Szentmihályi Szabó Péter

Szentmihályi Szabó Péter
Haláltánc
Történelmi regény

„Lovagnak lenni annyit tesz,
mint nem cselekedni mindazt,
amiért a többi ember él-hal.”

(Egy halódó század ajánlja
a következőnek.)

Mindenki tudta, hogy a király nagyon beteg. Az udvarbéliek évek óta tudták, a köznéphez csak lassan jutottak el a hírek. A papok már hónapok óta imádkoztak érte éjjel-nappal, s felszólították a népet, imádkozzanak ők is a királyért. Az öregasszonyok imádkoztak is, de az emberek többségét nem érdekelte a király betegsége. Negyven éve volt királyuk, sokféle híresztelést hallottak már róla. Megszokták. Sokan nem hitték, hogy valaha is meghalhat. Mások pedig türelmetlenül várták, hogy meghaljon. Hogy történjék valami. Valami más. Akár jobb, akár rosszabb. Valami más.
De a papok nem akarták, hogy valami más történjék. És azok sem akarták, akik részesültek a hatalomból. Jó királynak tartották. Túl jónak is. Nagy földeket szerzett meg az országnak. Utána csak rosszabb jöhet. Mindig rosszabb jön utána – ezt tanította a magyar tapasztalat. Ezért igazán azok sem kívánták halálát, akik kívánhatták volna. Mert többen vannak, akik az állandóságot kedvelik. Bámilyen is legyen az az állandóság. A magyar ember szereti az állandóságot. A jobbágy jobbágy akar lenni, a nemes pedig nemes. És régen rossz, ha a jobbágy nemességről ábrándozik, a nemes pedig grófságról. Akkor már elszabadult a változások ördöge. Az őrzők azért vannak, hogy vigyázzanak, parancsoljanak, uralkodjanak. És nagy baj, ha sokaknak eszébe jut, ki őrzi az őrzőket.
Rebesgették, hogy valami bőrnyavalyája van. Hogy leprás. A leprásokat mindenki ismerte. Csuklyás darócban járták az országutakat, s kolompoltak, nehogy valaki közelükbe merészkedjen. A jótét lelkek az útszélre helyezték a nekik szánt alamizsnát. Igazából senki sem hitte, hogy a király leprás. Akkor neki is darócban kellett volna járnia az utakat, kolomppal a kezében, őt pedig egész fényes udvar vette körül. Az is való, hogy a királyokra nem vonatkozik a törvény, ők csinálják a törvényt. S éppen hogy ők gyógyítják a kórságokat. Akár a leprát is. Kezüket ráteszik a betegre, s Istentől szerzett hatalmuknál fogva gyógyítanak. Hogyan nem gyógyíthatta volna magát Lajos, akit már életében nagynak nevezett az ország? Jobb volt ebbe nem belegondolni. Negyven éve uralkodik, Isten kegyelméből, nagyobb baj nélkül. Tartsa meg az Isten akármeddig. Rosszabb király sose jöjjön.
De hát Lajos király meghalt. Isten a tudója, ki kezdte el, már életében a „nagy” jelzőt ráaggatni. Hiszen hát nagy volt, igaz, de csak a középszer óriása. Mire ment a hadjárataival? Nem sokra. Amit szerzett, azt úgy szerezte, mint a jó kereskedő. Kivárással, ügyes praktikával. A deák oklevélírók érezték is a különbséget. Grandis-nak nevezték, nem pedig Magnus-nak. Ludovicus Grandis. Magnus csak a Carolus volt a királyok között.
A magyaroknak István óta nem jutott túl sok nagy király. A magyarok már azzal is megelégedtek, ha királyuk nem volt esztelen, túl mohó az adószedésben, s túl serény a háborúskodásban.
Még csak néhány hónapja volt, hogy Durazzói Károly megfojtatta Johanna nápolyi királynőt. Még csak júliusban volt, hogy Zólyomban hódoltak a lengyel főurak és papok a király lánya, Mária és vőlegénye, Luxemburgi Zsigmond előtt. S ezen a szép kora őszi napon Nagy Lajos meghalt Nagyszombat városában, hiába imádkoztak a papok valamennyi templomban. Negyven év nyugalma fordult most fel. Negyven év, amikor korábban már az a király is szerencsésnek bizonyult, aki tíz esztendeig viselhette Szent István koronáját.
S amint terjedt a gyászhír, mindenütt rekviem szólalt, de az isten háta mögötti falvakban a pogány szokások szerint siratták meg a távoli királyt. Tüzek lobbantak fel, kések emelkedtek áldozatra, és derék, értetlen emberek gyászolták meg kortársukat, a derék, értetlen királyt, ki úgy nem gondoskodott országáról végakaratában, mintha jobbágy lett volna, kinek nincs miről hagyatkoznia.

A király kíséretében lévő fiatal lovagok, apródok a város szélén kaptak szükségszállást, egy frissen meszelt istállóban, s csupán vastagon hintett szalma jutott számukra fekhelyül. A fiatal lovagok utálkozva szagolgatták a mélyen beivódott trágyaillatot, és sepregették magukról a szalmát. Senki sem tudta, hogyan kellene viselkedni ilyen esetben, nagy gyász esetén, ráadásul a nagy király hirtelen halála sokuk pályáját egészen bizonytalanná tette. Többen lehevertek, s megpróbáltak aludni, mások tüzet raktak az őszi éjszakában az istálló előtt, valahonnan bor is került, szalonnát sütöttek, s a közeli bokrok mögül olyan félreismerhetetlen hangok hallatszottak, amelyek arról tanúskodtak, hogy sikerült néhány helybéli jobbágyleányt is megnyerni a gyors szerelemnek. Bár senki sem hangoskodott, duhajkodott, de azért kialakult valamiféle sírva vigadó hangulat. Homályosan mindenki érezte, hogy egy korszak lezárult, és senkinek sem volt elképzelése arról, mit hozhat a jövő.
Forgách Balázs egy ideig szótlanul figyelte a többieket, maga is kiürített egy kupa bort, és befészkelte magát a szalmába, a legtávolabbi sarokban. A lovak verítékének szaga még ott lebegett az istállóban, s a falra tűzött, kormozó fáklya fénye régi, otthoni emlékképeket idézett fel. A szőke, szakállas, robosztus fiatalember ősei a Hont-Pázmán nemből valók voltak, a bajor vért le sem tagadhatta volna: arasznyival magasabb volt a legsudárabb színmagyarnál is, ha ugyan színmagyar egyáltalán volt is az ifjú lovagok között. Forgách Balázs büszke volt őseire, az oklevelekben először említett Ivanch grófra, 1150 körül, s fiára, Ivánkára, aki megszerezte Gimes várát Nyitrában. 1150... Erőltette elméjét, ki is volt akkor a király. Vak Béla? Nem... Ő 1141-ben halt meg, ezt a papok jól a fejébe verték. Géza volt akkor a király, II. Géza. Akkor már a Csákok is nagyurak voltak, a gyűlölt Csákok, akik elvették Gimest is a birtokokkal együtt, s Csák Máté halála után sem került vissza a vagyon a Forgáchok kezére. Pedig az ő nagyapja még Gimes várában lakott, de már apja s ő maga csak a nagyurak jókedvétől függött, az a néhány rongyos falu, ami maradt a Forgách-vagyonból, sokfelé ágazódott, és öröm, ha egy jobb páncélt, kardot, lovat lehet venni a nyomorult jobbágyok kilencedéből.
Forgách Balázs behunyta szemét, és megpróbált a gimesi várra gondolni. Téres, nagy termek, kandallóban lobogó nagy tűz, szolgák hada, szép nők, finom étkek... Bizony így lehetett egy jobb korban, amikor a hűségnek, a testi erőnek, a kardnak volt becsülete. Vagy lehetséges, hogy valamikor erre a sötét, reménytelenül zavaros időre is úgy fognak tekinteni, mint visszahozhatatlan aranykorra?
Kulacsából még ivott egy korty bort, elmotyogta minden meggyőződés nélkül az estéli imádságot, aztán lehunyta szemét. A szalma barátságosan zizegett. „Talán egyszerűbb lett volna jobbágynak születni” – ez volt elalvás előtt az utolsó gondolata.
Hajnalban úgy ébredtek, hogy alig volt idejük rendbe szedni magukat. Enni-inni nem volt idő.
Mint visszavonuló, vert hadak, úgy vonultak a halott király lovagjai, cselédjei, végtelen sorban húzódó szekerek kerekei vájták mélyebbre a nyomot a rossz úton. Középen haladt a király koporsóját szállító szekér, fekete vászonnal letakarva.
Amerre mentek, megkondultak a harangok, kitódultak a szájtáti népek, voltak, akik vivátozni kezdtek, míg a komor arcok vagy egy-két ostorcsapás észre nem térítették őket: gyász ideje vagyon.
Az apródok, ifjú lovagok a koporsóvivő szekér köré lettek rendelve. Álmosan, borostásan, rosszkedvűen, éhesen kocogtak lovukon, egymásra is alig pillantva. A királyné sietős utat hirdetett, ki tudja, miért. Fehérvárnak tartottak, nem Budának vagy Visegrádnak. A királyt be sem balzsamozták, talán a rettentő kór miatt, melyben kimúlt.
Amint a gyönge szélben a fekete vászon meg-meglebbent, Forgách Balázs érezni vélte a halál sötét, émelyítő szagát.
Az első pihenőnél rátört az okádhatnék. Messzire vonult, nehogy szóbeszéd keletkezzék gyengeségéről.
A menet elővédje már messze járt, mögöttük nem sokkal vágtatott a királyi hintó négy lova. A hintóban ott ült az özvegy királyné, Erzsébet és a két kamasz leány, Mária és Hedvig. Senki sem tudta, most mi lesz és mit akarnak.

Mária és Hedvig valamivel hátrébb állt, kicsit előbb a királyné, mellette két fejjel magasabban a nádor méltóságteljes alakja. Demeter érsek lassan vezette a szertartást, arcán nem tükröződött érzelem. A papok latin éneke visszhangot verve szárnyalt fel és hullott alá, véget nem érő monotóniával. „Memento, Domine, Ludovicum, regem Hungariae...”
Mária érezte, hogy Hedvig megtántorodik mellette. Gyöngéden átkarolta.
– Már nem tart soká, bírd ki valahogy! – súgta.
Hedvig sápadt volt, a nehéz ruhákban is didergett, homlokán verítékcsöppek gördültek le.
Mária megfogta húgát a könyökénél, tartotta erősen. Legszívesebben megsimogatta volna húga hosszú, szőke haját, amit mindig úgy irigyelt tőle, de most ezt nem tehette.
Az érsek beszentelte a koporsót, még néhány rejtelmes mondat, aztán két pálos szerzetes a koporsó egyik falánál, kettő a másiknál óvatosan leemelte a koporsót az emelvényről. Mária száraz szemmel figyelte minden mozdulatukat. Az érckoporsó igen nehéz lehetett, a szerzetesek meginogtak. Óvatosan a fal üregébe csúsztatták a koporsót. Kő és vas összecsikordult. Az üreg nyitva maradt: oldalt már itt állt a király mellszobra, vörös márványból, melyet egy talián mester készített Lajosról még életében. Az éjszaka folyamán majd lezárják kőlappal az üreget, és végleges helyére kerül a képmás. Mária borzadva nézte a szobrot. A homlok redőzete, a hosszúkás orr, a szakáll, a hullámos haj..., minden jól el volt találva, mégis... volt valami gonosz, valami álságos az üres szemek pillantásában. „No, mi lesz veletek nélkülem?” – mintha így kacsintottak volna az élettelen szemek, s a vörös márvány anyaga is mintha a halált csúfolta, másította volna meg: élettelibb volt az, mint a sápadt eleven király utolsó éveiben. Ördögien élettelibb volt.
Mária erővel elfordította fejét, s miközben húgát kifelé támogatta, igyekezett Hedvig elől eltakarni a borzasztó sírüreget és a gyertyák fényében villódzó vak szemeket.
Nagyot lélegzett, amikor a bazilika kriptájából felértek a világosságra.
Mária ekkor tizenkettő, Hedvig pedig tízéves volt.
Odakint a köznép, mindenki aki odacsődült a temetésre, de nem fért el a templomban s nem volt hivatalos a ceremóniára, feketén és riadtan, kíváncsian, hang nélkül állt. Az is lehet, hogy nem hang nélkül, hiszen a harangok elnyomtak minden emberi szót. Mária kendőjével megtörölgette Hedvig gyöngyöző homlokát, s visszatekintett. Anyjuk a nádor karján jött, büszkén, felszegett fejjel, lesve és várva a hódolatot. Néhány vörösesszőke hajtincse kiszabadult a fekete bársonykendő alól, színük a vörös márványé volt. Mintha Erzsébet egész életében erre a diadalmas percre áhítozott volna.
A közrendűek lekapták süvegüket, letérdeltek a porba, a nemesek mélyen meghajoltak.
Mária sóhajtott egyet, megkapaszkodott Hedvigben, minden elsötétült előtte. Erős ütést érzett.
Forgách Balázs volt a leggyorsabb: ő kapta fel a kis királyleányt. Micsoda madárcsontú, könnyű teremtés volt! Alig érezte súlyát, azt is talán a díszes ruhák tették ki. Úgy is vitte karjában a királyi palotáig. A szőke hajú, sápadt királylány úgy hevert karjában, mint egy áldozati bárány. Forgách Balázs magán érezte az apródok, lovagok irigy tekintetét, és tudta, most megcsinálta a szerencséjét... Minden lépés, amelyet ezzel az áldott, gyöngén lélegző teherrel tesz, felfelé viszi. Felfigyeltek rá.

A temetés éjjelén kevesen hajtották álomra fejüket Fehérvárott. Az özvegy királyné ugyanis összehívta az országgyűlést, mely ebben az esetben azokból a bárókból és főpapokból állott, akik véletlenül éppen ott voltak, vagy hírt szerezvén oda tudtak érkezni a közelebbi megyékből. Vagy éppen oda akartak érkezni. Mert a többség, mint ilyen országos megpróbáltatások esetén mindig, most is óvatos maradt, beteget jelentett, vakot és süketet játszott, vagy biztos helyre záratta a koronázásra hívó futárt. Az özvegy királynét kevesen szerették, senki sem bízott benne, mert asszonyi állat nem való politikára, még kevésbé státus élére, Éva anyánk óta csak baj volt abból, ha némber tanácsot adott urának.
Még a nádort is meglepte ez a terv, s az erőszakos sietség, mellyel Erzsébet kislányából, Máriából királynőt akart faragni. Vagyis hogy királyt. Hiszen a magyar törvény és szokás nem ismerte a nőnemű királyt, s Lajos is úgy akarta, hogy Mária jegyese, Luxemburgi Zsigmond uralkodjék majd a trónon Lengyelországban. Itthon pedig Habsburg Vilmos herceg lépjen a trónra, Hedviggel az oldalán. Nagyszombatban azért gyűltek össze a magyar urak és papok, hogy erre tegyék hitüket és pecsétjüket.
De Lajos király ezt már nem tudta kinyilvánítani. És felesége szívből örvendezett, hogy így történt. Ő, akit Európa kigúnyolt, mert nem tudott fiút szülni a királynak, ő nem adja oly könnyen ki a kezéből sem a koronát, sem a lányait. Két éve, hogy meghalt gyűlölt anyósa Óbudán, a klarissza rendbeli apácák kolostorában. Ostoba öregasszony! Hibát hibára halmozott... De majd ő, Kotromanic Erzsébet, a bosnyák fejedelem lánya, megmutatja ezeknek a gőgös és ostoba magyaroknak! Őt nem fogják félreállítani! Szeptember 17-e volt, szürke szerdai nap. Tegnap még temetett az ország, most a feketét mindenki félredobta, s felöltötte legszebb ruháit, ékszereit. Az óvatosak persze távol maradtak: ez a nagy sietség nem sok jót ígért. Most jól jött a távolság, a betegség, a halaszthatatlan családi ügy bizony, foghíjas volt a főurak s főpapok rendje a bazilikában.
A kis Máriára még Szent István palástját is ráerőltették, elveszett benne, húzta-vonta maga után a drága, arannyal varrott palástot, a jobb érzésű emberek szeme könnybe lábadt, elfordították tekintetüket. Ide jutott szegény Magyarország! Mennyivel jobban festene ez a palást egy derék férfiún, mint amilyen Miklós nádor!
Felhangzott a szentének, aztán Demeter érsek kezébe fogta a szent koronát, s messze hangzó szóval, magyarul tette fel a kérdést:
– Akarjátok-e királyotokul Máriát, Lajos leányát?
Némaság volt a válasz, ami itt nem volt az egyetértés jele. Aztán felhangzott néhány vivát, „akarjuk, akarjuk”, leginkább az udvari emberektől, katonáktól. A templomba eresztett nép többsége dehogy is mert volna szólni! A szentmisébe sem ordít közbe az egyszerű ember, csak ha elérkezik a kiszabott helye, s akkor is kórusban... Hallgattak az emberek, bámulták, amint az esztergomi érsek a kisleány fejére illeszti a koronát, de nem teszi rá, csak tartja reszkető kézzel, mert arra a kis fejre az az öblös korona sehogyan sem illik, vállig csúszna, ha elengedné. Mária Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Róma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, a Kunság és Bolgárország királynéja, salernói hercegnő, az Onore di Monté San Angelo úrnője ott állt a korona alatt, sápadtan, reszkető lábbal, s fogalma sem volt, miféle országok, birodalmak királya, hercege, úrnője ő. Csak sejtette, hogy sokkal kevesebb cím valódi birtokosa. Talán csak azé a játék bábué, amit kabala gyanánt a szent király palástja alatt rejteget. Túl sietős, elsietett volt ez a koronázás, akárcsak a temetés. Senki sem tudta, mihez lehet kezdeni egy kisleány királlyal, akit rex-nek titulálnak, s úgy tesznek, mintha fiúnak született volna. Az a gyöngécske vivátozás nem pótolta a hiányzó főurak és főpapok éljenzését a távoli északról és délről: nemcsak a magyar főemberek többségét állították kész helyzet elé, de a lengyeleket, horvátokat, dalmátokat is. Vajon Demeter érsek jogara visszarettenti-e Prágát, Nápolyt, Krakkót? Aligha hihette bárki is komolyan. De Erzsébet ezzel most nem törődött. Leánya fején a hatalom jelvénye, a korona, homlokát felkenték szent olajjal, minden megtörtént, amitől fogva minden világi hatalom egy kislány kezébe gyűlhetett. S onnan egyenest az ő kezébe, ki saját jogán a makacs, bigott és kicsinyes Lajos mellett nem uralkodhatott.
Igaz, Máriát nem ültették lóra, nem adtak kardot a kezébe, nem lovagolt fel a királydombra, nem suhintott kardjával a négy égtáj felé. Mária egyedül nem fogja megvédeni Magyarországot.
A koronázás után az altemplomba vonultak. A nagy király koporsóját már befalazták, a márvány képmás már elé került. Erzsébet kilépett a sorból, zokogva ráborult a szoborra. Mária elfordította fejét. Ismerte anyja sírását: ez a mostani erőltetett volt. Eljátszotta az özvegy királynét az udvar előtt. Még szerencse, hogy a királyt nem sírverembe temették. Erzsébet nyilván utána akart volna ugrani, persze óvatosan megvárva, míg szelíd erőszakkal visszatartják.
Mária nem szerette anyját, s ezt csupán egyetlen szentgyónás alkalmával merte megvallani. Nem a penitenciától félt, hanem a szégyentől, a szeretetteljes kioktatástól. Minden pap azt mondja, hogy szüleinket úgy kell szeretnünk, amilyenek, hibáikkal együtt. De ha valakinek csak hibái vannak?
Miklós nádor felsegítette Erzsébetet, leültette a bársonyülőkére. Most Mária következett, amiként sebtében kitanították.
A magas, szőke leány nagy komolyan kezébe vette atyja díszkardját, két marokra fogta, még így is nehéz volt, s a letérdelt ifjakat lovaggá ütötte. Csak egyet ismert a sok közül, kit mind anyja s a nádor választott ki: egyetlenegyet, Forgách Balázst. Lovagok lettek, király kamarásai, akik aranysarkantyút viselhettek életük végéig. Aztán ő maga adta át a sarkantyúkat, persze csak aranyozva voltak, ám így is szép ajándék akkor, amikor mindenki a gazdáját veszített királyi kincstárra szeretné tenni a kezét.
Pirulva nyújtotta át Mária a pár sarkantyút, s mintha Forgách Balázs kézcsókja egy kicsit hosszabb lett volna az illendőnél. Az udvari emberek somolyogtak egymás között: ej, gyermeki érzések, de hát Máriának ott van az ő kitartó jegyese, Zsigmond, ő nem nyugszik bele, hogy Magyarországnak nőnemű királya legyen. Ő rex akar lenni, Magyar- és Lengyelország királya, legalábbis társuralkodója, nem afféle rexfemineus, amelynek Máriát szánják.
Erzsébet nem figyelt oda a ceremóniára. Elégedett volt. Ilyen gyorsan még koronázás nem esett király halála után. Az a koravén, undok kis Zsigmond most már akár fejre is állhat. Kész helyzet elé állították. Kurválkodjék csak Prágában a kis kígyó. Az ő lányát nem rontja meg. Mária nem fogja a lengyel polkát ropni, mint nagyanyja, a másik Erzsébet, aki még nyolcvanévesen sem röstellt szépítőszereket kenni magára.
Ha ügyesen csinálja, még van tíz jó éve, amíg Mária kezébe adhatja a kormánypálcát. Mária engedelmes leány, s Miklós nádor derék férfi. Az óvatos Demeter bíboros is, lám, úgy táncol, ahogyan ő fütyül. Nem lesz itt semmi baj. Szegény, szenteskedő Lajos nem tudta kiélvezni az uralkodást, ő a királyságot valami nehéz lovagi és hivatalnoki szolgálatnak fogta fel. Pedig a hatalom a legjobb játék. Édes és szabad játék.

1378-ban háborúságba keveredett Magyarország és Velence. Ezekben az időkben dőlt el, van-e a magyaroknak keresnivalójuk a tengeren. S úgy tetszett, Magyarország valamiképp itt és ekkor döntött arról, hogy nem vállalja a kihívást, amit a végtelen tengerek intéznek időről időre a nemzetekhez. Magyarország a ló és az eke mellett döntött, heted- sőt huszadíziglen, s a történelem istene rábólintott a döntésre. Magyarország nem lesz valóságos hatalom, ettől kezdve fogyatkozni fog, s minden álma gőzös, véres, ázsiai álom marad Attila és Szent István örökségéről.
A havasalföldi s a litván hadjárat után Lajos király többé nem szállt személy szerint hadba. A főparancsnok Horváti János, macsói bán lett. Horváti, aki nevéhez híven nem volt magyar, bár jól értette és forgatta a magyar szót, fél szívvel vívta ezt a háborút. Hungárus volt, de a hungárusok igazából sosem akartak a tengereken vitézkedni. Ismerte Velencét, félelmetes hajóhadát, és sosem hitt igazán abban, hogy megtörheti a dózse hatalmát. A cölöpökre épült apró köztársaság bevehetetlen volt. Nem a hajók száma, nem a polgárok hűsége, hanem a pénz miatt. Velencének mindig volt elég pénze ahhoz, hogy megvásárolja azokat, akik ellene törtek. Horváti János szerette a velencei aranyakat. Nem akart meghódítani egy városállamot, melynek helyét a lusta és gőgös hungárusok sosem foglalhatták volna el. Ők csak álmodjanak Attila győzelméről a catalaunumi síkon, ők csak örvendezzenek, hogy a tatár birodalom összeomlott magától, mielőtt megszilárdult volna hatalmuk Európában. Ők csak hitegessék magukat, hogy a török sosem lesz elég erős ahhoz, hogy a Dunáig jusson. Horváti Jánosnak elege volt a magyarokból, s elege volt a király habókos lovageszményeiből. Elege volt az egymást kiátkozó pápákból és ellenpápákból. A király halálos beteg volt, és Horváti János nem akarta zavarni Velencét.
Hasonlóképp gondolkodott Horváti Pál zágrábi püspök, János testvére is. A délvidék mindig egy hajszálon függött, s ez a hajszál Lajos halálával elszakadt. Rejtélyes dolog, ahogyan egy-egy személy összetart birodalmakat, fenntart korhadó rendszereket, megbékít ellenségeket, létrehozza azt a közmegegyezést, mely mögött legtöbbször nem valamiféle politikai bölcsesség van, hanem a kisebbik rossz vállalása, a belenyugvás. Meglepő, mennyire középszerű értelmi képességű személyek válthatják ki ezt a rejtelmes közmegegyezést: gyakorta elég, ha az illető államférfi nem kifejezetten ostoba vagy megátalkodottan gonosz. A nép hálás, ha nem bosszantják, ellenőrzik és üldözik ok nélkül, nyakra-főre, s még a kemény adókat is jobban elviseli, mint a hebehurgya következetlenséget, politikai szeszélyességet. A nép eredendően sztoikus bölcseletű, s lelkéhez közel állt mindig a krisztusi intelem: add meg a császárnak, ami a császáré... Horváti Pál nem gondolt korábban lázadásra, ellenkezésre. Nem tartott túl sokat Lajosról s a magyar birodalomról, de a következetesség imponált neki. Egy birodalom építése még akkor is tiszteletet parancsol, ha annak érdekei nem esnek egybe a mi vágyainkkal. De most? Közösködjék egy nőuralommal, mely mértéket nem ismerve azt képzeli, a kormányzás mestersége néhány nap alatt elsajátítható, mint a főzés vagy mosás titka?
János és Pál a megszólalásig hasonlított egymásra, bár nem voltak ikrek. Mindketten testesek voltak, szakállukat borotválták, és bajszuk lecsüngött álluk alá, szomorú kifejezést kölcsönözve arcuknak. Most egymással szemben ültek, mozdulatlan bálványként, mint egymás tükörképei.
– Mi, Horvátiak nem koronáztunk – mondta János.
– Mert nem akartunk – vont vállat Pál, a püspök.
Ő nyugodtabb volt, mint testvéröccse, mert a bánokat ide-oda mozdíthatják a királyok, de a püspökök székét a pápai dekrétum szavatolja: őket nem lehet oly könnyen elcsapni.
– Én nőszemélyeket nem fogok szolgálni – mondta János.
– Nem is kell. Összeomlik ez magától.
– De király azért kell.
– Van jogos örökös. Károly. A nápolyi király.
– Lajos gyámfia. De úgy hírlik, nem akar magyar király lenni. Van elég baja otthon is. Mióta megfojtatta Johanna királynőt, nincsen nyugovása.
Pál püspök felállt az asztal mellől. Töltött bort mindkettőjüknek.
– Nem olyan egyszerű ez. Nápoly – az egy porszem. Én régóta ismerem Durazzói Károlyt. Tizenhét éves volt, amikor Dalmácia és Horvátország hercege lett. Lajos királyunk volt a gyámja. A herceg apja Johanna börtönében halt meg. Károly jól ismeri a magyar ügyeket. Támogatják őt a Lackfíak, a Szécsiek.
János kiitta kupa borát.
– Én még jobban ismerem. A király sereget adott alám, együtt harcoltunk Nápolyért. Eszes, kedves talján gyerek volt. No de vigyázzunk: a felesége, Margit viszont annak a Károly hercegnek a lánya, akit Lajosunk lefejeztetett. Állítólag ő gyilkolta meg Lajosunk öccsét, András herceget.
– Kár ezeken a régi ügyeken rágódni – mondta Pál. Ezek a királyi családok mind ilyenek. Egymást ölik, meg összevissza házasodnak. Károly a mi emberünk, hidd el, öcsém. Fiágon ő a törvényes utód. Ez a lényeg. Nekünk nem kell rexfemineus. Dupla női uralom még kevésbé. Ez az Erzsébet bolond. Azt hiszi, mindenki beveszi ezt a szép mesét a gyámolításra szoruló özvegyről és árváról. Hát nem.
– Mindenki el fogja ismerni őket. A szent korona... a pápa...
– Hála Istennek, két pápánk van. Legrosszabb esetben az avignoni pápa lesz a miénk. Demeter érsek meg azt koronázza meg, aki közelebb van hozzá. A helyében én is így tettem volna. Egyben kell tartani a birodalmat. Erre most jó Erzsébet és Mária. De aztán...
A Horvátiak maguk elé meredtek. János bán Durazzói Károlyra gondolt, az itáliai hadjáratra. Vajon kellőképp megjutalmazza-e majd, ha eszébe juttatják az ő szolgálatait? Pál püspök meg arra gondolt, Demeter nem sokáig maradhat érsek, ha egyszer Károly lesz a király. Akkor jön el az ő jutalmazásának ideje. De minderről most még felesleges beszélni. Bizonyos dolgokat jobb nem kimondani hangosan. Lehet, hogy Károly meghátrál a feladat elől. Egy kis nápolyi király nem biztos, hogy meg tud birkózni a magyar-lengyel birodalom gondjaival. Akkor más király után kell nézni. Akkor talán meg kell fontolni, kell-e a Horvátiaknak ez a pióca Zsigmond. Aki magyar király akar lenni, bár rajta kívül senki sem akarja. Mindegy. Fő, hogy férfi legyen a trónon. Nem pedig asszonyi állat.
– Ne aggódj, János – mondta Pál, és fivére vállára tette gyűrűkkel gazdagon ékesített, finom kezét. – Buda messze van ide, és ez nagyon jó. De közel lesz, ha mind igazán akarjuk.
János bán bólogatott, és szégyellte, hogy nem tud ilyen derűlátó lenni. Akik megkoronázták Máriát, s elfogadták régensnek Erzsébetet, csak nem lehetnek mind bolondok?

Hogy a nádor a királyné szeretője, azt már régóta rebesgették, de bizonyosat senki sem tudott. Vagy aki tudott, az jól meg volt fizetve, hogy tartsa a száját. A dolog valószínűnek tetszett, hiszen a szentes Lajos király aligha teljesíthette betegen férji kötelességét, különösen nem azután, hogy reménytelenné vált: Erzsébet fiúnak is életet képes adni. Nem segítettek a szentek ereklyéi, a főpapi imádságok, a gyülekezetek fohászai és Garai Miklós olyan jó kiállású férfiember volt, akiről feltételezhették, ki tud elégíteni saját asszonyán kívül is valakit, aki történetesen Magyarország királynéja. Forgách Balázs is hallotta a pletykát, s nem tartotta hihetetlennek. Erzsébet nem volt igazán szép nő, de volt benne valami, amitől kívánatosnak tetszett. Viselni tudta önmagát, túl erős farát, szétomló felsőtestét úgy tudta öltöztetni, hogy még a vele ellenszenvezők fejében is buja gondolatok szövődtek. Erzsébet vaskos, húsos ajkai testi örömöket ígértek, s amint a kupát vagy a jogar nyelét markolta, abból is következtethettek a szerelmi életben járatosak, milyen módon tartja a királyné fogva leghatásosabban Garai Miklóst. Különben is – a hatalom birtoklása mindenkit megszépít és érdekessé, kívánatossá tesz: nem véletlen, hogy oly sok boszorkány válik örömmel Lucifer avagy Bafomet hitvesévé! A rútság bizonyos fokon átszellemül, és szépséggé válik. Márpedig Erzsébet nem volt rútnak mondható, s a korabeli képírók egyenesen szépnek ábrázolták. Igaz, meg is fizették őket érte.
Azon viszont váltig vitatkoztak az urak, valójában ki parancsol, ki viseli a nadrágot. Mert a királyi tanácsban Erzsébet elnökölt, s a nádor ritkán szólalt meg, igaz, akkor súlyosan. Erzsébet persze nem felejtett el „szeretett lánya” nevében uralkodni és okleveleket kiállítani, Mária pedig megtanulta, hogy mindig „szeretett anyja” jóváhagyásával szóljon és írjon.
Erzsébet nem szerette a visegrádi várat, talán éppen azért, mert Lajos ott időzött leginkább. Szép volt ugyan a kilátás, ha egyszer felért a várhegyre, de utána kétszer is meggondolta, mikor menjen el onnan ismét. A vár termei még nyáron is hidegek és nedvesek voltak, az északi szél állandóan döngette a halszem-ablakokat. Erzsébet sokkal inkább kedvelte a magyar királyok régi szállását, a budai várat, melynek tövében a város úgy húzódott meg, mint az engedelmes kutya gazdája lábánál. Nem mintha Erzsébet kedvelte volna a budai polgárokat. De megnyugtatta a táj, s a vár védettsége, melyet még annak idején a tatárok sem tudtak bevenni. Visegrád könnyen körülvehető erődítmény volt, igaz, kevés emberrel is védhető, de ha az a taknyos Zsigmond átcsap cseh zsoldosaival, ki tudja, meddig bírják tartani a fellegvárat...
Az urak azt még csak lenyelték volna, hogy Erzsébet Budát kedveli inkább, hiszen nekik is terhes volt a visegrádi út, de hogy a kancelláriát is Budára helyezte, az már keveseknek tetszett. A kancellária volt a magyar királyság agya, a mindennapokban szinte fontosabb, mint a mindenkori király vagy királyné. És most Erzsébet letette a kancellári posztról Himfi Benedeket, a veszprémi püspököt, pedig a kancellári tisztséget emberemlékezet óta a veszprémi püspök töltötte be. És helyére ráadásul a nádor rokona, Alsáni Bálint pécsi püspök került. Igaz, Alsáni a hetvenes évek közepén alkancellár volt, de sehogyan sem tudott szót érteni Demeter püspökkel, az akkori főkancellárral. Lajos király Alsánit diplomáciai feladatokkal bízta meg, 1381-ben ő kötötte meg a békét Velencével is. Hiába volt hát a felzúdulás: mindenki tudta ugyan, hogy a nádor rokonát emelték magas posztra, de alkalmatlanságát nem lehetett bizonyítani. A jó öreg Himfi Benedeknél Alsáni mindenképpen jobb kancellár lesz – ezt kevesen tagadták. Csak hát ilyen hirtelen, s ráadásul Budán...
Még azt is rebesgették, hogy a királyné erős lépéseket tett, hogy Alsániból bíborost csináljon. Hogy ne csak Demeter érsek viselhesse a veres kalapot.
Most hát Alsáni Bálint ott ült a királyi tanácsban Budán, s úgy tett, mintha olvasóját morzsolgatná, még a száját is mozgatta közben. Pedig nem imádkozott, csupán ellenségei nevét sorolta magában, ellenségeit, köztük is legelőbb Demeter érseket, aztán Horváti Pált, akik minden bizonnyal felnégyelnék, megégetnék, megfeszítenék főpaptársukat ezen érdemtelen kedvezésért.
Ott ült Mária engedelmesen, s irigykedve gondolt Hedvigre, akinek megengedték, hogy a babáival játsszon, őneki meg az udvari etikettet kell tanulnia, meg latinul, németül, s lapozgatnia a dohos törvénygyűjteményeket, hogy tudja, mit lehet és érdemes tennie Magyar- és Lengyelország királynőjének.
Aztán bevonult Erzsébet, mályvaszínű, menyéttel szegett palástban, felékszerezve és drága illatszerek felhőjében, hogy az urak idegesen mozgatták orrcimpájukat. S Erzsébet mögött az apródok arannyal kivert, zöld ruhában. Az urak felálltak, meghajoltak, csak Alsáni Bálint maradt ülve. Pap nem hajbókol asszonyember előtt.
„Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skarlátba, és megékesíttetett vala arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala, tele útálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával.”
– Min elmélkedel, bíboros uram? – kérdezte a királyné valamicske éllel, hogy Alsáni ülve maradt, s ajka mozgott.
– János Jelenésein – mondta a bíboros gépiesen, s összerezzent. De Erzsébet udvariasan bólintott. Nem volt az a fajta, ki sűrűn forgatja a Bibliát.
– Üdvözöljük kegyelmes királynőinket – mondta Miklós nádor torkát köszörülve. – Köszönjük, hogy felségtek időt szakítottak országos ügyeinkre, melyek oly igen sürgetőek és számosak...
Losonca László, az erdélyi vajda Szécsi Miklós országbíróval pusmogott. Lendvai István, a szlavón és Bubek Imre, a horvát-dalmát bán megrovólag pillantott rájuk. Persze az erdélyi vajdának könnyű, az ő birodalma van legmesszebb, valósággal külön ország, ott az emberek már annak is örülnek, ha a király békén hagyja őket, nem lázonganak, nem kacsingatnak Nápolyra, Velencére, mert az ő szomszédaiktól semmi jó nem várható, sem az oláhoktól, sem a törököktől jobb a békesség, akár szemünk behunyva is.
– Nos hát, legelsőbben is ajánlom a lengyel ügyet megvitatásra – mondta a nádor. – Már amennyiben a felségek és a főkancellár úr egyetértenek.
A megnevezettek bólintottak, Alsáni Bálint arca megenyhült, hogy új méltóságát rokona és pártfogója így kihangsúlyozta.
– Híreink szerint Zsigmond úr Lengyelország urának nevezteti máris magát – mondta az országbíró.
– Neveztetheti magát, aminek csak akarja – biggyesztette száját Erzsébet. – Maga köré csődített egy sereg csehet, magyart, németet. Mindnek kitüntetéseket, birtokokat osztogatott. Csak úgy, hozomra. Hát most lássa, mire megy velük.
– A délvidék is mozgolódik. Egészen nyíltan – mondta Bubek István, nehogy kimaradjon a felszólalók közül. Riadtan tekingetett körül, mintha segítséget várna.
– Tudjuk, bán uram – bólogatott Erzsébet. – Nem számos ez sem. Ilyenkor mindenki újabb címet, rangot, birtokot vár a kis elégedetlenségtől. Ezt jól ismerjük. Sokan akarnának bánok lenni...
Bubek István összeharapta száját a célzásra, hogy bánsága csak a királynék kegyétől függ, s nincsen semmiféle helyi támogatója.
– No, azért a lengyel kérdés nem ilyen egyszerű – mondta a nádor. – Több várat máris eladtak a litván fejedelemnek. Egyetlen kardcsapás nélkül megszállták a várakat a litvánok. És felteszem, hogy a határvidékeken ugyanilyen erjedés megy végbe.
– Majd keményen megbüntetjük az árulókat – mondta Erzsébet. – De elég nagy a birodalom. Minderre számítani kellett szeretett Lajosom utolsó éveiben. De Lajos annyira nem hitt abban, hogy meghalhat, mielőtt elrendezi leányai és országai ügyét...
Erzsébet megtörölte, Mária lesütötte szemét.
– Ami a litvánoknak eladott várakat illeti... – kezdte a nádor, de Erzsébet közbevágott.
– Azt meg kell torolni. Közlöm az urakkal döntésemet. Elsőként is elbocsátjuk szolgálatunkból Czudar György uramat, s a pohárnokmesteri tisztségre kinevezzük hűséges lovagunkat, Forgách Balázs uramat.
A királyi tanács tagjai felkapták fejüket. A Czudar család Lajos király leghűségesebb támogatója volt, igaz, sem a temetésre, sem pedig a koronázásra nem jöttek el.
– Azt a taknyost? – mondta félhangosan az erdélyi vajda, de hamar lenyelte a továbbiakat, mert senki sem támogatta.
– Másodjára pedig Czudar Péter uramat felmentjük orosz vajdai méltósága alól, mivel erős bizonyítékaink vannak arra, hogy ő árusította ki azokat a várakat a litvánoknak.
– Az orosz vajda? De hát felség, mik a bizonyítékok? – kérdezte Alsáni bíboros. – Ennyi idő alatt aligha lehetett ideje arra, hogy ilyen kiterjedt árulássorozatot hajtson végre...
– A felséges asszony bizonyára később elénk terjeszti ezeket a bizonyítékokat – mondta a nádor kissé felemelt hangon, figyelmeztetőleg.
– Nos, valóban így lesz – mondta a királyné. – Addig is elrendeljük Czudar Péter elfogatását és vasban tartását. Hűtlensége a várak elvesztésével úgyszólván igazolt. Meg kell vizsgálni Czudar Imre püspök úr ügyeit is, aki bátyjának esetleg segédkezet nyújtott.
– Ezt a dolgot alaposabban ki kell vizsgálnunk, mielőtt ítéletet hozunk – mondta az erdélyi vajda. – Ilyen súlyos vád esetén meg kell hallgatnunk az érdekelt feleket is.
– Erre semmi szükség, Losonca uram. A tények önmagukért beszélnek – állt fel Erzsébet, s elbocsátotta a tanács tagjait.

Visegrádra Szent György napja után egy héttel rengeteg ember gyűlt össze, hogy a királyi szék előtt elrendezzék peres ügyeiket, megtegyék a szükséges tanúvallomásokat. Akadt, aki már hetek óta úton volt az ország legtávolabbi részeiből, s a sebtében egyre növekvő tömeg bizony sűrűn káromkodott, amikor megtudta, hogy a kancellária Budán székel, a tárnokmester is ott van, ha ugyan ott van, a királynék pedig valahol járják az országot kocsin és lóháton, hogy híveket szerezzenek maguknak a pártütők ellen.
– Inkább itt kereskednének hívek után! – morgott egy privigyei polgár, ki deputációval érkezett szülőhelyének városi kiváltságáért esedezni. Két pereskedő várjobbágy pedig úgy döntött, inkább kibékül s megegyezik, semhogy megpróbálja utolérni az ítélőszéket. Akkora volt a zsinat, hogy a visegrádi várkapitány már azon volt, kicsap rájuk és szétszórja őket, de a magyar nem lázadozó nép, csak bajusz alatt hangzottak a szitkok, s azok az árusok jártak igazán jól, akik pecsenyével, borral csitították a hiába jöttek kedélyét. A vár alatti fogadónak még az istállójában is fürtben aludtak az emberek, de sokan inkább úgy döntöttek, ébren maradnak, s borba fojtják elintézetlen ügyük miatti bánatukat. A legtöbben egy vándor írnok köré gyűltek, s itatták is kegyetlenül őkelmét, hogy minél többet kivalljon országos, nagy dolgokról, melyek készülőben vannak.
– Én még a küküllei főesperes uramat is jól ösmerem – dicsekedett a János nevezetű deák. – Még akkor, amikor magam is barát voltam. Nem is akárhol. Még a királyt is láttam.
– Ne mondd, testvér! – nevettek a polgárok.
– De bizony, hogy így volt! – búsult neki a deák. – Hiszen éppen az okozta vesztemet. Éppen akkor részegedtem le, amikor a király látogatást tett a lövöldi kolostorban.
Az atyafiak hitetlenkedve röhögtek. János mester feldühödött.
– Mit tudtok ti a világról, hé? Semmit! Én karthauzi szerzetes voltam, és könyveket írtunk a király óhajára! Igen! Kaptunk táblát, pergamentet, tollat, krétát, horzsakövet a pergament simításához, törlőkéseket, pontozót, árat a könyvek bekötéséhez, ólmot, vonalzót..., mit tudtok ti erről?
– No és mit firkáltatok össze, deák uram? – kérdezte egy boros atyafi.
– Ahhoz te mit sem tudsz, barátom! Históriát, szentek életét, mártírok sorsát, egyházi törvényeket, mikor mi kellett! S milyen gyönyörűséges képekkel! Leesne az állad, ha meglátnád! De aztán jött a király, és az Úristen engem éppen elébe vezérelt leittasodva. Ő megpróbált védelmezni, de rosszakaróim felhasználták az alkalmat, s kitették a szűrömet.
– No és most mi lészen? Mit mondasz a királynékról? – kérdezte egy buggyos köntösű tőzsér, aki Lengyelország felé hajtott egy szép magyar gulyát, s csak véletlenül keveredett az elmaradt ítéletnap sokadalmába.
– Mit mondhatnék? Az Isten éltesse őket sokáig – mondta a deák óvatosan, majd hozzátette: – De nehéz dolguk lesz ebben a nagy zavarodásban. Mindenki azt mondja, ide férfi király kell. Akár Zsigmond, akár Károly. De még Miklós nádort is rebesgetik. Persze én nem értek velük egyet. Ha a király így akarta, hát legyen így.
– Csakhogy nem a király akarta így, hanem az özvegye! – mondta a boros atyafi. – Nem akarhatta, hogy asszonyi állat fejére kerüljön Szent István koronája!
– No csak vigyázz, koma, mert elvisznek a poroszlók! Az özvegy királyné nem sokat teketóriázik! Megharagudott a Czudar családra, hát egyenként végez velük! Pedig azok nem akárkik! István úr például megnyerte a birtokperét, a kancellária mégis olyan iratot állított ki, amely elvette a birtokát. És a Czudaroknak le kellett nyelni a békát.
A deák diadalmasan körülnézett, a hallgatóság hümmögött, senki sem mert többet szólni. A Czudarok nevét mindenki ismerte. Ha velük így el lehetett bánni, hogyan merjenek morgolódni ők, a kicsinyek, a közrendűek?
A tőzsér kiment, hogy megnézze a marháit, sűrű magyar és lengyel káromkodások közepette eligazította a tűz mellett szalonnázó gulyások dolgát, s többé nem tért vissza. Gondosan elraktározott agyában minden apró hírt, véleményt: jól fizetnek azért Krakkóban vagy Prágában. Esetleg mindkét helyen.

Forgách Balázs élvezte az életet. Lovag volt, főpohárnokmester, királyi kamarás. A kincstárból kapott annyi pénzt, hogy lovakat, fegyvereket vásárolhatott, szolgákat fogadhatott személyére, de egyelőre birtokot nem szerzett a rang mellé. Tudta, hogy ehhez valami fontosat, nagyot kellene tennie, de hát egyelőre nem volt háború, csak a hadi készülődések szele érkezett nyugatról és délről. Zsigmond ellen? A dalmátok ellen? Forgách Balázsnak mindegy lett volna. Maga is érezte, hogy hirtelen támadt szerencséjét jobbára a véletlennek köszönhette, s igen szerette volna megmutatni a világnak, hogy valóban vitézi lélek szorult belé. De nem volt türelmetlen: a baj oly sok felől készülődött, hogy bízvást hihette, eljön hamarosan az idő, amikor kitüntetheti magát. Budán bérelt házat, a vár tövében, hogy mindig ugrásra készen legyen, ha szükség van szolgálataira, s egy ideig hűségesen követte Erzsébet királynét meglehetősen összevissza útjain szerte az országban, míg rá nem ébredt, hogy ezekben az utakban nincsen semmiféle cél vagy rendező elv. Mintha Lajos özvegyében valami emésztő nyugtalanság lobogott volna, az övével rokon, ám immár a csúcson. Önmagát mutogató, hasztalan ellobbanó tűz. Forgách Balázs ifjonti elméjével kezdte megérteni, hogy ebben a körben, melynek létét és rangját köszönheti, a legbiztosabb pont Garai Miklós. Bár tiszte és szolgálata a királynék mellé kötötte, egyre több módot talált arra, hogy a nádor körül is forgolódjék, s a rokonszenv kölcsönös volt. Miklós nádor gyakran meghívta budai házába a törekvő fiatalembert, és kedvét lelte ragaszkodásában. Talán a fordulópont akkor állott be kapcsolatukban, amikor a várhegy egyik bástyáján találkoztak. Mindketten kísérő nélkül voltak, s a kora őszi napon odalent köd kerengett és az égő avar fanyar illatát hozta a szél.
– Nádor uram csak így, egyedül? – szólította meg bátran a fiatalember a köpenyébe burkolózott, ősz urat.
– Te vagy, Balázs fiam? – mosolygott halványan a nádor. – Nem vagyok egyedül – s a kardjára csapott. – Vagy te nem így gondolod? Nagy baj lenne, ha már Budavárban is orgyilkosoktól kellene tartanom!
– Hát persze... Csak arra gondoltam, hány ember örvendezne, ha nádor uram... szóval, ha...
– Ha megölnének? Nos lehet. De akárhányan vannak, fiam, nagyot tévednek. Tudom, azt hiszik, minden rossznak én vagyok a kifundálója. Pedig hát a politika nem egy ember műve. Az sok érdek összetevője. Akár fenn vagy, akár lenn, idegen szavakat szólsz. Ezek a szavak nem a te szavaid, mégis ki kell mondanod őket. És a szavakból tettek lesznek.
– Azt akarod mondani, uram, hogy még te sem cselekszel szabadon? Te, aki második ember vagy az országban, és sokak szerint igazán az első?
– Merészen szólsz velem, Balázs. De tetszel nekem. Nos hát... a felszínen igazad lehet. Valóban szabadon cselekedhetnem... csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Láttál már nyilván erőművészeket, kik egymást felemelik többen, halomba állva. Aki legfelül van, látszólag a legszabadabb. Ő mozoghat, ágálhat, amíg alatta szorosan tartják. De azért, aki legfölül van, óvatosan mozog, mert tudja, bármikor elejthetik.
– Értem, uram.
– Így is reméltem. Okos fiú vagy. Mert lásd: minél magasabbra hágsz, annál több ember függ tőled, s annál több ember tetszésétől függsz te magad. Ilyen értelemben szabadabb nálunk a juhász, ki bürgéit szeszélye szerint hajtja erre vagy amarra...
– No de azért minden juhász szeretne király lenni, s nem megfordítva! Mégis csak lehet a hatalomban valami, ami megéri ezt a játszadozást...
– Van is benne valami. Sok minden. Mások sorsa felől dönthetsz, s közben jótékonyan elfeledkezel a magadéról. Megmentesz vagy elpusztítasz egy országot, s ezenközben nem szükséges szembenézned saját életeddel és haláloddal. Szóval... menekülés ez is. Mint a vallás, melyben király urunk utolsó éveiben elrejtezett. No de ő szolgálatként tekintett a királykodásra, s másoktól is megkövetelte, hogy így tegyenek.
– A királynétól is?
A nádor sóhajtott.
– A nők... hát azok nem vonhatók semmiféle kategóriába, öcsémuram. Nekik másként jár az eszük kereke. Néha megijedek vagy feldühödöm, mennyire összevissza jár. Immár öreg vagyok, de meg nem érthetem őket. Soha. Miként a kutya sem értheti meg a macskát. A szeszélyeit. A kóborlásait. A hűtlenségét. A kevélységét.
– De hát nádor uramnak asszonya van... gyermekei...
– Van, van hát, fiam! Ez a világ rendje. Az én asszonyom derék, kellemetes személy. Otthon van a birtokon, elkormányozza a házat, a szolgákat, a gazdaságot. Jó hozzá hazamenni. De bizony jó onnan el is jönni, különben álló nap azt hallgathatom, milyen kelés van a lábán valamelyik jobbágynak, s mit jósolt neki a jövendőmondó a jövő évre, s termett-e elég paszuly. Meg a többi. No, a nők vagy effélék, vagy csak rosszabbak.
Elhallgattak. A szél feltámadt, goromba lett. Forgách Balázs megfogta széles karimájú kalapját.
– Jobb lesz hazamennünk, öcsémuram – mondta a palatínus. – De ha már ilyen jól elbeszélgettünk, öcsémuram... azt gondoltam, szegődj te énhozzám. Királynők lovagja vagy, tudom, de hát én is őket szolgálom..., amíg s ahogyan lehet. De én neked munkát is tudok adni, mert látom, nemigen találod a helyedet. Aztán, ha jól kijövünk egymással, még egyéb jutalmat is kaphatsz. Tudom, a családodat odafent Nyitrában éppen nem veri föl a pénz... Gondolkozz ezen.
– Nincs mit gondolkodnom – mondta Forgách Balázs mohón, s kezet akart csókolni a nádornak, aki azonban elhúzta kezét. – A szívem vágyát találta ki nagyságod.
– Ne olyan sebesen. Ha azt mondják, gondold meg, akkor valóban érdemes gondolkodnod. Kapsz egy hetet. Élnek a szüleid, nemde?
– Igen, élnek...
– No, akkor itt az ideje, hogy meglátogasd őket. Ilyenkor még járhatók az utak. Én... – a nagyúr elfordult, megérintette homlokát –, én sokszor elmulasztottam meglátogatni a szüléimet. És most már késő. Menj csak, fiam. Aztán majd gyere vissza. Szükség lesz rád. Nehéz idők jönnek.
A nádor lehajtott fejjel elindult palotája felé. Forgách Balázs lenézett a városra. Alig pislákolt néhol egy-egy apró fény, odalent a Dunán csónak kelt át, két végébe fáklya volt tűzve. Szinte hallani lehetett az evezők csobbanását is. Aztán valahonnan részeg kiáltozás hallatszott, s feltámadt a kutyák kórusa.
A fiatalember fázósan megborzongott, megmarkolta tőrét. Most ébredt rá, milyen otthontalan volt ez idáig. De most már nemcsak szerencséje, hivatala, hanem patrónusa is van. És holnap elindul, hogy eldicsekedjen szerencséjével.

Dandolo, Velence követe bosszankodott. A Budáig tartó hosszú út során bőven volt alkalma arra, hogy áttanulmányozza és megszerkessze a Velence és Magyarország közötti megállapodások ajánlott szövegét. Végigszenvedte a magyar utak minden rettenetét, a barbár magyar konyha minden fertelmes ízét, most végre itt van, nagy hódolattal fogadják, s utoléri egy velencei gyorsfutár, újabb parancsokkal. Hát lehet itt okos az ember? Pesze ők odahaza jobban tudják, talán igazuk is van. Ez már nem Nagy Lajos országa, ettől az országtól már nem kell komolyan tartani, ezt a vak is láthatja. Igaz, a nép szemmel láthatóan nyugodt, itt nem lesz parasztlázadás, mint nemrég Angliában. Dandolo követként megfordult a távoli szigetországban is, s most valami érthetetlen okból felmerült előtte London ködös képe. Talán ez a barbár nyelv teszi, melyet ugyanúgy nem ért, akár az angolt: ott is, itt is latinul vagy franciául érthet csak szót, de leginkább latinul, persze velencei kiejtéssel, s újabb szavakat is bőven belekeverve, a magyar urak nagy zavarára. Mert ezek az urak valami ősrégi, rettentően hagsúlyozott, száraz latint beszélnek, mely csak a tényeket veszi számításba, és nincs benne semmi szellem, egyéniség, érzelem, így aztán nehéz diplomatának lenni, franciául úgy csillognak a szavak, mint párbaj közben a tőr, itt tompán lehullanak a sárba. A kövezett utcákhoz, utakhoz szokott Dandolo utálkozva lerúgta sáros csizmáit, mogorván hagyta, hogy inasa elkészítse a fürdőt, nagy gőzfelhő csapott ki a feredőhelyiségből, ahol két kondér alatt is lobogott a tűz. Elővette tükrét, megszemlélte hegyes kis bajuszát, mely már annyi örömet okozott a szép velencei nőknek, ivott egy pohár édes szicíliai bort, aztán ledobta ruháit, csipkés ingét, s megadó sóhajjal az otromba fakádba ereszkedett.
„Istenem, ha Luciana nem hagy el azért a gályaparancsnokért! Micsoda ostobaság! Egy követet, egy Dandolót faképnél hagyni egy egyszerű gályaparancsnokért! Most Luciana ott él vele a fedélzeten, szerelmeskednek... Eh! Az is lehet, hogy máris kidobta Lucianát, az első adandó alkalommal, amikor ékszert vagy ruhát kért tőle.”
Nagyot fújt, mintha el akarta volna fújni Luciana képét, aztán megsimogatta a meleg vízben duzzadó nemi szervét, s ismét csak azon kapta magát, hogy a lányra gondol. Micsoda teste volt, micsoda mellek, micsoda kígyózó mozgás... Mindig világosban akarta csinálni, a tükrös szobában, a prémes ágyon. Sehol másutt. Vajon most mihez kezd a gályán? Ott nincsen tükrös szoba...
Valóságos fájdalom hasított ágyékába a szerelemtől.
„Azt mondják, a magyar nők szépek. Értik a dolgukat. Tükrös szoba nélkül is. Meglátjuk. Azt úgysem tudja egyik sem, amit Luciana. Ezek barbárok. Legfeljebb eltűrik a dolgot bizonyosan. Nem baj. Ha sikerül egy szüzet szereznem, annak is meglesz az öröme. Luciana pedig dögöljön meg a gályaparancsnokkal együtt.”
De most már fogadnia kell azt a gyorsfutárt, az ördögbe is, igaz, hogy rangban meg sem közelíti őt, de mégis csak földi, s nem árt, ha egy kicsit elbeszélget olaszul a sok latin után.
Dandolo belebújt selyemköntösébe s kiszólt az inasnak, vezesse be a futárt.
A fáradt, sáros futár csak a harmadik pohár után enyhült meg, s valósággal Dandolo keblére borult, amikor az a fürdőt is felajánlotta neki. Habozás nélkül belebújt Dandolo fürdővizébe, s onnan felelgetett a követ kérdéseire.
– Én azt a megbízást kaptam, hogy kössek tíz évre szövetséget a magyarokkal. Hajókat adunk illő áron Máriának, elzárjuk kikötőinket ellenségei elől, sőt megnyitjuk neki a dalmát réveket is.
A futár nevetett.
– No igen. Ez még akkor volt, amikor nem érkeztek meg az első hírek a délvidékről. Ott nagy a forrongás, senki sem akarja Erzsébet uralmát. Aztán meg Tvartko szerb királyt közben Velence saját polgárává nyilvánította...
– Micsoda? – pattant fel Dandolo.
– Úgy bizony! És nyilván nemcsak azért, hogy hazánk aranykönyve egy újabb dicső névvel gyarapodjék! Tvartko tengernagy velencei ember, és már három velencei gályája van. Tvartko szeretné leszakítani a maga részét Magyarországból.
– És mi?
– És mi nem fogjuk ebben akadályozni. Tvartkóval bármikor könnyen elbánunk, ha kell, de a magyarok csak gyengüljenek, amíg lehet. Egy ilyen szárazföldi hatalom nekünk túl nagy falat. De ha mások szétrágják helyettünk, majd mi is kapunk belőle valamit. Ha mást nem, nyugalmat. Nekünk a dalmát tengerpart kell, semmi más.
– Okos fickó vagy! – mondta Dandolo, s töltött a futár kupájába.
– Magam is úgy vélem – mondta a futár, s ivott. – Én is szeretnék követ lenni és kocsiban utazni idős napjaimra.
– Én beajánllak a nagytanácsnál, ha csak ez kell – mondta a követ.
– Megköszönöm nagyságod jóindulatát.
– No de akkor mit ígérhetek a magyaroknak?
– Minden le van írva kegyelmednek. De a lényeg: semmi szín alatt ne köttessék szövetség, ígérni bármit lehet, hízelegni is lehet, de semmiben ne kötelezze el nagyságod Velencét.
Dandolo vacsorát hozatott, aztán az iratokba mélyedt, s külön-külön átnézte a jelentéseket a magyar főemberekről. Akadt néhány ismeretlen név, de úgy érezte, Garai Miklós nádorról tud a legkevesebbet, pedig vele kell majd tárgyalnia. Garainak bőven vannak ellenségei, mégis: egyikük sem tud semmi ténybelileg terhelőt felróni a nádor ellen. Az, hogy esetleg az özvegy királyné szeretője, érdekes lehet ugyan, de még nem bűn, legalábbis politikai szempontból. „Ez a Garai vagy nagyon ravasz, vagy nagyon eszköz nélküli. Mindkét esetben óvatosságra lesz szükség. Mert ha nagyon ravasz, velem is elhiteti, hogy nincsenek mögöttes gondolatai.”
Megvacsorázott a futárral együtt, még egyszer meghányva-vetve a diplomáciai kilátásokat, aztán úgy döntöttek, elküldik az inast két szemrevaló, tiszta magyar lányért.
– Fáradtság ide, fáradtság oda, nem szabad megvonnunk a testtől az ő élvezeteit – mondta Dandolo kegyesen, a futár nagy gyönyörűségére. Az bizonyos, hogy ez a Dandolo úr igazi velencei, tud élni és még sokra viszi! Hanem telt-múlt az idő, már a harmadik butélia bort is leeresztették a torkukon s az inas sehol. Úgy éjféltájt, mikorra már a két velencei úrnak a borba lógott az orra, csak megérkezett az inas is.
– Baj van, nagyságos uram! – mondta a jóember.
– Kiraboltak, gazfickó, vagy mi történt? Hol vannak a lányok?
– Hiszen éppen itt a baj, uram! Ez a Buda egy elátkozott hely! Itten csak kóbor kutyák járkálnak az utcákon, meg egy-egy részeg! Ez nem város, uram, hanem falu! Itt még amolyan lányok sincsenek! Itt ilyenkor már mindenki alszik!
Dandolo uram mérgesen legyintett, de csak a rend kedvéért. Filozofikus elme volt ő, s a sok bor is elnehezítette. Ha nincs lány pénzért, majd akad ingyen. Egy velencei követ sehol sem szűkölködhet a test örömeiben. Majd holnap, az udvarban... ott csak akadnak szép, előkelő leányok, akik megkívánják az ő csókos, nyírott bajuszát! Ezzel a gondolattal fordult Dandolo úr a falnak.

Forgách Balázs hát hazafelé tartott, arra a szegény vidékre, ahol született, s amely oly sok derék embert adott a hazának. Amerre elhaladt, megsüvegelték, pedig nem hintóval ment, hanem lóháton, mindössze egy szolgával és három katonával. De kalapjáról, csipkés gallérjáról, aranydíszes köpenyéről és hegyes orrú csizmájáról bárki felismerhette, udvari ember halad arra, s a legtöbb alázatosan hajlongónak az sem mondott volna sokat, ha megtudják: a királyi főpohárnokmesterhez volt szerencséjük.
Minden fogadóban, ahol enni-inni megálltak, Lajos-tallérral fizetett, melyet egyik oldalon a magyar címer, másik oldalon a trónján ülő király képmása díszített. Száz tallért kapott Forgách Balázs a nádori kincstárból, s nem takarékoskodott vele, pedig azért akár egy falut is kaphatott volna. De ő most élvezte, hogy nagyúr, s nem kér vissza sohasem a nagy pénzből, melyet sokan most láttak először. Forgách Balázs azt akarta, hogy futótűzként terjedjen el a környéken az ő nagy szerencséjének híre, s valóban, néhány napon belül egész Nyitrában tudták: itt van az az ifjú, aki néhány hónap alatt az ország főurai közé emelkedett. Sokan hitetlenkedtek, mert ebben a világban az állandóság volt a jellemző, s hirtelen felemelkedés csupán háborúság idején volt elképzelhető, de az ezüsttallérok nagyobb tanúságtételül szolgáltak, mint száz hiteles eskü. Mert aki így szórja a pénzt, az csakugyan nagyúr lehet, nagyobb talán a hercegeknél és grófoknál is, hiszen azok igencsak fogukhoz verik a garast.
Mire átgázoltak a Zsitván, már látszott Gimes vára. Négy tornya gőgösen mutatott az égre, mintegy kijelölve saját helyét a firmamentum alatt, és Forgách Balázs összehúzta szemét. Hát ez az a vár, ahonnan az ő apját kitette születése táján a rokonság másik ága. Ezt a várat kellene visszaszereznie, kiérdemelnie valamiképpen. Ide kellene bevonulnia diadalmas úrként, ide kellene visszavinni idős szüleit, ide kellene majd asszonyt hozni, magas, nyugodt, gyönyörű leányt, talán külhonból, aki az ő ajkáról tanulná el a magyar nyelvet... Beleborzongott a vágyba, hogy most legyen az a fenséges, diadalmas pillanat.
De az a pillanat később lesz, ha ugyan lesz. És a jövő a beteljesült vágyakat sem pontosan úgy hozza, ahogyan azt kérik. Mindenbe belop egy cseppnyi keserűséget, szomorúságot. Mindennek ára van – de ezt még Forgách Balázs inkább sejti, mint tudja. Még reménykedik, hogy az ő esetében másként lesz. Még azt hiszi, ő kivétel. Őrá nem vonatkoznak a törvények és szabályok. Még azt hiszi, ő halhatatlan. Pedig csupán fiatal.
Váratlanul érkezik, ahogyan tervezte. A faluban csődület: ilyen késő ősszel már sok a léhűtő, a földeken nincs munka, a robotot már elvégezték, most már csak élve kell maradni tavaszig, ez a jobbágy feladata.
Mire a szülői házig ér, már ott áll anyja és apja. Örökké tartó, kimerevült kép: az emberpár, akinek létét köszönheti, vagy akiket átkozhat érte. Ott állnak, faragott képként, a lesüllyedt élet tisztes nyomorúságában, s megjön a fiuk. A fiuk, akiben bíztak, akit féltettek, az örökös, akinek nincs mit örökölnie, hacsaknem ezt az udvarházat, mely alig nagyobb a jobbágyok viskóinál.
De akkor már egész embersereg állt ott, szájtátva. Ilyen fényes urat még nem látott a vidék, nemhogy közülük valót.
Forgách Balázs elszégyellte magát, bement a házba szótlan. Csak odabent ölelte meg szüleit.
És odakint álltak némán a szájtátiak, figyelték a lecihelődő katonákat. És ott magaslott a vár, amelyet a Csákok segítségével eloroztak az unokatestvérek jogtalanul.
Forgách Balázs előszedegette ajándékait. Mindazt, amit csak ki tudott gondolni, hogy örömet szerezzen. Drága selyemkendőt, kalárist, gyűrűt, boglárt, finom nádmézet, ezüstszelencét. Az öreg szülők csak nézegették, tapogatták a tárgyakat, hogy meg ne sértsék fiukat, de a szemük leginkább mégis őrajta függött. Micsoda úr lett, hogy megemberesedett!
– Köszönjük, édes fiam. De nem kellett volna... Megvan nekünk mindenünk, látod. Ha tudtam volna, hogy jössz... Bizony a kedves ételeddel vártalak volna. De hát így... – az asszony kezét tördelte, kisietett, hogy étek felől intézkedjék.
– Nem vagyok én éhes, édesanyám – szólt utána Forgách Balázs.
– Majd leszel. S ott vannak a szolgáid, a katonák... nehogy már azt higgyék, jobbágyházba csöppentek! – fordult vissza az asszony. – Helyet is kell nekik adni, jó helyet, meleget, mert már elkel ugyancsak este a tűz idebent.
Azzal végképp kiment, és felhangzott messziről az a kedves, régi, reszelős-zsémbes hang, amely egyszerre visszaidézte Forgách Balázs gyermekkorát.
Hogy a férfiak együtt maradtak, mélységes csönd szakadt rájuk. Az apa köhécselt, felállt, töltött kettejüknek a borból.
Forgách Balázs észrevette, reszket az öreg keze.
– Saját termés. Még a tavalyiból. Immár igen a végén vagyok, anyád kárpál is eleget. De majd te is meglátod, fiam. Negyven fölött az embernek már nincs sok vigasztalása itt a földön.
Forgách Balázsba beléhasított, milyen kevés ideje van már. Vagy milyen sok? Nem tudta még pontosan felmérni az időt. Harmincon túl ebben az időben Magyarországon már megették kenyerük javát az emberek, negyvenen felül minden megélt év ráadás volt istentől. De őneki még akkor is volt hátra bő húsz esztendeje. Most még inkább soknak látszott, elégnek ahhoz, hogy az ember bármi nagy dolgot végrehajtson ennyi idő alatt.
Az anyja lépett be izgatottan.
– Mindjárt kész a vacsora. A várból jött egy szolga. Veled kíván szólni, fiam.
– A várból? – kérdezte csodálkozva az apa.
– Onnan. Péter küldte.
– Azokkal nekünk nincsen szólásunk – emelkedett fel az apa.
– Majd én, apám. Hozzám jött.
Forgách Balázs kiment a tornácra. Ott állt a takarosan öltözött várjobbágy, fiatal, értelmes arcú. Meghajolt.
– Üdvözlégy, nagyuram. Péter úr küldött, hogy atyafiságos tisztelettel meghívjon a várba, ha nincs ellenedre.
Balázs mögött már ott voltak a szülei.
– Nincs velük beszédünk – mormogta az apa.
– Hallgass, Miklós! – suttogta az anya. – Nem téged hívtak.
Balázs elmosolyodott.
– Nincs ellenemre. Mikorra vár Péter úr engem?
– Holnap délebédre, ha neked is úgy tetszik, nagyuram.
– Ott leszek – mondta Forgách Balázs, hirtelen támadt magabiztossággal, maga sem tudta, honnan és miért.
A várjobbágy meghajolt, s elment.
– Képes volnál elmenni oda? – kérdezte az anyja.
– Nincs benned méltóság, fiam! – mormogta az apa.
– Hagyjátok el. Tudom, mit teszek. A saját váramat megyek megtekinteni – mondta Forgách Balázs, de a szülei csak a fejüket rázták.
– Azt a várat én visszaszerzem. Nekem adja a királynő.
– Nem olyan egyszerű az, fiam! Azt nagyon ki kell érdemelni! Bármilyen sokra vitted, azért birtokot mégsem kaptál...
– Még kaphatok. Kapok is, apámuram. Tegnap még apród voltam, ma főpohárnokmester. Más idők járnak. Gyors idők. A nádor jó barátom.
Ez utóbbi mondatnál Forgách Balázs elhallgatott Kissé sok volt ez a dicsekvés. Hogy Garai Miklós az ő barátja? Nem, még ezt nem lett volna szabad mondania. Jóakarója. Talán.
Elvonult lepihenni.
A szülők még ott maradtak az asztal mellett, halk hangon vitatták a történteket, tapogatták az ajándékokat.
– Hát én nem tudom – mondta az apa végül. – Cifra dolgok történhetnek, ha a mi fiunkból nagyúr lett...
Az asszony megdühödött.
– Mit beszélsz, te? Még ha Péter úr mondaná! Egy ilyen eszes, eleven fiú! Én tudtam, hogy így lesz! Ő hamarabb megcselekszi, mint ahogy te elgondolod! Ne magadat vegyed hozzá!
A szülők is aludni tértek. S az asszony még sokáig mondta, mondta egymás után az imádságokat az ő nagyralátó, derék, bátor fiáért.

A fényes fogadáson és díszebéden már túl voltak, most már a nádor négyszemközt tárgyalt Dandolo követtel. Már kicserélték az ilyenkor szokásos ajándékokat is, és Dandolo elégedett arca mutatta, a magyarok nem voltak szűkmarkúak, hogy a Signoria jóindulatát megvásárolják.
– Akkor hát nincsen más tennivalónk, mint hogy megkössük az új paktumot – mondta Garai Miklós.
Dandolo megpödörte bajuszkáját.
– Nincsen arra szükség, nagyságos uram. A turini békét, mit Lajos király kötött, ti megerősítettétek. Ez nekünk elég. A magunk részéről ezt megtartjuk, s békét kívánunk a továbbiakban is.
A nádor meghökkent. Eddig kimondatlanul is abban volt, hogy a formaságok után rátérnek a lényegre, s megkötik az új szerződést a közös védelemről. A kémek is jelentették, Velence örömmel üdvözölne ilyen paktumot. Most pedig?...
– Mi nem csupán békét akarunk Velencével, de közös politikát is – mondta óvatosan.
– Ez természetes, nagyuram! De ezt a béke magában is biztosítja. Nekünk most vigyázni kell. Bonyodalmas a politikai konstelláció. Mióta két pápa van... Kelemen és Orbán... nekünk is nehezebb. A franciák, az angolok az avignoni pápa mögött állnak. Nekünk az Adriai-tenger a kis birodalmunk.
– Igen, uram, de itt van a török..., melynek hatalma növekszik. Előbb-utóbb a Signoriának is számolnia kell az oszmán hajóhadakkal...
– Számolunk is. De mi kereskedők vagyunk. Nekünk nem érdekünk a háború – mosolyodott el Dandolo. – Mi inkább azt szeretjük, ha mások háborúznak. Mi pedig szállítunk mindent, ami kell hozzá.
– És ha Magyarország keverednék háborúba?
A követ elkomorodott.
– Annak nem örülne a Signoria. Mert a mi érdekünk egy erős magyar birodalom. Amelyik kézben tartja a délvidéket, és távol tartja a törököt.
– Akkor hát közös céljaink vannak – állapította meg a nádor.
– Nagyrészt.
A velencei közelebb hajolt.
– Ezt már csak magánemberként mondom, nagyuram, csekély viszonzásul vendéglátásukért. A Signoria aggódik a Délvidék miatt. Ott igen nagy a mozgolódás. És aggódunk, mert nem látjuk biztosítva a rendet a két királynő uralma alatt. A dózse úr meg akarja tartani a békét. De mit tegyen, ha Lajos király birodalma széthullanék?
– Nemcsak a királynők vannak. Itt vagyok én is – mondta a palatínus.
– Tudjuk, tudjuk. De a délvidéken sokan úgy gondolják, Durazzói Károly alkalmasabban kézben tudná tartani a birodalmat, mint a gyönge asszonyok. Ezekre figyelmezzen nagyságod. Mi elfogadtuk ezt a status quo-t, de saját érdekeink ellen cselekednénk, ha... ha nem fogadnánk el egy hasonlót. Bár Nápoly megerősödése igazából nekünk sem lehet célunk.
A nádor gondterhelten bólogatott. A burkolt figyelmeztetés megerősítette saját aggodalmait.
– Köszönöm a Signoria jóindulatát. És külön kegyelmed gesztusát. Higgye el, minden erőfeszítéssel azon leszek, hogy megtartsam ezt a jóindulatot – állt fel Garai.
A nádor és a velencei követ átvonult a budai vár lovagtermébe. Ott a két királyné megesküdött a főurak jelenlétében, az evangéliumra tett kézzel, hogy a turini békeszerződés minden pontját megtartja.
A ceremónia után Erzsébet megszólította Dandolót.
– Követ úr! Küldetése végeztével még időzik udvarunkban?
– Nem, felség! – bókolt a követ. – Bár elragadó ország, de fájdalom: immár haza kell térnem, újabb megbízatások ellátására.
– Amennyiben kedve van, tartson velünk hazafelé. Magunk is a Délvidékre megyünk, hogy fogadjuk ottani alattvalóink hódolatát – mondta Erzsébet.
Mindenki felkapta fejét. A nádor is. Ezt nem beszélte meg Erzsébet senkivel.
– Végtelen örömömre szolgál, ha a felségek kíséretében utazhatom – mondta a követ. „Vajon mi akar ez lenni? Annál jobb: legalább tanúja leszek a kudarcnak. Micsoda ostobaság! A forrongó délvidékre erős katonaságot kellene küldeni!”
Dandolo látta az urak megrökönyödését, de alig hihette, hogy ez a fontos döntés pillanatnyi női szeszély eredménye volt.
„Lehet, hogy a magyarok ravaszabbak, mint gondoltam? Magam sem értem, miért voltam a kelleténél bizalmasabb Garaival. Olyan becsületes képe van! Lehet, hogy túljárt az eszemen? Igaz, Velencének szüksége van egy erős Magyarországra. De azért Dalmáciára is szükségünk volna...”
Két nap múlva a királynék útnak indultak dél felé. A nádor minden tőle telhetőt megtett, hogy minél több jól felfegyverzett lovast vigyen magával. A végeredmény felemás volt: a csapat háborúzásra kevésnek tetszett, kíséretnek azonban terhesen soknak bizonyult.

Gimes várához nagy birtok tartozott, és minél feljebb hágott Forgách Balázs és kísérete a magasban kanyargó úton, annál szebb és gazdagabb lett a lenti táj, az őszi esőzésektől megduzzadt vizű, kanyargó Zsitvával. Most először hasított Forgách Balázsba a röpke gyanú, hogy egyáltalán nem bizonyos, hogy Péter úrék teljesen jogtalanul jutottak volna atyja örökségéhez. Hiszen igaz, ebben az időben egy-egy tartományúr, netán a király döntése semmissé tehetett hagyományokat és ősi jogokat, mint a Czudar család esetében nemrég megtörtént: de valami jogszerű mégis lehetett a Csákok ítéletében, ha egyszer atyja sosem fordult a királyi ítélőszékhez ügyével.
Minél közelebb járt a gyűlölt ellenséghez, a család másik, vagyonba telepedett ágához, annál hevesebben mardosta ez a kétely. Végül mégis összeszedte magát, egyenesen ült a nyeregben. „Akármint is legyen, a királynő lovagja vagyok, aranysarkantyús kamarása, főpohárnokmestere. Péter sógor hozzám képest minden vagyonával együtt semmi és senki. Egyetlen szavamba kerül, s ismét a miénk lesz Gimes vára. Csak azt az ügyes szót kell még megtalálni. Vagy azt az ügyes tettet.”
Szerezni... a szerzés szinte benne volt a levegőben. Korábban a királytól, most pedig a gazdátlanná vált országban egymástól, mindenkitől. Aki kapja, marja. Az emberek kötelességszerűen eljártak a szentmisére, meghallgatták a szószék üres dörgedelmeit, de valami megpezsdült az évszázadok óta tartó türelmes egyformaságban. Pénz és romlás szaga érződött, a nagy királyok hosszú uralkodása utáni émelyítő üresség és bizonytalanság, melyet az utakon bolyongó koldus és rablólovag éppúgy megérez, mint a bíboros, a báró, a bán. A templomtornyok mint fenyegető atyai ujjak merednek az égre, de most senki sem figyel rájuk, mert ilyenkor recsegni kezdenek a folyton forgó nagy világkerék eresztékei, a bűzös mélyből sötét, sáros, vicsorgó alakok merülnek fel, ördögök és boszorkányok, kezükben aranyékszerekkel, ajkukon a hús vonagló ígéreteivel.
Péter úr a belső vár rácsos bejáratánál várta, illendően bókolt, majd atyafiságos keblére ölelte Forgách Balázst, aki ugyan visszahőkölt, de ha már itt volt, tűrnie kellett ezt is. A tésztaképű, konya bajszú, hosszú hajú Péter úgy bánt Balázzsal, mint régi rokon ismerőssel, s ugyanakkor folyton éreztette vele, milyen megtiszteltetés számára, hogy egy magas rangú udvari embert tisztelhet szerény kastélyában.
Ittak sokat, s egyszer csak Forgách Balázs a nevető ábrázat mögött észrevette a harapásra kész farkastekintetet. Megérezte, hogy Péter úr csúffá akarja tenni, le akarja itatni. Ettől azonnal kijózanodott, s bár nem ihatott kevesebbet, nehogy gyanút keltsen, akarata csodálatosképp úrrá lett a pálinkán és boron, sőt kárörömmel figyelte, hogyan dől unokatestvére saját dugájába, hogyan válik beszéde mind szaggatottabbá, farkasvigyora mind gonoszabbá. Péter úr nagyokat böfögött, a számtalan alig megízlelt fogás zsírját hajába törölte, ha éppen nem akadt arra őgyelgő eb vagy leeresztett hajú szolgáló. Észrevette Balázs pillantását.
– Hát mi csak így élünk itt szerény vidékiek, öcsémuram! Szerényen, de jól élünk. Budán bizonyosan másként van, de hát a magunkét esszük-isszuk, nem kérjük hozzá se király, se királyné beleegyezését, sem kegyét – tette hozzá kis oldalvágással Forgách Balázs frissen szerzett rangja felé.
– Jobban éltek, bátyámuram, mint mink a királyi asztalnál! Lajos király urunk ellene volt minden pazarlásnak, most meg nem járnak vigadó idők...
– Nem bizony. Főként, hogy fehérszemélyek kezébe került a kormányrúd – mondta Péter úr.
– Nem került az: Lajos urunk akarta így – mondta Balázs ingerülten.
– Tudom, persze – hagyta rá Péter úr. – De azért csak szokás és illem ellen való, hogy nő királya legyen az országnak.
– Szokás? Ugyan! Az antikvitás bővelkedett császár- s királynőkben! Sába, Kleopátra...
– Lehet. De nálunk, magyaroknál mégis más a szokás. Felborult a világ, ha fehérszemély nem főzéssel, mosással, cselédséggel, miegyébbel foglalatoskodik. S ha azt hiszi, parancsolhat a nemben előbbre valóknak. Mit szól a külföld? Mind megvet bennünket, amiért nem erős férfi kezében a jogar. Kegyelmed miért nem említi Johanna királynőt? Ő is csúful végezte, Károly király megölette, bár sikerült volna már Lajosnak eltipornia azt az álnok kígyót! Láthatod, öcsémuram, hogy politikában én sem vagyok járatlan.
– Látom.
Forgách Balázs egyre jobban utálta unokatestvérét, pedig lelkének egyik felével kénytelen volt igazat adni neki. Bizony, hogy jobb lenne egy Garai Miklóshoz hasonló, tapasztalt férfiú a királyi trónuson! Aki szívén viselné a lovagság intézményét, még jobban, mint Lajos, ki öregségének éveiben már csak a kolostorokat bújta! Forgách Balázs még sosem járt külországban, de hallott Itália és Franciaország lovagi életének szépségeiről. Arról a mesés gazdagságról, amelyet ugyanolyan emberek teremtettek, mint itt Keleten, csak valamiképp szerencsésebb körülmények között, erősebb akarattal. Ott egymást érik a várak, kőből épült városok, színes ruhákban zsibong a nép az utcán, vándorénekesek dicsérik nagy uralkodók és híres szépségek tetteit és kalandjait, s a kereskedők végtelen messziségű országok portékáit kínálják. Forgách Balázs felemelkedett székéből, illendőképp megköszönte a vendéglátást. Maga sem értette, miért nem történt közöttük semmi, ami valamerre elbillentette volna a mérleg nyelvét. „Rokoni osztály? Ő eldicsekedhet, hogy jól tartotta az udvar egyik nagyurát, én pedig örülhetek, hogy láttam Gimes várát – belülről...”
De a csapás csak akkor érkezett, amikor már a kapun túl voltak, ahová Péter úr elkísérte vendégét.
– Testvérem-uram – mondta Péter úr, és félresimította bortól nedves bajuszát. – Nem szükséges ám reánk neheztelnie. Kegyelmed talán nem tudja, amit mink tudunk. A testámentom világosan rendelkezik. Miklós úr hiába prüszköl reánk amott a váralján, ő csupán balkézről örökölhetett volna, így hát nincs semmi keresnivalója rajtunk. Megvannak az összes írások, hiteles helyek pecsétjeivel. Megtekintheti őket bármikor kegyelmed. Nem mintha mink letagadnánk a rokonságot, de azért tudjuk, amit tudni kell. No Isten áldja.
– Isten áldja! – mondta Forgách Balázs, nyeregbe kászálódva. Csak hazafelé kezdte emészteni, amit agya tompán visszavetett az első halláskor.
„Szóval mi volnánk a törvénytelen ág? S miként? Ezt miért nem mondta senki nékem? Emelem fejem büszkén, s közben sajnálnak, kiröhögnek?”
A katonák indultak volna a szülői ház felé vissza, de Forgách Balázs kiadta a parancsot:
– Budának vegyétek az irányt! Budának!
Csak a szolgát küldte vissza, hogy kimentse magát szüleinél.

A királynék menete nagy kísérettel, lassan haladt, öt-tíz mérföldenként megtorpant, mint az álmos kígyó, s órákba telt, míg újból mozgásnak lendült. Az őszi nagy esőzés feláztatta a talajt, sárkoloncok függtek a lovak patkóin, cuppogva merültek a hintók és társzekerek kerekei a fekete sárba, a lovakat néhol ökrökre kellett cserélni, s így is pattogott az ostor, hallatszott a kocsisok rekedt kiáltozása, szakadtak az istrángok, törtek a szekérrudak, s a tengelyek.
Forgách Balázs könnyűszerrel utolérte a menetet.
A királynén és lányain, Márián és Hedvigen kívül ott volt a nádor és az udvar legfőbb méltóságai közül is számosan. Ott volt Demeter érsek, Bálint püspök és kancellár, Lackfi István dalmát bán, Lindvay István horvát bán. S mindegyik nagyúr rangjához illő kísérettel vonult fel, hogy nem csekély gond volt élelmezésüket behajtani az útba eső falvak és mezővárosok lakóin. Ám hadseregnek mégsem volt nevezhető ez a nehezen kígyózó menet, sőt sebezhetősége még inkább kivált, amikor vaklárma támadt holmi rablótámadásról. A katonák és cselédek egymást gázolták le nagy igyekezetükben, álló napba tellett, míg rendeződtek a dolgok, s kiderült, mindössze néhány kíváncsi jobbágysuhanc okozta a zűrzavart, kik mélységes tudatlanságukban megdobálták a hercegérsek hintáját. De el is nyerték méltó büntetésüket súlyos botütések alakjában, s még szerencséjük lehetett, hogy nem halállal lakoltak. De a királyi menet békítő szándékkal haladt, nem lett volna tanácsos holmi pórpulyákért magukra vonni a környék haragját.
A nádor volt a leggondterheltebb: tapasztalt katonaként tudta, mennyire csekély és rosszul szervezett ez a kíséret, ha a fellázadt vránai perjel, Palisnai János és a Horvátiak sereget gyűjtenek a királynők ellen. Hazai földön harcolva, saját váraikba húzódva s onnan kicsapva minden esélyük meglehet a győzelemre. János, a johanniták perjele ráadásul a Horvátiak nagybátyja is volt, így hát a vránai perjel lázadása könnyen azt jelenthette, bármikor lángba borulhat a délvidék. A horvátok, dalmátok ritkán lázadnak, de ha egyszer fegyvert fognak, nem játszadoznak, s addig forgatják makacsul, míg vagy ők, vagy ellenfelük el nem vérzik. S ráadásul ott van a háttérben Tvartko, a bosnyák király, akinek nagyon is kedvére volna egy ilyen lázadás, hiszen csak a dalmátokon keresztül juthat ki a tengerre.
A nádor minden eshetőségre készen előörsöket küldött ki félnapi járóföldre, s amint egyre beljebb hatoltak a délvidékre, a menetoszlop végén is nagyobb csapatot vonultatott fel. A testőrség zöme természetesen a királynők hintaja körül lovagolt, de arra kevés volt a katona, hogy a mérföld hosszan kanyargó menetet oldalról is biztosítsák.
Amikor azonban egyre-másra jelentkeztek a horvát és dalmát bárók és főpapok, hogy hódolatukat kifejezzék Mária és Erzsébet előtt, a nádor is megnyugodott. Igazi meglepetést az keltett, hogy a Horváti testvérek is megjelentek, mintha mi sem történt volna, nagybátyjuk pedig, a zendülők vezére Boszniába menekült, hátrahagyva Vránát, mely így, vezető nélkül megadta magát.
Mária és Erzsébet nagy diadallal vonult be Zárába, a város fellobogózva, ékes örömünneppel fogadta az uralkodót és kíséretét, mintha minden déli lázongásról szóló hír hamis lett volna. Erzsébet arca sugárzott az örömtől, s a nádor, aki még mindig csapdától tartott, kénytelen volt elismerni, rosszul ítélte meg a helyzetet. Úgy látszik, a horvátokban is felébredt a lovagiasság szelleme Nagy Lajos király özvegye és leányai iránt.
A királynék meglátogatták a zárai székesegyházban Szent Simon oltárát, mely alatt a szent egy ezüstkoporsóban nyugodott. A koporsót a királyné adományozta. Szentmisét hallgattak, majd megajándékozták a székesegyházat, ők viszont egy ezüstkulcsot kaptak a szent férfiú koporsójához.
Erzsébet késő este tudott csak nyugovóra térni, s miután elbocsátotta az udvarhölgyeket, magához hívatta Miklós nádort.
– Pletyka lesz ebből is, felség – mondta a nádor. – Sokan látták jöttömet. Itt nincsenek titkos folyosók...
– Államügyekben hívattalak, Miklós – nevetett boldogan a királyné. – Mindenki tudja, hogy mi van közöttünk. S aki elhiszi, hogy ilyen nehéz nap után még szeretni tudjuk egymást, az valóban emberfelettinek gondol bennünket!
– Boldognak látszol – mondta a nádor, és kezet csókolt Erzsébetnek, aki leeresztette vörös haját, s hosszú köntösében olyan volt, mint egy bukott angyal.
– Boldog is vagyok, kedvesem! – dőlt hátra Erzsébet a bőrökkel letakart kereveten. – Látod, ismét rémeket láttál! A gőgös Horvátiak meghunyászkodtak, egyetlen nyíllövés, kardhúzás nem esett, szeretnek engem ezek a nyomorult horvátok is, látod?
– Látom, felség. Csak a te érdekedben aggódtam, s aggódom most is. Hidd el, én csak azért gyanakszom, mert sosem sikerült kiismernem ezeket. De lehet, hogy igazad van, felség.
– Nagy Lajos felesége vagyok. Vagyis hát: voltam. Sokat tapasztaltam én is, Miklós. El tudom vezérelni ezt az országot..., ha tekegyelmed is segít.
– Isten segedelmével én is megteszem a magamét – mondta a nádor, és végigsimította az asszony dús haját.
A királyné megragadta a nádor karját, magához húzta.
– Felség... – mondta a nádor rekedten.
– Jó, tudom, fáradt vagy. Én is az vagyok. De azért feküdj mellém. Kérlek. Csak feküdj ide. Nem kell semmit sem tenned. Csak azt akarom, hogy itt légy mellettem. Hogy érezzelek. Szegény Lajostól is csak ezt vártam volna..., de ő ezt sem adhatta meg.
A nádor bólintott, leoldotta köpenyét, s amúgy ruhástól ledöccent a kerevetre.
Csöndben feküdtek egymás mellett, a gyertyák imbolygó fényében. Aztán a nádor megérintette az asszony mellét. Érezte a bimbó keménységét. Saját férfiassága is meredni kezdett.
Erzsébet gyorsan lehányta magáról a ruhákat, segített a nádornak is.
„Micsoda őrültség ez is... Öreg ember vagyok, s ez az asszony is... milyen mohó..., mennyire szeretne még soká élni... Milyen sokat követel a világtól... csak meg ne bűnhődjék ezért...”
A nádor zihálva teljesítette férfiúi kötelességét, utóbb már nem is annyira vágyból, inkább szánalomból. S amikor a kéjes hörgés végre elhagyta a királyné ajkát, megkönnyebbülten hengeredett félre.
A következő percben már aludt is. Domború mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Erzsébet nyitott szemmel feküdt. A régi idők villództak elméjében. Olthatatlan vágyat érzett ölében, kielégíthetetlen éhséget.
Aztán a nádor horkolni kezdett. Erzsébet fülére húzta a dohszagú dunnát. A zárai várkastélyban minden dohos volt. De a tenger zúgása odahallatszott. A tenger... a gyönyörűséges tenger... amely sosem akart megjuhászodni magyarok előtt. A túloldalon pedig ezüstös Velence, oroszlános kevély hatalom. Mintha a hullámzúgásos csendben Velence fülelt volna, mi történik odaát.
Erzsébet elmosolyodott. Velence csalódni fog. A délvidék az ő hűséges alattvalója maradt.

Erzsébet boldog volt. Élvezte a hatalmat, s úgy látszott, nem is olyan nehéz férje örökségét egyben tartania. És ez a boldogság ragadósnak bizonyult: az udvar népe is mosolygósabb lett, már nem tekingettek aggodalmasan az utca népére, sőt a bugyellárisok is bővebben hullatták a tallérokat, mert úgy tetszett, nem kell félniük a bizonytalan jövőtől. Ez az asszony tudja, mit akar, és meg is szerzi magának.
Az anyakirályné ellátogatott Trau várába is, és kétezer aranyat utalványozott a várfalak kijavítására. A kincstárnok ugyan sápadozott, de a tett gyorsan fialt: újabb tetteket. A főurak is merészebben kezdtek költekezni horvát földön, s az sem volt hatástalan, hogy a királynők regnálása eddig nélkülözött minden erőszakos, véres eseményt.
Forgách Balázs is úgy látta, áldott békeidő következik, s el is szontyolodott miatta. Ha senki sem támad karddal, ármánnyal az ő kenyéradó hölgyeire, miként tüntetheti ki magát? Mária királyné nem ájuldozós természet, még egyszer nem lesz olyan szerencséje, hogy karjaiba foghatja, s egyéb vitézi cselekedetre aligha nyújt lehetőséget az önmagával elégedett politika...
Forgách Balázst is, a főurak nagy részét is felháborította, hogy a délvidéki lázadók egyetlen kardcsapás nélkül behódolnak. Rendet csinálni, békíteni jöttek, de arra nem számítottak, hogy rend és béke lesz. Nem volt elkobozható birtok, elvonható kegydíj, érdemtelenné vált tisztség. A felszínen minden olyan volt, mint Lajos alatt. Semmibe sem lehetett belekötni. A kardokat csak azért húzták ki, hogy be ne rozsdásodjanak.
A nádor még gyanakodott. De amikor látnia kellett, hogyan hódolnak Erzsébet előtt a Horvátiak, hogyan hajigálják a virágokat Zára lakosai a koronás asszony útja elé, nem volt oka és indoka a kétségre.
„Öregszem. Rémeket látok. Haza kellene térnem a családhoz. Nem vagyok alkalmas erre a posztra. Már egy füttyszó az éjszakában baljós sejtelmekkel tölt el. Alábecsültem Erzsébetet. Alábecsültem Lajos örökségét. Ez a sok ember együtt csak nem lehet hazug... Ezek őszintén örülnek, hogy a Magyar Királyság alattvalói.”
Igaz, kisebb incidensek megestek. Találtak egy-két elcsavargott magyart átvágott torokkal. De az asszonyféltés erősen élt a délvidéken. A nádor nem látott semmi okot, hogy erőteljesen nyomozni kezdjen. Meghalt egy-két vigyázatlan embere, aki azt hitte, a délvidéki vendégszeretet határtalan.
A lengyel küldöttség érkezése aztán el is feledtette ezeket az apró ügyeket.
Zára népe már hozzászokott a magyar kíséret barbár feltűnéseihez, a kacagányos urakhoz, a vert arany ékszerekhez, a nagy termetű lovakhoz, de a lengyel urak érkezése egy pillanatra háttérbe szorította a magyarok pompáját. A szőrmesüveges, prémkaftános nemesurak fényűzése felülmúlta a magyarokét, és bővében voltak a nép közé szórandó ezüstpénznek is. Bárhová mentek, a helyi nép utánuk tódult újabb zsákmány reményében.
A lengyel küldöttség vezetője Szandigov volt, a krakkói főkapitány és kalisi palatínus. Erzsébet nem nagy örömmel fogadta, mert nem szerette, ha kész helyzet elé kívánják állítani.
Erzsébet hevenyészett trónszékén semmi jelét nem mutatta, hogy enyhíteni óhajtana a fél térden álló Szandigov helyzetén.
– Felség, alázatosan kérem, vegye komolyan fontolóra ismételt kérésünket. Mi nem akarjuk, hogy Lajos király úr birodalma szétszakadjon.
– Mi még kevésbé, uram – mondta Erzsébet gőgösen.
Szandigov zavartan bólintott.
– Nos, eljöttünk felségetekhez, a lengyel nemesi ifjúság színevirágával, hogy országgyűlésünk végzéséből ismételten felkérjük felségedet arra, küldje mielőbb Hedvig leányát Lengyelországba, hogy megkoronázzuk.
– Nem látom be, uram, miért ne ékesíthetné a lengyel korona is Mária leányom fejét, miként Lajos király is óhajtotta.
Szandigov bocsánatkérő mozdulatot tett, feltápászkodott, bár nem kapott rá engedélyt. Példáját a lengyel kíséret némi tétovázás után követte csak.
– Hiszen ezt már írásban és szóban többször megtárgyaltuk felségeddel és követeivel! Népünknek természetesen semmi kifogása sincs Mária királynő regnálása ellen, de tapasztalatból tudjuk, milyen nehéz és terhes egyszerre több országot irányítani. Népünk leghőbb óhaja, hogy a lengyel uralkodó székhelye Lengyelországban legyen, amint ezt hagyomány és szokás, valamint a mindennapi bölcsesség is előírja. Ha felségtek nem akarják kitenni Poloniát a trónvillongásokkal járó zavaroknak, akkor elengedik a fenséges hercegnőt hozzánk. A lengyel rendek hajlandók volnának anyai gondviselés alatt hagyni őt, s így az elkövetkező években felséged regnálhatna mint régens mindkét hazában...
– Csak egy haza van, uram – mondta fagyosan Erzsébet. – Az a haza, amit az én férjem kormányzott. Ennek a birtoknak szétszaggatásához én nem nyújthatok segédkezet. De meg fogjuk fontolni lengyel híveink ajánlatát, s méltányoljuk, hogy Hedvig leányunkat kívánják koronás uralkodójuknak.
Szandigov türelmetlen mozdulatott tett.
– Felséged félreérti szavaimat. Én itt a lengyel rendek megbízásából állok. Amennyiben nem vihetem Hedvig királyleányt haza, kénytelen leszek levonni a megfelelő következtetéseket.
– Éspedig? – kérdezte Erzsébet hideg mosollyal.
– Akkor sajnálattal ugyan, de le kell mondanunk az eddigi... szoros kapcsolatról országaink között. Akkor szóba jöhet a hírneves Piast család sarja, Ziemovit herceg vagy Zsigmond, kit maga Lajos király jelölt Mária királyné mellé a trónra.
– Semmiféle trónra nem jelölték Zsigmondot! A ti királynőtök Mária és senki más! Ti minket ne merészeljetek fenyegetni! – toppantott Erzsébet, és Szandigovra mutatott.
– Fogjátok el a lázadót!
Mindez ugyan sokszemközt hangzott el, de hosszú pillanatokig senki sem fogta fel teljesen a szavak súlyát. A terem falait támasztó palotaőrség túl messze volt, s talán nem is értette pontosan, mi történik, a magyar urak dermedten várták a fejleményeket, maga a nádor is mintha megkövült volna, annyira váratlanul érte a királyné parancsa, melyet megmásítani ilyen körülmények között aligha lehetett, viszont végrehajtása minden diplomáciai illemszabály és a józan ész ellenére való volt.
– No mi lesz! Mozduljatok már! – rikácsolta Erzsébet, s felugrott trónszékéről, mint aki mindjárt nekiugrik a krakkói főkapitánynak.
De addigra már Szandigov is magához tért, s cseppet sem ildomos módon kirohant a teremből. Néhány lengyel nemesúr megpróbálta követni, vagy inkább elállni a királyi poroszlók útját. Nagy zűrzavar támadt, a jelenlevők egymásba gabalyodtak, magyar, lengyel és horvát káromkodások hangzottak el, de a kivont fegyverek valami csoda folytán mégsem csattantak össze, a történtek gyorsasága és meglepetésszerű fordulata nem korbácsolhatta fel az indulatokat. Szandigov úr eltűnt, s a hátramaradtak sápadtan, felindultan néztek farkasszemet egymással.
– Vágjátok le a lengyel kurafiakat! – kiáltotta valaki hátulról.
A lengyelek nem értették, de kardjuk markolatát szorongatták. A nádor békítően felemelte kezét.
Mária lesütötte szemét, legszívesebben elfutott volna. Forgách Balázs félig kivonta kardját, de az egész helyzet inkább groteszk volt, mint fenyegető. A lengyel kíséretben csupa vele egykorú vagy nála fiatalabb nemesúrfí volt.
Erzsébet erős hangja töltötte be a termet.
– Mivel a jelenlévő lengyel nemesurak kezesekként jöttek hozzánk, hűségük zálogaiként, most kezességüket elfogadjuk. Kérjük, maradjanak velünk, s adják át kardjukat.
A tolmács lefordította a királyné szavait.
– Nincsen erre szükség, felség – mondta fojtott hangon a nádor. – Gyerekemberek ezek még.
– Nem rájuk haragszom én – mondta Erzsébet. – De akkor is! Ilyet nem mertek volna Lajosom alatt...!
Most először érezte férje halála óta, hogy nem tud megbirkózni a feladattal. De elhessegette magától a rémképet.
A lengyelek sápadtan, letörten adták át fegyvereiket.
– Túszokkal hősködünk? – kérdezte valaki Forgách Balázs mellett.
Forgách Balázs eleresztette kardját. Ez nem volt az a pillanat, amikor kitüntethette volna magát. Rossz szájízzel ment szállására, lelkében őrizte a lengyel nemesifjak riadt és gúnyos pillantását.

– Nem tetted jól, felség, amit tettél – mondta Miklós nádor komoran Erzsébetnek, aki reggelijének utolsó morzsáit költötte el jó étvággyal.
Erzsébet legyintett.
– Mindig ezt mondod, ha végre cselekszem valamit, nem csupán illendően mosolygok, ahogyan királynéhoz illik! Ezek a lengyelek igen szemtelenek! Most egy kicsit elgondolkodnak, hol lakik az úristen! Csapatokat fogunk küldeni, és egy kicsit megleckéztetjük a krakkói urakat!
A nádor bosszúsan felkapta fejét.
– Csapatokat? Nem tudod, mit beszélsz! Honnan? Az is tiszta szerencse, hogy ezek a horvátok meghódoltak előtted! Nincsenek csapataink! Csak pénzért fogadhatsz zsoldosokat, de pénz sincs!
– És a nemeseink?
– A nemeseink csak az országhatáron belül kötelesek harcolni. És ebben a pillanatban nagyon is úgy fest a dolog, hogy Lengyelország nem tartozik Magyarországhoz. Csak akkor, s annyiban, ha teljesítjük a kívánságukat. Külön királynőt akarnak, és ehhez joguk van.
– Joguk? Lajos idejében nem mertek volna jogokról beszélni!
– Lajos idejében nem fogattak le egész küldöttségeket! Jól begyakorolt módon folytak a dolgok. A király szava törvény volt. És többnyire ésszerű törvény.
– Azt akarod mondani, hogy a királyné szava ostobaság? – ugrott fel Erzsébet az asztal mellől. – Vigyázz, Miklós, mert...
– Mert engem is lefogatsz? – vont vállat a nádor gúnyosan. – Csak kegyeskedjél, felség! Csak vedd észbe, hogy nem állnak oly jól a dolgaid, mint képzeled! A kémek jelentése szerint a Horvátiak csak színleg hódoltak meg, s Nápolyba készülnek, hogy felajánlják Károlynak a te koronádat. Vagyis hát Mária koronáját. A lengyelek pedig ultimátumot küldtek egy senkivel, akit igazán nem érdemes túszként itt tartanod.
– Ultimátumot? – húzta fel szemöldökét Erzsébet.
– Azt bizony. Ez a tőlünk menekült Szandigov vagy Szandzivoj, vagy hogy híják, felbosszantotta őket kegyetlenül. Azt izenik, nem tűrik, hogy a magyar anyakirályné csúfot űzzön belőlük. Több küldöttség nem is lészen. Ha nem küldi el tefelséged Hedviget királynénak Szent Szaniszló ünnepéig, vagyis hát május nyolcadikáig, akár ne is fáradjon többé.
– Kivégeztetem az összes lengyelt!
– Kicsit sokan vannak, felség – mondta a nádor csúfondárosan.
– Hagyd már ezt a felségezést, Miklós! Hát te is ellenem vagy? – sírta el magát Erzsébet tehetetlen dühében, s lesöpörte az asztalról a drága edényeket.
A nádor felszedegette, ami nem törött el. Hagyta, hogy az asszony magához térjen.
Aztán hagyta, hogy Erzsébet durcásan odajöjjön és hozzásimuljon.
– De hát akkor mit csináljunk? – törölgette könnyeit az asszony.
„Na végre! Csak várni kell tudni a némberekkel. Micsoda rettentő veszélybe sodorta Lajos az országot ezzel a nővel! Pedig amúgy igazán kedves. Csak a korona nem illik a fejére.”
Átölelte az asszonyt, gyengéden megfogta mellét, mintegy emlékeztetve az éjszakára.
– Nincsen nagy baj. Még nincs. Szépen elküldjük Hedviget, amint kívánják. Talán jobb is lesz így. Megoszlik a kormányzás terhe. És a lengyelek elmondhatják, hogy saját királynőjük van. Akinek két leánya uralkodik, az nem veszít hatalmából. Igaz, talán jobb lett volna egy kézbe örökíteni ezt a birodalmat. De Lajos is csak nehezen fogta össze...
– Tudom, most azt mondod vagy gondolod, miért nem szültem fiúörököst! Akkor senki sem kérdezné, miért kell szétesnie ennek a birodalomnak! De hát ez nem akarat kérdése! Úgy tesztek mindnyájan, mintha valami titkos bűnt követtem volna el, hogy csak leányokat szültem! Lajos mellett még az is csoda volt! Talán nem imádkoztam elég buzgón? Lehet. De Lajos tízannyit imádkozott, folyton a pápának udvarolt, papokkal barátkozott, szentek maradványait gyűjtögette, kolostorokat alapított, s neki sem sikerült! Akkor miért én vagyok mindenben a hibás?
A nádor halványan elmosolyodott.
– Mert asszony vagy. Néked magyarázzam? Igazságtalan dolog, tudom. De az is igazságtalan, ha valaki jobbágynak születik, s ráadásul például magyarnak. Aki nőnek születik, annak hátrányai vannak. Mások balognak, bénának, púposnak születnek. Az emberiség fele nőnek születik.
– Ebben a férfiaknak kitalált világban – mondta Erzsébet könnyein keresztül durcásan, de már békülékenyebben.
– No igen. De ezen kár rágódnod, felség. Isten bizonyára mindent elrendez az ő bölcsességében.
– Mi van? Mintha az uramat hallanám! Ettől forrt fel mindig a vérem!
– No nincs semmi baj. A lányaidból királynők lesznek, erre gondolj! Küldd el szépen Hedviget Krakkóba, illő kísérettel és stafírunggal. Adj mellé főembereket, papokat... talán Demeter érsek is mehetne. Tüntesd fel az egészet úgy, mintha te akarnád.
– De Hedvig sem akar menni! Ő Vilmost szereti...
– Ugyan, Vilmos! Gyerekszerelem! Majd hozzámegy ahhoz, aki a lengyeleknek fontos.
– Még mindig elküldhetem Zsigmondot a lengyelek ellen, bár utálom szívből. Megteszem Lengyelország kormányzójának, aminek önmagát úgyis kinevezte...
– Megteheted. De Zsigmondnak nincs ereje. A lengyelek nem fogják beengedni. Úgyhogy készítheted Hedviget a házasságra. Ez az egyetlen lehetőség, ha nem akarjuk veszni hagyni Lengyelországot. Hidd el, felség.
Most már az ágy szélén ültek. A királynénak felszáradtak a könnyei.
– Igazad van, Miklós. Küldünk követet Zsigmondhoz, és üzenünk Krakkóba, hogy várják illendőképp Hedviget. Jó, hogy mellettem vagy. 1384 pünkösdjén Hedvig Krakkóban lesz. Derék, engedelmes leány. Hallgatni fog rám.
Garai Miklós megkönnyebbült sóhajjal dőlt a királyné ölébe. Ezt gyűlölte a legjobban a nőkben, hogy nem lehetett semmit kiszámítani náluk. De most kellemesen csalódott. Sokkal nehezebb beszélgetésre számított.
Megadóan tűrte, hogy Erzsébet lehúzza csizmáját, így, vízszintesen már nem felségezte a királynét.
– Köszönöm, Erzsébet – mondta, s lehunyta szemét. Túl fáradt volt a szeretkezéshez.
Erzsébet megpróbált elaludni, de zaklatott agyában hol Hedvig, hol Mária ügye járt, hol a Délvidék, hol pedig ez a Forgách Balázs. Ez a szemrevaló fiatalember, aki állandóan ott téblábol mellette. Igaz, a fia, sőt talán unokája is lehetne..., de ez királynék esetében nem számos.
Fejére húzta a vánkost, hogy ne hallja a nádor horkolását.

Forgách Balázs most már a nádor kíséretéhez tartozott, s a királynő kegydíján kívül kemény aranyakat húzott Miklós úrtól is. Forgách Balázs saját lovagjainak száma immár elérte a két tucatot, s a főleg egykori apródtársaiból lett lovagok égtek a vágytól, hogy valamely háborúban kitüntethessék magukat. Háború azonban nem kezdődött, s Erzsébet ingyen nem osztogatott sem birtokokat, sem kitüntetést. A főurak többsége a sűrű személycserék miatt egyre kevésbé vágyott országos méltóságra, jobbnak tartották bölcsen kivárni, mire megy Erzsébet és Garai Miklós terveivel, megindul-e végre hadaival Zsigmond, vagy esetleg Károly nápolyi király. Fantasztikus pletykák és kombinációk születtek hol a francia királyról, hol a német-római császárról, akiknek állítólag felajánlották a magyar trónt.
Hedvig koronázásának híre majdnem mindenkit meglepetésként ért, Forgách Balázs sem hitte volna, hogy Erzsébet ilyen könnyedén lemond a perszonálunióról. Kérdés, mit szól hozzá majd Zsigmond, aki most már Mária révén is csak fél birodalom ura lehetne, ha a szerencse és Vencel király melléje szegődik.
Most azonban Forgách Balázs is ott lovagolt a nagy kíséretben Krakkó felé, lovagjai élén. Most először járt Magyarországon kívül, s érdeklődve nézegette az élébük tóduló népet, a barátságos vagy éppen örömmámorban úszó lengyeleket, a papok által vezetett ünnepélyes meneteket. Ahol csak felbukkant Hedvig szőke angyalhaja, szomorkásan mosolygó arcocskája, mindenütt felharsant a vivát, virágeső zúdult, énekszó következett s a nemesek, parasztok borral, pálinkával kínálták a büszke magyar lovagokat. Forgách Balázs eszével tudta, hogy egy nagy birodalom válik most ismét kétfelé, mégis elragadta a testvériség mámora, hiszen Magyarország ad királynőt Lengyelországnak, s ez a paktum örökre szól: Hedvig vére ott buzog majd idegen ajkú uralkodókban és hercegekben.
Az út menti fogadókban ugyan suttogva beszélték, hogy Hedvig már túladott szüzességén az osztrák Vilmossal, de senki sem hitte komolyan, ám azt Forgách Balázs is tudta, hogy a magyar királylány nem szabad akaratából ment erre a zaklatott északi földre. A lengyelek is mintha őrjöngő szerelembe estek volna ezzel a kislánnyal: úgy fogadták, mint messiásukat, mintha erős férfi volna, aki majd kivezeti őket minden bajból még új jegyesről sem gondoskodtak számára. Pedig igencsak láthatták, mire visz egy országot a gyönge nőuralom. Paraszt nyirettyűsök hada tódult a menet után, nyekergették a vonót kegyetlenül, és dübögött a dob, harsant a trombita is minden lakott helyen, minden téren, minden toronyból, s persze kongatták a harangokat is hét határban, mintha országos gyász vagy tűz lett volna. Forgách Balázs megcsodálta s kissé meg is irigyelte ennek a népnek naiv hitét, hogy egy saját uralkodó, még ha nő is, véget vet minden bajuknak. Az ő fiatal elméje is többet tudott ennél, nevezetesen azt, hogy eljöhet egy néphez akár az Úrjézus Krisztus is, ha az a nép nem készült fel testileg-lelkileg a küzdelemre, s ha a környülállások nem kedvezőek. Forgách Balázs sosem mert volna szántszándékkal királyok alkalmasságáról elmélkedni, de azt lelke mélyén homályosan sejtette, hogy Lajos király diadala nem a zsenié, hanem a józan középszeré volt, aki minden terjeszkedését úgy aratta, hogy kevesebbre számított és áhított. Lajos ismerte a határokat, ezért válhatott csaknem határtalanná. Istennek rendelte alá minden lépését, és Isten ezért megjutalmazta.
Mire Krakkóba értek, minden magyarra jutott legalább két lengyel, s köztük nem csekély volt a nők száma. Forgách Balázs megdöbbent azon a szabadosságon, mellyel a lengyel lányok, asszonyok viselkedtek, szinte az utcán kínálván fel magukat, felfedve meredt bimbajú keblüket, s engedve a magyar vitézek sűrű csókját és tapogatását. Ő maga, kit a sors nem részesített a beteljesült szerelem boldogságában, sőt jószerével még szerelmes sem igen volt, pusztán zavart és szégyenkezést érzett, bár vesszeje duzzadott és nedvesedett a szemérmetlen látványokra. De hát ő főpohárnokmester volt, nem csupán afféle egyszerű katona, s tőle irgalmatlanul elverték, elhárították az országos mámort maguk hasznára hajtó szukákat.
Lehet, hogy a helybéliek a felvonultatott gazdagságtól bolondultak így meg: a kényes lovaktól, a köves boglároktól, a tollas sisakoktól és kalpagoktól, a mentéktől, a zászlóktól, a közszemlére kitett ékszerektől, edényektől, szőnyegektől és kárpitoktól. Vagy talán a szürke hétköznapok után kitört rajtuk a változás óhajtásának mind gyakoribb betegsége, a jól elrendezett középkor érzett meg valamit az újkor betegesen egyéni és öncélú pompájából és öngyilkos kéjsóvárgásából. De hát az ünnep ezért is ünnep, hogy a jobbágy hercegnek érezhesse magát, s a gróf elvegyülhessen szolgái között.
Krakkó városában még a közvitézeket is főemberekhez illő szállásokra helyezték, s Forgách Balázs vagyontalan nemes létére egyenesen királynak érezhette magát. Lesték minden szavát, minden óhaját, s a rossz latinsággal cserélt gondolatok legtöbbje a közös jövőt pecsételte meg, felváltva kellett inni Lajos király emlékére, Hedvig és Mária boldogságára, s a lengyel és magyar nép testvériségére.
A koronázás előestéjén egy Jablonska nevű asszony ágyában veszítette el szüzességét. A ház nagyságából és a szobák számából ítélve nem egyszerű kurtizán lehetett. Szakértelméhez pedig nem férhetett kétség. Forgách Balázs rövid életében Jablonska asszony volt a legjobb tanítómester. Egyetlen éjszaka mindent megmutatott, amit férfinak az asszony öröméről tudnia illik. S attól fogva, rövid életében, már öntudatlanul is csak ezt az egy asszonyt kereste.
A túszként fogva tartott, majd szabadon bocsátott lengyel nemesifjak is ott voltak a kíséretben. Ők voltak Hedvig leglelkesebb hívei, s bizonyos értelemben jogosan érezték, ők harcolták ki, hogy Lengyelországnak önálló királynője legyen. Most ott lármáztak Krakkó utcáin, butéliával és karddal a kézben, és fáklyás menettel vonultak Hedvig ablakai alá.
Hedviget Bodzanta érsek koronázta királynővé Krakkóban, s nemsokára bejelentették eljegyzését Jagelló Ulászló litván fejedelemmel is.
Lengyelország tehát Litvánia felé terjeszkedett vagy megfordítva – Magyarország pedig elkezdett zsugorodni, ha nem is szemlátomást. Nagy Lajos öröksége menthetetlenül darabjaira hullott, s ami egyszer szétesik, azt vajmi nehéz valaha is összerakni. További félezer esztendőnek sem sikerült.
A magyar kíséret, immár Hedvig nélkül, borús kedvvel tért haza. Látták egy másik nemzet örömünnepét, de ők maguk nem számíthattak ilyesmire. A magyar parasztok nem tódultak a fényes urak köré, nem vivátoztak, inkább óvatosan kitértek előlük. Magyarország királynét adott egy másik országnak, de nem érzett büszkeséget emiatt. Inkább a gondok növekvő terheit sejtette.

Forgách Balázs érettebben tért vissza Lengyelországból, de bizonytalanabbul saját jövőjét illetően. A nádor mintha elfeledkezett volna saját jóindulatáról, nem kereste vagy hívta, s az alá rendelt lovagok és apródok is egyre hidegebb udvariassággal köszöntötték urukat és korbéli társukat. Mintha azt juttatták volna kifejezésre, hogy nem várhatnak tőle semmit. Sem előléptetést, sem a rang mellé birtokot.
Ekkor történt, hogy Zsigmond, Mária makacs jegyese csekély kísérettel egyszer csak megjelent Budán, oly természetességgel, mintha ez előjoga és kötelessége lenne. A derék magyarok azonnal két pártra szakadtak, korábbi várakozásuk és vérmérsékletük szerint. Az egyik párt Zsigmond mellé állt, s máris valódi királyként üdvözölte, a másik – Erzsébet hívei – betolakodót látott benne, aki nem hajlandó tudomásul venni az elutasítást.
Forgách Balázs a maga részéről – nem politikai megfontolásból – semleges maradt. Látta futólag a nála ifjabb, de idősebbnek látszó herceget, s nem keltett benne túl rossz benyomást. Igaz, Mária iránt különlegesen gyengéd érzésekkel viseltetett, de volt benne annyi bölcsesség, hogy belátta, egy kislány ilyen nehéz időkben még a megcsappant magyar birodalmat sem kormányozhatja biztosan.
Kevesen tudták, hogy 1384 karácsonyán Zsigmondnál hatalmasabb vendége is akadt Budának: László opulai herceg, a legnagyobb lengyel főnemes tett titkos látogatást a nádornál. Hogy miről folyt a tárgyalás, azt kevesen tudták, és Forgách Balázs restellte, hogy ő maga is csak a szóbeszédre volt utalva: nem hívták meg a tanácskozásra, s főpohárnokmester létére még csak nem is tájékoztatták hivatalosan sem Zsigmond, sem László látogatásának céljáról. Az kétségtelen tény volt, hogy ezt a találkozót Erzsébet hozta össze, s az is bizonyosnak tetszett, hogy Zsigmond eltávolítása lehetett a kívánatos cél. Míg odakint kántált és zajgott a nép, csikorgó hóban jártak az alabárdos őrök, s tüzek lobogtak a városkapu mellett, a palotában ünnepi vacsorára vonult Mária és Erzsébet, valamint a két főember, László herceg és Miklós nádor.
Az udvarbéliek között ott volt Forgách Balázs is, kíváncsian forgatta fejét, hogy minél többet elkapjon a sokat mondó szemrebbenésekből, félmosolyokból, a ceremónia rendjének gyakran árulkodó jeleiből. Mindenki tudta, hogy Zsigmond is Budán van, és sokan azt várták, egyszer csak megjelenik a királynő jegyese akár meghívottként, akár csapatok élén, s végre kitisztul a kép, eldőlnek a dolgok vagy így, vagy úgy.
Ám a két királyné és a főemberek arca rezzenéstelen nyugalmat fejezett csupán ki, s a vacsorát is csöndesen költötték el. Az köztudomású volt, hogy az opuliai herceg mereven ellenezte mindig Máriának Zsigmonddal kötendő házasságát, de az is, hogy Miklós nádor és a herceg régi ellenfelek voltak még Lajos király idejéből. Most azonban egymás mellett ültek és sűrűn koccintgattak, mintha réges-régi jó barátok lettek volna.
A vacsora után a szolgák behozták László herceg karácsonyi ajándékait, s a hatalmas, pántos ládákból oly gazdag holmik kerültek elő, hogy az udvari emberek illemről megfeledkezve közelebb léptek és felsóhajtottak.
A herceg széles mozdulatokkal invitálta közelebb az udvar tagjait, s tört magyarsággal felkérte őket, mindenki válasszon magának kedve szerint, amit kíván.
A nők persze a kelméket, ékszereket kezdték tapogatni, a férfiak pedig a fegyvereket, lószerszámokat, öveket és bőrsüvegeket, ivótülköket és kupákat kapkodták ki egymás kezéből.
Forgách Balázs egy darabig szótlanul, megvetően nézte a tülekedést, aztán szinte észrevétlenül ő is közelebb sodródott a kincsekhez, s azon kapta magát, hogy egy remek tőr felett huzakodik egy nálánál idősebb, ám rangban alacsonyabb lovaggal. Elvörösödött, amint magán érezte Mária csodálkozó, gyermeki pillantását és az opuliai herceg mosolygó, fölényes tekintetét. Odalökte a tőrt a lovagnak, s elfordult.
Bár legszívesebben belemártotta volna, s mindazokba, akik tanúi voltak megaláztatásának.
A vacsora végeztével az udvar nagy részét elbocsátották, csak néhányukat marasztalta a nádor egy-egy kézfogással. Közöttük volt a főpohárnokmester is.
A királyné intett, hogy leülhetnek jelenlétében, s a nádor emelkedett szólásra. Ünnepélyesen kihirdette, hogy László herceg úr és ő maga szerződést kötöttek egymással, a két királynő legmagasabb kegyelméből és hozzájárulásával. Tehát megszűnik közöttük minden ellenségeskedés, gyűlölet és torzsalkodás, keresztény főurakként fognak ezentúl eljárni, és a királynék ellenére cselekvőkkel szemben közösen és keményen végrehajtják a királynék parancsait, valamint azok ellenségeivel szemben is közös erővel lépnek fel.
Sok udvari ember közönyös arcán az látszott, nem érti pontosan, mire föl e nagy fogadkozás, s nem tulajdonítottak jelentőséget e karácsonyi felbuzdulásnak, Forgách Balázs azonban észrevette Erzsébet diadalmas pillantását, s gondolkodóba esett. Úgy tetszett, az oppelni herceg és Miklós nádor immár végérvényesen felosztotta Lajos birodalmát egymás között. Ez nem volt ritkaság, legfeljebb az, hogy ehhez egy özvegy királyné, a régens nyújtott segédkezet. S méghozzá egy olyan birodalmat osztottak fel, melynek élén – immár egymástól függetlenül – két nővér, két kiskorú leány uralkodott...
A királynék nemsokára távoztak, majd László herceg is visszavonult kíséretével, s a magyar urak egyedül maradtak zsákmányukkal, a sok ajándékkal és a teménytelen borral. A nádor elereszkedett arcvonásokkal, kissé kivörösödve, jóságos mosollyal legeltette szemét hívein, majd észrevette Balázst és magához intette.
– Mi van, fiam? Gyere, igyál velem. Bár azt is kérhetném: tölts, ha már egyszer főpohárnok volnál... – nevetett.
Forgách Balázs elfogadta a kupát, de mosolya nem sikerült túl meggyőzőre.
– No csak! Haragszol? Hát ne orrolj rám. Tudom, kicsit elhanyagoltalak az utóbbi időben... Nem volt szándékos, hidd el. Szegény családom még jobban káromkodhatik rám! Nagy dolgok estek, és nem tudtam rád sort keríteni. No igyál!
Forgách Balázs zavarban volt. Ivott néhány kortyot, s lesütötte szemét, mintha saját apját látta volna részegen.
A nádor bizalmasan hozzáhajolt, maga mellé húzta a széles trónszékre, ahová átült a királynék távozta után.
– Férjhez adjuk Máriát – suttogta nehezen forgó nyelvvel. – De nem ám ehhez a beképzelt Zsigmondhoz! Nem ám! Erzsébet utálja, mint a szart...
Forgách Balázs felkapta fejét a durva szóra. A nádor nyaka lebicsaklott, hosszan hallgatott, Balázs már azt hitte, elaludt. De kisvártatva a nádor feléledt, erős kezével magához szorította a fiatalembert. Balázst megcsapta a boros, savanyú lehelet.
– Mint a szart, igen. Pedig amúgy derék, ügyes ifjú..., lehet, hogy nagy király lenne belőle... De hát az asszonyok..., elég nekik egyetlen rossz szó, egy rossz mozdulat, máris vége. Hiszen tudod. Szóval itt Zsigmond nem lesz király. Visszamehet az anyjába. Brandenburgba vagy Prágába, vagy ahová tetszik. Lajos, Orleans hercege lesz a magyar király, édes fiam!

Anjou Károly idegesen járt fel s alá a nápolyi királyi palota tróntermében, mely szerencsés elhelyezése folytán télen a legmelegebb, nyáron a leghűvösebb volt. Most az előbbi kedvező feltétel érvényesülhetett, mert Itáliában szokatlan hideg tizedelte meg a narancsfák termését, s a kandallókban ropogó tűz sem feledtette a nápolyi fügefák jajkiáltását a szokatlan fagy miatt.
A kis termetű férfi elhízott volt, rövid, fekete bajusza és kecskeszakálla sem emelte férfiasságát. A nagy toka és az elomló fehér hús a könnyű élet élvezetéről árulkodott, s az arcrándulások, melyeket akarata sem fékezhetett, olyan belső idegesség nyomait mutatták, melyeket nem az orvos kezel, hanem a változó idő.
Pedig Anjou Károly rendszeresen edzette testét, részt vett minden bajvíváson, s nem bánta, ha nagyot nyekkent a pázsiton egy-egy lovagi torna alkalmával. Azt akarta, hogy kemény férfi számba vegyék ellenfelei, s nem akart tudni arról, hogy győzelmeit a kincstár fizette meg, s minden kar- és lábtörést nápolyi aranyak sokasága gyógyított és tett busásan kifizetődővé.
Most is lovagi tornára készülődött, s már napok óta nem engedett magához nőt, hogy férfiúi ereje teljében lehessen. Napokon át lovagolt, hogy kipróbálja a legjobb méneket, a legharciasabb csatalovakat, s nem szégyellte, ha leveti, meghurcolja a ló a nehéz páncélzatban. A legjobb és leghűségesebb lovat akarta, s meg is találta végre azt a mént, amellyel szinte egybeforrt. A magyar királytól kapta volt, és a mén beigazolta hírét: mintha értette volna az emberi szót. Értelmes szemében elsüllyedt világok tükröződtek, s legkisebb érintésére is úgy válaszolt, mint a jó szerető egyetlen tapintásra.
Károly a lovakra gondolt, elhessegette az udvarmestert, aki holmi kenyérért instanciázó jobbágyokat emlegetett. Hát persze, pénz kellene, sok pénz, és mindenki csak kérni tud, esdekelni, pénzt kér a lovag is szolgálataiért, a rengeteg mihaszna zsoldos, pénzt kér a pap, hogy istenfélelmet és hűséget prédikáljon, és persze a nők is azt lesik, mennyit lehet szép finoman legombolni jó előre vagy utána.
A hidegről eszébe jutottak a lovak, magára kanyarította prémes köpenyét, s a fedett folyosón, melynek egyik dúsan faragott kőcsipkés ablaksora a tengerre nyílt, s kemény szél kapott a király hajába, elhatározta, jövőre beüvegezteti ezt a folyosót, akármit sápítoznak az építészek a stílus tisztaságáról.
Károly keze a köpeny alatt az övén függő kétélű tőrre siklott, még a palotában sem járkált fegyvertelenül, mert utálta, ha egy őr állandóan a nyomában járt, meg hát az őrökről sem lehetett pontosan tudni, ki fizeti le őket egy jól irányzott döfésért egy sötét folyosón.
Károly azonban leginkább mégis a méregtől félt, a kis olasz udvarok legalattomosabb fegyverétől, annál is inkább, mert egy vándor tenyérjós valami álarcos mulatságon méreg általi halált jósolt neki. Károly emlékezetében elevenen élt a vidám karneváli forgatag, s a hirtelen iszonyat, mely kiült a jós barázdált arcára.
– Nem kell hinnie benne, nagyuram – mondta a jós. – Nem szoktam én halált jósolni senkinek. De ha el lehet kerülni, talán... Hát ezért mondom. Hogy vigyázzon!
Akkor Károly csak nevetett, miként a többiek is, akik körülállták a jóst, Károly nagylelkűen egy aranyat adott neki, s remélte, másnapra elfelejti az egész ostobaságot. De a jós szavai maguk is méregként járták át szervezetét, és ínyenc, sőt falánk létére kínosan vigyázott arra, hogy az étekkóstoló elvégezze rendesen munkáját. Fehér tokája rezgett, bajuszkája mókásan mozgott, mint a szimatoló egér, de várt néhány percig, hátha a kóstoló holtan rogy össze. Igaz, voltak kiváló lassan ölő mérgek is, Károly tudta jól, ám ezért tartott mindig két udvari orvost maga körül, hogy észrevegyék a legelső tüneteket s megállítsák a bajt. Ez, hogy ő mégis méreg által fog meghalni, valami keserédes meggyőződéssé érlelődött benne az évek során, olyannyira, hogy talán éppen ezért kockáztatta életét is oly meggondolatlanul a lovagi tornákon s egyéb alkalmakkor, amikor a tét egy ostoba fogadás vagy egy hódolatteljes női mosoly lehetett csak.
Az istállóban kissé megnyugodott. Szerette a lovak szagát, mely beivódott a gerendafalakba, bár a padló és a válaszfalak márványból készültek. Legorombította a lovászokat, hozatott faszenet a serpenyőkbe, hogy meg ne fázzanak a lovak. „Kényes jószágok, kényesebbek is, mint az ember. Igaz, hogy nem tudnak öltözködni. Csak a selymes bőrük van, télen-nyáron.”
A kedves lovához ment, a Fényes nevűhöz, melyet ő Fenjesznek mondott. Magyar ló volt, alacsonyabb a többinél, talán ezért is rokonszenvezett vele annyira. „Mi kis termetűek tartsunk össze!” – gondolta Károly, és megveregette Fényes nyakát. Már túl koros volt Fényes ahhoz, hogy lovagi tornák alkalmával használja, de hálával emlékezett nem egy esetre, amikor Fényes ügyessége szerzett számára győzelmet.
„Talán nem is kellett volna hercegnek születnem. Minél magasabb rang, annál több gond. Több vagyon, több aggodalom. Végtére is mi kell egyetlen embernek? Étel-ital, ágy, fedél, asszony, fegyver, ló. A többi már úgyis másé. Csak mi osztjuk el, kinek mennyi jut. Ennyi belőle az öröm. De többet nem ehetünk, mint ami a gyomrunkba fér. Egyszerre csak egy lovon ülhetünk.” Negyvenéves volt Károly. Ebben az évszázadban ez már öregkornak számított. Károly még fiatalnak érezte magát, de testét már átjárták a közelgő elmúlás félelmei, s a vallással szemben táplált kételyei. Nem tartotta magát rossz embernek, de igazán jónak sem gondolta magát. Ha sorban állnak majd Szent Péter kapuja előtt, őt aligha fogják előre szólítani, ő korán megtanulta, hogy itt a földön ki-ki magáért áll helyt. Senkire sem szabad számítani.
Johanna... Ott volt Johanna, Károly durazzói herceg fölé mintha még mindig ott magasodott volna az őrült asszony árnya.
Nyolcéves volt Károly, amikor apja meghalt Johanna nápolyi királyné börtönében. És a gyámja Johanna lett, aki megkövetelte, hogy a kisfiú ne felségnek, hanem anyjának szólítsa őt!
„Anyám... anyám. Mennyire gyűlöltem, Istenem! Gyermeki ésszel hányszor álmodoztam különösen kegyetlen gyilkosságokról! Hogyan tépném ízekre agyoncicomázott húsát, hogyan éheztetném, korbácsolnám, vetném vadállatok elé, kötözném máglyára, vágnám el a torkát. Ha másért nem, anyámért, igazi anyámért, aki belezavarodott apám halálába, aki harmincéves korában vénasszonynak látszott, fogatlan volt, zsíros hajú, és a tekintete homályos volt, csak engem ismert meg a környezetéből, de néha összetévesztett apámmal, és vég nélkül pörölt velem, miért adtam oda a hatalmat annak a szukának...”
Micsoda szerencse volt Károly számára, hogy Johanna megölette András herceget! A magyarok bosszút esküdtek, és a végén Johanna torkára hurok került. Bár ő maga húzhatta volna meg szorosra azt a hurkot! Egész életében hálás volt Lajosnak. No meg a pápának, aki az ő gyámságát Lajosra bízta. Pedig eleinte félt, reszketett a barbár magyaroktól. Akiknek nyelvét soha nem tudta elsajátítani. Pedig volt nyelvérzéke, sebesen pergett a nyelve, a bonyolult görög ragozásokkal is megbirkózott, a német kitekert szórenddel is megbarátkozott, sőt egy fogoly arabtól még a moszlimok nyelvét is hajlandó volt kissé eltanulni, bár ördöngős írásuk titkait már nem tudta megemészteni. De a magyarok, mármint azok, akikkel ő érintkezett, mind tudtak latinul, s csak egymás között ugattak ázsiai nyelvükön.
Károlyt sokan hideg szívű embernek tartották, de ő magát talán túlságosan is érzelgősnek. Lajos királynak például őszinte hálával tartozott, és halálhírét nemcsak megkönnyezte, de az udvari nép szeme láttára zokogott. Annak idején fiát Lajosnak hódolva kereszteltette László névre, a magyarok szent királyára emlékezve, az első lovagkirályra, kinek Lajos oly buzgón őrizte és ápolta tiszteletét. Másként állt a dolog Károly feleségével, Margittal, aki szívből gyűlölte a magyarokat, s Lajos királyt köztük leginkább, hiszen a magyar király éppen Durazzói Margit apját végeztette ki nápolyi hadjárata során, így állhatott elő az a furcsa eset, hogy Lajos halálának hírén Károly zokogott, felesége pedig örvendezve mosolygott, s a gyászhír hozóját dús ajándékkal lepte meg.
De Károly nem sokat törődött felesége véleményével, amíg fel nem bosszantotta. Margit semmi örömet nem nyújtott az ágyban, kicsinyes és gyűlölködő volt, de gondos háziasszony és kiváló anya. Mint valami kulcsárné, úgy csörgette egész nap a palota kulcsait, szigorúan a cselédek körmére nézett, és majomszeretettel csüggött Lászlón, akinek még a szemtelenségét is királyi szellemességként honorálta. Margit nápolyi királyné lett, és ennél többre nem vágyott, ennél messzebb nem látott. Ezt a kicsi jusst őrizte tigrisként, akár nyomorúságos kulcsait. De Károly nagyobbra vágyott, többre hivatottnak érezte magát. Igazi Anjou volt, igaz, több volt benne az itáliai ág ravaszsága, mint a francia ág nagyvonalúsága. De itt egy nagy birodalomról volt szó, mely védtelen nők kezébe került. Ezeket a nőket pártfogásba kell venni. És később majd lecsapni a magyar seregekkel Itália kis királyságaira. Rendet teremteni... talán még a régi Róma hatalmát is vissza lehetne hozni...
Károly, akit még életében Kis melléknévvel látott el a nép alacsony termete miatt, nagy király akart lenni. S míg simogatta Fényes bársonyos nyakát, régi, színes képek jelentek meg szeme előtt, bíborszegélyes tógákról, császári sasokról, marcona légionáriusokról. A régi Rómához a barbár magyarokon keresztül vezethet az út...

– Kapkodás, nem más mint kapkodás, fiam – mondta a nádor Forgách Balázsnak. Most már nem véletlenszerűen találkoztak esti sétájuk alkalmával, hanem rendszerint.
– De talán mégis van mögötte határozott szándék – kockáztatta meg az ifjú lovag, aki egyébként nem szeretett ellentmondani. Ezt megtanulta régen: habár a fő tisztségek viselői váltogatták egymást, de a nemzedékek harca ebben nem érvényesült, ő maga volt talán az egyetlen kivétel zsenge korával, az összes többi főúr élemedett korú volt, s akár az éppen uralkodó rend mellett vagy ellen voltak, koruk folytán előnyöket élveztek. Megbízhatóbb volt egy negyvenéves főúr, még ha pártütést kísérelt is meg, mint egy huszonéves, aki szívvel-lélekkel a fennálló hatalom mellett állott. Erzsébet leválthatta Szécsi Miklóst országbírói székéből, de kevesen csodálkoztak, amikor két év múlva már nádorként parancsolt nekik.
– Nincsen szándék emögött, kedves öcsémuram! – mondta Garai, és szórakozottan tiporta a havat, élvezve hersegő hangját. – Nincs mögötte semmi, csak kapkodás. Bizonytalanság. Ha értesz a sakkhoz, s játszottál már nőkkel, tudhatod. Nincs a lépések mögött stratégia. Csak az ellenfél megtévesztésén munkálkodnak. De ha nem sikerül a megtévesztés, lesöprik a figurákat, és csalást kiáltanak.
Forgách Balázs bólogatott, bár ő maga sohasem sakkozott. Ez a nagyurak kedvtelése volt, akik úgy tologatták bástyáikat, úgy áldozták gyalogjaikat, hogy nem törődtek a következményekkel. De látott már másokat játszani és nagyjából értette a lépéseket, még ha maga nem is érzett kedvet a játékhoz.
– Az elhatározott szándékot fel kell tételeznünk, nagyuram, még akkor is, ha az ellenfél esetleg csupán véletlenszerűen lép – kockáztatta meg az ellenvéleményt.
A nádor elgondolkodott, nyilván sakkjátszmákra gondolt, mert kinyújtott karral mintha figurákat mozgatott volna képzeletben.
– Igen. Meglehet, hogy ez a helyes stratégia, öcsémuram. Ha az ellenfél téved, az nem bizonyos, hogy tévedés. Lehet egy gondosan felépített terv része. Ugyanakkor a mi véletlenszerű döntéseink úgy jelentkezhetnek, mint szükséges lépések egy ismeretlen cél érdekében. De a kormányzaton belül ez nem ilyen egyszerű. Mi valamennyien egy közös cél érdekében munkálkodunk, és fájó belátni, hogy nincs mögötte stratégia. Csak asszonyi következetlenség.
Forgách Balázs megdöbbent a nádor szavainak őszinteségén és bátorságán. Alig hihette, hogy egy királyi személyről így is lehet és szabad szólani. De a nádor folytatta.
– Férjhez kell adnunk Máriát mielőbb. Erős, tekintélyes emberhez. Elég szégyen, hogy asszonyuralomra kényszerültünk Magyarországon! Énnekem még ez a nyegle Zsigmond is jobb lenne a semminél, de hát Erzsébet... – A nádor legyintett.
– De hát kire gondol nagyságod?
– Lajos orléans-i herceg, ki korban is egyezik a mi Máriánkkal. VI. Károlynak is kedvére volna a dolog, hiszen még a mi Lajosunk idejében született egy füstbe ment házassági szerződés a franciákkal.
– De hát miért lenne az jó nekünk?
– Franciaország hatalmas, de elég messze van ahhoz, hogy nekünk ne okozzon gondot, csak növelje hatalmunkat. Zsigmond viszont... itt van a szomszédban. ő emiatt veszedelmes. Jó egy király nagybácsi, de nem a határon...
– Most már értem nagyságodat. És gondolom, ez a franciáknak is kedvező, őket is érdekli a nápolyi királyság, s ha Durazzói Károly ellen a magyarok is segítenének...
– Nem vagy ostoba, fiam! – kapta fel fejét a nádor. – Nem is hittem volna, hogy így érted a világot! Még sokra viheted! Bár alig hiszem, hogy sokkal magasabbra hághatsz egyhamar. S ha igen, akkor sok bajnak is nézel elébe.
– Nem rangot akarok én, uram, hanem birtokot.
A nádor fanyarul mosolygott.
– Új idők, új erkölcsök. De hiszen igazad van. Az egész nemesség így gondolkodik. Lásd, zsugorodik az ország, és nincsen háború. Csak azokét osztogathatnánk, akik korábbi osztásból kaptak. Már eddig is ezt csináltuk! Mint mikor a kártyát újra osztják... Régen egy levágott fejért megyét is adtak. Ma egy falut is nehezen. És nem biztos, hogy jó fejet vágunk le.
Feltámadt a szél, elkezdte hordani, vágni a havat. A nádor meggörnyedt, elfordult.
– Micsoda új év! Éltem már enyhébb teleket is. Menjünk haza. Ne félj, fiam, gondom lesz rád továbbra is. Nehéz időknek nézünk elébe. Akkor is tudnám, ha nem lennék palatínus. A velenceiek egyre jobban ellenünk fordulnak. Márpedig a velenceiek olyanok, mint az időjós békák. Pontosan tudják, merről fúj a szél.
Most már csaknem vízszintesen hordta a porhavat a szél. Buda utcái kihaltak voltak. Szorosan egymás mellett ment Miklós nádor és Forgách Balázs. Az egyik palotából idegen öltözetű emberek tódultak ki, nagy kiáltozással hajtották a kocsisok oda a hosszú társzekerek elé vont lovakat.
– Megunta Zsigmond a magyar telet – nevetett a nádor, és lemorzsolta bajuszáról a ráfagyott jeget.

Forgách Balázs a nádor bizalmas embere lett, de pénzügyeiben továbbra is zavarok mutatkoztak. Nem voltak birtokai, nem kapott külön adományokat, s a szolgálatában álló lovagokat, apródokat, szolgákat csupán a legnagyobb nehézségekkel tudta kielégíteni javadalmaiból. Két lovagja máshoz szegődött, egy apródja megszökött, és a szolgák is egyre kelletlenebbül látták el munkájukat. Zsigmond szégyenszemre felszedte sátorfáját, és eltűnt Budáról, nagybátyja, Vencel pedig semmit sem óhajtott tenni a jelek szerint a pórul járt ifjúért.
A francia házasság terve egyre szilárdabb körvonalakat öltött, s amint várható volt, a klérus tagjai hevesen ellenezték, hiszen Róma és Avignon között súlyos egyházszakadás volt, és Lajos király óta hagyomány és meggyőződés egyaránt a római pápát támogatta magyar földön. De ha Valois grófja Mária férje lesz, nyilvánvalóan pártot kell változtatnia a magyar egyháznak, hacsak nem kíván kiközösített, eretnek király alatt senyvedni...
Hírek érkeztek, hogy a francia követeket Velencében feltartóztatták, nem adtak hajókat számukra azzal a kifogással, hogy Durazzói Károly tucatnyi hajóval őrzi az Adriát, és Velencének nincs oka és szándéka Nápollyal háborúba bocsátkozni. Velence pálfordulása sokak fejébe ütött szöget, mert a velencei politika mindig tisztelte az erőt és az erők egyensúlyát, s ez a barátságtalan lépés nyíltan mutatta, a dózse többé nem tart Magyarországtól, sőt hajlandó kockáztatni annak érdekében, hogy tovább gyengítse a magyar befolyást délen.
Forgách Balázs háborúról álmodozott, akárcsak lovagjai. Szinte mindegy volt, miféle háborúról. Csak háború legyen.
És közben, midőn jól-rosszul szót értett a Budára érkezett idegen lovagokkal, valamiképp egyre jobban kezdte szégyellni, hogy magyar, hogy főpohárnokmester, s hogy két királynét szolgál, akik semmiben sem hasonlítanak a trónt rájuk hagyományozó Lajos királyra. A hivatalt nem viselő főurak mind vidéki váraikba húzódtak, mintha akár egész életüket annak kivárására szentelték volna, hogy Magyarországnak valódi királya legyen. Pangott az udvari élet, s Erzsébet továbbra is azzal töltötte az idejét, hogy járta az országot, zavart és dühös kancellisták küldözgették utána a sürgős iratokat, a külországi követek pedig sokszor dolguk végezetlen tértek haza, miután a királyné nyomában kétszer is hiába járták be a sáros és gödrös magyar utakat.
De Forgách Balázs mindemellett boldog is lehetett volna, ha a testét-lelkét feszítő szerelemvágynak párt talál. De csak jobbágylányok akadtak, vagy ami rosszabb, mindenki lányai, akik a főemberek rendelkezésére álltak kellő fizetségért. Ez azonban csak a testnek adott kielégülést, a léleknek inkább bánatot és szégyent.
Kissé kezdett unalmassá válni az udvari pletykák visszatérő áradata is. Váltig állítgatták egyesek, hogy Zsigmond nemsokára visszatér Máriáért, annak ellenére, hogy ama bizonyos mindenki lányai Zsigmond ifjonti erejét is többször megismerhették, s éppen annyian hírelték, hogy Kis Károly elválik nejétől, otthagyja három gyermekét, s a pápa diszpenzációjával elveszi a magyar királynőt. Aztán az is elterjedt, hogy a francia vőlegény hatalmas haddal már el is indult Magyarország felé s magának követeli Lengyelországot is.
Forgách Balázs egyetlen támasza a nádor volt, aki azonban hazautazott régen nem látott családjához. A főpohárnokmester egyedül maradt: senki sem hívta szolgálatra, senki sem törődött vele.
Úgy érezte, végleg elfelejtették. Talán csak káprázat volt minden reménye. Gimes vára sosem lesz az övé.

Zengett a királyi palota Budán, de senki nem mert a közelbe menni, még a belső cselédek sem hallgatóztak, annyira félelmetes volt a lárma. A királyné és a nádor veszekedett, sőt verekedett: bútorok reccsentek, vázák törtek, ütések csattantak, legalábbis így beszélték azok, akik legközelebb merészkedtek.
– Leteszlek a magas polcról! – rikoltotta Erzsébet vörösen a dühtől. – Nem kell nekem ilyen petyhüdt férfi nádornak!
– Ajánlhatok helyettem keményebbet, ha óhajtod! – fujtatott Miklós nádor, s haragjában egyszerre két lábbal akart beletalálni egyetlen gatyaszárba. – Nincs sütnivalód se a kormányzáshoz, elvesztettük Lengyelországot, most elveszíted a délvidéket is!
Erzsébet kacagni kezdett a nádor ügyefogyottságán.
– Hát ez vagy te, palatínus! Előbb tanulj meg öltözködni! Jobban teszed, mintha a vetkőzést tanulod! Ami meg a délvidéket illeti, ne fájjon a fejed! Leutazom, és megládd, a lábam elé borulnak a lázadó barmok! Lajosom fegyverrel ment volna ellenük, nekem elég, ha rájuk mosolygok.
– Csak vigyázz! Lajosod birodalmából nemsokára alig marad valami! – üvöltötte a nádor, és begombolta mellényét.
– Hát jó. Egyedül megyek le. De esküszöm, nem sokáig maradsz nádor, Miklós, ha így cserbenhagysz!
– Nem nagy dicsőség melletted nádornak lenni! Országvesztőnek neveznek engem is, csúfolnak, hogy asszonykirályt szolgálok! Nem veszed észre, hogy már udvarod sincsen? Ki Zsigmondra, ki Károlyra vár! Legalább azt a szerencsétlen kislányt hagynád békén! Több esze van a királykodáshoz, mint neked.
– No most már elég! Takarodj! Nem vagy többé nádor!
– Hát nem is vagyok! Nem is akarok! – üvöltötte Garai Miklós, és bevágta maga mögött a rézveretes ajtót, hogy az egész palota visszhangzott belé.
Még abban az órában befogatott, s hazautazott birtokára. Másnap pedig a királynék is útra keltek, a délvidékre. Buda elárvult, s kissé fel is lélegzett. Jobb volt királynék nélkül, palatínus nélkül.
Forgách Balázs csak a szóbeszédből értesült az előző éjszaka történtekről. Voltak ott még néhányan, tanácstalan főemberek, tájékozatlan kegyeltek. Mindenki úgy tett, mintha többet tudna a többieknél.
Voltaképp már udvar sem igen volt. A nádor elutazott, anélkül hogy hívta volna a főpohárnokmestert, s a királynék ismét a délvidék felé vették útjukat, hogy jelenlétükkel megpróbálják lecsendesíteni a makacsul forrongókat. Mindez inkább hasonlított egy alacsonyabb osztályból való család civakodásához, mint az állam egykor méltóságos működéséhez. Csak az volt a nagy szerencse, hogy a szomszédos államok is el voltak foglalva saját ügyeikkel, vagy túlságosan hatott rájuk Lajos király Magyarországának tekintélye. Pedig most az ország minden ellenállás nélkül megadta volna magát szinte akárkinek, aki erőt és erélyt tud mutatni. Csupán egyetlen jól szervezett sereg, csupán egyetlen jól átgondolt terv lett volna szükséges, hogy a magyar birodalom összeomoljék.
De mint már annyiszor, a sors most sem valami látványos és egyszerre történő változást szánt az Ázsiából ideszakadt népnek. A rendszer lassan haldoklott, kínosan, nagy bűzt árasztva, és senki sem vállalkozott a radikális gyógymódra. A régi magyar bölcsesség „mindig volt valahogy” most volt igazán kelendő. Mindig volt valahogy, mindig lesz valahogy – ez volt a legolcsóbb bölcsesség a Kárpát-medencében mindig. Nemcsak a nyomorult jobbágyok hajtogatták ezt, de a főurak is, akiknek boldogabb tájakon és időkben módjuk lett volna az események megváltoztatására.
Forgách Balázs utolsó aranyai árán megvendégelte lovagjait és apródjait, hogy enyhítse csalódásukat: ismét szélcsendes vizeken kell haladniuk, nem várható sem háború, sem az előre lépés más lehetősége. Lovagi tornát már régen nem rendeztek, talán már soha nem is fognak, Lajos királlyal sírba szállt mindaz, amit a férfiúi erények gyakorlása és a keresztény hit megkövetelt. Néhány esztendeje még sokan hitték, a nagy király gyógyulása után akár egész Európára kiterjesztheti hatalmát, s a legvallásosabb uralkodó Krisztus igéjét terjesztve talán még a moszlim kihívással szemben is új mozgalmat tud teremteni. De Lajos visszavonult, hallgatott, elzárkózott, cserbenhagyta híveit, mert meghalt, fiú utód nélkül, zavaros örökséget hagyva maga után.
Ilyesmiről folyt a szó abban a szerény budai palotában, melyet a főpohárnokmester bérelt, s amelynek bérével már két hónapja adós volt. Ez a palota csak a kortársak szemében számított amúgy is palotának: igaz, emelete is volt, de minden helyisége oly szűkös, hogy egyszerre tíz-tizenöt embernél több el sem fért együtt sehol. De nem is volt erre nagy szükség: maroknyi ember maradt ott éjfél után, s azok is inkább az ingyen ételért-italért, mint Forgách Balázs személyéért, kit hirtelen felkapaszkodott senkinek, maguk közül valónak éreztek.
Mert mind fel szerettek volna kapaszkodni, s csupán a véletlen szerencsében bízhattak. Ott ült Balázs mellett Kanizsai János, akivel együtt apródoskodtak volt, s Balázs maga mellé vette. János leplezetlenül irigyelte társa szerencséjét, de Forgách Balázs ezt nem vette zokon, sőt amióta csillaga nem emelkedett tovább, jólesett neki ez a baráti irigység, mely állandóan igazolta számára, hogy már vitte valamire.
Kanizsai János vele maradt, miután a vendégek szétszéledtek a szeles, áprilisi éjszakában. Budavár utcáin egy ideig még hallatszott a kurjongatás, a lovak dobogása, a kutyák csaholása, aztán ismét csend borult a városra. Forgách Balázs feltekintett az égre: a szelek vadul korbácsolták a felhőket dél felé, amerre a királyné tartott szelíd, engedelmes lányával.
A magas ég látványa és a hűvös szél kijózanította. Mintha Isten mindig változó, mégis örök arca pillantott volna le rá szomorúan. „Mit akarsz, jámbor emberfia, hangyányi léteddel? Miben reménykedsz, mire készülsz a megígért üdvösségen kívül? Hát nem ilyenek vagytok mind, mint te? Hát azt hiszed, innen felülről érzékelhetők azok a különbségek közöttetek, melyekre ti oly sokat adtok? Hát érdekel téged, hogy az alant nyüzsgő hangyák közül ki az erősebb, az okosabb? Meg tudod-e különböztetni egymástól a morzsáért tülekedő verebeket?”
Forgách Balázs lehajtotta fejét, de magában lázadón így gondolkodott: „Igen, hangyák vagyunk, porszemek vagyunk. De ebben az arasznyi létezésben is tülekszünk, versengünk egymással, igen, a biztos halál felé vivő szekérről is letaszigáljuk egymást egy kényelmes helyért, egy pillanatnyi jó érzésért, örömért. Ne ítélj meg minket, Uram, hiszen a Te képedet és hasonlatosságodat viseljük.”
„Nekem nincs kivel versenyeznem. Én önmagam vagyok a világ.”
Az ifjú megrázta fejét, hogy kijózanodjon. „Úgy látszik, kicsit megártott a bor. Már az éggel társalkodom?”
Visszament barátjához, aki közben elaludt az asztalra borulva. Hiába keltegette, nem moccant. Végül is vállára borította köpenyét, s aztán nagyot sóhajtva maga is ledőlt. Vetkőzni már nem volt kedve, a szolgák is elvonultak. Megpróbált kellemes dolgokra gondolni, de csak János nehéz szuszogását hallotta. Kavargott a gyomra, sehogyan sem jött álom a szemére. Úgy érezte, nem az életadó isten, hanem a hűvös halál szólította meg.

Gyönyörű tavaszi idő volt, s a Vértesben, az érseki vadászterületen már felsorakoztak a hajtók és a vadászebek. Bölényre, vaddisznóra készültek, de nem vetették meg a szarvast, őzet, farkast és rókát sem. Csak a nyulakkal nem foglalkoztak meg a szárnyasokkal, mert ezek irtása nem számított vitézi tettnek. Forgách Balázs bosszankodva nézte a háborítatlanul elinaló, felvert nyulakat és a sűrűn felröppenő, kövér fácánokat és túzokokat. Felajzott íjjal várta a jó szerencsét, legalább egy vadkan formájában. De övében ott volt a súlyos buzogány és a könyéknyi vadásztőr, kengyele mellé állítva pedig ott meredt a vasvégű, könnyű hajítódárda is, kis zászlócskáján a pohárnoki címerrel.
Meglepően sok pap volt a főrangú vadászok között, annak ellenére, hogy a magyar papság sosem vetette meg a vadászatot: most még Alsáni Bálint is itt volt, akinek pedig a királynők mellett lett volna a helye a délvidéken. De nyilván ő tudta jobban, mi számára a fontosabb.
Forgách Balázs csatlósként Kanizsai Jánost hozta magával, aki még nem igen forgolódott ilyen nagyurak között, s mint megvallotta, életében még egy nyúlra sem emelte kezét amannak eleven állapotában. Meglehetősen ügyetlenül téblábolt a többi csatlós között, még szerencse, hogy vadászebekkel nem kellett bajlódnia, lévén hogy gazdájának nem voltak nemes állatai, melyekkel parádézhatott volna.
A vadászmester megejtette a sorsolást, kinek melyik terület jut, s a véletlen úgy hozta, hogy Alsáni Bálint került Forgách Balázs mellé. A pécsi püspök és főkancellár, akiből a királyné fiatalon bíborost csinált, jókedvében volt, és felismerni méltóztatott a fiatalembert. Sűrűn meghúzta a kulacsát, s a jóféle papi szilvóriumból megkínálta Forgách Balázst is.
– Köszönöm, bíboros uram – törölte meg a száját s a kulacs nyakát az ifjú kissé parasztos mozdulattal.
A főpap finoman mosolygott. Övére akasztotta kulacsát, majd kedvtelve megpaskolta gyönyörű arabs ménjének nyakát.
– Menjünk, Fickó! Az urak még leterítik előlünk a legjobb vadakat!
Fickó megugrott, az ügetésből gyorsan vágtára váltott, Forgách Balázs rosszabb lovával csak jócskán lemaradva követhette, a csatlósok pedig messze eltűntek a csalitosban. Alsáni Bálint észrevette a fiatalember igyekezetét, visszafogta lovát, hogy egymás mellett haladhassanak.
– Ritkán van alkalmam az ilyen élvezetekre – mosolygott megint a bíboros, akinek papi voltára csak a nyakában hordott aranykereszt utalt, meglehetősen elütvén a prémes gallérú és kézelőjű vadászviselettől, s a kunkori orrú félcsizmától, mely talán valamely itáliai udvar ajándéka volt. – Csak az ostoba kancelláriai munka! Törvények, rendeletek, oklevelek, pecsétek, levelek... Kegyelmednek arany élete lehet, mint hiszem. Főpohárnokmester, ugyebár? Remek hivatal! Gondolom, az ősidőkben még töltögetni kellett a királynak..., most már az sem szükséges. Ilyen officium volna jó nekem is! – sóhajtott Alsáni Bálint.
Forgách Balázs elpirult, mert lekicsinylést olvasott ki a főpap könnyed tréfálkozásából. Alsáni Bálint észrevette a változást, és másra terelte a szót.
– Most érkezett a hír, hogy Angliában megütötte a guta azt a bizonyos veszedelmes eretneket, Wycliffe Jánost... Hallott felőle kegyelmed, ugye?
Az ifjú szégyenkezve rázta fejét.
– No én is csak annyit tudok, hogy erősen támadta a papságot, mindenféle szegény prédikátorokat eresztett szét az országban, és a szent nyelvekből vulgárisra fordította a Bibliát. Nagy gazfickó lehetett, annyi bizonyos, hogy a jobbágyok nyelvére akarta lefordítani Jézus tanítását!
– Miért olyan nagy baj az? – kérdezte Balázs. A bíboros nagyot rántott lova érzékeny száján.
– Nem kérded komolyan, öcsémuram! Csupa lázítást olvasnának ki belőle! A maguk szája íze szerint olvasnának mindent! Nekem például szamárháton illenék legfeljebb járkálnom, s megtartóztatni testemet, mint valami fráternak! No nem! Épp elég baj, hogy ennek az eretneknek egyre több tanítványa szivárog errefelé! Állítólag Csehországban leltek menedéket. Akkor pedig nekünk sem lesz könnyű dolgunk! Hidd el, felfordul a világ, ha a jobbágyok a maguk feje után mennek! Meg a városi polgárok! Akkor aztán miránk vadásznak majd ilyen szép összeszokottan, öcsémuram!
Forgách Balázs ajkára éppen valami ellenkezés tolult, de szerencsére feléjük tört egy vadkan, s hallani lehetett a hajtók kurjongatását is a távolból.
– Hegyibe, édes fiam! – kiáltotta a pap, és megsarkantyúzta lovát, hogy felvegye a menekülő vad irányát.
A vadászatban járatlan Forgách Balázs nyilat illesztett íjára, és lőtt. El is találta a vadat, de a könnyű seb nem állította meg a vadkant, sőt még jobban feldühítette. Szembefordult a felé nyargaló lóval, Alsáni Bálint felé hajította dárdáját, de elvétette, s a vadkan valósággal Fickó lábai közé futott, s elkaszálta hátsó lábait, majd agyarával mély vágást ejtett a ló tomporán. A bíboros ügyesen esett, s már talpon is volt, kezében a vadásztőrrel. Forgách Balázs dárdával a kezében megsarkantyúzta lovát, hogy végezzen az állattal, de Alsáni Bálint kurtán odakiáltott.
– Hagyd! Az enyém lesz a beste!
S valóban, az újból rohamozó disznót sikerült nyakon döfnie.
Patakzott a sötét vér, a bíboros kunkori csizmája orrával megbökte a rángatózó állatot, aztán a tőrt egy fűcsomóval gondosan letörölgette. A főpap arcán olyan önelégült, csaknem állatias kifejezés jelent meg, mely Forgách Balázst szinte taszította, de azért meg kellett hajolnia a teljesítmény előtt. A nála legalább tíz évvel idősebb férfiú derekasan viselkedett.
– Ez gyönyörű döfés volt, bíboros úr!
– Szinte odakínálta a nyakát – szerénykedett Alsáni Bálint, de látszott rajta, még kívánna néhány dicsérő szót.
De a pohárnokmester néma maradt.
Nem tetszett neki az az iménti arckifejezés.
Aztán megérkeztek a csatlósok s a vadászebek, melyeket alig lehetett távol tartani a kan tetemétől: ráugráltak, mintha még élne, tépték bundáját, nyalták a fekete vért.
A bíboros szemrevételezte lovát. Fickó időközben talpra állt, bőre idegesen remegett. De nem sántult meg, és a seb sem látszott veszedelmesnek. Ennek ellenére a főpap lenyergeltette, s átült egy vezetéklóra. Fickót kicsit jártatták, hogy megnyugodjon, aztán elvezették.
Alsáni ismét odakínálta kulacsát. Forgách Balázs a fejét rázta. A bíboros mohón ivott, megtörölte ajkát.
– Azért rossz vége is lehetett volna. Vadkanra nyíllal lőni – öcsémuram nyilván nem tudja – nem érdemes. A szőréről lesiklik a nyíl. Legfeljebb szemén keresztül lehet eltalálni, de én még ilyesmiről csak meséket hallottam. Támadó vadkant szemen találni, lóhátról – hát ez legfeljebb véletlen lehetne. Pedig nekem jó íjászaim vannak ám!
– Még túl messze volt a dárdavetéshez – védekezett Forgách Balázs, akit kellemetlenül érintett, hogy e megjegyzés Kanizsai János füle hallatára esett.
– No mindegy. Most már jöhetne egy bölény is!
De bizony bölény nem esett az egész vadászaton, morgolódtak is az urak eleget a teríték megszemlélésekor.
– Ez a fukar Demeter érsek még képes arra is, hogy elrekessze a bölényeket előlünk – füstölgött Alsáni Bálint. – A leggazdagabb vadászterület, s nem esik bölény! Pedig a bölény púpjából készül a legjobb pörkölt!
– Még sosem volt szerencsém hozzá – mosolygott Balázs.
– Akkor nem is tudod öcsémuram, mi a jó! Persze mi papok tudjuk igazán értékelni a gyomor gyönyörűségeit, mivel egyebekben meg kell tartóztatnunk magunkat. Nem mintha minden társam így élne. Az asszonyi állat teste nagy csábítás. Csak az első öléshez hasonlítható az első ölelés.
Forgách Balázs csodálkozva pillantott a főpapra, aki észrevette a furcsálkodó tekintetet.
– No igen. Mindnyájan elkövetünk kisebb-nagyobb vétkeket. De Isten könyörületes. Csak az a fontos, hogy levonjuk a konzekvenciákat. Nekem is megvolt a magam vétke. Bűnös gerjedelem egy szemrevaló házicseléd iránt... s leánygyermek, amúgy balkézről. Most már nagyleány, itt szorgoskodik az érseki majorban. Szép leány, Ilona... Majd megmutatom. Ha úgy hozza a sor, gazdag móringja lesz.
– És ő... ő tudja? – kérdezte Balázs megütközve. Nem tudta mire vélni Bálint püspök nagy kitárulkozását.
– Tudja és számít a móringra. De amúgy rendes fehérnép. Nem dicsekszik a származásával. Szegény anyja tavaly halt meg szárazbetegségben. Vért köhögött, a javasember is hiába pátyolgatta. Pedig öt aranyat ígértem neki, ha feljavítja.
Alsáni Bálint bosszankodva rázogatta üres kulacsát, majd odaszólította csatlósát, akinél azonban csak bor volt. A főpap ezért végighúzott rajta ostorával, de azért elfogadta.
S indultak vissza, az ünnepi lakomára.
A Szente-Mágocs nemzetségből származó Alsáni Bálintot sokan taljánnak hitték, merthogy igen jól tudott taljánul, s emiatt sokat járt követként Rómában. De első ismert őse inkább sváb volt, egy bizonyos Logreth, s a nagy testű, borissza férfiú amúgy is inkább a német vért mutatta.
Alsáni Bálint csatlósa felmutatta a család címerét a kockás pajzzsal s a felhőből kinyúló karral, mely egy rózsát tartott. Különös címer volt ez, hiszen nem volt rajta kard vagy lándzsa, s a vitézségnek semmi más jele.
Forgách Balázson borzongás futott át, amikor a háromszirmú rózsa meglebbent a szélben a zászlón. De nem merészelte megkérdezni a szimbólum jelentését. A vérszínű szirmok mintha egy nevet suttogtak volna. Egy nevet, mely sorsának irányt szab.
Ilona.

A pozsonyi vár parancsnoka idegesen járkált a toronyban, ahonnan jól látszottak a felsorakozott morva csapatok. Nyolc-tízezer katonáról szóltak a kémjelentések, s miután ágyúkat egyelőre nem láttak, közvetlen veszély nem fenyegetett. Ám ennyi ember már elzárhatta a várost, s még hosszú hónapok voltak az őszi esőkig, fagyokig, melyek az ostromlókat jobb belátásra kényszeríthették volna.
Egyelőre egyik oldalról sem történt kezdeményezés. Megérkezett a pozsonyi főbíró is a várba, s most már ketten figyelték a kényelmesen sátrat verő morvákat, akik karéjban úgy húzódtak szét, hogy Magyarország felé lezárják az utat, a Dunán pedig hadidereglyék jelentek meg, nyilvánvalóan ugyanilyen céllal.
– Úgy lenne rendjén, hogy követeket küldjenek – mondta aggodalmasan a főbíró.
– Ne féljen kegyelmed. Küldenek. Zsigmond nem szeret harcolni, azt mondják. Nyitrát is kardcsapás nélkül foglalta el. Jönni fognak. Inkább azon törjük a fejünket, mit válaszoljunk nekik.
– Én ugyan egyedül nem döntök! Majd összehívjuk az esküdteket, aztán voksolunk. Ne csak az én fejem nyisszantsák le a királynők.
A parancsnok legyintett.
– A nádor az úr. De most, úgy hallom, őt is letették.
– Vagy csak úgy tesznek, mintha letették volna, mivel annyian gyűlölik. Ki tudja, mit forgatnak a fejükben...
– Egy bizonyos. A királynék lent vannak a délvidéken, Zsigmond pedig itt van Pozsony alatt. S ne feledjük: ő Mária királynő jegyese. Ha feladjuk a várat, emiatt mégsem süthetik ránk az árulás bélyegét.
– Szóval adjuk fel?
– Meglátjuk, mit kínálnak – mondta óvatosan a parancsnok, aki már Lajos királyt is szolgálta és megszokta a békés hétköznapokat.
De a főbíró arcán sem látszott valami nagy harci kedv. Magyarország egészen jól megvolt eddig háborúk nélkül. Inkább vessenek ki új adókat, inkább cseréljen gazdát a város, csak a béke megmaradjon. Ebből a nemzedékből kiveszett a hősiesség: nem éltek meg olyan időket, melyek önfeláldozásra neveltek volna.
Lajos király védőszárnyai alatt elfelejtette az ország Muhit, s nem hitt abban, hogy még Mohács is elkövetkezik egyszer.
A várparancsnok kardjára tette kezét, eszébe villant, hogy emberemlékezet óta ki sem húzta. Talán már elmarta a rozsda is... Kíváncsian kihúzta hát a kardot, de azon még rozsdafolt sem volt – a fegyvermester jól bezsírozta.
– Mit mível kegyelmed? – kérdezte ijedten a főbíró.
– Semmi, semmi – motyogta zavartan a várparancsnok, és visszadugta a kardot ezüstveretes hüvelyébe. – El tudunk bánni velük, ha muszáj.
A főbíró kipillantott a csúcsíves ablakon.
– Jönnek! Végre!
Valóban ott lobogott a fehér zászló a két lovas kopjáján. Az egyik tisztes távolságban leszállt a lováról, földbe szúrta kopjáját, és megfogta társa lovának kantárát. A gyalogos vitéz lassan elindult felfelé, kopjáján petyhüdten lógott a fehér zászló az augusztusi verőfényben.
– Lemenjünk elé? – kérdezte a főbíró bizonytalanul.
– Nem – húzta ki magát a parancsnok. – ő akar tőlünk valamit, hát másszon ő lépcsőt.
Csaknem egy fertályórába telt, míg az egyik kapuőr felvezette a követet az Óvárosból a várhegyre, majd a várba vezető kanyargós, zegzugos lépcsőkön.
– Legalább látja, hogy tízezer ember sem sok ilyen vár bevételéhez! – dicsekedett a parancsnok. – Vannak helyek, ahol egyetlen vitéz akár százak rohamát is vissza tudja verni!
A követ valóban megizzadt, mire a toronyszobába érkezett. Legszívesebben leroskadt volna, de nem kínálták hellyel. A zömök, fekete ifjú levette süvegét, falnak támasztotta zászlós kopjáját és övéből előkotorta az irattekercset. Kihajtogatta s akadozó hangon olvasni kezdte.
– Sigismundus úrnak nevében, ki Isten kegyelmébül...
– Hát te magyar vagy? – kérdezte a parancsnok felderülve. – Hát mért nem mondtad, öcsémuram? Ülj le, hozatok bort, aztán felolvashatod a mondókádat!
Az ifjú megkönnyebbült.
– Édesanyám magyar, atyám morva nemes, innen tudom a magyar szót. Hungarusnak számítom magamat...
– No hisz az is derék! – mondta a főbíró, s megtörölte homlokát. Megvárta, míg a követ iszik. Aztán közelebb ment, megérintette a falhoz támasztott, fehér zászlós kopját. – Miért kell ellenünk haddal támadni? Régen nem forgott erre fegyveres had, öcsémuram! Mi békés polgárok vagyunk, törvény szerint élünk, adózunk! Hát magyar támadjon magyarra?
– Zsigmond úr a magyar királyné jegyese, vagyis hát maga is király – jelentette ki a követ. – Minden, mit mond, mintha Mária királyné mondaná.
– Nono, fiam, eddig ez nem így volt! – vakarózott a várparancsnok.
– De most már így lesz. No engedjék kegyelmetek, hogy felolvassam az egészet!
– Olvasd no, de csak a lényeget! – biccentett a várparancsnok.
A főbíró is kegyesen bólintott, tetszett neki, hogy ilyen követet küldtek. Aki még magyarul is tud, sőt: félig magyar.
A követ ismét kitekerte az írást s olvasni kezdte:
– „Mi, Zsigmond, Isten kegyelméből Brandenburg grófja, a római szent birodalom főkamarása és választófejedelme, hírül adjuk, hogy annak tudatában, hogy a boldog emlékezetű felséges fejedelem, Lajos Magyar-, Lengyelország és Dalmácia királya által lánya, Mária úrnő és közöttünk tett és megerősített rendelkezését és rendelését magunkra nézve kötelezőnek tartjuk. Eme rendelkezés végrehajtásával szemben mind ez ideig halogatást és gyalázatot szenvedtünk. A rendelést igen szívünkön viseljük és halogatását nem kívánjuk tovább tűrni és elviselni, hanem ügyeinket és teendőinket a magyar királyságban véghez akarjuk vinni, s megköveteljük, hogy az esküdtek és Pozsony város egész közönsége bennünket természetes uruknak elfogadjanak...” A követ itt szünetet tartott, nagyot nyelt.
– No igen – pödörgette bajszát a várparancsnok. – De mit kapunk hűségünkért cserébe?
– Az is itten vagyon írva – bökött a követ a tekercsre.
– Inkább mondja kegyelmed saját szavaival – kérte a főbíró.
A követ biccentett, belepislantott az irományba.
– Nos hát... Zsigmond urunk megerősíti a pozsonyi polgárság kiváltságait. Megvédi őket ellenségeikkel szemben.
– Igen derék – hunyta le szemét a főbíró. – De ezt a királynék is ígérték.
– A harmincadhivatalt visszahelyezteti Semptére és Győrbe, vagyis Pozsony városától nem szed harmincadót.
– Ez már valami! – nyitotta ki szemét nagyra a főbíró.
– Azonfelül – ez már nincs itt az iratban – első jutalom gyanánt átnyújthatok száz-száz aranyat az urak személyes hűségéért – csapott vastag övére a követ, immár felbátorodva a kedvező fogadtatáson.
– A mi hűségünk többet ér – mondta a várparancsnok.
– És még száz-százat a vár átadása után – tette hozzá sietve a követ.
– Úgy már igen érthető – mosolygott a főbíró.
A követ szépen leszámolta az övéből a kétszáz aranyat.
– Az esküdteket majd én magamra vállalom. Pozsonyban senki sem akar háborút, különösen nem Zsigmond úr ellen.
A követ elégedetten távozott. S csakugyan: a harmadik napon megnyíltak a város kapui Zsigmond előtt, s a polgárok nagy ünnepség keretében átvehették a brandenburgi őrgróf pecsétes kiváltságlevelét, melyet Prokop és Jodok morva őrgróf is kézjegyével, pecsétjével szentesített.
A polgárok értetlenül, riadtan kérdezgették a főbírót, mit is jelent mindez.
Ez bizony azt jelentette, hogy Zsigmond szép summa fejében elzálogosította a várost, sőt a megyét is a morváknak.
– Ezentúl nekik tartoztok hűséggel – mondta Zsigmond kegyesen a hajlongó főbírónak. – S ha enyém lesz egészen Magyarország, majd visszaváltalak benneteket.
– És a másik... a másik száz arany...? – kockáztatta meg a kérdést a halálsápadt főbíró.
Zsigmond a vállát rángatta.
– Azt a követ úrral beszéld meg, főbíró uram! Álljon ő helyt ígéretéért! Egyelőre nem szórhatom a pénzt.
Hanem a követet nem sikerült feltalálni. S így hát ennél olcsóbban aligha adtak fel magyar várost. Mindössze kettőszáz aranyért.

Dandolo velencei követ már ismerősként járta az országot. Most a korábban kialkudott hétezer aranyforintot hozta Velencéből adó fejében, s vérzett a szíve, hogy ennyi pénzt el kell prédálnia egy gyönge országra, mely talán egyetlen érintésre összeomlik. Bár a velencei kémek jelentették, hogy a királynék a délvidéken tartózkodnak, Dandolót a diplomáciai kötelesség Visegrádra kellett hogy vigye – neki ott kellett keresnie a magyar királynőt, ahol lennie kellett volna. De az a hétezer forint szinte égette a zsebét: ha nem félt volna, hogy valami balszerencse folytán ismét megerősödik a királynék hatalma, rövid úton gondoskodott volna a szép summa méltó befektetéséről. Látott egy birtokot ősi majorsággal, mely minden nyugalomba vonuló diplomata álma lehetett volna: a hegyoldalban, az erdő szélén állott a kastély, s odalent, száz méterre kéklett az Adria. És tartozott hozzá két népes falu és hatszáz hold erdő. Ezzel a hétezer aranyforinttal mindez megváltható lett volna, és annak a pénznek őszintén szólva jobb helye lett volna nála, mint a magyar kincstárban. S most ezen főtt a feje: miként lehetne megspórolni ezt a hétezer aranyforintnyi adót...
De azt a pénzt le kellett számolnia a magyar kincstárnak.
Közben hallotta, hogy Zsigmond megvásárolta Pozsonyt, és küszöbön áll a háború. Dandolo realista volt: nagyobb esélyt jósolt ennek a vállalkozó kedvű királyjelöltnek, mint a két ügyefogyott, kapkodó királynőnek. Legszívesebben elkötelezte volna Velence hatalmát Zsigmond mellett, de erre nem volt felhatalmazása. Pedig ilyenkor a gyors döntés sok-sok aranyat ér. De a Signoria nem szereti a gyors döntéseket. Ők kivárnak. És csak a biztos zsákmányra csapnak le, mint a keselyű. Hát igen, ebben is van ráció. Meg kell várni, amíg az ellenség megdöglik magától.
Dandolo az előírások szerint három napig várakozott Visegrádon, majd befizette a kincstárnak a hétezer aranyforintot, és dúlt-fúlt, hogy bármiféle üzlet reménye nélkül kell visszaindulnia. Egyik szolgájától hallotta meg, hogy az a hegy, mely mellett útjuk elhaladt, szent hegyként él a magyarok tudatában, mert annak tövében szenvedett vértanúhalált Gellért, azaz Gerardo Sagredo velencei pap.
S azt a papot állítólag ezüstkoporsóban temették el, nem messze a róla elnevezett hegytől.
Dandolo hamar megtalálta a kápolnát és a sírt. Senki sem állta útját, senki sem merészelte megkérdezni, kinek a parancsára rendelkezik.
Egy elhunyt velencei polgárt hazaszállítanak. Ezt kellett volna mondaniuk Dandolo követ szolgáinak, ha bárki érdeklődik, miért mozdítják el a koporsót takaró vörös márványt.
De senki sem kérdezősködött.
A velencés magiszter ezüstkoporsóját akadálytalanul szállították délre s tették fel a velencei gályára.
S mivel a szentéletű magyar püspök után senki sem érdeklődött Velencében sem, Dandolo áttétette a maradványokat egy faládába. Az ezüstkoporsót pedig eladta egy velencei patrícius családjának.
Magyarországot nem érdekelték legnagyobb halottjai. Magyarországnak nem volt jelene, tehát múltja sem.
A velenceieket pedig nem érdekelték saját szentjei. Gellért nem ért nekik sem többet, mint annak az ezüstkoporsónak a súlya...
„Navigare necesse est...” Mindenki a felszínen akart maradni. És bármi áron. Dandolo követ nem érzett lelkiismeret-furdalást. Teljesítette küldetését.

Alighogy a két királyné hátat fordított a látszólag megbékélt délvidéknek, hogy immár az országnak más tájaival és ügyeivel is foglalkozzék, amikor Pál zágrábi püspök elindult a Szentföldre, hogy jó előre bejelentett szent zarándoklatát végrehajtsa.
Csak kevesen ismerték valódi útirányát. Pál püspök még áprilisban megszerezte a velencei köztársaság jóváhagyását, hogy a velencei kikötőben saját költségén egy gályát szerelhessen fel. Pál püspök bölcs ember volt: ha nem látta volna valóban elérkezettnek az időt, hát legfeljebb eleget tesz püspöki kötelességének, s valóban megcsodálja az Úr lábnyomait a megszentelt földön... De a királynék délvidéki téblábolása, s az általános állapotok végképp meggyőzték őt és társait a gyermekkirálynő gyengeségéről és Erzsébet régensi tudatlanságáról. Cselekednie kellett.
Horváti János kísérte csak ki testvérét a kikötőbe, ahonnan Velence csupán néhány óra volt. A püspök bosszúságára mégis sokan összeverődtek búcsúztatására, hiszen nem mindennap indul valaki Zárából a Szentföldre.
– Nem jó ez, fivérem – mondta a püspök. – Nem kell ezt senkinek megtudni idő előtt Visegrádon!
– Tőlünk senki sem tudja meg – rázta busa fejét a volt bán. – Csak te vigyázz magadra és járjál szerencsével! Ideje, hogy férfi király üljön a magyar...
– Egy szót se erről, János! – intette le fivérét a püspök haragosan. – Lehet, hogy Károly el sem fogadja a hívást! Nem szabad semminek kiszivárognia!
Horváti János bólogatott. Aztán megölelték egymást. Az összeverődött tömeg éljenzett, amikor a püspök beszállt a kis vitorlásba.
Velencében János püspök ismerősen járt-kelt: többször áthajózott Zárából, akár hivatalos ügyben, akár valamely hivatalos ügy ürügyén. Lenyűgözte ez a fából és kőből épült, bevehetetlen vízi erődítmény, s mindannak szépsége, ami itt épült az ott lakók hasznára, a látogatók gyönyörűségére.
„Vajha Magyarország is ilyen sziget lehetne!” – sóhajtott fel a püspök, amikor elbámult újból a kőbástyákon megtörő hullámokon s a hullámok tetején táncoló csónakok kecsességén, s a kikötő bejáratát őrző velencei gályák rettentő méretein. Micsoda paradoxon volt ez! Velence névleg a magyar király adófizetője, s egyetlen hadigályája tán többet ér, mint a magyar királyság egész évi tiszta bevétele! (Pál püspök gondolatai itt lelassultak, érezte, ez azért erős túlzás. Ez a kalmárnép gazdag volt, és féltékenyen őrizte szerzett jogait, de azért a magyar királyság a szárazföldi Európában nem lebecsülendő hatalom volt, míg Velence hasonlított a mérgeskígyóhoz, melyet ugyan senki sem háborgat szívesen vackán, de könnyűszerrel eltapossa, ha onnan kimerészkedik...)
Ebben az eszmefuttatásban megerősödvén Pál püspök, immár büszkébben pillantott a vízre épült kalmárvárosra, melyben nem az örökletes rang, hanem egyedül a pénz uralkodott.
Ilyet magyarok nem tudtak építeni. De velenceiek nem tarthatták volna meg a magyarok nagy országát, mely nem vízen áll, hanem szilárd kőre épült, mint Péter egyháza.
Pál úr horvát főnemes és főpap létére jó hungarus volt. Büszke volt nemzetére. Azt akarta, hogy ismét nagy legyen, méltó és nemes, mint Ludovicus alatt.
Férfi királyt akart a trónon látni. Miként gondolni sem bírt volna női pápára, utálkozott azon, hogy gyönge és szeszélyes nő üljön Lajos trónján. Nő, akinek egyetlen kétes érdeme, hogy szülni tud fiú utódot néha.
A velenceiek állták a szavukat: a gálya már készen állott. Pál püspök kedvtelve nézte a sellő orrú hajót, a barna vitorlákat, s a tizenkét apró termetű, de izmos felsőtestű evezőst, kik Dél-Itáliából ajánlották fel csekély pénzért igavonó erejüket a gazdag Velencének. Nagy kísértést érzett, hogy valóban a Szentföld felé vegye útját. A benne lakozó pap hőn vágyott erre a soha vissza nem térő alkalomra. Meglátogatni a szent helyeket, Krisztus urunk csodatételeinek színhelyét, s hagyni, hogy otthon ezalatt kiforrják magukat a dolgok, így vagy úgy... A velenceiek is erre készültek, a kapitány egymás után hozatta a fedélzetre a bort, vizet, sózott halat és homokba ágyazott zöldséget tartalmazó hordókat.
Felhőtlen volt az ég, tikkasztó nyári nap volt, s a szél éppen csak meglengette a vitorlákat. Akadt dolguk az evezősöknek tehát, akik sűrűn káromkodtak mély torokhangjukon, érthetetlen tájszólásukban. Pál püspök odament a kapitányhoz.
– Nem sietek, uram! Nem szükséges kínoznia az embereket – mondta nyájasan.
A kapitány nem viszonozta a jóindulatot.
– Én viszont sietek, nagyuram, engedelmével. Engem nem időre fizetnek, hanem a megtett útért. Ha gyorsabban odaérünk, hamarabb fordulhatok. Nem az enyém a hajó, hogy akkor lazsáljak, amikor nekem tetszik. Ezeket az ördögfattyakat meg nem azért fogadtam fel, hogy fütyörésszenek. Kegyelmednek dolga van Nápolyban, hát akkor igyekezzünk!
A püspök legyintett, kedvetlenül elfordult. Visszavonult kabinjába, melyben egy deszkaágy és egy láda jelképezte a fényűzést. Elővette a Bibliát, lapozgatta, de most egyetlen textus sem tudta lekötni figyelmét. Végül Szent Pál leveleihez lapozott. Névadó szentje fél életét úton töltötte, hajózott ezeken a vizeken is...
„Nemsokára azonban viharos szélvész csapott le oda, mely Északkeleti szélnek neveztetik...”
A püspök ellapozott onnan. A Biblia kinyílt Pál II. levelénél, melyet a korinthusbeliekhez intézett.
„Fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és mezítelenségben...” olvasta a 27. versben. Szeme előbbre pillantott: „Háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot a mélységben töltöttem; gyakorta való utazásban, veszedelemben folyó vizeken, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak közt...”
A püspök felsóhajtott. Becsukta a Bibliát, keresztet vetett. Bizony, veszedelemben, folytonos veszedelemben telik el az ember élete. Minél többet akar, annál több csapda vár reá. Talán ő maga is jobban tette volna, ha inkább a hit dolgaival foglalkozik, s nem ártja magát a politikába. A hajó most Nápoly felé tart. De csupán egyetlen szavába kerül, s mennek tovább... a Szentföldre. Pál és a többi szentek nyomában... De hát lehet-e utánzásukkal nyomdokukba lépni? Lehet-e most, a tizennegyedik évszázad végén ugyanúgy keresztény, esetleg mártír valaki, mint ezervalahány évvel ezelőtt? A keresztény hit győzedelmeskedett a világ civilizált vidékén azóta. A szent hit püspökei azóta nagyurak lettek, mint ő. Világi urak, világi birtokokkal, evilági kötelességekkel. Nem lehet ismét szamárhátra ülni, koldulni, némaságot fogadni, sivatagba vonulni. Az Egyház hozzákötötte csónakját az Álladalom hajójához. Vajon hogyan jöhetett mindez létre? Olyan királyok alatt, mint amilyen Lajos volt, mindez ésszerűnek látszott. Lajos kegyes szívű, jó király volt. Szolgálni akart. Szolgálni Istent és embert. De mi történik akkor, amikor az Álladalom hajóján rossz kapitány parancsol? Nem kötelessége-e az Egyháznak, hogy eloldozza a csónakját? Vagy jobb kapitányt segítsen a parancsnokláshoz?
Igen, ilyenkor a püspöknek nem elég, ha imádkozik.
Segítenie kell, hogy Isten törvénye az itteni világon is érvényesüljön.
Neki ugyan személy szerint nincsen semmi baja Mária királynővel, legfeljebb ezzel a felfuvalkodott és kapkodó nőszeméllyel, Erzsébettel. Meg a nádorral, aki nem tudja féken tartani.
A püspök hanyatt dőlt a deszkapriccsen. Meglazította köntösét a füllesztő melegben, s elhessegetett egy szúnyogot, mely még a nyílt tengeren is gyakorolta vérszívó mesterségét.
„Vajon miért teremtett Isten szúnyogot? S ha már megtette, Noé miért vitt szúnyogot is a Bárkába? Vagy talán nem minden állatot kellett a Bárkába vinnie?”
Pál püspök ezzel a fontos teológiai problémával agyában szunnyadt el. Szakállán kövér izzadtságcseppek gyűltek össze. Aztán lecsöppentek a finom borjúbőrbe kötött szent könyvre.

Forgách Balázs csak arra a lányra, Ilonára gondolt. És arra, miként kerülhetne a közelébe. De az érseki birtokra csupán meghívással kerülhetett, és Alsáni Bálinthoz sem mert fordulni azzal a különös kéréssel, hogy balkézről való leányát szeretné gyakrabban látni. Ám a szerelem találékonnyá tesz. És egy főpohárnokmester végtére is eléggé magasan van a ranglétrán ahhoz, hogy egy jobbágyleány elhelyezéséről intézkedjék.
Bejelentkezett tehát Demeter érsekhez.
Az érsek csak harmadnapra fogadta. Forgách Balázs a székesfehérvári koronázás óta csak ritkán látta, de most egy halálra készülő aggastyán lárvaarca volt csupán előtte.
– Te vagy, fiam, aki annak idején felfogta a királynőt estében, ugye?
– Én vagyok, érsek úr.
– Fiatal vagy még mindig... Majdnem gyermek. S ilyen nehéz időkben...
Az érseki palota nagyterme a nyáridőben is hűvös maradt. A vastag faliszőnyegek és a nehéz bútorok letompították a hangot. Egy szolga bort hozott, de mivel az érsek nem nyúlt a kupához, Forgách Balázs sem ivott. Szánakozva nézte az öregember lassú mozdulatait, amint az felállt és csoszogva az ablakhoz ment. „Istenem, milyen szomorú az öregség! Én nem akarok öreg lenni! Add, hogy ne érjem meg ezt a kort!”
– Az Úr meghallgatja imádságodat, kedves fiam – mondta az érsek szomorúan, és a fiatalember megborzongott.
– Mire gondolsz, érsek úr?
– Nem kell sajnálnod. A vén mindig nagyobb okkal sajnálja az ifjút. Országos ügyekben jöttél?
Forgách Balázs tétovázott. Nem volt vallásosabb, mint a többi úr, s bizony idejét sem tudta, mikor gyónt utoljára, de nem volt bátorsága hazudni az átható tekintetű öregembernek.
Az érsek észrevette a pillanatnyi habozást.
– Mondd csak, fiam, bármi légyen is a bajod.
Forgách Balázs nagyot nyelt. Már megbánta, hogy éppen az érsekhez fordult. Miképp is adja elő?
– Nos... nemrégiben nagyságod vértesbeli birtokán vadásztunk Alsáni Bálint urammal együtt.
Az érsek bólintott, szemébe hidegség költözött.
– Tudok róla. A bíboros úr csak akkor él vendégszeretetemmel, ha tudja, hogy gyengélkedem. Azt is hallottam, hogy csaknem baleset történt. Bálint úr igencsak szeret intézkedni, inni, szoknyák körül forgolódni. Krisztus urunk pirulhat, ha látja fentről...
Az érsek legyintett.
– Új idők ezek, nem értem én ezt... Lajos király meg nem tűrt volna ilyesmit! De hát minden elromlott azóta. Széthullt az ország, romlottak az erkölcsök. No de, fiam, talán ezt te nem is érzed így. Te már beleszülettél ebbe a haláltáncba őrült világba. Mondd hát végre, mit kívánsz tőlem?
– Van... van egy szolgálója nagyságodnak amott a Vértesben. Bálint úr balkézről való leánya. Ilona.
Az érsek biccentett.
– Hát így van ez. Szégyentelen ember. Fajtalan bujaságnak gyümölcse. De amúgy szorgalmatos, szemrevaló leány. Nem tehet arról, hogy törvény nélkül született. Isten a szándékot nézi, nem a származást. Nos hát... mit akarsz te evvel a leánnyal? Bűnös gerjedelem támadt benned iránta?
Forgách Balázs elpirult.
– Nem..., éppen ezért jöttem nagyságodhoz. Való igaz: megszerettem azt a leányt, de ő nem is sejtheti. Hogy megláttam, nem nyughatom.
A főpap hosszan elnézte az ifjút, halványan elmosolyodott.
– Terólad azt mondják, igen nagyravágyó ember volnál. S mégis képes lennél nőül venni egy ilyen... közrendű fehérszemélyt? Nem gondolod, fiam, hogy mindez gúny és megvetés tárgyává tehet, s akadályozza felemelkedésedet?
– Gondoltam erre, atyám. De úgy látszik, vannak mindezeknél erősebb dolgok...
Az érsek eltűnődött. Szórakozottan simogatta székének karfáján a faragott oroszlánfőt. Aztán nehézkesen felállt.
– Jól vagyon. Hiszek neked. Szolgálatodba adom azt a leányt, hogy megbizonyodhass személyéről és hajlandóságáról. De tudd: ha megkóstolnád, majd eldobnád az édes gyümölcsöt, haragom és Isten büntetése utolér. Most pedig menj. Még ma intézkedem. Végtére is... lehet, hogy igazad van. Alsáni uram boldog lehet, ha... No Isten veled.
– Köszönöm, atyám – hajolt a gyűrűs kéz fölé Forgách Balázs. A száraz, pergamenszerű kéz egy pillanatra megérintette arcát.

Károly izgatottan pödörgette bajuszkáját. Hallott Pál püspök érkezéséről, s illő szállást is adott számára, de még nem fogadta hivatalosan. Egyrészt gondolkodni akart, másrészt meg akarta mutatni, hogy egy király elfoglalt ember, még ha csupán csak Nápoly fölött uralkodik – egyelőre. De Károly sejtette, hogy a zárai püspök Nagy Lajos trónját akarja neki felkínálni, magyarországi követei, kémei révén meglehetősen jól ismerte a délvidéki ellenállók helyzetét és reményeit. Azon ugyan váltig csodálkozott, a királynők és a keménykezűnek ismert nádor hogyan nem képes elnyomni ezt a villongást: csak arra tudott gondolni, alábecsülik a veszélyt, alábecsülik őt. „Azt hiszik, nem merem elfogadni a trónt! Lélekben is kicsinynek találnak!” – markolta meg tőrét indulatosan. Aztán kitekintett a tenger szikrázó, mozdulatlan kékjére, s enyhe bánatot érzett. Mire adja a fejét? Itt már berendezkedett végleg... még a külső folyosót is beüvegeztette. Megszelídültek a nápolyiak, amott meg a zabolátlan magyar bárók, a milliónyi gond, az ostoba régi törvények, melyekre vigyázni kell, a fogcsikorgató telek s a háborúskodás, melyre bízvást számíthat...
De Károly nem volt bölcs, csupán okos ember. Márpedig az okos ember nem tud ellenállni annak, ha ingyen nyereséget kínál számára a sors. Élet és halál nagy kockajátékában az uralkodók végzete a legváltozatosabb: egy haláleset, egy házasság révén a legszerényebb várományos is trónközelben érezheti magát.
Az a tény, hogy Pál püspök szent zarándoklat ürügyén indult útnak, óvatosságra intette Károlyt. Vajon miért fél ennyire a püspök, ha egyszer oly gyönge Erzsébet? Miért hagyja meg a visszautat? Ha nemet mond, Pál nyilván folytatja útját Jeruzsálem felé... Méltatlan dolog. A világ nem tudja akkor meg, hogy Anjou Károlynak felkínálták a magyar trónt, István király trónját. Akkor jön ez a pökhendi ifjú, ez a Zsigmond, vagy jönnek a franciák. Vagy az osztrákok, a csehek. Idegenek martalékává válik ez a gazdag ország. Lengyelországnak már úgyis búcsút mondhatnak. A lengyelek megkapták Hedviget, s nem eresztik. Soha többé nem lesz magyar-lengyel királyság. Csak Lajos hűvös személye tudta egyben tartani e két népet.
– Zavarhatlak? – kérdezte Margit, s belibegett férje dolgozószobájába. A király alig leplezett ingerültséggel nézett végig az asszonyon, aki a legutolsó francia divat szerint öltözött, de ebben a hőségben a sok fodor és szalag egyszerűen nevetséges volt. Margit észrevette férje neheztelő pillantását, s csak azért is megperdült, hogy csak úgy szállt a sok szalag.
– Talán nem tetszik? A szajháid is ugyanezt hordják, csak olcsóbb anyagból. Megsúgták nekem.
Károly elfordult. Ökölbe szorult a keze. Legszívesebben megfojtotta volna ezt a nőt, akit a végzet hitvesének rendelt. De sosem volt bátorsága hozzá. Meg aztán ott voltak a gyerekek. Károly imádta gyermekeit. Mindent megtett volna értük. Igaz, volt dolga más nőkkel. Egy király megengedheti magának. De Margit sosem rajongott az ágy örömeiért. Egyszer egy évben szenvedélyes tudott lenni. De Károly hetenként kétszer-háromszor még férfinak érezte magát. És a szeretkezéshez nem igényelte a társalgást. Márpedig Margit királynéból ömlött a szó, többnyire ittas beszéd.
Károly néha attól félt, megöli Margitot. Igaz, el lehetett volna simítani az ügyet. Egy király sok mindent megtehet. De Károly, akit kiátkozott az Egyház, pontosabban az egyik pápa, hívő ember volt. Nem reszketett a keze, ha alá kellett írnia egy-egy halálos ítéletet. De a feleségével kapcsolatban gyönge volt. Mintha önnön lelke jobbik vagy rosszabbik felével tusakodott volna. Ha bántotta, önmagát sértette s önmagát okolhatta érte. Margit olyan volt, mint egy betegség. Mint Isten büntetése. El kellett viselni. Ha persze Isten magához szólította volna... De Margit jóban volt az égiekkel. Ezernyi, igen változatos betegség gyötörte, de egyik sem volt veszedelmes, még kevésbé halálos. Csupán arra volt jó a sokféle betegség és az állandóan növekvő számú kirurgus, hogy valamelyik nyavalyából éppen kigyógyuljon s rögvest átpártoljon egy újabb, titokzatos kórhoz. Mindegy, hogy hívták, a lényeg mindig egyazon volt: ágynyugalmat írtak elő, s a nemi élettől való teljes tartóztatást. Károly ezt örömmel nyugtázta, s csupán sajnálta, hogy Margit az ágynyugalmat nem vette soha szó szerint. Hiányzott az a betegség a gazdag kelléktárból, mely teljes csendet írt vona elő...
De Károly mégsem szabadult meg Margittól. Maga sem értette, miért. Akadt volna nem egy méreg, melynek hatása csaknem nyomtalan lett volna, s ki merte volna kérdőre vonni a királyt, amikor köztudott volt: a királyné súlyos beteg... Baleset is érhette volna Margitot számtalan, s vállalkozó is akadt volna nem kevés, hogy e balesetet kissé elősegítse. Itáliában olcsó volt az élet, s a nőké még annál is olcsóbb. De Károly nem akarta Margit halálát. Pontosabban nem akarta, hogy bármilyen formában őtőle induljon ki a tett, mely Margit halálát eredményezi. Lehet, hogy ez ostobaság volt. De Károly hitt a fátumban, s a fátum nem akarta az ő özvegységét. Erről csillagjósai is meggyőzték.
Károly behívatta titkárát, Silviót. A hosszú szakállú, vézna fiatalember zseni volt. Állítólag húsz nyelven írt és beszélt, s minden könyvet olvasott, amelyhez Itáliában hozzá lehetett férni. Magas papi pálya állott volna előtte, ha Silvio mesteren nem vesz erőt a bujaság: egyszerre három nápolyi lány nevezte meg őt fattyúja atyjaként. Ráadásul az egyik leány atyja királyi börtönfelügyelő volt, s a fiatalemberre uszította valamennyi fogdmegét. A paposan szelíd, kifejezetten csúnya ifjú valósággal megbabonázta a nőket, bár senki sem értette pontosan, mivel, még maguk a nők sem. Károly, ki maga sem vetette meg az ágy örömeit, kegyeibe fogadta Silviót, lecsitította az atyák dühét nem kevés aranyakkal, s nem bánta meg a drága mulatságot. Silvio hűséges kutyaként szolgálta gazdáját, fanyar humorával és irdatlan tudományával pedig nemcsak szórakoztatta Károlyt, de hasznos tanácsaival nemegyszer komoly bajoktól mentette meg. Károly már többször beismerte maga előtt, hogy Silvio régen lerótta tartozását, s bár Margit királyné eszeveszetten utálta a „kecskebakot”, miként ő nevezte, Silviónak szabad bejárása volt éjjel és nappal a királyhoz, s még az is megesett, hogy egyazon parasztmenyecske kegyeiben osztoztak, vita és háborúság nélkül.
Silvio sok országot bejárt, s bár sokféle egyetemen megfordult, sehol sem szerzett diplomát. De értett egy kicsit a joghoz, az orvosláshoz, az építészethez, a fegyverforgatáshoz, sőt a csillagok tudományához is, mert Silviót a nőkön kívül még rengeteg minden érdekelte, s ha úgy adódott, órákig el tudott fecsegni egy nápolyi paraszttal a legjobb hagymaleves vagy bormártás készítésének titkairól.
– Ha nem lennék király, Silvio szeretnék lenni! – jelentette ki egyszer tréfásan a nápolyi uralkodó.
– Ha nem lennék Silvio, király szeretnék lenni! – felelte bölcs faarccal az ösztövér ifjú, hogy Károly elnevette magát, pedig sértés is bujkált a büszke kijelentésben.
Most hát megérkezett Silvio s figyelmesen hallgatta Károly szakadozott mondatait dilemmájáról a magyar trónt illetően. Nem válaszolt azonnal, elmélyülten babrálta vékony szőrzetét.
– Nos, felség, valóban nem könnyű választás. Azt jól cselekedted, hogy nem borultál rögtön Pál püspök nyakába. Ugyanilyen fontolva cselekedjél eztán is. Fogadd őt augusztus huszadik napján...
– Miért éppen akkor? Addig még van két nap. Már eddig is várattam...
– A magyaroknál ez ünnepnap, István király napja, ki első, szent uralkodójuk volt, s elvezette a magyarokat a kereszténységbe.
Károly bólintott. A titkár folytatta:
– Fogadd őt nagy barátsággal, de teljes titokban, ígérj meg mindent, aztán bocsásd vissza útjára. Később, szép lassan, indulj útnak. Mondjuk Szlavóniába. Van ott dolgunk, nemde? Nem kell sem a magyaroknak, sem a velenceieknek tudni semmit. A követeknek mondd azt, maradjanak Nápolyban, mert hamarosan úgyis visszatérsz. Aztán majd meglátjuk. Ha valami balul üt ki, mi nem köteleztük el magunkat.
– Ördöngös fickó vagy, Silvio! – kiáltotta Károly. De azt hiszem, valóban így a legjobb. Csak Margit meg ne tudja! Mert az bizonyos, hogy ő mindig mást akar, mint én.
A titkár erre már nem tudott felelni. Margit királyné ellen az ő tudománya is kevésnek bizonyult.

Károly nem szívesen beszélt feleségével, s ha tehette, külön aludt, hogy megkímélje fülét az örökös sápítozástól, korholástól. De a magyar korona ügyében mégis csak szólnia kellett véle, mert az asszony jóváhagyása nélkül botrányos dolgok történhetnek. Néha Károly komolyan sajnálta saját gyengeségét, hogy képtelen megszabadulni gyermekei anyjától, de akit a két pápa közül az egyik már kiközösített, az szeretne legalább a másik szemében tisztességesnek látszani, nem is szólván Istenről, aki állítólag mindent lát. Ebben ugyan Károly kissé kételkedett, mert Istent csak valami világok feletti királynak tudta elképzelni, s miként ő sem tartotta számon a nápolyi királyság minden parasztját, Isten sem valószínű, hogy túlzottan érdeklődött volna egy kis itáliai király magánügyei iránt.
Margitot tucatnyi udvarhölgy vette körül, öltöztették, haját igazították. Károly ingerült mozdulatára elrebbentek volna, de a királyné csak azért is visszatartotta őket, s kétannyi gonddal ficerézte magát. A király nem akart jelenetet, távolabb egy sarokban letelepedett egy iksz-lábú karosszékbe s nézegette a sürgölődő hölgyeket, kik közül nem egy már megfordult az ágyában. Ezek a hölgyek most titkos, kacér pillantásokkal nyugtázták figyelmét, s a még ki nem próbáltak hasonló reményekkel fordultak felé, kidomborítva formáikat, mélyen lehajolva bármely ürüggyel, hogy faruk kigömbölyödjék, mellük a kivágásból csaknem kibukjék. Károly a magyar nőkre gondolt, arra a sok szép, kemény asszonyra, aki mind a kegyeit fogja keresni, ha... ha nem légbuborék Pál püspök ajánlata.
Margit asszonyt feldühítette hölgyeinek viselkedése és Károly tüntető otrombasága, kiparancsolta udvarhölgyeit és hajtincseit igazgatva férjére támadt.
– Mit keresel itt? A kancáidat? Nincs benned semmi szemérem, semmi illem? Rajtam röhög mindenki! Ez a sok büdüs ribanc!
– Nyugodj meg, Margit! Most komolyabb ügy miatt jöttem.
– Nincs pénzem! És ami van, az nekem kell! Nekem és a fiadnak!
– Nem pénzről van szó – mondta Károly olyan halkan, hogy abban több volt a fenyegetés, mintha ordított volna.
Az asszony megjuhászodott kicsit, pislogni kezdett.
– Akkor miről?
Károly közelebb lépett.
– Itt van a zágrábi püspök. Fel fogja nekem kínálni a magyar trónt.
– Micsodát? A magyar...
– A koronát! – vesztette el türelmét Károly, s felemelte hangját. – A magyar koronát! Lajosét! Nem leszek többé egy kis itáliai Anjou, egy királyocska, akit kiátkozhat a pápa!
Margit tekintete elhomályosult. Hirtelen férje lábához borult.
– Jaj nekünk! Ne fogadd el, Károly! Érzem, hogy baj lesz! Jó volt itt nekünk!
Károly most már igazán feldühödött.
– Mi jó itt, azt mondd meg? Kikocsizunk egy-két órára, s máris a királyság határára értünk! Ez neked királyság? Néhány ezer paraszt és néhány száz pöffeszkedő nemes? A magyar királyság még Lengyelország nélkül is felér Franciaországgal! Gazdag és erős, csak azok az ostoba nők teszik tönkre! Olyanok, mint te!
– A magyarok barbárok! Ott hideg van és állatbőrökben járnak még a nők is!
– Ostoba vagy! – rúgta el Károly feleségét, aztán karjánál fogva felrántotta, pofozni kezdte. – Hát nem érted? Igazi király lehetek és a fiunk igazi király lesz! Őt is magammal viszem!
– Nem, nem! – vinnyogta Margit és rángatni kezdte Károly karját, nem törődve a vad pofonokkal. – Ő az enyém! Megölik a magyarok! Téged is megölnek, te bolond! Azt hiszed, olyan lehetsz, mint Lajos? Te pojáca! Nő vagy a lelked mélyén, te hímringyó!
Károly lerázta magáról Margit kezét, s egy utolsó ütéssel elnémította. Lihegve mondta:
– Köszönöm a tanácsot. Mindig ilyen asszonnyal álmodtam.
Margit ott maradt fekve a márványpadozaton, a király pedig kisietett a teremből. Először arra gondolt, egyszerre három nápolyi lánnyal vigasztalódik, de meggondolta magát. Inkább lement az istállóba. Odament Fényeshez, egy száraz ronggyal végigdörgölte verítékes hátát, oldalát s mormogva, duruzsolva megszólította.
– Fenjesz, Fenjesz... magammal viszlek. Visszamégy Magyarországra. Visszaviszel engem is. Te bizonyosan szerencsét hozol.
A ló odanyomta orrát Károly kezéhez. Szőrös orrlikain nedves meleg csapott ki. A leendő magyar király megborzongott. Hirtelen lelkiismeret-furdalás öntötte el Margit miatt. S talán éppen ezért hozatott egy nápolyi lányt. Garantáltan szűz volt, mégsem tudott mihez kezdeni vele. Szégyenszemre képtelen volt áttörni hártyáját.

Augusztus huszadik napján Pál püspököt végre Károly színe elé bocsátották. A püspök felöltötte teljes ornátusát, izzadt és mogorva volt a várakoztatás miatt, bár a kitüntető figyelemre nem lehetett panasza: szállása és ellátása fejedelmi volt, és Silvio titkár megmutogatta neki Nápolyt és Nápoly környékének minden nevezetességét. De Pál is megértette a késedelem okát, s maga is egyetértett, hasznos lehet erre a szent napra tenni a magyar korona felajánlását. Pál püspöknek halvány kétsége sem volt afelől, hogy Károly kapva kap az ajánlaton, mégis meglepődött, hogy Károly gondterhelten, többször is végigolvassa az oklevelet, melyben Magyarország összes főrendjei meghívják őt a trónra.
A király óvatosan összetekerte az iratot s átnyújtotta titkárának. Aztán megköszörülte torkát s olyan pózba vágta magát, mintha nagy tömeg előtt szólna, holott csak ők hárman voltak jelen: a király, a szekretárius és a magyar püspök.
– Szívesen emlékezem a Magyarországon eltöltött napokra s lelkem örvend, hogy nem felejtették el nevemet s azt sem, hogy régi magyar királyok sarja vagyok, kit a nagynak nevezett Lajos király különös kegyeivel halmozott el, s mindenki előtt világos, hogy elsőként személyünket illeti Szent István koronája.
A király a titkárra pillantott, szünetet tartott, hogy a szavak kellő időben lejegyeztessenek. Silvio bólintott. A király folytatta.
– Azt is tudván tudjuk, hogy a zabolátlan nemzetet asszony nem kormányozhatja, gyönge nők nem csillapíthatják az általuk felidézett véres háborúságot. Pedig a mindenben bővelkedő Magyarországot most külső támadás és belháború egyaránt fenyegeti. Mindezt nagyságtok trónra hívó levele is tartalmazza...
A király ismét Silvióra tekintett.
– Jól van. Ezt mostan ne jegyezd.
Pál püspökhöz fordult, intett neki.
– Üljön le nagyságod. Megbocsát a várakoztatásért...
– Kitaláltam okát – mosolyodott el a püspök, s eligazítva ruháját, aprót nyögve leült. – Igen jó tanácsnokai vannak felséges uramnak.
– Magam is úgy tartom – biccentett elégedetten Károly. – Nincs rosszabb dolog, mint a helytelenül csillapított éhség. Hanem hát ez a meghívás. „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” Nagyságtok meghívnak engem a trónra, de nagy kérdés, a nemzet el is fogad-e királynak. Mert nekem pénzem kevés, katonám még kevesebb. A pápa átkáról is sokan tudhatnak... odahaza.
A püspök nyugtázta a legutolsó szó udvarias közvetlenségét.
– Visszafelől kezdem. A magyar nemzet vallásos, de a kétféle pápa léte ténykérdés. Emiatt ne aggódjék felséged. A nép zavarodott és kisebb gondja is nagyobb, semhogy igazságot kívánna tenni a szakadásban. Csupán békét és biztonságot óhajt.
– Mint mindig, minden nép – mosolygott halványan Károly. – Mint mi magunk is. Hanem azt sem tudom pontosan, mire számíthatok, ha Magyarországba érkezem. Jó, meglehet, sokan elégedetlenek Máriával és Erzsébettel, különösen a délvidéken. Ezt magam is tudom. No de feljebb? A magyarok nem lázadozó fajta. Szívesen állnak a gyöngébb oldalára. És ha a királynőket gyöngének tekintik...?
– Nem lesz szükség nagy hadra, felség. Magam titkon vagyok itt, és felséged is titkon juthat feljebb az országban, egészen Budáig, Esztergomig, Székesfehérvárig vagy Visegrádig, ahol csak óhajtja a koronázást. A királynéknak nincsen számottevő hada, ami van, az Zsigmond támadását várja. A vajda nem avatkozik közbe, erről szavát vettem. Felséged a segítőkész gyám szerepében jöhet Magyarországra. Egy csepp vért sem kell kiontani.
A király bólogatott.
– Akkor jó. Én csak akkor megyek, ha nem kell háborúzni. Ahhoz én nem vagyok elég erős.
A püspök arcán a csalódottság árnya suhant át. Neki Károlyt másként írták le. Olyasvalakinek, aki szereti a hatalmat és meg is tudja szerezni, sőt megtartani és növelni is. De egy király, aki úgy habozik, mint a szűz, ha megkérik a kezét?... A püspök ebben a pillanatban érezte meg, hogy talán tévedett: nem lesz Károly sem erősebb és határozottabb, mint a királynék. De már nem volt visszaút: a felkérés megtörtént, a felkérést elfogadták.
– Tehát felséged Magyarországra indul?
– Egyelőre Szlavóniába. Nagyságod induljon előre, óvatosan készítse elő érkezésünket. Találjon ki valami mesét, miért nem jutott el a Szentföldre. Mondjuk hajótörés avagy szaracén kalózok támadása... Nehogy időnek előtte Budára jusson a hír. Vagy Velencébe...
– Megértettem, felség. Még valamit...
– Igen? – Károly arcán kelletlen kifejezés jelent meg. Azt hitte, a püspök máris előrukkol valami személyes kéréssel, holott tudhatja, jutalomról csak a koronázás után lehet szó.
– A magyar főrendek azt szeretnék, hogy felséged bizalma és eltökéltsége jeléül hozza magával fiát is.
A király bólintott, majd Silvióra pillantott, aki viszont gyöngén nemet intett.
– Kérésüket fontolóra vesszük majd – mondta a király. De Margit királynő, ki úgy látszik, mindvégig hallgatózott, most fúriaként rontott be, Pál püspök nagy megütközésére, olyannyira, hogy tőre után kapott.
– A fiunkat nem! Őt nem viszed! Nem engedem! Meg fogsz halni! Megölnek a barbár magyarok, meglásd!
Pál püspök zavartan elfordult, a titkár hozzásietett, karon fogta és kivezette.
– Köszönjük nagyságod áldozatos idejöttél, kérjük, késedelem nélkül induljon előre. A király hamarosan követni fogja. De magam is azt hiszem, jobb lesz, ha családja egyelőre nem kíséri el őfelségét – mondta Silvio.
A palotaőrök szemük sarkából figyelték a távolodó idegent, ki félig papi, félig világi öltözéket viselt s a rekkenő melegben is prémes köpönyeget.
„Barbár magyarok” – hallotta még a püspök a királyné vijjogását. Hirtelen nagy kedve támadt, hogy meggondolja az egészet. De hát már nem lehetett tovább gondolkodni. Most nápolyi hajó várta, szerényebb a velencei gályánál. Vajon mit tegyen, ha Zárába érkezik? Kíséretének egyik tagja, Kanizsai Miklós királyi várnagy izgatottan kérdezte a püspököt a szálláson:
– Nos? Elfogadta?
A püspök sóhajtott.
– Úgy tetszik, elfogadta. De nem bizonyos, hogy sok örömünk lesz benne.

Forgách Balázs reszkető gyönyörűséggel fogadta házába Ilonát, kit az érsek valóban elküldetett egy szekéren, egy általvetőnyi szegényes holmival egyetemben. A lány ijedt volt és haragos: a kötelező alázatnak csupán árnyékával köszöntötte új urát, és a termetes kulcsárné, Boris asszony köténye mögé menekült. Csak most értette meg Forgách Balázs, hogy valamit nagyon elrontott: igaz ugyan, hogy szerelme tárgya egészen közel került hozzá, de valójában messzebb, mint amennyire az érseki birtok elterült. Forgách Balázs állandóan magán érezte szolgái és szolgálói tekintetét, s nem volt ereje ahhoz hogy leosonjon Ilona kamrájába éjnek évadján, vagy egyszerűen parancsszóval magához rendelje a lányt.
Egykori apródtársa, csatlósa Kanizsai János hamar észrevette urának baját, s óvatosan megpróbált közbenjárni az ügyében, de Forgách Balázs a szerelmesek eszeveszett konokságával elhárított minden józan megoldást, ő azt akarta és csak azzal elégedett volna meg, hogy Ilona ugyanolyan olthatatlan érzéssel eltelve és teljesen szabadon közeledjék hozzá. S hogy ez nem következett be, egyre vadabb tivornyákon próbálta feledni kudarcát. Ilona valósággal menekült előle, s Boris asszony a női nem ősi ösztönével őrizte saját leányaként.
Kanizsai János szánta urát, de fel nem tudta fogni, hogyan veheti el a szerelem így egy férfiember eszét. Egyre gyakrabban ittak együtt, egészen a teljes lerészegedésig, s egyre inkább eltűnt közöttük minden gát, ami úr és szolga között állhat.
– Adj neki egy aranyat és a tiéd lesz. Vagy adj nekem egy aranyat és bebizonyítom, hogy bárkié lesz – mondta egyszer meggondolatlanul urának. Forgách Balázs csak úgy, ültében arcul csapta, s amikor Kanizsai János tántorogva felállt, kardot rántott rá. De csak lapjával csapott rá, valami visszafogta a karját.
A szolgáknak megparancsolta, Kanizsait többé ne eresszék be hozzá. De amit csatlósa mondott, az tovább rágta lelkét, mint a méreg. „Adj neki egy aranyat...” Ilonát sem akarta látni hosszú ideig, mintha ő is becsapta volna. Barátságot eddig vele egykorú emberrel kapcsolatban ritkán érzett. Kanizsai János már majdnem a barátja volt. Többször gondolt rá, hogy visszahívatja, de a büszkeség megakadályozta. És az az egy részegen kiejtett mondat. „Adj neki egy aranyat...” „Üres vagyok. Kiürültem. Már nem akarom Ilonát. Kigyógyultam.”
Forgách Balázs hallott kósza híreket arról, hogy Horváti Pál behívta Magyarországra a nápolyi királyt. Nem nagyon hitte. De nem is nagyon érdekelte. Hiszen Luxemburgi Zsigmond megint itt van Budán, és a furcsa jegyesség immár véget ért. Mária királynő minden nagyobb ceremónia nélkül házasságot kötött Zsigmonddal, Demeter esztergomi érsek előtt. Ott volt Erzsébet királyné is, ott voltak a főemberek, de az egész oly csendben, csaknem titokban zajlott, mintha pestisest temettek volna. Mindenki hallgatott, nem volt ováció a szertartás után, s a budai polgárok úgy siettek dolguk után, hogy nem is tudták, immár királyuk is van. Zsigmond hadait a határon hagyta, csupán néhány tucatnyi kísérettel érkezett, és az udvari emberek nem mertek közeledni hozzá. Akkor már felerősödtek a hírek Durazzói Károly behívásáról.
Forgách Balázs egészen közelről látta a kis királyné arcát. Elgyötört, sápadt volt, szemét állandóan földre sütötte, az „igent” is csak az érsek hallhatta.
Csak Erzsébet királyné látszott elégedettnek. Pedig ő gyűlölte legjobban a brandenburgi őrgrófot. Vajon mire számított? A nádor nem volt itt sem jelen, igazolódni látszott a híresztelés, hogy Erzsébet elcsapta posztjáról, s birtokára száműzte. Vajon most ki tölti a királyné kedvét az ágyban? Miközben elöl halkan peregtek a szent szavak, az udvaroncok ezt találgatták félhangosan. Immár merték ezt cselekedni, mert az utóbbi hónapokban Erzsébet senkinek sem fizette ki járandóságát: mindenki a maga költségére, hasznára avagy kárára látta el tisztségének kötelmeit. Olyanok voltak tehát, mint a zsold nélkül hagyott katonák: ugyan a várban maradtak, jobb híján, de szívesen látták volna akár az ellenséget is, ha kifizeti a zsoldjukat.
A lakodalmi ebéd is igen különös volt. Inkább estebédnek lehetett mondani, hiszen a szakácsok háromszor is melegítették az ételt, amíg negyedszerre tálalhattak, s az újdonsült házaspár csupán néhány percre jelent meg, anélkül hogy meghallgatta volna a köszöntőket és átvette volna a sebtében összekapart ajándékokat. Senki sem értette mindezt, még kevésbé azt, hogy Erzsébet a fárasztó nap után összehívatta a koronatanácsot. A tanács meglehetősen hiányos volt, hiszen az esküvőre sem igen hívtak meg többet harminc-negyven főúrnál, s óvatosságból vagy más okból azoknak is csak a fele jelent meg. Forgách Balázs még nem volt jelen koronatanácsi ülésen, s most, amikor ez is elkövetkezett, újabb csalódást érzett. De ebbe a csalódásba talán az is belejátszott, hogy nem volt ott Garai Miklós medveszerű alakja. Demeter érsek mogorva és nyúzott volt, egyesek arról sugdolóztak, hogy a nászt meg sem pecsételték, Zsigmond máris elhagyta Budát. Mások azt rebesgették, hogy Erzsébet most fogja bejelenteni, lemond régensi tisztéről és átruházza hatalmát Zsigmondra, az új királyra. De vajon mivel vette rá Zsigmond Erzsébetet erre? A határon álló morva seregtől rettent volna meg? Vagy igaz volna az, hogy a nápolyi király haddal indult Magyarország ellen?
Erzsébet ugyanabban a sötét ruhában maradt, amit a szertartáson viselt, mintha csak gyászolt volna. Valahogyan magányos és ijedt asszony képét adta, hiányzott mellőle a nádor erőt sugárzó alakja, de azért hangja a régi éllel szólt. Néhány mondatban kitért az „örömteli” házasságra, mely tartós békét hoz az országnak, majd minden indoklás nélkül kihirdette, hogy Mária királynő, Zsigmond úrral egyetértésben (így mondta) úgy határozott, hogy megválik Garai Miklós nádori szolgálataitól, mivel Miklós urat megbízta a dalmát-horvát báni tisztség ellátásával, mely ezekben az időkben különlegesen fontos szerepet játszik. Az új nádor Szécsi Miklós lett, Erdély vajdája Csáktornyai Lackfi István, az új tárnokmester pedig ismét Zámbó Miklós lett. Ezt a jelenlevő urak nagyobb meglepetés nélkül fogadták, de felhördültek, mikor Erzsébet azt is annunciálta, hogy az új macsói bán Horváti János lesz. Egy lázadó Horváti a nádor rokona, Kórógyi István helyett! Vajon mi van emögött? Igaz, Alsáni Bálint unokaöccse, Pál ajtónállómester lett, vagyis Garai-párti, de hát mi egy ajtónállómester egy nádorral, egy bánnal szemben? Erzsébet megköszönte a főurak jelenlétét és hűségét, terített asztalhoz invitálta őket, de ő maga hamar visszavonult. Egy pillanatra összeakadt a tekintete Forgách Balázséval, halványan felé bólintott, mire a fiatalember meghajolt. Maga sem tudta, minek köszönhette, hogy megtarthatta tisztségét nádori pártfogója bukásával. Vagyis hát bukott-e Garai Miklós?
A főemberek persze Szécsi Miklós köré csoportosultak leginkább, neki fejezték ki jókívánságaikat. Egy másik csoport Demeter érsek körül rajzott, hiszen ő képviselte az állandóságot ebben a zűrzavarban. Alsáni Pál felröppentette a hírt, hogy Durazzói Károly a fiából, Lászlóból akar királyt csinálni, Lackfi István letromfolta azzal, hogy Károly feleségül veszi Erzsébetet, mert elválik Margittól pápai diszpenzációval, és Mária követi Zsigmondot külföldre.
Forgách Balázs egyik csoporthoz sem csatlakozott, csak a fejét törte, mihez kezdjen most ő. Igaz lehet-e az, amit Demeter érsek mondott állítólag Alsáni Pálnak, hogy ez mind csak játék, az igazi nádor azért Garai Miklós maradt. Vajon hogyan értette ezt az érsek? S miért éppen Alsáni Pálnak mondta volna, Bálint bíboros unokaöccsének?
De ha Durazzói Károly valóban megindult Magyarországnak, akkor logikusnak tetszett, hogy Garai Miklós a délvidéken fogadja. De vajon mivel? Karddal? Szép szóval?
Forgách Balázsnak hirtelen Lajos király jutott eszébe. Vajon ő miként cselekedett volna ebben a zűrzavaros helyzetben? De elhessegette magától a képtelen gondolatot. Lajos király idáig sosem juthatott volna. Hogy azok, akik örömmel maradtak volna hűségesek a királysághoz, hirtelen ne tudják, mi is a királyság, merre és kinek kezében található.
Mint az oktalan állat, ha nem tudja, kitől kapja étkét, s kit marjon meg.

A szertartás után Mária királynő és Zsigmond zárt hintóban Zsigmond bérelt palotájába hajtott. Erzsébet beleegyezett a házasságba, de nem volt hajlandó Zsigmondot királyként bemutatni a násznépnek. Zsigmond kénytelen volt elfogadni Erzsébet feltételeit, neki az volt a fontos, hogy immár birtokon belül volt. A budai polgárok meg sem fordultak a dísztelen hintó után, Zsigmond kalapjával legyezgette magát, s kesernyésen elmosolyodott. Arra gondolt, amikor ez a vén szipirtyó Erzsébet már kimúlik, és ő bevonul Budára. Akkor majd mindenki az utcára tódul, mindenki őt fogja éltetni, I. Zsigmondot, Magyarország királyát! Akkor majd jutalmaz és büntet. Most már jöhet Durazzói Károly! Ő ért ide előbb, Károlynak coki! És coki Orléans-i Lajosnak is! Az ő házasságát Nagy Lajos király szentesítette és Mária, ez a félénk, sápadt szüzecske...
Az erős nyári nap áttűzött a bíborszín kocsifüggönyön. Mária arca megszínesedett. Zsigmond fél szemmel figyelte. „Nem is csúnya. Csak az a baj, hogy nincsen saját akarata. Azé, aki előbb érkezik. Nem ismeri az életet. Nekem meg most nincs időm megismertetni vele. Százötvenezer aranyforinttal tartozom Prokopnak és Jodoknak. Jó, nemsokára kifizetem. De a sereg zsoldját is fizetnem kell. És az az átkozott Garai... Túl könnyű volt ez a győzelem. Valamit forralnak. Vagy ilyen ostobák lennének, hogy hagynak elmenni? Ha most lefogatnának, ha hirtelen baleset érne... Tanú nélkül...
De ezek a magyarok nem értenek a politikához. Csak kapkodnak ide-oda, nincs bennük kitartás, ő elhatározta, hogy megszerzi ezt az országot, és ha Isten is úgy akarja, így is lesz. Lám, abban sem hitt senki már, hogy ez a házasság összejön...”
Szó nélkül érkeztek a palotába. A házaspárral szemben ülő két udvarhölgy kisegítette Máriát, akinek most illett néhány percet férje házában tölteni. Zsigmond karját nyújtotta, Mária keze pilleként pihent meg rajta.
„Nem is csúnya leány” – állapította meg Zsigmond. „Voltam már csúnyábbal is.”
Odabent letelepedtek egymással szemben, frissítőket szolgáltak fel. Mária mohón ivott, finom bőrén apró verítékcsöppek csillantak meg. Zsigmond megszólította. Latinul beszéltek, mivel Zsigmond még nem tudott jól magyarul, bár birkózott a nyelvvel, de most nem akarta magát nevetségessé tenni Mária előtt. De bosszúsan állapította meg, hogy Mária latinul is jobban beszél. Váratlanul átváltott az általa beszélt délnémet dialektusra, Mária pallérozott, de óvatos németséggel válaszolt. Zsigmond elmosolyodott a nyelvi párbajban, franciára váltott. De Mária pergő nyelvvel, igazi élvezettel bírta szuflával ezt is, mintha már felkészült volna az Orléans-i Lajossal kötendő házasságra is.
– Jó tanítói voltak felségednek – jegyezte meg Zsigmond elismerően.
Mária most nézett először igazán a csinos, vörösesszőke, tizennyolc éves fiatalemberre, kiről már annyi rosszat hallott.
– Szeretem a nyelveket, uram. Szívesen olvasok az általam ismerteken, amihez csak hozzájutok. Sajnos, kevés könyv jut el hozzám, a könyvmásolók igen drágán és lassan dolgoznak.
– Majd én küldök felségednek kiváló könyveket. Nálunk már világi mesterek is készítenek könyveket. Jómagam magyarul tanulok buzgón, s legközelebb talán meg is kísérlem a társalgást felséged anyanyelvén. Hiszem, hogy túljutunk a politika nehézségein, és frigyünk szeretetteljes, bizalomteli és tartós lesz.
– Magam is reménylem – hajtotta le fejét Mária, és elpirult. Aztán a bosszúságtól még inkább elvörösödött, hogy ennyire kiadta magát. Hogy kicsinyég megtetszett neki ez a német.
Luxemburgi Zsigmond felállt, ismét karját nyújtotta.
– Engedje meg, felség, hogy szerény palotámban körbevezessem. Ha... ha majd rendeződnek végképp dolgaink, nem ilyen helyre szánom felségedet... De már itt is igyekeztem némi kényelmet teremteni...
A könnyű pille ismét Zsigmond karjára szállt engedelmesen. Az udvari emberek hátramaradtak. Végre egyedül voltak.
Zsigmond megmutogatta a képírók műveit, a faragott bútorokat, majd hirtelen – vagy régen elhatározott – szándékkal a hálókamra felé vezette asszonyát.
Mária mit sem sejtve követte urát. A baldachinos ágynál, melynek kárpitjára Ámor pajzán jelenetei voltak hímezve, megtorpant. Zsigmond az ágy felé húzta újdonsült asszonyát.
– Gyere, kedves – mondta rekedten, magyarul.
Mária arcára előbb értetlenség, majd rémület ült ki.
– Nem, nem... – vonta el magát a férfitól.
– Ne bolondozz, hiszen asszonyom vagy...
– Nem... ez csak politika... Anyám...
– Ugyan, anyád! Gyűlöl engem, mégis nekem adott! Erősebb vagyok nála, s még erősebb leszek, meglásd! Tudod te, ki az én nagy példám? Világbíró Sándor! Egyszer még az enyém lesz... a mienk... minden föld, amelyet a Duna vize öntöz!
Zsigmond erősen lihegett, egyszerre volt durva és erőszakos, gyöngéd és hízelgő. Sikerült leültetnie Máriát az ágy szélére, egyik karjával összekulcsolta, másik kezével türelmetlenül bogozta a fodrok között a szalagokat, s közben megtapintotta a bakfiskebleket, melyek bimbaja kemény volt és átsütött a vásznon.
Mária védekezett.
– Kiáltani fogok! – lihegte.
– Csak kiáltson, felség, a saját palotánkban vagyunk – mormogta Zsigmond, s felhajtotta a királynő szoknyáját. Ráfeküdt Máriára, szinte az ágyra préselte, térdével megpróbálta szétfeszíteni a leány combját.
Aztán Zsigmond egy pillanatra elengedte Mária karját, hogy megoldja saját pantallójának övét.
Mária előtt egy pillanatra megjelent Forgách Balázs arca, amint őt ájultában felfogta. És föléhajolt.
Mária nagyot sikoltott, félretaszította Zsigmondot és szinte vakon kirohant. Zsigmond udvaroncai nem merték feltartóztatni, s mire Zsigmond ruházatát igazgatva, káromkodva megjelent, Mária királynő kocsisa már a lovak közé vágott ostorával.
A lépcsősor tetejére kifutó Zsigmond már csak a felkavart port láthatta a kocsi nyomában.
Végre sikerült meghúzni pantallóöve csatját. Visszafordult. Dühödt mozdulatára a kíváncsian kisereglett szolgák szétrebbentek.
Farkasvigyorral mosolyodott el.
„Ijedős a menyasszony, durcás a feleség. De nem baj. Olyan, mint ez az átkozott ország. Nehezen adja meg magát, de aztán bármit enged magával tenni. Én kivárom.”

Garai Miklós az elmúlt két héten át megtartóztatta magát a borivástól, s ez rettentő hatással volt amúgy sem derült kedélyére. Úgy kellett neki tennie, mintha nem fájna néki a nádorságból való kicsöppenés, de nem volt szabad gyanút sem keltenie azokban, akik kételkedtek a szakításban közte és Erzsébet között. Ráadásul mindezt tennie kellett úgy, hogy nem tudhatta teljes bizonyossággal, innen a délvidékről, érvényben van-e még a titkos paktum közte és az anyakirályné között. Vajon nem játszotta vagy játssza-e ki Erzsébet őt Budán? A hír, hogy Mária végül is nőül ment a gyűlölt és rettegett Zsigmondhoz, nem keltett benne túl nagy meglepetést, de örömet sem. Hiszen régóta tanakodtak Erzsébettel, hogy a franciák csak nem küldik Lajost, s ha netán küldenék is, Franciaország túl messze van ahhoz, hogy sereget küldjön a magyar királynék támogatására – a pénzzel pedig a franciák mindig fukarul bántak, így hát férj kellett gyorsan, és ki más lett volna kéznél, mint az erőszakos vőlegény, aki folyvást Nagy Lajos királyra hivatkozott jogai érvényesítésében. De hát kérdés, Zsigmond meg tudja-e védeni a királynékat az újabb trónkövetelő, Durazzói Károly ellen?
Tehát Mária visszaküldte a gyűrűt Valois Lajosnak. Jó: egy elvarratlan szállal kevesebb. De vajon Zsigmond megkapja-e az áhított koronát? S ha nem, vajon mit tesz? Mert Erzsébet – jól ismerte a nádor – önként semmit sem ad régóta gyűlölt vejének.
És ez a Durazzói Károly, aki szinte a semmiből lép elő... Hitvány kis rokon, akit a Horvátiak megetettek a magyar trón reményével... Bár a kémek jelentése sajnos igazából semmi nagyon rosszat nem tartalmaz Károlyról. Viszonylag egyszerű, jólelkű, óvatos emberként jellemzik. És ha olyan óvatos, miből veszi a bátorságot, hogy egyszerre Nagy Lajos trónjára tör? Ennyire alábecsüli a királynékat és őt, Garai Miklóst? Durazzói Károly állítólag már Szlavóniában is van, Pál püspök egyes hírek szerint személyesen hívta meg a trónra, s átadta Károlynak egyes magyar főrendek pecsétjeivel ékes hívólevelét. De kik írták azt a levelet?
Ekkor kapta a hírt, most már egészen bizonyosat, hogy Durazzói Károly partra szállt Zenggben és a város lakói örömmel üdvözölték az új uralkodót. Garai Miklós a térképhez sietett. Zengg, amit az olaszok Segniának hívnak. Velence torkában, közel a Német-Római Császársághoz és mintegy kétszáz mérföldre innen, Zágrábtól. Ha a horvátok, dalmátok Károly mellé állnak, napokon belül ide érkezhet Durazzói Károly...
Családját Magyarországon hagyta, ezzel most nem kellett gondolnia. Magyarországon? De hát ez is Magyarország volt... még eddig. Garai Miklós nemrég még a lengyel földekre is úgy gondolt, mint amelyek Magyarországhoz tartoznak. Hiszen nemrég jött a szokásos velencei küldöttség is, az évi hétezer aranyforinttal Zárába, az adó fejében. Hiszen a nagy hírű, verhetetlen Köztársaság is a magyar korona adófizetője volt!
De ez a bizonyos hír Durazzói Károlyról megzavarta a nádort. Az óvatos kis talián... megjelenik, mint a hiéna. Akkor ez a kis talián biztosra érkezik.
Vagy mégsem jó a jellemzés? A kis talián csupán kalandor, aki megpróbál tőkét kovácsolni abból, hogy lassú lábakon jár a hír, és mindig akadnak olyanok, mint Pál püspök, akik felajánlják a koronát az első idegennek, akitől jutalmat várhatnak?
A délvidék... Igaz, messze esik Budától, ritkábban kerül sor a hűségjutalmára. Vonzza őket Itália mesés kincseivel, a régi Róma újjászületésének ígéretével. Magyar alattvalónak lenni nem nagy dicsőség. Bezzeg a velencei polgárnak is nagy a mellénye... Nekik még király sem parancsol – ők a Köztársaság polgárai. Garai Miklós elfintorodott. Bizony, addig még sok időnek kell eltelnie, amíg a magyar ember is így gondolhat saját országára. Amíg minden oldalról jönnek királyocskák, amíg tízféle nyelven dicsérik az Urat, addig hungarusnak lenni csak annyival jobb, amennyivel nagyobb karéj kenyeret, szalonnát emelhet szájához a magyar jobbágy, mint török vagy oláh sorstársa.
Garai Milós horvát bánként nem hordoztathatta körül a véres kardot, de ki is nevették volna. Senki sem hitt már abban, hogy bármerre elmozdulhat a kormányzat, jó vagy rossz irányba. A nemesi bandériumokat talán össze lehetett volna szedni egy kis jövedelmező háborúra Itália ellen, de a jól erődített városok, magas kővárak megvívása még a lovagi erényeket ápoló ifjak számára sem tűnt vonzónak. Még aki hűséges volt Lajos király özvegyéhez, az is áhította a változást lelke mélyén. Katonát csak jó pénzért lehetett fogadni, de fegyverhez értő, megbízható zsoldos sem akadt sok. Garai Miklós mégis összeszedett vagy ezer embert pénzért, szép szóval, ígérettel, de amint végignézett a szedett-vedett hadon, egyszeriben lemondott arról, hogy erővel állja útját Durazzói Károlynak. Inkább gazdag ajándékot küldött Tvartko királynak s egy levelet, melyben kérte, ne eressze bosnyák földre a nápolyi királyt. Tvartko király nyugodtan ígérhette ezt, mivel akkor már Károly Zenggben volt, és a környékről százával jöttek hűségére dalmát és horvát, de magyar nemesek is, akik készek voltak azonnal Buda ellen is megindulni.
Károly azonban várt. Úgy érezte, az idő neki dolgozik, s miután hírét vette annak, hogy Mária hozzáment Zsigmondhoz, nem volt értelme azon töprengeni, mi volna, ha pápai engedéllyel elválna Margittól és feleségül venné Máriát. Most valami más ürügy kellett. Vagy talán még ürügy sem. Egyszerűen csak várni kell. Károly kémei beszámoltak a volt nádor sereggyűjtési kísérletéről is. Aztán arról, hogy Garai titokban a bosnyák királyhoz utazott, hogy rávegye, tagadjon meg minden segítséget Durazzói Károlytól. Károly ezen a híren is csupán mosolygott: ő már korábban ígéretet vett Tvartko királytól, hogy semleges marad. Tvartko király nyíltan sosem mert volna nemet mondani Kotromanic Erzsébetnek, az előző bosnyák fejedelem leányának, de a nádortól kicsikarta semlegessége fejében Cattaro kikötőjét. Garai nem bízott Tvartkóban, tudott arról, hogy egyesíteni szeretné országát Dalmáciával és Horvátországgal egy nagy délszláv birodalomban.
Károly hangos kacagásra fakadt, amikor meghallotta a hírt, hogy Garai Miklós Cattaróért cserében kapott két alacsony bosnyák lovat és egy nemzeti viseletbe öltöztetett bosnyák leányt.
„Ha még néhány ilyen jó üzletet csinálnak a magyarok, elfogy az országuk, mire Budára érek!” – panaszkodott tréfásan Silviónak.

Kanizsai János távoli rokona s egyben névrokona volt ama nagyhírű Kanizsai Jánosnak, aki egri püspök volt, s akit elsőként emlegettek az öreg Demeter érsek utódjaként, mivelhogy igen jó kapcsolatai vannak a Szentszékkel és személy szerint VI. Orbánnal, aki 1378-tól ült Szent Péter trónján Rómában, miközben a francia származású Róbert genfi bíborost VII. Kelemen pápaként fogadta el Franciaország és Nápoly. Márpedig, ha két pápa van, akkor igazán egy sincs: hogy az egyszerű hívek is kételkedni kezdtek az Egyház tanításának isteni eredetében és földi hatalmában, annak egyik oka éppen ez a szánalmas és veszedelmes viszály volt Krisztus öröksége felett. Legjobban az olaszokat és franciákat rendítette meg ez a viszály, kevésbé a távoli magyarokat, akik igazából alig értették e vetélkedés nagyon is világi okait, és szent borzadállyal tekintettek az ellenpápára, akit sokan az Antikrisztusnak tartottak. Pedig hát mindkét pontifex igencsak alkalmatlan embernek bizonyult e legmagasabb hivatalra, Orbán pápáról kevés jót jegyezhetett fel a krónika, igaz, Lajos királyt mindig támogatta, és komoly erkölcsi segítséget nyújtott az undok Johanna királynő megbüntetésében. De vajon mit számított egy magyar jobbágynak, de még egy magyar köznemesnek is, miféle ember a távoli Rómában vagy a még távolibbi Avignonban székelő pápa? Csak a bizonytalanságot, az ideiglenességet sugallta ez a kettősség, miképp az is, hogy a koronát hiába viselte névleg Mária, mögötte ott gomolygott a kísértetharc Erzsébet, Zsigmond és Károly között a valódi hatalomért. Minderről Kanizsai János, Forgách Balázs csatlósa vajmi keveset tudott, s igazából nem is érdekelték ezek a tőle oly távol eső egyházi torzsalkodások. Ő már ilyen világban nőtt fel, ahol semmi sem bizonyos, még a legközelebbi nagyúr kegye sem, mert az is törékeny jóindulat, s a Lajos király udvarában hirdetett lovagi eszmények mögött is képmutatás és hatalomvágy munkált, miként a tornák bajnokai is nemegyszer csengő aranyakért váltották meg győzelmüket. Hiszen melyik ítélőmester állapíthatja meg bizonyossággal, kit vetett ki a lándzsa, avagy ki vetette le magát a lóról nyaktörést kockáztatva kellő fizetségért? A kobzosok mennyi dalt zengtek még ma is Lajos király egyik hadnagyáról, Toldi Miklósról s iszonyú erejéről, holott csupán zsoldos volt az itáliai hadjáratban, s utóbb szabolcsi főispánságig vitte... Az emberfia már csak ilyen: ha nincs is csoda, hinni akar benne, csinál magának, mert kell valami, amiről regélni lehet kocsmában, fonóban és kemencepadkán. Verj agyon fejszével egy éhségtől elgyengült kóbor ebet, s másnap már egy regős hirdeti vitézségedet, mely szerint puszta kézzel tettél ártalmatlanná egy veszedelmes toportyánférget...
Miután Forgách Balázs kitette a szűrét, Kanizsai János sokáig tépelődött, mihez kezdjen. Összeszedte holmiját, felkötötte lovára, melyet még urától kapott, s elindult, maga sem tudta pontosan, merre. Csaknem visszafordult, hogy bocsánatért esdjen, hiszen ő nem tudhatta, Balázs úr ennyire odavan azért a balkézről való pórleányért, amilyenből száz is akadna, de a megsértett büszkeség, a harag, a bosszúvágy visszatartotta. Ugyanolyan apród volt, ugyanolyan kislovag, mint ő, és a szerencse felkapta, hátára vette, főpohárnok lett... igen, irigyelte, vadul irigyelte, hiszen ő is állhatott volna akkor Mária közelében, ő is felfoghatta volna estében, s most ő adná ki az útját Forgách Balázsnak, mint cudar szolgának. Hát kik a Forgáchok, a Kanizsaiakhoz képest? Ekkor jutott eszébe névrokona és valódi, habár kibogozhatatlanul távoli felmenőági rokona, az egri püspök. Tőle fog szolgálatot kérni. Nem tagadhatja meg ezt a szegény atyjafiától. A püspökök mind nagyon nagy urak, ezerszer gazdagabbak, mint egy senkiházi főpohárnok... Az egri püspök talán keblére öleli, magas posztra helyezi, rábíz egy uradalmat, várat vagy fontos követségbe küldi külországba... minden lehetséges. Talán még egy zsíros papi stallumba is beülteti, hiszen nem kell ahhoz papnak lenni, minden keresztény férfiből lehet akár pápa is...
Pénze nem volt éppen sok, hiszen ura sem bővelkedett az ezüstben, de úgy vélte, Egerig kitart, ha nem költekezik ki. Szinte élvezte már, hogy ismét szabad, s kedvtelve nézte a szép vidéket, mely a hegyek és az alföld közötti út mentén terült el. A jobbágyok itt szegényebbnek tetszettek, mint a Dunától nyugatra, de barátságosabbak és nyíltabb tekintetűek voltak, az idegen lovag láttán nem futottak kunyhójukba.
Ha lovát meg akarta volna hajszolni, talán egy nap alatt is odaérhetett volna, de a nyár végi hőségben embernek, állatnak kellett a pihenés, és most már Kanizsai Jánosnak vigyáznia is kellett egyetlen komoly értékére fegyverein kívül: a lovára.
Gyöngyös határában talált alkonyatkor kedvére való fogadóra. A nemesúrnak kijáró tisztelettel fogadták, s a kása mellé friss őzsültet kapott, gyöngyösi borral. A fogadós még egy szolgálót is felajánlott nagy hunyorgatások közben, s mivel Kanizsai János régen volt nővel, elfogadta az ajánlatot, miután három rézpénzben kiegyeztek egész éjszakára.
Kanizsai János bőven fogyasztott a borból, s többször is kedvét töltötte a szolgálóval, aki meglepően járatos volt falusi létére a szerelem művészetében, s olyan fogásokat is tudott, melyekről csak Itáliában megfordult követektől és csatlósaiktól hallott Kanizsai János. Közben ugyan némiképp kínozta a lelkiismeret, hogy püspökhöz készülvén nem éppen illendő ez a foglalatosság, meg aztán hallott már a francúz betegségről, mely a paráználkodókat sújtja, s amely kínos nyavalyák után elevenen elrohasztja a vétkeseket. De ő is azzal vigasztalta magát, hogy ővele ez nem fordulhat elő, Isten megkíméli őt ettől a büntetéstől, ad neki még egy esélyt. Minél fiatalabb az ember, annál inkább él benne ez a – többnyire csalóka – hit, ezért fél kevésbé a haláltól az ifjú, mint a vén. A vén már tudja, mit veszíthet, már ismeri a szenvedés ízét – az ifjú még a halálban is a kalandot látja, a kockázat izgalmát, s még kevés értéket gyűjtött e földi siralomvölgyben, mit őszintén sajnálhatna.
Kanizsai János még két pénzt adott a szolgálónak, annyira elégedett volt önmagával és a világgal, s kellemes fáradtsággal tagjaiban ült lóra, hogy a hátralevő utat megtegye Egerig. Az út itt felkanyarodott a hegyek lábáig, elgyönyörködött a végtelen csöndességben és a hirtelen átmenetben erdők haragos zöldje és szántóföldek sárgája között. A kellemes élmények hatására szinte megfeledkezett voltaképpen bizonytalan és sanyarú helyzetéről, már úgy képzelte, püspök rokona kifejezetten várja őt egy kanonoki vagy préposti stallummal, s hátralevő életében nem lesz más dolga, mint megszámolni a beszedett tizedet és szép, aranyozott kupákból inni a jó egri borocskát.
Aztán háta mögül lódobogást hallott s lassított, hiszen társaságban kellemesebb az utazás. De a hegyoldalból lekanyarodó kis csapat nem volt túlságosan bizalomgerjesztő: pusztai pásztorokhoz hasonlatos, bőgatyás, zekés ifjaknak látszottak, oldalukon karddal, kezükben fokossal, kettőnek a kezében íj is volt, hátukon jól megrakott puzdra.
Fegyveres, szökött jobbágyok lehettek vagy útonállók – voltaképp az egyik hozta magával a másikat. Nemtelen ember nem viselhetett fegyvert, s ha mégis, az annak bizonyos jele volt, hogy rossz úton járt. Ezek a legények nyilvánvalóan rossz úton jártak, s bár valamit odakiáltottak Kanizsai Jánosnak, az annál gyorsabb vágtára bírta lovát. Semmi kedve sem volt hat útonállóval megmérkőzni. Lova gyorsabbnak bizonyult, mint üldözőié, s hamarosan úgy érezte, lerázta őket, csakhogy nem ismerte a rövidebb utakat. Amikor leszállt izzadt lováról egy csermely mellett, hogy maga is felfrissüljön, és süvegével vizet mert magának és lovának, nyílvessző állt meg pengve a csizmája melletti korhadt tönkben. Nem volt értelme, hogy kardjához nyúljon.
A legények komoran körülvették, lóhátról mustrálgatták, gatyára vetkőztették, mindenét elvették. Hogy erszényében csak néhány ezüstöt leltek, csaknem megölték azon a helyen.
Mezítláb, egy szál gatyában szégyenkedett oda az egri kapuőrséghez, és csak hosszas rimánkodás, ígérgetés és huzavona után eresztették be. Kapott egy rongyos köpenyeget az egyik őrtől, egy ezüst fejében, melyet majd a városból kimenet meg kell fizetnie, így érkezett az egri püspök palotájához, így kopogtatott az oroszlánfejes kopogtatóval talán tucatszor is, míg egy tonzurás barát ki nem kukkantott a szemrésen.

Forgách Balázs igen megbánta hevességét, mert nem olyan könnyű dolog képzett csatlóst találni, aki jártas a fegyverforgatásban, a fegyverek, páncélok gondozásában, felcsatolásában és ért a lovakhoz, ebekhez is. Szolgái sorra elszökdöstek fizetség híján, és a főpohárnokmester nemegyszer kénytelen volt maga utánanézni lovának, fegyvereinek, mert a csatlósnak szegődött jobbágyfiak keze ügyetlen volt, esze tompa és mire elmagyarázta volna nekik, pontosan mit kell tenniük, már meg is tehette, amit kellett.
Megváltásként érkezett az a száz arany, amit elmaradt javadalmazása fejében kapott a kincstártól, Mária királynő személyes utasítására – nyilván abból a pénzből, amit a velencei követek hoztak az évi adó fejében, bár mindenki csodálkozott, hogy a Köztársaság még mindig tartja magát a számára megalázó egyezséghez annak ellenére, hogy a Magyar Királyság korántsem volt abban a helyzetben, hogy bármilyen külországi tartozást fegyverrel behajthasson.
Forgách Balázs hallotta a kósza híreket Garai Miklós délvidéki sereggyűjtéséről és a nápolyi király mozgolódásáról s csodálkozott, hogy Visegrádon és Budán az udvar nem mozdult és a nemesek is nyugodtan ettek-ittak vidéki kúriájukban, mintha mindegy lenne nekik, Zsigmond, Mária vagy Károly ül a trónon. S most először döbbent rá, hogy a maguk szempontjából tulajdonképpen igazuk is lehet: mindegy, ki szedi az adót, ameddig béke van s van mit enni-inni. S mivel egyik lehetőség sem látszott veszélyeztetni a nyugalmat, mindenki várakozott, inkább kíváncsian, mint izgatottan, a versengésből ki kerül ki győztesen.
Hallott a botrányról is, melyet a budai nép szertelenül eltúlzott s odáig lódított, hogy Zsigmond erőszakot vett a királynőn, aki anyaszült meztelenül menekült el, Zsigmond pedig haddal készül ismét Magyarország ellen. De Forgách Balázs tudta, hogy Zsigmond Budán maradt és nem mutatkozik sokat nyilvánosság előtt, de kitartóan várakozik. Várakozik, miközben a déli határszélen a nápolyi király is mintha várakozna. Ha már Erzsébet odaadta a lányát Zsigmondnak, miért nem kér tőle segítséget? Vagy Vencel császártól, a csehektől, akik megnyugodhatnak Zsigmond felől...
Forgách Balázs azóta sem közelített Ilonához, és bár nem elhatározott tervvel tette – ez bizonyult a legjobbnak, mert a leány félénksége szűnőben volt, és már néha a mosolyát is lehetett látni. Persze minden elkapott mosolytól még erősebben lángoltak a fiatalember érzelmei, de immár maga sem tudta, testi vágyakozás vagy igaz lelki szerelem táplálja ezt a tüzet. Hiszen még mindig tapasztalatlan ifjú volt, akit a véletlen magas polcra emelt egy alig létező udvarban, egy sokak által áhított, zűrzavaros királyságban.
A kapkodás jele volt, hogy fél év múltán felmentették Szentgyörgyi Tamást országbírói tisztéből és Kaplai Jánost nevezték ki helyére. Sokan Zsigmond kezét látták a dologban, mások azt rebesgették, Szentgyörgyi is aláírta titokban a levelet, mely Durazzói Károlyt a trónra invitálta. De az igazi szenzáció Garai Miklós visszaérkezése volt a délvidékről, toborzott katonáival együtt. Garai Miklós elhagyta őrhelyét, nyitva hagyta a déli országrészt Károly előtt.
Október végén lovas futár jelentette a hírt, hogy a nápolyi király Zágrábba érkezett. Most már nem lehetett tréfára venni a dolgot: az egyik trónkövetelő Zsigmond – már Budán is volt, a másik pedig magyar földre lépett. S állítólag minden ellenállás nélkül, nagy ovációval.
És Magyarország, mint már eddig annyiszor s eztán még annyival is többször, bénultan és tehetetlenül várta, melyik véletlenszerű erő bizonyul meghatározónak felette.
Ilyen zavaros és baljós körülmények között hívatta össze anyja parancsára Mária királynő november nyolcadikára az országgyűlést. Forgách Balázs ekkor már olyan nagy pénzzavarban volt, hogy komolyan fontolóra vette, megválik ettől a bizonytalan főpohárnokmesteri tisztségtől és annak szolgálatába áll, aki fizetni is tud. Rebesgették, hogy Zsigmond több nemest máris szolgálatába állított, például Fraknói Gróf Pált, akinek állítólag évi ezer aranyforintot ígért. Ezer aranyforintot, egy rang nélküli nemesnek, előzetesen! De nem, mégsem! Zsigmondhoz menjen, könyörögni? Akit a királynők annyira gyűlölnek és megvetnek? Nem! Egy ember, akire az ország éléskamrája van bízva, minden, ami a földeken megterem, ami erdőkben vadászható, vizekből kifogható? Nem! Igaz, eddig még kézjegyét, pecsétjét is ritkán kellett rátennie hivatalos okmányokra: az adók, a természetbeni beszolgáltatások vagy megérkeztek, vagy sem – arra már alig volt ember, s főleg írástudó ember, hogy megbízható lajstromok alapján be is hajtsa őket. S amíg a királyi udvar nem szenvedett szükséget semmiben, keveseknek jutott eszébe, hogy több bevétele is lehetne a kincstárnak. Mit tehetett volna a főpohárnok? Küldjön szét hozomra több embert, még több ellenőrt, adószedőt? Sarcolja meg azokat, akik még azt hiszik, Lajos király ül a trónon? Nem!
De vajon az országgyűlés királlyá koronázza-e Zsigmondot? Ez lehetett volna Erzsébet és Mária célja is. Férfikézbe tenni le végre a hatalmat, míg az óvatos róka, Károly délről felsompolyog... De Garai nem akarhatja Zsigmondot, sem Károlyt. Eddig Garai Miklós volt itt a férfi, a koronára saját érdeméből legméltóbb, még akkor is, ha vér szerint sosem lehet király... Micsoda igazságtalanság!
Kevés idő állt Erzsébet rendelkezésére, nem várhatta be, míg az összes nemes megérkezik. A királyi futárok kihirdették, hogy vármegyénként négy nemes fogja képviselni a megye valamennyi nemesét. Ez az intézkedés értetlenséget és riadalmat keltett, újabb ravaszkodást sejtettek mögötte, s a nagy zűrzavarban akadtak megyék, melyek egyetlen követet sem küldtek, mert nem tudtak megállapodni a négy küldött személyében. A papság azonban most teljes számban képviseltette magát, nyilván Demeter érsek parancsára s abbeli aggodalmukban, hogy immár egy, a törvényes pápa által kiközösített király, Durazzói Károly is a magyar trónra tör.
Forgách Balázs legszebb prémes ruháját vette fel, s tíz aranyat vett kölcsön a várbeli uzsorástól, hogy illő kísérettel mutatkozhasson. Várta, hogy a királynőknek megakad rajta a szeme, de csupán a többi főembernek járó, személytelen bólintást kapta, s a jó illatú ruhák, uszályok elsuhogtak mellette is.
Az országgyűlésen Erzsébet megerősítette Lajos király 1351-es törvényeit Mária nevében is, vagyis az Aranybulla kiváltságait jóváhagyta, beleértve Lajos király könnyítéseit az örökösödést illetően. Ezt a gyéren képviselt nemesség nem nagy üdvrivalgással fogadta, amint azt sem, hogy a kilencedet továbbra is szedni kell, mivelhogy az öregebbek még emlékeztek arra, hogy a kilenced voltaképp hadiadó volt, s a jobbágyok terhei e zavaros időkben az adómentességet élvező nemeseket is sújtották. „Valamennyi igazi nemes országunk határain belül egy és ugyanazon szabadságnak örvendjen” – idézte Erzsébet a törvényt, mire ugyan elhangzott néhány vivát, de inkább a királynők iránti udvariasságból, mint meggyőződésből: mindenki a fontos bejelentéseket várta, s a kíváncsi tekintetek megoszlottak Erzsébet, Mária s a háttérben meghúzódó volt nádor között. A várva várt bejelentések azonban csak nem akartak elhangzani, sem Zsigmond koronázásáról, sem Károly egyre fenyegetőbb közeledtéről. A követek régi, jó magyar szokás szerint erre vérszemet kaptak, s egymás után kezdték sorolni sérelmeiket, végeláthatatlanul. Veszendőbe mentek az ország régi törvényei, ezt panaszolták legtöbben, s a szent korona tekintélye immár az ország határáig sem tart, nemhogy azon túl. Kik külhoniak Lajos király idején megsüvegelték a magyart, most kiköpnek előtte, s nem restellnek asszonyi uralmat csúfolni.
A királynék sápadoztak a kemény szavakra, Erzsébet ünnepélyesen fogadkozott, a nemesi rendek szent és örök szabadságait, kiváltságait, jogait megtartja, s irántuk való hűségét megőrzi és oltalmazza, de a szent szavak is érezhetően üresen kongtak, még Demeter érsek is enyhén fejét csóválta, mint aki nem vállal felelősséget mindazért, ami az országra elkövetkezik.
A felelősség kérdését több küldött is kerülgette, mármint hogy miképp kerülhetett a virágzó Regnum Marianum oly hirtelen ebek harmincadjára. Néhányan a volt nádorra élesítették a szavak fegyverét, de senki sem merte nevén nevezni Garai Miklóst, akinek ősz oroszlánfeje a háttérből is uralta a pillantásokat.
Akik azonban azt hitték, az egybegyűlt nemesség most majd kikényszeríti akaratát s a jótékony változást, erőset tévedtek. Senki sem merte kimondani a döntő, lázító szót, az országgyűlés megerősítette a nemesség ősi szabadságjogait és hűséget esküdött Mária királynőnek. Zsigmondot pedig, mint Mária hites férjét, Magyarország gyámja címmel tüntette ki. Nyilván aki kieszelte, az nevetett titokban legnagyobbat. Magyarországnak nem tutorra lett volna most szüksége, hanem erőskezű férfira, aki letöri a pártoskodást és elriasztja a még mindig habozó Durazzói Károlyt.
Mintha süketek, vakok és bénák tartottak volna disputát – csak a főpapok hallgattak komoran. Senki sem tett említést Durazzói Károlyról, senki sem merte nyíltan javasolni, adják át a királynék a hatalmat Zsigmondnak.
Forgách Balázs látta azt a lefüggönyözött benyílót, ahonnan Zsigmond hallgatta a beszédeket. Tolmács állt mellette, de nem nagyon volt rá szükség: a luxemburgi őrgróf már jól értette a magyar szót, bár látszott arcán a megkönnyebbülés, ha valaki latin orációba kezdett. A komolyabb hozzászólások amúgy is latinul estek, hiszen az ugatós magyar nyelvnek nem voltak szavai azokra a gondokra, melyeket a rendek megfogalmaztak.
Szánalmas látványt nyújtott ez az országgyűlés. Mindenki félt, mindenki mástól várta, hogy megnyilatkozzék. A legtekintélyesebb emberek távol maradtak, vagy a hátsó sorokban ültek bálványarccal, az előtérben kicsiny urak veszekedtek apró koncokon, a többiek enyhe mulatságára. Ha valaki túl hosszan szónokolt, az urak kivonultak a huzatos, rosszul fűtött teremből s a kandalló mellé gyűltek, fojtott hangon szidván a távollevőket, fűszeres bort vásároltak az élelmes udvari cselédektől, vagy kikukkantva a vártérre egymás lovaira, ebeire, csatlósaira alkudtak.
Forgách Balázs közelebb húzódott a volt nádorhoz, várta, hogy az oroszlánhomlokú, ősz férfi felismeri. Garai Miklós szeme megrebbent, tett három lépést, súlyos keze az ifjú vállára ereszkedett.
– Örvendezem a látásodon, kedves öcsém. Bizton haraguszol, hogy nem gondoskodtam kellőképp rólad. De most majd, ha vége ennek a majomcirkusznak, megteszem. Nehéz idők előtt állunk. – Hangját halkabbra fogta. – Károly elhagyta Zágrábot, Buda felé tart.
– De hát miért nem hirdeti, kiáltja ki nagyságod itten? – csodálkozott Forgách Balázs. – Vagyunk elegen, hogy megvédjük a királynőt!
A nagyúr kesernyésen elmosolyodott.
– Fiatal vagy, édes öcsém! Ha elkiáltod, tűz van, mindenki a maga portája felé fut manapság, nem arra, ahol a füst gomolyog. Megpróbáltam sereget állítani Károly ellen, de hát ezer emberrel álljam el az útját? Zsigmondnak van serege a határon, de látod, ő is óvatos, pedig most már volna némi jogcíme is a cselekvésre. És talán igaza is van. Nem biztos, hogy karddal kell megoldani ezt a csomót. A nemes nemzet sem akar háborút, ez látszik a diétán is. Hát még a köznép! Annak ugyan mindegy, kinek a nevében szedik az adót! Életében Lajos királyt sem kedvelték igazán, hát még Erzsébetet!
– De hát most egy-egy megyét csak négy-négy küldött képvisel! Most csak kevés embert kellene meggyőzni igazunkról!
– Igazunkról? De hát kinek van itt igaza? És valóban az a négy ember vezeti a megyét, akit a véletlen szeszélye idehozott? Ugyan, fiam! Tanuld meg, hogy a fontos dolgok sosem gyűléseken, közös akaratból születnek! Csak a fátum dolgozik, no meg az egyes ember érdeke, cselvetése.
– És a papok?
Garai csak legyintett.
– Ők a legnagyobb kivárók! Az érsek régi róka, de számold csak össze, hogy hány püspök nincs jelen! Hát várhat valaki újabb adományokat, földeket, javakat a királynőktől? No maradj csak a közelemben, azért ne búsulj, majd kitalálunk valamit!
A királynők nevében Erzsébet mondott még néhány alig hallható szót, felröppent néhány gyönge vivát, s az országgyűlés feloszlott.
A fogadósok hiába reménykedtek nagy vendégjárásban, vigalomban a köhögős novemberi időben.
Vad káromkodások harsantak, lónyerítés, ostorpattogás, ebek vonyítása verte fel Buda csöndjét. Kialudtak a tüzek, lebontották a sátrakat, és a legtöbben még a szürkületben útnak indultak hazafelé. A nemesek csapatokba verődtek, ki-ki a saját házára, birtokára gondolt, s menekült az országosan készülődő vihar elől.
Magyarország „védelmezője”, Zsigmond is csomagolt. Kemény német szavak röpködtek palotája táján, s hajnalban onnan is elindultak a lovasok és a dübörgő szekerek nyugat felé. Az ország gyámja úgy érezte, nem tudja kellő erővel gyámolítani a királynőt.
Forgách Balázs hazalovagolt. Míg a szolgák ellátták lovát, s a szakács feltálalta a szerény vacsorát, a főpohárnokmester gondolkodott. Lehet, hogy rossz lóra tesz, de mindegy. A volt nádor az egyetlen, akire számíthat. Garai Miklós a királynők hatalmát pártolja. Egy Forgách Balázs nem számíthat semmi jóra sem Zsigmondtól, sem pedig Károlytól. És őneki nincsenek gazdag birtokai, ahová visszavonulva kivárja a számára kedvező időket.

A kapus barát csak nagy könyörgések és fogadkozások után eresztette be Kanizsai Jánost, kit elmeháborodottnak vélt siralmas öltözéke után ítélve, s különösen, hogy a nagy hatalmú püspökkel egyező nevét mondogatta. De végül is megkönyörült a nyomorult ifjún, ki egyébként tiszta arcúnak és becsületesnek látszott, s átadta a konyhás testvérnek, lakassa jól, s adjon rá tisztességes öltözéket. Húsos káposztát adtak elé, friss lepényt, és kerítettek sarut és csuhát, mivelhogy a gazok a csizmáját is elvitték, az őrtől kapott köpenyben pedig még szemérmét is alig födte. Akkor aztán bevezették valami rangosabb papi személy elé, akinek újra, töviről hegyire el kellett mondania, kicsoda ő és mi járatban van. A pap János kezébe adott egy evangéliumot, hogy ellenőrizze az állítását, mely szerint az ifjú tud olvasni és írni.
Kanizsai János lassan, kicsit akadozva, de tisztán olvasta a felütött latin szöveget: „...Ego sum panis vitae; patres vestri manducaverunt manna in deserto, et mortui sunt: Hic est panis de caelo descendens, ut, si quis ex ipso manducet, non moriatur. Ego sum panis vivus, qui de caelo descendi: si quis manducaverit ex hoc pane, vivet in aeternum...” – emelte fel az ifjú fejét.
– És tudod is, mit jelent? – enyhült meg a pap arca.
– Tudom, atyám. „...Én vagyok az élet kenyere; atyáitok mannát ettek a sivatagban, és meghaltak: Ez az égből szállott kenyér, hogy aki ebből eszik, ne haljon meg. Én vagyok az eleven kenyér, mely az égből alászállott: aki eszik e kenyérből, örökké él...”
– Jól van, fiam. Majdnem hibátlan, így már el kell hinnem, amit mondtál. Persze ez még nem jelenti azt, hogy püspök atyánk is fogad. Éppen gyengélkedik, ezért is nem mehetett az országgyűlésre. Tehát te, fiam, Forgách főpohárnokmester szolgálatában állottál? Mert püspök urunk nem túlságosan örül az ilyen gyanúsan hamar felkapaszkodottak ismeretségének...
– Együtt lovagoskodtunk, midőn Lajos urunk meghalt, s a véletlen szerencse emelte fel őt.
– Ismerjük a történetet, fiam. Az Egyház nem szereti, ha az ország kormányzását véletlenek irányítják – sóhajtott a pap, nehézkesen felállt. – Nos meglátom, mit tehetek. Várj itt.
Kanizsai János most, egyedül maradván, körülnézett a szobában, melynek legnagyobb falát a bibliotéka foglalta el, az értékesebb kódexek láncra voltak fűzve, akár a rabok, az irattekercsek pedig rács mögött. A fiatalember szívesen belelapozott volna az olvasópulton álló, színes képekkel gazdag könyvbe, mely históriai munka lehetett, de nem mert helyéről elmozdulni, mert tartott attól, hogy valahonnan figyelik.
Kisvártatva visszatért a pap és rámosolygott az ifjúra.
– Jöjj velem, fiam. A püspök atya kegyes hozzád és látni kíván. De légy rövid és csókolj kezet, amint illendő.
A püspökhöz hosszú, tömjénszagú folyosó vezetett, a fordulóban faragott Mária-képpel, mely igen régi lehetett, mert halványan mosolygó arcát mély barázdák szántották – a fa repedései. Ettől János elérzékenyült, mert édesanyja jutott eszébe, kit oly kicsiny korában veszített el. Nádmézes főzetek illata csapott orrába, valami édes rothadásszag, mely az elmúlásra emlékeztetett, de egyúttal a feltámadásra is.
A pap kinyitott egy dupla ajtót és finoman betuszkolta Kanizsai Jánost. A püspök szobája inkább terem volt, az ifjúnak legalább tíz lépést kellett tennie, míg megállhatott az asztal előtt, melynél a püspök valami irományt böngészett. Meglepően fiatal volt a főpap, talán azért tetszett így, mert nem viselt sem szakállt, sem bajuszt, és rövidre nyírt haja is éppen hogy őszült. A püspök csókra nyújtotta gyűrűjét, de nem kínálta hellyel az ifjút.
– Nos, fiam, hallottam megpróbáltatásaid rövid történetét. Azt is felteszem, hogy szegről-végről rokonok volnánk, ha már nevünk is megegyezik. Ha jól értem, szolgálatot keresel...
– Így van, püspök atyám – hajtotta meg magát az ifjú. – Bár eddig fegyverrel és lóval foglalkoztam, írok-olvasok, s nem tudom magam rossz tehetségűnek. Megvallom, papi pályára még nem gondoltam, de ha esetleg...
A püspök elutasítóan intett.
– Nem, nem! A papi hivatás Isten szavára mozdul. Azt rettentő vétek kikényszeríteni! Országunk amúgy is bővelkedik papokban, de úgy látszik, vitézi erőben annál inkább szűkölködik...
A főpap beharapta szája szélét, felállt, kitekintett az ablakon.
– Téged, fiam, ha jól hallottam, súlyos méltánytalanság ért. Sokunkkal történik ez meg e nehéz időkben. Szorult helyzetedben az Egyház segítségedre lehet. Felruház, táplál, feladatot ad. Most elsőként egy próbatétel, egy bizalmas feladat vár reád. Ha sikerrel teljesíted, szolgálatunkba léphetsz. Óhajtod-e ezt, fiam?
– Szívemből óhajtom, atyám – hajtott fejet Kanizsai János. A püspök tűnődve nézegette az ifjút, mintha azt fontolgatná, mennyire bízhat meg valójában benne.
– Egy levelet kell elvinned, fiam, püspöktársamnak, Horváti Pál püspöknek Zágrábba. De... – a püspök egy pillanatra behunyta szemét – az is meglehet, hogy már útközben találkozol vele, Károly király kíséretében. A levelet csak és csakis a püspök úr kezébe adod, s megvárod a választ.
– Megértettem, atyám – hajtott fejet az ifjú. Végignézett magán. – És... így menjek? Gyalog?
– Nem. Kapsz vitézi öltözetet, jó lovat. Sietned kell. És még valamit. A levélnek semmi áron nem szabad idegen kézbe jutnia. Ha veszedelembe kerülnél, előtte semmisítsd meg.
– Úgy lesz, atyám.
A püspök kézcsókra nyújtotta kezét, megáldotta, majd néhány rövid mondattal eligazította a szigorú képű papot, aki Jánost hozzávezette.
– Nem tudom, helyesen cselekszem-e, de megbízom ebben az ifjúban – tette hozzá a püspök. – S különben is: a levelet csak Pál püspök értelmezheti helyesen. Mégis: ha elfognák, könnyű lenne kimagyarázni. Nem az én szolgám, életemben nem láttam – mosolygott a püspök.
– Értettem, atyám – mondta a pap. – Egy csavargó jött ide, egy vitéz megy el.
– De ha véghezviszi a küldetését, felfogadom. Ügyes ifjúnak látszik – mondta a püspök.
Egy óra múlva lovas ügetett ki az egri országútra. Jó lova volt és jó fegyvere. Kebelében pedig ott volt a levél, mely arról biztosította Pál püspököt, hogy Kanizsai János egri püspök mindennél kívánatosabbnak véli Durazzói Károly országlását, amennyiben véget vet a tehetetlen nőuralomnak és őt, Kanizsai Jánost alkalmas időben az agg Demeter érsek helyére emeli.

„Nem koronázták meg Zsigmondot!” – hírelték a diétáról hazaérkezett nemesek. „Jön Károly, nagy had élén!” – riogatták az álmos falvakat a küldöttek. „A nádor, a volt nádor meg sem mert szólalni!” – rebesgették a bennfentesek. Azt is tudni vélték, hogy Zsigmond is sereget gyűjt, s hamarosan megütközik Károllyal a trónért.
Forgách Balázs felszámolta budai palotáját, elbocsátotta szolgái jó részét, s váratlan elhatározással magához hívatta Ilonát.
A leány zavartan álldogált a különös ifjú előtt, aki elhozatta őt az érsektől, nagy szemeket meresztett rá, de sohasem magyarázta meg, mi szüksége volt még egy cselédre egy ilyen elárvult házban.
– Ilona – kezdte rekedten Forgách Balázs –, azért hívtalak, hogy megkérdezzem... nos, hogy megkérdezzem, vissza kívánsz-e menni az érsek úrhoz vagy...
A leány lesütötte szemét, nem válaszolt. A fiatalember megnedvesítette ajkát.
– Vagy... egyszóval én azt szeretném, ha velem maradnál. Akár... akár mint a feleségem.
A lány felkapta fejét. Arckifejezése megváltozott. Szeme kitágult.
– Jól értettem, uram? Hiszen én... pórleány vagyok csupán... papok fattya...
Forgách Balázs közelebb lépett a lányhoz, megérintette karját.
– Először... megvallom, először csak ágyasomul akartalak, Ilona. Gonosz szándékaim voltak. De most már valóban tudom, hogy őszintén, hogy igazán... szeretlek téged.
A lány lehajtotta fejét. Rátette kezét az ifjú kezére.
– Nem mondasz semmit? – kérdezte halkan Forgách Balázs.
A lány mosolygott, csak a fejét rázta. A fiatalember átölelte, magához húzta. A lány nem ellenkezett. Hagyta magát megcsókolni is, de nem csókolt vissza. Forgách Balázs egész testében reszketett, földöntúli gyönyörűség volt számára, hogy érintheti ezt a selymes fekete hajat, végigsimíthat a bársonyos bőrön, végigsuhanhat keze a feszes kebleken, a formás csípőn. „Ilona, Ilona!” – suttogta.
– Akarsz a feleségem lenni?
Ilona kinyitotta szemét.
– Nem ismerjük mi egymást, uram. Én szívesen asszonyod leszek, de vajon meggondoltad-e?
– Nem akarok gondolkodni tovább. Szeretni akarlak, boldog akarok lenni. Azt akarom, hogy gyermekeink legyenek. Nyugalmat akarok.
– Nyugalmat? Hiszen még fiatal vagy, uram. Én nem értek hozzá, de azt hiszem, te még távol vagy a nyugalomtól.
– Ha szeretsz, akkor semmi más nem fontos.
– Kedvellek, uram, bár először féltem tőled, mikor elhoztál az érsek úrtól. De most már tudom, jó ember vagy. Ezért kedvellek. De... azt nem tudom neked mondani, hogy szerelemmel szeretlek. Azt hittem, csupán ágyasodul kívánsz. És én... azt hiszem, örömmel lettem volna ágyasod. De a feleséged?...
„Adj neki egy aranyat és a tiéd lesz. Vagy adj nekem egy aranyat és bebizonyítom, hogy bárkié lesz.” Felrémlettek benne Kanizsai János szavai. Akit csak úgy, ültében arcul csapott. Régi jó pajtását, lovagtársát. És lám...
Émelygett a gyomra. Kiadta magát. Hirtelen mintha más szemmel nézte volna Ilonát, aki köré magában valóságos dicsfényt vetített az elmúlt időkben, a hosszú gyötrődés és a test kívánsága alatt. „Hiszen ez csak egy pórleány... S milyen igaza van! Még hogy nyugalmat, gyermekeket! Ő, aki királynék ágyába is bejáratos lehetne?”
Vadul átölelte a leányt, most már a test vágya volt csupán benne, nem a léleké. A lány nem állott ellen, s mintha megérezte volna Balázsban az ősi kívánságot, most először viszonozta csókját, ölelését. Az ifjú kibontotta a lányt ruhájából, türelmetlenül tépte el a szalagokat, s a mezítelen leányt az ágyra lökte. Csak ott, akkor értette meg, amikor akadálytalanul behatolt, hogy a leány nem volt már érintetlen. Hogy Kanizsai Jánosnak igaza volt. Ám rögtön az is felmerült benne, hogy Ilona a maga módján így is tisztességes volt vele szemben. Mert kis híján feleségül vette volna. És akkor... akkor már minden késő lett volna.
Nem tudhatta, mit érez, mit gondol most Ilona, de testének szorításából úgy vélte, nem szolgál kedve ellen az ölelkezés. A két fiatal test egymásnak feszült, s amikor fáradtan és elégedetten félrehengeredett Forgách Balázs, megkísértette a gondolat, mi lenne, ha mégis... ha mégis asszonyául venné Ilonát. De ez csak a jóllakott test kegyes gondolata volt. Amikor felébredt, Ilona kezébe nyomott öt aranyat és hazaküldette az érsekhez azzal az ígérettel, hogy gazdag ajándékot ad, ha egyszer kedvére való legényt talál.
Hogy szerelem ilyen gyorsan véget érhet, soha nem hitte volna. Néha még érezni vélte Ilona testének illatát, de mint aki súlyos betegségből gyógyult, már csak enyhe sajgás maradt a szívében. De néha már-már úgy gondolta, talán neki nincsen is szíve, talán ő nem olyan ember, mint akikről a trubadúrok dalaikat zengik. Talán több benne az önzés és a kegyetlenség, mint a szeretet. S mellesleg felmerült benne az aggodalom, mi lesz, ha Alsáni bíboros tudomást szerez a kalandról, s mit szól az agg érsek, hogy visszaküldte Ilonát. Igaz, nemcsak az ő szeplőjével, de mégis: megszeplősítve.

Jodok és Prokop morva őrgróf már két órája tárgyalt Zsigmonddal. A brandenburgi őrgróf, „Magyarország gyámja”, a királynő férje nem tett említést Durazzói Károlyról, aki már elindult Zágrábból Budára, de a vita lényegét mégis ez a kimondatlan tény képezte. Mi értelme van az egész alkudozásnak, ha közben Károly akadálytalanul átveszi Magyarországon a hatalmat? Miféle bizosítékkal szolgálhat akkor egy letett királyné férje?
Ugyanakkor a csábítás igen nagy volt. Ezt a mérkőzést nem lehetett előre eldönteni, kimenetele igen kétséges volt. Zsigmond kitartó és eszes fiatalember, a császár unokaöccse, igaz, a császár ugyanolyan kételyekkel viseltetik irányában, mégis... Károllyal nem lehet üzletet kötni. Az Anjouk másfélék, ők beleszületnek a rangba, talán azt sem tudták, merre van Morvaország. Jodok és Prokop kénytelen volt kockáztatni, ez a kockázat volt az üzlet lényege. Ha Zsigmond valóban király lesz, és leteperi ezt a szerencsétlen kis magyar királynőt, ha sikerül félretolni Erzsébetet és azt a Garait, akkor még a császár is odafigyel rá. Mert Nagy Lajos király Magyarországa még Lengyelország nélkül is hatalmasabb, mint a megosztott, válságtól kínzott német-római birodalom. A hungarus nép munkás nemzet, dolgozik inaszakadtáig, nem fűtik pártütő indulatok a köznépet, a nemesség pedig csak a bőkezű adományozóra vár. Ha Zsigmond magyar király lesz, immár saját jogán, még Vencelnek is diktálhat. A hungarus lassú, ázsiai náció, de ha háborúba kezd, veszedelmes harcos. Feltámad benne ősei kegyetlensége és vadsága, s ugyanolyan veszélyt jelenthetett Európára, mint másfélszáz évvel ezelőtt a tatárok...
Nehezen haladt a tárgyalás. A morva rokonok nem akartak pénzt adni, pedig a határ mellett készenlétben álló sereg ellátása, zsoldja már rengeteg pénzt felemésztett. Legszívesebben szélnek eresztette volna őket, de sosem lehet tudni... Mit ér az ő Magyarország feletti gyámsága hadak nélkül? A morvák inkább hajlottak arra, hogy adnak Zsigmond számára újabb hadakat, de akkor induljon meg végre a támadás Magyarország ellen.
Zsigmond nem szívesen egyezett bele a támogatás ilyen módjába. Idegen hadakkal érkezni „gyámként” igen kényes dolog volt: a magyarok ingadozó türelmét és rokonszenvét végképp maga ellen fordíthatta. Ráadásul már decemberre járt az idő, és ha leesik a hó, aligha lehet háborúzni akár Károllyal, akár a pártjára állt magyarokkal. Vencel királytól is csak nagy nehezen kapott újabb kölcsönt, azt is csak annak fejében, hogy lemondott brandenburgi birtokairól. Ha ez így megy, mindent elveszít és semmit sem nyer...
Zsigmond lehunyta szemét, pillái alól figyelte a két fivére arcát. Prokop hatalmas szőrzetéből csak tömpe orra vöröslött elő, a borfoltokba rajzolgatott térképszerű ábrákat gyűrűkkel telerakott vaskos ujjaival. Jodok drágakövekkel kirakott kupáját forgatta kedvtelve, menyétszerű arcán alig palástolt izgalom és mohóság. Világos volt a helyzet: irigyelték Zsigmondot és meg akarták kopasztani, de nem mertek semmi olyat tenni, amit később Zsigmond az orruk alá dörgölhet, ha esetleg mégis sikerül neki a dolog.

Zsigmond kinyitotta szemét, nyújtózkodott.
– Járjunk a végére, testvérek. Mit kívántok a segítségért cserében?
A morva őrgrófok összenéztek. Jodok letette a kupát, előrehajolt.
– Csak zálogot kérünk. A biztonság kedvéért. Abból, ami már a kezeden van. A Duna és a Vág között fekvő területet.
Zsigmond összevonta a szemöldökét. Még nem ismerte egészen jól új birodalma geográfiáját, de ezt a vidéket már többször bejárta. Gazdag vidék.
Vállat vont.
– Rendben van, testvérek. De csak zálogban. És visszaváltom. – A morvák vigyorogtak. Felemelték kupájukat.
„Majd fogtok még sírni is” – mosolygott Zsigmond kényszeredetten. „Legalábbis nagyon remélem. Még az is lehet, hogy haddal megyek ellenetek. Felégetem a vetéseteket. A váraitokat. Majd akkor mosolyogjatok!”
Ebéd után lediktálták a szerződés szövegét az írnoknak, rátették kézjegyüket az írásra, rányomták pecsétjüket.
Tízezer katonát kapott néhány hónapra. Ha kiadja a parancsot, megindulhatnak Buda felé.
De Zsigmond nem merte kiadni a parancsot. Amíg nem biztos abban, hogy a magyarok mellé vagy Károly mellé állnak-e, nem mert dönteni. Csak bizonyos sikerre tört.
És csodálkozott, hogy a másik király, Károly megindult Buda felé. Mindabból, amit neki kémei jelentettek, nem derült ki, mire alapozta a nápolyi király haditervét. Vagy lehetséges, hogy nem is volt haditerve?

Kanizsai János megállás nélkül lovagolt a Duna jobb partján dél felé, abban a reményben, hogy előbb-utóbb szembetalálkozik Durazzói Károly seregével, kinek hamaros jöttéről már az útszéli fogadósok is hallottak, eme megbízható hírharangjai minden országos eseménynek. Az emberek ugyan óvatosan nyilatkoztak, de szavaikból érezni lehetett, megelégelték a királynők halogató politikáját, férfi királyra vágytak, s valamiképp több bizalmat szavaztak az Anjou-házból való Károlynak, mint a cseh földről érkező Zsigmondnak. Ebben nyilván része lehetett Nagy Lajos király jó emlékezetének is, akinek uralkodása óta alig telt el valamivel több négy esztendőnél, mégis mindenki úgy emlékezett rá, mint régen elsüllyedt aranykorra, amikor Magyarország nagy és erős volt s polgárai biztonságban éltek.
Kanizsai János boldog volt. Szerencséje ismét hozzászegődött, lova volt, jó ruhája, szolgálata, igaz, csak egyetlen alkalomra, de úgy érezte, másodszor már nem puskázza el a dolgot, akár száz betyár is rátámadhat, ő a kebelébe rejtett levelet élete árán is megvédelmezi. Sejtette, mi áll a levélben: az egri püspök felajánlkozik Durazzói Károlynak, nyilván olyan óvatos szövegezéssel, hogy a levél a királynők kezébe kerülvén se okozzon nagy bajt. Világos: az egri püspök érsek akar lenni az agg Demeter helyett. És ha érsek lesz, az ő emelkedése is biztosítva lesz, talán még magasabbra is, mint Forgách Balázs.
Akár a papi pályán is. Egy gazdag prépostság, kanonokság..., mely mellett lehet vadászni, katonáskodni s kellő illedelemmel még ágyasokat is lehet tartani, miként Alsáni uram is teszi.
Kanizsai János a nápolyi királyt gazdag és nagy királyként képzelte el, aki hatalmas sereg élén, felszabadítóként jön Magyarországra. Valamit arról is hallott már, hogy Károly volt már ifjúkorában Magyarországon, talán még magyarul is tud, és rá is átragadt az egyszerű emberek csodavárása, akik az ország egy-egy nehéz korszakának megváltozását egy-egy személy távozásától vagy eljöttétől várják. Pedig hát Kanizsai János korábbi gazdája, Forgách Balázs főpohárnokmester révén némi bepillantást nyerhetett az udvari életbe s abba, miként folynak a főbenjáró események és miként hozzák a fontos döntéseket. Ezerszer többet tudhatott az ország tényleges helyzetéről, mint egy egyszerű jobbágy, ki egész életében abban a kis faluban él, ahová sorsa és születése kötötte, mégis azt hitte, Anjou Károly úgy hozza tálcán Magyarország számára a békét, nagyságot és gazdagságot, mint akinek ez kötelessége. Kanizsai János hitt ebben, mert hinni akart. S akik a hűbériség szellemében nőttek fel s nevelkedtek, azok számára ez volt a természetes: tartozni valahová, valakihez, szolgálni valakit, aki nálunk nagyobb. Talán Forgách Balázst is tudta volna tisztelni, ha nem mellőle emeli ki a véletlen arra a posztra, amelyen az apródok, lovagok közül bárki megállta volna a helyét. Fátum vagy fortuna? 1385-ben az emberek többsége lelkében bizonytalan volt. Sem az isteni rendelést, sem a vak végzetet, sem a véletlen szerencsét nem tudta önként elfogadni.
Fadd alatt találkozott Durazzói Károly seregének elővédjével. Azt várta, hogy megállítják, de azok mindenkit tovább engedtek délnek, csak az észak felé tartókat, az őket esetleg megelőzni akarókat tartották vissza.
Kanizsai János azt várta, hogy az elővédek után jelentős főseregre talál, de csalódnia kellett: igaz, hogy ezernél többre becsülte őket, a nápolyi katonák mellett főleg délvidékiek, horvátok, dalmátok, magyarok vegyesen, de hadjáratra alkalmas és ütőképes sereget, jól felfegyverzett nehézlovasokat nem látott. „Talán több irányból indulnak Buda felé” – gondolta az ifjú lovag, némiképp önmaga megnyugtatására is, hiszen most már új gazdájához fűzte sorsát, s így közvetve az új királyhoz is. Elkezdett kérdezősködni Pál püspök után, s csakhamar meg is mutatták neki a király kíséretében. A püspök a hintó mögött lovagolt, és csak nehezen eresztették közelébe, mivel csupa nagyurak vették körül s nyilván kiadták a parancsot, hogy idegent ne eresszenek a király közvetlen közelébe, mivel merénylettől mindig tartani lehetett. Károly ugyan változatlanul leginkább a méregtől félt az egykori jóslat nyomán, s volt dolga bőven az étekkóstolónak itt az idegenben, de sosem lehet tudni, mit fundál ki Erzsébet és gonosz szelleme, Garai.
Mivel a levelet nem mutathatta fel másnak, csupán szavára hagyatkozhattak, hogy őt az egri püspök küldte, de némi győzködés után odaengedték Pál püspökhöz, aki láthatólag megrettent, amikor Kanizsai János keblébe nyúlt – talán egy éles tőrt várt, nem pedig levelet.
Ám a levél pecsétjének feltörése után arca egyre szélesebb mosolyt tükrözött.
– Ez valóban jó hír, kedves fiam! A püspök úr támogatása minket is megerősít céljaink elérésében. Hamarosan megkapod válaszomat. Addig tarts velünk. Nemsokára tábort verünk és holnap már Budán leszünk. Nagyon remélem... Láttál valami mozgást, sereget idefele jövet? – tette fel a kérdést, arca most ismét feszültebb lett.
János a fejét rázta.
– Nem, püspök uram. Magam is csodálom, de egy szál katonát sem láttam.
A püspök arca előbb felragyogott, majd elhomályosult.
– Az jó, fiam! Vagy talán mégsem olyan jó. Hiszen Garai nem lehet olyan gyenge vagy ostoba, hogy ingyen Budáig ereszt minket! Talán a hátunkba akarnak kerülni?
– Nem tudom. Amennyit én láttam, csak annyi, hogy nagy a zavar mindenütt. Van, aki Zsigmond seregeit várja, van, aki a nápolyi királyét. A királynő seregeit nem várja senki.
A püspök bólintott.
– Magam is így gondolom, fiam. Éles elméd vagyon. Nézd csak... ha majd... ha már elrendeződnek a dolgok, gondom lesz rád. Addig is...
A püspök szuszogva levonta ujjáról az egyik gyűrűt, átnyújtotta.
– Addig is fogadd ezt el tőlem ajándékul. Talán egy kisebb falut megér. A jó hír hordozóját illik megjutalmazni.
Kanizsai János elvette a gyűrűt, mélyen meghajolt, majd csókkal illette Pál püspök kezét.
– Köszönöm, nagyuram. Hűséges szolgád vagyok.
Amint hátrébb állt a Buda felé tartó menetben, sóváran, rejtve elővette a gyűrűt, felpróbálta, de mindenik ujján lötyögött. Nagy, nehéz, köves gyűrű volt. Talán tényleg megér egy falut. Elmosolyodott. Forgách Balázs jutott eszébe. „Lám csak, Balázs, nem csak rád mosolyog Fortuna! Ha legközelebb találkozunk, talán tőlem esdesz kegyelmet! S én majd gondolkodom, kegyes legyek-e hozzád...”
Egynapi vonulásra Budától aztán hamarosan tábort vertek. És az ellenseregnek még mindig nem volt híre-hamva sem.

Forgách Balázs a nádori palotában jól érezte magát, igaz, hogy hozzászokott a parancsoláshoz, furcsa volt, hogy más is parancsol neki. De különös módon ez is hozzájárult a jó érzéséhez: végre nem rajta múlt teljesen, mihez kezd, végre tartozott valahová. Hiszen ő a főpohárnokságot is másként képzelte: pezsgő udvari életre számított, lovagi tornákra, külföldi követségekre és persze háborúkra, ahol kitüntetheti magát, s egyre nagyobb tekintélyt, egyre több birtokot szerez magának és csatlósainak. De ez a királyi udvar halott volt, kétségekkel és baljós előérzetekkel teljes. A királynék mintha elbujdostak volna: napok, sokszor hetek múltak el, míg előbukkantak. Erzsébet egyre öregebb és házsártosabb volt, egyre szétszórtabb, Mária pedig egyre sápadtabb és mosolytalanabb. Forgách Balázs szíve sajgott, amikor látta a kis királynő napról napra való fakulását, s haragra gerjedt, amikor azt tapasztalta, hogy már a cselédség sem adta meg a köteles tiszteletet neki, sőt elterjedt a pletyka, hogy a királynők hálókamrái napokig fűtetlenül maradtak: egyszerűen elfeledkeztek a megszökött kályhafűtők pótlásáról, s bizony komornák is elhagyták az udvart, mert a szegénység és bizonytalanság nyomását ők sem viselték el.
Károly közeledésének hírére összehívták a koronatanácsot, de baljós módon alig jelentek meg néhányan az ország főurai közül, igaz, vastag hó esett, s a szétküldött futárok közül is nem egy útközben elakadhatott vagy meggondolta a dolgot s inkább hazament, kivárni az események alakulását, miként a palotatestőrség katonái közül is sokan hazaszökdöstek, hátrahagyva hosszú ideje amúgy is hiába várt zsoldjukat.
A nádor hívatta Forgách Balázst. A királynék lakosztálya előtt várakozott egy unatkozó testőr társaságában. Kihallatszott a hangos szó, Erzsébet rikácsolása, mintha egy házi perpatvar fültanúja lett volna, az ifjú elpirult. A testőr vigyorgott.
– Így megy ez, uram. Itt ülnek és veszekszenek, nem tudnak megegyezni, pedig már nem lehet messze az a szemtelen nápolyi.
Forgách Balázs vállat vont, nem akarta megosztani véleményét a testőrrel, de magában igazat adott neki. Még szerencse, hogy legalább ő a helyén maradt, s nem maradt szégyenszemre az udvar őrizetlen. Ámbár ez a vigyorgó magyar egy szál magában aligha állítja meg a trónkövetelőt.
Nemsokára döngve bevágódott az ajtó, megjelent Garai vörösen és dúltan. Zavartan körülpillogott a homályban, tekintete felfedezte a főpohárnokmestert, magához intette, karon fogta.
– Balázs fiam! Baj van. Nincs elég katonánk. Erzsébet háborút akar, de semmi értelme. Nincs elég erőnk. Szedd össze, akit tudsz, és menj Károly elé.
– Ütközzek meg vele? – kérdezte Forgách Balázs izgatottan.
A nádor fejét rázta.
– Nem... nem volna bölcs. Vagyis... ha úgy érzed, megbírsz vele, reád bízom a döntést. Azt kellene, igen. Megütközni. Szétverni a fejét. De amint közeledik, úgy növekszik ereje. És ezekkel... – a királynék ajtaja felé biccentett –, ezekkel nem lehet zöld ágra vergődni. Ma így, holnap úgy. Látod, mi van. Nem vagyok már nádor, igaz? De hol van az új nádor? Nyilván már valahol Károly felé tart, hogy mihamarabb bemutassa hódolatát! Szóval, menj Károly elé. Fogadd őt az udvar nevében. Vezesd Budára. Vagy... verd szét seregét, ha tudod. A királynék mindenbe beleegyeznek, és mindenben tétováznak. Ilyen helyzetben, azt hiszem, ki kell egyezni. Legalább színleg, érted, fiam? Károly nem ostoba, de túl sokat kockáztat...
A nádor öklével a levegőbe csapott.
– Ha lenne seregem! Ha volna pénzem! Ha ígérhetnék valamit, aminek volna fedezete!
Forgách Balázs kényelmetlenül érezte magát, elfordult, megvárta, amíg a nádor megnyugszik. Vagyis hát a volt nádor. Ez is volt a baj, hogy még az a kis hatalom sem volt a palatínus kezében.
De hát ahonnan a kályhafűtők is megszöknek, ott nincs nagy becsülete a királyi hatalomnak.
– Uram..., akkor én indulok. De ha meg nem sértelek, adjál erről a küldetésről pecsétes írást. Hogy a királynék nevében szólhatok.
Garai bosszúsan beletúrt ősz hajába.
– Igaz. Téged kevesen ismernek. Várj itt.
Garai üvöltve hívta a kancellistát, eltűnt ismét a lakosztály nehéz szárnyas ajtaja mögött. Kisvártatva pecsétviasz erős illata érződött. Kinyílt az ajtó, egy pillanatra Balázs meglátta az anyakirálynő fúriaarcát s Mária sápadtságát, kisírt szemét.
Garai Miklós az ifjú kezébe nyomta az okiratot.
– Tárgyalhatsz vagy küzdhetsz a királynék nevében. De inkább az előbbit, fiam. Talán még minden jóra fordul.
Forgách Balázs átvette a tekercset, vigyázott, szét ne nyomja a még meleg viaszt. Meghajolt, kisietett, nem vett tudomást Garai bizonytalan mozdulatáról, mely mintha vállveregetést, esetleg ölelést hagyott volna félbe.
Haragudott gazdáira, mint az eb, ha észreveszi, hogy gazdája fél s meghátrál mások elől.

Forgách Balázs nem volt hadban járatos ember, de a lovagi iskolában azért voltak tanítómesterei. Legfeljebb, ha kétszáz embere volt, ugyanennyit kénytelen volt a várban hagyni őrség gyanánt, bár tudta, tízannyi félhitű emberrel sem lehetne tartani Budát. S mihez kezdjen ő a maradék kétszázzal, akik oly riadtan pillognak előre, mintha az ördög hadával kellene felvenniük a harcot?
Három részre osztotta embereit, előre s hátra a rosszabbul felszerelteket, középre a csekély számú páncélos vitézt, a régi testőrség magját. Ezek már harcoltak Lajos király alatt, nem futottak meg az első távoli kürtszóra.
Lassan haladtak, mert az elővéd is ímmel-ámmal ment, mintha vaddisznóra lestek volna, nem pártütő királyra. Forgách Balázs dühös volt, de megértette őket. Hiszen ki a király? Ki a királynő? Régen ez ritkán volt kérdéses. Király vagy királynő volt az, akinek fejére Szent István koronáját felhelyezte Székesfehérvárott az esztergomi érsek. De most? Számít-e, hogy kinek a fején van a korona, ha nincs elég katonája, ha az emberek bezárkóznak házukba, s ijedten tekingetnek az út felé, arra várva, hogy valaki végre ragadja magához a teljes hatalmat?
A kürtszó azonban nem előttük, hanem mögöttük harsant, mégis úgy torpant meg a bizonytalan menet, mintha támadás érte volna. Királyi futár jött, zászlós lándzsáját rázva. Forgách Balázs felemelte vaskesztyűs kezét, megállította a menetet.
A futár nem szállt le a lóról, nem is hajolt meg, csak odavágta:
– A királynék parancsa. Várjátok be őket. Hamarosan megérkeznek, hogy együtt vonuljanak a kedves rokon elé.
– Kedves rokon? Nekem pecsétes okmányom van arról, hogy saját...
– Én átadtam a parancsot – vont vállat a futár, és választ sem várva megsarkantyúzta lovát.
Forgách Balázs káromkodott egyet, s kis híján parancsot adott az íjászoknak, lőjék le a szemtelent. De átfutott rajta, a parancsot amúgy sem teljesítenék. Magyar ember mostanában nem lő szívesen magyar emberre, s ebben van jó is. Ez a nép kétségbeesetten és gyámoltalanul, de élni akar, mindegy, milyen király alatt. Aki erősebb, aki többet fizet. Olyan szomorú, hogy már-már szép.
Legyintett. Előreküldött valakit, hogy az előőrs is megállhat. Bár alig volt rá szükség: már tekingettek vissza a kürtszóra, reménykedve, hátha történik valami jó. Senkinek sem volt kedve háborúzni. Még Lajos király veterán lovagjai is elégedetten zökkentek le a nyeregből. Hamar híre terjedt, hogy észhez tértek a királynék.
Hamar lóról szálltak, tüzet raktak a hóban, köré gyűltek, melegedtek. Vígan voltak, mert az íjászok sem tétlenkedtek, arra tévedt kíváncsi szarvast ejtettek. Forgách Balázs nem szállt le a lóról, megvetően bámulta őket. Aztán működni kezdtek gyomornedvei, s amikor egy szép darab húst tőrére szúrva felkínált neki az egyik lovag, nem tudott ellenállni. S miközben rágta a vadhúst s tarsolyából sót vett elő, aztán kulacsából bort ivott, megtörülvén száját, vállat vont.
„Ilyenek vagyunk. Nincsen bennünk méltóság. Zabálunk, vedelünk, várakozunk. Talán csak megszán bennünket valaki s fölénk tolakodik. Ezeknek lovagság? Ezek csak addig bátrak, ha tízszer annyian vannak, mint az ellenség. De akkor is az ellenségnek kell kilőnie az első nyilat.”
Ahogy késtek a királynék, úgy apadt a hirtelen vidámság. A közelben elfogyott a fa, a katonák lusták voltak ahhoz, hogy kardjukkal tovább csupálják a száraz ágakat a néhol derékig érő hóban. S a hamvadó tűz mellett topogni, fázni kezdtek, s az ellátatlan lovak is nyugtalankodtak.
Távolról elnyúló, bánatos farkasüvöltés hallatszott.
Egy közeli faluból ebek csaholása válaszolt rá.
Már éppen tűnődött, kiadja-e a parancsot a továbbmenetelre vagy szálláskeresésre, hiszen itt megfagynak, amikor az utóvéd felől mozgás látszott, feltűnt a királynék hintója, ide-oda csúszkálva a mély hóban, s már a szilaj ostorpattogás is hallatszott, mellyel a négy lovat buzdította a kocsis.
„Vajon mit akarnak? A kedves rokon feltehetőleg foglyul ejti majd őket. Ha udvarias, szépszerével, ha erőszakos, hát erőszakkal. De mit remél Erzsébet? Hogy Károly elszégyelli magát s azt mondja: tévedtem? Hogy átnyújtja a nápolyi királyság ajándékát és elégedetten távozik? Vagy időnyereségről van szó? Valahol sereget toboroznak, melyről én sem tudok? Talán Zsigmond közeledik Pozsony felől, talán már egészen közel van, és ezért ilyen kevés a látható ember? Vagy Garai van mindezek mögött, aki velem sem közölte a teljes igazságot? Vagy egyszerűen csak ostoba nőkről van szó, akik mint a riadt tyúkok, ide-oda röpködnek az ólba behatolt róka elől?”
Forgách Balázs leszállt a lóról, levette tollas sisakját, mélyet lélegzett. A fagyos levegő gőzölögve tért vissza tüdejéből.
Odaérkezett a hintó, az ajtó kinyílt, egy pillanatra látszott Mária sápadt arca, rebbenő szeme, aztán Erzsébet szőrsapka alól kitüremkedő dús, vörös haja.
Erzsébet gőgösen intett, mintha a szolgájának adna parancsot.
– Tovább! És semmi ellenségeskedés!
A hintóban nem látta Garait.
Forgách Balázs magához intette az elővéd parancsnokát.
– Nem szabad lőni, kardot rántani! Csak önvédelemből, csak a felségek védelmében.
Megindult a menet, meglódult, de megkönnyebbülés nem látszott az arcokon. Nézték a királyi hintót, a havon csúszkáló-faroló kerekeket.

Mária királynő rosszul érezte magát. Már napok óta rázta a hideg a rosszul fűtött budai palotában, és előző este is visszaadta az ételt, nem segített a gyógyfőzet sem. Most is émelygett a gyomra, szeretett volna inni egy korty vizet, de olyan sebbel-lobbal távoztak a palotából, hogy csupán egy szolgáló jött velük és néhány testőr. A testőröknek volt ugyan kulacsa, de feltehetően nem víz kotyogott benne, s különben sem lett volna megengedhető egy királynő számára, hogy egy közember kulacsából igyon. Égő, kialvatlan szemmel bámult a fagyos világba, cserepes száját sem tudta megnedvesíteni. Vele szemben ült anyja, diadalmas ragadozóarca most egyszerre volt szánalmasan riadt és féktelenül gőgös. Nehezen lélegzett, lehelete fehér pászmákban csapódott ki, keze görcsösen markolta az ablak melletti, bársonnyal bevont kapaszkodót.
Mária felidézte magában a szörnyű jelenetet, mely nemrég zajlott le. A nádor visszatért, azután hogy átadta a tárgyalásra való felhatalmazást Forgách Balázsnak. Még a kancellista is ott volt, de Erzsébet azonnal Garaira támadt s úgy mocskolta, hogy a kancellista elhordta irháját köszönés nélkül.
– Gyáva vagy! Azt a taknyost küldöd magad helyett!
– Nem vagyok nádor! Nincs hadam! Ne merészelj gyávának nevezni! Mert akkor ám azt mondom, ostoba vagy! Eljátszod az anyakirálynőt, s közben ebek harmincadjára veted az országot! Mit gondolsz, miért nem jönnek ide a főrangúak, nemesek, parasztok, hogy megvédjék a királynőt? Miattad! Mert látták, mivé lett az ország néhány év alatt! Férfikézbe való az ország gyeplője, most már magad is láthatod!
Garai arca lilásvörös lett közben a régen visszafojtott indulattól, Mária jelenlétében eddig mindig fékezte magát. Mária eddig is tudta-sejtette, hogy Garai és anyja között bizalmas kapcsolat van, testi kapcsolat, de ő, aki férfit még nem ismert, ezekből a szavakból többet tudott meg két ellenkező nemű ember közt feszülő energiákról, mint amiket az udvarhölgyek és szolgálók sugdostak vihorászva egymás között.
És ekkor Erzsébet odaugrott Garaihoz és pofon ütötte. Csattant a pofon, ujjai fehér nyoma sebhelyként ott maradt a sűrűvérű, borivó Garai orcáján. Mária felsikoltott vagy inkább nyöszörgött, mert Garai felemelte öklét, vadászaton edzett izmai szinte szétrepesztették a dolmány ujját. Fújt egyet, belerúgott egy székbe, hogy egészen a kandallóig szánkázott, aztán kirohant.
Erzsébet a haját igazgatta, dühös pillantást vetett a megkövült Máriára, helyére tette a széket.
– Barmok! Barmok! – morogta. – Lajos ilyet soha nem tett volna! Majdnem megütött! Azt merte volna csak! Felségáruló pimasz! A szoknyámon kotlik, ahelyett, hogy kiverné ezt a sakál Károlyt az országból! Gyere! Nem ülhetünk itt tétlenül! Az a Forgách az ő embere! Ha már tárgyalni kell, hát majd mi tárgyalunk azzal a görénnyel! Ismerem az Anjoukat, tudok bánni velük! Ő igen, ők lovagiasak! Eléjük megyünk, miként jó rokonokhoz illik! Aztán majd meglátjuk! Ne állj már ott, te! Királynőt csináltam belőled, és az is maradsz, ígérem! Most már csak Zsigmondban reménykedhetünk, a fene egye meg! Gyere!
A szolgálót bundákért szalajtotta, meg a hintóért, kocsisért, s a maradék testőrökből választott vagy tízet. Az előbb még ímmel-ámmal mozgók most megérezték Erzsébetben az erőt, s ha előbb támad fel benne az indulat, talán még Buda védelmére is lelket ver mindenkibe.
De amint elhagyták Budát, Erzsébet indulata is alábbhagyott, ő is idegesen pillogott kifelé. Mária már hetek óta nem tette ki a lábát a szobájából, szemét zavarta a nagy fehérség, de élvezte is a szabad tiszta levegőt. Hirtelen apró vidámság fogta el.
„Legfeljebb nem leszek királynő. Sosem is akartam az lenni. Vajon mi ebben olyan nagyszerű, hogy annyira tülekednek érte? Még embereket is ölnek miatta! Itt minden kínnal szerződik, vérrel íródik. Micsoda uralkodó az, akinek nincsenek igaz hívei? Ha Garai pofon vágta volna anyámat, igaza lett volna. És nem tudtuk volna megbüntetni érte. Nem is akartam volna. Anyámat jól fel kellene pofozni..., talán szegény atyánkból ez hiányzott, ő is tartott anyánktól. Igazi szláv vér. Szenvedélyes, makacs, merész, csak azt felejti el, mit akart az imént. Nincs benne semmi céltudatosság. Csoda, hogy a birodalomból ennyi maradt. Négy esztendő... alig több, mint négy év. Szeptemberben halt meg atyánk, igen, tizedikén. Szegény Hedvig... felőle sem érkezik hír. Őneki még rosszabb lehet. Északon, idegenben... Azóta már biztosan beszéli a nyelvet. Atyánk állítólag azon a nyelven is értett. Atyánk annyi mindent tudott, amit mi nem. S jó keresztény is volt, iparkodó ember. Mi marad utánunk? Nemünk miatt is megvetnek. Azt mondják, némber nem való királynak... Talán igaz. Nem gyöngeségünk miatt. Hanem mert túl hamar áttüzesedünk vagy kihűlünk, mint a vas. Márpedig az uralkodónak márványnyugalmúnak kell lennie. Nem folyton saját személyére kell gondolni. Hanem belebújni országnak bőrébe, országnak térképébe. Érezni a folyókat, mint ereinket, erdeinket, mint hajszálainkat. De hát Zsigmond ilyen? Károly ilyen? Csak azért, mert férfiak? Én is tudnék olyan lenni, mint ők. Csak anyám... ő már ilyen marad. Nem ura magának, de egy ország felett akar uralkodni...”
Erzsébet dühe lecsillapultán újra esélyeit kezdte latolgatni. Bármennyire hirtelennek tetszett döntése, hogy leállítja Forgách Balázst, s maga veszi kézbe a tárgyalást, ez az elképzelés már jó ideje foglalkoztatta. Egy nő, illetve kettő, anya és leánya, akik de jure és de facto még a trónon vannak, s akikkel szemben kötelező az óvatosság és a lovagi tisztelet, mindenképpen többet érhet el, mint egy tapasztalatlan ifjú, sereg nélkül. Mert kellő sereggel pillanatig sem volt kétséges, mi a teendő: kiverni Károlyt és a Horvátiakat, mielőtt még túl sokan átállnának hozzájuk a bizonytalanságtól sarkallva vagy a konc reményében. De Garai ezt is elpuskázta, hiba volt őt a délvidéken hagyni... talán valamiképp őt is megvásárolták vagy összejátszik a zágrábi püspökkel... Nem, ez mégsem valószínű, Garai sok hibája ellenére kitartott mellettük akkor is, amikor jogosan megbántódhatott volna.
És ha most végképp ellenük fordul? Ha Garai is átáll Károlyhoz? Vagy netán Zsigmondhoz?
Lajos mellett Erzsébet is megtanulta a politika alapjait, sőt azt hitte, mint a legtöbb asszony, hogy ő maga jobban is tudná csinálni, mint a férje. Keserű csalódást jelentett számára, hogy Lajos, akiről sosem volt túl nagy véleménnyel, hiába nevezik mostanában Nagynak, mégis épített egy birodalmat, mely őutána minden igyekezete ellenére széthullt. Persze ha fiút tudott volna szülni neki, minden másként lenne. De ezek a nyomorult, vad férfiak csak férfitól hagyják vezettetni magukat. Nem baj, ha őrült, ha gyáva, ha impotens, ha vak – csak maguk közül való legyen. Mintha átkozott vesszejükben rejlenek erejük s persze bajuszukban-szakállukban, mellkasuk, ágyékuk szőrerdejében! Mi hát a titkuk ezenfelül, mit kellett volna eltanulnia Lajostól?
Talán a lélek nyugalmát, méltóságát? A nagylelkűséget, amely felül tud emelkedni a személyes sértettségen? Lajos valóban mindig az ország érdekét nézte, s magát úgy tekintette, mint szolgálattevőt, kit Isten erre a nehéz posztra állított... őbenne vajon miért nincsen ez meg? Miért nem tud erre az országra tekinteni úgy, mint valami nagy, lélegző, lüktető szervezetre, mely tőle függ és ugyanakkor ő általa létezik? Talán mert idegen, mert nem törzsökös magyar vér folyik ereiben? De hát Lajos is idegen volt, még messzibb idegen, aki nem értette meg az itteni létezés forróságát, sűrűségét, szenvedélyes reménytelenségét...
Kotromanic Erzsébet, a bosnyák király leánya megcsinálta szerencséjét, Anjou Lajos pedig rangon alul házasodott – ezt hajtogatták Európa udvaraiban, ahol a mappán is nehezen lelték meg Boszniát, s még a magyar nagyurak is legyintettek, ha a délvidék szóba került, ahol az emberek semmiségekért ölik egymást kietlen hegyeik között, ahol a nép gyűlöli a munkát és a főrangúak inkább sikeres rablókhoz hasonlítanak... Balkán... De gyűlölte Erzsébet ezt a szót, s amit jelentett a Drávától északra! De közben maga is balkáni volt, kapkodó, lusta és ravasz, és minél inkább sejtette ezt, annál inkább gyűlölte azokat, akik éreztették vele megvetésüket.
Még saját lánya is..., aki most mereven kinéz a hintó ablakán, atyja szemével néz a világba, s érződik tartásából a megvetés a kapkodás, a szószegés, a személyeskedés iránt, ha országos ügyekről van szó. Hirtelen eszébe jutott annak az esküvésnek a szövege, mely Lajos király életében szokásos volt, s melyet annyiszor hallott, mint a Miatyánkot, így lelkébe vésődött. „Isten téged úgy segéljen: Szűz Mária melletted te végnapodon Szent Fiának előtte úgy támadjon: Istennek minden Szentei teérted úgy imádkozzanak: Isten teste, te végnapodon, méltán neked adatni úgy méltóztassék: Szörnyű halállal úgy ne vessz el. Föld tetemedet úgy fogadja halva: Harmadnapon úgy ki ne vesse: Isten színét te végnapodon úgy láthassad...”
Itt megakadt, nem jutott eszébe az esküszöveg folytatása. Bosszús lett. Felhajtotta bundája gallérját, megborzongott a hidegben. Nem baj, az a nyomorult Károly még jobban fázik. Nápolyban ilyen hideg soha nincsen. Most majd megtanulja, mit jelent, ha valaki igazi király akar lenni. A magyarok királya. Akik csak eltűrik, hogy kormányozzák őket így-úgy, ímmel-ámmal fizetik adójukat, de nem félnek igazán. Nem félnek úgy, még Istentől sem, mintha a régi pogány istenüktől tartanának csak igazán, még a varkocsos jobbágyok szeméből is mintha gúny villogna, nem alázat, ha lopva feltekintenek.
Károly... vajon hogyan akarja csinálni? Belemegy-e a játékba, mintha valóban csak rokonként érkezne, vagy mindjárt lefogatja őket? Nem, azt nem meri megtenni. Hiszen ott van még Zsigmond... Igen, Zsigmond! Ő most az egyetlen lehetőség! Zsigmondnak van hada, talán nagyobb is, mint Károlynak. Miért nem indul meg az a bolond? Szépen kiirthatnák egymást, és akkor... Nem, Károly Zsigmondtól talán nem fél. De a császártól már igen! És ha el lehet hitetni Károllyal, hogy Vencel császár megvédi Mária és Zsigmond érdekeit, akár fegyverrel is, akkor Károly gondolkodóba esik. És ha egyszer gondolkodik, akkor bizonytalan lesz. És tárgyalni fog!
Kicsit megnyugodott, megigazgatta haját a szőrmesapka alatt, megint Máriára pillantott. „Ez a kis béka nem is tudja, milyen szerencséje van, hogy ilyen anya áll mellette!”

A királyi titkár, Silvio ösztövér alakját vastag parasztsubába burkolta, tornyos süvegét egy tatár kán is megirigyelte volna, mégis rekedtre köhögte magát és sűrűn meghúzta azt a palackot, melyben méregerős sligovica volt, Pál püspök ajándéka. Silviónak nem tetszett ez a havas ország, s még kevésbé tetszett, hogy feltehetően csatára kellett számítaniuk, hiszen lehetetlennek tűnt, hogy egy ekkora birodalom tétlenül szemlélje egy aprócska királyság urának behatolását az ország szívébe. Ez csak csel lehetett, csúnya, átlátszó csel.
Bár igaz, ami igaz, Károly serege az elmúlt napokban a zord idő ellenére szépen gyarapodott, a Horvátiak révén újabb nemesi bandériumok érték utol a lassan vonuló sereget, s több lovag jelentkezett szolgálattételre, kik kifejezték elégedetlenségüket a királynék uralmával szemben. Ezeket az önkénteseket egyelőre külön egységként kezelték és szemmel tartották őket, mert összeütközés esetén kétséges lehetett viselkedésük honfitársaikkal szemben.
Károly a nehéz fegyverzetű lovagjaiból két csapatot formált, ő maga a kettő között tartózkodott, az íjászokat pedig hátravonta a társzekerek védelmére. Ebben az évszakban és idegen, ellenséges területen mindennél fontosabb volt a katonák és az állatok élelmezése.
Károly minden időt kihasznált, hogy a hozzá csatlakozott magyar urakkal magyarul próbáljon beszélni, nem törődött vele, hogy igyekezete mosolyt csal kísérete tagjainak ajkára, olaszos hevességgel gesztikulálva. Jellemző módon elsőnek az ételek és italok nevét tanulta meg, aztán a köszöntéseket, egyszerű kérdéseket és válaszokat. Az állítólag húsz nyelven értő Silvio maga is elszántan frissítgette magyar nyelvtudását, nehogy szégyenben maradjon faragatlan, de jó eszű uralkodója előtt. Persze ha lett volna valamely hozzáférhető szótár ehhez a barbár nyelvhez! S persze ha lett volna mindenkinek olasz szóra saját szavuk! De a magyar urak is sokszor latinra forgatták a szót, ha elvontabb témára, jogra, műveltségre vagy netán filozófiára, poézisre került volna a beszéd, bár ezekben egyikük sem igen jeleskedett, tán a jogot leszámítva. Silvio hamar észrevette, hogy a magyar urakat a világi tudományokból tán egyedül a jog, a konstitúció, a genealógia s no persze a pörösködés gyakorlata érdekli igazán, s oly szakavatottan és kéjesen taglalták eme kérdéseket, mintha mindegyikük éveket töltött volna valamely híres univerzitáson. Holott csupán saját családjuk és ismerőseik, barátaik ügyeit, pereit ismerték, de azoknak aztán minden csínját-bínját, ágát-bogát meghányták-vetették az unalmas, hosszú téli estéken.
Már egészen közel jártak Budához, s még mindig nem ütköztek ellenállásba.
– Én bajt szimatolok, felség – mondta Silvio, s homlokán mulatságosan felgyűrődtek a ráncok. – Ez ősi magyar taktika. Becsalogatják mélyen az országba az ellenséget, és aztán zutty, lecsapnak rájuk!
– Ostobaság, barátom! – mondta Károly idegesen. – Az meglehet, hogy bezárkóztak a várba vagy máshol vonták össze erőiket, Székesfehérváron, Esztergomban, Visegrádon, ki tudja?
– Mindjárt visszajönnek a kémek, azok többet tudnak – mondta Silvio, és szakállát morzsolgatta, aztán meghúzta az üveget is. – Nem kér felséged?
Károly a fejét rázta.
– Nem, Silvio, most észnél kell lenni valakinek! Ne mondják azt, hogy ezek a taliánok részegségükben túl messze merészkedtek és csatát vesztettek. De ne félj, most már bizakodom. Valami azt súgja, hogy ölünkbe hull ez az ország, lásd meg! És ezt csak egyvalamivel tudom magyarázni: férfi királyt akarnak a magyar trónra. Ha nem olyan ostobák, ha megkoronázzák Zsigmondot, mi most fordulhatnánk vissza. De szerencsére túl mohók voltak. Zsigmond kénytelen-kelletlen visszavonult, mint Magyarország gyámja. Regni Hungariae tutor! Szép kis méltóságért verte adósságba magát a szerencsétlen! – nevetett, s kinyújtotta kezét Silvio pálinkája felé. – No jó, adj egy kortyot! Ilyen hidegben nem száll a fejembe.
Ekkor vágtatott vissza valaki az elővédből s jelentette lélekszakadva, hogy nagyobb harci egység tűnt fel az úton, több száz katona.
– Ugye megmondtam felségednek! – motyogta Silvio. – Most csapnak le ránk! Amikor már azt hittük, minden rendben van!
– Nyugalom, Silvio! – legyintette le a király a vörös orrú, tikácsoló szekretáriust, és maga kezdte kikérdezni a futárt.
– Mennyire vannak innen?
– Jó két mérföldre, felség. De nem sietnek, inkább szép óvatosan haladnak. Az elővéd után páncélos lovagok, jóval hátrébb egy hintó és az utóvéd. Nagyon szép hintó, de közelebb nem mertem menni, mert nem volt elég takarás és a hóban térdig süppedt a lovam.
– Jól van, fiam, ez a tied – nyomott a futár markába egy vékony nápolyi aranyat Károly és Silvióhoz fordult. – Hallod, te vészmadár? Hintó van velük! Nagyon szép hintó! Akkor pedig nem harcolni jönnek, érted? Hanem tárgyalni!
Silvio bólogatott, mint aki nincsen egészen meggyőzve. De azért felderült a képe neki is.
– Akkor ostobábbak, mint gondoltam. Mögöttük van minden lehetőség az ellenállásra, ők mégis elénk jönnek.
– Vagy mi vagyunk okosabbak – mondta Károly és feddően nézett Silvióra, nehogy a magyarok kihallgassák párbeszédüket, bár maguk között általában, mint most is, azt a nápolyi dialektust használták, amit már Rómában sem értettek volna pontosan.
Pál püspök is melléjük érkezett, így hát magyarra váltottak.
– Nékem is jó hírem van, felség! – mondta Pál sugárzó arccal, miután közölték vele, hogy magas rangú személy közeledik, feltehetőleg tárgyalásra. – Az embereim jelentették, hogy a nép felségeddel van, s azt hirdetik, hogy „Károlyt minekünk Isten küldte az égből...”
– No ez szép – mondta Károly és kihúzta magát. – És talán igaz is. Én jó király akarok lenni. Jól mondtam, püspök úr?
– Jól, felség – bólogatott Pál, bár a „püspök” szó kiejtésével nem volt megbékülve, Durazzói Károly sehogyan sem tudta rendesen megformálni az „ü” és „ö” hangokat, annak ellenére, hogy franciául kiválóan beszélt, mely nyelvben tudvalevőleg hemzsegnek ezek a hangok.
Károly kiadta a parancsot, hogy az érkező magyarokkal szemben semmiféle ellenségeskedést ne kezdeményezzenek, s követüket haladék nélkül bocsássák elébe. Nem szállt kocsiba, bármennyire didergett, azt akarta, hogy a tárgyalók lássák: kemény férfi érkezik „az égből”. Mellette lovagolt Pál püspök, s kissé hátrébb az egri püspök hírvivője és névrokona, Kanizsai János.

Forgách Balázs komoran várt, amíg a királynék hintója egészen közel nem érkezett. Nyeregben maradt akkor is, amikor Erzsébet a kocsihoz intette, csak lovát szöktette odébb. Egyenes derékkal ült, nem hódolt Erzsébet előtt.
– Forgách uram, menjen nagyságod a kedves rokon elé egymaga, s kérdezze meg, atyafiságos jóindulattal jő-e avagy mint ellenség. Mert ha rokoni szeretettel jő, mink atyafiságos indulattal elébe jöttünk, fogadására.
Forgách Balázs bólintott. Arca még mindig komor volt, de az udvari praktikákhoz jobban szokott elméje hirtelen átlátta az asszony új stratégiáját. „Hát persze, időhúzásra játszik s a női gyengeségre. Majd bolond lenne Károly azt mondani, hogy menj vissza, s mondd meg fejedelmeidnek, hogy ellenségként jöttem. Ám ekkor már ideig-óráig köti majd a szava, és ki tudja? A német-római császár talán kegyeskedik megmozdulni Zsigmond érdekében...”
Lándzsájára fehér keszkenőt tűzött, nem szerette volna, ha Anjou Károly egyik buzgó íjásza rajta próbálja ki tudományát. Bár bizsergett bőre attól, hogy eleven célpontként lovagoljon a hódítók elé, kesernyésen el is mosolyodott, hiszen a feltartott lándzsa valamiképp felidézte benne az utolsó lovagi tornákat, kopjatöréseket a visegrádi udvarban, a már súlyosan beteg Lajos király tiszteletére. S bár alig néhány esztendő telt el azóta, valahogy a régmúlt és soha vissza nem térő idők tündérfénye vonta be a liliomos lobogók emlékét, egy apród emlékeit, akiből igazán nem lehetett már lovag.
Lassan lépdelt a ló, visszafogta Forgách Balázs, pedig inkább vágtára sarkantyúzta volna, rá az ellenségre. Nem tudott másképp gondolni azokra, akik messze földről érkeztek, újabb bajt keverni magyar földön.
A nápolyiak elővédje akadály nélkül átengedte a fehér zászlós követet, még meg is mosolyogták, taliánul mondogattak valamit mosolyogva, mutogattak, de Forgách Balázs nem akarta észrevenni őket.
Hersegett a hó a lovak lába alatt. Forgách Balázs a szeme sarkából is észrevette, milyen hitványak a taliánok lovai, milyen gyöngék a fősereg harcosai. Alacsony, vézna emberek, alig bírják a nagy hidegben a páncélt. Némelyik vastag kendőt bugyolált a fejére, arra illesztette bumfordin a sisakot csak úgy tessék-lássék. Nem készültek itt komoly küzdelemre. Szétfutnának egy hangos kiáltásra is. Forgách Balázs nem értette Garai tétovázását: ha egyszer már volt ezer embere, miért nem állította meg a taliánokat, miért nem fojtotta el csírájában a pártütést. De fürge szemmel azt is láthatta, a horvátok, délvidéki magyarok most már szinte többen lehettek, mint az eredeti sereg, s ha Károly baj nélkül bevonul Budára, aligha lesz komoly erő Zsigmondon kívül, mely további ellenállást tanúsíthat. Kérdés persze, hogy Zsigmondhoz milyen hírek jutnak el, megindult-e Pozsonyból, vállalja-e az ütközetet. Eddigi, rókaravaszságú (és -gyávaságú) lépéseiből ez aligha következett.
Odavezették Károlyhoz, egy csatlós elvette lándzsáját, s mutogatott kardjára, oldja le azt is, de Forgách Balázs odébb lökte. Büszkén lépett a király elé, aki lovon ülve is alacsonynak tetszett, s hogy nem szállt le lováról, miként illett volna, az ifjú sem hajtott térdet, csupán fejet. Károly mellett ott volt Pál püspök, ő szólította meg a lovagot.
– Ki vagy és mit akarsz?
– Forgách Balázs főpohárnokmester vagyok, a királynék követe.
Károly intett, lépjen közelebb.
– Mondd hát a felségek üzenetét – szólalt meg magyarul, nem is rossz kiejtéssel, hogy az ifjú meglepődött.
– Felséges uram... Erzsébet özvegy királyné és Mária királynő üdvözlik felségedet magyar földön és kérdeztetik általam, atyafiságos jóindulattal jő-e felséged avagy mint ellenség, mint a nagyemlékezetű Lajos király trónjára törő idegen. Mert ha rokoni szeretettel jő felséged, a királynék atyafiságos indulattal elébe sietnek, ha azonban fegyverrel támad, sajnálattal ugyan, de kénytelenek elpusztítani.
Forgách Balázs kissé eltért a rábízott üzenettől, sokat kockáztatva ezzel, de a pillanatnyi helyzetben úgy érezte, a nyílt fenyegetés hatásosabb, mint az alku hajlandóságának asszonyos mutogatása. Károly arcán látszott, nem értette pontosan, a püspökhöz hajolt, aki lefordította a szavakat, és a nápolyi király kissé megemelkedett a nyeregben, aggodalmasan kémlelve a távolt, mintha máris nagy erejű támadástól tartana.
Pál püspök ingerülten szólt.
– Hamarosan megkapod a választ, uram, a felség nem értette pontosan az üzenetet. Várakozzál kicsinyég!
Károly és a püspök leszállt a lóról, kissé hátrébb vonultak, talián és latin szóegyveleg jutott el értelem nélkül Forgách Balázs füléig, aki magában, ha keserűen is, de mosolygott. Ez lehetett volna a legjobb pillanat a támadásra, talán még egy színlelt támadástól is megfutamodna ez a saját vakmerőségétől elgyávult csürhe...
A nápolyi király intett a püspöknek, hogy intézze el ő a követet, de Pál a fejét rázta, magyarázott.
– A te szádból kell hogy hallja, felség, különben nem hiszi el.
– De hát akkor elkötelezem magam – morogta Károly.
– Ezek csupán szavak.
– De egy király szavai! – fakadt ki Károly. – Ha egyszer azt mondom, hogy barátként jövök, akkor úgy is kell, hogy gondoljam!
Maga is meglepődött kissé saját hevességén, de valamiképp megérezte, hogy fordulóponthoz érkezett ebben a furcsa kalandban, mely, ha Isten segít egy kicsit, egy hatalmas ország trónjára juttatja.
A püspök halványan mosolygott, de félreállt, jelezvén, hogy akkor átadja a terepet a királynak.
Károly odament a várakozó követhez, rámosolygott. Forgách Balázs meghajolt, de arca mozdulatlan maradt.
– Kedves barátom, kérem, közölje a felséges királynékkal, hogy én csupán közvetítő kívánok lenni az egymást félreértő uralkodó és a tiszteletre méltó magyar nemzet között, és a teljes kibékülés eszközlésén kívül nincs egyéb oka jövetelemnek, mely a magyar zászlósurak egy... egy részének kifejezett kívánságára történik.
– Milyen jogon, felség? – kérdezte Forgách Balázs.
– Jogon? Nos... az idősebb férfirokon jogán. Annak jogán, aki maga is Anjou Lajos közeli rokona és egyik örököse.
– Értettem, felség – mondta Forgách Balázs és elfordult. – Szavait megjelentem a királynéknak.
Kurtán meghajolt, mert nem akart faragatlannak látszani, visszakapta lándzsáját a csatlóstól, felült lovára és átügetett a rövid senki földjén a két sereg között. Bár igyekezett közömbösnek mutatkozni s mereven előrenézni, megfigyelte a nápolyiak seregének elhelyezkedését, a hátvédek távolságát és felszerelését, hátha... Hátha sikerül rávenni Erzsébetet a harcra, hiszen még most sem lenne késő, sőt talán ez a pillanat lenne legalkalmasabb, a bizonytalanságban a bizonyosság vagy megfordítva.
De ahogyan közeledett a hintóhoz, úgy fogytak reményei. A csekély magyar sereg képe mintha az imént látottak tükörképe lett volna: lóról szállt, havon tipródó, körmüket lehelgető lovasok, egymást kulaccsal kínáló talpasok, figyelmetlen és félénk őrszemek.
A hintóból kihajló királynéknak elmondta, amit az olasz üzent, s hozzátette, amit gondolt.
– Ha kétannyian volnának is, meg lehet őket állítani. Nincsen bennük harci hévség, felségtek ne higgyenek mézesmázos ígéreteknek.
– Köszönjük, uram, de mi az asszonyok fegyverével küzdünk, ha nem rendelkezhetünk szegény Lajosom kipróbált seregével – mondta Erzsébet némi töprengés után. – Eddig sem háborúztunk, eztán is kerüljük a vérontást.
„Még igaz is lehetne, még szép is lehetne! Hiszen vége a sötét koroknak, dereng új korok békéje, a lovagkor újjászületése. Talán így diktálja az idő, talán ez hozza meg Magyarország számára a megnyugvást.”
Így vigasztalta magát Forgách Balázs, amikor megkapta a parancsot, hogy tíz lovassal kísérje a királynék hintóját át a túloldalra.
„Most már bizonyos, hogy mi engedtünk és fogságba esünk. Nincs az az asszonyi praktika, ami ezt jóvátegye” – gondolta, de azért még mindig reménykedett valamiben. Lándzsáját magasra tartva lovagolt az aranyos hintó előtt, időnként visszapillantott az elhagyott, fagyoskodó seregre, s felváltva imádkozott és káromkodott. Imádkozott, hogy az Úristen világosítsa meg Erzsébet elméjét, s káromkodott, mert csekély értelmével is felfogta, hogy talán századokra eldönti a magyarság sorsát ez a néhány ölnyi út az ellenségig. Az ellenségig, mely, mint oly sokszor még azután, szabadító barátként érkezik.

Károly Erzsébet és Mária között ült az aranyos hintóban. Erzsébet arcán lárvamosoly volt, Mária a falhoz lapult, hogy ne érjen az olaszhoz, pedig illatszerekkel erősen hintve volt. A hintó bal oldalán Forgách Balázs, jobb oldalán Pál püspök lovagolt, mögötte a titkár, Silvio. Forgách Balázs a királyi csatlósok között meglepetten ismerte fel Kanizsai Jánost, akinek arckifejezésén látszott, ő már hamarabb meglátta nem régen még urát és társát. Kanizsai arca ellenséges volt. Forgách Balázs vállat vont, elfordította fejét. Megbánta ugyan hevességét, de eszébe sem jutott, hogy megkövesse Kanizsai Jánost. Sejtette, amúgy sem fogadná el. Kicsit csodálkozott, mi módon jutott a nápolyi király kíséretébe, de gondolatait inkább az eztán várható eseményekre irányította. A két sereg két külön oszlopban vonult, nem voltak ellenségesek az arcok, de a két táborba tartozó, ismerős magyarok sem váltottak szót, mindenki érezte, hogy törékeny béke ez, homályos feltételekkel. A katonák készenlétben tartották fegyvereiket, sűrűn tekingettek körbe, a taliánok még mindig azt várták, hogy valahonnan lecsap rájuk a várakozó fősereg, cselvetéstől tartottak a délvidéki magyarok is. Forgách Balázs időnként a hintóra pillantott s azon törte a fejét, miképpen lehetne valami módon kihasználni a kialakult helyzetet, s Károly ellen fordítani a királynék bántódása nélkül. De a felséges személyek szoros együttléte és a kétféle kíséret közelsége miatt semmiféle épeszű ötlete nem támadt.
Közben a hintóban folyt az udvariaskodás és barátkozás. Erzsébet nem átallotta kedves fiának nevezni Károlyt, és az olasz is jó képet vágott a dologhoz, csak Mária fordította el arcát ennyi alakoskodás láttán. Erzsebet egyre jobban belejött a dicsérgetésbe, magasztalta Durazzói Károly nemes lelkét, kegyes szeretetét egykori gyámja, Lajos király iránt, nemkülönben rokoni aggódását, mely még arra is rávette, hogy odahagyva távoli hazáját és családját, megpróbálja rendbetenni Magyarország zavaros ügyeit. Isten vezérelte őt ide, hogy erős férfikarjával segítséget nyújtson a sokfelől támadó pártütők, a külföldön készülődő ellenség megfékezésében...
Aztán heves asszonyi szóval panaszkodni kezdett, sűrűn törölgette szemét, elmondta, milyen teher szakadt rá a jó és szorgalmas Lajos halálával, s mily sok hűtlenség és árulás nehezítette eddig munkáját. Mária lopva odanézett anyjára, hátha sikerül mérsékletre inteni, de Erzsébet éppen azon fáradozott, hogy valamiképp Károly vállára hajtsa fejét, aki riadtan próbált elhúzódni a rokonszenv eme kitörése elől.
Károly pedig elmondta, hogy jövetelének csupán az a célja, hogy az ország viszálykodó nemeseit egyesítse, s a népet lecsendesítve visszaadja az országot kedves nővéreinek.
– Lajos király nagylelkű volt hozzám, ez a legkevesebb, amit családjáért tehetek – mondta, s ő is törölgetni kezdte szemét. Ebben a pillanatban őszintén hitte is, amit mondott, hiszen a kialakult helyzet, az elmaradt összecsapás és ellenségeskedés megerősítette belső reménységét, hogy az Anjou-ház közakaratból érkezik az országba, s ezek a némberek elfogadják az ő felsőbbségét. Érzékelte ugyan Mária visszahúzódását, de ezt részben kislányos szeméremmel magyarázta, részben anyja túlságosan színpadias gesztusaira adott jogos válasszal. De azért gyanakodott is.
Gyanakodott, hiszen a két védtelen nő közül az egyiket régóta ismerte és sejtette, hogy Lajos özvegye, aki eddig oly könyörtelenül ragaszkodott a hatalomhoz, akár lányai rovására is, és mohóságában elvesztette Lengyelországot, a birodalom hatalmas, bár mindig ingatag részét, most sem adta fel teljesen és igazán a játszmát. Azt azonban fel nem foghatta, miben reménykedik még ez a ravasz nő. Talán Budán vonta össze fő erőit, s bevonulás után morzsolja fel gyanútlan seregét? De akkor miért éljeneznek, ünnepelnek a menetet észrevevő magyarok? Talán ez is része a cselvetésnek?
„Isten küldte Károlyt. Károly a mi királyunk!” kántálta az összeverődött tömeg a királynék híveinek megdöbbenésére, hiszen máskor fegyveres emberek láttán mindenki hordta elfelé az irháját, nem is szólva arról, hogy a hírek is lassúdadan terjedtek korábban, kevés embernek lehetett biztos tudomása, ki ül a királynék között a hintóban.
Forgách Balázs komoran nézte a budai polgárok tömegét, akik szégyentelenül vivátozták Károlyt, valahonnan még liliomos Anjou-zászlót is szereztek, azt lobogtatták, mintha népünnepély volna. Kedve lett volna közéjük vágni, de ez ebben a helyzetben öngyilkosan reménytelen dühkitörés lett volna. Visszapillantott embereire, az ő arcukon is felfedezte ugyanezt a vágyat, aztán észrevette a zágrábi püspök kaján képét, s megvilágosodott benne, hogy mindez jól elő lett készítve, csengő nápolyi aranyakkal. Ez megmagyarázta az Anjou-zászlót is.
„A konspirációban a taliánok verhetetlenek. Még a bosnyák Erzsébet eszén is sikerült túljárniuk, pedig ő sem megy a szomszédba egy kis furfangért...”
Forgách Balázs némi kárörömet is érzett Erzsébet felsülése miatt, csak Máriát szánta, kinek oldalán lovagolt a hintó mellett.
Mária nem tehet semmiről. Ő a törvényes királynő, Lajos leánya. A másik kettő piócaként tapad rá. Őt Mária emelte fel, ő csak érte felelős.
Budára érkezvén a seregek óvatosan kettéváltak. Erzsébet ugyan tisztességből meginvitálta Károlyt a királyi szállásra, de a nápolyi udvariasan elzárkózott. Azt mondta, magyar hívei már gondoskodtak biztonságos és szerény szállásról. Mint később kiviláglott, Demeter érsek palotájában szálltak meg a nápolyiak. Károly biztosra akart menni. Neki az esztergomi érsekre volt nagy szüksége. Az ő szentelt olaja kenheti csak fel törvényesen Magyarország királyává.
Igaz, maga az érsek még nem érkezett Budára. De az érseki palotát Pál püspök rendelkezésére bocsátotta. S ez annyit jelentett, hogy az érsek hajlandó volt a királycserére, ha semmi akadály nem jön közbe.
Forgách Balázs megpróbálta együtt tartani a maradék sereget, az egyetlen halvány lehetőségét annak, hogy szembeszálljanak a pártütőkkel. De látnia kellett, hogy a sereg szinte elolvadt. Útközben szerteszéledtek, elragadták őket az ünneplő budai polgárok – vagy éppen elragadta őket a józan előrelátás. Amikor a nagyurak a trón felett huzakodnak, a közembereknek jobb otthon lapulni a tűzhely mellett, míg a nagy ügyek kiforrják magukat.
Száznál is kevesebb embernek kellett csupán éjjeli szállásról gondoskodni a királyi palotában és környékén. Ennyi védelmezője maradt Lajos király özvegyének és leányának. Ám az is lehet, hogy csupán ennyi katonának nem volt hová mennie azon a hideg téli éjszakán...

Károly továbbra is a tanácsadó szerepét próbálta játszani, a jóságos férfi rokonét, aki megmentőként érkezett, s legelső „tanácsa” az volt, hogy sürgősen hívják össze az országgyűlést. A sürgősségre az adott okot, hogy Károly semmiképp sem szerette volna, ha Garai, Zsigmond vagy mások magukhoz térnek a gyors és vértelen bevonulás feletti megdöbbenésükből. Pál püspök is azon volt, hogy forma szerint küldjék ki a gyűlésbe hívó követeket, de ne nagyon siessenek, és ha elegendő számban összegyűltek már a főrangúak, ne várjanak a késedelmeskedőkre, nyilváníttassék teljesnek a diéta és döntsön mielőbb.
A királynék hívei ugyanakkor aggódva hallották az utcákon és tereken kántáló orcátlanokat, akik azt szavalták, hogy „nem kell nekünk nőuralom, Károly a mi királyunk, Isten küldte őt az égből”, mit sem törődve azzal, amit pedig igyekeztek széltében-hosszában terjeszteni Károly ellenében, hogy a király pápai átok alatt van, s átok alá kerül az ország is, ha királlyá teszi.
Erzsébet aggódva hallgatta a budai csőcselék zajongását, a csöndes és alázatos magyarok mintha egy csapásra békétlen, üvöltős nápolyi tempót vettek volna fel. „Ha minden rosszra fordul, még ott van Hedvig és Lengyelország. Nem nagyon fognak örülni nekem, de be kell, hogy fogadjanak. Ez a Károly még nápolyi Johanna sorsára juttat engem! De mi lesz Máriával? Nem, ilyen könnyen nem adom fel! Kérdés, a szájas nemzet, az országgyűlés mindenre rábólint-e... Mit tettem, hogy ennyire gyűlöl mindenki?”
Pedig Erzsébet tévedett. Viszonylag kevés komoly, ádáz ellensége volt, hiszen a három eltelt esztendő kapkodásában csekély mozgás történt az országban – inkább mulasztásai és kapkodása miatt vetették meg. Nem szerzett híveket Lajos régi, kipróbált hívei között, és még kevésbé állított pártjára új embereket, új címekkel, rangokkal és főleg birtokokkal. Mintha maga is érezte volna alkalmatlanságát a kormányzásra, még hosszú távú politikát sem igen dolgozott ki. Megsértette Garait, s nem állított a trón mellé akár százával is Forgách Balázs-féle ifjakat, persze komoly adományokkal és komoly felelősséggel. Egy képzett és tudatos államférfi talán így cselekedett volna. De láttuk, hogy történetünk főszereplői ritkán tündököltek eddig is gyors és átgondolt döntésekkel. Zsigmond is csak később tanulta meg ezt a leckét, és sokan voltak, akiknek nem adott időt további tanulásra a história.
A histórián tűnődött Esztergomban az agg főpap, Demeter érsek is, aki nem állt különösebb kegyben a királynéknál, igaz, nem is törekedett másra, csak hogy megtartsa szeretett esztergomi palotáját. Amikor Horváti Pál titkos levélben megkereste, óvatos választ adott. Felajánlotta Károlynak mint vendégnek budai palotáját, bár már ezzel is kockázatot vállalt, hiszen egy pápai átok alatt álló személyt részesített ilyen kedvezményben. De Demeter érsek hiába tartotta kezében az előző év augusztusában kelt királyi oklevelet, mely megerősítette őt főpásztori méltóságában, Demeter érseknek nem voltak illúziói. Az érseki székre sok püspök áhítozott. Alsáni Bálint, Kanizsai János..., ki tudja, hogyan helyezkednek ezután? Alsáni bizonyosan kivárja, amíg ő, az érsek lép valamerre. Kanizsai János a hírek szerint már letette a voksot Károly mellett.
Hát ő, az esztergomi érsek, szeretné maradék idejét békében tölteni. Gyűlésbe hívják, hát elmegy, de pártatlan marad. Nem siet Károly udvarlására, s nem hajlik meg Erzsébet előtt. Ő lesz a mérleg nyelve.
Csekély kísérettel ment, mivel nem akarta saját palotáját megosztani Károllyal, inkább a franciskánusok budai rendházában szállt meg, s nem fogadott senkit a diéta kezdetéig.
Eszébe jutott viszont az ifjú főpohárnok, Forgách Balázs, aki visszaküldte néki azt a leányt, Ilonát. Vajon mi történhetett közöttük? A leány nem vallott ellene, pedig bizonyosan megszeplősítették. Eh, nem számít. Félig pórleány, Alsáni uram már el is feledkezett róla. Hanem ez a Forgách Balázs... ez képmutató ember, törekvő ember. Veszedelmes. Pedig milyen ártatlan szemekkel fogadkozott, hogy nőül veszi! Hiába, az emberi szívben a sátán mindig otthonosabb.
Száraz csontjai megreccsentek, amint a térdeplőre dőlt s felpillantott a feszületre. „Látod, Krisztusom, ilyen vén már a Te katonád... Adj neki békét és nyugalmat, adj neki bölcsességet, legyen az Egyház a maradandóság sziklája ebben a hullámzó, ingatag, állhatatlan világban...”

Silvio nem szívesen vállalta el a követséget, túlságosan veszélyesnek tartotta. De ahhoz is hiú volt, hogy másnak adja át ezt a szerepet. Azt akarta, hogy Károly egész életére hálás legyen neki. Jó dolog, ha az embernek királyok hálásak. És az ilyen követi megbízatás azért is jó, mert akármi történik, azt ki lehet színezni. Meg lehet másítani. Néhány ügyes szóval a kudarcot is érdemként lehet elkönyvelni.
Azért a biztonság kedvéért Silvio elvitt magával két tucat horvát és olasz katonát. Az utca népe megéljenezte őket, s elkísérte egészen a királyi palotáig. Kint hagyta őket, de jó volt tudni, hogy ott vannak.
Alaposan megvárakoztatták Károly követét, de Silviót ez nem zavarta. Hallotta kintről a katonákat, s az utcai tömeg éljenzését. Tudta, hogy miközben ő a királynékkal tárgyal, Károly főserege megszállja Buda kulcspontjait. A magyarok nagyon ostobák – ez már világos volt. Lajos nápolyi hadjárata hamis képet festett róluk. Igaz, ott is ostobán viselkedtek: kezükben volt a királyság, és mégsem tettek semmit érte. Övék lehetett volna talán egész Itália, és ők hazamentek.
Silvio cinikusan gondolkodott a világról, megvetette az ügyetleneket és mulyákat, ugyanakkor szívesen olvasta a régi filozófusokat, akik a magasabb rendű erkölcsről értekeztek. Silvio szellemi fogódzót keresett a világban, s mivel úgy találta, ilyen fogódzók csak elméletben léteznek, ehhez tartotta magát. Különbnek érezte magát a világnál, mégis hasonult a világhoz. A filozófia csapdájába került, mégis azt hitte, kívül maradt a csapdán. Hasonult a világhoz és semmivel sem volt különb, mint akik tudatlanságukban hasonultak. Legfeljebb arra lehetett büszke, hogy ő maga választotta ezt az utat. Ha ugyan útnak nevezhető az, ami a világhoz vezet...
Végre megnyíltak a magas, nyikorgó szárnyas ajtók, besuhogott Erzsébet és Mária. Erzsébet bíborszínű ruhát viselt, Mária fehéret, mintha még menyasszony volna, nem Zsigmond hites asszonya.
Silvio szerette a feketét, most is éjsötét volt minden rajta, csak spanyolos, fodros gallérja tündöklött fehéren és hosszú kézelője, mely csaknem beborította kezét is.
Térdet hajtott, majd meghajolt.
– Hallgatjuk szeretve tisztelt rokonunk követét – mondta Erzsébet. Mária csak állt mozdulatlanul, szemét lesütve. Silvio hosszú kardjára tette kezét. Megnyugtatta a fém hűvös tapintása.
– Foglalj helyet, uram – mondta Mária, s maga is leült. Silvio ismét meghajolt, s leült az egyik iksz-lábú székbe, csizmája hegyét bámulva. Aztán megköszörülte torkát.
– Nos, felséges asszonyaim, hadd tolmácsoljam uram hódolatát. A fenyegető zavarok sürgős orvoslást kívánnak. Károly király, az én uram felségtek segítségére érkezett, és arra kéri felségteket, vessenek számot a maguk helyzetével és az ország sorsával. A magyar nemzet nem akar nőknek engedelmeskedni. Ezen lehet felháborodni, lehet ezzel vitatkozni, de ez tény. A jog sem ismeri el a nőuralmat, s nincs is rá példa, hogy a magyar nép valaha nőt uralt volna.
– Tehát urad azt véli, bele kell nyugodnunk sorsunkba? – kérdezte Erzsébet élesen, homlokán vörös foltok gyúltak ki.
– Uram úgy gondolja, nincs elegendő képességetek ilyen nagy ország kormányzására. Férfiú dolga az, teljes embert kíván. Felséged is láthatta, mit ér egy asszonyember a trónon zavaros időkben. És boldogult emlékezetű Lajos király is láthatta ezt, amikor Johanna királynő ellen indult...
– Ne hasonlítgass egy őrülthöz és gyilkoshoz! – robbant ki az özvegy királyné haragja. – Mit merészelsz?
– Bocsánat, felség. Amit mondtam, uram szava és az ország akarata. A közös akaratnak engedni bölcs dolog, ha másként nem lehet változtatni a dolgokon. Uram józan és rokoni megegyezést kíván.
– Józan? Inkább egy részeg elme gőzös nagyravágyása! – fuldoklott Erzsébet a dühtől.
Ekkor szólalt meg először Mária, halkan, könnyezve, de érthetően és méltóságosan.
– Atyám engem jogosan megillető koronáját meg nem tagadhatom, önként le nem tehetem. Mégis tegyetek úgy, ahogy akartok, mint leány, ellen nem állhatok. Csak azt kérem, hogy atyám érdemeit tekintsétek, ha ugyan tekinteni érdemesnek gondoljátok, és hagyjátok meg életünket, hogy Magyarországot száműzöttként elhagyhassam és nővéremhez, Hedvighez vagy uramhoz Zsigmondhoz mehessek.
– És én? Velem nem gondolsz? – csattant fel Erzsébet. – Mi az, hogy száműzöttként? Egyelőre itt vagyunk a királyi palotában, egy magyar országgyűlés előtt, híveink védelme alatt! Jöjjön el kedves rokonunk, Károly, neki személyesen majd válaszolunk, s ígérem, válaszunk számára kedvező lesz.
Silvio meghajolt.
– Átadom uramnak felségtek üzenetét, de én magam semmit sem ígérhetek. Ha szabad javasolnom, addig is gondolják át helyzetüket, mert – intett a titkár az ablak felé, melyen át most is hangzott az összecsődült tömeg Károlyt éltető kiáltozása – nincs sok idő.
Silvio távozott, a királynők pedig zokogva ölelték át egymást. Most, ebben a pillanatban sorstársak voltak, anya és leánya ugyanabban a bajban. Belépett két udvarhölgy, s a könnyek láttán ők is sírni kezdtek. Csak most értették meg igazán, mennyire hajszálon függ már minden Magyarországon. Most lett előttük világos, hogy ők maguk is súlyos veszélybe kerülhetnek, ha asszonyaik lekerülnek a trónról. S nem tudták felfogni, hogyan képes az a néhány talián katona sakkban tartani a hústól-bortól piros, bővérű, nagyszavú magyar urakat, kik eddig kardjukat csörtetve fogadkoztak, hogy megvédik a hazát, megvédik Mária királynőt. De hát hol vannak ezek a nagyszájú urak?
Silvio jelentette Károlynak a tárgyalás lefolyását, csaknem szó szerint, hiszen kiváló emlékezőtehetsége volt. A maga részéről nem tanácsolta a személyes találkozást, bár amennyire meg tudta ítélni, számottevő katonaság nem őrizte a palotát. Károly azonban, akinek csapatai őrizték Buda legfontosabb pontjait, a kapukat és bástyákat, nem akarta tovább vesztegetni az időt.
– Elmegyünk. Te pedig híreszteld el a katonák és az utca népe között, hogy Lajos király leánya önként lemondott a koronáról.
Közben Erzsébet és Mária megtanácskozták a dolgot.
– Én sosem akartam királynő lenni, anyám – mondta Mária. – Nincs értelme, hogy olyasmihez ragaszkodjunk, amit amúgy is elvesznek tőlünk.
– Várjuk ki a végét, Mária! Ez az elbizakodott áruló még keservesen megbánhatja, amit tett Lajos özvegyével és lányával! De jól van. Színleg le kell mondanunk. Amíg élünk, van remény. Bár itt lenne Garai! Vagy az a nyavalyás Zsigmond! Most egyszerre miért nem kell neki a magyar korona?
– Talán ő is várakozik, anyám – kockáztatta meg Mária.
– Várakozik, amíg feleségének tán vérét is veszik!
De amikor Károly megérkezett, már két kisírt szemű, de nyugodt nőt talált ott.
Erzsébet nem udvariaskodott.
– Úgy látszik, ezt a féktelen nemzetet asszonykéz nem vezetheti. Vedd át őseid országát, legyen tiéd a kormánypálca.
Szándékosan nem használta a „korona” szót. Károly kísérete így is alig leplezhette megkönnyebbülését. Csatát nyertek, Erzsébet lemondott.
Károly meghajolt.
– Nagy bölcsességre vall döntéstek, asszonyom. Jómagam csupán Magyarország kormányzója óhajtok lenni..., amennyiben az országgyűlés másként nem határoz.
Odakint rögtön kihirdették a népnek: Mária királynő önként lemondott trónjáról. Nagy ujjongas, éljenzés támadt azonnal.
– Mocskos, aljas áruló! Hullarabló! – üvöltötte Erzsébet, aztán orvosát hívatta. Kínzó fejfájás gyötörte.

Az országgyűlésre a vártnál többen jöttek el, mintha felbátorodtak volna az emberek a várható változásoktól, mintha csak most halt volna meg Lajos király – a többség egészen egyszerűen nem vett tudomást Mária királynő rendezetlen státusáról, s miként a köznép valami gyors javulást remélt az idegen királytól, ugyanúgy a főrangúak megjelent része is nagy adományokat várt. Jó jelnek mutatkozott Károly merész és gyors megjelenése és győzelme, méghozzá egy csepp kiontott vér nélkül: ez utóbbi önmagában is tanúskodott Erzsébet és Mária gyengeségéről. Mert egy bármilyen rövid belháború nyilván megosztotta volna az erőket, felborzolta volna a kedélyeket, így azonban a békés megoldás reményében üdvözölni lehetett a változást minden félelem nélkül. Ha Zsigmond időben és okosan cselekszik és hasonló elszántsággal nyúl a korona felé, talán senki sem akadályozza meg. De Zsigmond túlbecsülte a királynők hatalmát és a magyarok hűségét. Ám az is lehet, hogy maga a nápolyi királyi cím és a Lajos királyhoz fűződő rokoni szálak eredményezték a csodát. Az egyik egyszerre volt egzotikusan messzi és reálisan közeli, a másik – a rokonság – pedig növelte a folytonosság és folytathatóság bizalmát. Máris szárnyra kelt a naiv szóbeszéd, hogy Károly, ha királlyá teszik, meg sem áll Lengyelországig, s azt is visszaveszi, mint Lajos jogos örökét...
De meglehet, hogy csupán a véletlenek szerencsés (vagy szerencsétlen) összjátéka eredményezte ezt a helyzetet. Az is lehet, hogy a nemzet elfáradt a hosszú, meddő várakozásban. Férfit akart a trónon látni, és bárkire áldását adta volna, aki kellő erélyt mutat, hogy valóban kívánja és meg tudja tartani a trónt.
Az országgyűlésen Károly jelentette be a királynék lemondását. A délvidékiek vivátoztak, a többi urak komoran hallgattak, nem akarták jó előre elkötelezni magukat. Mintha még mindig valami csodára, gyors változásra számítottak volna, hogy talán beront Garai Miklós sokezer fegyveressel, vagy netán Zsigmond császári segédcsapataival. De ellenkezés nélkül tudomásul vették, hogy a gyűlést Székesfehérvárra helyezik át. Ez csak egyet jelenthetett. Hiszen ez az ősi koronázóváros. És ha késve is, de megérkezett Demeter érsek. Ez döntő volt sok ingadozó számára. Akkor itt már nincs mire várni.
Ami a legrosszabb, legmegalázóbb volt Erzsébet és Mária számára, jelen kellett lenniük a koronázáson. 1385 december havának utolsó napjára, Szilveszter napjára hirdették meg a szertartást. Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királya immár Lajos örökébe lép, Magyarország királya lesz. S mit lehet tudni, talán még a lengyel koronát is visszaszerzi magának a széthullott örökségből... Ez a halovány remény még azokat az urakat is bizsergette, akik egyébiránt már évek óta csak legyintettek, ha országos ügyekről esett szó. A sikernek szaga van, messze ható, jó illata, és a siker mindent igazol. Károly serege egyre duzzadt, olyannyira, hogy kezdeti hívei, a délvidékiek egyre féltékenyebben méregették az újonnan csatlakozókat, az átállókat, a későn okosakat. Féltették a koncot, sokallták a majdani osztozkodást.
Most már a királynék őrizet alatt voltak, igaz, nem nyilvánvalóan, de szemmel tartották őket minden percben. Ezt Silvio titkár értette meg a királlyal, aki belátta, mennyire elronthatna mindent, ha a királynék elszöknének az utolsó pillanatban, s netán Zsigmondnál keresnének menedéket, így viszont mindenki láthatja, az ő beleegyezésükkel történik meg az ő megkoronázása. Lefüggönyözött hintójuk egyhuzamban tette meg az utat Budáról Fehérvárra és még főrangú régi híveik, így Forgách Balázs is csak távolabbról kísérhette őket.
Az út szélén összeverődött nép éltette ugyan Károlyt, de a hintó látványa mindenütt csendet parancsolt.
Fehérvárra érvén Károly és hívei nem hagytak időt sem felfrissülésre, sem pedig arra, hogy a kíséret szétszéledjen vagy felöntsön a garatra.
A fekete ruhában lévő királynék néhány percet kaptak arra, hogy imádkozzanak, s leróják kegyeletüket Lajos király sírkápolnájában. Ide csak néhányan kísérték el, a többieket odakint tartották, mivel Silvio okkal tartott valamiféle jelenettől, mely felkeltheti a magyar urak rokonszenvét Erzsébet s még inkább Mária iránt.
Forgách Balázs rangja folytán a kevesek között maradhatott, akik beléphettek a kápolnába. Megborzongott, mert a kinti hideg itt szinte jégveremmé tette a falakat. Itt játszotta el a nagy szerepet Erzsébet, az özvegy királyné szerepét, a nagy, rideg vörös márvány szobor előtt. Lajos király üres szeme most is a távolba meredt, elnézett a suttogó, csoszogó kíséret feje felett.
Erzsébet és Mária letérdelt és halkan sírni kezdett. Ez most már csak csöndes zokogás volt, bűnbánat és számvetés.
Az itáliaiak és délvidékiek komoran bámultak, a magyar urak elfordították fejüket. Mintha kivégzés lett volna.
Az esküszöveg folytatását mondta magában Erzsébet.
„Isten színét te végnapodon úgy láthassad, örök pokolban úgy ne temettessél, és magul magod úgy ne szakadjon. Hogy urunknak, Lajos királynak és szent koronájának való hívségtartásodra, minden orvot, tolvajt, gyilkost, kacért, emberetetőket, bűvösöket, bajosokat, ház-égetőket, szentegyháztörőket, fél hiten valót, és ki ország veszedelmére pogányoknak segítséggel avagy tanáccsal volt, állevél-költőket, álpecsét-likasztókat és kik ezekkel élnének, és mindeneket azokat, kik urunk Lajos királynak és országának, és szent koronájának ellene és veszedelmére törekedők volnának, igazán megmondod, megnevezed és kiadod, és meg nem tagadod, és irigységben avagy gyűlölségben senkit el nem vesztesz, és igazat nem hamisítasz, és hamisat nem igazítasz, ezeket által nem hágod, sem kedvért, sem adományért, sem gyűlölségért, sem félelemért, sem barátságért, semmiért is. És ami beszéd közöttetek lenne, azt titkon tartod és ok nélkül senkinek meg nem jelented, meg sem mondod. Isten téged úgy segítsen, és a szent kereszt.”
Aztán magához Lajoshoz fohászkodott.
„Lajosom, bocsáss meg nekem, ostoba nőszemélynek! Látod, mire jutottam nagy magabízásomban... Apródonként elvesztegettem, amit Te szerzettél és erősen összetartál. Hogy megvetettem egész napos foglalatosságod, azt hívén, én gyorsabban és könnyebben megcsinálom. Súlyosan tévedtem, és most, lásd, megfizetek. És fizet helyettem is ez a kisleány, aki földönfutó leend. És nem tudtam néked fiút szülni, bárhogyan is kívántam! Pedig, Istenem, be jó lett volna! Most senki sem vonná kétségbe a trónhoz való jogát! Be megbüntettél, Jézusom, s te is, uram, hogy elhagytatok!”
Ám a veres kőbálvány király üres szeme elnézett a síró özvegy felett, s el az oszlopok mögül leselkedők felett is. Vajon odaát látta-é már a jövendőt? Látta-é, hogy országa századról századra zsugorodik s fogy erőben?
Mária letörölte könnyeit s hideg, nedves kezével megérintette anyjáét. Mintegy jelezte, ideje indulni, mielőtt a kíméletlen erőszak állítja talpra őket.
Erzsébet megértette leánya néma üzenetét, keresztet vetett és reccsenő térddel, de büszke tartással felállt, őrajta nem fog a mocskos talián áruló sem röhögni, sem szánakozni!
Mária is hasonló tartással állt fel, s bár nem fogták egymás kezét, könyökük összeért, azzal az ösztönös egyetértéssel, amelyet csak a vér szava szólít.
A székesegyház főhajója nem volt dugig telve, mint más koronázáskor. Sokan nem jöttek el, sokhoz nem ért vagy nem akart elérni a hívó üzenet, s nehéz volt nem észrevenni a falak mentén, a faragott oszlopok mögött az olasz zsoldosokat, akiknek nem imára volt kulcsolva keze, hanem a fegyver markolatján.
Farkasordító hideg volt az egyházban, s a kora délutáni óra ellenére is sötétség, csak a kinti hó világított, meg a tartókba beszúrt, füstölgő fáklyák, melyek baljós, imbolygó fényeket vetettek a falra, s gomolygó árnyakkal népesítették be a tömjénfüstös főhajót.
Demeter érsek visszaemlékezett a négy év előtti szeptemberre, amikor ugyanezt a koronát tartotta kezében. Akkor is ilyen nyögvenyelős volt a koronázás, milyen nevetségesen festett a kis Mária Szent István palástjában, alatta a játék babával, melyhez ragaszkodott! Akkor is sietős volt a szertartás, most tán még sietősebb, hiszen az idegenek bizonytalanok, nem értik pontosan, mit miért kell tenni, minél előbb Károly fején akarják látni a koronát. Hát legyen, ő már ilyen törpe kor tanúja, nem úgy, mint elődje, Telegdi Csanád esztergomi érsek, aki Lajos király fejére illeszthette a szent koronát...
Most is háromszor tette fel Demeter érsek a kérdést.
– Akarjátok-e királyotokul Károlyt, Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királyát?
A kérdés magyarul hangzott el, az itáliaiak nem értették, a magyarok pedig csak felmorajlottak, mintha egymástól tudakolnák a helyes választ. Az érsek észrevette, hogy még azok is megnémultak, akik a királynék legelszántabb ellenfelei voltak. Pedig hát Erzsébet és Mária pártjából csak kevesen merték betenni lábukat Fehérvárra. De a jelenlevő magyarok mintha egy suhanásnyi időre megérezték volna a döntés bizonytalanságát, saját helyzetük kétséges voltát. Nem volt tehát egyhangú, tömeges, mindent elsöprő lelkesedés, ám a vén főpapnak mégsem reszketett a keze, amikor kegyesen bólintott, és a vastagon bélelt, nehéz koronát a térdeplő Károly fejére eresztette. Csak Mária országbírójának, Szécsi Miklósnak hangja szállt szét az ősi falak közt elszántan, vastagon, aki új nádorként éltette az új királyt ősi szokás szerint.
Garai persze nem volt ott, és Forgách Balázs is csak a távolból nézte a szomorú színjátékot.
Károly azonban egyelőre semmit sem érzékelt mindebből. Élete nagy álma vált valóra, ő a magyar urak morajlását egyhangú igenlésnek hallotta, s amikor Szent István koronája ránehezült a fejére, úgy hitte, Lajos méltósága és hatalma jogszerűen és végképp reá szállott. A nagy hidegben is verítékezett, az aranyszőttes palást dörzsölte nyakát, mégis ez volt a pillanat, amelyért élni érdemes. A kis nápolyi királyból most lett hatalmas király, akit számon kell tartania minden uralkodóháznak.
A koronázás az úgynevezett német formula szerint folyt le, persze rövidítve és felgyorsítva, az előzetes tervek szerint. Károly a trónon ülve, koronával a fején elmondta magyarul az esküt, amelyben megígérte, hogy az ország minden nemesét szeretetébe fogadja és szabadságaiban megtartja. Megfogadja, hogy Magyarország földjét épségben megőrzi és gyarapítja...
Károly majdnem hibátlanul hadarta el a rövid szöveget, most már a magyar urak kissé feloldódtak, gyönge éljenzés is felhangzott és már úgy tetszett, minden rendben lezajlott. Ám amikor az ünneplő menet kifelé indult, Szent István ereklyéje, a sok száz éves zászló megakadt a templomajtóban s darabokra tört. A kívül összegyűlt tömeg rémülten felmorajlott, s ezután már mindenki a baljós előjeleket figyelte és rebesgette országszerte. A koronázási ünnepély Székesfehérvárott gyors volt és a helybéliek szerint fukar – igaz, a nagy hideg miatt nem is túl sokan sorakoztak az ökörsütésnél és a csapra vert hordóknál. Károly egyelőre nem akart túl sok pénzt költeni, mivel az eddigi, szerény hadjárat is igencsak megterhelte bukszáját, és Silvio felvilágosította, hogy a magyar törvények és szokásjog szerint hosszú ideig nem juthat jövedelemhez, hiába lett néhány perce Európa egyik legnagyobb és legerősebb államának uralkodója.
A királynék sokáig reménykedtek, hogy leköszönésük után Károly végre szabadon engedi őket. Károly ennél óvatosabb volt. Fenntartotta a védőőrizetet, rokoni nyájassággal kezelte őket, de egyetlen pillanatra sem vette le róluk a szemét. Most már Károly teljes joggal játszhatta a lovagias király, a segítségnyújtó hálás szerepét, és amikor Budára visszaindultak, az ismét frissen hullott, ropogós hóban nyitott, csengős szánon vonultak együtt a királyi palotába.
De alighogy berendezkedett Károly, rettentő forgószél támadt, mely hófalat emelt a házak oldalánál, olyan vihar kerekedett, melyre az öregek sem emlékeztek, s a forgószél sok-sok budai palota és ház tetejét tépte le, megrongálta a templomok tornyát is, haranglábakat döntött le, gyalogosokat vert a földhöz. Három napon át károgtak a hollók a királyi palota tetején, szárnyukkal verdestek az ablakokat, majd mintha két pártra szakadtak volna, egymásnak estek a fekete madarak, mint akik eszüket vesztették, kitépett tollak kavarogtak a szélben és vércseppek pettyezték a hófúvásokat.
A nép persze mindezt Károllyal hozta összefüggésbe, s a babonás nápolyi kísérők is legszívesebben hazaindultak volna, minden sikerük ellenére. Ilyen komor, fagyos országról ők nem álmodtak, s a rosszul fűtött királyi palota hodályaiban Nápoly kék egét és melegét emlegették szívfájdalommal.

Erős olasz és magyar testőrség őrizte a királyi palotát Budán, s a palota egyik szárnyában továbbra is ott lakott Erzsébet és Mária. Károly vigyázott arra, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt, sőt azt lehet mondani, különös gondoskodása folytán a királynék napi ellátása és fényűzése is emelkedett. Az udvar ebben a furcsa kettősségben szerveződött: úgy tetszett, mintha most már három uralkodója lenne Magyarországnak, hiszen az országgyűlés ugyan megkoronázta és elfogadta Károlyt, de nem nyilvánította Máriát a trónra érdemtelennek, egyszerűen tudomásul vette a kialakult helyzetet.
Forgách Balázsnak senki sem mondta, hogy többé nem főpohárnokmester, igaz, hivatalában nem is erősítették meg. Hozzá hasonló módon sok főúr lebegett pilleként a kettős fénykörben, nem tudván vagy nem akarván elkötelező lépésre szánni magát. Károly mint újdonsült király fogadta a régi tisztségviselőket, és mindenkihez volt egy-két kedves szava, így Forgách Balázshoz is. Károly kedvelte a fiatal, energikus embereket és jó emberismerő volt, fel tudta mérni mindenkiben a kitartást, a tehetséget és a hűséget. Mindezt észrevette Forgách Balázsban, és időt akart hagyni számára ahhoz, hogy átpártoljon hozzá. A fiatalember megérezte ezt a jó szándékot, és ettől zavarbajött, ő gyűlölni akarta Károlyt és íme, egy ember, egy király, aki békejobbot nyújt neki, aki tényleg úgy tesz, mintha szabadítóként érkezne. Nem tesz semmi törvényelleneset, vigyáz a magyar érzelmekre, már egészen jól beszéli a nyelvet, ő is Anjou, akárcsak Lajos király, és végül is könnyen lehet, hogy a dinasztia olyan újabb uralkodója lesz, akire még büszke lehet a magyar nemzet...
Károly ellenfelei mintha elvesztették volna minden meggyőződésüket. Még Garai is felóvakodott Budára, s bár vele senkinek sem voltak már távolabbi tervei, akadálytalanul találkozhatott régi híveivel, így Forgách Balázzsal is. Különös helyzet volt ez: Forgách Balázs még mindig a nádor embere volt, az ő budai palotájában lakott, s rendben megkapta a rangjához szükséges tallérokat – most mégis ő látta vendégül Garai Miklóst, annak palotájában. Forgách Balázs kissé tartott a találkozástól, megtört öregemberre számított, aki segítségét kéri, és ő el is volt szánva arra, hogy nem lesz hálátlan s megpróbálja viszonozni a volt nádor jótéteményeit.
De kellemesen és zavarbaejtően csalódnia kellett: egy friss, kipihent, tettekre vágyó középkorú férfi állt előtte, súlyos prémkabátja és süvege behavazva, szakállán jégcsapok csillogtak. Forralt bort kért, sültet és tele volt tervekkel.
– Most kezdődik a tánc, fiam! – mondta tele szájjal. – Először magam is keseregtem, bosszankodtam, de most már látom, ennek így kellett lennie. Nyugalom van? Jó. Hadd érezze biztonságban magát a talián fattya. Isten elvette az eszét, hogy így cselekszik. Volt ám esze annak idején a mi Lajosunknak, hogy nem maradt ott Nápolyban is királynak! Pedig megtehette volna. Ott volt, mindenki óhajtotta, ereje is lett volna hozzá. De ő tudta, hogy idegenben királykodni, az a legnagyobb veszedelem.
És nem jó úgy elaludni, hogy alá kell nézni az ágynak, a vánkosnak, takarónak! Nem jó úgy enni, hogy először az étekkóstoló egyék – ürítette fenékig a fűszeres borral telt kupát.
– De hát miben reménykedik még nagyságod? – kérdezte Forgách Balázs kíváncsian. – Hiszen a király birtokba lépett, a királynék csekély pártja szétszóródott.
– Ez igaz, fiam. De éppen emiatt tervezhetünk szabadon. Károly most már csak Zsigmondtól tarthat, de Zsigmond egyelőre nem mozdul. Nem látja világosan, mennyire erős Károly, mennyire van mögötte a nép.
– És mi látjuk?
A nádor felhorkant.
– Úgy kérdezgetsz, mintha már te is feladtad volna! Hát nem érted? Most kezdődik a nagy tülekedés a birtokokért! Kaptak már a Fejéregyháziak, a Bethlenek, kapott Almakeréky Péter.
– Azt suttogják, hogy Károly ki akarja végeztetni őfelségeiket, legalábbis a délvidékiek ezt szorgalmazzák.
– Nem lehetetlen, de nem is valószínű. Károlynak sokkal jobb, ha túszként, színleg barátilag itt tartja őket maga körül. Károly eddig mindent jól csinált, egyszer sem hibázott. Itt az ideje, hogy hibázzon.
– Még mindig nem értem, mire számít nagyságod rázta – fejét a fiatalember.
A nádor közelebb intette Forgách Balázst.
– Hajolj ide, fiam. Csak a te fülednek akarom mondani. Ki kell tervelni, hogyan lehetne megölni Károlyt. Meg kell ölnünk Károlyt, mielőtt igazán erőre kap, s nyakunkra hozza nápolyi embereit. Terád különösen számítok, fiam. Bátor ember vagy, hűséges a királynékhoz, akik a magasba emeltek.
– Hűséges vagyok, nagyságos uram. De vajon... tudnak erről a felségek?
– Mária nem. Talán nem is kell tudnia, ő nem tud még színlelni. De talán jobb is így. Ezt nekünk kell elintéznünk. Erzsébetnek, nekem, neked. Bálint püspök is tud a tervről. Nem kell túl sok embert bevonnunk a dologba. Ha szándékunk Károly fülébe jut, mindennek vége. Sokat gondolkodtam ezen. Csak ez a megoldás marad. Erzsébet is így látja.
– De hát... hogyan?
– Nem méreggel, annyi bizonyos. Károlynak állítólag megjósolták, hogy méreg által halhat csak meg. Ezért tart étekkóstolót. Hát majd meglátjuk, igaza lesz-e a jósnak. Ha vér folyik ereiben, hát el is folyhat. Ide kell csalni Durazzói Károlyt. Légy hozzá nagyon barátságos, fiam. Mutasd, hogy meg akarod tartani rangodat. Színleg én is békülést mutatok majd. Ez ne tévesszen meg.
A nádor felállt, átölelte Balázst.
– Bízom... bízunk benned, fiam. Mi fogjuk beteljesíteni a törvényt, nem ezek az idegenek. Hidd el, minden másképp lesz.
– És Zsigmond?
– Vele vagy nélküle. De az nem lehet, hogy csak úgy letegyenek egy törvényes uralkodót. Gondoltál már erre? Mi lenne a világból, ha ez így menne tovább? Rendbe hozzuk a dolgokat, amíg lehet.
A nádor leszaladt a lépcsőn, visszaintett, kardja megcsörrent a vaskorláton.
Odakint éppen két olasz őrjárat találkozott, dallamos szavakkal, nevetve üdvözölték egymást.
Forgách Balázs fáradtan intett, kicsit kinyitotta az ablakot. Sóhajtott, lehelete fehér ködöt képzett a beáramló hidegben.
1386 januárja volt.

II. Károly lovagi öltözékben ült a trónteremben, finom kézitükörben vizsgálgatta haját, szakállát és megállapította, hogy jól áll a jelképes, aranyozott abroncskorona. Még volt idő a magyar főurak délelőtti fogadásáig, a reggelin már túl volt, ilyenkor Silvióval tárgyalta meg az ügyes-bajos dolgokat, nem hivatalosan, inkább csevegésképpen.
– Látod, Silvio, hiába huhogtatok. Ha most otthon maradok, szegényebb vagyok egy koronával, mely jóval értékesebb a nápolyinál.
– Igaz, felség. Erről jut eszembe, mit válaszoljunk felséges asszonyodnak, aki immár sürgetőleg írt másodszor is, hogy szeretné megosztani veled a kormányzás terheit...
– Meghiszem azt! – simogatta szakállát Károly és kitépett egy ősz szálat belőle. – Most már jönne, de hadd maradjon még otthon. Még időm sem volt belekóstolni a magyar nők bájaiba, nem igaz? Írjál valamit, valami hihető kifogást.
– Azt fogom írni, felséged engedelmével, hogy még meg kell szilárdítani a hatalmat, és hogy egyelőre még nem volna biztonságos őfelsége és a trónörökös számára, ha Magyarországra jönnének.
– Jó, írd azt, de ne túl ijesztően, végtére is nem igaz.
– De igaz, felség, igaz! – mondta Silvio. – Nem győzöm ismételgetni, felség, hogy a helyzet jó, de nem stabil. Felséged túlságosan elnéző azokkal szemben, akik nem támogatták a trónra kerülésében.
– Nem támogattak, de nem is fogtak fegyvert. Bölcsen cselekedtek, és én is bölcs uralkodó akarok lenni.
– Ha bölcs akarsz lenni, felség, akkor nem bízol a volt királynékban. Én azt javaslom továbbra is, végezni kell velük, vagy száműzni őket olyan helyre, ahonnan többé nem árthatnak.
– Ugyan, Silvio! – tette le bosszúsan Károly a tükröt. – Már így is tele van a város ilyen híresztelésekkel, jelentik kémeink, te is tudod. Most adjunk igazat nekik? Vitessem a királynékat Nápolyba, s költsek vagyonokat őrizetükre? Vagy...
– Úgy van, felség. Vagy. Erzsébet már idős. Végezhet vele egy gyors betegség, aztán Mária kolostorba vonulhat és ott, később, úgyszintén jobblétre szenderülhet. Nem valami nyilvános kivégzésre gondolok, az valóban nem tenne jót nekünk. De amíg Mária él, Zsigmond tovább próbálkozik, és a császár behajtja unokaöccse adósságait.
– Meglehet. De én nem akarom Lajos király leányát ilyesminek kitenni. Elvettem a koronáját, rendben van, alkalmasabb vagyok rá, férfi vagyok, tudom, mit akarok. Erős vagyok és nem mutatok gyengeséget azzal, hogy gyönge nőket tétetek el láb alól. Aquila non captat muscas.
– A sas nem fog legyeket, de a farkas elkergeti a kutyákat.
– Hagyjuk ezt, Silvio. Nem járulok hozzá és punktum. Inkább azon igyekezz, hogy ezt a szétzüllött kancelláriát rendbe hozd. Iszonyatos rendetlenség van ebben az országban. Jönnek híveink, birtokokat adományozunk, miközben a birtokok nincsenek rendesen összeírva. Nincs egy megbízható regisztrum! Azt sem tudjuk pontosan, hány telket vagy falvat ajándékozunk egy-egy birtokkal! Százéves, homályos oklevelek alapján ítélkezünk! De azt is el kell döntenünk, mivel jutalmazzuk leghűségesebb híveinket, méghozzá úgy, hogy feleslegesen ne szerezzünk magunknak új ellenséget.
– Akinek nincs elég ellensége, azt nem becsülik barátai sem – mondta Silvio, vékony szakállát simogatva.
– Ezt te találtad ki, ugye, Silvio? – mondta a király. – Igazán szellemes mondás, ügyes gondolat. Csak hát ilyesmiket az udvaroncok gyárthatnak csőstül, a királyok mégsem okulnak belőlük. Mert nekünk mégis csak az a fontos, hogy lehetőleg ne szerezzünk ellenségeket. Mindent jogszerű alapra kell helyezni, érzelem nélkül. Ez a jó kormányzás titka. Az adót be kell hajtani a gazdagtól is, a koldustól is.
– Jól van, felség, én figyelmeztettem – vont vállat a titkár fesztelenül. – De legalább ezt a Garait ne hagyná szabadon grasszálni Budán! És hogyan lehetséges, hogy még mindig horvát bán ez a Garai, amikor a mi horvát híveink még szinte semmi jutalmat nem kaptak?
– Türelem, Silvio! Hogy Garai szabad, az éppen a mi erőnket mutatja mindennél ékesebben. És előbb-utóbb őt magát is gondolkodóba ejti s önként pártunkra csalja. Láttam én Lajos királytól eleget, miként kell ezzel a büszke, örökké lázadó fajtával bánni. Mint a nemes vadakkal. Ha nem adunk okot gyűlöletük feltámadására, kezesebbek a báránynál. S tudod miért? Mert nem értik jóságunk és türelmünk mélyebb indokait.
– Adja Isten, hogy felségednek ezúttal is igaza legyen – sóhajtotta Silvio. – Én mindenesetre úgy tanultam az életben, hogy ellenségünket csupán egy feltétellel becsülhetjük meg valóban.
– S mi volt az a feltétel? – kérdezte a király, grimaszt vágva, mint aki sejti a választ.
– Hogy két méter mélyen a földben legyen – dünnyögte Silvio.
Károly jót nevetett ezen a népi bölcsességen.
– Van ám még valami. Ez egészen friss hír, Kanizsai János hozta.
– Nocsak? Az egri püspök?
– Névrokona, de valóban az ő szolgálatában. Most én használom, mert igen ügyes, törekvő ember. Rangot akar és a gyűlölet is hajtja.
– E két dolog már valami! Akár trónt is nyerhet velük az ember! És kit vagy mit gyűlöl oly nagyon ez a János mester?
– Egykori apród- és lovagtársát, Forgách Balázst. Az tette ki a szűrét állítólag, valami nőügy miatt. Többet nem sikerült megtudnom. De az is lehet, hogy csupán az irigység hajtja.
– Az is nagy hajtóerő – bólintott a király. – De miért?
– Mert ezt a Forgáchot a véletlen emelte magasba társai közül, nem a vitézség vagy az öröklött rang. A kis királynőt ájultában felfogta, ez minden érdeme. Nem csoda, ha sokan gyűlölik szerencséjéért.
– Pedig jó arcú, derék ifjúnak látszik. Különben is – sóhajtott a király –, irigye mindenkinek van, s ha meggondoljuk, a legtöbb jó dolog az életben véletlen következménye.
– De a véletleneket is Isten irányítja – mosolygott halványan Silvio. – Legalábbis az Egyház így igazítaná ki felségedet.
– No persze. Én mégis inkább a forgandó szerencsében hiszek. Isten aligha érdeklődik minden árva lélek iránt. Mintha én számon tartanám a fűszálak sorsát is birtokaimon.
– Márpedig ő számon tartja, felség, így mondják.
– No akkor jöhetnek most már az urak. Külföldi követ is van?
– Kettő is. A lengyelektől, meg a velenceiektől.
– No, most kicsit elgondolkodhatnak a velencei urak! Nápoly és Magyarország... ezzel már számolni kell!
És megnyitották a magas, szárnyas ajtókat.

Az idő február elejére felengedett, fogyadoztak a hóhegyek, kicsit kiengedett a tél kegyetlen szorítása. Most már szánnal nem lehetett közlekedni, de még szekérrel sem, csak lóháton tudták biztonságosan legyűrni a roppant távolságokat abban a szép, régi, nagy Magyarországban, melyhez hasonlót azóta sem termett a história.
Persze ezt a szépséget akkoriban csak kevesen érezték, mert a világ már csak úgy van elrendezve, hogy a rosszat jobban érzékeli minden eleven lény, s kevesebbet törődik a jóval, arra meg különösen nem építhet egy életet, hogy eddig se volt jó, de eztán még rosszabb lesz. Az emberek hát morgolódtak és reménykedtek, ki-ki vérmérséklete szerint, a csodavárók azt hitték, a nápolyi király mesés gazdagságot hoz a magyaroknak, idővel egész Itália is a magyaroké lesz, mit lehet tudni, tán még császárnak is megválasztják és Buda lesz a világ új Rómája, még a pápa is ideköltözik.
A budai polgárok mindenesetre hitték a csodát, hogyne hitték volna, amikor minden ember lelke mélyén gyermeki hitre vágyik, és Károly vértelen, diadalmas bevonulása azt mutatta, mindez egybeesik az ég akaratával, s talán még Lajosnál is nagyobb és igazságosabb király trónol Szent István örökében.
Szerdai nap volt, február hetedik napján, amikor az egyik talián őrszem észrevette a közelgő lovasokat. A városkapu zárva volt a hajnali órán, így hát csak megbökdöste alvó társát, egy délvidéki magyart, hogy ne egyedül lássa, amit lát. Mert vagy kétszáz lovas jött ott, félig hóban, félig sárban. Nyíltan jöttek, nagy zajjal, de nem hadrendben, ez megnyugtatta az őrszemet, ugyanakkor azt is tudta, hogy ilyen létszámú sereget semmiképp sem bocsáthat be Budára Alberico lovag, a várnagy engedélye nélkül.
– Eredj le a kapuhoz, beszélj te velük, mert én nem értem, mit kiabálnak – mondta az olasz őr a magyarnak.
A magyar álmosan lebotorkált a falépcsőkön, s a rostélyon át szót váltott a jövevényekkel. Az olasz ismerte már a magyar káromkodásokat, s annyit értett, hogy a jövevények igen elkerítették őrtársa pereputtyát.
– Garai bán úr kísérete van odalent – jelentette a magyar őrszem. – ő maga a napokban indul vissza szeretni birtokára, leányát férjhez kívánja adni, s most iderendelte kíséretét, hogy visszaindulnak, mihelyt elbúcsúzott a királynék... szóval a volt királynéktól.
– Aha – mondta az olasz. – De ha úgyis visszaindul, minek hozza magával ezt a teméntelen katonát? Mi őket be nem ereszthetjük, mondd meg nekik, amíg a várnagy úr nem ad rá engedélyt.
– Nagyon dühösek lesznek, igen kellemetlen az idő – mondta a magyar, és bizonyítékul szép fehér ködöt lehelt a levegőbe.
– Éjszaka a kapuk zárva maradnak, ez a parancs. Nekik is tudni kell. Hatkor megnyitjuk a kaput a piacozóknak, de fegyveresek nem léphetnek be, ha ötnél többen vannak. Márpedig ők sokszorta többen vannak. Úgyhogy megyek a várnagy úrhoz parancsért. Ezt mondd meg nekik, és semmi pénzért ne nyisd ki a kaput. Közben felköltöm az őrséget, úgyhogy ne aggódj, nem leszel egyedül.
De ekkor már a zajra a kapuőrség is felneszelt, nagy csörtetéssel elfoglalta kijelölt helyét a mellvéden, a lőrések mellett, az őrtornyokban pedig az íjászok helyezkedtek el sebtében magukra kapott bőrruhájukban.
A jövevények látták a védelem készülődését, s abbahagyták a kapu döngetését és az őr szidalmazását. Távolabb vonultak, megpróbáltak fát, rőzsét gyűjteni, tüzet rakni, egyszóval beletörődtek a várakozásba.
Az álmából felkeltett várnagy, Alberico maga is megszemlélte a volt nádor embereit. Riasztóan nagy létszámúnak tartotta a sereget, de nem látott náluk különösebb ostromfegyvereket, és türelmes várakozásuk sem tetszett fenyegetőnek. Mégis úgy gondolta, nem vállalhatja egyedül a felelősséget. Maga lovagolt a királyi palotához, hogy megpróbáljon bejutni a királyhoz, de a korai órában egyetlen cselédje sem merte zavarni, a várnagy pedig nem óhajtotta felbosszantani Károlyt azzal, hogy eltúlozza az esemény jelentőségét. Végeredményben nem ostromló sereg, csupán egy főúr kísérete állt Buda kapuja előtt.
A biztonság kedvéért üzenetet hagyott a főkomornyiknál a király, illetve Silvio kancellár számára a nagyszámú kísérettel kapcsolatban, azzal a megjegyzéssel, hogy amennyiben három órán belül nem kap ellenkező parancsot és erősítést, kénytelen beengedni Garai embereit a budai kapun. A főkomornyik ásítva átvette a sebtében rótt, lepecsételetlen levelet, s ott is hagyta a jéghideg kancellária asztalán. Silvio úr korán kelő ember, majd megtalálja és intézkedik.
Alberico várnagy némiképp megnyugodva tért vissza embereihez, és kiadta a parancsot, hogy – amennyiben másképpen nem rendelkezne – legkésőbb reggeli tíz órakor bocsássák be Garai bán úr kíséretét.
Silvio kancellár úr azonban éppen ezen a napon nem kelt korán, ebben döntő szerepet játszott egy magyar leány, akit sokadmagával az udvar szórakoztatására hozatott Pál püspök birtokairól. Ezek a leányok pötyögtek valamit olaszul is, és egyszerre voltak parasztian egyszerűek és kurtizánmód rafináltak. Silvio el volt ragadtatva tudományuktól és most, hogy végre úgy érezte, királya biztonságban van, kissé elengedte magát, pontosabban visszaadta magát azoknak az élvezeteknek, melyektől Nápoly elhagyása óta jószerivel megtartóztatta magát.
A titkár csak dél körül ment be hivatalába, és csak különböző fontos ügyek elintézése után nézte át az asztálára készített iratokat, üzeneteket, leveleket. Azokat is természetesen fontossági sorrendben, tehát elsőként a díszes pecsétű, nemes pergamenre jegyzetteket, s utoljára a jelöletlen beadványokat, melyek többsége nem is reá tartozott. Birtokperek, feljelentések, kérelmek, beadványok között bukkant rá Alberico várnagy levelére. Először elsápadt, aztán a víziórára nézett és megállapította, hogy a nádor emberei már régen a várban vannak. És ha ott vannak és még mindig nem történt semmi baj, akkor bizonyára felesleges az aggodalom.
Ennek ellenére fogatot rendelt és kikocsizott a kapuhoz, először azzal a szándékkal, hogy alaposan ráncba szedi az őrséget. De mivel rendzavarásnak sehol nem látta nyomát, s az olasz és horvát őrség mindenütt a helyén volt, még a várnagyot sem kereste meg, hogy legorombítsa. Végtére is ő maga sem volt a helyén a kérdéses időpontban. Inkább a királyhoz irányította a fogatot, hogy beszámoljon neki egy érdekes kémjelentésről Csehországból. Eszerint Zsigmondot rokonai igen szorongatják, hogy hadaival lépjen be Magyarországra s érvényesítse jogait, különben megvonnak tőle minden támogatást, és az eddigi kölcsönöket is behajtják rajta.
Tehát könnyen lehet, hogy Zsigmond az igazi veszedelem, és a magyar ellenzéki urak jámborsága mögött is ez a felismerés rejtezik. Majd Zsigmond elintézi Károllyal, kié lesz igazán a magyar trón. Nem Garaitól kell hát félni, hanem Zsigmondtól.

Ebéd után jött át Forgách Balázs a királyi palota másik szárnyába, hogy Erzsébet és Mária nevében meghívja a királyt fontos megbeszélésre. Garai ekkor már elhelyezte katonáit a királynék szárnyában és az udvarokon, felnyergelt lovakkal készenlétben, hogy ha a terv nem sikerülne, azonnal útnak indulhassanak. Mert a terv úgy szólt, hogy Károlyt foglyul kell ejteni, esetleg megölni vagy amennyiben egyik sem sikerül, a királynékat kimenekíteni a várból, s eljuttatni őket Zsigmondhoz.
Amennyiben Károly nem fogadná el a meghívást, haladék nélkül el kell hagyniuk a várat. Garai kísérete remélhetőleg harc nélkül távozhatik, a nőcselédnek öltözött királynékkal együtt, de ha kell, akár fegyverrel is átvágják magukat a kikémlelt kapuőrségen.
Forgách Balázs tudta, hogy a nyakát kockáztatja ebben a tervben, melyet Erzsébet és Garai főzött ki, de nem félt, inkább örvendezett, hogy kimozdul végre az ügy a holtpontról, és éppen ő lehet a terv egyik végrehajtója. Biztos volt benne, hogy valamelyik variáció sikerrel jár.
Miközben a kancelláriára vezették, hogy ott várakozzék, az is felsejlett benne, mekkora hatalom összpontosul most az ő kezében. Csupán egyetlen szó, egyetlen jól elejtett szó, és Károlyt egész életére lekötelezi. Akkor erős őrség veszi körül a várat és egész Budát, akkor feltehetőleg valóban kivégzik a királynékat és Garait, és akkor őbelőle még nádor is lehetne...
Sőt: olyan árulás lenne ez, hogy soha senki bizonyosat nem tudhatna őrajta kívül. Mert hát Károly kaphatta bárkitől a hírt, legfeljebb későbbi, gyors emelkedése vallana ellene, de ki merészelne ujjat húzni az ország második legnagyobb emberével?
Keményen lépdelt a márványpadlón, de térde mintha ólomból lett volna. Igen, a térde. Hiszen térdelt, amikor a gyermekkirályleány lovaggá ütötte, ő a királynék lovagja, felemeltje, lekötelezettje, ő nem lehet árulójuk. Ez a pillanatnyi megingás csupán minden lehetséges út végiggondolása volt, önmagában talán még nem bűn, inkább az értelem jele. Pedig Gimes várát ezért bizonyosan megkapná, várakat, birtokokat kapna, megalapítója lehetne a nagy Forgách-nemzetségnek, ezer esztendő múltán is hálával gondolnának rá az utódok, kiknek számára egy nagyszabású árulás is érdemmé magasztosulna az idők homályában, a história jótékony feledésében, mely a kiemelkedően nagy és gonosz tetteket összemossa, összekeveri. Ki meri megkérdezni, hogy hány embert öletett meg valamely nagy király, cézár?
Nem kellett sokáig várakoznia, Károly csak rövid időre szokott ledőlni a bőséges ebéd után, izgatott volt, mert építőmestereket rendelt Nápolyból, hogy a budai várat itáliai módi szerint kicsinosítsák, feldíszítsék faragott kövekkel, s javaslatokat tegyenek, hogyan lehetne kényelmesebbé és melegebbé tenni a fűtetlen termeket, amelyeket a magyarok csupán megépítettek, de igazából sohasem használtak. Maga Lajos király is puritán ember lehetett, mert ugyan támogatta a művészeteket, de lakószobái inkább egy szerzetes cellájához hasonlítottak.
Kissé bosszantotta a királynék meghívása, de amikor Forgách Balázs holmi fontos levelekre tett célzást, melyek Zsigmondtól érkeztek, felélénkült. Tehát a királynék hajlandók szakítani végre Zsigmonddal! Talán háború nélkül meg lehet úszni ezt a kalandot, ilyen könnyen még senki nem szerzett királyságot Európában! Hogy fog pukkadni a népes Anjou rokonság, elsősorban is Lajos orléans-i herceg, Mária volt jegyese, aztán a másik Anjou-herceg, Lajos, akinek az ő nápolyi trónjára fáj a foga, de az Lászlóé lesz és a magyar trón is, hadd örüljön Margit, előbb-utóbb úgyis kénytelen lesz megengedni, hogy Budára jöjjenek, a kis Johannával együtt. Persze kérdés, mi lesz Nápollyal, a nápolyiak büszkék, nem fogják tűrni, hogy Budáról kormányozzák őket, a magyarokat meg nem tudja rávenni, hogy állandó helyőrséget biztosítsanak számára. Az alkotmányra hivatkoznak már most, a nemesi szabadságjogokra, mintha valaki is képes lenne rajtuk kívül számon tartani azt a sokfajta kivételt és engedményt, amit a magyar királyok gyönge óráikban számukra biztosítottak... De ő, Károly, másként fog cselekedni. Most még kielégíti támogatóit, de aztán megcsavarja a prést, számba véteti a birtokokat, és olyan kemény adót vet ki mindenkire, hogy neki lesz Európában a legnagyobb állandó serege. Egyszer talán még a német-római császárral is összemérheti erejét, ki tudja, talán még a francia trónt is sikerül megszereznie valamilyen új házassággal, hiszen Margit is halandó, megszülte a trónörököst, most már csak nyűg a mohósága. Annyi jó méregkeverő mester van, Silvio ismeri őket, ha eljön az ideje...
Károly keresztet vetett, beleborzongott a rossz gondolatba, eszébe jutott a jóslat, hogy nem fegyvertől, de méregtől fog meghalni.
„Annyi bizonyos, hogy nem fogyasztok semmit a kirélynéknál. Még egy ital vizet sem. Étekkóstolót mégsem vihetek magammal vendégségbe, nem igaz? És ha nem eszem-iszom semmit, akkor nem árthatnak nekem. Csak méreg által halhatok meg, ezt mondta a jós, akinek eddig még minden jóslata teljesült.”
Deforza jutott eszébe, a nemesi származású étekkóstoló, aki már lehetett vagy háromszáz font súlyú, és csöppet sem zavartatta magát, hogy a király előtt kellett meghalnia. Ő nemcsak kóstolt, de ízlelt is, olyannyira, hogy a királynak néha rá kellett szólnia, ne egye meg mind, amit neki szántak. Deforza a kövér emberek jámborságával tűrte a gúnyolódásokat is. Legfőképpen az édességet szerette és a fiúkat, s most, Magyarországon igencsak nehéz sora volt, mert a magyarok nem nagyon éltek édességekkel és még kevésbé ismerték a fiatal fiúk szerelmének édességét. Pedig Deforza gazdag ember volt, hatalmas fizetést húzott az udvartól, és számolatlanul költötte aranyait saját kedvtelésére. Úgy élvezte az életet Károly királysága óta, mint a halálraítélt az utolsó vacsorát. Az udvaroncok a háta mögött többnyire kinevették, de valamiképp tisztelték is, mint a hóhért. Ő volt a fordított hóhér. Az önkéntes áldozat. Ám Deforza mégis reménykedett a hosszú életben. Károly ellenségei is tudtak a jóslatról, így hát feleslegesen próbálkoztak volna méreggel. Igaz, rebesgettek valamit lassan, titkosan ölő, észrevehetetlen mérgek tudományáról is... De Károly gyakran cserélgette szakácsait is. Nem lett volna módjuk egy ilyen hosszan tartó terv végrehajtására.
Deforzának biztos állása volt. Csak két dolog vehette el tőle. Az egyik: ha a király valami más módon hal meg. A másik: ha ő maga krónikus étvágytalanságba esnék. De ez utóbbitól, Istennek hála, egyelőre nem kellett tartania. Zabált Deforza, mint a halálraítélt, aki túl akarja élni hóhérát. Az ő egészséges kövérsége volt Károly királyságának legbiztosabb jele.
Amikor Silvio megtudta a király szándékát, rögtön rosszat sejtett. Eszébe jutott a nádor csapata, melyet eddig félvállról vett. De maga sem volt biztos aggodalmában, s együtt mosolygott a királlyal.
– Nem mernek ezek semmit tenni, Silvio! Hidd el, rémeket látsz! Csak a palota egyik szárnyából átmegyek a másikba. És ez már az én palotám.
– Igaz, felség. De a nádor emberei még Budán vannak.
– A volt nádor emberei, így akartad mondani, ugye? Nos hát, esküvői kíséret. De hogy megnyugtassalak, velem jössz te is, meg a legjobb katonák, akiket kiválasztasz. De gondold meg: ha túl nagy kísérettel megyek, azonnal elterjed, hogy félek valamitől. És a gyáva embernek aztán hamarosan akad is félnivalója. Emlékszel, mikor Nápolyban zavargások voltak? Akkor is nekem volt igazam. Kimentem az utcára, elbeszélgettem az emberekkel, és mindenki szépen hazament. Különben is tudod, csak méreg által halhatok meg. Márpedig én Deforza nélkül sehol sem fogyasztok semmit, így hát foglalkozz azzal a főpohárnokkal, amíg átöltözöm. Mindjárt készen leszek. Az a Forgách Balázs figyelemre méltó ifjú. Örvendenék, ha minket támogatna.
Károly átadta magát az öltöztetőknek, Silvio titkár pedig kiment a királynék képviselőjéhez. Előbb latinul, majd magyarul szóltak egymással, s a kényszeredett nyájasság hamar oldódott. Silvio örömmel észlelte, hogy az ifjú műveltebb a magyar főnemesek többségénél, s olyan klasszikus idézeteket sző beszédébe, melyek bizonyos olvasottságról tanúskodnak.
Hamarosan kiviláglott, még ennél is szorosabb érdeklődés fűzi őket egybe: mindkettőjüket foglalkoztatta a viszonylag új keletű vonzalom a legendás hírű Arthus király és a Kerekasztal lovagjai iránt, s az illedelmesnél hosszabban cseréltek eszmét arról, vajon a Szent Grál valóban az a szent kehely lett volna-é, melyben a haldokló Krisztus vérét fogták fel, avagy pogány szóbeszédek fogalmazódtak meg keresztény álöltözetben.
– Én sejtem, hogy a legenda hamis – mondta Forgách Balázs. – Akárcsak a szentek és vértanúk csontjai, melyeket drága pénzért vesztegetnek és szentségtartóba foglalnak. Ugyan miképp maradhatott volna fenn ilyen kehely csaknem tizennégy évszázad viszontagságai között? Ám ugyanakkor hiszem, hogy léteznie kell, mert a csoda nem halhatott ki. Annyi bizonyos, hogy nem olyan a világ, mint amilyennek tudjuk, és nem azok a rugók mozgatják, melyekről tudomásunk van. Miért ne lehetne éppen valahol itt elrejtve az a szent kehely? Ahogyan ott volt Arthus előtt is az a kőbe szúrt kard, de csak a fiatal Arthus tudta onnan kihúzni az Excaliburt.
– Csakhogy Excalibur éppoly képtelenség, mint a Szent Grál – mondta Silvio, élvezvén a vita édességét. – Mindkettő csupán mese, nem méltó tudós elmék okulására. Csodák a mi életünkben nem estek, és Szent Péter utódai megtört öregemberek, akikkel császárok és királyok játszadoznak. Pápák és ellenpápák! Erre nem gondolt nagyságod?
– Egy eszme igazát nem feltétlenül cáfolják képviselői gyarlóságai – mondta Forgách Balázs a maga kevésbé finom, dallamtalan latinságával. – Gondoljon nagyságod a sok méltatlan pápára és bíborosra! Az ő gyarlóságuk homályában fénylik fel igazán Jézus úr tanításának igazsága!
Silvio mester elhallgatott erre az érvre, mely voltaképpen tőle származott, de Forgách Balázs mesterien ellene fordította. Nyelvén volt ugyan az újabb érv, melyet a félig pogány új gondolkodóktól kölcsönzött, de felülkerekedett a diplomata a csevegő udvaroncon. Nem kell azt tudni a barbár magyaroknak, hogy van már új bölcselet, mely felülbírálja a krisztusi tanokat, és az ember elsőbbségét hirdeti meg mindenféle képzelt istenséggel szemben... így hát nagyot nyelt és mélyen bókolt az ellenfél előtt. Egy ügyes és látszólagos veszteség még jól jöhet, jobban, mint egy bárdolatlanul kiaknázott győzelem...
De akkor már megjelent a király, mindössze két szolgálattevő testőrrel, s intett Silviónak. Nem volt mód a beszélgetés folytatására. Károly néhány udvarias szót szólt Forgách Balázsnak, és átengedte a vezetést számára a királynék palotaszárnya felé. Ahogyan koppantak a léptek a márványpadozaton, Forgách Balázs eszébe jutott ismét, milyen kincset érő szavak birtokában van. „Fordulj vissza, felség! Nemsokára fogságba jutsz, talán meg is ölnek! Ne higgy nekem, ne higgy a királynéknak!” – csak ennyit kellene mondania, s ő lenne itt a második ember a király után, az övé lenne nemcsak Gimes vára, de egész Nyitra, Trencsén, Bars, mert az Anjouk nagylelkűek, különösen, ha életükről van szó.
De a sápadt, ijedt kis királyné szellemarca valamiképp nem engedte kimondani ezeket a szavakat.

– Ki lesz még ott? – kérdezte a király, egy pillanatra megtorpanva.
– Garai uram, Bubek Imre halicsi főkapitány, Szentgyörgyi Tamás uram és Bálint püspök úr. És persze a királyi felségek.
– Minek ez a nagy felhajtás? – kérdezte a király. Ismét feltámadt benne a gyanakvás.
– A felségek híveik körében kívánják kifejezni hódolatukat és megbékélésüket, vagyis tanúk előtt, nehogy később szóbeszéd támadjon holmi kényszerről.
A király most Silvióra pillantott, aki tanácstalanul felhúzta vállát, nem éppen a legillendőbben.
– Egy pillanat – mondta a király, félrevonva Silviót.
– Felség, nem tudom, mit tegyünk. Én mindenesetre több katonát hoznék. Ha valóban csak azok a személyek vannak ott, akkor felséged int nekem az ablakból, és akkor megnyugszom.
– Rendben van, kerítsd elő Albericót. De ne csapjatok nagy lármát. Nem akarom, hogy az utolsó pillanatban meggondolják magukat.
Silvio visszafordult, a király folytatta útját. Forgách Balázs sejtette, hogy valami rossz történik, bár nem hitte, hogy az ő műve lett volna. De ha a király gyanút fogott, miért jön tovább? Két testőrét is odakint hagyta az ajtó előtt.
A királynék és barátaik állva fogadták a királyt, meghajoltak. Károly végighordozta tekintetét a megjelenteken és megnyugodott. Azok a személyek voltak ott, akiket Forgách Balázs előre megjelentett. Vonásai megenyhültek, mosolygott. Intett, hogy helyet foglalhatnak, de ő maga még nem foglalta el a számára odakészített trónszéket, hanem mintegy véletlenül az ablakhoz ment és intett. Forgách Balázs, mintha széket keresett volna magának, szintén az ablakhoz lépett s még láthatta, hogy a várnagy őrségével visszavonul.
Forgách Balázs alig tudta elfojtani elégedett mosolyát, és székét Garai ülése mellé húzva, módját találta, hogy odasúgja:
– Minden rendben. Elküldte a katonákat. Csak kettő áll odakinn.
Garai bólintott, s az urak is leolvasták arckifejezéséből, hogy nincs mitől tartani.
A két királyné azonban nem ért rá odafigyelni, nekik Károlyt kellett szóval tartaniuk.
Váratlanul kinyílt az ajtó, de csupán Silvio titkár jelent meg, ura mellett foglalt helyet és övéből elővette írókészségeit. Szemlesütve ült, de gondosan körülnézett ő is, combjával megmozdítva hosszú tőrét, hogy készenlétben legyen. Feszültség érződött a levegőben, már beléptekor tapasztalta, de hiába figyelt, nem látott semmi rendelleneset. Károly mosolygós volt és magabiztos, Budáról és a magyarokról mondott valami jellegzetes olasz tréfát, amin a magyarok illedelmesen mosolyogtak, de nyilvánvaló volt, hogy nem értik egészen. Károly ugyanis a helyzethez illőn magyarul próbálta elmondani a tréfát, de mulatságos hangsúlyváltásai miatt csak egyes szavak váltak világossá. Silvio ismerte az eredeti tréfát, így ő volt az egyetlen, aki szívből nevetett. A tréfa szerint egy talián valamely bűnös cselekedetért három aranyat ajánlott egy magyar menyecskének. A menyecske másnap eljött a három aranyért. „De hiszen nem hajtottad végre a bűnös cselekedetet!” – csodálkozott az olasz. „Már hogyne hajtottam volna végre, pedig a férjem ugyanvalóst nem akarta!” hangzott a válasz. És a talián vakarózva ugyan, de fizetett.
Most csend ereszkedett a teremre, mindenki a királynékra nézett.
Erzsébet most sápadt volt, és a kandallóban lángoló fahasábok közelsége ellenére mintha a hideg rázta volna. Mosolyt erőltetett vértelen ajkára.
– Úgy véljük, kedves fivérem, hogy immár átadhatjuk Magyarország teljes kormányzatát a te férfiúi kezedbe, és úgy érezzük, nincs szükség a mi jelenlétünkre ebben a palotában, mely számunkra túl nagy, kényelmetlen és költséges. Kérünk tehát, hadd vonuljunk vissza valamely birtokunkra, mely néked megfelelő, békességben és nyugalomban. De ehhez persze tudnunk illenék, mely királyi birtokainkat hagyod meg gondoskodásunk alatt.
Károlyt váratlanul érte ez a nyájas önfeladás. Komoly egyezkedésre készült, és eddig még nem tudta felmérni a királynékat megillető személyes birtokok mértékét, így hát kénytelen volt kitérő választ adni.
– Nos... ezt még meg kell fontolnunk. Mi úgy véljük, eddig gyümölcsözően együtt tudtunk munkálkodni az ország javáért... – nézett segélykérően Silvióra.
– És egyelőre szükségünk van a királyi felségek jelenlétére és hathatós támogatására – fejezte be a mondatot Silvio, aki azonnal megértette a király szándékát. Semmilyen körülmények között sem hagyhatják el Budát a királynék, amíg Károly hatalma teljesen meg nem szilárdult.
– Értsük ezt úgy, hogy nem távozhatunk szabadon? Hogy felséged fogságban tart bennünket? – kérdezte Mária, mindenkit meglepve tisztán csengő hangjának hűvös, felnőttes nyugalmával.
Károly ettől a hűvös hangtól végképp zavarba jött, felugrott trónszékéről, ismét az ablakhoz ment, de nem kifelé figyelt. Talán ha megteszi, láthatja a nádor embereit, akik újabb állásokat foglaltak el a bástyákon, a kapuknál és a lőrések mellett.
– Szó sincs fogságról, kedves Mária! – tört ki végül. – De meg kell érteniük a helyzetemet! Ha felségtek távoznak, azt sokféleképp lehetne magyarázni. A jelenlevő urak a tanúim, hogy mindennek hamarosan véget kívánok vetni... vagyis...
Az urak hidegen bámultak maguk elé, csak Silvio segítségére számíthatott.
– A király azt akarja mondani, hogy garantálja a felségek biztonságát és néhány hónapon belül, remélhetőleg bőkezűen ellátva őket, saját birtokaikra bocsátja – mondta Silvio színtelen hangon, szemét lesütve.
– Igen, igen, ezt kívántam mondani! Amíg Zsigmond itt ólálkodik a közelben, addig nem lehetünk nyugodtak! Én megértem a felségek helyzetét, de csapnivaló politikus lennék, ha puszta együttérzésből meggyengíteném saját esélyeimet...
Károly az utolsó mondatot már olaszul mondta, felindultságában észre sem vette, hogy másik nyelvre váltott, Silvio pedig nem fordította. De Zsigmond nevének említése elég volt ahhoz, hogy a magyar urak felélénküljenek.
– Igen... Zsigmond vejem levelet írt nekünk, melyben lemond minden jogáról, hogy hozzájáruljon Magyarország felvirágzásához – mondta Erzsébet gyorsan, és a kezében tartott levéltekercset megzizegtette.
– Hadd látom – mondta mohón Károly és átvette a tekercset, melyről valóban Zsigmond pecsétje függött.
Forgách Balázs tudta, hogy az egy korábbi levél, és most már csak annyi idő volt hátra, amíg a király végigolvassa a levelet és rádöbben, hogy becsapták. Tudta, hogy ilyet Zsigmond nem írhatott, de az is nyilvánvaló volt, hogy erre igen hamar rádöbbenhet Károly, és akkor... Akkor vége mindennek. Akkor Károly kiabálni kezd, az ablakhoz rohan, riasztja a palotaőrséget és a várat körülveszik Alberico katonái.
Forgách Balázsnak senki nem mondta, legalábbis senkinek nem jutott eszébe vagy nem volt mersze hozzá, hogy pontosan közölje, mit várnak tőle. Ez a pillanat végtelen hosszúnak tetszett, és az ifjú főpohárnok úgy érezte, a királyt kivéve minden szempár ráirányul, tőle vár megoldást. Rápillantott a két királynőre. Erzsébet meredten bámulta a levelet Károly kezében, Mária azonban elkapta az ő tekintetét, és Forgách Balázs félelmet és könyörgést olvasott ki belőle.
„Meg kell tenned! Tedd meg!” – súgta minden szempár. Silvio megérzett valamit ismét a feszültségből, leejtette a pennát és idegesen dörzsölgette elgémberedett ujjait.
Károly kezében megzizzent a levél, felkapta fejét. Aztán felugrott, a levelet az asztalra dobta, nagyot koppant a pecsét.
– De hiszen ez a levél...
Ekkor már a kard Forgách Balázs kezében volt, mintha önálló életre kelve pattant volna ki hüvelyéből. Szinte ráugrott a királyra, a dühtől és félelemtől fuldokolva. Nem szúrt, mint egy orgyilkos, de ütése nem is volt szabályos, lovagi vágás, inkább olyan kétségbeesett mozdulat, amikor valaki dühből nagyot üt egy husánggal. A kard Károly homlokán csattant, két szeme között, mélyen felhasította szemöldökét. Károly arcát elborította a vér, megingott, de nem esett el. Kardot rántott és közben olaszul káromkodott. Érdekes, hogy segítségért most sem kiáltott, talán egy magáról megfeledkezett udvaronc szemtelenségét látta ebben, nem valami országos árulást, vagy talán arra számított, a jelenlévők hamar lefogják az őrültet, aki kardot rántott királyára. Silvio volt az egyetlen, aki azonnal felismerte a helyzetet és az ajtóhoz sietett. Ha ugyanis megölik a királyt, rá is könnyen sor kerülhet, ha viszont nem ölik meg, hasznos lehet a várőrség segítsége. Silvio logikus elme volt és érzelmei sohasem akadályozták abban, hogy a cselekvés esélyeit mérlegelje. Most hát kihasználva a kitörni készülő zűrzavart, mielőtt erre vagy arra eldőlnek a dolgok, kicsusszant az ajtón.
Közben az urak mind talpra ugrottak, Erzsébet pedig magából kikelve sikoltotta:
– Öld meg a bitorlót! Öld már meg!
Most már szabályos párbajjá változott azonban a küzdelem, bár Károly alig látott patakzó vérétől, és nemcsak távol tudta tartani magától Forgách Balázst, de sikerült meg is sebesítenie vállán és karján. Ettől az ifjú új erőre kapott, ahelyett, hogy megrettent volna, s egy újabb fejvágással bezúzta Károly koponyáját és kiütötte fél szemét.
A király rekedt üvöltéssel összerogyott, és az őrült módjára rikoltozó Erzsébet is eszméletét vesztette.
A most kitörő zűrzavar pontos eseményeire minden jelenlévő kissé másként emlékezett vissza, ahogyan ez már történni szokott ilyen helyzetekben. Silvio nyilvánvalóan összeszedte a várkatonák egy részét, mert felpattant az ajtó és a zsoldosok alabárdjaikkal, lándzsáikkal hadonászva nyomultak előre, de mivel számuk nem volt igazán jelentős, a halottnak látszó király látványa inkább megriasztotta, mintsem harcra tüzelte volna őket.
Aznap este a budai polgárok között már azt beszélték az összeesküvésről, hogy Károly király nagy lakomát rendezett, s miközben ettek-ittak, az egyik kamarás hosszú késével akkorát vágott a fejére, hogy agyvelejét is freccsentette a vágás és a király azonnal meghalt. A budai polgárok ezt persze csak suttogva, nagy riadalommal mesélték egymás közt, mert igencsak tartottak a királynők bosszújától, hűtlenségük és nyílt árulásuk okán.
Most már tehát az olaszok és magyarok között állt a harc, Forgách Balázs kardjával átvágta magát a külső udvarig, s ott összekiáltotta a sokfelé még lapuló Garai-féle katonákat. Azok jöttek is szépen és hátulról is megszorongatták a taliánokat, s megfutamították a várőrség újabb erősítését.
Azonfelül, hogy Garai katonáival titkon megszállta a palotát, nem sok tervszerűség volt a dologban, mint látható. Az olaszok felismerték, hogy jóval kevesebben vannak és vadul küzdöttek immár nem a király életéért, hanem a sajátjukért, a magyarok pedig, tudatában annak, hogy felségárulást követtek el és halállal bűnhődnek, ha nem győznek, nem kegyelmeztek egyetlen olasznak sem. Úgyhogy foglyokat egyik oldalon sem ejtettek, a sebesülteknek azonnal megadták a kegyelemütést. A magyarok éles csákányukkal hadonászva ütötték el az olaszok vékony, hegyes kardját, a nehéz alabárdok viszont falhoz szegezték, aki hatósugarába került.
Az ájult Erzsébettel egyedül Mária törődött, egy szögletbe vonszolva anyját, a főurak pedig nehéz, ceremóniás öltözékük ellenére belevetették magukat a harcba, még Alsáni Bálint is vitézül forgatta kardját, bíborosi köpenyét ledobva.
A küzdelem nem tartott tovább néhány percnél, a nápolyiakat lekaszabolták, kiszórták a palotaépületből, mindenütt a nádor katonái őrizték a kapukat.
Silvio macskaügyességgel kerülte ki a veszélyes pontokat, és jó érzékkel még a csata perceiben kisurrant a királyi palotából.
Az urak elégedett szusszanással dugták vissza hüvelyébe kardjukat, Garai káromkodott, zúzott öklét tapogatta: egy alabárd nyele csapott rá csúnyán.
A tekintetek most a halottnak hitt király szánalmas testére irányultak, minden vérontás okára és eredményére.
És akkor mindenkiben megfagyott a vér, minden hang elakadt. A király megmozdult, felnyögött, feltérdelt, majd imbolyogva felállt. Alatta, a márványlapon száradó vértócsa feketéllett.
– Segítsetek! – mondta vagy inkább nyöszörögte halkan.
Az urak a padlót bámulták.
– Meg kellene... – suttogta valaki, de nem merte befejezni a mondatot. Forgách Balázs nem mozdult, pedig érezte, ismét érezte a feléje irányuló közös akaratot.
– Megmondtam, hogy én... engem csak méreggel – motyogta a király, és csoszogva, görnyedten elindult kifelé. Nekitántorodott a falnak, tenyere véres lenyomatát hagyta ott.
Valami irgalmatlan életösztön vezette vissza hálókamrájába. Ott aztán ismét elájult. A nádor őrt állított ajtaja elé, de orvost nem hívatott.

Horváti Pál püspökhöz csak késő délután érkezett a hír, mert vadászaton vett részt a pilisi hegyekben. Jókedve volt, mert medvére mentek és életében harmadszor sikerült elejteni a nemes vadat, melynek gereznája sűrűn és fémesen csillogott. Valamelyik barlangból verték ki téli álmából az ebek, melyek közül egy eltűnt, feltehetőleg még a barlangban odaveszett, de aztán dühös ordítással kitört a koma, és Pál püspök egy lándzsadöféssel, majd karddal végzett vele. Külön jutalmat ígért a nyúzónak, ha jól végzi munkáját: annak a bőrnek Esztergomban lesz a helye, az érseki palotában, ha a kétkulacsos aggastyánt, Demetert magához szólítja Isten, és ő végre elnyeri Károlytól jutalmát, melyben hallgatólagosan megállapodtak. Végtére is ő tette a legtöbbet Károlyért, ő vállalta a legnagyobb veszedelmeket, most hát fizessen a felséges adós!
Ebben a felfokozott jókedvben és várakozásban alig volt képes felfogni a tragédia súlyát. A hírnök szerint, akinek sógora a palotaőrségnél szolgált, a királyt megölték vagy legalábbis fogságba vetették.
– Garai! Az az átkozott! – morogta Pál püspök és kardjára csapott. – De hát hol volt az őrség? Micsoda katonák ezek? Tudtam, hogy nem szabad bíznunk az olaszokban! Bevonulni tudnak, de küzdeni nem!
A püspök sebtében összeszedte katonáit. Sajnos, nem sok volt kéznél, hiszen sokan már visszatértek Horvátországba, ismét mások pedig kimenőt kaptak a vadászat idejére.
Alkonyodott, mikor a nyugati kapuhoz értek, szembetalálkoztak Alberico várnagy megfogyatkozott csapatával: kifelé igyekeztek, zárt rendben, de felszerelés nélkül, hátrafelé tekingetve.
Pál püspök megállította őket.
– Menekülj, uram, mindennek vége! A kezükben a vár és a király halott! – kiáltotta Alberico megkönnyebbülten, hogy szövetségesre bukkant.
Pál püspök dühbe gurult.
– Nem addig, várnagy uram! Nem erre esküdtünk! Vissza, vissza! A király él! De ha meghalt is, nem hagyhatjuk annyiban!
– A nádor emberei megszállták a palotát, püspök úr! – nézett végig katonáin riadtan Alberico. Látta rajtuk, hogy félelmük nemsokára legyőzi engedelmességüket és szertefutnak.
– Jól van, ti gyávák! Legalább várjatok meg minket, hadd nézzek magam is körül! – kiáltotta a püspök. – Nélkülünk úgysem juttok ki az országból, ha így áll a dolog!
Alberico gyors beszédbe kezdett a nápolyi zsoldosokkal, s kisvártatva jelentette:
– Rendben van, nagyuram. Győződj meg saját szemeddel, mi egy óra hosszat még maradunk, de ne kívánd tőlük, hogy visszatérjenek oda, hol legjobb bajtársaikat lekaszabolták!
Horváti Pál türelmetlen mozdulatot tett.
– Rendben van. Gondolhattam volna!
Megindult katonáival együtt a palota felé, de nem jutottak messze. A nádor katonáiba ütköztek, majd a fegyverzörgésre fáklyás emberek szaladtak össze. A püspök látta, hogy reménytelen a próbálkozás. A budai polgárok, kik nemrég Károlyt éltették, most Mária királynőt vivátozták ugyanolyan hévvel, s ha még tovább nyomulnak a palota felé, körülzárhatják őket... Kiadta a parancsot a visszavonulásra. Szerencsére a nádor emberei, hallván a magyar szót, nem vélték őket ellenségnek, s együtt mentek a nyugati kapuig. Ott aztán, a nápolyiak láttán kiderült az igazság, és a sötétben vad hadakozás kezdődött, melynek eldönthetetlensége mindkét fél számára világos lévén, a püspök és Alberico katonái üldöztetés nélkül visszavonulhattak. Egy szoknyás némber került útjukba, ki felváltva olaszul és magyarul siránkozott, hogy várják meg.
Mikor a horvát katonák látták, hogy szakállas a némber, kishíján levágták.
Silvio volt.
Így jutott át a palotát körülvevő katonák és ünneplő polgárok gyűrűjén.
Senki nem adta át neki lovát, még nápolyi honfitársai sem, úgy szaladt az egyik ló mellett, a kengyelbe kapaszkodva, káromkodva és fenyegetőzve, amíg valaki fejbe nem vágta.
Aztán megint havazni kezdett. Legalább elfedte nyomukat a hó.

A nép valóban tombolt örömében, hogy ismét királynője van, mintha nem ők üdvözölték volna valamivel több, mint egy hónapja a nápolyi királyt megváltóként. Forgách Balázs megvetően nézte az ünneplő tömeget, mely inkább csürhéhez hasonlított, és azonnal kihasználta az alkalmat a rablásra, fosztogatásra, gyilkolásra. Rátörtek az idegenek, elsősorban az olaszok házaira, talán éppen azok, akik könnyezve éljenezték Károlyt és tűrték, hogy idegenek vegyék át felettük a hatalmat. Összerezzent, amikor az éljenzésből kihallatszott az ő neve is.
A nádorhoz fordult, aki mellette állt az erkélyen. Ajkán különös mosoly villant fel.
– Nem kellene...?
– Csak hadd tegyék. Ha nem sikerül, most bennünket hajtanának ugyanilyen lelkesen. Nem nagy méltóság ilyenek felett uralkodni. Csak a kardos, korbácsos kezet tisztelik. Azt meg is nyalják. Most kitombolják magukat, jóllaknak a tűz látványával, a vér szagával. Úgy érzik, ők is cselekedtek valamit. Új gyalázattal törlik el a régi emlékét. Aztán majd figyeld, hogyan változtatják meg a históriát! Otthon majd büszkén mesélik, ők verték ki a gonosz idegeneket. Nézd csak azt a bőrsüvegest! Most teper le egy cselédet. Ráismerek. Pékmester. Derék, becsületes polgár. Jó kenyeret süt. Reméljük, holnaptól megint. Hajnalban majd hazamegy és elbeszéli aggódó asszonyának, mekkora hős volt. Szeretném hallani. Azt hiszi, históriát csinált, pedig csak egy cselédet tepert le...
– Én mégis rájuk küldeném a katonákat. Ne higgyék, hogy ők vívták vissza Mária trónját.
A nádor elhúzta a száját, átkarolta az ifjú vállát, aztán gyorsan le is engedte karját, mert Forgách Balázs sebesülése miatt fájdalmasan összerándult.
– Bocsáss meg, fiam. Hadd tegyék, amit akarnak. Tudom, mit érzel és igazad van. Mégis... hadd higgyék, hogy ők e nap valódi hősei. Tudom, hogy azok közül, akiket most megölnek és kifosztanak, sokan ártatlanok. De ha mi katonákat küldünk a fosztogatókra, holnap már elterjed a gonosz hír: Garai a nép ellensége. Ez belháború és logikája nem különbözik a külső háborúétól. Aki most hazavisz egy olasz kelyhet, tőrt, szőnyeget vagy csizmát, az holnap sem kívánja vissza a taliánokat. Sőt mindent el fog követni, nehogy visszatérjenek. Nehogy számon kérjék rajta a zsákmányt. Érted már?
– Értem... – hajtotta le fejét a királyi kamarás.
– Nagy cselekedetet hajtottál végre, fiam. Gondolkozz, mit kérsz majd érte. A Forgách-nemzetség sokadízig hálás lehet neked. Először csupán szerencséd volt, most azonban olyat tettél, amit csak kevesen mernek.
– Miként Brutus...
– Ez csak egy apró Caesar volt... és még él. Sebét becsületes párviadalban kapta, erre gondolj.
– Mihez kezdünk... vele?
Forgách Balázs saját kérdésétől megborzongott, behúzta nyakát a prémgallérba.
– Talán meghal magától... magától is. Majd a királynék eldöntik a sorsát. Erzsébet még rosszul van. Nélküle mit sem mondhatok. De te ne félj. Jól őriztetem.
– Mégis... igen súlyos a sebe. Különös, hogy ezt én mondom, de úgy hiszem, orvos kellene. Nem lehet így…
– Megtetted a magadét, fiam. Kár, hogy nem végezted be. Most már mindegy, ez a mi dolgunk. Trónbitorlóról van szó, ne felejtsd el. Ha felépülne, csak újabb bajokat hozna ránk. Küldjük haza, nápolyi királynak? Hogy tovább áskálódjék ellenünk, lázítsa a délvidéket, mely már azon a ponton van évtizedek óta, hogy leszakad az anyaországról? Vagy tartsuk örökös fogságban, kockáztatva ezzel az állandó zavargásokat és kísérleteket kiszabadítására? Vagy nyilvánosan végeztessük ki, egy királyt, Lajos rokonát, s ezzel adjunk lovat azok alá, akik nem hisznek a királyság Istentől való eszméjében, inkább valami velencei mintájú respublikában?
– Én... én csak az emberre gondoltam, nem a királyra.
– Az ember már nem a mi dolgunk. Csak a király. A nápolyi király.
A volt nádor mélyet lélegzett a fagyos levegőből. Most már odalent elcsendesedett a lárma, elhaltak a kiáltások, kialudtak a tüzek. A budai polgárok is megunták a felfordulást. Már csak a kutyák ugattak.
Odafent fagyos fénykörben villogtak a csillagok.
– Kicsi királyság ez... Isten ugyancsak elszomorodhat, ha lenéz ránk – morogta Garai és visszalépett az erkélyről.
Forgách Balázs megtörölte nedves szemét. Nem is tudta, kit vagy mit könnyezett meg. Károlyt? Saját magát? A csillagokat?

Károly néha bódultan felriadt lázálmából, olaszul könyörgött segítségért, aztán visszazuhant a megváltó eszméletlenségbe. A sötétítőfüggönyök behúzva maradtak, így nem tudhatta, éjjel van-e vagy nappal. Néha már azt hitte, meghalt, de a halál után nem fájhat seb ilyen pokolian. Vagy ez már a pokol? Hiszen hallja a saját nyöszörgését, a párnájára fekete vér száradt...
– Vizet! Vizet! – kiáltotta, de az is csak vinnyogássá sikeredett. Aztán sok vízről, hömpölygő zöld tengerről álmodott, de már nyála sem volt, hogy megnyalja cserepes ajkát. Aztán Margittal veszekedett, mindenáron hajóba akart ülni, pedig látván látszott, hogy szörnyűséges vihar lesz, de már beült az asszony, vitte a fiát is, ő meg Fényes hátán lovagolt, a parton kísérte őket, aztán mindent elbontottak a hullámok...
Gyötrelmes szomjúsága mégis öntudatra keltette. Rettentő erőfeszítéssel kitapogatta az ivóvizes kancsó helyét, megbillentette: üres volt. Akkor eszébe jutott a mosdótál. Odakúszott az állványhoz: vékony jégréteg takarta a vizet. Beleejtette fejét a vízbe, lefetyelt, mint az állat. Az arcát, homlokát, lüktető szemét hűsítette a víz. Újból és újból megmártotta arcát a tálban.
Most már egészen magához tért. Tudta, hogy hol van, emlékezett, mi történt. Az a levél... tőrbe csalták, és ő gyanútlanul besétált a csapdába. Silvio... igaza volt. Vajon most hol lehet?
Hirtelen vad öröm rohanta meg. Hiszen él! Igaza volt a jósnőnek, őt kard nem ölheti meg, csak a méreg... Hogy elengedték, az jó jel. Megrettentek bűnüktől. De miért nincs itt orvos, ápoló, cselédség? Meghagyják az életét, de magára hagyják? Talán csak nem azt akarják, hogy...
Most már magyarul kezdett el segítségért kiáltozni, de nem hallott kintről semmi mozgást. Az ajtóhoz vonszolta magát, de a kilincs nem nyitotta az ajtót. Megpróbált dörömbölni, de a hirtelen mozdulattól ismét elöntötte a vér homlokát, szemébe pedig elviselhetetlen fájdalom nyilallt. „Vak vagyok, fél szemmel többé nem látok” – hasított belé. „De ha életben maradok, ez sem a világ. Volt a magyaroknak már egészen vak királyuk is. Hetedízig bűnhődnek érte azok, akik ezt merészelték. Ez a nyomorult Forgách Balázs! Éreztem, hogy tartanom kell tőle. Nem tudtam, hogyan csap le rám. És Erzsébet, Garai! Istenem, de ostoba voltam! Játszottam a jó királyt... És Mária... ő nem tudhatott erről, ő nem akarhatta. Hiszen nem akartam elvenni a trónját, illetve ha akartam is, nem esett volna bántódása, nem én vagyok az oka, hogy az átkozott magyarok férfit akartak helyette, beengedtek az országba harc nélkül, diadalmenet volt, te vagy a tanúm, Istenem, hogy így volt, ha a másét elvettem, hát volt rá okom, Lajos királyod utóda kívántam lenni, nagy és bölcs király, nem osztogattam jutalmat hebehurgyán, nem bolygattam senki érzékenységét, még a lázadók is szabadon járkálhattak, még ez a gaz Garai is...”
Így átkozódott és imádkozott Károly, hosszú órákra elvesztette eszméletét, aztán visszakúszott az ágyába, sanyarúbb sorsra jutván, mint azok, akik a nápolyi várbörtön kazamatáiban sínylődtek, várván a halált.
De minden ember a maga igazságát látja és kutatja, és csak az isteni döntőbíró képes arra, hogy pártatlanul kimérje a jót és a rosszat. Mindenesetre, ártatlan szenvedésünk tudata egyszerre sújt le és föl is emel, de tanúk nélkül ártatlanul szenvedni – ez a létező legrosszabb dolgok közé tartozik. Hát még ha király ez az ember, parancsoláshoz, hatalomhoz, pompához szokott koronás uralkodó, ki kezdte már magát Istenhez mérni futó gondolataiban! És most mennyei gyönyör számára, ha saját mosdótáljából ihatik jéghideg, szennyes vizet, s meghosszabbíthatja életét néhány órával.

A koronatanácson Forgách Balázs már nem lehetett jelen. Sebei súlyosabbnak bizonyultak, mint kezdetben látszott és begyulladtak, egyik karját mozdítani sem tudta. Az udvari orvos a sebek láttán zord képet vágott s úgy rendezgette vágóeszközeit, mintha máris az alkar levágása mellett döntött volna, de végül is megelégedett egy kiadós köpölyözéssel. A vérveszteségtől Forgách Balázs elájult, s ha néha felriadt hagymázas álmából a királyi palota vendégszobáinak szárnyában, arra gondolt, hogy tőle néhány ölnyire talán ugyanúgy vagy még jobban szenved az, akivel pengét váltottak, s aki valamivel több, mint egy hónapig azt hitte, Nagy Lajos király örökébe léphet.
Nem tudta magában elrendezni ezt a dolgot. Néhány főúr meglátogatta a volt nádoron kívül is, mint például Alsáni Bálint, de furcsán tartózkodóak voltak elismerő szavaik ellenére is. „Akárha hóhért dicsérnének” gondolta halvány mosollyal Forgách Balázs. Arra várt volna titokban, hogy maga a királynő látogassa meg betegágyánál, de erre nem került sor egyelőre. Most a koronatanács még Károllyal volt elfoglalva.
– Meg kell ölni! – mondta Erzsébet minden kertelés nélkül.
– Ez nem ilyen egyszerű, felség – mondta Alsáni Bálint zavartan. – A többi főúr lehorgasztotta fejét, a padlót bámulta. Erzsébet legtöbbjük gondolatát fogalmazta meg, de túl nyersen.
– A bitorló halálos sebet kapott, nincs sok hátra neki – mondta a nádor. – Mi nem válhatunk sem bíróivá, sem hóhéraivá. Ha felgyógyul, legjobb lesz, ha visszaküldjük Nápolyba. Persze gyógyulására nincs sok remény...
Garai álláspontja mindenkit meglepett. Azt hitték, Garai egyértelműen megölése mellett szavaz.
– Akkor hát mit ajánl nekünk, Garai uram? – kérdezte Erzsébet bosszúsan.
– Felség, gondolnunk kell a külországokra is. Károlyt mi – igaz, kényszerűségből – hadak nélkül fogadtuk. Most elterjed a hír, hogy orvul megölték a budai palotában. Mit gondolnak mirólunk? Nem veszik vajon gyengeségünk és állhatatlanságunk jeleként? Felségedéket ezrek látták egy hintóban a volt királlyal. Ugyanaz az ember koronázta meg, aki Mária királynőt.
Alsáni Bálint arca felderült Demeter érsek kínos ügyének említésére.
– Mellette sok más magas egyházi személy is tevékenyen elkötelezte magát. Például Kanizsai János püspök uram...
– Majd számolunk velük is – mondta Erzsébet. – Nem engedjük, hogy országunk még egyszer ebek harmincadjára jusson! Ha már kedves vőnk urunk, Zsigmond sem méltóztatott segítségünkre sietni! – tette hozzá Máriára pillantva. A kis királynő körbepillantott.
– Úgy hisszük, minden Isten akarata szerint a legjobban történt. Ha némi megaláztatás és törődés árán is, de elkerültük a legrosszabbat, a belső háborúságot és el a külsőt is. Zsigmond úrnak nem sikerült elegendő hadat gyűjteni, ezért késlekedett nyilván.
– Bezzeg Garai uramnak elég volt egyetlen embert szereznie: Forgách Balázs uramat! – jegyezte meg epésen Erzsébet, kissé igaztalanul, mert azért ehhez kellett Garai uram kísérete is és egy sereg dolog szerencsés körülállása.
– Illőképp meg fogjuk érte jutalmazni főpohárnokmesterünket s minden más urat, ki nagy veszedelmünkben segítségünkre volt – mondta Mária komolyan, és ettől kezdve nem hagyta, hogy anyja vigye a szót. Ennek a főurak szemlátomást örültek, egyedül Erzsébet duzzogott. Az utóbbi események igen megviselték, kevesebbet is törődhetett magával: a hajdani szép asszonynak már romjai is alig maradtak – házsártos vénasszony lett, tele keserűséggel és bosszúvággyal.
– Akkor hát mi legyen Károllyal, ez a legfőbb kérdés – mondta Garai.
– Nem ölhetjük meg, mert ez számunkra és a királyság eszméje számára is veszélyes lenne – mondta Alsáni Bálint. – Ugyanilyen okból nem javaslom, hogy valamiféle bíróság elé állítsuk, hasonló céllal. Mert annak a bíróságnak a bitorlót halálra kellene ítélnie, márpedig a királyság eszményét nem lenne jó beszennyezni, lévén, hogy ez a bitorló egyúttal Nápoly királya is.
– De Budáról el kell vitetni. Veszélyes számunkra. A Horvátiak megpróbálhatják kiszabadítani. Olyan helyre kell vinni, ahol nem férhetnek hozzá.
Ezt Garai morogta, szinte maga elé.
– Vitessük Pécsre – ajánlotta Alsáni Bálint.
– Nem jó. Délen van, közel ellenségeinkhez.
– Én elvihetem Halicsba – mondta Bubek Imre.
– Az meg túl messze van. Ha hirtelen szükségünk van rá, hetekbe is beletelik – mondta a volt nádor.
– Mi szükségünk lehetne rá? – kérdezte megvetően Erzsébet.
– Azt sosem lehet tudni. Egy volt király, amíg él, alku tárgya is lehet. A nápolyi királyt talán visszaveszik derék alattvalói. Vagy rokonai kiváltják. Ha jól tudom, nincsen teli a kincstár – válaszolta mogorván Garai.
Bubek Imre megvonta vállát. – Én csak jót akartam.
– Vitesse nagyságod Visegrád várába, s rendeljen mellé orvost, hogy segítsen rajta, ha lehet – mondta Mária és összevonta szemöldökét.
– Úgy lesz, felség – mondta Garai megdöbbenve, maga sem értette, miért, de fejét behúzva. Ez már egy új Mária volt, igazi királynő.
– Köszönöm segítségetek, uraim, Garai uram még maradjon kicsinyég – intett Mária.
Az urak meghajoltak, Erzsébet mintha maradni akart volna, de Mária neki is biccentett, kénytelen-kelletlen ő is követte a főurakat. Mária megvárta az ajtószárnyak csukódását.
– Arról akarom kérdeni, Miklós bácsi, mivel is jutalmazhatnánk Forgách Balázs uramat megfelelőképp – mondta Mária.
– Nos... méltóságra vagy birtokra gondol felséged?
– Akár mindkettőre. De úgy véljük, jelen állapotában inkább a földi javak terén mutatkozik szükség...
Garai elgondolkodott, ősz szakállát morzsolgatta.
– Nos... annak idején Csák Mátétól szörnyű tettéért elvette a király a gimesi uradalmat, ahonnan ez a derék kamarásunk származik.
– Ez nagy uradalom?
– Több mint negyven falu tartozik hozzá, emlékezetem szerint. Azért tudom, mert korábban én is gondoltam arra, hogy e birtokot megszerzem magamnak.
– És már nem kívánja megszerezni?
– Már nem, felség. Elég gazdag vagyok és elég öreg.
– De nádorságot vállal megint nagyságod, ugye? Nem anyám mellett. Mellettem.
– Magam is arra gondoltam – mondta Garai, és kezet csókolt a királynőnek.

– Jöjjön, orvos uram! – vezette be a királyi hálószobába Garai az udvari orvost. – A nápolyi király párviadalba keveredett, s immár eszméletlen. Vizsgálja meg kegyelmed, tudni kívánnánk, megél-e, s elviseli-é a szállítást.
– Haza? – kapta fel a fejét a magas süveges, fekete taláros orvos, Schicken, aki német földről származott és a magyart különös hangsúllyal beszélte.
– Nem, csak ide, Visegrádra – legyintett Garai. – Aztán majd meglátjuk.
Az orvos elhúzta a nehéz kárpitokat, fagyos világosság ömlött be. Aztán az ágyon fekvő alak felé fordult, ki amennyire tudta, beburkolózott az ágyterítőbe. Az orvos sokat tapasztalt ember volt, most mégis visszahőkölt, merev arcán egy pillanatra meglágyultak a vonások, hogy helyt adjanak az irtózattal vegyes szánalomnak. Pedig e kor gyermekei sok szenvedés közepette éltek, s mivel nagy részüket nem tudták elhárítani, megszokták őket és megpróbáltak együtt élni velük. Ismerték a pestist, a kolerát, ismerték a csatában szerzett súlyos sebeket, a hóhérok és inkvizítorok valamennyi eszközét a test megtörésére és a lélek kiszabadítására.
– El is láthatom a... a beteget?
– Csak vizsgálja meg – intett türelmetlenül a volt nádor.
– Szörnyű sebei vannak, de egyik sem halálos... azonban teljesen lehűlt és elgyengült a test. Szállítható, de nagy gonddal.
„Tehát életben marad. Talán. Az jó is, ha nem itt hal meg. De meg kell halnia. Még egyszer nem csináljuk ezt végig.”
– Akkor most? – egyenesedett fel az orvos a beteg mellől kérdően.
– Kötözze be a sebeit, hogy tovább ne vérezzen – mondta Garai és elfordult.
Egy óra múlva Károlyt ágytakaróba csavarva levitték a hintóba. Egyszer megmozdult, motyogott valamit olaszul, a katonák, akik mellette ültek, röhögtek az idegen szó hallatán.
– Ez is rövid ideig volt magyar király – mondta egyikük.
– Azt sosem lehet tudni, fiam – mondta az öregebb katona és nagyot húzott kulacsából. – Láttál már haláltáncot a templomban? Én bizony láttam. Jön a halál és sorban bókol neki mindenki. Király, palatínus, püspök, báró, nemesember. De a halál csuda tréfás tud lenni. Azt is megöli, aki leghívebb szolgája. És szabadon engedi, aki fittyet hány neki.
– Hát ezzel akkor mi lesz? – kérdezte az ifjabb katona.
– Nem a mi dolgunk. Majd elrekkentik valahogy. Vagy hazaküldik. Azt mondják, rokona volt a jó királynak. Akkor mégsem bánhatnak vele cudarul, nem igaz?
Útközben megálltak, betértek melegedni egy fogadóba. Meg a kocsis észrevette, hogy vérzik a lovak lába, felvágta a hó felett beszakadt jég. – Szánnal kellett volna jönni – mérgelődött, de tudta, ilyenkor a szán sem jó. Ide-oda csúszkál a jégen, könnyen emberhalál a vége annak.
– Aztán milyen uraságot visznek kegyelmetek? – kíváncsiskodott a fogadós, akinek egy szál vendége, valami morva kereskedő, a kemencezugban pálinkázott.
– Nem mondhatunk semmit... ha csak nem ad a jobbik borából.
– Adok én, vitéz urak, adok – tüsténkedett a fogadós, mert fúrta az oldalát a dolog, hogy az a hintóbeli nagyúr miért nem jön be melegedni.
A vitézek nagyot húztak a kupából, kipillantottak az ablakon: a kocsis holmi rongyokkal kötözgette a lovak lábát.
– Neki is viszünk a borból – intett az idősebb katona.
– Jól van – mondta a fogadós, aki most már bizonyos volt, olyan jeles személyiség ül a kocsiban, hogy megéri az áldozat: évekig mesélheti a betévedőnek, ki járt hagymakoszorús portáján, talán még színezheti is kicsit a nagy eseményt. Az ivóban is lógott egy hagymakoszorú, boszorkányok látogatása és rontása ellen, a kereszt mellett.
Az öreg katona a fogadós füléhez hajolt és elsuttogta mondandóját. A morva kereskedő megpróbált fülelni, de nem sikerült elcsípni semmit a beszédből. Pedig hát ő nem csak borral és marhákkal, de hírekkel is kereskedett és a magyar hírekért Zsigmond Pozsonyban jól fizetett.
– Csak nem? – képedt el a fogadós, szinte belesápadt. – Igazat beszél kegyelmed?
– Ott van, bebugyolálva. Lehet, meg sem éri a holnapot. Csak nyögdécsel, meg átkozódik. Átüt a gyolcson a vére.
– Uramisten! – vetett keresztet a fogadós. – Tán meg is nézhetném? Még sosem láttam ki...
A katona felemelte ujját tiltólag, mintha a fogadós szájára akarna ütni.
– Elégedjék meg ennyivel kegyelmed. Máris sokat mondtunk ennyi borért. Csak az bizonyos, hogy most már jobb világ lesz itt. Nem jó az, ha az urak huzakodnak.
A fogadós kihozta a bort a kocsisnak, megpróbált belesni a hintóba, látott is valami lárvaféle alakot, félig a padozatra csúszva.
– Ő volna az? – suttogta elszörnyedve, süvegét gyűrögetve.
– Ő. De mi nem mondtunk semmit. Indulás!
A morva kalmár odabent már várta a fogadóst. Egy ezüstdénárt adott neki a titokért, pedig ha vár egy kicsit, a jóember ingyen is elfecsegte volna, annyira feszítette az országos ügy izgalma. Hiszen errefelé, Budától félnapi járásra, még nem tudhatták, mit mívelt ama nevezetes Forgách Balázs Durazzói Károly királlyal.
De a kalmár nem bánta a dénárját. Kap ő ezért a hírért annyi aranyat Zsigmondtól, hogy akár két lovat is tönkretehet Pozsonyig.

Forgách Balázs tehát megkapta a gimesi uradalmat, negyvenkét faluval Nyitrában, Harsban és Esztergom megyében. Mária szavaiban is kifejezte, amit az adományozólevélben: ez a hűségjutalma, bár többet is érdemelne. Forgách Balázs most tehát nemcsak főrangú úr, de igen vagyonos ember is lett. Péter úr most szedheti össze ingóságait Gimes várából, melyet a végzés örök jogon neki ítélt. Majd tavasszal, ha enyhül az idő és jobbak az utak, fényes kísérettel bevonul a birtokra, felköltöztetheti szüleit is a négytornyú várba, elhalmozza őket mindennel... talán még hozzá illő menyasszonyt is bemutathat nekik.
Ilonára gondolt – azóta szerelmes igazán nem volt, most pedig lábadozásában még kevésbé kívánta a nőket.
Mindent elért, amit akart, de valami megváltozott körülötte. Garait és a királynékat kivéve mindenkiben érzett valami tartózkodást, valami palástolt félelmet, gyanakvást. Vérrel szerezte, amit elért, királyi vérrel. Még Károly ellenségeinél is tapasztalta ezt a csöndes távolságtartást. „Gyilkosnak látnak, pedig az nem orgyilkosság volt, hanem becsületes harc. De hogyan magyarázhatná ezt el mindenkinek? S vajon valóban becsületes volt-e? Hiszen lovaghoz méltatlan módon támadt rá. Megsebeztem, mielőtt fegyver lett volna kezében. Ha nincs az az első csapás, talán ő kerekedik felül. És akkor... a többiek vajon rárontottak volna-e, hogy befejezzék helyettem a véres munkát?” – őrlődött magában, és nem volt barátja, akivel megoszthatta volna gondját. Garait túlságosan elfoglalták az államügyek, most hogy ismét hatalomra jutott, hiszen nélküle és katonái nélkül Forgách Balázs merénylete sem sikerült volna.
Forgách Balázs mindent megkapott ettől a hatalomtól, ami néki járhatott. Deres fejű főurak és prelátusok irigykedtek rá és szerencséjére. Talán nem is véletlen, hogy Csák Máté birtokait kapta meg. Lehet, hogy ő lesz Magyarország igazi kormányzója egyszer az árnyékkirály helyett, aki csak férji jogon sóvárog a koronáért? Hiszen Zsigmond sehol sem volt eddig, s amit jogokban szerzett, még a legpuhább csatatéren, az ágyban sem tudta igazolni...
Garait azonban most leginkább az bántotta, hogy nem sikerült egy füst alatt Károly magyar és horvát híveit is félretenni az útból. Ha nagyobb serege van, talán Pál püspök nyomába ered, s kihasználva az ellenfél táborának bizonytalanságát, végleg felszámolja a délvidéki tűzfészket. Horváti János most új sereget gyűjthet, és nyilván számít Tvartko király és a bosszút lihegő Margit királyné segítségére is. És akkor elölről kezdődik minden, igaz, legalább Károly nélkül.
Garai megnyugvással vette tudomásul, hogy Károly biztos helyen van, erős őrség védelme alatt, de bosszantotta a lehetőség, hogy a trónbitorló esetleg életben marad. Orvost többé nem engedett hozzá, testi szükségleteiről azonban gondoskodni kellett, nehogy a várszemélyzet tagjai közt elterjedjen a szóbeszéd, halálra éheztették Károlyt.
Mert az jó volt, hogy nem halt meg rögtön, de az nem lenne jó, ha ki tudja meddig fogságban kellene tartani.
Ezt fejtegette Erzsébetnek is, aki nem volt képes felfogni a probléma politikai súlyát.
– Bármelyik katona befejezi a dolgot jó pénzért.
– Csakhogy az a katona utána beszélni fog, éppen ezért a katonát is meg kell öletni és így tovább felség.
– Akkor mit tanácsolsz?
– Méreg, felség. Olyan, ami nem hat azonnal. De még ebben a hónapban meg kell halnia.
– Károly babonásan fél a mérgezéstől. Gyanút foghat.
– Innia kell. Olyan méregre van szükség, amelynek nem érzik íze a tiszta vízben sem.
Erzsébet elfordult.
– Tudok egy asszonyt, aki ért az ilyesmihez. De ki... ki adja be neki?
– Én, felség. Elmegyek hozzá egy utolsó beszélgetésre. És magammal viszem a szolgáját is, azt az étekkóstolót. Jó étkeket adatunk nekik, mindaddig, amíg...
– Jól van. Megtehetted volna tudtom nélkül is.
– De azt akartam, hogy tudd. Érted meg Máriáért teszem.
– No meg magadért is. Kár, hogy Zsigmonddal nem tehetjük ugyanezt – sóhajtott Erzsébet. – Ez neki is jó, ez a bosszantó. Néha megőrjít, ha rágondolok, hogy olyan szemtelenül fiatal. Van ideje. Vár, amíg mi...
– Amíg mi valami hibát követünk el. Még egyszer nem szabad hibáznunk – mondta Garai, és Erzsébet karjára tette a kezét. Most látszott, hirtelen mennyire megöregedett Erzsébet. A gondterhelt, mohó karvalyarc öregasszonyé volt már, s a hajszínezék sem fedte el a ritkuló, ősz tincseket.

A halálra ijedt, kövér királyi étekkóstolót a feldúlt olasz szálláson találták meg jóval később, takarók alá bújva, szinte félholtan. Akkorra már elszállt a polgárok mesterségesen felkorbácsolt indulata az idegenekkel szemben, a rengő, fehér húsú, mulatságos bajuszkás talián látványa pedig amúgy sem keltett volna senkiben gyilkos vágyakat, így hát egyszerűen átadták a palotaőrségnek, Garai pedig Károly után küldette Visegrádra.
Az étekkóstoló, akivel emberségesen bántak eddig, megrettent a király láttán, pedig sebei szépen gyógyultak és immár teljesen eszénél volt. Még mindig azt a ruhát viselte, melyben a merénylet bemocskolta, s borotválatlan arca, halálos sápadtsága még inkább szomorúvá tette a sebek látványát.
Károly elmondhatatlanul megörült honfitársának s pusztán annak a ténynek, hogy visszakapta egyik szolgáját.
– Meglásd, kijutunk innen! – mondta, s délies hévvel megölelte a riadt étekkóstolót. – Deforza! Hogyhogy te nem menekültél el?
– Nem mertem, felség... meg aztán nem is igen tudtam volna. Túl kövér vagyok én a futáshoz – mondta Roberto Deforza, aki jámborsága és kövérsége mellett arról is nevezetes volt, hogy képtelen hazudni.
– Ez jó jel, nagyon jó jel! – mondogatta Károly, – ők is tudják, hogy Európa nem tűri el, hogy egy felkent királyi személyt csak úgy megöljenek. Meglásd, eljönnek egyezkedni, könyörögni. Én persze majd mindent megígérek, de ha egyszer megint én leszek az úr...
– A mieink közül sokat megöltek, a többiek délre menekültek.
– Meglásd, az én Margitom nem hagy cserben. Ha megtudja, hadat gyűjt, értünk jön, ha kell.
Ebben a pillanatban utált feleségét gyönyörű angyalnak látta, s a nyomorúságos nápolyi sereget fényes hadnak, mely néhány nap alatt Visegrádon teremhet.
Roberto Deforza bánatos pillantást vetett az ebédre, melyet az imént nyújtottak be. Kevesellte kettejüknek, de Károly csak nógatta, egyék még, ő kevéssé éhes, inkább állandó szomjúság gyötörte, de félt, hátha...
Később Deforza rendbe szedte Károlyt, amennyire tudta, vizes ruhával lemosta, újrakötözte sebeit, vak szemére pedig ügyes pántot készített, hogy irtózat nélkül lehessen a királyra nézni.
A harmadik napon pedig valóban megjelent Garai, s láthatóan megdöbbent a király állapotának javulásán. Károly belül tombolt örömében, hogy ilyen jól megértette előre a lázadók szándékait, és gyakorlott politikusként azonnal a kissé sértett, ám megbocsátásra hajló uralkodó pózát vette fel. Garai belement a játékba, látszólag zavartan magyarázta, hogy a királynék mélyen fájlalják az eseményeket és sajnálják, hogy a kialakult helyzetben egyelőre nem tudnak változtatni a védőőrizeten. Károly nehezen tudta csalódottságát palástolni, de a volt nádor szavaiból arra következtetett, hogy a délvidéken továbbra is őt ismerik el királyként, s ha segít a bosnyák király és fellépnek együttesen az itáliai királyságok, talán a francia Anjou-rokonság is, valóban tárgyalóasztalhoz kényszerülnek ezek az átkozott némberek.
Garai sajnálatát fejezte ki, hogy nem vacsorázhat őfelségével, személyesen ment ki a konyhába, hogy bőséges étket rendeljen a foglyoknak, aztán kíséretével együtt távozott.
– No, mit szólsz hozzá – ragyogott Károly. – Megmondtam előre! Szorult helyzetben vannak! Felségárulást követtek el! Önként átadták a koronát, aztán meg akartak gyilkolni! Garai jött el, a főbűnös! Mert én arra a Forgách Balázsra nem is annyira haragszom! Persze ki kell majd végeztetnünk, hiszen hová jutna a világ, ha minden nemesember szabadon járhatna-kelhetne, aki kardot fog felkent királya ellen... de nem haragszom rá. Csupán eszköz volt ő maga is Erzsébet és Garai kezében. Tudom én!
Deforza étekkóstoló gyászos képpel bámulta a királyt és tiszteletlenül nagyot böffent. Most, hogy így össze voltak zárva, nem tudott többé parancsolni testi szükségeinek.
– Ejnye, no! Talán nem hiszed, hogy hamarosan kiszabadulunk?
– Nem tudom, felség. Én még csak egynéhány szót tanultam meg magyarul és Garai úr magyarul beszélt. Én csak a szemét figyeltem, és nem sok jót olvastam ki belőle.
– Ugyan már!
– Én csak a szemét láttam. Meg tudom ítélni, ki mikor hazudik. Akármit mondott, végig hazudott.
– Bolond vagy te, Roberto! – nevetett Károly, de összevonta homlokát. – Igyál bort is! Nesze!
Mindketten ittak.
Először Károly lett rosszul, Deforza nagy teste csak később reagált a méregre.
Amikor kicsit jobban érezték magukat, ismét ittak.
A méreg valóban kiváló keverék volt. Lassan hatott, de biztosan. Nem okozott hányingert, így el sem hagyta a szervezetet. Minden cseppje felszívódott.
Deforza feküdt, nehéz verítékcsöppek gördültek le homlokáról a hidegben, és a rostély mögött izzó szenet bámulta.
A volt nádor parancsára még be is fűtöttek az őrök.

Forgách Balázs adománylevelét olvasgatta. „Amikor hűséges lovagunk, Kozmáli Miklós fia, a Forgáchnak nevezett Balázs mester, pohárnokmesterünk egy oroszlán bátorságával, serény férfiként meghallva és megértve az előbbi istentelenséget és bűnös tervet, nem akarta eltűrni a velünk szembeni igazságtalanságot, hanem meg akarta bosszulni; sajátmagát, személyét, atyafiait és minden rokonát halálos veszélynek és szerencsétlenségnek kitéve, erejét összeszedve okosan megtámadta Károly királyt a koronázás 39. napján...”
A kancellista ugyancsak kicifrázta a dolgot. „Egy oroszlán bátorságával...” Hát igen. Ő csak a félelemre emlékezett és a rámeredő tekintetekre, melyek egyszerre biztatták és fordultak el tőle. Csömört érzett, nem örömet. Vajon miképpen marad meg a históriában? Valóban alapítója lett egy nagy nemzetségnek, vagy ivadékai szégyenükben eltagadják majd a Forgách nevet? Ivadékok?
Hirtelen megsejtette, hogy őneki nem lesznek gyermekei. Mint valami testi fájdalom, úgy hatolt belé ez a megérzés.
Talán ha Ilona... ha Mária... de mindkettő a végletet jelentette. Az egyik túlságosan elérhető, a másik túl távoli volt. Utód híján a birtok majd rászáll Péter úrra.
Február 24-én szenvedett ki Károly, szolgája, Deforza még három napig húzta. Az étekkóstolót gyorsan elföldelték, ám Károly temetetlen maradt: a papoknak egyszerre eszébe jutott, hogy a pápai átok alatt lévő trónbitorlót nem illeti egyházi temetés.
Ez ugyan tetszett Erzsébetnek és egybevágott Garai szándékával, hogy visszamenőleg igazolja mindazt, ami történt, de kínos volt Forgách Balázsnak, aki szerette volna Károlyt mielőbb a föld alatt tudni. Az pedig különösen felháborította, hogy az egyházi szertartást éppen az a Demeter érsek tagadta meg, aki a koronát Károly fejére helyezte. De hát a vénember így próbált törleszteni vétkéért, és ezzel a lépésével ügyesen ki is védte Alsáni Bálint támadásait. Az aggastyán ismét kibújt a hurokból, amit a história állított neki.
A Szent Mátyás apostol napján meghalt Károlyról azt rebesgették, hogy megfojtották, a délvidéken legalábbis így terjedt el. De sokan hitték, hogy csupán célzatosan tejesztett hírről van szó, maguk a Horvátiak is kénytelenek voltak annak feltételezésére, hogy Garai cselvetésből terjeszti ezt a hírt, hogy szétzilálja Károly párthíveinek táborát.
Az első tiltakozás külföldről csak március közepén érkezett Budára: a firenzei köztársaság írt levelet Máriának. „Mi rendületlenül hisszük, hogy kegyelmességed visszariad ily gonoszságtól; most azonban felséged tiszte és feladata az, hogy ne csupán életben tartsa meg azon királyt, hanem régi szabadságát is visszaadja. Mert ha nemének gyengesége és zsenge kora akadályozta is felségedet, hogy oly dühöt és embertelen bűnt csírájában elfojtson, de most az ő megszabadításának terhe felséged vállaira nehezedik. E dolognak jó végeztét az egész világ kegyedtől várja...”
Erzsébet udvarias levelet diktált a kancellistának, melyben kifejezte mélységes sajnálatát, hogy Károly váratlan betegségben elhunyt.
De nem sokáig örülhettek a királynék visszanyert hatalmuknak. Zsigmond számára visszaállt az eredeti helyzet: Károly ugyan kiesett a játszmából, de még mindig ott volt az ellenséges Erzsébet és az utálkozó Mária.
Garai joggal várta, hogy a királynők visszahelyezik nádornak a vén Szécsi Miklós helyébe, de Erzsébet most már babonásan rettegett minden nagyobb változástól, nehogy híveinek száma még tovább fogyatkozzék.
– Maradjon még kegyelmed horvát bánnak, amíg rendet nem tesz odalent – mondta tréfás-komolyan Garainak. – így is mindenki tudja, hogy kegyelmedé a legnagyobb szó az urak közt, kár lenne csereberélni a tisztségeket. Legfeljebb tegyük meg Bubek Imrét országbírónak, s hagyjuk egyelőre betöltetlenül a szlavóniai bánságot, amíg a Horvátiakkal le nem számolunk végképp.
– Ezt mondom én magam is, felség! Előre be kell szednünk az adót a királyi városoktól, hogy sereget állíthassunk a Horvátiak ellen. Mert ha Zsigmond előbb megindul, harapófogóba kerülünk. Nem mintha abban hinnék, hogy a Horvátiak és Zsigmond valaha is megegyeznének, de kétfelé akkor sem harcolhatunk, így hát tudnom kell, melyiket tartja felséged most a legkisebb rossznak.
– Vagyis hogy egyikkel béküljünk meg, arra céloz kegyelmed?
– Legalább színleg.
– De hát én nem akarok háborút! – vonult vissza Erzsébet.
– Nem is lenne kivel és mivel, felség.
– Inkább Zsigmonddal békülök, ha már nagyon kell – vont vállat Erzsébet.
– Bölcs dolog. Neki vannak bizonyos jogai, és nem tekinthető lázadónak.
A Zsigmonddal megkötendő béke annál fontosabbnak tetszett, mert a morva őrgrófok már megszállták a Duna és Vág között elterülő vidéket, és az eddig türelmes Vencel német és cseh király most már elszánta magát, hogy támogatja fegyverrel is öccse igényét.
Április közepén már Pozsonyban volt, és a morvákkal együtt Győr felé indult.
Garai kiküldött kémei nem jelentettek nagy sereget, de a háború közelgő veszélye így is éppen elég riadalmat keltett. Vencel kardcsapás nélkül bevonult Győrbe, majd tárgyalásra hívta követe útján a királynékat, egyúttal salvus conductust is küldve részükre. Erzsébet ugyan nem bízott az ilyen menlevelekben, de a seregtoborzással foglalatoskodó Garai rábírta, fogadja el a békés megegyezés utolsó lehetőségét.
A még mindig gyengélkedő Forgách Balázs ezúttal nem kísérte el úrnőit, Budán várta a tárgyalás eredményét. A királynékat kísérő küldöttség összetétele azonban őt is meglepte: Erzsébet és Mária nemcsak Demeter érseket, Alsáni Bálintot és a csanádi és váci püspököt vitte magával, hanem a volt bánt, Czudar Pétert is, akinek öccse, Imre nemrég jött haza száműzetéséből és az erdélyi egyházmegye püspöke lett. Ugyanakkor nem vitte magával Szécsi nádort, talán jelzéseképp annak, hogy Garai távollétében ez a méltóság nem lehet tárgyalóképes.
Május elsején született meg az első megegyezés, melyben a megjelent felek kinyilvánították, hogy vitás ügyeikben Vencel királyt ismerik el döntőbírójukul, s megesküdtek, hogy megnyugszanak Vencel ítéletében.
Így kezdődött a hosszadalmas és kínos alkudozás. A morva őrgrófokat leginkább a zálogterület visszaváltása izgatta, Zsigmond pedig azt hajtogatta, hogy együtt kíván lakni igen kedves nejével, Máriával és ehhez illő ellátást kíván, valamint adósságainak kifizetését, adományai elismerését.
Vencel tíznapi gondolkodási időt kért, ezalatt a seregek és kíséretek egymással farkasszemet nézve táboroztak Győr alatt a még igencsak fagyos éjszakákon át.
1386. május 12-én Vencel király kimondta ítéletét. Díszes baldachin alatt, cifra ruhájú heroldok kürtszava után, ahogy illik.
Körben elrendeződött a kíséret, távolabb a seregek. Szájról szájra adták több nyelven a kihirdetett szavakat.
Minden viszály és egyenetlenség megszűnik. Magyarország minden lakója megmarad régi jogaiban. A felek elfelejtik a háború okozta sérelmeiket. Erzsébet korlátlanul élvezheti saját javait, de a királynék Zsigmond őrgróf eltartására Vas vármegyét, Trencsén várát és Lajos testvére, István herceg birtokait és javadalmait adják. Zsigmond szabadon elkísérheti mindenhová Máriát és véle a szent házasságban élhet, és a magyar kincstár Zsigmond háborús adósságait kiegyenlíti. A morva őrgrófokat a Duna és Vág közötti területért zálog gyanánt kétszázezer magyar aranyforint illeti meg, melyet a királynék Szent Márton napjáig, azaz november 11-ig kifizetni kötelesek, másképpen a terület örökös morva tulajdonba megy át Pozsonnyal, Nagyszombattal és Semptével együtt.
A vitatkozó felek látszólag tisztelettel és megnyugodva, ám valójában fanyalogva fogadták a döntést. A magyar urak főként a kétszázezer forint miatt háborodtak fel, Máriának nem tetszett, hogy házasságát immár helyreállítottnak veszik, Zsigmond pedig nem akart csupán férj lenni ott őrgrófként, ahol király is lehetett volna.
Talán egyedül Vencel király volt elégedett saját döntésével, miként ez már lenni szokott, ő valóban úgy gondolta, Isten döntőbírója ebben a bonyolult ügyben, és harag és részrehajlás nélkül intézkedett, hogy elsimítsa a viszályt, mely birodalmának keleti határain már oly régóta okozott bosszúságot a művelt világnak. Külön örömére szolgált Zsigmond csalódottsága: nem szerette volna, ha rokona érdemtelen győztesként kerül ki ebből a vértelen ütközetből, így bizonyíthatta pártatlanságát, bölcsességét és kereszténységét.
Zsigmond tehát még mindig brandenburgi őrgróf maradt, és nem volt kedve még egyszer eljátszani a komédiát: nem kísérte el Máriát Budára.
Megvolt tehát a béke, igaz, Erzsébet ellenségei most már azt is terjeszthették ellenében, hogy megalázkodott a németek előtt, kiárusította az országot.
Ekkor született meg Erzsébet agyában az elképzelés, hogy immár délnek kell fordulni, ott is békét szerezni, meglepni az ellenséget váratlan megjelenésükkel és megbüntetni a főkolomposokat.
Garai ellenezte a dolgot: még sehol sem tartott a seregtoborzással, sőt a Vencel-féle döntés folytán fel is hagyott vele, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a kifizetendő hatalmas összegek kiürítik a kincstárt. Erzsébet azonban azzal érvelt, hogy nem is szükséges nagy sereggel indulni, elég, ha útközben csatlakozásra szólítják fel a birtokos urakat. A horvát bán elfoglalja méltóságát s vendégül látja a királynékat – s mellesleg rendet is teremtenek a délvidéken.
Erre az útra már Forgách Balázsnak is mennie kellett, sebei gyógyultán.

A menet igen lassan haladt: mintha érezték volna, baljós eseményeket idéznek elő megjelenésükkel. Régebbi időkben szokásban volt, hogy a királyi udvar lassú menetben körbejárt az országban és vendégeskedésével felélte az amúgy behajthatatlan adókat. Most még katonákat is kért a menet, és katonákat adni egy könnyen balul végződhető hadjárathoz olyan elkötelezettséget jelentett, melyet kevesen vállaltak. A halott Károly emléke ott lebegett fejük felett, s a mendemondák a német egyezségről és a Horvátiak lázadásáról, valamint az esetleges nápolyi bosszú lehetősége rebbenővé tette a tekinteteket, dadogóssá az ünnepi beszédeket. Még csak nem egészen négy esztendő telt el Lajos király halála óta, de mintha négy súlyos évtized lett volna: a bizonytalanság és a kétely megnyújtja az időt.
Ott volt a menetben a királynék mellett Garai két fiával, Miklóssal és Jánossal, két fivérével, Pállal és Jánossal és ott volt Fogách Balázs, akire ujjal mutogattak, ahol felismerték.
Július közepén indultak útnak, de mintha ők maguk sem akartak volna sietni, pedig a nagy esők már bármikor megkezdődhettek, mintha azt várták volna, hogy történik valami, ami visszafordítja a menetet Buda felé. Elhagyták Zalát s a Körös vármegyei Kaproncán időztek, s itt érte el őket Dandolo velencei követ az esedékes évi adóval, hétezer arannyal, melyet a követ ünnepélyesen átadott formás beszéd kíséretében, óvatosan utalva arra, hogy Velencének továbbra is érdeke a turini békében foglaltak megtartása, de ha Lajos országa nem tudja megfékezni a délvidéki lázongásokat, Velence kénytelen lesz saját biztonsága érdekében megtenni a megfelelő lépéseket, értve ezalatt további dalmát városok megszerzését és Tvartko király nyílt támogatását.
– Mi kereskedők vagyunk, nem katonák, tehát mindenkinél nagyobb az érdekünk a béke fenntartásában – fejezte be Dandalo, akinek hetyke bajusza ugyancsak kornyadozó lett, és olyan borongós pillantásokkal kísérte a formás kis bőrzacskók átvételét, mintha gyermekeit gyászolná.
A volt nádorral persze a ceremónia végén összeölelkeztek, az udvari emberek a pénzszagra felélénkültek, csodálatosan ki tud virágzani a hűség az emberek tekintetében, ha valahol nemcsak sejtenek, de tulajdon szemükkel látnak is pénzt.
Később, már kettesben maradván Garaival, Dandalo őszintébb hangra váltott.
– Én ugyan kerültem Zágrábot, Vranát, Zárát, de útközben sok mindent hallottam. Én őszintén tisztelem nagyságodat és rokonszenvezem Lajos leányával. Ha megéri, nagy királynő lehet belőle. De amit nagyságtok most csinál, azt mi velenceiek aggodalommal nézzük. A Horvátiak Nápolyból kértek és várnak segítséget. Mi még Károly megkoronázását is eltűrtük, mert nem gondoltuk komolyan, hogy a nagy Magyarország és a kis Nápoly együttesen kívánna ellenünk fellépni. Mégis... nekünk ez a nápolyi kapcsolat nem jó. Ha az erőviszonyok úgy alakulnak, a Signoria esetleg elszánja magát, és – mondom, esetleg – ők is a Horvátiakat kezdik támogatni. Akkor ez a hétezer arany is oda találja meg az útját, legfeljebb később hivatalos panaszt teszünk, hogy délvidéki martalócok kirabolták a követséget...
– Jól tudom én ezt – bólogatott Garai, és kifejtette Erzsébet álláspontját.
– Merész dolog – ingatta fejét Dandalo. – Kívánom, hogy fegyver nélkül sikerüljön. De azért emlékezzünk csak: Lajos király is fegyverhez folyamodott, ha meg akarta őrizni tekintélyét. Nem baj, ha szeretik az uralkodót, de ha nem szeretik és nem is félnek tőle, az baj. Károly megöletése óta pedig...
– Baleset volt. Párbaj...
– Igen, igen. Hallottam a körülményekről. De azért a világ csak másként gondolja, nem igaz? Velence nem szereti a magyar királyságot, nem azért adózik, hanem a nyugalomért. De ha Velence látja, hogy senkinek sincs félnivalója a magyar királyságtól... Nekünk Mária jó, Zsigmond is jó. Ő talán jó pénzért lemondana még Dalmáciáról is... Minek a magyaroknak tenger? Hiszen nincsenek hajóik, nem értenek a tengerhez, mi pedig abból élünk, nem igaz?
Dandalo így hajlítgatta-puhítgatta a volt nádort, azt a veszedelmes, de korántsem ritka játékot játszva, mely a diplomaták kiváltsága: még akkor is hazudni, ha őszinték vagyunk, s még akkor is őszintének lenni, ha hazudunk.
A délről beérkező hírek végre Erzsébetet is meggyőzték, ilyen csekély sereggel veszedelmes volna egyenesen Zágrábba vonulni. Jobb lesz összeszedni a királyi erőket a Garaiak ősi várában, Garában, amit arrafelé Gorjánnak is neveznek.
A királynők és kíséretük tehát dél helyett keletnek fordult, először a Dráva mellett és alatt, aztán Pozsega vármegyét érintve Valkó vármegyébe jutva, lehetőleg a királynőkhöz hűséges birtokosok földjeit érintve.
Dandalo velencei követ visszafordult. Most már aranyait nem kellett féltenie, átadta Garaiéknak. Velence keze tiszta.
Zágrábnak vette útját. Talán megér valakinek néhány aranyat az a hír, hogy a magyar udvar Gara felé tart és nincsenek sokan.

Július 25-ét írtak. Hetek óta nem esett eső errefelé, porzott az út a lovak lába alatt. Korábban a kis sereg zártabb alakzatban haladt, de most már közel volt úticéljuk, Gara vára, egyesek már látni vélték a távolban. Kicsit dél felől közeledtek, elkerülve Diakovárt, és ezen a napon elég nagy utat sikerült megtenniük.
A kíséret hosszan elnyúlt, főleg az ökrök vontatta társzekerek miatt, melyeken a birtokosok adóját és ajándékait, elsősorban gabonát és bort szállítottak a kíséret után. Egy-egy katona időnként végiglovagolt a menet hosszán, s ha nagyon lemaradtak hátul, megállította az elővédet. Az elővéd most erdőbe ért, árnyékos helyre, itt leszálltak a lóról, valamely forrást keresve.
A királynék hintaja előtt és mögött talán tucatnyi testőr lovagolt, a hintó mellett két oldalt Garai és Forgách Balázs, de ott lovagolt Garai két kamaszfia is, néha lemaradva vagy éppen játékkal, fogózással ütve agyon a vánszorgó időt.
Amikor aztán az elővéd által felfedezett árnyékos tisztásra értek, Garai kiadta a parancsot a rövid pihenőre, hogy bevárják a késlekedőket, s megengedte, hogy a katonáknak és szolgáknak bort osszanak.
Vidám kiáltozás támadt, a szekéren csapra vertek egy hordót, a vitézek kulacsukkal ott tolongtak körülötte. Forgách Balázs elgondolkodva figyelte őket, ő lován maradt és szemét ernyőzve nézett egy nagy madárcsapatot, mely előbb jobbról, majd balról rebbent fel erős szárnycsattogással.
Ez valahogy nem tetszett neki. Először valamely nagyobb vadra gondolt, mely felriasztotta a madarakat, de egyszerre s mindkét oldalról ez nem látszott valószínűnek. Garai is leszállt lováról és nevetve beállt a borért sorakozók közé, s a királynék is leléptek a hintó leeresztett lépcsőjén, hogy megmozgassák elgémberedett tagjaikat.
Ekkor zúdult rájuk a nyílzápor, majd iszonyú üvöltéssel mindkét oldalról a támadók, hosszú lándzsákkal, kivont karddal.
– Vissza a hintóba, felség! Feküdjenek a padlóra! – kiáltotta Forgách Balázs Máriának, s megpróbált összeszedni néhány testőrt a hintó védelmére.
De erre nem volt idő. A rettentő kavarodásban mindenki a maga életéért küzdött.
A túlerő és a helyzeti előny nyilvánvaló volt. Az íjászok a fák mögül nyugodtan dolgozhattak, a gyalogszerrel támadók pedig nem sokat teketóriáztak, elvágták a nyeregben harcolók lovának inait.
Palisnai János vránai perjel maga nem avatkozott a küzdelembe, de kéjes gyönyörrel szemlélte, Horváti János viszont maga is a küzdők között termett és a gyűlölt ellenfél, a nádor felé igyekezett.
– Károlyért! Ezt Károlyért! – bömbölte, óriási csapásokat osztogatva maga körül.
Forgách Balázs hátranézett, várható-e némi támogatás az utóvéd részéről, de a későn jövők feltehetően azonnal megfutottak.
Garai testvére, János is halott volt már. Forgách Balázsnak eddig szerencséje volt, egyik kezében karddal, másikban buzogánnyal hárította el a csapásokat. Sisakja elgurult, pajzsa kettérepedt, de ide-oda ugratva lovát sikerült megakadályoznia, hogy körbefogják.
Egy martalóc aztán ledöfte lovát, markolatig döfte tőrét az oldalába. A ló megrázkódott, mély hörgéssel oldalra dőlt. Forgách Balázsnak sikerült leugrania róla, bár egyik combján sebet kapott.
Garai hátát a hintónak vetve harcolt. Már több nyílvessző eltalálta, de a volt nádor egyszerűen letördelte a vesszőket, hogy ne zavarják a küzdelemben. Ősz sörénye véres volt, a szemébe lógott.
– Megyek, Miklós bátyám! – kiáltotta Forgách Balázs. – Vigyázz!
Látta, hogy valaki a hintó alá mászott, s kardjával el akarja kaszálni Garai lábát.
– Ez nem lovaghoz illő! – ordította Forgách Balázs, de hangja eltűnt az üvöltések és sikolyok zavarában.
Csak akkor értette meg, hogy nincs tovább, amikor egyszerre több kard szúrta át. Majdnem egyszerre halt meg Garai Miklóssal.
Garai és Forgách Balázs fejét levágták és a reszkető királynék közé hajították.
Garai szeme csukva volt, Forgách Balázsé haragosan nézett.
Horvát diadalordításokkal telt meg a levegő.
Erzsébet kilépett a hintóból, térdre rogyott Horváti János előtt.
– Kegyelem, uram! Károly haláláért én bűnhődöm, ha kell, de Mária nem hibás! Gondolj az én jó uram, Lajos irántad való jóságára... hiszen Garai és Forgách uram már...
Horváti János elfordult, ott hagyta Lajos özvegyét az út porában.
Aztán kezdődött a fosztogatás. Ujjongtak, amikor meglelték a velencei aranyakat. A martalócok sorban elfogták az erdőbe menekült udvarhölgyeket és kedvüket töltötték velük, mielőtt megölték volna őket.
Mária ült a hintóban, imádkozott. És Forgách Balázs nézte.

Forgách Balázs és Garai Miklós levágott fejét Horváti Pál püspök személyesen vitte Nápolyba Margit királynőnek, a Kisnek nevezett Károly özvegyének.
1387 elején Erzsébet özvegy királynét megfojtották börtönében, leánya, Mária szeme láttára.
1387. március 31-én Zsigmondot magyar királlyá koronázták, június 4-én Mária kiszabadult a fogságból. 1388-ban a Horvátiak vereséget szenvedtek.
Mária királynő 1395. május 17-én, huszonöt esztendős korában halt meg. Magányos vadászatra indult a budai hegyekben. Lova megbotlott, felbukott, maga alá temetve Máriát is. A terhes asszony eszméletlen állapotban szülte meg gyermekét: mire megtalálták őket, mindketten halottak voltak.
Kanizsai János bíboros érsek temette el Mária királynőt Nagyváradon, Szent László királyunk sírja mellett.
Zsigmond magyar király és német-római császár 1437 decemberében halt meg, végakarata szerint őt is Váradon temették el, első felesége, Mária sírja mellé.

Jámbor Olvasó! Aki azt hiszed, hogy a história lapjai tanulságokkal vannak telve, talán csalódtál most, hiszen mit példáz vajon Forgách Balázs története, hacsak nem az értelmetlen pusztítást és pusztulást, reményt és gyűlöletet, hiúságok hiúságát, jók halálát, rosszak megdicsőülését... Jók? Rosszak? Talán ezt sem olyan könnyű eldönteni, ennyi idő, hat évszázad messzeségéből sem. Vajon a mi korunk hőseire hat évszázad múltán ki és hogyan emlékszik majd? Kinek ad igazat? És számít-e, kinek?