándorlás Koránál régebbi időkről. Ezekből a legendákból, valamint egy-két sajátos szavukból és szokásukból azonban határozottan kitűnik, hogy a hobbitok, mint más népek is, máshonnan vándoroltak nyugatra a távoli múltban. Legkorábbi mondáikban szó esik arról, hogy valamikor az Anduin felső mellékvölgyeiben éltek, a Nagy Zölderdő pereme és a Ködhegység között. Hogy később miért vállalkoztak a nehéz és veszélyes útra, amely a hegyeken át Eriadorba vezette őket, ma már nem állapítható meg bizonyosan. Saját feljegyzéseik arról szólnak, hogy az embernép elszaporodott az országban, az erdőség pedig árnyékba borult és megsötétedett, úgyhogy attól fogva Bakacsinerdő néven emlegették.
Még mielőtt átkeltek volna a hegyeken, a hobbitok három többé-kevésbé különböző törzsre oszlottak: gyaplábúakra, sztúrokra és irhafakókra. A gyaplábúak vékonyabbak és alacsonyabbak voltak, a bőrük barnább, szakálluk nem nőtt, és lábbelit nem viseltek, kezük-lábuk formás volt és fürge, leginkább a hegyvidéket és a domboldalakat kedvelték. A sztúrok erősebbek voltak, a válluk szélesebb, kezük-lábuk nagyobb, és jobban szerették a síkságot meg a folyópartokat. Az irhafakóknak világosabb volt a bőre és a haja, azonkívül magasabbak és karcsúbbak voltak a többieknél, ők a fákat és erdőségeket szerették.
Hajdanában a gyaplábúak sokat érintkeztek a törpökkel, és sokáig éltek a hegyek alatt elterülő dombvidéken. Réges-régen nyugat felé kezdtek vándorolni, és már eljutottak egészen a Széltetőig, Eriador túlsó végén, amikor a többiek még ki se mozdultak a Vadonföldről. Ők voltak a hobbit fajta legáltalánosabb, legtipikusabb és legnépesebb képviselői. Legkevésbé ők szerették a helyüket változtatni, és a hobbitok ősi szokását megőrizve, ők laktak a legtovább alagutakban és odúkban.
A sztúrok sokáig tanyáztak a nagy Anduin folyó partjain, és nem féltek annyira az embernéptől. A gyaplábúak után ők is nyugatra vándoroltak, majd déli irányban követték a Zubogó folyását, jó részük sokáig élt azon a tájon, egyfelől Tharbad, másfelől Dúnföld határa közt, mielőtt ismét északnak fordultak volna.
Legkevesebben az irhafakók voltak, a hobbitok északi ága. Barátibb kapcsolatokat tartottak fenn a tündékkel, mint a többi hobbit, több tehetségük volt a nyelvekhez és a dalokhoz, mint a kézművességhez, ősidők óta jobban szerettek vadászni, mint szántani. Völgyzugolytól északra keltek át a hegyeken, és a Szürke Omboly folyása mentén ereszkedtek alá. Eriadorban hamarosan elvegyültek az előttük érkezett törzsekkel, de minthogy valamivel bátrabbak és kalandvágyóbbak voltak, sok gyaplábú vagy sztúr nemzetségnek ők lettek a vezetői vagy főnökei. Az irhafakó beütés még Bilbó alatt is erősen érezhető volt a jelentősebb családokban, például a Tukoknál és Bakföld urainál.
A hobbitok Eriador nyugati részein, a Ködhegység és a Lún-hegység közt ismerkedtek meg az embernéppel és a tündékkel. Akkoriban még dúnadánok is éltek ott, a tengerentúli Nyugathonból jött embernép királyai, de a számuk egyre fogyatkozott, és Északi Királyságuk kezdett mindenfelé pusztasággá válni. Bőven akadt tehát hely a jövevényeknek, és a hobbitok hamarosan meg is alapították a maguk szabályszerű községeit. Legkorábbi településeiket Bilbó idejében jórészt már rég belepte a por és a feledés, de az egyik, mely az elsők közt vált jelentőssé, még fennállt, ha kissé összezsugorodva is: ez Brí volt, és körülötte a Cset-erdő, negyven-egynéhány mérfölddel keletre a Megyétől.
A hobbitok minden bizonnyal ebben az időben sajátították el az ábécét és a betűvetést a dúnadánoktól, akik viszont jóval régebben a tündéktől szerezték a tudományukat. Ugyancsak ekkoriban merülhettek feledésbe a régi nyelvek is, melyeket addig beszéltek, és attól fogva mindvégig a Közös Beszédet használták, az úgynevezett nyugorit, amely általánosan el volt terjedve a királyok minden földjén Arnortól Gondorig, és minden tengerparton Belfalastól Lúnig. Mégis megtartották néhány régi szavukat, a hónapok és napok nevét, azonkívül igen sok ősi személynevet.
A hobbitok legendás múltja ez idő tájt válik történelemmé az időszámítás bevezetésével. A Harmadkor ezerhatszázegyedik évében történt ugyanis, hogy két irhafakó fivér, Marco és Blanco felkerekedett Bríből, miután pedig engedélyt kaptak a fornosti nagy királytól[2], igen nagyszámú hobbittal együtt átkeltek a barna Baranduin[3] folyón. A Parittyás-hídon keltek át, amely az Északi Királyság hatalmának fénykorában épült, és a túlsó parton birtokba vettek minden földet a folyó és a Messzi Dombság között. Csupán arra kellett kötelezniük magukat, hogy karbantartják a Nagy-hidat, valamint a többi hidat és utat, ellátják a király futárait, és elismerik fennhatóságát.
Elkezdődött tehát a megyei időszámítás (m. i.): az az esztendő ugyanis, amikor átkeltek a Borbuggyan folyón (így ferdítették el a nevét a hobbitok), a Megye első éve lett, és minden későbbi dátumot ettől számítottak[4]. A nyugati hobbitok azonnal beleszerettek új hazájukba: ott is maradtak, ily módon ismét kilépve az embernép és a tündék történelméből. Amíg király ült a trónon, névleg az ő alattvalói voltak, de valójában a saját főnökeik kormányozták őket, és a hobbitok egyáltalán nem avatkoztak bele a külvilág dolgaiba. Az utolsó fornosti csatában, az angmari boszorkányúr ellen, néhány íjászt küldtek a király segítségére, legalábbis ezt állították, bár az embernép krónikái effélét sehol sem említenek. Ezzel a háborúval azonban véget ért az Északi Királyság, a hobbitok a magukénak nyilvánították a földet, és saját főnökeik közül választottak thánt, hogy betöltse a király üresen maradt helyét. Vagy ezer éven át nem sokat kellett hadakozniuk, a Fekete Vész után (m. i. 37) jólétben éltek és sokasodtak, amíg rájuk nem szakadt a Hosszú Tél csapása, majd a rákövetkező éhínség. Akkoriban ezrével hullottak, de történetünk idején a Nagy Nyomorúság (1158-60) már emlékké fakult, és a hobbitok újra beleszoktak a bőségbe. A föld gazdag volt és nyájasan termő, noha sokáig parlagon maradt, mielőtt elfoglalták volna, régebben jól művelték, és valamikor sok majorsággal, gabonával, szőlőskerttel, erdővel szolgált a királynak.
Negyven mérföldet tett ki széltében a Messzi Dombságtól a Borbuggyan hídjáig, és ötvenet hosszában a nyugati láptól a déli mocsarakig. A hobbitok Megyének nevezték el, mert így illett a thánjuk fennhatósága alatt álló területhez, ahol minden annak rendje-módja szerint zajlott, okosan szabályozva, a világnak ebben a derűs zugában élték annak rendje-módja szerint a maguk okosan szabályozott életét, egyre kevesebbet törődve a külvilággal, ahol egyre szaporodtak a baljós jelenségek, míg végül is gyökeret vert bennük az a meggyőződés, hogy Középföldén a béke és a bőség a dolgok rendjéhez tartozik, és jogos kiváltsága minden értelmes teremtménynek. Ha volt is valami halvány emlékük az Őrökről és azokról, akik küzdelmes munkájukkal lehetővé tették a Megye hosszú békéjét, mindez hamarosan feledésbe merült. Élvezték védett helyzetüket, de már jó ideje nem tudatosan.
A hobbitok egyik ága se volt harcias, egymással pedig végképp nem harcoltak soha. Valamikor régen persze sokszor harcra kényszerültek, mert a világ nem irgalmas, és biztosítaniuk kellett fennmaradásukat, de Bilbó idejében már ez is a történelmi emlékek közé tartozott. Már rég nem élt senki, aki emlékezett volna az utolsó csatára, melyet elbeszélésünk kezdete előtt vívtak – valójában ez volt az egyetlen, amely a Megye határai közt zajlott le: a Zöldmezei Csata, m. i. 1147-ben, amikor Tuk Bandobras megfutamította a betolakodó orkokat. Még az éghajlat is szelídebb lett, és a kiéhezett farkasok, amelyeket hajdanában a csikorgó fehér telek űztek le északról, már csak az öregek meséiben éltek. Így aztán, noha a Megyében elég sok fegyver megmaradt, inkább csak díszként lógtak a tűzhely fölött és a falakon, vagy a nagyüregi múzeumba kerültek. Ennek Mathom-ház volt a neve, mert a hobbitok mathom-nak neveztek minden olyan tárgyat, amit semmire se tudtak használni, de eldobni se akartak. Lakásaik mindinkább telezsúfolódtak ilyen mathomokkal, és a legtöbb ajándék, amit kézről kézre adtak, ebbe a kategóriába tartozott.
A hobbitok népe azonban a jólét és a béke ellenére is meglepően szívós maradt. Ha úgy fordult, nem volt könnyű megrémíteni vagy megölni őket, talán nem utolsó sorban azért is élvezték olyan fáradhatatlanul a földi javakat, mert szükség esetén le tudtak mondani róluk, és olyan derekasan viselték a sors, bármiféle ellenség vagy az időjárás csapásait, hogy akik nem jól ismerték őket, és csak a pocakjukat meg a jól táplált képüket látták, mélységesen elámultak rajta. Csak lassan jöttek indulatba, és nem pusztítottak semmiféle élőlényt sportból, de sarokba szorítva keményen állták a sarat, és ha kellett, még értettek a fegyverforgatáshoz. Jól bántak az íjjal, mert éles volt a szemük, és biztosan célba találtak. Nemcsak íjjal és nyíllal. Ha egy hobbit lehajolt egy kőért, nem ártott minél gyorsabban fedezéket keresni: a tilosba tévedt jószág ezt nagyon jól megtanulta.

Eredetileg minden hobbit a földbe ásott üregekben élt, legalábbis így hitték, és még mindig az ilyesféle lakóhelyeken érezték magukat a legotthonosabban, de az idők folyamán másmilyen szállásokkal is meg kellett barátkozniuk. Bilbó idejében a Megyében már csak a leggazdagabb és a legszegényebb hobbitok közt maradt fenn a régi szokás. A legszegényebbek továbbra is a legkezdetlegesebb odúkban laktak, voltaképp egyszerű gödrökben, melyeknek csak egy ablaka volt, vagy egy se, a jómódúak pedig olyasféle üregeket építtettek, mint régente, csak fényűzőbb változatban. De a terep nem mindenütt kedvezett az ilyen nagy méretű és szerteágazó alagutaknak (azaz szmiálok-nak, ahogy ők nevezték), így aztán a mélyebben fekvő és sík területeken a hobbitok, miután megsokasodtak, a föld fölött is építkezni kezdtek. Lassanként még a dombos vidékeken és a régebbi településeken, például Hobbitfalván, Tokbányán vagy a Fehér-dombok közti megyeszékhelyen, Nagyüregen is egyre több lett a fából, téglából vagy kőből épült ház. Ezeket főleg a molnárok, kovácsok, kötélverők, bognárok és más hasonlók kedvelték, mert a fészer- és műhelyépítés rég meghonosodott a hobbitok közt, már akkor, amikor egyébként még lakóüregekben laktak.
A tanyaház- és csűrépítés szokását állítólag a Mocsolyaszeg lakói vezették be a Borbuggyan mentén. Ezen a vidéken, vagyis a Keleti Fertályban főleg nagy és vaskos lábú hobbitok éltek, és sáros időben olyan csizmát viseltek, mint a törpök. Mégis mindenki tudta róluk, hogy nagyrészt sztúr vér folyik az ereikben, ami arról is meglátszott, hogy soknak pelyhes volt az álla. A gyaplábúak vagy az irhafakók közt a szakállnak még a nyomát se lehetett felfedezni. Idők múltán a mocsolyaszegiek és azok is, akik később Bakföldön telepedtek le, a Folyótól keletre legnagyobbrészt eljöttek a Megyébe messze délről, sok különös hangzású név és furcsa szó élt köztük, amely másutt sehol se fordult elő a Megyében.
Valószínű, hogy az építőmesterség, sok más mesterséggel együtt, a dúnadánoktól származott. De a hobbitok közvetlenül is átvehették a tündéktől, akik annak idején az ifjú embernép tanítói voltak. A tündék, azazhogy a nemestündék ugyanis még nem vándoroltak el Középföldéről, és ott tanyáztak messze nyugaton Szürkerévnél, valamint másutt is, közelebb a Megyéhez. Három ősrégi tündetorony még jól látszott a nyugati végeken túl. Ott csillogtak a holdfényes távolban: A legmagasabb volt a legtávolabbi, magában állt egy zöld dombon. A Nyugati Fertályban lakó hobbitok azt beszélték, hogy ennek a toronynak a tetejéről ellátni egészen a tengerig, de olyan hobbitról nem tudott senki, aki megmászta volna a tornyot. Egyáltalán, csak kevés hobbit látta a tengert a partról vagy hajóról, és még kevesebben jöttek vissza, hogy elmondják, amit láttak. A legtöbb hobbit még a folyókra és a csónakokra is mélységes aggodalommal tekintett, és csak kevesen tudtak közülük úszni. Ahogy pedig múlt az idő a Megye fölött, egyre kevesebbet érintkeztek a tündékkel, félni kezdtek tőlük, és bizalmatlanok lettek azok iránt, akikkel mégis dolguk akadt, a Tenger ijesztő szó lett a hobbitok közt, a halál jelképe, és ők mindinkább elfordították arcukat a nyugati domboktól.
De akár tündéktől, akár emberektől származott az építőmesterség, a hobbitok a maguk módján alkalmazták. Egy csöppet se rajongtak a tornyokért. Rendszerint hosszú, alacsony, kényelmes házakat építettek. A legrégebbiek voltaképp csak a szmiálok-at utánozták, ezek száraz fűvel, zsúpszalmával vagy tőzeggel voltak fedve, és a falaik valamelyest kidomborodtak. Mindez azonban csak a Megye hajdankorára jellemző, és a hobbit építkezés később sokat fejlődött, sok újítással gyarapodott, amit a hobbitok a törpöktől vettek át, vagy maguk találtak ki. Az eredeti hobbit építészetre főleg az emlékeztetett, hogy szívesen alkalmaztak kerek ablakokat, sőt, kerek ajtókat is.
A megyei hobbitok házai és üregei sokszor igen nagyok voltak, és népes családok laktak bennük. (Zsákos Bilbó és Frodó, a két agglegény ritka kivételnek számított, de nekik sok más kivételes tulajdonságuk is volt, például az, hogy baráti kapcsolatban álltak a tündékkel.) Előfordult, mint például a nagyszmiáli Tukéknál vagy a bortelki Borbak családnál, hogy a rokonok számos nemzedéke élt együtt viszonylag békésen, egyetlen ősi, sokalagútú hajlékban. Annyi biztos, hogy minden hobbit sokat adott a maga nemzetségére, és rendkívül gondosan számon tartotta rokoni kapcsolatait. Terebélyes és bonyolult családfákat rajzolgattak, számtalan ággal. Ha valaki a hobbitokkal foglalkozik, semmiképpen sem szabad megfeledkeznie róla, hogy ki kinek a rokona, és milyen fokon. Ebben a könyvben meg sem kísérelhetjük, hogy akár a történetünk korabeli fontosabb családok fontosabb tagjainak családfáját összeállítsuk. A Nyugatvégi Piros Könyv függelékében található családfák maguk is egy kisebb könyvet alkotnak, és a hobbitokon kívül bárki másnak rendkívül unalmasak lennének. De a hobbitok nagyon élvezték az ilyesmit, ha precízen volt összeállítva: szerették könyvben látni, amit már úgyis tudtak – rendbe rakva, áttekinthetően, ellentmondások nélkül.

 

2.
A pipafűről

A régi hobbitoknak volt még egy különös szokásuk, ami nem maradhat említetlen: agyagból vagy fából készült pipákba tömtek egy növényt, melyet ők pipafű-nek vagy pipalevél-nek neveztek, valószínűleg a Nicotiana egyik fajtáját, és beszívták, illetve belélegezték az égő levelek füstjét. E sajátos szokás – a hobbitok inkább „művészetnek” mondták – meglehetősen titokzatos eredetű. Amit a régmúlt időkben sikerült felderíteni róla, azt Borbak Trufiádok (később Bakföld ura) gyűjtötte össze, mivel pedig ő is, a Déli Fertály dohánya is szerepet játszik elbeszélésünkben, talán nem árt, ha idézzük egy-két megállapítását a Megyei füveskönyv bevezetőjéből.
„Ez az egyetlen művészet – írja –, amely kétségkívül a magunk találmánya. Nem tudjuk, mikor kezdtek füstölni a hobbitok, a szokást minden legenda vagy családi krónika magától értetődőnek tekinti, és nem fűz hozzá kommentárt, a Megye népe ősidők óta szívott különféle füveket, hitványabbakat és finomabbakat egyaránt. Abban mégis megegyezik valamennyi forrásunk, hogy igazi pipafüvet legelőször Kürtös Tobold termesztett lápatorki kertjében, a Déli Fertályban, Második Isengrim idején, a megyei időszámítás 1070. esztendeje körül. A legjobb hazai fajták még ma is arról a vidékről származnak, úgymint a Lápatorki Levél, a Vén Tóbi és a Déli Csillag.
Arra nézve nincs adatunk, hogy maga Vén Tóbi honnan szerezte a növényt, mert holta napjáig nem volt hajlandó elárulni. Sok mindent tudott a füvekről, de nem volt valami nagy utazó. Állítólag fiatalkorában sokszor járt Bríben, de bizonyos, hogy ennél messzebbre sohasem jutott a Megyétől. Könnyen elképzelhető tehát, hogy Bríben ismerkedett meg növényünkkel, amely kétségkívül jól megterem ott a domb déli lejtőin. A Brí-beli hobbitok azt állítják, hogy legelőször ők szívtak pipafüvet. Persze, a saját állításuk szerint egyébként is mindenben ők voltak az elsők, megelőzve a Megye lakosait, akiket 'gyarmatosoknak' hívnak, de azt hiszem, ez az egy állításuk mégiscsak igaz lehet. Az kétségtelen, hogy a valódi pipafű élvezetének szokása az elmúlt évszázadokban Bríből terjedt tovább a törpök és más hasonlók, mint például a kószák, mágusok vagy vándorok között, akik jártukban-keltükben áthaladtak a vidéken, amelyen ősidők óta keresztezik egymást az utak. Így tehát művészetünk fészkének és központjának bízvást tekinthetjük a Pajkos pónihoz címzett régi Brí-beli fogadót, melynek tulajdonosa immár időtlen idők óta a Papsajt család.
Mindazonáltal, számos délvidéki utazásom alkalmából szerzett tapasztalataim arra utalnak, hogy a növény eredetileg nem a mi tájainkon volt honos, hanem csak később került északra az Alsó-Anduin vidékéről, ahová feltevésem szerint a tengerentúlról hozta be a nyugathoni embernép. Gondorban gazdagon tenyészik, izmosabb és nagyobb is, mint északon, ahol vadon sohasem fordul elő, és csak a meleg, védett helyeken érzi jól magát, mint például Lápatorokban. A gondori embernép édes galenas-nak hívja, és csak virágainak illatáért becsüli. Valószínűleg onnan hozhatták fel a Füvesúton a hosszú évszázadok alatt, amelyek Elendil érkezésétől napjainkig elteltek. De még a gondori dúnadánok is elismerik: pipába először a hobbitok tömték. Ilyesmi addig még a mágusoknak se jutott eszébe. Igaz, ismertem egy mágust, aki réges-rég eltanulta ezt a művészetet, és aztán éppoly ügyesen gyakorolta, mint bármi egyebet, amire komolyan rászánta magát”.

 

3.
A Megye belső rendjéről

A Megye négy negyedre volt felosztva, a már említett Északi, Déli, Keleti és Nyugati Fertályra, ezek további járásokra oszlottak, amelyek még a régi főbb nemzetségek nevét viselték, bár történetünk idején e nevek már nemcsak az illető járásban fordultak elő. A Tukok még szinte kivétel nélkül Tukföldön éltek, de ugyanez már nem mondható el sok más családról, például a Zsákosokról vagy a Boffinokról. A fertályokon kívül a Megyéhez tartoztak még a Keleti és Nyugati Végek: Bakföld és Nyugatvég, melyet m. i. 1462-ben csatoltak hozzá.
A Megyének ez idő tájt tulajdonképp nem volt semmilyen „kormányzata”. A nemzetségek többnyire külön-külön intézték a maguk ügyeit. Szinte minden idejüket kitöltötte az élelem megtermelése és elfogyasztása. Más dolgokban nem a mohóság jellemezte őket, hanem inkább a nagylelkűség, elégedettség és mérséklet, úgyhogy a birtokok, majorságok, műhelyek és különféle kisebb boltok nemigen változtak, ahogy nemzedékről nemzedékre szálltak.
A régi hagyományok persze még őrizték a király emlékét, aki a Megyétől északra, Fornostban székelt – ők Északvárnak hívták. De a valóságban már csaknem ezer esztendeje nem volt király, és az északvári székhelynek még a romjait is benőtte a fű. A hobbitok közt mégis az a szólás járta, ha vad népekről vagy gonosz teremtményekről beszéltek (például a trollokról): „Ezek hírét se hallották a királynak.” Ők ugyanis még mindig a hajdani királytól származtatták minden fontos törvényüket, meg is tartották őket szabad akaratból, mert a törvény az törvény (így mondták): régtől való és igazságos.
Nem vitás, hogy a Tuk család már régen kiemelkedett a többi közül, mert a tháni hivatalt ők vették át (az Aggbak nemzetségtől) néhány évszázaddal korábban, és a Tuk-ház feje azóta is viselte ezt a címet. A thán volt a megyei gyűlés főnöke, a megyei sereg toborzóvezére és a legfőbb hobbit-hadúr, mivel azonban a gyűlést és a sereget csak rendkívüli állapotok idején hívták össze, ilyenek pedig már nem fordultak elő, a thánságból pusztán névleges méltóság lett. Ennek ellenére a Tuk család különleges tiszteletnek örvendett, mert igen népes és hihetetlenül gazdag maradt, és szinte minden nemzedékében akadtak erős jellemek, akik feltűnést keltettek különc viselkedésükkel és kalandos hajlamaikkal. Ez utóbbi tulajdonságokat azonban később a nép inkább csak elnézte (a gazdagoknak), és nem nagyon rajongott értük. Mindazonáltal megmaradt az a szokás, hogy a család fejét a Tuk-nak nevezték, és ha kellett, egy számot is hozzátettek a nevéhez, mint például Második Isengrim esetében.
A Megye egyetlen igazi tisztségviselője ebben az időben a nagyüregi (vagy megyei) ispán volt, akit lithe-napkor, vagyis nyárközép napján választottak meg hét évre a fehérdombi szabadvásáron. Ispáni teendői voltaképp abban merültek ki, hogy elnökölt a lakomákon, melyeket a megyei ünnepek alkalmából rendeztek, vagyis elég sűrű időközönként. De mivel a postamester és a főmegyeőr hivatala is az ispán alá tartozott, végeredményben ő irányította a futárszolgálatot és a közrendészetet. A Megyében összesen ez a két közintézmény működött, de a futárszolgálatnak lényegesen több embere és tennivalója volt, mint a másiknak. Nem mintha a hobbitok kivétel nélkül írástudók lettek volna, de ha tudtak írni, állandóan leveleket küldözgettek minden olyan barátjuknak (és némely rokonuknak is), aki nem éppen a tőszomszédságukban lakott.
Megyeőröknek a hobbitok a rendőreiket nevezték, jobban mondva azokat a személyeket, akik nagyjából rendőri teendőket láttak el. Egyenruhájuk persze nem volt (ezt a fogalmat nem ismerte senki), csak egy tollat tűztek a sapkájukba, valójában inkább csőszöknek nevezhetnénk őket, mint rendőröknek, és többet törődtek az elbitangolt jószággal, mint más bitangokkal. Belmegyei ügyekkel összesen tizenketten foglalkoztak, hárman-hárman mindegyik fertályban. Rajtuk kívül egy szükség szerint változó létszámú, de azért mégis nagyobb testület a „határvigyázással” volt megbízva, nehogy bármiféle jövevény, akár kicsi, akár nagy, valami rossz fát tegyen a tűzre.
Történetünk kezdetéig ezeknek a vigyázóknak, mert így hívták őket, tetemesen megnőtt a száma. Sok jelentés és panasz érkezett mindenféle idegen személyekről vagy lényekről, akik a határok körül kószáltak, vagy át is lépték a határt: ezek az előjelek arra utaltak, hogy nem minden zajlik úgy, ahogy zajlania kellene, és ahogy mindig is zajlott – a mesékben és a legendás múltban. De az előjelekre nem sokan figyeltek fel, és egyelőre még Bilbónak se volt fogalma róla, hogy mit is jelentenek. Már hatvan év telt el azóta, hogy emlékezetes útjának nekivágott: öreg volt, még a hobbitok közt is, akiknél a százéves életkor igazán nem ment ritkaságszámba, de azért még sok minden mutatta, hogy nem csekély vagyont hozott magával, amikor visszatért. Sokat-e vagy keveset, Bilbó nem árulta el senkinek, még kedvenc unokaöccsének, Frodónak sem. És arról is mélyen hallgatott, hogy miféle gyűrűt talált annak idején.

 

4.
A gyűrű megtalálásáról

Miként a A Hobbit-ban olvasható, Bilbóhoz egy napon beállított Szürke Gandalf, a nagy mágus, és vele jött tizenhárom törp is: nem mások, mint Tölgypajzsos Thorin, a királyi sarjadék, és tizenkét száműzött társa. Velük indult el Bilbó, maga sem értvén, miért is teszi, egy áprilisi reggelen, a megyei időszámítás 1341. évében, hogy messze keleten, a Suhatag-beli Erebor alatt felkutassák a királyok kincsét, a nagy törpkincset, amely valahol a Hegy lábánál volt elrejtve. Útjukat sikerrel megjárták, a kincset őrző sárkányt elpusztították. De jóllehet a végső győzelem előtt még az Öt Sereg Csatáját is megvívták, és Thorin elesett, továbbá sok híres tettet hajtottak végre, a későbbi történetírás mindezt talán fel sem jegyzi, vagy legfeljebb csak megemlíti a Harmadkor hosszú krónikáiban, ha nem következik be az a bizonyos „véletlen”. A Ködhegység egyik magas hágóján ugyanis orkok törtek rá a Vadonföld felé tartó csapatra, így történt, hogy Bilbó elszakadt a többiektől, egy ideig a hegyek alatt húzódó mély ork-bányákban bolyongott, és ahogy a sötétben botorkált, egyszer csak a kezébe akadt egy gyűrű, amely ott hevert a tárna padlatán. Fogta, és zsebre vágta. Azt hitte, véletlen szerencse, semmi más.
A kivezető utat keresve Bilbó mind mélyebbre hatolt a hegyek szívébe – végül már nem lehetett tovább menni. A tárna fenekén egy hideg tó terült el, távol a fénytől: itt élt Gollam egy sziklaszigeten a víz közepén. Utálatos kis alak volt: nagy, lapátforma lábaival hajtotta kis csónakját, sápadt fényű szeme állandóan a sötétet fürkészte, hosszú ujjaival elkapta a vak halakat, és nyersen felfalta őket. Minden élőlényt megevett, még az orkokat is, ha sikerült elkapnia őket és küzdelem nélkül kitekernie a nyakukat. Volt egy titkos kincse, amelyhez réges-rég jutott hozzá, amikor még ő is a napvilágon élt: egy aranygyűrű, amely láthatatlanná tette a viselőjét. Ezt az egy dolgot szerette a világon, a „drágaságának” nevezte, és becéző szavakkal beszélt hozzá még akkor is, ha nem volt nála. Tudniillik rendszerint biztos helyen tartotta, a sziget egyik odújában, és csak akkor vette magához, ha vadászott, vagy orkokra leselkedett a bányákban.
Talán azonnal rátámadt volna Bilbóra, ha a találkozás pillanatában rajta van a gyűrű, de hát nem volt rajta, a hobbit pedig egy tünde-tőrt tartott a kezében: ezt szokta kardként használni. Gollam tehát időnyerés céljából találós-kérdés játékra hívta ki Bilbót: ha sikerül olyan találós kérdést feltennie, amit Bilbó nem tud megfejteni, akkor megöli és megeszi, ha viszont Bilbó győz, akkor teljesíti a kívánságát, és megmutatja neki a tárnákból kivezető utat.
Minthogy reménytelenül eltévedt a sötétben, és se előre, se hátra nem látott kiutat, Bilbó elfogadta a kihívást, ezek után sok találós kérdést tettek fel egymásnak. Végül is Bilbó nyerte meg a játszmát, inkább szerencsével (alkalmasint), mint ésszel, mikor ugyanis az utolsó kérdést kellett feltennie, és hiába törte a fejét, kezébe akadt a gyűrű, amit felszedett és elfelejtett. Így tehát felkiáltott:
„Mi van a zsebemben?” Gollam erre nem tudott megfelelni, pedig kikötötte, hogy háromszor találgathat.
Igaz, a szaktekintélyek véleménye itt eltér egymástól: vajon ez az utolsó kérdés a szigorúan vett játékszabályok értelmében „találós kérdésnek” tekinthető-e, vagy csak egyszerű „kérdésnek”, de abban valamennyien megegyeznek, hogy Gollamot, miután elfogadta és megpróbált válaszolni rá, mindenképpen kötötte az ígérete. Bilbó pedig rögtön felszólította, hogy tartsa meg a szavát, eszébe jutott ugyanis, hogy a nyálkás teremtmény esetleg csalni próbál, bár az efféle ígéretek ősidők óta szent fogadalomnak számítottak, és csak a leggonoszabb lények merték megszegni őket. De miután oly hosszú idők óta élt egyedül a sötétben, Gollamnak a szíve is megfeketült, és árulás lakozott benne. Gyorsan meglépett hát, és visszatért a szigetére, amelyről Bilbó mit sem tudott, pedig a közelben terpeszkedett a sötét vízben. Gollam úgy gondolta, a szigeten van a gyűrűje. Most már éhes volt és dühös: ha magához veszi a „drágaságát”, nem kell félnie semmilyen fegyvertől.
De a gyűrű nem volt a szigeten: eltűnt – elveszett. Gollam akkorát visított, hogy Bilbónak lúdbőrös lett a háta, noha még nem értette, mi is történt voltaképpen. De Gollam végre rájött a megfejtésre, habár túl későn. „Hogy mi van a zsebében?!” – üvöltötte. Szeméből zöld láng csapott ki, úgy rohant vissza, hogy megölje a hobbitot és visszaszerezze a „drágaságát”. Bilbó az utolsó pillanatban ébredt rá a veszélyre, és vaktában futni kezdett az alagútban, lehetőleg minél messzebbre a víztől, ezúttal is a szerencséje mentette meg. Futás közben ugyanis belenyúlt a zsebébe, és a gyűrű szépen rácsúszott az ujjára. Így aztán Gollam nem látta meg, amikor odaért hozzá, hanem továbbrohant a kijárat felé, nehogy a „tolvaj” megszökhessen. Bilbó óvatosan követte: hallotta, ahogy káromkodva nyomul előre, és közben a „drágaságáról” motyog magában, ebből a motyogásból végül még Bilbó is kihámozta az igazságot, és a remény felderengett előtte a sötétben: éppen ő találta meg a varázsgyűrűt, amelynek segítségével talán sikerül megszabadulnia az orkoktól és Gollamtól.
Végül egy láthatatlan nyíláshoz érkeztek, amely a bányák alsó bejáratához vezetett a hegység keleti oldalán. Gollam itt szimatolva és fülelve lesbe állt, Bilbót pedig elfogta a kísértés, hogy lekaszabolja a kardjával. De a szánalom visszatartotta, és noha birtokában volt a gyűrű, mégsem akarta kihasználni a nyomorult lény hátrányos helyzetét, hogy ily módon végezzen vele. Végül is összeszedte minden bátorságát, átugrott Gollam fölött, és ész nélkül rohant tovább az alagútban, még sokáig hallotta üldözője gyűlölködő, kétségbeesett kiáltozását: „Tolvaj, tolvaj! Zsákos! Örök gyűlölet!”
Mármost érdekes dolog, de Bilbó először nem így számolt be társainak a történtekről. Azt mondta, Gollam egy ajándékot ígért neki, ha megnyeri a játszmát, mikor azonban visszament érte a szigetére, tapasztalnia kellett, hogy eltűnt a kincs: egy varázsgyűrű, amit ő is úgy kapott valamikor régen a születésnapjára. Bilbó sejtette, hogy ez az a gyűrű, amit ő talált, mivel pedig megnyerte a játékot, máris jogos tulajdonának tekintheti. De szorult helyzetében inkább nem szólt róla semmit, és ajándék helyett azt kérte Gollamtól, hogy mutassa meg a kivezető utat. Bilbó az emlékirataiban is így adja elő a dolgokat, és a beszámolóján, úgy látszik, még Elrond nagytanácsa után sem változtatott. Nyilván ugyanez a történet szerepelt az eredeti Piros Könyvben is, valamint számos másolatában és kivonatában. De sok másolat a valósághoz hű beszámolót is tartalmazza (a másik változat mellett), bizonyára Frodó vagy Csavardi Samu feljegyzései alapján, ők ugyanis tudták, mi az igazság, csak úgy látszik, semmit se akartak kihagyni abból, amit maga az öreg hobbit vetett papírra.
Gandalf azonban már első hallásra is kételkedett Bilbó elbeszélésében, és a gyűrűt illetően sose lankadt a kíváncsisága. Végül sikerült kiszednie Bilbóból az igazat, rengeteg faggatózás után, ami egy ideig némi feszültséget idézett elő baráti kapcsolatukban, de a mágusnak valamilyen okból rendkívül fontos volt az igazság. Azt is fontosnak és nyugtalanítónak érezte, noha Bilbó előtt hallgatott erről, hogy a derék hobbit nem közölte azonnal az igazat: máskor nem így szokott viselkedni. Az „ajándék” ötlete mégse volt puszta hobbit-kitalálás. Bilbó bevallotta, hogy Gollam motyogásából merítette, Gollam ugyanis valóban „születésnapi ajándéknak” mondta a gyűrűt, nem is egyszer. Gandalf ezt is furcsának és gyanúsnak találta, de ezzel kapcsolatban csak hosszú évek múltán jött rá az igazságra, amiként majd látni fogjuk elbeszélésünk folyamán.
Bilbó további kalandjaira itt nem érdemes sok szót vesztegetnünk. A gyűrű segítségével sikerült megszöknie a bejáratnál őrködő orkoktól, és csatlakozott társaihoz. A kincskereső úton még sokszor használta a gyűrűt, főleg barátainak érdekében, de ameddig csak lehetett, titokban tartotta. Miután hazatért, sose említette senkinek, Gandalf és Frodó kivételével, rajtuk kívül a Megyében senki se tudott a létezéséről, legalábbis Bilbó azt hitte. Az útjáról készült beszámolót is csak Frodónak mutatta meg.
Kardját, a Fullánkot, Bilbó kiakasztotta a kandalló fölé, csodálatos páncélingét pedig, amit a törpök ajándékozták neki a sárkánykincsből, kölcsönadta egy múzeumnak – épp a nagyüregi Mathom-háznak. De régi köpenyét és csuklyáját, amit az úton viselt, ott tartotta Zsáklakban egy fiókban, a gyűrű pedig, finom művű láncra erősítve, a zsebében maradt.
Bilbó ötvenkét éves korában, június 22-én tért haza a Zsáklakba (m. i. 1342), és ezután nemigen történtek nevezetesebb dolgok a Megyében, egészen addig, amíg Zsákos úr készülődni nem kezdett, hogy megünnepelje száztizenegyedik születésnapját (m. i. 1401). És ezzel el is érkeztünk történetünk kezdetéhez.

 

Néhány szó a megyei krónikákról

Miután a Harmadkor vége felé a hobbitok jelentős szerephez jutottak ama nagyszabású eseményekben, melyeknek folyományaképpen a Megye végül is az Újraegyesült Királyság része lett, szélesebb körű érdeklődés támadt köztük a saját történelmük iránt, ekkoriban gyűjtötték össze és foglalták írásba sok emléküket, amely addig jórészt szájhagyományként élt. A főbb nemzetségek egyébként is belefolytak az egész királyság ügyeibe, és számos tagjuk tanulmányozta régi krónikáit és legendáit. A Negyedkor első századának végén már több olyan könyvtár volt a Megyében, amely számos történelmi művet és krónikát tartalmazott.
A legnagyobb efféle gyűjtemények minden bizonnyal Toronyalján, Nagyszmiálban és Bortelkén voltak. A mi elbeszélésünk, amely a Harmadkor végéről szól, jórészt a Nyugatvégi Piros Könyvből meríti anyagát. A Gyűrűháború történetének ezt a rendkívül fontos forrását azért nevezték így, mert hosszú ideig Toronyalján őrizték, a nyugatvégi kormányzósággal megbízott Széppulyák család birtokán.[5] Eredetileg Bilbó magánnaplója volt, amit magával vitt Völgyzugolyba. A Megyébe Frodó hozta vissza, sok különálló jegyzetlappal együtt, és m. i. 1420-21-ben majdnem teleírta háborús beszámolójával. Ehhez csatolták és vele együtt őrizték, valószínűleg ugyanabban a piros tokban, azt a három nagy kötetet, piros bőrbe kötve, amit Frodó Bilbótól kapott búcsúajándékul. E négy kötethez Nyugatvégben hozzátettek még egy ötödiket, amely kommentárokat, családfákat és a Szövetség hobbit-tagjaira vonatkozó egyéb anyagokat tartalmazott.
Az eredeti Piros Könyv nem maradt fenn, de sok másolat készült róla, főleg az első kötetről, hogy Csavardi Samu úr gyermekeinek leszármazottai okulhassanak belőle. A legfontosabb másolatnak azonban más a története. Ezt Nagyszmiálban őrizték, de Gondorban készült, valószínűleg Zarándok dédunokájának kérésére, és m. i. 1592-ben fejezték be (a negyedkori időszámítás 172. évében). A délvidéki írnok a következő jegyzetet biggyesztette hozzá: „Findegil királynak íródeákja, munkámat bevégeztem IV. 172 esztendőben.” A másolat minden részletében pontosan megegyezik a Minas Tirith-i Thán-könyvvel. Ez viszont a perianok Piros Könyvének másolata, amely Elesszár király megrendelésére készült, és Zarándok thán vitte el neki, amikor IV. 64-ben visszavonult Gondorba.
Így tehát a Thán könyve volt a Piros Könyv első másolata, és sok olyan anyagot tartalmazott, ami később kimaradt belőle, vagy elveszett. Minas Tirithben sok jegyzetet fűztek hozzá, és sokat javítottak is benne, főleg a tündenyelvekből vett neveken, szavakon és idézeteken, továbbá rövidített formában kiegészítették Aragorn és Arwen históriájá-nak azokkal a részeivel, amelyek nem tartoznak a háború történetéhez. A teljes históriát állítólag Barahir írta, Faramir helytartó unokája, nem sokkal a király halála után. De a Findegil-féle másolat mindenekfölött azért jelentős, mert csakis ez tartalmazza hiánytalanul Bilbónak „tünde-nyelvből fordított munkáit”. Ezeknek három kötete igen nagy tehetségről és műveltségről tanúskodik, a fordító felhasznált bennük minden élő vagy írott forrást, amelyhez 1403 és 1418 között Völgyzugolyban hozzá tudott férni. De mivel szinte kizárólag az Óidőkkel foglalkoznak, és Frodó ezért nemigen vette hasznukat, több szót mi sem ejtünk róluk.
Miután a két nagy nemzetségnek Trufiádok, illetve Zarándok lett a feje, és ők fenntartották kapcsolataikat mind Rohannal, mind Gondorral, a bakvári és a tokbányai könyvtár sok olyan anyaggal gyarapodott, amit a Piros Könyvben hiába keresnénk. Bortelkén számos munkát őriztek, amely Eriador és Rohan történelmét tárgyalta. Ezeknek egy részét maga Trufiádok írta, vagy legalábbis ő kezdte írni, ámbár a Megyében főként Megyei füveskönyv-ének köszönhette hírnevét, valamint Esztendők számlálása című munkájának, melyben azt vizsgálta, hogyan állítható párhuzamba a megyei és Brí-beli naptár a völgyzugolyi, gondori és rohani időszámítással. Ezenkívül írt egy rövid értekezést A Megye régi szavairól és neveiről; ebben főleg azt az érdekes felfedezést gyümölcsöztette, hogy rokonság mutatható ki a rohirok nyelve és egynémely „megyei szavak”, mint például a mathom, valamint néhány helységnév régi elemei között.
A Nagyszmiálban őrzött könyvek kevésbé érdekelték a megyeieket, bár az egyetemes történet szempontjából jelentősebbek voltak. Egyiket se Zarándok írta, de ő és utódai sok kéziratot gyűjtöttek, gondori írnokok keze munkáját, főleg Elendilről és örököseiről szóló történetek vagy legendák másolatát vagy kivonatát. A Megyében csakis itt lehetett kimerítő anyagot találni Numenor történetéről és Szauron felemelkedéséről. Valószínűleg Nagyszmiálban állították össze az Esztendők krónikáját[6], a Trufiádok által gyűjtött anyag segítségével. Bár az ebben közölt dátumok sokszor problematikusak, mégis figyelmet érdemelnek. Valószínű, hogy Trufiádok sok segítséget és információt kapott Völgyzugolyban, ahol többször is járt. Elrond ugyan már meghalt, de a fiai még sokáig ott éltek, jó néhány nemestündével együtt. Állítólag Celeborn is oda települt át Galadriel távozása után, de arról nincs feljegyzés, hogy maga Celeborn végül is mikor távozott Szürkerévbe, utána pedig senki se maradt, aki még emlékezhetett volna a középföldi Óidőkre.

 

 

ELSŐ KÖNYV

 

1. fejezet
Egy rég várt ünnepély

Amikor zsáklaki Zsákos Bilbó úr bejelentette, hogy száztizenegyedik születésnapja alkalmából nemsokára valami egészen különleges mulatságot óhajt rendezni, Hobbitfalván mindenki felbolydult, és jobbára csak erről folyt a szó.
Bilbó nagyon gazdag és nagyon furcsa figura volt: nevezetes eltűnése és váratlan visszatérése óta, vagyis immár hatvan éve az egész Megye kíváncsiságának tárgya. Legendákat meséltek csodás vagyonáról, amelyet útja során szerzett, és bármit mondtak is az öregek, mindenki szentül meg volt győződve róla, hogy a zsáklaki domb alatt számtalan alagút húzódik, telis-teli mindenféle kincsekkel. És ha még ez se lett volna elég a hírnévhez, Bilbó lankadatlan ereje csakugyan bámulatba ejthetett akárkit. Az idő csak múlt, de úgy látszott, Zsákos urat nemigen tudja kikezdeni. Kilencvenéves korában pontosan olyan volt, mint ötvenévesen. Amikor kilencvenkilenc éves lett, azt mondták rá, hogy még mindig jól tartja magát, inkább azt kellett volna mondani, hogy éppen olyan jól, mint addig. Voltak, akik a fejüket csóválták, és úgy vélték, hogy ez azért sok a jóból, nem igazság, hogy valaki (a jelek szerint) örök ifjúsággal legyen megáldva, és ráadásul (a szóbeszéd szerint) mérhetetlen gazdagsággal is.
– Ezért még nagy árat kell fizetni – mondogatták. Nem természetes dolog, előbb-utóbb meglesz a böjtje!

De egyelőre nem köszöntött be a böjtidő, és mivel Zsákos úr bőkezűen bánt a pénzével, a legtöbben hajlandók voltak megbocsátani a különcségeit éppúgy, mint a vagyonát. Változatlanul összejárt a rokonságával (kivéve persze Tarisznyádi-Zsákosékat), és sok csodálója akadt a szegény és jelentéktelen hobbit-családok körében. De közeli barátai nem voltak, amíg fel nem nőtt néhány fiatalabb unokaöccse.
Ezek közül a legidősebb az ifjú Zsákos Frodó volt, Bilbó kedvence. Kilencvenkilenc éves korában Bilbó örökösévé fogadta Frodót, és magához költöztette Zsáklakra, ezzel a Tarisznyádi-Zsákosok reményei végképp füstbe mentek. Bilbónak és Frodónak véletlenül ugyanarra a napra, szeptember 22-re esett a születésnapja. „Gyere, költözz ide hozzám, Frodó öcsém – mondta egyszer Bilbó –, akkor kényelmesen együtt ünnepelhetjük a születésnapunkat.” Ekkoriban Frodó még huszonéves volt, ahogy a hobbitok mondták: már nem gyerek, csak felelőtlen ifjonc, amíg a harmincharmadik életévét betöltve el nem éri a nagykorúságot.

Azóta eltelt tizenkét év. Zsákosék minden évben nagy közös születésnapi mulatságot rendeztek a Zsáklakban, de most úgy hírlett, ezen az őszön valami egészen rendkívüli dolog készül. Bilbó épp száztizenegy éves lesz, vagyis eléri a három egyest, ami különös szám, és igen tiszteletreméltó kor a hobbitok közt (még az Öreg Tuk is csak százharminc éves volt), Frodó pedig a két hármast: fontos szám, a harminchárom évet és a nagykorúságot jelenti.
Hobbitfalván és Morotván volt mit tárgyalniuk a fürge nyelveknek, és a közelgő esemény híre bejárta az egész Megyét. Ismét Zsákos Bilbó úr múltja és jellegzetes személyisége lett a fő társalgási téma, és az öregek örömmel tapasztalhatták, hogy visszaemlékezéseik iránt hirtelen megnőtt a kereslet.
Talán senki se talált figyelmesebb közönségre, mint az öreg Csavardi Bódi, akit általában csak Tatának hívtak. Épp a Borostyán-ban tartott előadást, egy kis fogadóban, amely a morotvai út szélén állt, szavainak meg is volt a súlya, mert Bódi már negyven éve gondozta Zsáklak kertjét, azelőtt pedig az öreg Vermesnek segédkezett ugyanebben a munkában. Most, hogy maga is megöregedett, és ízületeit kikezdte a csúz, a munka javát legkisebb fia, Csavardi Samu végezte. Apa is, fia is igen jó viszonyban volt Bilbóval és Frodóval. Ott laktak a dombon, a Zsákvég utca hármas számú házában, közvetlenül a Zsáklak alatt.
– Én mondom: nincs még egy olyan derék, nyájas beszédű hobbit uraság, mint Bilbó úr – jelentette ki Tata. És egyáltalán nem hazudott, mert Bilbó mindig nagyon udvarias volt vele, „Cövek Bódi uramnak” szólította, és állandóan kikérte a véleményét minden konyhakertészeti kérdésben – ami a „gyökereket” illeti, és főleg a krumplit, mivelhogy az egész környéken mindenki Tatát tartotta a legnagyobb szaktekintélynek (ő maga is).
– Na de ez a Frodó gyerek, aki ott él nála? – kérdezte az öreg Topa, morotvai lakos. – Zsákosnak Zsákos, a neve után, de, azt mondják, több benne a Borbak vér. Én nem tudom, mért kell, hogy egy hobbitfalvai Zsákos éppen Bakföldről hozzon asszonyt, mikor ott olyan habókos népek vannak.
– Nem is csoda, hogy habókosak – szólt közbe Arasz Muki (Tata tőszomszédja). – Nem jó hely az, a Borbuggyan rosszabbik partja, mindjárt az Öregerdő mellett. Csúnya dolgok járnak ottan, ha csak a fele is igaz, amit mesélnek.
– Jól beszélsz, Muki! – mondta Tata. – Igaz, a bakföldi Borbakék nem laknak éppen az Öregerdőben, de azért habókos fajta, az biztos. Csónakokkal tekeregnek azon a nagy folyón: nem természetes dolog. Hát persze hogy baj lett belőle. Na de azért Frodó úr nagyon derék hobbit úrfi, jobbat nem is lehetne kívánni. Majdnem olyan, mint Bilbó úr, nemcsak kinézésre. Mégiscsak Zsákos volt az apja. Az is derék, jóravaló hobbit volt, Zsákos Drogó úr, senki se vehette a szájára, amíg vízbe nem fúlt.
– Vízbe fúlt? – kérdezték egyszerre többen. Persze nem először hallottak erről meg csúnyább dolgokról is, de a hobbitok odavannak a családi históriákért, hát alig várták, hogy újra hallják.
– Így mondják – bólintott Tata. – Tudjátok, ugye: Drogó úr a megboldogult Borbak Primula kisasszonyt vette feleségül, anyai ágon Bilbó úr édes unokatestvérét (merthogy Primula kisasszony édesanyja az Öreg Tuk legkisebb lánya volt, Drogó úr meg Bilbó másod-unokatestvére). Na ugye, hát ezért van, hogy Frodó úr kétszeresen is másodfokú unokaöccse Bilbónak: az első meg a másod-unokatestvér gyermeke, értitek? Nahát, Drogó úr éppen ott vendégeskedett Bortelkén az apósánál, Gorbadok úrnál, mint máskor is elég sokszor a házassága után (mert szerette a hasát, és az öreg Gorbadoknál mindig jól meg volt rakva az asztal), aztán kiment csónakázni a Borbuggyanra, de bele is fúlt a feleségével együtt, pedig a szegény Frodó úrfi még csak kölyök volt akkor.
– Én úgy hallottam, vacsora után mentek ki a folyóra, holdvilágnál – mondta az öreg Topa –, aztán azért süllyedt el a csónak, mert Drogó olyan nehéz volt.
– Én meg úgy hallottam, hogy az asszony lökte bele, ő meg magával rántotta – vetette közbe Veres, a hobbitfalvai molnár.
– Nem kell mindenre odafigyelni, amit hall az ember – mondta Tata, aki nem nagyon szívelte a molnárt. – Kár a sok beszédért, hogy belelökte vagy belerántotta. Akkor is elég huncut jószág egy ilyen csónak, ha nyugton ül benne az ember, és nem keresi külön a bajt. Elég az hozzá, Frodó úrfi ott maradt árván, odacsöppent, hogy úgy mondjam, a habókos bakföldiek közé, aztán ők nevelték Bortelkén a nagyházban. Az volt ám a nyúltelep, mindenki mondja. Az öreg Gorbadok úrnál mindig legalább kétszáz rokon tanyázott. Jól is tette Bilbó úr, hogy hazahozatta a fiút, hadd éljen itt rendes népek között. De a Tarisznyádi-Zsákosék ezzel jól megjárták. Mikor Bilbó úr elment, és úgy mondták, meg is halt, már azt hitték, övék lesz a Zsáklak. Hát egy szép nap mégiscsak visszajön, és kiteszi a szűrüket, aztán vígan éli a világát, és nem akar megöregedni, de nem ám! Most meg hipp-hopp, ott az új örökös, még a papírok is meg vannak csinálva, annak rendje-módja szerint. Tarisznyádi-Zsákosék nem látják többé belülről a Zsáklakot, arra a fejemet teszem.
– Azt mondják, szép summa pénz van ott eldugva – jegyezte meg egy idegen, aki Nagyüregről jött a dolgait intézni a Nyugati Fertályba. – Állítólag csupa alagút az egész domb, telis-tele ládákkal, és mindegyikben arany, ezüst meg ékszerek: legalábbis így hallottam.
– Akkor többet hallottál, mint én – felelte Tata. – Ékszerekről én nem tudok semmit. Bilbó úr nem szokott garasoskodni, és úgy látszik, nincs híján a pénznek, de hogy alagutak lennének, ahhoz nem tudok hozzászólni. Akkor találkoztam először Bilbó úrral, amikor hazajött, vagy hatvan évvel ezelőtt, még suhanc voltam. Nem sokkal előtte álltam be inasnak az öreg Vermeshez (apámnak volt unokatestvére), aztán ő kivitt Zsáklakra, hogy segítsek vigyázni, össze ne járkálják-tapossák az egész kertet, amíg folyt a vásár. Közben egyszerre csak feljön a dombra Bilbó úr egy pónival, jókora zsákokkal meg egy-két ládával. Az bizony könnyen meglehet, hogy leginkább kincsek voltak benne, amit messzi földön szerzett, mert azt mondják, ott még a hegyek is aranyból vannak, de annyi azért nem volt, hogy alagutakat töltsön meg velük. Hanem erről többet tudna mondani az én Samu fiam. Ő aztán igazán bennfentes a Zsáklakban. Nagyon odavan a régi históriákért, és tátott szájjal lesi, amiket Bilbó úr mesél. Bilbó úr még írni-olvasni is megtanította: hisz nincs abban semmi rossz, és remélem, nem is lesz rossz vége. „Még hogy tündék meg sárkányok, te!” mondom. „Inkább káposzta meg krumpli, az való neked is, nekem is. Ne nagyon ártsd bele magad az urak dolgába, mert csúnyán megjárhatod” mondtam neki. De mondhatnám másoknak is – tette hozzá, egy pillantást vetve az idegenre és a molnárra.
De Tata nem győzte meg a közönségét. Bilbó vagyonának a legendája már nagyon is mély gyökereket vert az ifjabb hobbit-nemzedék fejében.
– Jó, jó, de amit annak idején hozott, azóta inkább csak szaporította – erősködött a molnár, a közvéleménynek adva hangot. – Sokat elvan hazulról. Aztán nézd meg, miféle idegen népek járnak hozzá: törpök, akik éjszakánként jönnek, meg Gandalf, az a vén kóbor-mágus, meg tudom is én, ki mindenki. Mondhatsz, Tata, amit akarsz, mégiscsak furcsa egy hely ez a Zsáklak, és akik benne laknak, még furcsábbak.
– Te is mondhatsz, amit akarsz, Veres, pedig annyit értesz hozzá, mint a csónakázáshoz – vágott vissza Tata, aki most még kevésbé szívelhette a molnárt, mint máskor. – Ha az ilyet mondjuk furcsának, akkor több furcsaság is elkelne ezen a tájon. Vannak errefelé olyanok, akik egy pint sört se fizetnének a szomszédjuknak, még akkor se, ha valami aranyfalú gödör volna a palotájuk. De a Zsáklakban igenis megadják a módját. Samu mondja, hogy mindenki meg lesz híva a mulatságra, és ajándékok is lesznek, érted, mindenki kap ajándékot – még ebben a hónapban.

Ez a hónap már a szeptember volt, méghozzá olyan szép szeptember, hogy álmodni se lehetett volna szebbet. Egy-két nap múlva híre ment (valószínűleg a jól értesült Samu révén), hogy tűzijáték is lesz, de olyan tűzijáték, amilyet kis híján száz éve nem látott a Megye – az Öreg Tuk halála óta biztosan nem.
Múltak a napok, közeledett a Nagy Nap. Egy este aztán egy különös formájú szekér gördült be Hobbitfalvára, különös formájú csomagokkal megrakva, és kapaszkodni kezdett a dombon Zsáklak felé. A meghökkent hobbitok kikukucskáltak a lámpafényes ajtóréseken, úgy bámulták. Idegenek ültek a szekéren, idegen nótákat fújtak: hosszú szakállú, nagy csuklyás törpök. Néhányan ott maradtak Zsáklakon. Szeptember második hetének vége felé Morotván át jött egy kordé a Borbuggyan hídja felől, fényes nappal. Egy öregember hajtotta egyedül. Nagy, hegyes, kék süvege volt, hosszú, szürke köpenye és ezüstszínű nyakravalója. A szakálla hosszú, fehér: bozontos szemöldöke kiállt a süveg karimája alól. Kis hobbit-gyerekek futottak a kordé után végig az egész falun, aztán fel a dombra. Kitalálták, hogy mit hoz: a tűzijátékhoz való holmit. Bilbó házának főbejárata előtt az öreg sorba letette a rakományát, különféle fajtájú és formájú rakéták nagy kötegeit, mindegyiken rajta a jel: egy nagy piros G , meg egy tünde-rúna: T .
No persze: Gandalf jele, mert az öreg éppen Gandalf volt, a mágus, akit Megye-szerte jól ismertek, mint a tüzek, füstök és fények kiváló szakértőjét. Valójában sokkal nehezebb és veszélyesebb mesterséget űzött, de erről a megyeiek nem tudtak semmit. Ők csak arra gondoltak: lám, ez is a nagy mulatság egyik „attrakciója”. Ezért jöttek izgalomba a hobbit-gyerekek. „G, G, garabonciás!”, kiáltozták, és az öreg elmosolyodott. Már ismerték látásból, habár csak ritkán bukkant fel Hobbitfalván, és sose időzött sokáig, de a tűzijátékait még egyikük se látta, és a felnőttek közül is csak az idősebbek: most már ez is a legendás múlthoz tartozott.
Mikor az öreg végzett a lerakodással – Bilbó és néhány törp is segédkezett –, Bilbó szétosztogatott egy-két garast, de egyetlen petárda vagy rakéta se pukkant, a bámészkodók nagy csalódására.
– Most aztán futás! – mondta Gandalf. – Majd láttok eleget, ha eljön az ideje. – Aztán eltűnt a házban Bilbóval, és a kaput becsukták. A hobbit-süvölvények egy darabig még várakoztak odakint, majd szétszéledtek: hát már sose virrad fel a mulatság napja?

Odabent Bilbó és Gandalf leült egy kisebb szobában a nyitott ablak előtt, amely a kertre nézett, a ház nyugati oldalán. Késő délután volt, derűs, napsugaras idő. A virágok pirosban és aranyban izzottak: mindenütt tátikák, napraforgók, sarkantyúvirágok kapaszkodtak a tőzegfalakra, és bekukkantottak a kerek ablakokon.
– Szép ez a kert! – mondta Gandalf.
– Szép – bólintott Bilbó. – Nagyon szeretem, meg az egész Megyét is, de hiába, kell egy kis kikapcsolódás.
– Egyszóval, úgy lesz, ahogy eltervezted?
– Úgy. Hónapokkal ezelőtt kigondoltam mindent, és azóta se gondoltam meg magam.
– No jó. Kár a sok szót vesztegetni. Hajtsd végre a tervedet – de az egészet, hallod-e –, és remélem, minden jól végződik majd neked is, meg mindnyájunknak.
– Reméljük a legjobbakat. Arra mindenesetre számítok, hogy csütörtökön elsül a kis tréfám, és mulatok egy jót.
– És a végén kinek lesz kedve nevetni? – csóválta a fejét Gandalf.
– Majd elválik – mondta Bilbó.

Másnap újabb kordék érkeztek a dombra, és még azután is jöttek. A faluban már-már egy kis zúgolódás támadt, hogy „azért mi is a világon vagyunk”, de még azon a héten özönleni kezdtek Zsáklakról a megrendelések minden elképzelhető élelmiszerre, árura meg luxuscikkre, amit Hobbitfalván, Morotván vagy bárhol a környéken be lehetett szerezni. A hobbitok fellelkesültek, sorra pipálták ki a napokat a naptárban, és izgatottan várták a postást, hogy mikor jön már a meghívó.
Nem kellett sokáig várni, hamarosan jöttek a meghívók csőstül, megtelt velük a hobbitfalvi posta, a morotvai postán alig győzték a munkát, és önkéntes kézbesítőket kellett toborozni. Jöttek-mentek megállás nélkül, vitték a dombra az udvarias válaszokat, százféle változatban, hogy köszönöm szépen, feltétlenül ott leszek.
Zsáklak kapuján egy tábla jelent meg: „BELÉPÉS CSAK AZ ÜNNEPÉLLYEL KAPCSOLATOS ÜGYEKBEN”. De még azokat is csak ritkán engedték be a házba, akik az ünnepély miatt jöttek, vagy erre hivatkoztak. Bilbó nagyon el volt foglalva: meghívókat írt, bejelölte a listáján, hogy melyikre jött válasz, ajándékokat csomagolt, és a maga rejtélyes előkészületeivel foglalatoskodott. Gandalf megérkezése óta nem mutatkozott a nyilvánosság előtt.
Egy reggel a hobbitok arra ébredtek, hogy a Bilbó házának főkapuja előtt dél felé elterülő nagy réten mindenütt kötelek és póznák hevernek: sátrak és pavilonok kellékei. A mélyút partjába külön bejáratot vágtak, és egy nagy fehér kaput építettek. Az a három hobbitcsalád, amely a réttel érintkező Zsákvég utcában lakott, nagy érdeklődéssel leste, hogy mi történik, és mindenki irigyelte őket. Az öreg Csavardi Tata már nem is mímelte a munkát a kertben.
Sorra felütötték a sátrakat. Az egyik hatalmas pavilon akkora volt, hogy még az a nagy fa is belefért, ami a réten nőtt: ott állt büszkén az egyik végében a díszasztal fejénél. Minden ágára lampionokat akasztottak. És ami még ennél is többet ígért (mármint a hobbitoknak): a rét északi csücskében egy óriási szabadtéri konyhát állítottak fel. Sereglettek a szakácsok minden fogadóból és csárdából, több mérföldes körzetben, hogy kisegítsék a Zsáklakon elszállásolt törpöket és más idegeneket. Az izgalom a tetőpontjára hágott.
Aztán beborult az ég. Ez szerdán történt, az ünnepély előtti napon. Mindenki megijedt. Aztán végre felvirradt a csütörtöki nap, szeptember 22-e. Kisütött a nap, a felhők eltűntek: kibontották a zászlókat, kezdődhetett a mulatság.
Zsákos Bilbó ünnepélynek nevezte, de inkább a szórakozások szakadatlan sorozatáról kellett volna beszélni. Úgyszólván mindenkit meghívtak, aki a közelben élt. Egy-két hobbit véletlenül lemaradt a listáról, de mivel úgyis eljöttek, nem történt semmi baj. Sokan a Megye távolabbi részeiből érkeztek, sőt, néhányan a határokon túlról. Bilbó személyesen fogadta a meghívottakat (és a hívatlanokat) az új fehér kapuban. Mindenkinek adott valami ajándékot, némelyeknek többször is: tudniillik azoknak, akik kimentek egy hátsó kijáraton, aztán megint bejöttek a kapun. A hobbitoknál, akinek születésnapja van, az ad másoknak ajándékot. Általában nem nagyon költségeseket, és nem is olyan sokat, mint most Bilbó, de azért senki se tartotta rossznak a szokást. Hobbitfalván és Morotván az év minden napjára esett egy születésnap, így aztán a környék minden hobbitja számíthatott rá, hogy legalább egy ajándékot kap hetenként. Mégse lehet mondani, hogy beleuntak volna.
A mostani ajándékok átlagon felüliek voltak. A hobbit-gyerekek közt akkora lett az izgalom, hogy egy ideig szinte még az evésről is megfeledkeztek. Olyan játékokat kaptak, amilyenekről addig nem is álmodtak: mind gyönyörű volt, némelyik pedig minden bizonnyal varázsszerkezet. Jó részüket már egy évvel azelőtt megrendelték: messziről kellett hozatni, a Hegyről vagy Suhatagból, és mindegyiken látszott, hogy eredeti törp-munka.
Miután véget ért a nagy fogadtatás, és minden vendég belépett a kapun, következtek a nóták, táncok, zenék, játékok és persze az eszem-iszom. Három hivatalos étkezés volt: ebéd, uzsonna és vacsora. De az ebéd- és vacsoraidő inkább csak azzal tűnt ki, hogy akkor minden vendég leült, és együtt falatozott. Egyébként csak úgy összevissza csoportosulva ettek és ittak – megszakítás nélkül, a tízóraitól délután fél hétig, amikor elkezdődött a tűzijáték.
A tűzijáték Gandalf műve volt, nemcsak hogy ő hozta, de ő is tervezte és készítette, azután pedig ő gyújtotta be a különleges görögtüzeket, fénykulisszákat, rakétákat. De ezeken kívül is voltak bőven petárdák, röppentyűk, durrantyúk, csillagszórók, fáklyák, törp-gyertyák, tündeszökőkutak, kobold-pukkantók és szikravetők. Mind remek volt. Gandalf egyre nagyobb művész lett, ahogy múltak fölötte az évek.
Voltak rakéták, amelyek úgy röppentek fel, mint megannyi szikrázó madár, csodálatosan csicseregve. Voltak zöld fák, a törzsük fekete füst: úgy borultak lombba, mintha egyetlen pillanat alatt kitavaszodott volna, tündöklő ágaikról fényes virágok hulltak az elképedt hobbitokra, majd édes illatot hagyva a levegőben, hirtelen szétfoszlottak, amikor már majdnem elérték a felfelé bámuló arcokat. Voltak szökőkutak, minden cseppjük egy-egy pillangó, amely csillogva szállt fel a fákra, voltak színes tűzoszlopok, amelyek a magasba törtek, és ott sassá, vitorlás hajóvá vagy repülő hattyúrajjá változtak, volt egy piros égiháború, utána pedig sárga zivatar, volt egy ezüst lándzsaerdő, amely hirtelen felszökött a levegőbe, süvöltve, mint egy csatasorba állt hadsereg, majd úgy zuhant vissza a Nagyvízbe, mintha száz forró kígyó sziszegne. És volt egy utolsó nagy meglepetés, Bilbó tiszteletére, amitől a hobbitok szörnyű riadalomba estek, pontosan úgy, ahogyan Gandalf óhajtotta. Minden fény kialudt. Nagy füstgomoly szállt fel a földről. Lassanként olyan lett a formája, mint egy távoli hegynek, és a csúcsa izzani kezdett. Zöld és skarlátvörös lángokat lövellt. Egy aranypiros sárkány repült ki belőle – nem életnagyságú, de félelmetesen élethű: tüzet okádott a szája, és égett a szeme, bömbölés hallatszott, és a sárkány hármat süvített a magasban. Mindenki behúzta a nyakát, sokan még hasra is vágódtak. A sárkány elrobogott, mint egy expresszvonat, bukfencet vetett, majd fülsiketítő robbanással szétpukkant Morotva fölött.
– Ez volt a jel, hogy kész a vacsora! – mondta Bilbó. A nagy ijedtség és vaklárma nyomban elmúlt: a hason fekvő hobbitok gyorsan talpra ugrottak. Mesés vacsorát kapott mindenki – azazhogy majdnem mindenki, mert néhányan a szűk körű családi vacsorára voltak hivatalosak. Ezt a nagy pavilonban rendezték, ahol a fa is állt: Ide csak tizenkét tucat személy vonulhatott be (vagyis egy nagy tucat, ahogy a hobbitok mondták, bár ezt a kifejezést emberekre nemigen illett alkalmazni): csupa válogatott vendég, azokból a családokból, amelyekkel Bilbó és Frodó rokonságban állt, rajtuk kívül pedig néhány közeli jó barát, aki nem volt rokon (mint például Gandalf). Jelen volt sok hobbit-csemete is, méghozzá szülői engedéllyel, mert a hobbitok meglehetősen elnézőek voltak, ami a gyerekek késői fennmaradását illeti, főleg olyankor, ha számíthattak rá, hogy ily módon potyán etethetik őket. A fiatal hobbitok felnevelése nagyon igénybe vette az éléskamrákat.
Jelen voltak szép számmal Zsákosok és Boffinok, azonkívül Tukok és Borbakok, voltak Turkák (Zsákos Bilbó nagyanyjának a rokonai) és Hurkák (a Tuk nagypapa részéről), továbbá néhány válogatott Gödrös, Bögyös, Nagytüszőfi, Kotorék, Pozsga, Kürtös és Csülök. Egy részük csak szegről-végről volt rokona Bilbónak, és sokan még nem is igen jártak Hobbitfalván, mert a Megye távol eső zugaiban éltek. Persze, Tarisznyádi-Zsákosékról se lehetett megfeledkezni. Így aztán eljött Othó meg a felesége, Lobélia. Nem szerették Bilbót, Frodót meg éppenséggel utálták, de az aranyszínű tintával írt meghívókártya olyan pompázatos volt, hogy annak nem bírtak ellenállni. Arról nem is szólva, hogy Bilbó, az unokatestvérük, már évek óta foglalkozott az étkezés tudományával, és a konyhája nagyon jó hírben állt.
Mind a száznegyvennégy vendég azzal ült asztalhoz, hogy kellemes lakomában lesz része, jóllehet a házigazda vacsora utáni szónoklatától egy kissé már előre borsózott a hátuk (ezt az utolsó falatot mindig le kellett nyelni). Bilbó hajlamos volt rá, hogy úgynevezett költői idézetekkel tűzdelje meg a beszédét, néha pedig, egy-két pohár után, célozgatni kezdett rejtélyes utazásának lehetetlen kalandjaira. A vendégeket nem érte csalódás: a lakoma valóban kellemes volt, mondhatni, feledhetetlen élmény: dús, bőséges, változatos és hosszantartó. A rákövetkező hét folyamán az élelmiszervásárlások színvonala majdnem a nullpontra zuhant a környéken, de mivel Bilbó születésnapja teljesen kimerítette a legtöbb üzlet, pince és lerakat készleteit, ez se volt olyan nagy baj.
Miután jól belakmároztak (ki többet, ki kevesebbet), jött a szónoklat. De most már a társaság legtöbb tagja elnéző hangulatban volt: abban a kellemes állapotban, amikor – mint ők mondták – „csak az utolsó simítások vannak hátra”. Mindenki a kedvenc italát kortyolgatta, a kedvenc csemegéjét ízlelgette, és igazán nem borsózott a háta semmitől. Bármit hajlandók voltak végighallgatni, sőt éljenezni is, valahányszor a szónok szünetet tart.
– Kedves atyámfiai! – kezdte Bilbó, felemelkedve székéről.
„Halljuk! Halljuk! Halljuk!” – bömbölte mindenki, aztán ugyanezt kórusban, még egy párszor: láthatólag nem nagyon hajlottak önnön buzdításukra. Bilbó ellépett a helyéről, odament a kivilágított fa alá, és felállt egy székre. A lampionok fénye beragyogta sugárzó arcát, hímzett selyemmellényén csillogtak az aranygombok. Valamennyien látták, ahogy ott áll, és az egyik kezével csendre inti őket, a másikat a nadrágzsebében tartja.
– Kedves Zsákosok és Boffinok – kezdte újra –, kedves Tukok és Borbakok, Turkák és Hurkák, Gödrösök, Kürtösök és Bögyösök, Nagytüszőfiak, Pozsgák, Kotorékok és Csülkök. – „Csü-lö-kök!”, kiáltotta egy idősebb hobbit a pavilon végéből. Persze, őt is Csülöknek hívták, és méltán: igen nagy lába volt, rendkívül dús szőrzettel borítva – egyébként az asztalon pihentette.
– Csülkök – ismételte meg Bilbó. – És kedves rokonaim, Tarisznyádi-Zsákosék, akiket nagy örömmel üdvözlök megint Zsáklakban. Ma van a száztizenegyedik születésnapom: ma lépek be a három egyesbe! – „Hurrá! Hurrá! Éljen sokáig!” – üvöltötte mindenki, vígan dörömbölve az asztalokon. Bilbó igazán remekül csinálta. Épp az ilyet szerették: csak röviden és velősen.
– Remélem, valamennyien ugyanolyan jól érzitek magatokat, mint én. – Fülsiketítő éljenzés. Hangos kiáltások: „Igen!” (és „Nem!”). Trombiták és kürtök, dudák, furulyák és más hangszerek lármája: Már említettem, hogy sok fiatal hobbit is jelen volt. Százával durrantak a dallamos petárdák. Jó részükön rajta volt a védjegy: Suhatag – ez ugyan a legtöbb hobbitnak nem sokat mondott, de abban valamennyien egyetértettek, hogy a petárdák csodálatosak. Apró, de tökéletes kidolgozású és bűbájos hangú zenélő szerkezetek voltak beléjük rejtve. Az egyik sarokban néhány ifjú Tuk és Borbak, abban a hiszemben, hogy Bilbó bácsi már befejezte (hiszen mindent elmondott, ugye, amit kellett), rögtönzött zenekarba tömörült, és rázendített egy vidám táncdalra. Tuk Everard úrfi és Borbak Pipitér kisasszony felpattant egy asztalra, és csengettyűket rázva járni kezdték a körbe-hoppot: nagyon bájos tánc, csak egy kicsit heves.
De Bilbó még nem fejezte be. Az egyik fiatalember kezéből, aki ott állt mellette, kikapta a kürtöt, és háromszor egymás után jó erősen belefújt. A lárma alábbhagyott.
– Nem fogom sokáig untatni a társaságot – kiáltotta Bilbó. Általános éljenzés. – Ma egy bizonyos célból hívtalak ide mindannyiótokat. – Ezt olyan hangon mondta, hogy fel kellett rá figyelni. Kis híján csend lett, és egy-két Tuk hegyezni kezdte a fülét.
– Sőt, három célból! Először is, hogy elmondjam, milyen határtalanul szeretek itt mindenkit, és milyen kevés ez a száztizenegy esztendő, ha ilyen kiváló és nagyszerű hobbitok közt élhet az ember. – Falrengető helyeslés.
– Az itt jelenlévőknek a felét sem ismerem fele olyan jól, mint szeretném, és a fele részüket se szeretem fele annyira, mint ahogy megérdemelnék. – Ez már váratlan volt, és egy kissé nehezen érthető. Itt-ott felcsattant a taps, de a legtöbben még birkóztak a hallottakkal: vajon bóknak kell-e venni?
– Másodszor: a születésnapom megünneplésére. – Újabb éljenzés. – Azazhogy születésnapunkat kellett volna mondanom. Hiszen ma van ugyebár az én kedves unokaöcsémnek és örökösömnek, Frodónak a születésnapja is. Ma lesz nagykorú, és átveszi örökségét. – Szórványos taps az idősebbek közül, hangos „Frodó! Frodó! Éljen Frodó!” kiáltások a fiatalabbak részéről. Tarisznyádi-Zsákosék összevonták a szemöldöküket, és töprengeni kezdtek, mit jelent az, hogy „átveszi örökségét”.
– Ketten együtt száznegyvennégy évesek vagyunk. Pontosan ennyi az itt jelenlévők száma is, figyelemre méltó szám: egy nagytucat, ha szabad így mondanom. – Semmi éljenzés. Nahát, ez nevetséges. Sok vendég, különösen Tarisznyádi-Zsákosék, sértve érezte magát: nyilván csak azért hívták meg őket, hogy kiteljen a szám, mint amikor a boltos összecsomagolja a portékát. „Még hogy egy nagytucat! Micsoda közönséges modor.”
– Ugyanakkor, ha szabad felemlítenem a régi históriát, ma van az évfordulója annak is, hogy egy hordóban megérkeztem Esgarothba a Hosszú Tavon, igaz, akkor kiment a fejemből, hogy épp a születésnapomra érkeztem. Még csak ötvenegy éves voltam, és nem tulajdonítottam olyan nagy jelentőséget a születésnapoknak. De azért így is nagyon finom volt a lakoma, habár emlékszem, szörnyen náthás voltam, és csak annyit bírtam mondani: „Köszödöb széped.” Hadd mondjam most érthetőbben: köszönöm szépen, hogy eljöttetek erre a kis ünnepélyre. Makacs csend. Mindenki attól tartott, hogy valami dal vagy vers következik: kezdték unni a dolgot. Mért nem hagyja már abba ezt a sok beszédet, hogy végre ihassanak az egészségére? De Bilbó nem kezdett se dalolni, se szavalni. Egy kis szünetet tartott.
– Végül harmadszor – folytatta aztán –, szeretném, ha meghallgatnátok egy bejelentésemet. – Az utolsó szót olyan hangosan és váratlanul mondta, hogy mindenki felült, aki még képes volt rá. – Sajnálattal kell bejelentenem, hogy – noha száztizenegy év, mint mondtam, nagyon rövid idő köztetek – most már vége. Elmegyek. Ezennel elbúcsúzom. Isten veletek!
Lelépett a székről, és eltűnt. Vakító fény villant, a vendégek hunyorogtak. Mire kinyitották a szemüket, Bilbónak nyoma veszett. Száznegyvennégy hüledező hobbit dőlt hátra a székén egy árva szó nélkül. Az öreg Csülök Odó levette a lábát az asztalról, és dobbantott. Aztán néma csend volt, majd néhány mély lélegzetvétel hallatszott, és minden Zsákos, Boffin, Tuk, Borbak, Turka, Hurka, Gödrös, Bögyös, Nagytüszőfi, Kotorék, Pozsga, Kürtös és Csülök egyszerre kezdett beszélni.
Abban mindenki egyetértett, hogy a tréfa nagyon ízetlen volt, és a vendégeket csak egy kis étel meg ital billentheti helyre a nagy megrázkódtatás és bosszúság után. „Tisztára őrült. Mindig is mondtam”: talán ez a vélemény hallatszott a legsűrűbben. Még a Tukok is úgy vélték (egy-két kivétellel), hogy Bilbó viselkedésére nem lehet mentség. Mindenki biztosra vette, hogy ez az eltűnési móka csak gyerekes, nevetséges csíny.
De az öreg Borbak Róri nem volt olyan biztos benne. Eszét nem homályosította el sem a magas kor, amit megért, sem a rendkívül kiadós vacsora, következésképp így szólt a menyéhez, Esmeraldához:
– Ebben valami huncutság van, kedvesem! Azt hiszem, ez a féleszű Zsákos már megint világgá ment. Vén bolond. Na de minek sírjunk? A harapnivalót nem vitte magával. – Hangosan odakiáltott Frodónak, hogy intézkedjen, mert üresek a poharak.
A jelenlévők közül csak Frodó nem szólt semmit. Egy ideig némán ült Bilbó üres széke mellett, és egyáltalán nem reagált a különféle kérdésekre vagy megjegyzésekre. Jól mulatott a helyzeten, noha tudta, miről van szó. A vendégek felháborodását és megrökönyödését látva, alig bírta visszafojtani a nevetését. Ugyanakkor mélységesen fel volt kavarva: hirtelen rádöbbent, mennyire szereti az öreg hobbitot. A legtöbb vendég tovább evett-ivott, Zsákos Bilbó régebbi és újabb különcségeit tárgyalva, de Tarisznyádi-Zsákosék dühösen eltávoztak. Frodónak elege volt az ünnepségből. Kiadta az utasítást, hogy hozzanak még bort, aztán felállt, szótlanul felhajtotta a poharát Bilbó egészségére, és kiosont a pavilonból.

Visszatérve Zsákos Bilbóra: ő már a beszéd közben is folyton a zsebében lévő aranygyűrűvel babrált, a varázsgyűrűvel, amelynek titkát hosszú évek óta őrizte. Mikor lelépett a székről, belecsúsztatta az ujját, és örökre eltűnt a hobbitfalvi hobbitok szeme elől.
Fürgén visszament a házhoz, és egy pillanatig mosolyogva hallgatta a pavilonból kiszűrődő lármát meg a réten zajló mulatság egyéb hangjait. Aztán bement. Levette ünnepi öltözetét, összehajtogatta és selyempapírba csomagolta a hímzett selyemmellényt, majd elrakta. Aztán gyorsan belebújt valami régi, viseltes gúnyába, és a derekára csatolt egy elnyűtt bőrövet. Erre felcsatolta rövid kardját, ütött-kopott fekete bőrhüvelyben. Egy naftalinszagú bezárt fiókból kivette régi köpenyét és csuklyáját. Ott tartotta elzárva, mint valami drága holmit, pedig a két összevissza foltozott, viharvert darabról nehéz volt megállapítani, hogy mi lehetett az eredeti színük – talán sötétzöld. Azonkívül nagyok is voltak neki. Ezután bement a dolgozószobájába, és a nagy páncélszekrényből kivett egy ócska rongyokba bugyolált batyut meg egy bőrbe kötött kéziratot, továbbá egy nagy, vastag borítékot. A könyvet és a batyut beledugta egy nehéz zsákba, ami ott állt, majdnem teletömve. A borítékba becsúsztatta az aranygyűrűt, a finom művű lánccal együtt, aztán megcímezte Frodónak. Először odatette a kandallópárkányra, de aztán meggondolta magát és zsebre vágta. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Gandalf jött be, szapora léptekkel.
– Nohát! – üdvözölte Bilbó. – Épp arra gondoltam, jössz-e, vagy sem.
– Örülök, hogy látható állapotban talállak – felelte a mágus, és leült. – Mindenképpen el akartalak csípni néhány szóra. Remélem, meg vagy elégedve: minden úgy zajlott le, ahogy kívántad, terv szerint?
– Hogyne – felelte Bilbó. – Habár az a villanás elég váratlan volt: még én is meghökkentem tőle, hát még a többiek. Gondolom, egy kis ráadás – a te egyéni ötleted, igaz?
– Úgy van. Mivel nagy bölcsen annyi év óta titokban tartottad azt a gyűrűt, úgy gondoltam, valami mást is kell nyújtani a vendégeidnek, magyarázatul hirtelen eltűnésedre.
– És ezzel majdnem elrontottad a tréfámat. Hiába, te már mindenbe beleütöd az orrod, vén bajkeverő – nevetett Bilbó. – De hát biztos te tudod jobban, mint mindig.
– Igenis tudom, amit tudok. De ezzel az egész üggyel valahogy nem vagyok kibékülve. Megvolt a nagy csattanó. A tréfa kitűnően elsült: sikerült megijesztened vagy megsértened a legtöbb rokonodat, és kilenc, de inkább kilencvenkilenc napra bőven elláttad beszédtémával az egész Megyét. Ez mind nem elég?
– Nem. Mondtam már, hogy vakációra van szükségem, nagyon hosszú vakációra. Talán örökös vakációra. Lehet, hogy soha többé nem jövök vissza. Őszintén megmondom: nem is áll szándékomban, és ennek megfelelően intézkedtem. Öreg vagyok, Gandalf. Nem látszik rajtam, de én igenis érzem minden porcikámban. Még hogy jól tartom magam! – Bilbó felhorkant. – Tudod, mit érzek? Mintha el volnék vékonyodva, érted, mint amikor túl nagy darab kenyérre kenik a vajat. Ez így nincs rendjén. Környezetváltozásra van szükségem... vagy nem is tudom.
Gandalf kíváncsian, fürkésző szemmel nézett rá.
– Nem, csakugyan nincs rendjén – mondta eltűnődve. – Talán igazad van, és az a legjobb, amit elterveztél.
– Mindegy, most már úgyis eldöntöttem. Hegyeket akarok látni megint, Gandalf: hegyeket, aztán majd csak találok valahol egy zugot, ahol megpihenhetek. Egy békés, nyugodt helyet, ahol nem nyüzsögnek folyton a rokonok, ahová nem csöngetnek be pillanatonként ezek az istenverte látogatók. Ahol végre befejezhetem a könyvemet. A vége már meg is van, nagyon szépen hangzik: és aztán boldogan élt, amíg meg nem halt.
Gandalf elnevette magát.
– Úgy legyen. De a könyvet sajnos senki se fogja elolvasni, akármi lesz is a vége.
– Talán mégis, sok-sok év múlva. Frodó már olvasta egy részét, ami elkészült. Ugye megígéred, hogy félszemmel azért vigyázol Frodóra?
– Meg: mind a két szememmel, amennyire csak ráérek.
– Tudom, hogy eljönne velem, ha kérném. Fel is ajánlotta, nem sokkal az ünnepély előtt. De igazából még nem lenne kedve hozzá. Én szeretném viszontlátni a vadont, mielőtt meghalok, és a hegyeket is, de ő még mindig szerelmes a Megyébe – az erdőkbe, rétekbe, patakokba. Itt biztosan jól fogja érezni magát. Persze mindent ráhagyok, néhány apróság kivételével. Remélem, boldog lesz, ha majd megszokja, hogy minden az övé. Itt az ideje, hogy a maga ura legyen.
– Minden? – kérdezte Gandalf. – A gyűrű is? Emlékezz rá, hogy beleegyeztél.
– Hát... ööö... igen, azt hiszem – dadogta Bilbó.
– Hol van?
– Egy borítékban, ha mindent tudni akarsz – mondta Bilbó ingerülten. – Ott a kandallópárkányon. Dehogy is! Itt van a zsebemben! – Tétovázott egy pillanatig. – Hát nem furcsa? – mondta aztán halkan, mintegy önmagának. – De tényleg, miért is ne? Miért ne maradhatna nálam?
Gandalf megint nagyon merően nézett Bilbóra, és a szemében kigyúlt valami. – Azt hiszem, Bilbó – mondta csendesen –, jobb lenne, ha itt hagynád. Nem akarod?
– De... akarom is, meg nem is. Hogy őszinte legyek, most már egyáltalán nincs kedvem megválni tőle. És nem is látom be, miért kellene. Miért akarod annyira? – kérdezte, és a hangja furcsán megváltozott. Élesebb lett: gyanakvás és bosszúság színezte. – Folyton a gyűrűmmel nyaggatsz, a többi dolog miatt, amit az utamon szereztem, sohase rágtad a fülemet.
– A gyűrű miatt kénytelen voltam – mondta Gandalf. – Feltétlenül meg kellett tudnom az igazat! Nagyon fontos volt. A varázsgyűrűk... hogy is mondjam... varázslatosak, azonkívül ritkák és érdekesek. Engem, hogy úgy mondjam, szakmailag érdekelt a gyűrűd, és még mindig érdekel. És az a véleményem, hogy éppen elég ideig volt nálad. Többé nem lesz rá szükséged, Bilbó, erről meg vagyok győződve.
Bilbó elvörösödött, a szemében haragos fény gyúlt. Nyájas arca megkeményedett.
– Miért nem? – fakadt ki. – És különben is, mi közöd hozzá, hogy mit csinálok azzal, ami az enyém? Saját tulajdonom. Én találtam. Birtokba vettem.
– Persze, persze – mondta Gandalf. – Azért nem kell úgy felfortyanni.
– Te vagy az oka – füstölgött Bilbó. – A gyűrű az enyém, érted? A sajátom. A drágaságom. Igenis, a drágaságom.
A mágus továbbra is komoly, figyelmes arccal nézte, csak mély szemének villanása árulta el, hogy meghökkent, sőt megriadt.
– Ezt már más is mondta róla, de te még nem.
– Most én mondom. Miért ne mondanám? Még akkor is, ha valamikor Gollam mondta. Most már nem az övé, hanem az enyém. És meg is tartom, érted?
Gandalf felállt. Kemény hangon mondta:
– Őrült vagy, ha megtartod, Bilbó. Egyre jobban kiderül abból, ahogyan beszélsz. Túlságosan is hatalmába kerültél. Válj meg tőle! Akkor aztán elmehetsz, és szabad lehetsz.
– Azt teszek, amit akarok, és oda megyek, ahová jólesik – makacskodott Bilbó.
– Na de kedves hobbitom! – mondta Gandalf. – Egy hosszú életen át jó barátok voltunk: valamivel mégiscsak tartozol nekem! Ne butáskodj! Jusson eszedbe, mit ígértél: hagyd azt a gyűrűt!
– Ha te magad szeretnéd megkaparintani, miért nem beszélsz őszintén?! – kiáltotta Bilbó. – De nem lesz a tiéd. Nem mondok le az én drágaságomról, érted? – Kezével a rövid kard markolatát kereste.
Gandalfnak nagyot villant a szeme.
– Most mindjárt én jövök méregbe – mondta. – Ha még egy ilyet mondasz, az lesz a vége. Akkor majd meglátod, ki is az a Szürke Gandalf. – Egy nagyot lépett a hobbit felé: az alakja mintha megnőtt volna, ijesztő lett, árnyéka betöltötte a kis szobát.
Bilbó a falig hátrált, hangosan lélegezve, ökölbe szorított keze a zsebében. Így álltak egy darabig, farkasszemet nézve, és a szobában szinte pengett a levegő. Gandalf nem vette le szúrós szemét a hobbitról. Végül Bilbónak elernyedt a keze, reszketés fogta el.
– Nem tudom, mi ütött beléd, Gandalf – mondta. – Még sose voltál ilyen. Minek ez a nagy hűhó? A gyűrű az enyém, vagy nem? Én találtam, és Gollam megölt volna, ha nem tartom meg. Nem vagyok tolvaj, akármit mondott is.
– Sose neveztelek annak – felelte Gandalf. – És én se vagyok az. Nem kifosztani akarlak: segíteni szeretnék. Azt szeretném, ha bíznál bennem, mint azelőtt. – Elfordult, és az árnyék szétfoszlott. Gandalf mintha összezsugorodott volna: megint a meghitten ismerős, hajlott hátú, gondterhelt öregapó volt.
Bilbó megdörzsölte a szemét.
– Ne haragudj – mondta. – Nagyon furcsán érzem magam. Pedig jó lenne, ha megszabadulnék ettől a nyomástól. Az utóbbi időben egyre inkább rám telepedett ez a gyűrű. Néha úgy érzem, olyan, mint egy szem, ami folyton engem néz. Képzeld, állandóan arra gondolok, hogy jó lenne felhúzni és eltűnni, vagy hogy jaj, mi van vele, és már húznám is elő, hogy megnézzem. Megpróbáltam elzárni, de nem volt nyugtom, csak ha a zsebemben éreztem. Nem tudom, miért. És valahogy nem vagyok biztos a dolgomban.
– Akkor hallgass rám – mondta Gandalf. – Én teljesen biztos vagyok benne. Menj el szépen, és hagyd itt a gyűrűt. Mondj le róla. Add át Frodónak, és én majd gondját viselem.
Bilbó egy pillanatig megfeszülve, tétován állt. Végül felsóhajtott.
– Hát jó – mondta nagy nehezen. – Itt hagyom. – Aztán vállat vont, és valami bánatos mosoly jelent meg az arcán. – Tulajdonképpen ezért rendeztem ezt az egész születésnapi cécót: gondoltam, ha mindenféle ajándékokat osztogatok, a gyűrűt is könnyebb lesz odaadni. A végén mégse lett könnyebb, de most már kár lenne a nagy előkészületekért. Elrontanám a tréfám csattanóját.
– Pedig ha valamiért érdemes volt megrendezni az egészet, hát csakis ezért – mondta Gandalf.
– No jó – bólintott Bilbó –, hadd legyen Frodóé, minden mással együtt. – Nagyot lélegzett. – És most aztán valóban indulnom kell, különben még elcsíp valaki. Már elbúcsúztam, és nem bírnám ki még egyszer. – Fogta a zsákját, és az ajtó felé indult.
– A gyűrű még mindig a zsebedben van – mondta a mágus.
– Ott, a kutyafáját! – kiáltotta Bilbó. – A végrendeletemmel meg az összes többi irattal. Légy szíves, vedd el és add át. Így lesz a legjobb.
– Nem, ne add nekem a gyűrűt – mondta Gandalf. – Tedd csak a kandallópárkányra. Ott is jó helyen lesz, amíg Frodó érte jön. Én majd megvárom.
Bilbó kihúzta a borítékot, de épp amikor oda akarta tenni az óra mellé, a keze megrándult, és a kis csomag leesett a földre. Utána hajolt, de a mágus megelőzte: felkapta és a helyére tette. A hobbit arcán egy pillanatra megint átsuhant a harag. Aztán mindjárt el is múlt, és Bilbó megkönnyebbülten elnevette magát.
– Na, túl vagyunk rajta – mondta. – Most aztán gyerünk!
Kimentek az előcsarnokba. Bilbó kiválasztotta kedvenc botját a tartóból, aztán füttyentett. Három törp bukkant elő három különböző helyiségből, ahol addig tevékenykedtek.
– Készen van minden? – kérdezte Bilbó. – Csomagolás, címkék, minden?
– Minden – felelték a törpök.
– Hát akkor indulás! – Bilbó kilépett a főbejáraton. Derült éjszaka volt, a fekete égen ragyogtak a csillagok. Bilbó felnézett, beleszimatolt a levegőbe. – Milyen nagyszerű! Milyen pompás, hogy megint elindulhatok, megint járhatom az utat a törpökkel! Tulajdonképpen már évek óta erre vágyom! Isten veled! – mondta visszanézve régi otthonára, és meghajolt az ajtó felé. – Isten veled, Gandalf!
– Isten veled, Bilbó, a viszontlátásra. Vigyázz magadra! Elég öreg vagy, és talán elég bölcs is.
– Vigyázzak magamra! Dehogy vigyázok. Miattam ne aggódj! Olyan boldog vagyok, mint valamikor régen, az pedig nagy szó. De ütött az óra. Végre megint elkapott a lendület – mondta, aztán halkan, mintegy önmagának, dalolni kezdett a sötétben:

 

Indul a küszöbről az Út:
  ha nem vigyázok, elszelel,
felkötöm én is a sarút,
  gyerünk utána, menni kell,

utak találkozása vár,
  futok, a lábam bizsereg –
csak ott lehetnék végre már!
  Aztán hová? Ki mondja meg?

 

Elhallgatott, egy pillanatig csend volt. Aztán szó nélkül hátat fordított a rétek és sátrak fényeinek és hangjainak, három társával együtt megkerülte a kertet, és elindult lefelé a hosszú, lejtős ösvényen. A kert végében, ahol alacsony volt a sövény, átugrott rajta, és nekivágott a mezőnek: végül eltűnt az éjszakában, mint szélsusogás a fű között.
Gandalf egy ideig még bámult utána a sötétbe.
– Isten veled, kedves Bilbó... a viszontlátásra! – mondta halkan, és visszament a házba.

Nemsokára megjött Frodó is: Gandalf a sötétben ült, gondolataiba süppedve.
– Elment? – kérdezte Frodó.
– El – bólintott Gandalf. – Végül is elment.
– Kár, hogy... szóval, egészen ma estig azt reméltem, hogy csak tréfa lesz – mondta Frodó. – Persze, a lelkem mélyén tudtam, hogy komolyan gondolja. Mindig is tréfát űzött a legkomolyabb dolgokból. Kár, hogy nem előbb jöttem, legalább elbúcsúzhattunk volna.
– Azt hiszem inkább így akart elosonni, szép csendesen – felelte Gandalf. – Nem kell aggódnod. Nem lesz semmi baja... most már nem lehet. Hagyott neked egy csomagot. Ott van!
Frodó elvette a borítékot a kandallópárkányról, és megnézte, de nem nyitotta ki.
– Azt hiszem, megtalálod benne a végrendeletét meg a többi okiratot – mondta a mágus. – Most már te vagy Zsáklak ura. És ha nem tévedek, egy aranygyűrű is van benne.
– A gyűrű! – kiáltotta Frodó. – Azt is nekem hagyta? Vajon miért? Mindegy, talán még hasznom lesz belőle.
– Talán igen, talán nem – mondta Gandalf. – Én a te helyedben nem használnám. Mindenesetre, tartsd titokban, és őrizd biztos helyen! Most megyek, lefekszem.

Zsáklak újdonsült uraként Frodó kínos kötelességnek érezte a vendégek búcsúztatását. Közben az egész réten elterjedt a furcsa események híre, de Frodó csak annyit volt hajlandó mondani, hogy reggelre feltétlenül kiderül minden. Éjféltájban kocsik jöttek a jelentősebb személyiségekért. Sorra elgördültek a ház elől, jóllakott, de nagyon elégedetlen hobbitokkal megrakva. Aztán kertészek jöttek, megbeszélés szerint, és taligákon elszállították azokat, akik véletlenül lemaradtak.
Lassan eltelt az éjszaka. Feljött a nap. A hobbitok elég későn keltek. A reggelből dél lett. Munkások jöttek (hívásra), és kezdték eltakarítani a pavilonokat, az asztalokat és a székeket, a kanalakat, a késeket, a palackokat és a tányérokat, a lampionokat és a ládába ültetett virágbokrokat, a hulladékokat és a petárdák papírjait, az ottfelejtett táskákat, kesztyűket és zsebkendőket, valamint a megmaradt ennivalót (ez volt a legkevesebb). Aztán mások is jöttek (hívatlanul): Zsákosok, Boffinok, Bögyösök és Tukok, továbbá más vendégek, akik a közelben laktak, vagy ott szálltak meg. Délre már a legtömöttebb hasúak is talpon voltak megint, és rengetegen nyüzsögtek Zsáklakban: hívatlan, de nem váratlan sereg.
Frodó a lépcsőn várta őket, mosolyogva, de egy kissé fáradt és aggódó arccal. Minden látogatót szívélyesen üdvözölt, de nem sokat tudott hozzátenni a tegnap este mondottakhoz. Bármit kérdeztek is, csupán ennyit válaszolt:
– Zsákos Bilbó úr eltávozott, tudtommal, véglegesen.
Néhány látogatót beinvitált a házba, Bilbó ugyanis „üzeneteket” hagyott a számukra.
Az előcsarnokban mindenféle csomagok, dobozok és kisebb bútorok voltak felhalmozva. Minden darabról egy-egy cédula fityegett. Ilyesfélék:
Tuk Adelardnak, SAJÁT TULAJDONÁUL, Bilbó: ez egy esernyőről lógott. Adelard már sok cédulátlan esernyőt elvitt magával.
Zsákos Dórának, hosszú levelezésünk emlékére, szeretettel, Bilbó: egy nagy papírkosáron, Dóra, aki Drogó nővére volt, egyúttal pedig Bilbó és Frodó legidősebb nőrokona, már betöltötte kilencvenkilencedik életévét, és körülbelül félévszázada küldözgette szerteszét kötetekre rúgó jó tanácsait.
Gödrös Milónak, abban a reményben, hogy hasznát veszi – Zs. B.: egy aranytoll és egy tintásüveg. Miló sose válaszolt a levelekre.
Angelikának Bilbó bácsitól: egy kerek, domború tükör. Angelika az ifjabb Zsákos nemzedék tagja volt, és mindenki tudta róla, hogy nagyon tetszetősnek tartja az arcát.
Nagytüszőfi Hugó gyűjteménye számára – valaki, akitől gyűjteni szokott: egy könyvespolc (üresen). Hugó híres könyv-kölcsönkérő volt, mint könyv-visszaadó nem szerzett hírnevet.
Tarisznyádi-Zsákos Lobéliának, AJÁNDÉKUL: egy doboz ezüstkanál. Bilbó esküdni mert volna, hogy amíg legutóbb távol volt hazulról, Lobélia eltulajdonította számos ezüstkanalát. Ezt Lobélia is nagyon jól tudta. Amikor később a nap folyamán megjelent, nem szívesen vágta zsebre a célzást, de a kanalakat annál inkább.

A fentiek csupán némi ízelítőt adnak a kikészített ajándékokból. Hosszú élete folyamán Bilbónak is tapasztalnia kellett, hogy az otthona meglehetősen telezsúfolódik mindenféle tárgyakkal. A hobbit-odúk általában hajlamosak voltak a telezsúfolódásra, és ezért főként a születésnapi ajándékok bőkezű osztogatását kell okolni. Persze azért nem minden születésnapi ajándék volt új: egy-két régi mathom, amelyről már senki se tudta, hogy mire való, bejárta az egész környéket, de Bilbó rendszerint új ajándékokat osztogatott, és amit kapott, azt megtartotta. A régi lak most valamivel tágasabb lett.
Minden búcsúajándékon volt egy-egy cédula, amit Bilbó saját kezűleg írt, és némelyiket csak célzásnak vagy tréfának szánta. De a legtöbb holmi persze célszerű ajándék volt, és örömet szerzett. A szegényebb hobbitok, főleg a Zsákvég utcaiak, igazán nem panaszkodhattak. Az öreg Csavardi Tata két zsák krumplit kapott, egy új ásót, egy gyapjúmellényt és egy üveg dörzsszeszt a fájós ízületeire. Az öreg Borbak Róri, viszonzásul többször is kifejezésre juttatott vendégszeretetéért tizenkét palack Ókertit kapott: ez az erős vörösbor a Déli Fertályban termett, és már teljesen érett volt, mert még Bilbó apja palackozta. Róri mindent meg is bocsátott Bilbónak, és az első palack után kijelentette róla, hogy páratlan cimbora.
Frodóra mindenből éppen elég maradt. Persze övé lettek a legértékesebb tárgyak, azonkívül a könyvek, a képek és a kelleténél jóval több bútor is. Pénzről vagy ékszerekről azonban nem történt említés: még egy lyukas garast vagy egy üveggyöngyöt se kapott senki.

Frodónak délutánra jócskán meggyűlt a baja. Valamiképpen lábra kapott és futótűzként terjedt el az a hamis hír, hogy a teljes háztartást ingyen szétosztják, hamarosan az egész ház megtelt különféle személyekkel, akiknek semmi dolguk nem volt ott, de mégse lehetett kirekeszteni őket. Sok cédulát letéptek és összekevertek: ebből persze veszekedés lett. Voltak, akik az előcsarnokban próbáltak csereberélni vagy üzleteket kötni, mások abban mesterkedtek, hogy meglépjenek egy-két kisebb tárggyal, ami nem nekik volt szánva, illetve akármivel, amit látszólag senki se igényelt vagy őrzött. A kapu előtt talicskák és kézikocsik torlaszolták el az utat.
A nagy felfordulás közepette egyszerre csak megjöttek Tarisznyádi-Zsákosék is. Frodó már egy ideje visszavonult, és barátját, Borbak Trufát kérte meg, hogy tartsa nyitva a szemét. Amikor Othó nagy hangon rászólt, hogy Frodóval akar beszélni, Trufa udvariasan meghajolt:
– Megártott neki valami: lepihent egy kicsit.
– Talán inkább bujkál – mondta Lobélia. – Mindegy: van hozzá egy-két szavunk, és el is fogjuk mondani. Eredj, közöld vele.
Trufa sokáig várakoztatta őket az előcsarnokban: volt rá idő, hogy felfedezzék a nekik szánt búcsúajándékot, a kanalakat. Ettől egy csöppet se lett jobb a hangulatuk. Végül bevezették őket a dolgozószobába. Frodó az asztalnál ült, előtte rengeteg irat. Valóban olyan volt, mint akinek megártott valami – ha más nem, hát Tarisznyádi-Zsákosék megjelenése, felállt, és babrálni kezdett a zsebében. De azért nagyon udvariasan beszélt.
Tarisznyádi-Zsákosék elég erőszakosan viselkedtek. Azzal kezdték, hogy nevetséges összegeket ajánlottak fel (baráti alapon) különféle értékes, de cédulátlan tárgyakért. Amikor Frodó közölte, hogy csakis attól válik meg, amit Bilbó e célból megjelölt, kijelentették, hogy az egész ügy nagyon gyanús.
– Én csak egyet látok világosan – mondta Othó –, éspedig azt, hogy akinek haszna van belőle, az te vagy. Ragaszkodom hozzá, hogy betekintsek a végrendeletbe.
Ha Bilbó nem fogadja örökbe Frodót, Othó lett volna az örökös. Figyelmesen elolvasta a végrendeletet, és nagyot horkantott. Sajnos, az okirat teljesen világos és szabályszerű volt (a hobbit-szokások szerint, amelyek többek közt megkívánták, hogy hét tanú írjon alá mindent, piros tintával).
– Megint ki vagyunk semmizve! – fordult Othó a feleségéhez. – Miután hatvan évig vártunk! Kanalak? Ezt, ni! – Két ujjával pattintott egyet Frodó orra alá, és távozni készült. De Lobéliától nem lehetett ilyen könnyen megszabadulni. Egy kicsit később Frodó kijött a dolgozószobából, hogy utánanézzen a dolgoknak, és őnagyságát még mindig ott találta, amint ide-oda szimatol, a különféle zugokban kutakodik, és még a padlót is megkopogtatja. Frodó határozottan kikalauzolta a házból, miután sikerült könnyítenie rajta: ne cipeljen magával egynéhány kisebb (de eléggé értékes) holmit, ami valahogy belepottyant az esernyőjébe. Lobélia olyan arccal nézett rá, mint aki búcsúzóul szeretne valami megsemmisítő szózatot vágni a fejéhez, de végül is csak ennyi jött ki belőle, ahogy visszafordult a lépcsőről:
– Ezt még megbánod, fiacskám! Mért nem mentél el te is? Nem tartozol ide, nem vagy igazi Zsákos... tudod, mi vagy te?... egy... Egy Borbak!
– Hallottad ezt, Trufa? Nagy sértés volt, ha úgy vesszük – mondta Frodó, miután betette Lobélia mögött az ajtót.
– Inkább bók volt – felelte Borbak Trufa –, ennélfogva persze nem is volt igaz.

Aztán körbejárták az odút, és kitessékeltek három ifjú hobbitot (két Boffint és egy Bögyöst), aki lyukakat vésett az egyik pincehelyiség falaiba. Frodónak huzakodnia kellett az ifjú Csülök Sanchóval is (az öreg Csülök Odó unokájával), aki a nagyobbik éléskamrában kezdett ásatásokat, mert úgy rémlett neki, mintha valami kongást észlelne. Bilbó legendás aranya mindenkinek felszította a kíváncsiságát és a reményeit, a legendás aranyról ugyanis (amihez rejtélyes úton-módon vagy éppen tisztességtelenül jutott hozzá a gazdája), mindenki tudja, hogy azé, aki rábukkan – feltéve, ha kutatni hagyják.
Miután elbánt Sanchóval, és sikerült kituszkolni a házból, Frodó lerogyott egy székre az előcsarnokban.
– Ideje becsukni a boltot, Trufa – sóhajtotta. – Zárd be az ajtót, és ma már ne nyisd ki senkinek, még akkor se, ha faltörő kossal jelentkezne. – Aztán elvonult, hogy ha egy kissé későn is, de felfrissítse magát egy csésze teával.
Alig ült le, amikor halkan kopogtattak a bejárati ajtón. „Nyilván megint Lobélia”, gondolta Frodó. „Biztos sikerült kiötölnie valami nagyon csúnya dörgedelmet, és azért jött vissza, hogy előadja. Várhat.”
Tovább kortyolgatta a teáját. Ismét kopogtattak, sokkal hangosabban, de Frodó oda se hederített. Egyszerre csak a mágus feje jelent meg az ablakban.
– Ha nem engedsz be, Frodó, akkorát fújok, hogy beszakad az ajtó, és túloldalt jön ki a dombból – mondta.
– De kedves Gandalf! Egy pillanat! – kiáltotta Frodó, és már szaladt is ajtót nyitni. – Gyere, gyere! Azt hittem, Lobélia kopogtat.
– Az más: akkor megbocsátok. Nemrég láttam: egy pónifogaton hajtott Morotva felé, olyan arccal, hogy a friss tej is megsavanyodott volna tőle.
– Engem már kis híján sikerült megsavanyítania. Komolyan, majdnem felpróbáltam Bilbó gyűrűjét. Szerettem volna eltűnni.
– Inkább ne! – mondta Gandalf, és leült. – Vigyázz azzal a gyűrűvel, Frodó! Tulajdonképpen emiatt jöttem vissza még egy utolsó szóra.
– Miért, mi van vele?
– Te mit tudsz róla?
– Csak amit Bilbó mesélt. Hallottam a történetét: hogyan bukkant rá, és mit csinált vele – mármint azon a bizonyos útján.
– A történetét... de melyik változatot? – kérdezte Gandalf.
– Nem azt, amit a törpöknek mesélt, és a könyvében is megírt – felelte Frodó. – Nekem elmesélte az igazat is, miután ideköltöztem. Azt mondta, te már kipiszkáltad belőle, hát akkor hadd tudjam meg én is. „Kettőnk közt nincs titok, Frodó”, mondta, de senki másnak nem kell továbbadni. Különben is, a gyűrű az enyém”.
– Ez érdekes – mondta Gandalf. – És te mit szóltál az egészhez?
– Ahhoz, hogy kitalálta azt az ajándékhistóriát? Nekem az igazi történet sokkal valószínűbben hangzott, és nem értettem, miért kellett megváltoztatni. Valahogy nem volt jellemző Bilbóra, nagyon furcsának találtam.
– Én is. De akiknek ilyen kincseik vannak... és használják is őket... azokkal furcsa dolgok történhetnek. Ezt jól jegyezd meg, és bánj vele nagyon óvatosan. A gyűrűnek talán másféle ereje is van, nemcsak az, hogy láthatatlanná teszi az embert, ha úgy kívánja.
– Nem értem – mondta Frodó.
– Én sem – felelte a mágus. – Csak szöget ütött a fejembe ez a gyűrű, főleg tegnap este. Nem kell izgulni. De fogadd meg a tanácsomat, és csak nagyon ritkán használd, vagy inkább sose. Legalábbis arra kérlek, ne úgy használd, hogy szóbeszéd vagy gyanakvás legyen belőle. Még egyszer mondom: biztos helyen őrizd, és tartsd titokban!
– Nagyon titokzatos vagy! Mitől félsz?
– Nem vagyok biztos benne, ezért inkább hallgatok. Talán majd ha visszajöttem, mondhatok valamit. De már megyek is: isten veled, egyelőre. – Felállt.
– Máris! – kiáltotta Frodó. – Én meg azt hittem, legalább egy hétig maradsz. Számítottam a segítségedre.
– Maradni akartam... de közbejött valami. Lehet, hogy sokáig távol leszek, de mihelyt lehet, újra felkereslek. Ha itt vagyok, majd észreveszed! Nem fogom előre jelezni az érkezésemet. Mostantól fogva nemigen járkálok majd nyíltan a Megyében. Úgy tapasztalom, kezdek népszerűtlenné válni. Azt mondják, lehetetlen alak vagyok, csak bajt keverek, ahol feltűnök. Némelyek egyenest azzal vádolnak, hogy én tüntettem el Bilbót, sőt, még egyebekkel is. Ha éppen tudni akarod, mi ketten állítólag összeszűrtük a levet, hogy rátegyük a kezünket Bilbó vagyonára.
– Némelyek! – fakadt ki Frodó. – Vagyis Othó és Lobélia. Micsoda aljasság! Szívesen nekik adnám Zsáklakot, csak újra láthassam Bilbót, és elkísérhessem a vándorútján. Én szeretem a Megyét. Mégis, valahogy jobb lett volna, ha vele tartok. Nem tudom, viszontlátom-e még az életben.
– Én se tudom – mondta Gandalf. – És van még sok más is, amit nem tudok. Hát akkor isten veled! Vigyázz magadra! Számíthatsz rám, főleg a legváratlanabb pillanatokban! Isten veled!
Frodó kikísérte. Gandalf búcsút intett, aztán bámulatos gyorsasággal útnak eredt, de Frodónak úgy rémlett, hogy a vén mágus szokatlan görnyedten jár, mintha valami nagy teher nyomná a vállát. Már sötétedett, és köpenyes alakja hamar eltűnt az alkonyatban. Frodó nagyon sokáig nem látta viszont.

 

 

2. fejezet
A múlt árnyéka

A szóbeszéd se kilenc, se kilencvenkilenc nap múlva nem csitult el. Zsákos Bilbó úr második eltűnését kerek egy esztendeig és még egy napig tárgyalták Hobbitfalván, sőt, az egész Megyében, az emléke pedig még ennél is jóval tovább fennmaradt. Esti mese lett belőle a hobbit-palánták számára, végül is a Bolond Zsákos, aki hol eltűnt, nagy dörgések és villámlások közepette, hol pedig ismét felbukkant, arannyal és ékszerekkel megrakodva, a legendák népszerű alakja lett, és még sokáig emlegette mindenki, miután a valódi eseményeket már rég elfeledték.
De addig is, a környéken az az egyöntetű vélemény alakult ki, hogy Bilbó, aki mindig is kerge volt egy kicsit, végül teljesen megbolondult, és világgá ment. Aztán minden bizonnyal beleesett egy pocsolyába vagy egy folyóba, és így érte utol a tragikus, de korainak nem nevezhető vég. Mindezekért a legtöbben Gandalfot hibáztatták.
– Csak békén hagyná ez az átkozott varázsló, akkor a Frodó úrfi talán nyugton maradna, és megjönne a józan hobbit-esze – mondogatták. Minden arra vallott, hogy Gandalf csakugyan békén hagyja Frodót, és Frodó nyugton is maradt, de a józan hobbit-ész megjövetelének nemigen mutatkoztak a jelei. Inkább azt mondhatnánk, hogy különcség tekintetében Frodó máris Bilbó nyomdokaiba lépett. Nem volt hajlandó gyászt viselni, egy év múlva pedig, Bilbó száztizenkettedik születésnapjának tiszteletére, ünnepélyt rendezett: „mázsa-lakomát”, ahogy ő mondta. De ezzel nagyon is keveset mondott, mert a lakomára húsz vendég volt hivatalos, és az asztalt jó néhányszor megterítették: havazott az étel és záporozott az ital, hogy a hobbitok szólásmondását használjuk.
Sokan meg voltak botránkozva, de Frodó ezután is évről évre megünnepelte Bilbó születésnapját, úgyhogy végül hozzászoktak. Frodó azt mondta, nem hiszi, hogy Bilbó meghalt. Mikor azt kérdezték: „Hát akkor hol van?”, csak vonogatta a vállát.
Egyedül élt, mint annak idején Bilbó, de sok barátja volt, többnyire fiatalabb hobbitok (jórészt az Öreg Tuk leszármazottai), akik gyerekkorukban nagyon szerették Bilbót, és sokszor megfordultak Zsáklakon. Közéjük tartozott például Boffin Folkó és Bögyös Fredegár, de Frodó legközelebbi barátai Tuk Peregrin (közismert nevén Pippin) és Borbak Trufa voltak (őt valójában Trufiádoknak hívták, de ez nemigen jutott senkinek az eszébe). Frodó velük kószált a Megyében, de leginkább csak egyedül csavargott, és a józan népek nagy elképedésére néha messze az otthonától bukkant fel, csillagfényes éjszakákon, gyalogosan, ahogy a dombokat és erdőket járta. Trufa és Pippin gyanította, hogy kapcsolatban áll a tündékkel, mint annak idején Bilbó is.
Ahogy múlt az idő, az emberek kezdték megállapítani, hogy a jelek szerint Frodó is „jól tartja magát”: külsőleg olyan erősnek és fürgének látszott, mintha csak nemrég lépett volna be a harmadik X-be. „Vannak, akiket mindenben üldöz a szerencse”, mondogatták, de hóbortosnak csak azután kezdték tartani, amikor már közeledett az ötvenedik életévéhez, tehát illett volna lehiggadnia.
Ami Frodót illeti, ő az első megrázkódtatás után úgy tapasztalta, hogy nem is olyan rossz dolog, ha az ember a maga ura, és a zsáklaki Zsákos nevet viseli. Néhány évig roppant elégedetten éldegélt, és nem sokat törődött a jövővel. De közben egyre jobban bánta, félig-meddig öntudatlanul, hogy miért is nem ment el Bilbóval. Néha azon kapta magát, főként ősszel, hogy a vadonról ábrándozik, és álmaiba sohasem látott hegyek különös látomásai szivárogtak be. Egyre gyakrabban dünnyögött ilyeneket: „Egyszer talán magam is átkelek a Folyón.” Amire a lelke másik fele mindjárt megadta a választ: „Még nem.”
Így élt tehát, amíg lassacskán kifogyott a negyvenes éveiből, és közeledett az ötvenedik születésnapja: az ötvenes számot valahogy jelentősnek (vagy baljósnak) érezte, mindenesetre, Bilbót is ebben az életkorban kapták fel hirtelen a kalandok. Frodó egyre kevésbé találta a helyét, és a járt utakat túlságosan is kitaposottnak érezte. Térképeket nézegetett, és eltűnődött rajta, vajon mi lehet a szélükön túl: a Megyében készült térképek többnyire fehérrel jelölték mindazt, ami kívül esett a határokon. Frodó mind messzebbre kószált, a legtöbbször egyedül, Trufa és a többi jó barát aggódva figyelte. Sokszor látták, hogy beszélget vagy együtt mászkál idegen vándorokkal, akik ez idő tájt bukkantak fel a Megyében.

Híre járt, hogy furcsa dolgok történnek a külvilágban, mivel pedig Gandalf nem jelentkezett, és évek óta üzenetet se küldött, Frodó egymaga próbált megtudni, amennyit csak lehetett. A tündék, akik ritkán jártak a Megyében, most fel-feltűntek esténként, nyugat felé vonulva az erdőkön át: csak mentek előre, visszafelé pedig soha, mivel azonban távozni készültek Középföldéről, már nem nagyon törődtek az itteni gondokkal. De törpök is jártak az úton, szokatlanul nagy számban: Az ősrégi Keleti-Nyugati Út átszelte a Megyét egészen Szürkerévig, és a törpök mindig is ezen közlekedtek a Kék Hegyekben lévő bányáik felé. A hobbitok főként tőlük szoktak híreket kapni a távoli földekről – ha egyáltalán érdeklődtek, a törpök rendszerint keveset mondtak, és a hobbitok annyival is beérték. De Frodó mostanában sokszor találkozott messzi tájakról jött idegen törpökkel, akik nyugaton kerestek menedéket. Riadtak voltak, némelyek pedig suttogva beszéltek az Ellenségről és Mordor földjéről.
Ezt a nevet a hobbitok csak a sötét múlt legendáiból ismerték: árnyékként húzódott meg emlékeik hátterében, de azért baljós volt és nyugtalanító. A jelek arra vallottak, hogy a gonosz hatalom, melyet a Fehér Tanács kiűzött a Bakacsinerdőből, most ismét felbukkant, még hatalmasabban, Mordor erődjeiben. Állítólag a Sötét Tornyot is újjáépítették. A hatalom innen terjeszkedett mindenfelé: messzi keleten és délen háborúk dúltak, és nőttön-nőtt a félelem. A hegyekben megint elszaporodtak az orkok. Trollokról is szó esett: most már nem olyan tompa eszűek, mint régen, hanem ravaszok, és ijesztő fegyvereik vannak. És mindenféléket rebesgettek még ezeknél is iszonyatosabb lényekről, akiknek egyelőre nem volt nevük.

Mindezeknek persze csak egy töredéke jutott el a közönséges hobbitok fülébe. De még a legsüketebbek és leginkább otthonülők is hallottak egy-egy furcsa mesét, akiket pedig a munkájuk a határvidékre szólított, furcsa dolgokat láttak. Frodó ötvenedik évének tavaszán, egy este, a morotvai Zöld Sárkány-ban üldögéltek egy páran, és beszélgetésükből kiderült, hogy a mendemondák még a Megye nyugodalmas közepébe is eljutottak, bár a legtöbb hobbit csak nevetett rajtuk.
Csavardi Samu az egyik sarokban ült a tűz mellett, vele szemben Veres Tóni, a molnár fia, társalgásukat nagy érdeklődéssel hallgatták az egybegyűlt falusi hobbitok.
– Hát annyi biztos, hogy furcsa dolgokat lehet hallani mostanában – mondta Samu.
– Lehet – hagyta rá Tóni –, ha odafigyel az ember. De én odahaza is hallhatok rémhistóriákat meg dajkameséket, ha kedvem tartja.
– Az biztos – vágott vissza Samu –, de az is, hogy egyikben-másikban sokkal több az igazság, mint képzeled. Mert ugye, ki találta ki a meséket? Vegyük például a sárkányokat.
– Köszönöm, abból nem kérek – felelte Tóni. – Eleget hallottam róluk kölyökkoromban, de most már minek hinnék az ilyesmiben? Morotván csak egyetlen sárkány létezik, az is zöld – tette hozzá, általános derültséget keltve.
– Jó, jó – mondta Samu, együtt nevetve a többiekkel. – De mit szólsz ezekhez a szálfa emberekhez vagy óriásokhoz, úgy is mondhatnám? Azt mondják, nemrégiben is láttak egyet az Északi Lápon túl, és nagyobb volt, mint egy fa.
– Kik mondják?
– Hát például Bundi, az unokatestvérem. Ott dolgozik Boffin úrnál Nagymálon, és feljár vele vadászni az Északi Fertályba. Hát ő a saját szemével látott egyet.
– Elhiszem, hogy mondta. Ez a Bundi mindig azt mondja, hogy látott valamit, aztán néha olyat is lát, ami nincs ott.
– Csakhogy ez a valami akkora volt, mint egy szilfa, és járkált: hét rőföt lépett egyszerre... vagy egy araszt se.
– Akkor inkább egy araszt se. Tudod, mit látott az a Bundi? Egy szilfát.
– De hát ez járkált, hallod-e, az Északi Lápon meg nincsenek is szilfák.
– Ha nincsenek, akkor nem is látott egyet se – jelentette ki Tóni. Válaszát tetszésnyilvánítás és taps fogadta: egy null a javára, állapította meg a közönség.
– De azt mégse tagadhatod – mondta Samu –, hogy nemcsak Bundi, hanem mások is láttak mindenféle furcsa népeket, akik mostanában átjárnak a Megyén: átjárnak, érted? Másoknak meg vissza kell fordulni a határról. A Vigyázóknak még sose volt ennyi dolguk. Olyat is hallottam, hogy a tündék nyugat felé vándorolnak. Ők maguk mondják, hogy a kikötőkbe tartanak, a Fehér Tornyokon túlra. – Samu egy bizonytalan mozdulatot tett a kezével: sem ő, sem a többiek nem tudták, milyen messzire van a tenger a Megye nyugati határain emelkedő régi tornyokon túl. De az ősi hagyomány úgy tartotta, hogy valahol arrafelé van Szürkerév, ahonnan néha útra kelnek a tündehajók, aztán sose térnek vissza.
– Szállnak, szállnak, szállnak át a tengeren, nyugatra hajóznak, minket meg itt hagynak – mondta Samu szinte kántálva, miközben szomorúan és ünnepélyesen ingatta a fejét. De Tóni csak nevetett:
– Ez se újság, ha a régi mesék igazat beszélnek. Meg aztán mi közünk hozzá? Hadd szálljanak! De arra fogadni merek, hogy te még sose láttad hajózni őket – különben más se, az egész Megyéből.
– Nem tudom – felelte Samu eltűnődve. Egyszer mintha látott volna egy tündét az erdőben, és szívből remélte, hogy nem utoljára. A gyerekkorában hallott mondák közül mindig azok a mesetöredékek és egérrágta elbeszélések hatottak rá a leginkább, amiket a hobbitok a tündékről tudtak. – Vannak azért mifelénk is, akik ismerik a Szépek népét, és híreket is kapnak tőlük – mondta egy kis gondolkodás után. – Például Zsákos úr, akinél dolgozok. Tőle hallottam, hogy igenis hajóra szállnak, pedig ő aztán tud egy-két dolgot a tündékről. Az öreg Bilbó úr pedig még nála is többet tudott: sokszor eldiskuráltam vele kölyökkoromban.
– Eh, elment az esze mind a kettőjüknek – mondta Tóni. – Legalábbis az öreg Bilbónak elment, a Frodóé meg most készülődik. Ha onnan szoktad beszerezni a híreidet, akkor sületlenségekkel mindig el leszel látva. Na de én megyek is haza, cimborák. Egészségetekre! – Felhajtotta a korsóját, majd székét hátralökve, lármásan távozott.
Samu csendben ült, nem szólt semmit. Volt éppen elég, amin elrágódjon. Először is, sok munka várt rá a zsáklaki kertben: ha szép idő lesz, holnap nemigen pihenhet. Olyan gyorsan nőtt a fű, hogy alig győzte nyírni. De Samut nemcsak a kertészgondok foglalkoztatták. Egy idő múlva nagyot sóhajtott, felállt és kiment.
Április eleje volt, az ég épp tisztulófélben egy nagy zivatar után. A nap már lement, és a hűvös, sápadt este lassanként éjszakává sötétült. Samu az első csillagok alatt baktatott hazafelé, Hobbitfalván keresztül, aztán fel a dombra, halkan fütyörészve és töprengve.

Hosszú távolléte után épp akkor bukkant fel ismét Gandalf. A születésnapi ünnepség után három évig nem jelentkezett. Aztán rövid időre beállított Frodóhoz, jól megnézte magának, és már ment is tovább. A következő egy-két év folyamán elég sokszor felbukkant: mindig váratlanul érkezett alkonyat után, és bejelentés nélkül távozott napkelte előtt. A saját dolgairól és útjairól nem volt hajlandó nyilatkozni, mintha csakis az érdekelné, mivel tölti az idejét Frodó, és hogy szolgál az egészsége.
Aztán egyszerre csak abbamaradtak a látogatások. Frodó most már több mint kilenc éve nem látta és nem is hallott felőle, már-már azt hitte, hogy a mágus vissza se jön többé: már nem érdeklik a hobbitok. De azon az estén, amikor Samu hazafelé baktatott a sűrűsödő szürkületben, a dolgozószoba ablakán felhangzott a régebben oly gyakori kopogás.
Frodó meglepődve és nagy örömmel üdvözölte öreg barátját. Jól egymás szemébe néztek.
– Minden rendben, mi? – kérdezte Gandalf. – Te semmit se változtál, Frodó!
– Te se – mondta Frodó, de magában azt gondolta, hogy Gandalf igenis öregebbnek és gondterheltebbnek látszik. Sürgette, meséljen önmagáról és a nagyvilágról, hamarosan bele is merültek a beszélgetésbe, és éjszaka sokáig fennmaradtak.

Másnap későn reggeliztek, utána pedig a mágus leült Frodóval a dolgozószoba nyitott ablaka mellé. A kandallóban lobogott a tűz, de a nap melegen sütött, a szél pedig délről fújt. Minden üde volt, a földeken és a fák ujjhegyein reszketve csillogott a tavasz friss zöldje.
Gandalf egy régi tavaszra gondolt: amikor idestova nyolcvan évvel ezelőtt Bilbó egyetlen zsebkendő nélkül megszökött Zsáklakból. A mágusnak most talán fehérebb volt a haja, mint akkor, a szakálla hosszabb, és a szemöldöke talán bozontosabb, arcára több barázdát véstek a gondok meg a bölcsesség: de a szemében ugyanaz az elevenség csillogott, és Gandalf éppoly vidoran dohányzott, nagy élvezettel fújva a füstkarikákat, mint annak idején.
Most csendben fújta a füstöt, mert Frodó is hallgatott, mélyen a gondolataiba merülve. Az éles reggeli fényben is úgy érezte, mintha sötét árnyékot vetnének rá a hírek, amiket Gandalf hozott. Végül megtörte a csendet:
– Tegnap este furcsa dolgokat kezdtél mesélni a gyűrűmről, Gandalf. Aztán elhallgattál, mert azt mondtad, jobb, ha nappalra hagyjuk az ilyesmit. Nem gondolod, hogy most már be lehetne fejezni? Azt mondod, a gyűrű veszélyes, sokkal veszélyesebb, mint hinném. Miért?
– Több okból – felelte a mágus. – Olyan nagy az ereje, hogy arra gondolni se mertem eleinte, akkora, hogy végül is teljesen úrrá lenne bárki halandón, aki birtokolja. Ő lenne az ura a birtokosának.
Réges-régen sok tündegyűrű készült Eregionban, varázsgyűrűk, ahogy ti mondjátok, és persze sokfélék: az egyikben több erő rejlett, a másikban kevesebb. A kisebb gyűrűkön még csak próbálgatták tudásukat a készítőik, mielőtt a mesterség igazán tökélyre fejlődött volna, és a tündekovácsok egy csöppet se voltak nagyra velük – pedig a halandók számára véleményem szerint már ezek is veszélyt jelentettek. De a Nagy Gyűrűk, a Hatalom Gyűrűi igazán veszélyesek voltak.
Az a halandó, akinek egy Nagy Gyűrű a birtokába kerül, Frodó, nem hal meg, de nem is növekszik tovább, és nem gyarapodik az élete: épp csak, hogy létezik, és végül már fárasztja minden pillanat. Ha pedig sokszor használja a Gyűrűt, hogy láthatatlanná váljon, akkor elhalványul: végül is állandóan láthatatlan lesz, úgy járkál a félhomályban, és csak a Gyűrűkön uralkodó sötét hatalom látja. Igen, előbb-utóbb... ha kezdetben még erős vagy jó szándékú volt is, de sem az erő, sem a jó szándék nem tart örökké... előbb-utóbb felfalja a sötét hatalom.
– Rettenetes! – mondta Frodó. Hosszú ideig megint csend volt. A kertből behallatszott Csavardi Samu fűnyíró ollójának csattogása.
– Mióta tudod ezt? – kérdezte végül Frodó. – És mennyit tudott belőle Bilbó?
– Bilbó csak annyit tudott, amennyit neked is elmondott, erről meg vagyok győződve – felelte Gandalf. – Semmi olyat nem hagyott volna rád, amit veszélyesnek tart, még ha én megígértem is, hogy rajtad lesz a szemem. Úgy gondolta, a gyűrű nagyon szép, és olykor jó hasznát lehet venni, ha valami nincs rendjén vagy furcsának látszik, ő maga lehet az oka. Azt mondta, a gyűrű mindinkább „rátelepszik”, és ő folyton aggódik miatta, de nem sejtette hogy maga a gyűrű a hibás. Arra ugyan rájött, hogy vigyázni kell rá: mintha változna a mérete meg a súlya, furcsamód hol összezsugorodott, hol kitágult, és egyszerre csak lecsúszhatott az ember ujjáról, pedig addig szorosan rásimult.
– Igen, erre nekem is felhívta a figyelmemet a búcsúlevelében – mondta Frodó –, úgyhogy azóta mindig a láncára csatolva tartom.
– Igen bölcs intézkedés – bólintott Gandalf. – De hosszú élete folyamán Bilbó sohase csatolta rá a gyűrűt. Úgy vélte, anélkül is meg tudja őrizni, és erre nagyon büszke volt. De azért valami nyugtalanító, kínos érzése támadt. Mintha elvékonyodott volna: így mondta. Ez is annak a jele, hogy a gyűrű kezdte éreztetni az erejét.
– Mióta tudod, amit tudsz? – kérdezte megint Frodó.
– Amit tudok? – mondta utána Gandalf. – Hát igen, tudok én sok mindent, amit csak a Bölcsek tudnak. De ha arra gondolsz, amit erről a gyűrűről tudok, azt voltaképpen nem is lehet tudásnak nevezni. Még hátravan egy próba. De biztos vagyok benne, hogy beigazolódik, amit gyanítok.
– Hogy mióta gyanítom? – tette hozzá, az emlékeiben kutatva. – Lássuk csak... Bilbó abban az évben találta meg a gyűrűjét, amikor a Fehér Tanács kiűzte a sötét hatalmat a Bakacsinerdőből, nem sokkal az Öt Sereg Csatája előtt. Akkor valami árnyék borult a szívemre, habár még magam se tudtam, hogy mitől is félek. Sokat törtem a fejem, hogy juthatott hozzá Gollam egy Nagy Gyűrűhöz – mert hogy az volt, azt az első perctől fogva világosan éreztem. Aztán hallottam Bilbó furcsa meséjét, hogy „elnyerte”, és nem tudtam elhinni. Mikor végül sikerült kiszednem belőle az igazat, mindjárt láttam, mit akart azzal a mesével: senki se vonhassa kétségbe, hogy joga van a gyűrűhöz. Akárcsak Gollam a „születésnapi ajándékkal”. A két hazugság nagyon is hasonlított egymáshoz, nem hagyott békén. Nyilvánvaló volt, hogy a gyűrűnek gonosz ereje van, és azonnal hatni kezd a birtokosára. Ez volt az első jel, ami arra vallott, hogy valami nincs rendjén. Sokszor mondtam Bilbónak, hogy jobb, ha az ilyen gyűrűket nem használja az ember, de ő megsértődött, és hamar dühbe gurult. Mást nemigen tehettem. Ha elveszem tőle, abból még nagyobb baj lehet, különben se volt jogom hozzá. Így aztán csak figyeltem és vártam. Talán kikérhettem volna Fehér Szarumán tanácsát, de valami mindig visszatartott.
– Hát ő meg kicsoda? – kérdezte Frodó. – Még sose hallottam felőle.
– Meglehet – felelte Gandalf. – Nem szokott a hobbitokkal foglalkozni, legalábbis eddig nem. Pedig fő helyen van a Bölcsek között. Ő az én rendem vezetője és a Tanács feje. Nagy a tudása, de a büszkesége együtt nőtt vele, és rossz néven veszi, ha más is beleártja magát a dolgába. Egyébként tünde-gyűrűkkel foglalkozik, kicsikkel és nagyokkal egyaránt: ez a szakterülete. Már régóta tanulmányozza a rájuk vonatkozó hagyományt, és keresi elkészítésük feledésbe merült titkait, de amikor a Tanácsban napirendre kerültek a Gyűrűk, nem sokat árult el addigi kutatásairól, és az a kevés is mintha rácáfolt volna a félelmemre. Így aztán elaludtak a kétségeim... de nyugtalanul aludtak. Egyszóval, továbbra is vártam és figyeltem.
És valóban úgy látszott, Bilbóval nem lesz semmi baj. Múltak az évek. Bizony múltak, de őt szinte meg se érintették. Az öregedés jelei egyáltalán nem mutatkoztak rajta. Engem pedig újra beborított az az árnyék. De azt mondtam magamban: „Elvégre anyai ágon nagyon hosszú életű családból származik. Van idő. Várjunk.”
És vártam. Egészen addig a napig, amikor elment hazulról. Akkor olyasmiket tett és mondott, hogy ismét belém markolt a félelem, és ezt már sehogy se csitíthatták Szarumán szavai. Ráeszméltem, hogy itt egy sötét, végzetes hatalom működik. Aztán hosszú éveken át arra fordítottam időm java részét, hogy felderítsem, mi az igazság.
– De ugye nem történt jóvátehetetlen baj? – kérdezte Frodó aggódva. – Ugye teljesen rendbe jöhet, előbb-utóbb... mármint Bilbó? És békében élheti le hátralévő napjait.
– Utána mindjárt sokkal jobban érezte magát – mondta Gandalf. – De csak egyetlenegy Hatalom van a világon, amely mindent tud a Gyűrűkről és erejükről, olyan Hatalom pedig tudomásom szerint egyetlenegy sincsen, amely mindent tudna a hobbitokról. A Bölcsek között egyedül én foglalkozom hobbit-tannal: eléggé bizonytalan tudomány, de rengeteg meglepetéssel szolgál. A hobbit nép egyszer olyan puha, mint a vaj, máskor meg az évszázados fagyökereknél is szívósabb. Valószínűnek tartom, hogy egyik-másik hobbit sokkal tovább ellen tudna állni a Gyűrűknek, mint ahogy a Bölcsek jó része képzeli. Azt hiszem, nem kell aggódnod Bilbó miatt.
Persze, a Gyűrű hosszú éveken át a birtokában volt, és ő használta is: ennélfogva lehetséges, hogy sokáig tart, amíg teljesen elmúlik a hatása... mondjuk, amíg nyugodtan meg lehet neki mutatni újra. Ettől eltekintve, semmi akadálya, hogy még hosszú évekig éljen a legnagyobb boldogságban, és pontosan olyan maradjon, mint amikor megvált tőle. Mert végül is a saját akaratából vált meg tőle: ez nagyon fontos. Nem, a mi kedves Bilbónk miatt egyáltalán nem nyugtalankodtam többé, miután túladott a Gyűrűn. Temiattad érzem magam felelősnek.
Amióta csak Bilbó elment, mélységes aggodalmat érzek, ha rád gondolok, meg a többi hobbitra, aki mind rettentő furcsa, szeretetre méltó, gyerekes teremtmény. Fájdalmas veszteség érné a világot, ha a Sötét Hatalom úrrá lenne a Megyén, ha a sok kedves, vidám, buta Bögyös, Kürtös, Boffin, Nagytüszőfi meg a többi, nem is szólva a nevetséges Zsákosokról, rabszolgasorba süllyedne.
Frodó megborzongott.
– De miért gondolsz ilyesmire? – kérdezte. – És miért kellenének neki ilyen rabszolgák?
– Az igazat megvallva – mondta Gandalf –, azt hiszem, hogy mostanáig... mostanáig, érted... fel se tűnt neki a hobbitok létezése. Nagy szerencse mindannyiótoknak. De a biztonság napjai elmúltak. Nincs szüksége rátok – hasznosabb szolgái is vannak, szép számmal –, de most már nem feledkezik meg rólatok. És sokkal jobban szeretne nyomorult rabszolga-hobbitokat látni, mint boldog, szabad hobbitokat. Gonoszság és bosszúvágy is létezik a világon!
– Bosszúvágy? – kérdezte Frodó. – Miért akarna bosszút állni? Még mindig nem értem, mi köze van az egésznek Bilbóhoz, hozzám és a gyűrűnkhöz.
– Nagyon is sok köze van hozzátok – mondta Gandalf. – Még nem tudod, mekkora a veszély, de meg kell tudnod. Magam se voltam biztos benne, amikor legutóbb itt jártam, de most már ideje, hogy mindent elmondjak. Add ide egy pillanatra a gyűrűt.
Frodó kihúzta a gyűrűt a nadrágzsebéből: ott tartotta egy láncon, amely a nadrágszíjához volt erősítve. Lekapcsolta róla, és lassan odanyújtotta a mágusnak. A gyűrűnek valahogy hirtelen megnőtt a súlya, legalábbis úgy érződött: mintha nem tetszene neki, vagy Frodónak nem tetszene, hogy Gandalf meg akarja érinteni.
Gandalf feltartotta a kezében. Úgy látszott, tömör színaranyból van.
– Látsz rajta valamilyen jelzést? – kérdezte.
– Nem – felelte Frodó. – Nincs rajta semmi. Teljesen sima, sehol egy karcolás vagy kopásnyom.
– Akkor ide nézz! – Frodó nagy elképedésére és ijedelmére a mágus hirtelen bedobta a gyűrűt a kandalló egyik izzó szögletébe. Frodó felkiáltott és a piszkavas után kapott, de Gandalf visszatartotta.
– Várj! – mondta parancsoló hangon, és bozontos szemöldöke alól egy gyors pillantást vetett Frodóra.
A gyűrűn semmiféle változás nem látszott. Egy idő múlva Gandalf felállt, becsukta az ablak külső zsalugáterét, és összehúzta a függönyt. A szoba elsötétült, csend lett, bár a kertből halkan behallatszott Samu ollójának csattogása, most már közelebb az ablakhoz. A mágus egy pillanatig a tűzbe meredt, aztán előrehajolt, kikotorta a gyűrűt a parázsból, és gyorsan felkapta. Frodónak elállt a lélegzete.
– Egészen hideg – mondta Gandalf. – Fogd! – Frodónak megfeszült a tenyere: a gyűrű mintha még tömörebb és súlyosabb lett volna, mint azelőtt.
– Tartsd fel! – mondta Gandalf: – És nézd meg közelebbről!
Frodó szót fogadott: finom vonalakat látott, a legvékonyabb tollvonásnál is vékonyabbakat, melyek a gyűrű külső és belső oldalán húzódtak: a tűzlángok játékából valamiféle írás betűi kezdtek kirajzolódni. Szemkápráztatóan ragyogtak, és valahogy mégis messziről, mint valami feneketlen kútból.

– Nem tudom elolvasni ezeket a lángoló betűket – mondta Frodó remegő hangon.
– Te nem – bólintott Gandalf –, de én igen. A szöveg tünde-betűkkel van írva, régies írással, de mordori nyelven, amit most nem akarok használni. A Közös Nyelven nagyjából ennyit jelent:

 

Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen.

 

Ez a két sor csupán része egy versnek, melyet régóta ismer a tünde-tudomány:

 

Három Gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén,
Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő,
Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,
Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelő,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.
Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.

 

Elhallgatott, majd lassan, mély hangon folytatta: Ez itt a Nagy Gyűrű, az Egyetlen, a mind fölött uralkodó. Ez az az Egy Gyűrű, amit a gazdája valamikor réges-régen elveszített, miáltal jócskán meggyöngült a hatalma. Rettenetesen vágyik rá – de nem szabad visszakapnia.
Frodó némán, mozdulatlanul ült. A félelem mintha kinyújtotta volna utána roppant kezét: mintha egy nagy fekete felhő kerekedne, és el akarná nyelni: – Ez a gyűrű! – dadogta. – De hát hogy a csudába került hozzám?

– Hja, ennek hosszú sora van – mondta Gandalf. A história még a Fekete Években kezdődik, amikre már csak a hagyomány őrei emlékeznek. Ha az egészet el akarnám mesélni, itt ülhetnénk, amíg a tavaszból semmi se marad, és beköszönt a tél.
De tegnap este már beszéltem Nagy Szauronról, a Sötét Úrról. A sok mendemonda, amit hallottál, igaz: Szauron ismét felkelt, kibújt a Bakacsinerdőből, és visszatért régi erődjébe, a mordori Sötét Toronyba. Ezt a nevet még ti, hobbitok is hallottátok: úgy feketül a régi történetek peremén, mint az árnyék. Sokszor vereséget szenved, de aztán mindannyiszor erőt gyűjt: a Homály új alakot ölt, és újra megnő.
– Nem örülök, hogy épp az én életemben kellett így történnie – sóhajtott Frodó.
– Én sem – bólintott Gandalf –, és senki se örül, hogy ilyen időket kellett megérnie. De hát nem mi döntjük el, hogy mikor éljünk. Mi csak abban dönthetünk, hogy mi a teendő, ha már itt vagyunk. És a láthatár, Frodó, máris egyre sötétebb. Az Ellenség ereje nőttön-nő. Azt hiszem, a tervei még nem értek be, de érlelődnek. Nehéz idők várnak ránk. Akkor is nehéz idők várnának, ha nem merült volna fel ez a szörnyű lehetőség.
De az Ellenségnek még hiányzik egyvalami, amiből erőt és tudást meríthet, amivel letörhet minden ellenállást, elsöpörheti a védelem utolsó sáncait, és újra homályba boríthat minden földet. Az Egy Gyűrű még nem az övé.
A Hármat, a legszebb gyűrűket, a tünde-urak elrejtették előle, egyiket se tudta megérinteni és beszennyezni az érintésével. Hét a törp-királyoknak jutott, de ebből hármat visszaszerzett, a többit pedig elemésztették a sárkányok. Kilencet a halandó embereknek adott, büszke és hatalmas embereknek, és ezzel tőrbe ejtette őket. Már régen az Egy Gyűrű uralma alá kerültek, gyűrűlidércek lettek, árnyak az ő nagy Árnyékában, uruk legfélelmetesebb szolgái. Ez réges-régen történt. Hosszú évek óta senki se látta a Kilencet. De ki tudja? Ha a homály újra megnő, talán ismét felbukkannak. De hagyjuk ezt! Ilyesmiről még reggel se jó beszélni a Megyében.
Vagyis hát így állunk: a Kilencet megszerezte magának, a Hetet is, részben megszerezte, részben elpusztította. A Három még mindig rejtőzik. De neki emiatt már nem fáj a feje. Csak az Egy Gyűrűre van szüksége, mert ezt a gyűrűt ő maga készítette, az ő tulajdona, és régebbi hatalmának jó részét beleöntötte, hogy uralkodhasson az összes többi fölött. Ha visszaszerzi, megint ő parancsolhat valamennyinek, bárhol vannak, még a Háromnak is, a gyűrűk minden bűvös ereje feltárul előtte, és ő erősebb lesz, mint valaha.
Ezért mondom, Frodó, hogy szörnyű ez a lehetőség. Ő azt hitte, hogy az Egy Gyűrű megsemmisült: hogy a tündék elpusztították, amiként történnie is kellett volna.
De most már tudja, hogy nem pusztult el, hogy valaki megtalálta. Ezért keresi, kutatja, immár semmi másra nem gondolva. Itt van az ő nagy reménysége és a mi nagy veszedelmünk.
– Miért is nem semmisítették meg? – fakadt ki Frodó. – És hogyan veszthette el az Ellenség, ha olyan erős volt, és annyira ragaszkodott hozzá? – Erősen markába zárta a Gyűrűt, mintha máris látná a sötét ujjakat, amelyek kinyúlnak utána.
– Elvették tőle – mondta Gandalf. – Hajdanában a tündék erősebbek voltak, jobban szembe tudtak szállni vele, és akkor még az emberek se idegenedtek el annyira tőlük. A nyugathoni emberek segítették őket. Régi história ez, érdemes lenne felidézni, mert van ugyan benne sok bánat és sűrűsödő sötétség, de sok bátorság és hősiesség is, ami nem volt egészen hiábavaló. Egyszer talán elmesélem neked elejétől a végéig, vagy meghallgathatod valaki mástól, aki jobban ismeri.
De most legfőképpen azt kell megtudnod, hogyan került hozzád a Gyűrű, és mivel ez is hosszú történet, másra nem akarok kitérni. Szauront annak idején Gil-galad, a tünde-király és a nyugathoni Elendil döntötte meg, mindketten elestek a harcban, de Elendil fia Isildur levágta Szauron kezéről a gyűrűt, és birtokba vette. Szauron így vereséget szenvedett, elszállt az ereje, úgyhogy sokáig rejtőznie kellett, amíg az árnyéka ismét alakot nem öltött a Bakacsinban.
De a Gyűrű elveszett. Beleesett a Nagy Folyóba, az Anduinba, és eltűnt. Isildur ugyanis észak felé vonult a Folyó keleti partján, a Nősziromföld közelében pedig rajtaütöttek a hegyi orkok, és majd minden kísérőjét megölték. Ő beugrott a vízbe, de úszás közben lecsúszott ujjáról a Gyűrű: ekkor az orkok meglátták, és agyonnyilazták.
Gandalf elhallgatott, majd így folytatta:
– A Gyűrű tehát ott maradt a Nősziromföld sötét tavai közt, és még a legendák se regéltek róla, ennyit is csak kevesen ismernek a történetéből, és a Bölcsek Tanácsa nem tudott többet kideríteni. De én most már valamivel tovább mesélhetem a históriát.

Sok-sok évvel a történtek után, de azért még mindig nagyon régen, élt a Nagy Folyó mentén, a Vadonföld határán egy ügyes kezű és gyors lábú kis nép. Azt hiszem, hobbit-fajta lehetett, rokon a sztúrok őseinek őseivel, mert fiai szerették a Folyót, és sokat úsztak benne, vagy kis csónakokat készítettek nádból. Volt köztük egy nagy hírű család, amely számban és vagyonban felülmúlta majdnem az összes többit: a családfő a nagyanya volt, szigorú és bölcs öregasszony, járatos a nemzetség hagyományaiban, már amennyi fennmaradt belőlük. A család legkíváncsibb, legfürkészőbb természetű tagját Szméagolnak hívták. Őt legfőképpen mindennek a gyökere és kezdete érdekelte: mély tavakba bukott alá, fák és növények tövében turkált, zöld halmokba fúrt alagutakat, már fel se nézett a dombok tetejére, a fák lombjaira, az ágakon nyíló virágokra: mindig lehajtott fővel járt, és lesütötte a szemét.
Volt egy barátja, akit Déagolnak hívtak, hasonló fickó, éles szemű, de nem olyan gyors és erős. Egy szép napon csónakba ültek, és beeveztek a Nősziromföldre, ahol dúsan nőtt az írisz, és virágoztak a nádasok. Itt Szméagol kiszállt, és fürkészve járta a partot, Déagol pedig a csónakban maradt horgászni. Egyszer csak egy nagy hal bekapta a horgot, és egy szempillantás alatt magával rántotta Déagolt a vízbe, egészen a folyó fenekéig. Ott Déagol elengedte a horgászbotot, mert valami fényes tárgyat pillantott meg a mederben, még volt annyi levegő a tüdejében, hogy utána kapjon.
Aztán fröcskölve feljött a felszínre, a haja csupa hínár, a keze csupa sár: így úszott ki a partra. És mit látott, amikor kezéről lemosta a sarat? Egy gyönyörű aranygyűrűt: ragyogott és szikrázott a napfényben, úgyhogy Déagolnak ujjongani kezdett a szíve. De Szméagol megleste egy fa mögül, és miközben Déagol a gyűrűnek örvendezett, halkan odasettenkedett hozzá.
– Add ezt a szépet Szméagolnak kedveszem, Déagol – szólt rá Szméagol hátulról a barátjára.
– Miért? – kérdezte Déagol.
– Mert ma van a születésznapom, kedveszem, ész Szméagol olyan nagyon szeretné – mondta Szméagol.
– Nem érdekel – felelte Déagol. – Már kaptál tőlem ajándékot, akkorát, hogy szinte már túlzás. Ezt én találtam, és meg is tartom magamnak.
– Igazán, kedveszem? – kérdezte Szméagol, azzal torkon ragadta Déagolt, és megfojtotta, mert nem bírt ellenállni a pompásan csillogó aranynak. Aztán ujjára húzta a gyűrűt.
Soha senki nem tudta meg, mi lett Déagollal, otthonától messzire történt a gyilkosság, és a holttestet agyafúrtan elrejtette a gyilkos. Szméagol egyedül tért haza, csakhamar rájött, hogy a családból senki se látja, mikor rajta van a gyűrű. Ennek a felfedezésnek nagyon megörült: nem szólt róla senkinek, de élt vele, hogy kifürkéssze a mások titkait, a tudását pedig tisztességtelen és gonosz célokra használta fel. Éles lett a látása, kifinomult a hallása: semmi se kerülte el a figyelmét, amivel ártani lehetett. A gyűrű hatalmat adott neki: olyat, amilyen illett a jelleméhez. Nem csoda, hogy közutálat tárgya lett, és minden rokona elkerülte (amikor látható volt). Sokszor megrugdosták, ő pedig beleharapott a rugdosók lábába. Lopkodni kezdett, magában dünnyögve járkált, és gurgulázó torokhangokat hallatott. Így aztán rajta ragadt a Gollam név: mindenki átkozta és elzavarta, nagyanyja, aki békességet kívánt, kitagadta a családból, és megtiltotta, hogy még egyszer betegye a lábát az üregébe.
Gollam tehát magányosan vándorolt, sírdogált egy sort, hogy milyen kegyetlen a világ, aztán továbbhaladt a Folyó mentén, míg egy vízfolyáshoz nem ért, amely a hegyekből zúdult alá, és ettől kezdve a vízfolyást követte. Láthatatlan ujjaival halakat fogott a mély tavakban, és nyersen felfalta őket. Egyszer a nagy melegben, mikor épp egy tó fölé hajolt, érezte, hogy valami égeti a tarkóját, és a víztükrön visszaverődő vakító fény bántotta nedves szemét. Nem tudta, mi lehet az, mert a Napot már szinte el is felejtette. Most, utoljára, felnézett rá, és fenyegetően megrázta az öklét.
De ahogy elfordult a Naptól, a messzeségben meglátta a magas Ködhegységet, ahonnan a vízfolyás eredt. És hirtelen ez a gondolata támadt: „Ott a hegyek alatt biztosan jó hűvös, árnyékos helyet találnék. A Nap se tarthatná rajtam a szemét. Nagy hegyek: biztos, hogy a gyökereik is nagyok: nagy kincsek vannak ott elásva, és senki se tud róluk, amióta odakerültek.”
Így aztán éjszakánként továbbvándorolt a hegyek felé, és talált egy kis barlangot, amelyből a sötét vízfolyás eredt, aztán belefúrta magát a dombokba, mint egy giliszta, és többé nem hallott felőle senki. A Gyűrűt magával vitte az árnyak közé: hiába tett érte mindent tűvé a készítője, amikor ismét nőni kezdett a hatalma.

– Gollam! – kiáltotta Frodó. – Gollam? Csak nem ugyanaz a Gollam, akivel Bilbó is találkozott? Micsoda förtelem!
– Szomorú história – mondta a mágus –, de mással is megtörténhetett volna... még egy-két hobbit ismerősömmel is.
– Gollamnak semmi köze nem lehetett a hobbitokhoz – jelentette ki Frodó némi hévvel. – Szörnyű gondolat!
– És mégis igaz – felelte Gandalf. – Ha másról nem, de a hobbitok eredetéről valamivel többet tudok, mint ők maguk. Egyébként abból is sejthető a rokonság, amit Bilbó mesélt. A kettőjük gondolkodásában és emlékeiben feltűnően sok volt a hasonlóság. Kitűnően megértették egymást, pedig a hobbitok egy törpöt, egy orkot vagy akár egy tündét sem szoktak ilyen jól megérteni. No és a találós kérdések, amiket mind a ketten ismertek.
– Jó – mondta Frodó. – De mások is szoktak találós kérdéseket feladni egymásnak, nagyjából ugyanilyeneket. És a hobbitok nem csalnak. Gollam az első perctől fogva elhatározta, hogy csalni fog. Csak el akarta altatni szegény Bilbó éberségét. Amilyen gonosz volt, nyilván mulattatta, hogy olyan játékba megy bele, aminek a végén könnyű prédára tehet szert, ha pedig veszít, nem történik semmi baja.
– Ez sajnos nagyon valószínű – bólintott Gandalf. – De van itt valami más is, amit azt hiszem, nem látsz elég világosan. Még Gollamban is maradt némi tartás. Olyan szívósan viselkedett, hogy arra még a Bölcsek se számítottak volna... valahogy úgy, mint egy hobbit. A lelke mélyén volt egy kis zugocska, amit még a magáénak mondhatott, és ide valahogy beszüremlett a fény, mint egy repedésen át a sötétbe: a múlt fénye. Gondolom, jólesett neki, hogy megint egy emberséges hangot hallhat, és feltámadtak tőle az emlékei: a szél, a fák, a napsütötte fű és más hasonlók, amiket rég elfelejtett.
Persze érthető, hogy az ilyesmi végső soron csak még jobban felingerli a gonoszságát... ha nem tud úrrá lenni rajta. Ha nem tud kigyógyulni belőle. – Gandalf felsóhajtott. – Márpedig erre nincs sok remény. De azt se mondhatjuk, hogy teljesen reménytelen. Nem, még akkor se, ha olyan sokáig birtokában volt a Gyűrű: mondhatni, amióta csak az eszét tudta. De nem sokat viselte, már jó ideje: a koromsötétségben nemigen volt rá szüksége. Annyi biztos, hogy megmenekült az „elhalványodástól”. Még mindig szikár és szívós. De a Gyűrű azért folytonosan rágta a lelkét, és a szenvedése már-már elviselhetetlenné vált.
A hegyek mélyében lappangó „nagy titok” ábrándja szétpukkant: nem volt ott semmi, csak a sötét éjszaka, semmi felfedeznivaló, semmi szórakozás, csak a lopva bekapott utálatos falatok és a bűntudatos emlékek. Gollam nagyon keservesen érezte magát. Gyűlölte a sötétséget, és mégis jobban gyűlölte a világosságot: gyűlölt mindent, de legeslegjobban a Gyűrűt.
– Micsoda? – kérdezte Frodó. – Hát nem a Gyűrű volt az ő drágasága, a legféltettebb kincse? Ha pedig gyűlölte, akkor miért nem adott túl rajta, vagy azt is megtehette volna, hogy otthagyja és elmegy máshová.
– Azok után, amiket hallottál, Frodó, most már kezdhetnéd megérteni – mondta Gandalf. – Gyűlölte és szerette, mint ahogy önmagát is gyűlölte és szerette egyszerre. Nem tudott megszabadulni tőle. Nem maradt annyi akaratereje.
Egy ilyen Hatalom-Gyűrű, Frodó, maga dönti el, hogy mi legyen vele. Álnok módon lecsúszhatik a gyűrűs ujjról, de az őrzője sohase válik meg tőle. Legfeljebb eljátszik azzal a gondolattal, hogy rábízza valaki másra... ezt is csak az elején, amikor érezni kezdi a szorítást. De tudomásom szerint az egész történelem folyamán Bilbó volt az egyetlen, aki nem érte be az ilyen játékkal, és meg is tette, amit gondolt. Persze, az én hathatós közreműködésemmel. De arra ő se lett volna hajlandó, hogy csak úgy otthagyja, vagy eldobja valahová. Nem Gollam döntött, Frodó, hanem maga a Gyűrű. A Gyűrű hagyta el őt.
– Miért, találkája volt Bilbóval? – kérdezte Frodó. – Mért nem inkább egy orkot választott?
– Ezzel nem való tréfálni – mondta Gandalf. – Neked a legkevésbé. A Gyűrű egész eddigi történetében ez a legkülönösebb esemény: hogy Bilbó épp akkor érkezett oda, és csak úgy, tapogatózva, rátette a kezét a sötétben.
Nem csak egyetlen erő működött itt, Frodó. A Gyűrű vissza akart jutni a gazdájához. Lecsúszott Isildur kezéről és elárulta őt, aztán, amikor alkalom adódott, a szegény Déagolt választotta áldozatául: meg is gyilkolták, utána Gollam következett, és a Gyűrű őt is bekebelezte. Csakhogy ezután már semmire se tudta felhasználni Gollamot, mert kicsi volt és hitvány: a Gyűrű azt is érezhette, hogy amíg nála marad, Gollam soha el nem hagyja azt a sötét tavat. Így aztán, amikor a gazdája ismét felütötte a fejét és szétsugározta sötét szándékait a Bakacsinerdőből, a Gyűrű cserbenhagyta Gollamot. De olyasvalaki találta meg, akire a legkevésbé gondolt volna: Bilbó, a Megyéből!
E mögött valaki másnak az akarata bújhatott meg: valaki meg akarta hiúsítani a Gyűrűkészítő szándékát. Világosabban nem fejezhetem ki magam, de úgy kellett lennie, hogy a Gyűrűt Bilbó találja meg, nem pedig a készítője. És annak is úgy kellett lennie, hogy utána a tiéd legyen. Ha pedig így van, akkor örülhetsz.
– Egyáltalán nem örülök – mondta Frodó. – Voltaképp nem is értem az egészet. De hogy sikerült ennyi mindent megtudnod a Gyűrűről és Gollamról? Valóban tudod mindezeket, vagy még most is csak találgatsz?
Gandalf merően Frodóra nézett, és a szeme megvillant.
– Sok mindent tudtam, és sok mindennek utánajártam – felelte. – De neked azért nem fogok beszámolni minden lépésemről. Elendil, Isildur és az Egy Gyűrű történetét a Bölcsek valamennyien ismerik. Hogy a te gyűrűd csakugyan az Egy Gyűrűvel azonos, azt a lángírás éppen eléggé bizonyítja, egyebekről nem is szólva.
– És mikor jöttél rá erre? – vágott a szavába Frodó.
– Csak most, ebben a szobában – felelte élesen a mágus. – De már régóta sejtettem. Azért jöttem vissza titkos útjaimról, hosszas kutatásaim után, hogy elvégezzem ezt a végső próbát. Most tehát megvan az utolsó bizonyíték, és minden világosan áll előttem. Nem kevés elmemunkámba került, hogy felderítsem Gollam szerepét, és beillesszem a hézagos történetbe. Eleinte valóban találgatnom kellett, de ez már nem találgatás. Most már tudom. Beszéltem Gollammal.
– Beszéltél vele? – kiáltotta Frodó meglepetten.
– Igen. Nyilvánvaló volt, hogy ez lenne a legcélszerűbb, csak nehézségekbe ütközött. Már rég szerettem volna, de végül is sikerült.
– Hát akkor mi történt azután, hogy Bilbó megszökött tőle? Ezt is tudod?
– Nem egészen pontosan. A fentieket abból veszem, amit Gollam hajlandó volt elmondani – persze nem szó szerint úgy mondta, ahogy én beszámoltam róla. Gollam nagy hazug, és alaposan meg kell rostálni a szavait.
A Gyűrűt például az ő „születésnapi ajándékának” nevezte, és emellett mindvégig kitartott. Azt mondta, a nagyanyjától kapta, akinek számtalan efféle gyönyörű holmija van. Nevetséges. Készséggel elismerem, hogy Szméagol nagyanyja tiszteletre méltó dáma, a család nagyasszonya, no de hogy számtalan tünde-gyűrű lett volna a tulajdonában, az enyhe túlzás, hogy pedig csak úgy osztogatta volna őket, ajándékba, az már szemenszedett hazugság. De még ebben a hazugságban is van egy szemernyi igazság.
Gollam állandó lelkifurdalást érzett, amiért megölte Déagolt: mentségül kitalált valamit, és ezt addig ismételgette, miközben a csontokat rágcsálta a sötétben, amíg végül szinte maga is elhitte. Valóban születésnapja volt. Úgy illett volna, hogy Déagol neki adja a gyűrűt. A gyűrűnek az volt a rendeltetése, hogy ajándék legyen: nyilván ezért került elő. Igenis, az ő születésnapi ajándéka volt – és így tovább, és így tovább.
Tűrtem a köntörfalazását, ameddig bírtam, de feltétlenül meg kellett tudnom az igazat, úgyhogy végül is keményebb eszközökhöz folyamodtam. Tűzvarázslattal fenyegettem, amíg halálos félelmében apránként ki nem buggyant belőle az igazság, persze sok nyüszítéssel és hörgéssel vegyesen. Mert őt ugye mindenki félreérti és bántalmazza. De azután, hogy végül is elmondta a históriáját, egészen a találós kérdés játékig és Bilbó megmeneküléséig, nem volt hajlandó többet elárulni, legfeljebb ködös célzások formájában. Valami mástól még jobban félt, mint az én fenyegetésemtől. Olyasmit dünnyögött, hogy most majd visszakapja, ami az övé. Majd meglátják, hogy őt nem lehet csak úgy rugdosni, a föld alá kényszeríteni, és aztán kirabolni. Gollamnak most már barátai vannak, jó barátok és nagyon erősek. Ők majd segítenek rajta. Az a Zsákos még meglakol a tettéért. Ez volt a rögeszméje. Gyűlölettel beszélt Bilbóról, és átkozta a nevét. Sőt mi több: azt is tudta, hová valósi Bilbó.
– Erre meg hogy jött rá? – kérdezte Frodó.
– Hát a nevét maga Bilbó mondta meg, nagyon helytelenül, ezek után nem volt nehéz kideríteni, hogy honnan származik: csak elő kellett bújni a föld alól. És Gollam bizony előbújt. A Gyűrű utáni vágya erősebbnek bizonyult, mint félelme az orkoktól vagy akár a világosságtól. Egy-két év múltán búcsút mondott a hegyeknek. A sóvárgás ugyan még mindig rabságban tartotta, de mégse emésztette annyira, kezdett magához térni egy kicsit. Öregnek érezte magát, rettenetesen öregnek, de már kevésbé félénknek, és iszonyúan éhes volt.
A fényt, a Napnak és Holdnak a fényét éppen úgy gyűlölte és éppen úgy rettegett tőle, mint azelőtt, de tavasz volt, rájött, hogy el is bújhat a napvilág és a holdvilág elől, éjnek idején gyorsan és hangtalanul mozoghat, ha kimereszti azt a színtelen, fagyos szemét, és elkaphatja az óvatlan vagy megrémült jószágokat, ha elég kicsik. A friss élelemtől és levegőtől erőre kapott, merészebb lett. Végül is eljutott a Bakacsinerdőbe, amin nincs is mit csodálkozni.
– Ott bukkantál rá? – kérdezte Frodó.
– Én ott találkoztam vele – mondta Gandalf –, de addig ő már nagy utat tett meg Bilbó után szimatolva. Nehéz volt eligazodni a szavain, mert beszéd közben folyton szitkozódott és fenyegetőzött. „Mi volt neki a zebeckében?”, vicsorogta. „Én asztat nem tudom, drágaszágom. Caló, caló. Úgy nem szabad kérdezni. Calász volt az egész. Hamisz játék. Meg kellett volna tépni őtet, bizony, drágám. Ész meg isz fogjuk, drágám!”
Ez csak egy kis ízelítő a beszédéből. Gondolom, ennyivel is beéred. Megizzadtam vele, hosszú napokon át. De a vicsorgások közt elejtett szavaiból kivettem, hogy sikerült elcsámpáznia egészen Esgarothig, sőt, még a völgyzugolyi utcákon is megfordult, leskelődve és hallgatózva. Nyilván te is tudod, hogy annak idején a nagy eseménynek híre ment a Vadonföld széltében-hosszában: sokan hallották Bilbó nevét, és tudták, hová valósi. Amikor visszajöttünk nyugatra, Bilbó otthonába, ez az utunk se maradt titokban. Egyszóval, Gollam hegyes füle hamarosan meghallotta, amire kíváncsi volt.
– Akkor miért nem nyomozott tovább Bilbó után? – kérdezte Frodó. – Miért nem jött a Megyébe?
– Na látod, éppen ez az érdekes – felelte Gandalf. Szerintem Gollam megpróbálta. Elindult nyugat felé, és el is jutott egészen a Nagy Folyóig. Ott azonban más irányba fordult. Nem a távolságtól ijedt meg, az biztos. Nem: valami más térítette el az útjából. Ez a véleménye a barátaimnak, akik kérésemre a nyomába eredtek.
Eleinte az erdőtündék követték: könnyű dolguk volt, mert még friss nyomokon haladhattak. Így vágtak át a Bakacsinon, azután meg vissza, de nem sikerült elkapniuk. Az erdőben mindenféle históriák keringtek róla, még az állatok és a madarak is ijesztő dolgokat meséltek. Az erdei emberek azt mondták, valami újféle fajta garázdálkodik: egy vérivó szellem. Felmászik a fákra a fészkek után, föld alatti üregekbe bújik a kölykökért, ablakokon surran be, ahol bölcsőt szimatol.
De a Bakacsinerdő nyugati peremén elkanyarodtak a nyomok. Dél felé mutattak, és eltűntek az erdőtündék szeme elől. Akkor én nagy hibát követtem el. Ez az igazság, Frodó: nem az első hibám volt, de talán a legsúlyosabb. Nem üldöztem tovább Gollamot. Hagytam, menjen, amerre akar, mert akkoriban egyéb gondjaim is voltak, és még mindig bíztam Szarumán tudományában.
Ennek már jó néhány esztendeje. Azóta jócskán megfizettem a mulasztásomért: sötét és veszélyes napok virradtak rám. A nyomok már rég kihűltek, amikor újrakezdtem a kutatást, miután Bilbó elment innen. És hiábavaló lett volna minden igyekezetem, ha nem kapok segítséget egy barátomtól: Aragorntól, aki a mostani idők legnagyobb kószája és vadásza. Együtt kutattunk Gollam után, keresztül-kasul a Vadonföldön, nem sok reménnyel és eredmény nélkül. De amikor én már belefáradtam, és más tájakra mentem, Gollam mégiscsak megkerült. Barátom visszatért a veszélyes útról, és magával hozta a nyomorultat.
Hogy mi mindent csinált időközben, nem volt hajlandó elmondani. Csak sírt és átkozódott, hogy kegyetlenek vagyunk, miközben a torkában egyre csak bugyborékoltak a gollamok, mikor pedig megszorongattuk egy kicsit, nyüszíteni kezdett, kétrét görnyedt, dörzsölgette hosszú kezeit és nyaldosta az ujjait, mintha fájnának, mintha valami régi kínzásra emlékezne. De azt hiszem, most már nem férhet hozzá kétség: lassan, csúszva-mászva, lépésről lépésre, mérföldről mérföldre haladva a cél felé, végül is elért Mordor földjéig.

Nagy csend támadt a szobában. Frodó hallotta a tulajdon szíve dobogását. Még odakint is elcsendesült minden. Most már Samu ollója sem csattogott.
– Bizony, Mordorig – folytatta Gandalf. – Mordor mágnesként vonzza a gonoszokat, és a Sötét Hatalom igyekszik minden erejét megfeszítve odagyűjteni őket. Az Ellenség Gyűrűjének hatása nem múlt el nyomtalanul: Gollam öntudatlanul is engedelmeskedett a hívásnak. Úgyis azt rebesgették, hogy délen feltámadt az új Árnyék, az engesztelhetetlen gyűlölet. Hát akkor ott vannak az ő pompás új barátai, akik majd megsegítik, hogy bosszút állhasson!
Szerencsétlen bolond! Azon a földön sok mindent megtudott, amit nem lett volna szabad. És ahogy a határvidéken ólálkodott, leselkedett, előbb-utóbb nyilván elfogták, és bevitték kihallgatásra. Biztosan így történt. Amikor rábukkantak, már régóta ott volt, és éppen vissza akart jönni. Hogy valami rosszat tegyen, persze: De ez most nem érdekes. A legnagyobb rosszat már elkövette.
Igen, az Ellenség sajnos megtudta tőle, hogy az Egy Gyűrű ismét előkerült. Most már tudja, hol esett el Isildur. Tudja, hol találta meg Gollam a Gyűrűt. Tudja, hogy Nagy Gyűrűről van szó, hiszen hosszú életet ad. Tudja, hogy nem a Három közül való, mert azok nem is vesztek el, és nem tűrnek semmi gonoszságot. Tudja, hogy nem a Hét és nem is a Kilenc közül való, mert azoknak ismeri a helyét. Tudja, hogy ez a Gyűrű az Egy. És azt hiszem, végül tudomást szerzett a hobbitokról és a Megyéről is.
Igen, arról – talán éppen a Megyét keresi most, ha ugyan máris ki nem derítette, hogy merre van. Attól tartok, Frodó, hogy a Zsákos név is kilépett az ismeretlenségből, és jelentőssé vált a szemében.
– De hisz ez borzasztó! – kiáltotta Frodó. – Sokkal rosszabb, mint ahogy a te intő szavaid és célzásaid alapján képzeltem volna. Ó, Gandalf, legjobb barátom, mit tegyek? Most már igazán félek. Mi a teendő? De sajnálom, hogy Bilbó nem ölte meg azt az ocsmány férget, amikor alkalma lett volna rá!
– Sajnálod? Bilbó meg őt sajnálta meg. Szánalom és irgalom tartotta vissza a kezét. És ezért el is nyerte a jutalmát, Frodó. Hidd el, azért fogott rajta olyan kevéssé a gonosz, és végül is azért sikerült megmenekülnie, mert így kezdte a Gyűrű birtoklását. Szánalommal.
– Jó – mondta Frodó. – De én félek, és különben is, semmi szánalmat nem érzek Gollam iránt.
– Te nem láttad őt – jegyezte meg Gandalf.
– Nem, és nem is óhajtom – fakadt ki Frodó. – Nem értelek. Hogy is hagyhattátok életben, te meg a tündék, annyi gaztett után? Hiszen legalább olyan gonosz, mint egy ork, és mindannyiunk ellensége. Megérdemli a halált.
– Megérdemli! Lehet. Sokan vannak, akik élnek, pedig halált érdemelnek. És vannak, akik meghalnak, pedig életet érdemelnének. Nekik mit tudsz adni? Hát akkor ne siess úgy a halálos ítéletekkel. Hiszen még a legbölcsebbek se látják mindennek a végét. Nem nagyon remélem, hogy Gollamot sikerül meggyógyítani a halála előtt, de azért nem lehetetlen. És az ő sorsa összefügg a Gyűrűével. A szívem azt súgja, hogy még vár rá valamilyen szerep, hasznos vagy ártalmas, mielőtt ütne az óra, és majd ha eljön az az idő, talán kiderül, hogy a szánalom, amit Bilbó érzett, sok mindenkinek a sorsára kihat – nem utolsó sorban a tiédre. Elég az hozzá, mi nem öltük meg: nagyon öreg, és nagyon szerencsétlen. Az erdőtündék börtönben tartják, de mivel bölcs a szívük, jóindulatúan bánnak vele.
– Akkor is – mondta Frodó –, ha Bilbó nem tudta megölni Gollamot, legalább a Gyűrűt ne tartotta volna magánál! Minek is találta meg, minek került aztán énhozzám! Miért hagytad, hogy megőrizzem? Szólhattál volna, hogy dobjam el, vagy semmisítsem meg!
– Hagytam? Szólhattam volna? – kérdezte a mágus. – Hát nem figyeltél mindarra, amit elmondtam? Nem is tudod, miket beszélsz. Eldobni, az nagy hiba lett volna. Ezek a gyűrűk olyanok, hogy valakinek meg kell találnia őket. Sokat árthatott volna, ha gonosz kézbe kerül. És ami a legrosszabb: talán az Ellenség kaparintotta volna meg. Sőt, egészen biztos, hiszen tudjuk, hogy az Egyről van szó, ő pedig minden erejét latba veti, hogy megtalálja vagy magához irányítsa.
Hát persze, kedves barátom, tudtam én, hogy veszélyben vagy, és aggódtam is miattad. De annyi minden forgott kockán, hogy ezt is vállalnom kellett – de azért nem múlt el olyan nap, még akkor sem, amikor távol voltam, hogy vigyázó szemek ne őrizték volna a Megyét. Tudtam, hogy amíg nem használod a Gyűrűt, nem lehet rád rossz hatással, legalábbis nem tartósan. És azt se feledd, hogy kilenc évvel ezelőtt, amikor legutóbb találkoztunk, még semmi biztosat nem tudtam.
– De mért nem lehetett elpusztítani – fakadt ki megint Frodó –, amikor magad mondod, hogy már régen ideje lett volna? Ha figyelmeztetsz, vagy legalább üzensz, magam is megsemmisítem.
– Igazán? És hogyan? Megpróbáltad már?
– Nem. De gondolom, szétverném vagy beolvasztanám.
– Próbáld meg! – mondta Gandalf. – Most mindjárt!
Frodó megint kihúzta zsebéből a Gyűrűt, és jól megnézte. Most nem látszott rajta semmiféle jel vagy véset: egyszerű volt és sima. Az arany nagyon tisztán, makulátlanul csillogott, és Frodó arra gondolt, milyen gyönyörű, meleg a színe, milyen tökéletes a kereksége. Bámulatos és szemmel láthatólag értékes jószág. Amikor kivette a zsebéből, az volt a szándéka, hogy a tűz legforróbb lángjai közé hajítja. De most úgy érezte, hogy ezt nem bírja megtenni: előbb le kell győznie önmagát. Latolgatta tenyerén a Gyűrűt, tétovázott, megpróbálta felidézni mindazt, amit Gandalftól hallott, aztán minden akaraterejét megfeszítve dobásra lendítette a karját – de tapasztalnia kellett, hogy a Gyűrűt már vissza is dugta a zsebébe.
Gandalf komoran felnevetett:
– Látod? Már te se bírod egykönnyen elengedni, nem visz rá a lélek, hogy árts neki. Én pedig nem „kényszeríthetlek” rá – legfeljebb erőszakkal, ami szétzúzná a lelkedet. De a Gyűrűt nem zúzhatja szét semmiféle erőszak. Még ha nagykalapáccsal esnél neki, akkor se ejthetnél rajta csorbát. Nem olyan, hogy akár a te kezed, akár az enyém elpusztíthatná.
A te kandallód kis tüze persze még a közönséges aranyat se tudná megolvasztani. Ez a gyűrű már érezte a lángjait, és meg se karcolódott, még csak föl se melegedett. De még olyan kovácsműhely sincsen az egész Megyében, amely a legkevésbé is meg tudná változtatni. Erre még a törpök üllői és kohói se lennének képesek. Úgy mondják, a sárkánytűzben még a Hatalom-Gyűrűk is megolvadnak és elenyésznek, de ma már nincs olyan sárkány a földön, akiben elég forró volna a régi tűz, olyan sárkány pedig soha nem is létezett, még Fekete Ancalagon sem, aki az Egy Gyűrűnek, az Uralkodó Gyűrűnek ártani tudott volna, mert ezt a Gyűrűt maga Szauron készítette.
Csak egyetlen mód van: megkeresni az Orodruint, a Tűzhegyet, annak mélyében pedig a Végzet-katlant, és belevetni a Gyűrűt: mást nem tehetsz, ha valóban meg akarod semmisíteni, hogy az Ellenség soha többé ne tehesse rá a kezét.
– De még mennyire meg akarom semmisíteni! – kiáltotta Frodó. – Jobban mondva, meg akarom semmisíttetni. Én nem ilyen veszélyes kalandokra születtem. Minek is kellett meglátnom ezt a Gyűrűt? Miért került hozzám? Miért esett rám a választás?
– Ilyen kérdésekre nincs válasz – mondta Gandalf. – Abban biztos lehetsz, hogy nem azért, mintha kiválóbb volnál másoknál: legalábbis, nem az erőd vagy a bölcsességed miatt. De a választás rád esett, így tehát össze kell szedned annyi erőt, bátorságot és észt, amennyit csak találsz magadban.
– De nagyon keveset találok! Te bölcs vagy és hatalmas. Nem vinnéd el te a Gyűrűt?
– Nem! – kiáltotta Gandalf, és felugrott. – Ezzel a hatalommal túl nagyra, irtóztatóan nagyra nőne az erőm. És énrajtam még nagyobb, még halálosabb lenne a Gyűrű hatalma. – Villogott a szeme, arcát lángba borította valami belső tűz. – Ne kísérts! Nem akarom, hogy olyan legyek, mint maga a Sötét Úr. Az én szívemet a szánalom útján próbálja megkörnyékezni a Gyűrű: mert szánalmat érzek a gyengék iránt, és erőt kívánok, hogy jót tehessek. Ne kísérts engem! Nem merem elvenni, még használatlanul sem merem őrizni. Feltámadna bennem a vágy, hogy éljek is vele, és megtörné az erőmet. Pedig arra még szükségem van: Nagy veszedelmek várnak rám az úton.
Az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt, és kinyitotta a zsalugátert. Ismét napfény ömlött a szobába. Odakint Samu ballagott az ösvényen, fütyörészve.
– Most pedig – fordult vissza a mágus Frodóhoz – döntened kell. De én mindig a segítségedre leszek. – Kezét rátette Frodó vállára. – Segítek, hogy elviseld ezt a terhet, ameddig csak ki van szabva, hogy a terhed legyen. De valamit tennünk kell, sürgősen. Az Ellenség már mozgolódik.

Hosszú ideig csend volt. Gandalf visszaült a helyére, és elgondolkozva szívta a pipáját. A szemét mintha lehunyta volna, de a pillái alól feszülten figyelte Frodót. Frodó a kandalló parazsába bámult, amíg az izzás be nem töltötte a szemét: mintha a tűz mélységes kútjába nézne. A híres Végzet-katlanra gondolt, meg a Tűzhegy rémségeire.
– No! – mondta végül Gandalf. – Hol jár az eszed? Döntöttél végre, hogy mit csinálsz?
– Nem – felelte Frodó, mint aki hirtelen magához térve felmerül a sötétből, és meglepődve tapasztalja, hogy nincs is sötét, hogy az ablakon át kilátni a napsütötte kertre. – Vagy talán mégis. Ha jól értettem, amit mondtál, kénytelen vagyok megőrizni a Gyűrűt, és vigyázni rá, legalábbis egyelőre, akármit műveljen is velem.
– Bármit akar is művelni, csak lassan, nagyon lassan juthat közelebb gonosz céljához, ha tudod ezt, és azért őrzöd.
– Remélem – mondta Frodó. – Egyúttal azt is remélem, hogy hamarosan sikerül jobb őrzőt találnod a számára. De addig, úgy látszik, veszélyes vagyok: veszélyt hozhatok mindazokra, akik a közelemben élnek. Ha megőrzöm a Gyűrűt, nem maradhatok itt. Akkor el kell hagynom a Zsáklakot, el kell hagynom a Megyét, el kell hagynom mindent... el kell mennem innen. – Nagyot sóhajtott.
– Szeretném megmenteni a Megyét, ha módomban áll – habár egyszer-kétszer már megállapítottam magamban, hogy a lakosai kimondhatatlanul ostobák, és úgy gondoltam, nem ártana nekik egy földrengés vagy egy sárkányhad a nyakukba. De most már nem így gondolom. Most úgy érzem, hogy amíg a Megye megvan valahol a hátam mögött, békében és biztonságban, addig jobban el bírom viselni a vándorlást: tudni fogom, hogy valahol megvan a szilárd talaj, még akkor is, ha én többé nem tehetem rá a lábam.
Persze, néha nekem is megfordult a fejemben, hogy jó lenne elmenni, de ezt inkább csak afféle vakációnak képzeltem, a Bilbóéhoz hasonló kalandozásnak, ami talán jobban is végződik az övénél, nyugalomban. De a mostani elmenetel száműzetést jelentene, menekülést a veszélytől újabb veszélyek felé, amiket magamhoz vonzanék. És gondolom, egyedül kell mennem, ha az a célom, hogy teljesítsem a feladatomat, és megmentsem a Megyét. De nagyon kicsinek, elhagyatottnak érzem magam... szóval, el vagyok keseredve. Az Ellenség erős és félelmetes.
Mialatt beszélt, valami nagy vágyakozás lobbant fel a szívében – ezt már nem mondta el Gandalfnak –, hogy kövesse Bilbót: talán még rábukkanhat valahol. Ez a vágy erősebb volt a félelemnél: szinte kedve lett volna felugrani és futva elindulni az úton, hajadonfőtt, akárcsak Bilbó egy másik reggelen, sok-sok évvel azelőtt.
– Kedves Frodó! – kiáltotta Gandalf. – Mondhatom, a hobbitok valóban elképesztő teremtmények, amiként ezt már többször is megjegyeztem. Az ember egy hónap alatt mindent megtudhat róluk, aztán még száz év múlva is olyan meglepetéseket tartogatnak, hogy leesik az állunk. Ilyen választ igazán nem vártam, még tőled sem. De Bilbó nem tévedett, amikor téged választott örököséül, habár nemigen sejthette, mi minden függ a választásától. Sajnos, azt hiszem, igazad van. A Gyűrű most már nem sokáig maradhat rejtve a Megyében, és a magad érdeke meg a többieké megkívánja, hogy elmenj innen, és ne viseld többé a Zsákos nevet. Nem lenne biztonságos a Megyén kívül vagy a Vadonban. Útravalóul kapsz tőlem egy álnevet. Alagi úr: ezen a néven utazgass.
De azt hiszem, nem kell mindenképpen egyedül menned. Magaddal vihetsz valakit, ha bízol benne, és vállalkozik rá, hogy veled tartson – és ha őt is ki mered tenni az ismeretlen veszélyeknek. De ha társat keresel, jól nézd meg, hogy kit választasz! És vigyázz minden szavadra, még a legjobb barátaid előtt is! Az ellenségnek sok a kéme, és sokféleképpen hallgatózik.
Hirtelen elhallgatott, mintha valami megütötte volna a fülét. Frodó csak a nagy csendet hallotta, odakint éppúgy, mint odabent. Gandalf az ablak egyik sarkához osont. Aztán egy ugrással rávetette magát a párkányra, kidugta hosszú karját, és lenyúlt a kertbe. Visítás hallatszott, majd felbukkant Csavardi Samu göndör feje, illetve előbb a füle, a mágus kezében.
– Nahát, mit látnak szemeim! – mondta Gandalf. – Csak nem Csavardi Samut? Hát te mit csinálsz itt?
– Semmit, Gandalf úr, kérem, áldja meg az ég! – felelte Samu. – Semmit a világon! Illetve, csak a pázsitot nyírtam az ablak alatt, ez ugyebár érthető? – Már fel is kapta az ollóját, és mutogatta, mintegy bizonyítékul.
– Egy csöppet sem érthető – mondta Gandalf vészjósló arccal. – Már jó ideje nem hallom az ollód csattogását. Mióta hegyezed itt a füled?
– Hegyezem a fülem, én, nagyságos uram? Ne tessék már ilyet mondani. Hát hegyes az én fülem?
– Ne bolondozz velem! Mit hallottál, és miért hallgatóztál? – Gandalfnak nagyot villant a szeme, és a szemöldöke úgy meredezett, mint a tüskebokor.
– Frodó úr, kérlek! – kiáltotta Samu, minden ízében reszketve. – Ne hagyd, hogy bántson! Ne hagyd, hogy elvarázsoljon, aztán valami csúfság legyen belőlem! Mit szólna hozzá az öregem! Nem akartam én semmi rosszat, uram, bizonyisten.
– Ne félj, nem fog bántani – mondta Frodó, a nevetéssel küszködve, habár maga is meghökkent, és nem nagyon értette a dolgot. – Ő is tudja, akárcsak én, hogy nem akartál rosszat. Csak válaszolj egyenesen a kérdéseire.
– Kérem szépen, uram – felelte Samu, egy kissé még mindig citerázva. – Sok mindent hallottam, amit nem egészen értettem, valami ellenségről, meg gyűrűkről, meg Bilbó úrról, kérem, meg sárkányokról, meg egy tüzes hegyről, meg... meg tündékről is, kérem. Csak azért hallgatóztam, mert muszáj volt, tetszik érteni, ugye? Megmondom úgy, ahogy van, uram: én egészen odavagyok az ilyen mesékért, uram. És hiszek is bennük, mondhat a Tóni, amit akar. Hej, uram, a tündék! Mit nem adnék, ha láthatnék egyet! Nem vihetne el magával, uram, tündenézőbe, ha el tetszik menni?
Gandalf hirtelen elnevette magát.
– Kerülj beljebb – kiáltotta, és mind a két karját kinyújtva felkapta a meglepett Samut ollóstul, fűcsomóstul, mindenestül: beemelte az ablakon át, és letette a padlóra. – Vigyen magával tündenézőbe, mi? – kérdezte, alaposan szemügyre véve Samut, de közben mosoly játszott az arcán. – Egyszóval, hallottad, hogy Frodó úr elmegy?
– Hallottam, kérem. Még el is sírtam magam: biztos azt tetszett meghallani. Pedig nagyokat nyeltem, uram, de hiába, kibuggyant belőlem: nagyon el voltam keseredve.
– Hiába, Samu, ez már így van – mondta Frodó szomorúan. Hirtelen ráeszmélt, milyen fájdalmas lesz a búcsú, ha elmenekül a Megyéből: nemcsak a kényelmes zsáklaki életet hagyja itt maga mögött. – El kell mennem. De – és most keményen Samu szemébe nézett – ha igazán szeretsz, megőrzöd ezt a titkot. Érted? Mert ha nem... ha csak egy szót is szólsz arról, amit itt hallottál, akkor remélem, Gandalf csakugyan elvarázsol, és varangyos békát csinál belőled, a kertet meg elárasztja kígyókkal.
Samu reszketve térdre rogyott.
– Kelj fel, Samu! – mondta Gandalf. – Van egy jobb ötletem. Így legalább nem járhat el a szád, és megkapod a méltó büntetésedet, amiért hallgatóztál. Te is elmégy Frodó úrral!
– Én, uram?! – kiáltotta Samu, és úgy ugrott fel, mint egy kutya, ha sétára hívják. – Elmehetek tündéket látni, meg mindent?! Hurrá! – rikkantotta, aztán eleredtek a könnyei.

 

 

3. fejezet
Hármasban sem rossz

– Ha elmégy, szép csendben kell távoznod, és lehetőleg minél hamarabb – mondta Gandalf. Eltelt két-három hét és Frodó még mindig nem fogott hozzá az úti előkészületekhez.
– Tudom. De a kettőt nehéz összeegyeztetni – mentegetőzött Frodó. – Ha csak eltűnök, mint Bilbó, attól lesz hangos az egész Megye.
– Persze hogy nem szabad eltűnnöd! – mondta Gandalf. – Abból semmi jó nem származna. Egyébként azt mondtam, minél hamarabb, nem pedig azonnal. Ha kitalálsz valamit, hogy feltűnés nélkül távozhass, akkor még érdemes várni egy kicsit. Csak ne várj túl soká.
– Mit gondolsz, ősszel jó lesz, a Születésnapon vagy utána? – kérdezte Frodó. – Addig valószínűleg meg tudnám oldani valahogy.
Az igazat megvallva, most, hogy a cselekvésre került a sor, egy csöppet sem akaródzott felkerekednie. Ha lehet, még jobban érezte magát a Zsáklakban, mint addig, és szerette volna a végsőkig kiélvezni a Megyében töltendő utolsó nyarát. Tudta, hogy majd ha beköszönt az ősz, szívének legalább az egyik csücskében erősebb lesz az utazási kedv, mert ebben az évszakban mindig így szokott lenni. Tulajdonképp el is határozta magában, hogy az ötvenedik születésnapján indul útnak: Bilbó azon a napon lesz százhuszonnyolc éves. Valamiért úgy érezte, jobb napot nem is választhatna, hogy a nyomába eredjen. Bilbó után kell mennie: mindig csak erre gondolt, csak ez tette elviselhetővé a búcsú gondolatát. A Gyűrűt lehetőleg igyekezett kiverni a fejéből, valamint azt is, hogy hol lesz vége az útnak, ha egyszer elindul. De nem minden gondolatát mondta el Gandalfnak. Azt meg, hogy a mágus mit sem sejtett belőlük, sose lehetett tudni.
Most ránézett Frodóra, és elmosolyodott. – Rendben van – mondta –, azt hiszem, úgyis jó lesz... de későbbre már nem szabad halasztani. Van rá okom, hogy egyre nyugtalanabb legyek. Addig is vigyázz, el ne szóld magad, hogy hová készülsz! És legyen rá gondod, hogy Csavardi Samu is féken tartsa a nyelvét. Mert ha nem, hát csakugyan varangyosbékát varázslok belőle.
– Hogy hová is készülök, azt nehezen kottyanthatnám ki – felelte Frodó –, lévén, hogy egyelőre magamnak sincs fogalmam róla.
– Ne butáskodj – mondta Gandalf. – Mintha arra akartalak volna figyelmeztetni, hogy ne hagyd meg az új címedet a postán! De a Megyéből elmégy, az biztos – ennek pedig nem szabad kitudódnia, legalábbis, amíg jó messzire nem jutsz. Ha pedig elmégy, akkor valamilyen útirányod is lesz, észak, dél, nyugat vagy kelet: és erről se szabad tudnia senkinek.
– Egyelőre mindig csak az járt az eszemben, hogy búcsút kell mondanom a Zsáklaknak és mindenkinek, úgyhogy az útiránnyal nemigen értem rá foglalkozni – sóhajtott fel Frodó. – Hát merre is menjek? Mi vezessen az úton? És milyen cél felé? Bilbó tudta, hogy mit akar: megtalálni a kincset, aztán hazatérni, de nekem most el kell veszítenem egy kincset, a hazatérésnek pedig nem látom a lehetőségét.
– Nem láthatsz mindent – felelte Gandalf. – Egyébként én sem. Lehet, hogy neked kell megkeresned a Végzet-katlant, lehet, hogy ez a feladat másokra vár: nem tudom. Annyi biztos, hogy erre a hosszú útra még nem vagy felkészülve.
– Nem bizony – mondta Frodó. – De addig is, milyen irányba kell mennem?
– Veszélyek felé, de nem csak úgy hűbelebalázs módjára, és nem feltétlenül a legrövidebb úton – felelte a mágus. – Én azt tanácsolnám, próbálj eljutni Völgyzugolyba. Az talán nem lesz túlságosan veszélyes, habár az Út már most sem olyan könnyű, mint régebben volt, és egyre nehezebb lesz, ahogy múlik az esztendő.
– Völgyzugolyba! – mondta utána Frodó. – Rendben van: a keleti irányt választom, Völgyzugoly felé. Elviszem Samut látogatóba a tündékhez: el lesz ragadtatva. – Könnyedén beszélt, de a szívében hirtelen megmoccant a vágy, hogy megláthassa a féltünde Elrond házát, és nagyot lélegezve megkóstolja, milyen is a levegő abban a mély völgyben, ahol a Szépek népéből még mindig sokan élnek háborítatlanul.

Egy nyári estén nagy szenzáció keltett felbolydulást a Borostyán-ban meg a Zöld Sárkány-ban. Mindenki megfeledkezett a Megye határain feltűnt óriásokról és más baljós jelenségekről: mindez semmi ahhoz képest, hogy Frodó úr eladja a Zsáklakot, sőt, már el is adta – méghozzá éppen Tarisznyádi-Zsákoséknak!
– Szép kis summáért – vélték egyesek.
– Potom áron – mondták mások –, inkább ez a valószínű, ha Lobélia nagysága a vevő. – (Othó már néhány éve meghalt, miután jó erőben, de csalódottan betöltötte a százkettedik életévét.)
Hogy Frodó úr miért is adja el azt a szép üreget, erről még több vita folyt, mint a vételárról. Némelyek tudni vélték – hivatkozva Zsákos úr beismerő hümmögésére és elejtett szavaira –, hogy Frodónak fogytán a pénze: most majd itt hagyja Hobbit-falvát, és a kapott pénzből csendesen eléldegél valahol Bakföldön, a Borbak-rokonok körében. – Lehetőleg minél messzebb Tarisznyádi-Zsákoséktól – tették hozzá a jólértesültek. De a hatalmas zsáklaki Zsákos-vagyonról szóló legendák olyan erősen tartották magukat, hogy ezt a magyarázatot még kevésbé lehetett elhinni, mint a többit, amit a hobbitok pihent agya kitalált: sokan azt gyanították, hogy Gandalf sötét keze van a dologban. A mágus ugyan meglapult, és nappal sohasem mutatkozott, mégis tudták, hogy „ott kuksol a Zsáklakban”. Mindegy: akár az ő mesterkedései idézték elő a nagy eseményt, valamiféle ismeretlen célból, akár nem, annyi biztos volt, hogy Zsákos Frodó igenis visszamegy Bakföldre.
– Úgy van, ősszel elköltözöm – erősítette meg a hírt Frodó. – Megkértem Borbak Trufát, hogy keressen a számomra valami rendes üreget vagy netán egy szép kis házat.
Igazából Trufa segítségével már talált és meg is vásárolt egy vidéki házacskát Töbörlyukban, Bakvártól nem messzire. Samu kivételével mindenkinek azt mondta, hogy véglegesen ott akar letelepedni. Ezt az ötletet a keleti útirány adta: Bakföld ugyanis a Megye keleti határán terült el, és mivel ott töltötte a gyerekkorát, úgy gondolta, eléggé hihető lesz, hogy oda szeretne visszatérni.

Gandalf több mint két hónapig maradt a Megyében. Aztán egy este, június vége felé, nem sokkal Frodó terveinek végleges kialakulása után, váratlanul bejelentette, hogy másnap reggel eltávozik.
– Remélem, csak rövid időre – mondta. – De szeretném átlépni a déli határt, hogy híreket kapjak, ha tudok. Már eddig is túl sokat ültem tétlenül.
Látszólag gondtalanul beszélt, de Frodónak úgy rémlett, mintha nagyon is aggódna.
– Történt valami? – kérdezte.
– Azt éppen nem mondanám, de hallottam valamit, ami nyugtalanít és szeretnék utánajárni. Ha aztán szükségesnek látnám, hogy mégis rögtön útnak indulj, azonnal visszajövök, vagy legalábbis értesítelek. Addig is, tarts ki a terved mellett, csak vigyázz, ha lehet, még jobban, főleg a Gyűrűre. Szeretném még egyszer nyomatékosan hangsúlyozni: ne használd!
Hajnalban elment.
– Lehet, hogy hamarosan megjövök – mondta. – A búcsúünnepségről semmiképpen se fogok elkésni. Azt hiszem, mégiscsak szükséged lesz rám az Úton.
Frodó eleinte nem tudott megnyugodni, és sokat törte a fejét, hogy vajon miket is hallhatott Gandalf, de aggodalmai lassacskán elszunnyadtak, és a szép időben megfeledkezett minden gondjáról-bajáról. A Megyében régóta nem láttak ilyen gyönyörű nyarat, sem pedig ilyen gazdag őszt: a fák roskadoztak az almától, a kaptárak megteltek mézzel, a búza meg nagyra nőtt és a kalásza dús volt.
Már jól benne jártak az őszben, amikor Frodó ismét aggódni kezdett Gandalf miatt. Lassacskán vége lett a szeptembernek, és még mindig nem érkezett hír felőle. A születésnapi ünnepség meg a költözködés már nem volt messze, és Gandalf nem jött meg, nem is üzent. A Zsáklakban egyre nagyobb lett a sürgés-forgás. Frodó néhány barátja is odaköltözött, hogy segítsen a csomagolásban: köztük Bögyös Fredegár és Boffin Folkó, no és persze a két legközelebbi jó barát, Tuk Pippin meg Borbak Trufa. Közös erővel sikerült az egész házat felforgatniuk.
Szeptember huszadikán útnak indult két ekhós szekér, hogy a Borbuggyan hídján át Frodó új bakföldi otthonába szállítsa az el nem adott bútorokat és egyéb ingóságokat. Másnap Frodó már nagyon türelmetlen volt, és szüntelenül leste Gandalfot. Csütörtökön, a születése napján, éppen olyan szép, derűs időre ébredtek, mint annak idején, amikor Bilbó rendezte meg a maga híres ünnepségét. Gandalf még mindig nem jelentkezett. Este Frodó megtartotta a búcsúlakomát, a legszűkebb körben: csak ő maga és négy segítője vett részt rajta, de nyugtalan maradt, nem oszlott el a rosszkedve. Erősen nyomta a szívét, hogy most már rövidesen el kell válnia fiatal barátaitól. Maga sem tudta, hogyan mondja meg nekik az igazat.
A négy fiatal hobbit azonban széles jókedvében volt, és a vacsora Gandalf távolléte ellenére is nagyon vidáman zajlott. Az ebédlőben ugyan semmi se maradt az asztalon meg a székeken kívül, de az étel jó volt, és finom bort ittak hozzá: a Tarisznyádi-Zsákosékkal kötött adásvételi szerződés értelmében a borpince tartalmát nem kellett átengedni.
– Hogy a többi holmimmal mi lesz, ha T.-Zs.-ék ráteszik a mancsukat, azt nem tudom: de ez legalább jó helyre kerül! – mondta Frodó, kiürítve a poharát. Ezzel a nemes ókertinek az utolsó cseppje is elfogyott.
Miután sok dalt énekeltek és sok közös emléküket felelevenítették, Bilbó születésnapjáról is megemlékeztek egy pohárköszöntőben, és szokás szerint együtt ittak Bilbó meg Frodó egészségére. Aztán kimentek egy kicsit a friss levegőre, elnézték a csillagokat, és végül nyugovóra tértek. Az ünnepségnek vége lett, és Gandalf még mindig nem jött meg.

Másnap reggel felpakolták a maradék poggyászt egy harmadik szekérre. Ennek Trufa lett a gazdája, és el is hajtott Pufival (azaz Bögyös Fredegárral).
– Előremegyünk befűteni, hogy ne legyen olyan hideg a ház – mondta Trufa. – No, viszontlátásra... holnapután, ha közben el nem alszol az úton!
Ebéd után Folkó hazament, de Pippin ott maradt. Frodó nyugtalan volt, aggódott, hiába leste Gandalf lépteinek a neszét. Elhatározta, hogy vár, amíg leszáll az este. Ha Gandalf azután érkezik, és sürgős mondanivalója van, nyilván Töbörlyukra siet – talán még előbb is ér oda, mint ő. Frodó ugyanis gyalog akart elindulni. Úgy tervezte kedvtelésből, meg hogy még egyszer utoljára jól megnézze magának a Megyét –, hogy komótosan sétálva teszi meg az utat Hobbitfalvától a bakvári révig.
– Edzésnek se lesz rossz – mondta, a félig kiürített előtér poros tükrébe pillantva. Már jó ideje nem volt komolyabb gyalogtúrán, és elég nyamvadtnak találta a tükörképét.
Ebéd után megjelentek Tarisznyádi-Zsákosék: Lobélia és homokszín hajú fia, Lothó – Frodó nem csekély bosszúságára.
– Végre a miénk! – mondta Lobélia, alighogy betette a lábát. Ez a megjegyzés nem felelt meg éppen az udvariasság követelményeinek, sőt, szigorúan véve a valóságnak sem, mert az adásvételi szerződés csak éjfélkor lépett érvénybe. De Lobéliának talán mégis meg lehet bocsátani: hetvenhét évvel tovább kellett várnia Zsáklakra, mint egykor remélte, és most már százéves volt. Elég az hozzá, beállított, nehogy bármit is elvigyenek, aminek kifizette az árát, azonkívül a kulcsokat is követelte. Sokáig tartott, amíg sikerült eleget tenni az óhajainak, tudniillik, részletes leltárt hozott magával, és sorra ellenőrzött minden egyes tételt. Végül eltávozott Lothóval meg a tartalék kulccsal, miután ígéretet kapott, hogy a másik kulcsot majd leadják Csavardiéknál a Zsákvég utcában. Ezt is prüszkölve vette tudomásul, mint aki nagyon is fel tudja tételezni Csavardiékról, hogy az éjszaka folyamán kifosztják az egész üreget. Frodó még teával sem kínálta meg.
De ő maga azért megteázott a konyhában, Pippinnel és Csavardi Samuval. Már korábban közhírré tették, hogy Samu is elmegy Bakföldre „segíteni Frodó úrnak, meg a kertecskéjét gondozni”: ezt a megállapodást a Tata is jóváhagyta, bár csak igen sovány vigaszt talált benne, ha arra gondolt, hogy Lobélia lesz a szomszédja.
– Hát ez volt a Zsáklakban az utolsó korty teánk! – mondta Frodó, hátratolva a székét. A mosogatnivalót otthagyták Lobéliának. Pippin és Samu fogta a három hátizsákot, és kivitte a bejárat elé. Aztán Pippin még járt egyet a kertben, utoljára. Samu eltűnt.

Lement a nap. A Zsáklak mélabúsan, kietlenül, kopáran álldogált a homályban. Frodó még egyszer bejárta a kedves szobákat, elnézte, amint a falakon lassanként kihuny az alkonyat fénye, és árnyékok kúsznak elő a sarkokból. Kiment, lassan leballagott a kerti ösvényen a kapuhoz, aztán tovább is egy kicsit a Zsákdomb úton. Félig-meddig azt remélte, hátha mégiscsak szembejön vele Gandalf a homályban.
Az ég tiszta volt, felragyogtak a fényes csillagok.
– Szép éjszaka lesz – mondta Frodó fennhangon. – Nem rossz kezdet. Járni van kedvem. Nem bírom már ezt a lődörgést. Indulnom kell: Gandalf majd utánam jön. – Megfordult, hogy visszamenjen a házhoz, de hirtelen megállt, mert hangokat hallott a Zsákvég utcából, nem messze a saroktól. Az egyik hang kétségkívül a Tatáé volt, a másik idegen, és valahogy kellemetlen. Frodó nem értette, hogy mit mond, de hallotta a Tata válaszait, amelyek elég élesen hangzottak. Úgy látszik, fel volt paprikázva.
– Nem, Zsákos úr elment. Ma délelőtt, az én Samu fiam meg vele ment: legalábbis, a holmiját elvitte. Úgy van, ha mondom: mindent eladott, és elment. Hogy miért? Hát ahhoz énnekem semmi közöm, és magának se. Hová? Lássa, ez nem titok. Bakvárra költözött, vagy valahová arrafelé. Hát igen: nem épp a szomszédba. Én még sose voltam olyan messzire, furcsa népek élnek ott Bakföldön. Nem, semmi üzenetet nem hagyott. Jóccakát!
Távolodó lépések hallatszottak a lejtőről. Frodó maga sem tudta, miért, de örült, hogy nem közelednek. „Elegem van a sok kíváncsiságból meg kérdezősködésből – gondolta. – Mindenbe beleütik az orrukat!” Kedve lett volna odamenni, megkérdezni a Tatától, hogy ki volt az érdeklődő, de aztán jobb belátásra jutott (vagy rosszabbra), sarkon fordult, és gyorsan visszament a Zsáklakhoz.
Pippin a hátizsákján ült a bejárat előtt. Samu nem volt ott. Frodó belépett a sötét házba.
– Samu! – kiáltotta. – Samu! Indulás!
– Megyek, Frodó úr! – hangzott a válasz valahonnan a mélyből, majd hamarosan megjelent Samu is, a száját, törülgetve. Épp a söröshordónak mondott búcsút a pincében.
– Minden rendben, Samu? – kérdezte Frodó.
– Rendben, uram. Most már mindent elbírok egy darabig.
Frodó behúzta és bezárta a kerek ajtót, a kulcsot pedig odaadta Samunak.
– Nesze, Samu, fuss vele hazáig – mondta. – Aztán gyere utánunk a Zsákvégen át, amilyen gyorsan csak tudsz: majd odalent találkozunk a réteken túl, a kerítéskapunál, ahol kiérni az útra. Ma este nem vágunk át a falun. Sok itt a fülelés meg a szimatolás.
Samu teljes gőzzel elnyargalt.
– Na, végre nekivághatunk! – mondta Frodó. Vállukra lendítették a zsákokat, fogták a botjaikat, és a ház sarkán túl a Zsáklak nyugati oldalára kerültek. – Isten veled! – mondta Frodó, a sötét és néma ablakokra pillantva. Búcsút intett, aztán sarkon fordult, és (Bilbó példáját követve, bár ezt nem tudta) Pippin után sietett a kerti ösvényen. Lent, ahol alacsonyabb volt a sövény, átugrották, és elindultak a réteken, alakjukat felitta a sötétség, mintha csak a szél zizegne a fűben.

A domb nyugati lejtőjének aljában elértek a kerítéskapuhoz, amely egy keskeny útra nyílt. Itt megálltak, megigazították a hátizsákok szíjait. Nemsokára megjelent Samu is, szapora ügetésben, fújtatva-csörtetve, nehéz batyuját jó magasra felhúzta, fején meg csúcsos, formátlan posztózsák volt, amit ő kalapnak nevezett. A homályban könnyen össze lehetett volna téveszteni egy törppel.
– Fogadni mernék, hogy nekem adtátok a legnehezebb cipelnivalót – mondta Frodó. – Szívből sajnálom a csigákat, és egyáltalán, mindenkit, aki a hátán viszi a házát.
– Én még sokat elbírnék, Frodó úr. Az én csomagom igazán könnyű – ajánlotta fel a szolgálatait Samu. Nagyra volt a teherbírásával, de persze füllentett.
– Szó se lehet róla, Samu! – mondta Pippin. – Nem árt meg neki. Csakis azt tettük a zsákjába, amit kívánt. De az utóbbi időben elpuhult egy kicsit, majd ha lead valamicskét a súlyából, az se lesz olyan nehéz, amit a hátán cipel.
– Ne bánts egy öreg hobbitot! – nevetett Frodó. – Biztos vagyok benne, hogy még mielőtt Bakföldre érünk, olyan sovány leszek, mint a fűzfavessző. De az előbb butaságot mondtam. Az a gyanúm, Samu, hogy többet cipelsz, mint amennyi a részed volna, és a legközelebbi csomagoláskor meg is nézem. – Felvette a botját. – No, mindnyájan szeretünk járkálni a sötétben – mondta –, hát akkor rajta: egy-két mérfölddel könnyebben elbánunk lefekvés előtt.
Egy kis ideig nyugat felé haladtak az úton. Aztán letértek róla, bal kéz felé fordultak, és csöndben mentek tovább megint a mezőn. Libasorban, sövények mentén, pagonyok szélén, és az éjszaka feketesége beburkolta őket. Sötét köpenyükben éppoly láthatatlanok voltak, mintha varázsgyűrűt viseltek volna. Mivel pedig hobbitok voltak, és csendben akartak maradni, még egy hobbit-fül se hallotta volna meg őket. Sőt, a mezők és ligetek vadon élő teremtményei is alig neszeltek föl a lépteikre.
Megtettek egy kis utat, majd egy keskeny pallón átkeltek a víz fölött, Hobbitfalvától nyugatra. Itt a folyó még csak ide-oda tekeredő fekete szalag volt, fölébe hajló égerfákkal szegélyezve. Még egy-két mérföld déli irányban: és gyorsan átvágtak a Borbuggyan hídjától idáig vezető úton, most már Tukföldön jártak, és délkelet felé kanyarodva célba vették a Zöld Dombságot. Az első lejtőkön felfelé kapaszkodva visszanéztek, és látták a távoli Hobbitfalva lámpáit, ahogy a Víz szelíd völgyében villódznak. A falu hamarosan eltűnt a sötét vidék hajlataiban: azután Morotva következett, szürke állóvize mellett. Mikor az utolsó tanya fénye is messze elmaradt mögöttük, Frodó a fák közül kikandikálva hátrafordult, és búcsút intett.
– Ki tudja, lenézek-e még egyszer ebbe a völgybe – mondta csöndesen.
Vagy háromórai járás után megpihentek. Tiszta, hűvös, csillagfényes éjszaka volt, de a dombok lejtőin füstszerű ködfoszlányok kúsztak felfelé a folyók és lapályok felől. Fejük fölött lengén öltözött nyírfák inogtak a könnyű szélben, fekete hálót rajzolva a sápadt égboltra. Megvacsoráztak, nagyon szerényen (hobbit-fogalmak szerint), aztán mentek tovább. Nemsokára egy keskeny úthoz értek, amely fel-alá hullámzott előttük, szürke sáv a feketeségben: ez vezetett Erdőcsátra, Tönkösre és a bakvári révhez. A Vízvölgyben vált el a főúttól, felfelé kapaszkodva, majd a Zöld Dombság peremén kanyarodott tovább, míg a Keleti Fertályban el nem érte a Bozótos vadonát. Aztán egy mélyen bevágott ösvényre jutottak, magas fák közé, amelyeknek száraz levelei halkan zizegtek az éjszakában. Nagyon sötét volt. Eleinte még beszélgettek, vagy csendesen dúdoltak együtt valami nótát, hiszen most már nem kellett tartaniuk a kíváncsi fülektől. Aztán csak szótlanul baktattak, és Pippin kezdett elmaradozni. Végül egy meredek kaptató aljában, mielőtt nekivágtak volna, megállt és nagyot ásított.
– Olyan álmos vagyok, hogy mindjárt hanyatt esem az úton – mondta. – Ti talán állva akartok aludni? Mindjárt éjfél.
– Azt hittem, szeretsz a sötétben sétálni – felelte Frodó. – De nem olyan sietős. Trufa holnaputánra vár bennünket, addig még van majdnem két napunk. Mihelyt alkalmas helyet találunk, megpihenünk.
– Nyugat felől fúj a szél – mondta Samu. – Ha átmegyünk ennek a dombnak a túlsó oldalára, ott biztosan akad valami kellemes, védett zugocska. Itt valahol előttünk egy száraz fenyőerdőnek kell lennie, ha jól emlékszem. – Samu húszmérföldnyi körzetben igen jól ismerte Hobbitfalva vidékét, de ennél messzebbre nem terjedt a földrajztudománya.
Nem sokkal a dombtetőn túl elérték a fenyőligetet. Letértek az útról, behatoltak a fák közti mély gyantaszagú sötétségbe, és száraz gallyakat meg tobozokat gyűjtöttek a tábortűzhöz. Nemsokára vígan pattogtak a lángok egy nagy fenyőfa tövében, elüldögéltek körülötte, amíg erőt nem vett rajtuk az álmosság. Akkor a nagy fa gyökérzetének egy-egy zugában leheveredtek, maguk köré csavarták köpenyeiket és takaróikat, és máris aludtak, mint a bunda. Őrködni nem őrködött senki, egyelőre még Frodó sem tartott a veszélytől, hiszen még a Megye szívében voltak. Mikor a tűz elhamvadt, néhány élőlény odamerészkedett, és szemügyre vette őket. Egy róka, aki ügyes-bajos dolgainak intézése közben vágott át az erdőn, jó néhány percig álldogált és szimatolt körülöttük.
„Hobbitok! – gondolta magában. – Megáll az ész! Sok furcsaságról hallottam már ezen a vidéken, de olyat meg nemigen hallottam, hogy egy hobbit a szabadban aludjon, fa alatt. Itt meg hárman vannak! E mögött lennie kell valaminek: nem mindennapi eset.” Tökéletesen igaza volt, de a különös jelenség magyarázata később se jutott el hozzá.

Fátyolos, nyirkos reggelre virradtak. Frodó ébredt elsőnek: megállapította, hogy egy gyökér lyukat fúrt a hátába, nyaka pedig egészen merev. „Kellemes kis gyalogtúra! Mért nem választottam inkább a szekeret? – füstölgött magában, mint máskor is, a kirándulások elején. – És a jó puha tollas ágyaim most már Tarisznyádi-Zsákosék tulajdonát képezik! Inkább efféle fagyökereket kívánok nekik.” Kinyújtóztatta tagjait.
– Hobbitok, ébresztő! – kiáltotta. – Itt a gyönyörű reggel.
– Mi a gyönyörű benne? – kérdezte Pippin, s fél szemmel kikandikált a takaró széle fölött.
– Samu! Fél tízre kérem a reggelit! A fürdővíz már elég meleg?
Samu felugrott, egy kissé még kábultan. – Nem, uram, a fürdővíz még nincs kész – mondta.
Frodó lerángatta Pippinről a takarókat, meghengergette a barátját, aztán elsétált az erdőszélig. Keleten piros golyóként emelkedett a nap a ködökből, amelyek vastagon lepték a világot. Az aranypiros fénnyel színezett őszi fák mintha gyökértelenül úsztak volna valami párás tengeren. Kevéssel lejjebb, balra, az út meredeken lejteni kezdett, és eltűnt egy mélyedésben.
Mire visszament, Samu és Pippin már megrakta a jókora tüzet.
– A víz! – kiáltotta Pippin. – Hol a víz?
– Nem hordok vizet a zsebemben – mondta Frodó.
– Azt hittük, vízért mentél – csóválta meg a fejét Pippin, miközben buzgón rakosgatta kifelé az ennivalót meg a csészéket. – Akkor talán most indulhatnál érte.
– Ti is jöhettek – mondta Frodó –, és hozzátok az összes kulacsokat. – A domb aljában patak folyt. Egy kiugró szürke kőnél kis vízesés keletkezett: itt megtöltötték kulacsaikat meg a vizeskannát. A víz jéghideg volt: köpködve, prüszkölve mosták meg arcukat és kezüket.
Mire megreggeliztek és újra összecsomagoltak mindent, már elmúlt tíz óra, látszott, hogy szép meleg napjuk lesz. Elindultak lefelé a lejtőn, átkeltek a patakon, ahol az út alábukott, aztán jött a következő lejtő meg a többi domboldal, le és fel, most már kezdték súlyos tehernek érezni a köpenyt, takarókat, vizet, ennivalót meg a többi felszerelést.
Az aznapi menetelés izzasztó és fárasztó munkának ígérkezett. De néhány mérföld után az út abbahagyta a fel-alá hullámzást: cikcakkos vonalat rajzolva, ráérősen kapaszkodott fel egy meredek magaslatra, aztán nekikészülődött, hogy még egyszer utoljára aláereszkedjen. Látták maguk előtt a lapályt, kis facsoportokkal pettyezve, amelyek a távolban beleolvadtak az erdőség barna derengésébe. A Borbuggyan irányába néztek, a messzire elnyúló bozótos fölött. Odalent úgy tekeredett az út, mint egy darab spárga.
– Megy, megy az út, meg nem áll – mondta Pippin –, de én nem bírok lépést tartani vele, amíg ki nem pihenem magam. Itt az ideje, hogy megebédeljünk. – Leült a domboldalban, az út szélén, és elnézte kelet felé a páralepte tájat: a túlsó peremén lehet a Folyó, ott ér véget a Megye, ahol egész életét töltötte. Samu szótlanul állt mellette. A szeme karikára meredt – sose látott vidék tárult fel előtte, új látóhatár.
– Tündék is laknak abban az erdőben ott? – kérdezte végül.
– Tudtommal nem – felelte Pippin. Frodó nem szólt semmit. Ő is az utat követte szemmel, kelet felé, mintha még sohase látta volna. Hirtelen megszólalt, s mintha önmagához beszélne, fennhangon, de lassan mondta:

 

Indul a küszöbről az Út:
  ha nem vigyázok, elszelel,
felkötöm én is a sarút,
  gyerünk utána, menni kell,

utak találkozása vár,
  futok, a lábam bizsereg –
csak ott lehetnék végre már!
  Aztán hová? Ki mondja meg?

 

– Ez mintha az öreg Bilbó egyik versezete volna – mondta Pippin. – Vagy talán a saját agyszüleményed? Nem hangzik valami biztatóan.
– Nem tudom – felelte Frodó. – Csak úgy eszembe jutott, mintha én magam költeném, de lehet, hogy már nagyon régen hallottam: Az biztos, hogy erősen emlékeztet Bilbóra, az utolsó évekből, mielőtt elment volna. Sokszor mondogatta, hogy csak egyetlen Út létezik, olyan, mint egy nagy folyó: minden küszöbön források fakadnak, azok táplálják, és minden ösvény belétorkollik. Mintha még ma is hallanám, amit mondott: „Veszélyes dolog kilépni az ajtón, Frodó. Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová. Tudod-e például, hogy ez az ösvény itt végül átvág a Bakacsinerdőn, ha pedig hagyod magad, elvisz egészen a Magányos Hegyig, vagy még messzebbre, még komiszabb helyekre?” Ezt odakint szokta mondani, a Zsáklak bejárata előtti ösvényen, főleg olyankor, ha hosszú sétáról jött haza.
– Hát engem sehová se fog elsodorni az Út, legalábbis a most következő egy óra leforgása alatt – mondta Pippin, s ledobta zsákját. A többiek követték példáját, lerakták csomagjukat a domboldalban, és kinyújtóztatták lábukat az útra. Pihentek, jól megebédeltek, aztán megint pihentek.
A nap már kezdett alászállni, és a táj délutáni fényben fürdött, amikor megindultak lefelé a dombról. Eddig egy árva lélekkel se találkoztak az úton. Itt sose jártak valami sokan, a szekerek nemigen bírták az utat, és a Bozótos felé különben is kicsi volt a forgalom. Talán egy óra hosszat bandukoltak már, amikor Samu egyszerre csak megállt, mintha fülelne valamire. Most sík terepen voltak, az út hosszas kanyargások után egyenesen vágott neki a füves mezőnek, amelyen itt-ott magas fák álltak: a közeledő erdőség előőrsei.
– Úgy hallom, egy póni vagy egy ló jön mögöttünk az úton – mondta Samu.
Hátranéztek, de a kanyarulat miatt nem láthattak messzire.
– Talán Gandalf – mondta Frodó, de nem nagy meggyőződéssel: valami azt súgta neki, hogy nem így áll a dolog, és hirtelen az az érzése támadt, hogy jobb lesz elbújni a lovas elől.
– Talán nincs sok értelme – mentegetőzött –, de valahogy nem szeretném, ha meglátnának az úton... akárki jön is erre. Unom már, hogy minden lépésemet figyelik és tárgyalgatják. Ha pedig Gandalf lenne az – tette hozzá rövid tűnődés után –, legalább meglepjük egy kicsit, büntetésből, hogy annyit késett. Gyertek, tűnjünk el!
Két társa futva letért az útról, bal felé, egy kis mélyedésbe. Itt hasra vágódtak. Frodó még tétovázott egy pillanatig: a kíváncsiság vagy valami más birkózott benne a vággyal, hogy el kéne bújni: A patadobogás közelebb jött. Frodó még idejében levetette magát a mély fűbe, egy fa mögött, amelynek árnyéka az út fölé terült. Aztán felemelte a fejét, és óvatosan kileselkedett az egyik nagy gyökér fölött.
A kanyarban feltűnt egy fekete ló: nem afféle hobbit póni, hanem igazi, nagy ló, rajta pedig egy nagydarab ember, meggörnyedve a nyeregben, nagy, csuklyás fekete köpenyben: csak a csizmája meg a kengyele látszott, arca árnyékban maradt, láthatatlanul.
Amikor a fához ért, és egy vonalba került Frodóval, a ló megállt. A lovas szinte mozdulatlanul ült, fejét lehajtva, mintha fülelne. Csuklyája alól valami szuszogásféle hallatszott: mint amikor az ember szimatolva próbál elkapni egy illanó szagot, feje hol jobbra, hol balra fordult, az út széle felé.
Frodót hirtelen valami különös félelem fogta el: csak fel ne fedezzék, eszébe jutott a Gyűrű. Alig mert lélegezni, és mégis, annyira szerette volna kihúzni a zsebéből, hogy a keze lassan megmozdult. Gandalf tanácsa most oktalanságnak tetszett. Hiszen Bilbó is használta a Gyűrűt. „És különben is, egyelőre még a Megyében vagyok”, gondolta Frodó miközben ujjai megérintették a láncot, amelyen a Gyűrű függött. Ebben a pillanatban a lovas kiegyenesedett, és megrántotta a gyeplőt. A ló elindult, eleinte lassan, majd szapora ügetésre váltott át.
Frodó az út széléig kúszott, onnan figyelte a lovast, amíg el nem tűnt a messzeségben. Nem mert volna megesküdni rá, de úgy rémlett, hogy az utolsó pillanatban, mielőtt nyoma veszett volna, a ló hirtelen letért az útról, és befordult jobbra a fák közé.
Hát ez bizony nagyon különös és nyugtalanító, mondta magában Frodó, miközben visszament a társaihoz. Pippin és Samu ott maradt fekve a fűben, úgyhogy nem láttak semmit, Frodó tehát beszámolt nekik a lovasról és furcsa viselkedéséről.
– Nem tudom, miért, de biztosra vettem, hogy engem keres, vagy utánam szimatol, abban is biztos voltam, hogy nem szeretném, ha felfedezne. Ilyet eddig még sose láttam vagy éreztem a Megyében.
– De hát mit akarhatnak tőlünk a Nagyok? – kérdezte Pippin. – És mit kereshetett errefelé ez az alak?
– Nem ő az első ember, aki felbukkant a vidéken – felelte Frodó. – Úgy tudom, lent a Déli Fertályban már volt egy-két összeütközés a Nagyokkal. De ilyenről, mint ez a lovas, még sose hallottam. Csak tudnám, honnan jöhetett.
– Bocsánat, Frodó úr – szólt közbe váratlanul Samu –, én tudom, hogy honnét jött. Fekete lovas, ugye: hát akkor Hobbitfalváról, hacsak nincsenek többen is. És azt is tudom, hogy hová igyekszik.
– Micsoda?! – kérdezte Frodó meghökkenve, és tágra meredt szemmel nézett rá. – Mért nem szóltál már előbb?
– Csak most jutott eszembe, uram. Mert tudod, az úgy volt, hogy amikor tegnap este visszamentem a kulccsal az üregünkbe, azt mondja nekem az én öregem: „Hé, Samu – aszongya –, azt hittem, már reggel elmentél Frodó úrral. Volt itt egy furcsa figura, zsáklaki Zsákos urat kereste, épp az imént. Mondtam neki, keresse Bakvár felé. Nem mintha nagyon tetszett volna az ábrázatja. Úgy beszélt, mint akiben fő a méreg, amikor megmondtam neki, hogy Zsákos úr egyszer s mindenkorra elbúcsúzott a régi otthonától. Valósággal sziszegett, bizonyisten. Szinte beleborzongtam.” És miféle szerzet volt? – kérdem a Tatától.” Nem tudom – aszongya –, de hogy nem hobbit, az biztos. Nagy volt és fekete, úgy hajolt fölibém. Gondolom, a Nagyok közül való, messze földről. Furcsán beszélt.”
Nem maradhattam tovább, hogy végighallgassam, mert már vártatok rám, meg aztán úgy gondoltam, nem is olyan érdekes. A Tata már nagyon öreg, a szeme se jó, és különben is, majdnem sötét volt már, amikor ez a fickó feljött a dombra, aztán ott találta a Zsákvég utca végében, ahová kijött az öreg egy kis levegőt szippantani. Remélem, uram, nem csinált semmi rosszat, meg én sem.
– Nem, a Tatát nem lehet hibáztatni – mondta Frodó. – Az az igazság, hogy magam is hallottam, amikor egy idegennel beszélgetett, aki utánam érdeklődött, és majdnem oda is mentem megkérdezni, hogy ki volt az: Kár, hogy nem mentem, vagy hogy te nem szóltál előbb. Jobban vigyáztam volna az úton.
– Azért lehet, hogy ennek a lovasnak semmi köze ahhoz az idegenhez, aki a Tatával beszélt –, vélte Pippin. – Úgy jöttünk el Hobbitfalváról, hogy senki se látott, nem hiszem, hogy a nyomunkba eredhetett volna.
– No és az a szimatolás, uram? – kérdezte Samu. – Meg aztán a Tata azt mondta, hogy fekete pofája volt.
– Kár, hogy nem vártam meg Gandalfot – dünnyögte Frodó. – De lehet, hogy úgy még rosszabb lett volna.
– Miért, tudsz, vagy sejtesz valamit erről a lovasról? – kérdezte Pippin, aki elkapta a szavait.
– Nem tudok semmit, találgatni meg nem akarok – felelte Frodó.
– Jól van, pajtás! Egyelőre csak tartsd meg a titkodat, ha már olyan rejtélyes akarsz lenni. De addig is, mit csináljunk? Igazán jólesne egy falat étel meg egy korty ital, de valahogy az az érzésem, hogy jobb, ha most odébbállunk. Ahogy ezekről a szimatoló lovasokról meg a láthatatlan orrukról meséltél, egy kicsit ideges lettem.
– Igen, szerintem is jobb, ha továbbmegyünk – mondta Frodó –, de nem az úton... hátha visszajön a lovas, vagy egy másik jön utána. Jó darabot meg kéne még tenni a mai napon. Messze van Bakföld.

A fák árnyéka hosszú, keskeny csíkokban vetődött a fűre, amikor újra felkerekedtek. Most egy kőhajításnyira maradtak az úttól, bal oldalt, és amennyire csak lehetett, igyekeztek úgy haladni, hogy onnan senki se láthassa meg őket. Ez eléggé nehezükre esett, mert a fű erős volt, csupa szívós csomó, a talaj egyenetlen, a fák pedig kezdtek megsűrűsödni, és akadályozták a járást.
Hátuk mögött a vörös nap már lenyugodott a dombok közé, és lassacskán beesteledett, mire visszatértek az útra, amely eddig néhány mérföldön át egyenesen húzódott a messzire elnyúló sík terepen. Itt balra fordult, és leereszkedett a Jég-lapályra, Tönkös felé, egy elágazódás azonban jobbra kanyarodva nekivágott az évszázados tölgyek erdejének, Erdőcsát irányában.
– Ez itt a mi utunk – mondta Frodó.
Nem messze az útelágazástól egy hatalmas, korhadt fához értek: még élt, és a réges-rég letöredezett ágak csonkjai körül leveleket is hajtott, a belseje azonban üres volt, és ha megkerülték az út felől, a másik oldalán egy nagy odú nyílott. A hobbitok bebújtak, és letelepedtek a sűrű avarból, eltaplósodott fából egybetapadt padozatra. Pihentek egy kicsit, ettek is valamicskét, közben halkan beszélgettek, és időnként elhallgattak, a fülüket hegyezték.
Már leszállt az este, amikor kibújtak, és visszamerészkedtek az útra. Az ágak közt nyugati szél sóhajtozott. Hallották a levelek suttogását. Kis idő múlva az út nem nagyon meredeken, de kitartóan lejteni kezdett a homályban. Előttük, az egyre sötétedő keleti égbolton egy csillag jött fel a fák fölé. Most egymás mellett haladtak, lépést tartva, védekezésül a balsejtelmek ellen. Egy idő múlva, amikor az égen elszaporodtak és fényesebbek lettek a csillagok, valahogy megszabadultak rossz érzéseiktől, és már nem füleltek állandóan, hogy mikor hangzik fel a patadobogás. Halkan dúdolni kezdtek, ahogy a hobbitok szokták, ha együtt gyalogolnak, főleg este, amikor már közel az otthon. A legtöbb hobbit ilyenkor vacsorára vagy lefekvésre szólító dalt szokott fújni, ezek a hobbitok azonban egy menetnótát zümmögtek (amelyben azért persze a vacsora meg az ágy se maradt említetlen). A szöveget Zsákos Bilbó írta egy régi dallamra, amely öreg volt, mint az ország útja, ő tanította meg rá Frodót, amikor együtt kóboroltak a Vízvölgy ösvényein, és a Kalandról beszélgettek.

 

A kandallóban ég a láng,
van ágyunk és meleg tanyánk,
de untig bírja még a láb,
sarkantyúnk a kíváncsiság,
találni egy fát, egy zugot,
amiről senki sem tudott.
  Szikla, erdő, lomb, virág,
  csak tovább! csak tovább!
  Hegy és víz az ég alatt,
  itt marad! itt marad!

Találhat, aki jól kutat,
rejtett kaput vagy új utat,
talán ma észre sem veszi,
de holnap biztos megleli,
s a titkos ösvény mind övé
a Hold felé, a Nap felé.
  Alma, tüske, kék bogyó,
  menni jó! menni jó!
  Kavics, patak és homok,
  hagyjatok! hagyjatok!

Hát szerbusz, édes otthonunk:
a nagyvilág vár, búcsúzunk.
De egyszer majd bealkonyul,
és fent a csillag mind kigyúl.
Akkor majd szerbusz, nagyvilág:
otthon már vetve van az ágy.
  Felhők, ködök, éjszakák,
  nincs tovább! nincs tovább!
  Lámpa, tűz és vacsora:
  csak haza! csak haza!

 

A dal véget ért. – De hol van az a vetett ágy! – mondta Pippin hangosan.
– Csitt! – szólt rá Frodó. – Mintha megint lódobogást hallanék.
Azonnal megálltak, füleltek, és úgy elnémultak, mint a fák árnyéka. Valóban lódobogás hallatszott az útról, elég messze a hátuk mögött, de halk neszét tisztán elhozta a szél. Gyorsan és nesztelenül letértek az útról, és beszaladtak a tölgyek közt ásítozó sötétebb árnyékba.
– Ne menjünk nagyon messzire! – mondta Frodó. – Nem akarom, hogy meglássanak, de kíváncsi vagyok rá, vajon ez is egy olyan Fekete Lovas-e?
– Jó – bólintott rá Pippin. – De ne feledd, hogy szimatol!
A lódobogás egyre közelebbről hallatszott. Már nem értek rá jobb rejtekhelyet keresni: beérték a fák alatti általános sötétséggel. Samu és Pippin lekuporodott egy nagy rönk mögé, Frodó pedig visszaosont néhány lépésnyit, hogy közelebb legyen az úthoz, amely fakón, szürkén derengett: mintha egy kialvó lámpa vetne halvány fénycsíkot az erdőbe. Fölötte, a homályos égen sűrűn pislogtak a csillagok, de a hold nem látszott.
A paták dobogása abbamaradt. Frodó kimeresztette a szemét, és látta, hogy két fa között, ahol világosabb volt, áthalad valami feketeség, aztán megáll. Mintha egy ló fekete árnyékát vezetné egy kisebb fekete árnyék. Ez a fekete árnyék most nem messzire állt attól a helytől, ahol a hobbitok letértek az útról, és ide-oda hajladozott. Frodónak úgy rémlett, mintha megint azt a szimatoló hangot hallaná. Az árnyék lehajolt a földre, majd kúszva megindult Frodó felé.
Frodót megint elfogta a kísértés, hogy ujjára húzza a Gyűrűt: ezúttal még erősebben, mint előzőleg. Oly erősen, hogy meg se gondolta, mit csinál, és máris a zsebében kotorászott. De ebben a pillanatban valami egészen másféle nesz hallatszott: mintha énekszóval vegyes nevetés volna. Csengő hangok szálltak hol elhalkulva, hol felerősödve a csillagfényes éjszakában. A fekete árnyék kiegyenesedett, és visszavonult. Felkapott az árnyék-lóra, aztán mintha az úton keresztülvágva eltűnt volna a túloldali sötétségben. Frodó fellélegzett.
– Tündék – fakadt ki Samu, rekedten suttogva. – Tündék, Frodó úr! – Már-már kiugrott a fák közül, úgy rohant volna a hangok felé, ha vissza nem húzzák.
– Bizony, tündék – mondta Frodó. – A Bozótosban néha találkozik velük az ember. A Megyében nincs tanyájuk, de azért tavasszal és ősszel errefelé is járnak, elhagyva a Toronydombokon túl elterülő távoli hazájukat. Hálás vagyok nekik ezért a szokásukért! Ti nem láttátok, de a Fekete Lovas éppen itt állt meg, és már kúszott is felénk, amikor felhangzott az ének. Mihelyt meghallotta a hangokat, elillant.
– És a tündék? – kérdezte Samu, aki izgalmában egyáltalán nem törődött a lovassal. – Odamehetünk hozzájuk, megnézhetjük őket?
– Hallgass csak! Errefelé jönnek – mondta Frodó. – Mi csak itt maradunk és várunk.
Az énekszó közelebb jött. Egy csengő hang most túlszárnyalta a többit. A Szép tünde-nyelven énekelt, amelyből Frodó nem sokat értett, a többiek pedig semmit. Mégis, a hobbitok fülében ezek a dallamos hangok mintha többé-kevésbé érthető szavakká formálódtak volna. Frodó ilyennek hallotta a dalt:

 

Fehér királynőnk! Asszonyunk,
  ott túl a Nyugat tengerén!
E fák közt vándorok vagyunk,
  de látjuk arcod, tiszta Fény!

Gilthoniel! Ó, Elbereth!
  Mily édes a lehelleted!
Téged idézünk szüntelen,
  itt túl a tágas tengeren.

Kezed nyomán csillagsereg
  virágzik: tarka hímű rét,
ezüstös szirmok fénylenek
  a Nagy Sötétben szerteszét!

Ó, Elbereth! Gilthoniel!
  E fák közt sem felejtjük el,
hogy milyen az a tiszta fény
  a messzi Nyugat tengerén.

 

A dal véget ért. – Ezek nemestündék! Elbereth nevéről énekeltek! – mondta Frodó álmélkodva. – Ők a Szépek népének is a legszebbjei, és csak nagyon ritkán láthatók a Megyében. Most már nem sokan maradtak itt Középföldén, a Nagy Tengertől keletre. Igazán csodálatos véletlen!
A hobbitok árnyékban ültek az út mellett. A tündék hamarosan feltűntek az úton: lefelé jöttek a völgybe. Lassan lépkedtek – a hobbitok látták a hajukon és a szemükben tündöklő csillagfényt. Lámpást nem hoztak magukkal, és mégis, ahogy jöttek, valami halvány világosság hullt a lábuk elé, olyasféle, amilyennel a felkelő hold vonja be a dombok gerincét, mielőtt kibukkanna mögülük. Most már csendben voltak, így haladtak el a hobbitok előtt, de az utolsó tünde megállt, visszanézett, és elnevette magát.
– Üdv, Frodó! – kiáltotta. – Látom, ma sokáig kimaradsz. Vagy talán eltévedtél? – Aztán kiáltott a többieknek, az egész csapat megállt, és odagyűlt.
– Hát ez igazán csodálatos! – mondták. – Három hobbit az erdőben, éjszaka! Ilyet azóta se láttunk, hogy Bilbó világgá ment. Mi a magyarázata?
– A magyarázat, ó, Szépek – mondta Frodó –, egyszerűen az, hogy úgy látszik, mi is arrafelé megyünk, amerre ti. Szeretek a csillagok alatt járni. De nagyon örülnék a társaságotoknak.
– Csakhogy minekünk nincs szükségünk a mások társaságára, a hobbitok pedig rettentő unalmasak! – nevettek a tündék. – És honnan tudod, hogy ugyanarra megyünk, mint ti, amikor azt se tudod, hogy merre megyünk?
– Ti pedig honnan tudjátok a nevemet? – vágott vissza Frodó.
– Tudunk mi sok mindent – felelték a tündék. – Régebben sokszor láttunk Bilbóval, csak ti talán nem láttatok bennünket.
– Kik vagytok, és ki az uratok? – kérdezte Frodó.
– Gildor vagyok – felelte a tündék vezetője, az, aki megszólította. – Gildor Inglorion, Finrod házának sarja. Száműzöttek vagyunk, népünk java része már réges-rég eltávozott, és mi sem időzünk már sokáig errefelé, mert nemsokára hazatérünk a Nagy Tengeren át. De népünknek egy része még mindig háborítatlanul él Völgyzugolyban. Ej, Frodó, mondd már el, hogy mit keresel itt. Hiszen látjuk, hogy rajtad a félelem árnyéka.
– Ó, Bölcsek népe! – vágott közbe izgatottan Pippin. – Beszéljetek nekünk a Fekete Lovasokról!
– Fekete Lovasokról? – kérdezték halkan a tündék. – Miért érdekelnek titeket a Fekete Lovasok?
– Mert a mai napon két Fekete Lovas eredt a nyomunkba, vagy talán csak egy lovas, de kétszer – mondta Pippin. – Épp az előbb tűnt el, a ti közeledésetekre.
A tündék nem válaszoltak rögtön, csak egymás közt váltottak néhány szót a maguk nyelvén. Végül Gildor a hobbitok felé fordult.
– Erről itt nem akarunk beszélni – mondta. – Úgy gondoljuk, jobb, ha most velünk jöttök. Nem szokásunk... de most az egyszer nem bánjuk, ha útitársaink lesztek, és velünk pihentek meg éjszakára, ha ti is úgy akarjátok.
– Ó, Szépek népe! Ekkora szerencsét nem is reméltem – mondta Pippin. Samu szóhoz sem jutott.
– Fogadd hálás köszönetemet, Gildor Inglorion – mondta Frodó meghajolva. – Elen sila lúmenn omentilmo: csillag ragyogta be találkozásunk óráját – tette hozzá a nemestündék nyelvén.
– Vigyázzatok, barátaim! – nevetett Gildor. – Titkokról egy szót se! Hiszen az óbeszéd egy kiváló tudósa áll előttetek. Bilbó jó tanítómester volt. Üdv, tündebarát! – mondta meghajolva Frodó felé. – Gyere át, a barátaiddal együtt, tartsatok velünk. Legjobb, ha középen haladtok, akkor nem maradtok el. Könnyen elfáradhattok, mielőtt megpihennénk.
– Miért? Hová mentek? – kérdezte Frodó.
– Ma éjszaka az Erdőcsát fölötti dombok erdőibe akarunk elérni. Jó néhány mérföldnyi járó út, de a végén megpihenhettek, és akkor kevesebb marad holnapra.
Ezzel elindultak, néma csendben, mintha árnyékok és halvány fények volnának: a tündék ugyanis (még sokkal inkább, mint a hobbitok) úgy tudtak járni, ha akartak, hogy semmi zajt nem csaptak, és a lábuk is nesztelenül taposta a földet. Pippin hamarosan elálmosodott, és egyszer-kétszer meg is botlott, de egy magas tünde, aki mellette haladt, mindig időben nyújtotta oda a karját, és megóvta az eleséstől. Samu úgy baktatott Frodó oldalán, mintha álmodna: arcán a félelem kifejezése elkeveredett az ámuldozó örömmel.
Kétoldalt egyre sűrűbb lett az erdő, a fák itt fiatalabbak voltak, és közelebb nőttek egymáshoz, mikor pedig az út alább ereszkedett, belesimulva egy dombhajlatba, a lejtőkön jobbról is, balról is megszaporodtak a tömött mogyoróbokrok. Végül a tündék letértek az útról. Jobb kéz felől a bozótban egy zöld dombgerinc húzódott szinte láthatatlanul, ennek az irányát követték ide-oda kanyarogva az erdős lejtőkön, egészen egy dombnyeregig, amely a magasból nézett le a folyó völgyének síkjára. Egyszerre csak kiértek a fák árnyékából, és egy tágas, füves térség szürkéllett előttük az éjszakában. Három oldalról erdők fogták közre, de kelet felé meredek lejtő következett, úgyhogy az aljában növő sötét fák csúcsai közvetlenül a lábuk alatt voltak. Lent, jó messzire, homályosan és laposan terült el az alföld a csillagok alatt. Közelebbről az Erdőcsát nevű falu egy-két lámpájának pislogó fénye látszott.
A tündék leültek a fűbe, és halkan beszélgettek egymással, úgy látszott, ügyet sem vetnek többé a hobbitokra. Frodó és társai beburkolóztak köpenyeikbe meg takaróikba, és mindinkább rájuk tört az álmosság. Telt-múlt az éjszaka, a völgyben kihunytak a lámpák. Pippin elaludt, párnául egy zöld kupacot választva.
Messze a Kelet magasában felragyogott a Remmirath, a Hálós Csillag, a vörös Borgil pedig, mint egy tüzesen izzó ékszer, lassan a párák fölé emelkedett. Aztán valami légáramlás minden párát elfújt, mint a fátylat, és a világ peremére támaszkodva felbukkant az Égi Kardforgató, a fényes tüszőjű Menelvagor. A tündék valamennyien dalra fakadtak. A fák alatt nagy piros fénnyel egyszerre csak fellobbant a tábortűz.
– Gyertek! – kiáltották a tündék a hobbitoknak. – Gyertek! Most már lehet beszélgetni, vigadozni!
Pippin felült, és megdörzsölte a szemét. Fázott.
– A palotában ég a tűz, és ennivaló is akad az éhes vendégeknek – mondta egy tünde, aki mellette állt.
A füves térség déli oldalán egy tisztásra lehetett jutni. Itt a zöld gyep benyomult az erdőbe, mint egy palota csarnokába, amelynek boltozatát az ágak alkották. Jobbról is, balról is oszlopként álltak a hatalmas törzsek. Középütt tábortűz égett, a faoszlopokon pedig arany- és ezüstfényű fáklyák árasztottak egyenletes világosságot. A tündék körülülték a tüzet: a fűben telepedtek le, vagy a kidöntött öreg fatörzsek felfűrészelt darabjaira. Néhányan ide-oda járkáltak, csészéket adtak át, töltögettek, mások jól megrakott tálakon és tányérokon az ételt hozták.
– Szegényes vacsora – mondták a hobbitoknak –, mert most az erdőben tanyázunk, messze a palotáinktól. De ha egyszer otthon is felkerestek minket, jobb ellátásban részesültök.
– Szerintem születésnapi lakomának is beillik – mondta Frodó.
Pippin később nem nagyon emlékezett se az ételre, se az italra, mert a tünde-arcokon csillogó fény meg a változatos, dallamos hangok annyira elbűvölték, hogy az hitte, ébren is álmodik. De azt azért nem felejtette el, hogy a kenyér íze jobban hatott rá, mint a foszlós fehér kalács az éhezőre, hogy gyümölcs is volt, édesebb, mint az erdei szamóca és zamatosabb, mint a kertek kitenyésztett gyümölcsei, hogy ivott egy csészével valami illatos italból, amely hűs volt, mint a tiszta forrásvíz, és aranyló, mint a nyári délután.
Samu sohase tudta szavakban kifejezni vagy akár önmagának világosan megfogalmazni, hogy mit érzett és mit gondolt azon az éjszakán, pedig mindig úgy emlékezett rá vissza, hogy életének legnagyobb élményei közé tartozik. Ha megerőltette magát, legfeljebb ennyire sikerült körülírnia az érzéseit:
– Hát kérem, ha én olyan almát tudnék termeszteni, akkor elmondhatnám magamról, hogy igazán kertész vagyok. De leginkább az énekszó fogta meg a szívemet: tetszik érteni, ugye?
Frodó is nagy élvezettel evett, ivott és beszélgetett, de őt főként a körülötte elhangzó szavak kötötték le. Valamennyit megértett a tündenyelvből, és feszülten figyelt. Időnként szólt egy-két szót a felszolgálókhoz, és az ő nyelvükön mondott köszönetet. Ők pedig rámosolyogtak, és nevetve mondták:
– Ez aztán a nagyszerű hobbit!
Egy idő múlva Pippin megint elaludt, felemelték, és egy lombsátorba vitték a fák alá, itt puha ágyra fektették, úgyhogy zavartalanul alhatott egész éjszaka. Samu nem volt hajlandó megválni a gazdájától. Miután Pippint lefektették, odament Frodóhoz, és lekuporodott a lábánál, végül is elálmosodott, és lehunyta a szemét. Frodó még sokáig fennmaradt, Gildorral beszélgetett.

Sok mindenről társalogtak, régi meg újabb dolgokról, és Frodó afelől érdeklődött, mi történik a nagyvilágban a Megyén kívül. A hírek többsége komoran és baljósan hangzott: sűrűsödik a homály, emberek háborúznak egymással, tündék menekülnek. Végül Frodó feltette a kérdést, amely a legfontosabb volt a szívének:
– Mondd, Gildor, találkoztál Bilbóval, amióta elhagyott bennünket?
Gildor elmosolyodott.
– Igen – felelte. – Kétszer. Épp ezen a helyen búcsúzott el tőlünk. De aztán megint találkoztam vele, messze innen. – Többet nem akart mondani Bilbóról, és Frodó elhallgatott.
– Arról, ami a begyedben van, nemigen kérdezősködsz, és nem is árulsz el valami sokat, Frodó – mondta Gildor. – De valamicskét már én is tudok, és még annál is többet ki tudok olvasni az arcodból meg a kérdéseid mögött bujkáló gondolataidból. Búcsút mondasz a Megyének, de kétségeid vannak: megtalálod-e, amit keresel, véghez viszed-e, amit akarsz, visszatérsz-e valaha. Így van?
– Így – felelte Frodó. – De azt hittem, a távozásom titok, és nem tud róla senki, csak Gandalf meg a hűséges Samu. – Egy pillantást vetett Samura, aki már édesdeden horkolt.
– Tőlünk az Ellenség nem fogja megtudni a titkot – mondta Gildor.
– Az Ellenség? – Frodó nagyot nézett. – Hát akkor tudod, hogy miért hagyom el a Megyét?
– Nem tudom, miért üldöz az ellenség – felelte Gildor –, de úgy látom, igenis üldöz... bár ezen nem győzök csodálkozni. És figyelmeztetlek, hogy most már veszélyek leselkednek rád, előtted is meg mögötted is, meg köröskörül, mindenfelől.
– A Fekete Lovasokra gondolsz? Sejtettem, hogy az Ellenség szolgái. De hát kik ezek a Fekete Lovasok?
– Gandalf nem mondott semmit?
– Ezekről nem.
– Akkor azt hiszem, jobb, ha én se mondok többet... különben a félelem még eltántorít az utadról. Tudniillik az a véleményem, hogy éppen idejében indultál el... ha ugyan még nem későn. Most már mindenesetre sietned kell: nem állhatsz meg, és nem fordulhatsz vissza, mert számodra a Megye már nem jelent menedéket.
– Nem tudom elképzelni, miféle közlés lehet ijesztőbb, mint ezek a célzások és figyelmeztetések! – fakadt ki Frodó. – Tudtam, persze, hogy veszélyek várnak rám, de azt nem gondoltam volna, hogy a saját Megyénkben találkozom velük. Hát már a Víztől a Folyóig se hagyják nyugodtan elsétálni a hobbitot?!
– Csakhogy ez nem a ti saját Megyétek – mondta Gildor. – Mások is éltek itt a hobbitok előtt, és ez a táj akkor se marad néptelen, ha majd a hobbitok nem lesznek. Körülöttetek pedig ott a nagyvilág, bezárkózni, azt lehet, de a világot örökre kizárni – azt már nem.
– Tudom... és mégis, mindig olyan biztonságos, meghitt otthonnak éreztem. Most mit tehetek? Úgy terveztem, hogy titokban hagyom el a Megyét, és Völgyzugolyba megyek, de máris a nyomomban vannak és elkaphatnak, még mielőtt Bakföldre érnék.
– Szerintem mégis az lenne a leghelyesebb, ha kitartanál a terved mellett – mondta Gildor. – Nem hiszem, hogy a bátorságod ne tudna megbirkózni az Út nehézségeivel. De ha egyértelműbb tanácsot kívánsz, akkor Gandalfhoz kell fordulnod. Én nem ismerem a szökésed okát, éppen ezért azt sem tudhatom, milyen eszközökkel támadnak majd rád az üldözőid. Gandalf valószínűleg tisztában van mindezekkel. Gondolom, találkozol még vele, mielőtt elhagynád a Megyét.
– Remélem. De éppen ez az, ami nyugtalanít. Már napok óta várom Gandalfot. Úgy beszéltük meg, hogy legkésőbb tegnapelőtt visszajön Hobbitfalvára, de se híre, se hamva. Most azon rágódom, hogy vajon mi történhetett. Várjak még rá?
Gildor hallgatott egy pillanatig.
– Nem örülök ennek a hírnek – jelentette ki végül. – Ha Gandalf késik, az semmi jót nem jelenthet. De hát úgy mondják: ne üsd bele az orrod a mágusok dolgába, mert ravaszok s könnyen haragra lobbannak. Magadnak kell döntened: vársz-e, vagy tovább mégy.
– És még azt is mondják – felelte Frodó –, hogy ne kérj tanácsot a tündéktől, mert mindenre azt felelik: igen is meg nem is.
– Csakugyan? – nevetett Gildor. – A tündék ritkán adnak könnyelmű tanácsot, mert a tanács veszélyes ajándék, még akkor is, ha bölcsek adják bölcseknek, mert minden szándék rosszra fordulhat. De hát mit akarsz? Nem mondtál el magadról mindent, hát akkor hogy tudnék jobban választani, mint te? De ha mégis tanácsot kérsz, barátságból teljesítem a kérésedet. Szerintem igenis tovább kell menned, méghozzá késedelem nélkül, azonnal, ha pedig Gandalf nem kerülne elő az indulásodig, akkor még ezt is tanácsolom: ne menj egyedül. Végy magad mellé néhány megbízható és készséges jó barátot. Most pedig hálás lehetsz, mert nem szívesen adtam ezt a tanácsot. A tündéknek is megvan a maguk gondja-baja, és nem sokat szoktak törődni a hobbitokkal vagy más evilági teremtményekkel. Útjaik ritkán keresztezik az övéket, akár véletlenül, akár szándékosan. A mi mostani találkozásunk talán nemcsak véletlen, de a szándékot nem látom világosan, és nem szeretnék túl sokat mondani.
– Őszintén hálás vagyok – mondta Frodó –, de nem bánnám, ha világosabban elmagyaráznád, hogy kik ezek a Fekete Lovasok. Ha megfogadom a tanácsodat, talán sokáig nem találkozom Gandalffal, márpedig tudnom kellene, hogy miféle veszély van a sarkamban.
– Nem elég, ha annyit tudsz róluk, hogy az Ellenség szolgái? – felelte Gildor. – Menekülj előlük! Egy szót se mondj nekik! Életveszélyesek. Ne kérdezz többet! De a szívem azt súgja, hogy mire mindez véget ér, te, Drogó fia Frodó, többet fogsz tudni ezekről a cudar dolgokról, mint Gildor Inglorion. Elbereth vegyen oltalmába!
– De honnan vegyek elegendő bátorságot? – kérdezte Frodó. – Most leginkább arra lenne szükségem.
– A bátorságot a legváratlanabb helyeken szokta megtalálni az ember – mondta Gildor. – Ne hagyj fel a reménnyel! Most aludd ki magad. Reggelre mi már nem leszünk itt, de messzi földekről is küldünk majd üzeneteket. A Kószák tudni fogják, hogy merre jársz, és akiknek hatalmukban áll jót tenni, majd nyitva tartják a szemüket. Tündebarátnak nevezlek, és kérem a csillagokat, hogy mindvégig ott ragyogjanak az utad fölött! Idegenek társaságában ritkán éreztük magunkat ilyen kellemesen, és jólesik, ha a világ többi vándorának ajkáról az óbeszédet hallhatjuk.
Gildor még be sem fejezte, Frodónak máris kezdett leragadni a szeme.
– Nagyon álmos vagyok – mondta, a tünde pedig elvezette a lugasba, Pippin mellé. Ott Frodó levetette magát az ágyra, és máris mély, álomtalan álomba zuhant.

 

 

4. fejezet
Toronyiránt a gombákhoz

Reggel Frodó felüdülten ébredt. A lugast, ahol feküdt, egy eleven fa alkotta, összefonódott és a földig lecsüngő ágaival, ágyát páfrányból és fűből vetették, puha volt, kényelmes és valami különös illattól balzsamos. A nap átsütött a meg-megrebbenő levelek közt, amelyek még mindig zöldelltek a fán. Frodó felugrott, és kiment.
Samu az erdőszélen ült a fűben. Pippin az égboltot meg az időjárást tanulmányozta. A tündéknek se híre, se hamva.
– Hagytak itt gyümölcsöt, italt meg kenyeret – mondta Pippin. – Gyere, reggelizz. A kenyér majdnem olyan jó, mint tegnap este volt. Nem is akartam hagyni belőle, de Samu mégis rábeszélt.
Frodó leült Samu mellé, és falatozni kezdett.
– Mik a mai terveink? – kérdezte Pippin.
– Megpróbálunk eljutni Bakvárra, a lehető leggyorsabban – felelte Frodó, minden figyelmét az ételnek szentelve.
– Gondolod, hogy megint találkozunk azokkal a Lovasokkal? – kérdezte derűsen Pippin. A reggeli napsütésben azt a lehetőséget se látta túlságosan ijesztőnek, hogy netalán egy egész csapattal akadnak össze.
– Valószínű – mondta Frodó, aki nem örült, hogy ilyesmiket juttatnak az eszébe. – De azért remélem, sikerül észrevétlenül átkelnünk a folyón.
– Beszélt róluk Gildor?
– Alig... csak rébuszokban, célozgatva – felelte kitérően Frodó.
– Megkérdezted, mit jelent az a szimatolás?
– Erről nem tárgyaltunk – mondta Frodó tele szájjal.
– Hiba volt. Szerintem rendkívül fontos.
– Akkor meg Gildor úgyse lett volna hajlandó megmagyarázni – mondta Frodó ingerülten. – Most hagyj békén egy kicsit! Elegem van ebből a faggatózásból, evés közben. Gondolkodni akarok!
– Egek! – mondta Pippin. – Miközben reggelizel? – Elsétált a füves rét széle felé.
Frodóból a reggeli verőfény – álnok verőfény, gondolta magában – sem tudta száműzni az üldözőktől való félelmet, most is Gildor szavain töprengett. Hallotta Pippin vidám hangját. Barátja a zöld fűben szaladgált és dalolgatott.
„Nem, ezt nem tehetem! – mondta magában Frodó. – Az rendben van, ha fiatal barátaimat kirándulásra viszem a Megyén keresztül, amíg meg nem éhezünk, el nem fáradunk, aztán meg élvezzük a jó falatokat és az ágyat. De hogy száműzetésbe vigyem őket, ahol talán nem csitítható sem az éhség, sem a fáradtság, az már egészen más... még akkor is, ha szívesen jönnének. Az örökség egyedül az enyém. Azt hiszem, még Samut se volna szabad magammal vinnem.” – Csavardi Samura nézett: látta, hogy Samu is figyeli őt.
– No, Samu! – mondta Frodó. – Mit szólsz hozzá? Itt hagyom a Megyét, mégpedig egykettőre... az igazat megvallva, ügy döntöttem, hogy ha lehetséges, egy napra sem állok meg Töbörlyukban.
– Ahogy gondolod, Frodó úr.
– Még mindig velem akarsz jönni?
– Akarok.
– Nagyon veszélyes út lesz, Samu. Máris nagyon veszélyes. Roppant valószínű, hogy egyikünk se tér vissza róla.
– Ha Frodó úr nem tér vissza, akkor én se, az biztos – felelte Samu. – „Ne hagyd magára!”, mondták. „Még hogy magára hagyjam! – mondtam én. – Eszem ágában sincs. Még a Holdba is vele megyek, és ha azok a Fekete Lovasok fel akarják tartóztatni, hát Csavardi Samuval gyűlik meg a bajuk.” Így mondtam, szó szerint. Ők meg nevettek.
– Kik azok az ők, és miről beszélsz tulajdonképpen?
– Hát a tündék, uram. Tegnap éjszaka elbeszélgettünk egy kicsit, és úgy látszott, tudják, hogy elmégy, hát gondoltam, nincs értelme a tagadásnak. Csodálatos ez a tünde nép, uram! Csodálatos!
– Az – mondta Frodó. – Most se ábrándultál ki belőlük, hogy közelebbről is láttad őket? Tetszenek neked?
– Hát hogy is mondjam: fölötte vannak ők az én tetszésemnek vagy nemtetszésemnek – felelte lassan Samu. – Nem sokat számít, hogy én mit tartok felőlük. Egészen másfélék, mint ahogy képzeltem... valahogy egyszerre öregek meg fiatalok, vidámak meg szomorúak.
Frodó egy kissé meglepetten nézett Samura, mintha azt kutatná, kívülről is látszik-e rajta az a különös változás, amin keresztülment. A hangja nem úgy szólt, mint a régi Csavardi Samué, akit Frodó olyan jól ismert – legalábbis, eddig azt hitte, hogy ismeri. Most is a régi Csavardi Samu ült mellette, csak az arca volt szokatlanul komoly.
– Még mindig szeretnél eljönni a Megyéből... még most is, miután teljesült a kívánságod, és megláttad őket? – kérdezte.
– Igenis, uram. Nem tudom, hogyan magyarázzam, de tegnap este óta valahogy minden megváltozott. Mintha valahogy a jövőbe látnék. Tudom, hogy nagyon hosszú út vár ránk, a homályba vezető, de azt is tudom, hogy nem fordulhatok vissza. Most már nem arra vágyom, hogy tündéket lássak, vagy sárkányokat, vagy hegyeket... nem is nagyon tudom, hogy mire vágyok: de valamit meg kell tennem, mielőtt véget érne az egész, és ez a valami előttem van, nem pedig mögöttem, a Megyében. El kell, hogy intézzem valahogy... érted, uram, ugye?
– Nem egészen. De annyit igenis értek, hogy Gandalf jó társat választott a számomra. Elégedett vagyok. Együtt megyünk tovább.
Frodó szótlanul befejezte a reggelijét. Aztán felállt, lenézett a tájra, és kiáltott Pippinnek.
– Készen vagy? – kérdezte, amikor Pippin odafutott. – Most már azonnal indulnunk kell. Sokáig aludtunk, és még sok mérföld van előttünk.
– Inkább úgy mondd, hogy te aludtál sokáig – felelte Pippin. – Én már rég fölkeltem, most is csak arra várunk, hogy befejezd a kosztolást meg a gondolkodást.
– Befejeztem, mind a kettőt. Most pedig szeretnék a lehető leghamarabb elérni a bakvári révhez. Mégpedig vargabetűk nélkül: nem megyek vissza arra az útra, amiről tegnap este letértünk. Innét egyenest nekivágunk, toronyiránt.
– Akkor repülnöd kell – mondta Pippin. – Gyalogszerrel itt nem lehet toronyiránt haladni.
– Akkor is rövidebb lesz, mint a rendes úton – felelte Frodó. – A rév délkeletre van Erdőcsáttól, az út meg elkanyarodik bal felé... innen is láthatod egy darabját, ott északon. Észak felől kerüli meg Mocsolyaszeget, aztán találkozik a töltésúttal, ami Tönkös felett kezdődik a hídnál! Ha mi is arra mennénk, sok mérföldes kerülő lenne. A távolságnak jó negyedrészét megtakaríthatjuk, ha innét, ahol vagyunk, egyenes vonalban indulunk a rév felé.
– Amit megnyerünk a réven, elveszítjük a vámon – próbált vitatkozni Pippin. – Errefelé nagyon hepehupás a vidék, odalent Mocsolyaszegben pedig lépten-nyomon zsombékokba és más akadályokba ütközik az ember... ismerem a terepet. Ha meg a Fekete Lovasok miatt aggódsz, nem értem, miért lenne rosszabb az úton találkozni velük, mint az erdőben vagy a mezőn.
– Az erdőben és a mezőn nehezebb megtalálni valakit – felelte Frodó. – És ha úgy gondolják, hogy akit üldöznek, az úton halad, akkor valószínűleg inkább az úton fogják keresni, mint másutt.
– Jó! – mondta Pippin. – Vezess csak: legalább együtt süppedünk bele minden zsombékba és gödörbe. Pedig kár! Arra számítottam, hogy még napnyugta előtt betérhetek a tönkösi Arany Sügér-be. Ott mérik, vagy legalábbis mérték a legjobb sört az egész Keleti Fertályban: jó régen volt, hogy utoljára kortyoltam belőle.
– Akkor végképp nincs vita! – mondta Frodó. – A vámon talán sokat kell fizetni, de a kocsmában még többet: főleg időben. Kötéllel tartalak vissza, ha az Arany Sügér-be akarsz betérni. Még sötétedés előtt el kell érnünk Bakvárra. Mit szólsz hozzá, Samu?
– Úgy lesz, ahogy Frodó úr akarja – felelte Samu (de azért dohogott magában, és fájt a szíve a Keleti Fertály legjobb söréért).
– Hát ha neki kell vágni árkon-bokron át, akkor gyerünk! – mondta Pippin.
Már majdnem olyan meleg volt, mint előző nap, de nyugat felől lassanként felhők kezdtek gyülekezni. Úgy látszott, eső lesz. A hobbitok lemásztak egy meredek, füves domboldalon, majd bevették magukat a sűrű fák közé. Az útirányt úgy választották meg, hogy Erdőcsátot bal kéz felé hagyják, rézsútosan átvágjanak a domb keleti oldalát borító erdőn, és ennek a túlsó szélén érjenek ki a síkságra. Akkor egyenesen haladhatnak tovább a rév felé, szabad terepen, ahol csak néhány árok és kerítés jelent akadályt. Frodó úgy számolta, hogy légvonalban tizennyolc mérföldet kell megtenniük.
Hamarosan rájött, hogy a bozót sűrűbb és gubancosabb, mint gondolta. A cserjék közt nem voltak ösvények, és nemigen lehetett gyorsan haladni. Mikor nagy nehezen leértek a lejtő aljára, egy patak állta el útjukat: a dombok közül futott alá, mélyen bevágódott mederben, tüskebokrokkal benőtt, csúszós, meredek partok között. Bosszantó volt: éppen keresztezte a választott útirányt. Átugrani nem lehetett, de akárhogyan kelnek is át rajta, biztos, hogy összekarmolódnak, vizesek és sárosak lesznek. Megálltak, nem tudták, mitévők legyenek.
– Az első akadály! – mondta Pippin keserű mosollyal.
Csavardi Samu hátranézett. A fák közti nyiladékon át fel lehetett látni a meredek lejtő tetejének egy darabjára, ahonnan lemásztak.
– Ott! – mondta Samu, megragadva Frodó karját. Valamennyien odanéztek, és magasan fölöttük, a domb peremén egy ló körvonalait látták kiválni az ég hátteréből. Mellette egy fekete alak állt meghajolva.
Azonnal elvetették a visszafordulás gondolatát. Frodó ment elöl: sietve bevette magát a patak menti sűrű cserjésbe.
– A mindenit! – mondta Pippinnek. – Mind a kettőnknek igaza volt! Máris fizetnünk kell a rövidebb útért, de épp idejében sikerült menedéket találnunk. Jó füled van, Samu: most mit hallasz, jön valami?
Megálltak, és szinte lélegzet-visszafojtva füleltek, de úgy látszott, senki sincs a nyomukban.
– Nem hinném, hogy le merné hozni a lovát azon a meredélyen – mondta Samu. – De gondolom, azt azért tudja, hogy mi lejöttünk rajta. Jobb lesz, ha odébbállunk.
Csakhogy ez nem volt olyan könnyű. A zsákok is akadályozták őket, a bokrok meg a tüskék sem szívesen engedtek utat. A hátuk mögött emelkedő domb elfogta a szelet, megállt a fülledt levegő. Mikor végül is nagy nehezen szabadabb terepre értek, mindnyájan össze voltak karmolva, megizzadtak, elfáradtak, és most már nem nagyon tudták, hogy milyen irányban haladnak. A sík földre érve a patak partja már nem volt olyan meredek: kiszélesedett és sekélyebb lett – így csordogált tovább Mocsolyaszeg meg a Folyó irányában.
– Hisz ez a Tönkös patak! – mondta Pippin. – Ha tartani akarjuk magunkat a kitűzött irányhoz, keljünk át rajta, most rögvest, aztán forduljunk jobbra.
Átgázoltak a vízen, és sietve keresztülvágtak egy tágas, nyílt térségen, ahol csak káka nőtt, fák nemigen. Ennek a túlsó oldalán megint egy erdősávhoz értek: főként magas tölgyek nőttek benne, itt-ott egy-egy szilfa meg kőris. A talaj eléggé sima volt, bokrok sem igen akadtak, de a sűrű fáktól nem láthattak messzire. A leveleket időnként megcibálta a hirtelen feltámadó szél, és a borult égből néha közébük suhintott az eső. Aztán a szél elült, az eső pedig ömleni kezdett. Kínlódva mentek tovább, amilyen gyorsan csak bírtak, hol a füvet taposva, hol az avar vastag pásztáit, körös-körül mindenütt kopogott, csobogott az eső. Nem beszélgettek, de szüntelenül kapkodták a fejüket, hátrafelé, meg jobbra és balra.
Fél óra múltán Pippin azt mondta:
– Remélem, nem kanyarodtunk el túlságosan dél felé, és nem hosszában járjuk ezt az erdőt! Tudtommal nem nagyon széles ez a sáv... ott se lehet több egy mérföldnél, ahol a legszélesebb... már ki kellett volna érnünk belőle.
– Kár lenne összevissza forgolódni – felelte Frodó. – Azzal nem segítünk a bajon. Folytassuk csak úgy, ahogy elkezdtük! Az az érzésem, hogy még nem célszerű kimenni a szabadba.

Megtettek még egy-két mérföldet. Akkor a nap kisütött a foszladozó felhők közül, és az eső alábbhagyott. Dél már elmúlt, mindnyájan úgy érezték, hogy rájuk férne egy kis ebéd. Megálltak egy szilfa alatt: a levelei ugyan már gyorsan sárgultak, de lombja még sűrű volt, úgyhogy a tövében elég száraz és védett helyet találtak. Mikor kicsomagolták az elemózsiát, meglepetés érte őket: a tündék valami kristályos italt töltöttek a kulacsaikba – színe halovány aranysárga, illata, mint a mézé, amit sokféle virágról gyűjtöttek: csodálatosan üdítő volt. Hamarosan nevetgélni kezdtek, és csipiszt mutattak az esőnek meg a Fekete Lovasoknak. Az a néhány mérföld, ami még hátravan, nem számít.
Frodó nekitámaszkodott a fatörzsnek, és lehunyta a szemét. Samu meg Pippin ott ült mellette, előbb csak dúdolgattak, aztán halkan énekelni kezdtek:

 

Hó, hó, hó! A butykosom csuda jó,
búbánatot elzavaró.
Eshet eső és hullhat a hó,
várhat az út, a lejárni való,
a nagy fa alatt vígan heverek,
és nézem az égen a fellegeket.

 

Hó, hó, hó! kezdték újra, most már hangosabban. Hirtelen elhallgattak. Frodó talpra ugrott. A szél valami hosszan elnyújtott vonítást hozott feléjük, s az mintha egy gonosz és magányos lény torkából jönne. Hol erősebben, hol gyengébben szólt, és magas, metsző hangon ért véget. Ők csak álltak vagy ültek, szinte kővé dermedve, amikor egy második vonítás felelt az elsőnek, halkabban és messzebbről, de éppoly hátborzongatóan. Aztán csend lett, csak a szél zúgása hallatszott a levelek közt.
– Hát ez meg mi lehetett? – kérdezte végül Pippin, mint aki félvállról veszi az egészet, de azért reszketett egy kicsit. – Ha madár volt, akkor olyan fajta, amilyet eddig még sose hallottam a Megyében.
– Se nem madár, se nem állat – mondta Frodó. – Valami hívás vagy jelzés... szavakból állt, csak nem tudtam kivenni. De a hobbitok közt senkinek sincs ilyen hangja.
Többet nem beszéltek róla. Mindnyájan a Lovasokra gondoltak, de egyikük sem említette őket. Most már se maradni, se tovább menni nem volt kedvük, de hát előbb-utóbb mégiscsak át kell vágniuk a szabad térségen a rév felé: akkor hát inkább előbb, még világosban. Egykettőre felkapták hátizsákjaikat, és már mentek is.

Nem sokat kellett menniük: hamarosan véget ért az erdő. Tágas, füves rétek terültek el előttük. Most látták, hogy valóban, túlságosan is elkanyarodtak dél felé. A lapályon túlról odalátszott Bakvár alacsony dombja, amely a Folyó másik partján állt, de most balra volt tőlük. Óvatosan kibújtak a fák közül, és elindultak a nyílt terepen, szaporán szedve a lábukat.
Most, hogy elhagyták az erdő menedékét, eleinte féltek. Messze a hátuk mögött az a magaslat látszott, ahol reggeliztek. Frodó nem lett volna meglepődve, ha a távoli dombgerincen egy lovas körvonalai rajzolódnak ki az égre, de semmi effélét nem látott. A nap is kiszökött az oszladozó felhők közül, és ragyogva ereszkedett alá a dombok felé, ahonnan ők jöttek. A félelmük lassacskán felengedett, bár egy kis nyugtalanság azért maradt bennük. De a táj egyre szelídebbé és rendezettebbé vált. Nemsokára jól művelt földekre meg rétekre értek: sövényeket, kerítéskapukat, öntözőárkokat láttak. Minden derűs volt és békés – már ahogy a Megyében lenni szokott. Lépésről lépésre vidámabbak lettek. A Folyó vonala egyre közelebb került, úgy rémlett, mintha a Fekete Lovasok csapata puszta látomás lett volna az erdőben, amely messze elmaradt mögöttük.
Egy nagy répaföld szélén haladva jókora kerítéskapuhoz értek. A kapun túl egy dűlőút kezdődött: keréknyomok barázdálták, és szabályosan ültetett sövényfalak közt vezetett egy távoli facsoport felé. Pippin megállt.
– Ezt a földet meg ezt a kaput ismerem! – kiáltotta. – Az öreg Zsizsik gazda birtokán vagyunk. Az ott az ő tanyája lesz, a fák közt.
– A baj sose jár egyedül! – fakadt ki Frodó majdnem olyan rémülten, mintha Pippin azt közölte volna, hogy a dűlőút egy sárkány barlangjának a bejárata. A többiek meglepődve néztek rá.
– Mi bajod az öreg Zsizsikkel? – kérdezte Pippin. – Mindig jó barátja volt az egész Borbak családnak. No persze, akit tilosban kap, azzal csúnyán elbánik, és szörnyű vérebeket tart... de hát ide már nincs messze a határ: érthető, ha a helybeliek résen vannak.
– Tudom – mondta Frodó. – Mégis – tette hozzá szégyenlősen nevetve –, irtózatosan félek tőle meg a kutyáitól. Hosszú évek óta messzire elkerülöm ezt a tanyát. Az öreg sokszor elkapott gombadézsmálás közben, amikor még Bortelkén éltem, tacskó koromban. Legutoljára el is páholt, aztán odavitt a kutyáihoz, és megmutatott nekik. „Nézzétek, fiúk – azt mondja –, ha ez a csirkefogó még egyszer a földemre teszi a lábát, megengedem, hogy felfaljátok. Most meg kísérjétek szépen haza!” Egészen a révig kergettek. Sose hevertem ki azt az ijedséget... pedig gondolom, a dögök azért tudták, mi a feladatuk, és igazából nem nyúltak volna hozzám.
Pippin jót nevetett:
– Hát akkor ideje, hogy kibékülj vele. Pláne, ha visszajössz, és itt akarsz letelepedni Bakföldön. Az öreg Zsizsik tulajdonképpen derék ember... ha békén hagyod a gombáit. Gyerünk csak szépen az úton, akkor nem járunk tilosban. Ha találkozunk vele, majd én leszek a szónok. Jó barátja Trufának, és egy időben én is sokszor jártam itt vele.
Elindultak a dűlőúton, amíg meg nem látták az előttük lévő facsoportból kikandikáló nagy ház meg a többi tanyaépület zsúpfedelét. Zsizsikék, akárcsak a tönkösi Pocsláb család és Mocsolyaszeg legtöbb lakosa, házlakók voltak, ezt a tanyájukat is jó erősre építették, téglából, és magas kőkerítéssel vették körül. A kerítés széles fakapuja az útra nyílott.
Amikor közelebb értek, egyszerre csak iszonyatos ugatás meg csaholás verte fel a csendet, és hallatszott, amint valaki hangosan ezt kiáltja:
– Fogó! Agyar! Farkas! Gyertek, fiúk!
Frodónak meg Samunak a földbe gyökerezett a lába, de Pippin még tovább ment egy-két lépést. A kapu kinyílt: három óriási kutya ugrott ki az útra, és ádáz ugatás közepette vágtatni kezdett a jövevények felé. Pippinnel nem törődtek, de Samu a kerítéshez lapult, miközben két farkaskinézésű szelindek gyanakodva szimatolt körülötte, és rögtön felvicsorgott, ha megmozdult. A legnagyobb és legfélelmetesebb jószág Frodó előtt állt meg, a szőrét felborzolva és morogva.
Most egy tagbaszakadt, pirospozsgás hobbit jelent meg a kapuban.
– Halló, halló! Kihez van szerencsém, és mit óhajtanak? – kérdezte.
– Jó napot, Zsizsik uram! – mondta Pippin.
A gazda jobban szemügyre vette.
– No hát, hisz ez Pippin úrfi... azazhogy Tuk Peregrin úr! – kiáltotta, és vészesen legörbedő szája elmosolyodott. – Rég nem láttam errefelé. Szerencséje, hogy megismertem. Épp ki akartam ereszteni a kutyáimat, hogy ha idegent látnak, ne sajnálják. Furcsa dolgok történnek itt máma. De hát megszokhattuk, hogy furcsa népek is járnak errefelé. Túl közel a Folyó – tette hozzá fejcsóválva. – Hanem ilyen különös képűt, mint az a fickó, még sohase láttam. Engedély nélkül nem is teszi be ide még egyszer a lábát... de nem ám, ha rajtam áll.
– Miféle fickóról beszél? – kérdezte Pippin.
– Hát nem látta? – csodálkozott a gazda. – Nemrég ment el itt az úton, a töltés felé. Fura alak volt, és furákat kérdezett. No de kerüljenek beljebb, ott kényelmesebben elbeszélgethetünk róla. Most ütöttem csapra egy hordó jó sört: tessék megkóstolni, Tuk úr, a barátaival együtt.
Látszott, hogy a gazda szívesen mondana többet is, ha rábízzák a módját és nem sürgetik – így hát elfogadták a meghívást.
– És a kutyák? – kérdezte idegesen Frodó.
A gazda felnevetett.
– Nem fogják bántani... legalábbis, amíg én nem szólok nekik. Hozzám, Fogó! Agyar! Fekszik! – kiáltotta. – Fekszik, Farkas! – Frodó és Samu nagy megkönnyebbülésére a kutyák feloldották az ostromzárat.
Pippin bemutatta két társát a gazdának.
– Zsákos Frodó úr – mondta. – Gazduram talán nem emlékszik rá, de régebben itt élt Bortelkén. – A Zsákos név hallatán a gazda összerezzent, és Frodóra meresztette a szemét. Frodó egy pillanatig azt hitte, hogy az ellopott gombák emléke támadt fel benne, és mindjárt elkergetteti a kutyáival. De Zsizsik gazda belékarolt.
– Nohát, ez már a furcsánál is furcsább! – kiáltotta. – Zsákos úr, csakugyan? Tessék bejönni! Meg kell beszélnünk valamit.
Bementek a konyhára, és letelepedtek a nagy tűzhely mellett. Zsizsikné egy hatalmas kancsóban sört hozott, és megtöltött belőle négy nagy korsót. Kiváló főzet volt, vagyis Pippin bőséges kárpótlást kapott azért, hogy nem térhetett be az Arany Sügér-be. Samu gyanakodva kortyolgatta a sörét. Természettől fogva nem nagyon bízott a Megye többi részének lakosaiban, azonkívül nemigen hajlott rá, hogy gyors barátságot kössön egy olyan személlyel, aki elpáholta a gazdáját, még akkor se, ha réges-régen történt az eset.
Miután néhány szót váltottak az időjárásról és a mezőgazdasági kilátásokról (amelyek az idén se voltak rosszabbak, mint máskor), Zsizsik gazda letette a korsóját, és sorra végignézett a vendégein.
– Nohát, Peregrin úr – szólalt meg aztán –, tulajdonképpen honnét jönnek és hová igyekeznek? Engem akartak meglátogatni? Mert ha igen, akkor sikerült úgy elmenniük a kapum előtt, hogy észre se vettem magukat.
– Nem, nem – mondta Pippin. – Ha már úgy is kitalálta az igazat, hát megmondom: a másik irányból jöttünk a dűlőúton, a földekről. De higgye el, véletlenül történt. Eltévedtünk az erdőben, nem messzire Erdőcsáttól, és szerettünk volna toronyiránt eljutni a révhez.
– Ha annyira siettek, inkább az utat kellett volna választani – dörmögte a gazda. – De most nem emiatt fő a fejem. Ha sétálni van kedve a birtokomon, Peregrin úr, csak tessék, akármikor. És Zsákos úrnak is meg van engedve... habár úgy sejtem, még mindig szereti a gombát. – Elnevette magát: – Hát persze hogy nem felejtettem el a nevét. Jól emlékszem arra az időre, amikor a fiatal Zsákos Frodó volt az egyik legnagyobb csirkefogó egész Bakföldön. De most nem a gombára gondoltam. Épp az imént hallottam a Zsákos nevet, mielőtt megjöttek volna. Mit gondolnak, mit kérdezett tőlem az a fura alak?
Izgatottan várták, hogy folytassa.
– No, szóval –, mondta a gazda, lassan, mint aki minden szót jóízűen megforgat a szájában –, egy nagy fekete lovon jött be a kapun, mert véletlenül épp nyitva volt, aztán egyenest ide az ajtóhoz. Ő maga is tiszta fekete volt, még köpeny is volt rajta meg csuklya, mintha nem akarná, hogy felismerjék. „Hát ez meg mi az ördögöt keres a Megyében?”, gondoltam. A Nagyok népéből nem sokat látunk itt a határon innét, meg aztán ilyenről, mint ez a fekete fickó, soha nem is hallottam.
„Jó napot”, mondok, és kimegyek elébe. „Ez az út nem megy tovább, úgyhogy akárhová igyekszik, az lesz a leggyorsabb, ha szépen visszafordul.” Valahogy nem tetszett az ábrázata, aztán kijött a Fogó is, szimatolt egyet, és akkorát vonított, mintha beleszúrtak volna: behúzta a farkát, és nyüszítve elkotródott. A fekete fickó meg csak ült, mozdulatlanul.
„Amarról jövök”, mondta lassan, és mint aki nyársat nyelt, hátra mutatva, nyugat felé: ahol az én földjeim vannak, a kutyafáját. „Nem látta Zsákost?”, kérdezte furcsa hangon, és lehajolt felém. Az arcát nem láttam, annyira lehúzta a csuklyáját, de a hideg futkározott a hátamon. Csak azt nem értettem, mitől olyan merész, hogy fogja magát, és átlovagol a birtokomon.
„Kívül tágasabb!”, mondtam neki. „Errefelé nincsenek Zsákosok. Rossz helyütt keresgél. Inkább menjen vissza nyugatnak, Hobbitfalvára... de most már jobb lesz, ha az utat választja.”
„Zsákos elment hazulról”, felelte suttogva. „Errefelé tart. Már nincs messze. Meg akarom találni. Ugye szól nekem, ha ideér? Arannyal fizetek.”
„De nem nekem”, mondtam. „Menjen csak vissza, ahová valósi, de gyorsan. Még egy percet adok, aztán hívom a kutyákat.”
Erre valami sziszegés jött ki a száján. Talán nevetésnek szánta, talán nem. Aztán megsarkantyúzta a nagy lovát, és egyenest nekem: épphogy félre tudtam ugrani. Kiáltottam egy nagyot a kutyáknak, de ő már meg is fordította a lovat, kinyargalt a kapun, aztán tovább az úton a töltés felé, mint a villám. No, mit szólnak ehhez?
Frodó egy pillanatig némán bámult a tűzbe, de csakis egyvalamire gondolt: most aztán hogy a csudába jutnak el a révhez?
– Nem is tudom, mit szóljak hozzá – mondta végül.
– Hát akkor hallgassa meg az én véleményemet – mondta Zsizsik gazda. – Kár volt a hobbitfalviak közé keveredni, Frodó úr. Habókos népek azok. – Samu fészkelődni kezdett a székén, és barátságtalan szemmel nézett a gazdára. – De hát Frodó úr mindig is olyan meggondolatlan legény volt. Mikor hallottam, hogy itt hagyta a Borbakékat, és elment az öreg Bilbó úrhoz, azt mondtam: ennek még rossz vége lesz. És tessék elhinni: az a sok furcsaság, amit Bilbó úr művelt, az az oka ennek az egésznek. Azt mondják, a pénzét is valami furcsa módon szerezte, idegen földön. Talán vannak, akik most arra kíváncsiak, mi lett a sok arannyal meg ékszerrel, amit a hobbitfalvi dombban rejtett el, igaz?
Frodó nem szólt semmit: a gazda ravasz találgatásai nem érintették épp kellemesen.
– Hát kérem, Frodó úr – folytatta Zsizsik gazda –, örülök, hogy volt annyi esze, és visszajön Bakföldre. Fogadja meg a tanácsomat: maradjon itt! És ne nagyon érintkezzen ezekkel a messziföldiekkel. Lesz itt jó barátja éppen elég. Ha egy ilyen fekete fickó megint idedugná a képét, majd én elbánok vele. Megmondom neki, hogy Zsákos úr meghalt, vagy elköltözött a Megyéből, vagy amit gondolni tetszik. És talán nem is hazudnék, mert úgy látszik, mintha leginkább az öreg Bilbó úr érdekelné őket.
– Talán igaza van – felelte Frodó, kerülte a gazda tekintetét, és megint a tűzbe bámult.
Zsizsik gazda elgondolkozva nézett rá.
– Látom, Frodó úrnak is megvan a saját elképzelése – mondta aztán. – Nem lehet véletlen, hogy Frodó úr meg az a lovas ugyanazon a napon állított be ide: ez világos, mint a vakablak, amit én az imént elbeszéltem, Frodó úrnak talán nem is olyan nagy újság. Én, kérem, nem faggatom olyasmiről, amit meg akar tartani magának, de azt látom, hogy valami gondja-baja van. Arra gondol talán, hogy nem lesz könnyű bántatlanul eljutnia a révhez?
– Bizony, arra – felelte Frodó. – Mégis meg kell próbálnunk, hogy eljussunk odáig, ha pedig csak ülünk itt, és a fejünket törjük, azzal nem megyünk sokra. Hiába, lassacskán el kell indulnunk. Köszönöm szépen a szíves fogadtatást! Bevallom, gazduram, ha kinevet is érte: több mint harminc évig rettegtem kendtől meg a kutyáitól. Kár... mert egy jó baráttól tartottam magam távol. Sajnálom, hogy máris el kell mennem. De egyszer talán még visszajövök... ha a sors is úgy akarja.
– Mindig szívesen fogom látni, ha eljön – mondta Zsizsik gazda. – Hanem most támadt egy gondolatom. Mindjárt lemegy a nap, akkor pedig mi hamarosan vacsorához ülünk, mert nem sokkal napnyugta után szoktunk lefeküdni. Ha Frodó úr meg Peregrin úr meg mindnyájan velünk tartanának, meg lennénk tisztelve!
– Mi is, higgye el! – mondta Frodó. – De sajnos azonnal indulnunk kell. Még így is sötét lesz, mire a révhez érünk.
– Hohó, egy pillanatra! Azt akartam mondani, hogy ha ettünk egy keveset, kihoznám a kisebbik szekeremet, és elfuvaroznám az egész társaságot a révhez. Azzal megtakarítanának egy jó darab utat, és talán még másféle kellemetlenségeket is.
Pippin és Samu nagy örömére Frodó hálásan elfogadta a meghívást. A nap már lebukott a nyugati dombok mögé: esteledni kezdett. Bejött Zsizsik gazda három lánya, meg a fiai közül is kettő, és a nagy asztalt jól megrakták finom falatokkal. A konyhában gyertyákat gyújtottak, és a tüzet is felszították. Zsizsikné térült-fordult, buzgólkodott. Aztán bejött még egy-két hobbit, aki a tanyán volt alkalmazásban. Kis idő múlva tizennégyen ültek az asztal mellé. Sör volt bőven, hozzá egy hatalmas tál gombás szalonna meg sok más egészséges, tanyasi étel. A kutyák a tűz előtt hevertek, szalonnabőrt rágcsáltak és csontot ropogtattak.
Amikor végeztek, a gazda meg a fiai kimentek egy lámpással, és előhozták a szekeret. Mire a vendégek is odaértek, az udvaron már sötét volt. Feldobták zsákjaikat a szekérre, aztán maguk is felkapaszkodtak. A gazda a bakra ült, és odasuhintott a két szép póni közé. Felesége a megvilágított küszöbön állt.
– Aztán vigyázz magadra, Zsizsik! – kiáltott a férje után. – Ha idegenekkel találkozol, ne sokat kötözködj velük, hanem gyere vissza tüstént.
– Úgy lesz – felelte a gazda, és kihajtott a kapun. Most már szellő se rebbent: csöndes, nyugodt éjszaka volt, a levegő meg hűvös. A szekéren nem gyújtottak lámpást, és csak lassan kocogtak. Egy-két mérföld után véget ért a dűlőút: egy mély horpadásba kellett behajtani, aztán egy rövid kaptatón fel a magas töltésre.
Zsizsik gazda leszállt, és jól körülnézett, észak felé is meg dél felé is, de a sötétségben semmi se látszott, és a mozdulatlan levegőben nem is hallatszott semmi. A folyó felől érkező köd kis pamacsokban tekergett az árkok fölött, majd tovább kúszott a földeken.
– Ez bizony egyre sűrűbb lesz -. mondta Zsizsik gazda –, de mégse gyújtok lámpást, amíg vissza nem fordulok. Ha jön valami az úton, úgyis meghalljuk, még mielőtt látnánk.

A tanyai dűlőtől a révig öt mérföld volt az út. A hobbitok bebugyolálták magukat, de azért feszülten füleltek, hogy a keréknyikorgás meg a pónipaták klap-klapja közepette is meghalljanak bármi neszt. Frodónak úgy rémlett, hogy a szekér csigalassúsággal halad. Mellette Pippin már el-elbóbiskolt, de Samu éberen fúrta tekintetét az előttük emelkedő ködpárába.
Végre odaértek a révhez vezető út bejáratához. Ezt két fehér pózna jelezte, amely hirtelen bukkant fel a jobb oldalukon. Zsizsik gazda rántott egyet a gyeplőn, és a szekér csikorogva megállt. Már éppen kezdtek lekászálódni, amikor egyszerre csak meghallották, amitől mindannyian féltek: lódobogás, valahol előttük az úton. A hangja egyre közelebb jött.
Zsizsik gazda leugrott, erős kézzel fogta a pónik fejét, úgy meredt a homályba. Klip-klap, klip-klap: a lovas egyre közeledett. A patadobogás visszhangot vert a csöndes, párás levegőben.
– Jobb lesz, ha el tetszik bújni, Frodó úr – mondta Samu aggódva. – Itt a saroglyában, a pokrócok alatt: mi meg majd elintézzük ezt a lovast! – Lemászott, és odament a gazda mellé. A Fekete Lovasok csak a testén keresztül juthatnak a szekérhez.
Klap-klap, klap-klap. A lovas már egészen közel volt.
– Hé, hé! – kiáltotta Zsizsik gazda. A közeledő paták dobogása megszűnt. Úgy rémlett, mintha egy sötét köpenyes alak állna előttük a homályban, alig egy-két lépésnyire.
– Állj! – szólt rá a gazda, s a gyeplőt Samu kezébe nyomva előrelépett. – Egy lépést se tovább! Mit akar és hová tart?
– Zsákos urat kerestem. Nem látták véletlenül? – kérdezte egy fojtott hang: de ez a hang Borbak Trufa hangja volt. Kinyitotta sötét üvegű lámpásának a fedelét, s a fény a gazda elképedt arcára esett.
– Trufa úr! – kiáltotta Zsizsik.
– Persze hogy az! Miért, kire számított? – kérdezte Trufa előbbre lépve. Ahogy kibontakozott a ködből, és a többiek magukhoz tértek az ijedtségből, mintha egyszeriben visszanyerte volna a rendes hobbit-nagyságát. Pónin ült: nyaka körül meg az állán kendő, a nyirkos-ködös éjszakai levegő ellen.
Frodó leugrott a szekérről, hogy üdvözölje.
– Hát itt vagy végre! – mondta Trufa. – Már arra gondoltam, talán meg se jössz holnapig, és éppen vissza akartam menni vacsorára. Amikor ködös lett az idő, átjöttem a folyón, és Tönkös felé lovagoltam, hogy megnézzem, nem estél-e árokba. Kutya legyek, ha tudom, milyen úton érkeztél ide. Hol talált rájuk, gazduram? A kacsaúsztatóban?
– Nem: a tilosban kaptam őket – felelte Zsizsik –, és majdnem rájuk uszítottam a kutyáimat, de hiszen majd elmesélik ők maguk. Most pedig, ha nem haragszik, Trufa úr, meg Frodó úr, meg mindannyian: indulnom kell hazafelé. Egyre sötétebb az éjszaka: az asszony már biztosan aggódik.
Visszafordult az úton, és megfordította a szekeret.
– Hát akkor jóccakát mindannyiuknak – mondta. – Fura egy napunk volt, annyi szent, De minden jó, ha vége jó... habár ilyet talán nem kéne mondani, amíg a saját küszöbéhez nem ér az ember. Mi tagadás, nem bánnám, ha már ott lennék. – Meggyújtotta a két kocsilámpást, és felült a bakra. Aztán váratlanul előhúzott az ülés alól egy nagy kosarat. – Majd' elfelejtettem – mondta. – Az asszony üdvözletét küldi Zsákos úrnak, ezzel együtt. – Leadta a kosarat, és elhajtott, meg se várta, amíg véget ér a köszönetek és búcsúszavak kórusa.
A többiek még nézték a két lámpás halvány fénykarikáját, amíg bele nem veszett a ködös éjszakába. Frodó egyszerre csak felnevetett: a letakart kosárból, amit a kezében tartott, gombaillat csapta meg az orrát.

 

 

5. fejezet
Egy leleplezett összeesküvés

– Hát akkor mi is indulhatnánk hazafelé – mondta Trufa. – Látom, hogy van itt egy-két dolog, amiről nem tudok, de előbb hadd érjünk fedél alá.
Befordultak a révhez vezető egyenes, jól karbantartott útra, amelyet nagy, fehérre meszelt kövek szegélyeztek. Néhány száz lépés múlva már ott is voltak a folyóparton, és meglátták a fából ácsolt, széles kikötőhelyet. Mellette pihent a jókora, lapos komp. A víz szélén fehér kikötőbakok fénylettek a két magas oszlopra felakasztott lámpások alatt. Hátuk mögött a sík földeken elterülő köd most már a sövények fölé emelkedett, de előttük sötét volt a víz, és csak néhány ködfoszlány gomolygott, mintha a part menti nádas gőzölögne. Túloldalt, úgy tűnt, ritkább a köd.
Trufa egy pallóhídon a kompra vezette a pónit, a többiek követték. Aztán egy hosszú rúddal lassan eltolta a parttól a kompot. A széles Borbuggyan folyó vize nyugodt méltósággal hömpölygött előttük. A túlsó oldalon meredek volt a part, és az ottani kikötőhelytől kanyargós ösvény indult felfelé a lejtőn. Néhány lámpás pislogott körülötte. Távolabb a Bakdomb jókora tömege feketéllett, és a feketeség közepén, a kósza ködfoszlányokon át, sok kerek ablak világított sárga meg piros fénnyel. A Borbak család ősi fészkének, Bortelkének az ablakai.

Réges-régen történt, hogy Aggbak Gorhendad, az Aggbak család feje – régebbi nemzetség nemigen akadt Mocsolyaszeg-ben, sőt az egész Megyében – átkelt a folyón, amely eredetileg az ország keleti határa volt. Megépíttette (illetve kivájatta) Bortelkét, a maga nevét Borbakra változtatta, és amikor letelepedett, úgyszólván egy független kis országocskának lett az ura. A család egyre szaporodott, és Gorhendad halála után is folytatta a szaporodást, végül Bortelke már a domb egész alját elfoglalta: volt három nagy főbejárata, sok oldalsó bejárata és vagy száz ablaka. Borbakék és népes személyzetük ekkor az egész környéken turkálni, majd később építkezni kezdtek. Így alakult ki Bakföld, ez a sűrűn lakott földsáv a Folyó meg az Öregerdő között, a Megyének afféle gyarmata. Legnagyobb faluja Bakvár volt, a Bortelke mögötti földsáncokon és domboldalakon kuporgó házfürtjeivel.
A mocsolyaszegi nép jó barátságban élt a bakföldiekkel, és a Telek Ura (így nevezték a Borbak család fejét) még mindig a legfőbb tekintélynek számított a gazdák közt, Tönköstől egészen Szittyósdig. A régi Megye lakosságának többsége azonban valami különös, félig-meddig idegen fajtának tekintette a bakföldieket. Pedig valójában nem nagyon különböztek a Négy Fertály többi hobbitjától. Illetve, csak egy dologban: szerették a csónakokat, és néhányan úszni is tudtak.
Földjüket kelet felől eredetileg semmi se védte, éppen ezért, ide sövényt ültettek: a Nagykerítést. A sövényt sok-sok emberöltővel korábban kezdték telepíteni, most már sűrű és magas volt, mert állandóan gondozták. A Borbuggyan hídjánál kezdődött, nagy ívben elkanyarodott a folyótól, és csak Sövényfő községnél ért véget (ahol a Fűztekeres az Erdőből kijövet a Borbuggyanba ömlik): jó húsz mérföldet tett ki a hossza. Tökéletes védelmet persze ez sem nyújthatott. Az Erdő sok helyütt egészen a sövényig nyúlt. Sötétedés után a bakföldiek zárva tartották ajtóikat, ami szintén nem volt szokás a Megyében.

A komp lassan úszott a vízen át. Közeledett a bakföldi part. A társaságból Samu volt az egyetlen, aki még sose járt a túloldalon. Furcsa érzés fogta el, miközben a lassú víz halk surrogással tovasiklott: addigi élete elmaradt hátul a ködben, szemközt sötét kalandok várták. Megvakarta a fejét, és egy pillanatra felmerült benne az a röpke gondolat, hogy jobb lett volna, ha Frodó úr otthon marad, és békésen él tovább a Zsáklakban.
A négy hobbit kiszállt a kompról. Trufa kikötötte, Pippin pedig már vezette is a pónit fel az ösvényre, amikor Samu (aki hátranézett, mintha el akarna búcsúzni a Megyétől) rekedten suttogva mondta:
– Nézz csak vissza, Frodó úr! Nem látsz semmit?
A túloldali kikötőhelyen, a távoli lámpások alatt, épp csak hogy ki lehetett venni egy alak körvonalait: mintha valami fekete batyut hagytak volna a parton. De miközben nézték, a fekete folt megmozdult és előrehajolt, feléjük, mintha a talajt fürkészné. Aztán lehasalt vagy visszakúszott a lámpások mögötti homályba.
– Hát ez meg mi a csuda? – fakadt ki Trufa.
– A mi nyomunk keresője – felelte Frodó. – De egyelőre ne kérdezz semmit! Gyerünk innen, szaporán! – Sietve felkapaszkodtak a magas folyópart tetejére, de amikor onnan visszanéztek, a szemközti partot bebugyolálta a köd, és semmi se látszott.
– Még szerencse, hogy a nyugati parton nem szoktatok csónakot tartani! – mondta Frodó. – Vajon egy ló át tud-e kelni a folyón?
– Innen csak húsz mérföld észak felé a Borbuggyan hídja... – de úszni is lehet – felelte Trufa. – Habár olyat még sose hallottam, hogy egy ló átúszta volna a Borbuggyant. De mi közük ehhez a lovaknak?
– Majd később elmondom. Csak érjük el a házat, aztán beszélhetünk.
– Rendben. Te meg Pippin ismeritek az utat, akkor én előrelovagolok, és szólok Bögyös Pufinak, hogy jöttök. Előkészítjük a vacsorát is, meg egyebeket.
– Kora este már vacsoráztunk Zsizsik gazdánál – mondta Frodó –, de egy másodikat is el tudnánk fogyasztani.
– Megkapjátok! Add ide azt a kosarat – mondta Trufa, és ellovagolt a sötétben.
A Borbuggyantól Frodó töbörlyuki új házáig még meg kellett tenni egy kis utat. Bal kéz felől elhagyták a Bakdombot meg Bortelkét, és rátértek Bakföld fő útvonalára, amely dél felé vezetett a hídtól. Ezen haladtak vagy fél mérföldet északi irányban, aztán jobb kéz felé elágazott egy mellékút. Kaptatókon és lejtőkön hullámzott fel s alá: így mentek még egypár mérföldet.
Végül egy keskeny kapuhoz értek, amely a sűrű sövényből nyílt. A ház nem látszott a sötétben: messzire esett az úttól egy tágas füves térség közepén, melyet a sövénykerítés belső oldalán ültetett alacsony fák gyűrűje vett körül. Frodó azért szemelte ki, mert a vidék távol eső részén épült, és más lakóhely nem volt a közelében. Itt minden érkezés vagy távozás észrevétlen maradhatott. A házat réges-régen építtette a Borbak família, olyan vendégek vagy családtagok számára, akik egy időre menekülni óhajtottak a bortelki nyüzsgő élettől. Régimódi, vidékies ház volt, nagyon hasonló a hobbit-üregekhez: hosszú és alacsony, földszintes, gyeptégla tetővel, kerek ablakokkal és nagy kerek bejárati ajtóval.
Ahogy elindultak a kaputól a füves ösvényen, sehol se láttak lámpafényt, a zsalugáteres ablakok sötétek voltak. Frodó bekopogott az ajtón: Bögyös Pufi kinyitotta. Barátságos fény ömlött ki a fűre. Gyorsan beosontak, és bezárkóztak a fénnyel együtt. A tágas előtérbe kerültek, ahonnan ajtók nyíltak mindkét oldalon, szemközt egy folyosó vezetett a ház közepébe.
– No, mit szólsz hozzá? – kérdezte Trufa, aki épp megjelent a folyosóban. – Igyekeztünk, már amennyire ilyen rövid idő alatt lehetett, hogy otthonossá tegyük. De hát Pufi meg én csak tegnap érkeztünk meg az utolsó szekér rakománnyal.
Frodó körülnézett. A ház valóban otthonosnak látszott. Sok kedvenc holmija – vagy Bilbó holmija (új környezetükben még inkább az öregre emlékeztették Frodót) – a lehetőség szerint úgy volt elrendezve, mint azelőtt a Zsáklakban. Derűs, kényelmes, marasztaló fészek: Frodó arra gondolt, milyen jó lenne, ha csakugyan azért jött volna, hogy letelepedjék, és itt éljen békés visszavonultságban. Nem szép tőle, hogy ennyi munkát adott a barátainak, annál nehezebb lesz közölni velük a hírt, hogy hamarosan el kell búcsúznia tőlük – hamarosan? Nem, azonnal. Pedig meg kell mondani, mégpedig aznap éjjel, még mielőtt nyugovóra térnének.
– Pompás! – mondta, erőt véve magán. – Úgy érzem, mintha el se költöztem volna.

Az utazók felakasztották köpenyeiket, és lerakták zsákjaikat a padlóra. Trufa előreindult a folyosón, és a túlsó végében kinyitott egy ajtót. Tűznek a fényét látták, és kitóduló gőz csapott az arcukba.
– Fürdő! – kiáltotta Pippin. – Üdv, üdv, Trufiádok!
– Milyen sorrendben vonuljunk be? – kérdezte Frodó. – Ki lesz az első: a legidősebb vagy a legfürgébb? Te így is, úgy is utolsónak maradsz, Zarándok úrfi.
– Számíthattál volna rá, hogy ha én intézem az ügyeket, ilyen gond nem lesz! – mondta Trufa. – A töbörlyuki életet nem kezdhetjük mindjárt veszekedéssel, a fürdő miatt. Ebben a szobában három dézsa van, meg egy rézüst, tele forró vízzel. Törülközőket, gyékényeket, szappant is találtok. Gyerünk befelé, aztán siessetek!
Trufa meg Pufi a konyhába ment, amely a folyosó másik oldaláról nyílt, és a kései vacsora utolsó előkészületeivel kezdtek foglalatoskodni. A fürdőszobából egymással vetélkedő nóták töredékei hallatszottak, nagy bugyborékolás és vízcsapkodás közepette. Aztán egyszerre csak Pippin hangja a többiekét túlszárnyalva rázendített Bilbó egyik kedvenc fürdőnótájára.

 

Este a fürdő meg sose árt,
lemossa a testről a port meg a sárt.
Éppen ezért így énekelek:
ó, a Melegvíz, hű de remek!

Kedves a fülnek a fürge eső
meg a csermely, a lágyan csörgedező:
de minden esőt s patakot lepipál
a drága Melegvíz gőze, ha száll.

A Hidegvizet én forró napokon,
ha szomjas a torkom, elfogadom.
De innivalónak a Sört szeretem:
a Vizet meg zúdítsd rám melegen.

Kell a szökőkút szép vize is:
csillog a fényben, permete friss.
De szebb a Melegvíz: úri dolog,
hogyha a dézsában tocsogok!

 

Rettenetes toccsanás hallatszott, majd Frodó harsány kiáltása: – Hé! – Kiderült, hogy Pippin fürdővize szökőkutat akart játszani, és jó része szétfröcskölődött a szobában.
Trufa odament az ajtóhoz: – Hát a vacsora, meg innivalónak a Sör? – kiáltott be hozzájuk. Frodó a haját szárítgatva kijött.
– Annyi víz röpköd a levegőben, hogy a törülközést inkább a konyhában fejezem be – mondta.
– Borzadály! – sóhajtotta Trufa bepillantva. A kőpadló valósággal úszott. – Ezt mind fel fogod törülni, Pippin: addig nem kapsz vacsorát. De siess, mert nem várunk sokáig.

A konyhában vacsoráztak, a tűz mellé húzott asztalnál. – Gondolom, ti hárman úgyse kértek a gombából, hiszen ma már megkóstoltátok egyszer – mondta Fredegár, de maga se nagyon bízott benne, hogy igaza lesz.
– De igenis kérünk! – rikkantotta Pippin.
– A gomba az enyém! – mondta Frodó. – Én kaptam Zsizsikné őnagyságától, a tanyasi asszonyok királynőjétől. Vedd le róla azt a mohó mancsodat, majd én felszolgálom.
A hobbitok úgy odavannak a gombáért, hogy a Nagyok népe ekkora szenvedélyt semmiféle étellel kapcsolatban nem ismer. Részben ezzel is magyarázhatók az ifjú Frodó hajdani portyái Mocsolyaszeg hírneves gombaföldjeire, valamint a jogaiban sértett Zsizsik gazda haragja. Ezúttal bőven jutott mindenkinek, még hobbit-mértékkel mérve is. Utána még sok egyéb következett, és amikor befejezték, még Bögyös Pufiból is felszakadt a megelégedés sóhaja. Eltolták az asztalt, és székeket húztak a tűz köré.
– Majd később elmosogatunk – mondta Trufa. – Most pedig hadd halljam az egész históriát! Úgy sejtem, kalandokban volt részetek... mégpedig nélkülem, ami nem szép dolog. Részletes beszámolót kérek, főként pedig arra vagyok kíváncsi, mi baja volt az öreg Zsizsiknek, és miért beszélt velem olyan furcsán. Már-már azt hittem, hogy be van gyulladva... ha ez egyáltalán lehetséges.
– Mindnyájan be voltunk gyulladva – mondta Pippin egy kis szünet után, mialatt Frodó csak bámult a tűzbe, és nem szólt semmit. – Te is be lettél volna gyulladva, ha két napon át üldöznek a Fekete Lovasok.
– Hát azok mifélék?
– Fekete lovakon nyargaló fekete figurák – felelte Pippin. – Ha Frodó nem hajlandó beszélni, majd én elmondok mindent, elejétől fogva. – Ezzel részletesen beszámolt az útjukról, attól kezdve, hogy elindultak Hobbitfalváról. Az elbeszélést Samu helyeslő bólogatásai és felkiáltásai kísérték. Frodó végig csendben maradt.
– Azt hinném, te találtad ki az egészet – mondta Trufa –, ha nem láttam volna azt a fekete alakot a kompkikötőnél... és ha nem hallottam volna Zsizsik hangjának különös csengését. Neked mi a véleményed minderről, Frodó?
– Frodó barátunk eddig roppant szófukar volt – mondta Pippin. – De itt az ideje, hogy végre kinyissa a száját. Mindeddig csak Zsizsik gazda találgatásait hallottuk: hogy tudniillik az egésznek valami köze van Bilbó kincséhez.
– Az csak találgatás volt – szólt közbe gyorsan Frodó. – Zsizsik nem tud semmit.
– Az öreg Zsizsik nem buta fickó – vélte Trufa. – Sokkal több van abban a kerek fejében, mint amennyit a beszéde megmutat. Úgy hallottam, régebben az Öregerdőbe is el-eljárt, és állítólag sok különös dolgot ismer. De annyit legalább elárulhatsz, Frodó, hogy szerinted jól találgatott-e, vagy sem.
– Szerintem jól találgatott – felelte lassan Frodó –, de azért nem talált ki mindent. Igenis van itt valami összefüggés Bilbó régi kalandjaival, a Lovasok pedig vagy őt üldözik, illetve keresik, vagy engem. És ha éppen tudni akarjátok, hát attól félek, hogy ennek a fele sem tréfa: hogy nincs biztonságban az életem, sem itt, sem másutt. Körüljáratta tekintetét az ablakokon meg a falakon, mintha attól tartana, hogy mindjárt megnyílnak. A többiek szótlanul nézték, és sokatmondó pillantásokat váltottak.
– Még egy perc, és kiböki – súgta Pippin Trufának. Trufa bólintott.
– No! – mondta végül Frodó, hátradőlt, és kihúzta magát, mint akinek mégiscsak sikerült döntésre jutnia. Nem titkolózhatok tovább. El kell mondanom valamit. Csak nem nagyon tudom, hogyan fogjak hozzá.
– Talán átsegít a kezdeti nehézségeken – mondta lassan Trufa –, ha előbb én mondom el egy részét.
– Mit akarsz ezzel? – kérdezte Frodó, és riadtan nézett rá.
– Semmit, kedves Frodóm, csak ezt: te kutyául érzed magad, mert nem tudod, hogyan búcsúzz el tőlünk. Na persze, el akartál menni a Megyéből. De a veszély előbb jelentkezett, mint gondoltad, és most azon rágódsz, hogy tüstént indulnod kell. Tudniillik nincs kedved hozzá. Őszintén sajnálunk.
Frodó kitátotta a száját, aztán megint becsukta. Meglepődött képe olyan mulatságos volt, hogy mindnyájan elnevették magukat.
– Kedves jó Frodó! – mondta Pippin. – Hát csakugyan azt hitted, hogy sikerült port hintened a szemünkbe? Nem voltál te olyan ügyes, se olyan okos. Már április óta tudjuk, hogy azt tervezed, búcsút mondasz mindennek, ami nyomaszt. Folyton hallottuk, mikét dünnyögsz magadban: „Ki tudja, lenézhetek-e még egyszer ebbe a völgybe”, meg efféléket. Na és az a komédia, hogy elfogyott a pénzed, és aztán még el is adod a Zsáklakot, ami úgy a szívedhez nőtt, éppen Tarisznyádi-Zsákoséknak! És azok a bizalmas megbeszélések Gandalffal!
– Egek! – bámult Frodó. – Valóban ügyesnek és okosnak tartottam magam. Nem tudom, mit szólna most Gandalf. Hát az egész Megye az én távozásomat tárgyalja?
– Ugyan, ugyan! – nyugtatta meg Trufa. – Emiatt ne aggódj. A titok persze előbb-utóbb így is, úgy is kitudódik, de egyelőre, azt hiszem, csak mi ismerjük, az itt jelenlévő összeesküvők. Mert hát ne feledkezz meg róla, hogy téged is jól ismerünk, és sokat vagyunk együtt veled. Általában ki szoktuk találni, hogy mit forgatsz a fejedben. Én még Bilbót is ismertem. Az igazat megvallva, elég kitartóan figyellek, amióta ő elment. Sejtettem, hogy előbb-utóbb utána akarsz menni, azt hittem, erre már korábban sor kerül, és az utóbbi időben kezdtünk erősen nyugtalankodni. Attól féltünk, sikerül meglógnod elölünk, és egyszerre csak eltűnsz, úri kedved szerint, akárcsak ő. Tavasz óta állandóan nyitva tartjuk a szemünket, és el is terveztünk egyet s mást, csak így, magunk között. Tőlünk nem lehet olyan könnyen megszökni!
– Hiába, el kell mennem – mondta Frodó. – Nagyon sajnálom, drága barátaim: Tudom, milyen fájdalmas ez mindannyiunknak, de ne is próbáljatok visszatartani: semmi értelme. Ha már ennyi mindent kitaláltatok, inkább arra kérlek, hogy segítsetek, és ne nehezítsétek meg a dolgom.
– Semmit se értesz! – csóválta meg a fejét Pippin. – Menned kell... ez azt jelenti, hogy menni kell nekünk is. Trufa meg én veled tartunk. Samu kitűnő fickó, és hajlandó lenne érted akár egy sárkány torkába is beleugrani, ha ugyan előbb meg nem botlik a saját lábában, de ilyen veszélyes kalandok közt több útitársra lesz szükséged.
– Drága barátaim, kedves jó hobbitok! – mondta Frodó mélyen meghatódva. – Nem engedhetem meg, semmiképp. Ezt is már régen eldöntöttem. Veszélyt emlegettek, de fogalmatok sincs az egészről. Ez nem afféle kincskereső kaland, afféle oda-vissza utazgatás. Halálos veszélyek elől futok, halálos veszélyek elé.
– Képzeld, mégiscsak van fogalmunk róla – jelentette ki Trufa határozottan. – Éppen ezért határoztunk úgy, hogy veled megyünk. Tudjuk, hogy a Gyűrű nem tréfadolog, de ami tőlünk telik, megtesszük, hogy el ne bukj az Ellenséggel szemben.
– A Gyűrű! – dadogta Frodó, és most már végképp leesett az álla.
– Igen, a Gyűrű – bólintott Trufa. – Édes öregem, te vagy az, akinek fogalma sincs róla, hogy milyen kíváncsi tud lenni egy jó barát. Már évek óta tudok a Gyűrű létezéséről... már akkor is tudtam, amikor Bilbó még otthon volt, de mivel láttam, hogy titokban óhajtja tartani, nem szóltam senkinek, amíg létre nem jött ez a kis összeesküvés. Bilbót persze nem ismertem olyan jól, mint ahogy téged, fiatal is voltam, ő meg sokkal óvatosabb, mint te... de azért nem elég óvatos. Ha érdekel, hogyan jöttem rá, szívesen elmondom.
– Folytasd! – rebegte Frodó.
– Tarisznyádi-Zsákosék okozták a vesztét, ami ugye nem is meglepő. Egyszer, talán egy évvel a nagy születésnapi ünnepség előtt, véletlenül az úton sétálgattam, és látom, hogy Bilbó is ott baktat előttem. Egyszerre csak a távolban felbukkantak T.-Zs.-ék: éppen szembe jöttek. Bilbó lassított, aztán hókuszpókusz! hirtelen eltűnt. Annyira megdöbbentem, hogy nem is tudtam rendesen elbújni, a szokásom szerint, de azért átugrottam a sövényen, és a túlsó oldalán lopóztam tovább. Miután T.-Zs.-ék elhaladtak, az ágak közt kikukucskáltam az útra, és éppen Bilbó irányába néztem, amikor egyszerre csak újra megjelent. Láttam, hogy valamit visszatesz a zsebébe: megcsillant, mintha aranyból volna.
– Attól fogva nyitva tartottam a szemem. Sőt, azt is bevallom, hogy leselkedtem. De be kell látnod, hogy az eset méltán furdalta az oldalamat, és különben is, akkor még csak kamasz voltam. Rajtad kívül, Frodó, valószínűleg én vagyok az egyetlen az egész Megyében, aki belepillantott az öregúr titkos könyvébe.
– A könyvét is olvastad! – kiáltotta Frodó. – Jóságos egek! Hát már semmiben se lehet biztos az ember?
– Nem sok mindenben, azt hiszem – mondta Trufa. – De a könyvbe csak belepillantottam, és az se volt éppen könnyű. Sose hagyta odakint. Kíváncsi vagyok, mi történt vele. Szívesen beleolvasnék újra. Nálad van, Frodó?
– Nem. A Zsáklakban se volt. Bizonyára magával vitte.
– Na szóval, mint említettem – folytatta Trufa –, nem szóltam senkinek, egészen tavaszig, amikor kezdett komolyra fordulni a dolog. Akkor nyélbeütöttük ezt az összeesküvést, mivel pedig mi is komolyan vettük, amibe belevágtunk, nem nagyon voltunk válogatósak az eszközeinkben. Te is elég kemény dió vagy, Frodó, Gandalf pedig még rosszabb. De ha érdekel, hogy ki volt a legfőbb kémünk, most rögtön bemutatlak neki.
– Hol van? – rezzent össze Frodó, és körülnézett, mintha attól tartana, hogy egy ijesztő, álarcos alak lép ki mindjárt valamelyik tálalószekrényből.
– Lépj előre, Samu! – mondta Trufa, mire Samu felállt, s a füle hegyéig elvörösödött. – Itt a mi fő-fő hírszerzőnk! És jó sok hírt beszerzett, bizonyisten, mielőtt elkaptátok volna. Attól fogva, hogy is mondjam, úgy fogta fel a dolgot, mintha becsületszavát adta volna, és lakatot tett a szájára.
– Samu! – kiáltotta Frodó, úgy érezte, nagyobb meglepetés most már igazán nem érheti, azt se tudta, mit csináljon: dühöngjön, nevessen, sóhajtson egyet a megkönnyebbüléstől, vagy egyszerűen csak szégyellje magát.
– Igenis, uram! – mondta Samu. – Utólagosan kérem szíves elnézésedet. De nem akartam én rosszat neked, meg Gandalf úrnak sem, hidd el. Neki ugye van esze, az nem vitás, és amikor azt mondtad: „Egyedül megyek”, ő azt felelte: „Nem! Vigyél magaddal valakit, akiben megbízol.”
– Igen, de úgy látszik, hogy senkiben sem bízhatok – mondta Frodó.
Samu elszontyolodva nézett rá.
– Attól függ, mit kívánsz tőlünk – szólt közbe Trufa. – Ha csak annyit, hogy kitartsunk melletted jóban-rosszban, mindhalálig... akkor megbízhatsz bennünk. Akkor is, ha azt kívánod, hogy megőrizzük a titkaidat... jobban, mint te magad. De ha azt hiszed, hogy hagyunk egyedül útra kelni és szembeszállni mindenféle ismeretlen bajokkal, akkor bizony csalódást kell okoznunk. Elvégre a barátaid vagyunk, Frodó. És különben is, most már késő. Mi is tudunk majdnem mindent, amit Gandalftól hallottál. Sok mindent tudunk a Gyűrűről. Rettenetesen félünk... de vagy veled megyünk, vagy a sarkadban maradunk, mint egy kopófalka.
– És még valami, uram – tette hozzá Samu –, azért a tündék tanácsát is meg kéne fogadni. Gildor azt mondta, tessék magával vinni, aki vállalja a veszélyeket: ezt te sem tagadhatod, Frodó uram.
– Nem tagadom – felelte Frodó, s a szeme közé nézett Samunak, aki most már szélesen vigyorgott. – Nem tagadom, de azt se hiszem el soha többé, hogy alszol, akár horkolsz, akár nem. Inkább jól megrugdoslak, hogy biztos legyek benne.
– Csaló gazemberek vagytok mindahányan! – mondta aztán, a többiek felé fordulva. – De vigye kánya, nem bánom! – tette hozzá nevetve, felállt, és széttárta a karját. – Megadom magam. Megfogadom Gildor tanácsát. Ha nem volna olyan fenyegető a veszély, most táncra perdülnék örömömben. És hiába, még így is boldog vagyok, boldogabb, mint már jó ideje. Rettegtem ettől a mai estétől.
– Jó! Ez el van intézve. Éljen Frodó kapitány meg az ő kis csapata: hip, hip, hurrá! – kiáltották egyszerre, és körültáncolták Frodót. Trufa meg Pippin rágyújtott egy. nótára, amit úgy látszik, külön erre az alkalomra szereztek.
Mintájuk az a törp-nóta volt, amellyel Bilbó hajdanában elindult kalandos útjára-a dallama is ugyanaz:

 

Elhagyunk tűzhelyet, hazát,
nem tarthat vissza semmi gát:
ne érjen itt a pirkadat,
futunk hegyen és völgyön át.

Ó, tünde-nép Völgyzugolya,
mint villám vágtatunk oda,
lápon keresztül és kasul,
aztán tovább – vajon hova?

Emitt veszély, amott halál,
az éj a pusztában talál,
de míg dolgunk végezve nincs,
a lábunk addig meg nem áll.

Gyerünk! Pihenni nem szabad!
Ne érjen itt a pirkadat!

 

– Nagyon szép! – mondta Frodó. – De ha így áll a dolog, még sok a teendőnk... ha ez a mai éjszaka még nem is a pusztában talál reánk.
– Nem szó szerint értettük, csak költőileg – mondta Pippin. – De csakugyan pirkadat előtt akarsz indulni?
– Nem is tudom – felelte Frodó. – Félek a Fekete Lovasoktól, és biztos vagyok benne, hogy nem jó sokáig egy helyben maradni. Gildor is azt tanácsolta, hogy ne várjak. Pedig nagyon jó lenne, ha beszélhetnék Gandalffal. Láttam, hogy még Gildor is megijedt, amikor elmondtam neki, hogy Gandalf nem jött vissza. Tulajdonképpen két dologtól függ minden. Mennyi idő alatt érhetnek a Lovasok Bakvárra? És mennyi idő alatt tudnánk mi elindulni? Az a sok előkészület nem csekélység.
– A második kérdésre az a válasz – mondta Trufa –, hogy akár egy óra múlva is indulhatunk. Úgyszólván mindent előkészítettem. Hat póni vár egy istállóban, a földeken túl, útravaló, felszerelés, minden becsomagolva: csak egy-két ruhadarab hiányzik még, no meg a romlandó élelmiszer.
– Úgy látom, nagyon alapos volt az összeesküvés – csóválta a fejét Frodó. – És a Fekete Lovasok? Nem lenne baj belőle, ha még egy napot várnánk Gandalfra?
– Attól függ, hogy szerinted mit tennének a Lovasok, ha itt találnának – felelte Trufa. – Persze már most is itt lehetnének, hacsak fel nem tartóztatták őket az Északi Kapunál, ahol a Nagykerítés leér a folyópartra, közvetlenül a Híd mellett. A kapuőrök biztosan nem engedik át őket éjszaka... igaz, erőszakkal is betörhettek. Azt hiszem, az őrök még nappal se igen nyitnák meg előttük a kaput, legalábbis, amíg a Telek Urát nem értesítették... mert a Lovasok ábrázata aligha nyerheti meg a tetszésüket, és biztos, hogy félnének tőlük. De egy elszánt támadásnak persze Bakföld sem állhat ellen sokáig. Az is lehetséges, hogy reggel még egy Fekete Lovast is beengednének, ha szépen odamegy, és Zsákos úr felől érdeklődik. Majdnem mindenki tudja, hogy visszajössz, és Töbörlyukban akarsz letelepedni.

Frodó jó darabig töprengett a hallottakon. – Döntöttem – mondta aztán. – Holnap reggel indulok, mihelyt megvirrad. De nem az úton megyek: annál még az is biztonságosabb lenne, ha itt maradnék. Ha az Északi Kapun át hagynám el Bakföldet, annak nyomban híre menne, így pedig talán titokban marad legalább egy-két napig. Azonkívül, a Hidat meg a Keleti Utat egész biztosan szemmel tartják a határ közelében, akár sikerült a Lovasoknak bejutniuk Bakföldre, akár nem. Nem tudjuk, hányan vannak: legalább ketten, de valószínű, hogy többen. Nincs más megoldás: olyan irányban kell távoznunk, amire a legkevésbé számítanak.
– De olyan csak egy van: az Öregerdőn át! – kiáltott fel iszonyodva Fredegár. – Remélem, nem arra gondolsz. Legalább olyan veszélyes, mint a Fekete Lovasok.
– Nem egészen – mondta Trufa. – A terv elég vakmerő, de azt hiszem, Frodónak igaza van. Csakis így érhetjük el, hogy ne eredjenek azonnal a nyomunkba. Egy kis szerencsével egérutat nyerhetünk.
– Csakhogy az Öregerdőben nem lesz szerencsétek – vetette ellene Fredegár. – Ott még senki se találkozott a szerencsével. El fogtok tévedni. Senki se merészkedik oda.
– Nem éppen senki! – felelte Trufa. – Például a Borbakok... ha rájuk jön a bolondóra. Van egy titkos bejáratunk. Egyszer, réges-régen, Frodó is járt ott. Én jó néhányszor bementem: többnyire persze nappal, amikor a fák álmosak, és aránylag nyugodtan viselkednek.
– Jó, ti tudjátok! – mondta Fredegár. – Én jobban félek az Öregerdőtől, mint bármi mástól, amit ismerek: hátborzongató történeteket mesélnek róla, de hát az én szavazatom úgyse számít, hiszen nem tartok veletek. De azért mégis jó, hogy valaki itt marad: legalább elmondhatja Gandalfnak, hogy mi van veletek, ha egyszer csak beállít... mert előbb-utóbb biztosan megjön.
Jóllehet ő is szerette Frodót, Bögyös Pufi egyáltalán nem óhajtott búcsút mondani a Megyének, és arra se volt kíváncsi, hogy mi van a határokon túl. Családja a Fekete Fertályban élt, mi több, a hidasföldi Bugylakon, de Pufi még sose ment át a Borbuggyan hídján. Az összeesküvők eredeti tervei szerint azt a feladatot kapta, hogy maradjon helyben, beszélgessen a kíváncsiakkal, és ameddig csak lehet, hitesse el velük, hogy Zsákos úr még mindig Töbörlyukban tartózkodik. Az álcázás érdekében magával hozta Frodó néhány ócska ruháját. Arra egyikük se gondolt, milyen veszélyes lehet ez a szerepjátszás.
– Remek! – mondta Frodó, miután tájékoztatták a tervről. – Másképpen sehogy se hagyhattunk volna üzenetet Gandalfnak. Nem tudom, ezek a Lovasok tudnak-e olvasni, vagy sem, de írott üzenetet semmiképp se hagytam volna: hátha mégis behatolnak valahogy, és átkutatják a házat. De ha Pufi hajlandó tartani a frontot, és biztos lehetek benne, hogy Gandalf előbb-utóbb értesül az útirányunkról, akkor nincsenek többé kétségeim. Holnap kora hajnalban indulok az Öregerdőbe.
– Hát akkor ezt eldöntöttük – bólintott Pippin. – Ha meggondolom, mi jobban jártunk, mint Pufi: itt kell rostokolnia szegénynek, amíg a Fekete Lovasok meg nem jönnek.
– Várj csak, amíg jó mélyen benne jársz az Erdőben – vágott vissza Pufi. – Holnap ilyenkor már a lelked is odaadnád, csak itt lehetnél velem.
– Erről nem érdemes tovább vitatkozni – szólt rájuk Trufa. – Lefekvés előtt még vár ránk a mosogatnivaló, és a csomagokba is be kell raknunk azt az-egy-két holmit. Ébresztő holnap reggel, pirkadat előtt.
Mikor végre ágyba került, Frodó még sokáig nem bírt elaludni. Sajgott a lába. Szerencse, hogy reggel lóháton folytathatja útját. Végül is valami ködös álomba merült: mintha egy magas ablakból nézne le az összefonódott fák tengerére. Lentről, a gyökerek közül, csúszó-mászó és szimatoló lények neszei hallatszottak. Frodó úgy érezte, előbb-utóbb biztos megszimatolják, hogy hol van.
Aztán valami zúgást hallott a távolból. Először azt hitte, hogy erős szél támadt az erdő lombjaira. Aztán már tudta, hogy nem a levelek zúgnak, hanem a távoli Tenger, ezt a hangot éber állapotban még sohasem hallotta, pedig nyomasztó álmaiban sokszor visszatért. Hirtelen a szabadban találta magát. Fának nyoma sem volt immár. Egy sötét fenyéren állt, és valami különös, sós illat terjengett a levegőben. Felnézett, és magas, fehér tornyot látott maga előtt: egymagában állt a hegy tetején. Nagy sóvárgás fogta el, hogy felmásszon a toronyba, és megnézze a Tengert. Kapaszkodni kezdett a hegyre, a torony felé: de akkor hirtelen megvillant az ég, és mennydörgés hallatszott.

 

 

6. fejezet
Az Öregerdő

Frodó felriadt. A szobában még sötét volt. Mellette Trufa állt: egyik kezében gyertya, a másikkal az ajtón dörömbölt. – Jó, jó, mi az? – kérdezte Frodó, még mindig riadtan és kótyagosan.
– Mi az! – kiáltotta Trufa. – Semmi, csak az, hogy fel kell kelni. Négy óra elmúlt, és nagyon ködös az idő. Gyerünk! Samu már készíti a reggelit. Még Pippin is felkelt már. Megyek, felnyergelem a pónikat, és az egyiket idehozom: az lesz a málhás. Költsd fel azt a hétalvó Pufit! A búcsúztatásunkra mégiscsak illenék fölkelnie.
Nem sokkal hat óra után az öt hobbit indulásra készen állt. Bögyös Pufi még mindig ásítozott. Szép csendesen kisurrantak a házból. Trufa ment elöl, a csomagokkal megrakott pónit vezetve, rátért egy ösvényre, amely a ház mögötti bozótosba vezetett, majd átvágott néhány szántóföldön. A falevelek csillogtak, minden ágacska csepegett, a fű szürke volt a hideg harmattól. Semmi se moccant, és a távoli hangok is tisztán, közelről hallatszottak: kotkodácsolás egy udvarból, ajtócsapódás egy távoli házból.
Az istállóban megtalálták a pónikat, zömök kis jószágok voltak, az a fajta, melyet a hobbitok annyira kedvelnek: nem éppen gyorsak, de munkabírók. Nyeregbe ültek, és nyomban elindultak a ködbe, amely vonakodva nyílt meg előttük, majd a hátuk mögött tiltón bezárult. Miután körülbelül egy óra hosszat lovagoltak, lassan és szótlanul, hirtelen felderengett előttük a Nagykerítés. Magas volt, és mindenütt ezüstös pókhálók csillogtak rajta.
– Hogy akartok ezen átmenni? – kérdezte Fredegár.
– Gyere utánam, akkor meglátod! – felelte Trufa. Balra fordult a Nagykerítés mentén, és kisvártatva egy olyan helyre ért, ahol a sövény befelé kanyarodott, megkerülve egy horpadás szélét. Nem messze a Nagykerítéstől mesterséges bevágás látszott a talajban: lejtője szelíden ereszkedett alá a földbe. A falai kétoldalt téglával voltak kirakva, egyre magasabbak lettek, majd hirtelen összehajoltak, és alagutat alkottak, amely jó mélyen lebukott a Nagykerítés alá, és csak odaát ért véget a horpadásban.
Bögyös Pufi itt megállt.
– Jó utat, Frodó! – mondta. – Nem örülök, hogy az Erdőbe mégy. Remélem, átvészeled ezt a napot, és nem szorulsz segítségre. Sok szerencsét... a mai napra, meg a holnapira, meg mindegyikre!
– Már az is szerencse lesz, ha semmi egyéb nem leselkedik ránk az úton, csak az Öregerdő – felelte Frodó. – Mondd meg Gandalfnak, hogy siessen tovább a Keleti Úton: nemsokára mi is visszakanyarodunk rá, aztán ügetünk, amilyen gyorsan csak bírunk.
– Isten veled! – kiáltották mindannyian, leereszkedtek a lejtőn, és eltűntek Fredegár szeme elől az alagútban.
Az alagút sötét volt és nyirkos. Túlsó végét egy kapu zárta el, sűrű vasráccsal. Trufa leszállt a pónijáról, kulccsal kinyitotta a kaput, és amikor mindannyian átmentek, újra bezárta: becsapta, a vasrács nagyot dörrent, a zár bekattant: Elég baljósan szólt a hangja.
– Na! – mondta Trufa. – Elhagytad a Megyét. Most már kívül vagyunk, az Öregerdő peremén.
– Igaz az a sok minden, amit mesélnek róla? – kérdezte Pippin.
– Nem tudom, miféle mesékre gondolsz – felelte Trufa. – Ha azokra a rémhistóriákra, amikkel Pufit ijesztgették a dajkái, manókról, farkasokról meg effélékről, akkor nem. Legalábbis én nem hiszek bennük. De hogy az Erdő furcsa, az biztos. Minden porcikája nagyon eleven, és valahogy jobban megérzi a körös-körül végbemenő eseményeket, mint akármi más a Megyében. No és a fák nemigen szeretik az idegeneket. Figyelik az embert. Nappali világosságban rendszerint beérik a megfigyeléssel, és nem nagyon tevékenyek. Annyi talán előfordul, hogy a legbarátságtalanabbak itt-ott rád ejtenek egy ágat, vagy kidugják egy gyökerüket, vagy utánad kapnak egy hosszú indával. De éjszaka, azt mondják, ijesztőbben is tudnak viselkedni. Én csak egyszer-kétszer jártam itt sötétedés után, és akkor se mentem messzire a Nagykerítéstől. Úgy rémlett, mintha az összes fák suttogva beszélgetnének, híreket és mindenféle fondorlatokat közölnének egymással valami ismeretlen nyelven, az ágak meg ide-oda hajladoztak és markolásztak, pedig nem is fújt a szél. Azt mondják, ezek a fák még el is tudnak mozdulni: bekerítik és körülzárják az idegent. Egyszer régen csakugyan megtámadták a Nagykerítést: odamentek, gyökeret eresztettek a tövében, és fölébe hajoltak. De aztán jöttek a hobbitok, százával döntötték a fákat, nagy máglyát raktak az Erdőben, és a Nagykerítéstől keletre jó darabon mindent felégettek. Ezután a fák felhagytak a támadással, de nagyon barátságtalanok lettek. Nem messzire innen még mindig megvan az a csupasz térség, ahol a máglya égett.
– Csak a fák veszélyesek? – kérdezte Pippin.
– Mindenféle furcsa lények is élnek az Erdő mélyén meg a túlsó oldalán – mondta Trufa –, legalábbis így hallottam, habár eddig még egyet se láttam. De valami ösvénycsinálónak lennie kell a sűrűben. Valahányszor idejön az ember, mindig talál friss csapásokat, csak az a furcsa, hogy sohasem ugyanott: folyton változik a helyük. Nem messzire ettől az alagúttól van egy elég széles ösvény, illetve, régebben megvolt, amely a Máglya-tisztáshoz vezet, onnan pedig nagyjából arrafelé, amerre mi igyekszünk, keletre és egy kicsit északra: Ezt az utat szeretném most megtalálni.

A hobbitok elhagyták az alagútkaput, és átlovagoltak a széles horpadáson. Ennek túlsó szélétől egy alig kivehető ösvény vezetett az Erdőhöz, száz-egynéhány lépésnyire a Nagykerítéstől, de mihelyt beért a fák alá, nyomban elenyészett. Ahogy visszanéztek, a sűrűsödő fatörzsek közt még látták a Nagykerítés fekete vonalát. Maguk előtt is csak fatörzseket láttak, minden elképzelhető nagyságban és formában – egyenest és hajlottat, sudárat és megdőltet, tömzsit és karcsút, simát és göcsörtöset, a kérge mindegyiknek zöld vagy szürke volt a mohától meg a nyálkás és szakállas kúszónövényektől.
A jókedvét csak Trufa őrizte meg, többé-kevésbé. Hát akkor indulj előre, keresd meg azt az ösvényt! – fordult hozzá Frodó. – El ne veszítsük egymást, és jól jegyezzük meg, hogy merre van a Nagykerítés!
Elindultak valamerre a fák közt, a pónik óvatosan emelgették a lábukat, a sok tekergős, összefonódott gyökeret kerülgetve. A terep kitartóan emelkedett, és minél messzebbre jutottak, annál magasabbnak, sötétebbnek és sűrűbbnek látszottak a fák. Nem hallatszott semmi, csak egy-egy vízcsöpp koppanása a mozdulatlan levelek közül. Az ágak közt egyelőre nem volt tapasztalható semmiféle suttogás vagy mozgolódás, a hobbitoknak mégis olyan érzése támadt, hogy rosszallóan, ellenszenvvel, sőt már-már ellenségesen figyelik őket. Ez az érzés egyre erősebb lett, végül már azon kapták magukat, hogy állandóan felfelé pislognak, vagy hátrafelé nézegetnek, mintha valami orvtámadástól tartanának.
Az ösvény még mindig nem akart megkerülni, a fák meg folyton az útjukba álltak, mintegy szándékosan. Pippin egyszerre csak úgy érezte, hogy nem bírja tovább, és váratlanul felkiáltott. – Jajajaj! Nem akarok én semmit. Csak engedjetek át, ha szabad kérnem!
A többiek riadtan megálltak, de a kiáltás elhalt, mintha felfogná valami vastag, tompító függöny. Az erdő nem válaszolt, se visszhanggal, se máshogy, de mintha még zsúfoltabb és éberebb lett volna, mint addig.
– Én a te helyedben nem kiabálnék – mondta Trufa. – Használni nem használ, de ártani árthat.
Frodónak kétségei támadtak, hogy egyáltalán át lehet-e jutni, és hogy jól tette-e, amikor a többieket magával hozta ebbe a förtelmes erdőbe. Trufa jobbra-balra nézelődött: már nem nagyon tudta, merre forduljon. Pippin észrevette ezt. – Elég hamar sikerült eltévedned – mondta. De abban a pillanatban Trufa megkönnyebbülten füttyentett egyet, és előremutatott.
– Azt a fűzfánfütyülőjét! – mondta. – Ezek a fák mégiscsak mozognak. Az ott előttünk a Máglya-tisztás (legalábbis remélem), de az odavezető ösvény, úgy látszik, elköltözött!

Ahogy tovább mentek, egyre világosabb lett. Hirtelen kiértek a fák közül, és egy nagy, kör alakú térségen találták magukat. Fölöttük tiszta és kék volt az ég, ami meglepetésként hatott rájuk, hiszen az Erdő boltozata alatt nem látták sem a pirkadatot, sem a köd eloszlását. De a nap azért nem járt még olyan magasan, hogy sugarai a tisztásra hulljanak: csak a fák koronáját tudta bearanyozni. A tisztás peremén teltebbek és zöldebbek voltak a levelek, a lomb majdnem tömör kerítést alkotott. Belül már nem nőttek fák, csak durva szálú fű és sok magas növény: hosszú szárú, sápadt bürök és haraszt, hamuszínű, bolyhos magokat termő gyom, kapaszkodó csalán és bogáncs. Nyomasztó hely: mégis szívderítő, vidám kertnek tetszett az Erdő sűrűje után.
A hobbitoknak visszatért a bátorsága, és reménykedve pillantottak fel a mindjobban világosodó égre. A tisztás szemközti oldalán megnyílt az erdő fala: egy jól kivehető ösvény vezetett tovább. Látták, amint behatol a sűrűbe, itt-ott elég szélesen és fedetlenül, habár a fák néhol megint közelebb húzódtak hozzá, és beárnyékolták sötét lombozatukkal. Erre az ösvényre tértek rá. Még mindig felfelé kellett kapaszkodniuk, de most már sokkal gyorsabban haladtak, és sokkal jobb hangulatban: úgy látszott, az Erdő megenyhült kissé, és mégiscsak átengedi őket, bántatlanul.
De egy idő múlva fullasztóan meleg lett. A fák megint közelebb nyomultak mindkét oldalon, és előre sem igen lehetett látni. Ha lehet, most még jobban érezték az Erdőből feléjük sugárzó rosszindulatot. Akkora volt a csend, hogy ha a pónik patája belerúgott az avarba vagy néha megbotlott egy rejtett gyökérben, valósággal belesajdult a fülük. Frodó énekelni próbált, hogy lelket öntsön a többiekbe, de a hangja halk mormogássá tompult.

 

Ne csüggedjetek, ó konok
homályban küzdő vándorok,
hisz örökké nem tartanak
az erdők sem, s kigyúl a Nap,
a lebukó, a felkelő:
vagy itt, vagy ott tűnik elő.
Az erdő elfogy, vége van...

 

Vége van... nem tudta folytatni, a környezet elnyelte a hangját. A levegő súlyos lett, fárasztó volt megformálni a szavakat. Közvetlenül a hátuk mögött valamelyik öreg fáról nagy csattanással az ösvényre zuhant egy vastag ág. Előttük a fák mintha összezárultak volna.
– Nem nagyon tetszik nekik, hogy az erdő elfogytáról és végéről kornyikálsz – mondta Trufa. – Azt ajánlom, egyelőre hagyjuk a nótát. Várj, amíg kiérünk a túlsó végén: akkor majd visszafordulunk, és egy fülrepesztő karénekkel búcsúzunk tőlük!
Vidáman beszélt, és ha volt is benne szorongás, nem látszott meg rajta. A többiek nem válaszoltak. Nagyon lekonyult a kedvük. Frodónak egyre nagyobb kő nyomta a szívét, és minél tovább mentek, annál jobban bánta, hogy mégis kihívta maga ellen a fenyegető fákat. Már-már azon volt, hogy megáll, és azt javasolja, forduljanak vissza (ha ugyan még lehetséges), amikor egyszerre csak fordult a helyzet. Az ösvény nem emelkedett tovább, és egy jó darabon majdnem vízszintes maradt. A sötét fák félrehúzódtak, szinte egyenes utat hagytak az ösvénynek. Előttük, de azért még elég messzire, egy zöld dombtető látszott, fátlanul magasodott ki az erdő gyűrűjéből, akár egy kopasz fej. Az ösvény mintha egyenesen oda tartott volna.
Megint fürgébben haladtak előre: nagyszerű érzés volt, hogy legalább egy ideig kimászhatnak az Erdő boltozata alól. Az ösvény lejteni kezdett, majd ismét emelkedni, és végül elérte a meredek domboldal alját. Itt búcsút mondott a fáknak, és beleolvadt a fűbe. Az Erdő úgy nőtte körül a dombot, mint valami sűrű hajzat, amely hirtelen véget ér, s egy kör alakú csupasz foltot hagy a koponya leborotvált közepén.
A hobbitok kantárszáron vezették a pónikat, körbe-körbe kanyarogva, míg fel nem értek a tetőre. Itt megálltak, és körülnéztek. A levegő sugárzott a verőfényben, de párás volt, úgyhogy nem lehetett messzire ellátni. Közelebb szinte mindenütt szétoszlott már a köd, csak itt-ott maradt belőle valami az Erdő horpadásaiban, dél felé pedig, egy mély hajlatból, amely az egész Erdőt átszelte, úgy szállt fel, mintha gőz vagy fehéren gomolygó füst volna.
– Az ott a Fűztekeres folyó – mondta Trufa, kinyújtva a kezét. – A Buckák közül ereszkedik alá, aztán keresztülfolyik az Erdőn, épp a közepén, és Sövenyfő alatt ömlik a Borbuggyanba. Nem nekünk való út! Azt mondják, a Fűztekeres völgye a legkomiszabb vidék az egész Erdőben: valahogy az összes többi komiszságnak ez a központja és forrása.
A többiek odanéztek, amerre Trufa mutatott, de nem sokat láttak, csak a mélyen fekvő, párás völgy fölötti ködöket, távolabb pedig az Erdő déli felét, ahogy elenyészik a messzeségben.
A dombtetőn most már erősen tűzött a nap. Tizenegy óra felé járhatott, de másfelé még most se láthattak valami sokat az őszi párától. Nyugat felé nem sikerült kivenniük sem a Nagykerítés vonalát, sem pedig azon túl a Borbuggyan völgyét. Hiába néztek reménykedve északra, semmi se mutatta, hogy ott húzódik a nagy Keleti Út, ahová igyekeztek. Szigeten álltak a fák tengerében, a látóhatár pedig fátylakba burkolózott.
A délkeleti domboldal nagyon meredek volt, mintha a lejtő még sokáig folytatódna a fák alatt is, mint valamely sziget partja, mely valójában a tenger mélyéből kiemelkedő hegység oldala. Leültek a zöld lejtőn, és miközben a délebédjüket fogyasztották, az alattuk elterülő erdőségen túli tájat fürkészték. Mikor a nap túljutott delelőjén, kelet felől a távolban megpillantották a Buckák szürkészöld vonulatát, amely azon az oldalon húzódott az Öregerdő mögött. Még meg is éljenezték: jólesett látni valamit az Erdő határán túl, noha eszük ágában sem volt, hogy arrafelé menjenek, ha nem muszáj, a Sírbuckákról ugyanis legalább annyi rémséget meséltek a hobbit-legendák, mint az Öregerdőről.

Végül rászánták magukat, hogy felkerekedjenek. Az ösvény, amely a dombhoz vezette őket, ismét felbukkant az északi oldalon, de alig mentek rajta egy keveset, amikor észrevették, hogy állandóan jobb felé kanyarodik. Aztán erősen lejteni kezdett: megsejtették, hogy a Fűztekeres völgyébe vezet: éppen oda, ahová nem akartak menni. Némi vita után úgy döntöttek, hogy letérnek a csalóka ösvényről, és észak felé fordulnak, a dombtetőről ugyan nem látták az Utat, de azért arrafelé kell lennie, és nem is lehet nagyon messze. Azonkívül, északi irányban, az ösvénytől balra, mintha szárazabb és tágasabb lett volna a terep, itt a kaptatókon nem nőttek olyan sűrűn a fák, és fenyők meg cirbolyák váltották fel az erdő sűrűjének tölgyeit, kőriseit és más különös, névtelen fáit.
Eleinte úgy látszott, hogy helyes volt a választás: jó iramban haladtak, noha valahányszor egy kisebb tisztásra érve sikerült megpillantaniuk a napot, mindig tapasztalniuk kellett, hogy érthetetlen módon kelet felé eltértek a kitűzött iránytól, de egy idő múlva a fák megint sűrűsödni kezdtek, méghozzá éppen ott, ahol a távolból úgy rémlett, hogy ritkulnak, és nincsenek olyan kuszán összenőve. Aztán a talaj váratlanul meggyűrődött, és mély ráncokat vetett: mintha óriás szekerek kerékvágásai lettek volna, vagy széles sáncárkok, régóta nem használt, tüskebokor lepte, besüppedt utak. Többnyire éppen keresztezték a hobbitok útirányát: csak úgy tudtak átkelni rajtuk, ha leereszkedtek a mélyedésbe, aztán újra felkapaszkodtak, ami sok üggyel-bajjal és fáradsággal járt, a pónik miatt. Valahányszor leereszkedtek, a horpadásokban mindig sűrű cserjéket és összefonódott aljnövényzetet találtak, amely bal felé valahogy nem akart utat engedni, és csak akkor vált szét, ha jobbra fordultak, azután pedig jó darabon át kellett csörtetniük a teknő fenekén, amíg egy alkalmas helyen fel tudtak kapaszkodni a másik partra. És a fák minden felkapaszkodás után sötétebbnek látszottak, mindig balra és felfelé volt a legnehezebb utat találni, úgyhogy mindinkább jobbra és lefelé szorultak.

Egy-két óra múlva végképp elvesztették a tájékozódási képességüket, de annyit azért tudtak, hogy már régóta nem északi irányban haladnak. Valami mindig eltorlaszolta az utat, és rájuk kényszerítette a követendő irányt: keletnek és délnek, be az Erdő szívébe, nem pedig kifelé.
Már estefelé járt az idő, amikor kapaszkodva és bukdácsolva leereszkedtek egy minden addiginál mélyebb és szélesebb horpadásba. Olyan meredek volt, és annyira kiugrott a két partja, hogy sem előre, sem visszafelé nem tudtak volna kimászni belőle, hacsak ott nem hagyják a pónikat meg a csomagjaikat. Nem maradt más hátra: tovább kellett menni a horpadásban – lefelé. A talaj puha lett, és helyenként zsombékos, kétoldalt a partokban források tűntek fel, és a hobbitok nemsokára azon kapták magukat, hogy egy patak mentén haladnak, amely csobogva csörgedezik vadfüvekkel benőtt ágyában. Aztán a talaj hirtelen lejteni kezdett, a patak pedig megerősödve, lármásan folyt és szökdécselt tovább, egyre gyorsabban, lefelé a völgybe. Egy mély és homályos szakadékba kerültek, amelyet odafönt beboltoztak a kinyúló faágak.
Egy ideig még bukdácsoltak a patak mentén, majd egyszerre csak kiértek a homályból. Mintha kapu nyílt volna előttük, hirtelen meglátták a napfényt. A nyíláshoz érve megállapították, hogy a szakadék, amelyben idáig jutottak, egy sziklaszerű, magas és meredek partba torkollik. Ennek a tövében elég széles sávú teknő terült el, fűvel és náddal benőve, távolabb pedig a szemközti, csaknem ugyanolyan meredek part látszott. A késő délutáni, aranyszínű napsütés álmosító melege ülte meg a két part közt megbúvó tájat. A teknő közepén lustán tekergett egy barna vizű, sötét folyó: két oldalán évszázados fűzfák, fölötte lehajló fűzfaágak, a víz útjában kidöntött fűzfatörzsek, felszínén pedig hervadt fűzfalevélpettyek ezrei. Szinte rajzottak a levegőben, ahogy libegve, sárgán aláhulltak az ágakról, a völgyben ugyanis szelíd, meleg szellő fújdogált: a nádasok zizegtek, a fűzfaágak nyikorogva hajladoztak.
– Na, most legalább van róla fogalmunk, hogy hol járunk! – mondta Trufa. – Majdnem pontosan az ellenkező irányba jöttünk, mint ahogy akartuk. Ez itt a Fűztekeres! Előremegyek felderítőnek.
Kilépett a napsütésbe, majd eltűnt a magas fűben. Egy idő múlva visszajött, és jelentette, hogy a sziklapart lába és a folyó közt elég szilárd a talaj, a jól járható, gyepes rész néhol egészen a víz széléig ér. – Sőt – tette hozzá –, mintha valami gyalogösvény is kanyarogna a folyónak ezen a partján. Ha balra fordulunk, és azon megyünk tovább, előbb-utóbb ki kell érnünk az Erdő keleti oldalára.
– No hiszen! – mondta Pippin. – Feltéve, ha az ösvény egészen odáig megy, és nem valami ingoványba vezet, hogy aztán faképnél hagyjon. Mit gondolsz, ki taposta ki ezt az ösvényt, és miért? Nem a mi kedvünkért, az biztos. Nekem most már nagyon gyanús ez az Erdő, és mindaz, ami benne tanyázik, úgyhogy kezdem elhinni az összes róla szóló históriákat. Hát arról van-e fogalmad, hogy mekkora utat kellene megtennünk kelet felé?
– Nincs – felelte Trufa. – Fogalmam sincs róla, hogy a Fűztekeresnek melyik pontjára lyukadtunk ki, és arról se, ki járhat errefelé olyan gyakran, hogy ösvény maradt a lába nyomán. De más kiút nincsen, legalábbis én egyet se ismerek, és semmi egyéb nem jut az eszembe.
Más kiút nem lévén, szépen elindultak libasorban, és Trufa elvezette őket az imént felfedezett ösvényhez. Mindenütt buján tenyészett a nád meg a fű, néhol jóval a fejük fölé magasodva, de miután megtalálták az ösvényt, nem volt nehéz követniük, amint erre-arra fordulva és kanyarogva mindig megtalálta a szilárdabb részeket a zsombékok és tócsák között. Itt-ott kisebb erecskéken haladt át, melyek az erdő borította magaslat szurdokaiból siettek a Fűztekeres felé: az ilyen helyeken mindenütt fatörzseket vagy gallykötegeket találtak, gondosan keresztbe fektetve a vízen.
A hobbitok kezdtek kimelegedni. Mindenféle legyek hadai zümmögtek a fülük körül, és a délutáni nap erősen tűzött a tarkójukra meg a hátukra. Végül hirtelen egy keskeny, árnyékos részre értek: nagy, szürke ágak nyúltak az ösvény fölé. Mindinkább nehezükre esett a járás. A talajból mintha álmosság kúszna felfelé a lábszárukon, és fölülről is lágyan szitálna a fejükre meg a szemükre.
Frodónak elernyedt az állkapcsa, le-leragadtak a pillái. Közvetlenül előtte Pippin térdre bukott. Frodó megállt. – Hiába – mondta Trufa. – Egy lépést se bírok tovább menni, ha nem pihenek előbb. Kell egy kis szunyókálás. A füzek alatt hűvös van. És nincs ennyi légy!
Frodónak ez egy csöppet sem tetszett. – Tovább! – kiáltotta. – Egyelőre nincs szunyókálás. Előbb érjünk ki az Erdőből. – De a többiek már olyan állapotban voltak, hogy nem sokat törődtek vele. Samu is ott állt mellettük, ásítozva és bután pislogva.
Frodó hirtelen maga is úgy érezte, hogy nem bír tovább küzdeni az álom ellen. Elszédült. A levegőben most már alig hallatszott valami nesz. A legyek abbahagyták a zümmögést. Csak a magas ágak közül szólt valami alig hallható, lágy moraj, valami halk remegés, mintha suttogva dalolnának. Frodó felnyitotta nehéz szemhéját, és egy hatalmas, ősz és öreg füzet látott, amint fölébe hajol. Óriásinak látszott, szétterülő ágai mintha sok ujjú, nyúlkáló kezek lettek volna, bütykös és göcsörtös törzsén széles hasadékok tátogtak és halkan recsegtek az ágak mozgásától.
A ragyogó égbolton kirajzolódott a levelek libegése, és elkápráztatta Frodót: hanyatt dőlt, és elnyúlt a füvön.
Trufa és Pippin odavonszolta magát melléje, aztán lefeküdtek, háttal a fűzfa törzsének dőlve. Mögöttük szélesen tátogtak a nagy hasadékok, mintha az ide-oda ingó, recsegő fa el akarná nyelni őket. Felnéztek a szürke és sárga levelekre, amelyek lágyan libegtek és daloltak a fényben. Behunyták a szemüket, és akkor majdnem úgy rémlett, mintha szavakat hallanának, vizet és álmot emlegető, hűvös szavakat. Megadták magukat a bűvös erőnek, és mély álomba zuhantak a nagy, szürke fűzfa tövében.
Frodó egy ideig csak feküdt, a rátörő álommal birkózva, aztán minden erejét összeszedte, és feltápászkodott. Ellenállhatatlan vágy fogta el egy kis hűs víz után – Samu, vízbe kell, hogy mártsam a lábamat egy pillanatra – dadogta.
Szinte félálomban került át a fának víz felőli oldalára, ahonnan nagy, kacskaringós gyökerek nyúltak ki a folyóba, mintha rücskös testű, szomjas kis sárkányok volnának. Terpeszülésben leroskadt az egyikre, és belelógatta égő lábfejét a hűs, barna vízbe, aztán hirtelen ő is álomba merült, háttal a fának.
Samu leült, megvakarta a fejét, és akkorát ásított, mint egy barlang. Nyugtalanság motoszkált benne. Múlik az idő, és ez a hirtelen álmosság valahogy nem természetes. – Nemcsak a naptól meg a melegtől van, az biztos – dünnyögte magában. – Nem tetszik nekem ez a nagy fa. Nem bízok benne. Még hogy alvásról susog, ilyenkor! Nem tiszta dolog!
Nagy nehezen talpra állt, és elindult, hogy megnézze, mi lett a pónikkal. Kiderült, hogy kettő jó messzire elcsatangolt az ösvényről, Samu elfogta őket, és éppen visszafelé jött velük a többiekhez, amikor két hangot hallott: egy hangosat és egy halkabbat, de az is egészen tisztán szólt. Az egyik olyan volt, mint amikor valami súlyos tárgy a vízbe zuhan, a másik olyan, mint a zár nyelvének kattanása, ha szép lassan becsukódik az ajtó.
Samu visszasietett a partra. Frodó a vízben volt, nem messze a szélétől: feje fölött egy nagy fagyökér, amely mintha le akarta volna nyomni, pedig Frodó nem is küszködött. Samu elkapta a zekéjénél fogva, és kirántotta a gyökér alól, aztán nagy üggyel-bajjal felhúzta a partra. Frodó szinte azonnal felébredt, krákogott, köpte a vizet.
– Te Samu – jutott végül szóhoz –, tudod-e, hogy ez az átkozott fa a szó szoros értelmében belökött?! Éreztem. Az a nagy gyökér fogta magát és megrándult, hogy lebillenjek róla!
– Biztosan álmodtál, Frodó uram – mondta Samu. – Máskor, ha álmos vagy, ne ülj ilyen helyre.
– Mi van a többiekkel? – kérdezte Frodó. – Kíváncsi vagyok rá, vajon ők miket álmodnak.
Megkerülték a fát, és akkor Samu megértette, hogy miféle kattanást hallott az előbb. Pippin eltűnt. A hasadék, amelynek a torkában leheveredett, úgy bezárult, hogy egy csöppnyi rés sem maradt, amin be lehetett volna látni. Trufa csapdába esett: neki a derekát fogta meg egy másik hasadék: a két lába kilógott, de a felső teste bent volt a sötét odúban, amelynek a pereme úgy szorította, mint egy csipesz.
Frodó és Samu először ott kezdett dörömbölni a fatörzsön, ahol az imént még Pippin feküdt. Aztán kétségbeesetten próbálták szétfeszíteni azt a hasadékot, amely a szegény Trufát tartotta fogva. Minden hiába.
– Micsoda disznóság! – kiáltotta dühösen Frodó. – Miért is jöttünk ebbe a szörnyűséges Erdőbe? Maradtunk volna inkább otthon Töbörlyukban! – Teljes erejéből belerúgott a fába, nem kímélve a lábát. Valami alig érzékelhető remegés futott végig a törzsön, egészen az ágakig, a levelek megmoccantak és suttogni kezdtek, de ez most úgy szólt, mintha valaki halkan nevetgélne a távolban.
– Nem tudom, akad-e balta a felszerelésünkben, Frodó úr? – kérdezte Samu.
– Hoztam egy kis fejszét, tűzifát aprítani – felelte Frodó. – Azzal nem sokra megyünk.
– Várj csak, uram! – kiáltotta Samu, akinek jó ötletet adott a tűzifa emlegetése. – Tűzzel talán el lehetne érni valamit!
– El – bólintott Frodó savanyú képpel. – Azt, hogy elevenen megsütjük Pippint.
– Talán egy kicsivel is árthatunk ennek a fának, vagy legalább ráijesztünk – mondta Samu vadul. – Ha nem engedi el őket, leszámolok vele, még akkor is, ha a fogammal kell szétrágnom. – Elfutott a pónikhoz, majd hamarosan visszajött a tűzszerszámmal meg a fejszével.
Gyorsan összehordták, ami száraz füvet, levelet meg kéregdarabot találtak, azután pedig kettétört gallyakat és felaprított botokat raktak halomba. Mindezt feltornyozták a törzs mellett, a lehető legmesszebb a foglyoktól. Samu szikrát csiholt, a száraz fű tüzet fogott, máris lobogni kezdett a láng, és felszökött a füst. A gallyak ropogtak. Kis tűznyelvek nyaldosták és pörkölték az öreg fa száraz, barázdált kérgét. Remegés futott végig a fűzfán. Odafönt mintha fájdalmukban és haragjukban sziszegtek volna a levelek. Trufa hangosan felkiáltott, és Pippin fojtott ordítását is hallották a fa belsejéből.
– Oltsátok el! Oltsátok el! – kiáltotta Trufa. – Különben összeroppant, azt mondja.
– Kicsoda? Mit? – kiáltotta vissza Frodó, és átszaladt a fa másik oldalára.
– Oltsátok el! Oltsátok el! – könyörgött Trufa. A fűzfa ágai erőteljes himbálózásba fogtak. Valami hang hallatszott, szélzúgásféle, amely odafönt támadt és továbbterjedt a környező fák ágai felé: mintha a hobbitok követ dobtak volna a folyóvölgy békés szendergésébe, és most a felháborodás szétgyűrűző hullámai elöntenék az egész Erdőt. Samu szétrugdosta a kis tüzet, és eltaposta a szikrákat. De Frodó, maga sem tudva, hogy mi készteti erre, vagy hogy miben reménykedik, nekiiramodott az ösvényen, és kiáltozni kezdett: – Segítség! Segítség! Segítség! – A tulajdon éles hangját is alig hallotta: mihelyt kijött a torkán, messzire fújta a fűzfaszél és elfojtotta a levelek zizegése. Frodó kétségbe volt esve: tehetetlen volt és tanácstalan.
Egyszerre csak megállt. Mégiscsak jött válasz, vagy legalábbis úgy rémlett, de mintha a háta mögül jönne, az ösvényről, az Erdő belsejéből. Megfordult, és hallgatózott, de nem sokáig: igen, semmi kétség, valaki énekel, egy zengő, mély hang önfeledten és boldogan fújja a nótáját, amely azonban csupa zagyvaság:

 

Hej hó, halihó, no de villa meg olló!
Bumsztara, lallala, fűzfavityilló!
Toma koma, hej, Toma, Bomba-de-dilló!

 

Frodó és Samu meg se moccant: ez talán valami újabb veszélyt jelent, vagy éppen a reménységet hozza? Megint egy egész csomó zagyvaság következett (ők legalábbis annak hallották), majd a hang egyszerre csak tisztán és érthetően felszárnyalt, és a következő nótát dalolta:

 

Hej hó, halihó, la-la, látod-e, szívem?
Röppen a seregély, szél szalad a vízen.
Arany napsugárban, csillag fényét lesve
vár reám valaki, míg leszáll az este.
Folyó-asszony lánya, szépséges a drága,
hajladozik karcsún, mint a fűzfa ága.
Bombadil Toma most vízililiommal
fut haza dalolva, egy egész halommal.
Hej hó, halihó, no de trallalalárom,
Aranymag, Aranymag, az ám, kicsi párom!
Öreg Fűzfa-apó, húzd be gyökérkarmod,
hazafelé siet Toma koma, hallod?
vízililiommal, erdőn és folyón át:
hej hó, halihó, no de hallod a nótát?

 

Frodó és Samu úgy állt ott, mint akit megbabonáztak. A szél egy utolsót fújt, aztán elcsendesült. A levelek megint bénán csüngtek a mozdulatlan ágakról. Megint felharsant a nóta, valaki szökdécselve és táncolva közeledett az ösvényen, majd a nádszálak fölött egyszerre csak felbukkant egy ócska, ütött-kopott, cilinderforma kalap, szalagjába tűzve egy hosszú kék madártoll. Még egy szökkenés, még egy ugrás, és megjelent a viselője is: egy ember – legalábbis annak látszott. Mindenesetre, nagyobb és tagbaszakadtabb volt a hobbitoknál, habár annyira mégse magas, mint a Nagyok népéhez tartozók, de azért ő is csapott akkora lármát a sárga csizmás, vaskos lábával, úgy csörtetett a fű meg a káka közt, mint a tehén, ha az itatóhoz siet. Kék kabátja volt, és hosszú barna szakálla, szeme kék és csillogó, arca piros, mint az érett alma, de csupa ránc a nevetéstől. Kezében egész halomnyi fehér vízililiomot hozott egy nagy levélen, mint valami tálcán.
– Segítség! – kiáltotta Frodó és Samu, kinyújtott kézzel szaladtak elébe.
– Hohó! Lassan a testtel! – kiáltotta az öreg, feltartva a kezét: erre megálltak, mint akiket villám sújtott. – Mi az, kis komáim, hová iparkodtok akkora nagy szuszogással, mint a kovács fújtatója? Hadd halljam, mi a baj. Tudjátok-e, ki vagyok én? Bombadil Toma a nevem. Nohát, hol szorít a cipő? Tomának sietős a dolga. Össze ne nyomjátok a liliomaimat!
– A barátaink bennragadtak a fűzfában! – kiáltotta elfúlva Frodó.
– Trufa úrfit megfogta egy hasadék! – kiáltotta Samu.
– Micsoda? – fakadt ki Bombadil Toma, felszökkenve a levegőbe. – Az öreg Fűzfa-apó? Ennyi az egész, mi? Nohát, ezen könnyű segíteni. Majd én elhúzom neki a nótáját! Öreg, szürke Fűzfa-apó! A velejét is megfagyasztom, ha nem viselkedik tisztességesen. Kidalolom a gyökereit a földből. Akkora szelet dalolok rá, hogy egy árva levele vagy ága se marad. Nohát, öreg Fűzfa-apó!
Óvatosan letette a liliomait a fűre, és odaszaladt a fához. Trufának már csak a lába fejét láthatta: a többi részét közben beljebb húzta a fa. Toma a hasadékhoz hajolt a szájával, és halk hangon énekelni kezdett az odúba.
A dal szövegét nem értették, de Trufa szemmel láthatóan izgalomba jött. A két lába rugdalózni kezdett. Toma félreugrott, letört egy lógó ágat, és rácsapott vele a fűzfa oldalára. – Ereszd ki őket, öreg Fűzfa-apó! – mondta. – Mit képzelsz tulajdonképpen? Nem volna szabad ébren lenned. Egyél földet! Áss le a mélybe! Igyál vizet! Aludj! Bombadil szól hozzád! – Ezzel megragadta Trufa lábát, és kihúzta a hirtelen megnyíló hasadékból.
Fülsértő recsegés hallatszott, a másik hasadék is megnyílt, és Pippin úgy ugrott ki rajta, mint akit hátulról jól „megsegítettek”. Aztán nagy csattanással mind a két hasadék újra bezárult. A fűzfán remegés futott végig, gyökerétől egészen a tetejéig, majd néma csend lett.
– Hálás köszönet! – mondták a hobbitok egymás után.
Bombadil Tomából kitört a nevetés. – No látjátok, kis komáim! – mondta lehajolva, hogy az arcukba nézhessen. – Most szépen eljöttök hozzám! Az asztal rogyásig rakva tejszínnel, lépesmézzel, fehér kenyérrel és vajjal. Aranymag már vár. Kérdezősködni vacsora közben is ráérünk. Gyertek utánam, amilyen gyorsan csak tudtok! – Ezzel felkapta a liliomait, intett a hobbitoknak, majd szökdécselve és táncolva elindult kelet felé az ösvényen: közben egy pillanatra sem hagyta abba a hangos és zagyva danászást.
A hobbitok szóhoz sem jutottak a meglepetéstől és a megkönnyebbüléstől, csak mentek utána, amilyen gyorsan bírtak. De még így sem elég gyorsan. Toma nemsokára eltűnt előlük, és a nótaszó egyre halkabban, egyre messzebbről hallatszott. Azután hallották, hogy egy nagy kurjantást küld vissza feléjük:

 

Indulok előre Fűztekeres mentén:
kis komák, utánam! olyan fürgén, mint én.
Meggyújtom a gyertyát a vendég uraknak:
tárva lesz az ajtó, fényes lesz az ablak.

Jöhet már az este, nem fél, aki bátor,
se az öreg fűztől, se az égerfától.
Fittyet lehet hányni ágnak és gyökérnek,
Toma koma, hej hó, vár, ha odaértek!

 

Többet nem hallottak. Hátuk mögött szinte ugyanabban a pillanatban a nap lehanyatlott a fák közé. Eszükbe jutott a rézsútos esti fény, ahogy megcsillan a Borbuggyan folyón, meg a sok-sok bakvári ablak, ahogy kigyúl, mint megannyi lámpás. Nagy árnyékok vetődtek rájuk, a fatörzsek és ágak sötéten, fenyegetően hajoltak az ösvény fölé. Fehér pára szállt fel a folyó felszínéről, aztán gomolyogva benyomult a part menti gyökerek és fák közé. Ahogy lépkedtek, valami árnyékszerű gőz gomolygott fel a lábuk alatt a földből, és elvegyült a gyorsan sűrűsödő szürkülettel.
Most már vigyázni kellett, hogy el ne tévesszék az utat, és nagyon fáradtak voltak. Mintha ólomból lett volna a lábuk. Kétoldalt a bokrok közt és a nádasban különös, alattomos neszek futkároztak, ha pedig felnéztek a sápadt égre, furcsa bütyköktől és csomóktól dudorodó arcokat láttak sötéten kirajzolódni az esthomályban: mintha gúnyosan vigyorogva tekintettek volna le rájuk a magas folyópartról és az erdő pereméről. Olyan érzésük támadt, hogy ez az egész táj kívül esik a valóság határán, hogy egy nyomasztó álomban botorkálnak, amelyet sose fog eloszlatni a megváltó ébredés.
Egyre lassabban haladtak, s már-már nem bírta tovább a lábuk, amikor észrevették, hogy a terep enyhén emelkedik. A víz halkan mormolni kezdett. A folyó egyik lépcsőjénél mintha fehér habok csillantak volna meg a sötétben. Aztán egyszerre csak véget értek a fák, és a ködpára elmaradt mögöttük. Kiléptek az Erdőből: szemük előtt tágas, füves térség hullámzott. Az elkeskenyedett és sebessé vált folyó vidáman szökdécselve sietett utánuk, már feljöttek a csillagok, és a víz itt-ott visszaverte fényüket.
Lábuk alatt puha, sekély füvet éreztek: mintha lenyírták vagy lekaszálták volna. Hátuk mögött az Erdő széle egyenes volt és szabályos, mint egy sövény. Az ösvény most már jól kivehetően nyúlt el előttük, gondozottan és kövekkel szegélyezve. Kanyarogva vezetett fel egy füves dombocskára, amely most szürkének látszott a halvány csillagfényben, a dombocskának egy távolabbi lejtőjén pedig, még mindig jó magasan a fejük fölött, egy ház ablakai hunyorogtak. Az ösvény lejteni kezdett, majd megint kapaszkodni a sima, gyepes domboldalban, a világosság felé. Aztán meglátták a nyitott ajtót és a rajta kiömlő fény ragyogó, sárga pászmáját. Bombadil Toma háza állt előttük a dombon. Mögötte szürke és kopár lejtő, azon is túl pedig a Sírbuckák fekete foltjainak vonulatát nyelte el az éjszaka, keleti irányban.
Valamennyien szaladni kezdtek, hobbitok és pónik egyaránt. Máris lerázták fele fáradtságukat és minden félelmüket. – Hej hó, halihó! – szállt feléjük az üdvözlő nóta.

 

Hej hó, halihó, la-la, nyitva a házunk!
Hobbitok és pónik! Tárt karokkal várunk.
Zendítsünk rá együtt egy áradó dalra!

 

Ekkor felcsendült egy másik hang, fiatal és ősi, akár a Tavasz, olyan hang, mint a boldog patakvízé, amely a dombok közt látta meg a ragyogó reggelt, s aztán csörgedezve siet az éjszakába – és ezüstösen szállt feléjük:

 

Zendítsünk rá együtt egy áradó dalra,
belefér nap és hold, lágy szellő fuvalma,
eső, köd és felhő, rekettye és hanga,
szélzúgás a dombon, harangoknak hangja,
vizek lilioma, nádasoknak árnya:
Bombadil Toma meg Folyó-asszony lánya!

 

S mire véget ért a dal, a hobbitok ott álltak a küszöbön, és aranyszínű fény árasztotta el őket.

 

 

7. fejezet
Bombadil Toma házában

A négy hobbit fellépett a széles kőküszöbre, és hunyorogva megállt. Egy hosszú, alacsony mennyezetű szobába kerültek, melyet betöltött a tetőgerendákról lelógó és himbálózó lámpák fénye, a simára dörzsölt, sötét faasztalon sok hosszú és sárga gyertya állt: nagy lánggal égett valamennyi.
A szoba túlsó végében egy asszony ült, szemben az ajtóval. Hosszú szőke haja hullámosan ömlött a vállára, ruhája zöld volt, üde zöld, mint a zsenge nád hajtása, itt-ott harmatként csillogó ezüstös pettyekkel, a derekán aranyöv: mint egy liliomokból font lánc, amelynek foglalatában halványkék nefelejcsek fénylettek. A lába előtt nagy zöld és barna cserépedényekben fehér vízililiomok úsztak, az ember azt hihette volna, az asszony valami trónuson ül egy tó közepén.
– Lépjetek be, kedves vendégek! – mondta az asszony, és a hobbitok rögtön felismerték azt a csengő hangot, amely az imént énekelt. Félénken beljebb kerültek néhány lépéssel, és udvariasan meghajoltak, valami furcsa érzéssel, csodálkozva és megilletődve, mint amikor az ember bekopog egy kunyhó ajtaján, hogy inni kérjen, s egy élő virágokba öltözött, szép és fiatal tündekirálynő válaszol. De még mielőtt szólhattak volna, az asszony könnyedén felugrott, átszökkent a liliomos edények fölött, és nevetve szaladt elébük, futtában halkan susogott a ruhája, mint folyóparti virágok közt a szél.
– Gyertek, kedveseim! – mondta, kézen fogva Frodót. – Örüljetek és nevessetek! Én Aranymag vagyok, Folyó-asszony lánya. – Aztán gyorsan elszaladt mellettük, becsukta az ajtót, visszafordult, és fehér karját széttárva megállt a csukott ajtó előtt. – Zárjuk ki az éjszakát! Jobb így, mert ti talán még mindig féltek, a ködtől, a fák árnyaitól, a mély víztől és más ijesztő dolgoktól. Ne féljetek! Ezt az éjszakát Bombadil Toma házában töltitek!
A hobbitok ámulva meredtek rá, Aranymag pedig sorra megnézte mindegyiküket, és elmosolyodott. – Úrnőm, szép Aranymag! – mondta végül Frodó, és érezte, hogy a szívét eltölti valami különös öröm, amit maga sem értett. Máskor is előfordult már, hogy elbűvölték a szép tünde-hangok, de ez a mostani varázs másmilyen volt: nem annyira fenséges és lenyűgöző, de valami mélyebb érzés, amely jobban megfogja a halandók szívét – csodálatos, és mégsem idegen. – Úrnőm, szép Aranymag! – mondta megint. – Most már jól tudom, miféle öröm csengett a dalokból, amiket hallottunk.

 

Hajladozó, karcsú, mint a fűzfa ága!
Patakparti nádszál! Folyó-asszony lánya!
Nyár vagy és tavasz vagy, tavasz ékessége!
vízesés zenéje, lombok nevetése!

 

De aztán dadogni kezdett és elhallgatott, maga sem értette, hogy is mondhat ilyeneket. De Aranymag elnevette magát:
– Isten hozott! – mondta. – Nem is tudtam, hogy a megyei nép ilyen szépen tud beszélni. De látom, hogy te tündebarát vagy: a szemed csillogása és a hangod csengése tanúskodik róla. Szerencsés ez a találkozás! Üljetek le, és várjátok meg a ház urát. Nemsokára megjön. Csak előbb ellátja a ti fáradt jószágaitokat.
A hobbitok boldogan leültek a sásfonatú székekre, Aranymag pedig közben az asztal körül szorgoskodott, senki se tudta levenni róla a szemét, olyan szívderítők voltak kecses mozdulatai. Kívülről néha ilyen szavakat hallottak, sok-sok hejhó meg halihó meg trallala közepette:

 

Bombadilló Toma vidámság komája,
hupi a zekéje, sárga a csizmája.

 

– Szépséges Aranymag! – szólalt meg ismét Frodó egy idő múlva. – Lehet, hogy butaságot kérdezek, de tudni szeretném: kicsoda Bombadil Toma?
– Ő bizony Bombadil Toma – felelte Aranymag mosolyogva, és fürge keze megállt egy pillanatra.
Frodó kérdő szemmel nézett rá. – Ő az, akit láttatok – mondta Aranymag. – Erdők, vizek, dombok gazdája.
– Akkor hát ez a különös vidék az ő birtoka?
– Azt már nem – felelte Aranymag elkomolyodva. Nem is lenne jó, mert sok gonddal járna – tette hozzá halkan, mintegy önmagának. – Fának, fűnek és mindennek, ami él e tájon, nincs más birtokosa, csak önmaga. Bombadil Toma a Gazda. Ha fényben vagy árnyékban lombok alatt járkál, sebes vízben gázol, dombtetőkön szökdell, nem bánthatja senki. Nem fél ő senkitől. Bombadil Toma a Gazda.
Kinyílt az ajtó, és Bomdadil Toma lépett a szobába. Most nem volt kalap a fején: sűrű barna haját őszi levelek koszorúzták. Nevetve odament Aranymaghoz, és megfogta a kezét.
– Itt az én szépséges asszonyom! – mondta, és biccentett a hobbitok felé. – Az én Aranymagom, aki ezüstzöld ruhát visel, és virágfüzért a derekán! Terítve az asztal? Látom, van sárga tejszín, lépesméz, fehér kenyér, van tej, vaj, sajt, sokféle zöld fű és érett bogyó. Elég lesz mindannyiunknak? Készen van a vacsora?
– Készen van – mondta Aranymag –, de talán a vendégek még nem készültek fel.
Toma összecsapta a tenyerét, és elkiáltotta magát: – Toma, Toma! Fáradtak a vendégeid, és te nem is gondolsz erre! Gyertek, jó barátaim, Toma mindjárt felüdít! Szutykos kezet lesikálunk, fáradt arcot jól megmosunk, sáros köpenyt félredobunk, hajgubancot kifésülünk!
Kinyitotta az ajtót, és a hobbitok utánamentek a rövid folyosóra, amely hirtelen megkanyarodott. Egy rézsútos tetejű, alacsony helyiségbe értek (afféle fészer lehetett, amit az északi oldalon ragasztottak hozzá a házhoz). Falai csupasz kőből voltak, de jó részüket zöld növényekből font falvédők és sárga függönyök borították. A padló kővel kirakva, friss zöld sással beszórva. Az egyik oldalon négy derékalj, mindegyiken összehajtott fehér ágynemű. A másik fal mellett egy hosszú lóca, rajta nagy cseréptálak, mellette barna korsók: az egyikben hideg, a másikban forró víz. Mindegyik ágy mellé puha zöld papucsok voltak kikészítve.
A hobbitok egykettőre megmosdottak, felüdültek, és már ott is ültek az asztal mellett, kettő az egyik oldalon, kettő a másikon, az asztal végében pedig Aranymag és vele szemben a Gazda. Jó kedvvel és jó sokáig falatoztak. A hobbitok derekasan ettek, ahogy csak éhes hobbitok tudnak enni, mégis jutott elég mindenkinek. A kupáikba töltött ital mintha csak tiszta víz lett volna, de azért átmelegedtek tőle, mint a bortól, és a hangjuk is megjött. A vendégek hamarosan azon kapták magukat, hogy vígan énekelnek: az énekszó valahogy könnyebben és természetesebben jött a nyelvükre, mint a beszéd.
Végül Toma és Aranymag felállt: gyorsan leszedték az asztalt. A vendégeknek megmondták, hogy üljenek csak nyugodtan a székükön, és mindegyik egy zsámolyt is kapott, hogy pihentesse rajta a fáradt lábát. Előttük a nagy tűzhelyben lobogott a tűz, és kellemes illatot árasztott, mintha almafa ágaiból rakták volna. Amikor rend lett, eloltották a lámpákat, csak az egyik maradt égve, meg egy-egy gyertya a tűzhely két végében. Aztán Aranymag odaállt a hobbitok elé, gyertyával a kezében, és nyugodalmas jó éjszakát, szép álmokat kívánt mindannyiuknak.
– Reggelig békében pihenhettek! – mondta. – Ne törődjetek az éjszaka neszeivel! Ezen a küszöbön és ablakon úgyse jöhet be semmi, csak a holdfény, a csillagok ragyogása meg a szél a dombtetőről.
Suhogva-csillogva kiment a szobából. Olyanok voltak a léptei, mintha valahol a távoli hegyoldalban, az éjszaka csendjében egy szelíd patak vize csobogna a hűvös köveken.
Toma még velük maradt egy ideig, szótlanul, mindenki próbálta összeszedni a bátorságát, hogy megkérdezze tőle, amit már vacsora közben is szeretett volna. Végül is Frodó megszólalt:
– Hallottad a kiáltásomat, Toma gazda, vagy csak véletlenül jártál éppen arra?
Toma összerezzent, mint akit felriasztanak valami kellemes álomból: – Mi? Hogy? – kérdezte. – Hogy hallottam-e a kiáltásodat? Nem én, nem hallottam: épp énekeltem. Véletlenül kerültem arra, ha ugyan véletlennek lehet mondani. Nem voltak terveim, pedig vártalak titeket. Hallottunk már rólatok, és tudtuk, hogy vándorúton vagytok. Sejtettük, hogy előbb-utóbb itt lyukadtok ki a víznél: minden út ide vezet a Fűztekereshez. Nagy nótás az öreg Fűzfa-apó, és ravasz is: a kisebb népek nemigen menekülhetnek, ha kiveti rájuk a hálóját. De Tomának dolga volt arra: abba nem mert beleszólni az öreg. – Toma bólogatott, mint akit ismét elfog az álmosság, de azért lágy éneklő hangon folytatta:

 

Arra vitt a dolgom: liliomért mentem,
szép illatos csokrot szedni asszonyomnak,
idén utoljára lába elé tenni:
télnek elmúltáig gyönyörködjön benne.
Így szoktam én mindig, ha vége a nyárnak:
Fűztekeres mentén megyek egy öbölhöz,
annak a partján még élnek a virágok.
Ott leltem meg régen Folyó-asszony lányát,
szépséges Aranymag ott ült benn a sásban,
édesen dalolt és dobogott a szíve.

 

Kinyitotta a szemét: valami kékség csillant meg benne, úgy nézett rájuk.

 

Szerencsétek volt, mert többé az erdőbe
nem megyek kószálni kanyargós folyóhoz.
Megvárom, míg elfogy az öreg esztendő,
Fűzfa-apó házát addig én nem látom,
hanem csak tavasszal, amikor Aranymag
vígan táncra perdül, úgy indul fürödni.

 

Megint elhallgatott, de Frodó nem bírta ki: nagyon kíváncsi volt valamire, azt még meg kellett kérdeznie. – Mondj valamit, Toma gazda, a Fűzfa-apóról – kérte. – Kicsoda ő? Eddig még sose hallottam róla.
– Inkább ne! – kiáltotta egyszerre Trufa és Pippin: majdhogy fel nem pattantak. – Most ne! Majd holnap reggel!
– Úgy is van! – felelte a Gazda. – Most inkább pihenjetek. Van, amit nem jó hallani, amíg árnyékban a világ. Aludjatok hajnalig, puha párnát a fejetek alá! Éjjeli neszekkel ne törődjetek! Szürke fűztől ne féljetek! – Ezzel leakasztotta a lámpát, elfújta, és egy-egy gyertyával a két kezében, kivezette őket a szobából.
Derékaljuk, párnájuk puha volt, mint a pehely, a takarók pedig fehér gyapjúból készültek. Alighogy végignyúltak a kényelmes ágyakon és magukra húzták a könnyű takarókat, máris mély álomba merültek.

Álmában Frodó valami sötét helyen feküdt. Aztán látta, hogy felkel az újhold, a gyér világosságban egy fekete sziklafal magasodott előtte, a közepén sötét boltív, mint valami nagy kapu. Frodó úgy érezte, mintha felemelné valami, és a magasból látta, hogy a sziklafal tulajdonképpen dombok gyűrűje, a dombok közt síkság terül el, és a síkság közepén kőoszlop emelkedik, mint valami hatalmas torony, melyet nem halandó kéz rakott. Tetején emberi alak állt. A felkelő hold egy pillanatig mintha ott lebegett volna a feje fölött, és megcsillant szélborzolta fehér haján. A sötétbe borult síkság felől ádáz hangok kiáltozása és farkasok üvöltése hallatszott. Aztán egy árnyék röppent el hirtelen a hold előtt: mintha óriási szárnyai lettek volna. Az álló alak felemelte a két karját, és a kezében lévő pálca felvillant. Ekkor leszállt hozzá egy hatalmas sasmadár, és magával vitte. A hangok feljajdultak, a farkasok nyüszítettek. Aztán mintha erős szélzúgás hallatszott volna, és a szélben patkódobogás közeledett, trapp, trapp, trapp, kelet felől. „Fekete Lovasok!”, gondolta Frodó felriadva, és a patkódobogás még mindig visszhangzott a fülében. Arra gondolt, vajon lesz-e bátorsága, hogy másnap kimerészkedjen a biztonságos kőfalak közül. Mozdulatlan feküdt, fülelt, de most már csendes volt minden, és Frodó végül is újra elaludt, vagy talán elkalandozott egy másik álomba, amelyre később nem tudott visszaemlékezni.
Mellette Pippin édesdeden aludt, de egyszerre csak valami változás történt az álmában, s ettől megfordult és felnyögött. Aztán hirtelen felébredt, vagy azt hitte, hogy felébredt, de a sötétben továbbra is hallotta a hangot, amely az álmát megzavarta: pak pak, vijj – mintha ágak hajladoznának a szélben, és ujjaikkal kaparnák a falat meg az ablakot: krik, krik, krik. Csak nincsenek fűzfák a ház körül? – gondolta Pippin, aztán hirtelen az a szörnyű érzése támadt, hogy nem is egy közönséges házban van, hanem a fűzfa belsejében, és megint azt a borzalmas, száraz, nyekergő hangot hallja, amely rajta nevet. Felült, megtapogatta a puha párnákat, aztán megkönnyebbülten leheveredett újra. Fülébe visszacsengett, amit este hallott: „Ne féljetek! Reggelig békében pihenhettek! Éjjeli neszekkel ne törődjetek!” Így aztán újra álomba merült.
Trufa nyugodt álmában egyszerre csak vízcsobogás hangzott fel: a víz csöndesen folyt alá, majd ellenállhatatlanul megduzzadt, és mint egy sötét, parttalan tó, körülvette a házat. Már a falak tövében bugyborékolt, és lassan, de biztosan emelkedett. „Belefulladok!” – gondolta Trufa. – Előbb-utóbb behatol valahogyan, és akkor megfulladok!” Úgy érezte, mintha puha, nyálkás zsombékon feküdne: felpattant, és a talpa hozzáért a padlózat egyik hideg kockakövéhez. Akkor eszébe jutott, hogy hol is van, és visszafeküdt. Egy hang – vagy egy hangnak az emléke mintha azt mondta volna: „Ezen a küszöbön és ablakon úgyse jöhet be semmi, csak a holdfény, a csillagok ragyogása meg a szél a dombtetőről.” Lágy szellő érződött, meglebbent tőle a függöny. Trufa nagyot lélegzett, és mindjárt elaludt újra.
Samunak csak annyi emléke maradt erről az éjszakáról, hogy aludt, mint a bunda – de azt ő se tudta volna megmondani, hogy a bunda milyen mélyen alszik.

Egyszerre ébredtek mind a négyen a reggeli világosságban. Toma ide-oda járkált közöttük, fütyörészve, mint a seregély. Amikor észrevette, hogy mozgolódni kezdenek, összecsapta a tenyerét, és elkiáltotta magát:
– Hejhó, halihó! Gyerünk, barátaim! – Félrehúzta a sárga függönyöket, a hobbitok csak most látták, hogy ablakok vannak mögöttük a szoba két végében: az egyik keletre néz, a másik nyugatra.
Frissen talpra ugrottak. Frodó a keleti ablakhoz futott, és egy veteményes kertet látott odakint, szürkés harmatcsillogásban. Azon meg se lepődött, hogy a gyep egészen a falakig ér, és mindenütt patanyomok látszanak benne. A karókra felfuttatott zöldbabtól nem láthatott messzire, de feljebb, a távolban, a felkelő nap sugarai mindinkább kirajzolták a szürke hegygerincet. Párás reggel volt: keleten hosszúkás felhőcsíkok húzódtak, mint megannyi beszennyeződött gyapjúcsomó, amelynek piros a két vége, mögöttük pedig sárgásan derengett a mélység. Az égbolt esőt ígért, de a világosság gyorsan terjedt, és a babvirágok pirosan izzottak fel a nedves zöld levelek foglalatában.
Pippin ködtócsát látott a nyugati ablakból. Az erdőt eltakarta a pára. Olyan volt az egész, mintha az ember felülről nézne le egy rézsútos felhőtetőre. Egy helyütt a köd sok-sok fodorra és hullámra szakadt, és valamiféle gyűrődés vagy csatorna nyílt benne: a Fűztekeres völgye. A folyó a bal oldali dombról sietett lefelé, majd eltűnt a fehér árnyékok között. Közvetlenül a ház mellett virágoskert, ezüstös mintázatú, nyírt sövénnyel, azon túl pedig harmattól nedves, gondozott, szürke pázsit. Fűzfák sehol.
– Jó reggelt, derék barátaim! – kiáltott Toma, feltárva a keleti ablakot. Hűvös levegő áradt a szobába: esőszaga volt. – Úgy gondolom, a napnak máma nemigen akaródzik kidugni az orrát. Én már jártam egy jót, szürkületkor kimentem ugrándozni a dombokra, szimatoltam a szelet, talpam alatt a nedves füvet, fejem fölött a nedves égboltot. Aztán az ablak alá álltam, és énekszóval felköltöttem Aranymagot, de a hobbitokat semmivel se lehet hajnalban felkölteni. Éjszaka maguktól felriadnak a sötétben a kicsikék, aztán ha kivilágosodik, jó nagyot alszanak! Hejhó, halihó! Ébresztő, barátaim! Felejtsétek el az éjjeli neszeket! Hejhó, halihó, trallala, kedveseim! Ha siettek, még ott lesz a reggeli az asztalon. Ha késtek, csak füvet meg esővizet kaptok!
Mondanunk sem kell – nem mintha Toma fenyegetése nagyon ijesztően hangzott volna –, hogy a hobbitok nagyon hamar letelepedtek a reggeli mellé, és csak jó sokára álltak fel, amikor az asztal már majdnem csupasz volt. Se Toma, se Aranymag nem volt odabent. Tomának ugyan hallották a hangját: tett-vett a házban, csörömpölt a konyhában, fel-alá mászkált a lépcsőn, vagy odakint danolászott. A helyiségből nyugat felé nyílt kilátás a ködborította völgyre, és az ablak nyitva volt. A zsúptetőről nagy cseppekben hullt alá a víz. Még be se fejezték a reggelit, amikor a felhők egyetlen, tömör mennyezetté olvadtak össze, és eleredt a szürke, susogó, kitartó eső. Vastag függönye mögött végképp eltűnt az erdő.
Ahogy kinéztek az ablakon, fentről meghallották Aranymag tiszta énekét: olyan lágyan szállt alá, mintha az esőszálakon siklana le az égből. Csak néhány szót értettek belőle, de annyit kivettek, hogy a hang, amely üdítő volt, mint a száraz dombhátra hulló zápor, egy esődalt énekel: a meséje egy folyóról szólt, hogy forrásként megszületik a hegyek közt, és végül belefut a távoli tengerbe. A hobbitok gyönyörködve hallgatták, Frodónak repesett a szíve, és titokban áldotta az időjárást, amiért késlelteti az indulásukat. Amióta csak felébredt, folyton erre az indulásra gondolt, szorongó érzéssel, de most már sejtette, hogy aznap úgysem kelhetnek útra.
A magasban fújó szél nyugatra költözött, most tömöttebb és vizesebb felhők gomolyogtak elő, hogy lebocsássák esőterhüket a dombok tar koponyájára. A ház körül nem látszott egyéb, csak a lezúduló víz. Frodó a nyitott ajtó mellett állt, és nézte, ahogy a fehér mészkőösvény kis tejpatakká változik, amely bugyogva siet a völgybe. Bombadil Toma szaporán ügetve előbukkant a ház sarka mögül: hadonászott a két karjával, mintha el akarná hárítani az esőt – és csakugyan, amikor a küszöbön át beszökkent a szobába, mindene száraznak látszott, kivéve a csizmáját. Le is húzta, és odatette a sarokba a tűzhely mellé. Aztán leült a legnagyobbik székbe, és maga köré hívta a hobbitokat.
– Aranymag ezen a napon végzi a nagymosást meg az őszi nagytakarítást – magyarázta. – Hobbitoknak nem való az ilyen idő: hadd pihenjenek, amíg lehet! De arra jó ez a nap, hogy hosszú meséket mondjunk, mindent megkérdezzünk, mindenre válaszoljunk: így hát Toma el is kezdi a mesét.
Aztán sok érdekes dolgot elmondott, néha csak úgy, mintha önmagának mesélne, máskor meg hirtelen felnézett a vendégekre, és ragyogó kék szeme megvillant a bozontos szemöldök alatt. Hangja sokszor dalra fordult: akkor felállt a székről, és táncolni kezdett. Mesélt mindenféléről: méhekről és virágokról, a fák viselkedéséről, az erdő különös lakóiról, gonosz és jóságos lényekről, jó és rosszindulatúakról, komiszakról és kedvesekről, a tüskebokrok titkairól.
Így aztán a hallgatóság lassacskán kezdte megérteni, hogy mennyi élet van az erdőben: más is él ott rajtuk kívül, sőt, ők az idegenek, a többi lény pedig otthon érezheti magát. A mesékben minduntalan felbukkant az öreg Fűzfaapó alakja, és Frodó éppen eleget megtudhatott róla, még többet is a kelleténél, mert a mese nem volt mindig megnyugtató. Toma szavai nyomán belelátott a fák szívébe és gondolataiba, melyek gyakran sötétek és különösek, mert a fák gyűlölnek minden élőlényt, amely szabadon jár-kel a földön, rágcsál, harap, ágakat tördel, fát aprít, tüzet rak: ezek mind pusztítók és bitorlók. Az erdőt nemhiába hívták Öregnek, mert csakugyan ősi volt, rég elfeledett, hatalmas erdőségek utolsó maradéka, s még éltek benne a fák apáinak apái, éppoly rendíthetetlenül, mint a dombok, és jól emlékeztek a hajdani időkre, amikor ők voltak az urak. A számtalan elmúlt esztendő büszkeséggel, mélyen gyökerező bölcsességgel és komiszsággal oltotta be őket. De mind közül legveszélyesebb a Nagy Fűz: a belseje korhadt, de az ereje zöldell, azonkívül ravasz, s a dalai és gondolatai bejárják az erdőt a folyónak mindkét partján: Szürke és szomjas szelleme erőt szív a földből, finom gyökérszálakat bocsát a talajba és láthatatlan ágak ujjaival nyúlkál a levegőbe: így sikerült kiterjesztenie uralmát az Erdőnek szinte valamennyi fájára, a Nagykerítéstől egészen a Buckákig.
Aztán Toma meséje hirtelen búcsút mondott az erdőnek, és a hegyipatak mentén futott tovább szökdécselve: habzó vízesések, gömbölyű kavicsok, lekoptatott sziklák bukkantak fel benne, míg végül a Buckákhoz ért. A hobbitok már hallottak a Nagybuckákról, a zöld halmokról, a dombtetőkön emelkedő kőgyűrűkről és a dombok közti horpadásokról. Azon a tájon juhnyájak bégettek. Az ember időnként zöld falakba meg fehér falakba ütközött. A csúcsokon várak magasodtak. Kis országok királyai csatáztak egymással, s a fiatal Nap lángsugarai visszaverődtek újonnan kovácsolt, mohó kardjaik vörös acéljáról. Volt győzelem és vereség, tornyok omlottak össze, várak égtek porig, és lángnyelvek csaptak az égre. A halott királyok és királynék koporsóján aranyat halmoztak fel, aztán dombokat emeltek fölébük, a kőkapuk bezárultak, és mindent benőtt a fű. A nyájak még ott legelésztek egy ideig, majd hamarosan újra elhagyatottá vált a dombvidék. A távoli sötét zugokból előbújt egy árnyék, és a sírdombokban valami megmozdította a csontokat. Az üregekben buckamanók motoztak, gyűrűk koccantak a hideg ujjakon, és aranyláncok csörgését kapta fel a szél. A földből meredező kőgyűrűk pedig olyanok voltak a holdfényben, mint egy-egy csonka fogsor.
A hobbitok megborzongtak. Az Erdőn túli Sírbuckák manóinak híre még a Megyébe is eljutott. De nemigen akadt olyan hobbit, aki szerette volna hallgatni a róluk szóló mesét, még akkor se, ha kényelmesen üldögélt a kandalló mellett, jó messzire tőlük. A négy vendég-hobbitnak most eszébe jutott, amire nem is gondoltak örömükben, mikor ebbe a barátságos otthonba jutottak: Bombadil Toma háza épp ott áll a félelmetes dombok tövében. Nem is tudtak odafigyelni többé a mesére, fészkelődtek, és nyugtalanul sandítottak egymásra.
Amikor újra felfogták a szavak értelmét, kiderült, hogy Toma már másról beszél: különös tájakról, amelyek se az emlékeikben, se az éber gondolataikban nem bukkantak fel soha, régmúlt időkről, amikor a világ hatalmasabb volt, és a tenger zavartalanul mosta a nyugati partokat, és Toma ide-oda kalandozva tovább énekelt a hajdani csillagfényről, amelynek világánál csak a tünde-ősök virrasztottak. Aztán hirtelen elhallgatott, és a hobbitok látták, hogy bólogat, mint akit az álom környékez. Szótlanul, megbűvölve nézték, szavainak varázsától úgy érezték, hogy elült a szél, felszáradtak a felhők, a nappali világosság visszahúzódott, sötétség borult mindenre kelet és nyugat felől egyaránt, s fehér csillagok fénye töltötte be az egész égboltot.
Frodó már nem tudta, hány reggel és este múlt el, amióta ott vannak: egyetlen nap, vagy talán napok hosszú sora. Se fáradságot, se éhséget nem érzett, csak mérhetetlen csodálkozást. Az ablakon át beragyogtak a csillagok, és a mennyek csöndje úgy terült rá, mint a palást. Végül Frodó a bűvölettel és a félelmetes csönddel küszködve megszólalt:
– Ki vagy te, Toma gazda? – kérdezte.
– Mi? Micsoda? – riadt fel Toma, és a szeme megvillant a homályban. – Hát nem tudod a nevemet? Más válasz nincs. Itt csak ti vagytok névtelenek. De ti fiatalok vagytok, én pedig öreg. Mindennél öregebb, úgy bizony. Halljátok a szavamat, barátaim: Toma előbb itt volt, mint a folyó és a fák, Toma emlékszik az első esőcseppre és az első makkra. Előbb taposott ösvényeket, mint a Nagyok népe, és látta, mikor megérkeztek a Kicsik. Előbb itt volt, mint a királyok, a sírdombok és a buckamanók. A tündék még nem költöztek el nyugatra, és a Tenger még nem zúdult fel, amikor Toma már itt volt. Ő még látta a csillagok alatt a régi sötétséget, amelyben nem volt félelem – amikor odaátról még nem jelent meg a Sötét Úr.
Az ablak előtt mintha árnyék suhant volna el, és a hobbitok gyorsan odakapták a fejüket. Amikor visszafordultak, a hátsó ajtóban ott állt Aranymag: fény keretezte az alakját. Kezében gyertya, melynek lángját a tenyerével óvta a léghuzattól, és a gyertyafény átszivárgott a kezén, mint a napfény a fehér kagylón.
– Elállt az eső – mondta Aranymag –, s most új vizek futnak alá a dombról a csillagok alatt. Nevessünk hát, és legyünk vidámak!
– Azonkívül pedig együnk és igyunk! – rikkantotta Toma. – A hosszú mesemondástól kiszárad a torok. A hosszú mesehallgatástól pedig korogni kezd a gyomor, reggel, délben és este is! – Ezzel felpattant a székéről, egy ugrással ott termett a tűzhelynél, felkapott egy gyertyát, és meggyújtotta az Aranymag kezében lobogó lángról. Aztán kiszökkent az ajtón, és eltűnt.
Nemsokára visszajött, kezében hatalmas, jól megrakott tálca. Aztán Toma és Aranymag megterítette az asztalt, a hobbitok meg félig ámulva, félig nevetve nézték: olyan kecses volt Aranymag mozgása, olyan furcsa és mulatságos Toma ide-oda ugrándozása. És mégis, mintha valami betanult táncot jártak volna, ahogy tettek-vettek a szobában, az asztal körül: egyikük sem akadályozta a másikat, és pillanatok alatt a helyére került minden – étel, evőeszköz, világítás. Fehér és sárga gyertyák lobogtak mindenütt. Toma meghajolt a vendégek felé. – Kész a vacsora – mondta Aranymag, és a hobbitok csak most látták, hogy talpig ezüstbe van öltözve, a derekán fehér öv, a cipője pedig halpikkelyhez hasonló. Toma öltözéke világoskék volt, olyan színű, mint a nefelejcs, ha megmosakodott az esőben, a harisnyája pedig fűzöld.
A vacsora még az előző estinél is finomabb volt. Amíg Toma meséjét hallgatták megbűvölve, a hobbitok észre sem vették az idő múlását, és akárhány ebédet vagy vacsorát is elmulasztottak volna, de most, hogy elébük került az étel, úgy érezték, legalább egy hete nem ettek semmit. Egy ideig nem dalolt, de még csak nem is beszélt senki, olyan buzgón láttak neki. De aztán lassacskán visszatért a jókedvük, és megint felhangzott a vidám kacagás.
Vacsora után Aranymag sok dalt elénekelt velük: mindegyik vígan kezdődött, fent a dombok közt, majd lassan elhalt a völgyek csendjében: ilyenkor a hobbitok folyóvizeket és tavakat láttak a lelki szemükkel, nagyobbakat, mint amilyeneknek valaha is a partján jártak, s belenéztek a vízbe, és lent a mélyben látták az égboltot meg a drágakövekként fénylő csillagokat. Aztán Aranymag megint csak jó éjszakát kívánt nekik, és otthagyta őket a tűzhely mellett. De Toma közben egészen felébredt, és elárasztotta őket kérdéseivel.
Úgy látszott, sok mindent tud róluk meg a családjukról, sőt, minden egyébről is, ami a Megyében történt a régmúlt időktől fogva, melyekre maguk a hobbitok is alig emlékeztek. Ezen most már nem is lepődtek meg nagyon, de Toma elárulta, hogy a legújabb hírei jórészt Zsizsik gazdától származnak, akit ő, úgy látszik, fontosabb személyiségnek tartott, semmint a hobbitok képzelték volna. Föld van a vén lábai alatt, agyag az ujjain, bölcsesség a csontjaiban, és nyitva mind a két szeme – mondta Toma. Az is kitűnt, hogy Toma kapcsolatban áll a tündékkel, és Frodó szökésének a híre valamiképpen Gildortól jutott el hozzá.
Toma olyan sokat tudott és olyan ravaszul kérdezősködött, hogy Frodónak akaratlanul is megoldódott a nyelve, és annyi mindent elmondott neki Bilbóról meg a tulajdon reményeiről és félelmeiről, mint annak előtte senkinek, még Gandalfnak sem. Toma pedig csak bólogatott, és a szeme hirtelen megvillant, amikor Frodó megemlítette a Lovasokat.
– Mutasd csak azt a drága Gyűrűt! – szólt közbe Toma hirtelen, Frodó pedig maga is meglepődött az engedelmességén, de kihúzta zsebéből a láncot, lekapcsolta róla a Gyűrűt, és már át is adta Tomának.
A Gyűrű pedig mintha megnőtt volna, ahogy ott feküdt egy pillanatra Toma széles, barna tenyerén. Aztán Toma hirtelen a szeméhez tartotta, és elnevette magát. A hobbitok meghökkentek: mulatságos és egyben ijesztő is volt, ahogy az a ragyogó kék szem rájuk nézett az arany karikán keresztül. Aztán Toma a kisujja hegyére húzta a Gyűrűt, és odatartotta a gyertyafényhez. A hobbitoknak egy pillanatig nem tűnt fel semmi. Aztán elállt a lélegzetük. A Gyűrű rajta van és Toma mégse tűnik el!
Toma ismét elnevette magát, aztán feldobta a Gyűrűt a levegőbe: volt gyűrű, nincs gyűrű! Frodó felkiáltott Toma pedig előrehajolt, és mosolyogva visszaadta a Gyűrűt.
Frodó alaposan megvizsgálta, nem minden gyanakvás nélkül (mint aki kölcsönadott valami csecsebecsét egy bűvésznek). A Gyűrű ugyanaz, legalábbis annak látszik, és a súlya is a régi: mert Frodó mindig úgy érezte, mintha a Gyűrű valami különös súllyal nehezedne a tenyerére. Mégis piszkálta valami, hogy megbizonyosodjék róla. Egy kicsit talán bosszantotta is, hogy Toma látszólag semmibe se veszi ezt a ritka tárgyat, amelynek veszélyes mivoltáról és jelentőségéről még Gandalf is meg volt győződve. Frodó tehát csak az alkalmas pillanatra várt – s amikor újra megindult a beszélgetés, és Toma éppen belefogott egy képtelen históriába, hogy milyenek is a borzok, és milyen furcsán viselkednek: akkor Frodó felcsúsztatta ujjára a Gyűrűt.
Trufa éppen odafordult, hogy mondjon valamit, de összerezzent, és torkán akadt a szó. Frodó nagyon meg volt elégedve (bizonyos tekintetben): a gyűrűt nem cserélhették ki, mert Trufa csak bámult a székére, és nyilvánvalóan nem látta őt. Szép csendesen felállt, és nesztelenül elindult a tűzhely mellől a bejárati ajtó felé.
– Hé, hé! – kiáltotta Toma, és csillogó szeme elárulta, hogy nemcsak néz, de lát is. – Hé! Mit csinálsz te, Frodó?! Hová akarsz menni? Nem olyan vak az öreg Bombadil, mint képzeled. Vedd le azt az aranygyűrűt! Szebb a kezed, ha nincsen rajta. Gyere vissza! Hagyd a viccelődést, és ülj ide mellém! Meg kell még beszélnünk egyet s mást, hogy mi legyen holnap reggel. Toma szépen elmagyarázza az utat, nehogy eltévedjen a lábatok.
Frodó nevetett (egy kicsit erőltetetten), aztán lehúzta a Gyűrűt, visszament, és leült a helyére. Toma pedig elmondta, hogy úgy számítja, holnap verőfényes nap lesz, derűs reggel, indulásra épp a legalkalmasabb. De korán kell indulniuk, mert ezen a vidéken olyan az időjárás, hogy arról még Toma sem adhat hosszú lejáratú jóslatokat, s néha még másik zekét sem tud húzni, olyan hirtelen változik az idő. – Az időjárásnak nem vagyok gazdája – mondta Toma –, sem én, sem más, aki két lábon jár.
Tanácsára úgy döntöttek, hogy majdnem egyenest észak felé indulnak a háztól, a Buckák nyugati, alacsonyabb lejtőin: így talán sikerül egy nap alatt kiérniük a Keleti Útra, és elkerülniük magukat a Sírbuckákat. Toma azt mondta, ne féljenek – de ne is üssék bele az orrukat olyasmibe, ami nem rájuk tartozik.
– Maradjatok meg a zöld füvön. Hagyjátok a vén köveket meg a hideg manókat, ne kukucskáljatok be a házaikba, hacsak nem olyan kemény a szívetek, mint a szikla! – Ezt többször is elismételte, és azt tanácsolta, hogy ha mégis felbukkanna előttük egy bucka, mindig nyugat felől kerüljék meg. Aztán megtanította őket egy dalra: ezt fújják, ha bajba vagy veszélybe jutnának.

 

Hej, Toma, fuss ide, hagyd el az erdőt,
domb tetejét, a folyót, a tekergőt!
Várhat a tűzhely, a fűzfa-vityilló:
bajba jutottunk, Bomba-de-dilló!

 

Kórusban utána énekelték, majd Toma nevetve megveregette a vállukat, fogott két gyertyát, és visszavezette őket a hálószobájukba.

 

 

8. fejezet
Köd a Sírbuckákon

Aznap éjjel nem hallottak semmi neszt. De Frodót mégis megérintette belülről valami édes énekszó – csak álmodta-e, vagy ébren volt: maga sem tudta –, az ének egyre erősebb lett, mintha derengő fény közeledne egy szürke esőfüggöny mögül, majd a fátyol üveggé-ezüstté változott, végül pedig felszakadt – és Frodó előtt egy távoli, zöldellő vidék tárult fel a gyorsan kelő nap sugaraiban.
A látomás észrevétlenül átúszott az ébredésbe, ott volt Toma: fütyörészett, mint egy egész fészekalja, a nap már kezdett lesiklani a domboldalról, beáradt a nyitott ablakon. Odakint minden csupa zöld és halvány aranyszín.
Megint csak magukban reggeliztek, majd készülődni kezdtek a búcsúra, nehéz szívvel, már amennyire nehéz lehet az ember szíve egy ilyen hűs, verőfényes, áttetsző reggelen, a tisztára mosott, halványkék őszi égbolt alatt. Északnyugat felől friss szellő fújdogált. A békés pónik most szinte ficánkoltak, izegtek-mozogtak, türelmetlenül szimatolták a levegőt. Toma kijött a házból, meglengette a kalapját, táncolt a küszöbön: biztatta a hobbitokat, hogy csak fürgén, nyeregbe, ne késlekedjenek.
Elindultak hát a ház mögül előkanyarodó ösvényen, amely a dombtető északi vége felé vezetett a magasba: ez a domb óvta a házat. Épp leszálltak a nyeregből, hogy kantárszáron vezessék fel a pónikat az utolsó meredek kaptatón, amikor Frodó egyszerre csak megállt.
– Aranymag! – kiáltotta. – Ezüstbe és zöldbe öltözött szépséges Úrnőm! El se búcsúztunk tőle, nem is láttuk tegnap este óta! – Annyira bánta a dolgot, hogy vissza akart fordulni, de abban a pillanatban egy csengő hang szállt feléjük. Aranymag ott állt a dombtetőn, és integetett: haja libegett és csillámlott a napfényben. Aztán táncra perdült, s a lába alatt mintha zöld fű harmata villódzott volna.
Gyorsan felkapaszkodtak az utolsó meredeken, és kifúlva megálltak Aranymag mellett. Meghajoltak előtte, de ő intett, hogy csak nézzenek körül, és a hobbitok lenéztek a dombtetőről a reggeli tájra. Minden tiszta volt és messzire áttekinthető, nem olyan fátyolos és ködös, mint amikor az erdei dombon álltak, amelynek halványzöldje most nyugaton vált ki a fák sötétebb gyűrűjéből. Arrafelé emelkedett a terep: erdő borította, zöld, sárga, rozsdaszínű gerincek nyúltak el a napfényben, mögöttük pedig elrejtve a Borbuggyan folyó völgye. Délen, a Fűztekeres vonalán túl, valami távoli, halvány, üveges csillogás látszott: az a nagy hurok, amit a Borbuggyan rajzolt a síkságon, mielőtt tovább folyna más vidékekre, melyeket a hobbitok már nem ismernek. Északon egyre törpültek a dombok, szürkés, zöldes, földszínű dudorocskák lettek belőlük, és végül elenyésztek a bizonytalan, árnyékos távolban. Kelet felé a Sírbuckák emelkedtek a reggeli fényben, egyik vonulat a másik mögött, aztán már csak sejteni lehetett őket: legfeljebb egy kis kékség és valami fehér csillogás sejlett az égbolt szegélyén, de a hobbitok tudták, hogy ott vannak a távoli, magas hegyek, melyekről annyi szó esett a hagyományokban és a régi mesékben.
Jól teleszívták a tüdejüket, és úgy érezték, hogy egy ugrással és néhány derekas lépéssel bárhová el tudnának jutni, ahová akarnak. Valóban csüggesztő, hogy az egymásra torlódó dombok peremén át kell az Út felé kocogniuk, amikor a legszívesebben szökellnének, éppoly vidáman, mint Toma, kőről-kőre, toronyiránt a nagy hegyek magasába.
Ekkor megszólalt Aranymag, maga felé fordítva tekintetüket és gondolataikat. – Útra fel, jó vendégeim! – mondta. – Kitartóan, a cél felé! Északi irányba, hogy a szél mindig a bal szemetekbe fújjon! Áldás kísérje lépteiteket! Csak szaporán, amíg ragyog a nap! – Frodónak pedig ezt mondta: – Ég veled, tündebarát, jó, hogy találkoztunk!
De Frodó nem tudott mit válaszolni. Mélyen meghajolt, aztán felpattant a pónijára, és lassan elindult lefelé a domb mögötti enyhe lejtőn, utána a társai. Bombadil Toma háza, a völgy és az Erdő eltűnt a szemük elől. A domboldalak zöld falai közt melegebb lett a levegő, s ahogy lélegeztek, érezték a gyep édes, erős illatát. Amikor leértek a zöld horpadásba, felnéztek, és még látták Aranymagot: kicsinek látszott, karcsú alakja úgy rajzolódott ki az égen, mint egy napsütötte virág, mozdulatlanul állt, szemmel kísérte őket, és feléjük nyújtotta a két karját. Mikor látta, hogy odanéznek, csengő hangon elkiáltotta magát, felemelte a kezét, megfordult, és eltűnt a domb mögött.
Most a horpadás mélyén kanyargott az útjuk, megkerülte egy meredek domb lábát, beletorkollt egy másik, mélyebb és szélesebb völgybe, aztán megint dombok jöttek, hosszú, lejtős nyúlványok, és megint kaptatók a sima domboldalakon, újabb dombtetők és újabb völgyek. Fát vagy vizet nem láttak sehol: a fű, a ruganyos gyep hazájában jártak, ahol nem hallatszott semmi, csak a szél suttogása a magaslatok peremén és egy-egy különös madár vijjogása fent a magasban. Amint előrehaladtak, a nap egyre feljebb hágott az égen, és ontotta a meleget. Valahányszor felértek egy gerincre, úgy érezték, hogy a szellő mindinkább elcsitul. Ha kilátásuk nyílt a nyugat felé elterülő tájra, úgy tetszett, mintha a távoli erdő füstölögne: a lehullott eső páraként szállt vissza televényről, gyökerekről, lombokról. A szemhatár most árnyékos lett, sötét fátyol vette körül, és fölötte úgy lebegett az égbolt közepe, mint egy kék színű, nehéz és meleg sapka.
Déltájban széles, lapos dombtetőre értek: olyan volt, mint egy tányér, amelynek zöld pereme kissé felmagasodik. A tányér közepén meg se moccant a levegő, és az égbolt mintha egészen közel lett volna a fejükhöz. Átvágtak a dombtetőn, és kitekintettek észak felé. Kellemes meglepetés érte őket: kiderült, hogy nagyobb utat tettek meg, mint gondolták. A távolságokat ugyan eléggé csalókává tette a pára, de aziránt nem lehetett kétség, hogy most már nincs messze a Buckák vége. Alattuk egy hosszú völgy kanyargott észak felé, majd két meredek magaslat közt egy nyílásba ért. Úgy látszott, azon túl már nincsenek dombok. Még északabbra mintha egy hosszú fekete vonal húzódott volna.
– Fasor – mondta Trufa. – Akkor pedig csakis az Út lehet. A Hídtól keletre hosszú mérföldeken át fák szegélyezik az Utat. Állítólag még a régmúlt időkben ültették őket.
– Nagyszerű! – mondta Frodó. – Ha délután is olyan jó iramban folytatjuk utunkat, mint délelőtt, akkor naplementéig leérünk a Buckákról, és már csak táborhelyet kell keresni. – De beszéd közben kelet felé pillantott, látta, hogy arra magasabbak a dombok, és lenéznek reájuk, mindegyik dombon zöld halmok emelkedtek, némelyiken pedig jókora kődarabok meredeztek az ég felé, mintha egy csorba fogsor állna ki egy óriás zöld ínyéből.
Ez a látvány valahogy nyugtalanító volt, így hát elfordultak tőle, és lementek a tányérszerű horpadásba. Közepén egy magányos kődarab állt, jó magasra felnyúlt a tűző nap alatt, és most éppen nem vetett árnyékot. Formátlan volt és mégis jelentőségteljes: mint egy útjelző vagy egy mutatóujj, vagy még inkább, mint valami figyelmeztetés. De ők közben megéheztek, és a nap még mindig delelőjén állt, így hát nekivetették hátukat a kőpillér keleti oldalának. Hűvös volt, mintha a nap ereje se tudta volna átmelegíteni, de ezt most kellemesnek érezték. Itt ettek és ittak, s olyan jól beebédeltek a szabadban, hogy jobbat nem is kívánhatott volna senki: az elemózsiát ugyanis a „domb alatti házból” hozták magukkal. Toma mindennel ellátta őket legalább egy napra. A terhüktől megszabadult pónik pedig szabadon kószáltak a füvön.
A hosszú lovaglás a dombokon át, a lakmározás, a meleg napsütés, a zöld gyep illata, a heverészés azért egy kicsit soká tartott, soká nyújtóztatták a lábukat és bámulták a föléjük boruló égboltot: mindez talán elegendő magyarázatul szolgálhat arra, ami történt. Elég az hozzá, egyszerre csak felébredtek, némileg bosszúsan, hiszen nem is akartak elaludni. A kőoszlop hideg volt, és hosszú, sápadt árnyéka keleti irányban nyúlt el fölöttük. A napkorong halvány és vizenyős sárgasága épp a horpadás nyugati fala fölött derengett át a párás levegőn, északon, délen és keleten a fal mögött sűrű, hideg és fehér volt a köd. A levegő nem mozdult, súlyosnak és hidegnek érződött. A pónik egy csoportba verődtek, és lógatták a fejüket.
A hobbitok riadtan talpra ugrottak, és a nyugati peremhez futottak. Rádöbbentek, hogy szigeten állnak, a ködtenger közepén. Szorongva néztek a lenyugvó nap felé, amely a szemük láttára bukott alá a fehér tengerbe, mögötte pedig keleten valami hideg, szürke árnyék kúszott fel az égre. A köd gomolygása elérte a falakat és átcsapott rajtuk, aztán mintha meghajlott volna a hobbitok fölött, boltíves tetővé állt össze: be voltak zárva a köd csarnokába, amelynek központi tartóoszlopát a felmeredő kő alkotta.
Úgy érezték, csapdába estek, de mégsem szállt el minden bátorságuk. Még emlékeztek az előttük kígyózó Út biztató látványára, és nem felejtették el, hogy milyen irányban keressék. Különben is, most már annyira viszolyogtak a nagy követ körülvevő horpadástól, hogy a világért sem maradtak volna tovább. Mindent összecsomagoltak, olyan gyorsan, ahogy csak gémberedett ujjaiktól tellett.
Néhány pillanat, és már libasorban vezették a pónikat a peremen át, azután meg lefelé a domb hosszú északi lejtőjén, bele a ködtengerbe. Ahogy egyre lejjebb ereszkedtek, a köd hidegebb és nyirkosabb lett, s hajuk csapzottan, vizesen tapadt a homlokukra. Amikor leértek a völgybe, már olyan hideg volt, hogy megálltak, fölvették a köpenyüket és csuklyát húztak a fejükre: de hamarosan azt is belepték a szürke vízcsöppek. Aztán nyeregbe ültek, és lassan továbbindultak, de csak a talaj emelkedése, süllyedése alapján tudtak tájékozódni. Céljuk az volt, hogyha lehet, elérjék a hosszú völgy északi végének kapuforma nyílását, amelyet reggel a messzeségből láttak. Ha ezen a résen sikerül átjutniuk, akkor már nem nehéz a dolguk: csak egyenesen tovább, és előbb-utóbb feltétlenül ki kell érniök az Útra. Ez járt a fejükben, semmi több, legfeljebb még annyit reméltek, hogyha maguk mögött hagyják a Buckákat, a ködtől is megszabadulnak.
Csak nagyon lassan tudtak haladni. Hogy együtt maradjanak és el ne veszítsék egymást, libasorban mentek: Frodó volt a vezető, utána Samu következett, Samu után Pippin, Pippin után Trufa. De a völgynek sehogy sem akart vége szakadni. Egyszerre csak Frodó biztató jelre lett figyelmes. Előttük a ködben mindkét oldalon valami feketeség ütött át, Frodó úgy gondolta, hogy végre a dombok közti hasadékhoz, a Sírbuckák északi kapujához közelednek. Ha azon átjutnak, utána már szabad az út.
– Gyertek! Utánam! – kiáltotta Frodó, és előresietett. De reménykedését csakhamar riadtság és aggodalom váltotta fel. A sötét foltok még sötétebbek lettek, de egyúttal össze is zsugorodtak, és Frodó egyszerre csak azt látta, hogy két hatalmas álló kő magasodik előtte: baljóslatúan meredeztek, egy kissé egymás felé hajolva, mint két ajtófélfa, de szemöldökfa nélkül. Frodó nem emlékezett rá, hogy amikor reggel lenézett a dombról, ilyesmit látott volna a völgyben. Most alig kapott észbe, már át is haladt közöttük, és mintha rögvest magába ölelte volna a sötétség. Pónija prüszkölt egyet, felágaskodott, és Frodó leesett róla. Amikor hátranézett, tapasztalta, hogy egyedül van: a többiek nem jöttek utána.
– Samu! – kiáltotta. – Pippin! Trufa! Gyertek! Miért maradtok el?
Nem kapott választ. Hirtelen rátört a félelem, és rémülten kiáltozva visszaszaladt a kőoszlopok között: – Samu! Samu! Trufa! Pippin! – A póni nekiiramodott, és eltűnt a ködben. Frodónak úgy rémlett, mintha egy kiáltást hallana, talán nem is nagyon messziről:
– Hahó, Frodó! Hahó! – A hang keletről jött, ahogy Frodó ott állt a nagy kövek tövében, és meresztgette szemét a homályban, balkézre tőle. Elindult a hang felé, és tapasztalnia kellett, hogy egy meredek lejtőn kapaszkodik fel a dombra.
Menet közben újra elkiáltotta magát, azután többször is, egyre izgatottabban, de egy ideig nem kapott választ, és amit végül is hallott, alig volt hallható, és mintha nagyon messziről, a magasból jött volna. – Frodó! Hahó! – Ezt kiáltották a tompa hangok a ködön át, aztán egy másik kiáltás, amely mintha így szólt volna: „Segítség, segítség!”, sokszor egymás után, de az utolsó „Segítség” megnyúlt, mint valami panaszos jajszó, és hirtelen abbamaradt. Frodó bukdácsolva sietett a hangok felé, amilyen gyorsan csak bírt, de ekkorra a világosság teljesen elenyészett, és szorosan ráterült az éjszaka, úgyhogy lehetetlen volt tájékozódnia. Csak érezte, hogy mindvégig felfelé halad a meredélyen.
A talaj hajlatának változásából tudta meg, hogy végül felért egy domb tetejére vagy gerincére. A kapaszkodás kimerítette, izzadt, és mégis fázott. Most már koromsötét volt.
– Hol vagytok? – kiáltotta kétségbeesetten. Sehonnan nem jött válasz. Frodó megállt, fülelt. Hirtelen ráeszmélt, hogy a levegő egyre hidegebb lesz körülötte, s hogy idefenn fújni kezd a szél, a jeges metsző szél. Fordult az időjárás. A köd most szakadozott rongyokban és foszlányokban kúszott el Frodó mellett. Ahogy lélegzett, látta a szájáról felszálló párát, és a sötétség eltávolodott tőle: már nem is volt olyan sűrű. Felnézett, és meglepetten látta, hogy odafent, a sietve úszó köd- és felhőpászmák között halvány csillagok jelennek meg az égbolton. A szél sziszegni kezdett a fűben.
Frodónak egyszerre csak úgy rémlett, mintha tompa kiáltást hallana, és elindult arrafelé, alig tett egy-két lépést, a köd felgöngyölödött, kettévált, és Frodó megpillantotta a csillagos eget. Azonnal megállapította, hogy most déli irányba halad, és egy kerek dombtetőre került: nyilván a domb északi lejtőjén kapaszkodott idáig. Kelet felől egyre csak fújt a metsző szél. Jobboldalt, nyugat felé, valami feketeség rajzolódott ki a csillagok között. Egy jókora bucka volt.
– Hol vagytok? – kiáltotta megint, haragosan és egyúttal ijedten.
– Itt vagyok! – felelte egy mély és hideg hang, mintha a földből jött volna. – Téged várlak!
– Nem! – mondta Frodó, de mégsem szaladt el. Reszketni kezdett a térde, és végigvágódott a földön. Semmi se történt, semmi se hallatszott. Frodó reszketve felnézett, s még látta, hogy magas fekete alak takarja el a csillagokat, mint valami árnyék. Az alak fölébe hajolt. Mintha két szeme is lett volna, amely valami sápadt, hideg fénnyel világított – úgy rémlett, nagyon messziről. Aztán valami megmarkolta Frodót: erősebbnek és hidegebbnek érződött a vasnál. A jeges érintéstől szinte megfagytak a csontjai – többre nem emlékezett.

Amikor magához tért, egy pillanatig nem is tudta, hogy mi történt, csak a félelem érzése maradt meg benne. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy be van börtönözve, nem szabadulhat: egy buckába került. Egy buckamanó ejtette foglyul és talán máris hat rá a buckamanó szörnyűséges varázsa, amelyet a mesélők is csak suttogva szoktak emlegetni. Frodó moccanni sem mert, úgy maradt, ahogy magához tért: hanyatt fekve, hideg kövön, két keze a mellén.
De jóllehet akkora volt a félelme, hogy szinte belenőtt a környező sötétségbe, Frodónak így fektében is eszébe jutott Zsákos Bilbó, meg a sok történet, amit mesélt, sok közös sétájuk a Megye ösvényein, sok beszélgetésük mindenféle utakról és kalandokról. Még a legkövérebb és legfélénkebb hobbit szívében is rejtőzik egy csöppnyi bátorság (igaz, néha nagyon mélyen elásva), amely a végveszély pillanatában feltámad és megnő. Frodó nem volt se nagyon kövér, se nagyon félénk, sőt – bár ő maga nem tudott róla – Bilbó (és Gandalf) a Megye legderekabb hobbitjának tartotta. Most úgy érezte, kalandja véget ért, méghozzá elég gyászosan, de ez a gondolat egyúttal meg is keményítette. Izmai megfeszültek, mintha egy utolsó ugrásra készülne, már nem volt béna és magatehetetlen áldozat.
Amint így feküdt, gondolkozott és igyekezett összeszedni magát, egyszerre csak észrevette, hogy a sötétség lassan ritkulni kezd: valami halványzöld derengés vette körül. Eleinte mégsem sikerült megállapítania, hogy miféle helyre került, mert a világosság mintha belőle magából s körülötte a földből szivárgott volna, és még nem érte el a tetőt vagy a falakat. Frodó oldalt fordult, és a hideg derengésben meglátta, hogy Samu, Pippin és Trufa is ott fekszik mellette. Hátukon feküdtek, arcuk holtsápadt, és fehér ruha volt rajtuk. Körülöttük mindenféle kincsek, talán aranyból, de ebben a megvilágításban minden hidegnek és rútnak látszott. Fejükön korona, derekukon aranylánc, ujjaikon pedig sok-sok gyűrű. Az oldalukon kard, a lábuknál egy-egy pajzs. De a három fekvő alak nyakán keresztbe téve egy hosszú, meztelen kard hevert.

Hirtelen valami hang hallatszott: lejtő és emelkedő hideg mormogás. Mintha nagyon messziről jött volna, és kimondhatatlanul iszonyatos volt: néha felszállt, elvékonyodott, aztán tompa lett, mint egy föld alatti jajszó. A szomorú, de hátborzongató hangok összefolyó láncolatából néha ki lehetett venni egy-egy szót: kemény és kegyetlen, hideg és félelmetes, szívtelen és ijesztő szavakat. Az éjszaka sírt bennük a reggel után, amelytől örökre megfosztották, és a hidegség átkozta a melegséget, amelyre éhezett. Frodónak a csontjáig hatolt a hideg. Egy idő múlva érthetőbb lett az ének, és Frodó elszorult szívvel rádöbbent, hogy az ismeretlen hang valami ráolvasást dünnyög:

 

Testek, csontok és szívek
álma legyen jéghideg.
Aranyak közt, kő alatt,
kőágyon vacogjanak,
amíg nem lesz Nap, se Hold,
s minden csillagot kiolt
világvégi szélvihar
mit a Sötét Úr kavar.

 

A feje mögül valami nyikorgó, kaparászó hangot hallott. Felkönyökölt, körülnézett, és most már a gyér világosságban is jól látta, hogy valamiféle folyosón vannak, amely a hátuk mögött elkanyarodik. Ebben a folyosóhajlatban egy hosszú kar jelent meg, és tapogatózó ujjaival egyre jobban közeledett a szélen fekvő Samu s a hobbitok nyakán keresztbe tett kard markolata felé.
Frodó először úgy érezte, mintha a ráolvasástól csakugyan kővé vált volna. Aztán hirtelen elfogta a menekülés eszelős vágya. Arra gondolt, hogyha felhúzná a Gyűrűt, a buckamanó talán meg se találná, s akkor kiszökhetne valahogy. Szinte már látta önmagát, amint szabadon rohan a füvön, siratja Trufát, Samut és Pippint – de ő legalább ép bőrrel megúszta. Még Gandalf is elismerné, hogy mást nem lehetett tenni.
De a bátorság, amely feltámadt benne, most már erős volt: ilyen könnyen mégsem hagyhatja itt a barátait. Frodó tétovázott, belenyúlt a zsebébe, aztán tovább vívódott, közben a kar egyre közeledett. Frodóban hirtelen megszilárdult az akaraterő: felkapott egy rövid kardot, amely mellette hevert, és térden állva előrehajolt társai fölé. Minden erejét összeszedve lesújtott a kúszó karra: csuklója fölött találta el, és le is vágta a kezét, de ugyanabban a pillanatban a kard is szilánkokra tört, egészen a markolatáig. Valami visítás hallatszott, és a világosság kialudt. A sötétben mintha egy vonító hang szólt volna.
Frodó rábukott Trufára, és érezte, hogy milyen hideg az arca. Amikor rájuk terült a köd, megfeledkezett a domb alatti házról, de most hirtelen eszébe jutott a ház is, Toma éneke is, az a rövid nóta, amire Toma tanította őket. Vékony és kétségbeesett hangon rákezdte: „Hej, Toma, fuss ide!”, s ahogy kimondta Toma nevét, egyre erősebb lett a hangja: most már zengett, teljes erejéből, és a sötét üreg úgy visszhangzott, mintha dobok és trombiták szólnának benne.

 

Hej, Toma, fuss ide, hagyd el az erdőt,
domb tetejét, a folyót, a tekergőt!
várhat a tűzhely, a fűzfa-vityilló:
bajba jutottunk, Bomba-de-dilló!

 

Hirtelen nagy csend támadt, és Frodó meghallotta a tulajdon szíve dobogását. Egy hosszúnak tetsző pillanat telt el, azután felhangzott, de nagyon messziről, mintha a földből jönne vagy vastag falakon keresztül, egy éneklő hang, amely így válaszolt Frodó hívására:

 

Bombadilló Toma, vidámság komája,
hupi a zekéje, sárga a csizmája.
Toma itt a gazda, nem fogod igába:
erősebb a dala, sebesebb a lába.

 

Aztán hangos dübörgés hallatszott, mint amikor kövek omlanak és gurulnak alá, majd egyszerre csak beáradt a fény, az igazi fény, a ragyogó napfény. Az üreg végében, Frodó lába felől, egy alacsony, ajtóforma nyílás támadt, s ebben megjelent Toma feje (sapkástul, tollastul, mindenestül), a háta mögött felkelő nap piros sugaraitól övezve. A fény ráhullt a padozatra és a Frodó mellett fekvő három hobbit arcára. Nem moccantak, de a beteges sápadtság eltűnt róluk. Most mintha csak mélyen aludtak volna.
Toma meggörnyedt, levette a sapkáját, és énekelve bebújt a sötét üregbe:

 

Gonosz Manó, pusztulj! Ki innen a fényre!
Ott majd elenyészel, mint a köd s a szellő
messzi pusztaságon, magos hegyeken túl.
Ide ne jöjj többé! Hagyd el ezt a buckát!
Kongjon csak sötéten, mint a sötét ország,
melynek pecsét zárja kapuját örökké.

 

E szavakra valami kiáltás hallatszott, és az üreg belsejének egy része nagy robajjal beomlott. Hosszas, elnyújtott vonítás követte, amely végül is elenyészett valahol a távolban – azután csend lett.
– Gyere, jó barátom, Frodó! – mondta Toma. – Ki a tiszta fűre! Segíts, mert egyedül nem bírom őket. – Együttes erővel kicipelték Trufát, Pippint és Samut.
Amikor utoljára visszanézett az üregbe, Frodónak úgy rémlett, mintha a leomlott föld egyik kupacában egy levágott kezet látna, amely még mindig vonaglik, akár a sebzett pók. Toma visszament: léptek, hangos dobbantások lármája hallatszott. Amikor ismét előbújt, rengeteg kincset hozott a karjában: aranyból, ezüstből, rézből és bronzból készült tárgyakat, számtalan gyöngysort, láncot, díszes ékszert. Felkapaszkodott a zöld bucka tetejére, és ott mindent lerakott a napsütésben.
Aztán megállt, kalapja a kezében, haját összevissza kócolta a szél: így nézett le a három hobbitra, akiket odafektettek a zöld fűre, hanyatt, a bucka nyugati oldalán. Toma felemelte a jobb kezét, és tiszta, határozott hangon így szólt:

 

Talpra, vidám cimborák! Félre minden gondot!
Visszatér a jó meleg! Hideg kő leomlott.
Csontkezek nem bántanak, napfény hull a tájra:
Elfutott az éjszaka, és a kapu tárva!

 

Frodó nagy örömére a hobbitok megmozdultak, nagyot nyújtózkodtak, megdörzsölték a szemüket, aztán egyszerre csak talpra ugrottak. Elképedve néztek körül, előbb Frodóra, aztán Tomára, aki teljes életnagyságban állt fölöttük a bucka tetején, végül önmagukat nézték álmélkodva: vékony, fehér lepleiket, sápadtan aranyló koronáikat és öveiket, csilingelő díszeiket.
– Hát ez meg mi a csuda? – fakadt ki Trufa, megérintve az aranykoronát, amely a fél szemére csúszott. Aztán nem folytatta, arca elkomorult, és behunyta a szemét. – Aha, már emlékszem! – mondta aztán. – A Carn Dum-i nép ránk tört az éjjel, és vereséget szenvedtünk. Ó, az a lándzsa, ami a szívembe fúródott! – Két kezét a mellére szorította. – Nem, nem! – tette hozzá, kinyitva szemét. – Miket beszélek én? Úgy látszik, álmodtam. Veled mi történt, Frodó?
– Azt hittem, hogy eltévedtem – felelte Frodó –, de nem akarok beszélni róla. Inkább lássuk, mi most a teendő! Induljunk tovább!
– Ilyen öltözékben, Frodó úr? – kérdezte Samu. Hová lett a ruhánk? – Koronáját, övét és gyűrűit ledobta a fűre, s tanácstalanul nézett körül, mintha abban reménykedne, hogy valahol a közelben meglátja a köpenyét, zekéjét, térdnadrágját és a hobbit-ruházkodás egyéb kellékeit.
– A ruháitokat már nem találjátok meg soha többé – mondta Toma, miközben leugrott a buckáról, és nevetve körültáncolta őket a napsütésben. Az ember szinte azt hihette volna, hogy veszélyek vagy szörnyűségek soha nem is voltak, s csakugyan, a hobbitok szívéről nyomtalanul eltűnt az irtózat, amint Tomára néztek, és látták szemének vidám csillogását.
– Nem találjuk meg? – kérdezte Pippin félig elképedve, félig mulatva. – Miért nem?
De Toma csak rázta a fejét: – Önmagatokat megtaláltátok, kiúsztatok a mély vízből. A ruháért nem nagy kár, ha az ember nem fullad bele az örvénybe. Örüljetek, jó barátaim, s hadd járjon át a napsugár melege kezet, lábat és szívet! Dobjátok le a hideg rongyokat! Futkározzatok meztelenül a füvön, amíg Toma hajtóvadászatra indul!
S máris elindult lefelé a dombról, fütyörészve és kiáltozva. Frodó utána nézett, és látta, hogy déli irányba fut abban a zöld mélyedésben, amely az ő dombjukat a következőtől elválasztotta, de futás közben sem hagyja abba a füttyögetést és kiáltozást.

 

Hé, csavargó társaság! Jertek elő menten!
Merre vagytok, itt vagy ott? Messze, vagy közelben?
Suhifarok, Fülhegyes, Nagyszimat és Laska!
Kispajtásom, Fehércsüd! Te is, vén Galuska!

 

Így énekelt futtában, a levegőbe dobálva, majd elkapva a sapkáját, míg végül el nem tűnt a talaj egyik gyűrődése mögött, de a szél, amely közben déli irányba fordult, egy ideig még visszahozta hozzájuk a vidám rikkantásokat.

Újra meleg lett nagyon. A hobbitok egy ideig összevissza futkároztak a füvön, ahogyan Toma tanácsolta. Aztán lefeküdtek és sütkéreztek a napon, roppant jó érzéssel, mint az olyan ember, aki a hideg télből egyszerre barátságosabb éghajlat alá kerül, vagy mint aki sokáig nyomta az ágyat, s egy napon arra ébred, hogy kutya baja, és körülötte megint csupa ígéret a világ.
Mire Toma visszajött, az ő izmaikba is visszatért az erő (és gyomrukba az éhség). Tomának először a sapkája bukkant fel a domb peremén, mögötte pedig hat engedelmes póni kocogott libasorban: öt jószág az övék volt, a hatodikat nem ismerték. De nem lehetett más, mint a vén Galuska: nagyobb, erősebb, kövérebb (és öregebb) jószág, mint a hobbitok pónijai. Eredeti gazdájuk, Trufa, ugyan másként keresztelte el őket, mint Toma az előbb, de a pónik ettől fogva életük végéig csakis az új nevükre hallgattak. Toma most sorra szólította őket, s a pónik felkapaszkodtak a domb peremére, és szép sorban megálltak. Aztán Toma intett a hobbitoknak.
– Nohát, itt vannak a pónijaitok! – mondta. – Több eszük van (bizonyos tekintetben), mint a magatokfajta kóborló hobbitoknak: az orrukban hordják az eszüket. Ők tudniillik meg tudják szimatolni az előttük lévő veszélyt, ti meg egyenesen belesétáltok, s ha menekülnek, mert féltik az irhájukat, akkor jó irányba futnak. Ne haragudjatok rájuk: hűséges jószágok, de nem arra születtek, hogy szembeszálljanak a félelmetes buckamanókkal. Látjátok, már itt is vannak, rajtuk minden csomag, nem vesztettek el semmit!
Trufa, Samu és Pippin gyorsan elő is szedte a tartalékruhákat és felöltözött, de hamarosan melegük lett, mert egy-két olyan vastagabb holmit is fel kellett venniök, amit eredetileg a közelgő télre hoztak magukkal.
– Hát ez az öreg jószág, Galuska, hogy kerül ide? – kérdezte Frodó.
– Az enyém – felelte Toma. – Ő az én négylábú barátom, de csak ritkán lovagolok rajta, és sokszor messzire elkóborol, szabadon járkál a dombok oldalában. Amikor a pónijaitok nálam vendégeskedtek, összebarátkoztak Galuskával, most éjszaka pedig megszimatolták, hogy itt van a közelben, és gyorsan elindultak megkeresni. Biztos vagyok benne, hogy Galuska néhány bölcs szóval el is oszlatta minden félelmüket. No de most, derék Galuskám, Toma lovagolni fog. Elkísér benneteket egy darabon, hogy irányt ne tévesszetek, így hát szüksége van a pónijára. Lovagló hobbitokkal nemigen lehet beszélgetni, ha az ember gyalog üget mellettük.
A hobbitok nagy örömmel fogadták ezt a bejelentést, és számtalanszor köszönetet mondtak Tomának, de ő csak nevetett és azt felelte: a hobbitok olyan ügyesen el tudnak tévedni, hogy ő sehogy se nyugodhat meg, amíg teljes biztonságban az országa határáig nem kísérte őket. – Aztán sok a dolgom – tette hozzá –, vár ez is meg az is, a dalolás, a beszélgetés, a járkálás, az országvigyázás. Toma nem lehet mindig kéznél, hogy kinyissa az ajtókat meg a fűzfák odvait. Odahaza dolga van, s vár reá Aranymag.

A nap állásáról ítélve még korán volt: talán kilenc vagy tíz óra, és a hobbitoknak eszükbe jutott az ennivaló. Legutóbb előző nap ettek, délben, az álló kő mellett. Most reggelire elfogyasztották, ami a Tomától kapott és vacsorára szánt útravalóból maradt, s hozzá még azt is, amit Toma pótlásul hozott. Nem volt valami nagy reggeli (a hobbitok étvágyához képest), de utána azért sokkal jobban érezték magukat. Mialatt ők ettek, Toma felment a buckára, és szemügyre vette a kincseket. Java részüket halomba hordta: csak úgy csillogtak és szikráztak a füvön. Toma rájuk parancsolt, hogy maradjanak ott, „hadd szedjen belőlük bárki, madár, állat, tünde vagy ember, minden jó szándékú teremtmény”: mert akkor örökre megtörik a bucka varázsa, és a manók soha többé nem mernek visszatérni. Magának kiválasztott a halomból egy kék kövekkel díszített melltűt, amely több árnyalatban fénylett, akár a len virága vagy a kék pillangó szárnya. Toma sokáig nézte, mintha valami emlék támadna fel a szívében, a fejét csóválgatta, és végül azt mondta:
– Csinos kis csecsebecse Tomának és asszonyának! Szép volt az is, aki hajdanában viselte. Mostantól fogva Aranymag fogja viselni, de nem feledkezünk meg arról, aki egykor a gazdája volt!
A hobbitoknak egy-egy hosszú, éles, levél alakú tőrt választott ki: csodálatos ötvösmunka volt mindegyik, piros és aranyszínű kígyódíszekkel kiverve. Valami különös, könnyű és erős fémből készültek, tűzragyogású drágakövekkel voltak kirakva, és szemkápráztatóan csillogtak, amikor Toma kihúzta őket fekete hüvelyükből. Talán ezeknek a hüvelyeknek köszönhették, talán a buckán uralkodó varázsnak, hogy pengéjükön nem fogott az idő, és rozsdátlanul villogtak a napsütésben.
– Hobbitoknak nem is kell hosszabb kard, mint az ilyen régi kések – mondta Toma. – Az éles penge jó szolgálatot tehet, ha a megyei nép keleten és délen vándorol, vagy nekivág a sötétnek és a távoli veszélyeknek. – Aztán elmesélte, hogy ezeket a pengéket hosszú évekkel azelőtt kovácsolták a nyugathoni emberek: a Sötét Úr ellenségei voltak, de Angmar földjén vereséget szenvedtek Carn Dum gonosz királyától.
– Ma már kevesen emlékeznek reájuk – dünnyögte Toma –, de néhányan még ma is folytatják a vándorlást: elfelejtett királyok gyermekei, magányosan járnak, és óvják a meggondolatlan embereket a gonosztól.
A hobbitok nem értették a szavait, de valamiféle látomásban felderengett előttük az elmúlt évszázadok sokasága, mint egy hatalmas, árnyékos mező, amelyen magas és zord férfiak vonulnak fényes kardokkal, s az utolsónak egy csillag van a homlokán. Aztán a látomás elhalványult, és ők visszazökkentek a valóságos, napfényes világba. Ideje volt útnak indulni. Felszedelőzködtek, összecsomagoltak, megrakták a pónikat. Új fegyvereik az övükön függtek a zekéjük alatt, eléggé zavartan tapogatták, azon tűnődve, vajon hasznát veszik-e valamikor. Addig még egyikük sem gondolt rá, hogy kalandos útjuk netán harcokba is sodorhatja őket.

Végül elindultak. Kantárszáron vezették a pónikat lefelé a dombról, aztán nyeregbe szálltak, és gyorsan ügettek tovább a völgybe. Hátranézve még látták az évszázados kincsek halmát a dombon: a napsugarak sárga lángként csaptak fel az aranyról. Aztán megkerülték az egyik magaslatot, és a bucka eltűnt a szemük elől.
Frodó figyelmesen nézegetett jobbra is, balra is, de nyomát se látta a kapura emlékeztető, hatalmas köveknek, aztán nemsokára elérkeztek az északi hasadékhoz, gyorsan átlovagoltak rajta, és a terep lejteni kezdett előttük. Jó hangulatban ügettek: Bombadil Toma vidáman nyargalászott körülöttük a vén Galuskán, aki sokkal fürgébben mozgott, semmint a kövérsége alapján hitték volna. Toma majdnem az egész úton énekelt, de leginkább csak zagyvaságokat, vagy lehet, hogy idegen nyelven dalolt, amit a hobbitok nem ismertek, valami ősrégi nyelven, amelynek a szavai főként a csodálkozás és az öröm kifejezésére szolgáltak.
Kitartóan haladtak előre, de hamarosan rájöttek, hogy az Út messzebb van, mint képzelték. Még ha nem lett volna köd, előző nap akkor sem érhettek volna oda alkonyat előtt, miután délben olyan nagyot aludtak. Az a fekete vonal, amit láttak, nem fasor volt, hanem bokrok hosszú sora: egy mély árok partján nőttek, s az árok túloldalán meredek fal emelkedett. Toma azt mondta, valamikor egy királyság határa volt, de annak már számtalan esztendeje. Erről meg mintha valami még eszébe jutott volna, valami szomorú dolog, és nem akart többet mondani.
Leereszkedtek az árokba, felkapaszkodtak a túlsó partján, találtak egy rést a falban, s aztán Toma észak felé fordult, mert eddig egy kicsit nyugatabbra tartottak, mint kellett volna. Akadályok már nem álltak előttük, a táj majdnem sík volt, úgyhogy szaporábban ügethettek, de a nap már így is alacsonyan járt, amikor a távolban végre megpillantották a fasort, és tudták, hogy sok-sok előre nem látott kalandjuk után visszaértek az Útra. Az utolsó egy-két mérföldön már vágtattak, s aztán megpihentek a magas fák hosszú árnyékában. Egy kis emelkedés tetején voltak, és az Út, amely kezdett beleveszni a leszálló szürkületbe, ott kanyargott alattuk. Ezen a helyen szinte pontosan délnyugatról északkelet felé vezetett, jobboldalt pedig hirtelen lejteni kezdett egy tágas horpadásba. Sok kerékvágás látszott rajta, és a múltkori nagy eső jócskán elkátyúsította, mindenütt tócsák és vízzel teli gödrök csillogtak.
A társaság lelovagolt az emelkedésről, és körülnézett. Sehol sem láttak semmit. – No, végre itt vagyunk megint! – mondta Frodó. – Legalább két napunkba került, hogy a rövidebb utat választottam az erdőn keresztül! De talán ez a késedelem még a hasznunkra is válik: talán elvesztették a nyomunkat.
A többiek ránéztek. A félelem, amit a Fekete Lovasok oltottak beléjük, hirtelen feltámadt bennük. Amióta elindultak az erdőbe, inkább csak arra gondoltak, hogyan juthatnak vissza az Útra, most, hogy az Út itt feküdt a lábuk előtt, ismét eszükbe jutott a veszély, amely idáig űzte őket, s amely minden valószínűség szerint épp az úton várja őket lesben. Nyugtalanul pislogtak a lenyugvó nap felé, de az Út barna volt, és néptelen.
– Gondolod... – kérdezte Pippin tétován – gondolod, hogy még ma éjjel üldözőbe vehetnek?
– Nem, ma éjjel nem hiszem – felelte Bombadil Toma –, és talán még holnap sem. De az én találgatásomban nem kell túlságosan megbízni: nem tudok semmi biztosat. A határon túlra már nem terjed a tudásom. Toma nem gazdája a Fekete Ország lovasainak, akik az ő hazájától nagyon messze eső földről jöttek.
A hobbitok mégis úgy gondolták, jó lenne, ha Toma tovább kísérné őket. Ha van, aki el tud bánni a Fekete Lovasokkal, akkor Toma az. Nemsokára idegen, ismeretlen földekre érnek, amelyekről csak a Megye legrégibb és legködösebb legendáiban esett egy-két szó, s a hobbitokat a sűrűsödő alkonyatban elfogta a honvágy. Valami nagy magányosság és elhagyatottság kerítette őket hatalmába. Szótlanul álltak, nem akaródzott búcsúzkodni, és csak lassan eszméltek rá, hogy Toma igenis búcsúzkodik: azt mondja, ne féljenek semmitől, és lovagoljanak megállás nélkül, amíg rájuk nem sötétedik.
– Toma jó tanácsot ad nektek, erre a mai napra érvényeset. Holnaptól fogva már a magatok szerencséje lesz útitársatok és vezetőtök: négy mérfölddel odébb az úton a Brí-domb alatt elérkeztek Brí falujához, ahol nyugat felé nyílnak az ajtók. Ebben a faluban találtok egy régi fogadót, amelynek Pajkos Póni a neve. A derék fogadóst Papsajt Ászoknak hívják. Nála megszállhattok éjszakára, aztán reggel siethettek tovább. Legyetek bátrak, de óvatosak! Szívetekből ne fogyjon ki a vidámság, és jó szerencse várjon az út végén!
A hobbitok kérve kérték, tartson velük legalább a fogadóig, hogy még egy utolsót ihassanak együtt, de Toma nevetve rázta a fejét ezekkel a szavakkal:

 

Toma földje eddig ér: ő most visszafordul,
odahaza dolga van, s vár reá Aranymag!

 

Ezzel megfordult, a levegőbe hajította süvegét, felpattant Galuskára, és énekelve indult vissza a magaslat felé, beleveszve az alkonyi homályba.
A hobbitok utána kapaszkodtak egy darabon, és nézték, amíg el nem tűnt a szemük elől.
– Kár, hogy el kellett búcsúzni Bombadil gazdától – mondta Samu. – Furcsa egy figura, annyi szent. Fogadni mernék, hogy sok országot be kell járnunk, amíg nála jobbat és furcsábbat találunk. De nem tagadom, szívesen ott lennék már abban a Pajkos Póni-ban, amiről beszélt. Remélem, olyan lesz, mint odahaza a Zöld Sárkány. Miféle népek laknak Bríben?
– Laknak ott hobbitok is, meg nagyok is – mondta Trufa. – Bríben, azt hiszem, elég otthonosan érezhetjük magunkat. A Póni pedig nagyon jó hírű fogadó. Családom tagjai többször is megfordultak benne.
– Lehet, hogy minden nagyon szép és jó – mondta Frodó –, de azért mégiscsak kívül van a Megye határán. Ne nagyon érezzétek magatokat otthon! Ne feledjétek... ez mindannyiótoknak szól... hogy a Zsákos nevet semmi szín alatt sem szabad megemlíteni. Ha feltétlenül be kell mutatkoznom, akkor Alagi úr vagyok.
Felszálltak a pónikra, és szótlanul elindultak az estében. Ahogy lassan kocogtak az út kaptatóin és lejtőin, hirtelen rájuk borult a sötétség, de végül is nem túl messzire feltűntek a pislákoló lámpafények.
Előttük a Brí-domb tornyosult, elállva az utat: nagy, sötét folt a párás csillagok között, nyugati lejtője alatt jókora falu húzódott meg. Szaporán odasiettek tehát, nem kívánva egyebet, csak barátságos tűzhelyet és egy ajtót, amely elválasztja őket az éjszakától.

 

 

9. fejezet
A Pajkos Pónihoz címzett fogadóban

Brí volt a Brí-vidék legnagyobb faluja: ez a kis lakott terület szigetként ékelődött be a környező néptelen tájba. De a Brí-vidéknek más települései is voltak: Talpas, a domb túlsó oldalán, Fenekes, egy mély völgyben, valamivel távolabb, kelet felé, és Arcset, a Cset-erdő szélén. A Brí-dombot és a falvakat megművelt földek és szelíd erdők keskeny gyűrűje vette körül, alig néhány mérföldnyi szélességben.
A Brí-beli emberek barna hajúak, széles vállúak és elég alacsony testalkatúak, vidámságukról és függetlenségükről ismerte őket mindenki: semmiféle hatalmat nem ismertek el maguk fölött, de azért közvetlenebb és barátságosabb kapcsolatban álltak a hobbitokkal, törpökkel, tündékkel és a külvilág más lakosaival, mint általában a Nagyok népe, akár a múltban, akár manapság. Mondáik úgy tartották, hogy azon a vidéken ők az őslakók, s azoktól az első emberektől származnak, akik valaha bevándoroltak Középfölde nyugati részébe. Az Óidők zűrzavarait csak kevesen élték túl, de amikor a királyok visszatértek a Nagy Tengeren túlról, a Brí-beli embereket még mindig ott találták, és ott vannak még most is, pedig a régi királyok emlékét már régen benőtte a fű.
Azokban az időkben egyetlen másik emberfajtának sem voltak települései ezen a nyugati vidéken, legalább száz mérföldre a Megye határától. De a Brín túl elterülő vadonban titokzatos vándorok jártak. A Brí-beliek a Kószák népének hívták őket, és semmit sem tudtak az eredetükről. Magasabbak és sötétebb bőrűek voltak a Brí-beli embereknél, éles szemükről és hallásukról csodákat meséltek, s arról is, hogy értik az állatok és madarak nyelvét.
Dél felé kóboroltak, ahogy épp a kedvük tartotta, és kelet felé is, egészen a Ködhegységig, de az utóbbi időben megfogyatkozott a számuk, és csak ritkán mutatkoztak. Ha felbukkantak, mindig sok hírt hoztak a távoli földekről, és mindenki lenyűgözve hallgatta különös, régi történeteiket, de a Brí-beliek nem barátkoztak velük.
Á Brí-vidéken sok hobbit család is lakott, azt állították, hogy ennél régebbi hobbit-település sehol sincs a világon: jóval azelőtt alapították, hogy a hobbit nép átkelt a Borbuggyanon és benépesítette a Megyét. Ezek a hobbitok leginkább Talpas községben laktak, de Bríben is akadt egynéhány, főként a domboldal felső részén, az emberek házai fölött. A Nagyok népe és a Kicsik népe (így hívták egymást)jól összefért: ki-ki végezte a dolgát a maga módján, és mindkét nép teljes joggal a Brí-beli lakosság nélkülözhetetlen részének tekintette magát. Sehol a világon nem volt rá példa, hagy ilyen különös (és irigylésre méltó) szövetségben élt volna a lakosság.
A Brí-beliek, akár kicsik voltak, akár nagyok, nem sokat utazgattak, és inkább csak azzal törődtek, ami a négy faluban történt. A Brí-beli hobbitok néha eljutottak egészen Bakföldre vagy a Keleti Fertályba, de a megyei hobbitok mostanában csak ritkán látogattak el hozzájuk, pedig hazájuk nem volt nagyon messze: a Borbuggyan hídjától kelet felé indulva lóháton egy-két nap alatt oda lehetett érni. Egy-egy bakföldi lakos vagy a Tuk-család valamelyik kalandvágyó tagja néha kiruccant a fogadóba, de mostanság ez is egyre ritkábban fordult elő. A megyei hobbitok Külsőknek nevezték a Brí-belieket, akárcsak mindenki mást, aki a határokon túl élt, és nem nagyon törődtek velük: azt tartották róluk, hogy ostobák és faragatlanok. Valószínűleg sokkal több ilyen „külső szerzet” élt azokban az időkben elszórtan a világ nyugati részén, semmint a Megye lakói képzelték. Sokan bizonyára csavargók voltak, akik ástak maguknak valami gödröt, és csak addig maradtak benne, ameddig kedvük tartotta. De a Brí-vidéken nagyon rendes és jómódú hobbitok éltek, akik egyáltalán nem voltak faragatlanabbak a Megyében élő távoli rokonaiknál. Egyébként a hobbitok még nem felejtették el, hogy valamikor nagy volt a forgalom a Megye és Brí között. A Borbakok ereiben például minden bizonnyal Brí-beli vér is folydogált.

Brí falujában a Nagyok népének talán száz háza lehetett: kőből épültek, többnyire az út fölött, a domboldalban, és ablakaik nyugatra nyíltak. Ezen a részen egy mély árok húzódott, félkör alakban, a domb lábától kiindulva és visszatérve, a falu felőli partjára sűrű sövényt ültettek. Ezt a félkört az Út egy töltése szelte át, és ahol a sövényhez ért, egy nagy kaput építettek. Volt még egy kapu a déli részen, ahol az Út elhagyta a falut. Este bezárták a kapukat, közvetlenül mögöttük kis házikókban tanyáztak a kapuőrzők.
Odalent, ahol az Út jobbra kanyarodott a domb lába felé, jókora fogadó állt. Réges-rég épült, amikor az utakon még sokkal nagyobb volt a forgalom. Brí ugyanis egy régi útkeresztezés mellett terült el, az árkon túl, a falu nyugati végében egy másik ősi út keresztezte a Keleti Utat, s a régmúlt időkben sok ember és másféle nép utazott rajta. A Keleti Fertályban még mindig így mondogatták: furcsa, akár a Brí-beli hírek – ez a mondás a régi időkből származott, amikor az északról, délről és keletről jövő utasok sok mindent meséltek a fogadóban, és megyei hobbitok is gyakrabban odajártak, hogy meghallgassák mi újság a világban. De az Északi Ország már régen elnéptelenedett és az Északi Úton most már nemigen járt senki: benőtte a fű, és a Brí-beliek Zöld Útnak hívták.
De a Brí-beli fogadó még megvolt, és a fogadós személye mit sem veszített jelentőségéből. Itt gyűltek össze a négy falu ráérős, beszédes és kíváncsi lakosai, kicsik és nagyok egyaránt, itt pihentek meg a kószák és más vándorok vagy utasok (főleg törpök), akik a hegyek felé igyekeztek, vagy arról jöttek a keleti úton.
Már sötét volt, és ragyogtak a fehér csillagok, amikor Frodó és társai végül elérték a Zöld Út kereszteződését, majd továbbmentek a falu felé. A nyugati kaput zárva találták, de a kapuőrző házikója előtt egy ember ült. Most felugrott, lámpást kerített valahonnan, és meglepetten kinézett a kapu fölött.
– Mit akartok és honnan jöttök? – kérdezte mogorván.
– Az itteni fogadóba tartunk – felelte Frodó. – Kelet felé igyekszünk, és ma éjjel már nem mehetünk tovább.
– Hobbitok! Négy hobbit! Méghozzá megyeiek, a beszédjük után ítélve – mondta a kapuőrző halkan, mintha önmagával beszélne. Egy pillanatig csak nézte őket, a szemöldökét összehúzva, aztán lassan kinyitotta a kaput, és bebocsátotta a társaságot.
– Megyei hobbitokat nemigen látunk errefelé az úton, pláne éjszaka – tette hozzá, amikor az utasok egy pillanatra megálltak a házikója előtt. – Ne is haragudjatok, de el se tudom képzelni, mi dolgotok lehet Brítől keletre. Szabad lenne megtudnom, mi a nevetek?
– Hogy mi a nevünk, és mi a dolgunk, az nem tartozik senkire, és különben is, nem ez a legalkalmasabb hely, hogy ilyesmiről diskuráljunk – felelte Frodó, akinek nem tetszett a kapuőrző fizimiskája, sem a hangja.
– Ami a ti dolgotok, az a ti dolgotok, semmi kétség – mondta az őr –, de nekem meg az a dolgom, hogy sötétedés után igenis megkérdezzek egyet s mást.
– Bakföldi hobbitok vagyunk: utazgatunk, és kedvünk támadt megszállni az itteni fogadóban – szólt közbe Trufa. – Ami engem illet, én a Borbak nevet viselem. Ennyi talán elég lesz, vagy nem? A Brí-beliek valamikor szívesen fogadták az utasokat, legalábbis így hallottam.
– Jól van, jól van! – mondta a kapuőrző. – Senkit se akartam megbántani. De majd meglátjátok, hogy nemcsak Béni, az öreg kapuőrző kérdezget. Furcsa népek járnak erre mostanában. Ha betértek a Póni-ba, ott más vendégeket is találtok.
Ezzel jó éjszakát kívánt, és nem szólt többet, de Frodó azért látta a lámpás fényében, hogy továbbra is kíváncsian fürkészi őket. Aztán továbblovagoltak, és Frodó örült, mikor hallotta, hogy a kapu becsukódik mögöttük. Arra gondolt, vajon miért volt olyan gyanakvó a kapuőrző, s hogy járt-e itt előttük valaki más, aki egy útra kelt hobbit-társaság felől kérdezősködött. Lehet, hogy Gandalf volt az? Megelőzhette őket, hiszen sokáig késlekedtek az Erdőben és a Buckákon. De a kapuőrző nézésében és hangjában volt valami, ami nyugtalanította Frodót.
Az őr még bámult utánuk egy darabig, aztán visszament a házikójába. Alig fordított hátat az utasoknak, amikor egy sötét alak gyorsan átmászott a kapun, és beleolvadt a falusi utca árnyékai közé.
A hobbitok továbbmentek az emelkedő utcán, elhaladtak néhány különálló ház előtt, és végül odaértek a fogadóhoz. A házak nagyok és szokatlanok voltak. Samu elnézte a háromemeletes, sokablakos fogadót, és elszorult a szíve. Igaz, számított rá, hogy kalandos útjukon előbb-utóbb fáknál magasabb óriásokkal és még azoknál is szörnyűségesebb teremtményekkel fog találkozni, de most, hogy először látott embereket és ilyen magas házakat, az is éppen elég ijesztő volt, sőt valamivel ijesztőbb a kelleténél, egy ilyen fárasztó nap után, a sötétben. Már-már azt képzelte, hogy a fogadó árnyékba borult udvarán türelmetlen, fekete lovak állnak útra készen, a sötét emeleti ablakokból pedig Fekete Lovasok lesnek kifelé.
– Ugye nem maradunk itt éjszakára, Frodó úr? – fakadt ki. – Ha hobbitok is laknak errefelé, miért ne kérnénk inkább tőlük szállást? Sokkal otthonosabb lenne.
– Mi bajod ezzel a fogadóval? – kérdezte Frodó. – Bombadil Toma is melegen ajánlotta. Ha beljebb kerülünk, meglátod milyen otthonos.
Annak, aki ismerte, a fogadó kívülről is kellemes látványt nyújtott. Az Út mentén épült, hátulról pedig két szárnyat ragasztottak hozzá, mégpedig úgy, hogy elhordtak egy kis földet a domboldalból: ezért aztán itt a második emeleti ablakok egy magasságban voltak a talajjal. A két szárny közti udvarra egy széles kapuív alatt lehetett bejutni, aztán balra fordulva következett a bejárat, néhány széles lépcsővel. Az ajtó nyitva volt, kiömlött rajta a fény. Az ív fölött egy lámpás világított, alatta pedig jókora cégért himbált a szellő: kövér fehér póni látszott rajta, amint a két hátsó lábán ágaskodik. Az ajtó fölött a következő felirat, fehér betűkkel: Fogadó a Pajkos Pónihoz, tulajdonos: Papsajt Ászok. A földszinti ablakokon vastag függönyök voltak, de a lámpák fénye sok helyütt átderengett rajtuk.
Mialatt a hobbitok tétován álltak a sötétben, odabent valaki rázendített egy vidám nótára, melyet nemsokára egész kórus fújt együttesen. A jövevények még hallgatták egy darabig ezt a biztató muzsikát, aztán leszálltak a pónikról. A nóta véget ért, és nagy kacagás, taps követte.
Átvezették a pónikat a kapuív alatt, ott hagyták őket az udvaron, és megindultak felfelé a lépcsőn. Frodó ment elöl, és csaknem beleütközött egy vörös képű, kopasz, alacsony, kövér emberbe. Fehér kötény volt rajta, kezében teli korsókkal megrakott tálca: épp kifordult az egyik ajtón, és sietett befelé a másikon.
– Bocsánat... – kezdte Frodó.
– Egy pillanat! – kiáltotta vissza a fehér kötényes ember, s már el is tűnt a szörnyű ricsajban és a gomolygó füstben. Hamarosan visszajött, kezét a kötényébe törülgetve.
– Jó estét, kis vendég uram! – üdvözölte Frodót, és lehajolt hozzá. – Mivel szolgálhatok?
– Ággyal négy személynek és istállóval öt póninak, ha lehetséges. Papsajt úrhoz van szerencsém?
– Úgy bizony! Papsajt a nevem. Papsajt Ászok, szolgálatára! A Megyéből jöttek, igaz? – kérdezte, aztán hirtelen a homlokára csapott, mint akinek motoszkál valami a fejében. – Hobbitok! – kiáltotta. – Ejnye, mi is jut erről az eszembe? Szabad megkérdeznem az urak nevét?
– Tuk úr és Borbak úr – felelte Frodó –, ez pedig Csavardi Samu. Az én nevem Alagi.
– Ejnye, ejnye! – mondta Papsajt úr, pattintva az ujjaival. – Már megint kiment a fejemből! Nem baj, majd csak eszembe jut, ha lesz egy kis időm gondolkodni. Alig győzöm ezt a sok munkát, de azért igyekszem megtenni mindent a kedves utasokért. Mostanában ritkán kapunk vendégeket a Megyéből, és nagyon rosszul esne, ha nem éreznék itt jól magukat. De ma este annyi itt a nép, hogy ekkora tömeget már régen nem láttam. Mindig csőstül jön az áldás: így szoktuk mi mondogatni Bríben.
– Hé! Noba! – kiáltotta aztán. – Hol vagy, te ólomlábú lajhár? Noba!
– Megyek, uram, megyek! – Egy vidám képű hobbit ugrott ki az egyik ajtón, s amikor meglátta az utasokat, tátva maradt a szája, és nagy érdeklődéssel bámult rájuk.
– Hát Boba hol van? – kérdezte a fogadós. – Nem tudod? Akkor keresd meg! Futólépés! Nekem is csak két lábam és két szemem van! Azonnal mondd meg Bobának, hogy gondoskodjék erről az öt póniról. Így vagy úgy, de szorítson nekik helyet. – Noba válaszul kacsintott egyet, és vigyorogva eliszkolt.
– No, hát mit is akartam mondani? – fordult Papsajt úr a hobbitokhoz, a homlokát ütögetve. – Biz'isten, azt se tudom, hol áll a fejem. Ma este annyi a dolgom, hogy szinte szédülök. Van itt egy társaság, amelyik tegnap jött délről a Zöld Úton: különös, de így van. Aztán ma este törpök jöttek: ők nyugat felé tartanak. Most meg maguk. Ha nem hobbitok volnának, azt hiszem, nem is tudnék szállást adni. De az északi szárnyban van egy-két szobánk, ami éppenséggel hobbitok számára készült, amikor ezt a házat építették. Lent a földszinten, mert a hobbitok úgy szeretik, kerek ablakokkal és minden egyébbel, amihez hozzá vannak szokva. Remélem, meg lesznek elégedve. Biztos vacsorázni is szeretnének. Meglesz, kérem, amilyen gyorsan csak lehet. Erre tessék!
Előre indult egy folyosón, majd kinyitotta az egyik ajtót. – Tessék, nagyon barátságos kis szoba! – mondta. – Remélem megfelel. Most elnézést kérek. Rengeteg a dolgom. Nem érek rá beszélgetni. Máris szedem a lábam. Lótok-futok, mégse tudok lefogyni. Majd később megint benézek. Ha bármire szükségük van, csak rázzák meg a csöngőt, Noba rögvest itt terem. Ha nem jönne, akkor csöngessenek is meg kiabáljanak is!
Végül elment, és a hobbitoknak szinte zúgott a fejük. Akármilyen sok dolga volt is a derék fogadósnak, megállás nélkül ömlött belőle a szó. A vendégek körülnéztek a nem éppen nagy, de barátságos szobában. A kandallóban pattogott a tűz, előtte néhány alacsony, kényelmes karosszék állt. A kerek asztalon már rajta volt a fehér abrosz, azon meg egy nagy, kolompforma csengő. De Noba, a hobbit-inas már jött is nagy sebbel-lobbal, mielőtt még eszükbe juthatott volna, hogy csöngessenek neki. Tálcán hozta a gyertyákat, meg egy csomó tányért.
– Parancsolnak inni valamit a vendég urak? – kérdezte. – És mutassam meg a szobáikat, amíg a vacsora elkészül?
A hobbitok megmosakodtak, és félig már el is fogyasztották a jókora söröskorsók tartalmát, mire Papsajt úr és Noba visszajött. Az asztal egy szempillantás alatt megterült. Forró levest kaptak, hideg sültet, szedres lepényt, friss cipót, vajat, egy érett sajtot: egyszerű, ízletes ennivalót, akárcsak a Megyében, úgyhogy Samunak az utolsó aggályai is eloszlottak (jó részüket már előzőleg száműzte a kitűnő sör).
A fogadós még ott téblábolt körülöttük egy ideig, aztán távozni készült. – Nem tudom, lenne-e kedvük átjönni a társasághoz, ha majd megvacsoráztak – szólt vissza az ajtóból. – Talán inkább pihenni szeretnének. De ha mégis, a társaság nagyon örülne neki. Errefelé ritkán járnak külső szerzetek, már úgy értem, a Megyéből jött utasok, elnézést a szóért... és szívesen meghallgatjuk a híreiket, vagy a meséiket és nótáikat. De nem kötelező, a világért sem! Ha szükségük lenne valamire, csak csöngessenek.
Mire végeztek a vacsorával (mindössze háromnegyed óra alatt, mert derekasan falatoztak, és közben nem esett fölösleges szó), ismét olyan erősnek és bátornak érezték magukat, hogy Frodó, Pippin és Samu úgy döntött: átmennek a többi vendég közé. Trufa azt mondta, ő nem megy, neki túlságosan fülledt az a levegő. – Elüldögélek itt szép csendben a tűz mellett, aztán meg kimegyek tán, és szívok egy kis friss levegőt. Vigyázzatok magatokra: ne feledjétek, hogy szökevények vagyunk, akiknek titkot kell tartani – még nem tértünk le az országútról, és a Megye határa sincs nagyon messze!
– Ne félj! – mondta Pippin. – Te is vigyázz magadra! El ne tévedj, és jusson eszedbe, hogy a négy fal közt biztonságosabb!

A vendégek társasága a fogadó nagy közös szobájában üldögélt. Népes és vegyes gyülekezet volt, amint azt Frodó rögtön megállapította, mihelyst a szeme hozzászokott a világításhoz. Ezt leginkább a kandallóban lobogó fahasábok szolgáltatták, mert a mennyezetgerendákról függő három lámpa köré szinte fátylat vont a füst. Papsajt úr a kandalló mellett állt, és néhány törppel meg egy-két furcsa külsejű emberrel beszélgetett. A padokon mindenféle figurák üldögéltek: Brí-beli emberek, helybeli hobbitok (ezek a fejüket összedugva társalogtak), más törpök és néhány bizonytalan külsejű alak, aki az árnyékos szegletekben foglalt helyet, úgyhogy nemigen lehetett tudni, mifélék.
A Brí-beliek hangos üdvrivalgással fogadták a megyei hobbitokat. Az idegenek, főleg akik a Zöld Úton érkeztek, kíváncsian bámultak rájuk. A fogadós bemutatta a jövevényeknek a Brí-belieket, de olyan szaporán, hogy a hobbitok azt sem tudták, melyik névnek ki a gazdája. A Brí-beli embereknek többnyire a növényvilágból vett nevük volt (amit a megyeiek eléggé furcsának találtak), ilyesfélék, mint Kákabél, Bakszakáll, Hangafű, Ómafa, Bogáncs és Páfrány (a Papsajtról nem is szólva). A helybeli hobbitok egy része is hasonló neveket viselt. A Müge név például, úgy látszott, elég gyakori közöttük. De a legtöbbjüknek rendes nevük volt, mint pl. Árkosi, Kotorék, Üregi, Furkász és Ürge: ezek közül némelyiket a Megyében is sokan viselték. Talpas községben több Alagi nevű hobbit lakott, s mivel úgy gondolták, a közös névnek okvetlenül rokoni kapcsolatot kell jelentenie, azonnal a keblükre ölelték Frodót, mint egy rég nem látott unokatestvért.
A Brí-beli hobbitok nagyon barátságosak és kíváncsiak voltak, és Frodó hamarosan belátta, hogy valamiféle magyarázatot mégiscsak adnia kell az úticéljáról. Azt mondta tehát, hogy földrajzzal és történelemmel foglalkozik (amire sokan bólogatni kezdtek, pedig a Brí-beliek nem voltak valami nagy szakértők ebben a két tudományágban). Frodó még hozzátette, hogy egy könyvet akar írni (erre aztán néma álmélkodás volt a válasz), és most a barátaival együtt anyagot gyűjt a Megye határain kívül élő hobbitokról, főleg a keletiekről.
Erre már felzendült a jelenlévők kórusa. Ha Frodó valóban könyvet akart volna írni, s ha több füle van, nem csak kettő, néhány perc alatt jó egynéhány fejezetre való információt összegyűjthetett volna. Azonkívül csak úgy záporoztak rá a nevek, „például az öreg Papsajt, itt ni”, akikhez további adatokért fordulhat. De miután Frodó semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy ott helyben megírja a könyvét, a hobbitok egy idő múlva újra faggatni kezdték a megyei események felől. Frodó nem bizonyult túlságosan közlékenynek, és egy idő múlva magára maradt az egyik sarokban: onnan nézte és hallgatta a többieket.
Mind az emberek, mind a törpök jórészt távoli eseményekről beszélgettek, kicserélve híreiket, melyek az utóbbi időben nagyon is egyformán hangzottak. Valami baj lehetett messze délen, a jelek szerint a Zöld Úton érkező emberek is azért vettek vándorbotot a kezükbe, hogy békésebb hazát keressenek. A Brí-beliek együttérzéssel fogadták őket, de láthatólag nem nagyon volt ínyükre, hogy ilyen sok idegent fogadjanak be kicsiny országukba. Az egyik vándor, egy sanda tekintetű, rossz külsejű fickó azt jósolta, hogy a közeljövőben még inkább megszaporodik majd az észak felé igyekvők száma. – Ha nem kapnak helyet, majd keresnek ők maguknak. Nekik is éppen úgy joguk van élni, mint bárki másnak – mondta hangosan. A helybeli lakosok nem voltak túlságosan elragadtatva e kilátástól.
A hobbitok minderre úgyszólván oda se figyeltek, mert úgy látszott, őket pillanatnyilag nem érinti az egész. Nem valószínű, hogy a Nagyok a hobbitok üregeiben kérjenek szállást. A hobbitokat tehát jobban érdekelte Samu és Pippin, akik most már egészen otthonosan érezték magukat, és vidáman csevegtek a különféle megyei eseményekről. Pippin jól megnevettette hallgatóit, amikor elmesélte, hogyan omlott be a nagyüregi városháza mennyezete: Sápláb Soma, a polgármester, aki a legkövérebb hobbit volt a Nyugati Fertályban, úgy mászott ki a sok törmelék alól, mint egy lisztbe hempergetett bohóc. De aztán olyan kérdések is elhangzottak, amelyek egy kissé nyugtalanítani kezdték Frodót. Az egyik Brí-beli, aki állítólag többször is járt a Megyében, aziránt érdeklődött, hogy hol lakik az Alagi család, és milyen más családokkal áll rokonságban.
Frodó egyszerre csak észrevette, hogy egy különös külsejű, viharedzett arcú ember, aki ott ül az árnyékban a fal mellett, szintén nagy érdeklődéssel figyeli a hobbitok beszélgetését. Nagy söröskupa állt előtte, és időnként szippantott egyet hosszú szárú, érdekes faragású pipájából. Ahogy kinyújtotta a lábát, látszott puha bőrcsizmája: jól illett a lábára, de már nagyon kopott volt, és jócskán elborította a rászáradt sár. Vastag, sötétzöld posztóköpenyt viselt, szorosan maga köré vonva, s bár a szobában meleg volt, csuklyáját sem vetette hátra, úgyhogy az arca árnyékban maradt, csak a szeme csillogása látszott, ahogy a hobbitokat figyelte.
– Ki az az ember? – súgta oda Frodó egy alkalmas pillanatban Papsajt úrnak. – Azt hiszem, őt nem mutatta be.
– Az? – súgta vissza a fogadós, és csak a szemével vágott arra, a fejét nem fordította oda. – Nem nagyon tudom. Ő is a jövő-menő emberek közül való: mi úgy hívjuk őket, hogy kószák. Nemigen nyitja ki a száját, de ha úgy tartja a kedve, érdekeseket mesél. Néha eltűnik egy hónapra vagy akár egy egész évre, aztán megint felbukkan. Tavasszal elég sokszor megfordult erre, de az utóbbi időben csak ritkán láttam. Az igazi nevét még sohase hallottam, de errefelé csak Vándor néven emlegetik. Jó sebesen tud járni azon a hosszú lábán, hanem azt már senkinek sem mondja meg, hogy miért siet annyira. De hát mi úgy szoktuk mondani Bríben, hogy akár nyugat, akár kelet: mind a kettő furcsa szerzet... mármint a kószák és megyeiek, ha meg nem sértem. Érdekes, hogy éppen őiránta tetszik érdeklődni. – De ebben a pillanatban valaki sörért kiáltott, úgyhogy Papsajt úrnak ott kellett hagynia Frodót, és nem magyarázhatta meg, mit akart mondani az utolsó szavakkal.
Frodó észrevette, hogy a Vándornak nevezett ember most őt nézi, mintha csak hallotta vagy kitalálta volna az imént elhangzottakat. Aztán odabiccentett Frodó felé, és intett neki, hogy menjen oda, üljön mellé. Amikor Frodó odaért, hátratolta a csuklyáját: torzonborz fekete hajában ősz szálak látszottak, az arca sápadt és kemény, szürke szeme éberen villogott.
– Vándor a nevem – mondta halkan. – Örvendek a szerencsének, izé... Alagi úr, ha ugyan az öreg Papsajt jól mondta.
– Jól – felelte Frodó mereven. Egyáltalán nem érezte jól magát az éberen villogó tekintet céltáblájaként.
– Hát kérem, Alagi úr – mondta Vándor –, én a maga helyében figyelmeztetném a barátaimat, hogy ne beszéljenek túl sokat. Kellemes dolog az iszogatás, a meleg szoba, a barátkozás... de azért itt mégsem a Megyében vagyunk. Furcsa népek járnak errefelé. De önt talán meglepi, hogy éppen én mondok ilyeneket – tette hozzá fanyar mosollyal, látva, hogy Frodó tetőtől talpig végigméri. – És nemrégiben még ezeknél is sokkal furcsább utasok jártak itt Bríben – folytatta, Frodó arcát fürkészve.
Frodó állta a nézését, de nem szólt semmit, Vándor pedig nem erőltette tovább a dolgot. Mintha egyszerre csak Pippin kötötte volna le minden figyelmét. Frodó megdöbbent: az ifjú Tuk, felbátorodva előbbi sikerén, amit a nagyüregi kövér polgármesterrel aratott, most Bilbó búcsúlakomájáról tartott tréfás beszámolót a hallgatóságnak. Bohóckodott, eljátszotta Bilbó szerepét, idézte a búcsúbeszédet, s már nem sok hiányzott, hogy rátérjen a titokzatos eltűnésre.
Frodó bosszús lett. A helybeli hobbitok ugyan biztos nem akadnak fenn a történeten: elég ilyen mulatságos históriát hallottak már a folyón túl élő rokonaikról, de azért vannak köztük páran (például az öreg Papsajt), akik nem olyan együgyűek, s talán már régen hallottak egyet s mást Bilbó eltűnéséről. A mostani előadás majd eszükbe juttatja a Zsákos nevet, kivált ha nemrég érdeklődött valaki Bríben egy ilyen nevű illető felől.
Frodó nyugtalanul fészkelődött, nem tudta, mitévő legyen. Pippin láthatólag roppantul élvezte, hogy mindenki őt figyeli, és teljesen megfeledkezett a rájuk leselkedő veszélyekről. Frodóba hirtelen belenyilallt a félelem, hogy Pippin ebben az emelkedett hangulatában talán még a Gyűrűt is megemlíti, az pedig könnyen végzetessé válhatna.
– Itt cselekedni kell, de hamar! – súgta a fülébe Vándor.
Frodó talpra ugrott, felállt egy asztal közepére, és beszélni kezdett. Pippin hallgatóságának megoszlott a figyelme. A hobbitok egy része Frodóra nézett, nevettek és tapsoltak, abban a hiszemben, hogy Alagi úr a kelleténél valamivel többet kortyolt a finom sörből.
Frodó zavarba jött, szégyenkezett, és egyszerre csak azon kapta magát (mint máskor is, ha beszédet kellett mondania), hogy a zsebében lévő tárgyakat babrálja. Kitapintotta a Gyűrűt: ott volt a láncán, és Frodót elfogta valami megmagyarázhatatlan vágy, hogy felhúzza az ujjára, s így meneküljön a kínos helyzetből. Közben úgy érezte, mintha ez az ötlet nem is az ő agyában fogant volna meg, hanem kívülről jönne, egy külső tárgytól vagy személytől, aki a szobában tartózkodik. Szilárdan ellenállt a csábításnak, és erősen megmarkolta a Gyűrűt, mintha nem akarná engedni, hogy megszökjön tőle, vagy valami rosszat műveljen. Annyi biztos, hogy semmiféle ihletet nem kapott tőle. Aztán eldadogott néhány szót, „az alkalomhoz illően”, ahogy a Megyében mondták volna: „mindannyian hálásak vagyunk ezért a végtelenül kedves fogadtatásért, és talán azt is szabad remélnem, hogy mostani rövid látogatásom hozzájárul a Megye és Brí közti régi baráti kapcsolatok felújításához” – végül elhallgatott és köszörült egyet a torkán.
Most már mindenki csak őt nézte. – Nótát! – rikkantotta az egyik hobbit. – Nótát! Nótát! – kiáltották utána kórusban a többiek. – Rajta, cimbora, énekelj nekünk valami olyant, amit még sohase hallottunk!
Frodó egy pillanatig csak állt ott, tátott szájjal. Aztán kétségbeesésében rázendített egy bolondos nótára, amit Bilbó annak idején meglehetősen szeretett (és büszke is volt rá, minthogy a szövegét ő maga írta). A nóta egy fogadóról szólt, talán ezért is jutott most az eszébe Frodónak. Hadd álljon itt a teljes szövege: Ma már általában csak néhány sorára szoktak emlékezni.

 

Van egy fogadó, vidám fogadó,
  a söre, hej, finom!
A Holdbeli Ember is betért
egy este – tudjátok miért?
  Hogy barna sört igyon!

A szolgagyerek macskája pedig,
  ki inni szeret fenemód,
hegedülni se rest azonfelül,
és húzza ám kegyetlenül
  a talp alá valót.

Lakik még ott egy kis kutya,
  egy tréfás kedvű eb:
ha jó az ivóban a hangulat,
a vendégekkel elmulat,
  sőt, ő a legtüzesebb.

És van még egy kövér tehén,
  akit feszít a gőg,
de a nótától megrészegül,
és rögtön táncra penderül,
  az istálló előtt.

És ezüsttányér mennyi van,
  s hozzá ezüstkalán!
Hogy vasárnap fényes legyen,
pucolják tisztességesen
  már szombat délután.

A Holdbeli ember csak vedelt,
  a macska vonója dalolt:
kanál, tányér asztal tetején,
idebent a kutyus, odakint a tehén
  betyárul rúgta a port.

A Holdbeli ember az asztal alá
  gurult s elszunnyadott,
álmában itta tovább a lét,
míg rózsaszínű lett az ég,
  s lementek a csillagok.

És szól a cicához a szolgagyerek.
  „Ez részeg, mint a csap!
A Holdnak két paripája pedig
ezüst-zabolán berzenkedik,
  és kelni szeretne a Nap!”

A macska erre úgy muzsikál,
  akár a veszett fene,
a derék fogadós meg a Holdbeli
Ember fülébe kürtöli:
  „Záróra, hallja-e?”

A dombra cipelik a Holdbelit,
  s lódítják, mint a batyut:
a Holdba, zsupsz! Lovak ugranak,
tehén szökell, mint kecskebak,
  kanál, tányér odafut.

És tombol a macska, vonít a vonó,
  a kerge kutyuska csahol,
tehén a lovakkal fejreáll,
a szálló vendég mind kiabál,
  s kiszökken a paplan alól.

De aztán, durr! megpattan a húr,
  lecsücsül tányér s kanál.
Tehén átugrik a Hold felett,
a kis kutyuska jót nevet,
  hogy így végződik a bál.

A domb mögött letűnik a Hold,
  s a Nap körültekint.
Csodálkozik: node még ilyet!
világos van, s az emberek
  bebújnak az ágyba megint!

 

Hangos és hosszas taps rezegtette meg a levegőt. Frodónak jó hangja volt, és a nóta felpezsdítette a hallgatóság fantáziáját. – Hol van az öreg Ászok? – kiáltozták mindenfelől. – Ezt neki is hallania kell. Boba megtaníthatja hegedülni a macskáját, aztán mi is táncolunk. – Újabb korsó söröket rendeltek és tovább kiáltoztak: – Még egyszer, kedves vendég! Hogy volt! Hogy volt!
Belediktáltak Frodóba még egy korsó sört, és addig nógatták, amíg ismét rá nem kezdte, de most már sokan együtt fújták vele, mert a dallamot jól ismerték, nótaszövegek megtanulásában pedig mindig is kiválóak voltak. Most viszont Frodó mámorosodott meg a sikerétől. Ide-oda ugrándozott az asztalon, s amikor másodszor is elért oda, hogy „Tehén átugrik a Hold felett”, hirtelen felszökkent a levegőbe. De túlságosan is nagy lendülettel: mert bum! egy korsókkal megrakott tálcára huppant vissza, majd lecsúszott róla, és fülsiketítő csörömpölés közepette legurult az asztalról. A közönség kitátotta a száját, hogy egy jóízűt nevessen, de aztán mindenki úgy maradt tátott szájjal, néma csendben – mert az előadó hirtelen eltűnt. Nyoma veszett, mintha elnyelte volna a föld!
A helybeli hobbitok döbbenten meresztgették a szemüket, aztán felugrottak, és Papsajt úr után kezdtek kiáltozni. Az egész társaság elhúzódott Pippintől és Samutól: magukra maradtak egy sarokban, és mindenki gyanakodva, bizalmatlanul, tisztes távolból bámulta őket. Hiszen együtt jöttek ezzel a vándor szemfényvesztővel, akiről senki se tudhatja, hogy mire képes, és mik a szándékai. De az egyik fekete képű Brí-beli sokatmondó és félig-meddig csúfondáros arckifejezéssel nézte őket, úgyhogy libabőrös lett tőle a hátuk. Aztán ez az alak kisurrant az ajtón, és utána az a bandzsa fickó is, aki délről került ide: ezek ketten egész este sokat sugdolóztak egymással. Nem sokkal utánuk Béni, a kapuőrző is eltávozott.
Frodó nagyon szégyellte magát. Mivel jobb ötlete nem volt, négykézláb kimászott az asztal alól, és odament a sötét sarokba Vándor mellé, aki mozdulatlanul ült: egy arcrezzenéssel se árulta el, hogy mire gondol. Frodó háttal nekidőlt a falnak, és levette a Gyűrűt. Maga sem tudta volna megmondani, hogyan került az ujjára. Biztosan babrált vele a zsebében, mialatt a nótát fújta, aztán valahogy rácsúszhatott az ujjára, amikor estében önkéntelenül is hadonászni kezdett. Egy pillanatig arra gondolt, talán maga a Gyűrű tréfálta meg, talán jelezni akarta, hogy itt van, mert volt valaki a helyiségben, aki éppen ezt kívánta vagy parancsolta. Frodó látta azokat, akik az előbb távoztak, és cseppet sem tetszett neki a fizimiskájuk.
– No? – kérdezte Vándor, amikor Frodó ismét láthatóvá vált: – Ezt meg miért csinálta? Nagyobb bajt a pajtásai sem okozhattak volna a fecsegésükkel! Szép kis dolgot vett a fejébe! Azazhogy inkább az ujjára!
– Nem tudom, mire céloz – mondta Frodó bosszúsan és nyugtalanul.
– Dehogyisnem tudja – vágott vissza Vándor –, de azt hiszem, jobb lesz, ha megvárjuk, amíg elcsitul a lárma. Aztán, ha nincs kifogása ellene, Zsákos úr, szeretnék négyszemközt eldiskurálni önnel.
– Miről? – kérdezte Frodó, aki izgalmában észre se vette, hogy a valódi nevét említik.
– Egy olyan ügyről, amely meglehetősen fontos... mind a kettőnk számára – felelte Vándor, és merően Frodó szemébe nézett. – Talán közölhetek önnel egyet s mást, aminek hasznát veszi.
– Rendben van – mondta Frodó, leplezni próbálva az izgalmát. – Majd később beszélgetünk.

Közben egy kis vita zajlott a kandalló körül. Papsajt úr szapora léptekkel visszajött a helyiségbe, s most csak úgy kapkodta a fejét, mert ahányan csak ott voltak, mind homlokegyenest másként számoltak be a lejátszódott eseményről.
– A saját szememmel láttam, Papsajt úr – mondta egy hobbit: – Azazhogy nem láttam semmit: hiszen érti, ugye? Egyszerre csak, hogy úgy mondjam, eltűnt.
– Ne beszéljen, Müge úr! – csodálkozott a fogadós.
– De igenis beszélek! – felelte Müge. – Sőt mi több, komolyan beszélek.
– Itt valami nem stimmel – csóválta a fejét Papsajt. – Ez az Alagi úr egyáltalán nem olyan, mintha füstből volna, hogy csak úgy eltűnjön ebben a füstös levegőben.
– Hát akkor hol van? – kiáltották egyszerre többen.
– Honnan tudjam? Mehet ahová akar, feltéve, ha reggel kifizeti a számláját. Na tessék, Tuk úr ott van, ni: ő nem tűnt el.
– Mindegy: én láttam, amit láttam, és azt is láttam, amit nem láttam – jelentette ki makacsul Müge.
– Én pedig azt mondom, hogy itt valami tévedés van – ismételte meg Papsajt, miközben felvette a tálcát, és kezdte összeszedegetni a korsók cserepeit.
– Persze hogy tévedés! – mondta Frodó –, nem tűntem el. Itt vagyok! Csak leültem a sarokba, hogy egy kicsit eldiskuráljak Vándorral.
Előrejött, és megmutatta magát a kandalló fényében, de a jelenlévők többsége visszahőkölt, még riadtabban, mint az előbb. Egy csöppet sem nyugtatta meg őket Frodó magyarázata, hogy tudniillik gyorsan odamászott a sarokba az asztalok alatt, miután leesett. A Brí-beliek többsége, hobbit és ember egyaránt, azon nyomban felszedelőzködött, és hazament: aznap estére elegük volt a mutatványokból. Volt, aki ferde szemmel nézett Frodóra, és morgott is valamit, miközben kiment. Aztán felálltak a törpök is, meg az a két-három idegen ember, aki még ott volt: jó éjszakát kívántak a fogadósnak, de Frodóhoz és barátaihoz nem szóltak semmit. Végül is senki sem maradt odabent, csak Vándor, aki észrevétlenül üldögélt tovább a fal mellett.
Papsajt úr láthatólag nem nagyon vette szívére a dolgot. Nyilván arra gondolt, hogy a fogadója úgyis megtelik majd az elkövetkező estéken, amíg a mai rejtélyes esetet alaposan meg. nem tárgyalják. – Ejnye, Alagi úr, hát szabad ilyesmit csinálni? – kérdezte. – Megijeszti a vendégeimet, és még össze is töri az edényt mindenféle akrobatamutatvánnyal!
– Szíves elnézését kérem, amiért ennyi bajt okoztam – mondta Frodó. – Higgye el, nem állt szándékomban. Végtelenül sajnálatos baleset.
– Rendben van, Alagi úr. De ha legközelebb bukfencezni vagy bűvészkedni akar, vagy tudomisén mit művelt, akkor lesz szíves előbb figyelmeztetni a vendégeket... meg engem is. Tudja, mi egy kissé gyanakvó természetű népség vagyunk, és nem nagyon szeretjük az ilyen váratlan meglepetéseket, meg rejtélyes dolgokat... pláne, ha úgy zúdulnak a nyakunkba, mint a hideg zuhany.
– Ígérem, Papsajt úr, hogy ilyesmi soha többé nem fog előfordulni. Most pedig, azt hiszem, ideje lefeküdni. Holnap reggel korán indulunk. Lenne szíves intézkedni, hogy a pónik nyolc órára készen álljanak?
– Hogyne, kérem. De mielőtt továbbmennének, szeretnék négyszemközt is beszélni Önnel, Alagi úr. Eszembe jutott valami, amit el kell mondani. Remélem nem veszi rossz néven. Most még van egy kis dolgom, de aztán benéznék a szobájába, ha megengedi.
– Természetesen – mondta Frodó, de azért elszorult a szíve. Arra gondolt, hány ilyen négyszemközti beszélgetés vár még rá, mielőtt nyugovóra térhet, és vajon miket fog hallani. Lehetséges volna, hogy ezek itt mind összeesküdtek ellene? Már a derék Papsajt úrban sem tudott megbízni: mintha az ő holdvilágképe mögött is sötét szándékok rejtőznének.

 

 

10. fejezet
Vándor

Frodó, Pippin és Samu visszament a nappalijukba. Sötét volt. Trufa, úgy látszik, elment közben, és a tűz leégett. De amikor felszították a parazsat, és rádobtak néhány nyaláb rőzsét, észrevették, hogy Vándor is velük jött. Ott ült mozdulatlanul egy széken az ajtó mellett!
– Jó estét! – mondta Pippin. – Ön kicsoda, és mit óhajt?
– Vándor a nevem – felelte az ismeretlen –, s a kedves barátja talán már elfelejtette, de azt ígérte, hogy elbeszélget velem egy kicsit.
– Uraságod pedig azt ígérte, hogy talán hasznát vehetem annak, amit közölni fog – mondta Frodó. – Mit akar mondani?
– Sok mindent – felelte Vándor. – De persze, nem ingyen.
– Hogyhogy? – kérdezte Frodó élesen.
– Nem kell megijedni! Egyszerű dolog: elmondom, amit tudok, és adok egy-két jó tanácsot... de aztán valami jutalmat is kérek.
– És mi lenne az, ha szabad kérdeznem? – kérdezte Frodó. Ha ez az ember meg akarja zsarolni, gondolta, kár hogy olyan kevés pénzt hozott magával. Hiába adna oda mindent, nem érné be vele, márpedig ő egy garast sem nélkülözhet.
– Ne féljen, nem kell megerőltetnie magát – felelte Vándor egy kissé elmosolyodva, mintha kitalálta volna Frodó gondolatait. – A kérésem csupán ennyi: hadd menjünk innen együtt tovább, amíg én jónak nem látom, hogy útjaink elváljanak.
– Nocsak! – fakadt ki Frodó, akit az ajánlat meglepett, de nemigen oszlatta el az aggodalmát. – Még ha szükségem volna is egy újabb útitársra, akkor sem mondhatnék igent, amíg jóval többet meg nem tudok uraságodról, meg arról, hogy mi járatban van.
– Ez a beszéd! – kiáltotta Vándor, és a lábát keresztbe vetve, kényelmesen hátradőlt. – Úgy látom, uraságod kezd észre térni, aminek őszintén örülök. Mostanáig nagyon is gondatlanul tetszett viselkedni. No jó: elmondom amit tudok, a jutalmat pedig uraságodra bízom. Lehet, hogy nagyon is szívesen fogadja, ha majd végighallgatott.
– Hát akkor halljuk! – mondta Frodó. – Kíváncsi vagyok rá, hogy mit tud.
– Sok mindent... sok csúnyaságot – felelte Vándor komoran. – Ami pedig a maguk dolgát illeti... – felállt, odament az ajtóhoz, gyorsan kinyitotta, és kinézett. Aztán halkan becsukta az ajtót, és visszaült a helyére. – Elég éles a hallásom – folytatta halkabban, – és ha eltűnni nem tudok is, jó sokat vadásztam már mindenféle vad és éber lényekre, és rendszerint sikerül elérnem, hogy ne lássanak meg, ha nem akarom. Szóval, ma este kint voltam az úton a Nagykerítés mögött, Brítől nyugatra, és egyszerre csak azt láttam, hogy négy hobbit közeledik a Buckák felől. Talán fölösleges elismételnem, hogy mi mindent mondtak az öreg Bombadil komának, de egy-két dolog felkeltette az érdeklődésemet. „Ne feledjétek -- mondta az egyik –, hogy a Zsákos nevet semmi szín alatt sem szabad megemlíteni. Ha feltétlenül be kell mutatkoznom, akkor, Alagi úr vagyok.” Ezt annyira érdekesnek találtam, hogy utánuk eredtem, és egészen idáig kísértem őket. Amikor bejöttek a kapun, én is átmásztam rajta észrevétlenül. Lehet, hogy Zsákos úr tisztességes okokból akarja titokban tartani a nevét, de ha így van, akkor azt tanácsolnám neki és a barátainak is, hogy legyenek óvatosabbak.
– Nem látom be, hogy itt Bríben kit érdekelhetne a nevem – mondta Frodó haragosan –, és egyelőre azt sem tudom, hogy uraságodat miért érdekli. Lehet, hogy Vándor úr tisztességes okokból leselkedik és hallgatódzik, de ha így van, akkor azt tanácsolnám, hogy szolgáljon némi magyarázattal.
– Helyes a válasz! – Vándor elnevette magát. – De a magyarázat nagyon egyszerű: én éppen egy Zsákos Frodó nevű hobbitot kerestem. Szerettem volna minél hamarabb megtalálni. Hallottam, hogy elindult a Megyéből, és a birtokában van egy... hogy is mondjam csak... egy titok, amely nekem és a barátaimnak is nagyon fontos.
– Nem, ne értsen félre! – kiáltotta, mert Frodó hirtelen felállt, és Samu is talpra ugrott, méghozzá nagyon fenyegető arccal. – Én óvatosabb leszek azzal a titokkal, mint uraságod. Mert nagyon is óvatosnak kell lenni! – Előrehajolt, és a szemükbe nézett. – Minden árnyék gyanús! – tette hozzá halkan. – Fekete Lovasok jártak Bríben. Azt mondják, az egyik hétfőn jött a Zöld Úton, észak felől, egy másik pedig valamivel később, szintén a Zöld Úton, csak délről.
Nagy csend támadt. Végül Frodó szólalt meg:
– Sejthettem volna, már abból is, ahogy a kapuőr fogadott – mondta Pippinnek és Samunak. – És úgy látszik, mintha a fogadós is hallott volna valamit. Ugyan miért unszolt bennünket, hogy menjünk át a többiekhez? És mi vajon miért viselkedtünk olyan ostobán? Szép csöndben itt kellett volna maradnunk.
– Jobb lett volna – bólintott rá Vándor. – Én megakadályoztam volna, hogy átjöjjenek az ivóba, de nem állt módomban, mert a fogadós nem volt hajlandó ide beengedni, vagy átvenni az üzenetemet.
– Gondolja, hogy ő... – kezdte volna Frodó.
– Nem, semmi rosszat nem gondolok az öreg Papsajtról. Csak hát nem nagyon szereti a magamfajta rejtélyes csavargókat. – Frodó nagyot nézett. – Ugye, nem valami bizalomgerjesztő a külsőm? – mondta Vándor: az ajka mosolyra görbült, és a szeme furcsán megcsillant. De remélem, hamarosan sikerül jobban megismernünk egymást. Akkor majd talán uraságod is megmagyarázza, hogy voltaképpen mi történt a nóta végén. Mert az a kis csíny...
– Véletlen baleset volt! – szakította félbe Frodó.
– Igazán? – kérdezte Vándor. – Jó, legyen baleset. Ez a baleset elég veszélyessé tette uraságod helyzetét.
– Veszélyes volt az úgyis – felelte Frodó. – Tudtam, hogy ezek a lovasok a nyomomban vannak, de most, úgy látszik, elvesztették a nyomomat és odébbálltak.
– Arra ne számítson! – mondta Vándor élesen. – Vissza fognak jönni. Többen, mint ahányan voltak. Vannak egypáran. Éppen elegen, jól tudom. Ismerem ezeket a lovasokat. – Elhallgatott, s a szeme mintha kihűlt és megkeményedett volna. – És Bríben is van egy-két alak, akiben nem szabad megbízni – folytatta aztán. – Például Páfrány Pockó. Rossz híre van az egész Brí-vidéken, és nagyon különös népek járnak hozzá. Biztosan látták az ivóban: fekete képű, vigyorgó fickó. Nagyon bizalmasan sugdolódzott az egyik délről jött idegennel, aztán együtt osontak ki, mindjárt a „baleset” után. Ezek a déliek sokszor rosszban sántikálnak, Páfrány pedig bármit hajlandó lenne eladni bárkinek, sőt, mulatság kedvéért is megtenne bármi rosszat.
– Mit akar Páfrány eladni, és mi köze az én balesetemhez? – kérdezte Frodó, aki még mindig úgy tett, mint aki nem érti Vándor célzásait.
– Hogy mit akar eladni? Hát értesüléseket – felelte Vándor. – Vannak, akiket nagyon is érdekelne uraságod mutatványa. Ha megtudják, hogy mit művelt valaki az ivóban, már nem is kérdeznék az igazi nevét. És valószínűnek tartom, hogy még ma éjszaka meg fogják tudni. Mit mondjak még? A jutalmat, mint már említettem, uraságodra bízom: ha nem akarja, hogy továbbvezessem a társaságot, úgy is jó. De hadd mondjam el, hogy jól ismerek minden talpalatnyi helyet a Megye és a Ködhegység között, mert ezen a tájon barangolok már hosszú évek óta. Idősebb vagyok, mint amennyinek látszom. Meglehet, hogy hasznomat vennék. A nyílt úton úgysem mehetnek tovább, mert a lovasok éjjel-nappal őrizni fogják. Bríből talán még sikerül megszökniük, és el is juthatnak valameddig, amíg a nap fent jár az égen, de hogy messzire nem juthatnak, az biztos. A lovasok előbb-utóbb lecsapnak a vadonban, valami sötét helyen, ahol nincs segítség. A lovasok kezébe akarnak kerülni? Akkor nem tudják, milyen szörnyű ellenséggel van dolguk!
A hobbitok ránéztek, és meglepődve látták, hogy Vándornak eltorzul az arca, mintha valami nagy fájdalmat érezne, és a keze görcsösen markolja a szék karfáját. A szoba nagyon csendes lett, és mintha be is sötétedett volna. Vándor egy darabig csak bámult maga elé, mint aki réges-régi emlékek között kutat, vagy az éjszaka távoli neszeit hallgatja.
– Jól van, no! – kiáltotta végül, és kezével végigsimított a homlokán. – Én talán valamivel többet tudok ezekről az üldözőkről, mint a tisztelt hobbit-társaság! Uraságodék is félnek tőlük, de egyelőre még nem eléggé. Holnap már szökni kell, ha lehet. Vándor olyan ösvényeket ismer, ahol nemigen szokott járni senki. Elfogadják vezetőül?
Nyomasztó csend támadt. Frodó nem válaszolt, kétség és félelem viaskodott benne. Samu összevonta a szemöldökét, a gazdájára nézett, és végül is kifakadt:
– Már ne haragudj, Frodó uram, de én nemet mondanék! Ez a Vándor nevű illető azt mondja, vigyázzunk, legyünk óvatosak, hát ebben igaza van, csakhogy akkor éppen ővele kell kezdeni az óvatosságot. A vadonból került ide, márpedig én az ilyenekről még soha semmi jót nem hallottam. Hogy tud valamit, az biztos, még többet is, mint szeretném, de azért talán mégsem kellene hagyni, hogy elkalauzoljon minket valami sötét helyre, ahol nincs segítség, mint ő maga mondja.
Pippin zavartan fészkelődni kezdett. Vándor nem felelt Samunak, csak ráemelte éber szemét Frodóra. Frodó találkozott a pillantásával, és elfordult. – Nem – mondta lassan –, én nem így gondolom. Azt hiszem, uraságod külseje megtévesztő. Amikor megszólított, úgy beszélt, mint a Brí-beliek, de közben megváltozott a hangja. Hanem Samunak egy dologban mégis igaza van: uraságod óvatosságra int minket, és mégis bizalmat kíván? Minek ez az álöltözet? Kicsoda uraságod? Voltaképpen mit is tud erről a... szóval, erről az utamról, és hogyan szerzett róla tudomást?
– Örülök, hogy nemhiába prédikáltam az óvatosságról – mondta Vándor elmosolyodva, ha egy kissé keserűen is. – De más az óvatosság, és megint más a tétovázás. Higgye el, uram: segítség nélkül sose jut el Völgyzugolyba, úgyhogy nincs más hátra, meg kell bíznia bennem. Döntsön, kérem. Szívesen válaszolok egy-két kérdésére, ha azzal megkönnyítem a dolgát. Egyébként, ha eleve nem bízik bennem, miért hinné el, amit ezután mondani fogok? Mindegy, ha kíváncsi rá, akkor...
E pillanatban kopogtattak az ajtón. Papsajt úr jelent meg: gyertyákat hozott, mögötte pedig Noba, néhány kancsó forró vízzel. Vándor behúzódott az egyik sötét sarokba.
– Azért jöttem, hogy jó éjszakát kívánjak – mondta a fogadós, letéve a gyertyát az asztalra. – Hoba! Vidd a vizet a szobákba! – Belépett, és behúzta maga után az ajtót.
– Hát kérem szépen... – kezdte egy kissé zavartan, tétovázva. – Szíves elnézésüket kérem, ha valami bajt csináltam. De hát tetszik tudni, hogy van az: az ember összevissza kapkod, és nékem rengeteg a dolgom. De aztán a héten történt egy s más, ami, hogy úgy mondjam, megpiszkálta egy kicsit az emlékezőtehetségemet: remélem, még idejében. Szóval, engem arra kértek, tetszik tudni, hogy tartsam nyitva a szemem, ha megyei hobbitok vetődnének errefelé, és főleg egy Zsákos nevezetűt próbáljak megtalálni köztük.
– Mi közöm nekem ehhez? – kérdezte Frodó.
– Hohó, azt uraságod tudja a legjobban – felelte a fogadós sokatmondóan. – Ne féljen tőlem: nekem azt mondták, hogy ez a Zsákos nevezetű hobbit az Alagi nevet fogja viselni, és személyleírást is adtak róla, amely, szíves engedelmével, pontosan ráillik uraságodra.
– Igazán? Hát akkor halljuk! – szakította félbe Frodó, bár hamarosan maga is megbánta.
– „Pirospozsgás, jó húsban lévő kis fickó” – mondta ünnepélyesen Papsajt úr. Pippin kuncogni kezdett, de Samu mintha magára vette volna a sértést. – „Igaz, hogy ez a személyleírás nem sokat ér: majdnem minden hobbitra ráillik”, így mondta az illető – folytatta Papsajt úr, Pippinre sandítva. – „De tudod, Ászok koma, ez, akiről szó van, elég magasra nőtt, és szőkébb a haja, mint a többinek, azonkívül van egy olyan kis árok az álla közepén: huncut fickó, mindig csillog a szeme.” Ugye nem tetszik haragudni? Ő mondta így, nem én.
– Ő mondta? Ki az az ő? – kérdezte Frodó mohón.
– Hogy kicsoda? Hát Gandalf, kérem tisztelettel. Azt mondják reá, hogy mágus, de nekem jó barátom, akár az, akár nem. De hogy most mit fog szólni, ha megint találkozunk, igazán nem tudom: azon se csodálkoznék, ha megsavanyítaná a hordóban a sörömet, vagy kapubálványt csinálna belőlem, valami varázslattal. Tudniillik egy kicsit hirtelen haragú. De hát hiába, ami megtörtént, az megtörtént.
– Miért, mi történt tulajdonképpen? – kérdezte Frodó, türelmetlenül, mert már kezdte unni Papsajt úr tekergős gondolatmenetét.
– Hol is tartottam – bámult maga elé a fogadós, aztán elhallgatott és pattintott az ujjaival. – Na persze! az öreg Gandalf. Most három hónapja egyszerre csak besétál a szobámba, kopogtatás nélkül. „Ide hallgass, Ászok – azt mondja –, én holnap reggel útra kelek. Megtennél nekem egy szívességet?” „Boldogan”, – mondom – „Sietős a dolgom – azt mondja –, úgyhogy én magam nem érek rá, de szeretnék eljuttatni egy üzenetet a Megyébe. Nincs itt valaki, akit elküldhetnél, s aki el is menne?” „Majd csak találok valakit – mondom –, talán már holnap, vagy legkésőbb holnapután.” „Legyen inkább holnap”, azt mondja, és ezzel átadott egy levelet.
– Itt van ni, pontosan megcímezve szabály szerint – folytatta Papsajt úr, miközben kihúzott a zsebéből egy levelet, s lassan és büszkén felolvasta a címzést (szeretett kérkedni azzal, hogy írástudó ember): – Zsákos Frodó úrnak, Zsáklak, Hobbitfalva, a Megyében.
– Gandalf levelet írt nekem! – kiáltotta Frodó.
– Ohó! – mondta Papsajt úr –, hát uraságodat mégiscsak Zsákosnak hívják?
– Úgy bizony – felelte Frodó –, de most már adja ide azt a levelet, és talán arról is tudna mondani valamit, hogy miért nem küldte el eddig. Gondolom, már az este is ezt szerette volna megmagyarázni, csak egy kicsit soká tartott, amíg végre kibökte.
Szegény Papsajt úr még jobban zavarba jött.
– Igaza van, uram – mondta –, nagyon kérem, tessék megbocsátani. Rettenetesen félek, mit szól majd Gandalf, ha valami bajt okoztam a mulasztásommal. De a levelet nem szántszándékkal tartottam vissza, bizony isten. Először is elraktam valahová, biztos helyre. Aztán másnap senkit sem találtam, aki hajlandó lett volna elmenni a Megyébe, sem a következő napon, itt a fogadóban pedig szükségem volt mindenkire, így hát a sok dolgom közepette, valahogy kiment a fejemből az egész. Nekem, kérem, annyi a munkám, hogy ki sem látszom belőle. De most nagyon szívesen megtennék mindent, hogy jóvátegyem a hibát, és ha segíthetek valamiben, csak tessék szólni: máris meglesz.
– Különben is segítenék – folytatta Papsajt úr –, függetlenül a levéltől, mert megígértem Gandalfnak. „Te Ászok – azt mondja –, lehet, hogy ez az én megyei barátom nemsokára betér ide hozzád, s talán nem is egyedül. Alagi néven fog bemutatkozni. Ezt jól jegyezd meg! De ne kérdezz tőle semmit. Az is lehet, hogy bajba kerül, ha nem vagyok vele, és ráférne egy kis segítség. Légy a szolgálatára: meg fogom hálálni”, azt mondja. Hát most csakugyan itt van uraságod, és úgy látszik, a baj sincs nagyon messze.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Frodó.
– Ezek a Fekete Lovasok – mondta a fogadós, halkabbra fogva a hangját. – Egy Zsákos nevű illetőt keresnek, és hobbit legyek, ha nem gonosz a szándékuk. Hétfőn volt: minden kutya ugatott, minden liba gágogott. Esküszöm, borsózott a hátam. Aztán jött a Noba, hogy aszongya, két fekete ember van kint a kapuban, és egy Zsákos nevezetű hobbitot keresnek. Nobának égnek állt minden haja szála. Én rászóltam ezekre a fekete fickókra, hogy hordják el magukat, és becsaptam az orruk előtt az ajtót, de aztán hallom, hogy ugyanezt a kérdést mindenkinek feltették, egészen Arcsetig. No és az a Vándor nevezetű kósza, ő is kérdezősködött. Be akart ide jönni, hogy beszéljen uraságoddal, még mielőtt feltálalhattam volna a vacsorát.
– Be bizony! – mondta váratlanul Vándor, és előrelépett a világosságba. – És sok bajt elkerülhettünk volna, ha beengedsz, Ászok.
A fogadós összerezzent, mint akit szúnyog csípett meg. – Vándor! – kiáltotta. – Te mindig ott vagy, ahol nem kellene. Most mi a csudát akarsz?
– Az én engedélyemmel van itt – szólt közbe Frodó. – Azért jött, hogy felajánlja a segítségét.
– Jó, uraságod talán jobban tudja, hogy mit csinál – dünnyögte Papsajt úr, de azért továbbra is gyanakvó szemmel tekingetett Vándor felé. – Hanem én, ha uraságod helyében volnék, nem nagyon állnék szóba egy kószával.
– Hát akkor kivel? – förmedt rá Vándor. – Egy kövér fogadóssal, aki csak a saját nevét tudja megjegyezni, mert a vendégei azt rikkantgatják reggeltől estig? Ezek az urak nem maradhatnak örökké a Póni-ban, de nem is mehetnek haza. Hosszú út áll előttük. Hajlandó vagy velük menni, hogy megóvd őket a fekete emberektől?
– Én? Még hogy én elmenjek Bríből?! A világ minden kincséért sem – mondta Papsajt úr, és most már igazán megijedt. – De miért ne maradhatna itt nálunk egy ideig szép nyugodtan, Alagi úr? Mi az oka ennek a sok furcsa jövés-menésnek? Mit akarnak ezek a fekete emberek, és honnan jöttek ide: erre vagyok kíváncsi.
– Sajnos, nem szolgálhatok bővebb magyarázattal – felelte Frodó. – Fáradt vagyok, sok a gondom, és különben is, hosszú lenne a mese. De ha Papsajt uram segíteni akar rajtam, meg kell mondanom, hogy veszélynek teszi ki magát, amíg a házában vagyok. Tudniillik ezek a Fekete Lovasok... nem tudom biztosan, hogy honnan jönnek, de azt hiszem, illetve attól tartok...
– Mordorból jönnek – mondta halkan Vándor. – Érted, Papsajt: Mordorból, ha ugyan tudod, mit jelent ez a szó.
– Uram bocsá! – kiáltotta Papsajt úr, és elsápadt: látszott, hogy ismeri ezt a nevet. – Ennél rosszabb hírt nem is hallottunk itt Bríben, amióta az eszemet tudom.
– Rossz hír, az biztos – bólintott Frodó. – Még mindig hajlandó segíteni?
– De még mennyire – felelte Papsajt úr. – Most vagyok hajlandó csak igazán. Habár nemigen tudom, hogy a magamfajta ember hogyan szállhatna szembe ezzel a... ezzel a... – elakadt a szava.
– Ezzel a Sötét Árnnyal – mondta nyugodtan Vándor. – Sokat nem tehetsz, Papsajt, de most a kevés is sokat ér. Például szállást adhatsz ma éjszakára Alagi úrnak: tudomásul veszed, hogy igenis Alagi úr a neve, a Zsákos nevet pedig kivered a fejedből, amíg a vendég messze földön nem jár.
– Szívesen – felelte Papsajt úr. – De attól tartok, az én segítségem nélkül is rá fognak jönni, hogy itt van. Kár, hogy Zsákos úr ma este... hogy is mondjam csak... felhívta magára a figyelmet. Bilbó úr világgá menetelének a története már régen eljutott hozzánk. Még Nobának is szöget ütött abba a lomha fejébe, és vannak itt Bríben egypáran, akiknek fürgébb az észjárásuk, mint az övé.
– Nincs mit tenni: legfeljebb remélhetjük, hogy a lovasok nem jönnek vissza egyhamar – mondta Frodó.
– Én is őszintén remélem – helyeselt Papsajt úr. – De ha kísértetek volnának, akkor se juthatnának be egykönnyen a Póni-ba. Ne féljen uraságod, reggelig nem lesz semmi baj. Noba egy kukkot se fog szólni. Nincs az a fekete ember, aki átléphetné a küszöbömet, amíg én talpon vagyok. Mert virrasztani fogok egész éjszaka, a házam népével együtt, de uraságodék inkább csak aludjanak, ha tudnak.
– Akkor is, hajnalra feltétlenül ébresztőt kérünk – mondta Frodó. – El kell indulnunk, amilyen korán csak lehet. Úgyhogy fél hétre kérjük a reggelit, ha lehetséges.
– Meglesz! Azonnal intézkedem – mondta a fogadós. – Jó éjszakát, Zsákos úr... akarom mondani, Alagi úr! Jó éjszakát... teringettét! Hát Borbak úr hol van?
– Nem tudom – felelte Frodó, és hirtelen belenyilallt a félelem. Trufáról mindannyian megfeledkeztek, és már jó későre járt az idő. – Attól tartok, nincs a házban. Mintha olyasmit mondott volna, hogy ki akar menni levegőzni egy kicsit.
– Hát komolyan mondom, nem árt, ha az ember vigyáz uraságodékra! – csóválta a fejét Papsajt. – Sétálgatnak, mint egy vidám kiránduló társaság! Most megyek, gyorsan bereteszelem az ajtókat, de szólok, hogy Borbak urat engedjék be, ha megjön. Vagy talán még jobb lesz, ha elébe küldöm Nobát. Jó éjszakát mindannyiuknak! – Ezzel Papsajt úr végre kiment, de azért még odavetett Vándor felé egy gyanakvó pillantást, és megcsóválta a fejét. Hallották, amint lépteinek a zaja lassanként elhal a folyosón.
– No? – szólalt meg Vándor. – Mikor óhajtja kinyitni azt a levelet? – Frodó gondosan megvizsgálta a pecsétet, mielőtt feltörte volna. Semmi kétség: Gandalf pecsétje.
A levél pedig a következőket tartalmazta, a mágus határozott vonású, de azért szépen megformált betűivel:

 

A Pajkos Póni-ban, Bríben,
A Megyei Időszámítás 1418. évében,
Évközép Napján.

Kedves Frodó!

Rossz híreket kaptam. Azonnal el kell mennem innen. Te is hagyd el Zsáklakot minél előbb, és legkésőbb július végéig távozz a Megyéből. Mihelyt lehetséges, visszajövök, és ha meghallom, hogy útra keltél, utánad indulok. Ha érintenéd Brít, itt üzenetet hagyhatsz a számomra. A fogadós (Papsajt) megbízható ember. Lehet, hogy útközben találkozol egy barátommal: az emberek népéből való, szikár, magas, fekete hajú, sokan Vándornak hívják. Ő mindent tud az ügyünkről, és a segítségedre lesz. Igyekezz eljutni Völgyzugolyba. Remélem ott újra találkozhatunk. Ha nem sikerülne odaérnem, Elrondtól kapsz tanácsot.

Sietek.

Üdvözöl
Gandalf.

Ui. Azt, amire gondolok, a világért se használd! Éjszaka ne járd az Utat!

Ui. 2. Ha találkozol Vándorral, győződj meg róla, hogy valóban ő-e az. Mostanában sok különös ember járkál az utakon. Egyébként az igazi neve Aragorn.

Van, mi arany, bár nem fénylik,
van, ki vándor, s hazaér,
régi erő nem enyészik,
fagyot kibír mély gyökér.
Lángját a tűz visszakapja,
árnyékból a fény kiszáll,
összeforr a törött szablya,
s koronás lesz a király.

Ui. 3. Remélem, Papsajt hamar elküldi hozzád ezt a levelet. Derék ember, de az agya olyan, mint egy lomtár: éppen az nem akar előkerülni belőle, amire szükség van. Ha ezt is elfelejti, elevenen megnyúzom. Jó utat!

Frodó előbb maga olvasta el a levelet, aztán átadta Pippinnek és Samunak. – Bizony, ez a derék Papsajt jól megkavarta a dolgot! – mondta. – Megérdemelné, hogy elevenen megnyúzzák. Ha ezt idejében megkapom, most már valamennyien Völgyzugolyban volnánk. De vajon mi történhetett Gandalffal? Úgy ír, mint aki nagy veszélyeknek indul elébe.
– Egyebet se csinál évek óta – mondta Vándor. Frodó odafordult, és elgondolkozva ránézett: Gandalf második utóirata járt a fejében. – Miért nem szólt mindjárt, hogy Gandalf barátja? – kérdezte. – Sok időt megtakaríthattunk volna.
– Biztos? Ki hitt volna a szavamnak egészen mostanáig? – mondta Vándor. – Én semmit sem tudtam erről a levélről. Bizonyíték nélkül kellett volna meggyőznöm a tisztelt társaságot, hogy bízzék bennem, mert segíteni akarok. Egyébként magam sem akartam rögtön feltárni a kilétemet. Előbb jól meg akartam nézni a tisztelt társaságot, hogy biztos legyek a dolgomban. Előfordult már egypárszor, hogy az Ellenség tőrbe akart csalni. Aztán úgy döntöttem, hogy szívesen állok a társaság rendelkezésére: kérdezzenek, és én válaszolok. De bevallom – tette hozzá kesernyésen felnevetve –, egy kicsit azt reméltem, hogy keresztkérdések nélkül is sikerül elnyernem a bizalmukat. Akit folyton üldöznek, néha terhesnek érzi a bizalmatlanságot, és barátságra vágyik. De hát, gondolom, a külsőm ellenem szól.
– Mi tagadás... legalábbis első pillantásra – nevetett Pippin hirtelen megkönnyebbülve, miután elolvasta Gandalf levelét. – De mi a Megyében úgy szoktuk mondani: hiába csinos a külső, ha a belső csintalan, és azt hiszem, a mi külsőnk se lesz sokkal csinosabb, ha még egypár napig sövények aljában meg árkokban heverészünk.
– Attól, hogy valaki pár napig, vagy hétig, vagy akár évig is kóborol a vadonban, még nem lesz olyan, mint Vándor – felelte a furcsa külsejű idegen. – És ha nincs keményebb fából faragva, mint az, aki az előbb kinevetett, alighanem könnyen belepusztulna az ilyesmibe.
Pippin elszégyellte magát, de Samu nem akart megpuhulni, és még mindig gyanakvó szemmel nézett Vándorra: – Honnan tudjuk, hogy uraságod az a Vándor, akiről Gandalf beszélt? – kérdezte. – Amíg ez a levél elő nem került, uraságod meg sem említette Gandalf nevét. Hátha csak alakoskodik és kémkedik: így akar hozzánk csatlakozni. Hátha megölte az igazi Vándort, és belebújt a ruhájába. Erre mit tud mondani?
– Azt, hogy kemény legény vagy, Csavardi Samu – felelte Vándor –, de egyebet sajnos nemigen mondhatok. Ha megöltem volna az igazi Vándort, téged is megölhetnélek. Sőt, már eddig is megölhettelek volna, és nem tárgyalnék veled. Ha pedig a Gyűrűre fájna a fogam, igenis elvehetném tőletek, ebben a pillanatban!
Felállt, és alakja mintha hirtelen megnőtt volna. A szeme kigyúlt, ragyogva és parancsolóan. Félrelebbentette a köpenyét, és megmarkolta az oldalára csatolt kardot, melyet addig nem vehettek észre. Senki sem mert moccanni. Samu elképedve, tátott szájjal bámult rá.
– De szerencsére én vagyok az igazi Vándor – mondta az ismeretlen elmosolyodva, és most már kevésbé szigorúan nézett rájuk. – Arathorn fia vagyok, Aragorn a nevem, és ha életemmel vagy halálommal meg tudlak védeni benneteket, nem maradtok védelem nélkül.
Hosszú csend támadt. Végül is Frodó szólalt meg, egy kissé akadozva. – Én már a levél előtt is gondoltam, hogy a barátunk vagy – mondta –, azazhogy szerettelek volna a barátomnak tudni. Ma este többször is rám ijesztettél, de egyszer sem úgy, mint ahogy az Ellenség szolgái ijesztgetik az embert... nem ismerem őket, de el tudom képzelni. Azt hiszem, az Ellenség kémeinek... hogy is mondjam csak... szebb lenne az arcuk, de kellemetlenebb a szaguk.
– Értem – nevetett Vándor. – Nekem viszont csúf az arcom, de bizalomgerjesztő. Erről van szó? „Van, mi arany, bár nem fénylik, van, ki vándor, s hazaér.”
– Hát rólad szól a vers? – kérdezte Frodó. – Nem egészen értettem, mit jelent. De honnan tudtad, hogy a vers benne van Gandalf levelében, ha nem is olvastad?
– Nem tudtam – felelte Vándor. – De Aragorn vagyok, és ez a vers az Aragorn névhez fűződik. – Kivonta a kardját: látták, hogy a penge csakugyan el van törve, egy-két arasszal a markolat alatt. – Nem sokat ér, igaz, Samu? – kérdezte Vándor. – De nincs messze az az idő, amikor újra összekovácsolják.
Samu nem szólt semmit.
– Nohát – folytatta Vándor –, ez az ügy el van intézve, Samu szíves engedelmével, Vándor a vezetőtök lesz: Holnap nehéz útra számíthatunk. Talán sikerül akadálytalanul kijutnunk Bríből, de hogy észrevétlenül, azt most már nemigen remélhetjük. Nem baj, mindent el fogok követni, hogy minél előbb nyomunkat veszítsék. Ismerek egy-két ösvényt az országúton kívül, amely kivezet Bríből. Ha sikerült leráznunk az üldözőinket, megpróbálok eljutni a Széltetőre.
– Széltető? – kérdezte Samu. – Hát az meg micsoda?
– Egy domb, valamivel északra az Úttól, körülbelül fele úton Brí és Völgyzugoly között. Messzire el lehet látni róla mindenfelé: ott majd jól körülnézhetünk. Gandalf is biztosan oda igyekszik, ha rátalál a nyomunkra. A Széltető után már nehezebb lesz az utazás, választhatunk a különféle veszélyek közül.
– Mikor láttad utoljára Gandalfot? – kérdezte Frodó. – Tudod, hogy merre jár és mit csinál?
Vándor komoly szemmel nézett rá vissza. – Nem tudom – mondta. – Tavasszal együtt jöttem vele ide nyugatra. Az elmúlt években sokszor én őrködtem helyette a Megye határain, amikor neki másfelé volt dolga. Gandalf nem szokta őrizetlen hagyni a határokat: Legutóbb május elején találkoztunk a Sarn-gázlónál, a Borbuggyan partján. Elmondta, hogy mindenben megállapodott veletek, s hogy ti szeptember utolsó hetében elindultok Völgyzugoly felé. Mivel úgy tudtam, hogy mellettetek van, elbúcsúztam tőle, és mentem a magam dolga után. Most már sajnálom, mert nyilvánvaló, hogy valami hírt kapott, én pedig nem voltam kéznél, hogy a segítségére legyek.
– Amióta csak ismerem, most először aggódom érte – folytatta Vándor. – Úgy volt, hogy üzenni fog, ha személyesen nem tud eljönni. Amikor jó néhány nappal ezelőtt visszatértem, meghallottam a rossz hírt. Széltében-hosszában mindenki azt beszélte, hogy Gandalf eltűnt, és a lovasok fel-felbukkannak. Én mindezt Gildor tündéitől hallottam, később elmondták, hogy ti is útra keltetek, de hogy túljutottatok-e Bakföldön, azt már nem tudta senki. Nyugtalanul lestem a Keleti Utat.
– Gondolod, hogy a Fekete Lovasoknak van valami közük ehhez... mármint Gandalf eltűnéséhez? – kérdezte Frodó.
– Úgy gondolom, hogy semmi sem téríthette volna le az útjáról, csak maga az Ellenség – felelte Vándor. – De azért ne veszítsétek el a reményt! Gandalf hatalmasabb, mint ahogy ti a Megyében képzelitek... hiszen többnyire csak a tréfáit és a játékait látjátok. Most azonban élete legnagyobb feladatára vállalkozott.
Pippin ásított egyet.
– Ne haragudjatok – mondta –, de halálosan fáradt vagyok. Veszély ide, veszély oda, le kell feküdnöm, különben itt alszom el, együltömben. De hol lehet az a bolondos Trufa? Még csak az hiányzik, hogy kénytelenek legyünk utánamenni a sötétbe, keresgélni.
Ebben a pillanatban ajtócsapódást hallottak, aztán lábdobogás hallatszott a folyosóról, futva közeledett valaki. Kisvártatva berontott Trufa, és Noba is vele együtt. Trufa gyorsan becsukta az ajtót, és háttal nekidőlt. Alig jutott lélegzethez. Egy pillanatig riadtan nézték valamennyien, végre sikerült megszólalnia:
– Láttam őket, Frodó! Láttam őket! Fekete Lovasok!
– Fekete Lovasok! – kiáltotta Frodó. – Hol?
– Itt. A faluban. Egy óra hosszat idebent üldögéltem. Aztán, minthogy nem jöttetek vissza, kimentem sétálni egyet. Amikor visszaértem, megálltam odakint a lámpás alatt, és felnéztem a csillagokra. Egyszerre csak megborzongtam, és éreztem, hogy valami szörnyű dolog lopakodik felém: az út túlsó oldalán, ahová már nem ért el a lámpa fénye, egy sötétebb árny mozgott az árnyékok között. Aztán hangtalanul beleolvadt a feketeségbe. Lovat nem láttam.
– És merre ment? – kérdezte hirtelen Vándor, éles hangon.
Trufa összerezzent: csak most vette észre az idegent. – Folytasd! – mondta Frodó. – Ő Gandalf barátja. Majd később megmagyarázom.
– Úgy látszott, mintha kelet felé menne az úton – folytatta Trufa. – Megpróbáltam követni. Persze szinte rögtön eltűnt, de én utánamentem, egészen az utolsó házig, ami az út szélén áll.
Vándor csodálkozva nézett Trufára. – Bátor vagy – mondta –, de azért mégiscsak butaság volt.
– Nem is tudom – felelte Trufa. – Azt hiszem, nem vagyok se bátor, se buta. Alig bírtam visszatartani magam. Mintha húzott volna valami. Szóval, utánamentem, és egyszerre csak hangokat hallottam a sövény mellől. Az egyik motyogott, a másik meg suttogott vagy sziszegett. Egy szót se hallottam abból, amit mondtak. Közelebb már nem lopakodtam, mert elfogott a reszketés. Aztán megrémültem, visszafordultam és éppen neki akartam iramodni, hogy hazafussak, amikor valami odajött a hátam mögé, és... és akkor hanyatt vágódtam.
– Én találtam meg, uram – szólt közbe Noba. – Papsajt úr kiküldött az útra egy lámpással. Elmentem a Nyugati Kapuhoz, aztán vissza a Déli Kapu felé. Nem messzire Páfrány Pockó házától mintha láttam volna valamit az úton. Nem mertem volna megesküdni rá, de úgy festett a dolog, mintha két ember lehajolna valami fölé, hogy felemelje. Kiáltottam egyet, de amikor odaértem, semmi se maradt belőlük, csak Borbak úr feküdt ott az útszélen. Mint aki alszik. „Azt hittem, belezuhantam valami mély vízbe”: ezt mondta, amikor megráztam. Nagyon furcsán viselkedett, és mihelyt sikerült fölébresztenem, máris talpra ugrott, és úgy futott ide vissza, mint a nyúl.
– Ez bizony igaz – bólintott Trufa –, habár nem is tudom, hogy miket mondtam. Valami csúnyát álmodtam, de már nem emlékszem rá. Teljesen kifordultam önmagamból. Nem tudom, mi ütött belém.
– Én tudom – mondta Vándor. – A Fekete Lehelet. A Lovasok bizonyára odakint hagyták a lovaikat, és a Déli Kapun jöttek át titokban. Most már biztos, hogy mindent tudnak, hiszen benéztek Páfrány Pockóhoz, valószínű, hogy az a délvidéki ember is kém volt. Valami még történni fog az éjszaka, mielőtt útra kelnénk Bríből.
– Mi fog történni? – kérdezte Trufa. – Talán megtámadják a fogadót?
– Nem, azt nem hiszem – felelte Vándor. – Még nincsenek itt mindannyian. És különben is, nem így szokták. Ők a sötétben és a kietlenségben a legerősebbek, olyan házat, amelyben lámpák égnek, és sok az ember, nem támadnak meg nyíltan – csak ha már nincs más megoldás, vagyis addig semmi esetre sem, amíg előttünk még ott van a sok mérföldes eriadori út. De a hatalmukat mások rettegésének köszönhetik, és Bríben máris vannak egypáran, akiket a markukban tartanak. Majd ezeket a nyomorultakat fogják be a piszkos munkára: Páfrányt, egyet-kettőt az idegenek közül és talán a kapuőrzőt is. Hétfőn megálltak beszélgetni Bénivel a Nyugati Kapunál. Figyeltem őket. Béni falfehér volt és reszketett, amikor végre megszabadult tőlük.
– Úgy látszik, mindenütt ellenségeink vannak – mondta Frodó. – Mit tegyünk hát?
– Maradjatok itt, és ne menjetek a szobáitokba! Biztos kitudták, hogy melyik a tietek. A hobbit-szobáknak északra nyílik az ablaka, és közel van a földhöz. Mindannyian itt maradunk, és eltorlaszoljuk ezt az ablakot meg az ajtót. De előbb Noba meg én idehozzuk a poggyászotokat.
Mialatt Vándor oda volt, Frodó röviden beszámolt Trufának mindarról, ami a vacsora óta történt. Trufa még Gandalf levelét olvasta eltűnődve, amikor Vándor és Noba visszajött.
– Na kérem – mondta Noba –, tetszik tudni, mit csináltam? Felpúpoztam a vendég urak ágyneműjét, és egy hosszú párnát raktam mindegyik ágynak a közepébe. Uraságodnak pedig még a fejét is szépen megmintáztam egy barna gyapjú ágytakaróból, tisztelt Zsák... akarom mondani, Alagi úr – igazította ki magát vigyorogva.
Pippin elnevette magát.
– Biztos nagyon élethű utánzat! – mondta. – De mi lesz, ha rájönnek a turpisságra?
– Majd meglátjuk – felelte Vándor. – Reméljük, hogy reggelig azért tartani tudjuk az erődöt.
– Jó éjszakát mindannyiuknak – mondta Noba, és eltávozott, hogy kivegye részét az éjszakai kapuőrzésből. Zsákjaikat, felszerelésüket szépen feltornyozták a padlón. Egy alacsony széket odatoltak az ajtóhoz, és becsukták az ablakot. Amikor kikukkantott rajta, Frodó látta, hogy az éjszaka még mindig felhőtlen. A Sarló[7] fényesen himbálózott a Brí-domb gerince fölött. Aztán Frodó becsukta az ablakot, elreteszelte a tömör spalettákat, és összehúzta a függönyt. Vándor megrakta a tüzet, és elfújta az összes gyertyákat.
A hobbitok végigheveredtek pokrócaikon, lábbal a kandalló felé, de Vándor az ajtónak támasztott székre telepedett le. Beszélgettek egy ideig, mert Trufa még sok mindenre kíváncsi volt.
– Átugrik a hold felett! – kuncogta Trufa, miközben becsavarta magát a pokrócába: – Elég nevetségesen viselkedtél, Frodó! De azért sajnálom, hogy nem láthattalak. Gondolom, a derék Brí-beliek még száz év múlva is erről fognak beszélni.
– Reméljük – mondta Vándor. Aztán mindannyian elhallgattak, és a hobbitok egymás után álomba merültek.

 

 

11. fejezet
Tőr a sötétben

Mialatt ők a Brí-beli fogadóban nyugovóra tértek, Bakföldre ráterült a sötét éjszaka, ködgomolyok úsztak a völgyekben és a folyóparton. A töbörlyuki ház hangtalanul állt a sötétben. Bögyös Pufi óvatosan kinyitotta az ajtót, és kikukucskált. Egész nap gyűlt benne a félelem, és most nem bírt megpihenni vagy lefeküdni: valami fenyegetés bujkált a mozdulatlan éjszakai levegőben. Mialatt Pufi a szemét meresztgette a homályba, a fák alatt megmoccant egy fekete árnyék, a kerti ajtó önmagától kinyílt, aztán hangtalanul újra becsukódott. Pufit hatalmába kerítette a rettegés. Hátraugrott, és egy pillanatig reszketve állt az előszobában. Aztán bezárta és elreteszelte az ajtót.
Egyre sűrűbb lett az éjszaka. Halk neszek hallatszottak: kantárszáron vezetett lovak patájának tompa dobogása a fasorban. A kerti kapunál megálltak, és három fekete alak jött be a kertbe: három lopakodó árnyék a füvön. Az egyik a bejárathoz ment, a másik kettő jobbra és balra a ház sarkaihoz, ott álltak mozdulatlanul, mintha kövek árnyékai volnának, s közben lassan telt-múlt az éjszaka. A ház és a csöndes fák mintha lélegzetüket visszafojtva várakoztak volna.
A levelek alig érezhetően megrezzentek, és valahol nagyon messze felkukorékolt egy kakas. A hajnal előtti hűvös óra már a vége felé járt. A bejáratnál álló alak megmozdult. A holdtalan és csillagtalan sötétben megcsillant egy kivont penge, hideg fénye szinte kicsapott a hüvelyből. Aztán tompa, de erős kopogtatás hallatszott, és az ajtó megremegett.
– Kinyitni, Mordor nevében! – mondta egy éles, fenyegető hang.
A második zörgetést már nem bírta az ajtó, beszakadt: faforgács pattogott, és a lakat letört. A fekete alakok gyorsan benyomultak.
Ebben a pillanatban a ház körüli fák között felharsant egy kürt. Hangja úgy hasított bele az éjszakába, mint egy tűzcsóva, amely a domb tetején szökik fel hirtelen.

 

Ébredj! Baj van! Tűz van! Vér van! Ébredj!

 

Bögyös Pufi nem maradt tétlen. Mihelyt meglátta a kertben kúszó sötét árnyakat, tudta, hogy futnia kell, ha kedves az élete. Futott is, ki a hátsó ajtón, át a kerten, azután pedig a réteken. Amikor elért a legközelebbi házhoz, több mint egy mérföldnyire, összerogyott a küszöbön. – Nem, nem, nem! – kiáltozta. – Ne engem! Nem énnálam van! – Eltelt egy kis idő, amíg valahogy megértették, hogy miket is fecseg összevissza. Szavaiból végül is kihámozták, hogy ellenség tört be Bakföldre, valamiféle ismeretlen hadak az Öregerdőből. És azután már senki se vesztegette az időt.

 

Baj van! Tűz van! Vér van!

 

A Borbak nemzetség tagjai teli tüdőből fújták a bakföldi kürtjelet, amely talán száz évvel azelőtt hallatszott utoljára, az Ádáz Tél idején, amikor befagyott a Borbuggyan, és lejöttek a fehér farkasok.

 

Ébredj! Ébredj!

 

Egyre több kürt válaszolt a távolból. Terjedt a riadó. A fekete alakok kiszaladtak a házból. Egyikük futtában elejtett egy hobbit-köpenyt a küszöbön. A fasorban felhangzott a patadobogás, aztán a lovak vágtába ugrottak, és eltűntek a sötétben. Töbörlyuk körül mindenütt kürtök harsogtak, hangok kiáltoztak, lábak dobogtak. De a Fekete Lovasok egyenest az Északi Kapu felé száguldottak, mint a szélvész. Hadd kürtöljön a kicsik népe! Szauron majd később elintézi őket. Nekik egyelőre más dolguk van: most már tudják, hogy az a ház üres, és a Gyűrű eltűnt. A kapuőrzők nem tudták feltartóztatni őket, és a Lovasok elvágtattak a Megyéből.

Kora éjszaka Frodó hirtelen felriadt mély álmából, mintha egy hang vagy ismeretlen valami zavarta volna meg. Látta, hogy Vándor éberen ül a székén: szeme visszatükrözte a kandalló fényét, mert úgy látszik, közben sem feledkezett meg a tűzről, és a hasábok nagy lánggal lobogtak, de Vándor nem szólt semmit, és nem is mozdult.
Frodó hamarosan megint elaludt, de nyugtalan álmában megint csak szélzúgást és patadobogást hallott. A szél mintha körülfonta és vadul rázta volna a házat, valahol messze pedig egy kürt rivallt. Frodó kinyitotta a szemét, és hallotta, hogy a fogadó udvarán harsányan kukorékol egy kakas. Vándor félrehúzta a függönyt, és egy csattanással kinyitotta a spalettákat. A szobát betöltötte a hajnali szürkület, és a nyitott ablakon át beáramlott a hideg.
Vándor sorra felköltötte valamennyiüket, majd a fogadó hobbit-szobái felé indult: a többiek utána. Amikor beléptek, jó okuk volt örülni, hogy megfogadták Vándor tanácsát: a felfeszített ablakok ide-oda himbálóztak sarokvasaikon, szél csapkodta a függönyöket, az ágyak fel voltak dúlva, a hosszú párnák összehasogatva hevertek a padlón, a barna ágytakaró rongyokra szakadt.
Vándor azonnal kiment a fogadósért. Szegény Papsajt úr nagyon álmosnak és ijedtnek látszott. Egész éjszaka szinte le se hunyta a szemét (legalábbis ezt mondta), de egy hangot sem hallott.
– Ilyesmit még nem láttam, amióta az eszemet tudom! – fakadt ki, és iszonyatában az égre emelte a két kezét. – Hogy a szállóvendégek ne alhassanak az ágyukban, és ezek a jó párnák mind tönkretéve! Hát mi jön még ezután?
– Nehéz idő – mondta Vándor. – De egyelőre talán békén hagynak, ha megszabadultál tőlünk. Máris indulunk. Ne törődj a reggelivel: elég lesz egy korty ital, meg egy falat étel, amit állva bekapunk. Egy-két perc, és már készek is a csomagjaink.
Papsajt úr azonnal elsietett, hogy gondoskodjék a pónikról és arról a „falat ételről”. De nagyon hamar visszajött, ugyancsak kétségbeesve. A pónik eltűntek! Éjszaka feltörték az istállót, és elvittek mindent, ami bent volt: nemcsak Trufa holmiját, hanem valamennyi lovat és jószágot.
Frodót lesújtotta a rossz hír. Ugyan mi reményük lehet, hogy gyalog elérnek Völgyzugolyba, ha az ellenség lóháton üldözi őket? Ha a Holdra indulnának, az se lenne reménytelenebb. Vándor egy darabig szótlanul ült, s csak nézte a hobbitokat, mintha azt latolgatná, mennyi erő és bátorság van bennük.
– Ha lovasok elől menekülünk, a póni amúgy sem sokat ér – mondta végül elgondolkozva, mintha kitalálta volna, hogy mi jár Frodó eszében. – Gyalog se haladnánk sokkal lassabban, mármint azokon az utakon, amelyekre gondolok. Én különben is gyalog akartam menni. Csak az élelem meg a többi holmi aggaszt. Innentől egészen Völgyzugolyig csakis arra az ennivalóra számíthatunk, amit magunkkal viszünk, márpedig tartalékot is vinnünk kell eleget, mert lehet, hogy feltartóztatnak vagy kerülőre kényszerítenek, és le kell térnünk a legrövidebb útról. Mit gondoltok, mennyit bírnátok el a hátatokon?
– Amennyit csak kell – felelte Pippin, és elszorult a szíve, de összeszedte magát, hogy megmutassa: keményebb fickó ő, mint amilyennek látszik (illetve, mint amilyennek érezte magát).
– Én kettő helyett is bírom – mondta Samu harciasan.
– Nincs valami megoldás, Papsajt úr? – kérdezte Frodó. – Nem kaphatnánk egy-két pónit a faluban, vagy akárcsak egyet, a poggyásznak? Gondolom, bérbe úgysem adnák, de ha másképp nem megy, esetleg megvesszük – tette hozzá kissé bizonytalanul, mert nem tudta, elég lesz-e a pénze.
– Nem hiszem – felelte bánatosan a fogadós. – Bríben összesen két vagy három hátas póni volt, azokat is itt tartották az én istállómban, és most eltűntek. Egyéb igavonó jószág pedig nagyon kevés akad, ami meg akad, az nem eladó. De azért megteszem, amit tudok. Felzavarom Bobát, aztán elküldöm körülnézni, amilyen hamar csak lehet.
– Jó – mondta Vándor kelletlenül –, próbáld meg. Hiába, nagyon fontos lenne, hogy legalább egy pónit szerezzünk. De így sajnos nincs korai indulás, és nem tűnhetünk el szép csendben! Akár kürtszóval is hírül adhattuk volna a távozásunkat. Gondolom, ez is beletartozott a tervükbe.
– De legalább van egy morzsányi vigaszunk – mondta Trufa –, sőt, remélem, több lesz egy morzsánál: amíg várakozunk, legalább leülhetünk reggelizni. Hol van az a Noba?

Végül is több mint három óra hosszat kellett vesztegelniük. Boba azzal jött vissza, hogy a környéken se pénzért, se szép szóért nem lehet lovat vagy pónit kapni egyetlen kivétellel: Páfrány Pockónak van egy pónija, amit esetleg hajlandó lenne eladni. – Szegény öreg, kiéhezett pára – mondta Boba –, a gazdája mégis háromszoros árat fog kérni érte, hiszen tudja, hogy milyen szorult helyzetben vannak uraságodék: ilyen ember ez a Páfrány Pockó.
– Páfrány Pockó? – kérdezte Frodó. – Nincs ebben valami ravaszság? Hogy például a jószág visszaszökne hozzá minden cókmókunkkal együtt, vagy hogy a nyomunkra vezetné az ellenséget?
– Minden lehetséges – mondta Vándor. – Csak azt az egyet nem tudom elképzelni, hogy egy állat visszamenjen Páfrány Pockóhoz, ha egyszer már megszabadult tőle. Inkább úgy gondolom, ez az egész ötlet csak úgy mellékesen fogamzott meg a derék Páfrány mester agyában, hogy ha lehet, még többet keressen az ügyön. Szerintem az a legnagyobb veszély, hogy a szegény jószág valószínűleg az utolsókat rúgja. De hiába, nincs más választásunk. Mennyit kér érte?
Páfrány Pockó tizenkét ezüstgarasban szabta meg az árat, ami azon a vidéken csakugyan háromszorosa volt a póni forgalmi értékének. Csontos, rosszul táplált, csüggedt jószág volt az istenadta, de azért úgy látszott, bírja még egy ideig. Papsajt úr maga fizette ki az árát, és azon kívül még tizennyolc garast felajánlott Trufának kárpótlásul az eltűnt állatokért. Papsajt úr becsületes ember volt, és elég jómódú is, a Brí-beli viszonyokhoz képest, de harminc ezüstgaras elvesztése azért őt is súlyosan érintette, és az a tudat, hogy Páfrány Pockó ilyen csúnyán becsapta, még súlyosabbá tette a csapást.
Végső soron a fogadós mégsem járt rosszul. Később kiderült, hogy valójában csak egy lovat loptak el. A többit szétzavarták, vagy maguktól ugrottak meg nagy ijedtükben, és utóbb valamennyit megtalálták a Brí-vidék különböző részein: Trufa pónijai együtt menekültek el, s mivel volt magukhoz való eszük, végül is a Buckák felé vették útjukat, hogy megkeressék a vén Galuskát. Így aztán egy ideig Bombadil kománál vendégeskedtek, és jól ment a soruk. De amikor a Brí-beli események híre eljutott Tomához, ő elküldte a pónikat Papsajt úrhoz, aki ilyen módon öt kiváló jószágot szerzett. Bríben ugyan többet kellett dolgozniuk, de Boba jól bánt velük, úgyhogy egészben véve szerencséjük volt: kimaradtak a kétes és veszélyes utazásból. Igaz, sohase látták meg Völgyzugolyt.
Papsajt úr azonban egyelőre meg volt győződve róla, hogy odaveszett a pénze. De más bajai is voltak. Mihelyt ugyanis a többi vendég felébredt és tudomást szerzett a betörésről, nagy felzúdulás támadt. A délről jött utasoknak is eltűnt több lovuk, s most nagy hangon veszekedtek a fogadóssal, amíg ki nem derült, hogy a lovakkal együtt az egyik társuknak is nyoma veszett: annak a kancsal fickónak, akit Páfrány Pockó társaságában láttak. Természetes, hogy a gyanú mindjárt erre az alakra terelődött.
– Ha lótolvajokkal cimboráltok, és ide hozzátok őket a házamba – mondta Papsajt úr haragosan –, akkor csak fizessétek meg a kárt magatok, és ne énvelem kiabáljatok. Eriggyetek, kérdezzétek meg Páfránytól, hol az a drágalátos barátotok! – De kiderült, hogy az illető senkinek se volt barátja, és senki se emlékezett rá, hogy mikor csatlakozott a többi utashoz.

Reggeli után a hobbitoknak még át kellett csomagolniuk a holmijukat, azonkívül az útikészleteket is ki kellett egészíteni, hiszen most már tudták, hogy az út hosszabb lesz, mint eredetileg tervezték. Majdnem tíz óra volt, amikor végre elindultak. Addigra egész Brí felbolydult. Frodó eltűnése vagy mutatványa, a Fekete Lovasok felbukkanása, az istállók kifosztása, és nem utolsó sorban az a hír, hogy a Vándor nevű kósza csatlakozott a titokzatos hobbitokhoz: mindez olyan érdekes volt, hogy ki tudja hány eseménytelen esztendőre ellátta mesélnivalóval a helybelieket. A Brí-beli és talpasi lakosok többsége kint tolongott az utcán, hogy lássa, amint az utasok továbbindulnak, de még Fenekesből és Arcsetből is sokan eljöttek. A fogadó többi vendége az ajtókban zsúfolódott össze, vagy az ablakokból bámulta a látványt.
Vándor közben meggondolta magát, és úgy döntött, hogy a főúton távoznak Bríből. Ha most mindjárt nekivágnának hegynek-völgynek, csak még rosszabb lenne: a fele lakosság utánuk tódulna, hogy meglesse, miben sántikálnak, és megóvja tőlük a birtokát.
Elbúcsúztak Nobától és Bobától, azután pedig Papsajt úrnak is megköszöntek mindent. – Remélem, még találkozunk az életben, és akkor derűsebb lesz fölöttünk az ég – mondta Frodó. – Igazán szívesen vendégeskednék Papsajt uram házában, ha majd senki sem háborgat.
Aggódva, szorongva indultak el, a nézősereg szeme láttára. Nem mindenki nézte őket jó szemmel, és az se volt mindig barátságos, amit utánuk kiáltottak. De úgy látszik, a Brí-beliek többsége nagyon tisztelte Vándort, mert akire csak ránézett, az mind befogta a száját, és elhúzódott. Vándor az élen haladt Frodóval, utánuk Trufa és Pippin ment, leghátul meg Samu, aki a pónit vezette: mivel sajnálták szegény párát, nem terhelték meg túlságosan, de a póni máris vidámabbnak látszott, mintha csak tudná, hogy jobbra fordult a sorsa. Samu tűnődve majszolt egy almát. Egyik zsebe tele volt almával: búcsúajándék Nobától és Bobától. – Almát az útra, pipát otthonra – dünnyögte Samu. – De azt hiszem, nemsokára jó ideig lemondhatok mind a kettőről.
A hobbitok nem törődtek a kíváncsiakkal, akik kidugták fejüket az ajtókon, vagy a kerítés fölött kikukucskálva lesték a távozókat. De amikor a község túlsó végén elértek a kapuhoz, Frodó egy gondozatlan külsejű, sötét házat látott: sűrű sövény vette körül, s ez volt az utolsó épület a faluban. Az egyik ablakból ravasz, kancsalszemű arc lesett kifelé, de mindjárt vissza is húzódott.
„Hát itt bujkál az a délvidéki jövevény! – gondolta Frodó. – Szavamra, mint egy kísértet.”
A sövény mögül egy másik ember meredt rájuk, csöppet sem félénken. Sűrű fekete szemöldöke volt, szeme is fekete és rosszindulatú, nagy szája gúnyosan vigyorgott. Rövid fekete pipát tartott a foga közt. Amikor a társaság odaért, kivette a szájából, és köpött egyet.
– Jó reggelt, Nyakigláb! – mondta. – Hová, hová ilyen korán? Mégiscsak sikerült végre útitársakat találnod? – Vándor bólintott, de nem felelt semmit.
– Jó reggelt, kis barátaim! – üdvözölte a pipás ember a hobbitokat. – Remélem, tudjátok, hogy kivel álltatok össze. Nyugtanincs Vándor a neve! De hallottam, hogy másként is szólították, sokkal csúnyább néven. Vigyázzatok, ha leszáll az este! Te meg, Samu, jól bánj az én öreg pónimmal! Pfü! – és megint kiköpött.
Samu gyorsan odakapta a fejét. – Te meg, Páfrány – mondta –, dugd el azt a ronda képedet, mert még baja esik. – Ezzel, mint a villám, kirepült egy alma a bal kezéből, és pontosan orron találta Páfrányt. A póni egykori gazdája lebukott a sövény mögé, de már későn: hallatszott a káromkodása. – Finom alma volt, kár érte – csóválta a fejét Samu, és továbblépkedett.
Végül elhagyták a falut. A gyerekek és más ődöngők, akik idáig velük tartottak, most megunták a kísérgetésüket, és a Déli Kapunál visszafordultak. A társaság átment a Kapun, aztán az Úton haladtak tovább néhány mérföldet. Az Út balra kanyarodott, megkerülte a Brí-domb lábát, majd egyenes vonalban futott ismét kelet felé, egyre lejtősebben, az erdős tájon. Bal kéz felől, a domb enyhébb, délkeleti lejtőin még láttak egy-két talpasi házat és hobbitüreget, az Úttól északra, egy mély horpadásból füstgomolyok szálltak az égre, jelezve, hogy ott van Fenekes, Arcsetet elrejtette a fák sűrűje.
Miután egy darabig lefelé baktattak az Úton, és a Brí-domb barna tömege már jócskán felmagasodott mögöttük, keskeny ösvényhez értek, amely északi irányba vezetett. – Itt elbúcsúzunk a nyílt tereptől, és fedezékben haladunk tovább – mondta Vándor.
– Remélem, nem akarsz torony iránt vezetni – ijedt meg Pippin. – Egyszer már megpróbáltuk az erdőn át, és majdnem baj lett belőle.
– De akkor nem voltam veletek – nevetett Vándor. – Én nem szoktam eltévedni, akár torony iránt megyek, akár nem. – Körülnézett az Úton. Se jobbról, se balról nem látszott senki, és Vándor gyorsan előreindult az erdős völgy felé.
A hobbitok, akik nem ismerték ezt a tájat, csak nagyjából tudták, hogy mi a terve: előbb Arcset felé tart, aztán jobbra kanyarodik, majd kelet felől megkerüli a falut, aztán, amilyen egyenesen csak lehet, megpróbál átjutni a vadonon egészen a Széltetőig. Ha ez sikerül, akkor már át is vágtak azon a nagy hurkon, amit az Út rajzol a Szúnyogos-mocsár köré, délnek kanyarodva. Igaz, hogy ez a rövidebb út a mocsáron át vezet, amelyről Vándor nem sok biztatót tudott mondani.
Egyelőre azonban a gyaloglás nem volt kellemetlen. Ha nem jártak volna az eszükben az elmúlt éjszaka nyugtalanító eseményei, ezt az útszakaszt minden eddiginél jobban élvezték volna. Az ég tiszta volt, sütött a nap, de nem túl melegen. A völgybeli erdő fái még nem hullatták el tarka leveleiket, és minden nagyon derűsnek, békésnek látszott. Vándor magabiztosan vezette őket számtalan kereszteződő ösvényen át: nélküle bizonyára eltévedtek volna. Hol jobbra, hol balra fordultak, hogy lerázzák esetleges üldözőiket.
– Páfrány Pockó biztosan megleste, hol tértünk le az Útról – mondta Vándor –, de nem hinném, hogy ő maga is a nyomunkba eredne. Elég jól ismeri ezt a vidéket, de tudja, hogy az erdő sűrűjében nem veheti fel velem a versenyt. Inkább attól félek, hogy másoknak is elmondja, amit tud, azok pedig, úgy gondolom, nincsenek nagyon messze. Jó lenne, ha azt hinnék, hogy Arcsetbe akarunk eljutni.

Akár Vándor ügyességének köszönhették, akár valami másnak: egész nap nem láttak semmiféle élőlényt, de még hangokat se hallottak, se kétlábútól, se négylábútól az előbbiek közé legfeljebb a madarakat sorolhatták, az utóbbiak közé pedig egy rókát és néhány mókust. Másnap már egyenesen haladtak kelet felé, de még mindig csendes és békés volt minden. Harmadnapra, hogy elhagyták Brít, kiértek a Cset-erdőből. Amióta csak letértek az Útról, a terep állandóan lejtett, és most egy sokkal nehezebb, sík részen kellett átvágniuk. A Brí-vidék határát már régen elhagyták, és kint voltak az úttalan vadonban, nem messze a Szúnyogos-mocsártól.
A talaj egyre nyirkosabb lett, helyenként süppedős, zsombékos, itt-ott pocsolyákba léptek, körös-körül sás zöldellt, káka nőtt, és rejtőzködő apró madarak csivitelése hallatszott. Nagyon óvatosan kellett járniuk, hogy a lábuk szárazon maradjon, és el ne térjenek a helyes iránytól.
Eleinte jól haladtak, de aztán egyre lassúbb és veszélyesebb lett a járás. A mocsár alattomos volt és megtévesztő, s a puha ingoványban még a kószák sem találtak volna állandó ösvényt. A társaság szenvedett a legyektől, s a levegő megtelt apró szúnyogokkal, amelyek bemásztak az utasok inge alá, a nadrágjukba és a hajukba.
– Úgy látszik, elevenen akarnak felfalni! – fakadt ki Pippin. – Szúnyogos-mocsár! Inkább szúnyog, mint mocsár!
– Vajon mit esznek, ha éppen nem járnak erre hobbitok? – kérdezte Samu, nyakát vakargatva.
Egy keserves napot töltöttek el ezen a kietlen, barátságtalan tájon. Táborhelyük nyirkos volt, hideg és kényelmetlen, s nem tudtak aludni a falánk rovaroktól. Azonkívül a nádasban és a sásban egy másik rovarfajta is nyüzsgött: talán a tücsöknek távoli és kellemetlen rokona, legalábbis a hangjáról ítélve. Ezerszámra cirpeltek köröskörül, cip-cirip, cip-cirip, megállás nélkül egész éjszaka, úgyhogy a hobbitok szinte belebolondultak.
A következő nap, a negyedik se volt sokkal kellemesebb, éjszaka pedig majdnem ugyanannyira szenvedtek. Igaz, a cip-ciripek (ezt a nevet adta nekik Samu) elmaradtak, de a szúnyogok most is üldözték őket.
Frodó fáradtan hevert a földön, de a szemét nem tudta lehunyni, s egyszerre csak úgy látta, mintha nagyon messze valami fény világítaná meg az eget kelet felé: többször egymás után felvillant majd kihunyt. A hajnal még messze volt, a nap tehát nem lehetett.
– Mi ez a világosság? – kérdezte Vándortól, aki már talpon volt, és állva kémlelte a messzeséget.
– Nem tudom – felelte Vándor. – Olyan messze van, hogy nem lehet megállapítani. Mintha villámlás szökne fel a dombtetőről.
Frodó visszafeküdt, de még sokáig látta a fehér villanásokat és Vándor magas, sötét alakját: szótlanul állt és figyelt. Végül Frodónak sikerült elaludnia, de nyugtalan álma volt.
Az ötödik napon már nem kellett sokat menniük, és végre maguk mögött hagyták a mocsár utolsó, elszórt tócsáit és nádszigeteit. Előttük ismét emelkedni kezdett a terep. Messze kelet felől dombok vonulata látszott. A legmagasabb domb a vonulat jobb szélén emelkedett, és egy kissé külön állt a többitől. Kúp alakú teteje volt, a csúcsa egy kissé lapos.
– Az ott a Széltető – mondta Vándor. – Az Öregút, amelyet ott hagytunk valahol messze jobbra, a déli oldalához vezet, aztán a lába mentén halad tovább. Holnap délre odaérhetünk, ha egyenesen megyünk tovább. Azt hiszem, az lesz a legjobb.
– Csak hiszed? – kérdezte Frodó.
– Igen, mert ha odaérünk, nem tudom, hogy mit találunk. Nagyon közel van az Úthoz.
– Hát nem azt reméljük, hogy ott majd Gandalffal találkozunk?
– De igen, csakhogy a remény elég sovány. Lehet, hogy Gandalf nem is errefelé jön, vagy ha mégis, talán nem érinti Brít, akkor pedig nem fogja megtudni, hogy mi van velünk. És különben is, könnyen elszalaszthatjuk egymást, ha csak véletlenül nem éppen egyszerre érkezünk oda: Gandalf nem kockáztathatja meg, hogy sokáig várjon ránk. Ha a Lovasok a vadonban nem találnak ránk, valószínűleg ők is a Széltető felé indulnak. Onnan köröskörül mindenfelé ellátni. Arról a dombról akár most is jól láthat bennünket egy egész sereg madár és állat. Nem minden madárban lehet megbízni, és vannak még náluk gonoszabb kémek is.
A hobbitok aggodalmasan fürkészték a távoli dombokat. Samu felnézett a sápadt égboltra, mint aki attól fél, hogy odafent sólymok vagy sasok köröznek, villogó és barátságtalan szemmel. – Nem sok jóval kecsegtetsz, Vándor: szorongós érzéseim vannak! – mondta.
– Hát akkor mit tanácsolsz? – kérdezte Frodó.
– Azt hiszem – felelte Vándor lassan, mintha nem volna egészen biztos a dolgában –, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most egyenesen kelet felé megyünk innen, és a dombok vonulatát próbáljuk megközelíteni, nem pedig a Széltetőt. Ismerek ott egy ösvényt, amely a dombok alatt kanyarog, ha azon megyünk tovább, észak felől érünk a Széltetőhöz, biztosabb fedezékben. Aztán majd meglátjuk.

Egész nap bandukoltak, de aztán egész korán leszállt a hűvös este. A táj szárazabb és kopárabb lett, csak a hátuk mögött gomolygott még köd meg a pára a mocsár felett. Néhány madár bánatosan csipogott vagy vijjogott a levegőben, amíg a vörös napkorong lassan le nem szállt a nyugaton sűrűsödő árnyak közé, aztán tompa csend támadt. A hobbitok arra gondoltak, milyen kedves tud lenni a naplemente, amikor odahaza köszönt be hozzájuk a derűs Zsáklak ablakain.
Estefelé egy vízfolyáshoz értek, amely a dombok közül ereszkedett alá, hogy aztán elnyelje a mocsár: ennék a partján mentek tovább, amíg látni lehetett. Már sötét volt, amikor végül is megálltak, és néhány göcsörtös kőrisfa alatt tábort ütöttek a vízparton. A dombok fekete és kopár gerince most a homályos égbolton rajzolódott ki előttük. Ezen az éjszakán őrt álltak, felváltva, de Vándor egy pillanatra sem hunyta le a szemét. Lassanként eltűnt a hold, és az éjszaka első óráiban valami hűvös, szürke derengés borult a tájra.
Hajnalban, nem sokkal napkelte után, ismét nekivágtak az útnak. A levegő csípős volt, az ég halványkék. A hobbitok olyan pihentnek érezték magukat, mintha egy hosszú éjszakán át aludtak volna zavartalanul. Kezdték megszokni, hogy sokat menetelnek, s közben keveset esznek – a Megyében el sem tudták volna képzelni, hogy aki ilyen gyenge koszton él, egyáltalán megállhat a lábán. Pippin kijelentette, hogy Frodó legalább kétszer olyan derék hobbit, mint amilyennek hitte.
– Érdekes – felelte Frodó, szorosabbra húzva a nadrágszíját –, pedig fele annyi sem vagyok, mint voltam. Remélem, ez a fogyókúra nem tart a végtelenségig, különben még kísértet válik belőlem.
– Ne mondj ilyeneket! – szólt rá Vándor hirtelen, meglepően komoly hangon.

A dombok egyre közelebb kerültek. Gerincük hullámvonalat alkotott, és több helyütt elérte a háromszáz méteres magasságot, itt-ott pedig völgyszerű bemélyedések vagy hágók látszottak: ezeken lehetett átjutni a túlsó oldalra, kelet felé. A gerincen, végestelen-végig, mohos falmaradványokat és árkokat láttak, a bemélyedésekben pedig még mindig ott meredeztek az egykori kőerődítmények romjai. Estére elérték a nyugati lejtő alját, és letáboroztak. Október 5-e volt: hat napja hagyták el Brít.
Reggel végre egy tisztán kirajzolódó ösvényt találtak: most először, amióta kiértek a Cset-erdőből. Jobbra fordultak, és déli irányban mentek tovább ezen az ösvényen. Az ösvény ravaszul kanyargott, mintha szántszándékkal választana olyan irányt, hogy lehetőleg se a dombok tetejéről, se nyugat felől a síkságról ne lehessen észrevenni. Néha mély horpadásokba ereszkedett alá, és meredek földfalak közt bújt meg, ahol pedig simább és nyíltabb terepre ért, mindkét oldalán hatalmas szikladarabok és lehasított kőtömbök sorakoztak, amelyek elrejtették az utasokat, mint valami sövény.
– Kíváncsi vagyok, ki vágta ezt az ösvényt, és mi volt a célja – mondta Trufa, amikor éppen egy ilyen szakaszon bandukoltak, még a többinél is nagyobb és sűrűbben felállított kövek között. – Hogy őszinte legyek, nem valami derűs út: egy kicsit a Sírbuckákra emlékeztet. A Széltetőn is vannak sírbuckák?
– Nem. Sem a Széltetőn, sem a többi dombon nincsenek sírbuckák – felelte Vándor. – A nyugatföldi emberek nem jöttek ide lakni, habár az utolsó időkben ők védték egy darabig a dombokat, az Angmarból támadó gonosz ellen. Ezt az ösvényt azért készítették, hogy biztonságban el lehessen jutni rajta az erődökhöz. De még jóval azelőtt, az Északi Királyság megalakulása után, nagy őrtornyot építettek a Széltetőn: Amon Sulnak hívták. Ez aztán leégett és romba dőlt, úgyhogy csak egy omladozó gyűrű maradt belőle: mint egy korona az öreg domb fején. De hajdanában magas volt és délceg. Azt mondják, Elendil innen figyelte, mikor jön meg nyugatról Gil-galad, az Utolsó Szövetség idejében.
A hobbitok elkerekedett szemmel nézték Vándort. Úgy látszik, ez az ember a régmúlt idők mondáit is éppoly jól ismeri, mint a vadon zegzugos ösvényeit. – Ki volt Gil-galad? – kérdezte Trufa, de Vándor nem válaszolt: elmerült a gondolataiba. Egyszerre csak halk hangon szavalni kezdett valaki:

 

Tünde-király volt Gil-galad,
országa széles és szabad
a Tenger és a Hegy között:
de Gil-galad elköltözött.

A lant még zengi hős nevét,
sisakját, kardját, seregét,
ezüst pajzsát, mely csillogott,
akár a fényes csillagok.

De ennek sok-sok éve már,
elvágtatott a hős király.
A fény kihunyt, nem ünnepel:
Mordor sötétje nyelte el.

 

A többiek meglepődve néztek oda, mert a szavaló Samu volt.
– Ne hagyd abba! – mondta Trufa.
– Tovább nem tudom – dadogta Samu elpirulva. – Bilbó úrtól tanultam, még kölyök koromban. Sok ilyen mesét mondott nekem, mert tudta, hogy mindig szívesen hallgatom, ha a tündékről mesél. Az írás-olvasásra is Bilbó úr tanított meg. Nagyon nagy tudású hobbit volt, az biztos. Még verseket is írt. Ezt is ő írta, amit az előbb mondtam.
– Ez a vers nem tőle való – szólt közbe Vándor. – Benne van a Gil-galad bukása című költeményben, amit egy régi nyelven írtak: Úgy látszik, Bilbó lefordította. Nem is tudtam.
– Hosszú vers volt – mondta Samu –, sok szó esett benne Mordorról. De azt a részét nem tanultam meg, mert borsózott tőle a hátam. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer majd arrafelé vezet az utam!
– Mordor felé! – kiáltotta Pippin. – Remélem, ettől mégiscsak megkímél a sors!
– Halkabban, ha ezt a nevet mondod! – szólt rá Vándor.

Már dél felé járt az idő, amikor elértek az ösvény déli végéhez, és az októberi nap bágyadt, de tiszta fényében meglátták maguk előtt a zöldesszürke kaptatót, amely hídként vezetett a domb északi lejtőjére. Úgy döntöttek, hogy azonnal elindulnak a dombtető felé, nehogy rájuk sötétedjen. Itt már nem lehetett rejtőzködni, legföljebb azt remélhették, hogy az Ellenség, vagy a kémei nem figyelik őket. A dombon sehol se látszott mozgás. Gandalf talán ott volt valahol, de semmivel sem árulta el a jelenlétét.
A Széltető nyugati oldalában egy védett horpadást találtak, ennek az aljában pedig egy serlegforma, fűvel körülnőtt katlant. Samut és Pippint itt hagyták a pónival meg a csomagokkal. Csak hárman mentek tovább. Félórai kapaszkodás után Vándor felért a dombtetőre, aztán Frodó és Trufa is megérkezett, fáradtan, kifulladva. A lejtő vége nagyon meredek és sziklás volt.
Fent a tetőn megtalálták azt az ősi kőgyűrűt, amiről Vándor beszélt: már omladozott és évszázados fű borította. De középütt egy kis halom állt a kődarabok törmelékéből. Fekete volt, mintha tűz kormozta volna be. Körülötte a fű is kiégett, a gyűrűn belül minden megperzselődött és összezsugorodott, mintha lángok csaptak volna át a dombtetőn, de élőlénynek sehol semmi nyoma.
Felálltak a romos kőgyűrű peremére, és körülnéztek: alattuk feltárult a táj, nagyon messze, dél felé, néhány erdős folt, még annál is távolabb pedig itt-ott valami víz csillogása. Alattuk, a déli oldalon, az Öregút szalagja kanyarodott: a nyugati láthatáron bukkant fel, majd keleten eltűnt egy sötétebb földgyűrődés mögött. Senki sem járt rajta. Ahogy szemükkel követték az utat kelet felé, meglátták a hegyeket: a közelebbi dombok barnák, komorak voltak, mögöttük jóval magasabb, szürke tömbök emelkedtek, azokon túl pedig fehér csúcsok villóztak a felhők között.
– Hát itt vagyunk! – mondta Trufa. – Nem valami kellemes és szívderítő látvány! Nincs víz, nincs egy védett hely, ahol meghúzhatnánk magunkat. Gandalfnak pedig semmi nyoma. De meg tudom érteni, hogy nem várt ezen a helyen... ha egyáltalán eljutott ide.
– Nem tudom – felelte Vándor tűnődve, és körülnézett. – Lehet, hogy Bríbe csak egy-két nappal utánunk jutott el, de ide akkor is elsőnek érkezhetett volna. Tud ő gyorsan is járni, ha sürgős a dolga. – Hirtelen elhallgatott, mert a tekintete megakadt a halom legtetején heverő kövön: laposabb volt a többinél és fehérebb is, mintha a tűz elkerülte volna. Vándor felvette, és ide-oda forgatva megvizsgálta. – Ezt nemrég tették ide – jelentette ki végül. – Mi a véleményed ezekről a jelekről?
A kő lapos alján Frodó néhány karcolást látott.
– Mintha egy vonal volna, utána egy pont, azután megint három vonal – mondta.
– A bal oldali vonal akár egy G-rúna is lehet, vékony ágakkal – mondta Vándor. – Lehet, hogy Gandalf hagyta itt, jelnek, habár nem biztos. A karcolások nagyon finomak, és valószínűleg nemrég keletkeztek. De az is lehet, hogy valami egészen mást jelent az egész, és semmi köze hozzánk. A kószák is rúnákkal írnak, és néha ők is elvetődnek errefelé.
– De feltéve, hogy Gandalf jelölte meg a követ, vajon mit jelenthet? – kérdezte Trufa.
– Én úgy olvasnám, hogy G3 – felelte Vándor –, ami azt jelentené, hogy Gandalf október 3-án járt itt, vagyis három nappal ezelőtt. Feltehető, hogy sietett és veszélyben forgott, ezért nem ért rá, vagy talán nem mert hosszabban és érthetőbben írni. Ha így van, résen kell lennünk.
– Jó lenne tudni, hogy ő hagyta-e itt ezt a jelet, még ha nem is értjük a jelentőségét – mondta Frodó. – Megnyugtatna a tudat, hogy úton van, akár előttünk jár, akár mögöttünk.
– Meglehet – bólintott Vándor. – Én a magam részéről azt hiszem, hogy igenis itt járt és veszélyben volt. Ezen a helyen lángok pusztítottak, s erről eszembe jut az a fény, amit három nappal ezelőtt láttunk a keleti égbolton. Úgy gondolom, Gandalfot megtámadták itt a dombtetőn, de hogy mi lett a támadás eredménye, azt már nem tudom. Annyi biztos, hogy most már nincs itt, tehát magunkra vagyunk utalva: el kell jutnunk Völgyzugolyba, ahogy tudunk.
– Milyen messze van Völgyzugoly? – kérdezte Trufa, miközben fáradtan körülnézett. A Széltetőről alápillantva tágasnak és vadnak látszott a világ.
– Azt hiszem, még senki se számolta meg, hány mérföld az út az Elhagyott Fogadó-n túl, amely egynapi járóútra van Brítől kelet felé – felelte Vándor. – Mindenki mást mond, de senki se tudja, hogy pontosan mennyi. Különös út, és az emberek örülnek, ha célhoz érnek rajta, bármennyi időbe telik. De én tudom, hogy a magam lábán hány nap alatt járnám meg, ha jó az idő, és nem ér baleset: tizenkét napig tart innen a Brúinen-gázlóig, ahol az Út keresztezi a Völgyzuhatagból érkező zubogót. Nekünk legalább két hétbe telik, mert azt hiszem, az Úton nemigen járhatunk.
– Két hétbe! – fakadt ki Frodó. – Annyi idő alatt rengeteg minden történhetik.
– Bizony, rengeteg – bólintott Vándor.
Egy darabig szótlanul álltak a dombtetőn, nem messze a déli peremtől. Frodó csak ezen az elhagyatott helyen érezte át igazán, mit is jelent a hontalanság és a veszély. Bárcsak otthon maradhatott volna a kedves, békés Megyében, gondolta keserűen. Lenézett a gyűlöletes Útra, amelynek a nyugati vége ott van valahol az ő hazájában. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy két fekete pont mozog az Úton: lassan haladtak nyugat felé, aztán megint odanézett, és három másik pontot látott, amely kelet felé jött, arra, ahol ők voltak. Frodó felkiáltott, és megragadta Vándor karját.
– Oda nézz – mondta, lefelé mutatva.
Vándor azonnal levetette magát a földre a romos kőgyűrű mögött, és Frodót is magával húzta. Trufa villámgyorsan odaheveredett melléjük.
– Mi az? – suttogta.
– Nem tudom, de attól félek, hogy a lehető legrosszabb – felelte Vándor.
Lassan megint felkapaszkodtak a gyűrű pereméig, és kikandikáltak egy kis hasadékon, két töredezett kődarab között. Már nem volt olyan világos, mint délelőtt, mert kelet felől egymás után bújtak elő a felhők, és lassanként utolérték a napot, amely már túljutott a delelőjén. Mindannyian látták a fekete foltokat, de sem Frodó, sem Trufa nem tudta biztosan megállapítani róluk, hogy micsodák, valami mégis azt súgta nekik, hogy messze odalent az Úton, a domb lábán túl, Fekete Lovasok gyülekeznek.
– Igen – mondta Vándor, akinek élesebb volt a szeme. – Itt az Ellenség!
Kúszva otthagyták megfigyelő állásaikat, és gyorsan elindultak lefelé a domb nyugati oldalán, hogy megkeressék társaikat.

Samu és Pippin közben nem volt tétlen. Átkutatták a kis mélyedést és körülötte a lejtőket. Nem messzire a domboldalban egy tiszta vizű forrást találtak, mellette pedig alig egy-két napos lábnyomokat. Magában a mélyedésben nemrég kihunyt tűz nyomai látszottak, és más jelek is arra mutattak, hogy itt valaki nagy sietve tábort ütött. A domb felőli oldalon néhány legördült szikladarab hevert. Mögöttük Samu szép rendben feltornyozott tűzifára bukkant.
– Nem tudom, nem az öreg Gandalf járt-e itt – fordult Pippinhez. – De akárki volt is, biztosan azért rakta félre ezt a fát, mert vissza akart jönni.
Vándor nagy érdeklődéssel fogadta mindezeket a felfedezéseket. – Talán jobb lett volna, ha itt maradok, és magam tartok terepszemlét – mondta, miközben a forráshoz futott, hogy megvizsgálja a lábnyomokat.
– Sajnos, igazam volt – jelentette, amikor visszatért. – Samu és Pippin összevissza járkáltak a puha talajon, és eléggé széttaposták a nyomokat. Kószák is jártak erre nemrég, az biztos. Ők hagyták ott a tűzifát. De újabb nyomokat is találtam, amelyek nem a kószáktól származnak. Az egyik sorozat például egy-két napos lehet, és nehéz csizmák tapodták a földet. Legalább egyvalaki csizmásan járt erre. Biztosat most már nem mondhatok, de azt hiszem, még jó néhány nyom csizmás lábaktól való. – Gondterhelten elhallgatott.
A hobbitok lelki szemei előtt megjelentek a köpenyes, csizmás Lovasok. Ha ezek már felfedezték a kis mélyedést, akkor jó lesz, ha Vándor minél előbb elvezeti őket innen. Samunak egyre kevésbé tetszett a környék, miután megtudta, hogy az Ellenség alig pár mérföldnyire van az Úton.
– Nem lenne jobb minél hamarabb kereket oldani, Vándor úr? – kérdezte türelmetlenül. – Későre jár, és nekem egy csöppet sem tetszik ez a gödör: valahogy elszorul tőle a szívem.
– Igen, késedelem nélkül el kell döntenünk, hogy mit csináljunk – felelte Vándor, majd felnézett, a nap állását és az időjárást fürkészve. – Hidd el, Samu – mondta végül –, nekem se tetszik, de nem ismerek jobbat, ahová sötétedésig elérhetnénk. Itt legalább nem vagyunk szem előtt: ha kimozdulunk, sokkal valószínűbb, hogy a kémek észrevesznek. Különben is, nem mehetnénk abba az irányba, amerre tartunk, csak észak felé, vissza a dombok vonulatának ezen az oldalán, ahol a terep nagyjából ugyanolyan, mint itt. Az Utat figyelik, de ha a dél felé eső cserjésben akarnánk elrejtőzni, előbb át kellene vágnunk rajta. Az Úttól északra pedig, a dombokon túl, mérföldeken át csupasz és sík a terep.
– Látnak-e egyáltalán a Lovasok? – kérdezte Trufa. – Mert mintha általában inkább az orrukat használnák, nem a szemüket, egyre szimatolnak, ha ugyan az ilyesmit szimatolásnak lehet nevezni, legalábbis nappal. De az előbb, amikor megláttam őket odalent, intettél, hogy tapadjunk szorosan a földhöz, most meg azt mondod, hogy talán meglátnának, ha kimozdulnánk innen.
– A dombtetőn óvatlanul viselkedtem – felelte Vándor. – Nagyon szerettem volna megtalálni Gandalf nyomát, de hiba volt, hogy hárman is felmentünk, és olyan sokáig álltunk odafent. A fekete lovak ugyanis látnak. A Lovasok pedig embereket és más élőlényeket is felhasználnak kémkedésre, mint ahogy Bríben már tapasztalhattuk. Ők maguk nem úgy látják a fény világát, mint mi, de alakunk árnyékot vet a lelkükbe, s azt csak a déli nap foszlatja szét, sötétben pedig olyan jeleket és formákat is észlelnek, amelyek előlünk rejtve maradnak: ilyenkor a legveszedelmesebbek. És mindig, minden időben megérzik az élőlények vérének szagát: kívánják és gyűlölik. De más érzékeik is vannak, nemcsak a látás meg a szaglás. Mi is érezzük az ő jelenlétüket: mihelyt ideértünk, nyugtalanság támadt a szívünkben, pedig még nem is láttuk őket, ők pedig még erősebben észlelnek bennünket. Azonkívül – tette hozzá, lehalkítva a hangját –, a Gyűrű is vonzza őket.
– Hát nincs menekvés? – kérdezte Frodó, riadtan nézve maga köré. – Ha elmegyek innen, meglátnak és üldözőbe vesznek! Ha maradok, akkor magamhoz vonzom őket!
Vándor rátette kezét a vállára. – Még nem kell felhagyni minden reménnyel – mondta. – Nem vagy egyedül. Tekintsük ezt a kis félretett tűzifát kedvező jelnek. Oltalmat vagy fedezéket ugyan nemigen lelünk itt, de a tűz mind a kettőt helyettesítheti. Szauron gonosz célokra is fel tudja használni a tüzet, mint akármi mást, de ezek a Lovasok nem szeretik, és félnek mindenkitől, aki tűzzel bánik. A vadonban a tűz a mi barátunk.
– Lehet – dünnyögte Samu meggyőződés nélkül. – Mondhatom, így aztán olyan világosan tudtára adjuk mindenkinek, hogy itt vagyunk, mintha teszem azt, világgá ordítanánk.
A horpadás legmélyebb és legvédettebb zugában tüzet raktak, és vacsorát készítettek. Már alkonyodott, és egyre hűvösebb lett. Hirtelen ráeszméltek, hogy nagyon éhesek, hiszen reggeli óta nem ettek, de azért beérték a lehető legegyszerűbb vacsorával. Körös-körül mindenütt néptelen volt a táj, nem számítva a madarakat és az állatokat: ezt a barátságtalan vidéket a világ minden élőlénye elkerülte. A dombokon túl néha fel-felbukkantak a kószák, de csak nagyon gyéren, és gyorsan továbbálltak. Másféle vándorok csak ritkán mutatkoztak, akkor is főleg gonosz lények: előfordult, hogy a trollok egészen idáig kalandoztak a Ködhegység északi völgyeiből. Csak az Úton tűntek fel néha utasok, főleg törpök: jártak a maguk dolga után, és semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy holmi idegeneken segítsenek, vagy akár beszélgessenek velük.
– Nem tudom, hogyan fog kitartani az élelmünk – mondta Frodó. – Az elmúlt napokban eléggé beosztóak voltunk, és ez a mai vacsora se valami bőséges, de így is többet fogyasztottunk el, mint kellett volna, ha még kétheti út áll előttünk, vagy annál is több.
– Van az erdőben élelem elég – felelte Vándor –, bogyók, gyökerek, füvek, ha meg muszáj, a vadászathoz is értek egy keveset. Ne félj, nem halsz éhen, amíg be nem köszönt a tél. De az élelem begyűjtése vagy elejtése hosszú és fáradságos munka, nekünk meg sietnünk kell. Ezért inkább húzzátok össze a derékszíjatokat, és gondoljatok a megrakott asztalra, amely Elrond házában vár!
A sűrűsödő alkonyattal egyre hidegebb lett. Ahogy kikandikáltak a mélyedés pereme fölött, már semmit sem láttak, csak a szürke tájat, amely mindinkább beleolvadt az árnyékba. Fölöttük ismét kitisztult az ég, és lassanként megtelt hunyorgó csillagokkal. Frodó és társai a tűz köré gyűltek, maguk köré csavartak minden ruhadarabot és pokrócot, amit a poggyászban találtak, de Vándor beérte egy szál köpennyel, és kissé távolabb üldögélve gondterhelten szívta a pipáját.
Amikor leszállt az éjszaka, és a tűz még fényesebben lobogott, Vándor mesét mondott a hobbitoknak, hogy elűzze tőlük a félelmet. Sok régi történetet és legendát tudott, tündékről és emberekről s az Óidők jó és rossz tetteiről. A hobbitok arra gondoltak, vajon milyen öreg lehet, és honnan vehette nagy tudását.
– Mesélj Gil-galadról – mondta Trufa váratlanul, amikor Vándor megpihent a mesemondásban: előtte a tündék királyságairól beszélt. – Többet is tudsz abból a régi regéből, amit említettél?
– Tudok – felelte Vándor. – És Frodó is tudja, mert olyasmikről van szó, ami közelről érint valamennyiünket. – Trufa és Pippin Frodóra nézett, ő meg csak búsult maga elé a tűzbe.
– Én csak azt a keveset tudom, amit Gandalftól hallottam – mondta lassan Frodó. – Gil-galad volt az utolsó a középföldi nagy tünde-királyok sorában. Gil-galad csillagfényt jelent az ő nyelvükön. Elendillel, a tündebaráttal együtt útnak indult a...
– Nem! – vágott a szavába Vándor: – Most, amikor az Ellenség szolgái a közelben ólálkodnak, azt hiszem, nem helyes elmondani ezt a mesét. Ha sikerült eljutnunk Elrond házába, ott majd meghallgathatjátok, elejétől a végéig.
– Akkor mondj valami más mesét a régmúlt időkről – kérte Samu –, például a tündékről, még mielőtt letűntek volna. Jólesne, ha többet hallhatnék a tündékről, szinte fojtogat ez a sötétség.
– Elmondom nektek Tinúviel regéjét – mondta Vándor –, de csak röviden, mert hosszú, nem ismerjük a végét, és Elrondon kívül ma már senki sincs, aki emlékezne rá, hogyan is mesélték hajdanában. Szép mese, pedig szomorú, mint a középföldi regék általában, de azért talán mégis bátorságot önt a szívetekbe. – Egy ideig hallgatott, aztán rákezdte, nem is beszédhangon, hanem halkan énekelve:

 

Zsendült a fű, zsongott a lomb,
Bürök ringott ernyőivel,
Forgott a tisztás: fénykorong,
Pásztázták – árnyból – csillagok
Ott táncolt, íme, Tinúviel,
Zenére, mely csak rejtve zsong,
Haján csillagfény volt a jel,
Ruháján visszavillogott.

Hideg hegyekből jött Beren,
Bolygott, elveszve, fák alatt,
Tünde folyónál, rejteken
Járt egymaga, búslakodott.
S látott arany virágokat
Bürök közt, bűvöleteset:
Hölgy köntösén virág fakadt,
Sátras haj árnyként lobogott.

Mely vitte árkon-bokron át,
Nyűtt lába gyógyult, ó, csoda!
Már fürgén sietett tovább,
És holdsugárért kapkodott.
S Tinúviel pörgött tova,
Betáncolván tündék honát,
Míg Beren árván, vadona
Mélyein hallgatózhatott.

Hallott is sokszor röpke zajt,
Hárslevél-könnyű lábakét,
Zenét, mely mintha a talajt
Járná, mint titkos csobogók.
Bürök omlott fonnyadva szét,
S mint ha egy sóhaj félrehajt
Egy évnyi lombot, bükkökét,
A szélből tél kavarodott.

Járt mindenütt e lány után,
Zörrentve sok évnyi avart,
Csillag fényén, hold sugarán
Míg fagyos égbolt vacogott.
A hölgyköntös mennyfényt kavart
Távoli dombok hajlatán,
E táncban égi földi part
Ezüstként eggyéolvadott.

Tél tűnt, s megjött Tinúviel,
És tavasz tündökölt dalán
Egeivel, esőivel,
S olvadás vize csobogott.
Virultak kecses lábnyomán
Tünde-virágok: üdv-közel
Éledt Beren, fű bársonyán
Táncra-dalra vágyakozott.

Szökött megint a tünemény.
Tinúviel, Tinúviel!
Hívta Beren tünde nevén,
S a szökevény megállt legott,
Fülelt, varázs bűvölte el:
Beren hangja, már mindenén
Kábulat, mely fényeivel
Két férfikarból villogott.

És szemébe nézett Beren,
Át az árnyas haj sátorán,
S a csillagos égi elem
Tükörképét láthatta ott.
Tinúviel, a tünde-lány,
Halhatatlan bölcs-eleven,
Rejtette őt árnyas haján,
Karja ezüstje csillogott.

Hosszú útjuk lett sors szerint,
Ködös, hideg hegyek kövén,
Hol zord, vak várfalakra ring
Hajnaltalan-éjű vadon.
Jártak a Tenger két felén,
Mégis találkoztak megint,
S elmúltak rég, erdő ölén,
Mely zeng, túl minden bánaton.

 

Vándor felsóhajtott, és megpihent egy kicsit, mielőtt ismét megszólalt volna. – Az ilyesféle dalokat a tündék ann-thennath-nak nevezik – mondta –, és a mi Közös Beszédünkre nemigen lehet lefordítani őket, úgyhogy ti most az eredetinek csak halvány mását hallottátok. Arról van szó benne, hogyan találkozott Barahir fia Beren és Lúthien Tinúviel. Beren halandó ember volt, Lúthien pedig Thingol király lánya: ő Középföldén uralkodott a hívek fölött, a világ ifjúkorában, és Lúthien olyan szép leány volt, amilyen azóta sem született ezen a világon. Szépsége úgy tündökölt, mint az északi országokban a köd fölé emelkedő csillagok, és az arca fényt sugárzott. Azokban az időkben a Nagy Ellenség, akinek a mordori Szauron csupán szolgája volt, északon tanyázott Angbandban, és a Középföldére visszatérő nyugati tündék hadba szálltak ellene, hogy visszaszerezzék a szilmarilokat, melyeket az Ellenség ellopott, s az emberek apái segítették a tündéket. De az Ellenség győzedelmeskedett, Barahir elesett a csatában, és Beren, aki nagy nehezen megmenekült a vészből, átjött a Rémület Hegyein Thingol rejtett királyságába, a Neldoreth erdőbe. Ott megpillantotta Lúthient, aki egy tisztáson énekelt és táncolt, a varázslatos Esgalduin folyó mellett, és akkor elnevezte Tinúvielnek, ami Csalogányt jelent a régiek nyelvén. Azután sok bánat érte őket, és hosszú időre el kellett szakadniuk egymástól. Tinúviel kimentette Berent Szauron börtönéből, nagy veszélyeket éltek át együttesen, majd ledöntötték trónjáról a Nagy Ellenséget, és kivették vaskoronájából az egyik szilmarilt: a három közül ez volt a legfényesebb, s ezt az ékszert kellett Berennek Lúthienért menyasszonyváltságul adni a lány apjának, Thingolnak. De végül is Berent megölte a Farkas, amely Angband kapuján át tört ki a szabadba, és ő Tinúviel karjai közt adta ki lelkét. De a leány a halandóságot választotta, és lemondott az örök életről, hogy követhesse kedvesét, a dal azt is elmondja, hogy ismét találkoztak a Tengerek Torlaszán túl, s miután egy kis ideig ismét együtt járták a zöld erdőket, kéz a kézben örökre elbúcsúztak ettől a világtól. Így történt, hogy Lúthien Tinúviel lett az egyetlen tünde, aki valóban meghalt és elköltözött a világból, társai pedig megsiratták őt, akit a legjobban szerettek. De tőle származtak az emberek nagyjai, a hajdani tünde-urak. Még mindig élnek azok, akiknek Lúthien volt az ősanyja, és a rege úgy tartja, hogy a nemzetségük sose fog kihalni. Ebből a nemzetségből való a Völgyzugolyi Elrond is.
Mert Dior, Thingol örököse Berentől és Lúthientől született, tőle pedig Fehér Elwing, akit Erendil vett feleségül, az az Erendil, aki odahagyta a világ ködét, és homlokán a szilmarillal elhajózott a Mennyei Tengerekre, s akitől Númenor, azaz Nyugathon királyai származnak.
Miközben Vándor beszélt, a hobbitok különös, lelkes arcát figyelték, amelyet csak halványan világított meg az égő hasábok vöröses fénye. Szeme csillogott, hangja mélyen zengett. Fölötte a csillagos, fekete ég. Egyszerre sápadt fény tűnt föl a háta mögött, a Széltető koronáján. A növekvő hold lassan-lassan fölszállt a hegy fölé, amely mindeddig árnyékba borította őket, s a tetőn kihunytak a csillagok.
A rege véget ért. A hobbitok megmoccantak, nyújtózkodtak. – Nicsak! – mondta Trufa. – Már kelőben a hold. Későre járhat.
A többiek fölpillantottak. S a kelő hold derengő fényében sötét és kicsike valamit vettek észre a hegytetőn. Talán csak egy nagy kő volt, vagy kiugró szikla, amit a sápadt fény kirajzol.
Samu és Trufa fölkelt, s odébb ment a tűztől. Frodó és Pippin ülve maradt, s hallgatott. Vándor elmélyülten figyelte a holdfényben fürdő hegyet. Látszólag mind nyugodtak voltak, s némák, de Frodó érezte, hogy most, mikor a Vándor már nem beszél, hideg rémület kúszik a szívére. Közelebb húzódott a tűzhöz. Samu meg futva közeledett a horpadás széle felől.
– Nem tudom, mi lelt – mondta –, de egyszeriben elfogott a félelem. Nincs az a pénz, amiért hajlandó lennék kilépni a horpadásból, úgy érzem, valami kúszik fölfelé a lejtőn.
– És láttál is valamit? – szökött talpra Frodó.
– Nem, uram, semmit nem láttam, de nem is álltam meg, hogy körülnézzek.
– Én láttam – mondta Trufa –, vagy legalábbis azt hiszem – arra nyugat felé, ahol a hold fénye, a hegy árnyékán túl, a síkságra árad. Azt hiszem, láttam két-három fekete alakot. Mintha errefelé tartanának.
– Maradjatok közel a tűzhöz! – kiáltotta Vándor. – S fogjatok egy-egy hosszabb botot!
Egy darabig lélegzet-visszafojtva ültek ott, némán és éberen, háttal a tűznek, s lesték a környező homályt. Nem történt semmi. Se nesz, se mozgás az éjszakában. Frodó megmoccant, valami arra kényszerítette, hogy megtörje a csendet, úgy érezte, ordítania kell.
– Pszt! – súgta Vándor.
– Mi az ott? – akadt el Pippinnek a lélegzete.
A horpadás szájában, fölöttük a domboldalban, inkább érezték, mintsem látták, egy árnyék támadt, egy, vagy még több. Élesen figyelték, s az árnyékok mintha nőttek volna. Hamarosan semmi kétségük nem lehetett: három-négy magas, fekete alak állt a lejtőn, s nézett le rájuk. Olyan feketék voltak, hogy fekete üregnek látszottak a mély homályban. Frodó úgy érezte, mérgezett lehelet halk szisszenését hallja, s beléhatol a hideg. Aztán az árnyak lassan megindultak feléjük.
Pippinen és Trufán erőt vett a félelem, a földre vetették magukat, és hozzátapadtak. Samu odahúzódott Frodó mellé. Frodó majdnem úgy megrémült, mint a társai, reszketett, mintha a hideg rázná, de rémületét egyszerre elnyomta a kísértés, hogy fölhúzza a Gyűrűt. Úgy eluralkodott rajta ez a vágy, hogy gondolni se tudott másra. Nem felejtette el a Buckát, és Gandalf üzenetét sem, de valami mintha arra kényszerítette volna, hogy ne vegyen figyelembe semmiféle figyelmeztetést, sóvárgott rá, hogy engedjen a kényszerítő érzésnek. Nem a menekülés reményében, vagy hogy egyáltalán tegyen valamit, akár jót, akár rosszat, egyszerűen úgy érezte, hogy meg kell ragadnia és fel kell húznia az ujjára a Gyűrűt. Nem tudott megszólalni. Érezte, hogy Samu nézi, mintha csak tudná, hogy ura nagy gondban van, de ő képtelen volt odafordulni hozzá. Behunyta a szemét, küszködött magával, de nem bírt tovább ellenállni, lassan kihúzta a láncot, s rácsúsztatta a Gyűrűt bal keze mutatóujjára.
S bár minden maradt a régiben, homály és sötétség, az alakok egyszerre rémítően jól látszottak. Még a fekete palástjuk alá is belátott. Öten voltak, két magas alak a horpadás szájában állt, három meg közeledett. A sápadt arcokból könyörtelen szemek izzottak, palástjuk alatt hosszú, szürke köntös, ősz hajukon ezüstsisak, szikár kezükben acélkard. Tekintetük szinte átdöfte Frodót, ahogyan egyre csak közeledtek-közeledtek. Kétségbeesetten rántott ő is kardot, s úgy rémlett, kardja vörösen villan, mint a parázs. Két alak megállt. A harmadik nagyobb volt, mint a többi, haja hosszú és csillogó, sisakján korona.
Egyik kezében hosszú kardot tartott, a másikban tőrt, a tőr is, a tőrt tartó kéz is halványan derengett. Egy ugrással rárontott Frodóra.
Frodó elébe vetette magát, s hallotta tulajdon hangját, amint azt kiáltja: Elbereth! Gilthóniel! miközben lecsap az ellenség lábára. Éles kiáltás hasított az éjszakába, s Frodó maró fájdalmat érzett, mintha mérgezett jégdárda döfte volna át a bal vállát. Ahogy elalélt, elhomályosodó pillantása még elkapta a sötétségből kibukkanó Vándort, mindkét kezében egy-egy lángoló husánggal. Frodó kezéből kihullott a kard, ereje maradékával még lehúzta ujjáról a Gyűrűt, s görcsösen jobb markába zárta.

 

 

12. fejezet
Menekülés a Gázlóhoz

Mikor Frodó magához tért, még mindig a Gyűrűt szorongatta, kétségbeesetten. Ott hevert a tűz mellett, amelyet jócskán megraktak és vígan égett. Három társa fölébe hajolt.
– Mi történt? Hol a sápadt király? – kérdezte dúltan. Annyira örültek, hogy a szavát hallják, hogy egy darabig még felelni sem feleltek: különben sem értették a kérdést. Sikerült végül kiszednie Samuból, hogy ők semmit sem láttak, csak a feléjük közeledő elmosódó árnyalakokat. Majd Samu egyszer csak rémülten észlelte, hogy ura eltűnt: e pillanatban egy fekete árny rohant el mellette, s ő is elesett. Frodó hangját hallotta, de mintha nagyon messziről, mintha a föld alól szólt volna, és olyan különös szavakat kiáltott. Aztán már semmi mást nem láttak, míg csak bele nem botlottak Frodó testébe. Úgy hevert ott, mint a halott, arccal a fűben, alatta a kardja. Vándor rájuk parancsolt, hogy vegyék fel, fektessék a tűz mellé, aztán eltűnt. De ennek már jó ideje.
Samunak szemmel láthatóan kétségei támadtak Vándorral kapcsolatban, de az, éppen miközben a többiek beszélgettek, visszatért, váratlanul felbukkant a sötétben. Megriadtak, Samu kardot rántott, s odaállt Frodó elé, de Vándor gyorsan letérdelt a sebesült mellé.
– Én nem vagyok Fekete Lovas, Samu – mondta szelíden –, s még csak a cimborájuk sem. Megpróbáltam felderíteni, hol s merre lehetnek, de nem találtam semmit. El nem tudom képzelni, miért tűntek el, és miért nem támadnak újra. De a jelenlétük nem érződik sehol a közelben.
Mikor végighallgatta, hogy Frodóval mi történt, nagyon megrendült, fejét csóválta és felsóhajtott. Majd megmondta Pippinnek és Trufának, kis kannáikban forraljanak annyi vizet, amennyit csak tudnak, hogy legyen mivel kimosni a sebet. – És rakjátok állandóan a tüzet, hogy Frodó melegen legyen! – mondta. Aztán fölállt, odébb ment, és odaszólította Samut. – Azt hiszem, most már kezdem érteni a dolgot – mondta halkan. – Úgy látszik, ellenségeink csak öten voltak. Hogy miért nem jöttek mind, azt nem tudom, de ellenállásra, azt hiszem, nem számítottak. Pillanatnyilag visszahúzódtak. De félek, nem messzire. Ha nem tudunk elmenekülni, valamelyik éjjel megint jönnek. Most várnak, mert azt hiszik, sikerült, amit akartak, és a Gyűrű már nem menekülhet sokkal messzebb. Attól tartok, Samu, abban a hiszemben vannak, hogy urad halálosan megsebesült, s így kényre-kedvre ki van szolgáltatva nekik. Majd meglátjuk.
Samu a könnyeit nyelte. – Ne ess kétségbe! – mondta Vándor. – Bíznotok kell bennem. A ti Frodótokat keményebb fából faragták, mint hittem volna, bár Gandalf megmondta, hogy erre nyugodtan számíthatok. Nem ölték meg, s azt hiszem, jobban ellenáll a seb gonosz erejének, mint ellenségei hinnék. Én elkövetek minden tőlem telhetőt, hogy segítsek rajta, és meggyőződésem, hogy meggyógyítom. Őrizzétek jól, amíg én távol vagyok! – Elindult, sietős léptekkel, s elnyelte a sötét.
Frodó elszundított, bár sebe egyre jobban fájt, s a gyilkos hideg is átkúszott a vállából a karjába és oldalába. Barátai őrködtek fölötte, melengették, borogatták a sebét. Telt-múlt az éjszaka. Már pirkadt a láthatáron, a horpadás megtelt szürke homállyal, mire Vándor végre visszaérkezett.
– Nicsak! – kiáltott fel, lehajolt, fölvett a földről egy fekete palástot, amely ott hevert a sötétben észrevétlen. Szegélye fölött arasznyi hasadás. – Ez Frodó kardjának a nyoma – mondta. – Más kárt, sajnos, nem tett az ellenfélben, hiszen a kard ép, márpedig ha a félelmetes Királyt éri, minden penge megsemmisül. Elbereth neve gyilkosabb hatással volt rá.
– S Frodóra ez még gyilkosabbal! – újra lehajolt, s fölvett egy hosszú, keskeny pengéjű tőrt. Hidegen csillogott, ahogy Vándor fölvette, és látszott, hogy az éle kicsorbult, s a hegye letörött. De amint magasra emelte a szürkületben, döbbenten látták, hogy a penge mintha elolvadna, füstként belevész a levegőbe, s csak a markolata marad Vándor kezében. – Ez az! – kiáltotta Vándor. – Ez volt az az átkozott tőr, amely sebet ejtett rajta. Manapság alig akad vajákos, aki az ilyen gonosz fegyver okozta sérülést képes lenne meggyógyítani. De megteszem, ami tőlem telik.
Leült a földre, térdére fektette a tőr markolatát, s különös, idegen nyelven rázendített egy lassú dalra. Aztán a tőr maradványát félretéve, Frodóhoz fordult, s néhány gyöngéd szót szólt hozzá, amit a többiek nem értettek. A derékszíján lógó zacskóból valami növény hosszú leveleit húzta elő.
– E levelekért – mondta – messzire kellett elmennem, mert e csupasz dombokon nem nő, de az Úttól délre, a sűrűben, az illatuk után rájuk találtam. – Elmorzsolt egy levelet az ujjai közt, kellemes, kissé csípős illata volt. Szerencse, mert ez az a gyógyító Fű, amit a Nyugat Emberei hoztak Középföldére. Ők athelas-nak hívták, de manapság nagyon ritka, s csak olyan helyek közelében nő, ahol egykor ők laktak vagy táboroztak, északon nem is ismerik, csak néhányan, akik megjárták a Vadont. Nagy hatású, de megeshet, hogy ilyen sebre, mint ez, gyógyereje gyöngének bizonyul.
Forró vízbe dobta a leveleket, s kimosta Frodó sebét. A gőznek üdítő illata volt, s akik nem sebesültek meg, azok is érezték, hogy lecsillapszik és megtisztul tőle a lelkük. A növény hatott valamennyit a sebre is, mert Frodó érezte, hogy a fájdalom, s oldalában a fagyos hideg is enyhül, karjába azonban nem tért vissza az élet, s a kezét se fölemelni, se használni nem tudta. Keserűen bánta az ostobaságát, s szemrehányást tett magának akarata gyöngeségéért, mert most értette meg, hogy amikor a Gyűrűt az ujjára húzta, nem a vágyának, hanem ellenségei parancsoló akaratának engedelmeskedett. Töprengett, hogy most már élete végéig nyomorék marad-e, s hogy hogyan folytatják majd az útjukat. Annyira legyöngült, hogy képtelen volt talpra állni.
A többiek is ugyanezt tárgyalták. Azt rögtön eldöntötték, hogy a Széltetőt, amint lehet, otthagyják. – Azt hiszem – mondta Vándor –, hogy az ellenség már napok óta figyelte ezt a helyet. Ha Gandalf egyáltalán járt itt, bizonyára rákényszerítették, hogy továbblovagoljon, ő tehát nem jön vissza. A tegnapi támadás után mindenesetre nagyon veszélyes lenne itt bevárni a sötétet. Nagyobb veszéllyel, akármerre tartunk, nemigen kell szembenéznünk.
Amint teljesen kivilágosodott, sietve ettek valamit, és összecsomagoltak. Frodó nem tudott járni, így hát holmijának java részét elosztották négyük közt, s Frodót fölültették a pónira. Az utóbbi néhány nap alatt a szegény állat csodálatosan összeszedte magát, láthatólag meghízott és erőre kapott, s mintha új gazdáit is kezdte volna megszeretni, kiváltképp Samut. Páfrány Pockó ugyancsak keményen bánhatott vele, ha a póni ennyivel jobbnak találta a vadonbeli utazást előző életkörülményeinél.
Délnek indultak. Ez annyit jelentett, hogy keresztezniük kell az Utat, de így juthattak a leggyorsabban erdősebb vidékre. Márpedig kellett a tűzrevaló, hiszen Vándor megmondta, nem szabad, hogy Frodó fázzék, különösen éjszaka, s a tűz egyben valamennyiük számára némi védelmet jelentett. Az is Vándor ötlete volt, hogy egy másik nagy kanyart levágva rövidítsék meg az utat, az Út ugyanis a Széltetőn túl irányt változtatott, s nagy ívben elkanyarodott északnak.

Lassan és óvatosan megkerülték a domb délnyugati lejtőit, s hamarosan elérték az Utat. A Lovasoknak nyomuk se volt. De épp amikor sietve átvágtak az Úton, valahonnan messziről két kiáltást hallottak. Egy zord hang kiáltott, s egy másik zord hang válaszolt rá. Reszketve szaporázták meg lépteiket, s ugyancsak igyekeztek az erdő felé. A táj délre lejtett, vad volt és úttalan: sűrű foltokban nőtték be a bokrok és satnya fák, de közöttük nagy és csupasz tisztások ásítottak. A fű gyér volt, durva szálú és szürke, a fákról színüket vesztett levelek hulltak. Vigasztalan vidék, lassan, komoran haladtak. Szavuk is alig volt, miközben kutyagoltak. Frodónak fájt a szíve, ahogy elnézte őket, lehorgadt fejjel és a terhük alatt görnyedezve rótták mellette az utat. Még Vándorról is lerítt, hogy fáradt, s hogy nehéz a szíve.
Még véget sem ért első napi útjuk, Frodó fájdalmai megint fokozódtak, de jó darabig nem szólt róla. Négy nap telt el, s a vidék, a táj alig változott körülöttük, épp csak a Széltető tűnt el lassan a hátuk mögül, s a hegyek valamivel közelebb magasodtak előttük. Azóta, hogy azt a távoli kiáltást hallották, se nem látták, se nem hallották semmi jelét, hogy az ellenség észrevette volna a szökésüket, vagy követte volna őket. Rettegtek a sötétség óráitól, s kettesével őrködtek egész éjszaka, készen rá, hogy bármelyik pillanatban megpillanthatják a felhőfátyolos hold fényétől szürke éjszakában feléjük lopakodó árnyakat, de nem láttak semmit, és neszt se hallottak mást, csak aszott levelek és száraz fű zizegését. És egyszer sem érezték, hogy közvetlen veszély fenyegetné őket, mint akkor, a támadás előtt, a horpadásban. De azt remélni sem merték, hogy a Lovasok máris nyomukat vesztették volna. Talán csak arra várnak, hogy valami szurdokban rajtuk üssenek?
Az ötödik nap vége felé útjuk megint fölfelé vezetett, kifelé abból a széles és sekély völgyből, ahová leereszkedtek. Vándor újra északkelet felé vette az irányt, s hatodik nap fölértek a hosszú és enyhe emelkedő tetejére. Erdővel borított dombok hosszú sora terült el a szemük előtt. Lent, a dombok lábánál, ott kanyargott az Út, jobb kéz felől meg egy folyó vize csillant fel szürkén a fátyolos napsütésben. Egészen távol, egy félig ködbe burkolt, sziklás völgy mélyén megláttak egy másik folyót.
– Tartok tőle, hogy kis időre most vissza kell térnünk az Útra – mondta Vándor. – Rövidesen odaérünk a Szürke Omboly folyóhoz, amit a tündék Mitheithelnek hívnak. A Völgyzugolytól északra fekvő Troll-szirtek körüli Etten-mocsarakban ered, s messze délen egyesül a Zubogó vizével. Azon túl Szürkevíznek is hívják, mielőtt a Tengert elérné, folyammá dagad. És sehol nem lehet átkelni rajta az Etten-sziktől idáig, csak az Utolsó Hídon, ahol az Út is keresztezi.
– És mi az a másik folyó, ami ott messze látszik? – kérdezte Trufa.
– Az a Zubogó, amelyet Völgyzugolyban Brúinennek hívnak – mondta Vándor. – Az Út hosszú-hosszú mérföldeken át a dombok lábánál fut, a Hídtól egészen a Brúinen Gázlójáig. Azt még nem gondoltam ki, hogy azon a vízen hogyan keljünk át. Egyszerre elég egy folyó! Még jó, ha nem arra érünk oda, hogy az Utolsó Hidat lezárták, hogy ne mehessünk át rajta.

Másnap, kora reggel, megint leértek az Út közelébe. Samu és Vándor előrement, de semmi nyomát nem lelték se lovasnak, se gyalogosnak. Itt, a dombok árnyékában, nemrég esett. Vándor úgy vélte, két napja lehetett, s nyilván minden lábnyomot elmosott. Azóta meg, amennyire meg tudták állapítani, egyetlen lovas sem járt erre.
Kiléptek, amennyire az erejükből telt, s egy-két mérfölddel arrébb, egy meredek és rövid lejtő alján, megpillantották maguk előtt az Utolsó Hidat. Rettegtek, hogy itt majd fekete alakok várják őket, de egyet sem láttak. Vándor elbújtatta őket egy erdőcskében az út mentén, s előrement, hogy a Hidat földerítse.
S már jött is vissza, sietve. – Ellenségnek nyoma sincs – mondta. – Csak tudnám, ez mit jelent. De találtam valami különöset.
Kinyújtotta a kezét, s a tenyerén egy halványzöld drágakövet láttak. – A sárban leltem, a Híd közepén – mondta. – Beril, a tünde-kövek egyike. Szándékosan tették-e oda, vagy véletlenül vesztette el valaki, nem tudom, de mindenesetre reményt ébreszt bennem. Jelnek tekintem, hogy átkelhetünk a Hídon, hanem a Hídon túl már nem mernék az Úton maradni, hacsak valamilyen világosabb jelet nem kapunk.
Azon nyomban folytatták az utat. Baj nélkül átmentek a Hídon, hangot sem hallottak, csak a víz sustorgását a három nagy hídláb körül. Egy mérfölddel távolabb keskeny völgytorokhoz értek, amely utat nyitott észak felé az Út bal oldalán elterülő dombvidékre. Vándor itt befordult, s a kis csoport hamarosan beleveszett a komor dombok lábát kerülgető erdők homályába.
A hobbitok örvendtek, hogy végre maguk mögött hagyták a vigasztalan tájat és a veszedelmes Utat, de ez az új vidék is fenyegetőnek és barátságtalannak ígérkezett. Ahogy beljebb vágtak, a dombok mind magasabbak lettek. A tetőkön, a dombok ormain itt is, ott is ősrégi kőfalakat, toronyromokat láttak: ugyancsak baljós kép volt. Frodó, mivel ő nem gyalogolt, ráért nézelődni és töprengeni. Fölidézte magában Bilbó beszámolóját az útjáról, a fenyegető tornyokról az Úttól északra magasodó dombokon, a Troll-vadon határán, ahol az első komoly kalandja esett. Frodó gyanította, hogy most ők is arrafelé járnak, s elgondolkozott, vajon nem épp azt a helyet hagyták-e most maguk mögött, amiről Bilbó beszélt.
– Kik laknak erre? – kérdezte. – S kik építették ezeket a tornyokat? Ez itt troll-vidék?
– Nem! – mondta Vándor. – A trollok nem építkeznek. Egy lélek nem lakik erre. Valamikor, időtlen időkkel ezelőtt emberek lakták, de nincs maradékuk. Gonosz néppé váltak a legenda szerint, mert Angmar árnyéka hullott rájuk, s mind elpusztultak abban a háborúban, amely az Északi Királyság végét okozta. Ez azonban olyan rég volt, hogy már a dombok sem emlékeznek rájuk, bár az árnyék még most is megüli ezt a földet.
– Hol tanultad te ezeket a regéket, ha erre minden kihalt, s még a föld sem emlékezik? – kérdezte Pippin. – A madarak és a vadak nem mesélnek.
– Elendil utódai semmit sem felejtenek, ami valaha megtörtént – mondta Vándor –, s annál, amit én mesélhetek, még sokkal többre emlékeznek Völgyzugolyban.
– Gyakran jártál ott? – kérdezte Frodó.
– Gyakran – mondta Vándor. – Valamikor laktam is ott, s ha tehetem, ma is vissza-visszatérek. Odahúz a szívem, de a sorsom nem az, hogy megüljek békességben, akár Elrond szépséges házában is.

A dombok már-már teljesen körülzárták őket. Az Út a hátuk mögött, a Brúinen folyóhoz vitt, de itt se az Utat, se a folyót nem látták. Hosszú völgybe értek, keskeny volt és mély, sötét és néma. A sziklákon öreg fák görcsös gyökerei kapaszkodtak, s fölöttük, a meredek oldalban, fenyőerdővé sűrűsödtek.
A hobbitok egyre jobban kimerültek. Lassan haladtak, hisz úttalan tájon, kidőlt fák közt és kőgörgetegeken kellett utat törniük. Amennyire lehetett, már csak Frodó kedvéért is, igyekeztek a hegymászást kikerülni, meg a szurdokokból nemigen vezetett út felfelé. Harmadnap, hogy ezt a vidéket rótták, esősre fordult az idő. Makacs, nyugati szél fújt, s szemetelő eső formájában szórta a dombok fekete fejére a távoli tengerek vizét. Estére bőrig áztak, táboruk vigasztalan volt, mert még tüzet se tudtak gyújtani. Másnap egyre magasabb és meredekebb dombok meredtek elébük, s kénytelenek voltak az eddigi útiránytól északra eltérni. Vándoron már látszott az aggodalom: majdnem tíz napja, hogy a Széltetőt odahagyták, s az élelmük már fogytán. Az eső meg csak esett, esett, kitartóan.
Aznap egy köves párkányon éjszakáztak, egy sziklafal tövében, amelybe egy üreg, afféle kőlyuk mélyedt. Frodó nyugtalan volt. A hidegtől s a nedvességtől jobban fájt a sebe, mint valaha, s a fájdalomtól, meg az oldalában érzett gyilkos fagytól egy szemhunyást sem aludt. Forgolódott, dobálta magát, s rettegve fülelt az éjszaka alattomos neszeire, a kövek közt sziszegő szélre, a víz csöpögésére, az ágak reccsenésére, egy-egy leszakadt kődarab váratlan koppanására. Úgy érezte, fekete alakok közelednek, hogy megfojtsák, de ahogy felült, nem látott mást, csak a pipázó s ébren vigyázó Vándor hátát. Visszafeküdt, s zavaros álomba merült, kertje bársonyos gyepén sétált a Megyében, de ez a kép valahogy halvány volt és homályos, korántsem olyan éles, mint a magas, fekete árnyaké, akik a sövény mögül őrá leselkedtek.

Reggel arra ébredtek, hogy az eső elállt. Most is felhős volt az ég, de a felhők fel-felszakadoztak, és fakókék csíkok bukkantak elő közülük. Változóban volt a szélirány is. Nem indultak korán. Mikor hideg és örömtelen reggelijüket elköltötték, Vándor egymaga ment el valahová, a többieknek meghagyta, hogy ott, a sziklafal oltalmában várjanak rá, amíg visszajön. Ha lehet, mondta, megmássza a tetőt, hogy lássa, miféle vidék terül el körülöttük.
Mikor visszatért, beszámolója nem volt valami biztató: – Messze eltértünk északnak – közölte –, s most valami útfélét kell keresnünk, hogy visszaforduljunk délre. Ha továbbra is erre tartunk, Ettenszikre érünk, Völgyzugolytól jóval északra. Az meg már troll-föld, és én nemigen ismerem. Lehet, hogy átvághatnánk rajta, s akkor északról kerülnénk Völgyzugolyba, de az soká tartana, mert az utat nem ismerem, s az élelmünk is elfogyna addig. Tehát akárhogy is, de meg kell keresnünk a Brúinen-gázlót.
Egész nap a kőtengert kutatták. Nagysokára leltek is két domb közt egy átjárót, amely egy észak-déli völgybe nyílt, s az megfelelt a kívánt útiránynak, de estefelé megint csak hegygerinc torlaszolta el az útjukat, a sötét hegyhát úgy rajzolódott ki az égre, mint egy csorba fűrész. Választhattak: visszafordulnak, vagy átmásznak rajta.
Úgy döntöttek, megpróbálják. Frodó hamarosan kénytelen volt leszállni a póniról, s attól kezdve gyalog botorkált. Még így is el-elfogta őket a kétségbeesés, hogy a pónit elveszítik, sőt, azért is, hogy ők hol vetik meg a lábukat, ekkora teherrel a hátukon. Szinte vaksötét volt, s ők halálos fáradtak, mikor végre-végre a tetőre értek. Továbbvonszolták magukat egy keskeny nyeregbe két csúcs között, ahonnan a hegyoldal, alig valamivel előttük, meredeken tört le. Frodó elnyúlt a földön, hideg rázta. Bal karja élettelen volt, oldalát, vállát mintha jeges karmok hasogatnák. S mintha homályos árnyak lennének körülötte a fák és a sziklák.
– Nem mehetünk tovább – mondta Vándornak Trufa. – Félek, hogy Frodónak már ez is sok. Szörnyen aggódom miatta. Most mitévők legyünk? Gondolod, hogy Völgyzugolyban, ha egyáltalán eljutunk odáig, meggyógyítják?
– Majd meglátjuk – mondta Vándor. – Én itt, a vadonban mást nem tehetek, s főleg a sebe miatt erőltetem annyira az iramot. De azt belátom, hogy ma éjjel már nem mehetünk tovább.
– Mi a baja az uramnak? – kérdezte súgva Samu, s könyörögve nézett Vándorra. – Hisz a sebe kicsi volt, és be is forrt. Nem látni mást, csak a vállán egy hideg fehér heget.
– Frodót az Ellenség fegyvere érte – mondta Vándor –, a heg alatt valami méreg vagy más gonosz dolog munkál, s az én tudományomat meghaladja, hogy kikergessem onnét. De ne add fel a reményt, Samu!
A magasan fekvő gerincen hideg volt az éjszaka. Egy öreg fenyő görcsös gyökerei közt apróka tüzet kuporítottak, s a fa fölébe borult a sekély gödörnek, az afféle kőfejtő lehetett valaha. Összebújva ülték körül a tüzet. Fagyos szél süvített át a nyergen, hallották, hogy alant nyögnek, sóhajtoznak a fák. Frodó félálomban hevert, képzeletében óriás fekete szárnyak suhogtak fölötte, a szárnyakon üldözők lovagoltak, s keresték őt a dombok minden zugában.
Tisztán, vidáman köszöntött rájuk a hajnal, a levegő mint a kristály, s az esőmosta égen halavány napsütés. Szívük megtelt bizakodással, s alig várták, hogy a nap fölmelegítse végre elgémberedett tagjaikat. Amint kivilágosodott, Vándor magával vitte Trufát, hogy a nyeregtől keletre eső csúcsról áttekintsék a tájat. Mire visszaértek, immár vigasztaló hírekkel, már magasan ragyogott a nap. Többé-kevésbé jó irányba mennek. Ha erre folytatják az utat, a domb túloldalán, bal kéz felől kell látniuk a Hegyeket, elöl, nem is olyan nagyon messze, Vándor megpillantotta a Zubogót is, és noha odáig nem láthatott, tudta, hogy a Gázlóhoz vezető Út ott halad a feléjük eső parton, a folyó közelében.
– Kénytelenek vagyunk újra lemenni az Útra mondta. – Abban hiába reménykedünk, hogy ösvényt lelünk a hegyeken át. Akármilyen veszélyes is, a Gázlóhoz másként nem jutunk el, csak az Úton.

Ettek, s mindjárt föl is kerekedtek. Lassan leereszkedtek a gerinc déli lejtőjén, sokkal könnyebben ment, mint várták, mert a lejtő ezen az oldalon nem volt olyan meredek, s Frodó rövidesen újra nyeregbe szállhatott. Páfrány Pockó szegény vén pónija olyan képességről tett tanúságot, amire egyikük se számított, mindig talált valamiféle ösvényt, s ezzel sok fölösleges zötyögést megtakarított a lovasának. A társaságnak megint földerült a kedve. Még Frodó is jobban érezte magát a reggeli napsütésben, bár mintha újra valami köd szállt volna a szemére, s ilyenkor meg kellett dörzsölnie, hogy lásson.
Pippin valamivel előtte járt a többieknek. Egyszerre megfordult és hátrakiáltott: – Ösvény!
Mikor odaértek, látták, hogy igaza van: valóban ösvény indult onnét, kanyarogva szelte át az erdőt, odalent kiért belőle, majd túlnan a dombtetőn megint elveszett szem elől. Helyenként alig volt látható, benőtték a bokrok, eltorlaszolta egy-egy kidűlt fa, kőgörgeteg, de látszott rajta, hogy járt út. Erős karok vágták és súlyos léptek taposták ki. Vén fákat vágtak ki, döntöttek le, jókora köveket ástak ki, gördítettek félre, hogy járható legyen.
Egy darabig az ösvényt követték, mert az volt a legkényelmesebb út lefelé, de óvatosan haladtak, s aggodalmuk nőttön-nőtt, ahogy az ösvény a sötét erdőbe érve egyre szélesebb lett és simább. Egy fenyves sávból váratlanul kibukkanva meredeken ereszkedett le a domboldalon, majd egy sziklás kiszögellést megkerülve élesen balra fordult. Odaérve körülnéztek, s látták, hogy az ösvény vízszintes vágatban fut tovább, egy fákkal koronázott alacsony szirt tövében. A kőfalban egyetlen nagy sarokvason rozzant ajtó, félig nyitva.
Az ajtó előtt mind megálltak. Mögötte barlang volt, vagy kőkamra, de a homályban odabent nem látszott semmi. Vándor, Samu és Trufa nekiveselkedett, és sikerült is valamivel szélesebbre tárniuk az ajtót, aztán Vándor bement és Trufa utána. Nem mentek messzire, mert a földet régi csontok borították, és a bejárat közelében semmi más nem volt látható, csak néhány nagy üres korsó és törött bögre.
– Hát, ha valaha létezett ilyesmi, akkor ez troll-üreg! – mondta Pippin. – Gyertek ki, aztán gyerünk tovább. Most legalább tudjuk, hogy ki vágta az ösvényt – minél hamarabb odébbállunk, annál jobb.
– Kár annyira sietni, azt hiszem – mondta Vándor, ahogy kijött. – Troll-üreg, az biztos, de látszik, hogy rég elhagyták. Azt hiszem, nincs mitől tartanunk. De mindenesetre legyünk óvatosak, aztán majd meglátjuk.
Az ösvény az ajtón túl is folytatódott, s továbbra is szintben haladt, mígnem egy sűrű erdőben meredeken lejteni nem kezdett. Pippin, akinek Vándor előtt nem akaródzott a félelmét kimutatnia, előrement Trufával. Mögöttük Samu és Vándor haladt, Frodó pónijának két oldalán, mert az ösvény itt már elég széles volt, hogy akár négy-öt hobbit is elférjen egymás mellett. De nem jutottak nagyon messze, s Pippin már futott is vissza, a sarkában meg Trufa. Mindkettőről lerítt a rémület.
– Trollok! – lihegte Pippin. – Lenn a tisztáson, nem messze innét. A fák közt vettük észre őket. Iszonyú nagyok!
– Megyünk és megnézzük – mondta Vándor, s fogott egy botot. Frodó egy szót sem szólt, de Samun látszott, hogy fél.
A nap magasan járt, átsütött a már-már levelük hullott ágak közt, s ragyogó fényfoltokkal szórta teli a tisztást. Megtorpantak a szélén, a fák közt, visszafojtott lélegzettel belestek. Ott álltak a trollok, három jól megtermett troll. Az egyik épp lehajolt, a másik kettő meg nézte.
Vándor nyugodtan odament hozzá.
– Állj fel, vén kő! – mondta, s a meggörnyedt troll hátán eltörte a botját. Semmi nem történt. A hobbitokban bennakadt a lélegzet a meglepetéstől, s még Frodó is elnevette magát. Ejnye! – mondta. – Hát elfelejtettük a családunk történetét? Ez biztos az a Három, akin Gandalf épp akkor ütött rajta, amikor azon marakodtak, hogyan főzzenek meg tizenhárom törpöt s velük egy hobbitot.
– Nem is álmodtam, hogy arrafelé járhatunk – mondta Pippin. A történetet jól ismerte. Bilbótól és Frodótól nemegyszer hallotta már, de az igazat megvallva hitte is meg nem is. Még most is gyanakodva nézte a kőtrollokat, kis szorongással, hogy valami varázslat révén egyszerre életre kelnek.
– Nemcsak a családotok történetét felejtitek el, hanem azt is, amit a trollokról tudtok – mondta Vándor. – Délre jár az idő, süt a nap, s ti jösztök és azzal a mesével próbáltok rám ijeszteni, hogy trollok várnak ránk a verőfényben! Annyit legalább látnotok kellett volna, hogy az egyiknek madárfészek van a füle mögött. Márpedig az egy eleven troll számára elég furcsa fejdísz.
Nevettek. Frodó is érezte, hogy felvidul: erőt öntött belé, hogy itt Bilbó első sikeres kalandjának emlékével találkozott. A nap is melegen és vigasztalóan sütött, s mintha a köd is ritkult volna valamicskét a szeme előtt. Pihentek egy kicsit a verőfényben, s az ebédjüket épp a troll hatalmas lábának árnyékában költötték el.
– Énekeljen már valaki valamit, amíg még süt a nap – mondta Trufa, mikor az ebéddel végeztek. – Már napok óta egyetlen dalt, egy fia mesét nem hallottunk.
– A Széltető óta – jegyezte meg Frodó. Mindenki ránézett. – Miattam ne aggódjatok – tette hozzá. – Már sokkal jobban vagyok, de énekelni még nem hiszem, hogy tudnék. Samu talán képes előásni valamit az emlékezetéből.
– Gyerünk, Samu! – biztatta Trufa. – Több van a te fejedben, mint amennyit megmutatsz belőle.
– Azt nem tudom – mondta Samu. – De hát illendő dolog ez? Amit én tudok, az nem olyan igazi vers, csak afféle zöldség. De ezektől a kőizéktől itt most eszembe jutott valami. – Fölállt, hátrakulcsolta a kezét, mintha iskolában lenne, s rázendített egy régi-régi dalra:

 

A kövön ül Troll egyedül,
Vén csontot csócsál étkeül,
  Sok év alatt lett csupasz e falat,
    Nehéz volt húst szerezni.
      Lesni! Messzi!
  Barlangján így bújt szál egyedül,
    Bajos volt húst szerezni.

Akkor Toma jött, s a föld döngött,
Szólt Trollhoz: „Hé, ez mi az ördög?
  Tim bácsikám sípcsontja tán?
    Mért nincs a föld alatt lent?
      Az rend! Az szent!
  Tim ezen meg a párján ődöngött,
    Helye ott van a föld alatt lent!”

„Loptam”, Troll szól, „a föld alól.
Csont a likban mért lakna jól?
  Mint holt vályog, hevert bátyód,
    Sípcsontját így találtam.
      Láttam! Málltan!
  Mondtam: vén troll, jóllakhatol!
    Neki – minek, úgy találtam.”

Toma így dohog: „Ej, nosza hát, mi dolog,
Hogy dúlhatják ily kóborok
  Nyugtuk helyén az őseim,
    Add vissza a vén csontot!
      Mondod: koncod?
  Bizony az övé az, bár halott,
    Ide nekem, eh, a vén csontot!”

„A mindenit”, Troll vicsorít,
„Mindjárt csontod lesz számban a síp!
  Egy kis friss hús – s a has nem bús!
    A fogam belevágom.
      Zápom! Rágom!
  vén csont helyett újabb akad itt:
    A fogam belevágom.”

S hogy azt hitte épp, meglesz az ebéd,
Kinyúlt – s csak a semmibe fúrta kezét.
  Tom penderült, mögé került,
    Hogy megbillentse keményen.
      Féljen! Mélyen!
  Toma úgy gondolta, az itt a beszéd,
    Ha megbillenti keményen.

De kőbe hág – s gonoszabba! – a láb,
Ha megcélozza egy troll farát.
  Bizony, azzal a hegy birokra megy,
    S a troll ül, meg sem érzi.
      Bérci élcnyi!
  S míg Toma hörgött, Troll fogta hasát,
    Nevetett: pár lábujj érzi!

Toma lába oda, hazabiceg a koma,
Ép már e csülök nem lesz soha,
  Mit bánja Troll, ő ott ül, ahol!
    Szopogatja a csontot, a csentet.
      Csendet! Rendet!
  Ott ül Troll, ha leült oda,
    S nem adja a csontot, a szentet!

 

– Nohát, ez olyan figyelmeztetés, ami valamennyiünknek szól! – nevetett Trufa. – Még jó, hogy bottal estél nekik, s nem a kezeddel, Vándor!
– Ezt hol tanultad, Samu? – kérdezte Pippin. – Még sosem hallottam.
Samu érthetetlenül motyogott valamit. – Mert ő szerezte, az ő fejében született – mondta Frodó. – Ezen az úton már sokat megtudtam Samuról. Először összeesküvő volt, most tréfamester. A végén még mágus lesz... vagy harcos!
– Eszem ágában sincs – mondta Samu. – És remélem is, hogy semmi ilyesmire nem kerül sor.
Délután az erdőben folytatták az útjukat. Valószínűleg ugyanazon az útvonalon, amelyet Gandalf, Bilbó és a törpök követtek, sok-sok évvel ezelőtt. Néhány mérföld, s egy magas parton bukkantak elő az Út fölött. Az Út itt már messze maga mögött hagyta a keskeny völgyben kanyargó Szürke Ombolyt, s szorosan a dombok lábánál, hol fel, hol le, hol erre, hol arra fordulva tartott az erdő és a hangafüves domboldalak közt a Gázló és a Hegyek felé. Vándor egy sziklára mutatott, amely ott állt nem messze, a part tövében. Még látszottak rajta a durván vésett és viharvert törprúnák és titkos jelek.
– Nicsak! – mondta Trufa. – Ez az a kő lesz, amely a trollok aranyának rejtekhelyét jelzi. Csak tudnám, Frodó, hogy Bilbó részéből mennyi maradt?
Frodó ránézett a kőre, s azt kívánta, bár Bilbó ne hozott volna haza ennél veszélyesebb és könnyebben elveszíthető kincset.
– Semennyi – mondta. – Bilbó az egészet elosztogatta. Nekem azt mondta, úgy érzi, rablóktól származik, s igazában nem az övé.

Az Út némán nyúlt el a kora este megnyurgult árnyékai alatt. Nyoma sem volt rajta más utazónak. Minthogy ez volt az egyetlen irány, amit követhettek, leereszkedtek a partoldalon, s amilyen gyorsan csak tudtak, nekivágtak bal kéz felé. Egy dombtető hamarosan elmetszette előttük a nyugatra igyekvő nap sugarát. Hideg szél várta őket, a hegyekből csurgott elébük.
Már nézelődtek, hogy hol találnának az út mentén táborhelyet éjszakára, mikor patadobogás ütötte meg a fülüket, s a szívükbe nyomban visszaköltözött a félelem. Hátranéztek, de nem láttak el messzire a sok dimbes-dombos útkanyartól. Lóhalálában iszkoltak le a kitaposott útról, fel a hangafüves, áfonyás domboldalra, amíg csak egy sűrű kis mogyorócserjésbe nem értek. Ahogy a bokrok közt kikandikáltak, ott látták maguk alatt vagy nyíllövésnyire a szürkületben fakó-haloványan elnyúló Utat. A patadobogás egyre közeledett. Halk kipi-kipi-kopp, mind sebesebben. Majd alig hallhatóan, mintha a szél el-elsodorná a hangot, fátyolos csilingelést, picike csengettyűk csendülését.
– Ez nem úgy hangzik, mint a Fekete Lovasok dobogása! – mondta Frodó, s élesen fülelt. A többi hobbit reménykedve rábólintott, de csak nem múlt el a gyanakvásuk. Annyira féltek az üldözőiktől, hogy a hátuk megett minden neszt baljósnak, fenyegetőnek véltek. De Vándor most lehajolt, egész a földig, füléhez tartott kézzel, s csupa öröm volt az arca.
Kihunyt a fény, a bokrokon halkan zizegtek a levelek. Mind közelebb-közelebb hallatszott a csilingelés és az ügető paták kipi-kipi-kopp-ja. S hirtelen megpillantottak egy vadul vágtató fehér lovat a derengő árnyak között.
Szerszámja mintha csillagfényű drágakövekkel lenne kirakva, meg-megcsillant a szürkületben. A lovas hátracsapta a csuklyáját, s palástja csak úgy lobogott mögötte, aranyhajába bele-belekapott a szél, ahogy hajszolta a lovát. Frodó úgy érezte, a lovas alakján, öltözékén, mint könnyű fátyol, fehér fény izzik át.
Vándor fölpattant, s kurjongatva, a hangafűben nagyokat szökkenve rohant az Út felé, de még mielőtt megmoccant vagy elkiáltotta volna magát, a lovas már vissza is fogta a lovát, megállt, s fölnézett a cserjésre, ahol álltak. Mikor Vándort megpillantotta, leszállt a nyeregből, s elébe szaladt. – Ai na vedui Dúnadan! Mai govannen! – kiáltotta. Szava és tisztán csengő hangja semmi kétséget nem hagyott bennük: a lovas a tünde-nép tagja. Széles e világon nincs más, amit hallgatni ekkora gyönyörűség. De mintha valami űzöttség, félelem bujkált volna a szavában, s látták: sietősen és nyomatékosan magyaráz valamit Vándornak.
Vándor intett nekik, a hobbitok előjöttek a bokrok közül, és leszaladtak az Útra. – Ő Glorfindel, aki Elrond házában lakozik – mondta Vándor.
– Üdv néked, a szívem örvend, hogy végre megleltelek! – mondta a tünde-úr Frodónak. – Völgyzugolyból küldtek, hogy kutassalak fel. Féltünk, hogy bajba jutottatok az úton.
– Gandalf tehát megérkezett Völgyzugolyba? – kiáltotta boldogan Frodó.
– Nem. Amíg én elindultam, még nem, de annak már kilenc napja – felelt Glorfindel. – Elrond aggasztó híreket kapott. Néhány atyámfia, miközben a ti földeteken utazott, a Barandúinon túl, megtudta, hogy balul ütöttek ki a dolgok, és sietve hírt adott róla. Azt mondták, a Kilencek elhagyták a hazájukat, ti meg eltévedtetek, súlyos teherrel a vállatokon, anélkül, hogy bárkitől is útmutatást kaptatok volna, hiszen Gandalf még nem tért vissza. Kevesen vannak Völgyzugolyban, akik nyíltan kilovagolhatnának a Kilencek ellen, de aki csak akadt ilyen, azt Elrond mind elküldte Északra, Nyugatra és Délre, mert azt hitték, hogy megpróbáltatok messze kitérni az üldözőitek elől, s talán eltévedtetek a Vadonban.
Az én dolgom az volt, hogy végigjárjam az Utat, el is jutottam Mitheithel hídjáig, s ott jelet hagytam, úgy egy hete már. Szauron három szolgája ott volt a hídnál, de visszavonultak és én nyomon követtem őket Nyugat felé. Két másikkal is találkoztam, azok meg eltértek Délre. Azóta keresem a nyomotokat. Két napja ráakadtam, s követtem a Hídon túl, ma pedig rábukkantam, hogy a dombok közül hol ereszkedtetek le. De hagyjuk ezt! Több hírre nincs időnk. Minthogy itt vagytok, vállalnunk kell az Út veszélyét. Gyerünk hát. Öten vannak az üldözőink, s ha megtalálják a nyomotokat az Úton, mint a szélvész erednek utánunk. Hogy a másik négy merre jár, nem tudom. Félek, hogy már megszállták a Gázlót, ellenünkben.
Miközben Glorfindel beszélt, elmélyültek az éjszaka árnyai. Frodó érezte, hogy erőt vesz rajta a kimerültség. Mióta lement a nap, a köd is megsűrűsödött a szeme előtt, s úgy érezte, homály száll alá az ő és barátai arca közé. Most beléhasított a fájdalom, és kínozta a hideg is. Megtántorodott, megragadta Samu karját.
– Uram beteg és sebesült – mondta mérgesen Samu. – Napszállta után képtelen továbblovagolni. Pihennie kell.
Glorfindel elkapta Frodót, aki már-már a földre hanyatlott, gyöngéden megtartotta a karján, s mély aggodalommal nézett a szemébe.
Vándor kurtán beszámolt a széltetői táborukat ért támadásról és a gyilkos tőrről. Elővette a markolatot, amit megőrzött, s odanyújtotta a tündének. Az megborzongott, ahogy kezébe vette, de alaposan megvizsgálta.
– Gonosz dolgokat róttak e markolatra – mondta –, bár a ti szemetek talán nem is látja. Őrizzed, Aragorn, amíg vissza nem térünk az Elrond-házba! De légy óvatos, és csak akkor vedd kézbe, ha muszáj. Sajnos, nem értek a sebek gyógyításához, amit e fegyver ejt. Megteszem, ami tőlem telik – de a legtöbb, amit tehetek, hogy sürgesselek, gyerünk tovább azonnal.
Ujjával kitapogatta Frodó vállán a sebet, arca még jobban elkomorodott, mintha az, amit megtudott, nyugtalanítaná. De Frodó érezte, hogy ettől is enyhül a hideg karjában-oldalában, valami kis melegség kúszott le a vállából a keze fejébe, s a fájdalma is alábbhagyott. Mintha még az esthomály is világosodott volna valamicskét körülötte, mint amikor felszakad a felhő. Most tisztábban látta barátai arcát, új remény támadt benne, és visszatért az ereje.
– Szállj át az én lovam hátára – mondta Glorfindel. – Majd rövidre csatolom a kengyelt. Jól szorítsd össze a térdedet, de félned nem kell, a lovam senkit le nem vet, akit én ültetek a nyergébe. A járása könnyű és sima, s ha veszély fenyeget, úgy vágtat el veled, hogy még az ellenség fekete csataménjei sem érnek a nyomába.
– Nem, azt nem akarom! – mondta Frodó. – Veszélyben még akkor sem hagynám magára a barátaimat, ha egyenesen Völgyzugolyba, vagy ki tudja, hová ragadna magával. Inkább nem is ülök rá.
Glorfindel elmosolyodott. – Nem hiszem – mondta –, hogy barátaidat bármi veszély fenyegetné, ha te nem vagy velük. Gondolom, téged vennének üldözőbe, minket békében hagynának. Te vagy az, Frodó, aki mindannyiunkat veszélybe sodorsz, te, és az, ami nálad van.

Erre Frodónak nem volt mit mondania, így hát sikerült rávenni, hogy átüljön Glorfindel fehér lovának nyergébe. A póni hátára meg felkötötték a többiek terhének java részét, így könnyebben meneteltek, s egy darabig ugyancsak gyorsan, de a hobbitok mind nehezebben tartottak lépést a fáradhatatlan tündével. Most ő vezette őket, bele a sötétség torkába, egyre a borús-fekete éjszakában. Se csillag, se hold nem volt az égen. Megállni csak szürkületkor engedte őket. Pippin, Trufa és Samu már-már elaludt botladozó jártában, még Vándor meggörnyedt válla is elárulta, hogy fáradt. Frodó, a nyeregben, mélyen aludt.
Elvetették magukat a mély hangafűben, pár lépésnyire az Út szélétől, s nyomban elnyomta őket az álom. Úgy érezték, alig hunyták le a szemüket, mikor Glorfindel, aki az álmuk fölött őrködött, fölrázta őket. A nap már jócskán fönn járt az égen, s a borús éjszaka köde eltakarodott.
– Igyatok! – mondta Glorfindel, s ezüsttel kivert bőrös kulacsából mindegyiküknek töltött egy keveset. Az ital tiszta volt, mint a víz, teljesen íztelen, hideget, meleget sem éreztek a szájukban, de ahogy megitták, mintha egyszerre élet és erő költözött volna a tagjaikba. Ezután még a szikkadt kenyér és a szárított gyümölcs is (mert más élelmük már nem maradt), jobban jóllakatta őket, mint a legkiadósabb reggeli, amit a Megyében valaha ettek.
Nem volt mögöttük még öt óra pihenés sem, mikor az Útnak megint nekivágtak. Glorfindel ugyancsak hajszolta őket, egész nap mindössze két rövid pihenőt engedélyezett. Így aztán estig majdhogynem húsz mérföldet lenyomtak, s eljutottak addig a pontig, ahol az út elkanyarodik jobbra, a völgy mélye, a Brúinen felé. A hobbitok eddig semmi jelét nem tapasztalták, hogy üldöznék őket, de Glorfindel meg-megállt, fülelt, s ha valamelyikük hátramaradt, arcát elfelhőzte az aggodalom. Néha egy-egy szót váltott Vándorral, tünde-nyelven.
De bármennyire aggódott is vezetőjük, nyilvánvaló volt, hogy aznap éjjel már nem képesek továbbmenni. Már szédelegtek és tántorogtak a fáradtságtól, s más se járt az eszükben, csak a lábuk. Frodó fájdalmai megduplázódtak, s napközben minden kísérteties szürke árnnyá fakult a szeme előtt. Szinte örült az éjszakának, mert akkor nem lesz olyan fakó és üres a világ.

A hobbitok még másnap reggel, induláskor is, nagyon fáradtak voltak. A Gázlóig azonban jó néhány mérföldet kellett talpalniuk, így hát akármilyen ólomlábon, de kiléptek, ahogy az erejükből telt.
– A legnagyobb veszély a folyónál vár ránk, ha odaérünk – mondta Glorfindel –, mert érzem, hogy mindinkább a nyomunkban vannak. A másik veszélyt meg maga a Gázló jelenti.
Az Út most is egyre lejtett, s helyenként kétoldalt dús gyep szegélyezte. A hobbitok, hogy fáradt lábukat pihentessék, bele-belegázoltak a fűbe. Késő délután olyan helyre értek, ahol az Út váratlanul szálas fenyők árnyékában, majd nyirkos, vörös kőfalak közt, egy mély bevágásban vezetett tovább. Siettükben tulajdon lépteik visszhangja kísérte őket, úgy tetszett, kíséretük támadt. Majd hirtelen, mintha alagútból léptek volna ki a fénybe, kitágult előttük a táj. Meredeken lejtett az út, lent jó egy mérföldnyi sík szakasz következett, azon túl meg már ott volt a Gázló, s a túlparton Völgyzugoly. Odaát meredek, barna part, rajta kanyargó ösvény fölfelé, azon is túl az égre szökő hegyek, egyik vonulat a másik után, egyik csúcs a másik után, a szürkülő láthatáron.
Már elhagyták a bevágást, de a léptek kopogása ezentúl is nyomon követte őket, s valami erősödő suhogás, mintha a fenyőfák ágai közt feltámadt volna a szél. Glorfindel egy pillanatra megállt és fülelt, majd előreszökkent, és elkiáltotta magát.
– Vágta! – kiáltotta. – Vágta! Nyakunkon az ellenség!
A fehér ló megugrott. A hobbitok leszaladtak a lejtőn. Mögöttük, utóvédként, Glorfindel és Vándor. Talán a sík szakasz felénél járhattak, mikor megütötte fülüket a vágtató paták dobaja. A fenyves nyiladékából, amit az imént hagytak maguk mögött, egyszer csak kibukkant egy Fekete Lovas. Visszafogta a lovát, megállt, kinyújtóztatta a felsőtestét. Aztán még egy és még egy, majd még kettő.
– Vágtass előre! Vágtass! – kiáltotta Frodónak Glorfindel.
A hobbit nem fogadott szót neki rögtön, megbénította valami furcsa vonakodás. Lépésre fogta a lovát, megfordult, és hátranézett. A Lovasok úgy ültek csataménjeiken, mint megannyi fenyegető szobor egy-egy fekete, mozdulatlan domb tetején, s közben a tájra, az erdőre árnyék borult. Frodó egyszerre ráébredt, hogy ők parancsolták szavak nélkül, hogy várjon. Hirtelen föltámadt benne a félelem és a gyűlölet. Keze elengedte a gyeplőt, megragadta a kardja markolatát, s kardja egy vörös villanással kiszökkent a hüvelyéből.
– Tovább! Tovább! – kiáltotta Glorfindel, majd érthető, csengő hangon, tünde-nyelven rászólt a lóra: – Noro lim, noro lim, Asfaloth!
A fehér ló megugrott, s szélsebesen vágott neki az út utolsó szakaszának. E pillanatban a fekete lovak is nekieredtek lefelé a lejtőn, űzőbe vették, a lovasok meg, hallotta, elordították magukat, félelmesen, mint akkor régen, amikor a hangjuk rettegéssel töltötte el a Keleti Fertály erdőit. Az ordításukra ordítás volt a válasz, Frodó és barátai kétségbeesésére bal felől is négy lovas vágtatott elő a fenyők és sziklák közül. Kettő Frodónak tartott: kettő meg eszeveszetten vágtatott a Gázló felé, hogy elvágja előle a menekülés útját. Frodó úgy érezte, a szélnél is sebesebbek, s ahogy az útjuk egymáshoz közelített, egyre nagyobbnak és feketébbeknek látta őket.
Egy pillanatra hátratekintett már nem látta a barátait. Az üldöző Lovasok is lemaradtak, még az ő hatalmas csataménjeik sem értek fel Glorfindel tünde-lovával. Aztán előrenézett, s kialudt minden reménye. Úgy rémlett, semmi esélye, hogy elérje a Gázlót, mielőtt az a négy, aki lest vetett neki, elvágja az útját. Most tisztán látta őket, ledobták fekete, csuklyás palástjukat, öltözékük fehér volt és szürke. Fakó kezükben meztelen kard, fejükön sisak. Szemük jegesen csillogott, s öblös hangon rá-rákurjantottak.
Frodó lelkét teljesen hatalmába kerítette a félelem. Kardja már eszébe sem jutott. Kiáltani se kiáltott. Csak behunyta a szemét s belekapaszkodott a lova sörényébe. Hallotta, fütyül mellette a szél, a lószerszámon a csengettyűk eszeveszetten, élesen csilingelnek. S mikor a tünde-ló, mintha csak szárnya lenne, erejét végsőkig megfeszítve, mint egy fehéren úszó szikra villant el a legelöl vágtató Lovas arca előtt, úgy érte a lélegzete, mint a lándzsa gyilkos hegye.
Frodó hallotta, hogy csobban a víz. Ott tajtékzott a lába körül. Azt is érezte, hogy a ló nekirugaszkodik, és kilép a partra, s a köves ösvényen, a meredek oldalban fölfelé küszködik. Túl volt a Gázlón.
De üldözői szorosan a nyomában. A kaptató tetején a ló megállt, megfordult, és dühösen fölnyerített. Kilenc Lovas állt lent a parton, s Frodó bátorsága megingott feléje fordított arcuk láttán. Nem tudta, mi tarthatná vissza őket, hogy játszva át ne úsztassanak, akárcsak ő, s ha a Lovasok egyszer átkeltek, úgy érezte, semmi értelme, hogy nekivágjon a hosszú és bizonytalan ösvénynek, amely a Gázlótól Völgyzugolyba vezet. Egy biztos: érezte a parancsot, amely megállásra készteti. Újra fölágaskodott benne a gyűlölet, de arra már nem futotta az erejéből, hogy a parancsnak ellentmondjon.
A legelső Lovas hirtelen megsarkantyúzta a lovát. Az megtorpant a parton, és visszahőkölt. Frodó megfeszítette minden erejét, kihúzta magát, és kivonta a kardját.
– Vissza! – kiáltott rájuk. – Takarodjatok vissza Mordor földjére, és ne merjetek utánam jönni! – Saját maga is hallotta, hogy hangja vékony és sipító. A Lovasok megálltak, de Frodóban nem volt meg Bombadil ereje. Ellenségei kinevették, harsányan s jéghideg hangon hahotáztak. – Gyere vissza! Gyere vissza! – kiáltották. – Elviszünk Mordorba.
– Takarodjatok! – suttogta ő.
– A Gyűrűt! A Gyűrűt! – kiáltották azok gyilkos hangon, s a vezetőjük már ugratta is be a lovát a vízbe, két másik meg követte.
– Elberethre és a szépséges Lúthienre – mondta ki Frodó maradék erejével, s magasra emelte a kardját –, sem engem, sem a Gyűrűt meg nem kapjátok!
Ekkor a vezér, aki már a Gázló feleútján járt, fenyegetően kihúzta magát a kengyelben, s fölemelte a kezét. Frodó elnémult. Úgy érezte, kiszakad a nyelve, a szíve vadul kalapált. Kardja kettétört, és kiesett reszkető kezéből. A tünde-ló prüszkölve hátrált. A legelső fekete ló már-már kitette a partra a lábát.
E pillanatban bömbölés, zúgás támadt, köveket görgető víz harsogása. Frodó homályosan látta, hogy alant megdagad a folyó, s mederhosszat rohamra indul a hullámok tolldíszes lovassága. Frodó úgy látta, fehér lángok cikáznak a tarajukon, s már-már úgy képzelte, a vízben fehér lovasokat lát, tajtékos nyakú, fehér paripákon. A három lovast a Gázló közepe táján elsodorta a víz, eltűntek szem elől, ellepték őket a haragvó habok. A többiek kétségbeesetten húzódtak hátra.
Eszmélete utolsó maradékával Frodó még hallotta a kiáltásokat, s úgy rémlett, a habozó Lovasok mögött, a túlparton, ragyogó, fehér fényalakot lát, mögötte színtelen apró kis alakok szaladnak, lángokat csóválva, s a lángok vörösen csapnak föl a ködben, mely már-már az egész világot elborítja.
A fekete lovak eszüket vesztve, rémülten szöktek a rohanó árba, hátukon a lovasaikkal. Ahogy tovasodródtak, átható kiáltásaikat elfojtotta a víz robaja. Frodó úgy érezte, elájul, s mintha őt is, ellenségeivel együtt, ellepte s körülvette volna a robaj és zűrzavar. Immár se nem látott, se nem hallott semmit.

 

 

MÁSODIK KÖNYV

 

1. fejezet
Találkozások

Frodó arra ébredt, hogy ágyban fekszik. Először úgy vélte, elaludt, mert hosszú, lidércnyomásos álma volt, mely még mindig ott kísértett az emlékezete peremén. Vagy beteg lett volna? De a mennyezet valahogy idegen volt, lapos, és sötét, faragott gerendák tartják. Egy darabig csak hevert, a besütő nap foltjait nézegette a falon, s valami vízesés neszére figyelt.
– Hol vagyok, és hány óra lehet? – kérdezte hangosan a mennyezettől.
– Ez Elrond háza, és reggel tízre jár – mondta egy hang. – Október huszonnegyedike van, ha történetesen érdekel.
– Gandalf! – kiáltotta Frodó, és fölült. Az öreg mágus volt az, egy karosszékben ült a nyitott ablaknál.
– Én vagyok, és itt vagyok – mondta. – És szerencsére te is, annyi ostobaság után, amit azóta műveltél, hogy hazulról elindultál.
Frodó visszafeküdt. Nagyon is békés és derűs hangulatban volt ahhoz, hogy vitatkozzék, különben is, nem biztos, hogy a vitában ő maradna felül. Már teljesen fölébredt, utazása emlékei is kezdtek visszatérni: az a balul végződött „rövidebb út” át az Öregerdőn, a „baleset” a Pajkos Póni-ban, és az az őrült ötlete, ott a horpadásban, a Széltető alatt, hogy ujjára húzza a Gyűrűt. Erre mind emlékezett, de azt hiába igyekezett az emlékezetébe idézni, hogy Völgyzugolyba hogy érkezett meg. Gandalf közben mélyen hallgatott, a csöndet csak pipája halk pöffenései törték meg, ha épp egy-egy fehér füstgyűrűt fújt ki az ablakon.
– És Samu hol van? – kérdezte Frodó nagy sokára. – A többieknek semmi bajuk?
– Épek és egészségesek – felelte Gandalf. – Samu itt volt, míg el nem küldtem, hogy pihenjen egy kicsit, úgy fél órával ezelőtt.
– A Gázlónál mi történt? – kérdezte Frodó. – Akkor valahogy olyan homályos volt minden, és homályos még most is.
– Igen, az. Kezdtél elalélni – felelt Gandalf. – Legyőzött a sebesülésed. Még néhány óra, s már nem tudtunk volna megmenteni. De benned aztán van erő, drága hobbitom! Azt a Buckában már bebizonyítottad. Az aztán meleg egy helyzet volt, talán a legveszélyesebb valamennyi közt. Bár ki tudtál volna tartani a Széltetőn is.
– Te úgy látszik, máris sokat tudsz – mondta Frodó. – A Buckáról a többieknek egy szót sem szóltam. Kezdetben iszonyú volt, de aztán már került más is, amire gondoljak. Te hogy szereztél róla tudomást?
– Álmodban sokat beszéltél, Frodó – mondta gyengéden Gandalf –, s igazán nem volt nehéz, hogy olvassak a gondolataidban és az emlékeidben. Ne aggódj! Bár az imént azt mondtam, „ostobaságokat” műveltél, ezt magam sem gondoltam komolyan. Nagy véleménnyel vagyok rólad is, a többiekről is. Nem kicsiség, hogy ennyi veszély közt s ilyen messzire eljutottál, s még mindig nálad a Gyűrű.
– Vándor nélkül sose sikerült volna – mondta Frodó. – De téged nagyon hiányoltunk. Nem tudtam, mihez kezdjek nélküled.
– Föltartóztattak – mondta Gandalf –, s ez mindannyiunkat majdnem romlásba vitt. És mégis: nem vagyok biztos benne, hogy nem így volt-e jobb.
– Bár mondanád el, mi minden történt!
– Mindent a maga idején! Neked ma még se beszélgetned, se töprengened nem szabad, ez Elrond utasítása.
– De ha beszélgetek, akkor nem érek rá törni a fejem és töprengeni, márpedig az az, ami fáraszt – mondta Frodó. – Teljesen eszemnél vagyok, és sok mindenre emlékszem, ami magyarázatra szorul. Miért tartóztattak fel? Legalább ezt el kell mondanod.
– Mindent hallani fogsz, ami csak érdekel – mondta Gandalf. – Amint elég jól vagy hozzá, Tanácsot tartunk. Most csak annyit mondok, hogy fogságba estem.
– Te? – kiáltott fel Frodó.
– Én, Szürke Gandalf – nyilatkoztatta ki ünnepélyesen a mágus. – A világon sok hatalom létezik, jó is meg gonosz is. S némelyik erősebb, mint én. Olyan is van, amellyel még nem mérkőztem meg. De eljön az én időm. Kerül még elibém a Morguli Úr és az ő kilenc Fekete Lovasa. Érik a háború!
– Tehát te tudtál a lovasok létezéséről, mielőtt én még összeakadtam volna velük?
– Már hogyne tudtam volna. Sőt, egyszer neked is említettem őket, hiszen a Fekete Lovasok a gyűrűlidércek, ők a Gyűrűk Urának kilenc szolgája. De azt nem tudtam, hogy megint föltámadtak, különben futottam volna veled együtt, azon nyomban. Csak azután hallottam hírüket, hogy júniusban útra keltem: de ez a história várhat. Aragornnak hála, most épp semmi veszély nem fenyeget.
– Úgy van – helyeselt Frodó. – Vándor volt az, aki megmentett. De kezdetben mégis féltem tőle. Samu meg sose bízott meg benne igazán, legalábbis addig nem, gondolom, amíg Glorfindellel össze nem akadtunk.
Gandalf elmosolyodott. – Samuról mindent tudok – mondta. – Most már nincsenek kétségei.
– Ennek örülök – mondta Frodó. – Mert ezt a Vándort nagyon megkedveltem. Nem, nem is jó szó, hogy megkedveltem. Úgy értem: drága a szívemnek: bár idegen, s néha mogorva is. Ami azt illeti, olykor terád emlékeztet. Nem is hittem, hogy a Nagyok népéből valaki ilyen lehet. Tudod, én azt hittem, hogy csak nagyok és ostobák, nyájasak és ostobák, mint Papsajt, vagy ostobák és gonoszak, mint Páfrány Pockó. De hát végül is édeskeveset tudunk a Megye embereiről, kivéve talán a Brí-földieket.
– Róluk is édeskeveset, ha azt hiszed, hogy a vén Ászok ostoba – mondta Gandalf. – Ugyancsak bölcs az, a maga módján. Kevesebbet gondolkodik, mint amennyit beszél, s azt is lassan, de, ahogy azt Bríben mondják, még jókor átlát a kőfalon. S Középföldén maradt még néhány olyan, mint Arathorn fia Aragorn. A Tengeren túli királyok fajtája már kis híján kihalt. Megeshet, hogy a Gyűrűháború lesz az utolsó kalandjuk.
– Ezt komolyan mondod, Vándor valóban a régi királyok véréből való? – kérdezte csodálkozva Frodó. – Én azt hittem, már réges-rég eltűnt valamennyi. Azt hittem, Vándor csak egy kósza.
– Csak kósza! – kiáltotta Gandalf. – Drága Frodóm, hiszen pontosan a kószák azok: a Nagyok népének utolsó maradékai. Már máskor is segítettek nekem, s az eljövendő időkben is rászorulok a segítségükre, mert mi ugyan elértük Völgyzugolyt, de a Gyűrű még nem pihent meg.
– Azt gondolom – mondta Frodó –, de eddig másra sem törekedtem, csakhogy ideérjek, s remélem, innét már nem kell továbbmennem. A pihenés, mi tagadás, nagyon jólesik. Egyhavi bolyongás és viszontagság, úgy vélem, bőven elegem van az ilyesmiből.
Elhallgatott, és behunyta a szemét. De kis idő múltán megint megszólalt:
– Akárhogy számolok, nem jön ki nekem ez az október huszonnégy. Ma huszonegyedikének kell lennie. Hiszen a Gázlót huszadikán értük el.
– Többet beszélsz és többet számolsz, mint amennyi jót tesz neked – mondta Gandalf. – Hogy van az oldalad és a vállad?
– Nem tudom – felelte Frodó. – Nem is érzem, s ez talán javulás, hiszen... – próbálgatta – már a karomat is tudom mozgatni egy kicsit. Igen, kezd visszatérni belé az élet. És nem hideg. – tette hozzá, ahogy jobb kezével megérintette a balt.
– Nagyszerű! – örvendezett Gandalf. – Szépen gyógyulsz. Hamarosan kutya bajod. Elrond meggyógyított: maga ápolt napokig, azután, hogy idehoztak.
– Napokig? – ámult el Frodó.
– Nos, három nap és négy éjszaka, hogy pontos legyek. A tündék hoztak ide a Gázlótól huszadikán este. S te akkor vesztetted el a napok fonalát. Iszonyúan aggódtunk érted, Samu alig tágított mellőled, itt ült éjjel-nappal, csak akkor nem, ha üzenetet kellett vinnie valahová. Elrond mestere a gyógyításnak, de az Ellenség fegyverei gyilkosak. Az igazság kedvéért elárulom neked, nem reméltem, hogy megmaradsz: attól tartottam, hogy a penge egy szilánkja benne maradt a begyógyult sebben. Tegnap estig nem is került meg. Aztán Elrond megtalálta, és eltávolította. Mélyen volt, és befelé húzódott.
Frodónak eszébe jutott a kicsorbult pengéjű kegyetlen tőr, amely léggé vált Vándor kezében, s megborzongott. – Ne aggódj! – mondta Gandalf – Már nincsen. Szétfoszlott. És úgy látszik, a hobbitoknak nem nagyon akaródzik kilehelni a lelküket. Ismertem én a Nagyok népéből való kemény harcosokat, akiket egy ekkora szilánk, mint amilyet te hordtál magadban tizenhét napig, már rég elintézett volna.
– Mi volt a szándékuk velem? – kérdezte Frodó. – Mi volt az, amivel a Lovasok próbálkoztak?
– Megpróbáltak egy morgul tőrrel, amely benne marad a sebben, szíven döfni. Ha sikerül, te is olyanná váltál volna, mint ők, csak nem lettél volna olyan erős, és ők parancsoltak volna neked. Lidérccé változtál volna, a Fekete Úr rabszolgájává, megkínzott volna, mert megpróbáltad elvenni a Gyűrűjét, már ha kell annál nagyobb kínzás, mint hogy elveszíted és ott látod azt az ő kezén.
– Szerencse, hogy nem tudtam, milyen rettentő veszély fenyeget! – mondja elhaló hangon Frodó. – Persze így is féltem, halálosan, de ha mindezt tudom, moccanni sem mertem volna. Csuda, hogy megmenekültem!
– Igen, segítségedre volt a szerencse vagy a sors – mondta Gandalf –, a bátorságodról nem is szólva. Mert nem a szívedet, csak a válladat érte a tőr, s csak azért, mert a végsőkig ellenálltál. De szinte azt mondhatnám, egy paraszthajszálon múlt az egész. Ujjadon a Gyűrűvel iszonyú veszélyben voltál, hiszen így félig a lidércvilágba kerültél át magad is, és könnyen kézre keríthettek volna. Hiszen láttad őket, és ők is téged.
– Értem – mondta Frodó. – Még látni is szörnyű volt őket. De a lovaikat miért láttuk valamennyien?
– Mert azok igazi lovak, mint ahogy a fekete öltözékük is igazi, s csak azért viselik, hogy ha eleven lényekkel akad dolguk, a semmi voltuknak alakja legyen.
– Akkor meg hogy tűrnek meg a fekete lovak ilyen lovasokat a hátukon? Más állat holtra rémül a közelükben, még Glorfindel tündelova is. A kutyák vonítanak, a gúnárok rájuk sziszegnek.
– Mert ezeket a lovakat a mordori Fekete Úr szolgálatára tenyésztik és nevelik. Nem minden szolgája és vazallusa lidérc. Vannak köztük orkok és trollok, farkasemberek és vargok. Sőt voltak és vannak emberek is, harcosok és királyok, akik itt járnak a Nap alatt elevenen, mégis ő uralkodik rajtuk. Napról napra többen vannak.
– És Völgyzugoly meg a tündék? Völgyzugoly biztonságos?
– Most még igen. Amíg minden mást meg nem hódít a Fekete Úr. A tündék talán félnek tőle, még az is lehet, hogy megfutnak előle, de a szavára soha többé nem hallgatnak, és szolgálni sem fogják. És itt, Völgyzugolyban él még néhány a legkeményebb ellenségei közül, a tündék bölcsei, az eldák fejedelmei, akik a végtelen Tengereken túlról tértek vissza. Ők nem félnek a gyűrűlidércektől, mert aki valaha is élt a Boldog Birodalomban, az egyszerre két világban lakik, és hatalma van a Láthatókon és Láthatatlanokon egyaránt.
– Én azt hiszem, láttam egy fehéren csillogó alakot, amely nem homályosult el, mint a többi. Akkor az Glorfindel volt?
– Igen, őt láttad olyannak egy pillanatra, a túlparton, ő az Ősszülöttek nagyjainak egyike. Hercegi házból való tünde-úr. Igen, Völgyzugolyban van olyan hatalom, mely Mordor erejének legalább egy darabig még képes ellenállni, és másutt is vannak még ilyen hatalmak. A Megyében is. De ezek, ha minden úgy megy tovább, mint eddig, hamarosan mind ostromlott szigetekké válnak. A Fekete Úr összeszedi minden erejét.
– Mégis – mondta, s váratlanul fölállt, fölszegte az állát, szakálla meg úgy meredt előre, mint a drótsörte – meg kell őriznünk a bátorságunkat. Ha nem beszéllek agyon, nemsokára jól leszel. Itt vagy Völgyzugolyban, s pillanatnyilag semmi sincs, amin aggódnod kéne.
– Bennem nincs bátorság, amit megőrizhetnék – mondta Frodó –, de pillanatnyilag nem aggódom semmin. Csak azt mondd el, hogy mi van a barátaimmal, s hogy az az ügy ott a Gázlónál, hogy végződött, hiszen ezt kérdem egész idő alatt, és akkor egyelőre nyugton maradok. Aztán, gondolom, alszom egy nagyot, de addig úgyse tudom lehunyni a szememet, amíg el nem mondtál mindent.
Gandalf odahúzta a székét az ágyhoz, és jól megnézte Frodót. Arcára már visszatért a szín, szeme kitisztult, ébren volt és éber. De a mágus szeme akkor is megakadt valami apró kis változáson, azon, hogy valamiképpen, szinte azt mondhatni, kezdett áttetszővé válni Frodó takarón heverő bal keze.
– Még mindig számítani kell rá – mondta magában Gandalf. – Még félig se jutott túl rajta, s hogy hogy végződik, azt maga Elrond se látja előre. Azt hiszem, rendbe jön. De lehet, hogy olyan lesz, mint egy tiszta fénnyel teli üvegpohár.
– Pompásan nézel ki – mondta hangosan. – Megkockáztatok hát egy kurta beszámolót, anélkül hogy Elrondtól engedélyt kérnék rá. De csak egészen kurtát. Ne felejtsd el, utána aludnod kell. Szóval hát, amennyire én tudom, így esett a dolog. Amint elmenekültél, a Lovasok nyomban üldözőbe vettek. Már nem szorultak rá a lovaik szemére, mert ők is láttak, hiszen ott voltál az ő világuk küszöbén. És vonzotta őket a Gyűrű is. Barátaid félreugrottak, le az útról, hogy el ne tapossák őket. Tudták, hogy ha a fehér ló nem, hát semmi meg nem ment. A Lovasokat nem érhetik utol, ahhoz túl gyorsak, ahhoz meg, hogy szembeszálljanak velük, túl sokan vannak. Így gyalogszerrel Glorfindel és Aragorn együtt sem bírt volna kilencükkel.
– Mikor a gyűrűlidércek elhúztak mellettük, barátaid elszaladtak, visszafelé. A Gázlótól nem messze, az út mentén, néhány görcsös fa rejtekében, van egy kis üreg. Ott sietve tüzet kuporítottak, mert Glorfindel tudta, hogy ha a Lovasok megpróbálnak átkelni, megdagad a folyó, s akkor neki kell elbánnia azokkal, akik itt maradnak az innenső parton. Amint föltűnt az áradat, kirohant, s a nyomában Aragorn és a többiek, kezükben lángoló ágakkal. A Lovasok így, a víz és a tűz közé szorulva, a dühében láthatóvá lett tünde-úr láttán elvesztették a fejüket, s lovaik megbokrosodtak. Hármukat elragadta az áradat első rohama, a többieket pedig a lovaik ragadták magukkal a vízbe, mely átcsapott rajtuk.
– S ezzel vége is a Fekete Lovasoknak? – kérdezte Frodó.
– Nem – mondta Gandalf. – De a lovaik bizonyára odavesztek, márpedig azok nélkül megbénulnak. Magukat a gyűrűlidérceket azonban nem olyan könnyű elpusztítani. Ám pillanatnyilag nincs miért tartani tőlük. Amint az ár elült, barátaid is átkeltek, téged ott leltek arcra borulva fenn a parton, alattad egy törött karddal. A ló őrködött fölötted. Sápadt voltál és hideg, s ők attól féltek, már nem is élsz, vagy még annál is rosszabb sorsra jutottál. Ott találkoztak velük Elrond emberei, s hoztak be téged Völgyzugolyba nagy vigyázva.
– Az árvizet ki támasztotta? – kérdezte Frodó.
– Elrond parancsa – felelte Gandalf. – A folyó az ő uralma alatt áll, s ha a szükség úgy kívánja, hogy a Gázlót elrekessze, dühödten megdagad. Amint a gyűrűlidércek kapitánya a vízbe lovagolt, nyomban elszabadult az ár. S ha szabad azt mondanom, a dologhoz magam is hozzájárultam eggyel-mással: te talán nem vetted észre, de a hullámok némelyike nagy fehér paripa alakját öltötte, csillogó fehér lovassal a hátán, és szép számmal volt ott zörgő, egymáshoz verődő ködarab is. Egy pillanatra már-már megijedtem, hogy túl nagy dühöt engedtünk szabadjára, s az áradat még ki talál csúszni a kezünkből és titeket is magával sodor. A Ködhegység havából támadt vizek ugyanis túlontúl virgoncak néha.
– Igen – mondta Frodó –, most már magam is emlékszem arra a rémületes robajra. Azt hittem, elnyel a víz, baráttal, ellenséggel egyetemben. Most azonban biztonságban vagyunk.
Gandalf egy gyors pillantást vetett Frodóra, de az épp behunyta a szemét.
– Igen, most épp mind biztonságban. És lakoma is lesz, és mulatság is, hogy megünnepeljék a Brúinen Gázlójánál aratott győzelmet, s ti lesztek a díszvendégek.
– Nagyszerű! – mondta Frodó. – Ez gyönyörű, hogy Elrond és Glorfindel és a többi nagyúr, hogy Vándort ne is említsem, ennyire töri magát, hogy kimutassa az irántam tanúsított jóindulatát.
– Nos, megvan annak a jó oka – mondta mosolyogva Gandalf. – Én vagyok az egyik. A másik meg a Gyűrű: te vagy a Gyűrűhordozó. És te vagy Bilbónak, a Gyűrű Megtalálójának örököse.
– Drága Bilbó! – jegyezte meg álmosan Frodó. – Vajon hol lehet most? Bár itt lenne, s hallhatná mindezt. Jót nevetne rajta. Hogy kapdos a kutya a holdhoz. Szegény öreg troll! – s már aludt is, mint a tej.
Frodó tehát biztonságban volt, a Tengertől keletre, az Utolsó Meghitt Otthonban. A ház, mint Bilbó jelentette annak idején, „maga a tökély, akár enni, akár hálni, akár mesélni, akár énekelni támad kedved, akár csak elüldögélni és gondolkodni, akár mindezt együtt.” Már az ittlét is gyógyszer a fáradtságra, félelemre, szomorúságra.
Estére Frodó megint csak fölébredt, s úgy találta, most már nem az alvás, pihenés hiányzik neki, hanem ehetnékje, ihatnékja támadt, utána valószínűleg dalolhatnékja és mesélhetnékje is. Fölkelt, s fölfedezte, hogy a karja már majdnem olyan jól használható, mint annak előtte. Tiszta zöld szövetruhát talált az ágya mellett, szépen összehajtogatva, s mintha csak ráöntötték volna. Mikor a tükörbe belenézett, döbbenten észlelte, hogy a tükörképe valahogy soványabb, mint ahogy az emlékezetében élt, nagyon is emlékeztetett Bilbó kölyök unokaöccsére, aki valamikor nagybácsija mellett sertepertélt a Megyében, csak épp, hogy most két gondterhelt szem nézett szembe vele.
– Hát igen: megtapasztaltál egyet-mást, mióta utoljára néztél tükörbe – mondta a tükörképének. – De most érezd jól magad! – S fütyörészve nyújtózkodott egyet.
Kopogtattak, és Samu lépett be az ajtón. Odaszaladt Frodóhoz, félszegen és félénken megfogta a bal kezét. Megsimogatta, elpirult, és gyorsan elfordult.
– Nicsak, Samu! – mondta Frodó.
– Meleg! – mondta Samu. – Mármint hogy a kezed, Frodó uram. Pedig azokon a hosszú éjszakákon ugyancsak hideg volt. Ez ám az öröm és boldogság! – kiáltotta csillogó szemmel, azzal fordult egyet, és táncra perdült. De jó, hogy megint épen és egészségesen látlak, jó uram! Gandalf kért, hogy jöjjek fel, s nézzem meg, le akarsz-e jönni, de azt hittem, tréfál.
– De le ám – mondta Frodó. – Gyerünk, keressük meg a többieket.
– Majd én vezetlek, uram – mondta Samu. – Nagy ám ez a ház, és olyan fura is. Olyan nincs, hogy az ember ne fedezne föl még valamit, és sosem tudod, hogy a sarkon túl mi vár rád. És mennyi tünde, uram! Tündék itt, tündék ott! Az egyik, mint egy király, félelmes és pompás, a másik meg vidám, mint a gyerek. És a muzsika meg énekszó nem mintha időm vagy kedvem lett volna hallgatni, mióta itt vagyunk, de úgy-amennyire kezdem már megismerni a ház szokásait.
– Tudom, hogy mivel voltál elfoglalva, Samu – mondta Frodó, és belekarolt. – De ma este légy vidám, és szíved szerint hallgasd a muzsikát. Gyere, vezess hozzájuk!
Samu végigvezette lépcsőkön, folyosókon, ki a kertbe, a folyó magas partján. Ott találta a barátait, a ház keletre néző tornácán üldögéltek. A völgy lenn már árnyékba borult, de fönn a hegyoldalt még sütötte a nap. Meleg volt. Zúgott a vágtató és kőről kőre szökkenő víz, a napnyugta megtelt a fák és virágok halavány illatával, mintha Elrond kertjében még itt időzött volna a nyár.
– Éljen! – pattant fel Pippin. – Itt a mi nemes unokabátyánk! Utat Frodónak, a Gyűrű Urának!
– Hallgass! – szólt rá Gandalf hátulról, a tornác árnyékából. – Ami gonosz, annak nincs helye a völgyben, legalábbis néven neveznünk nem szabad. A Gyűrű Ura nem Frodó, hanem a mordori Fekete Torony ura, akinek hatalma az egész világra kiterjed. Itt mi ostromlott várban ülünk. És kint már sötétedik.
– Gandalf már sok ilyen vidám dolgot közölt – mondta Pippin. – Úgy véli, nem ártana engem egy kicsit megregulázni. De itt valahogy lehetetlen, hogy komor vagy levert legyen valaki. Szívem szerint énekelnék, csak tudnám, mi az, ami az alkalomhoz illik.
– Nekem is nagy kedvem van énekelni – kacagott Frodó. – Bár pillanatnyilag még annál is nagyobb az ehetnékem és ihatnékom!
– Azon hamarosan segíteni fognak – mondta Pippin. – Amilyen agyafúrt vagy, most is épp vacsorára bújtál ki az ágyból.
– Mi az, hogy vacsorára! Lakomára! – kiáltotta Trufa. – Gandalf még hírét sem vette, hogy meggyógyultál, már elkezdődött a sütés-főzés. – Alig fejezte be a mondatot, sok-sok csengettyű csengése-bongása szólította a csarnokba őket.
Elrond házának nagyterme teljesen megtelt: javarészt tündékkel, bár volt sok másféle vendég is. Elrond, szokás szerint, az asztalfőre ült, karosszékébe, az emelvényen, az oldalán egyfelől Glorfindel, másfelől Gandalf.
Frodó csodálkozva nézte őket, hisz ő Elrondot, akiről annyi rege szól, még sose látta, s ahogy leültek mellé jobb felől és bal felől, Glorfindelen, sőt Gandalfon is, akiről azt hitte, jól ismeri, meglátszott, hogy tekintélyes és hatalmas úr.
Gandalf termetre kisebb volt a másik kettőnél, de hosszú hajával, lengő, ezüst szakállával az ősi regék bölcs királyaihoz hasonlított. Időszántotta arcán a busa ősz szemöldök alatt a két fekete szem, mint a szén, mely lehet, hogy egyszer csak lángra lobban.
Glorfindel szálas és sudár, haja fénylő arany, arca szépséges, fiatal, rettenthetetlen és vidám, csillogó szeme éles, hangja, mint a muzsika, homlokán bölcsesség, keze csupa erő.
Elrond arca kortalan, se nem fiatal, se nem öreg, bár emlékezetébe már sok mindent beleírt az idő, örömöt és bánatot egyaránt. Haja sötét, mint az esteli árnyék, rajta ezüstpánt, szeme szürke, mint a derűs este, s fénye, mint csillagok ragyogása. Tiszteletet parancsoló, mint egy sok-sok tél koronázta király, de tagbaszakadt, akár a sokat próbált harcos, ereje teljében. Völgyzugoly Ura, hatalmas, tündék és emberek közt egyaránt.
Az asztal derekánál, a falikárpit előtt, baldachinos trónszéken tündérszép hölgy ült, megjelenése nő létére Elrondhoz annyira hasonló, hogy Frodó gyanította, közeli rokonok. Bármilyen fiatal, mégsem az. Fekete hajának egyetlen fürtjét sem ütötte még meg a dér, fehér karja, tiszta arca makulátlan, csillagfényű szeme szürke, mint a felhőtlen éj, tekintete mégis királynői, pillantása töprengő tudásról árulkodik, mint aki az évek során sokat tapasztalt. Ezüstcsipke fejéke csillogó fehér drágakövekkel teliszórva, de lágy szürke köntöse dísztelen, csak a derekát övezi ezüstlevelekből kovácsolt öv.
Frodó tehát ilyennek látta őt, akit halandó szeme még alig látott, Arwent, Elrond lányát, akiben, mint mondják, Lúthien hasonmása jött a világra újra, Undómielként emlegették, mert ő volt népe Esthajnalcsillaga.
Sokáig élt anyja családjának földjén, a hegyen túli Lórienben, s csak nemrégiben tért vissza atyja völgyzugolyi otthonába. De bátyjai, Elladan és Elrohir, a világot járták vándorúton, olykor messze-messze ellovagoltak az északi kószákkal, soha el nem feledvén anyjuk kínszenvedését az orkok odúiban.
Eleven lényt, ilyen gyönyörűt, Frodó még sohasem látott, sőt hinni se hitte, hogy van, meglepődött, s el is szégyellte magát, mikor megtudta, hogy Elrond asztalánál ül, ilyen előkelő s gyönyörű népek között. Bár kényelmes széke volt, s párnákat is raktak rá, hogy magasabban üljön, nagyon picinek érezte magát, s nagyon nem idevalónak, de e rossz érzése hamar elpárolgott. A lakoma vidáman folyt, s előtte, amit csak szeme-szája kívánt. Időbe is telt tehát, amíg megint körülnézett, vagy akárcsak a szomszédjához fordult.
Barátait kereste legelébb. Samu azt kérte, hogy urát ő szolgálhassa ki, de azt mondták, most díszvendég ő is. Frodó látta, ott ül Pippinnel és Trufával az emelvényen álló másik asztal felső végén. De Vándort nem találta sehol.
Frodó jobbján egy előkelő megjelenésű, díszruhás törp ült. Hosszú, kétágú szakálla ősz, majdnem olyan fehér, mint hófehér ruhája. Derekán ezüstöv, nyakában gyémántos ezüstlánc. Frodó még enni is elfelejtett, ahogy megnézte.
– Légy üdvöz és érezd jól magad! – fordult feléje a törp. Majd fölállt székéről, s meghajolt. – Szolgálatodra, Glóin a nevem – mondta, s megint csak mélyen meghajolt.
– Tekegyelmed s családod szolgálatára, Zsákos Frodó vagyok – mondta ő illendően, s állt fel meglepetten, párnáit leverve. – Vajon jól sejtem-e, hogy te az a Glóin vagy, a nagy Tölgypajzsos Thorin tizenkét társának egyike?
– Jól sejted – mondta a törp, s udvariasan segített Frodónak fölszedni a párnáit, majd fölülni újra a székére. – Én nem is kérdezem, mert úgyis tudom, hogy te meg nagyhírű Bilbó barátunk atyjafia és örököse vagy. Engedd meg, hogy gyógyulásodhoz szívemből gratuláljak.
– Nagyon köszönöm.
– Igencsak különös kalandjaid voltak, úgy hallom – mondta Glóin. – S nem győzöm törni a fejem, hogy mi vehetett rá négy hobbitot ekkora útra. Ilyesmi azóta nem esett, hogy Bilbó csatlakozott hozzánk. Vagy ne faggassalak, mert Elrond és Gandalf úgy látszik nem akarja, hogy szó essék erről?
– Talán inkább ne, vagy legalábbis még ne – mondta Frodó udvariasan. Sejtette, hogy a Gyűrű dolga még itt, Elrond házában sem szófia beszéd tárgya, s különben is szeretett volna egy időre megfeledkezni viszontagságairól. – Engem viszont ugyanúgy érdekelne – tette hozzá –, mi szél hozhatott el ilyen fontos törpöt a Magányos Hegytől ekkora távolságra?
Glóin ránézett. – Ha nem hallottad, talán erről se beszéljünk egyelőre. Elrond úr, azt hiszem, hívatni fog valamennyiünket nemsokára, s akkor mindannyian sok mindent megtudunk. De hát annyi minden más van, amiről beszélgetni lehet.
A lakoma hátralévő idejét végigbeszélgették, de Frodó inkább csak hallgatott, mint szólt, hiszen a Megye ügyei, a Gyűrűtől eltekintve, itt távoli és jelentéktelen apróságnak tűntek, Glóinnak viszont volt mit elmondania arról, hogy mi minden történt Vadonföld északi tájain. Frodó megtudta, hogy Beorn fia, az öreg Grimbeorn, most sok kemény ember ura, s nagy országába a Hegyek és a Bakacsin-erdő között sem ork, sem farkas nem merészkedik be.
– Hát – mondta Glóin –, ha a beorningok nem lennének, már rég nem lehetne átjutni Suhatagból Völgyzugolyba. Vitéz férfiak ezek, s nyitva tartják a Magas Hágót és a Szirtfői Gázlót. De vámot sokat számítanak – mondta fejcsóválva –, s mint egykor Beorn, ők sem igen szívelik a törpöket. De legalább meg lehet bízni bennük, s manapság ez is nagy szó. Az emberek hozzánk sehol sem olyan barátságosak, mint a szirtfőiek. Jó népek a bardfiak is. Rajtuk az Íjjas Bard unokája, Brand uralkodik, kinek atyja, Bard fia Brain volt. Erőskezű király, birodalma most messze délre és keletre nyúlik Esgarothtól.
– S a te néped? – kérdezte Frodó.
– Van mit mondanom róla, jót is, rosszat is – felelt Glóin. – De többnyire mégis csak jót: eddig szerencsénk volt, bár minket sem került el napjaink homálya. Ha igazán hallani akarsz rólunk, boldogan elmondok ezt-azt. De ha unod, fojtsd belém a szót. Ha a műveikről szólnak, a törpök nyelve megered, mondja a közmondás.
S ezzel Glóin belekezdett végenincs beszámolójába a törp-királyság viselt dolgairól. Élvezte, hogy ilyen türelmes hallgatóra akadt, mert Frodó semmi jelét nem adta az unalomnak, s meg sem kísérelte, hogy másra fordítsa a szót, pedig nemsokára már teljesen elvesztette a fonalat az idegen és sose hallott hely- és népnevek között. De azt érdeklődéssel hallgatta, hogy a Hegy alatt még mindig Dáin a király, s bár ugyancsak koros (most töltötte be a kétszázötvenedik évét), most is tiszteletet ébreszt és mesébe illően gazdag. Tíz társa közül, aki túlélte az Öt Sereg Csatáját, hét még mindig vele van: Dwalin, Glóin, Dori, Nori, Bifur, Bofur és Bombur. Bombur annyira elhízott, hogy a heverőtől az asztalig nem képes egymaga elmenni, hat ifjú törpnek kell odavinni.
– S mi lett Balinnal, Orival és Óinnal? – kérdezte Frodó.
Árnyék futott át Glóin arcán. – Nem tudjuk – mondta. – Javarészt Balin miatt történt, hogy idejöttem, s Völgyzugoly lakóinak tanácsát kértem. De ma éjjel beszéljünk vidámabb dolgokról!
Glóin ezután népének műveiről beszélt, a Suhatagban és a Hegy lábánál folyó nagy munkákról. – Jól megvagyunk – mondta. – De a fémmunkák terén nem tudjuk fölvenni atyáinkkal a versenyt, mert ők a titkaik nagy részét magukkal vitték a sírba. Jó páncélokat és éles kardokat kovácsolunk, de ami vértet, pengét mi készítünk, nem veszi fel a versenyt azzal, ami a sárkány eljövetele előtt készült. Csak bányaművelésben és építésben múljuk fölül a régieket. Látnod kellene, Frodó, Suhatag víziútjait, hegyeit, halastavait! És látnod tuli-tarka, kővel kirakott útjait! És föld alatti csarnokait és barlang-utcáit, a dúsan faragott boltozatokkal, és a hegyoldal teraszait, tornyait! Akkor majd megértenéd, hogy nem vagyunk tétlenek!
– Amint lehet, elmegyek és megnézem – mondta Frodó. – Hogy meg lenne lepve Bilbó, ha látná, hogy a Szmóg dúlta vidék mennyire megváltozott!
Glóin ránézett Frodóra, és elmosolyodott. – Te igencsak kedveled Bilbót, nem? – kérdezte.
– De – mondta Frodó. – A világ minden tornyánál és palotájánál jobban szeretném őt ismét látni.
A lakoma, nagy sokára, véget ért. Elrond és Arwen fölállt, végigment a termen, s a társaság, ahogy illett, utánuk. Az ajtókat szélesre tárták, kimentek egy széles folyosón át, újabb ajtókon, majd be egy másik terembe. Itt nem álltak asztalok, csak a tűz lángolt a hatalmas kandallóban két faragott kőpillér között.
Frodó azon vette észre magát, hogy Gandalf társaságában baktat. – Ez a Tűz Csarnoka – mondta a mágus. – Itt aztán sok dalt és regét fogsz hallani – ha sikerül ébren maradnod. De ha nincs éppen jeles nap, a csarnok üresen áll és néma, s az jön ide, aki csöndre vágyik és békén szeretne gondolkodni. A tűz évhosszat ég benne, de más nemigen világít.
Mikor Elrond belépett és odament a számára fölállított trónszékhez, a tünde-dalnokok hangszerein halk zene csendült. A terem lassan megtelt, s Frodó gyönyörködve nézett körül az összegyűlt sok szép arcon, aranyos tűzfény játszott rajtuk, s meg-megcsillant a hajukon. Egyszerre észrevette, hogy a kandalló túlsó oldalán, hátát a pillérnek vetve, sötét kis alak ül egy zsámolyon. Mellette, a földön, ivókupa s egy darab kenyér. Vajon beteg, s ezért nem vett részt a lakomán, töprengett Frodó, ám megbetegedhet-e egyáltalán Völgyzugoly bármelyik lakója? Feje, mintha aludnék, mellére kókadt, fekete köpenyét az arcára vonta.
Elrond továbbment, s megállt a zsámoly előtt: – Ébredj, kicsi mester! – szólította mosolyogva. Aztán Frodóhoz fordult, s magához intette. – Íme, az annyira vágyott pillanat, Frodó – mondta. – Itt a barátod, akit oly fájón hiányoltál.
A sötét alak felemelte a fejét s kitakarta az arcát. – Bilbó! – ismert rá hirtelen Frodó.
Bilbó fölpattant. – Frodó, édes fiam! – mondta. – Hát ideértél végre. Én reméltem, hogy sikerülni fog. Nohát! Hallom, Elrond úr a te tiszteletedre adta a lakomát. Remélem, jól érezted magad!
– Te miért nem voltál ott? – kiáltotta Frodó. – És miért nem láthattalak korábban is?
– Mert aludtál. De én bezzeg láttalak. Ott ültem mindennap az ágyad mellett, Samuval együtt. Ami meg a lakomát illeti, mostanában már nemigen járok el ilyesmire. És más dolgom is volt.
– Micsoda?
– Hát ültem és gondolkodtam. Mostanában sokat gondolkodom, s ezt általában itt lehet legjobban. Még hogy „ébredj!” – mondta, s a szemével odavágott Elrond felé. Vidáman csillant a szeme, s Frodó látta, hogy nyoma sincs benne álmosságnak. – Ébredj! Nem is aludtam, Elrond uram! Ha éppen tudni akarod, idő előtt hagytátok abba a lakomát, és megzavartatok – a közepében, mert éppen egy dalt költöttem. Megakadtam egy-két sornál, s azon törtem a fejem, de azt hiszem, most már sose lesz jó. Akkora danászást csaptok, hogy minden ötlet kimegy a fejemből. Az én dúnadán barátom kellene, az majd segítene nekem. Hol van?
Elrond kacagott. – Megkeressük – mondta. – Akkor ti ketten húzódjatok be valami zugba és fejezzétek be a dolgotokat, aztán, mielőtt a mulatság véget érne, meghallgatjuk, és megmondjuk, hogy tetszik. – Fullajtárokat szalajtottak, hogy előkerítsék Bilbó barátját, mert senki sem tudta, hol van, és azt sem, miért nem volt jelen a lakomán.
Frodó és Bilbó addig is letelepedett egymás mellé, sietve odajött Samu is, és elhelyezkedett a közelükben. Halkan beszélgettek, megfeledkeztek a vigasságról és muzsikáról. Bilbónak önmagáról nem sok mondanivalója volt. Mikor odahagyta Hobbitfalvát, vándorútjának nem volt célja, elindult az Úton, s letért róla, vagy erre, vagy arra, de valahogy végül mindig Völgyzugoly felé kanyarodott.
– Idáig nem volt valami kalandos az utam – mondta –, itt aztán pihentem egyet, s továbbindultam a törpökkel Suhatagba: az utolsó utamra. Öreg Balin elment. Visszatértem ide, s itt vagyok azóta. Elvacakolok ezzel-azzal. Írtam még egy-két könyvet. És persze, néha dalokat is szerzek. Elvétve éneklik is őket: csak hogy nekem örömöt szerezzenek, azt hiszem, hisz Völgyzugolynak igazán nem elég jók. S én hallgatom, és arra gondolok: itt mintha nem is telnék az idő: csak van. Ragyogó hely.
Meg mindenféle hírt is hallok: a Hegyeken túlról, meg Délről, de a Megyéből alig. Hallottam persze, a Gyűrűről is. Gandalf gyakran jár itt. Nem mintha sokat mesélne, az utóbbi években szűkszavúbb, mint valaha. A dúnadán többet elmond. Fura, hogy ez az én gyűrűm ekkora zűrzavart okozott. Kár, hogy Gandalf nem talált rá sokkal korábban. Annak idején könnyűszerrel elhozhattam volna magam is. Gondoltam is rá nemegyszer, hogy visszamegyek érte Hobbitfalvára, de öregszem már, s nem akarnak engedni: mármint hogy Gandalf és Elrond. Mintha azt hinnék, hogy az Ellenség mindent tűvé tesz értem, és miszlikbe aprít, ha rajtakap, hogy a Vadonban téblábolok.
Gandalf azt mondta: „A Gyűrű másra szállt, Bilbó. Se neked, se másnak nem lenne hasznára, ha megint beleártanád magad.” Fura megjegyzés, Gandalfra vall. De azt mondta, ő majd vigyáz rád, így hát ráhagytam. S most iszonyú boldog vagyok, hogy itt látlak, épen és egészségesen. – Elhallgatott, és kétkedve nézett Frodóra.
– Itt van nálad? – kérdezte suttogva. – Tudod, akár tetszik, akár nem, de kíváncsi vagyok, azok után, amiket hallottam. Egy vak lóért nem adnám, ha legalább egy pillantást vethetnék rá megint.
– Itt – felelt Frodó, s valami fura vonakodásfélét érzett. – Olyan, mint volt.
– Jó, akkor hadd lássam egy pillanatra – mondta Bilbó.
Mikor felöltözött, Frodó észrevette, hogy a Gyűrű új, vékony, de erős láncon lóg a nyakában. Most lassan előhúzta. Bilbó kinyújtotta a kezét, de Frodó hirtelen visszarántotta a Gyűrűt. Döbbenten és meglepetten észlelte, hogy már nem Bilbót látja, mintha árnyék hullott volna kettőjük közé, egyszerre egy ráncosképű mohó kis teremtéssel, egy tétován kinyújtott csontos kézzel nézett szembe. Legszívesebben megütötte volna.
A zene és az ének, úgy érezték, hirtelen megcsuklott, s mintha néma csend hullott volna rájuk. Bilbó egy kurta pillantást vetett Frodó arcára, aztán végigsimított a homlokán. – Értem – mondta. – Tedd el! És bocsáss meg, bocsáss meg, hogy most téged nyom a teher, bocsáss meg mindent. Hát a kalandok sosem érnek véget? Talán soha. Valakinek mindig folytatnia kell a történetet. Nos, nincs mit tennünk. Csak tudnám, annak legalább van-e értelme, hogy a könyvemet megpróbálom befejezni? De emiatt most ne fájjon a fejünk – halljunk valami igazi hírt. Mondj el mindent, amit a Megyéről tudsz!

Frodó eltette a Gyűrűt, s az árnyék eloszlott, még egy emlékfoszlány is alig maradt belőle. Megint körülvette őket Völgyzugoly fénye-muzsikája. Bilbó mosolygott, s vidáman nevetett. Nem volt a Megyéről az a kis hír – eggyel-eggyel Samu is hozzájárult, s hébe-hóba helyreigazította Frodót –, ami Bilbót ne érdekelte volna, attól kezdve, hogy hol dőlt ki egy fa Hobbitfalván, egészen addig, hogy mi huncutságot követett el a legkisebb gyerek. Annyira belemerültek a Négy Fertály eseményeibe, hogy észre sem vették a sötétzöld ruhás férfi érkezését. Az percekig állt és nézett le rájuk mosolyogva.
Bilbó hirtelen föltekintett. – Ó, te vagy az végre, Dúnadán! – kiáltotta.
– Vándor! – mondta Frodó. – Úgy látszik, jó néhány neved van.
– Nohát, ezt, hogy Vándor, még sosem hallottam – mondta Bilbó. – Te miért hívod úgy?
– Bríben neveztek el így – nevetett Vándor –, s én ezen a néven mutatkoztam be neki.
– És miért hívnak Dúnadánnak? – kérdezte Frodó.
– A dúnadánnak – helyesbített Bilbó. – Itt gyakran hívják így. Azt hittem, tudsz már annyit tündéül, hogy megértsd: dún-adan, a Nyugathon embere, azaz númenori. De hát ez itt most nem nyelvlecke! – Vándorhoz fordult. – Hol voltál, barátom? Miért nem vettél részt a lakomán? Arwen úrnő ott volt.
Vándor komolyan nézett le Bilbóra. – Tudom – mondta. – De néha muszáj lemondanom a mulatságról. Elladan és Elrohir váratlanul visszatért a Vadonból, s hozott néhány hírt, amit rögtön hallanom kellett.
– Nos, drága pajtásom – mondta Bilbó –, most, hogy a híreket hallottad már, van-e a számomra néhány perced? Sürgős dologban kérem a segítséged. Elrond azt mondja, a dalomat még ma este fejezzem be, s elakadtam benne. Gyere, húzódjunk félre egy sarokba, és tegyük egyenesbe!
Vándor mosolygott. – Gyerünk! – mondta. – Hadd halljam!

Frodó most egy időre magára maradt, mert Samut elnyomta az álom. Egyedül volt, és magányosnak érezte magát, bár ott volt körülötte Völgyzugoly népe. De a közelében mindenki hallgatott, énekhangok és hangszerek zenéjére figyelt, és ügyet sem vetett semmi másra. Aztán már Frodó is hegyezte a fülét.
A dallamok és a tünde-nyelv közbeszőtt szavai, bár keveset értett belőlük, mindjárt elbűvölték, amint odafigyelt. Úgy érezte, a szavak testet öltenek, távoli tájak nyílnak meg előtte, s ragyogó tárgyakat lát, amilyenekről még csak nem is álmodott: a terem tűzvilága aranyköddé válik a világ végéig nyúló tajtékos tenger vize fölött. Majd e bűvölete mind álomszerűbbé vált, míg az az érzése nem támadt, hogy egy végtelen folyó arany- s ezüstvize hömpölyög fölötte, akkora folyóé, hogy áttekinteni sem tudja, ez részévé lesz a körülötte lüktető levegőnek, körülöleli, és magába fojtja. Fénylő súlya alatt alámerült a mély álom birodalmába.
Ott hosszan-hosszan vándorolt az álom-muzsikában, s az hol folyóvízzé változott, hol ismét hanggá. Majd úgy rémlett neki, Bilbó énekel, kezdetben zavarosan, majd tisztán patakzottak a szavak:

 

Erendil, a tengerész
ott éldegélt Avernienben,
nimbrethili fából ácsolt
hajót, hadd szállna a vízen,
lámpásai színezüstből,
színezüstből a vitorlák,
teste ékes hattyú forma,
lobogócskák belobogták.

Maga páncélba öltözött,
ős királyok vértezetébe,
fénylő pajzsán bűvös jelek,
sebzés-rontás soha ne érje,
íja volt sárkányszaruból,
ébenfa a nyílvesszeje,
a láncinge pengő ezüst,
kalcedon a kardhüvelye,
kardpengéje derék acél,
gyémántkemény magas sisakja,
forgója büszkélkedő sastoll,
mellkasán ott fénylett smaragdja.

Észak messzi partjairól
jött holdfény s csillagfény alatt,
halandó földek nappalán
járt elvarázsolt utakat.
Hol a Keskeny Jég csikorog,
és árny fed fagyott hegyeket,
hol Dúlt Nap perzsel, meg nem állt,
bolygott csillagtalan vizek
térségein, s így eljutott
a Semmi-Éjbe végezetül,
nem vár tündöklő partokat,
hol semmi fény meg nem kerül.

Kergették őt dühödt szelek,
vakon s tévedhetetlenül,
nyugat felől kelet felé,
hívatlan haza menekül.
Ott szárnyas Elving jött elé,
tűz lobbant sötétség ölén,
gyémántnál tündökletesebb
volt a hölgy nyakláncán a fény.
És ráadta a Szilmarilt,
s eleven fényből koronát,
így, égő szemöldökkel ő
visszafordult, s az éjen át
Tenger-Túlvilágról erős,
szabad viharszél támadott,
tarmeneli hatalomé,
ritkán lát halandó hajót
az út, hol ő vijjogva járt,
vizet hasít az orr elöl,
repül, tajtékvigyor Halál,
nyugat felé kelet felől.

Örök Éjen át visszatért,
hozták zúgó, sötét habok,
mélyekbe fúlt partok felett,
melyek nem értek meg napot,
míg világvégi partszegély
gyöngysávján hall nagy zengzetet,
s roppant hullámok hajtanak
aranyat, sápadt kincseket.
Látta, Valinor alkonyán,
csöndben a Hegy mint magasul,
s kibontakozott Eldaföld
a tengereken messze túl.
Vándor, nagy éjből szabadult,
fehér révbe elérkezett,
zöld tiszta Tündehonba ért,
hol metsz a lég, sápadt üveg,
hol Ilmarin hegye alatt
felszöknek egy völgy fényei,
Tirion lámpás tornyait
Árnyak Tava tükrözteti.
Kaland híve, megtért ide,
és hallhatott sok dallamot,
regék szavát, hajdan-csodát,
arany hárfákon játszhatott.
Tünde fehér köntöst kapott,
s előtte hét szál gyertya járt,
ahogy a rejtett földre ment
árván, Kalciriánon át.
várták időtlen csarnokok,
hol számtalan év fénye hull,
hol Ilmarinban a Hegyen
a Koros Király örök úr,
s idézték sosem-szólt szavak
Ember-nép s Tünde-nép honát,
és látomásos volt a lég
földi szem ilyet sose lát.

Tünde-üvegből új hajót
kapott, s mithrilből, ragyogott
orra, nem hordott evezőt,
vitorlát s ezüst árbocot:
lámpása lett a Szilmaril,
lánglobogója, lenghetett,
s hogy ékesítse mind velük,
eljött ő maga, Elbereth,
halhatatlan szárny és örök
körű végzet így lett övé,
szálljon parttalan egeken,
kerüljön nap- s holdfény mögé.

Örök-Egy dús lombjaitól,
hol sok ezüst, forrás fakad,
bolygó fény, átrepülte így
a hatalmas Hegy- védfalat.
Világ-végtől elfordul ott,
áhítván távoli honát,
suhan, égő fény, árnyakon
csillagszigetként úszik át,
ködök felett közeledik,
kis láng a Nap előtt, lebeg,
csodát látnak hajnalodó,
szürke északföldi vizek.

Elhaladt Középföld felett,
s panaszos sírást hallhatott,
nőkét és tündelányokét,
zokogtak sötét Hajdanok.
De rá nagy végzet nehezült,
míg Hold ég, egy csillag-tekét
kerüljön, part ne vonzza, hol
csak halandóságra e Lét,
s hogy e bolygásnak ne legyen
híre-vége gyarló határ,
lámpája bárhol tündököl,
véle Nyugatkör Lángja jár.

 

Az énekszó abbamaradt. Frodó kinyitotta a szemét, s látta, hogy Bilbó mosolygó, tapsoló hallgatók körében ül le a zsámolyára.
– Szeretném még egyszer hallani – mondta egy tünde. Bilbó fölállt, és meghajolt.
– Ez nagyon hízelgő, Lindír – mondta. – De fárasztó lenne megismételnem.
– Számodra nem – felelték nevetve a tündék. – Te sosem fáradsz bele, hogy a verseidet ismételgesd, tudod te azt jól. De így egyszeri hallásra nem tudunk választ adni a kérdésedre.
– Mi a csuda! – kiáltotta Bilbó. – Nem tudjátok megmondani, hogy mi az, amit én írtam, és mi az, amit Dúnadán?
– Azt hiszed, mi olyan könnyen meg tudjuk állapítani, hogy miben különbözik az egyik halandó a másiktól? – mondta a tünde.
– Lindír, ez szamárság – horkant fel Bilbó. – Ha egy embert és egy hobbitot képtelenek vagytok megkülönböztetni, akkor rosszabb az ítélőképességetek, mint hittem volna. A kettő annyira más, mint egy borsszem meg egy alma.
– Lehet. Egy juhnak minden juh másmilyen – nevetett Lindír. – A juhásznak is. De mi nem tanulmányozzuk a halandókat. Nekünk más a dolgunk.
– Nem szállok vitába veled – mondta Bilbó. – Elálmosodtam ennyi énekszótól és muzsikától. Csak találgassatok, ha kedvetek tartja.
Fölállt, és odament Frodóhoz. – No, ezen is túl vagyunk – mondta halkan. – Jobban ment, mint vártam. Ritkaság, hogy másodszor is hallani akarják. Neked mi a véleményed?
– Eszem ágában sincs találgatni – mondta Frodó.
– Nem is kell – mondta Bilbó. – Igaz, ami igaz, az egész az én művem: Attól eltekintve, hogy Aragorn csak azért is beleíratott velem egy ezüstforrást. Úgy látszik, ezt fontosnak tartotta. Hogy miért, arról fogalmam sincs. Egyébként szemmel láthatólag az volt a véleménye, hogy a téma magas nekem, és kijelentette, hogy ha van képem Elrond házában Erendilről énekelni, akkor ehhez neki semmi köze. Gondolom, ebben igaza van.
– Nem tudom – mondta Frodó. – Én valahogy helyénvalónak éreztem, bár hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Mikor belekezdtél, félig aludtam, s úgy rémlett, az ének valami olyasmiből indult ki, amiről épp álmodom. Egész a végéig még azzal sem voltam tisztában, hogy te énekelsz.
– Hát nehéz is itt ébren maradni, amíg meg nem szoktad – mondta Bilbó. – Nem mintha a hobbitok valaha is tünde módon éreznének rá a muzsikára, énekszóra és mesékre. Nekik ez mintha az ételük-italuk lenne, sőt még annál is több. Ez itt még sokáig eltart. Mit szólnál hozzá, ha most meglépnénk, és beszélgetnénk egy jót?
– Megtehetjük? – kérdezte Frodó.
– Hát persze. Ez mulatság, nem munka. Jöhetsz, mehetsz, ahogy a kedved tartja. Csak zajt ne csapj.

Fölálltak, némán hátrahúzódtak a homályba, az ajtó felé. Samut otthagyták, mert aludt, mint a tej, álmában mosolyogva. Bár élvezte Bilbó társaságát, Frodó mégiscsak sajnálta, hogy otthagyják a Tűz Csarnokát. Mikor átlépték a küszöböt, épp rázendített egy magányos, tiszta hang:

 

Az Elbereth Gilthóniel,
silivren penna míriel
o menel aglar elenath!
Na-chaered palan-diriel
o galadhremmin ennorath,
Fanuilos, le linnathon
nef aear, sí nef aeron!

 

Frodó megtorpant, és visszanézett. Elrond ott ült a székében, a tűzfény az arcán, mint lombon a nyári nap. Mellette Arwen úrnő. Frodó meglepve látta, hogy mögötte Aragorn áll, fekete palástja hátravetve, s tünde-mellvértje csillog-ragyog. Beszélgettek, s Frodó megérezte, hogy Arwen úrnő feléje pillant. Szeme fénye még ilyen messziről is mintha átdöfte volna a szívét.
Állt, mint akit megbűvöltek, a tünde-ének varázsos szótagjai, amelyekben a szó és dallam egybeolvadt, csak hullottak-hullottak körülötte, mint megannyi tiszta drágakő. – Ez Elberethről szól – mondta Bilbó. – Ma éjjel még jó néhányszor eléneklik, ezt is, meg mást is, sokat a Boldog Birodalomról. Gyerünk!
Hátravezette Frodót, a maga kis szobájába. Ez a kertre nyílt, és ablaka a Brúinen völgye fölött délre nézett. Elüldögéltek egy darabig, nézték az ablakon át a meredek erdő fölött a csillagokat, s halkan beszélgettek. Már nem a messzi Megye apró híreiről, nem is a mindkettőjüket körülvevő fekete árnyakról és veszedelmekről, hanem arról a sok-sok szépről, amit a világban mindkettőjük szeme látott: a tündékről, a csillagokról, a fákról, s az ágakról szelíden lepergő nyári ragyogásról.
Telt-múlt az idő, s az ajtón egyszer csak kopogtattak. – Már megbocsássatok, Frodó uram – dugta be a fejét Samu –, csak azt szerettem volna tudni, hogy nincs-e szükségetek valamire?
– És bocsáss meg te is, Csavardi Samu – felelt Bilbó. – Mert ha nem tévedek, ezzel azt akarod mondani, hogy nagyon ideje már uradnak lefeküdnie.
– Hát, uram, úgy hallom, holnap kora reggel Tanácsot ülnek, ő meg ma kelt fel az ágyból.
– Jól van, Samu – nevetett Bilbó. – Akkor csak rohanj, és mondd meg Gandalfnak, hogy már bújik is az ágyba. Jó éjt, Frodó! A mindenit, de jólesett téged viszontlátni! Mert hidd el, igazán jóízűt csak egy hobbittal lehet beszélgetni. Én meg már annyira vénülök, hogy nem tudom, megérem-e még a históriánk újabb fejezeteit. Jó éjt! Én azt hiszem, még kimegyek a kertbe, sétálok egyet, s elnézegetem Elbereth csillagait. Aludj jól!

 

 

2. fejezet
A Tanács

Frodó másnap hajnalban frissen és egészségesen ébredt. Végigsétált a teraszokon a zúgva vágtató Brúinen fölött, s figyelte, mint száll a sápadt, hűvös napkorong a távoli hegyek fölé, és süt át laposan a gyér ezüstpárán. A sárga leveleken sziporkázott a harmat, s pókhálók csillogtak nedvesen a bokrokon. Samu ott lépkedett mellette, nem szólt, csak szimatolgatta a levegőt, s olykor egy-egy csodálkozó pillantást vetett a keleten torlódó hatalmas hegyekre. Csúcsaikon hó fehérlett.
Az ösvény egyik kanyarulatában Gandalfba és Bilbóba botlottak, beszélgetésbe merülve üldögéltek egy kőbe vágott padon. – Nicsak! Jó reggelt! – mondta Bilbó. – Fölkészültél a Nagytanácsra?
– Mindenre – mondta Frodó. – De szívem szerint mindenekelőtt egy jó nagyot sétálnék, s földeríteném a völgyet. Addig a nagy fenyőerdőig ott – mutatott messze északra, a Völgyzugoly oldalában.
– Később majd módod lesz rá – mondta Gandalf – De egyelőre még semmit sem tervezhetünk. Ma sok mindent kell meghallgatnunk és sok mindenről határoznunk.
Miközben beszélgettek, egyszerre felcsendült egy tiszta hangú harangocska. – Ezzel hív a Tanácsba Elrond! – kiáltotta Gandalf. – Hivatalos vagy te is meg Bilbó is.
Frodó és Bilbó sietve követte a mágust a kanyargós ösvényen a házba, mögöttük hívatlanul s pillanatnyilag elfeledten, ott loholt Samu.

Gandalf arra a tornácra vezette őket, ahol Frodó előző este a barátaival találkozott. A derűs őszi reggelek fénye már a völgyben izzott. A habzó víz nesze fölhallatszott a tajtékos folyóról. Madarak énekeltek, s a földet megülte a jóleső béke. Frodó úgy érezte, veszélyes menekülése, s a szóbeszéd, hogy odakint, világszerte egyre sűrűbb a sötétség, lidérces álom emléke csak, de az arcok, amelyek a terembe lépve üdvözölték, komorak voltak.
Ott volt Elrond, s körülötte többen is ültek néma csendben. Frodó ott látta Glorfindelt és Glóint, egy sarokban Vándor ült egymaga, s rajta az a nyűtt, öreg ruha, amit az úton viselt. Elrond magához intette Frodót, s hellyel kínálta maga mellett, bemutatta a többieknek:
– Íme, barátaim, Drogó fia Frodó, a hobbit. Nincs, aki nagyobb veszedelmek között, s fontosabb küldetésben érkezett volna, mint ő.
Majd rámutatott mindazokra, akiket Frodó még nem ismert, s megmondta a nevüket: Glóin mellett egy ifjú törp ült: Glóin fia, Gimli. Glorfindel mellett Elrond házának több más tanácsadója, közülük Erestor volt az első, vele Galdor, egy szürkerévi tünde, akit Cirdan küldött, a Hajóács. Volt ott egy különös, zöld-barnába öltözött tünde is, Legolas, őt apja küldte, Thranduil, az Északi Bakacsinerdő tünde népének királya. S valamivel távolabb egy szálas termetű, tiszta és nemes arcú, fekete hajú és szürke szemű, büszke és szigorú tekintetű ember ült.
Köpenyt, csizmát viselt, mintha lovon készült volna útra kelni, s bár öltözéke pompás volt, s köpenyét prém szegélyezte, meglátszott rajta a hosszú út pora. Ezüst nyakékét egyetlen fehér kő díszítette, haja a válláig ért. Nagy, ezüstvégű szarukürt szíjjal átvetve a vállán, de most épp a térdén nyugodott. Fölkapta a fejét, s kíváncsian mérte végig Frodót és Bilbót.
– Ő – mondta Elrond, s Gandalfhoz fordult –, Délről jött ember, Boromir. Ma pirkadatkor érkezett, tanácsot kérni. Meghívtam, jöjjön közénk, mert itt kap majd választ a kérdéseire.

Nem szükséges mindarról beszámolnunk, ami a Tanács ülésén elhangzott, vagy amit megvitattak: Sok szó esett arról, hogy a külvilágban, kiváltképp Délen s a Hegyektől keletre eső széles földeken mi minden történt. Erről Frodó már sok szóbeszédet hallott, de amit Glóin mondott, új volt a számára, s ha a törp megszólalt, feszülten hallgatta. Úgy rémlett, bármi csodát műveltek két szorgos kezükkel, a Magányos Hegy törp-lakóinak szívét gond emészti.
– Sok éve már – mondta Glóin –, hogy népünkre ráborult a nyugtalanság árnyéka. Kezdetben föl se figyeltünk rá. Aztán megindult a suttogás: azt mondták, hogy itt szorosan vagyunk, s hogy egy tágasabb világban nagyobb vagyonra, pompára tehetünk szert. Többen Móriát emlegették: atyáink hatalmas művét, amelyet a mi nyelvünkön Khazad-dûmként emlegetnek, s kifejtették, hogy elegen vagyunk s elég erősek, hogy visszatérjünk.
Glóin felsóhajtott. – Mória! Mória! Az Északi Világ csodája! Túl mélyre ástunk, s fölébredt a névtelen rettegés. Hatalmas kastélyai réges-rég üresen állnak, azóta, hogy Durin gyermekei elmenekültek. De megint vágyakozva, mégis rettegéssel emlegetjük, hisz Khazad-dûm kapuján egyetlen törp se merte betenni a lábát királyok egész sora óta, csak az egy Thór, de az is elveszett. De Balin végre meghallgatta a suttogásokat, s elhatározta, hogy megy, s bár Dáin nehéz szívvel engedte el, magával vitte Orit és Úint, s a népünkből még sokat, s nekiindult Délnek.
Ennek már majdnem harminc éve. Egy darabig jöttek a hírek, s ezek jónak ígérkeztek: azt üzente, megérkezett Móriába, s ott nagy munkába kezdett. Aztán elhallgatott, s azóta egyetlen szónyi hír sem érkezett Móriából.
– Egy éve talán, hírnök jött Dáinhoz, de nem Móriából – Mordorból érkezett: egy lovas, éjnek idején, s Dáint kihívta a tulajdon kapujába. Szauron úr, a Nagy, mondta, barátságunkra áhítozik. Cserébe gyűrűket ad, mint a régieknek. És a hobbitok-ról faggatózott, hogy miféle fajta az, és merre lakik. „Mert Szauronnak tudomása van róla – mondta –, hogy ti valamikor ismertetek egy Gyűrűt.”
Ez nagy aggodalmat keltett bennünk, s nem adtunk neki választ. Ekkor más húrokat kezdett pengetni, s ha képes lett volná rá, még kedveskedett volna is. „A barátságotok csekély jeleként Szauron mindössze annyit kér – mondta –, hogy kutassátok fel ezt a tolvajt – igen, tolvajt mondott –, s akár tetszik neki, akár nem, vegyétek el tőle a kicsi gyűrűt, a legkisebbet valamennyi között, amit úgy lopott el. Ez, Szauron úgy véli, igazán semmiség, de részetekről komoly jó szándékra vall. Kerítsétek elő, s visszakerül hozzátok az a három gyűrű, ami a törp-uraké volt valamikor régen, s örök időkre a tietek lesz Mória birodalma. Ha csak hírt adtok is róla, hogy hol a tolvaj, hogy él-e még, nagy lesz a jutalmatok, és kivívjátok vele Mordor urának tartós barátságát. Vagy mondjatok nemet, és semmi jóra nem számíthattok. Nemet mondtok?”
Ezt úgy sziszegte, mint a kígyó, s mindannyiunkon, akik ott álltunk, végigfutott a hideg, de Dáin azt mondta: „Sem igent nem mondok, sem nemet. Előbb gondolkodnom kell az üzeneten, hogy mi is rejlik a tisztes felszín alatt.”
„Hát gondolkozz, de ne nagyon soká” – mondta a hírnök.
„Az enyém az idő, amit erre pazarlok” – felelte Dáin. „Most még” – mondta ő, s ellovagolt az éjszakába. S akkornap éjjel óta nehéz a mi törzsfőink szíve. Mert nem kellett, hogy megemelje a hírnök a hangját, anélkül is tudtuk, hogy szavai fenyegetést és hazugságot rejtenek, mert azt is tudtuk, hogy a hatalom, amely Mordorba visszaköltözött, mit sem változott, s minket ugyanúgy elárul, mint régen. Kétszer tért vissza a hírnök, kétszer távozott válasz nélkül. Harmadszor utoljára jön, mondta, s ennek rövidesen itt az ideje, mielőtt ez az év véget ér.
Így aztán Dáin végül elküldött, hogy Bilbót értesítsem, az Ellenség halálra keresi, s hogy ha lehet, megtudjam tőle, miért vágyik ennyire a Gyűrűre, a gyűrűk legkisebbikére? És Elrond tanácsára is áhítozunk. Mert a homály sűrűsödik, s mind közelebb kúszik. Megtudtuk, hogy hírnök kereste Brand királyt is Suhatagban, s hogy ő is retteg.
Attól tartunk, enged. Mert országa keleti határán érik már a háború. Ha nem adunk választ, az Ellenség megindítja az embereket, akiken uralkodik, Brand király és Dáin ellen egyaránt.
– Okosan tetted, hogy idejöttél – mondta Elrond. – Itt ma hallani fogod mindazt, ami ahhoz kell, hogy az Ellenség céljait megértsétek. Nem tehettek mást, mint hogy ellenálltok, akár van remény, akár nincs. De nem vagytok egyedül. Most majd megtudod, hogy a ti gondotok csak része a gondnak, ami a világ egészét nyomja. A Gyűrű! Mit kezdjünk a Gyűrűvel, a gyűrűk legkisebbikével, ezzel a Szauron szerint semmiséggel? Ez a kérdés, amiről ma döntenünk kell.
Ez volt a cél, ami ideszólított titeket. Szólított, mondom, mert nem én hívattalak, távoli országok fiai. Jöttetek magatoktól, s itt összetalálkoztatok, pontosan egy időben, szinte úgy látszik, véletlenül. Pedig ez nem véletlen. Higgyétek el, a sors rendelése, hogy mi, akik itt ülünk, éppen mi legyünk, akik megkeresik a módját, hogy lehetne e veszedelmet a világ fölül elhárítani.
Most tehát mondjuk el nyíltan, ami mind a mai napig rejtve volt szinte mindenki elől, s alig néhányan tudtak róla. Kezdjük azzal, hogy elmondjuk a Gyűrű történetét kezdettől mostanáig, csak hogy megértsük, mi az a veszély, ami fenyeget. Én kezdem, de befejezni mások fogják.

Mindannyian figyelmesen hallgattak, amíg Elrond csengő hangján Szauronról, a Hatalom Gyűrűiről beszélt, s arról, hogy miként kovácsolták őket réges-rég, a világ Másodkorában. A történet egy részét ismerték néhányan, de az egészet senki, s így, amikor az eregioni tünde-kovácsokról, s Móriával való barátságukról szólt, mohó tudásvágyukról, amivel Szauron tőrbe csalta őket, sok szem fordult felé félős csodálkozással. Mert abban az időben Szauron még nem volt gonosz, még támogatta őket, s ők tanultak is, rengeteget, mindaddig, míg Szauron ki nem tudta minden titkukat, s el nem árulta őket, s a Tűzhegységben ki nem kovácsolta az Egy Gyűrűt, hogy uralkodjék rajtuk. De Celebrimor kiismerte őket, s a Három Gyűrűt, amit ő készített, elrejtette, s ekkor tört ki a háború, az országot földúlták, és Mória kapuja bezárult.
Majd Elrond története nyomon követte a Gyűrűt évről évre, de miután másutt beszámolunk róla, és mivel maga Elrond is leírta a hagyományok könyveiben, itt most nem elevenítjük fel. Mert hosszú-hosszú történet ez, teli nagy és gonosz tettekkel, s bármily rövidre fogta is Elrond, a nap már jócskán fönn járt az égen, s elmúlt dél, mire a végére ért.
Beszélt Númenorról, dicsőségéről és bukásáról, s arról, hogy miként tértek vissza a vihar szárnyán a végtelen Tengerről, az ember-királyok Középföldjére. Majd Szálas Elendilről és hatalmas fiairól, Isildurról és Anárionról, akikből nagy király lett, és az Északi Birodalomról, amit ők alapítottak Arnorban, valamint a Déli Birodalomról Gondorban, az Anduin torkolatánál. De Mordori Szauron megtámadta őket, s ők megkötötték a tündék és emberek Utolsó Szövetségét, s végül szólt Gil-galad és Elendil seregeinek arnori mustrájáról.
Ekkor Elrond egy pillanatra elhallgatott, és felsóhajtott. – Még jól emlékszem a lobogóik pompájára – mondta. – Az Óidők dicsőségét s a beleriandi seregeket juttatták eszembe, mert annyi herceg s annyi nagy kapitány sereglett össze alattuk. De annyi mégsem, s nem is olyan nagyok, mint amikor Thangorod-rim megtört, s a tündék már azt hitték, egyszer s mindenkorra vége a gonosznak, bár végül nem így történt.
– Emlékszel? – mondta ki meglepetésében fennhangon a gondolatait Frodó. – Hiszen én azt hittem – hebegte, amikor Elrond ránézett –, én azt hittem, hogy Gil-galad eleste nagyon rég volt.
– Nagyon rég – felelte Elrond komolyan. – De az én emlékezetem az Óidőkbe nyúlik vissza. Erendil, az apám, Gondolinban született, még mielőtt az elbukott volna, anyám meg Elwing volt, a doriathi Lúthien fiának, Diornak a lánya. Én láttam a Nyugat mindhárom korszakát, sok-sok vereséget és haszontalan diadalt.
Gil-galad címerhordozója voltam, s az ő seregében meneteltem. Ott voltam Dagorlad csatájában Mordor Fekete Kapuja előtt, ahol mi maradtunk felül: mert Gil-galad lándzsájának és Elendil kardjának, Aiglosnak és Narsilnak senki sem tudott ellenállni. S láttam azt az utolsó csatát is az Orodruin lejtőin, ahol Gil-galad meghalt, Elendil elesett, s Narsil eltört, de Szauron is elvesztette a trónját, s Isildur levágta a kezéről a Gyűrűt, apja törött kardjának csonkjával, s elvitte tőle.
Boromir, az idegen, itt közbeszólt: – Szóval ez történt a Gyűrűvel! – kiáltotta. – Ha ez elhangzott is valaha Délen, már rég elfelejtették. Hallottunk az ő Megnevezhetetlen Nagy Gyűrűjéről, de azt hittük, ott veszett az is, első birodalma romjai alatt. Tehát Isildur vitte magával! Ez aztán fontos hír!
– Sajnos, igen – mondta Elrond. – Isildur magához vette, pedig nem lett volna szabad. Azon nyomban bele kellett volna hajítania az Orodruin katlanának tüzébe, ahol készült. De kevesen vették észre, hogy Isildur mit tesz. Egyedül ő állt ott apja oldalán abban az utolsó halálos viadalban, Gil-galad mellett meg csak Círdan meg én. De Isildur nem hallgatott a mi szavunkra.
„Ez lesz a vérdíj apám és bátyám életéért” – mondta –, így hát akár tetszett nekünk, akár nem, magával vitte, s kincsként őrizte. De a Gyűrű hamarosan cserbenhagyta és a halálba vitte. Itt Északon úgy is hívták, hogy Isildur Átka. S talán még jobb is, hogy Isildur meghalt, hisz járhatott volna rosszabbul is.
De erről csak Északon tudtak, s ott is kevesen. Nem csoda, hogy ti nem hallottatok róla, Boromir. Nősziromfölde romlásából, ahol Isildur elveszett, mindössze hárman tértek haza a hegyeken át, hosszú vándorlás után. Ezek egyike Othar volt, Isildur fegyverhordozója, aki Elendil törött kardját hordta, töredékeit elhozta Valandirnak, Isildur örökösének, aki akkor gyermek lévén itt maradt Völgyzugolyban. De Narsil eltört, fénye megvakult, és többé már soha nem lehetett összeforrasztani.
Azt mondtam, az Utolsó Szövetség győzelme haszontalan volt? Nem teljesen, bár célját nem érte el. Szauron meggyöngült, de nem pusztult el. Gyűrűje elveszett, de nem szűnt meg létezni. A Fekete Torony beomlott, de alapjai megmaradtak, hiszen azokat a Gyűrű hatalma teremtette, s amíg a Gyűrű létezik, azok is bírják. Sok tünde, sok ember és sok barátjuk veszett oda a háborúban: Anáriont levágták, Isildurt levágták, s nem volt már sem Gil-galad, sem Elendil. A tündék és emberek között soha ily szövetség nem lesz több, merthogy az ember sokasodik, az ősszülöttek száma fogy, s e két rokon elidegenedett. S akkornap óta Númenor népe hanyatlik, évei megszámláltattak.
Északon, a nősziromföldi mészárlás és a háború után a nyugathoni emberek száma megfogyatkozott, s városuk, Annúminas, az Esthajnal-tó partján, romba dőlt, Valandir származékai elköltöztek az Északi Buckákra, s fölépítették Fornostot, de ma már az is pusztaság. Az emberek Holtember Gátjának hívják, s még a földjét tapodni is félnek. Mert Arnor népe megfogyatkozott, és ellenségeik elnyelték őket, országuk megszűnt, nem maradt belőle más, csak néhány zöld halom a füves dombok között.
Délen Gondor birodalma még sokáig bírta, pompája egy darabig még növekedett is, némileg Númenor hatalmára emlékeztetve, aztán lehanyatlott. Sudár tornyokat építettek a númenoriak és erős várakat, s kikötőikben számtalan hajó horgonyzott, az ember-királyok szárnyas koronáját soknyelvű nép félte. Fővárosuk Osgiliath volt, a Csillagok Fellegvára, azon át folyt a Folyó. S ettől keletre fölépítették Minas Ithilt, a Kelő Hold Tornyát, az Árnyhegység vállán, s ettől nyugatra Minas Anort, a Lenyugvó Nap Tornyát, a Fehérhegy lábánál. A király udvarában fehér fa nőtt, annak a fának a magvából, amelyet Isildur hozott át a vizeken, az meg oly magból, mely Eresseából került oda, annak a magva meg a legmesszibb Nyugatról, a Kezdetek Előtti Napon, amikor a világ még ifjú volt.
De Középfölde futó esztendeinek folyamán Anárion fia Menedilnek magva szakadt, a Fa kiszáradt, s a númenoriak vére alantasabb emberek vérével keveredett. Majd az őr elaludt Mordor falán, és sötétjószágok kúsztak vissza Gorgorothba. S egyszer csak felbukkantak s elfoglalták Minas Ithilt, és megtelepedtek benne, és a rettegés helyévé tették, és Minas Morgulnak, a Boszorkányság Tornyának nevezték el. S ekkor Minas Anort átkeresztelték Minas Tirithre, azaz az Őrködés Tornyára, s e két torony ettől kezdve szakadatlan háborúban állt, a kettő között fekvő Osgiliath elnéptelenedett, s árnyak kóboroltak a romjai közt.
S így volt ez sok-sok emberöltő hosszat. De Minas Tirith urai folytatták a harcot, szembeszegültek ellenségeikkel, s kézben tartották a Folyó völgyét Argonath-tól a Tengerig. S ezzel a rege, amit mondok, a végéhez közeledik. Mert Isildur idejében az Uralkodó Gyűrű eltűnt, és senki sem tudta, hova lett, s a Három Gyűrű így kiszabadult az uralma alól. De napjainkban megint veszély fenyegeti őket, mert bánatunkra az Egy megkerült. De erről már szóljanak mások, mert ebben az én szerepem már nagyon kicsi volt.

Elhallgatott, de nyomban elébük állt szálasan, büszkén Boromir. – Elrond uram – mondta –, engedtessék meg, hogy mindenekelőtt Gondorról szóljak egyet-mást még, hisz én épp Gondor földjéről jöttem. És nem árt senkinek, ha tudja, hogy ott mi minden történt. Mert azt hiszem, kevesen ismerik a tetteinket, s így azt sem tudják, miféle veszedelem fenyegeti őket, ha erőnk végére érünk.
Ne higgyétek, hogy Gondor földjéről kiveszett Númenor vére, s hogy büszkesége, méltósága teljesen feledésbe merült. A mi vitézségünk tartja féken az ádáz mordoriakat, s szorítja sarokba Morgul rémuralmát, Gondor őrzi a békét és szabadságot a mögötte elterülő földeken. Ám ha elesnek a folyóvölgyek, mi lesz?
S lehet, hogy ez a nap nem is olyan távoli. A Névtelen Ellenség feltámadt újra. Ismét füst száll föl az Orodruinról, amit mi a Végzet Hegyének hívunk. A Fekete Föld hatalma nő, s keményen szorongat. Mikor az Ellenség visszatért, a mi népünket elkergette Ithiliából, szép birodalmunkból, a Folyótól keletre, bár fegyvereink erejével sikerült belőle egy talpalatnyit megőriznünk. De épp ez év júniusában haddal támadt ránk Mordor, s kivert onnét. Túlerővel, mert Mordor összeszövetkezett a keletlakókkal, és a kegyetlen Harad-beliekkel, ám mégsem számbeli fölényük kerekedett felül. Hanem egy ismeretlen erő, amit eddig még sohasem tapasztaltunk.
Van, aki azt mondja, látható, afféle roppant fekete lovas, a holdra vetülő fekete árnyék. Ahol csak megjelent, ellenségeink megveszekedtek, de közülünk a legvakmerőbb szíve is megtelt félelemmel, így hát ló és ember megfordult, és hanyatt-homlok menekült. Keleti seregünknek csak a maradéka tért vissza, miután az utolsó hidat, ami ott állt még Osgiliath romjai közt, elpusztította.
Én abban a csapatban harcoltam, mely mindaddig tartotta a hidat, míg össze nem omlott a hátunk megett. Csak négyen maradtunk meg, s úsztuk át a folyót: testvérem, jómagam, s két másik vitéz. A harc tovább folyt, az Anduin nyugati partját védtük, s akik a hátunk megett találtak menedéket, áldották még a nevünket is, áldották, de segítséget nemigen adtak. Csak Rohanban száll nyeregbe néhány ember, ha hívjuk.
E nehéz órában szólított ide küldetésem számolatlan veszélyes mérföldekről, száztíz napig utaztam egymagamban. Nem szövetségeseket keresek. Elrond ereje a bölcsessége, s nem a fegyverei sokasága. Tanácsért jöttem, s hogy a homályos szavak gubancát kibogozzuk. Mert a váratlan támadás előestéjén testvéremnek lidércnyomásos álma volt, utóbb ez többször is visszatért, s magam is álmodtam egyszer.
Álmomban az égbolt elsötétült, s mind hangosabban zengett az ég, majd halvány fénycsík derengett, s én hangot hallottam, távolit, de tisztát, mely így kiáltott:

 

Keresd a Kettétört Kardot,
Imladrisban leled,
Jó tanáccsal lebírod
A Morgul-bűvöletet,
Jelet kell fölmutatnod,
Hogy a végzet közel,
Mert Isildur Átkát szítod,
S a Félszerzet nem tűnik el.

 

E szavakból mi nem sokat értettünk, beszéltünk hát apánkkal, Denethorral, Minas Tirith urával, aki jól ismeri Gondor hagyományait. De ő is mindössze annyit tudott, hogy Imladris egy távoli északi völgy tünde-neve, ahol egykor Elrond s a féltündék, a tudás őrizői éltek. Testvérem tehát, látván, mily kétségbeejtően szorult a helyzetünk, elszánta magát, hogy elindul az álom nyomán, s fölkutatja Imladrist, ám hogy az út csupa vész és kétely, helyette én keltem útra. Atyám vonakodva engedett el, és soká vándoroltam elfeledett utakon, keresvén Elrond házát, amelyről sokan hallottak, de kevesen tudják, merre van.
– És itt, Elrond házában, majd sok minden megvilágosodik előtted, Boromir – mondta Aragorn, s fölállt. Odadobta a kardját az asztalra, Elrond elé. A kard pengéje két darabban. – Íme, a Kettétört Kard! – mondta.
– Ki vagy te, és mi közöd Minas Tirithhez? – kérdezte Boromir, s csodálkozva nézte Vándor szikár arcát és viharvert köpönyegét.
– Ő Arathorn fia Aragorn – mondta Elrond. – Isildurnak, a Minas Ithil-i Elendil fiának atyák hosszú során át egyenes ági származéka. Ő az északi dúnadánok feje, s ebből a népből már nem sokan maradtak.
– Akkor ez téged illet, nem engem! – kiáltott fel döbbenten Frodó, s fölpattant, mintha csak azt várta volna, hogy Aragorn a Gyűrűt nyomban visszaköveteli.
– Egyikünket sem illet – mondta Aragorn –, de a sors rendelése, hogy te viseld egy darabig még.
– Vedd elő a Gyűrűt, Frodó! – mondta Gandalf ünnepélyesen. – Eljött az ideje. Emeld magasra, s Boromir megérti, amit a rejtvényből eddig nem értett.

Mind elnémultak, s szemüket Frodóra emelték. Ő beleremegett hirtelen támadt szégyenébe, félelmébe, nagyon nem akaródzott a Gyűrűt felmutatnia, irtózott még hozzáérni is. Bár ne lenne itt, azt kívánta. A Gyűrű, ahogy elébük tartotta, megcsillant, felvillant reszkető kezében.
– Íme, Isildur Átka! – mondta Elrond.
Boromir csillogó szemmel bámulta az aranygyűrűt. – A Félszerzet! – motyogta. – Akkor hát beteljesült végre Minas Tirith végzete? De miért kell egy kettétört kardot keresnünk?
– A szavak nem Minas Tirith végzetére vonatkoznak – mondta Aragorn. – De eljött a végzet s a nagy tettek ideje. Mert az eltört kard Elendil kardja, őalatta tört el, mikor elesett. Kincsként őrizték örökösei, mikor minden családi ékszerük elveszett, mert régóta él köztünk a mondás, hogy újjá kell kovácsolni, ha a Gyűrű, Isildur Átka előkerül. Most, hogy itt látod a kardot, amit kerestél, mit kérsz? Kívánod-e, hogy Elendil háza Gondor földjére visszatérjen?
– Nem azért küldtek, hogy kegyet kérjek, hanem hogy egy rejtvényre megfejtést találjak – felelte büszkén Boromir. – De igencsak szorongatott helyzetben vagyunk, s Elendil kardja nem remélt segítséget jelentene nekünk, már ha ilyesmi egyáltalán visszatérhet a múlt homályából. – Újra ránézett Aragornra, s a szemében kétség bujkált.
Frodó érezte, hogy Bilbó türelmetlenül mocorog az oldalán. Nyilván ő mérgelődött a barátja helyett. Majd egyszerre fölállt, s rákezdte:

 

Van, mi arany, bár nem fénylik,
van, ki vándor, s hazaér,
régi erő nem enyészik,
fagyot kibír mély gyökér.
Lángját a tűz visszakapja,
árnyékból a fény kiszáll,
összeforr a törött szablya,
s koronás lesz a király.

 

– Lehet, hogy nem valami jó vers, de benne van a lényeg – ha Elrond szava neked nem elég. Ha megért neked száztíz napi utazást, hogy halljad, akkor okosan tennéd, ha hallgatnál is rá. – Fújt egyet, s leült.
– Én ezt már akkor eldöntöttem magamban a dúnadán javára – súgta oda Frodónak –, mikor először beszélt nekem önmagáról. Szinte kívánom, hogy a kalandjaim ne érjenek véget, s vele tarthassak, ha a napja eljő.
Aragorn rámosolygott, majd megint Boromirhez fordult. – A magam részéről megbocsátom a kételkedésedet – mondta. – Nemigen hasonlítok Elendil és Isildur alakjához, amint kőbe faragott fenséggel állnak Denethor csarnokában. Én csak utóda vagyok Isildurnak, s nem maga Isildur. Nehéz életem volt, s hosszú, s a mérföldek, amelyek Gondort e helytől elválasztják, csak csekélyke hányada annak, ahányat vándorútjaim számlálnak. Sok-sok hegyen és sok-sok folyón keltem át, sok lapályt tapodott a lábam, még Rhûn és Harad távoli földjén is, ahol idegenek a csillagok.
De az otthonom, ha van ilyen, Észak. Mert itt éltek töretlen sorban sok-sok nemzedéken át Valandir származékai. Napjainknak bealkonyult, kevesen maradtunk, még a Kard is új őrzőre szállt át. De ennek, én mondom, Boromir, hamarosan vége. Mi, a vadon kószái, vadászok és magányos emberek vagyunk – de űzőbe vesszük az Ellenség szolgáit is, hisz azok nemcsak Mordorban, hanem másutt is megtalálhatók.
Ha Gondor, Boromir, vitéz bástya, a mi szerepünk más. Sok gonosz jószág létezik, aminek erős falaitok és fényes kardjaitok nem képesek ellenállni. Más országokról, a határaitokon kívül, ti nem sokat tudtok. Béke és szabadság, azt mondod? Ha mi nem vagyunk, Észak aligha tudja, mi az. Már ezt is, azt is elpusztította volna a félelem. De ha fekete rémek szállnak alá a lakatlan dombok közül, vagy kúsznak ki nap nem járta erdők sűrűjéből, előlünk menekülnek. Ki merné az utat járni, s a békés földek, az együgyű emberek otthonának biztonsága hová lenne éjnek évadján, ha a dúnadánok aludnának, vagy mindet elnyelte volna már a sír?
S köszönetet még kevesebbet kapunk, mint ti. Az utazók ferde szemmel néznek, a parasztok csúfneveket akasztanak ránk: Egy hájgombócnak, aki egynapi járóföldre lakik az Ellenségtől, mely megdermesztené a szívét és falucskáját romba döntené, ha mi nem őrködnénk szakadatlanul, én „Vándor” vagyok. De másként mégsem tehetünk. Ha az együgyű népek nem tudják, mi a gond és a félelem, az úgy van rendjén, s nekünk őriznünk kell a titkot, hogy ne is tudják meg soha. Az én fajtámnak ez a dolga, mióta világ a világ, és fű nő a földön.
De a világ most megint változik. Új óra közelít. Előkerült Isildur Átka. Csata vár ránk. A Kardot újra kell kovácsolni. Elmegyek Minas Tirithbe.
– Azt mondod, megkerült Isildur Átka – mondta Boromir. – Egy fénylő gyűrűt láttam a Félszerzet kezében, de azt mondják, a világnak ez a korszaka meg se kezdődött még, mikor Isildur elveszett. Honnét tudja a Bölcs, hogy az a gyűrű az ő gyűrűje? És hol rejtőzött ennyi-ennyi évig, hogy most egyszerre ilyen furcsa küldönc kezében látjuk?
– Mindjárt meghallod – mondta Elrond.
– Könyörgök, Uram, ne még! – mondta Bilbó. – A nap már délre jár, s úgy érzem, rászorulok egy-két falatra, hogy erőt öntsön belém.
– Nem rólad beszéltem – mondta mosolyogva Elrond. – De legyen. Lépj elő! S mondd el a történetedet. S ha eddig még nem öntötted versbe, mondd egyszerű szavakkal. És minél rövidebben, hogy annál hamarabb juss harapnivalóhoz.
– Nagyon helyes – mondta Bilbó. – Ahogy parancsolod. De most a valóságot mondom, s ha netán valaki másként hallotta volna tőlem – szeme sarkából Glóinra sandított –, arra kérem, felejtse el, és bocsásson meg nekem. Akkoriban mindössze azt szerettem volna bizonyítani, hogy a kincs az enyém, hogy ily módon szabaduljak a tolvaj névtől, amit a nyakamba varrtak. Ám most talán jobban értem, ami történt, s akárhogy is, ami történt, így történt.

Némelyek számára Bilbó története teljesen új volt, s tágra nyílt szemmel hallgatták, amikor az öreg hobbit, csöppet sem kedve ellenére, bő lére eresztve beszámolt Gollammal esett kalandjáról. Egyetlen találós kérdést ki nem hagyott volna. Ha hagyják, beszámol a társairól is, meg arról, hogy a Megyéből mint lépett meg, de Elrond fölemelte a kezét.
– Jól beszéltél, barátom – mondta –, de mostanra ennyi elég. Pillanatnyilag elegendő, ha annyit tudunk, hogy a Gyűrű Frodóra, az utódodra szállt. Most szóljon ő!
Frodó, ha nem is olyan készségesen, mint Bilbó, beszámolt a Gyűrűt érintő valamennyi viszontagságáról, azóta, hogy az átkerült az ő kezébe. Kifaggatták, s útjának minden lépését meghányták-vetették Hobbitfalvától egészen a Brúinen Gázlójáig, és mindent megvitattak, amire csak visszaemlékezett a Fekete Lovasokkal kapcsolatban. Végül visszaült a helyére.
– Nem rossz – mondta neki Bilbó. – Szép históriát kerekíthettél volna belőle, ha minduntalan meg nem zavarnak. Megpróbáltam közben egyet-mást följegyezni, de ha meg akarom írni, egyszer majd végig kell még mennünk az egészen. Már azelőttről is, hogy ideértél volna, több fejezetre való anyag gyűlt össze.
– Hát igen, hosszú történet ez – felelte Frodó. – De én úgy látom, még nincs vége. Még sok minden érdekelne, kivált Gandalffal kapcsolatban.
A szürkerévi Galdor, aki ott ült mellette, hallotta, mit mond. – A számból vetted ki a szót! – kiáltotta, és Elrondhoz fordult, mondván: – A Bölcsnek bizonyára jó oka van rá, hogy azt higgye, a Félszerzet talált kincse az annyit vitatott Nagy Gyűrű, még ha azok, akik nála kevesebbet tudnak, ezt nem tartják is valószínűnek. De miért ne hallhatnánk a bizonyítékokat? S még azt is megkérdezném: mi van Szarumánnal? Ő járatos a Gyűrű hagyományaiban, s még sincs itt köztünk. Ő vajon mit tanácsolt volna ha mindazt tudná, amit mi hallottunk itt?
– A kérdések, amelyeket föltettél, Galdor, összefüggnek – mondta Elrond. – Nem kerülték el a figyelmemet, s választ is kapsz, mindre. De ezeket tisztázni már Gandalf része, s őt utolsóként szólítom, megbecsülésből, mert ezekben a kérdésekben ő a mester.
– Vannak, Galdor – mondta Gandalf –, akik elhiszik, hogy Glóin hírei, s a hajsza Frodó után kellően bizonyítják, hogy a Félszerzet talált kincse az Ellenségnek mit ér. Pedig az csak egy gyűrű. Tehát? A Kilencet a nazgûlok őrzik. A Hetet megkerítették vagy elpusztították. – Glóin itt megmoccant, de nem szólt egy szót sem. – A Háromról tudunk. Mi lehet hát ez az Egyetlen, amire annyira vágynak?
Kétségtelen, hogy a Folyó és a Hegy, az elvesztés és megtalálás közt ott húzódik az idő roppant sivataga. De a Bölcs tudásának hézaga végre összezárult. Igaz, későn. Mert az Ellenség szorosan a nyomunkban van, még annál is szorosabban, mint féltem. S még szerencse, hogy az idén, s úgy látszik, csak most a nyáron tudta meg végre a teljes igazságot.
A jelenlévők közt bizonyára van, aki emlékszik még, hogy jó néhány évvel ezelőtt bemerészkedtem Dol Goldurban a Varázsló ajtaján, titokban kitudtam a módszereit, s ily módon sikerült megállapítanom, hogy félelmeink jogosak: nem más ő, mint Szauron, ősi ellenségünk, aki végül megint csak testet öltött, és hatalomra jutott. Gondolom, van, aki arra is emlékszik még, hogy éppen Szarumán tanácsára nem léptünk fel nyíltan ellene, csak figyeltük jó ideig. De ahogy Szauron árnya mindjobban nőtt, Szarumán engedett, a Tanács összeszedte az erejét, és kikergette a gonoszt a Bakacsinerdőből –, s ez épp abban az évben történt, amikor a Gyűrű megkerült: furcsa véletlen, ha létezik véletlen egyáltalán.
De, amint Elrond megjósolta, elkéstünk. Szauron szintén szemmel tartott minket, rég felkészült a csapásra, s amíg föl nem készült, csak távolról kormányozta Mordort, Minas Morgul útján, ahol kilenc szolgája lakott. Aztán meglépett előlünk, de csak tettette a menekülést, mert hamarosan visszatért a Fekete Toronyba, s ottlétét nyíltan kinyilvánította. Akkor ült össze legutóbb a Tanács: mert akkor tudtuk meg, hogy buzgóbban kutat az Egy után, mint valaha. Attól féltünk, hogy amiről mi sem tudunk, neki talán sikerült valamit megtudnia. De Szarumán azt mondta, nincs mitől félnünk, s megismételte, amit már korábban is mondott: az Egyet Középföldén soha meg nem lelik.
Az Ellenség – mondta –, a legrosszabb esetben is csak annyit tud, hogy a kincs nem lehet a birtokunkban, hogy senki sem tudja, hová lett. Ne féljetek! Reménye csalóka. Én talán nem tanulmányoztam behatóan a kérdést? Isildur, a Nagy, az Anduinba veszett, s miközben Szauron aludt, a folyó már réges-rég a Tengerbe sodorta, nyugodjék hát ott az idők végezetéig.
Gandalf elhallgatott, s a tornácról elnézett keletre, a Ködhegység távoli csúcsai felé, amelyek roppant gyökerei oly soká rejtegették a világra váró veszedelmet. Felsóhajtott.
– Az én hibám volt – mondta. – Nyugalomba ringattak a Bölcs Szarumán szavai, ha hamarabb rájöttem volna az igazságra, most nem fenyegetne ekkora veszély.
– Valamennyien hibásak vagyunk – mondta Elrond –, s ha te nem állsz őrt a Sötétség ellen, talán itt lenne már a nyakunkon. De mondd tovább!
– A szívem azonban kezdettől fogva teli volt balsejtelemmel, ámbár ezeknek magam sem tudtam az okát – mondta Gandalf. – Szerettem volna megtudni, hogy is jutott ez a holmi Gollamhoz, s meddig volt a birtokában. Így hát figyeltettem, mert sejtettem, hogy nemsokára előbúvik az odújából, hogy kincsét fölkutassa. Elő is bújt, de megszökött előlünk, s bottal üthettük a nyomát. Így – sajna! – kénytelen voltam fölhagyni az üggyel, s mint annyiszor már, csak figyeltem és vártam.
Így telt, gondok közt az idő, míg csak a kételyeim át nem váltottak hirtelen félelemre. Honnét került elő a hobbitok gyűrűje? És – ha félelmeim jogosak – mi a teendőnk vele? Döntenem kellett. De félelmeimet mind ez ideig senkinek nem említettem, mert tudom, a rosszkor kelt szóbeszéd, ha egyszer megindul, milyen veszedelmes. A Sötét Toronnyal vívott hosszú háborúinkban mindig az árulás volt legnagyobb ellenségünk.
Ennek már tizenhét esztendeje. Hamarosan megtanultam, hogy a Megye körül a legkülönfélébb kémek, még vadállatok és madarak is, gyülekeznek, s csak mélyült a félelmem. A dúnadánok segítségét kértem, s ők kettőzött éberséggel őrködtek fölöttünk, én pedig kiöntöttem a szívemet Aragornnak, Isildur utódának.
– Én meg – mondta Aragorn –, azt a tanácsot adtam, hogy indítsunk hajszát Gollam ellen, még ha látszólag elkéstünk is vele. S minthogy helyénvalónak éreztem, hogy Isildur utóda hozza helyre Isildur hibáját, magam is Gandalffal tartottam a hosszú és reménytelen hajsza során.
Ezután Gandalf mondta el, hogyan tették tűvé egész Vadonföldet az Árnyhegységig és a mordori gyepűig:
– Itt hírét vettük és gyanítottuk, hogy jó darabig ott lakhatott a sötét dombokban, de nem sikerült megtalálnunk, s én kétségbeestem. S kétségbeesésemben kiagyaltam egy próbát, mely szükségtelenné teheti, hogy Gollamot megkeressük. A Gyűrű talán maga is elárulja, hogy valóban az Egy-e. Eszembe jutott néhány szó, ami a Tanácsban hangzott el: Szarumán szavai, amelyeket annak idején csak fél füllel hallgattam. „A Kilenc, a Hét és a Három Gyűrű – mondta – drágaköves. De nem így az Egy. Az kerek és dísztelen, mint afféle alantasabb gyűrű, de a készítője megjelölte, s a jelet, aki ért hozzá, talán még fölismeri és kiolvassa.” Hogy e jel micsoda, nem mondta meg. Akkor meg ki tudja? Aki készítette. És Szarumán? De bármennyire ismeri is a hagyományt, valami forrása csak kellett, hogy legyen. S Szauronén kívül kinek a keze érintette a Gyűrűt, mielőtt az eltűnt? Egyedül Isilduré.
Erre gondolva felhagytam a hajszával, és Gondorba siettem. A régi időkben rendem tagjait itt mindig szívesen látták, de legszívesebben mind között Szarumánt. Gyakran és hosszú ideig vendégeskedett a város urainál. Denethor úr korántsem tanúsított irántam akkora vendégbarátságot, mint a régiek, de vonakodva bár, mégiscsak hozzájárult, hogy fölhalmozott könyvei és tekercsei közt kutakodjak.
„Ha, mint mondod, csak az Óidők följegyzései érdekelnek, a Város alapításának idejéből, tessék, olvass! – mondta. – Én azt, ami volt, sokkal kevésbé látom sötétnek, mint ami lesz, és ez az én gondom. De ha nem vagy sokkal ügyesebb, mint Szarumán, aki hosszú ideig kutatott itt, nem találsz semmit, amit én, a Város hagyományainak tudója, ne tudnék.”
Így Denethor. Márpedig a kincsei közt sok olyan följegyzés hever, amit manapság a hagyomány tudói közül is csak kevesen tudnak elolvasni, mert betűjüket és nyelvüket a maiak nem értik. Minas Tirithben, Boromir, még mindig ott hever egy tekercs, amit, ha nem tévedek, rajtam és Szarumánon kívül nem olvasott senki, hisz a királynak sem sikerült elolvasnia: egy tekercs Isildur keze írásával. Mert Isildur Mordornál nem vonult egyenest haza a háborúból, amint azt néhányan regélik.
– Északon meglehet – szólt közbe Boromir. – De Gondorban mindenki tudja, hogy először Minas Anorba ment, s ott lakott egy darabig az unokaöccsével, Meneldillel, s oktatta őt, mielőtt megtette volna uralkodónak a Déli Királyságban. Ebben az időben ültette ott el a Fehér Fa utolsó csemetéjét, testvére emlékére.
– S még e tekercset is megírta ugyanekkor – mondta Gandalf –, de erre, úgy látszik, Gondorban már nem emlékeznek. Mert a tekercs a Gyűrűvel foglalkozik, s Isildur azt írja benne:

A Nagy Gyűrű legyen az Északi Királyság kincse, de maradjon ennek írott emléke Gondorban is, ahol szintúgy Elendil utódai élnek, mert e nagy tettek emléke nem szabad, hogy bármikor elhomályosodjék.

Ezek után Isildur leírja, hogy milyen volt a Gyűrű, mikor ő rátalált:

Izzott, ahogy az ujjamra húztam, izzott, mint a parázs, és égette az ujjamat, s nem tudtam, e fájdalomtól valaha is szabadulok-e. De most, ahogy írom ezt, már lehűlt, s mintha zsugorodnék, bár sem szépségéből, sem formájából nem veszített. Fölirata, mely kezdetben mint a veres láng virított, elhomályosult, s ma már alig olvasható. Betűi eregioni tündebetűk, mert Mordorban ilyen kényes műhöz nincsenek betűik, a nyelvet azonban nem ismerem. A Fekete Föld nyelvének vélem, mert az csúf és bárdolatlan. Hogy mi gonoszat mond, nem tudom, de mindenesetre ide másolom, nehogy elhomályosulván feledésbe merüljön. A Gyűrűnek tán hiányzik Szauron kezének melege, az fekete volt, s mégis izzott, mint a tűz, s ettől pusztult el Gil-galad, ám meglehet, hogy az aranyat fölizzítván az írás is felújul rajta. Én, jómagam, nem kockáztatom meg, hogy ily módon kárt tegyek benne: Szauron valamennyi műve közül az egyetlen szépben. Mert drága a szívemnek, bár fájdalom árán vásároltam.

Ezt olvasván kutatásom véget ért. Mert a lemásolt felirat, amint azt Isildur sejtette volt, Mordor és a Torony Szolgáinak nyelvén íródott. S hogy mit mond, azt már korábban is tudtam. Mert abban az időben, mikor Szauron az ujjára húzta az Egyet, Celebrimbor, a Három alkotója, tudott a létezéséről, messziről kihallgatta, amint kimondta a szavakat, s gonosz szándéka ily módon lelepleződött.
Nyomban búcsút vettem Denethortól, de már útközben észak felé üzenetet kaptam Lórientől, hogy Aragorn arra járt, s hogy megtalálta azt a Gollamot. Így hát először hozzá mentem, hogy meghallgassam a történetét. Hogy miféle halálos veszélybe keveredett egymaga, azt álmodni sem mertem.
– Erről beszélni sem igen érdemes – mondta Aragorn. – Ha az ember kénytelen látótávolságra megközelíteni a Fekete Kaput, vagy a Morgul Völgybe a halálos virágokat tapodni, bizton számíthat rá, hogy veszélybe kerül. A végén magam is elkeseredtem, s hazafelé vettem az utamat. S ekkor, szerencsémre, szinte belebotlottam abba, amit kerestem: egy pocsolya sarában a puha lábak nyomára. De a nyom friss volt, és sietős léptekre vallott, s nem Mordorba vezetett, hanem elfelé onnét. Végig követtem a Holtláp mentén, aztán rábukkantam. Ott téblábolt egy áporodott pocsolya partján, s leste a vizet, s mikor leszállt az este, elkaptam. Egész testét zöld iszap borította. Tartok tőle, hogy soha nem fog megszeretni: mert belém harapott, s én sem voltam éppen gyöngéd hozzá. Mást a szájából nemigen kaptam, csak a fogai nyomát. Talán a visszaút volt a legkeservesebb az egész utazásom során, éjjel-nappal őriznem kellett, kötőfékkel a nyakában, száját fölpöckölve kellett noszogatnom, hogy előttem menjen, míg végül, étel-ital híján meg nem szelídült. Így tereltem a Bakacsin-erdő felé. Végre ideértem vele, és átadtam a tündéknek, mert megegyeztünk, hogy ezt kell tenni, én boldog voltam, hogy megszabadultam végre az útitársamtól, mert éktelenül büdös volt. Szívből reméltem, hogy nem látom soha többé, de Gandalf eljött, s kibírta, hogy hosszan beszéljen vele.
– Igen – mondta Gandalf –, a beszélgetés hosszú volt és fárasztó, de korántsem hasztalan. Először is, amit ő elmondott, pontosan megegyezett azzal, amit Bilbó most tárt első ízben nyilvánosság elé, de ez még nem sokat számított, hisz amúgy is sejtettem. Ám akkor tudtam meg, hogy a Gyűrű a Nagy Folyóból került elő, Nősziromfölde közelében. És azt is, hogy sokáig volt a birtokában. Pici fajtájának sok-sok nemzedéke hosszat. A Gyűrű hatalma jócskán megnyújtotta az életét, s ez csak a Nagy Gyűrűnek áll hatalmában.
De ha ez sem lenne elegendő bizonyíték, Galdor, mondok én neked más próbát is. Ezen a gyűrűn, amit az imént láttál, ezen a kerek és dísztelen aranykarikán, még mindig ott láthatók a szavak, amelyeket Isildur lemásolt, már persze, ha van elég akaratereje valakinek, hogy az aranygyűrűt egy darabig tűzben tartsa. Én megtettem, s ezt olvastam rajta:

 

Ash nag durbatulûk, ash nazg gimbatul, ash nazg thrakatulûk ash burzum-ishi krimpatul!

 

Döbbenetes volt, ahogy a mágus hangja megváltozott. Egyszerre fenyegető lett, átható és kőkemény. A nap egy pillanatra mintha árnyékba borult volna, a tornác elsötétült. Mindenki reszketett, csak a tündék hegyezték a fülüket.
– Még soha, senki sem mert egyetlen szót kiejteni e nyelven Imladrisban, Szürke Gandalf – mondta Elrond, mikor az árnyék eloszlott, és a társaság megint föllélegzett.
– És reméljük, nem is fog, soha többé – felelt Gandalf. – S én mégsem kérek tőled bocsánatot, Elrond uram. Mert ha ez a nyelv nem hangzik fel hamarosan Nyugat minden zugában, akkor eleve nincs okunk kételkedni benne, hogy ez a holmi pontosan az, aminek a Bölcs mondja: az Ellenség kincse, mely magában rejti annak minden gonoszságát, s ebben lakozik ősidőktől való erejének java része. A Fekete Évekből valók a szavak, amelyeket Eregion Kovácsai kihallgattak, s amelyekből megtudták, hogy elárulták őket:

 

Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen.

 

De vegyétek észre, barátaim, hogy Gollamtól ennél többet is megtudtam. Gyűlölt beszélni, s szavai zavarosak voltak, de kétségtelen, hogy járt Mordorban, s hogy ott mindent kiszedtek belőle. Az Ellenség tehát tudja, hogy az Egyet megtalálták, hogy az hosszú ideig a Megyében volt, s minthogy szolgái majdnem az ajtónkig követték Frodót, hamarosan azt is tudni fogja, ha ugyan most, amikor ezt mondom, nem tudja máris, hogy jelenleg itt van nálunk.
Egy darabig némán ültek valahányan, aztán megszólalt Boromir. – Ez a Gollam, azt mondod, valami kicsi jószág? Kicsi, de nagy huncutság szorult beléje! Vele mi lett? Ti mire ítéltétek?
– Csak börtönre, rosszabbra nem – mondta Aragorn. – Amúgy is sokat szenvedett. Mert megkínozták, az biztos, és félelme Szaurontól feketén üli meg a szívét. Ami engem illet, örülök, hogy a bakacsinerdei tündék éber szeme őrzi. Gonoszsága nem kicsike, s ez akkora erőt ád neki, amit el se hinnél ily vékonyka, aszott alakról. Ha szabadon kószálna, sok csúnya csínyt tudna még elkövetni. S afelől sincs sok kétségem, hogy Mordorból valami sötét megbízatással bocsátották útra.
– Ó, jaj! – kiáltott fel Legolas, s szép tünde arca eltorzult a kétségbeeséstől. – Hadd mondjam el a hírt, amit hoztam. Nem jó hír, de hogy a jelenlévők számára mennyire rossz, azt csak most értem meg. Szméagol, akit most Gollamnak hívnak, megszökött.
– Megszökött? – kiáltott fel Aragorn. – Hát ez aztán rossz hír, az igaz. S keservesen megszenvedjük még valamennyien: De hogy lehet az, hogy Thranduil népe nem felelt meg a belé vetett bizalomnak?
– Nem az éberség hiánya tette – mondta Legolas. – Hanem talán a túlzott jóindulat. Tartottunk tőle, hogy a rabot majd mások is segítik, s hogy tünde-dolgainkról többet tud a kelleténél. Őriztük hát éjjel-nappal, ahogy Gandalf ránk parancsolt, bármilyen fáradságos volt is e feladat. De Gandalf elültette bennünk a reményt, hogy netán megjavulhat, s így nem volt szívünk lent őrizni a föld alatti pincék mélyén, nehogy régi sötét gondolatai visszatérjenek.
– Velem aztán nem voltatok ilyen gyöngédek! – jegyezte meg Glóin, s megvillant a szeme, mert eszébe jutott rabsága a tünde-királyok palotájának mélyén.
– Hagyjuk ezt most! -. mondta Gandalf. – Nagyon kérlek, ne szólj közbe, jó Glóinom. Sajnálatos félreértés volt, s rég megkaptad érte az elégtételt. Ha itt most minden sérelmet föl akarunk hánytorgatni, amit a tündék és a törpök egymástól elszenvedtek, akkor akár abba is hagyhatjuk a Tanácsot.
Glóin fölállt, meghajolt, s Legolas folytatta:
– Ha szép idő volt, kivittük az erdőbe sétálni, állt ott a többiektől távol egy magányos fa, azon szívesen mászkált. Megengedtük néha, hogy egészen fölmásszon, a legmagasabb ágra, ahol már a szabad szelet érzi, de mi ott őriztük a fa tövében. Egy szép nap hiába hívtuk, nem jött le onnét, s az őröknek nem akaródzott utána mászniuk, hisz értett hozzá, hogy a lábával is kapaszkodjék az ágban, ne csak a kezével, így hát késő éjszakáig ültünk a fa alatt.
Aznap történt, azon a holdtalan, csillagtalan nyári éjszakán, hogy orkok támadtak ránk váratlanul. Egy idő múlva elkergettük őket, sokan voltak, és vadak, de a hegyekből jöttek, s az erdőhöz nem voltak szokva. Mikor a csata véget ért, láttuk, hogy Gollam eltűnt, őreit lemészárolták vagy magukkal hurcolták. Ekkor már világos volt, hogy a támadást az ő kiszabadítására indították, s hogy ő előre tudott róla. Hogy ezt miként ütötték nyélbe, nem is sejtjük, de Gollam agyafúrt, s az Ellenség számos. Azok a sötét jószágok, amelyeket a Sárkány bukásának évében elkergettek, nagy számban tértek vissza, s a Bakacsin-erdő megint csak gonosz hely, kivéve azt a részét, ahol még áll a birodalmunk.
Gollamot nem sikerült újra kézre kerítenünk. Nyomát megtaláltuk az orkok lábnyomai közt, s a nyomok az erdő mélyére, Délre vezettek. Nemsokára kifogytunk a tudományból, itt már nem mertük folytatni a hajszát, hiszen már Dol Goldur közelében jártunk, s az változatlanul igen gonosz hely, arra hát nem mehettünk.
– Ha megszökött, hát megszökött – mondta Gandalf. – Most nem érünk rá őt keresni. Csináljon, amit akar. De megeshet még, hogy olyan szerepet játszik, amit sem ő, sem Szauron nem lát előre.
Most pedig választ adok Galdor többi kérdésére. Hogy mi van Szarumánnal? S hogy e szorult helyzetben ő mit tanácsol? Ezt teljes egészében el kell mondanom, mert mindeddig csak Elrond hallotta, s ő is röviden, de ez kihathat valamennyi elhatározásunkra. S ez a Gyűrű történetének eddigi legutolsó fejezete.

Június végén a Megyében jártam, de mint a felhő borult rám az aggodalom, úgy lovagoltam a kis ország déli határa felé, valami veszélyt orrontottam, amiről nem tudtam, mi az, csak hogy egyre jobban közelít. Aztán utolért néhány üzenet, a háborúról, Gondor vereségéről, s amikor a Fekete Homályról hallottam, megdermedt a szívem. De én mással nem találkoztam, csak néhány déli menekülttel, azt azonban éreztem, hogy valami félelem ül rajtuk, amiről szólni sem akarnak. Keletnek, aztán délnek fordultam, s végigjártam a Füves-utat, s Brítől nem messze összetalálkoztam egy utazóval, aki az árokparton üldögélt, s lova ott legelt mellette. A Barna Radagast volt, aki egy időben Rhosgobelben lakott, a Bakacsinerdő határán. Ő is az én rendemből való, de nem láttam már esztendők óta.
„Gandalf! – kiáltott fel. – Épp téged kereslek! De én nem vagyok járatos errefelé. Mindössze annyit tudtam, hogy valami vad vidéken tekeregsz, s hogy az valami parlagi nevet visel. Megyének hívják.”
„Értesülésed pontos volt – mondtam –, de ha az ország lakói közül bárkivel összeakadsz, ezt lehetőleg ne így fogalmazd. Már közel jársz a Megye határához. És velem mi dolgod? Bizonyára sürgető. Hisz soha nem keltél útra, ha nem kényszerített rá a szükség.”
„Sürgős megbízatásom van – mondta. – Rossz hírt hozok.” – Aztán körülnézett, mintha a sövénynek is füle volna. – „A nazgûlok – súgta. – A Kilenc megint úton van. Titokban átkeltek a folyón, s most nyugat felé tartanak. Most fekete lovasnak álcázzák magukat.”
Ekkor már tudtam, hogy mi az az ismeretlen veszedelem, amitől félek.
„Az biztos, hogy az Ellenség vagy nagyon szorult helyzetben van, vagy valami nagy célt tűzött maga elé – mondta Radagast –, de arról már fogalmam sincs, hogy mit kereshet ilyen távoli és vad vidéken.”
„Ezt hogy érted?” – kérdeztem én.
„Mert azt mondják, akárhová mennek, a Lovasok mindenütt arról érdeklődnek, merre van az az ország, amit Megyének hívnak.”
„A Megyének” – mondtam, de elszorult a szívem. Mert még a Bölcs is fél szembeszegülni a Kilencekkel, ha összesereglenek ádáz uruk zászlaja alatt. Aki valamikor nagy király és boszorkánymester volt, most meg halálosan félnek tőle. „Ezt ki mondta neked, és ki küldött?” – kérdeztem.
„Fehér Szarumán – felelt Radagast. – Azt mondta, szóljak neked, s ha szükségét érzed, segítségedre lesz, de akkor azon nyomban kérd a segítségét, különben már késő.”
Ez az üzenet reményt keltett bennem. Mert a Fehér Szarumán rendem legnagyobb tagja. Természetesen Radagast is érdemes mágus, az alak- és színváltozások mestere, nagyon ért a füvekhez, állatokhoz, s a madarak kiváltképp a barátai. De Szarumán magának az Ellenségnek a módszereit tanulmányozta hosszú ideig, s így gyakran előre tudtuk, az mit fog tenni. Szarumánnak köszönhető, hogy ki tudtuk verni Dol Goldurból. Lehet, hogy most olyan fegyverre akadt, amivel elkergethetjük a Kilenceket?
„Elmegyek Szarumánhoz” – mondtam.
„Akkor indulj, de rögtön – mondta Radagast –, mert én sok időt elvesztegettem azzal, hogy kerestelek, s a napok már egyre rövidebbek. Azt mondta, a nyár derekáig kerítselek elő, az meg mindjárt itt van. Ha most rögtön indulsz, akkor is valószínű, hogy a Kilencek már fölfedezik az országot, amit keresnek, amíg te odaérsz hozzá. Én mindenesetre már fordulok is vissza.” – Ezzel nyeregbe szállt, s ment volna egyenest.
„Várj egy picit! – mondtam. – Szükségünk lesz a segítségedre, meg mindenkiére, aki hajlandó mellénk állni. Üzenj barátaidnak, az állatoknak és madaraknak. Mondd meg nekik, hogy adjanak hírt mindenről, ami az üggyel kapcsolatos, Gandalfnak és Szarumánnak. Az üzenetet Orthancba küldjék.”
„Meglesz” – mondta, és elvágtatott, mintha a Kilencek űznék.
Akkor és ott nem bírtam volna vele tartani. Aznap már hosszú utat megtettem lóháton, s magam is fáradt voltam, akár a lovam, különben is végig kellett gondolnom a dolgot. Éjszakára ott maradtam Bríben, s úgy döntöttem, arra már nincs időm, hogy a Megyébe visszatérjek. Soha nagyobb hibát nem követtem még el.
Frodónak mindenesetre írtam egy üzenetet, s rábíztam barátomra, a fogadósra, hogy juttassa el hozzá. Hajnalban továbblovagoltam, s nagy sokára meg is érkeztem Szarumán lakóhelyére. Ez messze délen van, Vasudvardban, a Ködhegység végében, nem messze Rohan Kapujától. Boromir majd elmondja nektek, hogy az egy nagy nyitott völgy, amely a Ködhegységet és az Ered Nimraist, hazája Fehér Hegyeit köti össze. De Vasudvard maga csupasz sziklakör, mely mint a fal zár körül egy völgyet, s a közepén egy Orthanc nevű kőtorony áll. Ezt nem Szarumán építette, hanem a númenoriak valamikor réges-régen, a torony nagyon magányos és sok titka van, s mégis úgy fest, mintha nem is mesterséges építmény lenne. Megközelíteni csak Vasudvard kőkörén át lehet, s a körön csak egy kapu van.
Késő este értem a kapuhoz, mely olyan, mint egy hatalmas sziklabolt, s szigorúan őrzik. De a kapuőrök már figyeltek, s közölték, hogy Szarumán vár. Átlovagoltam a kapubolt alatt, s a kapu halkan bezárult mögöttem, engem meg egyszerre elfogott a félelem, magam sem tudtam, mitől.
De odalovagoltam Orthanc tövébe, Szarumán lépcsőjéhez, ő ott várt, s fölvezetett magas cellájába. Egy gyűrű volt az ujján.
„Szóval eljöttél, Gandalf” – mondta komolyan, de szeme fehér fényben izzott, mintha hideg nevetés bujkálna a szíve mélyén.
„Igen, eljöttem – mondtam –, a segítségedért, Fehér Szarumán.” – E megszólítás mintha dühítette volna.
„Igazán, Szürke Gandalf? – mondta gúnyosan. – Segítségért? Ezt is ritkán hallotta valaki, hogy Gandalf, a ravasz és bölcs Gandalf, aki örökké a világot járja, s mindenbe beleártja magát, akár az ő dolga, akár nem, segítséget kérjen.”
Ránéztem, és gondolkodóba estem. „Ha a hírek meg nem tévesztenek – mondtam –, a dolgok úgy alakulnak, hogy szükség lesz minden erő egyesítésére.”
„Lehet – mondta –, de ez mindenesetre későn jut az eszedbe. Csak tudnám, mióta titkolsz előlem, a Tanács feje elől, egy igen-igen fontos ügyet? S mi hozott most el a Megyéből, a búvóhelyedről?”
„A Kilencek újra előjöttek. Átkeltek a Folyón. Radagasttól tudom.”
„A Barna Radagasttól! – nevetett Szarumán, s már nem is rejtette véka alá megvetését. – Radagasttól, a Madáridomártól! Radagasttól, az Együgyűtől! Radagasttól, a Bolondtól! Annyi esze még van, hogy eljátssza a szerepet, amit kiosztottam rá. Mert te eljöttél hozzám, s ez volt üzenetem egyetlen célja. S most itt is maradsz, Szürke Gandalf, s kipihened az utazásaidat. Mert én Szarumán vagyok, a Bölcs Szarumán, a Gyűrűműves, a Sokszínű Szarumán!”
Ránéztem, s láttam, hogy öltözéke, amely az imént fehéret mutatott, nem is fehér, hanem szövetét sokszínű szálból szőtték, s ahogy ő mozdul, meg-megcsillan, úgy változtatja a színét, hogy a szem belekáprázik.
„Nekem a fehér jobban tetszett” – mondtam.
„A fehér! – gúnyolódott. – Kezdetnek éppen megtette. A fehér ruhát be lehet festeni. A fehér lapot teleírni, a fehér fényt megtörni.”
„És akkor már nem fehér – mondtam. – S aki megtör valamit, hogy megtudja, mi az, letér a bölcsesség ösvényéről.”
„Semmi szükség rá, hogy úgy beszélj velem, mint azokkal az együgyűekkel, akik a barátaid – mondta. – Nem azért hoztalak ide, hogy kioktass, hanem, hogy választást kínáljak neked.”
Kihúzta magát, és szónokolni kezdett, mint aki sokszor elpróbált beszédet mond. „Az Óidők elmúltak. Múlóban a Középidők is. Most kezdődnek az Újidők. A tündék ideje lejárt, eljött a mi időnk, az ember ideje, amelyet nekünk kell kormányoznunk. De ehhez hatalom kell, hatalom, hogy minden lény végrehajtsa, amit mi rendelünk a jó érdekében, amit csak a Bölcs ért.
S hallgass rám, Gandalf, öreg barátom, segítőtársam! – lépett közelebb hozzám, s mondta immár lágyabb hangon. – Én azt mondtam, mi, mert ha te mellém állsz, akkor mi leszünk. Új hatalom van születőben. S ez ellen nincsenek hasznunkra a régi szövetségesek és a régi módszerek. Sem a tündéktől, sem a halódó númenoriaktól nincs mit remélnünk. Neked, nekünk, tehát nincsen választásunk. Tán csatlakozhatunk még e Hatalomhoz. Ez bölcs dolog lenne, Gandalf. Ettől még lehet remélni valamit. Győzelme küszöbön áll, s akik elősegítik, azokra gazdag jutalom vár. Ahogy a Hatalom nő, úgy szaporodnak kipróbált barátai: S a Bölcsek, mint te meg én, ha kivárják türelemmel, végül maguk szabhatják meg, hogyan alakul, s ők kaparinthatják a kezükbe. Mi kivárhatjuk a mi időnket, mi meg tudjuk őrizni magunkban a gondolatainkat, megvetve tán a rosszat, ami közben esik, de helyeselve a végső nemes célokat: a Tudást, Uralmat, Rendet, csupa olyasmit, amit mindeddig hiába próbáltunk megvalósítani, mert gyönge vagy rest barátaink utunkat állták. Elképzeléseink nem változnak, nem is szabad, hogy változzanak, csupán az eszközeink.”
„Szarumán – mondtam –, én máskor is hallottam már ilyen beszédet, csakhogy Mordor küldötteitől, s az ő céljuk az volt, hogy az együgyűeket megtévesszék. Aligha hiszem, hogy azért csaltál volna ide olyan messziről, hogy a fülemet fáraszd.”
Sanda pillantást vetett rám a szeme sarkából, s gondterhelten hallgatott. „Nos – mondta nagy sokára –, látom, hogy nincs ínyedre ez a bölcs irányvonal. Vagy még nincs? Mert hátha ki lehet agyalni jobbat is?”
Odajött hozzám, s hosszú kezét a karomra tette. „S ugyan miért ne lehetne? – súgta. – Miért ne, Gandalf? Ott a Gyűrű, az Uralkodó! Ha az a mi kezünkben van, akkor miránk száll a hatalom. Az igazság az, hogy ezért csaltalak ide. Mert engem sok szem szolgál, s ha nem tévedek, te tudod, hogy e drága jószág most hol rejtőzik. Igazam van? Mert miért is érdeklődnék a Kilenc mindenütt épp a Megye után, s neked ugyan mi dolgod ott?” – Mikor ezt kimondta, valami leplezetlen mohóság csillant a szemében.
„Szarumán – mondtam, s elhúzódtam tőle –, az Egyből egyszerre csak egyvalaki húzhat hasznot, ezt jól tudod, kár is tehát azt mondanod, hogy mi. De tőlem nem kapod meg, de nem ám, s még hírt se kapsz felőle, most, hogy kiismertem a gondolkodásodat. Te lennél a Tanács feje, de végre leleplezted magad. A választás tehát az, hogy Szauronnak vagy neked hódoljak be. Kettőtök közül egyiknek sem. Mit kínálsz még?”
Most hideg volt és fenyegető. „Helyes – mondta. Nem is vártam, hogy bölcs leszel, akár a saját érdekedben, de megadtam neked a lehetőséget, hogy önként légy a segítségemre, s így sok bajt és fájdalmat megtakaríthass. A harmadik választás, hogy itt maradsz addig.”
„Meddig?”
„Amíg el nem árulod, hogy az Egy hol található. Vannak eszközeim, ne félj, hogy erre rávegyelek. Vagy amíg rá nem akadok, ellenedre, s amíg az Uralkodónak arra is jut ideje, hogy csip-csup ügyekkel foglalkozzék. Például azzal, hogy kitalálja, mi legyen Gandalf, a Szürke, illő jutalma, amiért arcátlan volt, s hátráltatta őt.”
„Talán nem is lesz az olyan csip-csup ügy” – mondtam én: Arcomba nevetett, mert a szavam üres szó volt csupán, s ezt tudta jól.

Vittek, és bezártak Orthanc toronysüvegébe, ahonnét Szarumán szokta figyelni a csillagokat. Onnét csak több ezer lépcsőfokon, egy keskeny csigalépcsőn volt lejárás, s még a völgy is távolinak tetszett. Lenéztem, s láttam, hogy bár valaha szépséges zöld volt, most csupa gödör és hámor. Vasudvardon most orkok és farkasok tanyáztak, mert Szarumán nagy erőt gyűjtött össze a maga szakállára, Szauron ellenében, s nem a szolgálatában, egyelőre. Minden művét fekete füst borította, s az vette körül Orthanc falait is. Én egyedül álltam a felhők közt egy szigeten, kilátásom se volt rá, hogy megszökjem, s napjaim keservesen teltek. Csontomig hatott a hideg, a picike helyiségben épp csak hogy fel-alá járkálhattam, borúsan töprengve a Fekete Lovasok északra jöttéről.
Mert Szarumán szavától teljesen függetlenül, hisz lehetséges, hogy ő hazudott, biztosra vettem, hogy a Kilenc valóban föltámadt. Mert akármilyen rég voltam már Vasudvardban, utolértek a hiteles hírek. Szakadatlanul ott élt a félelem a szívemben barátaimért, akiket a Megyében hagytam, de volt bennem némi remény is. Azt reméltem, hogy Frodó nyomban útnak indul, mint ahogy levelemben kértem, s még azelőtt megérkezik Völgyzugolyba, hogy a gyilkos hajsza megindult volna. De félelmem is, reményem is alaptalannak bizonyult. Mert a reményemet egy dagadt fickóra alapoztam ott Bríben, s a félelmemet Szauron ravaszságára. De a hájgombócoknak, akik gyömbérsört mérnek, sok kívánságnak kell eleget tenniük, és Szauron még nem olyan hatalmas, mint amekkorának a félelem mutatja. De Vasudvardon csapdában és magányosan nehéz volt elképzelnem, hogy a vadászok, akik elől mindenki menekül, ha el nem ejtik, a távoli Megyében kudarcot vallanak.
– Én láttalak téged! – kiáltotta Frodó: – járkáltál fel-alá. S a hajadon meg-megcsillant a hold!
Gandalf döbbenten hallgatott el, s nézett rá Frodóra. – Csak álmomban – folytatta Frodó. – De most hirtelen eszembe jutott. Pedig már teljesen kiment a fejemből. Ennek jó ideje már: talán azután, hogy a Megyéből elindultam.
– Akkor már elkésett az álom – mondta Gandalf –, amint majd látni fogod. Kegyetlen egy kutyaszorító volt. S akik ismernek, tudják, hogy ritkán kerülök ekkora bajba, s hogy a balszerencsét nehezen tűröm. Mint légy az alattomos pók hálójába, úgy esett csapdába a Szürke Gandalf! De még a legagyafúrtabb póknak a hálójában is akadhat egy-egy gyönge szál.
Kezdetben attól féltem, hogy Radagast is lépre ment Szarumánnak, mint ahogy nem kétséges, Szarumánnak ez volt a szándéka vele. De mikor találkoztunk, sem a hangjában, sem a szemében nem láttam árnyékát sem semmi rossznak. Ha látom, nem megyek el Vasudvardba, vagy ha el is, tán óvatosabb vagyok. Ezt Szarumán is sejtette, becsapta hát a küldöncöt, és szándékát eltitkolta. Különben is, hiábavaló lett volna azzal próbálkoznia, hogy a becsületes Radagastot árulásra bírja. Ő tehát jóhiszeműen keresett engem, s vett rá az útra.
Ez volt Szarumán tervének hibája. Mert Radagastnak semmi oka nem volt, hogy ne tegye meg, amire kértem, el is lovagolt hát Bakacsin-erdőbe, ahol régtől fogva sok jó barátja élt. S a Kőszáli Sasok messzire szállnak és sok mindent látnak: farkasok gyülekezését, orkok hadiszemléjét, és azt, hogy a Kilencek országról országra lovagolnak, még annak is hírét vették, hogy Gollam megszökött. És fullajtár híján hírt adtak nekem mindezekről.
Aztán a nyár múltán, egy holdvilágos éjjel észrevétlen elszállt Orthancba a Kőszáli Sasok leggyorsabbika, Szélura Gwaihir, én ott álltam épp a toronytetőn. Beszéltem vele, s ő magával vitt, mielőtt még Szarumán fölfedezte volna. Már messze jártam Vasudvardtól, mire a kőkör kapujából a farkasokat és orkokat utánam uszították.
„Meddig tudsz elvinni? – kérdeztem Gwaihirt.
„Sok-sok mérföldnyire – mondta –, de a világ végére nem. Nekem az a dolgom, hogy híreket hordjak, s nem hogy terhet.”
„Akkor egy táltos kell nekem a földön – mondtam –, egy utolérhetetlenül gyors lábú táltosló, mert ennyire még sohasem volt sietős az utam.”
„Akkor elviszlek Edorasba, ahol Rohan ura székel a termeiben – mondta a sas –, mert attól már nem járunk messze nagyon.” S én boldog voltam, mert ott, Rohanban, Lovasvégen élnek a rohirok, a lovasurak, s azokhoz a lovakhoz, amelyeket a Ködhegység és a Fehérhegy közt tenyésztenek a völgyben, sehol sincs fogható.
„Mit gondolsz, a rohani emberek még megbízhatók?” – kérdeztem Gwaihirt, mert Szarumán árulása nagyon megrendítette a hitemet.
„Ők lóval adóznak – felelte –, évente sok lovat küldenek Mordorba, vagy legalábbis az a hír járja, de még nincsenek Szauron igájában. Ám ha Szarumán gonosszá lett, mint mondod, akkor a sorsuk rövidesen betelik.”
Hajnalban letett Rohan földjén, eddig bő lére eresztettem a szót, most már kurtára fogom. Rohanban, úgy találtam, már munkálkodik a gonosz: Szarumán hazugsága, s az ország királya nem hallgatott rám. Rám parancsolt, hogy vigyek el egy lovat és menjek, ki is választottam egy kedvemre valót, sőt nem is csak kedvemre valót, de az ország legjobb lovát, amilyet még magam sem láttam soha.
– Akkor az ugyancsak nemes állat lehetett – mondta Aragorn –, és sok rosszabbnak látszó hírnél jobban fájlalom, hogy Szauron épp ilyen hűbéradót kap. Mikor legutóbb arra jártam, még másként volt.
– És ma sincs így, esküszöm – mondta Boromir. – Ez hazugság, ami az Ellenségtől származik. Én ismerem a rohani embereket, igazak és bátrak, hű szövetségeseink, s még mindig ott laknak, azon a földön, amit tőlünk kaptak.
– Mordor árnyéka távoli országokra is rávetül – mondta Aragorn. – Szarumán elbukott a súlya alatt: Rohant szorongatja. Ki tudja, mit találsz ott, ha valaha visszatérsz még?
– Hát azt, hogy a lovak árán váltsák meg az életüket – felelte Boromir –, biztos, hogy nem. Mert a lovakat majdnem úgy szeretik, mint az édes gyermeküket. És nem is ok nélkül, hisz Lovasvég lovai Észak mezőiről jöttek, messzibbről, mint a Homály, s fajtájuk gyökere, akár a gazdájuké, a szabad Óidőkbe nyúlik.
– Ez így igaz – mondta Gandalf. – S van közöttük egy, amely lehet, hogy a világ hajnalán született. A Kilencek lovai képtelenek versenyre kelni vele: fáradhatatlan, s gyors, mint a szélvész. A neve Keselyüstök. Szőre napvilágnál csillogó ezüst, éjszaka árnyék, láthatatlan. Lépte pehelykönnyű! Ember még soha nem ülte meg, de én elvittem és betörtem, s oly sebesen hordozott a hátán, hogy már a Megyében jártam, mikor Frodó foglyul esett a Sírbuckákban, bár én Rohanból épp akkor indultam, amikor Hobbitfalváról ő.
De útközben egyre jobban elfogott a félelem. Már északra jövet is hírét vettem a Lovasoknak, s bár napról napra behoztam valamit az előnyükből, még mindig előttem jártak. Megosztották erőiket, ezt is megtudtam, néhányan közülük ott maradtak a keleti határon, nem messze a Zöld Úttól, a többi meg délről támadott a Megyére. Megérkeztem Hobbitfalvára, de Frodó már elment, szót váltottam hát az öreg Csavardival, sok szót, de sok beszédnek sok az alja. Bőven volt mit mondania Zsáklak új gazdáinak hibáiról.
„Én nem állom a változásokat – mondta –, legalább amíg élek, ne változzon semmi, s főleg rosszra ne. Főleg rosszra ne” – hajtogatta makacsul.
„A rossz az nem jó szó rá – mondtam neki én –, s szívemből remélem, hogy nem éled meg e változásokat.” De annyit legalább megtudtam abból, amit összehordott, hogy Frodó nem egész egy hete elhagyta Hobbitfalvát, s hogy még aznap este egy Fekete Lovas érkezett a dombra. Félelmek közt lovagoltam tovább. Mikor Bakföldre megérkeztem, teljes volt a felfordulás, olyan volt a község, mint a megbolydult hangyaboly. A töbörlyuki házat, mire odaértem, feltörve, üresen leltem, de a küszöbén egy köpeny hevert, Frodóé. Akkor egy időre minden remény elhagyott, még addig sem maradtam, hogy híreket halljak, vagy egy kicsit megpihenjek, követtem a Lovasok nyomát. Nehéz volt, mert elváltak egymástól, s én nem tudtam, merre menjek. De úgy rémlett, egy-kettő Brí felé tart, arra mentem hát, mert lett volna egy-két szavam a fogadóshoz.
Papsajtnak hívják – gondoltam –, de nem minden papsajt, s én lassú tűzön sütöm ropogósra a vén bolondot, ha ez a késedelem az ő hibája. – Erre számított is, mert amikor meglátott, majd hanyatt esett.
– Mit műveltél vele? – kiáltott fel rémülten Frodó. – Hisz igazán olyan kedves volt hozzánk, s mindent megtett értünk, amit csak megtehetett.
Gandalf nevetett. – Ne félj – mondta. – Én nem vagyok harapós, s ugatni sem igen ugatok. Annyira megörültem a híreknek, amiket sikerült kiszednem belőle, mikor fölhagyott végre a reszketéssel, hogy még meg is öleltem a vén csibészt: Hogy ez hogy sikerülhetett, akkor még nem is sejtettem, de mindenesetre megtudtam, hogy előző este megérkeztél Bríbe, s hogy aznap reggel Vándorral együtt továbbindultatok.
„Vándorral?” – kiáltottam fel örömömben.
„Igen, uram, sajnos vele – mondta, félreértve kiáltásomat, Papsajt: – A nyakukba akaszkodott, hiába próbáltam akármit, s vele mentek tovább. Amíg itt voltak, nagyon furcsán viselkedtek: szinte azt mondhatnám: önfejűen.”
„Szamár! Bolond! Nagyérdemű és szeretett Ászok! – mondtam. – Hát nem érted, hogy ennél jobb hírt nem kaptam a nyár dereka óta? Ez legalább egy aranyat megér. Bár érne a söröd hét esztendeig ennél is jobbra! – mondtam. Most pedig aludni fogok az éjszaka, első ízben, már nem is tudom, mióta.”
Így hát ott szálltam az éjjel, s törtem a fejem, mi lehet a Lovasokkal, hisz itt, Bríben, úgy látszik, csak kettőről tudnak. De még aznap éjjel többnek is hírét vettük. Megjöttek vagy öten nyugat felől, kidöntögették a kapukat, s mint az üvöltő szélvihar, sepertek végig Brín, s a Brí-beli nép még mindig reszket és várja a világ végét. Fölkeltem hajnaltájt, s a nyomukba eredtem.
Hogy pontosan mi történt, nem tudom, de azt hiszem, így lehetett: a Kapitányuk nem mutatkozott, elrejtőzött délen, kettő a falun át előrelovagolt, négy pedig a Megyébe tört be. S mikor Töbörlyukban s Bríben e négy kudarcot vallott, visszalovagoltak a Kapitányhoz, hogy jelentést tegyenek neki, s így az Utat a kémeiktől eltekintve, őrizetlen hagyták. A Kapitány ekkor néhányukat az országon át egyenest keletre küldte, ő meg a többiekkel nagy dühösen továbblovagolt az Úton.
Mint a vihar vágtattam Széltetőre, s a Bríből való indulástól számított második nap este oda is értem – de ők megelőztek. Visszavonultak, mert érezték közelgő haragomat, s nem mertek szembeszállni vele, amíg a nap fönn jár az égen. De éjszaka bekerítettek, és ostrom alá fogtak a dombtetőn, Amon Sul ősi gyűrűjében. Jól megszorongattak, a Széltető a régiek háborús jelzőtüzei óta nem látott ekkora lángot-lobogást.
Napkeltekor megléptem, és észak felé menekültem. Már nem is reméltem, hogy tehetnék értetek valamit, Frodó, a vadonban megtalálni titeket lehetetlennek látszott, s ezzel még próbálkoznom is ostobaság lett volna, kivált a Kilencekkel a sarkamban. Kénytelen voltam bizalmamat Aragornba vetni. De azt reméltem, sikerült eltérítenem néhányukat, s ha hamarabb érem el Völgyzugolyt, mint ti, még küldhetek nektek segítséget. Négy lovas üldözőbe is vett, de egy idő múlva visszafordultak, s úgy látszik, a Gázló felé vették az irányt. Némi segítséget ez is jelentett, hisz nem kilencen, csak öten voltak, mikor a táborotokat megrohanták.
Hosszú, kemény út után, a Szürke Omboly partján és át az Etten-mocsarakon, észak felől, végre ideértem. A Széltetőtől számítva majdnem tizennégy napomba került, mert a troll-dombok sziklái közt nem tudtam nyeregbe ülni, és Keselyüstököt visszaküldtem a gazdájához. De annyira megszerettük egymást, hogy ha szükségem lesz rá, csak hívnom kell, és jön. Így esett hát, hogy mindössze három nappal érkeztem korábban Völgyzugolyba, mint a Gyűrű, a hír tehát, hogy veszély fenyegeti, itt megelőzött – ami, mondhatom, nagy szerencse.
S ezzel, Frodó, vége is a beszámolómnak. Elrond és a többiek tán megbocsátják, hogy ilyen hosszúra sikerült: De ilyesmi még soha nem történt, hogy Gandalf nem tartotta volna meg a szavát, és ne érkezett volna időben, mikorra ígérte. S úgy érzem, ilyen különös eseményről feltétlenül be kell számolnom a Gyűrű hordozójának. Nos, ezzel el is mondtunk mindent, elejétől a végéig. Itt vagyunk mind, és itt a Gyűrű. De a célunkhoz semmivel nem vagyunk közelebb. Most mitévők legyünk?
Mély csönd volt. Aztán Elrond szólalt meg újra.
– Ez a hír, Szarumánról, nagyon szomorú – mondta –, hiszen megbíztunk benne, és Tanácsunk tevékeny részese volt. Veszélyes dolog az Ellenség módszereit, akár jóban, akár rosszban, nagyon mélyen megismerni. De efféle buktatók és árulások, sajna, előfordultak korábban is. A történetek közül, melyeket ma itt hallottunk, én Frodó történetét éreztem a legkülönösebbnek, hisz nem sok hobbitot ismertem eddig, Bilbótól eltekintve, s most úgy tetszik, ő nem is olyan egyedülálló és páratlan, mint hittem. A világ sokat változott, mióta én legutóbb jártam a nyugatra vezető utakon.
A buckamanókat sok néven ismerjük, az Öregerdőről sok mindent mesélnek: ma már nincs belőle több, csak északi határterületének maradványa. Volt idő, amikor a mókus, onnét, ami most a Megye, egészen a Vasudvardtól nyugatra fekvő Dúnföldig fáról fára szökdelve eljuthatott. Én bejártam egyszer azt a földet, és mondhatom, sok vad és különös jószágot ismertem meg. De Bombadilról megfeledkeztem, ha ugyan ő még mindig ugyanaz, aki annak idején járta az erdőt és a dombokat, s aki már akkor vénséges vén volt. Abban az időben nem ez volt a neve. Mi Iarwain Ben-adarnak hívtuk, a legvénebb apátlannak. De más népek azóta más nevet adtak neki: a törpök Fornnak hívják, az északi emberek Oroldnak, mások másnak. Furcsa teremtés, de lehet, hogy őt is meg kellett volna hívnom a Tanácsba.
– Nem jött volna el – mondta Gandalf.
– Nem tudnánk mégis üzenni neki, hogy a segítségét kérjük? – kérdezte Erestor. – Úgy rémlik, az ő hatalma még a Gyűrűre is kiterjed.
– Nem, ezt azért nem mondanám – helyesbített Gandalf. – Mondjuk inkább úgy, hogy a Gyűrű hatalma őrá nem terjed ki. Ő a maga ura. De magát a Gyűrűt, vagy a Gyűrű hatalmát mások felett megváltoztatni nem tudja. És most már visszavonult a maga kis földecskéjére, amelynek határait maga vonta meg, bár e határokat senki sem látja, s talán az idők változását várva ki se teszi onnét a lábát.
– De a határokon belül, úgy látszik, semmi sem zavarja – mondta Erestor. – Vajon nem venné át a Gyűrűt, s őrizné ott, ártalmatlanul az idők végeztéig?
– Nem – mondta Gandalf. – Magától biztos, hogy nem. Ha a világ valamennyi szabad népe könyörögne neki, talán igen, de akkor sem értené meg, hogy mi szüksége van rá. És ha átadnánk neki a Gyűrűt, hamarosan megfeledkezne róla, vagy nagyon valószínű, hogy elhagyná valahol. Az ilyesmi nem marad meg az eszében. Teljességgel megbízhatatlan őre lenne, s ez önmagában is elegendő válasz.
– És különben is – mondta Glorfindel –, ha elküldenénk neki, azzal csak elodáznánk a gonosz napot. Ő távol él. Képtelenek lennénk úgy visszavenni tőle, hogy meg ne sejtse, észre ne vegye valami kém. S még ha meg tudnánk is tenni, a Gyűrűk Ura előbb-utóbb tudomást szerezne a Gyűrű rejtekhelyéről, s minden erejét ellene fordítaná. S vajon akkora erővel Bombadil egymaga dacolni tudna-e? Kötve hiszem. Úgy vélem, hogy végül, mikor már mindenki más behódolt, elbukna Bombadil is. Utolsóként, mert ő volt az Első, s aztán leszállna az Éjszaka.
– Én Iarwainról, a nevén kívül, nem sokat tudok – mondta Galdor –, de Glorfindelnek, azt hiszem, igaza van. Akkora erő, amivel az Ellenségnek ellenszegülhetne, nem lakozik benne, hacsak magában az anyaföldben nincs ilyen erő. Márpedig láttuk, hogy Szauron magukat a hegyeket is képes meggyötörni. Ami erőnk még megmaradt, az itt van Imladrisban, velünk, vagy Szürkerévben, Círdannál, vagy éppen Lórienben. De van-e nekik, és van-e nekünk itt elegendő erőnk, hogy az Ellenséggel, Szauronnal, ha végül idejön, azután, hogy minden mást meghódított, szembeszálljunk?
– Nekem nincs – mondta Elrond –, s nekik sem.
– Akkor hát, ha a Gyűrűt erővel nem lehet a végsőkig megőrizni tőle, két dologgal próbálkozhatunk: vagy átküldjük a Tengeren, vagy megsemmisítjük.
– De Gandalf az imént megmondta, hogy az elpusztítása meghaladja a tudományunkat – mondta Elrond. – Azok meg, akik odaát laknak, túl a Tengeren, nem fogadnák el: a Gyűrű jóban, rosszban a Középföldé, s a mi kötelességünk, akik még itt lakunk, hogy a feladattal megbirkózzunk.
– Akkor – mondta Glorfindel –, dobjuk a tengerbe, s így váltsuk valóra Szarumán hazugságát. Mert világos, hogy már akkor, a Tanácsban sem járt egyenes úton: Tudta, hogy a Gyűrű nem veszett el véglegesen, de szerette volna, ha mi azt hisszük, mert akkorra már neki fájt rá a foga. Ám az igazság olykor hazugság képében rejtőzik, a Tenger mélyén biztonságban lenne.
– De nem örökre – mondta Gandalf. – A mély vízben sok minden él, a tengerek és a földek átalakulhatnak. S a mi dolgunk itt nem az, hogy egy évszakra, vagy egy-két emberöltőre, vagy akár a föld egyetlen korszakára gondoljunk előre. Még ha nem reméljük, hogy megtaláljuk, akkor is keresnünk kell az útját, hogy e fenyegetésnek véget vessünk, egyszer s mindenkorra.
– Azt pedig a Tengerhez vezető úton meg nem leljük – mondta Galdor. – Ha a Iarwainhoz vezető utat túlságosan is veszélyesnek ítéljük, akkor a Tengerhez vezető út még annál is sokkal súlyosabb veszélyt rejt. A szívem azt súgja, hogy Szauron, ha megtudja, mi történt, számítani fog rá, hogy mi a nyugati utat választjuk. Márpedig megtudja, hamar: A Kilencek elvesztették a lovaikat, de ez csak lélegzetvételnyi nyugalom, hamarosan szert tesznek új, és még nagyobb lovakra. Már csak Gondor gyengülő ereje áll közte, s a tengerparton északra irányuló fegyveres támadás közt, s ha ez bekövetkezik, ha megrohanja a Fehér Tornyot és Szürkerévet, akkor a tündék sem menekülhetnek a Középfölde egyre növekvő homálya elől.
– De ez a támadás még várat magára – mondta Boromir – Gondor gyöngül, mondod. De Gondor nem enged, s még ereje fogytán is nagyon erős.
– Ám ébersége mégsem volt képes visszatartani a Kilenceket – mondta Galdor. – És Szauron kereshet más utat is, amit nem őriz Gondor.
– Akkor – mondta Erestor –, csak két dolgot tehetünk, mint Glorfindel már kifejtette volt: vagy örökre elrejtjük a Gyűrűt, vagy megsemmisítjük. De az erőnket mindkettő meghaladja. Ki fejti meg számunkra ezt a rejtvényt?
– A jelenlévők közül senki – mondta komoran Elrond. – Vagy legalábbis azt, hogy mi vár ránk, ha ezt vagy azt az utat választjuk, egyikünk sem tudja megjósolni. De úgy érzem, mégis világos, hogy melyiken kell elindulnunk. A nyugatra vezető út látszik a legkönnyebbnek. Attól tehát őrizkedjünk. Azt őrizni fogják. A tündék nagyon is sokszor menekültek arra. Így, végszükségben, kénytelenek leszünk a legviszontagságosabb, legkevésbé előre látható úton elindulni. Abban rejlik az egyetlen reményünk, ha ugyan szabad ezt reménynek neveznünk. Hogy belemenjünk egyenest a veszedelembe – magába Mordorba. El kell küldenünk a Gyűrűt a Tűzbe.

Elnémultak valahányan. Frodó még így is, hogy e szép házból épp a napsütötte s a tiszta víz gyöngyöző neszével teli völgyre látott, halálos sötétséget érzett a szívében. Boromir megmoccant, s ahogy Frodó rápillantott, látta, hogy összevont szemöldökkel babrál a kürtjén. Végül megszólalt.
– Ezt az egészet nem értem – mondta. – Szarumán áruló, de vajon egy szemerke bölcsesség sincs benne? Miért beszéltek itt mind arról, hogy eldugjuk vagy elpusztítsuk a Gyűrűt? Az miért nem jut eszünkbe, hogy a Nagy Gyűrű tán épp azért került a kezünkbe, hogy segítségünkre legyen, amikor a legjobban rászorulunk? A szabad népek urainak kezében biztosan legyőzi az Ellenséget. S gondolom, az épp ettől fél a legjobban.
Gondor emberei vitézek, és soha nem adják meg magukat, de attól még vereséget szenvedhetnek. A vitézség erőt és fegyvert igényel. Hát legyen a Gyűrű a fegyveretek, ha, mint mondjátok, akkora ereje van. Fogjátok, és fel, győzelemre!
– Sajnos, ez lehetetlen – mondta Elrond. – Az Uralkodó Gyűrűnek nem vehetjük hasznát. Ezt már nagyon is jól megtanultuk. Az Szauroné, ő készítette egymaga, s így mindenestül gonosz. Hatalma, Boromir, túlságosan nagy ahhoz, hogy akárki, akinek úgy tetszik, a hasznát vehesse, kivéve azokat, akiknek már amúgy is nagy a hatalmuk. De számunkra ez még halálosabb veszélyt jelent. Már az is, hogy vágyott rá, megrontotta Szarumán szívét. Ha e Gyűrű segítségével a Bölcsek bármelyike megdöntené Mordor urát, ahhoz az ő módszereit kéne alkalmaznia, s így, ha maga ülne Szauron trónusára, csak újabb Sötét Úr bukkanna fel a világban. S többek között épp ez az oka, hogy a Gyűrűt miért kell elpusztítani, mert még a Bölcsekre is veszélyes. Mert kezdetben semmi sem gonosz. Még Szauron sem volt az. Én félek a Gyűrűt birtokba venni, azért, hogy elrejtsem. És nem akarom a birtokomba venni azért, hogy hasznát vegyem.
– Én szintúgy nem – mondta Gandalf.
Boromir kételkedő pillantást vetett rájuk, aztán meghajtotta a fejét. – Ám legyen – mondta. – Akkor nekünk, Gondorban, olyan fegyverekre kell rábíznunk magunkat, amilyen fegyverünk éppen van. S amíg a Bölcsek őrzik a Gyűrűt, mi legalább harcolni fogunk. A Kettétört Kard talán megállítja az áradatot – ha a kéz, amely fogja, nemcsak a kincset örökölte, hanem az emberek királyának erejét is.
– Ki tudná? – mondta Aragorn. – De egy szép napon mindenesetre próbára tesszük.
– Lehet, hogy nincs is olyan messze az a nap – mondta Boromir. – Mert ha nem kértem is, rászorulunk a segítségre. Jóleső érzés tudnunk, hogy mások is harcolnak, minden fegyverrel, amijük van.
– Akkor csak tudjad – mondta Elrond. – Mert léteznek más hatalmak és más birodalmak is, amelyekről ti sem tudtok, s ezek elrejtőznek a szemetek elől. Az Anduin, a Nagy, sok partot mos, míg Argonathba és Gondor Kapujához ér.
– Ugyancsak hasznára lenne mindannyiunknak – mondta Glóin –, ha ezek az erők mind egyesülnének, s hatalmukat szövetség formájában fejtenék ki. Más gyűrűk, kevésbé galádak, talán a hasznunkra lehetnének, szorult helyzetünkben. A Hét elveszett számunkra – ha ugyan Balin meg nem találta Thór gyűrűjét, az utolsót közülük, mit sem hallani róla, mióta Thór Móriában odaveszett. Azt hiszem, nem mondok újdonságot, hogy Balin részben azért kelt útra, hogy e Gyűrűt megkeresse.
– Balin a Gyűrűt nem fogja megtalálni Móriában – mondta Gandalf. – Thór a fiának adta, Thráinnak, de Thráin Thorinnak nem adta oda. A Gyűrűt kínzással vették el Thráintól Dol Guldur pincebörtönében. Én már későn értem oda.
– Ó, jaj – kiáltott Glóin. – Mikor jön el a mi bosszúnk napja? De akkor is, ott van még a Három. Mi van a tündék Három Gyűrűjével? Azokat tán nem a tünde-urak őrzik? Pedig azokat is a Fekete Úr készítette, valamikor régen. Azok tétlenek? Látok itt tünde-urakat. Nem mondanák meg?
A tündék nem feleltek. – Hát nem hallottad, mit mondtam, Glóin? – mondta Elrond. – A Hármat nem Szauron készítette, s még csak nem is érintette egyiket sem. Ezekről azonban tilos beszélnünk. De ennyit a kétség órájában talán szabad mondanom: nem tétlenkednek. Ám azok nem a háború vagy a hódítás fegyveréül készültek: hatalmuk nem ebben áll. Készítőik nem erőre, uralomvágyra vagy felhalmozott kincsekre vágytak, hanem tudásra, munkás- és gyógyító kézre, hogy mocsoktalanul tudjanak megőrizni mindent. S Középfölde tündéi minderre bizonyos mértékben szert is tettek, sok bánat árán. De mindaz, amit a Három készítői a Három Gyűrű aranyába belekalapáltak, semmivé válik, s tulajdonosaik szíve feltárul Szauron előtt, ha ő az Egyet visszakapja. Akkor már jobb lenne, ha a Három sose is létezett volna. És Szauronnak épp ez a célja.
– És mi történnék, ha az Uralkodó Gyűrűt megsemmisítenénk, amint azt tanácsoltad? – kérdezte Glóin.
– Nem tudjuk pontosan – mondta szomorúan Elrond. – Némelyek azt remélik, hogy a Három Gyűrű, amit Szauron soha nem érintett, felszabadulna, s talán uraik képesek lennének meggyógyítani a világ sebeit, amelyeket Szauron ütött. De az is lehet, hogy ha az Egy nem lesz, a Három csődöt mond, és a sok szépség elhalványul, feledésbe merül. Én ezt tartom valószínűnek.
– A tündék mégis vállalják a kockázatot – mondta Glorfindel –, ha ettől megtörik Szauron hatalma, s a rettegés, hogy ő kerekedik felül, egyszer s mindenkorra megszűnik.
– Szóval megint visszakanyarodtunk a Gyűrű megsemmisítésére – mondta Erestor –, de semmivel sem jutottunk előbbre. Mert mi az az erő, ami elvezethetne minket a Tűzhöz, amelyben a Gyűrű készült? Ez a kétségbeesés útja. Vagy az ostobaságé, mondanám, ha Elrond kipróbált bölcsessége vissza nem tartana tőle.
– A kétségbeesésé vagy ostobaságé? – mondta Gandalf. – A kétségbeesésé semmi esetre sem, mert kétségbe azok esnek, akik teljes bizonyossággal látják maguk előtt a véget. Mi nem. A kényszert fölismerni bölcsesség, azután, hogy a cselekvés valamennyi útját gondosan mérlegeltük, még ha ez ostobaságnak tűnik is azok szemében, akik a hamis reményhez makacsul ragaszkodnak. Nos, legyen a palástunk az ostobaság, legyen az a fátyol az Ellenség szemén! Mert az okos és gonosz indulata mérlegén sok mindent apróra megmér. De az egyetlen mérték, amit ismer, a vágy, a hatalom vágya, ahhoz mér minden szívet. Meg se fogamzik benne a gondolat, hogy erről bárki is lemondana, s megpróbálná a Gyűrűt elpusztítani, noha az a kezében van. Így hát, ha ezzel próbálkozunk, rákényszerítjük, hogy rosszul számoljon.
– Legalábbis egy darabig – mondta Elrond. – Az úton végig kell menni, jóllehet nagyon keserves. És sem erővel, sem bölcsességgel nem jutunk messze rajta. Az utat éppoly reménnyel keresheti a gyönge, mint az erős. Nem ritkaság, hogy ez a tettek sora, amelyek a világ kerekét igazgatják: kis kezek hajtják végre őket, mert közben a nagyok szeme másfelé tekint.
– Nagyon helyes, nagyon helyes, Elrond uram! – szólalt meg váratlanul Bilbó. – Egy szót se többet! Világos, hogy kire célzol. Bilbó, a buta hobbit indította útjára ezt az ügyet, helyénvaló hát, hogy ő is vessen véget neki. Vagy önmagának. Nagyon jó volt itt, nagyon kényelmes, s a könyvemben jócskán előre jutottam. Ha épp tudni kívánod, már a végét írom. Arra gondoltam, hogy így fejezem be: és boldogan élt, míg meg nem halt. Ez jó befejezés, attól, hogy már sokan mondták, nem lesz rosszabb. Most viszont muszáj lesz megváltoztatnom: valahogy nem látszik valószínűnek, hogy ez valóra váljon, s különben is, nyilvánvaló, hogy még számos fejezete lesz, ha ugyan megérem, hogy ezeket megírhassam. Bármilyen bosszantó. Mikor induljak?
Boromir meglepve nézett Bilbóra, de lehervadt szájáról a nevetés, amikor látta, hogy a többiek milyen mély tisztelettel tekintenek a vén hobbitra. Csak Glóin mosolyodott el, de az ő mosolya is a régi emlékeiből fakadt.
– Úgy van, kedves Bilbóm – mondta Gandalf. – Ha valóban te indítottad volna útjára ezt az ügyet, joggal várhatnád el, hogy te is fejezd be. De magad is jól tudod: ha bárki azt állítaná, hogy ő indította el, nagyot mondana, mert nincs az a hős, akinek a tettei ne csak kis részt játszottak volna benne. Nem kell lehajtanod a fejed. A szó komoly volt, s bár tréfás formában, de nagyon is bátor ajánlatot tettél. Ám olyat, ami az erődet meghaladja, Bilbó. A Gyűrűt nem tudod visszavinni. Ahhoz már eljárt fölötted az idő. Ha meg nem bántlak, én azt mondom, a te szereped már véget ért, legfeljebb krónikásként nem. Fejezd be a könyvedet, és ne változtasd meg a befejezést. Még megvan rá a remény. De készülj fel rá, hogy megírod a folytatást, ha ők visszatérnek.
Bilbó felkacagott. – Mindig is tudtam, hogy tőled kellemes tanácsokat kapok – mondta. – S minthogy még a kellemetlenek is jó tanácsok voltak, azt hiszem, ez se rossz. S különben se vagyok biztos benne, hogy elég erőm vagy szerencsém lenne, hogy a Gyűrűvel megbirkózzam. De mondd: ezt hogy érted, hogy ha ők visszatérnek?
– A küldötteink, akik a Gyűrűt magukkal viszik.
– Helyes! És kik lesznek azok? Úgy rémlik, pontosan ez az, amit a Tanácsnak el kell döntenie, s ez minden, amit el kell döntenie. A tündék tán a szóból is megélnek, a törpök minden hányattatást elviselnek, de én csak egy vén hobbit vagyok, aki éhes, mert nem ebédelt. Nem tudnátok talán nevet is mondani? Vagy ezt tegyük el ebéd utánra?
Senki sem felelt. Megcsöndült az ebédre hívó csengő. Még mindig nem szólt senki. Frodó körülnézett az arcokon, de egy se fordult feléje. Az egész Tanács lesütött szemmel ült, gondba merülten. Elfogta a rettegés, mintha valami ítélet várna rá, amire régen számított, de azt remélte, hiába, hogy mégsem hangzik el. S a szíve megtelt megint a mindent legyőző vággyal, hogy megpihenjen és békessége legyen itt, Völgyzugolyban, Bilbó oldalán. Végül, nagy erőfeszítéssel, mégiscsak megszólalt, s csodálkozva hallotta tulajdon hangját, mintha más beszélne.
– Én elviszem a Gyűrűt – mondta –, bár az utat nem ismerem.

Elrond fölemelte a tekintetét, ránézett, s Frodó úgy érezte, pillantásának váratlan szigora átdöfi a szívét. – Ha jól értettem mindazt, amit ma itt hallottam – mondta –, ez a feladat valóban rád vár, Frodó, s ha te nem találod meg az utat, senki sem. Ez a Megye népének ideje, amikor fölkerekedik békés mezőiről, hogy lerázza magáról a Nagyok tornyait és tanácsait. Ki látta ezt előre a Bölcsek közül? Vagy, ha Bölcsek, miért is kellett volna tudniok, amíg el nem jött az ideje?
De ez súlyos teher, Frodó. Olyan súlyos, hogy senki sem rakhatja át a más vállára. Én sem a tiedre. De ha szabadon és önként vállalod, azt mondom, helyesen döntöttél, s ha itt most a régiek hatalmas tünde-barátai gyűltek volna össze, Hador és Húrin és Túrin és maga Beren, akkor is itt lenne köztük a helyed.
– De csak nem akarod egymagában elküldeni, uram? – kiáltott fel Samu, mert képtelen volt tovább uralkodni magán, s előszökkent a sarokból, ahol eddig üldögélt a földön.
– Már hogy akarnám! – fordult feléje mosolyogva Elrond. – Legalább neked vele kell tartanod. Nem olyan könnyű téged elválasztani tőle, még akkor sem, ha ő hivatalos a titkos Tanácsra, téged meg senki se hívott.
Samu elvörösödve leült, s úgy motyogta maga elé: – Hát mi aztán jól benne vagyunk a pácban, Frodó úr! – mondta, s csak csóválgatta a fejét.

 

 

3. fejezet
A Gyűrű délre megy

A hobbitok is megtartották a maguk értekezletét, még aznap, később, Bilbó szobájában. Trufa és Pippin igencsak felháborodott, amikor hallotta, hogy Samu belopakodott a Tanácsba, s hogy őt választották kísérőül Frodó mellé.
– Ez nem rendes dolog – mondta Pippin. – Ahelyett, hogy kidobatta és láncra verette volna, Elrond még meg is jutalmazza az arcátlanságáért!
– Megjutalmazza! – mondta Frodó. – Még képzelni se tudok szigorúbb büntetést. Te nem gondoltad meg, hogy mit beszélsz: szép kis jutalom, erre a reménytelen útra ítéltetni. És tegnap még azt álmodtam, hogy a feladatom véget ért, s most jó ideig, talán örökké pihenhetek itt.
– Ezt nem csodálom – mondta Pippin. – Bár megtehetnéd. De mi Samut irigyeljük, nem téged. Ha neked menned kell, akkor itt maradni, akár Völgyzugolyban is, bármelyikünknek büntetés. Hisz oly hosszú utat tettünk meg együtt, és kutyaszorítóban is voltunk néhányszor. Mi is menni akarunk.
– Pontosan erre gondolok – mondta Pippin. – Mi hobbitok tartsunk össze. Ha láncra nem vernek, én veled tartok. Kell a társaságban valaki, akinek helyén van az esze.
– Akkor biztos, hogy nem terád esik a választás, Tuk Peregrin – nézett be az ablakon, s mondta Gandalf. – Fölösleges izgulnotok. Még semmi sincs eldöntve.
– Semmi sincs eldöntve! – kiáltotta Pippin. – Hát akkor mit csináltok ott annyian? Hány órája már, hogy bezárkóztatok?
– Beszélünk – mondta Bilbó. – Rengeteget beszélünk, mindenki szolgál valami meglepetéssel. Még az öreg Gandalfnak is. Gondolom, Legolas híre Gollam szökéséről még őt is meghökkentette, bár úgy tett, mintha nem izgatná.
– Tévedsz – mondta Gandalf. – Nem figyeltél oda. Én hallottam már Gwaihirtól a dolgot. Ha tudni akarod, az egyetlen igazi meglepetéssel, hogy a te szavaidat használjam, ti szolgáltatok, Frodó meg te, és én voltam az egyetlen, akit nem leptetek meg.
– Nos, akárhogy is – mondta Bilbó –, még semmi elhatározás nem született, azon felül, hogy Frodóra és Samura esett a választás. Én mindvégig tartottam tőle, hogy ez lesz a vége, ha engem kihagynak. De ha engem kérdezel, nekem az a véleményem, hogy Elrond többeket is küld, ha a jelentések megérkeztek. Már elindultak, Gandalf?
– El – mondta a mágus. – A felderítők egy része már elindult. Holnap újabbak mennek. Elrond tündéket küld, s azok kapcsolatba lépnek a kószákkal, s talán Thranduil népével is a Bakacsin-erdőben. Aragorn is elment Elrond két fiával. Föl kell deríteniük körös-körül minden földet, sok-sok mérföldnyire, mielőtt bármit is tennénk. Így hát, föl a fejjel, Frodó! Gondolom, még jó ideig itt maradsz.
– Ó! – mondta borúsan Samu. – Addig bizonyosan, amíg be nem köszönt a tél.
– Ezen nem lehet segíteni – mondta Bilbó. – S ez részben a te hibád, Frodó fiam: mert mindenáron meg akartad várni a születésem napját. Furcsa módja a megemlékezésnek, mondhatom. Én nem épp ezt a napot választottam volna, hogy rászabadítsam Tarisznyádi-Zsákosékat Zsáklakra. De hát ha egyszer így alakult: nem várhattok tavaszig, addig meg nem indulhattok, amíg a jelentések meg nem jönnek.

 

Ha a tél már nagyon acsarog,
s fagyos éjeken a kő ropog,
a vizek feketék s csupaszok a fák,
rút ám utazásra a Vadon Világ.
De hát, sajna, rátok épp ez vár.

 

– Sajna, igen – mondta Gandalf. – Addig nem indulhatunk, amíg meg nem tudjuk, mi van a Lovasokkal.
– Azt hittem, belevesztek mind az áradatba – mondta Trufa.
– A gyűrűlidérceket így nem lehet elpusztítani – mondta Gandalf. – Bennük az Uruk hatalma lakik, vele állnak vagy buknak. Azt reméljük, a lovukat elvesztették és lelepleződtek, s így egy darabig nem olyan veszélyesek, de erről még meg kell bizonyosodni. Addig meg verd ki a fejedből a gondot, Frodó. Nem tudom, segítségedre lehetek-e, de azért megsúgok neked valamit. Az imént elhangzott itt, hogy kell a társaságban valaki, akinek helyén van az esze. Ez való igaz. Azt hiszem, én is veled tartok.
Frodó annyira megörült a hírnek, hogy Gandalf leszállt az ablakpárkányról, ahol üldögélt, levette a kalapját és meghajolt előtte: – Mindössze annyit mondtam, hogy azt hiszem, veled tartok. De még semmi sem biztos. Ebben Elrond mondja ki az utolsó szót, és barátod, a Vándor. Erről jut eszembe, beszélnem kell Elronddal. Már megyek is.
– Mit gondolsz, meddig maradok még? – kérdezte Frodó Bilbótól, amikor Gandalf elment.
– Ó, fogalmam sincs. Én itt Völgyzugolyban képtelen vagyok a napokat számlálni – mondta Bilbó. – De azt hiszem, még jó ideig. Addig még jókat beszélgethetünk. És mi lenne, ha segítenél befejezni a könyvemet, és elkezdeni az újat? Gondolkoztál már, hogy mi legyen a vége?
– Igen, de mind sötét és szomorú – mondta Frodó.
– Akkor egyik se jó! – mondta Bilbó. – A könyveknek jó végük kell, hogy legyen. Ehhez például mit szólsz: s mind letelepedtek, és boldogan éltek így együtt, amíg meg nem haltak.
– Ez jó lenne, ha igaz lenne – mondta Frodó.
– Ó – mondta Samu –, de hol? Csak azt tudnám, hogy hol?

A hobbitok még jó ideig emlegették az elmúlt utazást és az előttük álló veszedelmeket, de Völgyzugoly olyan föld volt, hogy hamarosan minden félelem és aggodalom elszállt a lelkükből. A jövőről, akár jóra fordul, akár rosszra, nem feledkeztek meg, de a napjaikon ennek semmi hatalma nem volt. Csak gyarapodtak egészségben, reménységben, minden jó napjukban örömüket lelték, élveztek minden szót, minden dalt, minden jó ebédet.
Így teltek-múltak a napjaik, derűsen pirkadt minden hajnal, s hűvös-tisztán alkonyult minden este. Ám az ősz hamar elszállt, az aranyfény lassan óezüstre sápadt, s a maradék levelek is leperegtek a meztelen fákról. Hidegen fújt a szél a Ködhegységből. Kitelt a hold, s megfutamította a kisebb csillagokat. De Délen, a láthatár alján egy csillag vörösen ragyogott. Ahogy a hold fogyott, éjszakáról éjszakára fényesebben. Frodó látta az ablakából, mélyen az ég alján, mint egy figyelő szem, izzott, s lesett be a fák fölül a völgy szegélyén.

A hobbitok már majdnem két hónapja éltek Elrond házában, a november is elmúlt, magával vitte az ősz utolsó foszlányait, s már december derekán járt az idő, mikor a felderítők kezdtek visszaszállingózni. Némelyik északon járt, a Szürke Omboly forrásain túl, az Etten-mocsarakban, mások nyugaton, s Aragorn meg a kószák segítségével átkutattak minden földet a Szürkevíz mentén egészen Tharbadig, ahol a régi Északi Út egy romváros mellett a folyót keresztezi. Mások meg keleten és délen jártak, ezek némelyike átkelt a Hegyeken s behatolt a Bakacsin-erdőbe, némelyike a hágón át a Nőszirom-folyó forrásvidékére tartott, onnét leereszkedett a Vadonföldre, s Nősziromföldén továbbmenve végül egészen Radagast régi otthonáig, Rhosgobelig jutott. Radagast nem volt ott, s ezek végül azon a magas hágón át tértek vissza, amely a Feketepataki Zúgó nevet viselte. Utolsóként Elrond két fia, Elladan és Elrohir tért vissza, ők igen nagy utat tettek, az Ezüstér mentén egy idegen országba jutottak, de az útjukról csak Elrondnak számoltak be, senki másnak.
A felderítők sehol nem találkoztak a nyomával, se hírével a Lovasoknak vagy az ellenség egyéb szolgáinak. Még a Ködhegység sasmadaraitól se hallottak semmi új hírt. Gollamot nem látták, hírét se hallották, de a vad farkasok egyre csak gyülekeztek s vadászútjaikon már a Nagy Folyóig elcsatangoltak. A lovak közül három, úgy látszik, ott rögtön belefulladt a megduzzadt gázló vizébe. Lejjebb, a zúgók szikláin a felderítők megtalálták öt másik ló tetemét, s egy elrongyolódott hosszú fekete palástot is. A Fekete Lovasoknak más nyomát nem lelték, s jelenlétük nem volt sehol érezhető. Úgy látszik, északról eltakarodtak.
– A Kilenc közül legalább nyolcról tudunk valamit – mondta Gandalf. – Biztosra mégse mehetünk, de joggal remélhetjük, hogy a gyűrűlidércek szétszóródtak, s most kénytelenek, ahogy épp tudnak, üresen és alaktalanul visszatérni urukhoz Mordorba.
– S ha így van, akkor beletelik egy időbe, amíg a vadászatot újrakezdhetik. Az Ellenségnek persze, még más szolgái is vannak, de mielőtt a nyomukat megtalálhatnák, előbb el kell jutniuk Völgyzugoly határára. S mi majd teszünk róla, hogy ne egykönnyen találjanak rá. De most már nem szabad késlekednünk.

Elrond magához hívatta a hobbitokat. – Eljött az idő – mondta, s komoly pillantást vetett Frodóra. – Ha a Gyűrűnek mennie kell, akkor ideje, hogy elinduljon. De akik vele mennek, nem számíthatnak rá, hogy küldetésüket akár háború, akár erőszak támogatja. Minden segítség nélkül kell behatolniuk az Ellenség birodalmába. Még mindig áll a szavad, Frodó, hogy te leszel a Gyűrűhordozó?
– Áll – mondta Frodó. – Samuéval együtt.
– Én nemigen tudlak benneteket segíteni, még tanáccsal sem – mondta Elrond. – Megjósolni is alig-alig tudom, hogy milyen utatok lesz, arról meg fogalmam sincs, milyen eredménnyel jártok. A Homály már a Hegyek lábáig nyúlik, s lassan a Szürkevíz határait is megközelíti, s amire homály borul, azt én nem láthatom. Sok ellenséggel fogtok találkozni, nyílt ellenséggel és álruhással, ám meglehet, épp ott találtok jó barátra, ahol legkevésbé számíttok rá. Én, akit csak széles e világon ismerek, mindenkinek üzenetet küldök, ám manapság már oly veszélyessé vált a világ, hogy az üzeneteim egy része oda sem ér, egy része meg lehet, hogy csak később, mint ti.
És útitársakat is választok nektek, már amennyire a szándékuk és a szerencse megengedi. Nem sokat, hiszen a ti reményetek a gyorsaságban és a titoktartásban rejlik. Ha fegyveres tündék seregével rendelkeznék, mint az Óidőkben, akkor se sokra mennétek velük, azonfelül, hogy Mordor minden hatalma fölkelne ellenük.
– Kilencen lesznek a Gyűrű útitársai, s e Kilenc Talpas szegül szembe a Kilenc Gonosz Lovassal. Veled, s hűséges szolgáddal tart Gandalf, mert ez az ő nagy feladata, s tán hányattatásainak vége is.
A többiek közt ott lesznek a Világ Szabad Népeinek képviselői: tündék, törpök és emberek. A tündéket Legolas képviseli, a törpöket Glóin fia, Gimli. Ők legalább a Hegyek hágóiig hajlandók elkísérni, de lehet, hogy távolabb is. Az embereket Arathorn fia Aragorn képviseli, neki szívügye Isildur Gyűrűje.
– Vándor! – kiáltott fel Frodó.
– Úgy van – hagyta rá mosolyogva Aragorn. – Ha nincs ellene kifogásod, hogy megint az útitársad legyek, Frodó.
– Még kértelek volna is, hogy gyere – mondta Frodó –, de azt hittem, te Minas Tirithbe mégy Boromirral.
– Úgy is van – mondta Aragorn. – A Kettétört Kardot, amíg ki nem tör a háború, újra kell kovácsolni. De a te utad, s a mi utunk több száz mérföldön együtt vezet. Így hát Boromir is a Gyűrű Útitársa lesz. Boromir vitéz ember.
– Tehát két útitársat kell még találnunk – mondta Elrond. – Majd gondolkodom, hogy ki legyen az: Talán találok a házamban valakit, akit alkalmasnak ítéltek rá.
– De akkor nekünk nem marad hely! – kiáltott fel keserűen Pippin. – És mi nem akarunk itt maradni. Mi Frodóval akarunk menni!
– Mert nem értitek meg, s még elképzelni sem tudjátok, hogy mi vár rátok az úton – mondta Elrond.
– Frodó sem – kelt váratlanul Pippin védelmére Gandalf. – Mint ahogy pontosan egyikünk sem. Az igaz, ha a hobbitok felfognák a veszélyt, nem mernének útra kelni. De akkor is menni vágynának, vagy azt kívánnák, bár lenne bátorságuk hozzá, szégyellnék, és keservesen éreznék magukat. Úgy vélem, hogy ebben a dologban érdemes inkább a hobbitok barátságára, mint a bölcsességre építenünk. Mert még ha egy fő-tündért választanál is nekünk útitársul, mondjuk Glorfindelt, ő se ostromolhatná meg a Fekete Tornyot, ő se lenne képes megnyitni az utat a Tűzhöz a benne lakozó hatalommal.
– Komoly a szavad – mondta Elrond –, de nekem kétségeim vannak. A Megye, úgy érzem, még nem szabadult meg a veszedelemtől, s én arra gondoltam, hogy őket, kettejüket küldöm oda üzenettel, hogy tőlük telhetőleg, s hazájuk szokásainak megfelelően figyelmeztessék népüket a veszedelemre. És úgy vélem, hogy kettőjük közül legalább a fiatalabb, Tuk Peregrin maradjon itt. A szívem ellene szól az elmenetelének.
– Akkor, Elrond uram, zárass börtönbe, vagy zsákban küldj haza – mondta Pippin. – Mert máskülönben utánuk megyek.
– Legyen az akaratod szerint. Tarts velük – sóhajtott Elrond. – Ezzel a Kilencek dolgát elrendeztük. S nektek hét napon belül indulnotok kell.
Elendil kardját a tünde-kovácsok újrakovácsolták, a pengét hét csillaggal díszítették a félhold és a kelő nap között, s köréje rúnákat róttak, mert Arathorn fia Aragorn hadba készül a fölkelt Mordor ellen. A kard fénylett, ahogy elkészült, a nap izzott benne vörösen, a hold fénylett hidegen, s az éle kemény volt és metsző. És Aragorn új nevet adott neki, Andúrilnak, Nyugat Lángjának nevezte el.
Aragorn és Gandalf el-elment sétálni, vagy elüldögélt együtt, s azt vitatta, az úton mi minden veszéllyel találkozhat, vagy az Elrond házában található krónikákat, mappákat bújta. Néha Frodó is velük tartott, de örült, hogy rájuk bízhatja a dolgot, s amikor csak lehetett, Bilbóval töltötte az idejét.
Ezekben az utolsó napokban a hobbitok esténként beültek a Tűz Csarnokába, és sok más rege közt végighallgatták Beren és Lúthien, és a Nagy Drágakő megszerzésének teljes históriáját, de napközben, mikor Trufa és Pippin valahol mászkált, Frodó és Samu többnyire Frodó szobácskájában üldögélt Bilbó társaságában. Ilyenkor Bilbó vagy a könyvéből (amely még nagyon is befejezetlennek mutatkozott) olvasott fel egy-egy fejezetet, vagy a verseiből szavalgatott részleteket, vagy följegyzéseket készített Frodó kalandjairól.
Az utolsó nap délelőttjén, amikor Frodó és Bilbó magára maradt, az öreg hobbit előhúzott az ágya alól egy ládát. Fölemelte a tetejét, és matatott benne.
– Itt a kardod – mondta. – De eltört, tudod. Én tettem el, hogy biztonságban legyen, de elfelejtettem megkérdezni, hogy a kovácsok össze tudják-e kalapálni. És most már nincs rá idő. Így hát az jutott eszembe, hogy talán ez is megfelelne, nem?
A ládikából elővett egy kicsiny kardot, kopottas bőrhüvelyben. Kihúzta, s a csiszolt, jól gondozott penge hidegen megvillant. – Ez a Fullánk – mondta, s egy könnyed mozdulattal mélyen belevágta a gerendába. – Ha tetszik, tartsd meg. Nekem már aligha lesz szükségem rá.
Frodó hálásan elfogadta.
– S még ezt is! – mondta Bilbó, s elővett egy kis batyut, ami a nagyságához képest igencsak nehéz volt. Széthajtogatta a több réteg szövetet, s egy kis láncinget emelt a magasba. Sűrűn összeszőtt gyűrűcskékből készült, hajlékony volt, mint a vászon, hideg, mint a jég és az acélnál is keményebb. Csillogott, mint az ezüst a holdvilágban, s fehér drágakövekkel volt kipitykézve. Egy gyöngyös-kristályos öv is tartozott hozzá.
– Takaros, mi? – kérdezte Bilbó, s úgy mozgatta, hogy megcsillanjon rajta a fény. – És hasznos. Ez az a törp páncél, amit Thórintól kaptam. Mielőtt útra keltem, Nagyüregből vettem vissza, s ezt is magammal hoztam a poggyászomban. Mint az Utazás minden emlékét, a Gyűrű kivételével. Arra nem is számítottam, hogy valaha még hasznát veszem, és most már végképp nincs rá szükségem, legfeljebb, hogy előveszem és el-elnézegetem. Ha fölveszed, szinte nem is érzed a súlyát.
– Nem valami... nos, nem hiszem, hogy nagyon illenék rám – mondta Frodó.
– Ezt mondtam magam is – jegyezte meg Bilbó. – De a külsővel ne törődj. Ruha alatt is viselheted. Gyerünk, vedd fel. S ez maradjon a kettőnk titka. Ne szólj róla senki másnak. De én mindjárt jobban érezném magam, ha tudnám, hogy rajtad van. Valahogy úgy képzelem, ezen még a Fekete Lovasok tőre sem hatol egykönnyen át – fejezte be halkan.
– Rendben van, fölveszem – mondta Frodó. Bilbó föladta rá, aztán felövezte a derekára a Fullánkot, majd Frodó mindezek fölé fölvette régi, viharvert nadrágját, zubbonyát, köpenyét.
– Közönséges hobbitnak látszol – mondta Bilbó. – De a látszat csal. Sok szerencsét! – Elfordult, kinézett az ablakon, egy dalt próbált eldúdolni.
– Nem is tudom, hogy köszönjem meg, Bilbó, ezt, meg a korábbi sok kedvességedet – mondta Frodó.
– Ne is próbáld! – mondta a vén hobbit. Visszafordult, és hátba vágta. – Jujj! – jajdult fel. – Olyan kemény vagy, hogy még hátba vágni se lehet. Szóval, mi hobbitok tartsunk össze, kiváltképp mi, Zsákosok. Cserébe csak egyet kérek: amennyire lehet, vigyázz magadra, és annyi hírt, annyi régi éneket, regét hozz haza, amennyit csak bírsz. Én mindent megteszek, hogy mire te megjössz, befejezzem a könyvemet. Szeretnék egy másodikat is írni, ha még futja az időmből. – Sarkon fordult, odaállt az ablakba, és halkan énekelni kezdett:

 

Tűznél ülök, s elgondolom,
mi szépet láttam én,
pillangókat s virágokat
nyári gyep szőnyegén,

aranyleveles őszöket
dús túlérett nyarat,
hajnali köd, napfény-ezüst,
szél járja hajamat.

Tűznél ülök, s elgondolom,
milyen lesz a világ,
ha jön a tél, amelynek én
nem látom már tavaszát,

Mert annyi minden van ma is,
mit nem láttám soha,
minden ligetnek más zöld
színt hoz az új év új tavasza.

Tűznél ülök, s elgondolom,
hajdankorok embereit.
s hogy jönnek Majdanok, miket
már mások látnak itt.

De míg ülök, s elgondolok
sok hajdan-volt időt,
visszatérők halk neszeit
várom ajtóm előtt.

 

Hideg, szürke, decembervégi nap volt. Keleti szél húzott a csupasz ágak közé és zúgatta a hegyekben a sötét fenyőfákat. Rongyos felhők vágtattak a fejük fölött, feketén, mélyen. Mire leereszkedett a kora este szomorú árnya, a társaság útra készen állt. Szürkületkor akartak útra kelni, mert Elrondtól azt a tanácsot kapták, hogy ha csak lehet, az éj leple alatt utazzanak, mindaddig, amíg Völgyzugolyt messze maguk mögött nem hagyják.
– Tartanotok kell Szauron számtalan szolgájának szemétől – mondta. – Nem kétlem, hogy a Lovasok vereségének híre már eljutott hozzá, s most tombol dühében. Kémei hamarosan szárnyra, lábra kelnek, s megtelnek velük az északi földek. Még az égboltra is ügyeljetek!
A társaság nem sok hadiszerszámot vitt, hiszen a reményük nem a harcban, hanem a titkosságban rejlett. Aragorn csak Andúrilt viselte az oldalán, más fegyvere nem volt, s zöld-rozsdabarna ruhában kelt útra, mint aki erdőbe indul. Boromir hosszú kardja Andúrilra hajazott, csak nem volt olyan előkelő származású, ő még pajzsot is viselt, s a vállán csatakürtöt.
– Harsányan és tisztán zeng a hegyek és a völgyek közt – mondta –, s Gondor minden ellenségét megfutamítja! – Szájához emelte, fújt rajta egy nagyot, visszhangja szikláról sziklára szökkent, s aki csak hallotta, mind talpra ugrott Völgyzugolyban.
– Kétszer is gondold meg, Boromir, hogy belefújsz-e – mondta Elrond –, amíg nem állsz ismét hazád határán, vagy nem kényszerít rá a szükség.
– Lehet, hogy igazad van – mondta Boromir –, de én induláskor mindig megfújom a kürtöm, s ha utána sötétben vonulunk ki, nem lopakodom az éjszakában, mint egy tolvaj.
Gimli, a törp volt közöttük az egyetlen, aki nyíltan viselte rövid páncélingét, mert a törpök könnyen veszik a terhet: s az övébe széles fejű baltát tűzött. Legolasnak íja volt, puzdrája, s az övén hosszú, fehér tőr. Az ifjabb hobbitok azokat a kardokat viselték, amelyekre a Sírbuckákban tettek szert, de Frodónál nem volt más fegyver, csak a Fullánk, mint Bilbó kérte, a ruhája alatt. Gandalf kezében bot volt, de az oldalán ott lógott Glamdring, a tünde-kard, Orcrist párja, mely ott hever most Thórin mellén a Magányos Hegy alatt.
Elrond mindnyájukat ellátta meleg ruhával, kabátjuk-köpönyegük prémmel bélelt. Tartalék élelmük, ruhájuk és takaróik egy póni hátán, ugyanazon szerencsétlen jószágén, amelyet Bríből hoztak.
A völgyzugolyi tartózkodás valósággal csodát művelt vele: szőre megfényesedett, s mintha a fiatalság életereje költözött volna belé. Samu ragaszkodott hozzá, hogy ezt vigyék magukkal, mert Bugát (ő így hívta), elemészti a bánat, ha nem tarthat velük.
– Az az állat majdhogy meg nem szólal – mondta –, s ha sokáig maradnánk itt, még beszélni is megtanulna. Ahogy rám néz, az legalább olyan érthető, mintha Pippin úr szavakkal mondaná: „Ha nem visztek magatokkal, Samu, utánatok megyek.” – Így hát Buga lett a teherhordó, s mégis ő volt a társaság egyetlen tagja, akin nem látszott, hogy levert lenne.

A nagy csarnokban, a kandalló mellett hangzott el az istenhozzád, s már csak Gandalfra vártak, aki nem jött még ki a házból. A nyitott ajtókon kiszűrődött a tűz fénye, és egy-egy ablak is lágy fényben derengett. Bilbó köpenyébe burkolózva némán állt a küszöbön, Frodó mellett. Aragorn ült, fejét térdére hajtva, csak Elrond tudta pontosan, hogy ez az óra az ő számára mit jelent. A többiek megannyi árnyalak a szürkületben.
Samu csak téblábolt a póni mellett, szívta a fogát, s mogorván bámult a sötétbe, arrafelé, ahol a folyó zúgott lenn a köveken, soha ily kevéssé nem vágyott a kalandokra.
– Buga, édes öregem – mondta –, hogy neked is mi a fenének kell velünk jönnöd. Ha egyszer itt maradhattál és hízhattál volna a finom szénán, amíg a fű ki nem zöldül. – Buga csapott egyet a farkával, és nem szólt semmit.
Samu megigazította a hátán a málhát, s gondolatban végigfutott mindazon, amit becsomagolt, mert hátha mégis kifelejtett valamit: legnagyobb kincsén, a konyhafelszerelésén, a kis doboz són, amit mindig magával vitt, s feltöltött, ha csak módja nyílt rá, a jókora mennyiségű pipafüvön (amiből még ennyi sem lesz elég, az biztos), a tűzkövön és a kenderkócon, a gyapjúnadrágon és fehérneműn, gazdája sok apró holmiján, amit az mind elfelejtett becsomagolni, de Samu csak azért is elhozta, hogy majd diadalmasan odaadja neki, ha szüksége lesz rá. Mindent végiggondolt.
– Kötél! – motyogta. – Kötél nincs. Pedig épp tegnap este mondtam: Samu, egy darab kötél nem ártana. Ha nincs, biztos, hogy kelleni fog. Nos, kelleni is fog. És most már nincs honnan szerezzek.

Ekkor lépett ki a házból Elrond Gandalffal, s magához szólította a társaságot. – Ez az utolsó szavam – mondta halkan. – A Gyűrűhordozó útnak indul, hogy megkeresse a Végzet-hegyet. Ő az egyetlen, akit kötelesség terhel: sem eldobnia, sem az Ellenség bármiféle szolgájának átadnia nem szabad a Gyűrűt, sőt még a kezébe adnia sem senkinek, kivéve a társaság és a Tanács tagjait, de az ő kezükbe is csak végszükségben. A többiek szabad elhatározásukból tartanak vele, hogy útközben segítsék. Vele maradhatnak, visszafordulhatnak, vagy más útra térhetnek, ahogy adódik. Minél messzebb mentek, annál nehezebb visszajönnötök, de sem eskü, sem parancs nem köt, hogy továbbmenjetek, mint ameddig önként mentek. Mert nem ismeritek még a szívetek erejét, s nem tudjátok, hogy melyiktek mivel találkozik az úton.
– Áruló az, aki ott vesz búcsút, ahol az út sötétté válik – mondta Gimli.
– Lehet – mondta Elrond –, de aki nem tudja, mi az az éjszaka, ne tegyen esküt, hogy sötétben vándorol.
– Az eskü szó erőt önt a megreszkető szívbe – mondta Gimli.
– Vagy megtörheti – mondta Elrond. – Ne tekintsetek messze előre! De induljatok bátor szívvel! Ég veletek, s kísérjen utatokon a tündék, emberek és minden szabad nép áldása. S ragyogjanak rátok a csillagok!
– Jó szerencsét! – kiáltotta Bilbó dideregve. – Azt nem hiszem, Frodó fiam, hogy naplót vezethetnél, de ha hazajössz, mindenről beszámolsz részletesen, azt elvárom tőled, és ne maradj el túl sokáig! Ég veled!

Elrond háza népéből még sokan álltak kinn a sötétben, s kívántak nekik halkan szerencsés utat. Nevetés nem hallatszott, se dal, se muzsika. Fordult az út, s ők némán belevesztek az éjszakába.
Átmentek a hídon, s elindultak fölfelé a meredek és kanyargós úton, amely Völgyzugoly mély völgyéből kivezetett, végül a fellápra értek. A hangafű között éles szél sziszegett. Még egy búcsúpillantást vetettek az Utolsó Meghitt Otthon alattuk pislákoló fényeire, s jól kilépve elindultak az éjszaka mélyébe.

A Brúinen Gázlójánál letértek az Útról és dél felé fordultak a dimbes-dombos vidék keskeny ösvényein. Céljuk az volt, hogy ezt az irányt tartsák a Hegyek nyugati oldalán még hosszú napokig és sok-sok mérföld távolságra. A táj sokkal kietlenebb és csupaszabb volt, mint a Nagy Folyó zöld völgye Vadonföldön, a hegyvonulat túloldalán, s az útjuk is lelassult, de azt remélték, így elkerülhetik a barátságtalan szemeket. Szauron eddigelé nemigen küldözgetett kémeket e lakatlan vidékre, s itt az ösvényeket is jószerint csak Völgyzugoly népe ismerte.
Gandalf gyalogolt elöl, s vele Aragorn, aki még sötétben is tudta, hogy merre járnak. A többiek libasorban kettőjük mögött, leghátul az éles szemű Legolas, utóvédként. Útjuk első része sivár volt és kínkeserves, és Frodó nem is igen jegyzett meg belőle mást, csak hogy szakadatlanul fújt a szél. Keletről, a Hegyekből sok borús napon át fütyült jegesen, s matató ujjait mintha semmiféle öltözék nem tudta volna távol tartani. Bár a társaság jól felöltözött, ritkán fordult elő, hogy valamelyikük ne fázott volna, útban és pihenés közben egyaránt. Nappali álmuk egy-egy horpadásban, vagy az itt-ott bozótossá összeálló tüskebokrok tövében, igencsak nyugtalan volt. Estefelé fölverte őket az őr, s ettek. Ez volt a főétkezésük: általában hideg és kedvetlen, mert ritkán kockáztatták meg, hogy tüzet rakjanak. Este aztán továbbindultak, amennyire lehetett, s ahogy ösvényt találtak, dél felé.
A hobbitok kezdetben úgy érezték, hiába gyalogolnak-botorkálnak szakadásig, csigalassúsággal haladnak és nem jutnak sehová. Teltek a napok, s a táj mit sem változott. Végül mégiscsak közelebb kerültek a hegyek. Völgyzugolytól délre egyre magasabbak lettek, s a hegylánc elkanyarodott nyugatra, a fő vonulat lábánál a sivár dombok összezsúfolódtak, s a mély völgyek megteltek féktelen patakokkal. Ösvény csak kevés akadt, az is kanyargós, s nemegyszer szakadék szélére vagy mocsárba vezetett.

Már vagy két hete úton voltak, mire az idő megváltozott. Egyszerre elállt a szél, majd átváltott délire. A vágtató felhők fölszálltak, majd eloszlottak, és előbújt a sápadtan csillogó nap. A hosszú, nyaktörő éjszakai menetet derűs és hideg hajnal követte. A társaság alacsony hegyhátra ért, amelyet vénséges vén magyalfák koronáztak, szürkészöld törzsüket mintha a hegy kövéből faragták volna. Sötét levelük csillogott, s bogyójuk vörösen izzott a kelő nap fényében.
Messze délen Frodó büszke hegyek homályos körvonalát látta, látszólag az ő útjukra éppen keresztben. E magas hegyvonulat bal oldalán három csúcs: a legmagasabb és a legközelebbi úgy meredt föl, mint egy hófödte agyar, csupasz északi lejtőjét még nagyrészt árnyék borította, ám ahol elérte már a ferde napfény, vörös fényben izzott.
Gandalf megállt Frodó mellett, s a szeme fölé emelte a tenyerét. – Jól haladtunk – mondta. – Már annak a földnek a határán járunk, amelyet az emberek Magyalföldnek neveztek el, boldogabb időkben, mikor Eregion volt a neve, még sok tünde élt itt. Varjúröptén számítva háromszor ötvenegy mérföldet jártunk, a magunk lábán mérve sokkal többet. A táj s az idő most már szelídebb lesz, de lehet, hogy épp ettől sokkal veszélyesebb.
– Akár az, akár nem, a napsütésnek iszonyúan örülök – mondta Frodó, és hátralökte a csuklyáját, hadd süsse az arcát szabadon a nap.
– De a hegyek még előttünk vannak – mondta Pippin. – Úgy látszik, az éjjel eltértünk kelet felé.
– Nem – mondta Gandalf. – Csak épp hogy a tiszta levegőben messzebbre láttok. Azokon a csúcsokon túl a hegyvonulat elfordul délnyugatra. Elrond házában bőven akad térkép, hát meg se néztétek egyiket sem?
– De, néha – mondta Pippin –, csak épp hogy már nem emlékszem. Frodónak az ilyesmihez jobb feje van.
– Nekem nem kell térkép – mondta Gimli. Most ért oda Legolassal, s valami különös fény izzott mélyen ülő kék szemében. – Ez az a föld, ahol ősatyáink dolgoztak, sok fém- és kőmunkánk, sok dalunk és regénk őrzi e hegyek képét. Ott magasodnak álmainkban is: Baraz, Zirak, Shathûr.
– Tulajdon szememmel eddig csak egyszer láttam őket, akkor is messziről, de ismerem mindet, a nevüket is, mert alattuk húzódik Khazad-dûm, a Törptárna, amit most Fekete Gödörnek hívnak, vagy tünde-nyelven Móriának. Az ott a Barazinbar, a Vörösfok, a kegyetlen Caradhras, azon túl Ezüstfok és Felhősfő, Celebdil, a Fehérhegy és Fanuidhoil, a Szürkehegy, amit mi Zirak-zigilnek és Bundushathûrnak hívunk.
A Ködhegység ott kettéválik, s a két ága közt fekszik az az árnyas völgy, amit mi sose feledünk el: Azanulbizar, a Feketapatak völgye, a tündék nyelvén Nanduhirion.
– Épp oda tartunk, a Feketepatak völgyébe – mondta Gandalf. – Ha átjutunk a hágón, amit Vörösfoki Kapunak hívnak, a Caradhras túloldalán, akkor már le tudunk ereszkedni a Feketepataki Zúgón a törpök mély völgyébe. Ott a Tükörtó, és ott ered a jéghideg forrásból az Ezüstér.
– A Khaled-zâram vize fekete – mondta Gimli –, s a Kibil-nâla forrásai hidegek. Szívem megreszket a gondolattól, hogy tán nemsokára meglátom őket.
– Teljék örömöd a látványban, jó törpöm! – mondta Gandalf. – De akárhogy örülsz is, nyomban tovább kell mennünk a völgyből. Az Ezüstfok lábánál a titkos erdőkbe, azokon át a Nagy Folyóhoz, s onnét...
Elhallgatott.
– Úgy ám, s onnét? – kérdezte Trufa.
– Az utunk céljához, legvégül – mondta Gandalf. – Nagyon messzire nem látunk el. Örüljünk, hogy utunk első részén épen és egészségesen túljutottunk. Azt hiszem, itt pihenünk egyet, nemcsak ma, hanem holnap is. Itt Magyalföldön egészséges a levegő. Sok gonoszságnak kell esnie egy földön, amíg az teljesen elfelejti, ha valaha is laktak ott, a tündéket.
– Ez igaz – mondta Legolas. – De a föld tündéi mások voltak, mint mi, erdő tündék, s a fák és a fű már nem is emlékeznek rájuk. Hallom, már csak a kövek siratják őket: belénk vájtak, szépre faragtak, magasra raktak, elmúltak. Innét el. Már réges-rég révbejutottak.
Aznap reggel tüzet gyújtottak egy magyalbokrokkal szegélyezett mélyedésben, s reggelijük-ebédjük vidámabb volt, mint bármelyik, mióta útra keltek. Utána nem siettek lefeküdni, mert arra számítottak, hogy az egész éjszakát átalusszák, s csak másnap este indulnak tovább. Csak Aragorn volt hallgatag és nyugtalan. Egy idő múltán otthagyta a társaságot, s fölment a tetőre, ott megállt egy fa árnyékában, elnézett délre és nyugatra, és félrehajtotta a fejét, mint aki hallgatódzik. Aztán visszament a horpadás szélére, a nevetgélő, beszélgető társasághoz.
– Mi baj, Vándor? – szólt fel neki Trufa. – Mit keresel? Hiányzik a keleti szél?
– Az aztán nem – mondta Aragorn. – De valami más. Én sok évszakot megéltem itt Magyalföldön. Nép nem él itt, de más teremtmény sokféle, és mindig, kiváltképp madarak. Ám rajtatok kívül most minden hallgat. Körülöttünk mérföldekre semmi nesz, s a hangotok mintha visszhangot verne. Nem értem.
Gandalf hirtelen támadt érdeklődéssel tekintett föl. – Mégis, mi lehet az oka? Más is, mint hogy meglepődtek a négy hobbit láttán, hogy rólunk, többiekről ne is szóljak, itt, ahol ilyet ritkán látnak, ritkán hallanak?
– Reméljük, csak meglepődtek – mondta Aragorn. De én valami éberséget, félelmet érzek, amit itt még sohasem tapasztaltam.
– Akkor jó lesz vigyáznunk – mondta Gandalf. – Ha egy kószával jársz, hallgass a szavára, megéri, különösen ha az a kósza Aragorn. Fogjuk halkra a szót, pihenjünk csöndesen, és állítsunk őrséget.
Az aznapi első őrség Samura esett, de Aragorn is csatlakozott hozzá. A többiek elaludtak. A csönd egyre mélyült, annyira, hogy már Samu is megérezte. Hallani lehetett az alvók lélegzetét. A póni farkának suhogása, lábának egy-egy dobbanása hangos zajként hatott. Samu még az ízületei roppanását is hallotta, ha moccant. Halálos csönd vette körül őket, kéken borult fölébük az ég, amikor a nap keletről fölívelt. Ám messze, keleten, feltűnt egy fekete folt. Nőtt, növekedett, s mint a szélűzte füst, sodródott észak felé.
– Mi az ott, Vándor? – kérdezte Samu suttogva Aragornt. – Nem felhőnek nézem. – Aragorn nem felelt, csak figyelte az eget. Rövidesen már Samu is látta, hogy mi az, ami közeledik. Sebesen szálló madárrajok keringtek s cikáztak erre-arra, mintha keresnének valamit, mind közelebb-közelebb.
– Feküdj le, és hallgass! – súgta Aragorn, s lehúzta Samut egy magyalbokor árnyékába, mert egész regimentnyi madár vált ki a főseregből s közeledett alacsonyan, egyenest a gerincnek véve az irányt. Samu afféle nagy testű varjaknak nézte őket. Ahogy elszálltak fölöttük, sűrűn, hogy árnyékuk a földön feketén követte őket, harsány károgás sértette a fülüket.
Míg el nem vesztek a távoli északon és nyugaton, s az egész égbolt meg nem tisztult, Aragorn nem állt föl. Amikor fölugrott, ment, s fölkeltette Gandalfot.
– Fekete varjak ezrei röpködnek a vidék fölött a Hegyektől a Szürkevízig – mondta –, s épp most röpültek át Magyalföldön. Ezek nem idevalósiak, fangorni vagy dúnföldi crebainok. Nem tudom, mit keresnek itt, lehet, hogy valami vész elől menekülnek délről, de azt hiszem, inkább a vidéket kémlelik. Héját is láttam, szép számmal, magasan fönn. Úgy érzem, mégis inkább folytatnunk kellene az utat az éjjel. Magyalföld nem egészséges a mi számunkra: figyelik.
– Akkor ugyanez a helyzet a Vörösfoki Kapuval is. – mondta Gandalf. – El nem tudom képzelni, hogy jutunk át rajta észrevétlenül. De hát ezen majd akkor gondolkozzunk, ha kell. Ami meg az esti indulást illeti, sajnos igazad van.
– Még szerencse, hogy a tüzünk nemigen füstölt, s majdnem leégett, mire a varjak ideértek – mondta Aragorn. – Ki kell oltani, és újabb tüzet nem gyújtunk.

– Hát ha ez nem dögvész és bosszúság! – mondta Pippin. – A hírek: tűz nincs, újabb éjszakai menet. – Ez várta, mikor késő délután fölébredt. – És mindez egy raj varjú miatt! Azt reméltem, ma este végre tisztességesen vacsorázunk: meleget.
– Nos, reméld csak tovább – mondta Gandalf. – Még sok nem várt lakoma állhat előtted. Én, a magam részéről, szerettem volna békében elszívni egy pipát és megmelegíteni a lábamat. Egy azonban biztos: minél délebbre kerülünk, annál melegebb lesz.
– Túlságosan is meleg, azt hiszem – súgta Frodónak Samu. – Már kezdek arra gondolni, ideje, hogy megpillantsuk azt a Tűzhegyet, s hogy meglássam végre, hogy úgy mondjam, az Út célját. Először azt hittem, ez a Vörösfok vagy micsoda máris az, egészen addig, amíg Gimli meg nem mondta, hogy mi. Azon a faramuci törp-nyelvén! Samu szemének a térkép mit se mondott, s ezeken az idegen földeken olyan nagynak érzett minden távolságot, hogy teljesen elveszítette a józan mértéket.
A társaság egész nap a rejtekhelyén maradt. A fekete madarak még elszálltak fölöttük egyszer-kétszer: de ahogy a nyugatra tartó nap vörös színt öltött, eltűntek dél felé. A társaság, amint sötét lett, útra kelt, most kissé keletebbre, a Caradhras felé, amely a távolban még mindig halványvörösen izzott a lenyugvó nap fényében. Ahogy az ég elsötétült, sorra bukkantak elő a csillagok.
Aragorn útmutatásával könnyen járható ösvényre leltek. Frodó valami ősi út maradványának vélte, mely valaha széles lehetett, sima, és Magyalföldről vezetett a Hágóhoz. A hold, mely immár megtelt, ott csüngött a hegyek fölött, és sápadt fényébe fekete árnyékot vetettek a kövek. Sokat közülük mintha szorgos kezek faragtak volna, bár most vigasztalanul hevertek egymás hegyén-hátán a sivár és kihalt földön.
Akkor történt, pirkadat előtt, amikor a leghidegebb volt, s a hold épp lemenőben. Frodó fölnézett az égre. Egyszerre úgy látta, vagy inkább úgy érezte, árnyék húz el a csillagok előtt, egy pillanatra elhalványultak, majd újra fölvillantak.
– Te láttad, hogy valami elhúzott fölöttünk? – kérdezte aggódva Gandalfot, aki ott ment előtte.
– Nem, de éreztem, akármi volt is – felelte Gandalf. – Lehet, hogy semmi, csak egy felhőfoszlány.
– Akkor ugyancsak gyorsan járt – mondta Aragorn –, s nem a széllel.

Aznap éjjel nem történt más. A reggel még derűsebb volt, mint a megelőző. De a levegő ugyancsak lehűlt: a szél is fordulóban, kezdett újra keletire válni. Még két éjszaka folytatták az utat, mind följebb-följebb, de mind lassabban is, ahogy az út a hegyek közé kanyarodott, s mind nyomasztóbban tornyosultak fölébük a csúcsok. A harmadik reggel a Caradhras, e hatalmas, hókoronát viselő csúcs, már ott emelkedett előttük, oldala meredek volt és csupasz, de fakóvörös, mintha vér mocskolná.
Az ég valahogy sötétnek tűnt, s csak bágyadtan sütött a nap. A szél már teljesen megfordult, és északkeletivé vált. Gandalf beleszagolt a levegőbe, és hátranézett.
– Szigorodik a tél a hátunk mögött – mondta halkan Aragornnak. – Az északi hegyek fehérebbek, mint voltak, a derekáig hó borítja mindet. Ma éjjel már magasan fenn, a Vörösfoki Kapuhoz vezető úton járunk. A keskeny ösvényen igencsak könnyű lesz megfigyelni minket, s lehet, hogy gonosz csapda vár, de akkor is az időjárás a gyilkosabb ellenségünk. A te útvonaladról most mi a véleményed, Aragorn?
Frodó kihallgatta a szavaikat, s megértette, hogy Aragorn és Gandalf valami régi, már jóval korábban megkezdett vitát fűz tovább. Aggódva figyelt.
– Jól tudod, Gandalf, hogy az útvonalunkat elejétől végig helytelennek tartom – felelt Aragorn. – S minél távolabb jutunk, az ismert és ismeretlen veszélyek annál inkább gyarapodnak. De akkor is mennünk kell, semmi értelme, hogy halogassuk az átkelést. Délebbre nincsenek hágók, csak a rohani. De abban sem bízom, mióta Szarumánról azokat az új híreket hoztad. S ki tudja, most kit szolgálnak a Lovasurak?
– Úgy van, ki tudja? – mondta Gandalf. – De van más út is, ami nem a Caradhras hágón vezet át, a sötét és titkos út az, amiről már sok szó esett kettőnk között.
– Akkor most ne beszéljünk róla! Még ne. És nagyon kérlek, ne szólj róla a többieknek, amíg ki nem derül, hogy más utunk nincs.
– Döntenünk kell, mielőtt továbbmennénk – felelt Gandalf.
– Akkor vitassuk meg mi, amíg a többiek alusznak – mondta Aragorn.

Késő délután, miközben a többiek „reggeliztek”, Gandalf és Aragorn félrehúzódott, és a Caradhrast nézte.
A hegy oldala most sötét volt és komor, s a csúcsát felhő födte. Frodó figyelte őket, s azon töprengett, a vitájuk vajon hogy végződött. Mikor a társasághoz visszatértek, Gandalf elmondta nekik, hogy úgy döntöttek: szembeszállnak az időjárással és a magassággal. Frodó megkönnyebbült. Nem is sejtette, mi lehet az a sötét és titkos út, de Aragornt láthatólag még az említése is kétségbe ejtette, s Frodó örült, hogy a tervet elejtették.
– A jelekből ítélve, amelyeket az utóbbi időben megfigyeltünk – mondta Gandalf –, félek, hogy a Vörösfoki Hágót figyelik, s az időjárás miatt is kétségeim vannak. Lehet, hogy megered a hó. Igyekeznünk kell, amennyire az erőnkből telik. De így is kétnapi járás, amíg a hágóra fölérünk. Ma korán sötétedik. Amint elkészültök, indulunk.
– Ha szabad, adnék egy tanácsot – mondta Boromir. – Én a Fehérhegyek árnyékában nőttem fel, s konyítok valamit a hegyvidéki utazáshoz. Ha rosszabb nem, hát keserves hideg vár, amíg a túloldalon lefelé indulhatunk. És ugyan mit ér, hogy a titkunkat megőriztük, ha holtra fagyunk? Itt akad még néhány fa és bokor, mindenki törjön s hozzon magával egy akkora ágat, amekkorát elbír.
– És Buga talán többet is egynél, ugye, fiam? – mondta Samu. A póni bánatos pofával bámult vissza rá.
– Helyes – mondta Gandalf. – De tüzet raknunk nem muszáj... csak ha választanunk kell a tűz és a halál közt.
A társaság fölkerekedett. Kezdetben jól haladtak, de az út hamarosan meredek lett és nehéz. A kanyargós kaptató helyenként szinte eltűnt, eltorlaszolták a kőgörgetegek. A sűrű felhők alatt koromsötét volt az éjszaka. Éles szél kavargott a sziklák körül. Éjfélre érve a nagy hegy térdénél jártak. A keskeny ösvény egy sziklafal tövében elfordult balra, s a sötétben láthatatlanul a Caradhras komor oldala tornyosult fölébük, jobb kéz felől, ahol az oldal hirtelen szakadékba torkollt, a sötétség tengere terült el.
Kínkeservesen vonszolták föl magukat a meredek lejtőn, s fent megálltak egy percre. Frodó lágy érintést érzett az arcán. Kinyújtotta a karját, s látta, hogy hópelyhek ülnek a köpenye ujján.
Mentek tovább. De csakhamar sűrűn megeredt a hó, teli lett vele a levegő, ott kavargott Frodó szeme előtt. Aragornt és Gandalfot, a két görnyedt alakot egy-két lépéssel maga előtt már alig-alig látja.
– Ez csöppet sem tetszik nekem – lihegett közvetlenül a háta mögött Samu. – Semmi kifogásom a hó ellen egy szép téli reggelen, de szívem szerint akkor is inkább ágyból nézem. Bár ez is Hobbitfalvára hullana! Hogy ott örüljenek neki! – Az Északi Fertály fellápjain kívül a Megyében másutt ritkán esett a hó, s ha esett, élvezték, mulatságosnak tekintették. Nincs élő hobbit (csak Bilbó), aki emlékeznék az 1311-es Ádáz Télre, mikor a Borbuggyan folyó jegén át fehér farkasok rohanták meg a Megyét.
Gandalf megállt. Csuklyáját, vállát vastagon ülte meg a hó, csizmája is bokáig hóban gázolt.
– Ez az, amitől féltem – mondta. – Nos, ehhez mit szólsz, Aragorn?
– Tartottam tőle magam is – felelte Aragorn –, de mástól még inkább. Tudom, mekkora veszély a hó, bár ilyen messze, délen, ritkán havazik ennyire, legfeljebb fenn a hegyek között. S mi még csak nem is vagyunk magasan, itt lenn az utak többnyire egész télen járhatók.
– Csak tudnám, ezt az Ellenség agyalta-e ki – mondta Boromir. – Odahaza mifelénk azt beszélik, hogy az Árnyékhegységben, Mordor határán ő irányítja a viharokat. Különös hatalma van és számos szövetségese.
– Hát, ha északról le tudta hozni a havat, hogy itt, háromszor háromszáz mérföldnyire bajt okozzon nekünk – mondta Gimli –, akkor ugyancsak hosszúra nőtt a karja.
– Hát hosszúra – mondta Gandalf.

Míg álldogáltak, elült a szél, és a hóesés is gyérült, majdnem teljesen megszűnt. Aztán taposták tovább a havat. De alig nyíllövésnyire jutottak, a vihar megújult dühvel rontott rájuk. Fütyült a szél, vakítóan vágta képükbe a pelyheket. Hamarosan már Boromir is érezte, hogy képtelen továbbmenni. A hobbitok kétrét hajolva küszködtek a termetes emberek mögött, de nyilvánvaló volt, hogy ha a havazás el nem áll, nem jutnak tovább. Frodó lába, akár az ólom, Pippin alighogy vonszolta magát. Még Gimli is, akinél kitartóbb törp nemigen született még, zsörtölődött, ahogy a havat taposta.
A társaság egyszer csak némán megállt, mintha összebeszélt volna. Körös-körül a sötétből baljós hangokat hallottak. Lehet, hogy a szél játszott a sziklafal repedéseiben, de amit hallottak, az akkor is vad hahota, fülsértő kurjongatás volt. Kövek potyogtak csattogva a hegyoldalon, fütyültek el a fejük fölött, vagy csapódtak az ösvényre előttük-körülöttük. S hébe-hóba tompa dübörgés, ahogy egy-egy irdatlan szikla gördült le a lejtőn.
– Ma éjjel már nem tudunk továbbmenni – mondta Boromir. – Akinek úgy tetszik, mondja, hogy ez a szél, de én vészjósló hangokat hallok, s ezek a kövek minket vesznek célba.
– Én azt mondom, csak a szél – mondta Aragorn –, de ez mit sem változtat a szavaid igazán. A világon sok minden létezik, ami gonosz és ellenséges, korántsem kedveli a két lábon járókat, de Szauronnak nem szövetségese, a maga célját követi. Egyik-másik jóval vénebb, mint ő.
– Caradhrast valaha úgy hívták, a Kegyetlen – mondta Gimli –, s már akkor is réges-rég rossz neve volt, amikor Szauronnak e földeken még a hírét sem hallotta senki.
– Olyan mindegy, hogy ki az Ellenség, ha a támadását nem tudjuk visszaverni – mondta Gandalf.
– Akkor hát mit tehetünk? – kiáltotta kétségbeesetten Pippin. Trufa és Frodó támogatta két oldalról, s egész testében reszketett.
– Vagy megállunk itt, ahol vagyunk, vagy visszafordulunk – mondta Gandalf. – Nincs értelme továbbmennünk. Valamivel feljebb, ha jól emlékszem, az ösvény kitér a sziklák közül egy sekély, tágas mélyedésbe a hosszú és kegyetlen lejtő alján. Ott semmi se véd a hótól és a kőzáportól... vagy akármi mástól.
– De annak sincs értelme, hogy visszamenjünk, amíg tombol a vihar – mondta Aragorn. – Útközben nem akad egyetlen hely sem, mely jobb menedéket nyújtana, mint ez a kőfal, amelynek a tövében állunk.
– Menedéket! – motyorgott Samu. – Ha ez menedék, akkor a tetőtlen fal már ház.

A társaság, amennyire csak lehetett, hozzátapadt a sziklafalhoz. Az délre nézett, s lent bemélyedt egy kicsit, így hát azt remélték, valamicske védelmet majd csak nyújt a hó és a hulló kövek ellen. De megújuló szélrohamok kavarogtak körülöttük, és a hó sűrűbben hullott, mint valaha.
Összebújtak, háttal a falnak. Buga, a póni türelmesen, de búsan álldogált a hobbitok előtt, s a széltől némileg védte őket, de rövidesen már térdig állt a hóban, s a hófúvás egyre nőtt. Ha nem lettek volna nagy termetű társaik, a hobbitokat hamarosan ellepte volna a hó.
Frodó elaludt, érezte, hogy jóleső, meleg álomba merül. Mintha tűznél melengette volna a lábát, s a kandalló túloldaláról, a homályból, Bilbó hangját vélte hallani: nem vagyok éppen nagy véleménnyel a naplódról – mondta Bilbó. – Hóvihar, január huszadikán, igazán kár volt visszafordulnod, csak hogy ezt közöld velem.
– De pihennem és aludnom kellett, Bilbó – nyögte ki nagy keservesen, mikor érezte, hogy rázzák a vállát, s ráébredt a fájó valóságra. Boromir kiemelte őt a hófészekből.
– Ezt a félszerzetek nem élik túl, Gandalf – mondta a gondori. – Haszontalan, hogy itt üljünk, amíg teljesen el nem lep a hó. Ki kell agyalnunk valamit, hogy mentsük az életünket.
– Itasd meg őket – mondta Gandalf, beletúrt a málhájába, s előhúzott egy bőrös kulacsot. – Egy-egy kortyot mindenkinek, hogy mindnyájunknak jusson. Ez kincset ér. Miruvor – az imladrisi szíverősítő. Elrondtól kaptam, búcsúzóul. Add körbe!
Amint a meleg és illatos italból egy csöpp lecsurgott Frodó torkán, máris úgy érezte, hogy új erő költözött bele, s megszűnt végtagjainak ólmos fáradtsága. De a hózápor nem csitult. Sűrűbben kavargott, mint valaha, s a szél is fülsértőbben fütyült körülöttük.
– Mit szólnál hozzá, ha tüzet raknánk? – kérdezte hirtelen Boromir. – Úgy érzem, Gandalf, itt az ideje, hogy válasszunk a tűz és a halál között. Az biztos, hogy ha ellep a hó, egyszer s mindenkorra elrejt az ellenség szeme elől, de az már nem segít rajtunk.
– Gyújts tüzet, ha tudsz – mondta Gandalf. – Ha létezik olyan őrszem, aki ezt a hóvihart kibírja, az úgyis lát, ha tüzet gyújtunk, ha nem.
De hiába hoztak fát és tűzszerszámot Boromir tanácsára, egy tünde, sőt egy törp ügyességét is meghaladta volna, hogy a kavargó hóban olyan lángot szítson, ami kibírja a szél rohamát, vagy belekapjon a nedves fába. Végül, vonakodva bár, Gandalf vette kézbe a dolgot. Fölvett egy ágat a farakásról, egy pillanatra magasba emelte, aztán egy harsány parancsszóval – naur an edraith ammen! – belevágta a végét a többi közé. A fából hatalmas zöldeskék láng csapott fel, s már égett is ropogva a máglya.
– Ha bárki figyel minket, most lelepleztem magam – mondta. – Gandalf itt van – írtam az égre olyan betűkkel, amelyeket Völgyzugolytól az Anduin torkolatáig mindenki ismer.
De bánta is már a társaság az éber vagy ellenséges szemeket! Szívük földerült a tűz látványától. A fa vígan pattogott, körös-körül sziszegett a hó, pocsolyák kúsztak a talpuk alá, s ők boldogan melengették kezüket a tűznél. Körülállták, fölébe hajoltak a csöpp táncoló, repdeső lángocskának. Fáradt és aggódó arcukat vörösre festette a fény, mögöttük az éjszaka, mint a fekete fal.
De a fa hamar elfogyott, és a havazás csak nem állt el. A tűz már majdnem leégett, most dobták rá az utolsó ágat.
– Végére jár az éjszaka – mondta Aragorn. – Mindjárt pirkad.
– Ha ugyan a pirkadat át tud hatolni a felhőn – mondta Gimli.
Boromir kilépett a körből, s belebámult a sötétségbe. – Már nem hullik olyan sűrűn – mondta –, a szél is enyhül.
Frodó fáradtan nézte a hópelyheket, amint a sötétből jövén egy pillanatra fehéren meg-megvillannak a haldokló tűz fényében, de jó darabig nem látta, hogy ritkulnának. Majd egyszerre, mikor már majdnem hogy újra elnyomta az álom, rádöbbent, hogy a szél valóban alábbhagyott, s ritkábbak, nagyobbak a hópelyhek is. Nagyon-nagyon lassan és halványan szürkülni kezdett. S végül teljesen elállt a havazás.
A hajnal fénye, ahogy világosodott, szemfedővel takart néma világot tárt elébük. Menedékhelyük tövében fehér buckák, kupolák és formátlan mélyedések, teljesen elveszett alattuk az ösvény, amit addig tapodtak, fölöttük a csúcsok hóterhes felhőbe rejtve.
Gimli fölnézett, s megrázta a fejét. – Caradhras nem békélt meg velünk – mondta. – Van még hava, hogy kiszórja ránk, ha tovább találnánk menni. Minél hamarabb fordulunk vissza, annál jobb.
Ebben mindannyian egyetértettek, de a visszavonulás sem volt gyerekjáték. A hamvába holt tűztől alig néhány lépésnyire már mély volt a hó, a hobbitoknak a fejük búbjáig ért, a szél helyenként magasra feltorlaszolta a sziklafal tövében.
– Ha Gandalf előremenne egy fényes lánggal, éppenséggel ösvényt olvaszthatna – mondta Legolas. – A vihar őt alig viselte meg, ő volt az egyetlen a társaságból, aki a jókedvét is megőrizte.
– Ha a tündék át tudnának röppenni a hegyek fölött, talán a napot is lehozhatnák nekünk, hogy a segítségünkre legyen – felelte Gandalf. – De nekem anyag is kell, amivel dolgozzam. A havat nem tudom lángra lobbantani.
– Nos – mondta Boromir –, ahol az ész nem segít, a testnek kell segítenie, mondják mifelénk. A legerősebbnek kell utat törnie. Lássuk csak! Bár mindent hó borít, az ösvény, fölfelé jövet, ott kanyarodott el a sziklafok alatt. Ott tört ránk a hóvihar. Ha odáig eljutunk, onnét talán már könnyebb lesz az út. S azt hiszem, az nincs messzebb, mint egy nyíllövésnyire.
– Akkor hát rajta, majd mi ketten kitapossuk odáig az ösvényt – mondta Aragorn.
Aragorn volt köztük a legmagasabb, de Boromir, bár valamivel alacsonyabb és zömökebb, szélesebb vállú és erősebb volt nála. Ő ment elöl, és Aragorn a nyomában. Lassan jutottak előre, s ugyancsak nagy fáradsággal. Helyenként mellükig ért a hó, s néha úgy látszott, mintha Boromir nem is járna, hanem úszna vagy úgy ásná magát előre a hatalmas két karjával.
Legolas egy darabig mosolyogva figyelte őket, majd odafordult a többiekhez:
– A legerősebbnek kell az utat megkeresnie, azt mondjátok? Én azt: ha szántani kell, szántson a szántóvető, ha úszni, ússzon a vidra, s ha könnyű lábbal futni a fű vagy lomb fölött – vagy éppen a havon –, fusson a tünde.
Könnyedén előreszökkent, s Frodó, mintha először látná, amit már régen tudott, észrevette, hogy a tündén nincsen csizma, csak könnyű topán, mint máskor is, s hogy a lába alig hagy maga után nyomot a havon.
– Ég veletek! – mondta. – Én elmegyek, és megkeresem a napot! – majd fürgén, mintha sűrű fövenyen futna, nekiindult, pillanatok alatt utolérte a keményen küzdő két embert, ahogy elhúzott mellettük, odaintett nekik, s máris messze járt, elnyelte a sziklás útkanyar.

A többiek összebújva várakoztak, figyelték, hogy Boromir és Aragorn kis fekete ponttá zsugorodik a fehér havon. Végül mindkettő eltűnt a szemük elől. Az idő mintha lelassult volna. A felhők alább szálltak, s megint le-lelibbent egy-egy hópehely.
Talán egy óra telt el így, bár ők sokkal többnek vélték, aztán észrevették a végre feléjük igyekvő Legolast. Fölbukkant Boromir és Aragorn is, messze mögötte, az útkanyarban, amint nagy kínnal fölfelé caplattak a lejtőn. – Nos! – kiáltotta Legolas, ahogy elibük szökkent. – A napot nem hoztam magammal. Most épp dél kék mezőit járja, s ez az aprócska hótorlasz itt e vakondtúrásnyi Vörösfokon egy csöppet sem érdekli őt. De azoknak, akik gyaloglásra ítéltettek, hoztam egy fénylő reménysugarat. A legnagyobb hótorlasz ott van, épp a kanyaron túl, s a mi két erős emberünket majdnem hogy betemette. Már-már kétségbeestek, amíg én, visszafelé jövet, el nem mondtam nekik, hogy a torlasz alig vastagabb, mint egy kőfal. S a túlsó oldalán egyszerre megfogyatkozik a hó, távolabb meg már nem mélyebb, mint egy fehér lepel, s csak arra jó, hogy egy hobbit lába fázzék rajta.
– Én megmondtam – zsörtölt Gimli. – Nem volt ez közönséges vihar. Ez a Caradhras rosszindulata. Nem szíveli a tündéket és a törpöket, és azért rakta a torlaszt, hogy elvágja menekülésünk útját.
– De ez a te Caradhrasod szerencsére elfelejtette, hogy emberek is vannak veletek – mondta Boromir, aki ebben a pillanatban érkezett vissza. – Ha szabad azt mondanom, vitéz emberek, bár kevésbé vitézek, lapáttal, talán jobb szolgálatot tettek volna. Mindegy, sikátort törtünk a hótorlaszon, s ezért mindenki hálás lehet, akinek nincs olyan könnyű lába, mint egy tündének.
– De odáig hogy jutunk le, még ha ti áttörtétek is a torlaszt? – kérdezte Pippin, s ezzel kimondta valamennyi hobbit gondját.
– Fel a fejjel! – nyugtatta Boromir. – Fáradt vagyok, az igaz, de valamennyi erőm még maradt, nekem is meg Aragornnak is. A kicsiket majd a nyakunkba vesszük. A többiek meg tapossák az ösvényt felváltva mögöttünk. Gyerünk, Peregrin! Veled kezdem!
Fölemelte a hobbitot. – Kapaszkodj a vállamba. A karomra szükségem van. – Aragorn Trufát vette a nyakába, Pippin elcsodálkozott Boromir erején, amikor az átjárót, amit az a két puszta kezével vágott, megpillantotta. Boromir, még így, teherrel a hátán is vadul hányta a havat, hogy a többieket hátul szélesebb ösvény várja.
Végül odaértek a hótorlaszhoz. Az úgy magasodott az ösvényen keresztben, mint egy sietve felrakott nyers fal, éles taraja, melyet mintha késsel faragtak volna, kétszer olyan magas volt, mint Boromir. De középen a két ember átjárót taposott, domborút, mint egy híd. Túloldalán Trufa is, Pippin is leszállt, s várta, hogy Legolas megérkezzék a többiekkel.
Kis idő múlva megérkezett Boromir, nyakában Samuval, mögötte a keskeny, de most már jól kitaposott úton Gandalf vezette Bugát. A póni hátán, a málha közt, Gimli kucorgott. Utolsónak Aragorn érkezett, hátán Frodóval. Átkeltek a torlaszon, s alighogy Frodó lába földet ért, dübörögve megindult a kőgörgeteg s a hótakaró. A felvert hófelhő majd megvakította a sziklafalhoz simuló társaságot, s mikor a levegő megint megtisztult, látták, hogy az ösvény lezárult a hátuk mögött.
– Elég! Elég! – kiáltotta Gimli. – Gyerünk innét, de gyorsan! – Ám ezzel, ezzel az utolsó csapással a hegység, úgy látszik, kifújta a mérgét, mintha csak Caradhras megelégedett volna annyival, hogy elkergesse, visszarettentse a betolakodókat. A fenyegető hófelhők felszálltak, felszakadoztak, s kisütött köztük a nap.
Mint Legolas mondta, lejjebb egyre vékonyabb lett a hóréteg, így hát a hobbitok is elboldogultak gyalogszerrel. Rövidesen ott álltak mind a sekély mélyedés peremén, a lejtő lábánál, ahol az első hópelyheket észlelték az éjjel.
Most már igencsak reggelre járt az idő. Innen magasról, az alacsonyabb hegyek fölött, messze elláttak nyugatra. Valahol a hegy lábánál, az összevissza dombok közt rejtőzött az a zug, ahonnét a hágóra vezető útnak nekivágtak.
Frodónak fájt a lába. Csontig átfázott, és éhes is volt, megfordult előtte a világ, ha a lefelé vezető fájdalmas és hosszú útra gondolt. Fekete foltok úsztak a szeme előtt. Megdörzsölte a szemét, de a foltok csak nem akartak eltűnni. A távolban, lent, de az előhegyeknél még mindig magasabban, fekete foltok keringtek a levegőben.
– A madarak! – mutatott le Aragorn.
– Ezen már nem tudunk segíteni – mondta Gandalf. – Akár jók, akár rosszak, akár van hozzánk közük, akár nincs, azonnal el kell indulnunk lefelé. A Caradhrasnak még a térdén sem szabad kivárnunk egy újabb éjszakát!
Ahogy a Vörösfoki Kapunak hátat fordítottak, s fáradtan botorkálva elindultak a lejtőn, lecsapott rájuk hátulról a hideg szél. Alulmaradtak a Caradhrassal szemben.

 

 

4. fejezet
Utazás a sötétben

Este volt, mire megálltak, s a szürke fény is kialvóban. Halálosan kimerültek. A hegyeket elfátyolozta a szürkület, s hidegen fújt a szél. Gandalf engedélyezett nekik egy-egy újabb korty völgyzugolyi miruvor-t. Ettek valamit, aztán Tanácsot ültek.
– Az éjjel, természetesen, nem tudunk továbbmenni – mondta Aragorn. – A Vörösfoki Kapu ellen intézett rohamunk kifárasztott minket, s most pihennünk kell egy darabig.
– Aztán hova megyünk? – kérdezte Frodó.
– Még úton vagyunk, s előttünk az úti cél – felelt Gandalf. – Nincsen más választásunk, mint hogy továbbmenjünk, vagy visszaforduljunk Völgyzugolyba.
Elég volt csak megemlíteni is, hogy visszatérnek Völgyzugolyba, Pippin arca mindjárt földerült, Trufa és Samu is reménykedve pillantott fel. De Aragornnak és Boromirnak az arca se rezdült. Frodó gondterheltnek látszott.
– Jó lenne megint ott lenni – mondta. – De hogy mehetnénk vissza szégyenszemre, hacsak más választásunk nincs, mert végleg vereséget szenvedtünk?
– Igazad van, Frodó – mondta Gandalf –, ha visszamegyünk, beismerjük a vereséget, s még súlyosabb vereséggel nézünk szembe. Ha most visszafordulunk, a Gyűrűnek ott kell maradnia, többé már nem kelhetünk útra. S Völgyzugolyt előbb vagy utóbb ostromgyűrű fogja körül, és rövid, de annál keservesebb idő múlva elpusztítják. A gyűrűlidércek gyilkos ellenfelek, de ahhoz képest, hogy miféle iszonyú hatalom birtokába jutnak, ha az Uralkodó Gyűrű uruk kezébe kerül, most fakó árnyak csupán.
– Akkor hát gyerünk tovább, ha mód van rá – sóhajtott fel Frodó. Samu visszasüppedt a rosszkedvébe.
– Van még egy út, amivel megpróbálkozhatunk – mondta Gandalf. – Én erre gondoltam kezdettől fogva. De nem valami kellemes út, s eddig nem is említettem a társaságnak. Aragorn ellene volt, legalábbis addig, amíg a hágóval meg nem próbálkozunk.
– Hát, ha az rosszabb, mint a Vörösfoki Kapu, akkor ugyancsak gonosz egy út lehet – mondta Trufa. – Mondd csak el, mi az, hadd essünk túl a nehezén.
– Az út, amelyről beszélek, Mória bányáiba vezet – mondta Gandalf. Csak Gimli kapta fel a fejét, szemében fölizzott a tűz. A többieket már a név hallatára is elfogta a rettegés. Az még a hobbitok számára is valami bizonytalan és mesebeli félelemmel volt egyértelmű.
– Az út Móriába talán elvezet még, de mennyi reményünk van, hogy át is vezet rajta? – kérdezte Aragorn komoran.
– Baljós név – mondta Boromir. – Én sem értem, mi értelme arra mennünk. Ha nem tudunk átkelni a hegyen, menjünk délnek, amíg csak el nem érjük a Rohani Kaput, ahol az emberek az én népem barátai, azaz induljunk el ugyanazon az úton, amit én követtem idejövet. Vagy átkelhetünk a Vas folyón is Hosszúmartra vagy Lebenninbe, s így a tengerpart felől közelíthetjük meg Gondort.
– Mióta te Északra jöttél, sok minden megváltozott, Boromir – válaszolt neki Gandalf. – Nem hallottad, hogy mit mondtam Szarumánról? Ha ennek az egésznek vége, vele még lesz némi elszámolni valóm. De a Gyűrűnek most meg sem szabad közelítenie Vasudvardot, ha ez valami módon elkerülhető. A Rohani Kapu el van zárva előlünk, amíg a Gyűrűhordozóval járunk.
Ami meg a hosszabbik utat illeti: az időnkből nem futja, hogy arra menjünk. Az utunk úgy egy esztendőbe is beletelne, és sok sivár, lakatlan vidéken kellene áthaladnunk. De ezek sem lennének biztonságosak. Szarumán is, az Ellenség is éberen szemmel tartja őket. Mikor északról jöttél, Boromir, az Ellenség szemében nem voltál más, csak afféle elcsatangolt vándor, s nemigen törődött veled, csak a Gyűrű üldözése járt az eszében. De most mint a Gyűrű Útitársa térsz vissza, s amíg velünk tartasz, veszélyben vagy. S a veszély minden lépéssel fokozódik, amit a csupasz égbolt alatt dél felé megyünk.
Mióta a hágót nyíltan megostromoltuk, a kutyaszorító, attól félek, még kétségbeejtőbb. Édeskevés reményünk maradt, hacsak nem sikerül egy időre eltűnni szem elől, s eltüntetnünk a nyomainkat. Így hát azt tanácsolom, ne menjünk át a hegyeken, ne is kerüljük meg őket, hanem keljünk át alattuk. Egy biztos: ez az az útvonal, amit az Ellenség szerint legkevésbé valószínű, hogy követni fogunk.
– Nem tudhatjuk, hogy az Ellenség mire számít – mondta Boromir. – Lehet, hogy minden utat, valószínűt és valószínűtlent, egyaránt figyeltet. Ez esetben Móriába menni annyit jelent, hogy belesétálunk a csapdájába, s ez alig jobb, mintha egyenest a Fekete Torony kapuján kopogtatnánk. Móriának még a neve is fekete.
– Nem tudod, mit beszélsz, ha Móriát Szauron várához hasonlítod – felelte Gandalf. – Egyedül én jártam meg a Fekete Úr lakótornyát, s magam is csak a régi és jelentéktelenebb lakóhelyén, Dol Goldurban. Akik Barad-dûr kapuján beléptek, nem tértek vissza. Nem vezetnélek titeket Móriába, ha nem remélném, hogy van kiutunk is onnét. Ha vannak ott orkok, veszélyesek lehetnek számunkra, az igaz. De a Ködhegység orkjai az Öt Sereg Csatájában javarészt szétszóródtak és elpusztultak. A sasok jelentik, hogy az orkok megint mindenfelől gyülekeznek: de van rá remény, hogy Mória még mentes tőlük. Még arra is van eshetőség, hogy akadnak ott törpök, hogy Fundin fia Balint ott találjuk atyái valamelyik föld alatti csarnokában. De akár így van, akár sem, az embernek azon az úton kell elindulnia, amelyre a szükség kényszeríti.
– Én veled tartok, Gandalf! – mondta Gimli. – Megyek s megnézem magamnak Durin csarnokait, akármi vár rám – persze ha megtalálod Mória bezárt kapuját.
– Helyes, Gimli! – mondta Gandalf. – Erőt öntesz belém. Majd megkeressük együtt azt az elrejtett kaput. És bemegyünk rajta. A törp-romok között egy törp nehezebben veszti el a fejét, mint a tündék, az emberek vagy a hobbitok. S különben sem most járok először Móriában. Soká kerestem ott Thrór fia Thráint, azután, hogy nyoma veszett. Bejutottam, és élve jöttem is ki onnét!
– Egyszer én is átmentem a Feketepataki Kapun – jegyezte meg csöndesen Aragorn –, s bár kijutottam, igencsak rossz emlékeim maradtak róla. Se testem, se lelkem nem kívánja, hogy másodszor is bemenjek rajta.
– Én nem kívánom először sem – mondta Pippin.
– Én sem – motyogta Samu.
– Hát persze hogy nem kívánjátok! – mondta Gandalf. – Már ki is kívánná? A kérdés nem is az, hanem hogy ki tart velem, ha odavezetem?
– Én! – jelentkezett lelkesen Gimli.
– Én – jelentette ki nyomatékosan Aragorn. – Te is követtél a kis híján hóhalálba, s egy rossz szavad nem volt. Most én követlek – ha nem fog rajtad ez az utolsó figyelmeztetés. Én nem a Gyűrűt, nem is a többieket féltem, hanem téged, Gandalf. Mint mondtam: jaj neked, ha átléped Mória kapuját!
– Én nem követlek – mondta Boromir –, hacsak a társaság egyhangúan nem szavaz ellenem. Hogy vélekedik erről Legolas? És az apró nép? Talán mégiscsak hallanunk kéne, hogy mit szól a dologhoz a Gyűrűhordozó?
– Én csöppet sem kívánkozom Móriába – mondta Legolas.
A hobbitok nem szóltak. Samu Frodóra nézett. Frodó nagy sokára megszólalt: – Magam sem kívánkozom oda – mondta. – De Gandalf tanácsának sem kívánok ellentmondani. Talán aludjunk rá egyet, s csak aztán szavazzunk. A hajnal fényében könnyebb lesz szavazni, mint most, a hideg homályban. S hogy üvölt a szél!
Szavait néma, töprengő csend követte. Hallották, hogy szél sziszeg a fák és a sziklák között, s a sivár, üres éjszaka megtelik körülöttük üvöltéssel, vonítással.
Aragorn egyszerre talpra ugrott. – Ez farkashang! – kiáltotta. – Ez a szél farkashangon üvölt! Átkeltek a vargok a hegyek nyugati oldalára!
– Mi szükség hát, hogy reggelig várjunk? – mondta Gandalf. – Ahogy mondtam: megkezdődött a hajsza. Ha történetesen megéljük is a hajnalt, ki az, akinek kedve volna éjszakánként dél felé gyalogolni, nyomában a farkasokkal?
– Milyen messze van ide Mória? – kérdezte Boromir.
– Van egy kapuja Caradhrastól délnyugatra, a varjú röpte szerint tizenöt mérföldnyire innét, s talán húszra, ahogy a farkas szalad – felelt komoran Gandalf.
– Akkor, ha tudunk, induljunk, amint kivilágosodik – mondta Boromir. – Rosszabb a farkas, amit hallunk, mint az ork, amitől tartunk.
– Úgy van! – hagyta rá Aragorn, s meglazította kardját a hüvelyében. – De ahol vargok vonítanak, ott orkok is lapítanak.
– Bár megfogadtam volna Elrond tanácsát! – súgta Pippin Samunak. – Nem vagyok én erre való. Nincs bennem elég a Bikabugó Bandobras véréből: belém fagy a vér is, ha csak hallom ezeket. Nem tudom, mikor éreztem magam ilyen nyomorultul.
– Nekem is az inamba szállt a bátorságom, Pippin uram – mondta Samu. – De még nem faltak föl, s ez itt velünk karakán népség. Bármit tartogat a sors a vén Gandalfnak, fogadni mernék, hogy az nem a farkas gyomra.

A társaság, hogy könnyebben tudjon védekezni, fölmászott éjszakára annak a kis hegynek a tetejére, amelynek a tövében letáborozott. A hegyet kifacsart törzsű vén fák, s körülöttük jókora kövek szakadozott köre koronázta. Tüzet gyújtottak, hisz amúgy sem volt rá semmi reményük, hogy a sötétség és a csönd netán eltérítené a nyomukról az üldözők hordáit.
Körülülték a tüzet, s aki épp nem őrködött, nyugtalan álmát aludta. Szegény Buga, a póni, reszketett, s kiverte a veríték álltó helyében. Most már körös-körül hol közelebb, hol távolabb vonyítottak a farkasok. A vaksötétből izzó szemek lestek rájuk a tető peremén. Némelyik majdnem a kőkörig elmerészkedett. Látták, a kör egyik hézagánál hatalmas fekete farkas áll meg, s bámulja őket. Majd vérfagyasztó hangon felüvöltött, mintha ő lenne a kapitány, s rohamra hívná a falkája tagjait.
Gandalf fölállt, előreballagott, s magasra emelte a botját. – Idehallgass, Szauron kutyája! – kiáltotta. – Én Gandalf vagyok. Menekülj, ha drága a bőröd. Megpörköllek, a farkadtól az orrodig, ha ide be mered tenni a lábad.
A farkas vicsorított, s teljes erejéből feléje szökkent. Egy pendülés hallatszott, Legolas kilőtte a nyilát. Majd ocsmány üvöltés, s a szökkenő alak lehuppant a földre, a tünde-nyíl átfúrta a torkát. A két izzó szem nyomban kialudt. Gandalf és Aragorn kiment, és körülnézett, de a hegy kihalt, a farkasok elmenekültek. Elnémult körülöttük a sötétség, a sziszegő szél több üvöltést nem hozott.

Telt-múlt az éjszaka, a fogyó hold nyugaton kezdett már alászállni, s csak hébe-hóba csillant elő a felhők közül. Frodó egyszerre fölriadt álmából. A tábor körül kitört az ádáz üvöltés. Hatalmas sereg varg gyűlt össze némán, s támadt rájuk egyszerre mindenfelől.
– Rakjátok a tüzet! – kiáltott rá Gandalf a hobbitokra. – S húzzatok kardot, vessétek egymásnak a hátatokat!
Ahogy fölcsapott a tűz, a táncoló lángok fényében Frodó látta, hogy szürke alakok szöknek át a köveken: Egyre több. Aragorn egyetlen csapással levágta roppant termetű vezérük fejét, Boromir egy másikat fejezett le. Mellette a zömök Gimli állt szétvetett lábbal, s hadakozott a törp-baltával. Legolas íja szaporán pengett.
A tétova tűzfényben Gandalf mintha hirtelen megnőtt volna, hatalmas, fenyegető alakká vált, akár egy ősi király hegytetőn álló szobra. Mint a felleg, hajlott alá, fölragadott egy lángoló ágat, s hosszú léptekkel elindult a farkasok elébe. Azok visszariadtak. Az ágat megcsóválta a feje fölött. Az fehéren villant, mint a villám lángja, Gandalf hangja meg, akár a mennydörgés:
– Naur an erdaith ammen! Naur dan i ngaurhoth! – kiáltotta.
Robaj, csattanás, a fa a fejük fölött csupa lánglevél és lángvirág lett. A tűz fáról fára szökkent. Az egész hegyet vakító fény koronázta. Megvillantak a védők kardjai. Legolas utolsó nyílvesszője irányt változtatott, s a roppant falkavezér szívébe állt bele. A többi futásnak eredt.
A tűz lassan kialudt, és semmi más nem maradt a nyomán, csak hamuvá széthulló zsarátnok, keserű füst bodrozott az égett facsonkok fölött, fekete zászlóként elnyúlt a szélben, ahogy pirkadatkor az égbolt szürkülni kezdett. Ellenségeik eliszkoltak és nem is tértek vissza.
– Hát nem megmondtam, Pippin uram? – diadalmaskodott Samu, s hüvelyébe lökte a kardját. – A farkasok nem bírnak vele. Ez volt ám a figyelmeztetés, de még milyen! A hajam majd hogy le nem pörzsölődött!

Reggelre kelve híre-hamva sem maradt a farkasoknak, hiába keresték a dögöket is. A harc nyomát sem mutatta semmi, csak az elszenesedett fák s Legolas nyílvesszői a hegytetőn. Mind sértetlen, kivéve egyet, amelynek csak a hegye maradt meg.
– Ez az, amitől féltem – mondta Gandalf. – Nem közönséges farkasok voltak, amelyek a vadonban élelemre vadásznak. Együnk hamar, és menjünk innét!
Aznap megint fordult az idő, szinte valami magasabb hatalom parancsára, amelynek most, hogy a hágótól visszavonultak, nem volt már szüksége hóra, olyan hatalom parancsára, amely most derült időt igényelt, hogy minden teremtett lelket, amely mozdul, messziről látni lehessen.
A szél az éjszaka északira, majd északkeletire fordult, s most elállt. A felhők eltűntek délen, s magasan, tisztán kéklett az ég. Ahogy ott álltak a hegyoldalban, menetkészen, messze a hegycsúcsokon megcsillant a sápadt napsütés.
– Még napszállta előtt el kell érnünk a kapukat – mondta Gandalf –, mert ha nem, attól félek, soha el nem érjük. Nincsenek messze, de lehet, hogy az utunk kanyargós lesz, mert itt nem Aragorn vezet, ő ritkán jár erre, s magam is csak egyszer jutottam el Mória nyugati falához, de annak már jó ideje.
– Arra van – mondta, s délkelet felé mutatott, ahol a hegyoldalak lent árnyékba vesztek. A távolban halványan csupasz sziklaszirtek sora látszott, s közöttük, magasabban, nagy szürke fal. – Mikor a hágónál leereszkedtünk, dél felé vezettelek titeket, nem oda, ahonnét elindultunk, amint azt bizonyára néhányan észre is vettétek. Szerencsére, mert így most néhány mérfölddel kevesebbet kell megtennünk, s ugyancsak nem árt a sietség! Gyerünk hát!
– Nem tudom, mit reméljek – jelentette ki mogorván Boromir –, hogy Gandalf megtalálja, amit keres, vagy hogy egyszer s mindenkorra bezárult kapuk várjanak. Ez is rossz, az is rossz, s még az a legvalószínűbb, hogy a farkasok és a fal közt leljük magunkat! Gyerünk!

Most Gimli járt elöl a mágus oldalán, annyira vágyott már Móriába érni. Együtt vezették a társaságot, vissza a hegyek irányába. Az egyetlen ősi út, amely nyugatról Móriába vezetett, egy folyó, a Sirannon partján futott, az meg ott fakadt valahol a szirtek lábánál, a kapuk közelében. De vagy Gandalf tévedt el, vagy a vidék változott nagyot az utóbbi évek során, mert nem akadtak rá a folyóra ott, ahol keresték, csak az indulási pontjuktól pár mérföldnyire.
Már délre járt az idő, s a társaság még mindig a csupasz, vörös köves tájat rótta, de víz sehol sem csillant, sőt a nesze se hallatszott sehonnét. Sivár és aszott volt minden. Szívük elcsüggedt. Élőlény sehol, egy madár se az égen, de hogy az éjszaka mit hoz, ha ezen az elveszett földön leli őket, arra gondolni se mert egyikük sem.
Egyszer csak Gimli, aki makacsul kitartott elöl, hátrakiáltott. Egy halmon állt, s jobb felé mutatott. Fölszaladtak ők is, és alant egy mély, keskeny medret láttak. Üres volt és hangtalan, épp csak hogy csordogált valami kis víz a folyóágy barnavörös kövei között, de a túloldalán ott volt a megviselt, elmosódott ösvény, amely az ősi országút romfalai és kockakövei közt kanyargott.
– Végre! Megvan! – mondta Gandalf. – Az út meg a folyó, a Sirannon, a Kapu folyó, ahogy valaha hívták. De hogy a vízzel mi lett, még elképzelni sem tudom: valamikor gyors volt és hangos. Gyerünk! Siessünk! Már későre jár!

Mindenki fáradt volt, s mindenkinek fájt a lába, de kitartóan baktattak tovább még több mérföld hosszat a rossz és kanyargós úton. A nap túljutott a delelőjén, s már nyugatra tartott. Röviden megpihentek, haraptak valamit, aztán mentek tovább. Előttük ott komorlott a hegység, de az ő ösvényük mély horpadásban vezetett, így nem láttak mást, csak a magasabb hegyhátakat, és csúcsokat délen.
Végül egy éles útkanyarulathoz értek. Itt az út, amely eddig a meder partja és bal felől a meredek hegyoldal közt egyre délnek futott, megint keletnek fordult. Követték, s maguk előtt alacsony, talán ha öt ölnyi magas szakadozott szirtfalat láttak. Épp csak hogy csöpörgött róla a víz, bár a hasadékot mintha víz mosta volna ki, nagy sodrú, erős vízesés.
– Hát ez aztán megváltozott! – mondta Gandalf. – De biztos, hogy ugyanaz a hely. Mindössze ennyi maradt a vízesésből. Ha jól emlékszem, mellette kétoldalt lépcsőt vájtak a sziklába, de a fő út az elfordult balra és több kanyart is tett, amíg a fennsíkra fölért. A vízesésen túl valamikor sekély völgy húzódott egészen Mória faláig, ott folyt a Sirannon és mellette vezetett az út. Gyerünk, nézzük meg, ott most mi van.
A kőlépcsőt simán megtalálták, Gimli fürgén felszaladt rajta, nyomában Gandalf és Frodó. Mikor fölértek, látták, hogy arra hiába is próbálnának továbbmenni, s azt is megértették, hogy miért száradt ki a Sirannon medre. Hátuk mögött az alászálló nap fénylő aranyra festette az eget. Előttük mozdulatlan, fekete tükrű tó. Komor színe nem tükrözte sem az eget, sem a lemenő napot. A Sirannont elrekesztették, s vize most az egész völgyet feltöltötte. A baljós vízen túl hatalmas szirtek sorakoztak, szigorú arcuk sápadt a fakó fényben, könyörtelen és elutasító. Kapunak, bejáratnak nyoma sem, Frodó egy repedést, egy rést nem látott a barátságtalan kövön.
– Ez itt a Mória fala – mondta Gandalf, s a vízen túlra mutatott. – S valamikor régen ott állt a Kapu, a tündekapu, a magyalföldi út végén, amelyen mi is jöttünk. De ez az út most bezárult. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is hajlandó lenne átúszni ezen a komor vízen ilyenkor, este. Valahogy nem ígér sok jót.
– Valami ösvényt kell keresnünk, hogy megkerülhessük a tó északi végét – mondta Gimli. – Az első, hogy az egész társaság fölkapaszkodjék az ösvényen, aztán majd megnézzük, hogy hova visz. Ha a tó nem lenne, akkor sem tudnánk a lépcsőn felhozni a pónit.
– Hát szegény jószágot a bányába már igazán nem vihetjük le – mondta Gandalf. – Az út a hegy alatt sötét, s helyenként olyan keskeny és meredek, hogy ha mi még elbajlódunk is vele, ő akkor sem tudna végigmenni rajta.
– Szegény öreg Buga! – sóhajtotta Frodó. – Hát erre aztán nem gondoltam. És szegény Samu! Vajon ő majd mit szól hozzá?
– Sajnálom – mondta Gandalf. – Szegény Buga hasznos útitárs, s fáj a szívem, hogy most meg kell válnunk tőle. Ha rajtam állna, én könnyebb málhával indultam volna útnak, s nem hoztam volna teherhordó állatot, kivált nem ezt itt, hiszen Samu annyira kedveli. Mert mindvégig féltem, hogy végül erre az útra fanyalodunk rá.
A nap már a végére járt, s a lenyugvó nap fölött magasan fölcsillantak az első hideg csillagok, mire az egész társaság, amilyen gyorsan csak tudott, fölkapaszkodott az oldalon, és ott állt a tó partján. Még ahol a legszélesebb volt, sem látszott szélesebbnek két-három nyíllövésnyinél. Hogy dél felé meddig nyúlik el, azt nem látták a félhomályban, az északi vége azonban onnét, ahol álltak, nem volt messzebb, mint fél mérföldnyire. A völgyet határoló két sziklás gerinc s a vízpart közt keskeny, fátlan csík húzódott. Nekieredtek, sietve, mert még vagy két mérföld választotta el őket attól a ponttól a túlparton, ahova Gandalf igyekezett, s még meg kellett keresniük a bejáratot is.
Mikor odaértek a tó legészakibb csücskéhez, keskeny vízfolyás állta útjukat. Vize zöld volt és állott, s mint egy síkos kar nyúlt a környező hegyek felé. Gimli rettenthetetlenül belegázolt, a vizet sekélynek találta, a szélén alighogy bokáig ért neki. Libasorban követték, óvatosan, mert a víz nyálkás színe alatt síkos kövek lapultak, s bizonytalan volt a járás. Frodón végigborzongott az undor, ahogy a sötét és zavaros víz a lábát érte.
Mikor Samu, aki leghátul ment, átvezette Bugát a szárazra a túloldalon, halk neszt hallottak: egy surranást, egy buggyanást, mintha hal törte volna meg a víz színének mozdulatlanságát. Visszafordultak, de nem láttak mást, csak hogy redőt vet a víz, feketén a félhomályban, nagy gyűrűk tágultak a tó csücske felé. Bugyborékolást hallottak, aztán csönd lett. A sötétség meg egyre mélyebb, mígnem a naplemente búcsúvörösét is el nem nyelték a felhők.
Gandalf nagy iramot diktált, s a többiek ugyancsak szedték a lábukat, hogy lépést tartsanak vele: Elérték a fátlan csíkot a szirtek és a tó között: keskeny volt, helyenként alig tíz-tizenkét lépés, s hullott sziklák, kövek borították, de szorosan a szirt tövében találtak egy ösvényt, s amennyire csak lehetett, távol tartották magukat a víztől. A part mentén, úgy mérföldnyire délnek, magyalfákra bukkantak. Fatönkök és halott ágak korhadtak a vízben, láthatólag egy régi kis erdő vagy sövény maradványai, mely valaha az elöntött völgyet átszelő utat szegélyezte. De szorosan a szirt tövében két nagy fa nőtt, még ereje teljében, nagyobb, mint bármiféle magyal, amit Frodó életében látott vagy akár elképzelni tudott. Roppant gyökereit a faltól a vízig nyújtotta. A hirtelen felszökő sziklafal alatt messziről, a lépcső tetejéről, alighogy bokornak látszottak, de itt keményen, sötéten, némán, éjfekete árnyat vetve nyúltak fölébük: akár az út végét jelző két mérföldkő, úgy álltak ott.
– Nos, megérkeztünk – mondta Gandalf. – Itt ér véget a Magyalföldön átvezető tünde-út. A magyal volt e föld lakóinak címere, ide azért ültettek magyalt, hogy birodalmuk határát jelezze, hiszen a nyugati kapu főleg az ő használatukra épült, hogy Mória útjaival kapcsolatuk legyen. Azok még boldogabb idők voltak, a népek barátságban éltek, még a törpök és a tündék is.
– Nem a törpök bűne, hogy ez a barátság megszakadt – mondta Gimli.
– Még sosem hallottam, hogy ez a tündék hibája lenne – mondta Legolas.
– Én hallottam már ezt is, azt is – mondta Gandalf. De most nem vagyok hajlandó bíráskodni. És nagyon kérlek mindkettőtöket, téged is, Legolas, és téged is, Gimli, legyetek végre jó barátok és segítsetek nekem. Mindkettőtökre szükségem van. Az ajtó zárva, és láthatatlan, s jó lenne mielőbb rátalálnunk. Mindjárt itt az éjszaka!
A többiekhez fordult, s így szólt: – Amíg én a kaput keresem, ti talán felkészülhetnétek a leszállásra, nem? Mert úgy érzem, itt búcsút kell vennünk derék teherhordó állatunktól. Rakjatok le mindent, amit a hideg ellen hoztunk, bent nem lesz rá szükség, s remélem, akkor sem, ha szerencsésen kijutunk innét és délen folytatjuk az utat. De osszuk el egymás közt, amit a póni cipelt, főleg az élelmet és a vizestömlőket.
– De hát nem hagyhatod itt szegény öreg Bugát ezen az átokverte helyen, Gandalf uram! – kiáltott fel Samu, dühösen és kétségbeesve. – Én nem hagyom, és kész. Ha egyszer idáig eljött!
– Sajnálom, Samu! – mondta a mágus – Nem hiszem, hogy ha az ajtó kinyílik, képes lennél bevonszolni Bugát Mória hosszú, fekete alagútjába. Most választanod kell Buga és az urad között.
– Ha én vezetem, még a sárkánybarlangba is követi Frodó urat – tiltakozott Samu. – Ez már-már gyilkosság, ha itt hagyjuk őt a farkasok között.
– Remélem, nem az – mondta Gandalf. Kezét rátette a póni fejére, és súgott neki valamit. – óvjanak és vezessenek utadon e szavak – mondta. – Okos állat vagy, és sokat tanultál Völgyzugolyban. – Mindig arra menj, amerre füvet találsz, s épségben eljutsz Elrond házába, vagy ahová kedved tartja.
– Íme, Samu. Pontosan annyi az esélye, hogy elkerülje a farkast, s hazajusson épen és egészségben, mint jómagunknak.
Samu komoran álldogált a póni mellett, s egy árva szót se szólt. Buga, mintha csak értette volna, mi folyik itt, megbökte, s az orrát odadugta Samu füléhez. Samu elsírta magát, a lószerszámmal matatott, leszedte a póni hátáról a terhet, szétrakta a földön. A többiek elosztották, amit magukkal visznek, s félrerakták, ami marad.
Mikor végeztek vele, megfordultak, s nézték, mit csinál Gandalf. Mert láthatólag nem csinált semmit. Csak állt a két fa között, s bámulta a sziklafalat, mintha lyukat akarna fúrni rajta a tekintetével. Gimli fel-alá járkált, hol itt, hol ott kopogtatta a követ baltája fokával. Legolas meg a sziklatömbhöz simult, mintha hallgatóznék.
– Nos, mi készen vagyunk – mondta Trufa –, de hol az a kapu? Én a nyomát sem látom.
– A törp-kapuk nem úgy készültek, hogy csukva is láthatók legyenek – mondta Gimli. – Láthatatlanok, s még a készítőik se találják meg vagy nyitják ki őket, ha a titkuk feledésbe merült.
– De ez az ajtó nem úgy készült, hogy csak a törpök tudjanak róla – mondta Gandalf. Hirtelen megélénkült, és hátrafordult. – Hacsak minden meg nem változott, a szem, amely tudja, mit keres, föl kell hogy fedezze a jeleket.
Odament a falhoz: A fák árnyéka közt kétszer-háromszor végigsimogatta a sima sziklafelületet, s valamit dünnyögött. Aztán hátralépett.
– Nézzétek! – mondta. – Láttok valamit?
A holdfény megvilágította a szürke sziklát. Majd ott, ahol a mágus keze érte, lassan-lassan halvány vonalak bukkantak fel, mint a követ áttörő ezüstös erek. Kezdetben vékonyak, akár a pókháló fonala, csak akkor láthatók, ha megcsillantak a hold fényében, de fokozatosan kibontakoztak, megvastagodtak, míg már a rajzukat is sejteni lehetett.
Fent, ameddig Gandalf keze elért, összeszőtt tündebetűk íve, alatta, bár a vonalak itt-ott megkoptak és elmosódtak, üllő és kalapács körvonala, fölötte hét csillaggal díszített korona. Ezek alatt két fa, ágaik megannyi újhold. S az ajtó közepén, minden másnál láthatóbban, sugárzó csillag.
– Ezek Durin jelvényei! – kiáltotta Gimli.
– S ezek itt a tündék fái! – mondta Legolas.
– Az meg ott Feanor házának címere – tette hozzá Gandalf, – Ithildin-ből kikalapálva, amely csak a csillagok és a hold fényét veri vissza, s alszik, míg egyvalaki keze el nem éri, aki ismeri a rég elfeledett középföldi nyelv szavait. Réges-rég hallottam őket utoljára, s nagyon kellett gondolkoznom, amíg sikerült újra fölidéznem.
– A felirat mit mond? – kérdezte Frodó, s megpróbálta kibetűzni az ív szövegét. – Azt hiszem, ismerem a tündeírást, de ezt itt nem tudom elolvasni.
– A szavak Középfölde nyugati részének tünde-nyelvén íródtak az Óidőkben – mondta Gandalf. – De számunkra semmi fontosat nem mondanak. A jelentésük: Mória urának, Dúrinnak kapuja. Mondd, jó barát, és lépj be. S alattuk kisbetűvel, halványan: Én, Narvi, készítettem. A jelek a magyalföldi Celebrimor műve.
– Mit jelent az, hogy: mondd, jó barát, és lépj be? – kérdezte Trufa.
– Ez nyilvánvaló – mondta Gimli. – Ha jó barát vagy, mondd ki a jelszót, az ajtó kitárul, s beléphetsz.
– Úgy van – helyeselt Gandalf. – Az ajtó valószínűleg varázsigére nyílik: Némelyik törp-kaput csak a kijelölt időben, s csak a kijelölt személy nyithatja ki, némelyiknek még zára és kulcsa is van, s e nélkül még akkor sem nyílik, ha ismeri valaki az időpontot és a jelszót. De ennek az ajtónak nincsen kulcsa. Durin idején nem volt titkos. Többnyire nyitva állt, s kapuőr ült itt. De utóbb bezárták, s csak az mehetett be rajta, aki ismerte a jelszót. Legalábbis a feljegyzések szerint, igaz-e, Gimli?
– Így van – mondta a törp. – De hogy a jelszó micsoda, arra senki sem emlékszik. Narvi maga, Narvi mestersége és Narvi minden atyjafia eltűnt a földről.
– Szóval te sem tudod a jelszót, Gandalf? – kérdezte megütődve Boromir.
– Nem! – felelt a mágus.
A többiekről lerítt a kétségbeesés, csak Aragorn, aki jól ismerte Gandalfot, maradt néma és közömbös.
– Akkor meg mi haszna, hogy idehoztál erre az átokverte földre? – kiáltotta Boromir. Hátrapillantott a fekete vízre, és megborzongott. – Azt mondtad, te egyszer már átkeltél a bányán. Hogy lehet, hogy nem tudod, mint lehet bemenni?
– Az első kérdésedre, Boromir – mondta a mágus –, az a válasz, hogy én sem tudom – még. A többit majd meglátjuk. Azt pedig – villant meg a szeme busa szemöldöke alatt –, hogy mi haszna volt, hogy idehoztalak titeket, akkor kérdezd, ha bebizonyosodott, hogy semmi. Ami meg a többi kérdésedet illeti: tán nem hiszed, amit mondtam? Vagy kihagy az eszed? Keletről jövet nem is mehettem be itt.
– Ha tudni akarod, ezek az ajtók kifelé nyílnak. Belülről puszta kézzel kinyithatod, de kívülről semmi meg nem mozdítja őket, csak a varázsige. Fölfeszíteni lehetetlen.
– Akkor most mit csinálunk? – kérdezte Pippin. Ő nem ijedt meg a mágus szemöldökétől.
– Majd a fejeddel kopogtatok be, Tuk Peregrin – mondta Gandalf. – S ha az sem töri be, akkor arra kérlek, hagyjatok egy kicsit békén az ostoba kérdéseitekkel, amíg meg nem keresem a jelszót.
Valamikor minden varázsigét tudtam tündéül, emberül vagy orkul, ami ilyen célokat szolgált: Pár száz még mindig itt van az agyamban, keresnem sem kell. Nem hiszem, hogy soká kéne próbálkoznom, s aligha kell Gimlitől kérdeznem a törp-nyelv titkos szavait, amelyeket senkinek meg nem tanítanak. Hiszen a jelszó tündéül van, akár az ív felirata: ez szinte biztos.
Megint odalépett a falhoz, s botjával könnyedén megérintette középen, az üllő alatt, az ezüstcsillagot.

– Annon edhellen, edro hi ammen!
Fennas nogothrim, lasto beth lammen! -

kiáltott parancsoló hangon. Az ezüst vonalak elhalványultak, de a sima fehér kő meg sem moccant.
E szavakat más-más sorrendben, némi változással, többször is megismételte. Majd más varázsigékkel próbálkozott, egyikkel a másik után, hol gyorsabban, hol lassabban, hol halkabban, hol hangosabban. Majd tünde-nyelven mondott egyes szavakat. Nem történt semmi. A szirt mozdíthatatlanul meredt az éjszakába, pislákolt a számtalan csillag, hideg szél fújt, a kapu nem nyílt meg.
Gandalf megint odalépett a falhoz, fölemelte a karját, emelt hangon, haragosan kiáltotta: – Edro, edro! – s botjával rácsapott a kőre. – Nyílj ki! Nyílj ki! – s e parancsot megismételte minden nyelven, amit Középföldén valaha is beszéltek. Majd földhöz vágta a botját, s némán leült.
Ebben a pillanatban ütötte meg fülüket távolról a szél szárnyán érkezett farkasüvöltés. Buga, a póni megdermedt rémületében, Samu fölugrott, és halkan sugdosott neki valamit.
– Ne engedd elfutni! – mondta Boromir. – Úgy látom, még szükségünk lesz rá, ha a farkasok ránk nem akadnak. Hogy én hogy útálom ezt az ocsmány pocsolyát! – Lehajolt, fölvett egy jókora követ, és messze belehajította a fekete vízbe.
A kő egy halk csobbanással alámerült, ugyanakkor egy surranás, buggyanás hallatszott. A kő vízbehulltának helyét tág hullámgyűrű vette körül, s a redők lassan a szirt lábához közeledtek.
– Ezt miért tetted, Boromir? – kérdezte Frodó. – Én is gyűlölöm ezt a helyet, s félek is. Hogy mitől, azt nem tudom, nem a farkasoktól, s nem is a sötétségtől az ajtón belül. Valami mástól. A tótól félek. Ne ingereld!
– Bár mennénk már innét! – mondta Trufa.
– Miért nem csinál már valamit Gandalf? – kérdezte Pippin.
Gandalf ügyet sem vetett rájuk. Ült, lehajtott fejjel, vagy kétségbeesésében, vagy magányos gondolatokba merülve. Megint felcsapott a farkasok gyászos vonyítása. A hullámgyűrű nőtt, növekedett s közelített, az első redők már megcsobbantak a parton.
A mágus oly hirtelen, hogy megdöbbentek tőle, talpra szökkent: Kacagott. – Megvan! – kiáltotta. – Hát persze! Képtelenül egyszerű, mint minden rejtvény, ha tudod a nyitját!
Fölkapta a botját, odaállt a fal elé, s csengő hangon elkiáltotta magát: – Mellon!
A csillag fölvillant, majd elhalványult. Majd némán kirajzolódott a nagy kapubéllet körvonala, bár korábban egy rés, egy repedés, egy ereszték nem látszott a sziklán. A kapu lassan kettévált középen, két szárnya hüvelykről hüvelykre kitárult, míg hozzá nem simult mindkettő a falhoz. A kapunyílásban meredek, homályos lépcsőfeljáró látszott, feljebb a lépcsőfokok belevesztek az éjszakánál is mélyebb sötétbe. A társaság csak nézte, csodálkozva.
– Tévedtem – mondta Gandalf –, és Gimli is. Mindannyiunk közül Trufa járt legközelebb az igazsághoz. Mert a varázsige örök idők óta ott áll a falon. Pontos fordítása: Mondd, jó barát, és lépj be. Csak annyit kellett tündéül mondanom, hogy: „jó barát”, s kinyílt az ajtó. Egyszerű. A mi gyanakvó korunkban túlságosan is egyszerű a hagyományok tudósának. Akkor még boldogabb idők jártak. Gyerünk!
Bement, s rátette a lábát az első lépcsőfokra. Ám e pillanatban több minden is történt. Frodó érezte, hogy valami bokán ragadja, nagyot kiáltott, s elesett. Buga, a póni, vadul fölnyerített rémületében, sarkon fordult, s belevágtatott a tó partján az éjszakába: Samu utána szökkent, de meghallotta Frodó kiáltását, átkozódva visszarohant. A többiek megpördültek, s látták, hogy zubog a tó vize, mint seregnyi kígyó közelednék kúszva a déli vége felől.
Hosszú, izmos csáp kúszott ki a vízből, nedvesen derengő halványzöld kar. Ujjas vége megragadta Frodó lábát, s a víz felé vonszolta. Samu térdre esett, s késével vagdosta.
A csáp elengedte Frodót, Samu elrántotta onnét és segítségért kiabált. Húsz másik csáp tekeredett elő a vízből. A víz zubogott, a levegő megtelt ocsmány bűzzel.
– Be a kapun! Fel a lépcsőn! Gyorsan! – kiáltotta Gandalf, és visszaugrott. A térdeplő Samut kivéve, mintha mindannyiuknak földbe gyökerezett volna a lába az iszonyattól, de Gandalf fölriasztotta és bekergette őket.
Még épp idejében. Samu és Frodó már megtett néhány lépést a lépcsőn, Gandalf meg épp a lépcsőig jutott, mire a csápok átvonaglottak a keskeny partsávon, kitapintották a falat és az ajtót. Az egyik bekúszott a küszöbön, s megcsillant a csillagfényben. Gandalf megfordult, s megállt. Ha azon törte a fejét, hogy mi az a varázsige, ami az ajtót zárja majd be, fölösleges volt. Mert kétoldalt sok-sok tekergő csáp ragadta meg az ajtószárnyakat, s iszonyú erővel befelé fordította. Az ajtó hatalmas csattanással becsukódott, s benn vaksötét lett. A súlyos kövön át is hallották a tompán súrlódó, csapkodó hangokat.
A Frodó karját szorongató Samu összeesett a vaksötétben, a lépcsőn. – Szegény öreg Buga! – nyögte megcsukló hangon. – Szegény, öreg Buga! Farkasok! Kígyó! A kígyó már sok volt neki. – Választanom kellett. Veled kellett jönnöm, Frodó uram!
Hallották, hogy Gandalf visszamegy, s botjával rácsap az ajtóra. A kő megremegett, a lépcső belereszketett, de az ajtó csukva maradt.
– Hát igen – mondta a mágus. – A kapu bezárult mögöttünk, s most már csak egy utunk van kifelé – a hegy túloldalán. A hangokból ítélve attól tartok, hogy sziklákat halmoznak a kapu elé, a fákat kirántják, és elreteszelik velük a kapuszárnyakat. Kár, szép fák voltak, nagyon vének.
– Én, attól a pillanattól kezdve, hogy a víz a lábamat érte, éreztem, hogy valami szörnyűség ólálkodik a közelünkben – mondta Frodó. – Mi volt ez, és sok van még ilyen?
– Nem tudom – mondta Gandalf. – De valamennyi csáp egy parancsot követett. Mind a hegy alól, a hegy alatti fekete vízből kúszott elő. A föld mélyén az orkoknál is vénebb és ocsmányabb jószágok élnek. – Azt már nem mondta ki, hogy bármi légyen is, ami ott él a tóban, a társaság tagjai közül elsősorban Frodót ragadta meg.
Boromir valamit morgott magában, de a visszhangzó üreg úgy felerősítette a suttogását, hogy meghallották valamennyien: – A föld mélyén! Ahova úgy szálltunk le, hogy nekem eszem ágában sem volt. Most ki vezet majd bennünket ebben a vaksötétben?
– Én – mondta Gandalf –, és Gimli is velem tart. Kövessétek a botomat!
A mágus megindult legelöl a lépcsőn, magasra emelte a botját, s a bot hegye halványan sugárzott. A lépcső széles volt és ép. Kétszáz fokot számláltak, széleset és laposat, a lépcső tetején boltíves folyosó vezetett szintben a sötétbe.
– Üljünk le, pihenjünk egyet és együnk valamit, hiszen fogadót aligha találunk! – mondta Frodó. Már-már lerázta magáról a bokájára kulcsolódó csáp rémítő emlékét, és rádöbbent, hogy szörnyen megéhezett.
A javaslatot valamennyien örömmel üdvözölték, megannyi homályos alak a sötétben, letelepedtek a legfelső lépcsőfokra. Miután megvacsoráztak, Gandalf harmadízben is megitatta őket egy-egy korty völgyzugolyi miruvor-ral.
– Sajnos, már nem sok maradt – mondta –, de azt hiszem, most ránk fér ez után a szörnyű kapu után. S ha csak nincs nagy szerencsénk, a maradékra még szükségünk lesz, mielőtt meglátnánk a másik oldalt! Takarékoskodjatok a vízzel is. A Bányában sok a forrás, a folyóvíz, de a vizét megízlelni egyiknek sem szabad. Aligha lesz módunk megtölteni a tömlőinket és butykosainkat, míg oda nem érünk a Feketepatak völgyébe.
– Mennyi idő az? – kérdezte Frodó.
– Ha én azt tudnám – mondta Gandalf. – Sok mindentől függ. Ha nem történik semmi, és nem tévedünk el, egyenes úton talán három-négy napi járás. A nyugati kaputól a keleti kapuig egyenes vonalban nem több a távolság, mint negyven mérföld, de lehet, hogy az út nagyon kanyargós.

Rövid pihenés után megint nekivágtak. Mind arra vágytak, hogy az útjuk mielőbb véget érjen, s ezért, bármilyen fáradtak voltak, szívesen gyalogoltak még órák hosszat. Gandalf ment elöl, mint eddig is. Bal kezével magasra emelte világító botját, jobbjában a kardját, Glamdringot tartotta. Őt Gimli követte, szeme meg-megcsillant a derengő fényben, ahogy jobbra-balra tekingetett. A törp mögött Frodó következett, kezében kivont kurta kardja, a Fullánk. Sem Fullánk, sem Glamdring nem csillogott, s ez vigasztaló volt, hiszen az Óidőkben élt tündekovácsok kezéből kikerült kardok hideg fényben égtek, ha a közelben ork ólálkodott. Frodó mögött Samu lépkedett, mögötte meg Legolas, majd a fiatal hobbitok és Boromir. S a sötétben, leghátul, komoran és némán, Aragorn.
A folyosó két-három kanyar után lejteni kezdett. Jó darabig csak lejtett, lejtett, lefelé, majd megint vízszintessé vált. Levegője itt már fojtogatóan forró volt, de nem áporodott. Időnként egy-egy hűvösebb légáramlat csapta meg az arcukat, a fal valamely csak félig sejtett nyílásából. Ilyen bőven akadt. A mágus botjának sápadt fényében Frodó hol boltíves lépcsőbejárókat, hol az övékbe torkolló, meredeken emelkedő vagy alászálló folyosókat, sötét nyílásokat pillantott meg jobb és baloldalt egyaránt. Nem is remélte, hogy fejben tartja őket.
Gimli nem sokat segített Gandalfnak, legfeljebb rendíthetetlen bátorságával. Mert őt, nem úgy, mint a többieket, legalább a sötétség nem zavarta. Megesett, hogy a mágus egy-egy útelágazásnál megkérdezte a véleményét, de a döntő szót mindig Gandalf mondta ki. Mória bányája iszonyú nagy volt, s olyan bonyolult, hogy az még Gimli képzeletét is meghaladta, noha ő a hegyi törpök fajtájából való. Gandalfnak nem sokat segítettek egykori utazásának emlékei sem, de még így, a sötétben és a kanyarok ellenére is tudta, merre tartanak, és egy pillanatig sem tétovázott, ha olyan utat lelt, amely a célja felé vezetett.

– Sose féljetek! – mondta Aragorn. Most hosszabb pihenőt tartottak, mint általában, s Gandalf meg Gimli egymás közt sustorgott, a többiek összeverődtek a hátuk mögött, és aggodalmasan várakoztak. – Sose féljetek! Én már sok utat megjártam vele, ha ilyen sötétet még nem is, és Völgyzugolyban nagyobb tetteiről is regélnek, mint amelyeknek én szemtanúja voltam. Nem fog eltévedni... amíg van út, amit megtalálhat. Akárhogy féltünk, bevezetett ide, és ki is fog vezetni, bármibe kerül neki magának. Könnyebben hazatalál vaksötét éjszaka, mint Berúthiel királyné macskája.
A társaságnak szerencséje volt, hogy ilyen vezetője akadt. Fáklyát nem volt miből készítsenek, a nagy zűrzavarban a kapunál sok mindent otthagytak. De világítóeszköz híján hamarosan gyászos véget értek volna. Nemcsak útelágazás volt rengeteg, de üreg és szakadék és sötét kút is az út mentén, amely visszaverte lépteik dobogását. És repedések, rések a falon és a padlaton, sőt olykor-olykor a lábuk előtt is tátongott egy-egy szakadék. A legnagyobbik megvolt vagy hét láb széles, s jó ideig eltartott, amíg Pippin összeszedte a bátorságát, hogy a félelmetes résnek nekirugaszkodjék és átugorja. A mélyén, úgy hallották, víz zubogott, mintha roppant malomkerekek forogtak volna odalent.
– Kötél! – motyogta Samu. – Tudtam, ha nem hozok, akkor kelleni fog!

Ahogy az ilyesfajta veszélyek megszaporodtak, úgy lassult az előrehaladásuk. Úgy érezték, örök idők óta tapodják a hegy gyökereit: Halálosan fáradtak voltak, de valahogy már abban a gondolatban sem találtak vigaszt, hogy előbb-utóbb meg fognak pihenni valahol. Frodó kedélye, azután, hogy megmenekült, evett és ivott egy korty szíverősítőt, földerült valamicskét, de most megint rákúszott a szívére a már-már rettegéshez hasonlatos szorongás. Bár Völgyzugolyban begyógyult a vállán a tőr ütötte seb, baljós hatásából valami megmaradt. Érzékei kiélesedtek, s több mindent észlelt, ami nem volt látható. E változás egyik jele, amit hamarosan észrevett, hogy a sötétben jobban látott, mint bármelyik társa, talán az egy Gandalf kivételével. S akárhogy is, ő volt a Gyűrűhordozó, a Gyűrű ott lógott láncra fűzve a mellén, s néha úgy érezte, iszonyú nehéz. Csalhatatlanul megérezte, hogy ott áll a Gonosz előttük, s ott követi őket a hátuk megett, de erről nem szólt semmit. Csak szorította keményen a kardja markolatát, s ment-ment, makacsul.
Ritkán szólt valamelyikük, s akkor is csak egy-egy sietős halk szót. Más hang nem hallatszott, csak a lépteik dobogása, Gimli törp-csizmáinak tompa dobbanása, Boromir nehéz léptei, a hobbitlábak halk és szapora kocogása, s hátul Aragorn hosszú lépteinek lassú, kimért dobaja. Ha megálltak egy-egy pillanatra, nem hallatszott semmi, csak olykor a láthatatlan víz csöpögése, csobogása. De Frodó valami mást is hallott, vagy azt hitte, hogy hall: meztelen, puha lábak halk lépteit. A léptek nem voltak olyan hangosak, vagy nem jártak olyan közel, hogy biztos lett volna benne, mit hall, s hogy hall-e valamit egyáltalán, de most már sose szűntek, míg a társaság gyalogolt. Nem visszhang volt, az biztos, mert ha ők megálltak, egy darabig még közeledtek, s csak azután hallgattak el.
Éjfél után értek a Bányához. Már hosszú órák óta mentek néhány kurta pihenővel, mikor Gandalfnak először kellett döntenie. Nagy, fekete boltíves nyílással találták szemközt magukat, amelyből három folyosó nyílt: többé-kevésbé mind ugyanabba az irányba vezetett, keletnek, de a bal oldali lefelé, a jobb oldali felfelé, a harmadik pedig láthalólag szintben, simán, de ez utóbbi igencsak keskenynek ígérkezett.
– Egyáltalán nem emlékszem erre a helyre! – mondta Gandalf, s tétován megállt a nyílás boltozata alatt. Magasra emelte a botját, abban a reményben, hogy talál valami föliratot, útjelet, ami elősegíti a döntést, de semmi ilyesmi nem volt látható. – Fáradtabb vagyok, hogysem dönteni tudnék – csóválta meg a fejét. – S gondolom, ti is fáradtak vagytok mind, nálam is fáradtabbak. Talán jó lenne, ha éjszakára itt lepihennénk. Mert itt ugyan örök sötét van, de odakint a hold már nyugat felé tart, s éjfél is elmúlt.
– Szegény, öreg Buga! – jegyezte meg halkan Samu. – Vajon hol lehet? Remélem, a farkasok még nem kapták el.
A boltíves nyílás bal oldalán egy kőajtóra leltek: félig be volt hajtva, de egy szelíd nyomásra kitárult. Bent kőbe vájt jókora kamra.
– Megállj! Megállj! – kiáltotta Gandalf, mikor Trufa és Pippin megindult befelé, boldogan, hogy végre olyan helyet talál, ahol egy kicsivel legalább védettebbnek érzi magát, mint a nyílt folyosón. – Megállj! Még nem tudjátok, mi van benn! Én megyek előre!
Óvatosan bement, a többiek sorban, utána. – Íme! – mutatott botjával a padló közepén található nagy, kerek nyílásra, mely olyan volt, mint egy kút szája. Szakadt, rozsdás lánc hevert mellette, s lógott bele a fekete üregbe. A szélén kőtörmelék.
– Beleeshetett volna valamelyiktek, s még mindig töprenghetne, mikor ér feneket – mondta Aragorn Trufának. – Ha már van, menjen csak előre a vezető.
– Ez, úgy látszik, őrszoba volt, innen tartották szemmel a három folyosó nyílását – mondta Gimli. – Az üreg meg nyilván az őrök kútja, aminek valamikor kőfedele lehetett. De a fedél összetört, s a sötétben így nagyon kell vigyáznunk.
Pippint különös mód vonzotta a kút. Míg a többiek kibontották takaróikat, s elkészítették a fekvőhelyüket az őrszoba falai mentén, az üregtől lehetőleg minél távolabb, ő odaóvakodott a kút szélére, és belekandikált. Érezte, hogy a láthatatlan mélységből hűvös levegő csapja meg az arcát. S hirtelen támadt ötlettől vezetve, felkapott egy kődarabot, s beleejtette. Jó néhány szívverést számlált, míg a kő fenékre ért. Akkor, messze lentről, mintha a kő egy barlang mély vizébe pottyant volna, halk csobbanást hallott, amit a szűk akna fölerősített és megsokszorozott.
– Mi volt ez? – kiáltotta Gandalf. Megkönnyebbült, mikor Pippin bevallotta, hogy mit csinált, de dühös is volt, s Pippin látta, hogy izzik a szeme: – Ostoba Tuk! – morogta. – Ez komoly utazás, nem afféle hobbit-séta. Legközelebb magadat ejtsd bele, akkor legalább nem lesz veled több bosszúságunk. Most meg csönd legyen!
Percekig nem hallottak semmit, majd egyszerre halk koppanások hallatszottak a mélyből: tom-tap, tap-tom. A hang abbamaradt, ám amint a visszhang elhalt, újrakezdődött: tap-tom, tom-tap, tap-tap, tom. Nyugtalanítóan hangzott, mint afféle figyelmeztető kopogás, de egy idő múlva abbamaradt, és megint nem lehetett hallani semmit. – Hát ha ez nem kalapácshang volt, még sohasem hallottam olyat – mondta Gimli.
– Úgy van – mondta Gandalf. – De egy csöppet sem örülök neki. Lehet, hogy semmi köze Peregrin ostoba kövéhez, de az valószínűleg megzavart valamit, amit jobb lett volna békén hagyni. Nagyon kérlek mindnyájatokat, ilyesmi többé ne forduljon elő! Reméljük, hogy a továbbiakban nyugodtan pihenhetünk. Jutalmul, Pippin, te őrködsz elsőként – dünnyögte, ahogy begubódzott a takaróba.
Pippin nyomorultul üldögélt a vaksötét ajtóban, de egyre csak forgatta a fejét: félt, hogy valami ismeretlen jószág kúszik elő a kútból. Bár takarhatná le a kút nyílásait, gondolta, ha mással nem, hát egy pokróccal, de moccanni sem mert, nemhogy odamenni, bár úgy látszott, hogy Gandalf is alszik.
Pedig Gandalf ébren volt, noha mozdulatlanul és némán feküdt. Keményen törte a fejét, megpróbálta felidézni a Bányában legutóbb tett útjának valamennyi emlékét, s gondterhelten töprengett, hogy most milyen irányt vegyen: hiszen a legkisebb hiba is végzetesnek bizonyulhat. Egy óra múlva fölkelt, és odament Pippinhez.
– Menj a sarokba, és aludj, fiam – mondta nyájasan. – Gondolom, nagyon rászorulsz már. Én meg a szemem sem tudom lehunyni, így hát akár őrködhetem is.
– Tudom már, mi bajom – suttogta az ajtóban ülve. – A füst hiányzik. A hóvihar óta egyszer sem szívtam. Pippin még látta, mielőtt elnyomta volna az álom, hogy az öreg mágus ott kuporog feketén a földön, s göcsörtös kezében, a két térde közt parázsló forgácsot tart. A picinyke fény egy pillanatra megvilágította hegyes orrát és a kipöffentett füstkarikákat.
Gandalf volt, aki álmukból fölverte őket. Vagy hat óra hosszat ült éberen és őrködött, hadd pihenjenek a többiek. – Miközben őrködtem, sikerült döntenem – mondta. – A középső folyosó valahogy nem tetszik, a bal oldalinak a szagát nem szeretem: ha lent nem dögletes a levegő, akkor ne legyek vezető többé. A jobb oldali folyosót kell választanunk. Ideje, hogy megint másszunk egyet.
Nyolc koromsötét óra hosszat, két kurta pihenőt leszámítva, egyfolytában meneteltek, veszéllyel nem találkoztak, hallani nem hallottak semmit, s látni se láttak mást, csak a mágus botjának derengő fényét, amint ott táncolt előttük. A folyosó, amit választottak, egyre följebb-följebb kanyarodott. Amennyire meg tudták ítélni, széles csigavonalban, s minél feljebb jutottak, annál magasabb, tágasabb lett. Egyik oldalról sem torkolltak bele folyosók, alagutak, padmalya sima volt és ép, sem üregek, sem repedések nem tarkították. Láthatólag fontos útvonal lehetett, gyorsabban is haladtak, mint első nap az előző szakaszon.
Vagy tizenöt mérföldet tehettek meg légvonalban mérve, bár a valóságban húszat is, vagy még többet gyalogoltak. Ahogy az út emelkedett, Frodó is valamivel jobb kedvre derült, de most is levert volt még, s most is ott hallotta vagy gondolta, hogy ott hallja a társaság nyomában a halk lépteket, amelyek nem az ő lépteik visszhangja voltak.
Addig mentek, ameddig a hobbitok pihenő nélkül bírták, s már mindnyájuknak az járt az eszében, hogy hol tudnának aludni, mikor a folyosó falai jobboldalt is, baloldalt is eltűntek. Úgy tetszett, fekete, üres térbejutottak, valami roppant, boltíves bejáraton át. Hátulról erős, meleg huzatot éreztek, elöl meg hidegen érte arcukat a sötétség. Megálltak, és szorongva összebújtak.
Gandalf érezhetően örült. – A jó utat választottam – mondta. – Végre lakható részhez értünk, s úgy érzem, nem vagyunk már messze a keleti oldaltól. Csak épp hogy magasan, sokkal magasabban, ha nem tévedek, mint a Feketepataki Hágó. A huzatból ítélve valami roppant csarnokban állunk. Most megkockáztatok egy kis valódi világítást.
Fölemelte a botját, s az egy pillanatra mint a villám ragyogott fel. Hatalmas árnyékok szökkentek fel és tűntek el, s egy pillanatra meglátták a csarnok irdatlan kőoszlopokon nyugvó távoli mennyezetét. Előttük kétoldalt hatalmas üres csarnok, fekete falai tükörfényesek, villanva verik vissza a fényt. Még három bejáratot láttak, három fekete kapuboltot, az egyik a keletre nyíló, ott volt épp előttük, a két másik meg jobb- és baloldalt. Aztán a fény kialudt.
– Pillanatnyilag mindössze ennyit merek megkockáztatni – mondta Gandalf. – Valamikor hatalmas ablakok nyíltak a hegyoldalra, és a Bánya felső fertályából tárnák vezettek ki a fényre. Azt hiszem, itt járunk most, de kint megint éjszaka van, s így végleges választ erre csak reggel kapunk. Ha igazam van, a valóságban is ránk köszönt a hajnal. De addig jobb, ha nem megyünk tovább. Pihenjünk hát, ha tudunk. Eddig még jól ment minden, s a sötét út nagyobbik fele már a hátunk mögött van. De a végére még nem jutottunk, s hosszú út vár ránk a Kapuig, amely a külvilágra nyílik.

A társaság a roppant csarnokban töltötte az éjszakát, összebújva az egyik sarokban, hogy a huzatból kikerüljenek, a keleti bejáraton mintha szakadatlanul dőlt volna a fagyos hideg. Körülöttük mindenütt üres a határtalan sötétség, a kedélyükre rátelepedett a bányacsarnokok és a szanaszét ágazó lépcsők, folyosók magánya, irdatlan kiterjedése. A hobbitok úgy érezték, hogy a legvadabb szóbeszéd sötét elmeszüleményei sem érnek fel Mória valódi és csodás iszonyúságával.
– Irdatlan sok törp élhetett itt egyszer – mondta Samu –, s bizonyára mind buzgóbban áskált, mint a borz, hogy ötszáz év alatt ezt mind kivájja, méghozzá kemény sziklakőből. De miért csinálták? Csak nem laktak itt benn, e sötét lyukakban?
– Ezek nem lyukak – mondta Gimli. – Ez Törptárna hatalmas városa és birodalma. S valamikor régen nem is volt sötét, hanem csupa fény és pompa, s ennek emléke él még a dalainkban.
Felállt a sötétben, s mély hangján rázendített a dalra, amit körös-körül visszavertek a falak:

 

Új volt a Föld, hegy-völgye zöld,
S még, folttalan Hold tündökölt,
Durin felkelt s indult, maga.
Vízre-kőre nem volt szava.
Hegynek-völgynek nevet adott,
Forrásból elsőként ivott,
A Tükörtóhoz érkezett,
Csillagkoronát nézhetett:
Ékkövek így ezüstfonálon,
Remegtek fejénél víz-árnyon.

Ó, szép világ! Hajdankorok!
Nagy hegyek! Nagy uralkodók
– Nargothrondé s Gondoliné –
Buktak s tűntek mind éj felé,
Nyugati Tengereken át,
Ó, Durin-kori szép világ!

Faragott trónon ült Durin.
Csarnoka kőpillérein
Arany tető, ezüst a padló,
Felségjeleivel az ajtó.
Csillagokat, holdat, napot
Metszett kristály ragyogtatott,
Se felhőárny, se éj sötétje
Nem hullt fényük tündökletére.

Döngött ott üllőn kalapács,
Volt vésnöki kopácsolás,
Készült kardpenge s markolat,
Fúrtak tárnát, húztak falat.
Beril ott, gyöngy, sápadt opál – volt,
S halpikkely-forma vas, kovácsolt.
Volt pajzs, hát – s mellvért, fejsze, szablya,
Fényes lándzsák, halomba rakva.

Friss volt Durin népe, serény,
Zene zendült hegyek tövén,
Regös regölt, bongott a hárfa,
Kapuk nyíltak kürtök szavára.

Most szürke és vén a világ,
Nem süt parázs a hamun át,
Üllő s hárfa se zeng sehol,
Durin csarnokán éj honol,
Sírja már mindörökre árnyban,
Ott Khazad-dûmban, Móriában.
De a Tükörtó bármi csendes,
Mélyéről csillagkört derenget,
Ott a korona, vízbe fúlva,
Míg Durin föl nem ébred újra.

 

– Ez szép! – mondta Samu. – Szívesen megtanulnám. Khazad-dûmban, Móriában. De így, ha az ember arra a sok lámpásra gondol, csak annál sűrűbb a sötétség. S az a sok-sok drágakő és arany még mindig itt van?
Gimli hallgatott. Ő elénekelte a dalt, több mondanivalója nem volt.
– Drágakő? – kérdezte Gandalf. – Nincs. Az orkok többször is kifosztották Móriát, a felső csarnokokban nem maradt semmi. S mióta a törpök elmenekültek, senki sem meri átkutatni a tárnák mélyét, az ottani kincstárakat: azokat víz borítja – vagy a félelem árnya.
– Akkor meg miért akarnak a törpök visszajönni? – kérdezte Samu.
– Mithril-ért – felelte Gandalf. – Mória kincse nem az arany és a drágakövek, a törpök játékszere, nem is a vas, a szolgálójuk. Ez is, az is kerül itt, az igaz, különösen vas, de azért nem kellett volna bányát nyitniuk: amire vágytak, azt mind megkaphatták volna árucsere útján. De a világon csak itt található a móriaezüst, vagy való ezüst, ahogy némelyek hívták: tünde-nyelven mithril. Van törp-neve is, de azt a törpök nem ejtik ki soha. Tízszer annyit ér, mint az arany, most meg már fölbecsülhetetlen érték, hiszen a földön, fönt, alig maradt belőle, s az orkok nem merik kibányászni. A telérek észak, azaz Caradhras felé húzódnak és sötét mélységekbe. A törpök nem beszélnek: de ahogy a mithril volt vagyonuk alapja, ugyanúgy romlásuk okozója is: túlságosan mohón és túlságosan mélyről bányászták ki, s ezzel fölkeltették, amitől menekültek: Durin vesztét. Amit ők a napvilágra hoztak, azt az orkok majdnem mind összegyűjtötték, s adóként beszolgáltatták Szauronnak, aki szörnyen áhítozik rá.
– Mithril! Minden nép erre vágyott. Úgy lehetett kovácsolni, mint a rezet, s csiszolni, mint az üveget, és a törpök olyan ötvözetet készítettek belőle, amely könnyebb volt, mégis keményebb, mint az edzett acél. Szépséges ezüstöt, csak ez sosem feketedett vagy homályosult el. A tündék is igencsak kedvelték, s többek között ebből készítették az irhildin-t, a csillagholdat, amit az ajtóikon látsz. Bilbónak volt egy mithril-karikákból szőtt páncélinge, amit Thórintól kapott ajándékba. Kíváncsi lennék, mi lett vele? Vajon a nagyüregi múzeumban porosodik?
– Mi? – zökkent ki a nyugalmából Gimli. – Egy móriaezüstből szőtt páncéling? Ez aztán a királyi ajándék!
– Az – mondta Gandalf. – Én sose mondtam neki, de többet ér, mint az egész Megye, mindenestül.
Frodó egy szót sem szólt, csak benyúlt a zubbonya alá, és megtapogatta a páncélingét. Megdöbbent a gondolattól, hogy zubbonya alatt megyényi értékkel sétál. Vajon tudta ezt Bilbó? Semmi kétség, pontosan tudta. Ez valóban királyi ajándék. De ez eltérítette a gondolatait a Bányából Völgyzugolyba, Bilbóhoz, és Zsáklakra, azokba az időkbe, amikor még Bilbó is ott élt. Tiszta szívéből vágyott rá, bár lenne ott megint, azokban az időkben, nyírná a gyepet, matatna a virágokkal, s hírét sem hallotta légyen se Móriának, se mithril-nek – se a Gyűrűnek.
Majd mély csend lett. Elnyomta őket az álom, egyiket a másik után. Most Frodón volt az őrség sora. Mintha a bánya mély láthatatlan ajtóinak lélegzete lenne, vette körül a félelem. Tenyere kihűlt, homlokát kiverte a veríték. Két végtelen óra hosszat csak fülelt, minden idegszálával, de egy hang nem sok, annyit sem hallott, még a képzelt lépteket sem.
Már majdnem lejárt az őrség ideje, amikor messziről, ahol a nyugati kapuboltot sejdítette, két halvány kis fénypontot látott, sötétben világító szemhez hasonlót. Felriadt. Már-már lebillent a feje. – Úgy látszik, majdnem elaludtam. Őrségben! – gondolta. – Kis híján elnyomott az álom. – Fölállt, megdörgölte a szemét, s állva is maradt, úgy bámult a sötétbe, míg csak föl nem váltotta Legolas.
Lefeküdt, s rögtön el is aludt, de úgy rémlett, álma folytatódik, suttogásokat hallott, s látta, hogy a két halvány fénypont lassan-lassan közeledik. Felébredt, arra, hogy a többiek halkan beszélgetnek mellette, s hogy az arcára halvány fény esik. Magasan fenn, a keleti kapu fölött, majdnem a tető alján, egy aknán át sápadt fénycsíkot látott, a csarnok túloldalán, az északi kapubolton szintén halvány fény szüremkedett be.
Frodó felült. – Jó reggelt! – mondta Gandalf. – Mert végre reggel van újra. Lám, igazam volt. Magasan fönn vagyunk, Mória keleti oldalán. Még a mai nap meg kell keresnünk a Nagy Kaput, s meg kell látnunk a Feketepatak völgyében a Tükörtó vizét.
– Örülnék neki – mondta Gimli. – Láttam Móriát, nagyon nagy, de sötét és félelmetes immár, s a fajtánknak nyomát sem leltem. Már azt is kétlem, hogy Balin itt járt volna.
Reggeli után Gandalf úgy döntött, hogy azonnal folytatják az utat. – Fáradtak vagyunk, de odakint majd jobb pihenőnk esik – mondta. – Nem hiszem, hogy bármelyikünk is szívesen töltene még egy éjszakát Móriában.
– Az biztos! – helyeselt Boromir. – Merre indulunk? A keleti kapun át?
– Talán – mondta Gandalf. – Még nem tudom pontosan, hol vagyunk. Ha teljesen el nem tévedtem, úgy vélem, valahol a Nagy Kaputól északra, fönt. Gondolom, a keleti kapubolt alatt kell továbbindulnunk, de nézzünk körül, mielőtt határoznánk. Lássuk, mitől világos az északi kapubolt. Sokat segítene, ha találnánk egy ablakot, de attól tartok, hogy csak egy aknán szivárog be némi fény.
Elindult az északi bejárat felé, a társaság utána. Széles folyosón találták magukat. Ahogy továbbmentek, mindjobban derengett, majd észrevették, hogy a fény egy jobb oldali ajtónyíláson hatol be. Magas volt, a szemöldökköve lapos. A kőajtó ép a sarokvasán, s félig nyitva. Azon túl tágas, négyszögletes kamra. A kamrában félhomály, ami az ő szemüknek, ily hosszú vakoskodás után kápráztató fény, pislogtak is, amint beléptek.
Valami hevert az ajtóban, nem tudták, mi, mert az alakját képtelenek voltak kivenni, így hát csak megkerülték, odabent mély port kavart a lábuk. A kamra egy aknán keresztül kapta a fényt, a keleti falán, fönt, az akna meredeken lejtett, s messze-messze, egészen fönt a kék ég egy kicsiny négyszöge látszott. Fénye a kamra közepén egy asztalra esett: egyetlen négyszögű kőtömb volt, hosszúkás, úgy térdmagasságú, azon meg egy fehér kőlap.
– Mint egy sírkő – suttogta Frodó, s valami furcsa előérzettől vezetve fölébe hajolt, hogy megnézze közelebbről. Gandalf odalépett mellé. A kőlapon mélyen bevésve rúnák;

– Ezek Daeron rúnái, az ősi Móriában használatosak – mondta Gandalf. – A szöveget az emberek és törpök nyelvén írták:

 

FUNDIN FIA BALIN
Mória Ura

 

– Tehát meghalt – mondta Frodó.
– Féltem, hogy ez történt. – Gimli arcára húzta a csuklyát.

 

 

5. fejezet
Khazad-dûm hídja

A társaság némán állt Balin sírja mellett. Frodónak Bilbó járt az eszében, régi barátsága a törppel, s Balin egykori látogatása, náluk, a Megyében. Itt, a hegy gyomrában, e poros sírboltban úgy érezte, annak ezer esztendeje már, s a világ túlsó végén történt.
Végül megmoccantak, föltekintettek, s valami olyasmit keresett a szemük, ami hírt adna nekik Balin sorsáról, vagy arról, hogy népével mi történt. A kamra túloldalán egy kisebb ajtó is volt, közvetlenül az akna mellett. Most már látták: csontok hevertek mindkét ajtóban, közöttük törött kardok, baltafokok, beszakadt pajzsok meg sisakok. Egy másik kard görbe volt: elfeketült pengéjű orkszablya. A falban mélyedések, bennük nagy, vasalt ládák maradványai. Mindet feltörték és kifosztották, de az egyik leszakított fedele mellett egy könyv maradványa hevert. Belehasítottak, átdöfték, félig el is égett, s annyi volt rajta a fekete folt, a régi vér nyoma, hogy alig-alig lehetett a betűit kiolvasni. Gandalf óvatosan fölemelte. Lapjai pattogva töredeztek, ahogy a kőlapra letette. Nem szólt egy szót sem, csak végiglapozta. Frodó és Gimli ott állt mellette, s nézte, mint forgatja óvatosan az egyik lapot a másik után, s olvassa a más-más kéz írta szöveget – Mória és Suhatag és itt-ott a tünde-nyelv rúnáit.
Gandalf végül föltekintett. – Ez, úgy látszik, Balin és népe sorsának története – mondta. – Úgy vélem, akkor kezdődik, mikor harminc-egynéhány éve megérkeztek a Feketepatak völgyébe. Az első oldalon egyes és hármas szám áll, így hát az elejéről legalább két lap hiányzik. Hallgassátok!
– „Kivertük az orkokat a Nagy Kapuból és az őr”... – a következő szó elmosódott és megpörzsölődött, valószínűleg „szobából”, és „sokat lemészároltunk a fényes...” gondolom: „napon a völgyben. Flóit megölte egy nyílvessző. Ő levágta a nagyot.” – Aztán megint elmosódik a szöveg, majd ez áll: „Flói a fű alatt a Tükörtó partján...” Ezután egy-két sor olvashatatlan. Aztán: – „Megszálltuk a huszonnegyedik csarnokot, hogy ott rendezkedjünk be. Van ott egy...” – Nem tudom elolvasni, micsoda. Valami aknát említ a szöveg. Majd: „Balin a Mazarbûl Termében állította fel trónusát.”
– A Krónikák Termében – mondja Gimli. – Gondolom, ez az, itt, ahol állunk.
– Most jó darabig olvashatatlan – mondta Gandalf –, kivéve egy-egy szót, mint „arany” meg „Durin fejszéje” meg valamiféle „sisak”. Majd: „Balin most Mória új ura.” Úgy látszik, ezzel véget ér a fejezet. Ezután más kézírással folytatódik, „való ezüstre leltünk”, mondja, aztán az áll itt, hogy „jól kovácsolt”, és aztán még valami... úgy van!: mithril, s a két utolsó sor: „Óin, hogy átkutassa a Harmadik Szint felső fegyvertárait”..., s valaki, nem tudom, ki „elindult nyugat felé”, itt megint elmosódik a szöveg „a Magyalföldi Kapuhoz”.

Gandalf elhallgatott, és tovább lapozott: – A kézírás ugyanaz, ugyancsak sietős és erősen megrongálódott – mondta –, s ebben a félhomályban nemigen tudom kiolvasni. Aztán szemmel láthatólag jó néhány lap hiányzik, mert a folytatás lapszáma 5-tel kezdődik, azaz, a krónika, gondolom, a gyarmat ötödik esztendejéről szól. Ez is ugyancsak össze van kaszabolva és maszatolva, olvashatatlan. Napvilágnál talán jobban boldogulunk vele. Megálljunk! Ez meg itt mi? Ez a merész, nagybetűs tündeírás?!
– Azt hiszem, az a szép írás ugyancsak rossz híreket közöl – folytatta Gandalf. – Az első olvasható szó: a „gyász”. A sor azután teljesen olvashatatlan, kivéve a végén azt, hogy „teg”, ami a következő sorban így folytatódik: „nap, november tizedikén, a Feketepatak Völgyében elesett Mória ura, Balin. Egyedül ment ki, hogy belenézzen a Tükörtóba. Egy ork lőtte le egy fa mögül. Az orkot levágtuk... de keletről, az Ezüstértől... újabbak, sokan”. A továbbiakban a szöveg, egészen az oldal végéig, már olyan elmosódott, hogy kivenni is alig lehet, bár azt hiszem, itt az állhat, hogy „a kaput eltorlaszoltuk...” – majd „így soká tarthatjuk, ha...” s talán „rettenetes”, meg „szenvedés”. Szegény Balin! Úgy látszik, nem egészen öt évig viselte a címet, amit maga ruházott önmagára, érdekelne, hogy mi történt azután, de most nem érünk rá, hogy megfejtsük az utolsó néhány lap titkát. Lássuk tehát a legutolsót. – Elhallgatott, és felsóhajtott.
– Szomorú olvasmány – mondta. – Félek, hogy kegyetlen véget értek. Lássuk csak! „Nem tudunk kimenni. Nem tudunk kimenni. Elfoglalták a Hidat és a Második Csarnokot. Ott esett el Frár és Lóni és Náli.” A következő négy sor annyira elkenődött, hogy mindössze ennyit tudok kivenni belőle: „...öt napja”. Az utolsó néhány sor: „A tó a nyugati kapunál egészen a falig duzzadt. A Tó Őre elragadta Óint. Nem tudunk kijutni. Eljött a vég.” – Majd: „dobok, dobok a mélyben!” – Csak tudnám, ez mit jelent. A legutolsó szó elkapkodott tünde-betűkkel: „közelednek”. Semmi több. – Gandalf elhallgatott, s némán a gondolataiba merült.
A társaságot egyszerre megszállta a félelem, a terem rettenete. – Nem tudunk kijutni! – suttogta Gimli. – A Tó színe miattunk apadt valamicskét, s a Tó Őre miattunk aludt a Tó déli sarkán.
Gandalf fölemelte a fejét, és körülnézett. – Úgy látszik, mindkét kapunál őrséget állítottak – mondta –, de a végére már nem sokan maradtak. Tehát így ért véget Mória visszahódításának kísérlete! Vitéz vállalkozás volt, de botor. Ennek még nem jött el az ideje. Nos, azt hiszem, búcsút kell vennünk Fundin fia Balintól. Neki itt kellett megpihennie, atyái csarnokában. A könyvet, Mazarbúl könyvét, magunkkal visszük, s később majd tüzetesen áttanulmányozzuk. Az lenne a legjobb, ha te vennéd magadhoz, Gimli, s ha lehetséges, majd elvinnéd Dáinnak. Őt érdekelni fogja, bár mély gyászba ejti. Most pedig indulás. Az idő már délre jár.
– Merre megyünk? – kérdezte Boromir.
– Vissza a Csarnokba – felelte Gandalf. – De itt tett látogatásunk sem volt hiábavaló. Most legalább pontosan tudom, hol vagyunk. Ez, mint Gimli mondja, minden bizonnyal Mazarbúl Terme, s a Csarnok az Északi-vég huszonnegyedik csarnoka. Így hát a keleti kapun kell elindulnunk, s mindig délre, azaz jobbra és lefelé térnünk. A Huszonnegyedik Csarnok a hetedik szinten kell, hogy legyen, azaz hat szinttel a kapu felett. Gyerünk! Vissza a Csarnokba.
Alig ejtette ki Gandalf e szavakat, amikor harsány hangot hallottak mélyen lentről: dübörgő bumm! reszkettette meg a követ a lábuk alatt: Rémülten ugrottak az ajtóhoz. Dumm-dumm, hallották a dübörgő hangot, mintha óriáskezek egyetlen roppant dobbá változtatták volna Mória üregeit. Ezt visszhangzó harsogás követte, a Csarnokban roppant kürt harsant, s távolabbról harsány ordítások. És sok-sok láb sietős dobogása.
– Közelednek! – kiáltotta Legolas.
– Nem tudunk kijutni – mondta Gimli.
– Csapdába estünk! – kiáltotta Gandalf. – Kellett nekem késlekedni? Íme, most elkaptak, mint őket is, annak idején. De akkor én nem voltam itt. Meglátjuk, hogy...
Dumm-dumm, dübörgött a dobszó, hogy belereszkettek a falak.
– Csapjátok be az ajtót és ékeljétek ki! – kiáltotta Aragorn. – És amíg csak lehet, ne tegyétek le a terhet, talán ki tudjuk még vágni magunkat.
– Nem! – mondta Gandalf. – Nem szabad hagynunk, hogy bezárjanak. A keleti ajtót hagyjátok tárva-nyitva. Ha sikerül, arra törünk ki.
Megint fölharsant a kürt, s nyomában a fülsértő ordítozás. A folyosón léptek közeledtek. Ők kardot rántottak, csendült-csördült a fegyver. Glamdring sápadt fényben égett. Fullánknak izzott az éle. Boromir nekivetette a vállát a nyugati ajtónak.
– Egy pillanat még! Ne csukd be! – szólt rá Gandalf. Odaszökkent Boromir mellé, és kihúzta magát.
– Ki mer idejönni, hogy megzavarja Balinnak, Mória Urának álmát? – kiáltotta zengő hangon.
Kintről reszelős, durva röhögés hangzott, valahogy úgy, mint mikor megindul a kő, s csúszik-potyog a mélybe, fegyvercsörgést, s közben harsány parancsszót hallottak. Dumm-bumm-dumm, dübörgött a mélyben a dobszó.
Gandalf egy hirtelen mozdulattal odalépett a keskeny ajtónyílásba, s előrebökte a botját. A termet, s kint a folyosót vakító villanás fénye töltötte be. A mágus egy pillanatra kidugta a fejét. Ahogy visszaugrott, nyílvesszők szisszentek-surrantak végig a folyosón.
– Orkok, mégpedig sokan – mondta. – Némelyik nagy és gonosz fajta: mordori fekete uruk. Most épp hátul battyognak, de akad köztük más is. Egy nagy barlangi troll, s talán nem is csak egy. Semmi remény, hogy arra meneküljünk.
– S ha a másik ajtót is elállják, akkor végleg semmi remény – mondta Boromir.
– Arról még semmi nesz – mondta Aragorn, aki a keleti ajtónál hallgatózott. – Innét egy lépcső nyílik, egyenest lefelé: ez nyilván nem a Csarnokba vezet. De semmi értelme, hogy hanyatt-homlok meneküljünk, ha a nyomunkban vannak. Az ajtót nem tudjuk eltorlaszolni. A kulcsa nincs meg, a lakat letörve, és befelé nyílik. Előbb tennünk kell valamit, hogy az ellenséget föltartóztassuk. Tennünk kell róla, hogy megemlegessék a Mazarbúl Termét! – mondta komoran, s megérintette kardja, Andúril élét.

Nehéz léptek hallatszottak a folyosóról. Boromir az ajtóhoz ugrott, s nekivetette a vállát, beékelte törött kardokkal és fadarabokkal. A többiek visszahúzódtak a terem túlsó végére. De még lehetetlen volt menekülniük. Az ajtót akkora csapás érte, hogy beleremegett, majd csikorogva, az ékeket maga előtt tolva lassan nyílni kezdett. Fekete bőrű, zöldes pikkelyekkel fedett hatalmas kar és váll nyomult be a táguló résen. Majd lent egy óriási, lapos ujjatlan láb, Kint halotti csend volt.
Boromir előreugrott, és teljes erejével lesújtott a karra, de kardja megcsendült, félrecsúszott, s kiesett sajgó kezéből. Pengéje kicsorbult.
Frodó meglepve észlelte, hogy forró düh lobban a szívében. – A Megyéért! – kiáltotta, odaszökkent Boromir mellé, lehajolt, s a Fullánkot beledöfte az ocsmány lábba. Egy ordítás, a láb visszarándult, majdhogynem kirántva Fullánkot Frodó kezéből. A pengéről fekete csöppek potyogtak s füstölögtek a földön. Boromir újra csak nekirugaszkodott az ajtószárnynak, és sikerült megint becsapnia.
– Egy a Megye javára! – kiáltotta Aragorn. – A hobbitnak éles foga van! Jó a pengéd, Drogó fia Frodó.
Az ajtón nagyot csattant valami, s ezt újabb meg újabb csattanások követték. Faltörő kosok, pörölyök döngették az ajtót. Az megreccsent, s hirtelen kitárult. Nyilak szisszentek be, de az északi falat érték, s ártalmatlanul hulltak a földre. Kürtharsogás, csosszanó léptek, egyik ork a másik után szökkent a terembe.
Hogy hány, azt nem értek rá megszámlálni. A támadás heves volt, de az orkokat megriasztotta a vad ellenállás. Legolas átlőtte kettőnek a torkát. Gimli egy orknak, aki fölugrott Balin sírkövére, lecsapta a lábaszárát. Boromir és Aragorn is derekasan kaszabolta az orkokat. Mikor a tizenharmadik is elesett, a többi vonyítva menekült. A védőknek nem esett bántódásuk, Samut kivéve, akinek egy kard végigkarcolta a feje búbját. Az mentette meg az életét, hogy hirtelen lebukott, aztán fölnyársalta az orkot, bucka-pengéjének egy kemény szúrásával. Barna szemében még mindig ott parázslott a tűz, amitől Veres Tóni is megriadt volna, ha látja.
– Most! – kiáltotta Gandalf. – Gyerünk, amíg az orkok vissza nem térnek.
De még meg sem kezdték a visszavonulást, Pippin ésTrufa el sem érte a lépcsőt, máris berontott a terembe egy hatalmas termetű ork-főnök, tetőtől talpig fekete páncélban, mögötte, az ajtóban, ott tülekedtek követői. Széles képe füstös volt, szeme, mint a kőszén, nyelve veres, hatalmas lándzsát szegezett előre. Roppant pajzsának egyetlen lökésével elhárította Boromir kardját, s akkorát taszított rajta, hogy a gondori hanyatt esett. Aragorn csapása elől a támadó kígyó ügyességével tért ki, nekirontott a többieknek, s lándzsájával egyenest Frodót vette célba. A lándzsa hegye a hobbitot a jobb oldalán érte, a falhoz lökte, nekiszögezte a falnak. Samu nagyot ordított, rácsapott a lándzsanyélre, kettétörte. De az ork még el sem hajította a nyelet, hogy szablyát rántson, Andúril máris lecsapott a sisakjára. Villant, mint a láng, a sisak beszakadt. Az ork kettéhasadt fejjel zuhant előre. Követői vonyítva menekültek, amikor Aragorn és Boromir nekik ugrott.
Dumm, dumm, dübörgött a dob odalent.
– Most! – kiáltotta Gandalf. – Az utolsó alkalom. Futás!
Aragorn fölkapta a falnál heverő Frodót, és Trufát meg Pippint maga előtt taszigálva a lépcsőhöz rohant. A többiek utána, de Gimlit Legolas volt kénytelen elvonszolni: hiába a veszedelem, ő most is csak ott téblábolt lecsüggedt fejjel Balin sírja előtt. Boromir nekiveselkedett, a keleti ajtó csikorogva elfordult sarokvasán, és becsapódott. Mindkét szárnyán nagy vaskarikák, de bereteszelni nem lehetett.
– Semmi bajom – zihálta Frodó. – Megállok én a magam lábán. Tégy le.
Aragorn majd hanyatt esett megdöbbenésében. – Azt hittem, nem is élsz már! – kiáltotta.
– Él – mondta Gandalf. – De most nem érünk rá csodálkozni: Gyerünk, mind, le a lépcsőn. Lent várjatok rám néhány percig, de ha nem jövök hamar, menjetek tovább. Mégpedig sietve, s mindig jobbra és lefelé.
– Nem hagyhatunk itt, hogy egyedül védd az ajtót! – mondta Aragorn.
– Tedd, amit mondtam! – förmedt rá haragosan Gandalf. – A kard itt nem ér semmit. Gyerünk!

A folyosó semmiféle világítóaknából nem kapott fényt, koromsötét volt. Úgy tapogatták ki az utat a hosszú lépcsőlejárón, látni nem láttak semmit, csak messze fölöttük a mágus botjának halvány derengését. Úgy látszott, még mindig a csukott ajtót őrzi. Frodó nehezen lélegzett, és Samura támaszkodott, az meg átölelte a derekát. Megálltak, visszanéztek a lépcsőn, a sötétbe. Frodó úgy vélte, Gandalf hangját hallja odafönn, ő motyog valamit, szavai mint leheletnyi visszhang szivárogtak le a lépcső mennyezetén. Azt nem tudta kivenni, mit mond. De a falak mintha remegtek volna. S hébe-hóba a dobszó is lüktetve feldübörgött: dumm-dumm.
A lépcső tetején egyszerre fehér fény villant. Nyomában dörej és tompa dübörgés. Vadul feldübögtek a dobok: dumm-bumm, dumm-bumm, majd hirtelen elnémultak. Gandalf rohanvást jött le a lépcsőn, s ahogy közibük ért, a földre rogyott.
– Jól van, ez is megtörtént! – mondta a mágus, föltápászkodva. – Én megtettem mindent, ami tőlem telik. De majd belepusztultam, mert méltó párom akadt. Mit álldogáltok itt? Egy darabig most kénytelenek lesztek fény nélkül meglenni, nagyon kimerültem. Tovább! Tovább! Hol vagy, Gimli? Gyerünk, előre! S ti maradjatok mind szorosan mögöttünk.
Ott botorkáltak a sarkában, és törték a fejüket, hogy mi is történhetett. Dumm-dumm, dübörögtek szakadatlanul a dobok, valahogy fátyolosan és távolról, bár most is a nyomukban. Az üldözésnek más nyomát nem észlelték, se lábdobogást, se más neszt nem hallottak. Gandalf nem tért le a folyosóról se jobbra, se balra, mert az nyilván a kívánt irányban haladt. Néha-néha lépcső vezetett lejjebb, ötven-hatvan lépcsőfok vagy annál is több, az alsó szintre. Már-már remélni kezdték, hogy megmenekültek. A hetedik szint legalján Gandalf megállt.
– Hű, de meleg van – zihált. – Most már legalábbis a kapu szintjén vagyunk. Azt hiszem, hamarosan elkanyarodik a folyosó balra, kelet felé. Remélem, nem vagyunk már messze. Nagyon kifáradtam. Muszáj pihennem egy kicsit, még akkor is, ha itt lohol mögöttünk valamennyi ork.
Gimli megfogta a karját, és segített leülnie egy lépcsőfokra. – Mi történt odafenn? – kérdezte tőle. – Összetalálkoztál a dobosokkal?
– Nem tudom – felelte Gandalf. – Hirtelen valami olyasmivel találtam magam szemközt, amivel még sohasem. Hamarjában nem tudtam egyebet kitalálni, mint hogy megpróbálkozzam egy ajtózáró varázsigével. Sok ilyet tudok: az ilyesmihez azonban idő kell, és erőszakkal az ajtót azután be is lehet törni.
Ahogy ott álltam, egyszerre ork-hangokat hallottam a túloldalról: bármikor betörhetik, gondoltam. Azt azonban nem értettem, hogy mit mondanak: úgy látszik, a maguk ocsmány nyelvén beszéltek. Egyetlen szót vettem ki a beszédükből, azt, hogy ghâsh, azazhogy „tűz”. Aztán bejött valami a terembe – ezt az ajtón át is éreztem –, s az orkok maguk is megrémültek és elnémultak. Az megragadta a vasgyűrűt, rádöbbent a jelenlétemre és a varázsigémre.
Hogy mi lehetett az, fogalmam sincs, de ilyen kihívást még sosem éreztem. Az ellenvarázslat szörnyű erős volt. Majd hogy össze nem roppantott. Az ajtó egy pillanatra kikerült az uralmam alól, s már-már nyílni kezdett. Kénytelen voltam egy parancsszót kimondani. De ez túl nagy erőfeszítésnek bizonyult. Az ajtó szétrobbant, darabokra. Valami felhőszerű sötétség minden kintről jött fényt elhomályosított, s én leröpültem a lépcsőn. Bedűltek a falak, és azt hiszem, beszakadt a terem teteje is. Balin, sajnos, most nagyon mélyen van eltemetve, ám vele együtt lehet, hogy más is. Ezt nem tudom biztosan. De a folyosó, a hátunk mögött, teljesen lezárult, az biztos. Jaj, ilyen kimerültnek még sohasem éreztem magam, de mintha már múlna a fáradtságom. És veled mi van, Frodó? Nem volt időm megmondani, de még soha úgy nem örültem semminek, mint annak, hogy te megszólaltál. Attól féltem, Aragorn egy bátor, de halott hobbitot cipel a karján.
– Hogy velem? – kérdezte Frodó. – Hát élek és egészben vagyok, azt hiszem. Csupa kék-zöld folt, és fáj mindenem, de sebaj.
– Nos – mondta Aragorn –, azt kell hinnem, hogy a hobbitokat olyan szívós fából faragták, amilyennel még sohasem találkoztam. Ha ezt tudom, nyájasabbra fogtam volna a szót abban a Brí-beli fogadóban. Ez a lándzsadöfés egy vaddisznót is átlyukasztott volna!
– Nos, engem nem, szerencsémre – mondta Frodó. Bár úgy érzem magam, mint aki kalapács és üllő közé szorult. – De többet nem szólt: még a lélegzetvétel is fájt neki.
– Te Bilbóra ütsz – mondta Gandalf. – Megmondtam régen, több van benned, mint amennyi kívülről látszik.
Frodó törte a fejét, hogy ez a megjegyzés vajon többet jelent-e, mint amennyit látszólag mond.

Folytatták az utat. Egy idő múlva megszólalt Gimli. Éles szeme a sötétet kémlelte. – Azt hiszem – mondta –, valami fény van előttünk. De nem napfény. Vörös. Mi lehet az?
– Ghâsh! – dünnyögte Gandalf. – Csak tudnám, hogy erre gondoltak-e? Hogy az alsóbb szintek égnek? De akkor se tehetünk mást, mint hogy továbbmegyünk.
A fény hamarosan fölismerhetővé vált, s már mindannyian látták. Ott játszott, csillogott előttük a folyosó alján. Most már látták az utat, meredeken lejtett lefelé, s nem messze tőlük egy alacsonyabb boltívbe torkollt, onnét szűrődött ki mind ragyogóbban a fény. Itt már igen forró volt a levegő.
Mikor a kapubolthoz értek, Gandalf visszaintett nekik, hogy álljanak meg, s ő egymaga bement. Ahogy megállt, közvetlenül a bejáraton túl, látták, hogy arcát megvilágítja a tűzfény. Sietve visszalépett.
– Ez valami ördögi új találmány – mondta –, s nem kétséges, a mi köszöntésünkre agyalták ki. De tudom, hol vagyunk, ez az első szint, közvetlenül a kapu alatt: Ez itt a régi Mória Második Csarnoka, s a kapu már itt van a szomszédban: a folyosó végén túl, balra, alig hogy negyed mérföldnyire. Át a Hídon, föl egy meredek lépcsőn, aztán egy széles út következik, át az Első Csarnokon, s kint vagyunk. De gyerünk, és lássuk, mi ez!
Bekukkantottak. Előttük újabb barlangszerű csarnok ásított. Jóval magasabb és tágasabb, mint az, ahol az éjszakát töltötték. Ők majdnem a keleti végében voltak, nyugati vége sötétbe veszett. Középen két sor magas oszlop. Mind hatalmas fatörzset mintázott, a kőágak tartották a tetőt. Oldaluk sima volt és fekete, sötéten vert vissza valami vörös izzást. A padlón, keresztben, két roppant oszlop lábához közel, hatalmas hasadék nyílt. Onnét sugárzott ki a vad vörös fény, a hasadék peremét lángok nyaldosták, s fel-felkunkorodtak az oszlopok lábán is. A forró levegőben füstfoszlányok úsztak.
– Ha a főúton jövünk le a felső csarnokokból, most csapdába esünk – mondta Gandalf. – Reméljük, a tűz az üldözőink és miközöttünk ég. Gyerünk! Nincs veszteni való időnk!
Még ki sem mondta, máris megütötte fülüket az üldöző dobszó: dumm-dumm-dumm. A csarnok nyugati végének homályán túlról meghallották az ordítozást és kürtharsogást. Dumm-dumm: mintha még az oszlopok is beleremegtek, a lángok is meg-megrezzentek volna.
– Fel, az utolsó versenyfutásra! – mondta Gandalf. Ha süt kint a nap, még megmenekülhetünk! Utánam! Balra fordult, és sietve elindult a csarnok sima kőpadlóján. A csarnok azonban nagyobb volt, mint hitték. Futtukban ott hallották a hátuk megett a dobszót és a sietős léptek dobogását. Majd éles kiáltás csapott fel: észrevették őket. Acél csöndült. S egy nyílvessző süvített el Frodó feje fölött.
Boromir hahotázott. – Erre aztán nem számítottak! A tűz elvágta őket. A jó oldalon vagyunk!
– Előre nézz! – kiáltotta Gandalf. – Mindjárt itt a Híd. Az pedig veszélyes és keskeny.
Frodó egyszerre fekete űrt látott maga előtt. A csarnok végében eltűnt a padló, s beláthatatlan mélységbe szakadt. A kijárathoz csak keskeny, se korlátja, se szegélye kőhíd vezetett, s egyetlen, ötvenlábnyi feszes ívvel hidalta át a szakadékot. Ez a törpök ősi védműve volt az ellenség ellen, amelyen netán megszállta volna az Első Csarnokot és a külső folyosókat. Csak libasorban lehetett átmenni rajta. A szakadék szélén Gandalf megállt, s a többiek mögéje sereglettek.
– Vezess te, Gimli! – mondta. – Utánad Trufa és Pippin következik. Odaát egyenest tovább a lépcsőn.
Nyilak hullottak körülöttük. Az egyik eltalálta Frodót, és lepattant róla. Egy másik átdöfte Gandalf kalapját, s mint egy fekete toll állt ki belőle. Frodó hátranézett. A tűzön túl sötét alakok nyüzsögtek, orkok százai. Lándzsával, szablyával hadonásztak, vérvörösen csillogtak a tűz fényében a szablyák. Dumm-dumm, dübörögtek a dobok, egyre hangosabban: dumm-dumm.
Legolas visszafordult, s nyílvesszőt illesztett íja inára, bár ilyen kis íjnak nagyon is távoli volt a cél. Már meghajlította az íját, de lehullt a keze, s a vessző a földre csusszant. Kétségbeesett rémülettel kiáltott fel: Két nagy troll tűnt fel, óriási kőlapokkal a kezükben, pallónak hozták, hogy át tudjanak kelni a tűzön. De a tünde nem a trolloktól ijedt meg. Az orkok tömege szétvált, s láthatólag rettegve verődött össze kétoldalt. Valami közeledett a hátuk mögött. Hogy mi, azt nem lehetett látni, mint egy nagy árnyék, olyan volt, középen fekete alak, emberféle, de nagyobb annál, vele és előtte erő járt és rettenet.
Eljött a tűz széléig, s a fény elhalványult, mintha felhő borult volna rá. Majd átsuhant a repedésen. A lángok fölbömböltek, üdvözletképpen, s körülnyalták, a levegőben fekete füst kavargott. Lobogó üstöke tüzet fogott, és lángolva úszott mögötte. Jobb kezében a kard, mint a döfésre emelt lángnyelv, bal kezében sokágú korbács.
– Jaj-jaj! – sikoltotta Legolas. – Egy balrog! Egy balrog jön!
Gimli csak bámulta elkerekedett szemmel. – Durin Veszte! – kiáltotta. Kezéből kihullott a balta, és eltakarta a szemét.
– Egy balrog – dünnyögte Gandalf. – Most már értem. – Megtántorodott, csak a botja tartotta meg. – Micsoda balszerencse! S én már amúgy is kikészültem.

A lánggal lobogó fekete alak feléjük rohant. Az orkok üvöltöttek, s egymás hegyén-hátán tolongtak a kőpallókon. Boromir fölemelte a kürtjét, s belefújt. Bömbölve harsant fel a harcra hívás, mintha egész sereg kiáltott volna a homályba vesző tető alatt. Az orkok lesunyták a fejüket, s az ádáz árnyék maga is megtorpant. De a visszhang hirtelen kihunyt, mint a láng a fekete szélben, s az ellenség megint nekilódult.
– A hídra! – kiáltott Gandalf, erejét visszanyerve. – Fussatok! Ez erősebb mindannyiótoknál. Nekem kell tartanom a hidat! Fussatok! – Aragorn és Boromir dacolt a paranccsal, vállvetve megállt a híd túlsó végén, Gandalf háta mögött. A többiek csak a csarnok végén, az ajtóban állapodtak meg s fordultak vissza, mert képtelenek voltak elnézni, hogy vezetőjük egyedül szálljon szembe az ellenséggel.
A balrog odaért a hídhoz. Gandalf az ív tetején állt. Bal kezében a bot, arra támaszkodott, a másik kezében meg Glamdring fénylett hidegen és fehéren. Ellensége megtorpant, rámeredt, s mint két roppant szárny, tárult ki az alakját burkoló homály. Korbácsát fölemelte, ágai pattogtak, nyiszogtak. Orrlyuka lángolt. De Gandalf állta a sarat.
– Nem tudsz átjönni – mondta. Az orkok kővé meredtek, halálos csönd volt. – Én a Titkos Tűz szolgája vagyok, én táplálom Anor lángját. Nem tudsz átjönni. A Fekete Tűz nem segít neked, Udűn lángja. Takarodj vissza a Homályba! Át úgyse tudsz jönni.
A balrog nem válaszolt. A tűz mintha kihunyt volna benne, egyre feketébb lett. Lassan rálépett a hídra, hirtelen kihúzta magát, megnőtt, s szárnyai faltól falig nyúltak, de Gandalf még így, a homályban is látható volt, halványan derengett, kicsinek látszott és magányosnak, szürke volt, és hajlott, mint a vén fa, mielőtt rászakad a vihar.
A homályból lángoló, veres kard röppent elő. Glamdring válaszként fehéren villant.
Egy visszhangzó csendülés, s a fehér tűz előredöfött. A balrog hátrahőkölt, kardja izzó fémszikrákká robbant szét. A mágus is megtántorodott a hídon, egy lépést hátralépett, s újra megvetette a lábát.
– Nem tudsz átjönni! – mondta.
A balrog egyetlen szökkenéssel a hídon termett. Korbácsa suhogott, sziszegett.
– Nem hagyom egyedül – kiáltotta Aragorn, s visszarohant a hídra. – Elendil! – harsogta. – Veled vagyok, Gandalf!
– Gondor! – kiáltotta Boromir, s utánaszökkent. Gandalf fölemelte a botját, s nagyot kiáltva vágott vele maga előtt a hídra. A bot kettétört, s kihullott a kezéből. Vakító fehér láng csapott fel. A híd megroppant. Épp a balrog lába előtt berogyott, a kő, amelyen állt, belezuhant a szakadékba, a többi megremegett, de épen maradt, s a híd maradéka mint egy sziklafok nyúlt a semmibe.
A balrog iszonyút kiáltott, előrezuhant, az árnyék aláhullott, és eltűnt. De estében még csördített egyet a korbácsával, ágai lecsaptak, a mágus térde köré tekeredtek, s Gandalf megtántorodott, elesett, kétségbeesetten kapott a kőhöz, de hiába, őt is elnyelte a sötétség. – Fussatok, bolondok! – kiáltotta, s már sehol sem volt.

A tüzek kialudtak, egyszerre minden vaksötét lett. A társaság iszonyattól földbe gyökerezett lábbal meredt a mélybe. Aragorn és Boromir rohanvást menekült a hídról, mely alighogy kiértek, megreccsent, és összeomlott. Aragorn hangja felrázta a dermedten állókat.
– Gyerünk! Gyerünk! Most én vezetek! – kiáltotta. Engedelmeskedjünk Gandalf utolsó parancsának. Kövessetek!
Kábultan botorkáltak fel az ajtón túl a széles lépcsőfokokon. Aragorn ment elöl, Boromir hátul. Fönt tágas, visszhangos folyosót leltek. Futtukban Frodó hallotta, hogy Samu zokog ott mellette, majd azon kapta magát, hogy sír maga is. Dumm-dumm-dumm dübögtek a hátuk mögött a dobok, de most gyászosan és lassan: dumm-dumm!
Továbbfutottak. A folyosó mind világosabb lett, tágas aknákon ömlött be a tetején a fény. Csak futottak, lélekszakadva. Egy csarnokba értek, hatalmas keleti ablakain ragyogva áradt be a nap. Átrohantak rajta. Elhagyták irdatlan nagy, betört ajtaját, s egyszerre ott látták maguk előtt, nyitva, a Nagy Kaput, s a kapuboltozaton át a tűző napfényt.
A kapuszárnyak kidöntve, darabokban, a kétoldalt magasodó két roppant kapubálvány árnyékában ork őrség kucorgott. Aragorn levágta a kapitányt, aki megpróbált elébe állni, a többi meg dühétől rettegve menekült. Ők ügyet sem vetettek rájuk, elrohantak előttük, át Mória küszöbén, le a hatalmas, viharvert lépcsősoron a kapun kívülre.
Nyílt égbolt borult hát végre fölébük, s amit eddig remélni sem mertek, ott érezték a szelet az arcukon.
De meg sem álltak, amíg nem értek nyíllövésnyi távolságnál messzebb a faltól. Ott húzódott előttük a Feketepatak völgye. Ráborult a Ködhegység árnyéka, de keleten aranyfényben fürdött a táj. Alig egy órával múlt dél. Sütött a nap: fehéren és magasan úsztak a felhők.
Visszanéztek. Feketén ásított a kapubolt a hegy árnyékában. Mélyen a föld alatt, alig hallható, lassú dobszó: dumm-dumm. A kapunyílásból gyér fekete füst szivárog. Nem látni mást: a völgy körös-körül elhagyatott. Dumm-dumm. S most végül úrrá lett rajtuk a gyász, jó időre erőt vett rajtuk a sírás: volt, aki álltában, hangtalanul könnyezett, volt, aki a földre vetette magát, úgy zokogott.
Dumm-dumm. A dobszó elhalt.

 

 

6. fejezet
Lothlórien

– Sajnos, attól tartok, nem időzhetünk itt tovább – szólalt meg Aragorn. Elnézett a hegyek felé, s magasra emelte a kardját. – Ég veled, Gandalf! – kiáltotta. – Hát nem megmondtam: Ha beteszed a lábad Mória kapuján, jaj neked? Bár ne lett volna igazam! Most mi reményünk marad, nélküled?
Odafordult a többiekhez: – Ha oda a reményünk, akkor is mennünk kell – mondta. – Ha másért nem, legalább, hogy bosszút álljunk érte. Övezzük fel kardjainkat, s ne sírjunk többé. Gyerünk! Még hosszú út és sok tennivaló vár ránk.
Felálltak, és körülnéztek. Északon a völgy árnyékos hegyszorossá szűkült a hegység két kinyúló karja között, s fölötte a három fehércsúcs csillogott: a Celebdil, a Fanuidhol és a Caradhras, Mória hegyei. A szoros szájából vad hegyi patak tört elő, s fehér csipkeként omlott alá a vízesések végeláthatatlan lépcsősorán, a levegőben könnyű pára lebegett.
– Ez a Feketepataki Zúgó – mondta Aragorn, és a vízesések sorára mutatott. – Ha a szerencse kedvez, ott ereszkedhettünk volna le a vízesés mellett, a kőbe vágott úton.
– Vagy ha Caradhras kevésbé kegyetlen – mondta Gimli. – Most pedig ott áll, és mosolyog a napsütésben. Öklével megfenyegette a három csúcs közül a legtávolabbit, s elfordult.
Keleten a hegység előrenyúló karja hirtelen véget ért, azon túl épp csak sejteni lehetett a tágas és semmibe vesző tájat. A Ködhegység előbbre nyúlt, mint ameddig a szem ellátott. Alig egy mérföldnyire, valamivel alattuk, mert még mindig elég magasan álltak, a völgy nyugati oldalában tó terült el. Hosszú és tojásdad alakja, mint a lándzsahegy, amit mélyen beledöftek az északi hegyszorosba, de déli vége túlnyúlt a hegyek árnyékán, ki a napsütötte égbolt alá. Vize még sötét: mélykék, mint derűs éjszakai égbolt lámpavilágos szobából nézve. Felszíne sima és mozdulatlan. Körülötte bársonyos gyep, egészen töretlen partvonaláig.
– Az ott a Tükörtó, a mély vizű Khaled-zâram! – mondta Gimli szomorúan. – Emlékszem, ő azt mondta: „Gyönyörű látvány, tetszeni fog nektek. De ott sem időzhetünk soká.” Most aztán hosszú utat megtehetek, amíg ismét tetszeni fog valami. És nekem kell továbbmennem, ő maradt itt.
A társaság most a kaputól induló utat tapodta. Egyenetlen volt és megviselt, alig több, mint hangás-rekettyés ösvény, amely mállatag kődarabok közt tekereg. De így is látni lehetett, hogy valaha szép és kövezett út volt, amely a Törp-királyság földjéről ívelt ide fel. Az ösvény mellett itt-ott romba dőlt kőépítmények, és zöldellő halmok, tetejükön egy-egy karcsú nyír vagy szélben susogó fenyő. Az út elkanyarodott keletnek, ott vezetett el közvetlenül a Tükörtó gyepes szegélyén, az úttól nem messze meg magányos, törött kőoszlop állt.
– Az ott Durin köve! – kiáltott fel Gimli. – Itt nem mehetek úgy el, hogy le ne térjek, s legalább egy pillantást ne vessek a völgy csodájára!
– Jó, de siess – mondta Aragorn, és visszatekintett a Kapura. – Korán nyugszik a nap. Az orkok nem jönnek elő sötétedésig, de addigra mindenképpen messzire kell járnunk. Már majdnem újhold van, sötét lesz az éjszaka.
– Jer velem, Frodó! – kiáltotta a törp, s leszökkent az útról. – Nem mehetsz itt úgy el, hogy Khaled-zâramot ne látnád. – Leszaladt a hosszú, zöld lejtőn. Frodó lassan követte, hiába fájdalma és fáradtsága, vonzotta a mindig kék víz. Samu utánuk ment, harmadiknak.
A kőoszlopnál Gimli megállt, és fölnézett rá. A viharvert oszlop már megrepedezett, alig lehetett kivenni az oldalán a halvány rúnákat.
– Ez az oszlop jelzi a helyet, ahonnét Durin először nézett a Tükörtóba – mondta a törp. – Nézzünk bele mi is, aztán menjünk.
Ráhajoltak a sötét vízre. Először nem láttak semmit. Majd lassan kibontakozott előttük a völgyet övező hegyek mélykék tükörképe: a csúcsok tollbokréták, s fölöttük fehér láng, mögöttük az üres ég. A csillagok mint szikrázó drágakövek szálltak alá a mélybe, bár az égbolton még ott ragyogott a nap. Tó fölé hajló alakjuk árnyéka nem látszott a vízen.
– Ó, Khaled-zâram, te gyönyörű és csodálatos! – mondta Gimli. – Te őrzöd Durin koronáját, amíg ő föl nem ébred. Ég veled! – Meghajolt, elfordult, s a zöld gyepen visszasietett az útra.
– Mit láttál? – kérdezte Pippin Samut, de Samu annyira belemerült a gondolataiba, hogy a kérdést nem hallotta.

A meredeken lejtő út délnek fordult, ki a völgy két partja közül. Valamivel a tó alatt kristálytiszta forrást találtak, mely egy hasadékból kővályúba csordult, s onnét csörgedezett tovább mélyen bevágott sziklamedrében.
– Ez az a forrás, amelyből az Ezüstér ered – mondta Gimli. – Ne igyatok belőle! Jéghideg!
– Hamarosan fürge folyócska lesz, és összegyűjti sok más hegyi patak vizét is – mondta Aragorn. – A mi utunk mérföldeken át mellette vezet. Mert azon az úton kell, hogy vezesselek titeket, amelyet Gandalf választott, s remélem, az erdőhöz érünk, ahol az Ezüstér a Nagy Folyóba ömlik – s onnét tovább is. – Arra néztek, amerre mutatott, s ott látták maguk előtt a folyót, amint kiszökken a völgy tányérjából, továbbrohan, le az alföldre, míg csak bele nem vész az aranypárás messzeségbe.
– Ott terül el Lothlórien erdeje! – mondta Legolas. A legeslegszebb népem valamennyi lakóhelye közül. Olyan fák, mint ott, sehol másutt nincsenek. Mert nem hullatják el ősszel a leveleiket, csak aranyba öltöznek. Tavaszig nem, csak az új zölddel kezdődik a levélhullás, az ágak meg sárga virágokkal terhesek, ilyenkor arany az erdő alja, és arany a mennyezete, ezüst valamennyi oszlopa, mert a fák kérge sima szürke. Így mondják a dalaink. „Vidulj fel, szívem, mintha Lothlórien erdejének eresze nyúlna fölibéd, tavasz idején.”
– Hát, az én szívem akkor is fölvidul, ha télen érünk oda – mondta Aragorn. – De addig még jó néhány mérföld. Igyekezzünk!

Frodónak és Samunak sikerült egy darabig lépést tartania a többiekkel, de Aragorn ugyancsak nagyokat lépett, s ők mind jobban lemaradtak. Hajnal óta nem ettek egy falatot sem. Samu fején égett a kardvágás, mint a tűz, és szédelgett. S hiába sütött a nap, Mória meleg sötétje után hidegnek érezte a szelet. Frodónak meg fájt minden egyes lépés, zihálva szedte a levegőt.
Legolas nagy sokára hátrafordult, s észrevette, hogy ők messze elmaradtak. Szólt Aragornnak. A többiek megálltak, Aragorn meg visszafutott hozzájuk, s odakiáltott Boromirnak, hogy jöjjön ő is.
– Bocsáss meg, Frodó! – kiáltotta, tele aggodalommal. – Ma annyi minden történt, és annyira kell sietnünk, hogy a sebedről teljesen megfeledkeztünk, meg Samuéról is. Szólnotok kellett volna. Nem tettünk semmit, amit kellett volna, hogy könnyítsünk rajtatok, mintha csak itt lenne a nyakunkon Mória valamennyi orkja. Egy kicsit még menjünk tovább, ott van egy hely, ahol megpihenhetünk. Ott majd megteszem, amit tehetek. Gyerünk, Boromir. Kapjuk fel őket!
Hamarosan egy másik, nyugatról jött patakhoz érkeztek, amely itt egyesítette tajtékzó vizét a fürge Ezüstérrel. A kettő együtt bukott le egy mohazöld sziklán, s rohant hanyatt-homlok a sziklamélyedésbe. A mélyedést kurta, hajlott törzsű fenyők vették körül, partja meredek volt, s áfonya meg sűrű páfrány borította. Fenekén lapos kavicspad, a csillogó kavicson csobogva rohant át a patak. Itt tartották a pihenőt. Már majd három órája, hogy elmúlt dél, s ők alig néhány mérföldet tettek meg a Kaputól. A nap már kezdett alászállni.
Miközben Gimli, s a két ifjabbik hobbit tüzet kuporított fenyőgallyakból és a bokrok hullott ágaiból, Aragorn megnézte Samu és Frodó sebét. Samu fején a kardvágás nem volt mély, de igen csúnya, s Aragorn elkomorult, ahogy vizsgálgatta. Egy perc múlva azonban megkönnyebbült.
– Szerencséd volt, Samu! – mondta. – Sokan fizettek már többet, hogy az első orkjukat levágják. A seb nem mérgesedett el, pedig az orkok pengéje nyomán többnyire elgennyed. Ezt játszva meggyógyítom. Mosd ki, ha Gimli vize felforr.
Kinyitotta a zacskóját, s előhúzott néhány száraz levelet. – Már száraz, az ereje egy része elveszett – mondta –, de azért van még néhány athelas levelem, amit a Széltető környékén szedtem. Morzsold bele a forró vízbe, s mosd vele tisztára a sebet, én meg majd bekötöm. Most te következel, Frodó.
– Semmi bajom – mondta Frodó, mert nem akaródzott a ruháját levetnie. – Csak ennem és pihennem kell egy keveset.
– Nem – mondta Aragorn. – Gyerünk, hadd látom, mit művelt veled az az üllő és kalapács. Csoda, hogy egyáltalán élsz. – Gyöngéden levette Frodóról a köpenyét, zubbonyát, s meglepetésében elállt a lélegzete. Majd elnevette magát. Az ezüst páncéling úgy sziporkázott a szemük előtt, mint bodros tenger szélén a fény. Azt is vigyázva levette róla, fölemelte, s a drágakövek úgy csillogtak rajta, mint a csillagok, az összecsendülő gyűrűk olyan hangot adtak, mint a tó színén zenélő eső.
– Nicsak, barátaim! – mondta. – Csinos kis hobbitbőr, egy tünde-hercegre méltó! Ha megtudnák, hogy a hobbitoknak ilyen az irhájuk, Középfölde minden vadásza a Megyébe lovagolna.
– És a világ minden vadászának minden nyílvesszője kicsorbulna – mondta Gimli, s csodálkozva meredt a páncélingre. – Ez mithril-ből van! S ilyen gyönyörűt nemhogy nem láttam, de még a hírét sem hallottam soha. Ez az, amiről Gandalf beszélt? Mert akkor nem tudta, mit ér. De jó helyre került!
– Nem tudtam elképzelni, mit sustorogtál Bilbóval abban a kicsiny szobájában – mondta Trufa. – Ég áldja a vén hobbitot! Jobban szeretem, mint valaha. Remélem, egyszer talán még megmondhatom neki!
Frodó oldalán és mellén nagy kék zúzódás volt. A páncéling alatt puha bőringet viselt, de egy helyt a mithrilgyűrűk az ingen át a húsába nyomódtak. Frodó bal oldala és a háta is megkékült és felhorzsolódott, ott, ahol a falnak szorult. Miközben a többiek elkészítették az ebédet, Aragorn megmosta a sebet az athelas-főzettel. A mélyedés megtelt a főzet csípős illatával, s aki csak fölébe hajolt a gőzölgő víznek, az mind erőre kapott és felfrissült tőle. Rövidesen Frodó is érezte, hogy múlik a fájdalma és könnyebben lélegzik: bár nehezen mozgott még napokig, és ha hozzáértek is, fájt. Aragorn puhán bebónyálta az oldalát.
– A páncél csodálatosan könnyű – mondta. – Vedd fel újra, ha bírod. Örül a szívem, hogy ilyen páncélinged van. Ne is vesd le, még álmodban sem, ha úgy nem hozza a jó szerencse, hogy egy darabig biztonságban leszel, márpedig erre nem sok alkalom kínálkozik, amíg a dolgodnak végére nem jársz.

Ettek, s a társaság összeszedelőzködött, hogy továbbmenjen. Kioltották a tüzet, s a nyomát is eltüntették. Majd kimásztak a mélyedésből, föl az útra. Mire a nap lenyugodott a nyugati hegyek mögött, s a hegyoldalra rákúszott a homály, még nem jutottak messzire. Lépteik nyomát elfátyolozta a szürkület, s minden horpadásban megült a köd. Keleten a távoli alföldre és erdőségre szűrkén terült rá a félhomály. Samu és Frodó, így felfrissülten, erőre kapva, már tartotta a többiekkel a lépést, s a társaság, Aragornnal az élen, egy rövid pihenővel még három óra hosszat gyalogolt.
Mire megálltak, sötét éjszaka volt. A csillagok már fenn ragyogtak, de a fogyó hold még nem bukkant elő. Gimli és Frodó volt a sereghajtó, nem szóltak, csak lépdeltek puhán, s füleltek, hogy hátulról nem hallani-e bármilyen neszt. Végül Gimli törte meg a csöndet.
– Semmi, csak a szél – mondta. – Közel s távol egyetlen kobold sem, vagy fából faragták a fülemet. Reméljük, az orkoknak elég volt, hogy kikergettek minket Móriából. Lehet, hogy nem is volt más céljuk, s egyébként hozzánk vagy a Gyűrűhöz nincs közük. Bár az orkok, ha egy-egy elesett kapitányukért akarnak bosszút állni, néha az alföldig is üldözik ellenségeiket.
Frodó nem felelt. Ránézett Fullánkra, de a pengéje szürke volt. Márpedig ő hallott valamit, vagy legalábbis azt hitte, hogy hall. Amint ráborult a homály, és az út elsötétült mögöttük, megint ott hallotta a nyomukban azokat a szapora lépteket. Most is. Hirtelen hátrafordult. Két pici fénypöttyöt látott, vagy vélt látni egy pillanatra, de az már el is tűnt, vagy kialudt.
– Mi volt az? – kérdezte a törp.
– Nem tudom – mondta Frodó. – Azt hittem, lépteket hallok, s azt hittem, valami fényt látok – mintha két szem lenne. Folyton azt hiszem, amióta Móriába betettük a lábunkat.
Gimli megállt, s fülét a földre hajtotta. – Nem hallok semmit – mondta –, csak a fák és a kövek éjszakai beszélgetését. Gyere! Siessünk! Még elveszítjük a többieket szem elől!
Hűvösen fújt végig a völgyön a szél, ez fogadta őket. Jókora szürke árnyék tornyosult elébük, s szélfútta lombja suttogott, mint a rezgőnyárfa.
– Lothlórien! – kiáltott fel Legolas. – Megérkeztünk Lothlórienbe! Az Aranyerdő szegélyére! Sajnos, télen.
Szálas fák szegték útjukat az éjszakában, borultak az út és a patak fölé, amely fürgén beszaladt széttárt ágaik alá. A fák a halvány csillagfényben szürkének látszottak, s leveleik rőtaranynak.
– Lothlórien! – mondta Aragorn. – Micsoda boldogság újra a fák között motozó szelet hallani! Még alig járunk háromszor öt mérföldnyire a Kaputól, de tovább akkor sem mehetünk. Reméljük, a tündék vitézsége megvéd az éjjel a lépteinket követő veszedelemtől.
– Ha ugyan élnek még tündék ebben az egyre sötétebb világban – mondta Gimli.
– Nagy ideje már, hogy visszatért valaki az én népemből ide, ahonnét időtlen időkkel ezelőtt elvándoroltunk – mondta Legolas. – De mi úgy hallottuk, Lórien nem halt ki, mert valami titkos erő távol tartja e földtől a gonoszt. Népe azonban ritkán látható, s lehet, hogy benn él az erdő mélyén, az északi határtól távol.
– De mennyire, hogy az erdő mélyén – mondta Aragorn, és felsóhajtott, mint akiben valami emlék motoszkál. – Ma éjjel nekünk kell helytállnunk magunkért. Valamivel még beljebb megyünk, amíg csak körül nem vesznek minket a fák, ott letérünk az útról, és keresünk magunknak valami nyugvóhelyet.
Indult volna, de Boromir tétován toporgott, s nem ment utána. – Más út nincs? – kérdezte.
– Hát kívánhatsz ennél különbet? – kérdezte Aragorn.
– Bizony ám. Simát – mondta Boromir –, akárha kardsövény közt vezetne is. Eddig igencsak furcsa ösvényeken jártunk, s nem is szerencsével. Akaratom ellenére vágtunk át Mória homályán, s lám, kárát vallottuk. Most meg azt mondod, muszáj bemennünk az Aranyerdőbe. E veszélyes földről Gondorban sokat hallottunk, azt mondják, aki beteszi a lábát, nemigen jön ki, s aki megmenekül, az se bántatlanul.
– Azt mondod, bántatlanul, ám ha azt mondanád, változatlanul, közelebb járnál az igazsághoz – mondta Aragorn. – De a hagyományok, Boromir, tifelétek, Gondorban, úgy látszik, halványulnak, ha abban a városban, ahol valaha bölcsek éltek, most rosszat beszélnek Lothlórienről. Higgyél, amit akarsz, más utunk nincs – hacsak nem mégy vissza Mória kapujához, mászod meg az úttalan hegyeket, vagy úszod át a Nagy Folyót – egyedül.
– Akkor vezess tovább – mondta Boromir. – De ez veszélyes út.
– Persze hogy veszélyes – mondta Aragorn –, jó és veszélyes, de csak a gonosznak kell félnie tőle, vagy aki gonosz szándékkal jár. Kövessetek!
Alig több, mint egy mérföldet tettek meg az erdőben, mikor újabb patakra bukkantak, amely az erdővel borított dombokról, a nyugati hegyek lába felől sietett lefelé. Hallották, mint zuhan alá a sziklákról, jobb felől. Vágtató, sötét vize keresztezte előttük az ösvényt, s a fák gyökerei közt kavarogva egyesült az Ezüstér vizével.
– Ez itt a Nimrodel! – mondta Legolas. – Erről a patakról az erdőtündék annak idején sok dalt költöttek, s mi ott északon ezeket még mindig énekeljük, emlékszünk a szivárványra a zúgó fölött, s a tajték sodorta arany levelekre. Most minden sötét, és a Nimrodel hídja is rom. De beleáztatom a lábam, mert azt mondják, vize gyógyszer a fáradtságra. – Ment, leereszkedett a patak meredek partján, s belegázolt a vízbe.
– Gyertek ti is! – kiáltott vissza. – Át tudunk gázolni rajta. A túlsó parton lepihenhetünk, s a vízesés hangja majd elaltat és elfeledteti velünk a fájdalmunkat.
Samu leereszkedett Legolas nyomában. Frodó egy pillanatra megállt a part közelében, s hagyta, hadd folyja körül a lábát a víz. Hideg volt, de érintése tiszta, s ahogy mélyebbre gázolt, s a víz már a térdéig ért, úgy érezte, az út minden fáradalmát kimossa belőle.
Mikor az egész társaság átjutott, leültek, pihentek, ettek egy keveset, aztán Legolas mesélt a Lothlórienről, elmondta a meséket, amelyeket a bakacsin-erdei tündék a szívük mélyén őrizgetnek, és napfényről, csillagfényről, mely akkor ragyogott a Nagy Folyó partján a rétekre, mikor a világ még nem szürkült el.
Végül mind elnémultak, s hallgatták a homályban csobogó vízesés bájos muzsikáját. Még Frodó is azt képzelte, hogy énekhangot hall, amely összeszövődik a víz zenéjével.
– Halljátok Nimrodel hangját? – kérdezte Legolas. Eléneklek nektek egy dalt a szűz Nimrodelről, aki ugyanazt a nevet viselte, mint a patak, réges-rég, amikor még ő is itt élt a partján. Valamikor az erdőtündék nyelvén énekelték, én nyugori nyelven mondom, ahogy Völgyzugolyban éneklik manapság. – Rákezdett, halkan, hogy hangját a száraz lombsusogás majd hogy el nem nyelte:

 

Egy tündelány, de rég, de rég,
Nappal-csillag, ragyogott:
Köntös-fehérén arany ék,
Hordott ezüst papucsot.

Csillag bolygott szemöldjein,
Feltündökölt haján,
Lórien lombos erdein
Nap fénye volt e lány.

Hosszú haja volt, s a bőre fehér,
S szabad volt, tiszta, szép,
És oly könnyen repítette a szél,
Mint hársfa levelét.

Hol hűsen csobog Nimrodel
Tiszta forrásvize,
Hangja ezüst csengőivel
Gazdagodott e zene.

Éjt lát-e most, fényes napot?
Hol jár ma: rejtelem.
Mert Nimrodel szétszóratott
Hegyeken-völgyeken.

Szürkerévben tünde-hajó
Várt rá napokon át,
Állta a tarajtornyozó
Hullámok rohamát.

Északi táj vad szele jár,
Tombol, zúg, kavarog,
Tünde partoktól tengerár
Sodorja el a hajót.

Vak hajnal jött, s e föld odalett,
Hegyek süllyedtek el,
Birkóztak tajtékos vizek
Ónszínű mélyeivel.

Amroth látta, tűnik a part,
S a hitszegő hajó
Már Nimrodeltől messze tart –
Az átokra való!!

Volt tünde-király ő erre rég,
Erdők-völgyek ura,
Néki aranylott drága szép
Lothlórien tavasza.

S látják, elhagyja a hajót,
Mint a lőtt nyíl, kiszáll,
Gázol, csapkodják a habok
Szárnyverdeső sirály.

Szélfútta, repdeső haján
Fénylett vízkorona,
Távolodott, tajtékon át
Hattyú ring így tova.

De néma a nyugati messzeség,
S innen a Tengeren
Nem hallott hírt a tünde-nép
Amrothról már sohasem.

 

Legolas hangja megcsuklott, az ének abbamaradt. – Tovább nem tudom – mondta. – Ez csak egy része volt, a többit elfelejtettem: Hosszú és szomorú, azt mondja el, hogy ismerte meg a bánatot Lothlórien, vagyis Lórien, az Álomvirág, amikor a törpök életre keltették a gonoszt a hegy mélyén.
– De a gonoszt nem a törpök kovácsolták – mondta Gimli.
– Azt nem is mondtam, de a gonosz mégis eljött – felelt szomorúan Legolas. – S ekkor sok-sok tünde, Nimrodel fajtájából, elbúcsúzott az otthonától, és útra kelt, és Nimrodel eltévedt messze délen, a Fehérhegység hágóin, s nem érkezett meg a hajóra, ahol Amroth, a szerelmese várta. De tavasszal, mikor a szél újra a levelek közt motoz, hangjának visszhangja még mindig kihallatszik az ő nevét viselő vízesés neszéből. S ha déli szél fúj, Amroth hangját hozza magával a tengerről, mert Nimrodel az Ezüstérbe folyik, amelyet a tündék Celebrantnak hívnak, s a Celebrant a Nagy Anduinba s az Anduin a Belfalas öblébe torkoll, ahol a lórieni tündék vitorlát feszítettek. De sem Nimrodel, sem Amroth nem tért vissza soha többé.
– Azt mondják, Nimrodel háza ott állt egy fa ágai közt, a vízesés partján, mert a lórieni tündék közt az volt a szokás, hogy az ágak közt laktak, s lehet, hogy ma is ez járja. Ezért hívták őket galadhrimnak, a Fák népének. Az erdő mélyén hatalmasak a fák. Az erdei nép nem bújt a föld alá, mint a törpök, s erős kőházakat sem épített, míg fölébe nem borult a Homály.
– S talán még ma is biztonságosabb az ágak között, mint lenn a földön – mondta Gimli. Egy pillantást vetett a patak túlpartján az útra, amely a Feketepataki Hágóhoz vezetett, majd föl, a fölébük boruló fekete ágak boltozatára.
– Szavaidban jó tanács rejlik, Gimli – mondta Aragorn. – Házat nem építhetünk, de ma éjjel azt kell tennünk, amit a Fák népe, ma a fák ágai közt keresünk menedéket, ha tudunk. Már így is tovább üldögéltünk az út mellett, mint ameddig tanácsos lett volna.

A társaság tehát letért az útról, be az erdő sötét mélyébe, a hegyi patak partján nyugat felé, az Ezüstértől minél távolabb. A Nimrodel zúgójától nem messze egy facsoportra leltek, a fák egyike-másika benyúlt a víz fölé. Szürke törzsük irdatlan vastag volt, de hogy milyen magasak, azt sejteni sem lehetett.
– Majd én fölmászom – mondta Legolas. – Én otthon vagyok a fák közt, ismerem a gyökerüket és minden ágat-bogat, bár ez a fajta idegen számomra, a nevét is csak a dalokból ismerem. Mallorn-nak hívják, ennek van olyan sárga virága. Ilyet még sosem másztam meg. Most legalább látni fogom, hogy milyen alakú a koronája, s hogy miként nő.
– Hát, nőhet akárhogy – mondta Pippin –, igazán csodálatos egy fa, ha nemcsak a madár tud megpihenni rajta. Mert én kakasülőn aligha tudok aludni!
– Akkor ásd be magad a föld alá! – mondta Legolas –, ha a te fajtádnak az jobban az ínyére van. De sietve és mélyre, ha az orkok elől el akarsz bújni. – Könnyedén felpattant a földről, s elkapott egy ágat, amely messze fölötte nyúlt ki a törzsből. De alighogy lendületet vett, megszólalt fölötte, az ágak homályában egy hang:
– Daro! – mondta parancsoló hangon, s Legolas ijedten s meglepve pottyant vissza a földre. Odakucorodott a fa tövébe.
– Ne mozduljatok! – mondta a többieknek. – S egy szót se!
Halk nevetést hallottak a fejük fölül, majd megszólalt egy csengő hang tünde-nyelven. Abból, amit mondott, Frodó édeskeveset értett, mert a hegyektől keletre élő erdei nép nyelve nemigen hasonlított a nyugati tündékéhez. Legolas fölnézett, s ugyanazon a nyelven válaszolt.[8]
– Ezek kicsodák, és mit mondanak? – kérdezte Trufa.
– Tündék – mondta Samu. – Nem hallod a hangjukon?
– Igen, tündék – mondta Legolas –, és azt mondják, olyan hangosan lélegeztek, hogy nyiluk a sötétben is eltalált volna. – Samu a szája elé kapta a kezét. – De azt mondják, nem kell félnetek. Hallották a hangomat a Nimrodel túlpartjáról, s tudták, hogy én északi rokonuk vagyok, tehát nem akadályozták meg, hogy a patakon átgázoljunk, aztán meghallották, hogy mit énekelek. Most az a parancsuk, hogy másszak fel Frodóval, úgy látszik, valami hírük van számára, az utazásunkat illetően. S kérik, hogy a többiek legyenek kicsit türelemmel, őrködjenek a fa lábánál, amíg ők eldöntik, hogy mi a teendő.

A homályból egy kötélhágcsó ereszkedett alá: ezüstszínű kötélből készült, csillogott a sötétben, s bár vékonynak tetszett, kiderült, hogy sok embert megbír. Legolas könnyedén fölfutott rajta, Frodó lassan követte, utánuk Samu, aki nagyon igyekezett, hogy ne szuszogjon hangosan. A fa ágai majdhogynem merőlegesen nőttek ki a törzsből, s csak aztán lendültek fölfelé, de a csúcshoz közel a törzs szétágazott, ott épült fából az a padozat, amit akkoriban flet-nek hívtak, a tündék meg talan-nak. A közepén kerek nyílás volt, onnét nyúlt le a hágcsó, s ott lehetett a padozatra bemászni.
Mikor Frodó végre felért a flet-re, Legolas három más tünde társaságában üldögélt. A tündék árnyékszürke ruhát viseltek, s nem is látszottak a lombok között, csak ha hirtelen megmozdultak. Fölálltak, egyikük levette egy kicsi, ezüstfényű lámpa ellenzőjét. Föltartotta, megnézte Frodó arcát, majd Samuét. Aztán megint lefödte a lámpást, s tünde-nyelven üdvözölte őket. Frodó akadozva válaszolt.
– Üdvözöllek! – mondta ismét a tünde, immár a közös nyelven, lassan. – Ritkán szólunk más nyelven, mint a magunkén, mert mi itt lakunk az erdő szívében, s nem szívesen elegyedünk szóba más népekkel. Hiszen már északi rokonaink is elszakadtak tőlünk. De akadnak köztünk néhányan, akik elmennek idegenbe, híreket gyűjteni, ellenségeinket szemmel tartani, s ők más népek nyelvét is beszélik. Én is ezek közé tartozom. A nevem Haldír. Testvéreim, Rúmil és Orophin, nemigen értik a ti nyelveteket.
De a jöveteleteknek hírét vettük, mert Elrond küldöncei a Feketepataki Zúgó felé, hazaútban, átmentek Lórienen. Hobbitokról – félszerzetről – már hosszú évek óta mit sem hallottunk, s fogalmunk sem volt, hogy a Középföldén valaha is éltek ilyenek. Nem látszol gonosznak! S minthogy egy tündével, a rokonunkkal jöttél, elfogadunk barátunknak, mint Elrond kérte, bár nem szokásunk, hogy idegeneket kalauzoljunk át az országunkon. De ma éjszakára itt kell már maradnotok. Hányan vagytok?
– Nyolcan – mondta Legolas. – Én, négy hobbit és két ember, ezek egyike, Aragorn, a tündebarát, Nyugathonból.
– Arathorn fia Aragorn nevét jól ismerik Lórienben – mondta Haldír –, s ő az Úrnőnél kegyben áll. Minden rendben. De eddig még csak hetet mondtál.
– A nyolcadik egy törp – mondta Legolas.
– Egy törp! – ütődött meg Haldír. – Ez baj. A Sötét idők óta törppel szóba sem állunk. Neki a mi földünkre nincs bejárása. Őt nem engedhetem át.
– De ő a Magányos Hegységből való, Dáin megbízható népének fia s Elrond barátja – mondta Frodó. – Elrond maga jelölte ki, hogy legyen az útitársunk, s bebizonyította, hogy bátor és hű.
A tündék halkan tanácskoztak, majd a maguk nyelvén kérdeztek valamit Legolastól. – Jól van – mondta Haldír. – Megtesszük, bár nem szívesen. Ha Aragorn és Legolas felügyel rá és jótáll érte, átmehet, de amíg átmegyünk Lothlórienbe, be kell kötnünk a szemét. Most azonban ne vitatkozzunk tovább. A tieitek nem maradhatnak lenn a földön. Mióta, jó néhány napja már, nagy horda orkot láttunk Mória felé menni a hegyek lábánál, a folyó partjain, szakadatlan őrséget tartunk. Az erdő szélén farkasok vonyítanak. Ha ti valóban Móriából jösztök, akkor a veszély már nem lehet messze. Holnap korán reggel tovább kell indulnotok.
– A négy hobbit másszon fel ide, s maradjon velünk – tőlük nem félünk. A szomszéd fán szintén van egy talan. A többiek majd ott találnak menedéket. Értük, Legolas, te vagy a felelős. Ha bármi baj van, kiálts! S a törpön tartsd rajta a szemed!
Legolas lemászott, hogy átadja a helyet és Haldír üzenetét a többieknek, Trufa és Pippin föl is kapaszkodott a magas flet-re. Jócskán kifulladtak, s lerítt róluk az aggodalom.
– Tessék! – mondta Trufa. – Magunkkal hoztuk a te takaróidat, meg a mieinket is. A többi terhet Vándor elrejtette egy jókora levélhalom alá.
– A takarókra semmi szükség – mondta Haldír. – Télen nagyon hideg van a fatetőn, bár ma déli szél fúj, de olyan étellel-itallal kínálunk, ami elűzi az éjszaka hidegét, s vannak tartalék prémjeink és köpenyeink is.
A hobbitok boldogan elfogadták ezt a második (és sokkal ízesebb) vacsorát. Aztán melegen beburkolóztak, nemcsak a tündék prémtakaróiba, hanem a magukéba is, és aludni próbáltak. De bármilyen fáradtak voltak, Samu kivételével valamennyiüknek nehezen jött álom a szemére.
A hobbitok nem szívelik a magasságot, s még akkor sem alusznak fenn, ha a házuk történetesen emeletes. A flet nem volt kedvükre való hálóhely. Nemhogy fala nincsen, de még korlátja sem, csak egyik oldalt egy könnyű, redős függöny, amelyet a szerint feszítenek ki, honnan fúj a szél.
Pippinnek még egy darabig nem állt be a szája: – Remélem, nem gurulok le, ha elnyom az álom ezen a hálófészken – mondta.
– Ha én egyszer alszom – mondta Samu –, akkor alszom, akár legurulok, akár nem. S ha hamarabb elhallgatsz, hamarabb gurulok le, érted ugye, mit akarok mondani.

Frodó még jó ideig feküdt ébren, s bámulta a rezgő levelek sápadt mennyezetén át-átvillanó csillagokat. Samu már réges-rég húzta mellette a lóbőrt, mire őt elnyomta az álom. Még látta haloványan a két mozdulatlanul, térdére kulcsolt kézzel üldögélő és suttogva beszélgető tündét. A harmadik lejjebb szállt, az alsó ágakra, hogy ott őrködjék. De végül Frodót is álomba ringatta az ágak között susogó szél, s Nimrodel zúgójának kedves csobogása. Úgy aludt el, hogy Legolas éneke zsongott a fejében.
Késő éjjel felébredt. A többi hobbit aludt. A tündék eltűntek. A holdsarló halványan világított át a lombokon. A szél elült. Távolról, odalentről, harsány röhögést és lábdobogást hallott. A zaj lassan elült, s mintha dél felé húzódott volna, az erdőbe.
Egyszerre egy fej bukkant fel a flet nyílásában. Frodó riadtan ült fel, de látta, hogy szürke csuklyás tünde. Megnézte, ott vannak-e a hobbitok.
– Mi van? – kérdezte Frodó.
– Yrch! – mondta a tünde suttogva, s a nyíláson át fölhúzta a flet-re a hágcsót.
– Orkok! – mondta Frodó. – Mit csinálnak? – De a tünde már eltűnt.
Semmi nesz. Még a levelek is hallgattak, s mintha a zúgó is elnémult volna. Frodó felült, s reszketett a takaró alatt. Boldog volt, hogy nem érték őket a földön, de érezte, hogy a fa nem sok védelmet nyújt, legfeljebb elrejti őket. Az orkok szaglása, mint a kutyáé, s azt mondják, fára mászni is tudnak. Kihúzta hüvelyéből Fullánkot, az mint a kék láng, ragyogott, majd lassan elhalványult s kialudt a fénye. De hiába fakult el a kard, a fenyegető veszélyérzet nem hagyta el Frodót, sőt erősödött. Odakúszott a nyíláshoz, és lekandikált. Szinte biztosra vette, hogy a fa tövében, lenn, valami ólálkodik.
Nem tünde, az erdei nép mozgása teljesen nesztelen. Halk szimatolást hallott, s mintha a fa kérgét körmök karmolásznák. Visszafojtotta a lélegzetét és belebámult a sötétbe.
Valaki lassan fölfelé mászott, s a lélegzete halkan meg-megszisszent összeszorított fogai közt. Ahogy a fatörzsön közeledett, Frodó egyszerre két halvány szemet pillantott meg. Megálltak, s rezzenéstelenül bámultak fölfelé. Aztán egyszerre elfordultak, a homályos alak lecsusszant a törzsön, és eltűnt.
Rögtön ezután Haldír mászott fel fürgén az ágak közt. – Valami volt itt a fán, amit még sose láttam – mondta. – Nem ork. Amint a kezem a fa törzséhez hozzáért, már menekült is. Óvatosnak látszott, s valamennyire mászni is tud. Ha nem, hát azt hittem volna, közületek való.
– Nem lőttem rá, mert nem mertem megkockáztatni, hogy kiáltson: nem vállalhatjuk a csatát. Most ment el erre egy erős ork csapat. Átgázoltak Nimrodelen – átok a mocskos lábukra, nem belemártották a kristálytiszta vízbe?! –, s a folyó partján, a régi úton mentek tovább. Úgy látszik, szagot fogtak, mert ott kutakodtak egy darabig, ahol ti megálltatok. Mi hárman nem tudunk száz orkkal szembeszállni, így hát elváltoztattuk a hangunkat, és előttük járva becsaltuk őket az erdő mélyére.
– Orophin most hazafelé siet, hogy riassza a mieinket. Egy ork sem fogja elhagyni Lórient. S mielőtt még holnap ránk estelednék, sok tünde őrzi az északi határt. De amint a nap fölkel, nektek tovább kell indulnotok dél felé.

Keleten már pirkadt. Ahogy a sápadt fény átszűrődött a fa sárga levelein, a hobbitok úgy érezték, hűvös nyári hajnal korai napsugara köszönti őket. Halványkék ég kandikált át a lombon. Frodó talált egy délre nyíló rést a lombok közt, a flet-ről az Ezüstér egész völgyén végiglátott, s az, mint rőtarany tenger ringott alatta szelíden.
Még hajnal volt és hideg, amikor a társaság fölkerekedett, most Haldír, és a testvére, Rúmil vezetésével. – Ég veled, drága Nimrodel! – kiáltotta Legolas. Frodó visszanézett, s a szürke fatörzsek közt megvillant szeme előtt a fehéren tajtékzó víz. – Ég veled! – suttogta. Úgy érezte, soha-soha nem hall már ilyen gyönyörű vízcsobogást, amelynek hangja örökké változó muzsika.
Visszatértek az ösvényre, amely továbbra is az Ezüstér nyugati partján haladt, s egy ideig azon mentek dél felé. A földön ott volt az ork-talpak lenyomata. De Haldír hamarosan bevágott a fák közé, s megállt a parton, az árnyékban.
– Ti nem látjátok – mondta –, de a túlparton ott őrködik valaki a népemből. – Kurjantott egyet, kurjantása, mint halk madárcsicsergés, s a fiatal fák közül kilépett egy szürkébe öltözött, hátravetett csuklyás tünde, haja, mint az arany csillant meg a napon. Haldír ügyesen áthajított a túlpartra egy kötéltekercset, az elkapta, s a végét hozzákötötte egy part menti fához.
– Itt már, mint látjátok, sebes vizű folyó a Celebrant – mondta Haldír –, gyors is, mély is, és nagyon hideg. Ilyen messze, északon, ha csak lehet, nem gázolunk bele. De ilyenkor, az éberség évadján, hidat nem építünk, hanem így kelünk át rajta. Gyertek utánam! – A kötél végét jól hozzákötötte egy fához, s könnyedén átfutott rajta, majd vissza, mintha csak országúton járna.
– Én még csak elmegyek ezen az ösvényen – mondta Legolas –, de a többiek ehhez nem elég ügyesek. Ők ússzanak át?
– Ne! – mondta Haldír. – Van még két tekercs kötelünk. Azokat is kikötjük, az egyiket derék-, a másikat vállmagasságban, s ha az idegenek óvatosak és jól belekapaszkodnak, ők is át tudnak menni.
Mikor a lenge híd elkészült, a társaság átkelt a túlpartra, némelyik óvatosan és lassan, némelyikük könnyedén. A hobbitok közül a biztos léptű Pippin bizonyult a legügyesebbnek. Ő csak a fél kezével kapaszkodott, de így is könnyen átért, nem nézett maga alá, s szemét szakadatlanul a parton tartotta. Utána Samu nem éppen könnyedén kecmergett át, görcsösen markolta a kötelet, s úgy bámulta lenn a kristálytisztán kavargó vizet, mintha feneketlen szakadékba nézne.
Mikor baj nélkül átért, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Egy hobbit holtáig tanul! – ahogy azt az öregapám mondta. Bár ő a kertészkedésre gondolt, s nem arra, hogy meg kell tanulni fészkelni, mint a madár, s úgy járni, mint a pók. Ilyesmit még a nagybátyám, Andi se művelt!
Mikor végre már az egész társaság összeverődött az Ezüstér keleti partján, a tündék kioldották a köteleket, és kettőt közülük föltekertek. Rúmil, aki odaát maradt a másik parton, az utolsót áthúzta magához, karikába tekerte, a kötélkarikát vállára vetette, odaintett nekik, s visszament a Nimrodelhez őrködni.
– Nos, barátaim – mondta Haldír –, Lórien Naithnak nevezett részén álltok, vagy ahogy ti mondjátok, Górban, mert ez az a föld, amely lándzsahegyként ékelődik az Ezüstér és a Nagy Anduin vize közé. Ugyancsak kevesen voltak még, akiknek szabad volt a lábukat betenni ide.
Mint megállapodtunk, itt bekötjük Gimli, a törp szemét. A többiek egy darabig még szabadon jöhetnek, míg csak a lakóhelyünk közelébe nem érünk, lenn Egladilban, a folyóközön.
Gimlinek ez csöppet sem volt az ínyére. – Ha megállapodtatok, gazda nélkül csináltátok a számadást – mondta. – Eszem ágában sincs vakon bandukolni, mint egy rab vagy koldus. Én nem vagyok kém. Az én népem soha nem bocsátkozott alkuba az Ellenség egyetlen szolgájával sem. És soha nem ártott senki tündének. Nem valószínűbb, hogy eláruljalak titeket, mint akár Legolas, vagy bajtársaim bármelyike.
– Ezt nem vonom kétségbe – mondta Haldír. – De nálunk ez a törvény. A törvényt nem én szabom, és áthágni sem hághatom át. Már azzal is sokat tettem, hogy átengedtelek a Celebranton.
Gimli megmakacsolta magát. Keményen megvetette a lábát, s kezét rátette a baltája nyelére. – Vagy szabadon folytatom az utat – mondta –, vagy visszafordulok, egymagam, s megkeresem az utat, amely a hazámba vezet, ahol akkor is tudják, hogy a szavam igaz, ha ott pusztulok a vadonban!
– Vissza nem fordulhatsz – jelentette ki Haldír szigorúan. – Ha már idáig eljöttél, el kell hogy vigyelek az Úr és az Úrnő színe elé. Aztán majd ők ítélnek, ahogy nekik tetszik, hogy itt tartsanak vagy tovább engedjenek. A vízen másodszor nem tudsz átkelni, s őrök kísérik titkon a lépteidet, s őket sem tudod kikerülni. Megölnek, mielőtt észrevennéd őket.
Gimli kihúzta derékszíjából a baltáját. Haldír és társa megfeszítette az íját. – A fene a törpökbe és a vastag nyakukba! – mondta Legolas.
– Ugyan! – mondta Aragorn. – Ha én vagyok még a társaság vezetője, akkor azt kell tennetek, amit én mondok. Nem lenne helyénvaló, hogy épp a törpöt pécézzék ki mindnyájunk közül. Akkor már legyen bekötve mindannyiunk szeme. Legolasé is. Ez lesz a legjobb, még ha így lassúbb lesz is az út.
Gimli váratlanul elnevette magát. – Hát bolondul fogunk fösteni így együtt! Haldír majd madzagon vezet minket, mint vak koldusokat a kutya? Ami engem illet, nekem elég, ha Legolas osztozik a vakságomban.
– Én tünde vagyok, és a rokonuk – mondta Legolas, és most neki kezdett a fejébe szállni a vér.
– Nohát, akkor kiáltsuk: Fene a tündék vastag nyakába! – mondta Aragorn. – Mindenki egyformán: Gyerünk, kösd be a szemünket, Haldír!
– Ha nem vezetsz jól, elégtételt követelek minden hasra esésért és kékre vert lábujjamért – mondta Gimli, amikor a tünde bekötötte a szemét.
– Nem lesz okod rá – mondta Haldír. – Jól foglak vezetni, s az utak simák és egyenesek.
– Micsoda ostoba időket élünk! – mondta Legolas. – Íme, itt vagyunk, mindannyian az egyetlen Ellenség ellenségei, s én kénytelen vagyok vakon róni az utat, miközben vidáman süt be a nap az erdő sárga lombjai közé!
– Lehet, hogy ostobaságnak látszik – mondta Haldír. – Mert igaz, hogy nincs, ami jobban bizonyítaná a Sötétség Urának hatalmát, mint hogy képes azokat is megosztani, akik még mindig ellene vannak. De Lothlórien határán túl olyan kevés a bizalom és a hűség a világban, talán az egy Völgyzugoly kivételével, hogy nincs merszünk vak bizalommal veszélybe sodorni a házunk táját. Szigeten élünk, sok-sok veszély közt, s kezünk inkább pendíti az íj, mint a hárfa húrját.
A folyók sokáig védtek minket, de ma már nem biztonságosak, hiszen a Homály északon már teljesen körülvett. Van, aki azt ajánlja, költözzünk el innét, de úgy látszik, elkéstünk már. A nyugati hegyek egyre gonoszabbak, keleten a földek pusztasággá váltak, s tele vannak Szauron teremtményeivel, s az a hír járja, hogy már dél felé se kelhetnénk át biztonságban Rohan földjén, a Nagy Folyó torkolatát meg az Ellenség őrzi. Még ha eljutnánk is a tengerpartra, ott sem találnánk menedéket. Azt mondják, a nagytündéknek még vannak ott kikötőik, de azok mind messze északon és nyugaton, a félszerzetek földjén is túl. Hogy hol, az Úr és az Úrnő talán tudja, én nem.
– Mióta minket ismersz, legalább sejthetnéd – mondta Trufa. – Az én hazámtól, ahol a hobbitok élnek, a Megyétől nyugatra vannak a tünde-kikötők.
– Boldogok a hobbitok, hogy a Tengerpartjához közel élnek! – mondta Haldír. – Az én népemből időtlen idők óta nem látta senki, de az emléke még él az énekeinkben. Míg megyünk, mesélhetnél ezekről a kikötőkről.
– Nem tudok – felelte Trufa –, mert én egyet sem láttam. Még soha nem jártam a hazám határain túl. S azt hiszem, ha tudtam volna, hogy milyen a világ odakint, most se lett volna szívem útra kelni.
– Még a gyönyörű Lothlórient megnézni sem? – kérdezte Haldír. – A világ valóban csupa veszedelem, és sok a sötét hely, de sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz.
Vannak közöttünk, akik azt éneklik, hogy a Homály majd visszavonul, és újra eljön a béke. De én nem hiszem, hogy a világ még egyszer ugyanolyan lesz, vagy a nap majd valaha is ugyanolyan fényesen süt, mint régen. A tündéknek, azt hiszem, a legjobb, amit a béke hozhat, ha baj nélkül eljutnak a tengerpartra, és Középföldétől egyszer s mindenkorra búcsút vesznek. S akkor odalesz a szeretett Lothlórien! Ahol nem nő mallornfa, ott nyomorúságos lesz az élet! S annak semmi híre, hogy a Tengeren túl is nőne.
Így szőtték a szót, miközben lassan, libasorban rótták az erdei utakat, Haldírral az élen, és sereghajtóként a másik tündével. Érezték, hogy a föld a talpuk alatt sima és puha, s egy idő múltán már szabadabban lépkedtek, nem féltek, hogy elesnek vagy megütik magukat. Így, látásától megfosztva, Frodó észlelte, hogy hallása és a többi érzékei kiélesednek. Megérezte a fák és a letaposott fű illatát. A lombsusogásból többféle dallamot hallott ki, jobb kéz felől a folyó habjainak neszét, az égboltról a pacsirta csengő hangját. S ha tisztáson mentek át, ott érezte kezén, arcán a nap érintését.
Amint az Ezüstér innenső partjára lépett, különös érzés kerítette hatalmába, s ez egyre mélyült, amint beljebb haladt Lórienbe: úgy tetszett, átlépett az idő valamiféle hídján az Óidők egy csücskébe, s most oly világban jár, ami régóta nem létezik már. Völgyzugolyban a régi dolgok emléke élt, Lórienben maguk a régi dolgok. A rosszat látni, hallani lehetett, a szomorúság ismerős volt, a tündék rettegték a kinti világot, és nem bíztak benne, az erdők határán farkasok vonítottak, de Lórien földjét nem ülte meg a Homály.

A társaság egész nap menetelt, amíg csak azt nem érezték, hogy leszállt a hűvös alkony, s a lombok közt meg nem hallották az esti szél suttogását. Akkor megpihentek, s aludtak egyet, minden félelem nélkül, a földön, mert vezetőik nem engedték meg, hogy a kendőt a szemükről levegyék, s így fára mászni se tudtak. Reggel továbbindultak, csöppet sem sietve, délben megálltak, és Frodó érezte, hogy itt nem tűz rájuk a nap. Egyszerre hangokat hallottak maguk körül.
Egy menetelő tünde-csapattal találkoztak össze, amely épp az északi határra sietett, hogy megvédje Mória bármi támadása ellen, híreket is hoztak, s ezek egyikét-másikát Haldír nekik is elmondta. A portyázó orkokat tőrbe csalták, majdnem mind megölték, a maradék a hegyek felé menekült, nyugatra, de a nyomukban vannak. Láttak egy fura teremtményt is, görnyedt háttal fut, keze majdnem a földet éri, olyan, mintha állat lenne, és mégsem az. Elfogniuk nem sikerült, lelőni nem akarták, mert nem tudták, jó-e vagy gonosz, s most az Ezüstér mentén bevette magát a rengetegbe, és eltűnt.
– És – mondta Haldír –, a Fák népének Ura és Úrnője is üzent nekem: Szabadon mehettek, még a törp Gimli is. Úgy látszik, az Úrnő a társaság valamennyi tagjáról tudja, hogy kicsoda-micsoda. Lehet, hogy Völgyzugolyból kapott üzenetet.
Először Gimli szeméről vette le a kendőt. – Bocsáss meg! – mondta, és mélyen meghajolt. – Tekints reánk baráti szemmel. Nézz körül, és örvendj, mert te vagy az első törp Durin Napja óta, aki a lórieni Naith fáit látja!
Mikor sorra, valamennyiük szeméről levették a kendőt, Frodó föltekintett, s elállt a lélegzete. Egy nagy réten álltak. Baloldalt sűrű lomb, bársonygyepe, mint az Óidők tavaszának zöldje. Rajta, mint kettős korona, két körben fák, a külsők kérge hófehér, mind lombtalanok, de kecses meztelenségükben gyönyörűek, a belsők szálas mallornfák, lombjuk még sápadtarany. A középen nőtt toronymagas fa ágai közt, egészen fönn, fehéren csillogó flet. A fák lábánál, körös-körül a dombon, a gyep telehintve csillagforma arany virágocskákkal. S azok között, karcsú szárukon bólogatva, más virágok, fehérek és halványzöldek: úgy derengtek a gyep harsogó zöldjén, mint a pára. Fent derűs kék az ég, a fák árnya, a dombra ráragyogó délutáni nap fényében, hosszan és zölden nyúlik el a gyepen.
– Íme! Cerin Amrothba értetek – mondta Haldír. – Mert ez az ősi birodalom szíve, az egykori birodalomé, s ez itt Amroth dombja, ahol a boldogabb időkben fenséges háza állt. Itt, a soha ki nem fakuló fűben még télen is virág nyílik: a sárga elanor és a sápadt nipredil. Itt most elidőzünk egy darabig, hogy alkonyatra odaérjünk a Fák népének városába.

A többiek elvetették magukat az illatos gyepen, de Frodó csak álldogált és ámult: Úgy tetszett, átlépett valami tágas kapun, amely egy más – régmúlt – világra nyílt. A fényre, amely e világra hullott, az ő nyelvén nem volt szó. Amit látott, az mind formás volt, formás és friss, mintha abban a pillanatban támadt volna, amikor a szemükről a kendő lekerült, de ugyanakkor ősi is, mintha öröktől fogva lenne. Más színt nem látott, csak amit ismert: aranyat, fehéret, kéket és zöldet, de ez mind friss volt és átható, mintha akkor látta volna először, s ő adta volna új és csodálatos nevüket. Itt, e télben, a szív nem gyászolhatta a tavaszt és a nyarat. Se szenny, se betegség, se torzulás nem látszott semmin, ami e földön termett. Lórien földje makulátlan volt.
Megfordult, s látta, hogy Samu most is ott áll mellette, zavartan néz körül, szemét dörgöli, mintha nem hinné, hogy ébren van. – Ez ám a napsütés és a jó idő – mondta –, és én még azt hittem, a tündék csak a holdat és a csillagokat kedvelik, de ez tündébb világ, mint amiről valaha is hallottam. Valahogy úgy érzem, mintha benne lennék a regében, ha érted, mire gondolok.
Haldír rájuk nézett, s látszott rajta, hogy érti a szót is, a gondolatot is. Elmosolyodott. – Az Úrnő hatalmát érzitek – mondta. – Nincs kedvetek fölmászni velem a Cerin Amrothra?
Elindult könnyedén, a gyepes lejtőn, s ők a nyomában. Bár járt és lélegzett, s körülötte eleven virágok-levelek susogtak a hűvös szélben, mely arcát is legyezgette, Frodó úgy érezte, valami időtlen világban él, ami soha ki nem fakul, soha nem változik, és soha el nem nyeli a feledés homálya. S még ha elmegy is innét, és ismét a külső világba ér, ő, a Megyébe való vándor, akkor is ennek a földjét tapossa, Lothlórien elanor-ral és nipredil-lel teleszőtt bársonyos gyepét.
Beléptek a fehér fák körébe. S e pillanatban már déli szél fújt Cerin Amroth dombján és susogott a fák ágai közt. Frodó megállt, s mintha távoli nagy tengerek mormolását hallotta volna olyan partokon, amelyeket már réges-rég elmosott a víz, s olyan vízimadarak kiáltozását, amelyek fajtája is rég kiveszett.
Haldír azonban továbbment, s már javában kapaszkodott a nagy flet felé. Frodó rászánta magát, hogy utána menjen, s a hágcsó mellett kezével érintette a fát: még soha ilyen hirtelen s ilyen élesen nem ébredt tudatára a fa bőrének, s a bőre alatt lüktető eleven életnek. Örömét lelte a fában és abban, hogy megérinti, nem erdészként, nem is ácsként: magának az eleven fának örült.
Mikor nagy sokára kilépett a magas dobogóra, Haldír kézen fogta, s dél felé fordította. – Először erre nézz! – mondta.
Frodó egy dombot látott, elég messze, hatalmas fák borította dombot vagy zöld tornyokkal tűzdelt várost: hogy melyiket a kettő közül, azt képtelen volt eldönteni. De úgy tetszett, onnan árad az a fény és erő, amelytől mintha lebegne a táj. Hirtelen elfogta a vágy, hogy röpüljön, mint a madár, és ott pihenjen meg, a zöld városban. Aztán keletre nézett, s látta Lórien egész földjét, le a sápadtan csillogó Anduinig, a Nagy Folyóig. Följebb pillantott, átnézett a folyón, s odaát mintha kialudt volna a fény, s megint az ismert világ következett. A folyón túl laposnak és üresnek látszott a föld, formátlannak és elmosódottnak, míg messze távol, mint egy hatalmas fal, föl nem szökött megint, feketén és iszonyatosan. A nap, mely Lothlórienre szórta fényét, nem volt elég hatalmas, hogy a távoli hegység homályát felderítse.
– Az ott a déli Bakacsinerdő erődje – mondta Haldír. – Feketefenyők sokasága takarja, s a fák egymást fojtogatják, ágaik kiszáradtak és elkorhadtak. Az erdő közepén egy sziklás magaslaton áll Dol Goldur, az Ellenség ott élt sokáig, elrejtőzve. Attól tartunk, hogy most sem lakatlan, s hogy hatalma meghétszereződött. Az utóbbi időkben gyakori, hogy fekete felhő csüng fölötte. Innen fentről mindkét szemben álló hatalmat láthatod, gondolatban máris egymást fojtogatják, s amíg a fény megérti a sötétség legbelső lényegét, az ő titkát még nem fedték fel. Egyelőre. – Megfordult, fürgén lemászott, s a többiek utána.
Frodó ott találta Aragornt a domb lábánál, állt, mint egy fa, mozdulatlanul és némán, de kezében egy kicsinyke aranyvirág, egy elanor, s valami fénylett a szemében. Nyilván valami szép emlékbe merült, s ahogy Frodó ránézett, tudta, hogy olyasmit lát, amit ugyanitt látott egykoron. Mert a komor évek egyszerre mind eltűntek Aragorn arcáról, s szálas, szép, fehér ruhás ifjúnak látszott, tündéül mondott néhány szót valakinek, aki Frodó számára láthatatlan maradt: – Arwen nanimelda, namárie! – mondta, mély lélegzetet vett, fölriadt a gondolataiból, meglátta Frodót és elmosolyodott.
– Ez a földi tünde-világ szíve – mondta –, s az én szívem itt érzi magát itthon, hacsak fény nem hullik a fekete utakra, amelyeket meg kell járnunk, neked is, nekem is, Frodó. Jöjj velem! – kézen fogta Frodót, otthagyta Cerin Amroth dombját, és eleven emberként nem is tért már vissza oda soha többé.

 

 

7. fejezet
Galadriel Tükre

A nap már lemenőben volt a hegyek mögött, az erdőben mind mélyebbek lettek az árnyékok, s ők csak mentek tovább. Most fiatal erdőben vezetett az útjuk, ott is sűrűsödött már az alkonyat. Még akkor is úton voltak, amikor a fák alatt beköszöntött az éjszaka, s a tündék kitakarták ezüst lámpásaikat.
Egyszerre megint egy tisztásra értek, ott látták maguk fölött a fakó esteli eget, s rajta néhány korai csillagot. Tágas fátlan rét húzódott előttük, s vette körül őket. A rét szélén mély árok, az árok partján zöld fű, derengőn, mintha az eltávozott nap fényének emlékét őrizné. Túloldalt magas zöld fal egy zöld domb körül, a dombon mallornfák, sűrűn, olyan magasak, hogy ők olyat még sose láttak. Még csak sejteni sem sejtették, hogy meddig érnek, úgy meredtek a magasba a félhomályban, mint megannyi eleven torony. Ágaikon örökké rezgő lombjuk között számtalan fénycsillag-zöld, arany és ezüst. Haldír odafordult a társasághoz.
– Legyetek üdvözölve Caras Galadhonban! – mondta. – Ez itt a Fák Városa, ahol Celeborn Úr és Galadriel, Lothlórien Úrnője székel. Itt nem tudunk bemenni, mert északra nem nyílik kapuja. Meg kell kerülni, hogy délről menjünk be. S ez nem rövid út, mert a város nagy.
Az árok szegélyén fehér kővel kirakott út vezetett. Ezen indultak el nyugat felé, s bal kéz felől a város, mint egy zöld felhő tornyosult fölébük, ahogy az éjszaka mélyült, mind több és több lámpa csillant fel a fákon, s végül az egész domb mintha csupa csillag lett volna. Nagy sokára egy fehér hídhoz értek, azon átmenvén ott találták magukat a város hatalmas kapuja előtt. A kapu délnyugatra nézett, a várost védő magas és erős fal két, egymást átszelő vége közé épült, s a kapun is lámpák csüngtek.
Haldír bekopogott, mondott valamit, s a kapu nesztelenül kitárult, de őrnek Frodó nyomát sem látta. Az utazók bementek, a kapu bezárult. Ott álltak a két magas fal közén, s igyekeztek, hogy mielőbb kijussanak a falszorosból és belépjenek a Fák Városába. Nem láttak senkit, lépteket sem hallottak az utakon, de hangot igen, köröskörül, s fent is, a levegőben. S messziről, a dombról, énekszót, mely úgy szitált, mint csendes eső a leveleken.
Sok ösvényen mentek végig, és sok lépcsőt másztak meg, míg fölértek, s egy gyepes tisztáson megpillantottak maguk előtt egy csillogó vizű szökőkutat: Faágakról lecsüngő ezüstlámpák világították meg, a víz ezüstmedencébe hullott, s abból fehér erecske csordogált. A tisztás déli szélén minden fák legmagasabbika állt, hatalmas, sima törzse ezüstszürkén fénylett, s mint a torony szökött fel odáig, ahol – ugyancsak magasan – a lombok árnyékában széternyőztek legelső hatalmas ágai. Mellette széles, fehér létra állt, s a tövében három tünde. Az utazók közeledtére fölpattantak, s Frodó látta, hogy magasak, szürke vértet hordanak, a vállukon hosszú, fehér palást.
– Ez Celeborn és Galadriel lakóhelye – mondta Haldír. – Az Úr és az Úrnő beszélni kíván veletek, s óhajuk, hogy jöjjetek fel hozzájuk.
A tünde-őrök egyike zengő dallamot fújt pici kürtjén, s válaszként ugyanaz harsant fel háromszor, odafent is. – Én megyek előre – mondta Haldír. – Utánam Frodó jöjjön, s vele Legolas. A többiek mögöttük, olyan sorrendben, ahogy nekik tetszik. Aki ilyen lépcsőhöz nem szokott, annak hosszú a mászás, de útközben nyugodtan megpihenhettek.
Miközben lassan fölfelé mászott, Frodó jó néhány flet-et hagyott maga mögött, egyik oldalt is, másik oldalt is, de volt, amelyik a törzs köré épült, s átvezetett rajta a létra. Magasan a föld fölött egy tágas talan-ra ért ki, akkora volt, mint egy hajó fedélzete. Egy ház állt rajta, az emberek közt, a Földön, csarnoknak is beillett volna. Haldír nyomában belépett maga is, tojásdad teremben találta magát, amelynek közepén átnyúlt a nagy mallorn törzse, mely még itt, a fa teteje táján is oszlopnyi vastag volt.
A termet lágy fény töltötte be: fala zöld volt és ezüst, mennyezete arany. Tündék mindenfelé. A fatörzs előtt egy eleven ág baldachinja alatt két trónszéken Celeborn és Galadriel ült egymás mellett. Vendégeik köszöntésére fölálltak, ahogy az a tündéknél szokás, még ha hatalmas királyok is. Mindketten magasak voltak, az Úrnő semmivel sem kisebb az Úrnál, s mindketten komolyak és gyönyörűek. Ruhájuk fehér, az Úrnő haja sötétarany, Celeborn úré vállára omló fénylő ezüst, de az öregségnek semmi jele rajtuk, hacsak mélyen ülő szemük nem, mert a tekintetük éles volt, mint a kard a csillagfényben, és mégis mély, mint az emlékek kútja.
Haldír odavezette eléjük Frodót, s az Úr tulajdon nyelvén üdvözölte. Galadriel Úrnő egy szót sem szólt, csak hosszan nézte őt.
– Ülj ide mellém, Frodó, aki a Megyéből jöttél! – mondta Celeborn. – Majd ha ideértek mind, együtt beszélgetünk.
Az útitársakat sorra, név szerint köszöntötte, ahogy beléptek. – Üdvöz légy, Arathorn fia, Aragorn! – mondta. – Harmincnyolc év telt el a külső világban, mióta utoljára jártál e földön, s ezek az esztendők súlyosan nyomják a válladat. De a vég, ha jó, ha rossz, közel van: Itt, nálunk, tedd le a terhet egy időre.
– Üdvöz légy, Thranduil fia! Ritkaság, hogy északi atyánkfiai idáig eljussanak.
– Üdvöz légy, Glóin fia, Gimli! Nagy ideje már, hogy Durin népéből itt látunk valakit Calas Galadhonban. De ma megszegjük ősi törvényünket. Legyen ez annak a jele, hogy bár sötét a világ, jobb napok várnak reánk, s népeink közt a barátság újjászületik. – Gimli mélyen meghajolt.
Mikor valamennyi vendég ott ült már a trónusa előtt, az Úr ismét végignézett rajtuk. – Csak nyolcan vagytok – mondta. – Kilencen kelnek útra, így szólt az üzenet. Talán megváltozott a Tanács elhatározása, s mi nem vettük hírét? Elrond messze él, sűrűsödik közöttünk a homály, s az árnyak évről évre hosszabbra nyúlnak.
– Nem, a Tanács nem döntött másképp – szólalt meg Galadriel Úrnő, most első ízben. Hangja tiszta volt és csengő, de mélyebb, mint a nőké szokott lenni. – Szürke Gandalf is a társasággal tartott, de e föld határát már nem lépte át. Mondjátok hát, hol van: mert nagyon vágytam már szót váltani vele. Ám, míg át nem lépi Lothlórien határát, túl messzi van, nem látom őt, szürke köd veszi körül, léptei, gondolatai rejtve maradnak előttem.
– Ó, jaj! – mondta Aragorn –, Gandalf, a Szürke, a Homályba zuhant. Ott maradt Móriában, ő nem menekült meg.
E szavakra a tündék a teremben mind fölkiáltottak bánatukban és döbbenetükben. – Ez gonosz hír – mondta Celeborn –, a legrosszabb, ami elhangzott itt gyászos eseményekkel teli évek óta. – Haldírhoz fordult. – Ezt miért nem jelentette még senki? – kérdezte tünde-nyelven.
– Haldírral nem beszéltünk sem célunkról, sem viselt dolgainkról – mondta Legolas. – Kezdetben mert fáradtak voltunk, s ott volt nyakunkon a veszedelem, aztán meg jó időre megfeledkeztünk a fájdalmunkról, miközben boldogan jártuk Lórien gyönyörű ösvényeit.
– Pedig nagy a mi fájdalmunk, és orvosolhatatlan – mondta Frodó. – Gandalf volt a vezetőnk, ő kalauzolt át Mórián, s mikor már reménytelennek látszott, hogy megmeneküljünk, megmentett minket, s ő elesett.
– Mondjátok el, hogyan történt!
Aragorn ezután elmondta, mi minden történt velük a Caradhras hágóján és az azt követő napokban, beszélt Balinról és a könyvéről, s a harcról a Mazarbűl Termében, a tűzről és a keskeny hídról, az Iszony közeledtéről. – Az Óvilágból való gonosznak véltem, még sosem láttam ilyet annak előtte – mondta Aragorn. – Egyszerre volt árnyék és láng, erő és rettenet.
– Balrog volt, Morgorothból való – mondta Legolas –, a tündék ellenségei közül a leggyilkosabb, kivéve az Elsőt, aki ott székel a Sötétség Tornyában.
– És ott a hídon, mely legsötétebb álmaimban kísért, ott Durin Vesztét láttam – mondta halkan Gimli, és rettegés ült a szemében.
– Ó, jaj! – mondta Celeborn. – Mindig is féltünk, hogy a Caradhras alatt egy rém alussza álmát. Ha tudtam volna, hogy a törpök újólag fölverték álmából e gonoszt a Mória alatt, megtiltottam volna, hogy átlépd északi határunkat, te és mindaz, ami veled jár. S ha mondhatnám, szívem szerint azt mondanám, hogy Gandalf bölcsből bolonddá lett, mert szükségtelenül belesétált Mória csapdájába.
– Hamari dolog lenne ilyesmit állítanod – mondta komolyan Galadriel. – Gandalf soha nem tett olyat életében, ami szükségtelen. S akiket vezetett, nem ismerték szándékait, s így azt sem mondhatják el, ezzel mi volt a célja. De bármi történt a vezetővel, követői vétlenek benne. Ne bánd, hogy a törpöt barátként üdvözölted. Ha a mi népünk élt volna száműzetésben hosszan és messze Lothlórientől, ki lenne az közülünk, akár maga a bölcs Celeborn is, aki arra járván ne kívánna egy pillantást vetni ősei otthonára, még ha az sárkánytanyává vált volna is?
– Fekete a Khaled-zâram vize, hidegek Kibil-nâla forrásai, s gyönyörűségesek voltak Khazad-dûm sokoszlopú csarnokai az Óidőkben, mikor a hatalmas királyok nem nyugodtak még kő alatt. – Ránézett Gimlire, aki komoran, szomorúan ült ott, s rámosolygott. S a törp, aki ősi nyelvén hallotta e neveket, fölnézett rá, szemük összetalálkozott, úgy érezte, mint aki váratlanul ellensége szívébe pillantva ott szeretetet, megértést talál. Arcára kiült a csodálkozás, aztán válaszképpen maga is elmosolyodott.
Ügyetlenül fölállt, törp módon meghajolt, mondván: – De Lórien eleven földje még gyönyörűségesebb, s Galadriel Úrnő fölülmúl minden kincset, amit a föld mélye rejt!
Néma csönd lett. Celeborn szólalt meg nagy sokára.
– Nem tudtam, hogy ennyire szorult helyzetben voltatok – mondta. – Kérlek Gimli úr, felejtsd el nyers szavaimat, a gond szólt szívemből. Ami tőlem telik, megteszem, hogy segítsek rajtatok, kinek-kinek a kívánsága és szüksége szerint, s kiváltképp annak, aki az apró népből való és a terhet viseli.
– Szolgálatod ismeretes előttünk – mondta Galadriel, s Frodóra nézett. – De nyíltabban most nem szólunk róla. S lehet, nem bizonyul haszontalannak, hogy segítséget keresve e földre jöttetek, mint ahogy Gandalfnak is nyilván ez volt a célja. Mert a Fák népének urát tartják a középföldi tündék legbölcsebbikének, s ő olyan ajándékkal szolgál, mellyel királyok sem szolgálhatnak. Ő nyugaton él az idők hajnalától, s én vele élek számtalan esztendők óta, mert még Nargothrond vagy Gondolin eleste előtt keltem át a hegyeken, s a világ sok korszakán át együtt harcoltunk a végleges vereség ellen.
Én hívtam össze az első Fehér Tanácsot, s ha terveim nem ütnek ki balul, ma a Szürke Gandalf lenne a feje, s akkor talán minden másként esik. De a remény még ma sem veszett el. Én nem adok nektek tanácsot, nem mondom, hogy tegyétek ezt vagy tegyétek azt, sem hogy ezt az utat válasszátok vagy azt: én csak abban segíthetek, hogy tudom, mi volt, mi van, s részben hogy mi az, ami történni fog. De azt megmondom nektek: küldetésetek sikere kés élén táncol, csak egy hajszállal térjetek le a helyes útról, már nem sikerül, s romba dől minden. De míg valamennyien hívek vagytok, van remény.
Tekintete lenyűgözte őket, némán, mindegyiküknek a szemébe nézett. Sokáig egyikük sem állta a tekintetét, csak Aragorn és Legolas. Samu hamarosan elpirult és lehorgasztotta a fejét.
Galadriel úrnő végül szabadjára engedte a szemüket, és elmosolyodott. – Ne hagyjátok, hogy gond nyomassza a szíveteket – mondta. – Ma éjjel békében alusztok. – Ők felsóhajtottak, s egyszeriben olyan kimerültnek érezték magukat, mint akiket hosszan és alaposan kifaggattak, pedig hallható kérdés nem is hangzott el.
– Menjetek hát! – bocsátotta el őket Celeborn. – Kimerített a gyász és a sok fáradalom. Ha a küldetésetek nem is érint bennünket közelebbről, a Város menedéket nyújt nektek, amíg meggyógyultok és felfrissültök. Pihenjetek csak, egy darabig most nem beszélünk az utatokról.

Aznap éjjel a társaság a földön aludt, a hobbitok őszinte örömére. A tündék hajlékot rögtönöztek számukra a fák között, a kút szomszédságában, s puha heverőt vetettek, majd gyönyörű tünde-nyelvükön békességes jó éjszakát kívántak, s magukra hagyták őket. Ők egy darabig még beszélgettek, a fatetőn töltött előző éjszakáról, aznapi útjukról, az Úrról és az Úrnőről, mert nem volt még szívük távolabbra visszatekinteni.
– Miért vörösödtél el, Samu? – kérdezte Pippin. – Nincs benned tartás. Még azt hihetné valaki, hogy rossz a lelkiismereted: Remélem, más nem nyomta, mint az a gonosz terved, hogy ellopod a takaróim egyikét.
– Ilyesmi eszembe sem jutott – felelte Samu, mert nem volt tréfás kedvében. – Ha tudni akarod, úgy éreztem, nincs miért továbbmennem, s ez csöppet sem volt ínyemre. És az Úrnő mintha belém látott volna, és azt kérdezte volna, mit tennék, ha ő most megadná nekem a lehetőséget, hogy hazarepüljek a Megyébe, mint valami kellemes kis odúba – ahol van egy kis kertecském is.
– Különös – mondta Trufa. – Szinte pontosan ugyanezt éreztem magam is, csak... csak azt hiszem, inkább nem mondok semmi többet – fejezte be tétován.
Úgy látszott, így voltak ezzel valamennyien, mind úgy érezték, választás elé kerültek, vagy a csupa félelem homály, ami előttük áll, vagy az, amire legjobban vágytak, ez utóbbi ott állt előttük világosan, egyszerűen csak le kellett volna térniük az útról, föladni a szolgálatot, s másokra hagyni a Szauronnal vívott háborút.
– S én még azt is éreztem – mondta Gimli –, hogy az én válaszutamnak titokban kell maradnia, s arról nem tudhat senki más, csak én.
– Én ezt az egészet nagyon furcsának éreztem – mondta Boromir. – Talán csak próba volt, talán csak azért olvasott a gondolatainkban, mert valami célja volt vele, de szinte azt kell mondanom, hogy megkísértett minket, s úgy tett, mintha hatalmában állna megadni, amire vágyunk. Mondanom sem kell, hogy nem voltam hajlandó meghallgatni sem. Minas Tirith emberei állják a szavukat. – De hogy az Úrnő, szerinte, mit ajánlott neki, arról Boromir egy szót sem szólt.
Ami meg Frodót illeti, ő még ennyit sem mondott, bár Boromir ugyancsak makacsul faggatta: – A te szemedbe nézett a legtovább, Gyűrűhordozó – mondta.
– Úgy van – hagyta rá Frodó –, de bármi jutott eszembe, azt megtartom magamnak.
– Nos, jól vigyázz! – intette Boromir. – Én nemigen bízom ebben a tünde Úrnőben és a céljaiban.
– Galadriel úrnőről egy rossz szavad ne legyen! – szólt rá szigorúan Aragorn. – Nem tudod, mit beszélsz. Benne és az országában nincsen gonoszság, hacsak egy ember nem hozza magával. Akkor meg jaj annak! De ma éjszaka félelem nélkül alszom, először azóta, hogy eljöttem Völgyzugolyból. S mélyen kell aludnom, hogy a gyászomat egy időre elfelejtsem! Mert testem-lelkem kimerült. – Végigvetette magát a fekvőhelyén, s azon nyomban elnyomta az álom.
Hasonlóképpen a többieket is, és az éjjel sem nesz, sem álom nem zavarta őket. Mire fölébredtek, már javában sütötte a nap a gyepet a hajlékuk előtt, a szökőkút vize csillogva szökött fel és hullott alá a nap fényében.
Ott maradtak pár napra Lothlórienben, annyi időre, amíg már beszélni is, emlékezni is tudtak. Amíg ott időztek, mindvégig ragyogó napsütés volt, csak néha eredt meg szelíden az eső, hogy tisztára mosson s felfrissítsen mindent. A levegő hűs volt és simogató, mintha kora tavasz lenne, mégis ott érezték maguk körül a tél mély és komoly nyugalmát. Úgy rémlett, alig művelnek mást, csak esznek-isznak, pihennek és sétálgatnak a fák közt, s elég is volt ez.
Az Urat és az Úrnőt nem látták viszont, a tündékkel nemigen elegyedhettek szóba, azok nemigen beszélték a nyugorit. Haldír búcsút vett tőlük, s visszament az északi gyepűre, ahol most, hogy a társaság nyugtalanító híreket hozott Móriából, éberen őrködtek. Legolas javarészt a tündék között töltötte az idejét, s a második éjszakától fogva már nem is aludt a társaival, bár enni, beszélgetni mindig visszajött. Ha elment országot látni, gyakran megesett, hogy Gimlit is magával vitte, és a többiek csodálkoztak e változáson.
Most, ha a társaság tagjai elüldögéltek vagy sétálgattak együtt, többnyire Gandalfról folyt a szó, ott látták maguk előtt, s amit csak tudtak róla, mind eszükbe jutott. S mint ahogy a betegséget vagy a fáradtságot is akkor érzi valaki a legjobban, ha már kezd kilábolni belőle, a veszteségük is most sajdult beléjük igazán. Gyakran hallottak a közelükben éneklő tünde-hangokat, és tudták, hogy ezek az énekek is Gandalfot siratják, mert az édes-szomorú ismeretlen szavak közül kihallották az ő nevét.
– Mithrandir, Mithrandir – énekelték a tündék – ó, szürke zarándok! – Mert ezen a néven emlegették a legszívesebben. De ha Legolas velük volt is, nem fordította le ezeket az énekeket, azt mondta, ahhoz ő nem ért eléggé, s különben is, még oly közeli számára e gyász, hogy könnyeket, s nem szavakat fakaszt belőle.
Frodó volt közülük az első, aki a szomorúságát dadogós szavakba öntötte. Ritkán indult meg annyira, hogy éneket vagy verset költsön, még Völgyzugolyban is csak hallgatott, s maga nem énekelt, bár az emlékezete sok olyasmit őrzött, amit más tett, s nem ő. De most, hogy ott ült Lothlórien szökőkútja mellett, s hallgatta a tündék énekét, gondolatai ének formájában öltöttek alakot, s ezt akkor szépnek is érezte, de amikor Samunak is megpróbálta megismételni, csak foszlányok maradtak belőle, aszottak, mint egy marék őszi levél:

 

A Megyére az est leszállt,
s ő jött, és hallotta a Hegy,
de meg se várta hajnalát,
s nem szólt, mily hosszú útra megy.

Várt rá Vadon, part Nyugaton,
Déldomb és Északpusztaság,
sárkányodún, bozótoson,
rejtek-kapun kedvére járt.

Törp s hobbit, ember s tünde-nép,
halandók s halhatatlanok,
vad és madár nyelvén beszélt,
minddel titkos szót válthatott.

Kéz, gyógyító, kard, gyilkoló,
hát, terhe alatt görnyedő,
bélyeg, tüzes, trombitaszó –
fáradt zarándok, íme, jő.

Bölcsesség ura, színderű,
trónján hamar felfortyanó,
vénember, nyűtt-vert fövegű,
tüskés botra támaszkodó.

Hídon magában állt szorongva,
de harcra hívott Tüzet, Árnyat,
a kövön eltörött a botja,
Khazad-dûmban, bölcs, holtra válsz csak!

 

– Majd még magát Bilbó urat is lepipálod! – kiáltotta Samu.
– Azt, sajnos nem – mondta Frodó. – De ha egyszer ennyi telik tőlem, nem több.
– Nos, Frodó uram, ha legközelebb elénekled, remélem a tűzijátékairól is tudsz ejteni egy-két szót – mondta Samu. – Valahogy így:

 

E rakétáknál soha jobbat!
Kéken-zölden szétcsillagoznak,
vagy – mennydörgésre aranyzápor
zuhog ránk esőjük virágból.

 

– Még ha ez meg se közelíti a valóságot.
– Nem, ezt rád hagyom, Samu. Vagy lehet, hogy Bilbóra. De... nem, most nem bírok erről többet mondani. Nem, még gondolni se bírok rá, hogy ezt a hírt épp tőlem hallja.
Egy este Frodó és Samu sétálni ment az alkonyat hűvösébe. Nyugtalan volt mind a kettő. Frodó szívén a búcsú árnyéka ült, érezte, hogy nagyon közel az idő, mikor el kell hagynia Lothlórient.
– Most hogy vélekszel a tündékről, Samu? – kérdezte. – Egyszer már föltettem neked ugyanezt a kérdést most úgy érzem, nagyon-nagyon régen, de azóta jobban megismerted őket.
– Hát meg – mondta Samu. – És azt hiszem, vannak ilyen tündék meg olyan tündék. Mind tünde, az igaz, de egyik sem egyforma. Ezek itt nem vándorok és nem otthontalanok, s így egy kicsit mintha jobban hasonlítanának miránk: láthatólag úgy itt a helyük, ha nem jobban, mint a hobbitoknak a Megyében. Hogy ők alkották-e az országot a maguk képére, vagy az ország őket, azt nehéz volna megmondani, ha ugyan érthető, amit mondok. Itt csodálatos nyugalom van. Mintha nem történnék semmi, és úgy látszik, nem is vágyik rá senki. Ha ez varázslat, akkor nagyon mélyen rejlik, hogy úgy mondjam, olyan mélyen, hogy én képtelen vagyok rátapintani.
– Igen, ezt látod, ezt érzed mindenütt – mondta Frodó. – Nos – mondta Samu –, de azt nem látod, hogy ennek érdekében bárki is tenne valamit. Semmi tűzijáték, mint amilyet a szegény öreg Gandalf művelt. Arra gondolok, hogy napok óta a színét sem láttuk az Úrnőnek és az Úrnak. Pedig ha akarna, az Úrnő igazán tudna csudát is művelni. Rettentően szeretnék valami tünde-varázslatot látni, Frodó uram!
– Én nem – mondta Frodó. – Nekem jó így. Nekem nem Gandalf tűzijátéka hiányzik, hanem a busa szemöldöke, hirtelen haragja, hangja.
– Igazad van – mondta Samu. – És ne hidd, hogy csak akadékoskodom. Mindig is szerettem volna egy kis varázslatot látni, olyat, amilyenről a régi mesék szólnak, de olyan országnak, amely ennél alkalmasabb lenne az ilyesmire, még hírét sem hallottam soha. Olyan, mintha otthon lennék, s ugyanakkor mégis, mintha ünnep lenne, ugye érted? Semmi kedvem elmenni innét: De mégis kezdem úgy érezni, hogy indulnunk kell, s minél előbb túlesünk a búcsúzkodáson, annál jobb.
Azt a legnehezebb befejezni, amit el sem kezdesz – mondta volt az öregem. És nem hiszem, hogy ez a nép itt, varázslat ide, varázslat oda, már nagyon sok segítséget nyújthatna nekünk. Csak egyre az jár az eszemben, hogy ha innét továbbmegyünk, Gandalf még jobban fog hiányozni, mint eddig.
– Sajnos, nagyon igazad van, Samu – mondta Frodó. – És mégis azt remélem, hogy mielőtt búcsút veszünk, még viszontlátjuk az Úrnőt.
Még ki sem mondta, máris megpillantották, mintha csak a szavaikra válaszul termett volna ott, a közeledő Galadriel úrnőt. Sudár magasan, fehérben, csudaszépen lépegetett a fák alatt. Egy szót sem szólt, csak intett nekik.
Megfordult, s elindult a Caras Galadhon dombjának déli oldala felé, s ők utána, át egy magas zöld sövényen, amelyen túl zárt kertbe jutottak. Itt nem nőtt fa, csak az égbolt födte a tisztást. Már fölbukkant az Esthajnalcsillag, s fehér tűzben izzott a nyugati erdők fölött. Az Úrnő egy hosszú lépcsősoron leereszkedett egy sötétzöld mélyedésbe, amelyen csobogva folyt át a domboldal szökőkútjának ezüst vize. Az alján, egy szétágazó fa mintájára faragott kőtalapzaton ezüsttál, széles, sekély, mellette ezüst vizeskorsó.
A patak vizéből Galadriel színültig töltötte a tálat, ráfújt, s mikor a víz színe lesimult, így szólt: – Íme, Galadriel Tükre. Azért vezettelek ide, hogy ha akartok, nézzetek bele.
Szellő se rezdült, a mélyedésben vaksötét volt, a tünde-úrnő sudár alakja a tál mellett alig derengett. – Mit nézzünk benne, és mit fogunk látni? – kérdezte Frodó riadt áhítattal.
– Sok mindent, amit én parancsolok, hogy mutasson meg nektek – felelt az Úrnő. – És némelyikteknek azt is megmutathatom, amit látni vágyik. De a Tükör kéretlenül is sok mindent megmutat, s az gyakran hasznosabb, mint amit látni szeretnétek. Hogy mit fogtok látni, ha a Tükörre bízzátok, azt nem tudom megmondani. Mert olyasmit is mutathat, ami volt, olyasmit is, ami még csak lesz. De még a legbölcsebb személy se tudja mindig, hogy mi az, amit lát. Szeretnétek belenézni?
Frodó nem válaszolt.
– És te? – fordult az Úrnő Samuhoz. – Hiszen ez olyasmi, amit a te néped varázslatnak tart, azt hiszem, bár nem tudom pontosan, ezen mit értetek, úgy látszik, ugyanezzel a szóval jelölik az Ellenség szemfényvesztéseit is. De ez, ha tetszik, Galadriel varázslata. Hát nem azt mondtad, hogy szeretnél végre tünde-varázslatot látni?
– De – mondta Samu, s félelem meg kíváncsiság között hányódva egy kicsit megborzongott. – Csak egy pillantást, Úrnőm, ha megengeded.
– Én nem bánnám, ha azt láthatnám, hogy mi van otthon – vetett egy pillantást Samu a szeme sarkából Frodóra. – Úgy érzem, iszonyú rég volt, hogy elmentem hazulról. De ott valószínűleg úgyis csak a csillagokat látnám, vagy olyasmit, amit nem értek.
– Valószínűleg – mondta az Úrnő, s halkan elnevette magát. – De gyere, nézz és lásd, amit láthatsz. A vizet ne érintsd!
Samu fölállt a talapzat talpára, és a tál fölé hajolt. A víz szilárdnak, sötétnek látszott. A csillagok képe tükröződött rajta.
– Csak a csillagok, amint vártam – mondta. Aztán egy pillanatra benne akadt a lélegzet, mert a csillagok egyszerre eltűntek. Mintha fekete függönyt húztak volna félre, a Tükör szürke lett, aztán kivilágosodott. Sütött benne a nap, s faágak lengtek a szélben. De mielőtt még Samu eldöntötte volna, hogy mit lát, a fény kialudt, s most azt hitte, a sápadt arcú Frodót látja, amint mélyen alszik egy nagy fekete szirt tövében. Majd mintha önmagát látta volna, egy homályos folyosón, majd egy véget nem érő csigalépcsőn, amint fölfelé megy. Egyszerre megértette, hogy kétségbeesetten keres valamit, de hogy mit, azt nem tudta: A kép, mint az álom változott, halványult, s ő megint a fákat látta. De ezúttal nem voltak olyan közel, s azt is látta, hogy éppen mi történik: nem a szélben hajladoznak, hanem kidőlnek, a földre zuhannak.
– Hé! – kiáltott fel dühösen Samu. – Hát nem kivágja a Veres Tóni azokat a fákat, pedig nem volna szabad! Azokat nem szabad kidönteni: ez az a fasor, amelyik a Malomtól a Morotvához vezet. Csak kapnám Tónit a kezem közé, majd kidönteném én!
De most vette észre Samu, hogy az álomkép-fasor eltűnt, s épp egy nagy vöröstéglás épület épül a helyén. Rengetegen szorgoskodnak az építésén. Mellette nyurga vörös kémény. S a Tükör színét mintha fekete füst felhőzné.
– A Megyében valami ördögi dolog folyik – mondta. – Tudta jól Elrond, hogy miért akarja visszaküldeni Trufa urat. – Majd hirtelen fölkiáltott, s leugrott a talapzatról. – Hát ezt én nem bírom itt ki – mondta dühösen. – Muszáj hazamennem. Föltúrják a Zsákvég utcát, ott az én szegény vén öregem, jön lefelé a dombról, s talicskán tolja azt a kevéske göncét! Muszáj hazamennem!
– Egyedül nem jutsz haza – mondta az Úrnő. – Nem is akartál az urad nélkül hazamenni, amíg a Tükörbe bele nem néztél, s nem tudtad, hogy a Megyében mi minden gonoszság eshet. Ne feledd, hogy a Tükör sok mindent mutat, de abból nem került még mindenre sor. Van, mire soha nem is fog, hacsak az, aki a képet látta, le nem tér az útjáról, hogy azt megakadályozza. A Tükör, ha tettekre vezérlő kalauz, nagyon veszélyes.
Samu leült a földre, s a tenyerébe hajtotta a fejét. Bár sose jöttem volna ide, s a varázslatból is bőven elegem van – mondta, és elhallgatott. Egy perc, és megint megszólalt, könnyeit nyelve: – Nem, én a hosszú úton megyek haza Frodó úrral, vagy sehogy se – mondta. – De azért remélem, hogy valamikor mégiscsak hazaérek. És ha ez igaz, amit láttam, akkor valaki ugyancsak megégeti a kezét!
– Te nem kívánsz belenézni, Frodó? – kérdezte Galadriel úrnő. – Téged nem érdekel a tünde-varázslat?
– Azt tanácsolod, úrnőm, nézzek bele? – kérdezte Frodó.
– Nem – mondta Galadriel. – Sem ezt, sem azt nem tanácsolom. Én nem vagyok tanácsadó. Lehet, hogy megtudsz valamit, lehet, hogy amit látsz, az jó, de az is lehet, hogy gonosz, és lehet, hogy hasznodra lesz, de lehet, hogy nem. Látni jó is, veszélyes is. De mégis, azt hiszem, Frodó, van benned annyi bátorság és büszkeség, hogy vállalkozz rá. Különben ide sem hoztalak volna. Tégy, ahogy neked tetszik!
– Belenézek! – mondta Frodó. Fölállt a talapzat lábára, és a sötét víz fölé hajolt. A Tükör azon nyomban megvilágosodott, s ő egy tájat látott, félhomályban. A távolban, a sápadt ég háttere előtt, sötét hegyek tornyosultak. Hosszú, szürke út kanyarodott a láthatárig. Egy alak közeledett az úton, lassan, kezdetben csak halványan látszott és picinek, majd, ahogy közelebb ért, megnőtt, és már jobban ki lehetett venni. Frodó egyszerre rádöbbent, hogy az alak Gandalfra emlékezteti. Már-már a nevét kiáltotta, de ekkor észrevette, hogy nem szürke ruhát hord, hanem fehéret, olyan fehéret, hogy az halványan dereng a félhomályban: s a kezében is fehér botot tart. Fejét annyira leszegte, hogy az arcát nem láthatta, aztán az út egyik kanyarulatában kilépett a Tükör keretéből. Frodót elfogta a kétely, vajon Gandalf volt-e, valamelyik régi, magányos útján, vagy Szarumán?
A kép most megváltozott. Egy pillanatra, s csak kicsiben, de nagyon élesen látta Bilbót, amint nyugtalanul járkál a szobájában. Asztala papirosokkal rendetlenül teliszórva, az ablakon dobol az eső.
Majd rövid szünet, ezt gyorsan váltakozó képek követték, s Frodó valahogy tudta, hogy ezek mind annak a hosszú históriának a jelenetei, amelybe belekeveredett. Fölszállt a köd, s olyasmit látott, amit még soha, de amire rögtön ráismert: a Tengert. Besötétedett. Vad vihar dühöngött, félelmetesen háborgott a Tenger. Majd megint a napot látta, vérvörösen bukott le a felhőrongyok között, s nyugat felől felbukkant egy tépett vitorlájú nagy hajó fekete körvonala. Majd széles folyó hömpölygött át valami népes városon. Egy héttornyú fehér várat látott utána, majd megint egy hajót, vitorlái feketék voltak, de újólag reggelre járt az idő, a fodrozó víz csillogott, s a nap fénye egy lobogóra hullott, amelyet címer ékesített, rajta fehér fa. Fekete füst támadt, tűz és csata füstje, s a nap megint égővörösen hanyatlott le s veszett bele a szürke ködbe, a ködben egy hajócska haladt előtte, lámpái pislákoltak. Eltűnt, Frodó felsóhajtott, s már-már otthagyta a Tükröt.
De az egyszerre megint elsötétedett, olyan sötét lett, mint egy barlang szája, amely a látható világra nyílik, s Frodó belenézett a semmibe. A feneketlen feketeségben egy Szem bukkant fel, s nőtt lassan, míg csak be nem töltötte majd az egész Tükröt. Olyan iszonyú volt, hogy Frodó lába a földbe gyökerezett, s még kiáltani vagy a tekintetét elfordítani is képtelen volt. A Szemet tűz karikázta, de maga jéghideg volt, sárga, mint a macska szeme, éber és átható, fekete pupillája, mint a farkasverem, a semmire nyíló ablak.
Majd a Szem megmozdult, ide-odajárt, keresett valamit, és Frodó rögtön tudta, biztosan és rémülten, hogy ő is azok közt van, amit keres. De azt is tudta, hogy a Szem nem láthatja őt – még nem, hacsak ő maga nem akarja. A Gyűrű, amely ott lógott a láncon a nyakában, nagyon nehéz lett, mint egy nagy kő, s lefelé húzta a fejét. S mintha a Tükör felforrt volna, vizéből gőz szállt fel. Frodó előrehajolt.
– Ne érj a vízhez! – figyelmeztette halkan Galadriel úrnő. A kép elhalványult, s Frodó azon vette észre magát, hogy az ezüst tál vizén sziporkázó csillagokat nézi. Hátralépett, megborzongott, s ránézett az Úrnőre.
– Tudom, mit láttál legutóbb – mondta Galadriel úrnő –, az volt az én fejemben is. Ne félj! És ne hidd, hogy Lothlórient a fák közt dalolgatva vagy karcsú tünde-íjak nyilaival sikerült fenntartani és megvédeni az Ellenségtől. Én mondom neked, Frodó, hogy még most, miközben veled beszélek, még most is látom a Sötétség Urát és ismerem a gondolatát, valamennyi gondolatát, ami a tündékkel kapcsolatos. És ő is folyton látni próbál, és kipuhatolni az én gondolataimat. De a kapu még zárva van!
Egy elutasító és dacos mozdulattal fölemelte és kitárta két fehér karját kelet felé. Erendil, az Esthajnalcsillag, a tündék nagy szerelme, tisztán ragyogott a fejük fölött. Annyira, hogy a tünde-úrnő alakja halovány árnyékot vetett a földre. Sugara egy gyűrűre esett az Úrnő ujján, s az úgy csillant meg, mint az ezüsttel futtatott színarany, fehér köve sziporkázott, mintha maga az Esthajnalcsillag ereszkedett volna alá, s pihent volna meg az Úrnő ujján. Frodó ijedt áhítattal figyelte a gyűrűt, egyszerre úgy érezte, érti.
– Igen – mondta az Úrnő, aki olvasott a gondolataiban –, beszélni nem szabad róla, így hát Elrond sem mondhatta meg. De a Gyűrűhordozó elől, aki maga is látta a Szemet, nem lehet eltitkolni. Az egyetlen, ami a Háromból megmaradt, itt van Lórien földjén, Galadriel ujján, ez tény és való. Ez Nenia, a Gyémántgyűrű, s én vagyok az őrizője.
– Ő sejti, de tudni nem tudja – még nem. Érted már, hogy a ti érkezésetek a mi számunkra miért a Végzet lába nyoma? Mert ha ti nem jártok sikerrel, akkor mi itt állunk csupaszon, az Ellenségnek kényre-kedvre kiszolgáltatva. Ha meg sikerrel jártok, hatalmunk csökken, Lothlórien elenyészik, elsöprik az Idő hullámai. Kénytelenek leszünk nyugatra vándorolni, vagy magunk is üreg- és barlanglakó parlagi néppé satnyulunk, amely lassan-lassan felejt és elfelejtik.
Frodó feje lecsüggedt. – És te mit kívánsz? – kérdezte nagy sokára.
– Hogy történjék, aminek történnie kell – felelte az Úrnő. – A tündék szeretete földjük és műveik iránt mélyebb, mint a Tenger mélye, fájdalmuk halhatatlan és enyhíthetetlen. De mégis inkább elvetnek mindent, semmint hogy Szauronnak megadják magukat: mert mostanra már megismerték. Lothlórien sorsáért nem te vagy felelős, te csak a magad dolgáért felelsz. Mégis azt kívánnám, ha elérhető lenne, bár sose készült volna az Egy Gyűrű, vagy veszett volna el mindörökre.
– Te bölcs vagy és mocsoktalan és rettenthetetlen, Galadriel úrnő – mondta Frodó. – Ha kéred, neked adom az Egy Gyűrűt. Túl nagy gond az nekem.
Galadriel elnevette magát, gyöngyöző nevetéssel. – Az lehet, hogy Galadriel úrnő bölcs – mondta –, de udvariasság dolgában méltó párjára akadt. Gyöngéden álltál bosszút rajtam, amiért első ízben, hogy találkoztunk, próbára tettem a szívedet. S a szemed is igen éles. Nem tagadom, szívem arra ösztökél, hogy kérjem, amit az imént fölkínáltál. Mert hosszú-hosszú éveken át töprengtem, mit is tehetnék, hogy az én kezembe kerüljön a Gyűrű, s íme, most itt van a kezem ügyében. A rossz, amit időtlen időkkel ezelőtt agyaltak ki, ott munkál benne, akár marad, akár bukik Szauron. Ha erőszakkal vagy megfélemlítéssel elvenném a vendégemtől, talán nem tulajdoníthatnám e tettet magának a Gyűrűnek?
És lám, vágyam valóra válik. Te magadtól ideadod nekem a Gyűrűt! A Sötétség Ura helyére Királynőt állítasz. És én nem leszek Sötét, de szépséges és lenyűgöző, mint a Pirkadat és az Éjszaka! Mocsoktalan, mint a Tenger, a Nap és a Hó a hegyek csúcsán! Félelmetes, mint a vihar és a villám! Erősebb, mint a föld fundamentuma. S imádni, félni fog minden!
Fölemelte a kezét, gyűrűjéből fény áradt, de az csak őt világította meg, minden más sötétben maradt. Ott állt Frodó előtt, mérhetetlen nagynak látszott, kibírhatatlanul gyönyörűnek, félelmetesnek és imádnivalónak: Majd lehullott a keze, a fény kialudt, ő váratlanul elnevette magát, s íme, kicsi lett megint: kecses tündenő, egyszerű fehérben, gyöngéd hangja lágy és szomorú.
– Megállom a próbát – mondta. – Kisebb leszek, elmegyek nyugatra, és Galadriel maradok.
Jó darabig álltak ott némán. Végül az Úrnő törte meg a csöndet. – Gyerünk vissza! – mondta. – Reggel indulnotok kell, mert most már döntöttünk, s emelkedik a sors dagálya.
– Mielőtt elindulnánk, egyvalamit még kérdezni szeretnék – mondta Frodó –, valamit, amit nemegyszer szerettem volna Gandalftól is megkérdezni, Völgyzugolyban. Ha egyszer szabad az Egy Gyűrűt hordoznom, miért nem láthatom az összes többit, és ismerhetem mindazok gondolatait, akik viselik őket?
– Mert nem próbáltad – mondta Galadriel. – Mindössze háromszor volt az ujjadon a Gyűrű, azóta, hogy tudod, minek vagy birtokában. És ne is próbáld! Tönkretenne. Hát Gandalf nem mondta meg neked, hogy a Gyűrű minden birtokosának önmagához méretezett hatalmat ad? Mielőtt e hatalmat használni tudnád, még sokat kéne erősödnöd, s megedzened az akaratodat, hogy uralkodj másokon. De még így is, Gyűrűhordozóként, s olyanként, akinek már volt ujján a Gyűrű, élesebb a látásod, s észreveszed, ami más szeme előtt rejtve marad. Te pontosan ismered a gondolataimat, bárkinél pontosabban, akit bölcsnek tartanak. És láttad a Szemet, az övét, akié a Hét és a Kilenc. S az én ujjamon, talán nem vetted észre és ismerted fel a gyűrűt? Te láttad a gyűrűmet? – fordult Samuhoz
– Én nem, Úrnőm – felelte Samu. – Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy miről beszéltek. Egy csillagot láttam az ujjaid között átcsillanni. De ha megbocsátasz, kimondom: szerintem a gazdámnak igaza van. Fogadd el tőle a Gyűrűt. Te egyenesbe tennéd a dolgokat. Akkor nem forgathatnák ki az öregemet, s nem köthetnének útilaput a talpára. Te ugyancsak megfizettetnéd némelyekkel a mocskos munkájukat.
– Én meg – mondta Galadriel úrnő. – Mindig így kezdődik. De sajnos, nem így ér véget! Ám erről most ne essék szó! Gyerünk!

 

 

8. fejezet
Búcsú Lórientől

A társaságot aznap éjjel megint odarendelték Celeborn tróntermébe, s ott az Úr és az Úrnő tisztes szavakkal köszöntötte őket. Celeborn végül az indulásukról szólt.
– Eljött az ideje – mondta –, hogy mindazok, akik folytatni akarják a küldetést, vértezzék föl szívüket az indulásra. Aki nem akar továbbmenni, az itt maradhat még egy darabig. De akár megy, akár marad, a békét senki sem veheti biztosra. Mert mi most jutunk a végítélet határára. Aki kívánja, az itt várhatja ki az órát, mikor vagy megnyílnak újra előtte a világ útjai, vagy mi hívjuk harcba Lórien végszükségében. S akkor vagy visszatérhet a hazájába, vagy maga is azok útjára lép, akik csatában esnek el.
Csönd volt. – Mind elszánták magukat, hogy mennek – mondta Galadriel, miután a szemükbe nézett.
– Ami engem illet – mondta Boromir –, az én hazavezető utam előre visz, s nem hátra.
– Ez igaz – mondta Celeborn –, de az egész társaság veled tart Minas Tirithbe?
– Az útvonalunk felől még nem döntöttünk – mondta Aragorn. – Nem tudom, Gandalf merre akart továbbmenni Lothlórienből. Mi több, azt hiszem, még ő se tudta pontosan, melyik utat kövesse.
– Meglehet – mondta Celeborn –, de ha elhagyjátok ezt a földet, nem feledkezhettek meg a Nagy Folyóról. Mint néhányan közületek jól tudják, Lórien és Gondor között csak csónakon kelhet át rajta az utazó, akinek motyója van. S vajon Osgiliath hídjait nem rombolta-e le, s az átkelőhelyeket nem őrzi-e már az Ellenség?
– Akkor melyik oldalon menjünk? A Minas Tirithbe vezető út itt a nyugati parton vezet, de a célunkhoz vezető egyenes út a keletin, a sötét parton. Most melyiket válasszuk a kettő közül?
– Ha megfogadjátok a tanácsomat, inkább a nyugatit, a Minas Tirithbe vezetőt – felelte Boromir. – De hát nem én vagyok a társaság vezetője. – A többiek nem szóltak semmit, s Aragornon látszott, hogy gondterhelt és tanácstalan.
– Látom, nem tudjátok még, mit tegyetek – mondta Celeborn. – Én helyettetek nem dönthetek, de segítek, amennyire tőlem telik. Vannak köztetek néhányan, akik értenek az evezőkhöz: például Legolas, az ő népe jól ismeri a fürge Erdei Folyót, és a gondori Boromir, és Aragorn is, az utazó.
– És a hobbit! – kottyantott közbe Trufa. – Köztünk is akad, aki a csónakot nem téveszti össze egy megbokrosodott lóval. Az én népem ott él a Borbuggyan partján.
– Nagyon helyes – mondta Celeborn. – Akkor ellátlak titeket csónakokkal. Kicsinek és könnyűnek kell lenniük, mert ha messzire akartok eljutni a vízen, akkor helyenként kénytelenek lesztek cipelni is. A Sarn Gebir zúgóinál, teszem azt, vagy ha eljuttok a raurosi nagy vízesésekig, ahol a folyó a Nen Hithoelről zuhan le dübörögve, s még más veszélyek is várnak rátok... De a csónakok egy darabig talán kevésbé fáradságossá teszik az utatokat. Ám tanáccsal azok sem szolgálhatnak: végül ott kell hagynotok azokat is, a folyót is, s el kell kanyarodnotok nyugatnak vagy keletnek.
Aragorn nem győzött hálálkodni Celebornnak. Az ajándékcsónakok nagy megkönnyebbülést jelentettek számára, ha másért nem, mert így még halogathatta pár napig a döntést: Látszott, hogy a többiekben is fellángolt a remény. Mert akármi veszély várt rájuk, mégiscsak jobbnak látszott, hogy a széles Anduin hátán ússzanak elébe, mint hogy görnyedt háttal talpaljanak. Csak Samunak voltak kétségei: merthogy ő igenis megbokrosodott lónak tekintette a csónakot, ha nem annál is rosszabbnak, s hiába élt túl bármi veszedelmet, attól a vizet még nem szenvedhette jobban.
– Minden elő lesz készítve, s ott vár titeket holnap délelőtt az öbölben – mondta Celeborn. – Reggel elküldöm hozzátok az enyémeket, hogy legyenek segítségetekre az úti készületekben. Most pedig jó éjszakát és zavartalan álmot kívánok mindnyájatoknak.
– Jó éjszakát, barátaim! – mondta Galadriel. – Aludjatok békességgel! Ne nyomja túlságosan a szíveteket a holnapi indulás gondolata. Lehet, hogy az út, amelyet kinek-kinek követnie kell, már ott húzódik a lába előtt, csak látni nem látja. Jó éjt!
A társaság tehát búcsút vett, és visszatért a hajlékába. Legolas is velük, hiszen ez volt az utolsó éjszakájuk Lothlórienben, s akármit mondott is Galadriel, még tanácsot akartak tartani.
Jó ideig vitatkoztak, hogy mit kéne tenniük, s mi lenne a legjobb módja, hogy megkíséreljék valóra váltani a Gyűrűvel kapcsolatos céljukat: de képtelenek voltak eldönteni. Világos volt, hogy a java részük szeretett volna előbb Minas Tirithbe menni, hogy legalább egy darabig távol tartsa magát a rettenetes Ellenségtől. Ha lett volna vezetőjük, szívesen követték volna át a folyón, Mordor homályába, de Frodó nem szólalt meg, s Aragorn még mindig kétségek közt őrlődött.
Míg Gandalf még velük volt, ő úgy tervezte, hogy Boromirral tart, s a kardjával segít fölszabadítani Gondort. Mert hitt benne, hogy az álmok üzenete parancs, s hogy eljött az óra, amikor Elendil örökösének pástra kell lépnie, és meg kell vívnia Szauronnal az uralomért. De Móriában Gandalf terhe átkerült az ő vállára, s tudta, hogy ha Frodó végül is nem hajlandó Boromirral menni, nem hagyhatja cserben a Gyűrűt. Márpedig mi segítséget nyújthatna ő vagy a társaság bármelyik tagja Frodónak, azon kívül, hogy vakon vele tart a sötétbe?
– Én Minas Tirithbe megyek, ha kell, egymagam, mert az a kötelességem – mondta Boromir, azután hallgatott egy darabig, s csak ült, szemét Frodóra szegezve, mintha csak olvasni próbált volna a félszerzet gondolataiban. Végül megint megszólalt, halkan, mintha önmagával vitatkozna. – Ha nem akartok mást, mint hogy a Gyűrűt megsemmisítsétek – mondta –, akkor nem sok hasznát veszitek a fegyvereknek és a harcnak: s ebben Minas Tirith emberei nem tudnak segíteni. De ha a Sötétség Urának fegyveres erejét akarjátok elpusztítani, akkor ostobaság haderő nélkül behatolni az országába, és ostobaság elvesztegetni... – Hirtelen elhallgatott, mintha csak rádöbbent volna, hogy majdnem kimondta titkos gondolatát. – Ostobaság lenne elvesztegetni annyi életet, úgy értem – fejezte be a mondatot. – Választhatunk a közt, hogy egy erős ország védelmére keljünk, s a közt, hogy egyenesen besétálunk a halál karjai közé. Legalábbis én így látom.
Frodó valami újat, valami furcsát fedezett fel Boromir tekintetében, s élesen szemügyre vette. Az nyilvánvaló, hogy a végén mást mondott, mint amit gondolt. Ostobaság lenne elvesztegetni... Mit? A Gyűrű hatalmát? A Tanácsban is elejtett valami ilyesfélét, de aztán tudomásul vette Elrond rendreutasítását. Frodó ránézett Aragornra, de az mélyen a gondolataiba merült, és semmi jelét nem adta, hogy felfogta volna Boromir szavait. S ezzel véget is ért a vita. Trufa és Pippin már aludt, és Samunak is lekókadt a feje. Későre járt az idő.

Hajnalban, amikor nekiláttak, hogy összecsomagolják szerény motyójukat, a nyelvükön jól beszélő tündék jöttek, s élelmet, ruhát hoztak nekik ajándékba az útra. Az élelem javarészt nagyon vékony, kívül világosbarna, belül krémszínű ostyából állt. Gimli fogott egyet s kétkedve nézte.
– Cram – mondta magában, letörte egy ostya sarkát, és megkóstolta. Arckifejezése nyomban megváltozott, s élvezettel majszolta el az egészet.
– Elég! Elég! – nevettek a tündék. – Egy egész napi gyalogútra eleget ettél.
– Én azt hittem, afféle cram, amit a suhatagiak sütnek, ha a Vadonba készülnek – mondta a törp.
– Az is – hagyták rá a tündék. – Csak mi lembas-nak, vagyis útikenyérnek hívjuk, és ez több erőt ad, mint bármi ember készítette étel, és ami azt illeti, jobb is, mint a cram.
– Az biztos – mondta Gimli. – Ez még a beorningok mézeskalácsánál is jobb, pedig ez nagy szó, mert a beorningok a legjobb pékek, akiket valaha ismertem, de manapság már nemigen kínálják mézeskaláccsal az utazókat. Nem úgy, mint ti, vendégszerető házigazdák.
– Akkor is takarékoskodjatok vele – mondták. – Keveset egyetek egyszerre, s azt is, csak ha muszáj. Mert ez akkorra szolgál, amikor már minden másból kifogytok. Az ostya még hosszú-hosszú ideig megőrzi az ízét, ha nem törik meg, és ha így hagyják, falevélbe csomagolva, ahogy mi hoztuk nektek. Ha egy darabot megeszik valaki, még ha akkora is, mint Minas Tirith emberei, reggeltől estig bírja a fáradságot.
Ezután a tündék mindegyiküket megajándékozták egy alakjukra szabott csuklyás palásttal is, amely abból a könnyű, de meleg, selymes anyagból készült, amelyet Lothlórienben szőnek. Nehéz lett volna megmondani, hogy e palástok milyen színűek: szürkületkor a fák alatt szürkét mutattak, de útközben, nappal, árnyékos lombszínt, vagy földbarnát, csillagfényben meg párás vízezüstöt. A nyakán valamennyi palástot ezüsttel erezett, zöld levelet formázó tű fogta össze.
– Ezek varázsköpönyegek? – kérdezte Pippin, s csodálkozva nézte őket.
– Nem tudom, ezen mit értesz – mondta a tündék vezetője. – Szép köpönyegek, s az anyaguk is jó, hiszen itt készült, ezen a földön. Ha úgy érted, hogy tündeköpönyegek, akkor igazad van. Levél és ág, víz és kő, bennük van a mi szeretett Lothlórienünk minden színe és szépsége, hiszen akármit készítünk, abba beleálmodunk mindent, ami kedves nekünk. De akkor is csak palástok és nem vértek, nem siklik le róluk sem a lándzsa, sem a kard. De nektek jó szolgálatot tesznek, könnyűek, s ha kell, melegek, ha kell, szellősek. S majd meglátjátok, segít elrejtőznötök a barátságtalan szemek elől, akár kövek közt, akár fák alatt jártok. Titeket aztán igen nagy kegyben tart az Úrnő! Mert az anyagát ő maga és a szolgálóleányai szőtték, s még soha idegen nem ölthette fel a mi népünk öltözékét.

Reggeli után a társaság búcsút vett a szökőkút tisztásától. Szívük nehéz volt, mert e szép helyet már-már az otthonuknak érezték, bár nem számlálták, hány napot és éjszakát töltöttek itt el. Ahogy megálltak egy pillanatra, s még egy utolsó pillantást vetettek a napfényben csillogó kristálytiszta vízre, látták, hogy Haldír közeledik a tisztás zöld gyepén. Frodó örömmel köszöntötte.
– Visszajöttem az északi gyepűről – mondta a tünde –, mert most megint én leszek a vezetőtök. A Feketepatak völgye csupa gőz és füst, a hegyek komorak. A föld mélye dübörög. Ha bármelyiktek arra gondolna, hogy észak felé térjen haza, arra semmiképpen nem jutna át. De jertek! A ti ösvényetek most délnek vezet.
Ahogy átmentek Caras Galadhonon, a zöld utakon nem láttak senkit, de fenn a fákon, a fejük fölött, sok-sok hang suttogott és énekelt. Ám ők maguk mélyen hallgattak. Végül Haldír lekalauzolta őket a domb déli lejtőjén, s megint ott voltak a lámpákkal teliaggatott irdatlan kapunál és a fehér hídnál. Kimentek, s elhagyták a tündék városát. Aztán letértek a kövezett útról, egy olyan ösvényre, amely a mallornerdő mélyébe vezetett, s ezen a kanyargós úton mentek tovább, a dimbes-dombos erdőség ezüst árnyékában, hol délnek, hol keletnek, a folyó partja felé.
Talán ha tíz mérföldet tehettek meg, mikor – már majdnem dél volt – magas zöld fallal találták szembe magukat. Kiléptek egy nyiladékán, s egyszerre véget ért az erdő. Csillogó füvű hatalmas rét húzódott előttük, és a napfényben sok-sok elanor ragyogott. A rét hegyesen nyúlt el két fénylő szegélye között: jobb oldalán, nyugat felől, az Ezüstér csillogó vize folyt, bal oldalán, kelet felől, a Nagy Folyó hömpölygött szélesen, mélyen és sötéten. Partján, távolabb, ameddig a szem ellátott, mindenütt erdő, de a partszegély csupasz és sivár. Lórien földjén túl egyetlen mallornfa sem emelte a magasba aranyvirágos karjait.
Az Ezüstér partján, nem sokkal azelőtt, hogy a két folyó összetalálkozott, fehér kövű, fehér fákkal övezett kikötő. A partra húzva számos csónak és bárka. Egyike-másika tarkára festve, ezüst, arany és zöld színben pompázott, de java részük fehér volt vagy szürke. Az utazók számára három kis szürke csónakot készítettek elő, s a tündék ezekbe rakták be a holmijukat. S hozzá kötelet is, egy-egy csónakba három-három tekercset. A kötél vékony volt, de erős, selymes tapintású, s szürke, mint a tünde-palástok.
– Ez micsoda? – vette föl Samu az egyik kötéltekercset.
– Hát kötél! – mondta a tünde a csónakban. – Sose indulj útnak kötél nélkül! Ami hosszú, erős és könnyű. Mint ez itt. Szükség esetén jó szolgálatot tesz.
– Nekem aztán nem kell mondani! – hagyta rá Samu. – Én nem hoztam magammal, s fájt is a fejem miatta. Csak azt tudnám, ez itt miből készült, mert hogy magam is konyítok valamit a kötélveréshez: szinte azt mondanám, ez nálunk családi örökség.
– Hithlain-ból – mondta a tünde –, de most nincs időnk, hogy megtanítsalak a készítésére. Ha tudtuk volna, hogy neked örömet szerez, sok mindenre megtanítunk. De most már késő! s hacsak vissza nem térsz valaha, kénytelen leszel azzal megelégedni, amit ajándékba kaptál! Bár hasznodra lenne!
– Gyerünk! – mondta Haldír. – Minden kész, és csak tirátok vár. Szálljatok be. De óvatosan!
– Ügyeljetek arra, amit mond – intették őket a többi tündék. – Ezek könnyű kis csónakok, s a más népekéhez képest furfangosak. Akárhogy megrakjátok, nem merülnek el: de ha rosszul bántok velük, megbokrosodnak. Jó lenne, ha itt, a parton megtanulnátok, hogyan kell be- és kiszállni, mielőtt még a víznek nekivágtok.
Az első csónakba Aragorn, Frodó és Samu ült, a másodikba Boromir, Trufa és Pippin, a harmadikba Legolas és Gimli, a két, immár szívbéli jó barát. Ebbe az utolsó csónakba rakták be a holmijuk és az útravalójuk javarészét. A csónakokat rövid nyelű, s nagytollú, levélforma evezőkkel hajtották és kormányozták. Mikor mindenki beszállt, Aragorn evezett ki először a vízre. Az Ezüstér gyors vizén csöndesen haladtak előre. Samu a csónak orrában ült, a palánkba kapaszkodott kétoldalt, s vágyakozva nézett vissza a partra. A vízen sziporkázó napfény elkápráztatta a szemét. Amint a Folyóköz zöld rétjén túljutottak, az erdő megint a vízpartig húzódott le. Itt-ott arany levelek táncoltak-sodródtak a fodrozó vízen. Csillogó tiszta és csendes volt az idő, semmi nesz sehol, csak a pacsirták daloltak magasan fenn.
Éles szögben rákanyarodtak a folyó sodrára, s íme, fentről, hatalmas hattyú úszott feléjük büszkén. A víz fodrot vetett meghajlott nyaka alatt, melle mindkét oldalán. Csőre, mint csiszolt arany fénylett, szeme sárga kőbe ültetett szurokszín agát, két roppant szárnya félig kiterjesztve. Közelebb ért, zeneszót hallottak, s egyszerre ráébredtek, hogy ez hajó, ügyes tünde-kezek formálták-faragták hattyú alakúra. Két fehér ruhás tünde kormányozta fekete evezővel. A hajó közepében Celeborn ült, mögötte ott állt Galadriel, sudáran, fehéren, haján aranyvirágok koszorúja, kezében hárfa, s énekelt. Hangja bűvös-szomorúan szállt az éles, tiszta levegőben:

 

Arany lombokról szólt dalom,
és arany lomb fakadt,
Szélről daloltam, s jött a szél,
árasztván ágakat,
Túl a Holdon, túl a Napon
a Tenger habja hull,
És Ilmarin partján arany
Fa nőtt, s ahogy kigyúl
A csillaglámpás Örök-Est,
ott ragyog Eldamar
Földjén, a Tündér Tirion
tornyos falainál.
Ott sok arany gally nőtt soká,
ágbogas Éveken,
Míg tünde-könny hull, innen a
Háborgó Tengeren.
Ó, Lórien! Jön már a Tél,
a Lombtalan Idő,
Hull a Folyóra sok levél,
sodruk tovatűnő.
Lórien! Innen-Partvidék
túl soká volt hazám,
Fontam fonnyadó koronát
Elanor aranyán.
De hajókról ha zengek is,
lesz-e hajó nekem,
Hogy visszavigyen, átvigyen
ily széles tengeren?

 

Aragorn megállította a csónakját, ahogy a hattyúhajó melléjük ért. Az Úrnő abbahagyta az éneklést, s köszöntötte őket: – Eljöttünk, hogy búcsút vegyünk tőletek – mondta –, s hogy most, amikor a földünkről eltávoztok, áldásunkat adjuk rátok.
– Bár vendégeink voltatok – mondta Celeborn –, egyszer sem ettetek velünk, így hát arra kérünk, üljük meg együtt a búcsúlakomát itt, a két folyó közt, amelynek vize messze visz titeket Lórientől.
A hattyú-hajó lassan a föveny felé tartott, ők is megfordították a csónakokat, és utána eveztek. Így hát Egladil legtávolabbi csücskében, a zöld gyepen megülték a búcsúlakomát, de Frodó keveset evett és ivott, csak bámulta a gyönyörű Úrnőt, és nem tudott betelni a hangjával. Már se veszélyesnek, se félelmesnek nem érezte, se rejtett hatalom parancsolójának. Olyan volt a szemében, amilyennek a későbbi korok emberei látták a tündéket, s látják gyakorta még ma is: jelenlévőnek, mégis távolinak, eleven képeként mindannak, ami az Idő sodrában immáron messze-messze elmaradt.
Miután ettek-ittak, elüldögéltek a gyepen, Celeborn megint szóba hozta az útjukat, s kezét fölemelve a Folyóközön túli erdőségre mutatott.
– Ahogy a vízen lefelé ereszkedtek – mondta –, egyszer csak megszűnik majd az erdő, és sivár vidékre értek. Ott a folyó sziklás völgyben folyik, ingoványok közt, míg végül, sok-sok mérföldnyire innét, a vízből meredeken kiemelkedő szigethez értek, a Tűkőszirthez, amit mi Tol Brandírnak hívunk. A folyó itt két karja közé öleli a sziget meredek partjait, majd dübörögve, párázva zúdult le Rauros vízesésén a Nindalfra, amit a ti nyelveteken Vízkaréjnak mondanak. Jó darab lusta mocsár következik, ahol a folyó szeszélyesen kanyarog, és számtalan ágra oszlik. Csak ezután torkollik bele szétágazva a nyugati Fangorn rengetegéből érkező Entséd. E folyó partjain, a Nagy Folyótól nyugatra terül el Rohan. Az Anduinon túl, távolabb Emyn Muil kopasz hegyein, a szél mindig keletről fúj, mert e hegyek a Holtláp és a Senkifölde fölött Girith Gorgorra és Mordor fekete kapujára néznek.
Boromir, s aki rajta kívül Minas Tirithbe igyekszik, jól teszi, ha Rauros fölött elbúcsúzik a Nagy Folyótól, s az Entséden még azelőtt átkel, hogy az a mocsárba érne. De nem szabad túlságosan messze fölmennie a folyó partján, mint ahogy azt sem szabad megkockáztatnia, hogy belevesszen Fangorn vadonába. Különös föld az, és kevéssé ismert. Bár semmi szükség, hogy erre akár Aragorn, akár Boromir figyelmét felhívjam.
– Igen, Minas Tirithben hallottunk a fangorni vadonról – mondta Boromir. – De amit hallottam felőle, az úgy érzem, javarészt gyerekek fülének szánt dajkamese. Ami Rohantól északra esik, az most olyan messze van tőlünk, hogy oda csak a képzelet kalandozik el szabadon. A régi Fangorn ott terült el valahol a mi határunk mellett, de nemzedékek óta nem járt ott közülünk senki, hogy a hosszú évek szóbeszédét cáfolja vagy igazolja.
Rohanban jó néhányszor jártam magam is, de észak felé sosem vágtam át a földjén. Mikor követként küldtek Völgyzugolyba, a Fehérhegyek hágóján, majd a Vasfolyón és a Szürkevízen keltem át útban Északfölde felé. Utam hosszú volt és fáradságos, vagy háromszor négyszáz mérföld, úgy számolom, és hónapokig tartott, mert a Szürkevíz gázlójánál, Tharbadban elvesztettem a lovamat. Ekkora út után, s most, hogy a társasággal ennyi földet bejártam, nem sok kétségem van, hogy megtalálom a Rohanon, s ha kell, a Fangornon átvezető utat is.
– Akkor többet nem is kell mondanom neked – hagyta rá Celeborn. – De ne vesd meg a régvolt évek hagyományát, mert gyakran megesik, hogy vénasszonyok olyasmi hírét őrzik, amit a bölcsnek is hasznos tudnia.
Most Galadriel kelt fel a fűből, szolgálói egy kupát adtak a kezébe, ő megtöltötte fehér méhserrel és átnyújtotta Celebornnak.
– Itt az ideje, hogy poharat ürítsünk búcsúzóul – mondta. – Idd ki, Lothlórien népének ura! És ne legyen a szíved szomorú, bár a nappalt éjszaka követi, s a mi esténk már igencsak éjszakába fordul.
Majd sorra odanyújtotta a kupát a társaság valamennyi tagjának, s búcsúzóul ők is kiürítették. Mikor mind ittak már, kérte, üljenek vissza a fűbe, és neki meg Celebornnak pedig odahoztak egy-egy karosszéket. A szolgálólányok némán körülállták őket, s az Úrnő egy darabig a vendégeken nyugtatta a szemét. Majd nagy sokára megszólalt.
– Kiittuk a búcsúpoharat – mondta –, most leereszkedik közénk a homály. Mielőtt azonban elmennétek, a Fák népének ura és úrnője szeretné átadni nektek az ajándékokat, amit a hajóján hozott magával, hogy Lothlórien földjét megtartsátok jó emlékezetetekben. – Majd egyenként szólította őket.
– Íme, amit Galadriel és Celeborn a társaság vezetőjének szánt – mondta Aragornnak, s átnyújtott neki egy kardhüvelyt, amelyet a kardjára szabtak. Ezüst és arany virágokkal volt telerakva, s drágakövekből kirakott tünde-rúnákkal állt rajta Andúril neve, meg a kard eredete.
– A kard, amit ebből a hüvelyből rántanak ki, soha be nem mocskolódik, s nem törik ketté, még ha legyőzték sem – mondta. – Szíved vágyik-e másra is, most, hogy elválunk? Mert közöttünk megárad a homály, s úgy lehet, többé nem találkozunk, hacsak azon az úton nem, ahonnét nincsen visszatérés.
És Aragorn azt felelte: – Úrnőm, minden vágyamat ismered, s hosszan őrizted az egyedüli kincset, amelyet keresek. De az mégsem a tiéd, hogy nekem adhasd, még ha szeretnéd is, s én csak a homályon át juthatok el hozzád.
– De ez talán mégis föl fogja deríteni a szíved – mondta Galadriel –, mert ezt azért bízták rám, hogy neked adjam, ha átmégy e földön. – S fölvett az öléből egy ezüst tűbe foglalt nagy vízzöld drágakövet, a tű széttárt szárnyú sast formázott, s ahogy fölemelte, a kő megvillant, mint tavaszi levelek közt a nap. – E követ Celebrian, a lányom kapta tőlem, s az ő lánya tőle, s most hozzád kerül, a remény jeleként. Íme, vedd a nevet, amely számodra megjósoltatott: Elassar, Elendil házának tünde-köve!
Aragorn átvette a követ, mellére tűzte, s aki látta, elámult, mert eddig még sosem vették észre, mily szálas és királyi termetű, s most úgy érezték, lehullott válláról a sok-sok év minden fáradalma. – Köszönet, Úrnőm, az ajándékért – mondta. – Köszönet neked, Lórien Úrnője, akinek méhéből Celebrian s Arwen fakadt, az Esti csillag. S mi magasztalóbbat mondhatnék ennél?
Az Úrnő lehajtotta a fejét, majd Boromirhoz fordult, s átnyújtott neki egy aranyövet, Trufának és Pippinnek egy-egy ezüstövet, amelynek csatja virágformára volt kovácsolva, színaranyból. Legolas egy íjat kapott, amelyet a Fák népe használ, hosszabbat és vastagabbat, mint bakacsinerdei íjak, s ennek tünde-hajból volt a húrja. S hozzá egy teli puzdra vesszőt.
– Számodra, kicsi kertész s fák barátja – mondta Samunak –, csak kis ajándékom van. – Egy közönséges szürke fadobozkát nyomott a kezébe, amely dísztelen volt, csak a fedelén állt egy ezüst rúna. – Ez a „G” itt Galadrielt jelenti – mondta –, de a te nyelveden a kertnek is ez a kezdőbetűje. A dobozban föld van, a gyümölcsöskertem földje, s rajta áldás, amire Galadrielnek ma még van hatalma. Ez nem őriz meg az úton, és nem nyújt védelmet a veszedelem ellen, de ha megőrzöd, s valaha hazakerülsz, akkor hasznodra válik. Mert bár pusztulást találsz és sivár pusztaságot, nem lesz kert Középföldén, amely úgy teremne, mint a tied, ha szétszórod rajta ezt a földet. És akkor talán eszedbe jut Galadriel, s egy pillanatra a távoli Lórien, amit te csak télen láttál. Mert elmúlt már a tavaszunk és a nyarunk, s nem is tér vissza e földre soha, csak az emlékezetben.
Samu fülig pirult, mikor a dobozt a kezébe fogta, azután meghajolt, s félig érthetően dünnyögött valamit.
– S ugyan mi ajándékot kér a tündéktől egy törp? – kérdezte Galadriel, s Gimlihez fordult.
– Semmit, Úrnőm – felelte Gimli. – Elég nekem, hogy láttam a Fák népének Úrnőjét és hallottam gyöngéd szavait.
– Hallottátok, tündék? – kiáltotta Galadriel a körülötte állóknak. – Senki ne merje többé azt mondani, hogy a törpök kapzsik és modortalanok! De Gimli, Glóin fia, csak vágysz valamire te is, amit ajándékul adhatok? Mondd meg, parancsolom! Az nem lehet, hogy vendégeim közül egyetlen is üres kézzel távozzék innét!
– Semmire, Galadriel úrnő – mondta Gimli, s mélyen meghajolt. – Semmire – mondta akadozó nyelvvel –, hacsak... ha szabad mégis kérnem valamit... a hajad egyetlen szálára, amely annyival szebb a színaranynál, amennyivel a csillag a bánya drágakövénél. Kérni nem merem. De rám parancsoltál, hogy mondjam meg, mire vágyom.
A tündék megrebbentek, és megdöbbenésükben összesúgtak. Celeborn csodálkozva meredt a törpre, de az Úrnő elmosolyodott. – Azt mondják, a törpök ügyessége a kezükben, s nem a szavaikban rejlik – mondta. – Ám Gimlire ez nem áll: Mert soha még ilyen merész és mégis udvarias kéréssel nem állt elibém senki. Hát hogy utasíthatnám el, ha egyszer én magam parancsoltam, mondja ki, mire vágyik? De azt mondd meg, Gimli, mit kezdesz ezzel az ajándékkal?
– Kincsként őrzöm, úrnőm – felelt Gimli –, találkozásunkkor ejtett szavaid emlékére. S ha valaha visszatérek hazám kovácsaihoz, sérthetetlen kristályba foglalom házam kincstárában, hogy a hegyek és az erdők kölcsönös jóakaratának záloga legyen az idők végezetéig.
Erre az úrnő kibontotta egyik hosszú hajfonatát, levágta három arany hajszálát, s Gimli tenyerébe tette. – Az ajándék mellé fogadd el a szavaimat – mondta. – Nem jósolok, mert jósolni ma hiábavaló: az egyik kézben a sötétség, a másikban csak remény rejlik. De ha a remény nem csal meg, akkor én azt mondom, Glóin fia Gimli, a te kezed arannyal fog bővelkedni, de az arany mégsem fog soha uralkodni rajtad.
– S most te következel, Gyűrűhordozó – mondta, és Frodóhoz fordult –, s nem azért utolsóként, mert a gondolataimban utolsó lennél. Számodra ezt készítettem. – Egy piciny kristályüvegcsét emelt a magasba: megcsillant s fehér fényt árasztott Galadriel kezéből. – Ez az üvegcse – mondta – Erendil csillagának fényét őrzi a szökőkutam vizében oldva. Minél sötétebb körülötted az éjszaka, annál tisztább fénnyel világít. Fényeskedjék neked a sötétben, mikor minden más fény kialudt. És ne feledd el Galadrielt, meg a Tükrét!
Frodó elvette az üvegcsét, s az egy pillanatra ott ragyogott kettőjük között, látta, Galadriel úgy áll ott ismét, mint egy királynő, gyönyörű szép, de többé már nem félelmetes. Meghajolt, ám szólni képtelen volt.

Az Úrnő fölemelkedett, Celeborn meg visszavezette őket a kikötőhelyre. Arany dél ült a Folyóköz zöld földjén, s a víz ezüstösen csillogott. A társaság csónakba szállt, ugyanolyan rendben, mint az előbb. Búcsúszavakat kiáltottak, a lórieni tündék hosszú szürke póznákkal kitaszigálták a csónakokat a folyó sodrába, s a fodrozó víz lassan tovasodorta őket. Az utazók csak ültek, mozdulatlanul, szótlanul. A Folyóköz csúcsán Galadriel úrnő állt egymagában, némán. Ahogy elhúztak előtte, megfordultak, és figyelték, mint távolodik lassan tőlük. Mert ők így érezték: Lórien visszafelé tart, mint egy fényes, bűvös, élőfaárbocos hajó, elfeledett partok felé vitorlázik, miközben ők tehetetlenül ülnek itt a szürke és lombtalan világ peremén.
Miközben efféle gondolatok közt bámultak visszafelé, az Ezüstér vize beletorkollt a Nagy Folyó sodrába, csónakjuk elfordult és immár délnek csurogtak lefelé. Az Úrnő fehér alakja már pici volt, távoli. Csillogott, mint egy üvegablak a távoli dombon a lemenő nap rézsútos fényében vagy a hegyekből látott távoli tengerszem: kristály a hegyvidék ölében. Majd Frodónak úgy tetszett, fölemeli a kezét, végső búcsút int, s a szél elhozta hozzájuk távoli, de tisztán csengő énekhangját. Ám most a Tengeren túli tündék ősi nyelvén énekelt, és így Frodó nem értette a szavait: bármi gyönyörű volt is, az ének nem hozott számára vigaszt.
De a tünde-szavak módján ezek is belevésődtek az emlékezetébe, s jóval később meg is fejtette őket: a tündeénekek nyelvén a Középföldén alig-alig ismert dolgokról regélt:

 

Ai! laurië lantar lassi súrinen!
Yéni unotimë ve rámar aldaron
yéni ve lintë yuldar vánier
mi oromardi lisse-miruvóreva
Andúnë pella Vardo tellumar
nu luini yassen tintilar i eleni
ómaryo airetári-lírinen.

Si man yulma nin enquantuva?

An sí Tintalle Varda Oilossëo
ve fanyar máryar Elentári ortanë,
ar ilyë tier undulávë lumbulë,
ar sindanóriello caita mornië
i falmallinar imbe met, ar hísië
untúpa Calaciryo miri oialë.
Sí vanwa ná, Rómello vanwa, Valimar!

Namárië! Nai hiruvalyë Valimar.
Nai elyë hiruva. Namárië!

 

„Ó! hullik a szélben az aranylevél, s a hosszú évek száma végtelen, mint a fákon az ágaké! Úgy húznak el a hosszú évek, mint a fürge réti szél nyugatnál is nyugatabbra a büszke termen át, ahol a kék boltozaton a csillagok is megremegnek Varda szent és ünnepélyes énekétől. Most ki tölti újra a kupámat? Mert Varda, a Tűz szítója, s Csillagkirálynő az örök fehér hegyekből, fölemelte felhőkezét, minden ösvény homályba fulladt, s a szürke földről sötétség kúszik közibénk a tajtékos habokon, s Calacyra drágaköveit köd fedi örökkétig. A keletről jöttek most elveszítik, elveszítik Valimart! Ég veletek! Ti talán meglelitek Valimart! Ég veletek!” – Varda annak az Úrnőnek a neve, akit a tündék itt száműzetésük földjén Elberethnek hívnak.
A folyó váratlan kanyart írt le, kétoldalt magas partok emelkedtek, s elrejtették a szemük elől Lórien fényét. Frodó soha többé nem látta viszont e gyönyörű földet.
Az utazók most visszafordultak, arra, amerre az útjuk vezetett: most előttük volt a nap, s a szemük káprázott, mert mindannyiuké könnyekkel volt tele. Gimli nyíltan zokogott.
– Ez volt az utolsó pillantás, amit a leggyönyörűbbre vethettem – mondta Legolasnak, útitársának. – Ezután már semmire sem mondhatom, hogy gyönyörű, hacsak az nem az ő ajándéka. – S a szívére tette a kezét.
– Mondd, Legolas, miért kellett nekem eljönnöm erre az útra? Hisz alig is tudtam, hol vár a veszélyek veszélye! Elrond igazat szólt, amikor azt mondta, nem tudjuk megjósolni, mi vár minket az úton. Féltem, hogy kínszenvedés vár rám a sötétben, s ez nem tartott vissza. De ha a fény és az öröm veszélyét ismertem volna, soha el nem jövök: Ez a búcsú a legmélyebb seb, amit életemben elszenvedtem, még ha ma éjjel a Sötétség Ura vár is. Jaj neked, Glóin fia, Gimli!
– Nem! – mondta Legolas. – Jaj nekünk, mindannyiunknak! És mindazoknak, akik a világot járják, most, az idők múltán. Mert ez a dolgok rendje: rátalálni és elveszíteni, mint ahogy azok érzik, akiknek csónakját a rohanó víz sodorja. De én azt mondom, áldott vagy te, Glóin fia, Gimli, mert a magad akaratából szenvedtél vereséget, s választhattál volna más utat is. De nem hagytad cserben az útitársaidat, s legalább az a jutalmad mindig megmarad, hogy Lothlórien emléke tiszta és mocsoktalan a szívedben, soha meg nem fakul, sem meg nem áporodik.
– Talán – mondta Gimli –, és köszönet a szavaidért. Igaz szavak, ez kétségtelen, de minden vigasz hideg. A szív nem emlékezni vágyik. Az emlék csak tükör, ha mégoly tiszta is, mint Khaled-zâram tükre. Vagy legalábbis Gimli, a törp szíve ezt súgja. A tündék lehet, hogy másként látják. Hallottam is, hogy számukra az emlék nem annyira álom, inkább a világ hajnalának képe. Erről azonban több szó ne essék. Lássuk a csónakot! Így megrakva igencsak mélyen merül a vízbe, s a Nagy Folyó vize gyors. S én nem szeretném hideg vízbe fojtani a bánatomat. – Fölvett egy evezőt, s a csónakot a nyugati part felé kormányozta, Aragorn csónakja nyomában, amely már kijjebb húzódott a folyó sodrából.

A társaság tehát folytatta hosszú útját, le a széles és rohanó vízen, mindig csak dél felé. Mindkét parton csupasz fák sűrű erdeje meredezett, s így egy pillanatra sem látták a fákon túl elterülő tájat. A szél elállt, a folyó nesztelenül futott. Madárhang sem törte meg a csendet. Ahogy alábbszállt a nap, mind fátyolosabb lett a fénye, míg fehér gyöngyszemként nem fénylett a sápadt égen. Majd teljesen kialudt nyugaton, s rájuk borult a szürke, csillagtalan éjszaka. Hajnalig csurogtak lefelé a vaksötét éjszakában, s kormányozták csónakjaikat a nyugati erdők rájuk boruló homályában. Kísértetforma óriási fák maradoztak el a csónakok mellett, s a ködön át a folyó vizébe lógatták szomjazó, torz ágaikat. Keserves hideg volt. Frodó csak ült és hallgatta a víz halk csobbanását, kuttyogását a gyökerek és az uszadékfa közt a parton, míg feje le nem kókadt, és szorongós álomba nem merült.

 

 

9. fejezet
A Nagy Folyó

Frodót Samu ébresztette föl. Arra ébredt, hogy nagy, szürke kérgű fák alatt fekszik, jól beburkolózva, a Nagy Folyó, az Anduin nyugati partján az erdő egy csendes zugában. Átaludta az éjszakát, s a csupasz ágak közt már sápadtan derengett a hajnal első fénye. Mellette éppen Gimli bajlódott a kicsike tűzzel.
Még napkelte előtt útnak indultak. Nem mintha a társaság java része olyan nagyon vágyott volna délre: hiszen örültek, hogy a döntést, amely, ha elérték Raurost és a Tűkőszirtet, elkerülhetetlen, egyelőre halogathatják, hisz onnét még többnapi járóföldre voltak, hagyták tehát, hogy a folyó kedvére sodorja őket, nem akaródzott siettetniük a veszedelmeket, amelyek a Tűkőszirten túl várnak rájuk, akármelyik útvonal mellett döntenek. De Aragorn ahhoz legalább ragaszkodott, hogy mindennap kora hajnalban induljanak, és késő éjszakáig vitessék magukat a vízzel, mert érezte a szíve mélyén, hogy sürgeti őket az idő, s félt, hogy a Sötétség Ura sem maradt tétlen, amíg ők Lórienben késlekedtek.
De sem aznap, sem másnap nem látták nyomát az Ellenségnek. Eseménytelenül teltek az unalmas, szürke órák. Útjuk harmadik napján lassan változni kezdett körülöttük a táj: gyérültek az erdők, majd minden fa eltűnt. A keleti parton, bal kéz felől sivár dombok nyúltak el, magasodtak fölébük, barnák voltak, kiégettek, mintha futótűz pörzsölt volna végig rajtuk, nem hagyván maga mögött egyetlen eleven fűszálat, barátságtalan pusztaság volt, amelyet nem tört meg egy szál fa, egyhangúságát nem enyhítette egyetlen merész szikla. Megérkeztek a Barna Földekre, amelyek pusztán és néptelenül húzódnak a Bakacsin-erdő déli szegélyétől egészen az Emyn Muilig. Hogy micsoda dögvész, háború, vagy az Ellenség miféle gonoszsága pusztította így el a tájat, azt még Aragorn sem tudta.
Nyugaton, jobb kéz felől, szintén fátlan volt a táj, de sík, s itt-ott jó darabon zöld. A folyóparton hatalmas nádasokat hagytak maguk mögött, olyan magasakat, hogy teljesen elfödték előlük a nyugati kilátást, s kicsi csónakjaik zizegve súrolták a hullámzó nádasok falát. A nádszálak száraz zászlai meghajoltak, sziszegtek halkan, szomorúan. Itt-ott, a nádasok egy-egy résében Frodó egy pillanatra dimbes-dombos mezőket látott, messze távol, a lenyugvó nap fényében hegyeket, s a látóhatár szegélyén fekete vonalat, a Ködhegység legdélibb vonulatát.
Más, eleven és mozgó lényeknek, mint madaraknak, nyoma sem volt sehol. Madár azonban rengeteg, kis vízimadarak sipogtak, csipogtak a nád között, de látni ritkán lehetett őket. Az utazók fülét egyszer-egyszer hattyúszárnyak suhogása ütötte meg, s ahogy fölnéztek, egész hattyúraj húzott el a fejük felett az égen.
– Hattyúk! – mondta Samu. – És mekkorák!
– Igen – felelte Aragorn. – Fekete hattyúk.
– Milyen tágas, kihalt és szomorú ez a táj! – jegyezte meg Frodó. – Én mindig azt hittem, hogy minél délebbre ér az ember, annál melegebb és vidámabb minden, amíg csak végleg maga mögött nem hagyja a telet.
– De annyira még nem vagyunk délen – felelte Aragorn. – Itt még tél van, és messze a tenger. A világ itt hideg, amíg csak hirtelen ki nem tavaszodik, de addig még havat is kaphatunk. Messze, Belfalas öblében, ahol az Anduin a tengerbe ömlik, meleg van, s talán a táj is vidámabb, s ha nem, csak az Ellenség tehet róla. De itt még százhúsz mérfölddel sem vagyunk délebbre a ti Megyétek déli fertályánál, hiába, hogy száz meg száz mérföldnyire járunk tőle. Északkelet felé átlátsz Lovasvég síkságára, Rohanra, a lovasurak földjére. Nemsokára a Limjód folyó torkolatához érünk, amelynek a vize a Fangornról rohan le, hogy a Nagy Folyóval egyesüljön. Ez Rohan északi határa, valamikor régen a Limjód és a Fehérhegyek köze teljes egészében a rohirok birodalmához tartozott. Dúsan termő kellemes föld, s a füvének nincsen párja, de e gonosz időkben nem él senki a folyó partján, s még lóháton is ritkán vetődik arra valaki. Az Anduin széles, de az orkok nyilai a túlpartnál messzebbre visznek, s az utóbbi időben, azt mondják, még a vízen is átmerészkednek s rajtaütnek a rohirok ménesein és karámjain.
Samu nyugtalanul tekingetett egyik partról a másikra. Korábban a fákat érezte ellenségesnek, mintha alattomban leskelődő szemeket, ólálkodó veszélyeket rejtegettek volna, most azt kívánta, bár szegélyeznék ismét fák a folyót. Úgy érezte, nyitott kis csónakjukban, a puszta földek között, a folyón, amely a háború vonala, meztelenek és védtelenek.
Másnap, harmadnap, ahogy mind mélyebbre-mélyebbre hatoltak le délre, a bizonytalan érzés az egész társaságon elhatalmasodott. Evezőt fogtak, és egész nap húzták. Sebesen siklottak el mellettük a partok. A folyó rövidesen kiszélesedett és elsekélyesedett, a keleti partot kő borította hosszan, a vízben kavicspadok voltak, így hát óvatosan kellett kormányozni. A Barna Föld sivár, lankás tájjá alakult át, amely fölött akadálytalanul süvített a hideg északi szél. A másik oldalon lápokkal tarkított rétek húzódtak. Frodó didergett, s eszébe jutott Lothlórien gyepe, a szökőkút, a napsütés, a csöndes esők. Szó alig esett a csónakokban, nevetés még annyi sem. A társaság valamennyi tagja a tulajdon gondolataival volt elfoglalva.
Legolas szíve valahol egy északi bükkös tisztásán időzött a nyári éjszakák csillagfényében, Gimli aranyat tapintott gondolatban, s azon törte a fejét, elég tiszta-e, hogy az úrnő ajándékának házául szolgáljon. Trufa és Pippin a középső csónakban feszengett, mert Boromir egyre csak dünnyögött magában, néha a körmét rágta, mint akit – nem kétséges – emészt a nyugtalanság, aztán evezőt ragadott, s a csónakkal szorosan felzárkózott Aragorn mögé. Ilyenkor Pippin, aki a csónak orrában kuporgott, hátranézett, s furcsa fényt látott Boromir szemében, amint az mereven bámulta Frodót. Samu már rég eldöntötte magában, hogy a csónak, ha annyira nem is veszélyes, mint hitte kölyökkorában, sokkal kényelmetlenebb, mint valaha gondolta volna. Keservesen elgémberedett, és tennivalója nem volt más, mint hogy vagy itt, vagy ott bámulja a csónak mellett elsikló téli tájat és a szürke vizet. Mert még ha eveztek is, az evezőt akkor sem bízták rá Samura.
Mikor a negyedik napon kezdett alászállni az alkonyat, hátranézett Frodó és Aragorn lehajtott feje meg az őket követő két csónak fölött, félig aludt már, s alig várta, hogy letáborozzanak és földet érezzen végre a lába alatt. Egyszerre megakadt valamin a szeme: először csak nézett, értetlenül, aztán megdörgölte a szemét, de ahogy jobban szemügyre vette volna, az a valami eltűnt.
Aznap éjjel egy szigeten táboroztak, a nyugati part közelében. Samu takaróba burkolózva feküdt Frodó mellett. – Muris álmom volt, egy-két órával azelőtt, hogy kikötöttünk volna, Frodó uram – mondta. – De lehet, hogy nem is volt álom. De akkor is muris.
– Nos, mi volt az? – kérdezte Frodó, tudva, hogy Samu addig úgysem nyugszik, amíg el nem mondta neki a meséjét, lett légyen az akármi. – Mióta eljöttünk Lothlórienből, amúgy se láttam, sőt elképzelni sem tudok olyat, amin mosolyognék.
– Nem úgy volt muris, Frodó uram. Inkább fura volt. S ha nem álom, nincs is rajta semmi mulatságos. És neked, Frodó uram, muszáj tudnod róla. Mert hogy egy tuskót láttam, aminek szeme van!
– A tuskó még csak rendben lenne. Elvégre épp elég úszik a vízen. De a szemet azt hagyjuk.
– Márpedig nem hagyom – mondta Samu. – Attól ébredtem föl, a szemtől, hogy úgy mondjam. Láttam, hogy Gimli csónakja mellett, a félhomályban, valami úszik, amit én tuskónak néztem. Aztán az a benyomásom támadt, hogy a tuskó lassan fölzárkózik mellénk. S ez valahogy szöget ütött a fejembe, hiszen a tuskót is, akárcsak minket, a víz sodorta. S akkor megláttam azt a két szemet, vagyis hogy a két, szemet formázó, halványan csillogó pontot, a tuskó vége felé egy dudoron. S a tuskó ráadásul nem is volt tuskó, mert úszóhártyás lába volt, olyasféle, mint a hattyúé, és csak emelgette-mártogatta, emelgette-mártogatta.
Én akkor fölültem, és megdörzsöltem a szememet, és arra gondoltam, hogy ha az a valami még mindig ott van, mikor a szememből kidörgöltem az álmot, nagyot kiáltok. Mert az a micsoda ugyancsak gyorsan közeledett, már ott volt egészen Gimli mögött. De hogy az a két lámpácska kiszúrta-e, hogy moccanatlanul bámulok, vagy én tértem eszemre, nem tudom. Mire fölnéztem, már nem találtam. De azt hiszem, a szemem sarkából, mint mondani szokták, mégiscsak láttam egy pillanatra, mert épp egy sötét valami siklott be a part árnyékába. Bár a szemet, azt nem láttam többé.
Megint álmodsz, Csavardi, mondtam magamban, de többet semmit. Azóta gondolkodom a dolgon, és most már nem vagyok olyan biztos benne. Te hogy vélekszel róla, Frodó uram?
– Azt mondanám, tuskó volt a félhomályban, s te álmos voltál – mondta Frodó –, ha ez volna az első eset, hogy azok a szemek felbukkantak. De nem az. Én is láttam, még fönn, északon, mielőtt Lothlórienbe megérkeztünk. És egy fura jószágot is láttam, aminek szeme volt, és megpróbált fölmászni a flet-re, akkornap, első éjjel. Haldír is látta. És emlékszel, mit mondtak a tündék, akik azt az ork bandát követték?
– Ó – mondta Samu –, hát persze hogy emlékszem, s még másra is. Csak éppen nincs ínyemre a gondolat, de akkor is eszembe jut ez meg az, meg Bilbó úr történetei, meg minden, és azt hiszem, ennek a jószágnak a nevét is meg tudnám mondani. Csúf név. Gollam, nem?
– Igen, én is ettől tartok egy idő óta – mondta Frodó.
– Az óta az első, flet-en töltött éjszaka óta. Gondolom, ott ólálkodhatott Móriában, aztán szagot fogott, és utánunk eredt, de azt reméltem, nyomunkat veszti. A nyomorult jószág bizonyára ott bujkált az erdőben az Ezüstér mellett, s kileste az indulásunkat!
– Valahogy így – mondta Samu. – S jó lenne, ha egy kicsit jobban vigyáznánk, mert még a végén arra ébredünk, hogy ronda ujjak markolásszák a nyakunkat, már persze, ha egyáltalán felébredünk. És pontosan erre akarok kilyukadni: Semmi szükségünk rá, hogy Vándornak vagy a többieknek az éjjel gondot okozzunk. Én holnap is alhatom, hiszen, ha szabad azt mondanom, úgyis csak poggyász vagyok a csónakban.
– Szabad – mondta Frodó –, bár én inkább azt mondanám, hogy poggyász, aminek szeme van: Őrködjél, de azzal a feltétellel, hogy hajnal felé fölébresztesz, akkor is, ha addig nem történik semmi.

Pirkadat előtt Frodó arra ébredt, legmélyebb álmából, hogy Samu rázza a vállát. – Szégyen, gyalázat, hogy fölébresztelek, Frodó uram, de hát te mondtad. Nincs mit mondanom, vagy legalábbis nem sok. Azt hiszem, puha, plattyogó lépteket hallottam, és szimatolást, kis idővel ezelőtt, de hát efféle fura neszeket a folyóparton minden éjszaka hall az ember.
S lefeküdt, Frodó felült, vállára borította a takaróját és küszködött az álmosság ellen. Lassan teltek a percek és az órák, és nem történt semmi. Frodó már-már engedett a kísértésnek, hogy visszafeküdjön, amikor alig látható sötét alak közeledett úszva a partra vont csónakok egyikéhez. Egy hosszú, fehéren derengő kezet látott, amint villámgyorsan kinyúlik és megragadja a palánkot, két sápadt, lámpaforma szem csillant meg hidegen, amint a csónakba bekandikált, aztán a két szem fölemelkedett, és Frodóra meredt. Alig egy-két lépésnyire volt, és Frodó hallotta lélegzetvételének halk szisszenését. Fölállt, Fullánkot kirántotta a hüvelyből, s belenézett a két szembe.
A fény nyomban kialudt, a tuskóforma alak a víz sodrában beleveszett az éjszakába. Aragorn megmoccant álmában, megfordult és felült.
– Mi az? – kérdezte súgva, aztán fölpattant, és odajött Frodóhoz. – Valamit éreztem álmomban. Miért vontál kardot?
– Gollam – felelt Frodó. – Vagy legalábbis azt hiszem.
– Ó! – mondta Aragorn. – Szóval te tudsz a mi kis kullancsunkról? Mórián végig ott caplatott a nyomunkban, s még tovább is, Nimrodelig. Azóta, hogy csónakba szálltunk, egy tuskón hever és kézzel-lábbal evez utánunk. Egyszer-kétszer már megpróbáltam elkapni éjszaka, de ravaszabb, mint a róka, és síkos, mint a hal. Azt hittem, a vízen majd lerázzuk, de ugyancsak agyafúrt vizilény. Holnap majd megpróbálunk gyorsabban haladni. Most feküdj le, reggelig majd én őrködöm. Szeretném a kezembe kaparintani a nyomorultat. Talán sikerülne hasznát vennünk: De ha ez nem is sikerül, igyekeznünk kell, hogy lerázzuk magunkról. Nagyon veszedelmes. Attól eltekintve, hogy éjszaka szívesen gyilkol a saját szakállára is, bárki ellenséget, aki itt ólálkodik körülöttünk, a nyomunkra vezethet.
Eltelt az éjszaka, s Gollamnak híre-hamva se volt. A társaság ezután szigorú őrséget tartott, de Gollam többé nem bukkant föl. Ha követte is őket, igen óvatosan és ravaszul. Aragorn utasítására most jókora szakaszokat tettek meg evezve, és a part sebesen siklott a csónakok mellett. De a vidékből keveset láttak, mert javarészt éjszaka vagy félhomályban utaztak, nappal meg pihentek, megbújva, már amennyire a terep megengedte. Ily módon az idő eseménytelenül telt, egészen a hetedik napig.
Az idő változatlanul szürke volt és borús, keleti szél fújt, de késő délutánra keleten fölszakadoztak a felhők, és felhővel szegett sárga meg halványzöld fénypocsolyák bukkantak föl a szürke égen. E távoli foltokon meg-megcsillant az újhold keskeny karéja. Samu fölnézett, és összevonta a szemöldökét.
Másnap rohamosan változott körülöttünk a táj. A partok egyre magasodtak, s egyre kövesebbek lettek. Hamarosan már sziklás, hegyes vidék közén úsztak lefelé, s mindkét parton szakadékokkal szabdalt, tüskebokrokkal, kökénnyel, vadrózsával és iszalaggal benőtt meredek lejtőket láttak: Azokon túl alacsony, mállatag szirtek, s egy-egy borostyántól sötétlő szürke, viharvert sziklakémény, ezeken túl görcsös fenyőfákkal koronázott, széljárta gerincek. Egyre közelebb jártak Vadonföld déli nyúlványához, az Emyn Muil szürke hegyeihez.
A szirtek és a sziklakémények körül naphosszat sok madár keringett, sűrű rajokban, feketén, a szürke ég háttere előtt. Ahogy aznap a táborhelyükön heverésztek, Aragorn aggódó szemmel figyelte a madarakat, s töprengett, vajon Gollam nem követett-e el újabb komiszságot, s vajon az útjuk híre nem terjed-e máris. Később, napnyugta után, amikor a társaság megmoccant, és összeszedelőzködött, hogy továbbinduljon, Aragorn kis fekete pontot vett észre a fakó égen, egy hatalmas madarat magasan és messze, amely hol nagy köröket írt le, hol a szél szárnyán siklott lassan déli irányba.
– Mi az ott, Legolas? – kérdezte, s az égre mutatott, északon. – Sas? Mert én annak nézem.
– Az – mondta Legolas. – Sas, vadászó sas: Csak tudnám, hogy ez mit jelent. Hisz a hegyek messze vannak.
– Nem indulunk tovább, amíg teljesen be nem sötétedett – mondta Aragorn.

Eljött az útjuk nyolcadik napja. Némán, szélcsönddel, elállt a szürke keleti szél. A hold keskeny sarlója hamar fölbukkant, a lenyugvó nap halvány fényében az ég tiszta volt fölöttük, s bár messze délen még gyöngyházfényű felhők vonultak, nyugaton már fenn ragyogtak a csillagok.
– Indulás! – mondta Aragorn. – Megint meg kell kockáztatnunk az éjszakai utat. A folyónak most olyan szakaszához közeledünk, amelyet nem ismerek jól, vízen még sohasem utaztam erre, legalábbis innen a Sarn Gebir zúgóig. Ám ha nem tévedek, azok még jó néhány mérföldnyire vannak. De veszélyes helyekkel addig is találkozhatunk: zátonyokkal és sziklás szigetkékkel a víz sodrában. Nagyon kell ügyelnünk, és nem szabad gyorsan eveznünk.
A vezércsónakban Samura esett az őrködés tiszte. Hasra feküdt a csónak orrában, és szemét belefúrta a homályba. Az éjszaka mind sötétebb lett, de a csillagok furcsa fénnyel ragyogtak odafönt, s a folyó felszíne is halványan derengett. Már majdnem éjfélre járt, egy darabig evezőhöz is alig nyúltak, úgy csurogtak lefelé, mikor Samu egyszer csak felkiáltott. Alig néhány csónakhossznyira nagy fekete alakzatok bukkantak fel a vízből, s hallotta, hogy zúg-kavarog körülöttük a víz. A víz sodra hirtelen balra fordult, a keleti part felé, ahol akadálytalanul áramlott a folyó. Mikor elkanyarodtak, látták, nagyon közelről, hogy a tajtékzó víz éles szikláknak csapódik, s azok mint a fogsor harapnak a folyó sodrába. A csónakok szorosan összebújtak.
– Hallod-e, Aragorn! – kiáltotta Boromir, ahogy a csónakja a vezércsónakhoz ütközött. – Ez őrültség! Nem vághatunk neki a zúgónak éjszaka. Nincs csónak, ami épen jutna át a Sarn Gebiren, sem nappal, sem éjjel.
– Vissza! Vissza! – kiáltott Aragorn. – Forduljatok! Forduljatok, amíg tudtok! – Belemártotta evezőjét a vízbe, megpróbálta megállítani és megfordítani a lélekvesztőt.
– Elszámítottam magam – mondta Frodónak. – Nem hittem, hogy ilyen messze járunk, az Anduin gyorsabban folyik, mint gondoltam. Úgy látszik, Sarn Gebir itt van előttünk, közvetlenül.

Nagy erőfeszítéssel sikerült úrrá lenniük a csónakjaikon, s lassan visszafordítaniuk, de kezdetben ár ellen alig jutottak előre, mind közelebb-közelebb sodródtak a keleti parthoz, mely sötéten, baljósan magasodott fölébük az éjszakában.
– Evezzetek! Mind! – ordította Boromir. – Evezzetek! Különben zátonyra sodor a víz. – Frodó már-már érezte is, hogy a csónak tőkéje kövön súrlódik.
E pillanatban íjhúrok pendültek: nyílvesszők süvítettek el a fejük felett, s reájuk is hullott egynéhány. Az egyik Frodó vállát találta, s ő nagyot kiáltva előrebukott, kiesett kezéből az evező, de a nyílvessző fennakadt a rejtett páncélingen. Egy másik Aragorn csuklyáját ütötte át, a harmadik mélyen a második csónak palánkjába hatolt, közvetlenül Trufa keze mellett. Samu mintha fel-alá rohangáló fekete alakokat látott volna a parton, a hosszan elnyúló kavicsos fövenyen, a csónakhoz, úgy rémlett, igencsak közel.
– Yrch! – kiáltotta Legolas, önkéntelenül a maga nyelvén.
– Orkok! – kiáltotta Gimli.
– Kutya legyek, ha ez nem Gollam műve – mondta Frodónak Samu. – És jó kis helyet választottak. Úgy látszik, a folyó egyenest a karjaikba sodor.
Mind görnyedten húzták az evezőket, még Samu is evezőt fogott. S közben várták, mikor mar beléjük egy fekete tollas nyíl. Mert sok süvített el a fejük fölött, vagy csapódott a vízbe a közelükben, de nem találta el őket egy se. Sötét volt, de az orkok éjjel-látó szemének nem túl sötét, s így, a csillagfényben bizonyára jó célpontot nyújtottak volna ravasz ellenségeiknek, ha nincsenek a szürke tündepalástok, s ha a tündék ácsolta csónakok szürke fája ki nem fog Mordor íjászainak gonoszságán.
Evezőcsapásról evezőcsapásra vergődtek távolabb. A sötétben még azt is nehéz volt megállapítani, hogy egyáltalán haladnak-e: de lassan-lassan lecsillapult körülöttük a víz örvénylése, s a keleti part homályát elnyelte a fekete éjszaka. Végül, amennyire meg tudták állapítani, újra kiértek a folyó közepére, elég távol a sziklafogaktól. Ott félfordulatot tettek a csónakjaikkal és minden erejüket megfeszítve húztak a nyugati part felé. A partot szegélyező bokrok árnyékában megálltak, és föllélegeztek.
Legolas letette az evezőjét, s megfogta Lórienből hozott íját. Partra szökkent, s pár lépéssel följebb hágott a parton. Ott fölajzotta az íját, húrjára egy vesszőt illesztett, megfordult, s visszanézett a folyón át a sötétbe. A túlpartról éles kiáltozás hallatszott, de látni nem lehetett semmit.
Frodó fölnézett a magasan fölötte álló tündére, az célpontot keresett, amire kilőheti nyilát. Feje sötét volt, s körülötte koronaként csillogtak az égbolt felhőtlen foltjain kibukkant csillagok. De délen most életre keltek s megindultak feléjük a hatalmas felhők, s előttük az előőrseik, hogy kioltsák a csillagokat. A társaságot hirtelen elfogta a rettegés.
– Elbereth Gilthóniel! – sóhajtotta Legolas, és fölnézett az égre. S ekkor a homályból egy fekete alak vált ki, felhő és mégsem felhő, mert sokkal gyorsabban haladt amazoknál, s útközben minden fényt kioltva rohant feléjük. Hamarosan kiderült, hogy hatalmas szárnyas teremtmény, feketébb, mint az éjszaka legsötétebb zugai. A túlpartról ádáz üvöltés üdvözölte. Frodó úgy érezte, szívét megmarkolja, s egész testét elönti a dermesztő hideg, vállába, mint sebének emléke, belehasított a gyilkos fagy. Összekuporodott, mintha el akarna bújni.
Egyszerre megpendült a nagy tünde-íj. A húrt süvítve hagyta el a vessző. Frodó föltekintett. A szárnyas alak, majdnem fölötte, megreszketett, egy hangos, recsegő sikoly, és aláhullott, beleveszett a keleti part sötétjébe. Az égbolt megint tiszta volt. Odaátról zavaros ordítozás, átkozódás, jajgatás hallatszott, majd minden elcsendesült. Se nyílvessző, se hang nem szállt át több aznap éjjel.
Egy idő múlva Aragorn elindította a csónakokat folyással szemben, fölfelé. Igyekeztek partközelben maradni, amíg csak egy sekély kis öblöcskébe nem értek. Itt néhány törpe fa nőtt a parton, mögöttük meredek, köves emelkedő. Elhatározták, hogy kiszállnak, s itt várják be a hajnalt, haszontalan lett volna így éjszaka azzal próbálkozniuk, hogy följebb jussanak. Tábort nem vertek, tüzet nem gyújtottak, csak hevertek összekucorodva a szorosan egymás mellett partra vont csónakokban.
– Dicsőség Galadriel íjának s Legolas kezének, éles szemének! – mondta Gimli, miközben egy ostyát – lembas-t majszolt. – Csudás lövés volt, barátom! S ebben a sötétben!
– De ki tudja, mi volt az, amit eltaláltam? – mondta Legolas.
– Én nem – mondta Gimli. – De akkor is örülök, hogy ez az árnyék nem jött közelebb. Nagyon emlékeztetett arra a fekete izére ott, Móriában... a balrog árnyékára.
– Nem balrog volt – mondta Frodó. Még mindig didergett a hidegtől, ami beléhasított. – Hidegebb annál. Én azt hiszem, ez... – Lenyelte a végét, elhallgatott.
– Mire gondolsz? – kérdezte türelmetlenül Boromir, s kihajolt a csónakjából, mintha csak látni akarná Frodó arcát.
– Azt hiszem... nem, nem mondom meg – felelte Frodó. – Akármi volt is, lezuhanása kétségbe ejtette ellenségeinket.
– Az biztos – helyeselt Aragorn. – De hogy hol vannak, hányan vannak, és hogy mit forralnak ellenünk, arról fogalmunk sincs. Ma éjszaka egyikünk sem alhat! A sötétség most elrejt minket. De hogy a nappal mit hoz, ki tudná megmondani? Tartsátok a fegyvereteket a kezetek ügyében!
Samu a kardja markolatán dobolt, mintha azt számolná, hány ujja van, s föltekintett az égre. – Különös – dünnyögte. – A hold ugyanaz a Megyében és a Vadonföldön, vagy legalábbis úgy volna rendjén. De vagy az ég zökkent ki a kerékvágásból, vagy én számolok rosszul. Emlékszel, Frodó uram, a hold épp fogyóban volt, mikor a flet-en feküdtünk, fenn, azon a fán: egy héttel ezelőtt volt telihold, ha jól emlékszem. És tegnap, egy hete, hogy úton vagyunk, újhold köszöntött ránk, vékonyan, mint a körömnyesedék, mintha tünde-országban nem is időztünk volna.
Márpedig arra biztosan emlékszem, hogy három éjszakát ott töltöttünk, sőt, mintha többre is emlékeznék, arra meg, hogy egy teljes hónapig nem voltunk ott, a nyakamat teszem. Mintha ott megállt volna az idő!
– Lehet, hogy valóban megállt – mondta Frodó. – Lehet, hogy ott, azon a földön, olyan időben éltünk, ami másutt már rég elmúlt. Azt hiszem, csak akkor tértünk vissza az időbe, amely a halandó földeken át a Nagy Tengerbe ömlik, mikor az Ezüstér visszavitt minket az Anduinra. Én Caras Galadhonban semmiféle holdra nem emlékszem, sem újholdra, sem teliholdra, ott éjjel csak a csillagok, nappal meg a nap világított.
Legolas megmoccant a csónakjában. – Nem, az idő sehol nem áll meg örökre – mondta –, csak épp hogy semmi és sehol nem változik, nem nő azonos módon. A tündék világa is halad, csak épp hogy a mozgása egyszerre gyors is, lassú is. Gyors, mert amíg ők maguk alig változnak, minden más elszáll mellettük: épp ez a bánatuk. És lassú, mert ők nem számlálják az elfutó éveket, a magukét sem. A múló évszakok egy hosszú-hosszú folyó örökké ismétlődő vízfodrai. De a nap alatt végül is minden elkopik.
– De Lórienben lassan – mondta Frodó. – S az Úrnő hatalma éppen ezt célozza. Ha rövidnek látszanak is, gazdagok az órák Caras Galadhonban, ahol Galadriel viseli a tünde-gyűrűt.
– Ezt nem szabad kimondani Lórienen kívül, még előttem sem – mondta Aragorn. – Erről soha egy szót sem! De így van, Samu, azon a földön te sem számoltad a napokat. Az idő veled is, akár a tündékkel, gyorsan suhant el, s amíg mi ott időztünk, az újhold megtelt, s a telihold fogyott a külső világban. És tegnap este újhold lett megint: A télnek majdnem vége. Suhan az idő az alig-remény tavasza felé.
Az éjszaka csöndben telt. Se nesz, se kiáltás nem hallatszott a túloldalról. A csónakjaikban kucorgó utazók érezték az idő változását. Melegebb lett, és szélcsend támadt a dél felől a távoli tenger felé igyekvő, esővel terhes nagy felhők alatt. S a zúgók szikláin vágtató víz harsogása, mintha közelebbről hallatszott volna, és hangosabbnak tetszett. S a fák gallyai a fejük fölött csöpögni kezdtek.
Reggelre érve ellágyult, megszomorodott a világ körülöttük. Lassan, árnyéktalan, szürke fénnyel köszöntött be a hajnal. A folyó vizét megülte a pára, s a part fehér ködbe burkolózott, a túlpartot látni sem lehetett.
– Nem állom a ködöt – mondta Samu –, de ezt úgy látszik a jó szerencsénk hozta. Mert most talán úgy tudunk innen továbbmenni, hogy azok az átok orkok nem látnak meg minket.
– Talán – hagyta rá Aragorn. – De ha a köd legalább egy kicsit meg nem ritkul, nehéz lesz az ösvényt megtalálnunk. Márpedig meg kell, ha át akarunk jutni a Sarn Gebiren, az Emyn Muilba.
– Nem látom be, miért kellene átkelnünk a zúgókon, és egyáltalán, miért kell tovább is a folyót követnünk – mondta Boromir. – Ha az Emyn Muil itt van előttünk, akkor nyugodtan itt hagyhatjuk ezeket a lélekvesztőket, s eltérhetünk délnyugat felé, amíg csak el nem jutunk az Entsédhez, s azon átkelve az én hazámba.
– Megtehetnénk, ha Minas Tirith lenne az úticélunk – mondta Aragorn –, de ebben még nem egyeztünk meg. És ez az útvonal különben is lehet, hogy veszélyesebb, mint ahogy hangzik. Az Entséd völgye lapos és mocsaras, s a köd ott halálos veszélyt jelent mindazoknak, akik gyalog mennek és terhet hordanak. Én nem hagynám el a csónakjainkat, amíg nem muszáj. A folyó legalább olyan útvonal, amelyről nem lehet letévedni.
– De a bal partja az ellenség kezén van – vetette ellen Boromir. – És ha átjutsz Argonath Kapuin és épségben eléred a Tűkőszirtet, mi lesz azután? Leugrasz a vízesésről, bele az ingoványba?
– Nem – felelte Aragorn. – Én inkább azt mondanám, vigyük le a csónakjainkat az ősi módon a Rauros lábához, s ott szálljunk megint vízre. Te nem tudsz, Boromir, vagy nem akarsz tudni az Északi Lépcsőről, és a magas trónszékről, az Amon Hen fölött, amely még a nagy királyok idején készült? Mielőtt eldönteném, hogy merre tovább, szeretnék megállni odafönn. Ott talán valami jel vár ránk, ami továbbvezérel.
Boromir makacsul ellene szegült a javaslatnak, de mikor egyértelműen kiderült, hogy Frodó Aragornt követi, akárhova megy, engedett: – Minas Tirith emberei nem hagyják magukra a szükségben barátaikat – mondta –, s ha akár a Tűkőszikláig el akartok érni, rászorultok az én erőmre. Addig a magas szigetig elmegyek, de tovább nem. Onnét hazafelé indulok, akár egyedül is, ha nem érdemlem meg, hogy bármelyiktek velem tartson.
Egyre jobban világosodott, s a köd is felszállt kissé. Úgy döntöttek, hogy Aragorn meg Legolas azonnal elindul a part mentén, a többiek meg a csónakoknál várják őket. Aragorn azt remélte, hogy talál valami útfélét, amelyen le tudják vinni a csónakjaikat és a holmijukat a csöndes vízhez, a zúgón túlra.
– Az lehet, hogy a tünde-csónakok nem süllyednek el – mondta –, de ettől még nem biztos, hogy mi is élve jutunk le a Sarn Gebiren. Ez eddig még senkinek sem sikerült. Gondor emberei errefelé nem építettek utat, mert birodalmuk még a virágában sem ért fel az Anduin partján az Emyn Muilig. De van valami teherhordó ösvény a nyugati parton, ha ugyan megtalálom. El még nem pusztulhatott, hiszen a Vadonföldről Osgiliathba mindig is csónakon utaztak, egészen addig, amíg pár évvel ezelőtt meg nem sokasodtak a mordori orkok.
– Az én életemben ritkán jött csónak észak felől, s az orkok mindig is ott ólálkodtak a keleti parton – mondta Boromir. – Ha erre mégy tovább, mérföldről mérföldre nagyobb veszély fenyeget, még ha találsz is ösvényt.
– A veszély ott leselkedik minden délre vezető úton – felelt Aragorn. – Egy napig várjatok. Ha nem térünk vissza időben, tudni fogjátok, hogy szerencsétlenül jártunk. Akkor válasszatok magatoknak új vezetőt, és ahogy tudjátok, kövessétek.
Frodó nehéz szívvel nézte, mint kapaszkodik fel Aragorn és Legolas a meredek parton és tűnik el a ködben, de félelmei alaptalanoknak bizonyultak. Alig telt el két-három óra, még délre is alig járt az idő, mikor fölbukkant a két fölfedező ködös alakja.
– Minden rendben – mondta Aragorn, mikor leereszkedett a parton. – Megtaláltuk az ösvényt, s az egy jó kikötőhelyhez vezet, amely még ma is használható. Nincs messze: az első zúgó alig fél mérföldnyire van, s az egész vagy egy mérföld hosszú. S valamivel alatta a víz megint sima és tiszta, bár gyors folyású. A legnehezebb az lesz, hogy a csónakjainkat és a poggyászunkat fölvigyük a régi teherhordóútra. Mert megtaláltuk ugyan, de itt jó messze eltávolodik a folyóparttól, s ott fut a sziklafal védelmében, vagy két nyíllövésnyire a víztől. Az északi kikötőhelyet nem találtuk. Ha megvan még, bizonyára eljöttünk mellette az éjszaka. Éppenséggel föl is evezhetnénk addig, de lehet, hogy a ködben megint csak nem találnánk. Sajnos, most itt kell hagynunk a folyót, s ahogy tudunk, föl kell jutnunk a teherhordóútra.
– Ez akkor se lenne könnyű, ha valamennyien emberek lennénk – mondta Boromir.
– Akkor is megpróbáljuk, legyünk akármik – mondta Aragorn.
– Meg ám – mondta Gimli. – Az emberek a rossz úton húzzák a lábukat, de egy törp az megy, és elviszi a súlyának kétszeresét is, Boromir uram!
A feladat valóban nehéznek bizonyult, de végül is csak megbirkóztak vele. A holmikat kiszedték a csónakokból, s fölvitték a part tetejére, ahol már sík volt a terep. Aztán kiemelték a csónakokat is a vízből, s fölvitték azokat is. Sokkal könnyebbek voltak, mint várták. Hogy a tünde-föld melyik fájából készültek, azt Legolas se tudta, de a fa szívós volt és furcsamód könnyű. A síkon Trufa és Pippin egymaga elvitte a csónakokat. Persze ahhoz, hogy kiemeljék s fölvigyék az útig, szükség volt két ember erejére. A terep itt egyenletesen lejtett lefelé, szürke homokkő sziklák és gyommal benőtt, bokrok alatt rejtőzködő üregek tarkították, vadrózsarengetegek és csupasz horpadások, s itt-ott pocsolyákban állt rajta a hordalékteraszokról leszivárgó víz.
Boromir és Aragorn egyenként felvitte a csónakokat, a többiek meg a málhát hurcolták utánuk nagy vesződséggel. Végül minden fent volt a teherhordóúton. Ettől kezdve már alig gátolta őket valami, legfeljebb a tüskebokrok meg a hullott kövek. Mind együtt maradtak. A málló sziklafalról ködrongyok lógtak, s a folyót pára borította, hallották, hogy harsog, tajtékzik a víz Sarn Gebir meredek zúgóin és kőfogain, de látni nem látták. Kétszer tették meg az utat, amíg mindenük épségben és biztonságban lent nem volt a déli kikötőhelyen.
A teherhordóút itt visszakanyarodott a partra, szelíden ereszkedett le az öblöcske sekély vizéhez. Úgy tetszett, az öblöt nem emberkéz vájta a partoldalba, hanem a Sarn Gebirről lezúduló víz mosta ki, az alacsony kőgát mögött, ami egy darabon benyúlt a folyóba. Azon túl a part meredeken felszökő szürke sziklafal volt, s aki gyalog akart volna továbbmenni, nem tudta volna hol megvetni rajta a lábát.
A kurta délután már-már szürke és felhős alkonyatba fordult. Ültek a vízparton és hallgatták a párába burkolt zúgók zűrzavaros, tajtékzó bömbölését, fáradtak voltak és álmosak, a szívük komoly, mint a haldokló nap.
– Nos, itt vagyunk, s most egy újabb éjszakát kell itt eltöltenünk – mondta Boromir. – Muszáj aludnunk, még ha Aragorn úgy határozott is, hogy éjszaka lépjük át Argonath Kapuját, mert mindannyian holtfáradtak vagyunk... talán a mi keménykötésű törpünket kivéve.
Gimli nem szólt semmit: csak ültében rábólintott.
– Pihenjünk hát, amennyire tudunk – mondta Aragorn. – Holnap muszáj lesz megint nappal utaznunk. Hacsak az idő be nem csap most is, és meg nem változik, talán sikerül úgy elillannunk, hogy a keleti partról ne vegyenek észre. De ma éjszaka kettesével kell őrködnünk, felváltva: három óra alvás, egy óra őrség.
Az éjjel nem történt semmi, attól eltekintve, hogy hajnal előtt alig egy órával megeredt az eső. Amint kivilágosodott, útnak indultak. A köd már ritkult. Amennyire csak lehet, megmaradtak a nyugati part közelében, s látták az alacsony, majd egyre magasodó sziklaszirteket, a lábát a rohanó vízben áztató sziklafalat. Ráfeszítették a csónakokra a bőr védőponyvát, hogy el ne öntse őket a víz, majd továbbcsurogtak lefelé, sem elöl, sem maguk körül nemigen láttak semmit a szürke esőfüggönyön át.
Az eső azonban nem tartott soká. Lassan-lassan ritkultak, majd fölszakadoztak a felhők, s foszlányaik a folyót keresztezve északra távoztak. Fölszállt a köd és a pára is. Az utazók előtt széles kőszoros bontakozott ki, meredek, sziklás partjain, a kőpárkányokon és keskeny hasadékokban néhány formátlan fa csimpaszkodott. A meder itt elkeskenyedett, és a víz sodra meggyorsult. Olyan sebesen ragadta magával őket, hogy alig remélhették: megállhatnának vagy megfordulhatnának, ha valamivel váratlanul szembe találják magukat. Fölöttük egy csíknyi sápadt kék ég, körülöttük az árnyékos, sötét vizű folyó, előttük az Emyn Muil napot eltakaró fekete hegyei, amelyeken, úgy látszott, nyílás sincs sehol.
Frodó elöl, a távolban, két közelebbi sziklaszirtet látott: sziklakéményt, oszlopot mintázott mind a kettő. Magasan, csupaszon, baljósan tornyosultak a folyó két partján. Közöttük keskeny rés, a víz vadul sodorta feléjük a csónakokat.
– Íme, az Argonath, a Királyok Oszlopai! – kiáltotta Aragorn. – Hamarosan átmegyünk közöttük. A csónakok egymást kövessék, tartsátok a távolságot. És maradjatok a folyó közepén!
Ahogy a csónak közelebb ért, a sziklaoszlopok, mint a tornyok, köszöntötték Frodót. Óriásinak érezte őket, két néma és fenyegető, roppant termetű emberalaknak. Aztán észrevette, hogy valóban azt formáznak: a régiek ügyessége, ereje emberalakra faragta őket, s a számlálatlan elfeledett év minden napsütése, zimankója ellenére megőrizték azt a fenséges hasonlóságot, amit a véső vájt beléjük. A mély vízből kiemelkedő két talapzaton két óriási kőkirály állt: bár szemük megkopott, homlokuk megrepedezett, ma is mindkettő észak felé bámult, bal kezüket nyitott tenyérrel, figyelmeztetően emelték fel, jobbjukban szekercét tartottak, mindkettőjük fején mállatag korona vagy sisak. Még mindig roppant erő és méltóság áradt belőlük, a rég elenyészett királyság néma őreiből. Frodót elfogta a félelem és riadt tisztelet, lekucorodott, behunyta a szemét, s ahogy a csónak a szobrokhoz ért, nem mert föltekinteni. Még Boromir is lehajtotta a fejét, mikor a csónakokat, mint tehetetlen kis faleveleket, sodorta át az ár Númenor őreinek árnyékán. Így jutottak be a Kapu fekete szakadékába.
Félelmes szirtfal szökött fel csupaszon, kiszámíthatatlan magasságban, mindkét parton. Messze-messze, fölöttük, a fakó ég. A fekete víz visszhangot verve harsogott, s a színén süvített a szél. Frodó a térdére görnyedve hallotta, hogy Samu, elöl, felnyög és dünnyög: – Micsoda hely! Micsoda szörnyű hely! Csak egyszer tegyem ki a lábam a csónakból, még pocsolyába se lépek soha, nemhogy folyóvízbe!
– Ne félj! – mondta egy idegen hang a háta mögött. Frodó megfordult, és Vándort látta, és mégsem a Vándort: mert a viharvert kósza nem volt sehol. A csónak farában Aragorn ült, Arathorn fia, büszkén és szálegyenesen, s ügyes evezőcsapásokkal irányította a csónakot, csuklyáját hátravetette, sötét haja lobogott a szélben, szemében izzó fény: most száműzetésből ősei földjére hazatérő király volt.
– Ne féljetek! – mondta. – Már régóta vágytam volna látni Isildur és Anárion, az ősapáim hasonmását. Az ő árnyékukban Elassarnak a tünde-kőnek, az Isildur fia Valandir házából való Arathorn fiának, Elendil örökösének nincs mitől félnie!
Aztán kialudt szemében a fény, azt mondta, szinte magának: – Bár lenne itt Gandalf! Hogy mennyire vágyik a szívem Minas Anor, a városom falai után!
A sziklaszoros mély volt és sötét, és teli a szél, a rohanó víz és a visszhangot verő kő hangjaival. Egy kevéssé nyugatra hajlott, s így kezdetben csak feketeséget láttak maguk előtt, de Frodó hamarosan észrevett elöl egy keskeny és egyre szélesedő világos rést. A szakadék szája gyorsan közeledett, s a csónakok egyszer csak kirepültek a tágas, ragyogó fénybe.

A nap, ami már jócskán túljárt a delelőjén, fönn ragyogott a széljárta égen. A föltorlódott víz egy hosszú, tojásdad tóba ömlött, a sápadt Nen Hithoelbe, amelyet erdős oldalú, de a napfényben hidegen csillogó, kopasz csúcsú hegyek kereteztek. A középső valamivel előbbre nyúlt a többinél, s azoktól elszakadva szigetet alkotott a vízen, a folyó két halványan csillogó ága között. Távolról és lentről mennydörgő robaj hangját sodorta feléjük a szél.
– Az ott Tol Brandir! – mondta Aragorn, és délre mutatott, a hegyes csúcsra. – Baloldalt az Amon Lhaw, jobboldalt az Amon Hen, a Hallás és a Látás Hegye. A nagy királyok idején trónszék állt a tetejükön, és mindkettőn állandó őrséget tartottak. De Tol Brandirt, azt mondják, soha nem érintette sem ember, sem állat lába. Estére elérjük őket. S már hallom a soha el nem hallgató Raurost.
A társaság rövid pihenőt tartott, a csónakokat a víz sodrára bízta, amely a tó közepén húzott végig. Ettek valamit, aztán megint evezőt fogtak, hogy meggyorsítsák az utat. A hegyek nyugati oldalára árnyék borult, a nap elkerekedett, és vörös színt öltött. Itt-ott, haloványan, előbukkant egy-egy csillag. A három csúcs ott magasodott előttük, sötéten a szürkületben. Rauros nagy hangon bömbölt. Mire elértek végre a hegyek árnyékába, a vízen már ugyancsak megült a sötétség.
Útjuk tizedik napjának végére értek. Vadonföld már mögöttük volt, innét már nem mehetnek tovább, amíg el nem döntik, hogy a keleti vagy a nyugati úton induljanak el. Előttük állt küldetésük utolsó szakasza.

 

 

10. fejezet
A Szövetség felbomlik

Aragorn a csónakokat a jobb oldali folyóágba vezette: Itt, a nyugati parton, a Tol Brandir árnyékában, az Amon Hen lábánál zöld rét lejtett a vízre. Azon túl szökött fel, egyelőre szelíden, az erdő borította hegyoldal, s az erdő a tó elkanyarodó partján messzire elhúzódott nyugat felé. Egy patak csörgedezett szelíden lefelé, s táplálta a füvet.
– Ma éjszaka itt pihenünk meg – mondta Aragorn. – Ez Path Galen rétje: a régi időkben, nyáron, gyönyörű hely volt.
Kihúzták csónakjaikat a part gyepére, s mellettük tábort vertek. Őrt is állítottak, de nyomát sem látták, hangját sem hallották ellenségnek. Ha Gollamnak történetesen sikerült is a nyomukban maradnia, nem látták, nem hallották. Már majdnem hajnalra járt, mikor Aragornt mégiscsak elfogta a nyugtalanság, álmában dobálta magát. Hajnaltájt föl is kelt, s odament Frodóhoz, mert épp a hobbitra esett az őrség sora.
– Miért keltél fel? – kérdezte Frodó. – Most nem te következel.
– Tudom – felelt Aragorn –, de álmomban rám ült valami fenyegető árnyék. Jó lenne, ha kardot húznál.
– Miért? – kérdezte Frodó. – Ellenség ólálkodik a közelünkben?
– Hogy lássuk, mit mutat a Fullánk – felelt Aragorn. Frodó kihúzta a tünde-pengét a hüvelyéből. Szomorúan észlelte, hogy a kard éle halványan csillog. – Orkok! – mondta. – De úgy látszik, messze, vagy legalábbis nem túl közel.
– Tartottam tőle – mondta Aragorn. – Lehet, hogy nem is a folyónak ezen a partján. A Fullánk fénye halvány, és ez talán csak arra mutat, hogy Mória kémei ott csatangolnak valahol az Amon Lhaw oldalában. Mert olyat még soha nem hallottam, hogy az Amon Henre orkok tették volna a lábukat. De akkor is, ki tudja, mi minden történik e gonosz időkben, most, hogy Minas Tirith nem tartja szilárdan kézben az Anduin átkelőhelyeit. Ugyancsak óvatosnak kell lennünk holnap.
Tűzzel-füsttel köszöntött be a nap. Messze keleten fekete füstfelhők szálltak az égre, mintha arrafelé hatalmas tüzek égnének. A felkelő nap halványvörös lángja alulról világította meg őket, de hamarosan fölébük hágott a tiszta égbolton. A Tol Brandir csúcsa aranyszínben fénylett. Frodó elnézett keletre, bámulta a magas szigethegyet. Oldala csupaszon szökött ki a vízből. A parti sziklák fölött, a meredek oldalban, fák kapaszkodtak egymás hegyén-hátán, fölöttük újra a megközelíthetetlen szürke sziklafal, fenn a hegyes sziklacsúcs koronája. Körülötte sok-sok madár, de más élőlényt nem látni sehol.
Mikor megreggeliztek, Aragorn magához szólította a társaságot. – Eljött végre a nap – mondta –, a döntés oly rég halogatott napja. Mi történjék a társasággal, amely közös erővel ilyen messzire eljutott? Forduljunk nyugatra Boromirral, és kapcsolódjunk be Gondor háborújába, vagy forduljunk keletre, a Félelem és Homály felé? Vagy bontsuk fel a szövetséget, s ki erre, ki arra menjen? De tegyünk akármit, hamar kell tennünk. Itt sokáig nem időzhetünk. Tudjuk, az ellenség ott van a keleti parton, sőt attól félek, az orkok már átkeltek az innenső partra.
Hosszan hallgattak, nem moccant, nem szólt senki. – Nos, Frodó – mondta végül Aragorn. – Attól félek, a te válladon van a döntés terhe. A Tanács téged jelölt ki Gyűrűhordozónak. A te utadat neked kell megválasztanod, s egymagadnak. Én még csak tanácsot sem adhatok. Én nem vagyok Gandalf, s bár igyekeztem átvenni az ő szerepét, fogalmam sincs, hogy erre az órára mit tervezett, ha ugyan tervezett valamit, s hogy mi volt az, amiben reménykedett. Nagyon valószínű, hogy ha ő itt lenne velünk, a döntés akkor is terád várna. Ez a sorsod.
Frodó nem felelt rögtön. Majd lassan megszólalt: – Én tudom, hogy sietős a dolog, de akkor sem tudok egyszerre dönteni. Nyomaszt a döntés súlya. Adj még egy órát, de addig hagyjatok magamra.
Aragorn szánakozó jóindulattal nézte. – Jól van, Drogó fia Frodó – mondta. – Kapsz egy órát, s maradj magadra. Mi itt várunk rád egy darabig. De csak annyira kóborolj el, hogy ha kiáltasz, meghallhassuk.
Frodó egy pillanatig még ülve maradt, leszegett fejjel. Samu, aki aggódva figyelte a gazdáját, megrázta a fejét, s úgy dünnyögte: – Hát ez csak világos, mint a kétszer kettő, de jobb, ha te, Csavardi Samu, befogod a szádat.
Aztán Frodó fölállt, és elment, és Samu látta, hogy míg a többiek megfékezték magukat, és nem néztek utána, Boromir szeme élesen figyelte Frodót, amíg el nem tűnt a szemük elől az erdőben, az Amon Hen lábánál.
Frodó kezdetben csak kóborolt, céltalanul, az erdőben, aztán azon vette észre magát, hogy a lába önkéntelenül fölfelé viszi a hegy lejtőjén. Egy ösvényre bukkant, egy régi-régi út mindjobban semmivé váló maradékára. A meredek helyeken lépcsőfokokat vágtak a kőbe, de ezek megrepedeztek, elkoptak már, szétrepesztették őket a fák gyökerei. Mászott egy darabig, nem érdekelte, merre megy, amíg csak egy füves tisztásra nem ért. Körül berkenye nőtt, s a közepén egy jókora lapos kő hevert. A kis hegyi rét keletre nézett, s most a korai napfényben fürdött. Frodó megállt, s a mélyen alatta hömpölygő folyó felett átnézett a Tol Brandirra, s a madarakra, amelyek közte és a láb nem tapodta sziget között keringtek a széláramban. A Rauros méltóságos robaja mély hangú, lüktető dübörgéssel keveredett.
Leült egy kőre, tenyerébe hajtotta az állát, szeme keletre nézett, de látni alig látott valamit. Átfutott az agyán minden, ami azóta történt, hogy Bilbó eljött a Megyéből, s felidézte, végiggondolta Gandalf valamennyi szavát, amire emlékezett. Telt az idő, de a döntéshez semmivel sem jutott közelebb.
Egyszerre fölriadt, az a furcsa érzése támadt, hogy hátulról barátságtalanul figyelik. Fölpattant és megfordult, de meglepetésére nem volt ott más, csak a nyájasan mosolygó Boromir.
– Féltettelek, Frodó – mondta, és közelebb lépett. – Ha Aragornnak igaza van, és a közelben orkok ólálkodnak, egyikünknek se volna szabad egyedül elkóborolnia, legkevésbé meg éppen neked: rajtad annyi minden áll. S a szívem is nehéz. Megengeded, hogy itt maradjak, s beszélgessünk, most, hogy végre megtaláltalak? Az talán megnyugtatna. Ahol sokan vannak, ott sok a beszéd, és a sok beszédnek sok az alja, és minden végeláthatatlan vitába torkoll. De mi ketten talán okosabbak leszünk.
– Kedves vagy – mondta Frodó –, de nem hiszem, hogy a szó segítségemre lenne. Hiszen tudom, hogy mit kell tennem, csak éppen megtenni félek. Úgy van, Boromir, félek.
Boromir hallgatott. A Rauros csak bömbölt a messzeségben. Az ágak közt szél neszezett. Frodó megborzongott.
Boromir váratlanul odajött, s leült melléje. – Biztos vagy benne, hogy nem szenvedsz fölöslegesen? – kérdezte. – Én segíteni szeretnék neked. Tanácsra szorulsz e nehéz választás előtt. S ugyan miért ne az én tanácsomat fogadnád meg?
– Azt hiszem, tudom, hogy mit tanácsolsz, Boromir – mondta Frodó. – S ha nem szólna ellene a szívem, talán bölcs tanácsnak vélném.
– Ellene szól? Mi ellen? – kérdezte élesen Boromir.
– A késlekedés ellen. Az ellen, ami a könnyebbik útnak látszik. Az ellen, hogy letegyem a terhet, ami a vállamon van. Az ellen... igen, az ellen, hogy megbízzam az erőben és az emberek hűségében.
– Pedig épp ez az erő védelmezett titeket jó ideig abban a ti távoli kis országotokban, még ha nem tudtatok is róla.
– Nem vonom kétségbe a néped vitézségét. De a világ változik. Minas Tirith falai talán erősek, de semmi esetre sem elég erősek. S mi lesz, ha ledőlnek?
– Akkor csatában esünk el, vitézül. De van még rá remény, hogy ne dőljenek le.
– Amíg a Gyűrű létezik, nincsen – mondta Frodó.
– Ó! A Gyűrű! – mondta Boromir, és megvillant a szeme. – A Gyűrű! Hát nem a sors tréfája, hogy ennyit kell szenvednünk, ennyi félelmet, kétséget kiállnunk egy ilyen semmi kis jószág miatt? Mert semmi kis jószág! Én csak egy pillanatra láttam ott Elrond házában. Megnézhetném?
Frodó föltekintett. Szíve egyszerre hideget érzett. Észrevette a furcsa fényt Boromir szemében, bár arca most is nyájas volt és barátságos. – Jobb, ha rejtve marad – mondta.
– Ahogy kívánod. Nekem mindegy – mondta Boromir. – De beszélnem csak szabad róla? Mert nektek mintha örökké az járna az eszetekben, hogy mekkora hatalmat jelentene az Ellenség kezében: mindig csak az, hogy rosszra használják, de hogy jóra is lehet, az soha. Azt mondod, változik a világ, Minas Tirith elbukik, ha a Gyűrű megmarad. De miért? Igen, ha a Gyűrű az Ellenség kezébe kerül. De ha velünk van, akkor miért?
– Talán nem voltál ott a Tanácson? – felelt Frodó. – Mert mi nem vehetjük hasznát, s amit általa teszünk, az rosszra fordul.
Boromir fölállt, s nyugtalanul járkált föl-alá. – Szóval te is ezt hajtogatod! – kiáltotta. – Mint Gandalf, Elrond... ezt jól a szádba rágták. A maguk szempontjából talán igazuk van. Ezek a tündék, féltündék és mágusok, ezek biztos, hogy gyászos véget érnek. De nem egyszer jutott eszembe, hogy talán nem is olyan bölcsek, inkább csak gyávák. Mind, a maga módján. Az igaz szívű embereket azonban nem lehet megrontani. Mi, Minas Tirithben hosszú esztendők megpróbáltatásai közt álltuk keményen a sarat. Mi nem vágyunk varázsló urak hatalmára, csak erőre, hogy megvédhessük magunkat, erőre, a jó ügy érdekében. És íme! – szorongatott helyzetünkben a véletlen elénkbe hozza a Hatalom Gyűrűjének fényét. Ez ajándék, én azt mondom, Mordor ellenfelének szánt ajándék. Őrültség, ha nem vesszük hasznát, őrültség, ha nem fordítjuk az Ellenség ellen tulajdon hatalmát! Mi az, amit egy harcos, egy nagy vezető, ebben a helyzetben meg ne tehetne? Mi az, amit Aragorn meg ne tehetne? Vagy ha ő nemet mond, miért ne tehetné meg Boromir? A Gyűrű fölruházza a hadvezéri hatalommal. Elkergethetném Mordor hordáit, és minden ember az én zászlóm alá sereglene!
Boromir föl-alá rohangált, s egyre hangosabb volt a szava. Frodóról szinte meg is feledkezett, miközben egyre falakat, fegyvereket, mustrát emlegetett: nagy szövetségek terveit szövögette, s dicsőséges győzelmekét, hogy megdönti Mordort, s belőle válik hatalmas király, bölcs és jóindulatú. Egyszerre elhallgatott, és égnek emelte a karját:
– És ők még azt mondják, hogy vessük el magunktól! – kiáltotta. – Arról nem is szólva, hogy pusztítsuk el. És ez még rendjén is lenne, ha a józan ész bármi reményt nyújtana, hogy ez sikerülhet. De nem fog. Más terveket képtelenek kiagyalni, mint hogy egy félszerzet sétáljon be vakon Mordorba, és így nyújtson alkalmat az ellenségnek, hogy azt megkaparintsa. Ostobaság!
– Ezt bizonyára te is belátod, barátom! – mondta, s váratlanul Frodóhoz fordult. – Azt mondod, félsz. Ha igen, ezt a legbátrabb is megbocsátja neked. De vajon nem a józan eszed tiltakozik?
– Nem. Félek – mondta Frodó. – Egyszerűen csak félek. De örülök, hogy ezt mind elmondtad. Mert most már tisztábban látok.
– Tehát eljössz Minas Tirithbe? – kiáltotta Boromir. Arca lelkes volt, a szeme csillogott.
– Félreértesz – mondta Frodó.
– De hát csak eljössz, egy kis időre? – makacskodott Boromir. – Az én városom nincsen messze innét, s onnét Mordor is közelebb van. Oly soká voltunk a vadonban, s mielőtt útnak indulnál, hírt kell venned róla, hogy az Ellenség miben mesterkedik. Tarts velem, Frodó – mondta. – Pihenned is kell, mielőtt e kalandos vállalkozásnak nekivágsz. – Kezét barátságosan a hobbit vállára tette, de Frodó érezte, hogy reszket az elfojtott izgalomtól. Gyorsan ellépett előle, s riadtan nézett a szálas emberre, aki legalább kétszer olyan magas volt, mint ő, és sokkal erősebb.
– Miért vagy ilyen barátságtalan? – kérdezte Boromir. – Én igaz ember vagyok, nem tolvaj, és nem útonálló. A Gyűrűd kell nekem, ezt már tudod, de szavamat adom rá, hogy nem tartom meg. Legalább azt engedd meg, hogy a tervemmel próbát tegyek. Add kölcsön a Gyűrűt!
– Nem! Nem! – kiáltotta Frodó. – A Tanács énrám bízta!
– A magunk ostobasága lesz az oka, ha az Ellenség legyőz minket! – kiáltotta Boromir. – Kétségbeejtő! Te bolond! Makacs bolond! Szándékosan rohansz a halálodba, és romlást hozol mindannyiunkra. Ha a Gyűrűre bárki halandónak joga van, akkor Númenor embere az, és nem egy félszerzet. Az nem a tiéd, szerencsétlen véletlen csak, hogy épp hozzád került. Ugyanúgy nálam is lehetne. És engem illet. Add ide!
Frodó nem felelt, csak hátrált, amíg a nagy lapos kő ott nem állt kettőjük közt. – Gyere csak, gyere, barátom! – mondta kellemkedőbb hangon Boromir. – Miért ne szabadulnál tőle? Miért ne dobnád el a félelmedet és a kétségeidet? Ha akarod, okolj engem. Nyugodtan mondhatod bárkinek, hogy túlságosan erős voltam, és erőszakkal vettem el tőled. Mert sokkal erősebb vagyok, mint te, te félszerzet! – kiáltotta. Fölszökkent a kőre, és Frodóra vetette magát. Becsületes és kellemes arca csúful megváltozott, szemében vad tűz izzott.
Frodó félreugrott, s megint a kő mögött keresett menedéket. Csak egy dolgot tehetett: reszketve kihúzta a Gyűrűt a láncán, sietve az ujjára húzta, épp mikor Boromir újra neki akart ugrani. Az ember levegő után kapott, egy pillanatig döbbenten bámulta, majd vadul elrohant, ide-oda cikázva a fák és a sziklák között.
– Nyomorult szélhámos! – üvöltötte. – Csak kerülj a kezem közé! Majd ellátom én a bajodat! Elviszed a Gyűrűt Szauronnak, és eladsz valamennyiünket! Csak az alkalomra vártál, hogy cserbenhagyj. Légy átkozott, halál és homály reád, meg minden félszerzetre! – Megbotlott egy kőben, és hasra esett. Egy darabig meg se moccant, mintha a tulajdon átka fogott volna rajta, majd sírva fakadt.
Fölállt, megdörgölte a szemét, hogy a könnyeitől szabaduljon. – Jaj! Mit mondtam! – kiáltotta. – Frodó! Frodó! Gyere vissza! Erőt vett rajtam az őrület, de már vége! Gyere vissza!

Válasz semmi. Frodó még csak nem is hallotta a kiáltását. Már messzire járt, vakon szökkent ösvényről ösvényre és a hegytetőre. Rázta a rémület és a kétségbeesés, gondolatban ott látta maga előtt Boromir vad képét és égő szemét.
Rövidesen fölért, egyedül, Amon Hen csúcsára, ott zihálva megpihent. A ködben nagy, sík, óriási kőlapokkal kirakott kört látott, körülötte szétmálló bástyafalat, s középen, négy faragott oszlopon magas trónszéket, amelyhez meredek lépcsősor vezetett föl. Felment, beült az ősi székbe, s úgy érezte magát, mint egy elveszett gyerek, aki fölmászik a hegyi királyok trónusára.
Kezdetben alig látott valamit. Mintha valami ködös világ vette volna körül, amelyben csak árnyakat lát: az ujján volt a Gyűrű. Aztán itt-ott felszállt a köd, s neki látomásai támadtak, élesen látott mindent, s kicsinek, mintha ott állna előtte az asztalon, de mégis távol. Hang semmi, csak a csillogó, eleven képek. Mintha a világ egyszerre összezsugorodott és elnémult volna. Ott ült a Látás Székén, az Amon Henen, a númenori emberek Szemének Hegyén. Keletre nézett, és föltérképezetlen földeket látott, névtelen síkságokat, földerítetlen erdőségeket. Északra nézett, s ott kanyargott alatta a Nagy Folyó, mint egy szalag, és a Ködhegység kicsinek látszott s keménynek, mint egy kitöredezett fogsor. Nyugatra nézett, s Rohan tágas lejtőit látta, meg Orthancot, Vasudvard tornyát, amely fekete lándzsaként nyúlt a magasba. Délre nézett, s közvetlenül a lábánál a Nagy Folyó írt le majdhogynem önmagába visszatérő hurkot, s zúdult a Rauros gőzölgő katlanába, ahol a vízesés párája fölött szivárvány csillogott. És látta az Ethir Anduint, a Folyó roppant deltavidékét, a napfényben porfelhőként keringő madarak miriádját, s alattuk a zöld-ezüst Tengert, a hullámok egymást követő végtelen vonalait.
De akárhova nézett, szeme mindenütt a háború jeleibe ütközött. A Ködhegység bozsgott, mint a hangyaboly, orkok másztak elő ezernyi odúból. A Bakacsin-erdő ágai alatt gyilkos küzdelem folyt a tündék, emberek és a rájuk rontó bestiák közt. A beorningok földje lángokban állt, Móriát felhő borította, Lórien határa csupa füst.
Rohan legelőin lovasok vágtattak, Vasudvard ontotta a farkasokat. Hadihajók vitorláztak ki Harad öbleiből, keletről emberek végtelen sora közeledett: kardos, lándzsás, íjas katonák lóháton, törzsfők hadiszekerei és megrakott málhásszekerek. A Sötétség Urának minden ereje mozgásban volt. Majd délre fordult, s Minas Tirithet látta. Távolinak látszott és gyönyörűnek: falaival, számtalan tornyával, büszkén és bátran a hegytetőn, várfalain acél csillogott, bástyái lobogóktól tarkállottak: Remény szökkent a szívébe. De Minas Tirithtel szemben egy másik vár állt, még annál is nagyobb és erősebb. Szinte akarata ellenére költözött tovább a tekintete kelet felé. El Osgiliath romhídjai fölött, Minas Morgul tátongó kapui és a szorongatott Hegyek fölött eljutott a mordori Gorgorothig, a Rettegés Völgyéig. A völgyet hiába sütötte a nap, megülte a homály. A Végzet Hegye égett, szállt róla a füst. Majd a szeme végleg megállapodott: fal fal hátán, bástya bástya hátán, fekete, mérhetetlenül erős vashegy, acélkapuk, gyémánttorony: Barad-dûrt látta, Szauron várát. És elhagyta minden remény.
Ekkor hirtelen megérezte a Szemet. A Sötét Toronyban egy álmot nem ismerő szem lakott. Tudta: észrevette, amint ő itt bámészkodik. Egyetlen ádáz és mohó akarat volt. Feléje szökkent: úgy érezte, mintha egy ujj igyekeznék a hollétét kitapintani, mindjárt rászegeződik, és pontosan tudja, hol van, már Amon Lhaw-t érintette, átsiklott Tol Brandirra, s ekkor levetette magát a trónról, összekucorodott, fejére húzta a szürke csuklyát.
Hallotta a tulajdon hangját: azt kiabálta: – Soha! Soha! – vagy netán azt: – Jövök már! Igazán jövök már! – Maga sem tudta. Majd mintha egy másfajta hatalom nyomult volna az agyába egy más gondolattal: – Húzd le az ujjadról! Húzd le! Te őrült, húzzad már! Húzd le a Gyűrűt!
A két erő egymásnak feszült. Egy pillanatra teljesen tehetetlenné vált a kettő beléje hatoló hegye közt, csak vonaglott, elkínzottan. Majd váratlanul magához tért, Frodó lett megint, s nem volt sem Hang, sem Szem: szabadon dönthetett, még volt egy maradék pillanata, hogy döntsön. Lerántotta a Gyűrűt. Ott térdelt a ragyogó napsütésben a magas trónus előtt. S mintha fekete homály söpört volna végig a feje fölött, mint egy kéz, Amon Hent nem érintette, tovább tapogatódzott nyugat felé, elhalványult. Az égbolt megint makulátlanul kék volt, s minden fán madarak énekeltek.
Frodó talpra állt. Nagy-nagy fáradtságot érzett, de akarata szilárd volt, s a szíve könnyebb. Fennhangon mondta ki, önmagának: – Megteszem, amit meg kell tennem. Ez legalább világos: a Gyűrű gonoszsága már közöttünk is hat, és addig kell itt hagynom őket, amíg nagyobb kárt nem tesz. Egyedül kell elindulnom. Némelyikükben nem bízhatom meg, s akikben megbízom, azok nagyon kedvesek nekem: szegény öreg Samu, meg Trufa és Pippin: Vándor is az: de az ő szíve Minas Tirithbe vágyik, s ott szükség van rá, most, hogy Boromir belebukott a gonoszságba. Egyedül megyek el. Most, azonnal.
Sietve elindult visszafelé, az ösvényen a tisztásra, ahol Boromir rálelt. Ott megállt, és hallgatózott. Mintha hangokat, kiáltozást hallott volna odalentről, a part felől.
– Engem keresnek – mondta. – Vajon mióta vagyok távol? Gondolom, órák óta. – Habozott. – Most mit csináljak? – dünnyögte. – El kell mennem azonnal, különben sose fogok. Még egy ilyen alkalom nem lesz. Utálom itt hagyni őket, ráadásul így, egy szó magyarázat nélkül. De majd csak megértik. Samu feltétlenül. S ugyan mi mást tehetnék?
Lassan kihúzta az inge alól a Gyűrűt, hogy megint az ujjára húzza. Eltűnt, láthatatlanul ment le a hegyről, még a szélnél is nesztelenebbül.
A többiek jó darabig vártak rá a folyóparton. Egy ideig némán, nyugtalanul tettek-vettek, de most már letelepedtek körben, és úgy fűzték a szót. Néha-néha megpróbáltak másról beszélni, az útjukról, kalandjaikról, Aragornt faggatták Gondor s az ország ősi történelme felől, vagy a birodalom hatalmas műveiről, amelyek még mindig ott láthatók Emyn Muil különös határvidékén: a kőkirályokról, Lhaw és Hen trónusairól, s a Nagy Lépcsőről Rauros vízesése mellett. De gondolataik és szavaik újra meg újra Frodóra és a Gyűrűre tévedtek vissza. Vajon Frodó majd hogyan dönt? És miért habozik ennyit?
– Azt hiszem, azon töri a fejét, hogy a kettő közül melyik útvonal a végzetesebb – mondta Aragorn. – És ehhez joga van. Mert most még annyi remény sincs rá, mint valaha, hogy a társaság meg tudja tenni a keletre vezető utat, most, hogy Gollam a nyomunkra akadt, s attól kell tartanunk, hogy utunk titkára fény derült. De Minas Tirith sincs közelebb a Tűzhöz, amely a Gyűrűt elpusztítja.
Esetleg ott maradhatunk egy darabig, s bátran helyt állhatunk, ám hiába van akárhány embere Denethor úrnak, semmi reménye rá, hogy sikerüljön, ami még Elrond hatalmát is meghaladta: hogy a Gyűrű ottlétét titokban tartsa, vagy hogy az Ellenséget, ha az teljes erővel támad, föltartóztassa. Vajon mi Frodó helyében melyik utat választanánk? Én nem tudom. Most aztán igazán hiányzik Gandalf.
– Szomorú a mi veszteségünk – mondta Legolas. – De akkor is határoznunk kell, a segítsége nélkül. Miért ne dönthetnénk mi, hogy ezzel is segítsük Frodót? Hívjuk vissza, és szavazzunk! Én Minas Tirithre szavazok.
– Én is – mondta Gimli. – De minket, ugye, azzal küldtek el, hogy segítsük az úton a Gyűrűhordozót, de csak addig menjünk el, ameddig mi akarunk, és egyikünket sem köti sem eskü, sem parancs, hogy a Végzet Hegyét megkeresse. Nagyon nehéz volt megválnom Lothlórientől. Mégis eljöttem idáig, s most amondó vagyok: eljutottunk az utolsó válaszúthoz, s világos előttem, hogy Frodót nem hagyhatom cserben. Én Minas Tirithet választanám, de ha ő nem, én vele tartok.
– Mint ahogy én is – mondta Legolas. – Hűtlenség volna most búcsút venni tőle.
– Ha mind otthagynánk, egyenest árulás lenne – mondta Aragorn. – De ha keletre indul, nem kell mindannyiunknak vele mennünk. Sőt énszerintem nem is szabad. Ez kétségbeesett vállalkozás: nyolcunknak éppúgy, mint háromnak, vagy neki magának. Ha megengeditek, hogy én válasszak, én hármunkat jelölném ki mellé útitársul: Samut, aki túl sem élné, ha nem, Gimlit és jómagamat. Boromir térjen vissza a városába, ahol apjának és a népének nagy szüksége van rá, és tartsanak vele a többiek is, vagy legalábbis Trufa és Pippin, ha Legolas nem hajlandó búcsút venni tőlünk.
– Ez nem megy! – kiáltotta Trufa. – Mi Frodót nem hagyhatjuk el! Pippin meg én már annak idején elhatároztuk, hogy ahova ő megy, oda megyünk mi is, s e mellett ma is kitartunk. De akkor még nem tudtuk, hogy ez mit jelent. Ott, messze a Megyében vagy Völgyzugolyban, valahogy másként festett a dolog. Őrültség és kegyetlenség lenne, ha hagynánk, hogy Frodó Mordorba menjen. Miért ne tarthatnánk vissza?
– Itt kell tartanunk – mondta Pippin. – És biztos, hogy neki is ez jár az eszében. Tudja, hogy mi nem helyeseljük, ha ő keletre indul. S szegénynek nem akaródzik senkit megkérnie, hogy tartson vele. De képzeljétek el: nekivágni Mordornak, csak úgy, egyedül! – Pippin megborzongott. – A drága bolondos öreg hobbit azt azért tudhatná, hogy nem kell kérnie senkit. Azt tudhatná, hogy ha nem tarthatjuk vissza, nem hagyjuk cserben.
– Már megbocsássatok – mondta Samu –, én azt hiszem, ti egyáltalán nem ismeritek a gazdámat. Ő egy pillanatig nem habozik, hogy merre menjen. De mennyire, hogy nem. Mert mi értelme Minas Tirithbe menni? Az ő számára, úgy értem, bocsáss meg, Boromir uram – tette hozzá, s megfordult. Ekkor vette észre, hogy Boromir, aki kezdetben hallgatagon ült a kör szélén, most nincs ott.
– Ugyan hová mehetett? – kiáltott fel Samu, s látszott rajta, hogy aggódik. – Az utóbbi időben szerintem egy kicsit mintha furcsán viselkednék. De hát ő ebben úgysincs benne. Az ő útja hazafelé vezet, mint ahogy mindig is mondta, s ezért senki sem hibáztatja. De Frodó úr tudja, hogy neki a Végzet-katlant kell megtalálnia. Csakhogy ő fél. Úgy ám, fél. Más baja nincsen. Persze, tanult egyet-mást, mint ahogy mindannyian, hogy úgy mondjam, mióta úton vagyunk, különben már úgy az inába szállt volna a bátorsága, hogy fogná és belehajítaná a Gyűrűt a folyóba, aztán uzsgyi. De nekivágni akkor is fél. És nem miattunk fáj a feje: hogy vele tartunk-e, vagy sem. Tudja jól, hogy vele. Más itt a bibi. Az, hogy úgy fölcukkolja magát, hogy egyedül akar menni. Ezt jól jegyezzétek meg! Nehéz dolgunk lesz vele, ha visszajön. Mert ne legyen Csavardi a nevem, ha föl nem cukkolja magát.
– Azt hiszem, Samu, bölcsebben beszélsz, mint bármelyikünk – mondta Aragorn. – De mit tegyünk, ha kiderül, hogy igazad van?
– Tartsuk vissza! Ne engedjük el! – kiáltotta Pippin.
– Nem tudom – mondta Aragorn. – Ő a Gyűrűhordozó, tőle függ a Gyűrű sorsa. Nem hiszem, hogy jogunk van erre vagy arra az útra téríteni. Mint ahogy azt sem hiszem, hogy sikerülne, ha megpróbálnánk. Itt sokkal nagyobb erők hatnak.
– Nos, akkor is szeretném, ha Frodó már „fölcukkolná” magát és visszajönne, hogy essünk túl a dolgon – mondta Pippin. – Mert szörnyű ez a várakozás. Már nagyon ideje, nem?
– Nagyon – mondta Aragorn. – Az egy óra már régen letelt. Mindjárt dél. Muszáj megkeresnünk.

Ekkor bukkant fel Boromir. Az erdőből lépett ki, s szótlanul közeledett. Arca komor volt és szomorú. Megállt, mintha azt számlálná, hányan vannak, majd szórakozottan leült, leszegett fejjel.
– Merre jártál, Boromir? – kérdezte Aragorn. – Nem láttad Frodót?
Boromir egy pillanatig habozott. – Igen is meg nem is – felelt megfontoltan. – Igen: ott találtam valamivel feljebb, a hegyoldalban, és beszéltem vele. Megpróbáltam rábeszélni, hogy jöjjön Minas Tirithbe, és ne keletre menjen. Aztán elfogott a düh, s ő faképnél hagyott. Eltűnt. Ilyesmit még sohasem láttam, csak a mesékben hallottam. Tán fölhúzta a Gyűrűt. Aztán már nem találtam. Gondoltam, visszatért tihozzátok.
– Mindössze ennyi mondanivalód van? – kérdezte Aragorn, s szigorú, csöppet sem nyájas tekintettel mérte végig Boromirt.
– Ennyi – mondta Boromir. – Egyelőre nem mondok többet.
– Elég baj az! – kiáltotta Samu, és felpattant. – Én nem tudom, hogy ez az ember miben töri a fejét. Miért kellett Frodó úrnak fölhúznia azt a micsodát? Biztos, hogy nem akarta, ha meg muszáj volt neki, ki tudja, mi volt ott?
– Az biztos, hogy nem hagyta az ujján – mondta Trufa. – Ha sikerült leráznia a nem kívánt látogatót, akkor már nem, mint ahogy Bilbó sem, soha.
– De hová mehetett? Hol van? – kiáltotta Pippin. – Hiszen már ezer éve elment!
– Mikor láttad Frodót, Boromir? – kérdezte Aragorn.
– Talán vagy fél órája – felelt Boromir. – Vagy egy órája. Magam is kóboroltam egy darabig. Nem tudom! Nem tudom! – tenyerébe hajtotta a fejét, s szinte meggörnyedt a fájdalomtól.
– Egy órája, hogy eltűnt! – kiáltotta Samu. – Gyerünk, keressük meg, de rögtön!
– Megállj! – kiáltotta Aragorn. – Oszoljunk szét kettesével, és... Megállj! Várjatok!
Hiába. Ügyet sem vetettek rá. Samu rohant el elsőnek. A nyomában Trufa és Pippin, s már el is tűnt mindkettő a parti erdőben, nyugati irányba. – Frodó! Frodó! – kiabálták tiszta, éles hobbit-hangjukon. Legolas és Gimli is elszaladt. Mintha a társaságot egyszerre elfogta volna a vakrémület, vagy mindnyájuknak elment volna az esze.
– Szétszóródunk és végünk – nyögte, Aragorn. – Boromir! Én nem tudom, mi részed van ebben, de most segíts! Menj utána ennek a két fiatal hobbitnak, s ha már Frodót nem találod, legalább őrájuk vigyázz. Ha megtalálod őket, vagy nyomukra akadsz, gyere vissza ide. Itt leszek én is, rövidesen.

Aragorn sietve utána eredt Samunak. A berkenyével körülvett kicsi réten érte utol, a hegyoldalban küszködött fölfelé, s lélegzetéből kifogyva kiabált: – Frodó úr!
– Tarts velem, Samu – mondta. – Egyikünk sem maradhat magára. Valami baj les ránk. Érzem. Most fölmegyek a hegytetőre, Amon Hen trónusához, hogy lássam, ami látható. És figyelj! A szívem azt súgja, hogy Frodó erre ment. Gyere utánam, és tartsd nyitva a szemed! – Előresietett az ösvényen.
Samu igyekezett, amennyire a lábától telt, de képtelen volt a kószával lépést tartani, így hát hamarosan lemaradt. Mikor Aragornt elveszítette szem elől, megállt, hogy kifújja magát. Egyszer csak a homlokára csapott.
– Hallod-e, te Csavardi Samu! – mondta ki fennhangon. – Ha már a lábad kurta, legalább a fejedet használd! Lássuk csak. Boromir nem hazudik, az nem szokása, csak épp hogy nem mondott el mindent. Frodó úr valamitől szörnyen megrémülhetett. S azon nyomban fölcukkolta magát. Döntött végre, hogy megy. Hogy merre? Keletre. Samu nélkül? Úgy ám, még őt sem viszi. Ez nem szép, nagyon nem szép.
Samu megdörzsölte a szemét, hogy a könnyeit szétmázolja. – Fel a fejjel, Csavardi! – mondta. – Gondolkozz, ha tudsz. A folyón nem röpülhetett át, a vízesésről nem ugorhatott le. A cucca sincs vele. Muszáj volt visszamennie a csónakokhoz. Nyomás, Samu, mint a villám, vissza a csónakokhoz!
Samu megfordult, s visszavágtatott az ösvényen. Elesett, fölvérezte a térdét. Fölkelt, s rohant tovább. Odaért a Parth Galen rétjének szélére, ahol a csónakokat partra húzták. Sehol senki. Az erdőben, a háta mögött, mintha kurjongattak volna, de ügyet se vetett rá. Megállt, zihálva, s mintha földbe gyökerezett volna a lába, csak bámult. Az egyik csónak épp a víz felé siklott, teljesen magától. Samu ordított egy nagyot, s rohanvást nekieredt a rétnek. A csónak besiklott a vízbe.
– Jövök, Frodó uram! Jövök! – kiáltozott Samu, s belevetette magát a vízbe, hogy elkapja a távolodó csónakot. De egy karnyújtásnyival elhibázta. Nagyot kiáltott, s arccal, hatalmas csattanással a mély, sebes folyású vízbe pottyant. Gurgulázva merült alá, s göndör feje fölött összecsapott a folyó.
Az üres csónakból kétségbeesett kiáltás hangzott. Vízbe merült egy evező, és a csónak megfordult. Frodó épp idejében kapta el a fulladozva fölbukkanó Samu haját. Samu nagy kerek szeme tele volt rémülettel.
– Mássz be, Samu fiam! – mondta Frodó. – Fogd meg a kezem.
– Jaj nekem, Frodó úr! – zihálta Samu. – Belenyuvadtam. Nem látom a kezed.
– Itt van. Ne kapkodj, fiam. Úgysem engedlek el. Taposd a vizet és ne rángass, mert felborul a csónak. Úgy van, most kapaszkodj meg jól az oldalában, én majd kievezek.
Frodó egy-két evezőcsapással visszakormányozta a csónakot a partra, és Samu, mint egy ázott vízipatkány, kimászott a vízből. Frodó levette az ujjáról a Gyűrűt, és a partra lépett.
– Még ilyen fene ette nyűgöt, mint te, Samu! – mondta.
– Jaj, Frodó uram, ez nagyon nem szép – mondta dideregve Samu. – Ez nagyon nem szép, hogy megpróbáltál nélkülem meglógni. Most hol lennél, ha én ki nem találom a szándékodat?
– Úton és biztonságban.
– Biztonságban? – mondta Samu. – Egyedül, és nélkülem, hogy segítsek neked? Ezt nem éltem volna túl, ez sírba vitt volna.
– Majd még az visz a sírba, hogy velem jössz, Samu – mondta Frodó –, azt meg én nem élem túl.
– Ha nem hagysz itt, az nem olyan biztos – mondta Samu.
– De én Mordorba indulok.
– Tudom én azt, Frodó uram. Persze hogy oda. És én veled.
– Ugyan, Samu – mondta Frodó. – Ne tarts föl! A többiek bármelyik pillanatban itt lehetnek, és ha itt fognak, kénytelen leszek vitatkozni, meg magyarázkodni, és vagy merszem vagy módom nem lesz többé, hogy újból nekivágjak. Indulnom kell most, rögtön. Más mód nincs rá.
– Hát persze – mondta Samu. – De nem egyedül. Vagy én is megyek, vagy egyikünk sem. Akkor azzal kezdem, hogy kilyukasztom valamennyi csónakot.
Frodó elnevette magát. Egyszerre megmelegedett és felvidult a szíve. – Egyet azért hagyj meg! – mondta. – Az kelleni fog nekünk, de nem jöhetsz így, a motyód meg élelem meg minden nélkül.
– Egy pillanat, és már hozom is a göncöm! – kiáltotta lelkesen Samu. – Mindent összekészítettem. Gondoltam én, hogy ma útra kelünk. – Odarohant a táborhelyre, kihalászta a batyuját a többi holmi közül, amit Frodó rakott ki, mikor a csónakot kiürítette, fölkapott egy gazdátlan takarót, néhány élelmiszercsomagot és már rohant is vissza.
– Szóval tönkretetted minden tervemet! – mondta Frodó. – Előled nem lehet megszökni, Samu. De akkor is örülök. Ki se tudom mondani, hogy mennyire. Indulás! Nyilván a sors rendelte így, hogy együtt menjünk. Mi elmegyünk, a többiek meg keressenek maguknak valami biztonságos utat, Vándor majd vigyáz rájuk. Nem hiszem, hogy viszontlátjuk őket.
– Még nem lehetetlen, Frodó uram. Csöppet sem lehetetlen – mondta Samu.

Így hát Frodó és Samu együtt vágott neki a Küldetés utolsó szakaszának. Frodó kievezett a vízre, s a folyó magával ragadta őket, a nyugati ágán, Tol Brandir komor sziklái mentén. A vízesés robaja mind közelebbről hangzott. Még így is, hogy Samu segített, nehéz feladat volt átjutni a víz sodrán a sziget végébe, s átevezni a távoli keleti partra.
Nagy sokára mégiscsak partra értek az Amon Lhaw déli lejtője alatt. Ott egy sekély öblöcskére leltek, partra húzták a csónakot, messze a víz fölé, s tőlük telhetőleg elrejtették egy jókora kődarab mögött. Aztán vállukra vették a motyót, és elindultak gyalog, ösvényt kerestek, amely majd elvezeti őket az Emyn Muil szürke hegyeibe, s onnét le a Homály Földjére.

 

Ezzel véget ért a Gyűrű Háborújának első fejezete.

A história második fejezete A KÉT TORONY címet viseli, mert amiről az szól, abban Orthanc, Szarumán fellegvára és a Mordor titkos bejáratát őrző vár, Minas Morgul játssza a főszerepet; a felbomlott szövetség tagjainak tetteiről, viszontagságairól számol be, amíg csak le nem száll rájuk a Nagy Homály.
A harmadik fejezet, A KIRÁLY VISSZATÉR, a Homály ellen vívott végső harcot, s a Gyűrűhordozó küldetésének végét mondja el.

 

 

Jegyzetek:

1. Magyarul A babó címmel jelent meg a Móra Kiadónál.

2. A Gondori krónikák szerint II. Argelebtől, aki az Északi-dinasztia huszadik uralkodója volt; ez az ág Arveduival halt ki, háromszáz év múlva.

3. A Borbuggyan folyó tünde-neve.

4. A tündék és a dúnadánok időszámítása szerint tehát úgy kapjuk meg a Harmadkor éveit, ha a megyei időszámítás éveihez hozzáadunk 1600-at.

5. Lásd a B) függelékben az 1451., 1462. és 1482. évi bejegyzéseket, valamint a C) függelék végén lévő jegyzetet.

6. A Harmadkor végéig terjedő résznek igen rövid kivonatát lásd a B) függelékben.

7. Így nevezték a hobbitok a Nagymedvét vagy Göncölszekeret.

8. Lásd: F) függelék: A tündékről.

 

 

Középfölde térképei:

Déli területek:

 

Északi területek: